JOHN JOHN CURE
A GONOSZ GON OSZ ÚJ ARCA
JOHN JOHN CURE
A GONOSZ GON OSZ ÚJ ARCA
Copyright Copyrig ht © 2015, 2015, Győrffy-K Győr ffy-Kiss iss József Jó zsef Minden jog fenntartva! www.johncure.eu
Kiadja a Mogul Kiadó www.mogulkiado.hu Felelős kiadó a kiadó ügyvezető ügyvezető ig azgatója A bor ítót és a kötetet a szerző szer ző tervezte ter vezte Tipográfia és tördelés Hantos Eszter Katalin Korr ektúra ektúra Ma Malinoczki linoczki Jutka Jutka Nyomtatta Nyomtatta és kötött kö töttee az Alföldi Alfö ldi Nyomda Nyom da Zrt. 2015-ben ISBN 978-615-80272-1-2
Szüleimnek szeretettel, akik segítet seg ítettek tek megtalálni a helyes utat. utat.
PROLÓGUS Az árnyékban megbúvó alak óvatosan a nyirkos falnak támasztotta a hátát, miközben fegyverét közelebb húzta a lábához. Kezei görcsösen markolták a rövidre vágott puska csövét. Rémülten levegő után kapkodott, próbált némi nyugalmat magára erőltetni, de ezekben a megrázó percekben már neki sem sikerült zihálását elfojtania. Kopott ingét vörösre festette az oldalából kibuggyanó vér, ami sehogyan sem akart csillapodni. Kezét erősen a sérülésre szorította és megpróbálta enyhíteni a vérzést. Nem sikerült. Megrémítette a helyzet, de nem félt. Rendőrök és vérebek lihegtek órák óta a sarkában. Átszáguldott a városon, majd az összetört autóját hátrahagyva sötét erdőkön és bűzös csatornákon keresztül menekült, de még most sem tudta felfogni, hogyan került ebbe az elhagyatott házba. Minden bizonnyal abban reménykedett, hogy a rendőrök nyomát vesztik. Természetesen öntelt ábránd volt. Legalább ötven rendőr vette körül a romos házat, és mindegyik arra várt, hogy végre kilépjen a rejtekhelyéről. De ő nem akart kimenni, pedig ól tudta, hogy ezt a játékot már nem játszhatja tovább. Életében először vesztett. Lábai megrogytak a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Az oldala egyre hevesebben lüktetett. Valamelyik buzgómócsing zsaru telibe trafált!, gondolta, miközben a málló vakolatnak támaszkodott. Lassan a fertőző köpetektől mocskos padlóra ült, hátát szorosan a falnak nyomta, és élvezte, ahogyan a falból áradó hideg átjárja a testét. Meg fogok dögleni. Egyszerűen megdöglök, akár egy kivert kutya. A ház előtt felsorakozott rendőrautók villogó fénye pulzálva tört be a düledező épület bezúzott ablakain, egyszer vörösre, másszor pedig kékre festve az oroszlánszagú szoba falait. Az üldözöttet nem zavarta tovább az oldalából feltörő fájdalom. Megpróbált nem gondolni többet a sérülésre, igyekezett áldozatainak arcát felidézni, ez pedig minden alkalommal különös kéjjel töltötte el. – A pokolban az összes perszóna a szolgám lesz! – nyöszörögte, majd a sötétség mélyére köpött. A puskát csőre töltve keresztbe fektette a combján, ármányosan elmosolyodott, és a törött ablakon keresztül kinézett
a hideg éjszakába. A távolban látni vélte a házak fényeit, amint megpróbálják áttörni magukat a városra nehezedő sötétségen. Rideg szívét kellemes melegség járta át. Szerette ezt a várost. Egészen fiatalon itt szembesült az élet sötét oldalával és olyan mérhetetlen szenvedély kerítette hatalmába, amit előtte még soha nem tapasztalt. Kamaszként már úgy érezte, emberek sorsáról dönthet, miként a farkas, amikor bekerül egy csapat bárány közé, és ösztönösen pusztít vagy megkegyelmez. Ez az érzés, továbbá a gyilkolás torokszorítóan édes íze, maga volt a beteljesülés számára. Élvezte, és nem bánt meg semmit… – Adja meg magát! – hallatszott be a törött ablakokon a hangosbemondóba kiabáló r endőrtiszt hangja. – Feltartott kézzel jöjjön ki! A házat körülvettük, semmi esélye a menekülésre! Az alak nem mozdult. Nem akart menekülni, de nem is állt szándékában megadnia magát. – Ezt elnéztétek r ohadékok! – kiabálta kifelé. – John Marllow nem adja meg magát! John Marllow nem fog a halálsor on végigmenni! A sötétség és a gonosz erőknek engedelmeskedve élte az életét, nem kívánt gyáva módon r endőrkézre kerülni. – A pokolban már várnak rám – suttogta maga elé. Nagy útra készült. Maga felé fordította a puskát. A csövét közvetlenül az álla alá szorította, még egyszer a sötétbe köpött, aztán meghúzta a ravaszt. A nyakát átszakító lövedék a falban állt meg. Forró vér szennyezte a mocskos vakolatot. Néhány pillanattal később – 1988. június 18-án 22 óra 34 perckor – betörték az ajtót, és rendőrosztag özönlötte el a dohos szobát. Csak egy holttestet találtak.
ELSŐ RÉSZ A SÖTÉTSÉG GYŰRŰJÉBEN „Nincs, aki ne lenne elég ahhoz, hogy ártson.” (Seneca)
Egy 1989. február 20., Sank Town, Arizóna Sank Town a poros, csendes kisváros álmosan álldogált az Arizona Állambeli Mead-tó partján. Tőle nyugatra a Color ado folyó hömpölygött. 1989-ben a kisvárosban lakó emberek boldogan várták a tavaszt, ami még váratott magára. Jóllehet a levegő igencsak lehűlt a téli hónapok idejére, hónak nyoma sem volt. A préri csöndben terült el a város körül. Lágy szél söpörte végig a város utcáit, az emberek csak néha dugták ki az orrukat a takaros kis házaikból, akkor is rövid időre. A városi kórház szűk, gyógyszerszagú folyosóján egy férfi idegesen tördelte az ujjait, nagyokat sóhajtott, néha felállt, tehetetlenül körbefordult, majd visszaült a műanyag székek egyikére. A poroltó a feje fölött lógott, az első felugrásakor majdnem lefejelte. Dühítette, hogyan lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek, hogy egy kórházi váróban a székek fölé teszik a nyavalyás poroltót. Ráadásul egészen alacsonyra. Biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb, de valaki beveri majd a fejét. Nyugtalansága és határtalan izgalma valami egészen fenomenális örömmel párosult. Ismét talpra ugrott, de most vigyázott a feje fölött leselkedő veszélyre. Odabotorkált a sarokban álló automatához és a zsebéből előkotort aprót beleerőltette. Az automata halkan felmordult, majd egy eldobható műanyag poharat ejtett a tartóvillákra, és zúgva pumpálta bele az erős, cukor nélküli kávét. A férfi hátrahajtotta a fejét és egy kortyra lezúdította a torkán a forrón gőzölgő feketét. Hangosan felszisszent. A fogait kivillantva mély levegőt vett, hogy enyhítse az égető fájdalmat, ami a torkában kapott lángra. Fáradság futott végig az egész testén, és érezte, hogy ezen az imént elfogyasztott kávé sem fog segíteni. Felemelte a tekintetét, és az üvegajtón keresztül kipillantott a hatalmas, kétszárnyú ajtóra. Azon az ajtón keresztül tolták be már legalább négy órája a feleségét, és ő azóta itt rostokol idegesen, izgatottan és fáradtan. Sehol egy árva lélek. A kórház folyosója teljesen kihalt volt, csak néha szaladt keresztül egy köpenybe bújtatott ápolónő. Ki a kétszárnyú ajtón, be a kétszárnyú ajtón. Legalább kidugná egy orvos a fejét és megnyugtatna, gondolta a férfi. De az égvilágon semmi. Szörnyű, hogy mennyire bosszantó tud lenni ilyenkor ez a nagy üresség. Sehol egy lélek. Bár abban sem volt biztos,
hogy annak jobban örülne-e, ha tömve lenne a váróterem emberekkel. Hogyan is lehetne itt tumultus este tíz után? Valószínűleg napközben sem törik itt össze magukat az emberek, elvégre elég kicsi városka ez. De azért szerette volna, ha akad legalább egy ember, akihez szólhat ilyenkor. Amióta feleségül vette Agathát, erre a pillanatra várt. Mindig ez a gondolat ötlött fel benne, még ha magának a feleségének sem merte nyíltan bevallani. Igen, mindig is várta ezt a pillanatot, hogy Agatha bent legyen a szülőszobában és őt néhány perc válassza el attól a boldog pillanattól, hogy apa legyen. Az soha meg sem fordult a fejében, hogy hosszú órákon keresztül kell majd itt várakoznia, miközben az ideg emészti. Lehet, hogy komplikáció adódott? Erre soha nem is gondolt, de most annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy majdnem elsírta magát. Nem hagyhatják, hogy Agathának, vagy a gyereknek valami baja essen! Azt nem hagyhatják! Hirtelen olyan erővel tört rá ez a gondolat, hogy legszívesebben berontott volna a szülőszobába, hogy megmentse a feleségét. De ezt nem tehette. Most nagyon bosszantotta, hogy miér t nem kért apás szülést, pedig tisztában volt vele, hogy miért maradt az ajtón kívül. Irtózik a vér látványától. Biztosan elájult volna, ugyanúgy, ahogy akkor is, amikor megismerte Agathát. Pedig ennek köszönhetően ismerkedtek meg. Egyszerűen csak…
Kettő …elájult. – Elájult!– kiáltotta kétségbeesetten Agatha, miközben azon igyekezett, hogy elállítsa a vérzést a kézfején. – Mi van magával, jó ember ? – kérdezte a másik felszolgálónő, akinek az ügyetlenségéből kifolyólag tört el a pohár, ami aztán felhasította Agatha kezét. A férfi csak egy pohár üdítőt akart meginni, de amikor a magas, vörös hajú nő a poharat elé akarta tenni, akkor Agatha, aki éppen a mosókonyha irányába indult, nekiütközött. A pohár a márványpultra esett, és Agatha reflexszerűen utánakapott. Így a széttörött üvegdarabkák felhasították a kezét. Ahogyan a vér vékony patakban lecsordult a kecses ujjain, a férfi, aki az italt rendelte, egyszerűen lecsúszott a bárszékről. Pult alá bukott, akár egy részeg dokkmunkás. – Jó ég! Meghalt? – kér dezte a vörös hajú nő rémült tekintettel az arcán. – Ugyan már! – csillapította Agatha. – Elájult? – A vörös hajú kétkedve nézett kolléganőjére. – Biztos vagy benne, Agatha? – Persze – felelte nyugodtan, és megkerülte a pultot. Leguggolt a férfi mellé. Izmos, kívánatos combjain megfeszült a rózsaszín szoknya, kivillantva a térdeit. A vörös hajú is a pulton kívülre merészkedett, de csak kétségbeesve toporzékolt. Agatha körbepillantott, hátha akad valaki, aki képes lenne segíteni, hogy magához térítsék a földön elterülő férfit, pedig nagyon jól tudta, hogy egy részegen bóbiskoló öregemberen kívül senki sem tartózkodik a helyiségben. – Jane, hozz a konyhából egy tiszta tör lőruhát! Vizezd be egy picit! – Rohanok – mondta és valóban rohanva tűnt el a pult mögötti részen. A mosókonyha felől némi zaj hallatszott, majd kipirult arccal megjelent ismét Jane. Kezében egy fehér törlőruhát szorongatott. Odaadta Agathának, aki bal kezével a férfi homlokát kezdte törölgetni. Sötét, göndör haja csapzott lett a rongyról lefolyó víznek köszönhetően. – Nem kellett volna ennyire bevizezned! – nézett fel Jane-r e és tovább törölgette a férfi homlokát. Egy pillanatra még azon is eltűnődött, hogy milyen jóképű. Igen, kimondottan tetszett neki a férfi. Csodálkozott is rajta, hogyan nem vette észre a markáns arcvonásait, amikor bejött. – Magához fog térni? – topogott Jane.
– Természetesen. Ez csak egy hétköznapi ájulás. – Hétköznapi ájulás? – Az. – És mitől ájulhatott el? – Jane, az istenért! Ne kotyogj már folyton! – csattant fel Agatha és közben tovább törölgette a férfi homlokát, majd miután a ruhadarabot maga mellé tette, óvatosan elkezdte pofozgatni. – Tudod Jane, meglep, hogy még nem hallottál ilyesmiről, de vannak olyan emberek, akik nem bírják a vér látványát. – Ohh! Akkor ez a fickó is olyan. – Minden bizonnyal. – A férfi lassan kinyitotta a szemét és ködös tekintettel nézett előbb Agathára, majd Jane-re. – Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte gyanakvóan. Mielőtt választ kapott volna, lassan beúszott a tudatába egy emlékkép, és a következő pillanatban, már világosan emlékezett mindenre. A törött pohárra, a két nőre és főként a vérző kézre. Odapillantott Agatha zsebkendőbe kötött kezére. – Már emlékszem – nyöszörögte, és megpróbált felülni. A feje zsibogott, de azért a művelet elég elfogadható módon sikerült. Megkapaszkodott a bárpult szélében, és egy ügyes, de meglehetősen fáradt mozdulattal felhúzta magát. Kurtán mosolygott és visszamászott a székre, amelyről sikeresen lecsusszant. Jane hangosan felnevetett. – Talán valami nem tetszik, kisasszony? – kérdezte a fér fi. – Dehogy is. Minden rendben, csak olyan… olyan… – Mókásnak találja a helyzetet? – A fér fi tekintete megkeményedett, és ettől Jane egy kicsit megszeppent. – Elnézést – kért bocsánatot. – Őszintén sajnálom. – Hát még én – mondta a fér fi. – Egy kicsikét megijesztett minket – mondta Agatha kedvesen mosolyogva. A férfi egy pillanatra elgyönyörködött a nő mosolyában. Nagyon vonzónak találta a vékony ajkak kiszélesedését, és még vonzóbbnak találta az arcában keletkezett bájos bemélyedést. Mélyen belenézett a nő ragyogó zöld szemeibe, és érezte, hogy a szíve hevesebben kezdett kalapálni a mellkasában.
– Akkor én tartozom bocsánatkéréssel – mondta a férfi –, és nagyon sajnálom, de… – Nem bírja a vér látványát – fejezte be helyette a mondatot Agatha. A férfi bólintott. – De most már rendben van, igaz? – Jobban vagyok – válaszolta a férfi. – Akkor … akkor – Agatha szinte a máso dperc tör trésze alatt elfelejtette, hogy mit akart mondani. A szavak mintha a torkára szorultak volna, csakhogy sokkal inkább a gondolatai tompultak el. Tetszett neki a férfi, nagyon is tetszett. És mivel nem volt senki az életében az elmúlt négy hónapban, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy esetleg összejöhetnének. De persze ahhoz valakinek kezdeményeznie kellett volna. Az eddigi kapcsolataiban ő volt a kezdeményező, mert a férfiak nagy része nem mert hozzá közeledni. Talán attól féltek, hogy kudarcot vallanak. Ezért is kellett Agathának az irányítást olyan gyakran felvállalnia. Elvégre egy húszéves egyetemista lány, aki szabadidejében egy bárban felszolgáló, hogy megkeresse a pénzt az egyetemhez, mégsem maradhat facér. Mint minden nőnek, neki is szüksége volt a férfiak határozott, biztonságot nyújtó ölelésére. Most itt állt előtte egy férfi, aki nagyon is szimpatikus volt neki, csakhogy szinte már látta maga előtt, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen ő sem lesz különb a többi férfinál és kezdeményezésnek nyoma sem lesz. A férfiak már csak ilyenek. Ilyenek? Ebben azért nem volt biztos. Talán csak ő tudja mindig ilyen szerencsétlen módon kifogni. Ilyen az élet. A férfi kezére pillantott és nyugtázta magában, hogy nincs az ujján eggyűrű. Persze attól még barátnője lehet. Úristen, Agatha, mit művelsz? Már-már megpróbálta gondolatban megkörnyékezni ezt a vadidegen férfit. Még csak azt sem tudod, hogy kicsoda! Valóban nem tudta. Rengeteg emberrel találkozott ebben a bárban, de mégis nagyon rossz emberismerő volt. És rettenetesen naiv. Ráadásul a férfi öltözéke sem volt valami biztató, már ami az anyagi oldalát illeti. Hiszen ez is fontos egy nő számára, elvégre szeretné mindenki anyagi biztonságban érezni magát egy férfi oldalán. Az édesapja is mindig mondogatta: „Lányom, gazdag embert is lehet szeretni!” Márpedig a férfi öltözéke elárulta, hogy nem éppen egy
vagyonos ember, de még csak nem is a középosztályból való. Persze Agatha sem volt az, de ha már egyszer randizgat valakivel, akkor az tudjon róla gondoskodni. Még csak a nevét sem tudta a férfinak, de máris azon morfondírozott, hogy vajon milyen partner válna belőle, akiről azért annyit már mégis csak tud, hogy a vér látványa a padlóra küldi. – Akkor ? – kérdezte a fér fi kíváncsian. – Tessék? – zökkent vissza Agatha a való világba, a valóság kegyetlen, hétköznapian rideg dzsungelébe. Azon kapta magát, hogy ott áll a férfi mellett, aki a bárszéken ül és a tekintetét kíváncsian rászegezi, miközben Jane már a pult mögött törölget, néha felsandítva barátnőjére, mintha tudná, hogy mi jár a fejében. Mintha tudná, hogy őt levette a lábáról ez a férfi. – Akkor – ismételte a fér fi mosolyogva. – Azt mondta, akkor. – Óh, igen… Akkor mi még tartozunk önnek egy pohár üdítővel. – Igen. Még nem volt alkalmam meginni. Sajnos valami közbejött. Mindketten elnevették magukat. Jane felpillantott a törölgetésből és sokatmondóan elhúzta a száját. Látta, ahogyan vibrál közöttük a levegő. Agatha megfogtak , gondolta. A szerelem egy mély verem, és te drágám nem szabadulsz a csórikám karjai közül. Ezt kifogtad, bébi. – A keze… a maga keze jól van? – kérdezte a férfi, és a nő kezére mutatott, ami már egyáltalán nem vérzett. Legalább is erre utalt, hogy a vérfolt nem terjeszkedett tovább. Agatha megemelte a bekötött jobbját és felvonta a szemöldökét. – Már rendbe jött. Azt hiszem, csak egy kis felületi sérülés. Éppen csak a bőr sérült meg. Nem nagy ügy, majd elmúlik. Előfordul az ilyesmi, főleg ha az embernek ilyen kolléganői vannak, mint nekem Jane. Mosolyogva Jane-re pillantott, aki g únyosan „Hahaha”-zott. – Szerintem ez nem csak Jane hibája volt – mondta a férfi. Agatha bűnbánóan lesütötte a szemét. – Persze, csak vicceltem – mondta szégyenlősen. – Tehát ő, Jane. És kiskegyedet hogyan szólíthatom? Kiskegyedet? Agatha meglepődött, ami a szemében is tükröződött. Még soha senki nem szólította „kiskegyednek”. Úgy vélte ez is csak amolyan álkedvesség. A kedvemben akar járni. De hát ezt akarta, nem? A fickó
kedveskedik, a jó oldalát akarja mutatni. Ez is valami. – Agatha – válaszolta –, Agatha Forth a nevem. – Én Joseph Church vagyok. Szólítson Joe-nak. – Kezet nyújtott a nőnek, majd zavartan visszahúzta, mert eszébe jutott, hogy be van kötve. Ekkor Agatha odanyújtotta a bal kezét, és a férfi gyengéden viszonozta a kézfogást. – Bármelyik kéz jöhet, amolyan kétbalkezes vagyok – mondta mosolyogva Agatha. – És mivel foglalkozik, Joe? – Saját maga is meglepődött, hogy ilyet kérdez, de ha már egyszer kimondta… Hiába a kíváncsiság nagy úr. Jane megcsóválta a fejét és bement a mosókonyhába, mert jobbnak látta, ha neki valami más, halaszthatatlan elintéznivalója akad, távol a bimbózó kapcsolattól. Úgyis csak egy részeg, szundikáló fickó tartózkodik a bárban, és ilyenkor amúgy sincs nagy forgalom. – Hát?! Én amolyan íróféle vagyok. – Ír ó? – kérdezte Agatha, és ismét végignézett a férfi olcsó ruházatán. – Ez izgalmasan hangzik. – Ne higgye, hogy az – mondta a fér fi. – Ez eg yszerűen kíváncsivá teszi az embereket, de semmi izgalmas nincs benne. Egyáltalán nem izgalmas, sokkal inkább unalmas és fárasztó. Mármint egy kívülállónak. Nekem persze nagyon izgalmas és kielégítő, hiszen imádom ezt a világot. Mármint, ahogyan belebújok mások bőrébe és életébe. Elképzelem a szituációkat és… – Leírja. – Igen. Csakhogy én amolyan novellista vagyok. Egy pár magazinban megjelennek az írásaim, de semmi több. – Akkor is izgalmasan hangzik – mondta ismét Agatha és való ban így is gondolta. Biztos volt benne, hogy van még egy-két nő, aki ezt így véli. Talán minden nő izgalmasnak találja, ha egy íróval találkozik, vagy éppen festővel, szobrásszal, amolyan művészfélékkel. Sokat olvasott már arról, hogy az ilyen emberek mennyire érzékenyek és fogékonyak a külvilágra. Persze arról is hallott, hogy egy idő után éppen ezért lehetetlenség velük együtt élni. Depressziósak lesznek, vagy valami ilyesmi. Aztán a drog, ital, nők… Buta, közhelyes sztereotípiák jutottak az eszébe, de mindez most eltörpült amellett, hogy ez a férfi nagyon tetszett neki, és ráadásul
egyáltalán nem hétköznapi a munkája. Ez olyan izgalmas volt, hogy nem bírt megnyugodni, és igen nagy esélyét látta annak, hogy öszszejöhet a dolog. Mármint úgy érezte, hogy igenis meg tudja szerezni ezt a palit magának. Látta a férfi tekintetén, hogy érdeklődik iránta. És ez nagyon tetszett neki. Az esély megvan, Agatha, csak ne baltázd el. – Tudja, Agatha, most őszinte leszek magával és bevallom, bár ilyet nem szoktam csak úgy mondogatni, de maga nagyon nagy hatást gyakorolt rám, és most nem az ájulásomra g ondolok. Tetszik nekem. Agatha szemei elkerekedtek. Meglepte, hogy a férfi ilyen nyíltan kitárja a gondolatait. Nagyon meglepte és örült is annak, amit hallott. – Óh! – nyögte ki végül. Ennyi tellett tőle ebben a pillanatban. Ott ült vele szemben egy férfi, akit még csak nem is ismert, és mindjárt szerelmi vallomások hullnak az égből, egyenesen az ő fejére. Ezt azért nem gondolta volna reggel, amikor felébredt a fényűzőnek kicsit sem nevezhető albérletében. – Ne értsen félre, könyör göm – mondta Joseph. – Maga tetszik nekem és szeretném jobban megismerni, ha… Ha lehetséges. Nem akarom lerohanni, ugye elhiszi nekem? Csak szeretném megismerni. Olyan… Olyan izgalmasnak találom. Komolyan nagy hatással van rám, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy esetleg beülünk valahová kávézni és kötöttségek nélkül elbeszélgetünk, aztán ha többet nem akar velem találkozni, hát én azt is tudomásul fogom venni. Na, mit szól hozzá? Szóhoz sem jutott. Ez a lehengerlően udvarias mód minden képzeletet fölülmúlott. – Ön nag yon illedelmesen támad – mondta vég ül. Maga sem tudta, hogy miért éppen ezt mondta, de olyan jól hangzott és egy picit még hárítani akarta a férfi közeledését, habár egyáltalán nem volt ellenére. Talán éppen erre várt. – Ez nem támadás – mondta a férfi határozottan. Mosolygott. – Végül is ez egy kedves, baráti meghívás – mondta Agatha –, úgyhogy nem látom akadályát annak, hogy megvalósítsuk. – Nagyon örülök, hogy így döntött. – Nézze, Joe. Én este hatkor végzek, ha gondolja, visszajöhet addigra és beülünk oda. – A terem hátsó sarkában lévő boxok felé mutatott. – Elbeszélgetünk a világ nagy dolgairól. Én mesélek magamról, de figyelmeztetem nagyon unalmas lesz. Maga pedig mesélhet magáról.
– Az is unalmas lesz, de nekem megfelel a pr ogram. – Akkor ebben megegyeztünk – jelentette ki Agatha, és kedvesen elmosolyodott, de most már némi csábítást is belevitt az arcjátékába. Megpróbált távolságtartónak tetszeni, pedig nagyon is vágyott a férfi közelségére. – Hosszan elbeszélgetünk és megiszunk egy-két pohárka italt – mondta Joe, és fejét a pultra támasztotta, illusztrálva vele a részegeket, amint teljesen magukon kívül vannak. – Én nem szoktam inni, Joe. Legfeljebb megiszunk egy pohár üdítőt és egy édes kávét. Joe a nő hajfürtjeire vetette a tekintetét, figyelve, milyen lágyan omlik a vállára. Gyönyörű, hosszú fekete haja volt, de Joe gondolataiban már el is kalandozott. Arra gondolt, hogy mennyire r ászokott az utóbbi években a…
Három …kávéra. Ismét az automatánál állt és aprópénzt dobott bele. Zümmögés, sistergés, halk kattogás. Kivette a poharat és lassan kikortyolta belőle a kávét. Még mindig zsibbadt egy picit a nyelve és a torka az előbbitől, amit forrón zúdított le a torkán. Óvatosan nyelte a fáradtságűzőt és közben azon gondolkozott, hogy az elmúlt egy óra alatt ez már a második kávé, amit megiszik. Pedig napközben is ivott legalább… Mennyit is? Négyet? Talán ötöt. Esetleg hatot. Agatha mindig rengeteget bosszankodott, hogy rengeteg feketét iszik, de neki ez volt az ellazulás alapköve. Agatha persze ezt nem érthette meg, mint annyi minden mást sem, ami az ő rituális mindennapjaihoz hozzátartozott. Eszébe villant, hogy az első randevú alkalmával is felhajtott két pohárral. Persze szívesebben ivott volna inkább egy whiskyt is, de nem akart rossz színben feltűnni Agatha előtt, na meg pénze sem volt rá. Abból az aprópénzből, amit egy ismeretlen novellistának fizettek, nem nagyon lehetett márkás italokat iszogatni. Még megélni sem. Néha Agatha fizette a mozit és a vacsorát, mert neki annyi pénze sem volt, hogy meghaljon. Az első randi után jött a második, majd a harmadik és így tovább. Az első néhány találkozó után úgy váltak el, hogy még csak meg sem csókolták egymást, de a csók után szinte azonnal az ágyban kötöttek ki és órákon keresztül szenvedélyesen szeretkeztek. Fél év után összeköltöztek egy közösen bérelt lakásba, ami minden volt csak kényelmes nem. Aztán Agatha unszolásár a összeházasodtak, pedig Joe-t nem volt könnyű meggyőzni, hiszen kimondottan ellene volt a házasságnak. De ha egy nő akar valamit, akkor azt el is éri. Az esküvő után – időközben Agatha siker esen lediplomázott –, állást ajánlottak újdonsült feleségének a PhoenixGeo Intézetben. Az állást elfogadta és mindketten beköltöztek egy szörnyen gyér albérletbe. Keserves volt az elkövetkezendő fél év. Jóformán Agatha fizetéséből kellett megélniük. Persze neki is meg-megjelentek novellái, de ez nem vitte előbbre őket. Majd Agathát kihelyezték Sank Townba, és mivel felajánlottak egy házat is, amit részletre kellett kifizetni, így odaköltöztek, bár mindketten tartottak a kisvárosi élettől. Aztán a boldog, szerelmes időkben Agatha teherbe esett. Nem tudták, hogy biztosan feltudják-e nevelni – mivel amit
kerestek, éppen elég volt az éhen haláshoz –, mégis úgy döntöttek, hogy szerelmük gyümölcsét megtartják, és bátran néznek az akadályok elé. Márpedig akadályok mindig vannak, de mivel Joseph úgy érezte, hogy ez egy sorsforduló az életében, hiszen mi más lehetne egy gyermek megszületése, arra az elhatározásra jutott, hogy megpróbálkozik régi álmával és ír egy r egényt. Vett egy új ír ógépet, mivel a r égi már rosszul ütötte a d és az r betűket, majd hatalmas lendülettel nekikezdett írni. Úgy gondolta, mire a kicsi megszületik, már be is fejezi. Amióta írással foglalkozott, mindig krimi novellákat írt, így szinte adta magát, hogy krimi regényt írjon. Egy régi novella ötletét bányászta elő az agyából és kezdte átdolgozni. A munka izgalma teljesen elragadta, ami nem is volt furcsa, hiszen mindig is elbújt abban a világban, amivel éppen foglalkozott. Nem látott, nem hallott napokig, aztán egy kicsit feleszmélt, jött-ment, majd ismét elmerült a regényírás bugyraiban. Naponta négy-öt órát kopácsolt az írógépen és ez teljesen kimerítette. Nem volt képes másra koncentrálni, csak a történet vonulatára. Fűzte, csavarta, tekerte, gabalyította a szálakat, kitöltötte az egész napját a regény gondolata. Agatha megértő írófeleség volt. Ezt vállalta, mint minden nő, aki hozzámegy egy íróhoz. Tisztában volt vele, hogy a férje akkor is dolgozik, amikor csak kószál a kertben, vagy amikor éppen csak ücsörög a fonott hintaszékben és néz maga elé. Tisztában volt vele – főleg azért, mert Joe elmagyarázta neki –, hogy az igazi munka a fejében zajlik a nap minden percében. Amikor leül az írógép elé, hogy teleírja a csábítóan hívogató fehér lapokat, az már csak egyszerű rabszolgamunka. Persze akkor is kattogott az agya rendesen, és semmi nem zökkenthette ki a kerékvágásból, mert akkor nehezen talált vissza a saját kis világába. Joe-t teljesen lefoglalta az írás és semmi ideje nem maradt a feleségére, aki nagyon neheztelt rá, de jobbnak látta, ha nem hozza fel a témát. Egyedül árt az előkészítőre, a terhestornára és még csak a gyerekruhák kiválasztásában sem számíthatott a férjére. Joe visszaült a székre, az üres műanyag poharat maga mellé tette – mivel sehol sem látott hulladéktárolót –, és a fejét hátravetve nekitámaszkodott a falnak. Most két székkel arrébb dobta le magát, így a poroltó készülék legalább távol esett tőle; nem fenyegette az a veszély, hogy belefejel. Lecsukta a szemét, és hagyta, hogy a teste ellazuljon.
Ahogyan végig gondolta az elmúlt időszakot, szinte marta a bűntudat, hogy a feleségének semmiben nem segített, pedig biztos volt benne, hogy Agathának nagyon nagy szüksége lett volna az ő támogatására, figyelmességére. Igen, lehetett volna kicsit figyelmesebb és megértőbb a feleségével. Többet kellett volna vele törődnie, de őt annyira lekötötte az írás, hogy jóformán tudomást sem vett arról, hogy a felesége gyereket vár. Persze azért nem ennyire drasztikusan, de valami ilyesmi történt. Ezt elszúrtad, Joe! Mondta egy hang a fejében. Ezt nagyon elbaltáztad, haver. Persze neked ez volt könynyebb, elbújtál a regényed mögött és így megúsztad. Pedig az apai feladatokat már a terhesség ideje alatt el kellett volna látnod. Persze biztosan így fogsz hozzáállni a gyerekneveléshez is. Igaz? Ez a hang az apja hangjára emlékeztette és furcsa érzés töltötte el. Nagyon is tisztában volt vele, hogy mit vétett, és biztosra vette, hogy ez nem fordulhat elő többször. Elmenekült a kudarcai elől, de nem hagyhatja többet, hogy ennek Agatha szenvedje kárát. Többé ez nem fordulhat elő, hiszen szereti a feleségét. Mindennél jobban szereti. – Mr. Church? – hallotta tompán egy nő hangját az ajtó felől. – Mr. Church, gratulálok… Joseph kinyitotta a szemét és a hang irányába fordult. Egy ápolónő topogott az üvegajtón belülről és kedvesen mosolygott. Szőke rövid haja a füle mögé volt fésülve. Gyönyörű kék szeme volt, de Joe-t ez most egy pillanatra sem érdekelte. Csak a fülét hegyezte a hang irányába, de a szavak még mindig nagyon tompán jutottak el a tudatáig. – …Önnek fia született. – Hogy mondja? – Kisfiú. A mama és a gyerek is jól van, ha gondolja bemehet hozzájuk. Kisfiú? Kisfiú! Fiam született! , visszhangoztak a saját gondolatai, de ez a pillanat egy gyenge ájulással is felért számára, hirtelen olyan kábának érezte magát… Elgyengült az örömtől. Reménykedett benne, hogy fia születik, hiszen mint minden férfi ő is trónörököst akart. Agatha persze kislányt szeretett volna, de ráhagyta Josephre, amikor ő a barátainak mondogatta, hogy csakis fiú lehet, mivel ő csak fiú gyermeket tud nemzeni, és ha lány lesz, az minden bizonnyal nem is az ő gyereke. Agathának nagyon rosszul estek ezek a nagykép
szónoklatok, de mint mindig, most is tűrt. Jobb megőrizni a családi békét. Ultrahangon is megkérték az orvost, hogy ne árulja el a születendő gyermek nemét, mert szeretnék, ha meglepetés lenne. Joe fiút várt és az is lett. – Szóval kisfiú? – kérdezte a nővért, de most már kezdett valami színt kapni az arca, és enyhe mosoly futott végig a száján. – Igen, Mr. Church – mondta az ápolónő és visszamosolygott. Joe mintha hirtelen feltámadt volna a sírjából, és semmi meg nem állíthatta ezek után, olyan energiával indult a szülőszoba felé, hogy a nőt majdnem hanyatt dobta. Amikor túlment rajta, hirtelen megtorpant és visszalépett. Megragadta a vállait és szájon csókolta. – Köszö nöm – mondta ör ömittasan. – Ne nekem köszönje, Mr. Church! – nevetett az ápolónő. – Igen, igen – motyogta és ismét elindult a kétszárnyú ajtó felé. Megragadta a tolókart, de mielőtt benyitott volna visszafordult a nőhöz. – Vér… – mondta halkan, és már érezni is vélte, hogy a lábai megrogynak, és nem bírja magát tovább megtartani. Persze csak a képzelete játszott vele. – Micsoda? – kérdezte a nővér értetlen tekintettel. Nem egészen értette, hogy mit akart mondani a férfi. Halkan mondta, szinte motyogva, de hallani hallotta, csak éppen nem tudta, hogy mire céloz. – Úgy értem, hogy vér van? Mármint a műtőben? – Elmer engett, megpróbálta összeszedni a gondolatait, remélve, hogy a nő megérti, mit akar kérdezni, hiszen ez nagyon fontos dolog. – Van vér esetleg a takarón? Vagy a… baba véres? Tudja én… én egy kicsit… – Rosszul van a vér látványától? – kérdezte az ápolónő. Joe ebben a pillanatban nagyon megkönnyebbült. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy az ápolónő kibányászta a mondanivalója lényegét. – Nyugodtan bemehet, Mr. Church – mondta a nő. – Nem mészárszék ez. A babát pedig minden bizonnyal már megmosták. Fel a fejjel! – Köszö nöm – mondta őszintén Joe, és belépett a szülőszobába.
Négy Joseph Church úgy érezte, némi felfoghatatlan izgalom kezdett eluralkodni rajta. Olyan érzése támadt, mintha megzavart volna valamit a elenléte. Na nem az orvosokat, akik már a másik helyiségben mosakodtak, és nem is azt a két nővért, akik a szülőszék mellett álltak, ami tekintélyparancsoló módon terpeszkedett a terem közepén, megnyugtatóan ringatva feleségét és a karjaiban éppen eszmélő újszülöttet. Megnyugtatóan, gondolta Joseph, annak ellenére, hogy szentül hitte, ha egy nőnek a hátára feküdve, felpolcolt lábakkal kell szülnie, már csak az lehet rosszabb, ha mindezt fejen állva teszi. De nem ezt zavarta meg. Valami egészen más és természetfeletti dolgot érzett kibillenni az egyensúlyból; megzavarta az anya és a baba első találkozását. Azt a pillanatot, amikor először találkozik két olyan élet, ami már kilenc hónapja egy és szétválaszthatatlan. Először találkozik az anya azzal az apró, édes kis teremtménnyel, amit hosszú időn keresztül a szíve alatt hordott, együtt lélegezve vele nap mint nap. Ahogyan először találkozik az újszülött azzal a nővel, aki kilenc hónapon keresztül a testéből táplálta. Az első találkozás az édesanyjával, aki hosszú vajúdás után életet adott neki, esélyt, hogy ő is megpróbálhassa. Esélyt az életre. Joe most megbontani érezte ezt a csodálatos kettőst, ezt a megismételhetetlen pillanatot, amikor anya és gyermeke először érintik egymást. Zavarban érezte magát. Úgy vélte, ez a pillanat az anyáké. Már éppen azon volt, hogy kisomfordál azon a hatalmas, kétszárnyú ajtón amin bejött – majd visszajön később, gondolta –, amikor Agatha felpillantott és fáradt mosollyal az arcán megszólította. – Na, mi lesz apuka? Meg sem nézi a kisfiát? – kérdezte tréfálkozva. Mosolygott. Bár arca meggyötörtnek és fáradtnak látszott, haja csapzottan, csomókba lógott az arcába, homlokán verejték gyöngyöződött, mégis gyönyörű volt, olyannyira, hogy még Joe is meglepődött mennyire szépnek látja a feleségét. Arra gondolt, hogy bizonyára minden nő gyönyörű, amikor világra hoz egy gyermeket és anyává válik. – Gyönyörű vagy, kedvesem – súgta felesége fülébe, és szájon csókolta. – És a baba is gyönyörű.
– Óh, Joe drágám, nézd milyen édes! A mi gyerekünk. – Agatha szemében könnycseppek gyűltek, majd lassan kibuggyanva végigcsorogtak az arcán. – Nagyon boldog vagyok. Kimondhatatlanul boldog. – Tudom, édesem. – Nézd, milyen tüneményes – gyönyörködött gyermekükben Agatha, miközben Joe szólni sem tudott, anynyira hatalmába kerítette a gondolat, hogy ettől a perctől kezdve végre apa lett. A baba apró kis kezei ösztönösen keresni kezdték az anya biztonságot elentő testét. A pici ujjacskák belemarkoltak a levegőbe, majd néhány sikertelen próbálkozás után Agatha odanyújtotta az ujját, hogy a kicsi abba kapaszkodjon. A baba megfogta és úgy tetszett, hogy soha többé nem engedi el. Kicsit sírdogált, aztán lenyugodott. Aprócska szájával ásított egy nagyot. Hamisítatlan babaásítás volt ez. – Álmos – mondta Joe. – Egy álomszuszék lesz. – A bébik sokat alszanak. Ezt igazán tudhatnád, szívem. – Hát persze, hogy tudom. Csak úgy mondtam. Egyébként remélem, hogy a te szépségedet örö kli majd. – Én pedig remélem, hogy a te tehetségedet. – Agatha mosolygott. Az ápolónők időközben szétfutottak, mindenki a saját dolgát végezte, majd az egyik alacsony, galambforma nő visszajött. – Azt hiszem, el kell, hogy szakítsam önöktől az új családtagot egy kicsikét, ugyanis a gyermekorvos elvégez pár rutinvizsgálatot. Némi alvásra is szüksége lesz perceken belül. Aztán majd hajnalban bevisszük a kórterembe, hogy újra a mamájával legyen. – Még egy percet hadd maradjon – kérte Agatha. Mindketten kérően néztek a nővérre. A galambforma nő megértést tanúsítva bólintott és kiindult a helyiségből. – Csak egy perc – szólt vissza szélesre húzott ajkakkal. Az ínye kivillant egy pillanatra, és Joe elképedve nézte, hogyan képes valaki így felhúzni a felső ajkát. Úgy tűnt neki, mintha vicsorítana. Gonosz ápolónő, aki egy kedves, duci nő testébe bújt, de most elárulta magát. Vicsorít, gondolta és visszabújt a felesége és az újszülött alkotta családi körbe, hogy maximálisan kiélvezzék a kapott egy percet. Ezekben a boldog percekben még egyikőjük sem vette észre, hogy az
újszülött álla alatt és a tarkóján egy-egy sebhely éktelenkedik, ami alig nagyobb, mint egy cigaretta okozta égési heg. A kis Edward Church – Agatha és Joseph Church gyermeke –, 1989. február 20-án, 22 óra 35 perckor jött a világra Sank Town külvárosában, a St. Eugene kór házban.
Öt 1996. február 20., Sank Town, Arizóna. Hűvös szél lengte körül a takaros faházat, amely a város szélén állt, és csak néhány sovány fa választotta el a körülötte elterülő préritől. Eddie a fára kötött hintában ücsörgött, de nem lóbálta magát. Csak nézett maga elé és azon töprengett, vajon mit kap ma a születésnapjára. Minden évben valami igazi meglepetéssel álltak elő a szülei. Tavaly például megkapta azt a kék kerékpárt, amit mindig olyan fájó szívvel nézett a városban, Mr. Forts műszaki boltja kirakatában. Érezte ő, hogy az apja ráveszi majd az anyját, hogy vegyék meg a kerékpárt, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, mert anya mindig azt mondta neki, hogy csak nagyobb fiúk biciklizhetnek egyedül az utcán. Úgy számolta, hogy majd tíz- vagy tizenegy éves korában fogja megkapni. Erre tavaly a hetedik szülinapi meglepetés a káprázatosan szép Csodaparipa volt. Eddie csak így hívta: Csodaparipa. Gondolta, hogy apu idén is valami nagyszerű meglepetést talál ki, mert ahhoz kétség sem férhetett, még egy ilyen pici fiúcska számára sem, hogy a meglepetésekről apu gondoskodik, és anya csak mosolyog hozzá, mintha ő is részese lenne a nagy ötletnek. Eddie úgy gondolta, hogy az apja találja ki a meglepetéseket karácsonyra, névnapra és szülinapra. Őt pedig mindig elkápráztatta az ajándék, amit kapott. Az iskolában a többi srác soha nem kapott igazi meglepetést, de az ő papája mindig ragyogó dolgokat talált ki. Már azon is eltűnődött, hogy amikor apa egész nap az írógép előtt ül és írogatja azokat a történeteket, akkor biztosan közben azon gondolkodik, hogy mivel lephetné őt meg. Szentül hitte, hogy mindez így is van, hiszen akkor hogyan tudna mindig ilyen nagy meglepetést szerezni. Szerintem még anya sem tudja, hogy apu egész nap az én ajándékomon gondolkozik. És én nem mondom meg neki, az már biztos. Higgye csak azt, hogy apu azokat a buta történeteket találja ki a dolgozószobában. Higgye csak azt! De ő tudja az igazságot, és nem mondja el senkinek. A kis Edward Church elidőzött a gondolataival a hintán, majd kicsusszant a biztonsági lánc alól és megindult a bejárat felé. Kócos, barna haját a szél magasba dobta. Egyre jobban megszaporázta a lépteit, és egy ügyes mozdulattal felszökkent a lépcső legfelső, harmadik fokára. Az öreg deszkák még a
könnyű gyereksúly alatt is megreccsentek. Joe mindig mondta Agathának, hogy le kell cserélni a deszkalapokat, vagy akár az egész terasz szerkezetét a tartópillérekkel együtt, de valahogy mindig fontosabb dolgokra kellett a pénz. Például arra, hogy ne haljanak éhen. Igaz, már messze voltak attól az időszaktól amikor nélkülözniük kellett. Agatha az arizónai átlaghoz képest jól keresett, és Joseph is túl volt már hét regényen, amik ha hatalmas vagyont nem is, de biztos megélhetést elentett számukra. Sajnos Joe regényei – amiket Frank Ramib néven publikált – egyelőre igen kicsike sikert tudhattak maguk mögött, de a kiadója bízott benne, hogy hamarosan ott lesz a neve a Times bestseller listáján is. Természetesen Joe és Agatha is nagyon bízott benne, hiszen akkor végleg elköltözhettek volna Arizonából. Kalifornia volt az álmuk, és elhatározták, ha Joe könyveinek sikerül betörnie egy szélesebb piacra, akkor vesznek ott egy gyönyörű tengerparti házat. Persze ez még csak álom volt, de egyre közelebb kerültek a megvalósításához, hiszen a következő Frank Ramib regénynek mindenki nagy jövőt jósolt, és végre egy New Yor k-i kiadó is érdeklődést mutatott iránta. Eddie megállt a bejárati ajtó előtt és mélyen a kertésznadrág zsebébe süllyesztette kicsi kezeit. Kutatott benne, és némi nehézség árán egy gyűrött zsebkendőt halászott elő. Trombitált bele egy nagyot, majd visszagyűrte a zsebébe. Agatha ebben a pillanatban kinyitotta az ajtót és mérgesen nézett le a fiára. – Mondtam már neked, Maszat, hogy megfázol sapka nélkül? – Igen– pislogott Eddie bűnbánóan.– De nem szeretem a sapit, mer t… – Szúr? – fejezte be Agatha kérdőn a mondatot. Nagyon ismerte már Eddie kifogásait, hiszen minden nap hallotta. – Ezt már hallottam párszor és már mondtam neked, hogy ez nem kifogás. Talán be akarsz lázasodni? Azt akarod, hogy Bertfool doki teleszúrjon injekcióval? – Jaj! – Eddie arcvonásai elmérgesedtek. – Ugyan már, Mami! Nem leszek beteg! – Azt hiszem, Maszat, máris beteg vagy. – Csak egy kicsit takonypóc vagyok – mondta Ed mosolyogva. – Na, irány befelé, te takonypóc! – Agatha félr eállt az útból és a fiú beosont mellette. – Apád letekeri a fülünket, hogy megfáztál. Az ilyen szeles idő hamar megköhögtet egy ilyen apró Maszatot, mint te. Eddie megindult át a nappalin, majd hirtelen gondolattól vezérelve
visszanézett. – Anyu, te tudod, hogy mikor jön haza apa? – Hamarosan itthon lesz – válaszolta Agatha, és megsimogatta Eddie haját, majd egy hatalmas puszit nyomott az arcára. – És tudod, ho gy mit hoz nekem ajándékba? – Tudom, de nem mondom meg. – Nem baj, biztosan nagy dolog lesz – mondta Eddie, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy elmondja az anyjának azt, amire rájött az apjával kapcsolatban. Talán el kellene mondani neki, hogy apa, amikor a dolgozószobában van, akkor az ajándékon gondolkozik. Aztán mégis csak obbnak látta, ha megőrzi a titkot magának. Azért jó lett volna valakivel megosztania a felfedezését. – Biztosan örülni fogsz neki – mondta az anyja megnyugtató hangon. A szeme akaratlanul is a fia nyakát elcsúfító hegre tévedt. Aggodalmat érzett, akárcsak a szülés utáni napon, amikor az orvos felhívta a figyelmét erre a veleszületett apróságra, ami a fiú álla alatt és a tarkóján egyaránt, idővel vele együtt növekedett. Akkoriban valóban apróság volt, de mostanra legalább két centiméter átmérőjűre duzzadt a bőr fokozatos nyúlásával. Agatha, amikor csak tehette, garbót adott a fiára, hogy takarja vele a heget. Persze Eddie-t még nem zavarta, hiszen még csak nyolcéves volt, de Agatha úgy vélte, hogy évről évre, ahogyan eléri majd a serdülőkort, gátlásai lehetnek miatta. Persze titkon azért remélte, hogy a fia fogja tudni kezelni a helyzetet, és együtt tud majd élni a testi hibájával, főleg annak köszönhetően, hogy előre láthatólag piszkosul sármos kis fickó lesz. Sokkal inkább aggódott Eddie álmai miatt, hiszen az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban riadt fel éjszaka, arról panaszkodva, hogy rémálma volt. Ráadásul mindig ugyanaz az álom zaklatta fel. Egy visszatérő álom. Egy szörnyű rémálom, ami nem hagyott nyugodni egy kisfiút. Joe is aggódott a rémálmok miatt, és el is akarta vinni egy pszichiáterhez, de Agatha kérte, hogy várjanak még egy kicsit, hátha elmúlnak az álmok maguktól. Gyanította, hogy valamelyik osztálytársánál láthatott esetleg egy horrorfilmet és az hagyott benne olyan mély nyomot, hogy időnként felriad éjszaka. Agatha félt, hogy a pszichiáterrel való találkozás esetleg nem lenne túl jó hatással a gyerek fejlődő személyiségére. Persze ebben ő maga sem hitt, csak valami kifogást keresett, hogy ne kelljen Eddie-t máris egy ilyen kezelésre hordania. De azt valóban hitte, hogy az álmokat kinövi
majd magától is. Sajnos Eddie nem nagyon tudta elmesélni, hogy mit is lát az álmaiban, ezért is akarta Joe, hogy egy szakember megvizsgálja és esetleg mélyhipnózisban kiderítse a fiú lelki titkát. De engedett felesége kérésének és úgy döntött vár még egy kicsit. Agatha még egyszer megcsókolta a fiát, majd egy tiszta zsebkendőt adott a kezébe. Eddie zsebre vágta azt, és egy használtat nyomott helyette az anyja kezébe, majd eltűnt a hátsó szobába, ami a saját birodalma volt. Lekuporodott a játék autók közé és ragyogó szemekkel bámult ki a napfényes, szeles délutánba. Gondolatai ismét a szülinapi ajándékra terelődtek. Szörnyű, hogy a felnőttek mennyire titkolóznak a gyerekek előtt, gondolta és inkább jobbnak látta, ha felmászik az ágyra – amit egy Micimackós pokróc védett a portól és egyéb szennyeződésektől –, és alszik egy kicsit, amíg apa megjön.
Hat Eddie az apja terepjárójának morgó hangjára ébredt fel. Hallotta, amint Joe leállítja a motort, majd csapódik az ajtó. Gyorsan kiugrott az ágyból, lerúgva magáról a kockás pokrócot, amit minden bizonnyal anyu terített rá, hogy meg ne fázzon alvás közben. Agatha mindig elmondta a fiának, hogy amikor elalszik, vagy csak egy kis időre ledől, be kell takaróznia, mert az ember testhőmérséklete alacsonyabb lesz, és akkor bizony könnyen megfázhat. Persze Ed elfelejtette betakarni magát, de minden bizonnyal ezért is vannak a gondoskodó édesanyák. Kicsapta az ajtót és rohant át a konyhán, nappalin, egyenesen az apja elé. Joe a tornácon járt és már messziről meghallotta fia dübörgő rohanását. Széttárta a karját, hogy a fiút az ölébe vegye. Ed hirtelen megtorpant és lassított a léptein. Fejét enyhén oldalra fordította, és kíváncsian szemlélte az apját. Meglepte, hogy az apja nem hoz magával semmilyen csomagot. De akkor hol az ajándék? – A kocsiban hagytad? – kérdezte Joe-t minden előzetes formaság nélkül. – Talán köszönnél, her cegem! – mordult rá. – Szia, Papi! A kocsiban hagytad? – Puszit nem kapok? Eddie az apja karjai közé vetette magát, és mikor az felemelte, egy hatalmas puszit nyomott az arcára. – Mit hagytam a kocsiban? – kérdezte Joe a fiát, mintha fogalma sem lenne arról, hogy a fiú miről beszél. Eddie hunyorogva nézett vissza az apjára. Szemei mintha azt kérdezték volna: apa te komolyan beszélsz? – Csak megjátszod magad, igaz? – Nézd, én nem tudom, miről beszélsz, fiam! – Joe továbbra is játszotta hülyét, szerette a fiát néha megtréfálni. Persze az is előfordult, hogy túllőtt a célon, és Eddie sírni kezdett. Ennek a veszélye most nem forgott fent, mert gyanította, hogy a fiú ilyen komoly dolognál nem hagyja magát becsapni. – Kint van a kocsiban! Tudom! Direkt nem hoztad be az ajándékomat! Agatha a bejárati ajtónak vetette a vállát és úgy figyelte a fiát és a férjét, amint azok megküzdenek egymással.
– Ajándéééék? – kérdezte Joe elhúzva a száját és feleségére pillantott, mintha tényleg elfelejtett volna valamit. Agatha tudta, hogy férje arra számít, talán ő is részt vesz a játékban. De most valahogy nem volt kedve asszisztálni, főleg azért, mert tudta, hogy Eddie egész nap az apját várta az ajándékkal. – Ne bolondítsd tovább azt a gyereket! – szólt közbe Agatha. Joe színpadiasan ide-oda kapkodta a fejét a felesége és a fia között, közben különböző grimaszokat vágott. Úgy nézett ki, mint egy összezavarodott rajzfilmhős. Eddie hangosan felkacagott. Mindig jóízűen tudott nevetni az apja mókázásán. – Azt hiszem, tudok neked mutatni valamit, hercegem – mondta Joe mosolyogva, és karjaiban Eddie-vel visszaindult a terepjáró felé. A fiú arcán széles mosoly terpeszkedett, és látszott rajta, hogy a nyugtalanságtól alig bír megülni az apja ölében. Mindkét kezével megmarkolta Joe vállait és rugózni kezdett a karjaiban. – Hercegem, ne bolondozz, így is nehéz vagy! – próbálta jobb belátásra bírni a fiát. – Te meg erős vagy, apu! – kacagott fel Eddie. – Rendben, ficánkolj csak – törődött bele Joe a fia játékába. Megkerülték a terepjárót és megálltak mögötte. Joe letette a földre a fiút, aki még most sem tudott nyugodtan megállni. – Itt van hátul?– kérdezte, közben megpróbált lábujjhegyre állni, hogy bepillantson a csomagtérbe. Sikertelen próbálkozás volt. Joe felnyitotta a csomagtartó ajtaját és egy dobozt vett ki belőle. Letette a földre és leguggolt a fia mellé. Közben Agatha is csatlakozott hozzájuk és megállt mögöttük. Kezét a mellei alatt összefonta és sejtelmesen elmosolyodott. – Boldog születésnapot, hercegem! – mondta Joe, és kiemelte a kiskutyát a dobozból. Eddie örömében felvisított. A szájához kapta a kezét, hogy elfojtsa feltörő ujjongását, majd letérdepelt a földre, és simogatni kezdte a megszeppent dalmata kölyökkutyát. – Jaj, de aranos! Nagyon aranos kis kutya! – Aranyos – helyesbített Agatha és lehajolt, hogy puszit nyomjon fiacskája feje tetejére. – Boldog szülinapot, Maszat! – Hú! De nagyon ör ülök! Egy igazi kiskutya! És ez csak az enyém.
Ugye apa, ez csak az enyém? – Hát per sze, fiam – válaszolta Joe, és ő is megpuszilta Eddiet, aki nem győzött gyönyörködni az új családtagban. Mert bizony egy kutya családtagnak számít, és ők előre úgy tervezték, ha egy kutya kerül a házhoz, az csak akkor maradhat, ha Eddie gondját tudja viselni. Joe elérkezettnek látta az időt, hogy egy ilyen felelősségteljes dolgot – mint egy védtelen élőlény gondozása –, már nyugodtan rábízzanak a fiúra. Abban is bízott, ha lesz egy kis társa, akkor talán a rémálmok is megszűnnek. – Bár én gyanítom, hogy az etetése apádr a fog maradni – jegyezte meg Agatha minden rossz szándék nélkül. Csak egyszerűen már tudta, hogy Eddie-t addig érdekli majd, amíg játszik vele. – Én is fogom etetni, anya – mondta Eddie, és egy határozott pillantást küldött Agatha felé. Hogyan is képzelheti az anyja, hogy ő nem fogja etetni ezt a gyönyörű kiskutyát? Ez az ő saját kutyája. Végre van egy barátja, akivel elmehet sétálni és játszani vagy biciklizni a Csodaparipán. Egy igazi kutya. Csak nem hagyja, hogy éhen pusztuljon!? Hogyan is gondolhat ilyet az anyja? – Na majd meglátom, Maszat. Remélem így lesz. – Agatha is leguggolt és megsimogatta a fehér kiskutyát. – Milyen fajta kutya ez, Joe? – Dalmata – felelte. – Egy igazi dalmata? – kér dezte Eddie izgatottan. – Igen. – De apa… – Hirtelen elhar apta a mondandóját. Valami fontos dolgot vett észre, amit apa minden bizonnyal elfelejtett. Most meg kellene kérdezni tőle, de elronthatja vele a hangulatot. Különben is mit számít az, hogy igazi-e vagy sem? De nagyon úgy tűnik, hogy apát becsapták. – Igen, her cegem? Talán mégis tisztázni kellene ezt az egész dolgot, mert azt bizony egy vak is látja, hogy ez nem egy igazi dalmata. Mindenki látja, hogy… – Nincsenek rajta pöttyök – szaladt ki végül belőle a mindent elsöprő felfedezés. – Valóban. A dalmata pöttyös – tűnődött el Agatha. – Vagy van fehér is? – Ok. Elárulom a titkot – állt kötélnek Joe. – Bizonyára elker ülte figyelmeteket az a nyilvánvaló tény, hogy ez egy kölyök kutya. Ebből az okból kifolyólag a pöttyök még nem látszanak rajta. De már biztosan van
itt-ott egy-két sötétedés a bundáján. – Később fog bepöttyöződni? – kérdezte Eddie. – Igen. – És mégis mikor? Mikor lesz igazi dalmata? – Most is igazi – közölte Joe és felegyenesedett. Eddie követte az apja mozdulatát a szemével. – Talán már csak napok kérdése, hogy megjelenjenek a pöttyei. – Biztos? – nézett Eddie bizonytalanul az apjára. – Nem vagyok szakértő a témában, de valószínűnek tartom. – Akkor lehet a neve Pöttyös? – Hát persze. Az lehet a neve, amit csak akarsz. Kan kutya, úgyhogy a Pöttyös is jó név neki. – Akkor még sem dalmata? – De! A kan, azt jelenti a kutyáknál, hogy fiú. Így már érted, hercegem? A kiskutya lassan levetkőzte az ijedelem első jeleit, és látszott, hogy hamar megszokta azt a kedvességet, amit Eddie nyújtott a számára azzal, hogy hol ölbe vette, hol pedig gyengéden simogatta. Persze a simogatások is csak amolyan óvatos közeledések voltak a fiú részéről, hiszen még soha nem volt kutyája, ez pedig merőben új feladatot jelentett számára. De nagyon élvezte az új helyzetet és mérhetetlenül boldog volt. Az este közeledtével Eddie-t a szülei berángatták a házba, és felvágták az elmaradhatatlan szülinapi tortát. Ő rutinosan egy szuszra elfújta az összes gyertyát – ezzel már három éve nem volt gondja –, majd átvett még egy-két apróbb ajándékot, amolyan kiegészítésképpen. Joe egy egyszerűbb puzzle-t adott neki, Agatha pedig előfizetett neki egy évre a kedvenc képregény magazinjára, amit eddig mindig a városban vett meg, és bizony előfordult, hogy néha elfogyott mire ment. Ezután viszont a Különleges Xmen kalandjainak története mindig időben Eddie asztalán lesz. A fiú majd’ kicsattant az örömtől, ami komoly problémát jelentett, amikor elérkezett az alvás ideje. Joe alig tudta betuszkolni az ágyba, közben pedig legalább tízszer meg kellett esküdnie, hogy Pöttyösnek nem lesz semmi baja reggelig a garázsban. Miután megnyugodott, lassan álomba merült. Joe úgy tervezte, hogy hajnalig kierőltet magából valamit, megpróbálva kihasználni az éjszakai nyugalmat és csendet. Talán lett volna esélye pár igen jó oldalt összehozni, de Agathának sikerült levenni a
lábáról a krimi szerzők lovagját, és miután túl voltak egy kielégítő szeretkezésen, Joseph Churchnek már semmi ereje nem volt, hogy Frank Ramib bőr ébe bújva újabb bűntényt találjon ki. Egyszerűen elaludt szépséges felesége mellett és csak hajnali három körül ébredt fel Eddie rémült kiáltására.
Hét Tudta, hogy semmi esélye a menekülésre, de azért amennyire csak ereje engedte megpróbálta. Igyekezett minél messzebbre jutni, lehetőleg úgy, hogy üldözőit egyre jobban maga mögött hagyja. De a távolság üldözők és üldözött között egyre kisebb lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy ma este utolérik. Elkapják és leszámolnak vele… Ha a kutyák nem lettek volna a sarkában, könnyedén lerázza az üldözőit, de azok az átkozott vérebek, akárcsak a felbőszült bikák, úgy vetették utána magukat. Átgázolt a patakon, majd a töltésen felérve – miután egy vékony faág az arcába csapott és felszakította a homlokát – hirtelen megtorpant. A csípős szél mélyen a bőrébe harapott, de ez egyáltalán nem érdekelte, ahogyan a szemöldöke fölötti seb sem. Rezzenéstelen arccal figyelte a bokrok sűrűjéből kiugró kutyát, amint vicsorítva megállt, és farkasszemet nézett vele. Hogy került ez ide, csodálkozott, hogy a picsába került ez a dög elém? A kezdeti meglepettségen hamar felülkerekedett, és inkább megpróbált szabadulni a szorult helyzetből. Véres, csontos ujjai görcsösen megszorították a rövid csövű puska markolatát és lassan – miközben szúrós pillantásával fogva tartotta a dobermann tekintetét –, nagyon lassan a csípőjéhez emelte. A fegyver csőre volt töltve. Már csak a megfelelő pillanatra várt. A kutya nem mozdult, az idő pedig fogytán, hiszen a többi kutya és az üldözői már igen közel járhattak. – Tűnj az utamból – súgta a sötétségbe. – Húzd el a csíkot! Takarodj, te dög! Takarodj! – Vér buggyant ki a homlokán lévő sebből, és gyors folyású patakként száguldott a mélyen barázdált arcon, csak a remegő szája szélénél lassított egy kicsit, majd új erőre kapva lecsorgott az állán, hogy megpecsételje az amúgy is mocskos ingét. – Takarodj! A kutya nem mozdult. Szemei véresen izzottak, vicsorgó száján nyál csorgott a nyirkos fűbe, de meg sem mozdult. Mintha direkt az időt akarná húzni, hogy a társai ide érjenek. De a férfi már nem várhatott. Hallotta a közeledő kutyák felbőszült ugatását, cselekednie kellett. Tudta, ha meghúzza a ravaszt, elárulja magát és az üldözői pillanatok alatt a nyomára akadnak. Csakhogy már nem volt más választása. Különben is… Már kurvára mindegy.
Az elsütött fegyver hangja vastagon belemart az éjszaka csendjébe. A lövedék leteperte a vicsorgó állatot. Már nem jelentett veszélyt. Csendben, szétszakított mellkassal feküdt a gallyak között. A férfi felszívta az orrát, és a fűbe köpött. Elmosolyodott, és leindult a töltésen, egyenesen az elhullott állat felé, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a bokájába. Mintha egy feltartóztathatatlan erő próbálná kihúzni a lábát alóla. Még mielőtt lepillantott volna, tudta, hogy utolérte egy újabb véreb és az akaszkodott morogva a bokájára. A fájdalom már majdnem elviselhetetlen volt. A hatalmas fogak nem kegyelmeztek, és egyre mélyebben hatoltak a húsba, néhol dar abokat tépve ki belőle. Visszafogott egy ordítást, ami majd szétfeszítette a torkát. Hörögve próbálta a puska csövét az idegbeteg módjára rángatózó állat fejéhez tenni, de az mindig kimozdult előle. A harmadik próbálkozásra a puska érintette az állat koponyáját, és a férfi olyan erővel szorította vele a fejét a földhöz, hogy az összeroppant, kipréselve magából a szemgolyókat. Végre gyengült a szorítás. Lehajolt, hogy a lábszárába markoló állkapcsot eltávolítsa. Mielőtt megtehette volna, egy harmadik véreb rontott rá a sűr fák közül, és egyenesen a mellkasára ugrott, átharapva a kulcscsontját. Az ujjai elgyengültek, és a fegyver a földre esett. Az előbb legyőzte a fájdalmat és a torkára fojtotta az üvöltést, de most nem tudta és nem is akarta visszafogni magát. A fájdalomtól…
Nyolc …ordított. Rémülettől szikrázó szemekkel nézett szét a sötét szobában, miközben a könyökére támaszkodva felült. A szobát átjárta a rémálom keltette félelem. A kék pizsamafelső – Micimackó birkózott rajta egy csupor mézzel –, izzadt testéhez tapadva táncolt, követve a tüdeje által diktált ziháló ütemet. Szép kis születésnap, gondolta Eddie, és kézfejével megtörölte a szemét, megszüntetve a fátyolosan elmosódó szoba képét. Még most is ez az álom. Még ilyenkor sem hagy nyugodni. Még a születésnapján sem lehet nyugta egy gyereknek? Az utóbbi időben ismét megszaporodtak a szörnyű álmai, és ez nagyon elszomorította. Az utolsó két alkalomról a szüleinek sem szólt. Jobbnak látta, ha nem zaklatja fel őket újra. Amikor csak rosszat álmodik, az édesanyja olyan nyugtalan lesz. Próbálja titkolni, de nem megy neki valami jól, és különben is az emberek arcára mindig kiülnek az érzéseik. A gyerekek pedig tudnak belőle olvasni. Ösztönösen megérzik, ha valami kizökken a megszokott kerékvágásból. Márpedig az anyja mindig kizökkent, amikor ő rosszat álmodott. Eddie pedig megérezte, hogy valami nincs rendben. Persze ha Agatha nem sugározza magából az aggodalmat, akkor is rájött volna, hogy valami nincs rendben az álmaival. Joe visszafogta a lendületet, amivel felrobogott a lépcsőn, nehogy beszakítsa a gyerekszoba ajtaját. Egy pillanatra megtorpant az ajtó és Eddie között – a folyosór ól beszökő fény a hátára kúszott és elterült rajta, akár egy hős lovag köpenye –, majd az ágy szélére ült. Szótlanul nézett a fiára. Szavak nélkül is jól megértették egymást. Talán ilyen a tökéletes kötelék. Mindketten tudták, hogy mi történt, és hogy mit gondol a másik. Az apa tudta a fiú gondolatait, a fiú pedig az apáét. Nem voltak gondolatolvasók. Hogyan is lettek volna azok? Egyszerűen vannak olyan pillanatok az életben, amikor szavak nélkül is érti egymást két ember. Főleg, ha ilyen erős kapocs köti őket össze. Mellesleg nem ez volt az első alkalom, hogy ugyanitt, ugyanígy ült ez a két ember. A nagy és a kicsi. Apa és fia. – Soha nem lesz vége, apu? – törte meg végül a csendet Eddie. A hangjából keserűség érződött.
– Nem tudom – válaszolta őszintén Jo e, és lesütötte a szemét. Nem bírt a fia szemébe nézni. Szégyellte magát. A fia előtt, Agatha előtt, talán az egész világ előtt. Szégyellte a tehetetlenséget. Azt a kíméletlen érzést, ami lassan körbefogja az embert és ránehezedik. Aztán csak ül rajta és nyomja. Annyi súllyal és annyi ideig, amíg össze nem roppan. A tehetetlenség talán Isten leggonoszabb tréfája, gondolta, és ebben a pillanatban úgy érezte, mindjárt összeroppan. – Ugye ez nincs minden gyereknek így? – kérdezte Eddie, de már tudta is rá a választ. Valahol ott legbelül – ahonnan az emberek megérzései erednek és átsegítik néha az élet nehezen kezelhető pillanatain –, a lelke mélyén, szerény élet tapasztalata ellenére is érezte, hogy ami vele történik, nem átlagos dolog. Gyanította, hogy valami nincs rendben. Persze egy kicsit azért reménykedett, hogy az apja megnyugtató választ ad, elmagyarázva, hogy ebben a korban ezen mindenkinek át kell esnie. Nem így történt… – Valóban. Jól gondolod. A gyerekeknél és a felnőtteknél sem természetes dolog a visszatérő rémálom. – Felesleges lett volna minden mellébeszélés, kitérő válasz. Eredményre és megoldásra itt már csak közösen juthattak, és ezzel Joe is tisztában volt. – Nem tudom és nem is tudhatom, hogy mi okozza ezt nálad, hercegem, de mindent el fogunk követni anyáddal, hogy megszűnjenek a szörnyű éjszakáid. – Rövid szünetet tartott, gyengéden megsimogatta Eddie arcát, majd folytatta: – Azt hiszem, hogy már hamarabb meg kellett volna tennünk azt a lépést, ami közelebb vihet a megoldáshoz. És most meg is tesszük. – Mit, apa? – Kíváncsian pislogott a mellette ülő férfir a, aki ebben a pillanatban, csak úgy, mint eddigi életében bármikor, a biztonságot elentette. – Mit fogunk tenni? – Elmegyünk… – Joe hangja elhalkult, mintha elbizonytalanodott volna. Mintha még most sem lenne egyértelmű, hogy nem lehet tovább halogatni a dolgot. – Elmegyünk egy orvoshoz. – A doktor bácsihoz? Ő er re is tud gyógyszert adni? Ugye nem szurit? – Nem. Nem kapsz injekciót. Az igazság az, hogy ez nem az a doki bá’, akihez eddig jártál. Ez egy egészen másfajta orvos. – És tud segíteni? – Eddie hangjában bizonytalanság bujkált. – Megvannak a módszerei, úgyhogy nagyon remélem. – Anya nem ébredt fel? – váltott hirtelen témát Eddie, mint akit nem is
foglalkoztat tovább a dolog. Apa azt mondta, hogy „megvannak a módszerei” a doki bá’-nak. Neki pedig ennyi elég is. – Szerencsére nem. – Megfogta a fiú kezét és oltalmazóan megpaskolta. Eddie apró kezei szinte eltűntek az apja tenyerében. – Jobb is így. Semmi szükség arra, hogy felizgassa magát, aztán pedig nem tud majd elaludni. Pihenje csak ki magát rendesen, aztán majd reggel én adagolom neki az egészet, lehetőleg úgy, hogy ne zaklassa fel nagyon. Aztán beszélek vele az orvosról is, hogy kérjen neked időpontot. Persze csak akkor, ha nem gondoltad még meg magad. – Nem, dehogy is – csóválta a fejét Eddie, miközben a szája szélén halvány mosoly futott végig. – Ha segít a doki bá’, akkor elmegyek. – Bizonytalan vagy? – Á, dehogy! – legyintett. Megpróbálta könnyedén megrántani a vállát, hogy neki ez semmiség, de a tekintete elárulta – a csibészes mosoly ellenére is –, mindez csak látszat. – Bizonytalan vagy, hercegem? – Egy kicsit – vallotta be őszintén. Azt tudta, hogy biztosan el akar menni az orvoshoz. Abban kételkedett, hogy az valamiben is segíteni tud majd neki. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, ami azt súgta neki, hogy ilyen könnyen nem szabadulhat az álmaitól. Joe beljebb csusszant az ágyon, magához húzta Eddiet és szor osan átölelte. A fiú viszonozta apja ölelését, és amennyire csak tudta átfogta annak széles vállait. Egymást ölelve szótlanul ültek. Kint egy autó haladt el a ház előtt kényelmes tempóban, ahogyan csak az éjszakában cirkáló szerelmespárok, vagy a fűtől lelassult suhancok szoktak vezetni. A lámpái végigpásztáztak a gyerekszobán, egymásba fonódott árnyakat kergetve a tapétán, majd amilyen hirtelen besurrant, olyan hirtelen távozott újra félhomályt hagyva maga mögött. – Minden r endben lesz – suttogta Joe a fia fülébe. A hangokat alig bírta kipréselni a száján, és érezte, hogy elszorul a torka. Végigsimította Eddie haját és még közelebb húzta magához. Arcát a fiú arcához szorította, és a válla fölött könnyes szemmel nézett ki a néma éjszakába.
Kilenc 1996. március 03., Phoenix, Arizóna Dr. Ronald McWorth kitárta az irodája, egyben vizsgálója díszes, tölgyfa ajtaját, és félrelépett az útból, hogy Eddie kisurranhasson mellette. A fiú arca fáradságról árulkodott. Közel egy órát töltött bent az orvosnál, és Agatha már alig bírta kivárni, hogy a fia végre kijöjjön. Igaz, most, hogy végzett, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tudni akarja, mi történt odabent és mit derített ki a doki, már ha kiderített valamit is. Alig több mint egy hete, hogy a férje Eddie születésnapja utáni reggelen, miután a fiú kiment a kutyához játszani, közölte vele, hogy éjszaka újra rémálmai voltak. Azt is elmondta, hogy beszélt Eddie-nek az orvosról, és miután megígérte neki, hogy megoldást találhat a problémára, ami nemcsak a fiú, de az egész család problémája is, beleegyezett, hogy elmenjenek és elkészítsenek egy vizsgálatot. Régóta fejfájást okozott mindnyájuknak a rémálmok sorozata, így Agatha nem halogatta a dolgot és rögtön reggeli után fölhívta dr. McWorth rendelőjét. Sajnos ő maga még nem volt bent, viszont a titkárnője igen szívélyes volt és rögtön utána nézett, hogy mikor tudná a doktor fogadni. Azt mondta, hogy a hónap végig már be vannak táblázva, de március elejére előjegyezheti őket, amennyiben nekik is megfelel. Megfelelt. Eddie odarohant az anyjához és szorosan hozzábújt, az orrát a csípőjébe fúrta és a világoskék kiskosztümébe szuszogott. – Nyugalom, Maszat – csitította Agatha és egy oltalmazó mozdulattal átfogta a vállait. – Nyugalom. – Egy kicsit még zaklatott, de hamar osan összeszedi magát – közölte dr. McWorth. Csontos, öregedő kezével végigsimította az erősen kifehéredett, de még mindig dús haját. Kényelmetlen mosoly jelent meg az arcán, közben előre lépve szélesebbre tárta az ajtót. – Mrs. Church, beszélhetnénk néhány szót az irodámban? – Természetesen – bólintott Agatha és leguggolt Eddie-vel szembe. Mélyen a szemébe nézett, félresimította a homlokába lógó hajtincset és gyengéd puszit nyomott a szemöldöke fölé. – Maszat, anyának beszélnie kell a doktor bácsival, addig te ülj le itt az előtérben és nézegesd a magazinokat. Ígérem, hamar végzek.
A fiú megértően bólintott és már ki is csusszant az anyja kezei közül. Fürge léptekkel a bejárati ajtó mellett lévő sarok ülőgarnitúránál termett és egy szempillantás alatt birtokba vette. Kezeit keresztbe fonta a mellén és a lábát lógatva, huncut mosollyal az arcán nézte, amint anyja az orvos mellett elhaladva belép a szobába. Agatha visszanézett és mielőtt teljesen eltűnt volna az orvos mögött látta, hogy Eddie integet. Visszaintett. Az ajtó becsukódott.
Tíz Miután Agathát teljesen elnyelte az óriási vörös bársonyfotel, gyorsan szemügyre vette a pazarul berendezett helyiséget. Látott már egy-két lakást, amiről ordított az elegancia és a gazdagság, de ez mindegyiket fölülmúlta. A falakon a megszokott reprodukciók helyett eredeti képek lógtak – legalább is Agathának az volt az érzése. Valahogy nem is nézte volna ki az orvosból, hogy bóvlikat aggat a falra, amikor méregdrága antik bútorokkal rendezi be az irodát. Önnek aztán van mit a tejbe aprítania, Lélekbúvár Uraság, gondolta, és majdnem nevetni kezdett a saját belső monológján, de valahogy egyáltalán nem volt kedve hozzá. Nagyon félt attól, amit hallani fog, és egy kicsit abban bízott, hogy a doki nem tud mondani semmit, így legalább nem keseríti el. Viszont egy másik énje – ami minden bizonnyal az a fajta, amelyikre hallgatni kell – azt szerette volna, hogy Phoenix leghíresebb pszichológusa tárja fel előttük a titkot, bármilyen szörnyű is legyen az. Elvégre a bizonytalanság az egyik legrosszabb dolog az életben. Agatha pedig most úgy gondolta, bármit is mondjon McWorth, rosszabb már nem lehet. – Nézze Mrs. Church – kezdte a pszichiáter a kifehéredett szakállát dörzsölgetve. Olyan benyomást keltett ez a mozdulat, mintha nem egészen tudná, hogy mit akar mondani a vele szemben helyet foglaló rendkívül csinos nőnek. A valóság ezzel szemben az volt, hogy csak a megfelelő szavakat kereste. – Megpróbálok magával nagyon őszinte lenni, és gondolom, ezt el is várja, hiszen akkor nem lenne most itt. Agatha mosolyt erőltetve az arcára bólintott. – Persze, semmi értelme, hogy mindenféle hülyeségekkel traktáljam és az a helyzet, hogy nem is áll szándékomban. – Kis ideig hallgatott. Megtörölte a szemüvegét, amely egy vékony ezüstláncon lógott a nyakába, az orrára biggyesztette és hümmögve nézett Agathára. – Szóval a dolgok elenlegi állása alapján nem sok újdonsággal tudok önnek szolgálni. Amint azt önök is gondolták, a gyermeküket gyötrő visszatérő rémálmok sajnos egyáltalán nem természetes indíttatásúak. Ebben a korban a gyerekek fantáziája valóban élénkebb, mint később, akár azt is mondhatnánk, hogy túlnyomórészt fantáziavilágban élnek. Mégis azt kell mondanom, hogy Eddie rémálmainak a gyerekes fantáziákhoz semmi köze.
– Akkor mivel lehet magyarázni? – kérdezte Agatha izgatottan. – Valami mégis csak előidézi nála ezeket az álmokat. Mi már arra is gondoltunk, hogy valami történt vele, amiről mi nem tudunk, és amiről ő sem akar beszélni. Vagy talán nem is mer. – Azt hiszem, ezt az eshetőséget egyelőre kizár hatjuk – jelentette ki a doktor. – A fiú kiegyensúlyozott és nagyon jó rálátása van a körülötte zajló eseményekre. Közvetlen és könnyen barátkozik. Egyáltalán nem tűnt feszültnek, pedig a gyerekek és a felnőttek többsége is nehezen oldódik fel, amikor szembekerül velem. Eddie-n a távolságtartásnak halvány jelét sem véltem felfedezni. Más szóval nem tartom valószínűnek, hogy valami külső hatás érte volna. – De valami oka mégis csak van a rémálmoknak, nem? – Agatha tanácstalanul nézett a pszichológusr a. A férfi határozottan nézett vissza a nőre, tekintete nyugalmat sugárzott. Agathának fogalma sem volt milyen lehet egy pszichológus, mivel McWorth volt az egyetlen, akivel valaha is találkozott, de úgy vélte, hogy az ideális pszichológus testesült meg az asztal másik oldalán ülő férfiban. A szempár, ami a szemüveg lencséje mögül figyelte, bizalommal töltötte el. Úgy gondolta, minden pszichológusnak ilyen szeme kell, hogy legyen. Talán felvételi követelmény az egyetemen. Ha pedig nem az, akkor annak kellene lennie. McWorth szemei vonzották a tekintetét, és érezte, ahogyan a teste teljesen ellazul. Csoda, hogy Eddie nem volt feszült?, kérdezte magától Agatha. Ez az ember egyszerűen megbabonázta. – Természetesen – válaszolta McWor th. – Valami előidézi a rémálmokat, és én mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megtaláljam azt a valamit. Csak próbáljanak meg türelmesek lenni. Sajnos ez nem megy egyik napról a másikra. Ráadásul a dolgunkat az is nehezíti, hogy a fia nem emlékszik az álmaira. Így semmi kiindulópontunk nincs. Kellene valami, ami segít közelebb jutni a megoldáshoz. – És mi lenne az? – Agatha kíváncsian hajolt előre. A bársony nagyot sóhajtott alatta. A pszichológus ujjai kopogni kezdtek az antik íróasztal lapján. Fejét enyhén lehajtva a szemüvege fölött nézett ki a nőre (szemei vonzották a tekintetét). – Tudnunk kell, hogy mit álmodik! – McWor th hangja olyan határozottan csengett, hogy Agatha egy pillanatra megszeppent. – Fel kell tárnunk a legsötétebb titkokat a fiú agyában. Azokat is, amiket még ő maga
sem ismer. Mert elhiheti asszonyom, vannak ilyenek. Meg kell tudnunk, miről szólnak azok a bizonyos álmok, és ha ezzel megvagyunk, akkor a harcot félig meg is nyertük. Ha az álmokat ismerjük, akkor szinte mindent ismerünk. Tudnunk kell, hogy mit álmodik! – ismételte ellentmondást nem tűrő hangon, aztán hirtelen elhallgatott. Hátradőlt a párnázott fotelben és nagyot sóhajtott. Szemét egy pillanatra sem vette le Agatháról. Egy fél percig némán bámult a nőre, majd hozzátette: – Mélyhipnózis. – Mélyhipnózis? – kérdezett vissza Agatha. – Igen – bólintott dr. McWor th. Ahogyan a fejét előre hajtotta, jól látható volt a meggyűrődő tokája. – Ahhoz, hogy kiderítsük, mit álmodik Eddie, regressziós hipnózist kell alkalmaznom. – Gondolja, hogy akkor… – Bármennyire is tudta mit akar kérdezni, valahogy nem bírta most kimondani. – Megoldást találunk a problémára? – segítette ki a doki saját szavaival. – Igen – suttogta Agatha. – Ez megoldást jelenthet? – Minden esélyünk megvan r á. – Dr. McWor th előrehajolt és az asztalra könyökölt. Most nem nézett a nő szemébe. Tekintetével az asztalon lévő papírok közt pásztázott. – De a döntés az önök kezében van. Ez csak egy lehetőség, ha akarnak élnek vele, de nem kötelező. Valamint, ha jónak látják, megkérdezhetik a dologról Eddie-t is. Egy darabig szótlanul ültek. A pszichológus várakozva, de megértően nézte Agathát, aki a szoknyája szélét gyűrögető kezeit nézte elmélyülten. Annyi helyről hallotta már, hogy a hipnózis rossz hatással van az emberekre, de mennyi mindenről mondták már, hogy káros, obszcén vagy beteges, aztán az ellenkezője vált bizonyossá. Azonkívül szerette volna, ha elmúlnak a fia szörnyű álmai, ami nemcsak Eddie-nek, de az egész családnak a problémája. Meg akartak szabadulni ettől a hívatlan vendégtől. Ezért is jö ttek ide. – Nézze dr. McWorth! – kezdte Agatha, abbahagyva a szoknyája gyűrögetését. – Ha maga biztosít arról, hogy a fiamnak semmilyen károsodást nem fog okozni, és ha megígéri, hogy ezzel közelebb jutunk a megoldáshoz, valamint ha Eddie is vállalja, akkor, és csak is akkor, megcsinálhatja azt a mélyhipnózist.
Tizenegy 1996. március 03., Sank Town, Arizóna. Miközben felesége Phoenixben a pszichológussal a regressziós hipnózis lehetőségéről tanácskozott, Eddie pedig az előtérben várakozott, otthonukban Joseph Church az emeleti dolgozószobában, a sarokban álldogáló kanapén heverészett egy puhakötésű western könyv társaságában. A délelőtt nagy részét a könyv olvasásával töltötte, de valahogy nagyon nehezen haladt a történettel előre. Mielőtt elmélyülhetett volna benne a főhős indiánnal egyé válva, gondolatai elkalandoztak. Rendre azon kapta magát, hogy valahol teljesen máshol jár; általában Eddie-re gondolt, hogy miként veszi az akadályokat a pszichológusnál. Úgy gondolta, hogy az ilyenféle lélekbúvár agyturkászok nem mindig egyértelmű kérdésekkel tapogatóznak. De megtörtént, hogy hosszan elidőzött egy mondatnál és megpróbált rájönni, miért éppen az adott szófordulatot használta az író. Általában pedig azt vette észre, hogy fogalma sincs, mit olvasott az előbbi két oldalon, de arra sem tudott volna válaszolni, hogy hová kalandoztak a gondolatai. Pontosan egy ilyen elkalandozáson kapta magát, amikor odalent a nappaliban megszólalt a telefon. A könyvet a mellkasára hajtva, fejét enyhén megemelve fülelt. Két újabb csörgés után bizonyosságot szerezve arról, hogy valóban a telefont hallja, sóhajtozva feltápászkodott a kanapéról, és könyvvel a kezében leindult az alsó szintre. A telefon még legalább négyszer-ötször kicsengett, mire Joe leért a nappaliba. A könyvet kinyitva letette a telefonasztalra, majd kényelmesen füléhez emelte a kagylót és még kényelmesebb hangon hallózott. – Szeva, Joebaba! – A vonal túlsó végén Harr y Notfree felszabadult hangja recsegett. Notfree az idők kezdete óta Joe ügynöke volt és a közepes sikereket elkönyvelhető phoenixi könyvkiadót, a NightPointot vezette. Notfree és a kiadója jelentette meg Joe Church, alias Frank Ramib krimikönyveit is. Saját bevallása szerint ő volt a leggátlástalanabb és a legjobb üzleti szimattal megáldott mesztic egész Arizonában. Joe elmosolyodott, amikor megismerte az ügynöke, egyben barátja hangját. Jellegzetesen mély és recsegős hanggal áldotta meg Notfreet a teremtő. De ha a hangjáról – valami okból kifolyólag –, nem sikerülne
beazonosítania, akkor sem tudná eltéveszteni, mert egyedül Harry Notfree szólította „Joebabának”. – Szia, Harr y – viszonozta az üdvözlést Joe. – Remélem nyomós okod van arra, hogy megzavarj egy „lűvős-szúrós, kóbojos-indijányos” regény olvasása közben. Nagyon-nagyon remélem, hogy egy zsák pénzt akarsz nekem elhozni, csak előtte illendőségből idetelefonálsz, hogy nem zavarsz-e véletlenül. Várjunk csak! Nem, ez nem a te stílusod! – Nyugalom, Joebaba – csitította Notfree. – Először is hagyjuk az indiánokat. Tudod, az anyám miatt. De nyisd ki a füled, mert nem jársz messze a megoldástól. Én koma még nem láttam egyben egy félzsáknyi pénzt sem, de te hamarosan fogsz, ha minden jól sikerül. – Harry! – szólt határozottan Joe a kagylóba. – Könyör göm, ne csigázz tovább! A lényeget! Csak a lényeget! – Oké, srác! – Ezt is csak Notfree mondogatta Joe-nak. – Szóval én nem adok neked egy zsák pénzt, viszont van valaki, aki hajlandó lenne adni. És tudod, hogy ki az, Joebaba? – Halvány gőzöm sincs, de te úgyis megmondod. – Szóval, szabad a gazda? – Szabad – mondta Joe szikr ázó hangon. – Ha te így jobban érzed magad, Harry, akkor szabad. – Oké, srác! Az illetőt Peter For astnek hívják. – A CrimeTime Bookos Peter For ast? – kérdezte izgatottan Joe. – Bingó! – Harr y majdnem kiabált a vonal másik végén. – Ez bizony telitalálat, Joebaba! Alig tíz perce hívott telefonon az egyik ügyintézője, és azt mondta, hogy szeretnék nyélbe ütni azt a szerződést, amiről még a nyáron szó volt. Azt mondta, most minden feltétel adott, hogy bedobjanak egy komoly terjesztői hálózatba, reklámmal, meg minden, ami csak kell. Kérte, hogy csöngessünk még ma vissza, hogy akarjuk-e még a szerződést. Eeeeez egy fafeeeej! – Joe eltartotta fülétől a telefonkagylót, mert Harry szabályosan üvöltött. – Egy seeeg! Hát, hogy a picsába ne akarnánk egy New York-i szerződést! Igaz, Joebaba? Szóval azt mondta, ha akarunk velük tárgyalni, akkor a jövő hét elejére adnak egy időpontot, és nyomás! – Ez fantasztikus! – zihálta Jo e az izgalomtól. A szíve egyre hevesebben vert, legszívesebben ordított volna. Olyan nagyon régóta várt erre a lehetőségre. Hosszú éveken át várt, hogy megkapja a lehetőséget. Most
pedig itt az alkalom, végre megmutathatja, bebizonyíthatja, hogy több, mint egy középszintű krimi író. Persze azzal is tisztában volt, hogy az igazán kemény munka majd most jön. Mostantól nem szabad hibázni. Ez már nem a kicsik játéka, itt már komoly pénzekről van szó. Innentől kezdve kemény üzlet az egész! És ha valaki hibázik, azt könyörtelenül kiállítják a játékból. Aki viszont a szabályokat betartva a körben tud maradni, az… Az mi? Nos, annak bizony nyert ügye van! – Istenem, alig bírom elhinni! Ugye nem lesz gond, Harry? Ugye minden simán fog menni? Már nem gondolják meg magukat, igaz? – Hirtelen úgy érezte, elszállt minden önbizalma és nagyon kicsi volt. Egészen kicsi. Aggódni kezdett. – Nyugalom, srác! Ne félj, amíg Harr y Notfree, a legtökösebb és leggátlástalanabb mesztic, akit valaha is a hátán hordott Arizona szikkadt földje a te oldaladon játszik. Meglátod, nagyon előnyös szerződést kötünk. Csak bíz rám mindent, és kezdj el csomagolni! Meghódítjuk New Yorkot! Ha pedig New York a miénk… – Akkor miénk az egész világ – fejezte be Joe kacagva. Egy kicsit könnyebbnek érezte a szívét. Bízott a barátjában. Arra gondolt, ha Harry mellette van, akkor valóban nem lehet semmi gond. – Adja Isten, hogy így legyen! – Szóval? Melyik napra foglaltassam a jegyeket? – Legyen hétfő! – válaszolta Joe határozottan. – Minél hamar abb túl akarok rajta lenni. A zsebemben szeretném tudni azt a nyavalyás szerződést. – Oké, srác! Egyetértek veled! Akkor hétfőn repülünk! Este még felhívlak és megbeszéljük a részleteket. Addig olvasgasd a „kóbojosindijányos” könyvecskédet! Na pá, Joebaba! – Szia, Harr y – búcsúzott el Joe, de Harr y Notfree, Arizona legtökösebb mesztice már megszakította a vonalat. Joseph Church még hosszú ideig állt a keskeny telefonasztal mellett, amin a puhakötésű westernregény is szunyókált, és boldogságtól fátyolos tekintettel nézett ki a kocsifelhajtó melletti kopár fára. Nem volt benne semmi tudatosság. Egyszerűen csak újra gyereknek érezte magát. Egy kissrác volt, aki az ablaknál állva álmodozik. Joseph Church úgy ér ezte, amíg a felesége és a fia haza nem érnek, újra gyerek lehet.
Kibámulhat az ablakon és álmodozhat.
Tizenkettő John Marllow naplója 1. Részletek a Szövetségi Nyomozóiroda által lefoglalt és archivált naplójegyzetekből. OldSale City, 1987. július 25. Ritka szar nap volt a mai. Egész nap olyan érzésem volt, mintha egy méhkas lenne a fejemben. Délután már biztosra vettem, hogy szétrobban a kibaszott agyam. Ráadásul az a pokoli hőség, szinte égett az egész város. Na, nem mintha, most meglehetne fagyni, de egészen elviselhető lett így estére. Két hete, hogy visszajöttem a városba, az én drága imádott városomba. OldSale City, tudd, hogy imádlak! Meg sem érdemlem, hogy visszafogadtál! Hűtlen voltam. Talán a szeretett városom bosszúja volt ez a mai hőség? Meglehet! Persze így kell nekem, mellesleg jobb is, ha megszokom, mert a pokol bizony sokkal melegebb lesz! Ott van még csak igazán nagy hőség! A pokol engem vár! Napról napra érzem a hívó szavát. Hát, ha rajtam múlik, még egy kicsit várnia kell! De biz’ Isten, ha eljön az időm, én dalolva megyek! Ez a szarevő kölök már megint üvölt a szomszédba! Esküszöm, átütöm egy csákánnyal ezt a rohadt vékony falat és szétverem a fejét a muratukó apjának, amiért nem hallgattatja el azt az átkozottat. Az asszony, biztosan be van megint lőve. Ezen a héten már kétszer futottam össze a hatalmas seggével a lépcsőházban, és biz’ Isten mind a kétszer tele volt pumpálva! Azt a kurvát is jobb lenne elföldelni! Minek szül az ilyen, ha utána meg szarik a fattyára? Hülye segg! Fúlna meg a hányásában! A kölök meg csak ordít. Na, nekem ebből elegem van! Ritka egy szar nap! OldSale City , 1987. július 28. Már három napja figyelem. És mondhatom igazán finom kis punci. Három nappal ezelőtt, amikor felforrt az agyam a kibaszott melegtől, és a szomszédban is üvöltött az a kis fattyú, letéptem a sarki csehóba. Itt van úgy harminc méterre. A 41-es sarkán. Menedék a neve, és mondhatom, ól rászolgált a nevére. Valóban menedék. Különösen nekem, egy-egy ilyen trágya nap után. Szóval lebaktattam és bedobtam magam az egyik sarki asztalhoz. Frankó kis boxok vannak kialakítva; van vagy hat. Hátul pedig két bazi nagy biliárdasztal. Persze én utálom a biliárdot. Nem
embernek találták azt ki. Én csak a dákót értékelem az egészben, azt legalább fel lehet küldeni egy dögös kis maca seggébe! Szóval bedobtam magam erre a füstös, nyalom- falom zenés helyre. Voltam már lent vagy négyszer, mióta hazajöttem Mexicóból. Ott aztán igazán dögös kis csehók vannak. Igazi késdobáló hely, magamfajta vadállatokkal. Mielőtt leléptem, még nem volt a fasorba sem ez a csehó. Azelőtt én a Tom Ketrecébe ártam, a haverokkal. Nem sokan voltak. Mármint a haverok. Akkoriban tizenhét voltam, és ez volt az egyetlen hely, ahol kiszolgálták piával a magamfajta kölyökgólyákat. Szipuztunk, amikor meg volt tallér fűre, akkor azt szívtuk. Persze szívtunk mi, amit csak lehetett, csavarlazítótól az egészségügyi oldóanyagokig mindent. Szívtuk volna a csapos farkát is, ha attól tutira bekábulunk. De mindent félretéve, egészen tuti kis hely ez a Menedék. Ültem a sarokban, már lenyomtam vagy négy whiskyt, az olcsóbbik fajtából, és akkor megláttam ezt a fincsi kis puncit. Finom, bársonyos bőr, hosszú fekete haj, kis melle húsa, és ahogyan elnéztem, megvolt mindene, ami kell. Gondolom, egyetemista lehet, a barátnőjével és egy ipsével iszogatott egész tizenegyig. A fickó a barátnőjét nyaltafalta, biztosan a kandúrja volt. Persze én még azt se néztem volna ki belőle, hogy egyáltalán feláll neki. Na, de nem baj. Ezek trécseltek, meg vihogtak végig. Aztán, tizenegy óra felé átvágódtak a biliárdasztalhoz. Nem embernek való, mint már írtam, és ez a finom kis punci nem is átszott. Leült az asztal melletti székre, és nézte azt a két állatkirályt. Én meg néztem a kis puncit. Közöm sincs ehhez a golyós, lökdösős állatsághoz, utálom, mint a szart, de az én dákóm is kemény lett. Olyan kemény, hogy ölni lehetett volna vele. Becs’ szó! Küldtem még négy whiskyt, hogy nézzék meg, mit csinál az előző négy, és reménykedtem, hogy nem jönnek ki a szabadba elrendezni a nézeteltérésüket. Valahogy nem volt kedvem a saját hányásomban aludni. Már kezdtem lelassulni, amikor ezek hárman összeszedték a holmijukat és egymást, aztán startoltak. Ültem ott egy darabig és gondolkoztam. Néha nekem is sikerül. Persze csak a finom kis puncira tudtam gondolni. És akkor megvilágosodtam! Ott az asztalnál, ültő helyemben. Nekem ez a punci jár. Kész! Felpattantam, fizettem, majd kimozdultam. Hirtelen megálltam a bejárat és a hányinger küszöbén. Az utca túloldalán búcsúzkodtak. A ringyó, a nagy labda melleivel és a kis puhapöcs kandúrjával, elindult végig a 41-esen, a kis punci pedig eltűnt az északi átjáróban. Nem akartam
gondolkodni, pedig lehet, hogy sikerül. Csak követtem. Árnyékként lopakodtam utána az éjszakában. Egészen a harmadik sugárút és a 62. utca kereszteződéséig. Ő bement, én pedig vártam és figyeltem a hatalmas bérház ablakait. Vártam, hogy hol gyullad föl a villany. Nem kellett sokáig várnom. A hatodik emeleten lakik. A nyugati szár nyban. Tegnap és tegnapelőtt, egész este ott szobroztam a harmadik sugárút sarkán, csak hogy lássam, amikor megérkezik. Mindkét alkalommal egyedül volt. Talán nincs kandúrja? Nem is baj! Hamarosan az enyém lesz. Csakis az enyém. És senki másé. Soha többet.
OldSale City, 1987. augusztus 2. Az elmúlt napokban semmi, de semmi. Minden egyes este egyedül jött haza. Szombat este pedig otthon volt. Nem ment sehová. Kandúr pedig messze távolban sincs. Azt hiszem, ezt a puncit nekem szánta a sors. Tegnap délelőtt sikerült bejutnom a lépcsőházba. Nem nagy ügy. Legközelebb is menni fog. Le se szarta senki, hogy ott téblábolok. Feltéptem a hatodikra, és ott szárítottam a seggem vagy fél órát. Annyi hasznom volt a dologból, hogy az emeleten lévő négy lakásból kettőbe haza vetődött valaki az ott lakók közül. Az egyikbe izomagy jött egy spinével, a másikba pedig egy szőke szuka a kölykével. Na most, ha kizárom azt az lehetőséget, hogy esetleg valamelyiküknél bérel szobát, akkor már csak két lakás marad. A két lakás közül az egyikben ott lakik az én édes kis puncim. De vajon melyikben? Hamarosan tudni fogom a választ! OldSale City, 1987. augusztus 5. Ritka gyönyörű nap a mai. Végre eredménnyel jártam. A névtelen, az ismeretlen ismerős: nincs többet! Sikerült! A név, amit leírni is csak megkeményedett farokkal tudok: Gloria Thomson. Gloria, óh! Gloria Thomson az én finom kis puncim. Nagyon menő csákó vagyok, persze ezt eddig is tudtam. Este szobroztam vagy másfél órát a harmadik sugárút sarkán álló, igencsak lepusztult bérház tövében. Támasztottam a falat, mint valami degenerált pénisz. De mint mindig, most is megérkezett az én gyönyörűségem. Piszkosul ügyes vagyok, így amint megláttam, elindultam át a túloldalra egyenesen ahhoz a háztömbhöz amelyikben lakik. Éppen annyival később sikerült odaérnem, hogy ne vegyen észre, de
az ajtót még be tudjam tolni utána, még mielőtt a kapuzár ismét bekapcsol. Ahogy beléptem, gyorsan utána vetettem magam a félhomályba, és még a lélegzetemet is visszatartottam. Talán még pislantani sem mertem. Minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Bár mindig, minden így bejönne, mint ez. Az én gyönyörű, illatos kis puncim, egyenesen a levélszekrényekhez ment, és miután nagy küzdelmek árán sikerült előhalásznia a válltáskájából a kulcsot, kivette az aznapi postáját – úgy láttam, csak a szokásos reklámanyag, amivel mindannyinkat megszoktak örvendeztetni –, majd belibbent a liftbe és felment a hatodikra. Egy darabig ácsorogtam ott, hallgattam a lift zúgását, majd átlendültem a túloldalra, és megkerestem a levélszekrényt (alaposan memorizáltam), amiből a puncika előkotorta a színes prospektusokat. A levélszekrényen ez állt: Gloria Thomson, VI/26. Gloria, az édes kis punci. Az enyém és csak az enyém!
OldSale City, 1987. augusztus 7. Tegnap jelentkeztem egy álláshirdetésre. Egy autószerelő műhely. A reggeli szórólapban vettem észre a hirdetést. És mivel nagyon fogytán vagyok a pénznek, úgy gondoltam, megnézem. Valamicskét mégis csak konyítok a masinériákhoz, elvégre Mexicóban hat évig gályáztam egy hasonló műhelyben, „szaré- húgyé”, hogy úgy mondjam. A főnök szerencsére nem nagyon faggatózott, elég volt neki, hogy van tapasztalatom. Már jó ideje keresett valaki, nagyon megörült nekem a törpe fattya. Felvett. Aszondta nézzünk meg két hetet próbaképpen. Hát felőlem nézhetjük. Nagyon kell az a kurva pénz! Egész nap csak Gloriára gondoltam, nem is nagyon tudtam másra figyelni. Persze azért így a nap is gyorsabban telt. Este a menedékben züllöttem kicsit, majd a 62-es sarkán megvártam az én „édes kis puncimat”. Figyeltem, ahogy bemegy a lépcsőházba. Álltam még egy darabig, majd hazaindultam, útközben pihenésképpen, a parkban szájba vertem egy köcsögöt, aki a padon ücsörgött. A mé’ nem bassza otthon a fajtáját. Esküszöm, már nagyon hiányzott egy kis bunyó. Lazítás és levezetés végett még a földön megtapostam, hadd szokja a gyűrődést, aztán hazatoltam az ittas pofám. Egész este csak Gloria járt az eszembe. Húúúú, beleremegtem a gondolatba, hogy hamarosan az enyém
lesz a tüzes kis segge. És tudtam, hogy már nem kell sokat várnom. Talán a hétvége lenne a legjobb. Legyen, mondjuk szombat. A szombat szép nap a halálhoz.
OldSale City, 1987. augusztus 11. Valahogy kibírtam az első hetet a szerelőműhelyben, de mondhatom, nem volt könnyű. Sok balfasz csicskát szenvedett az anyja a földre. Csak tudnám minek! Az a gyökér kis törpe fattya is állandóan ordibál, mintha halkabban nem értené senki. Kezdem azt hinni, hogy kihúzza a gyufát nálam. Még szerencse, hogy békés ember vagyok. Ma egész nap Gloriára és a holnap estére gondoltam. Holnap végre együtt töltjük az estét. Már alig várom, és tudom, hogy Ő is várja, tudom, hogy ki van éhezve rám. Tudom, hogy már nagyon hiányzik neki egy férfi. Egy férfi, aki megmutatja neki, milyen egy igazi bika. Majd holnap este. OldSale City, 1987. augusztus 12. Egész testemben remegek a gyönyörtől. Végre megkóstoltam azt a gyönyörű, édes kis nőt. Gloria, áldott legyen a neved! Te magad vagy a gyönyör! Tudtam, hogy dolgozik szombaton, így már késő délután feltornáztam magam a tűzlétrán, egész a hatodikig. Már többször megfigyeltem, amikor hazáig követtem, hogy melyik az ablaka, így nem volt nehéz dolgom. Felfeszítettem a zárat egy csavarhúzóval, ami véletlenül a zsebemben maradt ma meló után. Hát előfordul az ilyesmi. Szép darab volt, legalább huszonöt centis. Bementem a lakásba, és mondhatom igazán otthon éreztem magam. Otthonos kis lakás, másfél szoba, kicsi konyha és még kisebb fürdőszoba zuhanykabinnal. Főztem magamnak egy kávét, ami egészen felfrissített, aztán a hálószobában turkáltam kicsit a holmija közt. Teljesen meztelenre vetkőztem, hogy még véletlenül se maradjon semmilyen nyom a ruhámon. A gondolat, hogy bármikor megjöhet, csak még jobban feltüzelt. Amikor megtaláltam a szexi kis bugyikat a szennyesben, egyszerűen nem bírtam magammal. Még most is megkeményedik a farkam, ha csak rágondolok. Szagolgattam és nyalogattam, közben kétszer egymás után elélveztem. Olyan erősen gyötörtem magam, hogy azt hittem szétszakadok. Éppen harmadjára is nekikezdtem, amikor hallottam, hogy zörög a kulcs a zárban. Egy pillanatra, megdermedtem, de aztán egy szempillantás alatt a bejárat mellé
lapultam. Ahogy belépett, megragadtam a nyakát, és a bugyijával elfojtottam a sikoltását. Betuszkoltam a hálószobába, a bugyit a szájába tömtem, és még két másikat is mellé tuszkoltam, amennyire csak lehetett. Addig, amíg nem kezdett fulladozni. Aztán, mikor láttam, hogy már igen csak küszködik levegő nélkül, átdöftem a nyakát a csavarhúzóval. A halálhörgését hallgatva a vért nyalogattam a nyakáról, és nyomultam egyre mélyebbre a szűk kis puncijában. Az enyém lett. Gloria, édes kis szerelmem! Miután végeztem, egy darabig néztem a gyönyörű testét, és mint mindig, most is olthatatlan vágyat éreztem arra, hogy lepisiljem. Megtettem. Azt hiszem, ha élt volna, ő is nagyon élvezi. Miután végeztem, lezuhanyoztam, felöltöztem és a csavarhúzót, a gumikesztyűt, mindent összeszedtem. Soha semmit nem hagyok az én szerelmeimnél. Édes Gloriám, áldott legyen a neved! Boldogság, gyönyör az, amit Te nekem adtál.
Tizenhárom 1996. március 10., Sank Town, Arizóna Amikor valami tör ténik. Valami, amibe magunk sem tudjuk hogyan keveredtünk. Csak sodródunk az eseményekkel, egészen addig a pillanatig, amikor minden megváltozik. Amikor nem lehet visszafordítani a dolgokat. Felébredünk valaki mellett és tudjuk, hogy elárultuk a lelkünket. Cimboráltunk az ördöggel és házassági eskünket feláldoztuk a Tiltott Tűz Istenének oltárán. Agatha felült a sötét szobában, arcán elcsúszott a hajnali fény első sugara. Haját a füle mögé simította, végignézett a mellette fekvő férfin és az a keserű érzés kerítette hatalmába, hogy már soha többé nem lehet viszszafordítani a dolgokat. – Tom, azt hiszem lassan indulnod kellene – mondta Agatha. – Már így is sokáig maradtál. Valakinek fel fo g tűnni. – Nyugi, drága! – A férfi fél oldalára támaszkodott és gyengéden megérintette a nő arcát. – Semmi ok az aggodalomr a. – Nem tudhatod. Így is elég kockázatos volt, hogy ide jöttél. Most meg… – Agatha az ajkaiba harapott, hogy megállítsa a mondatot. Bizonytalan lett, mint már annyiszor az elmúlt négy hónapban, mindig feltéve magának a kérdést: miért? A miértekre viszont nem mindig vannak egyértelmű és kielégítő válaszok. Kereste a magyarázatot, hogy elfogadhatóbbá tegye a helyzetet, amibe került. Talán csak magát akarta igazolni, nyugtatni. Talán csak magyarázatot keresett arra, amire nincs magyarázat. A házassága boldog és kiegyensúlyozott volt. A fia és a férje jelentett neki mindent, ami fontos volt az életben. De akkor miért? Miért érzett olthatatlan vágyat, hogy rendszeresen ágyba bújjon Thomas Markerrel, a PhoenixGeo Intézet fiatal r észlegvezetőjével? Miért érezte azt, hogy amit a férfi ad neki, azt másképpen nem kapja meg az életben? Miért érezte azt, hogy szenvedélyesen vonzódik ehhez az emberhez? Miért érezte magát újra úgy, mint egy szerelmes kamasz? Nem tudta. Csak azt, hogy négy hónapja keresi a miérteket, amikre nem mindig vannak válaszok.
Tom olyan volt mint egy édes gyerek, akinek mindig csibészes mosoly ült az arcán. Meleg barna szeme fogva tartották a nők tekintetét. Igaz, ettől eltekintve nem volt igazán jóképű, nem volt egy kimondott nőideál. Az orra hosszúkás volt és picit balra hajlott egy fiatalkori szóváltás tettlegességig fajulása eredményeként, ahol egy jól sikerült jobb hor ognak köszönhetően két helyen tört el. Mindig borostás volt, mert valószínűleg tudatában volt annak, hogy sima arccal még tizenkilencnek sem nézné senki, így viszont egy kis jóindulattal és szerencsével meg lehetett tippelni, hogy huszonöt éves. A férfi fiatal volt, az éjszaka forró, a csábítás édes. Agatha képtelen volt ellenállni a szenvedélynek… Nem akart védekezni. Érezni akarta a tüzet, a perzselő szenvedélyt, és legfőképpen érezni akarta a vágyat, amely csak neki szólt. A csókot, amely gyengéden harapva kér, a forró nyelvet, mely édesen tolakszik. Érezni a bőr finom illatát, a levegő vibrálását. Amikor minden csók a szívbe mar és apró áramütések gyengítik a testet. A gyenge test pedig nem áll ellen… Odaadó, remegve érez és forrón viszonoz. Akarja a pillanat gyönyör ét, megrekedve a múlt és jövő peremén. Kizárva teret és időt. Csak ők együtt: a férfi és a nő. Négy hónapja, hogy egy céges rendezvény után, ahol egy új földrezgésmérő műszer sikeres tesztjét ünnepelték, Tom az intézet egyik részlegének vezetője – miután egész este Agathával táncolt, felhőtlenül jól érezték magukat és még egy laza, kellemes flörtölésbe is kezdtek –, felajánlotta, hogy hazaviszi. Agatha pedig felajánlott egy csésze kávét. Mint egy fiatal független nő, aki nem akarja még, hogy a férfi hazamenjen. Viszont jeleket ad, hogy töltse vele az éjszakát. Nem is tudta, hogy miért és hogyan, de mintha egyszer csak valaki a másikhoz ért volna, aztán mintha drog hatására kikapcsolt tudat vonzaná a férfihoz, akár egy mágnes. Többet nem akar védekezni. Úszni akart a boldogságban. Aztán az alkalomból több lett. Birtokolva egy édes titkot. Megélve újra az első esetlen szerelmet. Újra kamasznak lenni, elrugaszkodni a szürke hétköznapokból, hatalmas bűvészpálcával varázsolni és elkápráztatni a másikat. Éreztetni, hogy ő a legfontosabb. Megélve a tiltott lángolás minden egyes gyönyörét. Mert egy titkos kapcsolatban minden ember a
legjobbat viszi magából a szenvedély tüzéhez áldozatul. A gondok, a napi problémák otthon maradnak. Csak ők vannak és a lopott percek. A pillanat gyönyör e. A megrekedt idő. Még rögtön az elején megbeszélték, hogy soha nem találkozhatnak náluk, hiába van oda Frank hosszabb időre egy másik államban és esetleg Eddie is valamelyik kis barátja szüleinél tölti az éjszakát. Mert az túl kockázatos, nagyon könnyen gyanakodni kezdhetnének a szomszédok. Akár egyetlen alkalom után is. De hiába minden szó, minden szabály, egy olyan kapcsolatban, ahol éppen a szabályok teljes mellőzése adja a legédesebb szájízt. Felesleges korlátokat állítani ott, ahol elszabadult, fékezhetetlen tankok törik az utat. Ahol nincs ésszerűség, nincsenek törvények. Tudatmódosult állapotban csak az van, aminek megnyílt a tudat. Joe New Yorkban tárgyalt az ügynökével együtt, egy nagy példányszámú szerződés tető alá hozásáról, Ed pedig az egyik barátja szüleinél aludt. Jerry Snipe sikeres vállalkozók gyereke volt és Eddie-vel felváltva havonta egy hétvégét egymásnál aludtak. Társasjátékot játszottak, TV-t néztek, játszottak a kertben vagy nevetgéltek, beszélgettek. Mint a gyerekek a korosztályukból. Ezen az estén talán Eddie elmesélte barátjának, mi történt pár napja a pszichológusnál. Persze, hogy elmesélte, hiszen minden gyereknél fontos és maradandó élmény orvoshoz menni, aztán büszkén előadni, ki milyen bátor volt. Ezen az estén Agatha is bátor volt, hiszen a megbeszélt szabályok ellenére hagyta, hogy Tom elmenjen hozzájuk és hagyta, hogy a férfi olyan közelségbe kerüljön, ahol megint megszűnik a tiszta tudat és nem marad más, csak az égető vágy. A legbátrabb mégis csak akkor volt, mikor hagyta, hogy egymás forró ölelésében aludjanak el. – Most meg hajnal van – mondta Agatha végül. – Elaludtunk. Mindjárt felkel a Nap és te még itt vagy. – Nyugi. Semmi gond. – Megcsókolta a nő csuklóját. – Nem akarok bonyodalmakat. – Agatha hangja most mellőzve minden bájt, ellentmondást nem tűrően csengett. – Különösen nem akarok magyarázkodni. – Mindjárt összeszedem magam, aztán lelépek. De csodálatos esténk volt és ez a legfontosabb. – A férfi a füle alatt próbálta megcsókolni a nőt, de az elhúzódott. – Felelőtlenek voltunk, Tom. Ez pedig nagyon dühít. Jobb lesz, ha
mielőbb elmész. Valóban mindjárt világosodni fog. – Azt hiszem, igazad van – mondta a férfi.– Nem kellett volna elaludnunk. De olyan jól esett odabújni hozzád. Hallgatni, ahogyan szuszogsz. Tudom, hogy felelőtlenség volt és kockáztatunk vele, de nem úgy tűnt, hogy ellenzed. Sőt, édesen elpilledtél mellettem. – Itt én vagyok, aki kockáztat, Tom. Én kapcsolatban élek, férjem van és egy fiam. Szeretem őket, és nem akarok nekik fájdalmat okozni. Ők nem tehetnek arról, ami velünk történik. – Szereted a férjed, de belém szerettél. Nem akarsz nekik fájdalmat okozni, de mégis… – Ágyba bújom veled – fejezte be Agatha a férfi helyett a mondatot. Hangjában egyre több bizonytalanság és fájdalom vegyült. – Hidd el, mióta ez a dolog tart, nagyon sokat gondoltam már rá, hogy hogyan keveredhettem ilyen helyzetbe. Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy Agatha, lesz egy pasi, aki sokat fog jelenteni számodra, és bizony ezt a férfit beengeded az életedbe, az ágyadba, azt hiszem kinevetem és kikérem magamnak. Csakhogy amíg az ember nem kerül ilyen szituációba, addig fogalma sincs arról, hogyan fog viselkedni. Egyszerűen el sem tudtam volna képzelni, de mégis megtör tént. Ma már tudom, lehet bármilyen erős egy kapcsolat, ha a kísértés a megfelelő pillanatban érkezik, célt tud érni. És tudod mi az, ami leginkább kétségbe ejt? – Agatha kérdőn pillantott a férfira, aki közben az ingét próbálta begombolni izmos mellkasán. Nem várt a kérdésre választ. – Az a legszörnyűbb, most úgy gondolom, hogy nincs olyan kapcsolat, ami egy életen keresztül kitarthatna, ami működhetne anélkül, hogy a feleknek nincs magánéletük egymás mellett. Az emberi kapcsolatok a bizalmon alapszanak, és ez így van jól. De az a helyzet, hogy a hosszú tartós kapcsolatok útja titkokkal van kövezve. – Jöttem, láttam, győztem! – mondta a fér fi halkan kuncogva. – Ez nem ennyir e fehér és fekete, Tom! És nem győztél le semmit és senkit. Nem erősek, hanem gyengék vagyunk. Egyszerűen valami hiányzott az életemből, amit tőled kaptam meg. De vajon törvényszerű, hogy a vágyaink minden racionális gondolatot megölnek? A férfi nem tudott válaszolni, vagy egyszerűen nem is akart. Független volt. Talán valamikor egy pillanatra megfordult a fejében, hogy Agatha helyzete egészen más, neki sokkal nehezebb, neki egészen más dolgokkal
kell szembenéznie. Ő valóban mindent kockára tett. Talán belegondolt és egy pillanatra kétségei támadtak. Talán. Ha így is volt, végül az önzőség és a vágy mindent elmosott. – Nyugi, bébi! – mondta a férfi, miközben a nő fölé hajolt és megcsókolta, aztán elindult az előszoba felé. – Legközelebb vigyázunk. – Tudod, hogy nem szeretem, mikor azt mondod, bébi! Nem vagyok a macád! Tom egy pillanatra megtorpant az ajtóban. Hamiskásan visszakacsintott a nőre. Most egészen kamasznak látszott. Kiment, majd az autóba ült és halkan elhajtott. A miérteket kereső nő aggódva pillantott ki az ablakon, figyelve az elballagó bíborfényes éjszakát. Várta a reggelt.
Tizennégy A sportos ötvenes férfi az utca végében parkoló bordó Volvo kombiban örömittasan felkacagott. Az út szélén parkoló Ford megfelelő fedezéket nyújtott számára, így maximálisan biztonságban érezte magát, semmi nem zavarta abban, hogy tökéletesen végezhesse a munkáját. Alfred Heckview fáradt volt. Nagyon hosszú és nagyon rossz napja volt. Úgy tervezte este a feleségével vacsorázik egy hangulatos phoenixi vendéglőben, és esetleg megpróbálja r ábeszélni, hogy egyezzen bele az új autó megvásárlásába. Egy új Volvo. Ez volt a férfi vágya már évek óta. Az elmúlt időszakban a vállalkozása is nagyon szépen alakult. Két éve, egészségügyi okokra hivatkozva, leszereltette magát a kémelhárítóktól, mert egy átlagosnak induló műveletben, ahol egy amerikai gyógyszergyártónál beépült európai kémeket próbáltak leleplezni, majdnem az életét vesztette. Rá kellett jönnie, hogy sajnos nem tud egyik napról a másikra nem elhárító tiszt lenni, nem védelemben és biztonságban gondolkodni. Viszont tudta, hogy titkos műveletbe többet nem tud kimenni. A félelem nagyon mélyen befészkelte magát a tudatában és nem akart onnan elmozdulni. A golyó a bal vállgödre alatt csapódott be, néhány centire a szívétől. Hosszú hónapokig tartott, míg felgyógyult. Fizikailag és mentálisan is tökéletesen rendben érezte magát. Egy kis időre megpróbálta elhitetni magával, hogy tökéletesen ugyanaz a kémelhárító tiszt, aki előtte volt. De valahol a lelke mélyén már az alkalmassági pszichológiai szakvélemény előtt is érezte, hogy semmi nem lehet olyan, mint régen. Valami történt ott bent, a tudata legmélyén. Az egészséges félelem és adrenalinlöket helyett vészhelyzetben leblokkolt. Egy soron következő műveletben, amikor éjjel egy rejtekhelyet kellett biztosítás nélkül, egyedül átvizsgálnia, képtelen volt kiszállni az autóból. Csak ült ott és rémülten hallgatta a szíve zakatolását. Ahhoz is gyenge volt, hogy az ajtót kinyissa. Abban a pillanatban már tudta, itt a vége. Többet nem hordhat szolgálati fegyvert és jelvényt. Alfred Heckview többet nem kockáztatja az életét a hazájáért. Heckview őrnagy nincs többé. Tizennégy hónapja magánnyomozóként dolgozott, mert időközben úgy gondolta, hogy használva több évtizedes titkosszolgálati tapasztalatát, profitálhatna valamicskét, és a számára oly fontos operatív nyomozást sem kellene teljesen feladnia. Megválaszthatja, hogy milyen eseteket vállal
el, és ami egy picit is rizikós, azt inkább kihagyja. A kezdeti nehézségek után egyre több megrendelést kapott, majd pár hónapja sikerült egy hosszú távú szerződést nyélbe ütnie Arizona egyik legnagyobb biztosítótársaságával. Szerencsére egyre több ember gondolta úgy, hogy biztosítási csalással, könnyen pénzhez juthat. Háztartási, esetleg közlekedési baleseteket szimuláltak, vagy ami éppen adódott, ki mennyire volt ötletes, és igyekeztek a megváltozott munkaképességük miatt nagy összegű biztosításukra szert tenni. Viszont a legapróbb gyanús jelre a biztosítótársaságok nyomozásba kezdenek. Alfrednak egy régi kollégája szólt, aki biztosítási nyomozóként dolgozott, hogy szükségük lenne Phoenix környékén valakire. Ha úgy gondolja, próbálja meg. Úgy gondolta. Ez a megbízás gyümölcsözőnek bizonyult, és végre volt egy bevételi forrás, amir e újra lehetett számítani. Mellette pedig ott voltak továbbra is az eseti megbízások. Eltűnt személy felkutatása, cégek adatainak, tulajdonosi körének lenyomozása, környezettanulmányok és különböző hasonló jellegű feladatok. Viszont a legtöbb megbízást még mindig a házastársak megfigyelése adta. A kellően megalapozott vagy esetleg megalapozatlan gyanú igazolása vagy cáfolása. Megfigyelés napokon, heteken keresztül. Mindent videóra vett, fényképeken rögzített. Éppen úgy, ahogy ezen a kellemes hajnalon is. Éjszakai módra kapcsolta a kézi kamerát, majd rögzítette, amint egy fiatalember távozik Agatha és Joseph Church házából. – Az író úr elégedett lesz – súgta maga elé Alfred. – Bár egy csöppet sem lesz boldog. Egy csöppet sem…
Tizenöt 1996. március 10., Broadway, New York Aznap este a Keleti-part metropoliszában két barát ücsörgött néhány pohár whisky társaságában. – Nézd, Joebaba! – hajolt közelebb Harr y Notfree barátjához, a Broadwayen található Marriott Hotel bárjának megnyugtató csillogásában, hangja – mint mindig – mély és recsegős volt, ahogy beszélt erős alkoholszagot lehelt a klimatizált levegőbe. – Úgy gondolom, hogy egykét pohárral még igazán megihatnánk, elvégre nem minden nap ír alá az ember egy három könyvre szóló szerződést nyolcszázezer dollárért! Hát most nem igazam van? Egy pillanatra elgondolkodott, lehajtotta a fejét. Úgy tetszett, mintha mélyen a tudatában keresne egy elveszett mondatot, ami még nemrég megvolt, de hát ezek a fránya szavak néha elvesznek, ha az ember nagyobb mennyiségű alkohollal hígítja a vérét. Felnézett, alkoholmámorosan mosolyogva magasba emelte a pohár alján jégkockák közt lötyögő whiskyt. – Szóval, igyunk még, barátom! Igyunk még a könyvekre, az egészségünkre és pénzre, amit a következő három könyveddel keresünk. – Azt hiszem, én már eleget ittam, Har ry. – Joe megpróbálta kezével is nyomatékosan elhárítani az ajánlatot. – Fáradt vagyok, aludni szeretnék. – Hé, ember! – Harry letette a poharat a bárpultra. – Nem hiszek a fülemnek. Ez nem is te vagy! Komolyan megáll az eszem. A CrimeTime Book az orrunk alá tett ma reggel egy nyolcszázezres szerződést. Megnyitotta neked az utat a nagy példányszámú könyvek világába. Frank Ramib a puha kötésű krimik birodalmában a trónra ülhet a következő években. Ezért dolgoztál, ezért nélkülöztél annyi ideig, most pedig gazdag leszel barátom. Ezt azért meg lehet ünnepelni. Ezt meg kell ünnepelni! – Igazad van – mondta Joe. Megpróbált egy apró mosolyt erőltetni az arcára, miközben szelíden vállon veregette a legtökösebb és leggátlástalanabb meszticet egész Arizonában. – De valahogy most, mégis… Pihenni szeretnék. – Na, várjunk csak egy percet! – Harry hangjában némi indulatos él érződött. – Álljunk meg! Életed első nagy üzletét kötötted ma meg. Azt hiszem, mindig is erre vártál. Más ember azt se tudná, hogyan kiabálja
világgá az örömét. Te pedig egész délután olyan vagy, mint akit leforráztak. Nem értem. Komolyan. – Harry, én soha, de soha nem írtam le egyetlen szót sem a pénzre gondolva. Hidd el, ezután sem fogok. Biztos vagyok benne, hogy sehol a világon nem íródott egyetlen valamire való regény sem a pénzért. Persze az fontos, hogy az ember legalább ne haljon éhen, amíg a könyvein dolgozik, ahogyan az is fontos, hogy ha valaki elolvassa a történeteimet, az ragadja magával és kellemes, pozitív érzések kíséretében tegye le, várva a következő alkalmat. De ha egyetlen embernek már tetszik, amit írtam, akkor én maximálisan elégedett és boldog vagyok, mert elértem a célom. – Oké, Joebaba, ez mind oké! De ez most csak maszlag. Ezt máskor is elmondtad már, és én tudomásul veszem. Soha egy sort nem írtam le életemben. Ha csak a bevásárlócetliket nem lehet írásnak nevezni. – Alkoholmámoros állapotban felnevetett a saját humorosnak vélt mondatán. Joe nem nevetett, és ez még jobban megerősítette Harryben azt az érzést, ami egész délután motoszkált benne, hogy barátjának komoly gondjai vannak. De ha így van, akkor miért nem mondta még el neki? Hiszen a barátok azért vannak, hogy ott legyenek a nehéz pillanatokban, hogy vigaszt és támaszt nyújtsanak. Azért barátok, mert úgy és olyan szemmel nézik a világot, ahogyan mi. Harry arca elkomolyodott. Pillantása az elfogyasztott whisky mennyiségének köszönhetően fátyolos, de átható volt. – Nézd, Joebaba. Azt hiszem egészen nyilvánvaló, hogy valami nem stimmel veled. Valami nagy gáz van, és hidd el, ha tudok, én segítek. De ha nem mondasz semmit, csak magadban tartod, akkor bármi is legyen az, felemészt. Érted? Megrágja az agyad, ember! Szóval, szerintem beszéld ki magadból. Én meghallgatlak, tudhatod. Joe tekintete felkavart lelki állapotról árulkodott. Zavartan pillantott a mellette ülő férfira, aki kíváncsian várta a magyarázatot barátjától. Megtörölte a szája szélét, de nem válaszolt. Mozdulatai gyerekesen esetlennek tűntek. – Beteg vagy? Valami egészségügyi probléma? Az or vosok talán olyasmit mondtak, ami… Joe némán csóválja a fejét. – Eddie álmaival van valami? A pszichológus kiderített valamit? Figyelj, biztosan nem komoly. Gyerek még. Kinövi, bármi is okozza.
– Nem – válaszolta Joe. Hangja keserű volt, akár egy harapás a grapefruitba. Joe lehajtotta a fejét és tekintetét a bárpulton álló pohár aljára süllyesztette. – Másról van szó. Agathanak van valakije. Úgy értem viszonya van valakivel. Szeretője van. Nem nézett Harryre. Zavartnak tűnt. Egy ár tatlan, megsebzett gyereknek.
Tizenhat 1996. március 12., Sank Town, Arizóna – Figye Fi gyelj lj,, Eddie Eddi e – kezdte kez dte dr. Ronald Ro nald McWo McWo r th. Leült Agatha és fiú mellé mel lé a rendelő előterében lévő sarokülőre. Nemrég múlt, hogy először itt jártak, akkor a pszichológus mélyhipnózist javasolt Agathának, hogy megismerjék Eddie álmait, bízva benne, ha az álmokra fény derül, akkor talán közelebb kerülnek a nyugtalan éjszakák eredetéhez is. Talán egy gyerekkori trauma, amiről a szülők sem tudnak, vagy csak nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Agatha és Joe – miután Eddie-vel is beszéltek – úgy döntöttek, hogy mindenképpen érdemes megpróbálni a regressziós hipnózist. – A mamiék elmondták, hogy miért vagy itt, ugye? Eddie bólintott bóli ntott,, majd zavar tan nézett nézett az anyjára. – Mrs. Church, Churc h, ugye megbeszél meg beszéltek tek mindent? mi ndent? – for fo r dult dr. McWo McWo r th is Agathához, aki bátorítás gyanánt megsimogatta a fiú feje búbját. – Ter mészetesen mész etesen – felel f elelte te a nő. – Megbeszéltük Megbesz éltük Joe J oe-val -val,, és Eddie-nek is elmondtam, elmondtam, hogy hog y miért miér t van van err e szükség, szükség, azt is, hogy nincs mitől félnie. Ő is szeretne már megszabadulni megszabadulni az álmaitól. – Tudom, Tudom , Mrs. Church Churc h – mondta mo ndta a pszichol pszic hológ ógus. us. – Ez nagyon nag yon is helyénvaló. Én pedig igyekszem mindent elkövetni, hogy a megoldást megtaláljuk. meg találjuk. – A férfi fér fi Eddie vállár a tette tette a kezét és közelebb hajolt hajo lt hozzá. – Ugye nem félsz kiskoma? – Nem – mondta mo ndta Eddie némi bizonytalanság bizo nytalanságga gall a hangjában. hang jában. Természetesen egy pici félelem volt benne, mint mindig, amikor csak orvoshoz mentek a mamával. Bár arról már bizonyosságot szerzett a múltkor, mikor itt voltak, hogy itt nem kap injekciót és semmi olyasmit, ami fájhatna. De újra valami ismeretlen dolog fog következni. Az ismeretlentől pedig egy picit minden ember tart. Még a felnőttek is. – Nem félek. – Na, még szép – nevetett neve tett derűsen der űsen az or vos, vos , igyekezve ig yekezve a fiú f iú mar m aradék adék kis aggodalmát is eloszlatni –, hiszen te egy nagyfiú vagy. Mit is mondtál a múltkor múltkor?? Tíz? Tizenegy Tizenegy éves? – Nem, dehogy deho gy – mondta mo ndta Eddie moso mo solyo lyogva gva.. – Még csak nyolcéves nyo lcéves vagyok. Most volt nemrég a születésnapom. Kaptam egy szép dalmatát a papától papától és a mamától ajándékba. Igaz mami? – Igen, íg í g y van.
– Nahát pajti, én minimum mini mum tízévesnek gondol go ndoltalak. talak. A betyárját, betyár ját, de melléfogtam. – Most a doktor borzolta össze jókedvű nevetgélés közepette a fiú haját. Eddie mosolyogva próbálta a tincseket a füle mögé igazgatni. – Nyolcéves Nyol céves vagyo vag yokk – ismételte. ism ételte. – Oké, pajti! Értem Ér tem én. Nagyobbnak Nagyo bbnak látszol látszo l a hétszázát! – A doktor do ktor felállt a puhára párnázott sarokülőről, odalépett a nagy tölgyfa ajtóhoz és szélesre tárta. – Szóval? Magára merjük hagyni a mamit egy picit? Csak addig, míg mi nagyfiúk utánajárunk néhány csúnya álomnak. Tudod… – Dr. McWorth kacsintott, grimaszolt hozzá, talán mert tudta, hogy a jóságos szemeinek köszönhetően így úgy fest, mint valami mókás kis rajzfilmfigur rajzfilm figuraa a vasárnap délelőtti délelőtti matiné műsor műsorokban. okban. – Persze. Per sze. – Eddie lecsusszant lecs usszant a párnákr pár nákróó l. Visszafo iss zaforr dult, egy eg y hatalmas hatalma s puszit nyomott a mami arcára. Olyat, mint amit esténként szokott elalvás előtt. – Mami most bemegyek, jó? – Rendben, Maszat. – Agatha helyeslő helyes lően en bólinto ból intott tt és biztatóan biztatóa n a fiár fiá r a mosolygott, mely minden szónál többet mond egy gyereknek. Egyszerre bátorít, megvéd, erőt ad és biztosít a feltétel nélküli önzetlen szeretetről. Az ilyen helyzetekben pedig másra nincs is szüksége egy gyereknek, csak egy egy ilyen mosolyra moso lyra a mamától. Eddie besurr ant a doktor doktor mellett mell ett,, aki aki kedvesen kedvesen Agathára nézett, nézett, majd behúzta behúzta a nehéz ajtót maga mög m ögött, ött, és bement a fiú után.
Tizenhét Eddie alig több mint tíz perce ment be a pszichológussal, mikor halkan nyílt a bejárati ajtó és Joe lépett az előtérbe. Az ajtóban megállt, majd zavartan nézett körbe. Miután látta, hogy a feleségén kívül más nincs a váróban, bezárta az ajtót. A rendelő ajtaja mellé állt, hátát a falnak támasztotta, támasztotta, úgy nézte a nő fátyolos fátyolo s szemeit. – Nem mondasz mo ndasz semmit? semm it? – kérdezte kér dezte Agatha. Hangja Hang ja elakadt a hatalmas hatalma s gombóctól a torkában. Úgy érezte megfullad, de nagyon jól tudta, csak a sírás, a mélyről feltörő fájdalom markolt a torkába. – Nincs mit mi t mondano mo ndanom m – jelentette jel entette ki a férfi fér fi nyomatékos nyom atékosan. an. Már nem nézett a nő szemébe. Tekintete zavartan szaladt el a nő vékony bokái mellett, befészkelve magát a sarokülő alá. – De eljö ttél – súgta súg ta Agatha. Hang Hangja ja r emegett. emeg ett. – Azt mondtad… – Tudom, Tudom , mit mi t mondtam. mo ndtam. – Joe Jo e hangja hang ja kemény volt. vol t. Úgy csengett, cseng ett, mint min t egy rendre r endre utasító utasító kiképző kiképző őr ő r mester mester hangja. – Nagyon Nagyon jó l tudom. tudom. – Azt mondtad m ondtad – kezdte kezd te ismét is mét Agatha –, hogy ho gy nem jössz jö ssz ide. Nem jössz jö ssz ide, ha itt vagyo vagyok. k. – Azt mondtam, mo ndtam, vagy vag y te kísér ed el Eddie-t, vagy vag y én. De nem akarok akar ok veled egy légtérben lenni, ha nem szükséges. Te vagy az anyja, szüksége van rád. Mindennél Mindennél jobban szüksége van rád. De De Eddie Eddie az én fiam is… A sérelmeim, most sokadrendű dolgok. Jobbnak láttam, ha itt vagyok mellette. – Örülni Ör ülni fog fo g neked. – Agatha szünetet tartott. tarto tt. Egy könnycseppet kö nnycseppet morzsolt szét a bal szemében. Megpróbált a férjére mosolyogni. – Ahog Ahogyan yan én én is örülök. ör ülök. – Hagyd abba, kérlek! kér lek! Agatha, hagyd hag yd abba! Ezt már tegnapelőtt tegnapel őtt megbeszéltük. Úgy gondolom, nincs mit mondanom neked. Egyelőre… Aztán majd, ha múlik az idő. Ha múlnak az évek. Most még nagyon fáj. Még nem tudom felfogni… felfog ni…
Tizennyolc – …hog yan tehetted tehetted ezt? – kérdezte kér dezte Joseph Jo seph Church Churc h majdnem maj dnem negyvennyolc órája. A nappaliban állt szemben Agathával, aki a sötétbarna bőr kagylófotelban fejét a térdei közé hajtva zokogott. A lábai előtt szétdobált fényképek hevertek, akár egy összedőlt kártyavár lapjai. Talán éppen arra gondolt, hogy az élete is úgy dől össze ezekben a percekben, akár egy eg y kártyavár. kártyavár. A fotók nagy részén félreérthetetlen pózban volt egy férfival. A felvételek egy ablaküvegen keresztül készültek, ami pont annyira volt maszatos, mint minden motel ablaka Arizonában. Viszont ennek ellenére is egyértelműen felismerhető volt a férfi ölében, lovagló pózban ülő meztelen nő. A többi fotón szintén ugyanaz a pár volt látható, hol édesen, szerelmesen összebújva egy sötét kapualjba kapualjban, n, hol pedig a férfi fér fi lakása előtt megérkezve, vagy éppen távozóban. Végül volt egy fotó, ami talán mindennél nagyobb sebet ütött Joseph Church szívében. A fotó, melyen felesége szeretője az otthonukat hagyja el éppen. – Ide hoztad ho ztad a házunkba! Beengedted Beenge dted az otthonunkba, ottho nunkba, az életünkbe! Képes voltál vele összefeküdni ott, ahol a gyerekünket neveled? Milyen anya vagy vagy te, Agatha? Milyen feleség? feleség ? Mer Mertt azt, hogy hog y milyen nő vagy, vagy, már látom. Fájdalommal, keserűséggel itatott hangja vibrált a dühtől. Úgy érezte, elárulták, megalázták és megfosztották minden emberi méltóságától. Valamikor a kapcsolatuk elején néha felmerült benne, hogy mi lenne, ha Agatha megcsalná? Mit tenne akkor? Hiszen olyan hosszú az élet. És így együtt… Elképzelhető, hogy egy ilyen gyönyörű nő ne lenne mindig kísértésnek kitéve? Nem, nem igazán életszerű. Sokkal inkább tudta, hogy a munkahelyén, a konferenciákon a férfiak folyamatos udvarlásában van része, ami nem baj… vagy normális esetben nem szabadna, hogy baj legyen. Néha, még valamikor az elején, utat tört magának az a gyötrő gondolat go ndolat,, hogy mi lesz, ha nem nem fog tudni tudni egyszer ellenállni. Mi lesz, ha lesz egy csók, amely mindent megmérgez? megmérgez? Hagyta hogy a gondolat néha fájdalmat okozzon, felzaklatva ezzel a nyugodt, már-már szürkének tetsző kis életét. De aztán, ahogyan teltek az évek és a kapcsolatuk egyre erősebb és szilárdabb lett, ahogy a nőből feleség és anya lett, valahogy a keserű, dübörgő gondolatok kezdtek apró, alig
érezhető pulzálássá gyengülni, majd teljesen megszűnni. Valahogy az idő ezt is elmosta, vagy a bizalom lett mindennél erősebb? Ilyenkor már nehéz eldönteni. Ilyenkor már levegőt venni is nehéz. Ilyenkor már életben maradni is nehéz, ahogyan az emberi méltóságot megőrizni is lehetetlennek tűnik. Minden sokkal hidegebb, minden sokkal komorabbnak látszik. Ha valakitől elveszik az álmait, az mindennél fájdalmasabb. Mert álmok nélkül, remény nélkül meghal a lélek. Olyankor nincsenek nézőpontok. Csak a fájdalom van. Az üres, kisírt tekintetek, a gondolatok, amik kétségbeesetten cikázva keresik a magyarázatot azokra a miértekre, amikre néha nincs semmilyen magyarázat. – Óh, Istenem ezt… ezt nem értheted – mondta Agatha. Próbálta visszafogni a sír ást, ami egyre eredményesebben sikerült. – Nem érthetem? Már mi a picsát ne értenék azon, hogy összefekszel egy kis senkivel? Egy… egy… A francba is, még fiatalabb is nálad! – Hallgass már, kérlek! – Agatha szinte nyöszörgött. – Eddie felébred, ha kiabálsz. – Nem kiabálok, csak… csak felemeltem a hangom, mert szétvet a düh! – Joseph idegesen fel-alá járkált a nappaliban, ügyesen manőverezve a bútorok közt, de néha neki ütközve a másik fotelnak. – Ezt nem értheted – ismételte Agatha, most sokkal halkabban, mint előtte. Pedig talán ő is csak remélte, hogy érti, miért és hogyan sodródhattak az események idáig. – Nem, nem… mert én hülye vagyok! Nem elég, hogy megaláztál, elárultál, megölted a lelkem, még hülye is vagyok! – Ezt nem mondtam. – Semmit nem mondtál, ez a kurva nagy helyzet! – Joe megtorpant, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobta magát a fotelba. – Nézz rám! Agatha, nézz rám! Szereted? Talán ez az a kérdés, amitől megfagy az idő. Talán ez az a kérdés, melyre olyan jó lenne könnyen felelni, amire olyan jó lenne őszintén felnézni. A kérdés, amely átdöfi a tested, de akár a megnyugvást is hozhatja. Mert felszabadul a nyomás, ha egy őszinte tekintettel lesöpörjük az összes gonosz kételyt. Csakhogy ebben az esetben ez nem az a kérdés amelyre könnyen lehet felelni. Itt és most, ez nem az a kérdés, amire őszintén fel lehet nézni. Mert
amikor minden pillanat arról szólt, hogy valaki másra gondolsz, akkor nem lehet olyan választ adni, amellyel ne döfné le a másikat még egyszer, mélyebben és fájdalmasabban, mint előtte bármi más. Ilyenkor csak könynyek vannak, melyek feloldják a boldogságot, lemosva a maszkot az ember arcáról. Csak az igazság van és egyetlen válasz. – Igen… – Könnyeit nyelve halkan válaszolt. Őszinte volt, de felnézni nem bírt hozzá. Nem tudott a férje szemébe nézni. – Szeretem. De én… én… nem tehetek róla. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Nem akartam, hogy ez így alakuljon. Nem akartalak bántani. – Pedig siker ült, Agatha! Nagyon is siker ült. Olyan fájdalmat szereztél, hogy azt szavakkal már el sem tudnám mondani. És mindent… mindent tönkre tettél! – Ezt nem érted, Joe! Ezt én nem így akartam – hangja suttogássá halkult, érezte, amint a tudata teljesen kiürül. – Akkor hogyan akartad?– A férfi dühösen for golódott. Hangja kemény volt, de kétségbeesetten cikázott a falak között. Indulatai ellenére Joseph igyekezett ügyelni, nehogy Eddie-t felébressze. – Hogyan lehet ezt egyáltalán máshogy akarni? Ezt valóban nem értem. Segíts, kérlek! Agatha annyira szerette volna elmondani, hogyan érti, de tudta, hogy ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoz a férjének. Hogyan mondhatná el neki, hogy valaki más feltöltötte melegséggel, vággyal, szenvedéllyel? Valaki, aki elvette a józan ítélőképességet, de adott helyette valamit, amit csak a pillanat varázsa adhatott. Az időt, mely visszahozta a kamaszkori szerelmet, a popcorn és az autósmozik illatát. Az édes szerelem, mely visszahozza az olthatatlan szomjat a másik csókja iránt. Csak hogy ezt a szomjúságot semmi nem tudja csillapítani. Még maga az áhított csók sem. – Ezt nem tudom megmagyarázni, és kérlek ne is kérj ilyet. De ha végiggondolod, megérted, hogy nem tehetek róla. Az érzelmeinket nem tudjuk irányítani. Az ember teljesen ura lehet a testének, a gondolatainak, de a szívnek, annak nem lehet parancsolni. A szívdobbanást nem lehet uralni, és nekem hónapok óta minden szívdobbanás fájt. Nagyon fájt. – Agatha, nézz rám! – Joe a feleségéhez hajolt, és ellentmondást nem tűrően felemelte az állát. Pillantásuk találkozott. A nő fájdalmasan csillogó tekintetét szinte átvágta a férfi metsző pillantása. – Elárultál. Tönkre tetted az álmaimat. És a fiunkét is. Mindenkit elárultál. Magadat is. – Ez nem igaz. Bármennyire is vágytam erre a szerelemre és
bármennyire is forró volt a vágy, egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy elhagyjalak benneteket. Inkább éjszakákon át sírtam. Értetek. Mindnyájunkért. – Agatha szeme megtelt könnyel, és érezte a hónapok óta felgyülemlett feszültséget, ami szinte feszítette az ereit, minden szívdobbanásra borotvapengeként hasította a testét. Meg akart szabadulni a gyötrő villamosságtól. Agatha önkívületi állapotban zokogni kezdett. Olyan artikulálatlanul hörgött a tenyerébe, hogy nem igazán lehetett tudni, sírást vagy or dítást próbál elfojtani. Joe felállt a fotelből, a nappali ablakához ment, kinézett a sötétségbe kúszó frissen nyírt pázsitra. Arra gondolt, hogy egy hete nyírta le, és valójában még soha nem is nézte meg a gyepet sápadt holdfényénél. Ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy már soha nem is fogja. Ahogyan lenyírni sem fogja soha többet. – Még ma éjszaka elköltözöm – mondta halálos nyugalommal. Tekintete az arca tükörképét kereste az ablaküvegben. Szomorú szemű, megtört férfi nézett rá vissza. Nézte a torz képet, de nem találta ismerősnek a férfit, aki visszanézett rá. Ez nem lehet Joseph Church. Ez nem lehet az a mérhetetlenül boldog férfi, akinek végre célba ér az írói karrierje. Ez nem lehet az a férfi, aki egy közel egymillió dolláros szerződést írt alá. Ez nem lehet az a férfi, akit felhőtlen boldogság, és hűséges feleség vár otthon. De akkor ki az a férfi, aki a sötét éjszakából mered rá? Talán valaki, akitől elvették az álmait. – Elköltözöm, és soha többet nem jövök vissza. Természetesen Eddie semmiben nem szenvedhet hiányt. Mindig ott leszek mellette, amikor csak szüksége lesz az apjára. Nem akarom, hogy ez bármilyen szinten is befolyásolja a kapcsolatomat vele. De veled képtelen vagyok tovább együttélni. A kettőnk dolgát nem lehet és nem is akarom helyre hozni. Felesleges is lenne. Az életünk, már…
Tizenkilenc – …soha nem lehet olyan, mint előtte. – Igen, tudom – súgta Agatha a váróteremben ülve. A szavak olyan őszintén törtek fel a lelkéből, hogy úgy érezte megsebzi a nyelvét, mintha borotvapenge került volna a szájába. A legapróbb rezzenésre a penge irtózatosan mélyen belehasít majd a lágy szövetbe, de Agatha most nem hagyta, hogy blokkolja vagy gátolja bármi. Már túl volt azon a ponton, ahol vissza tudta volna tartani a szavakat. Értelme sem volt már. A sebek sem érdekelték. A fájdalom sem. – Nekünk elmúltak a közös álmaink – mondta Joe. – Elmúlt a közös övő. És nem két napja. Nem bizony! Ez már négy hónapja. Pontosan akkor, amikor beleszerettél abba a pojácába. – Ne mond ezt rá, kérlek! – suttogta Agatha félénken. Egy pillanatra maga is meglepődött, hogy védelmére kell Tomnak ebben a helyzetben. – Ő nem pojáca. Ő ugyanúgy nem tehet semmiről. Nehéz ezt megmagyarázni. – Hagyjuk ezt, Agatha! Kérlek, most hagyjuk abba, mert nem tudok erről beszélni és nem is akarok. Mindent elvettél tőlem! A fiamat, az álmaimat, és ezt soha nem fogom tudni neked megbocsátani. Olyan mélyen sebeztél meg, amilyen mélyen csak lehet. Belemartál a szívembe és most seblázban ég az egész testem. Hidd el, ezt is nehéz elmagyarázni, és kívánom, hogy soha, de soha az életben ne kelljen megismerned ezt az érzést. Mert mindezek ellenére én továbbra is szeretni foglak. Szeretni, amíg csak élek. Mert számomra ez volt az igazi szerelem. Számomra te voltál a szerelem, te voltál a csók, az érintés. Akit szeret az ember, annak nem akarhat ilyen rosszat. Nem akarhatja elvenni az álmait, és én ezért nem kívánom ezt neked soha. Ne tudd meg, mit jelent mindez. – Joe kifordult a fal mellől, és a váróhelyiség távolabbi sarkába botorkált. Leült a székre, és megsemmisülten a cipője orrát kezdte bámulni. Fátyolos tekintettel, aggódva figyelte, hogy mikor hullik rá egy könnycsepp. Nem szerette volna, ha kiderül, mennyire védtelen és sebezhető. Könnycsepp futott végig az arcán, gyorsan bebújt a vörös szöveting gallérjába, igyekezett nem árulóként megsemmisülni a frissen pasztázott bőrcipőn.
Agatha némán nézte a férje összeomlását. Szeretett volna szólni hozzá, valami biztatót mondani, erőt adni neki, mint tette azt oly sokszor a hétköznapokban, de most nem ment. Bármennyire is szerette volna, képtelen volt rá. Annyi mondanivalója volt, hogy az akarás megbénította. A percek lassan küzdötték át magukat a két ember közt feszülő némaságon. A kudarc csendjét a doktor törte szét. – Dr. McWorth – pattant fel Agatha abban a pillanatban, ahogy felnézett és meglátta a pszichológust, amint játékosan kitessékeli a fiát. – Maszat, minden rendben? Eddie mosolygott, átölelte az anyja derekát. Agatha megpróbálta lenyelni a fájdalmát és visszanevetett a fiára. Ellenállhatatlan volt, mint mindig, amikor mosolygott. Agatha játékosan összeborzolta Eddie haját, aki közbe mélyen édesanyja ölébe fúrta a fejét. Nem látta az apját, így meglepődött, amikor meghallotta a férfi hangját. – Papiiiiiii! – Ed szinte visított örömében. – Eljöttél? – Igen, hercegem. Ne haragudj, hogy késtem egy picit. – Mondta a fiának, miközben tudta, hogy hamarosan el kell, hogy váljanak. Nem örökre, de nagyon hosszú időre. Joseph már döntött, régi álma volt, ha sikeres ír ó lesz, Angliába költözik a családjával, ahol a nagyszülei is éltek. Gyerekkorában gyakran töltötte a szigetországban a nyarat. Visszahúzta a szíve évtizedeken keresztül. Feleségével és fiával együtt távol az amerikai fogyasztói társadalom mérgétől. Éveken keresztül nélkülöztek, majd a keveset próbálták beosztani napról napra, kiegészítésként reménykedve várva a Frank Ramib álnéven publikált könyvek eladása után járó kevéske ogdíjat. Joseph mézédes ábrándokat kergetett, egy idealizált álomvilágot, amiben ők hárman a szereplők. Szétmarta a lelkét a felismerés, hogy ezt a karriert a családjáért is építette, de mire a célszalagot átszakította, már nem volt mellette senki. Gyűlölte magát, amiért nem vette észre, hogy a nő, aki mellette van, idő közben messzebbre került tőle, mint az angliai rokonai. Talán az írás szenvedélye vakította el ennyire? Nem tudta és nem is érdekelte. Megpróbálta gyűlölni a feleségét, de nem tudta. Agatha kitartása, lemondása nélkül, Frank Ramib nem létezne. Agatha támogatása nélkül a New York–i szerződés és siker sem lenne. Agatha nélkül semmi nem lenne. Eddie sem. – A mami azt mondta, nem tudsz eljönni, mer t sok dolgod van. Nem baj, hogy nem dolgozol most, papi? Annyira örülök neked. Te aztán tudsz
meglepetést szerezni. – Óh, hercegem, a mami sokkal jobb ebben. – Szúrós pillantással nézett fel Agathára, így nyomatékosította cinikus megjegyzését. – A mami igazi nagy meglepetéseket tud okozni. – Igazi meglepetést mindig csak te tudsz, papi. – Eddie átölelte az apja combját, szorosan odabújt. – Mami azt mondta, nem fogsz jönni. Én pedig már nem is vártalak. Óh, de most nagyon örülök. – Igen, valóban úgy volt, hogy nem tudok jönni, de szerencsére sikerült megoldanom. Mindannyiunknak fontos, hogy rendbe jöjjenek az álmaid. – Elmúlnak azok majd, papi. Szerintem elmúlnak – mondta Eddie. Felmosolygott az apjára, a kicsi biztatta a nagyot. Joe játékosan megbor zolta a fiú haját. – Persze, hercegem, így lesz. Így kell lennie. Minden rendbe jön. A mamival és a doktorral megbeszéljük a lehetőségeket, aztán egy nagy pattogatott kukorica társaságában beülünk moziba és nézünk valami mókás rajzfilmet. Mihez lenne kedved, valami újdonsághoz, vagy nézzünk meg újra valamit a régi nagy klasszikusok közül? – Iiiigen. Valami újat – lelkesedett Eddie. – Bár ha vetítik ma a Pan Pétert, akkor azt nézzük meg. Rendben, papi? – Bármit megnézhettek a papival, amihez csak kedved van. – Agatha a férjére mosolygott, de a férfi nem viszonozta. Joe megvetően pillantott a feleségére, majd újra Eddie-re mosolygott. Agatha igyekezett leplezni zavarát, a pszichológushoz fordult. – Dr. McWorth, sikerült eredményt elérni. Tud valami biztatót mondani? Tudja, nem igazán bíztam ebben a dologban, és semmi hasonló jellegű próbálkozást nem voltam hajlandó elfogadni. Most is elég bizonytalan vagyok, de már semmi mást nem találtam, ami a megoldáshoz akár egy lépéssel is közelebb vinne. – Nos, nézzék! Jó lenne, ha bejönnének az irodámba egy kicsit, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. – A doktor udvariasan a rendelő felé terelte őket, közben kedvesen Eddie-re mosolygott. – Ed, te addig ülj le és nézd meg a képes újságokat. Ígérem, hamar végzünk, és nem kell sokáig várnod. Mr. és Mrs. Church, jöjjenek be kérem!
Húsz – Örülök, hogy végül ön is ide ért, Mr. Church. Tudja, ez nagyon sokat elent Eddie-nek. Rajongva szereti magát. Fontos, hogy érezze, az apja mellette van. Joe zavartan fészkelődött a fotelban. – Nézze, azt hiszem tudnia kell valamit. – Joe a feleségére nézett. A nő szemérmesen bólintott. – Tudja az a helyzet, hogy az életünkben most némi változás következik be. Tudom, hogy ez az időszak Eddie gyógyulása szempontjából nagyon fontos. De nekem sajnos el kell utaznom hosszabb időre, és félek, nem fogok tudni mindig Eddie mellett lenni, bár nagyon szeretnék. – Esetleg új könyve miatt kell elutaznia? Tudja, a feleségem imádja a könyveit és nagy rajongója. Sajnos én nem igazán olvasok krimiket, de más szórakoztató irodalmat sem. Gondolom, azért ezalatt az idő alatt Eddie meg tudja majd látogatni. – Nézze, doktor… – Joe megköszörülte a torkát. Zavarban volt és újra rátört az a múlni nem akaró maró bűntudat, amiért elhagyja a családját. – Én Angliában fogok letelepedni. – Letelepedni? Úgy érti, véglegesen ott marad? – Nem tudom, hogy mennyire véglegesen, de biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő években csak látogatóban fogok az Államokba árni. Amikor meglátogatom a fiamat és Agathát. A családom szigetországi. Ott élnek a rokonaim, és a jelen helyzetben ez tűnik a legjobb megoldásnak. – A jelen helyzetben? – Nézze dr. McWor th, a férjem és én külön fogunk élni. Sajnos a házasságunk megromlott az utóbbi időben, de kérem, ha ez nem feltétlenül fontos Eddie esetében, akkor ne vesztegessünk több szót az egészre. Nézze, fáradt vagyok, szinte semmit nem aludtam. Kimerültem, és nem tudom meddig bírok még itt úgy ülni, hogy annak haszna is legyen a továbbiakban. – Megértem, asszonyom. Viszont nem tudnám megmondani milyen irányban fogja elmozdítani a fiúk személyiségét az önök különköltözése. Minden bizonnyal őt is meg fogja viselni. De elég nagy fiú már, hogy megértse, tehát emiatt nem kell most aggódniuk.
– Ezt mi is így gondoltuk – mondta Joe. – Továbbá nem hiszem, hogy az használna, ha egy megromlott kapcsolat veszi körül, vagy ha önök ketten együtt maradnak a gyerek miatt. Az elfajult családi viták, amit az ilyen kényszer együttélések magukban hordoznak, sokkal erősebb személyiségtorzuláshoz vezethet. Nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni, így nem is tenném meg. Az biztos, hogy Eddie-nek így is elég komoly tudatalatti szorongásai vannak. – Az álmo k. Szorongások miatt vannak az álmok? – kérdezte Joe. – De könyör göm, mitől szoronghat egy gyerek? – Agatha kétségbeesve vágott közbe. – Ezt nem értem. Semmi nem történt a környezetében, ami esetleg megviselte volna, ami mély nyomot hagyott volna benne. Vagy lehet, hogy csak mi nem tudunk róla? A pszichológus egy diktafont tett az asztalra. Megigazította a nyakkendőjét, szúrós pillantásokkal nézte az előtte ülő két embert. – Vannak dolgok, amiket nehezebb elfogadnunk. De attól, mert a mi kultúránkban ez nem elfogadott tény és nem szembesülünk a hatásával minden nap, attól még azok léteznek. Van, hogy olyasmire is emlékszünk, ami soha nem történt meg velünk. Vagy legalább is nem ebben az életünkben. – Úristen, mir e akar ezzel célozni? – Agatha nyugtalanul fészkelődött, majd előrébb hajolt. Félt attól, amit hallani fog, de kíváncsisága és a gyermeke iránt érzett felelősségtudata erősebb volt. – Folytassa, doktor – kérte Joe rezzenéstelen arccal. – Tudják, gyakran találkozom olyan esetekkel, amikor valakinek a fájdalmait, szorongásait gyerekkori traumákban kell keresni. A legtöbb esetben maga az illető sem emlékszik, hiszen egy esetleges sokk hatására olyan mélyen zárolja az emlékeket. Ezeket az eseteket regresszív hipnózissal jelentős százalékban felderítjük, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a múlt megismerése, felfedezése, akár a trauma újra átélése eredményes gyógyulást tud hozni. Szüntettem meg jómagam is így fájdalmakat, amit egy régi szúrt seb okozott, csakhogy az illetőnek semmilyen gyerekkori emléke nem volt róla, de gyakran múltak el hasonló úton rémálmok. – Mi a helyzet Eddie-vel? – kérdezte Joe, miközben közelebb hajolt a doktorhoz. Térdére könyökölt, kíváncsian fürkészte a pszichológus tekintetét.
– Ezekben az esetekben a legtöbben soha nem élik meg az álmukat teljes egészében. Csak részleteket látnak. Töredékek, amik nyomasztják. A kezelés alatt viszont olyan tudatállapotba kerülnek, hogy a segítségemmel minden apró részletre fényt derítünk. Eddie estében is megoldást jelenthet, hogy végigélte az álmát. – Ez azt jelenti, hogy… – Agatha arca felderült, de mielőtt befejezte volna a kérdést, McWor th félbeszakította. – Nem jelent semmit. De elképzelhető, hogy elmaradnak az álmok. – Megszűnnek? Ez lehetséges? – Hosszabb-rövidebb időre minden bizonnyal. Hogy véglegesen megszűnnek-e, azt nem tudom. Azt az idő eldönti. Akkor mindenképpen újabb kezelések kellenek majd. De a legjobb, amit addig tehetnek, hogy várnak. – Nagyon hálásak vagyunk, dr. McWorth, ezt nem mertem gondolni sem. Ez… ez… nagyon sokat jelent nekünk. – Agatha a könnyeivel küszködött. Joe áthajolt a fotel karfáján és megfogta a felesége kezét. – Sajnos van még egy másik dolog. Ami sokkal inkább foglalkoztat. Nem tudom, mit mondjak rá, mert bevallom, nem találkoztam még ilyennel. Hallottam már kollégáktól, hogy előfordultak hasonló esetek, de én még nem tapasztaltam hasonlót. – Hallgatjuk – mondta Joe, miközben biztatásképpen gyengéden megszorította Agatha kezét. – Amivel Eddie küzd, nem gyerekkori emlékek. Nem gyerekkori trauma. Amit Eddie látott az álmaiban és hipnózis alatt, azok egy felnőtt férfi emlékei. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ezek nem lehetnek a fia emlékei. – Nem értem. – Agatha a férjéhez fordult, mintha tőle várná a magyarázatot, nem a pszichológustól. – Akkor kinek az emlékei? – kérdezte Joe. – Nem tudom. Talán mégis csak a fia emlékei. – Nézze! – Joseph felpattant a fotelből. Nem bírt tovább ülve maradni. Nyugtalanul körbesétált a méretes helyiségben, majd megállt a felesége mögött. Nem érintette meg Agathát, bármennyire is az ösztönei azt diktálták. Minden hasonló helyzetben a felesége vállára tette volna a kezeit, de így a fotel támláján pihentette. – Lassan teljesen összezavar. Egyszer azt
mondja, ezek nem lehetnek a fiam emlékei, utána azzal jön, hogy ezek mégis csak a fiam emlékei, hiszen másé nem is lehet. Nem lehet, hogy ezek akkor csak álmok, valami visszatérő szarság? Fantázia? Fikció? – Az álmainkat is az agyunk által leképzett emlékekből, képekből, tapasztalatokból alkotja a tudatunk. Ez egy nagyon érdekes és összetett terület, Mr. Church. Neves tudósok végeznek kutatásokat, próbálva megfejteni az álmaink eredetét. – Igen, ezt már hallottam. Az álmainkat befolyásolják a látottak, hallottak. Mindaz, amit magunk körül tapasztalunk, megélünk. Erre gondol, igaz? De akkor végképp nem értem az egészet. Hogyan lehet egy gyereknek olyan emléke, amit… – Amit még meg sem élt – fejezte be dr. McWor th. Előre hajolt és közelebb tolta a diktafont vendégeihez, egészen az asztal másik felére. – Hallgassák meg amit rögzítettem, de kérem ne vonjanak le belőle semmilyen elhamarkodott következtetést. Én sem tettem. Mindenesetre több volt, mint érdekes.
Huszonegy Dr. McWorth újra előrehajolt és bekapcsolta a diktafont. Agatha és Joseph feszülten figyeltek az első pillanattól kezdve, amikor még csak a pszichológus hangja hallatszott, amint közli a dátumot, a pontos időt, a kezelés számát és a páciens nevét, valamint korát. Aztán hallatszott amint megkéri a fiút, hogy helyezkedjen el kényelmesen, lazítsa el magát és lélegezzen lassan, egyenletesen. McWorth lassan, tagoltan beszélt, még a diktafon hangszóróin keresztül is érződött, mennyire kellemes megnyugtató a hangja. Folyamatosan instrukciókkal látta el a fiút, közölve vele, hogy mikor mire figyeljen, vagy éppen mit kell éreznie. A felvétel tanúsága szerint pár perc elteltével Eddie készen állt, mert a doktor kérdéseket kezdett neki feltenni. Nem volt tolakodó, inkább csak kíváncsiság érződött a hangjában. A kérdések célja az volt, hogy megtudják, a fiú mit lát éppen, mit érez, esetleg mit hall, milyen illatok veszik körül. McWorth a beszélgetéssel lassan visszavezette arra az éjszakára, ami vélhetően a traumát okozta a fiúnál. Eddie hangja a kezdeti nyugalomból lassan nyugtalan színt öltött, zihálni kezdett és arról mesélt, amit már annyiszor látott álmaiban. Eddie: Az ágak az arcomba csapnak, és tudom, hogy utol fognak érni. Dr. McWorth: Kik azok Eddie? Kik fognak utolérni? Eddie: Hamarosan utolérnek és nincs hová elbújnom! Menekülnöm kell! Dr. McWorth: Kik elől kell menekülnöd, Eddie? Látod Őket? Látod az arcukat? Eddie: A nyomomban vannak! El fognak kapni, és akkor végeznek velem! Dr. McWorth: Miért üldöznek, Eddie? Kik ők? Látod őket? Eddie: Nem, nem látom. Már nincsenek messze! Dr. McWorth: Hallod őket esetleg? Eddie: Igen. Hallom. Hallom az ugatásukat. Dr. McWorth: Kutyák? Kutyákat hallasz? Eddie: Igen. Dr. McWorth: Kutyák üldöznek? Eddie: Igen. Azok is. Dr. McWorth: Kutyák és emberek? Eddie: Igen. A nyomomban vannak.
Dr. McWorth: Mit hallasz még? Hallasz még valamit? Esetleg valamit, amitől félsz? Eddie (egyre zaklatottabban): Ugatnak, ugatnak ezek az átkozott gyilkos kutyák. Ha elkapnak, végeznek velem! A nyomomban vannak! Hiába rohanok, egyre közelebb érnek! Az átkozott dögök! Ha nem lennének, ha nem lennének, akkor el tudnék menekülni! De ezek a kutyák a nyomomban vannak! Dr. McWorth: Csak a kutyák ugatnak? Kiabálást nem hallasz? Az üldözőid? Nem hallod a hangjuk? Eddie: Nem, nem hallom, de tudom, hogy a nyomomban vannak. Lépést tartanak a kutyákkal. Hallom a szirénákat! A szirénák hangja mindent elnyom. Dr. McWorth: Tehát szirénákat hallasz. Rendőrök, Eddie? A rendőrség üldöz? Eddie (dühösen): Igen. Dr. McWorth: Mit akarnak tőled? Tudod, hogy miért üldöznek? Eddie: Mert rossz voltam! Bántottam őket! Dr. McWorth: Őket? Kiket bántottál, Eddie? Eddie: Mindenkit. Rossz voltam. Dr. McWorth: Látsz esetleg valami ismerős helyet? Tudod, hogy hol vagy? Eddie (eltorzult, mély férfihangon): Kurvára mindegy, bazmeg! Kurvára mindegy! Téged csak ez érdekel? Elegem van a kibaszott kérdéseidből! A kibaszott kíváncsiságod miatt fogsz megdögleni! Dr. McWorth (félénken): Mi történt most? Eddie, valami baj van? Kihez beszélsz? Eddie (eltorzult, mély férfihangon): Hozzád beszélek te patkányarcú agyturkász! Te kíváncsiskodó kretén! És ne Eddie-zzél szaros seggű! John vagyok! Emlékezz majd erre, amikor kitépem a beleidet és röhögve a ofádra hugyozok! Dr. McWorth kikapcsolta a diktafont, zsebkendőt halászott elő a belső zsebéből és megtörölte a szemüvegét. – Kívánják meghallgatni még egyszer? – kérdezte. Arcán bizonytalanság jelei mutatkoztak. Agatha és Joseph Church nem válaszolt, értetlenül nézték az asztalon lévő digitális készüléket.
Hosszú percek teltek el néma csendben. Nem voltak kérdések, és nem voltak válaszok sem. Mély döbbenet ereszkedett a szobában lévőkre.
MÁSODIK RÉSZ A GONOSZ ÉBREDÉSE „Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze.” (Dean Ray Koontz)
Huszonkettő 2006. június 26. éjszaka, Manhattan, New York Minden mozdulatában látszott, hogy boldog és kiegyensúlyozott nő, aki férfiakat megszégyenítő lendülettel lépett át minden útját álló akadályt. Gemma Samworth, akit a legtöbben csak Gemsiként ismertek, kiszállt a fekete Chevroletből, végigsétált a külvárosi ház tágas kocsibehajtóján, majd határozott mozdulatokkal félretolta az ajtóból befelé bámészkodó rendőrjárőrök vállát, és párduc ügyességgel csusszant be köztük. A magasabbik rendőr utánanyúlt, de a nő hanyagul hátrahagyott keze egy arany jelvényes szövetségi nyomozóigazolványt tartott az arcába. A férfi zavartan vigyorgott, elnézést kért, de mindvégig nem bírta levenni a szemét a nő formásan edzett lábairól. Pillantása cikázott a vádlik és a nőiesen for mált csípő között. Gemma „Gemsi” Samworth különleges ügynök minden más helyzetben mosolygott volna, de másfél hónap alatt ez volt a negyedik eset, amikor egy brutális gyilkosság helyszíne nemcsak az elkövetés módjában és kegyetlenségében hordozott azonos jeleket, de a szörnyűséget megelőző események is kísértetiesen megegyeztek. Belépett a szobába, és egy másik világba érkezett. Mintha a halál birodalmába lépett volna, fájdalom és rettegés fogta el. Egy általánosan jó erkölcsű ember ennél a pontnál már feladja, sokkolva próbál kimenekülni. De Gemsi nem fordulhatott sarkon. Neki bent kellett maradnia. Úgy érezte, mintha tűvel piszkálna egy elgennyesedett sebet, azonban elfojtott magában minden undort és fájdalmat. Nem csak azért maradt bent, mert ez volt a munkája. Őt mindig valami misztikus erő hajtotta előre a cél felé. Gemsi egy tradicionális angol családból származó Amerikában élő nő volt. Harminckét évesen már elismert volt a szakmájában. Az FBI egyik minősített életellenes bűncselekmények felderítését végző alosztályát vezette, és közvetlenül 6 nyomozó dolgozott az irányítása alatt. Gemsi megállt, hátrafogta szőkésbarna hullámos haját, mint mindig mielőtt a helyszínelők területére lépett. Magas, enyhén kopaszodó, markáns arcú férfi termett mellette.
– Az áldozat harmincas, nőiesen telt, latin-amer ikai nő. – Néhány fotó kíséretében egy adatgyűjtő lapot tett Gemsi kezébe és folytatta. – Közel húsz órája halott. Személyes iratok nem voltak nála, de a forrónyomos fiúk már rajta vannak, hogy mielőbb megtudjuk ki ez a nő a fürdőszobában. Az ingatlan órákra is bérelhető szerelmi apartman. Az elkövető Frank Hariss néven jelentkezett be a ház kétnapos alkalmi bérletéhez, és készpénzben előre fizetett az üzemeltetőnek. Az eset mindenben kísértetiesen megegyezik az előző három alkalommal. Középkorú nő, megkötözték. Az elkövető, mielőtt leragasztotta a nő száját, törött borospohár darabokat és szilánkokat pakolt az áldozata nyelvére. – Az üvegszilánktól való félelem pedig megbénította az áldozatot, így mukkanni sem mert – mondta Gemsi a megkötözött nő vérbe fagyott fotóját vizsgálva. – Még a nyelvét sem merte mozdítani szerencsétlen, nehogy szétvágják belülről az arcát a szilánkok. Az elkövető megerőszakolta a nőt, aki a sokkhatás alatt összeharapta a pohárdarabkákat, belélegezte és le is nyelte a szilánkokat. Az üvegdarabok széthasították az arcát, kivágták a légutakat, a nyelőcsövet, a szerencsétlen áldozat végül a saját vérétől megfulladt. Ez történt, Ben? – Pontosan – válaszolta a férfi. – És ebben az esetben is együtt tölthették az egész estét, ami a jelek szerint meglehetősen kellemesen indult. Mindketten bor t ittak, és már a második palacknak is az aljára értek. A CD-lejátszóban Barry White szólt, mint az előző három esetben. Az írott CD-t most is a lejátszóban hagyták. A törvényszékiek már beküldték elemzésre. Talán most maradt utána valami használható nyom. – A francba, fiúk! Összepisil mindig mindent! Találnunk kell valami értékelhető nyomot! – A ragyogó tekintetű nyomozónő égszínkék szemei dühösen pásztázták a szoba vérrel és vizelettel mocskolt falait. – Valamilyen DNS-nyom biztos lesz utána, ami alapján megtalálni még nem fogjuk, de ha elkapjuk, az azonosságot perdöntően bizonyítja majd. Márpedig elkapjuk, ebben biztos vagyok! Hogyan vehet ilyen fordulatot az este? – Nézd, Gemma, véleményem szerint egyre inkább beigazolódik a verzió a randevúról. – A kellemesen eltöltött este? – Igen. Vacsora, finom bor, halk zene, r ózsák.
– Valamint erőszak. Értelmetlen, brutális gyilkosság – Gemsi újra a fotóra pillantott, majd belépett a fürdőszobába. A zuhanyzótálban egy csinos nő meztelen holtteste feküdt magzatpózba összekötve. Nyakán mélyen szúrt seb, az arcából véres pohárdarabka állt ki, átszakítva a bőrt. – Nem értem, miért ez az egész? Miért az erőszak, a gyilkosság, mikor egy ilyen estében már a levegő is olyan fülledt és vágykeltő, hogy a szex szinte természetes megkoronázása az együtt töltött estének. Miért van mégis mindez? Gemsi a félig leszaggatott zuhanyzófüggönyre alvadt vért vizsgálta, de vigyázott, hogy ne érjen semmihez, és ne zavarja meg a nyomrögzítő technikusok munkáját. Csak közelebb hajolt, pár másodpercig nézte, majd viszszafordult a nyomozóhoz. – Szeretném tudni, hogy mi jár ennek a fickónak a fejében. Milyen lehet a hétköznapokban, és egyáltalán hogyan tud ezeknek a nőknek a közelükbe, a bizalmukba férkőzni? Azt mondanám, lehetne bárki, egy hétköznapi férfi, mint a sorozatgyilkosok általában. Jó megjelenésű, kiegyensúlyozott, magas intelligenciával. Talán sikeres, elismert a munkájában. – Egy biztos, piszkosul ismeri a nőket – jegyezte meg Ben. – Tudja, hogyan vegye le őket a lábukról, hogyan manipulálja őket. Közel két hónap leforgása alatt négy nő. A főiskolán sem tudtam hasonló tempót tartani, pedig én is rajta voltam a bugyigyűjtő akciókban rendesen. – Ben, ha nem haragszol, most nem vagyok kíváncsi a trófeáidra, bugyigyűjteményre és hasonlókra. – Gemsi fárad mozdulatokkal masszírozta meg a szemgödrét. – Hajnali három van. Túl vagyok egy bírósági meghallgatáson és két szembesítésen. Szeretnék mindent megtenni, hogy ne kezdjen túlnőni rajtunk ez az ügy. – El fogjuk kapni. Tudom. Te is tudod, és szerintem ez a rohadék is tudja. A kérdés csak az, hogy mikor? – Pontosan ez az, Ben! A mikor a lényeges. Szer etném, ha nem kellene többet ez után a pszichopata után nyomokat rögzíteni, adatokat gyűjteni. Azt szeretném, ha mielőbb a szemébe nézhetnék, miközben az esküdtszék bűnösnek nyilvánítja. A zuhanyzóban fekvő nőt két egyenruhás férfi takarta le, körülöttük az igazságügyi szakértők a lehető legnagyobb körültekintéssel és aprólékossággal rögzítették a nyomokat. Gemma Samworth különleges
ügynök átsétált a hálószobába, alaposan szemügyre vett mindent, reménykedett, hogy talál valami szokatlant, ami árulkodó lehet a gyilkos kilétére. Szinte napra pontosan hat hete volt az első gyilkosság helyszínén. Szintén egy elegáns hotel szobájában. Használható nyomot, ami sikerre vitte volna a forrónyomos felderítést, akkor sem találtak. A körülmények miatt akkor még egy féltékeny barátra, szeretőre gondolt. A lehető legalaposabban utánanéztek az áldozat barátainak, kapcsolatainak, de sajnos semmi hasznosítható információt nem találtak. A nőnek kevés ismerőse volt, és ahogyan az utána következő áldozatok, ő sem járt partikra, klubokba. Gemsi és a csoportja átnézték az elmúlt évek bűnügyi nyilvántartását, különös figyelmet fordítottak a szexuális bűncselekmények elkövetőire, a pszichiátriai kezelés alatt állt bűnözőkre, szatírokra, pedofilokra, de bárki, aki szóba jöhetett volna mint lehetséges elkövető vagy a büntetés-végrehajtás vendégszeretetét élvezte, vagy valamelyik szigorúan őrzött pszichiátrián formálták. Csak néhány potenciális elkövető elölt jöhetett szóba, azonban a tanúkihallgatások és a sziklabiztos alibik hamar tisztázták őket. Egy alacsony szemüveges férfi robogott be a szobába és egyenesen Gemsihez sietett. – Elnézést! – lihegte, miközben a szemüvegét próbálta visszatolni az orrnyergére, de az szinte azonnal leszánkózott. – Ahogy r iasztottak rögtön elindultam, csak magam sem tudom hogyan, de rossz irányba mentem. Még félálomban voltam és elnéztem egy lehajtót. – Semmi baj, Ronald – mondta Gemsi. – A lényeg, hogy ide találtál. Ben elmosolyodott: – Mindannyian fáradtak vagyunk. Én is szívesebben lennék otthon és aludnék az asszony mellett. – Lemar adtam valamiről? – érdeklődött Ronald. – Még folyamatban van a nyomrögzítés. Én is csak nemrég érkeztem. – Gemsi sarkon fordult és elindult a bejárat felé. A többiek sietősen követték. – Hagyjuk a fiúkat dolgozni, hátha találnak valami nyomot. Ben és Ronald kérdezzetek végig minden lakót az utcában! Én majd érdeklődöm a közeli benzinkutakon, a tulajdonos által adott személyleírás hátha ráillik valakire, aki ott tankolt. Aztán reménykedjünk, hogy ha így volt, akkor a biztonsági kamerák képeit még nem törölték az elmúlt időszakban. De meglesz, fiúk! Érzem, hogy hamarosan a nyomára bukkanunk. – Biztató, hogy ilyen optimista vagy – mondta Ben mosolyogva.
Gemsi megtorpant. Felnézett a férfira. – Figyelj ide, Ben! Lehet, hogy esélytelennek látszik a helyzet, de ne feledd, örökké nem eshet!
Huszonhárom 2006. május 27. kora hajnal, Brooklyn, New York A brutális kegyetlenséggel meggyilkolt nő, Nigella Sobral élete utolsó két évében Brooklyn zajos bérházainak egyikében lakott. A forrónyomos csoportnak a holttestről készült fotók és ujjlenyomatok, valamint a bevándorlási hivatal adatbázisa alapján pár órájába telt felfedni a nő személyazonosságát. Gemma „Gemsi” Samworth szövetségi nyomozónő körbenézett a szűk szobában. Idegen helyen volt, de mégis tudta mit, hol keressen. Nigella életének emléke töltötte meg a lakást. A fiatal nő két éve egyedül érkezett New Yorkba, és azóta egyedül is élt. Gondosan rendezett otthonában Gemsi könnyedén és ismerősen mozgott, hiszen a civil életében ő maga is csak egy lenne a szingli nők közül. Csakhogy neki nem volt civil élete. Létének minden pillanatát a hivatása töltötte ki. Gemsi egyedül élt, de nem magányosan. Amikor sikerült hazajutni a hosszan tartó és kimerítő nyomozások közben, két golden retriever kutya várta. Sokkal több időt szeretett volna a kedvenceivel tölteni, de képtelen volt a pihenést összhangba hozni a munkájával. Tudta, hogy a kutyáknak több élettérre, gondoskodásra és szeretetre lett volna szükségük. Ahogyan neki is. Gemsi rutinosan mérte fel a lakás minden pontját. Szeme szinte csak átsiklott a könyvespolcon sorba rendezett krimiken, és a DVD lemezeken a hifi mellett. Lehajolt a vörös ülőgarnitúrához, majd vékony, erős ujjai végigtáncoltak a hanyag eleganciával szétdobált puha díszpárnákon. Megnézte az ujjbegyeit, aztán egy diktafont vett elő. – Gemma Samworth különleges ügynök – mondta a készüléket hanyagul az álla elé tartva. – Kettőezerhat május huszonhét, hajnali három óra tizenegy perc. Nigella Sobral lakása. Rendezett körülmények közt élő egyedülálló nő. A nő életterében férfi jelenlétére utaló nyomok nem találhatóak. Kérdés: hol van a macska? Gemsi kikapcsolta a digitális hangrögzítést. Lefújta az ujjbegyeire tapadt macskaszőrt, majd benézett a fürdőszobába. Nem nyúlt semmihez. Mindössze két ujjal kinyitotta a tükör egyik, majd a másik ajtaját. Tekintete végigsiklott az üres nyugtatós dobozokon, majd visszahátrált a nappaliba, ami a lakás kicsi mérete miatt egyúttal a háló szerepét is betöltötte.
Bekukucskált a hűtőbe, ahol külön műanyag edényekben két napra előre felcímkézve sorakoztak az ebédek és vacsorák. Fehérje és szénhidrát feliratokkal. – Önbecsülési problémákkal küzdő, depressziór a hajlamos nő – folytatta ismét a diktafonra történő rögzítést, miközben arra gondolt, hogy talán nem is létezik nő önbecsülési problémák nélkül. – Diétázott. Nagyon ritkán, vagy szinte elvétve élt nemi életet. A gyógyszerek közt fogamzásgátlásra alkalmas tabletta vagy egyéb eszköz nem található. Depresszív, zárkózott természete miatt kérdéses, hogyan alakított ki olyan közeli kapcsolatot egy férfival, ami a ma esti találkozóhoz vezetett. A találkozó helye és módja miatt szinte biztosra vehető volt a férfi szexuális indíttatású közeledése. Fontos: Honnan ismerte a férfit? Hogyan férkőzhetett a nő bizalmába? Miközben újra megszakította a felvételt, a zsebében rezegni kezdett a mobiltelefonja. Egy pillanatra azt hitte a hivatalból keresik, de mikor meghallotta a kellemes dallamot, a teste bizseregni kezdett és a lábai még ebben a helyzetben is elgyengültek. Izgatott lett és felhőtlen boldogságban úszott. Testét elöntötte a forróság. Bármilyen kemény és akaratos volt Gemma „Gemsi” Samworth, ebben a pillanatban nem volt más, csak egy szerelmes nő. – Gondoltam, hogy most is dolgozol – mondta a férfi suttogva a vonal másik végén. – Ahogyan Te is – válaszolta Gemsi. Szédült a boldogságtól, hogy a férfi hangját hallhatja, de megpróbált kimért és határozott maradni. – Mike, ez most nem a megfelelő pillanat. Az áldozat lakásán vagyok, megpróbálok végr e előrébb jutni ezzel az átkozott üggyel. – De nincs nyom, amin elindulhatnál. – Nem igazán. Vagyis szinte semmi. – Sajnálom. De ne aggódj, csak légy türelmes. Csak légy türelmes, édesem. Profi vagy, és ami a legfontosabb, megszállott! Talán túlságosan is. Ő hibázni fog, te viszont soha. Viszont kimerülsz, ha így folytatod és… – A férfi hangja elhalkult, majd rövid szünet után folytatta. – Szóval tudod, hogy aggódom érted. – Hát ez az, Mike! Ott akarok lenni, amikor hibázik, hogy elkapjam. – Makacs vagy. – De így szeretsz.
– Igen, kedves. Így szeretlek. – Akkor nincs baj, Mike – mondta Gemsi mosolyogva. Forróság öntötte el a szívét. Ha a férfival beszélt úgy érezte, kiragadták a kemény hétköznapokból, és minden alkalommal egy álomvilágban találta magát. Minden porcikájában vágyott a férfi közelségére. Két éve egy közös akció során ismerte meg Michael Lander-t, a nemzetbiztonság tisztjét. Talán a bennük szunnyadó feszültség és az elfojtott vágyak okozták, hogy az első perctől egymás iránt érzett rokonszenvük két nap leforgása alatt szenvedélyes szerelemmé alakult. Mindketten mást kerestek a kapcsolatukban, de soha nem akartak választ kapni a miértekre. Örültek minden pillanatnak, amit együtt tölthetnek, és Gemsi tudatosan kiűzte a gondolatot a fejéből, hogy a férfi két év után is egy másik nővel osztja meg az otthonát. Michael Lander-t a felesége és tízéves fia várta haza a fokozottan életveszélyesnek minősülő szolgálatból. A hosszú napokig nyúló műveleti munkák megszokottak voltak, így senkinek nem tűnt fel, hogy a feddhetetlen életű tiszt egy szövetségi nyomozónő karjaiban keresi a boldogságot. Gemsiben pedig élt a remény, és rendíthetetlenül várt élete szerelmére. – Nincs baj, édes – suttogta a férfi. – De akkor is, pihenned kellene! – Ezt pont te mondod, Mike? Le kell tennem. – Mikor látlak? – Ez nem csak rajtam múlik. – Igen, tudom. Most elég rázós dolgaim vannak. – Mint mindig, szerelmem. – Megoldom és összefutunk. Üzenek. Hiányzol és nagyon szeretlek. Ugye tudod? – Tudom. Én is szeretlek – mondta Gemsi mosolyogva, és gyorsan bontotta a vonalat, mert már minden idegszálával a folyosóról beszűrődő zajokra figyelt. A telefont a zsebébe csúsztatta és óvatosan, de annál határozottabban a bejárati ajtó mellé lopakodott. Az ajtó másik oldaláról kaparászás hallatszott. A nyitógombot valaki kintről elforgatta. Gemsi már nem próbálkozott a zár elreteszelésével. Hátát a falnak támasztotta, előhúzta szolgálati fegyverét, majd feszülten várta, hogy az ajtó kinyíljon.
Huszonnégy 2006. május 27. hajnal, Sank Town, Arizóna Az életünk folyamán vannak események, melyeket nem lehet elkerülni. Ott vannak azok a kellemesen forró nyári éjjelek, amikor a fiatalok szabadnak érzik magukat egymás társaságában. A zene beledübörög az éjszakába, autógumikat koptatnak visítva a lassan lehűlő aszfalton, mindenki boldogan vihog a sápadt holdra, az pedig pajkosan viszszanevet rájuk. Fiatal lányok egymásba karolva, ringatva, kivillantják szabadon hagyott, napbarnított csípőjüket, kihívó pillantásukat buja nevetések kísérik. A meleg levegőben alkoholpárán keresztül füst kúszik a csillagos égbolt felé, hogy onnan nézzen vissza az utolsó nyarait kamaszként ünneplő fiatalokra. Tökéletes időpont. Az ilyen felpörgetett, dübörgő éjszakákon is előfordult néha, hogy igaz szerelmek szövődtek. Csak egy pillanat, azt mondják. Csak annyi, amíg egy szív megérinti a másikat. Igazuk lehet. Mindketten szerették a nyári éjszakákat és a kellemesen felmelegedő hajnalokat, amikor a város még aludt és csak a Sank Town-i vasútállomás körül ásított a reggel. Egy fehér furgon péksüteményt szállított a fűszerillatú kis boltokba, út menti újságárus rendezgette a kínálatát, és az útkereszteződésekben ébredtek a rendőrlámpák fényei, miközben az éjszakát figyelő köztéri világítás nyugovóra tért. Tökéletes időpont. Egy ilyen átlagosnak induló nyári hajnalon könnyen válnak a dolgok csöppet sem szokványossá. – Ez most nagyon meglepett – mondta félénken a lány, de még mindig zihált. Légzésének ritmusa nem bírt lépést tartani a szívdobbanásaival. – Vágytam rá, meg minden… Gondoltam rá én is, de mégis… Olyan régóta vagyunk barátok. – De soha nem akartunk igazán azok lenni, Kate, és ezt te is tudod. Egész este csak a csókodra szomjaztam. Le sem bírtam venni a szemem az ajkaidról.
– Észrevettem – válaszolta Kate mosolyogva. Arca ragyogott a kora hajnali fényekben, széles mosolya elgyengítette a férfiakat. Kellemesen telt, magas lány volt. Fekete, egyenesre vasalt haja kusza szálakban tapadt az arcára. De Kate McFarlenne ettől még kívánatosabb volt. Mielőtt a nap teljesen beragyogta a horizontot, enyhe volt a virradat. Az öreg Ford Mustang ablakain belül megkapaszkodott a két kamasz forró lehelete. Fátyolszerű volt a pára, de éppen elég, hogy az ülésekre már ne lehessen belátni. – Már amikor elhívtál ma estére, akkor sejtettem, hogy ez lesz a vége. És ne érts félre, mert egy cseppet sem bánom. Nem tudom megmagyarázni, de mindig is nagyon vonzódtam hozzád. – Ezér t is vagyunk r ég jó barátok – súgta a fiú a lány fülébe, miközben egészen a nyakába fúrta az arcát. Gyengéden végigcsókolta, majd a vállgödrébe szuszogott. Forró leheletekkel és nyelvének apró érintéseivel próbálta izgalomba hozni. Kate nem hárította a fiú közeledését. Szenvedélyesen megcsókolta. Nyelvük vad táncba kezdett. Szenvedélyesen egymásba fonódtak, míg végül a lány elhúzódott. – Haza kell mennem – mondta gyönyör től fátyolos szemmel. – Mindjárt reggel van, és ha apám észreveszi, hogy egész éjjel nem aludtam otthon, abból nagy botrány lesz. Tudod, milyen. Én vagyok az egyetlen lánya, és nem szereti, ha hosszan kimaradok éjszakára. – Most akkor elég hosszan siker ült kimaradnod – nevetett a fiú, aki magas volt, a bőre barna, a szeme tisztán szikrázott, és minden egyes alkalommal, amikor elmosolyodott, aprócska gödör jelent meg az arca két oldalán, majdnem a szája sarkában. Minden mosolyában és mozdulatában benne rejlett a fiatalsága és a gondtalan élete. A lányok körülrajongták a gimiben, de őt évek óta csak egy nő érdekelte. Minden szabadidejét, amikor nem a barátaival csavargott, Kate McFarlenne-nel töltötte. Jó barátok voltak. De mindketten tudták, hogy ez a barátság többet rejteget magában. Testileg is vonzódtak egymáshoz, de egyikőjük sem merte megtenni az első lépést. Féltek a kudarctól, és véletlenül sem akartak sebeket okozni egymásnak. – De hiszen mi nem csináltunk semmi olyat, ami… – Ami r ossz? – Nem ezt mondtam. – Még szerencse, mert a szex nem rossz.
Megcsókolta a lányt. – Nem ezt mondtam. Csókolóztunk és simogattuk egymást. Semmi olyat nem tettünk, amiért apám dühös lehetne. – Na hallod! Még csak az hiányozna, ha apád itt nézne és pontozna minket. – A fiú kacsintott és megérintette a lány arcát. – Persze ezt lehet, nem hinné el nekünk egy ilyen reggelig tartó kimaradás után. – Ne aggódj! Ez az én dolgom. Ha most hazaviszel, akkor nem fog észre venni semmit. – Ígérd meg, ha problémázik, akkor szólsz! – Problémázik? Ne aggódj! Nem lesz semmi baj! – Kate megpróbálta megnyugtatni a fiút. Gyengéden megsimította az állát. – Anya halála óta nagyon zárkózott lett. Reggelente sokáig alszik. Azt hiszem, nagyon megviselte anya elvesztése. – Te tudod – mondta a fiú megadóan. – De ha mégis felhozná, vagy… – Menjünk. – Ugye elmondod, Kate? Kérlek, fontos vagy nekem, és csak tudni szeretném, hogy semmi nem veszélyezteti a kapcsolatunk. – Igen, megígérem, csak induljunk, kér lek! – Oké, menjünk! Akkor elviszlek a sarokig, nehogy az autó hangjára felébredjen. – A fiú előre hajolt, beindította a motort, aztán ravaszul a lányra kacsintott. A Mustang motorja felbőgött, az ablakok kicsit leereszkedtek, hogy a szerelem párája lassan elillanjon. A motor felbőgött, de mielőtt a fiú sebességbe tette volna a váltót, a lány megfo gta a kezét. – Eddie, köszönöm ezt a csodálatos estét – mondta őszintén Kate. Egy darabig némán bámult a fiú szemébe, majd megcsókolta. – Te is fontos vagy nekem, és nagyon szeretlek. Edward Church mosolygott, majd kihajtott a sportklub salakkal borított parkolójából.
Huszonöt 2006. május 27. kora hajnal, Brooklyn, New York Ahogy az alak belépett a lakásba, Gemsi keményen a falnak szorította és a tarkójához nyomta a fegyvert. Gyorsan reagált és minden alkalommal legalább olyan sebességgel mérte fel a helyzetet, így pillanatok alatt tudatosult benne, hogy a kopott vörös pamutköntösbe bújt nő nem jelent rá veszélyt. Hátrébb lépett. Hagyta a nőt megfordulni, aki még mindig ijedten meredt a nyomozónőre. – Csak Mészikét hoztam vissza – hebegte a nő remegő hangon, miközben maga elé tartotta a hófehér perzsamacskát. A nem várt támadás szemmel láthatóan sokkolta, de megpróbálta összeszedni magát. – Én csak azt hittem, hogy Nigella jött meg és gondoltam visszahozom a macskáját. Gemsi lezseren felvillantotta az FBI-igazolványát. Szemmagasságban, mint mindig. – Gemma Samworth különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Semmi oka az ijedtségre. A házmester engedett be a lakásba. Próbálja meg összeszedni magát! Ez Sobral kisasszony macskája? – Igen. Rám bízta, mielőtt elment itthonról. Azt mondja az FBI nyomozója? – A nő letette a macskát a földre. – Csak nem keveredett valami bajba? – Mondja, Nigella Sobr al a barátnője volt? – kérdezte Gemsi határozottan, miközben tekintetével az etetőtálhoz iparkodó cicát követte. – Itt lakom szemben. Rose-nak hívnak, leellenőrizheti a házfelügyelőnél – válaszolta a nő. – Néha átjövök szombat vagy vasárnap délután. Hozok egy kis házi aprósüteményt. Tudja, igazán finom süteményt tudok készíteni. És mivel gyakran megkívánom, mondhatni szinte szenvedélyemmé vált, így gyakran meglepem magam vele. Csoda, hogy nem híztam még el. – Jól ismerte őt? – Hogy érti, hogy volt? Csak nem történt valami baja? Ugye nem? – Jól ismerte? – Igen. Mondhatni én ismertem a legjobban. Tudja, nem igazán voltak barátai. Eléggé zárkózott típus volt. Talán valami baj történt? Gemsi elhúzta a nőt a faltól és behajtotta a bejárati ajtót.
– Nézze, Rose. – Gemsi leültette a nőt a kanapéra. – Sobr al kisasszonyt ma éjszaka Manhattanben holtan találták. – Jóságos ég! Baleset történt? – Meggyilkolták. – Istenem, Istenem – motyogta a nő kétségbeesetten maga elé. Zavartan gyűrögette köntösét. – De hiszen azt mondta, csak beugrik Manhattanbe találkozni valakivel. Olyan boldog volt. Rég láttam ennyire feldobottnak. Nagyon várta ezt a találkozót. Megkért, hogy vigyázzak a cicára, és én szívesen elvállaltam. Tudja, Mészi már elég öreg és majdnem teljesen megvakult az egyik szemére. Nigella nem igazán szerette őt egyedül hagyni itthon. Azt mondta, Mészinek szüksége van az emberek közelségére. Mindig lenni kell mellette valakinek. És én szívesen magamhoz vettem – Gyakr an előfordult? – Hogy rám bízta a macskát? – Igen. Nigella gyakran ment el egész éjszakára? Járt hozzá valaki, esetleg látott gyanús mozgást az utóbbi időben? – Nem, dehogy, senki. – Tud valamit arról az illetőről, akivel találkoznia kellett? Beszélt róla magának? – Csak annyit tudok, hogy egy-két hónapja ismer te meg. Gemsi egyre izgatottabb lett. Szerette ezt az érzést, ahogy minden pillanatot, amikor közelebb kerül egy ügy megoldásához. A sorozatgyilkos esete pedig az eddigi legnagyobb kihívása volt az életben. Hosszú idők teltek el nyomok nélkül, de ennek talán most vége, mert neki csak egy aprócska nyomra van szüksége. Bármilyen vérszegény is, csak legyen valami, amin elindulhat, többet nem áll meg. – Mondja, Rose, nem járt hozzá egy férfi sem? Látta itt azt a fér fit? – Nem – válaszolta a nő a fejét csóválva. Látszott rajta, hogy őt is elkeseríti, amiért nem tud pontosabb infor mációval szolgálni. – Soha nem árt itt. – Tehát Nigella járt el hozzá? – kérdezte Gemsi, miközben újra az íróasztalon kezdett nézelődni. – Nem igazán. Ő sem járt el – felelte Rose. – Ahogy már mondtam, zárkózott típus volt, nem is igazán járt társaságba. A húga jött fel hozzá néha, de vele sem járt el sehová. Tudja, inkább az interneten keresztül
beszélgetett. Én nem értek ehhez, de azt tudom, hogy ezt a férfit is ott ismerte meg, és órákon keresztül beszéltek. Volt olyan, hogy egész éjszaka. Ezt maga Nigella mondta nekem egyik reggel, mielőtt munkába indult, és látszott rajta, hogy nagyon nyúzott és egyáltalán nem pihent. De boldog volt. – Talán szerelmes volt – mondta Gemsi, miközben az íróasztalon felnyitotta a laptopot. Gyorsan megnézte, majd bekapcsolta. – Elképzelhetőnek tartja, hogy Nigella szerelmes volt abba a férfiba? – Tudja, furcsa, amit mond, mert ez nekem is eszembe jutott, de Nigella mondta, hogy ma találkozik vele először. Hogy ma van a nagy nap. Aztán mégis többször megfordult a fejemben, hogy ez a férfi túl közel került hozzá, és valóban olyan volt, mint egy boldog, szerelmes nő. Mindig a férfiről mesélt, vagy legalábbis gyakran hozta szóba. Csak olyan fura… Hogy érezhet ilyesmit valaki iránt, akivel soha nem is találkozott? – Az internet. – Gemsi leült az íróasztal elé. Izgatott lett, a szíve egyre hevesebben kalapált. Érezte, hogy közelebb kerülhet a megoldáshoz, mint azt ezen az estén remélni merte volna. – Esetleg valamilyen társkereső oldalon volt regisztrálva? Beszélt erről önnek? – Nem, er ről nem tudok. Soha nem beszélt róla. – Értem – nyugtázta Gemsi. Az internetböngésző ablakát megnyitva egy hírszemléző oldal nyitólapja jelent meg. Gemsi az utolsó meglátogatott weboldalak listáját kezdte ellenőrizni. Hírportál, két online női magazin, valamint egy DVDáruház és egy netes ételrendelés mellett megtalálta, amit keresett: a levelezőrendszer webes felhasználói oldalát. A belépőablak automatikusan megjelenítette Nigella e-mail címét. – Rose, ha gondolja hazamehet – fordult a nőhöz Gemsi, megpróbálva elezni, hogy egyedül szeretne maradni. – Köszönöm az együttműködést, igazán sokat segített. Rose felállt, megigazította a köntösét és elindult a bejárat felé, majd megtorpant. Félénken visszafordul. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a cicát elvinném. Nem gondolja? – kérdezte félénken. Bizonytalanul nézett a nyomozónőre, mint aki megerősítésre vár. – Azt hiszem, ez nagyszerű ötlet – válaszolta Gemsi. Csak egy pillanatra nézett fel a számítógép monitorjából. – Gondolom nem lesz terhére.
– Természetesen nem – mondta Rose, és ölbe vette a macskát, majd kis keresgélés után egy nagy tasak macskaeledelt is zsákmányolt. – Akkor én megyek. – Rendben, Rose. Ha valamire szükségem van, akkor még keresni fogom. – Itt lakom szemben. A harmincnégyes lakásban. Szívesen segítek, amiben csak tudok, és egy kis süteménnyel is megkínálhatom. Nagyon finom gyümölcsteám van, meglátja majd, hogy milyen isteni az ananász ízű tea, ha mondjuk egy kis kókuszos süte… – Rose, a kollégáim reggel felveszik a vallomását. Biztosan ör ülni fognak a teának és a süteménynek. Gemsi úgy érezte, a nő csak az idejét rabolja, és minden értékes perc elvesztegetése a nyomozást hátráltatja. Jegyzetfüzetet tett az asztalra és felírta Nigella e-mail címét. Előhúzta a mobilját, és a gyorshívás memóriával hívta a központi irodát. – Donald? Itt Gemma Samworth. Szükségem lenne az informatikus fiúkra. Bevinnék egy laptopot. Minden adatot ki kellene menteni róla, valamint valahogy a levelezőrendszerbe is be kellene majd jutnom. – Miközben a központi koordinátorral egyeztetett szúrós pillantásokkal követte a konyhába visszacsoszogó Rose-t, aki a macskával és a macskaeledellel a karjában megszerezte az ételes tálat is, majd sarkon fordult és kilopakodott a lakásból. – Rose – szólt utána Gemsi egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Igen? – kukucskált vissza a nő ragyogó tekintettel. – Mit is mo ndott? Hogy hívják a cicát? – Mészinek – válaszolta Rose. – Köszönöm – dünnyög te Gemsi, de már nem igazán figyelt sem az ajtóban toporgó nőre, sem a telefonban várakozó koordinátorra. Beírta a elszó helyére a cica nevét és megnyomta a belépés gombot. Elszorult a torka az izgalomtól. Pár másodpercnyi töltés után a levelezőrendszer beengedte, feltárva előtte Nigella Sobral leveleit.
Huszonhat 2006. június 27. kora hajnal, Sank Town, Arizóna Robert McFarlenne egész éjszaka ébren volt. Nem voltak alvásproblémái, de nem tudott addig nyugodtan aludni, amíg nem tudta, hogy a lánya biztonságban hazaérkezett. Megnézte kedvenc műsorainak ismétlését a tévében, majd képregényt olvasgatott, de a figyelme mindig elkalandozott, így nem igazán értett a történetből semmit. Időnként észrevette, hogy nem ismer egy-egy szereplőt, vagy éppenséggel nem tudja, hogyan kerültek a szereplők az adott helyzetbe. Olyankor visszalapozott pár oldalt, de mire átrágta magát rajta, újra elkalandoztak a gondolatai. A nyurga, erősen kopaszodó férfi az ablakon keresztül, aggodalmasan leste a csendes éjszakát, miközben idegesen harapdálta a szája belső részét. Kate miatt érzett aggodalmánál is sokkal erősebbnek bizonyult a düh, ami egyre intenzívebben feszítette az izmait. Nem értette, hogyan árulhatta el őt ilyen alattomos módon a lánya. Féltette Kate-et, ahogyan minden apa félti a lányát, de a méreg, amit a leküzdhetetlen féltékenység fecskendezett az ereibe, elvakította és nem engedte kibontakozni a tiszta tudatot. Képtelen volt a megfelelő helyzetelemzésre. Ahogy minden apa, a szíve mélyén ő is rajongott a lányáért. Dísztelen imádat volt ez, ami mindig a riválist keresi a kamasz lány udvarlójában. Kate édesanyja, Elisabeth McFarlenne, tíz éve halt meg, amikor Sank Town külvárosában egy részeg kamasz a szüleitől elkötött furgonnal elgázolta. A fiú mindössze tizenhat éves volt, Robert Kornwalknak hívták, de a legtöbben csak félszemű Bobbyként ismerték, mert a jobb szemére mindig hunyorgott. Félszemű Bobby esetében a jogosítvány megszerzésének nemcsak egészségügyi, de komoly mentális korlátai is voltak. Ahogy az apja mondogatta a helyi krimóban a cimboráinak: a kis Bobby nem egy százas, de akkor is a mi kutyánk kölyke! Persze ez azt is ól mutatja, hogy a kis Bobby még csak a közelébe sem került a következetes nevelésnek. A tragikus éjszakán Félszemű Bobby két másik hasonlóan jól képzett barátjával csavargott, és miután minden fellelhető mennyiségű pálinkát magukba borítottak az öreg Kornwalk pincéjében, az a zseniális ötlete támadt, hogy jó arcú, művelt barátait hazafuvarozza az apja lepukkant furgonján, ami annyira volt csak öreg, hogy néhány
szomszédjuk a mai napig eskü alatt vallaná, hogy hallani lehetett rajta a rozsda jóízű csámcsogását. Bobby sikeresen hazafuvarozta két szesztestvérét (csak két padot és egy postaládát sodort el), majd magányosan hazafelé kormányozva a verdát, talán elszunyókált a fáradságtól, vagy ahogy ő mondta: behumta ekkisé a szemit. Nem tudni, mi történt pontosan, de az biztos, hogy pár másodpercig letért az útról és ez a néhány méter elég volt, hogy az éjszakai műszakból hazafelé tartó ápolónőt, Elisabeth McFarlenne-t halálra gázolja. Félszemű Bobby a fiatalkorúak nevelőintézetébe került, ahol minden bizonnyal hamar új barátokra talált, és a beilleszkedéssel sem volt sok gondja. Az öreg Bobbyt nem nagyon zavarta a fia tette. Talán azóta sem volt anynyira józan, hogy végiggondolja a történteket. McFarlenne egyedül maradt a lányával. Akik ismerik, biztosra vették, ha a kis Kate nincs, Robert eldobja az életét. Imádta a feleségét és nem tudta elképzelni az életét nélküle. Néhányan tudni vélték, hogy a látszatra mintaházasságban élő McFarlennéknél néha több is történik egyszer szóváltásnál. De erre, soha senki nem tudott bizonyossággal szolgálni. Elisabeth halálával pedig a szó beszéd is megszűnt. Robert McFarlenne igyekezett mindent megadni a lányának. Jól működő helyi vállalkozása volt, és a legkeresettebb építésvezetők közé tartozott az egész régióban. Kate soha semmiben nem szenvedett hiányt. Egymásra voltak utalva. Kate, ahogy nagyobb lett, átvette az anyja szer epét a háztartásban, és amiben csak lehetett, segítette az édesapját. Rendben tartotta a házat, bevásárolt, főzött és segített a vállalkozás adminisztrációjában. Mindent megbeszélt az apjával és barátként tekintett rá, akiben megbízhat, akire számíthat, ha tanácsokra van szüksége. De a kamaszkorral és az első igazi szerelemmel megváltoztak a dolgok. Kate szétszórt lett, és annak ellenére, hogy szemmel láthatóan úszott a boldogságban, titkolta apja előtt az Edward iránt melengetett érzelmeit. Robert McFarlenne féltette a lányát. Félt, hogy elveszíti. Jelenleg úgy érezte, a lánya elárulta, és most az egyszer a riválisát is megtalálta Edward Church személyében. De először is Kate tudtára kell adnia, hogy amit tett, az nem helyes. Tudnia kell, hogy nem tehet ilyesmit. Nem hagyhatja el az apját. McFarlenne az ablaknál állt. Várta, hogy Kate végre hazaérkezzen.
Mindegy, mikor jön haza. Ő ébren lesz, és akkor megbünteti.
Huszonhét 2006. május 27. kora reggel, Manhattan, New York Gemsi fáradt volt a hosszú éjszaka után, de tudta, hogy ha most lepihen, akkor értékes órákat veszthet. Nem akart újabb esélyt adni a gyilkosnak. Nem akart újabb áldozatokat. Ízlésesen berendezett, kétszobás Manhattani lakásán a bordó bőrkanapéra kuporodva próbált a rejtélyes netes barát nyomára bukkanni. Biztos volt benne, hogy Nigella titokzatos udvarlója, akivel minden jel szerint az interneten ismerkedett meg és tartotta vele a kapcsolatot, a ször nyű bűncselekmények elkövetője. Még Brooklynban, Nigella Sobral levelezőjébe belépve, Gemsi megpróbált minél pontosabb képet kapni a nő életéről, de sajnos néhány családtagtól kapott levélen és a gyakran látogatott webportálok hírlevelein kívül nem talált mást. Egyetlen használhatónak vélt nyomra bukkant csak a törölt üzenetek között: regisztráció visszaigazolást egy közösségi oldalról, ahol ismerkedő chat is működött. A szomszéd Rose-t megkérte, hogy írjon alá egy jegyzőkönyvet, mely szerint a nyomozás érdekében lefoglalja a laptopot. Nem akart több időt vesztegetni az áldozat lakásában, szerette volna, ha a szakemberek a központban mielőbb lementik a számítógép tartalmát, és amíg visszakeresik az adatokat, vele minden lehetséges tartalmat, műveletet, addig ő otthon utánanézhet a közösségi oldalnak ahol Nigella r egisztrált. A regisztráció visszaigazolása szerint Nigella ugyanazt a jelszót használta, amit a levelezőjéhez. A kedvenc macskája nevét. Nigella nem értette, hogy lehetnek az emberek ennyire felelőtlenek, hogy a levelezőjük belépési jelszavát adják meg internetes vásárláshoz vagy oldalak regisztrációjához. Minden bizonnyal ezekben az emberekben fel sem merül, hogy unatkozó rendszergazdák vagy az oldalak működéséért felelős informatikusok bármikor viszszaélhetnek az általuk önként szolgáltatott adattal, és a levelezőjükbe belépve, két sör és egy pizza társaságában jól szórakozhatnak a privát leveleik olvasása közben. Ahogyan azt sem gondolják, hogy ezekkel az adatokkal és internetes vásárlásokkal, regisztrációkkal olyan adatbázist biztosítanak a titkosszolgálatok és kormányügynökségek számára, amiről tíz-húsz éve még álmodni sem mert volna egyik nemzetbiztonsági szervezet sem. De
ezzel nincs is semmi baj, hiszen sokkal hatékonyabban tudják végezni a munkájukat. Mike egy közös nyomozás alkalmával említette az adatbázisokat, amit a vörös higanyt csempésző kelet-ukrajnai bűnszervezet elleni adatgyűjtésben ők is felhasználtak. Gemsi begépelte az azonosítót és a jelszót. Bejelentkezett az oldalra. Végigfutotta a VIP tagok és az újonnan regisztráltak arcképét, majd megnyitotta a „Saját Profil” elnevezésű menüt. Belső levelező. Talán itt?, kérdezte magától, miközben a nappali sarkában összebújva pihenő golden retrieverekre tévedt a tekintete. Imádta a kutyáit. Biztonságban tudta az otthonát, és soha nem érezte magát egyedül mellettük. Gemsi átvizsgálta a belső levelezőt, de sem a bejövő, sem a kimenő üzenetek közt nem talált semmi hasznosat. Pár rendszerüzenet és néhány baráti hangvitelű levél… Többnyire nőktől. Megnézte a kedvencek listáját. Egy fér fi és három nő. Minden bizonnyal Nigella ezekkel tartotta a leggyakrabban a kapcsolatot. Nem kattintott a férfi profilképére, mert tudta, hogy azzal elárulná magát, hiszen ha ő a tettes, neki rögtön feltűnik, hogy Nigella a gyilkosságot követően megnézte az ő adatlapját. Ebben a pillanatban fájdalmas felismerésként hasított Gemsibe, hogy az oldal esetleg az utolsó belépést is feltünteti, ami szintén áruló nyom lehet a gyilkos számára. Gemsi nem szerette volna, ha az illető megszimatolja, hogy a nyomában vannak. Márpedig a nyomában van. Az elmúlt időszakban, most először érezte, hogy közel került a megoldáshoz. Alaposan átvizsgálta az oldal adatait, és szerencsére sehol nem találta nyomát, hogy az utolsó belépést rögzítették. Megnyugodott. Elővette a mobilját és a híváslistából tárcsázta Ben számát. Még a központban megkérte, míg az informatikusok az adatokat mentettek Nigella laptopjáról, hogy az előző áldozatoknak a lakásáról vigyék be a számítógépeket és arról is mentsenek le minden adatot. – Mondd gyorsan, eligazításon vagyok! – kezdte Ben a vonal másik végén. – Jutottál valamir e? – Azt hiszem, találtam valakit – felelte Gemsi. – Szólj a fiúknak, hogy kérjenek sürgősen belépési engedélyt és adatokat a szolgáltatótól, vagy törjék fel a belépési kódokat. Ha jó a megérzésem, akkor mindegyik
gépen az utoljára látogatott lapok, vagy a kedvencek közé mentve megtalálható a Vip Partners Online. Ez egy közösségi oldal. – Gondolod, hogy ott választotta ki az áldozatait? – Biztos vagyok benne. – Oké, máris intézem – hadar ta Ben. – Ezt is kér tem! – mondta határozottan Gemsi. – Jössz be? – Igen, nemsokára indulok. És még valami, Ben! – Ne kímélj! – Amit keresünk, egy felhasználói profil a kedvencek vagy a gyakran látogatottak közt. Esetleg belső levél, üzenet. – Milyen nevű profilt keressünk? – Betűzöm. Tudod írni? – Persze. Mondhatod! – Marry, Arnold, Robert, dupla Lesslie, Ophra és Willie. – Gemsi rövid szünetet tartott, hogy Ben pontosan jegyzetelni tudjon, majd megerősítette a diktált nevet. – Marllow! Hajrá, Ben! Mire beérek, eredményeket akarok!
Huszonnyolc John Marllow naplója 2. Részletek a Szövetségi Nyomozóiroda által lefoglalt és archivált naplójegyzetekből. OldSale City, 1988. október 09. Rohadék firkászok! Nem tudnak ezek lószart se! Igazán tetszik a név, amit találtak nekem. Véres Casanova. Ez marha jó! De a kurva anyját! Honnan veszik a bátorságot, hogy elmebetegnek nevezzenek engem? A mai városi újságban pedig egyenesen aberrált, lelki sérültnek. Persze, tudom, ez kell ezeknek a férgeknek, hogy megvegyék a lapokat. Vagy lehet, csak engem akarnak felbosszantani? Szarrágó firkászok! Meg szarrágó zsaruk! Miért hiszik, hogy megtalálnak! Engem? Soha! Véres Casanova! Nagyszerű! A Véres Casanovát nem lehet elkapni! A Véres Casanova csak azt veszi el, ami jár neki! A finom édes puncikat! Én csak boldogg á teszem őket. Hétfőn találkoztam a Menedékben egy kedves nővel. Lejár néha és már én is többször láttam. De most odaült mellém a pultnál, és beszélgettünk. Mondhatom görcsben volt a gyomrom. De hamar megláttam, hogy nem akar mást, csak a farkam. Szeretné, ha rendesen el lenne kapva egyszer az életben. Gyerekei vannak, meg egy balfék férje. Egy gyökér kis lúzer. Még csak meg sem tudja adni az asszonyának, amire az vágyik! Egész este beszélgettünk. Magdának hívják. Jó vastag szája van. Egész idő alatt csak arra koncentráltam. Elképzeltem, ahogy harapdálom a száját, és mélyen a torkomig szívom a nyelvét. Elvette az eszem. Csak dumált szarságokat a kurafi fiáról meg arról a szerencsétlen férjéről. De én láttam a szemében, hogy másra sem tud gondolni, csak hogy rendesen befeszítsek neki. Óh, az én Édes Magdám! OldSale City, 1988. október 12. Meló után Böndő Bobbal megittunk pár üveg sört, majd a csehó előtt beleléptem az arcába két húszéves kis szarjancsinak. Ott pöffeszkedtek, cigarettáztak a tekebábuk mellett, és mikor szóltam nekik, hogy Böndővel
gurítanánk párat és kurvára útban vannak, csak a szájukat húzogatták. Oké, volt bennem már jó pár pohárral. Igazából elég tompán zúgott már a fejem, de talán egy okkal több, hogy ne szórakozzanak velem. Mondtam nekik, hogy húzzanak az anyjukba, de rém gyorsan. Erre csak röhögtek rajtam. Böndő is mérges lett, de tudtam, mire ő a nagy hasával odacammog, ezek a kispöcsűek elszaladnak és csak vihogni majd. Meggyújtottam egy cigit és fültövön rúgtam a felém ülőt. Az meg lefejelte közben a másikat. Szédelegtek egy sort, és néztek rám boci szemekkel. Amíg kivakarták magukat a meglepetésből, gondoltam biztos, ami biztos, még egyszer rájuk mozdulok. A felém ülőt megint fejbe rúgtam, de most úgy, hogy ájultan csúszott a fűbe. A másik kis tyúkmellű megpróbált már felállni, de ahogy kifordult, hátba horpasztottam. Hát ez van, szeretek rugdosni! Minek strapáljam a kezeimet, még meghúzódik, és kurvára nem fogom tudni a poharat sem felemelni. Gondoltam még párszor fejbe rúgom a földön fekvő majomarcúakat, de Böndő haverom visszatartott. Elráncigált onnan. Később azt mondta, nehogy megöljem őket. Meg jobb, ha nem hívják ki a zsarukat. Az valóban obb. És mi tagadás, a szándék meg volt bennem, hogy a sáros föld alá tapossam az agyát annak a két szaros faszúnak.
OldSale City, 1988. október 13. Egész nap fájt a fejem. Örültem, hogy nem kell mennem dolgozni. Délután a videotékából kikölcsönöztem pár keményebb pornóvideót. Gondoltam, ha kifacsarom a fehérjét, talán a fejfájás is megszűnik. Nem volt kedvem sem nagy lufis, sem szopós szőke verzióhoz. Kivettem két transzvesztita és egy állatos por nót. A srác azt mondta a boltban, rajtam kívül csak egy vén faszi meri kikölcsönözni ezeket a filmeket. Igaz, a vénember is csak este. Hát én magasan szarok az erkölcsre! Ha kíváncsi vagyok valamire, akkor azt meg is nézem. Most a pöcsös lányokra voltam kíváncsi. Az állatos pornóhoz végül már fáradt voltam, ami nem csoda, hiszen legalább háromszor gyúrtam szét a kéjrudamat a travikra. OldSale City, 1988. október 14. Egész nap dolgoztam. Utálom ezt a melót. Minden melót utálok. Délután
már ittam egy keveset, hogy hamarabb elteljen a nap. Nem telt hamarabb, csak még jobban kívántam az italt. Nem terveztem, hogy találkozom Magdával. Korán kezdtem inni és korán éreztem magam feltöltve. Fáradt voltam, és az előző napi fejfájás sem segített kipihentnek lenni. Sötétedés után, gondoltam, átmegyek Böndőhöz kártyázni. A kocsmában felírattam a fogyasztást, majd fizetésnapkor rendezem. Elindultam Böndőhöz, és ahogy lementem dél felé pár sarkot, a bérházaknál megláttam Magdát. Egyedül volt. Talán egy másik helyen ivott aznap este. Nem tudom, de nem is érdekelt. Követni kezdtem. Elnéztem a vaskos seggét, ahogy ringatja. Nagyon kívánatos volt. Legalább tíz percig követtem a sötét utcákon keresztül. Magda próbált a lámpák fényében közlekedni, én pedig igyekeztem mindvégig az árnyékban maradni. Szerencsére nem vett észre. Nagyon kellett magam türtőztetni, hogy ne essek neki valamelyik kihalt átjáróban. De tudtam, hogy ilyen hibát nem követhetek el. Türelmesnek kell lennem, és az én Magda szerelmem feltárja előttem a gyönyör kapuját. Szinte már éreztem a remegő combjait, ahogy egyre szorosabban fonódik körém. Magda bement az öreg, elhanyagolt házba, én pedig bejártam az udvart. A hátsó udvaron lévő szerszámosház mellett koszos gumikesztyűket zsákmányoltam. Körbesettenkedtem a házat, minden ablakon belestem, és láttam, hogy Magda egyedül van. Egyre izgatottabb lettem. Szerencsére kutya nem volt. Megvártam, amíg Magda a fagyis dobozzal a tévé elé fészkeli magát, majd a kis ablakon benyúlva a hátsó bejáratot elreteszeltem. Ahogy beléptem, minden ruhámat levettem és az ajtó mellé pakoltam. Meztelenül mentem át házon. A konyhából áradó égett zsírszag, és a rengeteg ital, amit lenyomtam, majdnem térdre kényszerített. Visszanyeltem a hányingeremet, és csak Magda for ró seggére gondoltam. A konyhapulton egy dugóhúzót zsákmányoltam. Magda a tévét bámulta megbabonázva, amikor mögé léptem és egy gyors mozdulattal az álla alá szúrtam. Megpróbáltam lefogni, de nagyon hevesen kapálózott. Befogtam a száját, ránehezedtem, és a dugóhúzóval öklöztem az arcát, a nyakát, a mellkasát. Még a bal szemét is sikerült kiszúrnom. Amikor éreztem, hogy
egyre erőtlenebbül védekezik, mélyen belehatoltam. Ahogy az arcáról nyalni kezdtem a vért, rögtön elélveztem. Nem bírtam visszatartani magam. Olyan gyönyör űséges volt az én imádott Magdám halálhörgése. Sajnáltam, hogy ilyen rövidre sikeredett az aktusunk, de boldog voltam a mennyei érzéstől, ami a hatalmába kerített. Az asztalon lévő borospoharat eltörtem és a darabkákat a szájába pakoltam. Még szuszogott, amikor a bugyijával a torkára tuszkoltam a törött üvegdarabkákat. Fuldokolni és nyelni kezdett, én pedig mennyei boldogságomban újra elélveztem. A vérben ázott mellére eresztettem mindent, ami még maradt bennem. Legszívesebb üvöltöttem volna a boldogságtól. Mielőtt felöltöztem, Magda szájába és arcára pisiltem. Ez újra bizsergéssel töltött el. Gyorsan lezuhanyoztam, igyekeztem mindenütt aprólékosan letörölni a nyomokat. Édes Magdám, áldott legyen a neved! Boldogság, gyönyör az, amit Te nekem adtál.
Huszonkilenc 2006. május 27. délután, Nagy-Britannia, London Joseph Church bezárta a szövegszerkesztőt, és felállt a hatalmas tölgyfa íróasztal mellől, ami a gazdagon berendezett szoba napfényes sarkában állt. Nyújtózott egyet, és mint minden délután, amikor egész éjszaka és délelőtt írt, töltött magának egy deci vodkát és két deci narancslevet a bárszekrényből, majd dudorászva lesétált a konyhába. Töltött magának az estéről megmaradt kávéból és megmelegítette. Közben elkortyolta a vodka-narancsot, majd a kávéval szokás szerint leült az aznapi újságok mellé. Átlapozta, hátulról visszafelé, mint mindig. A képregényekkel kezdte a hátoldalon, majd az időjárásra pillantott. Nem szerette a politikai cikkeket. A baleseti és rendőrségi híreknél elidőzött, majd elolvasta a vezérhíreket. Lassan kortyolta a kávéját, és már arr a gondolt, hogy délután alszik egy keveset, majd javítgatja az új regénye kéziratát. Egyedül élt London külvárosában, egy közel kétszáz négyzetméteres kétszintes házban. Boldog volt és kiegyensúlyozott. Egy tucat sikeres könyvet írt és adott ki a szigetországban. Frank Ramib írói álnéven sikerült mindaz az áttörés, amiről még Amerikában álmodozott. Körülrajongták a nők, és mivel egyedül élt, alkalmanként kihasználta a helyzetet, de soha nem a nőket. Élt a lehetőséggel, hogy könnyebben teremtett kapcsolatot a másik nem képviselőivel, de vigyázott, hogy senkivel ne mélyülhessen el a viszonya. Tíz év is kevés volt, arra, hogy begyógyuljanak a sebek. Tudta, már soha többet nem fog bízni senkiben. A konyhaszekrényen lévő telefont nézte. Az órájára pillantott, majd a telefonért nyúlt és tárcsázott. Kicsöngött. – Agatha, tessék! – szó lt végül a vonal másik végén egy hang. – Remélem, nálatok legalább süt a Nap – kezdte Joseph higgadtan. – Itt már csak percek kérdése és zuhogni fog, ez pedig néha olyan elkeserítő. – Joe! – Agatha soha nem tudta leplezni az örömét, ha a volt férjével beszélt. – Örülök, hogy hívtál. Már mi is terveztük Eddie-vel, hogy megcsör getünk a napokban. – De még nem hívtatok.
– Ne haragudj, csak tudod, milyenek ebben a korban. Állandón a barátaival van, ha pedig itthon tartózkodik, bezárkózik a szobájába és az interneten lóg. – Igen, tudom – mondta Joe.– Jól vagytok? Minden r endben veletek? – Persze, ne aggódj. Képzeld felajánlottak egy új állást, de még nem tudom elfogadjam-e. Igazából nem merek belevágni egy költözésbe. – És hová kellene menned? – San Franciscóba. – Eddie-nek mondtad már? Ő mit szól ehhez? – Nem, nem mondtam még neki. Igazából várni szeretnék, amíg egyáltalán eldöntöm, hogy elfogadom-e. Több pénz és komoly előrelépés, de tudod, milyen vagyok. – Félsz a változástól – mondta Joe. Kortyolt egy nagyot a kávéból, majd folytatta. – Viszont gondolnod kell Eddie-re is. Az ő jövőjéről is szól a történet. – Félek az ismeretlentől, ez így van. Eddie jövője biztosítva van, neked köszönhetően, és ezért hálásak is vagyunk mindketten. Még nem tudja, melyik egyetemre veszik majd fel. Neki mindenképpen új környezetbe és társaságba kell beilleszkednie, az pedig, hogy hová jár haza, már részletkérdés. – Igen ebben, igazad lehet. De azért csak beszéld meg vele. Otthon van? Tudok vele beszélni? – Igen, itthon van, de még alszik. – Mikor ért haza? – Nem tudom, már aludtam. De hajnali háromkor, amikor felébredtem egy picit, még nem állt a Mustang a kocsifelhajtón. – Kamaszok – mosolygott Joe. – Találkozgat valakivel? – Azt hiszem, a McFarlenne lánnyal volt. Tudod, már régóta jóban vannak. – Kate-nek hívják igaz? – Igen. Szóval beszélt neked is r óla? – Persze, és a levelekben is írja néha. Azt hiszem, több van köztük, mint barátság, vagy legalább is Eddie többet szeretne. – Ez butaság, Joe – tiltakozott Agatha. – Csak barátok. – Azért mert külön élünk, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem a fiamat. Hidd el, hogy Eddie gyengéd érzelmeket táplál a McFarlenne lány
iránt. De majd meglátod. Ha igazam van, olyan sokáig úgysem tudják titkolni. – Nem tudom. Elképzelhető. Majd megkérdezem tőle. És te jól vagy, Joe? Sokat dolgozol? – Kösz, megvagyok. A szokásos tempóban gyilkolom a szövegszerkesztőmet. Jut eszembe, elkezdted már a kéziratot olvasni? – Igen. Még a múlt héten – válaszolta Agatha. Joe az elmúlt tíz évben is Agathának mutatta meg először a kéziratait. Még mindig úgy tekintett a volt feleségére, mint az első számú olvasójára, akinek nagyon sokat számított a véleménye. Nem egyszer az irodalmi szerkesztője és Agatha véleménye ütközött, Joe pedig gondolkodás nélkül volt felesége álláspontját tartotta mérvadónak, hiszen amióta megismerkedtek, ő volt számára az ideális olvasó, szerkesztő és dramaturg egy személyben. Biztonságban érezte a munkáját, ha úgy adta ki a kéziratot a kezéből, hogy azt a volt felesége átnézte. Egy pillanatra arra gondolt, hogy volt idő, amikor Agatha szerető feleség és barát is volt egy személyben, de minden megváltozott. Azóta minden olyan törékeny volt Joe számára. A bizalom is. – Írsz hozzá jegyzeteket?– kérdezte kíváncsian. Igaz a választ is tudta, hiszen mindig voltak kihúzások és jegyzetek, észrevételek is. – Természetesen – sóhajtott a nő a vonal másik végén. – Joe, lassan mennem kell. Még nagyon sok dolgom van. Kérlek vigyázz magadra és ne dolgozz túl sokat! – Persze, menj csak nyugodtan – mondta Joe. – Majd később újra telefonálok. Esetleg akkor már Eddie-vel is tudok beszélni. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm! – Rendben. Próbáld később, Joe! Szia! – Szia – motyogta a férfi a készülékbe, de addigra a nő már bontotta a vonalat. Joseph Church némán bámulta a kezében lévő telefonkagylót, majd visszatette a készülékre. Még ilyen hosszú idő után is fájtak a sebek. Semmi nem maradt, csak a tehetsége. Azt Agatha nem tudta elvenni a fiával és az álmaival együtt. Elszorult a torka. Nem bírta visszatartani a sírást.
Harminc 2006. május 27. délelőtt, Manhattan, New York A szövetségi nyomozók New York-i irodájában érezni lehetett a feszültséget. A katonás rend és tucatnyi belső szabályzatnak köszönhetően mindenki fegyelmezetten tette a dolgát. Néhány asztalnál tanúvallomásokat rögzítettek, miközben két nyomozó egy jól megtermett ötven körüli férfit vezetett bilincsben a folyosó végén lévő kihallgató helyiségbe. Gemsi apró irodájában erőtlenül támasztotta az asztalt. Ben és Ronald kissé már megkopott forgószékeken tespedtek. Mindketten bágyadtak voltak a hosszú éjszakázásoknak köszönhetően, de megpróbáltak a feladatra koncentrálni. Időközönként poénokkal kísérelték meg oldani a feszültséget, de fáradtságukon ez sem segített. Gemsi a feje fölött lévő faliújságra tűzdelt fotókat nézte. Mindegyik képről az áldozatok brutálisan meggyalázott teteme nézett vissza rá. Az asztalon időrendben sorakoztak a mappák, mellettük kiterítve az igazságügyi szakértő jelentései, és további helyszíni fotók. Marllow – mondta Gemsi határozottan. – Az emberünk interneten használt neve, Marllow. Minden bizonnyal csak nicknév, ami mögött jól elbújhat a neten, ettől függetlenül azért futtassátok le az adatbázisban, hátha találunk valamit. – Az igazságügyi informatikai szakértők átnézték a számítógépeket és mindegyik áldozat használta a közösségi oldalt – mondta Ben kopaszodó feje búbját simogatva. – Valamint mindegyik áldozat kapcsolatai közt ott volt a Marllow nevű profil. Igazán jól ráéreztél. – Inkább pihenésr e van szükségem, mint dicséretre, de azér t köszi, Ben. – Azt hiszem, ezen a ponton legurítok még egy adag kávét – mondta Ronald. Lassú mozdulatokkal törölgette a szemüvegét, majd nehézkesen feltápászkodott a székből. – Kér még valaki? – Nekem hozhatsz egyet – mondta Gemsi és visszazuhant a gondolataiba. – Ben? – Köszi, én már immunis vagyok rá. Most inkább kihagyom. Ronald végtagjait nyújtóztatva sántikált ki a szobából, és már nem is tudott másra gondolni, csak egy erős kávéra, ami talán helyre rázza. Gemsi töprengve nézett a férfi után.
– Az első perctől kezdve olyan érzésem van, mintha már találkoztam volna ezzel a névvel. De nem tudom, hogy hol és mikor. – Talán csak ismerősen cseng, mer t egy hangzatos név. Minden bizonnyal a gyilkosnak is ez volt vele a célja, ezért is választotta az ismerkedésre. – Nem tudom. Szerintem többr ől van szó. Lehet csak megérzés, de… – A megérzéseid mindig beválnak, Gemsi. Ezt már tapasztaltuk. Amanda már futtatja a keresést az adatbázisban. Több tucat találatunk van, most leszűkítjük a keresést a gyilkossággal és erőszakos közösüléssel vádolt vagy elítélt elkövetőkre. – Nagyszerű – mondta Gemsi.– Milyen hamar várható er edmény? – Egy órán belül. – Oké, értesítsetek, ha megvan a lista! Szűkítsétek legalább fél tucat névre a találatokat! A közösségi oldalt üzemeltető cég tudott már információkkal szolgálni a Marllow nevű felhasználó regisztrációjával kapcsolatban? Gondolom, az IP cím alapján találnak valamit. – Két nyomozó kiment hozzájuk az ügyészségi engedéllyel. Szerintem még a délután folyamán onnan is lesz infor mációnk. Gemsi áthajolt az asztalon és Nigella aktáit húzta maga elé. Még ennyi év után is felkavarták a gyilkosságok helyszínének emlékei. Soha nem hagyta, hogy ránehezedjenek az aktuális ügyek. Képes volt nagy nyomás alatt is dolgozni és mindig a munkájára összpontosítani. Egyik ügyből a másikba esett és soha nem pihent. Nem beszélt róla senkinek, de érezte, néha az emlékek és az átélt borzalmak elől menekül. Tudta, ha megállna, akár egy percre is és átgondolná mindazt, amit szövetségi nyomozóként látott vagy tett, talán soha nem lenne képes folytatni a munkáját. Gemsi az akadémia befejezése után önként jelentkezett élete legrázósabb munkájára. Az orosz maffia egyre erőszakosabb területszerzési harcának részét képezte, hogy megpróbáltak nagy mennyiségű tiszta drogot teríteni a meglévő kartelek piacán. Így a térhódító küzdelmeik egyre több civil áldozatot követeltek a fiatal drogfogyasztók köreiből. Az állami rendőrség tétlenül állt az események előtt. Tudták, hogy a szervezetet irányító Danyilenko (alias: Balta) egyik emberét sem tudják rávenni, hogy ellene valljon. Az ilyen kaliber bűnözők ellen pedig csak egy lehetőség van, hibázásnak pedig nincs helye. Ha nincs elég bizonyíték, hogy az ügyész vádat emeljen, akkor
Danyilenko egy életre kicsúszik a kezükből. Terhelő bizonyítékokat pedig csak titkos információgyűjtéssel szerezhettek. Egy fedett nyomozót kellett beépíteni valamelyik sejtbe, aki majd hosszú hónapok vagy évek alatt Danyilenko, a Balta közelébe, majd bizalmába férkőzik. A prostitúcióról és drogkereskedésről elhíresült alvilági szervezetbe a legegyszerűbben egy fiatalt nőt lehetett bevinni, mivel a Balta köztudottan segítette a Kelet-Európából érkező diplomás nőket. Megbízott bennük és csodálta a kitartásukat, gyakran hangoztatta, hogy sokkal teherbíróbbak és kreatívabbak, mint a férfiak, ezért is fordulhatott elő, hogy néhány sejtjének vezetését nőre bízta. Gemsi tudta, hogy olyasmire vállalkozott, ahol a legapróbb hiba is rögtön az életébe kerül. De tisztában volt vele, hogy egy jó ügynök, ha kell, farkat növeszt, és táncra kell az ördöggel, ha azzal megoldhat egy ügyet. Gemsi pedig ügynöknek született. Nem akart egyszerűen csak jó lenni. Ő akart lenni a legjobb! Magasra akart törni, de ahhoz be kellett árnia a poklot. Ha a pokolba kell menni, akkor menjünk jó mélyre! – hangoztatta gyakran a kollégáinak. Az újonc Gemsi csak néhány hónapot töltött a szövetségi nyomozók irodájában, így rövidke ideig élvezhette a többi ügynök társaságát. Gemma Samworth különleges ügynököt huszonöt évesen Nina Kowalsky néven mély fedéssel beépítették a legveszélyesebb orosz bűnszervezet bronxi sejtjébe, hogy onnan küzdje fel magát Danyilenko közelébe. Fedőokmányokat és lengyel családi háttértörténetet kapott. Jól felépített legendát dolgoztak ki neki, amitől a legszorultabb helyzetben sem térhetett el, és következetesen kellett tovább szőnie valósnak mondott élettörténetét. Elszigetelten élt a családjától, barátaitól. Egy új környezetben, új emberek és ismeretségek között. Érdek barátságok voltak, melynek minden pillanatában ott volt a cél, hogy Danyilenkót és a sejtek vezetőit kivonják egy életre a forgalomból. Gemsi két éven keresztül egy könnyű fedéssel dolgozó nyomozóval tartotta a kapcsolatot, és rajta keresztül juttatta ki a hangfelvételeket, elentéseket. Ez idő alatt Gemsinek köszönhetően a szervezet több területi vezetőjét sikerült letartóztatniuk, és több tucat ügyletet akadályoztak meg a szövetségi nyomozók. Mindeközben sikerült olyan jól Danyilenko bizalmába férkőznie, hogy a férfi nemzetközi hálózatának vezetőivel tarthatta a kapcsolatot, koo rdinálhatta az üzleteket.
Azokban az időkben megtanulta, hogyan dolgozza fel mindazt, amit lát és amit tesz. Mert ebben a közegben bármennyire is óvatosan mozog, nagyon koszos lesz az ember. Gemsi is irányított és szervezett olyan tranzakciókat, vagy nézett végig könyörtelen leszámolásokat, amik bárkit sokkoltak volna. Neki viszont minden körülmények között meg kellett őriznie a valódi személyazonosságát. Végül sikerült olyan mennyiségű terhelő bizonyítékot szerezni, amivel életfogytiglani börtönbüntetés várt Danyilenkóra. Egy Európából érkező fegyverszállítmány lebonyolításánál a bevetési egység rajtaütött a csoporton, és mindenkit letartóztattak. Danyilenkó több embere meghalt a tűzharcban, viszont szerencsétlen módon egy golyó véletlenül Gemsit is eltalálta. Nina Kowalsky a hivatalos jelentések szerint meghalt a rajtaütés során. Gemma Samworth pedig kitüntetésekkel és előléptetéssekkel tért vissza a szövetségi nyomozókhoz. Gemsi megjárta a poklot, és megpróbált soha többet nem gondolni rá. Igyekezett minden idegszálával a munkájára összpontosítani. Nem járt szórakozni és kerülte a nyilvánosságot, mert tudta, hogy örökké veszély leselkedik rá. Az életét a hivatása jelentette, a barátai a közvetlen kollégái voltak. Valószínűleg ezért is tudott hosszú időn keresztül egy reménytelen szerelemmel élni a szívében. Michael Lander volt Gemsi számára az egyetlen igazán mély és őszinte emberi kapcsolat. – Itt a kávé!– egyensúlyozott be Ronald az irodába. Óvatosan átnyújtotta az egyik műanyag poharat Gemsinek, aki nagyot nyelt a kávéból. Töprengve meredt maga elé a gőzölgő fekete fölött, aztán ragyogó szemmel nézett fel a beosztottjaira. – Ismer em ezt a nézést – mondta Ben óvatosan.– Fogadni mernék, hogy egy mindent elsöprő ötleted támadt az ügy megoldásához. Ne kímélj minket, de előre szólok, nem fogok újra szoknyába bújni és női parókát hordani hetekig. Ronald néhány korttyal próbálta elfojtani a kuncogását. – Ne aggódj, Ben! Tudom, hogyan fogjuk elkapni ezt a szemétládát! – mondta Gemsi gyerekes lelkesedéssel. – És ezúttal én magam leszek a csali!
Harmincegy 2006. május 27. délután, Sank Town, Arizóna – Na, mi a helyzet, bajnok? – kérdezte Bobby „Túr ó” Dartsman széles vigyorral az arcán, miközben fél fenekével lezseren végigszánkózott a Mustang motorháztetején, aztán egyenesen a szendvicset majszoló Eddie mellett landolt. A sötétkék Ford Mustang a Négy Csillag Grill Bár és Söröző füvesített parkolójában állt, ahol a fiatalok legtöbbször a szabad idejüket töltötték. – Nem tudom, mire vagy kíváncsi – motyogta tele szájjal Eddie gyors pillantást vetett a mellette tespedő barátjára, majd céltalanul a távolba merengett. – Ne borzold az idegeimet cimbora! – Túró játékosan oldalba bökte a barátját. Bobby Dartsman örökké mosolygós, jókedvű kamasz fiú volt, arányos túlsúllyal. A Túró becenevet kilencévesen kapta, amikor a szülei elküldték a közértbe negyed kiló tehéntúróért, ő pedig tájékozatlanságának köszönhetően a közért melletti ivóba ment be, ahol a csapostól kért túrót. Persze mindenki jót derült rajta, és ezután egyre többen kezdték Túrónak gúnyolni a kis Bobbyt. Eleinte zavarba jött, de az idő múlásával egészen megszokta, talán meg is szerette a fura becenevet. – Tudod jól, hogy mire gondolok! Tegnap este Kate McFarlenne-nel randiztál. Vagy tévedek? – Hé, pajtás! – Eddie szúrós pillantással fordult Túr ó felé. – Kate nagyon régóta jó barátom, és ezt te is tudod. Miféle randiról beszélsz? – Ami tegnap volt, arról. És ne is próbálj altatni, mert tudom jól, hogy Kate többet jelent neked egyszerű barátságnál. És különben is, barátnak itt vagyunk mi. Szóval? Lehúztad a kis McFarlenne lány bugyiját? – Túr ó! Komolyan az ar codba lépek! – Mellédumálás, haver – legyintett Bobby. – Megdugtad vagy megdugtad? – Látom nincs sok választásom, de nem dugtam meg. És ha igen, akkor sem lenne hozzá semmi közöd. Értve vagyok? – Nem lenne semmi közöm? Na, helyben vagyunk, mondhatom. Ha Eddie Church ilyen macskapicsa szöveggel jön a barátjának, akkor kurvára helyben vagyunk, haver!
– Ezt hogy érted? – Eddie harapott még egyet a sonkás szendvicsből, majd a maradékot visszahajtogatta a csomagolópapírba. – Szerintem semmivel nem vagyunk helyben. Olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd. Kate jó barátom és kész. Máskor is együtt lógtunk, ha ti éppen valamelyik kocsmában züllöttetek a többiekkel. Nincs ebben semmi különös, és ezt te is jól tudod, Túró haver. – De bizony helyben vagyunk, pajti! Mert ha megdugtad, az oké. Akkor kipirult arccal újságolnád nekem itt a motorháztetőre támaszkodva. De te nem ezt teszed. Látom én, hogy a szád a füledig ér, Eddie. De titkolózol és bántónak érzel minden kérdést, ami a tegnap estére vagy Kate-re irányul. Már bocsi, de te kurvára szerelmes vagy, haver. – Ez őrültség – ellenkezett Eddie. – Lószart! Elkapott a gépszíj! Ez a nagy büdös helyzet! – Ha nem hagyod abba, én… – Na, mi lesz? – Túró kihívóan nézett a barátjára. – Talán lebirkózol a fűbe, mint az elemi suliban? Na, ne már! Eddie némán bámulta a zöld füvet a lábai alatt. Nagyot sóhajtott, és érezte, hogy ebben a pillanatban is csak Kate-re tud gondolni. Minden pillanatban vele van tele a szíve. Félt kimutatni az érzéseit a lánynak és a barátjának egyaránt. Gyengeségnek érezte az érzelmeit, ahogyan magát is gyengének érezte. Nem tudta, miért kellene szégyellnie az érzéseit a legjobb barátja előtt, de nehezen tudott csak őszinte lenni. Pedig annyira boldog volt, és az érzés feszítette minden porcikáját. Amikor reggel kitette a lányt az autóból, legszívesebben világgá kiáltotta volna, hogy mennyire boldog. – Talán még magamnak sem merem bevallani – nyílt meg végre Eddie. – Vele annyir a más minden. Olyan felhőtlen, olyan szabad. Érzem, hogy önmagam lehetek, és nem kell másnak mutatkoznom, mint ami vagyok. – Hé, haver! Velem is őszinte lehetsz. Vagy nem? – De igen, persze! Nem erről van szó. Más lányok előtt mindig próbálok megfelelni valós vagy elképzelt elvárásoknak, de Kate annyira más. – Gépszíj effektus! – mondta Túró, miközben megnyugtatásként Eddie vállára helyezte zsíros tenyerét. – Micsoda? – Gépszíj effektus! Vagyis szerelmes vagy. De ezt nem kell szégyellned,
Eddie! Elkapott a gépszíj. Van ilyen. Én azért az érzelemmentes szexre szavazok. Hova siessek? Keresem az igazit, de jól érezhetem magam addig az esélyesekkel. – Őrült vagy Túró! – Nevettek. Jóízűen, gondtalanul, mint mindig, ha együtt voltak. – Apám azt mondta: nem lehet minden virágot letépni! De én inkább nagyapámra hallgatok. Tudod mit mondott a nagyapám, Eddie? Eddie a fejét csóválta és kíváncsian nézett a barátjára. Igaz, jól tudta, semmi komoly dologra nem számíthat. – Nagyapám viszont azt mo ndta, hogy nem lehet minden nőt megdugni, de törekedni kell rá! – Nagyapád is őrült volt, Túr ó – nevetett Eddie. – Nekem mondod? Orvosi felügyelet alatt van az egész családunk! – Túró hangosan röhögött, ahogy barátságosan oldalba könyökölte Eddie-t. – A maradék szendvicset nekem adhatnád! Látom, már nem akarod megenni. Eddie átnyújtotta a szendvicset. Túró kicsomagolta és nagyot harapott a maradék sonkás finomságból. – Faja kis szenyó – morogta tele szájjal.– Anyád kalapálta össze? Aranyat ér a keze, esküszöm neked! – Igen, ő készítette. De ne menj mélyen ebbe a témába, ha nem muszáj, mert tudom, hogy az lesz a vége, hogy őt is lefektetnéd, mert szerinted marha jó nő. Hallottam tőled ezt eleget. – Oké, oké. Visszafogom magam, nyugi. És apáddal mi a helyzet? A húgom valamelyik nap éppen az ő könyvét olvasta. Mész hozzá a nyáron? – Nem, nem hiszem. Úgy volt, idén nyáron is megyek, de talán apám utazik New Yorkba augusztusban a könyvkiadóhoz, és akkor elugrik hozzánk is vendégségbe. Tudod, egész normális anyámmal a kapcsolatuk az utóbbi években. Ma reggel is telefonált, csak én még aludtam. Majd délután visszahívom. – Hát hallod irigyellek. Nagy koponya az apád. Eszméletlen jó könyveket ír. – Ezt már mondtad, Túr ó, és ha sokáig hangoztatod, kénytelen leszek azt hinni, csak érdekből vagy a barátom. Talán az apámra is hajtasz? – Őt nem akarom megdugni, ha erre vagy kíváncsi. Nem igazán kívánom a szőr ös combjait.
Hangosan nevettek. Túró majdnem félrenyelt egy falatot a szendvicsből. A teraszon ücsörgő fiatalok egy csoportja feléjük fordult és próbáltak rájönni, mi lehet ilyen mulatságos a két fiú számára. A nap egyre magasabbról nézett le rájuk, ők pedig felhőtlenül boldogok voltak. Fiatalok, kamaszok, éppen annyira őrültek és könnyelműek, amennyire ebben a korban egészséges.
Harminckettő 2006. május 27. délután, Manhattan, New York Május utolsó napjaiban már érezni lehetett a közelgő nyár első meleg hullámait. Voltak, akik fejfájásra vagy ízületi fájdalmakra panaszkodtak, de a legtöbben megpróbálták élvezni a kellemes napsugarakat. Láthatóan egyre többen keresték a szökőkutak társaságát, a parkokat és játszótereket ellepték a bébijüket napfürdőztető kismamák. Gemsi az irodája ablakában állt, nézte az utcákon áramló tömeget, miközben próbálta rendezni a gondolatait. Tudta, hogy amit tervez az veszélyes, de ez nem tarthatta vissza, ha így egy újabb szörnyeteget vonhat ki a forgalomból. Gemsinek minden gondolta Marllow volt. Néha azon kapta magát, hogy magában mondogatja, szinte ízlelgeti a férfi nevét. Ben az ebédről maradt pizza utolsó szeletét próbálta magába tuszkolni. – Szerinted a fáradtságtól nem érzem az ízét? – kérdezte Ben, közben Ronaldhoz fordult. – Szörnyű. Csak rágom, rágom, de mintha egy ötnapos zoknit majszolnék. – Szóval, te otthon, titokban mosatlan zoknikat és az ég tudja még mit eszel – jegyezte meg Ronald fanyalogva. – Francokat. Ez csak olyan hasonlatféle akart lenni, de valóban semmi íze ennek a pizzának. – És gatyát is pakol eléd az asszony vacsorára? – incselkedett tovább Ronald, és szemmel láthatóan élvezte, hogy kicsit lazulhat. Amikor csak lehetett, megragadták a pillanatot, ami kiszakította őket a szörny valóságból. Jó volt legalább néhány percig elfelejteni azt a mérhetetlen brutalitást, amivel minden nap találkoztak. – Per sze – válaszolta Ben. – Isteni levest tud főzni azokból az alsókból, amit napokig nem cserélek egy hosszabb megfigyelés miatt. Derűsen vihogtak. – Mit vársz egy hideg pizzától, Ben? – kérdezte Gemsi mosolyogva. Még mindig az utakon kígyózó emberáradatot nézte. – Ilyenkor már nehéz ízeket találni, bármennyire is szeretnéd. Kihűlnek, akár a nyomok, és lassan megszűnik az intenzitásuk. – Elképesztő, hogy mindig mindent vissza tudsz csatolni a munkáho z. – Csak ha dolgozunk – mondta Gemsi. – Tudjátok, mit szeretek ebben a városban?
– A sárga taxikat – mondta Ronald határozottan. – Szeretem az itt élő embereket. Lenyűgöző a sokszínűségük, és ahogy keverednek a kultúrák még izgalmasabbak és színesebbek lesznek. Ennek a sokféle nemzetnek köszönhetően lélegzik a város. Itt Manhattanben szinte hallani a szívdobbanását. – Engem már kimondottan nyomaszt ez a nagy tömeg – mondta Ben. – Szívdobbanást még nem hallottam, de ha arra a mérhetetlen nyüzsgésre és zajra gondolsz, ami miatt még normálisan telefonálni sem lehet az utcán sétálva, akkor biztosan úgy van, ahogy mondod. – Komolyan mondtam. Szer etem az itt élő ember eket. Szeretem, ahogy ez a város él. – Hát akkor tényleg nem ér tem miért nem mész közéjük? – Minden nap köztük vagyok. Ahogyan Ti is. Mélységeket és magasságokat járunk be. Többet látunk belőle egy év alatt, mint mások egész életükben. – Szórakozásra gondoltam. – Ben lenyelte a hideg pizza utolsó darabját is. – Kikapcsolódásra. Szereted az itt élő embereket, de a pasikat és a szórakozóhelyeket biztosan nem, mert sok mindent el tudok rólad mondani, de azt nem, hogy te vagy az éjszakai bulik királynője. Mikor voltál utoljár a szórakozni? Tudod még, hogy mi az? – Hagyjuk ezt, Ben – hárított Gemsi. – Tudod, elmenni moziba, vacsorázni, vagy csak sétálni egy parkban, beülni egy bárba. Mikor csináltál utoljára ilyesmit, Gemsi? – Ez az én ügyem. Nincs szükségem ilyesmire. Amikor csak tehetem, motorozok. Az is fantasztikus kikapcsolódás. Kint vagyok a természetben. Imádom a száguldást, a benzingőzt. – Francokat! Ez mind oké, de mindenkinek szüksége van szórakozásra. Neked is! És amennyire én tudom, rajtunk kívül nem igazán vannak barátaid, és velünk már nagyon régóta nem voltál sehol. – De igen – vágott közbe Ronald. – Még év elején, januárban, meló után beültünk együtt a Samsbe, és ivott is két Malibút, ha jól emlékszem. – Február elején volt, és Cuba Libre koktélt ittam. Mindig azt iszom – mondta Gemsi. – De nekem valóban nincs erre szükségem. – Nem érezted jól magad velünk? – kérdezte Ronald előre hajolva. – Persze, hogy jól éreztem magam. – És nem volt kevésbé nyomasztó másnap újra alámerülni a
mocsokban? Gemsi helyeslően bólintott. Persze, hogy kevésbé volt nyomasztó, hiszen előtte való este feltöltődött energiával, szinte új erőre kapott. Fantasztikusan érezte magát. Ivott, és azt vette észre, hogy felhőtlenül tud szórakozni. Gyerekesen viselkedhetett és csúnyán beszélt. Az utóbbi munka közben sem volt szokatlan tőle. Még az akadémián is hangoztatta, hogy soha nem fog felnőni és hogy mindig gyerek marad a szíve mélyén, mert így tud igazán felszabadultan élni. De mindez az akadémián volt, azóta az élet keményen megedzette. – Na látod. Erről beszélek. – Nem erről van szó. De ezt ti is tudjátok. – Gemsi, mi is az utcán vagyunk nap mint nap. Nyakig merülünk a mocsokban, ha kell. A csatornába is lemászunk bárki után. Utcai bandák tagjai közül kerülnek ki a legjobb informátoraink. Néha konfliktusok adódnak, de ez még nem ok arra, hogy ne éljünk civil életet, hogy ne legyen családunk. Ez nem olyan kockázat, amit ne lehetne vállalni. Gemsi ismét az ablak felé fordult, a messze eső toronyházakat figyelte. Kínzó emlékek képei törtek rá. Régmúlt idők szörnyűségei, amiket az ember megpróbál túlélni és feledni. De akarni valamit nem mindig elég. A felhőkarcolók távoli képe lassan elmosódott. Gemsi lenyelte a feltörő sírást, de a szemét nem merte megtörölni, nehogy elárulja magát a munkatársainak. Nem akart gyengének és sebezhetőnek tűnni a beosztottjai, egyben barátai előtt. – Csakhogy soha nem dolgoztatok mély fedéssel egy bűnszervezetben – mondta végül hideg hangon az ablaküvegnek. – Ez valóban így van. De… – Itt nincs de – jelentette ki Gemsi. – Nem tudjátok, mit jelent ilyen emberek közt élni. Egy olyan világban, ahol olcsó az emberélet. Egy olyan világban, ahol minden vitás kérdést erőszakkal döntenek el és mindenre csak erőszakkal tudnak válaszolni. Nem ugyanazt az arcukat látod hatósági plecsnivel a nyakadban, mint amikor ott élsz velük hosszú hónapokon keresztül. És ami a legszörnyűbb, hogy minden tettedben vagy mondatodban olyannak kell lenned, mint ők, mert a legapróbb hiba is az életedbe kerül. Mert ezek a vérszomjas vadak mindent kiszimatolnak. – Oké, Gemsi, mindannyian tudjuk, hogy min mentél keresztül, de Danyilenkó börtönben van, és ebben az életben, már nem fogják
szabadlábra helyezni. Ezt te is tudod. – Ne akarjatok most valami házi terápiába beler ángatni, és ne akarjatok most meggyőzni. – Csak aggódunk érted. Ennyi. Kifár adsz, ki fogsz égni, és akkor lehet, hogy hibát követsz el. Az pedig a karrieredbe kerülhet. Úgy viszont feleslegesen hajtottad magad ennyire, mert ha ez a munka az életed, akkor a saját életed dobod el magadtól a túlhajszoltsággal. Hidd el, Gemsi, ez az állapot nem tartható így sokáig. – Nézzétek, igazán jólesik, hogy törődtök velem és odafigyeltek a dolgaimra. Ígérem, amikor vége ennek az ügynek, akkor elmegyünk valahová és bulizunk egy őrületesen nagyot. Csak kapjuk el mielőbb ezt a szemétládát! – Ez már biztatóbban hangzik – mosolygott Ben. – De meg kell még ígérned valamit! A barátod nem jön, és picsa részegre isszuk magunkat. – Milyen bar átom? Miért jönne? – Az a fickó a gumitalpúaktól? – kérdezte Ronald Ben felé fordulva. – Ja, ja. Tudod, akinek két asszonya van – Ben kacsintott. – Oké, Batman és Robin, abba lehet hagyni! Nem vagytok viccesek! Dolgozzunk, mert így nem jutunk az emberünk nyomára! – Gemsi hangja éles és határozott volt. – Nézzük át még egyszer, amit eddig összeírtunk. Csiszoljunk a részleteken, mert nemcsak a főnökön kell átpréselni az ötletet, de Marllownak is bele kell lépnie ebbe a rágóba. Tehát nem lehetnek hibák vagy le nem fedett pontok. Gondolkozzunk az ő fejével, neki már minden részletre figyelnie kell, és a legapróbb eltérés a megszokottól gyanús lehet. Nem fog kockáztatni, tehát el kell érnünk, hogy biztonságban érezze magát. – Úgy fogja magát érezni, akárcsak az anyaméhben – mondta Ben mosolyogva. Gemsi szétválogatta a jegyzeteit, és kiterítette az asztalra a fontosabb aktákat. A két nyomozó közelebb húzódott az asztalhoz. Ronald levette az üres pizzásdobozt és a helyére könyökölt, állát a tenyerébe támasztotta. Gemsi az áldozatok fotóit a fiúk elé tolta, akár a nyerő kártyalapokat. Mindegyik fotósor ozat mellé adatlapot helyezett a meggyilkolt nőkről. – Akkor rajta – kezdte Gemsi. – Össze kell állítanunk egy tökéletes profilt! Meg kell alkotnunk azt a nőt, aki mellett a világhálón nem mehet el a gyilkos! Most csak az motiváljon minket, hogy pár napon belül én
legyek számára a tökéletes áldozat!
Harminchárom 2006. május 27. este, Sank Town, Arizóna Eddie a délutánt barátja, Bobby „Túró” Dartsman társaságában töltötte. Évszaktól függetlenül gyakran lógtak együtt ebéd után. Eddie biztos volt benne, hogy Túró neheztel rá a McFarlenne lány miatt. Féltette az időt, amit már nem a barátjával tölthet, a felhőtlen szórakozásokat, a kamaszcsínyeket, az ifjúságukat és azokat a perceket, amiket soha nem lehet majd bepótolni. Csakhogy Eddie-t most Kate-en kívül nem érdekelte semmi más. Minden gondolata a lány volt. Úgy érezte, hogy csak az elmúlt találkozások emléke és a közelgő együttlétek utáni vágy tartja életben. Amikor Kate-tel volt, minden keserűség eltűnt az életéből, megszűntek a kamaszkori problémák, és csak a mérhetetlen boldogság létezett. Minden, ami körülvette őket, jelentéktelennek tűnt. Csak ők voltak ketten. Este Eddie felhívta az apját Londonban. Hosszasan beszélgettek. Joseph mesélt a készülő könyvéről, és Agatha felől érdeklődött, annak ellenére, hogy a reggeli órákban már beszélt vele. Voltak olyan kérdések, amit Joe soha nem tett fel a volt feleségének, inkább a fiától próbált információkat szerezni. Ezek a kérdések általában arra irányultak, hogy Agatha találkozgat-e valakivel, és ha igen, milyen az illető? Eddie elmondta, hogy az édesanyja már jó ideje nem randizik senkivel, és hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a környéken csak debil pasik laknak, majd nagy lelkesedéssel mesélt New Yorkról és a művészeti akadémiáról, aminek előkészítő tanfolyamán különböző intenzitással részt vett. Joseph szerette hallgatni fia történeteit a kurzusról, és megkérte, hogy legfrissebb illusztrációit küldje át neki e-mailen. Eddie tehetségére már évekkel ezelőtt felfigyeltek. Minden szabadidejében illusztrációkat és képregényeket készített. Joe támogatta fia ambícióit és minden eszközzel segítette a fejlődését. A részvételi díjon felül fizette a repülőjegyeket és a szállást is, így a fiúnak nem volt más dolga csak a képességeit csiszolni. Eddie mesélt még az apjának Kate-ről és arról, hogy milyen boldognak érzi most magát a lánnyal, majd elköszöntek egymástól. A fiú kis ideig töprengve nézte a telefonkészüléket, és megpróbált bátorságot gyűjteni, hogy felhívja a lányt. Nem tudta, mit mondjon neki a tegnapi eset után. Leginkább attól félt, hogy olyasmit hall majd Kate-től,
ami lerombolja az álmait. Mi van- ha már megbánta az egészet és már nem is akarja ezt a kapcsolatot? Mi lesz, ha nem ölelheti magához többet? Jobb ezen minél hamarabb túllenni. Kikereste a számot, aztán mielőtt elbizonytalanodott volna, elindította a hívást. Miközben a telefon kicsöngött, Eddie gyomra összeszűkült. Eddig nem gondolt arra, mi történik, ha Mr. McFarlenne veszi fel a lánya telefonját. Mit mond majd neki a tegnap estéről, ha megkérdezi? Nem akart Kate apjával beszélni. A csengés megszakadt. Vonalban volt a másik fél. Eddie nyelni sem bírt az izgalomtól. – Kate McFarlenne – szólt a kellemes női hang. – Kate? – Igen. Te vagy az, Ed? – Igen – Eddie hangja még remegett az izgalomtól. – Vártam, hogy hívj – mondta a lány. – Komolyan? – Persze. Egész délután a telefont bűvöltem – mondta Kate nevetve. A hangja boldog volt, a nevetése felszabadult, de mégis érződött benne valami fájdalom. – Valami baj van? – kér dezte Eddie aggódva. – Semmi. Mir e gondolsz? – Kate nem volt valami meggyőző, így nem oszlatta el maradéktalanul Eddie aggodalmát. – Nem is tudom, csak olyan rossz érzésem volt. Vagyis, még most is az van. Nem tudom megmagyarázni. Lehet, csak attól féltem, hogy milyen lesz veled beszélni. – A történtek után? – Igen. – Valóban rendesen megváltoztak a dolgok. – Ja. Meg. – De én csöppet sem bánom – mondta Kate határozottan. – Örülök, hogy így alakult. Most úgy érzem, boldog vagyok, és nem akarok a miértekkel foglalkozni. – Örülök, hogy ezt mondod – súgta Eddie megkönynyebbülten. Nem tudta, miért suttog, de valamiképpen természetesnek tűnt neki. – Én is nagyon boldog vagyok. – Őrültek vagyunk, Ed. Ugye tudod? – Ja. Őrültek. De ha ez az őrület, akkor szeretek az lenni.
– De jó így. – Egész nap csak rád gondoltam – vallotta be őszintén Eddie. Úgy érezte megkönnyebbül. Jóleső érzés volt kimondania ezeket a szavakat. – Én is sokat gondoltam rád – mondta Kate. – És a tegnap éjszakára. – Mikor találkozunk újra? – kérdezte Eddie izgatottan. Már nagyon várta, hogy feltehesse ezt a kérdést. A vonal másik végén a lány mély sóhajjal felelt. Csönd. – Kate? – kérdezte Eddie félénken. – Ott vagy még? – Igen. – Valami baj van? A telefon szipogott, mintha sírást próbálna elfojtani. – Baj van, Kate? – Azt hiszem, egy ideig, nem tudunk találkozni – válaszolta végül a lány. – Ezt nem értem Az előbb mondtad, hogy ör ülsz annak, ami történt, hogy te is rám gondoltál. És… Akkor nem értem… – Egy kis ideig nem mehetek el éjszaka. Sokat kell tanulnom. Tudod a vizsgák. – Kate nagyon r osszul hazudott. – Az apád – jelentette ki Eddie. A hangja határozott és dühtől fűtött volt. – Mit csinált az a szemétláda? Kate, mi történt? – Semmi. Ne aggódj. Egyszerűen csak dühös, hogy egész éjjel kimaradtam és aggó dott értem. Kérte, hogy egy darabig ne menjek el este, és inkább a tanulásra koncentráljak. – Kérte? Szerintem parancsolta. – Eddie hangja egyre dühösebb lett. Tudta, hogy Kate hazudik, és úgy érezte, mindent megtenne a szerelmükért. – Megvert? Kate, ha az a szarrágó csak egy ujjal is hozzád ért… én… én… – Az apámr ól beszélsz, Eddie! – Az ilyen ember nem apa, hanem egy féreg. Bántott? Mond meg, kérlek! – Ne aggódj, semmi baj! Csak kis ideig nem tudunk találkozni. Most dühös, de hidd el, lenyugszik. Ismerem jól. – Rendben. De ha megtudom, hogy… – Ne aggódj! Hamarabb rendeződnek a dolgok, mint gondolnád. – Hamarabb?
– Igen. – Mégis mennyi idő? Mikor láthatlak újra? – Pár hét, talán egy hónap. – Egy hónap? Kate, ezt én nem fogom kibírni. Mi lenne, ha kiszöknél éjjel? Én segítek neked. Elmegyünk valahová a kocsival, és mire apád felébred, hazaviszlek. Semmit nem venne észre. – Nem lehet, Eddie. Ez túl kockázatos, és bármikor lebukhatunk. Ez nem egy film. De ne aggódj, találkozhatunk mi nappal is. Senki nem mondta, hogy csak éjjel lehet találkozni. – Igen, de… – Félbehagyta a mondatot. Most kérdezze meg, hogyan fognak így szeretkezni? Kimondhatatlanul vágyott a lány közelségére, de tisztában volt vele, nem ez a megfelelő pillanat, hogy ezt megbeszéljék. – De? Mi a de? – De mikor? Mikor fogunk így találko zni? – Hamarosan. Majd kitaláljuk és megbeszéljük. Meglátom, apám mikor nincs itthon. Ne aggódj, ezt könnyen megoldjuk. Majd kitalálok valamit. Legfeljebb ellógok pár délutáni különórát. – Ok. Én is – mondta Eddie mosolyogva. – Ez jól hangzik. Valóban őrültek vagyunk. – Őrültek. És szerelmesek – mondta Kate. Megijesztették a szavak, mert nem akarta kimondani őket. A szíve hevesen kalapált, izgatottan várta mit fog most mondani Eddie. Talán meg sem hallotta. Igen, az lenne a legjobb. – Igen, őrültek és szerelmesek – ismételte Eddie. – Azt hiszem, valóban azok vagyunk. – Ed, tudnod kell, bárhogyan is alakultak most a dolgok, boldog vagyok. Csak ez számít. – Kate hangja elhalkult, mintha eltartotta volna magától a telefonkagylót. Halk zörejek szűrődtek át a vonalon. – Le kell tennem, Ed. Örülök, hogy hívtál. Majd beszélünk. – Oké! Ör ülök, hogy hallottam a hangod. – Én is, Eddie. Én is. Vigyázz magadra! Csók! – Kate! – Igen? – Hiányzol! – Nem merte kimondani, hogy szereti. Megpróbálta, de ehhez túl kevés az idő. Még kellett volna pár lélegzetvételnyi erőt gyűjtenie. – Te is nekem. Leteszem. – Kate már suttogott.
– Ok. Csók. Kate bontotta a vonalat. Eddie pár percig állt még a készülék mellett, gondolatban újra felidézte a telefonbeszélgetésüket. Szerelmesek. Igen, ezt mondta Kate. Ő mondta először. A kellemes bizsergés, ami átjárta a testét, mosolyt csalt az arcára. Örömében ugrott egyet, majd felment a szobájába. Keresgélt a CD-k közt, aztán kiválasztott egy Céline Dion válogatásalbumot. Lefeküdt az ágyra, a zene átjárta a lelkét, hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Kate-re gondolt. Ha lehunyta a szemét, érezni vélte a lány bódító illatát, látta elbűvölő mosolyát. Ha gondolatban kinyújtotta a kezét, az ujjai ugyanúgy bizseregtek a bársonyos bőr érintésétől, mint hajnalban. A gyomra pajkosan csiklandozott, és elöntötte a forróság. Csak egy dologra tudott gondolni: szerette volna, ha a lány örökre mellette lenne. A lágyan ringató zenének és a szerelmes gondolatoknak köszönhetően Eddie álomba merült.
Harmincnégy 2006. június 04. éjjel, Manhattan, New York Világvárosi éjszaka. Villódzó neonreklámok festik színesre a sötét beton- és üvegrengeteget. Fiatalok ezrei taxiznak mélyen az éjszakába, forró kalandokat, parázsló viszonyokat, felejthetetlen élményeket keresve. A nagyvárosok soha nem alszanak. Álmok, vágyak, szerelmek, szenvedélyek, csalódások, nevetések, sírások, sikerek, kudarcok vagy éppen indulatok töltik meg élettel a nap huszonnégy órájában, az év minden napján. New Yor k. A világváros, ami lélegzik. Az emberek megtanultak úgy élni egymás mellett, hogy mások problémáit, örömeit, életét ne is lássák. Egy város, ahol már semmi nem ébreszt feltűnést. Ha Dorothy Holle és az őt kísérő fiatal férfi vacsora után úgy ül be a taxiba, majd száll ki a szerelmeseknek bérelhető búvóhelyek egyike előtt, hogy a fejük egy rozsdás ácskapoccsal van összetűzve és a hátukból egyegy tűzoltócsákány ágaskodik az ég felé, akkor sem figyelt volna rájuk senki. Természetesen sem az ácskapocs, sem a csákány nem volt szereplője az estéjüknek, így teljesen észrevétlenül mozogtak az élénk manhattani éjszakában. Dorothy Holle egy ízléses fekete bársonyruhát viselt, ami a térde fölött ért véget, szemléltetve formás lábszárát és még csinosabb bokáit. Magas, vékony nő volt formás mellekkel, vörös, egyenesre vasalt hajjal. Bárki, aki valaha az életben találkozott Dorothyval, és látta éles, nemesi vonásokat tükröző arcélét, úgy gondolta, ez a nő, ha akarná, a hét minden napjára találna magának egy férfit. Ami könnyen igaz lehetett volna, de a szomorú valóság mégis csak az volt, hogy Dorothy magányos és kétségbeesett nőként élt. Úgy gondolta, ő már soha az életben nem találja meg azt a férfit, aki mellett boldog lehet és biztonságban érezheti majd magát. Utálta a divatossá vált szingli kifejezést. Úgy gondolta, ez nem más, mint egy lehetőség, hogy az egyedül élő nők elfedjék bánatukat, és ne mondhassa rájuk senki, hogy képtelenek egy tartós kapcsolatra. Pedig Dorothy szerint képtelenek voltak. Ahogyan ő is. Nehezen kötött
kompromisszumot és még nehezebben tudott megbízni egy férfiban. Harminchét éves volt, pénzügyi tanácsadóként dolgozott, imádta a munkáját, mert élvezett minden percet az életben, amit emberek közt tölthetett. Minden nap új embereket ismert meg, de képtelen volt bárkit is közel engedni magához. Nehezen oldódott fel. Dorothy életében a mai napig leküzdhetetlennek tűnő komplexusokat idézett elő, hogy volt férje közel tíz évvel ezelőtt elhagyta egy Los Angeles-i go-go táncosnő miatt. Önbecsülési problémáit különböző internetes közösségi oldalakon szerzett ismeretségei enyhítették. Dorothy Holle legfeljebb harmincnak látszott, de partnere – aki John néven bérelte ki a szeretőknek hirdetett búvóhelyet és készpénzben előre kifizette két napra a házat –, még így is pimaszul fiatalnak tűnt mellette. – Tetszik, hogy ennyire magabiztos vagy, Johnny – mondta Dorothy mosolyogva, miközben a férfi a kulcscsal matatott az ajtó zárjában. – Egy vacsoráról volt szó és már is két napra vetted ki a szobát. – Gondoltam, kiisszuk a bárszekrényt és utána két napig részegen fetrengünk a szőnyegen. Remélem, te is hoztál magaddal pár napra való hideg élelmet! Nevettek. – Pár napig még a városban kell maradnom, ezért vettem ki több napra a szobát. – Örülök, hogy nem vagy egy fapofa pasi. Élvezem a vicceidet. Mindig megnevettetsz. – És az fo ntos? – kérdezte a fér fi. – Nekem az. – Akkor jó. Már féltem, hogy a gyerekes poénjaimmal esetleg elriasztalak. De azért ne aggódj, nem fogom kérni, hogy az este hátralévő részében világíts az arcomba egy olvasólámpával, amíg én előadom a saját kis dumaszínházamat. – Akkor semmi kabar é? – kér dezte Dor othy vidáman. – Semmi kabaré. Csak mi leszünk ketten. – A férfi hangja elhalkult, két újjal végigsimította a nő csupasz vállát. – Azért ennyit még nem ittam! – Dorothy zavartan mosolygott. Csak annyira húzódott el, hogy az ujjak már ne érjék a bőrét. Kívánta a férfi érintését, vágyott a közelségére. Kimondatlanul is tudták, mit keresnek itt
az éjszaka közepén, de nem akart olcsó nőnek tűnni. Dorothy Holle azt akarta, hogy meghódítsák, a férfi pedig kiváló partnernek bizonyult ebben a romantikus és szenvedélyes játékban. Az este nagy részében az igényesen berendezett ház legdíszesebb darabján, a vörös szófán ültek, beszélgettek, sokat nevettek. Vacsora. Halk zene. Rózsa. Tökéletes este. Legfőképp Dorothy mesélt, a férfi pedig figyelmesen hallgatta, a megfelelő pillanatokban helyeselt vagy éppen együttérzéséről biztosította a nőt. Gyorsan elfogyott két üveg édes fehérbor a bárszekrényből. Melegük volt, a gondolatok kellemesen tompán áramlottak a fejükben. Észre sem vették, de menet közben oldódtak a gátlásaik. – Különös, hogy így találkoztunk – mondta Dorothy. – Mi ebben a különös? – Az internet. Soha nem hittem abban, hogy a neten találok valakit, akivel a személyes találkozás után is jól érzem majd magam, és nem az derül ki róla, hogy zizi, mint a többiek, akik a neten lógnak és ismerkednek. – Zizi? – Igen. Ha tudnád, milyen fickók ismerkednek az interneten. Persze nem is tudom, hogy miből gondolom, hogy akinek a hétköznapi életben nem sikerül egy kapcsolatot összehozni, a neten majd menni fog. Butaság az egész. A legtöbben csak futó kalandokat, könnyű szexet keresnek. – Miből gondoltad, hogy én nem? – Megérzés. Mert nem akartál velem mindenáron találkozni. Megismerkedtünk, cseteltünk sokáig. Összebarátkoztunk. – Jó, hogy ezt mondod – mondta a férfi, majd felállt és egy újabb üveg bort vett elő. Az ezüst dugóhúzót a nadrágjába törölte, majd kinyitotta a keskeny palackot. – Bocsi. Rossz szokás. Mindig a nadrágomba törlöm. Nem tudatos. – Semmi baj. Ahogy érzed – mondta Dorothy nevetve. Imponált neki, hogy egy nála jóval fiatalabb férfire is hatással van. Legtitkosabb álmaiban sem hitte, hogy ez még megtörténhet vele. Érezte, hogy tetszik a férfinak. Boldog volt, teljesen feloldódott. Már nem is emlékezett arra, mikor volt utoljára férfival. Talán két éve? Vagy picit több? Lényegtelen. Ez az este nem fog elmúlni szex nélkül. A francba is, Dorothy, ez az este nem múlhat el szex nélkül!
– Amikor a házat átvettem ma délután, néhány üveg bor t és pezsgőt behűtöttem. Gondoltam, hogy így kellemesebben fog telni az este – közölte a férfi csibészes mosollyal az arcán, miközben a dugóhúzót a zsebébe csúsztatta. Talán megszokásból. – Jó ötlet volt – mosolygott elismerően Dorothy. – Amikor még nem küldtél magadról képeket, sokat gondoltam rá, hogyan is nézhetsz ki – vallotta be a férfi. – Komolyan? – Igen. Fantáziáltam rólad. Elképzeltelek, ha láttam egy nőt az utcán. Arra gondoltam, talán ilyen lehet Dorothy. – Ez kedves. És ehhez képest csalódtál? – Szerinted? – Nem, azt hiszem, nem – Dorothy úgy érezte, ég az arca. – Olyan vagy, amilyennek elképzeltelek. Gyönyörű, izgalmas, érzéki. Mindig is egy középkorú, gyönyör ű nőről álmodtam. – Vonzanak a középkorú nők? – Nem a kor számít. Vagyis nem kinézetre. Hanem ahogy a nőiesség árad belőlük. A mozdulataikból, a beszédükből. Tudják, mit akarnak az élettől. Tudják, mit akarnak egy férfitól. – Gondolod, én ilyen vagyok? – Csodálatos vagy – mondta a férfi. Zavart csend nehezedett rájuk. Dorothy próbálta kerülni a férfi tekintetét, de az lehajolt és megfogta a kezét. – Táncoljunk – mondta határozottan a nőnek. – Én nem tudok táncolni – szabadkozott Dor othy. – Dehogynem. Lassú zenére mindenki tud – nyugtatta a férfi és felsegítette a díványról. Átkarolta a derekát és közelebb húzódott hozzá. A levegő hirtelen fogyott el körülöttük. Érezték innen már nincs visszaút. – Zavarba vagyok – mondta Dorothy. – Nincs miért – nyugtatta a férfi. Hangja bársonyos volt, simogató. – Talán félsz valamitől? – Azt hiszem. – Mitől félsz? – kérdezte a férfi, és szor osabban a nőhöz simult. Mélyen belélegezte a gyengülő parfümfelhőt. A vér hevesebben lüktetett az ereiben.
– Az érzéseimtől – vallotta be a nő. – Te még annyira fiatal vagy. Előtted az élet. Én pedig… Nem tudom, mit keresek itt veled. – A boldogságot. – Ez őrültség, Johnny! – De itt vagy. És jól érzed magad. – Igen – mondta Dorothy. A férfi oldalra simította a nő haját. – Kívánlak – súgta neki. Ajkai érintették a nő fülcimpáját, majd apró puszikat lehelt a nyakába. Dorothy hangosan felsóhajtott. Szorosabban ölelte a férfit, miközben hosszú ujjai érzékien végigsimították a tarkóját. Homlokuk és az orruk összeért, szinte egymás elől kapkodták el a forr ó levegőt. Amit egyikőjük kifújt, azt a másik belélegezte. Dorothy már nem akarta, hogy szédítsék, nem akart tovább játszani. Szeretkezni akart, érezni a férfi testét. Szenvedélyt akart, tüzet, mindent elsöprő szerelmes éjszakát. Mohón estek egymás ajkainak. A férfi jól csókolt, Dorothy pedig szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. Már nem táncoltak, csak álltak egymással szemben, összebújva. A szenvedély elgyengítette a lábukat. Szinte támolyogva mentek át a szobán és zuhantak vissza a díványra. Kezük felfedezőútjának minden érintésére figyeltek, élvezték a pillanatot. A gyönyör lopva bújt közéjük, de nem maradhatott sokáig, mert ahol gonosz, ártó gondolatok bújnak, ott nem lehet őszinte a vágy. A férfi hevesen csókolta Dorothy nyakát, miközben jobb kezével zsebéből előhalászta az ezüst dugóhúzót. Megszokásból a nadrágjába törölte, majd elhúzódott a nőtől. Dorothy ajkai éhesen keresték a forró csókokat, de partnere már gúnyos vigyorral az arcán, szuszogva térdelt fölö tte. Kezében fegyverként csillogott az éles tárgy. – Ezt élvezni fogod, te szajha! – mondta r öhögve, hangjában határtalan gyűlölet érződött. Szinte röfögött, mint egy éhes disznó. – Meglátod, még ól meg is duglak! A férfi gyors mozdulattal döfte át Dorothy Holle nyakát. Majd újra és újra szúrt, miközben nyerített a boldogságtól. A szófát és a szőnyeget elöntötte a vér. A CD-lejátszóban Barry White szólt. A falakon túl elevenen lüktetett a város.
Harmincöt 2006. június 06. reggel, Sank Town, Arizóna, A kisváros szélén álló tekintélyes méretű mutatós faházról mindenki tudta Sank Townban, hogy a híres bestseller szerző családja éli ott mindennapjait. A városban lakó emberek többsége ismerte és kedvelte a dekoratív középkorú nőt és fiát. Mint minden kisvárosban és közösségben, itt is keringtek különböző szóbeszédek. Egyesek tudni vélték, hogy az író valami angol nőcskéért hagyta itt a családját, és voltak, akik biztos forrásból tudták, hogy még mindig házasok. Egy időben olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy a fiúnak súlyos alvási zavarai vannak és rémálmok kínozzák, talán az apjuk is ezért for dított hátat nekik. Természetesen a igazságot csak kevesen ismerték, ők pedig nem beszéltek róla, hiszen a család közeli barátai voltak. Ami pedig a legkülönösebb, de talán annál érthetőbb magatartás, hogy Joseph ragaszkodott hozzá, hogy Eddie ne tudja meg a teljes igazságot. Nem szerette volna, ha a fiú olyan dolgokat tud meg az anyjáról, ami esetleg károsan befolyásolhatja személyiségének fejlődését, esetleg megzavarhatja az anyjával való kapcsolatát. Mindezt azért is tartotta fontosnak, hiszen Eddie-nek az édesanyjával kellett maradnia. Azonkívül aggódtak, hogy az időszakosan visszatérő rémálmok megszaporodhatnak és gátolhatják a javulás útját. Szerencsére Eddie rémálmai egy idő után abbamaradtak, és mindenki biztos volt benne, hogy a fiú lassan teljesen meggyógyul és végleg megszabadul a szörnyű éjszakáktól, de továbbra is ügyeltek arra, hogy édesanyja múltját ne szennyezék be. A fedőtör ténet, amivel Eddie-nek még gyerekkorában előálltak, arról szólt, hogy Joseph egészségügyi problémák miatt költözik vissza a szigetországba, és a nyugalom az alkotást is elősegíti. Aztán ahogy Eddie nagyobb lett, elmondták neki, hogy kapcsolatuk érzelmileg kihűlt. Szeretik és tisztelik egymást, de ez már egy másfajta szeretet és megbecsülés. Eddie, már nagyobb fiú lévén – igaz még jócskán gyerek volt –, megértette, hogy hiába lenne jó minden nap együtt lenni az édesapjával, ha a szülei már nem érzik jól magukat
együtt, akkor minden bizonnyal ez a helyes döntés. A barátai közt is többen voltak olyanok, akiket az édesanyjuk egyedül nevelt fel. Így egyáltalán nem érezte magát különbözőnek vagy kirekesztettnek. Eddie a bejárathoz vezető poros falépcsőn ücsörgött, simogatta öregecske dalmatája buksiját, és arról álmodozott, hogy hamarosan újra a karjaiban tarthatja újdonsült szerelmét. Agatha mosolyogva lépett ki a teraszra. – Pöttyös, úgy látom, a gazdinak komoly változásokat hozott valaki az életébe – mondta. Melléjük ült, majd megsimogatta a kettőjük közé ékelődött kutyus őszülő bundáját. – Most nem vagy vicces, anya – mondta Eddie halkan. – Ez a valaki pedig egy ifjú hölgy, ha nem tévedek. – Anya, kérlek – hár ított Eddie. – Most nem akarok erről beszélni. – Ugyan már, Eddie, ha tudnád mennyit hallottam ezt tőled az évek során. Aztán a végén mégis csak rájössz, hogy egyetlen ember van, akihez mindig fordulhatsz, és akiben igazán megbízhatsz, az pedig én vagyok. – Igen, de ez most nagyon más. – Ez most túl kényes téma, hogy megbeszéld az anyáddal? Na, ne viccelj, drágám! Szerelmes vagy. Pont. – Ez nem ilyen egyszerű! – tiltakozott a fiú. – Kíváncsian hallgatlak – mo ndta Agatha komoly arckifejezéssel. – Azt valahogy gondoltam – mosolygott Eddie. – Kate-ről van szó igaz? Kate McFarlenne. – Ühümmm. – Eddie nem nézett fel, zavartan simogatta a dalmata fülét. Agatha mosolygott magában és arra gondolt, megint kiderült, hogy a tőlük több ezer mérföldre élő férje jobban ismeri Eddie-t, mint ő maga, aki az elmúlt tíz évben szinte majdnem minden nap mellette volt. – Szóval megint igaza volt apádnak. – Hogy érted? – A múltkor, amikor beszéltünk, megemlítettem neki, hogy megváltoztál és hosszabb időre kimaradozol mostanában, sejtettem, hogy egy lány lehet a dologban, de gondoltam, csak kamaszkori próbálkozás, esetleg nem több az egész, csak szexualitás, de apád azt mondta, hogy biztosan túl közel kerültél a McFarlenne lányhoz. – Mi az, hogy túl közel? Mindig is közel voltunk egymáshoz, ezt mindketten jól tudtátok, és Kate-t is jól ismeritek.
– Pontosan ez az, amire gondoltam. Valóban jól ismerjük, hiszen mindig is jó barátok voltatok. De ha jól sejtem, most túlléptetek egy ponton. Túlléptetek a barátságon. – Igen – sóhajtott Eddie. – Valami olyasmi. – Szereted? – Igen – válaszolta Eddie kicsit bizonytalanul. – Nem vagy valami túl határ ozott, ugye tudod? – De igen. Az vagyok. – Biztos vagy az érzéseidben? Tudod, hogy akár az egész barátságotok rámehet, és ebben a korban… – Anya! – vágott közbe Eddie. A nyomaték kedvéért felemelte a kezét, de továbbra is maga elé bámult. – Anya, kérlek! Ez a szokásos szöveg. Miért ne tarthatna ez örökké? – Nézd, Eddie, a legjobb, ha nem is gondolsz erre. A legjobb, amit tehettek, hogy átadjátok magatokat a pillanatnak, és élvezitek az érzést, amit egymás iránt éreztek. De nem biztos, hogy helyes máris álmodozni az örök szerelemről. – Ezt nem érted, anya! Azért, mert ti apuval szétmentetek, még nem elenti azt, hogy mindenki így jár. Igenis, biztos vagyok az érzéseimben. – Kate érzéseiben is biztos vagy? – Igen. – Eddie gyor san válaszolt, de nem elég határozottan. Agatha megsimította fia tarkóját. – Egyszerűen csak nem szeretném, ha csalódnál. Aggódom érted. A te korodban sokat kibír az ember, de közben nagyon is sebezhető. Ha kíváncsi vagy rá, én már nem is tudnék most kamasz lenni. Látom, hogy min mentek keresztül. Folyamatos megfelelés, bizonyítási vágy és az örökös versenyhelyzet. Nem vagytok egyszerű helyzetben. A szerelem pedig egy csodálatos dolog, és felhőtlenül élvezni kell minden pillanatát. Csak szeretném, ha kicsit óvatosabb lennél, hogy ne érjen később nagyobb csalódás. Ha nem vagy biztos Kate érzéseiben, talán neked sem kellene túlzottan megnyílnod. Tudom, hogy nem vagy már kisgyerek, de nekem mindig a kisfiam maradsz. Az a kis Maszat, aki itt hintázott az udvaron. – Agatha hangja elhalkult. Várt egy kicsit, megpróbálta visszanyelni a feltörő sírást. Egy pillanatra újra látta maga előtt a családot, ami az életét elentette, ami mindennél fontosabb volt neki. Hiányoztak az emlékek egy családról, amiről már gyerekkorában is álmodott. Nem voltak emlékei,
hiszen a legszebb és legfontosabb éveket vette el magától, a fiától és a volt férjétől is. Mindezt pedig azért, mert hitt a pillanat varázsában, hogy egy új élet vár rá Tom mellett, és biztos volt benne, hogy a pillanat örökké tart. Most pedig szeretné, ha a kamasz korban lévő fia óvatosabb lenne az érzéseivel, az első szerelemmel. Tudta, hogy a lehetetlent kéri a fiától. – Tudom, hogy ő is szeret – mondta Eddie magabiztosan. A beszélgetés alatt most először nézett fel az édesanyjára. – Tudom, hogy ennek így kellett történnie. Ez az érzés már régóta bennünk volt, csak talán magunknak sem mertük bevallani. Valószínűleg talán épp attól féltünk, amiről most te is beszélsz. Féltünk, hogy ha nem úgy alakulnak a dolgok, ha mégis tévedünk, arra a barátságunk is rámehet. Talán ezért nem tette meg egyikünk sem az első lépést sokáig. – Rendben, Eddie. Szeretném, ha tudnád, hogy én bízom benned, és nekem te vagy a legfontosabb. Tudom, hogy nem lesz semmi gond. Tudom, hogy az én nagy fiam tudja kezelni a legkomplikáltabb helyzeteket is. – Köszö nöm, anya! – Ugyan már. Még majdnem lebeszéltelek – mondta Agatha nevetve. – Egy Church minden helyzetben tudja mi a helyes lépés. Mikor találkoztok? – Remélem, szombat este. – Reméled? – Tudod, az apja elég… hogy is mondjam… – Robert McFarlenne? Az a fickó egy fafej! De tudod, nem volt nekik könnyű, amikor szegény Elisabeth McFarlenne-t elütötte az a Félszem Bobby. Ez még akkoriban volt, amikor… – Amikor apa és te különmentetek – Eddie a mondat végén az ajkába harapott. – Igen. – Az én papám legalább él, viszont Kate soha nem láthatta utána az édesanyját. Ráadásul az apja, azt hiszem, néha szigorúbb szabályokat hoz, mint amik érthetőek lennének. Többször volt olyan érzésem, mintha nem lenne otthon biztonságban. Tudod, olykor Kate elég furán viselkedik, és a kelleténél zárkózottabb. Talán szorong is. – Nem tudom megítélni, ennyire nem ismerem. De ha te így látod, biztosan van benne valami. – Anya, te elképzelhetőnek tar tod, hogy…
– Hogy? – Nem tudom. Csak eszembe jutott. Lehet, hogy butaság, az egész, hiszen akkor Kate biztosan elmondaná! – Arr a gondolsz, hogy az apja erőszakosan bánik vele? Esetleg megveri? Eddie bólintott. – Nem tudom. Ezt vele kellene megbeszélned. Ha valóban olyan komoly ez a kapcsolat, mint ahogyan mondod, akkor nyugodtan megbeszélheted ezt vele. – Félek, ho gy megbántom. Esetleg megrémítem. Vagy nem is tudom… – Ha valóban szeret, akkor tudni fogja, hogy te csak segíteni akarsz neki és aggódsz érte. – Ahogyan én is tudtam az előbb – mosolygott Eddie. – Örülök, ha tudtad. – Szeretlek anya – mondta Eddie, miközben feltápászkodott és megcsókolta az anyja homlokát. Agatha nem válaszolt. Csendben elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, és tekintetével követte a házba igyekvő fia lépteit.
Harminchat 2006. június 6. este, Manhattan, New York Gemsi nagyot harapott a szendvicséből, majd begépelte a V.P.O. (Vip Partners Online) belépési azonosítóit. Az „Alicia” nevű profilt az áldozatok alapos tanulmányozása után állították össze. Megkerestek minden olyan közös pontot a meggyilkolt nők életében és a közösségi oldalon nyitott adatlapjukon, ami felkeltheti a gyilkos figyelmét. Az első lépést mindenképpen Gemsinek kellett megtenni, azzal hogy meglátogatja Marllow adatlapját, ahol egy mosolygós jelre kattintva tetszését fejezi ki, amiről a feltételezett elkövető legközelebbi belépéskor értesítést kap. Biztosra kellett menniük, így igyekeztek Marllow számára tökéletes áldozatot kreálni Alicia személyében. Alicia a bemutatkozása alapján harmincnyolc éves, középmagas, hosszú, sötét hajú, egyedül élő latin-amerikai nő volt, aki szeret táncolni, imádja a soul és r&b zenéket, a jó társaságot, szeret olvasni, moziba járni és érdeklődik a képzőművészet iránt. Az adatlapon elhelyezett fotókat – amik visszafogottak voltak ugyan, de kellőképpen érzéki és szenvedélyes nő benyomását keltették – egy Európában élő és az Interpolnak dolgozó latin-amerikai származású nyomozónőről készítették. Ezzel is igyekeztek elkerülni annak az esélyét, hogy ha az akció sikertelen lenne, bárkit is veszélybe sodorjanak. Természetesen eredménytelenségről szó sem lehetett, hiszen mindent a legtökéletesebb előkészítettek. Arra is ügyeltek, hogy a profil, amit létrehoznak, ne legyen friss regisztráció, valamint olyan személy, akinek nincsenek ismerősei a virtuális közösségben, hiszen az azonnal lebuktathatja az operatív nyomozást. Ezért Gemsi javaslatára egy kolléganőjük V.P.O. adatlapját keresztelték át Aliciára, így a regisztráció keltezése több mint egyéves volt, valamint a szép számú ismeretségi kör is megoldott volt. A terv már az első napokban Gemsit igazolta, hiszen kétnapos csend és bizonytalanság után, Marllow visszalátogatott Alicia adatlapjára és egy rövid üzenetet is hagyott: „Szia! Köszönöm a látogatást! Viszonoztam, és
nagyon tetszik, amit láttam. Izgalmas nő vagy! Az én őseim is dél-amerikai bevándorlók. Ugye a tied is? Üdv: Marllow” Gemsi rögtön látta, hogy nem lesz egyszerű dolga, de túl nehéz sem. A férfi megtette a szükséges lépést. Üzenetet írt, megtette az első lépéseket a kapcsolatteremtéshez. A gyanúját így minden bizonnyal altatni lehet, és ha Gemsi nem szúrja el, és a beszélgetések mögött Alicia tud maradni, fenntartva a férfi érdeklődését, akkor el tudják kapni. Pár nappal később Gemsi válaszolt a férfinek, amit jó néhány újabb üzenetváltás követett, míg a legutolsó levelében Marllow felajánlotta, hogy ha valamelyik este mindketten gép mellett vannak, akkor a privát chatszobában társalogjanak, hiszen az mégis csak közvetlenebb és gyorsabb formája a kommunikációnak. Gemsi az elmúlt napokban késő estig bent maradt az irodában és hosszabb-rövidebb ideig csevegett a férfival, és annak ellenére, hogy sok mindent megtudott róla, tudta, hogy amit a férfi mesél magáról, az utolsó szóig kitaláció. Akár csak Alicia háttértörténete. Mindketten hazudtak a másiknak, de mind más célból tették. Viszont mindketten profi szinten tették. Gemsi igyekezett lassan közelebb engedni magához a férfit és látszatra a bizalmába fogadni, de mindvégig ügyelt arra, hogy titokzatos maradjon. Tudta, hogy ez izgatni fogja a férfit és hamar cselekvésre készteti. Ahogy belépett a profiloldalra, az ismerősei közt rögtön ellenőrizte, hogy a Marllow felhasználó aktív tagként jelen van. Nagyszerű , gondolta Gemsi, aztán csevegni invitálta a férfit. Alice: Szia. Vagy? Marllow: Szia. Igen. Alice: Örülök. :) Marllow: Én is. Kicsit aggódtam, hogy talán már nem is fogsz ma elentkezni. Alice: Butaság. Megígér tem. Marllow: Tudom. De nem ismerlek még annyira, hogy tudjam, valóban leszel. De örülök. Szóval érted. Kellemesen csalódtam. Alice: Az jó. Mármint kellemesen csalódni. Elég nehéz napom volt a kórházban. Hulla vagyok, de gondoltam egy kicsit azért csevegjünk. Marllow: Helyes! Sokat gondoltam rád ma… :) Alice: Ohh.
Marllow: Na, mi ez az „ohh”? Most el is pirultál? Alice: Nem vagyok pirulós. Csak kicsit megdöbbentett. Hiszen még nem is ismersz, alig tudsz rólam valamit. Még igazából azt sem tudod, milyen vagyok. Marllow: Dehogynem. Tudod néha igazán rövid idő is elég ahhoz, hogy megismerj valakit. Alice: Vagy azt hidd, hogy ismered. Nem? Marllow: Ja. Végül is igaz. Gyakran egy élet is kevés. Alice: Ebben van valami. Szóval ismersz. Marllow: És persze a fotóidat is láttam. És lementettem. Őszintén megmondom, hogy ma már kétszer is megnéztem napközben. Alice: Mit? Marllow: A fotóidat. :) Alice: Te jó ég! Zavarba hozol! Marllow: Azt mondtad, nem vagy pir ulós. :) Alice: Nem is. De nem tudom, hir telen mit mondjak. Marllow: Ne mondj semmit. Alice: Kicsit meg is döbbent a dolog. Nem tudom, mi néznivaló van a fotóimon. Marllow: Gyönyörű vagy. Alice: Köszönöm. Kedves vagy. Marllow: Ugyan, ne köszönd. Ez az igazság. Alice: Hát nem tudom. Figyelj, én még soha nem éreztem ennek az előnyét. A férjem is elhagyott egy másik nőcske miatt. Két évet sem bírt mellettem. És, tudod, elég nehezen viseltem. Marllow: Gondolom. Magadban kerested a hibát. Alice: Igen. Mint minden nő egy ilyen helyzetben. És nem is nagyon volt előjele. Vagy csak én nem vettem észre. Nem tudom. Igazából ma már visszagondolva, sejthettem volna, hogy hazudik és hogy van valakije. Marllow: Ne hibáztasd magad! Alice: Már nem teszem. De azt hiszem az önbecsülésemet sikerült a sárba tipornia. Marllow: Segíthetek helyre billenteni. :) Alice: :) Marllow: :) Alice: Igazából máris ezt teszed. Azért is csevegek így veled
ismeretlenül, virtuálisan. Jólesik, hogy valaki törődik velem és valakit érdekel a véleményem. Marllow: Odafigyelek rád. Meghallgatlak. Alice: Igen. Ez fontos. Csak kicsit fura, hogy egy 22 éves srác teszi mindezt, és nekem még jól is esik. Marllow: 23! Szóval nem zavar? Alice: Micsoda? Hogy fiatalabb vagy nálam? Marllow: Igen. Alice: Nem. Mi zavarna benne? Beszélgetünk. Marllow: Ez igaz. Csak beszélgetünk. Alice: És neked milyen napod volt? Te nem vagy még fáradt? Marllow: Egészen nyugis. Alig volt ma vevőnk. Nem igazán erőltettem meg magam. Egy idősebb fazon volt délelőtt és egy fiatal pár délután. Egyik sem volt még igazán elkötelezett egyik autómárka mellett sem. De azért konkrét elképzelésük volt. Alice: Értem. Most nem emlékszem, pontosan hol is mondtad a kereskedést? Marllow: Philadelphia déli részén. Alice: Ja, igen! Már emlékszem. Használtautó-kereskedés, igaz? Marllow: Igen. Ott vettem a verdámat és úgy ismerkedtem meg a főnökkel. Alice: Mi mindenre jó egy autóvásárlás. A lényeg, hogy szereted azt a munkát. Marllow: Ja. Jól érzem magam ott. Tudod, én például egy kórházban nem bírnék dolgozni. Nem bírnám a vért. Alice: Nem feltétlenül kell vért látnod. De, tudod, jó érzés segíteni az embereken. Marllow: Gondoltam, hogy valami küldetéstudat is van neked ebben a dologban. :) Alice: Igen, van. És miből gondoltad? Marllow: Mondtam, hogy egyre jobban megismerlek. Alice: Ahogyan én is téged. :) Marllow: Ez így van jól. Alice: Gondolod? Marllow: Persze. Biztosan van benne valami sorsszerű nem? Alice: Uhh! Hát nem is tudom. Te hiszel az ilyesmiben?
Marllow: Igen. Te nem? Alice: Nem is tudom. Szeretnék hinni benne. Marllow: Akkor hidd el, hogy a mi megismerkedésünkben benne van a sors keze. :) Alice: Ha te mondod! Marllow: Mondom is! :) Alice: :) Marllow: Figyi! Már kérdezni akartam, hogy a fotókból, amik a profilodon vannak, nincs még? Alice: Mármint olyan, amit nem tettem fel, és te még nem láttad? Marllow: Pontosan. :) Küldenél nekem? Alice: Ohh! Minek az neked? Marllow: Hogy legyen. :) Ha már webkamerád nincs! Alice: Neked sincs! De ezt már megbeszéltük, hogy szerencsére egyikőnk sem szereti, ha látják, miközben pofákat vág csevegés közben. Én pedig van, hogy arcpakolással a képemen ülök ide. Marllow: Most is úgy vagy? Alice: Nem. De már csak egy póló van rajtam. Marllow: Húúú! Biztosan szexi vagy benne. Alice: Nagyon. Jobb is, ha nem látod. :) Most viszont mennem kellene lassan aludni. Holnap korán kell kelnem. Remélem, nem haragszol. Marllow: Dehogy! Menj és pihenj! Örülök, hogy csevegtünk! A héten nem biztos, hogy még leszek, de ha látjuk egymást bejelentkezve, akkor dumcsi! :) Alice: Ok! Marllow: Akkor lesz fotó? Alice: Majd letöltöm a másik gépről, ami még van. És meglátom, mit lehet még nyilvánosságra hozni! :) Marllow: Szuper! :) Akkor jó éjt! Alice: Neked is! Szió! Marllow: Szia! Gemsi kilépett a közösségi oldalról. Dinamikusan állt fel az asztaltól annak ellenére, hogy valóban álmos és fáradt volt. Szeretett volna egy kicsit gyorsabban haladni az üggyel és mielőbb találkozni a férfival, de ezt nem lehetett siettetni. Hagyni kellett, hogy a férfi a saját tempójában haladjon, és mindenképpen ő ajánlja fel a személyes találkozás
lehetőségét. Marllow érdeklődésének fenntartásához szükséges volt, hogy a beszélgetések ne nyúljanak túl hosszúra és a befejezést lehetőleg Gemsi kezdeményezze. Gemsi visszaült az íróasztalhoz, archiválta a gépről a beszélgetés mentését, egy példányban kinyomtatta, aztán a jelentéséhez csatolta. Elégedett mosoly ült az arcán. Tudta, hogy nyerő pozícióban van.
HARMADIK RÉSZ GYILKOS ÖSZTÖNÖK „A gonosz embereket elpusztíthatják, de a félrevezetett jó emberekkel semmit sem lehet kezdeni.” (Arthur C. Clarke)
Harminchét 2006. június 10. este, Sank Town, Arizóna Bár a legtöbben a korosztályukból füves cigit szívtak, Eddie és Túró csak a próba szintjéig jutottak. Első alkalommal kellően túlszívták és összehányták magukat ahhoz, hogy ne erőltessék a folytatást. Mindketten alkalmi dohányosok voltak és mértékkel ittak. Ettől függetlenül voltak esték, amikor elszaladt velük a ló, és tudatosan próbáltak minél gyorsabban padlóra kerülni. Túró kreativitása ezen a téren nem ismert lehetetlent. Kedvenc koktélja – amit Balkáni Kávénak hívott –, a mielőbbi szint alá kerülés elérése érdekében amilyen egyszerű volt, annyira hatásosan ütötte tarkón a fogyasztóját. A cél az volt, hogy a kamasz zsebpénzekhez mérten minél olcsóbban kerüljenek bódult állapotba. Túró módszerének lényege, hogy ötfajta színes pálinkát a kávéfőzőn lefőzetett – víz helyett két és fél deci alkoholban fortyogott a finom kávéőrlemény –, majd az így kapott gőzölgő italba cukrot tettek és lassan elkortyolták. A forró ital szinte itatta magát, annyira finom volt, a hatása pedig felért egy kisebb taposóaknával. Most viszont nem a Balkáni Kávé estéje volt. A Négy Csillag Grill Bár és Söröző kerthelyiségének kopott asztalainál ültek, egymás arcába eregetve a cigarettafüstöt. – Ez azért elég gáz, bajnok – jegyezte meg Túró őszinte keserűséggel az arcán. A félig szívott cigaretta füstszűrőjét az előtte lévő kis pohár vodkába mártogatta, aztán mélyen beleszívott. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a módszerrel az alkohol a tüdején keresztül szívódik fel, így sokkal hatásosabb lesz. Hunyorgott a szemébe szálló füsttől. – Berántott a gépszíj és a faterja szopóágra tesz mindkettőtöket. Mint valami modern kori Rómeó és Júlia. Azé’ nyugtass meg, hogy ezután nem fogtok két pofára patkánymérget rágni. – Ne fárassz, Túró! Valami jó fedősztor i kellene, amivel Kate el tud önni rendszeresen, és tud velem találkozni anélkül, hogy az apja megtudná, vagy csak gyanút fogna. – Most tőlem vár od a megoldást? – Bármi előfordulhat. Még az is, hogy neked lesz valami világmegmentő ötleted.
– Na, azon még én is meglepődnék – nevetett fel hangosan Bobby. – Gondolom, azt mondani, hogy közösen tanultok, az már halott ügy? – elmélkedett Bobby. – Esélytelen – válaszolta Eddie. – Na persze, csak egy közepesen retardált fater szopná be, hogy mondjuk a lánya csupán szívességből korrepetál matekból egy ivarérett kis pasit a suliból. Bár ha csak délután taliztok… – Mi van a délutánnal? – Ezeknek a lányos szülőknek van valami fura defektjük. El vannak tájolva a világ dolgaival. Ha este akarsz kimaradni a lányával, akkor az irgum-burgum, meg húzzák a szájukat. De egy délutáni pár órás közös lógás már nem igazán zavarja őket. Komolyan úgy csinálnak, mintha nappal nem állna fel a fasz. Mindketten hangosan felnevettek és egy hajtásra lehúzták az előttük lévő kis poharakban lévő vodkát. – Óóó, bazmeg! – vágott fanyar arcot Bobby. – A cigivel szipákolni kellemesebb. Az oroszok uborkát esznek hozzá. A nagybátyám Los Angelesben orosz üzletembereknek dolgozott, és gyakran voltak komoly hangvitelű céges bulik. Azt mondta, egész éjjel képesek önteni magukba a vodkát, mégsem esnek a földig. És tudod mi a titkuk? – Nem. Micsoda? – Minden feles után csipegetnek valamit. Kis sós, meg kis savanyúság is van kipakolva. Ezek meg azt csipegetik közben, és mindjárt másabb a felszívódás. – Akkor legközelebb mi is kérjünk hozzá egy kis vegyes felvágottat. Bár most elég savanyú pofát vágsz hozzá, Túró fiam. Ez nem elég? – Látom, nem veszel komolyan, kedves barátom. Így ne is várd, hogy segítsek a szerelmi életed a megfelelő mederbe terelni. – Oké, Túró! Én kér ek elnézést! – szabadkozott jókedvűen Eddie. – De a lényegen nem változtat, hogy ki kell találjak majd valamit. Tudom, hogy megoldódik a dolog, és Kate apja megint kicsit lazábban veszi majd az egészet. Nem loholhat állandóan a lánya nyomában, de most úgy érzem, ha ez hetekig elhúzódik, akkor becsavarodok. Máris nagyon hiányzik. – Inkább nem is mondok semmit. – Túró ismét mélyen beszívta a vodkával átitatott cigarettafüstöt. Hosszú percekig csendben meredtek a köztük lévő üveg hamutartóra. Túlságosan a gondolataikba mélyedtek,
vagy az alkoholtól tompultak el egyre jobban, mindenesetre nem hallották, ahogy a kerthelyiségben a felhőtlen jókedv helyét átvette az agresszió és a döbbenet. Az épület hátsó ajtaja kivágódott és két kisebb társaság tolult ki rajta, hol egymásba akaszkodva, hol lökdösődve. A társaság hangadója egy magas, barna férfi volt, kopott bőrkabátban. Nyilvánvalóan látszott a mozgásokból, hogy még ketten a magas férfi körül a baráti társaságához tartoznak. Ők hárman feszültek másik négy fiatal fiúnak, hangosan kiabáltak, hőbörögtek, anyáztak, az elfogyasztott jelentős alkohol mennyiségétől mindannyian botladoztak, mozgásuk igencsak koordinálatlan volt. A négy védekező és hátráló fiú közül kettőt a földre rántottak, egy pedig a kerti székekben esett hanyatt. A földön fekvő fiúk közül a bejárathoz közelebb fekvőbe a bőrkabátos belerúgott. Oldalba rúgta háromszor egymás után, miközben az már megadóan összekuporodva próbálta védeni magát a komolyabb sérülésektől. A kerthelyiségben ülő fiatalok döbbenten figyelték az eseményeket. Néhány kellően részeg alak érthetetlenül artikulálva biztatta az egymásnak ugró társaság tagjait, de közbeavatkozni senki nem mert. Eddie és Túró csendben figyelték az eseményeket. Mindkettőjük pulzusa az egekbe szökött, próbáltak az asztalukon álló poharuk mögé húzódva fedezéket keresni. Tudatalatti reakció volt részükről, fokozta a megtört biztonságérzetüket, ha azt érezték, van köztük és a dulakodó társaság tagjai közt valami. A célt a valóságban semmilyen védelmet nem nyújtó poharak is jól szolgálták. A majomkeringő odakint pont olyan gyorsan ért véget, mint ahogy odabent a pultnál kirobbant. A földre kerülő társaság tagjai kisebb zúzódásokkal megúszták, egymást biztatva, segítve a hátsó parkoló felé eltántorogtak. A kopott bőrkabátos férfi és két társa zúgolódott még kicsit, a kivágódott ajtót vizsgálgatták, amolyan műgonddal, sérüléseket keresve rajta, majd fokozatosan elcsendesedtek. Begyűjtöttek néhány vállveregetést is azoktól, akik mindig szeretnek a balhés arcokkal jóban lenni, mert abban bíznak, hogy így ők soha nem válnak céltáblává. Ezek a haverságok természetüknél fogva alkoholban jól oldódtak, így az átmeneti ivócimborák ugyanúgy könnyen beleszaladhattak az este végére néhány
pofonba. A helyi menő fiúk falkája mindig mindenütt így működik. A majomkeringők során a legtöbb esetben nem történnek súlyos sérülések. Státuszharcok, túlnyomór észt rosszul koor dinált pofonokkal. A dicső bikák közül ketten visszatántorogtak a sörözőbe, miközben a hangadó egy hátra vetett „Most inkább a friss levegőn hugyozok!” kíséretében elindult a kerti parkoló irányába, egyenesen Eddie és Túró asztalát keresztezve. – Friss levegőn hugyozok – dünnyögte részegen Eddie-r e szegezve homályos tekintetét. Tompa tudatába egy r égi vicc sejlett fel. – Oszt mivel? Két „gy”-vel? Neeem, a farkammal! Hangosan felröhögött a poénon. – Ez ide jön, bazmeg – motyogta Túr ó az orra alatt. Próbálta magát minél kisebbre összehúzni. Szinte arccal belefeküdt a vodkás pohárba. – Nyugi. – Eddie még barátjánál is halkabban suttogott. Igyekezett elkerülni a feléjük közeledő alak pillantását. A férfi megállt az asztaluk előtt. Kopott bőrkabátja okádta magából a keserű nikotinszagot. – Érted, öcskös? Hogy mivel hugy-gyo-zok? Nem két „gy”-vel, hanem a kibaszott pöcsömmel. – Ismét jóízűen nevetett magán. – Igen. Persze. – Eddie zavartan mosolygott. Próbált nem túl kicsinek és félénknek látszani. Persze jól tudta, hogy a vadak a falkából megérzik az áldozat félelmét. Ez a gondolat csak még inkább megrémítette. A remegő hangja csak fokozta az aggodalmát. Arra gondolt, nem szabadna megszólalnia sem, mert a hangja elárulja. Elárulja, hogy fél. Túró érezte, hogy el kell terelnie valamivel a fickó figyelmét a barátjáról. Annak ellenére, hogy csöppet sem érezte magát magabiztosabbnak megszólalt: – Ideje lenne már, hogy helyre hozzák a tekepályát. Jó kis fordulókat lehetne szervezni, persze közben jókat dumálni, piálni. Szólhatnál te is a tulajnak. Rád biztosan jobban hallgat. – Túró kihúzta magát, aztán kezével a hamutartót babrálta, abban bízva, hogy ezzel lefoglalja a kezét, és nem lesz feltűnő az enyhe remegés. Valahol olvasta, hogy a kötekedő fazonokat meg lehet lepni és le lehet szerelni, ha magabiztosságot mutatunk, és valami oda nem illő témával kizökkentjük őket, szinte eltereljük az eredeti szándékától. A férfi Túró felé fordult. Néhány másodpercig némán figyelte.
– Az bizony jó lenne – szólalt meg végül. – Mondjuk, ha nagyon pofátlanok akarunk lenni egy kerti tavat is kérhetnénk – folytatta Túró. Nem tudta hová vezet majd a beszélgetés, de ebben a pillanatban csak az érdekelte, hogy Eddie-t békén hagyja és ne provokálja tovább a fickó. – Egy kis tavacska itt kintre. Csak a hangulata miatt. – Na ez, bazmeg, nem gyenge ötlet. – A férfi jókedvűen mosolygott. – Te aztán igazán tudod, mi kell egy jó helyre. – Na, még szép! Nem lehet gyengén nyomni a partizást. – Jó arc a spanod – fordult ismét Eddie-hez. – Igen, valóban az – er ősítette meg a fiú. A férfi Eddie vállára tette a kezét és közelebb hajolt hozzá, erősen borostás képét egészen elé tolta. Alkoholtól és nikotintól büdös lehelete a fiú arcába párolgott, aki épp arra gondolt, hogy még soha nem tűnt fel eddig neki, hogy a férfi hosszúkás orr a elég látványosan balra hajlik. – Édes faszom, most látom csak. Most látom csak, ki is vagy te. – Felegyenesedett és elégedett mosollyal nézett le. – Tudom már, ki vagy, bazmeg. Te annak a neves írónak vagy a fia. Az vagy, igaz? Eddie bizonytalanul bólintott. Próbálta magát meggyőzni, hogy ez nem negatív tényező a férfi szemében, így csak tovább hergelve magát. – Hát, bazmeg, majdnem a fiam lettél. – Gúnyosan nevetett. Cigarettát kotort elő a zsebéből, ügyetlenül kisimogatta a gyűrött szálat és rágyújtott. – Az a helyzet kis töki, hogy ha egy kicsit hamar abb feszítem be a pélót anyádnak, akkor ma te az én kölyköm vagy. De azokban az időkben, amikor én anyádat elpicsáztam párszor, te már olyan öt- vagy hatéves forma kis kölök voltál. Nahát, látod milyen kicsi a világ, vagy ez a kurva város. Eddie és Bobby szótlanul ültek. Nem mertek és nem is tudtak a döbbenettől szólni. Bobby lopva leste a barátja reakcióját, szembetűnő volt, hogy a szája széle kicsit remegett, mint minden alkalommal, amikor erősen próbált elfojtani magában valamit. A férfi megveregette Eddie vállát, aztán ellépett a háta mögött. Járása bizonytalanul ingadozott, majd ahogy távolabb ért a válla fölött nevetve szólt vissza: – Mond meg anyádnak, hogy Tom Marker üdvözli!
Harmincnyolc 2006. június 11. hajnal, Sank Town, Arizóna Eddie nem ment be a házba. Mint már jó néhány alkalommal, amikor a gondolatait akarta rendezni, vagy egy kis nyugalomra vágyott, a garázsba ment és magára zárta a kocsi ajtaját. Időnként az autósrádiót bömböltette, hátha kimos mindent a fejéből. Most is ott ült a Ford Mustang kormányánál, az ajtót magára zárta, de a rádiót nem kapcsolta be. Csendre volt szüksége és időre. Legfőképpen időre. Szerette volna, ha egy csapásra kitisztul most a feje az elfogyasztott alkoholtól. Miután felocsúdott a Tom Marker által okozott sokkból, Túró próbálta élét venni az esetnek. Kevés sikerrel. Eddie érezte, hogy ez nem csak egy alattomos, minden alapot nélkülöző támadás volt, amivel meg akarták alázni. Az ittas ember nagyon őszinte tud lenni. Tom Marker szemében pedig nagyon őszintén csillogott a felismerés. Miután a férfi elvonult könnyíteni magán, Túróval jobbnak látták, ha csendben kereket oldanak. Tervszerűen ivásra készültek, ezért Eddie nem kocsival érkezett a sörözőhöz, ami máskülönben egyikőjüktől sem esett messzebb két kilométernél, így nem is okozott nekik problémát egy kellemes éjszakát némi sétával tölteni. Útközben mindketten viccelődtek. Eddie hálás volt Túrónak, hogy nem hozta fel sem a történteket, sem azt, amit a bőrkabátos fickó mondott neki. Bízott abban, hogy a barátja az egész közjátékot egy csúnya övön aluli ütésnek, egy részeg ember rosszízű tréfájának ítélte meg. Túró amúgy sem arról volt híres, hogy bármit is túl komolyan venne az életben. Még józanon sem, alkoholtól áztatva pedig végképp nem fenyegette ez a veszély. Eddie viszont egész úton már csak szerepet játszott. Próbált a felszínen ó kedélyű maradni, fenntartani a látszatot a barátja irányába. Felhőtlenül nevetett Túró egyre fárasztóbb tréfáin, miközben a lelke mélyén már összeomlott. Miután búcsút intett Túrónak, és útjaik az utolsó kereszteződésnél elváltak, Eddie befordult a sarkon, felsietett a kocsifelhajtón – a sövény mellett elhaladva öregedő kutyabarátja, Pöttyös üdvözölte –, majd csendben beosont a garázsba, ahol magára zárta a kocsit.
Kitaszítottnak érezte magát, akit mindenki elárult. Körön kívül került. Ez az érzés pedig mardosta a gyomrát. Előredőlt, homlokát a kormánykeréknek nyomta, hosszú percekig figyelve a tudatában keletkezett csöndet. – Meg kellett volna ölnöd azt a férget – mondta egy öblös hang a hátsó ülés felől. Eddie lassan felemelte a fejét, aztán hátradőlt az ülésben, tekintetét a belső visszapillantóra szegezte. A ködszerű alak a hátsó ülés közepén ült, így a tükörben a gyér fény ellenére is jól látszott az élettelen, vizenyős szempár. – Nyilvános helyen voltunk – jelentette ki Eddie. Mintha a világ a legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy jelenéssel beszélget. Nyugodt válaszával és figyelmével régi ismerősként üdvözölte látogatóját. – Nehéz lett volna jogos és arányos önvédelemnek eladni. Bármilyen kezdő ügyész átszi könnyedséggel kihúzta volna a lábam alól a talajt. – Lófaszt! – Beszéd közben az álla alatt tátongó roncsolt lyukon keresztül látni lehetett a szétszaggatott nyelőcsövét, valamint az alsó állkapcsából leszakadt és kiálló csontdarabkákat. Nyakára és a szája köré évtizedes vér szár adt. Hátul a tarkóján tenyérnyi lyuk tátongott. – Beszartál. Gyáva vagy. – Meglepett a helyzet. – Beszartál. Gyáva vagy – ismételte az alak. – Mégis, mit kellett volna csinálnom? – Eddie dühösen kelt ki magából. – Ismételném önmagam, egy szórakozóhelyen voltunk. Tele ember ekkel, ott volt a legjobb barátom Túró is. Mindketten bajba kerültünk volna. – Mindig ez a mérlegelés. Vannak helyzetek, amikor szarni kell a körülményekre. Minimum rá kellett volna borítanod az asztalt. Megmutatni, ki a kemény faszú. Megmutatni, ki a veszélyes elem. A fejünkre fognak így nőni. Mert ha te elcsicskázod a dolgokat, akkor én is szopóágra kerülök veled együtt. Márpedig épp elég volt a gyerekkorunkat újra kivárnom. Ne feledd, nekem is vannak vágyaim. Én is a lelked farkasa vagyok és etetned kell! Vannak vágyaim, szükségleteim, és szeretném én is ól érezni magam a bőrünkben. – Így is túl sok kockázatot vállalok miattad. – Na ne rinyálj nekem, kis faszos! Olyan izgalmas, kalandos világba hoztam a segged, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ha én nem vagyok a
felettes éned, akkor egy unalmas túrós faszú kis kölyök lennél, aki néha beszív a haverjaival, idióta videojátékokon nyomja a multiplayert, a hétköznapok nagy részét pedig frusztrálva, meghunyászkodva végigszenvedi, miközben az összes belevaló partiarcról úgy gondolja, hogy azok a lúzerek, pedig te magad lennél a legnagyobb lúzer. Szóval jó lenne, ha nem rontanád el, amit felépítünk, kölyök! – De azok a nők… – kezdte félénken Eddie. – Hallgass! – Az alak beleöklözött az első ülés háttámlájába. – Egy senki lennél nélkülem! Hatalmat adtam a kezedbe. Azt kapunk meg, akit csak akarunk, amíg a többiek nyálcsorgatva gyúrják a puha pöcsüket, mi keményen befeszítjük a pélót bármilyen kis forró picsának. Szedd már össze magad, és ne rinyálj itt, mert esküszöm kicsinállak! Erőt kell mutatni, Eddie! Érted? – Igen. Értem – válaszolta Eddie elfuló hangon. – A magunkfajtának erőt kell mutatni. Minket nem érdekelnek az egymás után kullogó bárányok, akik azt sem veszik észre, hogy már régóta csak szaros füvet legelnek. Mi farkasok vagyunk. Erőt kell mutatnunk! – Én nem ér zem mindig magamban ezt az erőt. – Nincs én meg te. Csak mi vagyunk. Érted ezt, Eddie? A fiú a fejét csóválta. Álmos volt, kimerült és enyhén ittas. Majdnem mindenki előtt lealázta egy helyi balhés figura, aki ebben a helyzetben valószínűleg meg is verte volna mindkettőjüket. Meghunyászkodott, miközben egy senki arcon köpte azzal, hogy az anyjával volt viszonya. Az édesanyjával, akiről mindezt elképzelni sem tudta. Megcsalta az apját. Ráadásul egy ilyen lecsúszott senkivel. Felkavarodott a gyomra a gondolattól. – Most mit fogsz csinálni, kis faszos? – Még nem tudom. De valahogy tisztázni fogom ezt a helyzetet. Még kitalálom, melyik lenne célravezetőbb megoldás. – Mármint? – Anyámmal vagy apámmal beszéljek erről? Mert apám is tudhat erről. Ebben biztos vagyok. Sőt, most ahogy végiggondolom, egyre inkább értem ezt az egész ügyet. Azt hiszem ez volt a háttérben. – Bingó! Tapsoljuk meg ember ek! Edward Church összerakta a mozaikokat és megvilágosodott. Ugye nem baj, ha most nem az lesz a
utalmad, hogy eszkimó rúdtáncosok szopják reggelig a farkad? – Nem vagyok vicces kedvemben. Kell valami megoldás, hogy tisztázzam a helyzetet. Talán az lenne a legjobb, ha felhívnám az apámat. Egyenesen rákérdeznék, azt hiszem, egy ilyen helyzetben elmondaná. Mert ha ebben az egészben az anyám volt a hunyó, ha miatta hullott szét a családunk, akkor tőle hiába is várom, hogy őszinte legyen velem. – Megmondom én neked a frankót! Nem kell itt felesleges köröket futni a családban. Ezeknek az embereknek egyszerűen nem érdekük, hogy felfedjék a valóságot előtted. Takargatják a múltat. Mindketten védik a tisztességes nő képét előtted. Nagyon úgy tűnik, hogy anyád a puha párnák közé fosott, neked pedig most tisztára kell mosnod a családi szennyest. – Akkor, mi legyen Marllow? – nézett Eddie kérdőn a visszapillantó tükörbe az alak élettelen tekintetét keresve. John Marllow előrehajolt a két ülés közé. Hűvös, záptojás bűzű lehelete a fiú nyakába kapaszkodott. – Szóval meglátásom szerint szarni a családi közvélemény- kutatásba. Kapjuk el a tökét ennek a szarosfaszú Tom gyereknek. De olyan erősen kell szor ítani neki, hogy esélye se legyen mellébeszélni.
Harminckilenc 2006. június 11. este, Manhattan, New York A szeretőknél nincsenek szürke szenvedélygyilkos hétköznapok, viszont folyamatosan küzdeniük kell a várakozás és vágyakozás feszítő érzésével. Gemsi lakásán voltak, amikor épp mindketten három hosszú hét felgyülemlett szexuális energiáit engedték vad táncba szökkenni. A férfi gyengéden, de határozottan tolta az asztala felé a nőt. A nő hátrált, aztán könnyedén felült az íróasztal lapjára. – Őrülten kívánlak – mondta Michael Lander szeretője nyakába. Forró lehelete szinte égette Gemsi bársonyos bőrét, ahogy beleszavalta ezt a néhány szót. Csípőjét a nőhöz szorította, végigcsókolta a nyakát egészen a kívánatosan nedves ajkáig kalandozva. – Hiányoztál, Mike – suttogta a nő, miközben viszonozta a férfi csókját, ami egyre szenvedélyesebbé vált. Csókjuk forró volt és heves. Mike mélyen beszívta Gemsi nyelvét, szerette, ahogyan betölti a száját, és gyengéd harapásokkal fékezte a heves tortúrát. Forróság öntötte el őket. Érezte, amint a vér ámokfutóként táncolt végig a testében, egyenesen az ágyéka felé. Pénisze megkeményedett, olyan erősen pulzált, hogy félő volt, nem bírja majd visszatartani magát. Az erekciója még jobban lázba hozta, és vadul tépni kezdte a Gemsiről a ruhát, aki már lefelé vezette a kezét a férfi hasán, és erősen megmarkolta a nadrágon keresztül keményen duzzadó férfiasságát. Miközben Mike egy gyors mozdulattal leszakította a csinos blúzt Gemsiről, érezte, ahogy a gyengéd kéz benyúl a nadrágjába és határozottan megfogja a farkát, egyre jobban biztatva az elkerülhetetlen aktusra. A nyomozónő blúza szétmarcangolva hullott a szőnyegre, de ezzel most egyáltalán nem foglalkoztak. A hév és a forró szenvedély mindkettőjüket elragadta, és fékezhetetlenül röpítette egy heves szeretkezés felé. Mike felhúzta Gemsi szoknyáját. Miközben arcát a dús mellek közé temette, majd ajkai közé szívta a feszes, buja mellbimbókat, észrevétlenül megszabadította a bugyijától is. Nem is bajlódott a saját farmerjának levételével, egyszerűen eltolta a nő kezét és kiszabadította a péniszét a rabságából. Gemsi hangosan felsóhajtott, teste megremegett a kéjtől, ahogy a férfi belehatolt és ritmikus mozgásba kezdett. Mike farka teljesen kitöltötte, és már maga a tudat, hogy magában tudhatja, gyönyörűséggel töltötte el. A kezdetben lassú mozgást egyre hevesebb,
koordinálatlan aktus követte. A férfi szenvedélyesen beleszuszogott Gemsi nyakába, és egyre erősebben harapdálta a fülcimpáját. A nő egész teste remegett a gyönyörtől, amit a férfi nyújtott neki, és ezt forró csókokkal viszonozta. Csókolta az arcát, nyakát, homlokát, állát, ajkát és mindenütt, ahol csak érte. Combja satuként szorította magához a férfi derekát. Gemsi kéjtől mámoros hangon nyögött és sóhajtozott szerelme fülébe, ami még inkább izgalomba hozta. Hosszú percekig élvezték egymás ölelését, de ez az együttlét nem a megszokott maratoni hosszúságú szeretkezés akart lenni, csak a régóta felgyülemlett vágyak és szexuális feszültségek levezetése. Nem akarták visszafogni magukat, így mozgásuk fokozatosan felgyorsult és egymás karjaiban, szorosan ölelkezve jutottak a csúcsra. Mike nem szakította meg a közösülést, egyenesen Gemsi bársonyos, forró barlangjába lövellte a spermáját, mert tudta, hogy a nőt ez milyen csodás kéjjel tölti el. Tíz perc múlva Mike a kimerültségtől elernyedve hevert a nappali kanapéján, fejét Gemsi ölében pihentette, aki a férfi verejtéktől gyöngyöző hajtincseit cirógatta. Ezekben a pillanatokban megszűnt a külvilág, most számára csak a férfi létezett és a szerelem, amit iránta érzett. – Jó lenne, ha minden így maradna. – Gemsi szavai csendben úsztak a férfi felé, mintha óvni kellene őket, nehogy meghallja valaki más rajtuk kívül. – Szeretném, ha egy nap mindig itt lennénk egymásnak, ha a karjaimban pihennél esténként, én pedig a tiedben. – Tudom, hogy ezt szeretnéd. Én is szeretném, de vannak korlátaink. – Mindig a kor látok, Mike. Én meg úgy érzem, egyedül vagyok az érzéseimmel. – Nem vagy egyedül, hiszen viszonozom az érzéseid. Én is szeretlek. Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni. A magam módján mindent megteszek. Most is veled vagyok. Veled töltöm a szabadidőm. Tudod, hogy… – Igen tudom, ezt már mondtad. Mindig ezt mondod. Érzem is, hogy így van, de mégis üresség tombol bennem. Nő vagyok, nekem szükségem van biztonságérzetre egy kapcsolatban. Szeretném látni, hogy a kapcsolatunk tart valamerre, hogy van közös jövőnk. – Persze, hogy van közös jövőnk. Most is együtt vagyunk. – Én nem erről beszélek, Mike. Arr ól, hogy a szabadnapunko n, mondjuk, kézen fogva végig tudunk menni egy belvárosi sétálóutcában.
– Sétálni szeretnél, kedves? – Ez csak egy dolog a sok közül, ami eszembe jutott, de arról beszélek, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat. Amennyire csak lehet, próbálom kikapcsolni, és nem gondolni arra, hogy egy másik nőhöz mész a szolgálatból haza. Mike nehézkesen felült, a kanapé kifáradt rugói nyikorogtak a súlya alatt. Védelmezőként karolta át Gemsit, határozott, óvó mozdulattal a mellkasához húzta, amaz félénk gyerekként fúrta magát az ölelésbe. – Szer etlek, és hiszem, hogy idővel lesz megoldás arra, hogy mi ketten együtt legyünk. Nekem most is csak Te vagy. A feleségemmel csak a gyerek miatt vagyunk együtt, valamint tudod, hogy vannak lezáratlan gazdasági ügyeink. Nem farolhatok ki ebből a házasságból minden következmény nélkül. Szinte alig vagyok otthon, a gyerek dolgain kívül nem is beszélünk jóformán semmiről. Nincs ölelés, nincs csók, nincs semmi. Mint a lakótársak. Lélekben veled vagyok. Mindig. Minden helyzetben. – Nem mindig érzem. Van, hogy nagyon közel érezlek magamhoz, máskor pedig nagyon távolinak. Időnként közvetlen és nagyon nyitott vagy, egy érzelgős, romantikus férfi, máskor pedig rideg és tárgyilagos. Mintha távol akarnál tartani magadtól. Boldog vagyok, hogy vagy. Boldog vagyok, hogy szerethetlek és nőnek érzem magam a közeledben, jobban, mint eddig bármikor a kapcsolataimban. De tudnod kell, hogy nagyon nehéz időnként. Nekem csak a remény van. Az pedig olyan nagyon törékeny. Mike két ujjal megemelte Gemsi állát és hosszan megcsókolta. – Alakulni fog, tudom – mondta a férfi. Magabiztosan mosolygott. Gemsi annak ellenére imádta ezt a mosolyt, hogy valami mélyen elnyomott női ösztöne pontosan emiatt a mosoly miatt figyelmeztette. Hinni akart a férfinak. Mint ahogy minden szerelmes nő azt hall, amit akar, ami számára a legtöbb reményt adja. Ebben a pillanatban nem akart ezzel foglalkozni. A jelenben akart lenni, kiélvezni minden pillanatát. Szerelmes és kimerült volt. Percek teltek el csendben. Mike egyenletesen, mélyen lélegzett. Elaludt. Rövid időn belül ólomlábakkal lépkedett a fáradtság Gemsi szemére, majd néhány pillanat múlva ő is az álmok világában találta magát.
Negyven 2006. június 13. este, Sank Town, Arizóna Tom Marker az a fajta fickó volt, akire azt mondjuk, jobb időket is látott valaha. Valóban volt esélye egy rendezett amerikai polgári életre, biztos állással, jó fizetéssel, hitelre vett nagy házzal, lízingelt autóval, feleséggel és két gyerekkel. De Tom Marker mindig mindent elszúrt maga körül. A valaha életvidám, dinamikus, sármos fiatal férfi, aki mindig jó érzékkel öltözött, egy reményvesztett középkorú fazon lett, elhanyagolt borostával, kilátástalan jövőképpel, parfümfelhő helyett pedig erős nikotin és sör szag lengte körül. Vonzotta a bajt, negatív megnyilvánulásai pedig minden pozitív embert lemerített a környezetében. A harmincöt éves férfi már csak árnyéka volt régi önmagának, már csak halvány emlékeket őrzött arról, hogy a legtöbb nőt megkaphatta a kisvárosban. Sank Town külterületében lakott súlyosan cukorbeteg és alkoholista édesanyjával, nőket pedig már régen nem hordott haza. Azokat a gyors dugásokat, amiket még össze tudott hozni néhány foghézagos kocsmamacával vagy drogfüggő kamaszlánnyal, azokat lezavarták a kocsija hátsó ülésén vagy valahol egy útszéli motelban. Tom alkalmi munkákból élt, hiszen igen csak foltos múltja és alkoholproblémái miatt minden lehetőséget elvesztett már, ami adódott számára. Egy kisvárosban hamar híre megy, ha valaki a munkaadója pénzével sajátjaként bánik, majd a sikkasztásért letöltött három év börtön után drogkereskedelemmel hozzák összefüggésbe a nevét. Zűrös nőügyei csak rontottak a helyzetén. Mindenütt volt egy nő a háttérben, akivel csúnyán elbánt, akit valaha kihasznált érzelmileg és anyagilag egyaránt. Márpedig ha egy férfit a közeli és tágabb környezetében a nők leírnak, akkor esélye sincs arra, hogy előbbre jusson az életben. A nőstényfarkasok nem felejtenek, és mindannyian tudják, hogy a bosszú hidegen tálalva a legédesebb. Tom Markernek fárasztó napja volt. Nagybátyja húsüzemében segédkezett, így estére jól megérdemelt sörözést tervezett a haverjaival. Épp csak vacsorázni ugrott haza, na és megsodort egy közepes erősség füves cigit a szobájának nevezett patkányfészekben.
– Anyus, lelépek a négycsillagba – mondta unottan. Közben a kopott kis konyhaszekrénynél ágaskodott, majd csörgő aprót szórt egy műanyag pohárból a tenyerébe. Nancy Marker a nappaliban ült és a villogó doboz bűvöletében leledzett. Nem igazán érdekelte, amit a fia mondott, de a pénzcsörgésre odafigyelt. – Jó lenne, ha nem az én félretett pénzemből vinnél megint. – Nyugi, anyus! Csak egy kis aprót kölcsönzök. – Dolgozni voltál ma, nem fizetett ki a bátyám? – Hétvégén rendezi az egész hetet. Tudod, hogy így szokta. Nekem pedig volt egy kis kártyaadósságom, amit rendezni kellett. – Semmirekellő vagy. – Az asszony szinte magában dünnyögött, mintha nem is a fiának mondaná, csak magát akarná emlékeztetni erre a tényre. Tom visszazárta a szekrényajtót, elnyűtt farmerja zsebébe öntötte az aprót, és néhány papírpénzt gyűrt mellé, amit szintén a műanyag pohárból zsákmányolt. – Apád, ha még élne, nem hagyná, hogy r ajtam élősködj. – Anyus, a fater húsz éve lelépett egy drogos bárpincér nővel és Kalifor niáig meg sem álltak. Pont leszarta, hogy mi van veled vagy velem. – Tom Marker hangja gúnyosan csengett. Kinézett a nappali ablakán, és örömmel nyugtázta, hogy hamarosan teljesen besötétedik. Szerette az éjszakákat. Az árnyak ölelésében biztonságban érezte magát, mint a legtöbben, akik jártak már a bűn útvesztőiben. Az anyjára nézett, aki megbabonázva adta át magát az agymosó doboz csillámporos, flitteres esti műsoráradatának. Bármilyen nehezen jöttek is ki egymással, szerette az anyját. Megsajnálta, ahogy nézte, amint beesett arccal ott ült a nyikorgó hintaszékében és a nyáresti meleg ellenére is pokrócba volt bugyolálva deréktól lefelé. Nem szerette ezt az érzést, ahogy nem szeretett semmilyen más érzésére sem figyelni. Gyengeségnek tartotta az érzelmeket, amik emberekhez köthetik. Bukott élete ellenére sem szívesen engedte el a magában felépített érzelemmentes macsó képét. Ha már pénze és státusza nem volt, legalább megpróbált a saját kis közegében erővel pozíciót szerezni. Néhány pohár ital után amúgy is megnyugtatta néhány pofon kiosztása a sörözőben. Arra gondolt, talán ma este is összejön egy kis bunyó. Ha nem, akkor kiprovokál egyet. Pontosan úgy, ahogy szokta. Viseltes bőrkabátját leakasztotta a fogasról és könynyedén magára húzta.
– Lépek, anyus! – A garázson keresztül mész? – kérdezte az asszony. Pár pillanatra kinézett a televízió nyújtotta varázsból. Végigmérte a fiát, miközben a fejét csóválta. Pillantásából sütött a fájdalom, hogy végig kell néznie, amint az egyetlen gyermeke egyre mélyebbre süllyed az élet mocsarában. – Igen, ahogy ilyenkor este szoktam – válaszolta Tom. Az anyja mellé lépett, fölé hajolt és hosszan megcsókolta a homlokát. – Zárd be belülről a bejárati ajtót és a garázson keresztül menj – utasította a fiát Nancy Marker, miközben már újra a tévémonitor t bűvölte. – Mondom, hogy ott megyek – szólt vissza az átjáróból Tom. Keresztülviharzott a ház hátsó szárnyán egyenesen a tárolóba. A hűtőládából kivett egy hideg dobozos sört. Csak bemelegítésnek , gondolta magában, miközben felpattintotta, és három nagy nyeléssel leöntötte a doboz tartalmának a felét. Mosolyogva lépett be a lomos garázsba. Mindent dobozok, kiszuperált alkatrészek és por borított. Behúzta maga mögött az ajtót és megtorpant. Rossz érzés fogta el. Először azt hitte, a kocsit lopták el, azért a megmagyarázhatatlan érzés, ami eluralkodott rajta, aztán eszébe jutott, hogy a ház előtt parkolt le az utcán. Fülelt, próbált valami mozgásra utaló hangot meghallani, de a saját hevesebben kalapáló szívén kívül semmit sem hallott. Még a patkányokat sem, azokat csak érezte. Lassan előrébb araszolt a villanykapcsoló felé, de mielőtt felkapcsolta volna, hogy a kinti szürkület miatt jobban lásson, egy lapát éle csapódott az arcába. Összeroncsolta az orrát, feltépte az arcán a bőr t és minden első fogát kitörte a szájában. Tom Marker eszméletlenül zuhant a koszos padlór a.
Negyvenegy 2006. június 14. reggel, Sank Town, Arizóna Reggeli után Eddie nyugtalanul ücsörgött a szobájában. Egész éjszaka fenn volt, és végül arra a következtetésre jutott, hogy nem kérdez rá konkrétan az anyjától a férfival való kapcsolatára. Csak megemlíti neki a nevét, és meglátja, mit reagál rá. Hiszen bármelyik helyi szórakozóhelyen vagy sörözőben találkozhatott egy ilyen zűrös figurával. Úgy tervezte, csak elejti a dolgot, mintha egyszerűen kíváncsi lenne, aztán már nincs más dolga, mint figyelni az anyja reakcióját. Eddie elégedett volt az ötletével. A hirtelen rátört érzéseket nehezen tudta uralni, így reggeli közben jobbnak látta, ha nem tölt sok időt az anyja társaságában, és szinte már menekült vissza a szobájába. Agatha testbeszéde és zavart viselkedése – melyet kevés sikerrel ugyan, de megpróbált leplezni – elárulta a fia előtt. Eddie már biztos volt benne, hogy az anyja titkol valamit, és Thomas Marker igazat mondott. Megpróbálta a gondolatait rendezni, de egyre csak tolongtak a zajos, kusza belső monológok. Dühös volt az anyjára. Úgy érezte, elárulta és éveken keresztül becsapta őt. Olyan mértékben megalázottnak érezte magát, hogy abban sem volt biztos ebben a pillanatban, hogyan fog tud tudni emberek közé menni. Szinte már érezte is magán a megvető tekinteteket, a gúnyos hangokat. Vajon mennyi embernek mesélt már erről Tom Marker a városban? Vajon hányan súgtak már eddig is össze a háta mögött? Mi lesz, ha Kate is megtudja? Hogyan is akarhatna egy hozzá hasonlóan szánalmas emberr el komolyabb kapcsolatot? Talán már most is azért lett távolságtartóbb, mert hallott valamit? A kérdések csak sorjáztak a fiú fejében, aki elfojtott dühétől irányítva felugrott az ágyról és az ajtóhoz sietve kinyitotta a zárat. – Mégis hová rohansz, kis faszos? – A hang az ajtóval szemben lévő szekrény felől jött. Az átlőtt torkú alak lezseren a szekrénynek vetette a obb vállát, kezeit piszkos farmerja zsebébe bújtatta. – Hagyj most! – próbálta lerázni Eddie. – Mégis mit akarsz csinálni? – Beszélek vele. – Eddie elengedte az ajtózárat, és a férfi felé fordult. Áttetszőnek tűnt, ahogy a szekrénynek támaszkodott. – Beszélsz vele – nyugtázta a férfi. Hangjában gúny bujkált.
– Igen. Az lesz a legjobb, ha mindent tisztázok vele. Egyszerűen nem bírom ezt az ügyet magamba fojtani. – Úgy értsem, lemész és azt mondod, jaj mamikám, tudok mindent, sajnálatos, hogy a bránert belógatta neked ez a lecsúszott senki, de végül is, ha jólesett, én megértem. Ráment a család, de hát bassza meg, kell ennyi izgalom. – Marllow gúnyosan felnevetett. – A picsába is kölyök, itt nagyon súlyos dologról van szó. Ezt nem lehet egy vállrándítással elintézni. Itt helyzet van, és oda kell baszni rendesen. Férfiasan. Tökösen. – Megint valami őrültséget akarsz rám erőltetni. Elegem van belőled! Tűnj most el! Beszélek vele, és meglátom mit mond. Az alak kiegyenesedett, és az ablakon hosszan kinézve átsétált a szobán. Nem nézett a fiúra, úgy beszélt. Eddie tekintetével követte a mozgását, a tarkóján lévő nyílt sebet figyelte. – Azt kell hinnem, hogy nem vagy tisztában a dolog súlyával. Szeretnélek emlékeztetni, hogy egy szétvert arcú, láncra kötött férfi várakozik r ád a kerti kis házatok hátsó szobájában. Eddie döbbenten nézett az alakra. Ellépett az ajtótól és megállt a szoba közepén. – Ahhoz nekem semmi közöm. Az a te műved volt, Marllow! Az a te mocskos műved volt, te őr ült gyilkos! – Hát persze, kedves kis barátom. Fogd csak rám! Ezek szerint igen csak hézagos a memóriád. Talán arra sem emlékszel, hogy a randevúid sem nevezhetőek éppen általánosnak. Úgy is mondhatnám, hogy nem vagy valami túl kedves hozzájuk, nem viselkedsz minden helyzetben úriemberként. – Minden a te hibád. Ez az egész miattad van. Az ablak előtt álló alak feje hirtelen hátracsavarodott a nyakán. Továbbra is háttal állt Eddie-nek, de az arca már a fiú arcába bámult és dühtől szikrázó szemekkel üvöltött rá. – Mégis mi a faszt képzelsz magadról, te kis geci? Nélkülem egy kis senki vagy! Egy elesett kis szar, egy kis csúszómászó! – Lassan a teste is követte a feje mozgását és szembe fordult Eddie-vel. Halkabban, de dühösen folytatta. – Apád itt hagyott, hátat fordított neked. Anyádnak is fontosabb volt, hogy viszkető picsáját ápoltassa le valami jampival. Mindenki elárult. Mindenki! Az egyetlen vagyok, aki mindig melletted volt. Nélkülem sehol nem tartanál. Sehol! Olyan világba engedtem neked
bepillantást, ami csak nagyon keveseknek adatik meg. Tisztában vagy ezzel? Megmondtam, hogy ha egyszer átléped a sötétség kapuját, akkor nem lesz visszaút. Világosan megmondtam, ugye? Nincs megállás, megyünk tovább. Most pedig rendesen seggbe fogjuk rúgni anyád és ezt a nagypofájú lúzert is! Eddie hátrált a férfi elől, egészen addig, amíg a háta a falnak nem ütközött. Kétrét görnyedt, majd zokogva a földre csúszott. Szerette volna kitépni a lelke mélyén tomboló fájdalmat, a jövőtől való félelmet és a kétségeket. Egyszerre szeretett volna mindentől megszabadulni és visszakapni az életét. Egy átlagos kamasz fiú szeretett volna lenni, átlagos problémákkal. Nem akarta tovább cipelni ezt a súlyt, nem akart tovább élni a megölt emberek tekintetével. Erőre vágyott, de már nem a sötétség erejére, hanem egy olyan erőre, amivel örökre megszabadulhat ettől a mérhetetlenül gonosz identitástól, ami birtokolta a tudatát. Meg akart szabadulni John Marllow szellemétől, de nem hogy erőre kapott volna, egyre csak gyengébbnek és alázatosabbnak érezte magát, aki mindinkább a felsőbb gonosz én irányítása alatt áll. – Hagyj békén, kérlek! kér lek! Elég! Elég ! Elég! Elég ! – nyöszö nyö szörr ögte ög te zoko zo kogva gva.. Összegörnyedve kuporgott a fal tövében, az alak pedig fölötte tornyosult. – Nem akar lak többet tö bbet hallani. halla ni. Ezt egyszer űen nem lehet bír ni. – Ugyan Ug yan már! már ! Ez nem így íg y működik. m űködik. Mi egyek eg yek vagyunk. vag yunk. Én vag yok a te erősebb feled. Aki segít abban, ha bármikor az életben nehéz helyzetbe kerülsz. kerül sz. Nélkülem Nélkülem elvesznél. el vesznél. Nélkülem Nélkülem felfalnak f elfalnak a far f arkasok. kasok. Velem Velem pedig a falka élén lesz a helyed. Mindig, mindenütt. Ha én nem vagyok, akkor egy szánalmas senki vagy. Én vagyok benned az igazi élet, a tűz a szívedben, a tomboló vér az ereidben, a bátor bátor és küzdeni küzdeni képes képes farkas far kas a lelked mélyén. mélyén. Én vagyok benned az Univerzum leghatalmasabb ereje, a gonoszság. A legyőzhetetlen sötétség. Nekünk ez megadatott, Eddie! Tudod te, milyen kevés ember van ebben a szerencsés helyzetben? Nekem köszönhetően felemelkedhetsz. A fiú nem válaszolt. Sírt. Egészen kicsinek érezte magát. Parányinak, akiben akiben csöppnyi csöppnyi erő és gonoszság gono szság sincs. Az alak visszament az ablakhoz és újra az udvart bámulta. Ismét háttal állt a fiúnak. Nem szólt semmit. Hagyta, hogy csönd üljön közöttük. Hosszú percek teltek el így némaságban. – Nagyon Nagyo n jól jó l tudod, tudo d, hog ho g y számodr szám odr a nincs ninc s más má s út – mondta mo ndta végül a fér fi
halkan, mintha csak suttog suttogna. na.
Negyvenkettő 2006. június 14. délután, Nagy-Britannia, London Joseph Church egy ezüst golyóstollat forgatott az ujjai között, kényelmesen hátra dőlve ült a földszinten álló bézs sarok ülőgarnitúrán. Mobiltelefonja a dohányzóasztalon hevert kihangosítva. – Joebaba, Jo ebaba, ezek a német üzletember üzletem berek ek probl pr oblémam émamentesen entesen fogna fo gnakk fizetni. – Harry Notfree igyekezett meggyőzni barátját és pártfogoltját, hogy a közép-európai megjelenések bonyolításához egy kevésbé ismert, de jó könyvpiaci kapcsolatokkal rendelkező ügynökségnek adják el a ogokat. – Az o laszokná lasz oknáll is pontosan po ntosan ugyanezt ug yanezt mondtad. mo ndtad. Végül a szerző szer ződési dési összegen felül minden jogdíjamat benyelték. – Csődbe mentek. Senki nem láthatta ezt előr elő r e. Azért Azér t mégis még is csak az ország egyik legnagyobb kiadója és terjesztője volt. Több száz cím jelent meg náluk évente. évente. – A lényegen lényeg en ez semmit semm it nem változtat. válto ztat. Eladták a könyvem kö nyvem az utolsó utols ó darabig, én pedig semmit nem kaptam meg a jogdíjakból. Ne értsd félre, mert nekem az is nagyszerű, ha tudom, ezzel megalapoztuk az olaszországi megjelenéseket. Nem kenyérre kell az onnan kiesett jogdíj. Viszont az alkotáshoz nyugodt körülmények kellenek, Eddie egyetemi tanulmányait pedig szeretném olyan mértékben támogatni, hogy ne kelljen semmiben hiányt szenvednie és tudjon a tanulásra koncentrálni. – Értem Ér tem én. – Tehát én csak c sak azt az t kérem kér em legyünk leg yünk óvatosa ó vatosabbak. bbak. Kérjünk Kérj ünk biztosí bi ztosítékokat, tékokat, garanciákat arra az esetre, ha esetleg ők is ilyen nem várt nehéz helyzetbe kerülnének. – Átbeszélem a jog jo g ászokkal ászo kkal a lehetőség lehető ségeket. eket. Aztán bevarr bevar r atok minden minde n lehetséges biztosítékot a szerződésbe. De tudom, hogy itt nem lesz gond. Ezek németek, németek, nem olaszo o laszok. k. – Nem kellene kell ene ebből ebbő l nemzetiség nemzeti ségii kérdést kér dést csinálni, csiná lni, Harr y. Azt gondolom, hogy a rossz üzleti döntéseknek és stratégiáknak, ami aztán kútba ránt egy céget, semmi köze ahhoz, ki milyen nemzetiségű. – A német precizi pr ecizitásr tásraa és meg m egbízható bízhatóság ságrr a céloz cél oztam. tam. – Értem Ér tem én, de annak az én szemponto szemp ontombó mbóll akkor akko r lesz szerepe, szer epe, ha lecserélem a Rovert.
Harry Notfree nevetett a vonal és az óceán másik oldalán. – Na látod, láto d, ha BMW-d BMW-d vagy vag y Audid lenne, akkor akko r tudnád már r ég, ég , hogy ho gy miről mir ől beszélek, beszélek, amikor a németek németek precizitását precizitását említem. A telefonkészülék az asztalon rezegni kezdett, számlapja villogva színt váltott. Joe előrehajolt, hogy jobban lássa a bejövő várakozó hívást. A telefonon telefonon a „Várakozó hívás: Agatha” és a „Fogadja?” feliratok villogtak. villo gtak. – Harr Har r y, van egy bejövő bej övőm m a feles f eleség égemtő emtől.l. Leteszlek. Majd Majd beszélünk! bes zélünk! – Oké, Jo J o ebaba. Jelentkezz este! es te! Joe bontott bo ntottaa a beszélgetést beszélg etést,, és fogadta fo gadta Agatha bejövő hívását. hí vását. – Vagyo ag yokk – mondta mo ndta határoz határ ozottan. ottan. Kényelmesen Kényelmes en viszszadő viszs zadőlt lt a puha díszpárnák díszpárnák közé, közben arra ar ra gondolt, go ndolt, hogy mo st utólag utólag tűnt tűnt csak csak fel neki, hogy Harrynek azt mondta, a feleségétől van hívása, miközben Agatha már nem a felesége. Önkéntelen, tudatalatti megnyilvánulás. Még ennyi év után is. – Szia Joe J oe!! Jókor Jóko r ? – Nem zavarsz, zavar sz, Agatha. Éjjel írtam, ír tam, ma pedig egész eg ész nap o lvasgatok. lvasg atok. Esetleg estére kimegyek sétálni a kutyával. Persze csak akkor, ha nem fog esni. Épp Harryvel egyeztettük a Németországi megjelenés részleteit. – Ennek ör ö r ülök. ülö k. Ezek Ezek szer int siker si került ült a jog jo g okat oka t eladni? – Nagyon Nagyo n közel kö zel vagyunk vag yunk a megáll meg állapo apodásho dáshoz. z. Igazából Igazábó l én magam mag am vagyok még a gátja az ügyletnek. – Ezt hogy hog y érted? ér ted? – Olaszo Ol aszorr szág után egy kicsit kicsi t óvatosabb óvato sabb vagyok. vag yok. – Talán túlzo ttan is. – Több Tö bb ilyen ilye n elcsúszást elcsús zást azért azér t nem nagyo nag yonn engedhetek eng edhetek meg magamnak. mag amnak. Gondolnom kell a jövőmre is. Harrynek is ezt magyaráztam. Eddie egyetemre megy. Ez nekem legalább annyira fontos, mint neki. Te talán nem így gond go ndolod? olod? A telefon néma ném a volt. vo lt. Agatha Agatha nem válaszol vál aszolt.t. Joe néhány másodpercig várt, majd félve újr újraa megszólalt. – Valami alam i baj történt tör tént Eddie-vel Eddie-ve l – mondta mo ndta végül. vég ül. Nem kérdezte kér dezte inkább megállapította magában, és halkan ki is mondta. Kellően hangosan, hogy Agatha még hallja. hallj a. – Eddie tud ról r ólam am és Thomas Tho mas Marker r ől. ől . Joe izgatottan előrehajolt, felvette a telefont és megszüntette a kihangosítást, mintha rajta kívül bárki is hallhatná a bizalmas
információkat. – Ez biztos? – kér dezte Joe megerősítést várva. – Igen, biztos – válaszolta Agatha. – Vagyis nem tudom biztosan. Illetve… Nem mondta ki így. Eddie csak célzott rá. – Nyugi. Ezek szerint nem mondta konkréten. – Joe és Agatha mindig is abban reménykedett, hogy Eddie nem fog szembesülni azzal, hogy az anyja félrelépése miatt ment tönkre a házasságuk és váltak külön a szülei. Csak a legszűkebb bizalmasaik tudták a baráti körükből, hogy mi történt valójában velük, ami a házasságuk végét jelentette. A titkuk egyetlen gyenge pontja egyedül Thomas Marker volt, aki azokban az időkben már nem lakott a városban, azt pedig nem gondolták, hogy idővel kisiklik az élete és hazaköltözik az anyjához. De még ha számítottak volna is rá, nem sok esélyét látták, hogy Eddie-vel közös baráti társaságba kerüljenek és ilyesmi szóba kerüljön köztük. Ráadásul Thomas Marker bármilyen zűrös alak is lett időközben, nem fecsegett a hódításairól, mert nem kívánt az amúgy is nehéz élethelyzetében még több akadályba ütközni. Aztán ahogy teltek az évek, Agatha és Joe emlékeiben halványodni kezdett Thomas Marker alakja mint lehetséges problémák forrása. – Ma reggel, mikor lejött a konyhába és kukoricapelyhet evett az asztalnál, egyszer csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy ismerem-e Thomas Markert. – És te mit mondtál neki? – Az igazat. Azt, hogy munkatársam volt még a kilencvenes években. De mi mást mondhattam volna? Ha kicsit utánakérdez, ezt maga is ki tudja nyomozni. – Persze, per sze. Jól reagáltál. És ennyi? – Igen. Megkérdezte, hogy hallottam-e arról, milyen rossz hírű figura lett. Hogy az anyjával él évek óta, hétvégenként pedig részegen balhézik a szórakozóhelyeken. – Ne aggódj, ez akkor nem jelent még semmit. Lehet, hogy csak történt valami, és hallotta egyik barátjától, hogy neked volt a munkatársad. – Nem tudom, Joe – Agatha hangjában még a telefonon keresztül is jól hallhatóan csengett az aggodalom. – Te nem láttad a tekintetét. Olyan fura volt. Mintha vádolna valamivel. Nem mosolygott, mint máskor. A kutyához sem ment ki, pedig minden reggel, miután megreggelizik,
kimegy Pöttyöshöz. Van, hogy már a kukoricapelyhes kis tálat is kiviszi magával, és kint ülve eszi meg. De most reggel nem ment ki. Ma itt ült végig az asztalnál, aztán felment a szobájába. Joe felállt és a telefonnal a fülén lassan sétált körbe a nappaliban. Tudta, hogy most valami olyasmit kellene tennie és mondania, amivel meg tudja nyugtatni Agathát. Amióta külön éltek, ezt az érzést kerülte a legjobban. Félt attól, hogy a segítségére lesz szükségük, ő pedig nincs ott. Nem lesz elérhető támasz azok számára, akiket szeret. Most pedig épp ez történt. – Később felhívom, hogy ne fogjon gyanút, és beszélgetek vele. Meglátom, milyen hangulatban van, és megpróbálok belőle valami információt kihúzni. Továbbra is azt mondom, nem kell a legrosszabbra gondolni. Bármi más is történhetett, ami ahhoz a fickóhoz kapcsolódik. Lehet, ott balhézott a sörözőben, ahová lejárnak Bobbyval. Te beszéltél vele a reggeli óta? – Nem, dehogy. Próbáltam bemenni hozzá, de magára zárta a szobájának az ajtaját. Hiába kopogtam, nem felelt. – Gondolom, megint eldugaszolta a fülét az MP3 lejátszóval. Ne feledd, hogy egy kamasz fiúval élsz együtt! – Várj, Joe! – Agatha közbevágott, majd hosszan elhallgatott. Joe feszülten várakozott. Csendben hallgatta a telefonvonal tompa morajlását. Végül Agatha suttogó hangon jelentkezett újra: – Le kell tegyem, úgy hallom, most jön le – mondta, aztán bontotta a vonalat.
Negyvenhárom 2006. június 14. este, Manhattan, New York Kellemes szél húzott át a Szövetségi Nyomozóiroda kis dolgozószobájában. Gemsi az asztallap fölé görnyedt, hullámos haja a tarkója mögött fekete műanyag csattal volt összefogva. Az arcvonásai fáradtan is vonzónak mutatták. – Dorothy Holle, harminchét éves pénzügyi tanácsadó – mondta Gemsi olyan mélyről jövő sóhaj kíséretében, mintha az egész ügy fájdalma és fáradtsága törne fel belőle. – Egyedülálló nő – folytatta Ben, közben két fotót a mellette álló Ronald kezeibe adott. – Internetes közösségi oldalakon ismerkedett, a V.P.O. oldalon is fent volt, ismerősei közt ott van Marllow adatlapja is. Romantikus zene a CD-lejátszóban, édes bor, aztán könyörtelen, kiszámíthatatlan brutalitás, és mindent elbor ít a vér. – Mindenben illik rá az áldozatok profilja – jegyezte meg Gemsi. – Valamint a gyilkosságok elkövetésének módszere és válogatott kegyetlensége, valamint az áldozatok karaktere pedig megegyezik a nyolcvanas évek egyik sorozatgyilkosságaival, amit John Marllow, más néven a Véres Casanova követett el. Az adatbázisokban sikerült olyan algoritmust futtatni, ami összevezette és szűrte az elmúlt évtizedek sorozatgyilkosságainak helyszíni sajátosságait. Ben, Te hogy állsz Marllow feldolgozásával? Ben a faliújság felé fordult, ahonnan egy régi bűnügyi nyilvántartási képről nyúzott arcú, erősen borostás férfi nézett vissza rájuk. A kép mellé egy másik fotót is tűztek, amelyen vélhetően ugyanaz a férfi egy romos fal tövében feküdt szétlőtt torokkal, vérben ázva. Alatta féltucatnyi rendőrségi fotó függött meggyalázott, lemészárolt nők kicsavart vagy épp gúzsba kötött testét megör ökítve. A falitábla tetején, a bal felső sarkában, közvetlenül a képek fölött egy félbehajtott gépír ólap volt kitűzve. A lapra ól láthatóan, vörös nagybetűkkel az alábbi szöveget nyomtatták: „JOHN MARLLOW (VÉRES CASANOVA) 1987–1989” – Tehát jelenleg egy másolós gyilkossal van dolgunk – mondta Ben. – Marllownak a nyolcvanas évek második felében több mint fél tucat áldozata volt. Közel három év alatt 8 nővel végzett különös kegyetlenséggel. Marllow korán elveszítette az apját, aki a kertjükben egy
fára akasztotta fel magát. A férfi súlyos alkoholproblémákkal küzdött, kártyaszenvedélye miatt az egész családot eladósította, miközben alkalmi munkákból élt. Marllow alig volt hatéves, amikor mindez történt, és ő találta meg az apja holttestét a fán lógva. Ez valószínűleg már nagyon mély nyomokat hagyott a fiúban, viszont tudomásunk szerint nem volt része semmilyen rendszeres utókezelésben, szakembertől segítséget nem kapott. A fiú anyja, akit szintén nem kellett kényszeríteni, hogy igyon meg minden nap egy kis töményt, nagyon hamar pótolta a szívében és a lelkében keletkező űrt. Pár hónap alatt új férfi került a kerítésen belülre. Ahogy ez már lenni szokott, hasonló hasonlót vonz, így az új családfő szintén nagy mennyiségű égetett szesszel mosta át minden nap a máját. Igaz, ő már nem kártyázott, viszont annál szívesebben hagyott külsérelmi nyomokat az asszonyon és a kis Marllow testén. – Az, mondjuk, jelenleg nehezen felfogható számunkra, hogy a gyermekvédelmi szolg álat miért nem avatkozott be és emelte ki a gyereket a családból – egészítette ki Gemsi. Szemei őszinte értetlenséget és dühöt tükröztek. – Viszont sajnálatos módon abban a társadalmi közegben, ahol éltek, korántsem példa nélküli, hogy hasonló bántalmazás, családon belüli erőszak a hatóság előtt láthatatlan marad, senki nem tesz bejelentés, egyszerűen nem kerül a látókörükbe. – A fiú egészen fiatalon naplóírásba kezdett – folytatta Ben –, így az később sok mindenben segítette a nyomozóhatóságok munkáját, hogy az eseteket kellő alapossággal rekonstruálni tudják. Viszont a naplókból, egyzetekből egy szörnyű emberi sors rajzolódott ki. Marllow a nevelőapjától elszenvedett folyamatos bántalmazások mellett gyakran csak maradék ételt kapott. Gyakran napokig a pincébe zárták, hogy büntessék különböző vélt vagy valós kis vétségek, engedetlenségek miatt. Egy esetben az akkor még 12 éves fiút úgy megverte a férfi, hogy két bordája eltört, majd ezt követően a hátsó udvaron a kutya helyére kötötte lánccal és a kutyaólban kellett aludnia négy teljes napig. Mindeközben az asszonynak sem volt sokkal jobb sorsa. A férfi teljesen elnyomta és terr orizálta mindkettőjüket. – Még belegondolni is borzalmas – mondta Ronald a tarkóját dörzsölve. Nem volt benne egészen biztos, hogy a hallottaktól vagy épp a fáradtságtól ér zi az erős nyomást magán, de úgy érezte, a hideg tenyere és a rögtönzött önmasszázs könnyített rajta.
– Valóban az. – Ben a kezében lévő jegyzeteit tanulmányo zta. – A naplóból kiderült, hogy John Marllownak gyerekkorában nemcsak a nevelőapja válogatott kegyetlenséggel elkövetett fenyítéseit kellett elviselnie, de kilencéves korától a férfi rendszeresen meg is erőszakolta. Valamint legalább két esetben arra kényszerítette az asszonyt és a fiút, hogy egymással közösüljenek. A naplóbejegyzések egy időben megszűnnek. Lehet, hogy valamilyen okból nem vezette a naplóját, de az is elképzelhető, hogy eltűntek a füzetek. Amit tudunk, hogy évekkel később John Marllow anyja és a velük egy háztartásban élő férfi eltűnt. Akkoriban bűncselekményre utaló okot nem találtak, bár valószínűnek tartom, hogy a helyi rendőrség nem igazán vizsgálta az ügyet. Két iszákos, rossz körülmények közt élő pár, talán a jobb élet reményében továbbállt, és hátrahagyta a nehéz csomagnak számító kamasz fiút. Már bekértem az anyagokat ezzel kapcsolatban is, de biztosra veszem, hogy akkoriban a fiú tanúvallomása szintén ezt a verziót erősítette a rendőrségben. – Tudjuk, hogy mi történt velük? – kérdezte Ronald. – Igen. A naplóbejegyzések tanúsága szerint, mindkettőjükkel Marllow végzett. Forró vasalót tett a meztelen mellkasukra, a nevelőapja végbelébe hajsütővasat dugott, amit aztán a konnektorba csatlakoztatva felforrósított. Próbálta őket minél kíméletlenebbül megkínozni, majd végül hóhérhurokba kötötte mindkettőt és így saját magukkal végeztek. – Hóhér hurok? – kérdezett vissza Gemsi. – Hóhérhúrok vagy csúszóhurok. A megkötözött kezű embert hasra fektetve a nyakába teszik a hurkot és a kötél többi részével a felhúzott lábát is hátrakötik. Gyakorlatilag, ahogy erejét veszti az emberfia saját magát fojtja meg vele. – Így már tudom – mondta Gemsi. – Nem tudtam, hogy így hívják. Ez sem túl humánus megoldás. – Később a napló megismerése után, a holttestek maradványait is megtalálták a házhoz közeli erdőben elásva. John Marllow ezt követően nevelőintézetben volt, majd miután onnan kikerült, több kisebb bűncselekményben volt érintett. Főleg garázdaság, erőszakos cselekmények, aztán felszívódott, és szinte eltűnt a hatóságok szeme elől. Mexikóban élt sokáig, és csak a nyolcvanas évek második felében jött vissza Old Sale Citybe. Ekkor kezdődtek a gyilkosságsorozatok. Az áldozatait minden esetben szexuálisan is bántalmazta, és ami a
legelképesztőbb, hogy valószínűsíthetően a haláltusájuk közben erőszakolta meg a nőket. Végezetül, mielőtt elhagyta a helyszínt, levizelte a holttesteket. – Pontosan úgy, ahogy a mostani ember ünk – mondta Gemsi maga elé meredve. – Akkoriban a nyomozók azt hitték, hogy az áldozatai többségének a bizalmába férkőzött, ezért is kapta a sajtótól a Véres Casanova nevet. – Ben a faliújságon kifüggesztett áldozatok képeit nézte. A kezében lévő tollal megemelte néhány képnek a sarkát, hogy jobban lássa az alatta lévőt. – Mint utólag a naplójából kiderült, csak három esetben volt a gyilkosság előtt közelebbi kapcsolata az áldozataival. Többségében figyelte őket, majd besurrant az otthonukba. Minden esetben anyaszült meztelenre vetkőzött, ruháját egy nejlonzsákba rakta, hogy ne hagyjon nyomokat a helyszínen. – Ahogy azt is elker ülte így, hogy a helyszínről ne kerüljön rá vér, hajszál vagy bármilyen mikronyom. – Igen, pontosan. Ez pedig megmagyarázza, hogy a másolós gyilkosunk után miért nem találnak szinte semmi használhatót a nyomrögzítők. – Viszont a mi ember ünk nyomokat hagy az interneten. Ennyi haszna van az infokommunikációs társadalomnak. – Gemsi maga alá húzta a székét, hátradőlt és úgy nézett fel a két beosztott nyomozójára. – Regisztrálta magát az interneten, és elődjével ellentétben megismerkedik a későbbi áldozataival, a bizalmukba férkőzik. Ha nem hagy maga után a helyszínen nyomokat, akkor hagy a világhálón. – Egyelőr e ezzel a vonallal sem mentünk semmire – szólt közbe Roland. Tekintetét a kezében lévő jegyzettömbbe süllyesztette. – Sajnos a leggyorsabb lehetőséget elvethetjük, ami a nyomára vezethetett volna. A kommunikációtok és a profilja alapján nem sikerült visszakövetni. Vagyis, mint kiderült, közvetítőszer vert használ. Tehát közbe van iktatva egy másik szervere, aminek a segítségével el tudja rejteni az IP-címét. Van, amikor európai országokba jutunk, de volt rá példa, hogy afrikai országból kapcsolódott. Sajnos ezekre a szolgáltatásokra már szinte egy iparág épült és bárki számára elérhető. Akár az internetböngészőhöz is tud ilyen bővítményt telepíteni. Aki pedig kicsit is otthonosabban mozog a számítógépek világában, könnyedén megbonyolítja ezt az elérési
útvonalat, akár több köztes szerver beiktatásával. A fiúk, akik besegítenek a kibernetikai bűnözőkkel foglalkozó részlegünktől, dolgoznak a megoldáson, hogy visszakeressék. Idő kérdése csak, és ez is eredményre vezethet. Gemsi kitolta maga alól a széket és az ablakhoz ment, hogy fáradt pillantásokkal kémlelje a város fényeit. A két férfi várakozva figyelte az ablaknál gondolataiba merült nyomozónőt. Hosszú percek teltek el teljes némaságban. Mindannyian emésztették az információkat, végül Gemsi lassan megfordult. – Megvan a profilja, és kapcsolatba vagyunk vele. Szép lassan behálózzuk. Talán egy lépésre vagyunk attól, hogy találkozót kérjen tőlem és akkor lecsapunk rá.
Negyvennégy 2006. június 14. este, Sank Town, Arizóna A férfi már legalább egy órája magához tért. Mióta ide hozták, már kétszer is erős nyugtató vagy altató injekciót kaphatott. Persze ebben nem volt biztos. Abban azonban igen, hogy nagyon kiütötte a szer, amit adtak neki. Órákat aludhatott át. Nem tudta pontosan, mert az időérzékét már elvesztette, de úgy tippelte órák óta itt van. Talán vagy nyolc órája, de az is elképzelhető, hogy tíz. Akkor már bőven napközben van. Késő este indult a sörözőbe, aztán itt tért már magához. A kezei hátra voltak kötve vastag ragasztószalaggal, fogva tartója ugyanazzal a vastag szalaggal rögzítette egymáshoz a bokáinál fogva a két lábát is, valamint a fejére egy sötét, sűr szövésű kis zsákot húzott. Az álla alatt szintén a vastag ragasztószalag erős szorítását érezte. Kellemetlenül irritálta a torkát, amikor nyelni próbált. Az egyetlen infor mációja a helyről, ahová hozták, mindössze annyi volt csak, hogy a teste alatt száraz padlót érzett. Mióta magához tért nem nagyon mozgott. Eleinte megrémült a felismeréstől, hogy a zsákon keresztül nehezére esett a légzés, de megfelelő mennyiségű levegő jutott a tüdejébe. Első alkalommal, amikor magához tért, úgy érezte magát, mint akinek a fejével ovisok fociztak. Satuként szorította a koponyája az agyát, a felső állkapcsa és az arca úgy égett, mintha még akkor is nyúzni próbálná valaki. Pedig a valaki, aki valószínűleg arra várt, hogy magához térjen, azonnal egy újabb injekciót pumpált a vállába, amitől pár perc alatt újra mély kábulatba, majd álomba zuhant. Ez az ébredés már kicsit könnyebb volt. A fejfájása lényegesen alábbhagyott, de az arca és az álla még mindig lángolt. Ez tréfának egy kicsit erős lenne, gondolta magában, miközben próbálta felidézni a történteket. Úgy gondolta kizárhatja, hogy a barátai szívatják meg. Valóban túlzás lenne ilyen súlyos sérülésekkel és fájdalommal. Tehát valami ellenség lehet, abból pedig úgy tippelte, valószínűleg van neki bőven. Ez meg itt éppen a bosszú hideg en tálalva. A férfi az oldalára borulva feküdt a falnál, fészkelődni kezdett, megpróbált felülni. Fájdalomtól nyöszörögve, szuszogva húzta maga mellé a lábát, aztán himbálódzva a derekára billent és felült. Örült az
aprócska sikernek. A nyelvét előre tolta és megdöbbenve tapasztalta, hogy már egyetlen foga sincs elől, ami az útját állná, hogy a szétnyílt, duzzadt felső ajkát megnyalja. A fájdalom villámként cikázott az idegpályákon. Hangosan felnyögött: – Bassza meg! – kiáltotta. – A kurva életbe, szétcseszted a számat. Emlékeiben képek villantak, ahogy a garázsba lépve egy lapáttal találja szembe magát. Aztán sötétség. Most legalább már némi fény szűrődött be a zsák alá a szövésen keresztül. Épp csak annyi, hogy a szemét megpróbálja erőltetni, hátha lát valamit. Nem látott. – Ki van itt? – kérdezte egy ismerősen csengő női hang a szoba másik végéből. A nő hangja erőtlen volt és zaklatott, átjárta a félelem. – Na, ez fasza – mondta a férfi. – Ezek szerint nem egyedül vagyok fogságban. Erőlködött, hogy az emlékeiben megtalálja a hanghoz tartozó arcot. Talán a kábaság vagy a fájdalom hatására, de nem sikerült neki párba illeszteni a puzzle darabjait. – Maga sem lát semmit? – A nő hangja elcsuklott. Ő is kábult volt még a drogtól, amit kapott, hiszen nem sokkal a férfi előtt tért magához. Lábai és kezei a háta mögött szintén vastag ragasztószalaggal voltak összekötve, ahogy a fején lévő fekete vászonzsákot is ugyanúgy a nyakánál ragasztották körbe, ahogy azt a férfinél is tette a fogva tartójuk. Mindketten egy gyér berendezésű, fapadlós helyiségben voltak. A székek és az asztal egy kopott kanapéval oldalra volt húzva a könyvespolchoz. Az ablakon kifakult sötétítőfüggönyök zárták el a kinti fény útját, ezért a szobában egy energiatakarékos izzó világított. – Lófaszt sem látok – mondta a férfi dühösen. – Egy kibaszott zsák van a fejemen, a kezem és a lábam összer agasztva. Itt vagyok a falnak támaszkodva gúzsba kötve, mint egy szilveszteri sült malac. Maga is meg van kötve? Nem tud eloldozni? A nő nem válaszolt. – Itt van még? Hallja? Miért nem válaszol? Hosszú másodpercek teltek el csendben, végül a nő sírni kezdett. – Most meg sír ni fog? Mi a baj? Mi történt? – érdeklődött izgatottan a férfi. – Én nem látok semmit. Mi történt? – Tom, az istenért! – mondta végül a nő. – Én vagyok az, Agatha.
A szoba másik végében Thomas Marker megkötözött teste vonaglani kezdett. Erőlködött, hogy a hang irányába mozduljon. Ahogy hirtelen mozdult, az arcába éles fájdalom hasított. Tisztult a tudata, így egyre obban tudatosult benne, hogy a sérülései súlyosak és maradandóak lesznek. Az orra, az álla és az arccsontja valószínűleg több helyen is eltört. Nem sokkal ezelőtt felmérte, hogy az első fogai kitörtek a szájából, az ajka pedig mindamellett, hogy szétnyílt, a többszörösére duzzadt a fejébe húzott zsák alatt. – Agatha? – kér dezte végül. Hangjában izgatottság bujkált. – Igen – jött a válasz a túlo ldalról. – Agatha – ismételte a férfi. – Agatha Church. Az ég szerelmére! Mi a fene történik? – Nem tudom. Vagyis nem értem. – Hogy ker ültem ide? Mi közöd neked ehhez? – Tom ismét fészkelődni kezdett. Az oldalára borult és felhúzott lábai alatt próbálta a kezét előre venni, de nem sikerült. A ragasztószalagok egész az alkarjáig fel voltak tekerve, így bármennyire is erőlködött, a kezeit nem tudta a feneke alatt áthúzni. – A picsába! Engedjetek el! – Tom, nem érted hogy én is meg vagyok kötve? Itt fekszem tőled nem messze, van valami a fejemen és semmit nem látok. – Agatha még mindig az előbb elfojtott sírással küzdött. Háttal a falnak dőlve ült, fejét lehajtotta. Nem erőlködött, hogy kiszabaduljon. Elveszettnek érezte magát a helyzetben, de nem félt. – Miről beszélsz? – Thomas Marker abbahagyta a próbálkozást. Ellazította az izmait, hogy minden idegszálával a nőre figyelhessen. – Hogy érted azt, hogy te is itt vagy megkötözve egy zsákkal a fejeden? – Pontosan úgy, ahogy mondom. Pontosan úgy. – Felemelte a fejét, aztán megpróbált a teljes felsőtestével is arra fordulni, amerről a hangot hallotta. – Mindkettőnket fogva tartanak – jelentette ki Tom. – Igen, pontosan ez tör ténik. – De mégis, mit jelentsen ez az egész? Miért vagyunk itt? – Tom, azt hiszem, nincs miért aggódni. Nem fog bántódásunk esni. Semmi baj nem lesz. – Mégis miről beszélsz, Agatha? – Arr ól, hogy azt hiszem, tudom miért vagyunk itt – válaszolta a nő.
A férfi felnyögött, fájdalmában és megvilágosodásában egyaránt. Fejét a padló felé fordította, majd a homlokát háromszor egymás után a parkettának kocogtatta. Kis porfelhők szálltak fel, amit a sűrű szövésű zsák ellenére akaratlanul is mélyen beszippantott az orrába. – Ez az egész kettőnk miatt van igaz? Bassza meg! – Azt hiszem, igen – mo ndta Agatha. – Kiszabadulok innen, de a kibaszott kurva anyjába is vissza küldöm a sunyi exférjed, bazdmeg! – Tom indulatosan beszélt, de nem kiabált. Valószínűleg még hatott a szer hatása. – Nyugodj meg, Tom. A volt férjemnek ehhez semmi köze. – Még szép, hogy köze van. Világos, hogy azért vagyunk itt mindketten, mert viszonyunk volt egymással. Velem csaltad a férjed, és ő évekig visszavonulót játszott, majd aztán most kellő erőt és bátorságot gyűjtve előjött és meg akar fingatni minket. Ez tiszta sor. Szétverem azt a buzit! – Mondom, Joe-nak ehhez semmi köze. – Akkor felbérelt valakit. Persze, miért is végezné maga a piszkos munkát? Ahogy tíz éve is ránk állította a magánkopóját, hogy szaglásszon utánunk. Ugye? Az meg szépen dokumentálta, mikor hol dugunk. Sunyi kis ember az exed, az egyszer már biztos. – Tom, engem ma délelőtt a fiam, Eddie kábított el egy elektromos sokkolóval a konyhában. Valószínűleg ezt követően injekciózott be és hozott ide a kis házba. Ma reggel érdeklődött rólad. Én nem mondtam neki semmit kettőnkről, de azt hiszem, tudja, mi történt közöttünk, és most minket hibáztat azért, hogy elveszítette az apját, akit mindennél jobban imádott. – Az fasza. Hogy egy taknyos kölyök szétveri a képem egy lapáttal és elhurcol a saját házamból. Az nagyon jó. Biztosan az a pohos kis pufizabáló barátja segített neki, akivel mindig együtt lógnak. Jobb lett volna, ha néhány napja beverem a képét mindkettőjüknek, amikor találkoztunk. Egyébként biztosra veheted, hogy tud rólunk. Agatha előre hajolt a hang irányába, de megkötözött kezekkel az egyensúlyát vesztette és az oldalára dőlt. Mielőtt a teste a padlónak ütődött volna egy segítő kéz megtartotta a vállánál fogva, felültette és visszatámasztotta a hátát a falnak. – Eddie, te vagy az? – kér dezte Agatha reménnyel a hangjában. – Köszönöm a tájékoztatást – mondta Eddie tapso lva. Hangja hűvös volt
és gúnyos. Lassú léptekkel haladt át a szobán. – Máris sokkal tisztább a kép, csak hallgatnom kellett egy kicsit benneteket. Gratulálok! Ez nagyon gyorsan ment. Még kínoznom sem kellett benneteket, pedig higgyétek el, hogy kiváló módszereim vannak és felkészültem erre az eshetőségre is. Eddie megállt a férfi előtt. Az nyöszörögni és fészkelődni kezdett, végül a hang felé emelte a fejét. – Te vagy az, öcskös? – kérdezte Thomas Marker nevetve. – Most mégis mit fogsz csinálni? Egész életedben nézhetsz a hátad mögé, mert én bármikor ott lehetek! Hatalmas hibát követtél el, ugye tudod? Remélem ezzel tisztában vagy! Eddie fél lépést hátrébb lépett, hogy lendületet tudjon adni a mozgásának. – Akkor most megtanuljuk, hogy az apámra nem mondod azt többet, hogy buzi – mondta Eddie, miközben minden erejével arcon rúgta a férfit.
Negyvenöt 2006. június 15. reggel, Manhattan, New York Alice: Miért érzem azt, hogy elmesélem mi volt ma velem a kórházban, de téged valahogy nem is érdekel? Szólj, hogy ne pörögjek itt feleslegesen. Marllow: Csak valami ősi férfi ösztönt ébresztesz fel, ha a fotóidat nézem, így nem tudok kellően koncentrálni. :) Alice: Szóval nem érdekel a munkám… Alice: na bassza meg! :) Marllow: Te jobban érdekelsz... ? Alice: Kétségem sem volt felőle. :) Alice: Képzeld, hétvégére csajos munkát vállaltam a barátnőimmel. Marllow: Csak nem Dubajban fogtok erotikus szolgáltatást nyújtani a sejkeknek? :) Alice: Plázacica leszek. Marllow: És mit plázázol? Hosztesz leszel? Alice: Mondjuk az ilyen plázalét és én, kb. mint Makó Jeruzsálemtől. És nem is vagyok az a parancsra vigyorgós, sőt… Marllow: Nem tudsz parancsra vigyorogni, nem iszol alkoholt, nem kajázol normálisan, már bocs, de jobb lesz, ha mégsem fogunk találkozni. Semmi jó nem sülne ki belőle. Tök unalmas este lenne. :) Alice: Annál sokkal makacsabb vagyok, hogy parancsra tegyek bármit is. A többi pedig egy méregtelenítő kúra része, s mint ilyen, ez egy időszakos dolog. Amúgy meg… mit nem adnék egy vodka-tonicért… :) Érdekes, mert ritkán iszom, de mindig az kell, amit nem szabad. Marllow: :) Alice: Bár egy jó bort is szívesen vennék. Alice: Sőt, órákig képes vagyok vicceket mesélni… Alice: Szóval kikérem magamnak, nem vagyok unalmas! :) Marllow: Nem tudom… Marllow: Most már elbizonytalanodtam. Eddig azért láttam magam előtt egy elbűvölő, izgalmas, stílusos nőt tele energiával, egy csendes nyári estét, bort, vacsorát, bizsergető érintést, ölelést, forr ó vad szexet… Marllow: De most… Hááát, elbizonytalanodtam. Alice: Jajj, Te szegény ... :))))
Marllow: … Alice: Lefagyott az akksi? Marllow: Írtam, elbizonytalanodtam. Marllow: Már nem érzem azt az erős vágyat, hogy se inni, se enni nem lehet majd veled a titkos r andikon. Csak a szex meg nekem kevés. :) Alice: Értem. Marllow: De győzzél meg! :) Marllow: Vagy vállald a kaját és a bor t is… Alice: Soha nem kellett egy pasit sem győzködnöm, téged sem foglak… Már mondtam neked, az nem én vagyok. Nem fényevő vagyok, csak bizonyos dolgokat nem eszem. Eszem pl. húst és zöldséget, miért baj az, hogy tejterméket nem? Alice: Vagy kakaó lenne a vacsi? Marllow: Nem, azért annál jobb kajára gondoltam. Alice: Pizsama is kell? Marllow: Pizsama nem kell. Aludhatsz majd a pólómban hajnaltól… Ha lesz erőd magadra venni még akkor. :) Alice: Az ingeket jobban szeretem… Marllow: Mivel mindig abban vagyok, ezért az is lesz velem. A pólót alváshoz viszem. De akkor én alszom a pólóban, te meg összegyűröd az ingem. :) Alice: Ez már határozottan jobb ajánlat. És mikor szeretnél velem találkozni? Marllow: Elég sűrűek a napjaim mostanában. Alice: Nekem is, de vagy akar unk valamit, vagy nem. Marllow: Két nap múlva. Hogy a bérelt lakást is le tudjam egyeztetni. Alice: Most úgy érzem, nem tudok várni. Bő egy hete minden nap beszélünk. Most már nagyon kíváncsi vagyok rád. Amit pedig még tudnom kell, azt már nem lehet virtuálisan. Marllow: Kis kíváncsi. De jól hangzik. Én is szeretnélek mielőbb látni. Alice: Akkor találkozzunk ma este! Marllow: Hmm. Alice: Persze, ha nem akarod, semmi baj. Megértem. De holnap már dolgozom, aztán éjszakás leszek, és nem tudom, aztán hogy alakul a beosztásom a kór házban. Marllow: Oké. Leszervezem ma a lakást. Remélem, találok olyan
búvóhelyet, amit még nem adtak ki. Rád írok még napközben. Alice: Hol találkozunk? Marllow: Felvehetlek valahol, de akár a címre is jöhetsz, és akkor rendelünk valami kaját. Alice: Küldd át a címet és oda fogok menni. Nagylány vagyok, bárhová oda találok. Főleg egy taxival. :) Marllow: Izgatottan várom. Alice: Én is. Marllow: Akkor most lépek, mert el kell intézzek még néhány halaszthatatlan dolgot estig. Alice: Rendben. Várom az üzeneted! Marllow: Jelentkezem! Akkor este! :) Alice: Akkor este! :) Gemsi elmentette a beszélgetést, archiválta, aztán, ahogy minden alkalommal az elmúlt napokban, egy példányban kinyomtatta és csatolta a elentéséhez, amit még rögtön a csevegés után megír t. A jelentés után kiegészítést írt, amelyben támogató gyors reagálású taktikai egységet kért az esti akcióhoz, valamint kérvényezte titkosszolgálati eszközök alkalmazását, a helyszín kép- és hangrögzítő eszközökkel történő felszerelést, valamint mobil megfigyelő és követő egységeket a helyszín és a környék biztosítására. Miután végzett, bezárta a laptopot, és a kanapé előtt heverő kutyáihoz fordult. – Ma este elkapjuk ezt a rohadékot. Élve vagy holtan, de elkapjuk. – Elégedetten elmosolyodott és elindult a fürdőszoba felé, hogy egy forró zuhanyt vegyen. Tudta, hogy egy nagyon nehéz nap áll előtte.
Negyvenhat 2006. június 15. hajnal, Sank Town, Arizóna A megszokottnál jóval hűvösebb szél ringatózott a kisváros házfalai között. Eddie egy háromméteres kötelet lóbált a kezében, lassan sétált a kerti ház felé. A gondolatait igyekezet rendezni, izgalommal töltötte el az éjszakai kalandozás, aminek elébe nézett, miközben szokatlan nyugtalanság is bizsergette. Amilyen hamar csak lehetett, néhány szóba jöhető szeretőknek meghirdetett olcsó búvóhelyet keresett New York külvárosában. A háromórás időeltolódásnak köszönhetően már nyugodtan telefonálhatott és lefoglalta a megfelelő lakást 20 órára. Ezt követően egy online repülőjegykereső oldalon befoglalta a reggel 9:15-kor induló járatot Phoenixből. Az út New Yorkba hat és fél óra, egy átszállással a minneapolisi Saint Paul Nemzetközi Repülőtéren, így New York-i idő szerint este 19 ór ára már a JFK repülőtéren lehet. Imádta New York hangulatát, a város semmihez sem hasonlítható színeit és illatát. Mindig különös izgalommal töltötte el, amikor újra utaznia kellett. Minden alkalommal pontosan azokra az időpontokra szervezte a találkozókat, amikor a művészeti előkészítő képzésein részt kellett vennie. Most viszont hirtelen alakultak a dolgok. Nyugtalanította az érzés, hogy úgy vélte sodródik csupán az eseményekkel. Mintha egy pillanatra elvesztette volna az irányítást a nővel való beszélgetések során. Mindig jól kézben tartotta a beszélgetések és a történések fő sodrását, kiváló érzékkel tudta manipulálni a nőket csetelés közben, most mégis valahogy átcsúszott a gyeplő a New York-i nő kezébe. Próbált szabadulni a gondolattól és a rossz előérzetétől, ami többékevésbé sikerült is neki, így egyre jobban átjárta a gondolat, hogy a nő türelmetlen és mielőbb találkozni akart vele. Mitől is érezhetné magát obban férfinak, minthogy egy csinos, vonzó nő vágyakozik utána, férfiként gondol rá, akit magában szeretne érezni. Ez a tudat nagyon kellemes érzéssel töltötte fel Eddie-t. A kerti ház kétszáz méternyire volt a főépület mögött húzódó ösvény mentén. Főleg nyaranta használták, Agatha tartott ott fűszernövényeket, a kis nyitott teraszán álló kemencében csülköt vagy épp pizzát sütött, attól
függően, mit kívánt a fia jobban. A fából ácsolt kis kerti ház vacaknak nézett ki, ráfért volna egy kiadós felújítás, de évről évre csak halogatták. A falhoz érve egy sötét alak sziluettje bontakozott ki az árnyak közül. – Buli lesz, kis faszos? – kérdezte Marllow. Nézte a közeledő fiút az élettelen szemeivel és felnevetett. – Hagyj most! – mondta Eddie. – Szeretem, ha magadtól is csinálod, amit megbeszéltünk, és nem kell noszogassalak. Tulajdonképpen ilyenkor büszke vagyok rád, Eddie. Ilyenkor érzem igazán, hogy mi egyek vagyunk. Nincs itt hiba. Tökéletesen működik minden az Univerzumban, mert mindent a sötét erők irányítanak. Mi magunk pedig csak apró porszemek vagyunk és engedelmeskedünk a mi mindenható Urunk, a Sátán akaratának. – Azt teszem amit kell. Helyre billentem az egyensúlyt. – Megbünteted Thomas Marker t? – Marllow a fiú mellé sodródott, és vele együtt lépkedett tovább egyenesen be a kis házba. – Szétdúlta a családom, becsapta az anyám, megalázta az apámat, aztán nyilvánosan engem is. Ráadásul most sem fogta még fel, hogy itt nincs már nyerő pozícióban. Itt már nem beszélhetne magas lóról. Mégis azt teszi. Még fenyegetőzik is. – De most megmutatjuk neki – mondta Marllow. – Most meg – válaszolta Eddie, a ház hátsó helyiségébe lépve. Sötét volt, szoktatni kellett a szemét a felkapcsolt villany erősödő fényéhez. A férfi és az anyja már egymás mellett ültek, háttal a falnak támaszkodva. A padlón lévő pornyomokból jól látszott, hogy pr óbáltak a szobában kúszni, az oldalukon gurulni, keresni a szabadsághoz vezető utat. Sikertelenül. – Látom, nem unatkoztatok – mondta Eddie. – Remélem, siker ült kellőképpen felidézni a közös emlékeket, a régmúlt édes titkait, mert most le kell zárjuk a kis kalandotokat véglegesen. Remélem, tudjátok, hogy most a büntetés jön. A fiú hangjára a két alak mozgolódni kezdett. Erőlködve, a fenekükön csúszva próbáltak egymástól meszszebb húzódni, úgy érezték valami súlyos bűnt követtel el azzal, hogy egymáshoz túl közel kerültek, mint akik újra szövetségesek lettek. Tagadhatatlan, hogy a helyzet azzá tette őket. – Eddie, kérlek! – Agatha hangja erőtlen volt a sok nyugtatótól és az
éhségtől. Előző este ugyan Eddie felhajtotta a zsákot az orrukig, néhány korty vizet adott nekik, ételt viszont semmit nem kaptak. – Engedj el minket, kisfiam! Az, amit most csinálsz, nagyon rossz dolog és semmi értelme. Ami történt, az nagyon régen történt. Hibáztam. Azóta az élet már megbüntetett érte. Elvesztettem az apádat, aki nagyon fontos volt nekem. Nem akarlak téged is elveszíteni, márpedig minél tovább tartasz itt minket, annál nagyobb bajba sodrod magad. – Nem kell már ez a sok szöveg, anya. – Eddie, figyeljem rám! Megbeszéltük Tommal, hogy ha most elengedsz minket, akkor erről nem szólunk senkinek. Soha nem fog kiderülni. Tom sem szól a hatóságoknak. – Hazamegyek, és elfelejtjük az egészet – mondta Thomas Marker. Tanácstalanul forgatta a fejét, mert nem tudta, hogy hozzá képest hol áll a fiú és merr e beszéljen. Eddie csak állt előttük szótlanul. Lenézett a két földön ülő alakra, az egész testtartásuk félelemről és elgyötörtségről árulkodott. Saját magát is meglepte, hogy mennyire vonzónak találta ezt a megoldást. Szabadulni akart a nyomás alól, ami újra egyre nehezebb terhet jelentett. Egyre gyakrabban érezte, hogy felemészti ez a belső küzdelem, a titkok, a vívódás és az időközönként felszínre törő gyötrő lelkiismeret. – Eddie, kisfiam. Vedd le ezt a fejemről, hadd nézzek a szemedbe. Az anyád vagyok, kérlek! Eddie! A fiú nem mozdult. Úgy állt ott, mint akinek lekapcsolták az áramköreit. A fejét lehajtotta és mereven nézett az előtte ülő két megkötözött emberr e. – Itt vagy még? – Agatha kér dése ösztönösen tört fel belőle, de nagyon is tudta, hogy a fia előtte áll. Érezte. Neki nem kellett a fejét tanácstalanul forgatnia, mint fogolytársának, a legnagyobb csendben és mozdulatlanságban is érezte a fiát maga előtt kétlépésnyire. Eddie az anyját figyelte, de továbbra sem mozdult meg. Hosszú másodpercek teltek el így némán és mozdulatlanul. Egyre inkább hatalmába kerítette a gondolat, hogy ha nem engedi el őket, akkor mindkettőjükkel végeznie kell. Az édesanyjával is. Ez a gondolat pedig mélyen elnyomott érzéseket kezdett felszínre hozni. Képtelen volt tovább vívódni, szabadulni akart az egész válságos helyzetből, ráadásul az idő is egyre szorította, hiszen időben a phoenixi repülőtérre kellet érni. Az inge felső zsebéből egy kis 5 milliliteres fecskendőt vett el, a
szájával lehúzta a tűről a védősapkáját, aztán az anyja mellé térdelt. Határozottan nekitolta a felső testét a falnak, és a vállába szúrta az injekciót. – Aludj, anya – mondta a fülébe Eddie. – Még ér ted jövök. – Eddie, mégis mit képzelsz? Az anyád vagyok. Mi történt veled, miért teszed ezt velem? Azonnal engedj el! Eddie! Ha az apád ezt megtudja… Agatha talán maga is meglepődött volna, hogy ismét a volt férjével próbál a fiára hatást gyakorolni, de nem volt rá lehetősége, hogy az analitikus elméje a tudatalatti reakcióját boncolgassa, mert az erős szer szinte azonnal hatni kezdett a véráramlatban. A való világból másodpercről másodpercre egyre tompábbá és távolabbivá vált minden körülötte. Végül mély álomba zuhant. – Most mi a tökömet csinálsz? – kérdezte Tom. Egyre aktívabban kezdett fészkelődni, fejével próbálta követni az elé lépő fiú mozdulatait. A zsák szövésén beszűrődő apró fénypontokat most megtörte a közelebb hajoló fiú árnyalakja. – Nos, a helyzet a következő – mondta Eddie, miközben a kezében lévő kötél egyik végét kiengedte, az pedig halk koppanással esett a padlóra. Tekintetével végigmérte a kötelet, aztán lassan a rövidebb végével a hosszabb száron kezdett egy szorítónyolcast csomózni. Hangja nyugodt volt, mozdulatai biztosak és pontosak. – Anyámnak adok egy újabb injekciót, hogy aludjon még egy kicsit, de mielőtt elmegyek a te nyakadba egy csúszóhurkot teszek, amit a lábaiddal kötök majd össze. Amikor összekötöm, a hasadra fordítalak, és a lábaid felhúzom. Nem tudom, meddig bírod majd tartani magad, lehet, hogy csak percekig, de talán fél órát is. Egy valami biztos, ahogy erődet veszted majd, a hóhérhúrok a nyakad körül egyr e szorosabb lesz, egészen addig, amíg meg nem fojt. – Engedj el, te geci! – ordította a férfi a fején lévő zsák alól. – Engedj el! Nem teheted ezt velem! – Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy lassú kínhalálod lesz. Eddie a férfi hátára térdelt, hogy megtörje a próbálkozását, ami arra irányult, hogy kiforogjon a fogásból. Mivel a kezei és a lábai már eleve meg voltak kötve, a fiúnak nem volt nehéz dolga, felhúzta a férfi lábait és rögzítette rajta a kötél egyik végét. Ezt követően hóhérhurokba bújtatta Tom fejét, majd a nyakán gondosan eligazította a kötelet. A férfi kétségbeesetten ordítani kezdett, és az életéért könyörgött.
A fiú végül felegyenesedett. Hidegvérrel szemlélte a gyilkos alkotását, közben pedig arra gondolt, hogy valójában az ő nyaka van egy húrokban, a kötél végén pedig John Marllow áll. Eddie sarkon fordult és maga mögött hagyta az eszméletlen édesanyját, valamint a mellette haláltusát vívó volt szeretőjét. Kifelé menet elővette a telefonját, és egy rövid szöveges üzenetet írt, hogy az néhány időzónával távolabb mielőbb célba érjen.
Negyvenhét 2006. június 15. 12 óra 25 perc, Nagy-Britannia, London Átlagos délután volt Joseph Church számára. Elfogyasztotta a kiadós ebédet, újabban egyre többet evett, ami kezdett meglátszani a mozgásán és az alakján is. Leginkább az arca lett teltebb, de nem foglalkoztatta a változás. Szeretett jól kinézni, adott a megjelenésére, viszont legalább annyira szeretett enni is. Ebéd után közvetlenül átnézte a legfrissebb híreket az interneten, majd leült a laptopja elé kinyomtatni a javításhoz az előző éjjel írt oldalakat. Kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban, maga elé vette a javításra váró kilenc oldalt, majd szokásához híven az orra előtt végigpörgette a lapokat, mélyen belélegezve az illatát. Kilenc újabb oldal, gondolta. Elégedett volt a teljesítményével. Régen túl volt azon ponton, ahol a fehér papír legyőzhette volna. Kihívást jelentett minden nap, de a történet már nem tudott felül kerekedni rajta, nem tudta maga alá temetni, mint nagyon sok írói ambícióval rendelkező kezdő mesélőt. Korán megtanulta, hogy a sikeres írók egyik legfontosabb titka a szorgalom. Joseph Church pedig nagyon szorgalmas és szigorú napirend szerint élő író lett az évek során. Bármilyen nehézségen túl tudott jutni, ami egy történet kibontásában és elmesélésében akadályt jelenthetett. Joe már épp elolvasott két bekezdést a kéziratból, amikor az asztalon a telefon rezegni kezdett. Minden esetben le volt halkítva, amikor dolgozott. Két rövid rezgés volt. Csak egy üzenet. A készülékre pillantott, majd visszamerült a munkába. Újabb bekezdést olvasott el, amikor a belső megérzéseire hallgatva mégis félretette a lapokat, majd megnézte a kijelzőt. Önnek új szöveges üzenete érkezett! Az üzenet küldője: HERCEGEM „Apa, kérlek segíts! Szörnyű dolgokat tettem. Ed” Joe-t egy pillanat alatt elhagyta az ereje. Úgy érezte, nem tudják a lábai megtartani, és összeesik. Végül egy mély légzéssel erőt vett magán. A feleségével folytatott beszélgetésre gondolt, valamint arra, hogy azóta sem tudta elérni a fiát, ma pedig már Agathát is hiába próbálta. Többször előfordult már az elmúlt években, hogy egy-két napig nem érte el őket, így annak ellenére, hogy előző nap a volt felesége nyugtalan volt a fiúk
miatt, nem gondolt semmi rosszra. Mire is gondolhatott volna? Most viszont kezdett nagyon rossz érzése támadni. Az üzenet lényegre törő egyszerűsége és tartalma ezúttal nagyon megijesztette. Rábökött a feladó visszahívásának lehetőségére, de nagyon jól tudta, hogy eredmény nélkül próbálkozik. A hívott szám kicsöngött ugyan, de senki nem vette fel a vonal túlsó végén. Gondolkodás nélkül, izgatottan kereste vissza a híváslistából Agatha mobilszámát. Reggel próbálta már keresni telefonon, így gyorsan megtalálta a számot. A készülék kicsöngött a tengerentúl, de ugyanúgy nem jelentkezett senki a hívásra, mint az előző esetben. A családja bajban van! Villámként csapott a felismerés Joseph Church elméjébe. Mindig hallgatott a megérzéseire és a belső hangra, így azonnal tisztában volt vele, hogy nem vesztegetheti az időt, azonnal oda kell utaznia. Gyorsan végiggondolta a lehetőségeit, miközben az emeletre szalad, hogy az útlevelét és a bankkártyáját magához vegye. Nem csomagolt semmit. Majd vásárol magának váltóinget Amerikában, ha már megtudta, mi történt. Ha már nyugodt lehet, hogy a családját biztonságban tudhatja. Most csak indulni akart és oda érni, ott lenni. Velük. Mielőbb. A házból a garázs felé sietve átgondolta az utazást. Tudta, hogy a British Airwaysnek van közvetlen járata Phoenixbe, ami alig tizenegy ór a alatt odarepíti. Úgy számolta, ha két órán belül talál egy induló gépet, akkor a nyolcórás időeltolódásnak köszönhetően az arizóniai idő szerint este hat, legkésőbb hét órára ott lehet Sank Townban. Csak ne legyen túl késő. Bármi is történt ott…
Negyvennyolc 2006. június 15. 13 óra 30 perc, Manhattan, New York A Szövetségi Nyomozóiroda műveleti eligazító helyiségében teljes fokozaton működött a légkondicionáló. A világváros betonfalai közé a kora délutáni órákra fullasztó hőség ereszkedett. A tágas teremben rendezetten sorakoztak a székek, amelyek közül most csak az első három sort foglalták el az FBI különleges területeken dolgozó szakemberei. Gemsin, Ronaldon és Benen kívül további három fő volt jelen a technikai megfigyeléssel foglalkozó csoport tagjai közül, hatan pedig a mobil megfigyelési részlegtől lettek a készülő akcióhoz vezényelve. A második sor szélén további két fekete gyakorlóruhás, taktikai mellényben izzadó férfi figyelte feszülten a sorok előtt lévő kivetítőt. A két férfi az FBI taktikai beavatkozó egységének – a köznyelvben csak SWATkommandónak nevezett akciócsoport – műveleti parancsnoka és parancsnokhelyettese volt. A jól szabott szürke kiskosztümben lévő Gemsi, az elmúlt fél órában az áldozatok fotóit, nyomozati anyagokat, valamint helyszínen készült megrázó képeket vetítette a vászonra. Lényegre törően elmondta a gyilkosságok legfőbb jellemzőjét, a nyomozás és a csapdaállítás folyamatát. – Uraim, ma délelőtt a Marllow álnéven működő másolós gyilkosunk elezte, hogy az esti találkozóhoz mindent előkészített. – Gemsi hangja nyugodt volt, és mint minden eligazításon, amit vezetett, magabiztos, ellentmondást nem tűrő volt. – Megadta a találkozó pontos helyét, ami a megbeszélteknek megfelelően a külvárosban található, órákra bérelhető búvóhely párok részére. – Fél ór ával ezelőtt a közvetlen munkatársaimmal körbejár tuk a környező utakat, és fotókat készítettünk. A fotókat a pontos címmel a borítékban találják a többi anyaggal együtt. David Iceman, a kommandós akciócsoport parancsnoka előbbre húzódott a széken, hogy testtartásával is nyilvánvalóvá tegye, kérdezni szeretne Gemsitől. – Samwor th különleges ügynök – kezdte jóval hangosabban, mint azt a távolság vagy a hely méretei indokolttá tették volna. – Van információnk a ház belső kialakításáról? Hány helyiség van, milyen méretűek?
Berendezés? Ki- és bejáratok, illetve az ablakok száma és elhelyezkedése? Van esetleg már tervrajz, ami alapján készülhetünk? – Természetesen dolgozunk az ügyön, Iceman parancsnok. Minden fontos kiegészítő információt meg fognak kapni az embereivel együtt, hogy még időben készülni tudjanak a feladatra. Amint megtudtam a találkozó pontos helyét, intézkedtem, hogy a ház tervrajzának másolatát délutánra megkapjuk. Késő délután folyamán fotó- és videoanyagot is rendelkezésére tudok majd bocsátani az épület belső kialakításáról. – Gemsi belelapozott a kezében szorongatott mappába, majd Arnold Kingpinhez, a technikai megfigyelésért felelős háromfős csoport vezetőjéhez fordult. – Százados úr, mielőbb be kell jussanak a házba, és el kell helyezni a szükséges hang- és képrögzítő eszközöket. A művelet szigorúan titkos minősítésű, tehát fedésben kell elvégezni. Nem akarom beavatni a ház tulajdonosát, túl kockázatosnak tartom, és nem szeretnék rést a pajzson. A pároknak fenntartott szerelmi fészek valószínűleg most is teljes gőzzel üzemel. Dolgozza ki a megfelelő fedősztorit, amivel az embereivel be tudnak jutni és zavartalanul tudnak dolgozni. Odabent mindent fotózzanak le, és készítsenek egy videóra rögzített bejárást, ami alapján Iceman parancsnok is tud készülni a csapatával. Ahogy elvégezték a feladatukat vonják teljes megfigyelés alá a házat. A mobil megfigyelő egység Portman főhadnagy irányításával, hat fővel és két civil kocsival fedezi a műveletüket, majd felállnak ők is a környező utcákban. Az önök feladata lesz a célszemély azonosítása és minden lépésnek dokumentálása, ahogy megér kezik a helyszínre. Portman, aki az egész eligazítás alatt szorgalmasan jegyzetelt és pontosan szemben ült a vetítővászonnal, némán bólintott. Gemsi a mappáját az asztalra dobta, színpadiasan végigmérte a vele szembeülőket, végül csípőre tette a kezeit. – Uraim, amint most hallhatták ez egy igen komoly ügy. Nem tudjuk, ki a célszemély, nem tudjuk, hogyan néz ki. Azt sem tudjuk, mikor fog megérkezni, de nekem fél kilencre kell odamennem. Fekete parókában egy taxival fogok érkezni, szándékosan pár perc késéssel. Nagyon fontos, hogy a taktikai egység is csak akkor avatkozhat be, ha arra megadom a elet. Bármi történjen is odabent, nem avatkozhatnak be. El kell tudjam vinni a lehető legvégsőkig a célszemélyünket. Rá kell tudjam venni, hogy ellenem forduljon, veszélyes alak és bármire képes lehet, az akció nem
veszélytelen, nálam pedig a lebukás miatt nem lesz lőfegyver, de a bizonyítás miatt a csapdának tökéletesen kell működnie, és csak akkor realizálhatjuk az akciót, ha az eredményesen elérte a célját. A művelet legfelsőbb parancsnoka én vagyok, tehát amíg nem adok jelt, addig senki nem mozdul. – Mi lesz a jelszó, ami parancsnak számít a beavatkozás megkezdéséhez? – kérdezte Iceman. – Olyan jelszóra van szükségünk, ami könnyed természetességgel beilleszthető a párbeszédbe, viszont biztos, hogy normál körülmények közt véletlenül sem fog odabent elhangozni. Gemsi lassan elsétált az első sor előtt és mélyen a szemükbe nézett. – Szeretlek – mondta végül.
Negyvenkilenc 2006. június 15. 17 óra 55 perc, Sank Town, Arizóna Agatha Church másfél órával korábban fejfájásra, kínzó szomjúságra és erős vizelési ingerre ébredt. Eleinte csendben szólongatta Tomot és a fiát Eddie-t, majd miután tudatosult benne, hogy próbálkozása nem vezet eredményre, hangosabban kezdett kiabálni. Egy darabig a fiát szólongatta, végül segítséget akart hívni, de a hangja a hátsó kerti házból nem tudott túljutni a falakon és leküzdeni az utcáig, vagy a legközelebbi szomszédig lévő távolságot. Miután elhalkult, percekig esélytelenül küzdött még a húgyhólyagjában feszülő ingerrel, végül a szégyenérzettől sírva maga alá vizelt. Nem sokkal később az éhség is egyre inkább elhatalmasodott rajta, de a szomjúság még így is minden más ingert elnyomott az agyában. Arra gondolt, hogy Eddie talán elengedte a férfit. De akkor miért nem engedte még el őt is? Ha biztonsági okokból valahová elvitte kocsival, és csak ott fogja kitenni, hogy lehetett olyan felelőtlen, hogy őt, a saját édesanyját ott hagyja magára? Agatha válaszokat keresett, ezzel szemben csak a kérdések szaporodtak és a kétségek erősödtek benne. Magára hagyták. Vagyis Eddie hagyta itt étel és ital nélkül, megkötözve, egy zsákkal a fején. A szája már nagyon száraz volt, úgy érezte, ha újra kinyitná és kiabálni akarna, csak porozna, mint a sivatag. A többszöri erős nyugtató hatására, amitől aludt, vagy épp félig éber állapotban leledzett, még mindig kába volt, a gondolatait is csak nehezen sikerült megtalálnia. Fél órája úgy gondolta erőt vesz magán és megpróbál valahogy addig kúszni, vagy gurulni faltól falig a helyiségben, amíg az ajtóhoz nem ér. Ott majd háttal a falnak támaszkodva felegyenesedik és valahogy kinyitja az ajtót. De most még képtelen volt lábra állni a bódult gyengeségtőt, így nem tudott mást tenni, lassan oldalra kezdett gurulni. Agatha hamar erejét vesztette, így pihennie kellett, majd gurult tovább egészen addig, amíg egy kihűlt, merev test mellé gurult a szobában, akkor azonban torka szakadtából üvölteni kezdett. A rémülettől teste legmélyebben futó idegpályái rázták a hangszálait. Nem látott, de nem is kellett látnia ahhoz, hogy biztosan tudja, a holttest, amit a padlón talált,
nem a fiáé. Tom Marker feküdt mellette élettelenül, és kétsége sem fért hozzá, hogy Eddie végzett vele. A visítást szűnni nem akaró zokogó sírás váltotta fel. A gondolatok kuszán kavarogva próbálták áttörni a homloka mögötti ködfátyolt. Magyarázatot próbált találni a történtekre, várta, hogy valaki belépjen az ajtón és kirángassa ebből az őrületből, aztán elmondja neki, hogy az egész egy rossz rémálom, és sajnálkozva elnézést kérjen tőle, hogy megtévesztették ezzel a kis közjátékkal, de természetesen a fiának ehhez semmi köze. Várta, hogy valaki jöjjön és tisztázza ezt az egész félreértést. Senki nem jött. Csak Ő volt ott egy férfi holttestével, akit tíz éve még boldogan ölelt, elárulva, becsapva a fiát és a férjét, becsapva saját magát is. Illúzió volt az egész. A boldogság illúziója. Ez itt viszont most a hideg valóság. A fia megölte ezt a férfit, őt pedig magára hagyta, talán nem is jön majd vissza, és hagyja, hogy itt haljon szomjan. Most a büntetés jön, ezt mondta. Mindkettőjüknek szólt. Agatha egyre biztosabb volt abban, hogy Eddie mindkettőjüknek súlyos büntetést szánt. Ezt mondta. Az ő kisfia ezt mondta. – Ki kell jutnom innen! – mondta ki hangosan magának. Biztatásnak is szánta. Erőt vett magán és lendületből távolabb gurult a tetemtől. Néhány gurulás után egy szekrény lábának ütközött. Mozdulatlanul várt. Gondolkodott. Eszébe jutott valami. A fűszernövények illatáról végig tudta, hogy a kerti ház belső szobájában vannak. Kellően tágas és nagy helyiség, főleg ha a bútorok nagy részét Eddie kipakolta. Viszont az ajtótól obbra futó polcos szekrény túl nagy ahhoz, hogy azt lepakolta volna. Egyedül képtelen lett volna átmozgatni. Agathát nagyon jó érzések töltötték el. Végre pontosan meg tudta határozni a saját helyzetét. Ez eddig, amikor a csupasz falakba ütközött, esélytelen volt. Valamint volt még egy fontos gondolat, ami kellemesen befészkelte magát a lassan tisztuló tudatába. A szekrénysor szélső, felső fiókjában lennie kell egy öngyújtónak. Még a tavaszi kertrendezéskor égette a száraz gallyakat, arra pedig tisztán emlékezett, hogy az öngyújtót a fiókba dobta. Ha lábra tudna most állni, a fiókból kivehetné a gyújtót, amivel a háta mögött el tudja égetni a ragasztószalagot a kezén. Igen, ezt meg tudja csinálni. Az sem érdekli, ha a kezét megégeti közben. Azt is kibírja.
Háromig számolt, és a gondolatokat azonnal cselekvés követte. Ezt még évekkel ezelőtt egy személyiségfejlesztő tréningen sajátította el, hogy leküzdje az örökös tétovázását és a blokkoló félelmeit. Amint kigondol valamit, nem hagyja, hogy az agya különböző gondolatokkal kezdje bénítani, elbizonytalanítani, hanem három másodpercen belül megmozdul és cselekszik. Most is ezt tette. Agatha az oldaláról ülő helyzetbe húzta magát, hátát a szekrény oldalának támasztotta. Sarkával taposta a padlót, vállával nekifeszült a bútornak, a lapockájával kapaszkodott felfelé. Lassan, egyenletesen. Saját magát is meglepte egy pillanatra, hogy milyen jól halad. Azt hitte sokkal nehezebb és küzdelmesebb lesz. Már nem gondolt sem Eddie-re, sem a tőle kétlépésnyire fekvő holttestre. Csak a szabadulás következő mozdulatára. Most épp arr a, hogy át kell menjen a szekrény másik végér e, a fiókos részhez. Miután teljesen felegyenesedett, háttal állva, kezét az egyik kiugró polcon csúsztatta. Hátát és fenekét a polcoknak tolta és apró oldalra szökdelésekkel kezdett haladni. A szíve izgatottan kalapált és alig tudta magát visszafogni, hogy ne kezdjen gyorsabban és nagyobbakat ugrani. Uralkodott magán, mert tudta, hogy egy elkapkodott rossz mozdulat és védekezés nélkül elvágódik. Már pedig ha megkötözött kézzel és lábbal elesik, az nagyobb sérülést is okozhat. Türelmes próbálkozását siker koronázta, és végül megérezte a keze alatt, amit keresett, a legfelső fiókot. Boldogan fellélegzett. Ujjait a fiók fogantyújába akasztotta, és picit előbbre csoszogott. A fiók engedett és viszonylag könnyen csúszott ki a szekrényből. Agatha szíve a fülében lüktetett, miközben kezével óvatosan a fiók tartalmát seperte. Háromszor is végigtúrta centiről centire, mire ujjai közé akadt, amit keresett. A formájáról azonnal megismerte, és erősen a tenyerébe szorította. Csak fél percr e, hogy érezze, valóban megvan… Sikerült! A gyógyszerek és a szomjúság hatására viszont nem bírta magát tovább a lábain megtartani. Megadóan lecsúszott guggolásba, majd ismét az oldalára borult. Kicsit beütötte a vállát, de nem is vett róla tudomást. Az oldalára dőlve pihent pár percet. – Gyer ünk, Agatha! – biztatta magát újra hangosan. – Ne szar ozz, menni fog! Egy… Kettő… Három!
Agatha ügyesen visszafordult ülő helyzetbe. Tenyerében megfelelő pozícióba forgatta az öngyújtót, majd előre hajolt, a térdeihez tolva a mellkasát. Jobb kezének hüvelykujjával felkattintotta a gyújtót. Semmi. A láng felvillant, de abban a pillanatban el is fúlt. Újra kattintott, majd újra és újra… Végül érezte, hogy láng életre kelt a gyújtóból. Csuklója már nagyon el volt gémberedve, hiszen elég régóta szorította már a ragasztószalag, így a kelleténél még nehezebben tudta koordinálni a kísérletet. A tenyerét próbálta kicsit befelé fordítani, hogy a lángnyelv minél jobban belekaphasson a fogságot jelentő ragasztószalagba. Egyhuzamban csak néhány másodpercet bírt így olvasztani a szalagon, mert a gyújtó lángja a bőrét is nagyon égette. Sokkal jobban, mint arra eredetileg számított. Az ötödik próbálkozásnál Agatha szinte már elviselhetetlennek érezte az ujjait és csuklóját perzselő fájdalmat. Hagyta a gyújtót bealudni. A bőrét égető hő viszont nem szűnt meg. Értetlenül szorította össze a szemeit. Próbált minden felesleges gondolatot kisöpörni a fejéből. Nem ment túl könnyen. Mikor kinyitotta a szemét még mindig a fején lévő zsák tartotta sötét fogságban a látását, viszont a felismerés villámcsapásként érte, hogy a próbálkozásai során az öngyújtóval valamit véletlenül begyújtott a háta mögött. A tűz pedig most egyre mohóbban hizlalja magát.
Ötven 2006. június 15. 20 óra 15 perc, Manhattan, New York York Késő délután Arnold Kingpin százados – az utasításnak megfelelően –, két beosztottjával együtt, észrevétlenül megbújó kis kamerákat, valamint mikrofonokat helyeztek el a találkozó helyszínének megadott búvóhelyen. Az „Elektromos Üzemzavar Elhárítás” feliratú kisbuszukkal nem sokkal négy óra előtt parkoltak le a ház előtt, közvetlenül azután, hogy az egyik alkalmi párocska elhagyta a házat. Előtte néhány utcával lejjebb várakoztak közel egy órát, mire Portman főhadnagy megfigyelői, akik már tökéletesen besimultak a külvárosi utcakép délutáni nyugalmába, elentették, elentették, hogy hog y üres lett a ház. A százados úgy ítélte meg, meg , hogy a vendégek közt járó takarításért és kulcsátadásokért felelős alkalmazott a következő pár előtt jó fél órával hamarabb érkezhet a helyszínre, hogy az ágyneműcserével és takarítással, szemétkidobással kényelmesen végezzen, mire jönnek a kulcsért. Ennek megfelelően negyed órájuk biztosan van arra, hogy a feladatot biztonságban, a lebukás legkisebb kockázata mellett elvégezzék. Természetes arra az esetre, ha a búvóhely gondnoka hamarabb felbukkanna, akkor a mobil megfigyelő csoport azt jelzi a bentieknek, miközben majd valamilyen jól bevált trükkel leszólítják, elterelik, elirányítják kis időre a helyszíntől. Így biztosítva a bent dolgozó ügynököknek a kijutási lehetőséget. A házba rutinosan és külsérelmi nyomok nélkül jutottak be. Mindent körbefotóztak, videót készítettek, betechnikázták a helyiségeket, majd olyan természetességgel és gyorsan tűntek el, mint ahogy jöttek. Ha valaki mégis látta volna őket egy pillanatra is befelé vagy kifelé jövet, csak három formaruhában lévő szerelőt látott, szerszámosládával és összecsukható létrával, pólójuk hátulján az „Elektromos Üzemzavar Elhárítás” felirattal. Semmi olyasmi, ami ne lenne mindenna mindennapos pos a város vár os bármely bár mely pontján. pontján. A ház sikeres betechnikázása után a százados eltűnt fél órára az embereivel, majd egy kék színű, immáron jelzés nélküli Ford kisbusszal érkezett vissza helyszínre. Néhány házzal lejjebb egy kis közért parkolója tökéletes fedezéket biztosított a furgonnak és a gyomrában megbújó három operatív nyomozónak, miközben hibátlan rálátást nyújtott az épületre és a közvetlen környezetére.
A másik irányba, a háztól alig negyed mérföldnyire lévő szűk egyirányú utcában egy lesötétített üvegű Chevrolet terepjáróban és egy szintén sötétített Ford személygépkocsiban Iceman parancsnok várakozott az akciócsoportjának állig felfegyverkezett tagjaival. Fejükön csuklyával, golyóálló mellényben, katonás fegyelemmel, szótlanul ültek és várták a parancsot a rajtaütésre. Portman főhadnagy megfigyelői negyed kilenc előtt pár perccel elentették a két sarokkal lejjebb megálló taxit, amiből egy sötétkék baseballsapkás, sportosan öltözött fiatal férfi szállt ki, hátizsákkal a vállán. A férfi először túlsétált a házon, majd a füléhez telefont szorítva lassan andalgott vissza a ház kapujához. Elővigyázatosan körbenézett, aztán gyorsan eltűnt az udvarban. A búvóhely gondnoka két perccel később jött ki a kapun, beült a kocsijába és elhajtott. Kingpin százados és két beosztott altisztje a kék furgonban, fülhallgatóval a fejükön, tompán villogó monitorok előtt szűkösen gubbasztott. Az osztott képernyőkön mindent nagyon jól láttak és rögzítettek, ami a házban történt. Látták, amint a fiatal férfi belép és kedélyesen üdvözli a gondnokot, aki rutinszerűen körbemutatja neki a ház helyiségeit, helyiség eit, valamint a hűtő hűtő tar tartalmát. talmát. A férfi fér fi fizetett, fizetett, majd a gondnok go ndnok távozását követően azonnal a belső kis szobába ment, ahol ledobta a sportos öltözetét és gyors zuhanyt vett. A hátizsákból sötétszürke inget, elegáns fekete cipőt és egy vasalt farmernadrágot vett elő. Készült formába hozni magát a randihoz, amit kétleheletnyi parfümmel is elősegített. Ahogy a férfi átment a nappaliba, néhány alkalommal már tökéletesen kivehető volt az arca. – Merevítsd Mere vítsd ki és nyomtassuk nyo mtassuk is! – utasította a százados százado s a közvetlenül kö zvetlenül mellette ülő beosztottját a monitor egyik képére mutatva. Az altiszt rögzítette a képet, majd egy másik gombnyomással a nyomtatóra küldte, ami halk zümmögéssel tolta ki ki magából a pixeles fotót. fotót. A százados százados szúró s pillantással vizsgálta az arcképet a papíron. – Hm. Elég fiatalnak tűnik. Nem túl jó minőségű a kép, de azonnal küldjék át a fotót a központi gépre, és szóljon az ügyeletes operátorunknak, hogy futtasson le egy arcfelismerő arcfelismer ő keresést a nyilvánta nyilvántarr tásokban, tásokban, talán talán jogosítván jog osítványa ya is van a mi kis barátun bar átunknak. knak.
A rögzített digitális képet egy belső, zárt kommunikációs csatornán továbbították, aztán a monitorokra figyelve türelmesen vártak tovább. Vártak, ahogy a mobil megfigyelők is a környék különböző pontjain állva, ülve, beszélgetve vagy épp sétálva. Ahogy vártak a kommandósok is a gépkocsik lesötétített üvegei mögött, vagy ahogy Eddie a ház nappalijának kanapéján ülve. Ezen a langyos nyári estén fél kilenc előtt pár perccel, New York külváro külvárosában sában,, mindannyian mindannyian Gemma „Gemsi” Samwor Samworth th különleges ügynök érkezését várták.
Ötvenegy 2006. június 15. 18 óra 01 perc, Sank Town, Town, Arizóna A kerti ker ti ház falai közt kö zt lassan duzzadt a gyilkos gyil kos füst. f üst. Agatha Church a rátörő pánifélelem hatására a maradék kontrollt is elvesztette a teste és tudatos cselekedete fölött. Ahogy a gyújtóval végzett szabadító akciója balul sült el, azonnal megértette, mi történt. Megpróbálta a testével testével nekifeszülni nekifeszülni a háta háta mög ött erősödő erősö dő hőfo rr ásnak, ásnak, de bármennyire is próbálkozott, nem sikerült elfojtania a burjánzó lángokat. Megkötözött kezekkel és lábakkal, ráadásul úgy, hogy nem lát semmit, esélytelenül próbálkozott. Nem fogok tudni kijutni. kijut ni. Képtelenség! Itt fogok megfulladni a füstben, sajá t g ondolataina ondo latainakk a súlya alatt r o ppant aztán leég rám az egész ház! – saját egyre jobban jo bban össze. Halálfélelem bújt mellé a szekrény tövében. Elvesztette a fejében gondosan összerakott térképet, mintha soha nem is tudta volna, merre van a kijárat és a szabadulást jelentő út. A szekrénytől távolabb gurult, majd a falnak tolva a hátát nehézkesen újra lábra állt. Meggörnyedve vetette a vállát a falnak, várt egy kicsit, erőt gyűjtött, hallgatta a tűz étvágyát. Próbálta felidézni, milyen berendezések voltak ebben a helyiségben, és melyek lehetnek azok, amiket nem pakolt ki Eddie, amikor előkészítette a terepet. Ahogy a gondolatok képpé formálódtak, egyre tisztábban látta az égő magazinokat, amiket már régen ki kellett volna dobni, de a receptek miatt egy régi újságtartóban gyűjtötte a szekrény tövében. Valószínűleg ezt a kis kupacot és az oda dobott megsárgult napilapokat sikerült meggyújtania. A tűz pedig a szekrényen lévő könyvekre és újságokra terjedt át. Talán már elérte az ablakon lógó sötétítőfüggönyt is. Akkor pedig nem lesz megállás. meg állás. A tűz tűz tovább terjed és felfalja fel falja az egész eg ész házat. Agatha úgy vélte az egyetlen lehetősége, hogy ha a vállát a falnak támasztva ebben a pozícióban lassan elkezd előre ugrálni. Szinte csak csoszogva, nehogy elessen. A mérgező füst alattomos módon szivárgott a fején lévő zsák szövetei közé, ahonnan az orrán vagy épp a száján keresztül egyenesen a tüdejébe tódult. Agatha köhögött és krákogott, ahogy a tor kát marta az erős er ős füst. füst. Az Az ideje egyre egyr e fogyott fog yott..
Az esélye, hogy kijusson a házból élve, egyre rosszabb lett. A tűz, ami valahol – a saját világtalan érzékelésén túl –, ugyan abban a szobában futott vele versenyt, most nyerésre állt. Időt kell nyernem, gondolta. Nem látta, mennyi füst van már a szobában, de derengett az emlékeiben egy cikk vagy dokumentumfilm, amiben arról volt szó, hogy tűzesetben az esetek túlnyomó többségükben nem azért vesztik az életüket az emberek, mert megégnek, hanem azért, mert a füst öli meg őket. Az esélyük pedig leginkább azzal növelhető meg a túlélésre, ha hasra feküdve menekülnek, mivel a füst fölfelé száll, a talaj közvetlen közelében jó ideig tisztább lesz a levegő. Mégis csak vissza kell hasalnom, és úgy kell elkúsznom az ajtóig, gondolta Agatha. A fal mellett haladva, ha körbekúszom, meg is tudom találni. Lassan visszaereszkedett a földre és elhasalt. A levegő valóban érezhetően jobb volt, de az addig belélegzett füst egyre kínzóbban feszítette a tüdejét, alig adva helyet frissítő lélegzetnek. Émelyegve próbált előbbre kúszni a mellkasán. A vállaival felváltva evező mozgást tett, közben pedig a lábait felhúzva próbálta magát előbbre tolni. A teste egyre nehezebben és erőtlenebbül reagált az agya utasításaira. Szédült és zúgott a feje. Próbált előbbre jutni. Csak még egy kicsit! Mindig csak egy kicsit előbbre. Úgy vélte, ez a technika beválhat. De a füst egyre töményebb, a köhögése pedig egyre erősebb lett. A teste még bírta, de a lelke kezdte már feladni. Olyan mély sebet okozott neki a fia azzal, hogy ide zárta és sorsára hagyta, akár egy túszt, hogy az életösztönei a legkevésbé sem akartak tartalékokat mozgósítani. Csak az a picike remény vitte előbbre, hogy abban bízott téved. Egy kis aprócska remény, amivel az anya táplálja még a lelkét, hogy a gyermekének mindehhez semmi köze. Ez az egész csak egy buta félreértés, amiben a fiának akarnak ártani. Biztos volt benne, hogy Eddie nem ölhette meg Thomas Markert. Az ő fia ilyet nem tehetett. Az ő fia nem gyilkos! Szélsőséges gondolatok és érzések hullámoztak benne. Egyik pillanatban meg akart halni a szégyen miatt, mert a fia egy gyilkos, a következőben pedig ki akart jutni innen, hogy segítsen Eddie-nek, aki valószínűleg bajba jutott, mert a fia nem lehet gyilkos.
Már fel sem tűnt neki, hogy egyre lassabban tudott mozogni, és a halál is csábító gondolatként kezdett előtte tetszelegni. Úgy vélte, most nagyon könnyű lenne csak egyszerűen belealudni a halálba, és megszabadulna minden szenvedéstől, amit még a fojtó füst okozhat. Joseph Church hangja, akár egy halványan pislákoló lámpa fénye a legsűrűbb sötétségben, úgy próbált bevilágítani volt felesége tudatába. Agatha először nem is hallotta, majd arra gondolt ez már az álom része, amibe lassan belezuhan, mielőtt örökre elalszik. Végül felfogta ugyan, amit hallott, de sem megmozdulni, sem válaszolni nem volt már ereje. – Agatha! Hallasz drágám? Agatha! – kiáltott harmadjára is Joseph Church az előtéri ajtóban állva. Az arcát a levetett ingével védte, próbálva szűrni a kifelé gomolygó füstfelhőt. Mikor bement a házba kinyitotta az összes ablakot, hogy mielőbb fellélegezhessen az épület. Szerencsére a füst nem volt még olyan sűrű, hogy ne látta volna meg Agathát a padlón. Hamar felmérte a helyzetet. A szoba hátsó falánál lángolt a szekrény, valamint az ablakon lógó sötétítőfüggöny a sarokban hagyott kopott fotel társaságában, valamint néhány helyen már a faszerkezetű ház falain is kapaszkodott a tűz. A helyzet szerencsére nem volt még olyan súlyos, hogy Joe ne tudta volna megoldani és kimenteni Agathát, ennek ellenére rogyadozó térddel támaszkodott az ajtóban és kiabált be a feleségének. Joseph Church csaknem tizenegy órát utazott – ebből az időzónák miatt nyolc órát gyakorlatilag visszarepült az időben –, hogy segítsen a bajba utott családjának, most viszont nagyon úgy tetszett, azt a szerencsés helyzetet, hogy még épp időben érkezett, mielőtt bekövetkezett volna a tragédia, nem tudja kihasználni. Nem bírt beljebb menni. Szeretett volna lépni, de nem sikerült. Próbált nem elájulni a szoba padlóján száradó vértócsák látványától. Joseph Church küzdött a saját démonai ellen.
Ötvenkettő 2006. június 15. 20 óra 45 perc, Manhattan, New York A pezsgő dugója szinte hangtalanul engedett hozzáférést a lassú erjedéssel szénsavasodott édes italhoz, mert Eddie mindvégig a markában tartotta, és irányított mozdulatokkal eresztette fölfelé. Gemsi, aki ezen az estén Alice-nak hazudta magát, kis szándékos késéssel alig negyedórával korábban taxival érkezett a megadott helyszínre. Eddie, aki pedig ezen az estén Marllow néven volt jelen, könnyed természetességgel fogadta. Nem volt feszült, és az izgatottsága sem érte el egy átlagos randi szintjét, viszont úgy érezte minden ilyen alkalommal, hogy nagyon jól feltöltődik energiákkal. Mintha természetfölötti erők szabadultak volna fel a testében. Köze nem volt most ahhoz a szerelmes kamaszhoz, aki Kate McFarlenne-nel randizott. Eddie olyan átszellemült állapotba került, ahol nyoma sem volt a bájos sutaságnak vagy bizonytalanságnak, mert helyette egy határozott és domináns fiatal férfi fogadta Gemsit. Egy olyan pasi, aki tökéletesen ura a helyzetnek. – Tudtad, hogy a pezsgő valójában bor ? – kérdezte Gemsi felé pillantva. Kiemelte a dugót és töltött a poharakba. Gemsinek nyújtotta az egyiket, miközben mélyen a szemébe nézett. – Igyunk a mai éjszakára! – Igyunk! – mondta Gemsi mosolyogva. A konyhaajtóban állt, vállát az ajtófélfának vetette, csípőjét enyhén kitolta, így a vékony, halványkék nyári ruha csábítóan simult a derekára. – Na és igyunk kettőnkre is! – tette hozzá Eddie. – Legyen így – bólintott Gemsi belegyezően, miközben elvette a felé kínált poharat. Koccintottak és ittak egy-egy apró kortyot. Eddie kiindult a konyhából, útközben megérintette Gemsi fedetlen karját. Ujjai gyengéden simították a nő bőrét. Máris minden mozdulatával manipulálni próbál, gondolta Gemsi. Biztos volt benne, hogy a fiú nagyon is szándékosan tette még ezt az általában tudatalatti és ösztönös mozdulatot, ami a vonzódást fejezi ki. Ez a fiú bármilyen fiatal, felfegyverezte magát a nők manipulálásához szükséges eszköztárral. Nagyon is tisztában van vele, hogy milyen folyamatokat tud elindítani, mit tud kiváltani ezzel az apró, lényegtelennek tűnő érintéssel is.
Nem vesztegeti az időt, ez egyszer biztos. Máris játékban van. Észnél kell lenned, Gemsi!, biztatta magát a nyomozónő. Nem tudta, mikor és hogyan akar a fiú majd lecsapni rá, ez pedig a támadónak mindig egy nehezen behozható előnyt jelent. Ha elérkezik a pillanat, nem biztos, hogy ilyen körülmények közt észre fogja venni, hiszen minden, ami csak történik, a gyanút altatja benne. A fiú viszont készül arra, hogy megtámadja. Valószínűleg gyorsan és határozottan teszi majd mindezt, hogy a lehető legkisebb ellenállásba ütközzön. Jelentős hátrányból indul, ha elérkezik az idő. Egyedül a kiváló kondíciójában, valamint a hosszú évek alatt csiszolt megérzésében, helyzetfelismerő készségében és g yors r eakciójában bízhatott. – Szóval mindig ide hozod a nőket? – kérdezte végül a fiú után fordulva a nappaliba. – Vagy van több ilyen dugi helyed is? – Dugi hely? – kérdezett vissza a fiú nevetve. Gemsi kortyolt egyet a pezsgőből. – Ne akarj kibújni a válasz alól! Csak őszintén. Gyerünk! – Mégis, most mir e vagy kíváncsi? Hogy milyen gyakran találkozgatom így nőkkel? – Erre gondoltam. Nem hiszem, hogy én vagyok az első. Eddie nem jött zavarba, de mosolygott. Leült a kanapéra, és maga melletti részre mutatott, jelezve a nőnek, hogy foglaljon mellette helyet. – Valóban nem te vagy az első – válaszolta. – Van ennek bármi elentősége? Gemsi a nappaliban álló dohányzóasztalhoz lépett, letette a poharat, majd kényelembe helyezte magát a fiú mellett. – Igazából nincs. Tudod, csak olyan női kíváncsiság. – Mert azért mégsem szeretnéd magad egynek érezni a listáról, mint egy trófea. – Igen, ez is benne van. – Szereted New Yor kot? – Mindig itt éltem, és azt hiszem, máshol nem is érezném jól magam. Szükségem van a pezsgésre. Szeretem az embereket, a nagy partikat. – Igazi metropolitan csaj vag y. – A Szex és New Yor k a kedvenc tévésor ozatom. Szóval g ondolhatod. Elnevették magukat. Eddie nevetés közben ismét megérintette Gemsi karját.
– Nem vagy egy hétköznapi nő, ugye tudod? – Ezt most bóknak veszem. – Annak is szántam. – Te pedig nagyon fiatalnak nézel ki – közölte Gemsi. – Pimaszul fiatalnak. Lehet, hogy kétségeim vannak a korod valódiságát illetően, te állítólagos huszonkettő. – Most az igazolványomat is mutassam meg? – Ki tudja, lehet, még alkoholt sem fogyaszthatnál hivatalosan – válaszolta Gemsi. Nevetéssel próbálta élét venni a nagyon is komoly aggályainak. – Örülök neki, ha ilyen fiatalnak nézek ki, talán a jövőben még haszna lesz ezeknek a géneknek. – Harminc fölött már biztosan – mondta Gemsi, közben alaposan megnézte a fiú arcvonásait. Azon tűnődött, hogy a szociopaták és a sorozatgyilkosok a legtöbb esetben pont ilyenek, mint itt ez a fiú előtte. Később, harmincéves kora fölött pedig valóban kimondottan vonzó, karizmatikus férfi lesz belőle. Miért gondolják az emberek, hogy aki ártani tud nekik, az úgy néz ki majd, mint a filmek rosszarcú negatív szereplői. Az igazán könyörtelen szociopaták pontosan olyanok, mint a szomszéd srác. Kedves, megnyerő, intelligens és legtöbbször jól képzett. Választékosan tudnak kommunikálni, így a környezetük hamar megbízik bennük. De valójában lelketlen, érzelemmentes, ravasz emberek. Gemsi figyelte a fiú domináns gesztusait, miközben az hosszan kifejtette, hogy a fiatal kor nem feltétlenül jelent tájékozatlanságot és kevés tapasztalatot, mert ő maga is jóval több dolgot megélt már, mint a legtöbben a korosztályából. Hallgatta, amit mond, de közben azon tűnődött, miért nem értik meg a nők, hogy milyen veszélyes játékot átszanak, amikor nem kellően óvatosak az internetes ismerkedéseknél? Miért kockáztatják a legértékesebbet, amijük csak van: az életüket? Gyakran küldözgetnek magukról képeket, olyan embereknek, akikről azt sem tudják kicsodák valójában. Az internetes oldal profilja mögött bárki rejtőzhet, sugallhat magáról bármilyen pozitív képet, élettörténetet, csak azért hogy becserkéssze az áldozatát. Ezek a felelőtlen fiatal lányok és egyedülálló középkorú nők valószínűleg nincsenek tisztában azzal, hogy több ezer nő tűnik el nyomtalanul minden évben, talán pont ilyen felelőtlen randik során, és
még ennél is több nő válik egy ilyen randin szexuális erőszak áldozatává. Gemsi túl sok borzalmat látott már ahhoz, hogy megértse ezt a mérhetetlen felelőtlenséget, amit a hormonok irányítanak. Nem volt az internetes ismerkedés ellen, de minden esetben hangsúlyozta, hogy kellően tudatosan és körültekintően kell eljárnia minden nőnek. Eleinte csak kevés információt osszon meg magáról, hiszen nagyon gyakori az is, hogy a végül mégsem kívánt és lapátra tett gagyi lovag üldözni, zaklatni kezdi a kiszemelt királynőjét. Ezzel pedig nagyon meg tudja keseríteni egy nő életét. Az első találkozót szigor úan nyilvános helyre kell szervezni, ahol még a személyes benyomás és női megérzés életet menthet, vagy épp nagyon sok későbbi kellemetlenségtől óvhatja meg a szóban forgó hercegkeresőket. Nem árt, ha egy barátnő is tud a találkozóról, megkapja az illető fotóját, netes profilját, és a telefonszámát is, aztán erről a biztonsági óvintézkedésről nyugodtan tájékoztatni lehet a randi kezdetekor a farkát hegyező urat is. Mert hegyezi, az biztos, hiszen azért kétség ne legyen, aki randira hív, az dugni akar. Rosszabb esetben lesz csak egy nemzetközi szerv- vagy lánykereskedő szervezet tagja, esetleg pszichopata, aberrált lelki nyomorék. A tudatosság és az óvatosság megér ennyit, hiszen mégsem lehet minden nő biztosítására pár utcával lejjebb egy hatfős SWAT-kommandó talpig fegyverben. – Meglepett, hogy mégis ilyen hamar eljöttél a találkozóra – jegyezte meg Gemsi. – A legtöbb pasi, akikkel a neten ismerkedtem, egy ponton nagyon berezelnek. A gép előtt nagyfarkú nagymenők, akik minden nőt megkapnak, amolyan menő kúrógépek, vidéki Don Juanok, aztán meg valahogy feloldódik a bátorságuk, mikor személyes találkozóra kerülne a sor. – Azt gondoltad, én is ilyen leszek? – kérdezte Eddie arcán őszinte meglepettséggel. – Volt egy pont, amiko r megfordult a fejemben. – Alice, amint láthatod én itt vagyok. – Ez így rendben is van – mondta, aztán nagyot kortyolt az italból. – Végül is mindketten ugyanazért vagyunk itt. – Eddie közelebb húzódott a nőhöz és annak bal kezét a saját tenyerébe helyezte. Lenézett Gemsi tenyerére, és az ujjával apró köröket kezdett rajzolni bele, figyelte a mélyen szántó életvonalat.
– Talán ér tesz a tenyérjó tenyér jóslás sláshoz hoz?? – Szeretnéd, Szer etnéd, ha értenék? ér tenék? – Marllo Marl low w, én kérdeztem, kér deztem, te válaszo vál aszolj lj – nevetett Gemsi. Gemsi . – Igen, tudok tudo k – válaszo vála szolta lta a fiú. fi ú. – Miért Miér t nem lepődö lep ődöm m meg m eg ezen sem? sem ? Eddie ujjbegyével lassan cirógatta a nő hüvelykujja tövében lévő tenyérpárnát. – Ezt tudod micso mi csoda? da? – kér dezte Gemsitő Gem sitől.l. – Hogy Hog y érted, ér ted, hogy ho gy micso mi csoda? da? – Gemsi Gem si szemében szem ében ő szinte kíváncsiság kíváncs iság csillogott. – Mi a neve? – Nem tudom. tudom . – Vénusz-domb. Vénusz-do mb. Gemsi mosolygott: –Pont mint a… – Igen. Ha figyelsz fig yelsz az érzésr ér zésre, e, amit ami t az ujjamm ujj ammal al o kozok koz ok most mo st neked a tenyeredben, hol érzed? – A hasam alatt, bizser bizs ereg eg – válaszo válas zolta lta Gemsi Gem si ő szintén. Úgy érezte, az ágyékában mintha méhkas kezdene életre kelni, gyorsan, nem várt módon lobbant fel testében a tűz. Teljesen megfeledkezett önmagáról, önmagár ól, a helyzet valódi valódi céljáról. céljár ól. Feloldódott, Feloldódott, sodródott. sodr ódott. Eddie közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. Gemsi visszacsókolt. A forró vágy egyre jobban elöntötte, így talán csak pillanatok választották el attól, hogy egészen átadja magát az érzéseknek, amit a hormonok generáltak benne. Szerencsére jeges érintésként térítette magához a tudatának racionális énje. Lassan elhúzta a fejét. – Ez… ez… picit pici t még mé g gyor gyo r s nekem, Marllo Marl low w – mondta mo ndta halkan. hal kan. – Ugye Ug ye megérted? Még, még beszélgessünk kicsit. – Semmi Sem mi g ond – mondta mo ndta Eddie moso mo solyo lyogva gva.. – Hoszszú Hoszs zú az éjszaka, éjsz aka, van időnk bőven. – Hálás vagyok, vag yok, hogy ho gy megér meg érted. ted. Valóban aló ban van időnk idő nk még, még , hogy ho gy közelebb kerüljünk egymáshoz. Gemsi próbálta a félénk, de meggyőzhető és szexre vágyó nő képét mutatni. Úgy tűnt, a fiú elfogadja a helyzetet, és okos férfiként lassú lépésekkel halad előre. Felállt a kanapéról, Gemsi fölé hajolt és könnyed csókot lehelt az ajkára.
– Igyunk még m ég egy eg y kicsit kics it – mondta mo ndta Eddie. Meg Megker kerülte ülte az ülő ül ő gar ga r nitúrát nitúr át és kiindult a konyhába az üvegért. üvegér t. – Igen, az segít seg ít oldani o ldani a gátláso g átlásokat kat – helyeselt helyese lt Gemsi. Gem si. Mikor elindult elindult este este az akcióra, akciór a, mert neki ez mindig is egy eg y akcióként élt a tudatában, nem pedig egy randiprogramként, azt gondolta, ez a pasi nem fog tudni tudni hatást hatást gyakor gyakorolni olni rá olyan mérté mér tékben kben,, hogy hog y kiessen a szerepéből szerepéből akár csak egy pillanatra is. Persze azt eldöntötte, meddig fog elmenni a siker érdekében, és a csók még pont belefért a tervbe, viszont leghalványabba leghalványabbann sem pislákolt az a verzió, hogy meg tudja tudja majd őszint ő szintén én kívánni a fiút. Mégis ez történt vele, és tisztában volt azzal, hogy csak az erős önuralma hozta vissza, hogy ne sodródjon tovább, miközben minden zsiger zsig erii impulzus im pulzus a testében testében a szex felé taszította. taszította. Úgy gondolta, a legjobb lesz, ha most kimennek kicsit a teraszra. Előrehajolt, hogy felálljon, de hirtelen erős szorítást érzett a torka körül, ami egy rántással viszszahúzta és nagy erővel a támlához feszítette. Eddie szemei kéjre éhesen szegeződtek Gemsi rémülten vonagló testére, a nyakába akasztott vékony bőröv szárát pedig egyre agresszívebben húzta maga felé. – Majd én felo f eloldo ldom m a gátlásai g átlásaidat dat te kibaszott kibasz ott kur va! – kiabálta kiabál ta Eddie az ügynöknőt fojtogatva fo jtogatva..
Ötvenhárom 2006. június 15. 21 óra 01 perc, Manhattan, New York York Arnold Kingpin százados rutinos műveleti irányítónak számított a szakmában. A negyvenes éveinek a vége felé járt, és ahogy mondani szokta a munkatársainak, több időt töltött fedett akciók során az álcázott kisbuszok gyomrában, mint a családi házuk nappalijában. Több mint két évtizedet szolgált már titkos műveletekben, így nagyon jól megtanulta, hogy vannak helyzetek, amikor nehéz önuralmat tanúsítani. Amikor emberként, polgárként, férfiként vagy épp katonaként be kellene avatkozzon és segítenie kellene a bajba jutott személynek, aki az általuk figyelt műveleti területen bajba került. Bármilyen erős késztetést is érzett ilyen helyzetekben, az akció sikerét vagy a csoportja lebukását soha nem kockáztatta. Még akkor sem, amikor Marokkóban egy megfigyelés során tőlük néhány méterre raboltak ki és késeltek halálra egy fiatal fiút. A mostani akcióhoz pedig egyértelmű utasítások voltak minden vészhelyzethez: nincs beavatkozás, csak ha parancsot kapnak rá. A parancs pedig Gemsi által jöhet a titkos jelszóval. Viszont egyikük sem gondolta, hogy előállhat olyan helyzet, amikor az előre megbeszélt jelszó nem fog tudni tudni elhangozni. elhang ozni. Már Már pedig most m ost a házban helyzet vol volt.t. Nem Nem várt vár t helyzet helyzet,, amiben Gemsinek szó szerint a torkára tor kára szor ult a szó. A százados előre hajolt a nagyobb monitorhoz, ahol jól lehetett látni, amint a fiú a nőt próbálja egy nyakába hurkolt övvel fojtogatni. Tisztán kivehető volt, hogy a kanapén ülő nő próbál küzdeni a háta mögött álló fiúval. – Százados Százado s úr? úr ? – Az altiszt altis zt kérdőn kér dőn nézett a felettesér fele ttesére. e. Hangjában Hangj ában érződö ér ződött tt a nyugtalanság. Utasítást Utasítást vár várt.t. A százados elvette az asztalról az akciócsoporttal és a mobil megfigyelőkkel rádióforgalmat biztosító adóvevőt. Az arca elé emelte, de végül nem szólt bele. A monitor képén Gemsi egész testével hátra bukfencezett, átgurult a bőrpárnák bőr párnák alkotta alkotta támlán, sikeresen elrúgva elrúg va így íg y magától a fiút, aki hanyatt hanyatt esett a függöny alatt. Gemsi feltérdelt a padlón, de nem állt fel, csak az ülőgarnitúra szélében kapaszkodott és úgy nézett mozdulatlanul a földön fekvő fiúra. – Még vár unk egy eg y kicsit kics it – suttogta suttog ta a százados százado s maga mag a elé. elé .
Ötvennégy 2006. június 15. 21 óra 03 perc, Manhattan, New York York Gemsi még szédült az oxigénhiánytól, de a tudata nagyon gyorsan kitisztult. Az adrenalin lüktetett a testében és ő szerette ezt az érzést, mert adrenalinfüggő volt egész életében. Jól tudta hasznosítani, nem bénította meg, mint a legtöbb átlagembert, akik soha nem mozdulnak ki a komfortzónájukból. Egy ember pulzusa vészhelyzetben, amikor az élete veszélybe kerül, akár percenként százhatvan és százhetven is lehet. Ilyen esetekben az analitikus elme kikapcsol és a primitív agyterület veszi át az irányítás. Abban az esetben, ha a tudatalattiba nem rögződtek megoldások ezekre a helyzetekre, akkor az agy csak két utasítást tud az idegpályákon küldeni: lefagyás vagy futás. Gemsinek voltak mintái vészhelyzetekre. A hivatása során többször érte már súlyos támadás. Az akadémia felkészítése mellett rendszeresen Systemát, orosz harcművészetet gyakorolt. Az egyik leghatékonyabb harcművészeti rendszert, ami tökéletes pszichés és fizikai felkészítést tudott nyújtani bármilyen fegyveres vagy pusztakezes támadás esetére, akár több támadó ellen is. A tréningeken nagy hangsúlyt fektettek a helyes légzésre, ami egy ilyen helyzetben életet menthet és segít megőrizni az egész testének a lazaságát, belső nyugalmát. Gemsi szúrós tekintettel nézte a fiút, aki lassan felült, ő maga viszont nem bírt még felegyenesedni. Érezte, ha felállna könnyen elveszíthetné az egyensúlyát. Ebben a pozícióban stabilabban és biztonságosabban várhatta az esetleges esetleges ellene ir ányuló ányuló újabb rohamot. rohamo t. Eddie, miután felült, mozdulatlanul, széles vigyorral az arcán figyelte a tőle hárommét háromm éternyir ernyiree térdeplő térdeplő nőt. nő t. – Alice, Te nagyon nag yon r o ssz kislány kisl ány vagy vag y – mondta mo ndta enyhén e nyhén oldalr ol dalraa hajtott hajto tt fejjel. Mintha csak felmérni akarná az ellenfelét. – Meg kell tanulnod, hogy itt az történik, amit én akarok. – Mondd meg neki, hogy hog y meg fog fo g juk kapni az édes kis punciját, puncij át, hiába is feszeng itt! – Marllowe hangja a konyhai átjáró felől jött. Eddie oda nézett. Az átlőtt torkú férfi ködös alakja az ajtónál támaszkodott, kezeit a mellkasa előtt összefonta.
– Mondd meg neki, kis faszos, hogy szét lesz feszítve a kis picsája, ha már idejött. Ezzel a kis ellenszegüléssel pedig csak jobban felizgat minket. Nem tudom, te hogyan vagy az érzéssel, de az én farkam már alig fér a nadrágba. – Maradj most! Elintézem! – csitította Eddie az alakot. Gemsi szemei résnyire szűkültek, úgy követte a közjátékot, amit a fiú folytatott. – Te mégis kihez beszélsz? – kérdezte végül tőle. Eddie visszafordult a nő felé és lassan felegyenesedett. Kényelmesen leporolta a nadrágját, majd megigazította a derekánál. Magabiztosan és fölényesen nézett le a nyomozónőre. – Nálad maradt az övem – mondta Eddie. – Ez már csak egy ilyen játék – válaszolta Gemsi kimért nyugalommal a hangjában. – Szóval kihez beszéltél? – Fogd be! – Ugye tudod, hogy nincs o tt senki? – Fogd be, kurva! – Eddie hangja indulttal telt meg. Gemsi a fiú testtartására összpontosított. Nem fókuszált rá egyetlen testrészére sem, a perifériás látásával próbálta figyelni és befogni az egész testét, időben megérezve és meglátva, ha rá akar támadni. Csak így volt esélye gyorsabbnak lenni, ha mozdul felé. – Mégis, hogyan képzelted ezt az egészet? – kér dezte Gemsi. – Az övet? – Az egészet. Szép kis randit rittyentettél itt össze nekem mondhatom. Meg akartál erőszakolni? Vagy esetleg meg akartál ölni? – Végezni fogok veled – jelentette ki Eddie. Mintha csak megerősítést, támogatást várna valakitől, újra az ajtó felé nézett. Gemsi követte a tekintetét. – Nincs ott senki – mondta neki. – Csak mi vagyunk ketten, és el kell, hogy keserítselek, de ha valakinek ma itt meg kell halnia, az bizony te leszel. – A kurva el akar bizonytalanítani – mondta nevetve Marllow, még mindig maga előtt összefont karokkal állt az ajtóban. – Nehogy belemenj itt vele valami bájcsevejbe, zárjuk ezt az egész kurva ügyet rövidre. Légy férfi! Rúgd arcon a picsába, aztán vágd el a torkát és dugjuk meg rendesen. Nem akarok egész éjjel itt szobrozni.
Eddie most nem mondott semmit Marllownak, csak csendben újra Gemsi felé for dult. – Én itt állok, Te pedig ott térdepelsz. Igen csak gyenge lábakon vánszorognak az esélyeid, hogy te legyél, aki élve hagyja el a házat kettőnk közül. – Eddie a farzsebébe nyúlt és egy rúgós kést húzott elő, aminek a mozdulat közben a pengéjét is kipattintotta. – Főleg ha figyelembe vesszük, hogy nálam van némi segédeszköz is. Tudom, hogy nem szabályos, de őszintén megvallva, szarok a fair helyzetekre. Viszont megkapom, amit akarok. Gemsi észrevétlenül próbált kicsit hátrébb csúszni a térdein. Harcolt már kés ellen az életben és tudta, hogy alattomos fegyver. Vágások, akár súlyos sérülések nélkül nem úszhatja meg, bármilyen jól le tudja szerelni. Mert le tudja szerelni, ebben biztos volt. Úgy döntött nem kockáztat. – Per sze kiabálhatsz is. Mire a szomszédok felfognák, mi történik, már csak a véredben fogsz csendesen hörögni. – Miközben beakasztasz neki – szólt közbe Marllow, de Eddie most nem is figyelt rá. A prédára koncentrált, mint egy éhes, elszánt ragadozó. – Nem fogok kiabálni – jelentette ki Gemsi. Próbálta az egyik lábát alig észrevehetően kicsit a háta mögé kinyújtani, könnyíteni próbált a zsibbadáson, vért engedni az alsó végtagokba, hogy ha mozdulnia kell, könnyedebben reagálhasson. – Nem fogsz kiabálni? Milyen meglepő. Nyugodtan kiabálj csak, próbáld csak meg, szeretem a kis ellenállást! – Elhiszem, hogy arra izgulsz jobban – mondta Gemsi. Kis szünetet tartott és mélyen a fiú szemébe nézett. Hiába kereste, már nyomát sem találta a kedves, mosolygós tekintetnek, amivel nemrég találkozott, most csak a zsákmányát leső ragadozó nézett vissza rá. – Kiabálhatnék, de én mégsem fogok. Inkább hagyom, hogy azt tegyél velem, amit akarsz, mert én szeretlek. Eddie-t egy pillanatra kizökkentette, amit hallott. Döbbenten nézett vissza a nőre. Az alak megmozdult az ajtónál. – Édes faszom, ez a kutya nő meg mit beszél itt? – kérdezte Marllow gúnyosan nevetve. – Ilyet még életemben nem láttam. Ez a lelki nyomorék már belénk is zúgott. Vagy csak hülyére akar venni? Csapd ki a gégéjét, és haladjunk!
Eddie maga elé tartotta a kést és Gemsi felé lépett. A nyomozónő ebben a pillanatban lendületet vett és előregurult, egyik lábával a fiú alkarját rúgta meg olyan erővel, hogy abból a kés a padlóra esett, a másik lábával pedig a bal térdét kaszálta el. Eddie lábai szinte kirepültek alóla, teste a földre zuhant. A ragadozót viszont ez már nem tudta megállásra kényszeríteni: szinte ugyanazzal a lendülettel talpra is ugrott és Gemsi felé vetette magát. Ezzel egy időben a bejárati ajtó és az oldalsó ablakok hatalmas robajjal robbantak be. A szoba közepén egy villanógránát robbant, amelynek fénye elvakította, a százhetven decibelnél is erősebb hangja pedig átmenetileg megsüketítette a fiút. Az erős hanghatástól ugyan az egyensúlyát is elvesztette, de ahelyett, hogy a földre rogyott volna, a kést magasba emelve lendült a szoba közepe felé. Eddie-t végül egy hangtompítóval szerelt MP5 SD géppisztolyból kilőtt 9 mm-es lövedék terítette le a földre.
Ötvenöt 2006. június 15. 18 óra 15 perc, Sank Town, Arizóna A lángok csendben ölelték körbe a kerti ház belső szobájának falait, maró füst gomolygott végig a plafon mentén, majd átúszott az ajtófélfa alatt és a nyitott ablakon kiömlött a nyári éjszakába. Joseph Church lábai gumiként rugóztak a testsúlya alatt, de az ajtó egyelőre lehetőséget adott arra, hogy megtartsa magát. Félmeztelenül, farmerben topogott egy helyben, az ingét az arca elé szor ította, így próbált küzdeni a légutaiba áramló füst ellen. Émelygett, köhögött, de ami leginkább kétségbe ejtette, hogy nem bírt újra benézni a szobába, ahol Agatha mozdulatlan teste feküdt segítségre várva. Talán csak percei lehetnek hátra, hogy a füst ne ölje meg a volt feleségét, de mégis tehetetlennek érezte magát. A szoba közepén egy férfi teste feküdt. Megkötözve, zsákkal a fején, hurokkal a nyakában, mellette pedig több helyen a vére száradt. Abban a pillanatban, ahogy Joe benézett a szobába azonnal tudta, hogy az Agatha mellett lévő másik testben jó ideje nincs már élet. Nem sok holttestet látott még életében, de valahogy látni az ilyet, érzi az ember. Elkapta a tekintetét, na nem a tetem miatt, hanem a vér látványa vágta most újra fejbe. Évek óta nem került hasonló helyzetbe, igaz, amennyire lehetett, került is minden hasonló helyzetet, ahol vérrel találkozhatott volna. Dühöt érzett, hogy elhanyagolta a fóbiáját, mikor lett volna lehetősége, hogy pszichoterapeutával kezeltesse, nem tette meg. Egy éppen készülő könyve fontosabb volt. Az igazság az, hogy az éppen készülő könyvek mindig mindennél fontosabbak voltak. Dühös volt magára, mert úgy érezte, most ennek a hanyag hozzáállásnak köszönhetően nem tudja megmenteni a gyermeke anyját. A nőt, akit még mindig nagyon szeret. Akiért az életét áldozná, akiért… Most leküzdi a fóbiát, amit a vér látványa okoz benne. Az inget mélyen a szájába gyömöszölte, hogy mindkét kezét szabaddá tudja tenni, és így próbált lélegezni a szöveten keresztül. Négykézlábra ereszkedett, stabilabban és mélyebben akarta tudni a súlypontját, közben az jutott eszébe, hogy valahol arról olvasott, a vérfóbiát egyes kutatók ősi reflexnek tartják, ami a vadászó, primitív elődeink életét mentette meg egy nagyobb állat, például medve vagy tigris támadása esetén, mivel az első sérülések okán kiömlő vér látványa miatt az embernek leesett a
vérnyomása, a vér a lábába tódult, így az agya nem kapott kellő oxigént és szédülni kezdett, majd elájult. Az élettelennek hitt áldozatot pedig magára hagyta a támadó vadállat. Szóval ez egy ősi reflex, én pedig nem foglalkozom vele. Engem nem zavar a vér látványa, motyogta magában. Főleg, hogy itt nincs is vér. Sehol. Lassan, de magabiztosan mászott előre. Négykézláb. Egyenesen Agatha teste felé. Itt nincs semmi, nyugtatta magát gondolataiban. Egy szerencsétlen teste és a padlón pedig kávéfolt. Kávét ittak. Kiömlött. Mindjárt ott vagyok, drágám! Joe nem foglalkozott a tűzzel és a fojtogató füsttel, ami egyre masszívabban vette körül őket. Már csak Agathára összpontosított. Amikor végre a nő teste fölé ért, ráborult, hogy teljes testével védelmezhesse. – Itt vagyok, Agatha! Itt vagyok! – suttogta neki izgatottan, miután a szájából a padlóra köpte az ingét. A zsákon keresztül simogatta és csókolta a nő fejét. Nem várt választ, nem várta, hogy a nő magához térjen és életjelet adjon. Érezte a testéhez simulva, hogy még lélegzik, nem akart egy percet sem elvesztegetni. Haladéktalanul ki akarta vinni Agathát a szabad ég alá, ki innen a füstből, ki innen a tűzből, ki innen az életveszélyből. Abban a pillanatban, ahogy az elhatározás megszületett benne, soha nem érzett energiák szabadultak fel a testében és azonnal cselekedni kezdett. Joe felegyenesedett a földről, miközben a nő hóna alá nyúlt és megemelte a felső testét. A test súlya alatt előregörnyedve, fenékkel a kijárat felé kezdett kitolatni, magával vonszolva Agatha magatehetetlen testét. – Agatha, bírd ki még egy kicsit! Ne add fel! Mindjárt kint leszünk – biztatta a nőt kétségbeesve, miközben küzdött az ernyedt testtel. – Agatha, bírd ki még kicsit! Nem halhatsz meg! Istenem, nem veheted el őt. Még nem. Még nincs itt az ideje. Szeretlek, drágám, minden rendben lesz. Csak még egy kicsit bírd ki! Egy percen belül kiért vele a szabad ég alá, ahol a puha fűbe húzta és a hátára fektette, majd szinte extázisba esve kezdte a ragasztószalagot letépni a nyakáról, hogy megszabadítsa a fejére húzott zsáktól. Gyorsan kiszabadította a kezeit és a lábaid is, aztán a mellkasa mellé
térdelve, könnyes szemekkel kezdte élesztgetni az eszméletlenül fekvő nő t.
Ötvenhat 2006. június 15. 21 óra 10 perc, Manhattan, New York Soha nem érzett békesség ereszkedett a fiú egész testére. Eddie a kanapé mellett állt és úgy érezte a világ minden nyugalma lassan ráereszkedik. A teste egészen ellazult, nem érzett fájdalmat, nem érezte a betört ablakokon beömlő meleg nyári levegőt éppúgy, ahogy nem érezte a lövedéket sem a mellkasában. Marllow viaszos arcát figyelte, és azt, ahogyan a vizenyős szemeivel értetlenül visszabámul rá. Rémületet vélt felfedezni a mindig érzéketlen arcvonásokon. Eddie várta, hogy az alak hozzászól. Talán most számon kéri r ajta, hogy ennyire elszúrta. Belesétált egy csapdába, mert a szoba tele van csuklyás kommandósokkal és civil nyomozók csatlakoznak folyamatosan hozzájuk. Eddie nem is hallotta a hangjukat, azok pedig csak némán mozogtak körülötte. Nem is figyelt igazán rájuk, sokkal inkább Marllowra összpontosított, aki még mindig a konyhába vezető ajtónál volt, de már nem álldogált a tőle megszokott hanyag lezserséggel, hanem a falhoz szorított háttal kezdett oldalazva félrehúzódni. Eddie-nek csak ekkor tűnt fel, hogy a férfi már nem őt figyeli, hanem a szoba szemközti falára szegezte a tekintetét. Mielőtt ő is észrevette volna a hófehérre festett falon suhanó sötét árnyakat – amik lendületesen vágtattak Marllowot mindkét irányból közrefogva –, dermesztő hideg járta át a testét, és mélyen zúgó farkasüvöltés áradt a falakból. A falon átfutó négy árnyék úgy tetszett Eddinek, kutya vagy far kas for mák lehetnek. Ahogy az árnyak elérték Marllow testét, a magában hörgő ködszer alakot, felfutottak a lábain, a karján, majd miután néhány pillanatra egybeolvadtak vele, mindannyian egy hatalmas árnyékmasszává olvadtak vissza a falra. Immáron árnyképben oldották fel Marllow alakját is, aztán olyan gyorsan suhantak tovább vele együtt, amilyen váratlanul felbukkantak. A rideg bor zongás és farkasüvöltés gyor san elült, Eddie pedig újra csak a nyugalmat és békességet érezte. Arra gondolt, hogy az egész teste lélegzik, miközben fokozatosan erős ragyogás tört be a szobába. Áradt a fény az ablakokon keresztül, beömlött az ajtón át, hogy betöltse az egész helyiséget és elvakítsa a fiút.
A vakító fényességben lassan felderengett egy mindent körbeölelő végeláthatatlan búzamező a lágyan hajladozó aranysárga kalászaival. Eddie-t ámulatba ejtette a határtalan búzatábla, és már nem is tudta, mikor kezdett a horizont közepén álló méretes, lombos fa felé szaladni, de léptei könnyen repítették a belső hívő szóra. Szinte játszi könnyedséggel szárnyalt a fa felé, de mielőtt teljesen átjárhatta volna az egyre erősödő harmónia érzése, hirtelen minden elsötétült, fekete viharfelhők gomolyogtak a feje fölött, és a csontjáig harapott a hideg szél. Már nem szárnyalt. Már nem érezte a békességet. Az egész teste ordított a fájdalomtól. Egy csúszós, sárral borított patakon gázolt át, miközben fékezhetetlen kutyaugatás hangja ért a nyomába. Összerezzent a hangos acsarkodásra. Nem volt már ragyogás, nem volt már búzamező, ahogy nem volt már a pompás lombkoronával hívogató fa sem előtte. Már csak egy düledező, koszos ház állt utolsó menedékként a viharos szél er ejétől hajladozó fák között. A fájdalom a testében, az agyában és a lelkében, mindenütt azért könyörgött, hogy álljon meg. De Eddie el akart érni a házhoz, mert bármit obban elviselt volna, mintsem hogy az őt üldöző kutyák marják szét a testét. Az utolsó métereken minden erejét összeszedve négykézláb mászott fel a ház alatti emelkedőn, egyenesen a lassan szétmálló bejárati ajtóig. Apró, poros ház volt, amit nehéz idők foga rágott szét. Mindent sűrűn behálóztak a pókok, amik Eddie első gondolata alapján minden bizonnyal akkorák lehetnek, mint egy nagyobb nyúl, és szinte érezte, hogy a legsötétebb sarkokból lesnek rá. Megpróbálta kifújni magát, ahogy a törött ablakok és kilopott ablakkeretek mellett a leghátsó szoba felé vette az irányt. Szinte semmit nem látott. Csak a csillagok és a Hold fénye szökött be a nyomasztó falak közé, hogy némi megnyugvást hozzanak az erőlködő szemének. Nyikorogva, a padlót súrolva tolta be a leghátsó porlepte ajtót. Eddie megtorpant. Az ablak mellett, a lehullott vakolat alatt John Marllow ült, véres, szétrongyolódott ingében, hátát a véráztatta falnak támasztotta és egy lefűrészelt csövű puska hevert a combjain ker esztbe fektetve. Gúnyos vigyor terpeszkedett az arcán, ahogy a nevetéstől nyüszítve
felnézett a kimerült fiúra. – Már azt hittem, soha nem érsz ide, kis faszos. Eddie mozdulatlanná dermedt, némán és értetlen arccal nézett vissza a sötét árnyékban ülő alakra. – Mi ez az egész? – kérdezte halkan. Szinte csak motyogott, mintha attól félne, hogy meghallja valaki a kérdést, ami talán csak saját magának tett fel. – Látom, nem érted – mondta Marllow. – Nem tudom, mi történik. Az előbb még… – Ez az út vége! – Nem értem – hunyorgott a fér fir a Eddie. – Meghaltál, fiú – mondta Marllow. – Ott fekszel New Yor kban annak a kibaszott kéjlakásnak a padlóján a mellkasodban egy helyes kis lövedékkel. – Én nem halhattam meg – suttogta Eddie a férfi felé. Az ugatás és üvöltés egyre közelebbről hallatszott. – Hallod a Sátán kutyáit? Értünk jönnek. – Én nem halhattam meg – ismételte Eddie. Marllow előre hajolt és kinyújtotta a kezét a fiú felé. – Gyer e, ülj ide mellém. Nincs mitől félned, hamar túl leszünk rajta. Eddie a háta mögé pillantott, tekintete beleveszett a mély sötétségbe. – Mi egyek vagyunk, fiú – mondta neki Marllow. – Gyere, majd én vigyázok rád az úton. Eddie tétova mozdulatot tett a kinyújtott kéz felé, de abban a pillanatban ismét ragyogás tört be az ablakokon, és elöntött mindent a fehér fényesség. A kutyaugatást zavaró zajok váltották fel, valamint férfiak hangja morajlott a távolban. Ahogy az erős fény visszahúzódott, úgy körvonalazódott egyre élesebben a New Yorkban bérelt lakás mennyezete és annak a nőnek a vonzó arca, akivel nemrég találkozott, és akit néhány perce még meg akart ölni. – Nézz rám, kölyök! Tudod, hol vagy? Érted, amit mondok? – kér dezte Gemsi a fiú fölé hajolva. Egyik kezét még szorosan az átlőtt mellkasán tartotta, megpróbálta egy egészségügyi pólyával csillapítani a vérzést. Eddie másik oldalán Kingpin százados térdelt, aki közel öt percig küzdött Gemsivel közösen a fiú életéért.
Eddie némán bólintott. Úgy érezte legalább hárman ülnek a mellkasán. – Visszahoztunk! Lélegezz lassan, nyugodtan – mondta neki Gemsi. – Mindjárt itt lesz az orvosi segítség. Én Gemma Samworth vagyok, az FBI különleges ügynöke. Fel fogom olvasni a jogaidat és a törvény nevében őrizetbe veszlek.
Ötvenhét 2006. június 15. 21 óra 45 perc, Manhattan, New York A máskor szerény forgalmú külvárosi utcát ellepték a rendőrség és az FBI árművei. A környező házak előtti részt is teljes szélességében lezárták a forgalom elől, és csak azokat engedték be, akik igazolni tudták, hogy az elzárt területen laknak. A jó ideje üldözött sorozatgyilkost, Edward Church személyében néhány perce szállította el egy rohammentő a legközelebbi traumatológiai osztályra. A mentőautót négy rendőr két kocsival kísérte, akik majd egymást váltva mindaddig őrizetben tartják a fiút, amíg az állapota meg nem engedi majd a rendőrség kórházába történő átszállítást. Gemsi a kapuban állt, csöndben nézte maga előtt az aszfaltot. Kis időre volt szüksége, hogy rendezze a gondolatait és visszazökkenjen a saját valóságába. Megmentette a fiú életét, ez pedig jó érzéssel öntötte el, ahogy annak a tudata is, hogy elkapott egy nagyon veszélyes alakot, aki a mai naptól már nem csalhat több nőt csapdába és nem veheti el az életüket. Most ő nyert. Megfogta, levadászta, kivonta a forgalomból, de nem hagyta meghalni, mert ő a törvényt képviseli, a nyomozóhatóságot. Üldözi és elkapja őket a legjobb tudása szerint, de nem jogosult igazságot szolgáltatni és legfőképpen nem lehet senki hóhéra. Aki bajban van, azon segít és nincs kettős mérce. Ben és Ronald jött ki a házból. Mindketten megálltak Gemsi előtt. Ronald egy papírlapot tartott a kezében, amire pontban előtte jegyzetelt. – A fiút közben siker ült azonosítani az adatbázisunkban – kezdte Ben. – Edward Churchnek hívják, tizenhét éves és Arizonában, Sank Town városában él az anyjával. A szülei elváltak, az apja Londonba költözött legalább tíz éve. – Nagyszerű! Egy kamasz szexuális ragadozó – jegyezte meg Gemsi, miközben a kézfejével megpróbálta a száradt vérét letörölni az arcáról. A fiú vére volt. – Van itt valami, ami még érdekesebb – mondat Ronald. – Az előbb beszéltünk a helyi sheriffhivatal vezetőjével, aki azt mondta, hogy épp a fiú szüleinek házánál vannak. Helyszínelnek. Az apa, Joseph Church értesítette a mentőket, hogy a feleségét egy tűzből mentette ki. A sheriff nem sok információt tudott még az üggyel kapcsolatban mondani, de az
már biztos, hogy van egy holttest is a helyszínen, akit megkötöztek és csúszóhúrokkal végeztek vele. Vagyis hagyták, hogy saját magával végezzen. – Edward Church egy kis kamasz – mondta Gemsi fáradtan. – Láttam a szemét. Egy életvidám, huncut kamasz szeme, tele vágyakkal, félelmekkel. Nagyon meszsze áll minden tekintetben egy igazi szörnyetegtől. – Soha nem tudjuk, kiben mi lakik – mondta Ben. – Valóban nem – helyeselt Gemsi, aztán váratlanul előrelendült, és megindult az út szélén parkoló jelzés nélküli szolgálati kocsik felé. A két nyomozó követte. – Nos, Batman és Robin, mi most szépen begyűjtjük a puzzle utolsó darabkáit is. Ben, mennyi most a helyi idő Arizónában? – Este háromnegyed hét körül van. – Nagyszerű! Akkor te még ma éjjel Arizónába utazol, és Sank Townban beszélj mindenkivel, aki csak ismeri a családot! Keresd meg a sheriffet, és tájékoztasd, hogy ez szövetségi ügy, így az ottani események ügyében is átvesszük a vizsgálat lefolytatását. Ronald itt marad a helyszíni szemle lezárásáig, én pedig bemegyek a kórházba a fiú után. Talán az állapota és főleg az orvosok megengedik, hogy reggelig akár egyszer még beszélni is tudjak vele. Holnap délelőtt mindketten utánad utazunk, és személyesen én fogom meghallgatni a fiú szüleit. Gemsi beült az egyik szolgálati kocsi volánja mögé és beindította a motort. A két férfi az ajtó mellett ácsorgott. – Leléphettek! – nézett rájuk Gemsi határozottan a leer esztett ablak mögül, aztán a mágneses kék villogót a kocsi tetejére helyezte és gázt adva elhajtott a puzzle utolsó darabkáiért.
EPILÓGUS 2008. december 23. 13 óra 20 perc, Phoenix, Arizóna Karácsony előtt mindig több a látogató. Akik először lépnek az Igazságügyi Elmegyógyászati Intézet falai közé, kellemesen csalódnak. A legtöbb ember azt képzeli, hogy tomboló őrülteket kell az ágyakhoz szíjazva tartani, vagy épp agyongyógyszerezett zombik botorkálnak a folyosókon. Ezzel szemben Agatha és Joseph már az első alkalommal megjegyezte, hogy sokkal inkább egy jól felszerelt kórházhoz hasonlít, mintsem egy emberi roncsokat gyártó kínzóhelyre, ahogy előtte képzelték. A börtönnél pedig minden tekintetben barátságosabb és emberibb környezet volt. Az elmúlt két évben többtucatnyi alkalommal voltak bent Eddie-nél, akiről az igazságügyi orvosszakértői vélemények alapján a bíróság úgy ítélte meg, hogy állapota képtelenné tette cselekedeteinek és annak következményeinek felismerésére, ezért felmentette a többszörösen minősített vád alól és elrendelte a kényszergyógykezelést. A bíróság a fiú fiatal korára való tekintettel a kényszergyógykezelését huszonöt évben maximálta, azzal a kitétellel, hogy amennyiben teljesen gyógyultnak nyilvánítják, legkorábban tíz év után a gyógykezelését meg lehet szüntetni és egy rehabilitációs program segítségével visszatérhet a társadalomba. A nyomozás során Agatha Church Sank Town-i otthonának alagsorában, a mosókonyhában egy rejtekhelyen találtak meg egy olyan naplót, amit Eddie vezetett tizennégy éves kora óta. A fiú naplójában a visszaemlékezésekből pontosan nyomon lehetett követni a korán kezdődött rémálmokat épp úgy, mint a John Marllownak nevezett entitás megjelenését is, aki a beszámolók szerint mind sűrűbben jelent meg neki, és egyre jobban a hatalmába kerítette, mint egy felettes én próbálva irányítani a tetteit. Eddie naplója és az abban leírt küzdelmei – menynyire erősen próbált ellenállni a John Marllownak tulajdonított belső késztetéseknek, miközben nem egyszer nagyon közel volt ahhoz, hogy végezzen magával – mozdították a pszichiátriai szakértők és a bíróság döntését is abba az irányba, hogy végül elkerülte a méreginjekciót, vagy a többszörös életfogytig tartó börtönbüntetést.
Joseph Church Arizona legtökösebb mesztice, Harry Notfree közreműködésével a legjobb ügyvédeket nyerte meg a tárgyalásra, akik mindent elkövettek, hogy az eset súlyossága ellenére a fiút beszámíthatatlannak nyilvánítsák, és így elkerülje a halálo s ítéletet. Joseph még a tárgyalás során hazaköltözött Arizónába, és Phoenix kertvárosában vett egy házat, ahová kérésére rövid időn belül Agatha is követte. A tragédia, aminek részesei lettek és a fiúkért folytatott küzdelem nagyon hamar újra felszínre hozta azokat régi és soha el nem múlt érzéseket, amit egymás iránt tápláltak. Lassan újra egymásra találtak, így közös erővel próbáltak a fiúk kényszergyógykezelése során kellően erős és szerető támasszá kovácsolódni. A látogatások során Joe-t és Agathát minden esetben egy külön terembe kísérték, ahol a szerény és letisztult berendezések között egy asztalhoz ültetve kellett megvárniuk, amíg Eddie is megérkezik. A fiút ilyenkor egy ól megtermett ápoló vezette be a terembe, majd magukra hagyta őket. Ezen alkalommal már negyed órája beszélgettek, amikor Agatha egy színes kis csomagot és egy borítékot vett elő a táskájából. – Még nem is mondtam, de Túró barátodnak végre siker ült elintézzük, hogy látogatási engedélyt kapjon – mondta közben Joe. – Tudok róla, már megelőzött benneteket a levele – válaszolta Eddie. – Nagy dolog tőle már az is, hogy egyáltalán ír. Főleg papírra tollal. Pont Túró… Hihetetlen, de annál jobban örülök neki. – Gondolom, Kate már nem szokott írni – jegyezte meg Agatha. Úgy tűnt nagyon is tisztában van a válaszszal. – Egyre ritkábban – válaszolta Eddie vállvonogatva, mintha egyre közömbösebb lenne már neki ez a téma. De nem volt az, még ennyi idő után sem. – Egyetemre jár. Los Angelesbe, és új barátai vannak, új környezet, persze új impulzusok érik, nem is várhatnám el, hogy várjon rám. Talán majd, ha kint leszek. Azt gondolom, ha nekünk valóban van közös utunk, akkor újra megtaláljuk egymást. Mint ahogy Ti is apával. – Nézd meg mit hoztunk neked! Nyisd ki! – biztatta Joe. – Karácsonyra? – kérdezte Eddie őszinte gyermeki izgalommal az arcán, miközben átnyúlt az asztal fölött az ajándékért. – Természetesen – válaszolta Agatha. – Apád azt mondta, hogy ennek nagyon fogsz örülni. – Akkor ez apa új könyve lesz – mondta Eddie nevetve.
– Oké, hercegem, látom képben vagy – nevetett vele Joe. – Annyira nem nehéz nekem ajándékot hozni, valljuk be. Hiszen a sapka és kesztyű itt nem egy fogyóeszköz, ahogy a ruhára sem nagyon van gondom, persze próbálkozhatnátok meglepni valami helyes és okos számítástechnikai eszközzel, esetleg egy mobillal, de azt meg nem engedné az intézet igazgatója behozatni. Nem is sorolom. A lényeg, hogy olvasni és írni szeretek, apa könyveit pedig mindig nagyon várom, ami minden évben karácsonyra jelenik meg. Tehát ez itt egy könyv lesz. Eddie okfejtésén már mindannyian nevettek, jóízűen és felszabadultan. Érezhető volt, hogy nem akarták engedni a nehézségek negatív hatását magukra nehezedni. Bármilyen körülményes és küzdelmes út vezetett is idáig, de újra együtt voltak. Pont úgy, mint egy család. – Oké, de mi lesz ez a kis valami? – kér dezte Eddie, kezében forgatva a kis borítékot. – Nézd meg! – javasolta Joe. Eddie tekintete lassan úszott a feladón és a címzésen. A feladó Benjamin Church volt, a címzéshez pedig azt írták: Testvéremnek . – Ez meg… ez… – Eddie hangja elhalkult. Lassan tépte fel a bor ítékot, nehogy megsértse a tartalmát. Belenyúlt, és egy ultrahangképet húzott elő a belsejéből. Nem nagyon tudta kivenni a képen látható kisemberformát, a szemébe tolult boldogságkönnyek pedig nehezítették az éles összpontosítást, de így is nagyon jól tudta mit tart a kezében. – Ő a kisöcséd lesz, Eddie. – Agatha tekintete is bepárásodott, ahogy a szeretett fiát nézte, akinek még hosszú éveket kell majd itt eltöltenie bezárva. Közben fel sem tűnt neki, hogy reflexszerűen megérintette az alig észrevehetően gömbölyödő pocakját. – Bevallom, kicsit aggódtam, hogy mit fogsz szólni – vallotta be Joe, és áthajolva az asztallap fölött bátorítóan megszor ította a fia csuklóját. – Boldog vagyok, hogy ilyen családom van – mondta végül Eddie. Felállt, és az asztal fölött áthajolva magához húzta a szüleit, egy-egy csókot adva a homlokukra. – Köszönöm, hog y vagytok! Eddie szeméből kövér könnycseppek gurultak a szája széle felé. Idősebbnek látszott már a koránál, fiatal arcán nyomokat hagytak az álmatlan éjszakák, a bizonytalanság és a halálos ítélettől való félelem.
Az áldozatai viszont megkímélték, mert az elmúlt időben nem kísértette egyikőjük tekintete sem, ugyanis Eddie semmire nem emlékezett a vele történtekből. Az or vosok szerint a tudatalattija olyan mélyen temetett el mindent a lövés okozta trauma hatására, mintha a tudatos énjének soha nem is lett volna köze a szörnyű eseményekhez. Persze arra is gondoltak, hogy egészen egyszerűen a klinikai halál állapotában eltöltött közel öt perc során következett be a változás. Az igazság viszont az volt, hogy John Marllow a közös emlékeiket is örökre elvitte oda, ahová maga is való… A Pokolba. Vége
