DIABLO A Gonosz ösvénye MEL ODOM Alexandra
A mű eredeti címe: Diablo - The Black Road Eredetileg kiadta: Pocket Books Fordítás: Oberon Bt. - Fehér Fatime
A jelen történetben szereplő nevek, személyek, helyek és események mind a szerző képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, élő, vagy valaha élt személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve.
© Pécsi Direkt Kft.
Minden jog fenntartva. A könyv részei a kiadó engedélye nélkül semmilyen célra és semmilyen formában nem sokszorosíthatók. ISBN: 963 368 301-7
Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: (72) 517-800
- A démon műve - mordult fel Palat. - A démon tudja, hogy itt vagyunk.
Egy szempillantással később ijesztő alak emelkedett ki előtük a vízből. A közelebb álló harcosok hátrálni kezdtek.
A patkánycsontokból összeálló szörny három méternél is magasabb volt, szögletes és széles vállú, akár egy gorilla. Görbe lába csak halványan látszott a zavaros vízben. A csontszörnynek kettő helyett négy mellső végtagja volt, mindegyik hosszabb, mint a lába. Ha ökölbe szorította a kezét, akkor patkánybordák és fogak álltak ki belőle, így buzogányként használhatta mind a négy mellső végtagját. A fogak és bordák hegyesek voltak, akár a tű, szúrni és hasítani is lehetett velük. A csontszörny a démon arcát viselte, apró csontocskákból alakultak ki a vonások.
- Ez egy csontgólem - mondta Taramis. - A fegyvereink nem sok kárt tehetnek benne.
A gólem szája olyan apró csontokból állt össze, hogy szinte élőnek tűnt, mikor gonoszul elvigyorodott, majd megszólalt. Hangja olyan volt, akár a hideg téli éjszakákon a temetőkben süvítő szél.
- Bolondok, vár rátok a halál.
Első fejezet
Darrick Lang evezett, közben a Dyre folyó partját szegélyező sziklákat kémlelte. Remélte, hogy nem veszik őket észre a kalózok, akiket kerestek. Ezt persze csak akkor fogja megtudni, ha sor kerül az első összecsapásra, a kalózok pedig nem éppen arról voltak híresek, hogy kesztyűs kézzel bántak a west- march-i haditengerészet matrózaival. Főleg nem azokkal, akik a westmarch-i király parancsára üldözték őket. Darrick nem volt túlzottan oda a gondolatért, hogy fogságba kerülhet.
A dereglye az árral szemben haladt, de nem volt erős a sodrás. A csónak orra olyan simán szelte a vizet, hogy nem hallatszott egy árva csobbanás sem. A sziklákon őrtüzek egész sora lobogott, és ha az őrök meglátták, vagy meghallották volna őket, akkor végük. Darrick biztos volt benne, hogy egyikük sem jutna vissza a Magányos Csillagra, mely a West-marchi-öböl bejáratánál várt rájuk. Tollifer kapitány a westmarch-i haditengerészet és a király egyik legkeményebb tisztje volt, és probléma nélkül kihajózott volna akkor is, ha Darrick és csapata nem tér vissza hajnalig a bevetésről. Kiemelte evezőjét a vízből és előrehajolt. Halkan megszólalt.
- Nyugi, fiúk. Kitartás! Hamar túlleszünk rajta. Megyünk, jövünk, és mire észrevennének minket, már messze járunk.
- Ha szerencsénk lesz - suttogta a mellette ülő Mat Hu-Ring.
- Márpedig az lesz - válaszolta Darrick. - Eddig sem voltam igazán híján a szerencsének, a tiéd meg akár két embernek is elég.
- Pedig te aztán kísérted rendesen - mondta Mat.
- Ez igaz - ismerte el Darrick, akinek a rájuk váró veszedelem ellenére izgatottan csillogott a szeme. -De soha nem feledkezem meg a barátaimról sem.
- Szóval ezért hoztál magaddal erre a kis kirándulásra?
- Aha - mondta Darrick -, és ha jól emlékszem, legutóbb megmentettem az életedet, úgyhogy most te jössz.
Mat elvigyorodott a sötétben, fogai fehéren csillogtak fekete arcában. Darrickhez hasonlóan ő is lámpaolajjal kente be az arcát, hogy jobban elvesszen az éjszakában, de míg Darricknek vörös haja és bronzos bőre volt, Mat fekete volt, és csokoládébarna bőrű.
- Tehát ma este is arra készülsz, hogy vakmerően megkísértsd a szerencsédet, barátom? - kérdezte Mat.
- A köd tartja magát - Darrick fejével a folyó fel-szín felett gomolygó ezüstös ködfelhők felé intett. A szél és a víz ezen az estén összedolgoztak, a köd pedig a tenger felé terjedt. A sűrű párában a távolságok még nagyobbnak tűntek. - Lehet, hogy az időjárás több hasznot hajt nekünk ma éjjel, mint a szerencsénk.
- Ha továbbra is így jártatjátok a szátokat - morogta az öreg Maldrin érdes hangon -, akkor azok az őrök, akik még nem horpasztanak, meghallhatják a hangotokat, és meggyújtják a jelzőmáglyáikat, mer ? biztos, hogy ezek az átkozott kalózok előre összekészítik a tűzre valót. Tudjátok, hogy a vízen gyorsabban terjed a hang.
- Igaz - ismerte el Darrick - de azt is tudom, hogy innen a hang nem terjed felfelé a sziklákon. Azok a kalózok jó húsz méterrel vannak magasabban, mint mi.
- Ostoba hillsfari fajankók - morogta Maldrin -, zöldfülűek, még ott a tojáshéj a feneketeken, nem való nektek ilyen komoly munka. Ha engem kérdeztek, szerintem Tollifer kapitánynak elment az esze, amikor titeket bízott meg ezzel.
- Semmi gond, Maldrin tiszthelyettes - mondta Darrick. - Senki sem kérdezte a véleményedet.
A dereglyében ülők közül páran jót nevettek Maldrin kárára. Maldrinnak ugyanis nagy híre volt, mint kiváló tengerésznek és harcosnak, de a hajón inkább arról volt híres, hogy ő volt az állandó vészmadár. Nem volt valami magas, de a válla olyan széles volt, akár egy birkózóé. Őszes szakállát mindig rövidre nyírta, feje tetején volt egy patkó alakú kopasz folt, oldalt és hátul viszont temérdek haja nőtt, melyet mindig hátrakötve viselt. A folyó kipárolgása és a köd csillogott kátrányozott bricseszén, és egészen átáztatta fekete ingét.
Darrick és a csónakban ülő többi férfi is hasonlóan volt felöltözve. Mind szakadt vitorlavászon-dara-bokba burkolták kardjukat, hogy megóvják a rozsdától, illetve hogy ne csillogjanak a holdfényben. A Dyre folyó édesvizű volt, és nem olyan roncsoló hatású, mint a sós tengervíz, de egy tengerész a folyón is tengerész.
- Tudatlan tacskó - morogta Maldrin.
- Igen, Maldrin, és te pont ezt szereted bennem, valld csak be - mondta Darrick.
- Ha úgy találod, hogy rossz társaságban vagy, gondolj csak bele, hogy mit csinálnál most, ha otthagytalak volna a Magányos Csillagon. Nem úgy nézel ki, mint akinek nagy kedve van egy egész éjszakás körömrágáshoz, öregem. Komolyan. Hát ez a hála azért, hogy megkíméltelek az unalomtól?
- Nem lesz ez olyan egyszerű, mint amilyennek gondolni akarod - mondta Maldrin.
- Ugyan mitől kellene félnünk, Maldrin? Pár nyavalyás kalóztól?
Darrick a vízbe mártotta az evezőjét - persze ügyelt arra, hogy együtt mozduljon a többiekkel - és húzni kezdett. A dereglye szaladt a folyón. Az első őrtüzet negyed mérfölddel arrébb vették észre, és a keresett kikötőtől sem lehettek már messze.
- Ezek nem egyszerűen csak kalózok - morogta Maldrin.
- Hát igen - mondta Darrick -, el kell ismernem, ebben igazad van. Mert ezek konkrétan azok a kalózok, akikkel Tollifer kapitány utasítása szerint nekünk el kell bánnunk. Ilyen parancs után persze, hogy nem tartom őket akármilyen kalózoknak.
- Én sem - szólt közbe Mat. - Ami engem illet, én elég válogatós vagyok. Akármilyen kalózzal le sem állok küzdeni.
Páran helyeseltek, és halkan nevettek.
Darrick észrevette, hogy senki sem meri emlegetni a fiút, akit a kalózok foglyul ejtettek. Mivel a fiú testét nem találták meg a tengeri csata helyszínén, feltételezték, hogy életben hagyták, és váltságdíjat fognak érte követelni. Szükség volt arra, hogy kieresszék egy kicsit a gőzt, mielőtt bemennek a patkányfészekbe, de a fiú sorsa szorongást ébresztett bennük. Maldrin megrázta a fejét, és az evezőjére koncentrált.
- A Fényre és az összes szentekre mondom, jókora púp vagy te az ember hátán, Darrick Lang, úgy biza. De az is biztos, hogy ha van valaki Tollif er kapitány emberei között, aki véghez tud vinni egy ilyen őrültséget, az csakis te lehetsz, és senki más.
- Ezért most megemelném előtted a kalapomat, Maldrin - mondta Darrick. Kicsit elérzékenyült. -Csak az a gond, hogy nincs rajtam kalap.
- Nekem az is elég, ha megmarad a fejed, amire kalapot tehetnél - mormogta a másik.
- Az igazság az, hogy pontosan így terveztem magam is. - Új fogást keresett az evezőlapátján. - Húzzunk bele, fiúk, míg a folyó is elég csendes, meg a köd is a mi kezünkre játszik.
Felnézett a hegyvonulatra, miközben érezte, hogy a harc gondolatától feléled benne valami sötét könyörtelenség.
A kalózok biztos nem adják majd egykönnyen a foglyukat. Westmarch királya nevében pedig Tolli-fer kapitány megköveteli a véráldozatot.
- Átkozott köd - csattant fel Raithen, és megeresztett egy szívből jövő, cifra káromkodást.
A kalózkapitány kirohanása visszarángatta Buyard Cholikot a jelenbe. Az idős pap hunyorgott a fáradtságtól, mely állandóan üldözte, és Raithenre nézett. A szoba fényei megvilágították a kalózkapitány arcát.
-
Mi történt, Raithen kapitány?
Raithen mozdulatlanul állt a teraszon, és nézte a romváros alabástrom oszlopait. A kicsi, elnéptelenedett kikötőváros már több hónapja szolgált nekik táborhelyül. Beletúrt széles állát takaró kecskeszakál-lába, és szórakozottan megérintette a szája jobb sarkában lévő csúnya forradást, mely még kegyetlenebbnek mutatta arcát.
-
A köd miatt vagyok dühös. Alig látni a folyót.
A halovány holdfény megcsillant a fekete páncélingen, melyet Raithen a zöld inge fölött viselt. A kalózkapitány külseje mindig kifogástalan volt, még így kora hajnalban is. Vagyis késő éjjel, találgatta Cholik, hiszen nem tudta, hogy ez az időpont Rairhennél vajon minek is számít. Fekete bricsesz-nadrágja alul szépen be volt tűrve a csizmájába.
- Tartok tőle, hogy a legutóbbi akciót talán nem is úsztuk meg olyan simán, mint gondoltam - mondta Raithen.
-
A köd miatt elég nehéz ilyenkor a folyón navigálni - mondta Cholik.
- Neked biztosan, de egy olyan embernek, aki ismeri a hajózás minden csínjátbínját, ez a folyó nem egy nagy kihívás. - Beletúrt a szakállába, elgondolkodva nézte a folyót és bólintott. - Igen. Én biztos ma támadnék a helyükben.
- Babonás vagy, kapitányom - mondta Cholik, enyhe gúnnyal a hangjában. Keresztbe tette a karját. Cholik alkatilag pont Raithen ellentéte, szinte kórosan sovány volt. A különösen hideg éjszaka, mely már a közelgő tél előszelét hozta, váratlanul érte őt. Nem volt már fiatal és erős, mint a kapitány. A hideg szél áthatolt fekete és vörös ruháján, és szinte a csontjáig hatolt.
Raithen Cholik szemébe nézett, és keserűség látszott a tekintetében. Láthatóan támadásként értelmezte a pap megjegyzését.
- Ne is próbálj tiltakozni - mondta Cholik. - Láttam benned a hajlamot. Megígérem, hogy ezt nem fogom ellened fordítani. De nem értek veled egyet. Én
olyan dolgokban hiszek, amelyek sokkal kiszá-míthatóbbak, mint a babona. Raithen elfmtorodott. Köztudott volt, hogy nem tetszett neki, amit Cholik tanítványai az elhagyott kikötőváros alatt talált romváros járataiban művelnek. A kikötő messze volt Westmarch-tól, északi irányban, a király nem igazán fordított nagy figyelmet erre a területre. Cholik azt hitte, hogy a kalózkapitány majd örülni fog a jó kis rejtekhelynek, de tévedett. A pap megfeledkezett azokról az örömökről, melyekben a kalózok a nagyobb kikötőkben dúskálhattak. Azokon a helyeken nem ismerték őket - vagy tudták róluk, hogy kalózok, de nem vettek róla tudomást, hiszen a pénznek nincs szaga. Az ivászathoz és bujálkodáshoz, melyhez a kalózok hozzá voltak szokva, ezen a táborhelyen nem voltak adottak a körülmények.
- Egyik őröd sem adott le vészjelzést - mondta Cholik -, pedig biztosan tudom, hogy mindegyik elfoglalta az őrhelyét.
- Lejelentkeztek, ez igaz - ismerte el Raithen -, de biztos vagyok benne, hogy egy másik hajó vitorláit láttam a távolból, amikor délután felhajózrunk a folyón.
-
Utána kellett volna járnod a dolognak.
-
Utánajártam - mondta Raithen -, utánajártam, de nem találtam semmit.
-
Na látod, nincs miért aggódnunk. Raithen éles pillantást vetett a papra.
-
Te részben pont azért fizeted nekem azt a rengeteg aranyat, hogy aggódjak.
-
Igen, pontosan. De nem azért, hogy engem idegesíts.
Raithen rosszkedvű volt ugyan, ám a pap megjegyzése mosolygásra késztette.
- Te a Zakarum egyház papja vagy, tehát kedvesnek kellene lenned. Ehhez képest elég szúrós megjegyzéseid vannak néha.
-
Csak akkor, ha szükséges.
Raithen keresztbe fonta karját széles mellkasán, nekidőlt a balkon korlátjának, és felvihogott.
- Komolyan mondom, Cholik, szórakoztatónak talállak téged. Amikor annak idején összetalálkoztunk, és elmondtad, hogy mit tervezel, én azt hittem, hogy elment az eszed.
- Egy legenda, mely szerint egy város alatt egy másik van eltemetve, nem őrültség - mondta Cholik.
De legbelül tudta, hogy a rengeteg munka, mellyel sikerült megszereznie és megtartania a szinte elfeledett Vizjerei szövegeket Dumai Lunnash-ról - a varázslóról, aki évezredekkel azelőtt szemtanúja volt Jere Harash halálának majdnem az őrületbe kergette.
Jere Harash évezredekkel korábban élt, és fiatal Vizjerei varázslóként felfedezte, hogy hogyan lehet a halottakat irányítani. A fiatalember azt állította, hogy a tudást álmában ismerte meg. Senki sem kételkedett Jere Harash új képességében, erejéről legendák keringtek a világban. A fiú tökéletesítette a technikát, amivel a Vizjerei varázslók össze tudták gyűjteni a halottak energiáit. Akit ezzel az erővel felruháztak, az erősebb lett, mint bárki más. Ezért nevezték el a Vizjereiket - az ősi három fő kaszt egyikét -Szellem Klánnak. Dumai Lunnash történész volt, és egyike azon keveseknek, akik túlélték Jere Harash utolsó kísérletét a szellemvilág teljes meghódítására. Amikor a fiatalember transzba esett, és megkezdődött az energiavándorlás, egy szellem birtokba vette a fiú testét, és gyilkos hadjáratba kezdett. A Vizjerei varázslók csak később jöttek rá, hogy a szellemek, akikkel társalogtak, és akiket véletlenül áthoztak az emberek világába, a Lángoló Pokol démonai voltak. Dumai Lunnash, a Vizjerei varázslók történetének és titkainak krónikása felett a legtöbben elsiklottak, Cholik azonban az ő kéziratai alapján indult el a hosszú és kanyargós úton, mely végül a kicsi, elhagyatott kikötővárosban ért véget a Dyre folyó partján.
- Egy fenét - mondta Raithen. - Ilyen legendákat akárhol hallhatsz. Régebben még én magam is elhittem egypárat, követtem őket, de soha nem lett belőlük semmi.
-
Akkor viszont nem értem, hogy most mit keresel itt - mondta Cholik.
Ezt a beszélgetést már hónapok óta halogatták, és a pap egy kicsit csodálkozott is, hogy éppen most kerül rá sor. De csak egy kicsit. Az előző héten, míg Raithen meg a kalózai nem voltak a kikötőben - elmentek rabolni, fosztogatni -
Cholik tanítványai olyan jelekre bukkantak, melyből az öreg pap arra következtetett, hogy közel vannak végső céljukhoz.
- Az aranyad volt az - ismerte be Raithen -, ami miatt idejöttem. Egyébként láttam, hogy míg távol voltam, elég jól haladtatok a munkával.
Cholik nem is tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Örült neki, hogy a kalózkapitány még láthatóan hű az ügyhöz, de ugyanakkor tudta, hogy Raithennek már a kincseken jár az esze. Ez pedig akár bajt is okozhat neki és ügyének. Attól tartott, hogy Raithen meg az emberei az elvakult kincskeresés közben tönkreteszik azt, amiért ő annyit dolgozott.
- Mit gondolsz, mikor találjátok meg azt, amit keresel? - kérdezte Raithen.
- Hamarosan - válaszolta Cholik. A kalóz megvonta a vállát.
- Pedig jó volna tudni, hogy mire számíthatok. Mert ha ma követtek minket...
- Ha követtek benneteket - vágott közbe Cholik -, az csak és kizárólag a te hibád.
Raithen gonoszul elvigyorodott.
- Na ne mondd.
- Téged köröz a westmarch-i tengerészet - mondta Cholik- a király ellen elkövetett bűneid miatt. Ha elkapnak, akkor lógni fogsz, méghozzá a Gyémánt negyedben.
- Mint egy közönséges tolvaj? - Raithen csodálkozva meresztette a szemét. - Hát igen, lehet, hogy ott fogok himbálózni, mint egy elszabadult vitorla a szélben, de nem hiszem, hogy a király különb elbánásban részesítené a Zakarum egyház egy papját, aki visszaélt a belevetett bizalommal, és elárulta a kalózoknak, hogy melyik hajók szállítanak aranyat a Westmarchi-öböl és a Nagy-óceán területén. Raithen megjegyzése telibe talált. Yaerius arkangyal rávett egy Akarat nevű fiatal aszkétát, hogy alapítsa meg a Fény vallását. Egy darabig a Zakarum egyház pontosan ezt a vallást szolgálta, de az idők során, a sok háború közepette a dolgok megváltoztak. Nagyon kevés halandó, csak az egyház bennfentes tagjai tudták, hogy a vallás az idő folyamán megváltozott, alávetette magát a démonok akaratának, és az inkvizíció segítségével titokban a Sötétség szolgálatába állt. A Zakarum egyház szoros kapcsolatban állt Westmarch és Tristram vezetésével - az egyház volt az a hatalom, mely még a királyt is befolyásolhatta. Cholik azáltal, hogy elárulta a kincses-hajók útvonalát, azt is lehetővé tette, hogy a kalózok a Zakarum egyházat is meglopják. Az egyház vezetői pedig még a királynál is jobban szomjazták a bosszút.
Cholik hátat fordított a nagydarab kalóznak, és járkálni kezdett a teraszon, hogy felmelegedjen egy kicsit. Tudtam, hogy egyszer ez is bekövetkezik, mondta magában. Várható volt. Mélyen felsóhajtott, kissé meg is könnyebbült. Tudta, hogy Raithen most nyeregben érzi magát. Még papként megfigyelte, hogy az emberek akkor követték el a legnagyobb baklövéseiket, ha nagyon dicsérték eszességüket vagy hátaiig mukat.
Cholik tudta, hogy mi is az igazi hatalom. Azért jött el Tauruk kikötőjébe, hogy megtalálja az eltemetett Ransimot. Ransim a Bűnös Háború idején pusztult el az évszázadok során, míg a Fény és a Sötétség titkos, ám annál kegyetlenebb háborúban álltak egymással. Mindez nagyon régen történt a keleti tájakon, jóval azelőtt, hogy Westmarch megnőtt és hatalmat szerzett. Azokban az időkben sok város és falu tűnt el a föld színéről, a legtöbbet alaposan ki is fosztották. De Ransim kívül esett a Bűnös Háború tűzfészkén. A lakosság nagy része csak annyit tudott a háborúról, hogy csaták dúltak tőlük messze - de azt persze nem, hogy a démonok és a Fény csapnak össze egymással -, mások pedig semmit sem tudtak
Ransim létezéséről. A kikötőváros egy rejtély volt, valami olyasmi, aminek soha nem lett volna szabad létrejönni. De a keleti mágusok közül páran ide jöttek dolgozni, itt bújtak meg, és itt temették el a titkaikat. Cholik egyedül Dumai Lunnash kézirataiban talált utalásokat Ransim helyére vonatkozóan, de nem eleget. Rengeteg munkába telt, mire a félinformációkból és hazugságokból kihámozta, hogy hol is van a város.
- Mit akarsz tudni, kapitányom? - kérdezte Cholik.
- Azt, hogy mi után kutatsz itt - vágta rá Raithen gondolkodás nélkül.
- Azt szeretnéd tudni, hogy arany meg gyémántok után kutatok-e? - kérdezte Cholik.
- Hát igen - mondta Raithen -, én életem legnagyobb részében ezzel foglalkozom, erről álmodom.
Cholik a fejét csóválta - egészen elképedt azon, hogy milyen kicsinyes a kalózkapitány. A gazdagság aprócska, átmeneti örömöt nyújthat csak- de a hatalom, az valami egészen más. A pap szemében a hatalom megszerzése volt az igazi boldogság.
- Micsoda? - csattant fel Raithen. - Lenézed az aranyat meg a többi kincset? Elég érdekes a logikád ahhoz képest, hogy a királyi kincstárat fosztogatod.
-Az anyagiak által nyújtott hatalom igen ingatag - mondta Cholik. - Véges dolog. Gyakran az ember észre sem veszi, és már el is múlt.
- Nekem azért van némi tőkém a nehezebb napokra is. Cholik felnézett a csillagos égre.
- Az emberiség a mennyek legnagyobb kudarca és szégyene, Raithen kapitány. Tökéletlen test, tökéletlen lélek. Eljátsszuk, hogy mindenhatóak vagyunk, mert sejtjük, hogy ez a képesség talán meg is van bennünk valahol, de soha nem bizonyosodhatunk meg róla.
- Most akkor nem a kincsekről beszélünk, amit keresel, igaz? Nem aranyról és ékkövekről van szó? -Raithen hangján érződött, hogy becsapva érzi magát.
- Lesz abból is egy kevés - mondta Cholik -, de én nem ezért jöttem ide. Megfordult, és a kalózkapitány szemébe nézett.
- Raithen kapitány, én a hatalom szagát követtem idáig. Elárultam Westmarch királyát és a Zakarum egyházat is azért, hogy hajóidat a saját érdekemben biztonságban tudjam.
- Hatalom? - Raithen hitetlenkedve rázta a fejét. -Adj nekem pár rőfnyi jóféle acélt, és majd megmutatom neked, hogy mi is az a hatalom.
Cholik dühösen a kalózkapitány felé intett. Látta, hogy kezéből könnyedén tör elő az erő, és Raithen ellen indul. Az erőhullámok a kapitány nyaka köré fonódtak, akár egy vaspánt, és kiszorították belőle a szuszt. A következő pillanatban Cholik a levegőbe
emelte a nagydarab kalózt. Egy pap sem rendelkezett ekkora hatalommal, és rr
Cholik úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy ezt Raithen is megtudja. O nem pap. Már nem. És soha többé nem is akar az lenni.
- Ott a part! - mondta a legénység egyik tagja a csónak orrából. Fojtott hangon szólalt meg, nehogy a víz messzebbre vigye a hangját, mint kellene.
- Fiúk, evezőket behúzni - adta ki a parancsot Darrick, miközben kiemelte saját evezőjét a folyó vizéből. Pulzusa felgyorsult, halántékán érezte a lüktetést. Állt, és nézte az előtte húzódó hegyvonulatot.
A tengerészek egyszerre emelték ki az evezőket a vízből, és a csónak közepébe helyezték őket.
- Tat? - szólt Darrick, miközben a part közeli fényeit fürkészte.
- Igen, uram! - jelentkezett Fallan a hajó végéből.
Most, hogy már nem dolgoztak az evezők, a csónak nem szelte a hullámokat, hanem mintha kiemelkedett volna a vízből, és nehézkesen beállt sodrásirányba.
- Vigyél minket a partra - utasította Darrick -, aztán megnézzük, hogy mi is a helyzet ezekkel az átkozott kalózokkal, akik lopják a király aranyát. Keress egy megfelelő helyet, és tegyél minket partra, kérlek.
- Igen, uram - Fallan a kormánylapát segítségével a bal part felé irányította a csónakot.
Az áramlat ellenük dolgozott, lökte volna vissza csónakjukat a folyó közepe felé, de Darrick nem aggódott, mert tudta, hogy ezzel csak pár métert veszítenek. A lényeg az volt, hogy biztonságos helyen szálljanak partra, ahonnan van esélyük végrehajtani a küldetést, mellyel Tollifer kapitány megbízta őket.
-Ide! - szólt Maldrin, és a part egy pontja felé mutatott.
A tiszthelyettes nem volt már éppen fiatal, de a Magányos Csillag fedélzetén még mindig neki volt a legélesebb szeme. Sötétben is nagyon jól tájékozódott. Darrick a ködben meglátta a cikcakkos folyópartot. Kopár partszakaszon voltak, nem is látott
mást, csak a csupasz sziklát, mely úgy állt ki a Sólyomcsőrhegység vonulatai közül, mintha egy óriás faragta volna ki a baltájával. -Hát, ennél barátságtalanabb partot még életemben nem láttam - állapította meg Darrick.
- Ha hegyi kecske lennél, nem ez volna a véleményed - mondta Mat.
- Ezt a sziklát még a hegyi kecskék is messze elkerülik - mondta Darrick. A meredek sziklafalat méregette, mely arra várt, hogy ők megmásszak.
Maldrin felsandított az előttük tornyosuló sziklára.
- Hát, ha erre megyünk, akkor másznunk kell egy keveset.
- Uram - szólt Fallan a csónak farából -, mi a parancs?
- Ott kösd ki, Fallan - mutatott előre Darrick. -Szerencsét próbálunk ezen a sziklán - elmosolyodott. - Amilyen nehézkes feljutni rajta, a kalózok biztos nem számítanak rá, hogy innen próbálkozunk. Némi szerencse kell csak hozzá, és már rendben is vagyunk.
Fallan gyakorlott mozdulatokkal a partra kormányozta a csónakot.
- Tomas - szólt Darrick -, horgonyozz le, fürgén. A matróz felkapta a csónak fenekéről a követ,
melyet horgonynak használtak, és a part felé dobta. A kő nem ért el a sziklákig, a sekély vízben merült el. Tomas fogta a nehezékre erősített kötél végét, és húzni kezdte.
-
A folyó fenék sziklás - suttogta -, nem sáros.
- Akkor reménykedjünk benne, hogy be tudod akasztani valahová - válaszolta Darrick.
Idegesen fészkelődött a csónakban, szeretett volna már túl lenni az előttük álló veszélyes feladaton. Szeretett volna minél hamarabb belevágni, hogy minél hamarabb kész legyenek, és visszamehessenek a Magányos Csillag fedélzetére.
- Elsodródunk a parttól - jegyezte meg Maldrin, miközben a csónakot az áramlás pár méterrel beljebb vitte.
-
Akkor úgy néz ki, hogy egy jó kis úszással kezdjük az estét - válaszolta Mat.
-
Akár tüdőgyulladást is kaphatunk ebben a jéghideg vízben - morogta Maldrin.
- De az is lehet, hogy a kalózok tesznek róla, hogy ne juss el a betegágyig - mondta Mat. - Nem hiszem, hogy ha megjelenünk, szó nélkül átadnák nekünk a foglyukat.
Darricknek elszorult a torka. A fogoly volt a fő oka annak, hogy Tollifer kapitány Darrick csapatát küldte fel a folyón egy csónakkal, és nem ő maga érkezett a Magányos Csillaggal.
A kalózok általában senkit sem hagytak életben a megtámadott westmarch-i hajókon. Legutóbb azonban megkíméltek egy Lut Gholeini selyemkereskedőt, vízre tették egy akkora deszkán, amely éppen ellátta egy tutaj funkcióit. Üzenetet hagytak vele a királynak - azt, hogy az egyik unokaöccsét foglyul ejtették. Darrick biztos volt benne, hogy nemsokára megüzenik azt is, hogy mekkora váltságdíjat követelnek érte.
Ez volt az első alkalom, hogy a kalózok kapcsolatba léptek Westmarch-csal. Már hosszú hónapok óta fosztogatták a király hajóit, és még mindig nem derült ki, hogy honnan kapják az információt a hajók tervezett útvonaláról. Csak ezt az egy Lut Gholeini
embert hagyták életben, vagyis nem akartak olyan tanúkat hagyni, akik esetleg később felismerhetik őket.
A horgony végigszántotta a folyómedret, és már úgy látszott, hogy nem sikerül kikötniük. A víz és a köd szerencsére elnyelte a hangokat. Aztán a nehezék megállt, és a kötél megfeszült Tomas kezében. Darrick a folyópartot nézte, mely jó két méterre volt tőlük.
- Hát, ez van, ezt kell szeretni - Tomasra pillantott. - Milyen mély a víz? Tomas a kötélre kötött csomókat nézegette. A csónak nem sodródott tovább.
-
Úgy látom, van vagy két és fél méter mély, fiúk -mondta.
Darrick tekintete a partot pásztázta.
-
Elég hirtelen mélyül a kicsike.
- Még szerencse, hogy nincs rajtunk páncél - jegyezte meg Mat. - Bár én szívesen venném, ha lenne egy páncélingem, ami megvéd a csetepatéban.
- El is süllyednél benne rögtön, mint a nyeletlen fejsze - válaszolta Darrick. Különben is, lehet, hogy nem is kell küzdenünk. Lehet, hogy szerencsésen feljutunk a kalózhajóra anélkül, hogy észrevennének minket, és kimentjük a király unokaöccsét.
- Aha - mormogta Maldrin -, mintha ez olyan nagyon gyakran előfordulna veled.
Darrick minden aggodalma ellenére elvigyorodott.
-
Csak nem akarsz belém kötni?
- Úgy érted, ahogy akarod - morogta a tiszthelyettes. - Próbálnék jó tanácsot adni, de úgy látom, hogy te mindig szándékosan félreértesz. Mert tudd meg, hogy azok a kalózok lepaktálnak az élőhalottakkal meg más effélékkel is.
A tiszthelyettes szavai nem hatottak lelkesítőén
Darrickre. Bár úgy gondolt az előttük álló éjszakára, mint egy kalandra, azért tudta, hogy nem lesz egyszerű dolguk. Voltak olyan kalózkapitányok, akik varázsolni is tudtak.
- Kalózokat keresünk - mondta Mat -, egyszerű kalózokat. Halandókat, akiket meg lehet sebesíteni, és véreznek.
- Aha - válaszolta Darrick, és igyekezett elhessegetni magától a különös gondolatokat, melyeket Mat szavai ébresztettek benne. - Halandók.
Még egy hónapja sem múlt, hogy a legénység egy egész hajónyi élőhalottal találta magát szembe. A csata kemény volt és kegyetlen, és jó pár emberük elhullott, mire a tenger fenekére küldték a zombi-matrózokat meg a hajót. A fiatal parancsnok Tomasra pillantott.
-
Megfeneklettünk?
Tomas bólintott, és a kötéllel babrált.
-
Amennyire én tudom, igen. Darrick fmtorgott.
- Szeretném biztosan tudni, hogy van egy csónak, ahová visszavonulhatunk. Tollifer kapitány is meglehetősen kényes a tengerészet eszközeinek épségére, úgyhogy ha mi kiérünk a partra, gyorsítsd be a csónakot.
-
Oké, meglesz.
Darrick a csónak fenekében heverő, bebugyolált fegyverek közül kivette saját szablyáját, és óvatosan, ügyelve a csónak egyensúlyára, felállt. Vetett még egy utolsó pillantást a sziklacsúcsra. Az utolsó őrtüzet száz méterrel arrébb észlelték. A ködös idő ellenére még mindig látták a fényét. Az előttük ragyogó fényeket nézte a távolban, közben pedig a hajó vitorlájának csattogását hallgatta.
- Fiúk, úgy látom, ez nem lesz az a kimondott kéjutazás - mondta Darrick. Egy kis úszással kezdjük, a jeges vízben.
Észrevette, hogy Mat már a kezében tartja kardját, Maldrin pedig a harci
pörölyét.
- Csak utánad - udvariaskodott Mat, és a folyó felé lendítette a kezét.
Darrick válasz helyett csendben beugrott a folyóba. A hideg víz összecsapott a feje fölött, és egy pillanatra kiszorult belőle a levegő. Összekapta magát, és az árral szemben megindult a part irányába, második fejezeí
Raithen kapálózott, vonaglott, csapkodott a kezével, próbált megszabadulni attól a láthatatlan vasmaroktól, mely Cholik varázslata nyomán fogságban tartotta. Arcán megdöbbenés és félelem látszott.
Cholik tudta, hogy a kalózkapitány rádöbbent, ő nem az a gyenge, öreg pap, akinek eddig gondolta, és akivel eddig olyan lekezelő hangon tárgyalt. A nagydarab kalóz kinyitotta a száját, és megpróbált beszélni. Nem jött ki hang a torkán. Cholik egy mozdulatára Raithen a terasz szélére került, közel harmincméteres magasságban. Alatta csak a törött sziklák és Tauruk kikötőjének romjai látszottak.
A kalózkapitány felhagyott a küzdelemmel, és a félelem lassan egészen eltorzította liluló arcát.
- Az erő hozott engem Tauruk kikötőjébe -mondta Cholik, és megerősítette a mágikus szorítást. Perverz örömöt okozott neki, hogy ilyen varázslatot használhat. - Vagyis Ransimba, mely a város romjai alatt fekszik. Olyan erő, amelyről te még csak nem is hallottál. Olyan erő, melynek te soha nem vennéd hasznát. Nem tudnád, hogyan uralkodj rajta, hogyan használd fel. Az erő hordozójának bölcsnek kell lennie... én leszek a hordozója. Erre te soha nem lennél képes.
A pap kinyitotta ökölbe szorított kezét.
Raithen visszaesett az elhagyatott város romjaira néző terasz kövezett padlójára. Köhögött, levegőért kapkodott. Hátradőlt, bal kezével sérült torkához kapott. Jobb keze az oldalára csatolt nehéz kard markolata felé tapogatózott. -Ha előhúzod azt a kardot - mondta Cholik-, akkor előléptetem a hajód parancsnokát kapitánnyá. Vagy esetleg az első tisztedet. De az is lehet, hogy felébresztem a holttestedet, bár nem hiszem, hogy a legénységed ennek túlzottan őrülne. De őszintén szólva nem nagyon érdekel, hogy mit gondolnak. Raithen keze megállt félúton. Felnézett a papra.
- Szükséged van rám - mondta rekedt hangon.
- Igen - adott neki igazat a pap. - Éppen ezért hagytalak életben eddig, míg együtt dolgoztunk. Nem jókedvemből és nem is valami ostoba igazságosság miatt csináltam, hidd el.
Közelebb lépett a kalózhoz, aki még mindig a kövön ült, hátát a falnak vetve. Raithen nyakán már látszott, hogy a zúzódásai kezdenek lilulni.
- Te csak egy eszköz vagy, Raithen kapitány -mondta Cholik -, semmi több.
A nagydarab ember felnézett a papra, de nem mondott semmit. Láthatóan még a nyelés is nagy fájdalmat okozott neki.
- De az tény, hogy fontos szereped van a terveim végrehajtásában. - Cholik ismét felemelte a kezét.
Amikor Raithen meglátta, hogy a pap megint varázsjeleket rajzol a levegőbe, összerándult. Aztán meglepetésében elkerekedett a szeme. Cholik tudta, hogy a férfi nem számít arra, hogy megszabadítja a fájdalomtól. A pap ismert gyógyító varázsigéket, bár az utóbbi időben a fájdalmat okozó varázslatokat használta gyakrabban.
- Raithen kapitány, kérlek, kelj fel. Lehet, hogy esetleg követett téged valaki idáig, csak a köd elrejti. Intézkedj, kérlek.
Raithen óvatosan és félve feltápászkodott.
- Értjük egymást, ugye? - Cholik belenézett a kalózkapitány szemébe, és tudta, hogy egy örök ellenséget szerzett magának. Sajnálta a dolgot. Úgy tervezte, hogy a kalózkapitány hosszabb életet élhet majd.
Aribar Raithent a westmarch-i tengerészek legtöbbje a Skarlát Vizek kapitányaként ismerte. A megtámadott hajókon kevés túlélő maradt, hiszen minden hajó a Nagyóceán, illetve az utóbbi időkben a Westmarchi-öböl fenekén végezte.
- Igen - mondta a kapitány, most már kevésbé fenyegető, érdes hangon -, rögtön intézkedem.
- Nagyszerű - Cholik az ablaknál állt, és a kibelezett, összeomlott házakat nézte, vagyis mindazt, ami Tauruk kikötőjéből megmaradt. Úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy Raithen elmegy. Azt sem mutatta, hogy hallotta, amint a kapitány csizmája visszafelé csusszan a padlón. Raithen arra gondolt, hogy esetleg hátba is szúrhatná a papot.
Fém siklott halkan a bőrön. De Cholik tudta, hogy ez alkalommal még meggondolja magát a kapitány, és a fegyver visszacsusszan a tokjába. Cholik a terasznál maradt, és megfeszítette a térdét, hogy ne remegjen annyira a lába a hidegtől és a kimerültségtől. Nagyon sok energiát kivett belőle ez a varázslat. Ha tovább kellett volna tartania magát, akkor egészen biztosan összeomlik, és Raithen azt csinálhatott volna vele, amit csak akar. A Fényre, hát hová szalad az idő? Hová lett az erőm? Cholik felnézett a koromfekete, csillagokkal tarkított égre, és öregnek, gyengének érezte magát. Keze most erőtlen volt, reszketett. Legtöbbször képes volt uralkodni rajtuk, de néha nem sikerült. Amikor éppen nem tudta megállítani a reszketést, akkor elrejtette a kezét a ruhája ráncai közé, és kerülte a társaságot. Idővel mindig elmúltak ezek az időszakok, de sajnos egyre hosszabbra nyúltak. Ha Westmarch-ban maradt volna, akkor nem lett volna már sok ideje hátra papként, egy fiatalabb társa biztosan felfigyelt volna gyengülésére, és szólt volna az egyházi feljebbvalóknak. Akkor pedig gyorsan felrakták volna egy hajóra, és áthelyezték volna egy menedékházba, hogy az öregeket és betegeket segítse, akik pár centire az orra előtt halnak meg. Nem lett volna más feladata, mint a haldoklókat a sírba segíteni, saját magát pedig az ágyába. Még a gondolatba is beleborzongott, hogy így töltse élete utolsó napjait. Tauruk kikötője, Ransim romjai a kikötő alatt, az információ, melyet a titkos szövegekből hámozott ki Cholik úgy tekintett minderre, mint a saját, privát megváltására. A sötét erők pedig, melyekkel az utóbbi években szövetkezett, segítenek neki, hogy el is érje ezt.
Tekintete a csillagokról most a ködös folyóra siklott. Fehér pamacsok úszkáltak a bordázott folyóparton. Kicsit északabbra a barbár törzsek problémát jelenthettek volna, felfedezték volna őket, de itt, ezen a kietlen vidéken, távol Westmarch-tól és Tristranv tói biztonságban voltak.
Cholik csak remélni tudta, hogy valóban biztonságban vannak, és Raithen legutóbbi arany szerző akciója nem hoz majd váratlan westmarch-i vendéget a nyakukra. Merően nézte a ködfoltokat, de nem látott mást, csak a kikötőben horgonyzó kalózhajók főárbocait, melyek dárdaként fúrták át az ezüstös köd felsőbb rétegeit.
A hajókon lévő lámpások fénye halványsárgás és narancsos fénykoszorúként csillogott a sűrű ködben - messziről olyanok voltak, mint a szentjánosbogarak. Olykor durva férfihangok kiáltását hallotta.
A kalózokét, és nem a saját, hosszú évek során összeválogatott tanítványaiét. A nőkről beszélgettek, meg arról, hogy az aznap összerabolt aranyat mire fogják költeni. Fogalmuk sem volt róla, hogy milyen erő rejtezik a kikötő alatt. Csak Raithent érdekelte egyre jobban, hogy mi után kutat a föld alatt. A többi kalóz megelégedett a zsákmányolt arannyal.
Cholik átkozta reszketeg kezeit, és átkozta a hideg szelet is, mely a Sólyomcsőrhegységből, kelet felől tört be a völgybe. Bárcsak pár évvel fiatalabb volna, bárcsak korábban találta volna meg a Vizjerei szövegeket...
- Mester.
Cholik felriadt az álmodozásból, és gyorsan összeszedte magát. Megfordult, és ruhái ráncai közé rejtette remegő kezét.
- Mi az, Nullát?
- Elnézést, amiért megzavarlak az elmélkedésben, Cholik mester - hajolt meg Nullát. Húszas évei elején járt, sötét volt a haja is, a szeme is. Ruhája ráncaiban megült a por, sima arcát karcolások csúfították, csakúgy, mint egyik kezét. Sérülései egy napokkal korábban történt baleset eredményei voltak, melybe két másik tanítvány belehalt.
Cholik bólintott.
- Tudom, hogy több eszed van annál, mint hogy lényegtelen dolgokkal zaklass.
- Igen, mester. Altharin testvér utasított, hogy jöjjek fel érted.
Cholik szíve hevesebben kezdett dobogni, de azért megőrizte az uralmat teste és érzelmei felett. Az összes tanítvány, akiket elcsábított a céljainak, rettegett tőle és a
hatalmától, de kapzsin vágytak a kincsekre, melyeket Choliktól reméltek megkapni. Az öreg papnak pedig nem állt szándékában ezen változtatni. Csendben maradt, és nem mondta ki a kérdést, melyet Nullát várt tőle.
- Altharin úgy gondolja, hogy sikerült megtalák nunk az utolsó kaput - mondta Nullát.
- Leállította Altharin a munkát? - kérdezte Cholik.
- Természetesen, mester. Mindent úgy csináltunk, ahogyan parancsoltad. A lakathoz hozzá sem értünk. - Nullát arcán aggodalom tükröződött.
- Talán valami baj van?
Nullát egy percig habozott, nem tudta, hogy mit is mondjon. Lentről továbbra is hallatszott a kalózok kiabálása, meg a kötelek, vitorlák csattogása.
- Altharin azt mondja, hogy hangokat hallott a kapu túloldaláról - bökte ki végül Nullát. Nem mert mestere szemébe nézni.
- Hangokat? - kérdezett vissza Cholik, és még izgatottabb lett. Az izgalom miatt keze még jobban remegni kezdett. - Milyen hangokat?
- Gonosz hangokat.
Cholik merően nézte az iijú tanítványt.
- Milyen más hangra számítottál?
- Nem tudom, mester.
- A Gonosz útja nem gyenge szívű embereknek való.
A Vizjerei szent szövegekben Cholik azt is olvasta, hogy az út tégláit olyan emberek csontjaiból faragták ki, akiket egy tiszta, gonoszságot és esendősé-get hírből sem ismerő faluban neveltek fel. Az ott élők soha nem szenvedtek hiányt semmiben, egészen addig, míg végre elegen voltak a démon céljaihoz.
- Mit mondanak ezek a hangok? Nullát megrázta a fejét.
- Nem tudom megmondani, mesterem. Én nem értettem őket. r
- Es Altharin?
- Nem tudom, mester. Ha értette is, nekem nem beszélt róla. Csak annyit parancsolt, hogy jöjjek ide, és szóljak neked.
- Hogy néz ki az utolsó ajtó? - kérdezte Cholik.
- Pontosan olyan, mint amilyennek leírtad, mester. Hatalmas és félelmetes Nullatnak elkerekedett a szeme. - Soha nem láttam még ehhez foghatót.
Mint ahogyan senki más emberfia ezen a földön, évszázadok óta, gondolta Cholik.
- Szerezz egy új fáklyát, Nullát. Megyünk, és megnézzük, hogy mi az, amit Altharin testvér talált. És imádkozzunk, hogy a szent szövegek az igazat írták le. Máskülönben a gonosz, melyet kiszabadítunk, mindannyiunkkal végezni fog. Darrick Lang a párás sziklafalhoz tapadt, csak csizmája orra és ujjbegyei tartották a testét. Uj fogást keresett, derekán megfeszült a biztosítókötél. Másfél méterrel
lejjebb, egy ácskapocs segítségével a sziklafalhoz rögzítette a kötelet, így társai tudták őt követni. Ha megcsúszna, akkor ha minden jól megy, a kötél megakadályozza, hogy húszméteres zuhanás után a folyóban kössön ki. Ha viszont a kötél nem elég biztos, akkor két társát is magával ránthatja a biztos halálba. A köd olyan sűrű volt, hogy már nem látta maga alatt a csónakot.
El kellett volna hoznom Caront, gondolta Darrick, miközben megmarkolt egy elég stabilnak tűnő szikladarabot. De Cáron csak egy pelyhes állú legényke volt, fiatal még az ilyen veszélyes akciókhoz. A Magányos Csillag fedélzetén Cáron volt a vitorlázat koronázatlan királya. A fiú még akkor is gyakran tanyázott odafent, amikor nem is volt szolgálatban. Vele született könnyedséggel mozgott a magas helyeken.
Darrick egy percre megpihent. Hátában és nyakában remegtek az izmok a túlzott terheléstől. Nagy levegőt vett, beszívta a nedves szikla és mohos talaj szagát. A szagról önkéntelenül is egy frissen megnyitott sír jutott eszébe. Ruhája csurom víz volt a folyóban esett fürdőzéstől, és fázott is, de meglepő módon a teste még így is elég hőt termelt ahhoz, hogy izzadjon.
- Sátrat is akarsz verni odafent? - szólt fel neki Mat. Hangja barátságosan csengett, és csak az hallhatta ki belőle az enyhe türelmetlenséget, aki igazán ismerte a fiatalembert.
- Tetszik a kilátás - szólt vissza Darrick. Viccesnek találta, hogy úgy tréfálkoznak, mintha valami kiránduláson lennének, és nem egy veszélyes küldetésen. De ők mindig ilyenek voltak együtt.
Mindketten huszonhárom évesek voltak, Darrick hét hónappal idősebb, mint Mat. Szinte minden idejüket együtt töltötték, együtt nőttek fel Hillsfarban. A hegyi emberek között éltek, a folyóparti kikötőben rakodtak, és amikor az északi barbár törzsek betörtek hozzájuk rabolni és fosztogatni, megtanultak ölni is. Tizenöt éves korukban együtt elmentek Westmarch-ba, és beléptek a királyi haditengerészethez. Darrick azért tette, mert menekült apja elől, Mat viszont boldog családot és egy tisztes hasznot hajtó családi malmot hagyott maga mögött. Ha Darrick nem akart volna elmenni, Matnek valószínűleg soha nem jutott volna eszébe, hogy elhagyja a
családját, és emiatt Darrick gyakran érzett bűntudatot. Ha híreket kaptak otthonról, Mat mindig sokat beszélt családtagjairól, akik nagyon hiányoztak neki.
Darrick gondolatai visszatértek a jelenbe. Elnézett a csipkés partvonalon át a kikötő irányába, mely vagy kétszáz méterre volt tőle. Az odáig vezető úton volt még egy őrhely fent a sziklán. Az őr kis tüzet rakott, mely lentről, a folyóról nem látszott.
Három magas árbocú, kerekded hajó állt a természetes, tál alakú öbölben a romváros partjai előtt. A három hajót inkább folyóra, part menti utazásra szánták, nem pedig tengerre. A helyet Tollifer kapitány térképei szerint Tauruk kikötőjének hívták, de nem tudtak róla sokat azon kívül, hogy már régóta nem élt itt senki.
A hajók fedélzetén, valamint a part mentén lámpások és fáklyák mozogtak. Darrick biztos volt benne, hogy mindet kalózok viszik, bár azt nem értette, hogy vajon ilyen korán, hajnalban miért ilyen elevenek. A hömpölygő köd és a folyóból felszálló pára miatt nem voltak túl jók a látási viszonyok, Darrick nem is nagyon látott mást a városból.
A csónakban Darricket is beleszámítva tizenöten voltak. Kiszámolta, hogy legalább nyolcszoros túlerővel kell szembenézniük. Hosszadalmas tartózkodás, nyílt összecsapás szóba sem jöhetett. Küldetésük sikere a gyorsaságon múlt - ki kellett csempészniük a király unokaöccsét, és lehetőleg elsüllyeszteni egy-két kalózhajót. Darrick már korábban is vállalkozott ilyen küldetésekre, és eddig mindet túlélte.
Eddig, mondta magának Darrick savanyú grimasszal.
Félt a küldetés miatt, de ugyanakkor izgatott is volt. A sziklafalhoz tapadt, felemelte az egyik lábát, és feljebb húzódzkodott. A csúcs már csak pár méterre volt tőle. A sziklafalról úgy látta, hogy ha felér a tetőre, onnan biztonságos út vezet a romvárosba és a rejtett kikötőbe. Ujjai és lába már nagyon fájtak a terheléstől, de igyekezett nem gondolni a kellemetlenségekre, csak ment tovább. Amikor végre elérte a csúcsot, kis híján felkiáltott
örömében. Megfordult, lenézett Matre, és ökölbe szorította a kezét a győzelem jeleként.
Darrick még ilyen távolról is látta Mat arcán a rémületet.
- Vigyázz!
Visszafordította a fejét. A mozdulatot inkább érezte, mint látta - a holdfény egy acélpengén csillant meg, pont az orra előtt. Gyorsan visszahúzta a fejét, elengedte a sziklaperemet, és új fogást keresett rajta.
A kard a sziklába csapódott, pont akkor, amikor Darrick megragadott egy másik kiálló szikladarabot. A penge szikrázott a nagy vasérctartalmú kőzeten. Darrick teste a sziklafalhoz csapódott.
- Mondtam én, hogy láttam valakit odalenn -mondta egy férfi. Visszahúzta a kardját, és óvatosan végigvizslatta a szikla peremét. Szögekkel kivert csizmája megcsikordult a kövön.
- Igazad volt - mondta egy másik férfi, és csatlakozott a kereséshez.
Darrick keservesen tartotta magát a sziklafal pereménél, fél lábbal új kapaszkodót keresett, ahonnan felrugaszkodhat a csúcsra, de hiába. Hálát adott a Fénynek, hogy a kalózoknak legalább annyi nehézséget okoz a terep, mint neki. Próbálta felfelé húzni magát, de a csizmatalpa lefelé csúszott a sziklán.
- Vágd le az ujjait, Lon - biztatta az egyik kalóz a másikat. Alacsony, menyétképű fickó volt, kopott inge megfeszült sörhasán. Szeme fanatikus tűzben égett. - Vágd le az ujjait, aztán majd jót röhögünk, ahogy ráesik a többire. Mire felérnek, mi már rég felérünk a jelzőtűzhöz, és üzenünk Raithen kapitánynak, hogy jönnek.
Darrick elraktározta agyában a nevet. A west-march-i tengerészeinél töltött évei során sokszor hallotta már Raithen nevét. Tollifer kapitány azt mondta nekik, hogy a hajóskapitányok legutóbbi negyedéves ülésén a legtöbben Raithen nevéhez kötötték az utóbbi időkben elszaporodó kalóztámadásokat. Darrick örült, hogy biztos információ jutott a birtokába - bár sejtette, hogy ha nem marad életben, akkor ennek nem sok hasznát veszi.
- Állj el az utamból, Orphik - morogta Lon. - Úgy ugrálsz körülöttem, mint egy kiskutya. Lehet, hogy téged csaplak le először.
- Menj arrébb, Lon. Hadd kapjam el én - a kis kalóz hangja elcsuklott az izgalomtól.
- A fenébe is, Orphik - átkozódott Lon -, tűnj az utamból.
Orphik fürgén, akár a róka a tyúkólban, átnyúlt társa karja alatt, és Darrick felé sújtott majd' kardhosszúságú késeivel. Felnevetett.
- Megvolt, Lon, megvolt. Te ne is csinálj semmit, lazíts csak nyugodtan. Fogadjunk, hogy lefelé végig visítani fog.
Darrickbe új erő költözött az ereiben száguldó adrenalinnak köszönhetően. Amennyire tudta, egyensúlyban tartotta magát, és hol egyik, hol másik kezét kapta el Orphik csapásai elől. A kis kalóz egyik vágása azonban célba ért - Darrick bal kisujjának felső percét találta el. Fájdalom nyilallt a karjába, de őt a fájdalomnál sokkal jobban aggasztotta az, hogy a vértől csúszni fog a tenyere.
- A fenébe! - átkozódott Orphik, és csapásai nyomán szikrák röpködtek. - Maradj nyugton, akkor hamar végzek.
Lon elhátrált társa mellől.
- Vigyázz, Orphik! Valamelyiknek íja van!
A nagydarab kalóz felemelte a karját, mutatta a ruháin fennakadt nyílvesszőt. Orphikot megzavarta a nyílvessző, valamint az, hogy több is követheti. Tétován hátralépett. Felemelte a lábát, és oda rúgott,
ahol ellenfele fejét látni vélte. Darrick oldalra lendült, és véres bal kezével a kis fickó lába felé kapott, miközben jobb kezével biztosan tartotta magát. Sikerült elkapnia a kalóz bricseszét. A nadrág be volt ugyan tűrve a szöges csizmába, de elég bő volt ahhoz, hogy Darrick megfogja. Fél kézzel megtámasztotta magát, és erősen megrántotta a nadrágot.
-Az átkozott! Lon, add gyorsan a kezed! Ez a patkány mindjárt leránt magával a szakadékba!
Orphik kinyújtotta a kezét, társa elkapta. Lentről újabb nyílvessző érkezett, a kalózok mögött lévő sziklafalba csapódott be. Mindketten megijedtek. Darrick kihasználta a kavarodást - tudta, hogy eljött a nagy lehetőség - nekirugaszkodott, és fellendült. Lábát dobta előre, és remélte, hogy tiszta előtte a terep - különben biztosan lezuhan. Talán a derekára kötött kötél megfogná, de az is lehet, hogy Mat és a többiek a nagy kavarodásban már rég megfeledkeztek a kis köldökzsinórról.
Teste ívben megfeszült, keményen a földhöz csapódott, és tovább gurult a szegély felé. Már éppen megindult lefelé, amikor fél kézzel kétségbeesetten előrenyúlt, és azon imádkozott, hogy meg tudja magát tartani. Egy kétségbeejtő pillanatig a szikla peremén egyensúlyozott, de aztán sikerült visszalendülnie. Arccal lefelé elterült a földön. Harmadik fejezeT
Buyard Cholik követte Nullatot Tauruk kikötőjének kanyargós mélyén át a Ransimból megmaradt veszedelmes barlangokba. A fiatalabb város alapját alkotó kőzetrétegek és sziklák között a kikötő lehetetlenül távolinak tűnt, de a köd nyomán a völgybe szökő hideget Cholik még mindig a csontjaiban érezte. A tagjait gyötrő fájdalom, melyet a fűtött szoba melege távol tartott tőle, most visszatért hozzá, miközben végigvonult a csatornákon.
A tanítvány olajos fáklyával világított, és a mennyezet olyan alacsony volt, hogy a zsíros lángok azonnal fekete nyomot hagytak maguk után a gránit felületén. Nullát ideges volt, aggódott, folyton jobbra-balra pislogott - feje úgy járt, akár egy ütemmérő.
Cholikot nem izgatta különösebben a tanítvány aggodalma. A munka kezdetekor, mikor hónapokkal ezelőtt valóban nekiláttak végre az ásatásnak, Tauruk kikötője tele volt patkányokkal. Raithen kapitánynak az volt a véleménye, hogy a patkányok az északról érkező barbár hordák táborhelyeit és útvonalát követték, így jutottak a városba. Az olyan kemény telek során, mint az előző évi, a barbárok kénytelenek voltak délebbre vonulni a hideg elől. De volt valami más is, ami táplálékot biztosított a Tauruk kikötőjébe érkező patkányoknak. Cholik csak az ásatások megkezdése után jött rá a borzalmas igazságra.
A Bűnös Háború során, amikor Vheran megalkotta a hatalmas kaput, és visszahívta Kabraxist az errv berek világába, több varázslatot is végrehajtottak, hogy megvédjék Tauruk kikötőjét a keleten dúló háborútól. Bár lehet, hogy a várost akkoriban Ran-simnak hívták. Cholik még nem talált biztos adatokat arról, hogy tulajdonképpen melyik város volt az, amelyet varázslattal védtek. A varázslatokkal felébresztették a halottakat, és éppen annyi erőt adtak nekik, mellyel azok végrehajthatták a démonok parancsait. A szellemidézés nem volt idegen a Művészetben jártasak számára, de a legtöbben csak kontármunkára voltak képesek. A legtöbb ember úgy hitte, hogy a szellemidézők kapcsolatban állnak olyan nagyhatalmú démonokkal, mint Mephisto, Diablo és Baal, vagyis a három Főgonosszal. Pedig a Rathma-hívő szellemidézők, akik a keleti erdőségekben éltek, éppen a Fény és a Lángoló Pokol közötti egyensúly megtartásáért dolgoztak. Tiszta szívű harcosok voltak, de a legtöbben féltek tőlük, vagy gyűlölték őket.
Az ásatás első csapata szembetalálta magát azokkal az élőhalottakkal, akik még mindig a felszín alatti romok között bolyongtak Tauruk kikötője alatt. Cholik úgy gondolta, hogy bármely démon élesztette is fel Ransim halottait, vagy kontármunkát végzett, vagy nagyon kellett sietnie. Ransim városát megtámadták és legyőzték, a házakból maradt elszenesedett vázak is ezt bizonyították, a lakosságot pedig lemészárolták. Aztán jött valaki, aki meglehetősen nagy hatalommal rendelkezett, és felkeltette a holtakat. A friss hullákból zombik lettek, de még a csontvázak is kiásták magukat a nyugvóhelyükről. De nem minden halottnak sikerült időben felkelni, hogy kövesse titokzatos vezetőjét. Cholik arra gondolt, hogy voltak, akiknek évekig, vagy akár évtizedekig is eltartott az ébredés. De egyszer azok a halottak is felkeltek, testük pedig nem bomlott tovább, hanem
megmaradt az ébredés előtti állapotban. Végtagjaik összeaszódtak, de húsuk nem bomlott tovább, csak fonnyadt, miután kikerültek a földből. Aztán jöttek a patkányok, és Tauruk kikötőjének repedésein át lejutottak az alatta fekvő romvárosba. így aztán elegendő élelemre leltek, és számuk hamarosan félelmetes méreteket öltött.
A patkányok, akik kétféle eleséggel találták magukat szemközt - az élőhalottakkal, akik még akkor is harcoltak, ha már lerágták egy végtagjukat, illetve a most érkezett emberekkel, akik frissek voltak, és akiket, ha elegendő patkány támadt rájuk, könnyű volt leteperni -, az ásatási csoport tagjait kedvelték jobban. A dolgozók halálozási aránya egy ideig hihetetlenül magas volt. A patkányok szívós, és szinte legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyultak. Raithen kapitány folyamatosan támadta a westmarch-i hajókat, és a befolyt összeg egy tetemes része Cholikot illette. Ennek a pénznek a kisebbik része a friss rabszolgák megvásárlására ment el, a nagyobbik része pedig a rabszolgákat irányító zsoldosok kifizetésére.
- Óvatosan lépkedj, mesterem - mondta Nullát, és felemelte a fáklyát, hogy jobban látszódjon az előttük lévő hatalmas, fekete szakadék. - Itt egy szakadék van.
- A szakadék már akkor is itt volt, amikor a legutóbb lent jártam - vágott vissza Cholik.
- Természetesen, mester. Csak azt hittem, hogy esetleg már megfeledkeztél róla, hiszen olyan régen nem jártál már idelent.
Cholik hangja hideg volt és kemény.
- Én nem felejtek. Nullát arca elfehéredett, és nem mert a mestere szemébe nézni. r
- Persze, hogy nem felejt, mesterem. En csak...
- Elég volt, Nullát. A hangod visszhangzik a barlangban, és ez engem nagyon fáraszt.
Cholik továbbindult, miközben a szeme sarkából látta, hogy Nullát megriad. Egy csapatnyi piros szemű patkány masírozott elő egy kőhalom mögül, tőlük balra.
A patkányok akkorák voltak, mint egy felnőtt ember karja, ujjvégektől könyékig. Az állatok egymáson is keresztülmásztak, hogy közelebbről is szemügyre vehessék a két utazót. Cincogtak és visítoztak, zajuk betöltötte az egész folyosót. Csillogó fekete szőr borította testüket nedves orruktól egészen kövérkés hátsójukig, de farkuk csupasz volt. A szikladarabok között régi és újabb csontok hevertek, valamint malterdarabok, és a régi házak egy-egy téglája.
Nullát megállt, és remegő kézzel a patkányok irányába emelte a fáklyát.
- Mester, talán jobb volna, ha most visszafordulnánk. Már hetek óta nem láttam ekkora csapatot. Elegen vannak ahhoz, hogy megöljenek mindkettőnket.
- Ne ijedezz - parancsolta Cholik -, és add ide nekem a fáklyát.
Más sem hiányzott neki, mint hogy Nullát jóslatai beváljanak. Ez ugyanis már éppen elégszer előfordult.
Nullát egy percig habozott, talán attól félt, hogy Cholik otthagyja őt egyedül a sötétben, aztán mégiscsak átadta mesterének a fáklyát.
Cholik határozottan megragadta azt. Varázsszavakat mormolt, aztán belefújt a
lángba. Lehelete a lángot tűzhullámmá változtatta, mely önálló életre
kelt, és végigsöpört a kövek között, mintha egy kovács fúj tatójával izzították
volna fel. Cholik a feje mozgásával irányította a tűzhullámot ide-oda. Nullát felkiáltott, térdre esett, eltakarta arcát, elfordult a melegtől, és közben kiverte Cholik kezéből a fáklyát. A fáklya lángja elérte Cholik ruhájának a szélét.
A pap megrázta a ruháját, majd megszólalt. -Átkozott fajankó! Majdnem megégtem miattad.
- Mesterem, bocsánatáért esedezem - nyöszörögte Nullát, és közben arrébb húzta a fáklyát. Olyan gyorsan mozdult, hogy a láng csaknem kialudt. Egy tócsányi olaj égett a kövön ott, ahol a fáklya feküdt.
Cholik tovább akarta szapulni tanítványát, de hirtelen különös gyengeséget érzett. Megtántorodott, alig bírt talpon maradni. Lehunyta a szemét, mert forgott vele a világ. Ez a varázslat túl hamar jött a Raithen ellen alkalmazott után, és sokkal erősebb is volt. Szinte minden energiáját felemésztette.
- Mester - kiáltotta Nullát.
- Fogd be a szád - parancsolta Cholik. Hangja keménysége még őt magát is meglepte. Gyomra felfordult az égett hús émelyítő szagától, mely betöltötte az egész helyiséget.
- Igen, mester.
Cholik kényszerítette tüdejét, hogy az befogadja a levegőt, és a teste középpontjára koncentrált. Keze fájt és remegett, mintha minden egyes ujját eltörte volna. Gyengülő testének lassan túl sok volt a hatalom, melyet közvetített. Hogyan lehetséges az, hogy a Fény megteremti az embert, hatalmas jóstehetséget ad neki, azután pedig hagyja, hogy a test, mely e földhöz köti, meghaljon? Húsz évvel ezelőtt ez a kérdés késztette arra, hogy fokozatosan elforduljon a Zakarum egyháztól. Azóta figyelme a démonok kutatása felé irányult. Ok legalább egy
bizonyos fajta halhatatlanságot kínáltak az embernek az erővel, melyet felkínál., tak neki. A nehéz csak az volt, hogy az ember azután is életben maradjon, hogy megkapta az erőt.
Amikor a gyengeség érzése alábbhagyott, Cholik kinyitotta a szemét. Nullát előtte kuporgott a földön. Azért csinálja, hogy ha megtámadnak minket a patkányok, akkor kisebb célpont legyen. Cholik ebben egészen biztos volt. A pap körülnézett a helyiségben.
A mágikus tűz rendet rakott a föld alatti járatban. Fekete, füstölgő patkánytetemek hevertek szanaszét. Az égett hús és csont szaga gyomorforgató volt. Csak néhány állat maradhatott életben - a túlélők keserves vinnyogása azonban nem arra utalt, hogy újabb támadásra készülnének.
- Kelj fel, Nullát - parancsolta Cholik.
- Igen, mesterem. Csak azért vetődtem a földre, hogy ha ön esetleg elesne, akkor el tudjam kapni.
- Nem fogok elesni.
Miközben továbbhaladtak a keskeny ösvényen, Cholik óvatosan lepillantott a balján lévő mély szakadékba. A vizsgálatok még nem támasztották alá, hogy egyáltalán van-e feneke, de mindenesetre nagyon mély volt. Az ásatás vezetői jó hasznát látták a szakadéknak - ide dobták a rabszolgák és más halottak tetemét, valamint a temérdek törmeléket, melytől már nem lehetett volna elférni a folyosókon.
Cholik ugyan már hetek óta nem járt lent a Tauruk kikötője alatti barlangokban, de pontosan tudta, hogy hol, merre kanyarodnak a frissen kiásott folyosók. Mindennap alaposan átvizsgálta azokat a dolgokat, melyeket a munkások a felszínre hoztak -még a legkisebb apróságokat is. A fontosabb dolgok leírását gondosan feljegyezte naplójában. West-march-ban már csak ezért a naplóért is soksok ezer aranyat kapott volna. Ha a pénz pótolni tudta volna az életerőt és
hatalmat, melyet apránként elveszített, akkor el is fogadta volna. De a pénz nem adhatott neki semmi ilyesmit - erre csakis a varázserő volt képes. Ilyen varázserőt pedig csupán a démonoktól kaphatott.
Az útvonal, melyet követtek, folyamatosan ereszkedett lefelé, be a hegy belsejébe, egészen addig, míg Cholik már azt sejtette, hogy a Dyre folyó szintje alatt haladnak. A lenti hideg és a barlang falára kicsapódó víz megerősítette ezt a sejtést.
Pár perccel később bekanyarodtak a Ransim romjai alatt kiásott legfrissebb járatba, és Cholik megpillantotta a fényözönt, melyet a feltáró csoport tábortüzei és fáklyái okoztak. A csapatot több műszakba osztották be. Minden csoport tizenhat órát dolgozott, ebből nyolcat az új folyosókban felhalmozódó törmelék eltakarításával töltöttek. Nyolc órát aludtak, mivel Cholik úgy tapasztalta, hogy tizenhat óránál többet nem dolgoztathatja őket pihenés nélkül. Ha többet dolgoztak volna, akkor sokkal hamarabb megromlott volna az egészségük, és kidőltek volna a munkából.
A halandóság ezen intézkedések, valamit a patkányok és az élőhalottak távol tartásának köszönhetően valamelyest csökkent, de nem eléggé. Az emberek belehaltak az itteni munkába, és Cholik egyetlen aggálya ezzel kapcsolatban az volt, hogy Raithen kapitánynak túl sok időt vett igénybe, hogy utánpótlást szerezzen.
Áthaladt a fő raktárhelyiségen, ahol az emberek aludni szoktak. Követte Nullatot, aki az egyik új járatba vezette őt. Óvatosan kerülgették a törmelékhalmokat, melyek ott éktelenkedtek a folyosó bejáratánál, és az első harmadában. Az öreg pap jóformán semmit sem vett észre a felfordulásból, hiszen
menet közben tekintete már a folyosó végében lát-j ható szürkészöld ajtón függött. í Az ajtó szélein emberek dolgoztak, próbálták ki-szabadítani a majd' hét méter magas ajtó széleit a szikla fogságából. Kalapácsok és csákányok ütemes csattogásától visszhangzott az egész folyosó, valamint az elejében lévő terem is. Többen a törmelék eltakarításán dolgoztak - belapátolták a talicskákba, és a folyosó elejében lévő halmokra szállították a törmeléket. A fáklyák fénye táncot járt a hatalmas ajtón, és megvilágította a jelet, melyet mindenki láthatott. A rajz hat ellipszisből állt, a gyűrűk egymásba fonódtak, és egy csavart vonal szelte át mindegyiket. A vonal néha a gyűrűk alatt, néha fölöttük haladt át.
Cholik csak nézte az ajtót, és suttogott.
- Kabraxis, a Fény Kioltója.
- Kapjátok el! Kapjátok el! Itt van fent! - üvöltötte Orphik.
Darrick felfelé lesett, nézte a kis fickót, aki késeivel rátámadt - nem szeretett volna a pengék közé kerülni. Szöges csizmája szikrákat vetett a gránitfalon.
- Az az átkozott fattyú majdnem kicsinált, Lon -mondta Orphik, miközben táncoltak előtte a kései a levegőben. - Te maradj csak ott, én meg majd elintézem. Majd meglátod!
Darricknek csak annyi ideje volt, hogy gyorsan felhúzza magát. Bal tenyere vértől volt sikamlós a megvágott ujja miatt, és majdnem kicsúszott alóla. De ujjai rákulcsolódtak a szikla egyik peremkövére, és Darrick talpra állt. Orphik egyszerre húzta el szeme előtt a késeit, bal keze a jobb felett, akár egy olló. Darrick hátralépett, a kis kalóz pedig visszakézből lendítette késeit, így próbálta őt megsebezni. Darrick nem akart tovább hátrálni, hiszen egy rossz lépés, és már le is zuhant volna a keskeny sziklapárkányról, ezért aztán elébe ment a következő támadásnak.
Miközben a kalóz feléje lépett, előrántotta hosszú kését a bal csizmájából. A penge csak egy pillanatig ért véres ujjához. Mikor a kalóz ugrani készült, hogy szembenézzen vele, keze már a markolatot szorította. Darrick tudta, hogy a másikban sincs irgalom őiránta, így gondolkodás nélkül ellenfele csizmája felé lendítette kését. A bőr úgy nyílt szét a vágás nyomán, akár a vaj, és a penge a kalóz térdinát is keresztülvágta.
Orphik elvesztette az irányítást sérült lába felett, hadonászva próbálta visszanyerni egyensúlyát. Átkozódott és segítségért kiabált, közben pedig szüntelenül hadonászott maga előtt a késeivel, hogy védve legyen. Darrick előrelendült, félreütötte a kis kalóz csuklóját, és vállával gyomron találta őt. Orphik nem tudott talpon maradni, hiszen Darrick jóval súlyosabb volt nála. Olyan volt, mintha
magától ugrana le a szikláról. Lezuhant a folyóba, közben pedig végig visított és hadonászott karjaival. Csak pár centin múlott, hogy nem sodorta magával Matet és a többi tengerészt - pedig ők hallották, hogy mi történik odafent, és a sziklafalhoz lapultak.
Darrick térdre esett, a sziklafalba próbált kapaszkodni a háta mögött, és ha a szeme sarkából nem veszi észre a következő sziklaszinten növő fa gyökerét, mely karnyújtásnyira volt csak tőle, és nem kapaszkodik bele, akkor maga is követte volna a kalózt lefelé. Lebámult, és egészen beleszédült abba, amit az utóbbi egy percben átélt.
Orphik nem volt szerencsés, és nem a folyó mélyebb részébe érkezett. Fejjel a sekély vízbe zuhant,
neki a sziklás medernek. Koponyája roppanását mé a szikla tetején is hallani lehetett. - Darrick! - szólt fel Mat. Darrick ráeszmélt hogy még mindig életveszélyben van, és megfordult. Azt hitte, a másik kalóz már ott fog állni előtte, és a fejére pályázik. Ehelyett azonban Lon megindult visszafelé, fel a szikla peremén, a hegytető járható része felé. Hosszú léptekkel haladt, csizmája hangosan csattogott a kövön.
- A jelzőtűz felé tart - figyelmeztette Mat. - Ha eléri, akkor az összes kalóz utánunk fog kajtatni. A király unokaöccsének az élete veszélyben forog, és talán a miénk is.
Darrick cifra káromkodások közepette felállt. Futni kezdett, aztán eszébe jutott a kötél, amely a dereka köré volt csavarva. A kést fogai közé szorította, és remegő ujjakkal kibogozta a csomókat. Megperdült, és egy gyakorlott tengerész tapasztalatával és nyugalmával a fa gyökereire dobta a kötelet. Közben a sziklaszegélyen távolodó kalóz után nézett. Vajon milyen messze van a jelzőtűz?
Megcsomózta a kötelet, megrántotta, és biztonságosnak találta. Közben a kalóz újabb háromlépésnyi előnyre tett szert. Darrick lekiabált társainak, hogy a kötél a helyén van, aztán megindult a menekülő kalóz felé.
- Kelj fel, és öltözz! - mondta Raithen. Oda sem fordult a mellette fekvő nőhöz. Az nem szólt egy szót sem - már megtanulta, hogy neki nem igazán kell beszélnie. Felkelt, és meztelenül odament a ládához, ahol a ruháit hagyta. Raithen nem érzett semmit a nő iránt, legfeljebb megvetette, amiért feltárta előtte, hogy mennyire nem tudja kontrollálni saját bujaságát. Nézte, ahogy öltözik. Raithen teste tiszta verejték volt, a sajátja és a nőé keveredett a bőrén - a szoba túl forró volt, a kandalló tüzét alaposan felizzította a huzat. Kevés lakható ház maradt Tauruk kikötőjében, ez a fogadó volt az egyik. A kalózok ezt tették meg fő szálláshelyüknek, ide hordták be az ellátmányt, a fegyvereket és azokat az árukat, melyeket az elsüllyesztett hajókról összeraboltak.
A nő fiatal volt, és még a kalózok között töltött kemény időszak sem ártott sokat finom vonalainak, izmos testének. Combja hátulján félig gyógyult vágásnyomok látszottak - Raithen legutóbbi fegyelmezésének nyomai, amikor lókorbáccsal verte meg.
Automatikus mozdulatokkal öltözött, de közben arra használta a testét, hogy megmutassa a hatalmat, melyet a kapitány felett gyakorolt. Raithen kívánta őt, pedig mindketten tudták, hogy nem érez iránta semmit.
Cselekedeteivel felidegesítette Raithent, de ő mégsem ölette meg. Azt sem engedte, hogy a többi kalóz is kedvét töltse rajta - megtartotta saját használatára. Ha meghalna, nem akadna egy olyan nő sem a kikötőben, aki ki tudja elégíteni a vágyait.
- Még mindig olyan nagyra vagy magaddal, te fehérnép? - kérdezte Raithen. -Nem.
- Tervezel valamit ellenem, mi?
- Nem - mondta a nő nyugodt hangon. Láthatóan érzelemmentes hozzáállásával Raithen
szemében túl messzire ment el - nagyon feldühítette az amúgy is ideges férfit. Sérült nyaka még mindig égett a fájdalomtól, és a megaláztatás, melyet Choliktól el kellett szenvednie, sehogy sem ment ki a fejéből.
Megint eszébe jutott az, ahogyan az öreg pap kilógatta őt romvárosi szobájából a mélység fölé, és
ezzel bebizonyította, hogy nem csupán egy szenilis öregember, ahogy azt korábban gondolta. A kalózkapitány a kis éjjeliszekrényen álló hosszú nyakú borosüvegért nyúlt. A megtámadott hajókról ugyanis nem csak aranyat és ezüstöt hurcoltak el.
Kihúzta a dugót az üvegből, és nagyot kortyolt a sötét fényű vörösborból. Az ital égette a torkát, és majdnem elkezdett tőle fulladozni, de visszafojtotta a köhögést. Kézfejével megtörölte a száját, aztán a nőre nézett. Egyszerű ruhában, mezítláb álldogált a láda mellett. A verés után, melyet az első alkalommal kapott, már eszébe sem jutott, hogy magától távozzék - de az sem, hogy engedélyt kérjen a távozásra. Raithen visszadugaszolta a borosüveget.
-
Még nem is kérdeztem a nevedet, asszony.
A nő kissé megemelte az állát, és egy pillanatig farkasszemet nézett a kalózkapitánnyal.
-
Akarod tudni a nevemet? Raithen elvigyorodott.
-
Majd ha azt akarom, hogy neved legyen, adok neked egyet.
A másik arca elvörösödött a szégyentől és a haragtól, és kis híján cserbenhagyta az önuralma. Nyugalmat erőltetett magára, nyelt egy nagyot. A szíve a torkában dobogott.
Raithen megragadta a takaróját, beletörölte az arcát, majd felkelt az ágyból. Abban reménykedett, hogy ha eleget iszik, akkor majd el tud aludni, de nem így történt.
- Fontos nő voltál Westmarch-ban? - Raithen felhúzta a bricseszét. Megszokásból kését és kardját mindig olyan helyen tette le, hogy kéznél legyen, de a nő soha nem nézte egyiket sem túl hosszú ideig. Tudta, hogy ezt a csábítást nagy hiba volna kihasználni.
- Nem vagyok westmarch-i - válaszolta a nő. Raithen belebújt az ingébe. A többi ruhája a hajón
várta, meg a forró fürdő is - a kabinos fiú jól tudta, hogy a vizet melegen kell tartania.
-
Akkor hová valósi vagy?
-
Aranochban születtem.
-
Lut Gholeinben? Aha, hiszen észre is vettem, hogy tájszólásban beszélsz.
-
Lut Gholeintől északra laktunk. Apám a Lut Gholein-i kereskedőkkel üzletelt.
-
Mivel üzletelt?
- Üvegfúvó volt. O készítette a legfinomabb üvegárut - hangja kissé megbicsaklott.
Raithen hidegen nézett a nőre - rájött, hogy miért fulladt el a hangja. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megforgassa a szívében a kést.
-
Hol van most az apád? - kérdezte A nő ajka megremegett.
-
A kalózaid megölték őt. Kegyetlenül.
- Biztosan ellenállt. Nem engedem nekik egyébként, foglalkozzanak. - Raithen ujjaival megigazgatta kócos haját.
hogy
ilyesmivel
- Apám idős ember volt - jelentette ki a nő. - Nem tudott volna senkivel sem megküzdeni. Békés, kedves ember volt, és nem lett volna szabad őt legyilkolni.
- Legyilkolni? - kérdezett vissza Raithen. Két lépés, és máris ott állt a nő előtt. - Mi kalózok vagyunk, asszony, és nem gyilkosok. Majd én megtanítalak rá, hogy tisztelettel beszélj erről a mesterségről.
A nő nem nézett a szemébe. Félelmében sírni kezdett, könnyek gurultak végig zúzódásokkal tarkított arcán.
Raithen erőszakkal felemelte a nő állát, és a fülébe suttogott.
- Ideje azt is megtanulnod, hogy velem is tisztességesen beszélj, mert különben kivágom a nyelvedet abból a formás kis szádból, és odaadlak a kalózaimnak.
A nő a szemébe nézett. Tekintete csak úgy szikrázott, mintha visszaverte volna a kandalló fényét.
Raithen várt, hátha a nő beszélni kezd. Tovább szította a haragját.
- És, szép halála volt apádnak? Nem emlékszem rá. Védte magát, vagy úgy halt meg, mint egy siránkozó öregasszony?
- Te átkozott! - csattant fel a nő. Ökölbe szorított kézzel nekitámadt a férfinak. Raithen éppen csak a kezét mozdította - elkapta a nő öklét. Ő hátralépett, és megpróbálta ágyékon rúgni. Raithen elfordult, így a rúgás a combját érte, aztán visszakézből lekevert egy hatalmas pofont a nőnek.
Az ütés erejétől hátraesett, keresztültántorgott a szobán, és nekiesett a falnak. Egy pillanatra kifordult a szeme, és szédülten, szétvetett lábbal a hátsójára huppant.
Raithen a vért szopogatta kézfejéről - a nő foga felsértette a bőrét. A fájdalom elevenebbé tette, a magatehetetlen nő látványától pedig még erősebbnek érezte magát. A zúzódás a nyakán még mindig sajgott, de a megaláztatás érzését most már nem egyedül hordozta, bár a nő erről még nem tudott.
- Megöllek - mondta a nő rekedtes hangon. - Esküszöm a Fényre, és mindenre, ami szent, hogy ha te nem ölsz meg engem, akkor találok rá módot, hogy megölhesselek téged - kézfejével megtörölte vérző száját, ujjaira piros csíkot festett a vér.
Raithen elvigyorodott.
- Lehet, hogy bolond vagyok, de egyre jobban tetszel nekem, te szajha. A szívemből beszéltél - lenézett a nőre. - Erted? A legtöbb ember most azt gondolná, hogy a levegőbe beszélsz. Hogy csak jártatod a szád, mert így bátrabbnak érzed magad egy kicsit. De én látom a szemedben, hogy igazat beszélsz.
- Ha életben hagysz - mondta a nő -, akkor jobban teszed, ha a tarkódra is növesztesz egy szemet, mert én ott leszek a sarkadban. Ha alkalmam nyílik rá, megöllek.
Raithen még mindig vigyorgott, derűsebben szemlélte az életet, és kicsit meg volt lepődve, hogy estéje végül így alakult. Bólintott.
- Tudom, hogy megtennéd, fehérnép. Ha egy túlzottan magabiztos fajankó lennék, olyan, mint egy bizonyos pap, akit ismerek, akkor elkövetném azt a hibát, hogy megalázlak, aztán életben hagylak. A legtöbb embert könnyű annyira megijeszteni, hogy azután ne legyen rájuk gond.
A nő lázadó tekintettel feltápászkodott a padlóról.
- De te és én - folytatta Raithen -, mi mások vagyunk, mint a többi ember. Az emberek úgy kezelnek bennünket, mint az utolsó senkiket, akiknek a szava köpöt sem ér. Nem értik meg, hogy ha egyszer mi gyűlölni kezdünk valakit, és dolgozni kezdünk a legyőzésén, akkor elég egy gyenge pillanat, és már le is csapunk - rövid szünetet tartott, aztán folytatta. -Te minden megaláztatást elviselnél részemről, és maradna benned annyi erő, hogy ha alkalmad adódik, megölj engem. r
A nő állt és merően nézte. Állán vér csurgott le. Raithen megint elmosolyodott, ezúttal szinte kedvesen és barátságosan.
- Meg szeretném köszönni neked, hogy ezt tetted velem: felélénkítettél, újrateremtetted az önbizalmamat. Emlékeztettél arra, hogy milyen utat kell követnem. Bármivel is próbálkozik az az álszent Buyard Cholik, én nem leszek a kutyája, akit pár csonttal le lehet szerelni.
Odalépett a nőhöz, aki ezúttal nem kezdett el hát. rálni előle. Tekintete olyan volt, mintha átnézne a kalózkapitányon, mintha nem is látná őt.
- Köszönöm neked, asszony - Raithen lehajolt, hogy megcsókolja.
Szeretője olyan határozottan és gyorsan cselekedett, hogy Raithennek még feleszmélni sem volt ideje. A kalózkapitány nyakába mélyesztette a fogait, az ütőerére pályázott. Negyedik fejezel
Darrick átvetette a lábát a sziklaperemen, és próbált nem nézni lefelé. A ködbe burkolózott folyó messze alattuk szédítő látvány volt. A holdfény sugarai gyémántként csillogtatták a sziklafelszín néhány részét. Darricknek égett a torka, és alig kapott levegőt. Csak az vidította fel egy kicsit, hogy Mat és a többiek már a nyomában voltak, másztak felfelé a kötélen. Az viszont nem volt valami szívderítő, hogy a nagy sötétségben esetleg egy, a sziklaszirten táborozó kisebb kalózcsapatba botlanak.
A kését a kezében tartotta, de a szablyája tokban lógott az övén. A nehéz fegyver folyton nekicsapódott a combjának. Fél kezét az arca elé tartotta, de így is volt néhány fenyőág, ami a fejéhez csapódott, és megkarmolta. A nagydarab kalóz egy vadcsapást követett az alacsony borókaerdőn át, de aztán gyorsan letért róla. Beugrott egy sűrű bozótosba, és eltűnt. Darrick beleadott mindent, és annak ellenére, hogy a sziklamászás sokat kivett belőle, gyorsabban futott, mint addig bármikor. Fekete pontok úsztak a szeme előtt a levegőben, és nem jutott elég levegő a tüdejébe.
Tudta, hogy ha a kalózok észreveszik a kis csapatot, akkor nincs esélyük odaérni a Magányos Csillaghoz a Westmarchi-öbölbe - az ellenség bekeríti és elfogja őket. Az a legkevesebb, hogy mindannyiukat megölik - és talán a fiút is, akit fogva tartanak.
Elérte a helyet, ahol a kalóz bevetette magát a bokrok közé, és utánanyomult. Az erdőben olyan sötét volt, hogy egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Ösztönösen felnézett az égre, de abból a sűrű lombok miatt nem sokat látott, így nem számíthatott a csillagok segítségére a tájékozódásban. Csak a hallására hagyatkozhatott. Követte a csörtető hangokat.
Egyszer csak minden előzmény nélkül valami kirobbant a sötétségből. A halvány fényben alig tudta kivenni a hatalmas bőrszárnyakat, a fényes fekete gombszemeket és a fehéren csillogó, hegyes fogakat. Legalább egy tucatnyi denevér támadta meg, a kalóz verte fel őket. A zárt erdőben fülsüketítően vijjogtak, éles fogaik felhasították a bőrét.
Csak hadonászott maga előtt a késével, és nem csökkentette az iramot. A hatalmas denevérek híresek voltak arról, hogy milyen hatékonyan vadásznak csapatosan.
Gyakran ejtettek el kisebb emlősöket, és Darrick már olyat is hallott - bár nem látta a saját szemével - hogy a denevérek elkaptak egy felnőtt férfit, és minden húst letéptek a csontjairól.
Pár méter után átugrott egy kidőlt fa törzsén, aztán a földre vetődött, és úgy gurult tovább. A denevérek kutattak utána, de elvesztették a nyomát. Gurulás közben tovább szorongatta a kést. A szablya többször is az oldalához ütődött, fájdalmasan összehorzsolta a csípőjét. Aztán talpra ugrott, és a kalóz után iramodott.
Már égett a tüdeje, de csak rohant, keresztül az erdőn. A szíve háromszor olyan gyorsan vert, mint máskor, nem is hallott mást, csak a saját szívdobogását. Fél kézzel elkapott egy fatörzset, és élesen bekanyarodott. A kéreg egy része a kezében maradt.
A kalóz helyzete sem volt valami rózsás. Zihálva, kapkodva lélegzett, hallatszott, hogy már alig kap levegőt.
Darrick tudta, hogy ha elég ideje lenne, akkor simán utolérné a fickót. De már majdnem késő volt. A fenyő- és borókaágak között már látta is az őrtűz remegő, sárga fényét.
A kalóz kitört a fák közül, és a táborhely felé rohant.
Csapda? Vagy csak elkeseredettség? - tűnődött Darrick. Lehetséges volna, hogy az őr jobban fél Raithen kapitány haragjától, mint attól, hogy én megölöm? Westmarch kapitányai is nagy figyelmet fordítottak a fegyelemre. Darrick még magán viselte a korbácsütések nyomait. Nem egyszer kapott büntetést az évek során, miközben felfelé kapaszkodott a tengerészeti ranglétrán. Persze a tisztek soha nem szabtak ki nagyobb büntetést, mint amennyit még el bírt viselni, és Darrick úgy gondolta, hogy egy szép napon némelyikük nagyon meg fogja bánni, hogy megkorbácsoltatta őt.
Gondolkodás nélkül megindult a fickó után. Az utolsó erőtartalékain élt, de tudta, hogy másképp lehetetlen volna megállítani a kalózt. Persze ha többen lennének,
nem csak ez az egy túlélő, akkor semmi esélye nem volna ellenük. Futni kezdett, és közben érezte, hogy nemsokára elájul.
Az őrtűz egy kisebb hegyfok tövében égett. A táncoló lángnyelvek különös árnyékokat vetettek a hegyfok mélyedéseibe. Az tűz felett, karnyújtásnyinál kicsit messzebb, háromlábú állványon egy üst lógott, benne terpentin, előtte egy kis máglya. Ez volt a vészjelző tűz.
Tudta, hogy a jelzőtüzet tisztán látnák a következő őrhelyről. Ha a kalóz eléri a máglyát, és leadja a vészjelzést, akkor már nem tehetnek semmit. A kalóz fújtatva, zihálva érte el a tábortüzet. Lehajolt, felkapott egy fáklyát, és benyomta a lángok közé. A fáklya azonnal meggyulladt, sárga és kék lángok csaptak fel belőle bálnazsírral volt bekenve. A nagydarab ember fél kézzel a fáklyát tartotta, és elindult felfelé, a jelzőtűzhöz. Könnyedén mászott felfelé a sziklán.
Darrick rávetette magát. Csak remélni tudta, hogy még elég ereje van ahhoz, hogy megállítsa ellenfelét. El is találta őt, úgy térdtájékon a vállával, de aztán bevágta a fejét a sziklába. Szédült, forgott vele a világ, de azt érezte, hogy ellenfele hátraesik, keresztül őrajta. Együtt gurultak vissza az őrhelyhez. A kalóz tért magához előbb. Felpattant a földről, és előrántotta a kardját. Az őrtűz fénye megvilágította arcát, melyet a félelem és a düh egészen eltorzított. Két kézre fogta a fegyverét, és támadásba lendült.
Darrick elgurult a penge elől, és még ő maga is csodálkozott rajta, hogy nem találták el. Tovább mozdult, feltérdelt, előrántotta szablyáját, és felpattant. Egyik kezében egy kés, a másikban szablya -így nézett szembe a kalózzal, aki majdnem kétszer akkora volt, mint ő.
Raithent villámcsapásként érte az égető fájdalom, amikor a nő a nyakába mélyesztette a fogait. Erezte, hogy csak úgy spriccel a sebből a meleg vér. Valahonnan mélyről rátört a félelem, ott küzdött az agyában, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Egy pillanatra átfutott az agyán az a lehetőség, hogy esetleg egy vámpír támadta meg. Talán a nőnek sikerült eladnia a lelkét valami halhatatlan démonnak, egy olyannak, amit sejtése szerint Buyard Cholik kajtat a két város romjai alatt.
Raithennek libabőrös volt a háta, de végül úrrá lett a félelmén. Próbált hátrálni a nő elől. Vámpírok nem is léteznek, mondta magában. Sosem láttam egyet sem. IA nő megérezte a mozdulatot, és még jobban
nekifeszült. Feje búbjával felfelé feszítette Raithen állát, és szorosan belekapaszkodott, mint egy pióca. Ajkai és fogai továbbvándorolva mélyítették a sebet.
Raithen felüvöltött fájdalmában és meglepetésében, pedig valahol sejtette, hogy ilyesmi következik. Megrázta magát, jobb keze kicsavarodott. A titkos tokban lévő ravasz kis dobókés szinte magától a tenyerébe csusszant. Marokra szorította az apró fegyvert, megforgatta, és belevágta a nő hasába. Az asszony szája hirtelen szétnyílt, Raithen érezte meleg leheletét az állán. A nő elengedte a kalóz nyakát, és a gyomra felé nyúlt, hogy kihúzza a kést. Hitetlenkedve rázta a fejét, és ingatagon hátralépett.
Raithen a nő fejéhez kapott, és jól megmarkolta a haját, hogy ne tudjon kicsusszanni a kezei közül -hátha esetleg még a folyosóig is eljutna. Előrelépett, sarokba szorította a nőt. Az elkerekedő szemmel nézett rá, miközben a férfi a szíve felé irányította a következő döfést.
- Fattyú - suttogta a nő. Ajka véres volt, a szó csak egy nyögés volt, az utolsó. Raithen nem engedte el, szinte élvezettel nézte végig, ahogy az élet és az értelem elhalványul a szemében. Pontosan tudta, hogy mit vett el tőle. Erezte, hogy nyakán csorog a vér, és elöntötte a pánik. Attól félt, hogy a nőnek sikerült elharapnia az ütőerét - ez ugyanis azt jelentette volna, hogy percek alatt elvérzik, és semmi sem segíthet rajta. A Tauruk kikötőjében horgonyzó kalózhajókon nem voltak gyógyítók, a papok pedig mind lent voltak az ásatáson. De különben sem lehetett pontosan tudni, hogy mennyi gyógyító akad közöttük.
A nő a következő pillanatban végleg kiszenvedett, holtteste mázsás súllyal nehezedett Raithen karjára.
Alapvetően gyanakvó ember volt - nem engedte el a testet, és a kést sem húzta ki belőle. Arra gondolt, hogy esetleg csak elájult - bár ez tíz centi elsőrangú acéllal a
gyomrában elég valószínűtlennek tűnt. Raithen nem először kényszerült ilyen helyzetbe -már két embert megölt ilyen módon. Még egy percig tartotta a nőt, és már tudta, hogy az soha többé nem fog megmozdulni. Véres szája félig nyitva volt, de már nem folyt belőle a vér. Tekintete üresen és élettelenül meredt a kapitányra. Arca kifejezéstelen volt.
- A fenébe is, te asszony - suttogta Raithen őszinte fájdalommal. - Ha tudtam volna, hogy ilyen szenvedély lakozik benned, sokkal kellemesebben is eltölthettük volna együtt az időt - nagy levegőt vett. Édeskés illatot érzett - a parfümét, amit ő adott a nőnek a legutóbbi portyájuk után. Megparancsolta neki, hogy mindig használja, mielőtt feljön hozzá. A parfüm mellett a vér fémes szagát is érezte mindkét illat bódítóan hatott rá.
A szoba ajtaja kinyílt. Raithen a lehető legrosszabbra számított. Megperdült, és úgy helyezkedett, hogy a hulla közte és esetleges támadója között legyen. Kihúzta a kést a halott nőből, és marokra fogta.
Egy őszes hajú férfi lépett a szobába, íjpuskával a kezében. Hunyorgott az erős fényben, melyet a kandalló tüze árasztott.
- Kapitány? Raithen kapitány? - Az íjpuska pontosan a szobában lévő két alakra, a kapitányra és a hullára irányult.
- Fordítsd már el azt az átkozott vackot, Pettit -mordult fel Raithen. - Az íjpuska nem valami biztonságos fegyver, bármikor elsülhet.
A kalóz leengedte a fegyvert, és a csípőjéhez támasztotta. Háromszögletű kalapjához emelte kezét, szalutált.
- Bocsásson meg, kapitányom, de aszittem, valami nagy galiba van itten, volt az a sok kiabálás, meg minden. Nem tudtam, hogy csak egy fehércseléddel szórakozik idefönn.
- Az élvezet - mondta Raithen komoly hangon, hisz még mindig nem tudta, hogy vajon mennyire súlyos a nyakán lévő seb -, nem volt teljes.
Elengedte a nőt. A holttest tompa puffanással ért földet.
Raithen a Nagy-óceán és a Westmarchi-öböl legveszedelmesebb kalózbandájának volt a főnöke, így nagyon kellett vigyáznia a hírére. Tudta, hogy ha a legénység bármilyen gyengeséget észlel rajta, valaki biztosan megpróbálja majd ezt kihasználni. O maga is akkor lett a Barrakuda kapitánya, amikor az előző kapitányt megölte.
Pettit elvigyorodott, és a szoba sarkában lévő bronz köpőcsészébe köpött. Kézfejével megtörölte a száját, aztán megszólalt.
- Hát, úgy nézem, ezzel már végzett, kapitányom. Akarja, hogy hozzak magának még egyet?
- Nem - Raithen úrrá lett a félelmén, beletörölte a véres kést a halott nő ruhájába, aztán a szoba másik végében levő tükörhöz lépett. A tükör repedt volt és régi, sok helyen csak sötétszürke pöttyök voltak ott, ahonnan lepergett az ezüst.
- De ez a nő emlékeztetett engem valamire, Pettit.
- Mire, kapitányom?
- Cholik, az az átkozott pap palira vett minket -Raithen belekukkantotta a tükörbe, és megvizsgálta a nyakán lévő sebet. Ujjaival mozgatta a seb szélét. Hála a Fénynek, úgy tűnt, már nem vérzik annyira, mint egy perccel korábban, sőt határozottan látszott, hogy hamarosan teljesen el fog állni a vérzés.
A fognyomok közötti hús bedagadt, begyulladt, már egészen be is lilult. Véres bőrés húscafatok lógtak a seb szélén. Raithen sejtette, hogy randa he marad majd a helyén. Ez kissé feldühítette, hiszen mindig nagyon ügyelt a külsejére. Viszonylag jóké-púM férfi volt, és mindig nagyon vigyázott rá, hogy ez így is maradjon. Szép színes és elfogadható mesét kell kitalálnia, hogy hogyan is került az a seb a nyakára.
- J a - morogta Pettit. - Azok az átkozott papok, befurakszanak még az ember fejibe is, úgy biza. Úgy csinálnak, mintha jobbak vénának nálunk, mintha ók ibolyaillatút csinálnának. Egyszer-kétszer meg-fordút a fejemben, mikó iccakai őrségben vótam, hogy utánamegyek egynek, elnyisszantom a gigáját, és otthagyom a többieknek, hogy okuljanak belőle, és megtudják, hogy velünk nem lehet kukoricázni.
Raithen elégedett volt, hiszen úgy tűnt, nincs közvetlen életveszélyben - kivéve persze, ha a nő valami betegségben szenvedett, csak még nem látszott rajta. Előhúzott egy kendőt a zsebéből, és a nyakába kötötte.
- Nem is rossz ötlet, Pettit.
- Köszönöm, kapitány, sejtettem, hogy így gon-dulja. Meg osztán, itt van ez az elhagyatott város, démontörténetekkel, pont illenék ide egy ilyen kis baleset. Igen hamar kiderűne, hogy kik az igazi hívók Buyard Cholik bandájában - Pettit elvigyorodott, kimutatta azt a pár darab megfeketedett fogát, ami még megvolt neki.
- De lehet, hogy a mi embereink is berezelnének -Raithen a nyakába kötött kendőt nézegette a tükörben.
Tulajdonképpen nem is állt neki rosszul. Majd ha a seb rendesen beheged, kitalál hozzá valami hangzatos történetet - mondjuk, hogy egy legyilkolt szeretőjétől szerezte, akitől ellopott valamit, vagy hogy egy elrabolt, szenvedélyes kurasti hercegnő volt, akit
meggyalázva küldött vissza apjához, a királyhoz, miután az kifizette neki a súlyát aranyban.
- Hát, az embereinknek megmondhatnánk az igazat, kapitány.
- A titok az, amit csak egy ember tud, Pettit. Ha két ember tudja, akkor már veszélyben van a titok mivolta. Ha pedig egy egész legénység tud róla... - Raithen megrázta a fejét, és közben igyekezett nem hunyorogni, nehogy meglátsszon, mennyire fáj a sebe. - Ostobaság volna.
- Hát, pedig kéne valamit csináni - mondta Pettit komor arccal. - A papok találtak odale' valami ajtót, biza. Eddig is olyan fellengzősek vótak, hát eztán se lesznek különbek, és nem hagyják majd, hogy mi is meglássuk, mi van az ajtó mögött.
- Egy ajtó? - fordult Raithen az első tiszthez. - Milyen ajtó?
A nagydarab kalóz, Lon megtámadta Darricket. Mozdulatain látszott, hogy nem ért valami sokat a kardforgatáshoz. Egyszerűen csak megragadta a nagy kardot, és lecsapott vele. Azt tervezte, hogy kettészeli Darrick fejét, akár egy túlérett dinnyét.
Darrick felemelte szablyáját, és próbálta hárítani a csapást, pedig tudta, hogy a kalóz hatalmas kardja könnyedén eltörheti az övét. Nem is próbálta megállítani a pengét, csupán a csapás irányán változtatott, és oldalra is lépett előle, mivel arra számított, hogy a kalóz hirtelen újabb támadásba kezd majd. Sajnos nem tudott egészen kitérni a penge útjából, így az súrolta a koponyáját. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, és megingott.
Darrick az ösztöneire hallgatott - sikeresen távol tartotta magától a kalóz kardját, és közben próbálta összeszedni magát. Látása és hallása időnként cserbenhagyta - úgy érezte magát, mint amikor a Magányos Csillag nem szelte a hullámokat, hanem velük együtt mozgott, és egy-egy pillanatra, a hullámvölgyben a világ megszűnt körülöttük létezni. Lon magához tért, és újult erővel támadni kezdett, de nem sok sikerrel. Darricket hajtotta az ösztön és az a sötét, gonosz indulat, mely minden
küzdelemben elöntötte elméjét. Eiőreszökkent, és egy gyors mozdulattal megvágta Lon arcát.
Lon megingott. Felnyögött. Darrick nem volt könyörületes. Ismét támadott. A kalóz láthatóan minden erejét és tudását bevetette, hogy megvédje magát. Hátrált, hárított, tántorgott az egyenetlen talajon, felfelé haladt az enyhe emelkedőn. Egy pillanat múlva már túl is lépett a szegélyen. Darrick messze volt ugyan, de hallotta, hogy ellenfele csizmája szinte megcsikordul a laza talajon, aztán a fickó hanyatt esett, kiabált, és a fejéhez kapta a kezét. Darrick gyorsan és kegyetlenül kiütötte a kardot a kezéből. A fegyver pörgött a levegőben, majd egy bozótosban landolt, jó pár méterrel arrébb.
Lon felemelte a kezét.
- Megadom magam! Megadom magam! Könyörülj!
De Darricktől, aki az imént kis híján fennakadt a kalóz pengéjén, most távol állt a könyörületesség. Szinte maga előtt látta a víz színén hánykolódó holttesteket, melyeket a kalózok egy-egy westmarch-i hajó kifosztása után maguk mögött hagytak. De képtelen volt hosszan időzni ennél a képnél, hiszen a gondolatai tovább száguldottak, vissza a múltba, és azokra a hatalmas verésekre emlékezett, melyeket apjától kapott gyerekkorában. Apja hentes volt, lapátkezű, nagydarab és erős, mint a bivaly. Egyetlen pofon elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szája és az arcbőre is. Darrick hosszú évekig nem értette, hogy miért olyan dühös rá az apja; mindig azt hitte, hogy őbenne van a hiba, hogy ő csinált valamit rosszul, hogy nem volt jó fiú. Csak jóval később értette meg, hogy milyen okok rejtőztek apja haragja mögött.
- Kegyelem - könyörgött a kalóz.
De Darrick fejében egyre csak az apja hangja zengett, átkozta és gúnyolta őt, fenyegette, hogy agyonveri, meg hogy kivérezteti, mint egy frissen vágott kakast. Darrick lendületet vett, és támadott. A kalóz fejét próbálta levágni, az pedig a karját rántotta maga elé védekezésként.
Hirtelen egy kard jelent meg előtte, megállította az ő szablyáját, és eltérítette a csapást. A penge a kalóz feje mellett pár centire állt bele a földbe.
- Nem - mondta valaki.
Darrick fejében a jelen és a jövő összekeveredett, tudata elveszett az őt ért verésekben. Előreugrott, és meglendítette a szablyáját. Csodával határos módon valaki az utolsó pillanatban elkapta a karját, és megakadályozta, hogy lecsapjon.
- Darrick, én vagyok az. Én vagyok az, Mat - Mat hangja elcsuklott, szinte csak suttogott. - A fenébe is, én vagyok az. Hagyd már abba, nyugodj meg. Nekünk élve kell ez a fickó.
Darrick hunyorogva próbált fókuszálni. Fejében lüktetett a fájdalom, és a kalóz találata miatt még mindig apró pontok úsztak előtte a levegőben. Visszakényszerítette magát a jelen eseményei közé, és a múltat erősen próbálta visszanyomni magában.
- O nem az apád, Darrick - mondta Mat.
Darrick igyekezett barátjára összpontosítani a figyelmét, és érezte, hogy a szörnyű emlékkel együtt az erő is elszáll a tagjaiból.
- Tudom. Tudom - bizonygatta, pedig nem tudta. A kalóz találata kis híján elvette a józan eszét.
Nagy levegőt vett, várta, hogy kitisztuljon az agya.
- Elve kell nekünk - mondta Mat. - A király unokaöccse miatt. Lehet, hogy ez a fickó tud valamit.
- Tudom - mondta Darrick. - Engedj el.
Mat barátja tekintetét kutatta, de még nem eresztette el a karját.
-
Biztos vagy benne?
Darrick Mat válla fölött a csapat többi tagját figyelte. Maldrin volt az egyetlen, akit nem lepett meg Darrick vérszomjas viselkedése. A többiek nem tudták, hogy milyen sötét, kegyetlen harag szállta meg időnként Darricket. De már régóta nem fordult vele elő, hogy ennyire elvesztette volna az önuralmát.
-
Biztos - mondta Darrick. Mat ekkor elengedte.
- Már régen magunk mögött hagytuk azokat az időket. Nem kell folyton ezen rágódnod. Apád nem követett bennünket, mikor eljöttünk Hillsfarból. Sok éwel ezelőtt otthagytuk őt. Otthagytuk, és én azt mondom, jól tettük.
Darrick bólintott, és eltette a szablyáját. Tekintete a horizontot fürkészte, de közben érezte, hogy Mat figyeli őt. Dühítette és elszomorította az, hogy hiába mondta barátjának, hogy minden rendben, az nem bízik meg benne teljesen. Fülében csengett apja kárörvendő kacagása, gúnyolódásai, hogy ő milyen egy utolsó, semmirekellő alak. Annak ellenére, hogy ilyen messzire eljutott, és ilyen magas rangba sikerült magát feltornáznia a westmarch-i haditengerészetnél, Darrick sejtette, hogy élete végéig nem fogja tudni elfelejteni azt a hangot, Hillsfarban.
Szaggatottan felsóhajtott.
-
Oké, fiúk, ideje munkához látnunk. Maldrin, ha
gondolod, fogj pár embert, és hozzatok vizet a folyóról. El akarom áztatni ezt a kis jelzőmáglyát, nehogy véletlenül valahogyan lángra kapjon.
- Igenis, uram - Maldrin azonnal megfordult, rábökött két emberre, és már indultak is.
Gyorsan átkutatták az őr holmiját, és találtak pár vizestömlőt. A bennük lévő kevés kis vizet mind az előkészített farakásra öntötték, aztán elindultak utánpótlásért, hogy rendesen elvégezhessék a feladatot.
Darrick megfordult, és végigmérte a nagydarab kalózt, akinek Mat pont akkor kötötte meg a kezét egy zsebkendővel.
-
Hányan őrködtök itt? - kérdezte a kalóztól. A férfi nem válaszolt.
- Nem kérdem még egyszer - figyelmeztette Darrick. - Vésd jól az eszedbe, hogy jelen pillanatban nekünk te hasznosabb volnál holtan, mint élve. Nincs túlzottan az ínyemre, hogy egy megkötözött fogollyal kell bíbelődnöm a küldetésem teljesítése közben.
Lon nagyot nyelt, és próbált eltökélten nézni rájuk.
- A helyedben én komolyan venném, amit mond - szólt Mat, és közben megpaskolta a kalóz arcát. -Amilyen kedvében most van, nagy az esélye, hogy ledobat a szikláról, és nem szórakozik veled csak azért, mert pár kérdésére esetleg tudhatod a választ.
A kalóz a földön feküdt, és Darrick sejtette, hogy így nem igazán érezheti magát a helyzet magaslatán. Mat szavai pedig logikusan hangzottak. A kalóz csak azt nem tudhatta, hogy Mat úgysem hagyná Dar-ricknek, hogy elhamarkodottan cselekedjen. Darrick egyébként már visszanyerte az önuralmát, és megint ő volt nyeregben.
- Na, gyerünk, beszélj! - biztatta Mat a maga jó
szándékú módján a földön fekvő rabot, és közben le is guggolt mellé. - Mondd el, amit tudsz! A kalóz gyanakodva méregette őket.
- Életben hagytok? - kérdezte.
-Naná - mondta rögtön Mat. - A szavamat adom, és bele is köpök a tenyerembe, hogy áll az alku.
- Honnan tudhatom, hogy nem csaptok be? - kérdezte a kalóz. Mat felnevetett.
- Nos, öregem, eddig sem öltünk meg, igaz? Darrick lenézett a kalózra.
- Hányan őrködtetek idefent?
- Csak mi ketten - válaszolta a kalóz vonakodva.
- Mikor van őrségváltás?
A kalóz habozott, aztán rávágta, hogy rögtön.
- Hát ez nagy kár - mondta Mat. - Ha az elkövetkezendő pár percben valaki megjelenne itt, akkor én kénytelen lennék elvágni a torkodat, úgy biza.
- Hiszen azt mondtátok, hogy életben hagytok -tiltakozott a kalóz. Mat megint megpaskolta a kalóz arcát.
- Ez csak arra az esetre érvényes, ha nem ér bennünket kellemetlen meglepetés út közben.
A kalóz megnyalta az ajkát.
- Hajnalig nem lesz őrségváltás. Csak azért hazudtam, mert azt reméltem, hogy így elmentek, és akkor Raithen sem lenne majd rám olyan dühös, amiért nem gyújtottam meg a jelzőtüzet.
- Hát igen - mondta Mat -, tulajdonképpen nem volt rossz terv. A te helyedben én is biztos megpróbáltam volna. Csakhogy mi egy elég fontos ügyben vagyunk itt, tudod?
- Aha - bólintott a kalóz.
Mat a szokásos formáját adta, viselkedése bizalmat ébresztett mindenkiben. Darrick kicsit megkönnyebbült. Amúgy sem tűnt
ugyan túl valószínűnek, hogy az éjszaka közepén őrségváltást ejtenének meg, de ez a vallomás megerősítette abban, hogy van pár órájuk napkeltéig, azalatt pedig kiszabadíthatják a király unokaöccsét.
- Mi van a király unokaöccsével? - kérdezte Mat. - Kisgyerek még, és nagyon remélem, hogy nem csináltak vele semmi súlyosat.
- A kölyök él.
- Hol van? - kérdezte Darrick.
- Raithen kapitánynál van - mondta a kalóz, és letörölte az ajkából szivárgó vért.
- A Barrakuda fedélzetén tartja.
- És hol találjuk meg ezt a bizonyos Barrakudát? -kérdezte Darrick.
- A kikötőben van. A Barrakuda csak akkor fut ki, ha a kapitány is a fedélzetén van.
- Nagyszerű - mondta Darrick. Kelet felé fordult, és örömmel nyugtázta, hogy Maldrin és a többiek teli vizestömlőket cipeltek visszafelé. A folyónál töltötték meg őket, a kötél segítségével, melyet otthagytak.
- Mat, támogasd föl ezt a fickót. Azt akarom, hogy rendesen ki legyen peckelve a szája.
- Igen, uram - mondta Mat. Talpra rángatta a kalózt, és előszedett egy zsebkendőt, hogy betömje vele a száját.
Darrick közelebb lépett a kalózhoz, és nem érezte magát túl jól, amikor a kalóz az ő közelsége miatt hunyorogni kezdett, és csak azért nem hátrált el előle, mert Mat szorosan tartotta. Darrick egészen közel hajolt a kalózhoz, arcát csak pár centiméter választotta el a kalózétól, és kedvesen megszólalt.
- Kössünk egy kis egyezséget, te meg én, rendben? Hallgattak. A kalóz reménykedve Matre nézett, és
amikor látta, hogy tőle sem várhat támogatást, kelletlenül bólintott.
- Helyes - mondta Darrick, és szélesen elvigyorodott. - Ha megpróbálod riasztani a cimboráidat, ahogy azt személyes érdekeid bizonyára megkívánnák, olyan nyugodtan fogom elvágni a torkodat, mintha csak halat filéznék. Bólints, ha megértettél.
A kalóz bólintott.
- Egy cseppet sem szeretem a kalózokat - mondta Darrick. - Rengeteg módja van annak, hogy az ember tisztességgel megéljen, anélkül, hogy másokat kirabolna. Elég sok kalózt sikerült megölnöm az évek során a Nagy-óceánon és a Westmarchi-öbölben. Egyel több vagy kevesebb nekem már igazán nem számít, bár megvallom, jobban esne megölni téged. Erted, amit mondok?
A kalóz ismét bólintott, és látszott, hogy rögtön sírva fakad.
- Minden világos, uram - mondta Mat, és hátba veregette a kalózt. - Uram, a te kedves felvilágosításaid után nem hiszem, hogy sok gondunk lenne ezzel a fickóval.
- Nagyszerű. Vigyük őt magunkkal, legyen mindig kéznél - Darrick megfordult, és elindult kelet felé. A Sólyomcsőr-hegység vonulatait követték, Tauruk kikötőjének irányába.
ötödik FEJEZET
Raithen a nő holtteste mellett álldogált Tauruk kikötőjének egykori fogadójában, és látta, hogy Pettit egy darabka papírt szed elő a mellényzsebéből.
- Hát ezé? gyüttem fő magáhó, kapitányom -mondta az első tiszt. - Valdir az imént küldte ezt ide fő nekünk, pont aztán, hogy a papok megtalálták azt az ajtót a fődbe, a romok alatt.
Raithen odament hozzá, és elvette tőle kandallópárkányon lévő lámpához hajolt vele.
a
papírt.
Széthajtotta,
és
a
Valdir volt Raithen éppen aktuális kémje Cholik kutatócsoportjában. Ügyelt rá, hogy minden alkalommal, amikor újabb szállítmány rabszolga érkezett, cserélgesse a kémet. A kiszemelt embereket nem érdekelte a dolog, Raithen viszont fontosnak tartotta ezt az apróságot - úgy gondolta, hogy ha az ő kémjei nem betegszenek és halnak meg, mint a többi rabszolga ott a föld alatt, akkor rájuk terelődhet Cholik
kereskedőinek a figyelme, akik mind ez ideig hűségesek voltak a vén pap aranyához.
A papíron egy rajzot látott - több ellipszis volt rajta összefonódva, és egy egyenes vonal, ami mindet átszelte.
-
Ez meg mi? - kérdezte Raithen.
Pettit előrehajolt, és megint köpött egyet, de ezúttal rosszul célzott, és nem talált bele a köpőcsészébe. Ledörzsölte az álláról az odafröccsent nyálat.
-
Ez itten az az ábra, amit Valdir az ajtón látott.
Magos ajtó ám az, kapitányom, Valdir aszonta, hogy maj ? háromszor akkora, mint egy ember, j
-
Te beszéltél vele? Pettit bólintott.
- Bementem beszéni azokkal a zsódosokkal, akikkel üzletelünk. Tuggya, hogy a mi ódalunkon tárcsám őket egy kicsinyt. Vittem nékik pár üveggé abbó a konyakbú, amit a legutóbb szereztünk a westmarch-i hajókról.
Raithen pontosan tudta, hogy Pettit nem csak ezért ment a zsoldosokhoz. Mivel a kalózoké volt a kikötőben minden nő, hisz Cholik embereit az ilyesmi nem érdekelte, a zsoldosoknak Pettittel kellett alkudniuk, ha igénybe akarták venni valamelyik fehércseléd szolgálatait.
Raithen részben ezért alkalmazta Pettitet, mint első tisztet - mert az kapzsi volt. Pettit pontosan tudta, hogy a hűségén nem csak az előmenetele, de az élete is múlik, így hát tette a dolgát. Sokat segített az a tény is, hogy Raithen tudta: Pettit
nem akar kapitány lenni, csupán arra vágyik, hogy egy olyan kapitányt szolgálhasson, aki megbecsüli az ő gonoszságát és agyafúrtságát.
- Mikor találtak rá a papok az ajtóra? - kérdezte Raithen. Ha Cholik tudott róla, akkor miért nem volt már ott? Raithen még mindig nem tudta, hogy miért furkálnak hangya módjára keresztül-kasul a romváros alatt Cholik emberei, de buzgalmuk őt is felcsigázta.
- Csak most - felelte Pettit. - Kapitány, amikor Valdir üzent, hogy mi van, én épp az alagútba vótam.
Raithen csöppnyi agya zakatolt. Visszafordult a furcsa rajzhoz.
-
Hol van az az idióta Cholik?
A papot is figyeltette pár emberrel.
-
Lement az ásókhó.
-
Szóval Cholik most odalent van? - Raithen egyre izgatottabb lett.
-
Pontosan, kapitány. Amint megkapta a hírt, má rohant is lefelé.
-
Arról nincs valami hír, hogy mi lehet az ajtó mögött?
Cholik természetesen nem tudott arról sem, hogy a kalózok fogva tartották a király unokaöccsét. Mindkét félnek megvoltak a maga kis titkai - a különbség csak az volt, hogy Raithen tudta, hogy a pap titkol valamit.
-
Semmi, kapitány, de Valdir rögvest üzen, amint megtud valamit.
-
Már ha tud.
A helyzet ugyanis az volt, hogy amikor a papok valami fontos dologra bukkantak, mindig elterelték onnan az összes rabszolgát, és csak akkor engedték óTcet vissza, amikor már végeztek.
- Hát, kapitány, ha valakinek sikerűhet, akkó az Valdir. Raithen bólintott, összehajtotta a cetlit, és zsebre vágta.
- Jobban örülnék neki, ha lent lennének az embereink is a papokkal. Szedd össze a legénységet. Az ürügy az lesz, hogy élelmet viszünk a rabszolgáknak.
- Nem hinném, hogy erre szükség vóna most.
- Cholik ezt nem tudja. Addig dolgoztatja a rabszolgákat, míg azok ki nem dőlnek. Aztán ledobáltat-ja a tetemeket abba a nagy szakadékba.
- Igen, kapitány. Elrendezek mindent.
- Mi a helyzet a vendégünkkel? Hogy érzi magát a Barrakudán?
- Ó, hát jól tartják, kapitány - vont vállat Pettit. -Egészséges, mint a makk. Tudom én azt, élve sokat
ér, igaz? De holtan egy fityinget se adnának érte - az első tiszt megcsóválta a fejét. - Ott van még a tojáshéj a fenekén.
Raithen óvatosan megérintette a nyakán lévő sebet. Fájdalom hasított belé, de olyan erős, hogy hunyorognia kellett tőle.
- Az a fiú a király unokaöccse, Pettit. Westmarch királya fenemód büszke arra, hogy ő is, meg minden atyafija különleges taníttatásban részesül. Többnyire papok tanítják a gyerekeket, méghozzá főleg történelemre, és olyan dolgokra, amelyeket jobb lett volna már réges-régen elfeledni, hisz semmi hasznunk belőlük. Kivéve, ha régi kincses térképekről van szó, vagy olyasmiről, hogy egy kincsekkel megrakodott hajó pontosan hol is süllyedt el a tenger viharában.
- Igaza van kapitányom. Ha érdekli a véleményem, hát haszontalan egy tanulás az. Nem mennek vele semmire.
Raithent persze nem érdekelte az első tiszt véleménye, de ezt inkább nem közölte vele.
- Mit gondolsz, lehetséges, hogy ez a fiú, akit a legutóbb megtámadott westmarch-i hajóról szedtünk össze, elég sokat tud a történelemről, meg azokról a dolgokról, ami a papokat érdekli? Lehet, hogy tán erről is tud valamit? megpaskolta a zsebét, ahová a rajzot tette.
Felismerés villant fel Pettit vizenyős szemében. Megvakarta szakállas állát, és elvigyorodott, kimutatva azt a pár fekete fogát, ami még megvolt neki.
- Hogy én mit gondolok, kapitány? Hát, én aszondom, hogy van rá esély.
- Megyek, és beszélek a fiúval - Raithen felkapta tollas kalapját, mely addig az ágy végében lévő ládán hevert, és a fejébe nyomta.
- Lehet, hogy föl köll majd ébresztenünk a srácot - mondta Pettit. - És hát nem is túl barátságos őkelme. A kis patkány nekiment Bulinak, aki csak kaját vitt neki, és majdnem letépte a fíilit, biza.
- Micsoda?
- A jó öreg Bull bement a raktárba, ahol a srácot tartjuk, hogy megetesse. Nem is gondolt ő semmi rosszra. Az a csibész meg kiugrott a kötelek közül, mer ott bujkált, oszt beleugrott Bull nyakába. Belevágott az öreg Buliba párszor valami vacak vassal, amit az ágya melletti falbú kapart ki. Ha nem vóna az öreg Bull feje olyan kemény, amilyen, hát tán bele is hótt vóna. Szóval, a kölyök majdnem meglépett a Barra-kudáról, úgy biza.
- Megsérült a fiú? - kérdezte a kalózkapitány.
- A h - legyintett Pettit. - Lett pár púp a fején, csak úgy emlékeztetőül, de pár nap, oszt már nem is emlékszik rá.
- Pettit, nem akarom, hogy a fiúnak bántódása essék - mondta Raithen. Pettit szortyogott, és megvakarta a tarkóját.
- Nem hagyom, hogy bántsák a többiek - mondta végül.
- Ha a fiúnak csak egy haja szála is meggörbül, míg nem végzek vele - mondta a kapitány, miközben átlépett a földön heverő holttest felett -, akkor téged vonlak felelősségre. És jól jegyezd meg, nem leszek lágyszívű.
- Értettem, kapitány. Ne aggódjék, mindenre ügyelek.
- Szedd össze az ellátmányozó csapatot, de senki ne induljon el, míg én nem adok rá parancsot.
- Igenis, kapitány.
- Megyek, és beszélek a fiúval. Talán ő tud valamit erről a jelről.
- Ha javallhatnék valamit, kapitányom, legyen mindig résen. Vigyázzon a fíilire. Az a kölyök olyan fürge, mint a csík, úgy biza.
Buyard Cholik csak állt, és bámulta a sziklában lévő hatalmas ajtót. Sok éve tudott már Kabraxisról, ismerte Ransim sorsát, amit ide temettek, Tauruk kikötője, a romváros alá, de abba sosem gondolt bele, hogy vajon mit fog érezni, amikor ott áll az ajtó előtt, mely a démon titkát rejti. Hónapokig tervezett, dolgozott, folytak az ásatások, és gyakran lejött ide a föld mélyébe, hogy megnézze, mint haladnak, és hogy félelmet vagy lelkesedést ébresszen a rabszolgákban, akik dolgoztak neki, de még így sem volt egészen felkészülve. Számított rá, hogy büszke lesz és örömittas, de arról megfeledkezett, hogy akár félelmet is érezhet majd a célegyenesben. A félelem hullámai átjárták, remegett belül, mintha földindulás kezdődött volna benne, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy összeomlik, és Yaerius arkangyalhoz fohászkodik, aki először terjesztette az emberek között a Zakarum egyház tanításait. De nem tette. Cholik tudta, hogy már régen átlépett minden határt, és rá már nem várhat semmiféle megbocsátás, amiben a Fény követói részesülhetnek.
De különben is, ugyan mi haszna volna a megbocsátásból egy haldokló embernek? A pap már hónapok óta gondolkodott ezen a kérdésen, jól átgondolta a dolgot. Rendíthetetlen volt. A halálig már csak pár éve volna hátra, pár örömtelen, eseménytelen, fájdalmakkal teli éve.
- Mesterem - suttogta Altharin testvér -, jól érzed magad? - Altharin Cholik jobb oldalán állt, a tisztelet jeleként két lépéssel az idős pap mögött.
Cholik felcsattant, és a fiatal papra irányította dühe egy részét, melyet saját halandósága és gyengesége miatt érzett.
- Persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék?
- Olyan csendes voltál, mesterem - mondta Altharin.
- Meditáció és elmélkedés - mondta Cholik - ez a két dolog szükséges ahhoz, hogy egy pap megérthesse azokat a hatalmas bölcsességeket, melyeket a Fény
hagyott ránk. Nem ártana, ha ezt fejben tartanád, Altharin.
- Természetesen, mesterem. - Altharin úgy itta mestere szavait, akár a szivacs a vizet. Részben ezért volt, hogy Cholik őt bízta meg a munkálatok irányításával. Cholik a hatalmas ajtót tanulmányozta. Vagy talán nevezzük kapunak. A titkos olvasmányok szerint Kabraxis kapuja egy másik világ bejárata is volt, nem csupán a démon hagyatékának rejtekhelye.
A rabszolgák folytatták a munkát, a lámpások és fáklyák fényénél puszta kézzel emelték a sziklatömböket a talicskákba. Láncaik gyakran nekiütődtek a köveknek, az alagút hangos volt a csörömpöléstől. Más rabszolgák kalapáccsal, csákánnyal dolgoztak az ajtónál - a köveken, vagy a remegő, bizonytalan állványzaton álltak, onnan ütötték a sziklákat. A rabszolgák félve, halkan társalogtak egymással, miközben igyekeztek minél gyorsabban kibontani az ajtót a sziklák fogságából. Cholik sejtette, hogy azért dolgoznak annyira, mert abban reménykednek, hogy ha kibontják az ajtót, akkor majd pihenhetnek egy kicsit. Ha az, ami a nagy ajtó mögött rejtezik, nem öli meg őket, akkor valóban pihenhetnek, gondolta magában.
- Az ajtónak már nagy része szabadon van - mondta Cholik. - Miért nem szólt nekem senki már korábban?
- Mesterem - válaszolta Altharin -, semmi jele
nem volt, hogy már ilyen közel járunk az ajtóhoz. Éppen egy keményebb részhez értünk ásás közben, a sziklafalhoz, melynek részeit még most is látod az ajtó előtt. Én azt hittem, hogy ez is csak a barlang egyik fala. Az útvonal, melyet kijelöltél, gyakran ütközött a barlang és a katakombák kemény falaival. Cholik olvasta a kéziratokban, hogy Ransim építésekor hasznosították a Dyre folyó feletti természetes barlangrendszert. A barlangokat használták raktárként, itt tárolták az importárut, az alacsonyabban fekvő barlangok víztározóként funkcionáltak, melyeknek jó hasznát vették ostrom idején - ez elég gyakran megesett a város történetében -, illetve ide húzódtak be a természeti elemek haragja, például a
Sólyomcsőr-hegységből támadó szélviharok elől. Tauruk kikötőjének, mely Ransim pusztulása után épült ide, már nem volt bejárata a barlangok felé.
- Amikor nekiláttunk, hogy szétzúzzuk ezt a falat - folytatta Altharin -, a sziklák hatalmas tömbökben zuhantak le a földre. Ezért maradt annyi törmelék az ajtó előtt.
Cholik figyelte a rabszolgákat munka közben. A nagyobb köveket a talicskákba emelték, és eltolták őket a törmelékkupacig. Közben a többiek a kisebb darabokat vödrökbe gyűjtötték, onnan öntötték a talicskákba. Vaskerék nyikordult a barlang kövén.
- Nagyon gyorsan sikerült lebontani a követ az ajtó elől - mondta Altharin. - Amint megtudtam, hogy rátaláltak, azonnal üzentem neked, mesterem. Cholik az ajtó felé lépkedett. Érezte, hogy erejének utolsó vésztartalékait használja már. A lába, mintha ólomból lett volna, szíve pedig kalapácsként dörömbölt a mellében. Tudta, hogy túl messzire ment el. A Raithennel való összeütközés és a patkányok elleni varázslat már túl sok volt öreg szervezetének. Légszomja volt. A varázslat már nem ment neki olyan könnyen. Öreg volt és megviselt. A varázsigék sokat kivettek az emberből, használójuk gyakran túlságosan elgyengült tőlük. Cholik ráadásul elég későn kezdett el megismerkedni ezzel a tudománnyal - rengeteg évet elpazarolt az életéből a Zakarum egyházzal.
A talaj az ajtó felé enyhén emelkedett, Cholik pedig egyre gyorsabban lépkedett célja felé. A rabszolgák megtisztították előtte az utat, és egyik-másik odakiabált a társainak, hogy menjenek el az útból.
Kalapácsok emelkedtek és csaptak le - a rabszolgák gyorsan további támasztékokat ácsoltak az ajtó fölé. Kapkodva, figyelmetlenül dolgoztak, és az állványzat egy része leszakadt - négy ember zuhant a földre. Egy lámpás összetört, az olaj szétfolyt a kövön és meggyulladt.
A négy férfi egyike felsikoltott, és összezúzott lábát szorongatta. A fáklyák fényében látszott, hogy nyílt törése van - fehér csont állt ki a mély sebből. - Tüzet eloltani - rendelkezett Altharin.
Egy rabszolga lépett oda, és a tűzfoltra öntött egy vödör vizet, de ezzel inkább ártott, mint használt. A lángoló tócsa apróbb tűzfészkekre oszlott, és közelebb került az ajtóhoz.
Ekkor előlépett az egyik zsoldos, és tőrével lenyisszantotta az egyik rabszolgáról a koszladt ingét. Belemártotta a rongyot egy vödör vízbe, aztán a lángokra dobta. A tűz sziszegve kialudt.
Cholik átlépdelt a tűzön, nem akarta, hogy félelmet lássanak rajta. Kisebb védőpajzsot hozott létre maga körül, így sértetlenül úszta meg a tűzjárást. Ezzel a kis közjátékkal elérte, amit szeretett volna - a rabszolgák figyelme és félelme az ajtóról őrá irányult.
A rabszolgák féltek az ajtótól, de a veszélyt csak közvetetten érezték. Cholik viszont már többször is
bebizonyította, hogy nem ismer könyörületet, ha kell, leöleti és a szakadékba hajíttatja őket. Most összeszedte magát, és bár egyre gyengébb volt, nem ájult el, hanem feléjük fordult.
Mindenki elhallgatott, kivéve a szerencsétlenül járt rabszolgát, aki a lábát fogdosta. De ő sem mert hangosan kiáltozni - az inge mögé rejtette arcát és csendesen sírdogált.
Cholik tudta, hogy bármi lesz is az, ami Kabraxis kapuja mögött vár rá, neki több erőre lesz szüksége. Megszólalt, varázsigéivel megidézte a sötét hatalmat, melytől évtizedekkel azelőtt még rettegett. Pár évvel azelőtt elkezdett vele ismerkedni, mostanra pedig már maga is gyakorolhatta.
Az öreg pap kinyújtotta jobb kezét, ujjait szétterpesztette. Kimondta a szavakat melyek a Zakarum papok számára tiltottak voltak - és érezte, hogy testét elönti az erő. Az érzés beleivódott minden porci-kájába, végigkúszott a csontjain. A varázsige igen veszélyes volt - ha valami balul üt ki, akkor akár kómába is eshet, míg teste kiheveri.
Keze körül lilás fénykoszorú jelent meg. A fényből kivált egy sugár, és a törött lábú rabszolgára fonódott. A lila fény beborította a testét, és láthatatlan kezek kezdték szorongatni. A férfi felsikoltott.
Cholik tovább mondta a varázsigét, és egyre eresebbnek érezte magát, amint a
varázslat mind jobban hozzákötötte a rabszolgát. Szavai egyre tisztábban és
gyorsabban követték egymást. A láthatatlan kezek először a földre teperték a
rabszolgát, azután a levegőbe emelték, és ott rázni kezdték.
- N e ! - kiáltotta a férfi. - Kérem! Rendesen fogok dolgozni, esküszöm!
Esküszöm!
Volt idő, amikor a rabszolga könyörgése még meghatotta volna Cholikot. Az öreg pap soha nem volt túlságosan együttérző típus - nem emlékezett olyan esetre, amikor valaki másnak az érdekeit a sajátja fölé helyezte volna. De volt egy időszak, amikor a Zakarum egyház misszionáriusaival járta a világot, gyógyította a sebesülteket, és segítette a szegényeket. A Westmarch és Tristram közötti ellentétek bőven adtak alkalmat az ilyesmire. - Neeee! - kiáltotta a rabszolga.
A többiek hátráltak, néhányan a szerencsétlen kiválasztottat szólongatták. Cholik megint megszólalt, majd ökölbe zárta a kezét. A lila fénykoszorú feketébe fordult, mint a gyorsan rothadó szilva, és átterjedt a sugárra, mely a rabszolgát fogva tartotta.
Amikor a sötétség megérintette a rabszolgát, a teste megvonaglott. A barlang visszhangzott az iszonyatos hangoktól, miközben karja és lába rángatózott a bőr
alatt. A férfi ismét felsikoltott, és bár borzalmas fájdalmai lehettek, talpon maradt, és nem vesztette el az eszméletét.
Az a néhány pap, aki ugyan elhagyta West-march-ot Cholikkal, de még nem fordult el a Zakarum egyháztól, térdre borult, és a padlóhoz nyomta homlokát. Az egyház tanításai csak gyógyításra és a remény felélesztésére szolgáltak. Csak a Zakarum Kezének tagjai, az egyház harcosai és a Tizenkét Nagy Inkvizítor, azok a papok, akik az egyház berkeiben felbukkanó démoni erők ellen küzdöttek, használhatták azt az erőt, melyet Yaerius és Akarat adott azoknak, akik először követték a tanításokat.
Buyard Cholik nem tartozott egyik csoporthoz sem. A papok, akik csatlakoztak hozzá, és a kezébe adták a sorsukat, tudták ezt. Arra viszont, hogy mi is vár rájuk, csak most döbbentek rá. Cholik magába szívta a rabszolga félelmét és életerejét, közben érezte, hogy a papok egy része félve néz rá, de többek szeme mohón csillog.
Altharin azok közé tartozott, akik megrettentek.
Cholik nekirugaszkodott, és kimondta az utolsó varázsigét is, de nem tudta, hogy pontosan mire is számíthat.
A rabszolga felüvöltött fájdalmában, de az üvöltés hirtelen abbamaradt. A varázsige egyszerűen széttépte a férfit. Vér fröccsent szanaszét, a közelben állók döbbent arcát vörösre festette, és kioltotta két fáklya, valamint a széttört lámpa lángtócsáit is.
Egy perccel később a rabszolga összeaszott maradványai a barlang talajára hullottak.
Cholik számított ugyan valami hirtelen javulásra, de a kitörő öröm, amit végül is érzett, váratlanul érte. Persze voltak belső fájdalmai is, édes fájdalmai, miközben a vérszívó varázsige megtette a hatását. Már nem érezte azt a letargiát, amit máskor ki szokott váltani belőle a varázsige használata. Még az ízületeiben érzett fájdalom
is alábbhagyott. Az ellopott életerő egy része az ő testébe vándorolt, felhasználhatta, ahogy akarta, de nem az egészet - egy része átkerült a démonvilágba. Azok a varázsigék, melyek a démonoktól származtak, általában nekik maguknak is kedveztek.
Cholik erősebbnek érezte magát. A pokoli varázslat fekete fény gyűrűje lilává szelídült körülötte, azután visszahúzódott a testébe. Az öreg pap úgy érezte, újjászületett. Végignézett a közönségén. Az, amit ma este tett, nem marad visszhang nélkül - beszélni fognak róla a rabszolgák, a zsoldosok, Raithen kalózai és még a papok is.
Félni fognak tőle és a hatalmától. Ettől a gondolattól Cholik erősnek és hatalmasnak érezte magát. Amikor fiatal papként a Zakarum egyháznál töltött be posztot, csak azok hallgatták
meg igazán, akik vagy megrögzött hívők voltak, vagy már nem volt semmijük, és hinni akartak valamiben, bármiben. De ezek az emberek, akiket maga körül látott a barlangban, úgy néztek rá, ahogyan kanári a macskára. Cholik hátat fordított a halott rabszolgának, és ismét elindult az ajtó felé. Könnyedén, magabiztosan lépkedett, és egy időre félelmeit is félre tudta söpörni gondolatai előteréből.
- Altharin - szólította tanítványát.
- Igenis, mester - válaszolt halkan Altharin.
- Utasítsd a rabszolgákat, hogy folytassák a munkát.
- Igenis, mester - mondta Altharin, és kiadta a parancsot a munka folytatására. A zsoldosok, akik képzett túlélőként tudták, hogy miért kapják a pénzüket, látványos gyorsasággal visszaterelték a rabszolgákat dolgozni. Az emberek megerősítették a támasztékokat, és folytatták a munkát. Csákányok vájtak a sziklafalba, mely eltorlaszolta a hatalmas szürkészöld kapu útját. A nagyobb szikladarabokat súlyos kalapácsokkal kisebb darabokra zúzták, hogy az emberek el bírják vinni őket a kézikocsikig. Az ütések katonás üteme visszhangzott a barlang falán.
Cholik alig bírta türtőztetni magát, olyan türelmetlen volt. Figyelte a munka menetét. Hatalmas szikladarabok hullottak le az ajtó elől, és rázuhantak a korábban felhalmozott törmelékkupacokra. A zsoldosok ott ténykedtek a rabszolgák között, itt-ott ütés csattant, és a korbács nyomán hurkák, sebek jelentek meg a rabszolgák izzadságtól csillogó bőrén. A zsoldosok néha segítettek is nekik mozgásba lendíteni a megrakott talicskákat. A munka gyorsan ment. Pár perc múlva láthatóvá vált az ajtó egyik zsanérja, majd kicsit később egy másik is kiszabadult a szikla fogságából. Cholik izgatottan vizsgálgatta őket.
A zsanérok pont olyanok voltak, mint amire Cholik a kéziratok alapján számított durva fémet és tiszta borostyánt látott maga előtt. A fém emberi kéz munkája volt, a nyitást szolgálta, a borostyán viszont azért volt ott, mert mély sárga belseje a múlt egy darabját őrizte meg.
Amikor már eléggé megtisztították az ajtó előtti területet ahhoz, hogy oda lehessen férni, Cholik elindult előre. A könyvek szerint az energia, amit a rabszolgától szerzett, nem tart túl sokáig. Ha kimeríti a lopott energiát, akkor még rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben annak előtte volt, hiszen a szobájában tárolt elixírekhez időhiány miatt nem férhetett hozzá. Amikor odalépett az ajtó elé, hirtelen megérezte annak erejét. A hatalom jelenléte kettős hatással volt rá, egyszerre sürgette, hogy lépjen közelebb, és óvta, hogy ne menjen az ajtóhoz. Benyúlt ruhája ráncai közé, és elővette a faragott dobozt, mely tökéletes fekete gyöngyből készült. A tenyerén tartotta a dobozt, mely hideg volt, akár a jég. Evekbe telt, mire sikerült megszereznie. A titkos kéziratot Kabraxisról és a dobozról a westmarch-i templom könyvtárának legmélyebb rejtekében tartották. Ahhoz, hogy titokban birtokolhassa a dobozt, még ölnie is kellett. Még Altharin sem tudott eddig a létezéséről.
- Mesterem - szólalt meg Altharin.
- Vissza - utasította Cholik -, és vidd magaddal a többieket is.
- Igenis, mester - mondta Altharin. Hátrált, majd suttogva elzavarta az embereket.
Cholik a fényes gyöngyfelületet bámulta, és a hatalmas útra gondolt, ami idáig vezette őt. Az öreg
pap nehezen lélegzett. Az évek során, míg a doboz a birtokában volt, és Ransim nyughelyének hollétét kutatta, valamint erőt gyűjtött, hogy képes legyen a démonhoz fordulni, hogy megkapja, amire vágyik, soha nem tudta kinyitni a dobozkát. Eddig nem tudta, hogy az mit rejt.
Cholik nagyot sóhajtott, figyelmét a dobozkára és az ajtóra összpontosította. Kimondta az első szót. Torka belefájdult az erőlködésbe, hiszen ezt a varázsigét nem embereknek szánták. Amint a Szó elhangzott, fülsiketítő mennydörgés hallatszott, és hideg szél támadt, pedig a sziklafalak között elvileg nem keletkezhetett volna légmozgás.
A szürkészöld ajtón látható rajzolat feketébe fordult. A barlangban a szél süvítésén át különös, mormogó hang hallatszott.
Cholik bal kezét a doboz fedelére helyezte, és előrelépett. Keze hideg fémet tapintott. Kimondta a második Szót, mely még az elsőnél is nehezebb volt. A hatalmas ajtószárnyak felfüggesztésének borostyán részei nem evilági, sárgás fényben ragyogtak. Úgy néztek ki, mint a farkas szemében tükröződő fáklyaláng éjjel.
A szél felerősödött, apró szemcséket kapott fel, melyek, ha embert értek, a húsig fúródtak. Imádság visszhangzott a barlangban, mindenki a Fényhez imádkozott, nem a démonokhoz. Cholik ennek hallatán csaknem elmosolyodott, de valahol legbelül pontosan annyira félt, mint a többiek.
A harmadik Szónál a fekete gyöngyökkel kirakott dobozka fedele felpattant. Egy könnyű, háromféle zöld színben csillogó kicsi gömb szállt fel belőle. A gömb Cholik szeme elé úszott a levegőben. A pap olvasmányai alapján tudta, hogy a gömb érintése halálos.
Ha megtántorodna, és hozzáérne, akkor az elevenen elégetné, és nem maradna más a testéből, csak némi fekete hamu. Cholik kimondta a negyedik Szót. A gömb növekedni kezdett, dagadni, mint azok a tintahalak, amelyeket a halászok a Nagyóceánról szoktak hozni. A hal nagyon drága, egzotikus ételnek számított, és ha megfelelően volt elkészítve, nagy élvezetet nyújtott fogyasztójának, viszont még nagy mesterekkel is előfordult, hogy valami nem sikerült jól, és az étek halálosnak bizonyult. Cholik soha nem evett ilyen halat, de most már tudta, hogy mit érezhetnek azok a férfiak és asszonyok, akiknek ez került a tányérjára.
Egy rettenetes pillanatig biztos volt benne, hogy kimondta a saját halálos ítéletét.
Aztán a fénylő zöld gömb elrebbent előle, és becsapódott Kabraxis kapujába. A varázslat fizikai megnyilvánulásaként az ajtót még félig eltorlaszoló kövek porrá zúzódtak, a barlang boltozatáról pedig potyogtak a cseppkövek. A kövek a rabszolgák, zsoldosok és bukott Zakarum papok közé zuhantak. Choliknak sikerült valahogy talpon maradnia, de körülötte mindenki a földre esett. Válla fölött hátrapillantott, és látta, hogy hárman üvöltenek a fájdalomtól, de a hangjukat nem hallotta. Olyan érzése volt, mintha pamuttal tömték volna meg a fejét. Az egyik zsoldos rövid és hiábavaló küzdelmet folytatott egy cseppkővel, amely valósággal felnyársalta őt, majd a földre zuhant. Rángatózott, míg meg nem halt.
A barlangot megülő baljós csendben Cholik kimondta az ötödik, utolsó Szót. A felső, legszélső gyűrűben egy csepp jelent meg. A vérvörös csepp megindult a gyűrűk vonalán, nyomában az ellipszisek felizzottak. Aztán átugrott a vonalra, mely átszelte a gyűrűket, és megindult lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban. Amikor elérte a mintázat alját, az egész vörösen fénylett.
A kemény szürkészöld ajtó kivágódott, és egy pillanat alatt visszatértek a hangok az alagútba. Az ajtó elsodorta maga elől a maradék törmeléket. Cholik rettegve nézte, ahogyan a Lángoló Pokol egy elfeledett sarkából előtörő halál kiárad a nyitott ajtón. Hatodik fejezet
Darrick lenézett Tauruk kikötőjére, és átkozta a felhőkbe burkolózó holdat, melynek nem is olyan régen még örült. A sötétség befészkelte magát a Sólyomcsőr-hegység alacsonyabb régióiba, így a városból alig látszott valami. A Dyre folyó fő iránya kelet-nyugati volt, medre hosszú évek során kanyont vágott
magának a hegységen keresztül. A város romjai a folyó északi partján helyezkedtek el. Építői kihasználták a természeti adottságokat, így a legtöbb ház a kis öbölben volt.
- A maga idejében - mondta Mat -, Tauruk kikötője egész jól elboldogulhatott. Jó mély kikötő egy hosszú folyó partján, ami ráadásul elég széles ahhoz, hogy felfelé is hajózhassanak rajta. Az itteniek biztosan jól éltek.
- De már nem lakik itt senki - mondta Maldrin.
- Vajon miért? - tűnődött Mat.
- Hát jött valaki, oszt lerombolta az egészet körülöttük - mondta a tiszthelyettes.
- Azt hittem, elég okos vagy ahhoz, hogy ezt magadtól is kitaláld. Mat egyáltalán nem sértődött meg.
- Ki lehetett az, aki lerombolta a várost? Darrick rá sem hederített két barátja szokásos civakodására, mely néha szórakoztató volt, máskor pedig kissé fárasztó. Elővett egy kis távcsövet az övére erősített táskából. Ezen a távcsövön kívül kevés személyes holmija volt. Az ügyes kis eszközt egy kurasti mester készítette, Darrick pedig egy westmarch-i kereskedőtől vette meg. A bronzcső szinte elpusztíthatatlan volt, és ami legalább ilyen fontos, összecsukható. Darrick kinyitotta a távcsövet, és alaposabban megnézte a várost.
A kikötőben három hajó horgonyzott, mindegyiken őrszemek járkáltak, lámpással.
Tekintete végigsiklott a parton, a lámpással járkáló kalózok során, és végül megállapodott egy nagyobb épületen, mely csak félig volt összedőlve. A ház egy sziklapárkány alatt állt, mely úgy nézett ki, mintha az az erő mozdította volna oda, mely elpusztította a várost.
- Rendbe hoztak maguknak egy lyukat - jegyezte meg Maldrin. Darrick bólintott.
- Biztos tele van az egész ház nővel meg piával -folytatta a tiszthelyettes. - A fényre mondom, öregem, tudom, hogy a király unokaöccse miatt vagyunk itt, meg minden, de nem szívesen hagynám itt azokat a nőket. Biztos kifosztott és elsüllyesztett hajókról hurcolták el őket. Csak az ég tudja, hogy mennyi végzi közülük holtan, cápaeledelként.
Darrick összeszorította a száját, és próbált nem belegondolni, hogy mi mindent kell elszenvedniük azoknak a nőknek a kalózok durva kezei között.
- Igazad van, Maldrin - mondta -, ha lehetőség adódik, akkor a nőket is kiszabadítjuk.
- Ez a beszéd - mondta Maldrin. - Ismerek mindenkit, akit beválasztottál a csapatba, Darrick. Egytől egyig derék legények. Akár hősi halált is halnak, ha kell.
- Nem azért vagyunk itt, hogy meghaljunk -mondta Darrick -, hanem azért, hogy kalózokra vadásszunk.
- És ha lehet, megtanítsuk őket kesztyűbe dudálni - vigyorodott el Mat, és fehér fogai megcsillantak a
sötétben. - Én nem úgy látom, hogy túlzottan komolyan vennék az őrködést idelent a romoknál.
- Minden erejüket a folyópartra összpontosították, az őrláncba - mondta
Maldrin. - Ha megpróbáltunk volna a Magányos Csillaggal eljutni a kikötőig, biztos, hogy észrevettek volna. De arra nem számítanak, hogy egy kicsi, ám eltökélt csapat támad rájuk a szárazföldön.
- A kis csapat akkor is csak egy kis csapat - mondta Darrick. - Ez jó is, meg rossz is. Gyorsan tudunk mozogni, viszont ha küzdelemre kerül a sor, nem megyünk sokra. Tizenketten vagyunk, úgyhogy ha balul ütnek ki a dolgok, gyorsan lemészárolhatnak minket.
Tekintete továbbsiklott, megjegyezte magának a romváros koordinátáit, határait, majd figyelme ismét a kikötőre irányult.
Két, vízhatlan hordóhoz erősített úszó dokkot látott a vízen. A távolabb, keletre látható romok alapján arra következtetett, hogy régen több ilyen vízhatlan bója is úszhatott a vízen. A folyópart barázdás tagoltsága arra utalt, hogy több helyen leomlottak, kitörtek belőle a sziklák. Azt ideiglenes dokkokat valószínűleg a felszín alá építették, így a kisebb merülésű hajók zavartalanul áthaladhattak fölöttük.
A három hajó fedélzete felett körülbelül tíz méterrel, a folyópart szélén két csigasor függeszkedett, mellettük pedig nagy hordók és rekeszek álltak felstócolva. Néhányan őrizték ugyan a készleteket, de mind elmélyülten kockáztak, egészen összegörnyedve figyelték a dobásokat. Olykor ujjongás jutott el Darrick füléig. A kalózoknak két lámpásuk volt, a játéktér két ellentétes végében helyezték el őket.
- Szerinted melyik a Barrakudal - kérdezte Maldrin. - Az a fickó azt mondta, hogy annak a fedélzetén tartják fogva a fiút.
- Aha - válaszolta Darrick -, és szerintem a középső hajó a Barrakuda.
- Az, amelyiken az összes őr van - mondta Mat.
- Igen - mondta Darrick. Összecsukta a távcsövét, és óvatosan bedugta a zsebébe. Nehéz lett volna olyan üveget és nagyítólencsét szerezni Kurasttól távol, mint amilyen a távcsövében volt.
- Megtervezed, Darrick? - kérdezte Mat.
- Mint mindig - válaszolta.
Mat komolyabb arccal fordult hozzá.
- Mégsem lesz olyan könnyű, mint gondoltuk, igaz?
- Nem - ismerte el a férfi -, de én még mindig úgy gondolom, hogy meg tudjuk csinálni.
Felegyenesedett.
- Elsőként mi lépünk akcióba, Mat. Te meg én, halkan és gyorsan. Maldrin, tudsz még csendben mozogni, vagy már túl nagyra nőtt a hasad Cook sünjeitől? Cook a Magányos Csillag új pékje volt, és a fiatalember tehetségéről már legendák keringtek a westmarch-i tengerészeinél. Tollifer kapitány mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy péket rendeljenek a hajóra. Mióta Cook velük volt, a legénység minden tagja édesszájú lett. Maldrin volt az, aki rájött, hogy a fiatalember tulajdonképpen meg akar tanulni hajózni, így aztán kötöttek egy megállapodást - Maldrin néha átengedte a kormánykereket, és cserébe süteményt kapott.
- Lehet, hogy az utóbbi hónapokban felszedtem pár kilót - fortyant fel Maldrin -, de olyan öreg vagy kövér soha nem leszek, hogy ne tudnálak lepipálni benneteket, zöldfülűek. Ha mégis, akkor követ kötök a nyakamba, és beleugrok a tengerbe.
- Hát akkor gyere utánunk - mondta Darrick. -Remélem, meg tudjuk szerezni a készleteiket.
- Minek az nekünk? - kérdezte Maldrin.
Darrick megindult lefelé a sziklán, a folyó mentén. A csigasorok és az őrök majdnem kétszáz méterre voltak tőlük. A part mentén bokrok és kisebb fák nőttek elszórtan. - Raithen kalózai nem tisztítottak meg nagyobb területet, mint amekkorát muszáj volt.
- H a j ó i láttam - mondta Darrick menet közben -, azokban a hordókban whisky és bálnaolaj van.
-Jobb volna, ha mindben olyan robbanós varázspor lenne - mondta Maldrin.
- Azzal dolgozunk, ami kerül. Örüljünk, hogy egyáltalán ez is adódott. Tomast hívta magához.
- Igen, uram? - lépett elő Tomas az árnyékok közül.
- Ha jelt adok, hozd gyorsan a többi embert. Mi a középső hajó fedélzetére megyünk, hogy megkeressük a kölyköt. Ha megtaláljuk, szeretném a lehető leghamarabb biztonságban tudni őt. Használd az egyik csigasort. Erted?
- Igen, uram - mondta Tomas. - Felkapjuk a srácot.
- A király unokaöccsét egy darabban szeretném látni - mondta Darrick. - Ha valami baja esik, netán meghal, akkor magának a királynak kell számot adnunk a történtekről.
Tomas bólintott.
- Úgy bánunk majd vele, mint egy hímes tojással - fogadkozott. - Az anyja hasában sem lenne nagyobb biztonságban, mint az én kezeim között.
Darrick megveregette Tomas vállát, és elvigyorodott.
- Tudtam, hogy a lehető legjobb embert szemeltem ki erre a feladatra.
- De aztán vigyázzon ám magára, nehogy túlságosan nekibátorodjék, még mielőtt mi is odaérnénk, hogy segítsünk.
Darrick bólintott, majd ismét elindult lefelé a hegyoldalon. Mat és Maldrin olyan halkan követték, hogy nem is hallotta a léptüket.
Raithen lefelé lépkedett a kikötőbe vezető, sziklába vájt lépcsősoron. Amikor készült, a lépcső valószínűleg egy egyenes vonalú, biztonságos út lehetett, de a város lerombolásakor olyan erőhatás érte, ami miatt az egész valahogy egyoldalra lejtett, így a lefelé vezető út nem is volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszott. Amióta Raithen kalózai itt táboroztak, nem egy részeg kalóz esett innen a vízbe. Ketten közülük meg is haltak - az áramlat azonnal elsodorta őket, és mire a Westmarchi-öbölbe értek, már biztosan megfulladtak. Egy lámpással világította meg maga előtt az utat, az aranyló fény játékosan ugrált a sziklafal barázdáin. Nappali fényben jól látszottak a kőzetrétegek - a felszín szürkéskék volt, lefelé pedig egyre sötétedett, a folyó szintjénél már egészen fekete volt. A ködben minden elmosódottnak tűnt Raithen körül, de a három lehorgonyzott hajót még így is jól látta.
Az őrségben lévő kalózok mind kihúzták magukat, és igen éber arcot vágtak, mikor elvonult előttük a kapitány. Némelyikükbe annak idején saját kezével verte bele az udvariasságot. A csigasoron kötél csikordult, Raithen felnézett.
-
Mintha élnétek, hülyék - mondta fent egy durva hang -, kaját küldök nektek.
- Ereszd le - szólt vissza egy fickó a Raithentől jobbra álló hajó fedélzetéről. - Má ? mióta várunk rá. A gyomrom egészen behorpadt az éhségtől.
Raithen a sziklafalhoz simult, és látta, hogy egy kis hordót engednek útjára fentről. A csigasor jelentősen lelassította a hordó zuhanását - ebből látszott, hogy könnyű rakomány van benne. A hordó, melyben illata alapján sózott hús volt, csupán néhány centire húzott el Raithen előtt.
-
Van benne egy üveg bor is - kiáltott fentről a durva hang.
-Majdnem eltaláltad Raithen kapitányt, te tulok-üvöltötte egy őr, pár lépésnyire Raithentől. Fentről elfojtott káromkodás hallatszott.
- Bocsánat, kapitány úr - mondta a fickó alázatos hangon. - Nem tudtam, hogy ott van.
Raithen felemelte a lámpását, így tisztán látszott az arca.
-
Gyerünk már! - mondta.
- Igenis, uram. Azonnal, uram - a kalóz megemelte a hangját. - Fiúk, vigyétek azt a hordót. Kell még egy, később leküldöm.
Az első hajón ténykedő kalózok leszerelték a hordóról a köteleket. A fentiek felhúzták a köteleket a csigasoron.
Amikor végre szabad volt az út, Raithen odasétált a fekete vízen úszó első ideiglenes dokkhoz. Felmászott a hajó oldalán lévő hálón, és fellépett a fedélzetre.
- ?stét, kapitány - köszöntötte egy vágott arcú kalóz. Vagy fél tucat másik kalóz köszöntötte még, de figyelmüket főként az élelemmel teli hordó kipako-lására irányították.
Raithen biccentett, de ettől megint csak megfájdult a nyakán a seb. Amikor a hajók a kikötőben álltak, a legénységnek nem volt szabad a készletet pusztítani, külön kaptak ellátmányt. Minden hajója teljesen fel volt pakolva - hirtelen támadás esetén így azonnal el tudtak indulni velük. A többi hajója ugyanis több napnyira onnan, egy olyan öbölben
horgonyzott az északi parton, melybe készletek nélkül súlyos hiba lett volna behajózni.
A hajók közé palánkokat helyeztek. A folyó nem hullámzott túl erősen, így a lehorgonyzott bárkának nem kellett az áramlatokkal küzdeni. A középső hajó, a Barrakuda fedélzetén Raithen meglátta Bulit, aki a hajó orrán ült és pipázott.
- ?stét, kapitány - köszöntötte Bull, és kivette a szájából a pipát. Nagydarab ember volt, és szemmel láthatóan kemény fából faragták. Egy sálat kötött a fejére, ez eltakarta sérült fülét, de a nyakán látszottak a vérnyomok.
- Hogy van a fiú, Bull? - kérdezte Raithen.
- Jól, kapitány - mondta Bull. - Miért, mi baja lehetne?
- Hallottam, hogy mi történt a füleddel.
- Erre a kis karcolásra gondol? - Bull hozzáért a sérült füléhez és elvigyorodott.
- Ez semmi, uram, ne izgassa mán magát miatta.
- Nem is izgatom magam miatta - mondta Raithen -, csak azon gondolkodtam, hogy egy olyan kalózt, akit még egy kölyök is palira tud venni, nem éri meg fizetni.
Bull arca elsötétedett, de Raithen tudta, hogy nem a haragtól, hanem a szégyentől.
- Tudja, kapitány, csak azért vót, mer ? olyan ártatlan báránykának látszik ez a fiú. Nem gondótam vóna róla, hogy ilyesmi is megfordul a fejibe. Meg az a vasdarab? Hát, úgy ugrott a nyakamba, hogy nem számítottam rá, no. Ha a király nem akar érte fizetni, hát kedvem vóna megtartani magamnak a kölköt. Én mondom, kapitányom, nem is vóna rossz ezt a kölköt bevenni a legénység közé.
- Majd észben tartom ezt, Bull.
- Igenis, uram, csak azér? bátorkodtam vót javasolni, mer? risztelem magát meg azt a kis patkányt odale.
- Látni akarom.
- Kapitány, esküszöm, hogy nem csináltam vele semmit.
- Tudom, Bull - mondta Raithen. - Dolgom van vele.
- Igenis, uram. - Bull előszedett egy nagy kulcscsomót, pipája tartalmát pedig a vízbe szórta. A raktérben tilos volt tüzet gyújtani, kivéve az őrlámpásét, de azt meg ritkán vittek le oda.
Bull ment előre, levonult a kis raktárhelyiségbe. Raithen követte, és megérezte az ismerős bűzt. Amikor a westmarch-i tengerészeméi szolgált, ott soha egyik hajónak sem lehetett ilyen szaga. A legénységgel éjjel-nappal súroltatták a fedélzetet, meg
az egész hajót, tengervízzel, ecettel, a legkisebb penészdarab sem maradhatott a fán.
A fiút a hajó farában lévő aprócska helyiségben tartották.
Bull kinyitotta az ajtót, bedugta a fejét, aztán gyorsan ki is húzta. Bedugta a
kezét, és elkapta a deszkát, amit a fiú az arcának szánt.
Kirántotta a fiú kezéből a deszkát. A gyerek a padlóra zuhant, hason landolt. Fürgén, akár egy hal, már ugrott is volna föl, de Bull nehéz csizmája valósággal odaszegezte a padlóra.
- Látja, kapitány, errül beszéltem - mondta Bull vigyorogva. - Nagyszerű kalóz lenne ebbül a kis ördögfiókábul.
- Kapitány? - lihegte a fiú a földön. Csapdában volt, de még így is elkezdte nyújtogatni a fejét, hogy fel tudjon nézni. - Te vagy ennek a szemétdombnak a kapitánya? A helyedben én zsákot húznék a fejemre szégyenemben, és csak egy kis lyukat vágnék rajta, hogy kilássak.
Raithen szinte felnevetett a fiú pimaszságán.
- Bull, nem fél a kölyök?
- Félni? - kacagott fel a fiú. - De, attól félek, hogy nemsokára meghalok az unalomtól. Már öt napja, hogy elfogtatok. Három napja vagyok ezen a hajón. Ha visszajutok apámhoz, és ő beszél a királlyal, én magam is velük tartok ide vissza, hogy ellássuk a bajotokat - a fiú ökölbe szorította a kezét, és a padlóra csapott. Engedj fel a fedélzetre, és adj egy kardot. Megvívok veled. A Fényre mondom, ez lesz életed utolsó párbaja!
Raithen egészen elképedt a fiú vakmerőségén. Megnézte őt magának. Magas volt és izmos, a babaháj kezdett leolvadni róla. Raithen úgy tippelte, hogy úgy tizenegy-tizenkét éves lehet, esetleg tizenhárom. Haja sűrű volt és sötét, szeme pedig szür-késen-zöldesen csillogott a lámpafényben.
- Tudod egyáltalán, hogy hol vagy, te gyerek? -kérdezte Raithen.
- Ha a királyi tengerészet a nyomunkra bukkan, vagy elhozza a váltságdíjat mondta a fiú -, akkor majd tudni fogom, hogy hol vagytok. Ebben biztos lehetsz.
Raithen lehajolt, közelebb tartotta a lámpást a fiú arcához, és ismét előrántotta a tőrét a titkos zsebből. A fiú orrától pár centire a hajó falába állította a tőrt.
- Pár perccel ezelőtt halt meg az az ember -mondta Raithen halkan -, aki utoljára fenyegetett meg engem. Nem zavar, ha ma este még egyet meg kell ölnöm.
A fiú a fegyvert bámulta. Nagyot nyelt, de csendben maradt.
- A nevedet, fiú - mondta Raithen.
- Lhex - suttogta a fiú. - A nevem Lhex.
- A király unokaöccse vagy?
- Igen.
Raithen úgy forgatta a tőrt, hogy a lámpás fénye megcsillanjon az élén.
- Hány fia van az apádnak?
- Öt. Velem együtt öt.
- Szomorú lenne, ha egyet elveszítene közülük? Lhex megint nyelt egy nagyot.
- Igen.
- Nagyszerű - Raithen felemelte a lámpát, így az már nem világított a fiú szemébe, és láthatta, hogy a kapitány vigyorog. - Nem akarlak én bántani, kölyök. De el kell nekem mondanod azt, amit tudni akarok.
- Nem tudok semmit.
- Azt majd meglátjuk - mondta Raithen, és felállt. -Fogd a kölyköt, Bull. A raktérben fogom kifaggatni.
Bull még nem mozdította a csizmáját. Lehajolt, megragadta a fiú ingét, és úgy emelte fel a földről, mintha nem is volna súlya. Minden nehézség nélkül bevitte az apró helyiségbe. Nem túl gyengéden lerakta az ajtóval szemközti fal elé, és megállt mellette.
- Elmehetsz, Bull - mondta Raithen.
- De kapitány - tiltakozott Bull -, maga még nem tudja, hogy ez a kis patkány mi mindenre képes.
- Magam is elboldogulok egy kisfiúval, Bull, nem kell hozzá segítség - mondta Raithen. Felakasztotta a lámpást az ajtó melletti szegre. Elvette Bulitól a kulcsot, és egy szemvillanással elküldte a dolgára. Raithen fél kézzel megemelte a vasakat, és bezárta az ajtót. A szűkös kis helyiség falai felerősítették a fémes csattanást.
Lhex fel akart állni.
- Ne állj fel! - figyelmeztette Raithen. - Ha ragaszkodsz hozzá, és mindenáron állni akarsz, akkor ezzel a tőrrel szegezlek oda a falhoz, hogy meg ne szökjél. Lhex félúton lemerevedett, és Raithenre nézett.
Tekintete gyermeki ártatlanságot tükrözött, és bizonytalanságot, hogy vajon tényleg megtenné-e a kapitány, amit ígért.
Raithen fagyosan nézett rá, és ő maga is tisztában volt vele, hogy minden szívfájdalom nélkül végrehajtaná azt, amivel fenyegetőzött. Láthatóan Lhex is arra a következtetésre jutott, hogy a kapitány nem viccelt. Aztán fintorogva leült, de az arca makacs maradt. Felhúzott térdekkel helyezkedett el, hátát a falhoz támasztotta.
- Micsoda egy hős vagy te, nahát - jegyezte meg Lhex gúnyosan. - így megfenyegetni egy gyereket. Mit csinálsz reggelente, kiskutyákat rugdosol?
- Igazából lefejeztettem egyet - mondta Raithen -, és felszolgáltattam neked egy részét reggelire, pörköltnek. Azt mondták, majdnem olyan szépen sült, mint a csirkehús.
Lhex tekintete undort tükrözött. Nem válaszolt, csak nézte a kapitányt.
-
Miért lettél ilyen pimasz? - kérdezte Raithen.
- A szüleim egymásra kenik a dolgot - mondta Lhex. - Én azt gondolom, hogy mindketten éppen eléggé hibásak.
-
Gondolod, hogy élve kikerülhetsz innen?
- Bárhogy is lesz, egy biztos - mondta a fiú -, nem fogok félni. Abba már belebetegedtem. Első három nap egyfolytában hánytam.
- Micsoda egy furcsa gyerek vagy te - mondta Raithen. - Kár, hogy nem ismertelek meg korábban.
- Barátkozni akarsz? - kérdezte Lhex. - Csak azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, hogy a legtöbb kalóz fél tőled. Nem azért vannak itt, mert szeretnek téged.
- A félelem sokkal nagyobb segítséget nyújt a vezetőnek, mint a barátság válaszolta Raithen. - A félelem állandó, és kérdés nélküli engedelmességet eredményez.
- Én jobban szeretem, ha az emberek kedvelnek engem. Raithen elmosolyodott.
-
Nekem úgy tűnik, hogy Bull nem kedvel téged túlzottan.
-
Megvagyok én őnélküle is.
- Okos kölyök vagy - mondta Raithen. Kis szünetet tartott, érezte, hogy a hajó az áramlatok miatt kissé megemelkedik.
A fiú ösztönösen igazodott a hajó mozgásához, akár egy született tengerész.
- Mióta utazol a tengeren, Lhex? - kérdezte Raithen. A fiú megvonta a vállát.
- Lut Gholein óta.
- Onnan indultál?
- A hajó Lut Gholeinből jött - mondta a fiú. Szeme összeszűkült, gyanakodva nézett a kalózkapitányra. - Ha nem tudtad, hogy honnan indul a hajó, akkor hogy találtad meg?
Raithen nem válaszolt a kérdésre. Az információt Buyard Cholik westmarch-i kémjeitől kapta.
- Mit csináltál Lut Gholeinben? Lhex nem válaszolt.
- Ne szórakozz velem! - figyelmeztette Raithen. -Nem vagyok valami vicces kedvemben.
- Tanultam - válaszolta Lhex.
Raithen úgy gondolta, hogy ez elég biztatóan hangzik. -Mit tanultál?
- Apám azt akarta, hogy jó nevelést kapjak. A király öccseként ót külföldre küldték, hogy Lut Gholeinben tanuljon, a mágusoktól. Azt akarta, hogy én is megkapjam ugyanezt a tudást.
- Mennyi ideig voltál ott?
- Négy évig - mondta Lhex. - Nyolc évesen küldött oda apám.
- Mit tanultál?
- Mindent. Költészetet. Irodalmat. Kereskedelmet. Még jósolni is tanultam, bár az a dolog a csirkebelekkel elég gusztustalan volt, és nem biztosabb, mint a találgatás.
- És mi a helyzet a történelemmel? - kérdezte Raithen. - Tanultál történelmet?
- Persze, hogy tanultam. Miféle taníttatás az, amiben nem szerepel a történelem? Raithen a zsebébe nyúlt, és előhúzta a fecnit, amit Pettittől kapott.
- Nézd meg ezt a rajzot. Mondd meg, hogy mi ez. A fiú szemében felcsillant az érdeklődés a papír
láttán.
- Innen nem látom.
Raithen habozva leemelte a lámpást a szögről.
- Ha bármivel próbálkozol - fenyegette a fiút -, akkor darabokra szedlek. Ha apád meg tudja győzni a királyt, és kifizetik a váltságdíjat, akkor majd imádkozhatsz, hogy a gyógyítók össze tudjanak rakni, mert ha nem, akkor csak vonszolni tudod majd magad, mint egy cirkuszi mutatványos.
- Nem próbálkozom semmivel - mondta Lhex. -Napok óta csak a falakat bámulom. Hozd ide azt a papírt, hadd nézzem meg.
Kivéve, amikor éppen kiszedted az ágy tartóvasát áfáiból, és megtámadtad Bulit, gondolta Raithen. Előrelépett, és közben azon gondolkodott, hogy milyen eszes és kitartó a kölyök. Más ilyen korú gyerek mostanra visszafejlődött volna sírós kisbabává. A király unokaöccse azonban ehelyett azzal foglalta el magát, hogy menekülési terveket gyártott, tartalékolta az
energiáit, és rendesen evett, nehogy legyengüljön vagy megbetegedjen. Lhex elvette a papírt Raithen kezéből. Gyorsan átfutotta az ábrát. Mutatóujjával lassan követte a vonalat.
-
Ezt meg hol szerezte? - kérdezte Lhex halkan.
A hajó ringatózott a vízen, a hullámverés visszhangzott a hajó belsejében. Raithen automatikusan igazodott a hajó mozgásához.
-
Az nem fontos. Tudod, hogy mi ez?
- Igen - mondta Lhex. - Ez valami démoni szöveg. Ez a jel Kabraxisé, azé a démoné, aki megalkotta a Gonosz Ösvényét.
Raithen hátradőlt és fmtorgott.
-
Kölyök, démonok nincsenek.
- A tanítóim arra tanítottak, hogy legyek nyitott. Lehet, hogy most nincsenek közöttünk démonok, de ez még nem jelenti azt, hogy soha nem is voltak Raithen a papírra sandított, és próbált rájönni, hogy vajon mit jelenthet a rajz.
-
El tudod olvasni?
Lhex igen tiszteletlenül felnevetett.
-
Ismersz te olyan embert, aki el tudja olvasni a démoni írásokat?
- Nem - mondta Raithen. - De ismertem egy fickót, aki térképeket árult. Volt neki olyanja is, amin a démonok kincsének a lelőhelye volt bejelölve. Ő maga is vett és adott el néhány ilyen térképet. Volt időszak, amikor hitt a démonok létezésében, és volt olyan is, hogy nem hitt bennük.
-
Te nem hiszel a démonokban? - kérdezte a fiú.
- Nem - mondta Raithen. - A démonokról szóló legendák csak arra jók, hogy legyen miről beszélgetni a tábortűznél meg a kocsmában.
De a fiú szavai nem hagyták nyugodni. A pap
azért van itt, hogy felkutasson egy démont? Nem tudta elhinni.
-
Mi mást tudsz még erről a jelről?
A hegyoldalon egy ösvény húzódott végig, párhuzamosan a Dyre folyóval. Darrick biztos volt benne, hogy Raithen emberei ezt használták őrségváltáskor, így aztán nem az ösvényen haladtak, hanem a lassabb utat választották, a bozótoson keresztül.
Mat és Maldrin egy szó nélkül követték őt és az általa választott csapást. Ahogy közelebb értek a folyónak ahhoz a részéhez, ahol a hajók horgonyoztak, egyre sűrűbb, ezüstös köd ülte meg a bozótost. Darrick orrát pipafüst csiklandozta. Tollifer kapitány nem engedélyezte, hogy a Magányos Csillag fedélzetén bárki dohányozzon, de Darrick sok olyan embert ismert a kikötőkben, ahol őrködtek vagy kereskedtek, akik pipáztak. O maga soha nem szokott rá a pipázásra, mert visszataszítónak tartotta. Meg aztán ott volt az apja - ő is pipázott.
A bozótos húsz méterrel a kalózok lopott áruinak raktárhelye előtt véget ért. A hordók és rekeszek sötét árnyékba burkolóztak, így Darricknek volt lehetősége észrevétlenül megközelíteni a kalózokat.
Az öt kalóz közül, akik kockáztak, az egyik felállt és félrevonult.
- Jól átmossa a vesémet ez a sör. Mingyá gyüvök. Tartsátok a helyemet.
- Míg van pénzed - mondta egyik társa -, addig szíves örömest tartjuk a helyed a játékban. Neked ma nincs szerencséd, nekünk viszont annál inkább.
- Örülj neki, hogy Raithen kapitány mellett ilyen jó sorunk van - mondta a kalóz. Elindult a bozótos felé, pont Darrick irányába.
Darrick azt hitte, hogy a fickó a folyópartra megy, hogy könnyítsen magán. Csodálkozva látta, hogy a kalóz a bokrok között kotorászni kezd a pénzesbugyrában. A halvány holdfényben egy kocka landolt a férfi markában. A kalóz elvigyorodott, aztán vizelni kezdett. Darrick macskaléptekkel a kalóz háta mögé surrant. Felkapott egy követ a földről, szorosan megfogta, és odaállt a kalóz mögé, aki egy alig felismerhető dallamot dudorászott. Darrick ráismert az "Amergo és a delfinlány" című disznó nótára, sok tengerész kedvencére. Meglendítette a kezét, érezte, hogy a kő húsba csapódik, majd fél kézzel átölelte az eszméletlen kalózt, hogy az csendben érjen földet. Otthagyta, ahol társai nem látják meg, majd a folyópart felé siklott. Lenézett, és látta, hogy mindhárom hajó a csigasor és a hordók alatt horgonyoz - pont úgy, ahogy távolról sejtette. Hátralépett, hátát nekivetette egy ládának, és előhúzta a szablyáját. Intett Matnek és Maldrinnek. Ok odakúsztak hozzá.
- Hé, Timar - üvöltötte az egyik kalóz -, visszajössz még ma este?
- Mondtam én, hogy túl sokat piált - mondta egyik társa. - Bármelyik percben elkezdhet csalni.
- Ha még egyszer meglátom nála azokat a hamis kockákat, én esküszöm, hogy levágom az orrát - fogadkozott egy harmadik kalóz.
Darrick a Tauruk kikötőjébe vezető enyhe emelkedőt nézte. Senki sem tartott feléjük az ösvényen a romok közül.
- Négyen maradtak - suttogta Darrick. - Ha bármelyikük zajt csap, nekünk annyi.
Mat bólintott.
f
Maldrin összeszűkült szemmel nézett, hüvelykujját végighúzta kése élén.
- Akkor tehát az a legjobb, ha nem hagyunk nekik időt arra, hogy zajt csapjanak.
- Ebben egyetértünk - suttogta Darrick. - Maldrin te védd a lépcsőt. Lentről fognak jönni, amint kiderül, hogy itt vagyunk. Mert ki fog derülni, ezt garantálom. Mat, te meg én gondoskodunk arról, hogy azok a hajók leégjenek. Mat kérdően nézett rá.
- Azokban a hordókban bálnaolaj van - magyarázta Darrick. - Nem túl nagy feladat legurítani őket a part széléig. Aztán pont a hajókon fognak landolni. Te célozz arra, amelyik a Barrakudától balra horgonyoz, én a jobb oldali hajó fedélzetére lökök párat.
Mat elvigyorodott, és bólintott.
- Jól lefoglalják majd magukat azzal, hogy próbálják menteni a hajóikat.
- Pontosan - mondta Darrick. - Mi kihasználjuk a zűrzavart, és feljutunk a Barrakuda fedélzetére. Kimentjük a király unokaöccsét.
- Ha mázlink van, akkor nem ölnek meg benneteket rögtön - mondta Maldrin -, és engem sem.
Darrick mosolygott, és nagyon izgatott volt - mint mindig, ha egy olyan küldetés küszöbén állt, mely katasztrófával fenyegetett.
-
Ha túléljük, jössz nekem egy sörrel Rik kocsmájában, Westmarch-ban.
- Én tartoznék ezért neked? - Maldrin hitetlenkedve nézett a társára. - És te hogyan fizetsz nekem, mi?
Darrick vállat vont.
- Ha miattam mindannyian meghalunk, akkor én fizetem nektek az első frissítőt a Lángoló Pokolban.
-
Nem - tiltakozott Maldrin -, ez nem igazságos.
- Legközelebb legyél te a gyorsabb, és akkor te diktálod a fogadás feltételeit mondta Darrick.
-
Timar! - üvöltötte az egyik kalóz.
-
Biztos bealudt - mondta egy másik. - Elmegyek, megkeresem.
Darrick óvatosan felemelkedett és átnézett a ládahalom felett. Az egyik kalóz felállt a játékból. Darrick megszorította a szablyáját, és intett társainak, hogy készüljenek. Nem bánta, hogy a szerencse az ő oldalukon áll, és még egy ellenféltől megszabadulhatnak, mielőtt komoly küzdelemre kerülne a sor. Amikor a fickó kilépett a ládák mögül, Darrick hátulról elkapta, fél kézzel betapasztotta a száját, és habozás nélkül elvágta a torkát. Addig fogta, míg ki nem vérzett. Mat arcára kiült az iszony.
Darrick nem bírta barátja vádló tekintetét. Mat tudott ölni, ha meg kellett menteni egy barátot vagy egy társat a csata hevében, de úgy soha nem tudott volna vért ontani, ahogyan ő tette. Darrickben ilyenkor nem volt egy cseppnyi bűntudat vagy megbánás sem. A kalózok halált érdemeltek, és az ő szemében teljesen mindegy volt, hogy az ítéletet a westmarch-i hóhér hajtja végre, vagy ő, a szablyájával.
A kalóz az utolsókat rúgta, aztán meghalt. Darrick a földre engedte a holttestet, majd hátralépett. Bal karján tiszta vér volt a ruhája, átmelegítette őt a hideg szélben. Tudta, hogy kevés az idejük, ezért nem tétovázott - gyorsan elkapta az egyik láda szélét, és előreugrott. Emelt térddel ugrott, erősen a földhöz csapódott landoláskor, aztán futva megindult a három kalóz felé, akik még mindig kártyáztak.
Az egyik fickó a szeme sarkából érzékelte a mozgást, és felpillantott. Szája kinyílt, kiáltani készült.
Hetedik fejezet
-
Kabraxis az a démon, aki megteremtette a Fekete Ösvényt - mondta Lhex.
-
Mi az a Fekete Ösvény? - kérdezte Raithen.
A fiú a kalózkapitány lámpájának sárga fényében megrántotta a vállát.
- Ez az egész csak egy legenda, egy régi történet a démonokról. Sokan úgy tartják, hogy az egész Kabraxis-legenda egy szép mese, és nincs semmi valóságalapja.
- De hiszen az előbb azt mondtad - tiltakozott a kalóz -, hogy ha démon is szerepel a legendában, akkor az megtörtént, csak nagyon régen.
- Én csak annyit mondtam, hogy akkor a legenda valami olyasmin alapul, amit régen igaznak tartottak
- válaszolta Lhex. - De már annyi történet keletkezett azóta, hogy a Vizjerei varázslók állítólag más világok démonait kezdték megidézni. Néhány legenda valóban olyan eseményen alapul, ami megtörtént, és amiben állítólag egy démon keze is benne volt, de a legtöbb csupán a túlfűtött fantázia műve. Meg vannak olyan történetek is, amiket teljesen átalakítottak, hogy jobban illeszkedjenek a jelenbe. Nagyanyók meséi csupán. Ott van például Harsus, Kurast varangyfejű démonja - a mi regéinkben négy különböző démont csinált belőle a szájhagyomány. A mágus, aki történelmet tanított nekem, azt mesélte, hogy több más mágus is azon dolgozik, hogy összevetik a történeteket, keresik az azonos motívumokat, és néhol kiderítik, hogy a két különböző démon valójában egy és ugyanaz.
- Ugyan mi hasznuk az ilyen munkából?
- A dolog lényege abban rejlik, hogy a régi történetek szerint még mindig kószálnak démonok a világunkban - mondta Lhex. - A tanítóm szerint a történelem során az emberek túlságosan is sok időt fecséreltek arra, hogy minél jobban meg tudják nevezni a démonokat, akiket le akartak vadászni, és ezzel hagyták őket cselekedni. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak dolgozni, a démonvadászoknak tudniuk kell, hogy pontosan mennyi démon maradt még a világunkban, és hol. Ezzel foglalkoznak a mágusok.
A fiú felhorkant.
-Az én személyes véleményem az, hogy a démonok megnevezése úgy történt, hogy egy bölcs és ravasz mágus a megfelelő helyeken javasolta a démonvadászok alkalmazását. Ez a mágus persze jó pénzt kapott a városnak tett szolgálataiért, hiszen mindenki szívesen veszi, ha megszabadítják egy veszedelmes démontól. Az egész csak kitaláció volt. A démonok legendáit csak azért találták ki, hogy kiszedhessék az emberek zsebéből az aranyat.
- Kabraxisról beszélj - figyelmeztette Raithen kissé türelmetlenül.
- Az első években, amikor a Vizjerei varázslók elkezdtek démonokat megidézni
- kezdte Lhex -, Kabraxis volt az, akit a legtöbbször áthoztak.
- Miért?
- Mert Kabraxis a többieknél jóval könnyebben kelt át azokon a hidakon, melyek a mi világunk és a Lángoló Pokol közt álltak.
- Tehát a Fekete Ösvény egy ilyen híd volt? - kérdezte Raithen.
- Feltehetőleg. De mondtam már, hogy ez csak egy legenda, és nem több - Lhex a rajzra bökött,
amelyen egymásba fonódó ellipszisek látszottak, melyeket egyetlen vonal szelt át. - Ez a rajz azt az erőt jelképezi, melynek segítségével Kabraxis át tud kelni a Lángoló Pokol és a mi világunk közötti hídon.
- Ha a Fekete Ösvény nem a híd maga, akkor mégis mire szolgálhat? - kérdezte Raithen.
- Volt, aki szerint ez volt a megvilágosodás útja -Lhex megdörzsölte a szemét, mintha nagyon unná már magát, és nagyot ásított.
- Milyen megvilágosodásról beszélsz? - kérdezte Raithen.
- Ami hatalomhoz juttat - mondta Lhex. - Mi másról, hiszen minden ilyen legendának ez a lényege.
- Milyen hatalom?
Lhex elkomorodott, aztán elfojtott egy ásítást, és kényelmesen nekidőlt a falnak.
- Álmos vagyok, és belefáradtam abba, hogy esti mesét mondjak neked.
- Ha akarod - javasolta Raithen -, hívhatom Bulit, hátha ő jobban el tudna téged szórakoztatni.
- Nagyszerű, már alig várom, hogy a másik fülét is elkaphassam - örvendezett Lhex.
- Te egy nagyon gonosz gyerek vagy - mondta Raithen. - Most már sejtem, hogy miért küldött téged az apád olyan messzire iskolába.
- Nem gonosz vagyok, hanem öntudatos - helyesbített Lhex -, és a kettő nem ugyanaz.
- Felőlem - mondta Raithen. - Van nekem elég aranyam, nem szorulok rá a váltságdíjra, amit érted kaphatnék, öcsi. Csak azért akarom, hogy fizessen, mert ez lesz a fájdalomdíj a sok szenvedésért, amit őmiatta kellett eltűrnöm.
- Te ismered talán a királyt? - kérdezte Lhex felhúzott szemöldökkel.
- Szóval, milyen hatalmat adhat az embernek Kabraxis? tért vissza a kalózkapitány az előző témához.
A folyó áramlása ismét lendített egyet a Barra-kudán. A hajó megemelkedett, kicsit oldalra dőlt, aztán megint stabilizálódott. A kötelek az árbochoz és a vitorlarúdhoz csapódtak.
-Azt mondják, Kabraxis halhatatlanságot és befolyást kínál - mondta Lhex -, a legbátrabbaknak pedig, akik szerintem nem lehetnek valami sokan, bejárást a Lángoló Pokolba.
- Miféle befolyást?
- Olyat, amivel az embereket lehet irányítani -mondta Lhex. - A legendák szerint, melyeket olvastam, Kabraxis választott magának egy prófétát, amikor legutóbb a világon járt. Az illető egy filozófus-mágus volt, és Kreghnnek hívták. O írt könyvet Kabraxis tanításairól. De meg kell, hogy mondjam, az voit a iegunalmasabb könyv, amit valaha is olvastam. Szétuntam rajta az agyamat.
- A démon tanításai? Akkor az egy elátkozott könyv, nem?
- Persze, hogy az - mondta Lhex. - De amikor Kabraxis először járt az emberek között, még senki nem sejtette, hogy ő valójában egy démon. Nekünk ezt tanítják, de persze az egészről nincs semmi bizonyíték. De az biztos, hogy Kabraxis nagyobb tiszteletnek örvendett, mint más démonok.
- Miért?
- Azért, mert ő nem volt olyan vérszomjas, mint a többiek. O csak szépen csendesen várakozott, és gyűjtötte maga köré a hívőket, akik Kreghn könyvének minden szavát elhitték. Követőinek a Három Énről beszélt. Hallottál már erről az elméletről?
Raithen nemet intett. Agyában cikáztak a gondolatok, és a hallottak fényében próbálta kitalálni, hogy
vajon miért akarhat Buyard Cholik egy ilyen lénnyel találkozni.
- A Három Én a következőképpen áll össze -mondta Lhex. - Először is, ott van a Külső Én, vagyis az, amilyennek egy ember mások előtt mutatja magát. Aztán jön a Belső Én, vagyis az, ami az ember valójában lenni szeretne. Végül az Árnyékén. Az Árnyékén az emberek valódi énje, az a része a léleknek, melytől a legjobban rettegnek - a sötét rész, ami mindenkiben megvan, és amit mindenki igyekszik elfojtani magában. Kukulach tanítása szerint az emberek rettegnek attól, hogy szembenézzenek a bennük lakozó igazsággal.
- Az emberek hittek ebben?
- A Három Én filozófiája él - mondta Lhex. - Miután Kabraxis állítólag elűzetett e világból, más mágusok és filozófusok folytatták Kreghn munkáját.
- Min dolgoztak?
- A Három Ént tanulmányozták - Lhex elfintoro-dott, mint egy tanár, aki elégedetlen a diákkal, mert az nem figyel. - Az elmélet Kabraxis legendájából indult ki, de aztán Kukulach és más tudósok tovább tökéletesítették ismereteinket a Három Énről. Hangzatos szavakat használtak, ez viszont újabb félreértéshez vezetett, és a babonás emberek kezdték azt hinni, hogy ez valami olyan bölcsesség, amit meg kell óvnunk a démonoktól. Csak mesék és regék, melyek segítenek fenntartani a társadalmi rendet.
- De ebben így nincs semmiféle hatalom - akadékoskodott Raithen.
- Kabraxis követői évente négyszer, a napéj-egyenlőségekkor és a napfordulókkor összegyűltek, és felfedték Árnyékénjüket - mondta a fiú. - Együtt mulatoztak, szinte dagonyáztak a bennük rejlő sötétségben. Az ünnepség három napja alatt minden lehetséges emberi bűn elkövethető volt Kabraxis nevében. r
- Es mi történt azután? - kérdezte Raithen.
- Természetesen megbocsátották a bűneiket, és jelképesen megfürödtek Kabraxis vérében.
- Ez így elég ostobán hangzik.
- Látod, én megmondtam előre. Ez csak egy legenda.
- Hogy került ide Kabraxis? - kérdezte Raithen.
- A Mágusok Klánjainak Háborúja idején. Azt rebesgették, hogy Kreghn egyik tanítványának sikerült újra megnyitnia az átjárót Kabraxis számára, de erre persze nincs semmi bizonyíték.
Lehetséges volna, hogy Cholik talált erre bizonyítékot? tűnődött Raithen. Ez hozta őt ide Tauruk kikötőjének romjaihoz, mely alatt egy masszív ajtó áll valahol?
- Hogyan űzték el Kabraxist a világunkból? - kérdezte Raithen.
- A legendák szerint Vizjerei harcosok és a Szellem Klán mágusai űzték őt el, mondta Lhex - és voltak mások is, akik segítettek nekik. Lerombolták Kabraxis templomait Vizjunban, meg másutt is. Csak romok és törött oltárok maradtak a démon templomaiból.
- Ha valaki kapcsolatba tudna lépni Kabra-xisszal... - gondolkodott Raithen hangosan.
- És hidat ajánlana a démonnak vissza a világba? - kérdezte Lhex.
- Igen, pont erre gondoltam. Mire számíthatna az illető?
- Hát nem elég nagy jutalom a halhatatlanság? Már persze ha akad egyáltalán olyan ember, aki hisz az ilyen dajkamesékben.
Raithen Buyard Cholik hajlott hátára és élemedett korára gondolt.
- Szóval erről fúj a szél - mondta.
- Hol találtad ezt? - kérdezte Lhex.
Mielőtt a kapitány válaszolni tudott volna, kinyílt az ajtó, és Bull esett be rajta.
- Raithen kapitány - mondta a nagydarab kalóz, lámpással a kezében. Feszült és komor volt az arca. -Megtámadtak minket.
Darrick pár lépésnyire volt a kalóztól, aki éppen fel akart kiáltani, amikor felrúgta magát a levegőbe. A két másik kalóz, azok, akik kockáztak, a fegyvereikért nyúltak, amikor Darrick lába eltalálta társuk fejét. A kalózt meglepetésszerűen érte a támadás és Darrick súlya, valamint részeg is volt, úgyhogy nem tudott megállni a lábán. Lezuhant a meredek sziklán, még kiáltani sem maradt ideje. A hangos csattanás elárulta, hogy nem a vízbe esett, hanem az egyik hajó fedélzetének deszkáira.
- Mi a pokol volt ez? - kiáltott valaki odalent. Darrick ugrott, a kövön landolt, és jól lezúzta a
csípőjét, de már a kezében volt a szablyája, és nekiesett a következő ellenfélnek. Mindkét lábát eltalálta. A kalóz világos színű nadrágját egy pillanat alatt vörösre festette a vér.
- Segítség! - kiáltotta a sérült kalóz. - Riadó! A pokolba is, ez az átkozott nagyon megvágott!
A kalóz hátralépett, kicsit imbolyogva, és elő akarta kapni a kardját. A probléma csak az volt, hogy elfelejtette elengedni a sörösküblijét.
Darrick talpra ugrott, megmarkolta fegyverét, és a part felé kényszerítette a kalózt. Suhintott szablyájával, és belevágott ellenfele nyakába. A kalóz vére szanaszét spriccelt. Aztán Darrick a gerincére célzott, és talált is. A haldokló testet a folyóba lökte. Megfordult, és hallotta, hogy a test csobban a vízben. Mat közben az utolsó őrrel küzdött a raktár mellett.
Kardja szikrázott, miközben visszaszorította az ellenfél fegyverét. Egy szemvillanásnyit habozott, mielőtt szúrt volna. Nem szerette a vérontást. Darrick halkan káromkodott, mert tudta, hogy nagyon kevés idejük marad arra, hogy megmentsék a fiút, akiről nem is tudták biztosan, hogy az alattuk ringatózó hajón van-e. Előlépett, és egy gyors mozdulattal lecsapott a kalóz koponyájára. A szablya nem volt szép és dicső fegyver - mészárlásra találták ki, s ezért is használták a tengeri csatákban, hiszen azokban a hullámzás és a kevés hely miatt leginkább a szerencse és a vakmerőség hozhatott győzelmet. A halott vére bemocskolta Matet és Darricket is. Mat zavartan nézte, ahogy a kalóz összecsuklik Darrick tudta, hogy barátja nem szerette a hátbatámadást, és az egyenlőtlen küzdelmet sem. Az igazságos küzdelem híve volt.
- A hordókhoz! - siettette Darrick, miközben kirángatta szablyáját a halott fejéből.
- Nem is látta, hogy jössz - mondta Mat szemrehányóan, és a halottat nézte.
- A hordókhoz - ismételte Darrick.
- Túl részeg volt a párbajhoz - mondta Mat -, még arra sem volt képes, hogy megvédje magát.
- Nem harcolni jöttünk ide - mondta Darrick, és megragadta Mat véres ingét. Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk egy tizenkét éves gyereket. Most pedig nyomás!
Az olajoshordók felé terelte Matet.
- Lesz még bőven alkalmad igazságosan küzdeni, ha annyira akarod. Mat a hordók felé botorkált.
Darrick a derekára erősítette a szablyáját, közben az alattuk lévő hajóról jövő kiáltásokra figyelt. A kőbe vájt lépcsősor tetejére nézett.
Maldrin ott helyezkedett el, a lépcsősor tetején. Két kézre fogta acélnyelű harci pörölyét. Az, hogy a fegyver lefoglalta mindkét kezét, hátrány volt - viszont a kalapács kerekített feje betört koponyák, törött csontok, és szétzúzott fegyverek ígéretét hordozta magában.
- Vigyázz a nyilakkal, Maldrin! - kiáltotta oda Darrick. A tiszthelyettes savanyúan elvigyorodott.
- Foglalkozz a saját irháddal, zöldfülű! Csináld a dolgodat!
Darrick egy rúgással az oldalára borított egy hordót, amiben halkan bugyogott a sűrű folyadék. Gyorsan kellett cselekednie. A hordó mögé lépett, és a folyópart felé kezdte azt görgetni. Az enyhe lejtő megkönnyítette a dolgát. A hordó beindult, és azután már ha akarták, sem tudták volna megállítani. Darrick lökött még rajta egy utolsót, aztán nézte, ahogy a hordó a folyó partjára ér, és eltűnik a mélyben. Darrick megállt a szikla szélén, és követe tekintetével a zuhanó hordót, mely az egyik hajó fedélzetén szétdurrant. Ködös idő volt, de még így is látszottak az ezüstösen csillogó foltok -a bálnaolaj visszaverte az őrség lámpáinak fényét.
Darrick újabb csattanást hallott, és odanézett. Mat sikeresen legurított még egy hordót, és az a másik kalózhajó fedélzetén landolt. A kalózok kirohantak a fedélzetre, és hanyatt estek a síkos felületen.
- Olaj! - kiáltotta az egyik kalóz. - Ránk dobtak egy olajoshordót!
Darrick visszarohant a glédában álló hordókhoz, és még kettőt legurított közülük a folyóhoz. A hordók hangosan csattogtak a kövön, a hegy visszaverte a hangjukat. Felkapta az őrök egyik lámpáját. Mat odalépett hozzá, és őis felkapott egy lámpást.
- Darrick, ha mi ezt megcsináljuk, azoknak ott lenn nem sok esélyük lesz. Nem tudnak hová futni.
- Igaz - vágta rá Darrick, és barátja aggodalmas arcára nézett. - Nekünk sem lenne túl sok esélyünk elmenekülni, miután kiszabadítottuk a fiút. Semmi kedvem rohanni azok elől a hajók elől, Mat.
A másik keserűen bólintott, és a folyó felé indult.
Darrick csak annyi ideig várt, míg meglátta a Magányos Csillag legénységének többi tagját, amint azok lefelé rohantak a hegyről.
-
Megjött az erősítés, Maldrin - kiáltotta, és ő is elindult a folyó felé.
-
Nem jön rosszul - morogta a tiszthelyettes.
A parton Darrick felmérte a célpontot, felbecsülte, hogy mennyire erős a hullámzás, milyen a szél, aztán eldobta a lámpást. A lángot megvédte az üveg, így a lámpás nem aludt ki a szélben. Pörögve hullott alá, majd a fedélzetre ért, és összetört, pont egy szétterjedt olaj tócsa kellős közepén. A láng egy pillanatig eltűnt, már-már úgy látszott, hogy belefullad az olajba. Aztán a kék és sárga lángok felcsaptak, és terjedni kezdtek az olajon. A tűz hamar szétterjedt, táplálta az olaj és a szél is. - Tűz! - üvöltötte egy kalóz. A fedélzeten kalózok rohangáltak, mint a felpiszkált hangyák. Felrohantak a fedélzetre, csak páran maradtak a helyükön.
-Mentsétek meg a hajókat! - üvöltötte egy másik kalóz. - Raithen kapitány elevenen megnyúz benneteket, ha hagyjátok elsüllyedni őket! Darrick abban reménykedett, hogy minden kalózhajó leég egészen a vízszintig, és elsüllyed. Ha így alakul, akkor Tollifer kapitánynak lesz ideje, hogy Westmarch-ba hajózzon
erősítésért, és elkapják a hegyengyalogszerrel áthaladó kalózcsapa tot. Mertbiztos, hogy azok megpróbálnak majd eljutni oda, ahol Raithen többi hajója bujkál.
Darrick odapillantott a másik hajóra, arra, amelyikre Mat gurított hordót, és látta, hogy az is tüzet fogott. A hordó a lehető legjobb helyre esett - a kormánykabinba, így a tűz azonnal továbbterjedhetett a vitorlákra. Tűz borította be a főárbocot, villámgyorsan terjedt a köteleken.
-
Mat! - kiáltotta Darrick. Az ránézett.
-
Készen állsz? - kérdezte Darrick.
Mat egy kicsit bizonytalannak tűnt, de azért bólintott.
-
Mint mindig.
- Csak egymásra számíthatunk odalent - mondta Darrick. - Össze kell dolgoznunk.
Sietve elindult a parton, a középső hajó felé irányította lépteit.
-
Számíthatsz rám - mondta Mat.
Darrick gondolkodás nélkül megtette az utolsó lépést, és felmérte a távolságot, mielőtt elrugaszkodott volna. A korlátot célozta be, és csak reménykedett, hogy valóban ott is fog landolni. Ha a fedélzetre esne, akkor biztosan összetörné magát, és kizárt, hogy meg tudna menekülni. Otthagyná a fogát. Éppen a kötelekért nyúlt, amikor a folyó sziklaszegélyének egy része leomlott, rá az égő és a még ép hajóra.
- Ki támadott meg bennünket? - kérdezte Raithen, és az ajtó felé fordult. Gondolkodás nélkül elindult az ajtó felé. Gondolatai csak a támadás körül forogtak, így nem kapcsolt azonnal, amikor ruha suhogását hallotta. Mire rájött, hogy mi az, már késő volt.
Megfordult, mivel kitalálta, hogy Lhex készül valamire.
- Nem tudom - mondta Bull. - Felgyújtották a mellettünk lévő mindkét hajót. Tűz? Raithen tudta, hogy egy hajó fedélzetén ez a legveszedelmesebb hír, ami csak elhangozhat. Ha léket kap a hajó, akkor még van rá esély, hogy kipumpálják a vizet a hajófenékből, és elevickéljenek vele egy kikötőig, ahol kijavítják, de egy fékezhetetlen tűz hamar felemészt mindent, fát és vásznat is, és a tengerész nem tehet semmit.
Már ott állt Buli előtt, és mindkettejüket a tűz gondja foglalta le, így a fiúról egészen meg is feledkeztek. Lhex egy szempillantás alatt ott termett Raithen mögött. Amikor a kalózkapitány feléje fordult, hogy elkapja a grabancát, a fiú egy gyors mozdulattal nekilökte a kapitányt a matrózának, és már kint is volt az ajtón.
- A pokolba is - káromkodott Raithen, amikor látta, hogy a fiú villámgyorsan elhúz előlük a sötétben, és befordul a létrához, ami a fedélzetre vezet. - Fogd el, Bull. De élve szeretném megkapni.
- Igenis, kapitány - mondta Bull, és gyorsan elindult a fiú után. Hosszú léptei miatt a távolság közöttük már nem is tűnt behozhatatlannak.
Raithen is a matróz után rohant, bal kezével kardja markolatát szorongatta. A deszkákon át már látta is a nagy tűz fényét. Szürke, fojtogató füst keveredett a sűrű köddel, ami a folyó felett ült.
Mégis igaza volt. Valaki követte őket a West-marchi-öböl óta. De vajon rivális kalózok, vagy a király emberei? Csak egy pár ember várja odakint, vagy egy egész század jött utána a folyón?
A fedélzetre vezető létra rázkódott Raithen kezében, mivel Bull még ott volt előtte. Szorosan a nagydarab kalóz mögött haladt, és pont akkor ért a fedélzetre, amikor a partoldal vagy tíz méterrel a fejük felett nagy robajjal leszakadt, és ráomlott a hajókra. Hitetlenkedve pislogott felfelé - a föld- és szikladarabok úgy hullottak rájuk, mintha ostromágyúból lőtték volna őket ki. Egy hatalmas gránittömb pont a Barrakudára esett. Fa reccsent, és a kötelek egy része elszabadult. A hajó hánykolódott, mintha a szilaj tengeren lennének. Egy lámpás hullott ki Raithen egyik leütött emberének a kezéből. A lámpa pörögve végiggurult a fedélzeten, aztán beesett a vízbe.
Raithen hajlított térddel állt a fedélzeten, a Barrakuda úgy hánykolódott alatta, mintha el akarná szaggatni a köteleit. A kapitány a másik két hajót nézte. Mindkettő lángokban állt, és nem sok remény volt rá, hogy meg lehet őket menteni. A bal oldali hajó lángoló kötelei már a Barrakuda felé csapdostak, és a jobb oldali hajó is egyre közelebb került a vezérhajóhoz. Ki a fene csinálta ezt?
A fiú már majdnem a fedélzet végére ért. Tovább nem volt hová menni. Sarokba szorult, hátat fordított a szomszéd hajónak, a korláthoz dőlt. Sűrűn pislogott a sötét víz felé, láthatóan nem riadt volna vissza egy kis úszástól a szabadulás érdekében.
Bull egyre közelebb került hozzá, mocskos szavakat üvöltözött felé, és ráparancsolt, hogy moccanni se merjen.
Raithen parancsokat üvöltött a legénység felé, felszólította őket, hogy fogjanak vödröket, és ne hagyják veszni egyik hajót se. Felfedezték a rejtekhelyüket, és neki minden hajóra szüksége volt, hogy minél gyorsabban megléphessen innen. Hordók és ládák hánykolódtak a vízben a Barrakuda körül, de a legtöbbjük pár percen belül el is süllyedt. Raithen érezte, hogy a hajó úgy ül a vízben, mint egy termetes asszonyság, és sejtette, hogy a kő ami összetörte a korlátot, valószínűleg meg is lékelte a hajót. A lék egy része biztosan a vízszint alá esett. A hajója süllyedt.
Raithen a partoldalt vizslatta a feje felett, és azonnal tudta, hogy nem egy
természetes földcsuszamlás okozta a kőzáport. Valami történt, amitől leomlott a
part. Raithennek azonnal Buyard Cholik jutott eszébe. A romok, amelyeket a
pap kutatott, a föld alatt voltak. A kalózkapitány agyán átfutott egy gondolat -
vajon a pap túlélte a dolgot, vagy mohóságáért az életével fizetett?
Szeme sarkából mozgást észlelt a kötelek között és rögtön tudta, hogy van ott
valaki. Megfordult és előrántotta a kardját.
Nyolcadik
fejezeT
Darrick megvetette a lábát a Barrakuda kalózhajó vitorlázatában, és éppen egy csatlószálért nyúlt, amikor Mat is megérkezett. Annak ellenére, hogy a váratlan robbanás pont a sziklafalnak azt a részét érte, ahol a készletek voltak, nem vétette el az ugrást, a kalózhajón landolt. Tenyere még mindig sajgott a durva kötél miatt, melybe hirtelen megkapaszkodott.
- Megcsináltad - mondta Darrick, miközben elvágta a csatlószálat.
- Éppen, hogy - mondta Mat. - Na és hol marad az a fantasztikus szerencse, amiről odafent papoltál nekünk? Az az átkozott sziklaperem felrobbant.
- De mi már nem voltunk rajta, és ez a lényeg -vágott vissza Darrick. Elég volt egy pillantást vetnie a mellettük lángoló két hajóra, és elégedetten nyugtázta, hogy eddig jó munkát végeztek. Elnézett a kőlépcsők felé, Maldrin éppen akkor állt talpra. A robbanás ereje ledöntötte a lábáról.
- Megvan a fiú - mondta Mat.
Darrick lenézett maga alá a fedélzetre, és egy kis alakot látott, melyet egy nagydarab kalóz éppen a törött hajóorrba kergetett. Nem volt kétséges, hogy a király unokaöccsét látják. Nem rohangált túl sok kölyök a kalózhajókon.
- Darrick!
Darrick felnézett, és Tomast látta, aki a megmaradt csigasor mellett állt. A másik csigasort a folyópartot újraformáló robbanás eltüntette. Tomas intett nekik.
- Küldd le a nehezéket. 1 - parancsolta Darrick.
Megragadta a csatlószálat, és elrúgta magát a kötelek közül. Bár a hajó erősen imbolygott - valószínűleg befelé áramlott a víz a hajótestbe -, ő pont a nagydarab ember felé lendült, aki a kisfiút üldözte. Landolás előtt kissé hátrahúzta magát, felkészült, hogy telibe kapja a fickót.
- Bull! - kiáltott fel egy kalóz a nagydarab fickó mögött.
A Bull nevezetű viszont körbe nézelődött, nem fölfelé, így aztán csak akkor látta meg Darricket, amikor már késő volt.
Darrick kicsit behajlította a térdét, hogy nagyobb legyen az ütés, és a kalóz vállát találta el. Erezte, hogy a becsapódástól megroppan a térde, és egy pillanatig azt hitte, hogy a fickó meg sem fog mozdulni, 6 pedig megtörik rajta, mint a hullámok a gáton.
De a kalóz elvesztette az egyensúlyát, előreesett, vitte a lendülete. Darricknek sajgott mindene az ütközéstől. Elengedte a csatlószálat, és a fedélzeten ért földet, alig egy méterre a fiútól. Azonnal talpra ugrott, és előrántotta a szablyáját.
- Elkapni! - parancsolta egy magas kalóz, aki fekete páncélt viselt.
Darrick éppen időben összeszedte magát, és szembenézett az ellene támadó két ellenséggel. A kard lapjával félreütötte a fegyverüket, aztán előrelépett, elfordult, és könyökkel az egyik fickó arcába vágott. A kalóz orra hangos reccsenéssel betört. Ez persze nem volt valami becsületes húzás, de Darrick tudta, hogy most nem becsületes ellenfelekkel áll szemben. A kalózok minden szívfájdalom nélkül
hátba döfnék, ha lehetőségük lenne rá, ahogyan ó is a kalózokat. A törött orrú oldalra tántorodott, vér borította az arcát. De nem adta fel. Darrick egy pillanatra sem torpant meg. Gyorsan előhúzta a torét a csizmájából, és a kalóz bordái közé döfött vele. Pont szíven találta. Nem pihenhetett. Felemelte a szablyáját, és hárította vele a másik kalóz dühös támadását. Mat egy szempillantással később már ott is volt mellette a fedélzeten.
- Vidd a fiút - parancsolta Darrick, aztán felfelé kiáltott. - Tomas!
- Igen, cimbora - kiáltott vissza Tomas fentről. -Már megy is.
Darrick küzdött a kalóz ellen, hárította a támadást, mellyel az fel akarta őt nyársalni, és közben látta, hogy az emberhegy is lassan talpra kecmereg. A szeme sarkából észrevette, hogy a csigasor a fedélzet felé mozog, a végén egy kisebb rakodóhálóval.
- Lhex - mondta Mat, miközben feltartotta üres kezét, mutatva, hogy nem akar semmi rosszat. -Nyugodj meg, fiam. A barátom meg én a király tengerészeiénél vagyunk, és azért jöttünk, hogy téged hazavigyünk. Ha megengeded.
A kenderből készült rakodóháló ekkor landolt a süllyedő hajó fedélzetén.
- Rendben - mondta a fiú.
- Remek - Mat elmosolyodott, a rakodóhálóért nyúlt, és a fiú felé húzta azt. Akkor hát menjünk.
Társához fordult.
- Darrick.
- Egy perc - felelte Darrick, aki a párbajtól egészen felvidult. Szablyájával félrelökte támadója kardját, azután alulról kezdeményezett, vállával eltalálta a kalóz oldalát, és erejét megfeszítve átlökte ellenfelét a hajókorláton.
- Gyerünk át icie - utasította a fekete páncélos alak a jobb oldali hajó legénységét.
Darrick a nagydarab kalóz felé fordult. Észrevette, hogy fejét kötés borítja. Amikor nekifeszült a kardjának, tapasztalta, hogy ellenfele hihetetlenül erős. A másik magabiztosan elvigyorodott. Darrick lefelé hárította a kalóz csapását, aztán oldalra lépett, és nagy erővel térden rúgta ellenfelét. Reccsenés hallatszott, de a kalóz talpon maradt, megfordult, és meglendítette kardját. A csapás, ha célba ér, leválasztotta volna Darrick fejét a nyakáról.
De ő sebesen mozgott, akár egy támadó vipera. Ágyékon rúgta ellenfelét, mire az fájdalmában kétrét görnyedt. Darrick kihasználta a kalóz pillanatnyi gyengeségét, és egy jól irányzott erős rúgással fejbe találta őt, pont a sérült oldalon. Bull fájdalmában felüvöltött, és a fejét szorongatva összeroskadt. Ekkor előlépett a fekete páncélos fickó, és kardjával szabályos en garde pozícióba helyezkedett. Egy szó nélkül támadásba lendült, és mozdulataiból látszott, hogy nagy gyakorlattal rendelkezik a kardforgatás terén.
- En Raithen vagyok, ennek a hajónak a kapitánya. Te pedig egy perc múlva már csak egy halott ember leszel.
A párbaj véresen komoly volt. Darrick jó vívó volt, de csak teljes erőbedobással tudta kivédeni a kapitány furfangos döféseit. A kalóz nem volt válogatós - támadta
Darricket, ahol érte, célzott a szemére, a torkára, az ágyékára is. Raithen kapitánynak mindegy volt, hogy hogyan győzi le Darricket - szívesen látta volna holtan, vakon, vagy akár a férfiasságától megfosztva is. A nagydarab fickó még mindig üvöltött fájdalmában. Feltápászkodott, és Darrickre rontott. A fejére kötözött sál sötét volt a friss vértől. Darrick tudta, hogy nem ő ütötte rajta a sebet ő csak felszakított egy már meglévő sérülést.
- Bull! - kiáltotta Raithen. - Nem! Maradj ott!
A kalóz dühében se látott, se hallott, és nem hallotta, vagy nem akarta meghallani kapitánya parancsát sem. Kivont karddal rohant Darrick felé, és egy teljesen sportszerűtlen támadással akarta őt leszerelni. Bull megzavarta kapitánya manőverét, aki így hátrálni kényszerült, mivel túlságosan nagy támadófelület keletkezett a testén.
Darrick is hátrált egy lépést, és közben látta, hogy Mat és a fiú már biztonságosan ülnek a rakodóhálóban.
- Tomas, húzd fel őket! - parancsolta.
- Darrick - ellenkezett Mat.
A hajó vadul himbálózott a vízen, a lámpások és fáklyák fel-fellobbanó fényében folyton változó árnyékok táncoltak a fedélzeten. A másik két hajó legénysége hiábavaló küzdelmet folytatott a lángokkal - a hajókon látszott, hogy percek kérdése, és vízszintig emészti őket a tűz. Darrick érezte a perzselő hőséget, miközben Tomas és emberei elkezdték húzni a rakodóhálót felfelé a sziklafalon.
- Darrick! - kiáltotta Mat aggodalmas hangon.
- Maradj a fiúval - parancsolta Darrick. - Neki mindenképpen épségben kell innen kikerülnie. A nagydarab kalóz támadása elől hátraugrott, megcsúszott, és
végigsiklott a fedélzeten. Éppen akkor állt talpra, amikor Bull már ott tornyosult előtte.
Darrick látta, hogy a rakodóháló vészesen emelkedik, valamint hogy a jobb oldali hajó legénységének sikerült áthidalni a két jármű közötti távolságot egy tölgyrámpával, ezért két lépéssel lendületet vett,
és felmérte a közte és Bull között lévő távolságot. Felugrott, állát a mellkasához szegezte, és a hústorony felé lendült, amikor az éppen lecsapni kezdett. Szaltó közben félúton Darrick látta, hogy a kalóz kardja szinte súrolja őt. A támadás kissé kibillentette egyensúlyából, és előredőlt. Talpa a kalóz vállán és hátán landolt. Egy szemvillanás alatt visszanyerte egyensúlyát, felállt, és ugrott. Egyik kezével a szablyáját tartotta, másikkal pedig az emelkedő háló felé nyúlt. Már-már rákulcsolódtak ujjai a hálóra, de egy pár centiméternyire elhibázta. Ekkor Mat erősen megragadta a csuklóját, és bár a gravitáció erősen húzta lefelé, nem engedte el őt. - Foglak, Darrick.
Darrick kapaszkodott a hálóba, és látta, hogy Raithen megrázza a karját. A kalózkapitány dobásra emelt kezében valami fémes dolog csillant. Amikor a kéz meglendült, Darrick látta, hogy egy karcsú dobókés száguld a levegőben, méghozzá pontosan őfelé. A kés élén megvillant a fáklyák fénye. Darrick ösztönösen mozdult, gondolkodás nélkül - tudta, hogy nincs vesztegetnivaló ideje. Meglendítette szablyáját.
Fémes csengés hallatszott - a szablya éle elhárította a dobókést. Darrick szíve a torkában dobogott.
- A fenébe, Darrick - mondta Mat -, ilyet én még nem láttam.
- Ez a te szerencséd - mondta Darrick. Lenézett a kapitány dühös arcára. Raithen már
nem tehetett semmit, hogy megállítsa őket. Darrick hihetetlenül szerencsésnek érezte magát, hogy még él, de ugyanakkor nem állhatta meg, hogy ne pimaszkodjon egy kicsit pórul járt ellenfelével. Kardjával tisztelgett Raithennek.
- Talán majd legközelebb! - mondta.
Raithen elfordult tőle, és parancsokat üvöltözött embereinek. Darrick a felfelé haladó rakodóháló aljába kapaszkodott, és pörgött. Látta a kőlépcsőket, ahol Maldrin éppen egy kalózzal küzdött. A tiszthelyettes pár ügyes kalapácsütéssel leszerelte ellenfelét, aki hamarosan lefelé repült a sziklafalról, és hangos csattanással landolt a folyóban. A rakodóhálót ekkor kezek ragadták meg, és húzták a szikla peremére. Darrick elkapta a szikla peremét, és felhúzta magát. Mat közben kivágta kardjával a hálót, és kibogozta belőle magát és a király unokaöccsét. Ott voltak mindhárman a repedezett sziklán.
A fiú talpra ugrott. Vérzett a homloka, az orra, és az egyik fülcimpájából is vér szivárgott. Körülnézett a romok között. Darrick felé fordult.
-
Te csináltad ezt az embereiddel?
- Nem - mondta Darrick, és ő is a romokat vizslatta. Valahogy minden megváltozott, elmozdult. Az épület, melyben a kalózok laktak, teljesen eltűnt a romok alatt.
A hú eltolta magától Matet, aki azt vizsgálgatta, hogy nem esett-e komolyabb baja. Hideg szél süvített a Sólyomcsőr-hegység felől, és összeborzolta a fiú dús haját.
- Mit tettek ezek? - szólalt meg a fiú furcsán száraz hangon. - Kabraxis csak a legendákban létezik. A Lángoló Pokol kapuja is csak a legendákban létezik. Segélykérően Darrickre nézett. -Ugye?
Darrick erre nem tudott mit mondani.
A démon ajtaja mögött ásító mélységből egy túlvilági bogárfelhő rajzott Buyard Cholik felé.
Az öreg pap próbálta nem mutatni a halálos félelmet, mely eluralkodott rajta. Felemelte a kezét, és túlharsogva a rovarok zúgását egy védő varázsigét mondott magára. Nem tudta, hogy vajon a varázslat hatásos lesz-e ezekkel a rovarokkal szemben, de azt tudta, hogy egy szál magában nem remélhet sok jót. A rovarok elrepültek Cholik mellett. A barlang eddig mozdulatlan levegőjét türkizkékpalackzöld színű, kemény kitinpáncéiú rovarok egész felhője kavarta fel. A bogarak szárnya megcsillant a lámpások és fáklyák fényében. Amint elérték az első sor rabszolgáit, nyílvesszőként csapódtak be az emberek testébe, és mélyen befúrták magukat, át a ruházaton, bele a húsba. A rabszolgák sikoltoztak a fájdalomtól, de a rovarok zümmögésétől alig hallatszott a hangjuk.
Cholik kíváncsian és megilletődve nézte, ahogy a rabszolgák előugrálnak a rejtekhelyükről - reménykedett benne, hogy a démon megelégszik majd az ő vérükkel. A rovarok ott ficánkoltak a rabszolgák húsában, akik kívülről úgy néztek ki, mintha megannyi fekély és daganat borítaná testüket. Eszüket vesztették a félelemtől, az iszonyatos sorstól, és futni próbáltak. A legtöbbjük nem tett meg többet, mint két vagy három lépést, testük ezután valósággal szétrobbant, és a földre zuhant. Velük együtt több fáklya is a földre esett, több kis tűz égett a kifelé vezető út padlóján.
Pár másodperc múlva a rabszolgák, a zsoldosok és a papok nagy része a földön hevert holtan. A démoni rovarok letisztították az összes húst róluk, és csak véres csontvázak maradtak belőlük. Míg a rovarok tépték az emberek húsát, a barlang olyan volt, mintha vérvörös köd szállt volna le benne. Miután végeztek, a mennyezet cseppkövei között kerestek menedéket. Zúgásuk halkult valamelyest, hiszen az elkövetkező eseményeknek ők már csak a szemtanúi voltak. Buyard Cholik a nyitott ajtó mögött feltáruló végtelen sötétséget bámulta. A félelem csontig beleivódott, de nem attól rettegett, ami az ajtó túloldalán vár rá. Persze, egy kicsit azért félt az ismeretlentől. De a legnagyobb félelme az volt,
hogy az erő, melyet a sötétségben talál, nem lesz majd elég ahhoz, hogy visszaadjon neki mindent, amit az idő vasfoga elrabolt. Meg az, hogy az ajtón túl lakozó hatalom kevésnek találja őt, és elutasítja. Bele sem mert gondolni abba, hogy miután kiugrott a Zakarum egyházból, a démon esetleg vissza is utasíthatja.
- Mester - suttogta Altharin. A fiatalember valami hihetetlen csoda folytán átvészelte a pusztítást, ami Cholik körül mindenkit megölt. - Mester, mennünk kellene.
- Akkor menj - mondta Cholik, és még csak rá sem nézett a tanítványára.
- Ez egy gonosz hely - mondta Altharin.
- Hát persze, hogy az - Cholik rendbe szedte a ruháját, vett egy nagy levegőt, és elindult, hogy a kapun túl megismerje végzetét.
Még az ajtóban állva is csak annyit látott, hogy végtelen sötétség terül el előtte. A küszöbön megállt egy pillanatra, és késztetést érzett, hogy bekiáltson. Vajon a démon válaszolna neki, ha szólna hozzá? Nem tudta. A szövegek, melyeket olvasott, elvezették idáig, de hogy ezután mi következik, arról nem talált egy árva szót sem sehol.
Ha az írásoknak hinni lehet, akkor a sötétség mélyén Kabraxis várakozik valahol arra az emberre, aki ismét beengedi ebbe a világba. Az öreg pap előtt ásító sötét barlangból hideg szél
tört elő. Ekkor Cholik még gondolt rá, hogy visszafordul, de a hideg szél arra a hidegre emlékeztette, mely a sírban vár majd rá. Jobb lehetőségnek tűnt gyorsan meghalni, mint még évekig vegetálni, és szenvedni a testi fájdalmaktól és a reménytelenségtől.
De persze a legjobb az volna, ha fáradozásait siker koronázná, és még sokáig élhetne együtt ezzel a sikerrel.
Előrelépett, és beért a sötét terembe. A barlangban röpködő bogarak monoton zümmögése azonnal eltompult. Cholik tudta, hogy ez nem egyszerűen azért van, mert belépett a Ransim romjai alatti barlangrendszer egy újabb termébe. A zúgás azért halkult el, mert ezzel az egy lépéssel igen nagy távolságra került a barlangtól.
A hideg Cholik csontjáig hatolt, de a halálfélelem és az elszántság arra késztette, hogy továbbmenjen. A mögötte lévő kivilágított barlang fényénél látta, hogy egy szűk folyosóra került, de azt, hogy mi vár rá távolabb, még nem. Te ember vagy, szólalt meg egy mély hang a pap fejében. Cholik annyira meglepődött, hogy majdnem elesett.
- Igen - mondta.
Csak egy gyenge ember vagy. És te akarsz szembenézni egy démonnal? Úgy tűnt, hogy a hang tulajdonosa ezen jól mulat.
- Az emberek öltek már meg démonokat - mondta Cholik, és közben folytatta útját a szűk folyosón.
Nem ölték meg őket, javította ki a mély hang. Csak sikerült kiűzniük párat a világotokból. De nem örökre. Diablo visszatért, és vannak mások, akiket soha
nem is űztetek el. Vannak olyanok is, akik rejtőzködnek, és nem is tud róluk senki.
- Téged elüldöztek - mondta Cholik Gúnyolódsz velem, ember?
- Nem - mondta Cholik, és összeszedte minden bátorságát.
Az ősi szövegek arról nem írtak egy szót sem, hogy mi fog vele történni az ajtónak ezen az oldalán, de más olvasmányaiból tudta, hogy a démonok megvetik a gyávaságot. Egy eszköz volt ez a kezükben, akár a kovácséban a fújtató meg a kalapács, amivel kedvük szerint alakíthatták, hajlíthatták az emberi lelkeket, melyek felett uralkodtak. A démonnal szembenézni egyet jelentett a félelem legyőzésével. Ne álltasd magad, ember. Te félsz tőlem.
- Igen, de csak úgy, mint attól, hogy lezuhanok egy magas szikla tetejéről - adott neki igazat Cholik. - De ahhoz, hogy felmászhasson valaki egy sziklára, először szembe kell néznie a félelmével, hogy leeshet, aztán legyűrni azt magában.
Te legyűrted már magadban a félelmet?
Cholik megnyalta az ajkát. Élemedett kora minden fájdalma és gyengesége elöntötte, így tudta, hogy a vámpír varázslat, mellyel ellopta a rabszolga életerejét, elvesztette a hatását.
-Jobban félek attól, hogy tovább kell élnem ebben a gyenge testben, mint attól, hogy hirtelen meghalhatok - mondta.
Buyard Cholik, én egy démon vagyok. Azt talán nem tudod, hogy akár több száz éves haldoklás is várhat rád?
Cholik egy kicsit megingott a sötétben. Erre eddig nem gondolt. Az évek során, míg Kabraxist és a Gonosz Ösvényét tanulmányozta a kéziratokban, nem érdekelte más, csak a tudás. Miután sikerült Raithent a maga oldalára állítani, és így biztosította magának a rendszeres rabszolga-utánpótlást, már semmi mással nem foglalkozott, csak azzal, hogy feltúrja a Ransim romjai alatti barlangrendszert, és megtalálja az ajtót, Cholik határozott hangon szólalt meg.
- Kabraxis úr, te kiutat keresel börtönödből. Én lehetnék ez a kiút.
Te? Te, aki gyenge vagy, törékeny, és már ilyen közel jársz a halálhoz? A démon felnevetett, hordóhangja betöltötte a járatot, és Cholik egész testében érezte a rezgést.
- Te újra erős, teljes értékű embert tudsz csinálni belőlem - mondta Cholik. - Te visszaadhatod nekem a fiatalságomat. Olvastam, hogy van hozzá hatalmad. És ahhoz, hogy visszanyerd a hatalmadat a világban, mely valaha a lábaid előtt hevert, egy fiatal emberre lesz szükséged.
Kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Meg tudod alkotni belőlem azt az embert. Hiszel ebben?
- Igen - Buyard Cholik valóban hitt a démon erejében, legalább annyira, mint bármiben, amit a Zakarum egyház valaha is tanított neki. Ha az egyik hazugság, akkor biztos a másik is. Viszont ha igaz...
Akkor hát gyere, Buyard Cholik, a Zakarum egyház bukott papja, aki még nem állt eddig kapcsolatban démonokkal. Gyere, és lássuk, hogy mit tudunk kihozni belőled.
Az öreg papot elöntötte a kétség és a félelem. Gyomra kavarogni kezdett, egy pillanatig úgy érezte, hogy rögtön hányni fog. Összpontosított, és felelevenítette az összes olyan technikát, amit a papként töltött évek során elsajátított, hogy a maximumot hozza ki vén testéből. Kényszerítette fáradt, fájó tagjait, hogy engedelmeskedjenek akaratának, és továbbment.
A sötétségben egy csillag világított előtte, ezüstös fénnyel borított körülötte mindent. Az őt körülvevő sziklafalak eltűntek, semmivé váltak, és nem maradt más a helyükön, csak a nagy, sötét semmi. Nem volt bezárva - egy hídon állt, mely a legnagyobb szakadék fölött ívelt át, melyet valaha is látott. Tekintete a lába elé tévedt, és csak ekkor döbbent rá, hogy már nem kövön áll, hanem egy ingatag, emberi csontokból épült hídon.
A híd karcsontokból, sípcsontokból és bordákból állt össze, pár helyen egy-két ép vagy darabos koponya is látszott benne. Cholik lassított, és érezte, hogy a híd kissé meginog alatta. Előtte egy koponya kipottyant a helyéről, pattogott, gurult előtte a hídon, aztán oldalra pattant egy csípőcsonton, átbukott a híd peremén, és lezuhant a mélybe.
Cholik nézte a zuhanó koponyát, az állkapocscsont elvált a fejrésztől, mintha sikolyra nyílna a száj. A koponya sokáig zuhant, pörgött a levegőben, majd végül eltűnt a híd végén világító ezüst csillag fényköréből. Cholik csak ekkor jött rá,
hogy a csontokat nem tartotta össze semmilyen kötőanyag - csupán összekapcsolódásuk tartotta annak a súlyát, aki át akart kelni a hídon. Visszamennél, Buyard Cholik?
Még mielőtt erőt tudott volna venni magán, Cholik visszanézett. Nem is tudta, hogy pontosan milyen messze, de ott volt mögötte az az ajtó, mely visszavezetett Ransim romjai alá, a barlangba. Az ajtón túl a barlangban fáklyák lobogtak, a padlón pedig csontig lecsupaszított holttestek hevertek Cholik agyán átfutott a gondolat, hogy talán jobb volna visszamenni, a barlang viszonylagos biztonságába.
Robbanás rázta meg a hidat, és Cholik elszörnyedve látta, hogy a keresztbe tett csontok egy része a magasba repül. A csontok azután a mélybe hullottak, ringatózva, pörögve, akár a falevelek A hídon ütött rés túl nagy volt ahhoz, hogy Cholik
át tudja lépni vagy ugrani. Az öreg pap rádöbbent, hogy csapdába esett a hídon. Legyen ez az első lecke, mondta a démon. En leszek a te erőd, amikor neked magadnak már egy csepp sem maradt.
Cholik tudta, hogy neki már nincs választása. Megfordult, és visszanézett a csonthíd felé. Az ezüst csillag most erősebb fénnyel izzott, többet mutatott meg az útból. A híd tovább haladt, de nem egyenesen, hanem cikcakk formában, néha visszakanyarodva. A cikcakkvonal kanyarjaiban fák álltak. Habozott, próbálta összeszedni minden erejét, de tudta, hogy öreg teste már nem bírja sokáig, már nem tud többet kipréselni magából.
Ugyan már, Buyard Cholik, gúnyolódott a démon. Te már akkor döntöttél, amikor beléptél a kapun. Csak álltattad magad azzal, hogy útközben még meggondolhatod magad.
Úgy érezte, hogy egy óriási, láthatatlan kéz ragadja meg a mellkasát, és kipréseli belőle a levegőt. Tehát a szívével van baj? A szíve lesz az, mely az utolsó pillanatban cserbenhagyja őt? Vagy talán ez Zakarum bosszúja, amiért kiugrott az egyház kötelékéből?
Persze, mondta Kabraxis, akár le is vethetnéd magad a hídról. Egy pillanatra kísértést érzett, de nem is annyira a fájdalom miatt, hanem azért, mert lázadni akart. De ez csupán egy szemvillanásnyi ideig tartott. A halálfélelem szinte elemésztette a belsejét. Továbbment.
Amint közelebb ért az első fához, látta, hogy az gyümölcsöket is terem. Még közelebb ért, és ekkor meglátta, hogy a gyümölcsök apró emberi fejek. Az arcokon rettegést látott. A szájuk könyörgést suttogott, de ezt csak akkor hallotta, amikor már mellettük lépkedett. Cholik a szavakat nem értette ugyan, de a fájdalmuk nyilvánvaló volt. A hang folyamatos volt, mint egy áramlat - a fájdalom kitörése, mely szörnyű dallammá alakult.
Az elkárhozott lelkek éneke, mondta Kabraxis. Hát nem ez a legszebb hang, amit valaha is hallottál?
Ment tovább, ismét egy kanyarhoz ért, ahol egy újabb fa és egy újabb elkárhozott kórus várt rá. A torka égett minden egyes lélezetvételnél, és úgy érezte, mintha vaspántok szorítanák össze a mellkasát. Elbotlott.
Gyere csak, Buyard Cholik. Már nincs olyan messze a cél. Vagy jobban szeretnél inkább itt meghalni, és a fa egyik gyümölcsévé válni? A fájdalom miatt a pap már csak elmosódott foltokat látott maga előtt, de a következő kanyar után összeszedte magát, és felnézett. Egyenes hidat látott maga előtt, mely egy, a feneketlen sötétség felett a semmiben lebegő kis szigetre vezetett. Az ezüstös csillag egy emberszerű alak vállán pihent. Az alak egy kőtrónuson ült.
Levegő után kapkodott, már alig jutott oxigén a tüdejébe, de azért megtette az utolsó lépéseket is, és végül megállt a kőtrónuson ülő alak előtt. Tudta, hogy csak egy hajszál választja el a haláltól. Képtelen volt állva maradni, térdre esett a démon előtt, és négykézláb támaszkodott a szigetet alkotó durva, koromfekete kövön. Erőtlenül köhögött, és érezte a vér fémes ízét a szájában. A vér a kőre fröccsent. Iszonyodva nézte, ahogy a fekete kő mohón magába szívja a vért. Egy perc múlva ismét száraz volt előtte a talaj. Nézz rám.
Iszonyatosan szenvedett a fájdalomtól, és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Felemelte a fejét. - Jobban tenné, ha sietne, Kabraxis úr. A démon még ülve is magasabb volt Choliknál,
aki előtte állt. A pap úgy tippelte, hogy vagy kétszer akkora, mint egy ember, bár lehetségesnek tartotta, hogy még négy méternél is magasabb. A démon széles testét fekete hús borította, melyet át meg átjártak a kékes lángok. Arca borzalmas volt vonásai csupán elnagyoltan emlékeztettek bármi élőre - szeme háromszögletű volt és mélyen ülő, orra nem volt, csupán két fekete orrlyuka, száj helyett pedig csupán egy nyílás látszott, tele sárguló agyarakkal. Fejéből vonagló mérges kígyók nőttek ki, gyönyörű, a szivárvány legtisztább színeiben pompázó állatok.
Hallottál már a Gonosz Ösvényéről? Kérdezte a démon, és egészen közel hajolt a paphoz. Hangjából eltűnt a gúny.
- Igen - nyögte Cholik.
Felkészültél rá, hogy szembenézz azzal, ami a Gonosz Ösvényén vár reád? - Igen.
Akkor hát lásd. Kabraxis előrenyúlt, és egyik háromujjú kezébe vette Cholik fejét. A démon karmai benyomódtak az öreg pap fejébe, át a koponyacsonton. Cholik érzékei elmosódtak. Szeme könnyezett, ahogy a démon iszonyatos tekintetébe nézett, és megérezte Kabraxis bűzös leheletét. Mielőtt felfogta volna, hogy mit is tesz, Cholik felsikított. A démon felnevetett, és tüzet lehelt a pap testére. Kilencedik fejezeT
Raithen kinézett Tauruk kikötőjének öblébe, és tudta, hogy három hajója közül kettőt elvesztett. A lángok már az árbockosarakat nyaldosták, a tűz túlságosan erős volt ahhoz, hogy el lehessen fojtani. Keserű határozottsággal megindult a Barrakuda fedélzetén.
- Lefelé arról a hajóról - üvöltött át a tűzzel birkózó kalózoknak, akik még a tűznél is jobban féltek kapitányuk haragjától. Raithennek belefájdult a torka a kiabálásba.
A kalózok azonnal engedelmeskedtek, láthatóan nem esett nehezükre otthagyni a lángoló járművet. Ha Raithen pár kalóz élete árán megmenthette volna a hajóit, akkor megtette volna, de elveszteni a hajókat, meg egy rakás embert is - ez nem lett volna jó üzlet.
Fellépett a rámpára, mely a part keskeny sziklaperemére vezetett. A keskeny kis ösvényen imitt-amott szikladarabok hevertek, másutt törmelékhalmok nehezítették a közlekedést. A lépcsőkön halott kalózokat látott, a fiú kiszabadítására érkezett westmarch-i tengerészek mentőcsapatának áldozatait. Más kalózok lezuhantak a lépcsőről, és elsodorta őket az áramlás. Az idős fickó, aki a lépcsőket védte harci pöröllyel a kezében, valóságos halálosztókén működött. A mentőcsapat íjászai pár percig arattak a kalózok között, míg azok a lépcsőt támadták. Emberei rövid idő után visszavonultak, már nem próbáltak feltörni.
Raithen tudta, hogy a westmarch-i tengerészek már elmentek, és magukkal vitték a fiút is. A kalózkapitány a Barrakudától folyásirányban lévő égő hajóhoz ment, megállt a süllyedő hajó előtt, és a Barrakudáról hozott fejsze egyetlen suhintásával elvágta a kötelet, mely a part mellett tartotta.
A vastag tartókötélről elszabaduló lángoló bárka megindult az áramlással, ki a folyó közepére, és elsodródott. Már nem hajó volt, hanem csak egy roncs.
- A Barrakuda fedélzetére, mindenki! - adta ki a parancsot Raithen. - Hozzatok rudakat, és tartsátok távol azt a lángoló roncsot tőle!
A parton a másik lángoló hajóhoz lépett, várt, míg a kalózok felkészültek a feladatra, és elvágta a kötelet.
A folyó sodrása a Barrakudához lökte az égő szerkezetet. A kalózok küszködve próbálták rudak segítségével távol tartani attól a hajótól, melyet Raithen mindenképpen meg akart menteni. Tudta, hogy léket kapott, de meg akarta javítani. Hajó nélkül ugyanis meglehetősen hosszú gyalogút várt volna rájuk a fő táborhelyig, ahol a kapitány a többi jármúvet hagyta.
Raithen átkozódott, egy darabig csak szidta a legénységet, aztán megelégelte a dolgot, felrohant a fedélzetre, és megragadott egy rudat. Arcát égette a forró levegő, de nem gyengült el, tovább osztogatta a parancsokat. Az égő hajó a rudak segítségével végül lassan elfordult, és megkerülte a Barrakudát. A kalózok örömteli kiáltozásba kezdtek.
Raithen dühösen megragadta a hozzá legközelebb eső két kalózt, és átlökte őket a korláton. A többiek azonnal hátrálni kezdtek, mivel tudták, hogy a kapitány haragja rájuk is lecsaphat, ha a közelében
maradnak. Bull volt az első, aki elhátrált, sietségében fellökte három társát. Raithen előrántotta a kardját, az megcsillant a fényben. Végignézett az emberein.
- Ostoba fajankók! Éppen most veszítettük el két hajónkat, a titkos kikötőnket, meg egy rakás dolgot, amit nem fogunk tudni innen elszállítani, ti meg itt álltok, és éljeneztek, mintha olyan nagy dolgot tettetek volna?
A kalózok arca tiszta maszat volt a koromtól, sokan szenvedtek égési sérüléseket, és más sebeket a tengerészekkel folytatott csatában.
- Maradjon itt egy csapat, pumpálják ki a vizet a hajótestből, és javítsák ki üvöltötte Raithen. - Hajnalban kihajózunk. Lehetetlen hogy ennyi idő alatt lezárják a folyó torkolatát azok az átkozott westmarch-i patkányok. Bull, a többi ember velünk jön.
- Hová, kapitány? - kérdezte Bull.
- Megkeressük azt a nyomorult csuhást - mondta Raithen. - Ha meg tud győzni, hogy érdemes őt életben hagynom, akkor kegyesen akár még el is menekítem innen. Jó pénzért, persze.
Megérintette sérült nyakát.
- Ha nem tud meggyőzni, akkor megölöm őt, mielőtt elmennénk, és elviszem a kincset, amit az eltemetett város romjai között talált.
- De Raithen kapitány - mondta az egyik kalóz -, a robbanás, ami levitte a szikla peremét, és összedön-tötte a házakat, a járatból indult ki. Én ott voltam, amikor összedőltek az épületek. Biztos, hogy a papok mind egy szálig megdöglöttek.
- Akkor hát hullákat fogunk kirabolni, ha megtaláljuk őket - mondta Raithen kapitány. - Nekem ez ellen sincs semmi kifogásom.
Megfordult, és a szikla pereme felé sétált. Felfelé mászott a megrongálódott kőlépcsőn, a törmeléket
és az útjában fekvő hullákat egyszerűen félresöpörte. Bosszút akart állni Buyard Cliolikon - már persze ha a pap nem halt meg a robbanás okozta kőomlásban.
- Nem megyek! Nem megyek, mondom!
Darrick Lang nézte a fiút, aki Mat és egy másik tengerész ellen küzdött. A tengerészek a Sólyomcsőr-hegység irányába rángatták, menekülni akartak, várta őket a Magányos Csillag a Westmarch-öbölben.
- Kérem! - üvöltötte a fiú. - Kérem! Hallgasson már meg végre valaki! Darrick idegesen intett Matnek meg a másik tengerésznek, hogy várjanak egy kicsit. Elég magasan jártak már a hegyoldalban, kilátásuk nyílt a kikötőre és a város romjaira. A második égő hajóroncs éppen ekkor úszott el messze alattuk a folyón. Egy rakás kalóz még mindig a kikötő felé vonult a romok közül, fáklyákkal a kezükben, egy másik csoport viszont felfelé ment a lépcsőkön. A kalózok láthatóan még nem álltak készen arra, hogy elhagyják a kikötőt.
- Mit is kellene végighallgatnunk? - kérdezte Darrick.
- Hát hogy itt ez a démon - mondta a fiú. Légzése szaggatott volt, mert miután felhozták a
sziklára, egyfolytában rohantak. A srác túl nagy volt már ahhoz, hogy csak úgy
felkapják és fussanak vele, úgyhogy Darrick megragadta a ruháját, és úgy
rángatta őt felfelé a hegyen, míg végül már nem tudott futni.
-Milyen démon? - kérdezte Mat, miközben letérdelt, hogy jobban lássa a fiú
arcát.
Darrick tudta, hogy Mat sokkal türelmesebben tud bánni a gyerekekkel, hiszen a Hu-Ring háztartásban, szülei házában évekig együtt élt rengeteg kistestvérével.
- Ne beszéljünk már azokról az átkozott démonokról - morogta Maldrin.
A tiszthelyettes testét tetőtől talpig vér borította, de nem a sajátja. Nagy harcot vívott, míg meg nem érkeztek az íjászok, hogy elzavarják vagy megöljék a kalózokat, keményen tartotta a kőlépcsőt, de még mindig volt benne erő. A Magányos Csillag fedélzetén mindenki meg volt róla győződve, hogy Maldrin bármikor legyőzné bármelyik társát gyaloglásban, és miután a másik holtan esik össze, ő még megkötné a bakancsa fűzőjét, és gyalogolna pár mérföldet.
- Egész eddig a mi oldalunkon állt a szerencse, és én azt szeretném, ha ez így is maradna.
- A kalózkapitány - mondta Lhex -, Kabraxis jelét mutatta nekem.
- Ez a Kabraxis - mondta Mat -, ez volna az a démon, akit említettél?
- Igen - mondta Lhex. Megfordult, és visszanézett a város romjaira. - Kabraxis. Búvóhelyének kapuja ott van valahol a romok alatt. Hallottam, amint a kalózok tárgyalták, hogy valami papok ásnak odalent.
- Milyen jel? - vágott közbe Mat.
- Raithen kapitány Kabraxis rajzát mutatta nekem - mondta Lhex.
- Hogy lehet az - mondta Darrick éles hangon -, hogy te ilyen fiatalon már ilyen sokat tudsz a démonokról?
Lhex az égre emelte a tekintetét, láthatóan unta a többiek értetlenségét.
- Azért küldtek Lut Gholeinbe, hogy a papok tanítsanak engem. Négy évig jártam oda iskolába. A filozófiakönyveink között volt pár, ami az ember küzdelmét írja le a démonok ellen. Elvileg a démonok nem léteznek. De mi van, ha mégis? Mi van, ha Kabraxis itt van valahol ennek a városnak a romjai alatt? A Sólyomcsőrhegység csúcsai közül hideg szél tört rájuk, Darrick megborzongott. A harcba egészen beleizzadt, a nedvességtől összetapadt a haja, de a szél belekapott, miközben ő a város romjait nézte. A Dyre folyó feletti sziklacsúcson csak úgy nyüzsögtek a kalózok, lámpásaik és fáklyáik fénye átszelte a vastag ködfelhőt, és a folyó felszínén tükröződött.
- Nekünk nincs semmi dolgunk a démonokkal, fiam - mondta Darrick. - A parancsunk úgy szólt, hogy mentsünk ki téged, aztán gyorsan és biztonságosan szállítsunk haza, és ezt is fogjuk tenni.
- Itt most egy démonról van szó, kapitány - ellenkezett a fiú.
- Nem vagyok kapitány - mondta Darrick.
- Ezek az emberek követik az utasításaidat.
- Ez igaz, de én akkor sem vagyok kapitány. Az én kapitányom azt parancsolta, hogy vigyelek a hajóra, és én ezt fogom csinálni.
- És mi lesz akkor, ha a kalózok esetleg megtalálják a démont? - kérdezte Lhex.
- Engem az sem zavar, ha az összes gonosz démon ott terem előttük - mondta Maldrin. - Egy becsületes embernek semmi dolga holmi démonokkal.
- Ez igaz - mondta a fiú -, de ezek pont a becsületes emberek lelkére pályáznak. Kabraxis pedig az egyik legveszélyesebb démon, aki valaha is a világunkban járt.
- Engem aztán nem vesz rá senki, hogy higgyek a démonok létezésében - mondta Tomas sötét, gyanakvó arccal. - Ezek csak kitalált történetek, dajkamesék. Csak arra jók, hogy az ember nagyokat nevessen rajtuk, vagy olykor egy kicsit megborzongjon.
- Kabraxis-nak volt másik neve is - mondta Lhex. - Úgy is hívták, hogy a Remény Elrablója. Rengeteg ember halt bele abba, hogy az ő láncait hordta, és ők büszkék voltak ezekre a láncokra, mert Kabraxis bűneik bocsánatát ígérte nekik, meg vagyont, előkelőséget, befolyást, és minden egyebet, amit a halandók fontosnak tartanak.
Darrick a romok felé intett.
- Ha ezért Kabraxis a felelős, akkor nem mondanám, hogy túlzottan hálás volna a kalózoknak meg a papoknak azért, hogy felébresztették őt.
- Nem aludt, vagy ilyesmi - javította ki Lhex -, hanem száműzetésben volt. A Főgonoszok segítettek a világunknak megszabadulni tőle, mert már túlságosan is nagy hatalomra tett itt szert.
- Nem lehetett valami nagy falat a másik három számára - jelentette ki Maldrin.
- Másképpen már hallottam volna a nagy csatáról, amit vívtak.
A szél felborzolta a fiú fürtjeit, a villámlás pedig halvány csontszínűre festette vonásait.
- Diablo és testvérei tartottak Kabraxistól. Ő ugyanis egy igen türelmes démon, hosszú ideig dolgozik, kivárja, míg eljön az ő ideje. Ha Kabraxis megint bejutott a világunkba, arról muszáj tudnunk. Fel kell készülnünk arra, hogy jön.
-Az én küldetésem az, hogy vissza vigyelek West-marchba, a királyhoz - mondta Darrick.
- Akkor vinnetek kell - jelentette be Lhex. - Magamtól nem megyek egy tapodtat sem.
- Parancsnok - mondta Maldrin -, már megbocsáss, de ezeken a sziklákon caplatni, meg még cipelni is a gyereket, hát szóval, nem volna valami biztonságos.
Darrick ezt pontosan tudta. Nagy levegőt vett, érezte a közelgő vihar illatát. Kemény hangon megszólalt.
- Jobb volna, ha itthagynálak, és a királynak meg azt mondanánk, hogy későn értünk ide.
A fiú sötétbarna szeme csak egy pillanatra szegeződött Darrick arcára.
- Ezt nem fogod megtenni. Nem teheted meg. Darrick haragosan összevonta a szemöldökét - meg akarta ijeszteni a fiút.
- Ha visszaviszel engem, anélkül, hogy utánanéztél volna a démonnak fenyegetőzött Lhex -, akkor én majd megmondom a királynak, hogy lehetőséged lett volna többet megtudni, de te nem tetted. A tristrami bonyodalmak után nem hiszem, hogy a nagybátyám túlzottan lelkesen fogadna egy olyan tengerészt, aki nem teljesíti a kötelességeit, és nem szerez annyi információt, amennyit csak tud a fiú megemelte a szemöldökét. - Neked talán más a véleményed?
Darrick egy percig nem szólt semmit, remélte, hogy a fiú visszavonja, amit mondott. De ugyanakkor tudta, hogy ez sem változtatna semmit a dolgon. A király valóban tudni akarná, hogy mi a tényállás. Bár a démonnal való szembenézés félelemmel töltötte el, ugyanakkor hajtotta őt a kíváncsiság.
- Nem - válaszolta végül. - Nem hiszem, hogy a király örülne egy ilyen tengerésznek - felemelte a hangját. - Maldrin.
- Igenis, uram.
- Meg tudnátok oldani Mattel, meg még egy pár emberrel, hogy ez a gyerek visszajusson a csónakhoz? - Darrick a fiúra nézett. - Persze, ha megígéri, hogy rendesen fog viselkedni?
- Meglesz - mondta Maldrin kelletlenül. - Ha meggyűlik vele a bajunk, majd összekötözöm, és leengedem a szikláról.
Egy percig a fiút bámulta, aztán figyelme ismét Darrick felé fordult.
- Hát én nem tudom, hogy jól teszed-e amit teszel.
- Sosem vádoltak még azzal, hogy túl sok eszem van - mondta Darrick. Flegmán beszélt, de igazából nem úgy érezte magát.
- Én aztán nem maradok itt - mondta Mat, és megrázta a fejét. - Ha démonvadászat van a láthatáron, nekem eszem ágában sincs kimaradni belőle. Darrick nézte a legrégebbi és legjobb barátját.
- Rendben. Nem hagylak itt, és örülök, hogy velem jössz, de meg kell hogy mondjam, nem éppen kéj utazásra készülünk.
Mat elmosolyodott.
- Olyan kaland lesz, amiről majd lovacskázás közben mesélhetünk az unokáinknak, együtt, te meg én.
- Veletek kellene mennem nekem is - szólt közbe Lhex. Darrick a fiúra nézett.
- Nem. Már megmondtam, hogy nem. Te már eleget tettél ez ügyben, a többit bízd csak ránk. A király nem lenne túl boldog, ha azt hallaná, hogy az unokaöccse nem akart az érte életét is kockára tevő mentőcsoporttal tartani. Megértettük egymást?
A fiú kedvetlenül bólintott.
- Igazán szépen helytálltai a kalózhajón, amikor elmenekültél. Hasonló mentalitást várok tőled a király hajóján is, ezek között az emberek között, akik vigyáznak rád. Megegyeztünk?
-
De én felismerném a démont... - akadékoskodott a fiú.
- Fiam - mondta Darrick. - Szerintem, ha elém kerül egy démon, fel fogom ismerni.
A közelgő vihar erősödő szeie újra és újra végigsöpört a városon, miközben Darrick visszafelé vezette matrózokból álló kis csapatát a romok közé. a hold gyakran eltűnt a sűrűsödő, fekete viharfelhők mögött, és fekete selyembe burkolt világot hagyott maga után, azután ismét felbukkant, és ezüstös fényében hosszú árnyékok tűntek fel a földön, a alabástrom oszlopok és kövek különös fényben izzottak, ahányszor rájuk vetődött egy-egy holdsugár. A tengerészek hang nélkül lépkedtek, mozdulataikat nem kísérte fémes csörömpölés, mint a katonákét általában. A királyi hadsereg tagjai ritkán közlekedtek páncélingek és pajzsok csörgése nélkül, egy hajósnak viszont ezek a dolgok a biztos halált jelentették, ha esetleg a vízbe zuhant. Mint kiderült, nem volt nehéz feladat megtalálni a föld alatti folyosók lejáratát. Darrick megálljt parancsolt a csapatnak, és követte Raithen menetének a végét a város romjain át vezető ösvényen, mely a Tauruk kikötőjének maradványai alatt rejtező barlangokhoz vitte.
Szavaikat elnyomta a barlangban lejjebb hallatszó folyamatos zümmögés. A vastag földréteg a szelet feltartóztatta, ám a jeges hideg így is Darrick csontjáig hatolt. A hideg miatt fájdalmai fokozódtak. A sziklamászás és a harc minden erejét kiszívta, most már csupán az adrenalin tartotta talpon. Vágyakozva gondolt a kis kuckójára a Magányos Csillag fedélzetén, és a többnapos útra westmarch-ig.
A levegő a folyosón sűrű volt a portól és a párától. A páraszemcsék aranylóan táncoltak Raithenék fáklyáinak fényében.
Raithen és az emberei megálltak a nagy terem bejárata előtt, és mivel elálltak az utat, Darrick nem látta, hogy mi van előttük. Több kalóz is meg akart fordulni, menekültek volna kifelé, de Raithen kemény
parancsszavakkal és kardjával gyorsan rendet rakott közöttük. Darrick egy kőrakás mögé rejtőzött, melyet az ásatások során halmoztak fel, és a barlangterem irányába nézett. Mat is csatlakozott hozzá, és ahányszor levegőt vett, halkan sípolt a tüdeje.
- Mi a baj? - kérdezte Darrick suttogva.
- Ez az átkozott por - suttogta Mat. - Még biztos nem ült le a robbanás óta. Megüli a tüdőmet, alig kapok levegőt.
Darrick megfogta szakadozott inge egyik ujját, és egy határozott mozdulattal leszakította. A vászondarabot Mat felé nyújtotta.
- Kötözd ezt az arcod elé - mondta barátjának -Ez majd kiszűri a port. Mat hálásan elfogadta a rongydarabot, és az arcára kötözte.
Darrick leszakította a másik ingujját is, és azt saját arca elé erősítette. Sajnálta ugyan egy kicsit, mert ez volt a kedvenc inge, bár messze nem volt olyan szép és jó, mint kurasti selyeminge, amit a hajó fedélzetén hagyott a ládájában. Mégis, nehéz gyerekkora volt, és megtanulta becsülni azt, amije volt. Minden holmijára vigyázott.
Raithen lassan, de biztosan vezette lefelé embereit a folyosón.
- Darrick, nézd! - mutatott Mat a padlón heverő csontvázakra. Néhány közülük már elég régi volt, de a legtöbbön látszott, hogy frissen tépték le róluk a húst. A csontvázakat szakadozott, de új ruhadarabok borították.
- Látom - mondta Darrick, és érezte, hogy libabőrös a háta. Tartott a varázslatoktól, és tudta, hogy amit lát, az bizonyítéka annak, hogy a barlangon nem is olyan régen egy varázslat söpört végig. Nem lenne szabad itt lennünk, mondta magában. Ha lenne legalább egy csöpp eszem, akkor most azonnal visszafordulnék, még mielőtt valamelyikünknek baja esne. Már azon volt, hogy kiadja a parancsot a visszavonulásra, amikor a távoli sziklafalból nyíló hatalmas ajtón egy fekete-vörös ruhát viselő férfi lépett ki.
A fekete-vörös ruhás férfi a negyvenes éveiben járhatott. Fekete haja a halántékán már őszült, arca hosszúkás volt és határozott. Testét vibráló aura övezte.
- Raithen kapitány - szólalt meg a vörös-fekete ruhás alak hideg hangon. A zümmögés kissé felerősödött.
- Cholik - mondta Raithen.
- Miért nem vagy a hajóknál? - kérdezte Cholik. Elindult a folyosón - a szanaszét heverő friss hullák, a véres csontvázak láthatóan egyáltalán nem zavarták.
- Megtámadtak minket - mondta Raithen. - A westmarch-i tengerészek felgyújtották a hajóinkat, és elvitték a fiút, akit a váltságdíj miatt tartottunk fogva.
- Tehát követtek idáig? - Cholik dühös hangja túlharsogta a barlangot betöltő folyamatos zümmö-gést.
- Ki ez a pasi? - suttogta Mat. Darrick megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs. Egy fia démont nem látok itt. Menjünk. Ez a Cholik nevű
fickó hamar rájön majd, hogy mit is akar itt Raithen az embereivel. Megfordult, és jelzett a többieknek, hogy készüljenek az indulásra.
- Lehet, hogy nem is engem követtek - ellenkezett Raithen. - Lehet, hogy az egyik alak, akitől információkat veszel Westmarch-ban lebukott valami miatt, és elkotyogta nekik a nevedet, hogy mentse a bőrét.
- Nem - mondta Cholik. Karnyújtásnyira a kalózkapitány előtt megállt. - Azok az emberek, akikkel én üzletelek, nem mernének ilyesmire vetemedni. Ha a hajóidat megtámadták, azt csakis a saját önteltségednek köszönheted.
- Talán ennyi elég is volt egymás hibáztatásából -javasolta Raithen.
- Akkor hát mi következik most, kapitány? -Cholik elgondolkodva, és hideg gúnnyal mérte végig a kalózkapitányt. - Elértünk talán ahhoz a részhez, amikor te meg a gyilkos kis bandát megöltök engem, és megpróbáljátok elvinni azt, amiről azt gondoljátok, hogy itt találtam?
Raithen gonoszul elvigyorodott.
- Ez egy kissé nyers megfogalmazás, de nagyjából erről van szó. Cholik ünnepélyes mozdulattal összehúzta magán a ruhát.
- Nem. Nem ez fog történni. Raithen előrenyomult.
- Nem tudom, hogy neked milyen terveid voltak ma estére, Cholik, de én megszerzem azt, amiért idejöttem. Az embereim meg én vért izzadtunk a kedvedért, és eddig nem kaptunk túl sokat cserébe.
- A kapzsiságod a halálba visz, kapitány - figyelmeztette Cholik. Raithen előrántotta a kardját.
- Lehet, de előbb még megöllek téged.
A sziklafalból nyíló ajtón egy hatalmas alak lépett ki. Darrick elképedve bámulta a démont, annak vonagló kígyóhaját, barbár vonásait, hatalmas, három ujjban végződő kezét, és a fekete bőrét, melyben halványkék lángok táncoltak Tizedik fejezeT
Raithen és az emberei megrettenve hátráltak a démon elöl. A Lángoló Pokolból érkező rémálom kisétált az ajtón, be a barlangba. Az emberek üvöltöttek félelmükben, és csak hátráltak, hátráltak.
- Oké - suttogta Mat. Szemében félelem csillogott. - Megmondhatjuk a fiúnak, meg a nagybátyjának, a királynak, hogy a démon létezik. Tűnjünk innen.
- Várj még egy kicsit - válaszolta Darrick, és legyűrte magában a pánikot, amit a démon látványa váltott ki belőle. Kilesett a rejtekhelyül szolgáló kőhalom mögül.
- Ugyan mire? - nézett rá Mat csodálkozva. Akaratlanul is a Fényjelét rajzolta maga elé a levegőbe, mint gyerekkorukban, amikor a Hillsfari templomba jártak.
- Szerinted hány ember látott eddig démont? -kérdezte Darrick. r
r
- Es hányan élnek közülük, hogy beszélhessenek róla, mi? Nagyon kevesen. Es tudod miért, Darrick? Azért, mert megölték őket a démonok, akiket kilestek, ahelyett, hogy menekültek volna előlük, mint minden épeszű ember.
- Raithen kapitány - mondta a démon, és hangja mennydörgésként töltötte be a barlangot. - En Kabraxis vagyok, akit Fényhozónak is hívnak. Semmi szükség arra, hogy ilyen ellenséges viszony legyen közted és Buyard Cholik között. Folytathatnátok a közös munkát.
- Neked dolgoznék? - kérdezte Raithen. Hangjában félelem csengett, de egyenesen állt a démon előtt, karddal a kezében.
- Nem - mondta a démon. - Általam a saját jövőd-höz találhatsz új utat. A démon előrelépett, maga mögött hagyta a papot.
-
Segíthetek neked. En lelki békét adhatok neked.
- Az én lelki békém egy kupa sör alján rejtezik -mondta Raithen -, és nem vagyok hajlandó egy démoni fajzatnak szolgálni.
Darrick úgy gondolta, hogy a kapitány válasza sokkal hatásosabb lett volna, ha nem remeg közben a hangja, de azt elismerte, hogy ó maga sem lett volna magabiztosabb, ha egy démonnal kellett volna beszélnie.
- Akkor hát halj meg - mondta Kabraxis, és egy jelet kezdett rajzolni a levegőbe maga elé.
-
íjászok! - kiáltotta Raithen. - Tollazzátok meg ezt a pokolfajzatot!
A kalózokat megzavarta a démon látványa, és lassan reagáltak. Csak páran feszítették meg íjukat, és lőttek a démonra. Kabraxist úgy egy tucat nyílvessző találta el, de mind lepattant róla, és semmi nyomot nem hagyott a bőrén.
-
Darrick - könyörgött Mat -, a többiek már mind elmentek.
Darrick hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy barátja igazat mond. A többi tengerész hanyatt-homlok menekült kifelé a barlangi járatból. Mat megrángatta Darrick karját.
- Gyere. Nincs itt semmi keresnivalónk. A mi dolgunk az, hogy épségben hazaérjünk.
Darrick bólintott, és felállt a kőhalom mögött - éppen akkor, amikor a démon kezéből vibráló erőhullámok törtek elő.
Kabraxis olyan szavakat mormolt, melyeket emberi száj még nem mondott ki, ebben Darrick biztos volt. A barlangban hallatszó zümmögés felerősödött, és a bogarak, melyek eddig szentjánosbogaraknak látszottak, kibújtak a mennyezetről lógó cseppkövek közül. Villámgyorsan átrepültek a fáklyáktól fényes barlangon, és megtámadták a kalózokat, de Raithen-hez nem nyúltak. Darrick mozdulni sem bírt az iszonyattól, nézte, ahogy a rovarok pillanatok alatt felfalják a kalózok testét, és nem hagynak maguk után mást, csak egy halom véres, lerágott csontot. A csontok nem sokáig pihentek a földön - pár perc múlva már újra talpon voltak, és fegyverrel
fordultak még élő társaik ellen. A barlang megtelt az emberek kiáltozásával, jajgatásával, halálsikolyaival. Kabraxis a túlélők felé lépett. - Gyermekeim, ha élni akartok, térjetek meg hozzám. Adjátok magatokat nekem. Én újra teljessé tudom tenni az életeteket. Megtanítalak benneteket álmodni, és többre lesztek képesek, mint ahogy azt valaha is gondoltátok volna. Gyertek ide hozzám.
A kalózok egy maréknyi csoportja a démonhoz rohant, és térdre rogytak előtte. Kabraxis gyengéden megérintette a homlokukat, érintése nyomán véres tetoválás látszott a bőrükön, de a csontvázak és a bogarak békén hagyták őket. Még Raithen is előrelépett. A barlangban egyre sötétebb lett, mert az emberek vagy eldobták, vagy elvesztették a fáklyáikat. Darrick már alig látott valamit. Raithen a kezében szorongatta a kardját, így ment a démon felé. A teremből már nem volt kiút. A saját embereinek a csontváza állta el a kifelé vezető folyosó bejáratát. Ha átjutott volna rajtuk, még mindig ott voltak a kivédhetetlen, húsevő rovarok.
De Raithen nem az a fajta ember volt, aki könnyen felad bármit is. Amint elég közel ért, egyik kezét előrenyújtotta, mintha a démon áldását akarná kérni, a másikkal viszont megmarkolta fegyverét, és belevágta a démon hasába. A kard markolatában ékkövek csillogtak, és Darrick azonnal tudta, hogy a fegyver valamiféle varázserővel bír. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy milyen nagy szerencséje volt, amiért a Barrakuda fedélzetén nem érte sebesülés a kapitány fegyverétől. Egy varázserejű fegyvertől, melynek éle mérgezett, még a legkisebb karcolás is halálos lehet.
Raithen pengéjében tűz rejtezett. Amint a kard átszúrta a démon testét, lángok csaptak fel a seb körül, és megperzselték a húst,
Kabraxis fájdalmában felüvöltött. Megingott, hátralépett, kezét a hasán tátongó sebre szorította. Raithen nem hagyta magát, a lény után lépett, és megforgatta a kardot, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon, és még nagyobb sebet üssön.
- Meghalsz, pokolfajzat - mondta Raithen, de Darrick hallotta a hangján, hogy a kapitány pánikban van. Talán úgy gondolta, hogy a legjobb védekezés a támadás és miután megtette az első lépést, már nem volt számára visszaút. Darrick tudta, hogy haltak már meg démonok emberi kéz tartotta fegyver által, ölték már meg őket mágusok varázsigékkel, de a démonok képesek új alakot ölteni, és pokoli
nehéz tőlük megszabadulni. Az emberek legtöbbször csak elűzték a démonokat az emberek világából egy időre - nekik viszont az évszázadok is csak percek voltak. Mindig visszatértek, hogy újabb áldozatokat szedjenek az emberek között.
Raithen ismét támadott, kardját mélyen a démon hasába nyomta. A sebből megint lángok törtek elő, de Kabraxis most láthatóan csak kényelmetlenül érezte magát, arcán nem látszott fájdalom. Előrenyújtotta egyik háromujjú kezét, és a kapitány fejére kulcsolta, még mielőtt az menekülni tudott volna. Ismét varázsszavakat mormolt, és keze alatt pokoli tűz lobbant fel. A kalózkapitánynak felsikoltani sem volt ideje, teste már el is ernyedt. Amikor a démon elengedte a kapitányt, látszott, hogy a tűz elégette annak egész felsőtestét - az izmost testből csupán kormos, fekete porhüvely maradt. Raithen teste néhány helyen még narancsosán izzott, a csúnya sebekből füst szállt fel. A kalózkapitány szája néma sikolyra nyílt, és úgy maradt - hangja már nem volt.
- Darrick - suttogta Mat reszelős hangon, és megint megrángatta barátja karját. Csont koccant a sziklához Darrick háta mögött, és ez figyelmeztette őt arra, hogy még sokféle veszedelem leselkedik rá az árnyak között. Felnézett, és meglátta a csontvázat, mely Mat mögött állt, és éppen hátba akarta szúrni rövid
kardjával.
Darrick fél kézzel megrántotta Mat ingét, közben pedig felpattant, és előkapta a szablyáját. Elrántotta Matet a csontváz útjából, hárította a rövid kardot, azután gyorsan fejbe csapta a csontvitézt. Az élőhalott állkapcsa leesett, törött fogak repültek belőle szanaszét. Pár lépést botladozott hátrafelé, és közben megint próbálta felemelni rövid kardját.
Mat nagyot suhintott a csontváz felé. A nehéz penge a csontváz nyakát találta el, és lefejezte őt.
- Kapjátok el azokat az embereket! - kiáltotta a démon a terem végéből.
- Tünés! - kiáltotta Darrick, és elkezdte lökdösni Matet. Együtt futottak, ügyesen kerülgették a lassú mozgású csontvázakat, melyeket a démon pokoli igéje keltett életre. Darrick nem először látott élő csontvázakat, és tudta, hogy kellő igyekezettel egy ember könnyedén el tud előlük futni. Ha viszont egy csapat csontváz támad rá, akkor nagyon ügyesnek kell lennie, ha életben akar maradni, mert a csontvázak sokat kibírnak, mielőtt a földre rogynának.
A folyamatos zümmögés betöltötte a barlangot, melyet maguk mögött hagytak, valamint a folyosót is, melyben rohantak. Ujabb csontvázak álltak előttük talpra, ők pedig csak rohantak végig a halott város alatti járaton. Voltak olyan csontvázak, melyeken még meg sem száradt a vér, de voltak olyanok is, melyek száz éve divatjamúlt ruhák maradványait viselték. Tauruk kikötője megszámlálhatatlanul sok halottnak adott otthont, és ők most a démon szavára mind feltámadtak.
Darrick futott, lábát keményen odacsapta a kőhöz, a tüdeje már sípolt, fáradtságáról és fájdalmáról egy időre megfeledkezett, mert a félelem minden mást eltörölt, és kihozta belőle a maximumot.
- Fuss! - üvöltötte. - Fuss, különben elkapnak!
És ha így lesz, az csakis az én hibám. Ez a gondolat üldözte Darricket, egyfolytában ez visszhangzott a fejében, gyorsabban, mint léptei csattanása a folyosó kövén. Nem lett volna szabad bejönnünk ide. Nem kellett volna hagynom, hogy a jiú beledumáljon. És nem kellett volna hagynom, hogy Mat is belekeveredjen.
- Mindjárt elkapnak minket - lihegte Mat, aki hátra-hátrapillogott.
- Ne nézz vissza! - mondta Darrick. - Csakis előre. Ha elesel, nem tudsz időben talpra állni.
De közben nem bírta ki, és ő maga is hátranézett.
A csontvázak fegyvert rázva rohantak utánuk, csontos lábuk üresen kopogott a kövön. Darrick látta, hogy a nagy futásban üldözőik olykor elhagynak egy-egy lábujjpercet - az elhagyott csontok őrült
pörgessél eltűntek a folyosó homályában. De a rovarok lassan közeledtek hozzájuk, a zümmögést Darrick egyre erősebben hallotta. Könnyedén kikerülték a legtöbb csontvázat, mely elébük lépett futás közben. Az élőhalottak lassú mozgásúak voltak, hely meg volt bőven, de néhánnyal mégis gyorsan meg kellett küzdeniük Darrick a szablyáját használta - futás közben persze kevésbé technikásán, mint normál körülmények között -, félreütötte vele a kardokat és dárdákat. De ezekkel a kis afférokkal értékes másodperceket és centimétereket vesztett, melyeket igen nehéz volt visszaszerezni. Milyen messze vagyunk a folyótól? Darrick próbálta felidézni a távolságot, de képtelen volt rá. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy még fényévek állnak közöttük és a folyó között.
A zümmögés egyre csak erősödött, most már mennydörgéshez volt hasonlatos.
- Elkapnak minket - mondta Mat.
- Nem - mondta Darrick. Takarékosan kellett bánnia a levegővel, nem beszélhetett túl sokat. -Nem, a fenébe is. Nem azért hoztalak magammal, hogy meghalj itt nekem. Fuss!
Egy kanyar után, melyet Darrick az utolsónak hitt, egyszer csak ott volt előttük a barlang szája. A fekete égbolton hófehér villámok cikáztak keresztül, szinte nappali fénnyel világították be a környéket egy-egy pillanatra. Mindketten új erőre kaptak. Darrick látta Mat arcán a felcsillanó reményt, és ebből ő is merített. Egyre kevesebb csontváz ugrott eléjük az árnyak közül.
- Most már csak egy kicsi van vissza - mondta Darrick.
- Egy kicsi, meg az a hosszú szakasz a folyóig - lihegte Mat. Mindig ő volt a jobb futó, gyorsabb, lelkesebb - majdnem olyan jó volt futásban, mint Cáron a vitorlázaton való mászásban.
Darricknek eszébe jutott, hogy barátja talán nem is fut teljes sebességgel, direkt fékezi magát. Ez a gondolat feldühítette. Matnek is el kellett volna mennie a többi tengerésszel együtt, akik már réges-régen kimenekültek a barlangrendszerből.
Valami égi csoda folytán sikerült elérniük a Tauruk kikötőjébe vezető folyosó utolsó szakaszát. A húsevő bogarak ekkor már olyan közel jártak hozzájuk, hogy amikor Darrick hátrapillantott, látta halványzöld páncéljukat is. A csatorna bejáratán kilépve felhőszakadás és szélvihar fogadta. Mat lába alól kiszaladt egy csúszós kődarab, és kétségbeesett kiáltással úgy zuhant-csú-szott keresztül a törmelékhalmokon, melyek a bejárat környékét tarkították.
- Mat! - Darrick rémülten nézett hátra, és azonnal lassított. Az eső majdnem megvakította őt, égette karját, arcát. Ez a felhőszakadás valahogy más volt, mint amelyeket eddigi élete során látott, és egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy vajon mennyire befolyásolja az időjárás alakulását a démon érkezése. A talaj már tiszta sár volt a talpuk alatt az utóbbi pár percben lezúdult eső nyomán.
- Meg ne állj! - üvöltötte Mat, miközben próbált feltápászkodni. Szájából esővíz csorgott, az ingujj, melyet Darrick adott neki a por miatt, most a nyakában lógott. Meg ne merj állni miattam, Darrick Lang! Nem venném a lelkemre, ha miattam halnál meg!
- Én pedig nem hagyom, hogy itt pusztulj egyedül! - válaszolta Darrick. Megállt, és két kézzel megragadta a szablyáját. Az esővíz patakokban csorgott végig a testén, már teljesen bőrig ázott. A hideg víz a szájába is becsorgott - savas íze volt, még soha nem érzett ilyet korábban. De persze azt is lehetségesnek tartotta, hogy csak a saját félelmének az ízét érzi.
És ekkor a rovarok utolérték őket. Mat már talpon volt, de éppen csak elkezdett
futni, mikor a halálos felhő megérkezett.
Darrick a rovarok felé suhintott fegyverével, bár tudta, hogy ezzel nem sokat ér. Az éles penge eltalált kettőt a démoni rovarok közül, zöldes vérük azonban csak egy
pillanatig látszott a pengén, mert a zuhogó eső azonnal lemosta róla. De a kövér bogarak a következő pillanatban smaragdszínű tűz kíséretében eltűntek, s csak némi kénes füst marad utánuk.
Csodálkozva nézte, ahogy a többi érkező rovar is ugyanígy eltűnik. Továbbra is feléjük tartottak, de el már nem érték őket - a végüket jelző zöldes tűz valóságos falat alkotott előttük.
- Úgy látszik, ezeknek a pokoli teremtményeknek meggyűlt a bajuk az evilági léttel - mondta Mat megilletődötten.
Darrick erre nem tudott mit mondani. Kettejük közül Mat ismert több mondát meg legendát a mágusokról és a pokol teremtményeiről. A rovarok folytatták a rohamot, de leendő áldozataik előtt pár centire mind meghaltak. A felhő lassan feloszlott, a szín elhalványult, s végül csak a pokoli szag maradt a rovarok után. Ekkor látta meg az első csontvázat. Az élőhalott feléjük rohant a barlang bejáratától, harci szekercéjét feje felett rázta. Darrick hárította a fejsze csapását, és a csontvitéz felé rúgott, aki felborult. Az csak csúszott a sárban, át a törmelékhalmokon, pattogott, mint egy labda, aztán egy épület oldalához csapódott.
-Menj! - üvöltötte Darrick, majd megragadta Mat karját, és rángatni kezdte. Ismét megindultak együtt a folyó felé. A csontvázak szinte hang nélkül követték őket, talpuk halkan csattant a sárban.
Már nem volt rá okuk, hogy lopakodjanak, hiszen nem túnt túl valószínűnek, hogy a kalózok, akik még köztük és a folyó között vannak, túlzottan ragaszkodnának az üldözésükhöz, így aztán az elnéptelenedett város kellős közepén rohantak át, a legrövidebb úton. Sorozatosan villámok tarkították az immáron lila eget, a hirtelen fény csalókán világította meg a terepet. De a legnagyobb gondjuk, mely végül is elhatalmasodott rajtuk, az emberi mivoltuk és fáradtságuk volt. Darrick is, Mat is lassított, tüdejük és szívük már nem bírta a tempót. A csontvázak azonban nem lassítottak, nem maradtak le, nem fáradtak el. Hátrapillantott a válla fölött, és csak a halált látta maga mögött. Látómezejében fekete pontok úszkáltak, és minden egyes lélegzetvétel valahogy kevésnek, üresnek tűnt, mintha nem jutna be oxigén a tüdejébe. A szél az arcába csapkodta az esőt, és ettől a légzés még nehezebbé vált.
Mat lassított. Már csak száz méterre, vagy annál is közelebb volt a folyópart. Darrick úgy gondolta, hogy ha elérnek a partig, akkor a vízbe vetik magukat, és ha túlélik a zuhanást, nem kenődnek fel a sziklákra, nem törik nyakukat a köves folyómederben, akkor talán van esélyük megmenekülni. A folyó ugyanis mély volt, a csontvázak pedig nem tudtak úszni, mert nem volt húsuk, izomzatuk, amivel a felszínen tudták volna magukat tartani.
Darrick rohant, már a szablyáját is elhajította, mert rájött, hogy fölöslegesen cipeli magával, csak akadályozza őt. Az életben maradás itt nem fegyver kérdése volt, hanem a gyorsaságé. Futott még tíz métert; a tízből valahogy húsz lett, és automatikusan tovább emelgette a térdeit, pedig már nagyon nem bízott a lábában.
Aztán egyszer csak ott voltak a parton. Mat ott állt mellette, arca sápadt volt a széltől és a fájdalomtól. Darrick úgy érezte, hogy rögtön vetődhet, és kis szerencsével meg is érkezhet a Dyre folyó vizébe, de ekkor valami megragadta a bokáját. Elesett. Eddig is csak elmosódottan érzékelte a dolgokat, de most kis híján el is ájult, annyira beütötte állát a sziklafelszínbe.
-
Kelj fel, Darrick! - üvöltötte Mat, és megragadta barátja karját.
Darrick ösztönösen hátrarúgott - már csak a félelem vezérelte. Kiszabadult a csontváz szorításából, mely a földre húzta őt, és felpattant. A többi ellenfél is közeledett feléjük, együtt, akár egy patkánycsapat.
Mat elrángatta Darricket a partig, éppen csak ki tudták kerülni az értük nyúló csontkezeket. Mat gondolkodás nélkül lelökte Darricket a vízbe, és maga is felkészült az ugrásra.
Darrick mindezt látta, miközben megkezdte hosszú zuhanását a fehéren fodrozódó víz felé. Látta azt is, hogy egy csontváz Mathez ugrott, és elkapta őt, még mielőtt leugorhatott volna
-
Nem! - kiáltotta Darrick, és ösztönösen kinyújtotta a kezét barátja felé, pedig tudta, hogy már túl messze van, nem tehet semmit.
A csontváz rohama azonban azzal végződött, hogy lelökte Matet a sziklafalról. Összeölelkezve zuhantak, a folyófelszíntől tíz méterre nekicsapódtak a sziklának, majd - még mindig halálos ölelésbe fonódva - beleestek a vízbe. Csont reccsenése hallatszott - Darrick fülét éppen elérte a hang, mielőtt belezuhant volna a folyó jeges vizébe. A vihar még csak pár perce tombolt, de a folyó jellege ez idő alatt teljesen megváltozott. Az eddig szelíd áramlat, mely a Westmarchi-öböl felé tartott, mostanra vad sodrássá változott. Darrick felfelé rugdosta magát, végtagjai mintha ólomból lettek volna, és szinte biztos volt benne, hogy mire feljutna a felszínre, tüdeje telemegy vízzel és megfullad. Az eget villámlás szelte ketté, és természetellenesen erős, szinte vakító fényével megvilágította a hegyvonulat csúcsait.
Mat! Darrick körülnézett a vízben, kétségbeesetten kutatott barátja után. Tüdeje égett úszás közben, a felszín felé igyekezett. Végre felért, de ekkor már alig látott valamit. Teleszívta elgyötört tüdejét levegővel.
A folyó felszín tajtékzott, a hullámok időnként átsöpörtek a feje felett. A köd egyre sűrűsödött, a két hegycsúcs közötti kanyonba is beáramlott. Kitörölte a vizet a szeméből, és őrjöngve kereste Matet. Barátja a csontvázzal együtt ért a vízbe. Lehetséges volna, hogy a csontvitéz lehúzta magával a mélybe? Mennydörgés hallatszott. Egy pillanat múlva a felszín hullámzását becsapódások törték meg. Darrick felfigyelt a mozgásra, és némi hunyorgás után látta, hogy a csontvázak a szikla pereméről mind a vízbe vetik magukat.
Tőle vagy harminc méterre, a folyón feljebb csapódtak be. Csak ekkor döbbent
rá, hogy mennyire elvitte már az áramlat, amióta a vízbe esett.
Egy percig nézte a víz felszínét, gondolkodott, hogy vajon ezek a csontvázak
tudnak-e úszni. Ilyenről ugyan még soha életében nem hallott, de démont is
csak ma este látott először.
Mat!
Valami nekiütődött a lábának. Ösztönösen elrúgta magát, igyekezett minél távolabb kerülni attól a valamitől. Aztán meglátta Mat fél karját maga mellett a vízben.
-
Mat! - üvöltötte Darrick, majd megragadta barátja kezét, és felfelé kezdte őt húzni. Ismét egy villám cikázott át az égen, miközben Darrick a mellkasára támasztotta barátja hátát, és azért küzdött, hogy mindkettejük fejét a vízfelszín felett tudja tartani. A hullámok folyton az arcába csaptak. Egy perccel később egy csontváz feje jelent meg a víz felszínén -Darrick ebből tudta, hogy az még mindig Mat lábát szorongatja.
A csontváz felé rúgott, s közben az áramlat egyre erősebben sodorta őket. A folyó medrét övező sziklaszirtek egyre nagyobb sebességgel tűntek el mellettük, s Mat és a csontváz együttes súlya miatt Darrick több időt töltött a felszín alatt, mint fölötte. Háta mögött csak egy-egy gyors lélegzetvételre jött fel, egyébként azért küzdött, hogy barátja fejét mindenképpen a felszín felett tartsa. A Fény adjon nekem elég erőt, hogy ezt végigcsinálhassam!
A sodrás csapkodta őket, és kétszer kis híján kiszakította Matet a szorításából. A víz olyan hideg volt, hogy szinte lebénult tőle a keze, és annyira kimerült volt, mint még soha életében.
-
Mat! - üvöltötte barátja fülébe, aztán megint a víz alá bukott, hogy fent tartsa Mat fejét. Még kétszer kiáltott Mat fülébe, miközben lefelé sodródtak a folyóban, de nem kapott semmiféle választ. Mat teste ernyedt volt, holt súlyként húzta Darrick karját.
Ismét villámlás fénye világította meg a folyót, és Darrick egy pillanatra úgy látta, mintha vér sötétedne a könyökén. O nem vérzett, így csakis Mat sérüléséből származhatott. De amikor a következő hullám átcsapott fölötte, és ismét a felszínre vergődött, már nem látott semmilyen vérfoltot, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán volt ott valami. - Darrick! Maldrin hangja váratlanul érte.
Próbálta elfordítani a fejét, de ettől megint a felszín alá merült. Keményen taposta a vizet, Matet mindenáron a felszínen akarta tartani. Amikor ismét a víz fölé került, éppen nagyot dörrent az ég.
-
...rick! - kiáltotta Maldrin erős hangján, ami a legnagyobb viharban is felhallatszott az árbockosárig, és ami kiürítette bármelyik csehót ott, ahol a Magányos Csillag tengerészei tanyáztak
-
Ide! - kiáltotta Darrick, aztán köpködött egy sort, mert szája telement vízzel. - Ide, Maldrin!
Elmerült, aztán megint felküzdötte magát a felszínre. Egyre nehezebben bírta felrúgni magát. A csontváz még mindig ott csimpaszkodott Mat bokáján, és Darricknek kétszer is le kellett rúgnia magáról az élőhalott ujjait.
- Tarts ki, Mat! Nagyon kérlek, tarts ki még egy kicsit! Mindjárt vége. Maldrin...
Az áramlat ismét a víz alá nyomta őt, de közben egy lámpás fényét pillantotta meg, tőle balra.
- Látom őket! - dübörögte Maldrin. - Tartsátok ezt az átkozott lélekvesztőt, fiúk! Darrick ismét a felszínre küzdötte magát. Háta mögött egy sűrű, fekete árnyék bukkant fel, majd villámlott, és Darrick a vízen egy pillanatra Maldrin ismerős vonásait látta tükröződni.
- Megvagy, parancsnok! - kiabálta túl a vihart Maldrin. - Megvagy. Na gyere csak a jó öreg Mald-rinhoz, hadd vegyek le egy kis terhet a válladról.
Darrick egy pillanatig attól tartott, hogy a tengerész elhibázza, és nem éri el őt. Aztán érezte, hogy Maldrin erős keze megragadja a haját - egy fuldoklónak mindig ez a legkönnyebben elérhető része - és fájdalmában felüvöltött volna, ha nem köhög éppen a torkára ment víztől. Aztán Maldrin csodával határos módon sikerrel járt - a csónak felé rántotta őt, amelyen érkeztek.
-
Segítsetek! - üvöltötte Maldrin.
Tomas lehajolt, és Mat karja alá dugta a kezét, aztán hátradőlt, és elkezdte őt felhúzni a dereglyére.
- Fogom, Darrick. Elengedheted - mondta. Darrick karja, miután megszabadult Mat súlyától,
bénán lebegett a vízen. Ha Maldrin nem tartotta volna őt szorosan, akkor biztosan elsodorta volna a folyó. Küszködött, segíteni próbált Maldrinnak, aki felfelé húzta őt, és közben meglátta a fiút. Lhex egy pokrócba burkolózott, de már csurom vizes volt az is.
- Vártunk rád, kiskapitány - mondta Maldrin, miközben rángatta őt. - Tartottuk a csónakot, nem mentünk el, mert tudtuk, hogy visszajössz. Olyan még nem volt, hogy te valahonnan ne tértél volna vissza, akármilyen veszélyes is volt a helyzet.
Megveregette Darrick vállát.
-
Megint dicsőséget hoztál ránk. Erről aztán lesz majd mit mesélnünk, úgy biza.
- Valami visszahúzza őt - mondta Tomas, miközben küszködve próbálta Matet behúzni a csónakba.
-
Csontváz - mondta Darrick. - A lábába csimpaszkodik.
Az élőhalott minden előzmény nélkül előrobbant a vízből, és tátott szájjal, akár egy éhes farkas, Tomasra vetette magát. Tomas ijedtében hátraugrott, s így Mat is a csónakba került végre.
Maldrin a harci pörölyért nyúlt, de olyan nyugodtan, mintha csak egy tányért venne el a pultról a fogadóban, aztán összezúzta a csontváz koponyáját. Az élőhalott elernyedt, elengedte áldozatát, és elmerült a habok között. Darrick tüdeje égett, ahogy nagy kortyokban szinte itta a levegőt.
-
A folyó tele van csontvázakkal. Követtek minket. Nem tudnak úszni, de ott vannak a vízben. Ha megtalálják a nehezéket...
A dereglye hirtelen megrándult, elfordult, és már nem a sodrás irányába állt az orrígy tudtak volna a leggyorsabban elmenekülni. A csónak ugrált, akár egy csikó, a matrózok pedig úgy vágódtak jobbra-balra a fedélzeten, akár a rongybabák
- Valami elkapta a kötelet! - kiáltotta az egyik matróz.
Maldrin elsöpörte maga elől a többi matrózt, és egy késsel nekiesett a kötélnek, miközben a láthatatlan csontvázkezek rángatták azt. A csónak megindult a vízen, úgy szelte a habokat, mintha szellem szállta volna meg.
- Keményen az evezőkkel! - üvöltötte Maldrin, és ő maga is megragadott egy evezőt a csónak közepe táján. - Tűnjünk innen gyorsan, még mielőtt mind meghalunk!
Darrick küzdött a fáradtság és a megvadult folyóban játékszerként dobálódó hajó rázkódása ellen, négykézlábra állt, és Mat Hu-Ring felé vonszolta magát.
- Mat! - kiáltotta.
Villámlott, és a Sólyomcsőr-hegységet mennydörgés rázta meg.
- Mat - Darrick gyengéden átfordította Mat fejét, és azonnal hányingere támadt, amikor megérezte, hogy az milyen ernyedten mozog a nyakon.
Mat átfordult, arca láthatóvá vált. Nagy, sötét szeme élettelenül meredt a semmibe, visszaverve az újabb villámlás gonosz fényét. Fejének jobb oldalát vér borította, a sötét fürtök kőzött fehér csontszilánkok látszottak.
- Halott - mondta Tomas, miközben nekifeszült az evezőnek. - Sajnálom, Darrick. Tudom, hogy milyen közel álltatok egymáshoz.
Nem! Darrick ezt nem tudta elhinni - nem bírta felfogni. Mat nem halhat meg. A kedves, jóképű, vidám
Mat. Mat, akire mindig lehetett számítani, aki mindig a megfelelő dolgokat mondta a lányoknak a parti kocsmákban és bordélyokban, ahová kimenőre jártak. Mat, aki mindig meggyógyította őt, amikor az apja agyba-főbe verte, és napokra otthagyta a csűr padlásán.
- Nem - nyögte Darrick, de tiltakozása még saját fülének is erőtlenül csengett. Barátja holttestét bámulta.
- Legalább nem szenvedett sokat - szólalt meg Maldrin halkan Darrick háta mögött. - Biztos beverte a fejét a sziklába, vagy a csontváz csapta le. Darricknek eszébe villant, hogy barátja zuhanás közben a sziklafalhoz ütődött.
- Már akkor tudtam, hogy halott, amikor megfogtuk - mondta Maldrin. - Nem tudtál volna rajta segíteni, Darrick. Mindenki, aki vállalta Tollifer kapitány küldetését, tudta, hogy ez is benne van a pakliban. Balszerencse. Csak balszerencse, semmi más.
Darrick a csónak közepén ült, érezte, hogy csurog végig a testén az eső, fölötte pedig szinte egyfolytában dörgött az ég. Égett a szeme, de nem sírt. Soha semmiért nem sírt. Apja ugyanis megtanította rá, hogy a sírással csak ront a helyzetén, csak még jobban fáj neki minden.
- Láttad a démont? - kérdezte a fiú, s közben Darrick karjához ért.
Darrick nem válaszolt. Abban a percben csak Mat halálára tudott gondolni. Kabraxis létezése egészen kiment a fejéből.
- Ott volt a démon? - ismételte meg Lhex. - Részvétem a barátod miatt, de ezt muszáj tudnom.
- Igen - mondta Darrick elszoruló torokkal, rekedtes hangon. - Igen, a démon ott volt. Ö okozta ezt az egészet. Olyan, mintha ő maga ölte volna meg Matet. O és a papja.
A démon említésekor több matróz is a kabalájához kapott. Maldrin parancsokat üvöltött, és ók nekifeszültek az evezőknek, de inkább csak azért, hogy irányban tartsák a csónakot. A megáradt folyó ugyanis sebesen repítette őket. Feljebb egy magányos hajó küzdött a folyó hullámzása ellen, fedélzetén lámpások világítottak. Darrick úgy tippelt, hogy Raithen kapitányt várják az emberei - még nem sejtik, hogy a kapitány már soha nem lép a fedélzetre. Darrick megadta magát a fájdalomnak és a kimerültségnek. Elnyújtózott Mat teste mellett a deszkán, mintha a széltől és az esőtől próbálná őt óvni - úgy, ahogyan annak idején Mat is melengette ót, mikor éppen lázasan hevert a csűrben egy kiadós verés után. Darrick megérezte a vér szagát Maten, és eszébe jutott apja boltja, ami mindig vértől bűzlött.
Aztán belezuhant a sötétségbe - és soha többé nem is akart belőle kijutni. Tizenegyedik fejezeT
Darrick az ágyán hevert a Magányos Csillag fedélzetén, karja a feje alatt, és próbált nem gondolni azokra az álmokra, melyek már két napja üldözték őt. Almában Mat még élt, de Darrick még mindig a szüleivel lakott a bolt felett, Hillsfarban. Mióta elhagyta a falut, egyszer sem járt ott.
Az évek során, mióta elhagyták szülőfalujukat, Mat többször is hazalátogatott, bizonyos különleges alkalmakkor. Ha eltávozáson volt a westmarch-i tengerészeinél, elszerződött őrnek egy-egy kereskedőhajóra, ami Hillsfarba tartott. Darrick mindig is sejtette, hogy nem töltött otthon annyi időt, mint amennyit szeretett volna. De Mat úgy hitte, hogy erre lesz még bőven ideje. Ilyen volt Mat
természete - soha nem sietett el semmit, életében mindig mindennek megvolt a maga ideje.
Most már soha többé nem mehet haza. Darrick elfojtotta a lelke mélyéről feltörő fájdalmat, még mielőtt az elhatalmasodhatott volna. Az önfegyelme szilárd volt, akár egy szikla. Evek során, apránként építette fel magában, minden elszenvedett verés erősített rajta egy kicsit, minden gonoszság, melyet apja mondott neki, hozzátett valamit, míg végül olyan kemény nem lett, akár egy kovács üllője.
Elfordította a fejét - megsajdult a háta, a nyaka, izmai még mindig fájtak a két nappal azelőtti mászás miatt. Kinézett a kajütablakon, és a Westmarchi-öböl csillogó, kékeszöld vizét látta maga előtt. Abból ítélve, amilyen szögben a sugarak a vizet érték, dél lehetett - mindjárt itt az idő.
Darrick feküdt az ágyban, nagyokat sóhajtott, nyugtatgatta magát, és próbált úrrá lenni fájdalmán, ami kis híján elvette az eszét. Várt. Próbálta számolni a szívverését, ami a fejében is visszhangzott, de nehéz volt úgy várakozni, hogy közben mérte az időt. Jobb volt kikapcsolni, és hagyni, hogy a dolgok elsuhanjanak mellette, anélkül, hogy érintenék.
Aztán megszólalt a hajókürt, hangja éles volt, de ugyanakkor valahogy édes is. A kürt túlharsogta az óceán zúgását, gyülekezőre hívta a hajó legénységét. Darrick lehunyta a szemét, és nagyon igyekezett kiüríteni a fejét, nem gondolni semmire. De orrát megtöltötte a rothadó széna savanyú szaga - apja padlásán volt ilyen szag, a csűr fölött, amiben a hentes a levágandó jószágot tartotta. Még mielőtt észbe kapott volna, Darrick maga előtt látta Mat Hu-Rin-get, kilencévesen, túl nagy ruhákban, amint a háztetőről beugrik hozzá a csűr padlására. A szomszédos füstölő kéményén mászott fel a tetőig, és ott addig araszolt, míg be nem tudott ugrani a padlásra.
Szia, mondta Mat, miközben a túl nagy ing zsebéből előhalászott némi sajtot és almát. Tegnap egész nap nem láttalak. Valahogy sejtettem, hogy idefent vagy. Darrick szégyellte magát, szégyellte, hogy teste tele van zúzódásokkal ezért úgy csinált, mintha dühös lenne, és megpróbálta elzavarni Matet. De elég nehéz volt meggyőzően dühöngeni úgy, hogy közben csendben kellett lennie. Nem hangoskodhatott - az apja nem tudhatta meg, hogy van fent vele valaki, és ez a
valaki tudja, hogy milyen büntetést kapott Darrick. Miután Mat kitette elé az almát meg a sajtot, és az étel mellé tett egy szál virágot is, hogy úgy nézzen ki, mintha ünnepelnének, Darrick már nem tudott haragot tettetni, éhségét pedig még a szégyenérzet sem csillapította.
Ha az apja rájött volna, hogy Mat ilyenkor meglátogatja, biztosan nem láthatta volna viszont a barátját soha többé.
Darrick kinyitotta a szemét és felnézett a tiszta mennyezetre. Most már tényleg nem láthatja többé Matet. Megkönnyebbülten ölelte magához azt az érzéketlenséget, melybe mindig menekült, ha túl sok teher volt a vállán. Úgy csusszant rá ez az érzéketlenség, akár egy páncél - az egyes részek tökéletesen passzoltak egymáshoz. Nem maradt benne gyengeség, nem maradt rajta támadófelület. Az éles hangú kürt megint felharsant. A tisztek lakrészének ajtaja kopogás nélkül kivágódott.
Darrick nem nézett fel. Bárki is az, jobban teszi, ha elmegy. Már persze ha tudja, hogy mi a jó őneki.
- Mr. Lang - szólt egy mély, parancsoláshoz szokott hang.
Darrickben még a vesztesége miatt érzett fájdalomnál és a maga körül emelt falaknál is erősebben élt a kötelességtudat. Tapasztalt tengerészként megperdült az ágyon, leesett róla, és bár éppen egy hullám hátán buktak át, a talpán landolt, vigyázzállásban.
- Igen, uram - válaszolta gyorsan.
Az ajtóban Tollifer kapitány állt. Magas, erős testalkatú férfi volt, a negyvenes éveiben járt. Simára borotvált arcát őszülő, szögletesre nyírt pofaszakáll keretezte. Haja simára volt fésülve, tarkóján copfba fogta. A westmarch-i haditengerészet arany sujtásos díszegyenruháját viselte. Kezében háromszögletű kalapot tartott, csizmája pedig csillogott, akár a frissen csiszolt ében.
- Mr. Lang - mondta a kapitány -, volt rá alkalma mostanában, hogy ellenőriztesse a hallását?
- Egy ideje nem, uram - válaszolta Darrick, feszesen vigyázban állva.
- Akkor talán javasolnám, hogy pótolja ezen mulasztását, s amint a Fény segedelmével holnapután Westmarch-ba érünk, látogasson el egy orvoshoz.
- Igenis, uram - válaszolta Darrick.
- Csupán azért hoztam ezt szóba, Mr. Lang -mondta Tollifer kapitány -, mert én tisztán hallottam, hogy a hajókürt a legénység minden tagját a fedélzetre hívta.
- Igenis, uram. Én is hallottam.
Tollifer csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
- Azt gondoltam, hogy én talán felmentést kapok ez alól, uram.
- Egy, a parancsnokságom alatt álló ember temetése lesz - mondta Tollifer. - Egy emberé, akit kötelessége teljesítése közben ragadott el a halál. Senki sem kap felmentést egy ilyen szertartás alól.
- Elnézését kérem, kapitányom - mondta Darrick -, de azt gondoltam, hogy mint Mat Hu-Ring barátja, mentesülök kötelezettségem alól.
En vagyok az, aki a halálát okozta, gondolta magában.
- Egy barát helye a barátja mellett van. Darrick hangja hűvös volt és szenvtelen
- belül is
ezt az ürességet érezte. r
- En már nem tehetek érte semmit. Az a test odakint már nem Mat Hu-Ring.
- Tisztelete jeleként ott állhat mellette, Mr. Lang -mondta a kapitány -, a legénység többi tagja előtt. Szerintem Mr. Hu-Ring is ezt várná öntől. Tőlem pedig azt, hogy ezt közöljem magával.
- Igenis, uram.
- Tehát tisztálkodjon meg - mondta Tollifer kapitány -, és a lehető legrövidebb időn belül jelenjen meg a fedélzeten díszegyenruhában.
- Igenis, uram - Darrick mélységesen tisztelte a kapitányt, de ennek ellenére keserűséget érzett. Gyásza a sajátja volt, és nem a westmarch-i haditengerészet tulajdona.
A kapitány megfordult, menni készült. Aztán meggondolta magát, és visszafordult.
- En nem is egy barátot vesztettem már el az évek során, Mr. Lang. Soha nem könnyű ez, senkinek. Azért van a temetési szertartás, hogy kellő tisztelettel mondjunk búcsút. Nem azért temetünk, hogy feledjünk, hanem azért, hogy emlékezzünk a halál hatalmára, és hogy könnyebben jelöljünk ki egy helyet a halhatatlan emlékek számára a szívünkben. Vannak olyan jó emberek ezen a földön, akiket nem szabad elfelejtenünk, soha. Mr. Hu-Ring is ilyen ember volt, és én megtiszteltetésnek érzem, hogy az én hajómon dolgozott, hogy ismerhettem őt. Mindezt odafent, a szertartáson nem fogom elmondani, hiszen a szöveg hivatalos, de azt akartam, hogy ön tudja.
- Köszönöm, uram - mondta Darrick. A kapitány a fejére emelte kalapját.
-
Elegendő időt hagyok önnek, hogy elkészüljön, Mr. Lang. De kérem, siessen.
-
Igen, uram - Darrick nézte, ahogy kapitánya kimegy az ajtón.
Fájdalma túlcsordult, és dühvé alakult - régi, ismerős düh volt ez, melyet régóta elfojtott magában, s mely szinte az ép eszét is elvette. Lehunyta a szemét, remegett. Aztán kifújta a levegőt, amit eddig a tüdejében tartott, és ezzel együtt az érzelmeit is elfújta.
Amikor kinyitotta a szemét, bebeszélte magának, hogy nem érez semmit. O egy automata. Ha nem érez semmit, akkor nem is fájhat neki semmi. Ezt még az apja verte a fejébe.
A megszokott mozdulatokkal odament a függőágya alá, és kinyitotta a ládáját. Még a testi fájdalmáról, izomlázáról sem vett tudomást. A Tauruk kikötőjében történtek óta még nem állították aktív szolgálatba. A csapat többi tagja sem kapott feladatokat, Maldrin kivételével, aki nem heverészhetett tétlenül, amikor sok volt a munka.
Darrick elővette tiszta egyenruháját, gyorsan megborotválkozott a borotvakésével nem is vagdosta össze magát nagyon - és felöltözött. Rajta kívül még három fiatal tiszt volt a Magányos Csillag fedélzetén, ő volt közöttük a rangidős.
A fedélzetre menet felhúzta a fehér kesztyűt, melyet ilyen alkalmakkor kötelező volt viselni, és keresztülnézett a rábámuló embereken. Semleges volt, érinthetetlen. Nem láthatnak rajta semmit a többiek, mert nincs rajta mit látni. Gyors tisztelgésüket szakszerűen viszonozta.
Magasan felettük épp delelőn volt a nap. Sugarai a kék és zöld ezer árnyalatát ragyogtatták meg a vízben - mintha folyékony drágakő hullámzott volna a hajó
alatt, hófehér habokkal tűzdelve. A kötelek és vásznak nyikorogtak, csapkodtak a szélben, a hajó Westmarch felé tartott, hogy hírét vigye a legfőbb kalózkapitány halálának, valamint egy démon hihetetlen visszatérésének az emberek világába. A Magá-nyos Csillag legénysége két napja, a mentőcsapat visszaérkezése óta másról sem beszélt, és Darrick tudta, hogy hamarosan egész Westmarch ezt fogja tárgyalni. Megtörtént az, amit lehetetlennek hittek. Beállt a helyére a másik három fiatal tiszt mellé, a legénység többi tagja elé. A másik három jóval fiatalabb volt nála, egyikük még csak kamasz volt, de már hozzászokott a parancsolgatáshoz - az apja vett neki egy tiszti posztot a haditengerészetnél.
Darrick szívét egy pillanatra elöntötte a harag,
ahogy ott állt a hajó jobb oldalán, a korlát előtt, Mat zászlóval letakart, palánkra fektetett teste mellett. A többi tiszt nem érdemelte meg a pozícióját - ők nem voltak olyan jó és igaz tengerészek, mint Mat. Darrick úgy döntött, hogy karriert épít magának, és amikor lehetősége adódott, tiszt lett belőle. Matből viszont nem. Tollifer kapitány soha nem ajánlott tiszti helyet neki, bár Darrick nem igazán értette, hogy miért. Szinte szabály volt a tengerészeinél, hogy ilyen előmeneteli lehetőség nincsen, de legalábbis kétszer ugyanazon a hajón nincsen. Tollifer kapitány viszont őt léptette elő.
A mellette álló tisztek nem tudták, hogy milyen a fedélzetmester ostorának ereje, ha valaki nem teljesíti a kapitány parancsát, vagy a feladat egy részét. Ő viszont tudta ezt, magán viselte a büntetések nyomait, és azzal az érzéketlen ürességgel vette őket tudomásul, amit apja annak idején a fejébe vert. Darrick soha nem félt parancsokat osztogatni egy-egy bevetésen, még akkor sem, ha ő maga is csak parancsot teljesített. Ez a viselkedés kezdetben jó pár korbácsolást eredményezett más, keményebb kapitányok parancsnoksága alatt, akik nem bírták elviselni, hogy az utasításokat a maga értelmezése szerint hajtja végre. De Tollifer kapitány alatt Darrick végre magára talált. Matet soha nem érdekelte a rang. Ő élvezte a matrózok kemény életét. Az évek során, míg együtt szolgáltak a westmarch-i tengerészet hajóin, Darrick úgy gondolta, hogy ő egyengeti Mat útját, ő vigyáz rá. De most, hogy barátja lepedőbe csavart testére nézett, tudta, hogy Matet soha nem érdekelte a tengerészet.
Mi lett volna veled? Hogyan alakult volna az életed, ha nem rángatlak ebbe bele? Darrick nem szabadult ezektől a kérdésektől, folyton ez járt a fejében. Próbálta
elűzni a keserű gondolatokat. Nem engedhette meg magának, hogy fájdalmat érezzen, vagy hogy összezavarodjon.
Andregai ismét megszólaltatta hangszerét fent a kapitány mellett a hídon. A szél felkapta Tollifer kapitány nagy köpönyegét. A fiú - Lhex, a király unokaöccse - ott állt mellette. Amikor a dallam a végéhez ért, és az utolsó szomorkás hang is elhalt a levegőben, Tollifer kapitány elmondta a temetések hivatalos szövegét. Halkan, nyugodtan beszélt Mat Hu-Ring érdemeiről, hűségéről a westmarch-i haditengerészet és a király iránt, valamint arról, hogy életét áldozta a király unokaöccsének megmeneküléséért. Bár a kapitány személyes adatokat is szőtt mondatai közé, a beszéd formális volt, már-már személytelen. Darrick, aki alig figyelt a monoton szövegre, hallotta a Magányos Csillag után repülő sirályok rikolto-zását. A madarak a felkavart vízben felszínre csapódó apró halakra vadásztak. Megölték, miközben a király unokaöccsének kimenekítésén fáradozott. Nem így történt. Mat egy ostoba ötlet miatt halt meg, és azért, mert rám akart vigyázni. Én okoztam a Halálát.
Darrick végignézett az összegyűlt embereken. A két nappal azelőtti küldetés során Mat volt az egyetlen áldozat. Talán tényleg voltak olyanok, akik Maldrinhoz hasonlóan a balszerencsének tudták be Mat halálát, de Darrick biztosan tudta, hogy vannak olyanok is közöttük, akik őt okolják, amiért túl sokáig maradt a barlangban, és ezzel barátja halálát okozta. Miután Tollifer kapitány befejezte a beszédet, ismét a kürt hangjai töltötték meg a fedélzetet. Maldrin fehér matrózruhájában - melyet csak ellenőrzéskor, meg kimenőre viselt - Mat zászlóval letakart teste mellé lépett, öt másik matróz társaságában.
A kiirt ismét megszólalt - a jó utat kívánó dallamot fújták, melyet az összes olyan kikötővárosban ismertek, ahol Darrick élete során megfordult.
A dallam végén Maldrin öreg, szürke szeme kérdően Darrick felé fordult. Darrick erőt vett magán, és szinte alig észrevehetően biccentett.
- Rendben, fiúk - suttogta Maldrin. - Nagyon óvatosan, tisztelettel bánjatok vele. A riszthelyettes megragadta a palánkot, és elkezdte felfelé emelni, ahogy az alátámasztás engedte, öt társa pedig - kettő mellette, három a másik oldalon segített neki. Maldrin a westmarch-i zászlót is odafogta a palánkhoz. A halottat
ugyan zászlóval takarták le, de magát a lobogót nem dobták a tengerbe. Darrick és tiszttársai egyszerre jobbra fordultak, s egy pillanat múlva a legénység is követte példájukat, szigorú vigyázzban.
- Tudja minden ember, ki Westmarch-ért ontja vérét - mondta a kapitány az ilyenkor szokásos búcsúszavakat -, hogy Westmarch érte él.
A tisztek és a legénység megismételték a búcsúszavakat.
Darrick nem szólt egy szót sem. Ő csak jeges nyugalommal figyelte az eseményeket, érzelmeit mintegy lefagyasztotta. Semmit sem érzett, amikor Mat gyolcsba csavart teste előtűnt a zászló alól, aztán a vízbe zuhant. A lábához nehezékként követ erősítettek, így a test elmerült a hullámsírban. A gyolcs fehérje még látszott egy ideig a víz kékjében.
De mire a hajó felszedte a horgonyt és elindult, már ez is eltűnt a szemek elől. A kürt ismét megszólalt, ezúttal azt jelezte a legénységnek, hogy oszolhatnak. Darrick könnyed tengerészléptekkel a korláthoz lépett - a hullámzást, amitől az elején mindig olyan
rosszul volt, már szinte észre sem vette. Az óceánt nézte, de nem látott semmit. Orrát megtöltötte a vér és a rothadó szalma szaga, amit apja csűrj ében érzett, gondolatban messze járt a hajótól és a tengertől. Szíve fájt a vastag bőrszíjak ütéseitől, melyekkel apja büntette addig, míg nem kívánta puszta öklével ütni a fiút.
Apja megtanította rá, hogy ne érezzen semmit, még a szelet se, mely az arcába fújt, haját borzolta. Élete nagy részét érzéketlenül élte le. Hiba volt, hogy egyáltalán valaha is megpróbált másként viselkedni.
Aznap éjjel Darrick levonult az étkezdébe. Egész nap nem evett semmit, mert ahhoz az emberek között kellett volna lennie, elviselni tekintetüket, kimondatlan kérdéseiket. Cook általában hagyott egy kis halászlevet a parázs fölött a kétórás őrségek idején.
Odament a halászléhez, közben rajtakapott egy fiatal legénykét, hogy a hosszú asztalon szundikál, ahol a legénység több turnusban étkezni szokott. Darrick telemerített egy bádogtányért, a halászlé sűrű volt és meleg. A konyhai kisegítő felriadt, aztán buzgón törölgetni kezdte az asztalt, mintha eddig is ezt csinálta volna.
Darrick nem szólt egy szót sem, és fütyült a konyhai kisegítőre meg a félelmeire, hogy esetleg a mulasztása miatt megbüntetik. Levágott magának egy szeletet a fekete kenyérből, amit Cook odakészített, és töltött magának egy bögre zöld teát. Egyik kezében a bögrével, másikban a tányér halászlével, és a benne ázó kenyérrel Darrick elindult felfelé, a fedélzetre.
A hajó közepe táján álldogált, feje fölött csattogtak a vitorlák, nyikorogtak a kötelek. Fontos híreket
vittek, és baráti vizeken hajóztak, ezért aztán Tollifer kapitány fent hagyta a vitorlákat. Kihasználták a jó szelet, a Magányos Csillag valósággal repült a felszínen, a holdfényben csillogó hullámok között. Néha másfajta fény is csillogott a vízben mellettük, nem csupán a fedélzeti lámpások tükröződései, Darrick matrózterpeszben állt az imbolygó fedélzeten, fél kézzel a bögrét és a tányért tartotta - a bögrét a tányérra helyzete - a másik kezével pedig evett. Jó sokáig áztatta a kenyeret a lében, mert különben egy örökkévalóságba telt volna, mire el tudja rágni. A halászlé apró tengeri halakból és a raktáron tárolt készletekből készült, keleti fűszerek íze érződött benne. A halon kívül még nagyobb krumplidarabok sűrítették. Még mindig forró volt, majdnem megégette Darrick nyelvét, pedig már hűtött rajta a beletunkolt kenyér és a hűvös éjszakai szél.
Elűzte a fejéből a gondolatokat - nem akart azokra az estékre gondolni, amikor ő meg Mat együtt voltak őrségben, és Mat mindenféle hihetetlen történeteket mesélt neki. Felét hallotta valahol, a többit viszont ott és akkor ő maga találta ki, de esküdözött, hogy mind igaz. Ez Matnek csak játék volt, valami, ami ébren tartotta őket az őrség hosszú, unalmas óráiban, és elterelte Darrick gondolatait a Hillsfarban esett szörnyűségekről.
-
Részvétem a barátod miatt - szólalt meg valaki halkan.
Darrick feje üres volt, mentes az érzelmektől, így igazából meg sem lepődött azon, hogy Lhex hangját hallja maga mögül. Nem fordult meg, csak nézte a tengert, és közben egy falat kenyeret és halászlevet rágott.
-
Mondom, részvétem... - kezdte a fiú kissé han-gosabban.
-
Hallottalak - vágott közbe Darrick.
Kényelmetlen csend telepedett le közéjük. Dar-ricknek esze ágában sem volt a fiú felé fordulni.
-
A démonról akartam veled beszélni - mondta Lhex.
-
Nem - vágta rá Darrick.
-
A király unokaöccsével beszélsz - a fiú hangja most valahogy keményebben csengett.
-
De nem te vagy a király, vagy mégis?
-
En megértelek, tudom, hogy mit érzel.
-
Ennek igazán örülök. Akkor tehát azt is tudod, hogy most éppen zavarsz engem őrködés közben.
A fiú jó sokáig csendben volt, és Darrick már kezdte azt hinni, hogy elment onnan. Eszébe jutott, hogy modora miatt vár rá egy kellemetlen beszélgetés reggel a kapitánnyal, de most ez sem érdekelte.
-
Mik azok a világos foltok a vízben? - kérdezte Lhex.
Darrick ideges lett, de nem akart erről tudomást venni, hiszen az évek során megtanulta, hogy az érzelem legkisebb jele is egész lavinát indíthat el. A fiúhoz fordult.
- Mégis miért nem alszol te ilyenkor, mi?
- Nem bírtam aludni. - A fiú mezítláb álldogált a deszkán, egy hatalmas hálóingben, amit minden bizonnyal a kapitánytól kaphatott kölcsön.
- Akkor menj, és keress valami jobb szórakozást! Nekem erre most se időm, se kedvem nincs.
Lhex keresztbe tette a karját, láthatóan fázott a hideg szélben.
- Nem lehet. Te vagy az egyetlen, aki látta a démont.
És életben maradt, gondolta Darrick, de gyorsan leállította magát, még mielőtt túl messzire jutott volna gondolatmenetében.
- Voltak mások is ott a barlangban.
- Egyikük sem maradt annyi ideig, mint te, és nem látták azt, amit te.
- Te nem tudhatod, hogy én mit láttam.
- Ott voltam, amikor jelentést tettél a kapitánynak. Minden apró dolog, amit tudsz, igen fontos lehet még.
- És neked ugyan mi közöd van ehhez? - kérdezte Darrick.
- Zakarum papi nevelést kaptam, és egész életemet a Fény dicsőségére élem. Két év múlva leteszem majd a vizsgát, és igazi pap lesz belőlem.
- Te még csak egy kisfiú vagy - mondta Darrick -, és két év múlva sem leszel több, mint egy kisfiú. Gyerekként kellene élned és viselkedned.
- Nem - mondta Lhex. - Az én küldetésem, hogy démonokkal harcoljak, Darrick Lang. Neked nincs küldetésed?
- Dolgozom, hogy mindig kerüljön étel a ben-dőmbe - mondta Darrick -, hogy életben maradjak, és hogy fűtött helyen alhassak.
- Es mégis tiszt lett belőled, méghozzá úgy, hogy előtte végigjártad a szamárlétrát, ami becsülendő, és igen nehéz dolog. Egy küldetés nélküli ember, valaki, akinek nincsenek érzelmei, nem lett volna erre képes.
Darrick elfmtorodott. Az a tény, hogy Lhex a király unokaöccse, láthatóan igencsak megoldotta Tollifer kapitány nyelvét.
- Én jó pap leszek - jelentette ki Lhex. - Ahhoz pedig, hogy harcolni tudjak a démonok ellen, ismernem kell a titkaikat.
- Ehhez aztán végképp nincs semmi közöm -mondta Darrick. - Tollifer kapitány majd átadja a jelentésemet a királynak, és ezzel az én szerepem véget ér az ügyben.
Lhex sokatmondóan végigmérte.
- Valóban? -Igen.
- Pedig nem olyan embernek látszol, aki megtorlatlanul hagyja a legjobb barátja halálát. r
- Es ugyan kit kellene okolnom Mat haláláért? -kérdezte Darrick.
- A barátod halálát, Kabraxis okozta - mondta Lhex.
- Igen, de mindezt azért, mert te odaküldtél minket hozzá, pedig én mondtam, hogy nincs más vágyam és parancsom, mint visszatérni a hajóra -mondta Darrick kissé nyersen. - És azért, mert én túl későn indultam vele ki a barlangból, és nem tudtunk elrohanni a csontvázak elől.
Megrázta a fejét.
- Nem. Ha valakit okolhatunk Mat haláláért, akkor azok pont mi vagyunk, te meg én.
A fiú arca elkomolyodott.
- Ha engem akarsz hibáztatni a barátod haláláért, Darrick Lang, tedd csak nyugodtan.
Darrick sebezhetőnek érezte magát, érzelmei kis híján kitörtek belőle. A fiúra nézett, csodálta annak bátorságát, hogy így oda mert elé állni.
- Valóban hibáztatlak téged - mondta. Lhex nem nézett a szemébe.
- Ha tényleg démonok ellen akarsz harcolni -mondta Darrick, és szabadjára engedte egy kicsit a benne fortyogó gyűlöletet -, akkor meglehetősen rövid életnek nézel elébe. De legalább nem kell majd sokat tervezgetned.
- A démonok ellen küzdeni kell - suttogta a fiú.
- Igen, de nem nekem, meg a magamfajtáknak -vágta rá Darrick. - Egy király, nagy sereggel, vagy esetleg több király, seregekkel - ez biztos elég lenne. De egy matróz, egy egyszerű tengerész ehhez édeskevés.
- Túlélted a találkozást a démonnal - ellenkezett Lhex. - Ennek biztosan volt valami oka.
- Szerencsés voltam, ennyi az egész - felelte Darrick. - A legtöbb ember, aki farkasszemet néz egy démonnal, nem ilyen szerencsés.
-A démonok ellen papok és harcosok küzdenek -mondta Lhex. - A legendákban az áll, hogy ezek nélkül a hősök nélkül Diablo és testvérei még mindig itt járhatnának közöttünk.
- Ott voltál, amikor jelentést tettem Tollifer kapitánynak - monda Darrick.
A fiú nem hajlott meg a kapitány akarata előtt, így Tollifer megengedte neki, hogy ott legyen ő is a kihallgatáson, előző reggel.
- Tudsz mindent.
- Vannak mágusok, akik megvizsgálhatnának. Néha, amikor nagy varázslatot hajtanak végre valakinek a közelében, akkor az illetőben nyomot hagy az esemény.
- Engem aztán nem fognak szétcincálni, vizsgálgatni - mondta Darrick. A tengerben úszó világító foltokra mutatott. - Azt kérdezted az előbb, hogy mik azok, ugye?
Lhex az óceán felé fordult, de arcán látszott, hogy sokkal szívesebben maradna az előző témánál.
- A fényfoltok közül pár a tűzfarkú cápától származik - mondta Darrick. - Azért ez a nevük, mert foszforeszkál a farokuszonyuk. A hajó fényei idevonzák a mindenféle éjszakai halakat, és a cápa kedvére lakmározhat közöttük. A többi fényfolt holdvirág-medúzáktól származik. Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy közéjük úszik, elég egy érintés, és a tapadókorongok teljesen és örökre lebénítják. Ha a tengerről akarsz megtudni dolgokat, abban szívesen segítek, sok mindent meg tudok neked tanítani. De ha a démonokról akarsz társalogni, akkor ne számíts rám. Már így is jóval többet tudtam meg róluk, mint akartam.
A szélirány változott, a hatalmas vitorlák vászna kissé összeesett, aztán megint
megfeszült, ahogy a legénység igazított a kötélzetén.
Darrick belekóstolt a halászlébe, de az közben sajnos kihűlt.
- Kabraxis a felelős a barátod haláláért - mondta Lhex csendesen. - Ezt pedig
soha nem fogd tudni elfelejteni. Még nem ért véget a történet. Látom rajtad a
jeleket.
Darrick kifújta a levegőt, és egyszerre érzett dühöt, kétségbeesést, valamint azt, hogy csapdába esett. Pont olyan volt, mint régen, amikor az apja úgy döntött, hogy megint elégedetlen vele. Darrick lenyelte magában mindezt, majd megfordult, hogy dühe egy részét a fiúra zúdítsa, akár a király unokaöccse, akár nem.
De mire megfordult, már üres volt mögötte a fedélzet. A holdfényben a deszkák szinte fehérnek látszottak, a vitorlázat, a kötelek és a korlát árnyéka különös mintát
festett rájuk. Darrick dühösen visszafordult, és a tengerbe hajította a tányérját és a bögré-jét.
A bádogtányért egy holdvirág-medúza kapta csápjai közé. A fémen apró villámok cikáztak végig, ahogy az állat megpróbált beleharapni. Darrick végigment a fedélzeten, és a korlátra támaszkodott. Elméjében ismét azt a borzalmas jelenetet látta - a csontvázat, amint lesöpri Matet a sziklapárkányról, aztán a két összeölelkező alakot, amint a sziklafalhoz csapódnak, és még a csont reccsenésének iszonyatos hangját is hallotta. Hideg verejték borította a testét, és ismét az apja hentesboltja mögötti csűrben érezte magát. Nem akart többé visszamenni oda sem gondolatban, sem a valóságban. Tizenkettedik fejezeT
Darrick a Kancsal Matróz nevezetű kocsma egyik hátsó asztalánál üldögélt, a Dokk utcától és a kereskedőnegyedtől pár sarokra. A kocsma egy koszos lebuj volt, olyan hely, ahol az állástalan matrózok meg a balszerencsések töltötték idejüket, mielőtt újra tengerre szálltak volna. Olyan hely, ahol a lámpák sosem égtek teljes lángon, mindig félhomály volt, mert így a szajhák szebbnek tűntek - már ha egyáltalán még látta őket valaki részegségében - és az ételt sem lehetett olyan tüzetesen megvizsgálni.
A pénz Westmarch-ba a kikötőn át az üzletelő kereskedők súlyos erszényében meg a tengerészek és matrózok kevésbé súlyos bukszájában érkezett meg. A pénz először a dokkok környékén lévő üzletekbe, kocsmákba látogatott el - és a legnagyobb része ott is maradt. Kevés csordogált csak tovább a város belsejében lévő hátsó üzlethelyiségek, iparosműhelyek, fényes és kevésbé fényes fogadók felé.
A Kancsal Matróz cégére kopott volt, rajta egy töltött galamb típusú, vörös hajú tünemény látszott, kagylóhéjon feltálalva. A hölgy csupán fűzőt viselt. A kocsma egy lezüllött negyedben állt, öreg épületek vették körül. A házsor a domboldalba épült, magasan a kikötő fölé. Az évek során, amikor Westmarch és a kikötő virágozni, terjedni kezdett, szinte az összes part menti épületet lebontották és újjáépítették.
Már csak néhány régi ház állt a kikötő fölött, mintegy mérföldkőként, köszönhetően az építészek áldásos tevékenységének. De a jól menő üzletek
tengerében, mely elnyelte a városba befolyó arany nagy részét, ott állt egy apró sziget - azok a kereskedők és kocsmárosok éltek itt, akik csupán annyi pénzt kerestek, ami fedezte a rezsit meg a királynak fizetendő adót, vagyis állandóan a csőd fenyegető árnyéka vetült rájuk. Vendégkörük elkeseredett tengerészekből és dokkmunkásokból állt, csak ezektől az emberektől származott bevételük. A Kancsal Matrózban kivételesen jó este volt -majdnem minden asztalnál ültek. A matrózok és a kikötői munkások szigorúan külön ültek - a két csoport régóta háborúban állt egymással. A matrózok lenézték a kikötőmunkásokat, mert azok nem mertek a tengerre szállni, a kikötőmunkások meg lenézték a matrózokat, mert azok nem tartoztak bele igazán a közösségbe. Egyvalami azonban közös volt bennük - mindkét csoport távol tartotta magát a zsoldosoktól, akik az utóbbi pár napban tűntek fel a környéken.
A Magányos Csillag kilenc nappal azelőtt futott be a kikötőbe, és azóta is csak várták az újabb parancsot. Darrick a kimenőjét mindig magányosan töltötte. A legénység legtöbb tagja addig is csak Mat miatt volt vele jóban. Matet a jó humora, barátságos viselkedése mindig hozzásegítette egy jó társasághoz, mindig voltak barátai, és mindenhol számíthatott egy jó kupa sörre. A legénység tagjai közül senki sem közeledett Darrickhez a történtek óta. O nem csupán a kapitány zsörtölődése miatt - a tiszt ne pajtáskodjon a matrózokkal! - nem volt jóban a legénység többi tagjával. Most pedig, hogy Mat meghalt, nem is vágyott semmiféle társaságra. Az elmúlt kilenc napon inkább a hajón aludt, és
nem a kínálkozó nőszemélyek karjai között. Az ébren töltött idő alatt többnyíre a Kancsal Matrózhoz hasonló színvonalú helyeket járta, és ivott. Ha Mat vele lett volna, akkor ő biztosan elrángatta volna a puccosabb helyekre, vagy esetleg meghívatta volna magukat valami kevésbé jelentős politikus házába. Mat gyakran járt Westmarch múzeumaiban, galériáiban, templomaiban, és itt valahogy összeismerkedett mindenféle fontos emberek feleségeivel, szeretőivel. Darricket soha nem érdekelte különösebben a művészet, sem ezek a kapcsolatok. Az összejöveteleket pedig gyakran egyenesen unalmasnak találta. Ismét elfogyott a vizezett bor a poharából, így körülnézett, hogy merre járhat a felszolgáló. A nő három asztallal arrébb állt, egy nagydarab zsoldos karjában. Nevetése idegesítette Darricket, és a feltörő haragot nem is tudta visszafogni. - Te lány! - kiáltotta türelmetlenül, bádogpoharát pedig az ütött-kopott asztallaphoz csapta.
A fehércseléd kiszabadította magát a zsoldos öleléséből, kuncogott, kellette magát, miközben ellökte magától a férfi kezét. Átvágott a teli helyiségen, és magához vette Darrick poharát.
A zsoldosok Darricket méregették, és fojtott hangon beszélgettek egymás között.
Darrick nem foglalkozott velük, hátát a falnak támasztotta. Több száz ilyen lebujban járt már, végtelenül sok ilyesféle alakkal volt már dolga. Általában a legénység tagjai között ült olyankor, mert Tollifer kapitánynak az volt az utasítása, hogy senki ne igyon egyedül. Most azonban, mióta kikötöttek, minden este egyedül ment inni, és csak kora hajnalban tért vissza a fedélzetre. Kivéve persze, ha korai őrségre volt beosztva.
A lány visszahozta Darrick poharát, megtöltve. Darrick fizetett, kevéske borravalójával nem vont
magára kedves pillantást. Mat általában bőkezűen bánt a pénzzel, és belopta magát a kocsmatündérek szívébe. De ma este Darricket semmi nem érdekelte. Nem vágyott másra, csak egy teli pohárra maga előtt.
Figyelme ismét az előtte lévő kihűlt ételre összpontosult. A fatálon rágós hús és ázott krumpli búslakodott, leöntve némi szürkés zsíradékkel, ami nem volt sokkal étvágygerjesztőbb, mint a kutyák hánya-déka. A kocsma csupán azért mert ilyen alacsony minőségű ennivalót kínálni, mert a város zsúfolásig megtelt zsoldosokkal, akik a király pénztárát apasztották. Darrick a szájába vett egy darab húst, megrágta, közben pedig a nagydarab zsoldost figyelte, aki felállt az asztaltól és felé tartott két társával együtt.
Az asztal alatt a térdére fektette a szablyáját. Mindig bal kézzel húzta elő ilyenkor, jobb keze szabadon volt, az asztalon.
- Hello, matrózkám - köszöntötte őt a zsoldos, majd kihúzta az egyik széket Darrick asztalánál, és invitálás nélkül leült. A megszólítás modorából nyilvánvaló volt, hogy kekeckedik.
A kikötői munkások azért utálták a tengerészeket, mert csak vendégek voltak a városban, és nem a közösség tagjai, a zsoldosokra ez még inkább igaz volt. A zsoldosok úgy állították be magukat, hogy ők bátor harcosok, akiknek a verekedés
a lételeme. Ha egy tengerész hasonlókat mondott saját magáról, akkor minden erejükkel azon voltak, hogy letörjék a szarvait. Darrick várt. Tudta, hogy a beszélgetésnek nem lesz jó vége, de ugyanakkor szinte örült is ennek. Nem tudta, hogy van-e akár egy olyan ember is a helyiségben, aki melléállna, de ez sem érdekelte.
- Nem kéne feltartani a fiatal lányokat, amikor
azok a munkájukat végzik - mondta a zsoldos. Fiatal volt és szőke, széles arcú, hiányos fogsorral, olyan fickó, aki a legtöbbször a puszta méreteivel győzött. Arcán, karján hegek egész sora látszott, jelezve, hogy nem egy békés természetű ember. Olcsó bőrpáncélt viselt, fegyvere egy rövid kard volt. Két társa hasonló korú lehetett, de kevésbé tapasztalt a kocsmai bunyókban. Darrick úgy tippelt, hogy ők csak követték a harmadikat. Mindketten kissé nyugtalannak tűntek a konfrontáció miatt.
Darrick ivott egy kortyot a poharából. Gyomrát elöntötte a forróság - sejtette, hogy ez nem csupán az alkohol miatt van.
- Ez az én asztalom - mondta -, és nem kértem hozzá társaságot.
- Magányosnak tűntél - mondta a nagydarab.
-
Nézesd meg a szemed - javasolta Darrick. A nagydarab végigmérte.
-
Te aztán nem vagy valami barátságos.
-
Tényleg nem - mondta Darrick. - Erről tehát már meggyőződtetek.
A nagydarab fickó előredőlt, az asztalra könyökölt, széles, szögletes állát a tenyerében nyugtatta.
-
Nem tetszel nekem.
Darrick megragadta a szablyáját az asztal alatt, és hátradőlt, hogy legalább hátulról védve legyen. A szomszédos asztalon lobogó gyertya lángja különös árnyakat vetett a zsoldosok arcára.
- Syrnon - mondta az egyik csatlós, és megrángatta a nagydarab szőke ingujját. Ennek a fickónak tiszti jelvény van a gallérján.
Syrnon kék szeme összeszűkült, Darrick gallérját méregette. A galléron egy tölgyfalombos hadiékítmény látszott, két gránát pedig a rangot jelezte. Annyira hozzászokott már, hogy mindig felrakja az ingére, hogy észre sem vette.
-
Tiszt vagy a király egyik hajóján? - kérdezte Syrnon.
- Igen - mondta Darrick gúnyosan. - Gondolom, nem mersz egy tengerésztisztet megtámadni, mert félsz a királyi büntetéstől, mi?
- Syrnon - mondta a másik ember - Talán jobb volna, ha békén hagynánk ezt az alakot.
Ekkor a fickó talán még el is ment volna, annyira azért még nem volt berúgva, hogy ne hallgatott volna a szép szóra, és Westmarch börtöneiről azt rebesgették, hogy nem túl barátságos helyek.
- Menj csak - mondta Darrick halkan. Nem bírta visszafogni a benne gyűlő fekete hangulatot. - Menj csak, és el ne felejtsd el behúzni a farkadat sem!
Mat mindig megérezte, hogy Darricknek elborul az agya, és vagy kitalált valamit, amivel eloszlathatja a vörös ködöt, vagy elvitte egy olyan környékre, ahol önpusztító haragja nem sodorhatta komoly bajba. De Mat nem volt itt ma este, nem
volt itt már kilenc hosszú napja. Syrnon felkiáltott dühében, felpattant, és átnyúlt az asztalon, hogy megragadja Darrick ingét. Darrick fürgén előredőlt, és lefejelte a zsoldost, akinek betört az orra. Syrnon orrából vér csordogált, a férfi megtántorodott. A másik két zsoldos megpróbált talpra állni.
Darrick meglendítette a szablyáját, az egyik legényt halántékon találta a fegyver lapjával, így azonnal kiütötte. Az eszméletét vesztett katona még földet sem ért, de Darrick már a harmadikat támadta. A zsoldos a derekára erősített kard után kapkodott. Nem volt ideje előszedni - Darrick mellbe rúgta, mire hátraesett, és a szomszédos asztal tetején landolt. Az egész asztalt letarolta - az asztalnál ülő négy katona dühösen talpra ugrott, és átkozta azt, aki odaesett az asztalukra, meg Darricket is.
Syrnon előrántotta a kardját, közben több közelben álló embert meglökött, félresöpört. Mozdulatát sűrű szitkozódás követte.
Darrick fellendült az asztalra, átlépte a suhanó kardot, ugrott - az egész világ megperdült körülötte, mert nagyon részeg volt - és a zsoldos mögött landolt, talpon. Syrnon megfordult, arcát vörös maszkként borította be az orrából szivárgó vér. Vért köpött Darrick felé, és közben szidta őt. Darrick feje felé lendítette rövid kardját.
O a szablyával hárította a csapást. A kocsmában fém pendült fémen. Darrick sakkban tartotta a rövid kardot, és gyorsan Syrnon arcába öklözött. A zsoldos bőre szétnyílt az állán. Darrick még kétszer megütötte ellenfelét, a küzdelem eddigi alakulása elégedettséggel töltötte el. Syrnon nagyobb volt nála, annyival nagyobb, mint az apja ott régen, a hentesbolt mögötti csűrben. De ő most már nem egy rémült kisfiú volt, aki túlságosan fél és túlságosan tapasztalatlan ahhoz, hogy megvédje magát. Megint megütötte Syrnont, a nagydarab zsoldos hátraesett.
Syrnon arca eltorzult az ütések nyomán. Jobb szeme csukva, már el is kezdett bedagadni, ajka, füle, arca felrepedve.
Darrick keze lüktetett az ütésektől, de ő nem vett tudomást a fájdalomról. A sötétség egészen elszabadult benne, annyira, mint még talán soha. Zakatolt benne a
harag, és egészen elöntötte az agyát. Syrnon váratlanul előretört, kemény öklével arcába sújtott. Feje hátracsuklott, érzékei egy pillanatra cserbenhagyták. Szájában a vér fémes ízét érezte, orrát pedig megtöltötte a csűr savanyú szalmaszaga.
Nincs olyan ember, aki szerint hasonlítanál rám, kölyök! Orván Lang mély basszusa valósággal dübörgött Darrick fejében. Szerinted miért van az, hogy
egy r
fiú nem hasonlít az apjára? Mindenki rólunk pletykál. En meg jó nagy marha vagyok, de szeretem anyádat.
Darrick ismét hárította a zsoldos kétségbeesett támadását, és előreugrott. Kardforgató tudománya messze híres volt a westmarch-i tengerészek körében, aki kiállt ellene, vagy a mellette harcolt kalózok és csempészek ellen, az tudta, hogy nagyon ért a víváshoz.
Miután ő és Mat megszöktek Hillsfarból, és Westmarch-ba érkeztek, Darrick egy ideig egy vívómesternél tanult, az órák díját lelkesedéssel és munkával fizette meg. Hat hosszú évig takarította a vívócsarnokot, javított, újraszórta a padlót homokkal, fát vágott, és a vége felé, tengerészeti karrierje kezdetén már órákat is adott.
Ez az életvitel egy ideig egyensúlyban tartotta, egészen addig, míg egyszer Coro mester párbajt vívott egy gróffal egy asszony becsületéért, és meghalt. Darrick lenyomozta az orgyilkosokat, és megölte őket, csakúgy, mint a becstelen grófot, aki felbérelte őket. Felhívta magára az akkori sorhajókapitány figyelmét, aki hallott a párbajról, és az azt követő bosszúhadjáratról is. Coro mester sok tisztet tanított vívni, és a kapitányokkal is együtt edzett. így kapta Darrick és Mat első beosztását egy hajón.
Coro mester halála után a hajókon uralkodó szigorú fegyelem még jó ideig biztosított valamiféle lelki békét Darricknek, hiszen állandóságot, rendszerességet hozott az életébe. Mat rengeteget segített neki.
Darricknek most ez a bunyó valami hasonló békét jelentett. Mat elvesztése és a többnapos tétlen várakozás megviselte az idegeit. A Magányos Csillag, ami valaha békességet és otthont jelentett neki, most csak Mat hiányára emlékeztette. A fedélzet minden
deszkája szemrehányást sugárzott felé, Darrick pedig cselekedni akart, csinálni valamit, bármit.
Most játszott a zsoldossal, és a lelke mélyén szunnyadó sötétség elhatalmasodott rajta. A szökés óta többször is érzett már késztetést, hogy visszamenjen Hillsfarba, és szembenézzen az apjával - főleg olyankor gondolt erre, amikor Mat hazament látogatóba. Az anyja nem hiányzott neki; az asszony jóváhagyta a veréseket, a saját életével volt elfoglalva. A város sikeres hentesének feleségeként pedig tudta is finanszírozni saját életvitelét.
Darrick mégis úgy döntött, hogy a lelkében lakozó sötétséget elnyomja, bebetonozza, nem engedi a felszínre törni.
Most viszont képtelen volt megállítani magát. Folyamatosan támadott, a zsoldos pedig csak védett, védett, és főként hátrált a tengerész elől. Syrnon segítségért kiáltott, de társai nem mertek a közelébe menni. Füttyszó hallatszott.
Darrick valahol tudta, hogy a füttyszó a királyi békefenntartók érkezését jelezte. A békefenntartók keménykötésű nők és férfiak voltak, akiket azért alkalmaztak, hogy fenntartsák a békét a város falain belül.
A kocsmában üldögélő néhány matróz és zsoldos azonnal utat nyitott nekik. Aki ugyanis nem ismerte el a békefenntartók tekintélyét, és nem segítette a munkájukat, az egy éjszakára a börtön vendégszeretetét volt kénytelen élvezni. Darricket még mindig fogva tartotta a sötét harag, így nem állt le. Tovább támadott, egészen a falig szorította be a nagydarab zsoldost. Egy szép, gyakorlott csuklómozdulattal lefegyverezte a másikat.
A zsoldos a falhoz simult, lábujjhegyen állt, és könyörgött - Darrick szablyája a torkánál volt.
-
Kérem - mondta rekedt suttogással.
Darrick ott tartotta a fickót a falnál. Úgy érezte, hogy valahogy nincs elég levegő a helyiségben. Megint hallotta a füttyszót, ezúttal pont a háta mögött.
- Tegye le azt a kardot - mondta egy nyugodt női hang. - Most azonnal. Darrick megperdült, szablyáját maga előtt tartotta, és a nőt is meg akarta támadni. De amikor megpróbálta kiütni a kezében lévő botot, az gyakorlott mozdulattal megtekerte azt, és Darrick mellkasába nyomta.
Áramütést érzett, mintha villám vágott volna belé. Elesett. A reggeli nap fénye besütött az apró rácsos ablakon, ami a falhoz láncolt prices fölött volt. Darrick kinyitotta a szemét, hunyorgott, és a napsugarakat nézte. Tehát nem vitték őt le a pincebörtönbe, ahová kellett volna. Hálás volt érte, és kissé meg is lepte a dolog.
Felült az ágyon, és úgy érezte, hogy rögtön szétrobban a feje. Az ágy megnyikordult alatta, a láncok megfeszültek. Lábát a földön pihentette, és közben szétnézett a kis helyiségben. A zárkának három fala volt, a negyedik helyén rácsokat látott, és egy ajtót. Az egész kis kalitka nem lehetett több, mint háromszor három méteres. Az ágyon heverő túl kicsi matracban savanyú szagú szalma volt a töltelék, a huzaton furcsa formájú foltok - az előző vendégek vizeletének, hányásának nyomai.
Gyomra forgott, lázadozott, erős hányingere volt. A zárka sarkába támolygott,
oda, ahol a szennyvizes vödör volt. A rosszullét elhatalmasodott rajta,
hullámokban tört rá a hányinger, és még ahhoz is alig maradt ereje, hogy
megkapaszkodjon a rácsokban.
Ugatáshoz hasonlatos hangot hallott - egy férfi
felnevetett valahol a sötétben, az épület pedig visszaverte a hangját.
Darrick ült a földön, és nem volt benne biztos, hogy teljesen kitisztult-e a
gyomra. Átnézett a szemben lévő cellába.
A szomszédja egy kócos fejű harcos volt, bőrpáncélt viselt és törökülésben üldögélt a földön. Karpántja szerint városon kívüli zsoldos volt, és erre vallottak a karjára és arcára tetovált törzsi jelzések is.
- Nos, hogy érezzük magunkat ezen a szép reggelen? - kérdezte a fickó. Darrick nem válaszolt.
A fickó felállt, és a zárkája rácsaihoz lépett. Megragadta a rácsot, és újabb kérdést tett fel.
- Miért van az, te tengerész, hogy itt mindenki olyan izgatottan ugrált körülötted?
Darrick lehajtotta a fejét, bele a bűzös vödörbe, és megint elhányta magát.
- Tegnap éjjel hoztak be - mondta a kócos harcos -, te meg mindenkivel verekedni akartál. Páran azt hitték, hogy egészen megbolondultál. Az egyik békefenntartó másodszor is megkóstoltatta veled a sokkolóját.
Sokkoló bot, ez az, döbbent rá Darrick, és most már tudta, hogy miért fáj annyira a feje, és miért merev minden egyes izomrostja. Úgy érezte magát, mintha áthúzták volna kötélen a kagylók borította hajófenék alatt. A békefenntartók közül sokan titokzatos sokkoló erejű botokat hordtak maguknál, amivel tehetetlenné tudták tenni a foglyaikat. A botnak olyan volt a hatása, mint egy kisebb fajta villámcsapásé.
- Az egyik őr azt mondta, hogy talán ott helyben le kellene fejezni, és akkor nem lenne veled gond -mondta a harcos. - De aztán valaki más azt mondta, hogy te valami hős vagy, hogy te láttad azt a démont, akitől mostanság Westmarch-ban rettegnek.
Darrick a rácsba kapaszkodott, és fáradtan pihegett.
- Igaz ez? - kérdezte a harcos. - Mert én nem láttam mást tegnap, csak egy részeget.
Nehéz kulcs fordult valahol a folyosó végén egy zárban, mire a többi cellában lévő összes férfi és nő káromkodni kezdett. Kinyílt egy ajtó. Darrick a falnak dőlt a rácsok mellett, és kikukucskált a keskeny kis folyosóra. Először egy őrmesteri válllapos, békefenntartó ruhát viselő fogdaőr tűnt fel. Őt
a hosszú köpönyegbe öltözött Tollifer kapitány követte.
Darricknek még mindig kavargott a gyomra, de a rosszullétnél sokkal erősebb volt benne az évek során megszokott mozdulat, így talpra ugrott. Szalutált, és közben csak remélni tudta, hogy a gyomra nem most fog ismét feltörni a torkán át.
- Kapitány - mondta Darrick rekedten.
A szögletes felépítésű, kopaszodó, pofaszakállas fogdaőr Darrick felé fordult.
- Aha, itt van a madara, kapitány úr. Tudtam, hogy valahol erre lehet. Tollifer kapitány kemény, hideg tekintettel mérte végig Darricket.
- Mr. Lang, ez elkeserítő.
- Igen, uram - felelte Darrick - Igazán sajnálom, uram.
- Sajnálhatja is - mondta Tollifer kapitány. - Az elkövetkező pár napban még jobban fogja sajnálni, azt garantálom. Még soha nem fordult elő egyik tisztemmel sem, hogy ilyen helyzetbe került volna.
- Igen, uram - mondta Darrick kötelességtudóan, de valójában meglepően kevéssé érdekelte a dolog.
- Nem igazán értem, hogyan kerülhetett ilyen szégyenletes helyzetbe - folytatta a kapitány -, bár
azt tudom, hogy Mr. Mat Hu-Ring halála igencsak megviselte magát.
- Elnézését kérem, kapitány - mondta Darrick -, de Mat halálának ehhez semmi köze. r
O ezt nem tűrte volna el.
- Gondolom, Mr. Lang - folytatta a kapitány fagyos hangnemben -, hogy ez esetben tud valami egyéb magyarázattal szolgálni arra nézvést, hogy miért találom önt ilyen lealacsonyító helyzetben.
Darrick remegő térddel nézte a hajóskapitányt.
- Nem, uram.
- Akkor talán engedje meg, hogy ezt a sajnálatos szituációt a magam módján értelmezzem - mondta Tollifer kapitány.
- Igen, uram - Darrick nem bírta tovább tartani magát. A vödörhöz zuhant, és elhányta magát.
- Most még ez is, Mr. Lang - mondta a kapitány. -A jövőben ne lássak ilyen minősíthetetlen viselkedést. Nem tűröm.
- Igen, uram - mondta Darrick, de annyira gyengének érezte magát, hogy térdelni is alig bírt.
- Rendben van, őrmester - fordult a kapitány a fogdaőrhöz. - Most az egyszer még kiváltom őt.
Darrick ismét elhányta magát.
-Talán várjon még pár percet, kapitány úr-javasolta a börtönőr. - Örülnék, ha elfogadna tőlem egy csésze teát. Adjon még pár percet a fiatalembernek, talán összeszedi magát, és kellemesebb társaság lesz visszafelé. Darrick szégyellte magát, de ugyanakkor dühös is volt. Nézte a két távolodó alakot. Mat biztosan csatlakozott volna hozzá a cellában, jól kinevette volna, de nem hagyta volna őt magára.
Darrick ismét rosszul lett, és közben látta, ahogy a csontváz lelöki Matet a szikláról. Most azonban
Darrick azt is látta, hogy a démon ott áll fenn, a szikla tetején, és nevet, miközben a barátja zuhan lefelé.
- Még nem viheti el ót - tiltakozott a gyógyító. - Még legalább három öltés kell ide, hogy a szeme fölötti seb rendesen beforrjon.
Darrick egykedvűen üldögélt a gyógyító üzletében, egy alacsony kisszéken, és jó szemével Maldrint nézte, aki a keskeny ajtóban álldogált. Többen elhaladtak a folyosón a nyitott ajtó előtt, mind betegek vagy sebesültek voltak. Valahol a folyosó végén egy asszony sikoltozott, és azt kiabálta, hogy egy démonnak ad életet.
A tiszthelyettes nem látszott túl boldognak. Tekintete csak egy pillanatra találkozott Darrickével, aztán szándékosan félrenézett.
Darrick arra gondolt, hogy Maldrin egyszerűen dühös, de ugyanakkor tudta, hogy a másik viselkedése mögött szégyenkezés is rejlik. Mostanában nem ez volt az első eset, hogy Maldrinnak kellett megkeresnie és összekanalaznia Darricket.
DaTrick a gyógyító készleteit nézegette - a polcok tele voltak üvegekkel, lombikokkal, bennük folyadékok és porok; kis tartályokban levelek, szárított bogyók és termések; zacskók, bennük gyógyító erejű kövekkel. A gyógyító a Dokk utcától nem messze székelt, idősebb ember volt, akihez a tengerészek és kikötői munkások gyakran jártak kezeltetni a sérüléseiket. A levegő sűrű volt az erős illatú szerektől, melyeket a gyógyító használt. A férfi újabb darabka vékony macskabelet fűzött a kampós tűbe, előrehajolt, és átszúrta a Darrick jobb szeme fölötti seb széleit. Darrick a varratkészítés során egyszer sem mozdult, nem pislogott, még csak nem is könnyezett a szeme.
- Biztos, hogy nem kér semmit a fájdalom ellen? -kérdezte a gyógyító.
- Biztos - felelte Darrick.
Elzárta magától a fájdalmát, ugyanoda, ahová annak idején, évekkel korábban az apja veréseinek pokoli következményeit is megtanulta elzárni. Az a bizonyos hely sokkal több fájdalmat elviselt már, mint azt a csöppnyi kellemetlenséget, amit a gyógyító ténykedése okozott.
- A kapitány tudja? Maldrin felsóhajtott.
- Azt, hogy már megint verekedésbe keveredtél, és megint összetörtél egy kocsmát? Naná, hogy tudja, parancsnok. Caront küldte oda felmérni a károkat, meg kideríteni, hogy mennyit kell majd fizetned. Amennyit az utóbbi időkben a károk miatt leperkálsz, hát én nem is tudom, hogy honnan van egyáltalán pénzed piára.
- Nem én kezdtem a verekedést - mondta Darrick, de ezt az utóbbi hetekben már annyiszor elmondta, hogy maga sem gondolta komolyan.
- Ezt mondod te - biccentett Maldrin. - A kapitány viszont azt hallotta egy tucatnyi tanútól, hogy képtelen voltál elsétálni, amikor még lett volna rá
lehetőség.
Darrick elkomorodott. r
- En nem is sétálok el, Maldrin. Nem futok el a baj elől, ez már biztos. Nem vagyok gyáva.
- Keresed a bajt.
- Láttál te tőlem valaha is olyat, hogy elfutok a harc elől?
Darrick maga is tudta, hogy próbálja más színben feltüntetni az éjszakai eseményeket - saját maga előtt is. Azon volt, hogy valami becsületes, nyomós indokot kreáljon az értelmetlen agresszivitás mögé, ami minden partraszálláskor kitört rajta, Kevés sikerrel.
- Harc elől? - mondta Maldrin, és keresztbe tette karját széles mellkasa előtt. Nem. Sosem láttam olyat, hogy meghátráltál volna küldetés közben. De meg kéne tanulnod, hogy hol a határ. Azok a dolgok, amiket az ilyen lebujokban mondanak, ahová mostanában jársz, nem, ilyesmi miatt nem kéne verekedni. Te is tudod, hogy egy tengerésznek meg kell válogatnia, hogy kivel áll le, és kivel nem. De a Fényre mondom, hogy te, parancsnok - te a bunyó miatt verekszel, és nem másért.
Darrick lehunyta a jó szemét. A másik annyira be volt dagadva, hogy ki sem tudta nyitni, és teljesen véres volt. A tengerész, akivel Gargan Zsíros Angolnához címzett fogadójában harcolt, varázserejű fegyverrel rendelkezett, és gyorsabban mozgott, mint Darrick gondolta.
- Hányszor keveredtél bunyóba az elmúlt két hónap során? - kérdezte Maldrin lágyabb hangon.
Darrick habozott.
- Nem tudom.
- Tizenhétszer - mondta Maldrin. - Tizenhét bunyó. Es mindet te magad provokáltad ki.
Darrick érezte, hogy a gyógyító újabb öltést varr a sebre.
- Hát én csak azt mondom, hogy a Fény vigyáz rád olyankor - mondta Maldrin - , hiszen csoda, hogy még senki sem halt meg miattad. És te magad is életben vagy.
- Vigyáztam magamra - mondta Darrick, de azonnal meg is bánta, hogy éppen ez a kifogás jutott eszébe.
- Egy ember, aki vigyáz magára - mondta Maldrin -, sosem keveredik ilyen bunyókba, mint te.
Olyan ócska lebujokba jársz, hogy megáll az eszem. Akinek egy csöpp agya van, nem megy be ilyen helyekre.
Darrick hallgatott, de igazat adott Maldrinnak. Őt valójában pont a baj vonzotta azokra a helyekre. Bunyó közben nem gondolkodott, mint ahogy akkor sem, amikor részeg volt, és arra várt, hogy valaki belékössön, és verekedhessen. A gyógyító közben túlesett egy újabb öltésen.
- Mi a helyzet a kapitánnyal? - kérdezte Darrick.
- Hát, főnök - mondta Maldrin halkan -, Tollifer kapitány tisztában van az értékeiddel, nem felejti el, hogy mi mindent tettél a hazáért. De büszke ember, és nem nagyon tetszik neki, hogy mostanság szinte mindennap valami verekedésből kell kirángatni az egyik tisztjét, pont ezekben a zűrös időkben. De szerintem te ezt magadtól is tudod. Darrick igazat adott neki. A gyógyító újabb öltésbe kezdett.
- Segítségre van szükséged, kisfőnök - mondta Maldrin. - A kapitány tudja ezt, én tudom ezt, a legénység többi tagja is tudja ezt. Te vagy az egyetlen, aki nem akar erről tudomást venni.
A gyógyító megfogta a térdén pihenő törülközőt, kitörölte a vért Darrick szeméből, friss sós vizet öntött a sebbe, és nekilátott az utolsó öltésnek.
-
Nem te vagy az első és egyetlen, aki elveszítette a barátját - mondta Maldrin.
r
-
En ezt sosem állítottam.
- En például - folytatta Maldrin -, úgy tűnik, rögtön kettőt is elveszítek. Nem szeretném megérni, hogy elkerülsz a Magányos Csillagról, parancsnok. Ha tehetem, segítek neked.
- Egy lyukas garast nem érek, Maldrin - mondta Darrick színtelen hangon. A legjobban az fájt neki, hogy ezt érezte, pedig
tudta, hogy csak az apja szavai keltek benne életre. Sosem ment ki a fejéből, amit az apja szokott neki mondogatni. El tudott menekülni az ökle elől, de a kegyetlen, fájó szavakat nem tudta maga mögött hagyni, elfeledni. Mat volt az egyetlen, akivel másképp érezte magát. Más barátsága nem segített, és a nóíc sem tudtak a dolgokon változtatni. Még Maldrin sem érhette el őt igazán. Tudta, hogy miért érez így. Minden, amihez köze volt, tönkrement. Az apja előre megjósolta ezt, és most kiderült, hogy valóban igaz. Elvesztette Matet, és most a legjobb úton halad afelé, hogy elveszítse a posztját a Magányos Csillagon, és derékba törje karrierjét a westmarch-i haditengerészetnél.
-
Ugyan már, főnök - mondta Maldrin. - Ugyan már.
Darrick futott, a szíve olyan hevesen vert, hogy az egyhetes szemsebében lévő fertőzés fájdalmasan lüktetni kezdett. Levegőt is alig kapott, de csak rohant keresztül a kereskedőnegyeden, le a Dokk utcán, szablyája ütemesen a combjához csapódott. A Dokk utca végén a Flotta sétányra kanyarodott, amely a katonai negyeden át a westmarch-i haditengerészet kikötőjéhez vezetett. Már látta a tengerészet hajóinak magas árbocait a távolban - más nagyon nem is látszódhatott belőlük, mivel az egész parton sűrű köd ült. Néhány bárka kihasználta a számára éppen kedvező széljárást, és távolodóban volt Westmarch-tól.
Raithen kalózai ez idáig nem okoztak kellemetlenséget Westmarch-nak, sőt, úgy tűnt, hogy az a csapat feloszlott, viszont más kalózok összefogtak, és rendszeresen támadásokat intéztek a hajók ellen, melyek utánpótlást szállítottak volna a városnak, hogy az el tudja tartani a megnövekedett számú katonaságot. Már két és fél hónap is eltelt a Tauruk kikötőjében történtek óta, és Kabraxisról azóta semmi hír nem jött, így a király kezdett kételkedni a Magányos Csillag jelentéseinek hitelességében. A városban a legnagyobb gond most a türelmetlenség volt - a zsoldosok ott állomásoztak, anélkül, hogy bármi komolyabb munkájuk lett volna -,
no meg persze a hiányos élelmiszertartalékok, melyeket a város a Tristram elleni akció óta nem tudott pótolni. Darrick átkozta a ködöt, mely acélszürkébe burkolta körülötte az egész várost. Egy sikátorban ébredt aznap hajnalban, nem tudta, hogy ott aludt el, vagy oda dobták ki valami lebujból záróra után. Csak kakaskukorékolás után ébredt fel, a Magányos Csillag pedig aznap reggel hajózott ki.
Átkozta a saját ostobaságát is - a hajón kellett volna maradnia éjszakára. De képtelen volt rá. Senki sem állt már vele szóba a legénység tagjai közül -még maga a kapitány és Maldrin sem. Igazi szégyenfolt lett belőle, pontosan úgy, ahogyan azt az apja megjósolta.
Már légszomja volt, amikor végre befordult a Vitorla-hidra, az utolsó őrhelyre - itt szűrték ki a civil személyeket, akiknek nem volt keresnivalójuk a katonai negyedben. Futás közben belekotort koszos inge zsebébe, a papírjait kereste. Négy őr lépett elő, és állta el a hídra vezető utat. Kemény arcú férfiak voltak, fegyverrel a kezükben. Komolyan vették a munkájukat. Egyikük feltartotta a kezét.
Darrick megállt, lihegett, a szeme majd' szétrobbant a fájdalomtól.
- Lang másodtiszt - fújtatta.
Az őrség vezetője kételkedve mérte végig Darricket, de azért átvette a felé nyújtott papírokat.
Gyorsan átfutotta a lapokat, nyugtázta a kapitányi pecsétet az iratokon.
- Itt az áll, hogy a Magányos Csillagon szolgál -mondta az őr, és visszaadta a papírokat.
- Igen - mondta Darrick, miközben ép szemével a tengert pásztázta. Az öbölből kifelé tartó hajók egyike sem volt az övé. Reménykedett, hogy talán mégis szerencséje van.
- A Magányos Csillag már órákkal ezelőtt kifutott -mondta az őr. Darrick szíve hirtelen megállt egy pillanatra.
- Ne - suttogta.
-Mivel láthatóan nem jelent megidőben a szolgálati helyén - mondta az őr -, most azonnal le kellene tartóztatnom, és átadnom a hadbíróságnak. De a kinézete alapján én azt mondom, hogy biztos leütötték és kirabolták, ez pedig elég nyomós indoknak számít, és talán felmenti a büntetés alól. Ezt majd beleírom a jelentésembe. Biztos jó pontot jelent majd a hadbíróság előtt. Te csak ne tegyél nekem szívességet, gondolta Darrick. Mindenkit, aki nyomós indok nélkül lemaradt a hajójáról, felakasztottak kötelességmegtagadás miatt. A tenger felé fordult, és a sirályokat figyelte, melyek a dagállyal kivonuló apró halakra vadásztak. A sirályok gyászos rikoltozása elvegyült a parton megtörő hullámok zúgásában.
Ha Tollifer kapitány nélküle hajózott el, akkor számára már nem volt hely a Magányos Csillag fedélzetén, ezt Darrick pontosan tudta. Karrierje a westmarch-i haditengerészetnél gyászos véget ért, és fogalma sem volt róla, hogy most mihez is kezdhetne.
Nem akart semmi mást, csak meghalni, de képtelen volt rá - nem bírta volna megtenni - mert ez azt jelentette volna, hogy annyi év után mégis az apja győz. Elzárkózott a fájdalomtól, a veszteségtől, visszafordult, és elindult az utcán a városba. Nem volt egy lyukas garasa sem. Az, hogy nem lesz pénze ételre, nem zavarta, de tud ta, hogy este nem bírja ki tal nélkül. Már most is érezte, hogy ráférne némi alkohol. Tizenharmadik fejezeí
- Mester.
Buyard Cholik felnézett a kényelmes kanapéról, ami a lakhelyéül szolgáló fedett kocsi egyik felét teljes egészében elfoglalta. A járművet három pár ló húzta, és minden megvolt benne, ami egy otthon kényelméhez szükséges. Papi holmijait, ruháit, személyes dolgait beépített polcokon tartotta, az olvasáshoz szükséges fényt pedig a falba csavarozott, füstmentes lámpák biztosították. Három hónapja, mióta
elhagyták Tauruk kikötőjét és Ransim romjait, szinte minden idejét lefoglalta a démontól kapott Ősi szövegek olvasása, valamint a tőle tanult varázslatok gyakorlása.
- Mi az? - kérdezte Cholik.
A férfi, aki megszólította, a kocsi oldalára erősített kis emelvényen állt. Choliknak esze ágában sem volt kinyitni az egyik spalettát, hogy megnézze, kivel beszél. Amióta Kabraxis megváltoztatta őt, a testét és a lelkét egyaránt - nem is beszélve arról, hogy évtizedekkel tette ót fiatalabbá - Cholik nem érzett semmi közösét magában és azokban a tanítványokban, akik túlélték a démon érkezését és a kalózok támadását. Sok új embere volt, út közben gyűjtötte őket maga köré a kisebb városokban, melyeken a karavánja áthaladt.
- Közeledünk Bramwellhez, mester - mondta a férfi. - Azt gondoltam, tudni szeretné.
- Rendben - felelte Cholik.
A kocsija egyenletes rázkódásából tudta, hogy a hosszú, kanyargós, hegynek felfelé vezető út, amin órák óta jöttek, véget ért.
Megjelölte a könyvben azt a helyet, ahol tartott. Könyvjelzőül emberi nyelv vékonyra préselt, pergamenszerű darabját használta. A megfelelő varázsige ráolvasásával a nyelvdarabok még fel is olvastak neki néhány bekezdést a könyvből. A könyvet vérrel írták, emberi bőrre, és gyermekek fogaival kapcsozták össze a lapokat. A legtöbb könyvhöz, amit Kabraxis az utóbbi hónapokban adott neki, Zakarum papként talán hozzá sem mert volna nyúlni, olyan iszonyatosak voltak.
A könyvjelző halk suttogással tiltakozott az ellen, hogy elrakják. Choliknak enyhe bűntudata támadt, és sejtette, hogy ez Kabraxis varázslatának műve. Szinte egész nap, megállás nélkül olvasott, de még ez sem volt elég. Egy középkorú ember könnyed mozdulataival kinyitotta a kocsi ajtaját, kilépett a kis emelvényre, majd a
faragott létrán felmászott a kocsi zsúp fedelű, csúcsos tetejére. Egy párkányzat a tetőn úgy nézett ki, mint valami sétány özvegyek számára - a legbefolyásosabb tengeri kereskedők feleségei ilyeneken sétálgattak Westmarch-ban, és lestek, hogy férjük épségben megérkezik-e. Cholik és bukott papjai aranyat és ékköveket is bányásztak ki Tauruk kikötője alól, méghozzá a démon áldásával. Az egyik első dolog, amit Cholik vásárolt, ez a kocsi volt. Régi tulajdonosa egy kereskedő herceg volt, aki szárazföldi kereskedelemre specializálódott. Két nappal azelőtt, hogy Cholik megvette volna az utazókocsit, a kereskedőt váratlanul súlyos veszteségek érték, és egy titokzatos, gyógyíthatatlan betegség is megtámadta, mely pár óra alatt végzett vele. Vagyonának kezelője biztos volt benne, hogy csődbe mentek, ezért örömmel eladta Cholik embereinek a kocsit.
Cholik a tetőn állt tudatában a körülötte terpeszkedő hatalmas erdőnek, és a féltucatnyi kocsit nézte, ami az övé előtt haladt. Egy másik fél tucat, mind megrakva a holmikkal, melyeket Kabraxis elhozatott Tauruk kikötőjéből, mögöttük baktatott.
A fák között egy kanyargós út haladt át. Choliknak nem jutott eszébe, hogy mi is az erdő neve, még soha nem járt erre. Westmarch-ból mindig hajóval utazott el, és amikor ilyen fiatal volt, még nem is járt Bramwellben. A kanyargó út végén Bramwell városa terült el, Westmarch egy északészakkeleti tartománya. Évszázadokkal korábban a város, köszönhetően annak, hogy a hegyek között helyezkedett el, jelentős pozíciót töltött be, és jelentősége vetekedett még Westmarch-éval is. A kisváros elég messze volt a fővárostól, önálló gazdasággal bírt. Jelenleg földművesek és halászok éltek benne, olyan családok leszármazottai, akik már generációk óta ugyanazokon a hajókon dolgoztak, ugyanazokat a földeket szántották. Régebben a halászok bálnára vadásztak, és az olajat jó pénzért eladták. Mostanra csak egy maréknyi csökönyös bálnavadász maradt a városban, akik nem is a megélhetés miatt maradtak a régi szakmánál, hanem azért, mert túl büszkék voltak ahhoz, hogy változtassanak.
Bramwell tele volt régi házakkal - a két-háromszintes épületeket a hegyekből szállított kőből építették. A zsúpfedeleket a zöld tucatnyi árnyalatára festették, így az egész város szinte egybeolvadt a hatalmas erdőséggel, mely három oldalról közrefogta.
A negyedik oldal a Westmarchi-öbölre nyílt, és hullámtörő gát húzódott végig teljes hosszán - szintén a hegyekből szállított kövekből -, hogy megóvja a kikötőt a tenger erejétől.
Cholik a kocsi és a hegyek tetejéről szemügyre vette a várost, mely Kabraxis hódító útjának első állomásaként egy ideig otthona lesz. Egy birodalom indul majd ki innen, nézett végig a mit sem sejtő városon. A tetőn maradt, fel-alá járkált - a nagy rugók elnyelték az út rázkódását - és nézte a várost, melyhez egyre közelebb és közelebb kerültek.
Pár órával később Cholik az Édesvíz folyó mellett álldogált. Ez a folyam táplálta Bramwellt. A víz tiszta volt, széles medrét sziklás part szegélyezte. A vízi útvonal lehetővé tette egy kis hajók számára kialakított kikötő megépítését, és ez fellendítette a város kereskedelmét. A parttól beljebb rengeteg kút vizét táplálta a folyam, és ez biztosította az öntözéses földművelést. A parcellák szépen, rendezetten sorakoztak egymás mellett.
Bramwell keleti végében, ott, ahol kereskedők szekerei álltak, valamint nemrég épült kisebb boltok, megálljt parancsolt a karavánnak a szabad táborhelyen, ahol a helybéliek szívesen láttak mindenkit, aki kereskedni akart velük. A kocsit és a szekereket azonnal körülvették a gyerekek, akik abban reménykedtek, hogy valami vándor mutatványosok érkeztek hozzájuk. Cholik nem okozott nekik csalódást, volt velük egy csapat mutatványos, akiket út közben bérelt fel, a Tauruk kikötőjétől idáig vezető szakaszon valahol. A szárazföldi utazást választották, ami ugyan sokkal lassabb és fárasztóbb volt, mint a tengeri út, viszont így messze elkerülték a westmarch-i tengerészeket. Cholik sejtette persze, hogy akik ismerték, azok így, megfiatalodva már nem ismernének rá, de azért nem akart semmit sem kockáztatni, Kabraxis pedig türelmes volt.
A mutatványosok bohóckodtak, színészkedtek, ugráltak, fantasztikus mutatványokat hajtottak végre, közben pedig mulatságos verseket és eltorzított sorokat adtak elő klasszikus művekből, amivel dübörgő sikert arattak. Az akrobaták attrakciói csodálkozó kiáltásokat váltottak ki a gyülekező közönségből, a háttérben dobszó és harsonák szolgáltattak zenei aláfestést. Cholik a kocsiban állt, és a lefüggönyözött ablakon keresztül a mulatozást figyelte. A fesztiváli hangulat egyáltalán nem illett ahhoz, ahogyan ő a vallási ceremóniákról gondolkodott. A Zakarum egyház új híveit nem szokták így mulattatni, bár néhány kisebb egyháznál előfordultak hasonló esetek.
- Még mindig nem helyesled, igaz? - szólalt meg egy mély hang mellette. Cholik felismerte Kabraxis hangját, és felé fordult. Tudta, hogy a démon nem az evilági módon lépett a kocsiba, de azt nem, hogy miként utazott Kabraxis eddig.
-
A régi berögződésektől nehéz megszabadulni -mondta Cholik.
- Az olyanoktól, mint például a vallás? - kérdezte Kabraxis. -Nem.
Kabraxis egy halott ember testében állt Cholik mellett. Miután úgy döntöttek, hogy az emberek közé mennek, és keresnek egy helyet, ahol letehetik terjeszkedésük alapkövét, Kabraxis megölt egy zsoldost, és feláldozta a lelkét a Sötétségnek. Amikor az emberből már nem maradt más, csak egy porhüvely, Kabraxis munkához látott. Három napjába és három
éjszakájába került, hogy a leghatalmasabb sötét varázslatok segítségével belepasszírozza magát a testbe.
Cholik ugyan még soha életében nem látott ehhez hasonló dolgot, Kabraxis biztosította afelől, hogy máskor is történt már ilyen, bár azt is hozzátette, hogy a dolog korántsem veszélytelen. Amikor egy hónappal azelőtt megszerezte magának a testet, akkor az még egy fiatal, a harmincas éveit taposó daliáé volt. Most viszont a test sokkal öregebbnek tűnt, mint Cholik, egy élete alkonyán járó öregembernek látszott. A hús megereszkedett, és mindenütt apró ráncok szabdalták, melyek eltorzították a vonásait. A fekete hajból seszínű szürke lett, a barna szempárból hamuszürke.
- Jól vagy? - kérdezte Cholik.
Az öregember elmosolyodott, de Cholik a mosolyban a démonra ismert.
- Nem kíméltem ezt a testet. Lassan lejár az ideje, már nem sokáig használhatom.
Ellépett Cholik mellől, és kinézett az ablakon.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Cholik.
- Azért jöttem, hogy megnézzelek téged, amint a rád kíváncsi emberek mulatozását szemléled -mondta Kabraxis. - Azt gondoltam, hogy ennyi vidám ember biztosan lelkesítő hatással lesz majd rád. Az életben minden sokkal könnyebben megy, ha megfelelően tálaljuk.
- Ezek az emberek azt hiszik majd rólunk, hogy mutatványosok vagyunk - mondta Cholik -, és nem azt, hogy egy új vallást hirdetünk, ami megkönnyíti az életüket.
- O h - mondta Kabraxis -, pedig megkönnyíteni majd az életüket. Igazság szerint akartam veled váltani pár szót a ma esti kis szereplés menetéről. Cholik ettől izgatottabb lett. Két hónapja voltak
már úton, ennyi ideje tervezgették egy egyház megalapítását és megerősítését, melynek hatalma Zakarumét is messze felülmúlja majd. Jó volt tudni, hogy végre nekikezdenek. -Tehát Bramwell lesz az a hely?
- Igen - mondta Kabraxis. - Osi erő lakozik a város alatt. Ezt az erőt én meg tudom hódítani, és a te sorsod és az én hódításaim eszközévé tudom tenni. Ma este letesszük annak a templomnak az alapkövét, amiről már hónapok óta beszélünk. De ez az alapkő nem téglából és kötőanyagból fog állni, ahogy azt te várod. A mi templomunk alapkövét a hívők alkotják.
Ettől Cholik nem lett túl lelkes. Ő egy templomot akart, egy olyan épületet, ami mellett a westmarch-i Zakarum templom eltörpül.
- Szükségünk lesz egy templomra.
- Lesz is templomunk - mondta Kabraxis -, de egy építmény leláncolja az embert. Próbáltam már ezt megtanítani neked, de látom, hogy még mindig nem érted. A hit, Buyard Cholik, a Gonosz Ösvényének Első Kiválasztottja, a hit átlép minden fizikai határt, és nyomot hagy a történelemben. Es mi ezt akarjuk. Cholik nem szólt egy szót sem, de a fejében még mindig egy hatalmas templom képe táncolt.
- Hosszú élettel ajándékoztalak meg téged -mondta Kabraxis. - Kevés olyan ember volt vagy lesz a földön, aki a segítségem nélkül ennek akár csak a felét is megélheti. Az előtted álló hosszú éveket talán egy helyhez láncolva akarod tölteni, üldögélve a babérjaidon?
- Te vagy az, aki mindig a türelem fontosságáról beszéltél.
- Még mindig a türelemről beszélek, Buyard Cholik - mondta a démon. - De te
nem a vallásom
fája leszel. Nem fára van szükségem, hanem egy méhre. Egy méhre, ami egyik helyről a másikra röppen, és hívőket gyűjt nekünk. Elmosolyodott, és megveregette Cholik vállát.
- Most gyere. Itt kezdjük el Bramwellben, ezek között az emberek között.
- Mit kell tennem? - kérdezte Cholik.
- Ma este - mondta Kabraxis - megmutatjuk az embereknek a Gonosz Ösvényének hatalmát. Megmutatjuk nekik, hogy minden álmuk valóra válhat. Cholik előlépett a kocsiból, és a tisztás közepére sétált. A legjobb ruháját viselte, mely nem volt túlságosan hivalkodó, nehogy elijessze a szegényebb nézőket.
Legalább háromszáz ember ülte körbe a tisztást, ahol a karaván letáborozott. Cholik körén kívül kialakult egy másik kör is a szekerekből, melyeken mindenféle árukat szállítottak - szénát, almát, élő állatokat. Mögöttük, a fák alatt üres szekerek álltak, azokon is nézők ültek.
-Aha - suttogta egy férfi -, itt jön a szónok. Azt hiszem, a mulatságnak vége.
- Ha elkezd itt nekem előadást tartani arról, hogy hogyan kellene élnem az életet, és hogy mennyi pénzt kellene adományoznom az egyháznak, aminek gyűjt suttogta egy másik férfi -, akkor én megyek. Két órát elvesztegettem azzal, hogy néztem a mutatványosokat, és azt a két órát nem adja nekem vissza senki.
- Földjeim vannak, amiket meg kell művelni.
- Nekem meg teheneim, amiket korán reggel meg kell majd fejni.
Cholik tudta, hogy most könnyen elveszítheti a közönséget, amit a mutatványosok hoztak neki össze, és tudta azt is, hogy nem kezdheti rögtön komoly beszéddel, holmi felelősségről meg ilyesmiről.
A tisztás közepére sétált, és elővette a fekete hamuval teli fém dobozkáját, amit Kabraxis készített és adott neki. Egyetlen szót mondott csak, azt is úgy, hogy a közönség ne hallja, aztán a levegőbe szórta a hamut.
A hamu sűrű, fekete felhő formájában tört elő a dobozból, és félúton megállt a levegőben. Hosszú csík alakult belőle, mely úgy tekergőzött a tisztáson fújó hűvös szellőben, akár egy kígyó a forró homokban. A csík hirtelen elvékonyodott, és előretört, kanyarok és hurkok alakultak ki benne a talaj felett. Néhány helyen a kötélszerűen húzódó hamucsík keresztezte saját vonalát, de sehol nem ért össze teljesen. A kanyarok és hurkok úgy három méter magasan voltak, hogy egy ember kényelmesen elsétálhasson alattuk. A levegőben lebegő fekete hamucsík látványa felkeltette a nézők érdeklődését Egy mágus képes ilyesmikre, de egy átlagos pap semmiképpen. Kellőképpen kíváncsiak lettek, hogy mi lesz Cholik következő lépése.
Amikor a kötélként tekergőző hamu befejezte útját, sötétlilás fénnyel felizzott, és egy percig versenyre kelt a westmarch-i öbölben éppen lenyugvó nap bíborvörös sugaraival.
Cholik a nézők felé fordult, tekintetük találkozott az övével.
- Hatalmat hozok nektek - mondta. - Egy ösvényt, mely elvezet az álmaitokhoz, melyek mindig veletek voltak, de a szerencse forgandósága vagy a divatjamúlt dogmák miatt nem teljesülhettek
Morajló beszélgetés indult meg a tisztáson gyülekező emberek között. Több dühös hang is kihallatszott a morajlásból. Bramwell lakossága ragaszkodott a Zakarum egyházba vetett hitéhez.
- Van egy másik út is, mely a Fényhez vezet - folytatta Cholik. - Ez az út az Almok Ösvénye. Dien-Ap-Sten, a Fény prófétája teremtette ezt az ösvényt az ő gyermekeinek, hogy meglegyen mindenük, és hogy teljesüljenek titkos vágyaik is.
- Hát én még nem hallottam erről a prófétáról -szólt közbe egy koszos öreg halász az első sorból -, és nem azért jöttünk ide, hogy a Fény megcsúfolását hallgassuk.
- Nem csúfolom meg a Fény útját - felelte Cholik. - Azért jöttem, hogy egy tisztább utat mutassak nektek, mely a Fényhez vezet.
- A Zakarum egyház is ezt teszi - szólalt meg egy öregember, aki pecsétes papi csuhát viselt. - Nincs semmi szükségünk csalókra, akik a zsebünkben akarnak turkálni.
- Nem az aranyatok miatt jöttem ide - mondta Cholik. - Nem azért jöttem, hogy elvegyek tőletek valamit.
Érezte, hogy Kabraxis figyeli őt a kocsi végéből.
- Sőt, nem engedélyezem, hogy ma este, vagy a többi napon, míg itt táborozunk, akár egy árva garast is összegyűjtsenek nekünk.
- Ahhoz, hogy itt maradhattok-e, még Bramwell hercegének is lesz egy-két szava mondta egy öreg farmer. - A herceg nem szívleli a mutatványosokat, a csalókat meg a tolvajokat.
Cholik igyekezett elfojtani büszkeségét. A feladatot még nehezebbé tette, hogy tudta: elég volna egyetlen, Kabraxistól tanult varázsige, és a férfi holtan rogyna össze. Miután Zakarum pap lett belőle, senki sem mert ilyen hangon beszélni vele. Sőt, már novícíusként is tisztelték.
Cholik átvágott a tisztáson, és egy népes család előtt állt meg. Az egyik gyermekük, egy fiú nyomorék volt - annyira tönkretette őt valami betegség, hogy úgy nézett ki, mint egy két lábon járó halott.
Az apa védelmezőén a fia elé lépett. Cholik szemébe nézett és a kése markolatára tette a kezét.
- Jó uram - mondta Cholik -, látom, hogy gyermeked beteg. A farmer öntudatosan körülnézett.
- A láz miatt van, ami nyolc évvel ezelőtt söpört végig Bramwellen. Nem az én fiam az egyetlen, aki elkapta.
- A láz óta nem egészséges. A farmer a fejét csóválta.
- Egyikük sem gyógyult meg. Legtöbbjük meghalt már egy héttel azután, hogy elkapta.
- Mit adnál azért, hogy legyen még egy egészséges fiad, aki segít neked a
földeken? - kérdezte Cholik.
- Nem hagyom, hogy a fiamat bántsák, vagy bolondot csináljanak belőle figyelmeztette a farmer.
-
Nem áll szándékomban - mondta Cholik. - Bízzál bennem.
A férfi arcán zavar tükröződött. Az alacsony, tömzsi asszonyra pillantott, aki valószínűleg a kocsiba zsúfolt kilenc gyermek anyja volt.
- Fiam - szólította meg Cholik a beteg gyereket -, ugye nem akarsz a családodnak terhére lenni?
- H é - tiltakozott a farmer -, ő nem teher, és aki ilyet mer rá mondani, annak velem gyűlik meg a baja.
Cholik várt. A Zakarum egyház papjaként azonnal kiközösítette volna a férfit, aki ilyen modorban merészelt vele beszélni. Várj, suttogta Kabraxis a pap fejében.
Cholik várt, és közben érezte, hogy a tisztáson minden tekintet őrá szegeződik. Itt fog eldőlni, gondolta magában, hogy az emberek otthagyják, vagy maradnak. A fiú szemében megcsillant valami. Keskeny vállához, beesett mellkasához képest hatalmasnak tűnő fejét lassan apja felé fordította. Felemelte reszkető kezét - mely nyilván nem volt alkalmas arra, hogy akár csak egyen is vele - görcsbe rándult ujjaival megrángatta apja ingujját.
- Apám - mondta a fiú -, engedj, hadd menjek ezzel a pappal. A földműves a fejét csóválta.
- Nem tudom, Effirn, hogy tényleg jó ötlet volna-e. Nem akarom, hogy hiú reményeket táplálj magadban. A Zakarum egyház gyógyítói nem tudtak rajtad segíteni.
- Tudom - mondta a fiú. - De én hiszek ebben az emberben. Hadd próbáljam meg.
A farmer a feleségére pillantott. Az asszony bólintott, szemében gyémántként csillogtak a könnyek. Az apa felnézett a papra, és megszólalt.
-
Ha bármi baja esik a fiamnak, azért téged terhel a felelősség, pap.
- Vállalom a felelősséget - mondta Cholik szelíden -, de biztosíthatlak afelől, hogy a gyógyulás, amiben a kis Effirn hamarosan részesül, Dien-Ap-Sten áldása lesz. Én magam nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy egyedül teljesítsem ennek a fiúnak a kívánságát.
A fiúra nézett, és felé nyújtotta a kezét.
Az próbált felállni, de gyenge, csökevényes lába nem bírta el a súlyát. Gyenge, nyomorék kezét Cholikéba helyezte.
Cholik elcsodálkozott azon, hogy milyen gyenge a gyerek. Nehéz volt visszaemlékezni rá, hogy ő is volt ilyen gyenge - pedig pár hónappal azelőtt ez volt a helyzet. Talpra segítette a fiút. A tisztáson mindenki elhallgatott.
-
Gyere csak, gyermekem - mondta Cholik. - Bízz bennem.
-
Bízom - mondta a fiú.
Együtt átvágtak a tisztáson. Még messze voltak a lilásan szikrázó fekete hamuvonaltól, amikor a fiú lába összecsuklott. Cholik elkapta Effirnt, még
mielőtt a földre esett volna, bár idegenkedett a fiú nyomorék, beteges testének érintésétől.
Erezte, hogy a tisztáson lévő emberek mind őt és a fiút figyelik. Kétely mardosta a szívét, és felnézett a mező körül elhelyezkedő magas fák csúcsára. Ha a fiú meghal a Gonosz Ösvényén, talán elég ideig távol tudja majd tartani az embereket, és lesz ideje elmenekülni. Ha viszont nem tud előlük elfutni, akkor valószínűleg az egyik magas fáról fog lógni hamarosan. Már hallott róla, hogy a helybéliek nem kímélik a gyilkosokat, a banditákat - az igazságszolgáltatás nevében keményen leszámolnak velük.
Márpedig ő éppen azon volt, hogy kígyót csempésszen a keblükre. A fekete hamuösvény elején a pap támogatta a fiút, hogy az meg tudjon állni a két lábán.
- Mit kell tennem? - kérdezte Effirn.
- Sétálnod kell - mondta neki Cholik. - Csak menj végig ezen az ösvényen, és ne gondolj semmi másra, csak a gyógyulásra.
A fiú nagy levegőt vett, kissé görcsösen - kétségtelenül most gondolta át újra a döntését, mely szerint végigsétál egy ösvényen, ami nyilvánvalóan varázslattal keletkezett. Aztán elhatározta magát, és elengedte Cholik kezét. Első pár lépése reszketeg bo-torkálás volt, mely láttán Choliknak elszorult a torka. A fiú őrjítő lassúsággal lépkedett. Aztán a léptei egyre simábbak lettek, bár púpos testtartása miatt még mindig csak imbolyogva tudta követni a vonalat. A tisztáson egy hang sem hallatszott, mindenki a nyomorék fiút nézte, amint a fekete hamu ösvényen
lépked. Minden lépésnél lila szikrákat vetett a hamu, mivel a fiú csoszogva járt, de léptei hamarosan egyre biztosabbak lettek, egyre gyorsabban követték egymást. Válla kiegyenesedett tartása egyre jobb lett. Vékonyka lába, karja, törzse lassan felduzzadt, erős izmok jelentek meg rajta. Feje már nem volt nagy, hiszen eddig is
a csontvázszerűen sovány testéhez képest tűnt csak annak. Amikor pedig a hamuösvény felemelkedett a levegőibe, és áthaladt egy másik szakasz fölött, a fiú akkor is követte a vonalat - fellépett rá. Korábban nemhogy egy ilyen vékony hamuvonalon nem tudott volna lépkedni a levegőben, de még magával a mászással sem tudott volna boldogulni.
Beszélgetés moraja hallatszott Cholik körül, neki pedig dagadt a melle a büszkeségtől a közönség csodálkozása hallatán. Míg a Zakarum egyház kötelékében dolgozott, soha nem lett volna rá lehetősége, hogy egy ilyen varázslattal rukkoljon elő. Megfordult, szembe a közönségével, és végignézett az embereken.
- Ez hát az Álmok Útjának ereje - kiáltotta Cholik -, és a kegyes és adakozó prófétáé, akit én szolgálok. Dicsértessék Dien-Ap-Sten neve és adománya! Csatlakozzatok hozzám, gyermekeim, és áldjátok az ő nevét! - Felemelte a karját. Dicsőség Dien-Ap-Sten-nek!
Kezdetben csak néhányan csatlakoztak hozzá, aztán egyre többen. Perceken belül az egész tömeg együtt kiáltozott, hangjuk betöltötte a tisztást, elnyomva a
folyóparti város hétköznapi zajait. Buyard Cholik!
A kívülről nem hallatszó kiáltás úgy hasított a pap agyába, hogy egy pillanatig semmit sem látott a fájdalomtól.
Vigyázz, mondta Kabraxis. A varázslat kezd önálló életre kelni. Cholik összeszedte magát, és visszafordult a lebegő, tekergőző ösvényhez, melyet ő maga hozott létre a varázslattal, és látta, hogy a hamucsík kezdőpontjában lila szikrák és lángok jelennek meg. A kis tűz gyors tempóban megindult. Ahogy továbbhaladt, felemésztette maga alatt a hamut, és mögötte nem maradt semmi. A tűz a fiú felé tartott.
Ha eléri, mondta Kabraxis, akkor a fiú meghal.
Cholik a hamuösvény végéhez lépett, és nézte, hogy a tűz a fiú felé tart. Kétségbeesetten törte a fejét a megoldáson, de tudta, hogy az ujjongó közönség előtt nem mutathatja a félelmét.
Ha most elveszítjük ezeket az embereket, mondta Kabraxis, akkor talán soha nem lesz újabb lehetőségünk megnyerni őket magunknak. Ha csoda történik, akkor hívőket szerzünk, ha viszont tragédia lesz a vége, akkor lehet, hogy elveszünk. Evekig nem térhetünk majd vissza erre a helyre, és még hosszabb időbe telik, mire elfelejtik a történteket, és újra lehetőségünk lesz megnyerni őket magunknak.
- Effirn - szólalt meg Cholik.
A fiú felnézett rá, egy pillanatra nem figyelte az ösvény vonalát, de lába mégsem hagyta cserben. -Ide nézzetek! Ide nézzen mindenki! Tudok járni!
- Igen, Effirn - mondta Cholik -, látjuk, és mindenki nagyon büszke rád, valamint kellőképpen hálás Dien-Ap-Stennek a gyógyulásodért. De van valami, amit tudnom kell.
A lila lángra nézett, mely a fiút üldözte, és látta, hogy azt már csak két kanyar választja el Effirntől. A fiú még vagy tíz méterre volt az ösvény végétől.
- Tessék? - kérdezte Effirn.
- Tudsz futni?
A fiú arca értetlenséget és zavart tükrözött.
- Nem tudom. Sosem próbáltam.
A lilás láng újabb két méterrel megközelítette a fiút.
- Akkor próbáld meg most - javasolta Cholik. Kitárta a karját. - Gyere, fuss ide hozzám, Effirn. Gyorsan, gyorsan. Amilyen gyorsan csak tudsz.
Effirn lelkesen megindult, próbálgatta új izmait, új tudását. Futott, a lila tűz pedig követte őt, és még mindig az volt a gyorsabb, de most már csak centiket nyert, nem métereket.
- Gyerünk, Effirn - buzdította Cholik. - Mutasd meg a papádnak, hogy milyen gyors lettél most, hogy Dien-Ap-Sten kegyében részesültél!
Effirn futott, és közben egyfolytában nevetett. A közönség moraja felerősödött. A fiú elérte az ösvény végét, az utolsó kanyarban lejutott a talajra, és a pap karjai közé vetette magát, pont akkor, amikor a lila láng is elérte az ösvény végét, és vöröses pukkanás-sal eltűnt.
Cholik úgy érezte, hogy ismét a halál karmai közül menekült meg. Egy pillanatra megölelte a fiút, és csodálkozva látta, hogy Effirn nagyon megnőtt. Erezte, hogy a fiú karja és lába erős, izmai kemények.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - kiáltotta a fiú kifulladva, és erősen megölelte Cholikot.
Cholik kissé szégyellte magát, zavarban volt, de azért ő is átölelte a fiút. Effirn egészsége nem jelentett számára semmi mást, csak a Bramwellben való megtelepedés lehetőségét, de még mindig nem értette, hogy hogyan működött a démon varázslata.
A gyógyítás meglehetősen egyszerű feladat, mondta Kabraxis Cholik fejében. Fájdalmat okozni, megsebezni valakit egészen más, sokkal nehezebb. Ha meg akarod tanulni, hogy hogyan kell megsebezni valakit varázslattal, akkor először gyógyítanod kell tudni, Buyard Cholik. Cholik erről még soha nem hallott.
Nagyon sok olyan dolog van, amiről még nem hallottál, nem tanultál, mondta Kabraxis. De van rá időd bőven. Majd én tanítalak. Fordulj meg, Buyard Cholik, és köszöntsd új egyházközösségedet.
Kissé kibújt a fiú szorításából, és a szülők felé fordult. Senki sem kérte rajta számon, hogy miért égett el az ösvény a fiú mögött.
A fiú most már egyedül ment, meg akarta mutatni új erejét - futva vágott át a tisztáson. Testvérei üdvrivalgással fogadták, apja felkapta, és alaposan megszorongatta örömében, mielőtt átadta volna őt az anyjának. Az asszony megölelte a fiát, az arcán lecsorgó örömkönnyeket nem is próbálta letörölni. Cholik nézte anyát és fiát, amint összeölelkeznek, és csodálkozva tapasztalta, hogy mennyire meghatja a jelenet.
Csodálkozol rajta, hogy ilyen jól érzed magad, amiért meggyógyítottuk ezt a fiút? szólalt meg Kabraxis a fejében.
- Igen - suttogta Cholik. Senki sem hallotta körülötte, hogy mit mond, csak a démon.
Nem kellene. Ahhoz, hogy megismerjük a Sötétséget, ismernünk kell a Fényt is. Te egy üvegbúra alatt éltél egész életedben Westmarch-ban. Csak olyan emberekkel találkoztál, akik a helyedre pályáztak. Vagy olyanokkal, akiknek én pályáztam a helyére, döbbent rá Cholik. A Zakarum egyház pedig soha nem hagyta, hogy a gyógyítási folyamatokat ilyen személyes körülmények között hajtsd végre, mondta a démon.
- Igaz.
A Fény nem mer sok embert ekkora erővel felruházni, mint amekkorát te kaptál tőlem, mondta Kabraxis. Az olyan emberek, akik ekkora fiatalommal bírnak, feltűnést keltenek. Gyorsan híres ember, vagy hős lesz belőlük. Rövid idő múlva már nyeregben érzik magukat, méghozzá okkal. A Fény szolgái ezt nem szeretik, mert féltékenyek.
- A démonok nem azok? - kérdezte Cholik.
Kabraxis felnevetett, a mennydörgésszerű robaj-lás fájdalmasan visszhangzott Cholik fejében. A démonok nem olyan féltékenyek, mint ahogyan azt a Fény szolgái állítják róluk. De nem is parancsolgatnak annyit. Ki alkot több szabályt, kérdem én? Ki szab több korlátot? Cholik nem válaszolt.
És mit gondolsz, miért alkotnak a Fény szolgái annyi szabályt? kérdezte Kabraxis. Azért, hogy a mérleg nyelve mindig a Fény felé forduljon, mi másért. De mi, démonok abban hiszünk, hogy aki a Sötétség oldalán harcol, annak hatalom jár. Van, aki többet kap belőle, van, aki kevesebbet. De mind megdolgoznak érte. Csakúgy, mint te - te is megdolgoztál a hatalomért akkor, amikor megkerested a kapumat, és szembenéztél legnagyobb félelmeddel, a halállal.
- Nem volt más választásom - mondta Cholik.
Az embereknek mindig van választásuk. Csak a Fény Harcosai próbálnak benneteket öszezavarni. Vannak lehetőségeitek, több is, de legtöbbjét nem választhatjátok, mert a Fény harcosai azt mondják rájuk, hogy helytelenek. Neked, mint a Fény magasan képzett tanítványának tudnod kellene, hogy azok a választások helytelenek. Tehát akkor hová jutottunk? Mennyi lehetőséged is maradt valójában? Cholik némán igazat adott neki.
Menj hát ezekhez az emberekhez, Buyard Cholik. Már most is vannak közöttük híveid. Amint rájönnek, hogy te megadhatsz nekik mindent, amire titokban vágynak, egy egész csorda jár majd utánad, a pásztor után. Aztán neki kell állni a templom megépítésének, és keresnünk kell az emberek között leendő tarútványokat is, akik majd segítenek neked az igémet hirdetni. Most viszont rr
járj körbe a tömegben, és a betegeket gyógyítsd meg. Ok majd továbbadják a híreket. Reggelre nem lesz egy olyan ember sem Bramwellben, aki ne hallott volna rólad.
Cholik elindult előre az őt övező újsütetű tiszteletben és megbecsülésben, melyet a fiú meggyógyí-tásával szerzett. Egész teste bizsergett a hatalomtól, amit a démon sugárzott belé. Az erő a gyengékhez és elesettekhez vezette őt a tömegben.
Cholik kézrátétellel gyógyított - lázat, fertőzéseket, furunkulust, reumát mulasztott el, kiegyenesített egy lábat, ami törés után rosszul forrt össze, és megtisztította egy nagymama tudatát. Az unoka szerint, aki gondozta, a nő már évek óta nem volt beszámítható.
- Szeretnék letelepedni Bramwellben - jelentette be Cholik, miközben a Westmarchi-öböl elnyelte a napkorongot, és a nappal estébe fordult körülötte.
A tömeg örömrivalgással fogadta a bejelentést.
- De ehhez szükségem lesz egy templomra - folytatta Cholik. - Amint megépül állandó templomunk, Dien-Ap-Sten csodái csak növekedni fognak. Gyertek hozzám, hogy megmutathassam nektek a prófétát, akit követek és szolgálok.
Aznap este Buyard Cholik annyira közel került a hírnévhez, amennyire még
életében soha. Részegítő érzés volt, és ő megfogadta, hogy közelebbről is
megismerkedik vele.
Senki és semmi nem állíthatja meg.
Tizennegyedik fejezel
-
Tengerész vagy? - kérdezte a csinos felszolgálólány.
Darrick felnézett a tányérjából - éppen pörköltet evett krumplival - és nem hagyta, hogy a kérdés hallatán feltörő, a veszteség miatt érzett keserűség eluralkodjon rajta.
-
Nem - válaszolta, hiszen már hónapok óta nem volt tengerész.
A felszolgálólány amolyan fekete szépség volt, alig húszéves lehetett talán. Fekete szoknyája rövid volt, sokat mutatott hosszú, formás lábából. Fekete haját hátrafogva viselte.
- Miért kérded? - Darrick a lány szemébe nézett, de ő egy pillanat múlva elkapta a tekintetét.
- Csak azért, mert olyan matrózosan jöttél be az ajtón - mondta a fehércseléd. Apám tengerész volt. A tengernek született, és a tengerért halt meg, mint ahogy a legtöbb matróz.
-
Mi a neved? - kérdezte Darrick.
-
Dahni - felelte a lány, és elmosolyodott.
-
Örülök, hogy megismertelek, Dahni.
A lány még egy percig ott nézelődött az asztalnál, próbált találni valami tennivalót, ami miatt maradhat. De már újratöltötte a poharat, a tányér pedig még félig volt étellel.
-
Ha szükséged van valamire - mondta -, csak szólj.
- Köszönöm - mondta Darrick, továbbra is mosolyogva. Már hónapok teltek el azóta, hogy elvesztette helyét a Magányos Csillag fedélzetén, és ez idó alatt
megtanulta, hogy az udvarias mosoly és a rövid válaszok, minél kevesebb kérdéssel fűszerezve tökéletes receptje annak, hogy ne kelljen sokat beszélgetnie. Ha az emberek azt látták, hogy barátságos, akkor hallgatását nem találták olyan udvariatlannak vagy ijesztőnek. Azt hitték, hogy csak visszahúzódó vagy magányos típus, és általában békén hagyták. Ez a fortély megóvta őt jó pár verekedéstől, az pedig, hogy nem verekedett, a börtönöktől meg a büntetésektől, amelyek miatt a kezdeti időkben folyton az utcán találta magát, egy árva garas nélkül.
Fejét oldalra biccentette, és szemügyre vette a szomszéd asztalnál kockázó négy férfit. Hárman halászok voltak, látszott a ruhájukon, a negyedik viszont egy kicsit jobban volt felöltözve, mintha felvette volna a legjobb ruháját, hogy jó benyomást keltsen. Úgy nézett ki, mint valaki, akinek nincs szerencséje, de azért a legjobbakat reméli. Darrick tudta, hogy ez a külső csupán illúzió. Mohón evett, de próbálta nem mutatni, hogy tegnap evett utoljára. Vagy talán tegnapelőtt. Már nem tudta követni az idő folyamát. De bármilyen keveset evett is, arra mindig szerzett elég pénzt, hogy legyen mit innia. Az alkohol volt az egyetlen dolog, ami képes volt elűzni a félelmeit és a rémálmait. Szinte minden éjjel újra ott volt Tauruk kikötőjében, a sziklán, és mindig majdnem sikerült megmentenie Matet a csontváztól, és attól a borzalmas, csonttörő csatta-nástól a sziklafalon, ami végül megölte őt.
A kocsma egy lebuj volt, egy a sok közül. O mindet ugyanolyannak látta. Amikor végzett a munkájával, lehetett bárhol, először evett valamit, aztán addig ivott, míg menni is alig tudott már. Bérelt egy szobát, vagy ha nem volt elég a pénz az ivásra meg a
szobára együtt, akkor inkább az istállóban heveredett le.
A kocsma törzsvendégei főleg halászok voltak, kemény arcú, bütykös kezű férfiak, tele sebekkel, amelyeket a hálók, a horgok, a halak meg a zord időjárás okoztak. Kivétel nélkül mind keserűek voltak, a hosszú évek óta tartó reménytelenség már a csontjukig hatolt. Olyan holnapokról beszéltek, ami mindig sokkal szebben hangzott, mint amit valójában hozott a reggel, meg arról, hogy mihez is kezdenének, ha egy szép napon rájuk mosolyogna a Fény, és nem kellene többé minden reggel bemászniuk a csónakjukba.
A halászok között kereskedők is üldögéltek, akik mindenféle szállítmányokról beszélgettek, meg a szerencséről, és arról, hogy milyen veszélyessé vált a Nagyóceán északi része, mióta Westmarch visszavonta onnan a hajóit. A démon, akit a westmarch-i tengerészek Tauruk kikötőjében láttak, azóta sem tűnt fel, így a Westmarch-tól északra fekvő területekről származó kereskedők és hajósok azt rebesgették, hogy az egészet csak a kalózok rendezték meg, mert így akarták rávenni a királyt, hogy hívja vissza hajóit azokról a helyekről. Az északi kikötőkben és városokban nőttön-nőtt az elégedetlenség, mivel rosszul érintette őket, hogy Westmarch már nem nyújt védelmet. A haditengerészet jelenlétének hiányában sokan kalózkodásra adták a fejüket, ha másként nem tudtak megélni a tengerből. Bár a legtöbb kalózhajó nem dolgozott össze, folyamatos támadásaik súlyosan érintették az önálló, part menti városokat, de még a szárazföld belsejében elterülő területek némelyikét is. A westmarch-i diplomáciai kapcsolat, ami valaha féltett fegyverténynek számított, mára gyenge és hatástalan volt. Az északi városok már nem erőltették olyan lelkesen a jó kapcsolatot a királyi székhellyel.
Darrick fogott egy darab kenyeret, belemártotta a pörkölt szaftjába, és a szájába tömte. A pörkölt sűrű volt és zsíros, erősen fűszeres, olyan étel, amivel egy kemény fizikai munkát végző ember általában befejezi a napot. Az utóbbi pár hónapban lefogyott, de verekedni, harcolni még mindig ugyanolyan jól tudott. A kikötőktől általában távol tartotta magát, mert félt attól, hogy valaki esetleg felismeri. A westmarch-i haditengerészet, meg a kikötői őrség nem nagyon strapálta magát a keresésével, ahogy a többi szökött tengerész után sem indítottak hajtóva-dászatot, de ő továbbra is tartott a felelősségre vonástól és a büntetéstől. Voltak olyan napok, amikor a halál vonzóbbnak tűnt az életnél, de nem tudta megtenni ezt a lépést. Túlélte azt, hogy az apja keze alatt nőtt fel, és most esze ágában sem volt készakarva véget vetni életének.
De életben maradni, elviselni az életet ugyanilyen nehéz volt. A helyiség túlsó végébe pillantott, ahol Dahni egy fiatalemberrel beszélgetett és flörtölt. Énje egyik része vágyott a női társaságra, de csak egy kicsi része. A nőknek be nem állt a szája, és főleg olyan dolgokban vájkáltak, amiről a férfiak nem szívesen beszéltek. Persze többnyire csak segíteni akartak, de Darrick-nek nem volt semmi kedve ehhez a hercehurcához.
A nagydarab fickó, aki a kocsma túlsó végében üldögélt, felállt, és Darrick felé indult. Magas volt és szélesvállú, orra girbegurba a sok verekedéstől. Ok-lét és csuklóját sebhelyek borították, némelyik régi, némelyik egészen friss, rózsaszín és heges. Torkán egy régi vágás nyoma látszott.
Leült Darrickicel szembe, anélkül, hogy az hellyé! kínálta volna. Bunkósbotját a térdére fektette.
- Te éppen dolgozol - állapította meg. Darrick a jobb kezét az ölében tartotta, a szablya
markolatán. A nagydarabra nézett.
- Egy barátommal vagyok.
A jobbján a szerencsejátékos, aki felbérelte őt, hogy védje, miután a karavánnal a városba értek, ismét a Fényt dicsérte, mert megint szerencsés köre volt. Idősebb ember volt, vékonyka, ősz hajú. Előző este megtámadta őket egy csapat bandita, így Darrick tudta, hogy a férfi meg tudja magát védeni -egész rakás kis kést hordott magán, titkos zsebekben.
-A barátod pokolian szerencsés ma este - mondta a nagydarab fickó.
- Megérdemli - felelte Darrick halkan.
A nagydarab kidobó gyanakodva végigmérte Darricket.
- Az én feladatom, hogy megőrizzem a békességet a kocsmában. Darrick bólintott.
- Ha csaláson kapom a barátodat, mindketten repültök.
Darrick megint bólintott, és csak remélni tudta, hogy a szerencsejátékos nem csal, vagy ha igen, akkor nagyon jól csinálja. A férfi a karavánban utazók közül játszott
pár emberrel. A karaván Aranoch-ból érkezett, egy tengerparti várossal kereskedtek, ami ellátta az Amazon-szigeteket.
- És nézd meg jól, hová lépsz, ha kimész azon az ajtón - figyelmeztette a kidobó, és a szerencsejátékos felé biccentett. - Démonian sűrű köd szállt le a városra, és reggelig nem is oszlik fel. Nem valami jó a közvilágítás, és azok között, akikkel a barátod játszik, vannak olyanok, akik nem szívesen veszítenek.
- Köszönöm - mondta Darrick.
- Ne köszönj semmit - mondta a kidobóember. - Csak nem akarom, hogy valami balhé legyen, és itt haljon meg valamelyikőtök a kocsma előtt.
Felállt, és visszament az őrhelyére a helyiség hátuljába.
A felszolgálólány visszajött az asztalához, kezében teli kancsó bor, arcán bizakodó mosoly. Darrick a pohara fölé emelte a kezét.
- Elég volt? - kérdezte a lány.
- Egyelőre igen, kösz - felelte Darrick. - De vinnék egy üveggel haza, mikor megyek.
A lány bólintott, habozott, majd elmosolyodott, és megfordult. A csuklóján megvillant egy karkötő. Darrick felfigyelt az ékszerre.
-
Várj csak - suttogta. Hangja hirtelen rekedtes lett.
-
Igen? - fordult vissza a lány reménykedve. Darrick a csuklójára mutatott.
-
Mi ez az ékszer rajtad?
-
Kabala - mondta Dahni. - Dien-Ap-Stent jelképezi, a Fény Prófétáját és az Álmok Útját.
A karkötő ovális gyűrűkből állt, melyeket faragott borostyánkő és durva vasércdarabok kapcsoltak össze. A látvány valami régi dologra emlékeztette Darricket.
-
Honnan szerezted?
-
Egy kereskedő adta, aki kedvelt engem - mondta Dahni. Olcsó próbálkozás volt, hogy féltékennyé tegye Darricket.
-
Ki az a Dien-Ap-Sten?
A név nem volt ismerős Darricknek.
-
ő a szerencse és a jólét prófétája - mondta Dahni. - Bramwellben építenek neki templomot. A férfi, akitől ezt kaptam, azt mondta, hogy akinek van bátorsága végigmenni az Álmok Útján, az megkapja azt, ami a szíve vágya Darrickre mosolygott. - Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás?
- D e - értett vele egyet Darrick, de a történet valahogy nyugtalanította. Bramwell Westmarch közelében volt, oda pedig a közeljövőben nem szándékozott visszamenni.
-
Voltál már ott? - kérdezte Dahni.
-
Igen, valamikor régen.
- Nem gondoltál rá, hogy visszamenj oda? -Nem.
A lány lebiggyesztette az ajkát.
-
Kár - forgatta a csuklóját, a karkötő pörgött és csillogott a lámpafényben. Én szeretnék egyszer eljutni oda, és megnézni magamnak azt a templomot. Azt mondják, hogy ha elkészül, valóságos műremek lesz, a legszebb épület a világon.
- Akkor biztos megéri megnézni - mondta Darrick. Dahni előrehajolt, betekintést engedett dekoltázsába.
-
Sok olyan dolog van, amit érdemes megnézni. De abban biztos vagyok, hogy amíg ebben a városban rohadok, nem fogok látni semmit. Talán te is jobban tennéd, ha Bramwellbe mennél.
-
Talán - mondta Darrick, mert nem akarta megbántani a lányt.
Az egyik halász ingerült hangon Dahniért kiáltott. A lány vetett még egy utolsó, csábító pillantást Darrickre, aztán megfordult, és riszálva elvonult. A szomszédos asztalnál Darrick szerencsejátékosának megint csak jó köre volt. Áldotta a Fényt, a többiek pedig halkan morogva átkozódtak. Darrick elhessegette a fejéből a furcsa karkötővel kapcsolatos gondolatait, és
ismét a vacsorájára koncentrált. Amíg a szerencsejátékos nyeregben van, nem ihat több bort, ez pedig azt jelentette, hogy ha visszamegy a szobájába, a rémálmai már ott fogják őt várni. De a karaván még egy napig a városban marad, mert a kereskedőknek még dolguk van, ő pedig addig ihat, míg biztos nem lesz benne, hogy nem fog álmodni.
Két órával később az utcán köd gomolygott, az árnyak sötétek voltak és mélyek. Darrick követte a szerencsejátékost a kocsmából vissza a fogadóba. Próbálta
felidézni a fickó nevét, de nem is csodálkozott rajta, hogy nem jut eszébe. Az élet sokkal simábban ment, ha nem akart folyton visszaemlékezni mindenre és mindenkire. Mindenféle karavánhoz elszegődött fegyveres kísérőnek. A karavánoknak volt vezetője, a vezetőnek pedig volt célja, amerre menni akart. Darricknek ennyi pont elég volt.
- Ma jó estém volt - mondta a szerencsejátékos, miközben az utcán baktattak. Amint visszaérünk a szobámba, odaadom a pénzt, amiben megállapodtunk.
- Rendben - vetette oda Darrick, pedig fogalma sem volt róla, hogy miben állapodtak meg. Általában egy kis előleget kapott, meg részesedést, mert egy igazi játékos nem tudhatta előre, hogy milyen lesz a szerencséje aznap este, aki viszont tudta, az csaló volt, és garantáltan verekedni kellett miatta.
Darrick körülnézett az utcán. A kocsmai kidobónak igaza volt, tényleg rossz volt a közvilágítás a környéken. Csak néhány lámpa állt az út mellett elszórva, főleg a jobb kocsmák előtt. A lámpákon kívül csak a kis dokk világította meg gyengén az utat. A sűrű köd miatt a macskakő csúszós volt, nedvesen csillogott. Valami jelet keresett, hogy megtudja, hol ér véget ez az út, és nem is csodálkozott azon, hogy nem tudja, és nem is érdekli, hogy hol is van tulajdonképpen. A városok, ahol az utóbbi hónapokban járt, mind egymásba folytak.
Hallotta, hogy a szerencsejátékos furcsán nagy levegőt vesz - ebből tudta, hogy valami nincs rendben. A sikátor felé nézett, amit éppen akkor hagytak el. Három fickó rontott rájuk a sötét kis utcából. Kardjuk megcsillant, pedig a sűrű köd erősen letompította a hold fényét.
Darrick előrántotta a szablyáját, és eldobta a boroskancsót, amit a hóna alatt vitt. Mire az agyagedény leért a hiányosan lerakott macskakőre, és széttört rajta, neki már a kezében volt a szablyája, és el is hárított vele egy csapást, ami levitte volna a fejét. Fáradt volt és részeg, így semmi mást nem tudott tenni, mint hogy megvédi a saját életét. Imbolygott a hepehupás úton, és mire észrevette a negyedik rablót, már késő volt.
A negyedik rabló kis furkósbottal támadt, és rögtön el is találta Darricket, a bal fültövénél. O a földre rogyott. Az ütéstől majdnem eszméletét vesztette, majd mikor arca a macskakőhöz csapódott, az éles fájdalom felélesztette. Küszködött, hogy fel bírjon térdelni. Bízott benne, hogy onnan már talpra is tud majd állni, ha pedig talpra áll, el tudja kergetni a tolvajokat. Vagy legalábbis megdolgozik a pénzért, amit a szerencsejátékos fizet neki a védelemért.
-
A fenébe! - kiáltotta az egyik tolvaj. - Megvágott egy bicskával!
- Vigyázz - szólt a másik.
- Megvan. Elkaptam. Elkaptam. Ez aztán már nem fog senkit sem megvágni. Meleg folyadék csorgott le Darrick nyakán. Látása elhomályosult, de azt látta, hogy két férfi éppen elveszi a szerencsejátékos erszényét.
-Megállj! - kiáltotta Darrick, és felkapta szablyáját a macskakőről. Előrerohant, a fegyvert az egyik rabló felé lendítette volna, de ekkor a másik férfi egy jól irányzott rúgással állon találta őt. A rabló szöges
bakancsot viselt, Darrick a rúgástól ismét a földre esett, és szinte semmit sem látott a fájdalomtól.
Lerázta magáról a feketeséget, ami pedig nagyon vonzotta, és talpra kecmergett. Imbolygott, semmi kapaszkodó nem volt a keze ügyében. Tehetetlenül nézte, ahogyan a rablók belevesznek a sikátor homályába.
Végül a szablyáját használta mankóként, és odabotorkált a szerencsejátékoshoz. Szeme könnyezett a fájdalomtól, alig látott valamit, és úgy érezte, hogy rögtön szétrobban a feje. Lenézett védencére.
A szerencsejátékos melléből egy csontmarkolatú kés állt ki. A pengét szuronytüskéig mártották a testbe, a seb körül vér piroslott. A férfi arcára kiült a rettegés.
- Segíts, Darrick. Kérlek. A Fényre kérlek, segíts, nem bírom elállítani a vérzést. Hogy lehet az, hogy ő emlékszik a nevemre, amikor nekem fogalmam sincs, hogy őt hogy hívják? Darrick ezen tűnődött. Aztán meglátta, hogy a férfi ujjai között csak úgy bugyog a vér.
- Semmi baj - mondta Darrick, és odatérdelt a halálra ítélt szerencsejátékos mellé.
Tudta, hogy meg fog halni. A Magányos Csillagon szolgálva túl sok halálos sebet látott ahhoz, hogy álltassa magát - tudta, hogy ez a seb halálos.
- Meghalok - mondta a férfi.
- Nem - nyögte Darrick, miközben a férfi kezére nyomta a kezét, hogy segítsen elállítani a vérzést. Elfordította a fejét, és kiáltozni kezdett.
- Segítség! Segítsenek, kérem! Van itt egy sebesült!
- Ott kellett volna lenned - mondta a haldokló vádló hangon. - Vigyáznod kellett volna, hogy ez ne történjen meg. Elvégre ezért fizettelek.
Köhögött, szája sarkából élénkpiros vér szivárgott.
Ebből Darrick rögtön tudta, hogy a szúrás a szerencsejátékos tüdejét is elérte. Még erősebben nyomta a kezét a mellkasára, hogy elállítsa a vérzést. De az nem állt el.
Lépések zaját hallotta maga mögött, a macskakövén, miközben a keze alatt haldokló férfi még egyszer utoljára megremegett. Lélegzete elakadt, szeme elhalványodott, és üresen meredt felfelé. rr
- Nem - nyögte Darrick hitetlenkedve. Az nem lehet, hogy a férfi meghalt. Ot, Darricket bérelte fel, hogy megvédje, és még mindig érezte az étel ízét, amit a fizetség részeként kapott előlegbe.
Erős kéz ragadta meg a vállát. Le akarta rázni magáról, aztán felnézett, és a
kocsmai kidobót látta maga előtt.
- A Fény kegyelmére - mondta a kidobó -, láttad, hogy ki a tettes?
Darrick a fejét rázta. Látta a szerencsejátékos gyilkosát, de biztosan nem ismerte volna fel, ha még egyszer találkoznak. Nem nézte meg elég alaposan.
- Micsoda testőr - hallott egy női hangot maga mögül, az összeverődött tömegből.
Darrick a halottra nézett, és egyet kellett, hogy értsen a nővel. Micsoda testőr. Elhomályosult előtte a világ, fájó feje túl nehéz volt ahhoz, hogy fenntartsa. Előreesett, és már azt sem érezte, amikor a kőre ért.
A három torony ezüstös csengésű harangjai a hívőket szólították, hogy menjenek Dien-Ap-Sten templomába, a szertartásra. A legtöbben már bent voltak az impozáns épületben, melyet az elmúlt évben, a karaván érkezése óta emeltek. További szárnyak alapjait is felavatták már - az új épületrészek mind csatolódni fognak a főhajóhoz. A templom tetejét csodálatos szobrok díszítették a legjobb bramwelli, westmarch-i, Lut Gholeini, kurasti, és a Fény-tengeren túli mesteremberek munkái.
Buyard Cholik, vagyis új nevén Sayes mester az épületet díszítő egyik tetőkertben álldogált. A templom előtti területet nézte, ahová folyamatosan érkeztek a szekerek, rajtuk a hívő családokkal és barátaikkal. Eszébe jutott, hogy kezdetekben a szegények voltak az elsők, akik járni kezdtek a templomába. Gyógyulást kerestek itt, valamint életfogytig tartó gazdagságban és jólétben reménykedtek. r
Es persze mindannyian arra vártak, hogy végre végigmehessenek az Almok Utján. Erre csupán néhányuknak nyílt lehetősége, általában olyan embereknek, akik súlyosan deformáltak voltak, vagy mentális jellegű betegségben szenvedtek. Az erősen reumásak, és azok, akiknek rosszul forrt össze valamely törött végtagjuk, szinte mindig bebocsáttattak. Kabraxis minden gond nélkül véghez tudott vinni ilyen csodákat. Néha a démon megajándékozott egy-egy embert gazdagsággal is, de ennek mindig volt ára, amiről persze a lakosság nem tudott. Ahogy Dien-ApSten temploma növekedett, úgy gyűltek benne a titkok is.
A templom egy dombra épült, ahonnan egész Bramwellt látni lehetett. Az építkezéshez a környék legjobb mészkövét használták, azt amit exportra bányásztak - a városban egyszerű, rosszabb minőségű kőből épültek a házak - így a templom valósággal ragyogott a napsütésben, akár a csont, amit egy éles penge tárt fel. Nem volt olyan hely a városban, ahonnan el lehetett volna nézni délkeletre, Westmarch felé, anélkül, hogy az ember ránézett volna a templomra. A templom két oldaláról kiirtották a fákat, hogy legyen elég hely a kocsiknak, szekereknek, melyen a hívők hetente kétszer a misékre érkeztek. Minden bramwelli hívő eljárt mindkét szertartásra, mert tudták, hogy így nagyobb az esélyük eljutni az Almok Útjára, ahol a csodák megtörténnek. A templom melletti új kikötőrészen különleges, díszes csónakok horgonyoztak. Az evezősök a templom szolgálatában álltak, a kikötőben horgonyzó hajókról hordták a kapitányokat, hajósokat. DienAp-Sten templomának híre ment már Westmarch-ban is, és Bramwellbe vonzotta a kíváncsiskodókat, és azokat, akik megváltást reméltek.
A magas tornyokban ismét megszólaltak a harangok. Már csak egyszer szólalnak meg a szertartás kezdetéig. Cholik ismét lenézett a templom elé, és látta, hogy most is csak néhányan fognak elkésni, mint általában. Cholik átvonult a tetőkerten. A kertben gyümölcsfák, virágok, bokrok pompáztak, közöttük kis ösvény kanyargott. Megállt egy földieperágyás mellett, leszakított róla két lédús, ízletes gyümölcsöt, és a szájába dobta őket. Az eper édes volt és friss - bármennyit szedtek is le a bokrokról, mindig volt utánpótlás.
- Gondoltad volna valaha is, hogy ilyen nagy lesz? - kérdezte Kabraxis. Cholik még szájában érezte a földieper ízét. Megfordult.
Kabraxis egy sor csemegeszőlő mellett álldogált. A fürtök duzzadt, piros bogyókból álltak, és a tőkéket még rengeteg halványsárga virág is díszítette. A kis virágok egy gazdag szüret ígéretét hordozták magukban. Az épület mészkövéhez
kötött illúzió-varázsige megakadályozta, hogy odalentről bárki is meglássa a démont. Az ige erejét mutatta az is,
hogy Kabraxis még árnyékot sem vetett a földre, így azt sem láthatta meg senki kívülálló.
- Reménykedtem benne - válaszolta diplomatikusan Cholik.
Kabraxis elmosolyodott - a vidám arckifejezés furcsán, obszcénul mutatott rajta.
- Nagyravágyó, mohó ember vagy. Ez tetszik nekem.
Cholik nem vette ezt sértésnek. Éppen ez volt az egyik dolog, amit élvezett a démon társaságában -nem kellett szégyellnie magát azért, amit érzett. A Zakarum egyház még azt is meghatározta, hogy milyen legyen a természete.
- Hamarosan túl szűk lesz nekünk ez a város - állapította meg Cholik.
- Csak nem arra gondolsz, hogy máris elmegyünk innen? - hitetlenkedett Kabraxis.
- De igen. Megfordult a fejemben.
- Neked? - horkant fel Kabraxis. - Pont neked, aki annyira akarta ezt a templomot?
Cholik megvonta a vállát.
- Építhetünk másikat is.
- De ez a templom olyan hatalmas és olyan impozáns.
- A következő még nagyobb és még fényesebb lesz.
- Hol építenéd meg a következő templomot? Cholik habozott, de tudta, hogy a démon úgyis a
fejébe lát.
- Westmarch-ban.
- Szembeszállnál a Zakarum egyházzal? Cholik határozottan válaszolt.
- Igen. Néhány papot megalázunk majd, és kiűzünk a városból. Ha ez megvolt, és a mi egyházunkat sikerül úgy beállítanunk, mint ami megmenti a
várost valami nagy-nagy gonoszságtól, akkor miénk az egész ország.
- Megölnéd azokat az embereket?
- Csak néhányat. Csak annyit, hogy a többiek megijedjenek. A túlélők igaz hívei lesznek egyházunknak. A halottak nem imádhatnak és nem szolgálhatnak minket.
Kabraxis felnevetett.
- Micsoda egy nagyravágyó tanítvány vagy te, Buyard Cholik. Igazán kellemes meglepetés, hogy egy emberben is lakozhat ilyen kegyetlenség. A legtöbb közületek kicsinyes és önző, nem gondol semmi másra, csak magára. Bosszút
akarnak állni ezen, mert becsapta őket, vagy azon a másikon, mert annak meg több jutott valamiből, mint őneki. Gyerekes, kicsinyes dolgok.
Cholikot különös büszkeség öntötte el. Az elmúlt év során, mióta a démont ismerte, megváltozott. Nem hatalmasodott el rajta kívülről valami sötétség, mint ahogy azt a legtöbb pap elképzelte a démonokkal lepaktáló emberekről. Éppen ellenkezőleg, a lénye mélyére nyúlt, és azt hozta előtérbe, ami ott rejtezett. A Zakarum egyháznak is volt olyan tanítása, mely szerint az emberben két én lakozik, egy a Fényé és egy a Sötétségé, és ezek között szüntelen harc dúl. -Jónak találod az ötletemet, hogy Westmarch-ba menjünk? - kérdezte Cholik. Ki akarta csikarni a démon dicséretét, de Kabraxis nem szerette az ilyesmit.
- Igen - mondta a démon -, de ennek még nem jött el az ideje. Egyházunk már így is gyanakvást ébresztett a Zakarum egyház berkeiben. Igen nehéz volna megszerezni a király engedélyét, hogy templomot építhessünk a város falain belül. A király és az egyháza közötti kötelék még túl erős. És ne felejtsd
el: Westmarch még mindig keresi azt a démont, akit a kalózokkal láttak. Ha túl gyorsan haladunk, gyanússá válhatunk.
- Annak már több mint egy éve - tiltakozott Cholik.
- A király és az emberek még nem felejtették el -mondta Kabraxis. - Diablo tristrami mészárlása igen mély nyomokat hagyott bennük. Nekünk először a bizalmukba kell férkőzni, csak utána fordulhatunk ellenük.
- Hogyan?
- Van egy tervem.
Cholik várt. Egy dolgot már nagyon megtanult az utóbbi egy évben: Kabraxis nem szerette, ha faggatták
- Türelem - mondta Kabraxis. - Majd annak is eljön az ideje. Előbb azonban egy egész hadseregnyi hívőt kell gyűjtenünk, harcosokat, akik megölnek bárkit, aki az igazságuk útjába akar állni.
- Egy hadsereg Westmarch ellen?
- Egy hadsereg a Zakarum egyház ellen - mondta Kabraxis.
- Ehhez nincs elegendő ember Bramwellben.
A gondolatba Cholik beleborzongott. Csatateret látott maga előtt, melyet egészen vörösre festett az emberek vére. Tudta, hogy a valóság valószínűleg még ennél is sokkal borzalmasabb lesz.
- Westmarch-on belül fogjuk ezt a hadsereget összegyűjteni - mondta Kabraxis.
- Hogyan?
- A királyt a Zakarum egyház ellen hangoljuk majd - felelte a démon. - Amint rádöbben, hogy mennyire elzüllött az egyház, személyesen fogja felállítani azt a hadsereget.
- És a Zakarum egyházat a földdel tesszük egyenlővé - Cholik egészen átmelegedett ettől a számára olyan kedves gondolattól.
- Hogyan állítjuk a királyt a magunk oldalára? -kérdezte Cholik. Kabraxis a templom felé intett.
- Türelem, Buyard Cholik. Mindent időben meg fogsz tudni. Diablo nemrég visszatért ebbe a világba, megrontotta a Lélekkövet, amihez hozzákötötték.
Hatalmába kerítette Tristramot, méghozzá úgy, hogy megszállta Leoric király fiát, Albrecht herceget. Biztosan tudod, hogy Tristram és Westmarch akkor majdnem hadat üzent egymásnak - persze, hogy tudod, hiszen ismered a Zakarum egyház cselszövéseit. A halandó harcosok, akik legyőzték Diablót, azt hitték, hogy meg is ölték őt, de Diablo új testet szállt meg, egyik ellenségéét, és most ebben igyekszik errefelé. Mi is hódítást tervezünk, Diablo is. De a démonoknak mindig ravasznak és előrelátónak kell lenni - én is így teszek. Ha túl gyorsan terjeszkedünk, akkor magunkra vonjuk a Főgonoszok figyelmét, velük pedig még nem szeretnék szembekerülni. Most viszont menj, és vezesd le a szertartást. Megígérem, hogy ma olyan csodát látnak a hívők, ami még ennél is több embert vonz majd ide.
Cholik biccentett, és az agyában kavargó kérdéseket félretette későbbre.
-
Igen, megyek. Engedelmeddel...
- Dien-Ap-Sten áldása legyen veled - mondta Kabraxis. Ez a mondat már-már legendásnak számított, és nemcsak Bramwellben ismerték, hanem azon is túl. - Az Almok Útja vezessen oda, ahová menni szeretnél.
Tizenötödik fejezeT
A szertartás úgy ment, mint a karikacsapás.
Buyard Cholik a leárnyékolt balkonon állt, a hívőkkel szemben, és figyelte, ahogy az emberek izegnek-mozognak, és fél füllel hallgatják a zenét, meg a fiatal papok beszédeit. Tanítványai arról beszéltek, hogy Dien-Ap-Sten azt szeretné, ha a földön minden férfi, asszony és gyermek felemelkedne, és elérné, amit szeretne. A szónokok Cholik emelvénye alatt álltak egy kisebb teraszon. Persze a fiatal papok beszédének veleje többnyire az volt, hogy milyen nemes dolog a Fény Prófétáját szolgálni, és adományokat adni a templomnak, hogy az minél több emberen segíthessen.
De igazából mindenki csakis az Almok Útjának hívása miatt volt itt, mindenki erre várt.
Miután az utolsó kispap is befejezte beszédét, elénekelték a záró zsoltárt. A dalokat Kabraxis maga írta, mindegyikhez szívdobbanásként dobogó dobok és a vér zúgását imitáló fúvósok adtak zenei hátteret. Ezután egy tucat tanítvány lépett elő a dobogó előtti árokból, fáklyával a kezében.
A dobszó nem maradt abba, visszhangzott a magas, díszes mennyezetű csarnokban. A fúvósok dallamát cimbalom tarkította.
A tömeg őrjöngeni kezdett. Még mindig nincs elég ülőhely a templomban, állapította meg Cholik. Három héttel azelőtt nyitották meg az emeleti sorokat, de a hívők száma azóta ismét magasan meghaladta az ülőhelyekét. A résztvevők közül sokan nem is helybéliek voltak, hanem a part menti más városok, illetve Westmarch lakosai. Zarándokutakat szerveztek Bramwellbe, karavánokat béreltek, illetve hajókon is érkeztek, hogy részt vehessenek a szertartásokon. Néhány hajóskapitány és karavánvezető egész kis vagyont szerzett azzal, hogy hetente kétszer utakat indítottak Bramwellbe. Sok olyan ember volt, aki boldogan kifizette az utazás díját annak reményében, hogy esetleg végigmehet az Almok Utján, és meggyógyul, vagy teljesül a szíve vágya. Amint Cholik rádöbbent, hogy milyen jövedelmező ez az üzlet, üzent a hajóskapitányoknak és a karavánok vezetőinek, hogy elvár tőlük némi juttatást, a templomhoz való építőanyag formájában. Két hajó elsüllyedt, egy karavánt pedig elpusztított egy sereg zombi és csontváz - csak ennyi kellett, és a kért juttatás az egyház rendszeres bevételévé vált. Egyre több karaván érkezett Lut Gholeinből, és a többi keleten fekvő országból is.
- Almok Útja! Almok Útja! - üvöltötte a tömeg. Ezt a modort a Zakarum templomokban tűrhetetlennek nevezték volna. A tömeg egyre gátlástalanabbá vált.
A Dien-Ap-Sten hívői közül kiválasztott őrök ott álltak körben, a templom falai körül, valamint a kis tornyokban, a gyülekezet közepén. A legtöbb őr botot tartott a kezében, melynek praktikus, hurkos markolatán Kabraxis jele pompázott. Más őrök varázslattal megerősített nyílpuskát és nyílvesszőket hordtak maguknál. Mindegyikük fekete páncélt viselt, melyet elöl Kabraxis gyűrűi díszítettek, ezüst színben. Mind kemény férfiak voltak, harcosok, akik megjárták a Gonosz Ösvényét - a beavatottak már így hívták az Almok Útját. A démon őket különleges
képességekkel ruházta fel, erősebbek és gyorsabbak voltak, mint a többi ember. A tucatnyi tanítvány fáklyáját a falhoz érintette, mely Cholik emelvénye alatt állt. Cholik figyelte, ahogy a lángok szétterjednek a bálnaolajjal telt csatornákon, és egyenesen felé tartanak.
Az árokban terelt lángok körbefutottak Cholik körül, és kiemelték az emelvényt, valamint az alatta látható alakzatot, a csuklyáskígyó-fejet a falból. A kígyóarcot, melyet most lángok öveztek, fekete és fehér kövekből alakították ki. A lángok a fekete köveken táncoltak, és a kígyó szemét jelképező gödrök felizzottak. A közönség elhallgatott, az emberek izgatottan várták, hogy mi következik. De Cholik érezte a levegőben vibráló feszültséget, és tudta, hogy bármelyik pillanatban eluralkodhat a káosz. Az őrök a helyükön kihúzták magukat, hogy mindenkiben tudatosuljon a jelenlétük.
- Sayes mester vagyok - törte meg Cholik a hirtelen támadt csendet. - Dien-ApSten, a Fény Prófétájának akaratából én vagyok az Útkereső.
Cholik szavait udvarias taps követte, ahogy illett, de a feszültség nem szűnt meg a csarnokban. Az emberek hívők voltak ugyan, de úgy várakoztak, mint a sakálok a nagy lakománál, amikor tudják, hogy ha a nagyobb ragadozók eltűnnek, akkor minden az övék lehet, ami megmaradt.
Cholik port szórt szét maga körül, melyből kis lángok - zöldek, vörösek, lilák és kékek - keletkeztek, majd nem messze az első sorban ülő hívőktől kialudtak. Lonc, fahéj lés levendula illata terjengett a levegőben. Cholik megszólalt - varázsigét mormolt, mellyel kinyitotta a falban lévő kaput. A varázslat hatására a kőkígyó feje kitört a falból, a tömeg fölé tekergőzött, és kinyitotta a száját.
Cholik emelvénye a kígyó szeme fölött volt, így együtt mozgott vele. A kígyó szája volt a Gonosz Ösvényének bejárata, ez vezetett a nagy kapuhoz, mely mögött ott tekergőzött a fekete ösvény. Az ösvény kanyargott, újra és újra átfedte saját magát, és az utazó végül ismét a kígyó szájánál kötött ki, ahonnan távozhatott, együtt az ajándékokkal, melyeket Kabraxis nekiadott.
-
Az Almok Útja vezessen oda, ahová menni szeretnél - mondta Cholik.
- Az Almok Útja vezessen oda, ahová menni szeretnél - ismételte utána a tömeg. Cholik a csuklyája mögött elmosolyodott. Igazságosnak tűnt, hogy ő uralja mindezt, hogy ilyen nagy a hatalma.
- Nos - mondta, és tudta, hogy a tömeg valósággal csügg minden szaván -, ki az közöttetek, aki érdemes az útra?
Cholik tisztában volt vele, hogy ez kihívás, és élvezte hatalmát. Az emberek megvadultak, mindenki sikítozni, üvöltözni, tülekedni kezdett, világgá kiáltották vágyaikat. A tömeg önálló lénnyé alakult, mely állatiasan vad volt. Emberek haltak meg a tömegben az elmúlt év során, áldozatául estek barátaik, szomszédjaik, és idegenek mohóságának, a mészkő padló pedig mohón itta be vérüket, mely föld alatti kristályszerű gyökereken nyugodott. Kabraxis ezt egyszer meg is mutatta Choliknak. A gyökerek úgy néztek ki, mint a vérvörös rubinkúpok, sosem voltak egészen szilárdak, felületük mindig nedves volt, és minden csepp vérrel még mélyebben fúródtak a talajba. A kígyó tekergőzve megindult, magával vitte Cholikot is. Elhaladtak az első, aztán a második sor fölött. Az emberek a magasba emelték nyomorék, beteg gyerekeiket, és Dien-Ap-Stenhez könyörögtek, hogy gyógyítsa meg őket. A tehetősebb emberek magas daliákat béreltek fel, és az ő vállukra kapaszkodtak, hogy ennyivel is közelebb kerüljenek a Gonosz Ösvényének bejáratához. A kígyó nyelve elővillant - fekete volt, akár az obszidián, és valahogy folyékonyan mozgékony, mint a víz - és megtörtént a választás. Cholik a gyermeket nézte, akit apja emelt a magasba, és látta, hogy tulajdonképpen nem is egy gyerek, hanem kettő, összenőve. A gyerekeknek csupán egy pár karjuk és lábuk volt, a két fej pedig egy egész és egy csonka törzsből nőtt ki. A gyerekek nem lehettek idősebbek háromévesnél.
-
Egy szörnyszülött! - kiáltotta egy férfi.
-
Nem is lett volna szabad életben hagyni! - üvöltötte valaki más.
- Démon fattya! - kiáltotta egy harmadik hang. A tucatnyi fáklyás tanítvány belevetette magát a
tömegbe, az őrök segítettek nekik odajutni a kiválasztotthoz. Ez csakis valami tévedés lehet, gondolta Cholik, miközben a két gyereket nézte, akiket a saját húsuk és vérük csatolt össze. Eszébe jutott, hogy Kabraxis elárulja őt, bár nem tudott olyan okot, ami miatt ezt tehette volna.
Az ilyen súlyosan nyomorék gyerekek általában már a szülés közben meghaltak, ahogy az asszony is, aki szülte őket. Ha mégsem haltak meg azonnal a gyerekek, akkor az apjuk oltotta ki életüket, vagy a pap. Cholik, mint a Zakarum egyház papja, maga is végzett ki annak idején ilyen gyerekeket, aztán a testeket szentelt földbe temették, a Zakarum templomok területén. Más deformált gyerekek testét eladták mágusoknak, bölcseknek, meg feketepiaci kereskedőknek, akik démoni dolgokkal kereskedtek. A tanítványok körülvették az apát és gyermekeit,
megvilágították előttük az utat. A páncélos templomőrök hátrébb szorították a
tömeget, hogy több hely legyen közlekedni.
Cholik a férfira nézett, majd erőt vett magán, és megszólalt.
- Végigmennek-e gyermekeid a Fekete Ösvényen? Az apa arcán könnyek csorogtak végig.
- A fiaim nem tudnak járni, Sayes mester.
- Pedig muszáj lépkedniük - mondta Cholik, és arra gondolt, hogy talán most kellene véget vetnie a dolognak. Voltak már olyanok, akiken az utolsó pillanatban eluralkodott a félelem, és nem mentek végig a Gonosz Ösvényén. Soha többé nem nyílt rá lehetőségük.
A kígyó azonban másként gondolta. Kiöltötte obszidiánszín, hosszú nyelvét, és a fiúk köré tekerte. Minden erőlködés nélkül felemelte az ikreket, és agyarakkal teli szája felé húzta őket. A gyerekek sikítottak, ahogy egyre közelebb kerültek a tűzfüggöny-höz.
Cholik az emelvényen állt, a kígyó feje fölött, és leste, hogy mi történik, de csak azt látta, hogy a két fiú lassan eltűnik alatta. Várt, nem igazán tudta, hogy mi is fog történni. Attól félt, hogy most mindent elveszít, amit eddig elért. Meridor az anyja mellett állt, és nézte, ahogyan a hatalmas kőkígyó nyelve segítségével a szájába emeli az ő kistestvéreit. Mikel és Dannis olyan közel voltak a kígyó arcát megvilágító lángokhoz - persze tudta, hogy igazából ez nem is arc, az apja elmagyarázta neki, a bátyjai meg kinevették, ha ezt mondta - hogy biztosan érezte, hogy meg fognak sülni.
Ramais bácsikája mesélt neki mindenféle történetekét gyerekekről, akiket megfőztek és megettek a démonok. De olyat is mesélt, hogy pitét sütöttek belőlük. Próbálta elképzelni, hogy miként is festhet egy gyerekpite, meg is kérdezte az anyjától, de ő erre csak azt mondta, hogy nem kellene annyi időt töltenie a nagybátyjával, meg az ő idióta történeteivel. De Ramais bácsi tengerész volt a westmarch-i haditengerészetnél, és ő tudta a legizgalmasabb meséket a világon. Meridor már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, nem minden történet igaz, de vicces volt úgy csinálni, mintha mindent elhinne. Meridor tényleg nem akarta, hogy a testvéreit megsüssék, megpörköljék, vagy megpirítsák. Kilencéves volt, a nyolcgyermekes háztartásban a legfiatalabb lány, és ő töltötte a legtöbb időt Mikellel és Dannisszel, ő viselte gondjukat. Néha elvesztette a türelmét, mert sok volt velük a gond. Apjuk azt mondta, hogy azért nyűgösek, mert ketten élnek egy testben, és kevés az életterük. Meridor néha azon gondolkodott, hogy a többi végtagjuk talán ott van bezsúfolva közéjük.
De annak ellenére, hogy fárasztóak voltak és hisztisek, nem akarta, hogy bárki megegye őket.
Figyelte, ahogy a kőkígyó a szájába veszi a testvéreit, és lassan lefelé engedi őket a torkán. Senki sem figyelt rá, így titokban imádkozni kezdett, úgy, ahogy azt a kicsike Zakarum templomban tanulta. Bűntudata volt miatta, mert apja azt mondta, hogy a testvéreinek nincs más esélyük az életre, csak Dien-Ap-Sten kegyelme. Mostanában egyre betegesebbek voltak, és egyre inkább tisztában voltak azzal, hogy ők nem olyanok, mint a többi ember, hogy nem tudnak úgy mozogni, menni, ahogy akarnának. Meridor arra gondolt, hogy ez biztosan borzasztó lehet. Nem lehettek boldogok együtt, és mások között sem.
- Almok Útja! Almok Útja! - üvöltözték körülötte az emberek, és mindenki az öklét rázta.
Meridor a kiáltozás hallatán mindig rosszul érezte magát. Az emberek mindig olyan dühösnek és rémültnek tűntek. Apja mindig azt mondta neki, hogy téved, az emberek nem így éreznek, hanem csak mindenki nagyon reménykedik. Meridor képtelen volt megérteni, hogy miért akarna bárki lesétálni egy kóTcígyó gyomrába. De az Álmok Útja ott volt, a kígyóban, és az Almok Útja - apja szerint - képes mindenféle csodákat véghezvinni. Látott is néhány ilyen csodát az elmúlt évben, de ez nem sokat számított. Dien-Ap-Sten soha nem választott ki senkit a hozzá közel álló emberekből.
Néha, amikor esténként a család összegyűlt a szerény vacsoraasztalnál, mindenki arról beszélt, hogy mit kérne, ha lehetősége nyílna végigmenni az Álmok Útján. Meridor nem sokat szólt hozzá a témához, mert még nem tudta, hogy mi lesz, ha nagy lesz.
Meridor testvérei a kígyó nyelvén sikítoztak félelmükben. A kislány látta az arcocskájukat, gyémántként csillogtak a könnyeik, és csak sírtak és sikoltoztak. Meridor felnézett az anyjára.
- Mami - szólalt meg.
- Shhh - válaszolta az anyja, és a csicsás ruhába dugta az öklét, amit külön azért varrt, hogy ebben járjon a Fény Prófétájának templomába. Amíg a Zakarum templomba jártak, soha nem viselt semmi ilyesmit, és mindig azt mondta, hogy az egyház szemében nem szégyen, hogy szegények. De most apa és anya ragaszkodtak hozzá, hogy mindenki szépen mosakodjon meg és vegyen tiszta ruhát, ha az új templomba jönnek, hetente kétszer.
Meridor ideges volt és rémült. Elhallgatott. Nézte, ahogy Mikel és Dannis eltűnik a kígyó szájában, gurulnak az Álmok Útja felé, ami a gyomorban van. Már hónapok óta jártak ide, és egy csomó embert látott, akik lementek a kígyó gyomrába, aztán egészségesen jöttek vissza. De ugyan hogy tudna Dien-Ap- Sten az ó testvérein segíteni?
A kígyó szája becsukódott. Az állat félelmetes szeme fölött ott állt Sayes mester az emelvényen, és az imát vezette. A katedrális visszhangzott a két kisfiú
sikoltozásától. Meridor ökölbe szorította a kezét, az arcához emelte, és hátrálni kezdett a fájdalmas kiáltások elől. Nekiütközött a mellette álló embernek. Megfordult, hogy bocsánatot kérjen, mert a templomban a legtöbb felnőtt nem szívlelte a gyerekeket. Dien-Ap-Sten gyakran választott gyerekeket a kígyó által, velük tett csodákat, gyógyította őket, és a felnőttek többsége szerint ezt nem érdemelték meg.
- Bocsánat - mondta Meridor, és felnézett. Amikor meglátta a borzalmas arcot, visszahőkölt.
A férfi nagydarab volt, magas és széles, de ez valahogy rejtve maradt a vastag köpönyeg alatt. Ruhái régiek voltak és viseltesek, megrágta őket az idő vasfoga, és látszott rajtuk az út pora is. Kopott kendő lógott a nyakában, olyan matrózcsomóval volt megkötve, amit Ramais bácsi mutatott nemrég Meridor- nak. A férfi úgy állt, mint egy árnyék a tömegben.
A legborzalmasabb az arca volt. Egészen össze volt égve, fekete volt és összehúzódott. Vékonyka repedések húzódtak az égett bőrön, vér szivárgott a sebekből, és cseppekbe gyűlt, mintha izzadság volna. A bal arca volt a legrosszabb állapotban, olyan volt, mint egy holdfogyatkozás. Meridornak eszébe jutott, hogy holdfogyatkozás volt azon az éjszakán is, amikor Mikel és Dannis születtek.
- Semmi baj, kislány - mondta az idegen reszelős hangon.
- Nagyon fáj? - kérdezte Meridor. Aztán észbe kapott, és gyorsan a szájára csapott, mert eszébe jutott, hogy a legtöbb felnőtt nem szereti, hogyha kérdezgetik, azt meg pláne nem, ha olyasmiről kérdezik, amiről nem szívesen beszél.
A férfi összeégett, ráncos, csupaseb szája enyhe mosolyra húzódott. Égett arcán újabb vércseppek jelentek meg, szemében fájdalom sugárzott.
- Igen, állandóan - felelte.
- Azért jött, mert gyógyításra vár? - kérdezte Meridor. Felbátorodott, mert a férfi beszédesnek látszott.
- Nem. - A férfi megrázta a fejét. A mozdulattól az utazóköpönyeg csuklyarésze hátracsúszott, kilátszott alóla a fej egy kis része - összeégett hajcsomó és fekete bőr tűnt elő.
- Akkor miért van itt?
- Azért jöttem, hogy megnézzem az Almok Útját, amiről már annyit hallottam.
- Már régóta itt van. Még sosem járt erre? -Nem.
- Miért nem?
Az égett ember lenézett rá.
- Kíváncsi kisgyerek vagy.
- Igen. Bocsánat. Tudom, hogy semmi közöm hozzá.
- Nem, tényleg nincs.
A férfi a kőkígyót bámulta, miközben a fura zenebona, mely a dobok, furulyák és cimbalmok zenéjéből állt össze, folytatódott.
- Azok a testvéreid voltak?
- Igen. Dannis és Mikel. Sziámi ikrek - Meridor-nak kicsit megsajdult a szíve, amikor ezt kimondta.
Furán hangzott. Még ennyi év után is, ahányszor ezt mondta valakinek, úgy érezte, hogy ez nem lehet igaz.
- Szerinted szörnyszülöttek?
- Nem hiszem - Meridor felsóhajtott. - Szerintem csak fájdalmaik vannak, és szomorúak.
A katedrális csendjét ismét a fiúk sikolya szelte át. Sayes mester a kígyó tetején egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha félbe akarná szakítani a szertartást.
- Úgy hallom, hogy nagy fájdalmaik lehetnek.
- Igen - Meridor aggódott a testvérkéiért, mint mindig, ha távol voltak tőle. Ez így is volt jól, hiszen rengeteg időt töltött velük, szinte mindig ő vigyázott rájuk.
- Láttál már másokat meggyógyulni? - kérdezte az égett ember.
- Igen. Sokszor - Meridor figyelte a kőkígyó vonaglását.
Mikel és Dannis most vajon az Almok Útján járnak? Vagy csak be vannak oda zárva, és borzalmas dolgok történnek velük odabent?
- Mit láttál? - kérdezte az idegen.
- Láttam olyat, hogy a nyomorék meggyógyult, a vak ismét látott, a mindenféle betegségben szenvedők pedig ismét egészségesek lettek.
- Azt hallottam, hogy Dien-Ap-Sten általában gyerekeket választ. Meridor bólintott.
- Sok felnőttnek ez nem tetszik - mondta az égett ember. - A város kocsmáiban is ezt hallottam, meg a hajón is, amin idejöttem.
Meridor megint bólintott. Látott már olyat is, hogy az emberek összeverekedtek a városban, miközben ezen vitatkoztak. Elhatározta, hogy nem vitatkozik, így azt sem mondta, hogy a városban rengeteg beteg gyerek van.
- Mit gondolsz, miért választ Dien-Ap-Sten többnyire gyerekeket? - kérdezte az égett ember,
- Nem tudom.
Az égett férfi elvigyorodott, és a kőkígyót bámulta. Felső ajkából vér szivárgott, mely vörösre festette fehér fogait, és ajka sebhelyes rózsaszínjét.
- Azért, gyermekem, mert könnyebb őket lenyűgözni, és többet elhisznek, mint a felnőttek. Ha egy felnőttnek mutatnak egy csodát, akkor ő rögtön azt kezdi firtatni, hogy milyen logikus magyarázat létezhet a látottakra. De a gyermeki szív... a Fényre mondom, egy gyermek szívét örökre meg lehet nyerni. Meridor nem igazán értette, hogy miről is beszél az idegen, de nem törődött ezzel. Már felfedezte, hogy voltak a felnőtteknek olyan dolgai, amiket egyáltalán nem értett, voltak olyanok is, amiket nem volt szabad megértenie, és voltak olyanok, amiket megértett, de úgy kellett viselkednie, mintha nem értette volna őket.
Sayes mester csendre intette a tömeget. A zene elhallgatott, csakúgy, mint az emberek vad kiáltozása.
Meridornak eszébe jutott, hogy egyszer, amikor itt volt, volt egy csapat hangoskodó, akik nem hallgattak el Sayes mester utasítása ellenére sem. Részegek voltak és kötekedők, csúnya dolgokat kiáltoztak a templomról. Sayes mester emberei átvágtak a tömegen, megkeresték őket, és megölték mindet. Volt, aki azt mondta, hogy az őrök megöltek két ártatlan embert is, de a következő alkalommal már senki sem beszélt ilyesmiről.
A templomot megülte a csend, és Meridor kisebbnek érezte magát, mint valaha. Összeszorította a kezét, és Mikéiért és Dannisért imádkozott. Vajon az Almok Útja egyszerűen csak letépi az egyik fejet, és a maradék testrészekből egy egész gyereket csinál? Ez borzasztó gondolat volt, Meridor szerette volna mielőbb kiverni a fejéből. De az is eszébe jutott, hogy még rosszabb lenne, ha Dien-ApSten megkérdezné apát meg anyát, hogy melyik gyerekük éljen, és melyik haljon meg.
Aztán az erő elöntötte a katedrálist.
Meridor felismerte, mert már máskor is érezte ugyanezt. Az egész teste vibrált, a fogai összekoccantak tőle, és zavarodottnak, meg valahogy izgatottnak érezte magát egyszerre.
Az égett ember felemelte a kezét, azt, amelyik egészen feketére égett valamitől. Mozgatta ujjait, és a fekete heg felrepedt, vörös vér szivárgott a friss sebekből. Az egyik ujjperc szétnyílt, kilátszott a rózsaszín hús és a fehér csont. De Meridor meglepve látta, hogy a kéz lassan gyógyulni kezd. A feketeség felett sebtető képződött, aztán az is eltűnt, és egészséges hús maradt a helyén. De a friss hús még gyenge volt, és ez is fekete, égett. A kislány felnézett a férfi arcára, és látta, hogy még az ott lévő sebek is begyógyultak valamennyire. Az égett ember leengedte a kezét, és döbbenten nézte.
-
A Fényre mondom... - suttogta.
- Dien-Ap-Sten meg tud gyógyítani - mondta Meridor. Jó érzés volt reményt éleszteni az idegenben. Apja mindig azt mondogatta, hogy a remény a legszebb ajándék valakinek, akit üldöz a balszerencse.
- Talán el kellene járnod ide a templomba. Lehet, hogy egy szép napon a kőkígyó téged választ majd.
Az égett ember elmosolyodott, és a csuklya alatt megrázta a fejét.
- Én nem kereshetek gyógyulást ezen a helyen, gyermek - ismét vér csurgott végig az arcán. - Sőt, igazából már az is meglepő, hogy nem öltek meg rögtön, amikor beléptem az épületbe.
Ez furcsán hangzott. Meridor soha nem hallott még ilyet senkitől. A kígyó egy sóhajtással, mely úgy hangzott, mint
a kovácsműhelyben a fújtató, kinyitotta hatalmas száját. Az állat gyomrából füst és lángok törtek elő.
Meridor lábujjhegyre állt, és várt. Amikor Mikel és Dannis beléptek a kígyó szájába, még nem is gondolt rá, hogy lehet, hogy nem látja őket többé, vagy hogy egyiküket nem látja többé.
Az állat szájában egy kisfiú jelent meg, egészségesen, két lábon. Félve pislogott kifelé a tömegbe, és próbált volna elbújni, de nem volt hova. Dannis! Meridor szíve nagyot dobbant örömében, de a következő pillanatban elszorult, amikor rájött, hogy Mikel, a kicsi Mikel, aki annyira élvezte az ő habozását, nincs többé. De nem volt ideje rá, hogy könnyeket ejtsen, mert a következő pillanatban látta, hogy másik testvére is megjelenik Dannis mögött. r
Mikel! Mindketten élnek! Es mindketten egészségesek!
Apja üvöltött örömében, anyja felkiáltott, és hangosan éltette Dien-Ap-Sten prófétát, hogy mindenki hallja. Az egész tömeg éljenezni kezdett, de Meridor nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az emberek csak azért örülnek ennyire, mert
a testvérei visszajöttek a kígyó torkából, így mindjárt választanak valaki mást, aki végigmehet az Almok Utján.
Apja előrerohant, és kivette gyermekeit a kígyó félelmetes szájából. Miközben apja megölelte a fiúkat, anya pedig odalépett melléjük, Meridor a szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes.
Valahogy minden lelassult körülötte, és a fülében hallotta a szíve dobogását. Az égett ember félrerántotta a köpenyét, és láthatóvá vált, hogy egy kis nyílpuskát tart a kezében. A faragott nyílvessző egy akkora keretben feszült, ami nem volt hosszabb még Meridor alkarjánál sem. A férfi a jobb kezébe fogta a fegyvert, megfeszítette, és célzott. A nyílvessző villámgyorsan kirepült a helyéből, és végigrohant a ka-tedrálison.
Meridor tekintetével követte a nyílvessző útját a levegőben, és látta, hogy az becsapódik Sayes mester mellkasába. Az Útkereső leesett a kígyó nyakáról, és eltűnt a szemek elől. Az emberek sikoltozni kezdtek, és Meridor körül ismét felgyorsultak az események.
- Valaki megölte Sayes mestert! - kiáltotta egy férfihang.
- Keressék meg! - kiáltotta valaki más. - Kapják el azt az átkozott merénylőt!
- Onnan jött a nyílvessző! - kiáltotta egy harmadik hang.
Meridor mozdulni sem tudott a rémülettől, és nézte, ahogy a templomi őrök és a hosszú ruhás papnövendékek fegyverrel, fáklyával a kezükben a tömegbe ugranak. Megfordult, hogy megnézze az égett embert, de az közben felszívódott. Kihasználta a kavarodást, és meglépett, elrohant az emberek mellett, akik még nem jöttek rá, hogy mi is történt tulajdonképpen. A templomi őrök sokan voltak, de az épületben túl nagy volt a tömeg ahhoz, hogy hatékonyan üldözni tudják köztük az elkövetőt, aki pillanatok alatt keresztülcikázott az emberek gyűrűjén a közel eső zsoldosok elől. Meridor már nem látta sehol a menekülő tettest.
Az egyik tanítvány megállt mellette. Magasra emelte fáklyáját, és hátrébb terelte a tömeget. A padlón ott hevert a gyilkos eszköz, a nyílpuska. -Ide! - kiáltotta a tanítvány. - Itt a fegyver. Őrök rohantak oda hozzá.
- Ki látta a merénylőt? - kérdezte az egyik nagydarab őr.
- Férfi volt - mondta egy nő a tömeg közelebbi részéből. - Idegen. Láttam, hogy azzal a lánnyal beszélgetett - A nő Meridorra mutatott.
Az őr szigorúan Meridor szemébe nézett.
- Ismered az embert, aki ezt művelte? Meridor próbált megszólalni, de nem tudott.
Apja előrelépett, hogy megvédje ót, de az egyik őr a kardja markolatával gyomron vágta, és térdre esett. Az őr megragadta az apja haját a tarkóján, hátrarántotta a fejét, és egy kést emelt a torkához.
- Beszélj, gyerek - mondta az őr.
Meridor tudta, hogy az őrök dühösek is, és félnek is egyszerre. Az is lehet, hogy Dien-Ap-Sten bosszút áll majd rajtuk, amiért ilyen borzalmas dolog történt Sayes mesterrel.
- Ismered azt az embert, aki tette? - kérdezte ismét a nagydarab templomőr. Meridor megrázta a fejét.
- Nem. Csak beszélgettem vele.
- De azért jó alaposan megnézted, ugye?
- Igen. Az arca össze volt égve. Félt bejönni a templomba. Azt mondta, hogy DienAp-Sten ismeri őt, de mindenképpen be kell jönnie.
- Miért?
- Nem tudom.
Az őrhöz csatlakozott egy társa, aki híreket hozott.
- Sayes mester él - mondta.
- Hála érte Dien-Ap-Stennek - mondta az első őr. - Nem szeretnék oda jutni, ahová az Almok Útja akkor vinne, ha Sayes mester meghalt volna.
Megadta a tettes személyleírását, és hozzátette, hogy egy ilyen feltűnő embert biztosan könnyű lesz majd megtalálni. Aztán figyelme ismét Meridor felé fordult, és erősen megszorította a karját.
- Gyere csak, te lány. Most velem kell jönnöd. Beszélni fogunk Sayes mesterrel. Meridor menekülni próbált. Bármi mást szívesebben csinált volna, nem akart Sayes mesterrel beszélgetni. De nem bírt kiszabadulni az őr szorításából, aki átvonszolta őt a tömegen.
Tizenhatodik fejezet
- Mondom, hogy a saját szememmel láttam, no -mondta az öreg Sahyir, és közben igen sértődött arcot vágott. A férfi legalább hatvanéves volt, ha nem több, magas volt és kemény, akár a szikla. Szakálla hófehéren csüngött alá álláról, kócos haját tarkóján lófarokba fogva viselte. Mindkét füléből kagylós fülbevalók lógtak. Arcát, karjait forradások borították, kátrányozott térdnadrágot és inget viselt, ez védte az elmaradott kis kikötőben a tengervíz permetétől.
Darrick egy ládán ült. A láda annak a rakománynak a részét képezte, melynek elszállítására és kirakodására leszerződtették. Egy vitorlásról kellett kihordaniuk őket az öböl partjára, az egyik raktárházba. Napok óta ez volt az első jól fizető munkája - már kezdte azt hinni, hogy kénytelen lesz elszerződni valami tengeri hajóra, ha nem akar fedél és élelem nélkül maradni. Nem akart kihajózni. A tenger túl sok mindenre emlékeztette volna. Belenyúlt a vállán lógó elnyűtt bőrtáskába, és elővett egy kis darab sajtot, meg két almát.
- Azt a részt elég nehéz elhinni, amikor a kőkígyó lenyeli az embereket - ismerte el Darrick. Kis zsebkésével szeleteket vágott a félkör alakú sajtdarabból, az almákat pedig négy darabba vágta. Az egyik almát és a sajt felét Sahyirnak adta, az almacsutka darabjait pedig a vízbe lökte. Az öbölben élő kis sügérek, melyek többnyire a hajókról, raktárakból vízbe dobott
maradékokon éltek, összesereglettek a csónak körül, és éhesen a felszín felé kapkodtak.
- De ha mondom, Darrick - kötötte az ebet a karóhoz az öregember -, a saját szememmel láttam, hogy egy férfi, aki nem tudta használni a lábát, bekúszott a kígyó szájába, aztán a saját lábán gyütt ki, egészségesen, mint a makk. Nem semmi egy látvány vót.
Darrick egy darab sajtot rágcsált, és közben a fejét ingatta.
- Ezt gyógyítók is megteszik. Meg gyógyfőzetek is. Még a varázserejű fegyverek között is van olyan, ami a tulajdonosát gyorsabb gyógyuláshoz segíti. Nincs semmi különös a gyógyulásban. A Zakarum papjai is szoktak gyógyítani.
- De az mind pénzbe kerül, úgy biza - ellenkezett Sahyir. - A gyógyítók, a gyógyfüvek, a varázserejű fegyverek megfelelőek egy olyan embernek, akinek van elég pénze vagy ereje, hogy megszerezze őket magának. Na és a templomok? Ne idegesíts. Az egyház azokon segít, akik jó kövér adományt dugnak a perselybe, meg azokon, akik a király kegyeltjei. En mondom, az egyház is tudja ám, hogy honnan fúj a szél. De kérdem én, mi lesz az olyan hétköznapi emberekkel, mint te vagy én, he? Nekünk ugyan ki segít?
Darrick a tengert nézte, a jeges szél a haját borzolta, borotvaként vagdosta a bőrét, pedig maga is kát-rányos ruhadarabokat viselt. Tekintete végül megállapodott a kis halászfalun, mely makacsul beékelődött az öböl sziklái közé.
- Mi segítünk saját magunkon - mondta -, mint mindig.
Ő és az öregember már hónapok óta barátok voltak, együtt dolgoztak. A Seeker-fok egy pirinyó kis falu volt, mely a barbárok területeitől kicsit délebbre helyezkedett el. Valaha forgalmas kikötője volt, melybe gyakran érkeztek kereskedők, bálnavadászok és fókavadászok, hogy feltöltsék lemerült készleteiket, miután átvágtak a fagyos északi területeken. Nagyjából száz éve egy kis laktanyát hoztak létre, melyben katonákat szállásoltak el. A fegyveresek feladata az volt, hogy elűzzék a környékről a barbár kalózokat, akik nem féltek a westmarch-i hatalom haragjától, és szemérmetlenül fosztogattak. A barbárok fejére vérdíjat tűztek ki, és a hadsereg egy ideig szép pénzt kapott a kereskedőktől a védelemért.
Aztán néhány barbár törzs szövetséget kötött, és ostrom alá vették a várost. A kereskedőház már nem volt képes ellátni és behajózni a katonákat. Egyetlen tél elég volt ahhoz, hogy az itt élő kereskedőket, polgárokat és katonákat mind egy szálig leöldössék a barbárok. Negyven évig senki sem élt a környéken, aztán néhány szőrmekereskedő építette újjá a kikötőt - ők is csak azért mertek ide telepedni, mert jól tudtak kereskedni a barbárokkal, akik minden olyan árut tőlük szereztek be, amit nem tudtak megtermelni maguknak. Az öblöt körülölelő sziklás hegységet házak, haszonépületek pöttyözték. A házak között néhol bozótos, vad területek, illetve erdőfoltok álltak büszkén. A lakók lassacskán a magukévá tették ezeket a területeket, a fát építőanyagként és tüzelésre is felhasználták, de az így felszabadított terület sokszor foghíjas maradt, hiszen a kemény, egyenetlen, sziklás részeken senki sem tudott építkezni.
- Miért nem maradtál Bramwellben? - kérdezte Darrick.
Beleharapott az almába, az édes volt és kásás. Sahyir elhessegette magától az ötletet.
- Hát, még ezelőtt a nagy vallási izé előtt sem volt már nekem meg a magamfajtáknak való hely az.
- Miért?
Sahyir felhorkant, aztán válaszolt.
- Hát azért, mert túl izgága hely. Ha az ember elindul valamerre azokon a nagy utcákon, hát hótbiztos, hogy a harmadik sarok után már azt se tudja, hol van. Darrick ugyan általában szomorkás volt, most viszont elmosolyodott. Bramwell jóval nagyobb település volt, mint Seeker-fok, de valósággal eltörpült Westmarch mellett.
- Még soha nem voltál Westmarch-ban, ugye?
- De, egyszer - válaszolta az öreg. - De többször nem. Elkövettem azt a szarvashibát, hogy elszegődtem rakodni egy olyan hajóra, ami oda tartott. Ilyen kis zöldfülű kölyök voltam, mint te most, nem ijedtem meg a saját árnyékomtól. Szóval, elszegődtem arra a hajóra. Odaértünk a westmarch-i kikötőbe, és megnéztem magamnak azt az átkozott várost. Hat napig horgonyoztunk ott. És én egyszer se tettem ki a lábam a fedélzetről, egyszer se.
- Nem? És miért nem?
- Mert már onnan láttam, hogy az életben nem találnék vissza a hajónkra, de nem ám.
Darrick ezen jót nevetett.
Sahyir bosszúsan ránézett, és látszott rajta, hogy meg van sértődve.
- Ez egyáltalán nem vicces, te ökör. Voltak olyan emberek, akik kimentek a partra, és soha többé nem jöttek vissza a hajóra.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani - szabadkozott Darrick. - Csak azon gondolkodtam, hogy aki átvészeli az utat odáig, rossz időben, mert a Westmarchiöbölben általában rossz az idő, nem bírom elhinni, hogy nem menekül le a fedélzetről, amint teheti.
- Hát, csak annyira mentem, hogy a legközelebbi
kocsmában feltölthessem a borostömlőmet, meg egyek valamit - mondta Sahyir.
- Különben meg csak azért hoztam fel Bramwellt, mert tegnap este beszéltem egy emberrel, és arra gondoltam, hogy tán téged is érdekelne a mondanivalója. Darrick a többi csónakot nézegette, ami az öböl vizén ringatózott. Aznap jó forgalom volt a kikötőben. A Seeker-foki rakodómunkásoknak általában egyszerre két állásuk volt, mert nem volt annyi munka, hogy eltarthatták volna belőle a családot. Voltak, akik valamilyen iparosmesterséget űztek, a többiek meg beálltak halászni vagy vadászni, ha leapadt az erszényük. De ha végképp nem volt más lehetőség, akkor egy időre elmentek délebbre, más kikötővárosokba - például Bramwellbe - és ott keresték meg a betevőre valót.
-
Mi érdekelne engem? - kérdezte Darrick.
- Hát azok a jelek, amiket néha látok, hogy firkálsz - Sahyir felkapott egy vizestömlőt, és Darrick felé nyújtotta.
Darrick nagyot kortyolt a fémes ízű vízből. Voltak bányák a környéken, de egyik sem volt elég ígéretes ahhoz, hogy egy kereskedő befektessen, és kockáztassa, hogy minden pénzét elveszti egy barbár támadás miatt.
- Tudom, hogy nem szeretsz azokról a jelekről beszélni - mondta az öreg -, és bocsáss meg, amiért szóba hozom, amikor nekem aztán nincs semmi közöm hozzá.
De látom, hogy csak rágódsz rajta, egyfolytában emészted magad. Amióta Darrick ismerte az öreget, még soha nem beszélt neki arról, hogy honnan ismeri ezt a jelet a gyűrűket, melyeket egyetlen vonal szel ketté. Próbálta mindezt lezárni magában. Egy éve, amikor az általa védett szerencsejátékos meghalt, Darrick beletemetkezett a munkába és az ivásba, mással nem
is törődött. Emésztette a bűntudat Mat és a szerencsejátékos halála miatt. Az apja csűrje Hillsfarban minden áldott nap vele volt a gondolataiban. Darrick nem is emlékezett arra, hogy miként került Seeker-fokra. Olyan részeg volt, hogy a hajó kapitánya kirakta a parton, és nem engedte vissza. Az öreg találta meg őt a víznél, lázas volt és beteg. Szerzett segítséget, pár barátot, és velük együtt felcipelte Darricket a kunyhójába, ami a település fölött volt, a fák között. Gondját viselte, egy hónap alatt sikerült őt meggyógyítania. Később azt mesélte, hogy nem is egyszer azt hitte, hogy Darrick meg fog halni, felemészti őt a betegség, vagy a bűntudat.
Darrick azóta sem tudta, hogy pontosan mennyit mesélt el idős pártfogójának a történetéből, de Sahyir azt mondta, hogy elég gyakran rajzolta azt a jelet. Darrick erre egyáltalán nem emlékezett, de Sahyir előkotort néhány fecnit, amin a jel látszott. Darrick kénytelen volt elismerni, hogy az ő keze vonásával készültek a rajzok.
Az öregember láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Nem érdekes az egész - mondta Darrick. - Az a jel nem jelent semmit. Sahyir durva, göcsörtös ujjaival beletúrt a szakállába.
-
Az az ember, akivel beszéltem, nem ezt mondta.
- Mit mondott? - kérdezte Darrick. A csónakjuk lassan a partra ért, az evezősök többet pihenhettek, hiszen a dagály elvégezte helyettük a munkát. Nekik csak irányítgatni kellett a lélekvesztőt a szűk kis kikötőben horgonyzó többi csónak között.
- Nagyon érdekelte őt ez a jel - mondta az öregember. - Ezért is beszéltem neked ma reggel a Fény Prófétájának templomáról.
Darrick egy percig gondolkodott.
- Ezt nem értem.
- Kicsit aggódtam, hogy dühös leszel, amiért beleártottam magam a dolgodba mondta Sahyir. - Már jó ideje barátok vagyunk, de nem meséltél el nekem mindent, amit erről a jelről tudsz, és arról sem beszéltél, hogy neked mi közöd van hozzá.
Darrickbe belehasított a bűntudat.
- Tudod, Sahyir, ez olyasmi, amit szerettem volna elfelejteni. Nem akartam előled eltitkolni semmit.
Az öregember a szemébe nézett.
- Mindenki rejteget valamit, fiam. Minden férfi, minden nő, az emberek már csak ilyenek. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, és nem szereti, ha mások ezek körül szimatolnak.
A halálba vittem a legjobb barátomat, gondolta Darrick. Ha elmondanám neked, még mindig a barátom akarnál lenni? Úgy gondolta, hogy az öreg ezt nem vállalná, és ez fájt neki. A másik igazi, becsületes, egyszerű férfi volt, a végsőkig kiállt a barátai mellett, és még arra is képes volt, hogy visszahozzon a halálból egy vadidegent.
- Hát, szóval, bármi legyen is az, ami téged ehhez a jelhez köt - mondta Sahyir - , a te dolgod. Csak azért hoztam szóba ezt az embert, mert még pár napig a városban marad.
- Nem itt lakik?
- Ha itt élne - mondta az öreg vigyorogva -, akkor nem most beszélnék vele először, te zöldfülű.
Darrick elmosolyodott. Láthatóan nem volt olyan lakosa Seeker-foknak, akit Sahyir ne ismert volna.
- Hát, igaz - mondta. - Ki ez a férfi?
- Egy mágus - felelte Sahyir. - Legalábbis ő ezt mondja.
- Te hiszel neki?
- Igen, persze. Ha nem hinnék neki, és nem hinném, hogy a hasznodra válna, akkor nem is hoztam volna szóba ezt az egészet, igaz-e? Darrick bólintott.
- Azt mondta nekem tegnap - folytatta az öreg -, hogy ma este a Kék Lámpásban lesz.
- Mit tud ő rólam?
- Semmit - Sahyir vállat vont. - Miket gondolsz te rólam, fiam? Több titkot felejtettem már el, mint amennyit hallottam, bizony.
- És ez az ember tudja, hogy mit jelent a jel?
- Hát, tud róla valamit. Bár jobban érdekelte az, hogy én mit tudok róla mondani. Én persze nem mondtam neki semmit, mert nem is tudok róla semmit.
De arra gondoltam, hogy tán beszélhetnétek egymással.
Darrick ezen elgondolkodott. A csónak közben a part közelébe sodródott.
- Miért beszéltél nekem a Fény Prófétájának templomáról?
- Hogy mi köze van annak ehhez a jelhez, amire annyit gondolsz? A mágus azt mondja, hogy szerinte van valami köze ehhez az egészhez, ami Bramwellben folyik. Meg a Fény Prófétájának templomához. Azt gondolja, hogy talán a gonosz műve az egész.
Az öregember szavai hideg rettegéssel töltötték el Darricket. O persze tudta, hogy a jel a gonoszsághoz kötődik, abban viszont korántsem volt ilyen biztos, hogy bele akar-e keveredni ebbe az egészbe. De azt nem akarta, hogy Mat megbosszulatlan maradjon.
- De ha ezt a mágust annyira érdekli, hogy mi folyik Bramwellben, akkor mi a csudát keres itt? - kérdezte Darrick.
- A Shonna naplója miatt van itt. Azt olvassa, a Shonna naplóját.
Buyard Cholik egy ágyon hevert a Fény Prófétája templomának egyik titkos hátsó szobájában, és tudta, hogy éppen haldoklik. A levegő sípolt, bugyogott a mellkasában, a tüdeje lassan megtelt a vérével. Bármennyire is próbálta, nem tudta megnézni magának a férfi - vagy nő - arcát, aki ilyen súlyosan megsebezte.
Először úgy érezte, mintha egy izzó vasat forgatnának meg a mellkasában, annyira fájt neki a nyílvessző ütötte sebhely. Aztán a fájdalom lassan alábbhagyott, és ő ostobán azt hitte, hogy nem is olyan súlyos a sérülése, mint ahogy gondolta. De rá kellett jönnie, hogy nem javul az állapota; azért hagyott alább a fájdalom, mert haldoklott. A közelgő halál lassan megfosztotta őt az érzékeitől.
Csendben átkozta a Zakarum egyházat, és a Fényt, melyet még gyermekként megtanult tisztelni és félni. Nem tudta, hogy hol van most a Fény, de abban biztos volt, hogy jókat nevet őrajta. Amikor visszakapta végre fiatalságát, és új élet állt előtte, egy ismeretlen orgyilkos egyetlen lövéssel leterítette. Átkozta a Fényt, amiért hagyta őt megöregedni, ahelyett, hogy még fiatalon megölte volna, mielőtt még beleköltözött volna az öregségtől és szenilitástól való félelem. Átkozta, amiért hagyta őt annyira legyengülni, hogy félelmében Kabraxishoz forduljon segítségért. A Fény a démon karjai közé üldözte őt, és most itt fekszik magára hagyva.
Nem hagytalak téged magadra, Buyard Cholik, mondta neki Kabraxis nyugodt hangon. Talán azt gondolod, hogy hagylak téged meghalni? Cholik valóban azt hitte, hogy a démon hagyja őt kiszenvedni. Végül is, éppen elég tanítvány és fiatal pap van, aki a helyébe léphetne, és folytathatná az általa elkezdett munkát.
Nem fogsz meghalni, mondta Kabraxis a fejében.
Van még pár dolog, amit el kell intéznünk, neked és nekem együtt. Ürítsd ki a szobát, hogy meg tudjak jelenni. Nincs elég erőm ahhoz, hogy a gyógyításod közben még el is tudjam magam maszkírozni.
Cholik sípolva levegőt vett. Félelem öntötte el a testét, erős és hatalmas félelem, tekergőző, akár egy sárkánygyík. Most még kevesebb levegőt tudott beszívni, mint az előbb. A tüdeje lassan feltelt vérrel, és már szinte alig érzett fájdalmat. Siess. Ha élni akarsz, Buyard Cholik, akkor siess.
Cholik köhögött, levegő után kapkodott, és közben kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. A szemhéja mintha ólomból lett volna. Szobája mennyezetét csak homályosan, elmosódva látta. Látómezeje egyre szűkült, szélén fekete foltok úszkáltak, és Cholik tudta, hogy nemsokára már semmit sem fog látni. Tedd meg mostl
Papok ápolgatták Cholikot, borogatásokat tettek a mellkasára, a seb köré. A nyílvessző még mindig a testében volt, kiállt a sebből, a végét díszítő tollakon ott pirosodott a vére néhány cseppje. A háttérben tanítványai álltak, a szobát pedig zsoldosok őrizték. A helyiség bútorzata a legfinomabb selymekből és a legszebben
faragott fa bútordarabokból állt. A kőfal közepét egy hímzett kép díszítette, mely a kurasti piacról származott.
Cholik szája szólásra nyílt, ám csak rekedtes köhögés, és ködként szitáló finom vércseppecskék jöttek ki rajta.
- Mi az, Sayes mester? - kérdezte a pap, aki Cholik ágya mellett állt.
- Kifelé - suttogta Cholik. - Menjetek ki! Most azonnal! - Annyira megerőltető volt ez a pár szó is, hogy majdnem elájult.
- De mester - ellenkezett a pap -, a sérülésed...
- Kifelé, ha mondom! - Cholik. megpróbált felemelkedni az ágyból, és a legnagyobb meglepetésére ez sikerült is neki.
Itt vagyok veled, hallotta Kabraxis hangját. Ettől egy kicsit eresebbnek érezte magát.
A papok és tanítványok hátráltak, mintha egy halott kelt volna fel a szemük előtt. A zsoldosok tekintete csodálkozást, és egy kis megkönnyebbülést sugárzott. Egy halott megbízó felelősségre vonást jelent, és a fizetés megvonását.
- Menjetek! - sípolta Cholik. - Kifelé, mindenki! Ha nem tűntök el azonnal, majd teszek róla, hogy mind eltűnjetek a Gonosz Ösvényét övező szakadékok egyikében!
A papok sarkon fordultak, és kiparancsolták a szobából az összes zsoldost és tanítványt. Becsukták maguk mögött a nehéz, kétszárnyú tölgyajtót, kizárták a szobából a folyosó zajait.
Az ágy mellett, melyben Cholik élet és halál között lebegett, egy kisasztal állt, rajta egy kecses, míves üvegváza, igazi mestermunka. Az üveg falában halott lepkék és bogarak látszottak, melyek egy apró varázslatnak köszönhetően nem égtek el a forró üveg formázása és hűtése közben. Cholik megragadta a vázát. A szoba hátuljában feltárult egy titkos ajtó, mögüle előtűnt egy tágas folyosó. Az egész templom tele volt ilyen folyosókkal, hogy a démon könnyebben tudjon közlekedni arra, amerre éppen akart. A szoba igen magas volt, a démon szarvai mégis szinte súrolták a mennyezetet.
- Siess - nyögte Cholik. A szoba elhomályosult előtte, aztán úgy tűnt, mintha az egész megperdülne körülötte. Elszédült, aztán látta, hogy a szőnyeg közeledik az arca felé - csak ebből tudta, hogy elesett, mert érzékei már szinte teljesen cserbenhagyták.
Mielőtt leért volna a padlóra, Kabraxis egyik háromujjú, nagy keze megragadta őt.
- Nem fogsz meghalni - mondta a démon, de szavai inkább tűntek parancsnak, mint vigasznak. -Még nem végeztünk egymással.
A démon szinte az arcába hajolt, de Cholik mégis alig hallotta szavait. Már a hallása is kezdte cserbenhagyni. Szíve egyre lassabban dobogott, már képtelen volt tartani a versenyt a vérrel telt tüdővel. Cholik próbált levegőt venni, de nem tudott. Elöntötte a pánik, de már ezt is csak halvány dobolásként érezte a halántékán.
- Nem - jelentette ki Kabraxis, és megragadta Cholik vállát.
Tűzhullám rohant végig Cholik testén. A gerince tövéből indult, gyorsan haladt felfelé, betört a koponyájába, és a szeme mögötti üregben robbant. Egy percre megvakult, de nem az eddigi feketeséget látta maga előtt, hanem fehér fényt, mely betöltötte egész látóterét. Erezte, hogy a nyílvesszőt kirántják a melléből, a fájdalom szinte elviselhetetlenül erős volt, és majdnem elvesztette az eszméletét.
- Lélegezz - parancsolta Kabraxis.
Cholik képtelen volt erre. Arra gondolt, hogy talán elfelejtette, hogyan kell levegőt venni, vagy már ennyi ereje sem maradt - mindegy, a lényeg az volt, hogy nem jutott egy szikrányi levegő sem a tüdejébe. A külvilág már nem érdekelte - minden távolinak tűnt, minden elhomályosult. Aztán a fájdalom megint beléhasított, végigjárta az utat, ahová a nyílvessző fúródott, egészen a tüdejéig. Összerándult, és ösztönösen levegő után kapott. Csodálatos módon tüdeje megtelt levegővel -már nem volt benne vér - és a fájdalom súlyos vaspántjainak szorítása minden egyes lélegzetvétellel egyre csökkent.
Kabraxis az ágy végéhez vezette őt. Cholik csak ekkor látta meg, hogy az ágynemű csatakos az ő vérétől. Levegő után kapott, szinte itta az áldott oxigént, és a szoba lassan helyreállt körülötte. Ekkor elöntötte a düh, és felnézett a démonra.
-Tudtál a merényletről? - kérdezte. Arra gondolt, hogy a démon talán azért hagyta, hogy ez megtörténjen, hogy emlékeztesse Cholikot, mennyire függ az élete az O jóindulatától.
- Nem - Kabraxis keresztbe tette karját széles mellkasa előtt. Karjában, vállában dagadoztak az izmok.
- Hogy lehet ez? Mi építettük ezt a templomot. Minden tele van az őreiddel, lent is.
- Amikor lecsapott a merénylő, én éppen a te kis csodáddal voltam elfoglalva mondta Kabraxis. -Két egész fiút csináltam a sziámi ikrekből. Nem volt egy könnyű feladat, mondhatom. Én még ezen dolgoztam, amikor meglőttek.
- Tehát képtelen voltál engem megvédeni attól a nyílvesszőtől? - Cholik eddig nem tudta megbecsülni, hogy mennyi hatalma van a démonnak. Tehát a Gonosz Ösvénye annyira lekötötte az erejét, hogy sebezhetővé vált? Ez a tudás még hasznos lehet valamikor. De ugyanakkor elég ijesztő is volt a gondolat, hogy miután Kabraxishoz kötötte sorsát, most kiderült, hogy a démon hatalma korlátozott, ő maga pedig valamennyire sebezhető.
- Éppen ezért pazarolunk annyi aranyat a zsoldosokra, hogy egy ilyen esetben megvédjenek téged -válaszolta Kabraxis.
- Ezt a hibát ne kövesd el többé - vágta oda Cholik.
Kabraxis megcsavarta a kezében tartott véres nyílvesszőt. Arcán elmélyültek a ráncok.
- Te ne kövesd el soha azt a hibát, hogy velem
egyenlőnek gondolod magad, Buyard Cholik. Az ismeretségünk a hasznodra válik, ám ugyanolyan gyorsan a halálba is taszíthat.
Cholik a démonra bámult, és rájött, hogy amilyen gyorsan eltávolította mellkasából a nyílvesszőt, a démon ugyanolyan gyorsan vissza is döfheti azt oda -csakhogy ez alkalommal egyenesen a szívébe. Nagyot nyelt, és érezte, hogy gombóc nőtt a torkába.
- Persze. Bocsáss meg. A nagy izgalmak közepette egészen megfeledkeztem magamról.
Kabraxis bólintott, szarvai csaknem súrolták a mennyezetet.
- Elkapták az őrök a merénylőt? - kérdezte Cholik. -Nem.
- Hát még erre sem voltak képesek? Nem tudtak megvédeni, és még arra is képtelenek, hogy elkapják és megbüntessék azt, aki az életemre tört?
A démonon látszott, hogy ez érdekli most a legkevésbé. A nyílvesszőt a földre dobta.
- Büntesd meg az őröket, ahogy akarod. És most térjünk rá az ügy egyéb vonatkozásaira.
- Mire?
Kabraxis a pap szemébe nézett.
- Ma több száz ember látta, hogy meghaltál. Biztosak voltak benne, hogy meghaltál. Sokan sírtak és gyászoltak téged, bizony.
A gondolat, hogy a tömeg siratja őt, kárörömmel és büszkeséggel töltötte el Cholikot. Tetszett neki, hogy az emberek mennyire szeretnének a kedvében járni, amikor Bramwell utcáin látják, és tetszett neki az a reménytelen irigység is, amit az új próféta templomában betöltött pozíciója és hatalma váltott ki belőlük. Mindannyian elismerték a hatalmát, ki-ki a maga módján.
- Azok az emberek most azt hiszik, hogy a halálóddal az Almok Útja is bezárult előttük - mondta Kabraxis. - így viszont azt fogják rólad gondolni, hogy emberfeletti képességeid vannak, és hogy Dien-Ap-Sten visszahozott téged a halálból. A pletyka még tovább terjed majd, és a csodák, melyek itt végbementek, a szóbeszéd során csak egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek. Cholik ezen elgondolkodott. Neki magának ez eszébe sem jutott volna, de belátta, hogy a démonnak igaza van. A merénylet miatt Dien-Ap-Sten, és legfőbb papja még nagyobb népszerűségre tesznek majd szert. Hajók és karavánok hordják szét az összenőtt ikrek szétválasztásának, és az ő merényletének történetét, hírük a világ minden tájára eljut majd. A csodák persze egyre nagyobbak lesznek, mindenki hozzátesz majd valamit a hallottakhoz.
- Még többen jönnek majd, Buyard Cholik -mondta Kabraxis -, és mindannyian hinni szeretnének. Fel kell készülnünk a fogadásukra.
Cholik az ablakhoz lépett, és lenézett Bramwellre. A templomnak köszönhetően a város már így is nagyobb volt, mint valaha. A kikötő zsúfolásig megtelt hajókkal, a város körüli erdőkben pedig valóságos sátorfalu látszott.
- Egy egész hadseregnyi hívő vár bebocsátásra a templom falai körül - mondta Kabraxis. - Ez a templom már túl kicsi, nem tud ennyi embert befogadni.
- Maga a város is kezd szűkössé válni - mondta Cholik, aki közben megértette a démont. - Ezek után már nem fognak itt elférni.
- Nem is kell sokáig várnunk arra, hogy ez bekövetkezzen - mondta Kabraxis. Cholik a démon felé fordult.
- Nem is gondoltad, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik, igaz? Kabraxis az arcába bámult.
- Dehogynem. Tudtam. Készültem rá. Most pedig neked kell felkészülnöd.
- Hogyan?
- Hoznod kell nekem még egy embert, akit újjágyúrok, úgy, ahogy veled is tettem.
Cholik agyát elöntötte a féltékenység. Esze ágában sem volt megosztani a hatalmát és pozícióját, senkivel.
- Nem kell senkivel sem osztoznod - mondta Kabraxis. - Inkább még nagyobb hatalomra teszel majd szert, ha ezt az embert a mi oldalunkra állítod.
- Ki lenne az?
- Lord Darkulan.
Cholik ezen eltűnődött. Lord Darkulan uralkodott Bramwell fölött, és közeli kapcsolatban állt a királlyal. A Tristrammal való ellenségeskedés idején Lord Darkulan volt a király egyik legmegbízhatóbb tanácsadója.
- Lord Darkulan azonban már többeknek is úgy nyilatkozott, hogy nem bízik az egyházunkban - ellenkezett Cholik. - Sőt, egy ideig még arról is pletykáltak, hogy törvénytelenné akar minket nyilvánítani. Meg is tette volna, ha nem lett volna már akkor is annyi hívőnk, meg persze hogyha nem hozna neki annyit a konyhára a karavánok és hajók megvámo-lása.
- Lord Darkulan aggodalma jogos volt. Attól félt, hogy túlságosan nagy hatalomra teszünk szert az emberek körében - Kabraxis elmosolyodott. - Ez így is történt. A mai nap után már el is van döntve a dolog.
- Miért vagy ebben ilyen biztos?
- Mert Lord Darkulan ma ott ült a hívők között. Tizenhetedik fejezeT
Cholik hátán végigfutott a hideg, amikor Kabraxis közölte vele, hogy Lord Darkulan aznap ott volt a templomban. A férfi még soha nem tette be a lábát az épületbe.
- Lord Darkulan álöltözetben érkezett a templomba - folytatta Kabraxis. - Senki sem tudja, hogy itt volt. Csak én és a testőrei. És most már te is.
- Akkor lehet, hogy ő bérelte fel a merénylőt -mondta Cholik, és érezte, hogy lassan eluralkodik rajta a düh. Lenézett a mellkasára, látni akarta a vértől mocskos ruhát, és a sebet, melyet a nyílvessző ütött rajta. A seb helyén azonban csak makulátlan bőrt látott.
-Nem.
- Miért vagy te ebben olyan biztos?
- Mert a merénylő egyedül próbált az életedre törni - mondta Kabraxis. - Ha Lord Darkulan szervezte volna mindezt, akkor legalább két vagy három nyílpuskást felbérelt volna. Mire földet érsz, már halott lettél volna. Choliknak kiszáradt a szája. Egy gondolat motoszkált a fejében, egy gondolat, amit a legszívesebben rögtön elhessegetett volna, de nem tudott. Vonzódott hozzá, mint a molylepke a lámpa fényéhez.
- Ha megöltek volna, akkor is fel tudtál volna engem éleszteni?
- Ha ezt tettem volna, Buyard Cholik, akkor te nem ismerhetted volna meg a halál hideg leheletét.
De az élet örömeit sem élvezhetted volna többé úgy, mint azelőtt. Előhalott lett volna belőlem, gondolta Cholik. A gondolattól hányingere támadt. Imbolygó zombikat és fehér vigyorú csontvázakat látott maga előtt. A Zakarum egyház papjaként többször is hívták temetőkbe és épületekbe, hogy megtisztítsa azokat az élőhalottaktól, akik egykor emberek vagy állatok voltak. És most igen közel került ahhoz, hogy ő maga is ilyen lénnyé váljon. Gyomra felfordult, és valami keserű ízt érzett a szájában.
- Nem pusztán felkeltettelek volna, mint azokat a lényeket - mondta Kabraxis. Igazi örökléttel ajándékoztalak volna meg. Gondolataid a sajátjaid maradtak volna.
- És a vágyaim?
- Vágyaid és az én vágyaim jelen pillanatban igen közel állnak egymáshoz. Kevés olyan dolog lett volna, amit hiányolsz.
Cholik ezt nem hitte el. A démonok egészen másként élték az életet, mások voltak a vágyaik, az álmaik. De nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy talán kevesebb lett volna, mint most - vagy netán több?
- Talán egyszer - mondta Kabraxis -, amikor majd felkészültebb leszel, megtudhatod. Most viszont legalább megtanultál ragaszkodni az életedhez, úgy, ahogy van.
- Akkor miért volt ma itt Lord Darkulan? - kérdezte Cholik. A démon elvigyorodott, kimutatta szörnyű agyarait.
- Lord Darkulannak van egy kedvelt szeretője, és a nő most haldoklik, mert Lady Darkulan tegnap halálos mérget adott neki.
- Miért?
- Miért? Természetesen azért, hogy megölje.
Lady Darkulan láthatóan nagyon féltékeny asszony, és csak három nappal ezelőtt tudta meg, hogy a férje gyakran látogatja ezt a lányt.
- Nem ez lesz az első eset, hogy egy nő megöli a férje szeretőjét - mondta Cholik. Még a westmarch-i királyi udvarban is rebesgettek efféle történeteket.
- Ez igaz - ismerte el Kabraxis -, viszont a nő, aki három hónapja Lord Darkulan szeretője, egyben a város legbefolyásosabb kereskedőjének a leánya is. Ha a lány meghal, akkor atyja, a kereskedői liga vezetője felrúgja Bramwellel kötött megállapodásait, és minden befolyását felhasználja majd West-march-ban, hogy a leánya gyilkosa elnyerje méltó büntetését.
- Hodgewell vádat emel Lady Darkulan ellen? -Cholik ezt alig hitte el. Ismerte a kereskedőt, akiről Kabraxis beszélt. Ammin Hodgewell gonosz, bosszúszomjas ember volt. Az elejétől kezdve ellenezte a Fény Prófétája templomának megépítését.
- Hodgewell fel akarja őt akasztatni az Igazság Oszlopánál. Most éppen azon dolgozik, hogy vádat emeltessen Lady Darkulan ellen.
- Lord Darkulan tud erről? -Igen.
- Miért nem kéri gyógyítók segítségét?
- Már megtette - mondta Kabraxis. - Igazság szerint már többet is megkeresett, mióta tegnap kiderült, hogy a szeretője halálos beteg. Nincs olyan gyógyító, aki segíteni tudna rajta. Őt csak egyeden dolog mentheti meg.
- Az Almok Útja - suttogta Cholik.
A mérgezés részletei zakatoltak a fejében, a me rénylőről, aki kis híján megölte őt, egészen megfe ledkezett.
- Igen - mondta Kabraxis. - Tehát már érted.
Cholik a démonra nézett, és halvány remény ébredt benne.
- Ha Lord Darkulan eljön hozzánk, és a segítségünket kéri, akkor megmenthetjük a szeretőjét a haláltól, megmenthetjük a feleségét az akasztó fától, és újra békét teremthetünk Bramwellben...
- A Gonosz Ösvényén fogjuk őt megszerezni -mondta a démon. - Lord Darkulan így mindörökre a miénk lesz. Ő lesz a mi ugródeszkánk Westmarch-ba, a szerencsénk kovácsa.
Cholik a fejét csóválta.
- Lord Darkulan már nem egy forró fejű fiatalember, csodálom, hogy viszonyt kezdett egy Hodge-well-féle kereskedő lányával.
- Nem volt más választása - mondta Kabraxis. -Az iijú hölgy annyira szerelmes lett belé, hogy képtelenség volt őt visszautasítani. Lord Darkulan is erős vonzalmat érzett iránta.
Cholik előtt hirtelen megvilágosult minden. A démonra nézett.
- Te. Te csináltad az egészet.
- Hát persze.
- Mi a helyzet a méreggel, amit Lady Darkulan használt? Képtelen vagyok elhinni, hogy Darkulan gyógyítói közül egy sem ismerte az ellenszerét.
- Én adtam Lady Darkulannak - ismerte el Kabraxis -, méghozzá akkor, amikor elárultam neki, hogy a férje hűtlen hozzá. Amint kézhez kapta a mérget, azonnal fel is használta azt.
- Mennyi ideje van még hátra Hodgewell lányának? Mikor öli meg a méreg? kérdezte Cholik.
- Holnap este meghal.
- Lord Darkulan tudja ezt?
- Igen.
- Akkor tehát ma...
- Valószínűleg a szertartás után akart odamenni
hozzád - mondta a démon -, de a gyilkossági kísérlet után a testőrei kimenekítették a templomból. A művelet során a templomi őrök és a Lord testőrei közül is többen meghaltak, és így a kavarodásban a merénylő könnyedén leléphetett.
- Tehát Lord Darkulan vissza fog jönni - állapította meg Cholik.
- Kénytelen lesz - helyeselt Kabraxis. - Nincs más választása. Hacsak nem akarja végignézni a szeretője halálát holnap este, és a felesége akasztását nem sokkal utána.
- Lord Darkulan talán fogja a feleségét, és megszöknek innen. Kabraxis elvigyorodott.
- Gondolod, hogy itthagyná a hatalmát és a vagyonát? Egy nő miatt, akit megcsalt? Egy nő miatt, aki nem tudja többé úgy viszonozni a szerelmét, mint azelőtt? Nem. Lord Darkulan szívesebben látná mindkettőt holtan, minthogy feladja a pozícióját. De még ez sem menti meg őt. Ha mindez napvilágra kerül, és a nő meghal...
- És ha kiderül, hogy mindezt megakadályozhatta volna, ha a Fény Prófétájának templomához fordul, mint ahogyan mindenki hozzánk fordult a problémáival mondta Cholik.
A lélegzete is elakadt, amikor rájött, hogy a démon terve egyszerű, ám tökéletes.
- Ha mindez kiderül, akkor Lord Darkulan búcsút mondhat a népszerűségnek.
- Tehát érted - mondta Kabraxis.
- Cholik a démont bámulta.
- Miért nem mondat ezt el nekem?
- Elmondtam - mondta Kabraxis. - Amint eljött az ideje.
Cholikból előbújt a Zakarum neveltetés egy mondata. A démonok képesek arra, hogy befolyásolják az embereket, de csak akkor, fia meghallgatják őket. Kabraxis aprólékos terve bármely ponton csődöt mondhatott volna. Ha a szeretőnek mégsem tetszik meg a Lord. Ha a lord nem csalja meg a feleségét, vagy ha színt vall, és elhagyja őt a másikért. Vagy esetleg ha a lady nem akarja megmérgezni a szeretőt, hanem bosszúból ő is szeretőt kerít magának.
Ha a terv nem működött volna, Cholik nem tud meg semmit, és a démon
tekintélye sértetlen marad.
- Igába hajtottam mindenkit - mondta Kabraxis-, az egész környék a te hatalmad alatt áll. És mostantól a város leghatalmasabb emberei is a mi szövetségeseink lesznek. Lord Darkulan hálás lesz, amiért megmentjük a szeretőjét, Hodgewell kereskedő pedig hálás lesz, amiért megmentjük a lányát.
Cholik átgondolta a tervet. Ravasz volt, csavaros és nagyon hatásos - pont ilyet várt egy démontól.
- A miénk lesz mindegyikük - mondta, és felnézett Kabraxisra.
- Igen - mondta a démon -, és ez még nem minden. Valaki kopogott a szoba ajtaján.
- Ki az? - kérdezte Cholik kissé ingerülten.
- Sayes mester - mondta egy pap az ajtó túloldalán -, csak szeretnénk tudni, hogy jól van-e.
- Beszélj velük - mondta Kabraxis. - Majd később folytatjuk. A démon a szoba végébe ment, és eltűnt a titkos ajtó mögött.
Cholik az ajtóhoz ment, és kitárta. A papok, tanítványok és zsoldosok meglepetten hátrahőköltek. Az egyik zsoldos egy kislányt tolt maga előtt, fél kézzel betapasztotta a száját, mert a gyerek mindenáron menekülni akart.
- Mester - mondta a főpap. - Bocsánatodért esedezem. Annyira aggódtunk miattad, ezért bátorkodtunk zavarni.
-Jól vagyok - mondta Cholik. Tudta, hogy a pap tovább szabadkozik majd, mert félti a saját pozícióját, fél mestere haragjától.
- De olyan mélyen befúródott az a nyílvessző -mondta a pap. - A saját szememmel láttam.
- Dien-Ap-Sten kegyéből meggyógyultam -Cholik széttárta a ruháját a mellén, és láthatóvá vált, hogy nyoma sincs rajta a sebnek. - A Fény Prófétájának hatalma végtelen.
- A Fény Prófétájának hatalma végtelen - ismételte kötelességtudóan az összes pap. - Dien-Ap-Sten kegyelme legyen velünk az idők végezetéig.
Cholik összehúzta magán a ruhát. A kislányra nézett, aki ott vonaglott a zsoldos szorításában.
- Mit keres itt ez a gyermek?
- O azoknak a kisfiúknak a nővére, akikkel ma Dien-Ap-Sten csodát tett - mondta a zsoldos. - Látta a merénylőt.
- Tehát ez a gyermek látta őt, ti pedig nem? -Cholik hangja keményen csengett, akár a hideg acél.
- A merénylő ott állt mellette, amikor rálőtt magára, Sayes mester - felelte a zsoldos.
Láthatóan igen kényelmetlenül érezte magát.
Cholik a férfi elé lépett. A papok és a többi zsoldos hátráltak előle, mintha attól félnének, hogy Cholik villámokat idéz meg az égből, és porrá hamvasztja társukat. Choliknak valóban meg is fordult a fejében valami efféle. Aztán figyelme a reszkető zsoldosról a kislányra terelődött. A gyermek és testvérei nagyon hasonlítottak egymásra.
A kislány arca maszatos volt a könnyektől, és egészen elsápadt félelmében.
- Engedd el - mondta Cholik.
A zsoldos vonakodva levette hatalmas tenyerét a
kislány szájáról. A gyerek görcsösen levegő után kapott. Ujabb könnyek csurogtak végig az arcán, és kétségbeesetten körbenézett, kiutat keresve.
- Jól vagy, gyermekem? - kérdezte Cholik szelíden.
- A papámat akarom - mondta a kislány -, anyut akarom. Én nem csináltam semmit.
- Láttad azt az embert, aki rám lőtt? - kérdezte Cholik.
- Igen.
Nagy, könnyes szemét Cholikra emelte.
- Kérem, Sayes mester. En nem csináltam semmit. Sikítottam volna, de túl gyorsan történt minden. Mire észbe kaptam, már le is lőtte magát. Én nem gondoltam, hogy ezt fogja csinálni. Én nem tennék magával semmi rosszat. Megmentette a testvéreimet, Mikéit meg Dannist. Meggyógyította őket. Én nem csinálnék semmi olyat, ami rossz magának
Cholik megnyugtatóan a kislány vállára tette a kezét. Az érintésre a kislány megrándult.
- Nyugalom, gyermekem. Tudnom kell, hogy ki volt az, aki megpróbált megölni. Nem foglak téged bántani.
A kislány felpislogott rá.
- Megígéri?
A kislány ártatlansága meghatotta Cholikot. Könnyű volt ígéreteket tenni a gyermekeknek - ők hinni akartak.
- Megígérem - mondta Cholik.
A kislány körülnézett, mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a zsoldosok mind jól hallották Sayes mester szavait.
- Nem fognak téged bántani - mondta Cholik. -És most mondd el szépen, hogy nézett ki az a férfi, aki rámlőtt.
A kislány tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett rá.
- Azt hittem, hogy megölte magát.
- Nem teheti - mondta Cholik. - Én Dien-Ap-Sten kiválasztottja vagyok. Egyetlen halandó sem tudja kioltani az életem lángját, míg a próféta kegyében maradok.
A kislány nagy levegőt vett. Már szinte teljesen megnyugodott.
- Meg volt égve. Az egész arca égett volt. A keze, a karja is össze volt égve. A leírás nem mondott Choliknak semmit.
- Van még valami, amit észrevettél rajta?
- Nem - mondta a kislány némi habozás után.
- Mi az? - kérdezte Cholik.
- Azt hiszem, hogy félt attól, hogy maga felismeri őt - mondta a kislány. - Azt mondta, csodálkozik rajta, hogy beengedték az épületbe. r
- En nem ismerek olyan embert, aki ilyen súlyos égési sérülésekkel életben maradt volna.
- Talán nem is élt már - mondta a kislány.
- Ezt meg miből gondolod?
- Nem is tudom. Csak nem értem, hogyan élhet valaki, miután ennyire megégett.
Egy halott ember üldöz? Cholik ezen eltöprengett.
Gyere, mondta Kabraxis a fejében. Dolgunk van. A merénylő elment.
Cholik a zsebébe nyúlt, és elővett pár ezüstpénzt. Az összeg elegendő volt
ahhoz, hogy egy Bramwelli család akár hónapokig is vígan eléljen belőle.
Valaha talán jelentett számára valamit a pénz. Most viszont már csak eszköz
volt, amivel elérhetett dolgokat. A kislány tenyerébe helyezte az érméket, és
szépen összecsukta a lány markát.
- Fogadd ezt el, kislányom - mondta Cholik -, hálám jeleként. Felpillantott az egyik zsoldosra. - Gondoskodj róla, hogy visszajusson a családjához.
A zsoldos bólintott, és elvezette a kislányt. A gyerek vissza sem nézett. Már egy év is eltelt azóta, hogy Cholik Tauruk kikötője és Ransim romjai alatt rátalált Kabraxis kapujára, de gondolatban most visszatért oda, a labirintusba, a terembe, ahol visszaengedte a démont az emberek világába. Aznap éjjel egy szemtanú, egy westmarch-i tengerész elmenekült, kijátszotta még az élőhalottakat és a zombikat is, akiket Kabraxis élesztett fel, hogy megöljenek mindenkit, aki látta ót.
Cholik úgy gondolta, hogy nincs olyan ember Bramwellben, aki meg merte volna őt támadni a templomában. És ha az az ember valóban ennyire össze van égve, akkor biztosan akad majd valaki, aki felismeri őt, és eljön, hogy begyűjtse a jutalmat Dien-Ap-Stentől.
Tehát egy kívülálló volt. Valaki, akit még a lakosság sem ismert. Viszont ez az illető ismerte Cholikot, méghozzá még régről.
Vajon hová lett az az ember, aki elmenekült Tauruk kikötőjéből? Ha ő tette, márpedig más nem tehette, akkor miért várt ilyen hosszú ideig? És egyáltalán, miért jött el ide, Cholikhoz?
Nyugtalanító volt az egész ügy. Főleg az, hogy az a nyílvessző milyen közel volt a szívéhez. Cholik fejében kavarogtak a gondolatok, miközben elvonult a szobájába, hogy beszéljen és terveket szőjön a démonnal, akit kiszabadított. Bármennyi esélye is volt eddig a merénylőnek, abból már nem maradt semmi. Cholikot soha többé nem érheti felkészületlenül. Ezt egyszer és mindenkorra eldöntötte.
Darricknek égett a válla és a háta az egész napos rakodástól, amikor belépett a Kék Lámpás nevű kocsmába. A kocsma levegője sűrű volt és sötét a pipafüsttől és a közelgő éjszaka miatt. A helyiség tele volt emberekkel, akik mindenféle történetekkel és hazugságokkal szórakoztatták egymást. Nyugaton, közel ahhoz a helyhez, ahol a Westmarchi-öböl egybefolyt a Fagyos-tengerrel, a nap a vízbe bukott, és vérvörös sugarakat szórt fel az égboltra.
Darrickkel együtt a hideg északi szél is beszökött a kocsmába. Az időjárás az utóbbi egy órában sokat változott, ahogy azt a kapitányok és a vén tengeri medvék előre megjósolták. Sahyir azt mondta, hogy reggelre talán még jég is lesz az öbölben. Még nem olyan vastag, ami lebilincselné a hajókat, de már ez az idő sem volt messze.
Az emberek felnéztek, amikor Darrick átvonult a helyiségen. Volt közöttük, aki ismerte őt, és voltak olyanok, akik az öbölben horgonyzó hajókról ugrottak be. Minden szempár gyanakodva figyelte a jövevényt. Seeker-fok nem volt valami nagy település, de ha hajók érkeztek az öbölbe, a kocsma vendégeinek létszáma felduzzadt. Ha valaki a faluból a bajt kereste, akkor a Kék Lámpásba jött. Nem volt szabad asztal a kocsmában. Volt három férfi, aki felületesen ismerte Darricket, ők felajánlották neki, hogy csatlakozzon hozzájuk és barátaikhoz. Darrick megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele. Tovább ment, míg végre meglátta azt az embert, akiről Sahyir beszélt neki aznap.
A mágus középkorú volt, szögletesre nyírt szakálla már deresedett. Széles vállú volt, és kissé túlsúlyos, de keménykötésű - láthatóan aktív életet élt. Ruhái használtak voltak, de tiszták, és elég védelmet nyújtottak a hideggel és az északi széllel szemben. Kerek üvegű szemüveget viselt - Darrick a két kezén meg tudta volna számolni, hogy hányszor látott életében ilyen alkalmatosságot. Az asztalon, a mágus bal karja mellett egy tányért látott, rajta húst és kenyeret. A férfi a jobb kezével írt valamit egy könyvbe, és időnként bele-belemártotta írótollát a tintatartóba, mely a könyv mellett állt. A munkához szükséges fényt egy bálnaolajlámpa biztosította neki.
Darrick az asztaltól nem messze megállt, nem tudta pontosan, hogy mit is kellene tennie.
A mágus hirtelen felnézett, szemüvege felett szemügyre vette a jövevényt.
- Darrick?
Darrick annyira meglepődött, hogy nem is válaszolt semmit.
- Barátod, Sahyir megmondta a nevedet - mondta a mágus. - Tegnap este, mikor beszélgettünk, említette, hogy esetleg te is meglátogatsz majd.
- Hát igen - mondta Darrick. - De azt be kell valljam, nem igazán tudom, hogy mit is csinálok itt.
- Ha tényleg láttad a jelet, amiről Sahyir barátod mesélt - mondta a mágus -, akkor az valószínűleg nyomot hagyott benned.
Az előtte heverő könyvre mutatott.
- A Fény tudja, hogy csak a kutatása mennyi nyomot hagyott énbennem. Mentoraim és társaim szerint ezt persze leginkább magamnak köszönhetem.
- Te láttad a démont? - kérdezte Darrick.
A mágus mélyzöld szemében érdeklődés csillant.
- Te láttad?
Darrick nem válaszolt. Erezte, hogy többet árult el, mint kellett volna, és ettől dühbe gurult. A mágus is idegesnek tűnt.
- A fenébe is, fiam. Ha beszélni akarsz, akkor ülj le. Napok óta keményen dolgozom itt, előtte pedig más helyeken jártam. Hetek, hónapok óta nem pihentem már. Nagyon fáraszt, hogy felfelé kell néznem.
A mágus egy székre mutatott, a sajátjával szemben, aztán becsukta a könyvét, és félretette.
Darrick még mindig bizonytalan volt, de azért kihúzta a széket, és leült. Szablyáját a térdére fektette, megszokásból.
A mágus összekulcsolta a kezét, és könyökével az asztalra támaszkodott.
- Ettél már ma este? - kérdezte.
- Nem - Darrick egész napja munkával telt, először az import árut pakolta ki a partra, aztán az exportot be a hajóba. Csak annyit evett, amennyi a táskájában volt a táskája pedig már órák óta üres volt.
- Ennél valamit?
- Igen.
A mágus intett az egyik felszolgálónak. A fiatal nő azonnal odalépett, hogy felvegye a rendelést.
- Sahyir azt mondta, tengerész voltál - mondta a mágus.
- Igaz.
- Mondd el nekem, hogy hol láttad a démont -kérte a mágus. Darrick nem hagyta magát beugratni.
- Egy szóval sem mondtam, hogy láttam a démont. A mágus arca elkomorodott, vonásai elmélyültek.
- Mindig ilyen körülményes vagy?
- De uram - mondta Darrick -, még a nevedet sem tudom.
- Taramis - felelte a mágus. - Taramis Volken a nevem.
- És mivel foglalkozol, Taramis Volken? - kérdezte Darrick.
- Tudást gyűjtögetek - felelte a férfi. - Főleg a démonokról.
- Miért?
- Mert nem szeretem a démonokat, és a tudás, amit összegyűjtők, felhasználható ellenük.
A felszolgáló éppen ekkor ért vissza az asztalukhoz. Egy tányért tett Darrick elé, rajta kecskehús volt és hal, valamint némi friss kenyér és néhány cikk dinnye, amit aznap hajóztak be a kikötőbe. A nő vizezett borral kínálta Darricket.
Csak egy pillanatig érzett csábítást. Az elmúlt évben borba és dühbe ölte a fájdalmát, az életét. Nem működött a dolog, és csak az öreg Sahyirnak köszönhette, hogy még életben van, ő mentette meg saját magától. De az öregember is megmondta neki, hogy minden napot túl kell élnie, és ebben igazából csak saját magára számíthat.
- Teát kérek - mondta Darrick.
A nő bólintott, és egy magas nyakú kancsóval tért vissza, amiben cukor nélküli tea volt.
- Szóval - kezdte újra Taramis -, ami a démonodat illeti...
- Nem az én démonom - javította ki Darrick. A mágus arcán mosoly futott át.
- Ahogy akarod. Tehát, hol láttad a démont? Darrick nem válaszolt a kérdésre. Ujját a tányérja
aljára kiült zsírba nyomta, és odarajzolta a gyűrűket, meg a vonalat, mely átszelte őket. Úgy rajzolta le a jelet, hogy a vonal pontosan a megfelelő helyeken bukott a gyűrűk alá, és futott át fölöttük. A mágus szemügyre vette a rajzot a tányér alján.
- Tudod, hogy mi ez? -Nem.
- És azt tudod, hogy kit jelképez? Darrick megrázta a fejét.
- Hol láttad ezt? - kérdezte a mágus. r
- Nem - felelte Darrick. - En nem mondok semmit, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy kapok is érte valamit.
A mágus a viseltes, gyíkbőr táskába túrt, ami a mellette lévő széken pihent. Elgondolkodva elővette a pipáját és a pipazacskóját. Dohányt tömött a pipába, és a lámpás lángjánál rágyújtott. Csendben fújta a füstöt, feje körül lustán szálló füstfelhő kavargott. Darricket nézte, és közben egyszer sem pislogott. Darrick aznap reggel borotválkozott - a máguséhoz hasonlóan szigorú és kérdő tekintetet a tükörben látott utoljára. Emellett még a westmarch-i tengerésztisztek tekintete is eltörpült. De ez most nem érdekelte. Evett, nyelte a forró étket. A Seeker-fokon kapható munkák bérezéséhez mérten ez a vacsora luxus volt a számára. Az aznapi, rakodással keresett pénz kétheti élelemre volt elegendő. Azután viszont valószínűleg majd az erdőbe kell járnia vadászni, hiszen a tél már a nyakukon volt.
Taramis ismét belenyúlt az utazótáskába, és egy másik könyvet vett elő. Lapozgatott benne, míg megtalálta, amit keresett, aztán az asztalra tette a könyvet,
és Darrick felé fordította. A mágus a könyv felé fordította a lámpást, hogy jobban lehessen látni a lapot.
- A démon, akit láttál - mondta Taramis -, így nézett ki?
Darrick belepillantott a könyvbe. A rajzot kézzel készítették, és felettébb részletes volt.
A képen azt a démont látta, aki ott volt Tauruk kikötőjében, azt, aki a Mat HuRing haláláért felelős csontvitézeket feltámasztotta.
Nem csak az őhibája volt, mondta magában Darrick. Valahogy alábbhagyott az étvágya. A felelősség nagyrészt őt terhelte. Nem hagyta abba az evést, gépies mozdulatokkal rágott tovább, mert tudta, hogy hetekig nem lesz majd alkalma ilyen tápláló ételeket fogyasztani.
- Mit tudsz a jelről? - kérdezte Darrick. Nem válaszol a mágus kérdésére.
- Te aztán kemény dió vagy, kölyök - mondta Taramis.
Darrick tört egy darab kenyeret, és megkente mézes vajjal. Enni kezdett, Taramis pedig csak várt. Végül mégis a mágus bírta rövidebb ideig.
- Ezt a szimbólumot úgy ismerik egy ideje, mint Kabraxis démon jelét. Őt a Gonosz Tekergő Ösvényének őreként tartják számon. r
r
- Az Almok Utjáé? - kérdezte Darrick. Eszébe jutott, hogy mit mesélt neki Sahyir a Bramwelli dolgokról aznap reggel.
- Érdekes, nem igaz? - kérdezte a mágus.
- Sahyir azt mesélte, hogy volt ebben a templomban Bramwellben - mondta Darrick. - Ebben az új templomban, amit úgy hívnak, hogy a Fény Prófétájának temploma. Ott emlegetik az Almok Útját.
Taramis bólintott.
- Egy Dien-Ap-Sten nevű prófétához imádkoznak benne.
- Nem Kabraxishoz?
- Elég nagy ostobaság volna egy démontól, hogy a saját törvényes nevén rohangáljon az emberek között, nem? - Taramis elvigyorodott. - Úgy értem, az egész rejtőzködésnek nem volna így semmi jövője, ha ezt tenné. A legtöbb ember nem imádkozna egy démonhoz szabad akaratából, bár persze vannak ilyenek is.
Darrick a tányérja felé intett.
- Nagyon köszönöm a jó vacsorát, meg minden, komolyan. De ha a végére érek anélkül, hogy valami értelmes kerekedne ki ebből a történetből, akkor felállók, és elmegyek.
- A türelem nem tartozik az erényeid közé, igaz?
- Nem - Darrick nem szégyellte magát, amiért ezt elismerte.
- Kabraxis egy régi és erős démon - mondta Taramis. - Amióta lejegyzik az emberiség történelmét, már többször is járt közöttünk, különböző álneveken. Már legalább több tucatnyi, vagy akár száznál is több néven megjelent közöttünk.
Darrick a zsírba rajzolt jelre mutatott.
- És ez volna az ő jele?
Taramis nagyot szívott a pipájából. A dohány narancsosán felizzott.
- Ez a jel Kabraxis legfőbb szimbóluma. Bramwellben láttad?
- Már évek óta nem jártam Bramwellben - felelte Darrick. A város túl közel volt Westmarch-hoz.
- Hol láttad a démont? - kérdezte a mágus töretlen érdeklődéssel.
- Sosem mondtam, hogy láttam - mondta Darrick.
- A barátod azt mondta...
- Azt mondta, hogy ismerem ezt a jelet.
- Ez minden, amit valaha is mondtál neki erről? Darrick belekortyolt a teájába, és nem válaszolt a
kérdésre. Kényszerítette magát, hogy figyelme ismét a vacsorájára irányuljon. A tányér gyorsan ürült.
- Ismered a szimbólum jelentését? - kérdezte Taramis. -Nem.
- A körök az emberi lélek rétegeit jelölik. Azokat a pontokat, amikre a démon lecsaphat.
- Nem értem - mondta Darrick.
A mágus láthatóan meglepődött ezen.
- Nem kaptál papi taníttatást? -Nem.
- És mégis ismered Kabraxis legfontosabb szimbólumát, anélkül, hogy tanították volna neked?
Darrick erre nem válaszolt. Késével egy darab krumplit piszkálgatott elmélyülten. Taramis felsóhajtott.
- Rendben van. Érdekesnek talállak, ez az egyetlen oka annak, hogy tovább foglalkozom veled, mert egyébként nem viselném el ezt az útszéli modort.
A körökre mutatott.
- Ezek tehát az emberi lélek rétegei, úgy, ahogy azt Kabraxis, a Fény kioltója felosztotta.
- Miért hívják a Fény Kioltójának? - kérdezte Darrick. Körülnézett, mert biztos akart lenni benne, hogy a rakodómunkások és matrózok egyike sem tanúsít a kelleténél nagyobb érdeklődést a beszélgetésük iránt. Voltak olyan közösségek, ahol már a démonok említése is elég volt ahhoz, hogy valakit felakasszanak, vagy megtáncoltassanak egy izzó piszkavassal.
- Azért, mert Kabraxis fő célja ezen a földön a Zakarum egyház hatalmának megdöntése. A helyükre akar állni. Kabraxis a Bűnös Háború idején is itt volt, próbálta megakadályozni, hogy Yaerius arkangyal megalapítsa a Zakarum egyházat, méghozzá tanítványán, Akaraton keresztül.
- Mi a helyzet Inarius arkangyallal? - kérdezte Darrick, akinek eszébe jutottak a régi történetek, amiket a Bűnös Háborúról hallott. - Inarius építette az első templomot a Fényhez a földön.
- Inarius túlságosan elbízta magát, büszkeségében lerombolta Mephisto templomát, és ezért a Kígyó visszavitte őt a Lángoló Pokol mélyére, ahol az idők végezetéig kínozni fogják. Kabraxis is közreműködött Inarius bukásában, megnyerte őt a Sötétségnek.
- Erre én nem emlékszem - mondta Darrick
- Ez a háború elsősorban Mephisto és Inarius között dúlt - mondta Taramis. - Csak azok ismerik Kabraxis szerepét a történetben, akik papi vagy má-gusi taníttatásban részesültek. A Fény Kioltója alattomos démon. Kabraxis az árnyak mélyén dolgozik, és addig szövögeti a szálakat, míg azok teljesen el nem takarják a Fényt. A legtöbb embernek, aki az évezredek során imádta őt, fogalma sem volt róla, hogy mi is az igazi neve.
- De te azt gondolod, hogy Bramwellben van? -kérdezte Darrick.
- A Fény Prófétájának templomában - a mágus bólintott. - Igen. Most Dien-ApSten a neve.
Darrick a szimbólumra bökött. r
- Es ezzel mi a helyzet?
- Szóval - mondta Taramis -, ezek a gyűrűk az emberi lélek rétegeit jelképezik, úgy, ahogy azt Kabraxis látja. Ezeken a rétegeken keresztül férkőzik hozzá az emberi lélekhez, megcsavarja, átalakítja azt, és végül teljesen a hatalmába keríti.
Természeténél fogva nem olyan harcias démon, mint Diablo, Mephisto és Baal. Darrick a fejét ingatta.
- Nem emlegetheted csak így ezeket a démonokat. Ok nem igaziak. Csak a legendákban léteznek.
- A Főgonoszok léteznek.
Darrick hátán végigfutott a hideg. Még mindazok után is, amiket látott - és mindazok után, amit a démon Tauruk kikötőjében elvett tőle - győzködnie kellett magát, hogy a démoni világ, a Lángoló Pokol valóban létezik, nem csak a mesékben.
- Láttad a Fény Prófétájának templomát? -Nem.
- Hatalmas építmény - mondta Taramis. - Kevesebb, mint egy év alatt a Fény Prófétájának temploma lett Bramwell legnagyobb építménye.
- Bramwell nem nagyváros - mondta Darrick. -Főleg földművesek és halászok élnek ott. Westmarch csak egy egészen kis csapatnyi katonát tart ott, azt is csak mutatóba, mert nincs olyan sereg, ami Bramwellen keresztül törne Westmarch- ra. Az utak rossz minőségűek, és nem túl biztonságosak.
- Kabraxis lassan, több emberöltőnyi idő alatt építi ki hatalmát - mondta Taramis. - Ezért van az, hogy még a három főgonosz is megtanult félni tőle. Amikor háborúztak, és a démoni seregek emberek ellen harcoltak, Kabraxis hívőket gyűjtögetett.
- Az emberi lélek rétegein keresztül.
- Pontosan - a mágus a legkülső körre mutatott.
- Az első az emberek félelme a démonoktól. Azok az emberek, akik félnek Kabraxistól, engedelmeskednek neki, de ez a kötelék nem elég erős. Az első adandó alkalommal kitörnek.
A második körre bökött.
- A következő réteg a mohóságé. A Fény Prófétájának templomán keresztül Kabraxis, és a legfőbb pap, egy bizonyos Sayes mester megajándékozzák a hívőket kézzel fogható dolgokkal. Szerencse az üzletben, pénz, váratlan örökség. így a démon közelebb kerül a szívhez.
A következő körre mutatott.
- Kapzsiság. Titokban megkívántad a szomszédod nejét? A földjét? Hódolj Kabraxis-nak, és a tiéd lehet.
- Kivéve, akkor, ha az, akinek a dolgaira szemet vetettünk, szintén Kabraxis hívője.
- Ez így nem igaz - Taramis kis szünetet tartott, míg újra meggyújtotta a pipáját.
- Kabraxis mérlegeli az embereket, mérlegeli, hogy ki mennyire hasznos a számára. Ha egy ember - aki nagyobb hatalommal bír a közösségben, mint egy másik -jobban hasznára válik a démonnak, akkor a Fény Kioltója az erősebb embert jutalmazza meg.
- Mi lesz azzal a hívővel, aki elveszíti a vagyonát, vagy amit éppen a másik megkívánt?
A mágus csak legyintett.
- Nagyon egyszerű. Kabraxis mindenkinek azt mondja, hogy az ember, aki elvesztette a földjét, a feleségét, vagy a családját, nem volt elég erős a hitében. Kikürtölik, hogy az illető gyenge volt, és rosszul szolgálta Kabraxis-t, és megérdemelte a büntetést.
Darrick keserű ízt érzett a szájában. A mágus minden szavában volt valami igazság. Taramis a következő körre mutatott.
- Innentől kezdve Kabraxis az emberek legbelsőbb félelmeit kutatja fel. Betegség a családban? Gyere a templomba gyógyulásért. Apád kezd szenilissé válni? Gyere a templomba, és tudata ismét tiszta lehet. r
- Es Kabraxis képes mindezt megtenni?
- Igen - mondta Taramis. - Még többre is képes. A démonoknak igen nagy a hatalma. A maguk módján megváltást kínálnak azoknak, akik szolgálják őket. Biztosan hallottál már arról, hogy Mephisto, Diablo és Baal milyen adományokkal halmozták el a harcosaikat annak idején. Varázspáncél, titokzatos erejű fegyverek, hatalom, amivel halottakat lehet feléleszteni, hogy harcoljanak. A Fógonoszok a félelmet és pusztítást használják céljaik elérésére, ők így törnek világuralomra.
- Kabraxis nem ezért küzd?
- Dehogynem - mondta Taramis. - Végül is, mégiscsak egy démon. Még az arkangyalok is azt szeretik, ha tisztelőik félnek tőlük egy kicsit. Különben miért jelennének meg olyan ijesztő alakokban, és miért csinálnának olyan félelmetes dolgokat?
Darrick ezen elgondolkodott, és belátta, hogy a
mágusnak igaza van. Mégis, ez az egész beszélgetés a démonokról valahogy idegen volt tóle, olyasmi, ami soha nem érdekelte. Viszont érezte, hogy nincs más választása.
- A Fény angyalai azzal ijesztgetik az embereket, hogy az idők végezetéig kínozzák majd őket a démonok, azoknak viszont, akik őket szolgálják, örök megváltást ígérnek - Taramis a fejét ingatta. - Az angyalok is harcosok, csakúgy, mint a démonok.
- De nekik legalább szebb elképzelésük van arról, hogy milyen is legyen az emberek világa, nem?
- Ez - mondta a mágus -, leginkább azon múlik, hogy ki miben hisz, nem gondolod?
Darrick nem szólalt meg.
- Vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy a világunkat meg kellene tisztítani az angyaloktól és démonoktól, hogy ne létezzen Fény vagy Sötétség, és az emberek a maguk módján élhessék életüket.
- Te mit gondolsz erről? - kérdezte Darrick.
- En a Fényben hiszek - felelte Taramis. - Ezért vadászom démonokra, ezért fedem fel, hogy kik is ők valójában. Nyolc kisebb démont öltem meg az elmúlt húsz év során. Nem mind olyan hatalmas, mint a Három Főgonosz.
Darrick ezt tudta, viszont ő csak egyetlen démonnal találkozott életében, az pedig igen rémisztő látványt nyújtott.
- Mit csinálsz majd Kabraxisszal?
- Ha tehetem, megölöm - jelentette ki a mágus. -Ha ez nem lehetséges, akkor felfedem a kilétét, megölöm a főpapját, és a földig romboltatom a templomát. Darrick szinte itta a férfi szavait. Taramis olyan magabiztosan beszélt, hogy még a lehetetlen is lehetségesnek tűnt.
- Valakit elvesztettél a démon miatt - suttogta Taramis. Darrick hátrahőkölt.
- Ne is próbáld tagadni - mondta a mágus. - Látom a szemedben, hogy így van. Az igazság a homlokodra van írva, és aki maga is hasonlót élt meg, azonnal leolvassa rólad.
Elhallgatott, tekintete egy pillanatra Darrickébe fúródott.
- Egy démon vette el a családomat. Huszonhárom évvel ezelőtt. Pap voltam akkoriban, és soha nem gondoltam volna, hogy velem ilyesmi megtörténhet. De egy démon keze kioltotta a feleségem és három gyermekem életét.
A lámpás fénye táncot járt az asztalon.
- Akkoriban fiatal voltam, és a fejem csakis a Vizjerei mágusként tanult dolgokon járt. A szülőföldem egy félreeső kis iskolájában tanítottam. Egy idegen kéretőzött be hozzánk egy éjjel. Az iskola mögött laktunk, csak mi öten, én és a családom. Az az alak azt mondta nekem, hogy nincs hol aludnia, és hogy két napja nem evett semmit. Bolond voltam, fiatal és elvakult. Beengedtem a házamba. Az éjszaka folyamán lemészárolta az egész családomat. Csak én maradtam életben, bár sokan úgy gondolták, én is belehalok a sérüléseimbe. Felhúzta az ingujját, így láthatóvá váltak a hosszú, mély sebhelyek a karján.
- Az egész testem tele van sebhelyekkel - hátra-döntötte a fejét, és előtűnt egy vastag heg, ami keresztülért a torkán, és a fél nyakán. - A papok, akik megmentettek, szó szerint úgy varrtak össze, apró darabokból. Később minden gyógyító azt mondta, hogy ezekbe a sérülésekbe bele kellett volna halnom. A Fényre mondom, én magam is erre vágytam.
- De túlélted - suttogta Darrick, akit teljesen magával ragadott a történet borzalma.
- Igen - Taramis kiütögette a hamut a pipájából, és eltette. - Egy ideig átkoztam az életet. Aztán lassan rádöbbentem, hogy ennek az egésznek mélyebb értelme van. A démon, aki kiirtotta a családomat, továbbment, és más családokat is megölhet. Ekkor úgy döntöttem, hogy meg fogok gyógyulni, testben és lélekben egyaránt. És meggyógyultam. Három évembe tellett, mire felépültem, és kilenc évet vett igénybe az, hogy megtaláljam azt a démont, aki elvette tőlem a családomat. Addigra viszont megöltem két másik démont, négyet pedig lelepleztem.
- Most pedig Kabraxisra vadászol?
- Igen. Amikor a Fény Prófétájának temploma létrejött, gyanakodni kezdtem. Kutatásba fogtam, és a templom hívőinek életében bekövetkezett változások és
csodák Kabraxis felé terelték a figyelmemet.
- Akkor miért jöttél ide? - kérdezte Darrick.
- Azért - mondta a mágus -, mert Kabraxis is járt erre valamikor régen. Egy időben a barbár törzsekőt imádták. Ez akkor volt, amikor a déliek ellen háborúztak. Akkoriban úgy ismerték, mint Jégkarmú, a Kegyetlen. Sikeresen egyesítette a legerősebb törzseket, létrehozott egy nagy hordát, ami az Ikertenger, a Nagy-óceán és a Fagyos-tenger között barangolt.
Darrick elgondolkodott a hallottakon. A barbár törzsekről szóló történet már olyan régi volt, hogy mindenki mesének hitte, amivel a gyerekeket lehet ijesztgetni. A barbárokat úgy ábrázolták, mint kannibálokat, akik nőket és gyerekeket faltak fel.
- Aztán jött Hauklin a kardjával, amit Stormfury-nak hívtak, és egy hat napig tartó párbajban megölte Jégkarmút.
Taramis elvigyorodott.
- Tehát ismered a történetet.
- Igen - mondta Darrick. - De ez nem magyarázza meg, hogy miért is vagy te itt.
- Azért, mert Stormfury még mindig itt van - válaszolta a mágus. - A kardért jöttem, mert ez az egyetlen fegyver, ami megölheti Kabraxis-t.
- Az első alkalommal sem ölte meg - jegyezte meg Darrick.
- A kéziratokban, melyeket olvastam, az állt, hogy Kabraxis elmenekült a fegyver hatalmas ereje elől. Csak az embereknek szóló mesék végződtek Kabraxis halálával. De én hiszem, hogy a kard meg tudja ölni Kabraxist. Ha valaki eljut vele a Lángoló Pokolba, és ott áll szembe a démonnal.
- De ha te tudod mindezt, akkor miért pazarolod az idődet énrám? A mágus ismét Darrick szemébe nézett.
- Azért, Darrick Lang, mert én is csak egy ember vagyok, és nem is valami fiatal.
- Te tudod a nevemet?
- Persze - Taramis az előtte heverő könyv felé intett. - Én egy tanult ember vagyok. Hallottam a démon felfedezésének történetét Tauruk kikötőjében, több, mint egy évvel ezelőtt. Én akkor éppen West-march-ban voltam. És hallottam a fiatal tengerésztisztről, aki a király unokaöccsének megmentése közben elveszítette a legjobb barátját.
- Akkor miért kellett ez az egész hajcihő?
- Azért, hogy meggyőzzelek az ügy fontosságáról - mondta Taramis halkan -, ami talán a sorsodban is meg van írva.
- Milyen sorsról beszélsz? - kérdezte Darrick. Úgy érezte, csapdába esett.
- Az életed összefonódik ezzel az egész üggyel -mondta a mágus. - Talán arról van szó, hogy Kabraxis annak ontotta vérét, aki a legközelebb állt hozzád, nem tudom pontosan. De az is lehet, hogy valami mélyebb szál köt a démonhoz.
- Nem akarok én már semmi többet attól a démontól - mondta Darrick. De valahol legbelül nem volt ennyire biztos a dolgában - a bizonytalanság pedig félelmet keltett benne.
- Igazán? És akkor mégis hogy lehet, hogy pont itt kötöttél ki, ahol a Kabraxis legyőzésére kovácsolt fegyver is van?
-Az elmúlt évben szinte folyamatosan részeg voltam - mondta Darrick. Elvesztettem a helyemet a westmarch-i haditengerészetnél. Mindig részegen, mindig magamon kívül, csak sodródtam egyik városból a másikba, dolgoztam, hogy életben maradjak, és ne kerüljek vissza Westmarch-ba. Nem is tudtam, hogy itt vagyok - csak mikor felébredtem arra, hogy majdnem megfagytam, akkor tudtam meg, mi a hely neve. Én nem a démon nyomait kerestem, nem azért jutottam ide.
-
Nem? - Taramis a gyűrűkből álló szimbólumot nézegette a zsírban az asztalon.
- Akkor most mégis mit keresel itt? Vagy talán csak a potyavacsora miatt vagy itt?
-
Nem tudom - ismerte el Darrick.
- Már akkor is tudtad, hogy mit elent ez a szimbólum, mielőtt engem megismertél volna - mondta Taramis. - Most pedig, hogy tudod, a démon Bramwellben van, a Fény Prófétájának titokzatos templomában, tényleg hátat tudnál az ügynek fordítani? Komolyan gondolod, hogy meg tudod ezt tenni? Darrick agyában, mint egy lassított felvétel, ismét lejátszódott a jelenet, amikor Mat lefelé zuhan a sziklafalon, egyenesen a halálba. A fájdalom, amit az alkohol elfojtott, eltompított, most újjáéledt benne, méghozzá frissen, mintha csak egy napja történt volna minden. Dühbe gurult, de valahogy sikerült magát visszafognia.
- Darrick, téged a Fény vezérelt ide - mondta a mágus halkan. - Azért most és azért ide vezetett, hogy találkozhassunk, mert neked fontos szereped van ebben az ügyben. Te megváltoztathatsz mindent. Én már csak annyit kérdezek, hogy készen állsz-e a csatára, ami rád vár.
Darrick habozott, hiszen tudta, hogy bármit is válaszol, az örökre megpecsételi a sorsát. Talán még az is, ha nem válaszol semmit.
- Úgy hiszed, hogy a Stormfury meg tudja ölni a démont? - kérdezte Darrick rekedt suttogással.
- Igen - mondta Taramis -, de csak itt, a legmélyebb rétegben - a jelre bökött. - Van még két réteg, amiről nem beszéltünk. A legkülső az a hely, ahol Kabraxis a kiválasztottakat átformálja, emberfeletti erővel ruházza fel. Az illetőknek itt szembe kell nézni a démoni világ borzalmaival, és végig kel menniük a Gonosz Tekergőző Ösvényén, vagyis a Fekete Ösvényen.
-
A Fekete Ösvény? - kérdezte Darrick.
- Kabraxis így is nevezi. Azon alkalmakkor, amikor itt élt közöttünk a földön a démon, az útnak több neve is volt már. De a hivatalos neve az, hogy a Gonosz Tekergőző Ösvénye. Kabraxis kiválasztottja, miután szembenézett a démoni világgal, át kell, hogy adja magát a démonnak. A testét, a lelkét, a szellemét, mindörökre. Sokan elbuknak ezen az úton, az ő büntetésük az, hogy a Lángoló Pokolba kerülnek, ahol újra és újra átélik a halál borzalmát, egészen az idők végezetéig.
-
Milyen értelemben változnak az emberek?
- Gyorsabbak és erősebbek lesznek, mint mások -felelte a mágus. - Nehezebb őket megölni. Néhányukbetekintést nyer a démoni varázslatok világába is.
-
Az elmondottak alapján ehhez a Kabraxishoz képtelenség hozzáférni.
- Az, de nem Stormfuryvel - mondta Taramis. -Ezen kívül én magam is értek a varázslás tudományához.
-
Mi van akkor, ha úgy döntök, hogy nem megyek veled?
- Akkor egyedül megyek - a mágus elmosolyodott. - De nem tudnál erre nemet mondani, igaz, Darrick? Már túlságosan is a lényedbe ivódott ez az ügy. Talán egy évvel ezelőtt még képes lettél volna arra, hogy hátat fordíts nekem, és nemet mondj. De most már nem tudod megtenni. Próbáltál együtt élni azzal, ami a barátoddal és veled történt. Majdnem belehaltál.
Rövid szünetet tartott.
- Erőt kell gyűjtened, hogy fel tudd dolgozni mindezt. Darrick a rajzra nézett.
-
Mi van az utolsó rétegben?
Taramis habozott, aztán megrázta a fejét.
- Nem tudom. A szövegek, melyeket Kabraxisszal kapcsolatban olvastam, úgy emlegetik ezt a réteget, mint a legnagyobb félelmek rétegét, de fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet.
-
Jó volna tudni, hogy mit jelöl.
-
Talán kideríthetnénk ezt együtt - javasolta a mágus.
Darrick farkasszemet nézett a férfival, és azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje, és mondhatná, hogy nem, nem megy vele. De nem volt erre képes, mert már egészen belefáradt abba, hogy fél életet él, és állandóan nyomasztja a bűntudat. Meg kellett volna halnia Mattel együtt. Talán ez az egyetlen kiút számára - a halál.
- Rendben - mondta végül. - Veled megyek. Tizennyolcadik fejezeT
Buyard Cholik a kígyófej fölötti szószékben állt, és vendégét várta. Végignézett az üres padokon, és elöntötte az izgalom. A legnagyobb örömére aznap reggel a templom zsúfolásig megtelt a régebbi és újabb hívőkkel. Napról napra többen érkeztek a szertartásaira. Folyton ott tartottak, hogy nem jutott mindenkinek ülőhely. Teljes erőbedobással folytak a bővítési munkálatok, ám képtelenek voltak lépést tartani a hívők számának növekedésével.
Aznap estére csupán egy vendéget várt - ennek ellenére Cholik izgatottabb volt, mint máskor. Lord Darkulan tétován megállt a főbejárat küszöbén. Cholik csendben figyelte őt.
A lordot állig felfegyverzett katonák vették körül, kivont karddal és lámpással a kezükben. A lámpák fénye megcsillant a páncélok pikkelyén, és a fegyverek élén. A fegyveresek suttogtak egymás között - az elejtett szavakban Cholik félelmet és gyanakvást érzett.
Lord Darkulan a harmincas éveit taposta, még fiatal ember volt. Előkelő gesztusain látszott, hogy egyszerre tartja magát harcosnak és vezetőnek, és ennek megfelelő életmódot is folytat. Olyan sisakot viselt, mely nem takarta el vékony arcát, karvalyszerű vonásait. A sisakot félelmetes, szépen ívelt szarvak díszítették. Vékony bajusza igazodott büszke gúnyos vonásaihoz. A lord sötétzöld köpönyeget
viselt fekete inge és lovaglónadrágja fölött. Cholik le merte volna fogadni, hogy a fekete ing alól nem hiányzik a varázslatos páncél sem.
Lord Darkulan türelmetlen mozdulattal intett egyik emberének. A katona bólintott, és belépett a templom főhajó-jának csarnokába. Katonás léptekkel vonult befelé, csizmája csattogott a kövezeten.
Cholik nem emelte fel túlzottan a hangját, hiszen tudta, hogy a termet úgy építették, hogy tisztán kivehetőek legyenek az ő szavai, minden szegletből.
- Lord Darkulan, ezt a szertartást kizárólag az ön kedvéért tartjuk. Kizárólag ön tartózkodhat most a templomnak ebben a részében.
A katonák felemelték a lámpásokat, s a fényük pont Cholikra vetődött. Volt közöttük tolvaj lámpa is.
Cholik hunyorgott az erős fényben, de tudatosan nem kapta a kezét az arca elé.
- Ez csak a személyi testőrségem - válaszolta Lord Darkulan -, nem kell tőlük félnie. Igazából azt hittem, hogy a ma délelőtti kis közjáték után örülni fog nekik.
- Nem örülök nekik - mondta Cholik. - Ön találkozni akart velem, én beleegyeztem. Kettesben fogunk beszélgetni. r
- Es ha nekem ez így nem tetszik? - kérdezte Darkulan.
Cholik varázsigéket mormolt, és előremutatott. Lángnyelv csapott ki ujjai közül, és meggyújtotta a kígyó fej körüli, olajjal töltött csatornákat. A kígyó megelevenedett, kiemelkedett a kőfalból, és egyenesen a katona felé kapott. A testőr megrémült, és hátraugrott. Fejvesztve visszamenekült társaihoz, gyors léptei nyomán fémmel sarkalt csizmája szikrákat hányt a kőlapokon. A testőrök körbevették Lord
Darkulant, és próbálták őt hátrébb terelni, el a veszély elől. A lámpások himbálóztak, mint megannyi nagyobbacska szentjánosbogár.
- Azt akarja, hogy meghaljon a szeretője? - kérdezte Cholik, aki a tekergőző kígyó fején lovagolt. -Azt akarja, hogy a feleségét felakasszák gyilkosságért? Azt akarja, hogy becsületes nevét a sárba tiporják? Miért akarja, hogy így legyen, amikor én megakadályozhatom mindezt?
Lord Darkulan szitkozódva kitört testőrei gyűrűjéből. A katonák vonakodva hátrálni kezdtek. A vezetők győzködték Darkulant, hogy gondolkodjon józanul, hallgasson rájuk.
Darkulan a csarnok végében állt, és nézte a kőkí-gyó fején trónoló Cholikot. A kígyó szájából lángnyelvek törtek elő - Cholik sejtette, hogy a kígyó félelmetes látványt nyújthat így a sötét katedrábsban.
-Azt hallottam, hogy magát ma reggel megölték -szólalt meg Darkulan.
- Hát úgy nézek én ki, mint egy hulla? - kérdezte Cholik széttárt karokkal. Nagyon élvezte a szerepét.
- Biztosan zombi - mormogta az egyik testőr a háttérben.
- Nem vagyok zombi - jelentette ki Cholik. - Lord Darkulan, talán jöjjön közelebb, és akkor hallhatja a szívdobogásomat. Esetleg, ha végképp nem tudom másként meggyőzni, meg is sebezhet engem. Hiszen tudja, hogy a halottakból meg a zombikból nem folyik a vér úgy, mint az elevenekből.
- Miért nem maradhatnak mellettem az embereim? - kérdezte Darkulan.
- Azért, Lord Darkulan, mert ha ön azt szeretné, hogy megmentsek valakit, aki fontos magának - és
ezáltal önt is megmentsem - akkor bíznia kel bennem.
Cholik várt, és próbálta nem mutatni, hogy a lord döntése legalább olyan fontos őneki, mint magának a lordnak. Eltűnődött rajta, hogy vajon a démon figyeli-e most őket, de gyorsan rájött, hogy ez nem is kérdéses. A kérdés csupán az lehetett, hogy vajon honnan figyeli őket Kabraxis.
Lord Darkulan fogott egy lámpást, erőt gyűjtött, aztán elindult a szószék irányába.
- Honnan tud maga ennyi mindent az én ügyeimről? - kérdezte.
- Én vagyok az Útkereső - közölte Cholik. - Én vagyok a kiválasztott, Dien-ApSten prófétája. Az volna a furcsa, ha nem tudnék minderről.
- Néhány tanácsadóm úgy gondolja, hogy maga és az egyháza áll az engem ért csapások hátterében. r
- Es ön elhiszi ezt, Lord Darkulan? - kérdezte Cholik. Darkulan elbizonytalanodott.
- Nem tudom - bökte ki végül.
- Ma reggel ön látott engem holtan összerogyni. Látta, hogy egy bérgyilkos nyila belémfúródott. Most mégis itt vagyok, épen és egészségesen, és készen állok, hogy a szükség óráján segítsek önnek, uram. Bár lehet, hogy nekem is el kellene öntől fordulnom, mint ahogyan ön elfordult Dien-Ap-Stentől és egyházától, amikor elkezdtünk tevékenykedni a városában.
Cholik rövid hatásszünetet tartott.
- Megtehetném, hogy hátat fordítok önnek. Hiszen az én tanácsadóim némelyike azon a véleményen van, hogy azt a bérgyilkost, aki kis híján megölt engem ma reggel, maga bérelte fel. Azt is rebesgetik, hogy ön féltékeny rám, mert megnőtt a tekintélyem a közösségben.
- Ez színtiszta hazugság - tiltakozott Darkulan. -En nem támadok hátba senkit, egyenes ember vagyok.
- És mi a kedves felesége álláspontja ebben a kérdésben? - kérdezte halkan a pap.
Lord Darkulan a kardja markolatához kapott, és durván szólalt meg.
- Ne feszítse túl a húrt, csuhás!
- Ma reggel szembenéztem a halállal, Lord Darkulan. Nem tud megijeszteni. Tudom, hogy Dien-Ap-Sten mindig vigyáz rám.
- Egy szavamba kerülne csupán, és magát úgy vonszolnák ki innen a templomából - mondta Darkulan dühösen.
- Több hívő gyűlne itt össze, mint amekkora haderőt ön fel tudna vonultatni ellenem.
- Maga nem tudja...
- Nem - vágott közbe Cholik, és a kígyó fejét Darkulan fölé irányította. - Kettőnk közül ön az, aki nem tudja, hogy mivel áll szemben.
A kígyó eltátotta a száját, kimutatta félelmetes méregfogait, és tüzet lehelt a katonák lába elé a kőre. A testőrök rémülten hátráltak.
- Szüksége van rám, uram - mondta Cholik -, és szüksége van a megváltásra, amit csakis Dien-Ap-Sten adhat meg önnek. Ha a szeretője megmenekül, akkor a felesége is megmenekül. Ha mindkét nő megmenekül, akkor az ön hatalmát sem fenyegeti már semmi.
- Hiba volt hagynom, hogy megvesse a lábát a városban - mondta Darkulan. Rögtön az elején el kellett volna űznöm magát.
- Már az első, csodákkal teli nap után sem lett volna lehetősége ezt megtenni mondta Cholik. -Dien-Ap-Sten és az Almok Útja hatalmat ad az embereknek. rr
Gazdagságot és boldogságot. Ok pedig
mindkettőt örömmel veszik. Gyógyulás a betegeknek, nyomorékoknak és haldoklóknak.
Némán a padló felé irányította a kígyó fejét.
Lord Darkulan hátralépett - még mindig lobogott a tűz a kövön ott, ahol a kígyófej leért. Darkulan távol került az embereitől, de Cholik tudta, hogy némelyiknél biztosan van íj vagy dobókés, ami még ilyen távolságból is veszélyes lehet.
- Nem volt más választása, el kellett jönnie ide ma este - mondta Cholik. Elindult lefelé a szószékről a kígyó nyakán tekeredő csigalépcsőn.
A kígyó most nem mozdult, de lángoló tekintete eleven maradt, figyelt. Gyorsan kiöltötte izzó, gőzölgő nyelvét, s a levegő megtelt valami különös szaggal. Sötét
narancsszín szikrák emelkedtek a katedrális mennyezete felé, de még a levegőben fekete hamuvá váltak. A kőkígyó csak úgy ontotta magából a forróságot.
Cholik megállt a kígyó előtt. Tisztában volt vele, hogy ez a beállás különösen hatásos, mivel a lángoló, élő kígyó előterében ő úgy néz ki, mint egy sötét, baljós árny.
- Kedves Uram, ön most biztosan attól retteg, hogy elkárhozik, amiért ma este eljött ide, hozzánk -szólalt meg a pap csendesen.
A Lord nem válaszolt. Félelem ült ki az arcára, és még a lámpás és a kígyó fényében is sötétnek tűnt a tekintete.
- Biztosíthatom afelől - szólalt meg ismét a pap -, hogy éppen ennek az ellenkezője igaz. Ön most alapozza meg a jövőjét.
A kígyó felé intett. Érezte, hogy az állat nyíló szájából szinte elviselhetetlen hőség árad ki.
- Jöjjön velem, Lord Darkulan. Gyónja meg félelmeit Dien-Ap-Stennek, és ő majd feloldozást nyújt.
Lord Darkulan meg sem moccant.
- Hiszen itt volt reggel - győzködte Cholik szelíden. -Látta a csodát, tanúja volt, hogy Dien-Ap-Sten és a Fekete Ösvény kettéválasztotta a fiúkat, akik eddig egy testben voltak kénytelenek tengetni életüket. Látott már ilyet máshol?
- Nem - válaszolta a Lord halkan.
- És hallott valaha is ilyen csodáról?
- Soha.
- Mindenki, akit Dien-Ap-Sten vezet végig az álmok útján, átélheti a csodát Cholik felemelte a karját. -Jöjjön velem, és újabb csodákat láthat.
Lord Darkulan arcán kétkedés látszott.
- Reggel - mondta Cholik -, már túl késő lesz. Reggelre a méreg végez az ön szeretőjével. A nő apja az ön feleségének a fejét fogja követelni kárpótlásul.
- Mit segít az rajtam, ha magával megyek?
- Az Almok Utján minden lehetséges. Kövessen -mondta Cholik.
Lord Darkulan próbálta leplezni rettegését. Előrelépett, és hagyta, hogy Cholik karonfogva vezesse.
- Szedje össze a bátorságát, uram - nyugtatgatta Cholik az ideges férfit. - Olyan csodáknak lesz a szemtanúja, melyet eddig csupán néhány halandó láthatott. Lépjen be a kígyó száján, és ha képes hinni, minden gondjának búcsút mondhat majd.
Lord Darkulan habozva tett egy lépést Cholik nyomában. Átléptek a kígyó hegyes méregfogain, és a fekete, füstölgő nyelv ösvényén haladtak lefelé az állat torkában. Az ösvény kiszélesedett, út lett belőle, mely egy hosszú csarnokon vezetett végig.
- Hol vagyunk? - kérdezte Darkulan.
- Az Almok Utján - válaszolta Cholik. - Most meg fogjuk látni, hogy mi az ön küldetése. Erősnek kell lennie, mert csak az erős emberek képesek arra, hogy kövessék Dien-Ap-Sten tanításait.
A csarnok hol kiszélesedett, hol összeszűkült,
ahogyan haladtak, de a fekete út mindig pontosan ugyanolyan maradt a talpuk alatt. Cholik már több olyan hívővel is beszélgetett, aki végigment a Fekete Ösvényen, hogy meggyógyuljon, vagy hogy áldásban részesüljön, de mindegyikük mást látott út közben. Páran azt mondták, hogy ismerős folyosókon haladtak végig, mások viszont olyan helyeken jártak, ahol még soha azelőtt, és ahová nem is kívánkoztak vissza.
Messze előttük zöld napkorong világította meg a csarnokot, és aztán hirtelen azt vették észre, hogy már nem is a csarnokban vannak. A Fekete Ösvény most egy sziklafalon kanyargott felfelé. Az út, melyen haladtak, már a felhők magasságában járt, így alig láttak valamit maguk alatt. De a szikla még mindig ott magasodott előttük, és ők csak mentek felfelé. A csúcsokon jégsipka csillogott.
Lord Darkulan hirtelen megtorpant.
- Vissza akarok menni - közölte határozottan.
- Az lehetetlen - válaszolta Cholik. - Nézzen csak hátra! - Megfordult, és abba az irányba mutatott, ahonnan jöttek.
A Fekete Ösvény égett, hatalmas lángnyelvek mardosták.
- Csak egy irányban haladhat tovább - mondta Cholik.
- Hibát követtem el - jelentette be Darkulan.
- Nem ez az első eset - állapította meg Cholik. Lord Darkulan megperdült, és gyors mozdulattal
előkapta a kardját. A penge Cholik csupasz nyakától pár centire állt meg a levegőben.
- Vezessen ki innen, de azonnal, különben lenyisszantom a fejét!
Cholik biztonságban érezte magát, hiszen tudta, hogy Kabraxis valahonnan figyeli őket, így puszta kézzel megmarkolta a pengét. Az éles kard mélyen belevágott a húsába. Vér csorgott végig a kardon, lecseppent a Fekete Ösvényre. A cseppek nyomán fér-fiökölnyi tűzgolyók keltek életre a lábuk előtt. - Nem - mondta Cholik -, nem fogja megtenni. Erezte az erőt magában, és egy szempillantás alatt vörösen izzóra hevítette a pengét.
Lord Darkulan felüvöltött fájdalmában. Elengedte a kardot, és megtántorodott. Hitetlenkedve meredt rá összeégett kezére.
Cholik nem foglalkozott a saját kezében érzett fájdalommal, a füsttel, az égett hús szagával. Sokkal, de sokkal rosszabb dolgokat is átélt már, amikor Kabraxis-szal sétált végig a Fekete Ösvényen. Néha még mindig érezte az agyában a démon kutató csápjait.
Cholik elhajította a Lord kardját. A fegyver lebucskázott a szikláról, és eltűnt a szemük elől. Ki-nyúj totta égett, vérző kezét, hogy a Lord is jól láthassa sérüléseit.
- Maga teljesen megőrült - mondta a Lord hitetlenkedve.
- Nem - felelte Cholik nyugodt hangon. - Nem őrültem meg. Hiszek Dien-Ap- Sten és az Almok Utjának erejében.
Feljebb emelte sérült kezét. A sebek a szemük láttára összehúzódtak, az égési sérülések pedig villámgyorsan eltűntek. Cholik keze egy perccel később már teljesen ép volt.
- Ez magának is sikerülhet. Csak hinnie kell. Emelje fel a kezét, és fogadja el az igazságot.
Lord Darkulan remegve és félve emelte fel égett kezét.
- Higgyen - mondta Cholik szelíden. - Higgyen, és megadatik magának is a képesség, hogy meggyógyítsa saját magát, és megoldja a problémáit.
Lord Darkulan koncentrált, még a homloka is megizzadt.
- Nem megy - nyögte érdes hangon. - Könyörgöm, szüntesse meg ezt a fájdalmat.
- Nem tehetem - válaszolta Cholik. - Ezt csakis maga teheti meg. Saját akaratából kell Dien-Ap-Sten elé járulnia. Egy leheletnyi hit is elég. Higgyen. Ekkor Lord Darkulan sebei lassan elkezdtek behegedni. Az égésnyom visszahúzódott, aztán pár perc elteltével teljesen eltűnt. Nem maradt a kezén
semmi, csak a sima, ép bőr.
- Megcsináltam - nézte Darkulan a kezét elképedve. Az ujjai még mindig remegtek.
- Igen - nyugtázta Cholik. - De a java még hátravan.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak eltűnt a lábuk alól a talaj, és
bezuhantak a felhők közé.
Lord Darkulan üvöltött félelmében.
Cholik igyekezett úrrá lenni a rémületén. Emlékeztette magát, hogy most a Fekete Ösvényen jár. Azoknak a papoknak és harcosoknak, akik most a bizalmasai, ennél sokkal rosszabb dolgokon kellett átesniük. Azoknak, akik idáig eljutottak, végső lépésként a legféltettebb, legtitkosabb rémálmukat kellett átélniük.
A vattaszerű felhők közötti zuhanás nem egy csonttörő becsapódással ért véget a sziklákon, mint ahogy azt Cholik várta. A pap olyan könnyedén ért földet, akár egy tollpihe. Egy mocsárban volt, éjszaka. Feje felett a tiszta égbolton világított a hold.
Lord Darkulan belecsobbant a mocsárba, sarat fröcskölt mindenfelé. Elmerült. Cholik egy idő után kezdett nyugtalanná válni. Attól félt, hogy esetleg valami nem a terv szerint alakul. Volt már rá példa, hogy valamelyik hívő meghalt út közben, de Kabraxis általában nagyon gondosan megválogatta, hogy ki kerüljön be a bizalmi emberek körébe.
- Nincs baja - szólalt meg a démon. - Adj neki még egy percet. Az agyának egy rejtett, apró zugában leltem meg ezt a helyet és eseményt. Manapság már nem is igen szokott rá gondolni.
Cholik tehát tovább várt. Csodálkozva látta, hogy ő könnyedén fennmarad a mocsár felszínén, anélkül, hogy elmerülne.
Ekkor felbukkant Lord Darkulan. Először csak egy sáros kéz emelkedett ki a vízből, aztán a Lord megkapaszkodott egy félig elkorhadt fában, és felhúzódzkodott rá. Arca, felsőteste tiszta sár volt, a nemes harcos helyén már csupán egy halálosan rémült ember volt. Lord Darkulan Cholik felé nyújtott a kezét.
- Segítsen már! Gyorsan! - kiáltotta.
- Mitől fél ennyire? - kérdezte Cholik a démontól. Egyikük sem sietett a Lord segítségére. - A mocsár nem túl mély, nem hiszem, hogy bele tudna fulladni.
- A múlttól retteg - válaszolta a démon -, és meg is van rá az oka.
Lord Darkulan riadtan bámult maga mögé a mocsárba. A sáros, zavaros víz partján csenevész, halott, pöndörödött levelű bokrok kókadoztak, a mocsárból imitt-amott csupasz, korhadt fatörzsek álltak ki. Apró állatok rothadó maradványai hevertek a parton és úsztak a felszínen - volt közöttük teljesen lecsupaszított csontváz, de olyan is, amin még cafran-gokban lógott a szőr. A csupasz faágakon madártetemek csüggtek fejjel lefelé, mintha haláluk pillanatán túl is kapaszkodnának. A képet felfúvódott békatetemek sokasága tette teljessé. Lord Darkulan felsikított, és valami erős és félelmetes lény lerántotta őt a mélybe. A mocsár felszínén buborékok jelentek meg.
- Meg fog halni? - kérdezte Cholik.
- Igen - válaszolta a démon -, ha én nem segítek neki, akkor meg fog halni. Ebben a rémálomban nincs esélye. Túl erős neki, nem tudja legyúrni.
A férfi karja ismét kiemelkedett a sűrű vízből. A lord megmarkolt egy fatörzset, és félig kihúzta magát a mocsárból. A hátán egy tetem kapaszkodott erősen. A halott nő sok éve volt már a mocsárban, így arcbőre megkeményedett, és hozzátapadt a koponyájához. Cholik úgy gondolta, hogy az asszony életében akár szép is lehetett, de jelen állapotában ezt semmi sem támasztotta alá. A könnyű kék ruha, mely egykor nőies domborulatokat rejtett, most cafatokban lógott arról a rettenetes csontvázról, mely a Lord hátán lovagolt. A halott asszony szorosan a lord hátához simult, arcán a rothadó hús mögül kilátszottak csorba fogai. Összeaszalódott nyelvével elkapta a Lord fülét, és rátapadt. Keményen összeszorította a fogait, és úgy tépte le a fülcimpát, akár egy érett szőlőszemet. Piros vér ömlött a sebből.
Lord Darkulan ismét felsikított, és hadonászni kezdett. Kétségbeesetten próbálta lelökni a hátáról a halott asszonyt, közben igyekezett volna magát feljebb húzni a fatörzsön.
- Segítsen már valaki! - kiáltotta a Lord.
- Ki ez a nő? - kérdezte Cholik.
- Valamikor a szeretője volt - felelte Kabraxis. - Ez még iijúkorában történt, pont, mielőtt megnősült volna. Közrendű leány volt, egy boltos gyermeke. Azykának hívták. Az esküvő előtt a lány elmondta Lord Darkulannak, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt. Darkulan tudta, hogy ezzel a jóhírének befellegzett, ezért aztán megölte a lányt, a holttestet pedig bedobta a Bramwell melletti mocsárba.
- Megtalálták a lány holttestét? - kérdezte Cholik.
- Nem, soha.
Cholik nézte, ahogy a halálra rémült Lord megpróbál fogást találni a csúszós, moszatos fatörzsön. A halott asszony súlya lassan, de biztosan a mélybe húzta. Cholik egy cseppet sem lepődött meg a Kabraxis-tól hallott történeten. A Zakarum egyház papjaként már régen megtanulta, hogy a nemeseknek járnak bizonyos kiváltságok. Westmarch történetében sok gyilkosságot tussoltak már el azért, mert az egyház a magas rangú gyilkost feloldozásban részesítette.
- Segítség! - üvöltötte Darkulan.
Kabraxis elindult a fuldokló felé. Hatalmas lába alig zavarta fel a mocsár felszínét, és egy cseppet sem lett nedves.
- Lord Darkulan! - szólította meg a démon a férfit. A lord felnézett, és most először pillantotta meg a
démont, valós alakjában. A férfi egy pillanatra megdermedt, de aztán kénytelen volt tovább hadakozni a nővel, aki tovább tépte a fülét, ami már így is véres
cafatokban lógott. Csapkodott a nő felé, és közben lecsúszott a keze a farönkről, így állig a mocsárba merült. A hallott asszony haja hínárként úszkált a zavaros
víz felszínén. r
r
- Lord Darkulan - szólalt meg ismét a démon. -En Dien-Ap-Sten vagyok. En vagyok a te megváltód.
-
Te nem megváltó vagy - üvöltötte Darkulan -, hanem egy démon!
- Te pedig egy fuldokló ember - közölte Kabraxis. - Vagy behódolsz nekem, vagy meghalsz.
-
Nem dőlök be a trükköknek...
Ekkor a halott nő kinyújtotta a kezét, és belemarkolt áldozata hajába. Egy hirtelen rántás, és Lord Darkulan már el is tűnt a mocsár fekete sarában. Kabraxis türelmesen várakozott.
Cholik egy percig azt hitte, hogy kész, vége, a Lord belehalt a rémálomba, megölte ót a sok éve meggyilkolt leány csontváza. A mocsár hűvös levegőt lehelt ki magából. Cholik megborzongott, és szorosan összefonta a karjait. Annyiszor végigment már a Fekete Ösvényen - mégis, képtelen volt megszokni a dolgot. Minden egyes eset egyedi volt, és a maga módján borzalmas. Lord Darkulan karja kiemelkedett a sárból, a démon pedig rögtön megragadta azt. Egy könnyű mozdulattal kiemelte a fuldoklót és a hátán csüngő asszonyt a mocsárból.
- Élet vagy halál - közölte nyugodt hangon a démon. - Csak rajtad áll. Lord Darkulan csak egy pillanatig habozott.
- Élni akarok. A világosság bocsássa meg a tettem, de élni akarok. Kabraxis csúf arca torz vigyorba rándult.
-
Majd én megbocsátok neked - mondta gúnyos hangon.
A lord egész testét kihúzta a fekete sárból. A halott asszony még mindig ott csimpaszkodott a hátán, rágcsálta a fülének maradványait, szabad kezével pedig az arcát karmolászta.
Kabraxis visszakézből lesöpörte a halottat a lord hátáról. Miután a férfi végre kikerült a mocsárból, Cholik egyszer csak azt látta, hogy megint a Fekete Ösvény szilárd talaja van a lábuk alatt, a sziklák között állnak, a mocsár meg sehol.
Lord Darkulan kis híján eszét vesztette félelmében, reszketett a démon haragjától.
-
-
Ne ölj meg - könyörgött.
Nem öllek meg - válaszolta Kabraxis, miközben
térdre kényszerítette a megalázott férfit. - Megajándékozlak az életeddel. Lord Darkulan reszketett, de nem mozdult a démon elől.
- Te gyenge vagy - mondta Kabraxis mély hangon. - Én leszek a te erőd. A démon egyik hatalmas kezének ujjai a férfi koponyájára tapadtak.
- Életed eddig céltalanul telt. Én most adok neked célt. Az ujjai megnyúltak, éles karmok jelentek meg rajtuk.
- Tested, gyerekes vágyaid még nem formálnak teljes embert. Én emberré teszlek, és emberek vezetőjévé.
Egy gyors csuklómozdulat, és a démon ujjai már a férfi agyában turkáltak. A
férfi arcán vér csordogált, árkokat vájt a bőrére tapadt sárrétegen.
- Test, lélek és szellem - mindhárom az enyém! A sötét égbolton, a hegyek felett villám cikázott
keresztül, és ezt egy fülsiketítő mennydörgés követte, mely elnyomott minden más hangot. Cholik érezte, hogy a Fekete Ösvény megremeg a talpa alatt. Egy percig attól félt, hogy az egész hegység összeomlik.
Aztán a villámlás abbamaradt, a mennydörgés robaja pedig elült. Kabraxis kihúzta ujjait a Lord koponyájából.
- Kelj fel - parancsolta a démon. - Kelj fel, és éld az új életedet, melyet én adtam neked.
Lord Darkulan felemelkedett, és mire egészen kiegyenesedett, a mocsár sara és a vér teljesen eltűnt az arcáról. Kihúzta magát, tekintete tiszta volt és fénylő, arcvonásai nyugalmat tükröztek.
- Hallottam a parancsot, és engedelmeskedem -mondta a férfi.
- Már csak egy dolog van hátra - mondta a démon. - Viselned kell a jelemet, hogy mindig figyelhesselek téged.
Lord Darkulan habozás nélkül lerántotta magáról az inget és a páncélt, hogy mellkasát csupasszá tegye.
- Ide - kérte -, a szívem fölött jelölj meg, hogy mindig a közelemben tudhassalak.
Kabraxis a férfi mellkasára nyomta a tenyerét. Amikor elvette onnan a kezét, a helyén ott maradt a jele, tetoválásként.
- A szolgálatomban állsz - mondta a démon.
- Eletem utolsó percéig - mondta Lord Darkulan.
- Most menj, és ne feledd, hogy hatalmadban áll megakadályozni a szeretőd halálát és a feleséged bűnhődését. Véred néhány cseppjét keverd egy kupa borba, és ezt itasd meg a szeretőddel. Ettől majd felépül.
Lord Darkulan nyugtázta az utasítást, majd még egyszer biztosította a démont sírig tartó hűségéről. Ezután elindult visszafelé a Fekete Ösvényen, és kilépett a kőkígyó száján. Cholik is visszatért a katedrális belsejébe.
- Most tehát megszerezted őt - mondta Cholik, és közben Lord Darkulant figyelte, aki odalépett a testőreihez.
- A miénk - bólintott Kabraxis.
Cholik csodálkozva vette észre, hogy a démon nem tűnik túl elégedettnek. Odafordult hozzá.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Tudomásomra jutott, hogy létezik egy férfi, egy bizonyos Taramis Volken. Démonvadász, és a nyomomra bukkant.
- Hogyan?
- Az nem érdekes. A ma este történtek után már nem jelent nagy problémát. De azok után, hogy az
az összeégett férfi megpróbált téged megölni, és én ezt nem láttam előre, jobb volna, ha megerősítenénk a templom körüli őrséget - Kabraxis egy pillanatra elhallgatott. - Lord Darkulan nagyon boldog lesz hogy segíthet neked ebben - tette hozzá.
- A templomban lehetetlenség tökéletes őrséget biztosítani - ellenkezett Cholik.
- Túl sok embert engedünk be, és képtelenség mindet leellenőrizni.
- Csináld jobban - vetette oda Kabraxis. -Ahogy parancsolod - mondta Cholik, és mélyen
meghajolt. A démon eltűnt. Cholik fejében cikáztak a gondolatok, sok kérdésre szeretett volna választ kapni. Ki ez a démonvadász, akitől Kabraxis tart? Több, mint egyéves ismeretségük során Cholik még sosem látta, hogy a démon bármi miatt is gondban lett volna. Cholik aggódott, annak ellenére, hogy a démon már elintézettnek látta a dolgot.
Vajon hogyan akar Kabraxis elbánni azzal a démonvadásszal, aki őt követi? Tizenkilencedik fejezet
Darrick ugyan ült már párszor lovon, akkor, amikor a tengerentúli karavánoknál dolgozott, de valahogy sohasem tudott egészen hozzászokni a zötykölődés-hez. Számára még egy viharos tengeren hánykolódó bárka fedélzete is több biztonságot ígért, mint az a bestia, ami jelenleg a feneke alatt imbolygott. Egy erdős hegyoldalon haladtak felfelé.
Szerencsére a lova Taramis Volken hátasát követte a szűk kis ösvényen, és nem is igényelt komolyabb irányítást vagy fegyelmezést. Csak azt bánta, hogy ő nem tud úgy aludni a nyeregben, ahogyan a csapat többi tagja. Előző este, a Kék
Lámpásban még nem gondolta volna, hogy Taramis Volken a vezetője egy kisebb fegyveres csapatnak, mely a Seeker-foknál táborozik. Miután tanulmányozta profizmusukat és elhivatottságukat, már értette, hogy miért kerülte el addig a figyelmét a tábor.
A lovasok libasorban haladtak az ösvényen, lépésben. Két felnyergelt, de lovas nélküli ló mutatta, hogy a csapat előtt gyalogos megfigyelők járnak. Az emberek nem csaptak zajt, minden holmijukat gondosan rögzítették, hogy semmi se zörögjön és csörögjön menet közben. Kemény férfiak voltak - olyanok, mint a farkasok, amelyek csapatosan vadásznak. A csontig hatoló hideg, a téli szél és a reménytelenül szürke égbolt csak még inkább kiemelte a harcosok zordságát.
Darrick kihúzta magát, és próbált úgy helyezkedni, hogy a lehető legkényelmesebben üljön a nyeregben. Amióta előző nap este elhagyták a Kék Lámpás fogadót, egész éjjel lovagolt, pihenés nélkül. Párszor a kimerültség úrrá lett a félelmén, amit lóháton érzett, és elszundikált a nyeregben, de egy perc múlva mindig arra ébredt, hogy csúszik lefelé. Ilyenkor egy időre megint kiment az álom a szeméből. Az erdő csendjét madárdal törte meg. Darricknek jó füle volt, rögtön felfigyelt a hangra, de azt, hogy nem valódi, csak onnan tudta, hogy már korábban is hallotta ezt a fajta füttyöt. Az előttük cserkelő felderítők egyike jelzett nekik. Éjjel bagoly-huhogással jeleztek, nappal pedig egy kis, vöröses mellű ökörszemféle hangján. A matrózok néha ilyen énekesmadarak fiókáit vitték magukkal a hajóra, hogy út közben legyen egy kis szórakozásuk.
Az egyik felderítő bukkant fel a fák között, és gyors léptekkel könnyedén utolérte Taramis Volken hosszúlábú hátasát. A bölcs és a felderítő rövid ideig beszélgettek, aztán az utóbbi ismét beleveszett az erdő homályába. Taramis nem tűnt idegesnek, így aztán Darrick is igyekezett magát nyugtatgatni. Minden izomrostja merev volt és égett, hiszen előző nap rakodott, utána pedig pihenés helyett egész éjjel lovagolt. Bármit megadott volna azért, hogy leszállhasson a lóról, és már bánta, hogy nem maradt Seeker-fokban. Semmi köze nem volt ezekhez az emberekhez. Mind veterán katonák voltak, és Darrick hallott néhány beszélgetést, melyből kiderült, hogy csatáztak már más démonokkal is, bár egyik sem volt olyan erős, mint Kabraxis. Sóhajtott, lehelete ködként gomolygott a hideg hajnali levegőben. El sem tudta képzelni, hogy Taramis miért akarhatta, hogy vele tartson, amikor ennyi erős és bátor harcos volt a csapatában.
Tovább meneteltek. Kicsit távolabb az ösvény, melyet idáig követtek, kiszélesedett, és egy kis tisztásra vezette őket. A tisztás közepén, néhány eltévedt fa között egy zsúpfedeles házikó állt. A háztól délre eső területet gondos kezek megpucolták veteményeskertként funkcionált. Most éppen hagyma és sárgarépa fejlődött benne, de távolabb látszott néhány szőlőtőke is, melyek nyáron bizonyára szép termést hoztak. A kert végében egy ajtóval ellátott dombocska emelkedett - Darrick sejtette, hogy valószínűleg az lehet a zöldségesverem. A kert és az istálló között egy kutat látott. Egy idős férfi és egy kisfiú lépett ki az istálló ajtaján. Hasonlítottak egymásra, nyilvánvaló volt, hogy rokonok - Darrick úgy tippelte, hogy nagyapát és unokáját látja.
Az idős férfi egyik kezében vasvilla, a másikban sajtár volt. A sajtárt odanyomta a fiú kezébe, aztán visszaterelte őt az épületbe. Az idős ember kopasz volt, és hosszú, szürke szakáll lengedezett az állán. Ozbőr zekét és nadrágot viselt, de a nyakánál látszott, hogy a zeke alatt egy lila ing is van rajta.
- A Fény áldása legyen veletek - köszöntötte őket az öregember, és közben két kézzel markolta a vasvillát. A szemén látszott, hogy egy kicsit fél, de a mozdulat, amivel a vasvillát megragadta, azt mutatta, hogy nem hátrál meg, ha harcolni kell.
- A Fény áldása legyen veled is - köszönt vissza Taramis. Nem ment túl közel az öregemberhez, lovát illendő távolságban megállította. - Az én nevem Taramis Volken, és hajói értelmeztem az útvonalat,
melyet megadtak nekem, akkor te Ellig Barrows vagy.
- Igaz - mondta az idős férfi. Ragyogó kék tekintete végigvizslatta Darricket és a többi harcost. Nem engedte el a vasvillát. - Ha az vagy, akinek mondod magad, akkor már hallottam rólad.
- Az vagyok, akinek mondom magam - válaszolta Taramis, és egy könnyed mozdulattal leugrott a földre. - Vannak papírjaim, amelyekkel igazolni tudom magam.
A zsebébe nyúlt.
- Rajtuk van a király pecsétje.
Az öregember felemelte a karját. Halvány smaragdzöld fény ölelte körül Taramist. Egy pillanatig rubinvörös fény védte a bölcset a zöld fény érintésétől, aztán a vörös fény elhalványult, és egészen kihunyt.
- Bocsáss meg - mentegetőzött Taramis. - Pedig Wooten mondta is, hogy óvatos ember vagy.
- Te nem vagy démon - állapította meg Ellig Barrows.
- Nem vagyok az - helyeselt Taramis. - A Fény süsse ki minden démon szemét, és égesse őket az idők végezetéig!
Köpött egyet dühében.
- Üdvözöllek benneteket az otthonomban -mondta Ellig. - Ha éhesek vagytok, összeüthetek nektek egy egyszerű reggelit. Fogadjátok szeretettel.
- Nem szeretnénk alkalmatlankodni - szabadkozott Taramis.
- Nem jelent gondot - mondta az öregember. -Talán az ösvény állapotából is látszik, hogy nem jönnek hozzánk túl gyakran vendégek.
- Van még valami, amit tudnod kell - mondta Taramis.
- A kardért jöttetek - mondta Taramis helyett. -Tudom, rögtön tudtam, amint a fény rádesett. Gyere be a házba, és beszélgessünk. Aztán majd meglátjuk, hogy elviszitek-e vagy sem.
Taramis intett az embereinek, hogy leszállhatnak. Darrick örömmel teljesítette a parancsot. Feje fölött szél süvített a fák között.
Cholik az egyik tetőteraszon talált rá Kabraxis-ra, a kertben. A démon keresztbe tett karral állt, és észak felé nézett. Varázslat védte attól, hogy odalentről bárki megpillantsa.
Cholik megállt a közelében, és lefelé lesett. A hívők áradata éppen most özönlött be a templomba.
- Hívattál? - kérdezte Cholik, miközben közelebb lépett urához. Persze ő is tudta, hogy Kabraxis hívatta, hiszen a misére készülődve hallotta a fejében a démon hangját.
- Igen - mondta Kabraxis. - Az a férfi foglalkoztat, akiről tegnap beszéltem. Kiderítettem valami érdekeset.
- Taramis Volkenről van szó, ugye? - kérdezett vissza a pap, aki még emlékezett az előző este hallott névre.
- Igen, róla. De van még egy ismerős arc Taramis emberei között. Azért hívattalak, hogy nézd meg te is.
- Rendben.
Kabraxis megfordult, és a kert egyik tavacskájához sétált. Kezét végighúzta a víz felszíne felett, aztán hátralépett.
- Nézd csak - mondta.
Cholik előrelépett. Letérdelt, és belenézett a vízbe. A felszín még hullámzott, de lassacskán lenyugodott. Cholik egy percig nem látott mást, csak a felszínen tükröződő ragyogó kék eget.
Aztán egy kép jelent meg előtte - egy kis zsúpfe-deles házat látott, körülötte fenyőfákat, juhart és tölgyet. A ház előtt viharedzett, szúrós szemű harcosok üldögéltek. Cholik azonnal tudta, hogy biztosan nem mind a ház lakói, hiszen ahhoz túl sokan voltak. Tehát látogatók lehettek, de Cholik még soha nem látta ezt a házat.
- Látod őt? - kérdezte Kabraxis.
- Több férfit is látok - válaszolta Cholik.
- Őt nézd meg - intett Kabraxis türelmetlenül.
A vízfelszín megremegett, és egy pillanatra elsötétült, aztán megint kitisztult a kép. Most egy fiatal férfit mutatott közelről a többi között. Hosszú, vörös loboncát varkocsba fonta, és a hátát egy tölgyfának döntve éppen aludt. Térdén keresztbefektetve ott pihent a szablyája, szemöldöke fölött pedig egy sebhely éktelenkedett.
- Ismered őt? - kérdezte Kabraxis.
- Igen - felelte Cholik, akinek most már eszébe jutott, hogy hol látta korábban ezt a férfit. - O is ott volt Tauruk kikötőjében.
- Most pedig Taramis Volken csapatában van - állapította meg Kabraxis.
- Ismerik egymást?
- Igen, egy rövid ideje. Ha jól tudom, Taramis Volken és ez az ember, akit Darrick Lángnak hívnak, tegnap este találkoztak a Seeker-foki kikötőben.
- Kémekkel figyelteted a démonvadászt? - kérdezte Cholik.
- Persze, olyankor, amikor nekem nincs rá időm, hogy magam figyeljem meg. Taramis Volken egy nagyon veszélyes emberi lény, és az útja egyenesen mihozzánk vezet. Ha az erdei házban megkapja azt, amit keresett, akkor egyenesen ide akar majd jönni.
- Mi az, amit keres?
- Stormfury - felelte Kabraxis.
- A varázskardot keresi, amivel évszázadokkal ezelőtt elűzték a barbár törzseket? - kérdezte Cholik csodálkozva. Össze volt zavarodva, és nem értette, hogy vajon Kabraxis miért érdeklődik ennyire a kard iránt, és hogy miből gondolja, hogy a démonvadásznak pont őrájuk fáj a foga.
- Igen, arról a kardról van szó - a démon rettenetes arca torz fintorba rándult. Cholik rájött, hogy a démon valamilyen oknál fogva fél a kardtól, vagy attól, amit az tehet vele, de ezt persze nem merte volna szóba hozni előtte. Kétségbeesetten próbálta kiűzni a gondolatot a fejéből, még mielőtt a démon megérezné azt.
- A kard okozhatna némi kavarodást - mondta a démon -, de van egy csapatom, amely már körül is zárta Taramis Volkent és az embereit. Nem menekülhetnek - és ha valóban ott van az a kard, akkor a csapatunk elhozza azt ide.
Cholik igen óvatosan bánt a gondolataival, nem akart bajba kerülni.
- Miért jelenthet a kard gondot? - kérdezte végül.
- Nagyon erős fegyver - mondta Kabraxis. - Évszázadokkal ezelőtt alkotta meg egy kovács, a Fény erejének a segítségével. Azért készült, hogy elűzzék a barbár támadókat, és a sötét erőt, amelyet azok imádtak.
Cholik előtt hirtelen megvilágosodott minden.
- Te voltál az, akit imádtak. Te voltál a Jégkarmú.
- Talált. Az emberek akkor ezzel a karddal űztek ki a világukból.
- Lehetséges volna, hogy megint ezt akarják tenni?
- Most sokkal erősebb vagyok, mint akkor -mondta Kabraxis. - De azért gondoskodom róla,
hogy a kard megsemmisüljön, méghozzá nemsokára. A démon rövid szünetet tartott, aztán folytatta.
- Igazából ez a másik férfi engem jobban aggaszt.
- Miért?
- Jövendöléseket nézegettem, hogy megtudjam, mi lesz annak a következménye, amit Lord Darku-lannal tettünk - mondta Kabraxis -, és ez a férfi mindegyikben felbukkant.
Cholik ezen elgondolkodott. Voltak beépített emberei Lord Darkulan házában, és tudta, hogy a szerető már sokkal jobban érezte magát. Minden jel arra utalt, hogy hamarosan teljesen fel fog épülni. Lord Darkulan előző este a templomból azonnal a nőhöz sietett.
- Tauruk óta mikor láttad először ezt az embert? -kérdezte Cholik.
- Csak most, pár perccel ezelőtt - mondta Kabraxis -, amikor megidéztem a farkasgyíkokat, és elküldtem őket Taramis Volken meg az emberei ellen. Meg kellett jelenítenem a csapatot, hogy a farkasgyíkok szagot fogjanak. Choliknak végigfutott a hátán a hideg, amikor eszébe jutottak a farkasgyíkok. Mindig azt hitte, hogy ilyen élőlények csak a legendákban léteznek, a valóságban nem.
A mondák szerint a farkasgyíkot egy női holttest, egy frissen leölt farkas, és egy gyík keresztezésével hozták létre. Az így létrehozott lény egy veszélyes, kitartó gyilkológép lett, amely szinte emberi ravaszsággal bírt, félig felegyenesedve járt, és ha levágták valamelyik végtagját, akkor képes volt újat növeszteni helyette.
- Ha most láttad ezt a férfit először, akkor honnan tudod, hogy ő az, aki a jövendöléseidben is megjelent? - kérdezte Cholik.
- Talán megkérdőjelezed a képességeimet, Buyard Cholik? - kérdezte a démon.
- Nem, dehogy - vágta rá gyorsan Cholik, hiszen esze ágában sem volt magára vonni a démon haragját. - Csak azt nem értettem, hogy miért pont ót szúrtad ki Taramis Volken emberei közül.
- Mert értek hozzá - felelte a démon -, mint ahogy ahhoz is értek, hogy évekkel megfiatalítsak valakit. Te is visszakaptad tőlem a fiatalságodat, nem igaz? Cholik bámulta a víz felszínén a békésen alvó férfi nyugodt arcát. Nem értette, hogy miért éppen most bukkant elő ez az ember, több, mint egy évvel a Tauruk kikötőjében történtek után.
- Az igazi gondot az a varázslat okozza, amivel kinyitottuk a kaput - mondta Kabraxis. - Amikor egy démon feljön a Lángoló Pokolból, vele együtt megérkezik lehetséges pusztulásának esélye is. Ez is a Sötétség és a Fény egyensúlyát segíti elő. Ebből az egyensúlyból azonban az is következik, hogy nincs egyetlen olyan bajnoka sem a Fénynek, aki tökéletes volna, akinek ne lennének gyengeségei. Ezt a gyengeséget ki lehet aknázni. A harcos döntésén múlik, hogy lelkében a sötét vagy a fényes oldal diadalmaskodik és uralkodik. A démon feladata pedig, hogy megküzdjön azzal az erővel, ami elűzheti ót ebből a világból.
- Azt gondolod, hogy ennek az embernek ilyen erő adatott meg, azért, mert ott volt aznap éjjel, amikor visszatértél a világunkba? - kérdezte Cholik.
- Nem, ennek az embernek nincs ilyen hatalma. Sőt, mi több, elég nagy adag sötétséget látok a lelkében.
A démon elmosolyodott.
- Ha idehoznánk, és alaposan megdolgoznánk, akkor talán még arra is rá lehetne venni, hogy engem szolgáljon. Van benne erő is, meg gyengeség is. Jó volna kihasználni ezt a gyengeséget.
- Akkor viszont miért aggódsz?
- Az apró szálak véletlen összefonódása miatt -mondta Kabraxis. - Már az is éppen elég baj, hogy Taramis Volken megtalálta a Stormfuryt, de az, hogy ez a másik fickó pont most bukkan fel, röviddel azután, hogy az égett ember megpróbált téged megölni - túl sok egyszerre. Rá kellett jönnöm, hogy mekkora veszélybe kerülhetünk. A Fény és a Sötétség egyensúlya mindig fennmarad, így biztos, hogy leselkedik ránk valami veszély, és nekem ki kell derítenem, hogy pontosan mi az.
A víz felszínén látható kép lassan megváltozott.
- Cholik most a fák között ólálkodó farkasgyíkokat pillantotta meg. A gyilkológépeknek görnyedt volt a tartása, széles a válla, mellső lábukon rémisztő karmok, hátsó lábukon pedig hátrafelé hajlott a térdízület, akár a lovaknál. Testüket gyíkbőr borította, és olyan gyorsan változott a színük, akár a kaméleoné, így bámulatosan gyorsan tudtak alkalmazkodni környezetükhöz. Szinte teljesen beleolvadtak a háttérbe. Vállukból szőrcsomók meredeztek, és szőr borította fejüket is, kicsi, háromszögletű fülük fölött, valamint a hátsójukon is, ott, ahonnan a hosszú gyíkfarok kiindult. Szájukban félelmetes agyarak látszottak.
Ekkor megszólalt a templomi harang, jelezvén, hogy kezdődik a reggeli szertartás.
Cholik felegyenesedett, és várta ura parancsát, hogy menjen, és kezdje el a misét.
- Ezt az egész ügyet elintézettnek tekintheted -mondta. - A farkasgyíkok senkit sem fognak életben hagyni.
- Talán - mondta Kabraxis. A víz felé intett.
A képen a farkasgyíkok éppen megindultak a pihenő harcosok felé. Szorult a hurok a kis erdei ház körül. Cholik elfordította a fejét, de így is maga elótt látta a félelmetes teremtményeket. Látta azt is, hogy a templom alattuk lassan megtelik hívőkkel.
Darrick a háztól nem messze üldögélt egy hatalmas tölgyfa tövében, kezében a fatányér, amit a házigazdától kapott. Azt kívánta, bárcsak nagyobb volna a ház, vagy kevesebb lenne az ember. A kéményből füst szállt fel, így biztos, hogy a házban tűz égett. Darrick nem is fázott nagyon, de azért szívesen elüldögélt volna pár percet a tűz előtt, hogy felmelegedjen.
Ellig Barrows kedvessége, amellyel nem várt vendégeit fogadta, bámulatos volt. Már az is elég nagy dolog, hogy az öregember vendégül akart látni egy ekkora csapatot - de ráadásul meg is tudta tenni. Egyszerű reggelivel kínálta őket, tojást, kicsit inas vadhús-szeleteket, krumplipürét, sűrű mártást és friss kenyeret tett eléjük. Mindezt szívesen adta.
Mint utóbb kiderült, Taramis mindkét felderítője ejtett őzet az erdőben. Megnyúzták és kizsigerelték a zsákmányt, ezzel kívánták pótolni az élelmet, melyet az idős embertől kaptak. De a kenyeret nem tudták pótolni, és Darrick sejtette, hogy az öregember feleségének jó pár napi munkájába fog kerülni, hogy kipótolja a készleteiket.
Darrick a kenyérhéjjal kitörölte a maradék mártást és tojást a tányérjából, aztán nagyot húzott a vizestömlőjéből. Letette a tányért maga mellé, és egy pár percig élvezte, hogy nem a lovon imbolyog, és hogy tele a hasa. Előszedett egy pokrócot, és a vállára terítette.
A tél az északi hegyek felől már elindult e vidék felé. Nemsokára minden reggel fagyos és nyirkos
lesz - és csontig hatol majd a hideg. Darrick félrevonult, és csak nézte, hogy a többi harcos kis csapatokba verődve eszik és beszélget. Időnként leváltották egymást az őrségben, hogy mindenki tudjon enni és pihenni. Ellig Barrows és Taramis Volken a fedett tornácon beszélgetett. Láthatóan mindketten azon voltak, hogy felmérjék a másikat. Taramis narancssárga alapon ezüst mintás ruhát viselt. Utazásai során Darrick gyakran hallott a Vizjerei varázslók ruháiról, de élőben most látott ilyet először. A varázslatokkal felszentelt ruhák megóvták viselőjüket a rontástól és a démoni teremtményektől. Darrick sejtette, hogy Taramis éppen arra próbálja rávenni az öregembert, hogy adja nekik Storm-furyt, a legendás varázskardot. Darrick tengerészként sok csodálatos dolgot látott már, még a Tauruk kikötőjében történtek előtt is, de ilyen legendás tárgyat, mint ez a kard, még sohasem. Nem nagyon tudta elképzelni, hogy milyen lehet a kard, és hogy milyen képességei lehetnek. De újra és újra visszatért az alapvető kérdéshez - vajon miért gondolta Taramis, hogy neki is a csapatában van a helye?
- Darrick - szólította őt Taramis pár perccel később.
Darrick időközben elszunnyadt, és nagyon nem esett neki jól, hogy fel kell kelnie, amikor olyan kényelmesen elhelyezkedett a fa tövében. A mágusra nézett.
- Gyere velünk - utasította az Darricket, aztán indult az öregember után, át az udvaron.
Vonakodva talpra állt, a teraszra vitte a tányérját, és odaadta az öregember unokájának. Aztán követte Taramis Volkent és Ellig Barrowst a dombba épített
zöldségesverem ajtajához.
Az öregember, miután belépett az ajtón, fogta a
falon lógó lámpást, és meggyújtotta a házból hozott gyújtóssal. Aztán elindult a földbe vájt, alacsony lépcsőn le a verembe.
Darrick az ajtóban habozva megállt. Orrát megtöltötte a dohos föld, a rothadó hagyma, krumpli, és a fűszerek szaga. Nem tetszett neki a sötétség, mely a kis pincében uralkodott, sem a bezártságérzet, amit a felhalmozott élelmiszerek kupacai, és az üvegekkel teli polcok csak tovább fokoztak. Ahhoz képest, hogy csak egy kis közösség voltak a semmi közepén, a Fagyos-tenger partján, Ellig Barrows és családja elég nagy készleteket halmozott fel.
- Gyere csak - mondta Taramis Darricknek, és követte az öregembert. Darrick egyenetlen talajon lépkedett - döngölt padló volt, kövekkel kirakva. A pince olyan alacsony volt, hogy feje többször is súrolta a mennyezetet, így csak összegörnyedve mert tovább menni.
A pince túlsó végét egy kőfal zárta le. Ellig Barrows megállt a fal mellett, lámpása a kőhöz koccant.
- A kard őrzését, és az erőt, mely ehhez szükséges - fordult az öregember Taramishoz -, a nagyapámtól örököltem, ő pedig az ő nagyapjától. Én az unokámnak tanítgatom, hogy milyen felelősséggel jár ez a feladat. Stormfury évszázadok óta az én családom birtokában van. Itt pihen, míg a démon újra meg nem jelenik világunkban, és szükség nem lesz rá megint.
- A kardra már korábban is szükség lett volna -mondta Taramis komoran -, de Kabraxis nagyon ravasz, és még soha nem fordult vele elő, hogy másodszor is ugyanazt a földi nevet választotta volna. Ha Darrick nem látta volna őt Tauruk kikötőjében, akkor most sem tudnánk, hogy melyik démonnal állunk szemben,
- Jégkarmú erős és kegyetlen démon volt - mondta az öregember. - A régi történetek szerint rengeteg szenvedés, vérengzés, és végtelen gonoszság kísérte útját, míg ezen a földön járt.
- Kabraxis ezen kívül még két alkalommal jutott fel a világba - mondta Taramis.
- Diablo és fivérei mindkét alkalommal felkutatták őt, és visszakergették a Lángoló Pokolba. De most a karddal van esélyünk ellene.
- Tudod, hogy miért nem vitte el eddig senki a kardot tőlünk - mondta az öregember.
A lámpa fényében ráncai elmélyültek, a szeme alatti árok nagyobbnak tűnt, és ettől úgy nézett ki, mint egy több napos hulla. Darrick ettől a gondolattól megborzongott.
- A kard soha nem hagyta magát elvinni - mondta Taramis.
- Két király is belehalt abba, hogy megpróbálta -mondta az öregember. Darrick erről most hallott először. Taramisra pillantott, figyelte a mágus arcát a sárga lámpafényben.
- Azért kellett meghalniuk - mondta Taramis -, mert nem értették meg a kard valódi lényegét.
- Ezt mondod te - válaszolta Ellig Barrows. - Vannak a kardnak olyan titkai, melyeket még én sem ismerek. Nem tudta a nagyapám sem, és az ő nagyapja sem. Te pedig betoppansz hozzánk, és azt állítod, hogy többet tudsz mindannyiunknál.
- Kérlek, mutasd meg nekem a kardot - mondta Taramis -, és akkor majd magad is meglátod, hogy igazam van.
- Már nagyon hosszú ideje őrizzük. Nem egy könnyű teher, mondhatom.
- Tudom - mondta Taramis. - Kérlek, mutasd meg. Az idős ember felsóhajtott, és a fal felé fordult.
- Nem vállalok felelősséget az életetekért - mondta, aztán ősi jeleket rajzolt ujjával a levegőbe. Mindegyik felragyogott, és besüllyedt a kőbe.
Darrick Taramisra nézett, és szerette volna megkérdezni, hogy miért pont őt vitte magával a keresés utolsó állomására, miért nem az egyik harcosát. Még ki sem nyitotta a száját, amikor a kőfal megremegett, és áttetszővé vált. Ellig Barrows felemelte a lámpást, és a fény megvilágította az áttetsző fal túloldalán levő szobát. Különös energia áramlott a falban, s visszaverte a lámpás fényét.
A fal mögött, a titkos kamra árnyékában egy halott férfi feküdt sziklába vájt ravatalán. Hosszú, hófehér szakálla volt, mely a mellkasát is beterítette, durva páncélzata fölött pedig állatbőröket viselt. Arcvonásai egy részét rozsdás sisak rejtette. Karja kereszt-betéve a mellkasán, ráncos kezében - a bőrön átütött a csontok fehérje - egy hosszú kard markolatát szorongatta. Huszadik fejezeí
Ellig Barrows zöldségesvermének titkos rejtekében Darrick azt a kardot nézegette, melyért Taramis Volken képes volt egészen idáig eljönni. A mágussal folytatott beszélgetések után nem ilyennek képzelte a fegyvert, egyáltalán nem. Ez a kard egyszerű volt és dísztelen, látszott rajta, hogy hozzáértő iparos kovácsolta jó acélból, ám nem volt rajta semmi művészi. A fegyver pont úgy nézett ki, mint egy gyalogos katona kardja, és nem úgy, mint egy félelmetes démonölő eszköz.
- Csalódottnak látszol - mondta Ellig Barrows Darricknek.
Darrick habozott, a világért sem akarta volna megsérteni az öregember érzéseit.
- Valahogy másra számítottam, ennyi az egész.
- Egy felékszerezett, kövekkel kirakott kardot vártál talán? - kérdezte az öregember. - Valami olyat, ami egészen egyéni, és amit minden bandita megpróbálna ellopni? Egy különleges, egyedi darabot, ami mindenhol feltűnést kelt, és amiről mindenki ránézésre tudja, hogy mire való?
- Erre nem is gondoltam - ismerte be Darrick. Átfutott az agyán a gondolat, hogy valamikor
réges-régen esetleg valaki ellophatta az igazi fegyvert, és ezt a barbár eszközt tette a helyébe, viccből. Azonnal el is öntötte a bűntudat, hiszen ez azt jelentette volna, hogy az öregember egész életében feleslegesen őrködött egy ócskavas felett.
Ellig Barrows átlépett az áttetsző falon.
- A kovács viszont, aki elkészítette a kardot, alaposan átgondolta mindezt. Lehet, hogy Stormfury nem a legszebb fegyver, amit valaha is láttam, viszont az biztos, hogy nincs a világon ennél igazabb penge. Ezt persze csak akkor tudhatod meg, ha te vagy a kiválasztott, és el tudod venni.
Taramis Volken követte az öregembert, és ő is ezt tette.
Darrick némi habozás után szintén átlépett a falon. Átjárta testét a hideg, olyan volt, mintha a legsűrűbb erdőn kellene áttörnie, és megkeresnie a kifelé vezető utat.
- A kardot védeni kell a betolakodóktól - mondta Ellig Barrows. - Senki emberfia el nem veheti innen, ha Kabraxis nincs e világon.
- Mi történik azokkal, akik mégis megpróbálják? -kérdezte Darrick.
- Nem tudják elvenni - hangzott a válasz.
- Mi történt azokkal a királyokkal, akik el akarták vinni?
- Az egyik legyilkolta a családom néhány tagját -mondta Ellig Barrows. - O és az emberei nem egészen egy nappal később már halottak voltak. A Fény nem gonosz, mint a démonok, de könyörtelen azokkal, akik ellene cselekszenek. A másik király megfogta Hauklin testét, és ki akarta vinni innen. Erre a halott feltámadt, és legyilkolta őket.
Darrick azon kapta magát, hogy fél ebben a földbe vájt pincében. A Tauruk kikötője alatt lévő barlangi folyosók nagyobbak voltak, a hatalmas kapu pedig rémisztő, de valahogy ez a kis kamra, a halottal, aki a kardot szorongatta, most legalább olyan veszedelmes helynek látszott. Darrick a legszívesebben sarkon fordult volna, és úgy érezte, hogy soha életében nem akar többé varázslatról hallani.
Taramisra pillantott.
- Miért akartad, hogy idejöjjek? - kérdezte.
- Azért, mert valahogyan a te sorsod egybefonódik ezzel az üggyel - mondta Taramis. - Ott voltál, amikor Kabraxis visszatért erre a világra, láttad őt.
A halott férfira pillantott.
- Úgy gondolom, hogy te vagy az, aki el tudja venni Hauklin kardját, és harcba szállhat vele a démon ellen.
- Miért nem te? - kérdezte Darrick, és szívét elöntötte a kétely. Az jutott eszébe, hogy Taramis talán csak eszközként használja őt - kész akár az életét is feláldozni, csak hogy az övé lehessen a kard.
Taramis megfordult, és a kard felé nyújtotta a kezét. A keze pár centire a fegyvertől megállt a levegőben, és látszott, hogy egyszerűen nem tudja tovább mozdítani. Erőlködött, majd végül fádalom futott át az arcán, és leengedte a karját.
- Nem tudom elvenni - mondta a mágus. - Nem én vagyok a kiválasztott Darrickhez fordult. - Azt hiszem, hogy te vagy az.
- Miből gondolod?
- Mert a Fény és a Sötétség erői mindig egyensúlyban vannak - mondta
Taramis. - Ahányszor valamiféle erő érkezik a mi világunkba a Fénytől vagy a Sötétségtől, mindig kiegyensúlyozzák egymást. A világba démonok érkeznek, és velük együtt pusztulásuk lehetősége is. A Fény megpróbálja felborítani az egyensúlyt azáltal, hogy létrehoz egy pusztító fegyvert a démonok ellen, a Sötétség igyekszik ismét helyreállítani a mérleget. Az igazán nagy veszélyt mi jelentjük. Rajtunk áll, hogy merre billen a mérleg, hogy a Fény vagy a Sötétség nyer nagyobb teret a világunkban. Rajtunk, az embereken. Például, amikor a Három Főgonosz megjelent világunkban, vagyis a Nagy Száműzetés idején, Tyreal angyal összegyűjtötte a Kelet nagy mágusait, harcosait és tudósait, és megalapította a Horadim Szövetséget. Ha a démonok nem szabadultak volna be a világunkba, azok az emberek soha nem rendelkeztek volna akkora erővel. Ha Tyreal mindezt még a Három Főgonosz érkezése előtt tette volna, akkor a Sötétség talált volna rá módot, hogy visszavágjon.
- Ez még nem magyarázza meg, hogy miért gondolod azt, hogy én képes leszek felemelni azt a kardot - mondta Darrick. Nem mozdult, nem próbálta elvenni a fegyvert.
- Amikor megérkeztem Westmarch-ba, hallottam rólad mindenféle történeteket
- mondta Taramis -, és rögtön elkezdtem kutatni utánad. De mire én a városba érkeztem, te már eltűntél. A hajódat megtaláltam, de a legénység tagjai közül senki sem tudta, hogy merre vagy. Azt persze nem mondhattam el senkinek, hogy téged kereslek, mert Kabraxis kémjei arra biztos felfigyelnek, és akkor veszélybe került volna az életed.
Elhallgatott, tekintete Darrick szemébe fúródott.
- Ami pedig a kardot illeti, lehet, hogy tévedek Ha így van, akkor a fegyver úgysem engedi, hogy elvedd. Nincs vesztenivalód.
Darrick Ellig Barrowsra pillantott.
- Az évek során, még mielőtt elrejtettük volna a kardot - mondta az öregember -, sok olyan ember próbálta elvenni, mint Taramis. Ha nem lakik gonoszság a szívedben, akkor nem lesz semmi baj.
Darrick a holttestet és a kezében levő egyszerű kardot nézte.
- Elvették valaha Hauklin kardját?
- Nem - mondta Ellig Barrows. - Soha nem vette ki senki a kezéből. Még én sem érhetek hozzá. En csak az őre vagyok, utánam pedig az unokám következik.
- Próbáld meg - sürgette Taramis. - Ha nem tudod elvenni, akkor tartoztam egy úttal a gonosznak, és felfedtem olyan titkokat, melyeket jobb lett volna nem bántani.
- Igaz - mondta Ellig Barrows. - Amióta én őrzöm a kardot, még senki nem jött el érte. Már kezdtem azt hinni, hogy a világ elfeledkezett róla, vagy hogy Kabraxis démont végleg eltüntették a világunkból.
Taramis Darrick vállára tette a kezét.
- De a démon visszatért - mondta. - Ezt biztosan tudjuk, nem igaz? A démon visszatért, tehát a kardot is el lehet venni.
- De vajon én vagyok-e az, aki elveheti? - kérdezte Darrick érdes hangon.
- Csak te lehetsz az - mondta Taramis. - Más lehetőség nincs. A barátod meghalt azon a helyen. Kell, hogy legyen valami oka annak, hogy te életben maradhattál. Az egyensúly, Darrick. A Fény mindig annyi erőt gyűjt, amivel éppen legyőzheti a Sötétséget.
Darrick a kardot nézte. Emlékei közül előtört az apja hentesboltja mögötti csűr szaga. Soha nem viszed semmire! üvöltötte az apja. Ostoba vagy és tehetetlen, és így is fogsz meghalni! Darrick gondolatban egy pillanat alatt újra átélte azokat a napokat, heteket, éveket, melyek során mást sem hallott, csak apja becsmérlő szavait. Fájdalom hasított belé, eszébe jutottak a verések, melyeket alig-alig élt túl. Az elmúlt években gyakran hallotta apja hangját a fejében, próbálta borba fojtani, és kemény munkával, zord reménytelenséggel elűzni a hangokat.
És persze a bűntudatot, melyet Mat Hu-Ring halála miatt érzett.
Hát nem volt ez elegendő büntetés? Darrick csak nézte az egyszerű kardot a
halott férfi kezében.
- És mi van, ha nem tudom elvenni? - kérdezte Darrick érdes hangon.
- Akkor felkutatom az igazi titkot - mondta Taramis -, vagy megkeresem a másik útját annak, hogy elbánjunk Kabraxis-szal, és az ő átkozott egyházával. De Darrick tudta, hogy a mágus nagyon bízik benne. A teher szinte elviselhetetlennek tűnt.
Elméjét kiürítette, félredobta félelmeit, belül üres lett és halott - olyan, mint amikor apjával kellett szembenéznie a hillsfari kis csűrben, a hentesbolt mögött. Tett egy lépést a halott felé, és kinyújtotta a kezét.
A kard markolatától pár centire a keze szinte megfagyott, és érezte, hogy nem nyúlhat tovább.
- Nem megy - mondta Darrick, de nem adta fel. Kétségbeesetten szerette volna felemelni a kardot, és megmutatni, hogy ő nem semmirekellő, hogy ő is ér valamit.
- Próbálkozz - mondta Taramis.
Darrick látta, hogy a keze remeg az erőfeszítéstől. Olyan volt, mintha teljes erőből nekifeszülne egy kőfalnak. Fájdalom hasított belé, de tudta, hogy ehhez a kardnak semmi köze.
Ostoba vagy, kölyök, és haszontalan. Nem éri meg az időt, a fáradságot pazarolni rád, kár az ételért, ami beléd kerül.
Darrick küzdött az ellenállással, mindenáron át akart rajta hatolni kezével. Most már egész testével nekifeszült, teljes súlyával a láthatatlan falnak nehezedett.
- Hagyd, Darrick - mondta Taramis.
- Nem - válaszolta Darrick.
- Ugyan, fiam - mondta Ellig Barrows -, nem te vagy az. Darrick csak nyúlt a kardért, küzdött, hogy még
legalább egy centivel közelebb kerüljön, és kezdte úgy érezni, hogy kézcsontjai kiszakadnak a húsából. Fájdalom hasított a karjába. Összeszorította a fogait.
Fejbe kellett volna vernem téged, amikor megszülettél, kölyök. Akkor most nem lenne, aki ekkora szégyent hoz rám.
Darrick továbbra is erősen próbálkozott, de most már rettenetes fájdalmak közepette.
-
Add fel - mondta Taramis.
-
Nem - kiáltotta Darrick.
A mágus Darrick felé nyúlt, megragadta a vállát, és próbálta elhúzni a halottól.
- Meg fogsz sérülni, fiam - mondta Ellig Barrows -, ezt a dolgot nem lehet erőltetni.
Darrick a fájdalomtól alig hallott valamit. Ismét azt a jelenetet látta maga előtt, amint Mat lefelé zuhan a szikláról. Elöntötte a bűntudat, meg a haszontalanság érzése, melyet apja gyakran hallott szavai szinte beleégettek. Egy pillanatra azt hitte, hogy a fájdalom megöli, ott helyben összeomlik. Az ajtó bezárult mögötte, akarta a kardot, és úgy érezte, már nem visszakozhat.
Meg aztán, ugyan hová is mehetne innen? Nem tudta, hogy mit is tehetne, ha itt kudarcot vallana.
Aztán egy újabb hangot hallott a fejében - fiatalosat, vidámat, cseppet gúnyosat. Vedd már fel azt a kardot, haver!
- Mat? - szólalt meg Darrick hangosan. Annyira meglepődött Mat hangja hallatán, hogy észre sem vette, hogy átesett a holttesten, és lehorzsolta térdét a döngölt padlón. Keze ösztönösen a kard markolatára kulcsolódott, de közben kutatóan nézelődött a sírkamrában, Mat Hu-Ringet kereste az árnyak között.
De csak Taramis és Ellig Barrows volt ott vele.
- A Fényre mondom, ez csoda - suttogta az öregember. - Elvette a kardot. Taramis diadalmasan elmosolyodott.
-
En megmondtam, hogy ő az.
Darrick hitetlenkedve bámulta a holttestet, mely ott volt testközelben. Hauklin természetellenesen hideg volt.
- Vedd a kardot, Darrick - sürgette a mágus. Darrick lassan, hitetlenül kihúzta a kardot a halott
harcos kezéből. Nem tudta, hogy valóban Mat hangját hallotta-e, vagy ez is csupán egy varázslat része volt, mely megnyitotta előtte a kardot védő varázspajzsot, esetleg csak képzelődött. A kardon annak ellenére, hogy hosszú volt és különös stílusú, kényelmes fogás esett. Darrick állt, és maga előtt tartotta a fegyvert.
A sötét, karcos fém ezüstösen felragyogott a lámpások fényében.
Taramis nem tudott ellenállni a kísértésnek - ismét a kard felé nyúlt. Keze a
markolattól pár centire megállt, és nem került közelebb.
- Még mindig nem tudom megfogni - mondta. Az idős férfi is megpróbálta megfogni Hauklin
kardját, de ő sem járt sikerrel.
- Nekem sem megy. Családom tagjai közül soha senki nem tudta kézbe venni a fegyvert. Amikor átköltöztettük, azt csak úgy tehettük, hogy Hauklin testét is elcipeltük.
Az öregember hangjában enyhe csalódottság érződött.
Darrick ekkor eszmélt csak rá, hogy ha ő elviszi a kardot, az öregembernek és unokájának nem marad semmi, amire vigyázhatna, amit őrizhetne. Ellig Barrowsra nézett.
- Sajnálom - suttogta. Ellig Barrows bólintott.
- Valamennyien, akik a kardot őriztük, tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap, és mi megszabadulunk ettől a tehertől. De most, hogy tényleg bekövetkezett... - a szavak cserben hagyták az öregembert.
- Taramis! - kiáltott valaki odakint.
A mágus a varázslatos ajtó felé indult - ekkor már mindhárman hallották a tisztásról a zöldségesverembe beszűrődő nem emberi hangokat - rikolto-zást, morgást.
Darrick követte a mágust, kerülgette a ládákat és üvegeket. Ellig Barrows ott ment mögötte a lámpással. A bejáratot az ajtó körül beáramló gyenge nappali fény jelölte.
Darrick felfelé rohant a földbe vájt lépcsőkön, közben megütötte fülét az emberek kiáltozása és káromkodása, valamint az ellenük küzdő lények mor- gásai és rikoltásai. Taramis sarkát taposta, szinte úgy robbantak ki az ajtón. A ház körüli tisztás, mely pár perccel korábban még a béke és nyugalom szigetének tűnt, egy csapásra csatatérré változott. Taramis emberei gyorsan csatasorba álltak, úgy néztek farkasszemet az erdőből rájuk támadó vérszomjas fenevadakkal.
- Farkasgyíkok - suttogta Taramis -, a Fény segítsen meg minket, Kabraxis ránktalált.
Darrick is ráismert a démon által kreált lényekre, bár eddig csak legendákban halott róluk, a hajó fedélzetén. Sokat utazott már élete során, de ilyen lényekkel még soha nem találkozott.
A farkasgyíkok magassága alig haladta meg a másfél métert. Nagyjából emberi alkatúak voltak, de a hátsó lábuk hátrafelé hajlott, akár a farkasé, kültakarójuk pedig vastag volt, mint egy gyíké. A fejük is leginkább a gyíkéra hasonlított hosszú arcuk volt, szájukban rengeteg hegyes agyar. Orruk kicsi volt és lapos, szemük közel ülő, és meglepően emberi. Homlokuk alig volt, szemük felett szinte azonnal kezdődött a bozontos, gyapjas hajkorona. Kezük és lábuk túlságosan nagy volt, teli éles karmokkal. Hatalmas, csupasz, gyíkéhoz hasonlatos farkukkal idegesen csapkodtak.
- íjászok! - kiáltotta Taramis érdes hangon. Megállt egy helyben, jeleket rajzolt kezével a levegőbe. A jelek lángolni kezdtek, életre keltek.
Négy harcos íjat vett a kezébe, és a kardot szorongató társaik mögé álltak. Tüzeltek Mindegyikük egyszerre két nyílvesszőt lőtt ki, és alaposan megzavarták a farkasgyíkok támadósorát, még mielőtt a támadás első hulláma elérte volna őket. Azután a kardforgatók következtek, pajzsukkal fogták volna fel a rohamot, de a
farkasgyíkok ereje, tempója és súlya elsodorta őket. A tisztást betöltötte az összecsapás zaja.
-
Darrick - mondta Taramis, miközben további jeleket rajzolt a levegőbe. Védd a ház ajtaját. Nők és gyerekek vannak odabent. Siess.
Darrick futva elindult az ajtó felé. Társai mögött rohant el, remélte, hogy ők fedezik, míg eléri a kicsi házat.
Taramis egy erőhullámot teremtett, lecsapott vele a farkasgyíkok csoportjára. A lények szétszóródtak, valóságos lángeső zúdult a nyakukba. Több füstölgő test a fákon lógott, más lények pedig a földre zuhantak, csonttörő becsapódással. Közülük csak páran próbáltak meg felállni. Az íjászok hűvös nyugalommal újabb nyílvesszőket vettek elő, és zúdítottak a lények nyakába. Darrick életében nem látott még ilyen nyugodt csapatmunkát. De a szerencse nem a harcosok oldalán állt. Az emberek - Darricket is beleszámolva - huszonhatan voltak, a farkasgyíkok viszont legalább nyolcvanan. Meg fogunk halni, gondolta magában Darrick, de
eszébe sem jutott, hogy elfusson. Hauklin kardja szokatlanul hosszú volt ugyan, ám úgy simult a kezébe, mintha oda termett volna. A fegyver jelentősen növelte az önbizalmát is.
Kaparászást hallott. Megperdült, még éppen időben - ugyanis egy farkasgyík éppen akkor rugaszkodott el a háztetőről. A lény kimeresztett karmokkal támadt rá.
Elugrott a szörnyeteg elől, és míg az nagyot csattanva földet ért, ő felkészült az összecsapásra. A farkasgyík egy pillanatig sem pihent, azonnal megindult ellene. Félelmetes agyarak mozdultak Darrick feje felé. Ő a karddal hárította a harapást, majd nagy erővel gyomron rúgta a farkasgyíkot. Az állat össze- csuklott, elesett.
Gyorsan kilépett oldalra, és lefelé döfött a karddal. A fegyver a lény oldalába fúródott, és Darrick legnagyobb meglepetésére ketté is szelte azt. A szétvágott test két darabja a földre zuhant, rövid ideig vonaglott, azután nem mozdult többé. A kard élén kékes energiahullám söpört végig, a farkasgyík vére pedig gyorsan
megszáradt, majd eltűnt róla. Az acél ismét tisztán csillogott. Az emberek átkozódtak és harcoltak a kis tisztáson, próbálták visszatartani a könyörtelen hordát. Darrick látta, hogy a harcosok közül ketten meghaltak, többen pedig megsebesültek. Taramis ismét kibocsátott egy energiahullámot, minek nyomán két farkasgyík jégszoborrá dermedt. A harcosok kihasználták a lények mozdulatlanságát, és darabokra vágták őket.
Darrick berohant a házba, és gyorsan szemügyre vette az aprócska szobát. Rajzokat látott, és néhány könyvet. Ellig Barrows felesége - maga is olyan őszes hajú és idős, akár a férje - a szoba közepén állt, kezét a szívéhez szorította. Darrick látta, hogy a főfalon és az egyik oldalsó falon is hatalmas ablakok vannak. Túl sok volt a nyitott, tér, a támadófelület - Darrick itt semmiképpen nem tudta volna megvédeni az idős férfi családját. Az unoka egy nehéz szőnyeget rugdosott éppen arrébb a padlón.
-
Segítsen, kérem! - kiáltotta. - Lent van egy titkos búvóhely.
Darrick így már értette a dolgot. Egy mozdulattal félrehúzta a szőnyeget, és meglátta az alatta lévő rejtett ajtót. A határ mentén, ahol a barbár seregek gyakran támadtak, a legtöbb házat titkos rejtekhelyekkel építették. A család el tudott bújni odalent, és akár napokig is elvoltak a lent tárolt élelemmel és vízzel. A fiú fürge ujjai hamar megtalálták a furfangos kis zárat, és a lejáró ajtaja felpattant.
Darrick becsúsztatta a kardot a résbe, és felemelte az ajtót. Ekkor már látszott a lefelé vezető létra is.
A fiú felkapta a földről a lámpást, és az idős nő felé nyújtotta a kezét.
-
Gyere, nagymama.
-
Ellig - suttogta az öreg hölgy.
- Ő is azt akarja, hogy maga meg a gyerek biztonságban legyenek - mondta neki Darrick. - Történjen bármi.
Az öreg hölgy vonakodva hagyta, hogy az unokája a rejtekhelyre kísérje őt. Darrick várt, míg mindketten leértek, azután lezárta a titkos ajtót, és visszagurította rá a szőnyeget. Mögötte üveg csörömpölése hallatszott. Megmarkolta a kardját, és felpattant. Egy farkasgyík bemászott a betört ablakon, és azonnal a férfire vetette magát.
Kevés volt a mozgási lehetőség az apró helyiségben. Darrick visszafelé fordította a kardot, úgy hogy
az egy vonalban fusson az alkarjával. Bal kezét hátratette, így teste a kard vonalába feszült.
A farkasgyík támadásba lendült. Darrick suhintott, de nem hagyta, hogy a penge túlhaladjon a testén - szépen, feszesen mozgott, úgy ahogy azt Maldrin tanította neki. A Magányos Csillag tiszthelyettese volt a legjobb kocsmai vívó, akit valaha is ismert.
A karddal elütötte a lény mancsait az egyik irányba, aztán visszafelé is meglendítette a fegyvert - még mindig feszesen - és belevágott a kreatúra arcába. A farkasgyík megtántorodott, sérült szeméhez kapott, és felüvöltött a fájdalomtól. Darrick előrelépett, a kardot még mindig maga előtt tartotta, és ismét lecsapott a farkasgyík fejére. A lény még fel sem ocsúdott, nem védekezett - Darrick egy mozdulattal lenyisszantotta a fejét. A fej jóformán még le sem ért a padlóra, máris érkezett a következő ellenfél, ezúttal az ajtón keresztül, és befutott egy másik is, a csűrre és a kútra néző ablakon át.
Darricknek egészen kiszáradt a torka, de még nyugodt volt, és magabiztos. Ügyes mozdulattal elkapta a lándzsát, mellyel az egyik lény hadonászott, odaszorította a bal karjával az oldalához, aztán kézbe vette. így visszatartotta a lándzsás farkasgyíkot, közben félfordulatot tett, elengedte a kardját, aztán lefelé estében elkapta azt úgy, hogy most már szabályosan fogta, és egyetlen határozott mozdulattal levágta a másik ellenfele fél karját. A lándzsás farkasgyík
előrenyomult, próbálta Darricket egy letakart pamlag felé vezetni. O maga felé rántotta a lándzsát, úgy, hogy annak beleállt a hegye a falba, és ezzel megállította támadóját. Elengedte a lándzsát, és előrelépett, mert észrevette, hogy a félkarú farkasgyík hátulról megint támadni készül. Gyorsan kettészelte az előtte álló lényt, levágta a fejét és a fél vállát - maga is meglepődött rajta, hogy milyen éles a fegyvere. A kard egy pillanatra sem állt le, ugyanazzal a mozdulattal visszakézből beledöfte azt a mögötte álló támadója mellkasába.
A kard éle ismét felizzott. Mielőtt Darrick le tudta volna lökni a farkasgyík tetemét a kardról, kék lángok csaptak fel a sebből, és egy szempillantás alatt elégették a lényt. Hamu pergett a földre. Darrick elképedve nézett maga elé. Még jóformán fel sem ocsúdott, máris érkezett a következő támadó. Egy farkasgyík ugrott ki a csűr betört ablakán. Darricknek sikerült kitérnie az éles karmok elől, de a szörny lendülete magával sodorta őt. Hátraesett, be az ajtón. Nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, a terasz padlóján landolt. A farkasgyík ismét rohamra indult. Darrick meglendítette a kardját, és levágta a másik mindkét lábát. A lény felsőteste lebucskázott a terasz elé a porba.
- A kardot akarják, Darrick! - kiáltotta Taramis. -Fuss!
Darrick tudta, hogy a mágusnak igaza van, de úgy érezte, hogy nem tud elfutni. Tauruk kikötőjében elvesztette Matet, és éveket elvesztegetett a saját életéből. Többé nem akart elfutni semmi elől.
- Nem - mondta Darrick, és talpra állt. - Nem futok el többé. Megszorította a kardját, és érezte, hogy új erő áramlik végig rajta. Egy percre elfeledte minden kétségét.
A farkasgyíkok többsége elvágtatott az ellenük harcoló, több sebből vérző katonák mellett. Taramis csapatának fele a földön feküdt, és Darrick sejtette, hogy vannak köztük olyanok, akik soha többé nem fognak már felkelni. Szembenézett a felé rohanó szörnyekkel, kardját
a feje fölé emelte. Heten támadtak rá, lökdöstek egymást, mindegyik őt akarta. A kard élén energia izzott. Amint karnyújtásnyira kerültek hozzá, Darrick a
farkasgyíkok felé csapott kardjával. Beléjük vágott - a vágás nyomán titokzatos tűz pusztította el őket egyetlen pillanat alatt, nem maradt belőlük más, csak egy marék hamu. A férfi keresztüllépett a halmokon. Első körben hárman haltak meg, de a maradék négy ismét bekerítette.
Egyik kezéből a másikba adogatta a kardot, mintha világ életében ezzel edzett volna, és lesújtott. A termés egy fej, két kar és egy láb volt, két farkasgyíkot pedig keresztülszúrt. Utóbbi kettő azonnal elégett a mágikus tűzben. Átlépte a lényeket, melyeket megsebzett, és szíven szúrta őket varázserejű kardjával, aztán nézte, ahogy hamuvá égnek, és felperzselik maguk alatt a talajt. A harcosok látták, hogy mekkora ereje van Darricknek és a kardjának, látták, ahogy a farkasgyíkok elpusztulnak, és ebből új bátorságot merítettek. Újult erővel ragadták meg kardjukat, és támadtak az ellenségre. Veszteségük súlyos volt, sokan közülük meghaltak, ám a farkasgyíkok gyorsabban hullottak, mint az emberek. Taramis és Ellig Barrows varázslatai is megtették, ami tőlük telt - a démonok kreálta lények elégtek, megfagytak, darabokra hullottak, groteszk alakzatokká torzultak.
Darrick folytatta az öldöklést, a vér egészen elborította az agyát. Jó érzés volt, hogy végre tudja, mit kell tennie, tudja, merre vezet az útja. Magabiztosnak érezte magát. Darabolt, suhintott, döfött, nem kímélte a farkasgyíkokat, melyek láthatóan mind őrá pályáztak.
Szeme sarkából látta, hogy egy farkasgyík rohan Ellig Barrows felé. Azt is látta, hogy az öregember nem észleli a feléje száguldó veszedelmet. Tudta, hogy nem érhet oda idóMben Barrowshoz, és nem akadályozhatja meg a farkasgyík támadását. Ösztönösen új fogást keresett a kardon, és gondolkodás nélkül elhajította, mintha az egy dárda lenne. Olyan volt, mintha már vagy ezerszer csinálta volna ugyanezt.
A kard suhant, és a farkasgyík mellkasában landolt. A szörnyet megállította a csapás. A penge megremegett, összegyűlt benne a rémséges vörös energia. Egy villanás látszott, és a farkasgyíkból egy pillanat múlva nem maradt más, csak egy marék hamu. A fegyver a földbe fúródott.
Darrick ösztönösen kinyújtotta a kezét a kardért. A fegyver ismét megremegett, aztán kiemelkedett a földből, és visszarepült Darrick kezébe.
- Honnan tudtad, hogy ezt megteheted? - kérdezte Taramis. Darrick maga is csodálkozott, és csak rázta a fejét.
-
Nem tudtam - nyögte -, csak úgy... megtörtént.
- A Fényre mondom - mondta Ellig Barrows -, te vagy az, akinek Hauklin kardját szánták.
De Darricknek eszébe jutott Mat hangja a fejében. Valahogy érezte, hogy ha nem lett volna ott a barátja hangja, akkor nem tudta volna megfogni a fegyvert. Megfordult, szétnézett a csatatéren, és el sem tudta hinni, hogy jóformán egy karcolás nélkül sikerült megúsznia a vérengzést.
- Gyertek már - mondta Taramis, és indult, hogy segítsen az embereinek. - Nem maradhatunk itt. Kabraxis valahogy felfedezett minket. Amint lehet, el kell tűnnünk innen.
- Hogyan tovább? - kérdezte Darrick, miközben a derekára tette a kardot, és megfogta a zacskó gyógyfüvet, melyet Taramis lökött oda elé.
-
Indulunk Bramwellbe - válaszolta Taramis, túlkiabálva a sebesültek jajgatását.
-
Kabraxis most már
tudja, hogy Stromfury nálunk van, és én soha nem tértem ki a kihívások elől. Különben is, most, hogy nálunk van a kard, a démonnak minden oka megvan rá, hogy rettegjen tőlünk.
A mágus szavai biztatóan csengtek, és Darrick tudta, hogy a fegyver hatalmas erővel rendelkezik-és ez önbizalmat adott neki - de azzal is tisztában volt, hogy
ettől még könnyen meglehet, hogy mindannyian a halálba mennek. A harcosok, akik ma elestek, és nem keltek fel többé, szintén ezt bizonyították. Kinyitotta a varázsfüves tasakot, és próbált segíteni azokon, akik túlélték a sérüléseiket. Darrick fejében zűrzavar uralkodott. Ha én vagyok az, akinek el kellett vennie Hauklin kardját, akkor miért nem sikerült első próbálkozásra? Es honnan szólt hozzám Mat? Tudta, hogy ezek a kérdések nagyon fontosak, de fogalma sem
volt, hogy mi rájuk a válasz. Elkeseredetten munkához látott, és próbált nem
gondolni a jövőre.
Huszonegyedik
FEJEZET
Darrick egy magas domb tetején ült, Bramwelltől északra, és látcsöve segítségével a várost és a tőle délre fekvő Fény Prófétájának templomát nézegette. A látcsőtől még az elmúlt év legborzalmasabb időszakaiban sem vált meg. Az épület hatalmas volt, nagyon impozáns, és nagyon fényes - mindenütt fáklyák és lámpások világítottak rajta - a zarándokok tömege pedig töretlenül áramlott befelé a kapun.
A kikötőben volt pár hajó, melyek szintén ki voltak világítva. A hívők mellett akik reménykedve jöttek, hátha a szerencse rájuk mosolyog, és végigmehetnek az Almok Utján - csencselők is jöttek a városba, akik viszont abban reménykedtek, hogy a csempészésből, fekete piaci árukból jókora haszonra tehetnek szert a városban. A hajókat folyamatosan őrizték, mégis elég gyakran előfordult, hogy kalózok támadták meg és rabolták ki őket. A tömegben zsebtolvajok dolgoztak gőzerővel, a sikátorokban pedig rablók várták az óvatlan hívőket.
Bramwell hamar a Westmarchi-öböl egyik legveszélyesebb kikötővárosává nőtte ki magát.
Darrick leengedte a távcsövét, és megdörzsölte fájó szemét. A csapat majdnem három hétig utazott, mire északról leértek Bramwellbe. Úgy tűnt, nyomukban ott lihegett a tél is - a hideg szél nem tágított tőlük.
Ellig Barrows erdei otthonánál hét ember vesztette életét, kettőt pedig úgy megnyomorítottak a farkasgyíkok, hogy képtelenek voltak folytatni az utat. Taramis Volken eredeti démonvadász csapatából tizenheten maradtak. Tizenheten, mélázott Darrick, miközben az erdőben dúló hideg szél átjárta a testét. Tizenheten, több száz, vagy akár több ezer fanatikus hívő ellen, akik Kabraxis templomában összegyűlnek. Az arányokat ki sem merte számolni, a győzelemben pedig még álmában sem mert volna reménykedni. Ezekkel még egy egész hadsereg sem boldogulna.
Darrick mégis úgy érezte, hogy képtelen lenne visszafordulni. Nem volt benne félelem, sem kétkedés. Az utóbbi három héten szinte szünet nélkül hallotta az apja hangját a fejében, ébren és álmában egyaránt. A hang egyfolytában az hajtogatta, hogy micsoda egy haszontalan alak ő. Minden éjjel rémálmai voltak, és mindig újraélt egy-egy szörnyűséges jelenetet, mely a hentesbolt mögötti kis csűrben esett meg vele. A legrosszabbak mégis azok a részek voltak, amikor Mat Hu-Ring élelmet és gyógyszereket csempészett be neki a csűrbe, ott maradt vele, és biztatta, hogy nincs egyedül - pedig egész idő alatt csapdában volt. Egészen addig, míg végül meg nem szökött.
Darrick mozgást észlelt a mögötte lévő bokorban. Hátrafordult, keze a combján pihenő hosszú kard markolatára siklott. Karddal a kezében, harcra készen eltűnt a közelgő éjszaka hosszú árnyai között.
Nyugaton éppen lement a nap, az aranyszínű sugarakból csak tompa narancsos és borostyán derengés látszott. A nappal utolsó perceiben a gyenge fény halovány ezüstbe burkolta a kikötőt, a vízen ringatózó hajók és csónakok úgy néztek ki, mint a fekete papírból kivágott, kétdimenziós képek. A fény a városba már alig-alig ért el, a Fény Prófétájának templomához pedig egyáltalán nem. Darrick lassan és csendesen kiürítette tüdejét, és teleszívta friss levegővel, hátha harcra kerül a sor. A démonvadászok már két napja táboroztak a hegyen, magasan a város felett, és eddig még nem zavarta meg óket senki. Ebben a magasságban ki voltak téve a hidegnek, viszont vadat bőven láttak, hiszen azok mind ide menekültek az alacsonyabb régiókból, melyet elfoglalt a hívók egyre növekvő sátortábora.
Talán csak egy szarvas volt, gondolta Darrick, de aztán gyorsan el is vetette ezt a lehetőséget. A hang, melyet hallott, túl óvatos volt, túlságosan is kiszámított.
- Darrick - szólt Rhambal.
- Itt vagyok - mondta Darrick halkan. Rhambal a hang alapján beazonosította Darrick
helyét, és közelebb osont hozzá. A harcos nagydarab ember volt, az erdőben mégis olyan csendesen tudott mozogni, akár egy vad. Széles arcát szögletesre nyírt szakáll keretezte, bal szeme alatt és orrnyergén pedig egy csúnya seb éktelenkedett. Egy farkasgyík karmolása volt, és az utóbbi három hétben nem sokat javult. A zord időjárás és a pihenés hiánya nagyban hátráltatta a gyógyulást.
- Erted jöttem - mondta Rhambal.
- Inkább itt maradnék - válaszolta Darrick
A nagydarab harcos láthatóan gondolkodóba esett.
Annak ellenére, hogy Darrick volt a csapat egyetlen olyan tagja, aki képes volt megfogni Hauklin varázserejű kardját, az érdektelenség, mellyel a többiek iránt viseltetett, gyanússá tette őt a harcosok szemében. Darrick sejtette, hogy ha nem Taramis
Volken lenne a csapat vezetője, akkor a többiek már régen otthagyták volna őt valahol, vagy kényszerítették volna, hogy hagyja el a csapatot. De persze Taramis Volken nélkül az egész küldetés - betörni a Fény Prófétájának templomába értelmét vesztette volna. Csak Taramis ereje és határtalan bátorsága késztette őket arra, hogy tovább menjenek a tervezett úton.
- Taramis visszatért a városból - mondta Rham-bal. - Össze kell ülnünk, beszélni. Azt mondja, hogy volna egy útvonal, melyen bejuthatunk a templomba.
Darrick már tudta, hogy a démonvadász visszatért a táborba. Nem volt még egy órája sem, hogy látta Taramist felfelé jönni a hegyen.
- Mikor megyünk? - kérdezte Darrick.
- Ma éjjel.
Darrick egyáltalán nem lepődött meg ezen. r
- En aztán nem bánom, hogy ma megyünk -mondta Rhambal. - Ekkora út és ennyi borzalmas rémálom után már várom, hogy így vagy úgy, de végre vége legyen ennek az egésznek.
Darrick erre nem válaszolt. A rémálmok folyamatosan üldözték a csapat minden tagját. Ellig Barrows és Taramis ugyan előidéztek együtt egy védőpajzsot a csapat köré, mely megakadályozta, hogy a démon meglássa őket, a harcosok tudták, hogy életük jelenleg egy fabatkát sem ér. A démon már felismerte őket. Az elmúlt hetek folyamán többször is előfordult, hogy éppen csak ki tudtak kerülni egy-egy őrjáratot, melyben voltak emberek, és a harcosokra vadászó démoni teremtmények egyaránt.
De a rémálmok elől nem tudtak elmenekülni. Taramis azt mondta, hogy a rémálmok okozója egy alattomos, démoni varázslat, mely ellen még ő sem tehet semmit. Kivétel nélkül minden harcos szenvedett a rémálmoktól, senki sem úszta meg. A háromheti álmatlanságnak és egyéni pokoljárásnak pedig megvoltak a maga következményei. Páran a harcosok közül úgy gondolták, hogy a rémálmokat nem is sima varázslat okozza, hanem egy átok, melytől életük végéig szenvedniük kell.
Palát Shires, a csapat egyik legidősebb harcosa megpróbálta elhagyni őket, hogy megszabaduljon az őt üldöző rémálmoktól. Darrick hallott olyan pletykákat, hogy Palát valamikor régen kalóz volt, méghozzá veszedelmes, vérszomjas kalóz, egészen addig, míg Taramis rá nem talált, és varázserejű fegyverével el nem űzte belőle a démont, mely állandó vérengzésre kényszerítette. Palát hiába tudta, hogy nem ő a felelős mindazokért a borzalmakért, melyeket művelt, hanem az ót megszálló démon, valahogy soha nem bírt megbocsátani magának Viszont elkötelezte magát Taramis és az ő küldetése mellett. Három napot töltött a csapattól távol, azután visszatért hozzájuk. Nyúzott külsejéből tisztán látták, hogy nem sikerült megszabadulnia a rémálmaitól. Két nappal később, a kora hajnali órákban Palát felvágta az ereit, megpróbálta megölni magát. Szerencsére egyik társa nem bírt aludni, és időben felfedezte. Taramis meggyógyította az öreg harcost, amennyire tudta, azután négy napig egy helyen maradtak, egyrészt, hogy átvészeljék a pocsék, szeles és esős időjárást, másrészt, hogy Palát összeszedhesse magát egy kicsit.
- Gyere már - győzködte Rhambal. - Van még egy kis pörkölt a bográcsban, és Taramis hozott a városból kenyeret meg mézes vajat. Még egy halom almás pitét is hozott, ma eléggé adakozó kedvében van.
A harcos arcán széles mosoly terült el, de látszott, hogy nagyon fáradt.
- És mi a helyzet az őrséggel? - kérdezte Darrick.
- Már két éjszakát eltöltöttünk itt - mondta Rhambal -, és ezalatt senki nem tévedt a táborunk közelébe. Miért éppen a következő egy órában akarnának ránktámadni?
- Egy óra múlva indulunk?
Rhambal bólintott, és hunyorogva belenézett a naplementébe.
- Amint egészen besötétedik, és még nem jön fel a hold. Csak a bolond és
kétségbeesett emberek rohangálnak ilyenkor a hidegben odakint. Darrick vonakodva felállt, és csendben megindult az erdőn keresztül feljebb, a hegy oldala felé. Nem szívesen volt a harcosok között, és nem szívesen látta, hogy a nehéz utazás és az álmatlan éjszakák mit tettek velük. A sűrű erdő felfogta a hegyekben zúgó erős északi szél nagy részét.
A táborhelyük egy nyugatra néző kis benyílóban volt, a hegycsúcs alatt. A benyíló tulajdonképpen egy kisebb négyszögletű sziklacsúcs belsejébe ágyazódott, mely a környező bozótos és a széltépázta fe-nyőfácskák fölé magasodott.
A tábortűznek csupán a nevében volt tűz. A fara-kásból nem csaptak fel lángok, melyek melegíthették volna a köré gyűlt harcosokat, a fehér és szürke hamu között csupán egy kis halom parázs szolgáltatott némi hőt a hideg ellen. A parázs fölött egy bogrács állt, benne nyúlpörkölt rotyogott. A harcosok körülülték a tábortüzet nem azért, mert reménykedtek volna benne, hogy a kis parázs elűzi a hideget, hanem azért, mert a sziklaodúban olyan kevés volt a hely, hogy másképp nem fértek el. A lovak a kanyon végében álltak, leheletük nyomán szürke párafelhők lebegtek a levegőben, hosszú szőrük deres volt a hideg miatt. Az állatok a sziklaodút megtöltötték nedves istállószaggal. Szénát ropogtattak, melyet a harcosok még korábban kaszáltak nekik. Taramis ült a legközelebb a tűzhöz, lábát maga alá húzta. A parázs gyenge, narancsos fénye hosszú árnyékokat vetett az arcára, vonásai betegesnek tűntek. Darrick szemébe nézett, és köszönésképpen bólintott. A mágus a tábortűz fölé tartotta a kezét, és megszólalt.
- Azt nem ígérhetem, hogy küldetésünk ma este sikerrel jár, viszont az biztos, hogy lent Bramwellben sokkal melegebb van, mint idefent, a hegyek között.
A harcosok felnevettek, de nem szívből, hanem inkább csak udvariasságból. Rhambal Darrick mellé telepedett le. Felkapott két bögrét a tűz mellett heverő szegényes készletből, és belemerítette őket a rotyogó pörköltbe. Az ételt zöldségekből, és a környéken talált füvekből készítették, a három nyulat pont napnyugta előtt fogták Rhambal kivette a bögréket az ételből, ujjával letörölte az oldalukat. Szaftos ujját a szájába dugta.
Darrick fáradt volt és szórakozott, de a forró ételt hálás bólintással fogadta. A bögre melege nagyon jólesett fázó kezének. Egy darabig csak tartogatta a bögrét,
aztán elkezdte iszogatni az ételt, még mielőtt az túlságosan kihűlt volna. A nyúlhús kemény volt és rágós.
- Megtaláltam a templomba vezető utunkat - jelentette be Taramis.
- Egy ekkora épületen - szólt közbe Palát -, annyi lyuk lehet, mint a zoknimon. Felemelte az egyik frissen mosott zokniját, mely a tábortűz mellett száradt. A ruhadarab telis-tele volt lyukakkal.
- Valóban tele van résekkel és lyukakkal - adott neki igazat Taramis. - Sayes mester egy évvel ezelőtt érkezett Bramwellbe egy karavánnal, és azonnal belefogott, hogy megépíttesse a Fény Prófétájának templomát. Az az épületegyüttes, mely most a templomot alkotja, részletekben épült fel, de jól megtervezték. Telis-tele van titkos folyosókkal, melyeket csak Sayes mester, a tanítványai, és az őrök használnak. Az egész templomot erősen őrzik.
- Mi a helyzet a csatornarendszerrel? - kérdezte Rhambal. - Arról volt szó, hogy a csatornarendszeren keresztüljutunk be az épületbe.
- A csatornák bejáratánál is zsoldosok őrködnek -válaszolta Taramis. - A földalatti utakat is védik, melyeken át élelmet szállítanak be a templomba.
- Akkor hát mi az az út, amiről beszéltél? - kérdezte Palát. Taramis a tábortűz széléről elvett egy apró, elszenesedett fadarabot.
- Túl gyorsan építették a templomot, és túl nagyra, nem számolva a tavaszi áradással. A partmenti épületek, beleértve a kutakat is, melyek a benti víztározót és a szökőkutakat működtetik, problémákat okoztak.
A mágus szabálytalan vonalakkal felvázolta a folyót, aztán rajzolt mellé egy nagy háromszöget is. Egy apró négyzettel egészítette ki a rajzot, mely a folyó fölé lógott.
- Itt, ahol a templom a folyó fölé lóg - folytatta Taramis -, mellvédek vannak, teraszok, ahol a hívók megvárhatják a következő szertartás kezdetét, nézhetik a várost, és csodálhatják a templom nagyságát. A folyó kimosta ezt a részt, az erózió miatt a talapzat jelentősen meggyengült.
Darrick elfogadta a mézes vajba mártogatott kenyérdarabot, melyet Rhambal kínált neki, és gépies
mozdulatokkal evett, miközben Taramist hallgatta. Gondolatai csakis a Taramis által felrajzolt terv körül forogtak, illesztgette egymáshoz a felsorolt adatokat.
- A leginkább hiúsági okokból felépített teraszokkal az egyik probléma az mondta Taramis -, hogy a támasztóoszlopokat úgy rakták le, hogy eltűnt miatta az egyik régi föld alatti csatorna lejárata, melyet a templom már kinőtt. Bár a templom kívülről tökéletesnek és teljesnek látszik, alatta a talaj ugyanolyan, mint volt, sót talán még rosszabb. A mocsarassága miatt a helybéliek soha nem építkeztek erre a területre.
- Tehát akkor mi a terv? - kérdezte Palát. Taramis nézte a rajzot, melyet csak alig világított
meg a parázs narancsos fénye.
- Arra gondoltam, hogy egy kis szerencsével, valamint ha ellopjuk az egyik hajót, akkor észrevétlenül bejuthatunk a templomba.
- Ma éjjel? - kérdezett vissza Rhambal.
A mágus bólintott, és körbenézett az őt figyelő arcokon.
- A fickó, akivel az egyik kocsmában beszéltem lent Bramwellben azt mondta, hogy a szertartásokat óránként tartják, és naplemente után még több is van.
- Hát, ez aztán nem mindennapi - mondta Corrigan. - Azok az emberek, akik egész nap a földeken vagy a halászhajókon robotolnak, este általában nem is vágynak másra, csak hogy behúzódhassanak egy meleg helyre, és pihenhessenek. Ugyan ki akarhat ilyenkor templomba menni?
- Az átlagos templomi szertartások - mondta Taramis -, nem kínálnak teljes gyógyulást, és nem adnak szerencsét, szerelmet, vagyont és hatalmat sem.
- Ez igaz - ismerte el Corrigan.
- Tehát akkor ma este megyünk - mondta Taramis. - Kivéve persze, ha van közöttünk olyan, aki szívesebben várna még egy napot - Taramis Darrickre nézett, miközben ezt mondta.
Darrick nemet intett, a többiek úgyszintén. Mindenki belefáradt már a várakozásba.
- Tegnap éppen eleget pihentünk - mondta Rhambal. - Ha még egy napot kell pihennem, egészen elmacskásodnak a tagjaim.
- Remek - mondta Taramis, és elmosolyodott. Arcán nem ült dicsőség, hanem inkább félelem
látszott rajta. Annak ellenére, hogy a mágus a démonok vadászatának szentelte életét, akik a családját is lemészárolták, még mindig eléggé emberi volt ahhoz, hogy a rájuk váró veszedelmek félelemmel töltsék el. Ezután Taramis halkan és nyugodtan elmondta nekik, hogy mi a terve. A folyó fölött gyenge köd szitált, de a parton, és a raktárépületek, kocsmák előtt horgonyzó hajók fedélzetén égő fáklyák és lámpások elűzték az apró ködfoltokat. A szél és a kókadt vitorlák csapkodása mellett emberek kiáltozását hallották. Páran énekeltek, és disznó verseket
mondogattak egymásnak. A folyót két helyen ívelte át kőhíd - mindkettő tele volt emberekkel, akik egyik partról a másikra tartottak, mert enni vagy inni akartak valamit. Az emberek között sok volt az idegen, akik éppen arra vártak, hogy véget érjen a szertartás, elkezdődjön a következő, és ők bejussanak végre a templomba. A többiek tolvajok, kereskedők, őrök voltak. A prostituáltak voltak a leghangosabbak - ajánlatokkal bombázták a hajójukon tanyázó tengerészeket és a halászokat. Darrick Taramis mögött haladt a parton a mágus által kiválasztott hajó felé. A Kék Zefír egy alacsony, ronda kis teherhajó volt, mely bálnaolajtól bűzlött. Darrick tudta, hogy egy épeszű tengerész nem szívesen dolgozna egy ilyen büdös, koszos kis bárkán, viszont az is biztos volt, hogy a hajó tisztes jövedelmet hozhat egy kicsi legénységnek.
A fedélzeten hárman maradtak, a kapitány és a többiek bementek a Dokk sétány egyik kocsmájába mulatni. Amint közelebb értek, Darrickék látták hogy a hajón is tartottak egy üveg italt, és a hátramaradt három matróz éppen a hajó farában gyülekezett, hogy elfogyasszák az üveg tartalmát.
A bramwelli tolvajokat és csempészeket nem vonzotta a Kék Zefír rakománya. A bálnaolajat tartalmazó hordók túl nehezek voltak ahhoz, hogy könnyedén el lehessen lopni őket a fedélzetről.
Taramis habozás nélkül a teherhajóra vezető rámpához lépett, és elindult rajta fölfelé. Darrick követte őt, s közben a szíve a torkában dobogott. Csizmája hangosan dobogott a rámpán.
A hajófarban üldögélő három matróz azonnal megfordult. Az egyik férfi felkapta az asztalon lévő lámpást, és feléjük világított vele.
- Ki az? - kiáltotta a lámpást tartó matróz.
A másik két matróz felkapta a kardját, és védekező pozícióba helyezkedtek
- Orloff - mondta Taramis, és közben nyugodtan lépkedett feléjük.
Darrick arrébb lépett, a köteleket vizsgálgatta, és azt fontolgatta, hogy egy erős szélhez melyik vásznat használják, és hogyan kötözzék meg. A mágus csapatában Darricken kívül csak négy olyan ember volt, aki hajózott már árbocos hajóval, de nekik közel sem volt annyi tapasztalatuk e téren, mint Darricknek.
- Nem ismerek semmiféle Orloffot - mondta a lámpást tartó matróz. - Biztos rossz hajóra tévedtél, cimbora.
- Nem tévedtem el - bizonygatta Taramis. Ekkor már odaért eléjük, és magabiztosan megállt. - Rihard kapitány kért meg, hogy hozzam ide ezt a csomagot.
Felmutatott egy bőrbe csomagolt üveget.
- Azt mondta, hogy ez majd felmelegít benneteket ezen a hideg éjszakán.
- Nem ismerek semmilyen Rihard kapitányt -mondta a matróz. - Rossz hajóra szálltál. Jobb volna, ha odébb állnál. ff
De ekkor Taramis már ott állt közöttük. Osi jelet rajzolt ujjával a levegőbe. A jel zöldes fénnyel fellángolt, aztán elenyészett.
Mielőtt egészen eltűnt volna a fény, vibráló erőfal keletkezett és robbant ki a három matróz felé. Ledöntötte őket a lábukról, szétszórta őket a hajófar kötélzete fölött, akár az őszi szél a sárguló faleveleket. Az a matróz, aki a lámpást tartotta, kapaszkodott egy darabig a kötelekbe, csüngött a folyó fölött, aztán érett gyümölcsként lepottyant a vízbe. Egy hangos csobbanás után elmerült.
Eközben Rhambal meglátta Taramis jelét a levegőben, és felgyújtotta az előre kiborított olajat a déli partszakasz egyik legnagyobb raktárházának elejében, hogy elterelje a figyelmet a csapat akciójáról. Lángok nyaldosták a raktárépület oldalát, a közelben lakók pedig hamar felfigyeltek a tűzre. Amikor a tengerészek lerepültek
a Kék Zefír fedélzetéről, már mindkét part hangos volt a kiáltozástól és sikítozástól a tűz miatt.
A matrózok hamarosan felbukkantak a vízből. Palát csatlakozott Taramishoz, ő is a hajó farába ment, és kifeszített íjával egyenesen rájuk célzott. Azok értettek a szóból, és a hajó helyett a part felé vették az irányt.
- Engedjétek le azokat a vitorlákat - mondta Darrick. Most, hogy már benne voltak az ügyben, és nem volt visszaút, vére sebesen száguldott az ereiben izgalmában. Énje egy része, melyet egy éven keresztül próbált kiölni magából, most ismét életre kelt. Visszaemlékezett a régi szép időkre, amikor Mattel rohangáltak hasonló módon a hajó fedélzetén, hogy felkészüljenek egy csatára, vagy válaszoljanak egy váratlan támadásra.
A négy hajózásban jártas harcos gyorsan munkához látott. Egyikük a tatra rohant, és kézbe vette a kormánykereket, a másik három pedig felmászott a kötelek közé.
Darrick olyan ügyesen mászott felfelé, akár egy majom, a régi mozdulatok a vérében voltak, pedig már hónapok óta nem mászott semmiféle vitorlá-zaton. A szablyája elég rövid volt, így az oldalára kötve sem zavarta mozgás közben, de a hosszú kardot inkább a hátára erősített.
Mászott felfelé, és amikor elérte a felgöngyölt vitorlákat, zsebkésével gyorsan elvágta a tartóköteleket. Tengerészként fájt a szíve, hogy elpazarolja a köteleket, a tengerészek legdrágább kincsét, melyből sosem lehet elég egy hajón, de tudta, hogy amúgy sem vennék már semmi hasznukat a továbbiakban. Gondolatai tovább száguldottak, és eszébe jutott, hogy milyen sorsot szán Taramis a kis hajónak - ettől még jobban elszomorodott. A bárka nem volt egy nagy szám, de volt funkciója, és lehetett vele közlekedni.
Darrick felért az árboc tetejére, minden vitorlát leengedett már, amit elért. Lenézett a fedélzetre. A többi tizenegy harcos - Rhambal bármelyik percben csatlakozhat majd hozzájuk - ott nyüzsgött alatta.
Azzal foglalatoskodtak, hogy bálnaolajat hordtak fel a raktérből. A Kék Zefír rakterében voltak kis hordók is, nemcsak nagyok, és ez volt az ő szerencséjük máskülönben csak emelők segítségével tudtak volna felpakolni a fedélzetre. Darrick lecsúszott az árbocon, és kalimpálva leérkezett a fedélzetre.
-
Rögzítsétek a köteleket lent. Gyorsan.
A három tengerész, akiket Taramis lelökött a hajóról, közben kiért a partra, és az őrök meg a társaik felé kiáltoztak. Szinte senki sem figyelt rájuk, hiszen a kigyulladt raktárház sokkal nagyobb veszedelmet jelentett. Az egész város tűzveszélyben volt.
Darrick nézte, ahogy a lángok elborítják a raktárépületet, és közben a vitorlák kötelein dolgozott. Tudta, hogy ő soha nem tudta volna kiadni a parancsot a gyújtógatásra. A raktárépületek tulajdonosai nem tettek semmi rosszat, mint ahogy azok sem, akik az épületben tartották a javaikat.
A mágus elmondta nekik, hogy ez a pusztítás sajnos elkerülhetetlen. Egyik harcosnak sem volt ellenvetése, mind elfogadták a tervet.
- Darrick - szólt Taramis a hajó jobb oldaláról. Levette a köpönyegét, most csak a narancssárga Vizjerei ruhája volt rajta, ezüst szimbólumokkal.
-
Igenis - jelentkezett Darrick.
-
A vitorlák rendben vannak?
- Igen - mondta Darrick, miközben megkötötte az utolsó csomót is, és megnézte, hogy mit végeztek a harcosok a vitorlavászon körül. Lassabban dolgoztak, mint Darrick, de mostanra minden elkészült. -Minden készen áll.
Ismét a többiek felé pillantott.
-
Fiúk, felkészülni. Ha ügyesek vagyunk, hamar végzünk.
Taramis beszélni kezdett, a varázsigék úgy hangzottak, mint valami különös morgás. A szavakat nem emberi használatra szánták, és Darrick sejtette, hogy ez valami ősi varázslat, azokból az időkből, amikor a Vizjerei varázslók az első démonokat áthozták a világba. Néhány mágus és varázsló úgy gondolta, hogy a varázslat hatásosabb és tisztább, ha az ősi nyelven mondják ki a szavakat - azon a nyelven, melyen valaha keletkeztek.
A fodrozódó vízen a raktárépület fényei mozaikszerű képet alkottak. A folyópart mentén több világító pontot is láttak, ezek is mind tükröződtek a vízen. A legtöbb egy egyenes vonal mentén helyezkedett el, a második híd alatt, mely a teherhajókat kötötte össze a templommal. A durva hangok sodródtak feléjük a part felől, furcsán, darabosan, ahogy a víz viszi a hangot. A raktárépülettől éppen akkor indult el egy csapat szállítómunkás. Darrick felkészült, ám a Taramis varázslata nyomán kitörő erős szél még így is majdnem felborította. A vászon suhogott, az árboc nyikorgott, miközben a vitorla gyorsan feldagadt. A hajó pedig megindult előre, szemben az áramlattal. Huszonkettedik fejezeT
A Kék Zefír megindult a hirtelen támasztott széfben, előre a folyón. A hirtelen mozgás három harcost felkészületlenül ért, ők elvágódtak a fedélzeten. Az olajoshordók felborultak, fel-alá gurultak a fedélzeten, kisebb felfordulás támadt, míg a tőkesúly be nem szabályozta az imbolygást. Az egyik harcos kis híján legurult a vitorlák mellőli szabad területről, ahonnan a beszálló palánk is leesett, de az utolsó pillanatban mégis sikerült megkapaszkodnia.
- Tartsátok, ami a kezetekben van! - üvöltötte Darrick a bömbölő szélviharban a többi harcos felé, akik a vitorlakötelekbe kapaszkodtak. O maga is a kötelekkel küszködött, próbálta a szélben tartani a vitorlát. De szerencsére a harcosoknak nem volt sok dolguk ezen a téren, Taramis szele ugyanis pont telibe kapta a vitorlát, a hajó pedig csak úgy repült a vízen.
A környéken horgonyzó többi hajó mind felborult, a folyón keresztüli áruszállításra használt kis szállítóalkalmatosságok vitorlái a vízben áztak.
- Kormányos! - kiáltotta Darrick, miközben a Kék Zefír vészesen közeledett egy alacsony bárka felé.
-
Igenis! - kiáltott vissza Farranan.
- A fenébe is, tarts jobbra, különben a hajók között kötünk ki! - parancsolta Darrcik.
-
Erősen jobbra - ismételte Farranan a parancsot.
A teherhajó azonnal irányt változtatott. A baloldali bárka végigsúrolta a hajójuk oldalát, a találkozást deszkák reccsenése kísérte. Darrick csak remélni tudta, hogy a recsegő deszkák nem az ő hajójukon törtek el, hanem a másikon. Továbbra is erősen tartotta a vitorla köteleit, és nézte, hogy a bárka sarka a hajójuk alá bukik, a másik vége pedig kiemelkedik a vízből. Dobozok, ládák, munkások zuhantak a vízbe. Két lámpa is lepottyant a fedélzetről, lángjuk a vízen landolva kialudt.
Aztán a teherhajó végre elhaladt a bárka mellett, és gond nélkül kisiklott a folyó közepére. A többi hajó olyan közel horgonyzott egymáshoz, hogy azok között alig lehetett elnavigálni. Darrick meglepett arcokat látott, amikor a kis teherhajó elhaladt a nagyobb vitorlások mellett.
-
Nyissátok fel az olajat - parancsolta Taramis.
A harcosok baltával feszítették le a hordók tetejét, az olajat a fedélzet orr felőli részére öntötték A bálnaolaj sűrű volt és sötét, akár az alvadó vér, ami a haldoklókból folyik el.
A teherhajó elhaladt a kikötő utolsó részét határoló híd alatt, Darrick éppen akkor nézett fel, amikor Rhambal levetette magát a híd széléről. A harcos a kötelekért nyúlt, miközben lefelé zuhant mellettük, elkapott egyet, belevágódott a kötélzet hálójába, majd átrúgta magát a legközelebbi vitorlára, és lecsúszott rajta a fedélzetre. Rosszul esett, jól beütötte a hátát.
- Minden oké? - kérdezte Darrick, és a harcos felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen, mivel tombolt körülöttük a szélvihar, és a fedélzet csúszott az olajtól.
- Semmi sem sérült, csak az önérzetem - mondta Rhambal, és elfogadta a segítséget. Feltápászkodott, és elfmtorodott. - Meg talán a seggem. - Visszanézett a lángoló raktárra. - Na, ez talán megteszi, mint elterelő hadművelet.
- Már így is elég régóta ég - felelte Darrick, és a fedélzetet borító sűrű olajra nézett.
-
Remélhetőleg bejutunk a csatornarendszerbe, amiről Taramis beszélt.
-
Be fogunk jutni - mondta Darrick. - Fordulunk balra! - kiáltotta.
-
Fordulunk balra! - kiáltotta Farranan a hajó farában.
Darrick érezte, hogy a Kék Zefír válaszként kissé lassul, és visszafelé fordul, az északi folyópartnak, ahol a Fény Prófétájának hatalmas temploma tornyosul. A terasz kevesebb, mint háromszáz méterre előttük nyúlt be a folyó fölé, és a távolság rohamosan csökkent. Két hatalmas, szögletes kövekből rakott oszlop tartotta a terasz szinte teljes súlyát a folyó fölött húsz méterre, hogy dagálykor és árvíz idején se borítsa el a víz a sétányt.
A Kék Zefír útját mindkét parton lámpások sora kísérte - az őrök követték őket. A terasz megtelt templomőrökkel, és amint a teherhajó száz méteren belülre került, nyílpuskákkal lőni kezdték azt. Záporoztak a nyílvesszők a levegőben a teherhajó körül.
- Fedezékbe! - kiáltotta Palát, és lebukott a raktér lejáratának deszkázata mögé a hajó közepében. Körülötte nyílvesszők csapódtak a fedélzetbe.
Darrick hallotta a lövedékek fütyülését - némelyik csak pár centire kerülte el őt. A főárboc mögé bújt, és a hajó irányítását a Taramis által gerjesztett mágikus szelekre bízta. Fent egyre több nyílvessző szaladt a vitorlákba.
-
Tartsd az irányt! - kiáltotta Darrick, és hátranézett a hajó farába.
Farranan lebukott, kétségbeesetten próbált valami fedezéket találni. Gyengén tartotta a kormányt,
így a hajó lassan visszafelé kanyarodott a folyó közepe felé.
Darrick ellökte magát az árboctól, és a hajó fara felé rohant. Háta, válla
megkeményedett, és minden pillanatban várta, hogy egy nyílvessző kemény
acélhegye a húsába fúródik. Megragadta a hídra vezető lépcső korlátját, és
akkora lendülettel szedte a lépcsőfokokat, hogy sietségében majdnem
keresztülesett Farrananon.
Taramis a korlátnál állt.
-
Gyertek vissza a bal oldalról! - üvöltötte.
Darrick megragadta a kormánykereket, és erősen balra fordította. A teherhajó visszaállt a célja irányába. A szélvihar tovább tombolt körülöttük, csapkodta a köteleket és szaggatta a vitorlavásznat ott, ahol a nyílvesszők behasították azt. A kormánykerék rángatózott Darrick kezében, a hajó küzdött az áramlattal és a mágikus szelekkel.
Taramis egy fénylő, hétágú alakzatot rajzolt a levegőbe, majd egyetlen varázsigét mondott. A varázsige hatására a jel elterült, és lángra lobbantotta a fedélzetre öntött bálnaolajat. A sötét folyadék sisteregve, sárga és lila lángokkal égni kezdett.
Darricket forróság vette körül, hunyorogva nézte a lángokat. Egy pillanatra elöntötte a pánik, amikor rádöbbent, hogy a lángfaltól és a szikráktól már nem látja a célt, a teraszt. A tűz elérte a köteleket, onnan továbbterjedt az orrvitorlára
- olyan volt, mintegy formátlan, fényes mackókölyök, ami újabb és újabb helyekre mászik fel, megpihen egy kicsit, aztán továbbmászik.
Felnézett az égre, mert egy balga pillanatig azt hitte, hogy majd a csillagok alapján tájékozódni tud.
Csillagok helyett azonban csak a Fény Prófétája templomának hatalmas harangtornyát látta maga fölött, az épület legmagasabb részét. A toronyhoz képest irányította a hajót, emlékezetből abba az irányba forgatta a kereket, amerre a teraszt tudni vélte.
- Tartsd az irányt - mondta Taramis. Darrick elkeseredetten bólintott. Továbbra is nyílvesszők zápora zúdult a hajóra, némelyik mélyen a fába fúródott. Egy lövedék a kormánykerékről oldalra vágódott, és Darrick bal oldalát érte. Egy percig azt hitte, hogy lángra kapott a bordája, aztán lepillantott, és látta, hogy egy nyílvessző áll ki az oldalából.
Elszorult a torka, amikor arra gondolt, hogy a nyílvessző esetleg kilyukaszthatta a gyomrát, vagy behatolt a mellkasába. De aztán látta, hogy nagyon oldalt találta őt el, durván lehorzsolta a bőrt a bordáiról, de nem ért sem izmot, sem létfontosságú
szervet. Ha nem lett volna rajta a köpönyeg, akkor valószínűleg továbbsuhant volna.
Erőt vett magán, lenyúlt, kihúzta a nyílvesszőt a húsából, majd a vízbe dobta. Ujjai pirosan fénylettek a vérétől.
- Vigyázz! - kiáltotta Palát. Darrick egy hosszúra nyúló pillanatig ott látta maga előtt a teraszt tartó egyik oszlopot. Túl elöl értünkfel, gondolta, hiszen a teherhajó valóban feljebb érte el az épületet, mint ahogy azt tervezték. A becsapódás visszalök majd minket.
De megfeledkezett arról, hogy mekkora tömeget toltak maguk előtt a vad szelek. A fehérhajók közül nem volt olyan, amit jobban megpakoltak volna, mint az olajszállítókat. A Kék Zefír maximálisan meg volt rakodva, és nagyon erős szél repítette.
A hajó nekivágódott az oszlopnak, mire annak alapja kiszakadt a folyó medréből. A teraszból egy pillanat alatt egy nagy halom füstölgő rom lett, mely a folyóba zuhant, és hatalmas vízoszlopot lökött a
magasba, a szélviharba. A víz sűrű záporként hullott vissza a nyakukba. A Kék
Zefír fedélzetének jobb oldalára kövek záporoztak. A hajó teljes hosszában rázkódott, olyan volt, mintha egy óriás kovács ütné a kalapácsával. A Kék Zefír volt az üllő, szívós volt és kemény. Kövek és törmelékdarabok pattogtak a fedélzeten, a hajó erősen jobbra dőlt, és végigszántotta a csupasz partot. A törmelékkel együtt a templomőrök is lezuhantak. Darrick nézte, ahogy a férfiak leesnek - voltak, akik a lázongó folyóba zuhantak a hajó jobb oldalán, és voltak olyanok is, akik átcsúsztak keresztbe a hajón, és a túloldalon tűntek el, a törmelékek és kődarabok lavinájában. Két őr a lángoló vitorlázatban landolt, megakadtak a kötelek között, lángra kaptak ők maguk is, és élő fáklyaként, sikoltozva tűntek el végül a vízben.
Darrick elengedte a kormánykereket, mivel tudta, hogy többé nem tudja azt biztonsággal tartani, anélkül, hogy egy végzetes sérülést kockáztatna. Hátralépett, és megragadta a korlátot. Tartotta magát, míg a hajó az árral és a folyóparttal küzdött. Arrébb lépkedett, még mindig a korlátba kapaszkodva, majd talált egy csatlószálat, és a segítségével átküzdötte magát a bal oldalra. A Kék Zefírt egy szikla állította meg.
Darrick hallotta, ahogy a szikla végighasítja a hajó oldalát - mintha éhes óriás lett volna, a hajó pedig csont. Lehunyta a szemét, amikor rádöbbent, hogy mekkora kárt okoztak a hajóban, és hogy mennyi munka lesz majd ezt rendbehozni. Tekintete végigsiklott a fedélzeten, és azon tűnődött, hogy vajon megérte-e a sok munka, a hatalmas kár, és sikerül-e véghezvinniük, amire készülnek.
A lehullott törmelék és a folyópart fekete sara között sötét árnyékok ültek. Darrick tekintete végigfutott a szakaszon, de nem látta a csatornarendszer Taramis által emlegetett bejáratát. De a helyzet reménytelensége ellenére nem érzett igazi félelmet. Csak aggodalmat érzett, és reményt, hogy az elmúlt évben érzett fájdalmas bűntudatnak egyszerre vége szakad. Kabraxis templomőrei úgysem hagyják őket ezek után életben.
Taramis csatlakozott hozzá a korlátnál. A mágus elmormolt egy varázsigét, és a kezében lévő fáklyára mutatott. A fáklya fellángolt, fény világította meg a hajó oldalát.
- Szinte tökéletes jelzőfény az íjászoknak, akik ránk vadásznak - mondta Farranan, aki szintén a korlátnál állt.
-
?
Nem maradhatunk itt sokáig - mondta Rhambal.
A Kék Zefír tovább nyikorgott és hányódott a folyómeder mészkövén.
- A hajó mindenesetre nem marad itt sokáig -mondta Darrick. Most először vette észre, hogy milyen nagy csend támadt, mióta a szél elült. - Az áramlat kivet majd minket innen, elsodor a parttól.
Taramis kidugta a fáklyát, úgy nézte a partot. A terasz maradványaiból további kövek zuhantak a vízbe.
-
Egy csónak van mögöttünk a vízben - jegyezte meg Palát.
Darrick elnézett a baloldali korlát felett, és egy őrhajót látott, ami feléjük tartott. A csónak elejében és hátuljában lámpások világították meg Lord Darkulan
zászlaját, hogy mindenki jól lássa.
- A fáklya fénye nem elég - mondta Taramis. -De itt kell lennie valahol. Meglengette a fáklyát, annyira lehajolt, amennyire csak tudott, de hiába. A fény egyszerűen nem ért le a folyómederig.
Vond ki a kardot, mondta Mat Hu-Ring Darrick fejében.
- Mat? - suttogta Darrick. A bűntudat megint végigsöpört rajta, teljes erővel, és félrelökte azt a békességet, amit a nyilvánvaló vég közeledtével érzett. Sokkal könnyebb volt beletörődni a saját halálába, mint Matébe.
Vond ki a kardot, mondta Mat távoli hangon.
Darrick megfordult, de persze tudta, hogy nem fogja ott találni Matet a háta mögött. A harcosokra nézett, akik viszont Taramis következő utasítására vártak. A kardot, te ostoba! mondta Mat. Vedd elő azt a szép nagy kardot. Segíteni Jog neked, és vele együtt én is.
Darrick átnyúlt a jobb válla fölött - közben megsajdult az oldalán a nyílvessző ütötte seb - és megragadta Hauklin kardjának markolatát. Picike bizsergés rohant végig rajta, és a kard valósággal a kezébe simult. Maga elé tartotta a hosszú, karcos fényű, csatában edzett fegyvert.
Taramis és a harcosai lámpásokkal és fáklyákkal a partot és a medret fürkészték, próbáltak belátni az árnyak mögé.
- Talán ha valaki lemenne körülnézni... - javasolta Rhambal.
- Ha valaki lemegy, és közben elsodródik a hajó, akkor az illető itt ragadna mondta Palát. - Amíg jobb nem kerül, ragaszkodjunk ehhez a bárkához, hátha menekülni kell.
- Lehet, hogy inkább az utcákon keresztül kellene szerencsét próbálnunk" mondta Rhambal -, mert lehet, hogy visszajuthatunk a kikötőhöz, de lehet, hogy utolérnének minket. Nincs képzett legénység, aki a vitorlákat kezelhetné. Mondd ki a kard nevét, parancsolta Mat.
- Mat - suttogta Darrick, és olyan friss fájdalom
hasított a szívébe, mintha most nézte volna végig a barátja halálát. Nem képzelte, hogy hallja Mat hangját. Igazi volt a hang. Igazi volt, méghozzá bent, a fejében.
Mondd már ki a kard nevét, te barom, parancsolta Mat.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte Darrick.
Ugyanazt, mint te, mondta Mat, csak asszetn, én lépéselőnyben vagyok. De most már hívd végre a kard erejét, még mielőtt visszasodor az áramlat a folyóra, az őrök kezei közé. Dolgunk van még ma este.
- Hogyan hívhatom a kard erejét? - kérdezte Darrick. Kiáltsd a nevét.
- Mi a kard neve? - kérdezte Darrick. A nagy kavarodásban hirtelen nem jutott eszébe még ez sem.
Stormfury, felelte Mat. r
- Elsz? - kérdezte Darrick.
Erre most nincs időnk, de komolyan. Csak most jön a neheze, még szembe kell
néznünk Kabraxis-szal is.
A hajógerinc ismét a sziklás mederhez csapódott, és most jobban kiemelkedett, mint korábban. Darrick egy szemvillanásnyi ideig attól félt, hogy a hajó máris elszabadult.
- Stormfury - mondta Darrick, és két kézzel megragadta a kard markolatát. Nem tudta, hogy mire számítson. A különös bizsergés megint szétáradt a karjában. Egy másodperc múlva kékes villanás futott végig a kard élén. A fény hideg volt, és éles, de színe miatt nem vakított túlságosan.
A kardból származó mágikus fény belefúródott a sötétségbe, mely beburkolta a partot. A kékes fény ott tükröződött a vízen, ami befelé csordogált a templom alatt végigfutó három méter magas csatornarendszer széles repedésén. A hajó becsapódása a
partba ledöntötte a teraszt, félretolta a sarat, feltárta a csatorna helyét, és még lyukat is ütött rajta.
- Ott van - mondta Taramis.
- Mat - suttogta Darrick.
Nem válaszolt neki senki, csak egy enyhe szellő fütyült a vitorlák maradványai között.
A bálnaolaj-szállító megint megremegett, vagy egy métert csúszott előre, és kis híján kiszabadult a part fogságából.
- Elveszítjük a hajót - mondta Taramis. - Gyerünk, most! - Ő maga volt az első, aki átlépett a korláton, és kiugrott a partra.
Menj! suttogta Mat Darrick fejében, de most még messzebbről hallatszott a hangja, mint eddig.
Darrick csapdában érezte magát, tudni akarta, hogy mi ez az egész, hogy Mat tényleg életben van-e. Miközben a hajó ismét megmozdult, és lassacskán elfordult, Darrick arra gondolt, hogy még egy ilyen lökés, és elsodródnak. Átlépett a korlát fölött, és ugrott.
A sárban landolt, bokáig elmerült benne, aztán elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott, és arccal a hideg iszapba esett. Egy hullám átfutott fölötte, csontjáig hatolt a jeges víz hidege, egészen elázott. Csak a sebe nem fázott - az úgy égett, mintha egy izzó piszkavasat forgatnának benne. A többi harcos is követte őket, a legtöbben a sárba estek, néhányan azonban a vízbe, és kis híján elsodorta őket az áramlat. A többiek kisegítették őket a partra. Miközben egy perc alatt rendezték soraikat, a Kék Zefír fedezékként szolgált a közeledő őrcsónak-ból lövöldöző íjászok ellen. Szinte még levegőt sem volt idejük venni, amikor egy újabb hullám torpedózta meg a hajót - az pedig elfordult, és megadta magát az áramlatnak. Az őrökkel teli csónak próbált manőverezni, kikerülni a
nagyobb hajót - ez sikerült is neki, viszont a nyomvonala hullámait nem úszták meg. A kis csónak vészesen imbolygott, közel állt a boruláshoz, de aztán ez is elmúlt. A Kék Zefír elindult vissza, a kikötőben horgonyzó hajók irányába, újabb bajokat ígérve a szerencsétlen városnak.
- A fenébe is - átkozódott Palát -, úgy látom, nagy igyekezetünkben sikerül tűzbe borítanunk a várost, amit elvileg megmenteni jöttünk.
- Ha így alakul - mondta Taramis -, vigasztaljon az a tudat, hogy remélhetőleg emberek fogják újjáépíteni, és nem démonok.
Darrick csúszkálva követte a mágust a csatorna bejáratához. Csak ekkor vette észre, hogy a kard fénye elhalványult, és hagyta érvényesülni a mágus és a harcosok lámpásait és fáklyáit.
A csatornarendszer valóban félig be volt omolva azok miatt az építészeti hibák miatt, amikről Taramis bent a város kocsmáiban hallott. A hajó becsapódása betörte a csatorna falát, úgy, ahogy azt Taramis eltervezte, de Darrick nem gondolta volna, hogy ekkora kárt tudnak majd tenni benne. A téglafalon ujjnyi repedések keletkeztek, bezúdult rajtuk a folyó, és növelte a már amúgy is derékig érő víz magasságát. A csatorna falain moszat és mindenféle nyálka tenyészett, az undorítóan büdös víz alatt pedig iszap és mocsok borította a kőpadlót.
Taramis megállt a széles csatorna közepén, és körülnézett.
- Merre? - kérdezte Palát, és közben ingujjával letörölte a mocskos vizet az arcáról.
-
Balra - mondta Taramis, és abba az irányba fordult.
Jobbra kell menni, mondta Mat Darrick fejében. Ha balra megyünk, akkor elkapnak minket. Taramis gázolt előre a növekvő vízben. Szólj már nekik!
Darrick óvatosan megszólalt - maga sem igazán hitte el, amit Mat mond, és attól is tartott, hogy az élmények hatására esetleg megbolondult, csak eddig nem vette ezt észre.
- Rossz irányba megyünk - mondta halkan. Taramis megállt, a víz ekkor már a mellkasáig ért.
Darrickre nézett.
- Honnan tudod? - kérdezte. Darrick nem válaszolt. Mondd el neki, sürgette Mat. Beszélj neki rólam.
A csatornában kinti kiáltások hallatszottak, a repedéseken egy-egy lámpás fénye villant be. Darrick tudta, hogy nemsokára megtámadják őket az őrök.
- Onnan, hogy Mat elmondta nekem, hogy merre kell mennünk - vágta ki végül Darrick.
- Milyen Mat? - kérdezte Taramis gyanakodva. -A barátodról van szó, aki meghalt Tauruk kikötőjénél?
- Igen - mondta Darrick, bár tudta, hogy képtelenül hangzik, amit mond. Még ő maga sem hitte el egészen.
-
Hogyan? - kérdezte Taramis.
- Nem tudom - mondta Darrick -, de ó mondta azt is, hogy hogyan hívhatom elő a kard erejét, hogy megmutassa nekünk az utat be, a csatornába.
A harcosok Taramis köré gyűltek, mind vizesek voltak és fáradtak, arcukra kiült a kétely.
- Mit gondolsz? - kérdezte Palát Taramistói, és a mágus elé lépett, hogy közte és Darrick között legyen tűzfalként.
Darrick megértette a harcos mozdulatának lényegét, és nem szólt egy szót sem. Ha valaki mástól hallja, hogy a fejében beszél hozzá a halott barátja, biztosan ő is azt hitte volna az illetőről, hogy megbolondult.
Taramis feljebb emelte a fáklyáját. A lángok körbenyaldosták a plafonon tanyázó moszatokat.
- Amikor démon szabadul be az emberek világába - idézte Taramis - meg kell tartani az egyensúlyt. Megadatik a lehetőség, és csakis az emberi találékonyságon múlik, hogy a démon kiűzettetik-e a világunkból, vissza a démoniba elmosolyodott, de nem jókedvében. - Biztos vagy ebben, Darrick? - kérdezte.
- !gen.
Rhambal a fal felé intett a lámpásával.
- Nem sok lehetőségünk van. Azok az átkozott őrök perceken belül a nyakunkra jönnek. A legtöbbjük becsületes ember, aki csak a munkáját végzi, és próbálja fenntartani a békességet. Ha lehet, elkerülném a verekedést velük.
Taramis bólintott.
- Akkor tehát jobbra - ő maga indult előre, magasra emelt fáklyával.
A csatorna apránként emelkedni kezdett. Darrick ezt főleg abból tudta, hogy a víz lefelé áramlott, neki pedig az áramlással szemben kellett gyalogolnia, ami így nem volt kéjutazás. Idővel azonban a vízszint leapadt, és Taramis fáklyájának fénye száz meg száz apró szempárból tükröződött vissza.
- Patkányok - mondta Rhambal, és elkáromkodta magát.
A patkányok a csatorna szélében tanyáztak, kis csoportokba verődve úszkáltak, szigeteket alkottak a vízben. Csupasz farkuk folyamatosan mozgott. Az emelkedő víz megfosztotta őket a búvóhelyeiktől. Vígan úszkáltak a csatornában, tekintetük fókuszában a harcosok álltak. És a következő pillanatban már támadtak is.
Buyard Cholik a kígyó fején állt, mely éppen visszahúzódott a falba. A tömeg körül templomőrök gyülekeztek. A folyamatos, halk sutyorgás visszhangzott a csarnokban, és fülsértő, folyamatos lármaként érte a pap fülét, melyben képtelenség beszélni. Megtámadták a templomot.
A gondolat valósággal betört Cholik fejébe. El sem tudta képzelni, hogy ki az, aki ilyesmire mer vetemedni. Az elmúlt hónapban a viszonyuk Lord Darkulannal egyre jobb lett. Már elkezdődtek a tárgyalások, kutatták a kapcsolatokat, akik segíthetnek, hogy Westmarch-ban is emelhessenek egy templomot. A Zakarum egyház persze nagy erőbedobással harcolt az ellen, hogy a Fény Prófétájának egyháza bejusson a fővárosba, de Cholik tudta, hogy minden csak idő kérdése. Hamarosan ez az ellenállás is megszűnik majd. Lord Darkulanon és társain keresztül -akik közül a lord segítségével sokat vendégül látott Cholik esténként a templomban - a király már megtudta, hogy a bizakodó zarándokok mekkora bevétel-növekedést hoztak Bramwellnek. Aztán a piszkos anyagiak mellett - hiszen Westmarch bevételei is így növekedhetnének - persze ott vannak a csodák is, melyeket nem lehet megcáfolni. És ott van a férfi is, aki felelős értük. Egyre több ember járt a templomba, így Cholik egyre több szertartást vezetett le. Egészen pontosan hatot tartott, reggeltől estig dolgozott. Egy hétköznapi ember ebbe már belerokkant volna, senki sem bírt volna lépést tartani ilyen elvárásokkal, neki viszont inkább jólesett a sok munka, és könnyedén ellátta a feladatát. Kabraxis erővel ajándékozta meg, így talpon tudott maradni bármeddig. Egyre több csodát láthattak a hívők, mindig voltak olyan szerencsés kiválasztottak, akik végigmehettek az Almok Útján. Az elmúlt néhány hónap folyamán a szertartások számával egyenes arányban növekedett a csodák nagysága és mennyisége is. Visszakapott egészség. Görbe végtagok kiegyenesí- tése. Gazdagság. Szerelem biztosítása. Csatában eltűnt férjek és fiak bukkantak fel a kígyó lángoló szájából, hívó szóra a Gonosz Ösvényén termettek, bárhol is voltak annak előtte. Ezeknek a túlélőknek nem voltak emlékeik arról, hogy merre jártak - az első emlékképe mindegyiknek az volt, hogy kilép a kígyó száján át a katedrálisba.
És három alkalommal az öregedő hívők visszakapták iijúságukat. Ez a hír a Westmarchi-öböl minden kikötőjébe eljutott, a hajók városról városra szállították. A kikötőkben aztán a karavánok vették át a hajók szerepét, és elvitték az újságot a
szárazföld belsejébe is, valamint keletre, Lut Gholeinbe, és még az Iker-tengeren túlra, Kurastba és környékére is.
Cholik tudta, hogy az iijúság visszaadása a lehető legnehezebb feladat, és nagy áldozatot követel. Kabraxis véráldozatot mutatott be, de persze nem ő fizette meg mások fiatalságának árát. Éjszakánként Kabraxis gyermekeket szerzett a városból, feláldozta őket a Gonosz Ösvényén, ellopta tőlük a rájuk váró hosszú éveket, és átadta azokat az öregedő hívőknek. Mindhárom megfiatalított hívő befolyásos ember volt, mindhárman elősegíthették, hogy a Fény Prófétájának egyháza beférkőzzön a király kegyeibe. Az egyik a király főtanácsadója volt, egy férfi, akiről Lord Darkulan azt állította, hogy a király saját apjaként tiszteli. Ez volt a csodák kora. Bramwellben mindenki ilyen hangnemben beszélt a Fény Prófétájának templomáról. Egészség, gazdagság, szerelem, fiatalság - ugyan mi mást is kívánhat még magának az ember az életben? De valaki megtámadta a templomot.
Cholik iszonyatos haragra gerjedt. Végignézett a zsúfolásig megtelt katedrálison. Cholik egyik tanítványa, egy fiatalabb pap lépett most a hívők elé, a megvilágított kis emelvényre.
- Fivéreim, nővéreim - mondta a pap -, Dien-Ap-Sten gyermekei, imádkozzunk együtt a mi csodálatos prófétánkhoz. Sayes Útkereső beszélni fog a prófétával, és kérni fogja őt, hogy adassék még néhány csoda, mielőtt véget ér a szertartás. Szavait felerősítette a különlegesen kialakított emelvény. A beszéd hallatán a hívők tömege lecsendesült, abbahagyta a sutyorgást, amit a templom
megtámadása váltott ki.
Fenyegessük csak meg eket, hogy nem lesz több csoda, mosolygott magában Cholik, és a teremben minden ember azonnal figyelni kezd. A pap levezényelte az imát és az éneket, amiben Dien-Ap-Sten jóságáról, nagyságáról és bőkezűségéről volt szó.
Amint a kígyó feje visszaépült a falba, a helyére, a lángok eltűntek, és a teremnek ez a része sötétbe borult. Akkor több hívő Dien-Ap-Sten nevét kiáltotta,
könyörögtek a prófétának, hogy hozzon még csodákat hívőinek. Cholik kilépett a szószékből a harmadik emeleti teraszra. Egy, az árnyékban rejtőző őr elhúzta a nehéz függönyt, és kinyitotta előtte az ajtót. A függöny mögött két íjász állt őrségben, mindig a szertartások alatt óránként váltották egymást.
Cholik az ajtón keresztül az egyik titkos folyosóra lépett, ahol vagy egy tucat személyi testőr várt már rá. Ezt a folyosót rajta kívül senki nem használta. A titkos járatokhoz vezetett, melyek átszőtték az egész épületet. Az őrök lámpásokat tartottak, hogy megvilágítsák előtte a sötét folyosót.
-
Mi történt? - kérdezte Cholik, és megállt a csoport közepén.
-A templomot megtámadták, Utkereső-jelentette Rhellik kapitány, a zsoldosok vezetője. Kemény ember volt, parancsoláshoz szokott, és a testőrséget ugyanolyan jól elirányította, mint a zsoldoscsapatokat, melyek a városban garázdálkodó banditákra csaptak le.
-
Ezt eddig is tudtam - mondta Cholik megvetően. - Ki merészelte megtámadni a templomomat?
Rhellik megrázta a fejét.
-
Ezt még nem sikerült kiderítenem, Útkereső. Azt tudjuk, hogy egy hajó csapódott be a déli terasz talapzatába.
-
Baleset volt?
-
Nem, Útkereső. A folyó fölé nyúló terasz elleni támadás szervezett volt.
-
Miért onnan támadták meg a templomot? Mit akarhatnak onnan elérni?
-
Nem tudom, Útkereső.
Cholik hitt a zsoldos kapitánynak. Amikor Rhelliket egy évvel korábban a templomhoz vitték, nyaktól lefelé teljesen béna volt. Egy ló taposta meg csata közben, amikor Lut Gholeinből a város felé tartottak, és banditák támadtak rájuk. Az emberei felkötözték egy hordágyra, és csaknem háromszáz kilométeren át cipelték, hogy meggyógyulhasson.
Cholik kezdetben nem látott semmi hasznosat a zsoldos kapitányban, de Kabraxis ragaszkodott hozzá, hogy figyelje őt. Rhellik heteken át minden szertartáson itt volt az embereivel, akik etették és fürdették a folyóban, és amennyire csak gyenge hangja megengedte, ő is énekelte a Dien-Ap-Stent dicsőítő zsoltárokat. Aztán egy napon a kígyófej kiemelte óta tömegből, és lenyelte. Pár perccel később a kapitány a saját lábán tért vissza az Almok Útjáról, épen és
egészségesen, és örök hűséget esküdött Dien-Ap-Sten prófétának és r
Útkeresőjének
- Ennek így semmi értelme - mondta Cholik, és elindult lefelé a folyosón.
- Nincs, Útkereső - értett vele egyet Rhellik. Felemelte a lámpását, és megvilágította előttük az utat. Másik kezében alattomos, csavart pengéjű kardot tartott.
- Egyik embert sem azonosították? -Nem.
- Mekkora csapat támadta meg a templomot? -kérdezte Cholik.
- Nem több mint pár tucat harcos - mondta Rhellik. - A városi őrök próbálták is őket feltartóztatni.
- A hajónak felfelé kellett jönnie a folyón ahhoz, hogy belemenjen a teraszba. Cholik jobbra fordult, és egy kis lépcsőn felfelé indult. Ismerte a templom minden zugát. Ruhái suhogtak, sietett.
- Tehát nem mehetett gyorsan, mert az áramlat ellene dolgozott. Miért nem állították meg őket a városi őrök?
- A hajót varázslattal hajtották, Útkereső. Nem volt rá esélyük sem, hogy megállítsák.
- És mi még nem tudjuk, hogy kik ezek az emberek?
- Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem, Útkereső. Amint bármi változás következik be, értesítelek.
Cholik kicsivel később elérte a titkos ajtót, ami a negyedik emelet egyik fő folyosójára vezetett. Kinyitott a zárat, és kilépett a folyosóra. A folyosón senki sem tartózkodott. A látogatók csak az első és a második szintet használhatták, ahol az ülőhelyek is voltak, feljebb nem jöhettek. Azok pedig, akik ezen a folyosón laktak, mind lent voltak a
szertartáson. A déli, negyedik emeleti szobákat azoknak a tanítványoknak tartották fent, akik már hat hónapja, vagy régebben az egyház szolgálatában álltak. Az apró szobák meglepően gyorsan felteltek.
Cholik balra fordult, és a balkonhoz sétált, ami a folyó fölé nyúló teraszra nézett. r
- Útkereső - szólalt meg Rhellik habozva.
- Mi az? - csattant fel Cholik.
- Talán jobb volna, ha megengednéd, hogy vigyázzunk rád.
- Vigyázzatok?
- Levinnénk az egyik lenti szobába, ott könnyebben meg tudunk védeni.
- Bújjak el, mint egy gyáva nyúl? - kérdezte Cholik felháborodott hangon. - A templomot megtámadták, és te azt várod tőlem, hogy bújjak el, mint egy gyáva féreg?
- Bocsáss meg, Útkereső, de talán ez volna a legbiztonságosabb, jelen körülmények között.
A zsoldos szavai megragadták Cholik figyelmét. Kereste Kabraxis-t a fejében, de a démon nem volt sehol. A helyzet idegesítette, és némi félelmet is érzett. Ilyen hatalmas temploma van, és nincs hová bújnia a merénylők elől.
- Nem - mondta Cholik. - Dien-Ap-Sten vigyáz rám. O az én páncélzatom.
- Igen, Útkereső. Bocsásd meg balgaságom.
- A kételkedőknek nincs helye a Fény Prófétájának kegyeiben, kapitány. Ezt én a helyedben jól megjegyezném.
- Igen, Útkereső.
Cholik felfelé indult a lépcsőkön, amik a balkonra vitték. Az éjszaka hideg szele áthatolt a ruháin. Nyoma sem volt a misztikus szélnek, amiről a zsoldos kapitány beszélt. De Cholik tekintete azonnal megakadt az égő hajóroncson, mely a folyó közepén haladt.
Az egész járművet lángok borították, a fedélzetről az ég felé tört a tűz. Narancsos és vörös lángnyelvek kúsztak fel az árbocon és a kötélzetén, aztán az ég felé nyúltak, és elhaltak, nem érhették el az eget. A következő pillanatban az égő roncs belerohant egy másik hajóba, mely a kikötőben horgonyzott. Szikrazápor, égő törmelék hullott a sorban horgonyzó hajókra az ütköző kettőn túlra. A hajók felé rohanó matrózok útját lámpások jelezték, igyekeztek elfojtani a tüzet és megmenteni a hajókat. Túl közel horgonyoztak egymáshoz, mindegyik veszélyben volt.
Cholik felfelé nézett a folyón, és megpillantotta az őröket a leomlott terasznál. Zavartan, értetlenül nézte, ahogy kiugrálnak a csónakból, és a partra sereglenek. A nyílást a csatornán csak akkor vette észre, amikor az odasereglő őrök fáklyái megvilágították azt.
- A csatornarendszerben vannak - mondta Cholik. Rhellik bólintott.
- Már el is küldtem egy futárt, hogy minél több emberünk menjen a csatornához. Van térképünk a csatornarendszerről, elkapjuk a betolakodókat.
Szája vékony kis vonallá préselődött.
- Megvédünk, Útkereső. Nem kell félned semmitől. r
r
- En nem félek - mondta Cholik, és a zsoldos kapitány felé fordult. - En Dien- ApSten kiválasztottja vagyok. Én vagyok az Útkereső, én leltem meg az Almok Útját, ahol bármilyen csoda megtörténhet. Azok az emberek, akik betörtek a templomba, halott emberek, akár tudnak róla, akár nem. Ha nem az őrök ölik meg őket, akkor
majd Dien-Ap-Sten próféta elrendezi a sorsukat. A próféta kegyes és adakozó, de az egyház ellenségeivel könyörtelen.
Az őrök a megtámadott csatornába nyomultak. Lámpásaik és fáklyáik fénye vörösen izzott a bejáratban, ami ettől úgy nézett ki, mint egy csúnyán elfertőződött, begyulladt seb.
- Hirdesd ki az embereid között, kapitány -mondta Cholik -, hogy keressék az égett embert, aki a múlt hónapban meg akart engem ölni.
- Igenis, Útkereső. Csak remélni tudom, hogy nem jön ide ma este olyan hívő gyógyulásért, aki ehhez hasonlatos betegségben szenved. Mert ma itt az ilyen emberekre csak a halál vár.
Cholik a sötét folyópartot vizslatta tekintetével. Mindkét parton fények mozogtak. Az északi és déli partot összekötő két hídon rohangáltak a legtöbben.
Amint elkapják a betolakodókat - mert minden oka megvolt rá, hogy úgy gondolja, elkapják őket -kivégzés lesz. Dárdákra szúrják fel a fejüket, és kitűzik a főbejárat elé, és majd azt mondja, hogy ez volt Dien-Ap-Sten parancsa. Tudják meg az emberek, főleg a Fény Prófétájának ellenségei, hogy a próféta kegyetlen is tud lenni, és aki ellene támad, mindig elnyeri méltó büntetését. Ez a hívők hitének erejét csak növeli, a történet pedig majd még több embert vonz a templomba. Buyard Cholik.
Cholikot meglepte a démon szólítása. - Igen, Dien-Ap-Sten. A zsoldoskapitány intett az embereinek, hogy lépjenek hátrébb Choliktól, és ő maga is így tett. Kardja markolatát a szíve fölött látható tetováláshoz emelte, amit akkor kapott, amikor hűséget esküdött az egyháznak és a prófétának. Imát mormolt, melyben arra kérte a prófétát, hogy biztosítson híveinek biztonságos és megvilágosult utazást, hogy DienAp-Sten bölcsességét és hatalmát még több emberrel ismertethessék meg.
Térj vissza a szertartáshoz, mondta Kabraxis. A szertartást nem szabad elhagyni. Nem akarom, hogy gyengének, erőtlennek tartsanak az emberek. A démon hangja messziről hallatszott.
- Ki támadta meg a templomot? - kérdezte Cholik. Taramis Volken és démonvadászai, felelte Kabraxis.
Cholik szívébe félelem férkőzött. Kabraxis-szal ugyan nem beszélt erről, de utánaolvasott a démonvadásznak. Taramis Volken évek óta komoly erőt képviselt a démonokkal szemben. Amikor emlegették, meg olvasott róla, Choliknak eszébe villant, hogy már Zakarum papként is találkozott nevével az egyház krónikájában. Taramis Volkent rendíthetetlen emberként tartották számon, aki semmilyen körülmények között sem hátrál meg. A démonvadász ezt az elmúlt pár hét során is bebizonyította. Mióta megtalálták Hauklin kardját, Stormfuryt, a csapat egészen egyszerűen felszívódott.
Csak elrejtőztek, mondta Kabraxis a fejében. Most pedig ismét a kezeim közé kerültek.
Cholik nem tudott magán uralkodni, és arra gondolt, hogy talán ők vannak a démonvadász kezében. A Zakarum egyház tanításai azt mondták, hogy egy démon sem lép át az emberek világába anélkül, hogy ne fenyegetné a Fény és Sötétség közötti egyensúlyt. Taramis Volken pedig már több alkalommal is bebizonyította, hogy ő a Fény harcosa.
Taramis Volken meg jog halni a csatornában, mondta Kabraxis dühösen Cholik fejében. Ha kételkedni merészelsz, azért súlyos árat fizetsz, Buyard Cholik, még úgy is, hogy te vagy a kiválasztott.
- Nem kételkedem benned, Dien-Ap-Sten -mondta Cholik. Akkor menj. Taramis Volkennel majd én elbánok.
- Ahogy óhajtod, prófétám - Cholik alázatosan a fejéhez emelte a kezét, majd suhogva sarkon fordult
- Útkereső - mondta Rhellik, és felpillantott -nem volna túl jó ötlet visszatérni a katedrálisba. Tűi veszélyes.
- A katedrális a lehető legbiztonságosabb hely annak - mondta Cholik -, aki DienAp-Sten áldását élvezi.
Ha nem mennék, az volna a veszélyes, gondolta magában. De ezen inkább nem is gondolkodott, azonnal elvetette az ötletet.
A legveszedelmesebb hely a Fény Prófétájának temploma alatti
csatornarendszer volt.
Huszonharmadik
fejezeí
A patkányhorda csapkodó, csupasz farokkal, csattogó fogakkal indult rohamra Taramis Volken, Darrick, és a démonvadászok ellen, a harcosok lámpásainak halovány sárgás fénye megcsillant a szőrös kis testeken, melyek rohanvást közeledtek feléjük, az egyenetlen fal réseiben, illetve a csatorna koszos vizében, mely most a falon ütött repedés felé áramlott.
Darrick hátán egy pillanatig végigfutott a hideg, amikor belegondolt, hogy a szőrös kis állatok ellepik a testét, és lehúzzák őt a víz alá. A többi harcos átkozódott, a Fényhez fohászkodott segítségért, és közben védekező pozícióba helyezkedtek
Rhambal állt a csapat elején, egy szikla rendíthetetlenségével. Pajzsa egyetlen mozdulatával, mintegy visszakézből elhárította az első csapatnyi rágcsáló rohamát. Tucatnyi patkánytest csapódott a pajzshoz, a csatorna falai visszaverték a csattanásokat.
- Tartsátok magatokat - parancsolta Taramis a harcosainak. - Még egy percig ne engedjétek őket a közelembe.
A falon közeledő patkányok elrugaszkodtak, és a harcosok vállán, sisakján landoltak. Karmuk megcsikordult a fémen, vérre szomjaztak. Darrick meglendítette Hauklin kardját, és az egyik gonosz kis lényt hosszában kettészelte. A patkány vére ráfröccsent, belement az egyik szemébe is, és egy pillanatra megvakította. Mire letörölte arcáról a vért, és újra látott, már három másik patkány volt rajta, súlyuk kissé ki is billentette az egyensúlyából. Az állatok azonnal az arca felé indultak, éles fogaikon megcsillant a lámpások reszketeg fénye. Darrick átkozódva lesöpörte magáról a rágcsálókat. Azok belepottyantak a vízbe, elmerültek, aztán egy pillanat múlva már újra ott voltak a felszínen.
Bármennyire is próbálkoztak, a harcosok nem tudtak sorfalat alkotni a patkányok előtt, azok bepotyogtak közéjük is. Kardok, balták suhogtak a levegőben, néha veszélyesen közel egy-egy társukhoz. A csatorna sötét vizét a patkányok vére vörösesre festette.
A folyó húzó- és a csatorna tolóereje kis híján feldöntötte Darricket. A csúszós, iszapos talajon amúgy is nehéz volt talpon maradni. Suhintott fegyverével, és elcsodálkozott rajta, hogy a nagy kard milyen könnyedén és fürgén mozdul a levegőben. Körülötte halott patkányok és testrészeik úszkáltak a vízben, de sok élő állatnak is sikerült a közelébe férkőznie. Fogsoruk a bőrébe, húsába mart ott, ahol a páncélzat csupaszon hagyta testét.
Taramis gyors mozdulatokkal mágikus szimbólumokat rajzolt a levegőbe. Ujjai nyomán zöldes fény izzotta fel, a kész jelek éles fénnyel ragyogtak. A mágus egy végső mozdulattal útjukra bocsátotta a szimbólumokat. A jelek előttük pár méterrel felrobbantak a levegőben, éles fehér fény ragyogta be a csatornát. A fény sugarai a patkányokra irányultak, és azonnal megölték őket, a hús leolvadt az állatok testéről, a vízbe már csak csupasz csontvázuk esett.
Darrick egy pillanatra megkönnyebbült. Azt hitte, elmúlt a veszély. A harapások fájtak, de egyik sem
volt komoly. Persze lehet, hogy megfertőződött valamivel, de ezen ráért még gondolkodni. Ha meghalnak a templomban, akkor nem számít a fertőzés.
- Taramis - mondta Palát, aki az egyik harcost támogatta. Fél kezét társa nyakára szorította. - Az egyik patkány beleharapott Clavyn nyakába, és pont az ütőerét harapta el. Ha nem állírjuk el a vérzést most azonnal, akkor meghal. Taramis a sebesült harcoshoz gázolt a vízben, és megvizsgálta.
- Nem tehetek semmit - suttogta szomorúan. Ut közben sehol nem találtak gyógyító italt, és arany sem volt náluk, amivel megvásárolhatták volna.
Palát arca elsötétedett, ujjai közül társa vére csordogált.
- Nem hagyom, hogy itt haljon meg, a fenébe is -mondta az öregedő harcos. - Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy végignézzem, amint a cimboráim meghalnak.
Taramis a fejét ingatta.
- Sajnos tehetetlenek vagyunk - mondta. Darricket elérte a szomorúság és a fájdalom, hiába
próbált ellene védekezni. Ha Clavyn gyorsan hal meg, akkor itt kell hagyniuk a testét - a patkányoknak. Ha lassú halált hal, akkor pedig egyedül kell meghalnia, mert nem volt annyi idejük, hogy vele maradjanak.
Amióta beléptek a csatornába, Darrick elmenekült belül arra a biztonságos helyre, amit még akkor teremtett magában, amikor el kellett viselnie az apja veréseit. Nem akarta, hogy Clavyn halála megérintse őt.
Nem, mondta Mat. Nem kell meghalnia, Darrick. Használd a kardot. Használd Hauklin kardját.
- Hogyan? - kérdezte Dairick. Suttogása megtörte a hullámzó víz hangjának monotóniáját.
A markolattal, suttogta Mat. A markolatot oda kell szorítani Clavyn sebéhez. Darrick kétségbe volt esve. Nem akarta, hogy a harcosnak ilyen körülmények között kelljen meghalnia, ezért előrelépett. A kard éle ismét felvillant. Palát megállította, odaállt Darrick és a sérült harcos közé.
- Nem - mondta Palát. - Nem hagyom, hogy megöld őt.
- Nem akarom megölni - mondta Darrick. - Meg akarom gyógyítani. A nagydarab harcos azonban nem mozdult egy tapodtat sem.
Darrick ebben a pillanatban megértette, hogy soha nem volt, és nem is lesz a csapat tagja. Együtt utaztak, együtt étkezett velük, együtt is harcoltak, de mindezt csak azért, mert ő volt az egyetlen ember, aki el tudta venni Hauklin kardját. Sötét harag támadt fel a lelkében.
Darrick, mondta Mat. Ne higgy neki. Ne add meg magad. Nem vagy egyedül. De Darrick tudta, hogy ez nem igaz. Egész életében egyedül volt, a végén még Mat is elhagyta őt.
Nem, bizonygatta Mat. Az érzéseid nem igaziak, nem a tieid, Darrick. A démon az. Kabraxis. Itt van lent, velünk. Tud rólunk, és tart tőlünk. A harcosai közelednek felénk. De Kabraxis a te fejedet szállta meg leginkább, Darrick. Próbálom őt távol tartani tőled, de ő már kitapogatta a gyengeségeidet. Ne hagyd, hogy a démon a társaid ellen fordítson. Szükségük van rád. Darricken iszonyatos fejfájás vett erőt, annyira lüktetett az agya, hogy majdnem térdre esett a hideg vízben. Látómezejében fekete pontok úszkáltak. Használd a kardot, Darrick, mondta Mat. Megmentheti mindannyiótok életét.
- Mit tehetnék? - kérdezte Darrick. Higgy benne, mondta Mat. Darrick küszködött, próbálta életre kelteni a varázslatot. Jobb volna, ha lenne egy varázsige, vagy valami ilyesmi. Csak arra emlékezett, hogy miként viselkedett a
kard Ellig Barrows házánál, milyen érzés volt tartani, és hogyan világított pár perce a folyóparton, amikor a csatorna bejáratát keresték Ez persze még nem hit volt, ezt Darrick is tudta, de ebben legalább biztos volt. Látta, hogy igaz.
A kard megremegett, és ismét felragyogott. A csatornában kellemesen felmelegedett a levegő, a melegség beitta magát Darrick csontjaiba is, és közben zümmögő hang hallatszott. Csodálkozva látta, hogy Palát ujjai között lassan eláll a vérzés.
Palát habozott, majd elengedte társa nyakát, így feltárult előttük a csúnya seb, mely Clavyn ütőerénél tátongott. A szemük láttára hegedt be, és nem maradt más a helyén, csak egy aprócska forradás.
A zümmögés és a meleg tovább erősödött, és Darrick érezte, hogy a testén minden seb begyógyul, még az is, amit korábban a hajón a nyílvessző ejtett az oldalán. Egy perc múlva az összes harcos ép volt és egészséges.
- A Fény áldása - mondta Rhambal, és gyermekien őszinte mosoly terült szét az arcán. - A Fény áldása van rajtunk. Meggyógyított minket.
- De ha így folytatjátok, akkor csak azért, hogy egy perc múlva másba haljunk bele - morogta Palát. - Elég volt a locsogásból.
Darrick Matre gondolt, szerette volna hallani a hangját.
Légy erős, mondta Mat. A java még hátrawn. Ez csak a vihar előtti szélcsend.
- A fenébe - átkozódott Palát, és hátramutatott,
arra, amerről jöttek. - Az őrök már a nyakunkon vannak. Darricknek még mindig zúgott és fájt a feje. Visszanézett a csatorna vége felé. A sötétben reszkető lánggal
lámpások ragyogtak, bizonyítva, hogy az őrhajó a nyomukra bukkant. Csobogás hallatszott a törés felől, így Darrick tudta, hogy az őrök már el is indultak feléjük.
- Előre - parancsolta Taramis. Felemelte a lámpását, és elindult felfelé a csatornán.
A csapat megindult előre, küzdöttek az áramlással és a csúszós talajjal. A sötétség megadta magát a lámpások fényének, az árnyak között, a vízben még visítozott néhány patkány, de nem támadtak a harcosokra. Darrick arra lett figyelmes, hogy valami nekiütődik az oldalának. Lenézett, és a sötét vízben alig kivehetően meglátott egy darab hófehér csontot. Először azt hitte, hogy valami kemény páncélzatú állathoz van szerencséje, de aztán rájött, hogy egy patkány combcsontja az, azok közül való, amelyeket Taramis lecsupaszított.
- H é - kiáltotta Rhambal, miközben a vízbe nyúlt, és felkapott egy apró patkánykoponyát. - Ezek a patkányok csontjai.
Többet nem is tudott mondani, mert ekkor a koponya kiugrott a kezéből, és az arca felé kapott. Rhambal páncélba bújtatott öklével a koponya felé csapott, de ekkor az már újra a vízben volt, és úszott előre.
- Állj - mondta Taramis. Elvette az egyik mellette álló harcos kezéből a lámpást, és felemelte. A fény elűzte a sötétséget, az árnyak elhalványultak, és a víz hullámai is a fényt tükrözték vissza.
A lámpás fényében több száz zöldesfehér csontdarabot láttak a víz alatt úszni.
- A démon műve - mordult fel Palát. - A démon tudja, hogy itt vagyunk.
Egy szemvillanással késeibb ijesztő alak emelkedett ki előttük a vízből. A közelebb álló harcosok hátráltak előle.
A patkánycsontokból összeálló szörny három méternél is magasabb volt, szögletes és széles vállú, akár egy gorilla. Görbe lába csak halványan látszott a zavaros vízben. A csontszörnynek kettő helyett négy mellső végtagja volt, mindegyik hosszabb, mint a lába. Ha ökölbe szorította a kezét, akkor patkánybordák és fogak álltak ki belőle, így buzogányként használhatta mind a négy mellső végtagját. A fogak és bordák hegyesek voltak, akár a tű, így szúrni és hasítani is lehetett velük. A csontszörny a démon arcát viselte, apró csontocskákból alakultak ki a vonások
- Ez egy csontgólem - mondta Taramis. - A fegyvereink nem sok kárt tehetnek benne.
A gólem szája olyan apró csontokból állt össze, hogy szinte élőnek tűnt, mikor gonoszul elvigyorodott. A szörny megszólalt, hangja olyan volt, akár a hideg téli éjszakákon a temetőkben süvítő szél.
- Bolondok, vár rátok a halál.
Taramis szabad kezével gyorsan mágikus jelet rajzolt a levegőbe. A szimbólumból egy szemvillanás alatt tök nagyságú tűzgolyó kerekedett, mely a csontgólem felé mozdult.
A tűzgolyó a csontszörny mellkasát találta el, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy a gólem hátrazuhan. A démoni szörnyet lángok nyaldosták, a tűznyelvek behatoltak a csontok közötti réseken, míg végül úgy tűnt, a gólem belseje is lángol. Gőz tört elő a csontok közül, de nem tett szinte semmi kárt a lényben. A csontgólem eltátotta a száját, és ez alkalommal lángok is törtek elő a torkából.
Az üvöltés végighasította a csatornát, visszaverődött a falakról, és olyan hangos volt, hogy majdnem megsüketültek tőle. A harcosok közül többen is a fülükre szorították a kezüket, és szájuk fájdalmas sikolyra nyílt. Darrick nem hallotta társai sikolyát, a hátborzongató kiáltás minden más hangot elnyomott. De Mat hangját tisztán hallotta.
Rajtad múlik, Darrick, mondta Mat. A csontgólem mindenkit megölhet. Csak Hauklin kardja képes legyőzni őt.
- En nem vagyok hős - suttogta Darrick, és a félelmetes lényt bámulta. Lehet, hogy nem, mondta Mat, de nincs hová menekülni.
Darrick a válla fölött hátrapillantott, és látta, hogy templomőrök sorakoznak mögöttük a csatorna végében, nem is olyan messze. A visszavonulás biztos vérfürdőt jelentett volna, csatát az őrökkel, és a kikötőben valószínűleg újabb csatát, többszörös túlerő ellen.
A harcosok hátráltak, nyilván inkább harcoltak volna a halandó ellenfelek ellen, mint a csontgólenv mel. Darrick ismét a szörny felé fordult, és próbálta kitörölni agyából a félelmeit. Egyetlen út volt, és az a csontgólemen át vezetett előre. Előrelépett, és rögtön védekezni kényszerült, ahogy a szörny eléje állt. Az egyik buzogánnyá alakult ököl lecsapott, Darrick elhajolt az ütés elől, és felfelé döfött kardjával. A penge a csontszörny karját érte, Darrick próbálta egy erős mozdulattal levágni az alkart. A csapás pár centivel arrébb érte a kart, a kard elcsúszott a csonton.
Darrick inkább megérezte, mint látta ellenfele következő mozdulatát - hátraugrott, és éppen csak elkerülte a buzogány csapását. A szörny a fejét célozta be. A pengeéles csontok felszakították bőrmellényét a mellkasán, majd a lény keze a körülöttük hullámzó derékig érő vízbe csapódott.
Darrick ezúttal is gyorsabbnak bizonyult, mint ellenfele - még mielőtt az visszahúzta volna kezét a vízből, lecsapott rá Hauklin mágikus kardjával. A penge ezúttal telibe talált - levágta a kart, mely a csapástól ezernyi apró darabra robbant, és szétszóródott a vízben. A csontgólem jobb öklével Darrick felé sújtott, a csapás, ha talál, le is vitte volna a férfi fejét.
Darrick kétségbeesetten hátradobta magát. Az ököl kiálló csontjai megint a bőrmellényt szakították fel, de ezúttal sem érték el a húsát. Darricket elöntötte a félelem, és már azon volt, hogy feladja, de Hauklin kardja biztosan állt a kezében, és valahogy meg is nyugtatta őt. Elhárította a démoni lény következő csapását, az
ököl a célpontja helyett a vízbe csapódott. Hátralépett, és ahogy a csontgólemet továbbvitte a lendület a víz felé, és kétrét görnyedt, lecsapott a bordájára, az alsó bal végtagja alatt. Csontszilánkok repültek szanaszét, de a gólem egyben maradt.
Darrick tovább mozdult, valahogy sikerült megőriznie az egyensúlyát az iszapban és a vízben. Hátrált, támadott, védett, hárított Hauklin kardjával. Bőr utazóruhája eleje vöröslött a vértől, a saját vérétől. Hárítás közben megcsúszott, és elesett.
A csontgólem rögtön ott tornyosult fölötte, öklével az arca felé sújtott. Rhambal azonban közbelépett, pajzsával hárította az ütést. A csontszörny öklén lévő borotvaéles kis dárdák belefúródtak a pajzsba, Darrick fejétől pár centire. Darrick talpra ugrott, és látta, hogy a csontgólem dárdái tovább nyomulnak, át a pajzson, bele a kézbe, ami azt tartja. Vér fröccsent szét, a csontszörny pedig visszahúzta a kezét.
Rhambal láthatóan nagyon szenvedett. Hátralépett, térdre esett, és sérült karját a mellkasához szorította. Lehajtotta a fejét.
Darricket bűntudat rágta, és ez nagyobb fájdalmat okozott neki, mint a mellkasán lévő sebek. Az én hibám, gondolta magában. Ha nem tudtam volna kiszabadítani Hauklin kardját, akkor soha nem jöttek volna ide. Ez nem igaz, mondta Mat hangja. Ok mindenképpen eljöttek volna, Darrick. Nélküled és a kard nélkül is. A démon dolgozik az agyadban, ember. O beszél beléd ilyen gondolatokat. Megtölt bűntudattal, és ezzel legyengít. Te megállíthatod őt, és én is ezért jöttem vissza, hogy segítsek neked. Most pedig gyerünk!
A csontszörny nem vesztegette az idejét, azonnal megtámadta az új áldozatot. Darrick megragadta a kardja markolatát, előrelépett, és támadott. A penge a csontkarhoz ért, és azonnal darabokra zúzta azt.
A szörny üvöltött fájdalmában. Visszafordult Darrick felé, és maradék két karjával utána kapott. Darrick félreütötte az egyik öklöt, a másikat pedig kikerülte, úgy, hogy a levegőbe rúgta magát, és átsuhant felette. Taramis és Palát előrerohantak, megfogták Rhambalt, és elhúzták őt a csontszörny keze ügyéből.
Darrick a talpán landolt. Elhárított egy újabb mindent elsöprő ütést, a becsapódástól megsajdult a csuklója, az alkarja. Kis híján elejtette a kardját, de aztán erőt vett magán, és még jobban megszorította a fegyver markolatát. Balra vágódott, a fal felé lendült, és tudta, hogy ha rosszul méri fel a helyzetet, akkor a csontszörny könnyedén leteperi. A levegőbe rúgta magát, vízzel teli csizmája a falhoz csapódott. Víz fröccsent a lábbeliből.
Átok vagy a fejemen, te kölyök, visszhangzott az apja hangja Darrick fejében. Csak szégyent hozol rám. Gyűlölöm azt a randa képedet. Egyáltalán nem is hasonlítasz
rám. Soha senkinek nem volt vörös haja a családban, és anyád családjában sem. A szavak kizökkentették Darricket, aki behajlította térdét, és előredőlt, így tompítva a becsapódást.
Ne hallgass rá, mondta Mat, csak az az átkozott démon beszél a fejedben. A gyenge pontjaidat keresi. A személyes gondjaidat, amihez persze semmi köze. De Darrick tudta, hogy a szavak nem egyszerűen a démontól származnak. Mindez a kis csűrből jön, az apja hentesboltja mögül, az évekig tartó gyűlölet szavai ezek, melyeket gyermekként még nem érthetett meg. Darrick még fiatalemberként is képtelen volt kivédeni apja gonosz szavait. Amikor elkezdett visszaütni, az apjának már nem járt el olyan könnyen a keze, mint korábban, de apja gyalázkodásával és anyja szenvtelenségével szemben soha nem tudta magát megvédeni.
A falhoz ért röptében, és egy pillanatra érintkezett is vele, mielőtt a gravitáció a csatorna vizébe húzta volna. A szeme sarkából látta, hogy a csontgólem ismét támad. Mire az elérte a falnak azt a pontját, ahová ő az előbb csapódott, Darrick fél kézzel ellökte magát - a másik kezében Hauklin kardját szorongatta - és a lény mögé ugrott, a csatornába.
A csontgólem ökle a falba csapódott, követ zúzott szét és maltert ütött ki a helyéből.
Darrick kisöpörte agyából apja szavait, remegő keze megnyugodott, és nagyot szippantott a büdös levegőből. Megmarkolta a kardját, figyelte, hogy a csontgólem
feléje fordul. Közben látta, hogy Taramis és a harcosok a gólem túloldaláról figyelik Őt. Mögöttük a templomőrök kis csapata közeledett, íjászok lövöldöztek a démonvadászokra, de nem találtak el senkit, hiszen ők páncélfalat alkottak maguk mögött. Gyerünk! Mat hangja üvöltött a fejében. A kard ismét felragyogott - igazi mélykék volt a
színe, mint a tengeré, ott, ahol már az már majdnem fekete. Darrick előrelendült, nem fogta vissza semmi, és érezte, ahogy a mágikus kard a csontgólem mellkasába hatol. A kard hegye a gerincben állt meg. A csontgólem felüvöltött a fájdalomtól, de aztán elvigyorodott, és kísérteties hangján megszólalt.
- Most meghalsz, te féreg.
- Nem - mondta Darrick. - Menj vissza a pokolba, démon!
Éles kék fény cikázott végig a kard élén, és a csontgólem gerince köré fonódott, miközben az Darrick felé nyúlt volna. A fény lánggá változott, és beborította az egész gólemet, elégetve a varázslatot is, mely a patkánycsontokat összetartotta. A gólem égő csontokra szakadt, melyek sisteregve a vízbe hullottak. Egy pillanatig mindenki - Darricket is beleértve-csak állt döbbenten. Futás! üvöltötte Mat a fejében. Darrick megfordult, és futni kezdett, magasra emelte térdét, hogy ne fogja őt vissza annyira a csatorna vize. A kard továbbra is világított nekik, elüldözte a csatornát megtöltő árnyakat. Taramis és a démonvadászok követték őt.
Nagyjából ötven méterrel arrébb a csatorna egy T-elágazásban véget ért. Darricket a kard habozás nélkül jobbra húzta. Futott tovább, a csatorna kipárolgása és a saját verejtéke vékony réteget képezett az egész testén. Légcsöve égett, és biztosra vette, hogy a hely bűze beleissza magát a pórusaiba. Kicsit arrébb a járat váratlanul véget ért. Valamikor az elmúlt év során a csatorna itt beomlott. A kard halovány kék fénye egy törmelékhalmot világított meg, mely elzárta az utat előttük. Az árnyak és a nagyobb darab kövek között patkányok tanyáztak, s
most visítva fogadták őket. Több száz kisállat mászkált a törmelékek között. A kupac kerek földhalomban folytatódott felfelé. Miután a földet már nem
tartották a kövek, az omlani kezdett, de nem zuhant be teljesen a csatornába. Fogalmuk sem volt, hogy hány méternyi vastagságú föld és kő választja el őket a felszíntől.
- Zsákutca - morogta Palát. - Az az átkozott kard ezúttal félrevezetett bennünket, Taramis. Az őrök bármelyik pillanatban ideérhetnek, és nekünk nincs hová menekülni előlük.
Taramis Darrick felé fordult.
- Ez meg mit jelentsen?
- Nem tudom - mondta Darrick. Huszonnegyedik fejezeT
Darrick egyre hangosabban hallotta a távolból a közeledő őrök csizmáinak csattogását. A csatornának ebben a részében a víz szerencsére a térdükig sem ért, az áramlás pedig nem volt jelentős erejű.
Darrick úgy érezte, elárulták. A hangról, amiről azt hitte, hogy Máté, most kiderült, hogy csak a démon egyik trükkje volt. Bámulta a kardot, és tudta, hogy ez is csak az okos csapda egy része.
Nem, mondta Mat. Neked pontosan itt kell most lenned. Csak figyelj, várj türelemmel, és majd megértesz mindent.
- Mi mindent? - kérdezte Darrick.
Taramis és a harcosok visszafordultak, és őt nézték, az őrök csattogó léptei pedig egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak.
Hárman voltunk ott a barlangban, amikor Kabraxis visszatért a világunkba, mondta Mat. A Buyard Cholik által Használt varázslatok, amivel kinyitotta a Lángoló Pokol ajtaját, mindhármunkat megjelöltek. A kétkedés, amit érzel, az csak Kabraxis trükkje. Itt van a fejedben, és össze akar téged zavarni. Tartsd magad.
- Hárman? - kérdezett vissza Darrick. - Nem is voltunk hárman. Hacsak nem számoljuk Buyard Cholikot.
Volt ott még valaki, állította Mat. Mind elveszítettünk valamit aznap éjjel, Darrick, és most össze kell fognunk,
hogy visszaszerezzük. A démonok sosem lépnek ét úgy a világunkba, hogy ne veinek el rögtön saját pusztulásuk magvát. Az emberek feladata az, hogy kitalálják, hogy ez hogyan is lehetséges. Én? Ami engem illet, én már jó ideje bolyongok elveszetten, és csak akkor kaptam vissza önmagam és téged is, amikor megtaláltad Hauklin kardját. Darrick csak rázta a fejét, és semmit sem tudott elhinni.
Semmirekellő vagy, kölyök, mondta az apja hangja. Még annyi fáradságot sem érsz meg, hogy megöljelek. Lehet, hogy várok még egy kicsit, míg némi húst szedsz magadra, aztán szépen feldarabollak, az embereknek meg majd azt mondom, hogy megszöktél.
A régi félelem újjáéledt Darrickben. Már csak azt várta, hogy az árnyak között megjelenjen az apja arca.
- Darrick - szólt Taramis.
Darrick hallotta ugyan, hogy szólítják, de egyszerűen képtelen volt válaszolni. Csapdába ejtette őt az emlék, és a régi félelem. Orrában érezte a hentesbolt mögötti csűr szagát, az előtte álló emberek és a csatorna pedig valahogy álomszerűnek tűnt.
Gyerünk, Darrick, szólt hozzá Mat. Figyel; már, a fenébe is! Ez a gyengéd, Kabraxis ezt találta a lelked mélyén! Engem meg a szellemek közé küldött az az átkozott, és ha nem találod meg Hauklin kardját, akkor még most is ott lennék. Darrick érezte a kezében a fegyvert, de csak átkozta magát miatta, mert úgy érezte, ez vezette őket a halálba. Mat talán még mindig azt hiszi, hogy ez az erő talizmánja, hatalom a démon ellen, de Darrick már másképp gondolta. Valami elátkozott dolog volt, hallott már ilyen fegyverekről. Palatnak is volt már egyszer elátkozott fegyvere, tudta, hogy miről beszél, amikor azt állította a fegyverről, hogy csalás. A démon az, mondta Mat. Le'gy erős.
- Nem megy - mondta Darrick halkan. A fáklyások reszkető fényét nézte a csatorna végében. Ott gyülekeztek az őrök.
- Mi nem megy? - kérdezte Taramis.
- Nem tudok hinni - felelte Darrick. Egész életében azon volt, hogy ne higgyen. Nem hitte el, hogy az apja tényleg gyűlölte őt. Nem hitte el, hogy az apja a bűnös, amiért ő mindig csak verést kap. Ana kényszerítette magát, hogy azt higgye, hogy az élet csak a napok sorozata a hentesboltnál, jó napnak pedig az számított, amikor az apja éppen nem verte őt dagadtra.
De magad mögött hagytad mindezt, mondta Mat.
- Elfutottam - suttogta Darrick -, de nem tudtam megváltoztatni a sorsomat. Megtetted.
- Nem - mondta Darrick, és az őröket nézte.
- Várakoznak" mondta Palát. - Rájöttek, hogy túl sokan vagyunk, és csak jelentős vérveszteség árán győzhetnének le minket. Most bevárják a többieket, íjászok jönnek, hogy levadásszanak bennünket.
Taramis Darrick elé lépett.
- Minden rendben?
Darrick nem felelt. Tehetetlennek érezte magát, de küzdött ellene. Az érzés megült a mellkasán és a vállán, egyre nehezebben kapott levegőt. Az elmúlt évben üvegekkel, poharakkal, olcsó borral tette elviselhetővé az életét, minden rossz hírű kocsmában megfordult, ahol csak tehette, ivott. Aztán elkövette azt a hibát, hogy kijózanodott, és balgán azt hitte, hogy lehet még értelme az életének.
Hogy nem csupán a balszerencse létezik a számára, meg az a tudat, hogy nem kell senkinek -pedigegész életében nem érzett mást. Semmirekellő, mondta az apja hangja. r
Es ugyan mi értelme volt megmenekülni? Most itt
fog meghalni egy beomlott csatorna végében, mint egy patkány. Azt sem tudta eldönteni, hogy nevessen-e vagy sírjon.
Darrick, szólalt meg Mat hangja.
- Nem, Mat - mondta Darrick. - Elég messzire eljutottam. Ideje véget vetni ennek.
Taramis még közelebb lépett Darrickhez, a lámpással a kezében.
- Darrick.
- Meg fogunk halni itt - mondta Darrick Matnek és Taramisnak egyszerre.
- Nem azért jöttünk idáig, hogy meghaljunk -mondta Taramis. - Azért jöttünk, hogy leleplezzük a démont. Amint az emberek megtudják, hogy kihez imádkoztak, elfordulnak tőle, és megszabadulnak.
Darricket annyira gyötörte a bűntudat, hogy nem is igazán fogta fel a mágus szavait. A démon csinálja, mondta Mat.
- A barátoddal beszélsz? - kérdezte Taramis.
- Mat meghalt - suttogta Darrick feldúltan. - Láttam, hogy meghalt. Én magam okoztam a halálát.
Darrick a fejét rázta, de a mozdulat valahogy nagyon távolinak tűnt, mintha valaki mással történt volna.
- Nem. O meghalt.
- De hiszen beszél hozzád - mondta a mágus.
- Ez biztosan valami csapda - felelte Darrick
Ez nem csapda, te ostoba fajankó! tört ki Mat a fejében. A fenébe is, te fafej! Mindig nagyon nehéz volt meggyőzni olyan dolgok létezéséről, amiket nem láttál, nem tudtál megfogni. De ha most nem hallgatsz rám, Darrick Lang, akkor az idők végezetéig a szellemvilágban fogok bolyongani. Nem nyugodhatok békességben, soha. Ezt akarod?
- Nem - mondta Darrick.
- Mit mond? - kérdezte Taramis. - Jó helyrejöttünk?
- Ez egy csapda - mondta Darrick. - Mat azt mondja, hogy a démon a fejemben van, és így próbál engem legyengíteni. Meg azt is mondja, hogy nem ő a démon.
- Hiszel neki? - kérdezte Taramis.
- Elhiszem, hogy a démon a fejemben van -mondta Darrick. - Azt hiszem, hogy akaratomon kívül félrevezettelek benneteket, Taramis. Bocsássatok meg.
- Nem - mondta Taramis. - A kard igazat mond. Hozzád tartozik.
- Az is a démon trükkje volt. A mágus megrázta a fejét.
- Nincs olyan démon, aki uralni tudná Hauklin kardját. Még Kabraxis sem képes erre.
De Darricknek eszébe jutott, hogy először a kard nem hagyta magát, csak második próbálkozásra tudta kézbe venni.
Első próbálkozásra nem bírtad elvenni a kardot, mondta Mat. Nem lehetett. Én is kellettem hozzá. Csak ketten együtt tudtuk megcsinálni, érted? Ezért vándorolok a szellemek világában, és nem tartozom se ide, se oda. Ez az én szerepem. A harmadik ember meg, nos, ő hozza a kiutat.
- A harmadik ember hozza a kiutat - ismételte Darrick kábán.
Taramis Darricket méregette, az arcához emelte a lámpást.
Darricket idegesítette, hogy a szemébe világítanak, de egyszerűen nem bírt
megmozdulni.
Te nem az én fiam vagy, üvöltötte az apja a fejében. Az embereknek elég csak rádnézni, és nem hibáztatnának, ha megölném anyádat. De ómegbabonázott engem, egy ujjal sem bírok hozzáérni. Darricknek égett az arca a fájdalomtól, de nem
egy jelenbeli esemény miatt, hanem a múlt fájdalmát élte újra. A fiú, aki volt, belehuppant az állati ürüléktől mocskos szalmába a csűrben. Az apja eléállt, és verte, Darrick pedig napokat töltött a padlón heverve, lázasan, törött karral.
- Miért nem haltam meg ott, akkor? - kérdezte Darrick. Minden annyival egyszerűbb lett volna, annyival könnyebb.
Mat még ma is boldogan élne, otthon Hillsfarban, a családjával. En mást választottam, mondta Mat. A barátommal akartam menni. És ha te nem adtál volna nekem okot arra, hogy elhagyjam Hillsfart, akkor magamtól tettem volna meg, előbb vagy utóbb. Hillsfar nem volt valami jó hely az olyanoknak, mint te meg én. Az apám tudta ezt, mint ahogy azt is, hogy elfogok veled menni.
- Én okoztam a halálodat - mondta Darrick Na persze. Tudod, hogy hányszor meghalhattam volna még mielőtt Tauruk kikötőjébe keveredünk, ha te nem mentesz meg?
Darrick gondolatban megint azt látta, ahogy Mat feje a sziklának csapódik, és ott lóg rajta az a csontváz, mint valami majom.
Nem emlékszel, hányszor mondták a kapitányok, akikkel hajóztunk, hogy egy westmarch-i tengerész élete egy lyukas garast sem ér? Sok munka, kevés fizetés, és szinte garantáltan rövid élet, ez várt mindegyikünkre. Kevés szép dolog volt az életünkben - a barátok a hajón, meg az a pár kocsmai fehérnép, akik mindig úgy néztek rád, mint valami hősre.
Darricknek eszébe jutottak azok az idők, meg az is, hogy már hányszor hallotta ezt a hegyibeszédet a barátjától. Mat mindig a lehető legjobbat hozta ki a helyzetből, mindig ő kapta a legcsinosabb lányokat és a legtöbb barátja is neki volt.
Eshaa szerencse most sem fordít nekem hátat, mondta
Mat, akkor együtt befejezzük ezt az utolsó küldetést is. Fogd azt a kardot, Darrick, és készülj. Nem sokára megérkezik a harmadik ember is. A bűntudat egy része eltűnt Darrick szívéből, kicsit megkönnyebbült. Csak ekkor vette észre, hogy Taramis két kézzel fogja az ingét, és rázza őt.
- Darrick - szólongatta a mágus -, Darrick.
- Hallak téged - mondta Darrick. Hallotta, hogy nyílvesszők pattognak a fémpajzsokon, amiket a többi harcos fedezékként maga mögé tartott. A templomőrök láthatóan nekibátorodtak, és úgy döntöttek, hogy ha tudnak, kilőnek néhány harcost a csapatból. Ok még tudták úgy tartani a pajzsokat, hogy folyamatos falat alkottak velük, így egy nyílvessző sem találta el őket.
- Milyen harmadik ember? - kérdezte Taramis.
- Nem tudom.
- Van kiút?
- Nem tudom.
A mágus arcán elkeseredettség látszott.
- Használd a kardot.
- Nem tudom, hogyan kellene. Várjatok, mondta Mat.
- Várjunk - ismételte Darrick zavartan. Annyira össze volt zavarodva, hogy azt sem tudta, mit csinál. Az apja hangja egyre halkabban hallatszott a fejében, valahol a háttérben. Talán Mat rájött, hogyan lehet elhallgattatni - de ha ez igaz, akkor Mat a fejében nem lehet a démon. Ő pedig eddig meg volt róla győződve, hogy Mat hangján is a démon beszél hozzá.
- Még több őr érkezik - jelentette be Palát. Ekkor hirtelen kő csikordulását hallották. Taramis elnézett Darrick válla mellett.
- Nézd - mondta a mágus. - Talán a barátodnak mégis igaza volt.
Darrick bambán megfordult, és látta, hogy a törmelékkupac felett egy háromszög alakú lyuk nyílt. Közelebbről az is látszott, hogy nem egy ajtót nyitottak ki, hanem nagy köveket szedtek fel a fejük felől. A lyukon keresztül fény vetődött a törmelékkupacra és a vízre. A háromszögletű nyílásban egy férfi feje jelent meg.
- Darrick Lang - kiáltotta.
Taramis felemelte a lámpást, és megvilágította a férfi arcát.
Darrick bámulta az összeégett arcot, és egy pillanatig nem hitte el, hogy
segítség érkezett.
- Darrick Lang - szólalt meg az alak ismét.
- Ismer téged - mondta Taramis Darrick mellett. -Ki ez?
Darrick megrázta a fejét, nem ismerte fel az összeégett, eltorzult arcvonásokat a rossz fényben. r
- En nem ismerem - mondta.
Ismered őt, mondta Mat. Ez Raithen kapitány. Tauruk kikötőjében találkoztunk vele. A kalózhajón párbajoztatok.
Darrick csodálkozott, de ugyanakkor tudta, hogy Mat igazat mond, hiszen valóban ráismert a kapitányra.
- De hiszen ó meghalt - dadogta.
- Hát, úgy is néz ki - helyeselt Taramis halkan -, viszont kiutat kínál nekünk a biztos halálból. Ezek szerint nagyon ért a meneküléshez.
- Erre - mondta Raithen. - Ha kedves az életetek, akkor siessetek. Az az átkozott démon még több őrt küldött utánatok a csatornába, és most, hogy látták, hogy megnyitottam előttetek ezt az utat, biztos megnézik a térképeket, és rájönnek, hogy miként kerültem ide.
- Gyere - mondta Taramis, és megfogta Darrick karját.
- Ez valami csapda - tiltakozott Darrick.
Nem, mondta Mat. Mi hárman összetartozunk, Darrick. Összeköt minket a
küldetés.
- Ha itt maradunk, meghalunk, mint a halak a hordóban - mondta Taramis. A kapitány által mutatott irányba tuszkolta Darricket.
Ahogy közeledtek a törmelékhalomhoz, a patkányok ritkultak. Nyílvesszők záporoztak feléjük, becsapódtak a törmelékbe, néha eltaláltak egy-egy patkányt, de szerencsére a harcosok közül senkinek sem esett bántódása. Raithen Darrick felé intett.
- Add ide a kardot - mondta -, segítek felmászni. Mielőtt Darrick még meg tudott volna mozdulni,
a kapitány a kardért nyúlt. Amint hozzáért a fegyverhez, sercegés hallatszott. Raithen felszisszent, és visszarántotta a kezét. Újabb vérpatak indult meg a kezéből. Cifra káromkodások közepette kiszedett két újabb követ, így a nyílás nagyobb lett, és a démonvadászok könnyebben átverekedhettek magukat rajta. Taramis ment elsőként, és a nyíláson fölérve egy szűk kis folyosón találta magát. Darrick gondolkodás nélkül követte, ügyelve a kardjára. Taramis bemutatkozott, és a kezét nyújtotta a kapitány felé. A kalózkapitány nem lépett közelebb, és nem vett tudomást a felé nyújtott kézről. Darrickre irányult a figyelme.
- Kapcsolatba lépett veled a halott barátod? - kérdezte.
Darrick ránézett, és nem nagyon akart neki válaszolni. A legszívesebben szíven szúrta volna a kalózkapitányt Hauklin kardjával. Raithen szája hideg mosolyra húzódott. Az égett húsban repedések keletkeztek, vér szivárgott a szájából.
- Nem is kell válaszolnod - mondta. - Hiszen ha nem lenne az a locsi-fecsi haverod, nem jutottál volna el idáig.
Tudod, ki ám a locsi-fecsi, háborgott Mat. Csak kaphatnálak a kezeim közé, vagy inkább a kardom elé, egy su-hintással lenyisszantanám a fejedet, te tengeri patkány, te!
- Na, szóval még mindig velünk van - mondta Raithen. Darrick meglepődött.
- Te hallod őt?
- Amikor a közelemben van, igen. Be nem áll a szája. Hála a Fénynek, hogy csak pár hete kell őt hallgatnom - Raithen tekintete a Darrick kezében lévő kardra siklott. - Azt mondta nekem, hogy nálad lesz Hauklin mágikus kardja is. Ez az?
- Igen - felelte Darrick.
A többi harcos is felért a nyíláson, és a vitatkozók köré gyűltek. Taramis halk parancsokat osztogatott, a nyílás mindkét oldalára harcosokat osztott be. r
- Es ez megöli a démont? - kérdezte Raithen.
- Nekem azt mondták - felelte Darrick -, de ha meg nem is öli, mindenesetre visszakergeti a Lángoló Pokolba.
Raithen vért köpött a padlóra.
- En jobban örülnék neki, ha élve kibeleznénk, és a cápáknak dobnánk, akik
falatonként hordanák szét.
- Jönnek a templomőrök - mondta Palát. - Jobb, ha eltűnünk innen.
- Hogy ebben a lyukban meneküljünk úgy, hogy a sarkunkban lihegnek? kérdezte Raithen. Elfmto-rodott, és véres szájával úgy nézett ki, mint egy tébolyodott.
Tényleg tébolyodott, mondta Mat. Amit Kabraxis tett vele, majdnem elvette a józan eszét.
- Mit keresel itt? - kérdezte Darrick Raithentól A kalózkapitány elmosolyodott, még több vér
kezdett az ajkaiból szivárogni.
- Szerintem ugyanazt, amit te. Azért jöttem, hogy megszabaduljak a démontól. Bár azok után, ahogy a barátod meghalt, meg ami velem történt, szerintem te egész könnyen megúsztad a dolgot hozzánk képest.
Darrick erre nem mondott semmit. Csobbanó léptek zaja hallatszott a csatornából.
- Azok a templomőrök nem fognak ölbe tett kézzel várni, míg ti befejezitek ezt a locsogást - mondta Palát.
Raithen hátralépett, és a nyílás mellől előhúzott egy hordót. Míg rángatta, kezén felszakadt az égett bőr. A hordó vértől pirosodott, Darrick és Palát segítettek a kapitánynak a padlón lévő nyíláshoz cibálni a hordót. A kalózkapitány lefeszítette a hordó tetejét, és kiderült, hogy olaj van benne.
- Öntsük le - mondta Raithen.
Együttes erővel kiöntötték az olajat a vízbe, és a környező sziklákra. A sötét folyadék alól patkányok menekültek elő, az őrök pedig közeledtek. Két nyílvessző röppent fel közéjük a nyíláson át. Az egyik a hordót találta el, a másik pedig Raithen jobb kézfejébe fúródott. Raithen átkozódott a fájdalomtól, de közben cselekedett - hátranyúlt, és leemelt egy fáklyát a folyosó falán lévő egyik tartóból. Ledobta a lángoló fáklyát a nyíláson át a csatornába, a törmelékhalomra.
Darrick óvatosan lekémlelt a nyíláson, és látta, hogy az olaj lángra kap. Tűz söpört végig a törmeléken, a patkányok előbújtak menedékükből, és visítva az őrök közé meg a vízbe ugráltak. A víz felszínén
úszó olaj is lángolni kezdett. A csatorna lassú áramlása az őrök felé sodorta a lángoló olajat, azok pedig visszakozni kényszerültek.
- így nyerünk egy kis időt - mondta Raithen. Befordult balra, és végigrohant a folyosón.
- Hová visz minket? - kérdezte Taramis.
- A démonhoz - mondta Raithen. - Oda kell mennünk.
Futott a folyosón, és csak annyi időre állt meg, hogy friss fáklyát vegyen magához az egyik falikarról.
A folyosó keskenyebb volt, mint a lenti csatorna, csak három harcos fért el benne egymás mellett. Darricket különös tűz hajtotta, így a démonvadászok sorának elején rohant. Palát és Taramis hamarosan csatlakozott hozzá.
- Ki ez az ember? - kérdezte Taramis, és közben az alakot méregette, aki előttük rohant.
- Raithen - felelte Darrick. - Ő az... Volt, javította ki Mat.
-...volt - helyesbített Darrick - egy kalózhajó kapitánya, a Westmarchi-öbölben. Egy évvel ezelőtt Raithen kapitány együtt dolgozott Buyard Cholik-kal.
- A Zakarum pappal, aki kinyitotta a kaput?
- Igen.
- Mi történt vele?
- Megölte őt a démon Tauruk kikötőjében -mondta Darrick, és érezte, hogy milyen furcsán hangzik is ez. Az összeégett, őrült kalózkapitány ott futott előttük.
- Hát, az én tapasztalataim alapján mégnem eléggé halott - mondta Palát. Amikor Raithen meghalt, mondta Mat, Kabraxis elmondott egy varázsigét is, amivel felélesztette a zombikat meg a csontvázakat, és utánunk küldte őket. A varázsige
Raithenen később fogott, és őis élőhalottá vált. Miutánma-gadhoz vetted a kardot, engem valami erő idevonzott őhozzá. Rájöttem, hogy hozzá is tudok így beszélni, ahogyan hozzád. Mi hárman összetartozunk, Darrick, és a minket egymáshoz láncoló kötelékben rejlik a lehetőség, hogy véget vessünk Kabraxis uralmának a világunkban.
- O halott - magyarázta Darrick, és elmondta társainak mindazt, amit Mattól hallott.
- Hauklin jóslata - mondta Taramis.
- Milyen jóslat? - kérdezte Darrick. Rohantak Raithen után, követték őt a kanyargó folyosókon keresztül.
- A jóslat szerint Hauklin kardját nem lehet kivinni a sírjából, csak a Hármak egyesítéséért - mondta a mágus.
- Milyen hármakról beszélsz? - kérdezte Darrick. Huszonötödik fejezeT
- Egy a halálban veszett el, egy az életben, egy önmagában - mondta Taramis. Egy a múlt csapdájában, egy a jelenében, egy a jövóeben.
Darricknek végigfutott a hátán a hideg.
- A jelek szerint Mat barátod az, aki a halálban veszett el, múltbéli halála fogva tartja őt, nem engedi. Raithen az, aki az életben veszett el, a jelen csapdájában él, képtelen meghalni, olyan formában kell élnie, ahogy meghalt volna - Taramis Darrickre nézett. - Tehát te vagy a harmadik
- Miért nem mondtad ezt el már korábban is? -kérdezte Darrick
- Azért, mert nem minden jóslat igazolódik be -felelte a mágus. - Minden fegyvernek és mágikus tárgynak megvan a maga legendája, de a történeteknek nem minden része igaz. Amikor elvetted a kardot Hauklin holttestétől, azt hittem, hogy ez a jóslat nem igaz.
Taramis szavai villámcsapásként érték Darricket.
így igaz, mondta Mat a fejében, te vagy az, aki önmagában veszett el. De a rossz időknek most vége. Ahogyan a hillsfari időknek is vége, apád, a hentesbolt mögötti csűr, ez mind a múlté. Ezt ne felejtsd el, haver, és akkor minden rendben lesz. Nem hagylak el, segítek neked.
- A jóslatnak még nincs vége - mondta Taramis. -Az egyik felemeli a kardot, a másik mutatja az utat, a harmadik szembenéz a démonnal.
A mágus Darrick szemébe nézett.
- Először azért nem tudtad felemelni a kardot, mert a barátod akkor még nem volt veled. Nem tudtad megemelni a kardot, míg nem hallottad Mat hangját a fejedben.
Darrick belátta, hogy mindez igaz - sőt, ez megmagyarázta mindazt, ami azóta történt velük.
- O pedig mutatja az utat - mondta Taramis, és az előttük rohanó Raithenre mutatott. - Tehát te vagy az, aki szembenéz a démonnal.
- A mágus oldalán, persze - kottyantotta Palát lenézően.
Darrick arca lángolt a szégyentől - tudta, hogy a harcos nem tartja őt elég erősnek és bátornak ahhoz, hogy megküzdjön a démonnal, még Hauklin kardjával sem. Igazság szerint ő maga sem érezte magát elég bátornak és erősnek.
Haszontalan, hallotta apja hangját.
Darrick legbelül reszketett, és kétségbeesetten szeretett volna elmenekülni az előtte álló feladat elől. Ő nem volt hős. A legjobb esetben talán tűrhető westmarch-i tengerésztiszt lett volna belőle, esetleg - de csak esetleg - talán tűrhető westmarch-i hajóskapitány. De hős?
Nem. Darrick ezt nem tudta elfogadni. De ha feladja, ha elmegy innen, akkor ugyan milyen jövő várhat rá? A hideg végigfutott a hátán, és majdnem elesett. Ha elszökik a rá váró harc elől, akkor pontosan az lenne belőle, amit az apja állított róla - egy semmirekellő alak.
És ha így lesz, akkor ő is ugyanúgy csapdába esik élet és halál között, mint Mat és Raithen.
Van kiút mindannyiunk számára, mondta Mat. Még akkor is, ha belőlem mártír lesz? tűnődött Darrick.
- Emberek vannak mögöttünk - hallatszott Clavyn hangja a sor végéről.
- Az őrök lesznek azok - mondta Raithen. -mondtam, hogy meg fognak minket találni. Ez a csatorna az újabbak közül való. Az egész templom tele van titkos járatokkal, szobákkal. Az utóbbi pár hétben bejártam az összesét.
- Hová viszel minket? - kérdezte Taramis.
- A főhajóba - felelte Raithen. - Ha szembe akartok nézni Kabraxis-szal, akkor ott megtaláljátok őt is, meg Cholikot is.
Pár méterrel arrébb Raithen megállt egy helyen, ahol a plafon ferde volt fölöttük. Csapóajtó simult az ereszkedő mennyezetbe.
- Néha őrt állnak itt a zsoldosok - mondta Raithen -, de most nincsenek itt. Lementek a csatornába, hogy csapdát állítsanak nektek, mert ők nem tudták,
amit én, hogy van átjáró a csatornából a folyosóra. Felhúzta magát az ajtónyüáshoz, és kikukucskált rajta. Darrick csatlakozott hozzá, csupasz karddal a kezében.
Kinézett a résen, és Buyard Cholikot látta, amint a pap egy kígyó fején lévő emelvényen áll, feltüzelt arccal. Darrick látta, hogy a kígyó vonaglik a várakozó tömeg fölött. Az, ahogy az emberek sikítoztak és tomboltak, nyújtogatták a kezüket a kígyó és az ember felé, ijesztő látvány volt, és Darrick érezte a torkában a gombócot. Tudta, hogy bár néhány hívő sejti, hogy a gonosznak akarja eladni magát, a legtöbb ember nincs ezzel tisztában. Ártatlanok voltak, csodára vágytak, és nem tudták, hogy mindezt a Lángoló Pokol egyik démonja kínálja nekik
- Több száz, de inkább több ezer ember van odakint - mondta Palát csodálkozva, amikor 6 is odahúzódott a nyíláshoz, és kikukucskált. - Hatalmas túlerővel kell szembenéznünk, ha kimegyünk oda.
- A tömeg nyújtja a menekülés útját is - mondta Taramis. - A templomőrök nem tudják majd lezárni a kijáratokat, a tömeget nem tudják kordában tartani. Ha
megöljük Buyard Cholikot, elég nagy lesz a kavarodás, és mi eltűnhetünk. Utána majd elmondjuk az igazat Kabraxis-ról a városban.
- Buyard Cholikot nem lehet megölni - mondta Raithen.
Darrick a kalózkapitányra nézett. Csizmák dobogása hallatszott a folyosón, egyre közelebbről, így Darrick tudta, hogy nincs túl sok idejük.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Taramis.
- Megpróbáltam megölni a mocskot - mondta Raithen. - Pár héttel ezelőtt történt. Ott voltam a tömegben. Becsempésztem magammal egy kis nyílpuskát, és szíven lőttem. Buyard Cholik azonban pár órával később újabb szertartást vezetett le. A merénylet-kísérletem pedig csak még jobban megerősítette a pozícióját, még népszerűbb lett tőle.
Kabraxis volt az, mondta Mat. A démon megmentette őt. De Hauklin kardjától még a démon sem tudja őt megmenteni.
- Nem maradhatunk itt - mondta Palát. - Kizárt, hogy visszaforduljunk. Darrick végignézett a démonvadászok maroknyi csapatán, és megint elcsodálkozott rajta, hogy a kis csapat tagjai milyen hihetetlenül bátrak, amiért ki mernek állni ekkora túlerővel szemben. Ha megkérték volna, hogy vegyen részt ebben, és nem a mágikus kard választotta volna, halott barátja szellemének kíséretében, akkor valószínűleg nem tartott volna velük. Neki nem volt más választása, jönnie kellett a többiek viszont választhattak.
Neked is volt választásod, mondta Mat. Nem volt mu-:-: száj idejönnöd. Darrick az orrában érezte az apja hentesboltja mögötti csűr savanyú szalmaszagát. Szinte a nyomasztó forróságot is érezte, ami megrekedt a szénapadlás néhány köbméternyi levegőjében, ahol a takarmány száradt, és ahol Darrick feküdni szokott, azt várva, hogy meghal, vagy megöli az apja következő verése.
Nem, mondta magában Darrick. Nem volt választásom.
Összeszedte magát, nagy levegőket vett, hogy izmai készen álljanak, ha ugrani kell, és próbált nem venni tudomást a hangról.
-
Mi van fölöttünk? - kérdezte.
A közeledő őrök csizmájának dobogása egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk.
- Lépcsők - mondta Raithen -, de nem itt van a súlypontjuk. Ha kinyitom a zárat, akkor a lépcsősor felemelkedik.
Darrick Taramisra bámult, aki végignézett az emberein.
- Ha itt maradunk - mondta Palát -, akkor meghalunk. De ott fent még a mozgó kőkígyó ellenére is van némi esélyünk a túlélésre.
Taramis bólintott.
-
Egyetértek.
Minden harcos előkészítette a fegyverét.
- Megtámadjuk Cholikot - mondta Taramis -, aztán ha lehet, gyorsan kimegyünk innen. Reménykedjünk benne, hogy a démon felfedi magát. Ha nem sikerül, akkor majd új tervet készítünk -Darrickre pillantott. - Hauklin kardja nagy eséllyel kicsalogatja majd Kabraxist.
-
Igen - mondta Darrick, és két kézzel markolta a kard markolatát.
Megint kilesett a katedrálisra, és a vonagló kőkí-gyó alatti kerek területről valahogy egy aréna jutott eszébe. A kígyó torkából lángok törtek elő. Buyard Cholik magabiztosan állt emelvényén a kígyó fején.
-
Mehetünk - mondta Taramis.
A kalózkapitány a ruhájába nyúlt, és elővett onnan egy kis nyílpuskát. A tűztől elfeketedet bőr megrepedezett, a repedésekből vér szivárgott. Véres ajka torz mosolyba torzult, és a kampó felé nyúlt. Dar-rickre nézett.
- Ne okozz csalódást, tengerész. Vívtam már veled, a Barrakuda fedélzetén. Legyél most is olyan jó, mint akkor. Legyél mindaz, amit a kis halott barátod mondott, hogy lehetsz.
Darricknek nem maradt ideje válaszolni, mert Raithen elfordította a zárat. A lépcsők alá rejtett titkos ajtó könnyedén feltárult, mintha nem is volna súlya. A kis folyosót elárasztotta a katedrális fénye.
Taramis lépett fel elsőként, narancssárga ruhája hullámzott körülötte. Darrick követte a mágust, előlépett a rejtekhelyről, és majdnem beleszédült a katedrálisban tomboló hangzavar erejébe. Emberek ezrei éltették Dien-Ap- Stent, a Fény Prófétáját.
Jobbra tőlük templomőrök álltak egy kis emelvényen. Mindannyian észrevették a titkos ajtó nyílását. Az egyik íjász felemelte fegyverét, és rájuk célzott. Mielőtt azonban rendesen bemérhette volna őket, Raithen előrenyújtotta kezét, melyben a nyílpuska volt, és meghúzta a ravaszt. A kis nyílvessző kivágódott a fegyverből, beleállt az íjász ádámcsutkájába, és átfúrta a torkát. Az őr leesett az emelvényről, be a tömegbe, ahol a véres holttest pánikot és kavarodást keltett. Az őrök megindultak a helyükről, a démonvadászok pedig tárt karokkal várták őket.
Buyard Cholik a kígyó fején lévő emelvényről megállította a szörnyet, miközben az kinyitotta lángoló száját, és elnyelt egy kisfiút, akit az apja emelt a magasba.
Készülj, mondta Mat Darrick fejében. Most még az eddigieknél is rosszabb dolgok következnek.
- Nem tudjuk itt tartani magunkat - mondta Palát. Arca vértől volt maszatos, de nem csak a saját vérétől. - Menekülnünk kell.
A futás nem megoldás, mondta Mat. Megvan benned az erő, Darrick. Megvan r
bennünk az erő. En és Raithen elhoztunk idáig, most viszont te következel.
- Dien-Ap-Sten hívői - dübörgött Buyard Cholik hangja a csarnokban. Hitetleneket láttok magatok előtt, akik le akarják rombolni ezt a hatalmas templomot, mely otthont ad a Fény Prófétájának, és az Álmok Utjának. Félelem és harag szabadult el a teremben.
Darrick az életéért harcolt. Már most is iszonyatos túlerővel álltak szemben, de tudta, hogy ez csak még rosszabb lesz. Hárított és szúrt, félreütött egy kardot, aztán tovább mozdult, és keresztülszúrta egy zsoldos szívét. A halott mellkasához emelte a lábát, és három közeledő templomőr felé rúgta azt. Taramis keze nemes, fürge mozdulatokkal mágikus jeleket írt a levegőbe. Elkiáltotta magát, és a varázsszó hatására a jelek a katedrális mennyezete felé repültek.
Miközben Darrick egy újabb döfést hárított el, fekete felhő alakult ki a csarnok mennyezete alatt. Lefogta az őt támadó fegyvert, és közben másik öklével és könyökével leütötte azt a templomőrt, aki a sérült karja miatt nehezen mozgó Rhambalt szorongatta. Az őr hasra esett Rhambal előtt.
- Kösz - mondta a harcos. Arca hófehér volt a sisak alatt.
De amint Darrick leszerelt egy ellenfelet, rögtön került a helyébe másik, ráadásul az az őr, akinek lefogta a fegyverét, kiszabadította pengéjét a fogásból. Az őr Darrick arca felé suhintott, közben pedig a fekete fellegben a fejük felett dörgött és
villámlott. Darrick ismét lefogta az őr kardját, felemelte a lábát, és villámgyors mozdulattal fejbe rúgta a zsoldost, aki a hívők egy csoportjára esett. Nehezen szedte a levegőt, és hirtelen megérezte, hogy az épületben erősen csökkent a hőmérséklet. Körülnézett a csarnokban. A hívők közül néhányan éppen kést rántottak, hogy csatlakozzanak a harchoz.
Ok ártatlanok, mondta Mat Darrick fejében. Nem mind gonoszak. Csak belevonták őket ebbe az egészbe. - Hol a démon? - kérdezte Darrick. A kígyó belsejében, mondta Mat. Off van a Gonosz Ösvénye is. Kabraxis visszatért arra a helyre, ahol a legerősebb. Tudja, hogy nálad van Hauklin kardja. Darrick hárított, hárított, védett, aztán támadott, és egyetlen mozdulattal elvágta egy őr torkát. A templomőr torkából vér fröcskölt, a férfi hátratántorodott, elejtette a kardját, mindkét kezét a nyakára kulcsolta, így próbálta elállítani a vérzést, de hiába.
A Taramis által kavart felleg télies hangulatot teremtett a csarnokban. Fagyos szélvihar süvített végig a termen, a kígyó szájában lobogó tűzfüggöny lángkavalkáddá alakult tőle. A kőkígyó deresedni kezdett, de amint a bestia tüzet kezdett okádni, a dér gőzfelhővé alakult.
A kígyó lehajtotta a fejét, figyelme a démonvadászok kis csoportjára irányult. Szemében pokoli lángok lobogtak.
Buyard Cholik az első, mondta Mat. Meg kell halnia, Darrick, mert ő tartja Kabraxis-t a világunkban.
A csarnokon villám hasított keresztül, a felhőkből kövér hópelyhek kezdtek hullani az arénaszerú középső részre és a hívőkre egyaránt. A sűrű fehér függöny nehezítette a tájékozódást, a csupasz bőrre hulló pelyhek pedig égettek, akár a sav.
A kőkígyó támadott, előrecsapott, méregfogaiból halálos lángok törtek elő. Vigyázz! - kiáltotta Palát, és ellökte Rhambalt a kígyó elől. A démonvadászok megtisztították a területet, de a támadást nem élte túl mindenki. Három őr teljesen összemorzsolódott, csak véres cafatok maradtak belőlük a padlón. A kígyó ép volt, csupán egy kő esett belőle a padlóra. A kő összetört, darabjai pedig a padsorok közé repültek.
Darrick összeszedte minden bátorságát, félresöpörte kétségeit, és a kígyó felé rohant. Az visszafordult - a három őr véies cafatjai még mindig ott lógtak az agyarain - és üldözőbe vette Darricket. Ő tudta, hogy a gonosz lény üldözi, ezért jobbra vágódott, a földre vetette magát, és begurult a kígyó teste alá. Szabad kezével felnyúlt, és belekapaszkodott a faragott pikkelyekbe. A kígyófej nekivágódott a katedrális padlójának, néhány kődarab felrepült alóla, több kocka pedig összezúzódott. Darrick feljebb küszködte magát a pikkelyeken, és talpra állt. Ugrott, és a kígyó orrán landolt. A kígyó sziszegett, tüzet okádott, kitátotta a száját, és egy lángnyelvvel célba vette Darricket. A lángok megperzselték Darrick haját, miközben felfelé rohant a kígyó orrán. A kígyó mozdulata, amivel kitátotta a száját, még meg is könnyítette a dolgát. A levegőbe vetette magát, Buyard Cholik emelvényének irányába. Cholik hirtelen megértette Darrick kétségbeesett mozdulatainak célját, és varázslatra emelte volna a kezét. De ezzel már elkésett. Még nem fejezte be a varázsigét, amikor Darrick megragadta a ruháját. Cholikot csak az mentette meg még egy pillanatra, hogy Darrick nem mellette landolt, az emelvényen. Tudta, hogy kicsit ugrott, nem fogja elérni az emelvényt, így aztán szabad kezét kinyújtotta, és a pap ruhájába kapaszkodott vele. Amikor aztán egész súlyával megrántotta a ruhát, Cholik elvesztette az egyensúlyát, az emelvény vaskorlátjának vágódott, és nem tudta befejezni a varázsigéjét. Darrick kapálózott, fél kézzel kapaszkodott a ruhába, és tudta, hogy a kígyó ismét emelkedik, hogy lerázza őt az emelvényről, és ha leesett, végezzen vele. Megfeszítette az izmait, behajlította a könyökét, és közelebb húzta magát a paphoz.
A hófergeteg vakítóan örvénylett körülöttük. Darricknek a Taramis által gerjesztett jeges vihar szinte égette az arcát és egyéb szabad bőrfelületeit. Meglendítette a kardját, és elhajította azt, akár egy dárdát.
Hauklin varázskardja még az erős szélben is szépen helytállt. Éppen Buyard Cholik szívét találta el, mire a férfi hátratántorodott, és elbotlott a ruhában, amit Darrick szorosan fogott.
- Nem - mondta Cholik, és megragadta a kardot, amely felnyársalta őt. Kezéből kékes lángok törtek elő ott, ahol a pengéhez ért, de azután már nem is bírta elengedni, mint ahogy a melléből sem tudta kihúzni a gyilkos fegyvert. Darrick kihasználta, hogy Cholik már nem tud harcolni ellene. Megkapaszkodott az emelvény szélében, és felhúzta rá magát. Cholik hátralépett, kiszabadult Darrick szorításából, és lezuhant az emelvényről. A kardot! üvöltötte Mat a fejében. Még le kell győznöd Kabraxis-t! Kapaszkodott a vonagló kígyó fejére erősített
emelvényen, bal kézzel tartotta magát, a jobbal pedig Hauklin kardjáért nyúlt. A. körülötte lévő mozgást csak a szeme sarkából látta. Magához akarta hívni a kardot, úgy, ahogy EWig Barrows kunyhójánál is tette.
Cholik teste még mindig csak lefelé zuhant, amikor Darrick megérezte a kapcsolatot önmaga és a kard között. Látta, ahogy a varázspenge elkezd kicsusszanni a holttestből, majd megindul a keze felé a levegőben, ám ekkor a kígyó váratlanul felemelte a fejét, és félreütötte.
Darrick forogva repült felfelé, olyan magasra, hogy majdnem felkenődöu a katedrális mennyezetére. Csapkodott, próbált úrrá lenni a testén. Rémülten látta, hogy a kígyó felemeli a fejét alatta, és kitátja a száját. A torkában lángfüggöny égett, mely borzalmas halált jelentett volna Darricknek, ha beleesik. Fogd a kardot, üvöltötte Mat. Ha nincs nálad a kard, nem érsz semmit! Darrick a fegyverre koncentrált, de tudatából nem tudta kitörölni az alatta lévő kígyót. Zuhanni kezdett. Biztos volt benne, hogy még ha a kígyó nem is éri el, a becsapódásba biztosan belehal.
A kard! kiáltotta Mat. A kard megvéd, ha a kezedben van, és én is a kard varázserején keresztül tudok neked segíteni!
Darrick elűzte agyából a halál gondolatát. Ha meghal, az úgyis csak annyit jelent, hogy véget érnek az elmúlt év szenvedései, valamint megszabadul az összes fájdalomtól, amit egész életén át magával hurcolt.
Hauklin kardjára összpontosított, erősítette a köteléket közte és a fegyver között. Cholik holtteste a kígyó tátott szája elé zuhant a kőpadlóra. A varázserejű penge azonban kiugrott a testből, és Darrick kinyújtott kezébe repült.
Ne engedd el a kardot, mondta Mat. Tartsad, hogy segíteni tudjak neked. Nem tudott irányt változtatni a levegőben, így csak zuhant, akár egy darab kő, egyenesen bele a kő-kígyó szájába. Lángok ölelték körül, és egy pillanatig azt hitte, hogy ott sül meg helyben. Hihetetlen forróság vette körül, érzékei cserben hagyták.
Most nagyon vigyázz, figyelmeztette Mat. Hangja valahogy távolinak tűnt, pedig tudta, hogy a fejéből hallja. Ez lesz a legrosszabb az egészben, Darrick, és nincs más kiút.
Darrick nem hitte el, hogy él. Már az is halálos kellett volna, hogy legyen, hogy nekiesett a kőkígyó-nak. Ráadásul ott volt a lángfuggöny is - lehetetlen, hogy azt túlélte. Ugyanakkor...
Élt. Abból tudta, ahogyan érezte magát, abból, hogy minden porcikája fájt, és abból, hogy ha szaggatottan is, de lélegzett.
Te nem lehetsz most itt, mondta Mat távoli és vékonyka hangon. Ez iff a Gonosz Ösvénye. Ez itt a Tekergőző Fekete Ut. Itt Kabraxis az úr. Legalábbis ó azt hiszi, hogy itt előnyben van. Kelj fel, és...
- Kelj fel - csattant fel egy durva hang. - Kelj fel, te semmirekellő kis fattyú. Darrick felismerte az apja hangját. Szeme felpattant, és az ismerős csűr belsejét látta maga körül, az apja hentesboltja mögött. A savanyú szagú szénán feküdt, fent, a szénapadláson.
- Azt hitted, hogy itt majd nyugodtan lustálkodhatsz, mert nem látlak meg, mi? kérdezte az apja.
Darrick ösztönösen labdává gömbölyödött, így próbálta magát védeni. Az egész teste sajgott az előző napi veréstől. Vagy aznap kapta a verést, korábban - nem emlékezett. Volt olyan is, hogy egy-egy keményebb verés után elvesztette az időérzékét. Voltak eszméletlen időszakok meg kiesett napok is.
- Kelj fel, te átkozott! - Az apja belerúgott, kiszorult a levegő a tüdejéből, és lehetségesnek tartotta, hogy megint eltört egy bordája.
Darrick félve emelkedni kezdett. Valami lógott a kezéből, de amikoT lenézett, nem látta, hogy mi az. Lehet, hogy megint eltört a karja, csak most másképp fáj, mint eddig.
Mintha Mat Hu-Ring hangját hallotta volna, de tudta, hogy Mat sosem jönne át olyankor, amikor az apja éppen dühöng. Ilyenkor még Mat apja sem mert átjönni.
- Azt mondtam, hogy kelj fel! - dübörgött az apja hangja. Nagydarab ember volt, nagy hassal, széles vállakkal. A keze nagy volt, erős és durva a sok munkától, nomeg a számtalan kocsmai verekedéstől. Haja barna volt és göndör, csakúgy, mint mellig érő szakálla. r
r
- En nem lehetek itt - mondta Darrick zavarodottan. - Tengerész voltam. Es ott volt az a templom.
- Ostoba, mihaszna fattyú - üvöltötte az apja. Megfogta a karját, és megrázta. Ugyan hogyan lehetne tengerész egy ilyen semmirekellőből, mi?
Gonoszul felnevetett.
- Megint valami ostoba álmodozásba merültél, mi? Mindig ezt csinálod idefent, te naplopó!
Darricknek égett az arca a szégyentől, és végignézett magán. Gyerek volt, nem több, mint nyolc vagy kilenc éves. Az apjának nem ellenfél, ő mégis úgy kezelte, mint valami veszedelmes, elvetemült bűnözőt.
Az apja pofon vágta, de olyan erősen, hogy rögtön zúgni kezdett a feje a fájdalomtól.
- A szemembe nézz, amikor hozzád beszélek, kölyök! - parancsolta. - Lehet, hogy mást nem bírsz megtanulni, de azt a fejedbe verem, hogy tiszteld a nálad különbeket.
Forró könnyek csorogtak le Darrick arcán, szájában érezte a sós ízt. Ajka remegett.
- Nézd meg magad, te gyáva kis féreg - üvöltötte az apja, és megint ütésre emelte a kezét. - Még ahhoz sincs elég eszed, hogy ha esik, akkor beállj az eresz alá.
Darricket a tarkóján érte az ütés, és rögtön megperdült körülötte a világ. Eszébe jutott, hogy a múlt héten végignézte, amint az apja elcsépel három karavánkísérőt a Sánta Kacsa fogadó előtt, a földúton. Mint hentes, az apja éppen csak tűrhető volt, de bunyósként szinte verhetetlen.
- Megetetted az állatokat, ahogy meghagytam neked, kölyök? - kérdezte az apja. Darrick lesandított a szénapadlás feljáróján, de sejtette a választ előre. Az etetők és az itatóvályúk üresek voltak.
- Nem - felelte végül.
- Nagyszerű - mondta az apja. - Szóval nem. Ilyen kis dolgot merek csak rád bízni, mert tudom, hogy máshoz túl hülye vagy. Azt hittem, ahhoz nem is kell ész, hogy valaki megetesse az állatokat, de most már látom, hogy neked még ez is meghaladja a képességeidet.
Darrick összehúzta magát. Tudta, hogy amikor az apja ilyen kedvében van, neki sehogy sem lehet igaza. Ha megetette volna az állatokat, akkor biztosan talált volna hibát abban is, ahogy csinálta, állította volna, hogy túl sokat vagy túl keveset adott nekik. Darrick gyomra forgott, mintha a viharos tengeren hajózna. De honnan is tudhatta ő, hogy milyen érzés az? Biztos csak az egyik olyan történetből emlékezett rá, amit az apja törzshelyeinek számító kocsmák előtt hallott. Apja mindig otthon akarta hagyni Darricket ; esténként, amikor inni ment, de az anyja sosem volt otthon, Darrick pedig félt egyedül, így aztán mindig követte az apját titokban, kocsmáról kocsmára járt utána. Könnyű dolga volt ilyenkor, a másik nem
látta őt, mert mindig a pohár fenekét nézegette. A férfi gonosz volt ugyan, de ő volt a legbiztosabb pont a fiú életében, mert az anyja sosem volt a közelében. ...nem ott... Darrick szaggatottan szedte a levegőt, és biztos volt benne, hogy Mat HuRing hangját hallotta. De hát az nem lehet, vagy mégis? Mat meghalt. Meghalt amikor... amikor... Mikor is halt meg?
Darrick nem emlékezett. Sőt, nem is akart visszaemlékezni. Mat valahol nagyon messze halt meg, messze a családjától, és Darrick hibájából. A Gonosz Ösvényén jársz, mondta Mat. Ezá a démon trükkjei. Neliagyd magad...
Mat hangja megint elhalkult. A súly húzta Darrick karját.
- Mi ez, kölyök? - Az apja megperdítette Darricket, és felemelte a kezében tartott kötelet, hurokkal a végén. - Valami játékszer?
Darrick nem beszélt. Nem bírt. Napokkal korábban tanulta a trükköt Mattól, aki meg a tengerész nagybátyjától leste el, hogy hogyan kell siklóhurkot kötni. Darrick összeszedte a kötéldarabokat, amiket az apjának állatokat szállító farmerek hagytak ott, összekötözte őket, és hurkot csinált a végére. Darrick napokig azon gondolkodott, hogy felakasztja magát, így vet véget mindennek.
- Nem tudtad megtenni, mi, kölyök? - kérdezte az apja. Feltekerte a kötelet, és megrázta a siklóhurkot a végén.
Darrick sírt és reszketett. Az orra szüttyögött, a hang borzalmas volt. Ha most megpróbálna beszélni, akkor az apja csak kinevetné, és pofon vágná, hogy beszéljen rendesen. Addig verné, míg elveszti az eszméletét. Tudta, hogy utána napokig a vér ízét érezné a szájában, felrepedt szája vagy a száj üregében lévő sebek miatt.
De ez alkalommal az apja valami mást forgatott a fejében. Átdobta a kötelet a gerenda fölött, majd elkapta a hurkot.
- Sejtettem, hogy egyszer majd eljutsz odáig, hogy valami hasonló gyávasággal próbálkozol -mondta az apja. Lesandított a szénapadlás széle felé, és egy kicsit lejjebb igazította a hurkot. - Simán meg akarsz fulladni, kölyök, vagy ki akarod törni a nyakad?
Darrick erre nem tudott válaszolni. Nem így történt, Darrick, kiáltotta Mat a fejében. Én találtam meg a hurkot, nem az apád. Aznap elvettem tőled a kötelet, és megígértettem veled, hogy soha többé nem gondolsz ilyesmire. Darrick már majdnem emlékezett, de aztán az emlék elsiklott a tudatából. Az apja a nyakába dobta a hurkot, és elvigyorodott. Lehelete bűzlött az olcsó lőrétől.
- Szerintem a nyaktörés gyáva kiút lenne. Én nem hagyom, hogy az én fattyú fiam féljen a haláltól. Úgy fogsz szembenézni a halállal, mint egy férfi.
A démon az! üvöltötte Mat, de hangja csak foszlányokban ért el Darrickhez, mintha erős szelet próbálna túlkiabálni. Vigyázz, Darrick! Még mindig megölhet téged, és ha a Gonosz Ösvényén halsz meg, akkor a lelked mindörökre a démoné lesz!
Darrick tudta, hogy félnie kellene, de egyáltalán nem rettegett a haláltól. Könnyű lesz. Az élet volt nehéz, elviselni a félelmeket, a fájdalmakat, a tévedéseket. A halál - akár gyors, akár lassú - számára megváltást ígért. Az apja szorosra rántotta a hurkot az álla alatt. - Ideje menned - morogta. - Legalább amikor majd meghallják a városban, hogy mi történt, azt mondják, hogy a fiam bátor volt, mint az apja.
Darrick a szénapadlás szélén állt. Amikor az apja a mellkasához emelte a kezét, semmit sem tehetett, amivel megakadályozhatta volna a zuhanást. Az apja meglökte.
Kapálózva zuhanni kezdett, és közben a fejében egy hang azt üvöltötte, hogy Eí ne engedd a kardot. De amikor a kötél megfeszült, nem tört ki a nyaka. Az apja nem engedte olyan hosszúra a kötelet.
Darrick a kötél végén kapálózott, amely lassan kiszorította belőle az életet. Jobb karja az oldalánál lógott, a ballal pedig a kötélbe kapaszkodott, és próbált lélegzethez jutni.
- Engedd csak el - biztatta az apja. - Olyan könnyen meghalhatnál. Csak pár perc az egész.
Hazudik, mondta Mat. A fenébe is, Danid, térj már magadhoz! Ez soha nem
történt meg! Ha meghaltál volna, akkor sosem mentünk volna a tengerre!
Darrick felnézett az apjára. A férfi a szénapadlás szélén térdelt, arcán széles
vigyor ült, szemében pedig a lelkesedés tüze égett.
Nézz csak mögé, kiáltotta Mat. Nézd meg az árnyékát a falon!
Darrick már haldoklott, látómezeje rohamosan szűkült. Látta az apja árnyékát a
falon. Csakhogy az árnyék nem az apjáé volt. Bármi vetette is azt az árnyékot a
falra, az nem ember volt. Ekkor Darricknek eszébe jutott a bramwelli katedrális,
a lángoló szájú kőkígyó.
Hirtelen újra felnőttnek érezte magát - fuldokló felnőttnek, aki egy himbálózó kötélen lóg.
- Már túl késő - mondta a démon. Alakja megváltozott, Darrick apjából visszaalakult Kabraxis-szá. -Te meghalsz itt, és az enyém lesz a lelked. Megölted ugyan Buyard Cholikot, de mostantól te leszel az, aki ehhez a világhoz köt.
Darrick iszonyatos haragot érzett. Megragadta ezt az érzést, belekapaszkodott, hagyta, hogy erőt adjon neki. Fellendítette a kardot, elvágta vele a kötelet, amin lógott, és lehuppant a csűr szalmával borított padlójára.
De ahová érkezett, az már nem a hentesbolt mögötti csűr padlója volt, hanem egy vékony, fekete szalag, mely a nagy semmi fölött tekergőzött. Kabraxis Darrickkel szemben érkezett a Gonosz Ösvényére. Egy szó nélkül nekirontott, kihegyezett karmokkal, hegyes agyarakkal.
Darrick küzdött, úgy, hogy a hurok még mindig ott volt a nyaka körül, és szorította a torkát. Fekete pontok úszkáltak a szeme előtt. A kard önálló életre kelt a kezében, hihetetlenül gyorsan mozgott, de éppen csak arra volt képes, hogy megvédje tulajdonosát a nem emberi ellenféltől.
Kabraxis Darrick felé legyintett a farkával, el akarta gáncsolni, de Darrick észlelte a támadást, lendítette a kardot, és levágta vele a farkat. A démon üvöltött dühében, előreugrott, és ollózó mozdulatot tett kezével.
- Nem győzhetsz le, te semmirekellő halandó! -üvöltötte.
Darrick elhajolt a támadás elől, előreugrott, és átcsúszott a démon lábai alatt, a farokból szivárgó véren. De egy pillanat múlva már újra talpon volt, és hátba támadta a démont. Ugrott - félresöpörte a sikertelenségtől, valamint a Gonosz Ösvénye mellett tátongó nagy semmitől való félelmét - és a démon hátára érkezett.
Kabraxis próbálta lerázni Darricket a hátáról, de amikor a férfi egyik kezével hátrafogta a fejét, Hauklin kardját pedig a torkához emelte, akkor ledermedt.
- Várj - mondta Kabraxis. - Ha megölsz engem, azért nagy árat kell fizetned. Te nem vagy olyan tiszta, mint Hauklin volt. Félelem lakozik benned, ami mindig meg fogja keseríteni az életedet. Ha megölsz, valami belőlem mindig veled lesz. Nagy árat kell fizetned.
Darrick csak egy pillanatig habozott. - Megfizetem... az... árát... - suttogta rekedtes hangon. Aztán megrántotta a varázserejű kardot, fém csikordult a csonton, és hatalmas villámlás törte meg körülöttük a sötétséget. Darrick nem látott semmit, csak a nagy fényességet, ami csaknem megvakította. Lehunyta a szemét.
Amikor kinyitotta, a katedrális közepén állt, körülötte hó borította a padlót. Az egyik szarvnál fogva tartotta kezében Kabraxis fejét. A kőkígyó még mindig élt, s ide-oda vonaglott Buyard Cholik teteme felett. Taramis és emberei súlyos túlerővel álltak szemben, ellenük tört a templomi őrség. A harcosok közül négyen súlyos sérüléseket szenvedtek, és holtan vagy haldokolva a földön feküdtek. A kígyó megmerevedett, aztán Darrick felé kapott.
- Nem! - kiáltotta Darrick, és érezte, hogy elönti testét valami természetfeletti erő. Hauklin kardját egy erőteljes mozdulattal a havas kópadlóba döfte.
A katedrális tetején át hideg, kék villámok sújtottak le a kígyóra. Nem maradt belőle más, csak egy halom tégla, melyet már nem tartott össze a malter. A szemét és száját élővé varázsoló lángok fellobbantak, aztán eltűntek Senki sem mozdult a katedrálisban. Darrick a hívők felé fordult, és a magasba emelte a démon levágott fejét.
- Vége! A démon halott! A hamis próféta halott! A templomi őrök a földre dobták fegyvereiket, és
hátrálni kezdtek. Taramis és száz sebből vérző, ám rettenthetetlen csapata Darrick felé fordultak.
- Menjetek haza - mondta Darrick a hívőknek -Vége van.
Ezt mondta nekik, pedig tudta, hogy ez nem igaz. A történtekért súlyos árat
kellett fizetnie, és csak most kezdte megérteni, hogy mi is volt az.
Epilógus
A kelő nap hideg volt és távoli. Narancssárga és vörös csíkokat festett a felhőkre maga körül, s így olyan volt, mint egy termékeny tojás, melynek véres a sárgája. A hegyekből hideg szél érkezett a városba, a nap fénye pedig elűzte az éjszaka árnyait, ki a tengerre.
Darrick Lang a Fény Prófétájának Temploma egyik tetőteraszán áll, a kert közepén. Egész éjjel itt volt. Vastag köpönyeget viselt, de az nem tudta megvédeni a hideg széltől. Egészen átfagyott, mégsem tudott elszakadni a helytől. Az apja hangja órákon keresztül ott zengett a fejében, és csak hajnalhasadtával kezdett halkulni. Darrick Mat hangját már nem hallotta, és azt sem tudta, hogy barátja tovább járja-e a szellemek útjait, vagy az éjszakai csatában végre végleg meghalt. Rossz érzés volt, hogy nem tud semmi biztosat. Buyard Cholik testőrei közül néhányan újra csatázni akartak, de így, hogy a megbízójuk meghalt, már nem igazán volt miért harcolniuk. Palát közölte a zsoldosokkal, hogy őrültek, hiszen eddig csak a munkájukat veszítették el, viszont ha akarják, elveszíthetik a fejüket is. Nem kell mást tenniük, mint hogy odaállnak elé. Egy zsoldos sem lépett előre. A zűrzavar közepette Raithen meglépett.
Taramis igyekezett együtt tartani az embereit, mert attól félt, hogy a döbbent hívők között kitör a
lincshangulat. Először úgy tűnt, hogy azok ott helyben felkötik a démonvadászokat, pedig Darrick felmutatta előttük a démon levágott fejét, s így szembesítette őket az igazsággal. Azért voltak ott, hogy csodákat lássanak, de minden reményük szertefoszlott. Voltak köztük olyanok is, akik még órákig ott ültek a padokon, és abban reménykedtek, hogy a Fény Prófétája és az Útkereső újra megjelennek majd azoknak, akik igazán hisznek bennük. A tetőteraszon léptek zaja hallatszott.
Darrick megfordult, Hauklin kardját még mindig a kezében tartotta. Együtt dolgozott ugyan a démonvadásszal és embereivel, megölte Buyard Cholikot és a démont is, de tudta, hogy a többiek még így sem bíznak benne. Nem tartozott közéjük. Az ő élete nem úgy folytatódik, hogy ellovagol vagy elhajózik a napkeltébe, és egy újabb démon felkutatására indul.
Újabb démon. Darrick szája keserű vigyorba torzult, de visszafojtotta a nevetést. Hiszen még nem volt túl ezen a démonon sem. Nem volt túl azokon a démonokon sem, amelyeket az apja szavai szabadítottak el benne. Taramis Volken éppen felé tartott a kerten keresztül. A mágus még magán viselte a harc nyomat-narancssárga ruháját vérfoltok tarkították, a sajátja, és ellenfeleié vegyesen. Arca a hajnali fényben is sötétnek tűnt, és valahogy öregebbnek látszott, mint máskor.
-
Nem gondoltam, hogy még mindig idefent vagy - mondta a mágus.
- Persze, hogy nem gondoltad. Tudtad - válaszolta Darrick. - Egész éjjel figyeltetted a tetőre vezető lépcsőt Rhamballal.
Taramis egy percig habozott.
-
Igazad van, persze.
Darrick erre nem mondott semmit.
A mágus a tető széléhez sétált, és lenézett. Ruhája lebegett a hajnali szélben.
-
Sok hívő nem akar innen elmenni.
Darrick vonakodva csatlakozott a mágushoz, és ő is lenézett. A templom előtti utcákon nagy tömeget alkottak a hívők, pedig a város katonái megtettek mindent, hogy feloszlassák a tömeget. Vagy fél tucat épület még mindig füstölgött.
-
Nem szűnt meg a hitük - állapította meg Taramis.
- Azért, mert Cholik és Kabraxis éppen azt adták nekik, amire vágytak - mondta Darrick.
- Igen, néhányan valóban megkapták, amire vágytak- mondta Taramis -, de igen magas áron. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy a többieket is itt tartsák vele, hiszen mind azt remélték, hogy legközelebb majd ők lesznek a szerencsés kiválasztottak -Taramis felnézett Darrickre. - A démon szörnyű dolgot művelt velük.
Darrick nem válaszolt. A mágus szavai még az északi szélnél is hidegebbnek tűntek.
-
A városi rendőrök kénytelenek csatázni a csapatokba verődött fanatikusokkal - mondta Taramis. -Sokan közülük nem hajlandóak elfogadni az éjjel történteket. Azt állítják, hogy Lord Darkulan ölte meg Cholikot és Dien-ApStent, mert féltette a hatalmát, és hogy nem is volt itt semmiféle démon.
-
A démon eltűnt - mondta Darrick. - Az a tény, hogy sokan nem hiszik el, hogy létezett, még nem fogja őt visszahozni.
-
Nem, őt nem hozzák vissza, viszont elégtételt akarnak venni a városon, mert csalódottak, és meg vannak zavarodva. Szerencsés esetben csak pár ház fog megrongálódni, és néhány ember meghalni, míg az őrök rendet csinálnak. Darricket a saját haragja foglalkoztatta. Még mindig ugyanazt érezte, amit korábban az apja váltott ki belőle. Most már tisztában volt ezzel, de azt is tudta, hogy ezt a terhet élete végéig cipelnie kell, hiszen képtelen megemészteni.
-
Úgy tartják - szólalt meg Taramis -, hogy ha egy ember szembenéz egy démonnal, akkor sokkal jobban megismeri és megérti önmagát, mint korábban bármikor. Te ott álltál Kabraxis előtt - soha nem ismertem még senkit, aki ilyen közel férkőzött egy démonhoz, Darrick.
-
De hiszen te harcoltál már démonokkal, és meg is ölted őket - ellenkezett Darrick.
Taramis nekidőlt a korlátnak, és keresztbe tette a karját.
-
Igaz, de én soha nem követtem egyiket sem a Lángoló Pokolba. Te viszont igen, és ott küzdöttél meg vele - mondta.
-
Megtetted volna?
-
Ha muszáj, persze - mondta a mágus, és hangjában nyoma sem volt bizonytalanságnak vagy kételynek. - De azt nem értem, hogy te miért tetted.
-
Nem az én ötletem volt - mutatott rá Darrick. -A kígyó egész egyszerűen bekapott.
-
A kígyó azért nyelt le téged, mert Kabraxis valami miatt úgy gondolta, hogy a Fekete Ösvényen képes lesz majd legyőzni téged is, meg Stormfuryt is. A kérdésem a következő: miért hitte ezt a démon?
Darrick hosszú ideig hallgatott, de aztán rá kellett jönnie, hogy a mágus nem tágít, választ akar.
-
A bűntudat miatt, amit érzek - válaszolta végül.
-
A barátod, Mat miatt?
-
Többről van szó - ismerte be. Aztán azon kapta magát, hogy mindent elmondott a mágusnak az apjáról, meg a verésekről, amelyeket a hentesbolt hátuljában kapott, Hillsfarban.
-
Időbe telt, mire rájöttem, hogy anyám megcsalta apámat, és hogy nem tudom, hogy valójában ki is az én apám. Azóta sem tudom, hogy ki az mondta.
- Meg akartad tudni?
- Néha kedvem támadt kinyomozni - ismerte be Darrick -, de csak a Fény tudja, hogy mekkora zűrt csináltam volna, ha kiderítem. Már így is éppen elég bajom volt.
- Kabraxis tehát azt gondolta, hogy ha szembesít téged az apád dühével, akkor legyőzhet.
- Sikerült is volna neki, ha nincs Mat - mondta Darrick. - Akkoriban Mat minden verés után ott állt mellettem, számíthattam rá. Ott volt velem a Fekete Ösvényen is.
- Kimentett téged Kabraxis rémálmából.
- Igen - Darrick a mágus szemébe nézett. - De nem győztem le teljesen. Taramis várakozóan nézett rá.
- Legyőztem Kabraxis-t a Lángoló Pokolban -mondta Darrick -, de egy részét visszahoztam a világunkba. Gyors mozdulattal egy közeli virágágyásba szúrta a kardját. Más fegyver esetében ez megengedhetetlen lett volna, a rozsdásodás miatt, de Stormfuryt ilyen veszély nem fenyegette. Elengedte a fegyver markolatát, és kinyújtotta a kezét.
- Az az átkozott démon valahogy belém költözött.
Darrick keze megremegett, aztán elkezdett átalakulni. Elvesztette emberi formáját, és egyre inkább egy démoni végtagra kezdett hasonlítani.
- Ez hihetetlen - nyögte Taramis.
- Elpusztítottam Buyard Cholikot, és Kabraxis bejáratát a mi világunkba - mondta Darrick -, de én magam lettem a bejárat - Ujjaiból hosszú karmok nőttek ki, bőre megfeketedett, kézfejét pedig lassan beborította a zöldes szőr.
- Mikor történt?
- Amikor a Fekete Ösvényen voltam - mondta Darrick. - Elárulok neked még valamit. Kabraxis nem halt meg. Azt nem tudom, hogy lesz-e valaha is másik teste, vagy hogy visszatérhet-e még a világunkba, de most a Lángoló Pokolban van, és él. Néha-néha hallom, ahogy sutyorog a fejemben, gúnyolódik velem. Azt várja, hogy mikor adom fel, mikor halok meg, vagy mikor iszom le magam annyira, hogy nem tudom, mit teszek, és nem érdekel, hogy élek-e vagy meghalok.
Hauklin kardjáért nyúlt. Amint keze rákulcsolódott a markolatra, a démoniság eltűnt, és a végtag ugyanolyan lett, mint volt.
- Hauklin kardja egyensúlyban tart - állapította meg Taramis.
- Igen - mondta Darrick. - Ez tart meg emberi mi-voltomban.
- Kabraxis elátkozott téged. Darrick felkötötte a kardot az oldalára.
- Kabraxis kapuja a Lángoló Pokol és a mi világunk között már nem a Dyre- folyó partján lévő romváros alatt van. A kapu mostantól én vagyok.
- Mi történik, ha megöl téged valaki? Darrick megrázta a fejét.
- Nem tudom, hogy mi lenne, ha megölnének. Talán, ha teljesen elpusztítanák a testemet, akkor Kabraxis nem tudna többé visszatérni erre a világraelmosolyodott, de egyáltalán nem jókedvében. -Most, hogy ezt elmondtam
neked, azt hiszem, veszélybe sodortam az életemet. Taramis egy ideig nem szólt semmit.
- Biztosan vannak olyanok, akik mindenképpen el akarnának téged pusztítani, hogy a démonnak esélye se legyen visszatérni közénk.
- Neked mi az álláspontod?
- Ha ezt tenném, magam sem lennék jobb, mint a
démonok, akiket üldözök - válaszolta a mágus. -Nem, tőlem nem kell félned. De ha Kabraxis átveszi feletted az uralmat, akkor megkereslek, és megöllek
- Azt hiszem, ez így igazságos - mondta Darrick Tudta, hogy ez minden, amire számíthat.
- Muszáj megtartanod Hauklin kardját - mondta Taramis. - Majd én megmagyarázom Ellig Barrows-nak, hogy mi a helyzet, de szerintem örülni fog neki, hogy levettük a válláról ezt a terhet.
Darrick bólintott.
- Mik a terveid a továbbiakra? - kérdezte Taramis. - Merre indulsz?
- Nem is tudom.
- Velünk tarthatsz, ha akarsz.
- Mindketten tudjuk, hogy nem vagyok közétek való - mondta Darrick. - Bár igaz, ami igaz, így sokkal könnyebben szemmel tudnál engem tartani.
- Igaz - mondta Taramis, és savanyúan elmosolyodott.
- Sokkal többet kaptam a démontól, mint gondolnád - mondta Darrick, és közelebb lépett a mágushoz. - Megsérültél. Mutasd a sebedet.
Taramis tétova mozdulattal felhúzta ruháját, és megmutatta az oldalán lévő fájdalmas, mély sebet. Valaki bekötözte már, de elég hebehurgyán - a kötésen átütött a vér.
Darrick a mágus oldalához szorította a kezét, olyan erősen, hogy annak szeme összerándult. Erő áramlott Darrick kezébe, és mialatt gyógyított, Kabraxis sutyorgását valamivel erősebben hallotta a fejében. Elvette a kezét a sebről.
- Nézd csak meg.
- Hiszen ez begyógyult - mondta Taramis hitetlenkedve.
- Igen - mondta Darrick -, pontosan úgy, mint azok a sebek, melyeket én szereztem éjjel. De ennek
a gyógymódnak kemény ára van. Amikor gyógyítok, Kabraxis könnyebben hozzám tud férni. Csak Hauklin kardja az, ami segít megőrizni a józan eszemet.
- Gyorsabban és hatékonyabban gyógyítottál meg, mint bármelyik varázsfű vagy gyógyító, akit ismerek - mondta Taramis. - Nagy ember lehet belőled.
- De kinek az embere? - kérdezte Darrick. - És milyen áron? Lehet, hogy Kabraxis azért adta nekem ezt az erőt, hogy a használatával egyre közelebb és közelebb kerüljek őhozzá.
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom - válaszolta Darrick. - Csak egyet tudok: innen el kell, hogy menjek, méghozzá jó messzire. A tengerre vágyom, Taramis. Ott majd kitisztul a fejem. Becsületes, kétkezi munka, az kell nekem - matrózélet. Akkor majd nem fogok túl sokat gondolkodni.
- Hinned kell a Fényben - mondta Taramis. - A Fény megmutatja neked a kiutat, még a legsötétebb helyzetből is.
Órákkal később Darrick Bramwell kikötőjében álldogált. A nap lenyugodni készült, neki pedig már biztos helye volt egy hajó fedélzetén. Taramis és a többi démonvadász úgy döntöttek, hogy egy darabon vele tartanak. A kikötő zsúfolásig megtelt emberekkel, akiket úgy tereltek fel a személyszállító hajókra, akár a marhákat. Az erős hullámok minduntalan a kikötő kőpil-léreihez nyomták a hajókat, a környék csattanások-tól visszhangzott.
A monoton zajt hirtelen egy női sikoly szelte át.
Darrick éppen félúton járt a rámpán, felszállni készült a hajóra, melyen helyet talált. A sikoly hallatán megállt, és visszanézett.
A férfiak éppen akkor emelték ki a vízből a kislányt - összetört testén hosszú ruha lógott.
Egy idősebb nő, valószínűleg a kislány anyja, a gyerek mellé térdelt, akit a matrózok a partra fektettek.
- Kérem - könyörgött az asszony -, tud valaki segíteni a kislányomon? Nincs maguk között egy gyógyító?
- Egy gyógyító sem tudna már érte tenni semmit -szólalt meg egy zord tengerész Darrick mellett. - Az a szegény pára beszállás közben beesett a hajó és a pillér közé, és beszorult. Összeroppant belül, de teljesen. Senki sem tud segíteni rajta. Neki már lőttek... minél hamarabb rátalál a halál, annál jobb, mert már csak szenved szegény.
Darrick nézte a törékeny kis jószágot, akit láthatóan tényleg összeroppantott a nagy nyomás. Iszonyatos fájdalmai voltak, vonaglott a teste.
- Darrick - szólalt meg Taramis.
Egy percre megfagyott Darrick körül a világ és ő nem mozdult a rámpán. Mi van, ha a kislány balesete nem is volt igazi baleset? Mi van, ha Kabraxis eszelte ki az egészet, és így akarja őt rávenni, hogy megint használja a gyógyerejét? Mi lesz, ha a tömegben van egy Vizjerei varázsló, vagy valami más bölcs ember, aki felfedezi, hogy Darrick ereje nem a Fénytől származik, hanem egy démontól, aki a Lángoló Pokolból jött?
Aztán megmozdult, és elindult vissza a partra. Ellökte az útjában álló embereket, és újra érezte magában a régi dühöt és türelmetlenséget. Egy perc múlva már ott állt a sérült kislány mellett.
Az anya felnézett rá, arca csupa maszat volt a félelem és tehetetlenség könnyeitől.
- Tud rajta segíteni? Kérem, ugye segít rajta? A kislány olyan hat-hét éves lehetett, nem több...
Mat egyik húga pont ennyi idős volt, amikor Darrick utoljára látta őket.
- Ennek vége - suttogta egy férfi a tömegben. -Láttam már ilyet. Aki így összenyomódik, annak vége. A kislány biztos meg fog halni.
Darrick szó nélkül letérdelt, és a kislány testére helyezte a tenyerét. Érezte a csontokat, melyek összecsúsztak a kis testben. Könyörgöm, suttogta magában, és ügyet sem vetett a démonra, aki az agya egy távoli szegletéből bűnös gondolatokkal próbálta őt összezavarni. Nem hagyta, hogy a démon szavai tudatosuljanak benne, nem akarta megérteni őket.
Erő áramlott át Darrick ujjain, be a kislány testébe. Eltelt egy hosszú-hosszú perc, azután a kis test összerándult, és nem lélegzett többé. Darrick egy percig azt hitte, hogy Kabraxis csapdába csalta őt, és a kislány halálát okozta az ő kezén keresztül, pedig nagyon meg akarta őt menteni.
Aztán a kislány kinyitotta a szemét. Soha életében nem látott még ilyen tiszta, ragyogó kék tekintetet. A gyermek az anyját hívta, felé nyújtotta a karját. A nó felkapta a kislányát, és szorosan magához ölelte.
- Egy gyógyító - mondta valaki.
- Annál több - mondta egy másik hang. - A halálból hozta vissza azt a gyereket, úgy biza. A saját szememmel láttam, hogy a kislány már halott volt, ó meg ripszropsz visszahozta.
Darrick felpattant, és nagyon megrémült, amikor -látta, hogy most mindenki őt figyeli - ki csodálattal, ki gyanakodva. A kardja markolatára tette a kezét, és már majdnem neki is állt, hogy erőszakkal üssön magának ösvényt a tömegben. A démon a fejében vérfagyasztó hangon nevetett. Taramis, Rhambal és Palát ott termettek mellette.
- Gyere - sürgette a mágus Darricket.
- Oa Fény prófétája - mondta valaki a tömegben. - Visszatért közénk.
- Nem! - üvöltötte valaki más. - Ezek azok az emberek, akik megölték a prófétát, és elpusztították az Almok Útját! Akasszuk fel őket!
- Sürgősen el kell tűnnünk innen - mondta Taramis.
Hát ezt akarta Kabraxis - gondolta magában Darrick. Lehetséges volna, hogy ha őt megöli a lincselő tömeg, akkor a démon megint kiszabadul a testéből, és szabadon járkálhat a világban? Darrick tanácstalan volt.
Az anya azonban felállt, és a védelmére kelt. Gyermekét egy percre sem engedte volna ki a kezéből.
- Senki ne próbálja bántani őt. Visszahozta az én kicsi Jennámat az életbe. Ha tényleg ó ölte meg az Útkeresőt, akkor én amondó vagyok, hogy biztos megvolt rá az oka. Ez az ember egy varázsló, a Fény kegyeltje.
- Az Útkereső a démonok felé terelt benneteket -mondta Taramis. - Ha ez a férfi nem ölte volna meg a hamis prófétát, akkor mindannyian a Lángoló Pokolban végeztétek volna.
Darrick úgy érezte, hányingere van. Ő nem volt sem hős, sem szent. Eddig erősen szorította Storov furyt, de most lazult a fogása.
Á lincshangulat lassan elült, de az emberek még mindig össze voltak zavarodva, és kis csoportokban próbáltak magyarázatot találni arra, ami a Fény Prófétájának Templomában történt velük
Darrick elképedve látta, hogy sorra odalépnek hozzá, valami sebesült baráttal vagy családtaggal, és kérik, hogy gyógyítsa meg őket. Tanácstalanul Taramishoz fordult.
- Mit tegyek?
A mágus hosszan a szemébe nézett, aztán megszólalt.
- A döntés joga a tiéd. Felszállhatsz arra a hajóra, elmehetsz innen, és gyógyítgathatod a saját sebeidet, de itt is maradhatsz, és meggyógyíthatod mások sebeit.
Darrick tekintete végigsiklott a tömegen.
- De olyan sokan vannak - mondta.
Ekkorra már vagy kéttucat szekér érkezett a dokk közelébe, mindegyiken sebesültek és haldoklók jajgattak. Az emberek felé kiáltottak, kérték, hogy segítsen rajtuk.
- Nem tudom, hogy megtehetem-e - habozott Darrick -, hiszen az erőm nem a Fénytől jött.
- Valóban nem - értett egyet Taramis. - De azért hallgass meg. Honnan tudod, hogy a Fénynek nem
?
? ez volt-e pontosan a szándéka veled? Lehet, hogy ezt a sorsot szánták neked, hogy pontosan ilyen helyzetbe kerülj.
- Egy démon szállta meg az elmémet.
- Viszont beléd szállt a démon hatalmas ereje is, és ha rászánod magadat, akkor ezzel rengeteg jót cselekedhetsz.
- De mi van, ha használom az erőt, és közben elveszítem önmagamat? - kérdezte Darrick.
- Az egész élet az egyensúly megtartásáról szól -mondta Taramis. - A Fény és a Sötétség egyensúlyáról. Nem tudnék olyan erős és elhivatott katonája lenni a Fénynek, ha nem lettem volna kitéve a Sötétségnek is, mely mindig azt lesi, hogy mikor kaphat el minket, és vihet a Lángoló Pokol mélyére. Az embereknek ugyanúgy edződniük kell, mint az acélnak, Darrick. Hosszú utat tettél meg. A jelened a múlt és az álmaid egyensúlyának eredménye. Te is a Fény és a Sötétség között állsz, mint Kabraxis kapuja, de
csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e azt a kaput, vagy bezárod örökre. A te döntésed, hogy visszafojtod az erődet, vagy használod. Félsz tőle, vagy elfogadod. De akármihez kezdesz is vele, azt el kell fogadnod, hogy örökre megváltoztatta az életedet.
Darrick csendben nézte a várakozó tömeget. Agyában cikáztak a gondolatok, a démon valahol a tudata mélyén sutyorgott neki. Aztán nagy levegőt vett, és előrelépett. Kihúzta magát, fejét a magasba emelte büszkén, és már nem egy gyűlölt fattyúnak érezte magát, hanem egy olyan embernek, akinek küldetése és hatalma van.
Odalépett a haldoklókhoz, a sérültekhez, és meggyógyította őket - s közben a fejében ott sikoltozott a démon.
