JULIUS EVOLA
HARMADIK NEM ÉS DEMOKRÁCIA
Azon jelzések közül, amelyekkel a nálunk dúló baloldali és kommunista értelmiség nagylelkűen ellát minket saját morális szintjére vonatkozólag, a CAVALLERO - a teoretikus és a “forradalmi" tiltakozó banditizmus és a gangster - jelmezbe jelmezbe bújt (bár a fiatal SZTÁLIN által megelőzött, úgyhogy nem eléggé úttörő) “Che" GUEVARA aktívája - iránt tanúsított, rosszul leplezett szimpátia után, kiemelhetjük az ALDÓ BRAIBANTI “aberráns perét" és elítélését illető felháborodot t kommentárokat. A L’ Unitá napilappal az élen majdnem az egész MORAVIÁnus és PASOLINIánus klikk megmozdult, ELSA MORANTÉT is beleértve (aki az alkalomra nemet is változtatott: magát “költőnek" és nem “költőnőnek" titulálta, lásd Paese Sera, július 17 -i szám). “Ami romlott a BRABANTI perben — mondták — mondták - az nem a homoszexualitás létezése", amire a hatása alatt állókat áttérítette, “hanem az a harmadik nem ellen irányuló őrjöngő rasszizmus és lincshangulat a levegőben, amelyet pere kapcsán tanúsítanak olyan körök, amelyekben a morál egyet jelent obskurantista, elnyomó moralizálással" (L’Unitá, július 14.). MORAVIA asszony, aki magát odasorolja “a jóakaratú olaszok... s azok közé, akik sokszor siettek a vietnámi háború ellen is tüntetni", visszautasítja, hogy fiatalokat a saját ideáink követésére buzdítani bűntett lenne, “eltérítve őket az olasz társadalom néhány osztályában mai napig érvényben lévő moráltól" (ami miatt mások Büntető Törvénykönyvünket “régimódinak és osztályérdekeket követőnek" nevezték), még akkor is, ha tudván tudja, mik adott esetben ezek a követendő ideák. Védi továbbá a “választásokat", amelyeket egy olyan társadalom ellenében tesznek, “amely mostanra nekem halott sejtek halmazának bizonyul", s hozzáteszi “ha a múltban nem munkálkodhattam eleget azon, hogy a hozzám hasonlóknak és főként fiataloknak segítsek abban, hogy ezektől a halott sejtektől megszabaduljanak, jelenre és jövőre vonatkozó határozott szándékom, hogy amennyire amennyire csak lehet kártérítsem őket, ha addig élek is". Nem sokkal ez előtt emlegették fel a Nobel -díjas ANDRÉ GIDE -et, mint “azon homoszexuálisok egyikét, akik magasan kiemelkednek kiemelkednek a civilizáció és a kultúra történetében". Zaftos intellektuális aberráció tekintetében talán ennyi elég is. A helyzet itt már a feje tetejére áll: ahelyett, hogy a társadalom azon részeit tekintenék rothadónak, ahol a harmadik nem és a homoszexuális “választások" dívnak, azokat minősítik így, akik ezt a romlást elítélik s ellene síkra szállnak. “Ne sajátítsa ki magának minden egyén szent jogát arra, hogy azt térítsen át a saját nézeteire, akit akar". Vannak nézetek, amelyek olyanok, mint a baktériumok vagy a mikrobák: megbénításuk nem kevésbé legitim jog, mint óvintézkedéseket tenni testünk megbetegedése ellen. Az, hogy (“osztályérdekeket követő") Büntető Törvénykönyvünk szerint a homoszexualitás nem bűntett, és ezért propagálása sem az, helyénvaló. Ám a szigorúan vett igazságügyi igazságügyi és büntetőjogi kereteken túl, a most kifejtett megelőző szükséglet szükséglet érvényessége megmarad. Felismerheti ezt bárki, aki az említett szánalmas értelmiségtől eltérően mélységében megvizsgálja megvizsgálja a homoszexualitás és a harmadik nem mibenlétét. Egy rövid adalék irányadóként szolgálhat. A
szexológiában a homoszexualitásnak két formáját különböztetik meg, az egyik, veleszületett -alkati jellegű, a másik szerzett és környezeti, pszicho -szociális tényezőktől függő. Az első (M. HIRSCHFIELD kifejezésével élve) az “átmeneti szexuális formákban" leli magyarázatát. Tudvalévő, hogy a foetusban és az embrióban kezdetben mindkét nem jelen van. Csak később lép közbe egy “szexualizációs" folyamat, amelynek eredményeképpen az egyik nemre jellemző jegyek válnak uralkodóvá, míg a másik nemre jellemzők elsorvadnak, anélkül azonban, hogy teljesen eltűnnének. Vannak esetek, amikor ez a szexualizációs folya mat fizikai vagy pszichikai szempontból befejezetlen marad. Ekkor lehetséges az, hogy az az erotikus vonzódás, amely normálisan a nemek polaritásán (a heteroszexualitáson) alapul, és amelyik annál intenzívebb, minél határozottabb ez a polaritás, azaz minél jobban férfi a férfi és nő a nő, olyan egyének között jöjjön létre, akik anyakönyvileg igen, alkatilag azonban nem ugyanannak a nemnek a képviselői, pontosan azért, mert a valóságban “átmeneti formák" hordozói. Ezekben az esetekben a homoszexualitás megmagyarázható és megértés is tanúsítható iránta: “normálissá", azaz a másik nem felé irányulóvá tenni egy ilyen homoszexuálist egyenlő lenne erőszakot tenni természetén, azt akarni, hogy ne legyen önmaga: az ilyen irányú terápiás kísérletek mindig is kudarcot vallottak. A szociális probléma meg lenne oldva, ha ezek a homoszexuálisok zárt közösségeket alkotnának, maguk között maradnának és nem fertőznének meg másokat, akik nem ilyen alkatúak. Ez esetben nem lenne ok elítélni őket semmilyen morál szempontjából. A homoszexualitás nem korlátozódik azonban ezekre az esetekre. Először is voltak férfi homoszexuálisok, akik nem voltak elnőiesedve és nem voltak “átmeneti formák" hordozói, fegyverviselő emberek lehettek akár, határozottan virilis egyének külsejük és viselkedésük alapján egyaránt. A történelem, főleg az antik korok, mindezt tanúsítják. Másodsorban itt vannak a szerzett és a pszichoanalízis által “regresszív formának" magyarázott homoszexualitás esetei. Nem könnyű megérteni az először említett változatot. Teljes joggal beszélhetünk itt deviációról, perverzióról, “rossz szokásról". Egyáltalán nem érthető, erotikusán mi késztethet egy valódi férfit azonos nemű társa irányába. A klasszikus antik korban azonban nem annyira a homoszexualitást ismerték el, mint a biszexualitást (nők és fiúk használatát egyaránt), és úgy látszik, a fő indok a “mindent kipróbálni akarás" volt. Ez sem teljesen világos, mert a tényen kívül, hogy a leginkább kedvelt serdülő ifjakban, fiúkban nőiesség van, fel lehetne hozni GOETHE kemény mondását, miszerint “ha az embernek egy leányból, mint leányból elege van, akkor fiúként is szolgálhat" (“habe ich als Madchen sie satt, dent es als Knabe mir noch"). Az az (esetenként Törökországban és Japánban felbukkanó) indoklás sem túl meggyőző, miszerint a homoszexuális birtoklás a hatalom érzését nyújtja. Az uralomvágyat nőkkel is ki lehet elégíteni, vagy más lényekkel, az erotika belekeverése nélkül. A közelmúltban a homoszexualitás még az esztétikai árnyalatokkal vegyes , dekadens világ része volt (WiLDE, VERLAINE, GIDE), szórványos jelenség; a “mindent megtapasztalás kéje" itt még kiemelkedő szerepet játszhatott. De manapság máshogy állnak a dolgok: a homoszexualitás és a harmadik nem masszív előretörésének vagyunk tanúi népi, sőt olyan körökben is, amelyeket ez a fajta deviáció előzőleg elkerült. E helyütt másféle szempontokat kell figyelembe venni: egy adott légkör, egy adott környezet által gyakorolható hatást. Emlékeztettünk rá, hogy a férfiúi vagy női egyént egy uralkodó szexualizációs erő eredményének tekintjük; ez az erő egyrészt rányomja bélyegét az egyénre, másrészt semlegesíti vagy kizárja az egyénben eredendően meglévő, a másik nem kialakulására irányuló lehetőségeket, főleg a fizikai testtel kapcsolatosan (pszichikai téren az ingadozási határ jóval nagyobb lehet). Nos elképzelhető, hogy egy regressziós folyamat eredményeképpen ez a valódi férfiúi vagy női mivoltot meghatározó, a szexualizációt uraló hatalom gyengülni kezd. Ez esetben ugyanúgy, ahogy
politikailag
a központi autoritás gyengülésével minden alantas, korábban féken tartott erő kiszabadulhat és felszínre kerülhet a társadalomban, ennek megfelelően az egyénben megvalósulhat a másik nem látens tulajdonságainak felbukkanása, és emiatt egy tendenciózus biszexualitás. így a “harmadik nem" kialakulásával találhatjuk szemben magunkat, s nyilvánvaló az is, hogy megvalósul egy, a homoszexualitás jelensége számára is kedvező légkör. Mindennek előfeltétele tehát egy benső széthullás, a “benső forma", pontosabban a formáló erő megszűnése, azé az erőé, mely a nemen kívül a karakterben, a személyiségben, az “igazi arc" meglétében is megnyilvánul. Most már érthető, hogy a homoszexualitás említett járványszerű terjedése miért az idők jele, miért olyan jelenség, amely logikusan beletartozik azok sorába, amelyek miatt a modern világ hanyatlónak tűnik fel előttünk. Egy egyenlőségpárti és (a szó legtágabb értelmében) demokratizáló társadalomban; egy olyan társadalomban, ahol nincsenek sem kasztok, sem funkcionális osztál yok, sem Rendek; egy olyan társadalomban, ahol a PINDAROSÍ “légy hű önmagadhoz" üres frázissá vált; egy olyan társadalomban, ahol karakterrel rendelkezni olyan luxus, amit csak egy hülye engedhet meg magának és ahol a benső labilitás a norma; végül egy olyan társadalomban, ahol az, ami valóban faji, törzsi és nemzeti különbségek felett állhat, felcserélődik azzal, ami ténylegesen alatta helyezkedik el és ami alaktalan és hibrid jelleggel rendelkezik - egy ilyen társadalomban olyan erők működnek, amelyek hosszú távon lehetetlen, hogy ne befolyásolnák az egyének alkatát, hatásukkal még pszicho-fizikai téren is sújtva mindazt, ami tipikus és differenciált. A demokrácia nem egyszerűen politikai és társadalmi tény vagy ideológiai aberráció: olyan általános légkör, amely hosszú távon bizonyosan regresszív következményekkel jár exisztenciális szinten is. A nemek sajátos területén érzékeihetetlenül mindenképpen hozzájárul a benső szexualizációs erő azon széteséséhez és gyengüléséhez, amely, ahogyan említettük, feltételét képezi a harmadik nem elburjánzásának és valószínűleg azon furcsa jelenségek kialakulásának is, amelyek előzetesen eléggé ritkák voltak: a nem megváltoztatása, férfiak, akik még testileg is nővé válnak — vagy viszont — és gyakran kívánnak is azzá vál ni. Akár csak nagyjából megfontolva az eddig kifejtett észrevételeket, meg lehet érteni, hogy igazából mivel állunk szemben a baloldali körök által a BRABANTi - per kapcsán előterjesztett tiltakozások esetében, és hogy hogyan állnak feje tetejükre a dolgok: egy rothadó világ - tudatos vagy tudattalan - főkolomposai és szószólói vádolják rothadással azt a társadalmat, amely bár szélsőségesen gyenge, azért valahol még védekezik, kiégetni vagy elkeríteni próbálva egy s más fertőzési gócot, kevéssé törődve “szent jogával" arra, hogy másokat a saját nézeteire térítsen, bármik legyenek is azok. Ez az igazi támadási alap az “osztályérdekeket követő", retrográd és obskurantista társadalommal szemben, azzal a társadalommal, amelyet számos arculata miatt e sorok szerző je úgy is, mint a polgári lét kérlelhetetlen ellenfele — szeretne felcserélődni látni egy tőle különbözővel: olyannal, amelyet meg nem alkuvás, autoritás és egy másfajta, sokkal keményebb általános lelkület elveiben megmutatkozó szilárdság jellemez. (Il Borghese, 1968. augusztus 1.)
