Auge - Nem Helyek

     k     e     v     y     n      t      ö     a      k      l     r        o      k      k     o     a     n     y     r     g     a     e     s     c     m     ű      l     e      M

11.

Marc Augé Nem-helyek Bevezetés aszürmodernitás antropológiájába

Marc Aug é

| Ne m -h elyek

Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába

 A mű er ed e t i c ím e

h u ; ; Aiujv. | Ne n Ue u x introduction a une anthropoiogie de la surmodernité

Fo r i í t o l t a

|

: á b er er Á g o s t o n

Lek to r ált a

| Sutyák Sutyák Tibor 

©EDITIONS DU SEU!L51992 Collection La Libraíre du XXIe siécte, sous la dire ctio n de Maurice Ölen Ölen dér •

Elmegyakorlat

Ma rc Au gé » 'V

V l éi

ci

lU
| - •-

- J hl í

r t i ü \ L v; * ú

;

f * t heo ry !

Tartalom

7

Bevezetés

10

Közel és távol

29

Az ant rop oló gia i hely

46

A hel ye kt l a ne m- he lye ki g

67

Epilógus

Bevezetés

Pierre Dupont, miel tt beült volna az autójába, pénzt akart kivenni a bankautomatából. A gép elfogadta a kártyát és 1800 frank felvételét engedélyezte. Dupont egy gomb megnyomásával jóváhagyta a tranzakciót. A gép türelmet kért, majd kiadta a kívánt összeget és figyelmeztette Dupont-t, hogy ne felejtse el a kártyáját elvenni. A gép a mű vele tet egy „K ösz önj ük! ’’-k el zárta, míg Pierre Dupont a ban k  jegyeket a pénztárcájá ba te tte . Az úton minden rendben ment, vasárnap reggel Párizs megközelítése nem okoz nehézséget az A11-es autópályán. Várakoznia sem kelle tt a felhajtásnál, Dourdannál bankkártyájával kifizette az autópálya-has ználati díjat, az elkerü l gyo rsfor galmi szakaszon megkerülte Párizst, és az A1-es autópályán keresztül meg is érkezett a Roissy repül térre. Autóját a mélygarázs második szintjén, a J sorban hagyta, parkolókártyáját pénztárcájába csúsztatta, majd az Air France regisztrá ciós pultjához sietett. Megkönnyebbülve szabadult meg b röndjét l [pontosan húsz kiló), majd átnyújtotta jegyét az utasfelvételt bonyolító hölgynek, és jelezte, hogy a folyosó felé es és dohányzó helyre sz eretne ülni. A mo solyg ós hölgy a számítógépen ellen rizte, hogy van-e erre lehet ség, majd ném án bólintott, és a beszállókártyával együtt visszaadta Dupont-nak a jegyét: „Beszállás 18 órakor a B terminálon” - mondta. Dupont a biztonsági ellen rzé shez id el tt érkeze tt, hogy a duty-free ben legyen még ideje vásárolni egy-két dolgot. Vett is egy üveg konyakot [egy kis szuvenír Franciaországból az ázsiai ügyfeleknek) és egy doboz szivart (saját használatra). Fizetés után gondosan eltette a bankkártyáját és a számlát. Végigtekintett a fényű z kirakatok on - parfümök, ruhák, ékszerek -, a könyves boltnál megállt, belelapozott néhány magazinba, majd választása végül egy könnyed olvasnivalónak ígérkez könyvre - utazás, kémek, kaland ok - esett, s ezután m in den sietség nélkül tovább folytatta sétáját. Élvezte a szabadság érzését, ame ly abból adódott, hogy me gsz aba dult a b rön d  jét l, vagy még in kább ab ból a jóles bi zony ossá gból , hogy az es emén ye k in ne nt l már m agu któl haladna k el re; most, hogy m ár „eleget tett a szab ályo knak ” , iga zolta személyazonosságát, és a beszállókártyája is a zsebében van. „Kaland ket tesben! Roissy!” - vajon a zsúfolt helyeken, ahol a különbö z em ber ek útjainak

 A z ere de ti, francia nye lv en m e g je le n t m ű h iv a tk o z á s a it a m a g y a r o lv as ó k tá jé kozta tá sá ra a szerkes ztők szám os helyen k iegészítették. A kötetben a *-al jelö lt helyeke n a szerkesztők vagy a fordító kie gés zítései és m egjeg yzé sei olvashatók, míg a szerző hiva tkozá sait szám ok jelzik.

ezrei keresztezik egymást, nem maradt meg mégis valami a senki földje, a parla gon hever föld ter ület ek, az ipart erüle tek, a váró term ek, a pályaudvarok, az egy szerre személytelen és zsúfolt helyek vonzerejéb l, ahol átmenetileg megadatik a kaland lehet sége, az az érzés, hogy nem kell mást tenni, csak „hátrad lni és várni, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek”? A beszállásnál minden rendben ment. Azokat, akikne k a jegyén a Z betű jel szerepelt, a hangosbemondó felszólította, hogy utoljára szálljanak be. Dupont-t némiképp elszó rakoztatta az X-ek és Y-ok szelíd, de felesleges tülekedése a terminál kapujánál. Felszállás el tt, mialatt az újságokat körbekínálták, Dupont a légitársaság maga zinját lapozgatta, s ujjával végigkövette a repülés feltételezett útvonalát: Iráklio, Lárnaka , .Bejrút, Dharan, Dubai, Bom bay* , B ang kok - m indez több mint 9000 kilométernyi út megtételét jelenti egy szem pillantás alatt; városnevek, amelyek id nként a híradásokban is felbukkannak. Dupont vég igtekintett a d u t y - f r e e árlistán, megbizonyosodott arról, hogy a hosszú távú járatokon hitelkártyát is elfogadnak, majd elégedetten olvasta végig a „business class" által nyújtott extra szolgáltatások listáját, amelyeke t cége nagylelkű el zékenységének köszönhet en élvezhet. („A Charles de Gaulle 2 és a New York-i repül téren a Le Club szalonjai lehet vé teszik a kikapcsolódást... Emellett telefon, fénymásoló és Minitel is a vendégek rendelkezésére áll... Figyelmes és személyre szabott kiszolgálás mellett a hosszú távú járatokat nagyobb és kényelmesebb Espace 2000 ülésekkel szerel tük fel, amelyek tám lája és fejtámlá ja külön is állítható ...” ) Dupont végigmérte az Espace 2000 típusú üléséhez tartozó, digitális kijelz vel ellátott vezérl egy séget, majd ismét a magazin reklámja iba temetk ezett, és csodálatta l vette sze m ügyre az áramvonalas sportmotorokat, majd néhány fényképet egy nemzetközi hotelhálózat szállodáiról, amelyek némi dagályossággal „a civilizáció helytartói ként" hirdették magukat (a marrakechi Mammounia, „egykor palota, ma már szál loda”, a brüsszeli Metropole, „ahol a 19. század szépségei ma is ragyognak”). Végül tekintete egy autó hirdetésére tévedt, amely ugyanazt a nevet viselte, mint az ülés, amelyben helyet foglalt: Renault Espace**: „Egyszer csak elkezdünk vágya kozni egy nagyobb tér után... Az érzés váratlanul fog el bennünket. De nem ereszt. A saját tér ellenállhatatlan vágya magával ragad. Egy mozgó tér, amely messzire repít. Ahol minden a kezünk ügyében van, semmiben sem szenvedünk hiányt...” Végül is pont olyan ez, mint a repül ben. „Már érzi is a teret kibontakozni önma gában... Még sehol sem érez te m agá t olyan jól, m int az új Es pa ce -ba n” , zárta kedves sorait a hirdetés. *

Ma Mum bai . (A ford.)

** Az autót ípus nevében szer eplő Espace szó mag yar ul ter et jelen t. (A ford.) 8

És m ár meg is kezd dött a felsz állás . A magazi n hátralé v olda lait gyorsan lapozta végig, néhány másodpercet szentelt egy cikknek („a víziló, a folyó ura”), amely Afrika b em utat ásá val kezd dött [„a legend ák böl cs je” , „a mágia és a varázslá s hazája”), majd egy tudósításnak Bolognáról („Bárhol szerelembe lehet esni, de Bologn ában magába a városba sz eret bele az em be r. ” ). Egy japán film hir de té sének színkavalkádja megragadta figyelmét egy pillanatra I.,Vivid colors, vibrant sound and non-stop action. Make them yours forever"!.   Charles Trenet egyik dalának refrénje gyakran eszébe jutott, amióta délután az autórádióban hallotta, és azon tű n dött, hogy a dalban megé neke lt „fénykép, az a régi fénykép fiatal koro mbó l" talán a következ gener ációk nak m ár nem is fog sem m it sem mondani. A jelen színei megörökíthet k, nem kell hozzá más, csak egy fagyasztókam(e)ra. Egy Visakártya hirdetése megnyugvással töltötte el („Használhatja Dubaiban is vagy bárhol máshol, ahová csak utazik... Visa-kártyájával biztonságban érezheti magát.”). Szóra kozott pillantás t vetett a könyv ismerte t kre, és szakmai érde kl dés b l elid zött néhány pillanatig az Eurom arketi ng című könyv ismerte t je fölött: „A szükséglet ek és a fogyasztói szokások homogenizációja egyike azon fajsúlyos tendenciáknak, ame lyek az új nemzetközi vállalati környezetet jellemzik... A globalizáció jelenségének az európai vállalati szektorra, az euromarketing érvényességére és tartalmára, vala mint a nemzetközi marketingkörnyezet alakulására gyakorolt hatásainak vizsgá lata számos kérdé st vet fel... Az isme rteté s végül „a lehet

legjobban stan da r

dizált egyveleg létrehozása szempon tjából kedvez fe lté tele k” számba vételével és „az európai szintű komm unik áció arc hite ktú ráján ak” körvonalazásával zárult. Pierre Dupont ábrándos hangulatban tette le a magazint. Az övék becsatolására figyelm eztet jelz lám pa kialudt. Felvette a fejhallgató t, kiválasztotta az 5-ös csa tornát, és elmerült Haydn C-dúr gordonkaversenyének lassú tételében. Néhány órát (amíg a gép átrepül a Földközi-tenger, az Arab-tenger és a Bengáli-öböl fölött) egyedül lehet végre.

9

Közel és távol

A közeli dolgok antropológiájáról egyre gyakrabban hallani. Egy 1987-ben a Musée des Arts et Traditions populaires-ben tartott konferencia („Kultúrantropológia és etnológia Franciaországban”), amelyb l  A m ásik és a haso n ló * cím m el   kiadvány is készült, a mai nyugati, illetve a távoli népeket vizsgáló etn ológ usok é rdekl dési terü letei nek közeledését jelezte. A konferencia és a kiadvány kimond ottan a Toulou seban 1982-ben megrendezett konferencián (A franciaországi etnológia új irányai! és egyes szakmai munkák, illetve folyóirat-különszámok lapjain megindult reflexiót kívánta folytatni. Mindazonáltal az érdekl dés új irányaiból, az új kutatási területek kialakulásából és a korábban nem tapasztalt dolgok közeledéséb l származó felismerés nem zárja ki, hogy az legalább részben nem félreértéseken alapul, vagy újabb félreér téseket szül. Miel tt belevágnánk a nyugati világ antropológiájának megvitatásába, a tisztánlátás érdekében érdemes néhány megjegyzést el rebocsátani. Az antropológia mindig is az itt és most antropológiája volt. A munkáját végz etno lógus min dig valahol más hol já r (ez az „i tt ” -je), és azt írja le, ami t abban a pil la natban lát vagy hall. Ezután megfigyeléseinek min sége, szándékai, el ítéletei vagy az általa leírt szöveg létre hozá sára hatást gyakor ló egyéb tényez k mindig vita tárgyá t képezhetik. De egy dolog bizonyos: az etnológi a mindig az aktu ális jelen közvetlen érzékelését feltételezi. Az elméleti antropológus, aki mások beszámolóira és terepkutatásaira hivatkozik, valójában etnológusok beszámolóira, nem pedig értelmezésre váró közvetett forrásokra támaszkodik. S t, a karosszék-antropológusok, akik id nként mi magun k is vagyunk, a do kum entu mo kat feltáró tör té nészt l is különböznek. Azokat a tényeket, amelyek után Murdock fájljaiban** kuta tunk, jól vagy rosszul, de bizonyos változók [házasodási, leszármazási, öröklési szabályok) alapján figyelték meg, amely változókat a „má sod fokú an tro po lóg ia” is használja. M indaz, ami távol abb visz a ter ep közve tlen meg figy elés ét l, egyben az antro pológiá tól is eltávolít; az antropológia i érdekl désű történé szek nem válnak antropológusokká. A legkevesebb, amit a „történeti an tropológia” term inus áró l állít hatunk, hogy nem eléggé egyértelmű ; az „antropológiai ihletettségű történ etírás”

*

(Szerk: Segal en, Marti né) LA utre e t le semblable. Regards su riethn olo gie des sociétés c o n t e m p o r a i n e s .  Presses du CNRS, Paris, 1989.

** Utalás George Peter Murdock hatal mas l élegzetvételű etnológiai felmérés ére, a H u m a n Re lations Area Fi le-ra.  AHRAF egy 1949-ben létrehozott, több száz intézmény, főként észak-amerikai egyetemek által alkotott adatbázis és kutatási program, amely az emberi viselkedés és a kultúra legátfogóbb ismeretrendszerének kiépítését célozta. (A ford.) 10

pontosabbnak tű nik. Ezzel szim metrik us, de fordított el jelű példa az antropológ u soknál (az afrikanistáknál) is megvan, akik kötelességüknek érzik, hogy a történelemre, mégpedig annak a szájhagyományban rögzült formájára hivatkozzanak. Hampaté Ba mondását min denki ismeri, am ely szerint, ha Afri kában meg hal egy id s ember, akko r az olyan, „m intha egy könyvtár égett volna por ig” ; az inform átor, akivel be szédbe elegyedünk, legyen id s vagy fiatal, olyan személy, aki nem magáról a múlt ról, hanem arról beszél, amit a múltról tud vagy gondol. Az informátor nincs az általa elmesélt eseménnyel egy id síkban, viszont az antropológus számára mind az informátor, mind pedig az általa elmondottak a jelenben léteznek. Az informátor által elmondottak a múltra és a jelenre egyaránt vonatkoznak. Tehát az antropo lógus, aki - már csak szakmai kötelességb l is - érdekl dik a múlt iránt, a szó szoros ért elm ében nem tekin thet történész nek. Ám ezzel a megjegyzéss el pusztán a vizsgálati tárgyak és módszerek pontosabb meghatározására törekszünk: nyilván való, hogy Ginzburg, Le Goff vagy Leroy-Ladurie történeti munkái kiemelked en fontosak az antropológusok számára. De ez nem változtat azon a tényen, hogy esetükben történészek munkáiról van szó: ezek tárgya a múlt, módszerük pedig dokumentumok vizsgálatát feltételezi. A „most”-ot tehát megtárgyaltuk, térjünk rá az „itt” kérdésére. Annyi bizonyos, hogy Európa és a Nyugat „itt”-je csak a korábban „gyarmatinak", mostanság „fejl d  nek” nevezett és a brit, illetve francia antr opoló guso k által el sze retette l vizsgált országok távoli „máshol”-jával párhuzamba állítva nyer értelmet. Ugyanakkor az itt és a máshol szembenállása [egyfajta elnagyolt felosztás ez - Európa/a világ többi része amely az angolok által lebonyolított futball mec csek et juttatja az emb er eszébe abból az id b l, amikor igazi futballnagyhatalomnak számítottak: Anglia a világválogatott ellen) csak akkor szolgálhatna a kétféle antropológia megkülön böztetésének és szembeállításá nak alapjául, ha már eleve feltételezné azt, am ir l valójában szó van: vagyis, hogy két különböz antro poló gia létezik. Az a kijelentés, miszerint az antropológusok érdekl dése egyre inkább Euró pára korlátozódik, mivel a távoli területek egyre kevésbé megközelíthet k a szá mukra, vitatható. El ször is Afrika, Amerika és Ázsia egyes területei kiváló kuta tási lehet ségeket biztosítanak... Másodszor pedig Európa antropológiai terep ként saját jogon is számba jön. Nincs szó arról, hogy az antropológusok csak „jobb híján" fordulnának Európa felé. És pontosan ez az, ami miatt megkérd jelez hetjük az Európa/máshol szembeállítást, amelyen az európai etnológia leginkább mode rnista megközelítésű definícióinak ném elyike is alapszik. A nyugati világ antropológiájának kérdése mögött kett s problémafelvetés körvonalazódik. Ennek egyik oldala, hogy vajon az európai etnológia jele nlegi állapo tában a távoli tá rs a dalmakat vizsgáló etnológiával képes lehet-e kifinomultág, komplexitás és konceptualizálás szempontjából felvenni a versenyt. Erre a kérdésre igennel szokás

felelni, legalábbis ami az Európát vizsgáló etnológusokat illeti, és amennyiben az inkább a jöv re vonatkozik. Ily módon Martiné Segalen a fent említett kiadvány hasábjain örömmel írhatta, hogy két etnológus, aki Európa ugyanazon területének rokonsági viszonyait tanulmányozza, hasonlóképp értekezhet egymással, mint ahogy „b ár me lyi k afrikai nép szak ér t i” teszik, és Anth ony P. Cohen is kiem elhet i, hogy Robin Foxnak a Tory-szigeten vagy Marilyn Strathernnek Elmdonban a rokon sági viszonyokkal kapcsolatos vizsgálatai nyilvánvalóvá teszik egyrészt a rokonsági viszonyok, illetve az e viszonyok által lehet vé vált stratégiák központi szerepét a „mi" társadalma inkban, másrészt pedig az egymás melle tt él kultúr ák sokféle ségét egy olyan országban, mint amilyen a mai Nagy-Britannia. Ha azonban a kérdést ebben a formában tesszük fel, akkor, ahogyan majd kés bb látni fogjuk, meglehet sen félrevezet : vagy az európai társadalmak elégtelen szim bólu mké pz erejének, vagy pedig az Európát vizsgáló etno lógu sok e sz im bólumok elemzésére való képtelenségének lehet ségét kell felvetnünk. A másod ik kérdés teljesen más jelleg : vajon a mod ern világ tényei, intézményei, közösségi (munka-, szabadid - vagy lakóközösségek) vagy közlekedési formái megragadhatók-e egyáltalán antropológiai perspektívából? Legel ször is vilá gosan kell látnunk, hogy ez a kérdés korántsem csak Európával kapcsolatban vethet fel. Bárki, akinek van valamennyi tapasztalata például Afrikával kapcso latban, tisztában van azzal, hogy bármiféle globális antropológiai megközelítés nek egym ással kölcsönha tásban lév és az éppen me gtö rtén t esemé nyek által kiváltott elemek sokaságát kell figyelembe vennie, még ha azok nem is bonthatók szét egyé rtelm en „h agyo mány os” és „m od er n” kategóriákr a. De azt is tudjuk, hogy mindazok az intézmények, amelyeket a társadalmi lét megértéséhez figyelembe kell vennünk (bérmunka, vállalatok, sportesemények, média stb.), minden konti nensen fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutnak. Másodsorban ez a kérdés az eredeti kérdést igencsak átformálja: már nem Eur ópáról, hanem magáról a jele nid ejű ség r l van szó, abban a tolakod ó és zavarba ejt form ában , ahogyan azt a legéget bb aktualitások meghatározzák. Ezek után elengedhetetlen, hogy a módszer és a vizsgálati tárgy kérdése közötti különbséget világosan lássuk. Sokan (és maga Lévi-Strauss is többször) felhívták m ár arra a figyelmet, hogy a modern világot etnológia i vizsgálat alá lehet vonni, már amennyiben képesek vagyunk a vizsgálati módszereink segítségével vizsgál ható egységeket egymást ól elkülöníten i. És tudjuk, hogy Gérard Althabe (aki akko r még nem tudhatta, hogy poli tikusai nknak mennyi töprengenivalót fog adni) mennyire fontosn ak tartotta a lépcs ház, a lépcs házi élet vizsgálatát Saint-Denis, valamin t Nantes külvárosainak lakótelepi házaiban. 12

Aki végzett már terepkutatást, az sosem téveszti szem el l az etnológiai kutatás korlátait, amelye k egyszersmind el nyeit is jelentik , és hogy az etnoló gusn ak hozzá vet legesen körvona laznia ke ll azt a csoportot, am elyet vizsgál, és amely t befo gadja. Ennek a vizsgálatnak több oldala van. A módszertani oldal, a vizsgálandó emb erek kel való tényleges kapcsolatfelvétel csak egy dolog. A kiválasztott csoport reprezentativitásának kérdése pedig egy másik; kérdés ugyanis, hogy azok, akik kel beszélünk és akiket megfigyelünk, mit mondanak el nekünk azokról, akikkel nem beszélünk és akiket nem látunk. Az etnológiai tere pm unk a le gel ször is egy fajta társ ada lmi föld mér mun kát jelent, az etn ológu snak a lépték ismer jévé, a kis léptékek összehasonlító szakért jévé kell válnia: létrehoz egy jelentésteli világot, amelyhez szükség esetén gyors vizsgálatok segítségével a mikro- és a makro szint közötti univerz umokat tá r fel, vagy történ észként do kum ent umo kba n mélyed el. Megpróbálja maga és mások el tt világossá tenni, hogy amikor azokról beszél, akikkel korábban beszélt, akkor valójában kiknek a nevében is beszél. Semmi sem utal arra, hogy a valóságban létez em pir iku s vizsgálati tárgy, a repre zentativitá s problémája egy Párizs külvárosában található vállalat esetében másképpen me rülne fel, mint amikor egy nagy afrikai királyság viszonyait vizsgáljuk. Két megjegyzés kívánkozik ide: az egyik a történelemmel, a másik az antropoló giával kapcsolatos. M indk ett nek köze van ugyanis az etnoló gus azon törekvéséhez, hogy empirikus vizsgálata tárgyát kontextusba ágyazza, hogy e tárgy min ségi reprezentativitását meghatározza - mivel itt szigorú értelemben nem statiszti kailag reprezentatív minták kiválasztásáról, hanem annak megállapításáról van szó, hogy ami egy család rokonsági viszonyai esetében megfigyelhet , az más család vagy falu rokonsági viszonyaira is érvényes-e. Az olyan fogalmak, mint például a „törzs” vagy a „nép" meghatározása is ezzel a kérdéssel függ össze. Az antro pológusok számára e törekvésük egyszerre jelent közös pontot a történészekkel és különböz séget hozzájuk képest; inkább azt mondhatjuk - tiszteletben tartva a történettudomány id beli els bbségét -, hogy a mikrotörténelem iránt érdekl d történészek akko r alkalm azzák az etnológusi megközelítést, am iko r ket magukat is az elemzett esetek - például egy 15. században élt friouli molnár élete - repre zentativitásának kérdése foglalkoztatja, azonban ezt a reprezentativitást csak úgy tudják biztosítani, ha a „nyo mo k” vagy „je lek ” vagy a példa értékű kivétel fogalm át alkalmazzák, míg a terep kutatá st végz etnológus, ha lelkiis mere tesen végzi mu n káját, kiválaszt egy kicsit távolabb es helyet és ellen rzi, hogy az, am it a kii nd u lási helyen megfigyelni vélt, ott is érvényes-e. Ez kétségtelenül az el nye annak, ha az emb er mu nká jána k tárgya a jelen - bár ez csak sovány vigasz a törté né sze k nyilvánvaló el n yéhez képest: k ugyanis tudják , mi lesz a folytatás. 13

A második megjegyzés az antropológia tárgyával, pontosabban ezúttal annak intel lektuális tárgyával, vagy ha úgy jobban tetszik, az etnológus általánosítási képes ségével kapcsolatos. Az nyilvánvaló, hogy egy falu egyik felének aprólékos megfi gyelésé t l vagy mítoszok egy adott népesség körében végzett össze gyű jtését l óriási lépés választ el bennü nke t ahhoz, hogy a „rok on sá g” vagy „a mítoszok elem i struktúráinak” elméletéig eljussunk. És itt nem csak a strukturalizmusról van szó. Mindenfajta nagyobb léptékű antropo lógiai eljárás nak az a célja, hogy legalább néhány olyan általáno s érvényű hipotézist felállítson, amelyet noha egy adott konkrét eset feldolgozása ihletett, de amely a problematikus konfigurációk feltá rásán keresztül messze túlmutat ezen az egyetlen eseten - ilyenek a varázslás, a házasságkötés, a hatalom vagy a termel viszonyok elméletei. Anélkül, hogy ezen általánosítási törekvések érvényességével kapcsolatban állást foglalná nk, egyszerű en csak érvként fogjuk felhas ználn i azt a tényt, hogy az an tro pológiai irodalom alkotórészét képezik, annak érdekében, hogy rámutassunk arra: a méretre vonatkozó érv, amikor nem egzotikus társadalmak esetében merül fel, a vizsgálatnak csak egyetlen aspektusát, tehát a módszert, nem pedig a tárgyat érinti; sem az empirikusan vizsgált, és még kevésbé az intellektuális, elméleti tárgyat, amely nem csak az általánosítást, de az összehasonlítást is feltételezi. A vizsgálati módszer kérdését nem lenne szabad összetéveszteni a tárgy problema tikájával, mivel az antropológia tárgya sosem például egy falu vagy város valamely részének teljesség re törekv

leírása volt. Am iko r az efféle mon ográfiá k el ször

megjelentek, akkor azok egy még hiányos leltár kiegészítéseként jelentkeztek, ame lyek az elvégzett kutatásokra többé vagy kevésbé támaszkodva jobbára empirikus természetű általáno sításokkal álltak el egy adott népcsoportra vonatkozóan. Az „itt és most” vizsgálatával kapcsolatban els sorban nem az a kérdés, hogy lehetséges-e, és ha igen, akkor hogyan lehetséges a nagyobb egységek - egy vállalat vagy egy üd ül tele p - vizs gálata (hiszen ak ár így, aká r úgy, de ez lehetséges ), ha nem az, hogy a mai társa dalm i létnek vanna k-e olyan aspektusai, amelyek ma az an tro pológiai vizsgálódás szem pon tjából releván snak tű nne k - ugyanúgy, ahogyan a rokonsággal, a házasodással, az ajándékozással, a cserével stb. kapcsolatos kér dések (empirikus tárgyként) el ször ma gukra vonják a távoli népekke l foglalkozó antropológusok figyelmét, majd (intellektuális tárgyként) gondolkodásra késztetik ket. A módszertani megfontolásokkal kapcsolatban (amelyek kétségtelenül  jo gosak) a k ko r já ru n k el helye sen, ha a tárggyal kapcsolatos el felte vése kre is vetünk egy pillantást. , 14

A tárggyal kapcsolatos el feltevések az „itt és most” antropológiájának létjogo sultságát illet en kételyeket ébreszthetnek bennünk. Louis Dumont jegyzi meg a La Tarasque*   újabb kiadásához írott el szavában, amelynek egy részletét Martiné Sagalen is idézi a 4 másik és a hasonló   bevezet jében, hogy ..az érdek l dési körök eltolódása” és a „problematikák” megváltozása (amit itt mi most az empirikus tárgyak és az intellektuális tárgyak megváltozásával azonosítunk) lehetetlenné teszi az általu nk mű velt diszciplínák esetében a kumulativitást és „képes lehet azok kon tinu itásá t is alá ásn i” . Az érdek l dési körö k megváltozására egy olyan példát hoz, amelyet a néphagyomány vizsgálatával állít szembe: „a fran ciaországi társadalmi lét nagyobb spektrumú és differenciáltabb megkö zelítésében már nem különül el tisztán a modern és a nem modern, például a kéz mű ves jellegű és az ipari árute rmelé s egymástól." Nem vagyok ar ról meggy z dve, hogy egy tudomá nyág kon tinuitásá t vizsgálati tárgyainak állandósága határozná meg. Ez a kijelentés a biológiával kapcsolatban minden bizonnyal kétségeket ébreszt, mivel nem vagyok biztos abban, hogy az Dumont fentebb idézett megállapítása érte lmé ben kumu latív volna: egy kutatás befejez désével új vizsgálati tárgyak ker üln ek az em be r látómezejébe. És a tár sa dalmi létet vizsgáló tudományok esetében Du mont megállapítása még inkább vitat hatónak tű nik, mivel mindig a társa dalm i l étr l van szó, am iko r a csoportosítási és hierarchizálási módozatok megváltoznak, és mivel így a kutató figyelmét olyan új tárgyak ragadják meg, amelyek, akárcs ak a kutatóbiológ us által felfedezett új vizs gálati tárgyak, nem semmisítik meg az eredeti vizsgálat tárgyait, hanem csak tovább bonyolítják azokat. Ennek fényében Louis Dum ont ag godalmai az „itt és mos t” an tro pológusai körében is megé rt füle kre találnak. Gérard Althabe, Jacques Cheyronnaud és Béatrix Le Wita ezt  A m ásik és a hasonló   című konferenciakiadványban kife  jezésre is ju tt atj ák, a m iko r tr éfálk ozva me gje gyzik , ho gy a breto nokat „a Cr édi t Agrico le-ná l felvett ba nkkölcsönük jobban érdekli, mint saját népük genealógiája...” De e megfogalmazás mögött is a vizsgálati tárgy problémája körvonalazódik: semmi sem írja el , hogy a bretonok genealógiája jobban kellene, hogy érdekelje az antropológusokat, mint magukat a bretonokat. [És ez akkor is igaz, ha kétlem, hogy ezt a témát éppen a bretonok hagynák teljességgel figyelmen kívül.) Ha az „itt és m os t” iránt érdekl d

antropo lógia kizárólag a má r feltárt és rögzült

kategóriá k szerint mű ködne, ha új tárgyak kon strukció ja nem lenne lehetséges, akk or az új terül ete k bevonását az em pir iku s vizsgálatokba f leg a kíváncsiság és nem a szükség motiválná. * Dum ont , Louis: La Tarasque.  Gallimard, Paris, 1987. 15

Az iménti eszmefuttatásból az antropológiai kutatások pozitív meghatározása következik. Ezt a definíciót most meg pró bál juk két eltér

észrev ételb l kibontani.

Az els észrevétel az antropo lógiai kut atássa l kapcsolatos: az antropo lógiai kutatá s a másik  kérdését vizsgálja a jelenben. A másik kérdése nem egyszerű en egy olyan kérdés, am ellyel hébe-hóba szembesü lni kénytelen; ez jelenti számára az egyetlen intellek tuális tárgyat, a melyb l egyéb vizsgálati terü letek bontako ztathatok ki. Az a tény, hogy ezt a kérdést a jelenben vizsgálja, megnyugtató módon elkülöníti a törté nettudománytól, és mivel egyidejű leg többféle meg közelítésben is vizsgálja, az an tro pológia a többi társadalomtudománytól is elkülönül. A másikat   minden létez form ájá ban vizsgálat alá vonja: az egzoti kus másikat, akit az egyformaként tételezett „mi” (mi franciák, európaiak, nyugatiak) azonosságával szembeállítva határoz meg; a mások által létrehozott másika t, a másik népet vagy kultúrát, amelyet a mások, az „ k" szintén egyformaként tételezett és leggyak rabban egy népcsoport nevével illetett csoportjával szembeállítva definiál; a társa dalmi má sikai: a  bels másik at, akihez viszonyítva a kül önb ség ek olyan rends zere  jön lé tr e, amely a nemek elkülönítésével ke zd di k, de amely cs aládi, poli tik ai és gazdasági szempontból az egyének egymáshoz viszonyított helyét is meghatározza oly módon, hogy nem lehetséges egy a rendszerben elfoglalt pozícióról (id sebb, fiatalabb, f nök, ügyfél, fogoly stb.) ané lkü l beszélni, hogy közben egy sor más pozí cióra ne uta lnán k; az el z vel össze nem tévesztend

ma gun kba n rejl másikai, aki minden gondolkodási rendszerben központi jelent ségű , és akinek az univer zális jele nléte abból adódik, hogy az individua litás önm agába n törté n

elgo ndo

lása nem lehetséges: az öröklés, az örökség, a leszármazási viszonyok, a hason lóság, a befolyás mind megannyi formája a kategorizálásnak, amelyek segítségével a másság komplementaritása elgondolható, és amelyek bármiféle individuali tásban benne rejlenek. Az én fogalmával, a betegség és a varázslás értelme zésével foglalkozó egész szakirodalom azt igazolja, hogy az etnológia számára legalapvet bb kérdés az általa vizsgáltak számára is a legfontosabb: ez az, amit lényegi vagy bennünk rejl mássá gnak nevezhetnénk. A magun kban rejl más ság nak az etnológus által vizsgált rendsze rekben m egjelen reprezentációi e másság szükség szerű ségé t magáb an az individ ualitás ban fedezik fel, s így a kollektív iden titás és az egyéni identitás szétválasztását lehetetlenné teszik. Ez figyelemre méltó példája annak, ami ko r mag ukn ak a vizsgált hiteknek a tarta lma képes hatást gyakorolni arra az eljárásra, amely megragadására törekszik: az antropológiát az egyén reprezentációja nem egyszerű en azért érdekli, m ert az társa da lmi konstrukció, hanem azért is, mert az egyénr l kialakított bármiféle reprezentáció szükségképpen a vele egylényegű társad almi viszonyról kialakított reprezentáció 16

is egyben. Ezért a felfedezésért köszönettel tartozunk tehát a távoli társadal makat vizsgáló antropológiának - de még inkább a tanulmányozott embereknek: a társadalom az egyénnel kezd dik; az egyén pedig az etnológia tárgykörébe is tartozik. A konkrét az antropológia számára pont az ellenkez jét jelenti annak, mint ahogyan egyes szociológiai iskolák megha tározzák . Ez utóbbiak szerint a konkrét azokban a nagyságrendekben ragadható meg, amelyekb l az egyéni változatosságok ki vannak iktatva. Marcel Mauss, a pszichológia és a szociológia viszonyáról értekezve az antro pológiai perspektívából megragadható individualitás meghatározását nagymér tékben leszű kítette. Egy érdek es szövegré szben valójában azt állítja, hogy a szoci ológusok által vizsgált ember nem a modern elit részekre szakadt, ellen rzés alatt tarto tt emberével, hanem a hétköznapi vagy si em be rre l egyenl , akit tota litá s ként lehet meghatározni: „A mai átlagember - és ez f ként a n kre érvényes valamint az si vagy elma radott társad alma kban él

embe rek maguk is tot ali

tást alkotnak; E ‘totalitás’ vizsgálata modern társadalmunk elitjét leszámítva minden egyéb szempontból létfontosságú". De a totalitás fogalma, amelyr l tudjuk, hogy Maussnak, akinek a felfogásában a konkrét a teljeset jelenti, az individu alitás fogalmát korlátozza és bizonyos értelemben megcsonkítja. Pontosabban kifejezve, az individualitás, amelyre Mauss gondol, az adott kultúrára nézve rep rezentatív, tipikus individualitást jelent. Ezt meger síti a totális tár sad alm i tény ek r l adott elemzésében, amelynek értelmezésébe, ahogyan Marcel Mauss munkás ságát ism erte t el szavában IIntroduction a ioeuvre de Marcel Mauss*1  LéviStrauss is megjegyzi, nemcsak a megkülönböztetés összes aspektusát (családi, technikai, gazdasági) kell bevonni [amelyek közül hajlamosak lehetünk csak az egyiket figyelembe venni), hanem azt a szemléletmódot is, amit a megkülönböz tetést megél

bennszülöttek e meg külön bözte tések kel kapcsolatban a maguk

számára kialakítottak vagy kialakíthatnak. A totális társadalmi tény megtapasz talása két szempontból is konkrét [és teljes): jelenti egy a térben és id ben pon tosan lokalizált társadalom, s egyben e társadalom valamely tagjának tapaszta latát is. Azonban ez az egyén nem akárki: azzal a társadalommal válik azonossá, amely nek csak egyfajta kifejez dése. És az is jel zés ért ékk el bír, hogy annak érz é keltetésére, mit ért egy tetsz leges egyén alatt, Mauss a határoz ott nével t hasz nálja, s így például „a  melanézról” beszél, aki egyik vagy másik szigeten él. A fentebb idézett szöveg világossá teszi számunkra ezt a kérdést. A melanéz nem csak abból * Magyarul megjelen t: Claude Lévi-Strauss: Bevezetés Marcel Mauss életművéhez. In Marcel Mauss: S z o c i o l ó g i a é s a n t r o p o l ó g i a .   Osiris, Budapest, 2004. (A ford.)

17

az okból kifolyólag totális, mert egyszerre többféle egyéni, vagyis „fizikai, fizio lógiai, pszichikai vagy szociológiai" dimenziójában fogjuk fel, hanem mert esetében szintetizáló jelleg ű individua litásról, egy olyan kultúr a kifejez désér l van szó, amely maga is egészként, teljesként jelenik meg. A kultúra és az individualitás e felfogásáról még sokat lehetne beszélni (és beszél tek is róla már sokat mások). Az, hogy bizonyos szempontból és bizonyos kontex tusokban kultúra és individualitás egymás kölcsönös kifejez déseiként jelenhet meg, m ár -m ár elcsépeltnek, de legalábbis közhelyszerű nek t nik; ezt a me gkö zelítést alkalm azzuk akkor, am iko r például valakir l azt mondjuk, hogy breton, angol, auvergne-i vagy német. És nem lep dhetünk meg azon sem, hogy az állí tólag szabad individualitások reakciói statisztikailag szignifikáns minták alapján meg ért he t k és aká r el re is jelez het k. Egyszerű en csak ar ró l van szó, hogy ezzel párhuzamosa n m eg tanu ltun k az abszolút, egyszerű és szubsztanciális iden titá sokban kételkedni, mind kollektív, mind pedig egyéni szinten. A kul túr ák „ m kö dése” az erd kére hasonlít, vagyis sosem hoznak létre lezárt totalitásokat (ennek megva nnak a küls és bels okai); az egyének pedig, aká rmil yen egyszerű nek kép zeljük is ket, sosem lehetnek eléggé egyszerű ek ahhoz, hogy kiem elked jene k abból a rendb l, amely a helyüket kijelöli: bennük a rend totalitása csak részle gesen fejez dik ki. Ezenkívül bármely fennálló rend problematikus jellege talán sosem válna nyilvánvalóvá - háborúkban, lázadások idején, konfliktusok vagy a feszültségek meg jelen éseko r -, ha ehhez valamiféle egyéni kezdeményezés nem adná meg a kezd löketet. Sem a tér ben és id ben loka lizá lt kultú ra, sem pedig azok az egyének, akikben e kultúra testet ölt, nem képez az identitás számára olyan alapot, amelyen túl semmiféle másság ne lenne elképzelhet . Természetesen a kultúra „mű köd és ét” saját peremvidékein, vagy az intézményi rendszereken belüli egyéni stratégiá kat nem kell figyelembe venni bizonyos (intellektuális) kutatási tá r gyak meg hatá rozá sakor . A viták ezen a ponton ne m rit kán a rosszh iszemű ség vagy a szű klátókö rű ség áldozatává váltak: mindössze annyit jegyeznénk itt meg, hogy például annak, hogy egy szabályt be tarta nak- e vagy sem, hogy adott esetben me g kerülhe t vagy áthágható -e vagy sem, sem mi köze sincs mindazon logikai im pl i kációk számbavételéhez, amelyek alapos vizsgálat tárgyát kell, hogy képezzék. Ezzel szemben vannak olyan vizsgálati tárgyak, amelyek ténylegesen a változási vagy átalakulási folyamatok, a távolságok, a kezdeményezések vagy a határátlé pések számbavételét követelik meg. Mindig tudn un k kell, hogy mi r l beszélünk, és itt elég, ha csak megjegyezzük, hogy füg getle nül attól, hogy az antropo lógiai kutatás éppen me lyik szintet érinti, célja a mások által a másik kategóriá járól alkotott interp retációk interpretálása azokon az eltér szinteken, amelye k ezen interp retác ió helyét kijelölik és szükségességét

kikényszerítik: a nép, a törzs, a falu, a család vagy a csoportalkotás bármilyen más formája egészen a rokoni kapcsolat legkisebb egységéig, amelyr l tudjuk, hogy a család identitását a házasságkötési kényszer alá rendeli; végül pedig az egyén, akit minden rituális rendszer összetettként és a másság hordozójaként határoz meg, a szó szoros értelmében elgondolhatatlan, ahogyan más szem pontból a király és a varázsló alakja is az. A második észrevétel sem az antropológiára, hanem arra a világra vonatkozik, amelyben az antropológia saját vizsgálati tárgyait felleli; ez konkrétabb megkö zelítésben a mai világot jelenti. Nem arról van szó, hogy az antropológia, ráunva az egzotikus vidékekre, isme r sebb ter üle tek felé fordítaná tekintetét, ezzel saját folytonosságának megszakadását kockáztatva (ahogyan Louis Dumont aggódva gondolja), hanem a mai világ az, amely felgyorsult átalakulásaival az antropológus érdekl dését magára vonja, vagyis a másság kategóriájával kapcsolatos ismételt és módszeres reflexiót kikényszeríti. Ezen átalakulások közül hármat köze lebbr l is szemügyre veszünk. Az els az id , a mi id érz ékel ésü nk, de az a mód is, ahogyan az id t fel has znál juk, ahogyan rende lke zün k vele. Sok teo ret iku s véli úgy, hogy az id im m ár nem a do l gok értelm esség ének alapelve; az id mint olyan: felfoghatatlan. A fejl dés gon dolatát, vagyis, hogy a kés bbi dolgok a korábbi dolgok ismeretében megmagya rázhatók, bizonyos értelemben megtépázta a 20. század, amely zátonyra futtatta a 19. század nagy, óceánjáró gyanánt minde nt átszel remé nyei t és illúzióit. E pro b lémafelv etés hátterében valójában több, egym ástól eltér észrevétel húzódik meg: a világháborúk, a totalitárius rendszerek és népirtó politikák által okozott atroci tások, amelyek - és ez a legkevesebb, amit kijelenthetünk - nem az emberiség erkölcsi fejl désér l tanúskodnak; a nagy elbeszélések, vagyis az átfogó értel mezési rendszerek eltű nése, ame lyek feladata az lett volna, hogy az emberiség általános fejl désér l számot adjanak, de ebben nem jártak sikerrel, ahogyan a hivatalosan is bel lük táplálkoz ó politikai rendsz erek szintén eltévelyedtek vagy összeomlottak; vagyis mindent egybevetve a történelem értelmébe vetett hit meg rendülése vagy, ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor ismételt megrendü lése, hiszen Paul Hazard* már a 17. és 18. század fordulóján azonosítani vélte ezt a jelenséget, amely a régiek és a modernek vitájában és az európai tudat vál ságba kerülésében mutatkozott meg. De még ha Fontenelle gyanakvással szem lélte is a történ ettudom ányt, e gyanakvás f ként annak m ódszer ére (anekdotikus és kevéssé megbízható), tárgyára (a múlt csak az emberi esztelenségt l visszhangzik), illetve hasznára (a fiatalokat inkább arról a korról kellene okítani, amelyben élnek) * Hazard, Paul: L a C r i s e d e l a c o n s c i e n c e e u r o p é e n n e , 1 6 8 0 - 1 7 1 5 .  A r t h e m e F a y a r d , Paris, 1961.

vonatkozott. Ezzel szemben amennyiben a történés zek manapság, különösen Fran ciaországban, gyanakvással tekinte nek a történe ttudom ányra, ezt nem technikai vagy módszertani problémákkal magyarázhatjuk (a történettudomány fejl désen ment keresztül), hanem mert nehezükre esik az id t az értelmesség alapelvévé emelni, de még inkább nehezükre esik fellelni benne az identitás alapelvét. Továbbá azt is jól látjuk, hogy e történészek bizonyos nagy, egyébként az „antro pológia” tárgykörébe utalt témákat (a család, a magánélet, az emlékezés helyei) el nyben részesítenek. Ezek a kutatások találkoznak a közönség régi formák iránti rajongásával, mintha azt meséln ék el kortá rsain knak, hogy milyenek is k, azáltal, hogy megmutatják, miben nem olyanok, amilyenek voltak. Ezt a megközelítést senki sem szemlélteti jobban, mint Pierre Nora a  Az em lé ke zet hely ei című könyve els kötetéhez írt el szavában: a személyes beszámolók, dokumentumok, képek, illetve „a múlt látható jeleinek” babonás felhalmozása révén, mondja, azt igyekszünk megtalálni, hogy mi az, amiben mások vagyunk, „e másság szemlélése közben pedig abban remé nyke dün k, hátha a nemlé tez identitás mégiscsa k a szemü nkbe ragyog. Nem az identitás genezisét keressük, hanem mindössze annak meghatá rozását, hogy kik vagyunk mindannak fényében, akik már nem vagyunk.” Ez az általános megállapítás összecseng a sartr e-i és marxista hivatkozások eltű nésével (közvetlenül a második világháború után), amelyek az univerzálist végs soron a különösség igazságaként fogták fel, valamint azzal, amit - mások nyomán a posztmodern érzékenységnek nevezhetnénk, amely szerint egyik divat épp annyit ér, mint bármely ik másik, a különböz divatokból összeálló patchwo rk pedig a modernitásnak mint a haladás ideájával összekapcsolt fejl désnek a végét jelenti. Kimeríthe tetlen témával van dolgunk, de az id proble matiká ját egy másik per spek tívából is megközelíthetjük: azon hétköznapi tapasztalat irányából, miszerint a tör ténelem egyre gyorsul. Ahogy kicsit id sebbek leszünk, múltunk, saját élettör t é n e t ü n k m á r i s t ö r t é n e l e m m é v á li k. A v e le m e g y id s e k g y e r e k k o r u k b ó l m é g emlé kezhe tnek az els világháború veteránj ainak néma múltba Tévedésére, amely azt suga llta, hogy k m eg élté k a tör té n el m et (de még milyet!), és hogy mi sose fogjuk m egé rteni, hogy mindez m it jelen t. M anapság a köze lmú lt, a hatvanas, a hetvenes és ne mso kár a a nyolcvanas évek is ugyanolyan hi rtele n fogna k eltű nni a történelemben, ahogyan onnan el bukkantak. Talonb a tettük a történelmet. A történe lem a nyomunkb an jár, árnyé kként követ bennünket. A történ elem nem más, mi nt olyan események sora, amel yeket sokan e semén ynek tekint ene k (a Beatles, a 68-as diákmozgalmak, az algériai és a vietnami háború, Mitterrand 1981-es * Nora, Pierre: Les lieux de mémoire. (Bibliothéque iliustrée des histoires).   G a l l i m a r d , P a r i s , 1 9 8 4 - 1 9 9 2 . M a g y a r u l m eg j e l en t : E m l é k e z e t é s t ö r t é n e l e m k ö z ö t t : v á l o g a t o t t t a n u l m á n y o k / Nora, Pierre; [vél., szerk. K. Horváth Zsolt], Nap vi lág , Bu dapes t, 2010.

gy zelme, a berlini fal leomlása, a kelet-európai országok demokratikus átalakulása, az Öböl-h ábor ú, a Szovjetunió szétesése). szétesése). Olyan Olyan esem én yek r l van van itt szó szó,, am e lyekr l vélelm ezhe tjük, hogy a közeli közeli vagy vagy távoli jöv tört énészei szemében font osak lesznek, és amelyekhez bármelyikünk - még ha tisztában is van azzal, hogy szerepe ebben a történetben nem fontosabb, mint Stendhal Pármai kolostorában  Fabrice-é a Waterlooi csata forgatagában - hozzá tud tenni néhány sajátos körülményt vagy képet, mintha minden nappal kevésbé lenne igaz az, hogy az emberek, akik a tör téne lme t csinálják [m ert ugyan ki ki más?) más?),, nem tudják, hogy k azok, azok, akik csinálják. csinálják. Vajon [egy egyre jobban összezsugorodó bolygón - erre kés bb még vissza térek) nem éppen ez a nagy b ség okoz problémát a jelenkortörténettel foglal kozó történészek számára? Ez a kérdés további magyarázatra szorul. Az „események” megragadása mindig is nehézséget okozott azoknak a történészeknek, akik szerint ezek feloldódnak a tört éne lem nagy nagy ív ívű változásaiban, változásaiban, és ezért felesleges szócsép lésnek te kin tet ték a korá bbi helyzet és e korá bbi helyze tb l kifej l d kés bbi helyzet között. A kérdést övez övez vitában pont pont ez képezi képezi Francois Fu ret -ne k a francia fo rr ad al om mal mint par excellence  eseménnyel kapcsolatos elemzéséne k lényegét lényegét.. Mert mit is állít a Gondoljuk újra a francia forradalmat* című könyvében? könyvében? Azt, Azt, hogy a fo rr a dalom kitöré sének napjától kezdv kezdvee a forra dalm i esemény létrehozza „a történe lmi akció új moda litása it, amely ek egyáltalán nem követk eznek az az el bbi hely zetb l” . A forradalmi esemény (a francia forradalom ebben az értelemben kivételesen eseményjellegű ) nem reduk álható azon azon tényez k összességére, összességére, amelyek lehet lehet vé, utólag pedig elgondolhatóvá tették. És hibát követnénk el, ha ezt az elemzést a francia forradalom esetére korlátoznánk. A történelem „felgyorsulása” bizonyos, általában a közgazdászok, történészek vagy szociológusok által sem el re látott események túlburjánzásával függ össze. A problémát az események e túlzott számossága jelenti, nem pedig a 20. század borzalmai [amelyek nagysága minden eddigit felülmúlt, de amelyet a technológia tett lehet vé), az intellektuális sémák változása vagy a politikai átalakulások, amelyekre a történelem számos egyéb pél dával tud szolgálni. Ez a túlzott számosság, amely egyrészt a rendelkezésünkre álló információk túlburjánzásának tudható be, másrészt pedig a „világrendszeren” belül újonnan újonnan k ialakult kölcsönös függ ségi viszonyo viszonyokk figyelembe vétele vétele nélkül nem megragadható, kétségkívül problémát okoz a történészeknek, közülük is legf képpen azoknak, akik jelenkortörténettel foglalkoznak [ám ez utóbbi kitétel az elmúlt évtizedek eseménygazdagsága miatt talán már értelmét is veszítette). De ez ez a problém a nyilvánva nyilvánvalóan lóan antropológ iai jellegű .

* Furet, Francois: P e n s e r l a R é v o l u t i o n .  .   G a l ü m a r d , P ar ar i s , 1 9 7 8. 8. M a g y a r u l m e g j e l en en t : Furet, Francois: G o n d o l j u k ú j r a a f r a n c i a f o r r a d a l m a t .  .   Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994.

Furet a francia forradalom dinamikáját eseményként definiálja: „Ez egy poli tikainak, ideológiaina k vagy vagy ku ltur ális na k is is nevezhet nevezhet dinamika, amely képes képes az értelem felfokozott tevékenységén tevékenységén keres ztül mozgósítani mozgósítani az embe reket és meg sokszorozni az az akci óka t.” Az antropológiai sze mpo ntból kitű n en meg ragadható felfokozott értelemadási igényr l számos mai esemény tanúskodik, olyan esemé nyek nyek,, amelyek ellentm ondás ait még nem volt volt id nk számba venni: venni: mi ko r olyan olyan rend szerek, amelyek bukására senki se mert volna gondolni, szempillantás alatt d lnek romba; de még jobb a szabad országok politikai, társadalmi, gazdasági életét egy aránt érint , lappangó válságok példája, amikr l mintegy észrevétlenül kezdtünk az értele m t erm inus aiba n nyilatkozni. nyilatkozni. Az újdonságot nem az jelenti, hogy hogy a világnak nincs vagy a korábbiakhoz képest kevésbé van értelme, hanem az, hogy kimondottan mindennapi szükségét érezzük annak, annak, hogy érte lme t adjunk neki: neki: nem egy falunak vagy családnak, hanem az egész világnak. Annak igénye, hogy értelmet adjunk a jelen nek is, is, nem csupán a múlt nak, az események túlburjá nzá sána k köszönhet ; az ese mények eme túlnépesedése pedig egy olyan helyzettel függ össze, amit „szürmodernitásnak*” nevezhetünk, így utalva lényegi modalitására, a mértéktelenségre. Mert ezt ezt a jelen t és és a köz elmú ltat is elárasztó, elárasztó, esem ények kel túlzsú folt id t mi nd annyian használjuk vagy használni véljük. És ez bennünk, tegyük hozzá, az értelem adás adás iránti igényt igényt csak csak fokozza fokozza.. A szüle tésk or várható élet tarta m megnövekedése, megnövekedése, a három helyett ma már inkább négy generáció együttélésének megszokottá válása a társa dalm i lét gyakorlati dimenzióiban fokozatosan változásokat idéz el . De e vál tozások ezzel párhuzamosan a kollektív, genealógiai és történelmi emlékezetet is kitágítják, és minden egyes ember számára megsokszorozzák azokat az alkal makat, ami ko r úgy úgy érezheti, érezheti, a nagybetű s Történ elem összeér, összeér, összekapcsolódik az saját élett örtén etév el. Elvárásai és csalódásai ennek az érzé snek az er sö désével désével vannak összefüggésben. összefüggésben. A szürm odernitás helyzet helyzetét ét tehát a mértékn élkülisé g - az az id mé rtékn élkü liség é nek - formájá ban fogjuk meghatározni, utalva arra, hogy hogy a benne benne rejl rejl el len tm on dásokból fakadóan kiváló vizsgálati vizsgálati terepet és a tárgy szó szó minden értelm ében kiváló kiváló vizsgálati tárgyat jelent az antropológiai kutatás számára. A szürmodernitást egy olyan érme egyik oldalának tekinthetjük, amelynek másik oldalán a posztmoder nizmus látható - vagyis vagyis mintha csak egy egy negatívról el hívott fényké pr l beszélnénk. beszélnénk. A sz ürm ode rnitá s számára az az id elgondolás a azért jele nt problém át, me rt a mai világ túl van zsúfolva eseményekkel, nem pedig a fejl dés ideájának szertefoszlása miatt, amely nem új új fejlemény, lega lábbis ha ha azon azon karika túra sze rű megjelenés i formá ira gondolunk, ame lyek különös en könnyű vé teszik a leleplezését; a (min den napi létünkben immanensen benne rejl ) küszöbön álló vagy szorosan a nyomunk* Az eredet i franc ia szövegben a s u r m o d e r n i t é   t e r m i n u s s z e r e p e l , a m e l y e t g y a k r a n szupermodernitásnak fordítanak. Mi ezt a szürrealizmus analógiájára szürmodernitásként fordítjuk. (A ford.) 22

ban haladó haladó történele m tém ájának felvetése felvetése elengedhe tetlenül szükséges a tö rté nelem értelmének tárgyalásához: az egész jelen megértése iránti vágyunkból fakad annak nehézsége, hogy a közelmúltnak értelmet adjunk; az értelem iránti pozitív igény igény (ennek (enn ek dem okra tikus ideálj ide áljaa kétségte lenü l alapvet fontosságú szem pont pont), ), ame ly a mai társ ad alm akb an él egyén eknél megjelen ik, paradox paradox módon magyarázattal szolgálhat azokra a jelenségekre, ame lyeket id nként valami féle jelentésválság jeleiként értelmeznek, például a Föld minden - a szocializ musban, a liberalizmusban és hamarosan a posztkommunizmusban - csalódott lakójának csalódottságára. A mai mai világra jelle mz másik felgyorsu lt változás, változás, illetve illetve a szü rmo der nitás ra je l lemz mé rtékn élkülis ég másik fajtája fajtája a térr el kapcsolatos. kapcsolatos. A tér mé rté kn élk üli ségével kapcsolatban el ször is elmondhatjuk, hogy, szintén paradox módon, a boly bolygó gó összezsugorodásá val áll összefüggésben, vagyis vagyis azzal azzal az az önm agu nktó l való való eltávolodással, amely az az rhajós ok szerepé b l és a m ho ldak föld körüli pályára állításából is következik. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy az rben megtett els els lépések lépése k saját saját terünket, m elynek pontos pontos m ére teir l éppen éppen a mű hold ak álta l készített felvételek ad nak képet, képet, parányira zsugorítják. De a világ világ ezze ezzell párhuzam osan ki is nyílik nyílik el ttünk. Nagyságrendi változások korában élünk, és ez ez vonatkozik term észe tese n egyrészt az az ű r megh ódítására, de a Földre is: a gyors közlekedési eszközök bármelyik két f várost egymástól legfeljebb néhány órányi órányi távolság távolság ra hozzák. hozzák. A mű hol dak á ltal közvetített és és a leg eldu gottab b falvak falvak házainak tetején is is ég felé merede z anten náko n keres ztül ottho nain k ben s séges séges közegébe közegébe behatoló képsoro k a világ világ másik végén végén történ ese mé nye kr l szinte szinte azonnal és olykor egyenes egyenes adásban adásban tudósítana k bennünket. Termés zetesen érzékeljük az ily módon szelektált képek által hozz ánk eljuttatott információ torzulásait és ennek káros hatásait: ezeket nem csak manipulálni lehet, de a képi megjelenítés (amely csak egy lehet ség a sok ezer közül) olyan hatást gyakorol, olyan er t rejt magában, amely az általa hordozott objektív információét messze meghaladja. Ezen felül meg kell jegyezni azt is, hogy a világ minden pontján a tévéképerny kön nap mint nap egymással vegyítve jelennek meg a hírek, a reklámok és a fikciós mű faj képsorai, a melye k kezelése és és felhasz nálási célja, célja, legalábbis elmél etben, nem azonos, azonos, de de amel yek a sze mü nk el tt egy egy sokfé leségé ben is viszony lag homogén világot hoznak létre. Mi lehet hívebb a valósághoz és, bizonyos érte lemben, inform atívabb az am erik ai em ber ek életével kapcso latban, m int egy egy jó kis amerikai filmsorozat? És ugyancsak fontos felhívni a figyelmet arra a hamis ismer sség érz etre , amely et a televízió hoz létre a tévénéz és a Tör tén ele m sze repl i között, akik számunkra legalább annyira megs zokottakká válnak, mint a szappanop erah sök vagy vagy a mű vészeti és sporté let n emzetközi sztár jainak alakjai. alakjai. Ezek a szerepl k eggyé olvadnak azokkal a helyekkel, ahol életüket rendszeresen 23

nyomon követhetjük: Texas, Kalifornia, Washington, Moszkva, az Elysée-palota, Twickenham, az Aubisque-hágó vagy az Arab-sivatag; még ha nem is ismerjük, akk or is könnyedén felis me rjük ket. Ez a térbeli túlburjánzás egyfajta csaliként funkcionál, de hogy a csalit ki tette oda, azt nehéz lenne meg mon dani. Ez a túlbu rján zá s jelen t s részben átvette azon világok helyét, amelyek hagyományosan az etnológus vizsgálati terepét jelen tették. Ezeket az univerzumokat, am elyek m aguk is nagym értékben fiktív univer zumok, a kölcsönös elismerés univerzumainak tekinthetjük. A szimbolikus vilá gok sajátja, hogy azok számára, akik örökül kapták, sokkal inkább a kölcsönös elismerést, semmint csak a puszta megismerést teszik lehet vé: olyan zárt vilá gok ról van itt szó, amelyekb en minden jelenté sse l bír, olyan k ódegyüttes ekr l, amelyek megfejtéséhez csak bizonyos embereknek van kulcsuk, de amelyek létezését mindenki elismeri; ebben az esetben részben fiktív, de valós hatást kifejt totalitá sok ka l van dolgunk, am elye kr l akár azt is hihetnénk, hogy csak azért hozták létre ket, hogy ezzel boldoggá tegyék az etnoló guso kat. Mertho gy ezen a ponton az etnológusok fejében munkáló fantazmagór iák az általuk vizsgált benn szü löttek fan tazmag óriáival egybecsengenek. Az etnológia elé kitű zött cél sokáig jelentésteli terek, totalitásként felfogott kultúrákkal azonosított társa dalm ak körvonalazása volt: olyan jelentés sel bíró világok, am elyekben azok az egyének és csoportok , akik és amelyek e világnak csak egyfajta meg jelenít i voltak, ugyanazon kritériumok, értékek alapján és értelmezési eljárások segít ségével határozzák meg önmagukat. Anélkül, hogy visszatérnénk a kultúra és az individualitás fentebb bírált felfo gásához, elég csak annyit megjegyez nünk, hogy ez az ideologik us felfogás mind az etnológusok, mind pedig az általuk vizsgáltak ideológiáit tükrözik, és hogy a szürmodern világ megtapasztalása segíthet az etnológusoknak abban, hogy ezen ideologikus felfogástól mentesíteni tudják magukat, vagy legalábbis annak hatá saival tisztában legyenek. Mert az a tér olyan fajta szervez désén alapszik, ame lyet a modernitás tere teljesen eláraszt és viszonylagossá tesz. Fontos, hogy világos legyen: az id felfogását, úgy tű nt, az esem ények túlten gés e megnehezíti, a történeti interpretáció uralkodó módozatait pedig radikálisan aláássa; a tér felfogásá t a folyam atban lév átala ku láso k kevésbé érin tik (hiszen továbbra is léteznek területek és vidékek a valóságban, és még inkább az egyéni és kollektív tudatokban és képzeletekben), mint amennyire azt a jelen térbeli túlburjánzása bonyolulttá teszi. E túlburjánzás, ahogyan láthattuk, a nagyságrendbeli változá sokban, képzeletbeli vagy elképzelt dolgok megs okasodásáb an és a közlekedési eszközök látványos felgy orsu lásá ban érhet tetten, és kon krét an a fizikai világ  je len t s átalakulásához ve zet: a városi ag glom erá c ió k kit erjedése, a népesség

vándorlások és a „nem-helyek” elszaporodása, szembeállítva a helyek szocio lógiai fogalmával, amelyet Mauss és egy egész etnológiai irányzat az id ben és térben lokalizált ku ltúráva l kapcsol össze. A „ne m -he lye k” közé tartoznak azok a létesítmények is, amelyek az emberek és a tárgyak gyors helyváltoztatásához szükségesek (gyorsforgalmi utak, fel- és lehajtó szakaszok, repül terek), aho gyan maguk a közlekedési eszközök, a bevásárlóközpontok vagy a menekültek elkülönítésére szolgáló menekülttáborok is. A mai kor ebb l a szempontból is ellentm ondáso s: am int a Földön a té r egységesként elképzelhet vé válik, és a kit er  jedt m u ltin a c io n á lis háló zatok m eger södnek, a p a rtik u la r iz m u s o k kiá ltásai is feler södnek; azoké, akik nem akarnak másokat beengedni az országukba vagy azoké, akik épp új hazát keresnek maguknak, mintha csak az egyik csoport konzervatizmusa és a másik messianizmusa egyazon nyelven, a föld és a gyökerek nyelvén lenne kénytelen megszólalni. Úgy vélhetjük, hogy a térbeli par amé tere k megváltozása (a tér túlburjánz ása) által okozott problémák az etnológus számára hasonlatosak azokhoz, amelyekkel a történészeknek az események túlburjánzásakor kellett szembenézniük. A nehéz ségek valóban hasonló term észe tű ek, de egyben az antro pológ iai ku tatás szá mára kivételesen stimulálok is. A megváltozó nagyságrendek és paraméterek közepette, aká r csak a 19. században, m ost is a ne kün k új civilizációk és ku ltú rá k vizsgálata van felad atké nt kitű zve szám unkr a. Az a tény, hogy ezeket a civilizációkat és kultúrákat részben magunk alkotjuk, vajmi keveset számít, hiszen meglehet sen messze vagyunk attól, hogy azok min den vonásával tisztában legyünk. Éppen ellenkez leg, egykor a nyugati megfigyel k szemében az egzotikus ku ltú rá k nem is tű nte k annyira másnak, hogy azokat meg ne próbálták volna el ször saját etnocentrikus szokásrendszereik alapján szem ügyre venni. Ha már a távolban szerzett tapasztalatok megtanítottak bennünket arra, hogy figye lmü nk fókuszát át kell tud nun k máshová is helyezni, akko r ebb l el nyt kell kovácsolnunk a magunk számára. A szürm ode rnitás világa nem egye zik meg pontosan azzal a világgal, amelyben úgy gondoljuk, hogy élünk, mert olyan világban élünk, amelyet nem tan ultu nk még meg a megfe lel módon szemlélni. Ismét meg kell tanulnunk a teret elgondolni. A mé rtéknélküliség harma dik formáját, amely segítségével a szürmo dernitást megh atározha tjuk, mindannyian isme rjük. Az egóról, az individu um ról van szó, amely az antropológiai gondolkodásban ismét megjelenik, mivel új vizsgálandó területek hiányában (nincsenek már egymástól elkülönü l vizsgálati területek), illetve elméleti inspiráció híján (a nagy elbeszélések is kivesztek a világból) az etnológusok, legalábbis közülük egyesek, miután meg prób álták a kultúrákat (a maussi értelemben vett lokalizált kultúrákat) úgy kezelni, mintha azok szövegek

lennének, odáig jutotta k, hogy már csak az etnográ fiai leírás szövegszerű sége érdekli ket - am ely termész etese n a szöveg létrehozójára jellemz , ahogyan, ha hihetünk James Cliffordnak, a nuerekt l többet tudtunk meg Evans-Pritchardról, mint fordítva. Anélkül, hogy megkérd jeleznénk a hermeneutikai kutatás szelle miségét, amelynek értelmé ben az értelme z k mag uk is a máso kkal kapcsolatban végzett vizsgálat közben konstruálják meg magukat, felvethetjük, hogy mivel etno lógiáról és etnológiai irodalomról beszélünk, a hermeneutika kicsiben könnyen vezethet trivialitásokhoz. Valóban nem biztos, hogy az etnográfiai korpuszra alkal mazott dekonstruktivista szellemiségű irodalom kritika segítségével banalitá sokon és nyilvánvaló tényeken kívül mást is megtudhatunk (például hogy EvansPritchard a gyarmatbirodalmak korában élt). Ezzel szemben könnyen lehet, hogy az etnológia, amennyiben a terepvizsgálatokat a terepvizsgálatok végz inek vizs gálatával váltja fel, rossz útra téved. A posztmode rn an tropológia a szü rmo dern itás vizsgálatának abból a típusából táplálkozik, amelynek redukcionista módszere (a vizsgálati terepet szövegre, a szöveget pedig annak szerz jére redukálja) annak csak egyfajta sajátos kifejez dése. A nyugati társadalmakban az egyén legalább arra törekszik, hogy önmagában is egy világot alkosson. A hozzá eljutó információkat saját maga próbálja saját maga számára értelmezni. A vallásszociológusok rámutattak a katolikus vallásgyakorlás sajátos jellegére: a hívek a maguk módján töre kszenek vallásukat gyakorolni. Hason lóképpen a nemek közötti viszony kérdése is csak az individualitás mindenkire vonatkozó értéke nevében tisztázható. A megközelítések individualizálódása, tegyük hozzá, nem annyira meglep , ha a fentebbi elemzésekre gondolunk: az egyéni történetekre a kollektív történelem sohasem volt még ilyen jelent s hatással, de a kollektív azonosulás viszonypontjai sem vo ltak soha ennyire változékonyak. A je len tések egyéni el állítására tehát minden korábbinál nagyobb szükség van. Termé szetesen a szociológia tökéletesen képes rámu tatn i azokra az illúziókra, amelyekb l a megközelíté sek individualizálódása fakad, azokra az újraterm el dés i és sztereótipizálási hatásokra, amelyek a cselekv kben csak részben vagy egyáltalán nem tudatosulnak. Azonban a jelentés ek l étrehozásának egyéni jellege, a melyet - a testr l, a jelen tése kr l, az élet pezsgésé r l beszélve - egy egész reklámgé pezet , illetve az egyéni szabadság témá ja köré épül

politikai nyelvezet közvetít felénk, önmag ába n

is figyelmet érdemel: a jelentéstulajdonítás egyéni jellege abból táplálkozik, amit az etnológusok a mások   esetében, különféle formákban tanulmányoztak, amiket nem is annyira kozmológiáknak, semmint helyi antropológiáknak nevezhetnénk, vagyis reprezentációk olyan rendszerének, amelyben az identitás és a másság kategóriái testet öltenek. 26

Az antropológusok számára új formában ugyan, de ismét megjelennek azok a prob lémák, amelyekkel Mauss, utána pedig az egész kulturális antropológiai irányzat is szembetalálkozott: hogyan kell az egyént elgondolni és helyét meghatározni? Michel de Certeau  A m in dennapok le le m é n ye * című könyvében ..a cselekvés mű vészetének fortélyairól” beszél, amelyek a modern, különösen a nagyvárosi társadalom globális kényszereinek alávetett egyének számára lehet vé teszik, hogy e kényszereket kijátsszák, a maguk javára fordítsák és egyfajta hétköznapi barkácsolás eredmé nyeként rajta hagyják kezük és az általuk bejárt útvonalak nyomát. De Michel de Certeau tudatában volt annak, hogy ezek a fortélyok és cselekvési mű vészetek hol az átlagegyének sokaságára (a konkrétumokra), hol pedig az egyének átlagára (vagyis egy absztrakcióra) vonatkoznak: Szociológiai tárgyú munkáiban iRossz közérzet a kultúrá ba n**, Egy illúzió jöv ő je* **! maga   Freud is használta az „átlagember” (dér gemeine Mann) kifejezést, az egyének átlagát Mausshoz némiképp hasonló módon szembeállítva a felvilágosult elittel, vagyis az emberek közül azokkal, akik képesek saját magukra egyfajta reflexív megközelítés tárgyaként tekinteni. Csakhogy Freud tisztában van azzal, hogy az elidegenedett ember - a különféle intézményekt l, például a vallástól elidegenedett ember -, akir l beszél, az egész emberre és minden emberre vonatkozik, így magára Freudra is vagy bárki másra, aki képes magában az elidegenedés mechanizmusait és hatásait megfigyelni. Ez a szükségs zerű elidegenedés ugyanaz, am ir l Lévi-Strau ss a Marc el Mauss mun káss ágát is mer tet el szavában ír, mik or azt mondja, hogy éppen az van elide genedve, akit épelm éjű nek tart unk, hiszen elfogadja, hogy olyan világban él, amelyet a másokhoz való viszony határoz meg. Tudjuk, hogy Freud végzett magán önana lízist. Az antropológusok számára ma az jelent problémát, hogy hogyan illesszék bele elemzéseikbe az általuk megfigyeltek szubjektivitását, vagyis, összességében, tekintetbe véve az egyén újfajta státuszát társadalmainkban, hogyan definiálják újra a reprezentativitás feltételeit. Freud példája nyomán nem zárható ki az a lehe t ség, hogy az etnológus saját kultúrájának bennszülöttjeként, vagyis egy kitün tetett helyzetben lév info rmá tork ént tekints en önmagára, és megpró báljon id n ként „önetnoanalízist” végezni. *

Certeau, Mich el de: L'lnv en tion du quo tidien. 1. A rts de fairé.  Gallimard, Paris, 1990. Magyarul megjelent: Certeau, Michel de:  A m in d e n n a p o k le le m é n ye .  Kijárat Kiadó, Budapest, 2010.

**

Freud, Sigmund : D a s U n b e h a g e n i n d e r K u l tu r .  I n t e r n a t i o n a l e r P s y c h o a n a l y t i s c h e r  

Verlag, Wien, 1930. Magyarul megjelent: Freud, Sigmund: Rossz közérzet a kultúrában. Kossuth, Debrecen, 1992. * * * F r e u d , S i g m u n d : M a s s e n p s y c h o l o g i e u n d I c h - A n a l y s e . D ie Z u k u n f t e i n e r I llu s i o n . Fisch er-Taschen buc h-Verlag, Frankfu rt am Main, 1973. Magyaru l megjelent: Freud, S i g m u n d : Egy illúzió jövője.   Párbeszéd, Budapest, 1991. 27

Az egyéni jelentéstulajdonításra vagy, ha úgy tetszik, a jelentéstulajdonítás egyedi ségére helyezett nagyobb hangsúlyon túl a szingular itással kapcsolatos egyéb jele n ségekre is több figyelmet kellene fordítani: a tárgyak, csoportok vagy hovatartozások egyediségére, a helyek átalakulására, az egyediség minden típusára, amelyek paradox módon ellenpólust képezhetnek az összefüggési rendszerbe ágyazás, a delokalizáció vagy az események felgyorsulásának ellentmondásos folyamataival szemben, és amelyeket elhamarkodottan csak olyan kijelentésekkel szoktak érzékletessé tenni, mint például hogy „a kultúra homogenizálódik” vagy „globalizálódik”. A mai világ antropológiájának lehet ségeit firtató kérdésnek a módszer helyett a tárgyra kell irányulnia. Nem mintha a módszertani kérdések ne bírnának meg határozó jelent séggel, vagy mintha teljesen el lehetne választani ket a tárgy kérdé sét l. De a tárgy problémája a legalapvet bb probléma, két szempontból is, mert miel tt a mai korra jellemz nek t n új társada lmi formá kkal, intézményekkel, az érde kl dés új irányaival kezdenén k el foglalkozni, azokat a változáso kat kell sze m ügyre vennünk, amelyek azokat a nagy kategóriákat érintik, amelyek révén az embe rek saját identitásukat és kölcsönös viszonyaikat elgondolják. A mértéknélküliség három formája segítségével, amellyel a szürmodernitás jelenlegi helyzetét jelle mezni próbáltuk, a szürmodernitást anélkül tesszük felfoghatóvá, hogy összetett ségét vagy a benne rejl elle ntm on dá sok at figyelme n kívül hagynánk, vagy hogy azt egy letű nt modernitás szükségszerű perspektívájának tekintenénk, melynek már csak fennmaradó szigetecskéit vagy nyomait tudjuk azonosítani, do kume ntum aina k leltá rba vételével. A 21. század az ant ropo lógia évszázada lesz, nem pusztán azért, mert a mértéknélküliség három típusa nem más, mint az antropológiát folyama tosan tápláló nyersanyag aktuális megjelenési formája, hanem azért is, mert a szürmode rnit ásra jelle mz helyzetekben (ahogyan az antrop ológia által vizsgált „a kku ltur áci ó” során is) az összetev k anél kül állna k össze eggyé, hogy eközben m eg se m misítenék egymást. így azokat, akik az antropológia által vizsgált jelenségek iránt (a házasság tól a vallásig, a cseré t l a hatalo mig, a meg szál lott ság tól a varázslásig) komoly érdekl dést tanúsítanak, má r most megnyugtathatjuk: e jelenségek sem Afri kában, sem pedig Európában nem készülnek eltű nni, hane m a többi jelens égge l együtt új jelentésre tesznek szert egy másfajta világban, amelynek értelmét vagy értelmetlenségét a mai és a jöv beli antropológusok feladata lesz feltárni.

28

 Az an tropológiai hely

A hely, amelyen az antropológus azokkal osztozik, akikr l beszél, valódi hely: itt élnek és mu nká lkod nak a bennszülöttek, akik védelmezik, határait rzik, kulcsfontoss ágú részeit kijelöli k, de akik ezzel pá rhu zam osa n a helyet benépesít és bels geográ fiáját életre kelt égi és alvilági hatalm ak, sök vagy sze llem ek nyo mait is figyelemmel kísérik, mintha csak az emberiség kis csoportja, amely nekik ezen a helyen áldozatokat mutat be, egyszersmind az emberiség lényegét képvi selné, mintha az emberiség e megnevezésre csak a számára kijelölt megszentelt helyen tarthatna igényt. Az etno lóg us ezzel szemb en a hely szer veze ttség ének (vagyis a vad és a me gm vel t természet közötti határok örökös újrarajzolásának, a term földek és halastavak állandó vagy ideiglenes elosztásának, a lakóhelyek al aprajzá nak és a lakhatás r en d szabályainak, más szóval, a csoport gazdasági, társadalmi, politikai és vallási föld rajzának) feltárásával egy még ennél is kényszerít bb és nagyon is evidens rend felmutatását ígéri, amelynek a térbeli megjelenés afféle második természetet köl csönöz. Ekképp az etnológus a bennszülöttek legkifinomultabbjaként és legtudósabbjaként tekint magára. Bizonyos értelemben az a hely, amelyen az etnológus és az általa vizsgált benn szülöttek osztoznak - a latin invenire ige ért elmé ben invenciónak tekinthe t : azok fedezték fel, akik azt a sajátjuknak tekintik. Az eredetmítoszok ritkán köt dnek a valódi eredethez, s t, általában olyan mondákról van szó, amelyek a hely szelle meit és az els lakóka t a csopo rt közös kalandozásai sor án forra sztj ák egybe. A föl d terület társadalmi megjelölése annál inkább szükséges, mivel ez a megjelölés nem mindig képes a kezdetekre visszautalni. De az etnológus képes ezt a jelölést meg találni. Még az is megtörténhet, hogy azokban, akiket vizsgál, vizsgálódásai folytán és kíváncsiságából kifolyólag éppen maga ébreszti fel a saját származásuk iránti érdekl dést, amelye t a legújabb fejlemén yekhez köt d jelen sége k - a városokba vándorlás, új területek benépesülése, az ipari kultúrák terjeszkedése - képesek voltak tompítani, olykor pedig teljesen elnyomni. Termés zetes en e kett s értel em be n vett invenció mögött ott van a valóság, amely számára nyersanyagot és vizsgálati tárgyat jelent. De az invenció fantazmagóriákat és illúziókat is szülhet: egyrészt fantazmagóriát a bennszülöttek esetében, akik úgy vélhetik, hogy társadalmuk az id k kezdetét l fogva egybekapcsolódik egy érin tetlen terület örökkévalóságával, és minden, ami ezen a területen kívül van, szá mukra nem is igazán elgondolható; másrészt illúziót az etnológus esetében, aki úgy gondolja, hogy az általa vizsgált társad alo m olyannyira tran szpar ens a saját maga

számára, hogy e társadalom minden apró gyakorlatában, minden intézményében és a társadalmat alkotók mindegyikének egész személyiségében kifejez dik. A ter mészet szabályos felosztásának feltételezése, amely minden t ársad alom ra - még a no mád társad alm akra is - jell emz , csak a fantazmagó riát élteti és az illúziót táplálja. A bennszülöttek fantazmagóriáját az jelenti, hogy egy zárt és egyszer és minden korra létrehozott világban élnek, amelyben tulajdonképpen nincs is mit megis merni. Már mindent ismerünk, amit ismerni érdemes: a földeket, az erd t, a for rásokat, a fontos és megszentelt helyeket, a gyógynövényeket, valamint a helyek id beli dimenzióit is, amelynek megalapozását és elvi stabilitását eredetmítoszok és a rituálék naptára biztosítja. Az itt él k számára mindössze az a feladat, hogy kiismerjék   magukat ebben a világban. Minden el re nem látott eseményt, még ha rituáli s sze mpon tból tökélet esen el relá tható és szabályosan ismét l d is, ahogyan a születések, betegségek vagy az elhalálozások; tulajdonképpen nem azért kell értel mezni, hogy megértsük, hanem azért, hogy felismerjük, vagyis, hogy egy diskurzus, egy diagnózis megragadhatóvá tehesse m ár használatba vett terminusok ban, am e lyek felemlegeté se valószínű leg nem sokkolná a kultu rális ortodoxia és a kiala kult társadalmi viszonyok védelmez it. Az, hogy e diskurzus terminusai hajlamo sak a térbeliséghez köt dni, nem meglep , hiszen a társadalmi szerkezet egyszerre fejezi ki a csopo rt identitását és mindazt, amit a kívülr l vagy bel ülr l fenyeget veszé lyekkel sze mben a csop ortna k meg kell védenie annak érdekében, hogy a nyelvezet, melyen keresztül az identitás kifejezésre juttatható, ne veszítse el jelentését. Etno lógu skén t az egyik legels élmé nyem , am ik or az allad ián nép földjén tanúja lehette m egy holttest kikérdezésének, ebb l a szem pontb ól példaértékű volt: annál is inkább, mivel sok eltér változatban Nyugat-Afrik ában igen elterjedt gyako rlatról van szó, és hasonló technikákkal a világ egyéb tájain is találkozhatunk. Nagyjából az volt a feladat, hogy rá kellett bírni a holttestet arra, hogy megmondja, a gyilkos az alladian nép terü let én lév falub ól származ ik vagy azon kívülr l, a cere món iána k helyt adó fal ubó l vagy azon kívülr l (és ha kívülr l, ak ko r keleti vagy nyugati irányból), az áldozat családjából vagy azon kívülr l, a házában vagy a házon kívülr l és így tovább. El fordult egyébként, hogy a holttest, rövidre zárva a kérdezz-felelek lassú el rehaladását, cipel it egy kunyhó felé terelte, am elynek kerítését vagy bejárati ajtaját áttörve jelezte kikérdez inek, hogy a gyilkost nem érdemes távolabb keresni. Ennél a példáná l nem is lehetne jobban kifejezésre juttatn i azt, hogy a népcso port identitása (jelen esetben az alladaianok által alkotott összetett csoport), amelynek kétsé gtele nül szüksége van bels fesz ültség einek megfe lel kezelésére, küls és bels határai nak szüntelen felülvizs gálatá t igényli, és mind a múltb an, mind pedig a jelenben fontos, hogy szinte minden egyéni haláleset bekövetkeztekor e határok újra ki legyenek mondva, meg legyenek er sítve.

A létrehozott és szüntelenül újraalapított hely fantazmagóriája csak félig tekint het fantazmagóriának. M indenekel tt megállapíthatjuk, hogy jól mű ködik, vagyis inkább jól mű ködött: a földek hangsúlyos szerepet kaptak, m egtörté nt a te rm é szet domesztikálása, a generációk újratermelése pedig biztosítva van; ebben az értelemben a földte rület istenei hatékony védelm et nyújtottak. A küls

agresz-

sziók és a bels szakadás ok ellenére a kijelö lt ter üle t fenn tudott m aradni, és tudjuk, hogy ez nem mindig van így: ebben az értelemben a jövendölésen és a meg el zésen alapuló intézkedések szintén hatékonynak bizonyultak. Ez a hatékony ság a család, a családi kapcsolatok, a falu vagy a csoport szintjén is megjelenik. Azok, akik a konkrét viszontagságokkal, az egyes nehézségek tisztázásával és megol dásával foglalkoznak, mindig többen vannak, mint azok, akik ezekben a kérdésekben áldozatként vagy vádlottként érintettek: mindenki összetart, minden összefügg. És fantazmagóriáról azért is csak félig van szó, mert még ha senki nem is vonja kétségbe a közös hely és azon hatalmak valóságát, amelyek azt fenyegetik vagy védelmezik, más csoportok (Afrikában számos eredetmítosz alapmotívuma a háború vagy a menekülés) és más istenek realitásával, no meg a n k cseréjének vagy más csoportoktól való elragadásának szükségességével mindenki tisztában van - és tisztában volt. Semmi sem utal arra, hogy ahogyan a múltban, úgy manapság is egy zárt és önellátó világ elképzelése, akár azok körében, akik azt közvetítették és ennélfogva azonosultak vele, több lett volna szükséges és hasznos elképzelésnél; nem hazugságról, hanem a földhöz kapcsolódó hozzávet leges mítoszról van szó, amely ugyanolyan bizonytalan, mint az a terület, amelynek egyediségét megalapozta, és akárcsak a határok, id nként módosításra szorul, és éppen ebb l adódóan arra van kárhoztatva, hogy a legutolsó helyváltoztatásról mindig úgy beszéljen, mintha az a csoport létrejöttével esne egybe. És ez az a pont, ahol az etnológus által táplált illúzió és a bennszülöttek féligmeddig fantazmagóriája összeér. De illúziónak is csak félig az. Mert még ha az etno lógus az általa tanulmányozott embereket hajlamos is azzal a területtel azonosí tani, ahol föll elte ket, illetve azzal a térr el, amely et létrehoz tak, de ahogyan k sem, úgy az etnológus sem hagyja figyelmen kívül történetük viszontagságait, helyvál toztatásaikat, határaik változásait és azon terek sokféleségét, amelyekhez iga zodnak. És az is lehets éges , hogy hozzá juk has onló an

maga is ha jlam os az

aktuálisan tapasztalt radikális változásokon egyfajta illuzórikus múltbeli stabilitást számon kérni. Amikor bulldózerrel tarolnak le egy területet, a fiatalok a városba költöznek, vagy am iko r máshon nan érke z k telepednek le, akko r a legkonkrétabb, a térhez legszorosa bban köt d érte lem ben a te rül et nyomaival együtt az identitás nyomai is eltöröltetnek a föld színér l. 31

De az etnológus számára nem ez jelenti a kísértés lényegét, mivel az intellek tuális ter mé sze tű és az etnológiai hagyományban is régóta jelen van. Egy olyan fogalomra támaszkodva, amellyel e hagyományhoz tartozók gyakran nem csak éltek, de vissza is éltek, ezt a kísértést „a totalitás kísértésének" fogjuk nevezni. Térjünk vissza egy pillanatra a totális társadalmi tény Mauss által használt fogalmára, illetve Lévi-Strauss hozzá fű zött megjegyzéseire. Mauss nál a társa dalm i tény totalitása a totalitás két másik fajtájához kapcsolódik: egyrészt a totalitást alkotó intézmények, másrészt a különféle dimenziók összességéhez, amelyek segítségével mindazok individualitása, akik megélik ezt az összességet és kiveszik részüket bel le, meghatározódik. Láttuk, hogy Lévi-Strauss kiválóan összefoglalta ezt a néz pontot, felvetve, hogy a tár sad alm i tény min den eke l tt totális kén t észlelt társada lmi tény, vagyis olyan társada lmi tény, am ely értelmezésébe bármely benn szülött szemléletmódja beletartozik, aki ezt megéli. Csakhogy a teljességre törekv értelmezés ezen ideálja - amely bármelyik regényírót képes lehet elbátortalanítani, lévén túl sokat követelne képzel erejé t l - az ..átla gembe r” igen sajátos felfogásán alapszik; szemben a modern elit képvisel ivel, az „át lag em be r” maga is „tot álisk ént ” van meghatározva, hiszen „legapróbb észleletei vagy a legkisebb mentális megráz kódtatás létének egészét érin ti” . Mauss szemében a modern társada lomba n bárki, aki n em tartozik az elithez, „á tlag em ber ne k” számít. De az archai kus szemlé let csak az átlagot ismeri. Az „átlagember” az „archaikus vagy elmaradott társadalmak szinte bármelyik tagjára hasonlít" abban az értelemben, hogy éppen azon környezet számára, amely „totálisként” való meghatározását lehet vé teszi, sebezhet ként és átjárhatóként tű nik fel. Egyáltalán nem magától értet d , hogy Mauss számára a modern társadalom mégis az etnológia által vizsgálható tárgyként jelenik meg. Felfogásában ugyanis az etnológus vizsgálati tárgyát a térben és id ben lokalizált társadalmak jelentik. Az etnológus számára ideális terepen (am elye t‘az „archaiku s vagy elm arad ott" társad alm ak jelentenek) m inden emb er „átlage mb er" (vagy azt mondhatjuk, „reprezentatív”); a térbeli és id beli lokalizáció tehát nem okoz bonyodalmakat, hiszen az minden emberre kiterjed, és az osztálytagozódás, a vándorlás, az urba nizáció vagy az iparosodás sem sokszorozza meg e társadalmak dimenzióit vagy teszi problematikussá látásviszonyait. A totalitás és a lokalizált társadalom képzete mögött az egymásba gond nélkül átfordítható kultúra, társadalom és egyén ideája húzódik meg. A kultúra szövegként törté n felfogása, amely az am erikai kultú ran trop ológ ia egyik legújabb szüleménye, a lokalizált társad alom elképzelésében m ár teljes egészében benne foglaltatik. Amikor, arról értekezve, hogy a totális társadalmi 32

tény elemzésébe e társadalom egy „tetsz leges tagjának" elemzését is szük séges bevonni, Mauss „a melanézt" említi, aki „egyik vagy másik szigeten él”, jelzésértékű , hogy a határozo tt nével t használja (a hivatkozott m elanéz ember, ahogyan máshol vagy má sk or egy adott népnek a példaérté kű ség rangjára eme lt bármely tagja is, egy prototípus,), ahogyan az is jelz ésé rték , hogy péld aként egy szigetet [egy kis szigetet) említ, amely a kulturális totalitás pa r excellence   lel helye. Egy sziget körvonalának és határainak kijelölése vagy megrajzolása nem okoz nehéz séget; egy szigetcsoport szigetei között a navigációs és kereskedelmi útvonalak rögzített és elismert határt jelölnek ki egyrészt a viszonylagos identitás [az elismert identitás és a me gs zilá rdu lt kapcsolato k) terü lete , másr ész t pedig a küls világ, a tökélete s idegenség világa között. Az egyedi jellem z k megh atározá sára törekv etnológus számára az lenne az ideális helyzet, ha minden nép külön szigeten élne, ha a szigetek - noha esetleg fennállhat közöttük kapcsolat, de - különböznének egymástól, és ha minden egyes szigetlakó pontos másolata lenne az adott szi geten él bárme lyik szomszédjának. A kulturális antropológia megközelítésmódjának korlátai nyilvánvalóvá válnak, amikor a társadalmak szisztematikus vizsgálatának igényét jelenti be: minden egyes kultúra sajátlényegű ként való tételezése egyszerre jelentené azok ere dend en problem atikus jellegének (amelyr l alkaloma dtán a más kultúrák ra vagy a történelem zökken ire adott reakcióik tanúskodnak), illetve a társadalmi szövet és az egyének által elfoglalt pozíciók a kul turál isan meg határo zott „szövegb l" sosem levezethet öss zete ttség ének figye lmen kívül hagyását. Ahogyan azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a bennszülött fantazmagóriái és az etnológus illúziói bizonyos mértékben a valóságból táplálkoznak: a tér megszervez dése és a helyek létrehozása egy adott társa dal mi csopo rton belül a kollektív és egyéni gyakorlatok tétjeinek és módozatainak egyikét jelentik. A kollektivitásoknak (vagy irányítóiknak) ugyanúgy, ahogyan az alkotó egyéneknek is, az identitást és a viszony lagosságot egyidejű leg kell elgondoln iuk. Ehhez számu kra az szükségeltetik, hogy a csoport egésze által osztott identitás, a többi egyénnel vagy csoporttal szemben meghatározott sajátos identitás, valamint a más egyénekt l vagy csoportoktól (el)különböz egyének vagy csopo rtok egyéni identitásán ak alk otóe lem eit szimbó lumok formájában megjelenítsék. E törekvés a tér kezelési módjában is testet ölt, és ezért nem meglep , ha az etnológus arra vetemedik, hogy a viszonyokat vissza felé, vagyis a té r fel l a tár sad alm isá g felé haladva próbálja meg fel tárni, azt fe lté telezve, hogy a tér maga is társadalmi produktum. Ez a fordított irányú megkö zelítés lényegét tekintve „ku ltur ális " jellegű , mivel a társad almi rend legjobban látható, leginkább m egszi lárdul t és leginkább szentesített jeleib l kiindulva jelöli ki e rend helyét, egyszersmind közös helyként határozza meg magát a rendet.

Az „antropológiai hely” term inus t a tér e konkrét és szimbolikus konstrukciójának tartjuk fenn, amely önmagában nem képes a társadalmi élet módosulásait és ellentmondásait megragadni, de hozzá igazodnak mindazok, akik helyét kijelöli még ha ez a hely adott esetb en nem is tú l el kel . Ez azért van, mer t min den a nt ro pológia a mások által m velt antrop ológia an tropológiai elemzése is egyben, ezen felü l pedig azért, me rt a hely, az antrop ológ iai hely, egyidejű leg tölt be érte lem adó szerepet azok számára, akik lakják, és teszi lehet vé a megértést azok számára, akik vizsgálják. Az antropológiai hely több szinten is értelmezhet . A kabil ház világos és sötét oldala, a mina vagy ewe nép kunyhója és a benne lakó legba, amely megóvja az alvót saját kés zte tés eit l vagy a küszö böt rz legba, ame ly megvédi a küls támadás októl ; mindazok a dualista szervez dési módok, amelyekne k a talajon gyakran igencsak materiális és jól látható jelei vannak, és amelyek a házasságkötéseket, a cseréket, a játé kok at vagy a vallást közvetle nül vagy közvetve me g határozzák; az ebrié vagy atyé falvak, amelyek hármas tagolása a családok és a különböz korc sop ortok életét meghatá rozza: megannyi hely, amelye k el em zése csak azért lehet értelmes vállalkozás, mert maguk is értelemmel vannak felruházva, és mert az értelem adás szükségess égét min den új útvonal vagy ritu ális ismétl dés meger síti. E helyeknek legalább három közös vonásuk van: egyszerre az identitás, a viszo nyok és a történetiség helyeiként tekintenek magukra (vagy tekintenek rájuk). A ház alaprajza, az együttlakás szabályai, a falu részei, az oltárok, a közös terek, a terület felosztása mindenki számára kijelöli a lehet ségek, az el írások és a tilal mak összességét, amelyek a térre és a társadalmi viszonyokra egyszerre vonat koznak. Megszületni annyit tesz, mint születni valahová, egy lakóhelyre születni. Ebben az értelem ben a születési hely az egyéni identitás része; Afrikáb an például el fordul, hogy azt az újszülöttet, aki véletlenül a falu határain kívül jön a világra, valamilyen, a születés helyéhez közeli természeti k épz dményr l nevezik el. A születési hely a „saját” (és a saját név) törvényének van alárendelve, amelyr l Mich el de Certeau is beszél. Ami Louis Marin t illeti, a hely aris ztote lész i me g határozását Furetiére*-t l emeli át („egy test els dleges és változatlan felülete, amel y egy más ik t estet vesz körül, vagy, hogy világ osabb legyen, azt a teret, amely be egy test bele van helyez ve” 1), ahogyan a következ meg fog alm azá st is: „Minde n test elfoglalja saját helyét.” De ez az egyedi és kizárólagos helyfoglalás inkább * Furetiére, Ant oin e: Dictionnaire UniverseL   (1684) 1 Mar i n , Lo ui s: Le lieu du pouvoirá Versailles. In La Production des lieux exemplaires. Les Dossiers des séminaires TTS, École des Haut es Ét udes en Scienc es Soci ales, Paris, 1991. 89. o. 34

a sírban fekv élettelen, sem mi nt a megs zület vagy él test re jelle mz . A születés és az élet birodalmában a saját helyet és a kizárólagos individualitást nehezebb meghatározni és elgondolni. Michel de Certeau szerint a hely (lieu), bármiféle legyen is, azt a rende t jelenti , „am ely alapjá n az ele me k az egyidejű fenn állá s viszonyaiba rendez dnek”, és noha kizárja annak lehet ségét, hogy két dolog ugyanazt a „teret” (place) foglalja el, és elismeri, hogy a hely (lieu) minden eleme más elemek mellett van jelen, saját „helyén” (endroit), a „helyet” (lieu) „pozíciók pillanatnyi konfigurá ció jak én t” határozza meg, ami azt jelen ti, hogy egy más tól elk ülö nü l és eltér elemek természetesen létezhetnek egy adott helyen (lieu) egymás mellett, de ett l még el tud juk képzel ni a közö ttük lév kap csol atok at vagy azt a közös identitást, amely abból adódik, hogy mindannyian ugyanabban a térben (lieu) foglalnak helyet. Hasonlóképpen az együttlakás szabályai, amelyek a gyerek helyét kijelölik (álta lában az anyja mellett az apja, az anyai nagybátyja vagy az anyai nagyanyja házá ban), olyan kon figu ráció ba helyezik t bele, am ely nek a tala jra való kivetülé sei másokkal egyetemben rá nézve is érvényesek. Végül pedig a törté neti jelleg: egy hely attól a pilla na ttól tek inthe t szüks égsz e rű en helynek, am iko r az identitás és a viszonyok összekapcsolódása révén szert tesz a stabilitá s mi nim um ára . Helynek tekin thet annyiban, ame nnyibe n a benne él k olyan viszonyítási pontokat ismernek fel bennük, amelyek nem képezik meg ismerés tárgyait. Az antropológiai hely számukra pontosan annyiban tekinthet történetinek, amennyiben sikerül a történettudomány figyelmét elkerülnie. Ez a hely, ame lyet az sök hoztak létre („Mert szebb volt, míg felé m tet d s íve haj lék...” *), amelyet a nemrég eltávozottak olyan jelekkel zsúfol nak tele, amelyek értel mezéséhez speciális tudásra van szükség, és amelyek oltalmazó hatását egy pontos naptár kelti szabályos id közönként életre. Éppen az ellentéte annak, amit Pierre Nora „az emlékezet helyének” nevez, és amelyr l oly helyesen azt írja, hogy abban alapvet en saját különböz ségünket ragadjuk meg, annak képét, ami már nem vagyunk. Az antropológiai hely lakója a történelemben él, de annak nem alakítója. A történelemhez való e kétféle viszonyulás közötti különb ség minden bizonnyal világos a velem egyid s honfitársaim közül például azok számára, akik városukban (vagy abban a városban, ahol éppen üdültek) ünne pelték az úrnapját, a keresztjáró napokat vagy a gyógyító szentek valamelyikét általában egy félrees kápolna árnyékában : m ert még ha ezek a men etek vagy szertartáso k eltű ntek is mára, emlékü k, szemben sok más gyerekkori emlékkel, nem egyszerű en a múló id t vagy az em be r változását juttatja eszünkbe: ezek a dolgok tényleg elt ntek, vagy inkább átalaku ltak. Id r l id re meg tartjuk az

* Bellay, Jo achi m du : Szonett a honvágyról  - Tóth Árpád fordítása. (A ford.)

ünnepet, hogy felidézzük, hogyan volt mindez régen, ahogy a cséplés régi techni káját is minden évben felelevenítjük. A kápolnát már felújították azóta, és olykor olykor egy-egy kon cert nek vagy el adásnak ad otthont. Mindenezek felelevenítése zavart mosoly t csal az id sebbek arcára vagy néhány múlt ba vesz megjegyzé sre sa rka llja ket; a felidé zés a távolba vetíti azoka t a helyeke t, ahol egyik na pró l a másikra éltek, ma pedig azt várjuk el t lük, hogy ezekre a helyekre a történelem egy darabjaként tekintsenek. Saját magukat szemlélve, beavatott turistaként nem képesek a nosztalgiának vagy az emlékezet fantáziaképeinek betudni bizonyos változásokat, amelyek a továbbra is él helyükül szolgáló térben objektíve végbe mennek; ez a tér már nem azonos azzal a hellyel, amelyben annak idején éltek. Nyilvánvaló, hogy az antropológiai hely intellektuális státusza bizonytalan, mivel azt a - csak részben materializálódott - elképzelést kell értenünk rajta, amelyet lakói a földterülettel, rokonaikkal és másokkal a maguk számára kialakítanak. Ez a felfogás lehet részleges vagy mitizált is, és azt mindig az elfoglalt pozíció vagy néz pont határozza meg. De ett l függetlenül tájékozódási pontok egész sorát biztosítja és írja el , amelyeknek semmi közük sincs valamiféle érintetlen harmóniához vagy elveszett paradicsomhoz, hiszen olyan viszonyítási pontokról van szó, amelye ket, ha eltű nné nek , csak nagy nehézs égek árán lehetne pótolni. Ha az etnológus a maga részér l oly érzékeny is mindarra, ami az általa megfigyelteknek a térrel és földdel kapcsolatos felfogásában a zártságot, a külvilág gal fen nta rtott kapcsolato k körü ltekin t kezelését, az isteni imm ane nciájá t az emberiben, a jelen tése k roko nságát és a jele k szükség szerű ségét jelenti, ez azért van, mert kialakított egy képet azokról a maga számára, és mert tisztában van azok szükségességével. Ha az antropológiai tér meghatározását kicsit közelebbr l is szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy mindenekel tt geometrikus térr l van szó, amely a térbeli alakzatok három egyszerű fajtájáb ól hozható létre, amelye k a különböz intézményi kerete ket kialakítják, és bizonyos értel emb en a tár sad alm i tér alapvet alakzatait  je le nti k. A ge ometri a nyelvén kifejezve a követ kez kr l van szó: a vo nalr ól, a von ala k találkozásáról és magáról a találkozási vagy metszéspontról. Konkrétabb formában, a mindennapjainkban gyakrabban használt földrajzi fogalmakat használva beszél hetnénk egyrészr l utakról, útvo nalak ról vagy tengelyekr l, amelyek egyik helyet kötik össze a másikkal, és amely eket em be rek jelö lte k ki, illetve másré szr l keresz tez dések r l és olyan helyekr l, ahol az em bere k véle tlenü l vagy szándékosan találkoznak, összegyű lnek, ame lyeket gyakran nagy tere ken hoztak létre, hogy - például a piac esetében - a gazdasági csere kívána lmainak megfelelje nek, és végül többé-kevésbé épület jellegű központokról, legyenek vallási vagy politikai központok, amelyeket bizonyos emberek alakítottak ki egy tér kijelölése és határvonalainak megrajzolása céljából. Azok az emberek, akik ezeken kívül esnek, más központok és terek segítségével magukat másokként határozzák meg.

Mindazonáltal az útvonalak, a keresztez dések és a központok egymástól nem teljesen független fogalmak, ugyanis egymással részleges átfedésben vannak. El fordulhat, hogy egy útvonal olyan fontos pontok m elle tt halad el, amelyek m eg annyi gyülekez helyet jelöln ek; a piacok közül némelyek rögzített pontot képeznek azon útvonalak mentén, amelyeket szegélyeznek; amennyiben maga a piac is látvá nyosságot jelent, úgy a tér, amelyen található, olyan m on um en tum na k vagy épü letnek is otthont adhat (egy istenség oltára, uralkodói palota), amely egy másik társadalmi tér központját jelképezi. A terek egymásbakapcsolódásai az intézmé nyek komplexitására rímelnek. A nagy piacok megkövetelik a politikai ellen   rzés bizonyos formáit; a piacok csak egy szerz dés értelmében létezhetnek, amely betartását különféle vallási vagy jogi eljá rások biztosítják: védett terüle tek ezek. Ami az útvonalakat illeti, számos olyan határvonala t szelnek át, amelyekr l tudjuk, hogy fennmaradásuk nem magától értet d , hiszen az gazdasági vagy rituális költségekkel jár. Ezek az egyszerű for má k nem csak a nagy politikai és gazdasági terek et jellemz ik, de a falvak és a házak bels ter ét is me gh atá rozz ák . Mítosz és gondolkodás a gö rögök nél*  című könyvében Jean -Pier re Vernant arra muta t rá, hogy a Hesztia és He rmé sz alkotta páros esetében az els a ház közepén elhelyeze tt kerek tű z helyet, a magába zárkózó csoportot és az ember önmagához való viszonyulását  jelké pez i, míg Hermész, aki nem cs ak a küs zöb és az aj tó, de a keresztez dések és a városkapu istene is egyben, a mozgást és a másokkal való kapcsolatot szim bolizálja. Az identitás és a kapcsolatok az antropológia által hagyományosan tanul mányozott térbeli elrendezés központi kérdése. Ahogyan a történelem is, mivel a térbe bevés dött minden kapcsolat az id be is be van vésve, és az imén t fels oro lt egyszerű térbe li f or má k is csak az id ben és az id által nyerik el konkrét a lakjuka t. El ször is az a valóság, am it m egjeleníten ek, történ eti jellegű : Afrikáb an és sok egyéb helyen is a falvak és a királys ágok e red et mítoszai egy egész utazást idéznek meg, amelyben több átmeneti állomás is szerepel, mie l tt a nép végs lakhe lyét meg leli. Azt is tudju k, hogy a piaco knak [ahogyan az igazgatási központoknak) is megvan a maguk története; egyesek kialakulnak, mások eltű nnek. Egy isten me gism eré sén ek vagy megsz ületés ének is meg lehet adni az idejét, és ugyanaz igaz a kultuszokra és a szentélyekre, mint a piacokra és igazgatási központokra is: függetlenül attól, hogy fennmaradnak-e vagy sem, az a tér, amelyben kibontakoznak vagy összezsugorodnak, történelmi térré válik. Ugyanakkor e terek m ateriálisán id beli dimenzió járól is mon danu nk kell néhány szót. Az útvonalak hossza napokban vagy órákban mérhet . A piactér azonban

* Vernant, Jean-Pierre: Mythe etpensée chez les Grecs: Études de psychologie historique. Maspero, Paris, 1965.

csak bizonyos napokon tölti be a nevében említett funkciót. Nyugat-Afrikában a csere olyan területei körvonalazhatók, amelyekben a piac helyei és napjai heti ritmusban rotálódnak. A kultuszhelyek és a politikai vagy vallási összejövetelek helyei e funkcióikat csak bizonyos, általában el re meghatározott id pontokban töltik be. A beavatási szertartásokra és termékenységi rituálékra szabályos id  közönként kerü l sor: a vallási vagy társad almi események na ptárának alapját re nd szerint a mez gazdasági naptár képezi, és azon helyek szakrális jellege, ame lyek a rituális tevékenységeknek otthont adnak, id ben változó. Ez teremti meg az egyes helyekhez kapcsolódó emlékezet kialakulásának feltételeit, amelyek szerepet játszana k e helyek szakrális jelle géne k meger sítésében. Ahogyan Dur khei m  A vallási éle t e le m i fo rm á i *-ban leírja, maga a szakrális fogalma az ünnep vagy ceremónia váltakozó természe téhez kapcsolódó retrospektív jelleg b l adódik. Ha Du rkhe im a zsidó pészachot vagy a hábor ús veterán ok összejövetelét egyfo rmán ..vallásosnak” vagy ..szak rálisn ak” véli, ez azért lehetséges, mert m indk ett leh e t séget ad a résztvev k számára nem csak arra, hogy felidézzék maguknak annak a csoportnak az emlékét, amelyhez tartoznak, hanem arra is, hogy felelevenítsék a korábbi ünnepségek emlékképeit. Az em lékm ű vagy mű em lék épület, ahogyan arra a szó latin eredetije (mon u mentum) utal, az állandóság vagy legalábbis a tartósság kézzel fogható kifejez dési formája kíván lenni. Az isteneknek oltárra, az uralkodóknak pedig palotára és tró nra van szükségü k, hogy felü lem elk ed jen ek az id esetlegessé gén, s így az emb ere k számára lehet vé válik, hogy az egymást követ gene rációka t folyto nos ságukban gondolják el. A hagyományos afrikai nozológia egyik interpretációja bizonyos értelemben ugyanezt fejezi ki, ugyanis e felfogás szerint a betegséget egy istenség okozza, akit feldühített, hogy annak az embernek az utóda, aki oltárt emelt a számára, elhanyagolja ezt az oltárt. A monumentum, vagyis a mozdulat lanság illúziója nélkül az emberek szemében a történelem nem lenne több puszta absztrakciónál. A társad almi tere t közvetlen funkcióval nem bíró emlékmű vek tarkítják, legyen szó impoz áns k építm ény ekr l vagy földb l készült oltárr ól, és azt a jogos érzést keltik minden emberben, hogy már legtöbbjük megszületése el tt a helyükön álltak, és ha láluk után is állni fognak. Furcsam ód az id kon tinuit ását éppen a tér megszakítottsága és diszkontinuitása juttatja kifejezésre. A tér meg szervez désének m ágiku s hatása kétség telen ül annak tudhat ó be, hogy, határaival és vitális k özpontjaival, védelmi rendszerével, gyenge pontjaival, vérteze* Durkheim, Émile: Les formes élémentaires de la vie religieuse. Le systéme totémique en Australie.   Les Presses universitaires de France, Paris, 1968. Magyarul megjelent: D u r k h e i m , É m i l e :  A v a ll á s i é le t e le m i fo rm á i: to te m is z ti k u s r e n d s z e r A u s z trá li á b a n . L'Harmattan, Budapest, 2003. 38

tévéi és hiányosságaival magára az emberi testr e is a tér egy szeletekén t tekintünk . Legalábbis a képzelet szintjén (amely ugyanakkor számos kultúra esetében a társa dalmi s zimb ólu mre nd sze rrel esik egybe) a test olyan összetett és hierarchikusan szervezett tér, amelybe kívülr l be lehet hatolni. Azon esetek mellett, amikor egy területet a test analógiájára képzelünk el, nagyon gyakran a fordított helyzet is el fordul, vagyis hogy a testet fogjuk fel úgy, mintha földterület lenne. NyugatAfrikában például a személyiség alkotóelemeit topográfiai terminusokban ragad  ják me g, amely Fr eu d topográfiai megközelítését ju tta th a tja eszünk be, de olyan valóságokra vonatkoztatva, amelyek lényegileg materiálisként vannak felfogva. A mai Ghána és Elefántcso ntpart terüle tén él akan civilizációk felfogása szerint minden egyén pszichéjét két „entitás” alkotja; a psziché materiális jellegére utal közvetlenül, hogy az egyik „entitást” a test által vetett árnyékkal, közvetve pedig, hogy a test gyengülését a két entitás egyikének gyengülé sével vagy eltű nésével azonosítják. Az egészséget a két „entitás" tökéletes egybeesése jelenti. Ugyan akkor egy embert meg lehet ölni azzal, ha hirtelen felébresztjük, mivel a két „entitás" közül az egyik, az, amelyik éjszakánként kóborol, nem tud visszatérni a testbe, miel tt az felébredne. Ma guk at a bels sze rve ket vagy a tes t bizonyos rés zeit (a vesé ket, a fejet vagy a nagylábujjat) külö ná lló ké nt kezelik, amely ben gyakran az sök lakoznak, s ezért sajátos kultusz tárgyai. így a test kultuszhelyek összességévé válik; a különböz területeket pedig aszerint lehet egymástól elkülöníteni, hogy mosdatni vagy kenegetni kell-e. Láthatjuk, hogy a tér megko nstruá lásá val kapcsolatban leírt jelle mz k az emberi testen magán is megjelennek. Ha valaki álmában elkalandozik, akkor számára veszélyt jelent, ha a központnak te kint ett tes tt l túl messzire távolodik. Az si eleme k ebben a középpontba állíto tt testben érn ek össze, s ennek akk or van monumentális (mozdulatlanságot idéz ) hatása, ha az adott elemek léte a múlékony test porhüvelyét az id ben megel zi, s végül túl is éli. A test em lék mű vé változását gyakran annak halál utáni mumifikálása vagy egy síremlék felállítása teljesíti be. Egyszerű térbeli form ákb ól kiindulva láthatju k tehát, hogyan érintk ezik és lép köl csönhatásba egymással az individuális és a kollektív. A politikai szimbolika ezeket a lehet ségeket arra használja, hogy kifejezésre juttassa a hatalom erejét, amely hatalom egyetlen szuverén alakjában egyesíti és jelképezi az egy társadalmi kollek tivitáson belül megjel en sokféles éget. Ez olyk or a király testé nek min t többszörö s testne k a többi testt l való megkülön bözte tésév el megy végbe. A kett s királyi test témája me glehet sen gyakori Afrikában. így például a mai Elefántcson tpart terü letén elte rül Sanwi Királyság agni királyának volt egy hasonmása, aki eredetileg rabszolga volt és az Ekala nevet viselte, amely a korábban már említett két entitás egyikének megnevezéséb l származik: mivel két teste és két ekaiá ja vol t (egyik 39

a sajátja, a másik pedig rabszolga hasonmásáé), az agni uralkodóról úgy tartották, hogy különösen e r s védelem al att áll. Ugyanis a rabszolga haso nmás teste minden, a király személye elleni támadásnak útját állja. Ha ez mégsem sikerült, és a király meghalt, akkor természetesen az ekala is követte t a sírba. A király többs zörö s testénél azonban még gyakoribb és még több figyelmet érdemel az uralkodói hata lom terének kon centrálódása és összesű rű södése. Az uralkodó nagyon gyakran kén yszer ül egyfajta házi rizetbe, am iko r is a trón ján hosszú órákig tartó szinte teljes mozdulatlanságra van ítélve, ennek köszönhet en pedig alattvalói el tt tárgyként jelenik meg. A test e passzív tömörsége szemet szúrt Frazernek, az közvetítésével pedig D urk heim nek , akinek felt nt az is, hogy ez a jelensé g olyan, egymá stól mind térben, mind pedig id ben igencsak távol es biroda lmak ban is meg figyelhet , m int az si Mexikó, a Be nin i-öb öl országai vagy Japán. E példák esetében különö sen érde kes az a tény, hogy a királyi testet id nkén t egy tárgy (trón, korona) vagy egy másik emberi test is helyettesítheti a királyság állandó középpontjának megjelenítésében, amely egyébként a királytól hosszú órákig tartó teljes mozdulatlanságot kívánna meg. Az uralkodó személyének mozdulatlansága és korlátok közé szorítottsága szó szerint olyan központot alkot, amelyet a dinasztia állandósága tesz még er sebbé, és amely a társadalmon belüli sokféleséget elrendezi és egységbe tömöríti. Meg kell jegyeznünk, hogy a hatalom azonosítása azzal a hellyel, amelyben kibonta kozik, vagy azzal az épülettel, amelyben képvisel i tevékenykednek, a modern álla mok politikai diskurzus ainak visszatér jellemz je. Am iko r valaki a Fehér Házról vagy a Kr em lr l beszél, akk or nem csak egy (mű emlék) épü letr l, de em be rek r l és hatalmi struktúrákról is beszél. Metonímiák láncolatában beszélünk akkor, amikor egy országot annak f városával, a f várost pedig a vezet ikhez társított épüle ttel azonosítjuk. Termész etéb l adódóan a politika nyelvezete a térbe liséghez köt dik (má r akko r is, am iko r bal- vagy jobb olda lról van szó); ez kétségtelenül abból fakad, hogy az egységet és a sokfé lesé get egyidejű leg ke ll megjele níten ie; enne k az ellentmondással terhelt intellektuális kényszernek pedig a centralitás a leg inkább közelít , a legplasztikusabb és egyben legmateriálisabb kifejez dése. Az útvonal, a keresztez dés, a ce nt ru m és a m em lék (épület) fogalm ai nem csak a hagyományosan antropológiainak tekintett helyek leírását, de részben a mai francia tér, különösen a városi tér megragadását is segítik. Paradox módon sajá tos térk ént tu djuk meg ragad ni ezt a teret általuk, noha definíció szerint az össze hasonlítást szolgálják. Franciaországot centralizált országként szokás jellemezni. És ez politikai szem pontból, legalábbis a 17. század óta, kétségtelenül igaz, és a regionalizációt célzó 40

Legújabb törekvések ellenére adminisztratív szempontból még ma is centralizált országról beszélhetünk (a francia forradalomban eredetileg megfogalmazott cél a választókerületek tisztán és szigorúan geometriai szempontú felosztása volt). És a franciák fejében is kétségtelenül centralizált országról van szó, amely fel fogás f ként az út? és vasúthálózat kialakításából ered, ezeket ugyanis - leg alábbis kezdetben - két, Párizs-központú pókhálóként gondolták el. A pontosítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy noha nincs a világon még egy f város, amelyet Párizshoz hasonlóan képzelnének el, ugyancsak nincs még egy város Franciaországban, amely ne törekedett volna egy kisebb-nagyobb régió köz pontjává válni, és hosszú évek vagy évszázadok alatt ne tudott volna legalább egy szű kebb értelemben vett központot [„városköz pontot” ) létrehozni, amely ezt a tör ek vést anyagi és szimbolikus formában is kifejezésre juttatja. Még a legszerényebb francia városoknak, s t, falvaknak is van városközpontjuk , ahol a vallási hata lmat (templom), a világi hatalmat (polgármesteri hivatal, alprefektúra vagy a jelen t sebb tele pülése ken prefektúra) képvisel épület ek egymás közelében található k. A (Franciaország legtöbb régiójában katolikus) templom rendszerint egy téren található, s az ember mindenképpen elhalad mellette, ha keresztülmegy a városon. A városháza a közelben áll, még ha a Templom tér (place de l’Église) mellett saját teret szentelnek is neki (place de la Mairie). Szintén a városközpontban és mindig a városháza és a templom szomszédságában található a holtak számára emelt és nem vallási célt szolgáló, hanem történeti funkciójú épület (amelyben például a két világháború áldozatainak nevük k be vésésével állítanak emléket): nemzeti ünnepek alkalmával, például november 11-én a polgári vagy alkalomadtán a ka tonai hatóságok megemlékeznek azokról, akik életüket áldozták a hazáért. Úgy nevezett ..megemlékezési ceremóniákról” van tehát szó, amelyek pontosan meg felelnek Durkheim vallásosságról adott tág - vagyis társadalmi - meghatározásának. E cere móni ák különl eges hatásának oka kétségkívül abból is adódik, hogy a hely, amely befogadja ket, korábban az él k és a holtak gyakori bens séges találk ozás ának helye volt: sok faluban még ma is láthatjuk a középkori térbeli elrendezés nyomát, amely ben a temet

által körülö lelt temp lom volt az aktív társ adalm i élet középpontja.

A városközpont az aktivitás helye; a vidéki városok és falvak hagyományos koncep ciója szerint (amelyet a 20. század els felén ek iro dalm ába n Giraudoux vagy Jules Romain keltett életre), f leg a harmadik köztársaság idején, de részben még ma is, a kávézók, a szállodák és üzletek a városközpontba kerültek, nem messze a piac tért l [má r amennyiben nem a tem plo m el tti tér jelent ette a piacteret is egyben). A városközpont heti rendszerességgel (vásárnap és vásárnapokon) ..életre kel”,

miközben a technicista és voluntarista városépítészet szellemében létrehozott újabb városokkal kapcsolatban gyakori kritikaként fogalmazódik meg, hogy kivesztek bel  lük a korábbi id k lassabb életvitelében fontos szerepet játszó helyek, amelyek lehet séget biztosítottak az egyéni útvonalak keresztez désére és összekapcsoló dására, beszélgetésekre és a magán y id leges elfeledésére, lett légyen szó a te mp lom vagya városháza kapujáról, a kávézó pultjáról vagy a pékség bejáratáról. A vasárnap reggele k lomha ritm usa és fecseg atmoszfé rája azonban a vidéki Franciaországra mind a mai napig jellemz . Ezt a Franciaországot kisebb-nagyobb jelent séggel bíró központok egymással összefügg egészekén t lehetne meg határo zni, amelye k egy kisebb vagy nagyobb régió igazgatási, ünnepi és kereskedelmi funkcióit polarizálják. Az útvonalak kia lakítása, vagyis az ezeket a központokat egymással egy hálózatba összefonó és meglehet sen sű rű n sz tt úthálózat, amelyet (országos jelent ségű központokat összeköt ) országutak és (a megyék szintjén jelent s) megyei f utak alkotnak, híven tükrözi ezt a többközpontú és hierarchizált elrendezést. Az autóst a kilo méterkövek nemrég még arról tájékoztatták, hogy milyen messze van a legkö zelebbi település vagy nagyváros. Ma már ezek az információk hatalmas táblák ról olvashatók le, a közlekedés felgyorsulása és intenzitásának növekedése ugyanis megköveteli ezt. Minden franciaországi település arra törekszik, hogy egy jelent s mére tű terüle t vagy legalább valamilyen sajátos tevékenység központjává váljon. Ha Lyon, nagy városként, egyebek mellett igényt tart „a gasztronómia f városa” titulusra, akkor egy olyan kisváros is, mint Thiers, jog gal nevezheti magát „a kézmű vesség f vá rosána k", Digouin a „ke rám iak és zíté s f vá ros án ak” , egy olyan nagyobb falu pedig, mint Janzé, jogg al tekinth eti magá t „a tanyasi csirke haz ájána k” . A telep ülés ek határát jelz táblákon a testvérvárosok neve mellet t má r e titulus oka t is fe ltü n tetik. E jelzések mellett, amelyek bizonyos értelemben a modernségr l és az új európai gazdasági térbe integráltságról is tanúskodnak, más jelzések (és tájé kozató táblák) is megjelennek, amelyeken az adott hely történelmi érdekességeit tünte tik fel: 14. vagy 15. századi kápol nákról, kastélyokról, megalit ekr l, kézmű ipari, csipke- vagy kerámiamúzeumokról tájékoztatnak. A történeti gyökerek ugyanolyan hangsúlyt kapnak, mint a külvilág iránti nyitottság, mintha az egyiknek szüksége lenne a másik ellensúlyára. Az elhaladó autósoknak minden történelmi falu táblák egész sorával (melyek olyanok, akárcsak megannyi „névjegykártya”) hirdeti büszkén saját történelmét. A történelmi kontextus ilyetén megjelenítése meglehet sen új fejlemény, ame ly a té r áta laku lásá val (a város okat elkerü l útszakaszok és au tó pályák kiépítésével) párhuzamosan jelenik meg. Ezek az átalakítások azonban éppen

ellenkez leg, a történe lmi kontextust jelent

mű emlé kek elkerülésével magának

a történelmi kontextusnak a rövidre zárását célozzák. Mindezt jogosan tekinthetjük az áthaladó, a turista figye lmének megrag adásár a és megtartá sára tett er feszí tésnek; de ez csak akkor járhat sikerrel, ha a történelem és az adott területhez kapcsolódó identitások iránti é rdekl désse l találkozik, ame ly az elm últ húsz évben egyre er teljesebben jellem ezte a franciákat. Az évszá mmal ellátott m em lék az autenticitás megtestesít jeként jelenik meg, amely az embe rekb l automatikus an érdek l dést vált ki: a látható jelen és a múlt, am elyre a jelen visszautal, e ltávo lodik egymástól. A múltra tett utalás bonyolultabbá teszi a jelent. Meg kell azonban jegyezünk, hogy Franciaországban az utcák elnevezésével mindig is igyekeztek némi történelmi dimenziót kölcsönözni a városi vagy falusi tereknek. Az utcák és terek elnevezése hagyományosan az emlékállítás eszköze. Term észetese n bevett gyakorla t volt, hogy egyes épü let ek r l nevezték el az oda vezet utcákat vagy a nekik helyt adó tere ket - nem nél külözve a redun danciahat ást, amelynek egyébként kétségkívül megvan a maga bája. A megannyi Pályaudvar utcát, Színház utcát és Városháza teret má r nem is érde mes számon tartani, annyi van bel lük. A városok vagy falvak f utcáit azonban le ggyakrabba n helyi vagy orszá gos ismertségű notabilitáso król vagy a nemzeti történe lem fontos eseményei után szokták elnevezni. Ha tehát egy Párizshoz hasonlatos nagyváros utcaneveir l leltárt szeretnénk készíteni, akkor Vercingétorixt l Charles de Gaulle-ig Franciaország egész történelmét áttekinthetnénk. Ha valaki gyakran utazik metrón, és a párizsi föld alatti élettel, valamint a metrómegállóknak a felszíni utcákra vagy épületekre vonatkozó neveivel kezd isme rkedn i, akko r nap min t nap óha tatla nul bű vkörébe vonzza a tör tén ele m. A Párizsban él k számá ra az Alésia, a Basti lle vagy a Solfé rino legalább annyira, vagy még inkább segítik a térbeli tájékozódást, mint az eliga zodást a történelemben. Franciaországban tehát az utak és keresztez dések hajlamosak „monumentu m ok ká ” (emlékhelyekké) válni, mivel nevük a törté ne lem he z láncolja ket. Ezek az állandó történelmi utalások az útvonalak, keresztez dések és monumentumok között gyakran szoros kapcsolatot teremtenek, amelyek a városokban (f leg Párizs ban) rajzolódnak ki a legvilágosabban, ahol a történelmi utalások sokkal számo sabbak. Párizsnak nem csak egy központja van; a városközpontot hol az Eiffeltorony rajzával, hol pedig a város eredeti és történelmi központjára utaló „Párizs, Notre-Dame” felirattal jelzik. A Notre-Dame ugyanis a Szajna közepén egy kis szigeten, az Tie de la Citén található, jó néhány kilométernyi távolságban az Eiffeltoronytól. Párizsnak tehát több központja is van. Fontos felhívni a figyelmet a közigazgatás terén tapasztalható ambivalen s helyzetre, a mely a francia politikai életben

mindig is problematikus volt (és amely annak centralizáltságát is jól jelzi): Párizs egyszerre egy húsz kerületre tagolt város és Franciaország f városa. A párizsiak má r több alk alo mm al hihették, hogy k alakítják Franciaország történelm ét, és ez a hit (amely a francia fo rrad alom ból táplálkozik) többször okozott m ár fes zült séget az ország és a váro s irányítói között. 1795 óta egészen a kö ze lmú ltig - egye t len rövid kivételt l eltekintve az 1848-as forradalom idején - nem volt Párizsnak külön polgármestere, hanem a várost húsz kerület húsz polgármestere irányította a Szajna prefektusa és a rend rpre fektu s közös felügyelete m ellett. A városi taná csot csak 1834-ben hozták létre. Amikor néhány évvel ezel tt a f város jogállását megváltoztatták és Jacques Chiracot Párizs polgármesterévé választották, a poli tikai vita részben a körül a kérdés körül zajlott, hogy vajon ez a poszt hozzásegíti-e majd t ahhoz, hogy Fran ciao rszág kö ztársa sági elnökévé válasszák. Senki sem gondolta komolyan, hogy egy a fran ciák 10 százalékána k ott hont adó város irá nyí tásának megszerzése önmagáért való cél lenne. A három párizsi palota (az Elysée, a Matignon és az Hotel de Vilié) léte - amelyek rendeltetése noha eltér , mégis nehéz lenne ezeket világosan elválasztani egymástól, és amelyek mellett még leg alább két hasonló fontossággal bíró épületet kell megemlíteni: a Luxembourgpalotát (amely a Szenátus székhelye) és a Nemz etgy lést (ahol a képvisel k törvény hozási munkája zajlik) - jól jelzi, hogy azért könnyű földrajzi jellegű met aforá kkal megragadni politikai életünket, mert az a centralizáltság irányába mozog, és a hatalmi ágak és funkciók megkülönböztetése ellenére folyamatosan a központ központjának meghatározására vagy kijelölésére törekszik, ami mindennek kiin dulási és végpontja is egyben. Termé szetesen akkor, a mi ko r az embere k azt lat ol gatják, hogy vajon a hata lom az Elysée -b l a Matig nonb a vagy a Mati gno nbó l a Por tRoyalba (ahol az Alkotmánytanács székel) került-e át, nem puszta metaforáról van szó, és joggal merül fel ilyenkor, hogy a francia demokratikus közélet állandó feszültsége és mozgalmassága vajon legalább részben nem abból adódik-e, hogy a pluralitás, a demokrácia és az egyensúly politikai ideálja (amelyet elméletben mindenki magáénak vall), valamint a kormányzásnak a történelmi id kb l örökül kapott intellektuális és földrajzi-politikai modellje, amely a franciákat állandóan az alapok újragondolására és a központ újradefiniálására készteti, egymással csak bajosan összeilleszthet . Földrajzi szempontból, legalábbis azon párizsiak számára, akik nem tartoznak a több séghez, és akiknek van még idejük a városban sétálni, Párizs központja a Szajna vonalával azonosítható. Ezt az utat jár ják be a tur ista ha jók is, ame lye kr l a f város legtöbb történeti és politikai vonatkozású m em léke és épülete megcsodálható. De emellett vannak más központok is, amelyek épületekkel tarkított terekhez és

utak keresztez déséhez (ÉtoiLe, Concorde tér), illetve magukhoz az épületekhez (az Opera, a Madel eine tem pl om ) vagy az épül etek hez vezet sug áru tak ho z (avenue de l'Opéra, rue de la Paix, Champs-Elysées) kapcsolódnak, mintha Franciaország f városában más se lenne, csak központ és mű em lék épület. És valóban, né mi képp még most is ez a helyzet, am ik or a különböz kerü lete k sajátos jelle ge egyéb ként már halványulni kezdett. Tudjuk, hogy mindegyik kerületnek megvolt a maga sajátos arculata, és hogy a Párizsról szóló dalok kliséi valós alapokon nyugsza nak; a különböz kerü letek et, a rájuk jell em z tevékeny ségeke t vagy „sze mé lyi ségüket” (abban az értelemben, ahogyan amerikai antropológusok ezt a fogalmat használni szokták) még ma is lehetséges lenne részletekbe men en leírni, aho gyan átváltozásaikat és az etnikai és társadalmi összetételt megváltoztató népes ség moz gás oka t is. Léo Malet detek tívregé nyei, ame lye k álta lába n a U . és a 15. kerületben játszódnak és az 50-es évek hangulatát idézik, még ma sem veszítették el teljesen aktualitásukat. Ugyanakkor egyre kevesebb ember lakik Párizsban, még ha sokan dolgoznak is ott, és ez a változás az egész országot érin t átal aku lás t jelzi. A váro skép einke t uraló történ elmi látásmód talán átesztétizálódik, ám ezzel párhuzamosan mű vivé válik, társada lmila g pedig kiüresedik. Valószínű leg Hugues Capet-t és a francia for ra dalmat mindannyian ugyanúgy megünnepeljük; még mindig képesek vagyunk közös múltunk hoz való eltér viszonyulásunk vagy jelent s történ elmi események eltér értelmezése okán egymással vitába szállni. De Malraux óta városaink múzeumokká alaku ltak át (fehérre vakolt, díszkivilágítással ellátott épületek, forg alom el l elzárt terül etek, sétálóutcák), miközben az elk erü l és gyo rsfo rgal mi utak, az autópályá k és gyorsvasutak távol tartanak bennünket t lük. Ez az eltérülés azonban némi le lkiis m ere t-fur da lás t okoz, err l tanúskodik az a megszám lálhatat lan mennyiségű jelz tábla is, amelyek mind a környék látványos ságainak és történeti emlékeinek megtekintésére biztatják az utazót. Csakhogy a régi mű em lék ek felkere sésé re biztató jelz táblá k paradox módon éppen a váro sok határainál, a lakótelepek, ipartelepek és nagyáruházak árnyékában állnak, mi több, az autóp ályá k mentén is szap oro dnak a helyi nevezetess égeket jelz feli ratok, amelyek arra lennének hivatottak, hogy megállítsanak bennünket, ahelyett, hogy egyszerű en továbbhajtanánk ; min tha a korábbi id kre, régi helyekre való folyamatos utalás pusztán a jelenben kibontakozó tér egyfajta elbeszélése lenne.

45

 A h el y ek tő l a n em -h el y ek ig * A múlt jelenléte a jelenben, amely túlárad ez utóbbin és magának követeli azt: ebben látja Jean Starobinski a modernitás lényegét. Ennek kapcsán egy nemrég meg jelen t cikkében megjegyzi, hogy azok a szerz k, akik a mű vészeti m ode rnitá s leghívebb képvisel i, „létrehozták azt a polifóniát, amelyben a sorsok, a tettek, a gondolatok, az emlékképek virtuálisan végtelen egymásba fonódása egy basszus meneten   alapszik, amely jelzi a földi napok múlását és kijelöli azt a helyet, amelyet a régi rítus foglalt el (és amelyet ma is elfoglalhatna)". Starobinski idézi a Joyce Ulysses**-ének els oldalain elhangzó liturgi a szavait: „ Introibo ad altare Dei";Az eltűnt idő nyom ában*** elejét, melyben a Combray-i harang toronyj elzi az órák múlását, me g határozva „a polgárok tagolatlan és egységes napjainak" ritmusát. Megemlíti továbbá Claude Simon T ö r t é n e t * * * * című mű vét, melyben „a vallási iskola emlékei, a reggeli latin imádság, az asztali áldás délben, az esti angyali üdvözlet támpontokat jelöl nek ki a tekintetek, a szétszabdalt horizontok, a különféle idézetek között, amelyek a létezés legkülönböz bb id dimenzióiból, a képzeletb l és a történelmi múltból származnak, s amelyek látszólagos rend nélkül csoportosulnak egy nagy, hatalmas titok körül...” „Az id beliség folytonosságának e premodern alkotóelemei, melyekr l az író be aka rja bizonyítani, hogy nem felejt ett e el ket még ak ko r sem, m ik or éppen megszaba dult t lü k” , egyszersmind egy világ térbeli alkotóelem ei is. Err l a világról írta Jacques Le Goff, hogy a középkortól kezdve a középpontba helyezett táj és a megsze rveze tt id találko zásáb an, a te mp lo m és a haran gtor ony körü l formálódott. Starobinski cikke sokatmondón egy Baudelaire-idézettel kezd dik, a Pá rizsi képek című vers ciklu s els verséb l, melyben a mod ernitás látványát a költ egyetlen képbe sű ríti: .... a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,

a város száz torony- és kürtő-árbocát s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.” (SZABÓ LŐR INC FORDÍTÁSA)

*

A f e j e z et m a g y a r u l m e g j e l e n t : A u g é , M ar c : A h e l y e k t ő l a n e m - h e l y e k i g . (Fordította: Fáber Ágoston) In:  A n th ro p o li s   4.1-2, 2007. 62-82. o.

**

Joyce, James: Ulysses.  The Odyssey Press, Hamburg, 1932. Magyar ul megjelent: Joyce, James: Ulysses.  Európa, Budapest, 2012.

***

Proust, Marcel:  Á la rec herch e du temps perd u: Du cőté de chez Sw ann.  Gallimard, Paris, 1954. Magyarul megjelent: Proust, Marcel:  A z eltűnt i dő ny omában.  Atlantisz, Budapest, 2001.

**** Simon, Claude: Histoire, Éditions de Minuit, 1967. Magy arul megjelent: Simon, Claude: Történet.  Holnap, Budapest, 1998. 46

„Ba sszu sme net ” : a Starobinski álta l használt beszédes term inu s a régi helyeket és ritmusokat hivatott felidézni: a modernitás nem törli el, csak a háttérbe helyezi azokat, mintegy a múló és örök id jelz iként. Továbbélnek, mint a szavak, melyek kifejezik ket, a jelen ben és a jöv ben is. A moderni tás a mű vészetben meg rzi a hely teljes id beli ségét; abban a formában, ahogy ez az id beliség a térben és a szavakban rögzült. Az id kör forg ása és a táj han gsúly os pontjai mög öt t szavak és nyelvek rejt znek: a liturgia, a „régi rítus” sajátos kifejezései, kontrasztba állítva a „dalolva-zengve lángoló m te re m m e l” ; szavak, melyeket az egy nyelvet beszél k használnak, s akik e közös nyelv használata révén feli sm erik , hogy ugyanahhoz a világhoz tartoznak. A helyet a szavak, a jelsz avak utalá ssze rű említése , a beszél fele k cinko ssága és a beavatottság intimitása teszi teljessé. Vincent Descombes* írja Proust Francoiseáról, hogy egy „retorikai területet” jelöl ki mindazokkal együtt, akik képesek követni észjárását, akiknek érvelési módja, szókincse és aforizmái egy kozmológiát alkot nak, melyet  Az e ltű nt id ő nyo máb an   elbeszél je „combray-i filozófiának” nevez. Amennyiben a hely identitást, viszonyokat és történetiséget feltételez, a tér, mely sem identitást, sem viszonyokat, sem pedig történetiséget nem implikál, nem-helyet hoz létre. A hipotézis, mely mellett itt érvelünk, az, hogy a szürmodernitás nem helyeket teremt, vagyis olyan tereket, am elyek önm agukb an nem antropológiai értelemben vett helyek, és amelyek a baudelaire-i modernitással ellentétben nem építik magukba a múlt helyeit. A múlt e helyei, osztályozva, leltárba véve és „emlé kek helyeivé” el léptetve jól kör ülhatá rolható státuszt foglalnak el a szürm ode rnitásban. Egy világ, ahol klinikán sz üle tün k és kórházban halu nk meg, ahol fényű z vagy embe rtele n fo rmá t öltve, de szaporodnak a tranzitponto k, az átmen eti szál lások (szállodaláncok, squatok, utazási klubok, menekülttáborok, lebontásra vagy örök kévaló rothadásra ítélt bádogvárosok), ahol sű rű n sz tt közlekedési hálózatok  jönnek létr e (s zintén otthont adva egye se kn ek) , és ahol a bevásárló kö zp ont okhoz, bankjegykiadó és egyéb automatákhoz szokott ember némán fonódik össze a keres kedelemmel. Egy ilyen világ, amely magányos individualizmusra, múlandóságra, id szakosság ra és tű néke nysé gre van ítélve, új vizsgálati tárgyat jele nt nem csak az antrop ológus ok, de mások számár a is, s ame lyne k el bb új dimenzióit kell tisz tázni ahhoz, hogy megállapíthassuk, milyen szempontból lehetne kérd re vonni. Tegyük hozzá, hogy természetesen a helyre és a nem-helyre egyaránt érvényes: tiszta formában sosem létezik, helyek és kapcsolatok alakulnak újjá benne; „a hét köznapi találéko nysá gna k” és „a gyakorlat mű vészetén ek” „ezeréves fortélya i” ,

* Descombes, Vincent: Proust, philosophie du roman.   Editions de Minuit, Paris, 1987.

melyeket Michel de Certeau oly finoman elemzett, utat törhe tnek magu knak és kifej leszthetik saját stratégiájukat e világban. A hely és a nem-hely inkább két ellen tétes pólust jelöl: míg az els sosem tű nik el, addig a másik sosem valósul meg te l  jesen. Olyan pergamenpapír okhoz haso nlíta nak , amelyeken az iden tit ás és a viszony zavaros játéka szüntelenü l újraíródik. Mégis a nem- hely tekinthet a kor számsz erű síthet mért ékeg ysé géne k. Ezt úgy kapjuk meg, ha - a terül et, a térf oga t és a táv ol ság közös nevez re hozásával - összeadjuk a légi és vasúti útvonalakat, autóutakat és azokat a mozgó fülkéket, melyeket „közlekedési eszközöknek” szokás nevezni [repül gép, vonat, autóbusz); a repte reket, a pályaudvarokat, az rá llo máso kat, a nagy szállodaláncokat, a szabadid eltöltésé re létesített parkokat és a bevásárlóköz pontokat; és végül a vezeték nélküli és kábelhálózatok kuszaságát, amely ek a világű rt kommunikációra használják; ez a kommunikáció pedig az embert gyakran semmi egyébbel nem kapcsolja össze, csak egy önmagáról alkotott másik képpel. A hely és a nem -he ly közötti külön bség a hely és a tér sze mbe állításá n kere sztül érthet meg. A folytatáshoz isme rnü nk k ell Michel de Certeau elemzését a hely és a tér fo g a lm a ir ó l. Nála „he lyek ” és „t er ek ” nem úgy állna k szemben egymással, mint a „hely ek ” és a „n em -h el ye k” . Felfogásában a té r egy „hasz nálatba vett hely", mozgó testek találkozása: a sétálók az urbanisztika által mértanilag helyként meg határozott utcát térré változtatják. A hely (mint ele mek valamilyen módon rendezett együttese) és a tér (mint e helyek élettel való megtöltése egy test mozgása által) effajta párhuzamba állításánál de Certeau - a terminusok jelentését pontosítandó más szerz kre is hivatkozik. Közülük az els Merle au-Po nty, aki  Az észle lé s fe no menológiája* című mű vében a „mértan i tért l” megkülönbözteti az „antropológiai teret” mint „egzisztenciális teret", amely nem más, mint egy olyan hely, amelyben az embernek a világhoz való viszonyának tapasztalatát alapvet en „egy mili vel való kapcsolata” határozza meg. A második hivatkozás a beszéddel és a beszéd ak tuss al ka pcsolatos. „A tér az a hely számá ra, am i a beszélt szó az egyszerű szóhoz képest, vagyis, am iko r a használata során keletkez töb bért elm ség jellemzi, egyetlen terminusban ölt testet, de többféle konvencióból táplálkozik, egy jelen [vagy egy id ) aktusaként van megfogalmazva és alakul át a körülötte egymást váltó szavak el idézte változásoknak köszönhet en”. A harmadik az el z b l követ kezik és az elbeszélést mint munkát állítja a középpontba, amely szüntelenül változta t: „helyeket terekké, tereket helyekké” . Ebb l természetes módon követ kezik a „csinálni" és a „látni” közötti különbségtétel, mely a hétköznapi nyelvben - ami hol egy képet kínál fel („ott van egy..."), hol mozgásokat szervez meg („belépsz, * Merleau-Ponty, Maurice: Phénoménologie de la perception.  Gallimard, Paris, 1945.

keresz tül mész, majd elford ulsz ...” ) - vagy a térké pek jelzéseiben érhet

tetten:

a középkori térképekt l kezdve, amelyek az út nyomvonalát tartalmazzák, egészen a legújabb térképekig , me lye kr l az útvon alakra vonatkozó leírások má r hiányoznak, és amelye k bizonyos ..eltér eredetű el em ek ” révén a földrajzi tudás egy „áll ap o táról” tanúskodnak. A harmadik, egyben utolsó Merleau-Ponty-idézet az elbeszé lésre, különösen az úti beszámolóra vonatkozik, amely összeegyezteti „csinálni" és „látni” kett s igényét [„azon helyek említése, melyek az elbeszélésekb l szár maznak, vagy amelyek az elbeszéléseket lehet vé teszik, a lépések és mozdulatok elbe szélés eit jelz ése kke l látják el” ), s végs soron összefügg azzal, ami t Michel de Certeau „bű nö zés ne k” nevez, mivel „ke res ztü l me gy” , „át há g” és szentesíti „az út bejárásának kiváltságát az állapothoz képest”. Ezen a ponton némi terminológiai pontosítás szükséges. A hely, abban az érte lemben, ahogy mi itt használjuk, nem teljesen azonos azzal a hellyel, amelyet Michel de Certeau a térrel szembeállít, ahogyan a mértani alakzatot a mozgással, a néma szót a kimondottál vagy az állapotot az út bejárásával. Mi a helyet megszilárdult, szimbolikus jelentésében, az antropológiai hely értelmében használjuk. Termé szetesen fontos, hogy ezt a jelentést figyelembe vegyük ahhoz, hogy a hely életre keljen, és hogy lehetséges legyen utak bejárásáról beszélni; semmi sem tiltja, hogy ezt a mozgást a tér fog almá val rag adjuk meg. De a szánd ékun k nem ez: az an tro pológiai hely fog almá ba ugyanis az utakat, a beszéde ket és a rá je lle mz nyelvezet kialaku lásána k lehet ségét is beleértjük. A tér fogalma, ahogyan manapság hasz nálják, alkalmazható a Föld szimbólumokkal el nem látott vagy csak bajosan ellát ható területeire, mivel nem jelöl tulajdonságokat. (Például amiko r a világű r meg hódításáról beszélnek, mindent egybevetve sokkal inkább funkcionális, mint elra gadtatott terminusokban, vagy mikor minél pontosabban szeretnék megragadni a mai nyelvezetben az új, de máris sztereotipizált, az utazáshoz, a szálláshoz vagy a szabadid eltöltéséhez kapcsolódó intézményeket, tulajdo nsága iktól megfosztott vagy nehezen azonosítható helyeket mint „t alá lko zó po nt” , „a játék, valamint a szabadid eltöltéséne k te re i”.) Kísértést érezhetünk tehát, hogy a hely szimbólumokkal ellátott terét és a nem hely szimbólumoktól mentes terét szembeállítsuk egymással. Ez azonban azt  je le nte né, hogy megelégszünk a nem-hely ek negatív def iníc iójáva l, amell yel eddig dolgoztunk, s amelyet Michel de Certeau-nak a tér fogalmáról adott elemzése segítségével m eghaladha tunk. A „té r” önmagában elvontabb fogalom, mint a „hely” , használatával egyszersmind egy eseményre (amely egy bizonyos helyen megtörtént), egy mítoszra (beszédes nevű hely) vagy egy tör té ne tre (nevezetes hely) is utalu nk. Egyaránt alka lma zha tó 49

kiterjedésre, két dolog vagy pont közötti távolságra (kétméternyi helyet [espace] hagyunk ki a kerítés oszlopai között) vagy id beli távolságra (egy hét alatt [en l’espace d’une semaine]).2A „tér" tehát kimondottan elvont fogalom, melyr l sokat elárul az, hogy rendszeresen el fordul (még ha kevéssé differenciáltan is) a hétköznapi nyelvben és korunk jellegzetes intézményeinek speciális nyelvezetében. A Képes Nagy Larousse   szótár külön fajtába sorolja a „légtér” szót, ami a légkör azon részét  jelöli, melynek lé gi fo rg al ma fele tt egy áll am ellen rzést gyakorol (a „ lé gtér” kevé sbé konkrét, mint a hajózásban használt megfelel je, a „felségvizek” terminus), de más példákat is felsorol, melyek mind a fogalom rugalmasságát bizonyítják. Például az „európai jogi tér” kifejezés kapcsán jól látszik, hogy a határ fogalma benne fog laltatik, de ha e fogalomtól elvonatkoztatunk, akkor az mindazon intézmények és szabályok egész sorát jelenti, melyek kevéssé lokalizálhatok. A „hirdetési tér” kife  jezés pedig ol yan felü lete t vagy id tartamo t je lö l, melyet „a különböz médiá ban reklá mm al töltenek k i”, míg a „térvásárlás" minden olyan „mű veletre" vonatkozik, amelyeket egy reklámcég a „hirdetési térben” végez. A „tér” [espace] szó divatos sága - amelyet ugyanúgy használnak néz terek, mint találkozóhelyek („Espace Cardin" Párizsban, „Espace Yves Rocher” La Gacilly-ban), kertek („espaces verts”), repül gépülések (Espace 2000) vagy autók (Renault Espace) megjelölésére egyrészt jelzi a mai kort uraló tematikát (a reklám, a kép, a szabadid , a szabadság, a helyváltoztatás), másrészt azt az absztrahálódási folyamatot, mely e tematikát fenyegeti, hiszen úgy tű nik, m intha a tér mai fogyasztói els sorban má r csak szavakat vásárolnának maguknak. A használatba vett tér annyit tesz - írja Michel de Certeau -, mint „megismételni a gyerekkor örömteli és néma élményeit: tehát másnak lenni, mássá változni a hely ben ” . A gy er me kk or öröm tel i és néma élmé nyei: az els utazás vagy a születés. Ezek a különböz vé válás legels élményei: saját magun k (önmagu nkként és más ik ként történ ) felismerésének élménye, amelyet újra és újra felidéz a járás mint els térbeli tevékenység és a tükö rbe nézés mint a saját képünk kel való azonosulás. Minden elbeszélés a gyerekkorba nyúlik vissza. Mikor Michel de Certeau a „térbeli elbeszélés” kifejezést használja, egyrészt olyan „elbeszélésekre" utal, amelyek tereket „szelnek át” és „szerveznek meg” („Minden elbeszélés egy utazás elbe szélése...”), másrészt arra a helyre, amelyet az elbeszélés írása konstituál (.... az olvasmány az a tér, melyet a hely használata hozott létre, és amelyet jelek rendszere - az elbeszélés - alkot meg”). De a könyvet el bb írják, és csak azután olvassák; szá mos helye t já r be, miel tt mag a is létre hoz na egyet: ahogy az utazás, úgy ann ak 2  A f ranci a er ed et i ben mi ndkét pé ldában az „ es pac e” , vagy is a „ t ér ” szó szerep el . A mag y ar 

fordításban e két helyen a ..tér” szót a magyar megfelelővel pótoltuk. (A ford.) 50

elbeszélése is számos helyen halad keresztül. A helyek effajta sokasága, az a túlzott elvárás, melyet a tekintettel és a leírással szemben támaszt (hogyan is lehetne mindent látni, mindent elmondani?), és amely „az elveszettség érzését” kelti, szakadékot ter em t a szem lél d -utaz ó és az t körbevev táj között, ami me g akadályozza t abban, hogy egy helyet lásson maga el tt, és a maga telj es sé gé ben legyen jelen - még akkor is, ha ezt a hiányt megpróbálja számos és részletes információval pótolni, amelyeket az útikönyvekb l vagy az útleírásokból merít. (Ebb l az elveszettségb l kés bb aztán magunkhoz térünk, például azáltal, hogy kom me ntár oka t fű zünk a képhez, amely kimerevítette a pillanatot: „Tessék, látod, ezen a képen a Part heno n el tt áll o k” . Meg lehe t azonban, hogy m iko r valóban ott álltunk, meglep dve kérdeztük magunktól: „Vajon miért is jöttem én ide?”). Miko r Michel de Certeau „ne m -h el yr l” beszél, akk or a hely negatív min ségér e utal, a helyre, amel y önmaga s zámá ra nincs jelen, és am ely re neve („ ne m- he ly ” ) is utal. A tulajdonnev ek, mondja, „egy kívülr l érkez para ncsot (egy történ etet) kénysze rítenek a helyekre”. És valóban igaz, hogy az az ember, aki egy út bejárása közben az ahhoz kapcsolódó neveket fel tudja sorolni, még nem biztos, hogy ismeri is az utat. De vajon lehetséges az, hogy pusztán a nevek elegend k lennének ahhoz, hogy „végbevigyék ezt az eróziót, létrehozzák a nem-helyet a helyben, melyet a nevek törvénye váj belé”? Minden útvonalat, mondja Michel de Certeau, „eltérítenek” a nevek, melyek „eredeti leg jelen ne m lév jele ntése ket, irány okat kényszerítenek rá". Majd hozzáteszi: „ezek a nevek nem-helyeket hoznak létre a helyekben; azokat át meneti helyekké [passages] változtatják". Ugyanakkor, ellenkez képp, azt is mond hatjuk, hogy az áthaladás ténye különleges státusszal ruházza fel a helyneveket. A nevek törvénye által létrehozott törésvonal, melyben elvész a tekintet, minden utazás horizontját képezi (helyek halmozódása, a hely tagadása); s a mozgás, amely „áthelyezi a vonalakat” és átszeli a helyeket, definíció szerint útvonalakat, vagyis szavakat és nem-helyeket hoz létre. A tér mint a helyek (nem pedig a  hely) használatba vétele kett s helyváltoztatásból ered: egyrészt természetesen az utazóéból, de azzal párhuzamosan a tájéból is, melyet az utazó mindig csak részleteiben, „pillanatfelvételként” észlel. Ezeket emlé kezetében össze-vissza gyúrja egybe, s a segítségükkel létrehozott elbeszélésben vagy diavetítés formájáb an (amelyhez hazatérése után ko mm en táro kat fű z az egy beg yű ltek el tt), a szó szoros értelm éb en újra összeállítja. Az utazás (melyre az etnológu s gyanakvással, m á r- m á r gyű lölettel tekint) a tekin tet és a táj között fiktív viszonyt alakít ki. Amennyib en teh át a „te re t” a helyek olyan használatba véte lének nevezzük, amely sajátos módon meghatározza az utazást, meg kell jegyeznünk, hogy olyan terek is vannak, amelyekben az egyén anélkül érzi magát szemlél nek, hogy a látvány saját ossága fonto s volna a szám ára . Minth a valójá ban a sze mlé l helyzete 51

 je len tené a lá tv ány lé ny egét , mintha végeredményben a szemlél sa já t he ly ze te válna önnön látványosságává. Számos utazási prospektus feltételezi a tekintet ezen elhajlását, eltérülését azáltal, hogy az utazni vágyónak már el re érdekl d , szem lél d arco kat muta t (magányosan vagy csoportban), amelyek a hatá rtalan óceánt, a havasok hegyláncait vagy a felh karco lókka l teletű zdelt város látképének hori zontját fürkészik. Ezek a szemlél összesű rített, el revetített képei, melyek mind mind róla szólnak, de más és más nevet viselnek (Tahiti, Alpe d’Huez, New York). Az utazó tere tehát ebben az értelemben a n e m - h e l y  archetípusa. A mozgás a különböz világok egyidejű létezéséhez és az antropo lógia i hely, vala mint a már nem antropológiai hely együttes tapasztalatához (mely Starobinski mo dernitásmeghatározásának lényege) hozzákapcsolja a magányosság és az „állásfoglalás” egyéni megtapasztalását. Ez utóbbi az egyén tapasztalata, aki a táj szemlélé sének szenteli magát; „felveszi a pózt” , és anna k tudatáb an, hogy ezt teszi, ritka, olykor mel ank olikus öröm öt érez. Nem meglep

tehát, ha a múlt század „ma gá

nyos utazóinál”, vagyis nem a hivatásos vagy tudományos céllal, hanem az alkalmi, a kedvtelésb l utazóknál találkozunk a terek látnoki leírásával, ahol sem az identitás, sem a viszony, sem a történelem nem jelent igazából semmit, ahol a magányt mint az egyéniség meghaladását, kiüresedését élik meg, ahol csak a képek mozgása teszi láthatóvá olykor-olykor azok szemlél i számára a múlt létezé sét és a jöv lehet s égé t. Nem is annyira Baudelaire-re gondolunk itt, aki megelégszik azzal, hogy az olvasót utazásra invitálja, hanem s okkal inkább Chatea ubriand-ra, aki valóban szünte lenül utazik, és képes a látásra - jóllehet f leg civilizációk halálát látja, s lerombolt vagy lepusztult tájakat: a valaha tünd ököl civilizációk alkotta nevezetes épületek kiáb rándító maradványait. Spárta eltű nt, s a romo kban álló Hellászt ókori tü nd ök lésér l mit sem tudó beto lakodó k foglaltá k el. Az „(át)utazó” egyidej leg közvetíti a letű nt k orok és a múló élet képeit, de valójában az utazássa l járó helyváltoztatá s az, ami elbű völi és magával ragadja. E mozgás öncélú, se mmi más célja nincs, hacsak az nem, hogy azt utólag lejegyezzék, s ezzel felidézzék és rögzítsék a képét. Chateaubriand Utazás Párizstól Jeruzsálemig * els kiadásának el szavában pon tosan leírja mindezt. Az utazással kap csolatban tagadja, hogy ann ak célja kizárólag az utazás megírása volna, de azt elismeri, szándékai között szerepelt, hogy „képeket" gyű jt sön  A vé rtanukh oz.   Nem a tudományosság igényével tette mindezt: „Nem kívántam a Chardin-ek, Tavernier-k, Chandlerek, Mungo Parkok, Humboldtok nyomdokába lépni...” S ez olyannyira igaz, hogy a bevallott an cél nélk üli m ű meg fel el a következ

*

Chateaubriand, Francois René de: Itinéraire de Pans a Jérusalem.   Julliard, Paris, 1964.

ellentmondásos kívánalomnak: kizárólag a szerz r l szól, de anélkül, hogy róla tulajdonképpen bármit is elárulna. ..Az olvasó sokkal inkább az embert, semmint a szerz t fogja mindenhol látni; folyton magamról írok, és ezt bízvást tehettem, hiszen nem terveztem eml ékir ata im kiadását ” . A látogató által el nyben részesített néz pontok, melyeket az író leír, értelem sze rű en azok, ame lyekb l lenyű göz látványok egész sora tárul elénk („kelet felé az Imitosz-hegy, észak felé a Pendelikon, észak-nyugat felé nézve pedig a Párnisz láth ató ” ). A szem lél dé sne k azon ban azo n nal vége szakad, amint önmagára irányulva, magára saját tárgyaként tekintve, a mú lt és a jöv tek inte tein ek bizonytalan sokaságáb an feloldódni látszik: „Attika e képét, a látványt, mely elém tárult, olyan szemek látták, melyek lecsuk ódtak má r több mint kétezer éve. Egyszer rám kerül a sor: másoknak, akik hozzám hasonlóan mulandó k, e rom ok láttán ugyanezen go ndolato k fognak eszükbe ötleni." Az ideális néz pont a távolodó hajó hídja, mert itt a távolság a mozgás hatásával kapcsolódik össze. Az eltű n száraz föld felidézése egys zers min d az utas képét is felidézi, aki még mindig a hamarosan puszta árnyképpé és távoli morajlássá váló szárazföldet fürkészi. A hely elmosó dása ugya nakko r az utazás tet pontja, az utazó által felvett legvégs póz is egyben: „Ahogy foko zato san távo lodtu nk, a Sun ium hegyf okon álló oszlopok a hullám ok felett egyre szebbnek tű ntek: az ég azúrkék hátterében kivé teles fehérségük élesen kirajzolódott a csendes éjszakában. Már igencsak messze  já rtunk, m iko r a hegy fok lábánál a hullám ok morajl ása, a borókabokrokban a szél susogása és a templomot egyedüliként lakó tücskök éneke megütötte fülünket: ezek voltak az utolsó hangok, melyeket Görögországban hallottam". Bármit mondjon is („Talán én leszek az utolsó francia, aki azért hagyja el országát, hogy egy régimódi zarándok gondolataival, céljával és érzéseivel a Szentföldre zarándokoljon.”), Chateaubriand útja valójában nem zarándokút. A nevezetes hely, melynél a zarándoklat véget ér, definíció szerint t úl van terhelve jelentéssel. A jelentés, am it ott k eresünk, ma ugyanúgy érvényes, mint a múlt zarándokai idején. Az út, az azt tagoló szakaszok és fontos pontok az emlé kh ell yel eg yütt „e gyirá nyú ” helyet képeznek, vagyis „te re t” abban az ért elemb en, ahogy Michel de Certeau a fog al mat használja. Alphons e Dupront megjegyzi, hogy a ten ger át szelésének beavatási szerepe van: „Mikor a zarándokúton átkelésre kerül sor, új állapot jön létre, és a h siesség hétköznapivá válik. A szárazföld és a víz eltér súl lyal jel en ik meg, f ként a tengeri utazások esetében, ahol a víz rejtélyessége változást idéz el . Lát szólagos adottságok ezek, ame lyek mögö tt a mélyben a beavatási sze rtartá s b etel  je sülé sé nek valósága húzódi k meg, s ame lye t azáltal, hogy tengerre szálltak, némel y egyházi személyek a 12. század elején intuitíve megtapasztaltak”*. Dupront, Alphonse: Du sacré.  Gallimard, Paris, 1987. 53

Chate aubria nd-ná l viszont m ásró l van szó; útjának végcélja nem Jeru zsálem, hanem Spanyolország, ahol szeret je várja (ugyanakkor az Utazás P árizstól Jeruzsá lemig nem önvallomás: Chateaubriand szótlanul „meg rzi a pózt”); a szent helyek egy általán nem ihletik meg. Ezekr l mások már sokat írtak: .... zavart érzek magam ban e tárgyban. Helyesebb lenne a szent helyek pontos leírását adnom? De csak azt tudná m e lismételni, am it el ttem mások m ár elmondta k: talán kevés olyan téma van a mai kor olvasói számára, melyet ennél is kevésbé ismernek, mégis, nincs még egy téma, melyet ugyanakkor ilyen teljességben kimerítettek volna. Vagy hagyjam ki e szent helyek bemutatását? De vajon ezzel nem éppen utazásom leg fontosabb részét törö lné m ki, s tün tet né m el végs célját ?” Kétségtelen, hogy e helyeken a keresztény hív , akivé Chateaubriand válni szeretne, nem képes oly felszab adultan ünnepelni a dolgok eltű nését, m int Attika vagy Spárta esetében, így tehát szorgalm asan leírja, amit lát, mű veltségével kérkedik, egész oldalakat idéz utazóktól vagy költ kt l, például Miltontól és Tassótól. Ügyesen tereli a szót. Ezúttal az igék és a dokumentumok túlburjánzásának is tanúi lehetünk, melyek Chateaubriand szent helyeinek nem -helyké nt történ meghatározását lehet vé tennék, hasonlóan ahhoz, ahogy prospektusaink és útikönyveink képekbe és szófo rdula tokb a öntik ket. Visszatérve a mo dern itás elemzéséhez, a fog alm at (a baudelaire-i értelemben) különböz világok szándékoltan egyidejű bem utatás a ként definiálva megállapíthatjuk, hogy a nem-hely megtapasztalása mint önreflexió és min t a néz és a látvány egyidejű eltávolí tása nem mind ig hiányzik a mo de rni tásból. Starobinski a Párizsi képek első   verséhez írt kommentárjában egyfel l hang súlyozza, hogy a mod ern városb an két világ (kéménye k és óratorn yok) egyidejű leg van jelen. Má sfel l kijelöli a költ saját os pozícióját is, aki min den t egybevetve ma dá r távlatból kívánja szemügyre venni a dolgokat, amely pozíció pedig nem tartozik sem a vallás, sem a munka világához, és Starobinski szerint megfeleltethet a mod ernitás kett s vonásának: „Az egyén eltű nése a tömeg ben - vagy éppen elle n kez leg, korlátlan hatalom, melyre az egyéni tudat igényt tart.” Meg kell azonban jegy eznün k, hogy a sze mlé l d költ pozíciója maga is látvány. A párizsi képben maga Ba udela ire foglalja el azt a pozíciót, mel yb l a várost sz em léli, de amelyr l egy másik önmaga a távolból egy „második nézetet” is kialakít:

„ Ki könyök lök és nézem padl ásszob ámból a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol, a város száz torony- és kürtő-árbocát...” (SZABÓ LŐRINC FORDÍTÁSA)

54

Ily módon tehát Baudelaire nemcsak a régi vallásosság és az új ipari világ együtt élését vagy az egyéni tudat korlátlan hatalmát ábrázolja, de a magány igen sajátos és mod ern f or má ját is megr ajzolja . A pozíció, a „te stta rtá s", az attitű d (a szó leg hétköznapibb, testi értelmében véve) egy olyan mozgás végeredményeként jelenik és valósul meg, amely a tájból és a tekintetb l, amely arra mint tárgyra irányult, minden tar ta lm at és ér telm et kilúgoz, m ivel pontosan a tekin tet az, amely a tájba olvad, és egy újabb és senkihez sem tartozó tekintet tárgyává válik - amely lehet ugyanaz vagy egy másik tekintet. Annak a legjellemz bb megnyilatkozásai, amit én „szürmodernitásnak” nevezek, a tekintet effajta áthelyez dését, a képek efféle játékát s a tudat ilyetén kiürese dését eredményezhetik, de ezúttal rendszerezettebb, általánosított és prózai for mában. A „szürmodernitás" az egyéni tudatokra a magány újfajta tapasztalatait és próbatételét kényszeríti, s ez a nem-helyek megjelenésével és sokasodásával áll közvetlen összefüggésben. Miel tt a szürmodernitás nem-helyeinek elemzésére rátértünk volna, kétség kívül hasznos volt - még ha csak utalások szintjén is, de - bemutatni azt a viszonyt, ami a „mo dernitá s" mű vészetének legelism ertebb képvisel it a hely és a tér fogal mához fű zi. Tudjuk, hogy Ben jam inn ek a párizsi passzázsok, a vas- és üvegépítészet iránt tan úsíto tt érde kl dé se részben azzal magyará zható, hogy a következ év század építészetének el futára kívánt lenni; álom vagy jöv belátás volt ez a részér l. Hasonlóképp azon is elgondolkozha tunk, hogy vajon a tegnap moder nitásá nak kép visel i, akik gondolkodásának középpontjában a világ konkrét tere állt, nem vilá gítottak-e rá már akkor a mai szürmodernitás egyes elemeire, nem megérzés vagy szerencsés véletlen folytán, hanem annak köszönhet en, hogy kivételes esetben (mű vészként) má r akko r olyan pozíciókat (testtartásokat és attitű döket) testesítet tek meg, amelyek prózaibb formában ugyan, de kés bb általánossá váltak. Jól látható, hogy „nem -h ely en ” két olyan valóságot értünk, amelyek kiegészítik egy mást, ug yana kkor jól el is kül ön üln ek egym ástól: egyrészt a tereke t, mel yek bizo nyos célokkal (közlekedés, szállítás, kereskedelem, szabadid s tevékenység) állnak kapcso latban , m ásr észt pedig magát a viszonyt, mely az egyéneke t e tere khez fű zi. Még ha e két viszony nagymértékben át is fedi egymást (az emberek utaznak, vásá rolnak, pihennek), nem szabad

ket egym ássa l összekeverni, mivel az em ber ek

önmag ukhoz és másokhoz fű z d viszonyainak egész sokaságát közvetítik a ne m helyek, ezek a viszonyok pedig csak közvetett kapcsolatban állnak a nem-helyek céljaival. Ahogy az antropológiai terek szerves társadalmiságot, úgy a nem-helyek magányos szerz déses viszonyokat hoznak létre. Vajon hogyan elemezné Durkheim a párizsi Roissy repül tér várótermét? 55

A közvetítés, me lyek révén az egyének a nem -hely ter ében környezetükhöz kapcso lódnak, szavak és szövegek segítségével valósul meg. Tudjuk, hogy léteznek olyan szavak, melyek egyben képek is, vagy f ként képek: mindazoknak a képzelete, akik még sohasem jártak Haitin vagy Marrakesh-ben, e puszta nevek hallatán mégis azonnal elkezd szárnyalni. Egyes televíziós vetélked k azzal vívtak ki tekintélyt maguknak, hogy nagy értékű ajándékokat kínálnak fel, f ként utazások formájában („egy hét két személy részére egy marokkói hár omc sillagos szállod ában” , „két hét teljes ellátá ssal Flor idáb an” ), ame lyekn ek puszta említése is elegend ahhoz, hogy a néz knek örö me t okozzon, holott a nyere mén yb l nem is részesü lnek. A „szavak ereje” (amelyet egy francia hetilap oly büszkén a „sokkoló képekhez” hasonlatosan emleget) nem csak a tulajdonne veket jellemzi; bizonyos kontextusokba n köznevek egész sora (utazás, tenger, nap, sétahajózás) bír ugyanakkora felidéz er vel. Könnyen elképzelhetjük ugyanakkor, hogy léteznek olyan szavak, amelyek számunkra kevésbé egzotikusak, a messzi távolt kevésbé idézik fel, de amelyek máshol nagy vonzer vel bírtak vagy bírnak ma is (Amerika, Európa, a Nyugat, fogyasztás, közlekedés). Egyes helyek csak a rájuk vonatkozó szavak által léteznek, tehát ebben az értelemben nem -hely ek vagy képzeletbeli helyek, egyszerű közhelyek vagy utópiák, melyek pontosan ellentétei mindannak, amit Michel de Certeau nem-helynek hív, s ellen tétei a beszédes nevű helynek   (me lyr l nem tudni, hogy ki nevezte el, és hogy po n tosan mit is nevez meg). A szó itt nem hoz létre szakadékot a hétköznapi funk cionalitás és a letű nt mítosz között: életre hívja a képet, létrehozza s egyúttal mű kö désbe is hozza a mítoszt (a tévénéz k hű ségesek ma radn ak a mű sorhoz, az albánok Olaszországban Amerikáról álmodoznak, a turizmus fejl dik). Ugyanakkora szürmodernitás nem-helyeinek is (amelyekbe belépünk, amikor az autópályán haladunk, amikor a szupermarketben vásárolunk vagy a reptéren a lon doni vagy a marseille-i gép indulására várunk) megvan az a tulajdonságuk, hogy az elénk tá rt szavak és szövegek segítségével határozzák meg magu kat: ezek való  já ba n rá juk vo na tk ozó ha sznála ti utasítások, am el ye k hol el író („ ál ljon a jo bb oldali sorba”), hol tiltó („dohányozni tilos”), hol tájékoztató célzattal születtek („Ön Beaujolais régióba érkezett”). E használati utasításokban hol többé-kevésbé explicit és kodi fikált piktogramokhoz folyamodnak (például a KRESZ-táblák vagy az útikönyvek  jelzései), hol pedig a t ermész ete s nye lvet használják. Ily mó do n adn ak tá jé ko zta tá st a közlekedési és utazási el írásokról azokban a terekben, melyekben az egyének csak szövegekkel ker ülne k kapcsolatba. Ezek mögött „jogi szem élyek ” vagy intéz mények állnak (repterek, légitársaságok, a Közlekedési Minisztérium, kereskedelmi vállalatok, a közlekedési rend rség, önkormányzatok), amelyek néha explicit for mában is megjelennek („ezen útszakasz építését a megye finanszírozza”, „az állam 56

célja az Önök élet min ség ének javítása” ), míg m ásk or e jele nlé t éppen csak fel sejlik a felszólítások, tanácsok, tájékoztatók, a napjaink városképét olyannyira meg határozó különféle „segédeszközök” [táblák, képerny k, plakátok) útján közve tített üzenetek hátterében. A franciaországi autópályák útvonalát igen jól rajzolták meg, tájakat tárnak elénk, id nként a magasból, melyek egészen más látványt nyújtanak, mint az ország utak. Az autópályák a személyes hangvételű filme k világából a wes tern film ek tág horizontjainak szélesvásznú világába repítettek bennünket. Valójában azonban csak az út mentén elszórt szövegek azok, melyek a tájat elbeszélik és rejtett szépségeit felfedik. Már nem kell keresztülmennünk a városokon, a fontos helyeket csak táblák  je lzik. Az ut azó t tehát bi zon yo s é rtelem b en m eg k ím é lik at tól , ho gy megálljon és körülnézzen. A délre tartó autópályán a táblák felhívják a figyelmét egyik vagy másik 13. századi er dítményre, egyik vagy másik nevezetes borvidékre, Vézelay-re, az „ör ök do m br a” , Aval lonnais tájaira, Cézanne tájké peire (s ily módon a kultú ra visszaté r a lényegét l megfosztott, de kommentárral szüntelen ül ellátott természetbe). A táj a távolban marad, természeti és építészeti értékei csak ürügyül szolgálnak a feltüntetett szöveg számára, amelyet id nként sematikus rajz egészít ki akkor, amikor nyilvánvaló, hogy az utazónak igazából nincs is lehet sége a figyelmébe ajánlott nevezetességet me gtekin teni, és így csak az a tudat okozhat neki örö möt, hogy a nevezetesség a közelben van. Az autópálya tehát két szempontból is érdekes: egyrészt funkcionális szükségsze rű ségb l elke rüli m indazokat a nevezetes helyeket, melyek mel lett elvezet ben nünket; ugyanakkor kommentálja azokat, s ehhez az információhoz a benzinkutak [egyre inkább) regionális kultúrházak benyomását keltik azáltal, hogy helyi termé keket és térképeket is árulnak. Csakhogy azok, akik arra járnak, általában nem állnak meg; id nként újra elhaladnak ott, minden nyáron vagy évente akár többször is; s így az elvont tér, melyet rendszerint inkább olvasnak, semmint szemlélnek, végül különös módon ismer ssé válik számukra, éppen úgy, mint más, szeren csésebb emberek számára a bangkoki repül tér orchideaárusa vagy a párizsi Roissy I. repül tér duty-free   boltja. Úgy harminc évvel ezel tt az országutakon haladva, vonattal közlekedve az embe reknek még lehet ségük volt a hétköznapok intimitásába betekinteni. Ugyanakkor az autóv al és a vasúto n tör tén közl eked és ebben a teki nte tbe n, min t egy hely színe és fonákja, egymás ellenpontjai voltak, és ezt részben még ma is megtapasztal hatják azok, akik meg tehet ik, hogy TGV (gyorsvasút) helyett az alsóbb rendű utakat vagy az egyszerű vasutat választják, esetleg a regionális vasútvonalakat, má r ahol megmaradtak, mivel a helyközi közlekedést bonyolító szárnyvonalak jelent s rész 57

ben megszű nnek. Az alsóbbrend ű utak manapság általában kike rülik a lakott területeket - valaha, a faluba vagy a városba érve f utcává alakultak, amelyet két oldalról házak homlokzatai szegélyeztek. Reggel nyolc vagy este hét óra után az autós népte lenn ek tű n

házak között hajtott végig (a becsuko tt abla ktáblá k mögül

itt-ott fények szű r dtek ki, a közös helyiségek ugyanis rendsze rint h átrafelé néznek), s az a kimér t, méltó ságtelje s kép fogadta ket, melyet a franci ák el szerete ttel sugá roznak magukról: amilyennek magukat a szomszédok el tt mutatni szeretik. Az elhaladó aut ósnak még megvolt a lehet sége, hogy megszemlé lje azokat a helye ket, amelyek manapság már csak nevek egy útmenti táblán (La Ferté-Bernard, Nogent-le-Retrou); a szövegeket (boltok cégérei, önkormányzati rendeletek), melye ket lassításkor vagy a piros lápmánál állva elolvashatott, nem neki szánták. Ezzel szemben a vonat, ahogy régen, úgy ma is, sokkal tolakodóbb. A vasút gyakran a tele pülések házai m ögöt t vezet, és lehet vé teszi, hogy betek ints ünk a vidéki hétközna pok intimitásába nem elölr l, hanem hátulról, a kert fel l; hogy esténként beleshessünk a kivilágított konyhába, szobába, és ha nem lenne közvilágítás, az utca a sötétség és az éjszaka birodalma lenne. Régebben a vonat még nem haladt olyan gyorsan, hogy az utas ne tudta volna kivenni az állomás nevét, melyen éppen keresztülhaladt. A mai száguldó vonatok ezt lehetetlenné teszik, mintha csak egyes helységnevek egy szerű en kime nte k volna a divatból. Az utas viszont cserébe kap más neveket: a ..repü l vonatban” ülve (ahogy a TGV-ket nevezhetnénk) a repül gépekéhez hasonlat os mag a zinokat böngészhet, melyek cikkekkel, képekkel és rek lám okk al hívják fel figyelmét arra, hogy a mai világnak (vagy az arról sugárzott képnek) megfelel en kell élni. Más példát is hozhatunk arra, hogy a szöveg hogyan árasztja el a tereket: a bevá sárlóközpont okban szótlanul kering vásárló címkéket olvas, zöldséget vagy gyü möl csöt mé r egy mérlegen, amely a súly alapján kiszámolja az árat, majd hitelkártyáját egy szintén szótlan vagy kevéssé beszédes fiatal hölgynek nyújtja át, aki minden egyes áru cikke t egy vonal kód-leolvasó elé tart, majd ellen rzi, hogy a vásárló h itel kártyája rendben mű kö dik-e . Ennél közvetlenebb, de még némább párbeszéd zajlik le a hitelkártya-tulajdonos és a bankautomata között. Mikor kártyáját behelyezi az automatába, a képerny n általában megnyugtató utasítások, olykor rendreuta sítások jelennek meg („kártyáját rosszul helyezte be”, „vegye el kártyáját”, „olvassa el figyelmesen az utasításokat”). Minden felszólítás, mely minket vesz célba - az utakon, a bevásárlókö zpontok ban vagy az utca sarkán (a ban kren dsze r el retolt bástyái el tt állva) -, egyszerre és válogatás nélkül vonatkozik mindegyikünkre, bá rme lyikü nkr e („kösz önjük lá toga tásá t” , ..jó utat kívánun k” , „köszönjük, hogy megtisztelt minket bizalmával”). A felszólítás létrehozza az „átlagembert”, aki a keres kedelmi, az úthálózat vagy a bankrendszer használójaként definiálható. Létrehozza 58

az átlagembert, de olykor egyéniesíti is, például egyes utakon hirtelen felvillan egy felirat [110! 110!), mely a siet s autóst utasítja rendre; némely párizsi keresztez  désben pedig automatikusan rögzítik a tilos jelzésen áthajtókat, s a vétkes autóját utólag fénykép alapján azonosítják. Minden hitelkártya rendelkezik egy azonosító számmal, mely lehet vé teszi a bankautomata számára, hogy a kártya tulajdonosát tájékoztassa és ugyanakkor a szabályok betartására is felhívja figyelmét: „legfeljebb 600 fran ko t tud felve nn i” . Míg az „antrop ológ iai hely ” alap jául egyik vagy másik ember identitása, a közös nyelv otthonossága, a táj ismer s pontjai, az illem hall gató lagos szabályai szolgál nak, addig az utasok, a vás árló k vagy a vasá rnapi vezet k közös identitását a nem-hely hozza létre. Azok, akiknek egy bizonyos ideig nem kell pozíciójuknak megfelel en viselkedniük, nem kell helyükön maradniuk, nem kell megjelenésükre ügyelniük, az ezen átmeneti identitás által nyújtott viszonylagos anonimitást kétségkívül felszabadulásként élik meg. Ez a duty-free  bolt esetében is igaz: az indulásra váró utas, alig hogy személyazonosságát igazolta (útlevele vagy személyi igazolványa segítségével) - mentesülve csomagjai terhe és a hét köznapok nyomása alól -, megrohamozza az „adómentes üzletet”, nem is annyira a kedvezményes vásárlás lehet sége miatt, mint inkább azzal a szándékkal, hogy a pillanat ürességét, az indulóutas-lét visszavonhatatlanságát megízlelhesse. Magányos, mégis hasonlatos a többiekhez a nem-hely használója, aki a nem hellyel (vagy az azt irányító hatalommal) szerz déses viszonyban áll. E szerz dés létére alkalomadtán emlékeztetik is [a nem-hely használati utasítása ennek egyik eleme): a jegy, mel yet meg vásárolt, a bankkártya, melyet fiz etésk or használ, a bevá sárlókocsi, mellyel a szupermarket polcai között halad, mind e szerz dés meglé tének többé vagy kevésbé kényszerít

erejű jelei. A szerz dés min dig az aláíró

személyes identitásához kapcsolódik. Ahhoz, hogy a beszállás el tti váróterembe léphessünk, be kell mutatnunk (névre szóló) jegyünket a check-in  pultnál. A beszál lókártya és a szemé lyazono sságo t igazoló okira t egyidejű átnyújtása a ren d rnek azt tanúsítja, hogy a szerz dést betarto ttuk: a különböz

országok el írásai elt ér

nek e tekintetben (személyi igazolvány, útlevél, útlevél és vízum), és már az indulás nál ellen rzik, hogy megfeleltünk-e azoknak. Az utas tehát csak azután nyeri el anonimitását, hogy igazolta magát - ez bizonyos értelemben a szerz dés elfoga dását is jelenti. A szupermarket vásárlója, ha csekkel vagy hitelkártyával fizet, az autópálya használójához hasonlóan szintén igazolja személyazonosságát. A nem hely használója mindig köteles valamilyen módon bizonyítani az ártatlanságát. A személyazonosság és a szerz dés el zetes vagy utólagos ellen rzése korunk fogyasztási terét a nem-hely körébe utalja: csak akkor léphetünk be, ha ártat 59

lanok vagyunk. A szavak itt tulajdonképpen már nem jutnak szerephez. A sze mélyazonosság ellen rzése nélkül nincs individualizáció (és az anonimitáshoz való jog is megtagadható). Természetesen az ártatlanság kritériumai egybeesnek a személyazonosság kon vencioná lis és hivatalos krité riu ma iva l (ezek azok, amely ek a különböz

kárt yáin

kon szerepelnek, s amelye ket rejtélyes fájlok raktáro znak el). Az ártatlanság azon ban mást is jelenthet: a nem-hely tere felszabadítja szokásos kötöttségei alól azt, aki oda belép, s aki így nem lesz többé más, mint amit utasként, vásárlóként vagy veze t ként csinál vagy átél. Megeshet, hogy még mindig az el z nap gond jaina k hatása alatt áll, s ugy an akko r má r a következ

napon töpreng , de környezete az

adott pillanatban ezekt l átmenetileg eltávolítja. A gyengéd birtoklás tárgyává válik, és akárcsak egy birtokolt tárgy, a birtoklásnak több vagy kevesebb tehet séggel vagy meggy z déssel átadja magát, s ennek köszönhet en egy pillanatra megízlelheti a személytelenné válás passzív és a szerepjátékok aktív örömeit. A ne m -té r használója végs soron saját képével találja szembe magát, de ez a kép igen különös. Az egyetlen arc, mely kirajzolódik, az egyetlen hang, ami alakot ölt abban a párbeszédben, amelye t a minde nkit megszólító táj-szövegge l folytat, egye dül a sajátja - a magány arca és hangja, amely annál inkább zavarba ejt , mivel egycsapásra millió más ember magányát idézi fel. A nem-helyek utazója csak a vámellen rzésnél, az autópályadíj megfizetésénél vagy a pénztárgépnél nyeri vissza személyazonosságát. Várakozás közben pedig ugyanazon szabályoknak engedelmeskedik, ugyanolyan üzeneteket kap és ugyanazokra a felszólításokra reagál, mint bárki más. A nem-hely tere nem hoz létre sem egyedi identitásokat, sem viszonyokat, csak magányt és hasonlóságot. Nem ad teret a törté ne lem ne k sem, melyet esetleg egyszerű látványossággá, tehát leggyakrabban utalásszerű szövegekké alakít. Benne a jelen ak tualitása és azonnalisága ura lkodik. Ahogy a nem-h elyek bejárásának, úgy az utalásszerű szövegek nek is az id a mérté keg ysé gü k: az útvona lakhoz mindig tarto zik me netre nd, az érkezések vagy indulások táblázata, melyekben egy rubrikát mindig fenntartanak az esetleges késések jelzésére. A nem-helyek a jelenben élik meg magukat. Az út bejárásának jelenében, mely hosszú távú repül utak kivetít jén „ölt testet”, amelyen a repül gép haladása folyamatosan figyelemmel kísérhet . Szükség esetén a kapi tány ezt még némiképp redundáns elemekkel is kiegészíti: „Ha jobbra néznek, Lisszabont láthatják." Valójában azonban semmit sem látunk: a látványosság továbbra is csak egy gondolat, egy szó. Az autópályán egyes kijelz kr l a h mérsékletet és a tér használatához szükséges információkat olvashatjuk le: „Az A3-ason két kilo 60

méter hosszan forgalmi dugó.” Az aktualitás mindig jelen van: a gépen az újsá gokat újra és újra elolvassuk; egyes légitársaságok járatain még híradót is néz hetünk, felvételr l. A legtöbb autóban van autórádió. A benzinkutakon és a szuper marketekben egyfolytában szól a rádió: az adott nap unalomig ismételgetett szó fordulatai, reklámok és hírek kényszerítik magukat a vásárlóra. Összességében minden úgy történik, mintha a teret foglyul ejtette volna az id , mintha semmi más nem létezne, csak a napi vagy az el z napi hírek, min tha m inde n egyéni tör té ne t saját mozgatóit, szavait és képeit a jelen kifogyhatatlan történelmének kiapad hatatlan forrásából merítené. A nem-hely utazója - akit a kereskedelmi, viszonteladói és közlekedési intézmé nyek által unalomig ismételt képek szüntelenül ostromolnak - az örök jelent és a találkozást önmagával egyidejű leg tapasztalja meg. Találkozás, kép, azonosulás: a negyvenes úr, akinek a stewardess figyelmes tekintete kimondhatatlan örömet okoz, a magabi ztos tekin tetű vezet , aki beindítja turbó díze l autóját, ki tudja, melyik afrikai versenypályán, s a férfiassá g álarc át magára ölt férfi, akit a n sze relm es pillantásokkal követ, mert érzi vad illatú kölnijét - ez mind ugyanaz a személy. Amennyiben az azonosulásra csábító minták mind férfiakhoz köt dnek, ez azért van, mert az én ideálja, melyet közvetítenek, a férfiasság, és mert egyel re a hiteles üzletasszonyról és autóvezet n r l kialakított kép „fér fias” tulajdonságok at felté telez. A hangnem és a képek termész etesen egy kisebb presztízsű nem-h elybe lépve megváltoznak, például a szuper mark etben , melyet zöm me l n k látogatnak. A nemek közötti egyenl ség (kés bb pedig a megkülönböztetés hiányának) témájához ezeken a helyeken azonos módon, de fordított irányból közelítenek: az új típusú apák, olvas suk id nként egy-egy „n i maga zinba n” , tör dnek a háztartá ssal és az újszülöttnek is gondját viselik. A szu pe rm ark ete k ugya nakk or a tekint élyt [a média, a sztárok, az aktualitások) meghatározó beszéd terepei is. A legjelent sebb továbbra is az, amit a reklámgépezetek „keresztpromóciójának” nevezhetnénk. A kereskedelmi rádiók bevásárlóközpontokat reklámoznak, a bevásárlóközpontok pedig a kereskedelmi rádiókat. Nyaraláskora benzinkutak amerikai utazásokat kínálnak, a rádió err l tájékoztat. A légitársaság ok magazinjai hotellán cokat rek lámoznak, am elyek cserébe a légitársaság oknak csapnak hírverést - ebben az az érdekes, hogy a hely minden fogyasztóját így egyfajta objektíve univerzális kozmo lógia képei és visszhangjai veszik körül (eltér en azoktól, amelyekkel az etnoló gusok hagyományosan foglalkoztak), amelyek egyszerre ismer sek és tekintélyt sugárzók. Ebb l két dolog biztosan következik. Egyrészt ezek a képek hajlamosak rendszert alkotni; egy olyan világot rajzolnak körül, amelyet minden ember magáévá tehet, mivel az szüntelenül megszólítja. A nárcizmus kísértése itt annál er sebb, 61

mivel a midenkire vonatkozó el írást látszik megfogalmazni: tégy úgy, mint a többiek, hogy önmagad lehess. Másrészr l pedig, mint minden kozmológia, ez az új is ismer sséget áraszt. A nem-hely paradoxona: az idegen, aki egy ismeretlen ország ban bolyong (az „átutazó" idegen), csak az autópályák, benzinkutak, hipermarketek vagy a hotelláncok anonimitásában ismeri ki magát. Egy ismer s márkájú üzem anyag táblájának látványa megnyugtató a számára, és a szupermarket polcain megkönnyebbüléssel fedezi fel a multinacionális cégek által szentesített tisz tasági, háztartási vagy élelmiszer-ipari termékeket. Ezzel szemben a kelet-európai országok meg riztek maguknak némi egzotikusságot azáltal, hogy még nem kap csolódtak be teljesen a világkereskedelem vérkeringésébe. A mai világban a helyek és a terek, a helyek és a nem-helyek egymásba fonódnak, egymásba hatolnak. A nem-hely kialakulásának eshet sége bármelyik helyben benne rejlik. A nem -he lyek gyakori látogatójá nak gyakran tám ad igénye arra, hogy a helyhez visszatérjen (például skanzensze rű nyara lóról álmodik). A helyek és a nem -helye k szemben állna k egymássa l (és kölcsönösen egymást feltételezik), min t a szavak és fog alm ak, mely ek segítségév el leírjuk ket. Viszont a divatos szavak - melyekne k úgy ha rminc évvel ezel tt még nem volt létjog osultság uk - azok, amelyek a nem-hel yekhez köt dnek. így tehát szembeáll íthatjuk egymással a tranzitok (fogolytáborok vagy átszálló utasok) valóságát a lakóhellyel, az autópálya-csomó pontot   (melyben az autók útja nem keresztezi egymást) a keresztez déssel (ahol viszont igen), az utast (akit végcélja ha tároz meg) az utazóval (aki úton van) - jelle mz módon azok, akik a vonaton még utazó knak számítanak, am int TGV-re szállnak, utassá válnak -, a l a k ó p a r k o t   (mely a Larousse meghatározása szerint „újfajta lakások együttese”), melyben nem élnek együtt az emberek, és amely semminek sincs a közepén (a lakótelepe k a pe rem kerü lete k szimbólumai), a mű em lék épü lettel, amelynél közösen emlékezünk, valamint a kommunikációt  (jeleivel, képeivel, stratégiáival együtt) a (beszélt) nyelvvel. A szavak fontossága itt els dleges, mivel hidat képeznek a különböz

szokások

között, nevelik a tekintetet és formába öntik a tájat. Idézzük csak fel egy pillanatra azt, ahogy Vincent Descombes a „retor ikai ter üle te t” Combray „filo zófiájána k” vagy inkább „kozmoló giájá nak” elemzéséb l kiindulva meghatározza: „Mit jelent a regény ben az, hogy egy ember otthon érzi magát? A kérdés nem annyira egy földrajzi, mint inkább egy retorikai területre vonatkozik (amennyiben a retorikai t klasszikus érte lemben, tehát mint beszédaktusok  által meghatározottat használjuk, mint például véd - vagy vádbeszéd, dicshimnusz, cenzúrázás, javaslattétel, figyelmeztetés stb.). Az ember akkor érzi otthon magát, ha jól érzi magát abban a retorikában, amelyen 62

a hasonló hátté rrel rendelkez

em bere kke l osztozik. Az jelzi, hogy az em ber otthon

érzi magát, hogy képes magát nehézségek nélkül megértetni és beszélget part nereinek gondolatmenetébe belehelyezkedni anélkül, hogy hosszas magyarázatokra lenne szükség. Egy emb er retorikai területe akkor érvéget, miko r beszélget part nerei már nem képesek megérteni azokat az érveket, melyeket tettei magyaráza tára felsorakoztat, sem a sérelmeket, melyeket megfogalmaz, sem pedig a csodá latot, amit valami vagy valaki iránt kifejez. A retorikai-kommunikációs zavar egy határ átlépésér l tanúskodik, mely határt inkább határzónaként, valamiféle hat ár r grófságként, mintsem egy jól m egrajzolt vonalként kell felfog ni” . Ha Descombes-nak igaza van, akkor mindebb l az következik, hogy a szürmodernitás világában az em ber egyszerre m inden hol és sehol sem érzi „o tth on ” magát: a határzónák vagy a „ha tár rgró fsá go k” , mely ekr l Descombes beszél, sohasem vezetnek teljesen ismeretlen világokba. A szürmodernitás (mely a mértéknélkü liség három formájából, az események, valamint a tér túláradásából és a jelen tések egyéni el állításából táplálkozik) teljes kifejez dése természetes módon a nem-helyekben valósul meg. Viszont ez utóbbiakon szavak és képek utaznak keresztü l, ame lyek a helyek még létez sokf éleségé ben gyökereznek , s melyekb en az emberek hétköznapi életük egy részét próbálják megalkotni. De ezzel szemben megtörténhet az is, hogy a nem-helyek a szül helyt l vesznek át maguknak szavakat, ahogy az autópályák vagy a „pihen területek” esetében is láthatjuk - a terület lehet legs emle gese bb értelm ébe n, a hely és a nevezetes hely fog alm átó l a lehet legtávolabb -, amelyek a közeli terü lete k egyedi vagy misztik us jelké pét l kölcsönzik megjelölésüket: Bagoly-, Farkasodú-, Viharosvölgy- vagy Krokett-pihen hely. Olyan világban élünk tehát, amelyben az, amit az etnológusok hagyományosan „kulturális érintkezésnek” neveztek, teljesen általános jelenséggé vált. Az „ittel” foglalkozó etnológus el ször is azzal a nehézséggel találkozik, hogy egyidejű leg mindig a „má sho lró l” is szó van anélkül, hogy e „m ás ho l” helyzetét egyedi, e lkü lön ült (egzotikus) tárgyként meg lehetne konstruálni. A nyelv is err l a többszörös átitato ttság ról árulkodik. A kommunikációs technológiákban és a marketingben rávilágít erre a basic English   használata, mel y sokk al kevésbé egy nyelv gy zelmét jelent i a többi felett, m intse m egy egyetemes hallgatóságot megcélzó szókincs beáram lását m inden nyelvbe. Jelzés érté kű az, hogy ilyen általá nos ny elvezetre egyál talán sz ükség van, s so kk al kevés bé jele nt s az a tény, hogy éppen az an go lró l van szó. A nyelv ro m lása (ha a beszélt nyelvben a szemantikai és szintaktikai kompetencia csökke nését annak nevezhetjük) inkább ezen általánossá válásnak róható fel, mintsem annak, hogy egyik nyelv megfert zte vagy felbolygatta volna a másikat. Tehát jól látjuk, hogy mi különbözteti meg a szürmodernitást a modernitástól abban 63

a formában, ahogyan azt Starobinski Baudelaire segítségével meghatározta. A szür modernitás nem tölti ki teljesen a mai korszakot. Ezzel ellentétben a baudelaire-i modern városképben minden összekeveredik, minden mindennel összefügg: a haran gtorn yok és a kéménye k a „város ura i” . A mod ernit ás szemlél d embe re a régi és az új összefonódásának lehet szemtanúja. Ezzel szemben a szürmoder nitás a régit (a történelmet) - ahogy az egzotikus és egyedi helyeket is - sajátos látványossággá változtatja át. A történelem és az egzotikumok ugyanazt a szerepet  já tsszák itt, min t az ír ot t sz öve ge kb en az „idézetek” - ez a státusz jut oly csodá latos módon kifejez désre az utazási irodák katalógusaiban. A szürmodernitás nem-helyeiben mindig van egy külön hely (a vitrinben, a plakáton, a gépb l jobbra kinézve, az autópálya mellett balra) az „érdekességeknek” - az elefántcsontparti ananásznak, Velencének, a dózsepalotának, Tangervagy Alézia városának. De ezek nem rendez dnek semmiféle rendszerbe, s az út bejárásának idejére csak különböz egyediségek egyidejű létezését teszik lehet vé, amelyek hasonló k ugyan, de közö m bösek egymás iránt. Amennyiben a szürmodernitás terét a nem-helyek alkotják, akk or az nem táplálhat ugyanolyan ambíciókat, min t a modernitás. Am int az egyének összejönnek, társadalmiságot hoznak létre és tereket rendeznek be. Ezzel szem ben a szürm ode rnitás terét a következ ellen tmon dás jellemzi: kizárólag egyé nek (vásárlók, utasok, felhaszná lók, ha llgatók) vannak benne, de ket csak a be- vagy kilépésnél azonosítják, társadalmasítják és lokalizálják (név, foglalkozás, születési hely, cím). Amennyiben a szürmodernitás terét a nem-helyek alkotják, magya rázatot kell találni az alábbi paradoxonra: a társadalmi játékot máshol játsszák, nem a mai kor el retolt hely rségein. A nem-helyek óriási zárójelekként egyre több embert fogadnak magukba nap mint nap. S a nem-helyeket különösképpen legin kább azok veszik célba, akik a fanatikusságig fokozzák a szül föld meg rzése vagy visszahódítása iránti szenvedélyüket. A repterek és a repül gépek, a bevásárlóközpontok és a pályaudvarok, ha mondhatjuk így: hatékonysági megfontolások ból mindig is a merényletek kedvelt célpontjai voltak (hogy az autókba rejtett bombákról már ne is beszéljünk). De talán azért is, mert - többé vagy kevésbé zavaros módon - azok, akik újfent társadalmasodást és lokalizációt követelnek, csak ideáljaik tagadását látják bennük. A nem-hely az utópia ellentéte: létezik, ugyanakkor nem foglal magában organ ikus társadalmat. Ezen a ponton egy fentebb már érintett kérdéshez jutunk vissza: a politikához. Sylviane Agacin ski* egy, a város té má ján ak sze ntelt cikkében a konvent egyik tagja, Anacharsis Cloots által megfogalmazott ideálra és követelésre hívja fel a figyelmet. * Agacinski, Sylviane: La vilié inquiéte.  In Le Temps de la réflexion, Paris, 1987. 64

Ő ellenezte az egyetlen embe rben m egtes tesül

hatalmat, ezért követelte a király

kivégzését is. A hatalom bármifajta helyhez kötése, bármiféle egyéni szuverenitás, még az emberiség népekre tagolódásának gondolata is összeférhetetlen volt számára az egy és oszthatatlan emberi nem szuverenitásával. Ebb l a szem pontból a f város, Párizs nem számít kitüntetett helynek, csak amennyire egy „gyökértelenített, földrajzi mivoltától megfosztott ideát” az ember kitüntetettnek vél: ..Az elvont, univerz ális embe risé g (talán ne m csak egyszerű en a bourgeois  értelmé ben) székhelyének paradoxona - írja Agacinski - abban áll, hogy az egyszersmind nem-hely is, egy seholsincs hely, melyet Michel Foucault, anélkül, hogy a várost bele értette volna, »heter otóp iána k« ne vezett” . Bizonyos, hogy manap ság az un i verzalitás és a helyhez kötöttség go ndolata között feszül

elle ntét a világ globális

szintjén jelenik meg, melynek vizsgálatát itt csak egyetlen szempontból érintet tük: abból a megállapításból kiindulva, hogy az emberiség, legalábbis idejének egy részét, területen kívül tölti, az következik, hogy a szürmodernitás felgyorsulása három jellegzetes formájának hatására az empirikus és az elvont meghatáro zásának feltételei megváltoznak. A „he lye n-k ívü l” és a „n em -h el y” , melyet a szü rm od ern itás emb ere látogat, nem egyenl a hatalo m „nem-h elyév el", melyben az univerzális elgo ndolá sának és hely meghatározásának, a lokális megszüntetésének és megteremtésének, valamint az eredet kinyilvánításának és kétségbe vonásána k kett s és elle ntm ond áso s szük ségessége egymásba fonódik. A hatalom ezen elgondol hatatlan része - mely a társadalmi rendnek mindig is alapját képezte, szükség esetén feje tetejére állítva azon terminusokat, melyek e rend elképzelését lehet vé tették, oly önkényesen, mintha az csak egy természeti dolog lenne - különleges kifejezést nyer a forra dalmi akaratban, mely egyszerre kívánja az univerzálisát és a hatalmat elképzelni, az önkényuralmat és az anarchiát kétségbe vonni, de amely tágabb értelemben véve minden helyhez kötött rend alkotója. E rend, definíció szerint, a hatalom térbeli kifejez dését hozza létre. A kényszer, ami Anacharsis Cloots gondolkodására nehe zedik (s amely megengedi, hogy alkalomadtán „naivitását" hangsúlyozzuk), abban áll, hogy helyként tekin t a világra - az egész emb eri nem helyeként ter m és ze tesen, amelynek kialakulása egy tér megszervez dését és egy középpont megje lölését feltételezi. Egyébiránt igencsak sokatmo ndó, hogy am ikor a tizenkettek Európája vagy az Új világrend szóba kerül, azonnal felvet dik a kérdés, vajon mi lehet egyik vagy másik igazi központja: Brüsszel (hogy Strasbourgot most ne is említsük) vagy Bonn (Berlin helyett)? New York az ENSZ-székházzal vagy Washing ton a Pentagonnal? A hely ideája még mindig itt kísért, és a nacionalizmusok „újbóli 65

felt nés e” , ami a hely elgondolá sát ismét aktua litássa l ruházza fel, a lokaliz á cióhoz való visszatérésnek is tekinthet , me lyt l - úgy tű nhet - a Birodalom (mely az emberi nem állítólagos el képe) eltávolodott. Viszont a Birodalom nyelve ugyan az volt, min t az t elutasító nem zetek nyelvei, talán éppen azért, me rt a régi Bir o dalomnak, ahogy az új nemzeteknek is, miel tt a szürmodernitás szakaszába lépnének, ki kell vívniuk saját modernitásu kat. A „to tális ” világként elképzelt Biro dalom sohas em nem- hely. Ellenkez leg, a kép, mely hozzá kapcsolódik, egy olyan világ képe, amelyben soha senki sincs egyedül ott, ahol mindenki közvetlen ellen   rzés alatt áll, amelyb l a múltat mint olyant kitörölték Itabula rasa l  A Birodalom, mint az Orwell vagy Kafka által lefestett világ, nem premodern, hanem „paramodem" [modernitással szembeni). A modernitás kisiklásaként se mmi esetre sem tek int het a mod ernitás jöv jének, és a szür mo dern itás há rom vonása közül, melyeket korábban megpróbáltunk megvilágítani, egyikb l sem táplálkozik. Egyenesen a szürmodernitás ellentéte. Mivel a történelem felgyorsulása iránt érzéketlen, inkább újraírja azt; a té r beszű külé sén ek érzé sét l a benne él ket úgy óvja meg, hogy korlátozza a mozgás és az információáramlás szabadságát. Ezáltal (mint ahogyan az az emberi jogok tiszteletben tartására irányuló kezdeményezésekre adott görcsös reakcióiból is kitű nik) számű zi ideológiájából az egyénire való hivat kozást, és megpróbálja azt saját határain kívülre vetíteni - a legf bb gonosz vagy csábító alakjába. Természe tesen els helyen a Szovjetunió jut eszünkbe, de léteztek más Birodalmak is, kicsik és nagyok egyaránt. A kísértés, melyet néha egyes poli tikusaink éreznek arra, hogy úgy gondolják, az egypártrendszer bevezetése és a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalom egyesítése a demokrácia elenged hetetlen feltételét képezik Afrikában vagy Ázsiában, különös módon éppen azokból a gondolati sémákb ól táplálkozik, ame lyek elavultságára és önmagában rom lott  je lle g é re tü s té n t rá m u ta tn a k , ha E u r ó p á ró l va n szó. A helyek és a n e m -h e lye k egyidejű létezésének buktatója mindig politikai. A kelet-e urópa i országok kétség kívül meg fogják találni helyüket a világm éretű keres kedelmi és fogyasztási ren d szereken belül. De az ezekhez kapcsolódó nem-helyek terjeszkedése mögött - empi rikusan megszám lálható és elemezhet nem-helyek, melyek meghatározása els sorban közgazdasági - a politikusok már most lemaradtak, és csak azért töpren genek egyre inkább azon, hogy merre menjenek, mert valójában egyre kevésbé tudják, hogy hol is vannak.

66

Epilógus

Ha egy nemzetközi járat Szaúd-Arábia fölött is elhalad, akkor a légiutas-kísér felhívja az utasok figyelmét arra, hogy a légtér elhagyásáig tilos az alkoholfogyasztás. Ez a (felség)terület térbe való behatolását jelzi. Föld=t ársadal om=nemzet =kultúra=val lás: az antropológiai hely észrevé tlenül nyom ul be a térbe. Am ik or a gép elhagyja SzaúdArábia légterét, és az utasok ismét a tér által képviselt nem-helybe zökkennek vissza, akk or egyszersmind a hely minde nre kiterjed ura lm átó l is megsz abadulna k; ez a szabadság érzéséhez hasonlít. Egy tehetséges brit író, David Lodge, nemrégiben közreadta a Grál kaland modern változatát, amelyet jó humorérzékr l árulkodva a nyelvészeti és szem iotikái kutatás kozm opolit a és szű k világába helyezett bele.3 A hum or forrása itt szociológiai termés zetű : a könyvben leírt akadémiai közeg csak egy az egész világot átszöv társ ada lm i „h áló za tok ” közül, amelyek a különböz embe rek mi ndegyike számára egyéni életutak lehet ségét nyújtja, de amelyek mégis kísért etiesen hason lítanak egymásra. Végs soron a lovagok kalandozása is ehhez hasonló volt, és az egyén bolyongása, akár a múlt mítoszaiban, akár a jelen való ságában, mindig várakozásokkal és reményekkel teli. Az etnológiának mindig legalább két teret kell figyelembe vennie: egyrészt azt a helyet [egy falut, egy vállalatot), amelyet éppen vizsgál, másrész pedig azt a tágabb értelemben vett helyet, amelybe az el bbi be van ágyazva, és amelynek hatásai és kénysze rei a helyi viszonyok [nép, királyság, állam) bels ala ku lás át nem hagyják érintetlenül. Az etnológus tehát módszertanilag kénytelen kancsallá válni: egyszerre kell figyelnie arra a konkrét helyre, amelyet vizsgál, és arra a fontos határvonalra, amely ezt a helyet a külvilágtól elválasztja. A szürmodernitásban e külvilág részben nem-helyekb l, e nem-helyek pedig rész ben képekb l állnak össze. A ne m-h elye kre történ

belépés a magányos individu

alitás és az egyén, valamint a közhatalom közötti nem emberi közvetítés [erre a célra elég egy plakát vagy egy kijelz ) gyakorlatilag precedens nélküli tapasz talatával szolgál. A mai társadalmakat vizsgáló etnológus az egyén jelenlétével az azt körü lölel unive rzumba ágyazva találkoz ik, ahol az egyén hagyományosan fellelte azokat az általános meghatározó tényez ket, amelyek fényében a sajátos konfigurációk vagy az egyéni eltérések számára értelmet nyertek.

3 Lodge, David: Small World.  Penguin Books, London, 1985.

67

A képek e játékát hiba lenne puszta illúziónak (az elidegenedés egy posztmodern formájának) tekinteni. Egyjelenség meghatározó tényez inek elemzésével még sosem s ikerült annak valóságát teljes körű en megragadni. A nem-hely megtapasz talásában annak vonzereje az igazán figyelemreméltó, amely fordított arányban áll az adott terület, vagyis az adott hely és a hagyomány vonzerejével. A hömpölyg kocsi sorok hétvégén vagy szünid ben az utakon, a légiirányítók harca a zsúfolt légi folyosókkal vagy az áruk terjesztésének új formái meggy z en tanúsk odnak err l. Ahogyan azok a jelen sége k is, amelyek et els látásra a helyi érték ek vagy a ku ltu rális örökségekbe n rejl

identitásképz

lehet ségek védelm ére irányuló tö re k

véssel magyaráznánk. A bevándorlók azért töltik el (általában elvont) aggoda lommal a már letelepedetteket, mert jelenlétük világossá teszi, hogy a földhöz köt d

bizonyosságok mennyi re viszonylagosak. Ami a bevándorló kapcsán egy

szerre csodálatot és aggodalmat ébreszt másokban, az valójában a kivándorló. Európa jelenlegi helyzete arra ösztönöz bennünket, hogy lehet ségként a naciona lizmusok „visszatérésével” is számoljunk. Ugyanakkor talán több figyelmet kellene fordítanunk e „visszatérés” azon aspektusaira, amelyek e „visszatérésben” a közös ségi rend elutasításából táplálkoznak: a nemzeti azonosság modellje kétségkívül lehet séget ad ezen elutas ítás me gfo gal mazá sára , de anna k csak az egyéni felfogás (az egyén szabad mo zgásá nak gondolata) képes mozgató er t kölcsönözni és jele ntés t adni; viszont könnyen lehet, hogy kés bb éppen ugyanez fogja az elutasítást aláásni. Akár a nyomorhoz, akár a fényű zéshez köt dnek, a nem- helly el kapcsolatos tapasz talatok (amelyek a törté nele m fe lgyor sulá sától és a bolygó összezsugorodásának többé vagy kevésbé világos megfogalmazódásától elválaszthatatlanok) a társa dalmi lét bármely formá jána k alapvet elemeivé váltak. Ebb l adódik annak sajátos és mindent összevetve ellentmondásos jellege, amit Nyugaton magunkba zárkózásként, bezárkózásként („cocooning") szokás értékelni: az egyéni élettörténetek (a térre l, a képpel és a fogyas ztáss al kiala kítot t kényszerű kap csol atbó l adódóan) még soha nem voltak ennyire a világtörténelembe, vagyis magába a történelembe beágyazva. Ebb l a helyze tb l mind en egyéni attitű d érthet vé válik: a me nek ülés [bezárkózás vagy elmenekül és), a félel em (önmag unkt ól vagy másoktól), de a tapasz talat intenzitásának (a teljesítménynek) a hajszolása és a lázadás is (az uralkodó értéke kke l szemben). Nem lehetséges többé a társa dalm i viszonyok elemzése az egyének mell zésével, de az egyének elemzésekor sem tekinthetünk el többé azoknak a tereknek az elemzését l, amelyeken az egyének áthaladnak. 68

Egy nap talán kapunk valamilyen jelet egy másik bolygóról. És talán a szolidaritás, amely m echa nizmusa it az etnológus kicsiben tan ulmányozza, az egész földi teret hellyé fogja tudni változtatni. A földi szárm azás jele nté ssel fog telít dni. De addig is, nem lehe tünk biztosak abban, hogy a környe zetre leselked veszélyek elégsége sek ehhez. Az egyéni sorsok közössége a nem-hely anonimitásában éli meg magányát. Szükség lenne tehát hamarosan - vagy talán már ma is - a magány etnológiájára, még ha a két terminus látszólag ellentmondásban is áll egymással.

69

Felhasznált irodalom Certeau, Michel de: L'ln ven tion du quotidien. 1. A rts de fairé.  Gallimard, Paris, 1990. (magyarul: Certeau, Michel de:  A m in de n na po k le le m énye. Kijárat Kiadó, Budapest, 2010.) Chateaubriand, Francois René de: Itinéraire de Paris áJéru salem .  Julliard, Paris, 1964-. Descombes, Vincent: Proust, philosophie du roman.   Editions de Minuit, Paris, 1987. Dumont, Louis: La Tarasque.   Gallimard, Paris, 1987. Dupront, Alphonse: Du sacré.   Gallimard, Paris, 1987. Furet, Francois: Penser la Révolution.   Gallimard, Paris, 1978. (magyarul: Furet, Francois: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994.) Flazard, Paul: La Crise de la conscien ce européen ne, 1680-1715.  Artheme Fayard, Paris, 1961. Mauss, Marcel: Sociologie et anthropologie.   PUF, Paris, 1966. (magyarul: Mauss, Marcel: Szociológia és antropo lógia.   Osiris, Budapest, 2000.) [Szerk: Segalen, Martiné) LAutre et le semblable. Regards sur l'ethnologie des sociétés contemporaines.   Presses du CNRS, Paris, 1989.

Starobinski, Jean: Les cheminées et les clochers. Magazine littéraire,   No. 280. septembre, 1990.

70

Marc Augé válogatott művei Le Rivage alladian.   ORSTOM, Paris, 1969. La Construction du monde.   Maspero, Paris, 1974. Les Domaines de la parenté.   Maspero, Paris, 1975. Théorie des pouvoirs et idéologie.   Hermann, Paris, 1975. Pouvoirs de vie, pouvoirs de mórt.   Flammarion, Paris, 1977. Symbole, fonction, histoire.   Hachette, Paris, 1979. Génié du Paganisme.   Gallimard, Paris, 1982. La Traversée du Luxembourg.   Hachette, Paris, 1985. Un ethnologue dans le métro.   Le Seuil, Paris, 1986. Domaines et chateaux.   Le Seuil, Paris, 1992. Le Sens des autres.   Fayard, Paris, 1994. Pour une anthropologie des mondes contemporains.   Aubier, Paris, 1994. Paris , années trente.   Hazan, Paris, 1996. La Guerre des réves. Exercices d'ethno-fiction.   Le Seuil, Paris, 1997. L'lmpossible voyage. Le tourisme et ses images.   Payot & Rivages, Paris, 1997. Fictions fin de siécle.   Fayard, Paris, 2000. Les Formes de l'oubli.   Payot & Rivages, Paris, 2001. Journal de guerre.   Galilée, Paris, 2003. Le Temps en ruines.   Galilée, Paris, 2003. Po ur quoi vivons-nous?   Fayard, Paris, 2003. Le Métier d'anthropologue. Sens et liberté.   Galilée, Paris, 2006. Casablanca.   Le Seuil, Paris, 2007. Éloge de la bicyclette.   Payot & Rivages, Paris, 2008. Oú est passé l'avenir.   Panama, Paris, 2008. (Le Seuil, Paris, 2011.) Le Métro revisité.   Le Seuil, Paris, 2008. Pour une anthropologie de la mobilité.   Payot & Rivages, Paris, 2009. Carnet de route et de déroutes.   Galilée, Paris, 2010. La Communauté illusoire.   Payot & Rivages, Paris, 2010. Journal d'un SDF.   Le Seuil, Paris, 2011. La Vie en double. Voyage, ethnologie, écriture.   Payot & Rivages, Paris, 2011. 71

 A K Ö T E T L É T R E J Ö T T É T T Á M O G A T T A :

MM

Ez a mű a Francia Intézet/Francia Kül- és Európa-ügyi Minisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Magyarországi Francia Intézet támogatásáv al a Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg. Cet ouvrage publié dans le cadre du Programme d’aide á la publication (P.A.P.)

l i s 8UDWE8T

kiadó

Kosztolányi bénéficie du soutien de l’lnstitut francais/ministére francais des Affaires étrangéres et européennes, de l’Ambassade de France en Hongrie et de l’lnstitut francais en Hongrie.

Műcsarnok Nonprofit Kft., 2012

F E LE L ŐS k i a d ó

Gulyás Gábor ügyvezető igazgató

s o r o z a t s z e r k e s z t ő b o r í t ó t e r v t e r v

Készman József 

Bogdán Csilla

Bárd Johanna

nyomda

Prime Rate

ISBN 978-963-9506-59-6

Műcsarnok - Kunsthalle, Budapest Hősök tere, 1146 Dózsa György út 37. www.mucsarnok.huwww.kunsthalle.hu