Julia Barrett - A harmadik nővér

JULIA BARRETT A harmadik nővér JANE AUSTEN ÉRTELEM ÉS ÉRZELEM CÍMŰ REGÉNYÉNEK FOLYTATÁSA

Lazi KÖNYVKIADÓ

Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Barrett: The Third Sister Michael O’Mara Books Ltd. London

Copyright © 1996 by Julia Braun Kessler All rights reserved

Fordította ARBANÁSZ ILDIKÓ

A borító James Abbot McNeill Whistler festményének felhasználásával készült

ISBN 963 9416 29 0

Hungarian translation © Arbanász Ildikó, 2002 Hungarian edition © Lazi Bt., 2002

A LAZI Bt. kiadása A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Lektor: Barcza Gerda Tipográfia: Koha Kolett, Szilícium Grafika Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba

Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

„Margaret, a legkisebb lány, jó kedélyű, jóindulatú gyermek volt; már jócskán beléoltódott Marianne érzelmessége, értelmességéből viszont jóval kevesebb; s tizenhárom éves korában nem volt érettebb korú nővéreihez fogható." (Első fejezet) * * * „Mrs. Dashwood józanul úgy döntött, hogy továbbra is a házikóban él majd; meg sem kísérelte, hogy áttelepedjék Delafordba; és Sir John és Mrs. Jennings nagy szerencséjére, amikor Marianne-t elragadták tőlük, Margaret elérte már azt a kort, amely kiváltképp megfelel a táncra, s kis híján már azt is, amikor már feltételezhető, hogy szerelmes ifjak is epekednek utána." (Befejezés) Jane Austen: Értelem és érzelem (Borbás Mária fordítása)

Első rész

ELSŐ FEJEZET A harmadik lány sorsa rendszerint a bánat. Noha legtöbben azt tartják, hogy egy jó családban úgy a helyes, ha az első gyermek fiúnak születik, egy gügyögő, babusgatnivaló kisbaba, aki történetesen leányként jött a világra, csakhamar édes kárpótlásul szolgál neveletlen nemválasztása miatt. Egy második lány születésekor az öröm már korántsem ilyen biztos, azonban a szabad szellemű háztartásokban, ahol nem csupán édesanyja, de idősebb nővére is dédelgeti és neveli, e leányzó olykor még boldogabb helyzetben találhatja magát, mint a nemebeli elsőszülött. Sajnálatos azonban, hogy az az óvatlan kis hölgy, aki a házi boldogság e vonzó képe láttán elcsábul, és úgy dönt, hogy szintén megpróbálkozik vele, mindebből már vajmi keveset tapasztalhat meg. Ilyen botor volt a devonshire-i Barton Villában lakó Margaret Dashwood is – és mennyi kára származott e legelső botlásából! Nem csupán nővérei hanyagolták el, hanem – minő igazságtalanság – maga a Múzsa is (az irodalom valódi óriása volt ő, és épp akkortájt szabadult rá a világra; ő volt a hölgy, aki mindőjüket megalkotta), és csupán annyi szerep jutott neki, hogy ott ácsorogjon élettelenül és ostobán, miközben nővérei jelleme alakult és átalakult, szerelmeiket elveszítették és megnyerték – mindezt anélkül, hogy akár csak biccentettek is volna szegény Margaret felé. Akkortájt tevékenysége abban merült ki, hogy figyelte értelmes, legidősebb nővére házasság előtti szenvedéseit, amelyeket csak tovább nehezített az, hogy mindezt Elinor önfegyelmező csendben élte át. Ezután kénytelen volt végignézni, amint családjuk legérzelmesebb tagját, Marianne-t előbb felbátorította, majd kegyetlenül elhagyta John Willoughby, egy felelőtlen gazember. Margaret tudta, hogy szeretett nővére kis híján belehalt egy lázrohamba csak azért, hogy utána felépülve hozzámenjen valakihez, aki csaknem kétszer olyan idős, mint ő, és ráadásul flanel alsóruhát hord. Így felnőve, hogy körülötte mindenütt lángoló érzelmek, kibuggyanó vallomások, csalódások és nyomorúságok születtek és tűntek el, gyakran Marianne önkívületi rohamaival körítve – miközben ő, akinek minden

valószínűség szerint jobban kellett volna tudnia, hiszen maga is túl sok románcot élt át anélkül, hogy bármi értelmét látta volna, továbbra is mély megvetéssel kezelte – nem is lett volna meglepő, ha e leányzó, eredeti nevén a legifjabb Miss Dashwood, teljesen hebehurgya, eszement teremtéssé fejlődött volna. Ám, épp ellenkezőleg, mire elérte tizenhetedik évét, a mi Margaret Dashwoodunk élő példája volt annak, hogy néha még a Géniusz is hajlamos lehet elsietett ítéleteket hozni. Alaposabban szemügyre véve, Margaret képességei igazán figyelemreméltóak voltak. Nem csupán ítéletei voltak biztosak, az esze is gyorsan vágott. Sokat és sokfélét olvasott, és többet értett meg belőle, mint a legtöbben – ráadásul e tanulmányok egy cseppet sem mentek bájos természete rovására. Meglehet, hogy senki nem figyelt a szavára, meglehet, hogy az ő kényelmének szempontja keveset nyomott a latban, de esze és viselkedése, mindkettő kifogástalan, röviden szólva, méltóvá tették rá, hogy teljes joggal válasszuk hősnőnknek. Korábban senki nem figyelt fel az ifjú hölgyben rejtőző ilyen képességekre. Senki, csak az édesapja, akinek három évvel korábbi halálát Margaret még mindig gyászolta. A sussexi Norlandbe való Henry Dashwood, sok más olyan úriemberrel ellentétben, akik ráébrednek, hogy náluknál kevésbé intelligens asszonyt sikerült feleségül venniük, meg tudta őrizni háza boldogságát azáltal, hogy sokkal inkább számított Mrs. Dashwood szívének őszinte melegére és élénk személyiségére, mint az esze akrobatamutatványaira. Dicséretre méltóan szerette mindhárom csodálatos lányát, és ami talán még ennél is nagyszerűbb, ugyanilyen közel állt a szívéhez elsőszülött fia, a lányok féltestvére, John is; azt azonban el kell ismernünk, hogy Margaretben találta meg utolsó éveinek igazi áldását. Csak ő volt az, aki, szabad lévén Elinor túlságosan fegyelmezett gondolkodásától, valamint Marianne túlságos nyíltságától, képes volt egyesíteni magában Mr. Dashwood és felesége legjobb vonásait. Miközben pedig a leány a kislánykorból feljebb cseperedett, apja észrevette egy, a családja többi tagjából sajnálatos módon hiányzó tulajdonság első csíráit: Margaret vidám és jó kedélyű volt, s ez ráadásul mind finomabb kifejezőkészséggel párosult. Bár halkan beszélt, hangjában nevetés bujkált, és minden elmúló évvel úgy tűnt, hogy egyre jobban érzékeli közeli hozzátartozói összes különcségeit, és egyre pontosabb képet alkot magában róluk. Mr. Dashwood alig várta a napot,

amikor Margaret végre felnő, és ők ketten elmerülhetnek abban a bolondozásban, ami az élet minden csodás elégtétele ellenére oly régen hiányzott már neki. Nagy kár volt mindkettejük számára, hogy nem élhette meg ezt az időt. Apja ilyen korai elvesztésének sokkja után más körülmények is sorra rosszabbra fordultak, és bár szívében egyik sem okozott közel sem ekkora sérülést, azért terhük súlyosan érintette a lányt. Jóllehet, Mr. Dashwood igyekezett biztosítani családja jövőjét, értékes örökséget mégsem tudott hátrahagyni számukra. Életének legnagyobb részében a szerencséje nagybátyja jóindulatától függött, aki rendkívül szeszélyes, kiszámíthatatlan ember volt. Margaretnek és nővéreinek már korán megtanították, hogy előre lássák minden óhaját, elviseljék minden bolondságát, hozzászokjanak, hogy a délutáni szundikálása alatt tökéletes csendnek kell lennie a házban, este pedig sötétben kell üldögélni, amíg az öregúr úgy nem gondolja, hogy már meggyújthatok a gyertyák. Mindhárom Dashwood lány, és különösen Margaret, apjuk kedvéért és saját, érző szívük jósága miatt igyekezett megtenni mindent, hogy kellemessé tegye rokonuk idős éveit. És mit ért az odaadás? Az öregúr készségesen elfogadta sürgölődésüket, ám igazán csak akkor lelkesült fel, amikor felnőtt bátyjuk, John Dashwood, aki immár maga is saját vagyon ura volt, tette tiszteletét Norlandben. John Dashwood kétszeresen is előnyben volt húgaival szemben: mindenekelőtt férfi volt, ráadásul pedig modora olyan tartózkodó, amilyen csak lehetett, annak érdekében, hogy eltávolodjék a norlandi ügyektől. Ritka látogatásai alkalmával első köszönése után jóformán szavát sem lehetett hallani. E két tehetsége jobb szolgálatot tett neki, mint egész családjának odaadó figyelme. Amikor pedig az évek során Dashwood a fenti mutatványai mellé előbb egy elegáns feleséget, majd pedig egy fiúgyermeket is felvonultatott, az öregúr szeretetének – nem sokkal a halála előtt pedig vagyona nagyobbik részének – sorsa megpecsételődött. Így eshetett meg, hogy Henry Dashwood idő előtti halálával, amely nem sokkal ezután bekövetkezett, a család minden reménye a fivér emberbaráti hajlandóságaira maradt. A fiatalember oly gondossággal tett eleget kötelezettségeinek, hogy Mrs. Dashwood és lányai csakhamar, jóformán teljes szegénységben találták magukat, elköltöztek az egyetlen

általuk ismert házból és vidékről, és száműzetésbe vonultak egy devonshire-i villában. Elinor és Marianne, amint arra emlékezhetünk, felnőttek a feladathoz, és szerencsés házasságok révén, remek nevet szerezve maguknak, biztosították saját életüket. Mrs. Dashwood és Margaret pénzügyi helyzete így valamelyest enyhült, ám e könnyebbség ára a magány mind erősebb érzése lett. Mivel a két idősebb távozásával édesanyjuknak egyre nagyobb szüksége lett harmadik leányára, azok az utak, amelyeket Margaret két tehetősebb nővéréhez szeretett volna tenni – és amelyeket azok lelkesen fel is ajánlottak –, ha éppen végleg nem is maradtak el, de jelentősen lerövidültek. Anya és lánya egyedül maradtak Bartonban. Ha azonban el kellett szenvedniük az elzártság kínjait, a magánnyal rendszerint együtt járó kellemes lehetőségek azonban végleg elkerülték őket. A Barton Villától nem egészen fél mérföldnyire állt Barton Park, Mrs. Dashwood rokonainak, Sir Johnnak és Lady Middletonnak az otthona. Sir John, akinek jó szívével talán csak rossz ízlése vehette fel a versenyt, fáradhatatlannak bizonyult abban, hogy vendégszeretetét minden erejével kiterjessze a szerencsétlen párra is; mivel pedig a jó lady természetétől és neveltetésétől fogva is érzéketlen volt – ráadásul nagyon is tisztában volt bizonyos saját érdekeivel ahhoz, hogy lebeszélje erről a férjét –, számos estét kellett Barton Parkban tölteniük. Mrs. Dashwood, aki továbbra is szerette a társaságot, és biztos volt a bartoni konyha minőségében, örömmel vett részt ezeken az alkalmakon. Margaret számára azonban nemigen voltak ilyen fényesek a kilátások. Mivel eddigre már elég jól ismerte a környékbeli családokat, legjobb esetben is unalomra számított, vagy rosszabb esetben a korlátoltság netovábbjaira. Ennek ellenére, hogy anyja kedvében járjon, tettette, hogy jól szórakozik, bár tudta, hogy az a társaság-és beszélgetésforma, amire ő vágyott, soha nem lesz megtalálható Barton Parkban. Szerencsére, szenvedéseiből Sir John semmit nem vett észre. Ő nagyon lelkesen kereste a leányzó társaságát, és folyamatosan figyelmességeivel halmozta el. Ráadásul egy terve is volt ifjú unokahúga számára. Világéletében kedvelt szórakozása volt, hogy összehozza ismeretségi köréből az értelmes fiatal embereket, és összeboronálja őket. Most pedig, hogy még az is hajtotta, amit nagy magabiztossággal az idősebb Dashwood lányok esetében elért sikere jutalmának tekintett – amihez a tisztesség kedvéért hozzáteendő, hogy a jó úrnak vajmi kevés köze volt –, elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg hasonló

szolgálatot nem tesz a legifjabbiknak is. Akár akarja, akár nem, ő boldoggá teszi azt a leányzót. Aligha mérte fel a jó Sir John, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozott. Margaret ugyanis sokkal inkább megszenvedte Marianne nővére szörnyű sorsát Willoughby kezei között, mint azt akkoriban bárki gondolhatta volna. Lady Middleton ifjú látogatójuk iránt érzett öröme legalább akkora volt, mint férjéé, noha ez jóval kevésbé érdek nélküli forrásból táplálkozott. Míg Sir John csupán a férjezett állapot örömeit szerette volna biztosítani a lány számára, felesége jóval kézzelfoghatóbb hasznot látott: azt a számára csodálatos képességet, hogy Margaret szót tudott érteni a gyerekeivel. Három éve és jó pár hónapja volt már annak, hogy egy bizonyos Lucy Steele és nővére megcsodálták őladysége csemetéinek széles jókedvét; három hosszú év, amely alatt a gyerekek keze-lába tovább nőtt, tüdejük tovább erősödött és hangulatuk is tovább fokozódott, s ez utóbbi, mivel nem korlátozta semmiféle irányítás, olyan őrület határait kezdte súrolni, amit még az édesanyjuknak is észre kellett vennie. Távol álljon Lady Middletontól, hogy oly kevéssé legyen kedves hozzájuk, hogy fegyelmezze őket; ám növekedésük során mégis kénytelen volt némi időt angyalkái között tölteni, és amikor a tapasztalatlan Miss Dashwoodnak csupán határozott hangjával és tekintetével sikerült teljes csendet és nyugalmat varázsolnia, a jó lady nem tudott hová lenni az ámulattól. Ezért aztán Margaretet elég sűrűn megkérték, hogy segítsen be a gyerekszobában. Mivel pedig senki, sem sajnálatos módon teljesen változatlan édesanyja, sem pedig távol lévő nővérei nem láttak számára jobb elfoglaltságot, így végül minden érdek csodálatosan kielégítésre került, még ha a legkevésbé fontosak, magáé Margaretéi, nem is. És mégis, tagadhatatlan, hogy Lady Middleton évekre nyúló anyai tapasztalata olyan tudás, amelyet feltétlenül át kell adnia, és ki kell okítania a kezdőt a gyermekek kezelésének apró titkai terén. – Kedves Miss Dashwoodom – kezdte egy őszi délutánon is, mihelyt a hangját hallani lehetett a gyerekszobában –, fel kell hívnom a figyelmét rá, hogy a gyerekek egészen másmilyen lények, mint mi vagyunk. Az ember egyszerűen nem lehet túl szigorú, amikor a harmónia létrehozásán fáradozik. Az csupán a testvéri szeretet kifejeződése volt, amikor John úgy megrázta Williamet. Nem győzöm elégszer figyelmeztetni erre a gyermeki életteliségre, amely igen

törékeny erény, és oly könnyen sérül! Látja, hogy William már ismét talpon van. Milyen lendületes kis fickó, nem igaz? Most pedig, folytassa, de kérem, beszéljen kicsit hangosabban, mert Annamaria ugrálása hatalmas zajt csap. Olyan édesen figyel, hát nem, miközben Mary, a kishúga, épp most aludt el. Ó mekkora öröm az anyai szívnek, hogy ilyen kedves leányt láthat az ölében, és még csak hatéves! Hogy irigylem önt – folytatta hatalmas sóhajjal –, hogy így kiveheti a részét az apróságok minden öröméből, és közben a teherből semmi sem az öné! Ó, drágám, lenne csak ön is anya, mindjárt megértené jelenlegi hatalmas szerencséjét! Margaret, miközben a gyereket cirógatta, nem győzött ámulni az anyaság csodálatos adományain, amelyek éppoly csodálatosan, mint a mesebeli dzsinn varázslatai, az önzésből önzetlenséget, a makacsságból pedig bölcsességet bűvölnek. – Ó, milyen bájos csoport! – kiáltotta Sir John, aki épp ekkor ért vissza Exeterből, ahol egy pointeren adott túl, és tekintete felragyogott vendége láttán, hiszen immár egy teljes órája tűrnie kellett az egyedüllétet. – Szavamra, Miss Margaret – folytatta immár a leányt vizsgálva, miután megölelte feleségét és gyerekeit –, ön napról napra szépül! – majd a feleségéhez fordult – Drága mamájával épp ma reggel említettük, szerelmem. Ó, erről jut eszünkbe – itt egy sokatmondó kézmozdulat következett –, hogy van egy fiatal személy, akit meg kell hívnunk Barton Parkba, hogy egyetérthessen velünk. A világ legjobb cimborája, el nem tudom képzelni, hogy nem jutott hamarabb az eszünkbe! Kétségtelen, hogy nem egy beszédes fajta, de az is igaz, hogy ha mégis szól egy szót, arra sem érdemes válaszolni. Ezzel együtt férfias jelenség, és roppant szeretetreméltó, ha éppen olyan kedve van, és tudja, van egy remek istállója Lincolnshire-ben. Annyit még elárulok – mert tudom, hogy az ifjú hölgyek szeretik a titkokat –, hogy a neve P-vel kezdődik. Vasárnap érkezik. Margaret ültében elvörösödött, túlságosan is kínosan érezte magát, hogysem szólni tudott volna. Lady Middleton meg se rezdült, csak rámeredt a férjére, és felkiáltott: – Jaj, szerelmem, hát mit akarna kezdeni Miss Dashwood a fiúkkal? Rá se rántson kedvesem, amit Sir John, vagy ha már itt tartunk, amit az anyám fecseg! Ők csak a házasság szebb kilátásaival nyaggatják kegyedet, szép házzal, új köntösökkel és új kalapokkal, amiket csak

kérni kell; de ebben én sosem leszek a társuk. Az üzlet keményebbik felét csak én árulom el önnek. Nézzen körül, milyen otthonosan él itt közöttünk, kedves báránykáinkkal! Hát lehet-e ennél boldogabb helyzet? Biztosíthatom, Miss Dashwood – tette hozzá kedvesen, miközben igyekezett a hangját egészen lehalkítani –, hogy amikor ez a fiatalember megérkezik, mi ketten majd teszünk róla, hogy ne nagyon zavarja kegyedet. Azt a zöld ruhát vegye fel, amit tőlem kapott, mert az nagyon rosszul megy az arcszínéhez. Ráadásul, hogy még inkább megőrizze biztonságát, tegyen róla, hogy péntek este alig aludjék; no, és persze soha ne mosolyogjon a jelenlétében. Higgye el nekem, a fiatalúr villámgyorsan visszaszalad Lincolnshire-be, mi pedig ismét boldogok lehetünk kis családi körünkben, távol minden beavatkozástól, ameddig csak jólesik. – Ladységed nagylelkűsége éppoly gyümölcsöző, mint ahogyan azt már megszokhattam – felelte Margaret mosolyogva, hiszen rendkívül jól szórakozott a terven. – És úgy éljek, hogy e nemes célra valóban nem találhatnék hatásosabb riasztót, mint az öntől kapott ruhát. Őladysége elégedetten bólintott. Margaret eközben csak azon töprengett, hogy melyik sors is a sanyarúbb: az, ha huzamosabb ideig a lady társaságát kell élveznie, vagy ha azét az illetőét, akit drága férje szemelt ki a számára. Megelégedett annyival, hogy azzal szórakoztassa magát, hogy levonta a következtetést: mindkét lehetőség olyan kínokat képes okozni, amelyeket a másik nem képes csillapítani. Csupán később, amikor volt elég ideje átgondolni, jutott eszébe, hogy életkörülményei milyen borzasztóan kevés és silány választást engednek neki, és csupán ekkor tette próbára a gondolat még az ő filozofikus lelkét is.

MÁSODIK FEJEZET Ezek az évek szerencsésebbnek bizonyultak a legidősebb Dashwood lány, Elinor számára. Házassága és a Barton Villából való kiköltözése üdítőleg hatott a kedélyére, bár igaz, hogy mindezek egyben fájdalmas veszteségeket is jelentettek. Hiányzott túl könnyen fellelkesülő édesanyjának támaszt nyújtó közelsége, csakúgy, mint a nem kevésbé heves beszélgetések legkedvesebb testvérével, Marianne-nal, aki egészen a közelmúltig képtelen volt bármit is félszívvel csinálni. Ugyanakkor, távollétében szükségképpen arról is le kellett mondania, hogy figyelemmel kövesse a család legfiatalabb és tapasztalatlan tagjában, Margaretben végbemenő apró változásokat. Valóban nagy veszteségek. Ám ha muszáj volt, még Elinornak is el kellett ismernie, hogy férje rendületlen szeretete kellőképpen ellensúlyozott bárminemű szenvedést. Hiszen igazság szerint, a korábbi Miss Dashwood a házasságban végül felfedezhette, milyen is az, ha önmaga lehet. Drága apjuk halála óta Elinor képviselte a családot a világ előtt. Ő volt az, az éber, okos legidősebb testvér, aki visszafogta rokonai túlontúl heves kitöréseit, és aki egyedül türelmével lecsendesítette hirtelen természetüket. Kétségtelen, hogy Elinor volt a család támasza az elmúlt évek során. Édesanyja és húga még most is azon sóhajtoztak, mi lett volna velük Elinor megingathatatlan önuralma nélkül. Ám, épp emiatt, Elinor homlokát állandóan csak ráncban, gondoktól felhőzve láthatták, óvatos természete pedig folyamatosan aggódott valamiért. Jól tudjuk, hogy a tartózkodó Miss Dashwood nagy árat fizetett józan eszéért. Edward Ferrarsszal kötött házassága hozta meg számára az enyhet. Nem ő volt-e végtére is, aki lehetővé tette újabb kívánságai teljesülését és a nagyobb szabadságot az életben? Nagy egyetértés volt kettejük között, bíztak egymásban, Edward megbízhatóságát pedig Elinor oly megnyugtatónak találta, hogy boldogan fürdött megszabadulásának élményében, sőt mi több, először életében engedélyezte magának, hogy kedvére álmodozhasson. Az ifjú pár beköltözött a dorsetshire-i Delafordba, amit a család egy barátja, mostanra már Marianne férje, Brandon ezredes ajánlott fel

nekik, mielőtt még ő maga megérkezett volna újdonsült feleségével Delaford kastélyába. És bár Lady Middleton anyjának, Mrs. Jenningsnek, nem volt alaptalan az a feltevése, hogy az általuk választott életstílus nem kedvez az anyagi gyarapodásnak, a fiatal pár öröme oly nagy volt, hogy tökéletes boldogságukat nem árnyékolhatta be semmi körülmény. Sem Elinor, sem pedig Edward nem látta okát, miért kellene elégedetlennek érezniük magukat szerény körülményeik miatt. Mr. Ferrars olyan ember volt, aki többre becsülte felesége vidám társaságát annál, hogy sajnálkozzon szűkös jövedelmük miatt. Komoly természete, buzgósága és elkötelezettsége, a papi hivatás szeretete, és mindenekelőtt jó szerencséje, hogy sikerült kimenekülnie egy korábbi, majdnem katasztrófába torkolló kapcsolatból, napról napra bőséges energiát adott neki. Mindent összevetve, igen szerencsés embernek tartotta magát. A delafordi lelkészség Dorsetben vált mostanra otthonukká. Az a ház, amelyről korábban Brandon ezredes úgy nyilatkozott, hogy legfeljebb egy agglegény számára bír kellő kényelemmel, jobban kielégítette szerény igényeiket, mintsem azt az ezredes valaha feltételezte volna. Néhány javítás elvégzése után, és Elinor ügyes vezetése alatt a házat ha nem is tágasnak, de mindenképpen csinosan berendezettnek lehetett mondani. Éppen a falu templomával átellenben állt a zömök kéményes, mélyen előrenyúló tetejű, fehér épület, melynek elfüggönyözetlen ablakai igyekeztek összegyűjteni az est fényeit. Lonc és klemátisz futotta be a verandát, és a távolban látható volt egy téglafal, mely az elülső virágoskertet volt hivatva elválasztani a hátul terpeszkedő konyhakerttől. Az egyenetlen gyepen végigtekintve a pillantás egy göcsörtös, vén cédruson állapodott meg. Nem volt nagyméretű, de harmóniát és természetes fenséget tükrözött minden részlet, még úgy is, hogy a gyomok gyakorta különös szabadságot élveztek, és éppoly pimasz sokszínűségben tenyésztek, mint a veteményes növényei. Elinor és Edward, ha nem is túl gyakran, de szívesen és kényelmesen tudták elszállásolni otthonukban Elinor édesanyját és Margaretet, valamint más barátaikat is. Sohasem szenvedtek szükséget jó ételekben, hiszen konyhakertjük egy jóval nagyobb háztartásnak is becsületére vált volna. A természet mindezen ajándékai mellett ráadásul Mr. Ferrars is szorgosan művelte földecskéjét, birkái és marhái legeltek és szépen gyarapodtak, megfelelőképpen ellátva a háztartást.

Kicsiny bevételük abban sem akadályozta meg őket, hogy vasárnaponként vendégül lássák mindazokat, akik a messzebb fekvő gazdaságokból jöttek el az istentiszteletre. Bárki leülhetett Mr. Ferrasszal és a feleségével, általában Mr. Baker, a templomszolga jelenlétében, a paplak asztalához, hogy felfrissüljenek egy kis meleg levessel, és beszélgessenek egyet, mielőtt hazafelé indulnának. Az efféle beszélgetések segítségével tudott Mr. Ferrars lépést tartani az egyházközségében folyó dolgokkal. – Mr. Ferrars – mondta Mrs. Blythe, a vidék egyik földművesének felesége egy ilyen alkalommal –, ön bizonyára hamarosan tesz valamit a Haddam fiú tűrhetetlen ügyében. – Tűrhetetlen? – kérdezte Edward. – A fiatal Haddam nekem mindig udvariasnak és vidámnak tűnt. – Éppen erről van szó, uram – válaszolta. – Az a kölyök egyszerűen megállíthatatlan! Össze-vissza énekel a templomban, és olyan hangosan, hogy az ember a saját hangját nem hallja! Az efféle bohóckodásai miatt hamarosan az egész szomszédságban botrányok lesznek. – Drága Mrs. Blythe – mondta Edward –, egy pillanatig sem gondolhatja komolyan azt, amit mondott. James fiatal még, és ezért bolondozik. Valóban meglehet, hogy az éneklésében több az energia, mint az illendőség, de hát muszáj kikúrálni az emberből a jó kedélyt? A több, mint negyven éve templomszolgaként szolgáló Mr. Baker meghallva ezt az idegenszerű véleményt, kötelességének érezte, hogy az illendőség védelmére kelljen. – A templom az istentisztelet helye, nem pedig az őrületé. Lehet, persze – mondta jelentőségteljes pillantással kísérve mondandóját –, hogy új lelkészünk túlságosan előkelő származása miatt nem gondolja úgy, hogy foglalkoznia kellene egy olyan jelentéktelen kérdéssel, mint amilyen egyházközségének fegyelmezése? Ezek a szavak Edward elevenébe találtak. Sok hozzá hasonló, nemesi származású vidéki ifjú tekintette kényelmes megoldásnak a papi hivatást, ha nem tudta eldönteni, hogy milyen pályát válasszon. Még a legcsekélyebb megélhetés lehetősége is kellőképpen ösztönözte az efféle semmittevő ifjakat, hiszen biztos utat jelentett a tiszteletreméltóság felé. Nagyon sokan pedig valóban engedtek a kísértésnek. Aztán, ahogy Edward is nemegyszer tapasztalta, igen ritkán lehet őket egyházközségeikben fellelni.

Edward Ferrars már régen, még iskolaévei alatt, megértette, hogy mivel jár az effajta nemtörődömség. Maga is látta, ahogy a devonshire-i egyszerű, jó nép mint válik egyre közömbösebbé, hogy végül a vasárnap reggeli istentiszteleten is csak nagy ritkán jelenik meg. Túl sok család fordított hátat az anglikán egyháznak, és fogadta el más felekezetek, sokszor csábítóbb, hívását. Edward szomorúan figyelte ezeket a változásokat. Régebben, abban az időben, amikor magára maradt szenvedéseivel, és összezavarodva, segítség nélkül nézett szembe családja helytelenítésével, sokat töprengett azon, miben találhatja meg reményeit, és ekkor elhatározta, hogy mindenkor szilárdan kitart majd a gyülekezeti szolgálat kötelezettségei mellett. Visszafogta azonban magát, mielőtt válaszolt. Amikor pedig megszólalt, hangjába már egy csöppnyi játékosság vegyült. – Önök talán afféle sportlelkésznek gondolnak, olyannak, akit jobban csábít a vadászatra hívó kürtök hangja, mint a templomi szószék? Magam is ismerek egy ilyen egyházi személyiséget, még iskolás éveimből. Egy bizonyos Mr. Dixon, aki akkortájt a modburyi egyházközség lelkésze volt – pocakos, zömök és igen jó kedélyű ember. Akár egész éjszakán át képes volt mulatni, táncolni, és milyen gyakran találkoztam vele össze reggelenként, amint vadászkutyáihoz, vagy kedvenc horgászhelyére igyekezett! Semmi más nem járt a fejében, csak a sport. Különösen emlékszem arra a napra – mondta mosolyogva Edward –, amikor ez a derék lelkész elhalasztott egy keresztelőt. Hallottam, hogy így inti a gyermek édesanyját: „Türelem, kedves asszonyom! Nem keresztelhetünk meg addig senkit sem, míg a folyóban ilyen szép számmal nyüzsögnek a fürge csellék.” Mrs. Ferrarst igencsak mulattatta ez a történet, Mr. Barker azonban csak bánatosan ingatta a fejét, és rá se hederített. – Kérem, uram, bocsássa meg, hogy az imént komolytalan voltam – mondta Edward, amint észrevette az idősebbik bosszúságát. – Úgy vettem ki a szavaiból, hogy ön engem is az olyan lelkészek közé sorol, akiket Cowper így ostorozott: „léhák erkölcseikben, modorukba hiúság vegyül, beszédük frivol, egyszerre telhetetlenek és pazarlók”. Mindazonáltal, biztosíthatom, hogy vele együtt én is azon imádkozom, hogy az egyház megmeneküljön a hozzájuk hasonló apostolaitól! Szerencsére, azonban, a fiatal lelkésznek voltak ennél sokkal örömtelibb beszélgetései is. Általában ezek voltak azok a napok, amikor

elindult, hogy az egyházközség ügyei után nézzen. Ilyenkor aztán könnyen és szívesen elegyedett beszélgetésbe a kereskedőkkel, járta be a határt a gazdákkal, és látogatta meg azokat, akik az udvarházban dolgoztak. Mindig meghallgatta panaszaikat, és igyekezett segíteni a bajos ügyek elsimításában. Közvetlenségével és kedves humorával csakhamar elnyerte a helybeliek bizalmát, és így nemsokára a delafordi egyházkerületbe is visszatért az oly régóta hiányzó rend és tisztesség. Sőt, ahogy telt az idő, Edwardnak sikerült felélesztenie híveiben a lelkesedést minden olyan érték iránt, amit ő jónak tartott az egyházban. Ebben a vállalkozásban legértékesebb eszköze az oly gyakran elfelejtett erény, a keresztény emberszeretet volt. Edward Ferrarsra nem volt jellemző sem a kicsinyesség, sem a puritanizmus. Véleménye mindig pontos és helyes volt. Egyetlen jótét lélekkel sem volt nézeteltérése. És jóllehet, prédikációiból hiányzott az evangélisták lelkesedése és tüze, a fiatal lelkésznek józan eszével, jó szívével és vidám természetével sikerült megnyernie gyülekezete szeretetét. Természetesen ezt az egyházközséget sem kerülték el a váratlan események. Edwardot, sikerei ellenére, melyeket rövid delafordi tartózkodása alatt ért el, minden egyes nap új kínok elé állította. – Ez így nem mehet tovább! – mondta Elinor nevetve, miután melegen üdvözölte fáradtan hazatérő férjét. – Lehetséges, hogy már megint egyházi zenészeink fárasztották ki ennyire? Szegény Edward csak bólintott. – Még sohasem láttam ilyet. Meg sem hallgatják az embert. Russell Phillpottsszal vitatkozik, a fagottos képtelen, és nem is hajlandó, elviselni a fuvolistát. Ma is a kettő kis híján összeverekedett, ott benn, a templomban. Aki hallja őket, hamarabb képzelné őket piaci kofáknak, mint zenészeknek! Edward elhallgatott. Sokféle viszályt képes volt elcsendesíteni, de tehetetlenül állt épp azoknak az embereknek a kezelhetetlen gyűlölködése előtt, akik olyan csodásan el tudták bűvölni hallgatóságukat a zene nagyszerű művészetével. Elinor szívéből nevetett volna férje sóhajtozásán, olyan ostobának tűnt az egész helyzet, ha nem látta volna Edward arcán a csüggedést. Így aztán egy darabig csak csendben ült tovább, míg ki nem dolgozta saját kis tervét. – Higgye el, Mr. Ferrars, a művészek többnyire ilyenek. Vérmérsékletük különbözik a hozzánk hasonló átlagemberétől. Nem

kényszerítheti rá őket, hogy egyetértsenek. Ettől függetlenül azonban, szükségünk van vasárnap a zenéjükre. Bátorkodom javasolni valamit, amivel talán, ha nem is kielégítő, de legalábbis elviselhető eredményt érhetnénk el. Edward, bár ugyancsak elgyötörtnek érezte magát, érdeklődéssel hallgatta Elinort. – Bizonyára nem tudnának ellenállni Mrs. Brandon meghívásának, hogy játsszanak egy delafordi bálon. Ön is jól ismeri Marianne hozzáértését és zenerajongását; és ha a mi derék zenészeink nem is oly tehetségesek, mint annak az exeteri zenekarnak a tagjai, akiket meg szokott hívni, bizonyos vagyok abban, hogy Marianne segítségünkre lehet ez alkalommal. Kezeskedem érte, hogy egy ilyen esemény, egy estély a kastélyban, húgom fenséges jelenlétében, megszelídíti majd természetüket, és viselkedésükkel együtt muzsikájuk is harmonikusabb lesz, mint valaha. Férje csendesen mosolygott. Élvezettel merengett el azon a lehetőségen, hogy gyönyörű sógornője elsimítja zenészei civakodásait. – Drágám! – nevetett Edward. – Brandon ezredes és felesége nem tehetnének ennél jobbat gyülekezetük jólétéért még úgy sem, ha maguk látogatnak körbe a faluban, bőkezűen ajándékokat osztogatva széjjel a gyerekek között! Mindketten a legnagyobb megelégedéssel zárták le ezt a beszélgetést. Edward azért, mert végre reménykedhetett abban, hogy a zenekari karzaton ismét béke és egyetértés lesz, Elinor pedig azzal a boldog tudattal, hogy enyhíthette férje gondjait.

HARMADIK FEJEZET És mi történt Marianne-nal, a középső testvérrel, akinek igen zsenge korban kellett szomorúan megtapasztalnia, hova vezetnek romantikus ábrándjai? Miután a delafordi birtok úrnőjeként elfoglalta új helyét, rövid ott-tartózkodása alatt sikerült hamarosan a szomszédos dorseti falvacska nagyra becsült védőangyalává előlépnie. Már tudjuk, hogy mily csodálatos gyorsasággal épült fel súlyos betegségéből a korábbi Miss Dashwood, úgy három évvel ezelőtt. Ahelyett, hogy a csüggedés áldozata lett volna, magányos, szorgos tanulással töltött életre szánta volna el magát, vagy esetleg drága édesanyjának és húgának szentelte volna hátralévő éveit, Marianne felismerte gyengeségeit, és elhatározta, hogy megváltoztatja természetét. Már korábban meglepődéssel tapasztalhattuk, milyen hősies elszánással igyekezett Elinor szigorúan illedelmes viselkedésének példáját követni. Mostani előkelő helyzetében pedig, a dorseti John Brandon ezredes, a delafordi birtok urának feleségeként nem is tehetett volna másként. Eleddig talán nem kapott kellő súlyt, hogy Marianne-nak csak nagy nehézségek árán sikerült féket vetnie azokra a neveletlenségekre, melyek miatt majdnem katasztrófával végződött ügye az érdemtelen John Willoughbyval. És bár őszintén úgy hitte, hogy mélyen megveti korábbi bolondságait, valójában ez a szenvedélyes, fiatal lány még mindig képtelen volt gyarlóságainak valós természetét megállapítani. Új, nagyszerűbb életében szerencsére képes volt továbbra is ugyanolyan szeleburdin, és ugyanúgy teljes szívéből áldozni, csak most egy hálásabb célra. Milyen szerencse, hogy Mrs. Brandon új irányba terelt lelkesedése lehetővé tette számára, hogy sikeres legyen újonnan vállalt kötelezettségeiben. Az alig húsz esztendős Mrs. Brandon igen feltűnő jelenségnek számított. Bárki, aki látta őt egy tiszta, üde reggelen, amint fenségesen, ragyogón és lelkesen sétál a falu felé, vagy amint a helybeliek között otthonosan mozogva, őket hogylétük és rokonaik egészségi állapota felől faggatja, esetleg, amikor a soha ki nem apadó kétpennys süteményes készletéből osztogat a gyerekeknek, bárki azt gondolhatta volna, hogy az ifjú Mrs. Brandont az ég is erre a szerepre szánta. Nemigen

csodálkozhatunk azon, hogy a környékbeli emberek hamarosan szívükbe fogadták kedves úrnőjüket. Figyeljük csak meg, hogy milyen hatással volt magára Brandon ezredesre. Adva van egy ember, akit már szemmel láthatóan meggyötörtek az élet gonoszságai. Ha beletekintünk múltjába, rögtön észrevehető, milyen sokatmondóan árulkodik minden mozdulata keserű csalódásáról. Az ezredes csöndes, visszahúzódó, lehangolt kedélyű férfi volt, aki ritkán volt kapható arra, hogy akár csak egy pillanatra is átadja magát a játék örömeinek. Nem csoda, ha barátai inkább megbízhatóságáért magasztalták, sem mint szellemes egyéniségéért. Szegény Brandon, mintha épp róla szólna a csúfolódó mondás, hogy olyan ember, „akit mindenki becsül, de aki senkit sem érdekel”. És mégis, nem sokkal azután, hogy szerelme úgy határozott, megjutalmazza hűséges kitartásáért, a jó ezredes teljesen átalakult. A szomorúság csodálatos módon egy csapásra eltűnt az arcáról. A felesége egész lényéből áradó életöröm oly szemmel látható változást hozott férje állapotában, hogy nem csupán a tartása változott meg – büszkébb és parancsolóbb lett a járása –, hanem egész arcára és alakjára kiült valami, amit, ne adjisten, még élénkségnek, vagy lendületnek is nevezhetnénk. Marianne állhatatos ragaszkodásának köszönhetően az ezredes szinte megifjodni látszott. Felesége szeretete oly melegséggel töltötte el, hogy a régi, jól bevált flanel alsó esett elsőként áldozatul házasságuk boldogságának. Marianne bármelyik kíváncsi barátjának szívesen elmesélte, milyen különös események vezettek az ezredessel kötött házasságához. Lelkesült beszámolója – valamint, hogy még mindig képtelen volt vigyázni a nyelvére – rendkívül energikus, sodró lendületű előadásokat eredményezett. – Igen, nem tagadom – szokta mondani kipirosodott arccal –, amikor első alkalommal találkoztam drága férjemmel, visszafogott viselkedése miatt majdhogynem unalmasnak tűnt. De ez csak az elején volt így, még azelőtt, hogy megértettem és értékelni tudtam volna nyugodt erejét, finom modorát és okos, értelmes természetét vezérlő csodálatos elméjét. Hogy hagyhattam volna figyelmen kívül a nálam sokkal figyelmesebb édesanyám véleményét, aki az ezredes erényeit sorolta elém nap mint nap? No, meg aztán az sem kerülhette el a figyelmemet, milyen tisztelettel néz nővérem és újdonsült fivérem erre a nagylelkű emberre. Biztosan tudják, hogy a delafordi állást ő adományozta nekik, ráadásul,

amikor a lelkészlak huzatosságát nem lehetett tovább tűrni, megkereste az egész környék legjobb mesterembereit, hogy velük javíttassa meg az épületet. Arról már beszélni sem merek, hogy velem mennyi jót tett a betegségem alatt. Nemsokára egyszerűen nem tehettem mást, mint hogy jó szívvel viseltessek iránta. Mostanra már kimondottan csodálom, hogy egyáltalán hajlandó volt felemelni magához! Elvégre, nem látott-e ő többet, mint sok úriember, nem utazott-e többet, mint a legtöbben? Biztosíthatok mindenkit, hogy kevesen érnek fel tudásához és szelleme ragyogásához. Igazán nem lenne illő azon töprengenünk, hogy vajon a lelkes ifjú hölgy nem túlozta-e el kissé férje nagyszerűségét. Egy dolog azonban bizonyos volt. A delafordi birtok urának frissen feltámadt, hatalmas energiája nem maradt észrevétlen azok előtt, akik földjein éltek, és valamennyien üdvözölték is a változást. Azelőtt, sok éven át, amikor az ezredes még nem állapodott meg, és az élete merő szomorúság volt, csupán alig-alig látogatott el egyáltalán Delafordba. Ha meg nagy ritkán mégis hazatért, nem viseltetett túl nagy türelemmel a mindennapok aprócseprő ügyei iránt. Korai szerelmi csalódása mély sebet ütött rajta, amire gyógyírja az volt, hogy messze elkerülte szülőföldjét, és hőn szeretett hazájától távol keresett magának elfoglaltságot. Elfogadta hát a hadseregbe való kinevezését, és derék katonához méltóan teljesítette feladatát ezrede élén Kelet-Indiában. Megbízatása lejártával sem akart hazatérni, ezért elhatározta, hogy továbbra is Bengáliában marad az után is, hogy Hastings eltávozott. Szabadidejében, a hadseregből való rövidebb eltávozásai alatt, ideje javát Londonban, vagy, egy-egy barátja társaságában, a szomszédos megyékben töltötte. Az ezredes azonban mindezzel együtt sem volt nemtörődöm földesúr. Amint nagykorú lett, a birtokával kapcsolatos ügyek intézését rábízta ügyes számtartójára, Mr. Strattonra. Ám alig érte el a nagykorúságot, és alig örülhette ki magát a falu népe, hogy ilyen becsületes fiatal uruk lett, az ezredes elhagyta Anglia földjét. Évek múltak még el, mire a nagy ritka tulajdonosi szemléken kívül komolyabban megnézte volna, hogy hogy is mennek a dolgok a delafordi birtokon és gazdaságában. Most azonban, házasságának és szerető felesége unszolásának köszönhetően – hisz mily hőstettet ne kísérelt volna meg drága Marianne-je kedvéért? – megváltozott a hozzáállása. Elvégre neki, magának feladata, hogy birtokaival törődjön, és a földekkel kapcsolatos

ügyleteket lelkiismeretesen és rendszeresen ellenőrizze. El kell végre foglalnia valódi pozícióját, mint nagylelkű és türelmes földesúr! Nem sok minden kerülhette el a delafordi úr figyelmét, így hamarosan a falubeliek és a gazdák is felkeresték, hogy kikérjék véleményét, vagy tanácsát. Brandon ezredes világéletében nagyszerű lovas volt, és remekül festett a nyeregben, amikor lóháton járta be a birtokait. A róla kialakult jó véleményhez azonban nem csak a megjelenése járult hozzá. Mindig igyekezett segíteni az emberein, és gyakran kopogtatott be, ajándékot hozva, azokhoz, akiknek legrosszabbul ment a soruk. Mr. Stratton ugyan megtett minden tőle telhetőt gazdája távollétében, az ezredest azonban mélyen lesújtotta az, amit faluja lakosainak durva házacskáiban látott, és hamarosan új elhatározásra jutott. Eldöntötte, hogy a jövőben mindent elkövet, hogy amennyire csak lehet, javítsa a birtokán élők életét. E tettével pedig egyszerre jár lelkes felesége kedvében, és tesz szolgálatot a falubelieknek is. Első látogatásaival, és a tervével kapcsolatos buzgalmával az ezredes hamarosan visszanyerte korábbi jó hírét, és megkérdőjelezhetetlenné tette elkötelezettségét a birtoka és az azon élők iránt. Ezen a reggelen is épp a szívéhez legújabban közel álló témát vitatta meg feleségével a kényelmesen berendezett reggelizőszoba kandallója előtt ülve. – Kedves Mrs. Brandon, oly ritkán építenek lépcsőt a falusi házakban, pedig milyen hasznos volna. Azok a létrák életveszélyesek! Tegnap is, amikor Mrs. Petworth a kisbabájával a karján próbált felmászni, elvétette a lépést, és a gyerekkel együtt majdnem lebucskázott a létráról! Marianne-t azonnal megindította férje aggodalma. – Milyen igaza van! – kiáltotta. – Magam is úgy vélem, hogy mindazok között a kényelmetlenségek között, melyeket a szegény falusiaknak el kell viselniük, talán ez az egyik legkomolyabb, különösen a nők és a gyerekek számára. Nincs mese, szerelmem! Meg kell építeni nekik a lépcsőket. Igen, meg fognak épülni a lépcsők, olyan gyorsan, amint lehet, nem számít, mennyibe kerül. A mai naptól én magam veszem kezembe az ügyet! Az ezredes bármennyire is csodálta felesége melegszívűségét, tudta, hogy jobb, ha kordában tartja Marianne lelkesedését. – Becsületére válik az, amilyen szenvedéllyel ügyködik mások jóléte felett – mondta mosolyogva. – De újra kénytelen vagyok óvatosságra

inteni önt. Bizonyára nem felejtette még el legutóbbi, bámulatosan emberbarát tettét, amikor is eltökélte, hogy minden házat saját kaptárral szereltet fel. Sajnálatosan azonban a kisfiúk természete, különösen, ha botokkal vannak felfegyverkezve odavezetett, hogy mézes tervei helyett káoszba és csípésektől feldagadt végtagokba fulladtak. Marianne elvörösödött, és már épp visszavágni készült, amikor Maryjük bejelentette nővére, Elinor érkezését. A nővérek forrón üdvözölték egymást. Annak ellenére, hogy Elinornak számos ügyes-bajos dolga akadt az egyházközségben, szinte alig telt el olyan nap, hogy akár még a legcudarabb időben is el ne látogattak volna egymáshoz, vagy legalábbis ne találkoztak volna. A két házasság egyik legszerencsésebb vonása az volt, hogy ilyen közel lakhattak egymáshoz. – Milyen korán érkeztél ma, nővérem – kiáltotta Marianne. – Remélem, nincs valami baj? – kérdezte azonnal, hiszen élénk képzeletével mindenhol drámát sejtett. Elinor nevetése és nyugalma azonban nyomban megnyugtatásul szolgált a számára. Az ezredes hamarosan magukra hagyta őket, és ment, hogy tárgyaljon számtartójával a villák tervezett építkezéseinek ügyében. Tekintve, hogy milyen közvetlen javaslattal akart előhozakodni, Mrs. Ferrars csak ekkor érezte képesnek magát rá, hogy előadja húgának férje kálváriáját az egyházzenészekkel. – Bizonyára el sem hiszed, Marianne – zárta le szavait –, de gyülekezet előtt álló komolyabb gondok esetén Edward igen ügyesen oldja meg a problémákat. Ez a jelentéktelen ügy azonban teljesen kifogott rajta. – Jelentéktelen? – kiáltotta Marianne, és sötét szeméből sütött a felháborodás. – Ez tűrhetetlen! Hogyan viselkedhetnek így, amikor szegény Edward mindent megtesz a kényelmükért, és erejéhez mérten mindenben igyekszik támogatni művészetüket? Milyen hálátlan – nem is, milyen önző dolog ennyi gondot okozni neki. Elinort egyáltalán nem lepte meg, hogy Marianne rögtön oly hevesen Edward védelmére kelt, és a pártját fogta. Mivel jól ismerte Marianne-t, azonnal bele is fogott, hogy előadja a zenészek lecsendesítésére vonatkozó tervét, mielőtt húga ki nem talál valami elképesztőt. – Drága nővérem, azonnal elmondom majd az ezredesnek a stratégiánkat, mihelyt visszaérkezik. Olyan vidám mulatságot rendezünk

a zenészeiteknek, amihez foghatót nem egyhamar látnak majd. Az egész környék erről fog beszélni. Micsoda elegancia, micsoda szórakozás! Meghívjuk majd a barátainkat és az egész szomszédságot is. Mindenkinek a legdivatosabb ruháját kell majd felvennie erre az alkalomra. Majd meglátod, minél előkelőbb az estély, annál jobban fog nekik fájni, hogy jól érzik magukat. Nyugodj meg hát, és hagyd, hogy én intézzem a dolgot. Elinor igen meg volt elégedve. Húga akármennyire is vonakodott korábban attól, hogy elfogadja Delaford úrnőjének tisztét, mostanra már örömmel és teljes lelkesedéssel intézte a rangjával járó kötelezettségeket. Marianne nem volt ugyan hiba nélkül való, azt azonban senki sem állíthatta, hogy szerettei érdekében ne indult volna bármikor csatába késedelem nélkül. Megcsókolta hát nővérét, és boldogan rábízta tervük sikerre vitelének felelősségét.

NEGYEDIK FEJEZET Gyakran egy nem várt személy, vagy egy váratlan esemény enyhíthet legjobban a gondokon. A Barton Parkban időző Margaret Dashwood esetében legalábbis ez a kijelentés igaznak bizonyult. És ezt a változást épp egy olyan jótevő idézte elő, akitől azt a legkevésbé lehetett várni, nevezetesen Lady Middleton idősödő édesanyja, Mrs. Jennings. Ez az asszonyság anyai gonddal gardírozta évekkel korábban az idősebb Dashwood lányokat Londonban, és úgy érezte, hogy legalább ennyit meg kell tennie a legkisebb testvér érdekében is. Ha Bartonba érkezett, mindig több hónapot töltött ott egyvégtében, és így alkalma nyílt arra, hogy felelevenítse kapcsolatát a Dashwood család még otthon maradt tagjaival, akiket szinte saját rokonainak érzett. És bár az a megállapítás, hogy Mrs. Jennings viselkedése olykor nélkülözi az ízlés, vagy akár a szellemesség erényét, továbbra is tökéletesen megállta a helyét, Margaret és Mrs. Dashwood mindenkor a legmelegebb fogadtatásban részesültek, valahányszor csak – és ez igen gyakran előfordult – Barton Parkba látogattak. Mrs. Jennings közvetlenségét pedig, különösen Barton Park úrnőjének visszafogott viselkedésével összehasonlítva tudták igazán értékelni. Még ennél is lényegesebb, hogy Mrs. Jennings minden más, általa nagyra tartott dolognál többre értékelte a körülötte nyüzsgő társaságot. Alig várta, hogy új ismeretségeket szerezzen, vagy valami felkavaró esemény történjen, csakhogy végre legyen egy kis izgalom az életében. Ha hamar rá is jött arra, hogy Lady Middleton, vagy neveletlen gyerekei társaságában – akiket maga is a rajongásig szeretett – nem sok tiszteletet talál, mindig bizton számíthatott az elkényeztetett csemeték fülsiketítő rajcsúrozására és a kellő mennyiségű nyüzsgésre. Leginkább a fiatalabb fiú, William Middleton, járult hozzá ehhez a mozgalmas és meglehetősen zajos életképhez. Mivel édesanyja gyakran hanyagolta el bátyja miatt, így kénytelen volt viselkedésével felhívni magára a figyelmet. – Ön is láthatja, hogy a kis John milyen tökéletes gyerek – szokta dicsérni Lady Middleton a kilencéves trónörököst, ha fent nevezett öccse éppen hallótávolságon belül volt. – Igen-igen. Tehetséges és szinte már

kész fiatalember. És milyen magas már most is! Csodálja, ha az öccsének annyira kell igyekeznie, ha versenyre akar kelni vele? A kis William valóban meglehetősen csökönyös, szemmel láthatóan ingerlékeny volt, és nagy bajkeverő hírében állt. Napjai legnagyobb részét azzal töltötte, hogy borsot törjön bátyja és nővérei orra alá, és minden lehetséges módon megkeserítse az életüket. Eddigi kurta élete során ez volt az egyetlen foglalatosság, mely igazi örömet szerzett neki, ezért nagy lelkesedéssel látott is mindig hozzá újabb tervei végrehajtásához. Még alig múlt el ötéves, amikor már megmutatkozott, milyen fürge lábakkal áldotta meg az ég, s ezt az adományt mily ügyesen használja fel arra, hogy észrevétlen maradva rúgja sípcsonton testvéreit. Mindig gyorsan, pontosan és észrevétlenül hajtotta végre az akciót, hogy aztán az ártatlan szemlélő nyugalmával figyelje, mi következik ezután. Így aztán, valahányszor felhangzott a hangos visítás – s ez elég gyakran történt –, sem az édesanyja, sem pedig a nagyanyja fel nem foghatta, mi válthatja ki a gyerekekből. Ám sajnos Annamaria, John és Mary visítása igen sokáig eltartott, és minden esetben az angyali kisöcs beárulásával párosult. Szegény Lady Middleton! Szemernyi kétség sem férhet ahhoz, hogy teljes szívéből szerette csemetéit, titokban mégis sokszor meghökkent gyermeke valódi jelleme miatt. – Drága mama, nem hiányzik szegénykémből valami olyan tulajdonság – célozgatott Lady Middleton, még ha csak édesanyja jelenlétében is –, melyre mindannyiunknak feltétlenül szüksége van a felnőtté válás időszakában? Az általában nyugodt Mrs. Jennings ugyan természetesen megpróbálta megnyugtatni a lányát, de ez csak kis mértékben sikerült neki. – A fiúk, drágám – fogott bele –, én magam ugyan igen keveset értek a nevelésükhöz –, mindazonáltal biztosíthatlak, hogy nagyon különös fajta. Az alapján, amit én eddig tapasztaltam ezekkel a vadócokkal kapcsolatban, csodálom, hogy akad egy is, amelyik valaha képes lesz elsajátítani a jó modort felnőttkorára. Őszintén megvallva a jó asszony számára az egész Middletonrezidencián a legmegnyugtatóbb dolog éppen kedves vejének, magának Sir Johnnak a jelenléte volt. Őróla pontosan tudta, hogy biztosan elég szórakoztató társaságot varázsol majd össze, ahol ő is kellemesen szórakozhat majd. Akárcsak maga Mrs. Jennings, Sir John is teljesen

felvillanyozódott az ifjú emberek látványától – valójában be sem tudott telni vele –, legalábbis ha éppen nem volt vadászidény. Anyósa tudta róla, hogy vidám társaságok ügyeinek érdekében a sir fáradhatatlan, legyen szó akár arról, hogy kirándulást szervezzen szinte vadidegenek számára, vagy flörtöt kezdeményezzen közöttük, esetleg, hogy olyan magabiztossággal igyekezzen összeboronálni őket, amely annál erősebb volt, minél kevesebb fogalma lehetett az ifjaknak a szándékairól. Az ilyen erőfeszítések szolgáltatták számára a legkellemesebb szórakozást idényen kívül. Épp ez volt az oka annak is, hogy Mrs. Jennings maga is megszervezett pár dolgot a következő két hétre. Fia és lánya engedélyével meghívta, és éppen tűkön ülve várta Barton Parkba két egykori, kedvenc iskolai barátnőjét, akiket igen régen látott, miután mindkettő a saját, útját járta. Két tehetős dámáról volt szó, akiknek ügyes-bajos dolgai iránt Mrs. Jennings mindig is érdeklődött, függetlenül attól, hogy éppen merre jártak, és fütyült rá, hogy vajon ők ráérnek-e, hogy vele töltsék az idejüket. A legutóbbi híreket, amiket felőlük kapott, szomorúsággal fogadta, hiszen mindkét régi barátnője hozzá hasonlóan megözvegyült, s e bánatát csak alig enyhítette az a remény, hogy így talán a továbbiakban többet találkozhatnak. Mrs. Jenningset nagyon elszomorította e két, számára oly fontos élet rosszabbra fordulása. Az egyik barátnőről, aki élete java részét Somersetshire-ben töltötte, tudta, hogy gyermek nélkül, egyedül maradt. A másik, aki egy franciához ment feleségül, nemes férje tragikus halála után kénytelen volt visszatérni Franciaországból szülőhazájába a hatalmas zűrzavar miatt. E második hölgynek azonban szerencsés módon maradt egy remek fia, egy körülbelül huszonnégy-huszonöt éves fiatalember, aki, ahogy Mrs. Jennings hallotta, már be is lépett a seregbe. A jólelkű lady azonnal eltökélte, hogy minden megtesz, amit csak tud mindkét régi barátnőjéért. Ahelyett, hogy magányos londoni lakásába hívta volna meg őket, egy sokkal mozgalmasabbnak tűnő időtöltést ajánlott. Biztosra vette, hogy Sir John remek, fiatal társaságot kerít majd nekik, csodás kirándulásokat szervez a környéken, és más efféle pompás szórakozásokat agyal ki, hiszen ő az ilyesmiben nagy szakértő volt. Így enyhíti terhüket, felvidítja őket, és vidám szórakozással töltik majd napjaikat Devonshire-ben. A két vendég közül Lady Clara Ashbutron érkezett meg elsőnek. Bár nem volt már sem fiatal, sem kimondottan elegáns, és arcán is mély

nyomokat hagyott a bánat, Lady Clara továbbra is magas és meglehetősen csinos volt, valamint rendelkezett egy csodás képességgel, amellyel azonnal elbűvölt mindenkit, akivel kapcsolatba került. Remekül tudott meghallgatni másokat, és ezt szorgalmasan meg is tette, bárki is igényelte a figyelmét. Ha megszólalt – ebben a társaságban ez nem volt valami gyakori alkalom –, gondosan megválogatta szavait. Kellemes, de meglehetősen csendes asszony volt, vagy legalábbis így látták azok, akik először találkoztak vele Barton Parkban. Azonnal a figyelem középpontjába került azzal, ahogy a hangos család második fiúgyermekével kezdett foglalkozni. Milyen melegen reagált William, amikor látta, hogy Lady Clara érdeklődni kezdett iránta! Minden alkalmat megragadott, hogy csevegjen az idős hölggyel, vitatkozott vele, magyarázott neki, és megmutatta, milyen nagyszerűen tud futni meg lovagolni. Hosszan hencegett fizikai erejével, amely nagyobb volt, mint a saját bátyjáé. És milyen megnyugtatóan hatott rá, hogy a lady válaszolgatott neki! William számára újdonság volt, hogy egyáltalán meghallják. Másnap mihelyt felkelt, megkereste a ladyt, és el nem moccant az oldala mellől, amíg végül a dadája rá nem parancsolt. Az, hogy Lady Clara teljes mértékben lekötötte a fiú figyelmét, a társaság számára is örömteli következményekkel járt, ugyanis így jóformán nem maradt ideje rosszalkodni. Valójában kezdett úgy tűnni, hogy hirtelen valami isteni harmónia fog kialakulni a gyerekszobában. Mindenki csodálta, milyen türelmesen hallgatja Clara Ashburton a kisfiút. Mrs. Jennings egyenesen hősnek kiáltotta ki, és még Lady Middletonnak is el kellett ismernie, hogy észrevehető javulás mutatkozott gyermekei szertelen viselkedésében. Mrs. Dashwood és Margaret már idejekorán tudomást szerzett a két idős hölgy érkezéséről, és bőségesen részesültek a vendégek finom modorát dicsérő szólamokban is. Igazság szerint Mrs. Jennings napokon keresztül csak az előbb említett hölgyek nagyszerű tulajdonságairól áradozott. – Már alig várom, hogy megismerjék gyermekkori barátnőimet – szokta kezdeni. Bevallom, hogy bár nemigen volt alkalmam találkozni velük azóta, barátságukban egy pillanatig sem kételkedtem. Lefogadom, hogy előkelőségük és műveltségük azonnal elnyeri majd az önök tetszését is. Annak ellenére, hogy Margaret szívesen járt Mrs. Jennings kedvében, nem táplált túl nagy érdeklődést e két csoda irányában, akik közül az

egyikkel aznap este kellett megismerkednie. Mindenesetre, nem szerette volna letörni édesanyja lelkesedését, hiszen az ismeretlen vendég megérkezése alkalmat adott arra, hogy Mrs. Dashwood a legjobb ruhájában mutatkozzék, ráadásul Sir John kocsit küldetett értük a villába. Édesanyjának ritkán volt része ilyen figyelmességben, épp ezért mindig igen nagy kitüntetésnek érezte, ha előfordult. Elképzelhetjük hát, mekkora volt Margaret öröme, amikor felfedezte, hogy kis társaságuk legújabb tagjában egy művelt, okos asszonyt ismerhetett meg. Noha korábban nemigen szólalt meg a társaságban, Lady Clara hamarosan félreérthetetlenül tudomására hozta, hogy szívesen elegyedne beszélgetésbe vele. A kölcsönös szimpátia azonnal kialakult közöttük. Mint ahogyan azt biztosan lehetett tudni, az asztal melletti társalgás azzal a témával kezdődött, amivel kellett, hiszen mi érdekelhette volna jobban Middletonékat, vagy akár fiatal gyerekfelvigyázójukat, Margaretet, mint a gyerekek legújabb nagyszerűségeinek csodálata. – Drága Lady Clara – kezdte Sir John, aki már türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor végre lenyűgözheti Mrs. Jennings barátnéját –, ugye, ön is észrevette, hogy az én kis angyalkám, Annamaria, megdorgálta a szobalányát? Micsoda büszke gyermek! Szinte már kész hölgy, ugye, az én drága kincsem? Senki nem parancsolgathat neki, csakis saját maga, pedig még milyen fiatal! Erre Lady Middleton is áradozni kezdett a maga kis kedvencéről. – Beleremegek, ha meggondolom – mondta –, hogy milyen sokra viszi majd az életben ez a fiú, ha már most ilyen rátermettségről árulkodik az is, ahogy a kutyuskáját apportírozza. Észrevette, hogy milyen fáradhatatlanul igyekszik megfegyelmezni pálcájával az ebet? És mivel Mrs. Jennings is büszkeségtől dagadó szívvel ecsetelte lánya és veje szülői rátermettségét, a téma szinte kimeríthetetlennek tűnt. Mindeközben a társaság kényelmesen elkölthette vacsoráját. Látogatójuk csak ekkor szólalt meg. – Sőt, azt is észrevehettük – mondta Lady Clara, sokatmondó pillantással –, hogy a fiatal William mennyire felélénkült. Gyönyörűségét leli benne, ha figyelnek rá. Margaret azonnal megértette, hogy Lady Clara mire céloz, és egyenesen felé fordulva így válaszolt: – Én a magam részéről, madam, nagy örömmel tapasztaltam a fiúcska viselkedésében beállt javulást. Nem könnyű eset. A harmadik testvér

könnyen érezheti magát szerencsétlennek, ha mind a bátyja, mind pedig a nővére ilyen ügyes, csodálatraméltó gyermek. Szerencsétlen gyermek aztán azt gondolja magáról, hogy ő születésétől fogva alkalmatlan, képtelen bármit is megcsinálni, hogy nincs semmihez sem tehetsége. Én magam is jól ismerem ezt az érzést. – Igazán? – kérdezte Lady Clara növekvő érdeklődéssel. – Talán ön is harmadik gyermek? – A legfiatalabb – sóhajtotta Margaret – három nővér közül. Lady Clara nagyon jól szórakozott. Nem tudta elfojtani mosolygását, látva a kedves, fiatal lány félig komoly, félig savanyú ábrázatát, hát még, amikor hallotta, hogy milyen elgyötört hangon mondja mindezt. – Nővérei talán olyan tehetségesek, hogy beárnyékolják az ön nagyszerűségét? Igazán nem feltételeztem volna, gyermekem, bájos arca láttán – tette hozzá türelmes hallgatósága. – Épp ellenkezőleg. Inkább azt feltételezném, hogy ön az, aki kitűnik minden társaságban. – Lady Clara, ön túlságosan is kedves hozzám. Már kezdem érteni, hogyan lehet ilyen hatással a fiatal William Middletonra. Mégis azt kell mondjam, hogy ha ismerné legidősebb nővéremet, Elinort, kinek talpraesettsége és eszessége igazán rendkívüli, vagy akár különc testvéremet, Marianne-t, akihez foghatót keresve sem találhat az ember, inkább csodálkozna, hogyan vagyok képes ennyire is nyugodtan és magabiztosan viselkedni. Az idős hölgy hallgatta, és egyre jobban csodálta. Mekkora bölcsességgel beszél a családjáról a fiatal Miss Dashwood! Olyan intelligencia, tapasztalat és őszinteség volt a hangjában, ami igen ritka ilyen fiatal lányok esetében. Beszélgetésükre hamarosan felfigyelt Mrs. Dashwood is, aki mikor meghallotta, hogy idősebb leányairól esik szó, rögvest örömmel bekapcsolódott a társalgásba, hogy büszkeséggel mesélhessen kedveseiről. – Valóban így van, Lady Clara. Ön most csak a legfiatalabb gyermekemmel találkozhatott. Két idősebbik leányom már elkerült a háztól, mert feleségül vette őket két meglehetősen figyelemreméltó úriember. Milyen boldogság a számunkra, ugye Margaret, hogy így elrendeződött az életük, még akkor is, ha Bartontól távol kellett költözniük emiatt. De legalább egymáshoz oly közel, alig egy mérföldre lakhatnak. Kedves Lady Clara, azért mi sem szomorkodhatunk, hiszen gyakorta meglátogathatjuk őket, és mindenkor azt találjuk, hogy

mindannyian kényelmesen éldegélnek második leányom férjének birtokán, Delafordban. – Jól értem, hogy egyikük Delaford urához, míg másikuk a helybéli lelkészhez ment feleségül? – kérdezte megdöbbenve Lady Clara. – így az egyik férj szolgája a másiknak? Mint ahogyan az egyik testvér is a másiknak? Ha még ezek után is megmarad a jó testvéri viszony közöttük, akkor valóban figyelemreméltó hölgyek lehetnek. Mrs. Dashwood szíve dagadt a büszkeségtől. – Biztosíthatom, hogy a leányaim ugyanannyira szeretik egymást most is, mint a házasságuk előtt. Olyan nagyon tisztelik és szeretik egymást, hogy bár egyiküknek szerencsésebben alakult is a sorsa, ez egyáltalán nem látszik meg az én drága két lányom kapcsolatán. – Biztosíthatom róla – fűzte tovább a szót Mrs. Jennings –, hogy most mindkét hölgynek irigylésre méltó az élete. Ha Mrs. Ferrarsról nem is mondhatjuk el, hogy a gazdagságot választotta, azt hiszem, ettől függetlenül jelenleg úgy tűnik, hogy szépecskén eléldegél. Meg aztán, Lady Clara, itt van Mrs. Dashwood középső leánya, Marianne, aki igazán az egyik legbájosabb fiatal nő, akivel az ember életében találkozhat. Ő, akit majdnem elveszítettünk, annyira belebetegedett a szerelembe, és annyira meggyötörte a csalódás, hogy a végén a szörnyű láz majd halálát okozta. Charlotte lányom, aki akkor épp a második gyermekével volt viselős, és aki az egész világ legmelegebb szívű teremtése, talán egy nap elmesélheti önnek azokat a szörnyű clevelandi eseményeket. Hogy aggódtunk mindannyian Marianne-ért! A legrosszabbtól tartottunk. És most itt van, tessék, egy hatalmas birtok úrnőjeként, akit rajongásig szeret Brandon, a mi derék barátunk. Az után, hogy a hölgyek visszavonultak, és Lady Middleton, Mrs. Jennings és Mrs. Dashwood letelepedtek, hogy ott folytassák a társalgást, ahol az imént abbahagyták, Lady Clara és Margaret végre elbeszélgethettek egy kicsit kettesben. Kerestek maguknak egy szófát a szoba egy félreeső sarkában, ahol csendben, egymás közt tudtak beszélgetni. – Már alig várom, hogy felfedezhessem az önök vidékét. Tudja, imádok sétálni – fogott bele Lady Clara alig, hogy leültek. – Ön is szereti a kirándulásokat, Miss Dashwood? – Marianne igen hamar megtanított a természet csodáira – válaszolta mosolyogva Margaret. – Ha ilyen szép volt az idő, mint amilyen most is, mi ketten gyakran tettünk hosszabb sétákat, és követtük a szélben

kavargó és tovaszálló őszi levelek útját. Mennyire csodálta szabadságukat, ahogy felröppentek, és szálltak a széllel! Marianne volt az, aki megtanította nekem, hogyan lássak, hogyan ismerjem fel a természetben rejlő nagyszerűséget és szépséget. Azóta szinte már minden helyet bejártam itt a Barton-völgyben, és közben gyakran megálltam, hogy vázlatot készítsek arról, amit látok. Bár testvérem szárnyaló képzeletének csak az árnyékával büszkélkedhetem – tette hozzá pimasz, magabiztos kis mosollyal –, mindenesetre nagy megtiszteltetésnek tartanám, ha megmutathatnám önnek ezt a vidéket, amelyet lassanként megismertem. Biztosíthatom, hogy ez a táj semmiben sem szenved hiányt. Egy egyszerű dűlőút is megannyi szépséget rejt, elég ha az utat szegélyező számtalan mezőre és gabonatáblára gondolunk, vagy a sűrű erdőségekre, melyekben ifjú facsemetéket csakúgy láthatunk, mint saját súlyuk alatt bókoló, tiszteletreméltó, öreg tölgyeket és bükkfákat. – Milyen szerencsém van! – kiáltotta őladysége. – Idén ősszel egészen enyhe az időjárás, megesik, hogy még a májusinál is melegebbnek tűnik olykor-olykor. Azt hiszem, Mr. Burke tanította azt nekünk, hogy „az ember természete valóban a művészet”. Nem tudnék örömtelibbet elképzelni annál, mint önt elkísérni egyik-másik ilyen sétájára; és ha nincs ellenére, akkor bátorkodnám megtekinteni az ön vázlatait, hogy megtudjam, hogyan látja ön ezeket a tájakat. Margaret alig tudta magába fojtani örömét, és híven megígérte, hogy már másnap reggel eljön új barátnéjáért.

ÖTÖDIK FEJEZET Kora délelőtt, mialatt Lady Clara és Margaret még házon kívül voltak, megérkezett Mrs. Jennings másik vendége is, aki nem jött egyedül. Isabel du Plessy grófnő nagy meglepetést és örömet szerzett Sir Johnnak azzal, hogy fia, William du Plessy hadnagy, kíséretében jelent meg. A grófnő ennek az igen csinos fiatalembernek a karjára támaszkodva, méltóságteljesen lépett ki a kocsiból, amivel azonnal magára is vonta a Middleton család inasainak és szobalányainak izgatott figyelmét. A comtesse valójában nem volt már fiatal, és meglehetősen fáradtnak tűnt, hiszen az utóbbi napokban kénytelen volt lemondani szokásos délutáni pihenéséről. Ennek ellenére tiszteletet parancsoló megjelenése, finom ruhája mind a hölgy fontosságáról árulkodott. Amint beljebb került a házba, Mr. du Plessy azonnal hozzálátott, hogy édesanyja számára kényelmet biztosítson, miközben sietve magyarázta, milyen eseménydús volt az utazásuk, minek következtében állandóan késésben voltak, ami számos kellemetlenséggel járt együtt. Ami a főhadnagyot illette, nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyire jóképű. Már egyedül a termete is vonzotta volna a szemet, mivel különösen magas, jó kiállású férfi volt, udvariasságával és könnyed modorával azonban azonnal kivívta a hallgatóság tiszteletét. Ezek a tulajdonságok, különösen, ha csinos külsővel és lelkes, majdhogynem játékos arckifejezéssel járnak együtt, egy szempillantás alatt biztosítják tulajdonosuknak környezetük szívélyességet, bárhol forduljon is meg. Biztos volt benne, hogy Barton Park sem jelent majd kivételt. Mrs. Jennings kitörő örömmel üdvözölte vendégeit. Boldogsága még azután is sokáig tartott, hogy bemutatta az érkezőket a ház népének. Minden erővel azon volt, hogy kiszámolja, hány év telt el azóta, hogy ők utoljára találkoztak, ez a művelet azonban igen nehéznek bizonyult. Majd meg ama hőstett felett érzett igen nagy örömet, hogy a grófnő ilyen hosszú időn át sem változott egy fikarcnyit sem. A comtesse mellett álló szép szál fiatalemberre nézve mindenekelőtt azon csodálkozott, hogy ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy egy fiúcska férfivá érjen. És

mindezek csak bevezetőül szolgáltak ahhoz a bókáradathoz, amit barátnéjához intézett. – Drága Isabelem – folytatta –, te mint mindig, most is tökéletes vagy. Reméltük, hogy már egy nappal korábban körünkben üdvözölhetünk. Kedves barátnőnk e pillanatban épp a vidéket járja az egyik fiatal hölgy társaságában, így nem lehet itt, hogy megöleljen. Ha tudtuk volna, hogy pontosan mikor érkezel, bizonyára a rád való várakozásban töltötte volna el ezt a napot. Bár – tette hozzá Mrs. Jennings újra iskolás lányként huncutul mosolyogva –, mindannyian igen jól szórakozhatunk azon, hogy mennyire meglepődik majd, amikor először találkozik veled a vacsoránál. Mrs. Jennings túláradó lelkesedése nem talált válaszra. A grófnő ugyanis a hosszú szónoklat alatt végig meglehetős zavarban érezte magát. Alig bírta végighallgatni barátnéja ömlengését, végül félbe is szakította, újonnan bemutatott vendéglátójához fordulva. – Drága jó Sir John – fogott bele késlekedés nélkül –, mekkora megkönnyebbülés a számomra, hogy egy ilyen utazás után biztonságban elértem az ön házának ajtajáig. Bizonyára értesült már arról, milyen kellemetlenségek értek bennünket. Még alig indultunk el, amikor egy felborult kocsit találtunk épp az út közepén keresztben. Szörnyű volt, hogy látnunk kellett a sebesült utasokat, akik reménytelenül, segítség nélkül maradva feküdtek az út szélén. Isten bocsássa meg, de annyira az utunkban voltak, hogy egyszerűen képtelenség volt köztük átmenni. És ami még rosszabb, a fiam kiszállt, hogy segítségére legyen a szerencsétleneknek, és otthagyott magamra, annak ellenére, hogy magam is a kínok kínját éltem át, látva ezt a helyzetet. Borzasztóan kellemetlen, biztosíthatom, akárcsak az összes többi lehetséges késleltető akadály, ami csak egy utazás során előfordulhat! Most pedig, kedves uram, bátorkodom a felajánlottnál is jobban igénybe venni az ön vendégszeretetét. Drága William, bár hamarosan visszatér az ezredéhez, még egy darabig az édesanyja mellett kell, hogy maradjon, amíg az egészen fel nem épül megrázkódtatásaiból. Igaz, csupán azt ajánlotta, hogy elkísér Bartonig – és láthatják, micsoda szerencse, hogy így tette –, azt hiszem, még képtelen vagyok rá, hogy magamra hagyjon. Ezért, ha önök is beleegyeznek, egy kis időre itt maradna még, mielőtt elhagy engem a sereg kedvéért. Sir John meghajolt e méltóságteljes beszéd hallatán. Titokban még örült is, hogy nem csupán e nemes hölgyet, hanem annak igen

tiszteletreméltó fiát is vendégül láthatja otthonában, ezért aztán biztosította látogatóit, hogy ennél nagyobb öröm nem is érhette volna. A grófnőt aztán az örökké figyelmes Mrs. Jennings vette pártfogásába, aki Barton Park szinte összes szolgájának kíséretével vezette vendégét lakosztályába, hogy ott végre lepihenhessen egy kicsit. A két úriembernek a hölgyek távozása egyúttal azt jelentette, hogy alkalmuk nyílt visszavonulni a dolgozószobába egy brandy erejéig. Barton Park ura valójában már alig várta, hogy mindent megtudhasson egy ilyen kivételes fiatalemberről, akinek egész megjelenése tökéletesnek látszott. Alighogy pohárral a kézben leültette, már azonnal bele is fogott, hogy kifaggassa vendégét szolgálatának természetéről, ezredének helyzetéről, és annak jelenlegi tartózkodási helyéről. A kiváló Mr. du Plessy pedig teljesen késznek mutatkozott egy ilyetén beszélgetésre. – A 14. dragonyosezrednél szolgálok, uram – fogott bele –, amely jelenleg épp Brighton határában állomásozik. És ide is kell visszatérnem, a kétheti kimenőm végeztével. – Brighton? – kapott a fiatalember szaván Sir John. – Én magam is mennyivel jobban szerettem ezt a várost, mint Cheltenhamet vagy épp Scarborough-t. De őszintén szólva, kedves uram, be kell valljam, még ha meg is vetnek érte, nemigen kedvelem ezeket az úgynevezett fürdőket. Ki nem állhatom a tengert. Mivégre ez a nagy felhajtás, az ember azt hihetné, hogy az angolok kacsák, akik alig győznek a vízhez totyogni. Nem, nem, kedves uram, egy cseppet sem illik ez hozzám. Majd elgondolkozva odahajolt a fiatalemberhez és huncutul mosolyogva, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiélvezze a pillanatot, ezt suttogta: – Lefogadom, hogy sok csinos kisasszony fejét elcsavarta arrafelé. Most, hogy belegondolok, micsoda szerencse az egy ilyen fiatalembernek, hogy Brightonban állomásozhat! Biztosíthatom, hogy ahány ifjú örökösnő csak létezik, mindnek muszáj feltűnni az Assemblyn legalább egyszer a szezonban, ha nem többször. Ráadásul – folytatta ördögi vigyorral –, akkor még nem is szóltunk arról a rengeteg, egyéb szórakozási lehetőségről, amely mostanában létesült, hiszen a régensherceg is annyira vonzódik a vízhez! Bizonyára egyetlen éjszakán sem hiányolta a szórakozás örömeit. Du Plessynek alig akadt alkalma a tiltakozásra – hiszen eleddig még alig látott valamit a nagy fürdőhely örömeiből –, mikor Sir John újból rákezdte, ismét az előbbi bizalmaskodó modorban.

– Kedves uram, itt Bartonban, félő, nem tudunk olyan izgalmas szórakozást nyújtani önnek. De ha ön sportember – és hogyan is kételkedhetnék benne, ha csak önre nézek –, akkor biztosan sikerül megfelelő elfoglaltságot találnunk. Számomra – folytatta –, nincs férfiasabb szórakozás a vadászatnál. Egyetért velem, ugye? Elég gyakran mondogattam már ezt Lady Middletonnak is, aki teljes mértékben osztja a véleményemet, valahányszor felvetem a témát. Sőt, bárkinek határozottan állíthatom, hogy falkavadászaton részt venni, minden pillanatban várni, hogy egy merész róka koma felbukkanjon, üldözni, ráadásul a királyság legszebb vidékén, ez, barátom, ez sport! Ezenfelül, biztosíthatom arról is, hogy nincs ennél jobb gyógyír azokra a káros hatásokra, amik mostanság oly nagy mértékben terjednek drága Angliánkban. Igen, valóban a talihó!, csak a talihó! az, amit mi megértünk. Én mondom magának, az a kiegyenlített küzdelem odakint a szabad levegőn, az maga a csoda, és ez az, ami a nemzetet élteti. Igen, a nemzet életereje! Hol tartanánk ma mi, angolok, kedves uram, a sport nélkül? Ekkor Mr. du Plessy is szóhoz juthatott egy pillanatra, és végre biztosíthatta vendéglátóját, hogy érzelmei – a falkavadászattal, különösen pedig a nemzet igazi erejének megőrzésével kapcsolatban – a lehető legpozitívabbak, még ha neki magának eddig kevés alkalma is nyílt arra, hogy hódoljon ennek a szenvedélynek. – A családom, Sir John – kezdte a fiatalember –, igen kevés alkalommal élvezhette ezt a fajta szórakozást. De hát hogyan is tehettük volna, hiszen minden figyelmünket lekötötték a körülöttünk zajló események, a folyamatos forrongás, az elközelgő változások. Azt sem igen tudtuk, hogy hol ébredünk fel másnap. Ezért aztán, noha drága francia édesapám is rajongott a sportért, nemigen maradt ereje rá, hogy lelkes fiát is tanítgassa. Ezzel együtt meglehetősen jól lovagolok, és bármikor készen állok a vadászat csodáira. Ami pedig megtisztelő ajánlatát illeti, hálás vagyok érte, és biztosíthatom, hogy szándékomban áll élni kedves meghívásával, amíg itt időzöm Barton Parkban. Sir John szörnyű elégedett volt, látva, hogy milyen készséges az elegáns ifjú tiszt. Felbátorodva éppen ismét belefogott volna mondókájába, most ha lehet, még terjedelmesebben adva elő egy másik nagy bánatát – tudniillik azt, hogy ezekben a sanyarú időkben milyen 

tally ho! – talihó!, hajrá! (kutyát uszító kiáltás)

kevés jólneveltség maradt az országban –, amikor az ablakon kipillantva a nagylelkű házigazda nem mást vett észre, mint fiatal barátját, Margaret Dashwoodot, aki délelőtti sétájuk végeztével épp akkor kísérte vissza Lady Clarát a házba. A két nő boldogan sétálgatott a Barton körüli hatalmas parkban, könnyedén csevegtek, minden emelkedő végén megpihentek, és megcsodálták az évszak minden gyönyörűségét, amit a természet felvonultatott eléjük. Az idősebb hölgy nyugodtan figyelte, ahogy a fiatal lerajzolgatta vázlatfüzetébe az előttük elnyúló táj finom fényeit és árnyékait, így sétálgattak órákon át, míg végül Clara Ashburton bejelentette, hogy édes kimerültségében most már nagyon szívesen visszatérne a házba. Margaretet így igen váratlanul érte, mikor meghallotta, hogy Sir John hívja, hogy menjen be hozzá a dolgozószobájába, amilyen gyorsan csak tud. A kirándulás után igazából csak arra vágyott, hogy hazatérhessen a Barton Villába édesanyjához, aki már bizonyára nagyon várja. Ám az alatt a néhány év alatt, amit ezen a vidéken töltött, alaposan kiismerte jó szándékú patrónusát. Tudta, milyen energikus, amikor valami felkelti az érdeklődését. Már azzal is tisztában volt, hogy ellenállása csak olaj lenne a tűzre. A szobába lépve meglepődve vette észre, hogy odabent Sir Johnon kívül egy idegen férfi is tartózkodik. Ugyanakkor magában mosolyogott, amikor megértette, miért volt ez a nagy sürgetés Sir John részéről. A jó sir minden gondolata az új lehetőség körül forgott, muszáj volt hát, hogy ő legyen az első, aki beindítja a gépezetet. Íme, itt állt Margaret előtt Sir John legújabb találmánya. Margaret általában is jó kedélyű volt, az aznapi séta után azonban különösen vidámnak érezte magát. A fürge szellő pirosra csípte arcát. És bár haját kissé összeborzolta a szél, ruháján pedig sárfoltok éktelenkedtek, amint a szobába lépett, a belőle sugárzó életkedv mindezeket nyomban elfeledtette. Lady Clara olyan hatással volt rá, mintha valamelyik kedvenc könyvének egyik szereplője elevenedett volna meg, talán éppen a régi költők valamelyik teremtménye, olyan csodás komolyság lengte körül alakját. A lady hálás volt minden új felfedezés láttán, és egyetlen, még a legjelentéktelenebb újdonság is elismerő szavakat csalt ajkaira: egy alig látható rekettyebokor virágzó ágacskái az út mentén, amelyre Margaret hívta fel a figyelmét, vagy akár a víz szélén növő mogyoróbokor. Sőt mi több, olyan figyelmesen hallgatta az újdonságokkal kapcsolatos

leírásokat, hogy útitársa hamarosan úgy érezhette, hogy igen nagy tudással rendelkezik, sőt, különleges érzéke van a természet szépségei iránt. Mindazok számára, aki ismerték őt, ebben rejlett Lady Clara igazán különleges tehetsége. Azon kevesek közé tartozott, akik az évek előrehaladtával is megőrizték fiatalos lendületüket, azaz képesek voltak még meglepődni. Még azt is bevallotta, hogy mindennap azzal a várakozással kel fel, hogy valami újat tanuljon. Margaretet pedig nagy örömmel töltötte el az érzés, hogy aznap ő járulhatott ehhez hozzá. Ami Sir Johnt illette, madarat lehetett volna fogatni vele. Olyan jelentőségteljes hangon szólt Margarethez, mintha ajándékot akart volna átnyújtani neki: – Drága gyermekem, hadd mutassam be önnek a mi előkelő barátunkat, Mr. William du Plessyt. A fiatal tiszt, aki maga is meglepődött egy kicsit, azonnal felemelkedett, hogy üdvözölhesse a lányt. Margaret látta, hogy a férfi is zavarban van, erről tanúskodott az is, hogy jó néhány pillanatig egy hang sem jött ki a torkán, tekintete azonban mindvégig határozottan, kitartóan pihent a lányon. Úgy tűnt, igen hosszú idő telt el, mire a férfi el tudta szakítani tőle a pillantását, és végre összeszedte magát, legalábbis annyira, hogy megjegyezze, hogy mikor elvállalta, hogy édesanyját egykori iskolatársai körébe elkíséri, fogalma sem volt róla, hogy ennek a társaságnak ilyen fiatal és bájos tagja is lehet. – Meg kell bocsátania azért, hogy így elfeledkeztem magamról – szólt du Plessy vidám pillantással. – Nem gondoltam, hogy bárki felkavarhat ennyire Mrs. Jennings társaságában. – tette hozzá, de szemét még akkor sem vette le Margaretről, amikor Sir John magyarázatát hallgatta a lány hirtelen felbukkanásáról. – Ön bizonyára tudja, kedves uram, hogy a Dashwood családhoz, mely korábban a sussexi Norland Parkban lakott, rokoni szálak fűznek bennünket. Egy ideje azonban már szomszédságukkal tüntetnek ki bennünket, bár időközben igencsak megcsappant a számunk. Mindig mondom, hogy akárkinek megakadhat a szeme Mrs. Dashwoodon, Margaret édesanyján; Margaret nővérei pedig már mind lemondtak társaságunkról és vendégszeretetünkről, mert férjhez mentek. Mindketten jól házasodtak. Egyikük Mrs. Brandon, másikuk pedig Mrs. Ferrars a dorseti Delafordban. Most azonban – tette hozzá Sir John jelentőségteljes hangsúllyal –, itt láthatja ön előtt a legfiatalabb testvért, a mi gyönyörű Margaretünket.

Sir John folytatta, Margaret pedig egyre kínosabbnak találta a helyzetet. Érezte, ahogy elvörösödik, és legszívesebben valahol távol lett volna, otthon, édesanyja mellett, békében. De azt is tudta, hogy Sir John ezt semmi pénzért nem engedné, különösen akkor, amikor egy ilyen szemrevaló férfit talált. Hiszen, mint mindig, most is az ösztökélte, hogy az egész világegyetemet a házasság boldog kötelékében egyesítse. Szerencsére a fiatalember észrevette zavartságát, és közbevágott, hogy Sir Johnt eltérítse szándékától. – Miss Dashwood, akkor ön bizonyára sokat sétál itt a környéken? – mondta. – Mindig kisétálok, ha az idő engedi. Ez megőrzi az egészségem – ennyit sikerült kipréselnie magából. A hadnagy ezt hallva beszélni kezdett a kirándulásokról, és mindazokról az örömökről és szórakozási lehetőségekről, melyeket a táj nyújthat a különböző évszakokban. Ékesszólása és nyílt természete jó ajánlólevél lehet bármely nő számára, gondolta Margaret. Valójában azonban William du Plessy egész viselkedése egy másik férfira emlékeztette, különösen akkor, amikor, alig egy rövid ismeretség után – és a legkisebb habozás nélkül –, megkérte, hogy sétáljon vele. – Úgy vélem, mivel kegyed mindennap hódol a gyaloglás szenvedélyének, ön bárki másnál megfelelőbb személy volna, hogy ezt a vidéket, és e táj rejtett csodáit számomra megmutassa. Megkérhetem, hogy legyen segítségemre ebben? Sir John ezt hallván ragyogott. Margaret azonban megrökönyödött az ajánlat közvetlenségén és gyorsaságán; a visszafogottság teljes hiányán. Nyilvánvaló volt, hogy Mr. du Plessy hozzá volt szokva, hogy azt tegye és mondja, amit csak akar. Mégis, akármit is gondolt az illendőségéről, úgy találta, hogy kedves jótevőjének jelenlétében modortalannak tűnne fel, ha egy ilyen kérés után elutasító választ adna. Hát így kezdődött.

HATODIK FEJEZET Lady Middleton számára a vacsora volt a nap fénypontja. Az őt ért gondok-bajok után a vacsora volt az, mely segítette újra megtalálni lényének azt a vidámságát és derűjét, melyről tudomása szerint mindenki ismerte, sőt olykor-olykor – ha nem is oly nagy gyakorisággal – rálelhetett személyisége, szellemes oldalára is. Ezen az estén annyi előkelő vendég társaságával büszkélkedhetett Barton Park, hogy Lady Middleton joggal feltételezte, hogy a vacsora előbb említett minden áldásában részesülhet majd, így már kora reggel talpon volt, és izgatottan munkához látott. A lady meg volt győződve arról, hogy a Park emlékezetes estéi mind kizárólag az ő erőfeszítéseinek köszönhetőek. ő volt az, aki jó előre kiválasztotta az alkalomhoz illő porcelánneműt, aki alaposan ellenőrizte, vajon tiszták-e az asztalra került üvegtárgyak, és aki szigorúan lelkére kötötte a komornyiknak, hogy a különböző étkek nevének elhangzása után gyors és szolgálatkész legyen a kiszolgálás. Egyedül csak ő volt tisztában azzal, hogy az ügyetlen személyzet még a legjobb lakomát is képes tönkretenni. Tudta, hogy ezen az estén elsősorban arra kell a legnagyobb gondot fordítania, hogy a legmegfelelőbb ínyencségek és azok harmonikus kombinációja kerüljön az asztalra. És míg tegnap Lady Clara, mára már inkább új vendégei kötötték le minden figyelmét. Du Plessy grófnő bizonyára a francia konyha legfinomabb étkeihez volt szokva – legalábbis addig, míg a családját a tragédia nem érte. Lady Middleton mindig is úgy vélte, hogy a devonshire-i családok asztalai közül övé a legkiválóbb, ma azonban igazán nem lett volna rá képes és hajlandó sem, hogy elviselje, hogy bármilyen, akár a legapróbb hiányosság is felmerüljön ilyen tekintélyes vendégek társaságában. – Egység és megkomponáltság, kedves Mrs. Ely – emlékeztette a tájékozott lady főszakácsát –, ezek a kulcsszavak mindazok számára, akik értenek a szertartásokhoz. Lehet az ön szarvassültje ellenállhatatlan, lehetnek a mártásai tökéletesek, azonban, drága asszonyom, mindezek fabatkát sem érnek az alkalomhoz illő gondossággal összeválogatott csodálatos, mesteri francia borok nélkül. És állíthatom, hogy a

vendéglátásunk itt Bartonban nem lehet meg több fogás – tudja, azoknak az utánozhatatlan ételcsodáknak a sora – nélkül, kiváltképp nem akkor, amikor vendégeink a legelőkelőbb házaknál, sőt mi több, a Kontinens legfinomabb családjainál fordultak meg. Így esett, hogy estére Lady Middleton csodát tett, és megelégedve szemlélte munkája gyümölcsét. Ezenfelül azt is megkövetelte, hogy szobalányai a legnagyobb odaadással segédkezzenek sminkje, haja elkészítésében, valamint a megfelelő ruhaköltemény kiválasztásában és az öltözködésben. Úgy tűnt, legutóbbi szerzeménye nyerte el legjobban a tetszését, az a mostanság divatos, meglehetősen romantikus stílusúnak mondható fehér muszlinruha, melyet magasan a nyakánál csipkefodor díszített, és amelynek szoknyájában az elegáns „görög ív” csak akkor vált láthatóvá, amikor mozgott. Lady Middleton előkelő modorban köszöntötte az egymás után belépő vendégeket. Legnagyobb szerencséjére, du Plessy grófnő és oly igen tehetséges fia – aki azon az estén még nagyszerűbbnek tűnt pontosan rászabott, katonai stílusú felöltőjében és tökéletesen kötött nyakkendőjében – érkeztek meg elsőként, így a lady minden udvariasságából kijutott nekik. – Szívből remélem, madam, hogy sikerült kipihennie az utazás megpróbáltatásait, és boldogan átadja majd magát a bartoni vacsoraasztal kínálta élvezeteknek. Bár a grófnő, aki maga is a legfinomabb ruhájában érkezett, kétkedve nézett körül, de egyetértőleg bólintott. Mikor pedig meglátta, hogy Mrs. Jennings Lady Clarával kart karba öltve lép be a szobába, nyomban otthagyta megdöbbent vendéglátóját, hogy csatlakozzon régi barátaihoz. A barátnők találkozása olyan örömteli és jó hangulatú volt, hogy szinte meghazudtolta neveltetésüket. Megragadták egymás kezét, és a legmelegebb szavakkal fejezték ki örömüket, hogy újra viszontláthatják egymást. Még a grófnőt is, aki egyébként mindig előkelően viselkedett, és sohasem feledkezett meg a jó modorról, elragadta a pillanat varázsa, amikor viszontláthatta gyermekkori játszótársait. Maga is jócskán hozzájárult a bensőséges hangulathoz. – Nem megmondtam, drága Clarám – kiáltott közbe lelkesen Mrs. Jennings –, hogy magad is meglepődsz majd, ha látod, milyen elegáns a mi Isabelünk? Te jó ég, hol vannak már azok a butuska kislányok az iskolából?

– Aligha lepődtem meg – válaszolta Lady Clara mosolyogva. – Isabel mindig is a legelegánsabb volt közülünk. De én jobban örülök annak – tette hozzá, miközben lehalkította a hangját –, hogy barátnémat ilyen kitűnő egészségben láthatom viszont. Különösen azok után, drága grófné, amit ki kellett állnia. – El kell árulnod a titkod, drága, tiszteletreméltó Isabel! – követelte Mrs. Jennings, de olyan meleg hangon, hogy még a grófnét is meglepte, milyen öröm töltötte el egyszeriben. Szerényen tiltakozva megrázta a fejét, s közben igyekezett frizurája legelőnyösebb oldalát mutatni. Kezdett úgy látszani, mintha ezek a régi barátok senki társaságára nem tartanának igényt. Végig, mialatt Mrs. Jennings oly energikusan osztogatta bókjait, és a grófnő élénken tagadta azok helyességét, Lady Middleton és a férje csak csendben álldogáltak, teljesen magukra hagyva, annak ellenére, hogy őladysége igyekezett mindent oly tökéletesen elrendezni. Csak Mr. du Plessy szórakozott kellemesen az események ilyetén fordulatán, különösen akkor, amikor látta édesanyja merőben szokatlan lelkesedését. Végül Lady Clara volt az, aki észrevette házigazdái kínos helyzetét, amitől maga is rögtön zavarba jött. Megoldásként nyomban azt javasolta előkelő barátjának, hogy kerekedjenek fel mindnyájan, és tekintsék meg együtt a Middleton-házat. A grófné a javaslat hatására azonnal visszanyerte szokásos arroganciáját, és sietve egyetértett. Az igazat megvallva, úgy érezte, hogy még nem készült fel arra, hogy helyet foglaljon a szófán, és becses figyelmét a ház úrnőjének szentelje. Ehelyett inkább körbesétált, olykor vizsgálódva szeméhez emelte a lornyont, és építő megjegyzéseivel okította a társaságot, kritizálva a Middleton-ház bútorainak, valamint falakon lógó festményeinek eredetiségét és művészi értékét. Szerencsére Sir Johnról leperegtek az elmarasztaló megjegyzések. Boldog volt, hogy megmutathatja háza kincseit, és szíves-örömest mesélt családja történetéről, továbbá az okos vagyongyarapítás egyes állomásairól. Mindez a jövés-menés, föl-le járkálás tovább is eltartott volna, ha a komornyik be nem jelenti, hogy a hölgyek éppen most érkeztek meg a Barton Villából. Nos igen, Middletonék egyik kocsija ugyanis sietve elindult, hogy elhozza Margaretet és az édesanyját, mivel az előző napi vacsorakor még nem élvezhették legelőkelőbb vendégeik, a du Plessyk társaságát. Dashwoodék pedig azonnal jó szolgálatot tehettek az

egybegyűlteknek azzal, hogy megmentették őket a további sétálgatástól, és immár mindannyian betérhettek a nappaliba. Miután bemutatták neki a két hölgyet, a grófné azonnal szemügyre is vette az újonnan érkezetteket – éppúgy, ahogyan korábban Barton Park régiségeit –, szeme elé emelte lornyonját, és tetőtől talpig végigmérte őket. Leereszkedő magatartása ellenére ugyan mindvégig barátságos maradt, mindazonáltal túlságosan hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények egyáltalán nem keltették fel az érdeklődését. Nem sok mondanivalója akadt a számukra, ezért talán sértőnek is tűnő hévvel fordította el figyelmét tőlük. Fia azonban sokkal készségesebbnek mutatkozott, és lelkesen üdvözölte a társaságuk új, bájos tagjait. Sir John még alig fejezte be a bemutatásukat, amikor a fiatalember már meg is szólította az idősebbik hölgyet. – Mrs. Dashwood – kiáltott –, épp ma délután az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam az ön lányával, aki pontosan akkor érkezett meg az erőben tett sétájából. Olyan volt, mintha Árkádia egyik nimfája jelent volna meg előttem, hogy üdvözöljön. A hasonlóság egészen megtévesztő volt. Ám most, hogy megismerhettem az édesanyát – tette hozzá egy udvarias főhajtással kísérve mondókáját –, már értem, honnan származik a lány szépsége. Margaret kénytelen volt elfordulni, annyira zavarba hozta a férfi szavaiból áradó túlzó melegség. Mrs. Dashwood azonban, akinek lánya csak arról számolt be, hogy a grófné fia kíséretében érkezett meg, teljesen el volt ragadtatva. Nem volt felkészülve egy ilyen jóvágású fiatalemberre, a kiállása pedig – ezzel a könnyed modorral párosulva – egészen megbabonázta. – Talán önt magát is, uram – válaszolta elhaló hangon –, elvarázsolták a közeli erdő pajkos szellemei, hisz bizonyos vagyok benne, hogy van néhány errefelé, mert a magam részéről el sem tudom képzelni, hogyan tekinthet így az egyszerű nép gyermekeire egy olyan világot járt úriember, mint ön. Különösen, mivel úgy értesültem, hogy ön a Kontinensen nevelkedett. Jókedvű társalgásukat akaratlanul észrevette a hadnagy édesanyja, aki többször is fiára nézett, hogy kitalálja, vajon mi lehet a vidámság oka a szobának abban a részében. Egészen odáig ő tartott előadást a társaságnak legkedvesebb témájáról, a Franciaország elhagyása miatt őt érintő szomorú változásokról. A grófnénak azonban mindenki másénál nagyobb szüksége volt a fia figyelmére s illedelmes modorára, és mivel

egy pillanatig sem volt meg ezek nélkül, saját mondatát is készséggel félbeszakítva, a fia, valamint a mellette helyet foglaló hölgyek felé fordulva hozakodott elő mondandójával. Az sem érdekelte, hogy beszélgetésüknek vajmi kevés köze van a szóban forgó témához, mivel a grófné szilárdan meg volt győződve arról, hogy nekik kell bekapcsolódniuk az ő általa kezdeményezett társalgásba. – El tudja ön képzelni, Mrs. Dashwood – szólt közbe –, hogy mekkora veszteség az számunkra, hogy el kellett hagynunk azt az előkelő társaságot? Át tudja érezni, mitől fosztottak meg bennünket? Ah, kedves William, bizonyára emlékszik még korábbi honfitársaink előkelő beszédére és modorára. A kerti soirée-kra, a trianoni szalonokra, nem beszélve a színházi előadásokról – ah, micsoda esték voltak azok! Meg kell értenie, Mrs. Dashwood, hogy vidám, jókedvű szórakozást komoly társasággal igazán csak a Kontinensen lehet fellelni. Be kell valljam, hogy mióta visszatértem ide, bár Anglia nagyon kedves a szívemnek, fájdalom, sok mindenhez kellett hozzászoknom. Nem, attól félek, nem lesz többé részünk abban a nagyszerűségben, ami korábban osztályrészünk volt. Az elkápráztatott társaságot hirtelen kijózanította ez a félelmetes jóslat. Különösen Mrs. Dashwood és a hadnagy vidám hangulatát hűtötte le annyira, hogy egyszeriben mindketten borús csendbe burkolóztak. Csak az eddig csupán szemlélődő Lady Clara nevetett fel a nagy szavak hallatán. – Drága comtesse – kérdezte hitetlenkedve –, tán egész Angliában kihalt volna a jó modor, az illem és az ízlés? Bizonyára fellelhetni még ezeket az erényeket, ha nem is mindenütt, vagy nem is Londonban, de legalább – mutatott körbe vendéglátóikra – az ország néhány kedves zugában. – Sehol sem – válaszolta a grófné. – Mérget vehet rá, Lady Clara, hogy az angol szalonokban csak nagy ritkán tapasztalhatja meg azt a viselkedést, ha egyáltalán, amit naponta láthatott az udvarnál. A hadnagyot rendkívül bántotta anyja bárdolatlansága, a mindig készséges Sir John azonban sietett kifejezni egyetértését az ügyet illetően. – Bizony-bizony, ön valóban joggal tarthat bennünket melegszívű, bár kissé egyszerű népségnek. Mégis, csak remélni tudjuk, madam, hogy az ön jelenléte minket is felemel kissé. Biztosíthatom, hogy

hasonlóképpen angol honfitársaimhoz, magam is mindenkor készen állok rá, hogy tanuljak a jobbtól. A grófnét azonban nem lehetett ennyivel megbékíteni, vagy elterelni a témától. Újfent biztosította Sir Johnt, hogy szülőföldjére való hazatérése temérdek fájó csalódást okozott neki. Kénytelen volt visszatérni egy olyan modortalan világba, ahol az embereket inkább mondhatni póriasnak, mint olyanoknak, akik képesek a civilizált viselkedésre. – És mindez egy olyan helyről, mint Párizs! – tette hozzá. – De félő, minden odalett már! És tudniuk kell, hogy e romlás minden cseppje abból ered, amit ma nagy tisztelettel forradalmi szellemként emlegetnek, abból az önállóságból, abból a szégyentelen, új szabadosságból, amit legújabban mi magunk is oly nagyszerűnek vélünk, amikor ifjaink tesznek róla tanúbizonyságot! Ez az, ami Franciahon kegyes társadalmát lerombolta. Én a magam részéről többé nem vállalhatok felelősséget egyikünkért sem, ha az események továbbra is így folytatódnak. A fiatal du Plessy különös módon megkönnyebbült, hallván, milyen új fordulatot vett édesanyja előadása. Már több alkalommal módja nyílt arra, hogy végighallgassa a grófné előadásait a civilizáció hanyatlásáról, így tudta, hogy az általánosságok feletti borongás még mindig kevésbé sértő, mintha az egyedi hiányosságok soroltatnának fel. És amint a társalgás ismét folytatódott, azon nyomban kivonta belőle magát, és megragadta az alkalmat, hogy megszólítsa Margaretet. Beszéde szinte suttogásig halkult, épp csak olyan hangos maradt, hogy Margaret tisztán hallhasson mindent. – Miss Dashwood – kezdte –, jó szerencsémnek tartom, hogy anyám gyenge egészségi állapotára való tekintettel kénytelen vagyok Bartonban időzni egy ideig. Ha máshol történik mindez, és még a gondolattól is beleborsózik a hátam, nem találkozhattunk volna, és nem ismerhettük volna meg egymást. Margaretet ismét csak megdöbbentette a férfi közvetlensége. Mit akarhat ezzel mondani? Már korábban a hadnagynak édesanyjához intézett bókjait sem volt képes pirulás nélkül hallgatni. Erre a vallomásra pedig csak egy elhaló hangú tiltakozással tudott felelni, hogy legjobb tudomása szerint még alig találkoztak, és nyilvánvalóan aligha ismerhették meg egymást ennyi idő alatt. A hadnagyot látszólag meglepte a lány válasza, de vidáman elmosolyodott, és gyorsan beismerte tévedését:

– Valóban, még nem ismerjük egymást. Annak azonban örülök, Miss Dashwood, hogy legalább a jövőben lehetőséget lát erre. Természetesen – folytatta hirtelen komolyra fordítva a szót –, önnek tökéletesen igaza van abban, hogy megró. Az illem azt kívánná, hogy csupán annak lehetőségét említsem meg, hogy talán megismerkedhetem az önök csodálatos vidékével, és nem pedig azzal a kedves tanárral, akinek segítségével, reményeim szerint, felfedezhetem az előbb említett szépségeket. Mivel, az igazat megvallva, már sokat hallottam a devoni táj vadságáról, nevezetességeiről, változatos formáiról és szemet gyönyörködtető szépségéről. Mindazonáltal, úgy vélem, hogy nem helytelen, ha azt kívánom, hogy az ön útmutatása alapján ismerhessem meg ezeket a csodákat. – Sir, igazán nagyra törő terv ez egy olyan valaki számára, aki csak ilyen rövid ideje tartózkodik itt. Ezredének hamarosan szüksége lehet az ön szolgálataira, így aligha képzelhető el, hogy Devonshire-nek akárcsak egy darabkáját is behatóan megismerheti, még ha oly nagyszerűek is az ön képességei. Szavait visszavágásnak szánta, a fiatalember azonban hevesen válaszolt: – Milyen igaz, Miss Dashwood, hisz épp szerencsétlen helyzetem kényszerít rá arra, hogy ilyen merészen kérjem figyelmét a magam számára szinte azonnal, hogy találkoztunk. Mivel itt tartózkodásom meglehetősen rövid, kénytelen vagyok rögtön cselekedni. Az utolsó mondat belefagyasztotta Margaretbe a szót. Még soha eddig ilyen leplezetlen beszédet nem hallott úriember szájából, különösen nem azoktól a fiatalemberektől, akik errefelé megfordultak. Az ilyen beszéd, ha illendő is talán egy francia szemében, benne igen kellemetlen érzéseket keltett. Mr. du Plessy kétségtelenül úgy gondolta, hogy megtör minden ellenállást – és teljesen biztos volt abban, hogy ezt bármelyik hölgy esetében meg tudja tenni. Margaret azonban átlátott a hadnagy hetyke viselkedésén. – Attól tartok, hogy az ön francia neveltetése nem egyeztethető össze a miénkkel – mondta Margaret. – Mifelénk nem szokás ilyen gyorsasággal előrerontani, mindig csak annyival lépünk előre terveink megvalósításában, amennyit az illendőség megenged, bármennyire vonzónak tűnjék is a lehetőség. A fényes nagyvilágban, sir, ön bizonyára hozzászokott ahhoz, hogy szeszélye szerint cselekedjék, nehogy véletlenül elmulasszon egyet is az útjába kerülő élvezetekből. Csupán

bízhatunk abban, hogy képes lesz türelmet tanúsítani velünk, lassabb tempójú vidéki emberekkel szemben. A férfi leforrázva hallgatta Margaret szavait. – Mennyire kevéssé értette meg a szándékaimat, Miss Dashwood. Én csupán katona vagyok, aki az ön nagylelkűségét kéri. Mi, akik folyamatos zűrzavar közepette éltünk, megfogadtuk, hogy visszaszerezzük az élettől, amit lehet. Veszteségekkel és változékonysággal teli ifjúságom, félek, túlságosan mohóvá, túlzottan meggondolatlanná tett. Bocsássa meg, hogy kimutattam türelmetlenségemet egy olyan dologgal kapcsolatban, amiben nem lett volna szabad, amelyhez egyáltalán nem volt jogom így közeledni. De, valójában, nem fontos… Hirtelen milyen komoly lett a hangja. Talán mégis bújhat meg érték a szép szavak mögött. Amikor pedig Margaret végül beleegyezett, hogy korábbi ígéretét megtartva elkíséri őt másnap a Barton eldugott parkjaiba tervezett kirándulására – kegyesen megengedve, hogy a férfi csatlakozzon harmadikként Lady Clarához és hozzá –, élvezettel állapította meg, ahogy a fiatalember visszafogta kitörni készülő szavait, és ahogy a csalódottságnak csak halvány árnyékát engedte arcán átsuhanni.

HETEDIK FEJEZET – Határozottan úgy gondolom – szólt Mrs. Dashwood a lányához a másnapi reggelinél hogy Sir John és Lady Middleton a vacsora tekintetében saját magukon is túltettek. A gyömbéres récesültnél jobbat kívánni sem lehetett volna, a marhanyelv a ribiszkeöntettel pedig egyenesen mennyei volt. És kénytelen vagyok bevallani, nem is számítottam ilyen előkelő társaságra. Emlékezetes este volt, nem igaz? Ebben a kérdésben ez egyszer Margaret egyet kellett, hogy értsen az édesanyjával. Szórakozásban nem volt hiány múlt este, és Lady Middleton vendéglátóként tett erőfeszítései, még ha másban nem is erőltette meg magát, kiváló vacsorát eredményeztek. Csodálatos lehetősége nyílt rá, hogy megszilárdíthatta barátságát Lady Clarával, amely nagy melegséggel töltötte el, annál is inkább, mivel látta, hogy az idős hölgy is így érez. Végre habozás nélkül mondhatta ki érzéseit, gondolatait. Az este valóban kivételes élmény volt. Így felbátorítva, Mrs. Dashwood továbbfolytatta az est felidézését, boldogan átélve annak minden apró részletét, kezdve attól a perctől, amikor beszállt Middletonék érte küldetett hintájába, és megcsodálta a hintó belsejét borító drapériát, egészen a comtesse du Plessy haját ékesítő szalagdísz művészi gyöngymintázatáig. Természetesen innen már egyenesen vezetett az út a társaságban jelenlévő összes hölgy ruházatának kitárgyalásáig. Mindig nagy élvezettel adta át magát ennek a szórakozásnak. Mrs. Dashwood az ilyen nagyszabású alkalmakban lelte legnagyobb boldogságát. Ezek az esték ugyanis megnyugvással töltötték el, hogy annak ellenére, hogy ilyen messzire kellett költöznie lányaival devonshire-i rokonai közelébe, ez még büszke Norlandjükben, még férje életében adott estélyeikhez képest sem jelentette azt, hogy alább kellett volna adniuk az eleganciából. Margaret örült, hogy édesanyját ilyen jókedvűnek látja, és kész volt egyetérteni minden megjegyzésével. Csak akkor érezte egy kicsit kényelmetlenül magát, amikor Mrs. Dashwood az est eseményeinek elősorolásakor a többi vendég dicséretébe fogott. – A comtesse, meg kell hagyni, igen előkelő – kiáltotta –, és a fia, a fiatal hadnagy, az egyik legjobban nevelt úriember, akivel életemben

találkoztam. Ugye, milyen váratlan, kellemes meglepetés volt a fiatalember jelenléte, Margaret? Az igazat megvallva, gyermekem, összességében igazán szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy itt, Bartonban élhetünk. Biztosíthatlak, hogy nem volt még részünk vidámabb és élvezetesebb szórakozásban itt a Parkban, és nem találkoztam még figyelemreméltóbb fiatalemberrel, mióta szegény apáddal megismerkedtem. Margaret szemlesütve hallgatta ezeket a szavakat, és megpróbálta leplezni pirulását. Azt mindenképpen el kellett ismerni, hogy Mrs. Dashwood nem olyan volt, mint sok más szülő, aki élete egyetlen céljának azt tartja, hogy férjjelöltek sorát szállítsa leányainak. Ez a jólelkű asszony még pontosan emlékezett arra, hogy – nem is oly sok idővel azelőtt – milyen félelmei voltak leányai jövőjét illetően, férje halála után. Összesen csak annyit remélt, hogy gyermekei számára olyan körülményeket tud majd biztosítani, hogy mind ők, mind pedig ő maga élvezheti majd a remek társaság minden örömét. Minden tettét lányai boldogsága és érdeke vezérelte. Ennek ellenére, a nyájasság és bókok láttán ő sem tudott ellenállni annak, hogy hangot adjon elképzeléseinek. Már csak azért sem, mert a szóban forgó fiatal tiszt ugyancsak megragadta a képzeletét. Amikor azután Margaret bevallotta édesanyjának, hogy ígéretet tett Mr. du Plessynek egy délutáni kirándulásra Lady Clara társaságában, hősnőnk azonnal úgy kezdte érezni, hogy édesanyja múlhatatlan érdeklődéssel viseltetik az ügy iránt. – Milyen szerencse, Margaret, hogy ilyen ismeretséget szereztél! – kiáltotta izgatottan. – A fiatalember, úgy vélem, szívesen okoz örömet másoknak. Nincs más óhaja, minthogy kedvére legyen a hölgyeknek, és ami még fontosabb, minden adottsága megvan ahhoz, hogy ennek a feladatnak kiválóan meg is feleljen. Ki kell valahogy derítened, hogy milyen elfoglaltságoknak hódol szívesen, mi iránt érdeklődik, de különösen azt, hogy melyek a legkedvesebb ételei. Ha a természete valóban olyan könnyednek és megnyerőnek bizonyul, mint amit tegnap este láttunk, akkor viszonozhatnánk azzal a kedvességét, hogy meghívjuk ebédre magunkhoz ide, a villába, mielőtt visszatérne Brightonba. Örömömre szolgálna, ha megmutathatnám neki háziasszonyi képességemet, elkészíthetném a saját specialitásaimat, amikről, biztos vagyok benne, ő maga is elismeréssel nyilatkozik majd.

Tudod, az illem úgy kívánja, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk a katonáinkért. Margaret ugyan általában teljesen ki volt békülve édesanyja barátkozó természetével, mindazonáltal most igencsak zaklatottan hallgatta türelmetlen javaslatát. Már volt szerencséje megtapasztalni korábban is engedékeny, és sokszor meggondolatlan édesanyjánál ezt a fajta közvetlenséget. Még emlékezett arra, hogy évekkel ezelőtt anyja milyen elhamarkodottan támogatta, és milyen fáradhatatlanul bátorította szegény nővérét, Marianne-t, annak első szerelmében és Mr. Willoughby iránt érzett heves szenvedélyében. Soha, egyetlen alkalommal nem vette észre a hamisságot a hazug fiatalember viselkedésében. Margaret mind a mai napig haragudott édesanyjára emiatt. Úgy tűnt, hogy Mrs. Dashwoodot még most is könnyűszerrel megbabonázta az újdonság, bárhol is találkozzon vele; és még mindig képes volt a szemtelenséget őszinteségként, az arcátlanságot szellemességként és a neveletlenséget könnyed modorként értelmezni és csodálni. És csakúgy, mint drága Marianne-jának, neki is ugyanolyan élénk volt a fantáziája, mint korábban. Mennyire más volt az immár ifjúvá cseperedett legifjabb leány! Még akkor, évekkel ezelőtt, a Marianne gyámkodása alatt álló, de már igen fogékony Margaretet is teljesen megigézte nagyra becsült nővérének „megmentője". Bár senki sem vette észre, ő is beleszeretett John Willoughby-ba – úgy, ahogy csak a tizenhárom évesek tudnak. Valójában olyan kedves lett a szívének, mint az első szerelmek általában, számára Willoughby volt nővére megmentője, az ő Grállovagja. Csak később, amikor tudomást szerzett Marianne szenvedéseiről, sebezte meg szívét a tüske, és volt kénytelen fájdalmát csendben viselni, családjának segítsége nélkül. Ennek az ügynek a következtében a legártatlanabb testvér elveszítette minden illúzióját. Még szinte gyerek volt, amikor először megdöbbentette, majd aztán magával sodorta a szerelem végtelen erejének megtapasztalása. Azután pedig, ő maga is összetört szívvel, kezdte lassan megérteni, hogy egy látszólag becsületes fiatalember csalárdsága milyen könnyen tönkreteheti még a legerősebb jellemeket is. Margaret szívesen fordult volna segítségért legidősebb testvéréhez azokban az embert próbáló napokban. Tudta, hogy Elinor végtelen bátor, sőt egyenesen hősies, és ami a legfontosabb, mindannyiuknál jobban helyén van az esze. Valójában azonban tartott attól, hogy túlságosan

komoly, olykor kimondottan szigorú nővére nem kezelné kellő türelemmel és belátással a kérdést. Elinor tartózkodása volt az, ami leginkább elbátortalanította Margaretet. Rettegett attól, hogy nővére esetleg kinevetné, vagy figyelemre sem méltatná együgyűséget és butaságát. Margaret így tehát nemigen számíthatott bátorításra sehol sem. Hősnőnk ennélfogva már igen fiatalon kikerült drága nővérei gyámolító függéséből, és saját bőrén tapasztalhatta meg a külvilág ridegségét. Szilárdan eltökélte, hogy eztán maga hozza meg döntéseit, és megfogadta, hogy ő maga, egyedül vág neki az élet rögös ösvényének. Legalábbis megértette, hogy nem engedheti meg magának, hogy megtévessze a vakmerőség, vagy akármilyen lovagias hősködés, bármennyire csinos legyen is az, aki mindezt produkálja. A Sir John által felvonultatott kérők szűnni nem akaró sora pedig bőségesen nyújtott alkalmat arra, hogy bebizonyítsa: szilárdan tartja magát az elhatározásához. Ami pedig du Plessyt illette, éppen hogy a kapitány könnyed társasági modora volt az, ami Margaret Dashwoodban a veszély érzetét keltette. A fiatal tiszt önbizalma, mely elárulta, mennyire bizonyos abban, hogy minden hölgynél sikert arat, kivívta Margaret megvetését. A formalitások hiánya, könnyelmű modora, beszédének szabadsága és közvetlensége alapján azt hihetné az ember, hogy már hosszú évek óta közeli barátságban vannak egymással. Mégis, a fiatalember sármja és őszintének ható viselkedése elgondolkodtatta. Valóban elég őszintének tűnt, de vajon nem csak a bolondját járatja-e a vidéki népséggel, hogy elűzze valahogy a bartoni napok unalmát? Du Plessy könnyedsége szemmel láthatóan elbűvölte az édesanyját, és talán még Sir Johnt és Lady Middletont is le tudja venni a lábáról. Sőt még saját arrogáns és elbizakodott anyjának is képes minden pillanatban a kedvében járni. Margaret személyében azonban emberére akadt. A lány elhatározta, hogy udvariasan viselkedik majd irányában, hiszen nagylelkű támogatóiknak, Middletonéknak tartozik ennyivel, de figyelme és óvatossága egy pillanatra sem lankad majd. Miközben a Pocombe Bridge-hez tervezett kiránduláshoz öltözködött elhatározta, hogy nem gondol többet a szemtelen tisztre, hanem inkább csak a rá váró örömökkel és Lady Clara határozott kívánságával, miszerint szívesen felkeresné a vidék legmagasztosabb zugát, foglalkozik eztán.

Margaret jól ismerte Pocombe hídját, és biztos volt benne, hogy a patakon áthajló ívei, a mélységét folyamatosan változtató kristálytiszta víz, a part tiszta, lágy vonala és a közelben álló elhagyatott apátság nyújtotta együttes látvány minden bizonnyal ugyanúgy elbűvöli majd barátját, mint ahogy korábban őt magát is. Úgy tervezte, hogy a délutánt egy kevésbé forgalmas úton töltik majd a szilfák árnyékában, a csordultig teli Exe mentén, ahol minden olyan szemet gyönyörködtető. William du Plessy, ígéretéhez híven, a szalonban várt rá. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Lady Clara is, akin csupán egy pillanatra látszott, mennyire meglepődik társaságuk létszámának kibővülésén. A kapitány előkelően meghajolt, és egyenesen a ladynek címezve szavait így szólt: – Remélem, madam, hogy tolakodó jelenlétem nem rontja el a kirándulás élvezetét. Csak elkísérném önöket, és csodálnám a természet szépségeit anélkül, hogy egy szót is szólnék. Reményeim szerint Miss Dashwood lesz mesterünk abban, hogy megtanuljuk, mit érdemes megnéznünk. Így hát hármasban kerekedtek fel azon a csodálatos napon, amikor a levegő, az ég és a föld szinte ringatózni tetszett a mindent átható nyugalomban. Simogató napsütés és a fákról lehulló színpompás őszi levelek kísérték őket útjuk során. Lady Clara, akit gyakorlati érzéke a természetjárások alkalmával sem hagyott el, rögtön azzal kezdte, hogy a fiatalembert emlékeztette arra, hogy ezúttal csak kényelmes, lassú tempóban haladhatnak. – Meg kell hogy értse, uram, és kérem, viselje türelemmel. Én nem vagyok képes lépést tartani önnel, és felvenni a versenyt a fiatalság erejével. Természetesen így is szép távolságot bejárunk, ha felajánlja a karját. A kedvemért Miss Dashwood sűrűn szerét ejti, hogy gyakorta megálljunk, hogy lélegzethez jussak. Persze úgy tesz, mintha a pihenők egyetlen oka az lenne, hogy ő vázlatokat készíthessen az elibénk táruló tájról, vagy az út kanyarulatáról, míg aztán én is újra késznek nem érzem magam, hogy folytassuk utunkat. Ön, úgy gondolom, lelkesítő megjegyzéseivel szórakoztathatna bennünket az ilyen alkalmakkor. Biztosíthatom, hogy figyelmes hallgatóságra talál bennünk. A kapitány egyetértett, és karját ajánlotta a ladynek. Margaret mellettük lépdelt, és újra meg újra felhívta figyelmüket a különböző madarakra, a még mindig aranyszínű virágokkal borított rekettyésre, a távoli dombon álló apátságra, a felette ragyogó kék égboltra és a sebesen úszó felhőbolyhokra.

Vidám szívvel haladtak előre egészen addig, míg a ladynek meg nem kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. Kényelmesen letelepedtek hát egymás mellé, hogy visszanyerhesse lélegzetét. Csendben üldögélve figyelték maguk körül a tájat, egyikük sem érezte szükségét, hogy megszólaljon, és beszédével törje meg ezt a nyugalmat. Néhány perccel később aztán Lady Clara, aki mosolyogva idézte fel magában a grófnéval előző este folytatott társalgást, kíváncsian fordult a fiatalemberhez. – Ön is egy véleményen van az édesanyjával, sir, már ami a mi szegény Angliánkból hiányzó jólneveltséget illeti? Ön is ennyire modortalannak tart bennünket? Mr. du Plessyt láthatólag zavarba hozta a grófné tapintatlanságának felemlítése. – Az édesanyámat, drága asszonyom, csak sajnálni lehet mindazokért a tragikus eseményekért, amelyek velünk történtek. Mégis, azt kell mondjam, hogy egy olyan társaságot sirat, mely talán nagyszerűbbnek tűnik most, mint amilyen valójában volt. Igaz azonban az is, hogy a párizsi élet semmihez sem volt fogható. Anyám jól emlékszik még az egykor oly békés sétákra az ősfákkal szegélyezett utakon, az elegáns szalonokra. Nem tudja kiűzni gondolatai közül magas főkötőit, melyek kifogástalan jelei voltak a divatnak. Amit azonban szeretne mielőbb elfeledni, az a kivégzésekre gördülő kordék nyikorgása. Ennek ellenére nem érdemel megvetést, különösen nem az én részemről, ha a férjének idő előtti elvesztése felett érzett gyásza kissé meg is tévesztette ítélőképességét. Attól tartok, számára az egyetlen megoldás az volna, ha valahogy visszaforgatnánk az időt. Nehezen, de nagy intenzitással beszélt. Kevés volt most hangjában a vidámság, és egyáltalán nem jellemezte az a finom modor, amit Margaret tegnap este a szalonban tapasztalt. Valójában egészen új oldalát mutatta édesanyja régi barátja előtt. – Ami pedig engem illet – folytatta –, sohasem fogom elfelejteni azokat a méltatlanságokat és megaláztatásokat, melyeket apának el kellett szenvednie, mielőtt elérte a vég. És mégis, bár a nevem francia, drága asszonyom, szívem mélyén angolnak érzem magam. Ez a szeretett sziget oly kedves az én szememben, mint bármelyik honfitársaméban, és nem lehet nálam büszkébb senki arra, hogy Spanyolhonban a nagy tábornok, Wellesley, alatt harcolhatott, akit méltán nevezhetünk az angol

arisztokrácia virágának. Miss Dashwood, valóban hamarosan visszatérek az ezredemhez, és elmondhatom, hogy ezt büszkén teszem. Lady Clara bámulattal hallgatta a fiatal tiszt szavait, és még Margaret is, aki, csodálkozva tapasztalta a férfi viselkedésében beállt változást, maga is igen zavarba ejtőnek találta azokat. Csak órákkal később, visszaérkezésük után, miután búcsút vettek a kimerült Lady Clarától, szólította meg a legyőzött, fiatal tiszt közvetlenül kalauzát. – Engedje meg, Miss Dashwood, hogy elmondjam, ez a csodálatos délután, melyet a táj szépségeinek megszemlélésével töltöttünk, még akkor is erőt ad majd nekem, amikor már visszatértem az ezredemhez. Meleg szívvel fogok önre – még idejében észrevéve magát, hozzátette –, és természetesen Lady Clarára gondolni, ha majd egyszer a küzdelem hevében találom magam. Margaret elpirult, de zavara hamarosan enyhülni kezdett, és sikerült méltóságteljes választ adnia, mielőtt elindult volna a Villa irányába. Több volt Mr. du Plessyben, mint amit valaha is feltételezett róla. Mrs. Dashwoodot már az ajtóban állva találta, aki vidáman üdvözölte, és egy levelet lobogtatott a kezében, ami épp az imént érkezett Dorsetből. Marianne anyjának és húgának címzett levelében ez állt: Figyeljetek, drága mama és drága kishúgom, mert olyan csinos kis levelet fogok írni nektek, amilyen csak tőlem telik! Oly sok apró hírem van a számotokra, hogy azt sem tudom, hol kezdjem ezt az örömteli beszámolót. Említettem már, kedveseim, hogy az én derék ezredesem megbízott egy hírneves festőt azzal, hogy megfesse az ő feleségének és háza úrnőjének portréját? Biztosíthatlak benneteket, hogy az új, pöttyös muszlinruhámban valóban nagyon elegánsan, előkelően, sőt egyenesen lélegzetelállítóan nézek majd ki. Aztán majd felakasztjuk ezt az új remekművet a hosszú folyosón a többi közé, a Brandon ősök komor képmásai mellé. És most talán mindközül a legjobb hír az, hogy két héten belül bált rendezünk Delafordban! Szükséges talán felhívnom a figyelmeteket azokra a körülményekre, amik arra kényszerítettek bennünket, hogy erre az elhatározásra jussunk, ennyire

alkalmatlan időben, szezonon kívül? Úgy hiszem, nagyon fontos, hogy ezt megtegyük, mégpedig késlekedés nélkül. Bizonyára tudjátok, hogy drága Edward zenészei mostanában meglehetős hiányosságokkal képesek csak ellátni szolgálatukat a vasárnapi istentiszteletek alkalmával. Úgy tűnik, hogy ezek a művészek képtelenek viták és veszekedések nélkül meglenni egymás jelenlétében. A mi nagyszerű tervünk azonban orvosolhatná ezt a problémát, és megoldaná, hogy ezek az emberek harmóniában dolgozzanak eztán tovább. De minderről részletesebben is beszámolunk majd, amint megérkeztek. Ugye eljöttök hozzánk, hiszen nagyon számítunk a jelenlétetekre az ünnepségek idején? És kérlek, induljatok, amilyen gyorsan csak tudtok. Szerető öleléssel: Marianne Margaret nagy örömmel olvasta nővére levelét. Csábító ajánlatnak tűnt a bál, de még vonzóbbnak találta azt a kilátást, hogy így azonnal elmenekülhet Devonshire-ből. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy Mr. du Plessy őiránta tanúsított állhatatos figyelme már nem sokáig maradhat rejtve a jólelkű, de javíthatatlan Mrs. Jennings és rendíthetetlen szövetségese, Sir John előtt – ha már eddig is nem gyanítanak valamit. És hogyan is remélhetné, hogy békében hagyják Barton Parkban a következő néhány napban vagy akár – mivel memóriájuk igen jó volt – még jó sok idő elteltével azután is, hogy a vendégeik már elmentek? Még ennél is kényelmetlenebb volt viszont az, hogy Margaret, miután tanúja lehetett a hadnagy és Lady Clara közt lezajlott, meglehetősen őszinte párbeszédnek, már maga is, minden ellenkező elhatározása ellenére, egyre kedvezőbb fényben kezdte látni a fiatalembert. Már a gondolattól is aggodalom fogta el. Mindenképpen el kell mennie. – Drága mama – kiáltotta –, kérem menjünk, utazzunk el mihamarabb! – Bár természetes, drágám, hogy részt akarsz venni a nővéred rendezte ünnepségeken, de mégis, mire ez a nagy sietség? Miért ne várhatnánk legalább egy hetet, mielőtt elhagyjuk Dorsetet, most, hogy ilyen ragyogó társasághoz van szerencsénk itt Barton Parkban? Búcsúzz el a te Devonodtól! Hát nem volt talán csodálatos a ma délutáni séta és a társaság is?

Margaret természetesen azonnal sietett biztosítani édesanyját arról, hogy a kirándulás valóban minden részletében örömteli volt. Felemlegette kószálásukat a folyónál, mindazt a szépséget, melyben a táj részeltette őket, és Lady Clara mindezek felett érzett örömét. A kapitányról azonban a maga részéről egyetlen szót sem említett. Szerencsére Mrs. Dashwood figyelmét akkor már teljesen lekötötték saját tervei, és nem vette észre ezt a mulasztást. – Bevallom – mondta –, igencsak reméltem, sőt számítottam rá, hogy még Márton-napja előtt drága leányaimnál, a te nővéreidnél, lehetünk, de hát hogyan mehetnénk ilyen hamar? Te is tudod, hogy tartozunk annyival Sir Johnnak és Lady Middletonnak, hogy legjobb szolgálatukra legyünk akkor, amikor ilyen előkelő vendégeket van szerencséjük házukban vendégül látni. Hogyan hagyhatnánk itt őket ilyen hirtelen, akkor, amikor a leginkább szükségük van ránk! Margaret nehéz szívvel hallgatta édesanyja szavait. Lady Middleton szertartásosságát, a bókokat és a gondos előkészületeket túlságosan is jól ismerte. Ami pedig a comtesse-t illette, nyugodtan bevallhatta magának, hogy eleget látott már eddig is a ladyből. Ha volt bármi, amiért sajnálta volna itt hagyni a társaságot, akkor azok az újdonsült barátnőjével, Lady Clarával töltött délutánok voltak. Vajon találkozik e valaha hasonló baráttal? Ami pedig a többieket illeti, nos, számára semmit sem jelentettek. – Ez azt jelenti, mama, hogy még egy teljes hónapig nem láthatjuk viszont Elinort és Marianne-t? – kiáltotta. – Biztos vagyok benne, hogy gyengéd érzelmei lázonganak erre a gondolatra. Ugyan mama, menjünk, induljunk, hogy mihamarabb viszontláthassuk a nővéreimet! – Én nem csak Sir Johnékra gondolok. Margaret, nem felejthetted el, hogy már megegyeztem Jacob Frost mesterrel a házfelújítási munkálatok ügyében. Tudod, mennyire vágyom már egy szárazabb tetőre és egy csinosabb lépcsőházra. Attól tartok, nem hagyhatom a nagy munkálatokat a cselédek gondjaira. – Épp ellenkezőleg, mama – válaszolta lánya mosolyogva. – Tudom, hogy Hodges legalább olyan jól megfelel a feladatnak, mint akár ön, vagy én. Nem figyelte, Frost mester mennyire meghunyászkodott Hodges figyelő tekintetétől? – Hodges kiválóan dolgozik az én felügyeletem alatt, mégsem hagyhatom itt minden irányítás nélkül. Nem értem – tette hozzá –, miért ne mehetnél előre te Annie-val, míg én itthon maradok, hogy körmére

nézzek a mestereknek, és segítsek Barton Parkban, mielőtt csatlakozom a családomhoz, hogy átadjuk magunkat a delafordi szórakozásoknak. Így tehát, mindkettejük megelégedésére rendeződött el az ügy. Margaret boldog volt, hogy megszabadulhat William du Plessy felkavaró társaságától, édesanyja pedig rendkívül hatékonynak érezve magát, egyúttal biztosította magának nem egy, hanem mindjárt két vendégeskedés minden élvezetét.

Második rész

NYOLCADIK FEJEZET Időközben Elinor olyan fontos híreket kapott, hogy nem tudott többet komolyan foglalkozni férje zenészeivel, vagy az ő lelki bánatukkal. Az azt megelőző nap ugyanis Edward nevére levél érkezett édesanyjától, Mrs. Henrietta Ferrarstól. Ebben a lady abbéli szokatlan óhajának adott hangot, miszerint két héten belül látogatást tenne a fiánál a delafordi lelkészlakban. Edward aggodalommal fogadta ezt a hírt. Mrs. Ferrars korábban világosan kifejezésre juttatta idősebb fia foglalkozás-és feleségválasztásával kapcsolatos csalódottságát. Az utóbbinak hozományát ítélte túlságosan alacsonynak, az előbbit pedig egyenesen a családi kötelezettség felrúgásának tekintette. Azzal fejezte ki megvetését, hogy megváltoztatta végrendeletét, és a teljes örökséget Edward öccsére, Robertre hagyta, továbbá, hogy jogos felháborodását méltóképpen alátámassza, szinte teljesen elzárkózott minden kapcsolatfelvétel elől. Egészen idáig Edwardék képtelenségnek tartották még a gondolatát is annak, hogy meglátogassa őket Dorsetben. – Mi történhetett vele? – kérdezte rémülten Edward. – És miért oly sietve, ilyen hosszú visszavonultság után? Drága Elinor, az én anyám nagy ritkán cselekszik csak a pillanat hatása alatt, vagy legalábbis, ha valaha úgy is tett volna, én nemigen láttam még tőle ilyet. Elképzelni sem tudom, mi késztethette erre a minden előzmény nélküli látogatásra. Mitől változhatott meg a véleménye? – kérdezgette folyton. Elinornak ritkán volt szerencséje találkozni Edward édesanyjával, így csak azt tudta, hogy olyan asszony, aki megtámadhatatlan önbizalommal kezel minden ügyet. Egyébként pedig mindig csakis figyelemre méltó nyilatkozatokat hallhatott tőle. Így hát csak nyugtatgatni tudta kedves természetű férjurát, bár kérdéses, hogy ő maga hitte-e azokat a dolgokat, amiket töretlen házastársi optimizmusa helyesnek ítélt. – Ne izgassa magát, drága Edward – kezdte –, édesanyja irántunk táplált érzelmeiről könnyen kiderülhet, hogy kedvezőbbek annál, mint ahogyan ön véli. Mégiscsak az édesanyja. Ne felejtse el, kedvesem, hogy Mrs. Ferrars is öregszik. Talán arra vágyik, hogy végre megbékélhessen a fiával. Csak arra van szüksége, hogy lássa, ön jól érzi magát és boldog,

hogy bizonyosságot szerezzen arról, hogy mindenek dacára ön nem – és itt huncut szemekkel tekintett a férjére –, hogy ön nem él „nyomorúságos” körülmények között a saját maga választotta, és az ő szemében „túl szerénynek” számító jövedelme ellenére sem. Örömmel látjuk vendégül otthonunkban, és reméljük, hogy a régi nézeteltérésekre végre a feledés homálya borul majd. Edward szomorúan rázta meg a fejét, annyira valószínűtlennek tűnt ez az elképzelés. Elinor azonban ennek ellenére sürgette, hogy tegyék meg a szükséges előkészületeket. Egy ilyen előkelő vendég fogadásához nélkülözhetetlen teendőket azonnal el kellett kezdeni. Jó előre gondoskodni kellett a látogató minden kényelméről. Semmi sem hiányozhatott. A delafordi lelkészlak egyáltalán nem volt képes biztosítani azt a kényelmet, amihez Mrs. Ferrars hozzá volt szokva, Elinor azonban megelégedéssel gondolt arra, hogy házuk immár egészen takaros, és tudta, hogy szép helyen épült. Azokon a ragyogó őszi napokon elég, ha a vendégük csak egyetlen pillantást vet pompás cédrusukra és a mögötte húzódó színpompás dombokra, bizonyosan tetszésére lesz majd. Sietett, hogy előkészítse azt a lakosztályt, amit édesanyja szokott elfoglalni, ha éppen nem Marianne-éknál időzött Delafordban. Edward elégedetten szemlélte felesége sürgölődését, és ahogy teltek a napok, egyre könnyebb szívvel gondolt már a látogatásra is. Kezdte úgy érezni, hogy az élete nem függ már többé anyja szeszélyeitől. Megszabadulva immár Mrs. Ferrars változó hangulatainak terhétől, Edward azt remélte, hogy ki tudja majd vívni édesanyja elismerését figyelemreméltó felesége, és talán még a tiszteletét is saját eredményei iránt. Nem telt bele hosszú idő, és a paplak kitakarítva, kicsinosítva, a tiszta ágynemű bekészítve, a vánkosok felverve várták a vendéget, akinek a hintaját nem is oly sokára már hallani lehetett, ahogy bekanyarodott a házukhoz vezető útra. Mrs. Ferrars érkezése, mint egy váratlan vihar első széllökése, elborította a teljes háztartást. Minden cselédnek (bár igaz, hogy nem voltak túl sokan) az ő rendelkezéseit kellett végrehajtania. Kora este volt ugyan, az utazó azonban rögvest nyugalomra vágyott. Mrs. Ferrars épphogy csak üdvözölte vendéglátóit, és máris visszavonult a számára kijelölt lakosztályba. Elinor mindezek dacára hálás volt. Most legalább eljött hozzánk, gondolta magában, és minden megint jóra fordul. Edward is bizonyára

örül a megtiszteltetésnek – én több mint elégedett vagyok –, és azt látja, édesanyja ismét szeretettel viseltetik irányában, bármi is legyen az oka annak, hogy megváltozott szíve indulata ez ügyben. Másnap reggel a lady későn ébredt. Már majdnem dél volt, amikor megjelent közöttük, és kész volt elfogadni némi frissítőt. Ha anyja látogatása bármilyen, nem várt szerencsés fordulatot tartogatott Edward számára, most már itt volt az idő, hogy ezt megtudja. Mivel fontosabb lelkészi kötelezettségeit kellett félbehagynia, hogy mihamarabb hazatérhessen, a várakozás így még terhesebbnek tűnt számára. Amikor végre méltóztatott megjelenni, izgatott fia megfigyelhette, hogy az idősebb Mrs. Ferrars szinte semmit sem változott az évek múltával. Kicsi asszony volt, de elegáns, leszámítva arcának viaszsárga színét. Bár nem volt nyúlánk termetű, mindig olyan feszesen, kihúzva tartotta magát, mintha bármely pillanatban megmérhetnék a magasságát. Ma különösen sudárnak és előkelőnek tűnt törékeny kis alakja idősebb fia feleségének üdvözlésekor. – Úgy tűnik, szép munkát végzett, Mrs. Ferrars – mondta üdvözlésképpen a lelkészlak felületes megszemlélését követően. – Életet vitt azok közé a falak közé, melyek nem biztosíthattak túl nagy kényelmet az elődeiknek. – Mrs. Ferrars ezt a megjegyzését nyilvánvalóan nagylelkűnek, sőt mi több, leereszkedőnek tartotta. És nem utolsósorban, lehetővé tette számára, hogy késedelem nélkül rátérjen jövetele okára, ami miatt fia házába érkezett. Ezekkel a szavakkal fordult hozzá: – Örömmel tapasztaltam, Edward, hogy nem engeded, hogy szerény körülményeid olyan alantas életmódra kényszerítsenek, mely távol áll attól a világtól, amelyben a családunk generációk óta él. Nagyon elszomorított volna, ha ezt kellett volna tapasztalnom. A Ferrarsok úriemberek, akik mindig büszkék származásukra, és aszerint is viselkednek, tekintet nélkül arra, milyen mélyre kényszerítették őket a körülmények. Miközben ezeket mondta, odahajolt Edwardhoz, mint aki bizalmába akarja avatni. – Épp ez az, ami miatt Dorsetbe utaztam, hogy beszéljek veled. Épp Norlandből jövök, ahol komolyan konzultáltam drága nővéreddel, Fannyval – ennél a pontnál megállt egy kicsit, felderülve időzött norlandi emlékeinél, majd elmosolyodott, és elégedett hangon hozzátette –, és be kell valljam, még sohasem láttam Mr. és Mrs. John Dashwood

házát ilyen elegánsnak. Szüntelenül fejlesztik a birtokot. Lefogadom, hogy még a szavad is eláll majd, ha legközelebb arra látogatsz. El lehet képzelni Elinor megrökönyödését, mikor meghallotta ezeket a híreket gyermekkori otthonáról. Fejlesztések az ő szeretett és méltóságteljes Norlandjükben? Mi mindent jelenthet ez? – A bátyám talán további épületekkel egészíti ki azt a kedves, régi házat, ahol gyermekéveimet töltöttem? – kérdezte olyan udvariasan, ahogy csak tudta. Úgy tűnt, Mrs. Ferrarst meglepetésként éri ez a kérdés, mivel korábban még sohasem kellett azzal a zavaró gondolattal fogalakoznia, hogy Elinort igen bensőséges kapcsolat fűzte a norlandi birtokhoz. Miután azonban újra összeszedte magát, készségesen nyújtott felvilágosítást a változtatásokról: – Ó, Mrs. Ferrars, úgy vélem, ön bizonyára örömmel értesül majd arról, hogy az ön testvérének, Johnnak, és az én drága leányomnak végre valahára sikerült megbíznia egy megfelelő építészt azzal, hogy egynéhány változtatást eszközöljön édesapjuk örökségén. Az úriember egy bizonyos Richard Wyatt Londonból, aki szerencsére épp megbízás nélkül volt Lady Detnonnal folyatott legutóbbi vitájának következtében. Mindenki tudja, milyen önfejű egy asszony Lady Detnon! Nos, Mr. Wyatt azonnal munkához is látott, hogy eltávolítsa azokat az ormótlan épületszárnyakat, és csinosfehér vakolattal vonta be a főépületet. Mindemellett, két pompázatos csarnokot is felépített, melyeket duplasoros dór oszlopokkal szegélyezett. Egészen más ez az új épület. Norland korábbi formáját már fel sem ismerni benne. A mi Fannynkat teljesen elbűvölte Mr. Wyatt varázslatos tudománya. El is határozta, hogy hamarosan belefog a park újjáélesztésébe is. Gondolhatja, hogy ezzel kapcsolatban is temérdek ötlete van már Mr. Wyattnak. Majd ismét elkomorodva Edwardhoz fordult: – Kedves Edward – szólalt meg –, engem a mi saját vagyonunk megmaradásának kérdése foglalkoztat erősen. Az igazat megvallva, komolyan aggódom befektetéseink jövője miatt. Edward egy pillanatig szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől e kijelentés hallatán. Anyja eddig mindig meg volt elégedve azzal, hogy a vagyon gondozását Robertre bízta. Öccse ugyanis, a történtek ellenére is, anyja kedvence maradt. Különc életmódját elnézte, sőt támogatta. Robert szerencsejátékok iránti szenvedélye sem volt ismeretlen előtte, és még

arra is hajlandó volt, hogy ha vonakodva bár, de befogadja a családba fia lehetetlen hitvesét, a korábbi Lucy Steele-t. – De drága anyám, az öcsém bizonyára utasításainak megfelelően gondját viseli a vagyonnak. – Legnagyobb sajnálatomra, többé nem érthetek egyet ezzel a véleményeddel – válaszolta a lady. – Bármennyire jó eszűnek tűnt is az öcséd a múltban, mindezt már elhomályosítja mind az ő, mind pedig nagyravágyó feleségének tékozló életmódja. Nem kívánlak tovább terhelni ezzel a szerencsétlen üggyel. Ezt csak azért mondtam el neked, mert kötelességemnek érzem, hogy megtegyem a szükséges lépéseket most, hogy veszélybe került családunk jó hírneve. Edward, aki még mindig teljesen össze volt zavarodva, igyekezett többet is megtudni arról, vajon mi vihette rá anyját, hogy így szembehelyezkedjék mindazzal, amiben korábban oly bizonyos volt, ám úgy tűnt, hogy az idős hölgy mindent elmondott a témával kapcsolatban, amit akart, és más témába fogott. – Valószínűleg örömmel értesülsz arról – mondta –, hogy hamarosan csatlakozik társaságunkhoz az unokafivéred, Osborne nővérem fia, George, aki mindezidáig Nyugat-Indiában élt. Nemrég érkezett, és már alig várja, hogy újraélessze rokoni kapcsolatait. Gyakran időzik társaságomban – az én legnagyobb örömömre. – A drága George – folytatta –, birtokában van minden előkelőségnek, minden társaságban felfigyelnek rá. Figyeld meg, hogy sokra viszi még. Biztosíthatlak, egy olyan személyiségről van szó, akire bármely család büszke lehetne. Milyen kár, hogy nem viseli a Ferrars nevet! – Majd egy sokatmondó pillantással még hozzátette: – Bár a név, az csak egy név, és végtére is, könnyedén megváltoztatható. Edward és felesége döbbenten hallgatta a lady szavait. Kötelességtudó, engedelmes fiúként, Edward mindig alkalmazkodott Mrs. Ferrars döntéseihez, bármit is gondolt azok helyességéről. A maga részéről aligha kérdőjelezett volna meg akár egy ilyen zavarba ejtő pálfordulást is. Anyja tényleg képes volna kitagadni kisebbik fiát az örökségből egy újdonsült unokaöcs kedvéért? Félretette ezeket a gondolatokat, és nyugalmat erőltetve magára, igyekezett biztosítani édesanyját arról, hogy a maguk részéről nemcsak, hogy szívesen fogadják rokonukat, hanem még a szomszédságukban található előkelő társaságba is bevezetik majd.

– Drága anyám – ajánlkozott Edward –, ugyanúgy, ahogyan önt, Osborne kuzinomat is szeretettel látjuk otthonunkban, különösen azért is, mert egy héten belül fényes bál lesz a környéken. Az estélyt templomunk zenészeinek tiszteletére adjuk. Megígérhetem, hogy legalább olyan élvezetes lesz ez a szórakozás, mint amilyeneket drága apám idejében volt alkalma megtapasztalni. Elinor is csatlakozott szívélyességével férje meghívásához. Az ő drága Edwardja ügyességének köszönhetően Mrs. Ferrars rosszindulata újra jelentéktelen apróságnak tűnt csak fel. Elinor megkönnyebbülten állapította meg, hogy a reggelit csendes nyugalomban költhetik el eztán.

KILENCEDIK FEJEZET Miközben a delafordi lelkészlak ilyen különleges családi kibékülésnek lehetett tanúja, addig egy cseppet sem kisebb fontosságú beszélgetés zajlott le Sussexben, Mrs. Ferrars lányának, Fannynak, és az ő férjurának, John Dashwoodnak a házában. Edwardhoz és Elinorhoz hasonlóan ők is anyjuk, illetve anyósuk tétovázásán tűnődtek, ám a gyanútlan házaspárral ellentétben, ők nagy lehetőséget láttak ebben a határozatlanságban. Csodálatra méltó volt a mohóság, ahogyan ez a példás házaspár hajszolta azt a vagyont, ami jog szerint is az övék lett volna. Szeretve tisztelt apja halála óta, John Dashwood derekasan küzdött azzal a hatalmas örökséggel, aminek a birtokába jutott. Miután kötelességtudóan kinevezte magát apja elhanyagolt birtokának és házának felvirágoztatójává, azonnal hozzálátott, hogy még előnyösebb helyzetet harcoljon ki magának. A norlandi közös használatú legelők bekerítésével és a szomszédos földek emberbaráti okokból való felvásárlásával – ne adj Isten, hogy azok idegen kézbe kerüljenek –, mindazzal a fáradhatatlan buzgalommal, mellyel az egész környék áttervezéséhez és tisztogatásához fogott, elérte, hogy a tekintélyes örökség szépen gyarapodjék. Milyen szerencsés is volt, hogy egy ilyen nagyszerű asszony állt mellette ezekben az embert próbáló időkben. John Dashwood, amilyen jótét lélek volt, még tönkrement volna drága anyjának és féltestvéreinek szüntelen követelőzése miatt. Ha nem támogatta volna az ő állhatatos és örökké éber Fannyja, akkor igen szerencsétlenül is végződhettek volna a dolgok. – De hát, drága John – mondogatta férjének gyakorta –, nem fogom soha elfelejteni, hogy a családja mennyire semmibe vette azt a sok kedvességet, amivel körülvettük őket. És milyen udvariatlanul utasította vissza Mrs. Dashwood minden kísérletemet az ön apja váratlan halála után, amikor én csak arról akartam biztosítani, hogy mindenkor szívesen látjuk őt és a lányait itt, ebben a házban, korábbi otthonukban. Egy alkalommal is, igen jól emlékszem, épp azon voltam, hogy előhozassam számukra a második legszebb készlet ezüstneműt. Biztosíthatom, hogy

épp ezen gondolkodtam. És mi lett belőle?! Az ön anyja, biztosan emlékszik ön is, azon nyomban elutazott Devonshire-be, és magával vitte az ön nagybátyja örökségének legfinomabb darabjait. Mit akarhatott ő kezdeni a mi elegáns székeinkkel és a mi mívesen faragott asztalunkkal? No, és gondoljon csak a porcelánra és az ágyneműre. Ó, drága John! Olyan szűkös megélhetés mellett hogyan is juthatott eszébe neki, vagy akár valamelyik lányának, hogy ilyen finom bútorral rakja tele a házát? Csak arra gondolhatok, hogy valami szörnyűséges mohóság vehetett rajta erőt. Hiszen Norland csak árnyéka volt egykori önmagának, miután eltávoztak. Hogy valaki ennyire semmibe vegye férje saját otthonát, azt a helyet, melyet a lányai annyira szerettek! Hallatlan! Valóban igaz volt – és bárki, aki akkortájt Sussexbe látogatott, tanúja lehetett azoknak a csodálatos felújítási munkálatoknak –, hogy Fanny Dashwood lankadatlan energiával fogott bele, hogy jogos tulajdonának minden hiányzó darabkáját pótolja. Első pillantásra felismerte, hogy az ő Norlandjéből megengedhetetlen módon hiányzik még néhány dolog, és az épület nélkülözi a kényelemnek azt a fokát, ami pedig a legjobb házak sajátja. A beköltözésüket követő első hónapok emléke azonban, elsősorban mert kénytelenek voltak egy fedél alatt tartózkodni férje lehetetlen rokonaival, még hosszú ideig kísértette Norland új úrnőjét. Különösen kellemetlenek voltak azok az emlékek, melyekben Mrs. Dashwood makacs lányai szerepeltek. Még elkeserítőbb volt azonban az, amit szegény Fannynak még ezek után kellett elviselnie – ráadásul, mivel új sérelmeinek forrása saját családja volt. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy kötelességtudó gyermekként mindenben rendelkezésére álljon Mrs. Ferrarsnak – ami azt jelentette, hogy a lady minden szeszélyének engedett, egyrészről gyermeki engedelmességből, másrészről egy későbbi szép alapítványozás reményében –, ám rá kellett döbbennie, hogy erőfeszítése teljesen eredménytelenek maradtak. Sőt mi több, megértette, hogy odaadó fáradozásai ellenére, amikor Mrs. Ferrarsban felmerült egy lehetséges új örökös ötlete, és vagyonát végül Edwardról Robertre íratta, leánya, Fanny, egyáltalán nem számított. Neki, az engedelmes gyermeknek pedig nem volt más választása: el kellett fogadnia anyja önkényes elhatározását az ügyet illetően. Drága férje előtt azonban többször hangot adott azon véleményének, hogy anyja döntése igencsak vitatható.

– Persze – szokta volt mondani –, anyámat, mint a legszeretőbb szülőt ismerem, természetes, hogy szigorúnak kell lennie Edwarddal. A bátyám választott hivatása visszataszító, de még ennél is nagyobb sértés, hogy az ön gőgös féltestvérét, Elinort vette feleségül. Azok után, hogy ezt tették velünk, hogyan állhatott össze egy olyan lánnyal? Ha a legidősebb fiú ilyen szégyenletesen semmibe veszi a család érdekeit, az nem maradhat válasz nélkül. Amikor bejelentette szándékait, magam is teljes mértékig egyetértettem anyám haragjával, kétségtelen! De, fájdalom – folytatta sóhajtva –, hozzá kell tennem, hogy aligha várhatta el, hogy jóváhagyásomat adom az általa ez alkalommal kiválasztott örökös személyéhez. Bár Robert valóban elragadó személyiség, sohasem lenne képes megfelelni családunk magas elvárásainak. Úgy vélem, igen nagy kár, hogy nem talált nála alkalmasabb örököst. Példának okáért itt van mindjárt a fiunk, Harry, aki olyan édesen gügyög, valahányszor meglátja a nagyanyját. Ennek ellenére még csak eszébe sem jutott. Bevallom, félelemmel tölt el, ha a lehetséges következményekre gondolok. Ez alkalommal azonban Fanny Dashwood úgy érezte, hogy türelme végre elnyeri méltó jutalmát. Olyan nő volt, akit nem egykönnyen lehet eltéríteni elhatározásaitól, különösen, ha azok ennyire közel álltak a szívéhez. Valójában soha sem vesztette el kicsi fia fényes jövője iránt táplált reményét. Bármit is érzett, mindig igyekezett Mrs. Ferrars jóindulatát biztosítani a maga számára. Egy odaadó leánynak, mondogatta, töretlenül támogatnia kell az anyját, akármilyen meggondolatlanok, vagy megkérdőjelezhetőek is a cselekedetei. Az öreg hölgy végre belátta, hogy nem volt túl szerencsés ötlet, amikor Robertet választotta; jelenleg azonban nincs hivatalos örököse. – Gondoljon csak a mi kis drágánkra – mondta Fanny megújult reménnyel a hangjában. – Most, hogy anyám végre jobb belátásra tért, egy szerető unoka kell, hogy legyen a legfontosabb. Fanny Dashwood, a rá jellemző jóindulattal úgy gondolta, hogy semmiképpen nem hagyja, hogy fiával kapcsolatos tervei bárhogyan is keresztülhúzzák a Mrs. Robert Ferrars és közte kialakulóban lévő barátságot. Amikor a Ferrars vagyon feltételezett örökösei meglátogatták őket Londonból, Fannynak gondja volt rá, hogy mindenféle pazar élvekbe vonja őket norlandi tartózkodásuk ideje alatt. Először pusztán csak jól átgondolt önérdekből tette, de hamarosan észrevette, hogy fáradozásai bőségesen megtérülnek. Új sógornője személyében olyan társra lelt, aki még az ő igényeit is kielégítette.

Lucy Ferrars egy számára teljesen ismeretlen világot nyitott meg. Újdonsült vidéki rokona mohó érdeklődéssel foglalkozott bármivel, ami divatosnak számított, és készséggel tanulmányozta új rokonainak élénk londoni modorát. Lucyban Fanny azt a fajta eleganciát találta meg, amit maga a legjobban csodált, és amire a leginkább vágyott. Lucy éles szeme, könnyed társalgási stílusa, vidámsága és behatóbb ismeretei a világról egész egyszerűen elbűvölte. Mrs. Dashwood szemében azonban Lucy legjobb tulajdonsága az volt, hogy, kiváló ízléséről téve tanúbizonyságot, felismerte az ő fiának, Harry Dashwoodnak nem mindennapi értékeit. Láthattuk, hogy a korábbi Lucy Steele gyerekek iránt mutatott elragadtatott lelkesedése már eddig is mekkora hasznot hajtott neki. Újsütetű unokaöccséről azonnal ki is jelentette, hogy „angyali gyermek", és szünet nélkül rajongó szeretetével vette körül. – Milyen jó kiállású! Olyan nagyra nőtt, hogy már egy fejjel magasabb Middleton unokatestvérénél – jegyezte meg gyakorta a gyerek füle hallatára. – Én mondom, hogy a drága fiúcska valóban fess megjelenésű rokonaira ütött. Nem hasonlít-e drága férjemre? Majd egyenesen a kilencéves fiúcskának címezve a szavait, egészen telebeszélte a fejét az ígéretes jövő képeivel. – Lefogadom, hogy te is, kicsi Harry, igazi társaságbeli ember leszel, és pont úgy, ahogy Robert nagybátyád is, eleganciáddal felülmúlsz majd mindenkit. Tetszett a fiúnak ez a csábító elképzelés, és úgy járkált föl s alá, mint egy pávakakas. Édesanyja reakciója hasonlatos volt az övéhez. Új rokonával szembeni viselkedése barátságosabb már nem is lehetett volna. A kölcsönös hízelgés elősegítette a bizalmas kapcsolat kialakulását kettejük között, és hamarosan jó barátnők lettek. Mindkettőjük legnagyobb örömére, ahogy egyre több időt töltöttek el egymás társaságában, beszédtémáik száma is üdvösen megszaporodott. Mrs. Dashwood kicsi fiának szüntelen dicséreténél is nagyobb élvezetet jelentett számukra azonban Elinor Ferrars hibáinak becsmérlése, ami még szorosabbra fűzte a kebelbarátok között a rokonszenv szálait. Edward választása olyan pálya volt, ahol versenyre kelhettek abban, hogy közös sógornőjük hiányosságait melyikük fedezte fel először. – Abban a pillanatban, amikor Lady Middletonéknál először megláttam Elinort a testvére, Marianne társaságában – kezdte Lucy egy

alkalommal –, megdöbbentett tartózkodása, nemkülönben a húga felfuvalkodottsága. Még ennél is meghökkentőbb volt az, milyen ridegen viszonyultak a gyerekekhez – ahhoz a négy, ellenállhatatlan kis Middletonhoz. Hogyan is kerülhette volna el a figyelmemet az a fajta közömbösség!? Közvetlen, barátságos természetemmel fel sem tudtam fogni, hogyan viselkedhetnek így. Ezzel a véleménnyel Fanny Dashwood maga is mélyen egyetértett. – Egyáltalán nem lep meg – jelentette ki határozottan –, mivel magam is sikertelenül próbáltam a kedvükben járni, bár az én drága férjem kedvéért megtettem, ami tőlem telt. Ha annyira ismerné az anyjukat, amennyire én, valószínűleg jobban megértené a lányai viselkedését. Lucy Ferrars nagylelkűen kijelentette, hogy a maga részéről készségesen megbocsátaná a hibáikat, ha legalább halvány nyoma lenne bennük az eleganciának és a jó modornak. – Messze magasan Mrs. Jennings és jómagam fölé helyezték magukat, bár egyáltalán nem járatosak az úri divatban. Ráadásul folyton azt éreztetik, hogy egyedül csak ők képesek a finom modorra. Most már csak csodálkozni tudok azon, hogy nem láttam korábban is, mennyire nem kívántam ismeretségbe kerülni azokkal a hölgyekkel. Gondolatai ennél a pontnál szükségszerűen Edwardra terelődtek, de jobbnak látta, ha a szóban forgó fiatalemberrel való korábbi kapcsolatáról egyáltalán nem ejt szót. Ezek után következett az idősebb Mrs. Ferrars állhatatlanságának megtárgyalása. Az effajta panaszkodások vittek színt mindennapos teendőik egyhangúságába. Ami Mr. Robert Ferrarsot illette, az ő vidéki kiruccanásai nem nyúltak el ilyen sokáig. Olyan ember volt, akinek vállaira mázsás súllyal nehezedtek kötelezettségei. Idejének nagy részét először is azok a londoni túrák foglalták le, melyek alkalmával a legújabb divat szerint készült ruhák után kutatva járta végig a boltokat. Ugyan mindig is kifogástalanul öltözködött, mióta tekintélyes vagyon örökösének tudta magát, megértette, hogy elkerülhetetlen, hogy még nagyobb figyelmet fordítson saját személyére. Ilyen fényes jövő előtt állva kénytelen volt összeszűrni a levet a város legjobb ifjaival, azokkal a szilaj, nagyvilági uracsokkal, akiknek egyetlen szenvedélyük a sport, különösen a boksz, és akiknek nehezebb megfelelni, mint bárkinek, akivel eddig összehozta a jó sorsa. Hogy egy ilyen előkelő társasághoz ő maga is méltó lehessen, be kellett

bizonyítania, hogy híven követi a divat minden apró változását. Robert Ferrars a közelmúltban például kötelességének érezte, hogy széles nyaksálba burkolózva parádézzon fel s alá. Sőt, még azt is megtette, hogy az ökölvívókéhoz hasonlóra vágatta a haját, annyira csodálta őket. Még nagyobb terhet rótt rá az, hogy mindig naprakésznek kellett lennie a bokszmérkőzéseket illetően, akár Londonban voltak, akár vidéken. Valójában bármilyen mérkőzésről vagy pusztakezes KOmeccsről volt is szó, számára mindegyik olyan sporteseménynek számított, amelyet alaposan át kellett gondolnia. Így tehát a hét minden napján arra ébredt, hogy súlyos felelősség hárul rá. A reggel első percétől kezdve az éjszaka utolsó pillanatáig azon kellett töprengenie, miként fogadjon a különböző versenyeken. Amikor pedig az édesanyja birtokával kapcsolatos ügyek kerültek volna előtérbe, akkor rendszerint éppen ezen kötelezettségei miatt nem ért rá velük foglalkozni. Úgy vélte, túlságosan kevés az ideje, hogy ilyen csekély jelentőségű ügyekkel bíbelődjön. Ami pedig a feleségét illette, örömmel tapasztalta, hogy Lucy ilyen jó barátnőre talált nővére személyében, ott lent Norlandben. Mrs. Ferrars legalább nem akadályozta meg abban, hogy a maga szakállára Londonba utazgasson, és megjelenjen a boksz-és krikettmérkőzéseken, vagy a kaszinójában. Épp ellenkezőleg, Lucy még örömét is lelte abban, hogy elegáns férjurának új szenvedélye akadt. Maga is csodálattal tekintett Mr. Ferrars barátaira, azokra a tehetős urakra, akik gyakorlatilag kiapadhatatlan pénztárcával és rengeteg szabadidővel rendelkeztek. Ráadásul, mivel jó néhány ilyen finom úriembernek megakadt a szeme rajta, amikor tiszteletüket tették náluk, hogy elkérjék tőle a férjét, Lucy Ferrars megelégedéssel állapíthatta meg, hogy társadalmi pozíciója tekintélyesen javult a házasságával. Természetesen nem telt el sok idő, és szívesen dicsekedett sikereivel szegény sógornője előtt, aki a nagyvilágtól oly szörnyen elzárva élt vidéken. – Csodálkoznál, ha hallanád, hogy beszélnek ezek az úriemberek és hölgyeik, drága Fannym – mondta. – Az ember olykor egészen azt hiszi, hogy két hírneves ökölvívó találkozója nemzeti vitává fajul. Robert és elegáns barátai valóban teljesen el vannak varázsolódva ettől a sporttól! Úgy tűnik, mintha sohasem tudnák megunni. A legutóbbi meccsen is, a Crawley melletti Lowfielden micsoda ostoba helyzet állt elő. Kedves öcséd előadásában hallva, mondhatom, igazán lebilincselő a történet. Ezen a bajnokságon szinte biztos győztesnek tartották Boyce-t Dutch

Sam ellenében, ezért igen kicsi volt az esély a fogadás elvesztésére. Aztán hirtelen elkezdtek veszélyben forogni a tétek. Képzeld csak el, drága sógornőm, a bírók egymásnak homlokegyenest ellenkező ítéletet hoztak. Néhány ostoba ugyanis azt állította, hogy a térdre mért ütés szabálytalan. És javában ezen vitatkoztak, amikor a botrány kitört. Pokoli zűrzavar támadt, és végül még a meccset is lefújták. Robert és barátai magukból kikelve tiltakoztak a határozatlan bírók, a szándékos időhúzások és amiatt, hogy nem akarnak fizetni. Hát hallottál már ilyet? Hát nem szórakoztató? Fanny Dashwood igencsak elkezdte hegyezni a fülét ez utóbbi kijelentés hallatán. Teljes odaadással figyelt, és igyekezett mindent megtudni öccse veszteségének mértékéről, de különösen arról, hogy ez mennyiben érintette anyja vagyonát. Lucy pedig készségesen beavatta kedves barátnéját mindabba, amit az esettel kapcsolatban hallott. – Te is tudod, milyen okos, milyen leleményes a mi Robertünk. Biztosra veheted, drága Fannym, hogy már vissza is nyerte az elvesztett összeget a kártyaasztalnál. Ha sógornőjét rémülettel töltötte is el ez a hír, nem mutatta. Jól tudta, hogy ki kell várnia az alkalmas pillanatot.

TIZEDIK FEJEZET Margaretet Marianne közelsége és afelett érzett öröme, hogy messze maga mögött hagyhatta Barton parki egyhangú életét, fényes jókedvre hangolta, mire Dorsetbe érkezett. Ráadásul Mrs. Brandon is nyomban felvidámodott kishúga láttán. Az igazat megvallva, nem tudta nem észrevenni, mennyire megváltozott Margaret az alatt az idő alatt, mióta ő elköltözött tőlük. – Margaret, ez tényleg te vagy? – kiáltotta lelkesen Marianne. – Az a valaha szakadozott ruhájú, szél borzolta vadóc, aki gyakran jeleskedett a kötőfonal összegubancolásában, és örökké besározta a kötényét? De hiszen alig ismerlek meg, olyan finom úrihölgy lettél! Ez a kabát, nos, és ez a tökéletesen megkötött főkötő! – Nahát! Ez igazán nagy elismerés az előkelő Mrs. Brandontól – viszonozta a tréfát Margaret mosolyogva. – Szabadna megjegyeznem, nekem, szegény ostobának, milyen nagyszerűen áll Delaford úrnőjének a házasság? Ilyen vidáman folyt tovább is a beszélgetés még egy órácskáig, amikorra Elinor is végre megérkezett. Nővérük annyira sietett Delafordba, amennyire csak tudott. Amint üdvözölte húgát, neki is nyomban feltűnt, Margaret mennyire megváltozott. – Nahát, milyen jó színben vagy, és hogy csillog a szemed! Ugye, milyen szép hölgy lett belőle, Marianne? Mesélj el mindent a drága mamáról és a devonshire-i barátainkról! Anyánk tényleg ezt az időt választotta ki, hogy belekezdjen áhított felújítási munkálataiba? Elinor örömmel csatlakozott volna húgai vidámságához, de mivel az idősebb Mrs. Ferrars jelenlétének nyomasztó gondolatától egy pillanatra sem tudott szabadulni, ezért ő maga képtelen volt felhőtlenül szórakozni. Kötelességtudóan érdeklődött arról, mi minden történik korábbi lakhelyén, és folyvást arra ösztökélte Margaretet, számoljon be részletesen, hogyan élnek Devonshire-ben most, hogy ő és Marianne már nem részesülhetnek mindabból. És mint mindig, most is türelmesen végighallgatta húga beszámolóját.

Margaret nem lepődött meg, hogy aggódni látta Elinort, aki – legalábbis így tűnt fel neki – mindig a családja iránti felelősség terhét hordta a vállán. Ezért a legjátékosabb Dashwood lány inkább amellett döntött, hogy megkönyörül nővérén, és a terjengős beszámoló helyett igyekszik majd felvidítani. Margaret szokása szerint úgy könnyített súlyos gondokkal küszködő testvérein, hogy valamilyen komolytalan kis történetet beszélt el nekik élvezetes stílusban, helyenként kissé kiszínezve, vagy elnagyolva a részleteket. A szórakoztatásukra bemutatott aznapi téma repertoárjának egy aktuális darabja volt; a szomszédság, a rettenthetetlen Middletonok legújabb tettei, azok az erőfeszítéseik, melyekkel mindenáron megpróbáltak kapcsolatot kiépíteni a felsőbb körökkel. – Alig hinnék el, drága hölgyeim – fogott bele az előadásba huncutul –, de mi ott Devonshire-ben mostanában igen tekintélyes társasággal büszkélkedhetünk. Biztosíthatom önöket, hogy nem találnak több eleganciát Brightonban sem, de még magánál az udvarnál sem. Mert mi ott a legújabb divatnak hódolunk. Senki sem múlhat felül ebben bennünket. Hiszen a notre couture – és itt orrát a magasba tartva kezdett járkálni, miközben meglebbentette néhányszor a köpenyét, és elővillantotta a topánkák –, még az önök dorsetiénél is inkább á la mode. Marianne nagyon jól szórakozott ezen az előadáson, és további részleteket követelt, különös tekintettel az estéikre vonatkozóan. Húga pedig nagy hévvel folytatta a produkciót. Lefestette nekik Mrs. Jennings előkelő iskolatársait. Elsőként az elbűvölő Lady Clara Ashburtont, aki angyali türelemmel próbálja nevelni a Middleton gyermeket; majd aztán Madam La Comtesse Isabel du Plessy a párizsi grandeur-t jól illusztráló entrée-ját és mindent lefitymáló modorát. – És mindeközben a drága Sir John egyszerűen szóhoz sem jutott a csodálattól – tette hozzá Margaret mosolyogva. – És még csak akkor jött a java! – folytatta. – Váratlanul a társasághoz csatlakozott a grófné ragyogó fia is, Mr. William du Plessy. Egy fiatal hadnagy, kinek kellemes a modora, és úgy ömlik belőle a bók, mint a kaptárból a méz. Hogyne kavarta volna fel Marianne-t ez utóbbi hír, mikor még mindig javíthatatlanul vonzódott a romantikus helyzetekhez. – Mesélj még erről a figyelemre méltó fiatalemberről, drága Margaret – sürgette rögvest. – Milyen a jelleme? Ugyan, hiszen nem hasonlíthat

fennhéjázó édesanyjához annyira, hogy még csak azt se lehessen róla elképzelni, hogy képes lenne egy estén át szórakoztatni téged? – Akár így van, akár nem, én nem tudhatom – komolyodott el Margaret. – Az ő modora oly bámulatosan különbözik a miénktől, hogy valójában úgy tűnik, szinte szakadék tátong közöttünk. Tudjátok, olyan nagyon franciás, mint a büszke édesanyja. A grófné már azt a gondolatot is siralmasnak találja, hogy angolul kell megszólalnia. Úgy beszél a szokásainkról, és rólunk magunkról is, mint zárkózott, passzív és unalmas dolgokról. Attól tartok, nem vagyunk túl rokonszenvesek neki. A comtesse folyton azon lamentál, mekkora csapás is a számára, hogy megszűnt a kapcsolata régi kedves ismerőseivel, akik abban a városban éltek, amely a szemében magát a civilizációt testesítette meg. Egy született angol hölgy, aki boldogságát Párizsban találta meg. – Én azért szánalmat érzek a kedves hölgy iránt – tűnődött Marianne meghatottan –, hiszen mégiscsak ragyogó társaságtól volt kénytelen így megválni. – Majd visszanyerve lelkesedését, huncutul Margaretre kacsintott. – És különben is, Sir John, Lady Middleton, vagy akár az összes Middleton és kedves, ha mégoly tapintatlan anyósuk társaságában ugyan ki ne érezne késztetést a siránkozásra? Mennyire megalázó lehet ez szegénykémnek! Én magam is csak ideig-óráig voltam képes elviselni a társaságukat. Emlékezz csak arra, milyen gyakran menekültem el előlük. Ennél a kijelentésnél Elinor kénytelen volt rájuk szólni, hogy fegyelmezzék magukat. – Marianne, hogy mondhatsz ilyet! – kiáltott közbe. – Amikor Mrs. Jennings szinte úgy gondoskodott rólunk a legnagyobb megpróbáltatások idején, akárha tulajdon anyánk lett volna! Megkapva méltó büntetésüket, a két húg cinkosán összemosolygott. Margaret pedig inkább arról a személyről beszélt, aki a legkedvesebb volt a szívének. Mesélt a környező vidéken tett felfedezőútjaikról Lady Clarával, meghitt beszélgetéseikről és arról, hogy a lady érdeklődése arra ösztönözte, hogy ismét a rajzművészetnek szentelje magát. – Lady Clarából árad a nyugalom – magyarázta. – A természet olyan titkait tárja fel előttem, amiket korábban elképzelni sem tudtam. – Ó, milyen öröm azt hallanom, hogy ilyen csodálatraméltó, új társra találtál – ujjongott Elinor. – És mekkora szerencse, hogy a lady pont azokban az elfoglaltságokban leli örömét, amelyeket te is a legjobban élvezel. Nekem is gyakran eszembe jut, milyen fáradhatatlanul kerestük

mi magunk is a felfedezésre váró szépségeket. Hát nem így volt, Marianne? Milyen édesek is voltak azok a séták a vad szépségű tájakon! De te, drága kishúgom – mondta, miközben átkarolta Margaretet –, annyira megnőttél, hogy már meg sem ismerlek. Marianne és én mennyit keseregtünk, hogy értékes társaságodat nélkülözni kényszerülünk. Olyan messze kerültünk tőletek! Drága mama minden egyes leveléből ugyan az olvasható ki, hogy jól telik az idő ott nálatok a Middletonok társaságában, de sokkal megnyugtatóbb, hogy te is elégedettségteket említed. A világért sem ábrándította volna ki Margaret az ő kedves nővérét azzal, hogy beismeri, milyen gyakran szenved attól, hogy nincs senki odahaza, aki megértené a gondolatait. Ehelyett inkább ugyanolyan vidáman folytatta, mint ahogyan elkezdte, és nevetve válaszolta nővérének: – Ennek ellenére, drága Elinor, be kell valljam, hogy bármikor kész vagyok megválni Barton minden áldásától, hogy kedves meghívásotoknak eleget tegyek. Elismerem, nagy izgalommal várom már a delafordi bált. Hogy pontosan fogalmazzak, csodát várok tőle. Nem kétlem, hogy mindannyian el leszünk bűvölve. Az utolsó hetekben Mrs. Brandon valóban igen vállalkozó szelleműnek bizonyult, és biztosította testvérhúgát arról, hogy a szervezés minden energiáját lefoglalta. – Meg kell értened Margaret, hogy, példának okáért, már az sem volt kis dolog, hogy örökké veszekedő zenészeink ellentéteit sikerült elsimítanom. Naponta, sőt óránként kellett dicsérnem őket, hogy biztosítsam az együttműködésüket. És alig néhány perccel ezelőtt adtam értésükre ezeknek az uraknak, hogy az egész vendégsereg jókedve az ő kezükben van, hogy zenéjüknek olyan magas színvonalúnak kell lennie, mint amit a templomban már megszoktunk tőlük, még ha ezúttal könnyedebb, játékosabb lesz is a hangulat; hogy én magam is mennyire számítok kiváló művészetükre, hogy drága Ferrars sógoromtól tudom, hogy valóban ők a legjobbak a környéken, és hogy egyes-egyedül ők képesek olyan alkalommá varázsolni ezt a bált, amilyenhez foghatót még nem láttak itt Delafordban az emberek. Ah, mekkora türelmet igényelt mindez! Kedveseim, mérget vehettek rá, hogy a bál estéjére olyanok lesznek, mint a kezes bárány. Marianne tevékenysége azonban nem merült ki abban, hogy igyekezett az ügynek megnyerni a csökönyös zenészeket. Az ünnepséget

arra is felhasználta, hogy segítsen helyrehozni egy olyan sérelmet, amely régóta bántotta férjeurát. Az Atherton Hall-i John Edgerton, egy kitűnő családból származó, kiváló úriember Delafordtól alig néhány mérföld távolságra éldegélt csendesen feleségével és leányával. Ennek ellenére, Dorsetbe érkezése óta Marianne csak hallomásból ismerhette őket. Úgy tűnt, mintha Edgerton összeveszett volna annak idején az ezredes apjával, és bár Marianne nem ismerte az okát, a családok azóta sem kerültek beszélő viszonyba. Marianne, látva, hogy férjét mennyire bántja ez az elhidegülés, és mivel mélységes szánalmat érzett az ezredes korábbi szenvedései iránt, úgy határozott, hogy helyreállítja a gyermekkori jó viszonyt férje és szomszédaik között. Mivel pedig Edgertonék gondolkodás nélkül elfogadták a meghívást, máris úgy érezte, hogy jó úton halad. Felbátorodva ezen a sikeren, és továbbra is teljes bizalommal viseltetve szakácsa ételkölteményei iránt, végre teljesen átadhatta magát minden vendéglátó elmaradhatatlan kötelezettségének, azaz annak, hogy elegendő fiatalembert biztosítson ifjú hölgyvendégeinek a tánchoz. – Határozottan úgy gondolom, hogy egy bálon sohasem lehet túl sok fiatalember – jelentette ki. – Ez alkalommal pedig, már csak a te kedvedért is, drága Margaret, különös gonddal figyeltem erre a kérdésre. Azonban, ahogy elnézlek, azt hiszem, igen kelendő leszel, akár sokan lesznek a táncos lábú ifjak, akár nem. És én, a magam részéről engedélyt adok rá, hogy ha mered, szívedet zálogba tedd az egyik, vagy ha úgy tetszik, akár az összes lovagnál. Ezen az estén egyetlen feladatod az lesz, hogy élvezd hódításaid sikerét, és ami még fontosabb, hogy csodáljanak, miközben belekóstolsz a tánc élvezetébe. Amikor a nagy sürgés-forgás közepette elérkezett a várva-várt nap, biztosra lehetett venni, hogy nemigen akad olyan, aki kivetnivalót talált volna Mrs. Brandon csodálatraméltó erőfeszítéseiben. Az ezredes büszkén feszített díszegyenruhájában, bárki megirigyelhette volna. Feleségén, mellette álló anyósán és ifjú sógornőjén merengett, mialatt hitvese sorban köszöntötte az érkező vendégeket, könnyedén nevén szólítva mindenkit az üdvözlés során. Mr. Brandont pedig, miközben mosolyogva helyeselte Marianne minden szavát vagy mozdulatát, egyre nagyobb boldogság kerítette hatalmába. Természetesen legelső vendégeik között érkeztek Ferrarsék, akik magukkal hozták Edward édesanyját, és vele együtt egy ismeretlen fiatalembert is. Marianne, aki addig csupán egyszer találkozott a ladyvel,

nem nagyon emlékezett rá, az a kevés pedig, amit vele kapcsolatban fel tudott idézni az emlékeiben, nem volt túl kellemesnek mondható. Mrs. Brandon a nővére kedvéért azonban minden kedvességét latba vetette, hogy meleg fogadtatásban részesítse Mrs. Ferrarst, és kifejezze, mennyire örülnek, hogy megtisztelte őket jelenlétével itt, Delafordban. Az idősebb Mrs. Ferrars viszont, épp ellenkezőleg, meglehetősen bátor tettre ragadtatta el magát, és felemlegette korábbi, Harley Street-i találkozásuk emlékét. – Örömmel látom, madam – mondta szokásos, leereszkedő modorában –, hogy körülményei milyen sokat javultak az elmúlt évek során. Amikor legutóbb találkoztunk, önt meglehetősen elgyötörtnek és sápadtnak találtam. Nem valami szerelmi ügy ásta alá az egészségét akkortájt? – Látva, hogy vendéglátója elvörösödik, a lady megkönyörült rajta. – De talán összetévesztem valamelyik testvérével – van belőlük néhány, úgy hiszem. Végtére is mindegy, kedves asszonyom, hiszen úgy látom, remek egészségnek örvend, micsoda boldogság, egy hatalmas birtok úrnőjének mondhatja magát! Marianne, Elinornak tett ünnepélyes ígéretéhez híven, ügyet sem vetett a hölgy szavaira, ehelyett inkább megpróbálta a közelükben álló kedves párra terelni vendége figyelmét. Elsőként arról beszélt, hogy az ő drága férje mennyire meg van lepődve attól a figyelemreméltó változástól, mely az ifjú Ferrars felügyelete alatt az egyházközségben végbement. – Drága asszonyom, az ön kivételes fiának, Ferrars tiszteletesnek áldásos hatása az egész gyülekezetben szemmel látható, akárhová tekintsen is az ember. A minap is szinte csodát művelt, mikor azt tanácsolta, hogy nagyobb területeket vegyenek művelés alá. A drága ezredes kimondottan hálás neki, hiszen emiatt nem csak a parasztok élnek jobban ezután, hanem a birtok értéke is jelentősen megnövekedett. Mennyire dicséretére válik önnek, hogy ilyen tehetségeket nevelt! Mrs. Ferrars türelmetlenül fordult az őt kísérő úriemberhez, és miközben ezt az urat bemutatta vendéglátóinak, modora érezhetően sokat javult. – Bár hálás vagyok önnek, Mrs. Brandon, hogy ilyen elismerő véleménnyel van a fiamról, kérem, hadd mutassam be unokaöcsémet, kinek kiválóságát magam is tanúsíthatom. Nemcsak, hogy jól ismert és megbecsült a világ távoli tájain is, de bízom benne, hogy nemsokára

abban az örömben részesülünk majd, hogy láthatjuk, amint elfoglalja képviselői székét a parlamentben. Mr. George Osborne közepes termetű, mégis kimondottan jó kiállású férfiú volt. Öltözködésében gondosan a legújabb londoni divatot követte, házigazdáinak köszöntésekor pedig szűkszavúan, de kifogástalan udvariassággal fogalmazott. Mindent összevetve tehát kellemes fiatalembernek tűnt, aki tudja, hogy mikor kell másokra figyelni vagy csendben maradni, és főként, hogy amikor megszólal jobb, ha rövidre fogja a mondókáját. – Ön túl jó hozzám, Mrs. Brandon, amikor egy ismeretlent ily meleg fogadtatásban részesít az otthonában, egy ilyen ünnepi esemény alkalmával. Nagynéném elmondása alapján úgy véltem, hogy a delafordi társaságot rokonszenvesnek fogom találni. Néném tévedett: minden, amit itt látok, egyszerűen varázslatos! Miközben a ház úrnőjével beszélt, tekintete a Mrs. Brandon oldalán álló fiatal hölgyre tévedt. Igen sokatmondó volt a pillantása. Bemutatták őket egymásnak, de alig maradt ideje a fiatalembernek, hogy Margarettől az egyik első táncot elkérje, amikor jótevője, rosszalló arckifejezéssel, maga mellé rendelte. Nyilvánvaló volt, hogy a lady minden pillanatban igényt tart az ifjú figyelmére, és nem tűri, hogy elhanyagolják. Mr. Osborne kelletlenül hagyta ott új ismerőseit, hogy újra elfoglalja helyét Mrs. Ferrars mellett. Az imigyen kiegészült pár pedig elegánsan elvonult az ezredes irányába, mivel Mrs. Ferrars úgy tartotta helyesnek, ha ő és az unokaöccse csak Delaford urával elegyedik beszélgetésbe, és nem pedig azokkal, akiket fent említett felesége érdemesnek tartott begyűjteni a vidékről erre az estélyre. Így esett, hogy Margaret szinte nem is látta ezt a fiatalembert egészen addig, míg az nem jelentkezett a megígért táncért. Margaret úgy találta, hogy Mrs. Ferrars nélkül az ifjú viselkedése, csak úgy, mint beszédmodora, jól érzékelhetően megváltozott. – Az ön nővére, Mrs. Brandon – kezdte gondosan megválogatva szavait, éppúgy, mintha dicshimnuszt akart volna zengeni Marianne-ról – egyedülálló teremtés. Milyen jó szívre vall, hogy bokros teendői közt ennyit dolgozik másokért, és különösen az én Edward unokatestvéremért! Bár be kell valljam, hogy ritkán van szerencsém részt venni ilyen alkalmakon, kitüntetés a számomra, hogy, nagynéném külön kívánságára, magam is itt lehetek.

– No de, uram – válaszolta Margaret nevetve –, jóindulatát és személyét kizárólag csak rokonainak tartogatja tán, és nem is kíváncsi a vígasság nyújtotta élvezetekre? Édes a zene, vidámak a táncosok – mi mást kívánhatna az ember egy ilyen estén? Úgy tűnik, hogy az ön számára sem idegen ez a környezet. – Valóban úgy tűnik, Miss Dashwood? Ha belegondolna abba, milyen csodálatos is az ön helyzete ma este – otthon, együtt a nővéreivel és az édesanyjával –, és utána átérezné az én helyzetemet is egy pillanatra, talán máris nem így látná a dolgot. Milyen nagy boldogság is lehet egy szerető család! Milyen biztos támasz lehet, bárhol is legyen az ember! Ön szerencsésnek tarthatja magát, hogy ilyen gondoskodó szeretet veszi körül. – Önnek uram eszerint már nem élnek a szülei és a testvérei? – kérdezte Margaret megdöbbenve. – Milyen szörnyű! Mindazonáltal, magáénak tudhatja nagynénje rajongását, ami igen sokat jelent. – Ismeretségünk meglehetősen új keletű, mivelhogy Nyugat-Indiában nőttem fel apám egyetlen fiaként. Magányos volt a gyermekkorom, és korán árvaságra jutottam. Miss Dashwood, irigylem azt a megindító szeretetet, amely minden család sajátja. Apám olyan zárkózott ember volt, mint amilyen rövid életű. Én magam pedig teljesen idegen voltam, mind a nagynéném, mind pedig a kuzinjaim szemében. Eltökéltem azonban, hogy idővel megismerem és megszeretem őket, csatlakozom hozzájuk, és osztozom örömeikben. Én is vágyódom egy igazi család után! Az ifjú nagyon komolyan beszélt. Őszintesége megnyerő volt, helyzete pedig mélyen megrendítette a lányt. – De hiszen én a fájdalmaimmal terhelem, Miss Dashwood, noha egyetlen vágyam, hogy szórakoztassam önt. Margaret beleegyezően bólintott, és nagy egyetértésben táncoltak tovább az allemande végéig.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Dorsetnek ezen a részén, amelyet boldog lakói főként társasági életéért dicsértek, mindenki bizonyos lehetett abban, hogy a többiek nagyra becsülik. Az előkelőbb családok között sosem lehetett rosszindulatot vagy közönyt látni egyetlen hír esetében sem, legyen az jó vagy rossz. Delaford mérete épp megfelelő volt ahhoz, hogy az ismerősök gyakran összefussanak, miközben a városka néhány boltjában időztek. Mód nyílt itt szívélyes napi látogatásokra, kellemes vacsorákra és táncos szórakozásra is. Mindezzel együtt járt persze, hogy a közösség, sok más vendégszerető városkához hasonlóan, jó táptalaja volt a kíváncsiság, jóval kevésbé szeretetre méltó tulajdonságának is. Emiatt aztán pletykákból, fürkésző tekintetekből és repkedő rémhírekből sohasem volt hiány. A Delaford-házban megrendezett bál még a társaság legigényesebb tagjai számára is ígéretes lehetőségeket sejtetett. Nem csak az okozott kimeríthetetlen örömet, hogy alaposan megnézhették maguknak a vidékre látogató új vendégeket, és akadálytalanul véleményt formálhattak a jövevények öltözékéről és viselkedéséről, de az a kilátás, hogy Edgertonék látogatása netalántán izgalmat, kellemetlenséget, sőt, akár nyugtalanságot kelthet a vendéglátókban, mindenkinek jó szórakozást ígért. Így aztán, amikor a felesége és leánya társaságában érkező Mr. John Edgertont aznap este bejelentették az egybegyűlt sokaságnak, tapinthatóvá vált a csend a teremben, amelyet alig néhány pillanattal azelőtt még vidám zajongás töltött be. Mrs. Brandon, aki egészen addig a körülötte feltűnő hölgyeket és urakat szórakoztatta vidáman, hirtelen maga is észrevette a bálteremben beállt változást, és kíváncsian fordult az újonnan érkezők felé. Olyan csönd volt, mintha valaki hallgatást parancsolt volna rájuk, ám e csendet csakhamar felváltotta a szűnni nem akaró sutyorgás. Az impozáns megjelenésű, javakorabeli John Edgerton belépett, és feszülten körbepillantott, szemével vendéglátóját fürkészve. Amikor az ezredes megindult felé, úgy tűnt, mintha az egész vendégsereg azt lesné,

mi fog történni a két, egymástól már régóta elhidegült szomszéd találkozásakor. Fájdalmára azonban azoknak a jótét lelkeknek, akik örömüket lelik mások szomorúságában, az idős úriember és az est házigazdája tartózkodóan, de mondhatni, őszinte örömmel fogott kezet. Mr. Edgerton szólalt meg először: – Sok évvel ezelőtt volt, hogy én ennek a háznak a küszöbét utoljára átléptem, és ez a hosszú idő súlyosan nehezedett mindannyiunkra. Aligha hihettem, hogy alkalmam nyílik egykor majd arra, hogy Henry Brandon kisebbik fiát, kit oly messze küldött el magától az apja, egyszer majd Delaford kiváló uraként láthatom viszont. Ha megkésve is, de kérem, fogadja szívből jövő jókívánságaimat. Brandon ezredest egészen meghatották az idős úr őszinte szavai. – Kedves uram – válaszolta –, ki sem tudom fejezni, milyen szeretettel viseltetek ön és családja iránt. Tekintve azonban, mekkora szenvedést kellett eltűrnie az enyéim miatt, nem mertem remélni semmit. Az igazat megvallva, mindig úgy éreztem, hogy én vagyok az, aki elveszítette a barátait. – Egy pillanatra megtorpant, majd feleségéhez vezetve őket, így folytatta: – Remélem, hamarosan sor kerül arra is, természetesen, ha majd magunk között leszünk, hogy megnyissuk szívünket egymás előtt, és megbékéljünk a múlttal. Most azonban hadd mutassam be az én drága feleségemet, Mrs. Brandont, aki oly türelmetlenül vágyik az önök társaságára, hogy egy perccel sem merném tovább megfosztani őt ettől. Mr. Edgerton megkönnyebbülten felsóhajtott, és méltóságteljesen Mrs. Brandonhoz vezette családját. A kis csapat pedig nem sokkal ezután már barátságos beszélgetésbe is merült. – Drága Mrs. Edgerton – kezdte Marianne –, kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek az édesanyámat és a húgomat, Margaretet, az est legfiatalabb vendégét. Mrs. Dashwood maga volt a segítőkészség, amint gondjaiba vette a magát meglehetősen bizonytalannak és fáradtnak érző idősebb hölgyet, és elvezette Mrs. Edgertont a pamlaghoz, hogy ott kényelembe helyezkedve beszélgethessék ki magukat. Amint pedig Brandon ezredes, Mr. Edgertonnal az oldalán eltávozott, hogy csatlakozzon a szomszédaihoz, Marianne és Margaret nyomban hozzáfogtak, hogy megpróbálják a jó úr lányát felvidítani. Miss Letitia Edgerton ugyanis továbbra is komoly és ünnepélyes maradt, és

megszólalásaikor is csak a legszükségesebb udvariassági formulákra szorítkozott. Sovány hölgy volt, meglehetősen sápatag, szomorú tekintete fájdalmas csalódásról árulkodott. Mégis, ha az ember rápillantott, láthatta, hogy egykor igen szép leány lehetett. Marianne, szokásához híven, addig nem nyughatott, míg vendége számára nem biztosította a legteljesebb szórakozást. Ha más nem is vigasztalja, gondolta, azt bizonyosan megelégedéssel tapasztalja, hogy édesapja visszaállította azt a barátságot, melyet egykor olyan nagyra értékelt. – Miss Edgerton, tudom, hogy hozzám hasonlóan ön is nagy örömmel látja, hogy családjaink között oly hosszú idő elmúltával ismét helyreállt a béke. Bár a magam részéről nem sokat tudok a viszály tulajdonképpeni okáról, őszintén be kell valljam, hogy boldoggá tesz férjem öröme most, hogy a régi harmónia helyreállítódni látszik. Végtére is szomszédok vagyunk, és ki más segítségére számíthatnánk a szükség idején, mint egymáséra? – Ön igazán nagyon kedves – válaszolta Miss Edgerton. – Ahogy beléptem ebbe a házba, azonnal megrohantak az emlékek. Életem legszebb emlékei ide kötnek – hirtelen elfulladt a hangja, és úgy tűnt, hogy a meghatottságtól képtelen akár egy szót is szólni. Marianne látta, milyen zavarban van vendége, és nem szerette volna tovább fokozni feszélyezettségét. Egy kis idő múlva azonban Miss Edgertonnak sikerült újra visszanyernie a nyugalmát, és maga döntött úgy, hogy folytatja. – Ifjúságom sok-sok napját éppen ebben a szobában töltöttem el kedves barátaim társaságában, Mrs. Brandon. De bevallom, hogy még sohasem láttam ilyen ünnepélyesnek. Csak gratulálhatok önnek, ön valóban igazi csodát művelt Delaforddal. Margaret, aki mindeddig csendben maradt, most úgy gondolta, hogy talán felderítheti vendégét azzal, ha nővére eredményeit magasztalja neki. – Biztosíthatom, Miss Edgerton, hogy a nővérem valóban az a fajta, aki csodákra képes, különösen akkor, ha azt komolyan a fejébe veszi. A hölgy elnevette magát, és vidáman így szólt: – Elég, ha a sógorára nézek, Miss Dashwood, és készséggel elfogadom, hogy Mrs. Brandon földön kívüli erők birtokosa. Még sohasem láttam Johnt ilyen vidámnak és csinosnak, pedig gyerekkora óta

ismerem. Bizonyára isteni hatalommal bír az ön nővére, ha így meg tudta fiatalítani Delaford urát. Majd elgondolkodva így folytatta: – Tudják, az én legkedvesebb gyerekkori barátom Eliza volt, John apjának gyámleánya. Elválaszthatatlan barátnők voltunk. Az ön férje, Mrs. Brandon és az ő testvérbátyja, James voltak a mi állandó kísérőink. Miss Edgerton ismét elhallgatott. Marianne és Margaret pedig, akik aligha értették a hölgy hirtelen támadt szomorúságát, kíváncsian fordították felé a fejüket. Ha akkor hallották volna, hogy mit sugdolóznak a szoba másik sarkában, igen fájdalmas történetről szereztek volna tudomást. Ugyanebben a pillanatban, a szoba ellentétes sarkában, Brandonék legközelebbi szomszédai, Lord és Lady Brunton épp Miss Letitia Edgerton szomorú történetét mesélték Harrietnek, Lady Brunton fiatal unokahúgának. – Ha ma látja az ember, nem gondolná, hogy ismerte a gyengédebb érzelmeket valaha is. Pedig fiatalkorában legalább annyira kötődött Brandon ezredes bátyjához, mint amennyire az ifjú John szerette Eliza Williamset, édesatyjuk gyámleányát. Minthogy azonban az öreg Brandon Letitia hozományát nem találta elegendőnek – hiszen a lány közel sem hozott volna annyit a házasságba, mint Eliza –, ezért nem törődött a fiatalok kívánságával. Miért is foglalkozott volna az ifjak nevetséges felvetésével, ha egy egész birtokra tehetett szert gyámleánya révén? És különben is, olyan ember volt, aki nem viseltetett kimondott türelemmel a szív bolondságai iránt. Így tehát, amint nyilvánvalóvá vált előtte a helyzet, elkergette Johnt a háztól, és elküldte valami messzi partvidékre, Szumátrára, vagy ki tudja, hová. Aztán a lányokat is elválasztotta egymástól, idősebb fiának, Jamesnek pedig egészen egyszerűen megtiltotta, hogy akárcsak egyszer is kiejtse a száján az Edgerton lány nevét. A szerencsétlen fiú engedelmeskedett, szegény Miss Letitián pedig mi is láthatjuk a szomorú következményeket. – Drága hölgyem – szólt Lord Brunton megrovóan –, ön túlzottan szigorú. Egy ekkora birtok urának elsősorban a kötelezettségei teljesítésére kell gondolnia. Nagy vagyon forgott kockán, és senki sem hibáztathatja azért, mert megpróbálta megőrizni ezt a vagyont a következő generációk számára. Barátunk talán egy kicsit szigorúbb volt a kelleténél, de gondoljon bele, hiszen csak gyerekes érzelmekről volt szó! Tekintettel kellene tán lennünk az efféle bolondos szeszélyekre? Képzelje el, mi történne, ha a gyerekeinknek megengednénk, hogy a

maguk feje után menjenek. Ki mondhatná meg, hogy mi sülne ki belőle végül? Nem, kedvesem, Henry Brandon úgy cselekedett, ahogy bármelyikünk az ő helyében. Megtette a kötelességét. – Ó igen, drágám, az már biztos – szólt nekihevülve a felesége. – Mégis mekkora szenvedést okozott ezzel. A kedves kis Eliza Williamset a saját édesszülei bízták barátok gondjaira. Aztán az a szégyen, az a botrány, ami miatta a Brandon-házat érte! Nem, jó uram, ne beszéljen nekem kötelességről. És az a szegény lány is! – tette hozzá nem kevesebb érzelemmel a hangjában Lady Brunton, miközben Miss Edgerton felé intett a fejével. – Nem, kedvesem, az öreg Henry Brandon tönkretette mindannyiuk életét. Majd a kíváncsian figyelő unokahúgára tekintett, és szigorúan így szólt: – Mindez persze nem jelenti azt, drága Harriet, hogy szüleid irányában ne csakis a kellő tisztelettel kellene viseltetned. Sem Mrs. Brandon, sem pedig a húga nem hallott egyetlen szót sem mindebből. Ehelyett teljes erejükkel azon fáradoztak, hogy eltereljék a beszélgetés fonalát a múlt fájó emlékeiről. – Van talán nagyobb élvezet a dorseti ősznél? – kérdezte Mrs. Brandon vendégétől, majd mindjárt hozzá is fűzte ilyenkor szokásos, csapongó gondolatát: – A halott levelek röptének szimfóniájánál a komor őszi égbolt előterében! Ó, mily boldog táj! S mily boldogok vagyunk mi, akik itt élhetünk! Bár Miss Edgerton hálás volt házigazdája erőfeszítéseiért, mellyel őt próbálta felvidítani, továbbra is lehangolt maradt, felesleges fáradozásnak tűnt arra bírni, hogy értékelje a természet költői vonatkozásait. – Sajnálattal kell megvalljam, hogy az elmúlt évek alatt magam nem tapasztaltam az évszakok effajta csodáit. Az ősz pedig számomra kimondottan az ónszürke eget és a metsző, hideg szelet jelenti, melyek mind a közelgő tél baljós előjelei. Azokban a napokban valahogy fájóbb az ember magányossága. Bár persze az is igaz – tette hozzá –, hogy a legcudarabb időben tudom magam leginkább hasznossá tenni a szomszédságban. Oly sokan maradnak olyankor segítség nélkül. Éveken keresztül, egészen Brightonig elmentem azt remélve, hogy talán enyhíthetem egy elgyötört barát szenvedéseit – magyarázta.

Marianne fokozódó érdeklődéssel és izgatottsággal hallgatta. Rákérdezni ugyan nem mert, de bizonyosra vette, hogy ismeri Miss Edgerton brightoni látogatásainak okát. Úgy érezte, gondoskodnia kell Eliza Williamsről, gyermekkori barátnéjáról, és annak természetes fiáról. – Milyen jó ön, Miss Edgerton – suttogta Marianne. – Igazán hálás volnék, ha megengedné, hogy elkísérjem. Bár a férjem, úgy hiszem, nem támogatná az elhatározásomat, tudom, hogy hasznára lehetnék. Margaret kíváncsian figyelte testvére lelkesedését, de mielőtt Miss Edgerton válaszát megismerhette volna, megérkezett megbeszélt táncpartnere, és felkérte a soron következő longawayre. A tánc már elkezdődött, a fiatalember pedig türelmetlenül várakozott előtte, így további habozás nélkül eldöntötte, hogy jól fogja magát érezni. És amint haladtak előre a sorban, összetalálkozott George Osborne-nal, kinek mélabús tekintetétől még jobb kedve kerekedett. A fiatalember pedig egy pillanatot sem késve megragadta a kedvező alkalmat, hogy szinte alig hallható hangon megkérdezze tőle: Lehet-e, merhetné-e, szabadna-e, hogy holnap meglátogassa? Margaret, aki nagyon szórakozatónak találta Mr. Osborne gyámoltalanságát, azt válaszolta, hogy természetesen megpróbálhatja, amennyiben képes lesz akár csak egy pillanatra is elszakadni szigorú „társaságától”, Mrs. Ferrarstól – aki mintha azon küszködött volna, hogy valahogy elcsípje beszélgetésüket.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A Mrs. Ferrars részéről unokaöccse irányában megnyilvánuló kitüntetett figyelem aligha maradt észrevétlen a lady választott örököse és annak felesége előtt. Robert és Lucy Ferrars már korábban megsejtettek valamit. Olyannyira, hogy maguk is határozottan megfontolás tárgyává tettek egy dorseti kiruccanást. Az ezen szándékukról hírt adó levelet közvetlenül a bált követő napon kapta kézhez Edward Ferrars. A teljesen megdöbbent lelkész ebből értesülhetett arról, hogy további családtagjai, kikhez már vagy egy éve nem volt szerencséje, óhajtanak látogatást tenni náluk, és ez a látogatás igencsak küszöbön áll. Ezt írta az öccse: Drága Edwardom, többen igen dicsérő szókkal emlékeztek meg jeles tevékenységedről, és mondhatom, nem csak azok, akik jóindulatom elnyeréséért fáradnak vagy családunk nevének akarnak hízelegni. Így aztán, kedves bátyám, mi magunk is tiszteletünket kívánjuk tenni nálatok, ami, bevallom, úgy hiszem már régóta időszerű. Lucyval együtt remélem, hogy ti is olyan szeretettel fogadtok majd bennünket, mint amilyen gyengéd érzelmekkel mi viseltetünk irányotokban. Tudomásunk van róla, hogy hajlékotok meglehetősen szerény, és anyánk is jelenleg ott tartózkodik, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közeli fogadóban veszünk ki szállást, ahol kuzinunk, Osborne is megszállt, és ahol kényelmünk minden szempontból jobban biztosítva lesz. Jövő csütörtökön érkezünk. Ölel, Robert Talán nem szükséges megemlítenünk, mennyire megrázta ez az üzenet a mi zaklatott lelkészünket és feleségét. Míg Edward a szó szoros értelmében megnémult a döbbenettől, addig Elinor, aki általában maga volt a megtestesült nyugalom a csapások közepette is, összerázkódott

arra a gondolatra, hogy ismét kénytelen lesz találkozni az egykori Lucy Steele-lel. Anyjának fárasztó modora, kísérete, kimondatlan elvárásai Edward irányában, az állandó kérdés, hogy mindezek után mit is szeretne a hölgy legidősebb fiától látni, csak még jobban zavarták és bosszantották. – Drága Edward – kezdte Elinor –, akármit is forgassanak a fejükben, hamarosan megtudjuk. Addig pedig öccsét és a feleségét barátságosan és jó szívvel fogadjuk a házunkban. Majd meglátja. Edward sokáig nem szólalt meg, küzdött, hogy háborgó lelkét lecsendesítse. Majd azután összeszedte magát valamelyest, és így szólt: – Öcsém hirtelen támadt szívélyességének, no meg persze a családom tagjaiban irántunk felébredt érdeklődésnek kell, hogy legyen valami oka, valami határozott iránya. Attól tartok, könnyelműen felajánlott nagylelkűségüknek inkább szerencsétlen, mintsem örömteli következményei lesznek rám nézve. Elinor, aki nagyon jól értette, mi kavarta fel ennyire a többiek nyugalmát, inkább magában tartotta az üggyel kapcsolatos véleményét. Meghökkentette férje rokonainak mohósága, és el sem tudta képzelni, hogy miért van szükség Edwardra a mesterkedéseikhez. Hiszen Edward már rég kivonta magát ebből a küzdelemből, és ezzel vállalta azt az áldozatot, hogy lemond minden igényéről a Ferrars vagyonnal kapcsolatban. Az igazság azt kívánta volna, hogy ezek után mentesülhessen a mostani versengéstől is. – Edward, egyszerűen csak békét szeretnének ott, ahol ez eddig nem volt lehetséges. Nem gondolja ön is, hogy ez jó alkalom lesz a kibékülésre? Érdekes volt azonban, hogy az idősebb Mrs. Ferrars teljes közönnyel fogadta Robert önzetlen gesztusát. – Az öcsédnek még sok mindent meg kell tanulnia – mondta –, és a mi feladatunk gondoskodni róla, hogy ez így is legyen. Már egy futó találkozás Osborne unokatestvérével is elég lehet ahhoz, hogy megtanulja a leckét. Dicsőséges név a miénk. És méltónak kell lennie rá annak, aki örökli. Viselkedés dolgában Mrs. Ferrars nagyon is tudta, mit beszél, azaz, mi elfogadható a számára és mi nem. Később, még aznap, mikor felkereste az ezredest és Mrs. Brandont, saját példáján mutatta meg, mire gondolt. Unokaöccse kíséretében, kitől azóta sem volt képes megválni, jelent meg oly méltóságteljesen, mintha legalábbis a királynőhöz jött

volna látogatóba. És attól a pillanattól fogva, hogy a ladyt és unokaöccsét bejelentették, az ezredesnek és feleségének úgy kellett lesniük minden kívánságukat, mintha egyenesen az udvartól érkeztek volna. Nyilvánvalóvá tették leereszkedésüket, és mire alig egy óra múlva távoztak, vendéglátóikat teljesen elkápráztatták jelenlétükkel. Mrs. Ferrars közölte velük, hogy már eleget látott a házukból, így inkább mindjárt rögtön a Brandon birtokot venné szemügyre. Mindenkit a kíséretébe rendelt, és kiadta a parancsot az indulásra. Nagynénje szemében természetesen Mr. Osborne példásan viselkedett azzal, hogy egyetlen árva pillanatra sem hagyta magára. Vizsgálódását a lady a szőlőlugasoknál kezdte, majd megtekintette a sörfőzdét, az istállókat és a parkot is. A birtokra és annak kezelésére vonatkozó kérdései olyan részletekbe menőek voltak, hogy néhányuk számára kétségtelenül tolakodónak tűnhettek. Mrs. Ferrars ugyanis minden apró részletet tudni akart, ami fia megélhetésének biztonságával összefügghetett. – Kétség nem fér hozzá, kedves ezredes, hogy ahogy én látom, az ön apja igen jól járt önnel – szögezte le végül. – Úgy tűnik, ön tekintélyes birtok felett rendelkezik: az istállói szépen rendben vannak tartva, a földeket megművelik, a bérlők házai csinosak, a munkásai engedelmesek és elkötelezettek az egyházuk iránt. Igazán dicséretre méltó az ön kitartó munkája. Margaret, aki kötelességtudóan maga is csatlakozott a társasághoz, megelégedéssel figyelte Mrs. Ferrars szemlekörútját. Igazán mulattatónak találta az egészet, és örült, hogy elkísérhette őket. George Osborne, aki olykor-olykor lopva rápillantott, szórakozottan megvonta a vállát. Világosan látszott, mennyire csalódott volt a reggeli látogatás ilyetén alakulása miatt. Nagynénje iránti elkötelezettsége azonban változatlan maradt. Miss Dashwoodnak tett korábbi, ünnepélyes kijelentésének megfelelően még mindig a hőn áhított rokoni érzésekkel volt tele a feje, semmi sem jelenthetett számára ennél többet. Így aztán csak hazaindulásuk előtt néhány perccel volt alkalma a fiatalembernek annyi időre elszakadni a Brandonéktól épp búcsúzkodó nagynénitől, hogy titokban Margarethez hajoljon, és ezt suttogja neki: – Aligha mondhatom, hogy ez a mai látogatás volt az, melyre oly nagyon vágyódtam, és amit ön volt olyan kedves engedélyezni számomra. De kérem, Miss Dashwood, higgye el nekem, hogy gondolataim mindvégig ön körül jártak, annak ellenére, hogy talán egész

délelőtt egy szót sem váltottunk egymással. Remélhetem, hogy hamarosan eltölthetek az ön társaságában egy csöndes órácskát? – kérdezte, majd nagynénjére pillantva, némiképp elbúsulva folytatta. – Bár bevallom, nincs nagy valószínűsége, hogy alkalmunk nyílik erre itt, Dorsetben. Ha ezért Devonshire-ig kellene utaznom, azt is kész vagyok vállalni, ha ön lesz oly jó, hogy bátorít benne. Ez az bizalom, ilyen gyászos képpel előadva, nem tudta nem felkelteni Margaret érdeklődését. Felpiszkálta ez az óvatoskodó hangnem, különösen, hogy Mr. Osborne a nagynéni egész társaságra ráerőltetett parancsait szegte meg vele. Ha viszont őszinte akart lenni magához, akkor el kellett ismernie, hogy hízeleg neki mindez. Mire azonban kitalálta volna, hogyan bátorítsa széptevőjét, a félelmetes Mrs. Ferrars már intett is, hogy indulhatnak. Mindazonáltal, egy dologhoz kétség sem férhetett: Mr. George Osborne továbbra is kitartóan udvarolt neki. És Margaret szemében bármennyire is nevetséges volt az, ahogy beszélt, mégis kétségtelenül őszintének hatott. Szegény fickó, milyen jó szándékú, és ugyanakkor milyen ostoba! Ráadásul, sajnálatos módon milyen igaza lett abban, hogy mivel kellett töltenie dorseti időzése további napjait! A nagynénje természetesen minden percére igényt tartott, ezért nem csoda, ha nem számíthatott arra, hogy egyhamar újra látja Miss Dashwoodot. Némi változatosságot jelentett Robert és Lucy Ferrars megérkezése, akik egy percet sem vesztegetve, máris nagy érdeklődéssel fordultak Edward felé. Még alig foglalták el fogadóbéli szállásukat, rögvest bejelentették azon szándékukat, hogy szívesen ellátogatnának a delafordi paplakba. Elinor igyekezett nyugtatgatni férjét, mivel úgy tűnt, kettejük közül neki sikerül jobban összeszednie magát. Mindhiába. Mrs. Robert Ferrarsnak már a megjelenése is zavarta, aki szokásához híven legelegánsabb ruhájában és főkötőjében jelent meg, ráadásul ez alkalommal még egy fehér szaténretikült is hozott magával, hogy ezzel is kimutassa, milyen gondosan ügyel arra, hogy a legújabb londoni divat szerint öltözködjék. Találkozásuk azonban még ennél is jobban felzaklatta Elinort, mivel kénytelen volt tűrni Lucy ellentmondást nem tűnő modorát és gúnyos megjegyzéseit, rövidenfelsőbbrendűségének és tévedhetetlen nagyképűségének minden megnyilvánulását.

Lucy izgatottsága és elragadtatása a lelkészlak láttán nem ismert határokat. A lelkesedéstől negédes hangon, efféle felkiáltásokkal ostromolta férjét: „Hát nem érdekes!” és „Milyen kényelmes és takaros ez a ház!” És nem maradhatott el természetesen Elinor háziasszonyi tehetségének felmagasztalása sem. – Kedvesem, el sem tudom képzelni, hogyan tudtad mindezt véghezvinni! Nem vitás, hogy mindannyiunk számára követendő példát mutatsz. Te vagy a legügyesebb mindünk között! Én csak bámulok, látva, hogy ilyen szerény körülmények között is így meg tudod őrizni derűs nyugalmadat. Szavamra, igazán dicséretre méltó! Engem minden bizonnyal megtört volna ez a hatalmas feladat. Bár igaz, drága férjem is gyakran mondogatja, hogy a kicsiny lakás nem jelenti azt, hogy le kéne mondani az igazi kényelemről. Állítása szerint szívesebben lakna viskóban, mint palotában. Az utolsó kijelentését követő csendet ismét csak Lucy törte meg azzal, hogy édesen mosolyogva férjéhez fordult, és így szólt: – Drága Robert, képzelje csak el magát és választott hitvesét meghitten, békében éldegélve, ily közelségben a boldog falusiakkal. Robert azonban, aki bátyja oldalán sétálgatott, ügyet sem vetett felesége ömlengéseire, mivel azokból egy szó sem jutott el a füléig. Elinor pedig elszántan tartotta magát terveihez. Felfrissülésképpen vendégeit hideg sülttel, pudinggal, meleg péksüteménnyel kínálta, melyeket egy nagy tálcán hoztak be és szolgáltak fel a nappaliban számukra. Majd azt követően úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha férje korábbi jegyesét a hátsó társalgóba vezeti, hogy onnan gyönyörködhessenek a kilátásban, merülhessenek el az örökkön változó fények játékában, az őszi táj színeiben és a horizonton emelkedő dombok kellemes látványában. Lucy túlfűtöttségét azonban nem lehetett ilyen könnyen lehűteni. Lelkesedésével azonnal Edward könyvtárát vette célba, mihelyt azt a rengeteg kötetet megpillantotta a könyvtárszobában. – Drága sógornőm, mennyire elbűvölő, ahogy tanult férjed még mindig így ragaszkodik ezekhez a súlyos kötetekhez, most, hogy ilyen szűkén vagytok a helynek. Ismervén Edwardot már a diákéveiből is, jól emlékszem, mennyire nehéz volt elszakítani őt értékes könyveitől, és fájdalom, úgy látom, ez most sincs másképp. Legutolsó kijelentésével egészen meg volt elégedve, és elismerés reményében nézett a férjére.

– Most, hogy belegondolok – jegyezte meg aztán –, azzal, hogy a lelkészséget választotta hivatásául, egyetlen könyv elegendő kell legyen ahhoz, hogy minden igényét kielégítse. Lucy ez utóbbi gáncsoskodása még Edward türelmét is próbára tette. Világosan megmutatta, milyen termékeny talajra talál ott a kétszínűség és a tudatlanság, ahol hagyják, hogy gyökeret verjen. Robert Ferrars, akinek szerencsére fel sem tűnt felesége illetlen viselkedése, épp ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy terjengős előadásba kezdjen egy olyan témáról, mely mindkettejük szívéhez közelebb állt. – Úgy vélem, örömmel hallod majd, testvérbátyám, hogy amióta először hírét vettem azon elhatározásodnak, hogy ezt a tiszteletreméltó hivatást választod – és ugyanakkor kivonod magad családi boldogulásunk intézésének felelőssége alól –, nagy előrelépést tettem az irányba, hogy magam készüljek fel erre a nehéz feladatra. Készségesen elismerem, hogy a legkevésbé sem tartottam magam alkalmasnak erre, akár természetemet, akárha képességeimet tekintem is. De mindez már a múlté. – Londonba költözésemmel igen jó kilátásaim nyíltak a Ferrars vagyon felvirágoztatására. Hiszen a vauxhalli bozótos bejárása közben, és a város egyszerű népeivel való találkozásaim során értesüléseket szereztem a legutóbbi újításokról, röviden, igen hasznos információk birtokába jutottam. Maga Lord Sutherland mondta nekem, mikor vagy két hete együtt ültünk a Stranden Mr. Meirs borotvakésére várakozva, hogy egy igen modern masinériát kezdenek mostanában használni a talaj termőerejének fokozására. A múlt héten pedig a Burnsidesban ebédeltem, mikor abban a kiváltságos szerencsében részesültem, hogy tudomást szerezhettem arról, miszerint lehetőség nyílt okos pénzbefektetésre Anglia legjobb versenypónijainak megvásárlásával. Micsoda szerencse, hogy ilyen jól informált ismeretségekkel büszkélkedhetem! Még Lucy is, aki gyakran elkísér engem az Almackbe, hasznos barátságokat köt a táncmulatságok során, és mindig gondosan kihallgatja a hölgyek között terjedő pletykákat. Mily kevés ilyen hasznos hír jut az ember fülébe itt vidéken! Edward érdeklődését természetesen igen felkeltette ez a beszéd. – És hogyan képzelted mindezeket a híreket atyánk hagyatékával kapcsolatban felhasználni, kedves öcsém?

Ebben a pillanatban érkezett meg Mrs. Ferrars újdonsült unokaöccsével a délelőtti kirándulásból. Némiképp szórakozottnak és kipirultnak látszott. Kölcsönösen üdvözölték egymást Robertekkel, majd a későn jövők számára is hamarosan frissítők érkeztek. Robert mosolyogva szólította meg az édesanyját: – Épp most meséltem a bátyámnak arról, drága anyám, milyen nagy szerencse ért bennünket azóta, hogy Lucyval huzamosabb ideje Londonban tartózkodunk, és hogy a Ferrars vagyon fölötti éber őrködés milyen csodálatos új lehetőségeket tárt fel előttünk. A lady azonban magából teljesen kikelve felpattant, egy levelet szedett elő a zsebéből, és feltartotta a magasba. – Csak nemrég szereztem róla tudomást fiam és örökösöm, éspedig nem mástól, mint a te saját nővéredtől, hogy a te drága kis feleségeddel hogyan is gondolod a mi jövőbeni jólétünket biztosítani. Ha a fáraó, a huszonegy, a kockajáték, vagy esetleg azok a hatalmas összegű fogadások a főváros és a vidék szinte minden bikaviadalán és pusztakezes bokszmeccsén jelentenék számodra ezeket a csodálatos, új lehetőségeket, akkor talán igazad van. Ennél rosszabb azonban az, ha ez a szerencsejáték csaláshoz és hamisításhoz vezet – amint arra Fanny célzott –, mert ha így van, akkor valóban mestere lehetsz saját tudományodnak. És hallgasson ide ifiúr, nem tudom és nem is fogom megengedni, hogy a Ferrarsok tiszteletreméltó nevén foltot ejtsen a szégyen és a becstelenség – szólt, majd dühösen felpattant, és méltóságteljesen kivonult a szobából.

Harmadik rész

TIZENHARMADIK FEJEZET Margaret dicsekvése, miszerint mostanában nagyobb szorgalommal veti bele magát tanulmányaiba, nem volt üres fecsegés. Nem sokkal korábban jött rá arra, hogy ez az ügybuzgalom, különösen, ami a rajzolást illette, volt az egyetlen mentsvára, sőt, igazából az egyetlen, ami a lelket tartotta benne a Barton parki társaság unalma ellen. És amikor néhány nappal a bált követően édesanyja sürgetően emlegette fel mihamarabbi hazatérésüket, nagyon elkedvetlenedett. Miután nővére annyit dicsérte a neki képmásán dolgozó híres portréfestőt, maga is remélte, hogy Devonshire-be való visszaérkezése előtt még megfigyelheti majd, hogyan dolgozik a művész. A bál azonban közbeszólt, és Margaretnek mindezidáig nem volt szerencséje egyetlen ilyen alkalomhoz sem. Delafordi tartózkodásának meghosszabbítását remélve azonban igyekezett az ebben rejlő lehetőséget kihasználni. – Annyira vágyom rá, mama, hogy egy igazi művész munkáját figyelhessem – mondta a jólelkű asszonynak. – Marianne biztosított róla, hogy igen kivételes tehetségről van szó, aki egy hét múlva már vissza is tér londoni műterméből. Alig várom már az órát, amikor egy ilyen nagy művészt figyelhetek meg munka közben. Sőt, ha szerencsém lesz, még talán az én gyengécske próbálkozásaimra is vet majd egy pillantást, vagy esetleg tanításomat is elvállalja. Legalábbis ebben reménykedem. Drága anyám, ha még egy kis időre tudna engem nélkülözni, megígérem, hogy igyekszem majd, és megpróbálom jól kihasználni szerencsés helyzetemet. Hogy is utasíthatta volna vissza Mrs. Dashwood leánya könyörgését? Ő maga sietve útra kelt devonshire-i háza felé, hogy megnézze, hogy haladnak a mesterek a lépcsőház újjáépítésével, Margaret pedig, maga és nővére legnagyobb örömére, engedélyt kapott arra, hogy még egy kis ideig Delafordban időzzék. A nagyszerű és csodálatos Sir Thomas Stevenson a megbeszélt időpontban megérkezett. Olyan férfiú volt, aki meglehetős fontossággal bírt saját szakterületén, szolgált az udvarnál, a királyi család támogatását élvezte, és az előkelőbb társaság elismerését is kivívta a legkiválóbb nemesek és legdivatosabb dámák arcképének megfestésével.

Megérkezése után azon nyomban munkához is látott a kisszalonban, hogy még elcsípje a számára kedvező fényviszonyokat. Azt is azonnal világosan tudtára adta mindenkinek, hogy nem tűri, hogy a portréfestés ideje alatt bárki is megzavarja munkájában. Így aztán a nagyszerű és csodálatos mester igen gyorsan kimutatta, mennyire nem örül annak, hogy Margaretet az ő modellje oldalán látja. – Mrs. Brandon, ez így nem lesz jó – morogta. – Hosszú portréfestői tapasztalatom alapján bizton állíthatom, hogy egynél több hölgy jelenléte a szobában ugyanabban az időben, eléggé el nem ítélhető módon, végül mindig locsogáshoz-fecsegéshez és ostoba megjegyzésekhez vezet, mely teljesen kihoz a sodromból. Különösen azokban az esetekben válik valóban elviselhetetlenné ez a fajta buta csacsogás, ha ezeket a hölgyeket vérségi kapcsolat is összeköti. Az ön húga, madam, valóban sokkal jobban tenné, ha inkább sétálna egyet a friss levegőn, míg mi ezalatt végzünk a magunk dolgával. Margaret elszontyolodva hajtotta le a fejét, amikor meghallotta ezeket a szavakat. A kedves Mrs. Brandon azonban a tőle megszokott hevességgel kezdte kérlelni Mr. Stevensont a húga érdekében. – Ön félreérti Miss Dashwood szándékát, kedves uram! – tiltakozott. – Ez az ifjú leány oly lelkes csodálója az ön művészetének, hogy meg sem merne szólalni az ön jelenlétében, még kevésbé zavarni munka közben. Valójában az ön nagyszerűségét szinte már-már megszentelt dolognak tartja. Ugye így van, Margaret? Úgy hiszem, húgom annyira tiszteli önt, hogy már azzal is megelégedne, ha megengedné, hogy csendben az ön lábainál ülhessen egész nap. Ki tudott volna ellenállni ennek a kedves közbenjárónak, különösen akkor, ha ilyen esdeklő pillantással néz rá, a szépség építőmesterére? Sir Thomas Marianne kérlelő szavait hallva nézett először Margaretre, és meg kellett, hogy állapítsa, hogy bár az idősebb testvér vonásai tűntek szebbnek – olyannyira, hogy az igazán bók volt ecsetje és palettája számára is –, a fiatalabb hölgy sem szégyenkezhetett adottságaival. Ráadásul, ha az idősebb igazat szólt, akkor ez a bájos tekintet nem csak komoly észjárást, hanem egyúttal kifogástalan ítélőképességet is rejtett, mind a művészetet, mind pedig azok művelőit illetően. – Csakis az ön kedvéért, Mrs. Brandon – egyezett bele bosszankodva Sir Thomas –, az ifjú hölgy itt maradhat és figyelhet – de okvetlenül hozzá kellett tennie –, és ki tudja, így talán még kigyógyítható a női nem körében oly gyakori üresfejűségből.

Ilyen szellemben folytatódtak az ülések nap nap után, miközben Margaret gondosan megfigyelt mindent. Sir Thomas pedig nem emelt több kifogást, nem morgolódott többé, látva, hogy az ifjú leány mily odaadással követi szemével minden mozdulatát. Ahogy teltek a napok, Margaret figyelme egészen megváltoztatta Sir Thomas viselkedését. Olyannyira, hogy alkalmanként már majdnem kedvesen nézett rá. Sir Thomas mindig azonnal elmagyarázta a hölgyeknek, hogy mit akart kifejezni ezzel vagy azzal a fejtartással, vagy az ujjak finom ívével. Még ennél is ékesszólóbban nyilatkozott azonban „saját koruk jelenlegi szegényes művészetéről”, az új művészpalánták vad elképzeléseiről és arról a riasztó fegyelmezetlenségről, mely ezeknek a tehetségtelen dilettánsoknak a körében tapasztalható. Margaret kötelességtudóan és szerényen csendben maradva hallgatta a mester kijelentéseit, és ha nem is értett egyet azzal, amit hallott, mégis elbűvölte az a születő csoda, amit látott. Figyelmesen követte a mester minden mozdulatát, azt, ahogy ez a zseniális művész nővére arckifejezésének, ruhájának és a környezetnek még a legapróbb részleteit is megfigyelte és megfestette. És bármennyire is megvetette Sir Thomas szavait, a férfi művészete iránt érzett csodálata napról napra nőtt. Egy nap a testvérek legnagyobb megdöbbenésére, Sir Thomas egy tollat nyomott Margaret kezébe, tintatartót tett elé, és azt parancsolta neki, hogy próbálja meg lefesteni a nővérét úgy, hogy legalább egyetlen vonása felismerhető legyen a rajz alapján. – Most aztán kipróbálhatja, milyen szeme van – jelentetett ki a mester. – Egy olyan arcot kell megrajzolnia, melyet minden részletében már jól ismer gyermekkora óta. Én már felfedtem ön előtt művészetem titkait. Lássuk, mennyit értett meg belőle! Sir Thomas azonban egyáltalán nem volt megelégedve a végeredménnyel. Végül a fejét rázva komoran így szólt: – Na látja, Miss Dashwood! Épp a maga példája tanúsítja, milyen kevéssé érti meg az önök neme a művészet mélységeit. Ez valóban női munka, és ahhoz képes nem is rossz. Magam is belátom, hogy egész csinos kis mű, lendületes, és még hasonlít is némiképpen a tárgyához. Mindazonáltal, drága hölgyem, nézze csak meg, mennyire nem adja vissza az ön nővére állának formáját, ajkai ívét. Miss Dashwood – sóhajtotta –, az ön tehetsége egy egyszerű mesterember ügyessége, ami csak akkor tehet jó szolgálatot, ha semmilyen finomság nem szükségeltetik. Magyarán, attól tartok, ön képtelen olvasni egy arcon. De

hát hogy is lehettem olyan ostoba – tört ki hirtelen –, hogy elkényeztetett hölgyekről azt feltételeztem, hogy meglátják és megértik a művész lelkében lobogó tüzet! Mindezek után, Miss Dashwood, hogyan is kételkedhetnénk abban, hogy a női nem, mely oly mértékben csak a pillanatnak él, valójában semmit sem tud az igazi eltökéltségről? Margaret feldúlva hallgatta a festő szavait. Miközben eddig hálával fogadta annak tanácsait, kinek oly könnyedek az ecsetvonásai, annyival jobb szeme van a formákhoz és a színekhez, és aki oly biztos kézzel örökíti meg mindezeket – márpedig Sir Thomas rendelkezett eme képességekkel –, közben nem is sejtette, milyen durvaság rejtőzik e felszín alatt, a művész lelkében. Hirtelen megértette, hogy első szárnypróbálgatásai a művészetek világában, ahogy Sir Thomas mondta, csak egy zöldfülű kezdő esetlen csapkodásai voltak. Amilyen gyorsan elragadták érzései, ugyanolyan hamar le is nyugodott. Végtére is, ez az egész azért volt, hogy Sir Thomas, az elismert géniusz, sütkérezhessen egy kicsit saját nagyszerűségének fényében. – Uram – lépett előre Margaret –, ön azon kevesek közé tartozik, akiket az isteni gondviselés művésznek teremtett. Számomra azonban a rajzolgatás öröme nem csupán a végeredményben, hanem magában a folyamatban nyilvánul meg. Boldoggá tesz, mert felüdülést jelent a hétköznapok szürkeségében. Ó uram, ön talán megvet mindenkit azért, aki hozzá nem értő módon belekotnyeleskedik az ön művészetébe? Vagy csak az alkotó energiáikat ily módon lekötni igyekvő hölgyek vívták ki ellenszenvét? Ennyire elítélendő volna tökéletességre törekedni ott, ahol ez elérhetetlen? Az életben, csakúgy, mint a művészetben, az effajta tevékenység tudatosságra tanít, és ezzel megvéd a társadalom banalitásaitól, melyeket, úgy tűnik, kénytelenek vagyunk elviselni. A magam részéről, én nem remélhetem, hogy olyan művészi tökéletességet érjek el, mint az öné, mindazonáltal kérem önt, hogy bár nő vagyok, hagyja meg nekem azt az örömöt, amit magamtól elérhetek! Csend borult a szobára. Még a mester is meghökkent. Marianne pedig egyszerűen képtelen volt magában tartani izgatottságát. Az, hogy húga ilyen szavakészen kiállt a nagy ember dölyfe ellen, óhatatlanul kivívta a szenvedélyes Mrs. Brandon csodálatát. – Margaret – kiáltotta nevetve, amint újra egyedül maradtak –, te tényleg meglepsz engem! Igazán nem gondoltam, hogy ilyen dolgokat forgatsz a fejedben. Azt pedig végképp nem hittem volna, hogy ily

ékesszólóan tudod mindezeket előadni egy ilyen tekintélyes ellenféllel szemben. Én valaha engedelmes, bolondos kishúgom, milyen csoda történt veled? Micsoda bátorság, micsoda eltökéltség! Az igazat megvallva, még Margaretet is meglepte saját kitörése, mely, alighogy kimondta, azonnal könnyeket is csalt a szemébe. Nővéreihez való megérkezése óta először kezdett növekvő tanácstalanságáról őszintén beszélni. – Ha csodálod vakmerőségemet Marianne, az azért van, mert semmit sem tudsz legutóbbi élményeimről. Keveset látsz bartoni magányomból, és nem tudod, mily kétségbeesetten akartam onnan elmenekülni. De hogyan tehetném? Szerelmet nem remélhetek, oly régóta ismerem már kijózanító következményeit. Bár – és itt habozni látszott –, hogy házasodhat az ember szerelem nélkül… Vagy talán a szerelem egyszer rám is rám talál… Nekem nincs se vagyonom, se rangom, és kiváló sem vagyok semmiben. – Na de, kishúgom! – kezdte volna nyugtatóan Marianne, de Margaret folytatta. – Bár őszinte örömmel tölt el a boldogságod és Elinoré is, mindez csak még jobban kiemeli saját helyzetem reménytelenségét. Oly keveset tudok a világról, mégis, minél többet fedezek fel belőle, annál kevésbé találom a helyét az olyanoknak, mint én. Pedig oly nagyon keresem! Azt azonban már nagyon régen megtanultam, hogy egyedül csak magamra számíthatok, csak magamban lelhetem meg a biztonságot, vagy legalábbis a vigasztalást. És, Marianne, te bizonyára megérted – mondta összeszedve magát, és elmosolyodott –, hogy ha valaki John Middleton uraság bolondériáin edződött, annak Sir Thomas Stevensont, a Királyi Akadémia jeles tagját elviselni már igazán gyerekjáték. Marianne megújult érdeklődéssel hallgatta családjuk legfiatalabb tagját. Abból a meggondolatlan fruskából, aki mindig annyira csodálta nővéreit, mostanra egy teljesen új ember született, valaki, akit Marianne már szinte egyáltalán nem ismert. Így szálltak tova fürgén a dorseti napok. Marianne arcképe készült, Margaret pedig egyre elbűvöltebben figyelte annak mindinkább kiteljesedő eleganciáját. A bál estéjén elhatározták, hogy amint lehetséges, Mrs. Brandon látogatást tesz Edgertonéknál. Miss Letitia Edgerton lelkesen üdvözölte a találkozás ötletét, így néhány nappal Margaret és a festő

összezördülése után Mrs. Brandon, ígéretéhez híven, útra kelt, hogy két testvére társaságában ellátogasson szomszédaikhoz. Az idő igen kellemes volt, amikor a három nővér elindult Atherton Hall felé, bár a felhők komor délutánt jósoltak. A testvérek ragyogóan érezték magukat. Elinor már annak is örült, hogy távol tarthatja magát azoktól a bosszúságoktól, amiket férje családtagjai okoztak neki mostanság. Marianne kíváncsian várta, hogy még többet megtudjon a szomorú Miss Edgertonról, Margaret pedig nővérei társaságában bármilyen vendéglátogatáson részt vett volna, különösen ha arra gondolt, hogy nem is olyan sokára ismét csak gyerekfelvigyázó lesz Middletonék egyhangú otthonában. A hölgyek kedvesen csevegtek, míg a kocsi, tűrhető úton haladva, megtette azt a néhány mérföldet. A vidáman eltöltött idő hamar elrepült, és már meg is pillantották úti céljukat. A ház, amely felé közeledtek, kellőképpen tágasnak tűnt, bár az évek során végzett felújítások nem nagyon terhelhették meg a házigazdák pénztárcáját. Mindenütt rozoga volt és omladozott; alacsony, sötét tömege a komorság érzetét keltette a testvérekben, és még egy közelebbi pillantás sem oszlatta el ezt az érzést. A magas falak keretezte háromszögletű udvaron sárga nyárfák és babérok meredeztek, kizárva azt a kevés fényt is, ami egyáltalán beszüremkedhetett. A testvéreknek úgy tűnt, mintha a napfény már hosszú ideje nemkívánatos vendég lenne errefelé. Szerencsére azonban, mielőtt elértek volna a bejárathoz, megpillantották az őket váró Letitia Edgertont, a hölgy szívélyes üdvözlőszavai pedig azonnal feledtették velük a ház látványának ridegségét. Hamarosan az idősebb Edgertonok is csatlakoztak a társasághoz. Teát, süteményt hozattak, Mr. Edgerton pedig azon nyomban igyekezett hangot adni afelett érzett örömének, hogy a Delaford-ház urának barátságát ismét magáénak tudhatja. Ezt hallva a hölgyek természetesen még jobb hangulatba kerültek. – Örömmel tölt el, hogy azt látom, hogy az ezredesnek sikerült birtoka régi fényét, és neve jó hangzását visszaállítania – kezdte Mr. Edgerton. – Oly hosszú időn át volt már a birtok elhanyagolva a bátyja, és korábban az apja idejében. Az ön férjét, hiszem, hogy hamarosan úgy emlegetik majd, mint egy virágzó vidék gondos gazdáját. Amint túlestek a kölcsön udvariasságokon, Mr. Edgerton azonnal szívének legkedvesebb témájával hozakodott elő: lányának a

szomszédságban elért sikereivel. Micsoda vállalkozásba kezdett! És ő maga is mennyire tapasztalja ennek hatását – biztosította a testvéreket. Vagy talán nem Letitia érte el, hogy a környékbeli farmerek ismét nagyobb figyelmet szentelnek gyermekeik fejlődésének? – Igazi mentoruk ő. Egyik sem lehet meg a tanácsai nélkül. Hisz még a gyógyszerészünk, Mr. Hallett is gyakran folyamodik a segítségéért. Biztosíthatom önöket, hölgyeim, hogy tudása és tehetsége szinte mármár legendássá nőtt. Miss Edgerton a lábujjáig vörösödött ezekre a szavakra. Az apja eltúlozza kissé a dolgot, tiltakozott. Igaz, hogy valóban igyekszik megtenni minden tőle telhetőt, de sajnos, túl gyakran akadályozza munkáját éppen azok tudatlansága, akikért mindezt teszi. Épp aznap is, miközben Mr. Hallett-tel szokásos körútjukat járta be, szemtanúja volt egy himlős csecsemő szomorú esetének. – A szerencsétlen gyereket mindenütt kiütések borították – sóhajtotta –, és ilyen fiatalon még meg sem tudta állni, hogy ne vakaróddzon. Rögvest visszavágtam a körmöcskéit, és bekentem a testét a megfelelő kenőccsel, ami, úgy tűnt, megnyugtatja egy kicsit. Ennek ellenére attól tartok, hogy szegénynek csúnya marad az arca felnőttkorára. Ezekkel a gyerekekkel annyira nem törődnek a saját szüleik. És nem is csoda, hiszen sokan vannak egy családban. Mr. Edgerton figyelme ekkor ismét vendégei felé fordult, és Elinor felé biccentve így szólt: – Mrs. Ferrars bizonyára könnyen megérti a lányom gondjait, hiszen mi is sokat hallottunk már arról, hogy ő maga is mennyit tesz az egyházközségért, Ön azonban, Mrs. Brandon – fordult aztán Mariannehoz –, abban a kiváltságos helyzetben van, hogy megválaszthatja elfoglaltságát. Letitia elmesélte nekünk, mennyire lelkesedett, amikor tudomást szerzett lányunk nagylelkű áldozat vállalásáról. Merhetjük remélni, hogy ezután ön is segítségére lesz majd a bérlőinknél végzett missziójában? Ahogyan azt már többször is megjegyeztük, ragyogó esküvője, és Dorsetbe való leköltözése óta Marianne viselkedése észrevehetően sokat finomodott. Temperamentuma azonban még mindig lobbanékony volt, így vendéglátójának ártatlan szavai teljesen felzaklatták. – De uram – mondta bosszúsan –, csak nem feltételezi, hogy napjaimat díszes takarókhoz illő színes kelmék haszontalan válogatásával, vagy netalán napestig tartó zongorázgatással töltöm?

Biztosíthatom, hogy nem kell olyan messzire elmennem, mint az önök szűkölködő falvai, fájdalom, akad tennivaló temérdek, akár mindennapra is a mi jó delafordiaink között is. – Majd emlékezetébe idézve mindazt, amit Miss Edgerton mondott távolabbi vidékeken tett körútjairól, immár megenyhülve, így szólt: – Miss Edgerton egy olyan kegyes küldetésről tett nekem említést, mely különösen megindított – vallotta be –, egy nyomorúságos körülmények közé került brightoni barát látogatásáról. Engem is érdekel ennek a szomorú hölgynek a sorsa, és szívesen elkísérném Miss Edgertont, akármilyen messzire kelljen is utazni. Miss Edgerton hallotta ugyan, amit Marianne mondott, de csak lehajtotta a fejét. A társalgás más témákra terelődött. Elinort nemritkán vádolták meg túlzott óvatoskodással, és valóban, ez alkalommal is riadtan hallgatta ezt a beszélgetést. Mindenesetre nem mutatta ki Marianne előtt, és egészen hazaindulásukig nem merte elmondani a véleményét a dologról. – Drága Marianne, ugye megbocsátasz nekem, ha őszintén beszélek előtted? Jól tudom, milyen nemes lelkű és érző szívű vagy, aki folyton arra vágyik, hogy szolgálatára lehessen azoknak, akiket a legrászorultabbaknak tart. Drága húgom, csak sejtem, hogy ki lehet ez a szomorú brightoni hölgy, de mindenképpen óvatosságra kell, hogy intselek. Marianne, biztos vagy benne, hogy felszínre akarod hozni a múltnak oly részleteit, melyek csak fájdalmat okozhatnak? És szerinted bölcs dolog olyan dologba avatkozni, amibe drága férjed sem akarta, hogy beleártsd magad? Miss Edgerton okos hölgynek tűnik, aki maga is veszélyesnek tartja ezt a fellángolást, hiszen őt is az enyémhez hasonló balsejtelmek gyötrik. Marianne elpirult, és mély hallgatásba burkolózott. Kétséges volt, hogy végül belátta-e Elinor igazát. A lemenő nap fényében egyre közelebb jutottak Delafordhoz, hangulatuk mégis visszafogott maradt. Gondolataikba merülve, csendesen zötykölődtek hazafelé.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Többnyire vigaszt nyújt a hazatérés, az otthon melege, különösen pedig ilyen hosszú távollét után esik jól a gyengéd fogadtatás és egy nyugodt hely, ahol megpihenhet az utazó. Margaret Dashwood számára az ismerős tájak kellemes látványa volt csak, ami tartotta benne a lelket, a szintén ismerős, lélekölő környezet ellenére. Ezenfelül édesanyjának most valóban szüksége volt rá, ez pedig még némi váratlan elfoglaltságot is jelentett számára. Valójában Margaret, hazaérkezvén, édesanyját, nagy izgalomban találta. Amikor a jó asszony először elhatározta, hogy felújítja szeretett házukat, mindenkinek bejelentette, hogy szívesen meghallgatja barátai javaslatát az építkezéssel kapcsolatban. Fájdalom, jótét lelke és nyitott gondolkodása hajlamossá tették rá, hogy minden véleményt magáévá tegyen, és csakhamar azon kapta magát, hogy az összes javaslatot egyforma hévvel mérlegeli, tekintet nélkül arra, hogy egyik-másik mennyire nagyra törő vagy, valószínűtlen. Mire a lánya megérkezett, már annyira el volt veszve a sok kitűnő javaslat között, melyeket egészen egyszerűen muszáj figyelembe vennie az átépítési munkálatok során, hogy már szinte az őrület határán állt. Mert hát hiszen, amint azt rég várt legifjabb leányának csakhamar elpanaszolta, hogyan is lenne elvárható, hogy ilyen különleges kérdésekben egy hölgy egyedül döntsön? – Gondolj csak bele, leányom – kezdte, amint Margaret megérkezett -, hogy egy szegény özvegyasszonyt mennyire próbára teszi az ilyesmi. Temérdek problémával kellett megküzdenem drága apád halála óta, de ez a mostani minden erőmet meghaladja. Nem is tudod, milyen nagyon hiányoltam tanácsaidat, Margaret, mikor a kerti ösvény kiszélesítéséről kellett határoznom. Lady Brunton ugyanis kimondottan ezt a lehetőséget sürgeti. Egy ilyen bejárat valóban megfelelő formát ad majd a házunknak. Drága kis otthonunk oly régóta nélkülözte már az effélét. Lady Middleton viszont hajthatatlan a tekintetben, hogy nekem inkább a lépcsőház átalakítására kellene koncentrálnom. És végtére is, ő a ház tulajdonosa. A magam részéről, én mindkét hölggyel teljes mértékben egyetértek, bár még most is, hogy a munkálatok így előrehaladtak,

kétségeim vannak afelől, hogy ezek a változtatások valóban a mi kényelmünket szolgálják. Így tehát Margaretnek már Barton Parkba érkezésének első percében az otthoni problémákkal kellett foglalkoznia, de valójában hálás volt ezért. Bárki, aki így szerette az édesanyját, méltó elfoglaltságnak találta volna, hogy határozottságát és gyakorlatiasságát latba vetve hasznossá teheti magát, és elrendezheti azokat a dolgokat, amelyek már kezdtek kicsúszni édesanyja kezei közül. – Mama, nem gondolja, hogy nagyobb önmérsékletre van szükség a terveket illetően? – kérdezte óvatosan, miután már vagy hússzor hallotta a különböző elgondolásokat azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne díszesebbé tenni házuk szerény külsejét, Lady Middleton aprólékosan kidolgozott ötleteit a kiszélesített lépcsőházzal kapcsolatban, egy, a du Plessy grófné által javasolt, új és sokkal előkelőbb homlokzat kérdését és vagy egy tucat más hasonlót. – Bár tökéletesen egyetértek tájékozott barátainkkal abban, hogy igazán pompázatos lehet egy Repton-stílusú épület, nekünk, a sokkal szerényebb tulajdonságokkal bíró otthonunk esetében, talán nem szükséges ragaszkodnunk hozzá. És valóban Middletonék nagyszabású lépcsőházának mintájára kell kialakítanunk a sajátunkat, nem lehetségese, hogy ez így nem teljesen helyénvaló, hiszen csak a mi otthonos kis hálószobáinkhoz vezetnének? Nem lenne jobb, ha főként saját igényeinket és szükségleteinket tanulmányoznánk most, hogy már csak ketten lakunk itt? Így, miután megnyugtatta édesanyját, és látszatra visszatértek a józan észhez és a gazdaságossághoz, már képes volt felvázolni terveiket a mesterembereknek is. Megvalósítható kompromisszumos megoldásként úgy döntöttek, hogy kiszélesítik ugyan a lépcsőházat, de egy pillanatra sem felejtkeznek meg a Dashwoodok szűkös anyagi lehetőségeiről, és szem előtt tartják házuk megőrzendő, egyszerű, rusztikus formáját is. Margaretnek, minden elhatározása ellenére, sokkal kevésbé volt eredményes az az erőfeszítése, hogy felújítsa baráti kapcsolatát csupa szív rokonával, a jó Sir John Middletonnal. Barton Park ura ugyanis túláradó szeretetétől vezéreltetve már Mrs. Dashwood házának küszöbén várta Margaretet, amikor az kiszállt a kocsiból a hosszú utazás végén, és nem átallotta jelenlétével megzavarni édesanyjával való találkozásának örömteli pillanatát. Margaretnek minden eltökéltsége egy csapásra feledésbe merült.

– Drága gyermekem – korholta –, ha tudná, mennyire vártuk már, hogy visszatérjen közénk! El sem tudja képzelni, mennyire magányosak voltunk ön nélkül. Az esték már szinte elviselhetetlennek tűntek, a nappalok pedig makacskodó gyermekeink elviselésével teltek. Az ön visszatérésével azonban remény van arra, hogy újra a vidék legvidámabb és legengedelmesebb gyermekeivé váljanak. Már attól öröm tölt el, ha csak rágondolok vidám nevetésükre, amit oly nagyon hiányoltunk az elmúlt hetek során. Csak egyedül ön képes arra, hogy felvidítson bennünket, amelyre már mindannyian nagyon vártunk. Margaret az alkalomhoz illő, udvarias válaszon gondolkodott. – De hiszen ön csak hízeleg nekem, jó sir – mondta mosolyogva –, nagyon is jól tudom, hogy temérdek kellemes elfoglaltság közül válogathat, ha éppen úgy tartja kedve. Nem kétlem, hogy távollétem alatt minden ébren töltött percében a vadászkürtök hangja szólt. És éppen ön, aki oly figyelmes és gondoskodó, kinek gyermekei naphosszat csak a lábánál ülnek, ugyan már! Hát hogy mondhat ilyeneket! Nem, Sir John, nem tudom elképzelni, hogy akárcsak egy órára is megváltoztak volna a dolgok, mialatt én nővéreimmel töltöttem az időt Delafordban. – Nos, gyermekem –, folytatta töretlen kitartással a jó Sir John –, ön bizonyára majd nekem ad igazat abban, hogy kegyetlenül elhagyott bennünket mindenki. Például, itt van mindjárt Lady Clara. Ezekben a hetekben távozott, csakúgy, mint az a szórakoztató fiatalember, a mi kedves grófnénk fia. Neki természetesen fel kellett venni a szolgálatot, és visszatért az ezredéhez Brightonba. Elutazása óta azonban csak két alkalommal hallottunk felőle, és az édesanyja már majd eszét veszti, annyira aggódik érte. Biztosíthatom róla Miss Dashwood, hogy sokat szenvedtünk. Mivel társaságunk ilyen kicsire zsugorodott, egyetlen este sem remélhettük, hogy összejön egy whist-parti, és különösen így van ez, amióta Mrs. Jennings oly gyakran cserbenhagy bennünket fáradtságára hivatkozva. Mondhatom, Margaret, ha nem tért volna vissza hozzánk, én feladtam volna a küzdelmet, és mint a medvék, inkább végigaludtam volna a telet. Lady Middletonnak jó néhány hozzáfűznivalója akadt férje előadásához, bár az ő beszámolója lényegesen vidámabb volt. – Biztosíthatom, Miss Dashwood – kezdte büszkeséggel a hangjában, mikor legközelebb találkoztak –, hogy igen tanulságosnak fogja találni a tanulószobában az ön távozása óta történt változásokat. Sőt, azt is meg merem jósolni, hogy rá sem fog ismerni korábbi kedvenceire, annyit

fejlődtek, és mindez nem másnak, mint du Plessy grófné irányításának köszönhető. Ez a hölgy szárnyai alá vette az én kicsikéimet azzal a feltett szándékkal, hogy megtanítja nekik az igazi műveltség lényegét, és tette úgy, ahogyan csak a franciák értenek az ilyen dolgokhoz. Az eredmény pedig üdvös harmónia. Meglátja majd, Miss Dashwood, milyen sokat fejlődtek a kis drágák – bevallom, oly kiváló munkát végzett a grófné, hogy néha még nekem is úgy tűnik, mintha nem is az én gyermekeim lennének. Margaret pedig már megérkezésének másnapján, a gyerekszobába lépve döbbenten tapasztalta, hogy mindaz, amit Lady Middleton állított, az utolsó szóig igaz. A gyermekeket mintha kicserélték volna, és mindez kizárólag a félelmetes grófné erőfeszítéseinek köszönhetően, aki a Middleton csemetékkel történt első találkozásakor totálisan megdöbbent, és hangot is adott lesújtó véleményének. – Az ebben a háztartásban megfigyelhető engedetlenség talán annak az engedékenységnek az eredménye, mely a gyereknevelés terén mostanság oly divatos itt Angliában? – kérdezte. – Kezeskedem róla, hogy ha Franciaországban nevelkedtek volna, sohasem lettünk volna szemtanúi a temperamentum ilyen fülsüketítő megnyilvánulásainak. Nem, ha gyermekeink egyáltalán meg is jelenhettek a társaságunkban, egészen biztosan nem szólaltak meg, amíg engedélyt nem kaptak. Madam, mérget vehet rá, hogy még az előkelőbb angol családoknál sem találkozhat az ember olyan felfordulással, mint amilyenre az ön csemetéi bátorítva vannak. Bár Mrs. Jenningset és Lady Middletont bántotta a grófné kijelentésének keménysége, egyikük sem volt azért meglepve, sőt mi több, mindketten tudták, hogy mi a legjobb orvosság erre a problémára. Amikor a comtesse felvetette, hogy szívesen vállalná a gyermekek megnevelésének ügyét – magyarán, hogy megértesse velük a francia illemtant, annak teljes nagyszerűségében és pompájában, még mielőtt elutazna Barton Parkból –, a két említett hölgy azonnal készen állt arra, hogy együttműködjön, hogy a gyermekek szigorú és kérlelhetetlen szabályok szerint viselkedjenek. Így történhetett, hogy amikor Margaret a szokásos módon akarta üdvözölni az egykor oly szilaj csemetéket, úgy tűnt, mintha azok meg sem ismernék. A fiúk elegánsan meghajoltak, Mary pedig bájosan pukedlizett, mialatt – mintegy varázsütésre – kötelességtudóan és szinte alig hallhatóan valami olyasmit mormoltak, hogy „Mamzelle?”. Majd

amikor Margaret kedvesen kézen fogta Annamariát, a kislány megnémulva állt előtte, mintha csak most mutatták volna be őket egymásnak, vagy mintha olyannal találta volna magát szemközt, akire egyáltalán nem emlékezett. A gyerekek távolságtartó szertartásosságát látva Margaret hangosan felnevetett. Valójában mindaddig, amíg du Plessy grófnő velük volt, a négy gyermek, John, Annamaria, William és Mary maga volt a megtestesült tökély. A gyermekeknek ezt követően legfrissebb tanulmányaikról kellett számot adniuk. John feladata az volt, hogy felsorolja a felnőtteknek Franciaország összes tartományának és azok leghíresebb borvidékeinek nevét. Ezalatt húgát, aki La Fontaine „Az öregember és a szamár” című fabuláját tanulta meg kívülről, arra kérték, hogy mondjon fel részleteket belőle. Miután mindketten maradéktalanul elkápráztatták hallgatóságukat, az elbűvölt maitresse nem tudta megállni, hogy ne emlékeztesse buzgó tanítványait arra, milyen figyelemreméltóan furfangos volt „a francia szamár”, és csak ezek után fordította figyelmét ismét a gyerekek szerepeltetésére. Úgy tűnt, vége-hossza nincs a kicsik vizsgáztatásának, és a mindezidáig kezelhetetlen csemeték engedelmes bemutatóinak. A grófné annyira büszke volt gyors sikereikre, hogy az édesanya és a nagymama legnagyobb örömére azzal az ötlettel állt elő, hogy jutalmazzák meg a gyermekeket azzal, hogy meghívják őket a társaságukba, ahol végül még teával is megkínálják majd őket. Viselkedésük még kifogástalanabb volt ez alkalommal. A gyerekek részéről kizárólag csak csendes „s’il vous plait, Madame”-okat, „merci”-ket és „enchanté”-kat lehetett hallani, természetesen a Kontinensen divatos kiejtéssel. Amikor pedig a kis John a grófnénak átnyújtott pástétomot enyhén affektálva „paté”-ként kínálta, a jelenlevőknek a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól e pedagógiai fegyvertény láttán. A comtesse természetesen igen örvendezett nevelői ténykedésének ilyen nagyfokú hatékonyságán. – Nos, így legalább önök is láthatják, milyen szerencsés az, aki klasszikus nevelésben részesülhet, és ha a fejében őrzi szerteágazó tudását – vonta le a következtetést. – Biztosíthatom önöket, hogy ez az igazi tanulás. Mrs. Jennings csodálata nem ismert határokat.

– Nem megmondtam, hogy milyen okos az én drága barátnőm? Kevés olyan dolog van, ami, ha csak hozzányúl, ne válna rögtön arannyá a kezében. Sohasem fogom elfelejteni, hogyan tanítgatta Sarah-t, az én kis mopszlimat is. Te bizonyára nem emlékszel rá – tette hozzá lányához fordulva –, hogy mielőtt a grófné kezelésbe nem vette, egyáltalán rám sem hederített. Pedig a sokat tapasztalt lady még éppen csak hozzákezdett a kis Middletonok átneveléséhez. A szülők bátorítására még elszántabban fogott hozzá, hogy a gyerekeknek a fejébe verje a társas illemtan legfontosabb szabályait. – Hamarosan te is megérted majd, fiam – mondta a legidősebb porontynak –, hogy társaid bármilyen hibát is vétsenek az illem vagy a fegyelem ellen, az teljességgel a te felelősséged lesz. Ez a család rangidős tagjának sorsa. Mi, ott a Kontinensen, jól tudjuk ezeket a dolgokat. Ily módon biztosítva van az is, hogy jó szüleidnek ne kelljen többet neveletlen gyermekek miatt aggódnia. Ha a kicsiknek valami bajuk esnék, az azonnal a legidősebb figyelmetlenségének számlájára írandó. John, te vagy a rangidős a testvéreid között, mostantól tehát élj is a jogaiddal, tarts fegyelmet, és sohase engedd meg az ifjabbaknak, hogy letérjenek arról az útról, amit te helyesnek tartasz. Te, John Middleton, ettől a naptól fogva a rend és fegyelem rendíthetetlen őre vagy. Ez után a kiokosítás után a tizenkét éves fiúcskának már nem volt szüksége több biztatásra. Attól a pillanattól fogva szünet nélkül azon igyekezett, hogy a többieket elvonja a felnőttek társaságától, és arra kényszerítette őket, hogy azt tegyék, amit ő akar. Egy nap, nem sokkal Margaret megérkezése után, amikor ő és az édesanyja ismét csak Middletonékhoz voltak hivatalosak teára, Walters magából kikelve rontott be a szalonba. – Madam – lihegte a nevelőnő kifulladva –, kérem, bocsássa meg, hogy magukra török, de csak épp az imént fedeztem fel, hogy a kis Williamet valaki bezárta a pincébe, a lányokat sehol sem találom, John pedig nem hajlandó ideadni nekem a kulcsot! A nevelőnő nyugtalansága még Lady Middletont is megijesztette. A kérdésekre a fiú a következőket mondta: „Gyorsan és helyesen cselekedtem. Én a kötelességemet tettem, mama, azzal, hogy megóvtam az öcsémet attól, hogy megsebesítse magát, amikor leugrik a kerti fal tetejéről. Figyelmeztettem, hogy jöjjön le onnan, de ő csak nem mozdult. Úgy gondoltam, megleckéztetem egy kicsit. Jobb, ha lehiggad, és

átgondolja, milyen ostobaság volt, hogy engedetlenül viselkedett a bátyjával szemben”. Ami pedig Annamariát és Maryt illette, nos, ők nem bírván tovább elviselni a legidősebb királykodását, inkább elbújtak előle a szekrényben. Szegény Walters találta meg őket, miután majd egy órán át kutatott utánuk. John uralma annyira kikészítette a jó asszonyt, hogy a végén szinte összeroskadt a fáradtságtól. Nem sokkal ezután Sir John is hazaérkezett, és tarsolyában a „lehető legjobb hírek”-et hozta Margaretnek: „egyik lincolnshire-i barátjának, egy meglehetősen csinos és vagyonos agglegénynek küszöbön álló érkezését”. Margaretnek azonban nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy sajnálkozva bár, de vissza kellett utasítania a hétvégére, a Barton Parkba szóló vacsorameghívást. A felmentés egy kedves levél formájában érkezett aznap reggel Lady Clara Ashburtontől. Így hangzott: Kedves Miss Dashwood, az elmúlt heteket Londonban töltöttem, de örömmel jelenthetem, hogy mostanra már magam mögött hagytam a nagyváros nyüzsgését, és leutaztam a tenger mellé. Borzasztóan sajnáltam, hogy az ön elutazása miatt ismeretségünk csak ilyen rövid ideig tartott. Bízom benne, hogy meg tudja győzni édesanyját, hogy engedje el önt, és meglátogat engem Brightonban. Itt mi ketten ismét együtt barangolhatunk, friss tengeri levegőt szippanthatunk, de mindenekelőtt kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat. Kérem, próbáljon meg eljönni, mivel már nagyon vágyódom kedves társasága után. Barátja, stb.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Még két hét sem telt el azóta, hogy Lady Clara Ashburton kényelmesen beköltözött a brightoni Gardiner Streeten lévő szobákba. A szállás igen megnyerte a tetszését, mert úgy ítélte meg, hogy kellően messze van a fürdőhely legelőkelőbb és legdivatosabb közönségétől, ugyanakkor viszont megfelelően közel reggeli sétáinak helyszínéhez, a Steine-hez. A csípős novemberi idő ellenére ez a tisztes hölgy minden reggel kimerészkedett, hogy beszívja a friss, sópárás levegőt, és bátran dacolt bármilyen időjárással, hogy bőrén érezhesse a tenger fuvallatát. Egy reggel pedig házigazdájának gondoskodó felügyeletével, és a külön erre az alkalomra rendelt kísérők segítségével még meg is mártózott a sós vízben, amit igencsak élvezetesnek és üdítőnek talált. Mire néhány nappal később fiatal barátja, Margaret Dashwood is megérkezett, Lady Clara azzal büszkélkedhetett, hogy része volt mindazokban az élvezetekben, amiket a friss levegő és a testmozgás csak nyújthat, és már türelmetlenül várta, hogy az ifjú hölgyet is bevonja mindeme élvekbe. – Figyelmeztetem, Margaret – kezdte –, hogy én szinte már Brighton apostolának tekintem magam. A természet jelölte ki ezt a helyet, és adományozta ennek a vidéknek a tengerpart legüdébb, legtisztább levegőjét – és mindez alig hatvan mérföldnyire Londontól! Látom, elfárasztotta az utazás, ezért én azon nyomban el is küldöm pihenni, hogy még jobban élvezze majd a holnapi napot. Emlékeztetem, kedvesem, hogy igen korán indulunk. Hálás szívvel emlékezve a meleg fogadtatásra, és élvezettel látva Lady Clara izgatottságát, Margaret megelégedetten tért nyugovóra, hogy másnap aztán frissen ébredve kezdje a napot. A reggeli könnyed csevegéssel telt. Lady Clara remek hangulatban volt, alig várta, hogy meghallgathassa a bartoni híreket, és teljes szívből kacagott, amikor Margaret elmesélte neki, mennyire megváltoztak az utóbbi időben a Middleton gyerekek. – Ha valaki képes ilyen hihetetlen változást előidézni, akkor az csakis az én nagyszerű Isabel barátném lehet. Nagyon is jól tudom, hogy néhányan feljogosítva érzik magukat, hogy kinevessék büszke modora,

franciás allűrjei vagy divatos személyisége miatt. De be kell valljam, hogy néha még én magam is egyetértek velük. Mindazonáltal, Margaret, ne becsülje alá a képességeit! A barátnőm sok mindent látott, sokat szenvedett és tisztességben élte le az életét. A pózolás mögött egy feddhetetlen, kivételes egyéniség rejtőzik. Csakúgy – pillantott fiatal vendégére –, mint a fiánál, Mr. Du Plessynél a könnyed stílus és elbűvölő modor mögött. Ezt a megjegyzést hallva Margaret fülig vörösödött, és zavartan elfordította a fejét. Lady Clara talán észrevette, mennyire rossz, milyen lesújtó véleménnyel van a fiatalemberről? Ezért aztán Margaret boldog volt, amikor Lady Clara a reggeli végeztével felállt, és elindult, hogy megmutogassa neki az üdülőhely legnevezetesebb látnivalóit. Amint felöltötték legmelegebb ruhájukat, sapkát húztak a szél ellen és sálat tekertek a nyakuk köré, Margaret izgatott várakozással volt tele. Hosszú évek óta először érezte magát ilyen nagy összhangban valakivel. Elindultak hát, hogy felfedezzék a város szépségeit a ragyogó őszi időben. A Gardiner Streetet elhagyva ráfordultak a Steine-re, és a fiatal lány tágra nyílt szemekkel csodálta meg az elébük táruló látványt, a hercegi istállók hagymakupoláit, az egzotikus szépségű pagodákat és a lakosztályként működő Marine Pavilont. Korábban már hallott ezekről a csodákról, az uralkodó által lelkesen támogatott építészek egyre különlegesebb újításairól, de e pompa előtt állni egészen lenyűgöző érzés volt. – Innen kintről is remek látványt nyújt, de azt mondják, odabenn az ember megtalálja a Kelet egész mennyei harmóniáját – mondta Lady Clara. Ám, ahogy tovább sétáltak, a lady egyre töprengőbb arckifejezést öltött. – Igen, valóban így van, és hiszem, hogy mindig is így lesz, az egészséges tengeri levegő sós hívogatása tényleg érezhető, és még a mi kedves hercegünk sem tud ellenállni neki. Bár attól tartok, ennek a levegőnek van egy olyan tulajdonsága is, amelyről jóval kevesebbet beszélnek. Meglazítja a fegyelmet. Majd meglátja Miss Dashwood, hogy manapság itt, csakúgy mint Londonban, a legfeltűnőbb viselkedésformákkal lehet találkozni. Szerényebb kisvárosainkkal ellentétben, Brighton nyüzsgése oly sokféle szórakozást kínál, mely egészen különböző ízlésű hölgyeket és urakat vonz. Sokan közülük gyakorta látogatják a ló- és agárversenyeket, a kártya-és szerencsejátékklubokat, a színházi eseményeket vagy koncerteket, akik

soha, még egy pillanatra sem jönnek ki a tengerpartra, hogy friss tengeri levegőt szippantsanak, és sohasem mennek el a gyógyfürdőkbe. Margaretet ennek ellenére minden, amit látott, teljesen lenyűgözte: az utat szegélyező pazar boltok, a szűk utcácskák divatos járókelői, de még a vörös kabátos, tollas kalapot és hesseni csizmát viselő ifjak is, akik oda-odaköszöntek nekik, amint elhaladtak mellettük. Lady Clara már korábban eldöntötte, hogy első sétájuk alkalmával csak az új könyvtárig mennek majd el, ahol aztán lehetősége lesz egy kicsit kipihenni magát egy ilyen megerőltető kirándulás után, miközben kényelmesen végigböngészheti a legfrissebb londoni újságokat. Ugyanitt, a lady javaslatára belepillantottak a szertartásmester könyvébe, hogy megtudják, mely hírességek érkezésére lehet számítani azokban a napokban, és milyen események várhatók az Assembly Roomsban. – Meg fogja látni, Margaret, hogy itt a világ legtársaságkedvelőbb emberei gyűlnek össze – magyarázta. – Ezek a termek vonzzák az előkelő közönséget, mivel a könyvtár Brighton sajátos pihenőhelyének számít, egy olyan hely, ahol látni és látszani egyaránt lehet. Ön is észre fogja talán venni – tette hozzá somolyogva –, hogy az épület falain belül sokkal kisebb jelentőséggel bír az olvasás, mint a sotto-voce beszélgetés, a szüntelen, mindenütt jelenvaló suttogás. Mire pedig a hölgyek összeszedték magukat, hogy visszainduljanak szállásukra, már egy egész csomó hasznos információ birtokába jutottak, megtudták többek között, hogy küszöbön áll a herceg érkezése, ami persze együtt járt a régi alkalmazottak összesereglésével. Értesültek továbbá egy egyszerűen kihagyhatatlan darabról is, mely a Kettős szöktetés címet viselte, és a Theatre Royal előadásában volt látható a New Roadon. Wade kapitány, egy épp arra látogató úr, pedig arról biztosította őket, hogy az Assembly Rooms nagyszabású gálának ad helyet azon a hétvégén. – Az ön pártfogoltja – mondta Lady Clarának Margaretre pillantva, miután bemutatták neki a lányt – bizonyára megfelelőnek találja majd a társaságunkat, tekintve, hogy az önök vidékének legjobb családjai is itt nálunk, Brightonban, töltik az évszakot. Keresve sem találnának jobb alkalmat a velük való találkozásra az Assembly Rooms-beli estélyeinknél.

Margaret jót mulatott azon, hogy őt „pártfogolt”-nak nevezték, és igazán nem lehetett semmi kifogása a környék „legjobb családjai”-nak társasága ellen. Nem sokkal azután, amikor a hölgyek megelégedve épp készültek távozni a könyvtárból, összefutottak egy csapat vörös kabátos tiszttel. A fiatalemberek egyáltalán nem keltettek kellemes benyomást. A fegyelmezetlen társaság tagjai ugyanis hangosan, mondhatni zajosan, meglehetős közvetlen modorban beszélgettek az árkádok alatt. Lady Clara, nagy igyekezetében, hogy minél gyorsabban elvezesse fiatal barátját e csoport mellett, véletlenül elejtette a sálját. Azon nyomban az egész díszes társaság egy emberként rohant oda hozzájuk, hogy a lady segítségére legyen. Felkapták a szerencsétlen ruhadarabot a földről, és udvariasan meghajolva átnyújtották neki. Egy röpke pillanatig Lady Clara ott maradt a fiatalemberekkel, hogy megköszönje nekik udvariasságukat. És ekkor történt, hogy Margaret meglátott egy igen sudár termetű tisztet, akinek az arca ugyancsak ismerősnek tetszett a számára. Elegáns egyenruhájában ugyanis William du Plessy állt előtte. A hadnagy azonnal megvált társaitól, és az épület bejárata felé indult, hogy üdvözölhesse őket. – Hát lehetséges ez? Vagy ez is csak a brightoni tündérvilág csalóka játéka, és pusztán illúzió az egész? – kiáltotta nevetve, szokásos könnyed modorában szólítva meg Lady Clarát, egy pillanatra sem véve le pillantását Margaretről. – Valóban megeshet velem az a csoda, hogy ily szerencsés véletlen folytán összefuthatok önökkel? Margaret már korábban eltökélte, hogy ellenáll Mr. du Plessy férfias szépségének, de olyannyira váratlan volt a férfi véletlenszerű felbukkanása, hogy el kellett fordítania az arcát zavarában. A hadnagy kicsattanó életereje, büszke tartása és az a szokásos őszinteség, mellyel a találkozás feletti örömét kifejezte, megbolygatta volna bárki nyugalmát. Egészen elsöprő hatása volt. Milyen nehezen préselt ki akár egyetlen szót is magából! Egy kicsit összeszedvén magát, Margaret azonnal sietett biztosítani a kapitányt arról, hogy édesanyja továbbra is Bartonban tartózkodik, és a legutóbb, amikor látta, jó egészségnek örvendett. Lady Clara kedves szívélyességével közbelépett, hogy megmentse Margaretet, a tiszt pedig legmegnyerőbb modorában folytatta:

– Ezekben a hetekben is számtalanszor jutott eszembe, milyen pompás sétákat tettünk együtt Devonshire vidékein – mondta. – És most itt állnak előttem azok a kedves személyek, akik velem együtt részesei voltak ennek az élvezetnek. Micsoda szerencse, hogy további késlekedés nélkül folytathatjuk az effajta kirándulásokat, drága hölgyeim. Addig is bátorkodhatom remélni, hogy megengedik, hogy holnap reggel elmenjek önökért és felajánljam szolgálataimat eme vad partok felfedezésénél? Természetesen mindig az önök rendelkezésére állok, hacsak kötelezettségeim nem szólítanak vissza az ezredemhez. Margaret nagy örömmel fogadta ezt a magabiztos ajánlatot, s ez még őt magát is meglepte. Úgy tűnt, hogy Brighton már eddig is annyira megváltoztatta, hogy magát szinte egészen gondtalannak érezte. Ami pedig Lady Clarát illette, ő a maga részéről örömét fejezte ki a javaslat hallatán, és az azt követő napot jelölte meg, melyen a fiatalember engedélyt kapott, hogy ellátogasson Gardiner Street-i szállásukra.

TIZENHATODIK FEJEZET William du Plessy Margaret Dashwood iránt mutatott megújult érdeklődése a következő órák során is kiállta a lány gyanakvásának és fenntartásainak próbáját. Másnap, a pontosan a megbeszélt időpontban érkező hadnagy viselkedése továbbra is egészen kifogástalannak tűnt. És oly elbűvölően beszélt dorseti napjaikról, oly vidáman Sir John vendégszeretetéről, oly tiszteletteljesen édesanyja szüntelen szenvedéseiről, oly hóbortosan az otthon kényelméről és az annak unalmát gyakorta megtörő utazások élvezetéről, hogy Margaret kénytelen volt bevallani magának, hogy jobban szórakozik, mintsem azt képzelte volna. Valójában úgy tűnt, hogy nincs olyan téma, mely ne került volna szóba ebben a váratlan szerencsével egymásra talált társaságban. Lady Clara némi meglepetéssel figyelte beszélgetésbe merült fiatal barátját. Emlékezete szerint Margaret egyáltalán nem bizonyult ilyen készséges beszélgetőpartnernek a fiatalemberrel folytatott társalgásai során ott Dorsetben. A bölcs asszony korábban igen csodálta a lány nyilvánvaló szándékát, hogy elzárkózik az ifjú mindenfajta közeledésétől és udvarlásától. Most azonban, ha megnézte őket, azt látta, hogy Miss Dashwoodot kétségtelenül elbűvölte a hadnagy kifinomult stílusa, humora, de mindenekelőtt, a kérdésekre adott, határozottan nyílt és őszinte válaszai. Remekül szórakoztak a brightoni turistaközönségét leíró gunyoros beszámolóin, és a városban rendszeresen feltűnő, Londonból és északról érkező elegáns családok jövés-menéseiről szóló történetein. – El sem hinnék, hölgyeim, de Angliának ebben a távoli sarkában meglehetősen nagy a nyüzsgés. Mindennap, amint pitymallik, és teljesen egyre megy, hogy milyen ürüggyel – legyen szó akár Bessborough társaságának üdvözléséről vagy a Ponsonbyk megérkezéséről –, az Assembly Rooms a skarlátvörös egyenruhától ragyog, és mindenütt ifjú hölgyek pusmognak egymás közt arról, hogy melyikük olvasta az idény legjobb regényét, vagy hogy melyikük szerelmesedik halálosan bele egy csinos fiatalemberbe az est végére. Folyamatosan észben kell tartani, és

egy pillanatra sem szabad róla megfeledkezni, hogy milyen ügybuzgalommal hajlik minden résztvevő éjfélkor naplója lapjai fölé. Mivel nyilvánvaló volt, hogy sikert aratott csipkelődő történeteivel, a hadnagy folytatta, néhány célzást téve az üdülőhely sokat emlegetett másféle szórakozási lehetőségeire, melyek oly népszerűek voltak katonatársai körében. – Mi, katonák sem tudunk ellenállni a kísértéseknek. Ezt őszintén meg kell valljam – mondta, majd diszkréten hozzátette –, és elképzelhetik, mennyi nehézséget okoz az, hogy ilyen könnyen hozzáférhetőek és megkaphatóak. Lady Clara érdeklődését nagyon felcsigázta ez a dolog, és többet is meg szeretett volna tudni róla. – Ezek szerint az ön bajtársai is látogatják azokat a klubokat, amelyekért, úgy hallottam, a mi hercegünk is annyira rajong? – kérdezte. – Őfensége is jelen van az önök játékainál? – A magam részéről, sajnos, nem büszkélkedhetem azzal, hogy találkoztam volna a herceggel – válaszolta a fiatalember –, bár be kell valljam, hogy látogatásaim elég gyakoriak ezeken a helyeken. No persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy nem annyira a játék, hanem inkább a jó konyha miatt járogatok oda. Mivel, biztosíthatom, madam, hogy csak a régens klubjába menekülhet a magunkfajta dragonyos a kaszárnya konyhájának mindennap egyforma és igencsak szűken mért porciójától. Savanyú arckifejezése rögtön együttérzést keltett a hölgyekben, akik azon nyomban megígértették vele, hogy a gond jobb orvoslata gyanánt egyik nap náluk vacsorázik majd. Az idősebb hölgy azonban nem tudott nem kedves témájára gondolni, annyira felcsigázta kíváncsiságát a dolog. A hadnagynak volt szerencséje talán belépni a herceg sokat emlegetett tengerparti magánpalotájának termeibe? – Hallunk olyan híreszteléseket, melyek ragyogó, színesre festett lampionokról, sárkányokról és a Kelet nagyurainak lakomáihoz hasonló bankettekről szólnak. – Tábornokunk Spanyolországban aratott fényes győzelme óta – válaszolta a hadnagy –, több alkalommal is szerencsém volt elkísérni őt a régens szolgálata idején. Be kell valljam, először ugyancsak meglepett az a bámulatos gazdagság, amit ott láttam. Önök, drága hölgyeim, már bizonyára megcsodálták az istállókat. Ha az ember kívülről látja őket, úgy tűnhet, hogy a lovaknak szebb szállásuk van, mint magának a

hercegnek. De ha hozzám hasonlóan, önök is átélhették volna azt a látványt, ami a belépő elé tárul – nem beszélve arról a sok emigránsról, korábbi honfitársamról, aki mind ott tartózkodott –, most teljesen másként gondolkodnának. – Az igazat megvallva, sokszor úgy tetszett nekünk, egyszerű katonáknak, mintha egy teljességgel más világba csöppentünk volna. Megannyi bambusz és teafa, és azok a különös mintázatú, keleti asztalkák! A treillage, a faragott díszítések és olyan technikák, melyeknek még a nevét sem ismerem! Meg aztán – folytatta pajkosan –, egyszer, amikor Wellesley tábornokkal voltuk audencián, hercegünk egy frissen kimenekített nemesember, Comte de Lisle társaságában tartózkodott. A fent említett urak díszes mandarin udvari öltözetet viseltek, körülöttük pedig mindenütt arannyal bevont szablyák és kardok. Itt megállt egy pillanatra, hogy kiélvezze a hatást, melyet a történetével a hölgyekre tett. – Micsoda különös látvány volt! De még ennél is furcsább volt, hogy a valószínűtlen körülményekről egy szó nem sok, annyi sem esett, senki nem tett rá megjegyzéseket – különösen az én egyenes beszédű parancsnokom nem, aki számára ez a nap csupán éppen olyan szolgálatban töltött idő volt, mint bármelyik másik. Ami azt illeti, a magam részéről rendkívül szokatlannak véltem, hogy bármilyen francia, vagy ha már itt tartunk, angol úriember ilyen körülmények közt éljen. Lady Clara, aki nagyon jól mulatott az egzotikus szórakozás mozzanatain, nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen furcsa dolgokat tud az emberrel művelni a brightoni levegő. Majd huncutul hozzátette: – Akkor talán az ön egykori honfitársai jobban boldogultak volna, ha Londonban találnak maguknak menedéket, hiszen a mi bajnokunk – természetesen őfenségére gondolok – ott a Carlton House-ban száll meg. És, amennyiben pontosak az értesüléseim, ott még mindig az európai díszítés és viselkedés dívik. A drága lady persze nagyon szívesen megismertette volna a hadnagyot azzal a másik csodálatos Brightonnal is, amit ő ismert. Mindazokat a hétköznapi csodákat, amelyeket kúrái során tapasztalt: a hullámokban mártózás felejthetetlen érzését, nem beszélve a tengervíz megízleléséről. Ismerte talán Mr. du Plessy annak a víznek csodálatos gyógyító erejét, mellyel mindenfajta epebántalom kikúrálható?

– Igen-igen, Mr. du Plessy, mi igenis nagyra becsüljük gyógyerejű tengerpartjainkat. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a franciák is felkeresik ezt a helyet, bár a számkivetettségben lévők – hangja ismét komolyan csengett –, nem annyira az élvezetek kedvéért jönnek ide, hanem sokkal inkább a háború nyomorúságai és szerencsétlenségei elől remélnek itt menedéket. Ezeket a szavakat hallva, a hadnagy jókedvét mintha egy csapásra elfújták volna, és egy percig úgy tűnt, hogy szinte teljesen meg is feledkezett a társaságáról. Lady Clara töretlen vidámsága azonban ismét mosolyt csalt az arcára. – Valóban úgy van, uram – folytatta a lady –, hogy Brighton jótékony módon felszabadítja lényünk játékos oldalát, amit máskülönben elrejtenünk ildomos. Csak tapsolhatunk azoknak, akik bíborokba és skarlátvörösekbe öltöznek, és más efféle hóbortokra képesek. Ha azonban jobban elgondolkodik rajta, akkor meglátja majd, hogy ezek az igazi nemesség védjegyei. Régensünk is, olybá tűnik, amolyan művészlélek, és ön is tudja, hogy az ilyenek mindig kiszámíthatatlanok. De nézze csak, a jó herceg képzelete valamennyiünket megtölt élettel, és a szeles Brightont Serendippé, Walpole csodakirályságává varázsolja. A fiatalok örömmel hallgatták a lady derűlátó megállapításait. Sőt mi több, Lady Clara lelkesedése Mr. du Plessyt fiatal barátjának kedvenc időtöltésére emlékeztette. Az előtte ülő, élénk leányzó művészi hajlamára célozva fordított egyet a beszélgetésen. – És ön, Miss Dashwood, még ebben a szeszélyes időjárásban is vázlatkönyvével járja a vidéket, mint ahogy legutóbbi találkozásunkkor szokása volt? – kérdezte a fiatalember Margarethez fordulva. – Még annál is inkább, uram – válaszolta a lány, akinek roppant mód imponált, hogy a férfi erre is emlékezett. Majd azonban eszébe jutottak a Delafordban megismert mester kijelentései, és némiképp elkomorulva így folytatta: – Ami azt illeti, nem is olyan régen volt szerencsém meghallgatni a nagy festőművész, Sir Thomas Stevenson tanácsait, aki nővérem arcképén dolgozott a Delaford House-ban ott-tartózkodásom idején. – Milyen örömteli élmény lehetett is az önnek, Miss Dashwood, és milyen inspirálóan hathatott további munkájára! – Ó, épp ellenkezőleg, kedves uram! Sir Thomas már az elején kifejtette, hogy felületes és tudatlan vagyok, röviden, nő és dilettáns. A neves férfiú azzal kérkedik, hogy a nők természetüktől fogva

komolytalanok, és kizárólag csak a kézimunkázáshoz értenek – bökött rá a kezében tartott hímzésre. – Azt mondta, szívesen megnézné az egyik munkámat; amikor aztán látta, igen lesújtó véleménnyel volt róla. Micsoda leckét kaptam akkor a Művészet Valódi Természetéről! Így most, Mr. du Plessy, magamat önnek csak mint műélvezőt mutathatom be, és soha-soha többet, mint alkotót. Ettől kezdve ügyességemet kizárólag csak a kézimunkázásban fogom tökéletesíteni, nehogy ismét megszégyenüljek akár egy ilyen nagy művész, akár a nagyvilág előtt. A fiatalember ugyan mosolygott a lány gúnyolódó hangján, de egyáltalán nem szórakoztatták a hallottak. – Minden tiszteletem azé a kiváló művészé, de meg kell jegyeznem, hogy ennek az úrnak a legcsekélyebb ismeretei sincsenek a kontinensen uralkodó szokásokról, ahol hölgyeink generációk óta magukra vonták a civilizált világ figyelmét tehetségükkel. A szóban forgó úriembernek újra át kellene gondolnia a véleményét. Margaret észrevette, milyen hévvel érvel az ő ügye mellett. – Miután angolnak neveltek – és félreértés ne essék, egyáltalán nem sajnálom, hogy én magam nem érek fel az ő kifinomultságukhoz – -, ezért mindig csodálattal adózom gondolataik és viselkedésük finomsága iránt. Franciahonban, legalábbis már hosszú generációk óta, nem beszélnek így művelt hölgyeik tehetségéről. Igazság szerint, ha filozófiai bölcsességre vágyunk, a női nem számtalan csodás adottságát kell csupán tekintenünk, hiszen önök sokkal mélyebben értik meg az élet művészetét, mint bárki közülünk, férfiak közül. – Nem, Miss Dashwood, azt kell állítsam, hogy bárki, aki elég talpraesett és szellemes, letörhetné az ön királyi akadémistájának szarvát. Elég, ha csak festő kollégája, Reynolds véleményének behatóbb tanulmányozására emlékeztetjük, aki azt monda: „a művészet nem hivalkodik a maga tökéletességével, elrejtve pihen, és a háttérben munkál, láthatatlanul”. Géniusz vagy sem, hogy ne ütköznénk meg egy olyan emberen, aki kijelentéseivel a női nemet becsmérli? Lady Clara és fiatal barátnéja döbbenten hallgatta a hadnagyot. Nem sokkal ez után arra terelődött a beszélgetés, hogy Mr. du Plessy milyen szívesen elkísérné a hölgyeket tengerparti barangolásaikon. És talán szeretik a hölgyek a színházat is? Természetesen bizonytalan volt a tekintetben, hogy meddig állhat majd a rendelkezésükre, hiszen a parancsnokságot nem várakoztathatja meg, és egyébként is sokan függnek tőle a seregben, de ameddig a közelben táboroznak, Mr. du

Plessy egyebet sem kívánt, mint azt a szerencsét, hogy meglátogathassa őket. Margaretet annyira meglepte, hogy maga is mennyire fellelkesedett a férfi szavain, hogy igyekezett nem megszólalni, és kizárólag csak a hímzésére koncentrálni. A hadnagy egyszerre volt eszes és szellemes, sőt figyelemre méltó, józan ész is társult mindezekhez. Margaret sokkal nagyobb elégedettséget érzett magában a fiatalúrral kapcsolatos véleményének megváltozása miatt, mint amennyire óvatossága alapján az tanácsos lett volna. Minden óvintézkedés ellenére egyszer csak érezte, hogy William du Plessy nem közömbös többé a számára.

Negyedik rész

TIZENHETEDIK FEJEZET Brightoni tartózkodása alatt Margaret gyakorta kapott biztató hangvételű leveleket édesanyjától. Nem csak a módosított tervek szerint folyó felújítási munkálatok haladtak jó ütemben a Barton Villában, de ennél még csodálatosabb módon, Mrs. Dashwood sem érzett naponta késztetést arra, hogy megváltoztassa az elérendő célokkal kapcsolatos elképzeléseit. Legutóbbi levelében így írt: Drága gyermekem, nem szükséges aggodalmaskodnod, mivel biztos kézzel ügyelem Frost mester művészetét. Ehelyett inkább igyekezz minél jobban hasznodra fordítani Lady Clara felemelő társaságát, és ugyanakkor élvezd ki a tengerpart nyújtotta egészségmegőrző lehetőségeket. Ó, milyen gyakran hallottam jótékony hatásukról! Vegyük például a halikrát vagy a halmájat – az ízük rettenetes, de ez ne zavarjon – ragyogó fehérré változtatják a fogakat. És amíg ott vagy, csak a biztonság kedvéért, amolyan megerősítésként megmártózhatnál a csodatévő vizekben is. Végtére is, olyan törékeny lények vagyunk, ki tudja, mikor dönt ágyba bennünket a migrén vagy az epebaj. Megértheted, gyermekem, hogy az effajta nyavalyák ellen sohasem lehet elég korán felkészülni. Ó, milyen nagyszerű érzés! Édesapja elvesztése óta Margaret egyetlen egyszer sem érezte magát ilyen gondtalannak. Lehet-e csodálni, ha hősnőnk egyszeriben azt kezdte gondolni, hogy az élete új irányt vett, és hogy most talán rámosolyog a szerencse. Egy olyan józan ember társaságában lenni, mint amilyen Lady Clara Ashburtoné, itt a frissítő tengeri szélfúvásban, olyan örömmel töltötte el, amit el sem tudott képzelni akár csak néhány héttel azelőtt is. Meg aztán ott voltak azok az édesen felkavaró udvariasságok – sőt figyelmességek – Mr. du Plessy részéről. Mindezek mámorossá tették lépteit, beszédét, családjának írt

leveleit és minden egyes cselekedetét. Még ennél is szembeötlőbb volt azonban sugárzó tekintete. Reggelenként remek hangulatban ébredt, készen állt bármilyen kirándulásra, felfedezőútra vagy kalandra, bármire, amit csak barátnéja kitalált. Lady Clara pedig rengeteg szórakozási lehetőséget ötölt ki, legyen szó akár a közeli Steine-en tett sétáról, melynek során megfigyelhették a hálóikkal bíbelődő halásznépséget is, a közelben található és kocsin könnyen megközelíthető Hove fürdőinek kiváló gyógyerejének kifürkészéséről, a helybeli színház elegáns estélyeiről, vagy az Assembly Rooms fényes báljairól. Felhőtlen örömének köszönhetően ifjú hősnőnk egészen beszédes lett. Végre megengedte magának, hogy kevesebbet aggodalmaskodjon és többet nevessen. Egy olyan figyelmes gardedám gondoskodása mellett, mint amilyen vendéglátója volt, hamarosan minden korábbi tartózkodása elmúlt. Ami pedig a ladyt illette, neki sem volt oka panaszra. Úgy érezte, Margaretben olyan társra lelt, mint amilyenné talán saját gyermeke lehetett volna, ha oly szerencsés lett volna az életben, hogy saját leánya születik. – Nohát! – mondta csodálkozva egy reggel. – Nem győzök csodálkozni azon, hogy épp Devonshire-ben, hóbortos iskolatársaim társaságában fedeztem fel magát! Milyen valószínűtlen helyzet, hogy ilyen nagyszerű társaságra akadjon valaki az én koromban. Ön oly mértékig megérti minden gondolatomat, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. A lady kedvességével, főképpen pedig Margaret különlegességébe vetett hitével, elérte, hogy a leányzó végleg felszabadult. Egy olyan ember számára, akinek rövidke élete csupán zavart hozott, ez a figyelem új fényt gyújtott, sőt, megadta a kellő bátorságot a kitartáshoz, a rendületlen folytatáshoz. Életében először a legfiatalabb Miss Dashwood hinni mert saját ítéletében. Örömét csak tovább fokozták azok a vidám levelek, melyeket az általa csak „félelmetesek” néven emlegetett nővéreitől kapott. E lelkes, vidám beszámolók mindig megnevettették, különösen akkor, amikor testvérei elmerültek a családi civakodások hullámaiban. Elinor levelei többnyire Edward édesanyjának szűnni nem akaró kívánságairól, a lady hangulatváltozásairól és katonás szigoráról szóltak. Ennek ellenére a fiatalabb Mrs. Ferrars csak néha-néha tűnt elégedetlennek,

kétségbeesettnek pedig soha. A béketűrés mindig is Elinor erőssége volt a válságok idején; most pedig, hogy a férje lelkészként maga is a türelemről prédikált, felesége feladata volt, hogy ezt a gyakorlatban is megvalósítsa. Így írt: Amint szegény Mrs. Ferrarsnak sikerül megoldania mindazokat a problémákat, amelyeket az új örökös személyének kiválasztása okoz, felpakolja majd kedvencét – és jókívánságaiktól kísérve – hamarosan elutazik tőlünk. Egyszer, sok idővel ezelőtt, ez az asszony azt a kijelentést tette, hogy idősebb fiát „halottnak” tekinti mind a maga, mind pedig a családja szemében. Ugyanő most kegyesen feltámasztotta gyermekét a halottak közül, és hamarosan meg is vigasztalódik, ha ez a fiú nem neheztel rá. Ehhez pedig, amikor a megbékélés különösen neki hozna megnyugvást, szerencsére semmi egyebet nem kell tennie. Nyilván emlékszel még, Margaret, a lady engedelmes, tisztelettudó unokaöccsére, Mr. George Osborne-ra, arra az általában véve ígéretes és becsületes fiatalemberre. Valóban az, ha az ember eltekint az ügyben tanúsított elképesztő kitartásától. Majomszeretettel csüng a ladyn, kiszolgálja minden szeszélyét. Kiderült azonban, hogy üzleti ügyei miatt Londonba kell utaznia – Mrs. Ferrars pedig minden bizonnyal követi őt —, így újra magunkra maradunk majd békés vidéki otthonunkban, és meghitt hangulatban köszönthetjük majd a telet. Pár nappal később újabb levél érkezett, ez alkalommal a vidor Marianne-tól. – No lám, hogy felvidította ez a brightoni kiruccanás a mi kishúgunkat – kezdte, majd azon nyomban elkezdett arra célozgatni, hogy milyen kedvezően alakul „saját kis ügye”, amit bár nem kívánt még felfedni senki előtt, de amúgy is olyan „nyilvánvaló” lesz addigra, mikor legközelebb találkoznak. Mrs. Brandon azonban hajlandó volt azzal elhencegni, milyen sikeresnek bizonyult a múltkori ünnepség a „les artistes” közötti béke visszaállítására. – Mostanra már bizonyosan hírét vetted – mivel az egész vidék ettől hangos –, hogy Ferrars tisztelendő úr egyházkerülete büszkélkedhet újra

„Devonshire legnagyobb hatású egyházi zenészeivel”. Egyelőre legalábbis a harmónia győzedelmeskedett a disszonancia felett. Vidám beszámolójában ezután Margaretnek a Delaford-ház csetepatéiban játszott szerepét említette fel. Elgondolkodtál egyáltalán valaha azon, milyen hatást gyakoroltál a mi nagyszerű és csodálatos géniuszunkra? Drága húgom, beleborzongok arra a gondolatba, hogy ha most hallanád, vajon mit tennél Sir Thomasszal! Modora továbbra is ugyanolyan nyers, mint korábban, de hát amilyen tirádákat zúdít a fejemre… Ó Margaret, túl sokáig kutatott ez a nagy mester a fenséges és nagyszerű után – hiába. Fájdalom, egyre nagyobb teherrel nehezedik rá az a feladat, hogy nemünk „üresfejűségével” megküzdjön. Bármilyen angyali is a művészete, ha ilyen megvetéssel bír tekinteni a teremtés felére, a lelkét szenvedésre ítéli itt a földön, távol a mennyei szféráktól. No, de hát a portré, Margaret, a portré! Azt hiszem, egyszerűen leugrik majd a falról, és végigtáncol a hosszú folyosón a sok Brandon komoly képe közt. Mármint, ha majd egyszer végre felakasztjuk oda. Most azonban egy igen komoly témáról szeretnék szólni. Bevallom, hogy Miss Edgerton családjánál tett látogatásunk óta rengeteget gondolkodtam Elinor tanácsán, és megszívleltem figyelmeztetését azzal az óhajommal kapcsolatban, hogy többet is megtudjak bizonyos szerencsétlen sorsú brightoni személyekről. Bár csodálatraméltó, hogy Miss Edgerton továbbra is szorgosan látogatja gyerekkori barátnője lányát, és mindent megtesz érte, ami engem illet, a hölgy és gyermeke sorsával kapcsolatos minden aggodalmam ellenére az illendőség úgy kívánja, hogy tartsam magam távol tőlük. Mégis, húgom, időközben sikerült kiderítenem a szerencsétlen pár pontos címét, mivel a hűség továbbra sem hagy nyugodni. Drága Margaret, könyörögve kérlek, ha meg tudod tenni, ha hajlandó volnál, hogy amíg ott a tengernél időzöl, teljesíts egy fontos megbízást a nevemben. Az a megnyugvás, amit a látogatásod jelentene annak a szegény asszonynak, lehetne az a kedvesség, amit az Elinor által feltétlen szükségesnek tartott távolság megtartásával kimutatni tudok. Azóta nem tudom kiverni a fejemből a szenvedéseit. Teljes

szívemből kívánom neki a legjobbakat, és szeretném, ha ezt ő is tudná. Eltökéltem Margaret, hogy ha törik, ha szakad, mindent meg kell tudnom erről a szomorú históriáról. Ölel szerető nővéred, stb. Margaret emlékezetét hirtelen megrohanták nővére első szerelmének fájdalmas és gyötrelmes emlékképei. A mindig lágyszívű és szenvedélyes Marianne! Hányszor, de hányszor oktatta őt, a rajongással figyelő gyermeket az effajta hűség és elkötelezettség értékére! Akihez ilyen érzelmek kötnek, azt sohasem lehet elhagyni – de elfelejteni sem. Így aztán Margaret nyomban el is határozta, hogy teljesíti a megbízást, átadja Marianne szívélyes üdvözletét ezeknek a barátoknak, és a maga részéről igyekszik elkövetni mindent azért, hogy enyhítse Eliza Williams és a gyermeke szenvedéseit. Marianne-on kívül senki más (kivéve természetesen Lady Clarát) nem szerezhet tudomást arról, hogy ez a találkozás megtörtént. Majd ő tesz róla, hogy ki ne tudódjék. Még mielőtt leszállt volna az est, Margaret az egész ügyet a lady elé tárta, aki teljesen egyetértett a lány elhatározásával. – Magam is úgy vélem, gyermekem, hogy segítenie kell Mrs. Brandonnak a megbékélés keresésében. Tapintatossága igazán dicséretreméltó. Többet törődik férje boldogságával, mint a sajátjával. Így aztán egy reggel, amikor Lady Clara fürdőkúrájával volt elfoglalva, Margaret elindult a Marianne által megadott Preston Road-i címre. Hosszú séta volt, melyet erős szembeszélben kellett megtennie. A fagyos levegő pirosra csípte az arcát, bár főkötője megvédte a nedves léghullámoktól. Eltökélten haladt előre, messze maga mögött hagyva az előkelő és divatos palotákat, és a komor tér felé vette az irányt, ahol a hölgy lakott. Maga a ház az utca mögött állt, szürkén és ütött-kopottan. Mégis volt valami tiszteletreméltó a látványában, a bejárat maga rendezettnek tűnt, a lépcsőfeljárót pedig valaki alaposan tisztára söpörte. Nővére utasításainak megfelelően felment a lépcsőn, és bekopogott. Amikor kinyílt az ajtó, egy barátságos, fiatal hölgy üdvözölte őt, aki takaros, de szerény ruhájával is a nemesi származásúak divatja szerint öltözködött. Oldalán, a nő szoknyájába kapaszkodva egy gyermek álldogált, aki hatalmas, kíváncsi szemekkel fürkészte a látogatót. A hölgy meghökkent arckifejezése azonnal elárulta, hogy igen meglepődött, hogy látogatója, ráadásul egy vadidegen ember, érkezett.

Margaret azonnal elmondta, mi szél hozta erre, hogy a maga részéről most csak egy üzenetet és egy kis édességet szeretne átadni nekik, hogy majd egy alkalmasabb időpontban visszatérjen hozzájuk. A háziasszony melegen üdvözölte, és betessékelte a lakásba, bocsánatot kérve a szerény körülményekért. A szalon, ahová Margaretet bevezette, valóban olyan kicsi volt, hogy inkább tűnt alkalmasnak egy belépő számára, mint egy olyan helyiségnek, ahol a vendéget leültetik. Mindazonáltal kényelmesen volt berendezve. – Milyen kedves Miss Edgertontól, hogy önt elküldte hozzánk – mondta Mrs. Williams. – Minden ismerősünk közül ő John legkedvesebb barátja, ugye, gyermekem? Mrs. Williams megköszönte a süteményt, és azonnal meg is kínálta vele a vendégét. Bár a fiúcska félénk volt, és még mindig édesanyja térdébe kapaszkodott, örömmel elfogadta a felé kínált édességet, és hogy köszönetét kifejezze, udvariasan meghajolt. Egy árva szót sem szólt, de nagy érdeklődéssel tanulmányozta Margaretet. Úgy ötévesforma lehetett, szőke hajú, fehér bőrű, ragyogó kék szeme értelmet sugárzott. Volt valami ismerős a tekintetében. Margaret annyi év után is azonnal ráismert az arcnak jóképű vonásaira. Csendben lehet-e maradni, ha egy ilyen gyermek bája tölti be a szobát? Nem sokkal azután, hogy a hölgyek kölcsönösen túlestek a kötelező formalitásokon, Mrs. Williams – ez volt ugyanis a megszólítása – mindent elkövetett, hogy látogatója jól érezze magát. Ekkor aztán Margaret is felfedte kilétét, és hogy milyen közeli kapcsolatban állnak is ők tulajdonképpen. A delafordi Brandon ezredes feleségének, Mrs. Brandonnak húgaként azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy tolmácsolja Mrs. Brandon jókívánságait és külön üdvözletét Mrs. Williams számára. Majd hozzátette, hogy ameddig még a városban tartózkodik, ő maga is szívesen áll rendelkezésükre. Ennél mi sem természetesebb. Mrs. Williams arcán kezdetben aggodalom tükröződött, majd azt hamarosan felváltotta az öröm. – Az ezredes valóban jótevőm már gyermekkorom óta. Neki köszönhetek mindent, amim van, és azt is, hogy még kitartok. Ha továbbra is szerető gyámunk marad, akkor semmi másra nem is vágyhatunk. Tudja, Miss Dashwood, az ezredes drága anyám iránt érzett

szeretete és irányomban tanúsított gondoskodása tartanak életben. Reményt adnak nekem. Mrs. Williams értesült korábban is az ezredes házasságáról, de nem tudott sokkal többet a dologról. Ráadásul úgy tűnt, vallotta be nevetve, hogy épp emiatt látják ritkábban azóta. – Ennek ellenére – tette hozzá –, javára szolgált ez a házasság. Csak ámultam magam is, hogy a felesége mily csodálatosan kigyógyította a szomorúságból hajdan oly búskomor patrónusunkat. Ahhoz képest, hogy milyen borzasztó múlt áll mögötte, kimondottan vidám emberré vált. Az, hogy már nem gyötri a bánat többé, az legalább olyan szívet melengető érzés a számomra, mint amennyire csodálnivaló, így még jobban örülök a felesége, vagyis hát az ön nővére jókívánságainak. – No de hát – pattant fel hirtelen –, oly hosszú utat tett meg idáig, Miss Dashwood, ha átvágott a The Lanesen és a szeles Crescenten ebben a hidegben. Bizonyára elfogad egy csésze meleg italt és egy kis harapnivalót. Margaret nem szerette volna azzal megbántani, hogy visszautasítja. Időközben a kis John Williams elégedetten rakosgatta azt a néhány játékát, amelyeket korábban előcipelt. Margaret nem győzött csodálkozni azon, hogy milyen kevés dologra van ahhoz szüksége, hogy jól érezze magát; nemigen látott ehhez hasonlót ismeretségi körének kedvenckéinél, sem Harry Dashwoodnál, sem pedig a négy Middleton gyereknél. A hely már nehezen lehetett volna alkalmatlanabb gyerekszobának. Nem sok minden volt itt olyan, ami megfelelhetett egy kisgyermek igényeinek. Ennek ellenére, a kis John gondtalanul tologatta kiskocsiját, majd mikor abba belefáradt, építőkockáit kezdte rakosgatni vidáman. Alig hagyta el édesanyja a szobát, azonnal felpattant, hogy ugyan egy kissé túlzó szertartásossággal, de remekül átvegye a házigazda szerepét. Nagy kék szemeivel Margaretre pillantott, és megköszönte az édességet: – Annyira szeretem az ilyen finomságokat – mondta. – Jó egészségnek örvend a jó Brandon nagybácsi, ugye? Mindig nagyon várom, hogy eljöjjön hozzánk, mert olyankor elvisz bennünket a hintaján kocsikázni. Hát az igazán nagyon jó dolog! Mamával együtt, mindannyian. Kicsit mindig többet látunk akkor a mi Brightonunkból. Milyen figyelmes modor, milyen őszinte beszéd! Margaretet egészen ámulatba ejtette a gyermek kedves lénye. Ez a fiúcska bizonyosan a régi időkből pottyant ide, oly ártatlan volt a tekintete, mintha a katedrálisok

festményeinek egyik angyalkája szállt le volna közibük. Amint édesanyja tálcával a kezében visszatért, kis John azonnal visszatért a játékaihoz, és egyetlen alkalommal sem zavarta meg a beszélgetést. – Milyen elégedettnek tűnik az ön fia! – sóhajtotta Margaret. – Mindig ilyen könnyű természetű? – Kis John naphosszat csak csacsog, nagyon kedves társaság. Olyan a természete, hogy nincs igazán szükség nevelésre. Sőt mondhatom, hogy a kis huncut nagy adag kíváncsisággal van megáldva. Folyton azon buzgólkodik, hogy tökéletesítse magát. Ráadásul nagyon szeret mindent, ami él és mozog. Ő az én életem napja, és én sütkérezem a fényében. Margaret csendben tűnődött rajtuk: milyen kevés dolog jutott nekik, mégis milyen sokat képesek kihozni belőle! Mrs. Williams csodálkozva kérdezte, vajon milyen alkalomból tartózkodik Miss Dashwood Brightonban, ilyen későn, az idény elmúltával? Tervezi talán, hogy még hosszabb időn át itt időzik majd? – Ami engem illet, drága asszonyom — válaszolta — addig maradnék, ameddig csak lehet; de ez sajnos nem az én döntésemen múlik. Egy igazán figyelemre méltó barátnak köszönhetően vagyok itt, és az csak örömteli véletlen, hogy egy rövid időre felcserélhettem a vidéki élet egyhangúságát az önök városának izgalmával. Annyi minden történik errefelé: feltűnik valaki, távozik egy másik, váratlan találkozások és az a megannyi felfedeznivaló. Ha tekintetbe vesszük a devonshire-i társaságaink elszigeteltségét… – A fürdőhelyek valóban sokféle szórakozási lehetőséggel büszkélkedhetnek. Ebben önnek teljesen igaza van – tűnődött Mrs. Williams. Az effajta gondolatok hamar felidézték benne boldog fiatalságának emlékeit, olyan évekét, amik még nem is voltak olyan messze, hiszen az asszony mindössze huszonöt éves volt. Barátai őt is elvitték az effajta mulatságokba. Még tisztán emlékezett arra, hogy milyen boldognak érezte magát, amikor Bath városába megérkezett. – A jó barátok engem is elhívtak vidéki otthonunkból, mert alig várták már, hogy vidámnak és felszabadultnak lássanak. De fájdalom, az élvezetek gyakran együtt járnak a bolondsággal és a meggondolatlansággal, különösen a még nagyon zsenge korúak esetében. Ha olvasta a Kolduslány vagy a Delfin című könyveket, vagy bármilyen hasonló témájú művet, akkor könnyen felidézheti, hogy a hősnő – legalábbis ezekben a történetekben – bárhol is jár, bizonyosan elbűvöl mindenkit, aki számít, hogy minden bokorban lelkes társak

teremnek, és hogy minden jóindulatot egyes egyedül bájos arcának köszönhet. Igen, csapda vár mindenhol a naivakra és azokra, akik légvárakat építenek, mert az életet olvasmányaik alapján képzelik el. Én magam is oly tapasztalatlan voltam, hogy elhittem mindent, amit láttam és hallottam. – De önnek, Miss Dashwood, nem kell tartania ilyen veszélyektől, mivel biztos vagyok benne, hogy hasznos tanácsadói vannak. Ön nincs egyedül. Én, aki alig ismertem az anyámat, csak kedves tanítóim bátorítását élvezhettem. Ők pedig mindig azt mondták, hogy bízzam az emberek jóságában. Így hát teljesen felkészületlenül léptem ki a világba. Hogyan is érthettem volna meg, hogy mi vár rám, milyen árulás áldozata leszek, hogy éppen az a személy taszít majd romlásba szívtelenül, aki a legkedvesebb szókkal udvarolt, aki mind közül a legelbűvölőbb volt. Mrs. Williams hirtelen összeszedte magát, zavartan fia felé fordult, és hozzátette: – Ennek ellenére nem érzek nagy lelkiismeret-furdalást. Egyszer nagylelkűen odaadtam a szívem, azóta pedig csak a fiamért élek, és remélem, meglátom majd, ahogyan férfivá érik. Miss Dashwood elbúcsúzott vendéglátójától. Ahogy a fakó ég alatt, a hidegben sietett hazafelé, saját nővérére gondolt, akivel épp az a személy bánt oly méltatlanul, aki ennek a szegény nőnek is romlását okozta. Nem tudta kiverni a fejéből Eliza Williams szerencsétlen történetét.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Már korábban megállapodtak benne, hogy Mr. du Plessy fogja elkísérni a hölgyeket az Assemblyben tartott hétvégi táncmulatságra. Margaret nagy izgatottsággal várta az estét, mellyel kapcsolatban az a hír járta, hogy egy Londonból frissen hozott varázslatos táncot is be fognak mutatni. Annyi találgatás előzte meg ezt az eseményt, hogy már mindenki tűkön ült, hogy végre a saját szemével is láthassa. És természetesen nem lehetett kérdés, hogy Brighton teljes előkelő közönsége részt óhajt venni ezen az ígéretes szórakozáson. A ragyogó egyenruhájában feszítő fiatalember jókedvűen érkezett, és kísérői kötelezettségeinek is maradéktalanul igyekezett megfelelni. Az idő nagy részében kötelességtudóan sürgölődött a hölgyek körül, és szíves örömest engedett a kérésnek, hogy az ő oltalma alatt vegyenek részt az esti ünnepségeken. Szokásos udvariasságával, és ugyanakkor a főkötők és ruhaköltemények bűvöletében, tette a dolgát, Margaret csillogó fejdíszét pedig bevallása szerint kimondottan bájosnak találta. Ezen az estén feltűnően élénk könnyedséggel ontotta bókjait barátaira. Miss Dashwood udvariasan üdvözölte a hadnagyot, de öröme nem tűnt oly túláradónak, mint előző alkalommal. Tiszteletteljesen biccentett, de egy árva szót sem szólt. Mr. du Plessy egyáltalán nem találta furcsának a lány zárkózottságát, a rá jellemző kitartással, vidám, szokásos könnyed modorában kezdett társalogni Lady Clarával. – Nekem már volt alkalmam tanulmányozni ennek a merész táncnak a lépéseit, mivel ugyancsak nagy divatja van most a Kontinensen. Anyám is bizonyára ezt mondaná, ha itt lehetne velünk most. „Kétségtelen – állítaná –, hogy az előkelő körökben való túlélés kizárólag azon múlik, hogy valaki hogyan sajátította el a valcer művészetét.” Édesanyám kijelentése pedig kétségbevonhatatlan, hiszen ő mindig tökéletesen tájékozott az ilyen dolgokban. Hölgyeim, nagy megtiszteltetésnek érezném, ha ma este én mutathatnám meg önöknek ezt a táncot, már ha természetesen a brightoni zenészek megfelelően ellátják majd a feladatukat. A fiatalember állta a szavát. Amikor látta, hogy a bálterem zenészeinek programjában igen sűrűn hangzik fel a keringő, azonnal

hozzálátott, hogy a hölgyeket eligazítsa a tánc bonyolult mozgásvilágában. Margaretet már a látvány is lenyűgözte. Felemelő volt látni azt a két vagy három tucat táncoló párt, akik bolygókként és holdakként forogtak-pörögtek körbe-körbe a teremben. A fiatalemberek jobb keze átkarolta a hölgyek derekát, míg a hölgyek bal keze könnyedén nyugodott a férfiak vállán. Felbolydult, zsongott az egész terem. És mikor a tánc alapos tesztelése után a hadnagy a helyére kísérte a sugárzó Lady Clarát, és felajánlotta a karját Miss Dashwoodnak, a lányt már annyira magával ragadta a zene, hogy nem tudott ellenállni a felkérésnek. Mielőtt felocsúdhatott volna, már szemtől szemben, egymás karjaiban forogtak szédítő iramban körbe a teremben, miközben Mr. du Plessy egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét. Érintésének biztonsága, az az ügyesség, amivel rávezette a ritmusra (súgva mondva neki, hogy minden forgásnál összesen csak hat gyorsat kell lépni), és az a tapintat, mellyel Margaret kezdeti ügyetlenkedését kezelte, egyre magabiztosabbá és kecsesebbé tették táncpartnere mozgását, aki csakhamar hozzászokott a férfi merész lépéseihez. Oly gyorsan pörögtek, hogy a kristálycsillárok gyertyáinak fénye szinte elmosódni látszott. Alig szóltak egymáshoz, a férfi azonban mindvégig őt nézte. A pattogó tánc visszhangjainak hullámában a lánynak úgy tűnt, hogy legalábbis abban a pillanatban, semmi sincs, ami beárnyékolhatná a boldogságát. A két zeneszám közti szünetben rengetegen sereglettek ki a parkettre, a tömeg fülsiketítő zajjal hullámzott el mellettük. Csak azután, hogy a keringőjük utolsó taktusai is elhaltak, és ők a helyük felé lépdeltek a hatalmas termen keresztül, lehetett érezni, hogy ez az emelkedett hangulat egy kicsit csillapodni kezdett. Mr. du Plessy figyelmét, ha csak egy pillanatra is, de elvonta egy ismeretlen francia hölgy, aki anyanyelvén üdvözölte a fiatalembert. A hadnagy viselkedése megdöbbenésről árulkodott, a hölgy hirtelen felbukkanása láttán. Nem tagadva, hogy ismeri a hölgyet, apja anyanyelvén viszonozta a köszönést a bajsza alatt mormogva. Anélkül, hogy lassított vagy megállt volna, vezette tovább táncpartnerét az asztaluk irányába. Margaret döbbenten figyelte, látva a férfi goromba viselkedését. A hölgy maga, akit látott, fiatal volt és figyelemreméltóan csinos, elegáns ruhája pedig egyszerűen lélegzetelállító. Finom, karmazsinvörös

anyagból készült, csinos, hímzett köpenye nyilvánvalóan a Kontinens divatját tükrözte. Könyékig érő, fehér kesztyűs kezében legyezőt tartott, mellyel olykor-olykor meglegyezte az arcát. Le nem vette a szemét a hadnagyról attól a pillanattól fogva, hogy meglátta, és ahogy elsietett, még hozzátette, „A bientôt”. Margaret semmi bizonyosra nem következtethetett mindebből. Véletlen találkozás, vagy talán a család egy régi ismerőse – aligha lehet nagy jelentősége ennek az egésznek. Mégis, ahogy csendben folytatták tovább útjukat, az mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy már korántsem volt olyan jókedvük, mint azelőtt. Margaret lopva a fiatalemberre pillantott. Megérezte a belőle áradó nyugtalanságot, és látta borús tekintetét. A hadnagy azonban nem adott magyarázatot a történtekre. Ismét csatlakoztak Lady Clarához, aki ámulattal figyelte, milyen szépen keringőztek együtt. Erre természetesen Mr. du Plessynek is muszáj volt egy kicsit felvidámodnia. A lady gyönyörködött a táncoló párok látványában, a remek előadásért cserébe ő is szeretett volna vidámsággal fizetni. – Drága kicsi Margaret, milyen kecsesen táncolta ezeket a bolond lépéseket! Jaj, nekem, milyen könnyű is a tánc a fiataloknak. Bezzeg minket, többieket, akik már érezzük csontjainkban az időt, egészen kifáraszt ugyanaz a dolog. Azt kell gondoljam, hogy a fiatalság, ha mozgásba lendül, képes csodálatosan megújítani magát. Miután a terem teljesen megtelt táncos lábú fiatalemberekkel, Margaretnek nem sok ideje maradt a nézelődésre. Nyomban jelentkezett nála beígért táncát kérve egy lelkes fiatalember. Szerencsére a zenekar most egy sokkal nyugodtabb ütemű darabba kezdett, egy hagyományos longawaybe, így Margaret is könnyű szívvel hagyta, hogy a partnere elvezesse. Lady Clara, kettesben maradva Mr. du Plessyvel, azon nyomban belefogott a szemük elé táruló, csillogó bálterem alapos szemrevételezésébe. Úgy tűnt fel számára, hogy ezen az estén figyelemreméltóan nagyszámban képviseltették magukat a francia emigránsok. – Ön is bizonyára észrevette, uram – mondta –, hogy Brighton mintha az utóbbi időkben mágnesként vonzaná ezeket a gall vadászokat, lóversenyzőket és kocsihajtókat. Csodálatos módon, mindennap egy másik „Monsieur le duc” vagy egy „Madame la princesse” emelkedik ki

a tenger hullámaiból. Olyan hívogató lehet a mi szeretett fürdővárosunk, hogy minden dagállyal márkik és grófok sora, a társadalom válogatott büszkesége érkezik a partjaihoz. Tagadhatatlanul csinos népség, eleganciájukkal sokban hozzájárulnak Brighton fényéhez. – Nagyon is igaza van abban, asszonyom, hogy meglehetősen sokan jönnek mostanában. Ami azonban önnek csupán a francia társadalmon végigsöprő „anglomániának” tűnik, amely arra készteti az előkelő családok sarjait, hogy elhagyják a párizsi szalonok mesterkélt életét, és csipkefodraikat egyszerű nyakravalóra, piros sarkú cipőiket pedig lovaglócsizmára cseréljék – az részükről nem puszta szeszély. Más időkben, ezek az urak és hölgyek a Kontinens városait látogatnák, vagy a színházban múlatnák idejüket, most azonban menekültek, akik mindent hátrahagytak, és a kényszerű száműzetést választották. Bárcsak elmondhatnám, Lady Clara, milyen elkeseredettek ezek az emberek, milyen kibúvókat kell találniuk, hogy elhagyhassák Franciaországot. Bizonyára még ön is megdöbbenne, ha hallaná. Fájdalom, bármilyen gondtalan kifinomultsága is van ennek a városnak, vagy akár mulató közönségének, bármennyire is irtóztató vagy sem, jönniük kell, ha kedves az életük, mert annyira veszélyes és zűrzavaros most minden a szülőhazájukban. Szomorú, megrendítő mindannyiuk számára, de még számunkra is, akiket így szintén megérint szenvedéseik szele. Bár du Plessy őszintén beszélt, és soha, egy pillanatra sem feledkezett meg az illemről, a lady azonnal látta, hogy a fiatalember megszokott könnyedsége, tréfás jókedve már a múlté. Figyelme elkalandozott, beszéd közben folyton a termet fürkészte. Nem sokkal ezután pedig felállt, udvariasan meghajolt, és engedélyt kért Lady Clarától arra, hogy egy kis időre magára hagyhassa. Ezalatt, Miss Dashwood gondolatai a tánc és új partnere körül forogtak. Az estélynek ugyanolyan vidámságban kellett folytatódnia, mint ahogyan elkezdődött. Tánc közben mindent elkövetett, hogy szórakoztassa partnerét azzal, hogy egyik témát a másik után hozta fel. A fiatalember azonban olyan félénk fajta volt, akivel a beszélgetés inkább keserves, mint szórakoztató. Így hát Margaret csakhamar felmentette a társalgás kínja alól, ezért aztán, ahogy haladtak tovább a táncban, nem tudta nem észrevenni Mr. du Plessyt, aki épp öles léptekkel haladt keresztül a termen annak a hölgynek az irányában, aki korábban ráköszönt a hadnagyra a valcer után.

Majd Margaret annak is tanúja lehetett, hogy Mr. du Plessy meghitten társalogni kezd a hölggyel, aki nyilvánvalóan jó ismerőse lehetett. Ugyan semmit sem hallott a beszélgetésükből, de akármiről is folyt a szó, nyilvánvalóan nagy jelentőségű dolog lehetett, amennyire azt a hölgy mozdulataiból és du Plessy komor tekintetéből kiolvasta. Amikor a hadnagy visszatér hozzájuk, az est ugyanúgy folyt tovább, mint azelőtt – csakhogy a vidám hangulat nélkül. Miss Dashwood tartózkodóvá, zárkózottsága újra csak nyilvánvalóvá vált. Lady Clara egészen egyszerűen csak kimerült volt, Mr. du Plessyről pedig mindent el lehetett volna mondani, csak azt nem, hogy jól érezte volna magát. Csak a hölgyek szállására való megérkezésükkor, a búcsúzkodásnál – miután Lady Clara elsietett lefeküdni – kezdett beszélni. – Olyan információ jutott a birtokomba, amit minél előbb továbbítanom kell – kezdte lázasan csillogó szemekkel –, de nem akarván elrontani az estéjüket, mindezidáig nem szóltam róla. Sajnálattal értesülten róla, hogy el kell hagyjam brightoni jó barátaimat, és még azt sem tudom megmondani, hogy mikor lesz lehetőségem viszontlátni őket. Mennyire vágytam arra, hogy az önök társaságában időzhessek még egy ideig… Margaret aggódva hallgatta, de csak ennyit tudott szólni: – Önnek, uram, természetesen teljesítenie kell kötelezettségeit. Nem kell ezért bocsánatot kérnie tőlem. Önnek sok ismerőse van, akiknek rendelkezésére kell állnia, csakúgy, mint nekem az enyéimnek. Ne hibáztassa magát miattam. Semmit sem kell bánnia. Nem számítok sokra, és különösen nem várom el öntől, hogy kizárólag engem tüntessen ki a figyelmével. Nem sokkal később Mr. du Plessy eltávozott, és ezzel az egésznek vége lett.

Ötödik rész

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Már meggyőződhettünk Dr. Russell bölcs véleményének igazáról, hogy a tenger gyógyír minden nyavalyára. Legyen szó akár a tüdőt, a szívet vagy a gyomrot legyengítő legsúlyosabb betegségekről, vagy akár enyhébb problémákról – átmeneti kedvetlenség, étvágytalanság vagy esetleg depresszió –, a víz gyógyító ereje egyszerűen csodákat művel. Eltökélt hősnőnk megingathatatlanul hitte, hogy ez a csodálatos gyógyvíz ki tudja kúrálni lelkifurdalásából, amit afelett érzett, hogy William du Plessy utolsó közeledésekor milyen durván küldte el a fiatalembert. Így a következő néhány nap során jelentősen javult a hangulata, és kellőképpen összeszedte magát, legalábbis annyira, hogy újra hálás szívvel gondoljon arra a szerencsére, melynek köszönhetően most ezen a ragyogó fürdőhelyen időzhet, és élvezheti annak minden örömét és pompáját. Való igaz, hogy a hadnagy társaságában az Assemblyben töltött este után a fiatalember nem adott hírt magáról. Majd azután nem sokkal híre jött, hogy elhagyta Brightont, ami annál is különösebbnek tűnt, mert az ezrede továbbra is a Downson állomásozott. Csupán William du Plessy és a herceg 14. dragonyosezredének még néhány kiválasztott embere tűnt el hirtelen. Egyikőjüket sem lehetett látni azokon az alkalmakon, amelyeket a hölgyek továbbra is látogattak. Nem sokkal ezután az események egy újabb fordulata vonta magára Miss Dashwood és kedves barátnéjának figyelmét. Egy, a New Road-i Duke Street Színházban tett látogatásuk alkalmával, a nézőtérre belépve észrevették, hogy valakik már helyet foglaltak abban a sorban, ahová foglalt jegyük szólt. Margaretre hárult az a kellemetlen feladat, hogy megzavarja a házaspárt, és megkérje, engedjék be őket a helyükre. Az úr kétségtelenül fel volt háborodva azon, hogy ilyen kellemetlenséget kell kiállnia. Margaret épp csak feléjük fordult, amikor megdöbbenve ismerte fel a párban saját mostohatestvérét, Mr. John Dashwoodot és annak feleségét, Fannyt. Szembetalálva magát legfiatalabb húgával, az úriember viselkedése észrevehetően megváltozott. Nemcsak hogy boldog volt, hogy ily váratlanul összetalálkozott ifjú rokonával, hanem

oly melegen és szenvedélyesen üdvözölte a lányt, hogy még a körülöttük állók is megérthették, micsoda örömteli véletlen történt. – Drága gyermek! – kiáltotta. – Fogalmam sem volt, hogy te itt vagy Brightonban. Ha csak sejtettem volna, hogy a városban időzöl, kedvesem, biztosíthatlak, abban a pillanatban felkerestelek volna, amikor megérkeztünk Norlandből. Majd intett felesége felé, és így folytatta: – Mi, a mi kis Harrynkkel, kinek egészsége miatt utaztunk ide, már jó néhány napja itt vagyunk a tengerparton, ugye, Fanny? Mrs. John Dashwood ekkor ránézett a sógornőjére, és megfogta a kezét, bár jelentősen kevesebb lelkesedéssel, mint a férje. A betolakodókat mustrálgatva újra helyet foglalt, és eligazította a ruháját. Csak ezek után kegyeskedett megszólítani Margaretet. – Hát én aligha ismertem volna meg önt ebben a tömegben. Ugyancsak megnőtt. Tényleg ön volna Margaret, John legfiatalabb és legfélszegebb húga, akire még abból az időből emlékszem, amikor apja halála után, abban a szörnyen elhanyagolt norlandi házban várták az érkezésünket? Majd mintha nem is igen várna választ a kérdésére, hirtelen a lány kíséretében lévő hölgy felé fordította a pillantását. Majd kifúrta a kíváncsiság az oldalát, csakhogy megtudja, ki lehet az az előkelő személy. Miközben Margaret bemutatta nekik Lady Clarát, olyan alaposan figyelt minden apró részletet és mozdulatot, mintha csak nagyítón át szemlélődne. Mrs. Dashwood nyilvánvalóan teljesen megdöbbent attól, amit látott. A hölgy tekintete, öltözéke előkelő nemesi származásról árulkodott. Hát még, amikor Margaret azt is elmondta rokonainak, hogy Lady Clara hosszú idő óta barátja Mrs. Jenningsnek, ő maga pedig özvegy, bátyja érdeklődése is azonnal feltámadt. John és Fanny Dashwood szemében ezek a dolgok nagy lehetőségeket jeleztek. És ugyan mi is szolgálhatna jobban húguknak? Dicséretreméltó szerzemény ez a család legtehetségtelenebb tagja részéről, nemdebár. Kíváncsiságuk szemmel láthatóan feléledt, és rögtön azzal együtt érkezett szívélyes jóváhagyásuk is. – Mi magunk a Square-en, a Lewes Crescentben foglaltattunk szállást – kezdte John Dashwood finomkodó modorában –, azért, hogy semmi se akadályozza a kilátást a tengerre. A teraszunkon üldögélve csodáljuk az elébünk táruló látványt, és órákon keresztül… – még lelkesedett volna tovább is, ha a zenekar harsonásai rá nem zendítenek.

John azonban nem hagyta magát, és suttogva közölte, hogy ő és felesége már alig várják, hogy másnap délelőtt felkereshessék szállásukon a hölgyeket. A szünet alatt a pénzszagot érző Mrs. John Dashwood újabb erőfeszítéseket tett férje családjának legifjabb tagja irányában. – Drága Margaret – kezdett bele –, oly gyakran hallom, hogy milyen odaadó gondoskodással veszi körül az ifjú Middletonokat. Minden elismerésem. Ha majd újra találkozik a mi egyetlenünkkel, az ön saját unokaöccsével, talán ugyanilyen lelkesedéssel kíséri majd figyelemmel az ő növekedését. Evégből bármikor szívesen látjuk Norlandben. Dashwoodék ígéretükhöz híven, másnap korán délelőtt, nyolcéves fiuk társaságában megjelentek a Gardiner Streeten, és egészen le voltak nyűgözve a hölgyek impozáns szállásától. A kedves, türelmes Lady Clara szokásához híven melegen köszöntötte a vendégeket, bár aztán meglehetősen visszafogottan viselkedett a társaságukban. Üdvözölte őket, és bevezette a családot a szalonba egy kis frissítőre. Harry Dashwood valóban nagyot nőtt. Egyenes tartású volt, mint az apja, és vonásait is tőle örökölte. Csinos legényke volt már a korához képest. Első pillantásra bárki kedvezően nyilatkozott volna róla, ha azonban közelebbről is szemügyre vették, akkor kiderült, hogy tekintete, a szemében megcsillanó gőg, határozottan az édesanyjára emlékeztetett. Ennek ellenére az édesapa büszkesége nem ismert határokat. Aznap különösen szerette volna, ha vendéglátója tudomást szerez arról, milyen nagyszerűen hozzászokott már a kis ember a hideg fürdő kellemetlenségeihez. – A mi derék fiunknak és örökösünknek a melegvizű fürdők mit sem jelentenek! Látják, azért utaztunk ide, erre a gyógyhatású partvidékre, hogy a mi kis Harrynk szervezete erős és egészséges legyen. Azt követeli meg tőlünk a szülői gondoskodás – jelentette ki –, hogy fegyelmet csepegtessünk bele az egészsége és boldogsága kedvéért. Ha valaki nemsokára egy egész család feje lesz, és olyan hatalmas felelősséget kell majd a vállán hordania a te tulajdon édesapád örököseként, akkor meg kell tennünk a szükséges lépéseket, hogy életerős fiatalember válhasson belőle. És minél hidegebb az idő, mondja Dr. Russell, annál jobb az a fürdőzőnek! Ez a legjobb módja annak, hogy Harryben kifejlesszük a nyugalmat és türelmet, miközben a teste is felüdülést nyer. Mert hiszen mindannyiunknak biztosnak kell lenni benne, hogy soha senkit, de még a mi Harrynket sem ragadja el az

indulat. El tudják talán képzelni, kedves hölgyeim, milyen nagyszerűen hozzászokott már Harry ehhez az élethez? – majd a fiához fordult, és hozzátette: – Ugye, drága fiam? Az ifjú Dashwood örült, hogy elkápráztathatja a társaságot lelkes válaszával. – Ó igen, egész Brightonban legjobban a fürdőgépeket szeretem nézegetni fagyos hajnalokon. Milyen nagy élvezet, hogy a teraszunkról jól megfigyelhető az a pompás jövés-menés. Kicsit ugyan messze van, de az egy cseppet sem akadályoz. A távcsövemmel – mondta tenyerébe kuncogva –, mindennap meglesem a hidegtől borzongó fürdőzőket, férfiakat és nőket egyaránt. Hogy rúgkapálnak és csapkodnak, amikor a hideg víz rájuk zúdul, és oly kevés ruha van rajtuk. Micsoda látvány! Ha papa nem ragaszkodna hozzá, hogy a tanulmányaimmal is foglalkozzam, akkor sohasem hagynám el az őrhelyemet. Ilyen szórakozást szívesen űznék akár egész álló nap! Döbbent csend borult a szobára. A gyereket azonban annyira fellelkesítette saját története, hogy a zavar legkisebb jele nélkül folytatta, szavait egyenesen Lady Clarának címezve. – Mindközül a legjobb azonban az, madam, hogy azokkal a fürdőkocsikkal igen izgalmas kísérleteket lehet végezni. Egyik nap, az egyik korai alámerülésem alkalmával, alkalmam nyílt arra, hogy kipróbáljam a tengervíz igazi hatását egy kandúron, amit erre a célra hoztam magammal. Elmondhatom önnek, hogy papa állításával ellentétben, ez a bestia közel sem értett egyet annyira Dr. Russellel, mint mi, többiek. A kis dög olyan nyervogásba kezdett, hogy a fürdőzők elvették tőlem, és szabadon eresztették. De eközben mi azért remekül szórakoztunk, ugye, papa? Úgy tűnt, hogy Mr. Dashwoodot egyáltalán nem zavarta fia beszámolója. – A mi Harrynkben van valami filozofikus kíváncsiság – vonta le a következtetést. – Még az uborkát is napsugárrá változtatná, ha tehetné. A kislegény gondolatait egészen lekötik a különböző állatok, legyen szó akár a mező rágcsálóiról, vagy akár a házunkban található egerekről. Oly mély az érdeklődése, hogy, azt hiszem, sohasem tudjuk majd kiverni a fejéből. Aznap, sajnos, már szinte úgy tűnt, mintha egész Brighton annak a nyavalyás kóbor macskának a sorsáért aggódna és kiabálna. No, de – mosolyodott el – semmiség az egész, hisz tudjuk, hogy a fiúk már csak ilyenek, hagyni kell, hogy kitombolják magukat.

Margaretet annyira megdöbbentette Harry Dashwood büszke előadása, nemkülönben az, hogy a gyerek apja így jóváhagyta ezt a kegyetlenkedést, hogy megszólalni sem bírt, csak nézett segélykérőn Lady Clara felé. A lady a maga részéről némaságba burkolózott, azt remélve, hogy ezzel talán elrejtheti felindultságát. Az egész társaságnak megkönnyebbülést jelentett, hogy Fanny Dashwood ezt a pillanatot választotta arra, hogy beszámoljon a családdal kapcsolatos legújabb hírekről. – Úgy vélem, ifjú hölgy, hogy nem ismeretlen ön előtt drága jó anyám örökké változó hangulata, különösen, ami örökösének személyét illeti – kezdett bele, miközben tekintete élesen, sokatmondóan villant. – Csodálatos szerencse, hogy még időben felfedezte, hogy hibát követett el. Most azonban azt reméljük, végre belátja, melyik az az út, mely a család boldogulásához vezet. – Talán már el is határozta volna magát valamilyen új irányban? Talán visszaadja drága, jó sógoromnak, Edwardnak, elsőszülött fiának az őt jogosan megillető részt? Fanny Dashwood gőgösen felhúzta az orrát. – A sógorának? Akit ma sógoraként említ, egyszer az én testvérem volt. De fájdalom, igen messzire eltávolodott az édesanyjától és tőlünk, mindnyájunktól azzal, hogy olyan hivatást választott magának, amellyel nem tudunk egyetérteni. Nem a családunk tagja többé. Ami azonban bátorító, és az kell legyen Elinor és a férje szemében is, hogy anyám végre látja kisebbik fiának, Robertnek, de különösen Robert feleségének szokásait, és tudomást szerzett kicsapongó, tékozló életvitelükről is. Máskülönben, magunk között szólván, nemigen akad más, ami megállíthatná Mr. és Mrs. Robert Ferrarst abban, hogy tönkretegyék a családot. A hölgy ezután abban a megtiszteltetésben részesítette őket, hogy aprólékosan elősorolta Lucy Ferrars összes vétkeit. Fannynak lelkes figyelmességekre, sőt igen, hízelgésre kellett vetemednie, hogy Lucy bizalmába férkőzhessen, és megtudja az igazságot teljes alkalmatlanságukat illetően, mely egyre mélyebbre sodorja Robertet. Tudva, mi a kötelessége, úgy érezte, muszáj figyelmeztetnie becsapott édesanyját, mielőtt túl késő lenne. – Önöknek fogalmuk sincs róla, honnan is tudhatnák épp önök, milyen helytelenül viselkedett, mennyire nem törődött Lucy a család érdekeivel. Képzeljék, drága gyermekünkből képes lett volna londonit

faragni! Ez olyan sértés, amit egyszerűen nem lehet jóvátenni – ennél rosszabbat emberről még nem mondtak. Szégyellem, ha csak eszembe jutnak öcsém legutóbbi hóbortjai, és azok a pozőrök, dandyk és piperkőcök, akiknek társaságában mutatkozott a White’s-nál. Mindezek mellett, Robert nagy tétekben fogadott, akár kétes értékű információ alapján is bármiben, ami az útjába került, legyen szó akár a háború kimeneteléről, Bonaparte sorsáról, vagy akár a zálogkereskedő arany pezsgősvödreinek pontos számáról! Csak és kizárólag az izgalomnak élt. Egyik alkalommal például, Stanhope ezredes 1000 fontban fogadott az öcsémmel abban, hogy a zsarnokot elűzik Párizsból! Fel lehet fogni ezt a romlottságot? Ami pedig Lucyt illeti, nos, ő teljesen el van bűvölve ezektől a gazemberektől. Ostobaságában pedig mindent elárul nekem. Hát nem több ez már, mint amit el lehet viselni? Margaret nem tudta, mit válaszoljon. Csak remélte, hogy csillapítani tudja Mrs. Dashwood dühét. – De hát, drága asszonyom, Elinor biztosított róla, hogy az ön édesanyja hamarosan megelégedéssel rendezi a családi birtok ügyét. Minden jóra fordul, hiszen most már számíthat az ön drága jó kuzinjának, George Osborne-nak a segítségére és hűséges támogatására. Majd az ő irányítása mellett Mrs. Ferrars is bölcs döntésre jut a családi javakat illetően, és önnek nem lesz oka többé az aggodalomra. Erre Mrs. John Dashwood csak megvonta a vállát, és maradék türelmével így szólt: – Lehet, kisasszony, hogy az anyám kedveli azt a fiatalembert, sőt, még az is megeshet, hogy szolgálatai leveszik a lábáról, de biztos lehet abban, hogy soha nem bízza a családját és a vagyonát egy olyasvalakire, aki betöltötte már a huszonnyolcadik életévét is, és még mindig nem házasodott meg. Mérget vehet rá, hogy anyám tudja, hogy a Ferrarsok megmentése azoknak a kezében van, akik nem tönkretenni, hanem megőrizni próbálják a családi vérvonalat. Az ezt követően beállott néma csendben Margaret azon tűnődött, hogy vajon hogyan lehetséges az, hogy Fanny Dashwood bátyja, Edward ennyire felette áll saját családja ravaszkodásainak és intrikáinak.

HUSZADIK FEJEZET Robert Ferrars és neje változatlanul gondtalan jókedvben múlatták napjaikat. Bár meglehetősen heves volt Robert édesanyjának kirohanása ott, a delafordi lelkészlakban, sem az, hogy az idős hölgy nemtetszését nyilvánította ki fia legújabb időtöltései felett, sem pedig a londoni ügyletei miatti haragja nem tudta kizökkenteni ezt a jó kedélyű urat, vagy egy cseppet is megváltoztatni jelenlegi viselkedését. Hányszor, de hányszor méltatlankodott már eddig is miatta az ő mogorva édesanyja? Apja halála óta, amely oly rég történt, hogy már alig emlékezett rá, már számtalan esetben lehetett tanúja ilyen drámáknak, ilyen zaklatott jeleneteknek. Ezeket azonban minden esetben a megbékülés követte, mivel Robert, kinek természete annyi mindenben hasonlított édesanyjáéra, jobban értette őt bárkinél. Továbbra is szentül meg volt győződve arról, hogy bármilyen viszályt képes lecsendesíteni, pusztán személyisége ellenállhatatlansága révén. Megingathatatlanul hitte, hogy rendelkezik azzal az erővel, melynek segítségével felülkerekedhet édesanyján. Nem sikerült-e talán elvennie az ő drága Lucyját, amikor a család rangidős gyermeke pont ugyanezért a döntéséért vonta a maga fejére a szitkok árját? És mindjárt ezt követően nem kapta-e meg dicsőséges jutalmát azzal, hogy sikerült megszereznie apja örökségét a tehetetlen, durcás bátya előtt? Nem, minden kellemetlenség ellenére, mely közte és az őt rajongva szerető édesanyja között támadt, – no meg azon nyugtalanító pillanatok ellenére, melyeket az idős hölgy rosszkedve miatt voltak kénytelenek elviselni –, Robert Ferrars belelátott anyja szívébe, és még idejekorán megértette, hogy ő, mármint Robert semmi rosszat nem tehet. Minden gyermeke közül egyedül ő volt feddhetetlen a szemében. Miután megbizonyosodott arról, hogy valójában nem a bátyja az, aki jövendő életére veszélyt jelent, úgy gondolta, hogy teljesen hiábavaló az édesanyjával való kibékülést szorgalmaznia már ott, a lelkészlakban, tehát ott-tartózkodásuk meghosszabbítására sincs semmi szükség. A devonshire-i őszutó összes természeti csodájával együtt sem tudta felkelteni többé az érdeklődését sem neki, sem pedig a feleségének. Így aztán nem sokkal ez után ők is bejelentették távozási szándékukat

megzavarodott házigazdáiknak, és útra keltek, hogy hasznosabb elfoglaltságot találjanak maguknak. Lucy Ferrars, a maga részéről mindent nagyon felüdítőnek talált, abból, amit vidéken látott. De már annak a gondolatát is visszataszítónak érezte, hogy ő, meggondolatlan elkötelezettsége révén, majdnem egy ilyen jelentéktelen helyre költözött, mint Delaford. Az igazat megvallva, újfajta öröm támadt benne, ha arra gondolt, milyen bölcsen határozott, amikor a divat, az előkelő világfi és a nagystílű élet mellett döntött. Boldogsággal töltötte el az a pillanat amikor rájött, hogy mitől is menekült meg. Lucynak is megvolt a magához való esze, és amikor anyósa után ő is megérkezett Londonba, eltökélte, hogy hasznára lesz Robertnek abban, hogy visszaszerezzék Mrs. Ferrars jóindulatát. – Nemsokára, drága Robert – jelentette ki –, legutóbbi pénzügyi manővere elég lesz arra, hogy bebizonyítsuk Mrs. Ferrarsnak, milyen figyelemreméltó sikereket értünk el London legelőkelőbb személyiségeinek körében. No, meg aztán, férjuram, amint ön elfoglalja helyét a parlamentben, és hallatja majd a hangját, Mrs. Ferrars újra csak az ön szerető, gyengéd édesanyja lesz megint. A házaspár már éppen kényelmesen berendezkedett a St James’ Parkhoz közeli Little Ryder Streeten, és arra készülődtek, hogy egy kellemes délutánt töltsenek el azzal, hogy kiruccannak a Robert által oly igen kedvelt üzletbe, a Sackville Street-i Gray’s-be, amikor, épphogy indultak volna, az inas vendég érkezését jelentette. Stanhope ezredes volt, egy városszerte ismert úriember, akit azonnal szívélyesen üdvözöltek. – Ferrars, drága jó barátom! – kezdte izgatottan. – Annyira megkönnyebbültem, hogy végre visszatértél a városba, és méghozzá a legjobbkor. Micsoda szerencse, arra gondoltam, beugrom hozzád, hogy egyenesen az Öklözők Klubjába vigyelek. Hiszen épp ezen a szent napon, Cribb, akit mi csak Fekete Gyémántnak hívunk, kihívta magát Jem Belchert! Ez után a menet után pedig Molineaux és Barclay következik, és teljesen lehetetlen eldönteni, hogy melyikükben lesz meg a győzelemhez szükséges erő és tudás. Egyetlen sportember sem, aki ezért a sportért rajong – így senki, aki valamit is számít Londonban – nem hagyhatja ki ezt az alkalmat. Robert teljesen elkeseredett a hír hallatán, mert gyűlölte, ha le kellett mondania előző tervéről. Feleségéhez fordult hát tanácsért. Mrs. Ferrars

azonban tudta, mi a teendő, és hogyan lehetne leginkább férje segítségére. Jól tudta, hogy látni és látszani mindennél fontosabb ezen a divatos eseményen. – Drága Robert, ne törődjön most velem – kérte. – Természetesen, el kell fogadnia az ezredes meghívását. Én a magam részéről szíves örömest ajánlkozom arra, hogy beszerezzem önnek a Hatton-féle Levendula Vizet, ahogy terveztük. Ez egy olyan parfüm, kedves ezredes – szólította meg affektálva a látogatót –, melyet felettébb kedvel a férjem. Nem kétlem, hogy ön is tudja, milyen nagy népszerűségnek örvend ez az illat a vagyonos urak körében, mióta kiderült, hogy maga a régens is ezt részesíti előnyben. Így aztán Robert és az ezredes hamarosan már úton is voltak, hogy kedvükre kiszórakozzák magukat a klubban, Mrs. Ferrars pedig kötelességtudóan indult, hogy elintézze férje halasztást nem tűrő másik ügyét. Gondosan öltözködött. Tudta, hogy Londonban megjósolhatatlan, mikor találkozik össze az ember valakivel a legfelsőbb körökből. Az eredmény láttán pedig tényleg meg lehetett állapítani, hogy hermelin pelerinjében, és elragadó, vörössel hímzett, szalagokkal díszített kalapjában valóban elbűvölően nézett ki. És ami még fontosabb volt, ruhája minden apró részletében követte a Le Beau Monde által javasolt legújabb divatot. Épp egy téren haladt keresztül, amikor feltűnt neki egy fiatalember, aki kifogástalan öltözetével és kinézetével azonnal megragadta a figyelmét. Úgy tűnt, hogy ő is a Gray’s-be igyekezett. Szinte egy időben értek a bejárathoz, és Lucy csak ekkor fedezte fel, hogy a fiatalember nem más, mint újdonsült kuzinja, Mr. George Osborne. Oly váratlanul érte őket ez a véletlen találkozás, hogy mindketten megtorpantak, és egy ideig egyetlen szó sem jött ki a torkukon. Mrs. Ferrars szedte össze magát hamarabb a megrázkódtatásból, és szokásos lendületével szólította meg a kuzinját. – Kedves Mr. Osborne, milyen nagy öröm önt újra látni, és ráadásul itt, Londonban! Nemigen volt alkalmunk jól összeismerkedni odalent, vidéken, ezért külön szerencse, hogy most megújíthatjuk barátságunkat. Mr. Osborne-t őszintén meglepte, hogy a hölgyet ily hamar látja viszont a városban, ráadásul, maga sem tudta, hogy mit gondoljon róla. Amint azonban végigmérte az előtte álló Mrs. Lucy Ferrarst, aki rendkívül csábítónak tűnt pompás ruhájában és kalapjában, egyszeriben

feléledt a kíváncsisága. Udvariasan meghajolt, és karját nyújtotta Lucynak. Együtt léptek be az üzletbe, ahol olyan sokan várakoztak már a sorukra, hogy Lucy bizalmasan súgta oda neki: – Ugye önnek is úgy tűnik, kedves kuzin, mintha ma délután egész London ebben az egy boltban sereglett volna össze? Mivel nem tehettek mást, minthogy vártak, hogy elüssék az időt, néhány perc múlva folytatták a beszélgetést. – És ön, uram, csak nem egy gyönyörű hölgy kedvéért vállalt megbízást errefelé? – kérdezte kacérkodva. – Mennyire ráhagyatkozhat ez a hölgy az ön ízlésére, ha megengedi, hogy egy férfi válasszon neki ékszert. Én magam sokkal kényesebb vagyok erre, mint sokan, az ismerőseim közül. Sohasem engedném meg, még akkor sem, ha valami igazán nagylelkű ajándékról lenne is szó. A saját ízlésem, attól tartok, nagyobb odafigyelést kíván meg tőlem. – Ön, asszonyom, sokkal többet tételez fel rólam, mint amit valójában megérdemlek – tiltakozott a fiatalember. – Csupáncsak azért vagyok itt, hogy szolgálatára legyek az ön drága anyósának, aki gyengesége miatt kénytelen megbízottat küldeni maga helyett. Azért jöttem, hogy elvigyem a frissen felújított ékszereit. Szegény nagynéném, annyira gyengének érzi magát mostanában. És számomra az ő kívánságai elsőbbséget élveznek, hiszen ön is tudja, hogy megfogadtam, mindaddig szolgálatára leszek, amíg ez lehetséges. – Ó, szóval ebben áll az ön küldetése! Csodálatra méltónak tartom, kedves Mr. Osborne, azt az igyekezetet, amivel ön mindannyiunkat családja tagjává kívánja tenni. Ez igazán dicséretes – mondta sokatmondó pillantással. – Én, mindenesetre, családtagként üdvözlöm önt, mivelhogy látom, mi igazán megérthetnénk egymást, és közeli, jó barátok lehetnénk. Mr. Osborne, elértve a hölgy célzását, megmerevedett egy pillanatra, de aztán összeszedte magát, és megkérdezte: – Merre jár ilyenkor délután Robert, az én jó kuzinom? – A férjem – mondta Lucy vidáman – kötelességtudóan kutatja fel, családja boldogulásának érdekében, a kedvező lehetőségeket azoknak a társaságában, akik már bizonyságot tettek képességeikről. Itt, Londonban kapja a leghasznosabb tanácsokat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ilyen pozíciónk van és ilyen barátaink.

Mivel Mr. George Osborne-nak már volt alkalma meghallgatni az idősebbik Mrs. Ferrars lesújtó véleményét az efféle praktikák értékéről, most, hogy az ifjabb Mrs. Ferrarstól hallott ugyanerről, minden bizonnyal voltak bizonyos kétségei. Ennek ellenére, nem engedhette meg magának, hogy ellentmondjon. Ráadásul, csak csodálni tudta, milyen bájosan kel Mrs. Lucy Ferrars önfejű férje védelmére, különösen, mikor mindezt ilyen igéző pillantások kíséretében teszi. – Mi lehet akkor hát az ön célja ma itt, a Gray’s-ben? – tudakolta. – Megtiszteltetésnek venném, ha megengedné, hogy a segítségére legyek. Az agglegények dolga, hogy a ravasz kereskedőkkel szót értsenek – mondta nevetve – legalábbis, ha egy tanácstalan hölgyet kell képviselniük. Lucy elmesélte, hogy mi járatban van errefelé, és bár egyáltalán nem volt szüksége segítőre, örömmel fogadta el a férfi ajánlatát. Majd finomkodva hozzátette: – Minden, ami innentől Brightonig bárhol megvásárolható, azt egy pillanat alatt megtalálja az ember itt, London legremekebb boltjában. De ha ön ragaszkodik hozzá… Mr. Osborne azon kívánsága tehát, hogy továbbra is kísérhesse Mrs. Ferrarst, könnyedén teljesült, így amikor Lucyra került a sor, ő is szorosan a nyomában maradt. Eközben Robert Ferrars, akinek elmaradása a klubból nem maradt észrevétlen, egészen fellelkesült, amikor azt tapasztalta, hogy társai milyen meleg szeretettel üdvözlik újra körükben. Ugyancsak válogatott társaság gyűlt össze erre az ünnepélyes alkalomra. Az étel egészen egyszerűen kitűnő volt, a felszolgált vörösbornál pedig még képzelni sem lehetett volna jobbat. Minderre ráadásképpen, a mérkőzések csak még fokozták a már amúgy is lelkes közönség hangulatát. Robert megérkezésekor már ki is alakult az első pár bokszoló körül a hangos szurkolótábor, akik tétjeiket bekiabálva hergelték egymást, miközben Ferrars kísérője, Stanhope ezredes elnökölte a fogadást. A társaság tagjai között volt Whitley kapitány, a bokszmérkőzések patrónusa, London egyik leglelkesebb és legismertebb sportembere. Közeli barátai élénk figyelemmel csüngtek minden szaván. Robert számára világos volt, hogy csak a legagyafúrtabbak tudják megragadni a haszonnal kecsegtető, alkalmas pillanatot. Nem habozott hát, az elsők

között tette meg tétjét, és oly könnyedén, hogy azzal mindenkiből csodálatot váltott ki. – Ez a nap már nem is lehetne szebb – jelentette ki később barátjának, Stanhope-nak. – A csuda bánja most a veszteségeket! Amikor azonban az elégedett Ferrars visszatért szállásukra, feleségét élénk csevegésben találta anyja engedelmes unokaöccsével, George Osborne-nal. – Ó, milyen kár – mondta csatlakozva a társasághoz –, hogy nem jött hamarább, Osborne. Elvihettem volna az utóbbi évek legjobb meccsére! Belcher úgy támadott, mint egy felbőszült bika, ádáz küzdelem dúlt. Csodálatos élmény volt! Osborne a maga részéről udvariasan köszöntötte előbb az unokatestvérét, majd így szólt: – Valóban örömmel tartanék önnel a legközelebbi alkalommal. Magam is lelkes játékos vagyok, különösen, ha a tét magas, és jók az esélyek. Mostanság nemigen volt részem ilyen szórakozásban. – Örömmel hallom. Most, hogy itt van, egyik nap elmehetünk együtt, és a legjobb helyekre! Bevallom, első pillantásra úgy véltem, ön is olyan rugalmatlan, mint anyám; ő hajthatatlanul ellenáll ez irányú hívásaimnak. – Az ön édesanyja csupáncsak gyengélkedik egy kissé, és hasonlóan más, ilyen idős asszonyokhoz, rossz az emésztése – válaszolta a kuzin. – Ó, Lucy, látja, hát nem megmondtam? Még Osborne is azt mondja, hogy anyám hirtelen haragú és hisztis! Biztosíthatom, uram, hogy akárhogyan is viselkedjen az anyám, minden erőfitogtatása ellenére, a végén úgyis majd engem tüntet ki a bizalmával. Nem kell, hogy emiatt fájjon a fejünk, hiszen így lesz, még pedig hamarosan. Ha tudomására jut majd egy bizonyos, küszöbön álló, örömteli esemény – és itt mosolyogva feleségére pillantott akkor kétségtelenül elpárolog majd a mérge. Hiszen csupán egy örökösre vár. Lucy pirulása megerősítésként szolgált a férj büszke kijelentésére. E hír hallatán George Osborne-ban bennszakadt a szó. Udvariasan visszautasította a felkínált frissítőt, majd hirtelen eszébe jutott, hogy fontos elintéznivalója van még máshol, elköszönt tőlük, és sietve távozott.

Hatodik rész

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Egyedül a szerelem teheti boldoggá a házasságot. Mégis, amikor két ember visszaidézi – sőt, mikor nem tudja elfelejteni – egy korábbi csalódását, és továbbra is az első, viszonzatlan szerelmük sebeit nyalogatják – mi más biztosíthatna erősebb köteléket, mint egy barátságon és megbecsülésen alapuló házasság? Láthattuk, hogy romantikus álmai kergetése közben micsoda veszélynek tette ki magát Marianne Dashwood. Arról pedig, ami ezután következett – először, hogy elveszítette minden reménységét abban, hogy valaha is tökéletes társa talál, majd azt követően, hogy jobb híján elfogadta egy férfi kedvességét és őszinte rajongását sokáig azt gondolta, hogy ez csupán a második legjobb választás! Amilyen szegény szerencsétlen, hát várhatott volna többet az élettől? Bármennyire kényszerű megoldásnak tűnt, legalább a bánatát enyhítette némiképp. Nézzük csak meg pontosan, mi is történt. A hölgynek meg kellett tapasztalnia, hogy sorra fedezi fel férje csodálatos képességeit. Mrs. Brandon egy nap azon kapta magát, hogy egyre inkább eltávolodik a puszta tisztelet érzésétől, attól a langyos érzelemtől, mely végtére is gyógyító hatással volt rá, és oly gyengédség bomlik ki a lelkében, melyben, legnagyobb meglepetésére, a férje iránt érzett szenvedélyes szerelemre lelt. Erre a felismerésre pedig egy meglehetősen különös eseménynek köszönhetően jutott el. Margaret, Eliza Williamsnél tett látogatása után – melyre épp Marianne maga kérte meg – elismerőleg írt nővérének az édesanyáról és gyermekéről. Nem csupán „a fiúcska szépségét” emlegette fel, hanem kimondottan dicsérőleg szólt kivételes jelleméről is. Bevallotta, hogy „még soha azelőtt, és különösen jelenlegi ismerőseim körében nem találkoztam olyan gyermekkel, akiből ennyi természetes báj áradt volna. Őszintén mondom, Marianne, az a fiúcska egyszerűen tökéletes!” Szomorú szavakkal számolt be viszont a fiú édesanyjáról, ki, bár még mindig igen fiatal, szűkösen éldegélt, minden remény nélkül.

Ennek ellenére – sietett hozzátenni Margaret –, Eliza Williams ajkát egyetlen panaszos szó sem hagyta el. Megnyugvást és örömet talál fia nyugodt, komoly jellemében. Marianne szinte megbűvölve, ugyanakkor egy csöpp félelemmel a szívében olvasta ezeket a híreket. Álmatlan éjszakáin sokszor felrémlett benne, milyen közel járt ahhoz, hogy maga is ilyen nyomorúságosan végezze. Sőt, voltak olyan reggelek, amikor gyötrelmes álmaiból ébredve azt sem tudta, hogy hol van, és hogy mekkora biztonságban van valójában. Igazi megkönnyebbüléssel értesült arról, hogy Eliza Williams elégedett, és megbékélt a sorsával. Mindenekelőtt pedig az vigasztalta Marianne-t, hogy a hölgy szerencsésen túlélte szörnyű szerelmi csalódását. Marianne, különösen ezek után, határozottan úgy vélte, hogy a szóban forgó hölgy kivételes teremtmény lehet. Milyen gyakran olvasott a regényekben olyanokról, mint amilyen Eliza Williams volt – szenvedélyes, a bolondulásig szerelmes, viszontszeretett, majd, ó, fájdalom, hűtlenül elhagyott? Mrs. Brandonnak úgy tűnt, hogy Elizában a rendíthetetlen bátorság néz farkasszemet a reménytelenséggel. Óhatatlanul is eszébe jutott, hogy az ifjú Eliza Williams állhatatos maradt ott, ahol ő a maga évekkel korábbi kapcsolatában semmit nem mert kockáztatni. Néhány nappal ezután, ismét csak húga leveléből, arról értesült, hogy a fent említett hölgy, fia kíséretében Delaford közelében tartózkodik majd, Edgertonéknál tett szokásos, évi látogatásuk alkalmával. A hír hallatán Marianne még nagyobb horderejű dologra szánta el magát: meggyőzi férjét, hogy a vendégeket hívják meg ők is, hozzájuk, a kastélyba. Brandon ezredes, attól félve, hogy ezzel fájdalmat okoz feleségének, mindezidáig egyetlen szóval sem említette előtte, hogy milyen hosszú ideje gondoskodik kötelességtudóan első szerelmének leszármazottairól. Tekintettel Marianne heves érzelmeire és élénk képzeletére, az évek során, teljes diszkréció megtartásával gondoskodott gyámleányáról és annak gyermekéről. A házassága óta azonban nem tudta olyan gyakran meglátogatni őket, mint korábban, így a fiúcska nevelésére és okítására is kevesebb idő jutott. Az ezredes felelősségtudó ember volt, ezért szívből sajnálta, hogy ennyire elhanyagolja őket, azonban tudta, hogy nincs más választása, ha nem akarja, hogy ez az ügy napvilágra kerüljön, és felzaklassa feleségét.

Mikor azonban Marianne tudomást szerzett Elizáék látogatásáról, megesküdött, hogy változtat ezen a helyzeten. Minden erejével azon lesz, hogy meggyőzze férjét, borítson végre fátylat a múlt szenvedéseire. Bármennyire kényes ügyről van is szó, nem hallgathat tovább. – El kell hinnie nekem, ezredes – fogott bele Marianne –, hogy ha gyámleánya gyermekére tekintek majd, nem a magam életét látom benne. Ő tényleg nem szenvedhet még többet annál, mint amennyi már eddig is osztályrészéül jutott. Különösen nem miattam. Akárcsak önnek, nekem is szabad kellene, hogy legyen megismerkednem szerencsétlen sorsú pártfogoltjaival. Képesnek tartom magam arra, hogy Mrs. Williamset és a fiát a házunkban üdvözöljem. Menjünk el hozzájuk együtt Edgertonékhoz, hogy azután ők is ellátogathassanak hozzánk ide, a Delaford-házba. Brandon ezredest szíve mélyéig meghatotta felesége nagylelkű viselkedése, mégis ellent kellett mondjon neki. – Én drága, bátor Marianne-om – kiáltotta, miközben képtelen volt leplezni érzéseit –, ön túlságosan is jó! Apám gyámleányának és az ő gyermekének tett eskümet minden körülmények között szándékomban áll megtartani. Ezt kötelességemnek érzem. De önt nem köti fogadalom ebben az ügyben, és azt sem kell éreznie, hogy önre bárhogy is vonatkozna mindez, sem most, sem később. Drága Marianne, nem kérek mást, csak azt, hogy türelemmel viselje ez irányú erőfeszítéseimet. A gyermeknek nagy szüksége van az atyai figyelemre, a szerető gondoskodásra, és rám hárul az a feladat is, hogy jó nevelésben részesüljön. Meghívni őket Delafordba – ez több, mint amit kérni mertem volna öntől. Marianne azonban oly kitartóan kérlelte, és oly őszintén szeretett volna férje segítségére lenni, hogy az ezredes végül beadta a derekát. Megegyeztek, hogy csak az ezredes megy át Atherton Hallba meglátogatni Williamséket, de ugyanakkor meg is mondja nekik, hogy bármikor, amíg Edgertonéknál időznek, szívesen látják mindkettejüket egy kis lovaglásra vagy vadászatra a delafordi birtokon. Nem sokkal a vendégek megérkezése után, Edgertonék magukkal is vitték őket Delafordba. Marianne, mialatt melegen üdvözölte az érkezőket, teljes erejével azon igyekezett, hogy ne látsszon rajta a meghatódottság. Az első néhány percben, míg férje Elizáékat bevezette a házba, Marianne arról beszélgetett nagy hévvel Edgertonékkal, hogy milyen figyelemre méltó javulás mutatkozik a falu életében, amit

természetesen maguk a látogatók is megcsodáltak már arrafelé kocsiztukban. Amit azonban Marianne maga előtt látott, arra még ő sem volt felkészülve: Eliza Williams fiának sugárzó hasonlatosságára apjához, John Willoughbyhoz. No, meg aztán hogy el volt bűvölve, hogy a férje mily könnyed hangon, örömteli meghittséggel társalog ezzel a gyermekkel. Pár percnyi beszélgetés után Brandon ezredes javasolta, hogy ők ketten, a két férfi, lovagoljanak ki még aznap délután. A fiú majd kiugrott a bőréből örömében, és azonnal szaladt, hogy elmondja a jó hírt az édesanyjának: – Nem megmondtam, drága mama, hogy a jó ezredes nem feledkezik meg rólunk? Ön is láthatja, hogy emlékszik még a brightoni lovaglóórákra, és arra is, hogy mennyire szerettem ezt a sportot. Itt, Dorsetshire-ben szabadon száguldhatunk a széllel, sőt, repülhetünk még a madarakkal is, ha akarjuk. Így aztán nyomban a társaság elnézését kérték, és távoztak, Mrs. Brandon pedig egyedül maradt a vendégeivel. Az idősebbek kedvéért hamarosan elhatározták, hogy csak egy könnyű kis sétát tesznek a delafordi kertek körül, mivel borús volt az idő, és különben is sötétedett már. A lassabb tempóban haladó Mr. és Mrs. Edgerton hamarosan lemaradt mögöttük, és mivel lányuk inkább őket segítette az úton, a ház úrnője egyedül maradt Mrs. Williamsszel. Ahogy lépkedtek a hideg szélben, Marianne jól szemügyre vette a mellette haladó asszonyt. Olyan arcot látott, mely egykor bizonyára elragadó lehetett, mostanra azonban inkább haloványnak, beesettnek, meggyötörtnek látszott. Eltűnődött azon, milyen szép is lehetett egykor, nem is olyan régen, hiszen ők ketten majdnem egyidősek voltak. – Oly régóta vágyom arra, hogy meglássam ezt a vidéket, asszonyom – mondta izgatottan Mrs. Williams. – Tudja, épp ezek alatt a fák alatt, és ezeken a réteken játszott szegény édesanyám gyermekkorában. Én magam alig emlékszem anyámra, és csak szomorú élettörténetéből ismerem igazán. Miss Edgertontól azonban azt hallottam, hogy melegszívű teremtés volt, akiben csodálatra méltó bátorság lakozott, de olykor-olykor azt is felemlegeti, milyen heves természetű volt anyám fiatalkorában. – Azokról a régi, ártatlan napokról az ezredes igen keveset beszél – válaszolta Marianne. – De ahogy tudom, mind az ön édesanyja, mind pedig a férjem gondtalanul éltek. Az ön édesanyja valóban bátor és

talpraesett volt, minden bizonytalanság ellenére kereste a boldogságot, csakúgy, mint ahogy ön is, aki az ő nyomdokaiban járt. És mégis, milyen gonoszul bánt a világ… – Marianne hirtelen elhallgatott. Megrémült, attól félt, hogy túl sokat mondott. – Ön nagyon kedves, drága Mrs. Brandon, de téved, ha így vélekedik, legalábbis, ami engem illet. Az én életem, anyáméval ellentétben, egyáltalán nem mondható bátornak. Sokkal inkább ostobának. Egy becsapott, fiatal leány bolyongása az álmok világában. Miután olyasvalakire bíztam magam, kinek szívéből hiányzott a lelkiismeret és a bűntudat, hamarosan már arra is képtelen voltam, hogy meglássam a jót azokban, akik körülöttem voltak. Többé már semmiben sem tudtam hinni, egyedül csak saját nyomorúságomban. Megmenekülésemet és reményeim feléledését az ön nagyszerű férjének köszönhetem – tette hozzá felindulva. – Hogyne nyertem volna új életet ebben a rendkívüli emberben, kinek állhatatosságával és érdemeivel csak igen kevesen érnek fel? Mely férfi léphet nyomába az ezredesnek, kinek hűséges gondoskodása és segítsége nélkül sem én, sem pedig a fiam nem élnénk már? Ekkor pillantották meg a feléjük közeledő két lovast, a kisfiút és a férfit. Marianne csodálkozva látta, hogy milyen délcegen és elegánsan üli meg férje a lovat, miközben kis tanítványát oktatgatja. A gyermek mohó szemekkel figyelt, lelkesen követte az útmutatásokat, minden erejével azon volt, hogy örömet szerezzen patrónusának. Brandon viselkedése ritkán árulkodott túlcsorduló vidámságról, de ez alkalommal modorából áradt a kedvesség, mozdulataiból a gyengédség, szeméből a szeretet. Marianne szeme előtt megjelent mindaz, amire oly forrón vágyódott egykor, egy másikban. Végül hát, drága férje személyében meglelte romantikus álmai hősét. Miután pedig a vendégek eltávoztak, Marianne azon nyomban átölelte férjét, és fülébe súgta ezt a megkésett vallomást. Az ezredes olyan boldognak érezte magát, mint még soha azelőtt, így aztán még azt a luxust is megengedte magának, hogy ezt kifejezésre juttassa. Gondolta volna bárki, aki korábbról is ismerte életüket, hogy házasságuk ilyen tökéletességet is elérhet? Ugyanilyen megjósolhatatlan, ha nem is ennyire megindító volt az a változás, mely a legidősebb Dashwood lány sorsában következett be. A vidéki papnék csendes életét élő Elinor Ferrars maga is megdöbbent attól, hogy ő lett a dorseti vidék legkeresettebb asszonya.

A változás szinte észrevétlenül következett be. Elinor hallgatag férjura, miután lemondott az örökségéről és mindazokról az előjogokról, melyeket saját maga feláldozásával, édesanyja és a család büszkeségének kielégítésével szerezhetett volna meg, úgy tűnt, hogy szenvedélyes vállalkozásában mégiscsak hírnevet vív ki magának. Delafordban mindenki észrevette, milyen kivételes személy Edward Ferrars, a jó pap tekintélye pedig napról-napra csak nőtt. Gisborne-nal együtt ő is úgy találta, hogy „az a prédikáció, mely felette áll a megszólított gyülekezet képességeinek, teljesen haszontalan”. Elhatározta hát, hogy sohasem prédikálja túl egyházkerületének tagjait. Sok más, nemesi származású lelkésszel ellentétben azt tűzte ki célul maga elé, hogy igyekszik majd elkerülni a skolasztikus szőrszálhasogatásokat, a pompázatos szóvirágokat, a szónoki ékesszólás nyakatekert kifejezéseit, nehogy úgy tűnjön, mintha őt magát is elvarázsolná saját művészete. Még attól is ódzkodott, hogy monoton hangon kántálva adja elő mondanivalóját, mint ahogy az oly annyira divatos volt kora népszerű hittérítői körében. Az ő szószékéről nem áradtak a szép szavak: nyája hitét csakis egyszerűséggel erősítheti meg. Lelkes feleségének így magyarázta: – Olyan akarok lenni, aki egy közülük, és nem olyan, aki felettük áll. Leginkább azonban a gyerekek iránti szeretetét emlegették, azt a zseniális képességét, amellyel barátságukat megnyerte. Azzal, hogy rávette Elinort, tanítsa meg a buzgóbbakat olvasni, és azzal, hogy megnyitotta hatalmas könyvtárát azok előtt, akik abból hasznot húzhattak, teljesen átformálta ezeknek a gyerekeknek a világát. Elinor is kivette a részét ebből a nagy munkából. Neveltetésénél fogva alkalmas volt a feladatra, kedves természetét pedig mindenki jól ismerte. Ennek a jótét léleknek gondoskodó figyelme szokatlanul ösztönzőleg hatott a félénkebbekre. – Milyen elbűvölten hallgatják még a legegyszerűbb meséket is – tűnődött férjének. – És milyen jótékony hatással volna az a gyülekezetünkre, ha iskolát építhetnénk nekik. Nyugodtan ki lehetett jelenteni, hogy kevés annyira szerencsés közösség volt a környéken, akár a lelkészét, akár a patrónusát tekintve, mint Delaford. Ami pedig Edward Ferrarst és a feleségét illette, aligha kellett visszatekinteniük. Edward nyűgös édesanyjának viharos távozása után, aki ha lehet, még kevésbé tudta, hogyan rendezze el az örökség kérdését, bármely rájuk váró nehézség eltörpült amellett, amennyi

örömet találtak saját munkájukban. Így aztán, míg a család többi tagja igyekezett felkészülni a küszöbön álló családi viharra, Edward és Elinor hajója egy ennél lényegesen nagyszabásúbb vállalkozás kikötőjében horgonyzott békésen.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Alig egy héttel később, egy ragyogó reggelen, mikor Margaret a kalandvágyó házigazdájával tervezett kiránduláshoz öltözködött éppen, kopogtak az ajtaján. Sally volt az, a szobalányuk, aki egy alant várakozó úr üzenetét hozta. Abban a pillanatban, minden elhatározása ellenére, Miss Dashwoodban feléledt a remény. Hiszen Mr. du Plessy hirtelen távozása óta – és a becsület az kívánja tőlünk, hogy ezt bevalljuk – Margaretet szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötörte, és az érzés megmaradt, bármilyen szilárdan is eltökélte, hogy mindörökre száműzi a férfit gondolataiból. Lehetséges, hogy ő az? Logikusan átgondolva a kérdést, arra a következtetésre jutott, hogy mivel Brightonban igen kevés számú ismerőse akad, ki más kereshetné éppen őt, és nem pedig előkelő barátnéját? Ilyen gondolatok közepette vette át a névjegyet, melyet Sally hozott be számára, és látta meg, hogy a név, ami rajta áll, nem másé, mint Mr. George Osborne-é. Az ifjú hölgynek hatalmas volt a meglepetése. Nem szívesen ismerte volna be csalódottságát, ezért minden kíváncsiságával az újonnan jött felé fordult. Mi vehette rá ezt az urat, hogy magára hagyja a nénikéjét? Vajon milyen ügy miatt érkezett ily hirtelen Brightonba? Váratlan felbukkanását egészen biztosan nem neki magának köszönheti. Ettől legalábbis egy kicsit megkönnyebbült. Mindazonáltal, az a gondolat, hogy George Osborne itt tartózkodik a városban, egyáltalán nem tűnt kellemetlennek, azt pedig különösen szórakoztatónak találta, hogy a férfi felkereste őt. Így hát sietősen befejezte az öltözködést, hogy mihamarabb üdvözölhesse vendégét. A látogató a szalonban várta, és amint a lány belépett, a fiatalember azon nyomban felpattant, és szinte nekiszaladt, oly hevesen üdvözölte. Margaretnek újra feltűnt az ifjú ügyetlenkedése, látva, hogy Mr. Osborne csak hebegve-habogva tudja elmagyarázni neki, hogy üzleti ügyei szólították a városba. Beszámolója aztán még az előzőeknél is érthetetlenebb motyogásba fulladt, míg komolysága, magabiztos arckifejezése, féktelenül heves taglejtései teljesen ellentmondani látszottak annak, ahogyan beszélt. Valami olyasmit sikerült kinyögnie,

hogy Margaret bizonyára teljes mértékben előre látta, sőt, talán várta is feltűnését ajtaja előtt. Bevallotta, hogy épphogy csak addig időzött Londonban, míg biztosította a maga számára nénikéje engedélyét, majd rögvest elindult, hogy felkeresse őt. – Drága Miss Dashwood – fogott bele –, remélem, emlékszik még arra, hogy hetekkel ezelőtt, ott Dorsetben egy ígéretet tettem önnek. A fogadott szavamat pedig mindig, minden körülmények között állom. Arra tettem esküt, hogy amint csak tehetem, fel fogom keresni önt, azzal a titkos reménnyel, hogy nagyobb élvezetet hoz majd számunkra ez a második találkozás, mint az előző. Ennél a pontnál a fiatalember furcsán lehangoltnak tűnt, mintha nehezére esne folytatnia. – Megengedi nekem azt a merészséget, hogy megjegyezzem, ön minden valószínűség szerint kiválóan használta ki ezt a kis időt. Ahogy önre nézek – mondta szinte alig hallhatóan –, úgy veszem észre, hogy a tengeri levegő még azt is megszépíti, akiről azt gondolta volna az ember, hogy szépségét már lehetetlenség tovább fokozni. Émelyítő bókjai, a férfi hangjának remegése, amelybe ugyanakkor élénk izgalom és nyugtalanság vegyült, nagy hatást tettek hősnőnkre. Ha Margaretet szórakoztatta is ugyan a dolog, mindazonáltal zavarba is hozta ez az előadás. Szánta szegény Mr. Osborne-t, és mégsem mutatta ki együttérzését. Sajnálatos módon, akárhányszor próbálta magát udvariasan a kegyeibe ajánlani, az valahogy mindig gyötrelmes és nevetséges erőfeszítéssel járt a részéről. A szavai őszinte érzéseket és a legjobb szándékokat kell, hogy rejtsék, nem is lehet másképp. A könnyedség teljes hiánya, mely Mr. Osborne-nál volt tapasztalható, Margaret-ben szeretett Cowperének sorait idézte fel: Tisztes úriember, félénk, tartózkodó, Testét selyem fedi, lelke hőn lángoló. Margaret hálás szavakkal viszonozva a férfi kedvességét, így szólt: – Uram, ön túlságosan nagylelkű. Kiváló barátom és társam egyszerűen rajong a friss levegőért, én csupán az ő lelkesedését használom ki. Ugyanakkor, Mr. Osborne, el sem tudom mondani, mennyire csodálom az ön függetlenségét és gondtalan életét. Nem tagadhatom, hogy mai látogatása egészen megdöbbentett. Milyen

csodálatos az, ahogy önök, fiatalemberek élnek a szabadságukkal, csak jönnek és mennek, ahogy a kedvük tartja. Csak ekkor engedett meg magának egy apró tréfát, hozzátéve: – De uram, hogy lehetett olyan kegyetlen, hogy magára hagyta szegény nénikéjét? Ha Margaret ezzel a kijelentésével mosolyt szeretett volna csalni a fiatalember arcára, akkor kedves tréfálkozásával ugyancsak célt tévesztett. Látogatója egy pillanatig némán, magába roskadtan állt, majd vigasztalhatatlan hangon így szólt: – Ah, Miss Dashwood, ön tényleg ezt tartja rólam? – Majd felderülve hozzátette: – Látom, hogy csak tréfát űz velem. Tudom én, hogy semmi ilyesmire nem gondolt. Ön megérti, hogy soha sem fogom, hogy soha sem tudnám elhanyagolni őt. Minekutána azonban ügyeim nem tűrnek halasztást, a mindig oly nagylelkű Mrs. Ferrars örömmel egyezett bele abba, hogy először a saját dolgaimat intézzem el Londonban, és amint látja, azt követően itt, Brightonban. Elmondhatom azonban, hogy jó kilátásaim vannak a jövőre nézve, amelyek egy gondtalan élet lehetőségével kecsegtetnek. – Majd mosolyogva hozzátette: – A legörömtelibb azonban az volt, hogy megtudtam, ön is itt tartózkodik! A szavaiból áradó melegséget már nem lehetett nem észrevenni. Margaret érezte, hogy a pír elönti az arcát, ezért lehajtotta a fejét, hogy egy kicsit lecsillapodjon, és nem válaszolt. Mr. Osborne felállt, és lendületesen megindult felé. Mondott is volna valamit, de abban a pillanatban kopogtak az ajtón, s a kabátba és kalapba öltözött Lady Clara lépett be a szobába. Csak annyit tudott Sallytől, hogy ifjú barátnéja már felöltözködött, és lejött a szobájából, így aztán igencsak meglepődött, amikor Margaretet egy fiatalember társaságában találta. A pillanat meglehetősen kínos volt. A szobára csend borult, és egészen addig így maradt, amíg Margaret annyira össze nem tudta szedni magát, hogy bemutassa a vendéget. Szerencséjére azonban, Lady Clara viselkedése és idegent üdvözlő, előkelő modora mint eddig már oly sokszor, most is megmentette a helyzetet. – Kedves asszonyom – kezdte Mr. Osborne –, remélem, megbocsát nekem, hogy csak így betörtem önökhöz. Látom, hogy készülődnek elmenni itthonról, én pedig nem engedhetem, hogy késedelmet szenvedjenek, csak azért, mert bátorkodtam Miss Dashwoodnál

tiszteletemet tenni. Ha megengedik, akkor inkább egy alkalmasabb időpontban térnék újra vissza. – Szó sem lehet róla, uram – jelentette ki Lady Clara, megoldva kalapja kötőjét, és kibújva kabátjából. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem önt. Miss Dashwood már említette dorseti találkozásukat, és azt, hogy milyen készségesen áll nagynénje szolgálatára. És mi lehetne dicséretreméltóbb, mint a család iránti szilárd elkötelezettség? – Rólam mondta volna mindezt? Csodálkoznom kell. Miss Dashwood épp most szidott meg azért, hogy ilyen szolgaian ragaszkodom Mrs. Ferrarshoz. Elhallgatott egy pillanatra, majd elégedett pillantást vetve az ifjú hölgyre, így folytatta: – De nem, drága asszonyom, semmivel sem teszek többet, mint amennyit az a kedves hölgy megérdemel, hisz nagylelkűen befogadott szerető családjába engem, ki oly korán árvaságra jutottam. Csak abban az esetben, ha biztos vagyok benne, hogy minden igénye maradéktalanul teljesül, bátorkodom magára hagyni egy rövid időre, hisz olyan ő nekem, mintha az édesanyám volna. A hölgyek még néhány percig folytatták a társalgást a fiatalemberrel, majd megállapodtak abban, hogy másnap este Mr. Osborne visszatér hozzájuk, hogy velük vacsorázzon. Csak ezután indultak el szokásos napi sétájukra, bár látták, hogy a téli nap ragyogó sugarai már kései órát jeleznek. Amint így egymásba karolva lépkedtek a Steine-en, Lady Clara nem bírta tovább magába fojtani Mr. Osborne látogatása felett érzett meglepetését. – Úgy tűnik, Mr. Osborne személyében hódolóra akadt, kedvesem. – Ha így is van, asszonyom, akkor csak csodálkozhatom rajta. A magam részéről, engem teljesen megdöbbentett a látogatása. Biztosíthatom – nevetett –, hogy ott Dorsetben oly erősen ragaszkodott nénikéjéhez, mint ezek a kagylók itt a kövekhez, alig váltottunk néhány szót egész idő alatt. Lady Clara a másnapi meghíváson tűnődve, újabb javaslattal állt elő. – Ha ön is úgy látja jónak – mondta –, örömet szerezhetnénk a fiatalembernek azzal, hogy megkérjük Mr. és Mrs. Dashwoodot is, csatlakozzanak hozzánk. Ha jól emlékszem, Mr. Osborne mintha rokona volna bátyja feleségének, ugye?

Margaret örömmel elfogadta a nagylelkű ajánlatot. Elküldték hát meghívásukat a házaspárnak, akik nyomban válaszoltak is, mondván, hogy örömmel csatlakoznak a társasághoz. Másnap este, a hölgyek társaságában Mr. Osborne határozottan nyugodtabbnak tűnt. Szinte már alig lehetett felfedezni beszédében a korábbi bizonytalanságot. Annál is meglepőbbnek tűnt azonban a fiatalúr hirtelen zárkózottsága, amikor Lady Clarától tudomást szerzett arról, hogy mások is csatlakoznak majd a meghitt társasághoz. Igaz, valóban hallott valamit arról, hogy a rokonai itt, Brightonban időznek, és természetesen szándékában is állt felkeresni őket, mielőtt elutazott volna a városból. George Osborne szemmel láthatóan nem lelkesedett. Ennek ellenére, mikor már mind egybegyűltek, vidáman telt az este. Vendégeiknek oly sok megbeszélnivalójuk akadt, hogy Lady Clara és Margaret hamarosan azon vették észre magukat, hogy csendes megfigyelői csupán a családi beszélgetésnek. – Az én drága anyám még mindig Londonban van? – kérdezte Mrs. Dashwood. – És gondolom, már alig várja, hogy ön visszatérjen hozzá. Én magam már oly sokszor kérleltem, hogy jöjjön el hozzánk, és vegyen részt a kúrában, de engem mindig visszautasít. Drága mama, ahogy ön is bizonyára jól tudja, nem szenvedheti a nálunk mostanság oly divatos tengeri fürdőzést. Mr. Osborne biztosította, hogy az édesanyja nagyszerű egészségnek örvend, és kényelmével is megfelelőképpen törődnek. Nyomatékosan jelentette ki: – Hozzáértő személyzet gondoskodik minden igényéről – majd hozzátette: – Rövid időn belül végzek itteni ügyeimmel, és visszatérek szolgálatára, mielőtt még egyáltalán oka lehetne a panaszra. Az est nagyszerűen telt. Mr. Dashwood felettébb boldog volt, hogy újra elmesélheti fia csínytevéseit, nemkülönben a felesége, aki már másodjára hallgathatta meg a történeteket, elejüktől a végükig. – A fiunk annyira fontos a jövőnk számára, hogy királyi csemetéhez illő nevelésben igyekszünk részesíteni – zárta le a beszámolót Mr. Dashwood, egy elöljáró megfellebbezhetetlenségével. Mr. Osborne hirtelen elhallgatott, és mereven rájuk szegezte tekintetét. Hogy megtörje az egyre kínosabbá váló csendet, Lady Clara megkérdezte a fiatalembertől, hogy vajon élvezi-e a színházi előadásokat.

– Az időm nagyon szűkre szabott itt, madam, de kedves kötelességemnek tartanám, ha elkísérhetném önöket az egyik előadásra, mielőtt elutazom Brightonból. A hölgyek elegánsan elfogadták ezt a javaslatot. Az igazsághoz tartozik, hogy Mr. Osborne Margaret iránti figyelmességei nem értek ezzel véget. Egy héten át mindennap visszatért hozzájuk. És bár a lány állandóan barátnéja társaságában fogadta az ifjút, Mr. Osborne elhatározta, hogy megragadja azt a pillanatot, amikor majd végre kettesben maradnak. Amikor pedig ez a pillanat elérkezett, azonnal szerelmet vallott a lánynak. Hogy miként kérte meg a kezét, arra Margaret nemigen tudott visszaemlékezni, oly szerény volt ez a szerelmi vallomás. Azt sem tudta, mit mondhatna erre. A férfi sürgetésére, hogy mielőbb megkaphassa Margaret beleegyezését ahhoz, hogy a lány édesanyjával is beszéljen, válaszképpen Miss Dashwood határozatlanul – hisz maga az illem is így kívánta – arra kérte, legyen addig türelemmel, amíg átgondolja a dolgot.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Természetes, hogy az érzés, miszerint alig pár hónap leforgása alatt a teljes elhanyagoltságból egyszerre a bókok csillogó világába csöppent, túláradó örömmel tölt el egy fiatal teremtést. Némelyeknek talán még önbizalmukat is visszahozhatja. Margaret számára azonban ez a hirtelen támadt figyelmesség csak gondokat és zavart hozott. Ebben a pillanatban, sajnos, mit sem ért a logika. Mint egy olyan család harmadik leánya, ahol az apa halála óta csak nők éltek (akik ráadásul folyamatosan a legrosszabbtól tartottak), Margaret azon kapta magát, hogy őt is ugyanazok az érzések csalták csapdába, amelyeket oly sokat volt alkalma megfigyelni nővérei hosszú szenvedése idején. Lady Clara különleges barátságába vetett töretlen bizodalma ellenére, Margaret egyszer csak azt kezdte érezni, hogy vágyódik már a devonshire-i kis ház kedves egyszerűsége és édesanyja szelíd törődése után. Nem lehetett azzal vádolni, hogy hálátlan lett volna mindazért, ami miatta és érte történt. Az igazat megvallva, igen meleg szívvel gondolt mindezekre. Korábban már csupán annak az izgalma is ujjongásra késztette, hogy ekkora megbecsülésben lett része, és ráadásul ilyen különös módon. Hisz nem egy, hanem mindjárt két fiatalember is csapta neki a szelet. Margaret Dashwood azonban hirtelen csak ellenérzésekkel tudott arra gondolni, hogy most már ki kellene mutatnia, kit óhajt a kegyeiben részesíteni. Kevéssé értette érzéseinek ilyetén megváltozását, saját bizonytalansága pedig egyenesen megrémítette. Teljes elkeseredettségében úgy határozott, hogy kiönti szívét barátjának, feltárja félelmeit, és vallomást tesz, még ha ezzel saját gyarlóságáról rántja is le a leplet. És valóban, amikor felfedte Lady Clara előtt, hogy George Osborne a minap megkérte a kezét – oly váratlanul és határozatlanul, hogy sokszor neki magának is úgy tűnik, hogy csak álmodta az egészet – a hölgy egy pillanatra szóhoz sem jutott a meglepetéstől. – Még ilyet! – nevetett Lady Clara. – Annak az úriembernek ugyancsak sürgős lehet ez a dolog! Én magam sem tudom elképzelni, mikor lehetett alkalma vallomást tenni, hisz alig váltunk el egymástól akárcsak egy pillanatra is. Úgy tűnik, teljesen a hatása alá került.

Elhallgatott, majd csodálkozva így folytatta: – Egy olyan ember, aki társaságban kettőt sem szól, aki hölgyek jelenlétében ennyire ügyetlenül viselkedik! Valóban igen meglepő. Gondoljon csak bele, milyen erősen kötődhet önhöz, milyen szenvedélyek dúlhatnak benne, lányom! Néhány pillanatig még eltűnődött mindezen, majd Margarethez fordult és gyengéden így bátorította: – Gyermekem, végül is jó családból származik, azonkívül derék fiatalember. Nem kell emiatt nyugtalankodnia. Talán ehelyett inkább lehűthetné egy kicsit a lelkesedését. Akkor aztán minden a helyére kerül, és ön is megvizsgálhatja szíve igazi hajlandóságát. Margaretet némileg megnyugtatta ez az okos helyzetelemzés, és hálás köszönetet mondott barátjának az értékes tanácsért. Félretehette hát zűrzavaros gondolatait, legalábbis arra a délutánra. Megkönnyebbülve jutott eszébe, hogy aznapra a Preston Roadra szándékoztak ellátogatni. Nagyon vágyott már arra, hogy Lady Clara megismerje barátját, Eliza Williamset, aki gyermekével együtt nemrég tért haza kéthetes delafordi látogatásából. Mrs. Williams és bájos kisfia melegen üdvözölték őket. Miután kifejezték, mennyire nagy megtiszteltetés az számukra, hogy őladysége volt olyan jó, és ellátogatott hozzájuk, a vendéglátó Margarethez fordult, mert már alig várta, hogy elmondhassa, milyen kedvesen fogadta őket Miss Dashwood családja Delafordban. – Milyen örömteli élmény volt – kezdte –, hogy végre megpillanthattam a házat. Az ön nővére, Miss Dashwood, most annak a birtoknak az úrnője, ami hozzáértő kezeiben végre azzá a tökéletes otthonná formálódott, melyre Brandon ezredes már oly régóta vágyott. És milyen nagylelkűen gondoskodott rólunk Mrs. Brandon! Ugye, milyen jól éreztük ott magunkat, John? – kérdezte a fiúcskától. A kisgyerek most szólalt meg először megérkezésük óta. – Mrs. Brandon maga volt a kedvesség. És ráadásul milyen csinos hölgy! Remekül éreztük magunkat! Micsoda élvezetekben volt részünk! A drága jó ezredes egy pillanatra sem feledkezett meg rólunk. Később el is jött értem Atherton Hallba és elvitt magával. Olyan nagyszerű az ezredessel lovagolni, sohasem tudom megunni. Egyik nap például a kopókat vettük üldözőbe, és bár olyan sebesen vágtattunk, hogy a szél az arcunkba vágott, mégsem féltem, ugye, mama? Egy másik nap pedig ladikversenyt néztünk a folyónál. Milyen nagyszerűen telt az idő! A

legjobb azonban az volt, amikor elmentünk az istállókhoz, hogy megnézzük, hogyan csutakolják és etetik a lovakat. Nincs is a világon náluk jobb barát. Nekem nem is kellene más. Mrs. Williams mosolyogva magyarázta el a kisfiúnak, hogy ha Mrs. Brandont gyönyörűnek találta, akkor most nézze csak meg a vele szemben ülő Margaretet, az említett hölgy húgát is. A gyermek félénken Margarethez lépett, és kezét nyújtotta felé. Amikor pedig aztán Lady Clara szokásos kedvességével beszélgetésbe elegyedett a fiúcskával, hamarosan úgy csevegtek egymással ők ketten, mint a jó barátok. Nem sokkal ezután, halkan megkopogtatták az ajtót. Mrs. Williams egy hölgy kíséretében tért vissza a szobába, aki úgy tűnt, közeli barátja a házigazdának. – Milyen nagy szerencse – mondta –, hogy alkalmam van bemutatni önnek, Lady Clara, kiváló szomszédomat, Mrs. Powellt, kinek barátsága és segítsége felbecsülhetetlen érték a számomra. Igazából, nagyon szerettem volna, Miss Dashwood, ha előző látogatása során már megismerkedik vele – mondta vendéglátójuk, amint csatlakoztak a társasághoz. Mrs. Williams vendégei még egy kicsit tovább időztek, és igen örültek, hogy jobban megismerkedhetnek ezzel a hölggyel. Kedvesen társalogtak, miközben a kicsi John új építőkockáival játszadozott, melyeket Marianne-tól kapott ajándékba. Camilla Powell, bár még mindig fiatal volt, szemmel láthatóan idősebbnek tűnt barátnéjánál. Miután ő maga is megözvegyült, számára sem volt ismeretlen az ezzel járó tengernyi kellemetlenség és csapás, különösen, mivel helyzete szerencsétlen módon megromlott. Férje közelmúltban bekövetkezett halála után ugyanis ügyvédei azt a megdöbbentő hírt közölték vele, hogy Mr. Powell jamaicai ügyletei sorra kudarcot vallottak. Mrs. Powell pedig nem csak szerencsétlennek és szomorúnak érezhette magát, hanem az is kiderült, hogy egy árva pennyje sincs. Egészségi állapota sem volt a legjobb, és Brighton lett végül az a hely, ahol kikúrálhatta magát. Mielőtt egyáltalán szóba jöhetett az, hogy jövőjén vagy Londonba való visszatérésén gondolkozzon, első lépésként, mindenféle belső nyavalyái ellen remélve gyógyulást, szerény lakást bérelt a városban. Mrs. Powell számára véletlen megismerkedése Eliza Williamsszel és a kisfiával, mint mondta: „az isteni gondviselés jele volt, mivel csak nagy ritkán merészkedem messzire a szállásunktól,

különösen ebben az évszakban, amikor már olyan korán sötétedik. Drága Elizám az, aki megszépíti nekem Brightont. Bármennyire remete mód élünk is, együtt mégis erősebbek vagyunk, és szabadabban el járkálhatunk itthonról. Mrs. Powell vidám tekintettel Lady Clarához fordult. Hamarosan már bele is feledkeztek a különféle brightoni gyógykúrák összehasonlítgatásába. Felsorolták az összes divatos csodaszert, és kielemezték azok gyógyhatásait. Rövidesen pedig az is kiderült, hogy mindketten kipróbálták a Dr. Awsiter által továbbfejlesztett általános kúrát. – Nekem is nagy hasznomra vált ez a kíméletes módszer – mondta Mrs. Powell. – Mindig is lesznek olyan hozzánk hasonlóak, kiknek szervezete túlságosan gyengének bizonyul a szokványos kezelésekhez. Engem például állandóan émelygés gyötör, nem is beszélve a só alapú orvosságok okozta szomjúságról. De ami igaz, az igaz, a doktor találmánya, a forró tej és tengervíz keveréke, maga a megváltás. Még egy ideig boldogan sorolgatták mindazt, amit természetes állóképességüknek köszönhetően sikerült kiállniuk, míg a kinti fények halványodni nem kezdtek, és a vendéghölgyek induláshoz nem készülődtek. – Mihamarabb el kell jönniük hozzánk, Mrs. Williams – javasolta Lady Clara már az ajtóban állva –, és természetesen Mrs. Powellt is elvárjuk társaságunkba. Baráti körünk ugyan nem túl nagy, de épp mostanában bővült ki, köszönhetően Margaret néhány családtagja felbukkanásának, a norlandi John Dashwoodéknak és fiuknak, Harrynek. – Sőt, ezen a héten Miss Dashwood egy másik ismerőse is meglepett bennünket látogatásával. Margaret sógornőjének unokatestvére, Mr. George Osborne. A társaság akár még szórakoztatónak is bizonyulhat, de legalábbis üdítő változatosságot jelenthet kúráink szakadatlan sorában. Lady Clara legnagyobb meglepetésére azonban, szívélyes invitálását nyugtalan tekintettel fogadták. Amint Eliza a szűk lépcsősor alján búcsút vett tőlük, Lady Clara hátrapillantott, és nem tudta nem észrevenni, hogy Mrs. Powell halálsápadtra válva, magába roskadtan ül a kanapén.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A nagyterem zsongott a jókedvű színházlátogatóktól, míg odakint a New Roadon a kíváncsi népek nagy tömege nyomakodott befelé, hogy valamit ők is megláthassanak ebből az elegáns felhozatalból, hiszen aznap este Elizabeth Inchbald hozta el Brightonba előadását, a Bűnbánó szépséget. Az utca forgataga arra késztette Mr. Osborne-t, hogy még lelkiismeretesebben gondoskodjon a társaságában lévő hölgyekről, mialatt kocsijuktól a fegyelmezetlen tömegen át a nézőtérre kísérte őket. Bent a hölgyek izgatottan kémleltek körbe, mivel az a hír járta, hogy maga a herceg is megtekinti az előadást. Meg kellett hagyni, hogy ezen az estén a hadsereg szép számban képviseltette magát. Amerre a szem ellátott, mindenütt ragyogó vörös egyenruhás tiszteket, és a herceg saját, kék uniformisban pompázó ezredének tagjait lehetett látni. Miközben Mr. Osborne páholyuk felé vezette őket, Margaret véletlenül felfigyelt egy csoport fényes eleganciával öltözött hölgyre és katonatisztre, akik meglehetősen közel hozzájuk, élénk beszélgetésbe merülve, szintén ülőhelyük felé igyekeztek. Igencsak megdöbbent, amikor meglátta ebben a társaságban az oly régóta távol levő Mr. du Plessyt, és bár nagy zavarában megpróbálta még időben elfordítani a fejét, elkésett vele, mert a férfi elkapta a pillantását. A fiatalember abban a minutumban megindult feléjük. Odaérkezve pedig, azonnal kész volt magyarázatot adni eltűnésére. Az elmúlt hetekben felettesei parancsára vett részt bizonyos küldetésekben, és emiatt kellett sürgősen Londonba utaznia. Aznap tért vissza ezredéhez, ahol az a feladat várta, hogy parancsnoka esti szórakozásakor kell mellette szolgálatot teljesítenie. Kényelmetlen feszengése ellentmondani látszott annak a képnek, amely bennük élt a hadnagyról. A férfi ugyanis komoly ábrázattal állt előttük, és meglehetősen sokat beszélt, egészen biztosan többet, mint amennyi szükséges volt. Lady Clara, aki mit sem tudott a fiatalember és ifjú barátja között lezajlott, hetekkel ezelőtti beszélgetésről, igencsak meglepődött du Plessy szorongását látva. Ő maga továbbra is őszinte, szívélyes érzelmekkel viseltetett iránta és örült, hogy viszontláthatja. Amikor azonban Margarethez fordult, remélve, hogy egy kis mosolyt csalhat az

arcára, újra csak visszahőkölt, mikor meglátta a lány szégyenkező arckifejezését. Mit tehetett mást, a kedves lady játékos hangnemben folytatta: – Drága du Plessy, szomorúan értesültünk az ön távozásáról. Bár Miss Dashwooddal minden tőlünk telhetőt megtettünk, kirándulásaink már aligha voltak olyan tanulságosak, mint azelőtt. Biztosak vagyunk benne, hogy súlyos érveket tud felhozni mentségére, amiért így elhanyagolt bennünket – mondta, a hadnagy elegáns barátaira pillantva -, nehogy azt kelljen gondolnunk, hogy a miénknél nagyszerűbb társaságra akadt, és ezért hagyott el bennünket. Szavai azonban nem segítettek. A fiatalúr ugyanolyan komoly maradt, figyelemre sem méltatta Lady Clara tréfás megjegyzését, továbbra is csak azt mormolta, hogy kevés olyan kötelesség akad, mely távol tarthatná őt tőlük, és hogy a kirándulásaik számára legalább olyan fontosak, mint tábornokának vagy uralkodójának parancsa. Levertségét, ha akarta volna, sem tudta volna elrejteni. Miss Dashwood pedig továbbra is szemlesütve állt. Lady Clara, eltökélve, hogy eloszlatja ezt a borús hangulatot, bemutatta nagybecsű kísérőjüket, Mr. George Osborne-t Mr. du Plessynek. Szokásos tartását visszanyerve, a hadnagy hirtelen támadt érdeklődéssel azt válaszolta, hogy úgy hiszi, mintha a közelmúltban felmerült volna az uraság neve valaminek kapcsán. – Önnek esetleg köze van valami módon a hadsereghez? – kérdezte tiszteletteljesen Mr. Osborne-tól. – Hallhattam a nevét esetleg parancsnokomtól, Wellesley tábornoktól? – Meglehet, hogy inkább hazai és külföldi vállalkozásaim miatt hallhatott rólam – válaszolta szűkszavúan Osborne. – Vagy talán akkor Londonból emlékszem önre? Uram, kérem bocsássa meg kíváncsiságomat, de mi járatban van itt Brightonban? George Osborne azonban nem hajolt meg ilyen kitüntető figyelem előtt. Miután neki magának soha, semmilyen kapcsolata nem volt őfelsége hadseregével, teljességgel valószínűtlennek tűnt, hogy ismert lett volna azokban a körökben. Természetesen elképzelhető volt, hogy a szigetország legnagyobb kikötőiben felbukkant az Osborne név, hiszen rendszeresen megfordult azokban, hogy szemrevételezze értékes, import korall és igazgyöngy rakományait. – Ön talán nem is tud arról, uram – jelentette ki –, mennyire megszenvedte a londoni kikötő kereskedelme, hogy a Vámház épülete

porig égett. A hajók képtelenek bevitorlázni a kikötőbe, és kirakodni. Az üzlet stagnál, minden a feje tetején áll. – Fel tudja fogni – folytatta tűzbe jőve –, hogy mekkora csapás ez a kereskedelemnek? Felettébb nyugtalanító. És talán mindez őfelsége hadseregében most még nem érezhető, azonban nagyon sok hűséges, angol honpolgár sínyli meg a következményeit. Ezzel Mr. Osborne belekarolt a hölgyekbe, és elvezette őket a páholyukhoz. Az előadás megkezdődött, a nézőtér pedig várakozón elhallgatott. Hősnőnket azonban annyira felkavarta az iménti beszélgetés, hogy még mindig igen nehezen tudta csillapítani heves szívdobogását. Csak keveset értett mindabból, amit hallott, mindazonáltal, mélységesen lehangolta az, amilyen hangon a két férfi beszélt egymással. Mire a zenekar rázendített, és Mrs. Inchbald fülsiketítő tapsorkán közepette bevonult a színpadra, Margaretnek sikerült megnyugodnia, és teljes figyelmét régi kedvencének, Rowe drámájának szentelte, mely egy hűtlenül elhagyott asszonyról szólt. Talán még könnyet is ont majd a szépséges Calistáért. Amikor pedig a színésznő, szívet szaggató fájdalommal a hangjában, így kiáltott: Mivégre születtünk Nemes lélekkel, Mint hogy vakon higgyünk, Margaret azt kívánta, bárcsak őt is megindítaná és magával ragadná a hősnő szenvedélye, első szerelmébe vetett megingathatatlan bizalma, a szerencsétlen asszonynak a hűtlen Lothario kezétől elszenvedett veszte és tragikus végzete a becstelenségben és halálban. Nem így lett. Gondolatai ugyanis minduntalan elkalandoztak, és egy idő után be kellett, hogy vallja magának, hogy még mindig igen nyugtalan. Még egy ilyen nagyszabású tragédia sem tudta lekötni. Hagyta, hogy tekintete bebarangolja az elsötétített termet, hogy végül megállapodjon a hadnagy körül helyet foglaló, népes társaságon, és nyugtalansága újra feléledjen, felfedezve a du Plessy mellett ülő ifjú hölgyet. Csak nem ugyanaz volt, mint akit Margaret már korábban is látott az Assembly-beli bál estéjén? De, egészen biztosan ugyanaz az

elegáns, francia hölgy, az az előkelő személy, akivel a táncparketten ő maga is találkozott. Margaret hirtelen elviselhetetlenül melegnek találta a levegőt a nézőtéren. Calista kegyetlen szeretőjéhez hasonlóan ő is úgy érezte, hogy az emberi természet állhatatlan és csalfa, és csupán az enyelgés, a szórakozás az, ami érdekli. Valójában, teljes szívéből azt kívánta, bárcsak soha ne látta volna William du Plessyt, sem itt, sem bárhol másutt. Annyira erőt vett rajta az elkeseredés, hogy már szinte alig tudta tartani magát. Ostoba volt és hiú. Végtére is, miért számítana neki bármit is, hogy a hadnagy kit tüntet ki a barátságával? Könnyeit nyelve pontosan tudta, hogy össze kell szednie magát, meg kell őriznie világos gondolkodását, még ha a nyugalom reménye teljesen el is szállt. Mivel a darab nem hozott enyhülést zaklatottságára, inkább belefogott a jobbján ülő úriember szemrevételezésébe. Úgy tűnt, mintha most látná először. Ezen az estén közte és Lady Clara között foglalt helyet a mindig megbízható Mr. Osborne, magabiztos arckifejezéssel és szálfaegyenes termettel, no, és persze roppant mód elégedettnek tűnt, hogy a társaságukban lehet. Az előadás véget ért, ők pedig a kijárat felé indultak. Margaret még egyszer megpillantotta du Plessyt, aki társaságával együtt közeledett feléjük, és érezte, hogy a vér kifut az arcából. Mr. Osborne azonban már alig várta, hogy kikeveredjenek az épületből, így hát habozás nélkül karon fogta a hölgyeket, és az ajtó felé kalauzolta őket. Alig értek vissza Gardiner Street-i szállásukhoz, Lady Clara fáradtságára hivatkozva azonnal elnézésüket kérte, és visszavonult, Mr. Osborne tehát újra előhozakodhatott a kérésével. A legyőzött Miss Dashwood megköszönte a férfi kitartó türelmét, és közölte, hogy átgondolta a dolgot. És igen, ha a fiatalember még mindig őt akarná, akkor számára lenne megtiszteltetés, ha a felesége lehetne. Mr. Osborne túláradó örömmel üdvözölte a lány beleegyezését, és dadogva próbálta kifejezni, mekkora a boldogsága, micsoda szerencse érte és milyen hála töltötte el a szívét. Rögvest indul is Londonba, hogy nénikéje áldását kérje a frigyre, majd onnan egyenesen a Barton Villába megy, hogy csatlakozzon Margarethez, és ott kérje meg a kezét a lány édesanyjától. Úgy tűnt, nem volt vesztegetni való ideje. George Osborne elhatározása nem tűrt halasztást. Megelégedéssel gondolt arra, hogy egyikük családjában sem

sejt senki semmit. Most már semmi sem akadályozhatja meg, hogy ők mihamarabb egybekeljenek.

Hetedik rész

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Margaret Dashwood legutóbbi tapasztalatai tökéletesen igazolták a mondást, miszerint, a világ tragikus azok számára, akik éreznek. Csak azok találnak rá a komédiára, akik gondolkodnak. Ráadásul, bármilyen rövid is volt eddigi élete, ahhoz már épp eleget látott, hogy megtanulja, milyen kockázatos dolog álmokat kergetni. Jobb akkor már – gondolta – örülni a realitásoknak. Kedves hősnőnk, miután a vagyon mellett döntött, immár maga előtt látta útját, amelyet előkelőség és rengeteg kacagás reménye szegélyezett. Volt ugyan valamilyen kínzó hiányérzete, és ott motoszkált benne a „mi lett volna, ha” érzése is, de rá se hederített. Végül is elfogadta, hogy az azonnal fellángoló érzelmekre (mint például a lelkesedés és a részrehajlás) alapozott döntések csak torzak lehetnek, hogy a nyíltság felelőtlenség, és mint ilyen, elvetendő dolog. Magabiztosan hitt benne, hogy azzal, hogy elfogadta egy tisztes üzletember ajánlatát, aki csupa becsületesség, és mindene a rokoni szeretet, mostantól minden rendben lesz. Reggelre kelve pedig, miután egész éjjel egy szemhunyást sem aludt az aggodalomtól, kétségei már csak az éberség túlzott óvatoskodásának, vagy a változtatástól való gyerekes félelemnek tűntek. Margaret immár készen állt arra, hogy felfedje döntését bizalmas tanácsadója előtt. Lady Clara arckifejezése a hír hallatán először zavarba hozta a lányt, és el is kedvetlenedett, amikor, mintha egy apró sóhajt vélt volna hallani. Barátnéja ugyanis igen meglepődött az ügy gyors lezárulásán. Némi töprengés után, azonban, a lady tekintetében már korántsem az ellenzés, mint inkább egy kevés tartózkodás tükröződött. Teljesen egyetértett abban, hogy Mr. George Osborne olyan férfi, akinek minden vágya, hogy egy férjet kereső hölgy segítségére legyen. – Gyermekem – szólalt meg végül –, mindenki láthatja, milyen eltökélten próbálja megszerezni önt. Különösen nagyszerű, hogy semmi mást nem kér öntől, csupán önnönmagát. Miután úgy tudom, hogy tisztes vagyona van, csak arra gondolhatok, hogy meg fog felelni az ön számára. Bízom benne, hogy idővel megszeretik egymást, és megtalálják majd a boldogságot.

– Drága Lady Clara – mosolyodott el Margaret –, éppen az ügyben mutatott sietsége árulkodik ragaszkodásáról. Be kell vallanom, és csodálkozom is rajta egy kissé, hogy továbbra is félénk, sőt szótlan marad a jelenlétemben, és képtelen akár egy kedves szót is szólni. – A magam részéről mindig is úgy véltem – felelte játékos barátnéja -, hogy igen bölcs dolog, ha a házasulandó felek nem ismerik meg egymást túl jól, nehogy ez álljon eljövendő boldogságuk útjába. Valójában – erősködött –, egy hosszú jegyesség nagyon is könnyen lehűtheti a lelkesedést, sőt, nemegyszer csendes belenyugvást hoz. Mr. Osborne számára az, hogy sürgősen elhagyja Brightont, azt jelentette, hogy minden ügyét el kell intéznie, ezért már kora reggel nekivágott a városnak. Feladatai közt, amint mondta, szerepelt egy sor megbeszélés különböző hivatalnokokkal, és számos vállalkozása valamelyikének befektetőivel. Megváltozott hangulata ráadásul arra utalt, hogy kilátásai alapján biztosítva látja a jövőjét, és ez modorán is meglátszott. Csak búcsút intett jegyesének, és már ott sem volt. Így esett, hogy Margaretnek is össze kellett készülődnie, hogy hazatérjen a Barton Villába. Csomagolás közben jutott eszébe, hogy megígérte, hogy még azon a héten fogadják Eliza Willamset és kedves szomszédasszonyát, Mrs. Powellt. Emlékeztette Lady Clarát az ígéretükre, és kérte, hogy tegye meg neki azt a szívességet, hogy az ő távolléte ellenére fenntartja a meghívást. – Tudom, micsoda csalódás lenne ez nekik, hisz oly kevés szórakozásuk van. Biztos vagyok benne, hogy távollétem ellenére örömmel fogják önt üdvözölni ezek között az elegáns falak között. Drága Lady Clara, el tudná mondani nekik, hogy mennyire megváltozott a helyzetem, hogy milyen sürgősen haza kellett utaznom, és kimentene? Ha értesülnek a boldog fejleményekről, bizonyosan megbocsátanak majd nekem. Lady Clara biztosította ifjú barátját, hogy jól gondját viseli majd vendégeinek. – Kedves lányom, én leszek az, aki leginkább szenved majd, hiszen jó társam hagy most el, bár igen örülök az ön előtt álló jövőnek – s ezzel a szerető hölgy megölelte a leányt. – Ön, Lady Clara, aki bölcs tanáccsal szolgált, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, nemsokára élvezheti majd boldogságom gyümölcsét. Mert hiszen az ön gondoskodásának köszönhetően láttam meg, hogy mit kíván az illem. Ön pedig, mihelyt megtelepedtünk valahol, ismét velünk

lehet, noha még most sem tudok jóformán semmit sem arról, hogy hová sodor majd a sorsom. Meg kell ígérnie, hogy eljön. Nagy szeretetben váltak el, Margaret pedig csak azon tudott merengeni, hogy vajon fog-e még valaha olyan nyugalmat érezni, amilyenben brightoni napjai alatt, csodás barátnéja társaságában része volt. Lady Clara vendégei, kik a város másik felében éltek, éppen aznapra voltak hivatalosak, amikor Margaret hazaindult a Barton Villába. Miután kényelmesen helyet foglaltak a kandalló előtt, a lady megemlítette, hogy legnagyobb sajnálatára az ifjú hölgy nem üdvözölheti őket. Mrs. Williams és Mrs. Powell azonban annyira el volt merülve vendéglátójuk pompás fekvésű szobái eleganciájának, és a tengerről visszatükröződő fények csodálatában, hogy eleinte eszükbe sem jutott, hogy Margaret távollétének okát firtassák. Miután azonban felszolgálták a frissítőket, és az ifjú John Williams alaposan megdézsmálta az előtte púposodó süteményhalmokat, a fiúcska Margaret után kezdett érdeklődni. – Ugye, mama – suttogta, anyja szoknyáját ráncigálva –, Miss Dashwood is csatlakozik hozzánk ma délután? Lady Clara ekkor jelentette be Margaret eljegyzésének, és gyors hazautazásának hírét. Mindkét hölgy hangot adott örömének, bár az ügy hirtelensége meglepte őket. – De hiszen egyetlen utalást sem tett arra, hogy el lenne jegyezve – csodálkozott Eliza Williams. – És egyáltalán nem tűnt izgatottnak sem, pedig ez aztán igazán nem jellemző szerelmes hölgyekre. Milyen titkolózó a mi Miss Dashwoodunk! Sohasem gondoltam volna, hisz olyan nyílt természetű egyébként. – Ó, de hát az igazat megvallva, meglepetés volt ez neki magának is! – nevetett Lady Clara. – Nem is sejtette, hogy az udvarlója, nem is oly régi ismerőse, Mr. George Osborne, azért kereste fel itt Brightonban, mert szándékában állt elvenni őt feleségül. Szavamra, az a fiatalember alig várta, hogy alkalma nyíljon végre megkérni a lány kezét! Amikor Margaret kérőjének neve elhangzott, mélységes mély csönd borult a szobára. Úgy tűnt, hogy Mrs. Powellt pusztán a név említése is sokkolja. Elizára pillantott, mintha tőle várna engedélyt, hogy beszélhessen, Mrs. Williams azonban ebben a pillanatban épp azzal volt elfoglalva, hogy fiának elmagyarázza, hogy az ő kedvence házasodni készül.

Lady Clara eközben semmit sem vett észre Mrs. Powell nyugtalanságából, így aztán mindjárt folytatta is tovább az előző napok különleges eseményeit összefoglaló beszámolóját. – Biztosíthatom önöket, hogy rendkívüli határozottság látszódott ezen az úriemberen. De végül is nem számít. Épp most tért vissza szülőföldjére. Ha ennyire türelmetlen, akkor az azért van, mert szeretne új életet kezdeni, jól házasodni, családdal venni körbe magát. Ez aligha kifogásolható. Legalábbis Miss Dashwoodot meg tudta hódítani ezekkel a kívánságaival. Ekkor aztán vendégeire pillantott, és kikérte az ő véleményüket is. – Ezek talán nem dicséretre méltó törekvések egy fiatalembernél? És önöknek azt is tudniuk kell, hogy Miss Dashwood iránt érzett különleges elkötelezettsége miatt én magam is megkedveltem. Lady Clara utolsó kijelentését hallva, Mrs. Powell képtelen volt tovább türtőztetni magát, és így szólt: – Miss Dashwood akkor igen keveset tudhat arról az úriemberről. Miért rohan bele ebbe a házasságba? – Mrs. Powell Mrs. Williamsre nézett, de arcán látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Attól tartok, drága Eliza, muszáj felfednem azt, amit tudok, mielőtt még túl késő volna. – Könyörögve kérem, fontolja meg, drága Mrs. Powell – figyelmeztette Eliza. Megszelídülhetett mára már annak az úrnak ifjonti felelőtlensége. Talán most épp azon van, hogy jóvátegyen mindent, és megtérítse az általa okozott károkat. Túlságosan könnyen jelentjük ki erről a fiatalemberről, hogy javíthatatlan. Mrs. Powellt azonban már nem lehetett megállítani. – Ugyan! Oly hiszékeny vagy, Eliza. Ha csak egy pillanatig is képes lennék hinni a jóságában, én nem… – és Lady Clarához fordulva, további habozás nélkül belefogott a történetébe. – Tudja, Lady Clara, talán jobb lett volna, ha felfedem Miss Dashwood előtt, milyen nagyra törő vágyai vannak ennek a fiatalembernek. Mr. George Osborne-t már hosszú évek óta jól ismerem, mivel férjem hűséges, jó barátja volt azóta, hogy egyszer találkoztak valahol Nyugat-Indiában. – Jó szándékú volt, vagy legalábbis annak tűnt, és belátom, talán mi is túlságosan megbíztunk benne. Barátunkat és tanácsadónkat láttuk benne. Ennek ellenére, már igen hosszú ideje várom, hogy viszontlássam azt a

hatalmas összeget, amit rábíztunk. Oly hosszú ideje, hogy már igazán kíváncsi vagyok, mi sülhet ki belőle. – Drága asszonyom, nem értem önt – mondta Lady Clara. – Miféle kárt okozott önnek az a fiatalember? Mrs. Powell belekezdett a történet elmesélésébe, amit Lady Clara mozdulatlanul ülve hallgatott végig. Elmondta, hogy férje tönkremenetele, sőt, talán még korai halála is a Mr. Osborne által kifundált ravasz ügyletek okozta késéseknek, csalódásoknak és csapásoknak volt köszönhető. A nagy vagyonba vetett reményeiknek mindössze egyetlen következménye lett: mostani nyomorúsága. – Még most sem értem, hogy hogyan dolgozik. Egy nap, például, a szóban forgó úriember meglátogatott engem, mielőtt Londonba utazott volna. Szerfelett vidám volt, mivel állítása szerint ígéretes kilátások várnak rá, bár hozzá kell tegyem, hogy sohasem magyarázta meg, hogyan és mi okból. Határozottan úgy gondolom, hogy most vissza akarja téríteni azt a hatalmas összeget, amit korábban elvesztettünk, mégpedig egy egészen új, szerencsés lehetőség segítségével. Azt mondta, hogy minden valószínűség szerint tekintélyes vagyont fog örökölni. Meg kell érteniük, hogy mindig is hittem a szavában, mivel a férjem soha sem engedte, hogy akár gondolatban, vagy szóban megkérdőjelezzük Mr. Osborne becsületességét. Ahogy ön is látja, Lady Clara, a férjem szilárdan hitt barátja tehetségében. Mindig azt mondogatta, hogy a jó öreg Osborne hamarosan nem csak azt a pénzt fizeti vissza, amit elvesztett, hanem még meggazdagodva is kerülünk majd ki ebből az üzletből. – Még most is erre a napra várok. Oly sok tévedés és csalódás volt már eddig is! Bármit is remél elnyerni, felelőtlensége és meggondolatlansága minden próbálkozást eleve kudarcra ítél. Higgye el, most már nem magamért aggódom, hanem mindazokért, akik vele szövetségre lépnek. El lehet képzelni, milyen nyugtalansággal hallgatta Lady Clara vendége beszámolóját. Maga előtt látta a szerencsétlen asszonyt. Elképzelni sem tudta, milyen sors várna drága, ártatlan Miss Dashwoodjára, ha egy olyannal köt házasságot, mint Mr. Osborne. Bárcsak ott lett volna még mellette kis barátnéja! Valahogyan tudtára kell adni, milyen szörnyűség fenyegeti.

Látogatói alig mentek el, ő már az íróasztalánál ült, hogy nekilásson a feladatnak. Amint épp ezzel foglalatoskodott, az inas egy újabb látogató érkezését jelentette, és Mr. du Plessy lépett a szobába. Azonnal meg is torpant, amikor észrevette kedves ismerőse elgyötört arckifejezését. – Esedezem bocsánatáért, Lady Clara – mondta –, de látom, hogy rosszkor jöttem. Önnek segítségre van szüksége. Hívjam be a szobalányt? Lady Clara mindent elkövetett, hogy megnyugtassa a fiatalembert. Valójában, vigasztalólag hatott rá du Plessy jelenléte. – Ne, kérem, ne nyugtalankodjék, jó uram. Nem vagyok beteg. Sokkal inkább az a bajom, hogy meglehetősen aggasztó híreket kaptam, melyek közös barátunkkal, Miss Dashwooddal kapcsolatosak. E szavak hallatára a hadnagy azonnal, és szemmel láthatóan, megrémült. – Csak nem esett baja? De hát, drága asszonyom, tegnap még magam is láttam, hogy jól van. Milyen szörnyűség történhetett? Lady Clara ugyan vonakodott választ adni erre a kérdésre, de mivel tanácsra volt szüksége, ezért úgy határozott, hogy felfedi a fiatalember előtt mindazt, amit alig egy órával ezelőtt megtudott. A hadnagy komor csendben hallgatta a beszámolót az ifjú leány házassággal kapcsolatos elhatározásáról, majd ezt követően, a lady legutóbbi értesülését Margaret választottjával kapcsolatban. Amikor azonban Lady Clara hangot adott félelmeinek, hozzátéve, hogy éppen most szándékozott levelet írni Miss Dashwoodnak, hogy tájékoztassa mindezekről, du Plessy hevesen felpattant a helyéről. – Asszonyom, nincs vesztegetni való idő! Azonnal el kell mennie hozzá! Figyelmeztetnie kell Miss Dashwoodot, hogy milyen emberrel hozta össze a balsorsa, mielőtt még túl késő volna! Lady Clara elkeseredetten felsóhajtott. További habozását látva pedig, du Plessy azonnal kijelentette, hogy készséggel, és minden tekintetben a rendelkezésére áll az út során. – Gondoskodom róla, hogy ön biztonságban elérjen Devonshire-ig, hiszen Miss Dashwoodot mindenképpen meg kell védelmezni attól a gátlástalan gazembertől. Amint kimondta ezeket a szavakat, a hálás Lady Clara azonnal megértette az érzéseit. Bár sohasem gondolta, hogy a főhadnagy Margaret iránt tanúsított figyelmessége többet jelentene udvarias

gesztusoknál, most azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy William du Plessy minden kétséget kizáróan szerelmes.

HUSZONHATODIK FEJEZET Afeletti örömében, hogy ilyen hamar viszontláthatja legifjabb leánykáját, Mrs. Dashwood jó előre beharangozta Margaret visszatérését kis társaságuk körében. A szegény lány még alig pakolta el csomagjait a Villában, amikor szerető édesanyja az orra alá dugta naptárát, tele Middletonékhoz, Careyékhez és Whitakerékhez szóló meghívásokkal. Margaret hazaérkezése ismét csak túl nagy port kavart. Miss Dashwoodnak igazából magányra lett volna szüksége, megfelelő alkalomra, hogy nyugodtan végiggondolhassa a jövő lehetőségeit. Csak egy órányi nyugodt merengésre vágyott, mielőtt beavatja boldog édesanyját brightoni tartózkodásának elegáns részleteibe, és beleegyezését kéri ahhoz a tényhez, hogy ott igent mondott Mr. George Osborne-nak. Ehelyett azonnal elkapta Barton szokásos társasági életének értelmetlen forgószele. – Drága mama – könyörgött –, nem oldhatnánk meg valahogy, hogy idehaza tölthessük az első estét? Muszáj feltétlenül megjelennünk a Parkban? Gondolom, Middletonék még képesek lehetnek várni egy-két napot. Mrs. Dashwood, ki tudja mióta, kötelességének érezte, hogy készséggel segédkezzen kedves unokatestvérének minden mókájában. – Édes lányom – kezdte –, hát képes lennél kiábrándítani azokat, akik annyira várták érkezésed, akik csak a te boldogságoddal törődnek? Úgy értesültem a mi jó Sir Johnunktól – folytatta nagy ravaszul hogy sikerült idecitálnia azt a lincolnshire-i lovas urat, akiről annyit áradozott, egy bizonyos Mr. Hugh Pophamet. Biztosan tudod, mennyire kitartóan igyekezett felhívni rá a figyelmünket. Bármennyire is alkalmatlan volt az este a hölgyek számára, menniük kellett. Ettől aztán Margaret ráébredt arra, hogy milyen kevés veszíteni való ideje maradt. Muszáj elmondania édesanyjának, hogy is állnak nála a dolgok, és megkérnie, hogy a híreket mindaddig titkolja el a szomszédság elől, amíg a fiatalember maga nem érkezik meg, hogy előadja kívánságát. Mrs. Dashwood hitetlenkedve bámult leányára, és felkiáltott:

– Mr. Osborne? Arra a fiatalemberre gondolsz, akit állandóan Mrs. Ferrars, kedves Edwardunk édesanyjának társaságában láthattunk? Tényleg ugyanarról az emberről van szó? Margaret komoly válaszára, hogy valóban őróla beszélnek, vitatkozni kezdett: – De gyermekem, amennyire én láttam, semmilyen különös figyelmet nem mutatott irányodban a delafordi bálon! Már akkor is így érzett? Be kell ismernem, drága leányom, hogy így utánad ment Brightonba, ez egészen elképesztő! Ez valóban hatalmas hódítás volt, az már szentigaz. Margaret tudta, mennyire érzékeny édesanyja a drámai fordulatok iránt – Osborne útjának már a gondolatában is hősiességet látott. – Milyen keveset árul el egy ember jelleméről az első találkozás! – ámuldozott. – Így igaz, drága mama. Meglehet, hogy egy zseniális művész olvas az arcokban, és csodásan visszaadja a látványt, de semmi sem biztosítja, hogy felismeri a bent megbúvó érzelmeket. Minderről azonban ön is hamarosan meggyőződhet, hiszen az úr nemsokára megérkezik. Eddig jutottak, amikor Sir John kocsija megállt az ajtajuk előtt, és anya és lánya felkerekedtek a Park felé. Sir John arckifejezéséből könnyedén el lehetett képzelni, hogy milyen hatást váltott ki náluk Margaret hazatérése. – Csodálatos leány – jelentette ki a sir üdvözlésképpen – az ön Brightonban eltöltött hetei még engem, az eltökélt kétkedőt is meggyőztek arról, hogy kell valaminek lennie a sós levegő áldásos hatásáról szóló mendemondákban! – Megfordult, és az ott álló fiatalemberhez szólt suttogva: – Hát nem megmondtam! Hamarosan észbe kapott, és bemutatta legújabb felfedezettjét, Mr. Hugh Pophamet. Margaret tartózkodó hangulatban volt, így csak mosolygott, amikor a hölgyek köréje sereglettek. Senki nem vette észre, hogy a gondolatai egészen másutt járnak. Az elegáns asztalnál, a csinos, piros arcú – és eltökélten néma – Mr. Popham mellett ülve, Miss Dashwood továbbra is csendes maradt, és azonkívül, hogy némileg összefüggéstelenül elcsevegett Lady Middletonnal a remek fogolysült elkészítéséről, alig beszélt. Szerencsére csak akkor kellett megszólalnia, ha kimondottan őt kérdezték, mert Sir John egyedül vitte a prímet az aznapi vadászatról, és a fiatalember kitűnő lovaglóteljesítményéről szóló terjengős előadásával.

– Jó sir – kezdte Sir John, Pophamhez intézve szavait –, ha született is valaha olyan róka, amely képes túljárni egy olyan emberen, mint ön, én még nem találkoztam vele. Istenem, hát lehet valami olyan nagyszerű, mint egy ilyen sport? És ami a legjobb az egészben, hogy az egész ügylet során alig kell megszólalni! Akkor sem érezném magam nyúzottabbnak, ha egy nap alatt ellovagoltunk volna Bathig meg vissza! A fiatalember elvigyorodott, és hosszas tűnődés után így válaszolt: – Sir John, ha valóban ki akar fárasztani egy rókát, készüljön föl rá, hogy a végére ön sem lesz fittebb. Így telt az este, és a beszélgetés makacsul végig a hajszáról folyt; előbb a hosszú vágtáról, majd a végül sikeresen leterített zsákmányról, amely fölött lovaik csapzottan, zihálva, szétvetett lábbal álltak, egy csodálatos mutatvány legékesebb bizonyítékaiként. Miközben hazafelé tartottak az esti mulatság után, Margaret egészen felvidult a gondolatra, hogy milyen szerencsésen megmenekült ettől az unalomtól. Hirtelen boldognak érezte magát. Sőt, kimondottan csodálta, hogy édesanyja tapintatosan említést sem tett leánya legújabb híreiről. A következő napokban Margaret meglehetősen nyugodtan várta kérője feltűnését. Ahogy ígérte, a fiatalember betoppant; ami pedig ügyüket illette, azt az ő szokásos hangnemében intézték el. Mr. Osborne szívéből köszöntötte Margaretet, és édesanyját is kifogástalanul üdvözölte. – Talán azzal kezdeném, kedves asszonyom, hogy már az első pillanattól kezdve úgy tekintettem az ön leányára, mint új életem tökéletes kiegészítőjére. Meg voltam róla győződve, hogy csakis ő lehet képes elhozni nekem a biztonságot, az otthont és a közösséget. És ne aggódjon a másik ügy miatt sem. Tisztában vagyok az önök családjának szerény körülményeivel. A hatalmas hozomány azonban, kedves asszonyom, számomra vajmi keveset jelent, hisz nap mint nap ekkora összegek forognak vállalkozásaimban. A tőke könnyen jön és könnyen megy, nincs tehát igazi jelentősége. Legyen tehát nyugodt, Mrs. Dashwood, hogy számomra a házasélet képéhez az élet kellemesebb dolgai tartoznak. Szavamat adom rá. Az ön leánya éppen az a feleség, akire nekem szükségem van. Áldását adja ránk? Mi mást is tehetett volna? Elégedetten dicsérte hát Margaret világos gondolkodását, hogy ilyen értelmes úriember mellett döntött.

– Te, gyermekem – szólt –, tanultál mások hibáiból, és korodhoz képest nagyon sokat tudsz már. Nem kétlem, hogy éppoly kellemes életed lesz, mint Marianne-nak. Drágám, sok boldogságot. Mr. Osborne nemigen szólt leendő nejéhez, csak elégedetten nézett rá, bár azt sem sokáig. Valójában a Barton Villában tett látogatása a lehető legrövidebbre sikerült, hiszen másnap reggel már útnak is indult – persze megígérve, hogy mihelyt teheti, visszatér –, mivel sürgős elintéznivalója akadt a Cityben. Azonban még el sem indult, amikor Sir John jelent meg a küszöbön. Észrevette, hogy egy kocsi áll kuzinja háza előtt, és azonnal tudnia kellett, hogy kié. – Képzelje, Sir John! – kiáltotta a ház büszke úrnője. – Micsoda szerencse, hogy éppen ön az, hiszen így ön tudhatja meg legelőször – már ha hisz majd a fülének. Ez az úr itt Mr. Osborne, aki feleségül kérte legutolsó leányomat! Nemsokára ő is a családhoz tartozik majd. – Szavamra, hát lehetséges ez? – Margarethez fordult, mintha meg akarná szidni: – Ravasz kislány maga! Természetes vidámsága azonnal visszatért, és úgy érezte, hogy sürgősen meg kell ölelgetnie kedvencét és annak édesanyját, hogy kifejezze örömét. Ez a drága ember még egyetlen alkalommal sem érkezett anélkül a Villa ajtajához, hogy ne parancsolta volna meg kedvesen, hogy mindenkinek a Parkban kell vacsoráznia. Ez a nap sem volt kivétel. – Drága uram – jelentette ki boldogan –, mindannyiuknak el kell jönniük hozzánk még ma este, hogy ünnepelhessünk! Gratulálok a választásához, uram. Való igaz, a mi Miss Dashwoodunkban egész Devonshire legszebb ékszerét nyerte el! George Osborne ekkor jövendő arájára pillantott, és elmosolyodott. Borzasztóan sajnálta, hogy bármilyen szörnyű is, de vissza kell térnie Londonba, és vissza kell utasítania egy ilyen kedves meghívást. Sir John egészen egyszerűen nem hitte el, hogy Mr. Osborne máris távozni készül. – De, uram – kezdte –, hát képes ilyen hamar elszakadni ettől a bájos hölgytől? – Ó, Sir John – felelte komolyan a fiatalember –, leghőbb vágyaink gyakran nem férnek össze sürgős kötelezettségeinkkel. Azt önnek is mindenképp el kell ismernie, hogy az igazi boldogság a család vagyonától függ, ezért mennem kell. Higgye el, hogy mihelyt elintézem

az ügyeimet – márpedig erre igen rövid időn belül sor kerül –, még bőven lesz alkalmam élni vendégszeretetével e csodálatos vidéken, ha jónak látja újra meghívni. Semmi, valóban semmi – és itt Margaret felé fordult – nem akadályozhatja meg, hogy akkor elfogadjam. Sir John megenyhült erre a kilátásra, és átmenetileg útjára engedte az ifjút. – Akkor hát intézze serényen az ügyeit, ha már muszáj, de siessen vissza Margaretünkhöz, és persze, hozzánk. Mr. Osborne kijelentette, hogy semmi nem okozhatna neki ennél nagyobb örömet.

HUSZONHETEDIK FEJEZET A remény maga is a boldogság egy fajtája. Talán a leginkább boldogító érzés mindazok között, melyeket az élet megélnünk enged. Miss Dashwoodunknak, legalábbis adott körülményei között, meg kellett elégednie vele. Miután igent mondott, nem tehetett mást, mint hogy kitartóan folytassa útját. Úgy tűnt, nem halogathatja tovább, hogy döntését a család többi tagjának is tudomására hozza, így leült az asztalához, és írni kezdett. Drága nővéreim, mint látjátok, együtt írok mindkettőtöknek, hogy elmeséljem, hogyan fordult meg velem a világ; hogy mindent megtudhassatok egy hirtelen brightoni udvarlás körüli kavarodásról, és értesüljetek döntésemről. A fiatalembert, úgy tudom, mindezidáig csak mint Mrs. Ferrars unokaöccsét ismerhettétek. Igen, valóban Mr. George Osborne az, aki megkérte a kezem, és akinek a kérdésére végül, épp tegnap, kedves mamánk áldásával igent mondtam. Tudom, hogy ujjongani fogtok, ha megtudtok mindent. Mégis, nem lennék meglepve, ha – főként Marianne – híreim hallatán hitetlenkednétek, vagy fel is kiáltanátok a meglepetéstől. Készséggel elismerem, kedves nővéreim, hogy ha hölgyekről van szó, Mr. Osborne talán nem tűnik különösebben szellemesnek és elragadónak. Mégis könyörgök, ne ítéljétek meg a modora alapján. Becsülöm benne az úriembert, a szíve igaznak tűnik, és kívánságai egészen tiszták és világosak… Elakadt, elmélázott, de még alig fogott újra tollat, amikor édesanyja lépései koppantak az ajtó előtt. Mrs. Dashwood izgatottan rontott be, kezében a reggeli postát lobogtatva – a legidősebb Dashwood nővér írt. – Lányom – kiáltotta –, hogy fogsz örülni Elinor legújabb tervei hallatán! Micsoda győzelmeket arat a mi Edward Ferrarsunk! Képzeld, Elinorunkat már mint a delafordi gyerekek jótevőjét emlegetik.

Margaret, akit mindig mulattattak édesanyja túlzásai, különösen, ha leányai elképesztő eredményeit magasztalta, hangosan felkacagott. – Ugyan mit érhetett még el a lelkész felesége apró gyülekezetükben? Tudjuk, mama, hogy fáradhatatlan nővéremnek rengeteg ötlete van, de akkor is… Mrs. Dashwood egy pillanatig örömtől ragyogó arccal merengett legidősebb lánya vállalkozásán. Elinor elhatározta, hogy kitanítja férje kis pártfogoltjait, és enyhít apró gondjaikon – mindezt csakis a gyülekezeti tagok kedvéért. – És nővéred kitartóan keres számukra egy termet. Mindezidáig még egy tisztességes épületük sem volt, ahol az iskolát berendezhetik! Most pedig, képzeld el, ifjú hölgy, épp a te Mr. Osborne-od az, aki intézkedni kezdett az érdekükben. Margaret ámulattal hallgatta anyját. Mr. Osborne, amint nagylelkűen támogatja Elinort? Lehetséges ez? – De, mama – kérdezte –, hát hogy segíthet éppen ő Ferrars bátyámon és nővéremen, aki épp hogy csak egyszer járt Dorsetben? Mrs. Dashwood Elinor soraira mutatott, és felolvasott a levélből: Nem hiszem, hogy bármilyen más ajánlat ennyire meglephetett volna, olyannyira nagylelkű volt. Mrs. Ferrars unokaöccse, George Osborne figyelmét ugyanis felkeltette kis közösségünk szerencsétlen hiányossága, és örömmel felajánlotta tanácsát. Elmagyarázta, hogy egészen kis befektetéssel is szert tehetünk akkora haszonra, hogy abból már képesek lennénk felépíteni egy ilyen épületet. Bár Edward egyelőre elképzelni sem tudja, hogy honnan teremti elő a szükséges pénzt, a közelmúltban félre tudott tenni egy keveset. Most pedig, hogy Mr. Osborne volt olyan kedves, és elfogadta ezt a mennyiséget is, annak ellenére, hogy ennyire későn érkezik, immár boldogan megnyugodhatunk, hiszen ezután egyházközségünk végre felvirágozhat. Így tehát, mama, végül csak megvalósul a kis tervünk, ráadásul milyen rövid idő alatt! Milyen hálásak is vagyunk a szerencsénknek! Ó igen, a legszebb részt majd el is felejtettem: mihelyt nagyszerű veje, az ezredes értesült erről a gyümölcsöző lehetőségről, ő maga is betársult mellénk a vállalkozásba.

Margaretet megindította ez a hír; és egyre jobban hitt döntése helyességében. – Hát nem megmondtam, gyermekem, hogy csoda történt? – áradozott édesanyja. – Ez egy olyan pénzügyi terv, melyet egy olyan ember készített, aki megpróbálja megnyerni leendő családját! Igen, Mr. Osborne valóban már a kezdet kezdete óta téged nézett ki magának. És mennyire szeretem őt ezért! Másnap reggel, miközben Margaret, szokása szerint, sétálni ment a hűvös vidéken, Mrs. Dashwood azt a hírt kapta, hogy egy négylovas hintó érkezett a kapu elé. A színek ismeretlenek voltak, a kocsis libériája elegánsabb volt, mint bármelyik ismerőséé. A szolga jelentette, hogy a kocsi épp akkor érkezett Brightonból, utasai meglehetősen türelmetlennek tűnnek, és sürgősen beszélni akarnak leányával. A hölgy döbbenete és zavara nem ismert határokat, mikor az utazástól elcsigázott Lady Clara Ashburtont kísérték be a nappaliba, akit pedig Mr. William du Plessy követett. Mrs. Dashwood nem veszítette el a fejét attól a nagy megtiszteltetéstől, hogy ilyen vendégei érkeztek; azonnal hellyel kínálta őket. – Látom, hogy az utazás igencsak megviselte, Lady Clara. Nem fogadna el némi ételt és italt, míg leányom vissza nem tér? Délelőtti sétáját teszi épp valahol a környéken, és nem bocsátaná meg, ha továbbállnának, mielőtt visszatérne. Ezek szerint Sidmouthba, vagy talán Bathba tartanak? – kérdezte azt hívén, hogy vendége nyilvánvalóan úton van, és csupán azért állt meg, hogy újra láthassa barátnéját. A lady azonban gondolataiba merülve ült, és nem is válaszolt a szíves kínálásra. Mrs. Dashwood, amikor megsejtette, hogy a látogatás korántsem véletlen, mint ahogy korábban gondolta, azonnal látta, hogy nem várakoztathatja meg vendégeit. Azonnal elszalajtotta az inast, hogy kerítse elő a lányát, bárhol is csatangoljon – mert Margaret kirándulásai olykor igen hosszúra nyúltak. Szerencsére Miss Dashwood hamarosan megkerült, és értesült róla, hogy vendégei vannak. Kérdéseire Carter nem tudott többet felelni, mint hogy egy hölgy és egy fiatalember érkezett, akik vele szeretnének beszélni. El sem tudta képzelni, hogy kik lehetnek a látogatók, és mivégből ékezhettek. Azonnal hazasietett. A Barton Villához közeledve azonnal felismerte, hogy az előtte álló hintó kedves barátjáé – épp elégszer

utaztak benne ketten brightoni kirándulásaik alkalmával. Előresietett, hogy mielőbb megtudja, mi vehette rá Lady Clarát, hogy ilyen váratlanul, egészen Devonig utazzon, és szélfútta, kócos hajával mit sem törődve, berontott a szobába. Lady Clara ott állt, és melegen átölelte. Margaret csak ekkor vette észre a tisztet, aki oldalt álldogált. William du Plessy, ilyen közvetlen kapcsolatban a ladyvel, itt Devonshire-ben? És ők ketten, ilyen különös módon, csak úgy betoppannak? Mit jelentsen ez az egész? Senki nem hibáztathatja hősnőnket, ha egy pillanatra megnémult. Ha a fiatalember meg nem töri a csendet, ki tudja, meddig hallgattak volna még. Mrs. Dashwood bizonyosan nem mert volna megszólalni. Du Plessy megértette utastársa kívánságát, hogy négyszemközt beszélgethessen Miss Dashwooddal, ami pedig az édesanya jelenlétében természetesen lehetetlen volt. Házigazdájukhoz fordulva így szólt hát: – Az önök Villája éppolyan, amilyennek a leánya Brightonban lefestette nekünk. A gyönyörű, régi bútorok remekül festenek ezekben a rusztikus szobákban. Hallottam, hogy a közelmúltban ön még fel is újította a házat. Terhelhetem azzal, hogy megkérem, mutassa meg a részleteket? Mrs. Dashwood megkönnyebbülten vezette ki a szobából a hadnagyot, hogy együtt nézzék meg az új részleteket. – Azonnal tudtam, hogy ön az – vágott bele Margaret azonnal, miután kettesben maradtak. – Mi olyan történhetett, ami képes volt elszakítani önt szeretett Brightonjától? Kérem, azonnal mondja el, hogy mi zaklatta fel ennyire. Előlem igazán semmit nem kell titkolnia. E noszogatást hallva Lady Clara beszélni kezdett. – Igazán azt sem tudom, hol kezdjem, vagy hogy fogjak hozzá egy ennyire megmagyarázhatatlan történethez. Amit megtudtam, gyermekem, bizonyos, hogy nagy csapásként éri majd, de újra meg újra átgondolva a dolgot úgy határoztam, hogy nem hallgathatok. Mindent meg kell tudnia. Margaret csendben hallgatott, barátnéja pedig előadta Mrs. Powell történetét. Beszélt elégedetlenségéről, gyanúiról, arról, hogy mennyire félt, hogy vagyona semmivé foszlott férje bizalmas társa és régi pénzügyi tanácsadója, George Osborne kezei között. Margaret azt se tudta, hová nézzen, mit gondoljon. Igyekezett összeszedni magát.

– Felelőtlen befektetések és hatalmas veszteségek? Ó, Mr. Osborne, annyira meg lenne szorulva, hogy egy özvegy pénzére van szüksége? Biztos kilátásait pedig arra alapozná hogy kicsalja nagynénje örökségét? – Aztán hirtelen eszébe jutott, amit épp csak előző nap tudott meg Elinor nővérétől, hogy hogyan csikarta ki még az ő kicsike pénzüket is, és keserű haragra gyúlt. – Lady Clara, ez még nem minden – sikerült kinyögnie –, mert arra is ő vállalkozott, hogy megsokszorozza bátyám és nővérem, Ferrars tiszteletes és felesége csekélyke pénzét is! Mivel bátorsága cserbenhagyta, eltökélte, hogy legalább a nyugalmát próbálja megőrizni. A fáradt Lady Clara bejelentette, hogy szeretne visszavonulni egy közeli fogadóba, miután pedig megígértették velük, hogy másnap visszatérnek, a lesújtott, csendes du Plessy kikísérte a ladyt a Villából.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Alighogy elmentek, Margareten felülkerekedett a boldogtalanság, és csak ekkor talált egy kis megnyugvást könnyeiben. Milyen lehetetlennek tűnt most eltökéltsége, hogy okos megoldást találjon, milyen botor volt próbálkozása, hogy a lehető legjobban éljen! Mekkora kudarcot vallott minden szolgai ragaszkodása a józan észhez! Hirtelen megértette, hogy még ő is szabadon engedett bolond szíve ötleteinek, hagyta, hogy csúnyán becsapják. Ráadásul a megállapodottság minden lehetősége, még az esély illúziója is romba dőlt. Létezhet-e ennél keserűbb csalódás? Kénytelen volt beismerni, hogy makacs erőfeszítései, önuralmába vetett hite ellenére, annak ellenére, hogy a bizonytalanságból kilábalva eljutott a függetlenségig, nem sikerült biztosítani a jövőjét. Sem a józan ész, sem a tartózkodás nem segített. Micsoda képzelgések ragadták magukkal! Hogy is bízhatott meg ebben a fiatalemberben? Hogyan fogadhatta el üres ígéreteit, ahelyett, hogy szíve valódi szándékaira hallgatott volna? A gyanútlan Margaret belelátta Mr. Osborne-ba mindazt, amit szeretett volna: szerénységet, jóindulatot és olyan egyszerűséget, hogy ő kellett, hogy legyen az, akit oly régóta keresett. Ami pedig kétségeit illeti, amikor felmerültek, rájuk se hederített, és magának is igazi érzelmeket hazudott. Az, hogy készséggel elhitt róla mindent, vezetett szerencsétlen állapotához, és az emlék nagyon nyomasztotta. Így járt az agya, miközben a rettegéstől szóhoz sem jutott. Amikor később Mrs. Dashwood aggódó arca láttán magához tért, lassan kijózanodott annyira, hogy elmesélje bánatát. Drága édesanyja a karjaiba zárta Margaretet, és csak némán magához szorította. Ő, aki leányait függetlenségre nevelte, aki annyira örült, hogy képesek önállóan gondolkodni, aki azzal büszkélkedett, hogy az ő lányait nem férjvadászatra nevelték – ugyanez a szülő most fájdalomtól lesújtva ült legkisebb gyermeke mellett. Mrs. Dashwood alig mert megkockáztatni néhány nyugtatgató szót. – Igazán ne vádold magad! Ez valóban csalódás, de szégyen semmiképp sem. A te hibád csak az volt, hogy bíztál, akárcsak én.

Félrevezettek. Mr. Osborne, mint csaló? Hogy is juthatott volna eszünkbe akár csak a lehetősége is? Nagyot sóhajtott. – Ha valakinek meg kell alázkodnia, akkor az én vagyok, a te butuska anyád, akinek megint nem sikerült megóvnia leányát a világ csalárdságától – csak azért, hogy saját, bolond reményei valóra váljanak. Margaret belenézett édesanyja drága tekintetébe, és arcán őszinte bűnbánatot látott. – Mama – szólalt meg, miközben átölelte, és a könnyein át is felnevetett –, ha a sors valahogy megengedte volna, hogy megválasszuk a szüleinket, én senki mást nem kértem volna, csakis önt. Együtt üldögéltek még egy darabig, végül Mrs. Dashwood azt javasolta, hogy egyenek valami meleget, mielőtt elmennek lefeküdni. Mindezek után Margaret nagyon örült, hogy ágyba bújhat, nem győzte újra meg újra végiggondolni Lady Clara elképesztő híreit. Tűnődései közepette nem tudott nem gondolni Mr. du Plessy komor jelenlétére is. Milyen furcsa volt megjelenése a Barton Villában. Miért jött? És olyan megtört volt a tartása, alig lehetett ráismerni. Tényleg csak azért jött volna, hogy Margaret barátnéját támogassa nehéz küldetésében? Azon kapta magát, hogy mind jobban aggasztja, ahogyan azt a szegény hadnagyot megalázta. Még hogy igent mondott annak az embernek! Vajon mit gondolhat most róla a hadnagy? Mozdulatlanul feküdt, nem jött álom a szemére. Eltökélte, hogy másnap reggel első dolga lesz, hogy beszél vele, és megköszöni, hogy oly nagylelkűen vigyázott a ladyre. Amikor azonban Lady Clara másnap megjelent, egyedül érkezett. Mivel pedig minden szavából az sütött, hogy mennyire aggódik Margaret állapota miatt, az ifjú hölgynek még azt sem sikerült megtudakolnia, hogy merre lehet a fiatalember. – Milyen sápadt, gyermekem – mondta Lady Clara. – Belegondolni is szörnyű, hogy én voltam, aki ezeket a rossz híreket hozta. Az én álmatlan éjszakám valószínűleg semmiség az ön kínjaihoz képest. Érzékelve Miss Dashwood szenvedését, hozzátette: – Mégis, hogy a gondviselés kegyéből így értesültem Mrs. Powell történetéről, nem volt nyugovásom, amíg fel nem világosítottam. Ártatlan Margaretem, hiszen soha nem lett volna boldog egy olyan

ember mellett, aki ilyen görbe utakon jár, aki ennyire semmibe veszi a családját és barátait – hogy is tehette volna! – Nem győzöm szidni magam saját hibás ítéleteim miatt. Én, aki már oly sokat megéltem, nem figyeltem fel a csapdára, nem is gyanítottam csalást! Azt hittem, a nemesi vérvonal becsületet is jelent, a tiszteletreméltóságot őszinteségnek véltem. Remek kapcsolatain én sem láttam túl. Gyermekem, oly sokszor altatja el éberségünket a remény; túl sokat képzelünk. – De ne csüggedjen, még ha ez a pillanat most komornak is tűnik. Az én számomra sem ismeretlen az érzés, hogy mit jelent az, ha arra méltatlannak adja valaki a szerelmét. Biztosíthatom, hogy eljön a gyógyulás, és nem is várat magára soká. Még jó, hogy fény derült a gazember igazi jellemére, mielőtt még komoly kárt okozhatott volna önnek. Margaret ellenkezni kezdett: – Lady Clara, ne vádolja magát miattam. Sem ön, sem az édesanyám nem hibás. Mostani helyzetem az én bolondságom következménye, beismerem, egy gazdagabb jövő reményében éltem bele magam ebbe a kapcsolatba. Azért, hogy csúnyán becsaptak, én magam vagyok a hibás, hiszen Mr. Osborne sokkal inkább azért kérte meg a kezem, hogy nagynénje örökös iránti igényeit kielégítse, mintsem azért, mert vonzódott volna hozzám. Ami a viszonzatlan szerelem fájdalmát illeti… – Elhallgatott, mert érezte, hogy elönti a harag. – Drága barátnőm, amikor csalárdságára gondolok, ami még mindig semmi szégyentelen ügyleteihez képest – hogy lelkiismeretlensége odáig vitte, hogy még jó nővérem és férje csekélyke jövedelmére is rátegye a kezét! Csakis magamat okolhatom, amiért gondolkodás nélkül elfogadtam egy ilyen ember ajánlatát. Amikor Margaret Elinort és férjét említette, a lady a homlokára csapott. – Jaj, gyermekem – vágott közbe –, az ifjú du Plessy már el is vágtatott Londonba, hogy ezt a rosszat jóvátegye. Amikor elmondtam neki, hogy az ön családja is befektetett Mr. Osborne ügyleteibe, olyan haragos lett, hogy nem tudta tovább türtőztetni magát. Nem tudtam maradásra bírni, elrohant, hogy megkeresse a gazembert. – Margaret, még mindig sok minden van, amit nem tud. Brightonból idefelé utaztunkkor történt, hogy Mr. du Plessy olyan galádságokról számolt be nekem, amikről álmodni sem mertem volna. Emlékszik

például, amikor utolsó tengerparti találkozásunkkor valami csalás miatt kitört londoni pánikot emlegetett? Elmondta, hogy a merész tervet egy francia menekült, egy bizonyos Charles de Berenger hajtotta végre. Amit azonban a mi hadnagyunk csak azóta mondott el nekem, az az, hogy ebben a piszkos játékban nem más volt Berenger segítője, mint a tiszteletreméltó George Osborne! Margaret döbbenten hallgatott. – Utunk során megtudtam még valamit, bár ennek beismerésére sohasem sikerült rávennem a hadnagyunkat. Mr. du Plessy azonban minden téren igen hősies embernek tűnik. Őneki köszönhető számos, egykori francia nemes és azok tulajdonainak megmentése – már ami a tönkretett családokban megmaradt –, az, hogy a sok urat és hölgyet kiragadta a büntetés és a zsarnokság karmaiból, valamint biztonságban eljuttatta Angliába. Örökké hálásak lesznek neki. Nyugodt lehet benne, hogy ha valaki képes arra, hogy visszaszerezze az ön nővérei pénzét, akkor az William du Plessy. Nem tudom, vajon ebbéli eltökéltsége is része-e tábornoka parancsának és szolgálati kötelezettségeinek, de azt biztosra veheti, hogy csupán az ön két szeméért ez a fiatalember képes lesz végigjárni London összes utcáját, és nem pihen, amíg meg nem találja ezt a gazembert. Barátnőjének ezeket a szavait hallva, olyan melegség buzgott fel Margaretben, melyet már nem volt képes magában tartani.

Nyolcadik rész

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Kedves barátaink hajlandóságát ismerve, egyenes útnak illett volna vezetni boldogságuk felé. Ha két ember, történetesen kölcsönösen, hevesen érdeklődni kezd egymás iránt, csodálják egymást, és végül egymásba szeretnek, akkor nagy biztonsággal megjósolható, hogy rövid időn belül boldogságban oldódik fel az ügy. Milyen nehéz is tud azonban lenni egy ilyen egyszerű folyamat! Gondoljunk csak arra, ahogyan Margaret Dashwood kikosarazta William du Plessyt. Mi vitte ilyesmire? Az, hogy eleve feltételezte lovagja kétszínűséget. Kétségtelen, az ifjú vétkes volt a jellem túlzott nyíltságának bűnében. Jóvágású arca, azonnali, könnyed reakciója Margaret minden mozdulatára teljesen és visszavonhatatlanul elcsavarta a lány fejét. A férfi szórakoztatta, bókokkal halmozta el, az pedig, hogy bátorította művészi szárnypróbálgatásai függetlenségét, ellenállhatatlan örömöt okozott neki. Viselkedésében nyoma sem volt az óvatosságnak, a tartózkodásnak. Hogyan is védekezhetne egy ifjú hölgy ilyen csapdák ellen? És mégis, Miss Dashwood erős maradt – a józan ész, a szerénység és a jó modor mind azt tanácsolták, hogy óvakodjék ettől a férfitól. Képtelen volt elfogadni, hogy a férfi mondatai a szívéből szólnak, megérteni, hogy aki előtte áll, valóban olyan, amilyennek mutatja magát. Meglehet, hogy hősnőnk hibája a kishitűség volt, féltékeny vádaskodásának és elhamarkodott ítéleteinek forrása. És mily cseppnyi volt ennek alapja! Elég volt hozzá Lady Clara beszámolója du Plessy vakmerőségéről, veszélyekkel teli kalandjairól, amelyek során egykori honfitársait mentette ki hazájukból, és segítette őket Anglia biztonságot adó partjaira, valamint a lady felsorolása mindazokról az elegáns hölgyekről, „akik az érdekükben végzett hősies szolgálatok miatt oly igen ráakaszkodtak”, hogy Margaret haragja szégyenkezéssé változzék. Hogy is értelmezhette ennyire félre a férfi jellemét! Eltökélve, hogy hibát fog találni benne, méltatlannak ítélte ó't úgy, hogy valódi természetére rá sem hederített.

Mivel saját magában sem maradt más, csak zavarodottság, ennél többre másoktól sem igen számíthatott. Amikor édesanyja értesült Lady Clara legújabb híreiről, maga sem tudta, mitévő legyen. – De hát Margaret, hogy is juthatott volna ilyen az eszünkbe! Mr. du Plessy pedig máris elutazott Londonba a gazember után? Igazán azt sem tudom, hová legyek. A találgatások azonban nem vezettek sehová. Lady Clara volt az egyetlen, aki, immár ismét a régi, magabiztos módján, rátapintott a lényegre. Mielőtt visszaindult volna Brightonba, odasúgta Miss Dashwoodnak: – Nem lepne meg Margaret, ha eddigi megpróbáltatásaiból az egészen közeli jövőben meglehetősen váratlan eredmény születne. E pontnál az olvasó bölcsességére és éleslátására van szükség – ha pedig érzelmei nem merészelnek oly félelem közelébe kerülni, amilyet hősnőnk érzett e pillanatban, talán még mindig bízhatunk benne, hogy sikerül figyelmét maradásra bírni, és kérhetjük türelmét azzal, hogy hőseink most már hamarost egymásra találnak. Ha azonban, esetleg mégis úgy véli, hogy a hátralévő néhány oldal túl kevés már ahhoz, hogy a várva-várt harmónia kibontakozzon, akkor valóban csupán kedves múzsánk természetes hajlandóságaira kell, hogy hagyatkozzék. Ami a Barton Villa lakóit illeti, most már jól látták, hogy ügyükkel kapcsolatban bármilyen új híradás csakis du Plessytől érkezhet. Ő pedig meg is jelent Devonshire-ben, éspedig a legjobbkor. A két nő némi aggodalommal fogadta a fiatalembert. Margaret, aki még mindig nem tette túl magát szégyenén, meg sem tudott szólalni, így édesanyjának kellett üdvözölnie a jövevényt. – Kötelességemnek éreztem – jelentette be a férfi komolyan —, hogy a lehető leghamarabb tiszteletem tegyem önöknél, és beszámoljak legutóbbi londoni utam eredményeiről. A két nő csendben hallgatta, amint du Plessy előadta nekik, hogy a régens nevében hogyan derített fényt egy tőzsdei csalás részleteire, amely úgy megrázta egész Londont, hogy a hajózási és befektetési ágazatokban pánik tört ki. – Miss Dashwood, talán ön is emlékszik még rá, hogy néhány hete milyen sietséggel kellett elhagynom Brightont. Tábornokom ekkor küldött ki az incidens kivizsgálására. Apai anyanyelvem révén sikerült megnyernem egy bizonyos Charles Random de Berenger bizalmát, aki menekültként az egyik külföldi

ezredünkben szolgált. Ekkor tudtam meg a botrányról, hogy ez a francia zseniális tervet eszelt ki. És milyen egyszerű volt az egész! Vörös egyenruhája fölé húzott szürke nagykabátban felutazott Doverből Londonba, és úgy tett, mintha Calais-ból érkezett volna. Bonaparte felett aratott hatalmas győzelemről hozott hírt, és ráadásul azt állította, hogy biztos forrásból értesült a zsarnok haláláról. Ezzel a hírrel biztos lehetett benne, hogy egész Anglia ünnepelni fog, és ami még fontosabb, a tőzsde szárnyalni kezd. Berenger még ekkor is be akart vezetni titkos körébe, mert állítása szerint ez még csak az üzlet legeleje volt. Legelőször befolyásos társai nagyszerűségével kérkedett, akiket sikerült beszerveznie, hogy továbbvigyék a tervet. Nevetve erősködött, hogy érdemes barátai teljesen feddhetetlenek. „Jó du Plessym” – ismételgette – „hiszen ez csupán egy ártatlan tréfa, ami megtölti pénzesládáinkat, és valamennyiünket gazdaggá tesz – ráadásul törvényes úton!” Sajnos, tiszttársaim és én – uralkodónk nevében – nem érthettünk egyet. Érvényre kellett juttatnunk az igazságot. Tudják, mire visszatértem Brightonba az ezredemhez, Berenger már vizsgálati fogságban ült. Csak ekkor fedte fel nagyszerű segítői kilétét. Ennél a mondatnál óvatosan Margaretre pillantott, félve, hogy fájdalmat okoz neki. – És valóban, sok szó esett egy bizonyos George Osborne „pénzügyi varázslatairól”. Képzelheti, mit éreztem, amikor Brightonban az ön társaságában bukkantam rá! A támaszponton folytatott további kérdezősködésem csakhamar felnyitotta a szemem. Amikor a Gardiner Streetre értem, még nem tudtam ugyan, hogy mit is kellene tennem, de Mrs. Powell tönkretételének történetét hallva Lady Clarától, többé nem habozhattam. Megtorpant, alig mert az ifjú hölgyre pillantani. – Csak akkor tudtam meg az ügyről a teljes igazságot, amikor visszatértem Londonba. Berenger nem csupán ügynökei személyét fedte fel, elárulta tartózkodási helyüket is. Ekkor kerestem fel Mr. Osborne-t a szállásán, és szembesítettem a róla kiderült tényekkel. Egy tekintetben legalább tudok jó hírekkel szolgálni, hiszen megleltem a Mr. Edward Ferrarstól a közelmúltban érkezett küldeményt. Mrs. Dashwood – fejezte be –, ha mások, akiket az illető úr becsapott, szerencsétlenül jártak is, az ön fia és leánya többé nincsenek veszélyben. Mrs. Dashwood nem győzött hálálkodni.

Miután így teljesítette kötelességét, a fiatalember felállt, hogy útnak induljon, de Mrs. Dashwood ezt nem engedhette. – Mr. du Plessy, ön úgy segített nekünk, mintha csak a saját családjához tartoznánk. Nem nézhetem hát, hogy így hagyja el Bartont anélkül, hogy élt volna vendégszeretetünkkel! Maradjon még velünk egy keveset, pihenje ki magát, és csatlakozzék hozzánk a délutáni remek vaddisznópástétom és almahab élvezetében. E kérlelésre az ifjú csak meghajtotta magát, és nem emelt kifogást. Ami Miss Dashwoodot illeti, hirtelen megértette, hogy vagy most szedi össze magát, vagy soha többé nem lesz rá alkalma. Mihelyt édesanyja elhagyta a szobát, ő is kifejezte háláját. – Igazán nem is tudom, uram, hogyan köszönhetném meg, amit értünk tett – motyogta. – Amit ön a családunkért tett, az több, mint amiről valaha is álmodni merhettünk. Nagylelkűségét igazán meg sem érdemeljük. És mindezt az után, hogy én olyan durván elküldtem önt… – Nem tudta folytatni. Csend támadt, amit úgy tűnt, egyikük sem képes megtörni. Végül az ifjú tisztnek lett belőle elege, és tiltakozni kezdett. – Nem tudom, hogy királyom, vagy a szolgálatom követelte-e meg, de az én feladatom az igazság keresése, és az, hogy biztos lehessek afelől, hogy ön nem forog már ilyen szörnyű csalás veszélyében. – Ezután halkabb, meg-adóbb hangon folytatta. – Miss Dashwood, nekem hamarosan vissza kell térnem az ezredemhez, és nemsokára a Kontinensre is. Nem tudom, látjuk-e még egymást valaha, vagy legalábbis addig, amíg hadseregünk háborúban áll. Margaretet meglepte, és megindította ez a beszéd. A fiatalember, elértve a lány arcára, annak minden tartózkodása ellenére is kiülő fájdalmat, nem tudott tovább hallgatni: – Miss Dashwood, én tudom, hogy ön azt mondja, amit érez, még ha olykor keményen is. Ezt az életteli jellemet csodáltam akkor is, amikor hevesen reagált a gondokra. Mielőtt végleg elhagyom Devonshire-t, hogy ki tudja, mikor térhessek vissza, igazán tudnom kell, hogy még ha nem is most, talán csak később – hogy egyáltalán valaha remélhetem-e, hogy ön jó szívvel viseltessen irántam? Margaret képtelen volt válaszolni. Bármilyen szó elárulta volna a bensőjében felkavargó határtalan örömöt. És mégis, nem volt képes tovább tartani magát, most nem, és szerető lelke csakhamar

összegyűjtötte számára a bátorságot, hogy bevallja, ő már rég a férfinak adta egész szívét. A fiatalember szokásos modora egy pillanat alatt visszatért, és csak úgy ömlött ajkáról a szíve boldogságát elmesélő sok édes szó. – Én Margaretem! Ön nagyszerű, talán maga a tökély! Az ön komolysága, magabiztossága, az ön csodálatos elhatározása, hogy teljes, igazi életet éljen annak minden veszélye ellenére – hogy megtagadjon mindent, ami különbséget tesz aközött ami van, és aminek lenni kellene! És én hogy csodáltam és szerettem önt ezért! Kedves olvasóink vélhetően nem is akarják tovább zavarni a pillanatok e legszebbikét, és éppen csak annyira figyelnek, hogy megpillantsák Mrs. Dashwoodot, aki visszatérve a nappaliba épp felfedezi a két teljesen és letagadhatatlanul megváltozott ifjú embert. Csak miután lánya visszavonult, annak szerelme pedig előadhatta kérését, értette meg a hölgy a mesébe illő átalakulás okát. Egy ilyen csodás hír pedig mi mást válthatott volna ki belőle, mint – ezúttal könnyű szívvel adott – boldog beleegyezését.

HARMINCADIK FEJEZET Okozhat-e bármilyen esemény nagyobb boldogságot egy anyának? Nem csak azt élhette meg, hogy legifjabb leánya sikeresen megmenekült az őt fenyegető szégyentől, hanem ráadásul azt is megtudta, hogy lánya kezét nem más kérte és kapta meg, mint hősies megmentője! Talán egész Devonshire-ben nem akadt nála elégedettebb asszony. Az események ilyetén fordulata nem maradhatott észrevétlen. Sir John és asszonya az elsők között érkeztek, hogy forró jókívánságaikat tolmácsolják, Mrs. Dashwood pedig fürdött áradozásukban. – Lelkemre mondom, kezd úgy tűnni, mintha Miss Dashwood a megye legnagyobb hozományának örököse lenne – jelentette ki a sir. – Bár egy fillérje sincs, de ifjú leánya képes elcsavarni a királyság minden asszonyt kereső férfiújának fejét! És mégis – folytatta játékosan –, csak mulatni tudok a gyermek hallatlan szeszélyén! Napjainkban úgy látszik ez a divat, és még oly csodás bájak tulajdonosainak is sajátja, mint az ön kedves lányának. Az egyik nap még úgy tűnik, hogy Lincolnshire kényelmébe utazik majd, másnap már a legfelsőbb londoni körök vonzzák, harmadnap pedig már külhonba tart győzedelmes hadseregünkkel. Ezek után hogyan is neheztelhetne olyasvalaki, mint én, egy olyan hölgy hangulataira, aki a kérők oly arzenáljával büszkélkedhet, mint az ön csodás Margaretje! Lady Middleton, akit férje és anyja folyamatosan elláttak a négy gyermek kedvencének kezéért folyó verseny napi állásáról szóló hírekkel, először meglepődött ugyan, ám ő is kész volt hangot adni Margaret utolsó választását illető teljes egyetértésének. Így szólt: – A katonaemberek, mint azt tudjuk, definíció szerint úriemberek, és ráadásul alig vannak otthon! Alighogy elmentek, megindult kedves szomszédaik áradata, akiknek Sir John azonnal elújságolta saját legújabb csodálatos sikerét. Ami Mrs. Jenningset illeti, „legkedvesebb lányáért” érzett öröme nem ismert határokat, és ha titokban mérgelődött is azon, hogy az utolsó Miss Dashwood távozásával hosszú Barton Park-beli látogatásainak vidám társasága szinte semmivé foszlott, ebből senkinek semmit nem árult el.

És valóban, nemsokára teljesen igaza lett. Most, hogy mindhárom lányát tisztességgel férjhez adta, még Mrs. Dashwood, a társaság egyébként oly hűséges tagja is csak nagy ritkán állt rendelkezésükre. A boldog anya, bár hivatalosan továbbra is az immár szélesebb lépcsőfeljáróval ékített villában lakott, ideje nagyobb részét lányainál töltötte. Mindennek tetejébe, ráadásul, a lányok oly szeretettel vették körül, és látták el minden jóval, hogy még ha visszatért is Devonshirebe, mind kevesebb türelemmel üdvözölte Lady Middleton estélyeinek egyre teljesebb tökélyét. Miss Dashwood nővéreinek ujjongása, amikor értesültek a dolgok állásáról, a leány minden reményét túlszárnyalta. Mindketten egyformán örültek húguk szerencséjének, és egyformán hálásak is voltak du Plessy gyorsaságáért, amivel sikerült kimenekíteni George Osborne kezei közül a nemrégiben feladott kötelezvényeket. Amikor pedig nem sokkal később megismerkedtek magával a fiatalemberrel, nyílt tekintete és megnyerő modora láttán hogy ne váltak volna csodálóivá és szerető barátaivá? Drága nővéreim, amikor utoljára hírt adtam magamról, az egy pillanat zavarában történt – még most is belepirulok az emlékébe! De ím, ismét jelentkezem, és ismét csodás hírekkel. Sok minden megváltozott – átalakult, hogy szinte azt sem tudom, hol kezdjem szerencsém történetének meséjét. Nem is kell többet mondanom, mint hogy mindnyájunknak meg kell tanulni, hogy a szívnek saját logikája van még akkor is, ha olykor magunk sem érezzük következtetéseit logikusnak. Annyira érthetetlenek voltak korábban számomra saját érzéseim, annyira irányt tévesztettek tetteim, annyira lefojtottak az érzelmeim! Drága nővéreim, most végre megismertem igazi énemet, és újra látom az utam! Hogy mitől? – kérdezhetitek. Nem tudom, talán csak annyit, hogy a szerelem táplálja a fantáziát, és furcsamód bölcsebbé, jobbá, sőt nemesebbé tesz bennünket. Drága Elinor, drága Marianne, kérem áldásotokat. Az aprólékos figyelem megkívánja, hogy megjegyezzük, hogy Mrs. Brandon válasza nem is hasonlított idősebb nővérére. Ha Elinor örült, Marianne egyenesen szárnyalt a boldogságtól. Így válaszolt:

Örömmel ízlelgetem megújult hitedet, Margaret, mert a szerelmet sem figyelmen kívül nem hagyhatjuk, sem nélküle élni nem lehet. Csak azt kívánhatom neked és du Plessydnek, hogy legyetek olyan boldogok, mint amilyen én vagyok az ezredesemmel, aki megmutatta e szó igazi jelentését. Nem sokkal ezután Marianne öröme az első ifjú Brandon – egy kislány – születésekor teljesedett ki, akit, bár okos idősebbik nagynénje után neveztek el, mégis mindkét szülője romantikus jövőről biztosított – legalábbis az után, hogy nyiladozó tudata lehetővé tette, hogy belássa egy ilyen vad ígéret jelentőségét. A kis Elinornak csakhamar unokatestvére is akadt, egy bizonyos Brandon Ferrars, azonban a fiúcska komolysága, amely már egész cseppnyi korában is meglátszott, arra utalt, hogy az ő sorsa magasabb régiókba szárnyal majd: diplomata lesz, vagy talán még távolabbi partokra sodorja hivatása. Tulajdonképp úgy tűnt, hogy véget sem ér a Dashwood nővérek szerencsesorozata azokban a delafordi években, és az örömökből kijutott egész családjuknak is. Edward öccsének és feleségének, Robert és Lucy Ferrarsnak is sikerült egy egészséges unokával meglepniük édesanyjukat. Szomorú volt hát, hogy bármennyi lelkes vállalkozásba is fogott az apa gyermeke érdekében, végül alig maradt valamicske, amiből elláthatták a leendő örököst. Végül még az idősebb Mrs. Ferrars is megértette, hogy drágalátos Robertje a vagyonhoz jutása óta eltelt alig pár év alatt kemény munkával, sikeresen kiürítette az egykor bőséges családi vagyont tartalmazó pénzesládákat. A jó lady minden vagyonának gátlástalan elherdálása felett érzett haragja nem csillapult. Fájdalom, odáig sohasem jutott, hogy beismerje saját vétkességét is az ügyben. Azzal, hogy rábízta magát tékozló középső fia mesterkedéseire, később pedig oly nagyra értékelte unokaöccse üzleti érzékét, hogy ő maga is jelentős összegeket fektetett be a felügyelete mellett, Mrs. Ferrars teljesítette be irigyelt neve teljes tönkretételét. Ami az elegáns Robertet és ügyes Lucyjét illeti, ők élték tovább életüket, ahogy tudták, azok között a londoni urak és hölgyek közt, akik leginkább kedvelték őket, és akik hozzájuk hasonlóan komolyan belemerültek az ökölvívósport rejtelmeibe, büszkék voltak rá, hogy

mindig a divat központjában állnak – és megéltek minden aggodalmat, ami kényelmetlenné tehet egy ilyen vállalkozást. Mr. George Osborne csodálatos módon elkerülte remek francia barátja sorsát, és sohasem került börtönbe. Mikor sikerült összeszednie a rá kirótt súlyos bírságot, a törvény engedékenynek mutatkozott, és ügyét ejtették. Hamarosan ismét kedve szerint járhatott-kelhetett. A nagyobb megpróbáltatás akkor érte, amikor kiderült, hogy bár továbbra is bírja nagynénje tökéletes bizalmát és az örökség ígéretét, ennél többet már nem kaphat tőle. Robert hatalmas veszteségeivel a drámai fordulat utolsó reménye is szertefoszlott, szegény Mr. Osborne erőnek erejével le kellett, hogy tegyen házassági terveiről. Visszaköltözött hát kedves nyugat-indiai szigetére, ahol oly igen elmerült pénzpusztító ügyleteiben, hogy Ferrarsék szinte soha többé nem látták. E számos kiábrándító hír legrosszabbul John és Fanny Dashwoodot érintette, és választott örökösük itta meg a levét. Mindaz az eltökéltség, amivel jövőbeli nagyszerűségére igyekeztek felkészíteni, egyszerre semmivé foszlott. Ráadásul, ki tudná összeszámolni azt a tenger veszteséget, ami Norland főúri átalakításával járt, csak és kizárólag azért, hogy egyetlen Harryjüknek megfelelő székhelyet teremtsenek. Csupán egy rövid megjegyzés erejéig hozzá kell tennünk azt is, hogy amikor Margaret kötelességtudóan felvetette édesanyjának az ötletet, hogy bemutassák Mr. du Plessyt bátyjának és családjának, hogy így megismertethesse kedvesét a házzal, ahol gyermekkorát töltötte, és a környékkel, ahol kislányként annyit sétálgatott, öröme azonnal elpárolgott. Norland szinte már egyáltalán nem is hasonlított egykori barátságos önmagára. Szerelmeseket természetesen mi érdekelhetne jobban, mint saját rövidke, közös történetük, ezért aztán muszáj volt újra meg újra felidézniük első, véletlen találkozásukat, újrajátszani minden mozdulatot, újrapillantani minden pillantást. Most már Margaret dédelgette ezeket az élményeket: amikor Williamje először figyelt fel rá, ahogy titokban leste, ahogyan ő a Pocombe-hidat rajzolja, ahogyan finoman sürgetve igazítja első, félénk lépéseit a keringőben. Végig kellett, hogy beszéljék minden ballépésüket is. Margaret enyelgés közben felemlegette azt a csinos hölgyet, aki vakmerőn megszólította du Plessyt a táncnál, és a francia modor minden közvetlenségével csevegett vele. William erre csupán ártatlan szolgálati

kötelességével védekezett. Később azonban ő mit gondolhatott volna: miután szerelme közönyösnek mutatkozott, minden reményét feladta. Amikor pedig hetekkel később találkoztak a színházban, a lány komorsága megerősítette saját habozását, és elhatározta, hogy soha többé nem gondol majd rá. Milyen furcsa játéka a gondviselésnek, csodálkoztak rajta gyakran, hogy épp egy olyan alak révén, mint George Osborne, lehetett végül teljessé boldogságuk! Mr. du Plessyt felesége legnagyobb bánatára csakhamar ismét elszólította az ellenséggel vívott harc. Szerencséjükre azonban, nem sokkal ezután, a brit hadsereg sikerei révén ismét helyreállt a béke. Az ezrede hősies szolgálatát értékelő régens, spanyolországi eredményei miatt, királyi kitüntetést adományozott a Dragonyos Gárdának. Remek fiatalemberünk előtt, aki így immár a birodalom hőse lett, szép jövő állt: tábornoka, akit nemsoká Wellington hercegévé neveztek ki, sok mindenben számított rá. Így aztán du Plessy és felesége Londonba utazott, és gyakran tűnt fel az udvarnál is. Arra az időre, amíg szolgálata tartott a támaszponton, du Plessy párjával együtt Brightonban telepedett le. Rövidesen azonban sikerült elköltözniük Dorsetbe a leány családja közelébe, és – minden kényszerű kötelezettsége ellenére is – az ifjú férj ideje nagyobbik részét otthon töltötte Margaretje mellett. Amíg a tengerparton időztek, Margaret összeismertette férjét brightoni barátnőivel, Mrs. Williamsszel és Mrs. Powell-lel, hiszen nagyon hálás volt nekik segítségükért. Ami Elizát és fiát illeti, ők gyakran megfordultak a delafordi kastélyban, és Marianne lassan úgy tekintett az ifjú John Williamsre, mint a kis Elinor idősebb bátyjára. Az özvegy Mrs. Powell csupán férje vagyonának egy egészen kis részét tudta visszaszerezni. Brandon ezredes volt az, akinek sikerült elérnie, hogy az asszony a maradékból szerény, de rendszeres jövedelemhez jusson. Lady Clara élénk személyisége továbbra is közszeretetnek örvendett. Miután pedig a fiatalok elköltöztek Dorsetbe, ott is olyan vendégszeretet fogadta a ladyt, hogy azontúl csak ritkán utazott el hosszabb időre ifjú barátai mellől. Az azonban továbbra is kétséges maradt, hogy az ifjú du Plessy tekintélyes édesanyjának sokat emlegetett látogatásait is ugyanilyen lelkesen várták-e. Madame La Comtesse du Plessy igazából csak

London legjobb házainál érezte jól magát. Bár Margaret mindent megtett, vendégeik egyszerűen nem lehettek kellőképp elegánsak, modoruk pedig nem érhetett fel a nagy lady elvárásaihoz – ez alól talán csak a fia társai voltak kivételek, akik a St James’s-ből utaztak le ilyen alkalmakkor. És soha senki nem is álmodhatott róla, hogy megközelítse azokat, akikkel a Kontinensen töltött évei alatt járt össze. Végül pedig, ami a mi ragyogó harmadik nővérünket illeti, töprengései csakhamar oda vezettek, hogy ha a tapasztalat, amelyet a világ nem átall legjobb tanárunknak nevezni, valóban meg is tévesztette, amikor túl sietve utasított el egy méltó lovagot, most legalább kiváló kifogást jelenthet csaknem végzetes, hibás ítéleteknél. Az ideális kapcsolat dicsérete – vagyis az, hogy a szerelem, és csakis a szerelem mellett érveljünk – nagy hiba lenne korunkban éppúgy, mint bármely más korban. Legvégül azonban úgyis a szív akarata teljesül, bármi is legyen ennek a következménye. És, nyájas Olvasó, ugyan milyen kapcsolat lehetett volna szebb, jobb és kellemesebb Margaret Dashwood számára, mint az, amin épp az imént merengett? Vége