A könyv eredeti címe: Diablo - The Kingdom of Shadows ©2002 by Blizzard Entertainment Eredetileg kiadta: Pocket Books a Simon and Schuster csoport tagja Minden jog fenntartva. A könyv részei a kiadó engedélye nélkül semmilyen célra és semmilyen formában nem sokszorosíthatók. Fordította: Oberon Bt. - Fehér Fatime A jelen történetben szerepl nevek, személyek, helyek és események mind a szerz képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, él vagy valaha élt személyekkel való bárminem hasonlatosság pusztán a véletlen m ve.
Chris Metzennek és Marco Palmierinek
- GAZARA! WENDO TY UREH! MAGRI! MAGRI!
Az árnyékba burkolódzó királyság felett s r felh k gyülekeztek, sötét, fekete fellegek, melyek Kentrilt sokkal inkább Pokolra emlékeztették, semmint a Mennyországra. Quov Tsin a romok felé nyújtotta karját, és folytatta a varázsigét: - Lucin Ahnl Lucin... - Az Egyensúly nevében - vágott közbe valaki - felszólítalak, hogy azonnal hagyj fel ezzel a próbálkozással, még miel tt komolyabb galibát okoznál! Tsin hátralépett. A zsoldosok azonnal megfordultak, néhányan közülük máris a kardjukhoz kaptak. Egy tet t l talpig feketébe öltözött, vékony alakot láttak, aki megvet en méregette ket. Tekintetében látszott, hogy azon embertípushoz tartozik, aki nem csupán sejti, hanem tudja is, hogy felette áll a többieknek. A karakterisztikusnak semmiképp sem nevezhet arcvonásokkal megáldott betolakodó, aki jó pár évvel fiatalabb lehetett a kapitánynál, nem is zavarta volna Kentrilt, két apróságtól eltekintve. Az egyik a ferde vágású szeme volt, amely olyan hihetetlen szürke színben ragyogott, hogy azonnal magára vonta mindenki figyelmét. Kentril azonban rögtön el is kapta a tekintetét, mivel a szempárban megérezte saját halandóságát, vagyis pontosan azt, amit a zsoldosok általában szerettek volna elfeledni. A férfi szellemidéz volt, a varázstudók közül a legfélelmetesebbekhez tartozott...
1. FEJEZET
A vérfagyasztó sikoly a folyó irányából hallatszott. Kentril Dumon szitkozódott, s közben mindenféle utasításokat osztogatott a többieknek. Figyelmeztette már embereit, hogy amennyire csak lehet, tartsák magukat távol a vízfolyásoktól, de Kehjistan s r , párás dzsungeleiben nem volt könny nyomon követni a számtalan patakocska és folyó kanyargását. A zsoldosok között pedig akadtak páran, akik hajlamosak voltak elfeledkezni a parancsról, amikor épp csak egy karnyújtásnyira voltak a h sít vízt l. Az ostoba, aki az imént felsikoltott, most megtanulta, hova is vezet az önfej ség - bár nagyon úgy t nt, hogy nem él már elég hosszú ideig ahhoz, hogy hasznát is lássa e fájdalmas leckének. A vékony, napbarnított kapitány átvágta magát a buja zöld növényzeten, és abba az irányba rohant, ahonnan a segélykér kiáltás hallatszott. El tte futott helyettese, Gorst - az óriás termet , meztelen fels test harcos úgy tépte keresztül magát az indák és ágak szövevényén, mintha azok csak anyagtalan árnyak lettek volna. A csapatban a legtöbb zsoldos a Nyugati Királyság h vösebb éghajlatú hegyvidékér l származott, és mind nagyon szenvedtek a h ségben, de Gorstot szemmel láthatóan nem viselte meg az embert próbáló klíma. Kentril világosbarna hajához képest a
szinte fekete sörény óriás olyan volt, akár egy menekül oroszlán, amint épp elt nt a folyó irányában. Dumon kapitány barátja nyomvonalán már könnyebben haladt. A sikoltozás nem maradt abba, s a hang hallatán szinte maga el tt látta a másik három harcost, akiket azóta veszítettek el, hogy beértek a hatalmas dzsungelbe, amely e régió nagy részét borította. A második szörny halált halt: beletévedt egy rakás borzalmas óriáspók hálójába, s azok annyira telefecskendezték méreggel, hogy teste a felismerhetetlenségig feldagadt. Kentril megparancsolta, hogy fáklyákkal égessék fel a hálót, s öljék meg borzalmas lakóit is. Társuk életét ezzel ugyan már nem menthették meg, de legalább valamelyest megbosszulták. A harmadik szerencsétlen harcost nem találták meg. Egyszer en elt nt egy kimerít szakaszon, amikor egy olyan részen vágtak át, ahol a talaj baljósan puha volt, és egy pillanat alatt beszippantotta az ember csizmáját. A kapitány, aki egyszer maga is térdig süllyedt, nagyjából sejtette, hogy mi is történhetett a szerencsétlennel. A lápos vidék gyorsan és hatékonyan végezte munkáját. Amíg Kentril éppen az els zsoldos képét idézte fel magában, aki a csapatból Kehjistan dzsungelének áldozata lett, hasonlóan borzalmas jelenet kell s közepébe csöppent. Egy hatalmas, kígyószer lény magaslott jóval a folyópart fölé, hüll szemét a lent ugráló aprócska alakokra szegezte, akik kétségbeesetten próbálták kiszabadítani az állat rettenetes állkapcsai között verg d társukat. A lény dühösen sziszegett az emberek felé, bár szája szorosan rázárult a rémült zsoldosra, akinek kiáltozására Kentril és a többiek összegy ltek. A szörny oldalába egy lándzsa fúródott, de vélhet en csak felületi sérülést okozott, mivel a rémség cseppet sem zavartatta magát t le. Valaki kil tt egy nyílvessz t a fej irányába. Valószín leg az állat szemébe szánhatták a lövedéket, de túl magasra röppent, és lepattant pikkelyes b rér l. A csápos bestia - nagyra becsült megbízójuk, Quov Tsin így nevezte az ilyen állatokat -jobbra-balra csapkodott áldozatával a szájában, így legalább Kentril is meglátta végre, hogy melyik emberét kapta el. Hargó volt az. Hát persze, hogy Hargó. A szakállas idióta már többször is csalódást okozott neki az út során, hiszen rendszeresen megszegte a parancsokat, amióta kikötöttek az Iker-tenger ezen oldalán. De bármilyen rossz szokásai voltakis Hargónak, ilyen sorsot azért sem érdemelt. - Készítsetek el köteleket! - kiáltotta Kentril az embereinek. A lény feje búbját csavart szarvak díszítették, s kígyószer , sikamlós testén talán ez volt az egyetlen pont, ahol a zsoldosok elkaphatták. - Ne engedjétek visszamenni a mélyvízbe!
Míg a többiek engedelmesen követték az utasításokat, Dumon kapitány megszámolta ket. Tizenhatan voltak összesen, s ebbe beleszámolta önmagát és a szerencsétlen Hargót is. Ennyien voltak hát - na meg persze Quov Tsin. De ugyan hol lehet éppen most az az átkozott Vizjerei? A varázslónak felettébb bosszantó szokása volt, hogy folyton a felfogadott csapat el tt császkált, s így a zsoldosok legtöbbször csak találgathattak, hogy vajon mit is akarhat t lük megbízójuk. Kentril már nagyon bánta, hogy egyáltalán elfogadta ezt a megbízást, de a történet a kincsekr l olyan meggy z , és olyan csábító volt... Gyorsan szám zte ezeket a gondolatokat. Hargónak még mindig volt némi halvány esélye arra, hogy életben maradjon. A csápos bestiák könnyedén kettéharapnak egy embert, de gyakran hurcolják le áldozatukat a víz alá, hogy ott végezzenek vele. így a préda megpuhul, és ízletesebb lesz - ezt mondta a varázsló, a tudósokra jellemz tárgyilagos hangnemben. A zsoldosok el készítették a köteleket, Kentril pedig a helyükre parancsolta ket. A többiek még mindig piszkálták a szörnyet, így annak eszébe sem jutott, hogy már régen véget vethetett volna az egész színjátéknak, ha egyszer en visszavonul. Ha a zsoldosoknak sikerülne még egy kicsit elterelni az egyszer állati agy figyelmét... Gorst már készen állt a lasszóval. Nem várta meg, hogy Kentril parancsot adjon, hiszen már pontosan tudta, mit tervez a parancsnok. Az óriás elhajította a hurkot, és az pontosan az állat jobb oldali szarvára esett. - Oskal! Próbálj Hargónak is dobni egy kötelet! Benjin, te dobd a lasszót a másik szarvra! Ti ketten segítsetek Gorstnak! Oskal a bestia szájában verg d vérz Hargó felé dobta a kötelet. A szerencsétlen utolsó erejét összeszedve próbálta elkapni, de sajnos nem sikerült. A csápos bestia ismét felsziszegett, és próbált visszahúzódni, de a kötél, amelyet Gorst és a két másik zsoldos szorosan tartott, nem hagyta, hogy messzire jusson. - Benjin! A másik kötelet, a jó francba! - Kérje meg, hogy ne mocorogjon annyira, és már dobom is! Oskal ismét feldobta a kötelet, és ezúttal Hargó el tudta kapni. Nagy nehezen magára kötözte. Kentrilt az egész jelenet valami borzalmas játékra emlékeztette. Ismét átkozni kezdte magát, amiért elfogadta az ajánlatot, és átkozta Quov Tsint is, amiért az egyáltalán felajánlotta ezt a lehet séget. De hol lehet az az átkozott varázsló? Miért nem jön futva, a többiekkel együtt? Talán is meghalt?
A kapitány nem hitte, hogy ekkora szerencséje lehetne. Bárhol jár is az a gonosz Vizjerei, bármi is történt vele, az semmiképp sem befolyásolhatja a szerencsétlenül járt zsoldos sorsát! Most tehát minden teher Kentril vállát nyomta. A többi zsoldos tovább próbálkozott, hogy valahogyan megsebezzék a kígyózó szörnyet. De a csápos bestiát igen vastag b rrel áldotta meg a természet, így a lándzsával és karddal támadó harcosok vajmi keveset árthattak neki, a két íjásznak pedig nagyon kellett vigyáznia, nehogy épp az áldozatot találják el, akit meg akartak menteni. A kötél végre fennakadt a bal szarvon is. Dumon kapitány gyorsan visszafogta a diadal mámorát, hiszen más dolog elkapni a szörnyet, és megint más kivonszolni a partra. - Aki tudja, fogja meg a kötelet, és húzza! Húzzuk ki a partra! A szárazon nehezebben mozog, ott könnyebben elbánunk vele! maga is csatlakozott a többiekhez, és belekapaszkodott abba a kötélbe, amit Benjin dobott fel az imént. A csápos bestia hangosan sziszegett, és bár pontosan tudta, hogy milyen veszedelem fenyegeti, még mindig nem volt hajlandó elereszteni a zsákmányát. Kentril általában nagyra értékelte az állatok szívósságát és kitartását de nem most, amikor egyik emberének az élete múlott ezen. - Húzd! - kiáltotta a kapitány, akinek az er lködést l már nedvesen tapadt a hátára barna inge. B rcsizmája - a gyönyör b rcsizmája, amelyet el z megbízatása zsoldjából vett magának - mélyen a folyóparti iszapos ingoványba süppedt. Négynégy ember húzta mindkét kötelet, de így is talán csak néhány centivel tudták kijjebb vonszolni a szörnyet. Centir l centire haladtak, és ahogy a szörny hasa kiért a szárazföldre, a zsoldosok még er sebben próbálták cibálni. Még pár lépés, és biztosan kiszabadíthatják bajba jutott társukat. A célpont most már jóval közelebb ért - az egyik íjász célzott. - Ne l ... - Kentril eddig jutott, s a nyílvessz már bele is talált az állat egyik szemgolyójába. A kígyószer bestia fájdalmában hátrah költ. Kinyitotta a száját, de nem eléggé ahhoz, hogy a súlyosan sérült Hargó kieshessen bel le, pedig két ember is rángatta a kötélen. Bár a csápos bestiának nem voltak igazi végtagjai, olyan er vel ingatta magát el re-hátra, hogy lassan de biztosan a sötét vizek felé húzta támadóit. Gorst mögött megcsúszott az egyik harcos, és magával rántotta egy másik társát is. A zsoldosok kibillentek egyensúlyukból, s többen is elestek. Benjin kezéb l kicsúszott a kötél, s közben majdnem fellökte a kapitányt is. Az immáron félszem szörny - a másik szeme csupa vér volt - megindult a mély víz felé.
- Fogjátok! Fogjátok! - kiáltotta Kentril hasztalanul. A szarvakat fogó két kötelet már csak öt ember tartotta. A hatalmas, csupa izom Gorst ugyan bevetett mindent, hiszen csak egyetlen zsoldos tartotta még rajta kívül a kötelet, de a végén még az hihetetlen ereje is kevésnek bizonyult. Az óriáshüll hátsó fele elt nt a víz alatt. A kapitány tudta, ezt a csatát elvesztették. Nem volt már bennük annyi er , hogy az állást innen a javukra fordítsák. Hargó, aki még rülten kapaszkodott az életbe, s nem vesztette el az eszméletét, valahogy szintén megérezte ezt. Arca csupa vér volt, de még rekedt hangon segélykér en kiáltozott társainak. Kentril nem hagyhatta, hogy Hargó is úgy végezze, mint az els zsoldos, akit elvesztettek. - Benjin! Fogd meg azt a kötelet! - Túl kés , kapitány! Már nem tehetünk... - Fogd már meg, az istenit! A zsoldos engedelmeskedett, Kentril a hozzá közelebb lév íjászhoz futott. A harcos megbabonázva állt, tátott szájjal, holtsápadt arccal figyelte szerencsétlenül járt társa elkerülhetetlen sorsát. - Az íjad! Add ide! - Kapitány? - Az íjadat, a rohadt életbe! - Kentril kitépte a fegyvert az értetlenked íjász kezéb l. Dumon kapitány maga is hosszú ideig gyakorolta az íjászatot, keményen edzette magát, és a szedett-vedett társaságban még mindig úgy a második-harmadik legjobb lövész lehetett. Ahhoz, amire éppen készült, a legjobb íjász szemére lett volna szüksége. Kentril most ezért imádkozott. A parancsnok habozás nélkül felemelte az íjat, és már célzott is. Hargó visszanézett rá, és a könyörgés hirtelen abbamaradt. A haldokló ember esedezve nézett rá azért könyörgött a tekintete, hogy Kentril l jön már, gyorsan. És
meg is tette.
A nyílvessz a mellkasán találta el Hargót, és mélyen belefúródott a testébe. Hargó elernyedt az állat szájában - azonnal meghalt.
A többi zsoldost teljesen váratlanul érte a dolog. Gorst kezéb l kicsúszott a kötél. A többiek gyorsan kapcsoltak, és k is elengedték a kötelet, nehogy a szörnyeteg véletlenül magával rántsa ket. A túlél k néma csendben álltak a parton, és figyelték, ahogy a sebesült szörnyeteg dühös és fájdalmas sziszegés közepette elmerül a vízben. Végül a feje is elt nt. Hargó keze egy pillanatig még ott lebegett az ártalmatlannak t n víz színén, aztán az is elt nt. Kentril elengedte az íjat, és hosszú léptekkel megindult, el az iszonyatos jelenet színhelyér l. A többi harcos idegesen összeszedte a holmiját, majd követték a kapitányt, szorosan együtt maradtak. A harmadik haláleset után kezdtek elégedetlenkedni, s most egyikük ezért súlyos árat fizetett. Kentril els sorban önmagát hibáztatta, hiszen neki, mint kapitánynak, kötelessége lett volna jobban odafigyelni az embereire. Eddig életében csak egyszer kényszerült arra, hogy megszabadítsa egyik bajtársát a szenvedésekt l, de az egy tisztességes csatamez n történt, és nem egy ilyen elviselhetetlen, rült dzsungelben. Az a harcos olyan hasi sérüléssel feküdt a földön, hogy Dumon kapitány azon is csodálkozott, hogy még egyáltalán maradt benne élet. Akkor egyszer és ésszer dolog volt átsegíteni a halálos sérülést l szenved társát a túlvilágra. Ez most viszont... olyan barbár tettnek t nt. - Kentril - szólalt meg Gorst halkan. Ahhoz képest, hogy milyen nagydarab volt, a barna b r harcos lágy hangon is tudott szólni, ha akart. - Kentril. Hargó... - Hallgass, Gorst! -Kentril... - Elég! - Azok közül, akik az elmúlt tíz évben a parancsnoksága alatt álltak, Gorst volt az egyetlen, aki a keresztnevén szólította. Dumon kapitány ezt ugyan sosem ajánlotta fel neki; az egyszer észjárású titán csak így döntött, és kész. Talán ez volt az oka annak, hogy barátok lettek, igaz barátok - a többiekr l ezt Kentril nem mondhatta el, hiszen k csupán a pénz miatt harcoltak az oldalán. Már csak tizenöten maradtak. így kevesebb részre kell majd osztaniuk a kincset, amit a Vizjerei ajánlott nekik, de ugyanakkor a bajban is kevesebb kardforgató kézzel számolhat. Kentril persze szíve szerint sokkal több embert hozott volna magával, de nem akadt több jelentkez az ajánlatra. Rajta és Gorston kívül csak tizenhét kemény harcos vállalkozott a kétes kimenetel küldetésre. A pénz, amit Quov Tsin el legként adott neki, éppen csak fedezte az eddigi költségeiket. S ha már Tsinnél tartott - ugyan hol lehet a varázsló? - Tsin, a fenébe is! - kiáltotta a dühös kapitány a dzsungelben. - Ha még nem ette meg semmi, akkor mutassa magát, most azonnal! Semmi válasz.
Kentril a s r növényzetet fürkészte, kereste az apró termet varázslót, de nem látta sehol Quov Tsin kopasz fejét. - Tsin! Jöjjön el , különben az embereimmel a folyóba dobatom a drága kis játékszereit! Akkor aztán majd mehet a szörnyekhez könyörögni, ha folytatni akarja a sötét üzelmeit! Az út kezdete óta a Vizjerei többször is kényszerpihen t rendelt el, felállította mér eszközeit, jeleket rajzolt, apróbb varázslatokat hajtott végre - mindezt állítólag azért, hogy pontosabban meghatározhassa úti céljukat. Tsin láthatóan pontosan tudta, hogy hová tart, de ezt rajta kívül a kis társaságból senki más, még Kentril sem mondhatta el magáról. Magas, enyhén orrhangú kiáltás hallatszott valahonnan a távolból. Sem Kentril, sem Gorst nem tudta kivenni a szavakat, de a hang kétségkívül nagyra becsült megbízójuké volt. - Arra - az óriás el re, a társaságtól kissé jobbra mutatott. A varázsló tehát nem csupán túlélte Hargó szerencsétlenségét, de még csak nem is foglalkozott a dologgal! Ett l a gondolattól Kentril szívét elöntötte a harag. Menet közben keze a kardja markolatára siklott. Attól, hogy a Vizjerei megvásárolta a szolgálataikat, még nem t nt kevésbé nagy b nnek, hogy nem vetette be kétes hír varázstudományát a szerencsétlenül járt zsoldos megmentése érdekében. Igen, Kentril úgy érezte, lesz pár keresetlen szava Tsinhez... - Hol van? - kiáltotta. - Természetesen itt vagyok! - vágott vissza Tsin valahonnan a s r lombok mögül. Most már aztán siessetek! Rengeteg drága id t pazaroltatok el! Pazaroltunk el? Dumon kapitány már csaknem felrobbant a méregt l. Mint bérelt harcos és kincskeres , pontosan tudta, megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy mindennap kockára tegye az életét, de mindig is büszke volt arra, hogy ennek ellenére tisztában van az élet értékével. Azokra azonban, akik a pénzt és a kincseket kínálták, a legkevésbé sem volt igaz, hogy becsülnék a zsoldos kapitány és emberei életét, er feszítéseit. Lassan el húzta a kardját. Ez az út mindennap egyre jobban hasonlított valami rült játékra. Kentrilnél most betelt a pohár. Elérkezett az id , hogy felbontsa a szerz dést. - Nem lesz ez így jó, Kentril - mormogta Gorst. - Tedd azt el... - Tör dj a magad dolgával! - senki sem téríthette el a szándékától, még Gorst sem. -Kentril... Ebben a pillanatban a sovány kapitány gy löletének tárgya kirobbant a növényzet s r jéb l. Kentril szemében, aki alig volt több százhetven centinél, Gorst mindig
hihetetlen látvány volt hatalmas termetével, és amilyen magasnak látszott az óriás a parancsnokához képest, olyan kicsi volt a Vizjerei Dumon kapitány mellett. A legendák mindig emberfelettinek állították be a varázslókat - magas, csuklyás alakoknak, akik narancsvörös, varázsmintás ruhát viselnek. Utóbbi neve turinnash volt, vagyis „szellempáncél". A felt n öltözet felületének nagyobbik részén látható apró, ezüstszín rúnák megvédték a ruha visel jét a kisebb mágikus eredet támadásoktól, s t még bizonyos démoni praktikák ellen is hatásosak voltak. A Vizjereik büszkén viselték a turinnasht, mint mesterségük címerét, fels bbrend ségük jeles bizonyítékát. Quov Tsin azonban - bár szintén ilyen öltözetben feszített - csupán százötven centi volt, így aztán ruha ide vagy oda, nem igazán lengte körül a varázstudás misztikus légköre. A vékony, ráncos alak Kentrilt a saját, id s nagyapjára emlékeztette - bár a varázsló egyáltalán nem volt neki olyan szimpatikus, mint a nagyapja. Tsinnek antik vonalú orra és keskeny vágású, szürke szeme volt. Tekintete türelmetlenül villant ide-oda. Az aprócska mágusnak a türelem soha nem tartozott az er sségei közé, és most nyilvánvalóan azt sem látta, hogy csupán egy hajszálon függ az élete. Persze Vizjereiként birtokában volt különböz varázsigéknek, amelyekkel megvédhette magát, valamint egy varázsbotnak is, melynek rúnáiba számtalan helyzetben alkalmazható varázslatokat véstek. Egyetlen gyors suhintás - gondolta magában Kentril. Egyetlen gyors suhintás, és végre megszabadulunk ett l az idegesít kis mitugrásztól... - Már éppen ideje volt! - kiáltott fel a zsoldosok megbízója. Meglengette a varázsbotját a kapitány orra el tt. - Mi tartott ilyen sokáig? Pontosan tudjátok, hogy hamarosan kifutok az id b l! Gyorsabban, mint gondolnád, te átkozott kis... - Míg maga sétálgatott az erd ben, Tsin mester, én próbáltam megmenteni az egyik emberemet, akit elkapott egy ilyen vízi szörny. Biztosan tudott volna segíteni maga is. - Jól van, de most már elég a locsogásból! -felelte Quov Tsin. Tekintete ismét a dzsungelt fürkészte a kapitány háta mögött. Valószín leg nem is hallotta, hogy mit mondott neki a kapitány. - Gyertek! Gyertek gyorsan! Ezt látnotok kell! Ahogy a Vizjerei elfordult, Kentril kardot tartó keze a leveg be emelkedett, és lesújtani készült... Gorst a barátja karjára tette a kezét. - Gyere, Kentril, nézzük meg, mit akar mutatni. Az óriás hirtelen a kapitány elé lépett, így pont eltakarta a Vizjerei védtelen hátát. Mindketten elindultak. Kentril vonakodva ment utánuk. Ez a pár perc már igazán nem számít. Quov Tsin, aztán Gorst is elt ntek a növények között. Kentril hamarosan azon kapta magát, hogy úgy kell átvágnia magát a bozóton. Azzal tette
kellemesebbé a munkát, hogy minden szétvágott, eltört ág és inda helyére a Vizjerei nyakát képzelte. Aztán hirtelen véget ért a dzsungel. A kora esti napsütés még bevilágította a tájat Kentril már két hete nem látott ilyet. A kapitány el tt csipkézett hegycsúcsok tárultak fel, a Kehjistánon végigfutó vonulatok els hegyei. Kelet felé nézve ameddig csak a szem ellátott, hegyek emelkedtek. S a távolban, egy különösen magas és ronda hegycsúcs keleti tövében, az egyik vonulat legdélebbi hegyénél egy valaha híres és gazdag város zilált romjai hevertek. A hatalmas k fal maradványaiból még mindig látni lehetett, hogy milyen fenséges városfal vette körül valaha az egész keleti völgyet. Bent, a városban itt-ott néhány szívósabb rom emelkedett a többi fölé. Az egyik, amely valószín leg az uralkodó otthona lehetett, egy szélesebb sziklapárkányon állt - így a város gazdája onnan beláthatta egész kis birodalmát. Bár a dzsungel visszahúzódott err l a területr l, mégis buja növényzet borította a táj nagy részét és a romokat is. Ami pedig fedetlen maradt, azt a kíméletlen id járás pusztította. Az erózió eltüntette a fal északi részét, és a város nagyobbik felét is. A hegyb l pedig egy hatalmas darab ráomlott a város bels részére. Kentril nem hitte, hogy ebben a romhalmazban bármi is épségben maradhatott. Az idó vasfoga tisztességesen megcsócsálta ezt az si helyet. - Remélem, ez feledteti a haragot, Dumon kapitány - szólalt meg váratlanul Quov Tsin. Tekintete a romokra szegez dött. - Ez azért nem semmi, ugye? - Ezt meg hogy érti? - Kentril leengedte a kardját, és közben szemügyre vette a romokat. Nyugtalanító volt az egész látvány. Úgy érezte, olyan helyre tört be, ahol még a szellemek is csak lábujjhegyen járnak. - Ez az? Ez lenne a... - „A Fényességek Legfényesebbike"? A világtörténet legtisztább birodalma, amelyet a Nymyr-hegy lábához építettek? Igen, kapitány, itt láthatod magad el tt... és ha nem csal a számításom, akkor éppen id ben érkeztünk! Kentril mögül sóhajok hallatszottak. A többieknek végre sikerült felzárkózniuk, és még éppen hallották a varázsló szavait. Mindannyian ismerték a Fényességek Legfényesebbikének, vagyis annak a birodalomnak a legendáját, mely a régiek szerint az egyetlen olyan hely, ahová a Pokol nem meri betenni a lábát. A történet mindenfelé elterjedt, még a Nyugati Királyságokban is hallott róla mindenki. Itt volt hát el ttük a város, amelyben a Fényesség követ i éltek. Egy csoda volt ez a hely, melyet valaha bölcs és igazságos királyok uraltak, akik minden lélek útját a Mennyország felé terelték. Itt állt valaha az a királyság, mely olyan tiszta volt, hogy a legenda szerint teljes egészében kiemelkedett a halandó világból, lakói megszabadultak a halandóság bilincseit l, és csatlakoztak az angyalok társaságához.
- Olyan látványban lehet részed, mely kárpótol néhány embered elvesztése felett érzett fájdalmadért, kapitány - suttogta a Vizjerei, miközben csontos kezével a romok felé mutatott. - Most egyike lehetsz azon kevés szerencsés halandóknak, akik megláthatják a régmúlt id k legnagyobb csodáját: Ureh híres, elveszett városát!
2. FEJEZET
A lánynak alabástromfehér, tökéletes b re volt, hosszú, gesztenyevörös haja gömböly vállára omlott, szeme pedig szépséges smaragdszínben ragyogott. Ha vonásaiban nem lett volna némi keleties beütés, akkor a kapitány akár azt is gondolhatta volna, hogy hegyvidéki szül földje egyik csábító leányzójával van dolga. Gyönyör volt, megvolt rajta minden, amir l a Kentril-féle fáradt, harcedzett kalandorok álmodoztak ifjúkoruk minden éjjelén -vagy talán a mai napig is. Kár, hogy több száz éve meghalt. Kentril merengve forgatta kezében a réges-régi brosst t, amelybe szó szerint belebotlott, majd a közelben kutakodó társai felé pillantott. Azok folytatták a deréktör munkát, nem vették észre, hogy talált valamit, s tovább kotorásztak a s r növényzettel borított romok között, értéktárgyak után kutatva. Ami Kentrilt illette, ez a kincsvadászat számára eddig totális cs dnek bizonyult. Tizenöt életer s ember dolgozott itt, a valaha létezett leghíresebb város romjai között, és háromnapi kemény munka után nem volt más a kezükben, mint egy zacskónyi rozsdás, törött vacak, amir l nem tudhatták biztosan, hogy egyáltalán ér-e valamit. Az aprólékos kidolgozású bross volt az eddigi legjelent sebb lelet, de még ez is csak e rovarokkal teli szellemvárosba vezet fáradságos expedíciójuk költségeinek töredékét fedezte volna. Senki sem nézett Kentrilre. A kapitány úgy döntött, hogy megdolgozott ezért az egy apróságért, és szó nélkül a szíjára er sített kis szüty be csúsztatta. A zsoldosok vezet jeként amúgy is nagyobb rész illette volna meg a kincsb l, mint a többieket, így aztán nem is volt lelkifurdalása iménti tette miatt. - Kentril? A kapitány meglepetten fordult hátra, hogy szembenézzen azzal, aki ilyen észrevétlenül a háta mögé lopakodott. Gorst tudott hangtalanul is lépkedni, ha akart, annak ellenére, hogy olyan nagydarab volt. Kentril beletúrt a hajába, és próbált úgy tenni, mint aki nem csinált semmi rosszat. - Gorst! Azt hittem, hogy becses munkaadónknak segédkezel a szerszámokkal, meg a mér eszközökkel! Mi szél hozott erre?
- A varázstudó ember... látni kíván téged, Kentril - Gorst kerek arca széles vigyorra húzódott. A férfi úgy lelkesedett a mágia iránt, mint a kisgyermekek, és bár a Vizjerei varázsló eddig még nem sok varázslattal kápráztatta el ket, a nagydarab zsoldos láthatóan az érthetetlen, titokzatos eszközöknek is nagyon örült, amelyeket a varázsló magával cipelt. - Mondd meg neki, hogy nemsokára megyek. - De most akar látni - felelte a bronzbarna harcos, olyan hangon, mint aki nem érti, hogy valaki miért nem rohan azonnal megtudni, mit is akar t le a varázslóember. Gorst nyilván meg volt gy z dve arról, hogy barátja jelenléte elengedhetetlenül szükséges valamiféle titokzatos és fantasztikus varázslathoz. Minél kés bb megy oda Kentril a Vizjereihez, annál kés bb láthatják tehát a csodát. Dumon kapitány rájött, hogy teljesen felesleges lenne húzni az id t - ráadásul meg akart beszélni egyet s mást a varázslóval - így aztán vállat vont. - Rendben van. Menjünk a varázstudó emberhez. Ahogy ellépett Gorst mellett, az óriás váratlanul megkérdezte: - Megnézhetem, Kentril? -Mit? - Azt, amit találtál. Kentril már majdnem azt felelte, hogy nem is talált semmit, de aztán gyorsan meggondolta magát. Gorst jobban ismerte t, mint bárki más. Enyhe fintorral el húzta a kit z t. A tenyerében nyújtotta Gorst elé úgy, hogy senki más nem láthatta, mi van nála. Gorst szélesen elvigyorodott. - Csinos. - Figyelj... - kezdte volna Kentril. De az óriás harcos már ellépett mell le, így a kapitány nagyon ostobának érezte magát a megkezdett menteget zés miatt. Sosem tudta pontosan, hogy mi is járhat barátja fejében, de most úgy t nt, hogy Gorst lezártnak tekinti a brossügyet, nem akar tovább ezzel foglalkozni. Gorst „varázstudó embere" már várta ket, és ez nyilván sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint holmi több száz éve halott n személyek értéktárgyai. Tsint egy rakás k között találták, alkimistaeszközeivel és kétes hír mestersége egyéb szerszámaival vacakolt. A kopaszodó varázsló id nként a zsoldosok által összeeszkábált ideiglenes kis asztalkáján kiterített jegyzeteihez lépett, és érthetetlen jeleket firkantott egy papírlapra. Ezen a napon szemmel láthatóan f leg az kötötte le, hogy egy távcsövön át a Nymyr csúcsát bámulja. Id nként persze belepillantott a
tekercseibe is. Amikor már a közelébe értek, Kentril hallotta, hogy a varázsló boldogan felkuncog, majd ismét összetekeri a kéziratot. A Vizjerei most épp egy olyan eszközért nyúlt, amely Kentrilt leginkább egy szextánsra emlékeztette, bár a varázsló megváltoztatott rajta néhány apróságot. Épp amikor csontos ujja megérintette ezt a valamit, Tsin észrevette a két közeled zsoldost. - Ahá, Dumon! Végre! Na, ma már találtatok valami értékeset? - Nem... ugyanaz az eredmény, mint eddig. Nem találtunk mást, csak egy rakás szemetet - Kentril úgy döntött, nem említi meg a brosst. Amilyen szerencséje van, Tsin biztosan megmagyarázná, hogy valami különös jelent sége van ennek a tárgynak, és azonnal elorozná t le. - Nem baj! Különben is, csak azért hagyom, hogy az embereid itt turkáljanak, mert addig se zavarnak a végs olvasat elkészítésében. Persze, ha találnátok valamit, az csak további bevételt jelentene nektek, de igazából nem aggaszt a sikertelenségetek. Lehet, hogy a varázsló így gondolta a dolgot, a zsoldosoknak azonban más volt a véleményük. Egyre hangosabban morgolódtak. Kentril ugyanis sok mindent ígért társainak, a Vizjerei elbeszéléseire alapozva, s a kudarc miatt neki jobban szorult a nyaka körül a hurok, mint a Vizjereinek. - Figyeljen ide, varázsló - mormogta. - Eleget fizetett nekünk, hogy elkísérjük erre az rült útra, de ennél még sokkal többet is ígért. Ami engem illet, én szívesen elindulnék haza, most rögtön, hiszen már az is boldoggá tenne, ha elmehetnék végre err l a helyr l, de a többiek jóval többre számítottak. Maga azt mondta, hogy itt kincsek várnak majd ránk. Annyi, hogy el sem bírjuk, de egészen eddig semmit sem... - Igen, igen, persze! Hiszen már mindent elmagyaráztam! Ez még nem a megfelel id ! De nemsokára! Nemsokára! Kentril Gorstra nézett, aki csak megvonta a vállát, majd újra az aprócska varázslóhoz fordult. - Mindenféle rültségeket hordott nekünk össze, Vizjerei, és a története egyre kacifántosabbá válik! Nem akarná inkább még egyszer elmagyarázni Gorstnak meg nekem, hogy mire készül? De most az egyszer érthet en beszéljen, ha kérhetném! - Tiszta id pocsékolás volna - csattant fel az aprócska varázsló. Amikor azonban meglátta, hogy Kentril arca még jobban elsötétedik, felsóhajtott. - Rendben van, de most utoljára beszélek err l! Az itt él népek tiszta hitér l szóló legendákat már ti is ismeritek, úgyhogy ezekkel nem húzom az id t. Rögtön ott kezdem, hogy szaporodni kezdtek a gondok... jó lesz így? Kentril egy nagyobb romnak d lt, amely valaha a fal része volt. Összefonta karját, és bólintott.
- Kezdje hát onnan! Különben is, pont ez az a rész, ahonnan nekem kicsit túl sok benne a csoda. - Egy zsoldos kritikája - Quov Tsin tehát belevágott a történetbe. Dumon kapitány sejtette, hogy ha még százszor is meghallgatná, akkor sem tudná meggy zni senki arról, hogy mindez igaz. - Abban a korban kezd dik a történet, amelyet mi, akik a Világosság és Sötétség er inek harcát figyeljük, a B nös Háborúnak nevezünk... Kentril az évek során harcedzetté vált ugyan, de amikor a varázsló szóba hozta ezt a háborút, mindig megborzongott. Míg nem ismerte Tsint, sosem hallott ezekr l a legendákról, de a mitikus háború, amelyr l a Vizjerei beszélt, gonosz démonok képét idézte fel benne - olyan démonokét, akik arra törekedtek, hogy a halandó világot pusztulásba döntsék, lakóit pedig a Pokolba vezessék. A B nös Háború nem olyan harc, mint amit az emberiség már megszokhatott ebben a csatában a Mennyország és a Pokol mérte össze erejét. Igaz, hogy az arkangyalok és a démonok úgy szálltak szembe egymással, mint két hadsereg, de ezek az összecsapások legtöbbször a színfalak mögött, a halandók szeme el l rejtve zajlottak. A sejtések szerint a háború több évszázadon át dúlt - hiszen mit számít az id a halhatatlan lények életében? Királyságok emelkedtek fel és t ntek el a semmiben, szörnyetegek - mint Bartuk, a Véres Hadúr - jutottak hatalomra és estek el, de a háború tovább folytatódott... S ebben a háborúban a csodás Ureh hamar a csata egyik központjává n tte ki magát. - Akkoriban mindenkihez eljutott Ureh nagyságának híre - folytatta a varázsló. - A Fény rz je, a tiszta lelkek vezet je lett azokban a zavaros id kben. Ez persze azzal járt, hogy nem csupán az arkangyalok figyeltek fel a helyre, hanem a Pokol urai is, vagyis a F gonoszok. A F gonoszok. Bárhol élt is az ember - akár Kehjistan dzsungelében, akár a Nyugati Királyságok h vösebb, sziklásabb területein -, a három F gonoszról, a Poklot Uraló fivérekr l biztosan hallott. Mephisto, a Gy lölet Ura, az él halottak gazdája. Baal, a Pusztítás Ura, a káosz hordozója. És Diablo. Diablo, aki talán hármuk közül a legfélelmetesebb, a rettegés megtestesülése, aki nem csupán a gyermekek legfélelmetesebb rémálma, hanem a harcedzett veteránoké is, akik pedig már a csatatéren láttak mindent, amire az emberi gonoszság képes lehet. Diablo volt az, aki a leggyakrabban nézett a fényes Ureh felé szörny birodalmából, t sértette a legjobban annak hihetetlen tisztasága. A Baal által. kreált káoszba rendszert lehetett vinni, Mephisto gy löletének pedig ellen tudott állni minden ember, akiben megvolt a kell bátorság, de azt, hogy valaki ne féljen magától a félelemt l - ezt Diablo képtelen volt elhinni, elfogadni. - Az Ureh körüli területek évr l évre egyre sötétebbé váltak, Dumon kapitány. Azokat, akik a város felé tartottak, vagy éppen onnan indultak el valamerre, gonoszságtól eltorzult, vagy nem is ezen a világon született lények teperték le. Sötét er kkel
cimboráló mágusok indítottak támadásokat a város ellen ott, ahol éppen tudtak, az urehi varázslók képtelenek voltak megfékezni ket. Diablo pedig minden egyes vereséggel egyre elszántabbá vált. Elhatározta, hogy elpusztítja a csodálatos várost, lakóit pedig a Pokol rabszolgáivá teszi. Mindenkinek meg akarta mutatni, hogy nincs olyan er a halandó világban, amely ellen tudna állni a leggonoszabb F gonosznak. Lassan elérkezett az az id szak, amikor már senki sem mert a városba utazni, és kifelé is csak elvétve indult útnak néhány ember. A legenda szerint ekkor a város igazságos és jó vezet je, Juris Kán maga köré gy jtötte a legjobb papjait, mágusait, s velük közösen elhatározta, hogy megtesznek bármit annak érdekében, hogy a lakók életét megmentsék a kárhozattól. Állítólag ezután a Kánnak látomása volt, amellyel egy arkangyal ajándékozta meg t. Ez az arkangyal elmondta neki, hogy a Fény er i, látva a legh ségesebb hív k szenvedéseit, úgy határoztak, hogy a legnagyobb jutalommal ajándékozzák meg ket, feltéve, ha a halandók hajlandóak azért maguk is megdolgozni - Quov Tsin ráncos arcán gyönyörteljes kifejezés ragyogott fel. - A Mennyország biztonságát ajánlotta fel Ureh lakóinak. Gorst felmordult, jelezvén, hogy nagyon is érzi e szavak jelent ségét. Kentril meg rizte a hidegvérét, de nehezen tudta elképzelni, hogy ez az ajánlat valóban létezhetett. Az arkangyal ezzel megnyitotta volna a Mennyország kapuit Ureh lakói el tt, s k ezzel olyan helyre kerülhettek volna, ahol még a három F gonosz együttes ereje sem érheti ket utol. Csak annyit kellett tenniük, hogy maguk keresik meg az odavezet utat. - Na, frankó! - vágott közbe a kapitány gúnyos hangon. - Ez aztán a jó sztori! - Dumon, te kérted, hogy mondjam el a regét, döntsd el, akarod-e hallani, vagy sem? Fontosabb dolgom is van annál, hogy benneteket szórakoztassalak. - Folytassa, varázsló! Megpróbálom féken tartani a nyelvemet. Tsin sértett büszkeséggel folytatta. - Az arkangyal még kétszer meglátogatta a Kánt álmában. Mindkét alkalommal elismételte az ajánlatát, és adott néhány támpontot is arra nézve, hogy miként is lehetne teljesíteni a feltételt. A víziók alapján a Kán olyan varázslat kivitelezésére biztatta varázslóit és mágusait, amilyet még sosem látott a halandó világ. Az arkangyal megadott minden segítséget, amit csak tudott, de saját léte t magát is bizonyos korlátok közé szorította a halandók támogatásában. Ureh lakói viszont felvértezték magukat a hittel, és elhatározták, hogy végrehajtják e döbbenetes cselekedetet. Tudták, hogy mit ajánlottak fel nekik, valamint tisztában voltak azzal is, hogy miféle sors fenyegeti ket akkor, ha elbuknak. Azt a keveset, amit err l az id szakról tudunk, Gregus Mazi vetette papírra. O volt Ureh egyetlen olyan lakosa, akit kés bb megtaláltak. Egyike volt a mágusok körének, akik a hatalmas varázslat végrehajtásába belefogtak, s a legtöbb tudós úgy gondolja, hogy az utolsó pillanatban megrendülhetett a hite, hiszen amikor a papok és varázslók végre
megnyitották a Mennyország felé vezet utat... hogy miként, az sajnos nem szerepel sehol, Gregus Mazi nem mehetett a többiekkel. - Ez nem valami igazságos. - T le tudjuk - folytatta Tsin anélkül, hogy tudomást vett volna a kapitány megjegyzésér l -, hogy abban a pillanatban földöntúli vörös fény árasztotta el Ureh városát. Beborított mindent, még a városfalakat is. Gregus, akinek még mindig sajgott a szíve, amiért nem mehetett, látta, hogy egy második város jelenik meg az els fölött: Ureh tökéletes, halhatatlan mása. A szerencsétlen varázsló elkerekedett szemmel bámulta a hatalmas szellemképet, mely ott lebegett halandó váza felett. Onnan, ahol állt, Gregus Mazi fáklyafényeket látott, s t még a szellemkép épületei között álló alakokat is ki tudta venni. Számára olyan volt ez, mintha Ureh lelke szállt volna fel a halandó világból, hiszen amikor körülnézett, látta, hogy az elhagyott épületek máris kezdenek leomlani, mintha valami kiszippantotta volna bel lük az er t, s csak a puszta csontvázat hagyta volna hátra. S ahogy a magányos alak még egyszer felnézett az égre, látta, hogy a szellemkép egyre áttetsz bbé válik. A vörös fénykör elhalványodott, s helyét éles fény vette át, olyan, mint a Napé, mely csak nem sokkal korábban t nt el a horizonton. Gregus Mazi egy pillanatra eltakarta a szemét... s ezalatt a lebeg Ureh gy zedelmes képe semmivé foszlott. Gregus Maziból megtört ember lett, Dumon kapitány. Rathma követ i, a dzsungel s r jében él szellemidéz k találtak rá, s addig ápolták, míg a lelkén ejtett seb valamelyest be nem gyógyult. Akkor aztán elhagyta ket, s szívében egyre er södött egy elhatározás. Ugy döntött, megpróbál csatlakozni családjához és barátaihoz. A varázsló bejárta az egész világot, hogy megszerezze mindazt, amire e vállalkozáshoz szüksége volt. Bár egyike volt azoknak, akik végrehajtották a varázslatot, mely Urehet elszakította a halandó világtól, ö sem tudott mindent. - A lényeget, Tsin, azt mondja már meg, hogy miért is vagyunk mi most itt. - Te, kretén! - A varázsló dühös arccal folytatta. - Tizenkét évvel azután, ami Urehhel történt, Gregus Mazi visszatért szül földjére. Itthagyta a kéziratait, feljegyzéseit, mindent, amit id közben tanulmányozott. Jegyzeteket hagyott hátra, s én a legtöbbet fel is kutattam. Tizenkét évvel Ureh felemelkedése után Gregus Mazi idejött, a romokhoz... és egyszer en elt nt. Kentril végigsimított a bajuszán. Nagyon is evilági magyarázatot talált az si varázsló elt nésére. - Biztosan megette valami vadállat, vagy egy baleset áldozata lett. - Magam is gondoltam erre, kedves kapitány, de kutatásaim legelején rátaláltam... erre itt. Quov Tsin belenyúlt abba a nagy bugyorba, amelyben legértékesebb jegyzeteit tartotta, és el húzott egy régi tekercset. Kentril felé nyújtotta, a kapitány pedig vonakodva bár, de átvette t le.
Dumon kapitány olyan óvatosan nyitotta szét a tekercset, ahogy csak tudta. A papír foszladozott, az írás pedig nagyon halványan látszott rajta, de némi nehézség árán azért sikerült kivennie pár szót. - Ezt egy westmarchi ember írta! - Igen... az a zsoldos kapitány, aki Gregust kísérte. Viccesnek, és valamelyest int jelnek is találtam, hogy pont te jelentkeztél, miután értesítettem azokat, akiket érdekelhetett volna az ajánlatom. Valahogy sorsszer , hogy mi ketten járunk az el döm és az zsoldosa nyomában. Mint kiderült, ez az illet egy bizonyos Humbart Wessel volt, aki szerencsére meglehet sen egyszer stílusban írt. Kentril végigfutott pár bekezdést, de nem talált semmi érdemleges utalást. - A vége felé van - segédkezett Tsin. A langaléta kapitány áttért a kézirat ezen részéhez. Humbart Wessel nyilván jó pár évvel a történtek után írhatta a szöveget. A bekezdés így kezd dött: A hetedik napon, alkonyattájt Mazi Mester a romok széléhez lépett. Mondom neki: mester, ez a kutatás nem járt eredménnyel, mennünk kellene, de erre azt mondta, hogy ezúttal biztos a dolgában. Hogy az árnyék most pontja szögben érinti a romokat. Hogy így kell lennie. Mazi Mester sok aranyat ígért nekünk, meg még valamit, de ez utóbbit egyikünk sem akarta elfogadni, bármilyen jó véleménnyel voltunk is magunkról. Felrepülni a Mennyországba... most már id sebb vagyok, de még mindig nem vágnék bele. Az árnyék pont úgy esett, ahogy ígérte, Nymyr keze a jó öreg Urehfelé nyúlt. Csak néztük, és közben továbbra is biztosak voltunk benne, hogy mi aztán jól kifogtuk ezzel az úttal. De micsoda bolondság volt ezt hinni! Emlékszem az árnyékra. Emlékszem a ragyogásra. Hogy a romok ismét él nek t ntek. Még fények is látszottak bel lük! Esküszöm, hogy máig biztos vagyok abban, hogy hallottam az emberek hangját, bár nem láttam közülük egyet sem! „Jövök már!" Ezek voltak Mazi mester utolsó szavai, de persze ezt már nem nekünk mondta. Emlékszem még a hangjára, és emlékszem arra is, hogy mintha láttuk volna a beígért arany csillogását - de egyikünk sem mert bemenni érte. Senki sem követte t. Mazi mester egyedül ment be. Ott táboroztunk, hallottuk a hangokat, még azt is, hogy mintha minket is szólítanának. De egyikünk sem akart bemenni. Majd holnap, mondtam a többieknek, majd holnap, amikor Mazi mester kijön, és látjuk, hogy minden rendben, akkor majd bemegyünk, és kihozzuk a jussunkat. Egy éjszaka nem számít semmit.
De reggel nem láttunk mást, csak romokat. Nem voltak már fények. Nem voltak már hangok. És nem volt már Mazi mester sem. Hyram úr, mindent leírtam, ahogy ígértem, és ezt elküldöm a Zakaru... Dumon kapitány a lap aljára ért, és megfordította a tekercset, keresvén a folytatást. - Nem találsz ott már semmit. Amit ezenkívül még leírt, az mással kapcsolatos, és engem egyáltalán nem érintett. Csak ez az egy oldal. - Pár lekörmölt sor egy öreg harcostól? Ezért jöttünk hát ilyen messzire? - Kentril legszívesebben Tsin arcába vágta volna a tekercset. - Te, kretén! - ismételte Tsin. - Látod a szavakat, de nem tudsz olvasni a sorok között. Hát nem hiszel egy magadfajtának sem? - Türelmetlenül intett. - Mindegy, nem érdekes! Mindez amúgy is csak egy dolgot bizonyít. Gregus Mazi igenis megtalálta az utat a régi Urehbe, amelyet tizenkét évvel korábban elveszített. Ezt fogjuk tenni mi is! Kentrilnek eszébe villant az a sor, amelyben az aranyról volt szó - ugyanarról az aranyról, amely miatt elvállalta ezt az rült feladatot. De az is eszébe jutott, hogy Humbart Wessel, meg az emberei túlságosan megrémültek, nem merték megragadni a kínálkozó lehet séget. - Eszem ágában sincs a Mennyországba költözni, varázsló. Tsin gúnyosan felhorkant. - Nekem sincs! Gregus Mazit ez vonzotta, de én sokkal inkább evilági dolgokra vágyom. Mivel beköltöztek a Mennyországba, Ureh lakóinak már nincs szükségük világi tulajdonukra, amelyet ezen a halandó földön összegy jtöttek. Minden érték, varázslókönyv, talizmán itt maradhatott utánuk ebben a világban. - Akkor miért nem találunk semmit? - A titok nyitja Humbart Wessel kéziratában van! Azért, hogy a halandók áttérhessenek a Mennyországba, Juris Kán és mágusai olyan varázslatot hajtottak végre, amelyre sem el tte, sem utána nem volt példa. Át kellett hidalniuk valahogyan a távolságot a halandó világ és a Mennyország között. Ezért aztán létrehoztak a kett között egy teret, méghozzá ennek az árnyék Urehnek a formájában, amelyet évekkel kés bb Gregus is megtalált! Dumon kapitány kétségbeesetten próbálta követni a Vizjerei gondolatmenetét. Azt sz rte le a hallottakból, hogy a beígért arany nem a romok között található, hanem abban a lebeg szellemképben, amelyet az egykori zsoldos is leírt. A romokra nézett, melyek Ureh összes földi maradványait képezték.
- De ha létezik is ez a hely, ugyan hogy juthatunk oda? Azt mondta, hogy nem része a mi világunknak, hanem egy köztes állapot a halandó világ és a... a... - A Mennyország között, igen - fejezte be a gondolatot a Vizjerei. Visszatért a szerszámaihoz, belenézett a távcsövébe. - Gregus Mazinak több mint tíz évébe tellett, hogy megcsinálja, de hála az munkájának, nekem csupán három évembe telt megszerezni a megfelel adatokat. Pontosan tudom, hogy mikor fog megtörténni! - Megint visszajön? Tsin szeme elkerekedett. Hitetlenkedve bámulta a kapitányt. - Hát persze! Még mindig nem érted? - De... - Most aztán már többet is elmondtam, mint amennyit kellett volna, Dumon kapitány, és vissza kell térnem a munkámhoz! Kérlek, ne zaklass többé, csak akkor, ha feltétlenül szükséges, értetted? Kentril összeszorította a fogát, és kihúzta magát. - Hiszen maga hívatott, Vizjerei. - Én? Ja, igen, hát persze... Pont ezt akartam elmondani neked. Holnap este. Kentril egyre inkább úgy érezte, hogy beszélik.
és Quov Tsin nem ugyanazt a nyelvet
- Mi van a holnap estével, varázsló? - Az, amir l eddig beszéltünk, idióta! Az árnyék holnap este jön, egy órával az éj beállta el tt! - Tsin ismét a jegyzeteire pillantott. - A biztonság kedvéért gyere inkább egy és negyed órával az éj beállta el tt. - Egy és egynegyed órával a... - motyogta értetlenül a kapitány. - Igen! Na, most aztán nyomás innen! A kopaszodó Vizjerei ismét belevetette magát a munkába. Kentril meredten nézte a férfit, és rádöbbent, hogy a ráncos kis figura egy pillanat alatt megfeledkezett a két zsoldos jelenlétér l. Egyetlen dolog számított neki, csak egyetlen dolog létezett számára: az elveszett, legendás Ureh. Kentril elvonult a Vizjerei közeléb l, s közben cikáztak a fejében a gondolatok. Most már biztosan tudta, hogy egy rültet követett idáig. Egészen eddig, amikor az aranyról volt szó, a kapitány úgy értelmezte a dolgot, hogy Tsin szerint a város kincsei valamiféle titkos helyen vannak, amelynek pontos helyzetét csak az árnyék egy bizonyos pozíciójakor lehet megállapítani. Eddig még nem is gondolt arra, hogy a
Vizjerei valójában egy szellemvilágot kerget, egy olyan helyet, mely nem is ezen a világon létezik.
Azért hoztam ide a csapatot, hogy fantomokat kergessünk... De mi van, ha Tsin igazat mond? Mi van, ha a város legendája mégiscsak igaz? A Mennyországban nincs szükség aranyra. Talán tényleg úgy van, ahogy a varázsló mondja - mindent hátrahagytak. Viszont ott volt Humbart Wessel esete -megvolt a lehet ségük, és egyik embere sem merészkedett be az árnybirodalomba. Kentril Dumon a szüty jébe nyúlt, és el vette az elegáns brosst, amelyet talált. Azért a n ért, akit a képen látott, boldogan elutazott volna Urehbe, de ha t nem is találhatja meg, talán vigasztalódhat hátrahagyott ékszereivel. Persze a legendás birodalom bármelyik gazdag polgárának hagyatéka megfelelt volna neki. Hiszen a tulajdonosoknak már úgysincs szükségük a kincsekre. Zayl egy omladozó rtoronyból bosszankodva figyelte a zsoldosok csapatát. A férfiak úgy mozogtak a romok között, mint egy csapatnyi apró, de mindenre elszánt hangya. Benéztek minden kis résbe, minden egyes k alá, és bár semmit sem találtak, nem adták fel, folytatták a keresést. Zayl, akinek sápadt b re volt, s olyan komoly vonásai, melyek jobban illettek volna egy kolostorban él paphoz, mint egy jól képzett, tehetséges szellemidéz höz, érkezésük óta szemmel tartotta a kincskeres ket. A jöv r l szóló olvasatai közül egyben sem szerepelt a betolakodók érkezése, pláne az nem, hogy ilyen kritikus id pontban jönnek. Úgy érezte, ez nem lehet véletlen. Rathma követ i mindig nagy figyelmet fordítottak Urehre, hiszen itt a különböz birodalmaknak valamiféle rendkívül kifinomult egyensúlyát érezték. Zayl, mint mindenki más, jól ismerte a legendát, és tudott a mögötte rejt z igazság egy részér l is. Ureh mindig is vonzotta t, mesterei legnagyobb bánatára. Azt hitték, elcsábította t annak lehet sége, hogy megismerheti az itt végrehajtott fantasztikus varázslatokat, és hogy birtokolhatja azt az er t, melyet e varázslatok kölcsönöznek az embernek. Hiszen az si föld varázslói elmosták az élet és halál közötti választóvonalat, méghozzá sokkal alaposabban, mint bármelyik szellemidéz . S t, ha a legendák igazak, akkor az urehieknek sikerült teljesen kiszabadulniuk a halál szorításából, ami pedig teljességgel ellentétes volt Rathma tanításaival. Zaylt viszont egyáltalán nem az vonzotta, hogy megismerje a régi varázslók titkait de nem vette a fáradságot, hogy ezt tanítóinak is elmondja. Nem, a jellegtelen vonásokkal rendelkez szellemidéz , aki most a zsoldosokat figyelte szürke, mandulavágású szemével, valami egészen másra vágyott. Magukkal az arkangyalokkal szeretett volna kapcsolatba lépni - és azzal az er vel, amely mögöttük állt.
- Mint a szemét között turkáló patkányok -szólalt meg mellette gúnyosan egy magas hang. A szellemidéz nem fordult társához, úgy válaszolt: - Szerintem inkább hangyákra hasonlítanak. - Mondom, hogy patkányok... én már csak tudom, nekem rágták le a lábamat meg a karomat a patkányok, és utána befúrták magukat jó mélyen a mellkasomba. Ez a bagázs pontosan úgy néz ki, mint azok a bestiák! - Nem lenne szabad most itt lenniük. Távol kellett volna maradniuk. Már ha van egy csepp eszük. Zayl társa kísértetiesen felnevetett. - Nekem sincs egy csepp eszem sem, pedig tudom, hogy mi következik! - Neked nem volt választásod. Mivel téged egyszer már megérintett Ureh, neked vissza kellett ide jönnöd. - A csuklyás szellemidéz a zsoldosok mögötti területet fürkészte, azt a részt, ahonnan a harcosok vezet je éppen visszatért. - Van velük egy varázsló is. Nem lépett ki a nyílt terepre, mióta ideértek, de érzem a jelenlétét. - Hogyhogy? Annyira büdös? Bárcsak meglenne még az orrom! - Érzem az erejét... és tudom, hogy is érzi az enyémet, bár valószín leg nem tudja, hogy honnan ered - Zayl hátrébb csúszott egy kicsit, majd felegyenesedett. Nem fenyegette az a veszély, hogy a sírrablók meglátják, hiszen jóval alacsonyabban voltak. - Nem szabad, hogy vagy a fizetett kísér i beleavatkozzanak a dolgokba. - Mi a terved? A feketébe öltözött alak nem felelt. Csak némán odanyúlt azokhoz a tárgyakhoz, amelyeket korábban maga mellé pakolt. A szíjára er sített bugyorba süllyesztette az elefántcsont t rt, a két gyertyát, melyek már majdnem csonkig égtek, valamint a kis fiolát, amelyben s rú, vörös szín folyadék lötyögött - és végül a koponyát, amelyr l hiányzott az állkapocsrész, s eddig a kis kiállítás központi darabja volt. - Csak óvatosan!.- mondta a koponya. -Elég magasan vagyunk ám! Semmi kedvem megint leesni! - Csend legyen, Humbart! Zayl a bugyorba helyezte a különös tárgyat, majd összepattintotta a csatot. Ezután még egy utolsó pillantást vetett a lent kutakodó kincskeres kre, és elt n dött azon, hogy vajon milyen sors vár rájuk. Bárhogyan is, de el kell érnie, hogy holnap estére eltakarodjanak innen - Zaylnak és a zsoldosoknak egyaránt ez lett volna a legjobb.
3. FEJEZET
- Dumon kapitány... Kentril megfordult álmában, próbált kényelmesen elhelyezkedni a sziklás talajra dobott pokrócon. Csak Quov Tsinnek volt sátra, a zsoldosok hozzászoktak ahhoz, hogy a csillagok alatt aludjanak. De az Ureh romjai körüli terület a lehet legkülönösebb, legnyugtalanítóbb táborhelynek bizonyult, még az olyan edzett harcosoknak is, mint amilyen Kentril és csapata volt. A táborban nem csak a kapitány forgolódott, nem csak dobálta magát, hanem az összes embere is. Egyetlen kivétel volt csupán, Gorst, akir l mindenki állította, hogy még egy tüskékkel teli ágyban is békésen tudna aludni. - Dumon kapitány... - Hm? Mi van? - Kentril felriadt, s lassan felkönyökölt. - Ki az? Már majdnem telihold volt, így nem telt sok id be, míg a szeme alkalmazkodott az éjszakához. Kentril körbepillantott, tekintete végigsiklott a kis tábortüzek körül horkoló alakokon. A varázsló sátra fel l hallatszott a leghangosabb horkolás. - Elátkozott hely... - A zsoldos kapitány ismét lehajtotta a fejét. Már nagyon várta, hogy elhagyhassák a romokat. Még a csatatéren sem szokott ennyire ideges lenni. - Dumon kapitány... Kentril legurult a pokrócáról, és keze már ott is volt t re markolatán, melyet mindig magánál tartott. Tarkóján felállt a sz r, s egész testében megborzongott, amikor felfedezett egy alakot a jobbján, csupán pár méterre fekv helyét l. Egy alakot, aki az imént még nem volt ott... Ez a dolog önmagában még nem zavarta volna különösebben a kapitányt, hiszen maga is tudott hangtalanul mozogni, ha kellett. Ami viszont felettébb megrémítette annyira, hogy remeg kezéb l majdnem kiesett a t r is -, az a tény volt, hogy az alak, aki szemt l szemben állt vele, nem volt más, mint a szerencsétlenül járt Hargó. A szemt l szemben kifejezés talán nem is a legjobb választás, hiszen Hargónak az arca jó része hiányzott. Feje jobb felét letépték, csak a koponyája és rothadó húsa látszott. Fél szeme elt nt, helyén mély, vörös-fekete kráter tátongott. A zsoldos szétcincált szakálla halálos vigyorra húzódó szájat keretezett, a maradék fél szeme pedig szinte szemrehányóan nézett Kentrilre. Hargó testének többi része sem maradt jobb állapotban. Jobb karját vállból kitépték, mellkasa és gyomra szétnyitva - látszottak a bordái, a belei, mindene. Ruháiból csak foszlányok maradtak, ami szintén a férfi borzalmas sorsára emlékeztetett.
- Dumon kapitány... - nyögte újra a kísérteties látogató. Kentril ujjai elzsibbadtak, és most valóban kiesett a kezéb l a t r. Körülnézett, de senki más nem látta ezt a borzalmat. A többiek mind aludtak. - Har... Hargó? - nyögte ki végül. - Dumon kapitány ... - A hulla el rébb vánszorgott, félig szétcincált testéb l a folyó vize csöpögött. - Nem lenne szabad itt lenniük... Ami Kentrilt illette, nem is szeretett volna ott lenni, ahol éppen volt - ha rajta múlott volna, akkor éppen a kedvenc westmarchi kocsmájában iszogat. De bárhol máshol is szívesebben lett volna a világon - bárhol, kivéve ezt a helyet. - El kell innen menniük, kapitány - folytatta Hargó. A hullát láthatóan cseppet sem zavarta az az apróság, hogy a torka is szét volt nyílva, így elvileg nem is jöhetett volna ki bel le hang. - Ez a hely halálos. Velem már végzett, és végez mindenkivel... mindenkivel a csapatból... Az alak, miközben figyelmeztette Kentrilt, viszonylag épen maradt bal karját felemelte, és vádlón a kapitányra mutatott. A Hold fényében látszott Hargó hullájának halálos csillogása, s az is, hogy az egyben maradt karja is elkezdett már rothadni. - Ezt hogy érted? - nyögte ki Dumon. -Hogyhogy végez? De Hargó nem adott magyarázatot, csak megismételte a figyelmeztetést. - Végez mindenkivel Úgy, ahogy velem is... Mind meghalnak majd, kapitány, úgy, mint én... Ezzel a hulla a Hold felé emelte az arcát, s megeresztett egy vérfagyasztó sikolyt, amelyben a félelem és a fájdalom hangjai keveredtek. Kentril bátor ember volt ugyan, most mégis megrémült. Térdre esett, tenyerét a fülére szorította, de mindhiába próbálta kizárni a fejéb l a szívszorító sikolyt. Könnyek csorogtak végig az arcán, s a földet nézte, mivel már nem volt képes az el tte álló kísérteties alakra pillantani. A sikoly hirtelen elhalt. A zsoldos kapitány, kezét a fülén hagyva felpillantott... ... és felébredt. - Aááh! - Kentril ledobta magáról a takaróját, és felpattant a pokrócáról. Csak amikor már felállt, akkor vette észre, hogy körülötte minden ember ugyanezt tette. A rémült kiáltások, vad, kutató pillantások is hasonlóak voltak. Két férfi a kardját is el kapta, s vadul csapkodtak a fegyverrel maguk körül - fél volt, hogy megsebesítik valamelyik társukat. Egy kemény harcos látszólag nyugodtan ült, de szeme teljesen
elsötétült, és egész testében remegett. Kentril nem is egy harcostól hallotta az elsuttogott nevet... Hargó nevét. - Láttam t! - nyögte Oskal. - El ttem állt, életnagyságban! - Igen, de nem volt benne semmi élet! - tette hozzá egy másik. - Maga a halál sem lehet ilyen randa! - Ez figyelmeztetés volt! - jelentette ki Benjin. - Azt akarja, hogy most azonnal t njünk el innen! - A harcos lehajolt a pokrócáért. - Én aztán nem állok le ezzel vitatkozni! Látván emberei rendezetlenségét, Dumon kapitány észhez tért. Bármilyen rémületes hírt hozott vagy nem hozott Hargó, a józan ész azért bizonyos fokú el vigyázatosságot követelt. - Mindenki a helyén marad! - kiáltotta a kapitány. - Senki nem megy sehova! - De kapitány! - ellenkezett Oskal. - Maga is látta t! Rá van írva az ábrázatára! - Az lehet, de ez még nem ok arra, hogy hanyatt-homlok berohanjunk a dzsungelbe, és úgy végezzük, mint Hargó, igaz? E szavaknak megvolt a kell hatásuk. Oskal ledobta a takaróját, tekintete a délen húzódó dzsungelre siklott. Benjin megborzongott. - Te mit mondasz, Gorst? - Kentril helyettese t nt a legnyugodtabbnak, bár mindig vidám arcán most neki is gondterhelt kifejezés ült. Mégis, Dumon kapitánynak jót tett, hogy látta, Gorst nem esett úgy pánikba, mint a többiek. - Itt azért mégiscsak jobb, mint odakint -morogta az óriás. - Hallottátok? Még Gorst sem menne most vissza a dzsungelbe! Van közöttetek olyan, aki úgy gondolja, hogy ott több esélye volna a túlélésre? Végre ismét a kezében volt az irányítás. Senki sem akart visszatérni abba a pokoli erd be, legalábbis sötétben semmiképpen. Még a ragyogó holdfény is kevés ahhoz, hogy megvilágítsa a s r ben rejtez borzalmakat. Kentril bólintott. - Reggel majd okosabban tudunk dönteni. Most pedig tegyétek el azokat a fegyvereket, csináljatok rendet a táborban, és szítsátok fel a tüzeket! A harcosok megmozdultak, f leg az utolsó parancsot hajtották végre szívesen. Kentril látta, hogy a megszokott mozdulatok lassacskán megnyugtatják az embereket. Biztos volt abban, hogy a rémálom valamelyest elhalványodik reggelre a harcosok szívében. Az foglalkozásuknak elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember néha rosszat álmodik. Kentril néha még mindig látta álmában az els csatáját, amikor is a parancsnoka, és szinte minden csapattársa a szeme láttára halt meg. Akkor csak a szerencse óvta meg az életét, s a szörny emlékekt l azóta sem bírt megszabadulni.
Ez a rémálom azonban még a visszatér ek-nél is borzalmasabb volt, hiszen Kentril nem egymaga szenvedte el. Mindenki ugyanabban az id ben, ugyanazt álmodta. Biztos volt benne, hogy ha végigkérdezné az embereket, többé-kevésbé mindenki ugyanazt írná le, mint amit is látott. Hirtelen egy harsány hang hallatszott, mindenki rögtön az imént látott félelmetes vízióra gondolt. Kentrilnek már a t r markolatán volt a keze, amikor rájött, hogy amit hallott, az nagyon is valóságos hang: horkolás. Quov Tsin horkolása. A Vizjerei nem csupán a rémálmot aludta át békésen, hanem az utána következ pánikot is. Dumon kapitány hitetlenkedve a sátor felé indult, de az utolsó pillanatban megtorpant. Ugyan mi jó származna abból, ha megnézné az alvó varázslót, vagy ha felébresztené? Tsin biztosan átkokat szórna Dumon fejére, majd megtudakolná, hogy ugyan miért is kellett t felébreszteni legédesebb álmából. Kentril hátralépett. Szinte látta maga el tt a Vizjerei ráncos arcát, amint gúnyosan elmosolyodik a kapitány története hallatán. A bátor zsoldosok összecsinálják magukat egy rémálomtól? Quov Tsin kinevetné ket, és kigúnyolná t és az embereit. Úgy döntött, hogy hagyja a varázslót aludni. Ugyanakkor azt is elhatározta, hogy reggel közli a varázslóval, hogy a zsoldos csapatnak nem áll szándékában megvárni, míg Ureh aranya hullani kezd az égb l. Reggel Kentril és csapata szépen elvonul. Mert ugye hullaként az ember vajmi kevés aranyat tud elkölteni. A dzsungel szélén, a zsoldosok látómezejét l távol Hargó hullája megtorpant. A szellemalakon áthaladtak az éjszakai szél hátán lovagló ágdarabok, levelek, nem állították meg ket sem a rothadó izomcafatok, sem a töredezett csontok. Az árván maradt szemgolyó kifejezéstelenül meredt el re, a száj pedig nyitva felejt dött. Kilátszott feketére rothadt nyelve, és a fogai. Zayl egy magas, tekervényes fa tetejér l figyelte a szellemalakot. A sápadt szellemidéz egy apró, sárkány alakú talizmánt tartott a kezében, amelyen egy szakadt szövetdarab éktelenkedett. - Küldetésed ezennel véget ért - mondta halkan a szellemnek. - Nyugodj békében, barátom. Hargó a szellemidéz felé fordította tekintetét - majd szertefoszlott. - Nem túl beszédes a fickó - jegyezte meg a koponya az ágról, amelyre a szellemidéz helyezte. - Szerintem a halálhoz kell egy cseppnyi élet is, hogy megf szerezze, nincs igazam? - Csend legyen, Humbart! - A vékony szellemidéz letekerte a szövetdarabot a talizmánról, majd utóbbit eltette a köpönyege zsebébe. A szövetet egy percig még nézegette. - Gondolod, hogy a fiúk megértették a célzást?
- Remélem, hogy igen. Nem kevés fáradságomba került megszerezni ezt. Ez igaz is volt. A romok közelében lév megfigyel állásból megérezte a zsoldos halálát. A szag után ment, kinyomozta, hogy pontosan hol is halt meg a zsoldos, aztán átkutatta a környéket, hogy találjon valamiféle személyes dolgot, ami a néhai Hargó után maradt. Végül fáradozásai jutalmaként rábukkant erre a szövetdarabra, de el bb még el kellett téríteni annak az éhes szörnynek az érzékeit, amely felfalta a szerencsétlent. Egy darab hús, pár csepp vér... ezeket sokkal jobban tudta volna Zayl használni, de a ruha, amelynek egy darabját megtalálta, már elég régóta volt a zsoldos tulajdonában ahhoz, hogy megfelel kötelék alakuljon ki benne az idézéshez. Zayl nem akart mást, csak halott társuk által megérinteni a zsoldosok lelkét, és rávenni ket arra, hogy elt njenek Ureh közeléb l, még miel tt túl kés lenne. Hargó szelleme tökéletesen hajtotta végre a feladatot. A szellemidéz egészen biztos volt benne, hogy a harcosok az els reggeli napsugár láttán ha-nyatt-homlok menekülnek a romok közeléb l. A Vizjerein meg sem próbálta végrehajtani a varázslatot. Egyrészt id pocsékolás lett volna, másrészr l pedig a Vizjereit véd varázslatok alvás közben is aktívak lehetnek, és így felfedték volna a szellemidéz jelenlétét. Ezt pedig nem merte megkockáztatni. - Ha a többiek elmennek, akkor neki is távoznia kell - motyogta magában a fekete ruhás alak. - Neki is muszáj elmennie. - A szellemidéz k többnyire magányosan éltek, így aztán gyakran beszéltek magukban. Zayl még azután sem volt képes megszabadulni régi szokásától, hogy két évvel korábban megtalálta a néhai Humbart Wessel maradványait, és életre keltette a koponyáját. Humbartot pedig nem érdekelte különösebben, hogy Zayl éppen hozzá beszél-e, vagy csak magában motyog - ha ahhoz volt kedve, válaszolt neki. így aztán gyakran beszélgettek... - Szép munkát végeztél, bizony ám - kotyogta. - Talán ett l a varázslónak is kedve támad majd összecsomagolni, de persze csak akkor, ha a zsoldosok elmennek, ezt te is tudod. - Persze, hogy elmennek. Egy ilyen ómen után, amit ráadásul mindannyian láttak, majd hülyék lesznek itt maradni. - De a reggel érkeztével, drága, világi ügyekben járatlan barátom, az arany édes vonzása könnyedén legy zheti a rémálom taszító képét! Gondolod, hogy én a kellemes éghajlat, meg a vízben él játékos kígyócskák miatt jöttem vissza? Figyelj rám, Zayl! Ha napkeltekor nem mennek el, akkor egyáltalán nem fognak elmenni! Az állkapocs nélküli koponya felkuncogott. A szellemidéz a földre dobta a bugyrát, majd biccentett. - Reménykedjünk benne, hogy tévedsz, Humbart!
A harcosok összeszedték magukat, és felsorakoztak, hogy kapitányuk megtarthassa a szemlét. Többek arcán még mindig látszott a nyugtalanság, de vonásaikban már ott bujkált a bizonytalanság is. Messzir l jöttek el idáig, az életüket is kockára tették a beígért arany és mindenféle kincsek miatt. Ha most visszafordulnak, az azt is jelenti, hogy üres kézzel térnek haza. De legalább hazatérnének. Senki sem vágyott rá, hogy Hargó sorsára jusson. Kentril komolyan elhatározta, hogy kivezeti innen a csapatát. Lehetségesnek tartotta, hogy a többiek meginognak, elbizonytalanodnak, de képes volt felismerni a valódi veszélyt. Miközben befejezte a szemlét, keze a szíjára kötött bugyorra tévedt, amelyben a brosst tartotta. Legalább volt egy apró kis emléktárgy, amit hazavihetett magával. Quov Tsin kilépett a sátrából, és Kentril felkészült az ütközetre. Az aprócska varázsló hunyorogva nézett körül a napsütésben, majd meglátta a kapitányt. - Eljött hát a nagy nap, Dumon! Ureh titkai, kincsei ma megnyílnak el ttünk! - Tsin, mi elmegyünk. Az ezüstszürke szempár még a szokásosnál is jobban összesz kült. - Mit mondtál? - Elmegyünk. Nem maradunk tovább ezen az elátkozott helyen. - A kapitány úgy döntött, hogy nem köti megbízója orrára távozásuk pontos okát. - Ez nevetséges! Még egy vagy két nap, és olyan gazdagon mehettek haza, akár a királyok! E kijelentés hallatán az emberek soraiban, akik figyelték a vitát, halk zúgolódás kezd dött. Dumon kapitány cifrákat káromkodott magában. O próbálta megmenteni mindannyiuk életét, az emberei pedig az arany puszta megemlítésére is szinte rögtön meggondolták magukat. Milyen gyorsan felejtenek egyesek! - Megyünk. Már elhatároztuk. -Azért fizettem... - A pénzt csak azért kaptuk, hogy elhozzuk magát idáig. Nincs több kötelezettségünk magával szemben, Vizjerei, és nincs is semmije, amit felajánlhatna nekünk. A varázsló már majdnem megszólalt, de aztán meggondolta magát, és becsukta a száját. Kentril a szokásos cifraságokra számított, ezért most egészen váratlanul érte a csend. Tehát sikerült meggy znie Tsint arról, hogy felesleges volna vitatkozni. - Ha így döntöttetek, hát legyen! - Az alacsony figura váratlanul megfordult, és visszament a sátrába. - Ha megbocsátotok, rám még sok tennivaló vár.
Kentril figyelte Quov Tsin távozását és összevonta a szemöldökét. Az akció sikeresen zárult. Szerz dése a Vizjereivel ezennel lejárt. A kapitány és az emberei akár azonnal távozhatnak is. De akkor miért engedelmeskedik a lába olyan vonakodva? Elmegyünk! Mondta magában parancsolóan. A többiekhez fordult, és elkiáltotta magát. - Csomagokat összeszedni! Pár perc, és indulunk hazafelé! Világos? Kemény tekintete és a szigorú hangnem megtette a hatását - a zsoldosok sietve tábort bontottak. Dumon kapitány, miközben összeszedte saját holmiját, néha-néha felpillantott a sátor irányába, amelyben az immáron exmegbízója tevékenykedett. De a Vizjerei egyszer sem dugta ki kopasz fejét. Kentril azon gondolkodott, hogy vajon a varázsló éppen duzzog-e, vagy csak egyszer en tényleg munkához látott. Kicsit azért zavarta a gondolat, hogy a Vizjerei itt marad, teljesen egyedül, de ha Tsin képes ragaszkodni Urehhez úgy is, hogy mindenki más elmegy, hát legyen. Neki az emberek élete többet nyomott a latban, mint a kétes ábrándok. A zsoldosok pár perc múlva ott sorakoztak el tte, indulásra készen. Gorst a kapitányra vigyorgott, aki már nyitotta a száját, hogy parancsot adjon az indulásra. Egy dél fel l hallatszó hatalmas dörej hallatán viszont a torkán akadt a szó. Hátrapillantott a válla fölött, és sötét fellegeket látott, amelyek éppen feléjük tartottak, a dzsungel irányából. A vastag, koromfekete, dühösen gomolygó fellegek hihetetlen sebességgel robogtak a táj felett. A szél feltámadt, és néhány másodperc alatt hurrikán er sség vé fokozódott. Az eget villámok hasították ketté. Homokvihar kerekedett, s a táboron úrrá lett a káosz. - Fedezékbe! - Kentril gyorsan körbepillantott, és látta, hogy az omladozó romokon kívül nincs semmi, ami megvédhetné t és embereit az ítéletid pusztításától. Kedvetlenül intett a többieknek, hogy kövessék. A küls fal egy pontjánál, ahol az évekkel korábban beomlott, a zsoldoscsapat besurrant Ureh romjai közé. Most sem pazaroltak több figyelmet a valaha legendás építészeti megoldásokra, mint kincskeres túráik során. Kentril hamar kiszúrt egy háromemeletes, kör alakú építményt, amely ránézésre elég stabilnak t nt ahhoz, hogy megbújjanak a falai között. Idevezette hát az embereit, akik összekuporodtak, és várták, hogy lecsapjon rájuk a vihar. Amíg a zsoldosok a fedezékükben meghúzták magukat, tengernyi víz zúdult a területre. Villámok csapkodtak a rémült csapathoz veszedelmes közelségben. A mennydörgés hangja és a villámlás újból felidézte az átélt csaták, elvesztett bajtársak emlékét. Kentril végül kétségbeesésében el húzta a kit z t, úgy tartotta, hogy más ne lássa, nézegette a tökéletes arcot, és közben álmodozott.
Eltelt egy óra. Kett . Három. A dühöng vihar csak nem akart csitulni. A zsoldosok nem tudtak tüzet rakni, így aztán kis csoportokban összebújtak. Volt, aki aludni próbált, voltak, akik halkan beszélgettek. Telt-múlt az id , és Gorst egyszer csak feltett egy kérdést - azt, amire Kentrilnek már órákkal korábban gondolnia illett volna. - Hol van a varázstudó ember? Nagy igyekezetükben a harcosok nem is gondoltak a Vizjerei sorsával. Kentril ugyan nem kedvelte a varázslót, mégsem hagyhatta t magára ebben az ítéletid ben. Visszacsúsztatta a brosst a bugyrába, majd végigmérte társait, és megállapította, hogy a feladat rá marad. Felemelkedett, és helyettesére pillantott. - Gorst. Tartsd a szemed a csapaton. Amint lehet, visszajövök. Az ajtónyílásban állva látta, hogy az es nek esze ágában sincs elállni. Dumon kapitány átkozta magát a jó szíve miatt, aztán kirohant a viharba. A szél majdnem visszalökte az épületbe. Nagy nehezen mégis átverg dött a romokon, s közben megmegállt, hogy kicsit kifújja magát. A küls falon tátongó nyílás el tt megállt egy pillanatra. Egy villám éppen az orra el tt csapott le a sziklás talajba, s jól megszórta t sárral és k szilánkokkal. Amikor a földes es abbamaradt, nagy leveg t vett, és kilépett Ureh viszonylag biztonságos romjai közül. Hunyorogva a varázsló sátrát kereste tekintetével. A sátor még állt, és láthatóan semmilyen kárt nem tett benne a dühöng vihar. A kis menedék tökéletes állapotban volt, mintha egyetlen szell , egyetlen csepp es sem érte volna. Kentril egy pillanatra megfeledkezett nyomorúságos helyzetér l, és hitetlenkedve megtorpant. Ismét a közelében csapott le egy villám. Összeszedte magát, és újból megindult a sátor felé. Úgy küzdött a viharral, mintha az egy ellenséges hadsereg volna. Kétszer is megcsúszott, de mindkét alkalommal sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Amikor a sátor közelébe ért, a varázsló nevét üvöltötte, de nem kapott választ. Villámok cikáztak körülötte. Kentril Dumon a víz és a kavicsok támadása közepette beesett a sátorba... - Mi a fenét csinálsz te itt? A Vizjerei el tt egy tekercs feküdt, s láthatóan figyelemre sem méltatta a kint tomboló ítéletid t. Úgy nézett Kentrilre, mint aki még sosem látott fehér embert. - Azért jöttem... hogy megnézzem, minden rendben van-e magával - felelte a harcos bizonytalanul. Tsin úgy festett, mintha éppen egy pihentet álomból ébredt volna, Kentril viszont úgy érezte magát, mintha teljes hosszában vegigúszta volna az egyik sötét folyót a dzsungelben.
- Kedves t led! Ugyan mi bajom lenne? –Hát a vihar... A varázsló összevonta a szemöldökét. - Milyen vihar? - Ami éppen szétszedi a hegyet odakint... -A zsoldos kapitány elhallgatott. A sátorban már nem hallotta az ég dörgését, a szél süvítését. Még az es kopogását sem a sátor vásznán. - Ha vihar lenne odakint - jegyezte meg Tsin szárazon -, akkor te is csurom víz lennél, nem? Kentril végignézett magán, és látta, hogy a ruhája és a csizmája csontszáraz. A kezére bámult, de az is száraz volt, és amikor a fejéhez nyúlt, csupán néhány izzadságcsepp nedvességét érezte. - De hiszen b rig áztam! - Hát igen, errefelé elég kegyetlen néha a pára, f leg a dzsungelben, de én úgy nézem, hogy te egész normálisan nézel ki, Dumon. - De odakint... - A kapitány a sátor bejáratához fordult, és félrecsapta a sátorlapot, hogy a varázsló is láthassa a borzalmas vihart. Kentril döbbent arcát vidám napsugarak simogatták. - Képes voltál ide visszajönni emiatt a képzelt vihar miatt, kapitány? - kérdezte a törpe varázsló, szigorúan uralkodva magán. - El sem hagytuk a tábort, varázsló... akkor kezd dött, amikor összepakoltunk! - És a többiek hol vannak? - A romok... között... kerestünk fedezéket... - Ahogy ezt kimondta, Kentrilt egyre jobban elöntötte a szégyen. Több mint egy tucat veterán harcos bujkált a romok között, már órák óta, s próbáltak védelmet keresni - a felh tlen ég el l? De hiszen vihar volt... Most viszont, amikor körülnézett, az ítéletid nyomait kutatva, nem látott semmit. A sziklás talaj repedezett volt, egyetlen csepp nedvesség nem sok, annyi sem látszott rajta. A szél er sen fújt, de ez a közelébe sem ért annak, ami ellen idefelé jövet küzdött. Még a saját teste is cserbenhagyta, hiszen mivel magyarázhatta volna azt, hogy a ruhái és a b re is száraz volt? -Hmm. Dumon kapitány megfordult, és látta, hogy Quov Tsin közben felállt. A varázsló keresztbe font karral nézegette, és szemmel láthatóan jól szórakozott a zavarán.
- Belekóstoltunk a rumkészletbe indulás el tt, Dumon? Tudod, azért ennél többet vártam volna t led. - Nem vagyok részeg! A varázsló a menteget zés hallatán csak legyintett. - Ez most tulajdonképpen egyáltalán nem számít, kapitány. Mivel te meg az embereid úgy döntöttetek, hogy mégis maradtok, meg kell beszélnünk a részleteket. Az id vészesen szalad. - Az id ... - Kentril rádöbbent, hogy mire is céloz a varázsló, és gyors fejszámolásba kezdett. Amennyi id t a csapat elvesztegetett, ma már nem juthatnak messzire. Ha a tervek szerint indultak volna, akkor sem valószín , hogy biztonságosnak nevezhet táborhelyre jutottak volna az éj beállta el tt. De ha mégis itt maradnak még egy napig, akkor talán olyasmivel indulhatnak útnak, ami b séges kárpótlást nyújt majd a fáradalmaikért. Vajon megéri-e maradni még egy éjszakára egy olyan helyen, ahol halott bajtársak zavarják meg az ember álmát, és ahol misztikus viharok támadnak és t nnek el egyetlen szempillantás alatt? Még miel tt önálló döntésre jutott volna, Tsin határozott helyette.
- Futás, szedd össze az embereidet, Dumon! - parancsolta a varázsló. - Van még néhány küls számítás, amit el kell végeznem. Pár óra múlva gyere vissza, és majd elmondom, hogy mi a teend d. Végül is, az id zítésen múlik minden... Quov Tsin ezzel hátat fordított a magas harcosnak, és ismét belemerült különös munkájába. Kentril, aki még mindig zavarban volt, pislogott párat, aztán vonakodva kilépett a sátorból. Még egyszer, utoljára körbenézett, a vihar nyomait kutatva, majd megindult Ureh felé. Közben végig abban reménykedett, hogy nem követett el valami szörny nagy hibát azzal, hogy úgy határozott, maradnak még egy ideig. Csak akkor jutott eszébe, hogy a Vizjerei túlságosan nyugodtan és magabiztosan fogadta a vihar hírét, amikor már a falnál járt. Csak ekkor t n dött el azon, hogy nem tud-e a varázsló többet arról a viharról, mint amennyit megosztott vele mondjuk azt, hogy a vihar ilyen pontos id zítése és hirtelen elcsitulása egyáltalán nem volt véletlen... De Tsin sosem mutatta, hogy ekkora ereje volna - kivéve, ha minden, amit a harcosok tapasztaltak, illúzió volt csupán. De még ez is hatalmas tudást és er t igényelt volna, hiszen sem Dumon, sem az emberei nem jöttek rá a csalásra. Hirtelen kiáltás hallatszott az épület fel l, amelyben Gorstot meg a többieket hagyta. A hatalmas, meztelen fels test harcos integetett Kentrilnek, és szokás szerint vigyorgott. Láthatóan cseppet sem zavarta, hogy a vihar olyan váratlanul ért véget.
A kapitány úgy döntött, hogy megtartja magának az aggodalmait... legalábbis egyel re. Hiszen azért így legalább volt még egy halvány esélye annak, hogy és a harcosai nyereséggel szállnak majd ki a játékból. Talán nem lesz semmi baj abból, ha még egy éjszakát Ureh közelében töltenek... Hiszen holnap már semmi sem tarthatja vissza ket attól, hogy haza induljanak... Kentril gyorsan elmagyarázta a többieknek, hogy talán mégis profitálhatnak valamicskét a kalandból, s ezzel hamar sikerült ellensúlyoznia a rossz id miatti menekülési vágyat. Mindannyian megértették, hogy ostobaság volna olyan kés n elindulniuk a dzsungelbe, de f képp az hatott rájuk, hogy ha várnak még egy éjszakát, akkor talán kincsekkel teli zsákokkal vághatnak neki a hazafelé vezet útnak. Az el z éjszaka rémsége elhalványult, már csak egy rossz álomnak t nt, és inkább az arany meg a kincsek képe ötlött fel a fejekben, így aztán kicsivel a megjelölt id pont el tt a kapitány az utasításoknak megfelel en sorakoztatta fel embereit, majd a varázslóhoz fordult, aki még az utolsó pillanatokban is számításokat végzett. A Nymyr-hegy árnyéka már a néhai Ureh területének jókora részét eltakarta, de Tsin elismételte, hogy csak akkor kapják meg fáradozásuk jutalmát, amikor az egész várost beborítja az árnyék. A Vizjerei végre el bújt a jegyzeteib l, és közölte: - Itt az id ! Az árnyék egyre gyorsabban kúszott a romokon, olyan volt, akar egy hadseregnyi feketehangya. Kentril ismét elbizonytalanodott kissé, de tartotta magát. Hamarosan... - Basára Ty Komi! - kezdte Tsin. - Basára Yn Alii! Kentril teste bizsergett, mintha hatalmas er terjedt volna végig a tagjain. A többiekre pillantott, és látta, hogy k is ugyanazt érezhetik, mint . Becsületükre legyen mondva, egyikük sem vette fel a nyúlcip t, mindenki a helyén maradt. A csapat ötágú alakzatba rendez dött, amelynek közepében a varázsló állt. Mind az alakzat, mind az érthetetlen szavak Gregus Mazi írásából származtak, s a régi varázsló elvileg ezekkel nyitotta meg a folyosót, amelyen át végre sikerült csatlakoznia* a város szerencsés lakóihoz. Most senki sem azért akart a folyosóra lépni, hogy elérje annak végét, de ha elég földi hagyatékot találnak az út mentén, k már attól is igazán áldottnak erezik majd magukat. - Gazara! Wendo Ty Ureh! Magri! Magri! A leveg megtelt valamivel, amit csakis tiszta mágikus er nek lehetett nevezni. Az árnyékba burkolódzó királyság felett s r felh k gyülekeztek, sötét, fekete fellegek, amelyek Kentrilt sokkal inkább Pokolra emlékeztették, semmint a Mennyországra. Quov Tsin a romok felé nyújtotta a karját, és folytatta a varázsigét: - Lucin Ahn! Lucin...
- Az Egyensúly nevében - vágott közbe valaki - felszólítalak, hogy azonnal hagyj fel ezzel a próbálkozással, még miel tt komolyabb galibát okoznál! Tsin hátralépett. A zsoldosok azonnal megfordultak, néhányan közülük máris a kardjukhoz kaptak. Kentril visszanyelte a dühös kiáltást, melyet annak a bolondnak szánt, aki egy ilyen sorsdönt pillanatban akadékoskodni merészel. Egy tet t l talpig feketébe öltözött vékony alakot láttak, aki megvet en méregette ket. Tekintetében látszott, hogy azon embertípushoz tartozik, aki nem csupán sejti, hanem tudja is, hogy felette áll a többieknek. A karakterisztikusnak semmiképp sem nevezhet arcvonásokkal megáldott betolakodó, aki jó pár évvel fiatalabb lehetett a kapitánynál, nem is zavarta volna Kentrilt, két apróságtól eltekintve. Az egyik a ferde vágású szeme volt, amely olyan hihetetlen szürke színben ragyogott, hogy azonnal magára vonta mindenki figyelmét. Kentril azonban rögtön el is kapta a tekintetét, mivel a szempárban megérezte saját halandóságát, vagyis pontosan azt, amit a zsoldosok általában szerettek volna elfeledni. A második zavaró tényez a ruházata volt, hiszen sok ember szerette ugyan a fekete ruhadarabokat, de nem mindenki hordott olyat, mint az idegen. Az köpönyegén és ruháján apró minták voltak, amelyeknek jelentésér l Dumon kapitány már megtanult egyet s mást. Minden jel a halál utáni élet egy-egy aspektusát ábrázolta - még azokat is, amelyek a legtöbbek szemében szentségtörésnek számítottak volna. Amikor az idegen megindult feléjük, Kentril megpillantotta a szíjába dugott t rt is, mely egészen más volt, mint az, amit a zsoldosok hordtak magukkal. Ezt a t rt ugyanis nem kovácsolták, hanem faragták, és Kentril még ilyen távolságból is meg tudta állapítani, hogy az anyaga valószín leg a legnemesebb elefántcsont. A férfi szellemidéz volt, a varázstudók közül a legfélelmetesebbekhez tartozott... - Legyen eszetek, és hagyjátok el ezt a helyet azonnal! - kiáltotta a feketeruhás alak. - A romok között a halál vár rátok! Oskal már menekült volna, de a kapitánya egyetlen pillantása láttán megemberelte magát, és a helyén maradt. - Ques Ty Norgu! - felelte Quov Tsin vigyorogva. A szellemidéz intelmeit figyelmen kívül hagyva még egyszer, utoljára a valaha büszke város romjaira mutatott. - Protasi! Ureh! Protast! Megdördült az ég. A szél feltámadt, süvíteni kezdett, és percenként irányt váltott. Kentril látta, hogy a szellemidéz féltérdre esik, keze az elefántcsont t r után kap. A gyülekez felh k nem befolyásolták az árnyék alakulását, amely most már egész Urehet beborította, és sötétebbnek, határozottabb vonalúnak t nt, mint addig. Villámlott... Az égnek azon részéb l is villámok csapkodtak, ahol még nem volt egy árva felh sem. - Ureh! - sikoltotta a ráncos Vizjerei. - Ureh Aproxos!
Három villám cikázott át az égen, s a város felett egymásba kapaszkodtak. A zsoldosok megdermedtek félelmükben, némelyek leveg után kapkodtak. Amikor a villámok elenyésztek, és elhalkult a dörej, Kentril csak bámulta, hogy mit hozott létre a Vizjerei, bámulta a többheti izzadás és vér jutalmát. Bámulta Urehet, a legendás városállamot, a Fényességek Legfényesebbikét, és végre felmordult. -Nos? A romok mit sem változtak.
4. FEJEZET
- Nem értem! - sipította Tsin halkan. - Nem értem! Urehben nem változott semmi, ugyanaz az omladozó csontváz-város látszott, amit a csapat az ideérkezéskor is látott. A felh k, a villámok a szél - minden elt nt, elhalt. Csak Nymyr sötét árnyéka nem lett semmivé, továbbra is beborította a legendás városállam maradványait. Percr l percre egyre jobban kapaszkodott a helybe, s Ureh egyre sötétebbé és sötétebbé vált. - volt az! - A Vizjerei csontos ujjával vádlón a szellemidéz re mutatott. Elrontotta az egészet! A legkritikusabb pillanatban lépett közbe!
volt az!
- Közbelépésem nem változtatott semmin, sajnos - felelte a komoly arcú férfi. Annak ellenére, hogy hevesen biztatta a többieket, hogy meneküljenek, Kentril úgy látta, hogy még az idegen is csalódott kissé, hogy nem történt semmiféle fantasztikus változás. - Én is ugyanúgy meg vagyok lepve, mint ti. Mivel a zsoldosoknak már nem volt semmi okuk arra, hogy formációban maradjanak, gyorsan körbevették a szellemidéz t. Gorst, aki a Vizjerei varázstudását is leny göz nek találta, a fekete ruhás varázslót kisebb mérték lelkesedéssel méregette. Csak annyit tudott, hogy a szellemidéz k a halottakkal üzérkednek, és elmossák az élet és a halál utáni állapot közötti határvonalat. Dumon kapitány kivont karddal lépett az arrogáns betolakodó elé. - Ki vagy te? Mióta kémkedsz utánunk? - A nevem Zayl - közömbös tekintettel, félelem nélkül nézett végig Kentril kardján. - Ez az otthonom. - Ez nem ad választ a második kérdésemre! - A zsoldos kapitány habozott, mert hirtelen különös dolog jutott az eszébe. A szellemidéz k a halottakkal játszadoznak. Akkor talán...
Kentril biztos volt benne, hogy rájött a turpisságra. Zayl torkához emelte kardja hegyét. - Te voltál az! Te küldted Hargó szellemét az álmunkba, igaz? Figyelmeztetést küldtél, el akartál minket ijeszteni innen! E szavak hallatán a többiek mozgolódni kezdtek. Tsin, aki kicsit távolabb állt, hátravetette a fejét, és növekv érdekl déssel figyelte a rivális varázslót. - Azt tettem, amit tennem kellett... legalábbis, akkor így tartottam helyesnek. - Értem! - jelentette be Tsin. - Tehát te is biztosan tudtad, hogy az ösvény, amelyet Gregus Mazi megnyitott annak idején, ma ismét elérhet lesz! Gondoltam! Kentril halk kuncogást hallott, de furcsamód egyik emberen sem látta vigyornak nyomát sem. Zayl keze egy pillanatra a szíjára kötözött nagy, tömött bugyorra siklott, amelyben valami kerek, dinnyeszer tárgy pihenhetett. Amikor a szellemidéz észrevette, hogy a kapitány figyeli a mozdulatait, közömbösen elhúzta a kezét a zsákról. - Biztosra vettem a dolgot - mondta Zayl vonakodva. - De ezek szerint tévedtem, csakúgy, mint te. - Akkor hát nincs arany? - kérdezte Benjin gyászos hangon. Kentril dühösen a zsoldos felé pillantott. - Pofa be! Ami pedig téged illet - megérintette Zayl torkát a kardja hegyével -, szerintem sokkal többet tudsz, mint amit elmondtál. - Ez kétségtelen, kapitány - kotyogott közbe Quov Tsin. - Jó lenne, ha riztetnéd ezt az alakot, s t talán az lenne a legjobb, ha meg is kötöznénk. Igen, az lenne a legjobb. Kentril most az egyszer teljes mértékben egy véleményen volt megbízójával. Mindenki tudta, hogy a szellemidéz kben nem lehet bízni. Lehet, hogy Zaylnak már ott van valami méreg a kezében. Beszélgetésük ideje alatt a hegy árnyéka tovább nyúlt, s lassan már azt a részt is betakarta, ahol a csapat álldogált. Ahogy föléjük ért az árnyék, hideg szél kerekedett, s néhány zsoldos remegni kezdett. Zayl köpönyege vadul csapkodott, s Kentrilnek is össze kellett fognia magán az ingét. - Nymyr érintése hideg - mondta a szellemidéz . - Ha Ureh közelében akartok maradni, jobban fel kellene öltöznötök. - Ugyan minek? - morogta Oskal. - K halmok meg üres sírok! Ennyit jönni a semmiért... - Másra is szükségünk lesz, nem csak köpönyegekre - jegyezte meg egy másik harcos. -Ha még sötétebb lesz, fáklyák is kellenek majd.
S valóban, a hegy árnyékában csaknem olyan sötét lett, mintha éjszaka lenne érdekes volt látni a kontrasztot, hiszen ahová nem ért el az árnyék, ott ragyogóan sütött a nap. Urehben olyan sötét lett, hogy csak nehezen lehetett kivenni a romok körvonalait, s minél tovább maradt egy helyben a társaság, annál jobban körülölelte ket is a sötétség. - Menjünk vissza a táborba - javasolta Kentril. - Ez rád is vonatkozik, Zayl mester. A sápadt arcú szellemidéz meghajolt, és elindult. Négy ember vette körül. Gorst gyorsan összeszedte a Vizjerei tekercseit, talizmánjait, és úgy követte a varázslót, akár egy h séges kiskutya. Kentril megvárta, hogy mindenki más elinduljon, majd vetett egy utolsó pillantást a környékre, hogy megbizonyosodjon arról: nem hagytak el semmit. Tekintete megállapodott a romokon. Az egyik távoli toronyban halvány fény villant. Pislogott, azt hitte, hogy csak a képzelete játszott vele - de a következ pillanatban már két fénypontot is látott, a másodikat a város egy még távolabbi, jobb kéz fel li részében. Minden idegszála megfeszült, a haja is égnek állt... Dumon kapitány dermedten nézte, ahogy a halott városban sorra kigyúlnak a fények, s a legendás Ureh a szeme láttára kivilágosodott. - Tsin! - üvöltötte anélkül, hogy levette volna a szemét a fantasztikus látványról. - Tsin! Ahogy egyre világosabb lett a romok között, az is látszott, hogy tulajdonképpen már nem is romok vannak el ttük. A falon tátongó lyuk elt nt, a leomlott rtorony ismét büszkén állt, s vigyázta a várost. Kentril meg mert volna esküdni rá, hogy a torony tetején még lobogók is látszanak. - Hát igaz! - suttogta egy ismer s hang mellette. Kentril odapillantott, és a töpörödött Vizjereit látta, akinek arcán olyan ragyogó kifejezés ült, mint egy kisgyerekén, aki éppen valami óriási ajándékot kapott. A varázsló is csak nézte a csodás tüneményt. Hát igaz... A csapat többi tagja gyorsan Dumon kapitány köré gy lt, sok veterán harcos szájtátva bámulta Ureh városát. Még Zayl szellemidéz is meglepetten szemlélte a helyet, ahol korábban csak romok álltak. Az, hogy éppen senki sem rizte a fekete ruhás szellemidéz t, egy cseppet sem zavarta Kentrilt, hiszen Zaylnak láthatóan esze ágában sem volt elmenekülni. t ugyanúgy lebilincselte a látvány, mint a többieket. - A legendák igazat szóltak - suttogta Zayl. - Igazad volt, Humbart. - Mire várunk még? - kérdezte váratlanul Tsin. - Hiszen ezért jöttünk el idáig! Ezért küzdöttünk annyit! Dumon! Aranyat és más kincseket ígértem az embereidnek! Nos? Itt van, el lehet vinni!
Ez végre felrázta a harcosokat a kábulatból. - Igaza van! - nevetett fel Benjin. - Arany! Egy város tele arannyal! A kincs vonzása még Kentril esetében is elég er snek bizonyult ahhoz, hogy félresöpörje aggodalmait. Ureh állítólag a világ egyik leggazdagabb városa volt annak idején. A történetek szerint sok kalandor felkutatta már a romokat, kincseket keresve, de egyik történetben sem szerepelt az, hogy a keres k találtak is valamit. Ez pedig azt jelentette, hogy elég kincs kellett, hogy maradjon - elég ahhoz, hogy a csapat minden tagját dúsgazdaggá tegye- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! szólt közbe Zayl. - Ureh kincsei ide tartoznak, a városhoz. Halottakat rabolnátok ki? - Nem haltak meg, hát nem emlékszel? -mutatott rá Kentril. - Elmentek... s ennek következtében biztosan csupa olyasmit hagytak hátra, amire már nincsen szükségük. Ez pedig Tsint igazolja. Elvihetjük, amit találunk. A szellemidéz n látszott, hogy szíve szerint még folytatná a vitát, ám valószín leg nem jutott eszébe semmi jó érv, amivel meggy zhette volna a kapitányt. Végül biccentett, bár látszott, hogy nehezére esik a dolog. Kentril a Vizjereihez fordult. - A fények. Nem jeleznek bajt? - Ostobaság! A történetb l világosan kit nik, hogy a lakók pár perc alatt hagyták maguk mögött a halandó világot. Ha most azt az Urehet látjuk, amit maguk mögött hagytak, akkor nem csoda, hogy néhány lámpa, fáklya égve maradt. A halandó világon kívül az id nem más, mint egy szó tartalom nélkül. Még az is lehet, hogy ételt is találunk az embereidnek a kosarakban, meg egy kis jóféle seritalt! A többi harcos örömmel felkiáltott. Dumon kapitányt egy kicsit zavarta ugyan az, amit a varázsló mondott, de mivel nem tudott rájönni, hogy pontosan mi is nyugtalanítja, elhessegette aggodalmait. Nem tehetett róla, is teljesen belelkesült. - Rendben van! - kiáltotta a többieknek. -Szedjétek össze, amire szükségetek lehet! Hozzatok köteleket, meg fáklyákat is! Nem akarok kizárólag a városi fényekre hagyatkozni! Ne feledjétek a zsákokat! Gyerünk, gyerünk! Kentril emberei jóval több lelkesedéssel fogtak munkához, mint korábban. Quov Tsin is felkészült a kutatásra, el vette varázsbotját, és a nyakába akasztott három amulettet is, amelyek eddig a bugyrában pihentek. A kapitány, annak ellenére, hogy gyakran nem értett egyet a varázslóval, most elhatározta, hogy mellette marad a keresés során. Kentril biztos volt benne, hogy ahol a Vizjerei a mágikus tárgyakat meg kéziratokat keresi majd Urehben, ott lesznek a legnagyobb kincsek is.
Amikor a kis csapat ismét összegy lt, mindenki meglep dött azon, hogy a szellemidéz ott várta ket, indulásra készen. A nagy készül dés közben a zsoldosok szinte teljesen megfeledkeztek az rzésér l, de úgy t nt, hogy Zaylt is vonzzák a varázslatos királyságban fellelhet csodák. Keze most is a kerek kis csomagon pihent, de amikor Kentril közelebb lépett hozzá, eltakarta a köpönyegével. - Veled tartok - jelentette ki határozottan. Kentrilnek ugyan nem nagyon tetszett ez az ötlet, de legnagyobb meglepetésére Tsin azonnal beleegyezett a dologba. - Hát persze, hogy velünk tartasz - közölte a Vizjerei. - Tudásod és szakértelmed nélkülözhetetlen. Természetesen velem és Dumon kapitánnyal jössz. Zayl kiismerhetetlen arccal meghajolt. - Hogyne. A zsoldosok közül senki sem ágált ugyan a szellemidéz társasága ellen, de azért mind tartották a tisztes távolságot, miközben ég fáklyákkal Ureh felé vonultak. Mivel a küls falon már nem látszott rés, Kentril Zayl segítségével a f kapu felé irányította a csapatot. Tartottak ugyan attól, hogy mivel a város ép, a kapu is zárva lesz, de aggodalmuk alaptalannak bizonyult. A kapu ugyanis tárva-nyitva volt, a híd pedig leeresztve. - Mintha már várnának minket - jegyezte meg Kentril. Quov Tsin felmordult: - Akkor hát menjünk be, ne tátsuk itt a szánkat! A csapat tagjai fegyverekkel meg fáklyákkal a kezükben beléptek a városba. Egy laikus biztosan azt gondolta volna, hogy a lakók csak most vonultak ki, vagy egyszer en csak aludni tértek otthonaikban. Azok az épületek, amelyeket korábban bed lve, darabokra esve találtak, most újnak t ntek. A magas olajlámpák, amelyek a romok között rozsdásodtak, most büszkén szórták a fényt a széles utakra. Más fények is látszottak a tornyokból, illetve a város belsejében lév épületekr l. Még az út is, amelyen a csapat vonult, úgy nézett ki, mintha csak nemrég söpörték volna tisztára. De egyetlen hangot sem hallottak. Sem szavakat, sem nevetést, sem sírást, de még madarak énekét vagy bogarak zümmögését sem. Lehet, hogy Ureh maga olyan volt, mintha újjászületett volna, de a bent honoló némaság mindenkit emlékeztetett arra, hogy mi is történt a lakosaival. Kicsit beljebb a f utca három ágra szakadt. Kentril megvizsgálta mindhármat, aztán döntött.
- Gorst! Négy emberrel menjetek be a jobb oldali ágba úgy százlépésnyire, de ne tovább! Albord! Te, Benjin, meg még négy ember a bal oldali utcát nézitek meg. A többiek velem és Tsinnel jönnek. Senki se menjen messzebb, mint mondtam, és minél hamarabb találkozzunk majd itt. Zaylt nem sorolta be egyik csapatba sem, legkevésbé a sajátjába, de a szellemidéz gondolkodás nélkül követte t. A csapatot Kentril vezette, Oskal és egy másik harcos pedig oldalról fedezték, egy lépéssel lemaradva mögötte. A kapitány tekintete folyamatosan ide-oda járt az utca két oldala között, s közben gondosan számolta a lépéseket. Épületek el tt haladtak el. Némelyikben fényt is láttak, de amikor bementek, hogy körülnézzenek, sehol nem láttak egy árva lelket sem. - Nézd meg azt az ajtót! - parancsolta Kentril Oskalnak, s egy helyiségre mutatott a bal oldalon, amelyben valamiféle kézm ves dolgozhatott valaha. Mivel jobban ki volt világítva, mint bármelyik eddig látott épület, a kapitányt úgy vonzotta ez a hely, mint a gyertya lángja a molylepkét. Oskal, akit egy másik harcos fedezett, megpróbálta kinyitni az egyik ajtószárnyat. Nem volt nehéz dolga, mert az ajtó szinte azonnal kinyílt. A veterán behajolt, és körbenézett a helyiségben, majd hátraszólt. - Agyagozóm hely, kapitány! Egy csomó díszes edény sorakozik a polcokon. Van egy a korongon is, ami nemrég készülhetett el - arcán mohó kifejezés t nt fel. - Talán megnézhetnénk, hátha hagyott pár aranyat a kasszában, nem igaz? - Hagyd a francba! Itt lesz még akkor is, amikor visszatérünk... már persze ha még érdekelni fog az a szegényes kassza, miután bejártuk az egész várost! A zsoldosok felnevettek, még Tsin arcán is felt nt valami mosolyféle. Zayl volt az egyetlen, aki nem mosolygott, arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. Kentril észrevette, hogy megint a kerek csomagot tapogatja. - Mi van abban a bugyorban, szellemidéz ? - Egy kis kabala, semmi több. - Szerintem több lehet az, mint... Sikoly harsant valahol, s visszhangzott végig Ureh üres utcáin. - Közülünk való volt! - nyögte Oskal. A kapitány ekkorra már sarkon fordult. - Az ám! Fussatok, bolondok! A kiáltás nem ismétl dött meg. Hallották azonban, hogy férfiak káromkodnak, fegyverek zörögnek, és mintha egy állat mordult volna fel tompa, fenyeget hangon.
Gorst és csapata a keresztez désnél csatlakoztak Kentrilékhez. Senki nem szólt egy szót sem, az akcióra tartogatták az erejüket. Rátaláltak a magas, jókép , világos hajú Albordra, aki a Dumon hazájától északra fekv területr l származott, s aki éppen négy harcossal üvöltözött. A férfiak tekintete olyan volt, akár az zött vadaké. Albord lába el tt, az utca jobb oldalán egy véres, tépett test hevert mozdulatlanul. Kentrilnek egy percébe telt, mire a többieken végignézve megállapította, hogy a véres massza nemrég még a Benjin névre hallgatott. - Mi történt? - kérdezte a kapitány. - Valami elénk ugrott, széttépte Benjint, aztán olyan gyorsan elt nt, hogy nem is láttuk, mi volt az! - Macska volt! - Arca eltorzult a rémülett l. - Egy hatalmas, pokoli macska... - Én csak egy villanást láttam! - mondta Albord. - A villanások nem tépik így ketté az embert! Kentril Tsinre pillantott. -Nos? A varázsló felemelte a botját, és köröket rajzolt a leveg be. Egy percig felfelé bámult, aztán megrázta a fejét. - Bármi volt is, már nincs a közelben, Dumon kapitány. - Biztos vagy benne? - kérdezte Zayl. - A varázslat nem fed fel mindent ilyen könnyen. - Te talán érzel valamit? Zayl el húzta az elefántcsont t rét, amelyet Kentril már korábban is látott nála. A döbbent zsoldosok szeme láttára a szellemidéz megbökte az egyik ujját a t rrel. Pár csepp vér folyt le a pengén. Közben a szellemidéz halk szavakat mormolt. A t r felragyogott, majd egy pillanat múlva elhalványult, és ismét olyan volt, mint korábban. - Nem érzek semmit - jelentette a sápadt alak. - De ez nem jelenti azt, hogy nincs is itt semmi. Kentril halkan káromkodott, majd Albordhoz fordult. - Merre szaladt, miután megölte Benjint? - A felé az épület felé, ott, balra... azt hiszem. - Egy frászt! - vágott közbe egy másik harcos. - Megfordult, és elt nt arra, a sötétben!
- Dehogyis, te marha! - szólt közbe az, aki macskának nevezte a bestiát. Megperdült, és elrohant arra, amerr l jött! Azért láttam meg, hogy micsoda! A csapat többi tagja úgy nézett a veszeked harcosokra, mint az rültekre. Gorst egyik embere az épületre köpött, amely mellett álldogált, majd a kapitányhoz fordult. - Kezdem azt hinni, hogy k maguk végeztek vele. Mit gondol, kapitány? Nem ez lett volna az els eset, hogy a zsoldosok megölik a társaikat a kincsért, de Kentril úgy látta, hogy itt nem ez a helyzet. Mindenesetre azért jobbnak látta, ha kikérdezi a szemtanúkat. - Hol álltatok, amikor Benjinnel ez történt? - Úgy, ahogyan tanította, kapitány - felelte Albord. - Jodas ott volt, én mellette, Benjin pedig ott, ahol Toko - a férfi felé intett, aki gyilkosnak nevezte - áll éppen... Ebben a pillanatban valami feketeség robbant ki egy közeli ajtón, és beletépett Toko mellkasába. A harcos majdnem ugyanúgy sikoltott fel, ahogy Benjin pár perccel korábban, amikor a pengeéles karmok áthatoltak a b rzekén, meg a húsán, s rémült társai el tt láthatóvá váltak véresen csillogó bordái, valamint a bels szervei. Mindez olyan hirtelen történt, hogy Toko még le is nézett a borzalmas sebre, miel tt a földre zuhant, és meghalt. Egy szörny lépkedett el az egyik épületb l, sziszegve közeledett az emberek felé. Nagyjából valóban egy macskára hasonlított, ám több mint két méter magas volt, vérvörös szemében nem látszott pupilla. A lámpások fényénél jól látták, hogy sz re er s, szinte tüskés, színe tüzes fekete. A pokoli macska vérfagyasztó üvöltést hallatott, s kimutatta fogsorát, mely nem is egy, hanem két sor t hegyes agyarból állt. - Harapófogóba! - kiáltotta Kentril. - Harapófogóba! A megszokott hang, ahogy kapitányuk parancsot ad nekik, valamelyest észhez térítette a rémült zsoldosokat. A harcosok gyorsan a parancs szerint helyezkedtek azon voltak, hogy elvágják a bestia el l a menekülés útját. A macska idegesen tekergette tüskés farkát. Ellenfelei elé lépett, s egyenként végigmérte ket. - Mit csinál ez az izé? - Talán azon gondolkodik, hogy kit egyen meg legközelebb! - Csendet! - parancsolta Kentril. A bestia tekintete megállapodott, s alaposan szemügyre vette a kapitányt alaposabban, mint eddig bárkit. Dumon kapitány farkasszemet nézett a
sátánfajzattal, bár a szíve mélyén rettegett. Végül a bestia fordította el a tekintetét el ször. Lassan hátrálni kezdett, mintha vissza akarna húzódni az épületbe, amelyb l el jött. Ezt persze nem hagyhatták. Kentrilnek több esze volt, semhogy bármilyen ellenséget kövessen annak búvóhelyére. S t, ha a macskának sikerül megszöknie, akkor kés bb, egy óvatlan pillanatban valószín leg ismét lecsap rájuk. - Albord! Oskal! Ti, meg még... A macska újabb vérfagyasztó üvöltést hallatott, aztán lendületet vett, és Kentril felé ugrott. Kentrilnek nem volt ideje felocsúdni. Pengeéles, tíz centi hosszú karmok csaptak felé a leveg ben - ugyanazok a karmok, amelyek véres cafatokká tépték már két társát. Már látta is a saját halálát, és tudta, hogy reakciói túl lassúak ahhoz, hogy megállítsák az elkerülhetetlen véget. A leveg ben repül macskához egy hasonlóan sötét, bár kisebb alak csapódott. Akkora volt a lendülete, hogy mindketten a földre zuhantak. Az újonnan érkezett alak egyik végtagja végén valami fehér villant. Nem karom volt, ahogy Kentril el ször gondolta, hanem egy t r - egy elefántcsont t r. Zayl feláldozta magát, hogy megmentse a kapitányt. Kentril még sosem látott embert ilyen kecsesen és fürgén mozogni. A mozgását korlátozó hatalmas köpönyeg ellenére a szellemidéz valósággal táncolt a macska halálos karmai körül. A pokoli fajzat Zayl felé kapott, de csak a leveg t találta el. A sápadt varázsló a hatalmas ellenfél nyakába ugrott, és ezúttal a t r célba talált. Ahol a különleges penge az állatba merült, smaragdzöld fénycsóva villant, s bár látszott, hogy Zayl csak egy könny , felületi sebet ejtett, a macska úgy üvöltött, mintha szíven szúrták volna. Vadul vonaglott, majd végül sikerült leráznia magáról a szellemidéz t. Kentril közbelépett, hiszen nem hagyhatta, hogy bárki is meghaljon csak azért, mert t védi. Ahogy támadásba lendült, Oskal, Jodas, meg két másik harcos is észbe kaptak, és csatlakoztak hozzá, míg egy ötödik harcos Zaylhoz lépett, és gyorsan fedezékbe vitte. A macska a szellemidéz felé kapott, majd amikor látta, hogy ismét elhibázta a csapást, dühében felüvöltött. Kentril szúrt, de ezzel csupán annyit ért el, hogy ismét magára vonta az állat figyelmét. Miközben egy mancs villámgyorsan vezet jük felé kapott, Oskal és Jodas két oldalról a bestiára támadtak. A macska ekkor Jodas felé fordult, aki olyan gyorsan evickélt hátrafelé, ahogy csak tudott. A másik oldalról Oskal, akit még nem vett észre a bestia, keményen belevágott támadójuk védtelenül hagyott oldalába. Kardja legalább tíz centi mély sebet ütött az állaton. A macska ismét felüvöltött, és a zsoldos felé fordult. Oskal kihúzta bel le a kardját, majd próbált menekülni a csattogó állkapocs és a félelmetes, gyilkos karmok el l.
A visszavonulás végzetes hibának bizonyult. A tüskés farok teljes er b l lecsapott a mit sem sejt zsoldosra. A buzogányszer nyúlvány hangos csattanás kíséretében szétzúzta a harcos koponyájának hátsó felét. Vér freccsent az Oskalhoz legközelebb álló két harcosra. A már halott katona tágra nyílt szemmel el rezuhant, kardja csörömpölve a földre hullt. A dühös Kentril ismét támadásba lendült, s teljes er b l a macska torka felé suhintott. A bestia felé fordult volna, de a másik oldalról megint elvonta valami a figyelmét. A szörnyeteg nem tudott választani a két célpont között, habozva megtorpant. Dumon kapitány összeszedte minden erejét és bátorságát, és tövig nyomta kardját az izmos nyakba. A sátáni fajzat visszakozott, és magával vitte Kentril fegyverét is. A bestia ide-oda tántorgott, életereje lassan elhagyta a torkán tátongó hatalmas seben keresztül, de azért vak dühében vicsorgott, kapkodott minden és mindenki felé, ami a szeme elé került. Albordnak kis híján lecsapta a fejét. A zsoldosok hátrább léptek, és remélték, hogy a halál gyorsan magával ragadja támadójukat. De a macska még a halálos sérülése ellenére sem feledkezett meg Kentrilr l. Még tudott mozogni, és volt némi ereje is, így rezzenéstelen tekintetét gyötrelmei okozójára szegezte. A kapitány tisztán látta saját halálát a vérvörös szemgolyóban. Ekkor Gorst lépett közbe. A barbár harcos a macskát megszégyenít üvöltést hallatott, és hátulról az állatnak ugrott. A szörny próbált hátrafordulni, hogy elkapja a meztelen fels test harcost. Gorst azonban gyorsan az állat nyaka köré kulcsolta a karját, és belekapaszkodott Kentril kardjának markolatába. így nem csak azt akadályozta meg, hogy az állat hozzáférjen, hanem hatalmas erejével meg is forgatta a mélyen a nyakba fúródott kardot, ezáltal még jobban szétroncsolva az állat torkát. Végül a hatalmas teremtmény megbotlott, és elesett. Próbált felállni, de már nem sikerült neki. Gorst még ekkor is szorosan tartotta a nyakát. Izmai megfeszültek, láthatóan csaknem szétpattantak az er feszítést l, de az óriás szilárdan tartotta magát. A tüskés farok felé csapott egyszer, kétszer, de helyzeténél fogva Gorst a hatósugáron kívül maradt. - Végezzünk vele! - kérte Kentril. Zaylllal együtt a zsoldosok körbefogták a bestiát - persze csapkodó farkát még mindig elkerülték. Kentril megragadta Oskal kardját, és csatlakozott a többiekhez. Újra meg újra lesújtottak a macskára. Úgy t nt, mintha már egy órája döfködnék, pedig valójában csupán egy vagy két perc telhetett el. Aztán amikor Kentril már kezdte azt hinni, hogy semmi sem ölheti meg a bestiát, a macska nagy leveg t vett - és nem mozdult többé.
A túlél k gyanakodva nézték az állatot, s döfésre készen vártak, míg Gorst lemászott a tetemr l. A pokoli teremtmény nem nyúlt Dumon helyettese után - mégiscsak sikerült legy zniük. - Jól vagy? - kérdezte egy túlságosan is nyugodt hang. Kentril megfordult, és Zaylt látta maga el tt, akit láthatóan sem testileg, sem lelkileg nem viselt meg a szörny támadás. Máskor ez talán irritálta volna a zsoldost, de Zayl megmentette a biztos haláltól, és Kentril ezt soha életében nem feledhette el. - Köszönöm, Zayl mester. Már biztosan halott lennék, ha te nem reagálsz olyan gyorsan. A szellemidéz halványan elmosolyodott. - A nevem simán csak Zayl. Aki a dzsungelben születik és nevelkedik, az hamar megtanulja, hogy még az állatoknál is gyorsabbnak kell lennie, különben egészen fiatalon ebéd lesz bel le. Kentril nem igazán tudta eldönteni, hogy ez most vicc akart-e lenni, úgyhogy udvariasan bólintott, majd ahhoz a személyhez fordult, aki a kisujját sem mozdította annak érdekében, hogy elkerüljék a tragédiát. - Tsin! Átkozott Tsin! Hát hová lett az a hatalmas nagy tudománya, mi? Azt hittem, hogy a Vizjereiknek minden támadás ellen van valami varázslat a tarsolyukban! Három emberem veszett oda! Az alacsony kis varázslónak valahogy ismét sikerült lenéznie a nála jóval magasabb kapitányra. - Készenlétben álltam, hátha ez a dög nincs egyedül. Vagy talán úgy gondolod, hogy a szánalmas kis csapatod sikeresen legy zött volna két ilyen vadat is egyszerre? - Kapitány - szólt közbe Albord. - Kapitány, menjünk innen, mihamarább. Nincs az az arany, ami miatt én itt maradnék. - Elmenni? - mordult fel egy másik harcos. - Üres kézzel nem megyek sehova! - Addig örülj, amíg a fejed a nyakadon van! Kentril az emberei felé perdült. - Csendet, mindenki! - Talán valóban az lenne a legbölcsebb, ha elmennénk - javasolta Zayl. Tsin a szellemidéz felé intett a botjával. - Ostobaság! Annyi minden vár ránk ebben a városban! Az állat valószín leg már a változás el tt is itt élt, csak nem futottunk össze vele. És mivel nem jött másik a védelmére, én azt mondom, egyedül teng dött itt. Szerintem nincs itt már semmi, amit l félnünk kellene. Semmi!
Ebben a pillanatban zene szólalt meg. - Ez meg honnan jön? - kérdezte Jodas. - Úgy hangzik, mintha mindenfel l szólna egyszerre! - felelte egyik bajtársa. És valóban, a zene mintha minden irányból közeledett volna a zsoldosok felé. Egyszer , ám csalogató, vidámnak mondható dallam volt, melyet egyetlen fuvolán játszott valaki. Kentril egyszerre két késztetést is érzett - egyrészt azt, hogy táncra perdüljön, másrészt pedig azt, hogy minél gyorsabban kimeneküljön a városból. A zene mellett egy férfi nevetése hallatszott. Kentril t i jobbra, kicsit távolabb egy alak mozdult... egy emberi alak. Albord lefelé mutatott az úton. - Kapitány, ott a régi fogadó el tt emberek állnak! - Ló és lovasa közeledik! - kiáltotta egy másik zsoldos. - Ott egy öregember! Az el bb még nem láttam! A csapat körül alakok t ntek fel, akiket pár perccel korábban még egyáltalán nem láttak -sétáltak, lovagoltak, vagy egyszer en csak álltak egy helyben. B ruhákat viseltek, a szivárvány minden színében, és Kentril egyetlen pillantással felmérte, hogy van közöttük öreg, fiatal, er s és gyenge is. S mindegyiknek áttetsz volt a teste... - Ezt a világ minden kincséért sem vállalom, Tsin - a kapitány összehívta az embereit. - Együtt vonulunk a f kapu felé! Senki se maradjon le, senki se térjen ki oldalra, hogy keressen pár garast, értettétek? Egyetlen harcos sem berzenkedett a parancs ellen. Kifosztani egy lakatlan várost az még rendben van, de csapdába esni egy kísértetekkel teli városban... az egészen más. - Nem! - kiáltotta a Vizjerei. - Már olyan közel vagyunk! - De amikor a zsoldosok és Zayl megindultak, sem maradt hátra. Kentrilnek eszébe jutott valami, s a szellemidéz höz fordult. - Zayl! Te az ehhez hasonló lényekkel foglalkozol. Van valami jó ötleted? - Teljes mértékben egyetértek a parancsoddal, kapitány. - Tudnál valamit tenni a szellemek ellen? A sápadt alak összevonta a szemöldökét. - Azt hiszem, távol tudnám tartani ket egy ideig, de van bennük valami nyugtalanító. A legjobb az lenne, ha ki tudnánk menekülni Urehb l anélkül, hogy összecsapásra kerülne sor.
A szellemidéz óvatos figyelmeztetése a legkevésbé sem nyugtatta meg Kentrilt. Ha még Zayl is nyugtalanítónak találja Ureh szellemeit, akkor minél hamarabb kiérnek a kapun, annál jobb. Eddig a kísértetek nem csináltak semmi különöset, olyan volt, mintha nem is vennék észre a betolakodókat. A fuvolaszó tovább zengett, s t egyre er södött, ám ez nem növelte a menekül zsoldosok rémületét. - Ott a kapu! - kiáltotta Albord. - Ott a... Elakadt a szava. A zsoldosok egyszerre megtorpantak, és kifutott a vér az arcukból, amikor meglátták, hogy a menekülés útja... már nem áll nyitva el ttük. A kapu ugyan ott volt, de nem úgy, ahogy maguk mögött hagyták. A hidat felhúzták, a kapuszárnyakat becsukták, és er s vaspántokkal rögzítették. S ami még rosszabb: tömeg gy lt össze el tte, egy csapatnyi sápadt, áttetsz alak, szomorú arccal, beesett szemekkel - az árnybirodalom szellemlakosai. A beesett szemek egyszerre fordultak a kincsvadászok felé, s félelmetes elszántsággal mérték végig Kentrilt és társait. A zene mellett ismét felhangzott egy férfi könnyed kacagása.
5. FEJEZET
Zayl felemelte az elefántcsont t rt, miközben valamit mormogott. A t r felragyogott, és egy pillanatra úgy t nt, hogy a félelmetes horda meghátrál. De azután mintha valami láthatatlan er felvértezte volna ket, megindultak el re. Némán, elszántan közeledtek a kis csoporthoz. - Ennek m ködnie kellett volna - mormogta a szellemidéz szinte cinikus hangon. Csak szellemek, semmi több... legalábbis azt hiszem. A rettenetes tömeg egyre közelebb ért hozzájuk. Nem nyújtogatták mohón a kezüket, nem mutatták gonoszságnak semmi jelét, de megállíthatatlanul közeledtek feléjük, méghozzá egyre többen és többen. Tekintetüket egy pillanatra sem vették le Kentrilr l és társairól, bár úgy t nt, hogy nincs más céljuk, mint odaérni hozzájuk. Azt viszont egyikük sem akarta tudni, hogy mi történik, ha odaérnek hozzájuk... Az egyik zsoldos végül nem bírta tovább: sarkon fordult, és elindult visszafelé azon az úton, ahonnan jöttek. Dumon kapitány dühöngött és káromkodott magában, de neki sem jutott eszébe jobb ötlet. Kardjával suhintott egyet a feje fölött a leveg ben, és visszavonulót rendelt el. A zsoldosok marokra fogták fegyverüket -bár nem tudták, hogy mire mennének fegyvereikkel a testetlen szellemek ellen - és gyorsan Ureh központja felé vonultak. Még Zayl és Tsin is futásnak eredt - a Vizjerei korához és adottságaihoz képest
meglep en fürge volt. Mögöttük a mozdulatlannak t n , ám mégis egyre közeled halovány alakok csapata feltartóztathatatlanul haladt tovább. - A következ utcán forduljunk balra! - kiáltotta Kentril a többieknek. Ha nem hagyta cserben a memóriája, akkor az utca éppen az egyik rtoronyhoz vezet. Ha oda bejutnának, akkor talán átmászhatnának a falon. Ketten voltak még életben azok közül, akiknél kötél volt - annyi kötéllel pedig bizonyosan átjuthatnának a falon. Ahogy a keresztez déshez értek, Kentril a kiszemelt utcában valami mozgásra lett figyelmes. A zsoldosok megtorpantak. A balra nyíló utcából Ureh elfeledett lakóinak újabb csapata t nt fel, arcuk éppen olyan sápadt és eltökélt volt, mint azoké, akik a zsoldosok mögött mentek. - Elölr l is jönnek! - kiáltotta Albord, s abba az irányba mutatott. Valóban, a szellemek el ttük is elálltak az utat. Kentril a jobb oldali utca felé pillantott. Ez volt az egyetlen, amely üresnek t nt. Csak ezen az úton remélhették a menekülést. Zayl szólalt meg mellette halkan. - Nincs más választásunk! Kentril határozott mozdulattal mutatta az új irányt. Minden pillanatban arra számított, hogy újabb kísértethad állja majd útjukat, de az utca néptelen maradt, zavartalanul haladhattak el re. Nem ez volt a helyzet az oldalsó kis utcákkal. Amikor két zsoldos leszakadt a többiekt l, és megpróbált befutni az egyik ilyen kis utcába, szellemalakok jelentek meg az árnyak között, a döbbent harcosoktól csupán pár centire. A rémült páros gyorsan visszatért a csapathoz. Különös módon a többi szellemhez hasonlóan ezek is a zsoldosok nyomába eredtek, de igazából nem törték magukat, hogy tényleg elérhessék ket. Csak jöttek mögöttük. A szellemidéz foglalta össze el ször a helyzetet. - Terelnek bennünket, kapitány. Pontosan arra megyünk, amerre k akarják. Kentril értette, hogy mire céloz Zayl. Ha csak a legkisebb jelét is mutatták annak, hogy irányt változtatnának, azonnal újabb szellemek csatlakoztak az üldöz csapathoz, de egyik rémiszt alak sem akarta ténylegesen elérni ket. Addig legalábbis nem, amíg tartották az irányt, a kísértetek csupán követték ket. A kapitány azon t n dött, hogy vajon mi várhat rájuk az út végén... Magas k fallal övezett m helyek és még magasabb, keskeny, elegáns otthonok el tt haladtak el, kupolás tet ket és csinos kis kapukat láttak. Némely épületben lámpafény villant, olykor még hangokat is hallottak, de amikor Kentrilnek sikerült bepillantania az ablakokon, életnek semmi nyomát nem látta.
A különös menekülés közben mindvégig hallották a fuvolaszót, méghozzá végig ugyanazt az egy dallamot. A láthatatlan férfi jóíz nevetése is felhangzott id nként, mintha jót mulatna a csapat kétségbeesett próbálkozásain. Aztán az üldözött sereg azt látta, hogy már az el re vezet utat is elzárták el lük a szellemek. Kentril el ször nem értette, hogy miért, de aztán körülnézett, és látta, hogy egy keskeny, sötét, barátságtalan, végtelennek tetsz kis sikátor még szabadon áll el ttük. A kapitány gyorsan körülnézett, kereste, hogy van-e még más út nyitva el ttük, de kizárólag a sikátor felé mehettek tovább. - Arra! - kiáltotta, miközben kardja hegyével mutatta az irányt, és csak reménykedett abban, hogy nem követett el végzetes hibát. A sz k utcában nem jelent meg egyetlen sápadt, meredt tekintet lény sem, hogy az útjukat állja. A férfiak egyesével besurrantak a sikátorba. Kentril néhányszor suhintott maga el tt a karddal - tudta, hogy felesleges és ostoba dolgot tesz, de a megszokott mozdulat valamelyest megnyugtatóan hatott rá. - Még mindig követnek bennünket, kapitány! - kiáltotta az utolsó a sorban. - Csak gyertek utánam! Vége kell, hogy legyen ennek egyszer! Vége kell, hogy... S ekkor a sikátor mintha meghallgatta volna a kérését - hirtelen véget ért, s egy nagy, nyitott térre torkollott. Kentril megtorpant a sikátor végében, és bámulta azt, aminek a létezését még nem fedezte fel néhány napos kutatásaik során. - Ezt biztos, hogy észre kellett volna vennünk - suttogta. - Ezt nem lehet nem észrevenni... - A sárkányra! - nyögte mellette Zayl. Kentril a szellemidéz re pillantott, és látta, hogy a férfinak tátva maradt a szája a meglepetést l - ez a látvány majdnem olyan szokatlan és megdöbbent volt, mint az, ami kiváltotta. Ureh kell s közepén egy masszív domb emelkedett, amely tulajdonképpen Nymyr hegyének egy kiszögellése volt. A kapitány a dombra magára persze emlékezett, hiszen még csodálkozott is azon, hogy az emberek úgy építették meg városukat, hogy annak a közepében egy több száz méter magas fekete k szikla állt. De mint kiderült, nem csupán bekerítették ezt a sziklát, hanem valahogy még egy lépcs sort is sikerült vájniuk bele, amely egészen a szikla tetejéig vezetett. S a szikla tetején állt az, amit l mindenki megdöbbent. Egy csodálatos k építményt láttak, amelyet magas falak vettek körül, s amelynek három spirálvonalú tornyából nem csupán a királyságra, de az egész környékre is csodálatos kilátás nyílt. Az építmény stílusa Kentrilt hazája kastélyaira emlékeztette - magas volt, csipkézett és rideg. A kaput, amelyen mindenkinek át kellett haladnia már ahhoz is, hogy a küls udvarba érjen, félelmetes, szárnyas figurák rizték. A fekete hegy, amelyen az építmény állt, tökéletesen beleolvadt a Nymyr árnyékába, ám a fehér márvány,
melyet a tornyok építéséhez használtak, különös, halovány fényként derengett a sötét háttér el tt. Kentril pislogott, de az uralkodói építményt körülleng aura csak nem akart elt nni. Gyomra idegesen összeszorult. - Juris Kán palotája! - suttogta Zayl. - De az elt nt vele együtt... - Juris Kán palotája? - Quov Tsin átcsörtetett a bámészkodó katonák csapatán, egy szál bottal törte magának az utat a nagydarab harcosok között. El relépett, és szemügyre vette az épületet - már amennyire alacsony termete ezt megengedte. Nem kis mohóság hallatszott a hangjában, amikor felszisszent. - Igen... nincs is ennél jobb hely, nem igaz? Jobbat keresve sem találhatnánk. Kentrilnek hirtelen eszébe villantak üldöz ik. Hátrapillantott a válla fölött, és arra számított, hogy a kísértetek ott sorjáznak kifelé a sikátorból, de azt látta, hogy csapatán kívül más nem tartózkodik a környéken. A szörny üldöz k láthatóan ráuntak a vadászatra. - Na, ezek leszálltak rólunk - mondta a szellemidéz fojtott hangon. - Elvezettek minket oda, ahová jönnünk kellett. Dumon kapitány ismét szemügyre vette a meredek, kanyargó lépcs t, mely a hatalmas, zárt kapuhoz, és az azt rz szárnyas alakokhoz vezetett. A félelmetes rszobrok mintha egyenesen az idegeneket bámulták volna... - Felmegyünk? - kérdezte Kentril. - Pillanatnyilag ez jobb ötletnek t nik, mint hogy visszamenjünk szellembarátainkhoz mondta Zayl. - Nem kétlem, hogy ha visszafordulunk, akkor ismét jönnek majd, és lehet, hogy ez alkalommal nem elégednének meg azzal, hogy csak követnek minket... - Hát persze, hogy felmegyünk! - Tsin csaknem köpködött az idegességt l. A híres palota felé mutatott botjával. - Ott hajtotta végre Juris Kán a mestermunkáját, a nagy varázslatot, rengeteg mágus és pap segítségével! Ott találjuk majd minden id k legnagyobb varázslatgy jteményét... és persze rengeteg kincset is. Ekkorra már csak a Vizjereit érdekelte a hatalom meg a kincs. Kentril és a még életben lév harcosok elvesztették érdekl désüket az ilyen dolgok iránt, legalábbis egyel re. Egyetlen harcos sem vágyott másra, mint arra, hogy lehet leg minél távolabb tudhassa magát az árnyak birodalmától, még akkor is, ha a zsebe üresen marad. De nem volt választási lehet ségük. Idevezették ket, ehhez a lépcs höz, és a zsoldos kapitány tudta, hogy ez nem lehet véletlen. - Felmegyünk - morogta. - A fáklyákra vigyázni, ki ne aludjanak!
Miközben lassan, vonakodva megindultak felfelé, Kentril észrevette, hogy más is változott, nem csupán az, hogy elt ntek túlvilági kísér ik. Már nem hallották a nyugtató fuvolaszót, sem a nevetést. Ureh ismét olyan néma volt, akár a sír. Lassan haladtak felfelé, a lépcs rendkívül meredek volt, és nem is kimondottan biztonságos - Kentril elt n dött azon, hogy vajon ki lehetett arra képes, hogy ezen járjon nap mint nap. Imitt-amott le is omlottak a fokok, így még nehezebbé vált a felfelé vezet út. A fáklyák nem nyújtottak valami nagy segítséget, mivel fényüket valamiféle módon eltompította a hegy árnyéka. Kentril látott már élete során olyan koromsötét éjszakát, amelyben világosabb volt, mint a hegy tövében, nappal. Aztán azon gondolkodott, hogy vajon korábban, amikor a romok között kutattak, miért nem t nt fel neki ez a nagy sötétség? Miért annyira más ez a nap, mint az eddigiek? A csapat egyre feljebb és feljebb kapaszkodott. A lépcs most már kétszer olyan hosszúnak t nt, mint amilyennek lennie kellett volna. Egy id után - Kentril úgy érezte, hogy vagy ezer fokot mentek már felfelé - a kapitánynak felt nt, hogy mindenki zihálva lélegzik, s maga is kapkodott a leveg után, így aztán rövid pihen t rendelt el. Még Tsin sem ellenkezett, pedig nagyon vágyott már arra, hogy a palotában lehessen. Zayl, aki sokkal kevésbé t nt megviseltnek, mint a többiek, pár lépésre t lük letelepedett, s keze ismét a kerek bugyorra vándorolt. Szemét lehunyta, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mintha keresne valamit. A szellemidéz gyorsan kinyitotta a szemét, amikor Dumon kapitány közelebb lépett hozzá. Keze ismét elreppent a bugyorról, és most is elfedte a köpönyegével. - Dumon kapitány? - Válthatnék veled pár szót, Zayl? - Állok rendelkezésedre. Kentril leguggolt a szellemidéz mellé, és megjegyezte: - Láthatóan úgy ismered ezt a helyet, mint a tenyeredet. Még az öreg Tsinnél is többet tudsz róla, pedig éveket szentelt e terület tanulmányozására a könyvtárakban. - Igen, ezt kutatta egész életében, én viszont az egész életemet itt éltem le, kapitány. - Épp erre akartam kilyukadni, Zayl. De vajon mennyit tudsz igazából? Amikor megláttad ezt - Dumon kapitány a palota felé intett -, te is meglep dtél, bár korántsem annyira, mint én vagy a többiek. Ez nem volt itt, szellemidéz ! A domb az igen, de ez a márványpalota nem! - Te meglep dsz ilyesmin egy olyan birodalomban, amely összeköttetésben áll a Mennyországgal, kapitány?
Kentril felhorkant. - Ahhoz képest, hogy ez a földi Paradicsom, én eddig csak vért láttam benne. Zayl szemöldöke magasra szökkent. - Igen élesek az érzékeid, Dumon kapitány, és az ösztöneiddel, meg a világképeddel talán még nekem is tudnál meglepetéseket okozni. - Újra megkérdem, szellemidéz : mit tudsz err l a palotáról? - Hát csak azt, amit a Vizjerei is mondott. - A „Vizjerei" szót a szellemidéz furcsán megnyomta, szinte undorral ejtette ki a száján. -Tudom, hogy ezen a helyen hajtották végre a nagy varázslatot, amellyel megnyitották a Mennyország felé vezet ösvényt. Én nem lep dtem meg azon, hogy Juris Kán egykori otthona még most sem követi a halandó világ természeti törvényeit. Olyan er hatások érték, amelyeket mi el sem tudunk képzelni, és ezt a hatást még az évszázadok sem tudják elkoptatni. Kentrilt a hallottak nem nyugtatták meg túlzottan. Mással próbálkozott. - Tudni szeretném, hogy mi van abban a bugyorban. - Mint már mondtam, egy kabala. - És miért tartod magadnál? Úgy látom, nagyon sokat jelent neked. Zayl felállt, arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. Kicsit hangosabban megkérdezte: - Nem kellene továbbindulnunk, Dumon kapitány? Hosszú még ez a lépcs . - Igaza van, Dumon - motyogta Tsin, kicsit lejjebb. - Pazaroljuk a drága id met. Zayl egyetlen szó nélkül megindult felfelé. Kentril összeszorította a fogát, majd vonakodva biccentett a többieknek, hogy indulhatnak. A kapitány megfogadta, hogy eljön még az id , amikor a szellemidéz elmondja neki az igazat... már persze ha túlélik ezt az rületet, és lesz rá alkalmuk. Különös módon onnantól kezdve az út többi része mintha könnyebben ment volna. Juris Kán lakhelye minden lépéssel egyre hatalmasabbnak t nt. Hamarosan fel is értek a magas kapu elé. - Randa állatok - jegyezte meg Albord, miközben végigmérte a két szárnyas vízköp sárkányt. Közelr l már látszott, hogy a testük olyan, akár az embereké, ám er sen emlékeztettek az oroszlánokra is, arcuk pedig olyan volt, mint a kesely ké. Végtagjaik hosszú, hajlott karmokban végz dtek, mint a sasok vagy sólymok lába. Széles, nem emberi szempárok szegez dtek a kapu el tt ácsorgó jövevényekre. - Ez lenne hát a legigazabb hív otthona? -kérdezte Kentril.
- Ezeket az állatokat sokan a legjobb röknek tartják a Pokol er i ellen - magyarázta Zayl. - Nyilván az a feladatuk, hogy éreztessék a betérni készül kkel: ide csak tiszta szív emberek léphetnek be. - Ez azt jelenti, hogy nekünk kint kell maradnunk, kapitány? - kérdezte valaki a sor végéb l. - Vagy bemegyünk mind, vagy nem megy be egyikünk sem - mondta Kentril, miközben az íves kaput tanulmányozta. - Már ha egyáltalán be lehet itt menni. Zayl válaszként a kapuszárny felé nyúlt. Alig ért hozzá, az már ki is vágódott. - Indulhatunk? - kérdezte Zayl udvariasan a zsoldosoktól. A kapitány kis híján megremegett. Az srégi kapu ugyanis hangtalanul nyílt ki, mintha csak el z nap olajozták volna meg. Zayl tett egy lépést el re, majd amikor látta, hogy nem történt semmi, betért a kastély udvarára. Dumon kapitány a szellemidéz sikere láttán felbátorodott, és követte t, majd intett az embereinek, hogy k is lépjenek beljebb. El ször Albord lépett át a kapun, majd Jodas következett, utána pedig a többiek, szépen sorban. Mivel az els kkel nem történt semmi, a végére maradó zsoldosok egyre nyugodtabbak lettek. Az egyikük még tréfálkozott is - állította, hogy az egyik szobor egy volt feleségére emlékezteti. Azóta, hogy a város életre kelt, a zsoldosok most el ször engedtek fel valamelyest. Tsin csak állt, és nézte, ahogy a zsoldosok belépnek a kapun. Amikor az utolsó harcos is áthaladt, megmarkolta a botját, és a nagy hódítók g gjével nekilendült. A bejárat fölött a szobrok hirtelen életre keltek. A lények széttárták szárnyukat, felpattantak, szemük a Vizjereire szegez dött. Karmok nyúltak a varázsló felé, mire az azonnal visszavonult. A szobrok ismét mozdulatlanná dermedtek. - Az rök tisztán látnak - mormogta Zayl Kentril mögül. A kapitány nem tör dött a megjegyzéssel. Átlépett a kapun, és megnézte a szobrokat. Ha nem látta volna a saját szemével, hogy mi történt, akkor azt hitte volna, hogy valakinek jól m ködött a fantáziája néhány korsó ser után. Felnyúlt, s kardja hegyével óvatosan megkocogtatta az egyik szobrot, de nem hallott mást, csak a fém csendülését a tömör sziklán. - Állj félre, Dumon - parancsolta a varázsló. - Majd én elbánok ezekkel a csaholó kutyákkal. Quov Tsin a balján lév szobor felé irányította a botja hegyét. Beszéd közben végigsimította a botot, mire az egyik sor rúnajel felragyogott.
Zayl csatlakozott Kentrilhez. - Ez nem túl bölcs döntés, Dumon kapitány. Á zsoldos kapitány egyetértett vele. - Ne csinálja, Tsin. Csak még rosszabb lesz a helyzet. - Ugyanazt az embert hallom, aki nemrég még számon kérte rajtam, hogy miért nem varázsolok? - puffogott a varázsló. - Ezek a vacak szobrok nem tarthatnak vissza engem! Kentril gyorsan a bejáratba ugrott, elállta a Vizjerei útját. A varázsló hátralépett, de nem engedte le a botot. - Álljon mellém - parancsolta a kapitány. -Maradjon nagyon közel, így talán elkerülhetünk egy felesleges csetepatét. - Mire készülsz? - Csak tegye, amit mondtam, Tsin! Ahogy Kentril megindult volna a kapu felé, Zayl állt elébe. - Ha ragaszkodsz ehhez, akkor szükséged lesz valakire, aki figyeli a másik szobrot. A Vizjerei nem túlzottan alkalmas erre a feladatra - El húzta a t rét. - Majd én segítek. - Nekem nincs szükségem... - kezdte a ráncos varázsló. - Csendet, Tsin! - Varázsló ide vagy oda, Dumon kapitánynak már nagyon elege volt a megbízójából. Zayl képes volt belépni oda, ahová a Vizjerei nem, és ez sokat elárult a kapitánynak a két emberr l. Az alacsony kis figurával kettejük között Kentril és Zayl megindultak a kapu felé. A szobrok mozdulatlanul álltak, egyszer k szobroknak t ntek. Korábbi ébredésüknek most nem volt semmi jele. Kentril belépett a kastélyudvarra, és fellélegzett. Úgy t nt, hogy az ötlete bevált - a két magas ember közé bújtatott varázsló látszólag elkerülte a szobrok figyelmét. - Még egy vagy két lépés, aztán... Ahogy Tsin ruhájának szegélye beért a kapu vonalába, a Kentril melletti szobor életre kelt. Szárnya megrebbent, szeme felvillant, kószája kinyílt, és vad, fülsiketít üvöltést hallatott. Kentril hasonló kiáltást hallott a másik oldalról is - ez sajnos azt bizonyította, hogy Zayl mellett is életre kelt a szobor. A horgas cs r el rekapott, és a harcostól kissé balra a leveg be mart. A kapitány kardja csengve találkozott a márvány állkapoccsal, de annyi haszna legalább volt a
dolognak, hogy az állat meghátrált. A szellemidéz sosem hallott nyelven érthetetlen szavakat mormolt, majd Kentril a szeme sarkából felvillanó fényt látott. Az els szobor kihasználta a meglepettségét, és ismét támadásba lendült, próbált elnyúlni a zsoldos mellett. Tsint akarja! - döbbent rá Kentril. Próbálja elkerülni a küzdelmet velem! Csak kell neki! Félelmetes karmok suhantak el a válla mellett, s próbáltak belemarni az aprócska varázslóba. Tsin a botjával ütötte félre a mancsot, s ahogy a fa a k höz ért, szikrák freccsentek a leveg be. - Tsin! - kiáltotta Kentril. - Itt a lehet ség! Ugorjon be... Ebben a pillanatban a fuvolaszó ismét felcsendült - olyan volt, mintha mindenhonnan áramlana feléjük a muzsika. Kentril gyorsan becsukta a száját, s nem is mert belegondolni, hogy vajon mit is jelez a kísérteties muzsika újbóli felcsendülése. A zene különös hatással volt a szobrokra. Az, amelyik a zsoldos vezér el tt állt, megtorpant, az ég felé emelte a tekintetét. Halkan mormogott, majd gyorsan visszaugrott a helyére, és úgy helyezkedett, ahogy a csapat el ször meglátta. Kentril szeme láttára elt nt az életnek minden nyoma a lényb l - az r egy perc múlva nem volt már több, mint egy egyszer k szobor. - Hihetetlen - jegyezte meg Zayl. Kentril megperdült, és látta, hogy a szellemidéz rettenetes ellenfele szintén visszatért a helyére. Nem volt kérdéses, hogy csakis a zene lehetett ilyen hatással a szobrokra, s a kapitány úgy döntött, hogy gyorsan kihasználják ezt a szerencsés fordulatot. - Menjen be, Tsin! A Vizjereinek nem kellett kétszer mondani. Fél lábbal már bent is volt a palota udvarán, és mire Zayl és Kentril megfordultak, hogy kövessék, Quov Tsin már ott várt rájuk, kissé beljebb. A muzsika pedig tovább szólt... - Bentr l jön a hang - közölte a Vizjerei, aki már alig várta, hogy bemehessen. Kövessetek! Kuncogás hallatszott Zayl fel l. - Micsoda bátor ember, be mer menni egy olyan helyre, ahol nyilvánvalóan nem látják szívesen! Kentril a szellemidéz re pillantott, de Zayl mintha meg sem szólalt volna, és a kapitánynak be kellett ismernie, hogy a hang nem is olyan volt, mint a sápadt varázslóé. Egyik embere hangját sem ismerte fel benne.
Úgy t nt, hogy senki más nem figyelt fel a hangra. Albord meg a többiek a parancsára vártak. Tsin már jócskán eltávolodott a csapat többi tagjától, s bizonyos oknál fogva Kentril nem akarta, hogy a Vizjerei túl messzire men jen a keze ügyéb l. Valami azt súgta neki, hogy jobb lesz, ha rajta tartja a szemét az aprócska varázslón. A szobrokat nem véletlenül helyezték a bejárathoz, és azok kizárólag a Vizjerei ellen hadakoztak - nem pedig Zayl ellen, ahogy azt az ember várta volna. Ez valahogy egyre kevésbé tetszett neki. A csapat követte a muzsikát, s elértek a bejárathoz, amely egy magas, íves ajtó volt, bronz ajtószárnyakkal. A bronzban két kardos arkangyal domborm ve volt látható. Furcsamód a domborm vek csúnyán megrongált állapotban voltak, míg az ajtó többi része szinte érintetlennek t nt. Quov Tsin a botja végével megbökte az egyik ajtószárnyat. A kapuhoz hasonlóan ez is hangtalanul nyílt ki. A Vizjerei olyan magabiztosan vonult be rajta, mintha a saját otthonába térne be éppen. A hihetetlen folyosót három emelet magas márványoszlopok szegélyezték, s egy hatalmas csillár világította meg, amelyben Kentril legszerényebb becslése szerint is legalább száz gyertya éghetett. A padlót míves mozaik díszítette, melyen sárkányok és más állatok látszottak - furcsa kontrasztot alkottak az arkangyalokkal, legalábbis Kentril szerint. A két oszlopsor mentén állami egyenruhát visel , tiszteletreméltó férfiak portréi állítottak emléket azoknak, akik az évszázadok során uralkodtak Urehben. A folyosó végén ismét egy ajtó el tt találták magukat. Áthaladva a régen halott urak portréi között, a csapat tagjai megálltak az ajtó el tt. Nyilvánvaló volt, hogy a zene az ajtószárnyak mögül hallatszik. Ezt a bejáratot is arkangyalok védték, karddal a kezükben, és ezek az arkangyalok is hasonló állapotban voltak, mint a küls ajtón lév k. Tsin az ajtóhoz ért, de az nem nyílt ki el tte. Aztán Zayl is próbálkozott, de sem járt több sikerrel. Kentril odalépett a két varázsló mellé. - Talán van valami zár vagy... Éppen hozzáért volna egy vésett rajzolathoz, amikor hirtelen mindkét ajtószárny kivágódott el tte. A trió hirtelen meghátrált, ahogy a sötét szobából kiáramló h vös szélroham elérte ket. El ször nem láttak semmit, de aztán a zene a terem legvégébe vonzotta a tekintetüket, ahol egy lámpás halvány fényét pillantották meg... mellette pedig egy fehérruhás öregembert, magas támlájú széken. El rehajolt, mintha észre sem venné, hogy már nincs egyedül. Kentril szeme hozzászokott a sötéthez, és meglátta a karcsú, csuklyás alakot is, aki az öregember el tt üldögélt a földön, és fuvolát tartott a szájához... vagyis valószín leg a szájához. - Újabb szellemek - suttogta Albord.
Alig hallhatóan suttogott ugyan, de a két alak bent úgy reagált, mintha legalábbis a csillár zuhant volna le a mennyezetr l, s tört volna darabokra a márványpadlón. A csuklyás alak abbahagyta a játékot, majd felállt, és egy kecses mozdulattal elt nt a sötétben. A fehérruhás férfi felnézett, és mindenki meglepetésére úgy köszöntötte ket, mintha már rég várta volna érkezésüket. - Végre itt vagytok, barátaim - mondta halkan, kedves hangon, melyben azonban mintha egy egész hadsereg ereje feszült volna. A Vizjerei nem nagyon tör dött a formaságokkal - kivéve akkor, ha a saját nagyszer ségét kellett reklámoznia. A padlóhoz ütötte botját, majd kijelentette: - Quov Tsin vagyok! A Legbels Kör Varázslója, a Legf bb Tudás Társaságának tagja, a Legnagyobb... - Tudom, hogy ki vagy - felelte az öregember nyugodtan. Kentrilre meg a többiekre nézett, s bár igen nagy távolságra voltak egymástól, a kapitány mégis úgy érezte, mintha közvetlenül az öreg el tt állna, s az látná minden gondolatát. - Mind ismerlek benneteket, barátaim. Zayl a varázsló elé lépett. Olyan elszánt arccal nézett, hogy mindenki meglep dött, f leg Kentril. Mindenki megszokta, hogy Zayl tökéletesen uralja a saját érzelmeit, és hogy semmi, még egy kísértetváros sem képes t kihozni a sodrából. A mostani elszántságához képest még az a döbbenet is semmi volt, amit a palota láttán produkált. - Tisztelt uram, helyesen gondolhatom, hogy én is tudom, hogy te ki vagy? A fehérruhás alak ezt szinte mulatságosnak találta. Széke karfájára könyökölt, álla a tenyerében, így nézett vendégeire. - Te mit gondolsz? - Te vagy... te vagy talán a nagy Juris Kán? Vendéglátójuk arcán komorkifejezés suhant át. - Igen... igen, Juris Kán vagyok. - A Mennyek összes szentjére! - suttogta az egyik zsoldos. - Még egy szellem! - vágta rá egy társa. Kentril egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta az embereit. Tsinre nézett, meger sítést várt, és bár a Vizjerei nem mondott semmit, átszellemült arckifejezése mindent elárult. Hihetetlen volt, de igaz: megtalálták Juris Kánt, aki a legtisztább királyság vezet fénye volt... és akinek már évszázadok óta a földben kellett volna nyugodnia, csakúgy, mint a fantomoknak, akik idáig terelték ket.
Terelték ket? tette - mondta Kentril a többieknek, majd elindult az ül alak felé. - utasította a szellemeket, hogy tereljenek bennünket ide. O ejtett minket csapdába úgy, hogy egyetlen úton tudjunk csak haladni... azon, amelyik a palotájához vezet. Ha azt várta, hogy a város ura majd tagadja a dolgot, nagyot tévedett. Juris Kán némán felemelkedett a székéb l, karját ruhája b ujjába rejtette, és szinte bocsánatkér en oldalra hajtotta a fejét, úgy nézett rájuk. - Igen, én vagyok a felel s. Igen, én intéztem úgy, hogy idehozzanak benneteket... de csak azért, mert én sajnos nem tudtam volna elétek menni. - Micsoda ostobaság... - de Dumon kapitány nem jutott tovább a mondandójával, mivel a Kán közben lehajolt, megragadta a ruháját, és feljebb húzta, hogy megmutassa a lábát. Vagyis azt a helyet, ahol a lábának kellett volna lennie. Bokától felfelé ugyanis Ureh királyának lába tökéletesen összeolvadt a szék els lábaival, úgy, hogy nem lehetett megmondani, hol ér véget a fa, és hol kezd dik a láb. Juris Kán leengedte a ruháját, és szinte hangon megszólalt: - Remélem, megbocsátotok. Ez még Tsinnek is túl hihetetlen volt, nem hagyhatta szó nélkül. - De mit jelentsen ez? Mi a helyzet a Mennyekbe vezet ösvénnyel? A legenda szerint. .. - A legendákban sok mindenr l szó van -vágott közbe Zayl. - A legtöbbjér l a végén kiderül, hogy nem volt igaz. - A miénk pedig a legnagyobb hazugság mind közül - szólalt meg egy hang a sötétben, t lük balra. Juris Kán a sötétség felé nyújtotta a kezét, és rámosolygott arra, aki ott rejt zött. - Azok, akiknek látszanak. Nyugodtan el jöhetsz. Az árnyak közül el lépett a fuvolás, aki már nem viselte a csuklyát. Kentril ekkor látta csak meg, hogy a b ruhában n alak rejtezik, méghozzá egy nagyon szép és fiatal n alakja. B re sima és fehér, akár az alabástrom, szeme smaragdzöld, s csillogó, még a férfiak fáklyáinak halvány fényében is ragyogó... haja lángvörös, és selymesebb, mint a Kentril hazájában él n ké, vonásaiban enyhe keleties jelleg, mely árulkodik származásáról ebben a távoli birodalomban. - Barátaim...
Atanna, a leányom.
Atanna. A név ott és akkor beleégett a kapitány szívébe. Atanna, a gyönyör n k legszebbike, kinél Kentril csodásabbat sosem látott. Atanna, a földre szállt angyal... Atanna... az arc a brossról.
6. FEJEZET
- Elárultak bennünket - mondta nekik Juris Kán, miközben Atanna mindenkinek átnyújtott egy borral teli kupát. - Az árult el bennünket, akiben a legjobban bíztunk. - Gregus Mazi - tette hozzá a leánya, aki közben letelepedett a földre, Kentrií mellé. Tekintete találkozott a kapitányéval, és a smaragdzöld szemek egy pillanatra felragyogtak. De a ragyogás tényleg csak egy pillanatig tartott - a beszélgetés témája kioltotta azt. -Gregus Mazi... akit apám valaha a testvérek testvérének nevezett. - A balomon ült, míg a jó pap, Tobio a jobbomon foglalt helyet - Az sz hajú uralkodó hátrad lt, kupáját két tenyere közé szorította. - Nekik adtam azt a dics séges feladatot, hogy fordítsák le a látomásokat a valóság nyelvére. Nekik adtam azt az áldott feladatot, hogy elvezessenek bennünket a Mennyek útjára. A zsoldosok és a két varázsló a padlón ültek, a bebörtönzött uralkodó el tt, s a gyönyör és kecses Atanna mindegyiküknek hozott gyümölcsöt és bort. Annyi vérengzés és rettegés után az utazók hálásan fogadták Juris Kán vendégszeretetét. Meg persze ott volt a sok kérdés is - ugyan ki lenne alkalmasabb azok megválaszolására, mint a szent birodalom uralkodója személyesen? Juris Kán kifejezetten vezet alkatú ember volt. Ha felállt, olyan magas volt, mint Kentril, és majdnem olyan széles volt a válla is, mint a kapitánynak. A korához képest Juris Kán küls je és természete fiatalos volt, s kevés jelét mutatta a törékenységnek. Bár a b re megráncosodott, er s állkapcsa, szúrós, zöld szeme, királyi orra miatt még mindig parancsoló volt az arca. Még a hosszú, fehér haj sem öregítette annyira az uralkodót, hogy küls megjelenése elárulja, amit a bölcsessége - azt, hogy már sok évet leélt a földön. Kentril átgondolta az uralkodó utolsó megjegyzését, és komoran nézett a poharába. - De a legenda szerint Mazi egy apró baleset miatt maradt hátra, és aztán éveket áldozott arra, hogy csatlakozhasson hozzátok... Juris Kán felsóhajtott. - A legendákban több a mese, mint a valóság, barátom.
- Tehát nem jutottatok fel a Mennyekbe? -kérdezte Tsin, aki már eltüntette bora nagy részét. - Nem m ködött a varázslat? - A kapitány úgy látta, hogy a varázslat sikertelensége jobban zavarja a Vizjereit, mint a város szerencsétlen lakosainak sorsa. - Nem. Csapdába estünk egy holt térben, egy id tlen közegben a halandó világ és a dics séges célunk között... és mindez egyetlen ember gonoszsága miatt történt. - Gregus Mazi tette - ismételte Atanna, lesütött szemmel. Dumon kapitány elsöpr vágyat érzett, hogy megvigasztalja a leányt, de gyorsan leküzdötte magában a késztetést. - Mit tett? - Amikor eljött az utolsó varázslat ideje - felelte az uralkodó -, Tobio rájött, hogy a varázsigék valahogy nem stimmelnek. A jelentésüket megfordították, és a végeredmény nem a Mennyországba vezetett volna bennünket... hanem a Pokolba. Kentril Zaylra pillantott, aki ugyanolyan figyelmesen hallgatta a Kánt, mint mindenki más. A szellemidéz bólintott. - Sok varázslatra igaz, hogy ha az ellenkez jére fordítják az egyes szavak jelentését, akkor a hatás is az ellenkez jére fordul. Egy gyógyító varázslattal is lehet még nagyobb sérülést, akár halált is okozni. - Gregus többet akart, nem pusztán megölni bennünket - mormogta az uralkodó. Kárhozatra akart bennünket ítélni... és ez majdnem sikerült is neki. A kapitány belegondolt, hogy a mellette ül n t majdnem Diablo birodalmába taszították, és megborzongott. Ha tehette volna, Kentril megragadta volna a gonosz Gregus Mazi nyakát, és addig tekerte volna, míg a varázsló meg nem pillantja a saját sarkát. - Sikerült is volna a terve - tette hozzá Atanna, aki enyhén elpirult a kapitány figyelmét l. - De atyám és Tobio közbeléptek. - Próbáltuk fordítva elismételni a varázsigét, így aztán nem jutottunk se a Mennyekbe, se a Pokolba, hanem ehelyett a semmi kell s közepén kötöttünk ki, ebben az id tlen birodalomban, ahonnan nem szabadulhatunk. - Onnan is elismételhettétek volna a helyes varázsigét! - horkant fel megvet en Quov Tsin. - Egyszer feladat lett volna egy csapat jól képzett Vizjerei számára is, hát még... - Nem olyan egyszer a dolog, barátom, hiszen az összes varázsló és pap meghalt a varázslat közben! - Ureh uralkodójának kedves vonásain fagyos kifejezés futott át. Gregus gondolt mindenre. Egyetlen megváltoztatott sor gyorsan kiszippantotta az életer t mindenkib l, aki kántálta a varázslatot... kivéve bel lem meg Tobióból. Fels bbrend tudásunk megmentett minket, de alaposan legyengültünk. S ami még
rosszabb, a többiek segítsége nélkül kevés volt az er nk ahhoz, hogy tisztességesen elismételjük a varázslatot. Ha Juris Kán és a vezet pap nem is tudták elismételni újra a varázslatot, ahhoz-azért még volt erejük, hogy ki zzék Gregust. A párbajban Tobio az életével fizetett, de mivel el tudták küldeni az áruló varázslót, megakadályozták, hogy az befejezze szörny tervét, s a Három F gonosz birodalmába szám zze városát. így aztán a város és lakosai csak lebegtek az id tlen semmiben, egészen addig, míg eljött a perc, amikor az árnyékba burkolózott világ ismét valóssá vált körülöttük. - Aki élete során Urehben élt, észre kellett, hogy vegye a hatalmas Nymyrt, és az árnyékát, mely beborította gyönyör városunk egészét. Abban a hitben, hogy a szörny átok, mely minket sújtott, hirtelen véget ért, vagy húsz lakosunk meggondolatlanul a f kapu felé vette az irányt. Kirohantak, mert érezni akarták a nap melegét, a könny szell t - a Kán hátrad lt, s arca sápadtabb lett, mint a szellemidéz é. - S ezért a lehet legborzalmasabb kínhalállal fizettek... Kirohantak a napsütésbe, s ezzel megpecsételték a sorsukat. Abban a pillanatban, hogy a fény elérte ket, lángra kaptak. Ureh szerencsétlen lakosai úgy jártak, mint a jégdarabok, ha kovácsm hely tüzébe dobják ket: gyakorlatilag elolvadtak, s még akkor is hallatszottak a sikolyaik, amikor már csak egy tócsa maradt a nyomukban. De ezek a tócsák is egy perc alatt elpárologtak. Páran, akik a sor végén voltak, sikeresen visszarohantak a hegy árnyékába, de ezzel csak meghosszabbították saját szenvedéseiket, hiszen azok, akiket egy pillanatnál tovább ért a fény, ugyanúgy elolvadtak, elégtek. A vége az lett, hogy azoknak, akik még id ben megtorpantak, le kellett ölniük szenved , félig elégett, sikoltozó társaikat, hogy megszabadítsák ket a mérhetetlen fájdalomtól. Atanna töltött még egy kis bort Kentrilnek, és szelíden rámosolygott. Ugyanakkor azonban könnyek csorogtak végig az arcán. Felvette még érintetlen poharát, és apja helyett folytatta a borzalmas történetet. - Alábecsültük Gregus Mazi mérhetetlen gonoszságát. Az álnok kígyó elzárt minden visszautat a halandó világba is. S t, attól kellett tartanunk, hogy amint elt nik az árnyék, és a napfény megérinti otthonunkat, mi is ugyanarra a sorsra jutunk, mint azok, akik kifutottak a kapun. A következ reggelen azonban valóságos csodát láttak a város lakói, hiszen ahogy a nap els sugarai megjelentek a horizonton... a világ kezdett elhalványodni körülöttük. A városlakók ismét a semmi közepén találták magukat. Megdöbbentek ugyan, de úgy látták, hogy a szám zetés még mindig jobb ideiglenes megoldásként, mint a szörny halál. Mind az áldott vezet t, Juris Kánt figyelték, hiszen biztosak voltak benne, hogy ki fog majd találni valami megoldást. Sokan úgy gondolták, hogy a szörny haláltól való megmenekülésük annak a jele, hogy a Fény még mindig nem feledkezett meg róluk teljesen. Remélték, hogy Ureh
valamilyen módon sikeresen visszatérhet majd a halandó világba, vagy pedig folytathatja útját a Mennyek Országa felé. - Hosszas kutatás után megállapítottam -folytatta Atanna apja történetet -, hogy van mód a valós világba láncolni a várost anélkül, hogy veszélybe keverednénk. Azt is elhatároztam, hogy amint lehet, visszatérünk a halandó birodalomba. Drága gyermekem segítségével - itt szeretetteljesen rámosolygott a fiatal, vörös hajú lányra -, aki a maga módján igen tehetséges, rengeteg munka árán létrehoztunk két tökéletes, misztikus és egyedülálló követ. Juris Kán a lány kezébe adta a kupáját, majd a vendégei szeme láttára egy lángoló kört rajzolt a leveg be ujjával. A tüzes gy r ben egy kép jelent meg, két egyforma alakú kristály, az egyik hófehér, akár a jégsipka a hegyek csúcsán, a testvére pedig fekete, mint a holló tolla. Ilyen tökéletes drágaköveket még nem láttak soha életükben, így Dumon kapitány és emberei álmélkodva csodálták a két kincset. - Az Árnyak Kulcsa - mutatott Juris Kán a fekete k re. - A Fény Kulcsa - mutatott a hófehérre. - Az egyiket Ureh alá, a legsötétebb barlangba kellett helyezni, a másikat pedig a Nymyr legmagasabb pontjára, arra a helyre, amelyet reggel el ször ér a nap sugara. Ketten együtt itt foghatják a városra boruló árnyékot, így a halandó világban maradhatunk egészen addig, míg meg nem találjuk a végs megoldást. így aztán, amikor megint eljött az id , s Ureh ismét kapcsolódott a halandó világhoz ezt Juris Kán pontosan tudta el re - megkezdték a terv megvalósítását. Önkénteseket kerestek, bátor férfiakat, összesen tizet. Ötöt közülük a város alá küldtek, hogy megkeressék a legsötétebb üreget, amelyhez a leger sebben köt dnek az árnyak. A másik öt ember azt a feladatot kapta, hogy felmásszanak a Nymyr tetejére, és elhelyezzék a követ az uruk által pontosan meghatározott helyen. A második csoport a Fény Kulcsa mellett egy csomó leplet is vitt magával, hogy védve legyenek a Nap számukra egyel re gyilkos fényét l. A remény feléledt, s a két csapat elindult, hogy teljesítse küldetését - a város népe ekkor már tényleg elhitte, hogy imáik meghallgatásra találtak. Sajnos Gregus Mazi visszatérésével senki sem számolt. Feltételezték, hogy gyanította, vagy talán pontosan tudta is azoknak a helyét, akiket valaha elárult. Amikor Ureh legközelebb el t nt az árnyak közül, a gonosz varázsló már ott várt a város szélén. Észrevette, hogy éppen meg akarják menteni a királyságot, és gyorsan követte azokat, akik a hegy teteje felé tartottak. Ott elmormolt egy varázsigét, és egyetlen villámcsapással elpusztította a k bölcs jének szánt helyet, és a Fény Kulcsát hordozó öt embert is. Miután álnok feladatának ezt a részét elvégezte, Gregus Mazi titokban bejutott a palotába, és régi mestere keresésére indult. Meglepetésszer en támadt a Kánra. - Éppen csak arra volt id m, hogy felnézzek, és már le is csapott. Amikor felálltam, hogy ellene induljak, rá kellett döbbennem, hogy eggyé váltam a székkel, és együttesen hozzán ttünk a palotához is. „Itt hagylak, hadd t n dj örökké
kudarcodon, uram -mondta gúnyosan a gonosz. - Most pedig megyek, és végleg megpecsételem királyságod sorsát. Megszerzem a másik követ is, és azt is elpusztítom, mint az els t." A fehérruhás uralkodó beletúrt ezüstös hajába, szeme megtelt könnyel. - Tudnotok kell, barátaim, hogy úgy szerettem Gregust, mintha a saját fiam lett volna. Volt id szak, amikor még abban reménykedtem, hogy... - Atannára pillantott, aki elvörösödött. A mellette ül Kentrilt pedig elöntötte a féltékenység. - De ez már nem számított. Csak az számított, hogy ott akart engem hagyni, magatehetetlenül, és elindult, hogy elpusztítsa az utolsó reményét mindazoknak, akik a kezembe adták a sorsukat. Gregus Mazi azonban alábecsülte régi mestere erejét. Legyengült, ez igaz. Csapdába esett, ez is igaz. De a Kánnak volt még egy er forrása. Ott voltak neki az emberek, és az iránta érzett szeretetük. A Kán ebb l merített, Ureh közösségének erejéb l. Amikor lecsapott a gúnyolódó Gregus Mazira, akkor ezrek erejét használta, nem egyetlen emberét. - Be kell ismernem - mondta az uralkodó, és szégyenében lehunyta a szemét -, hogy dühösen sújtottam le rá, haraggal, b nös módon... de határozottan és eltökélten is. Gregusnak nem volt esélye ellenem. Nem maradt holttest az áruló után, amit el kellett volna temetni, vagy égetni; élete utolsó pillanatában csak néhány füstfelleg maradt abból az emberb l, aki elátkozta a Fényességek Fényességét. Sajnos hiába fizetett meg az áruló szörnyeteg, hiszen sikerült el tte ismét a szám zetésbe küldenie Juris Kánt, és szeretett alattvalóit. A Nymyr csúcsára szánt kristály nélkül Ureh nem tudott megkapaszkodni a halandó világban. Amikor eljött a hajnal, akkor a város ismét a semmi közepén találta magát, ám ezúttal remény nélkül. - Tudjátok, nem tudtam újra elkészíteni a kristályokat - magyarázta Kán. - Olyan anyagokra lett volna ehhez szükség, amelyekkel már nem rendelkeztünk. S ami még rosszabb, itt maradtam ebben a szobában, s bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam magam kiszabadítani. Egyetlen drága gyermekem gondoskodott rólam, nélküle nem maradhattam volna életben. De Juris Kán még ekkor sem adta fel. Minden létez talizmánt, kéziratot, tekercset odavitetett magához. Újabb és újabb varázsigéket kutatott fel, s abban reménykedett, hogy amikor királysága ismét kapcsolatba kerül a halandó világgal, érkezik majd segítség. Azon ritka alkalmakkor, amikor Ureh valóban kapcsolódott a valóságos világhoz, látókövek segítségével fürkészte a környéket, hátha éppen arra jár valaki, aki a segítségükre lehet. így ez alkalommal sikerült meglátnia Kentril Dumont és csapatát, méghozzá városa falain belül. - El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem, amikor megláttalak benneteket! Bátor felfedez k, ráadásul városom kell s közepén! Tudtam, hogy nem szalaszthatom el a
lehet séget, hiszen talán ez az utolsó alkalom... Ide kellett hívnom benneteket magamhoz! Kentril gondolatban ismét maga el tt látta a több ezer kísérteties alakot, akik utcáról utcára terelték ket. - Választhattál volna valamivel kellemesebb megoldást is... - Apám azt tette, amire képes volt, kapitány - vágott közbe bocsánatkér en Atanna. -Nem mehetett elétek. így hívathatott csak benneteket. - k voltak az alattvalóid? - kérdezte Zayl olyan hangon, hogy nyilvánvaló volt, kérdése pusztán költ i. - Olyanok, mint a halottak... de ugyanakkor mégsem azok. Ureh királya komoran bólintott. - Csapdába estünk a halandó világ és a Mennyek Országa között, s ennek megvan a maga ára. Nem vagyunk már egészen él k, de egészen halottak sem. Atanna, én, meg azok, akik a palotában szolgálnak, kevésbé alakultunk át az épületet véd varázslatok miatt, de ha nem jött volna valaki a segítségünkre, akkor hamarosan mi is olyanná alakultunk volna. - Valaki - mormogta a vörös hajú szépség Kentril mellett. Szemét le sem vette a délceg kapitányról. - De mit tehetnénk értetek? - kérdezte a zsoldos kapitány a lánytól. A mosolya láttán a kapitány szíve egészen elolvadt. - Visszatehetnétek a Fény Kulcsát a helyére. - Visszatenni a kristályt? - vágott közbe Tsin. - De hiszen azt mondtad, hogy elpusztították! Kán udvariasan biccentett Tsin felé. - Igen, egy ideig valóban ezt hittük. Ezt hitte Gregus is. De egyszer, amikor éppen segítség után kutattam, embereket nem találtam ugyan, viszont rájöttem, hogy a kristály nem tört darabokra, mint hittem, hanem csak messzire repült eredeti helyét l... a robbanás ereje letaszította a hegy túloldalára. Az alacsony kis varázsló elgondolkodva megdörgölte az állát. - És miért nem szereztétek vissza? Éjszaka, amikor mindenre árny ék borul... - De az nem az az árnyék. Az els alkalommal, amikor visszatértünk a halandó világba, közvetlenül azután, hogy páran áldozatul estek a napfénynek, kiküldtem egy csapatot éjjel, hogy nézzenek körül a környéken, hátha megtalálják a történtek okát. Úgy gondoltam, hogy az éj leple alatt ez nem lehet nehéz feladat. Csupán némi tudásra lett volna szükség, esetleg egy közeli település értesítésére... - El-
vicsorodott. - Abban a pillanatban, hogy az els ember kilépett a Nymyr árnyékából, is halálra égett. Atanna Kentril kezére tette a kezét, tekintete megértésért és segítségért könyörgött. - Tökéletes csapdába estünk, kapitány. A mi világunk a város falain túl már nem folytatódik. Ha csak egy lépéssel is kijjebb mennék, akkor a hús leolvadna a csontjaimról, a csontjaim pedig hamuvá égnének. Dumon kapitány nem tudott ellentmondani ennek a szempárnak és ennek a hangnak. Kezét a lány kezére csúsztatta, majd Juris Kánhoz fordult. - Elérhetjük a kristályt? Van rá esély, hogy id ben a helyére rakjuk? Az öregember tekintete reménykedve felragyogott. - Megtennétek ezt értünk? Segítenétek nekünk? Királyi jutalomban részesül mindegyik tök! Jodas félrenyelte a bort, és kis híján megfulladt. A többi harcos jobb kedvre derült. Egy kemény, ám nem lehetetlen feladatot láttak maguk el tt, amelynek végrehajtásáért igen sokat kapnának cserébe. Egy percen belül már mindenki ajánlkozott, csak Zayl és Tsin maradtak csendben. - Nem kell mindenkinek felmennie -mondta Kentril a többieknek. - Gorst, rád biztosan szükségem lesz. Jodas, te kiválóan tudsz hegyet mászni. Brek, Olif, ti is velünk jöttök. Albord, te parancsolsz addig a többieknek. Páran, akinek Kentril nem mondta a nevét, reklamálni kezdtek, de Kán gyorsan elhallgattatta ket. - Ha sikerül megvalósítani ezt a csodát, akkor mindenkinek jut majd a jutalomból b ven, ezt megígérhetem. Kentril feltett néhány kérdést még az id -tényez vel, valamint a k pontos helyével kapcsolatban. Az els kérdésre Juris Kán azt válaszolta, hogy ha egy órán belül elindulnak, akkor biztosan lesz elég idejük. Évszázadokkal korábban véstek egy lépcs sort a hegy oldalába, azon könnyedén feljuthatnak. Ami a második kérdést illette, az uralkodó megkérte a lányát, hogy hozzon el egy bizonyos ládikát. Pár perccel kés bb Atanna egy ezüst dobozkával tért vissza, amelyb l a Kán egy fényes, ragyogó tisztaságú kristálydarabkát vett el , melynek tetejére egyetlen jelet véstek. - Ez a darabka az eredeti kristály készítésekor maradt vissza. A rúna jele összeköti a másikkal. Tartsátok magatok el tt, ez majd vezet benneteket. - Most már indulnotok kell - mondta a leánya. Ismét Kentril kezéhez ért. - Az áldásom legyen rajtatok.
Zayl lépett melléjük. - Dumon kapitány, szeretnék én is veletek menni. Tudásom hasznos lehet, és jól ismerem ezt a vidéket. Remélem, hogy ezzel kicsit felgyorsíthatom a dolgokat. - Igazán okos ötlet - mondta Juris Kán. -Köszönöm neked. - Nos, ha veletek tart, akkor rám semmi szükség azon a hideg hegyen - mondta Tsin. -Én szívesebben várakozom itt. Vendéglátójuk szívesen fogadta ezt a bejelentést is. - Jó is, ha itt maradsz velem, varázsló. Talán a te segítségeddel kiszabadulhatok Gregus Mazi gonosz varázslatának csapdájából. Felajánlom neked az összes tekercset, könyvet és minden mást, ami a könyvtáramban található, csak szabadíts ki innen. Azután mindent, amit csak akarsz, magaddal vihetsz. Ahogy Kentril embereinek a szeme felcsillant az arany és kincsek említése hallatán, úgy lelkesült fel a Vizjerei a sok mágikus tudás megszerzésének lehet ségét l. - Igazán... nagyon nagylelk vagy, uram! - Bármit megadnék azért, hogy végre véget érjen ez a rémálom - felelte az id s férfi. Tekintete Dumon kapitányra siklott. - Nem igaz, Atanna? - De igen, atyám, bármit - felelte a lány, aki szintén Kentrilre nézett. Az aprócska k fényesen csillogott - ez jó jel volt. Kentril gyorsan rákulcsolta az ujjait a k re, nehogy elveszítse, és betette a kis bugyorba, amelyben a brosst is rizte. Még nem árulta el Atannának, hogy megtalálta az ékszert, de megesküdött rá, hogy amint a helyére teszi a Fény Kulcsát, azonnal visszaadja a lánynak. Juris Kán pontos utasításokat adott arra nézve, hogy mit is kell tenniük, miután megtalálták a Fény Kulcsát. Kentril pontosan tudta, hogy hová kell majd elhelyeznie, ahonnan nem fújhatja le a szél, és ahol magába szívhatja már a nap legels sugarát is. Csak akkor remélhette, hogy megmenti Ureh városát - és Atannát -, s azok nem t nnek el az életéb l, ha pontosan követi az utasításokat. Az öt férfi lassan küzdötte magát át a hegy túlsó oldalára. Az ösvényt valóban jó helyre vájták ugyan, de nagyon régen - és az id vasfoga ezt sem kímélte. Többször is kénytelenek voltak sziklaomlások, kisebb szakadékok felett átlépni, átmászni. Orlif egyszer majdnem le is esett, de Gorst és Jodas elkapták, még miel tt baja esett volna. A zsoldosok legnagyobb meglepetésére Zayl kiváló vezet nek bizonyult. Igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy jól ismeri a környéket. Igazság szerint ugyan a szellemidéz még sosem mászta meg a Nymyrt, de pontosan tudta, hogy hol milyen alakú a hegy.
Kentril fáklyával a kezében követte Zaylt, és mivel a hideg, er s szél folyamatosan lebegtette a szellemidéz köpönyegét, a kapitány alaposan szemügyre tudta venni a titokzatos, kerek bugyrot. Nagyon izgatta a fantáziáját, hogy mi lehet benne zavaró érzés volt, olyan, mintha a bugyor visszabámulna rá. Kentril ezt az ötletet persze nevetségesnek találta, de nem tudott megszabadulni attól az érzést l, hogy valaki figyeli t. - Van itt egy kiszögellés, amin át kell kelnünk - közölte Zayl. - Gorst - az óriás harcos, aki egyszer köpönyeget viselt, egy hosszú kötéldarabbal a kezében el relépett. Kentril segítségével rögzítette a kötelet, majd a csapat tagjai egyenként átkeltek a kiszögellésen. Amikor végre átértek, Kentril rövid pihen t rendelt el. Közben ismét ellen rizte a kis kristálydarabot. Ez alkalommal az olyan fényesen ragyogott, hogy Kentril egy pillanatig azt hitte, rögtön megpillantja maguk el tt a Fény Kulcsát. - A közelben kell, hogy legyen - mormogta. - Igen, szerencsénk van - mondta a sápadt szellemidéz . - Juris Kán azt hitte, hogy sokkal messzebbre esett. - Mit gondolsz, mennyi id nk van még? Zayl felsandított az éjszakai égboltra. Nymyr árnyékát egy ideje magába olvasztotta az éj sötétje. - Pont elég, ha tényleg hamar megtaláljuk a követ. A hegynek ez az oldala nem olyan meredek, mint az Ureh fel li, könnyebb megmászni. Tovább mentek, nekifeszültek a hideg éjszakának. Kentril ismét el vette az apró kristályt, és korrigálta az útirányt. Pár perccel kés bb szinte belebotlottak a varázslatos kristályba. A valószín leg még Gregus Mazi varázslatából származó k darabok és a por teljesen beborították a kristályt. Csak akkor bukkantak rá, amikor Kentril körbejárt egy helyet, és próbálta kideríteni, hogy miért érzi úgy: nem kell tovább menniük. Belerúgott néhány kavicsba, mire alattuk felcsillant a kristály fénye. Bár a környéken csupán a fáklyák halovány fénye világított, a Fény Kulcsa úgy ragyogott, mint egy aprócska csillag. Zayl lehajolt, és kiásta a kristályt a törmelék közül. A drágak tökéletesen a tenyerébe simult. - Egy vagyont érhet - mormogta a szakállas Brek. - Kapitány, mit gondol, mennyit kaphatnánk érte? - Ureh városától jóval többet, mint bárki mástól - felelte dühösen Kentril. A gondolattól, hogy becsapnák Atannát, a vére is felforrt. Zayl gyorsan felvállalta a békebíró szerepét.
- Senki sem gondolt rá, hogy másként tennénk, mint ahogy elterveztük, kapitány. Most viszont sietnünk kell... vészesen közeledik a hajnal. A szellemidéz vitte a kincset, a többiek követték t. Gorst biztosított minden kötelet, és ellensúlyként dolgozott, amikor egyik helyr l a másikra kellett lendülniük. Kentril tulajdonképpen sokkal egyszer bbnek találta a hegymenetet, mint amire számított; hazája hegyei között jóval több nehézséggel kellett volna számolnia. Ha Ureh lakóinak nem kellett volna ennek a csúcsnak az árnyékában maradniuk, akkor könnyedén a helyére rakhatták volna a követ maguk is. Végre a csúcs közelébe értek. A csapat megállt egy kis párkányon, és Zayl Kentril kezébe nyomta a Fény Kulcsát. - Kapitány! - Mi van, Jodas? - Mi történik a csapat többi tagjával, ha nem rakjuk id ben a helyére ezt az izét? is elt nnek a várossal együtt?
k
Kentril tekintete Zaylra siklott, aki csak vállat vont: - Jobb lenne, ha nem próbálnánk ki. Pár perc kutakodás után Dumon kapitány és a szellemidéz ugyanarra a következtetésre jutottak a kristály leend helyét illet en. Sajnos ezt a helyet csak egy nyaktör mászás után érhették el, egy meredek sziklafalon át, amely legalább háromszáz méter magas volt. Bár ez csupán a Nymyr csúcsának egy aprócska része volt, mindkét férfi úgy látta, hogy Juris Kán utasításai alapján az a tökéletes hely. - Egyedül megyek - közölte Kentril a többiekkel. Gorst azonban hallani sem akart err l. Egészen eddig nagyon hallgatag volt, Kentril bejelentése azonban tiltakozást váltott ki bel le. - Szükséged lesz ellensúlyra. A kötél két végét a derekunkra kötjük. Ha leesel, én majd elkaplak. Számíthatsz rám. Kentril tudta, hogy felesleges volna vitatkoznia, ezért beleegyezett, hogy ketten másznak fel. Igazság szerint nagyobb biztonságban érezte magát így, hogy tudta, az óriás vele van. Sok csatában harcoltak már egymás oldalán, és mindig számíthattak egymás segítségére. Ha volt valaki, akiben bízhatott odafent, akkor az Gorst. Kentril összeszorította a fogát, és megindult. Az egyszer út és a kristály gyors megtalálása után pont ez az utolsó pár száz méter szakíthatta volna ki a kezükb l a közeli gy zelmet. A szél mintha már százszor er sebben fújt volna, és a keze sehogy sem talált megfelel kapaszkodót. Kentril attól való félelmében, hogy ha megtorpan, akkor megcsúszik és leesik, egyre gyorsabban és
gyorsabban kapaszkodott felfelé. Félt attól is, hogy szerencséje a végén még cserbenhagyja. Gorst ösztönös tehetségével, amellyel szinte minden területen elboldogult, könnyedén követte kapitányát. Kentril elképzelte, amint barátja egyszer en kézzel kivájja magának a kapaszkodókat. Valószín leg jobb lett volna, ha a nagyobb zsoldos megy fel, egyedül, de akkor ö maga tiltakozott volna ugyanígy. Kentril ujjai végre elérték a csúcsot. Majdnem visszacsúszott a jég miatt, ám sikerült ismét megkapaszkodnia, és kisebb er feszítések árán felhúzta magát. Kentril körülnézett, szemügyre vette közvetlen környezetét. A csúcs síkján vagy négy ember férhetett volna el egymás mellett egyszerre, és nyilvánvaló volt, hogy a Nymyrnek ezt a pontját éri majd el ször a kel nap sugara. Gorst egy hegyi kecske ügyességével pillanatok alatt fent termett Kentril mellett. Szélesen a kapitányra vigyorgott, miközben dús haját az arcába fújta a szél. Dumon kapitány el szedte a kristályt a szüty jéb l. Körülnézett a hegytet n, kereste a megfelel helyet, mivel nem akarta, hogy a Fény Kulcsa leguruljon a helyér l, miután a zsoldosok már lemásztak. - Talán oda? - kérdezte Gorst. A hely, amelyre mutatott, egy kis mélyedés volt, mely leginkább egy oldalra döntött tálra emlékeztette a kapitányt. A megfelel szögben volt, és pontosan ráillettek a Juris Kán által megadott paraméterek, de nem volt elég nagy, nem fért volna bele a kristály. Kentril el szedte a t rét, és elkezdte faragni a mélyedést. Csak a fagyos földet kell egy kicsit megdolgozni, gondolta. Akkor aztán berakhatja a követ a helyére, és elt nhetnek err l a barátságtalanul hideg helyr l. T re csak apránként boldogult a keményre fagyott talajjal. K kemény földdarabok repültek szanaszét... A t r hegye valami fehér dologba ütközött. Kentril körbefurkálta, hogy ki tudja emelni egyben az akadályt. Elkáromkodta magát. T rével sikerült kiásnia egy csontot. Szinte biztosra vette, hogy a csont azon öt szerencsétlen egyikének a maradványa, akiket Gregus Mazi gyilkolt meg. A sors úgy hozta, hogy a halott mágus ismét útjában állhatott Ureh szabadulásának a gonosz átok alól. Bármilyen er sen próbálkozott is, Kentril nem bírta kiásni a csontot a helyéb l, és sajnos nem volt más, megfelel hely a kristály számára a Nymyr tetején. - Hadd próbáljam meg én! - Gorst átvette Kentril helyét, és el húzta a saját t rét. A legtöbb ember Gorst t rét akár rövid kardként is használhatta volna. Az óriás bevetette minden erejét, megszállottan dolgozott, és ott is eredményesnek bizonyult, ahol Kentril nem.
Végül a csont - mely egy alkar lehetett - nagy része kikerült a földb l, így Gorst meg tudta fogni. Húzni kezdte. Az óriás harcos felmordult, az er lködést l megfeszültek az izmai, vénái kidagadtak, nyaka lüktetett. A fagyos föld megrepedt... A csont kijött a helyér l. Gorst egy rémült kiáltás kíséretében hátraesett, mivel megcsúszott a fagyos talajon. A perem felé csúszott. Kentril benyomta a kristályt a frissen ásott gödörbe, fél karját a kiszögellés köré csavarta, és megkapaszkodott. Másik kezével megragadta a kötelet, mely t és Gorstot összekötötte, és teljes er b l húzni kezdte. A másik zsoldos feje és karja már a peremen túl volt. Ekkor azonban a kötél megfeszült, oldalra billent, egyik lába átcsúszott a peremen, viszont fél kézzel még tudott kapaszkodót keresni. Kentril leveg után kapkodott, és minden erejével a kötélnek feszült. A kimerültség, a gravitáció, és persze Gorst nem csekély súlya komoly ellenfélnek bizonyult. A karja, mely a kiszögellés köré kulcsolódott, már égett a fájdalomtól, de még tartotta t és a barátját. Gorst els próbálkozása, hogy kapaszkodót kerítsen kudarcba fulladt, és majdnem le is esett közben. Csak Kentril tartotta. A kapitány teljes súlyával hátrafeszült, hogy valahogyan egyensúlyban tartsa a nála jóval nehezebb Gorstot. Másodszorra Gorstnak szerencsére sikerült biztos kapaszkodót találnia, egy kisebb sziklás folton. Az óriás óvatosan felhúzta magát - de most már is fújtatott az er feszítést l. - A Kulcs! - kiáltotta Kentrilnek. - Már a helyén van. Ha nem jön egy újabb gonosz varázsló, aki lerombolja a hegy tetejének maradványát, akkor ott is marad egy darabig. Juris Kán azt is elmondta nekik, hogy valamilyen módon a kristály még es s, havas napokon is képes ellátni a feladatát. A Fény Kulcsa hirtelen megcsillant, mintha életre akarna kelni. Kentril egy pillanatig azt hitte, hogy valamiféle bels varázslat m ködik a k ben, de aztán észrevette, hogy nem csak a kristály világosodott ki, de a környezetét is tisztábban látja, mint addig. Hátrapillantott a válla fölött. A hajnal már a nyakukon volt. S t.
A kristály úgy ragyogott, mint maga a Nap, s szemmel láthatóan minden egyes napsugarat magába szívott, ami csak érte. Kentril még néhány percig nézte, aztán amilyen gyorsan csak tudott, átsietett a jeges hegytet másik oldalára. A Nap fénye elérte azt a helyet, ahol Ureh húzódott. A távolban a dzsungel mintha meg-libbentette volna zöld fátylát. Közelebb a sziklás talaj, mely a legendás város és közötte húzódott, lassan egyre határozottabb körvonalakat öltött. És Ureh? A kapitány figyelte, ahogy a napfény eléri a várost, amelyben Atanna az sikeréért imádkozik. Most odaért a napfény, ahol az árnyékban volt eddig, biztonságban. De a napfény már nem tehetett kárt benne... a hegy eltüntethetetlen, csodás árnyékában a fallal körülvett város diadalmaskodott.
7. FEJEZET
A visszatér csapatot zene fogadta - diadalmas, élettel teli zene. Nem csak fuvola hangja hallatszott, hanem trombitáé, furulyáé és doboké is. Ahogy Kentril és társai beléptek a kapun, már az örömteli kiáltozást is hallották, és látták, hogy egyre több fény gyúl ki a sötét városban. A királyságot még mindig sötét árnyék borította, ám az elveszett birodalom lakóit már nem tartotta fogva a reménytelenség. Atanna szinte a kapuban várta ket. Tekintetében egy egész világ jelent meg Kentril számára, s a hangja, ahogy köszönetet mondott a h siességükért, felkavarta a férfiú lelkét és megdobogtatta a szívét. - Szeretném, ha megnéznétek valamit, miel tt atyám elé járultok - mondta a lány. Kézen fogta a kapitányt, és egy magas teraszra vezette a csapatot, ahonnan szinte az egész várost láthatták. Atanna körbemutatott Ureh látképén, s megmutatta Kentrilnek munkájuk gyümölcsét. Embereket láttak - él embereket - akik az utcákon ünnepeltek. Mindenütt tömeg. Nem a sápadt szellemek tömege, amit korábban láttak, hanem hús-vér embereké, akik b , színes ruhákat viseltek. Ez az öltözet egy cseppet sem hasonlított a Kehjistánban többnyire látható egyszer és unalmas ruhákhoz, sokkal inkább úgy nézett ki, mint a Lut Gholein-i sivatag lakóinak ruházata. Az emberek nevettek, énekeltek, táncoltak, örültek az életnek. - Szép - vigyorodott el Gorst az ünnepi hangulat láttán.
Dumon kapitány a vendéglátójukra nézett, akit sokkal szebbnek talált, mint az ünnepl tömeget. - Nem értem. Az emberek... - Abban a percben történt, amikor a napfénynek nem sikerült elérnie a várost. Nem csupán annyi történt, hogy felettünk maradt az árnyék... egész Ureh testet öltött. Még mindig nem vagyunk igazán a valódi világ részei, de közelebb kerültünk hozzá, mint eddig bármikor! A szellemidéz közelebb hajolt Kentrilhez. - A mágia különös és bonyolult jószág, kapitány. Talán a birodalom ura magyarázattal szolgálhatna e csodát illet en. Kentril bólintott. - Ne várassuk tovább t és a többieket. Atanna nem akarta elengedni a kezét, és sem húzódott el az érintése el l. A kis csapat átrobogott a folyosókon, amelyek szintén megváltoztak. A változások azonban els ránézésre nem voltak annyira nyilvánvalóak. A csillárok és az olajlámpák fénye feler södött, ennyit észlelt Kentril az els pillanatban. Ami még nagyot változott, az a hely hangulata volt - a halál és az elmúlás helyett most a szellemi gazdagság, az újjászületés gondolatát sugallták a falak. S ahogy hús-vér emberek jártak az utcán, a folyosón is ilyeneket láttak, a fal mentén, páncélban. A katonák tet tói talpig páncélban feszítettek, fejükön széles, nyitott sisakot viseltek, melynek állvéd je jó tenyérnyire kiállt az arcuktól. A katonák szalutáltak Atannának és a zsoldosoknak, amikor a kis csapat elhaladt el ttük. Keskeny vágású szemük és sápadt b rük halványan Zaylra emlékeztette Kentrilt, s elt n dött azon, hogy a szellemidéz sei között nincs-e véletlenül urehi. Ahogy közeledtek Juris Kán szobája felé, egyre több emberrel találkoztak. k kékpiros ruhákat viseltek, s mindegyikük fejet hajtott, ahogy Atanna és a kapitány az ajtó felé tartottak. Az udvartartás tagjai szintén el re köszöntek nekik - a férfiak féltérdre ereszkedtek, a n k pukedliztek. Brek megtorpant, hogy váltson pár szót egy fehérnéppel, de Gorst finoman meglegyintette a tarkóját, figyelmeztetvén, hogy még más dolguk van. Az ajtó kinyílt el ttük - s k beléphettek abba a terembe, amely eddig sötétebb volt, mint a legsötétebb árnyék, most viszont ragyogott a sok aranytól és drágak t l. Még magukat a falakat is arany borította. Minden egyes részt csipkézett domborm vek szegélyeztek, közepükben rozetták díszelegtek. Az alakok és mintázatok kiemelése érdekében mindenféle szín és alakú áttetsz ékköveket
építettek be a mintákba, kit n m vészi érzékkel. Valószín leg évekbe telhetett, mire ezt a fantasztikus enteri rt befejezték a készít i, de a látvány azt mutatta, hogy megérte az id t és a fáradságot. Egy test r fogadta ket, amikor beléptek, s egy egész szakasznyi katona vágta magát vigyázzba a tiszteletükre. Dárdájuk hegye a plafon felé mutatott. Az ajtótól kezd d vörös bársonysz nyeg végében, a szoba túlsó sarkában egy gy zedelmesen mosolygó Juris Kán várta az újonnan érkez ket. Albord és a többi zsoldos, akik a városban maradtak, Ureh urához hasonló lelkesedéssel várták Kentriléket. És miért is ne lettek volna lelkesek? A küldetés sikere garantálta, hogy mindannyian annyi kinccsel indulhatnak haza az árnyak birodalmából, amennyit csak elbírnak. Tsinnek azonban nyoma sem volt. Kentrilnek eszébe jutott a beszélgetés, melyben arról volt szó, hogy a szakállas varázsló segít Ureh királyának a szabadulásban, így aztán gondolta, hogy a Vizjerei már bele is temetkezett a Kán hatalmas könyvtárának mágikus tudásanyagába. Ami a kapitányt illeti, ezt egyáltalán nem bánta, s t. Tsin legalább valami hasznosat is csinál végre, és egy darabig nem lesz az útjában. - Barátaim! - kiáltotta boldogan az sz hajú uralkodó. - Drága, h barátaim! Az egész birodalom hálás nektek! Megadtátok Urehnek a lehet séget, melyet még sosem tudhattunk a magunkénak. Talán rendbe jöhet minden! - a teremre, az rökre, a szolgákra mutatott. -Munkátok gyümölcse már be is érett. Életre keltettétek a várost! Az emberek nem csupán a saját újjáéledésüket ünneplik, hanem azokat is, akiknek mindezt köszönhetik! - Kentril Dumon kapitány - folytatta a Kán, miközben a térdére könyökölt, és kegyesen mosolygott. - Te és az embereid, és persze te is, Zayl mester, a palota vendégei vagytok. Beletelik néhány napba, mire sikerül összeszednünk a jutalmatokat, de addig is bármi megtetszik nektek Urehben, az a tiétek. Kentrilnek eszébe jutott a kinti ünnepség. - Engedélyezi az embereimnek, hogy elhagyják a palotát, ha kedvük tartja? - Azt hiszem, hogy alattvalóim ezt meg is követelik! - Juris Kán végighordozta tekintetét a többi zsoldoson. - Mindenki kap egy szobát a palotában, de egyébként nem szükséges idebent tengetni az id t. Odakint, a városban jó bor, ételek és más finomságok is várnak rátok, barátaim! Ha kedvetek tartja, menjetek csak, és ha már kimulattátok magatokat, gyertek vissza pihenni! A kapitány beleegyez en biccentett az embereinek. Albordnak és a többieknek több se kellett. Vidáman beszélgetve megindultak kifelé a teremb l. Kentril mellett elhaladva mindenki szalutált. - Ti is mehettek - mondta Jodasnak, és a többieknek, akik vele voltak a hegyen.
A kis csapat gyorsan csatlakozott a többiekhez. Gorst is megindult, de a kapitány gondolt egyet, és magához hívatta t. - Próbáld azért szemmel tartani ket, ha tudod - kérte h séges helyettesét l. Vigyázz, nehogy túlságosan is kihasználják a helybéliek vendégszeretetét, rendben? Gorst a legszélesebb vigyorával felelt. - Vigyázni fogok, Kentril. Már csak Zayl maradt hátra, és bár Kentril már nem érezte magát olyan kényelmetlenül a szellemidéz közelében, mint kezdetben, azért bízott benne, hogy a sápadt férfi valami más elfoglaltság után néz. Atanna még mindig fogta Kentril kezét, és a férfi reménykedett abban, hogy ez talán azt jelenti: a lány nem veszi majd tolakodásnak, ha közeledik felé. Zayl mintha olvasott volna a gondolataiban. - Ureh hatalmas ura, ha megengeded, talán megnézném, hogy nincs-e szüksége némi segítségre a Vizjereinek. -
rülnék, ha így tennél, barátom. Az egyik r majd mutatja az utat.
A szellemidéz mélyen meghajolt, és elhátrált t lük. Kentrilt ott hagyta Juris Kán lányával. Az atya a párra mosolygott. - Atanna, biztosra veszem, hogy a kapitány már éhes. Gondoskodj róla, hogy csillapíthassa étvágyát. - Ahogy parancsolod, atyám - felelte a lány egy kis biccentés kíséretében. Atanna kivezette Kentrilt a teremb l, egy olyan folyosóra, amelyen a férfi korábban még nem járt. A lány egyszer sem engedte el a kapitány kezét, és a veterán harcos egyszer sem próbálta meg elhúzni. Fel le a lány akár az egész királyságon is végigvonszolhatta volna így, kézen fogva... - Annyi mindent tettél értünk, értem -mondta a lány menet közben. - Nem is tudom, hogyan köszönhetném ezt meg neked, kapitány. - Kentril. A nevem Kentril, hölgyem. A leány s r pillái alól felnézett rá. - Kentril. Természetesen neked is a keresztnevemen kell szólítanod engem. - Köszönöm, Atanna - Elkomorodott. -Tényleg biztonságban van Ureh? Tényleg legy ztük Gregus Mazi varázslatát? A lány mosolya kicsit elhalványodott.
- A világhoz kötöttetek bennünket. Az árnyékon túlra még nem merészkedhetünk, de nagy rá az esély, hogy hamarosan már ez is lehetséges lesz. Amint atyám kiszabadul a gonosz varázslat fogságából, tovább dolgozhat bizonyos lehet ségeken, a szellemidéz és a Vizjerei segítségével. - Jobb lenne, ha valaki rajta tartaná a szemét az öreg Tsinen. Nem éppen a legbecsületesebb ember, akit ismerek... - Kentril, az atyám tud olvasni az emberek lelkében... A folyosón hirtelen sokkal melegebb lett. A kapitány er sen gondolkodott, hogy merre terelhetné a beszélgetést... és akkor eszébe jutott a bross. - Hölgyem... Atanna. Be kell vallanom, hogy nem akkor láttam el ször az arcodat, amikor találkoztam veled és atyáddal a teremben. A lány felkacagott, nevetése muzsika volt Kentril füleinek. - Én meg már azt hittem, hogy egyetlen pillantásommal megigéztelek! Azt vettem csak észre, hogy sokkal jobban vonzódsz hozzám, mint a társaid - Atanna oldalra billentette a fejét. - Akkor hát, honnan tudtál rólam? - Innen - a kapitány el húzta a brosst. Atanna leveg után kapott, amikor meglátta az ékszert. A kezébe vette, s mutatóujját végighúzta saját képmásán. - Milyen régen volt! Milyen régen láttam ezt utoljára! Hol találtad? - A romok között, a város közepén... - O vitte el - mondta a lángvörös leány olyan sötét hangon, hogy Kentril megborzongott. - Gregus. O vitte el. - De miért? - Azért, mert akart engem, Kentril, akart engem, testest l-lelkest l. Amikor rájött, hogy Ureh visszatér majd, ha a Nymyr árnyéka egy bizonyos szögben esik rá, nem csak azért jött ide, hogy bevégezze gonosz tervét, hanem azért is, hogy magával ragadjon engem! A zsoldos kapitány keze önkéntelenül is a kardja markolatára siklott. Atanna észrevette a mozdulatot, és elpirult. - Lennél a h söm, Kentril? Bárcsak itt lettél volna az els alkalommal! Tudom, nem hagytad volna, hogy ez történjen Urehhel! Tudom, hogy megölted volna a szörnyeteget értünk... értem. A férfi legszívesebben megölelte volna a leányt, de visszafogta magát. Csak ennyit felelt:
- Érted bármit megtennék. A leány még jobban elpirult... s ett l persze csak még vonzóbbá vált. Atanna visszatette a brosst a férfi tenyerébe. - Legyen ez a tiéd továbbra is, neked adom, ajándékba. Legyen ez a hálám... és a szeretetem jele. Kentril próbált volna megszólalni, köszönetet akart mondani, de még miel tt megtehette volna, Juris Kán lánya lábujjhegyre állt, és megcsókolta. A világ hirtelen jelentéktelenül kicsire zsugorodott körülötte... Zayl nagyon kényelmetlenül érezte magát. Már egy ideje kísértette ez az érzés, konkrétan azóta, hogy és a többiek el ször találkoztak Juris Kánnal. Hogy senki sem vette észre a szorongását, azt kizárólag a nagyfokú testi és lelki kontrolljának köszönhette. A kiképzés, melyben egész élete során részesült, tudatos er vel ruházta fel lénye, létezése minden apró rezdülésével kapcsolatban. Csak kevés olyan dolog volt, ami ki tudta billenteni az egyensúlyából. De Urehben és a lakosaiban volt valami, aminek ez sikerült. A szellemidéz a felszínen nem látott semmi olyat, ami megmagyarázná ezt a tényt. A Kán és alattvalói siralmas helyzetben voltak, áldozatul estek egy varázslatnak, melyet egy gonosz mágus eltorzított. maga is segíteni akart rajtuk, csakúgy, mint Dumon kapitány, de míg a zsoldos kapitányt az uralkodó gyönyör leánya késztette cselekvésre, Zayl a természetes egyensúly visszaállításán munkálkodott, mivel az itt tagadhatatlanul felborult. Az a torzulás, mely Gregus Mazi varázslata nyomán keletkezett, az egész világ egyensúlyát veszélybe sodorta, hiszen minél több ártatlan ember szenved úgy, mint e szerencsétlen sorsú királyság lakói, annál jobban meger södik a Pokol hatalma a világban. Gregus Mazi... - Itt vagyunk, uram - mondta az r, aki Zaylt kísérte. - Köszönöm. A továbbiakban nincs szükségem a segítségedre, elmehetsz. A sápadt szellemidéz belépett az ajtón. A könyvtárba vezették, ahogy kérte - itt tartotta Juris Kán a királyság legértékesebb mágikus köteteit, szent írásait, tekercseit és mágikus tárgyait. A királyság fénykorában vagy száz, a varázslás és a teológia területén dolgozó tudós kutakodott a mennyezetig ér polcokon, hogy felfedjék az évszázadok során felhalmozott titkokat és nagy igazságokat. Most csupán egyetlen vékonyka alak görnyedezett egy nehéz, régi könyv felett, amely csaknem akkora volt, mint maga. Zayl már akkor hallotta a varázsló motyogását, amint belépett. - De ha ez a rúna itt a Nap hatalmát jelöli, ez a szegmens pedig Hest Szemére utal...
A Vizjerei hirtelen felnézett, majd a válla felett hátrapillantott, abba az irányba, ahol a szellemidéz álldogált. - Tsin mester - köszöntötte Zayl a kollégáját. Az alacsony, szakállas férfi rámordult a látogatóra, majd tekintete visszasiklott a könyvre. - Hogy halad a kutatás? Quov Tsin megvet hangon válaszolt, anélkül hogy felnézett volna Zaylra. - Lassan, f leg akkor, amikor holmi éretlen tacskók nyaggatnak a butaságaikkal! - Talán segíthetnék... A Vizjerei újra felnézett a szellemidéz re, de a tekintete vérben forgott. - Én egy els rend mágus vagyok. Nem tanulhatok t led semmit. - Én úgy értettem, hogy... - Várj csak! Most, hogy így belegondolok, van valami, amit mégiscsak megtehetnél. Zayl gyanakodva kérdezte: - És mi lenne az? A Vizjerei gúnyos hangon felelt. - Kimehetnél ebb l a könyvtárból, most azonnal, és olyan messzire mehetnél innen, amennyire csak lehet! Csak rontod itt a leveg t! A szellemidéz szürke szeme találkozott a Vizjerei ezüstös tekintetével. A Vizjereiknek és Rathma követ inek voltak közös seik, de egyik varázsló sem ismerte volna el ezt a vérségi kapcsolatot. Mindkét oldal úgy látta, hogy legalább akkora a szakadék a két kultusz között, mint a Mennyek és a Pokol között, és egyiknek sem állt szándékában áthidalni ezt az rt. - Ahogy óhajtod - felelte végül a sápadt varázsló. - Nem kívánok a terhére lenni egy ilyen tapasztalt tudósnak. Végzetes hiba lenne. Quov Tsin megvet en felhorkant, és elfordult. Zayl is elfordult, elhagyta a könyvtárat, és végigment a kihalt folyosón. Nem állt szándékában összeütközésbe kerülni a Vizjereivel. A szellemidéz t szinte szándék vezérelte, segíteni szeretett volna, hogy Juris Kán minél hamarabb kiszabaduljon fogságából. Voltak azonban olyan varázslatok és kutató igék, amelyeket Zayl egyedül is meg tudott valósítani, olyan lehet ségek, melyekkel a földhözragadtabb Tsin sosem értett volna egyet. Rathma követ i gyakran találtak olyasmit, ami felett más varázslók figyelmetlenül elsiklottak. Milyen mókás volna, ha Zayl gyorsan és könnyedén
megtalálná azt, amit a Vizjerei oly nagy er vel keres! Tsin majd megveszett a könyvekért és relikviákért, melyeket a Kán ígért - az öreg varázsló bele is pusztulna, ha Zayl gy jtene be a jutalmat helyette. - Zayl, fiam! Beszélnünk kell! A szellemidéz fél kézzel lefogta az oldalán domborodó bugyrot, s próbálta tompítani a hangot, melyet nem lehetett elhallgattatni. A koponya ugyan éppen hogy csak suttogott, de Zayl az üres folyosón szinte mennydörgésnek hallotta a szavakat. -Zayl... - Hallgass, Humbart! - suttogta. Zayl gyorsan körbepillantott, és felfedezte egy terasz ajtaját a közelben. A karcsú, sápadt szellemidéz könnyed mozdulattal az ajtó mögé pattant. Alattuk tovább folytatódott az ünneplés, nagy volt a lárma. Zayl fellélegzett; idekint senki sem fogja meghallani, hogy a koponyával beszélget. El húzta a bugyorból a néhai Humbart Wessel maradványát, és szúrós tekintettel az üres szemgödörbe nézett. - Nem ez az els eset, hogy kis híján elárultad magad, Humbart, és majdnem kellemetlen helyzetbe hoztál engem! Az én fajtám iránt kevesen vannak bizalommal, s ha nagy nehezen el is nyerjük a bizalmat, igen könnyen újra elveszíthetjük! Azok, akik nem értik Rathma bölcsességét, szívesen elhiszik a hazugságokat! - Mint például azt, hogy feltámasztjátok a halottakat? - Mit akarsz, Humbart? - Gregus Maziról van szó - felelte a koponya, s a szemgödre egy pillanatra mintha összesz kült volna. Sikerült felkeltenie Zayl érdekl dését. - Mi van vele? - Ugye nem hitted el azt a sok marhaságot, amit összehordtak a jó öreg Gregusról, igaz? -mondta a koponya. - Gregusról, aki annyira szeretett volna a szerettei után menni a Mennyekbe, hogy minden reggel imával kelt, minden este imával feküdt, közben pedig egyfolytában sírt! A szellemidéz a lámpafényes városra nézett, és átgondolta mindazt, amit a varázslóról addig hallott. Juris Kán visszaemlékezése során Zayl nem egyszer észrevette, hogy az, amit a király mond, szöges ellentétben áll a koponya történetével, de úgy gondolta, hogy Ureh ura biztosan jobban ismerte Mazit.
- A varázslók, f leg a Vizjereik, gyakran hazug, alakoskodó fráternek bizonyulnak. Mazi egyszer en átejtett téged, Humbart. - Ha átejtett engem, fiam, akkor nekem most két lábam van, két karom, és a többi csontom is a helyén van... s persze mindezt izom és b r takarja! Az öreg Gregus egy megtört ember volt, aki csak magát hibáztatta azért, mert nem elég jó, és mert nem imádkozott már az els naptól kezdve a megváltásért. Hidd el nekem, nem volt szörnyeteg, sem gonosz varázsló! - De Juris Kán... - Vagy megtévesztették, vagy hazudik, mint a vízfolyás. A saját síromra esküszöm, és tudod jól, hogy ezt az esküt nem szegném meg soha. Zayl már értette a saját nyugtalanságát is. A múltban már hallott részleteket a koponyától arról, hogy mi is történt az árnyas királyság falain kívül, akkor, amikor Humbart Wessel és az emberei a diadalmas, boldog Gregus Mazit figyelték, aki tárt karokkal, a Mennyországot dics ítve rohant a szellemváros felé, közben hálálkodott, amiért kapott egy második lehet séget. Ahányszor Humbart a varázslót emlegette, mindig olyan embernek állította be, aki a jó oldalán küzd, aki meg akar felelni az elvárásoknak. Ez pedig egyáltalán nem olyan volt, mint az a szörnyeteg, akir l Juris Kán és a leánya beszéltek. - Mit javasolsz, mit tegyek? - Kérdezd meg magát az érintettet! Zayl leveg után kapott. - Gregus Mazit? Sosem fordult meg a fejében a gondolat, hogy megidézze a halott mágus szellemét. A múltban ez persze lehetetlen is lett volna, hiszen a férfinak teljesen nyoma veszett a legendás királysággal együtt, most viszont Zayl éppen abban a birodalomban álldogált, ahol Gregus Mazi élt. Azért volt egy kis bökken . Juris Kán története szerint Gregus Mazit elpusztították, testét elégették. B r, haj, vér, esetleg egy gyakran hordott ruhadarab nélkül még egy olyan gyakorlott szellemidéz sem boldogulhatott, mint Zayl. Elmondta mindezt a koponyának, mire az felhördült. - Hát én vagyok itt az egyetlen épesz ember?! Gondolkodj, fiam! Gregus Urehben született, és itt is n tt fel. Itt élte le az egész életét, egészen addig a pillanatig, amikor is a varázslat a semmibe repítette a város lelkét. De azután is visszajött. Konkrétan arra célzok, hogy Ureh azóta kívül van az id n, itt szinte semmi sem változott. Ha a jó öreg Gregusnak volt itt valahol egy háza, akkor nagy rá az esély, hogy az még mindig áll.
Abban, amit Humbart mondott, volt logika. Zayl fel sem tudta fogni, hogy mindez miért nem neki jutott az eszébe. Ha találna a halott mágus holmija között egy gyakran hordott ruhadarabot, vagy egy tárgyat, akkor az talán elég lenne ahhoz, hogy megidézze a férfi szellemét. Akkor a szellemidéz megtudhatná a titkot, magától Gregus Mazitól - és talán még Ureh szabadulásának kulcsát is megszerezné. Ha Mazi valóban olyan gonosznak bizonyul, mint ahogy azt Juris Kán állította, akkor Zayl gyorsabban szedné ki bel le a varázslata titkát, mint ahogy azt Tsin remélhetné a saját módszerével, vagyis azzal, hogy átnyálazza a könyvtár összes poros kötetét. - Meg kell keresnünk a házát. - Nem kérdezhetjük meg csak úgy! Vagy igen? Zayl tekintete végigsiklott az ünnepl városon, mely cseppet sem csitult, és megengedett magának egy igen halovány mosolyt. - Talán mégis, Humbart... talán mégis. Pár perccel kés bb a szellemidéz már ott sétált Ureh lakói között, mint egy fekete folt a táncoló, ujjongó, énekl , színes tömegben, mely a lámpások és fáklyák fénye alatt hömpölygött. Furcsa volt ugyan, hogy fáklyákra és lámpásokra van szükség abban a napszakban, amely elvileg a legfényesebb, de mivel a Nymyr sötét árnyéka megvédte ket a haláltól és a szám zetést l, Ureh lakosait mindez egy cseppet sem zavarta. Sok férfi ragaszkodott hozzá., hogy kezet rázhasson vele, vagy hátba veregesse, míg egy csinos n személy valamivel személyesebb módon szeretett volna neki köszönetet mondani. Zayl átkínlódta magát a kézfogásokon, udvariasan fogadta az arcára nyomott csókokat, és bár kissé t is magával ragadta a vidám hangulat, nem tévesztette szem el l a célt. - A fenébe is, de jó lenne, ha nekem is normális testem lenne, nem csak ez a törött koponya - hallatszott Humbart panasza a bugyorból. - Megihatnék pár korsó jóféle seritalt, kereshetnék valami pajkos n személyt... - Csend legyen! - Nem t nt ugyan túl valószín nek, hogy a nagy ünneplés közepette bárki is meghallja a koponya hangját, de Zayl nem akart kockáztatni. Kentril Dumon egyik embere tántorgott vele szemben az utcán, két fiatal lánnyal az oldalán. A szakállas zsoldos megcsókolta azt a lányt, akinek arany ruhája leginkább egy hárembe illett volna, majd észrevette a szellemidéz t. - Mulatozunk, mulatozunk, varázsló komám? - Elvigyorodott, majd egy pillanatra elengedte a lányokat, és olyan mozdulatot tett, mintha át akarná ölelni az egész várost. - Az egész királyság minket ünnepel, mint h söket! Zaylnak eszébe jutott a sötét hajú zsoldos neve. Halványan elmosolyodott, és megjegyezte:
- Kicsit más, mint a zsoldosok átlagos fizetsége, nem igaz, Brek? - Az már szent igaz! - Brek a másik leány, egy gömbölyded szépség köré fonta a karját, kinek vonalait csak kevéssé takarta lenge öltözéke. A harcos ujjai egy pillanatra a legfels domborulatra simultak, s miközben megállt, egy csókot nyomott a lány nyakára. Az aranyruhás szépség buja pillantásokat vetett Zayl felé s r szempillája alól. - Te is a h sökhöz tartozol? - Csak lassan a testtel, kislány! - viccel dött a zsoldos. - O egy szellemidéz , lányok! Tudjátok, feléleszti a halottakat és szellemekkel társalog! Ha Brek azt gondolta, hogy ez majd megrémíti a lányokat, akkor nagyon tévedett. A hölgyek fokozott kíváncsisággal méregették a szellemidéz t, aki a tekintetük láttán kezdte magát úgy érezni, mint egy sarokba szorított egér két éhes macska el tt. - Feltámasztod a halottakat? - lehelte az els . - És a szellemeket is el tudod hívni? - Megmutatod? - kérdezte a másik. - Elég lesz, lányok! Ne adjatok neki ilyen ötleteket! Zayl megrázta a fejét. - Nem megy az olyan egyszer en, hölgyek. Különben sem szeretném megzavarni az ünneplést. Most, amikor végre sikerült legy zni Gregus Mazi átkát! Az aranyruhás lány arca teljesen elkomorodott. - Jaj, az borzalmas, borzalmas ember volt! - Igen, hazug áruló. Reméljük, hogy már nem kísérti sokáig az emléke Ureh városát. Minden kép, minden írás el kellene, hogy pusztuljon. Még a házát sem ártana lerombolni, hogy az se emlékeztessen senkit a szörny ségekre... már persze csak akkor, ha ez nem veszélyeztetné más emberek otthonát. - Hát, nem sok minden van ott, amit fel lehetne égetni - felelte a domborm . - A hegy oldalában van. - A hegy oldalában? Csak nem egy barlangban lakott? Micsoda barbárság! - Egy régi kolostor egyik részében lakott, amit még a város el tt építettek - mondta a lány. - De tényleg barbár dolog volt t le - tette hozzá gyorsan. - Barbárság, bizony. Breknek már elege volt a beszélgetésb l. - Lányok, miért nem engeditek, hogy a szellemidéz menjen a maga dolgára? Biztos vagyok benne, hogy randevúja van valahol, nem igaz, uram? Zayl értette a célzást. Mosolyogva felelt.
- Igen, ami azt illeti, valaki majd meghal, hogy találkozhasson végre velem. A két n ezen halkan kacarászott egy kicsit, de a harcos csupán savanyú fintorral felelt a viccre. A szellemidéz könnyedén meghajolt, majd elsétált, mintha csatlakozni akarna az ünnepléshez. - Most már tudom, honnan származik az a kifejezés, hogy akasztófahumor mormogta Humbart a bugyorban. - Gondoltam, hadd higgyék, hogy nincs más tervem ma estére, mint a múlatás. - Ilyen viccek után? Nos, ha engem kérdezel... - Nem kérdezlek - Zayl enyhén rácsapott a bugyorra, hogy nyomatékot adjon iménti kijelentésének. Most már tudta, hogy merre találja a titokzatos Gregus Mazi néhai lakhelyét, és biztos volt benne, hogy ha egyszer odaér, talál ott valami személyes tárgyat, melynek segítségével megidézheti a férfi szellemét. Akkor végre megtudja az igazat, kiderül, hogy az igazság melyik verziója történt meg valójában. Kiderül, hogy miért nyugtalanítja t annyira Ureh újjászületésének gondolata. Brek betántorodott egyik újdonsült barátn je házába. Kizárólag a bujaságon járt az esze. Vágyát még a szellemidéz vel való - szerencsére igen rövid - beszélgetés sem csökkentette. Úgy t nt, hogy mindkét leányzó benne van a mókában, és az sem volt mellékes, hogy ez a két n sokkal, de sokkal vonzóbb volt azoknál, akik mellett Brek általában felébredt. Már el re örült neki, hogy másnap reggel kivételesen nem arra ébred majd, hogy valami félszem , n nem ördöggel bújt ágyba, akinek körülbelül olyan puha és bársonyos a b re, mint a csizmájának. Brek biztos volt abban, hogy nem okoz majd csalódást egyik szépségnek sem, de ha mégis, hát azt sem igazán bánta volna. Végül is, neki biztosan sok öröme telik majd a játékban... Az épületben csupán egyetlen távoli lámpás halovány fénye világított. A zsoldos a fény felé irányította lépteit, és csak ekkor vette észre, hogy a két leány keze már nem simul a derekára. Valahol az ajtó közelében mindketten kisiklottak öleléséb l. - Hé, szépleányok! - kiáltotta. - Hová bújtatok? - Itt vagyok... - hallotta az egyik lány hangját. Brek a hangban a kihívó, arany ruhát visel szépségre ismert. Ha akar az els lenni, hát legyen, gondolta magában. Követte a hangot. Kinyújtotta a kezét, és lassan a halvány fény felé lépkedett. - Már majdnem ott vagy... - mormogta egy másik hang, azé a lányé, akinek alakját Brek különösen vonzónak találta. - Tehát egyszerre szeretnétek bel lem egy-egy darabot? Benne vagyok!
- Igazán örülök, hogy így gondolod -mondta az els leány, és kilépett a fénybe. Brek felsikoltott. A hajcsomók alól összeszáradt arc, és üres szemgödrök bámultak a zsoldosra. A förmedvény szája nyitva volt, benne t hegyes fogak sora villant. A félhomályban egy csontos kezet látott, mely egyenesen felé nyúlt. Még észrevette az aranyruha koszlott foszlányait is, aztán a félelem végre cselekvésre késztette a férfit. A kardjáért nyúlt - de a hüvely üres volt. Hová t nhetett a fegyvere? Lassan felderengett el tte, hogy a kocsmában megmutatta a lányoknak, meg a többi bámészkodónak, hogy miként vitézkedett a pokoli macska elleni csatában. Ezután valaki rendelt egy kört, ittak a h siességére, aztán... Nem tette vissza a fegyvert a helyére, ott hagyta a széke mellett. Brek óvatosan hátrálni kezdett, és nekiütközött valakinek. Hátrapillantott a válla fölött, és rémülten látta, hogy egy szintén halott, ám mohó arc mered rá. A mumifikálódott test nem lehetett másé, mint a másik szépségé. - Mindannyian szeretnénk bel led egy darabkát - mondta. Közben Brek rádöbbent, hogy más alakok is mozognak a halvány fényben, hasonlóan borzalmas alakok, melyek körülveszik t, és mind felé nyúlnak, rá éheznek... Még egyszer, utoljára felkiáltott, miel tt a borzalmak maguk alá temették.
Dumon kapitány mindig úgy képzelte, hogy a Mennyország fényben úszik, és hogy ez az a hely, ahol nincs semmi keresnivalója a sötétségnek. Sosem gondolta volna, hogy egy olyan birodalomban találja meg a Mennyországot, ahol mindig árnyék van, és ahol még a hajnal els sugarai is halált hozhatnak. Persze neki a Mennyország az a hely volt, ahol együtt lehetett Atannával. Pár órája hagyta csak magára a lányt, de a szíve és a lelke máris visszahúzta hozzá. Kentril azóta csak egy keveset szundított, de máris sokkal frissebbnek, élénkebbnek érezte magát, mint bármikor életében. Kikukkantott a szobája ablakán, és látta a lámpafényben ragyogó várost. Nagyon vágyott ugyan a nap fényére, már csak azért is, mert neki az jelölte az id múlását, de tudta, hogy erre várnia kell még egy darabig. Míg Ureh lakói nem állhattak ki szabadon a napfénybe, addig az árnyéknak a város felett kellett maradnia. Atanna biztos volt benne, hogy apja gyorsan megtalálja a megoldást így, hogy valamelyest stabil kapaszkodót találtak a halandó világban. De ahhoz, hogy bármit
is tehessen, el bb ki kellett szabadulnia, ez pedig csakis Tsin segítségével volt lehetséges. Kentril eddig sosem számított a Vizjerei varázstudására semmilyen ügyben. A pokoli macskával vívott harc közben ugyan jól jött volna némi mágia, de akkor sem számított nagy segítségre. Most azért imádkozott, hogy Tsin bebizonyítsa: valóban olyan nagy mester, mint amilyennek mondja magát. - Kentril! Gorst állt a kapitány szobájának ajtajában, és várta, hogy jelentést tehessen. Kentril értetlenül pislogott, de aztán eszébe jutott, hogy helyettese minden reggel jelentést szokott tenni neki a csapattal kapcsolatban. A kapitánynak ez persze kiment a fejéb l, hiszen nagyon úgy t nt, hogy a Vizjereivel való szerz désük már nem érvényes, hiszen munkájukat elvégezték. Most csak egy dolog érdekelte: a Kán lánya. - Igen, Gorst? - Hárman hiányoznak, Kentril. - Hiányoznak? - Heten visszajöttek. Részegen. Hárman nincsenek sehol. Dumon kapitány megvonta a vállát. - Mindent figyelembe véve ez nem csoda. Igazság szerint azon is csodálkozom, hogy ennyien visszajöttek. - Akarod, hogy megkerestessem ket? - Egyel re nem, csak ha pár nap múlva sem kerülnek el . Mindannyiunkkal úgy bánnak itt, Gorst, mint a királyokkal. Szerintem csak élnek a lehet séggel, ennyi az egész. A sötét hajú harcos már megfordult, hogy elmenjen, de aztán eszébe jutott még valami, és visszafordult. - Szebb, mint a brosson, Kentril. - Tudom. Gorst... van valami fejlemény a Vizjerei munkáját illet en? - Ha valaki tudott róla, hogy mit csinál a varázsló, akkor az csakis az óriás zsoldos lehetett. - A varázstudó ember úgy gondolja, hogy talált valami érdekeset. Kentril elégedett volt. - Remek. Merre találom meg?
- A könyvek között van. - Amikor látta, hogy ez az információ nem mond semmit a kapitánynak, Gorst hozzátette: - Mutatom az utat. Kentril követte helyettesét a folyosók labirintusán át, míg el nem értek egy kéziratgy jteményhez, amelynél hatalmasabbat a kapitány még sosem látott - de nem is hallott ilyenr l soha. O tudott olvasni és írni is - nem úgy, mint az emberei közül legtöbben - de el sem tudta képzelni, hogy miként írhat össze valaki ennyi mindent. Ráadásul ezeknek a szavaknak, amelyek a könyvekben és tekercsekben szerepeltek, nem csupán jelentésük volt, hanem hatalmuk is. A szavakban varázslat rejlett. A polcok a mennyezetig nyúltak, és mind tele volt b rbe kötött kéziratokkal, illetve szépen rendbe rakott tekercsekkel. Nem látszott, hogy a könyvek bármiféle rendszer szerint lennének csoportosítva, de Kentril katonaemberként úgy gondolta, hogy léteznie kell valamiféle rendszernek. Kopott létrák álltak némelyik polcoszlop el tt, s asztalok és székek is voltak a teremben azok számára, akik meríteni szerettek volna az urehi könyvtárban felhalmozott tudásanyagból. Zsoldosként Kentril azt is tudta, hogy a hatalmas teremben található írások értéke igen nagy lehet. A Quov Tsinhez hasonló varázslók gyakran magas árat fizettek egyegy ilyen könyvért, s volt már rá példa, hogy Kentril jó fizetség ellenében felkutatott néhány ezekhez hasonló könyvet. Ebben a pillanatban azonban semmi mást nem látott a könyvtárban, csak azt, hogy Atanna szabadulásának kulcsa valahol itt rejt zik. Nem, azért látott valami mást is. A lámpákkal kivilágított szoba közepén ott ült Tsin. A varázsló könyvek és lapok felett görnyedezett, egy papírra jegyzeteket körmölt, míg másik keze mutatóujjával az egyik legvastagabb kötet egy sorát követte. A Vizjerei nem nézett fel Kentril közeledtére. Tsin érthetetlen szavakat mormolt a bajsza alatt, s arckifejezése láttán a zsoldos kapitány megtorpant. Korábban is látta már az alacsony varázslót munka közben, de most úgy nézett ki, mint aki végképp meg rült. Munka közben még csak nem is pislogott, tekintete kizárólag a könyv, és a jegyzetelésre használt papírlap között mozgott ide-oda. Ajka olyan széles vigyorra húzódott, melyet a kapitány eddig csak holttesteken látott - a Vizjerei rendkívül nyugtalanító látványt keltett. Kentril megköszörülte a torkát. A görnyedt alak nem nézett fel, hanem egy újabb sort körmölt a már amúgy is s r n teleírt lapra. - Tsin. A gonosz arc a kapitány felé fordult, de úgy, mintha ez óriási er feszítésébe telne. - Mi az, Dumon kapitány?
A Vizjerei minden egyes szavából hallatszó csöpög gy lölet mindkét zsoldost váratlanul érte. A kapitány keze reflexszer en a kardja markolatát szorongatta. Gyorsan elvette onnan, még miel tt a varázsló észrevenné a dolgot, és belekötne. - Csak azért jöttem, hogy megnézzem, miként boldogulsz a Kán és a város... - Sokkal gyorsabban haladnék a munkámmal, ha nem tartanának fel állandóan a hozzád hasonló kretének! - Quov Tsin az asztalra csapott az öklével, és felborította a tintatartót. Fekete folyadék ömlött a jegyzetelésre használt papír aljára, és a varázsló keze alá is, de ezt láthatóan nem vette észre, mivel el volt foglalva azzal, hogy válogatott szitkokat szórjon az el tte álló két katona fejére. - Csúsztok-másztok, nyafogtok, kérdez sködtök mindannyian, amikor én éppen a nagy felfedezés küszöbén állok! Hát nem fogjátok fel azzal a szúk agyatokkal, hogy mekkora horderej dolog az, amin éppen dolgozom? A tintás kéz elengedte a tollat, és a varázsbot felé nyúlt. Tsin szemében gy lölet lángja villant. Kentril hátralépett, majdnem feldöntötte Gorstot. - Nyugalom, Tsin! Megbolondult? A Vizjerei megmarkolta a botot, ujjai belefehéredtek. Ezüstszürke szeme oda-vissza járt a két férfi és a rúnákkal díszített bot között. Néhány feszült másodpercen át láthatóan nem tudta eldönteni, hogy mit is tegyen... aztán végül visszatette a botot a helyére, és kényszeredett mozdulattal visszafordult a munkájához. - Kotródjatok innen! - sziszegte anélkül, hogy a döbbent párosra nézett volna. - Tsin, azt hiszem, pihennie kellene pár órát... és mikor evett utoljára valami rendes... Az aprócska varázsló csontos keze ökölbe szorult. - Kotródjatok innen! - ismételte meg, tekintetét továbbra is az asztalra szegezve. Gorst megfogta Kentril vállát, és mindketten kihátráltak az ajtón. Csak akkor szólaltak meg, amikor már jó pár lépéssel eltávolodtak a könyvtártól - remélték, hogy Tsin ott már nem hallhatja meg ket. - Ilyen volt már a legutóbb is, amikor láttad? - kérdezte Dumon kapitány a helyettesét l. - Nem... legalábbis ennyire nem, Kentril. - Mindig is tudtam, hogy rossz természete van az öregnek, de ezt azért nem gondoltam volna! Láttad? Majdnem megpróbált megölni minket! Az óriás borús tekintettel nézett parancsnokára. - Tudom.
- Beszélek ez ügyben a Kánnal. Nem lenne jó senkinek, ha a jó öreg Tsin végleg becsavarodna. Még a végén kárt tesz valakiben. - Talán csak egy kis alvásra lenne szüksége. Kentril elfintorodott. - Hát, ha van valaki, aki rá tudná venni, hogy aludjon, az a Kán. Magad is láthattad, hogy mennyit ad az én szavamra. - Akarod, hogy odafigyeljek rá? - kérdezte Gorst. - Igen, de csak akkor, ha biztos távolból teszed. Most ne menj még vissza hozzá. Hagyd, hadd vesszen bele megint a munkába, egy-két óra biztosan elég lesz erre. így talán mindenkinek jobb lesz. Valahol a palotában megszólalt egy fuvola. Kentril hirtelen elvesztette minden érdekl dését az átkozott Vizjerei ny gjei iránt. Egyetlen személyt ismert csak a Kán palotájában, aki tudott fuvolázni. - Talán ha el ször megbeszélem Atannával, jobban el tudná magyarázni a helyzetet az apjának - magyarázta a kapitány. - Azt hiszem, ez lesz a legjobb Gorst széles arcán ismét mosoly villant. - Minden bizonnyal. Kentril érezte, hogy elpirul. Megfordult, indulni készült, de még hozzátette: - Légy óvatos, Gorst. A vigyor tovább szélesedett: - Te is! A fuvolaszó tovább hallatszott - ugyanaz a csalogató dallam, mint az els , végzetes alkalommal. Dumon kapitány követte a zenét, számtalan kanyargós folyosón át, és lassan olyan érzése támadt, hogy rögtön visszatér a könyvtárba. Kentril végül nem egy teraszhoz érkezett, és nem is a hatalmas termek egyikéhez, hanem egy nyitott kapuhoz, amely egy óriási, az ég felé nyitott bels udvarra vezetett. Az udvar a palotakert volt. Talán nem is a „kert" volt a megfelel szó arra, amit látott - egy miniat r erd , valóságos dzsungel húzódott a veterán harcos el tt. Olyan egzotikus fák és bokrok burjánzottak benne, amilyeneket még sosem látott, még a Kehjistan távoli részében tett túrák során sem. Sötétzöld, élénkvörös, sárga, és tüzes narancsszín foltok tarkították a képet. Látott indákat is, meg hatalmas virágokat - némelyik nagyobb volt, mint a feje. Biztos volt benne, hogy egy ilyen kertben könnyen el is tévedhet az ember. A kertbe vezet ösvény bejáratánál, egy k padon ott ült Atanna, és játszott a fuvolán. Lenge selyemruha volt rajta, vékony, b szoknyával - öltözete inkább kihangsúlyozta, semmint takarta volna karcsú, formás idomait. Hosszú, vörös fürtjei arca bal oldalán omlottak lefelé, egészen az igéz dekoltázsig. A lány el ször nem
vette észre Kentrilt, de amikor a muzsikától és a muzsikustól megigézett férfi megindult felé, Atanna felpillantott. Tekintete olyan igéz volt, hogy Kentrilnek hirtelen minden kiment a fejéb l, nem tudta, hogy miért is jött. Atanna vette kézbe az irányítást - letette a fuvolát, és a férfi felé lépett. - Kentril! Remélem, jól aludtál. - Remekül. Gyönyör en játszol, Atanna. A lány szerényen lesütötte a szemét. - Én nem így gondolom, de atyám is a te véleményedet osztja. A kapitány nem igazán tudta, hogy mit is mondjon. Tekintete végigsiklott a kerten. - Az ember sosem tudhatja, hogy mire számítson ezen a helyen. - Tetszik? Ez a kedvenc helyem. Itt töltöttem életem legnagyobb részét, és a szám zetés legtöbb idejét is. -Igazán... egyedi. Atanna a kert felé húzta Kentrilt. - Gyere, nézd meg közelebbr l is! A virágok és némely növények vidám színei ellenére a kert kicsit baljósnak t nt, de a kapitány erre csak akkor döbbent rá, amikor a lány már bevezette az ösvényen az erd belsejébe. A szépség csodálata gyorsan átadta a helyét a kényelmetlen érzéseknek. A kert egyre jobban emlékeztette Kentrilt a dzsungelre, melyben az embereivel küzdött, arra a rengetegre, mely négy emberének életét követelte. - Mi a baj? - kérdezte Juris Kán leánya. - Semmi - Kentril megacélozta magát. Ez nem ugyanaz a dzsungel. Ez csupán egy buja kert, melyet a királyság urának örömére építettek. Ugyan miféle veszedelem leselkedhetne rájuk egy ilyen védett helyen? - Imádok itt lenni - mormogta a lány. - Elröpít ebb l a világból, melyben csapdába estem, s itt mindig azt gondolhatom, hogy messze vagyok, nagyon messze, egy távoli vidéken, és majd nemsokára találkozom egy jókép idegennel. Kentril majdnem mondott valamit, de inkább visszanyelte a dolgot - tartott t le, hogy túlságosan elragadtatná magát. Alig hitte el, hogy ez történik vele. Soha egyetlen n nem hozta még t ennyire zavarba. Széles level növények súrolták a vállukat, s néha indák estek a közelükbe, látszólag a semmib l. Az ösvényt, melyen jártak, természetes hatásúra építették - a köveket homok és föld takarta vékonyan.
Minden lépéssel egyre sötétebb helyre kerültek, míg végül Kentril már nem látta sem a bejáratot, sem a kijáratot, amely felé tartottak. Ekkor tényleg úgy érezte, mintha visszacsöppent volna a dzsungelbe. A leány észrevette a nyugtalanságát. - Hiszen te reszketsz! - Semmiség, úrn m. - Arról volt szó, hogy Atannának szólítasz -felelte a lány tettetett haraggal. - Vagy talán ilyen keveset jelentett ez neked? A lány el rehajolt, és megcsókolta Kentrilt. A férfi nyugtalansága a kert miatt egy csapásra szertefoszlott. Átölelte a lányt, és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Aztán hirtelen valami motoszkálni kezdett a nyakán - lassan, de biztosan araszolt, mint egy hernyó, vagy egy kukac. De bármi mászott is a b rén, a lénynek olyan hegyesek voltak a lábacskái, akár a t . Dumon kapitány nem bírta tovább - ellökte magától Atannát, és a nyakához kapott. De ahogy közeledett a keze, az a valami elhátrált t le, vagy talán leesett. - Mi a baj? - kérdezte Atanna aggodalmasan. - Valami a nyakamba esett! Olyan volt, mintha pengéket kötöztek volna a lábaira, s azokkal sasszézott volna végig a b römön! A lány arcát Kentril még a sötétben is jól ki tudta venni. Atanna elkomorodott, gondolkodott, de láthatóan nem tudott semmiféle magyarázattal szolgálni a történtekre. - Menjünk? A fájdalom már elmúlt, és Kentril nem akart nevetségessé válni, gyávának t nni a lány el tt - f leg nem egy vacak bogár miatt. - Nem, menjünk csak tovább. Haladtak pár lépést, aztán ismét megálltak csókolózni. Atanna azután a férfi mellkasára hajtotta a fejét. - Atyám még mindig azt tervezi, hogy folytatjuk az utat a Mennyország felé. A férfi megdermedt: - Lehetséges ez? - O így gondolja. Remélem, hogy téved. - De miért? A lány megsimogatta a kapitány arcát.
- Azért, mert nekem sokkal jobban tetszik a halandó világ. - Nem tudnád lebeszélni a tervér l? - A gyengéd cirógatás hatására a kapitány ismét megnyugodott. - Nagyobb esélyem volna, ha biztosan tudnám, hogy könnyebb és gyorsabb lenne a halandó világhoz kötni magunkat végleg, mint folytatni az utat. Ha mindannyiunk érdekében meg tudnám t gy zni arról, hogy jobb lenne nekünk újra az emberek között, akkor talán feladná a tervét. Végül is, a veszély, ami el l menekültünk, már nem létezik. A lány maradni akart, és Kentril is azt akarta, hogy maradjon. Juris Kán viszont szerette volna elérni a dics célt, a jutalmat, amit a sötét években ajánlott fel neki a Fény. Ez persze érthet volt, de attól még nem t nt vonzóbb lehet ségnek. - Talán Tsin... - kezdte Kentril, de aztán eszébe jutott, hogy milyen megszállott módon viselkedett a varázsló. Nem akart beszélgetést kezdeményezni Tsinnel, legalábbis addig nem, amíg a varázsló nem pihente ki magát, és nem tömte meg a bend jét rendesen. - Talán meggy zhetné az apámat? - A lány nem is titkolta lelkesedését. - Az id s varázsló láthatóan nagy tudású, bár az illem dolgában nem kimondottan jártas. - Nem... - A kapitány elgondolkodott. Egy terv fogalmazódott meg az agyában, méghozzá egy olyan terv, amely Tsin természetét figyelembe véve biztosan m ködne. Atanna láthatóan érzékelte a változást a hangulatában. - Kigondoltál valamit, igaz? - Csak egy terv, de elég ígéretes. Ha Tsin következetes ember, akkor ez a mi... a ti javatokra válhat. Még át kell gondolnom a dolgot, és azt hiszem, hogy jobb lenne, ha nem most rögtön beszélném meg vele. - Nem is áll szándékomban most rögtön megválni t led. Nem, semmiképpen sem Atanna lábujjhegyre emelkedve ismét megcsókolta a kapitányt. Kentril már sokkal jobbnak érezte a helyzetüket, így aztán nyugodtan belefeledkezett a csókba. Ha rá tudja bírni Tsint, hogy az általa megadott szemszögb l nézze a dolgokat, akkor a Vizjerei biztosan megtalálná a módját annak, hogy miként beszélhetne az uralkodó fejével. Csak a varázsló mohóságára kellett alapoznia... Fájdalmában leveg után kapott. Valami megbökte a hátát, de olyan er vel, mintha egyenesen a szívét akarná kitépni. Kicsavarta a kezét, és elkapott egy indának tetsz valamit, majd megmarkolta. Mintha ezernyi t mélyedt volna a tenyerébe és az ujjaiba. - Kentril!
A zsoldos alig látott a fájdalomtól, de nem engedte el az indát. Teljes er b l megrántotta. Furcsa, egyáltalán nem emberi sikoly törte meg a kert csendjét. Az egész inda az ösvényre zuhant - sötétzöld, kígyószer alak volt, háromszor olyan hosszú, mint egy ember. Kentril ledobta az inda végét, és ép kezével megragadta sérült végtagját - az úgy fájt, mintha t zbe tette volna. - Atanna! M-mi volt... - Fogalmam sincs! A kezed! Add ide a kezed! Finom ujjai a férfi kezéhez értek - a fájdalom szinte azonnal csillapodni kezdett. Atanna suttogott valamit, majd el rehajolt, s ajkát a férfi tenyeréhez érintette. Kentril attól félt, hogy esetleg a lány is megmérgezi magát a növény esetleges mérgével, ezért próbálta elhúzni a kezét. Juris Kán lánya azonban hihetetlen er vel fogta. - Kérlek, Kentril! Nyugalom. Tudom, hogy mit csinálok! Valóban úgy t nt, hogy tudja, mit csinál, hiszen minél többet dolgozott a seben, az annál kevésbé fájt. Hamarosan már be is tudta görbíteni az ujjait, s közben nem érzett mást, csak egy apró nyilallást. - Mit csináltál vele? - kérdezte végül. - Az apám lánya vagyok - felelte a lány. - A Legáldottabb Juris Kán lánya. Ez pedig azt jelentette, hogy is kapott valamennyit apja csodálatos képességeib l. A szépsége mindent feledtetett a kapitánnyal, még azt is, hogy a leánynak ilyen tudása lehet. Most, hogy Atanna már elintézte a sérülést, Kentril figyelme ismét arra a kérdésre irányult, hogy vajon mi is támadhatta meg. Leguggolt, és tapogatózni kezdett az ösvényen az inda vége után. Atanna talált rá: - Ezt kerested? - Vigyázz! De a leányt láthatóan nem zavarta a gonosz növény érintése. - Biztos, hogy nem ez volt a támadód. Ez csupán egy egyszer Hakkara futó. A világ más részeiben meg is eszik a húsosabb alsó részét. Rengeteg benne a folyadék, és azt mondják, hogy nagyon egészséges. - Az a tüskés vacak? - Elvette a lánytól a növény végét, és rögtön érezte, hogy annak egy-két apró dudortól eltekintve szinte teljesen sima a felülete. Kentril gyanakodva végigfuttatta kezét az egész növényen, de nem talált rajta semmi különöset.
- Biztosan valami rovar csípett meg. Valószín leg az, amelyik már korábban próbálkozott - vetette fel Atanna. - Régen néha eljöttek idáig a dzsungelbéli rovarok, annak ellenére, hogy a hegy miatt itt jóval h vösebb a leveg , mit ahogy k szeretik. - Egy rovar? Urehben? - Miért is ne? Te meg a barátaid is itt vagytok. Miért ne lehetett volna a közelben valami bogár is? A dzsungel nincs olyan nagyon messze a királyság határától. A gondolatmenet logikus volt, de azért nem nyugtatta meg teljesen a férfit. Körülnézett a sötét kertben, majd megszólalt. - Menjünk innen. Kentril csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor el ttük felt nt némi halovány fény. Amikor kiléptek a növények közül, alig titkolt undorral nézett vissza. Lehet, hogy Atanna meg a többiek Urehben megnyugtatónak és szépnek találnak egy ilyen kertet, de számára ez a hely inkább mintha Gregus Mazi szörny átkával lett volna összhangban. Lehet, hogy az id tlenségben töltött szám zetés valahogy átalakította a növényeket, csak a Kán leánya ezt még nem vette észre?
- Most, hogy már jobb a fény - mondta hirtelen Atanna -, hadd nézzem meg megint a tenyeredet! Felfordította a tenyerét, hogy mindketten lássa... és nem látott mást, mint szépen gyógyult, vékonyka hegeket. Kentril ezt alig hitte el, hiszen az alapján, amit érzett, az egész keze nem lehetett volna más, mint egy ezer sebb l vérz húscsomó. A fiatal n végigfuttatta az ujját a maradék pár seben, és megjegyezte: - Nemsokára ezek is elmúlnak majd. - Ez hihetetlen! Köszönöm! - Látott már korábban is varázslatot, de rajta még soha senki nem hajtott végre egyet sem. Kentril biztosan érezte, hogy Atanna képességei és segítsége nélkül sokkal rosszabb állapotban lenne. - Semmiség... különben is, mardos a b ntudat, hiszen miattam történt az egész. Ha nem hívtalak volna, hogy sétálj velem... - Megesik az ilyesmi. Ne hibáztasd magadí A leány reménykedve nézett rá. - Azért megkéred Tsin mestert, hogy beszéljen apámmal? - Hát persze, hogy megkérem! - Ugyan hogy gondolhatta Atanna, hogy nem tartja a szavát? A kapitány nem csupán a lány érdekében vállalta a dolgot - neki is legalább olyan fontos volt az ügy.
- Az öreg Tsin levakarhatatlan is tud lenni. Ha az szájíze szerint adom el a dolgot, akkor biztosan megtesz majd mindent annak érdekében, hogy meggy zze a Kánt. - Remélem, így lesz! - A lány ismét megcsókolta Kentrilt. - S ha már atyámról van szó, azt hiszem, most oda kell mennem hozzá. Mivel nem tud elmozdulni a székéb l, zenélek neki, hogy könnyebben viselje a raboskodást. Lehet, hogy finoman már meg is említem neki a dolgainkat. Ha zenélek, utána mindig engedékenyebb hangulatba kerül. Egy utolsó csók után Atanna otthagyta a kapitányt, karcsú alakja let nt a kertben. Kentril nézte a távolodó lányt, és bár neki is az lett volna a legegyszer bb, ha átvág a kerten, eszébe sem volt arra elindulni. Inkább megkerülte az egész erd t, méghozzá tisztes távolságból. Mire odaért, ahol Kán lánya és a fuvola voltak korábban, már mindkett messze járt. Dumon kapitány vetett még egy utolsó, gyanakvó pillantást a furcsa kertre. Els ránézésre nem t nt többnek, mint egy szimpla erd folt, s mivel egy hivatásos kertészmester tervezhette, elvileg barátságosabb benyomást kellett volna keltenie, mint egy erd nek, vagy egy dzsungelnek. Kentril azonban ahogy nézte, egyre biztosabb volt benne, hogy ha egyedül lépett volna az ösvényre, akkor sokkal nehezebb lett volna kijutnia. Valaki a háta mögött megköszörülte a torkát. - Kapitány? - Albord! - Remélte, hogy a másik zsoldos nem vette észre, hogy ugrott egy picit meglepetésében. - Mi az? - Sajnálom, hogy megzavartam, kapitány, de páran azon gondolkodtunk, hogy vajon mikor kapjuk meg a jutalmunkat, mikor indulhatunk haza... - Máris belefáradtál az ünneplésbe, Albord? Az átlagos arcú, hirtelensz ke fiatalemberen látszott, hogy kellemetlenül érzi magát. Kentril néha el is felejtette, hogy a tapasztalata és képességei ellenére Albord sokkal fiatalabb volt, mint a csapatban szolgáló többi harcos. Az, hogy gyakran volt a kapitány helyettese, amikor Gorstot nem tudta nélkülözni, sokat elárult a képességeir l. - Nem arról van szó... én is jól érzem magam, mint mindenki más... csak páran már szeretnénk visszaindulni Westmarchba -Megvonta a vállát. - Tudja, mindenütt jó, de a legjobb otthon, kapitány. Kentrilnek esze ágában sem lett volna elmenni a városból, de meg tudta érteni a többiek álláspontját. Gorst valószín leg maradna; neki nem volt senkije. A többieket viszont szoros szálak f zték Westmarchoz, némelyeknek családjuk is volt. Az emberek többsége nem pusztán a meggazdagodás reményében vállalta a zsoldoskodást, hanem azért is, hogy etesse az éhes szájakat. A kapitány gondolataiban elhalványodott a kert. Megveregette a harcos vállát.
- Majd meglátom, mit tehetek a csapat indulásának érdekében. Cserébe megkérhetlek rá, hogy juttass el egy kis pénzt az elesettek családjának is? Ha jól értelmeztem a házigazdánk szavait, akkor egyetlen kis zacskóba elég kincs férne, amit szét lehetne osztani a családok között, s azoknak nem lennének többé nehézségeik. - Persze, kapitány! Tudja, hogy bízhat bennem. Kentril ebben nem is kételkedett. Azt is pontosan tudta, hogy a még meglév emberei közül ki az, akit szintén hasonló fából faragtak. Senki sem csatlakozhatott úgy Dumon kapitány csapatához, hogy ne ment volna át a szigorú vizsgán. Ha Kentril pénzt küld haza Alborddal Benjin, Hargó, meg a többi halott társuk családjának, akkor k azt meg is fogják kapni. A fiatal harcos hálásan szalutált. Már indult volna, de aztán eszébe jutott még valami, és megtorpant. - Kapitány, két ember még mindig nem jött vissza a városból. - Tudom. S t, Gorst azt mondta, hogy háromról van szó. - Simon nemrég bevonszolta magát a szobájába, de azt mondta, hogy Jace már órákkal el tte elindult erre. Breket pedig már nagyon rég nem látta senki. Kentril túlságosan is sok olyan embert látott már, mint a két hiányzó, úgyhogy nem aggódott miattuk túlzottan. - Meglátod, el bb-utóbb k is felbukkannak. Biztosan nem akarnak lemaradni az osztozkodásról! - Elküldjék valakit, hogy megkeresse ket? - Ne, még ne! - A kapitány kissé már türelmetlenkedett. Id re volt szüksége, hogy átgondolhassa, miként is kellene tálalnia a dolgokat a Vizjereinek, hogy az mindenképpen átlássa a helyzetet. Nem ért rá most az elkóborolt, részeges zsoldosok sorsával tör dni. -Már Gorstnak is mondtam, hogy ha nem kerülnek el pár napon belül, akkor talán -Dumon kapitány remélte, hogy nem t nik túl nemtör dömnek. Megveregette a fiatal harcos vállát. - Csak nyugi! Élvezd a helyzetet! Hidd el, Albord, ritkán esik meg ilyesmi a magunkfajtával. A dzsungel, amin átkeltünk, vagy az a tél a Westmarch-öbölben, általában az a mi jussunk. Albord parasztos vonásai mosolyra húzódtak - Kentrilt a látvány emlékeztette arra, hogy milyen családból származik a legtöbb alulfizetett zsoldos a világon. - Azt hiszem, egy kis ideig még el tudom viselni a n ket meg az ételeket... - Ez a beszéd! - kiáltotta az id sebb harcos, miközben kezdte visszaterelni társát a folyosón.
Kentril gondolatban már Atannát látta, az okot, ami miatt maradni akart... talán örökre. De addig, amíg rá nem vette a Vizjereit, hogy beszélje le Juris Kánt a Mennybe vezet ösvény keresésér l, a kapitány nem akarta felhozni a fizetséget. Nem mintha Albord meg a többiek nem kapnák meg a fizetségüket, más formában. De különben is, gondolta Kentril, ugyan mit árthat, ha maradnak még pár napig?
9. FEJEZET
Az Ureh fölé boruló árnyék kapóra jött Zaylnak, amikor Gregus Mazi hegyi lakhelye felé mászott. Bár a néhai kolostor alig látszott a városból, azért az oda vezet utat hamar megtalálta, és normális nappali fényviszonyok mellett bárki könnyedén felfedezte volna a feketeruhás szellemidéz t, amint felfelé tartott a sziklába vájt, félig leomlott ösvényen. El kellett ismernie, hogy a varázsló kiváló helyet választott magának, és er sen csodálkozott azon, hogy korábban sosem vette észre ezt a pontot a romok között. A varázslat, amely elorozta Ureh lelkét, és a Mennyek felé repítette, érdekes mellékhatásokat rejtegetett. Remélte, hogy a jöv ben majd tüzetesen megvizsgálhatja ezeket. Alant a városban tovább folyt az ünneplés. Zayl elkomorodott. Ezek az urehiek sosem alszanak? Azt is tudta, hogy az id tlen térre, melyben korábban raboskodtak, nem vonatkoznak a halandó világ szabályai, de azért ennyi mulatozás után a lakosok egy részének már ki kellett volna d lnie a sorból. Amikor ahhoz a helyhez ért, amely a kolostor kapujaként szolgálhatott valaha, látta, hogy a bejáratot hatalmas szoboralakok rzik. A szobrok valaha arkangyalokat formáztak, melyek villogó, kivont karddal és széttárt szárnyakkal rködtek a varázsló lakhelye el tt, de a Kán palotájában látott társaikhoz hasonlóan ezeket is alaposan kikezdte már az id vasfoga. Az egyik angyalnak hiányzott a fél szárnya és az arca jobb oldala; a másiknak egyáltalán nem volt feje, és csak csonkok látszottak ott, ahová valaha a tollas végtagokat kovácsolta a mester. Zayl egy kisebb törmeléktengeren folytatta útját, és igen érdekesnek találta, hogy Gregus Mazi lakhelye ilyen romos maradt, míg a város összes többi épülete újjászületett. A szellemidéz csak arra tudott gondolni, hogy az elátkozott város lakói valamikor a kínzójuk helyett annak lakhelyén álltak bosszút. Remélte, hogy az épület belsejét nem dúlták fel teljesen. Ismét azt kívánta, bárcsak többet tudna arról a varázslatról, amely fogságba ejtette Urehet. A Kán említette, hogy az id múlását valamelyest érzékelték a szám zetésben is -hiszen arról beszélt, hogy a fogság évszázadai során egyre csak a
menekülés esélyeit latolgatta. Viszont úgy t nt, hogy itt senkinek sincs szüksége ennivalóra, hiszen az élelmiszerek biztosan nem bírták volna ilyen sokáig. Ami magából a kolostorból megmaradt, attól Zayl szintén nem volt elragadtatva. A hegyoldalból kiálló sziluett arra utalt, hogy csupán egy kétszintes, kocka alakú épületr l van szó, melyben méreteib l ítélve nemférhetett el több helyiség, mint két szoba szintenként. Egy aprócska erkély látszott még a város irányába, az épület védelmér l pedig csupán egy alacsony fal volt hivatott gondoskodni. Bár az addig látottak csalódottsággal töltötték el, a szellemidéz állhatatosan folytatta a kutatást. A ház földszintjén talált egy egyszer faajtót - olyan volt, mint egy közönséges vidéki kocsma ajtaja. Zayl látása a sötétben sokkal élesebb volt, mint a többi emberé, így jól ki tudta venni az ajtótokon esett sérülések nyomát. Valakik baltákkal és dorongokkal teljesen szétverték a k b l faragott tokot, mintha csak azon élték volna ki a dühüket. Furcsamód az ajtó maga érintetlennek t nt. Zayl a fára helyezte a tenyerét, és már meg is értette, hogy miért maradhatott ép. Egy egész sor véd varázslat hálózta be a felületét, így nem csupán a fizikai jelleg támadásoknak tudott ellenállni, hanem a mágia különböz megnyilvánulásainak is. A k tokot, melyen több repedés is látszott, szintén védték varázslatok, de azok sokkal régebbinek t ntek - valószín nek tehát, hogy nem a hely utolsó, nem éppen népszer lakója vetette rájuk. Zayl nagyra értékelte a helyet, mint egy varázsló lehetséges lakhelyét. A szerzetesek, akik építették a kolostort, nyilván valami nagyon er s imával er síthették meg, ha a legtöbb védvonal nyoma még ennyi id után is érezhet . A szellemidéz felnézett, de nem látott sehol ablaknyílásokat. Egy helyen mintha ablak lett volna valaha, de azt is már rég befalazták, méghozzá igen alaposan. Zayl úgy vélte, ha felmászna, és megvizsgálná a nyílás helyét, akkor ugyanolyan er s varázslatokat találna ott is, mint a bejáraton. Nincs tehát más választása, az ajtón kell bemennie. A sápadt szellemidéz ismét megérintette a fát, és érezte a számtalan varázsfo-nat erejét, melyeket Gregus Mazi a lakhelye védelmében alkalmazott. A néhai varázsló nagyon is értette a dolgát. Zayl el húzta Humbart koponyáját. - Mondd el, hogy mit látsz! - Már úgy érted, hogy az ajtón kívül? - Pontosan tudod, hogy értettem. Közelebb nyomta a koponyát a bejárathoz, és türelmesen várt, amíg az alaposan megnézett magának mindent. Pár perc múlva a koponya megszólalt. -Az egész tele van vonalakkal, kölyök. Jó er s varázslatokat vetettek rá, és nem is egy embert l származnak. A legtöbbje ugyan igen, de vannak azok alatt más vonalak is, amiket egy vagy két másik személy hagyott itt nekünk. Ha jól látom, még imákat is mondtak rá.
Ez volt a koponya egyik legérdekesebb tulajdonsága - miután életre keltette, Zayl felfedezte, hogy Humbart Wessel szelleme olyan formában látja a varázslatokat, ahogy egyetlen él varázsló sem. Zaylnak halvány sejtelme sem volt arról, hogy mit l alakulhatott ki benne ez a képesség- csak arra tudott gondolni, hogy talán amiatt lehet az egész, hogy a koponya évszázadokon át hevert Ureh közelében. Talán ez változtatta meg. Az elmúlt évek során Zayl gyakran profitált ebb l a képességb l furcsa társa gyakran többórányi, olykor többnapi kemény munkát spórolt meg neki. A fekete ruhás varázsló a szabad kezével el húzta a t rét. - Hol fut össze a legtöbb? - kérdezte a fegyvert szorongatva. - Balra, kölyök. Lent. Úgy csíp tájt... nem!... nem ott! Kicsit jobbra... azaz! Zayl oda közelítette a t rt, ahová a koponya irányította, és mormogott valamit. A t r felvillant. Egy hatszögbe zárt virágra emlékeztet alakzat villant fel ott, ahol a t r az ajtóhoz ért. A minta a szivárvány összes színében pompázott. Zayl ismét suttogott valamit, és a minta kell s közepébe nyomta az elefántcsontt rt, majd elforgatta. A mágikus térkép hirtelen felvillant, majd elhalványodott, és elt nt. - Leszedted a nagy részét, kölyök. De a zárat még nem törted fel. Humbart koponyájának irányításával Zayl gyorsan eltüntette a többi akadályt is. Biztos volt benne, hogy ha csak a saját képességeire támaszkodhatott volna, akkor a m velet sokkal tovább tartott volna. A varázslatokat mesterien sz tték be az ajtót. A szellemidéz t azonban nagyban segítette az is, hogy észrevette: a legagyafúrtabb csapdákat nem az embereknek, hanem a démonoknak állították fel. Miután rákérdezett, a koponya elmondta, hogy ezek nagy részét viszonylag újonnan sz tték az ajtóra, ami azt mutatta, hogy valószín leg Gregus Mazitól származtak. - Most már bemehetsz - jelentette ki végül Humbart. Zayl fél kézzel a koponyát tartotta, másik kezében pedig a t rt, ha netán hagyományosabb célokra kellene használnia... Belépett. Egy sötét folyosón találta magát. Elmormolt egy szót, mire a t r világítani kezdett. Zayl azt hitte, hogy Mazi lakhelye meglehet sen sz kös, ám mint kiderült, ebben is tévedett. Az üres folyosó mélyen a hegy gyomrába nyúlt, olyan mélyen, hogy nem is látta a végét. T le balra egy rozoga, kanyargós lépcs sor vezetett az épület kívülr l is látható részébe, de Zaylt csak az érdekelte, hogy vajon hol végz dik a folyosó. Persze azt, amire szüksége volt, valószín leg egy küls szobában is megtalálhatta volna, de a szellemidéz nek felkeltette a kíváncsiságát a hegybe vájt járat. Vajon milyen titkokat hagyhatott hátra a néhai Gregus Mazi?
A t r fényében a folyosón haladt tovább. A falakat nagy gonddal a k b l vájták ki, majd simára csiszolták. Ugyanakkor azonban azok a szerzetesek, akik nyilván maguk végezték ezt a sziszifuszi munkát, nem tör dtek túlságosan a dekorációval. Helyenként találkozott egy-egy páncélos arkangyal-domborm yel, mely el re mutatott, a folyosó vége felé, de ezenkívül sem a szerzetesek, sem Mazi nem alkottak maradandót a díszítés terén. A harmadik ilyen domborm el tt megállt, és megcsodálta az aprólékos munkát, amelyet nyilván szeretettel készítettek. Ekkor észrevett valami furcsát. Humbart, aki még mindig a kezében volt, kezdett türelmetlenkedni. - Egy üres falat bámulok, amely pár centire van attól a helyt l, ahol valaha az orrom volt. Van valami érdekesebb látnivaló is odafent? A köpönyeges alak felemelte a koponyát, hogy társa is láthassa azt, amit . - Ez érintetlen. - És ez most miért fontos? - Gondolj csak bele, Humbart! A palota kapui. Az arkangyalok ennek a helynek a bejáratában. Mindet megrongálták, szándékosan, mintha valaki felettébb gy lölte volna a szent jelképeket. - Igen, és? Zayl továbblépett a következ angyalhoz, és látta, hogy az is tökéletes állapotban maradt. - Ugyan miért hagyná meg ezeket itt egy olyan gonosz varázsló, mint amilyennek Gregus Mazit beállították? - Talán csak nem akart rendetlenséget a saját házában? - Nem, ez jelent valamit, Humbart! - De hogy pontosan mit, azt még maga sem tudta. Továbbment, és figyelte a falon látható angyalokat, de egyiken sem látszott más, mint némi kopottság, amit az id okozhatott. Nem, Mazi a saját házában a szentképeket nem rongálta meg, Zayl számára ez teljességgel érthetetlen volt. Végre elértek az els k be vájt szobákhoz. Az tisztán látszott, hogy a kolostor utolsó lakója nem túl gyakran használta ezeket a helyiségeket. Csak kevés bútor maradt bennük - némelyiknek pár nagyon régi ágy árválkodott a végében. A faanyag, melyb l készültek, lassan elkorhadt - volt, amelyik már szét is esett. - Mindig is sejtettem, hogy a jó öreg Gregus nem volt valami az a kimondott társasági ember - jegyezte meg a koponya halkan. - Úgy látom, magányos farkas volt. Nem sok látogatója lehetett. Egy sor hasonló helyiség után végül egy lépcs sorhoz értek, amely lefelé vezetett. Mivel nem látta a k lépcs alját, a szellemidéz még az eddiginél is óvatosabban
indult meg lefelé. A t rrel a kezében, s egy varázsigével az ajkán haladt az ismeretlen mélységbe. Szerencsére nem várta lent sem csapda, sem démon. A lépcs sor aljában egy rövid folyosón találta magát, mely három zárt ajtóba torkollott. Az egyik pontosan el tte volt, a másik kett a két oldalán. Gyorsan szemügyre vette ket, és megállapította, hogy mindhárom ajtó egyforma, és amikor Humbarttal is végignézette az ajtókat, a koponya közölte vele, hogy egyiken sincsen semmiféle véd varázslat. - Eszembe jutott egy régi történet, egy kalandorról - kezdte a koponya, miközben Zayl azon töprengett, hogy merre menjen tovább. - Három ilyen ajtó elé ért is. Szóval, neki azt mondták el tte, hogy az ajtók közül kett mögött szabadulás és kincs rejtezik, míg a harmadik mögött biztos kínhalál vár rá. A csávó gondolkodott egy darabig, hallgatózott, aztán döntött. Zayl, aki közben éppen arra az elhatározásra jutott, hogy a baloldali ajtóval fog próbálkozni, felfigyelt a hirtelen csendre. - És mi történt ezután? - Kinyitotta az ajtót, aztán elevenen felfalta egy csapatnyi szörny! Mint kiderült, egyik ajtó sem vezetett szabaduláshoz és kincsekhez, hanem mindhárom mögött borzalmas, vérszomjas szörnyek várták, hogy... - Elég volt, Humbart! Bár a koponya nem látta nyomát varázslatnak, Zayl azért nem hitte, hogy a bejáratok mögött nem leselkedik rájuk semmiféle veszély. Visszatette a koponyát a bugyorba, és felkészült a csapdákra, melyek az els ajtó mögött várhatják az óvatlan betolakodót. Egy hatalmas, poros szobát látott csupán, semmi mást. - Na, megettek már? - hallatszott Humbart fojtott hangja a táskából. A szellemidéz nem méltatta válaszra társát. Gregus Mazi ugyan elfoglalta mindazt, ami a néhai kolostorból maradt, de nem használta ki a rendelkezésére álló teret. Zayl már arra gondolt, hogy talán jobban járt volna, ha a mégiscsak a küls szobákban kezdi a keresést. Ránézett a másik két ajtóra, és az els t választotta. Úgy gondolta, hogy biztosan az lesz a nyer , amelyik pont szemben van az emberrel, ha leér a lépcs n. Zayl ismét összeszedte magát, koncentrált, és kivágta az ajtót. Több sorban korhadó asztalokat látott maga el tt, és egy arkangyal nézett farkasszemet vele, mely a falból kinyúló kezével mintha éppen áldást osztott volna. Zayl halkan káromkodott - rájött, hogy sikeresen felfedezte azt a helyet, ahol a
szerzetesek enni szoktak. Ahogy körülnézett, megállapította, hogy ez is azon helyiségek közé tartozott, melyeket Mazi nem használt semmire. Megfordult, és egyenesen az utolsó ajtó felé indult. A világító t rrel a kezében bemasírozott a helyiségbe. Minden irányból, még a plafon fel l is üvegtárgyak, meg si eszközök meredtek rá. Megállt és álmélkodva körülnézett. Itt kezd dik hát Gregus Mazi világa. Belépett egy olyan férfi m helyébe, aki mestersége minden területén hatalmas er vel munkálkodott. A fényl penge segítségével végignézett egy sor üvegtégelyen, melyekben mindenféle gyógyfüvek voltak eltéve, valamint feldarabolt, tartósított, Zayl számára teljesen ismeretlen fajtájú állatok, és vegyszerek egész sora, mind por, mind folyadék formájában. Az asztalokon egymásra pakolt könyvek tornyosultak, tekercsek, de nyitott lapok is látszottak, rajtuk jegyzetek, rajzok. Még relikviák is voltak a teremben - láncon lógtak lefelé a mennyezet különböz pontjairól. Mintha a varázsló még tegnap is itt dolgozott volna! Zayl rádöbbent, hogy ebben a szentélyben tényleg nem telt el azóta több egy-két napnál. A különleges dimenzió ismét meg rizte a történelem egy darabkáját. - Biztosan érdekes dolgokat látsz... gondolom.. . - jegyezte meg Humbart epésen. A szellemidéz el húzta a koponyát, és a központi asztalra helyezte, arra, amelyiken Mazi jegyzeteigetett. Zayl közelebb tartotta a t rt a laphoz, és beleolvasott a jegyzetbe. - Mi az? - Varázslatminták. Teológiai okfejtések. Ez a Gregus Mazi elég praktikus ember volt. A szellemidéz arca elkomorodott. - Nem éppen erre számítottam. - A gonoszság és a logikus gondolkodás nem zárják ki egymást - gondolom, ezt akartad mondani. Zayl még alaposabban átnézte a jegyzetet. - Igen, de ezek az írások csakis azt boncolgatják, hogy miként lehetne megvalósítani az utazást a Mennyországba. Olyan, mintha ezt az utazásban mélyen hív ember írta volna... A szellemidéz vetett még egy utolsó pillantást a jegyzetre, aztán megfordult, hogy ismét körülnézzen a szoba többi részében. Ahogy maga elé emelte a t rt, rádöbbent, hogy a szoba sokkal hosszabb, mint ahogy azt eredetileg gondolta. A halvány fényben még több polcot látott, rajtuk még több üveget... - Hé, álljon meg a menet! Ugye nem akarsz itt hagyni egyedül? - Nem lesz ott semmi bajod, Humbart.
- Könnyen beszél az, akinek lába is van! Zayl nem vett tudomást a koponya okvetetlenkedésér l, tovább haladt Gregus Mazi szentélyének mélye felé. Minden konténerb l régen halott lények bámultak rá üveges szemmel. Látott egy pirosfekete pókot, amely nagyobb volt, mint egy ember feje. A pók gyanúsan s r , zavaros lében ázott. Látott fiatal homoki férgeket, s t, még egy fétist is, amely tudvalev leg a dzsungelben lakó, kannibál hajlamú állatok között is az egyik leggonoszabb. Testük olyan, akár egy babáé az arcuk viszont, mint egy totemmaszk. A fák között, illetve a s r lombokban várják, hogy csapatostul lecsaphassanak gyanútlan áldozatukra. A szellemidéz k, ha ilyen lénnyel találkoztak, azonnal megölték, mivel semmi jó nem származott az életükb l, csak gonoszságot m veltek. - Zayl, fiam! Megvagy még? - Igen, itt vagyok, Humbart. - En is itt vagyok, na nem mintha túl sok mindent tehetnék ez ellen... Egy állat különösen felkeltette a szellemidéz érdekl dését. El ször azt hitte, hogy csupán egy b rdarab van az üvegben tartósítva - talán éppen az egyik csápos bestia kültakarójának része. De aztán közelebbr l is megnézte a szürke, tenyérnyi b rdarabot, és látta, hogy minden sarkán három-három apró, ám nagyon éles karom helyezkedik el, középen pedig egy nyílás, amely talán az állat szája lehetett. A test körvonala mentén még sz rmaradványok is látszottak. Zayl nagyon különösnek találta, és meg akarta nézni közelebbr l. Levette az üveget, és a legközelebbi asztalra helyezte. - Mit csinálsz ott, fiam? Mintha üveg csörrenését hallottam volna. - Semmi olyasmit, ami miatt aggódnod kellene! A szellemidéz levette a fedelet, aztán kerített két pálcát, amit valószín leg éppen ilyen célokra tartogatott a halott varázsló, és halászni kezdett az üvegben. Kihúzta a lényt a s r léb l, és egy percig még az üveg fölött tartotta, hogy oda csöpögjön róla a tartósítószer. Közben a t rrel piszkálni, tanulmányozni kezdte. - A világért sem akarlak sürgetni, fiam, de ha minden egyes üveget ilyen alaposan megvizsgálsz... Zayl a válla felett a koponya felé pillantott. Alig látta Humbartot. - Nem tart sokáig... Ekkor szisszenést hallott az üveg irányából. A pálcák kiestek a kezéb l, miközben valami nagyon er s dolog megpróbált rátapadni a fels testére. - Zayl! Zayl! Fiam! A szellemidéz nem tudott válaszolni. Nedves, pulzáló alak tapadt az arcára, melynek olyan volt a b re, mint egy aligátoré. A lény rátapadt a vállaira, és a fél
karjára is. Zayl felkiáltott a fájdalomtól - mintha t röket vágtak volna a hátába. Ruhái nem jelentettek semmilyen védelmet. Fogak, tép fogak mélyedtek a mellkasába. Kés n döbbent rá, hogy a t rt is elejtette. Próbált volna elmondani egy varázsigét, de leveg t is alig kapott, nemhogy beszélni tudott volna. Szörny támadója lendülete a földre teperte. A k padlóval a találkozás keményre sikeredett, és Zayl kis híján elvesztette az eszméletét, de összeszedte magát, és kitartott, mivel tudta, ha elájul, biztosan meghal. A sziszegés egyre hangosabb és félelmetesebb lett, miközben a szörny azon vágya is fokozódott, hogy minél hamarabb bekebelezze a szellemidéz t. Zayl érezte, hogy már a csíp jénél jár - tudta, ha a szörny teljesen bekebelezi, akkor mindennek vége. Minden erejével azon volt, hogy letolja magáról a puha, amorf testet. Közben azonban a hátába vájt fogak a húsába téptek- olyan er s fájdalmat érzett, hogy majdnem elvesztette a fogást támadóján. Kintr l tompán meghallotta Humbart Wessel kétségbeesett hangját. - Zayl! Fiam! Fényt látok! Azt hiszem, a penge t led balra van! Csak pár centire balra! Zayl a súlyát használva magát és támadóját is balra mozdította, csúsztatta a földön. Már érzett is valamit a vállánál, de aztán a ragaszkodó szörnyeteg megmozdult, és Zaylnak is vele kellett csúsznia. Humbart kiáltott még valamit, de Zayl a rajta terpeszked lényt l nem értette, hogy mit mond a koponya. Most már kétségbeesettebben próbálkozott. Ismét balra húzta magát, s hamarosan érezte, hogy a t r markolata a kulccsontjának nyomódik. Fulladozva lassan oldalra fordult, és a jobb kezével próbálta elérni a fegyvert. Közben attól rettegett, hogy a szörny ismét megharapja. A fog olyan kegyetlenül hasított az alkarjába, hogy a szellemidéz felsikoltott fájdalmában, de nem adta fel, folytatta a nyújtózkodást az elefántcsontt r felé. Ujjai már elérték a t r hegyét, és bár tudta, hogy ezzel csak még több szenvedést okoz saját magának, megragadta a fegyver élét. Most már az ujjaiból is csöpögött a vér, de végre felemelte a t rt. Közben elmormolta a leggyorsabb, leghatásosabb igét, ami az eszébe jutott. A t rb l egy csontlándzsa tört el , feltartóztathatatlanul hatolt át az állat vastag b rén, beletépett a húsába, és meg sem állt egészen a mennyezetig. A szörny hirtelen elengedte áldozatát, s egy furcsa, visító hang hagyta el bizarr száját. A megsebzett ellenfélb l véres, gennyes váladék ömlött a rémült szellemidéz re. Zayl hátrálni kezdett, és közben köszönetet mondott a sárkánynak, Trag'Oulnak. A lándzsa a mitikus hüll egyik karmát jelképezte -ez a sárkány volt, az, aki a Rathmahív k vallásában a legközelebb állt az isten fogalomhoz. A csontdárda a szellemidéz által ismert leghatékonyabb harci varázslatok egyike, s mindeddig csak
kétszer kellett megidéznie életében - de egyik helyzet sem volt ilyen szoros, mint ez a mostani. A borzalmas sérülés ellenére a ragaszkodó természet szörny még jól tartotta magát. Gyors sikló mozdulatokkal felkapaszkodott a mennyezetre, és behúzódott az egyik sarokba. Vére kövér cseppekben hullott a padlóra. - Jól vagy, kölyök? - Megvagyok. Köszönöm, Humbart. A koponya fura hangot hallatott, mintha összeszorította volna nem létez ajkait, és azon préselte volna ki a leveg t. - Majd akkor köszönd, amikor végeztél azzal a gonosz sz nyeglénnyel! Zayl bólintott. A t rt a nehezen lélegz lény felé emelte, és elmormolt egy varázsigét. Trag'Oul egyszer már segített neki; remélte, hogy a hatalmas sárkány áldoz még neki egyet a csontjai közül. A leveg ben csontok egész hada jelent meg, nagyjából akkorák voltak, mint a t r. A raj villámgyorsan felrepült. A lénynek a mennyezeten immár semmi esélye nem volt a menekülésre. A t hegyes csontok kíméletlenül hatoltak be vastag b rébe. Véres - már ha a lényben kering folyadékot egyáltalán vérnek nevezhetjük - hullott a szellemidéz nyakába, a szentélyre, és a magában szitkozódó koponyára is. A szörny ekkor fájdalmasan felvisított. Próbált ugyan szabadulni, de Zayl a Den'Trag varázslatot küldte a nyakába, vagyis a Trag'Oul Sárkány fogait, és azok olyan er vel vágódtak testébe, hogy valósággal odaszögezték a plafonhoz. Zayl iménti támadója egyre gyengébben verdesett, s egyre ritkábban mozdult meg. Id vel a vérzuhatag is alábbhagyott. Végül nem mozdult többé. - Zayl! Zayl! - kiáltotta Humbart. - Az istenit neki! Töröld le rólam ezt az ocsmányságot! Esküszöm, hogy orr nélkül is érzem a b zét! - Ha-hallgass, Humbart - nyögte a szellemidéz . Kétszer idézte meg Trag'Oul csontjait, és ez nagyon sok erejét felemésztette. Ha jobban fel lett volna készülve a dologra, akkor nem fárad bele ennyire, de a szörny els támadása már az els varázslat el tt legyengítette. Amíg próbálta összeszedni magát, felmérte, hogy mi mindent gy jtögetett össze Gregus Mazi élete során. A szörny csupán egy apró, halott mintának t nt a sok között. Lehetséges volt talán, hogy a varázsló által összegy jtött minden ritkaságban pislákolt még némi élet? Zayl mindenesetre nagyon örült annak, hogy egyik polc
sem esett szét, és egyik üveg sem zuhant a földre. Nem tartotta valószín nek, hogy élve kijutott volna a szobából, ha az tele van ilyen fura, gonosz lényekkel. Amikor már elég er snek érezte magát, felállt, és visszament oda, ahol a koponyát hagyta. A sárga gennyes-véres folyadék vastagon beborította a néhai Humbart Wessel maradványának nagy részét. A szellemidéz fogta a köpönyege legtisztább sarkát, és amennyire tudta, letörölgette társát. - Pfuj! Néha azt kívánom, bárcsak hagytál volna tovább rohadni ott, ahol voltam! - Ugyan, már teljesen el voltál rohadva! -jegyezte meg Zayl. Letette a koponyát az asztal egy tiszta részére, és körülnézett. A falon megpillantott valamit, ami er sen felkeltette az érdekl dését. - Ahá! - Mi van? Csak nem egy újabb dög? - Nem! - A sápadt szellemidéz odalépett a tárgyhoz, melyet észrevett. - Csak egy köpönyeg, Humbart. Csak egy köpönyeg. Egy köpönyeg, amelyet valaha Gregus Mazi hordott. De tulajdonképpen Zaylt nem is maga a köpönyeg izgatta, hanem az, amit esetleg találhatott rajta. A t r fényében keresni kezdett. Ez az! A szellemidéz a lehet legóvatosabb mozdulatokkal leszedett két hajszálat a köpönyeg gallérjáról. Ez még jobb volt, mint maga a köpönyeg - a hajszálakkal csaknem biztos volt a siker, ha szellemet akart megidézni. - Megtaláltad végre, amit kerestél? - Igen. Ezek majd segítenek abban, hogy megidézhessük a varázslót. - Remek! Jó lesz újra látni a jó öreg Gregust, ennyi év után! Remélem, van, mint én.
jobb b rben
Zayl körbenézett a teremben, és felfedezett egy széles, tágas szabad területet, az ajtó mellett. Ahogy közelebb lépett, látta, hogy a földre itt szimbólumokat rajzoltak. Keresve sem találhatott volna jobb - és talán hasznosabb -helyet a mágus megidézésére, mint azt a pontot, ahol maga is végrehajtotta sok varázslatát. A szellemidéz mormogni kezdett, s közben letérdelt, és t re hegyével újabb mintázatot rajzolt a padlóra. A lassú mozdulatok nyomán az a minta maradt a k padlón, amit Zayl szeretett volna. Az új minta közepébe két hajszálat helyezett. Óvatos mozdulattal, nehogy elsöpörje ket, elhúzta a szabad kezét a két hajszál felett. Ezután a pengével felnyitotta az egyik alig gyógyult sebet a kezén. A seb vérezni kezdett. Három csepp vér hullott a hajszálakra.
Zöld füst emelkedett a leveg be onnan, ahol a vércseppek elérték a hajszálakat. A szellemidéz kántálni kezdett. Kimondta Gregus Mazi nevét egyszer, kétszer, háromszor. A füst egyre emelkedett, s közben lassan emberi alakot öltött. - Megidézlek téged, Gregus Mazi! - kiáltotta Zayl a köznyelven. - Hívlak téged! Tudásra van szükség, olyan tudásra, mellyel csak te rendelkezel! Gyere hozzám, Gregus Mazi! Térjen vissza lelked még egyszer a halandó világba! Térj vissza ide, ahol valaha éltél! Azáltal, ami valaha a te testedhez tartozott, megidézlek téged! A füst már csaknem olyan magasan állt, mint egy feln tt ember, és megjelent benne egy alak, amely mintha egy köpönyeges férfi lett volna. Zayl az Elfeledett Nyelven folytatta a kántálást, vagyis abban a dialektusban, amelyet már csupán a varázstudók ismertek és használtak. De amikor már olyan közel volt a cél, olyan biztosnak látszott a siker, minden elromlott. A fodrozódó füst hirtelen oszlani kezdett, s a döbbent szellemidéz szeme láttára elhalványult. Az alak már egyáltalán nem hasonlított emberre. A két hajszál felkunkorodott, elégett, mintha lángok közé vetették volna ket. - Nem! - suttogta Zayl. A két szerzemény felé nyújtotta a kezét, de még miel tt elérte volna ket, azok hamuvá omlottak. Több percig térdelt még ott. Képtelen volt bármi mást tenni, mint döbbenten bámulni kudarca nyomait. Csak akkor rezzent fel, amikor Humbart megszólalt. - Szóval... mi is történt itt most, kölyök? Zayl megrázta a fejét. Még mindig a mintát bámulta, meg azt a kis port, ami egy perccel korábban még haj volt. -Nemtu... Nem fejezte be a mondatot, töprengve bámulta a sötétséget. - Zayl? - Tudom, hogy miért nem sikerült, Humbart! - mondta a szellemidéz , még mindig a semmibe bámulva. - Nem is volt esélyem a sikerre! Az elejét l fogva elvetélt ötlet volt, és csak most jöttem rá! - El adod egy kicsit még titokzatosabban is, kölyök? - kérdezte a koponya enyhén ingerült hangon. - Vagy elmagyarázod nekem, egy valaha élt egyszer földi halandónak úgy, hogy meg is értsem? Zayl megfordult, szemében az új felismerés fénye ragyogott. - Nagyon egyszer , Humbart! Csak egyetlen oka lehet annak, hogy lehetetlen Gregus Mazi szellemét megidézni: a varázsló még mindig életben van
10.
FEJEZET
Amikor Dumon kapitány ismét meglátogatta Quov Tsint, azt látta, hogy ha lehet, a varázsló még zavartabb, még idegesít bb, mint amilyen az el z alkalommal volt. Egy üres korsó és egy fél tányér étel állt mellette az asztalon, ahol lázas igyekezettel rótta a sorokat. Arcvonásai megkeményedtek - úgy, mint a halottaknak, amikor a hús elkezd rajtuk száradni -és már sápadtabb volt, mint a szellemidéz . A Vizjerei most már nem csak magában motyogott; hangosan, köteked hangnemben vitatkozott magával. - Hát persze, hogy Broka jele nélkülözhetetlen ezen a helyen! Ezt minden kretén tudja! Ha! Miel tt belépett volna, Kentril kikérdezte Gorstot, aki a könyvtár bejárata el tt támasztotta a falat. - Hogy van? Az óriást sosem érintette érzékenyen a varázsló modora, most azonban az az aggodalom és a bizonytalanság jelei látszottak.
arcán is
- Rosszul, nagyon rosszul, Kentril. Keveset ivott, és még kevesebbet evett. Szerintem egyáltalán nem is alszik. A kapitány elfintorodott. Ez nem éppen az a helyzet volt, amire számított, bár sejtette, hogy a Vizjerei most sem lesz tárgyalóképes állapotban. Viszont nincs más választása: beszélnie kell a varázslóval, méghozzá azonnal. - Azért tartsd rajta a szemed, rendben? - Tudod, hogy így lesz, Kentril. Dumon kapitány kihúzta magát, és odasétált a kétrét görnyedt varázslóhoz. Quov Tsin nem nézett felé, nem adta semmi jelét annak, hogy észlelte az érkezését. Kentril gyorsan belekukkantott a varázsló munkájába, és látta, hogy Tsin már egy tucatnyi lapot teleírt mindenféle érthetetlen szavakkal és ábrákkal. - Ostobább vagy, mint gondoltam, Dumon -szólalt meg hirtelen a Vizjerei még gonoszabb hangon, mint korábban. Még mindig nem nézett fel a harcosra. - Rosszul tettem legutóbb, hogy megtorlás nélkül hagytam a zaklatást... - Nyugalom, Tsin! - vágott közbe Kentril. -Tudom, hogy ez a dolog nagyon fontos neked. - Semmi sem lehet fontosabb, mint ez itt! A zsoldos kapitány biccentett. - Én is így értettem, Tsin. Nem látja, hogy mi mindent veszíthet el emiatt.
Az alacsony kis figura ekkor végre felnézett. Véreres szempár meredt a kapitányra Tsin nyilván azt latolgatta, hogy mennyi jelent séget tulajdonítson a kapitány szavainak. - Ezt magyarázd el! - Amennyire én ismerem magát, Tsin, két oka van annak, hogy ezt m veli. Az egyik az, hogy be akarja bizonyítani: igen is képes rá. A Vizjerei varázslókról mindenki tudja, hogy mesterfokon zik hivatásukat, az ön híre pedig messze felülmúlja társaiét. - Ne akarj hízelgéssel levenni a lábamról! Kentril nem vett tudomást a szakállas arcra kiült borús kifejezésr l, inkább folytatta a mondókáját. - A másik indokot én nagyon is megértem. A dics ség és a gazdagság miatt jöttünk Urehbe. Az embereim meg én aranyat és drágaköveket akarunk... - Földhözragadt barmok! - Hát igen, de maga valami másféle gazdagság miatt jött, nem igaz? Maga az évszázadok során itt összegy jtött varázstudásért jött, a tudásért, ami elveszett, amikor az igazi Ureh elt nt a világból. Tsin fél kézzel dobolni kezdett az asztalon. Tekintete a varázsbotjára siklott, majd vissza a zsoldos kapitányra, mintha csak a lehet ségeit mérlegelné. Kentril szilárdan állta a Vizjerei gyanakvó tekintetét. - A Kán felajánlotta, hogy siker esetén mindent elvihet magával, amit csak elbír, nem igaz? Ez pedig olyan könyveket és tekercseket jelentene, amelyek egyenként is megérnek egy egész királyságot, ugye? - Még többet is, mint gondolnád, te kretén! Ha egy töredékét is megértenéd annak, amit én itt felfedeztem, nagyon megdöbbennél. - Hát igen, nagy kár, hogy mindez hamarosan újra elvész. A varázsló ostoba ábrázattal nézett a kapitányra. - Mi van? Kentril az asztalra tenyerelt, közelebb hajolt Tsinhez, és az összeesküv k hangján magyarázni kezdett. - Mire lenne képes, ha lenne mondjuk még egy vagy akár két éve is, hogy tanulmányozza ezt a gy jteményt A varázsló véreres szemében a mohóság fénye villant fel. - Én lehetnék a leghatalmasabb legnagyobb tudású varázsló a világon. - Juris Kán arra készül, hogy ismét megpróbálja megnyitni az utat az Ég felé.
- Nincs meg a segítsége, amivel az els alkalommal rendelkezett - jegyezte meg Tsin , de be kell vallanom, hogy abból, amiket mond, én arra következtetek, hogy ezzel a problémával még elboldogulna. Nem fogadnék rá, hogy miután kiszabadul, nem tudja majd befejezni a megkezdett utat. - S vele együtt az égbe száll ez a könyvtár is. Kentril ekkor látta, hogy nyert. A Vizjerei pontosan olyan jól tudta, mint a zsoldos, hogy a legendás birodalom kincsei csak akkor térnek vissza a világba, ha a város ismét a halandó világ részévé válik. Tsin az árnyék eljövetele el tt meg sem próbálta felkutatni a könyvtárat, hiszen tudta, hogy nem találna ott semmit. A Vizjerei mindenét egy legendára tette fel, és ez a legenda most azzal fenyegette, hogy elveszi t le mindazt, amiért olyan keményen dolgozott. - Mennyi minden veszne el ismét - motyogta a ráncos kis varázsló. - Mennyi minden elveszne, feleslegesen... - Persze megpróbálhatná eljátszani, hogy nem talált megoldást a Kánt sújtó átokra, de akkor gyanút fogna, és elküldené magát. Ha viszont megpróbálná ellopni ezt a... Tsin felhördült. - Ebben az irányban teljesen felesleges a keresgélés, Dumon. Nem süllyednék ilyen mélyre, de ha mégis, akkor sem sikerülne. Olyan varázslatok védik ezt a könyvtárat, hogy azt csak a házigazdánk tudja feloldani. Mit gondolsz, jókedvemb l üldögélek itt egész nap a könyvtárban? Csak a személyes szükségleteimet megyek ki elintézni néha... - Tehát ez a lehet ség nem lehet ség. A varázsló felállt. - Nyilvánvaló, hogy neked, kapitány, van valami ötleted, hogy miként lehetne ezt a problémát orvosolni, igaz? Kérlek, mondd el, mire gondoltál. - Egy ilyen okos mágus, mint maga, könnyedén ki tudna találni valami nyomós indokot, ami miatt a Kán úgy döntene, hogy Urehet ismét a halandó világ állandó részévé teszi. Quov Tsin olyan némán, meredten bámult a kapitányra, hogy az már-már kételkedni kezdett iménti állításában. Mi van, ha Tsin mégsem tudja meggy zni a királyt? Mi van, ha ezzel a csapat csak magára vonja a Kán haragját? Lehet, hogy felszólítja ket: hagyják el a királyságot. A Vizjerei ügyes volt ugyan, de egy olyan csapatnyi katona ellen, mint amilyenek jelenleg rzik a palotát, nem lenne semmi esélye a gy zelemre. - Be kell ismernem, van abban valami, amit mondasz - motyogta a varázsló, miközben visszaereszkedett a székre. - És furcsamód lehet, hogy éppen a legjobbkor álltál el az ötleteddel. Ezúttal Kentril csodálkozott rá a másikra -nem tudta, mire célozhat a varázsló.
- Hogy érti azt, hogy a legjobbkor? Tsin egy széles kézmozdulattal a nagy halom jegyzetre mutatott, melyeket készített. - Nézz csak ide, Dumon kapitány, és ámulj-bámulj! Nézd meg azt, amit csakis én, Quov Tsin tudtam véghezvinni, ilyen rövid id alatt! Elkészültem! -Elkészült? Mi...? - Ahá! Látom, tátva maradt a szád, ez biztosan azt jelenti, hogy felfogtad, mit mondtam. Igen, Dumon, úgy sejtem, hogy ki tudom szabadítani jó házigazdánkat Gregus Mazi gonosz, ám mesteri átkának fogságából! Kentril szívében ellentétes érzelmek dulakodtak, miközben lassan felfogta, hogy mit is jelent mindaz, amit a varázsló mondott neki. Egyrészr l biztos lehetett abban, hogy Ureh ura nagyon hálás lesz nekik, másrészr l viszont lehetségesnek t nt, hogy a Kán rövid id n belül ismét megpróbálja majd felvinni városát az Égbe. - Akkor meg kell gy znie arról, hogy ne folytassa az utat! A ráncos arcon ravasz mosoly suhant át. - Igen, méghozzá sokkal komolyabb okból, mit a te kis flörtöd a lányával. Úgy számolom, hogy még legalább kétnapi munkám lesz ezzel a varázslattal, még pontosítanom kell a számításaimat, és a végleges megfogalmazást, de szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy jó nyomon járok. így aztán egy pár óra múlva már neki is látok, hogy maradásra bírjam a Kánt. El ször azonban szükségem lesz egy kis id re, hogy tisztába tegyem a gondolataimat, és felkészüljek a vele való beszélgetésre. - Magával menjek majd? A varázsló ismét felhördült. - Isten ments! Ha meglát téged, Dumon, rögtön azt fogja hinni, hogy mindez csakis miattad történik. Egy fizetett harcos fellángoló szerelme nem éppen megfelel ellensúly a Mennyország dics ségével szemben! De egy mohó mágus tudásszomja sem feltétlenül az, gondolta magában Kentril. Mindazonáltal Quov Tsin tudott bánni a szavakkal, ha akart, és pontosan tudta, hogy miként kell kezelni a hozzá hasonló embereket. Biztosan jobban boldogulna, mint egy egyszer zsoldos. - Nos? Mire vársz még, Dumon? Akarod, hogy sikerrel járjak, vagy sem? Menj innen, hogy megszervezhessem a dolgokat. Kentril kurtán biccentett, és gyorsan magára hagyta a Vizjereit. Tudta, hogy Tsin pontosan olyan hevesen fog lecsapni erre a témára, mint ahogy az árnyas birodalommal kapcsolatban minden dolgot kezelt. A varázslóba egy ragadozó ereje és kitartása szorult - Kentril biztosan érezte, hogy így vagy úgy, de a Vizjerei meg fogja gy zni Ureh királyát.
És akkor persze neki is lenne módja rá, hogy d l re jusson Atannával. - Jé, még életben vagy? - köszöntötte Gorst a kapitányt, amikor az kilépett a könyvtárból. - Azt hiszem, a varázstudó ember kezd megkedvelni téged. - Az Ég óvjon attól, hogy ez valaha is bekövetkezzen! Csak megértettük egymást, ennyi az egész. - Megpróbál segíteni, hogy ne veszítsd el a lányt? Kentril szemöldöke összeszaladt. Az óriás a szokásos Gorst-vigyorral ajándékozta meg barátját. - Csak egy dolog miatt fordultál hozzá, és az a lány. Ot szintén csak egy dolog érdekli: a varázslás. Ha Ureh elt nik, mindketten veszítetek. Néha még maga Kentril is megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen miért is tette meg ezt a barbárt a helyettesének - és miért lettek barátok. - Igen, nagyjából ez a helyzet. - Megcsinálja, Kentril. Meg fogja gy zni Juris Kánt. A kapitány morgott valamit, aztán témát váltott. - Nem láttad valahol Zaylt? - Nem, már rég nem láttam. Kentril nem bízott abban, hogy a szellemidéz egyedül is elboldogul. A Zayl-féle emberek bizalmatlanságot ébreszthetnek még a legkedvesebb emberekben is. Neki személyesen a világon semmi baja nem volt a keletivel, s t, jóval kellemesebb társaságnak találta, mint Tsint, de azért aggódott amiatt, hogy a szellemidéz egyedül mászkál a helybéliek között. Úgy érezte, hogy ideje elrendezni mindent, nehogy valami veszélyeztesse a jöv beni terveit. - Sétálni megyek, Gorst. - Le a városba? - Igen. Ha Zayl felbukkanna, mondd meg neki, kérlek, hogy beszélni akarok vele. Kentrilnek egyáltalán nem f lött a foga ahhoz, hogy a szellemidéz után kutasson. Sokkal szebbnek találta az eredeti tervét, mely szerint találkozna a Kán lányával, és elmondaná neki, hogy sikerrel járt Tsinnél - talán kapna valami jutalmat t le... Atanna kellemes társasága helyett most viszont a kimért, h vös Zayl után kell kutatnia. Senki sem próbálta megállítani, amikor kilépett Juris Kán palotájából. S t, a páncélruhás rök mintha közeledtére még jobban kihúzták volna magukat -volt, amelyik még szalutált is neki. Az uruk nyilván megmondta nekik, hogy a zsoldosok arra mehetnek a királyságban, amerre csak akarnak. Err l eszébe jutottak az emberei - f leg az a
kett , akik még nem tértek vissza a palotába. Eddig nem hallott ugyan semmit arról, hogy valaki helytelenül viselkedett volna, de Kentril semmiképpen sem akarta elveszíteni a városiak bizalmát és szeretetét. Végigment a hosszú, kanyargós lépcs n, mely a palotából a városba vezetett. Amint lelépett az utolsó fokon, máris az ünnepl sereg közepén találta magát. A folyton ég lámpások fényében színes, egzotikus ruhákat visel n k táncoltak a gitárok, kürtök és dobok zenéjére. Gyerekek nevetgéltek és rohangáltak az ünnepl k között. Egy csapat helybéli férfiú éppen nagy munkában volt - er sen dolgoztak egy hordó sör eltüntetésén. Intettek Kentrilnek, hogy csatlakozzon hozzájuk, de mosolyogva megrázta a fejét, jelezve, hogy köszöni, de nem él a lehet séggel. Valahol Urehben kellett, hogy legyenek alvó emberek is, de Dumon kapitány ennek semmi jelét nem látta. Azok közül, akik éppen kint voltak az utcákon, sokan biztosan éppen akkor pihentek le, amikor Kentril, különben biztosan nem bírták volna ennyire a mulatást. Kicsivel el rébb az utcán megpillantotta Orlifot és Simont, akik pár helybélivel kockáztak. Már éppen megindult volna feléjük, de aztán másképp döntött - nem t nt túl valószín nek, hogy a két férfi bármit is tud a szellemidéz hollétér l, hiszen csak nemrég térhettek vissza a városba, pár óra alvás után. A kapitány tehát hagyta, hadd mulassanak az emberei. Egyre mélyebbre kalandozott Urehben. Bárhová ment, mindenütt azt látta, hogy g zer vel folyik az ünneplés. A legendás királyság lakosai olyan lendülettel mulatoztak, hogy Kentril nehezen hitte el, hogy valaha ez volt a legáldottabb, legtisztább hit város a világon. Aztán arra gondolt, hogy az emberek igazán megérdemelnek ennyi ártalmatlan mulatságot a sok szenvedés után. - Te is a h sök egyike vagy? - kérdezte egy dallamos hang. Kentril megfordult, és nem egy, hanem rögtön két csábító öltözet fiatal n t látott maga el tt. Az egyik olyan szabású, aranyszín ruhát viselt, amely Kentrilt az öreg zsoldosok által sokszor emlegetett háremekre emlékeztette, a másiknak pedig a legvadabb férfiálmokba ill domborulatai voltak, és s r , fekete szempillák alól pillogott fel a kapitányra. Nem is olyan régen még kapva kapott volna az alkalmon, hiszen a két lány szebb volt, mint amir l valaha álmodhatott, de most már másként érzett. Elnézegette ugyan ket, de nem vonzódott hozzájuk. Szíve csakis Atannához húzta. - Biztosan az - mondta a domború lány. Elmosolyodott. - A nevem Zorea. - Én Nefriti vagyok - tette hozzá a másik leány, egy pukedli kíséretében. - Hölgyeim - felelte Kentril, és meghajolt. Cselekedete láttán a két n elpirult, és kacarászott egy keveset.
- Micsoda úriember! - mosolygott a fekete hajú Zorea. Ujja végigszaladt a kapitány jobb karján. - És milyen er s! - Ünnepelnél velünk? - kérdezte Nefriti csücsöri szájjal, miközben a kapitány bal karjába fonta a karját. - Óriási megtiszteltetés lenne számunkra, ha veled lehetnénk - mondta a barátn je. Ureh szeretne nektek megadni mindent, amit csak kívántok. Kentril óvatosan, és nagyon udvariasan elhúzódott t lük. - Köszönöm a kedves ajánlatot, hölgyeim, de éppen keresek valakit. Zorea arca felderült. - A barátaid egyikét? Láttam két idegent, akik a helybéliekkel kockáztak. - Igen, én is láttam ket, de én valaki mást keresek - Eszébe jutott, hogy Zayl valószín leg elég felt n jelenség lehet a helybéliek között. Arra gondolt, hogy talán mégis húzhatna némi hasznot ebb l a váratlan találkozásból. -Lehet, hogy esetleg láttátok t? Magas, sápadt a b re, és a szeme jobban hasonlít a tiétekre, mint az enyémre. Többnyire fekete ruhákat visel. - Láttuk! - csicseregte Nefriti. - Nem igaz, Zorea? - Óh, hát hogyne! - felelte a másik lány hasonló hangon, mint barátn je. - Még azt is tudjuk, hogy merre van. - Odaviszünk téged! A kapitány hagyta, hogy a két lány vezesse. Nem gondolta volna, hogy a szellemidéz t leköti a nagy ünnepség - de ki tudja? Lehet, hogy félreismerte Zaylt. A két n eltökélten és nem csekély er vel vonszolta át a kapitányt a tömegen. Zorea és Nefriti a kapitány két kezét fogták - azt mondták, azért, nehogy a tömegben elszakadjanak egymástól. A két n céltudatosan haladt, pontosan tudták, hová tartanak. Habozás nélkül fordultak be jobbra vagy balra, és minden nehézség nélkül átjutottak a tömegbe ver dött emberek között. Egyre kevesebb embert láttak az utcákon, és a kapitányban n ttön-n tt a gyanakvás. Hitt a két n nek, amikor azt mondták, hogy ismerik a szellemidéz tartózkodási helyét, de a szituáció mind jobban hasonlított arra a tipikus helyzetre, amit minden idegen földön harcoló katona jól ismert. A térség, amely felé tartottak, viszonylag elhagyatottnak t nt. A világban már nem egy zsoldos végezte a karrierjét t rrel a hátában, hála az ilyen csábító idomoknak. Szent város ide vagy oda, Gregus Mazi már bebizonyította, hogy a legszentebbnek kikiáltott Urehnek is megvannak a maga kis házi démonjai. Még miel tt túl messzire vezették volna, Kentril megtorpant.
- Hölgyeim, én szinte biztos vagyok abban, hogy a barátom már elhagyta azt a helyet, ahová ti vezetnétek, és most visszafelé megy a palotába, hogy velem találkozzon. - Nem! - mondta Nefriti. - Mindjárt ott vagyunk! - Már nincs messze - tette hozzá Zorea, aki a hangja alapján akár a másik lány ikertestvére is lehetett volna. Kentril finoman, ám határozottan kiszabadította magát a lányok szorításából. - Nagyon köszönöm, hogy segíteni próbáltatok. E királyság lakói igazán nagyon kedvesek hozzánk. - Ne! - er sködött Zorea. - Erre gyere! - Igen, erre - helyeselt Nefriti. Ismét megragadták a karját, méghozzá olyan er vel, hogy a kapitány meglepetésében felkiáltott. Ismét megpróbált kiszabadulni, de rá kellett döbbennie, hogy a két n hihetetlen er vel tartja t. - Engedjetek el! - Sikerült elszakadnia Zoreától, ám Nefriti úgy tapadt rá, mint egy pióca. - Jönnöd kell, erre! Kérlek! - unszolta a n . Kentrilt pillanatnyilag csak egy n tartotta fogva, de attól tartott, hogy a másik is rögtön újra elkapja. Sejtette, hogy bármelyik percben megjelenhet egy harmadik társuk is - egy férfi, szépen élezett késsel a kezében - így aztán félretette a jó modort, és megütötte a közeled Zoreát. Ennyi er vel akár a közeli falak egyikét is megüthette volna. Ökle keményen a n állához csapódott, de a dolog Kentrilnek fájt jobban. Kezében és karjában minden csontja sajgott. Úgy érezte, hogy legalább egy ujját eltörte. Zorea keze már csak pár centire volt t le, de Kentrilnek sikerült oldalra ugrania, így a n csak a leveg t markolta meg. A megdöbbent kapitány szabad kezével próbálta minél gyorsabban el húzni a kardját. A fegyverre reagálva Nefriti meglódította az imént még oly vidáman ünnepelt h st. A férfit meglepetésként érte a n hihetetlen ereje, így nem tudta kivédeni az ütközést egy közeli fallal. Beütötte a tarkóját, és egy pillantás alatt az egész világ megváltozott körülötte. El ször csak mindent duplán látott - két Zorea és két Nefriti bámult rá mohó tekintettel. Aztán egy még borzalmasabb változás történt. A kapitány mintha egy rémálom kell s közepébe csöppent volna. A fáklyák tengere és a vidáman ünnepl tömeg nem volt sehol. A fantasztikus épületek nem csak hogy visszavették romos formájukat, de valami sötétség is úrrá lett rajtuk reménytelenséget és fájdalmat sugalltak. Valahonnan a távolból hangok hatoltak a
fülébe, mintha több ezer férfi, n és gyermek sikoltozott volna fájdalmában. Az égen fény látszott, melynek nem volt pontosan kivehet forrása - a szörny vöröses árnyalat mindent beborított. S ráadásul bármerre fordult, mindenütt borzalmas alakokat, elátkozott lelkeket látott. Nyúlkáltak utána, mohón fel akarták falni, csalogatták, mintha maguk közé akarnák csábítani. Mind úgy néztek ki, mintha egy hatalmas szörny egyszer en kiszippantott volna bel lük mindent, s ami maradt bel lük, az ugyanezt szerette volna tenni vele is. Szemük besüppedt, b rük olyan volt, akár a száraz falevél - úgy néztek ki, mintha csak az imént szálltak volna ki a sírból. Szakadozott ruhafoszlányaikban Kentril felé tartottak, szájuk is kinyílt a nagy igyekezetben. - Nem! - kiáltotta gondolkodás nélkül. -Hagyjatok békén! Kardjával a kezében ide-oda ugrált, és ideiglenesen sikerült is feltartóztatnia a tömeget, de nem látott kiutat. Lassan er t vett rajta a kétségbeesés - rádöbbent, hogy el bb vagy utóbb elfárad, és akkor majd úgyis lerohanják. - Kapitány! Dumon kapitány! Kentril meg sem hallotta, hogy a nevén szólítják, kardját a szörnyek felé suhintotta. Úgy látta, mintha azok kevesebben lennének, mintha számuk egyre csökkenne. A kapitányban ismét feléledt a remény. El relépett, s arra gondolt, hogy talán mégis utat vághat magának a szörnyek között. - Dumon kapitány! Nézz rám! Figyelj rám! Valaki hátulról megragadta a vállát. Kentril kitépte magát, és megperdült. Elhatározta, hogy ha a lények minden oldalról támadják is, amennyit tud, elpusztít közülük, miel tt megölnék, s testest l-lelkest l elragadnák t. - Kapitány, Zayl vagyok! Zayl! Lassan meglátta a szellemidéz arcát. Kentril csak bámulta - egyszerre örült és sírt, hogy láthatja egyik társát. - Zayl! Csinálj valamit gyorsan! Ne hagyd, hogy elkapjanak minket! - Minket? - kérdezett vissza Zayl zavartan. - Kicsoda, kapitány? -Hát ezek a... Kentril megtorpant, és nem fejezte be a mondatot sem. A borzalmas cs cselék hirtelen elt nt. A kiáltások elhaltak. Ureh pontosan úgy nézett ki, mint azel tt - az épületek, az emberek, az égbolt, minden normális volt. Maguk a helybéliek szánalommal vegyes megértéssel nézték a kapitányt. De azt a két n t, aki idehozta, nem látta sehol.
A szellemidéz gyorsan elvezette a bámészkodó tömeg közeléb l. Zayl vezetésével a palota felé vették az irányt. Egyik férfi sem szólalt meg addig, míg elég messze nem értek az incidens színhelyét l. Zayl egy félrees kis utcába terelte a kapitányt. - Kapitány, mondd el, hogy mi történt az imént. Meghallottam a hangodat, rohantam, hogy megtaláljalak, és mit láttam? Ott álltál a tömeg közepén, összevissza vagdalkoztál a kardoddal, és úgy kiabáltál, mintha a Poklok összes démona a te véredre szomjazna. - Nem a véremre - motyogta a harcos. Kentril a kezére nézett, melyben még mindig ott szorongatta a kardot, és látta, hogy egészen elfehéredtek az ujjai. - Az életemre... a lelkemre. - Beszélj nekem err l. Mindent tudni szeretnék. Ha lehet, minél részletesebben mesélj el mindent. Dumon kapitány nagy leveg t vett, és belekezdett a történetbe. Mesélt Zaylnak a két n r l, hogy azok milyen csellel csalogatták egy elhagyatott helyre, s aztán arról is, hogy a furcsán kemény dulakodás után milyen rült, szörny világ tárult fel a szeme el tt. A szellemidéz figyelmesen végighallgatta, és nem szólt közbe, tekintete sem árult el semmit. A csend ellenére Kentril nem azt érezte, hogy a szellemidéz rültnek tartja, hanem inkább azt, hogy a magas, sápadt, fekete ruhás varázsló halálosan komolyan veszi minden szavát. Emiatt Kentril felszabadultabbnak érezte magát mesélés közben, és még több részlet az eszébe villant. Zayl akkor tette fel az els kérdést, amikor Kentril már befejezte a történetet. A kapitány legnagyobb meglepetésére a szellemidéz el ször nem a borzalmas hordáról kérdezte, hanem a két n r l. - Az arany ruhát olyannak írtad le, mint amit Lut Gholeinben hordanak a n k. Barátn je csábító idomairól is részletes leírással szolgáltál. Én viszont már kevesebb részlet alapján is gyanút fogtam volna. - Biztos, hogy nem én vagyok az els férfi, akit elkábított a mézesmázos stílusuk, Zayl, és mindketten elég meggy z en hajtogatták, hogy el tudnak vezetni hozzád. A szellemidéz biccentett. - Ezt nem kritikának szántam, kapitány. Inkább csak dicsérni próbáltam az emlékez képességedet. Én is találkoztam ezzel a két n vel. Éppen az egyik embereddel ünnepeltek... a Brek nev harcosról van szó. - Brekr l? - Kentril órült kalandja hirtelen háttérbe szorult. Kiderült, hogy az egyik katonáját korábban annak a két nónek a társaságában látták, akik majdnem elintézték a kapitányt. - Amennyire én tudom, Brek nem ment vissza a palotába.
Kereste t Gorst is, Albord is - k figyelnek a többiekre -, de egyikük sem látta t azóta, hogy a többiekkel együtt kilépett a palotából. - Ennek utána kell majd nézni... és nem ez az egyetlen ilyen dolog. - Mire célzói? - kérdezte Kentril óvatosan. - Dumon kapitány, nem volt véletlen, hogy összefutottam veled. Kerestelek, mert meg akartam veled beszélni egy rendkívül kellemetlen dolgot, ami velem esett meg. - És mi volna az? A szellemidéz elkomorodott. - Most inkább nem mennék bele a saját történetem részleteibe, de azt gyanítom, hogy amit eddig hallottunk a néhai Gregus Mazivaí kapcsolatban, az nem fedi teljesen a valóságot. - Még hogy nem fedi teljesen! - szólt közbe egy hang Zayl oldala fel l. Szemenszedett hazugság az egész! Kentril, aki éppen elrakta a kardját, most ismét el húzta azt. - Az istenekre, ez meg mi a fene volt? - Egy öntörvény és túlságosan is beszédes útitársam - Zayl a bugyor felé nézett, és hozzátette: - Ez az utolsó figyelmeztetés, Humbart. Szokj le err l a felesleges locsogásról, különben leveszem rólad a varázslatot, amely életre keltett. - Hmmm - hangzott a válasz a bugyorból. Nagyon úgy festett, hogy minden bizarr és félelmetes történet, amit Kentril eddig a Rathma-hív kr l hallott, beigazolódott. Elhátrált Zayl el l, annak ellenére, hogy a szellemidéz egészen addig csak segítette t. - Kapitány, erre semmi szükség. - Maradj t lem távol, varázsló! Mi van abban? Egy szemtelenke? Valami démon? Zayl lemondóan a bugyorra nézett. - Hát, néha bizony elég szemtelen tud lenni. Humbart gyakran megfeledkezik arról, hogy hol van, meg arról is, hogy mekkora veszélyt jelent rám nézve minden egyes alkalommal, amikor úgy érzi, hogy feltétlenül hangot kell adnia véleményének. - Hum... Humbart Wessel? - Már ami megmaradt bel lem. Figyelj csak, fiacskám, hadd beszéljek veled, mint katona a katonával... - Csend legyen! - A szellemidéz keményen a bugyorra csapott, aztán ismét Kentrilhez fordult. - Kapitány, én szinte egész életemben a romok közelében éltem.
Vártam, lestem, hogy megjelenjen úgy, ahogy most látjuk, de az árnyak és a fény sosem álltak a megfelel szögben. De ez nem jelenti azt, hogy közben ne arattam volna kisebb gy zelmeket - Belenyúlt a táskába. - Egy nap ezt találtam. Az ütött-kopott koponyából üres szemgödrök meredtek Kentrilre. Az állkapocscsont nem volt sehol, és a fels fogsor is meglehet sen hiányosnak t nt. A nyúltagy helyén, hatalmas repedés látszott, mely egy óriási erej ütés következménye lehetett - de hogy baleset volt-e, vagy szándékos csapás, azt nem lehetett megállapítani. - Ennyi maradt meg Humbart Wesselb l -mondta a szellemidéz halkan. - Katona volt, zsoldos, kalandor... - És az utolsó ember, aki látta Gregus Mazit, miel tt birodalmába, hogy bevégezze gonosz tervét,
bement volna az árnyak
A koponya irányából tompa, sértett hang hallatszott. - A jó öreg Gregus a légynek sem tudott volna ártani! Kentril a kardját is alig bírta megtartani. Tudta, hogy a Zayl-féle varázslók meg tudják idézni a halottak lelkét, de ez a beszél koponya még harcedzett lelkének is sok volt. - Mire készülsz, szellemidéz ? Mi a terved? ZayI szomorúan felsóhajtott. - A tervem az, hogy felkutatom az igazságot, Dumon kapitány, mivel annak köze van a halandó világ egyensúlyához. Ennek érdekében felkerekedtem, hogy keressek valamit, aminek a segítségével meg tudom idézni Gregus Mazi szellemét, hátha így segíthetek megtörni az átkát. - És sikerült? Ünnepl k hangja hallatszott. Zayl gyorsan visszatette a koponyát a táskába, és megvárta, míg a zaj elül. Aztán észrevette, hogy Kentril a Nymyrt bámulja. - A hegyoldalba vájt szentélyben, amely valaha a varázsló lakhelye volt, találtam valamit, aminek a segítségével meg lehet idézni egy szellemet. Elmondtam a varázslatot, melyet már több százszor hajtottam végre életem során, mindig sikerrel Arca megfeszült. - Ezúttal azonban nem válaszolt a szellem a túlvilágról. A kapitány ezt teljesen lényegtelennek találta. - Tehát most az egyszer kudarcot vallottál. Egy halott kisiklott a kezeid közül. - Azért nem sikerült, mert Gregus Mazi nem halt meg. Zayl hatásszünetet tartott. Kentril elkomorodott, nem hitte, hogy valóban jól értette a dolgot, de ha igen, akkor sem volt benne biztos, hogy éppen ilyen híreket szeretne hallani.
- De hiszen Juris Kán világosan megmondta, hogy és Mazi harcoltak, aztán a gonosz csapdába ejtette t, de neki mégis sikerült elpusztítania, még miel tt Ureh végleg elveszett volna. A szellemidéz bólintott. - Igen, Juris Kán ezt mondta. - Akkor hát Gregus Mazi halott. - Nem az. Biztosan tudom. A kudarcom oka az volt, hogy
még mindig életben van.
Kentril végül mégiscsak eltette a kardját, és a palota felé fordult. Saját épelméj sége iránti aggodalmát mintha elfújták volna, és még a szellemidéz iránti újsütet bizalmatlanságáról is megfeledkezett. - Figyelmeztetnünk kell ket! Nem tudhatjuk, hogy merre van most Mazi. Zayl azonban a zsoldos vállára helyezte vékony, ám izmos kezét. Közelebb hajolt. - De tudhatjuk - suttogta. - Már végre is hajtottam azt a varázslatot. Gregus Mazi még mindig Urehben van, kapitány - Az tekintete is a domb tetején álló palotára siklott. - És attól tartok, hogy éppen a palotában van.
11. FEJEZET
A veterán harcos akkor sem rémült volna meg jobban, ha Zayl azt közli vele, hogy maga Diablo tartózkodik abban a palotában, ahol Atanna él. Gregus Mazi, vagyis az az ember, aki elátkozta a királyságot és megpróbálta megszerezni a Kán lányát, nem csak hogy életben volt, de ráadásul elég közel is ahhoz, hogy kárt tegyen a lányban. Kentril még soha életében, annyi sok hadjárat során sem érzett ekkora vágyat, hogy megölhessen valakit. A hadjáratokban a munkáját végezte, amiért megfizették. Itt viszont személyes indíttatásról volt szó, és soha nem volt még ilyen helyzetben életében. - A palotában hol? - kérdezte Zayltól, miközben a domb felé tartottak. - Hol? - Vagyis inkább a palota alatt. Ami a pontos helyet illeti, e tekintetben még semmi biztosat nem mondhatok. Olyan er k hatnak itt, amilyenekkel még sosem találkoztam. Végrehajtottam pár olyan varázslatot, amelyeknek mélyebbre kellett volna hatolniuk, de ezek elcsavarodtak, megtörtek, használhatatlanná váltak. Talán ha közelebb érünk, többre megyek velük. - Figyelmeztetni kell ket – er sködött Kentril. - Tudniuk kell, hogy milyen veszély fenyegeti ket a mélyb l.
Az si lépcs k aljában a szellemidéz megállította a társát. - Dumon kapitány, nem vettél észre eddig semmi furcsát a palotában? - Csak azt, hogy pár emberem nem tért vissza. - De úgy t nik, hogy sem a Kán, sem a leánya nincs veszélyben. A zsoldosnak nagyon nem tetszett a szellemidéz hangja. - Mire akarsz kilyukadni? - Sok háborúban harcoltál már. Be szoktad jelenteni az ellenségnek, hogy mi a szándékod, vagy inkább megpróbálod átverni, hogy a támadás váratlanul érje? Kentril szeme összesz kült. - Azt próbálod a tudtomra adni, hogy szerinted nem kellene elmondanom nekik semmit? - Addig nem, amíg nem tudunk többet a dologról, vagy amíg azt nem érezzük, hogy konkrét veszély fenyegeti ket. - És mi volna a terved, szellemidéz ? Zayl körülnézett, meggy z dött arról, hogy senki sem hallja ket. - El ször is, kiderítjük, hogy mi a helyzet odalent. Kentril els gondolata az volt, hogy Zayl terve ostobaság, és hogy az lenne a legjobb, ha azonnal értesítené Atannát és az apját a veszélyr l. A következ pillanatban azonban belátta, hogy Gregus Mazi valószín leg szintén megtudná, hogy leleplezték. Mazi minden bizonnyal figyelte a Kánt és a leányát, hogy biztos legyen benne, jelenlétét még nem fedezték fel. Ha lebukna, bizonyára pusztító támadásba lendülne. De volt még egy kis gond: elég nagy esélyét látta annak, hogy a mágus a látogatókat is figyeli. Ha csak úgy megindulnak, hogy levadásszák t, feltehet en halálos csapdákat állít majd az útjukba. - Rendben, még nem szólunk nekik - egyezett végül bele Kentril. - De szükség lesz valami csinnadrattára, amivel lekötjük a figyelmét, hogy ne vegye észre a keres ket. - Igaza van! - hallatszott Humbart tompa hangja. Zayl megveregette a táskát, majd bólintott. Amikor kicsivel kés bb beértek a palotába, senkivel sem osztották meg a gondolataikat. Még egyiküknek sem jutott eszébe semmi, amivel a rejt zköd mágus figyelmét elterelhetnék, de azt mindketten tudták, hogy nem halogathatják a dolgot sokáig. Gregus Mazinak alighanem megvoltak a maga gonosz tervei a jöv re nézve. Kentril, miközben ezen töprengett, megkereste Albordot. Amikor rátalált a fiatal
zsoldosra, az éppen a város irányába indult volna két másik társával - ez tökéletesen egybevágott Kentril tervével. A kapitány félrehúzta Albordot. - Ne kérdezd, miért, de parancsom van –suttogta. Teste nem árulkodott arról, hogy a fiatal férfi különösebben meglep dött volna a kapitány szavai hallatán, de a szemén látszott, hogy felfogja a helyzet komolyságát. - Igen, kapitány? - Egyel re le kell állítanom az emberek további mulatozását. Szeretném, ha ti hárman lemennétek a városba, és összeszednétek mindenkit, akit csak találtok. Azt akarom, hogy mindenki visszajöjjön a palotába. Ha valakit nem találtok, arról is tudni akarok. A legfontosabb az, hogy ne szakadjatok el egymástól, és ne mondjátok el egy helybélinek se, hogy mire készültök... és ha bárki felajánlja, hogy elvezet benneteket egy hiányzó személyhez, utasítsátok vissza. Az ifjú harcos erre felkapta a fejét. - Mennyire komoly az ügy, kapitány? Kentrilnek eszébe jutott a saját kalandja, amikor a város körülötte átváltozott egy pokolbéli rémálommá. Arra a következtetésre jutott, hogy a két n valami egzotikus mérget vetett be ellene, mely nem pusztán legyengítette, de szörny hallucinációkat is okozott. Azt hallotta, hogy bizonyos merényl k ilyen mérgeket használnak - a körmük alatt tartják, és elég egy érintés is, hogy a szer m ködésbe lépjen. - Eléggé komoly. F ként két n t kerüljetek el, az egyik aranyszín ruhát visel, és túlságosan is lelkesednek a zsoldosok társaságáért mindketten. Miután útnak eresztette Albordot és a másik két embert, Zayl ismét csatlakozott hozzá. - Mit mondtál nekik? - Eleget ahhoz, hogy óvatosak legyenek. Nem lesz furcsa senkinek, hogy összegy jtöm az embereimet, szellemidéz . A zsoldosok hajlamosak arra, hogy békeid ben alaposan visszaéljenek a vendégszeretettel, így aztán az, hogy behívom ket, egyszer , szinte szándékú óvintézkedésnek fog t nni. - Beavassuk Tsin mestert? Kentril vállat vont. - Nem is tudom. Gorstnak mindenképpen el akarom mondani a dolgot, van a varázsló közelében.
pedig ott
Gyorsan a könyvtárba robogtak, és meglep dve tapasztalták, hogy az teljesen üres. Az asztal, melynél addig a Vizjerei dolgozott, még mindig alig látszott ki a könyvek alól, de a varázsló, és a jegyzetek, melyeken dolgozott, már nem voltak sehol.
A kapitány még egy dolgot hiányolt a közelb l: Gorstot. El fordulhatott, hogy az óriás pusztán csak követte a varázslót, hogy ne tévessze szeme el l, de mivel eléggé nagy volt a hiányzó jegyzetkupac súlya, és a varázsló aligha bírhatta el mindet egyedül, Kentril végül arra a következtetésre jutott, hogy a Vizjerei valószín leg parancsot adott Gorstnak, hogy segítsen neki. Kentril és Zayl alig léptek ki a folyosóra, Atanna máris ott termett a közelben. Meglátta a két férfit, s arca, mely már addig is vidám volt, valósággal felfénylett az örömt l. Legalábbis a kapitány így látta. - Kentril! Hát megtetted? Sikerült! A lány ügyet sem vetett a szellemidéz re - a kapitány nyaka köré fonta a karját, és szenvedélyesen megcsókolta. Kentril egy percre meg is feledkezett a lentr l ket fenyeget pokoli veszedelemr l, örömmel fogadta Atanna köszönetnyilvánítását. Azzal nem is tör dött, hogy nem tudja, miért mondanak neki köszönetet... Id vel azért tudatosult benne, hogy Zayl mosolyogva figyeli t a lány háta mögül. Kentrilt el ször bosszantotta a zavaró tényez , de aztán gyorsan eszébe jutott, hogy mire is készültek éppen a szellemidéz vel. Gyengéden eltolta magától Atannát, annyira, hogy egészen közelr l a szemébe tudjon nézni. - És ugyan miért mondasz nekem ilyen szépen köszönetet? - Mintha nem tudnád! - A lány majdnem megint megcsókolta, de aztán észrevette a katona vonakodását. Tökéletes vonásain játékos mosoly t nt fel, és Zaylt is bevonta a társalgásba. - Lehet, hogy ezt te is érdekesnek találod majd, uram. - Magam is úgy hiszem, hölgyem. Atanna kecsesen fogadta az udvariasságot. - A Vizjerei varázsló, Quov Tsin - kezdte lelkesen - ebben a percben éppen audiencián van atyámnál. - Máris? - vágott közbe Kentril. Azt hitte, hogy a varázsló egy ideig még nem próbálja meggy zni a Kánt. Kentril biztos volt abban, hogy a hirtelen támadt szorgalom hátterében a Vizjerei mohósága húzódik. Kentril nagyon remélte, hogy a hirtelen letámadással Tsin nem rontotta el a dolgot... - A jó varázsló azt mondta apámnak, hogy talán már egy vagy két nap múlva tud rajta segíteni, leveszi róla Gregus Mazi átkát! Többórányi felkészülésre lesz majd szükség, és maga a varázslás is eltart majd ugyanannyi ideig, de egészen biztos abban, hogy sikerrel jár majd! Szeme tágra nyílt az izgalomtól és az örömt l. Kentril imádkozott azért, hogy Tsin ne okozzon csalódást Juris Kánnak - már csak Atanna érdekében is. - Ennek igazán örülök, de...
- És van még valami, ami sokak számára ennél is fontosabb - folytatta a vörös hajú hercegn , tekintetét Dumon kapitányra szegezve. - Tsin mester máris hozzásegített minket egy csodához. Meggy zte atyámat arról, hogy Urehnek ismét a halandó világ részévé kellene válnia, és hogy nekünk is úgy kell eljutnunk a Mennyországba, ahogy minden más embernek: egy élet jócselekedetein keresztül. Kentril óvatosan válaszolt, s csak remélni merte, hogy jól értette a dolgot. - Juris Kán nem fog újra megpróbálkozni a varázslattal? Nem fog másodszor is megindulni az Ég szentélye felé? - Nem! Hála a Vizjereinek, atyám most már úgy hiszi, hogy feladatunk van a világban. Ugy gondolja, hogy szükség lehet a segítségünkre abban, hogy az emberiség a megfelel irányba haladjon tovább. Atyám most már úgy gondolja, hogy talán kezdetekt l fogva ez volt a nekünk szánt feladat! Dumon kapitány úgy gondolta, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de látta Atanna arcán, hogy csakis a tényeket közölte vele. A Kán meggondolta magát. Tsin tehát sikerrel járt, méghozzá sokkal hamarabb, mint ahogy azt Kentril remélni merte. - Gratulálok a jó hírhez, hölgyem! - mondta Zayl udvariasan. - Köszönöm - felelte a lány, és megajándékozta a szellemidéz t is egy röpke mosollyal, majd ismét visszafordult Kentrilhez. - Atyám olyan boldog, hogy szeretne vendégül látni téged és Tsin mestert egy zártkör vacsorán. Természetesen a meghívás Zayl mesterre is vonatkozik. A sápadt alak megrázta a fejét. - Az én fajtám nem éppen a társasági szerepér l híres, és egyébként sem tettem semmit, amivel rászolgálhattam volna e megtiszteltetésre. Viszont természetesen magam is úgy gondolom, hogy Dumon kapitány és Tsin mester megérdemli a jutalmat. - Ahogy gondolod - Atanna ett l kezdve egészen meg is feledkezett a szellemidéz r l. - Kentril, remélem, te igent mondasz. Ugyan mi mást mondhatott volna? - Természetesen elfogadom a meghívást, s megtisztelve érzem magam. - Remek! Akkor hát mindent megbeszéltünk. Nemsokára odamegy majd egy szolga a szobádba, hogy segítsen az öltözködésben. - Öltözködés? - A zsoldosnak ez az ötlet nem volt nagyon az ínyére.
- Hát persze - szólt közbe ártatlan hangon a szellemidéz . - Egy állami vacsoránál az ember legyen mindig alkalomhoz ill en öltözve. Kentrilnek nem maradt ideje tiltakozni, mivel Atanna gyorsan megcsókolta, és elviharzott. A két férfi követte tekintetével a csábító alakot, míg az végül elt nt a kanyarban. - Igazán különleges hölgy, Dumon kapitány. - Igen, az. A szellemidéz közelebb lépett. - Ez a vacsora még a hasznunkra is válhat.. Míg a Kán és leánya veled meg a Vizjereivel vacsorázik, addig én észrevétlenül felkutathatom, hogy miként jutunk le a palota alá. Kell, hogy legyen valahol egy tervrajz a palotáról, és talán még azok a mélyebben fekv barlangok is rajta lesznek, amelyeket a Kán emlegetett. Kentril még mindig abba az irányba bámult, ahol Atanna elt nt. - Továbbra sem tetszik, hogy el sem mondhatom neki. - Ne feledd, hogy Gregus Mazi egyszer már megkívánta a Kán lányát. Eddig még nem próbálta meg elrabolni, de ha rájön, hogy a lányt figyelmeztettük, akkor lehet, hogy úgy dönt: magával viszi. Atanna addig van biztonságban, amíg nem tud semmir l. - Rendben van - vágta rá a kapitány ingerülten. A magas, vékony alak felé fordult. Csak vigyázz, nehogy észrevegyenek. Nehéz lenne kimagyarázni a dolgot. - Ha mégis lebuknék, akkor majd megmondom, hogy a saját szakállamra dolgoztam. Atannának nem lesz oka arra, hogy ne bízzon benned, kapitány. Zayl meghajolt, aztán elindult. Kentril komoran bámult maga elé: még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy jó döntés volt lepaktálni a szellemidéz vel. Aztán elindult a szobája felé, hogy megnézze, mit is tehet annak érdekében, hogy megfelel en jelenjen meg ezen a kétségkívül elegáns vacsorán. Szívesebben harcolt volna egy kemény csatában. Az ágyán egy ropogós, fekete, aranysújtásos uniformist talált kiterítve. A nadrág hosszú volt és sz k szabású, a kabát pedig fecskefarokban végz dött. A kabát vállrészen virágminta díszelgett, a szív fölé es részre pedig egy korona és egy kard stilizált képét festették. A csillogóra fényesített fekete csizma a térdéig ért, az összkép - mi tagadás - lehengerl volt. Kentril nagyon ostobán érezte magát az egyenruhában. O csak egy zsoldos. Az uniformisnak egy parancsnokon, egy tábornokon lett volna a helye, nem pedig egy ilyen alacsony rangú emberen. Másrészr l viszont nem jelenhetett meg a hivatalos vacsorán, a Kán és a lánya el tt a saját régi, toldozott-foldozott ruháiban.
Az, hogy a méret tökéletes volt, nem is lepte meg igazán. Atanna nem küldette volna ide, ha nem lett volna biztos benne, hogy jó lesz rá. Csak azon töprengett el egy kicsit, hogy vajon régebben valaki másé volt-e a ruha, vagy Atanna egyszer en csak megvarratta gyorsan. Kentril pontosan tudta, hogy hová kell mennie, az ajtó el tt mégis két kísér várta két fegyveres r. Díszlépésben kísérték végig a folyosókon, oda, ahol a Kán már várta t. - Üdvözöllek, barátom! - köszöntötte az uralkodó a székéb l. - Igazán nagy örömömre szolgál, hogy elfogadtad a meghívást. Mivel a Kán nem mozdulhatott a székéb l, a súlyos, faragott asztalt hozták be a terembe a vacsorához. A bútort mesteri kezek aprólékos mintával díszítették valószín leg többet érhetett, mint amit Kentril tíz év alatt összeszedett. Az asztalra aranyszín abroszt terítettek, s ezen csillogó tálak, fényes ezüstnem , és magas, fantasztikus gyertyatartók díszelegtek. A nagy asztalhoz csak három szék került. Juris Kánt nem tudták elmozdítani az emelvényr l, így elé egy kisebb, ám nem kevésbé díszes asztalkát helyeztek. A nagyobbik asztalt úgy állították, hogy az uralkodó volt az asztalf n a kis asztallal. Quov Tsin már ott ült, az uralkodótól balra, de Kentril Atannát nem látta sehol. Amikor azonban közelebb lépett, a lány váratlanul el t nt a terem oldalsó részéb l, és a kezét nyújtotta Kentril felé. A férfi szégyenkezés nélkül bámulta a lányt, egyrészt azért, mert nem tudta elképzelni, hogy Atanna hogyan léphetett be a terembe anélkül, hogy észrevette volna, másrészt pedig azért, mert a dúsan díszített teremnek nem akadt olyan pontja, mely szebb látvány lehetett volna, mint a lány. Ragyogó smaragdszín ruhája éles kontrasztban állt vörös hajával, mely vízesésként omlott a vállára. A ruha ujja egészen a keze közepéig ért, s három ujjára rá is illett, mintha egy keszty ben végz dne. Válla a ráomló hajtól eltekintve csupasz volt, s maga a ruha éppen csak annyira volt b , hogy sejtelmesen kiemelhesse a lány tökéletes alakját. Kentril megfogta a felé nyújtott kezet, és megcsókolta. Atanna kézen fogva vezette a férfit az asztalhoz. - Itt ülsz majd, az asztal végén - mondta. -Én a bal oldaladon leszek, közel hozzád. Kentril már lépett volna a számára kijelölt helyre, de aztán eszébe jutott, hogy miként szoktak viselkedni a kifinomult tisztek az udvar hölgyeinek társaságában. A helyére vezette a lányt, és kihúzta a székét. Atanna kedves mosollyal fogadta az udvariasságát. - Már éppen ideje volt - mormogta a Vizjerei, miközben Kentril helyet foglalt. Az el tte lév üres kupából ítélve a varázsló túl volt már legalább egy pohár boron.
természetesen abban a ruhában érkezett, amelyet mindig is viselt. Tsint l, mint varázslótól nem várhatta senki, hogy más öltözékbe bújjon, mint ami a saját hivatásához illik, és ami azt illeti, a jelekkel díszített ruha éppen odaill nek hatott. - Pompásan nézel ki! - mondta a Kán a kapitánynak. - Hát nem igaz, drágaságom? - De igen, atyám - felkelte Atanna pirulva. - Remek választás volt ez az egyenruha, leányom! Kapitány, olyan, mintha csak magára öntötték volna! - Köszönöm, uram - Kentril nem tudta, hogy ezen kívül mi mást felelhetne. - Annyira örülök, hogy mindketten ilyen gyorsan ide tudtatok érni! Már nagyon sokkal tartozom mindkett töknek, és most nagyon úgy t nik, hogy az adósságom csak növekedni fog. - Részünkr l a megtiszteltetés! - felelte Quov Tsin, majd megemelte üres poharát. Egy egyenruhás szolga t nt fel a semmib l, és egy zöld szín palackból gyorsan újratöltötte a varázsló poharát, aki pedig valószín leg éppen ezt szerette volna elérni. Kentril rábólintott vendéglátójuk szavaira, bár úgy érezte, hogy nem tett olyasmit, amivel kiérdemelte volna ezt a nagy hálálkodást. Igaz, hogy segített a helyére tenni a Fény Kulcsát, de ezt bármely er s ember meg tudta volna tenni helyette. Ami pedig a jöv t illette, Tsin volt az, aki éppen kiszabadítani készült a Kánt Gregus Mazi átkának börtönéb l. Dumon tökéletesen helyénvalónak találta a Vizjereinek címzett hálálkodást, de ami t személyesen illette, neki az jelentette a legnagyobb boldogságot, hogy Atanna mellett ülhet. Juris Kán csettintett, és a szolgák már hozták is az els fogást. Az aranyszín öltözet inasok annyira hasonlítottak egymásra, hogy Kentril többször is megnézte ket, hogy lássa: azért nem teljesen egyformák. A szolgák ugyanannyi tisztelettel bántak vele is, mint urukkal, s ett l Kentril csak még jobban zavarba jött. csak egy bérelt harcos volt, aki azért nyert el rangot, mert életben maradt ott is, ahol sok bátor, de kevésbé szerencsés katona elesett. A vacsora során olyan zöldségeket és gyümölcsökét ehetett, amilyeneket még soha életében nem látott, valamint vastag, jól átf zött, szaftos hússzeletek is kerültek a tányérjára. A bor, melyet ivott, olyan f szeres volt, hogy nagyon oda kellett figyelnie, nehogy a fejébe szálljon. Minden, amit csak megkóstolt, tökéletes volt. A vacsora olyan volt, mint egy szép álom. Közben pedig folyamatosan csodálhatta Atanna szépségét - annyira belemerült a dologba, hogy csak a vacsora vége felé jutott ismét eszébe az a kérdés, amely már korábban is foglalkoztatta. A tányérján maradt falatokra nézett, és óvatosan megszólalt: - Uram, honnan van ez a sok étel?
Tsin úgy nézett rá, mint egy szemtelen, akadékoskodó gyermekre. Juris Kán azonban a lehet legkomolyabban vette a kérdést. - Igen, igen, jó a kérdés. Valószín leg arról juthatott az eszedbe, hogy említettem neked, hogy bár megrekedtünk félúton a Mennyország és a halandó világ között, azért érzékeltük az évek múlását. Bizonyos értelemben múlott az id , bizonyos értelemben viszont nem. Be kell vallanom, hogy még én sem értem pontosan a dolgot. Csak azt tudtuk, hogy teltek az évek a valódi világban, de mi nem öregedtünk, nem nagyon aludtunk, és ami még fontosabb, nem is éheztünk meg. - Egyáltalán nem? - kérdezett vissza Kentril meglepetten. - Nos igen, bizonyos értelemben... de csak a megváltásra éheztünk. S ahogy mi nem öregedtünk, az élelemre sem hatott az id . így aztán még mindig szép, nagy készletünk van -Atanna apja jóságosan a vendégeire mosolygott. - Remélem, hogy mire kifogynak a tartalékaink, helyzetünk stabilizálódik. Kentril bólintott. Hálás volt a válaszért, de valahol belül még mindig szégyellte magát amiatt, hogy egyáltalán fel merte tenni a kérdést. - Uram - szólalt meg a Vizjerei. - Miközben elmagyaráztad ezeket a nyilvánvaló tényeket a kapitánynak, az én fejemben további gondolatok fogalmazódtak meg. Kán érdekl dve fordult a varázsló felé. - Az én helyzetemmel kapcsolatban? - Igen. Mint ahogy azt már említettem, feltétlenül szükségem lesz a te és a leányod segítségére is. Arról van szó, hogy... Tsin hosszadalmas, és a kapitány számára teljesen érthetetlen magyarázatba kezdett. Kentril figyelme ismét Atanna felé fordult. A lány észrevette, hogy a férfi t bámulja, és rámosolygott a kupa fölött, amit éppen akkor emelt a szájához. Dumon kapitány nem is figyelt másra, csak erre az égi tüneményre, így automatikus mozdulatokkal használta a kezében lév kést és villát. A penge megcsúszott a húsdarabon, amellyel éppen birkózott, és beleszaladt a villát tartó keze oldalába. A tányérra vércseppek fröccsentek. Kentril éles fájdalmat érzett. A díszes, fényárban úszó terem hirtelen rémálommá változott. A repedezett, csupasz falakon vér, friss vér csöpögött, a mennyezet helyén pedig egy hatalmas lyuk tátongott, melyen ugyanolyan háborgó és szörny égbolt tekintett be, mint amilyen a kapitány környezetének többi része volt. Vérvörös és fekete felh k harcoltak egymással, összecsapásaikat hihetetlen mennydörgés és villámlás kísérte. Közöttük kavargó hurrikánok tomboltak, melyek bármely percben felemészthették volna a világot.
A foltos, szintén repedezett padlón mindenütt csontok hevertek - gyanúsan emberinek t n csontok - s az egyik felett nem patkány, hanem valami más állat neszezett, miel tt elt nt volna a fal egyik repedésében. Süvít , er s szél söpört végig a helyiségen. Nyomában forró leveg érkezett, amelyt l azonban Kentril furcsamód fázni kezdett. Nyöszörgés és sírás zaja ütötte meg a fülét. Ekkor felállt a rothadó asztaltól, s látta, hogy az el tte lév törött, mocskos tányéron nem a frissen f zött étek van, melyet az imént evett, hanem egy folyós, férgek rágta zöld húsdarab. A nyöszörgés és sírás lassan elviselhetetlenné fokozódott - a kapitány befogta a fülét. Hátratántorodott, nekiesett az egyik falnak -és ekkor fedezte fel a fájdalmas hangok forrását. Mindegyik falból több száz száj kiáltozott segítségért. A hozzá legközelebb lév k üvöltöttek a leghangosabban. Kentril félelmében elhúzódott a faltól, visszalépett az asztal felé... és nekiütközött a nagyon mérges Vizjereinek. - Mégis mi a fenét m velsz, kretén? Bolondot csinálsz magadból a vendéglátónk el tt! -A varázsló az emelvény irányába bökött. De amikor Kentril odanézett, nem a jóságos Juris Kánt látta maga el tt. A szék ugyanott volt, és láthatóan ezt az egy tárgyat nem befolyásolta semmiféle borzalom, de nem Ureh ura ült benne. Dumon kapitány retteg tekintete el tt megjelent... - Kentril! Szólj egy szót! Atanna vagyok! Kentril! Mintha minden csak egy rossz álom lett volna, a hatalmas terem ismét fényes és él lett körülötte. Atanna a sérült kezét szorongatta, szeme tágra nyílt az aggodalomtól. A zsoldos ebbe a szempárba kapaszkodott - ez lett az a pont, amelyre fókuszálhatott s attól tartott, hogy ha nem nézné Atannát, akkor végleg megbolondulna. - Dumon kapitány, rosszul érzed magad? Kentril er t vett magán, és Juris Kán felé fordult. Megkönnyebbülve felsóhajtott, amikor a széken a már jól ismert, tiszteletre méltó alakot pillantotta meg. Az uralkodó arcán szinte aggodalom látszott. Elt nt a kép, amely egy - mit is ábrázolt? Kentril nem is emlékezett rá pontosan, hogy mit látott. Csak azt tudta, hogy ilyesmivel még soha életében nem találkozott. Már abba is beleborzongott, hogy csak megpróbálta felidézni a képet. A Kán lánya egy poharat emelt az ajkához. - Idd meg ezt, drágám. Csakis a lány kedvéért itta ki a poharat. A bor megnyugtatta, s a rémálom nagy részét elhessegette a fejéb l.
Atanna visszavezette a székéhez. Kentril leült. - Bocsánat... bocsánatot kérek mindenkit l - motyogta közben. - Nem kell bocsánatot kérned, hiszen nyilván betegség kínoz - mondta a Kán jóindulatúan. Atanna, akinek egyik keze még mindig a kapitány vállán pihent, most megszólalt. - Azt hiszem, én tudom, hogy mi történt vele, atyám. Korábban sétáltunk egy kicsit a kertben, és ott megcsípte valami. - Értem. Igen, néha el fordul, hogy a dzsungelb l bejut ide néhány rovar, és azt mondják, hogy némelyik okozhat olyan betegséget is, amelyet súlyos hallucinációk kísérnek. Biztosan egy ilyen rovar csípett meg, Dumon kapitány. Kentril gyakran csatázott már távoli, különös tájakon, ahol az id járás és a helyi él világ félelmetesebb ellenfélnek bizonyult, mint az ellenség maga, így logikusnak találta a következtetést. Ennek ellenére azt továbbra sem értette, hogy mivel magyarázható a rémképek nagyfokú részletessége. Mi élhetett a lelke mélyén, ami képes volt ilyen borzalmakat elképzelni? Mivel katona volt, aki látott és ontott már vért, néha álmodott a háborúzás sötét oldaláról, de a képzelete korábban még soha nem kreált ilyen rémségeket. Atanna felvetése viszont magyarázatot adhatott a városban történt incidensre is. Az lett volna talán a betegség els jele? Akkor azt hitte, hogy Zorea vagy a másik lány megmérgezte t, de annak a méregnek a hatása már el kellett volna, hogy múljon. - Nos bármi legyen is a baj - folytatta a Kán -, biztos vagyok benne, hogy a leányom majd kikúrál bel le. Azt szeretném, ha tiszta fejjel vennéd át az ajándékaimat, nehogy kés bb kiderüljön, hogy olyasmit er ltettem rád, amit nem szerettél volna. - Ajándékokat? - Igen, jó kapitányom. Bár ha elfogadod, akkor nem leszel többé kapitány. - Az uralkodó két vendégéhez hajolt. - A Gregus Mazi elleni csatában sok élet odaveszett. Értékes életek. Jó életek... jó barátok. Hatalmi r támadt Ureh vezetésében, és ha ismét a halandó világ részévé válunk, ezt az rt be kell töltenünk. Ti ketten segíthetnétek ebben. Kentril érezte, hogy Atanna megszorítja a vállát, és amikor felnézett rá, látta, hogy a lány büszkén és boldogan mosolyog. - Tsin mester, te meg én beszéltünk már err l a dologról, úgyhogy most többet tudsz, mint a kapitány. Ennek ellenére az ajánlatom igen fontos lehet a számodra, így még egyszer megismételném, ezúttal pontosabban. Mindazok, aki királyságomban a mágiával foglalkoztak, meghaltak, csak én maradtam, meg a leányom. Felkérlek téged, hogy hozz dics séget ismét arra a címre, melyet Gregus Mazi beszennyezett.
Arra kérlek, hogy fogadd el az udvari mágus címet. A birodalmam minden varázslattal kapcsolatos tudása a tiéd lehet, ha elfoglalod a helyed a balomon. A Vizjerei lassan felemelkedett, ráncos arcán elégedett mosoly látszott. Kentril sejtette, hogy mekkora lehet a varázsló öröme. Bebiztosította magának, hogy hosszú távon hozzáférhet a könyvtár teljes tudásanyagához; Juris Kán gyakorlatilag mindent felkínált ezzel Quov Tsinnek, amire valaha is vágyott. - Uram, Kán - felelte ünnepélyes hangon a Vizjerei. - Örömömre szolgál, hogy elfogadhatom a felajánlott posztot. - Én is örülök! - Az uralkodó ezzel Kentril felé fordult, akinek összeszorult a gyomra az izgalomtól. - Kentril Dumon kapitány, cselekedeteid és annak a személynek a véleménye alapján, aki téged jobban megismert, mint én, megállapítottam, hogy becsületes, tehetséges, kitartó és h séges ember vagy. Nem is tudok ennél jobb tulajdonságokat elképzeli egy katonában... nem, inkább egy vezet ben! - A Kán széttárta a karját. - Mi egy régi birodalom vagyunk egy új világban. Egy olyan világban, amelyet te nálunk sokkal jobban ismersz. Szükségünk van egy ilyen emberre, mint te, hogy vezessen bennünket, és megvédjen minket az olyan elemekt l, melyek ebben az új világban a bukásunkat akarnák. Szeretném, ha te lennél harcosaim vezet je, alattvalóim védelmez je, a tábornokom, hiszen az egyenruha is ezt a rangot képviseli. Kentril annak ellenére, hogy még gyenge volt a látomás miatt, talpra állt. - Tiszteletre méltó Kán... De vendéglátója udvariasan közbevágott, s folytatta mondanivalóját. - Tudnod kell továbbá, hogy Urehben az ilyen címmel rang is jár. A véd ink vezet je nem pusztán katona, hanem herceg is. A kapitány ezután nem is jutott szóhoz. Atanna ekkor er sen megszorította a kezét. - Mint a nemesség tagja, természetesen egyéb jogok is megilletnek majd. Kapsz egy villát, lehet saját cselédséged, és szabadon házasodhatsz a nemességen belül... Az utolsó megjegyzés után Atanna különösen er sen szorította a kapitány kezét. Amikor Kentril egy pillanatra a leányra nézett, látta, hogy mi lehet Juris Kán f oka arra, hogy ezt az ajánlatot tegye neki. Az eddigi udvarlás közben a kapitány mindvégig tudta, hogy nem remélhet túl sokat a lánytól. Atanna hercegn volt, akit arra neveltek, hogy egyszer majd feleségül megy egy vele egyenrangú, vagy még nála is el kel bb személyhez. Bármelyik király, szultán, uralkodó vagy herceg megkérhette a kezét - de egy szegény katonának ehhez nem lett volna joga. És a lány apja most egyetlen mozdulattal félresöpörte útjukból ezt az akadályt. - ...és a többi - fejezte be a mondatot Juris Kán. Úgy mosolygott Kentrilre, mint apa a fiára, mintha el revetítené a jöv jüket. - Mi a válaszod, jó kapitány?
Ugyan mit is mondhatott volna Kentril? Egy ilyen ajánlatot csakis egy ostoba vagy egy rült ember utasított volna vissza, és Kentril a történtek ellenére úgy érezte, hogy nem tartozik egyik kategóriába sem. - Ti... tisztelettel és örömmel elfogadom a posztot, uram. - Akkor hát, minden, amit ajánlottam, a tiéd. Te és Tsin mester olyan boldoggá tettetek engem! Tsin mester biztosított afel l, hogy hamarosan kiszabadít engem, és ha ez valóban így történik, akkor három nap múlva, ahogy azt a határainkon túl járó Nap jelöli, az egész udvar nevében hivatalosan is beiktatlak benneteket! - A Kán majdnem visszaesett a székébe, mintha a nagy adományozás fizikailag és szellemileg is kimerítette volna. - Egész Ureh hálás nektek... de a leghálásabb én magam vagyok. Atanna visszaült a saját helyére, és ett l fogva még jobban elvörösödött, ha tekintete találkozott a kapitányéval. A beszélgetés ismét Juris Kán kiszabadulására terel dött, s ebbe Atanna is bekapcsolódott, hiszen rá is várt némi szerep a varázslatban. Dumon kapitány magára maradt a gondolataival. Ezek a gondolatok többnyire a titkolózás körül forogtak. Mindazok után, amit Juris Kán adott, Atanna pedig ígért neki a tekintetével és a szájával, Kentril még mindig nem beszélt nekik arról a lehet ségr l, hogy Gregus Mazi talán még mindig életben van, és ismét ellenük próbálja fordítani sötét tudományát. Kentril tudta, hogy Zayl abban a percben éppen a palotában nyomoz, s házigazdájuk háta mögött a tervrajzokat keresi. Igaz, hogy a két férfit kizárólag a jó szándék vezérelte, de a kapitány mégis úgy érezte, hogy minden perccel, amiben nem szinte Atannával és az apjával, egyre inkább elárulja ket. Kentril azonban mindezek ellenére úgy döntött, hogy nem mond semmit. Ha kiderül, hogy Zayl tévedett, akkor semmi baj sem történik. Ha viszont a szellemidéz jó következtetéseket vont le, akkor csakis és Kentril eredhetnek a gonosztev nyomába. A Kán nem tehet semmit, amíg a székéhez van kötve, abba pedig, hogy Atanna nézzen szembe a gonosz varázslóval, Kentril bele sem mert gondolni. Tsinnek már így is volt éppen elég dolga. Nem, ha Gregus Mazi valóban életben van, neki kell gondoskodnia arról, hogy a pokolbéli varázsló megkapja méltó büntetését múltbéli cselekedeteiért. Atanna ismét elkapta a tekintetét. Elmosolyodott, és megint elpirult - nem is sejtette, hogy milyen sötét gondolatok kavarognak a kapitány mosolygó arca mögött. Nem, semmiképpen sem hagyhatja, hogy Gregus Mazi még egyszer Atanna közelébe kerüljön... ezt mindenképpen meg kell akadályoznia, akár az élete árán is.
12. FEJEZET
Zayl pár órával a vacsora után kereste meg t. Amikor besurrant a kapitány szobájába, arca nem árult el semmit arra nézve, hogy vajon sikerrel járt-e. A szellemidéz el ször is felemelte a t rét, és leírt vele egy teljes kört, s csak ezután szólalt meg. - Könnyebb volt, mint gondoltam. Tisztán és világosan jelölve ott volt a többi papír között a könyvtárban. Saját házában a vendéglátónk nyilván úgy gondolta, hogy az ilyen információ nem okozhat semmi galibát. - Nem - felelte Kentril csíp s hangon. -Nyilván úgy gondolja, hogy mindenkiben megbízhat. Zayl megmutatta neki a tervrajz másolatát, melyen valaki azt is bejelölgette, hogy miként lehet lejutni a barlangokba, és hogy milyen útvonalon haladnak a folyosók. - Láthatod, mekkora szerencse, hogy nálunk van ez a tervrajz. A rendszer nagyon bonyolult, szinte kaotikus. Könnyen el lehet tévedni odalent. Lehet, hogy sosem találnánk meg a kiutat. - Mit gondolsz, merre lehet Mazi? - Ezt majd akkor próbálom meg kideríteni, amikor elindulunk, kapitány. Nem jöttem el üres kézzel a varázsló korábbi lakhelyér l. Van még pár hajszálam t le. Ezek segítségével próbálom majd meg kideríteni a hollétét. Nem biztos, hogy tökéletesen sikerül a dolog, de már egy körülbelüli értékkel is el rébb lennénk. Kentril próbált nem belegondolni abba, ahogy k ketten ott bolyonganak a barlangokban, a gonosz varázsló után kutatva. - Nem fedezheti fel, hogy mit tervezel? - Erre sajnos mindig van némi esély, de eddig minden alkalommal nagyon el vigyázatos voltam, és ezután is az leszek. A Rathma-hív k módszerei sokkal finomabbak, mint amelyeket Tsin vagy akár Gregus Mazi ismerhet. Ez f ként a túlélés miatt alakult így, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy miként tekint ránk a legtöbb ember. A szükség még azt is megtaníttatta velünk, hogy hogyan maradhatunk észrevétlenek a varázslás más m vel inek közelében. Nyugodt lehetsz, Gregus Mazi nem fog észrevenni minket. Kentrilt nem ny gözte le olyan mértékben a lehet ség, hogy átvágják Tsint, mint ahogy azt Zayl gondolta, de már régen túlhaladtak azon a ponton, ahol még visszafordulhattak volna. - Mennyi id nk van? - Az olyan varázslatok, amilyent a Vizjerei mondani fog, eltarthatnak több órán át, vagy akár egy napig is, de amint elkezdik a készül dést, azonnal indulunk - A szellemidéz ismét lenézett a térképre. - Nagyon fontos, hogy ez a kezünkben
legyen. Ne veszítsd el, kapitány! - Zayl hátralépett, mintha távozni készülne, aztán váratlanul megkérdezte: -Hogy ment a vacsora? - Jól! - Úgy t nt, az id pont nem túlzottan alkalmas arra, hogy mindent elmeséljen a szellemidéz nek. Zayl várt egy kicsit, hátha Kentril ennél többet is mond, de miután a kapitány csak hallgatott, a köpönyeges alak távozott. Kentril visszaesett az ágyára. Már majdnem sikerült álomba szenderülnie, amikor egyetlen koppanás hallatszott az ajtón. A kapitány megszokásból azonnal felült, keze már a t rön nyugodott, melyet mindig maga mellett tartott. Az ajtón Gorst és Albord léptekbe. Mindketten gondterheltnek t ntek. - Mi az, Gorst? - kérdezte Kentril, s közben kicsit megnyugodott. - Albord akar neked valamit mondani. A fiatalabb zsoldos láthatóan zavarban volt. - Kapitány, van itt valami, ami nagyon nem tetszik nekem. - Mi az? - Brek sz rén-szálán elt nt, és most már van két másik zsoldos is, akiket nem találunk. Kentril ezt sosem hallotta volna szívesen, de a közeljöv eseményeinek fényében különösen fájón érintette a dolog. - Kik azok? - Simon és Mordecai. Kikérdeztem a többieket is, de senki sem látta ket már egy ideje. - Mindenki más megvan? Gorst bólintott. - Behívtuk ket. Kicsit zsörtöl dnek is emiatt, de annyira nem is rossz itt lenni, a palotában, nem igaz, Kentril? A kapitány biztos volt benne, hogy elvörösödött, de most fontosabb dolgai is voltak, nem ért rá ezzel foglalkozni. Alborddal együtt így már csak heten voltak a harcosok, plusz Gorst és Kentril. - Tehát már hárman hiányoznak. Nem tetszik ez nekem. Valaki nem nagyon szereti, hogy mi itt vagyunk. - Azt a gondolatot nem osztotta meg két társával, hogy talán Gregus Mazi áll az elt nések hátterében. Talán a varázsló arra pályázott, hogy kiiktassa régi ellenfele új szövetségeseit? - Mit tegyünk? - kérdezte Albord.
- Maradjon ez a dolog hármunk között. Senki sem hagyhatja el a palotát, amíg más parancsot nem adok. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy felkutathassuk a többieket. Azt hiszem, szembe kell néznünk a legrosszabbal! - Kentril elgondolkodva megdörzsölte az állát. - Albord, te leszel a felel s az emberekért. Kigondoltam valamit, amiben szükségem lesz Gorstra. Boldogulni fogsz? A fiatal zsoldos kihúzta magát. - Meglesz, kapitány! - Remek. Ha a három hiányzó közül bárki visszatérne, óvatosan kérdezd ki ket arról, hogy merre csavarogtak. Meg kell tudnunk mindent, amit csak lehet. Egyszer sem említette, hogy szólni kellene Juris Kánnak, és a társai sem vetették fel ezt a gondolatot. Mindig elfogadták a kapitányuk döntéseit. Kentril elküldte Albordot, de Gorstot maga mellett tartotta. - Gorst, lenne valami, amiben jó lenne, ha segítenél nekem, de mivel nem is kicsit veszélyes az ügy, nem adok parancsot, csakis önkéntesként jöhetsz. Megértem, ha nem vállalod. A szokásos vigyor kicsit elhalványodott. - Mir l lenne szó, Kentril? Dumon kapitány elmondta helyettesének a történetet, kezdve a szellemidéz hihetetlen felfedezésével, mely szerint Gregus Mazi nem halt meg, majd elmondta azt is, hogy mit találtak ki k ketten Zayllal. Gorst figyelmesen végighallgatta, kerek, sötét szemét egy pillanatra sem vette le a parancsnokáról. - Veletek megyek - közölte, amint Kentril befejezte a történetet. - Gorst, lehet, hogy ez veszélyesebb lesz, mint bármelyik csata. Az óriás elvigyorodott: - És? Kentrilnek ugyan b ntudata volt, amiért bevonta barátját ebbe az öngyilkos tervbe, de azért meg is könnyebbült egy kicsit. Erezte, hogy ha Gorst ott lesz a háta mögött, akkor az elkövetkez események talán egy kicsit valóságosabbnak, normálisabbnak t nnek majd. Talán így olyan lesz majd az egész, mint egy hagyományos háborús man ver, egy küldetés az ellenség vonalai mögé. Persze ott volt az az aprócska tény, hogy az ellenség ért a varázsláshoz, de ez ellen ott volt velük Zayl tudása. Ha a szellemidéz le tudja foglalni Gregus Mazi figyelmét, akkor a két zsoldos gyors, halálos csapást mérhet rá. Háromirányú támadás egyetlen ellenféllel szemben... szinte tökéletes haditervnek hangzott. Kentril megmosolyogta saját naivitását. így átgondolva egész egyszer nek t nt a helyzet, de biztos volt benne, hogy élesben sokkal keményebb lesz. Volt valami, amit
már nagyon régen megtanult - amikor igazán megkezd dik a harc, a szép tervek gyorsan semmivé foszlanak. Mint kiderült, most is a várakozás volt a legrosszabb. A kapitány úgy érezte, hogy minden perc egy óra, és minden óra egy nap. Sejtette, hogy ha Atanna nem tudott volna néha elszabadulni a Tsin szervezte nagy készül désb l, akkor meg is bolondult volna egyedül. A Kán leánya és a kapitány elég keveset beszélgettek, míg együtt voltak, de amikor mégis mondtak valamit, általában újabb jöv beni dolgokról esett szó. Kentril feje megtelt olyan álmokkal, melyek megvalósulásában reménykedni is alig mert karjában pedig ott pihegett a varázslóleány. - Már nem tart soká - suttogta Atanna többször is. - De ha rajtam múlna, még ennyit sem szeretnék várni... Kentril, akit ezek a szavak nagyon lázba hoztak, magában megfogadta, hogy ha eljön az id , személyesen viszi Gregus Mazi fejét Atanna és az apja elé, hogy bizonyítsa rátermettségét. Akkor talán a Kán is úgy gondolná, hogy megérdemli a lánya kezét... Lassan elérkezett az indulás ideje. Kentril éppen úgy tett, mintha a felszerelését pakolászná, amikor egy új Atanna lépett a szobájába. Hosszú, hófehér ruhát viselt olyat, mint az apja - vörös sörényét pedig szigorú lófarokba fogta össze a tarkóján. A feszült arckifejezésb l Kentril azonnal tudta, hogy miért ilyen öltözetben látja viszont a lányt. - Kezd dik? - kérdezte. A kérdés számára két dolgot is jelentett egyszerre... - Tsin mester azt mondja, hogy az er k ideális viszonyba kerültek egymással, a minták pedig a célnak megfelel en alakulnak. Még így is több órába fog telni a dolog, és végig jelen kell majd lennem. Azért jöttem, hogy megkérjelek: er síts meg a hitemben, hogy sikerrel járunk majd! A férfi megcsókolta a hercegn t. - Sikerrel jártok... lélekben veletek leszek én is. - Köszönöm! - Atanna bizakodóan rámosolygott, majd elviharzott. Kentril rádöbbent, hogy ezzel kezdetét veszi az küldetése is. Összeszedte a holmiját, a biztonság kedvéért várt még pár pereet, aztán kirobogott a szobájából, hogy megkeresse Gorstot és a szellemidéz t. Az óriással a folyosón futott össze, találkozásukban egyetlen r sem láthatott semmi szokatlant. Megbeszélték, hogy elmacskásodott a lábuk, hogy elmennek egy kicsit futni, hogy formában maradjanak - ez elég szokványos dolog volt a veterán harcosok körében. A páros teljes nyugalommal végigvonult a folyosókon, és elhagyták az épületet.
A hely, ahová tartottak - egy bejárat a Nymyrben kanyargó barlangokba, mely a szellemidéz szerint számukra a leginkább megfelelt - messze esett a palota oltalmazó falaitól. Ez volt az a bejárat, ahol a Kán bátor harcosai lementek a hegy gyomrába, hogy elhelyezzék ott az Arnyak Kulcsát. Zayl szerint a csatorna, amelyen a barlangokba indultak, nem természetes módon keletkezett. Valakik addig vájták a sziklát, míg be nem csatlakoztak a Nymyr rendszerébe. A szellemidéz azt gyanította, hogy talán ezt a munkát is a néhai szerzetesek végezték el - céljuk vagy egy biztonságos óvóhely kialakítása volt, ahová akkor húzódhattak, ha támadás érte a kolostort, vagy talán a barlangok is szerepet játszottak a szertartásaikban. Kentrilt ekkor a legkevésbé sem érdekelte a barlangok története - csak az számított, hogy a csatorna létezett, és hogy azon át egyenesen lejuthattak a hegy gyomrába. Amikor azonban megpillantotta a szabálytalan bejáratot, szíve épp oly hevesen kezdett el dobogni, mint sok évvel korábban, az els csatába menet. Gyorsan nagy leveg t vett, hogy Gorst ne vegye észre, hogy mennyire fél. Közelebb lépett a bejárathoz. - Nem látom Zaylt - mormogta a kapitány. - Itt vagyok - szólalt meg az egyik árnyék a barlang bejárata mellett. A sziklás hegyoldal egy darabja elvált a többit l, ahogy a szellemidéz ledobta a köpönyegét, és felfedte alakját. - Arra gondoltam, jobb lesz, ha rejt zködve várlak benneteket. Kentril összeszorította a fogát, és úgy tett, mintha nem ijedt volna halálra a szellemidéz váratlan felbukkanásától. - Milyen a csatorna belülr l? - Csak egy ember fér el benne egyszerre. A barátodnak le kell majd hajtania a fejét, és lehet, hogy helyenként kissé sz k is lesz neki az átjáró. - Gorst miatt nem kell aggódni. Utat vág
magának, ha kell...
Zayl hátat fordított a két zsoldosnak, és mutatta az utat befelé. Amikor Kentril belépett, egy pillanatra úgy érezte, mintha bezárták volna, és a falak közelednének felé, de szerencsére ez az érzés gyorsan elillant. Zayl mormogott valamit. Egy perccel kés bb különös, sápadt fény töltötte be a vájatot. Kentril látta, hogy a fény forrása a szellemidéz balkezében lév elefántcsontt r. - Ez a járat elvileg úgy öt-hatszáz méter hosszú - jegyezte meg Zayl. - Azután ki kell, hogy jussunk a barlangokba. Gorstnak valóban behúzott nyakkal kellett megtennie az út nagy részét, de csak egy helyen fordult el , hogy úgy kellett magát átpréselnie egy résen. Ami Kentrilt illette,
neki szinte olyan érzése volt, mintha a palota egyik sötét folyosóján lépkedne. Még a padlót is megmunkálták, majdnem tökéletesen sima volt. A szerencse azonban cserbenhagyta ket, nagyjából ott, ahol a barlangba kellett volna érniük. Egy kanyarból kiérve azt várták, hogy kitágul a csatorna, és egy barlangba jutnak -ehelyett azonban egy k omlás várt rájuk. - Erre nem számítottam - mondta a szellemidéz . - A rajz szerint pedig ez az egyetlen bejárat. Kentril el relépett, hogy megvizsgálja a k halmot. Kihúzott bel le pár nagyobb követ. A hatalmas kupac elkezdett ráomlani, s pár pillanat múlva már térdig a kövek között találta magát. Gorst szerencsére kihúzta a csávából, még miel tt végleg csapdába esett volna. A három férfi gyorsan hátrébb vonult, és megvárták, míg elült a por. - Azt hiszem... látok valamit - jelentette ki Zayl némi köhögés után. A t r fényénél egy lyuk látszott a rakás tetején. Kentril kölcsönvette a szellemidéz varázst rét, és gyorsan, de biztosan felkapaszkodott, hogy megvizsgálja a nyílást. - Kicsivel el rébb kiszélesedik. Csak pár métert kelleme el rekúsznunk, onnan ismét tiszta az út. Gorst és Kentril kiszélesítették egy kicsit a lyukat, Zayl pedig világított nekik a munkához. Amint ezzel elkészültek, a szellemidéz átbújt. t Gorst követte, végül pedig Kentril is átjutott. Az omlás túloldalán már az igazi barlangrendszerben voltak. A terem, amelyben álltak, több száz méter magas és széles lehetett. A mennyezetr l cseppkövek lógtak, akár egy töredezett fogsor. Némelyik közülük háromszor, négyszer akkora volt, mint Gorst. A hatalmas teremnek a padlójából is cseppk oszlopok emelkedtek, s ezek között is sok olyan volt, mely vagy egy méter széles, és kétszer olyan magas volt. A falakon víz csordogált, mely réseket vájt ki, aprólékos mintákat rajzolt a felületen, s közben láthatóvá tette a szikla anyagába ágyazódott fényes kristályokat is. A t r fényénél az egész barlang csillogott el ttük. Kentril lenézett, és minden lelkesedése a szép barlang iránt kihunyt, ugyanis meglátta, hogy mi vár rájuk. Vagy húsz méterre t lük az út véget ért, és el ttük egy hideg, sötét szakadék tátongott. - Lemegyünk? - kérdezte Gorst vidáman. Zayl bólintott, majd benyúlt méretes köpönyege egyik zsebébe. Kentril csodálkozott azon, hogy bár sz k helyeken mászkáltak, a szellemidéz ruhája mégis makulátlan.
Zayl egy nevetségesen rövid kis kötéldarabot húzott el a zsebb l. De ahogy elkezdte húzogatni a kis kötél végeit, az növekedni kezdett. Eredetileg csak úgy fél méteres lehetett, de hamarosan már kétszer, háromszor olyan hosszúra nyúlt. - Gorst, segíts egy kicsit! - kérte a szellemidéz . A t r ismét Kentrilhez került, aztán Zayl a nagyobbik zsoldosnak adta a kis kötél egyik végét. Kentril ámulva nézte, ahogy kettejük közös er feszítése nyomán a kötél még hosszabbra nyúlik. Három méter, négy, aztán még több. Gorst és a szellemidéz csak húzták, és a kötél még mindig engedett. Pár perc múlva a kis csapat már egy szép hosszú kötéllel rendelkezett, mely több is volt, mint elég a lefelé vezet útra. Zayl egy szó nélkül visszavette a t rt. A két katona gyorsan egy nagyobb cseppk köré kötözte a varázskötél egyik végét. Gondosan kipróbálták, hogy elbírja-e a súlyukat. A szellemidéz közben kihajolt a párkányon, és a szakadékot tanulmányozta. - A tervrajz szerint lesz b ven elég helyünk landolni. A kapitánynak ez azért kevés volt. - És ha nem pontos az a rajz? - Akkor hintázunk egyet a több ezer méteres szakadék felett. Szerencsére az ismeretlen személy számításai, aki a térképet rajzolta, pontosnak bizonyultak - nem csupán a mélységet illet en, hanem a továbbiakban is. A három férfi egyre biztosabb léptekkel vándorolt lejjebb és lejjebb a rendszerben, Zayl t rének fényénél. Végül egy olyan helyhez érkeztek, ahonnan több irányba ágazott az út. A szellemidéz megtorpant, hogy ellen rizze a térképet, mivel nem szerette volna, ha egy zsákutcában, vagy egy gödör mélyén kötnek ki. Kentril és Gorst közben - biztos, ami biztos - el vették fegyverüket. - Jó úton járunk még? - kérdezte a kapitány Zayltól. - Igen, úgy látom, igen. A varázslat, melyet indulás el tt hajtottam végre, nem adott olyan pontos eredményt, mint reméltem, de a rajzzal összevetve tudom, hogy hová kellene eljutnunk. Már nagyon közel járunk. Lassan átverekedték magukat egy kanyargós csatornán, amelyet néha nem túl vendégmarasztaló, aprócska termek tarkítottak. Csak egyszer kellett megállniuk akkor, amikor Gorst belebotlott egy elhagyott, vizes töml be, melyr l feltételezték, hogy azok a harcosok hagyhatták ott, akik Juris Kán kristályát vitték. Zayl megvizsgálta a tárgyat, de nem talált rajta semmi különöset.
Azután Kentril egyszer csak észrevette, hogy el ttük sokkal világosabb az út, mint amilyen a t r fényét l lehetne. Megérintette a szellemidéz karját, és mutatta neki, hogy egy kicsit takarja el a t rt. A fegyver fényének hiányában is viszonylag világos maradt el ttük a folyosó. A kapitány kivont karddal haladt tovább. Zayl és Gorst készen álltak, hogy a veszély legkisebb jelére is fedezzék Dumont. A fény minden lépéssel egyre er södött. Igazán nem lett fényes, és a világosságnak valahogy volt egy sötétes árnyalata, de Kentril lépésr l lépésre egyre tisztábban látott. A csapat váratlanul egy széles, kerek terembe ért, amelynek közepén, egy megmunkált cseppk tetején ott világított a fény forrása -az Arnyak Kulcsa. Azok, akik az életük kockáztatásával lehozták ide az ereklyét, szépen megmunkálták a cseppkövet. Egy k kezet faragtak ki bel le, amelynek repedezett tenyerében ott pulzált a fekete kristály. Kentril nem érzékelt semmilyen veszélyt, így el relépett, hogy közelebbr l is megvizsgálja a Kán munkáját. Zayl mellette haladt, t rrel a kezében - is nagyon kíváncsi volt a k re. A kristály fölötti cseppk r l félelmetes arc köszöntötte a két kalandort. Mindkét zsoldos hangosan káromkodott, és még Zayl is motyogott valamit magában. Nyugtalanul bámulták a k be vájt alakot. A mészk b l és ásványokból faragott férfialak úgy csüngött ott, mintha úgy lett volna hozzákötözve a sziklához, amelyb l kifaragták. A karját és a lábát annyira hátrahúzták, amennyire csak lehetett, és úgy nézett ki, mintha a végtagjait össze is kötözték volna a háta mögött. Az alak arcára olyan életh en faragták a fájdalmas, szenved arckifejezést, hogy a kapitány arra számított: a szobor rögtön befejezi néma sikolyát. A mesterembernek sikerült egyszerre megragadnia az emberi és a szörnyszer vonásokat, így a szobor igazán félelmetesre sikeredett. - Mi ez az izé? - Talán valami rféleseg. Mint a vízköp sárkányok meg az angyalok, amelyeket láttunk. - Miért nem riasztott, amikor beléptünk? A szellemidéz megvonta a vállát. Kentril odalépett az iszonyatos szoborhoz. Óvatosan kinyújtotta a kardját, és megbök-döste a figura mellét. Nem történt semmi. A fájdalmas, lehunyt szempár nem nyílt ki, hogy rátámadjon a kapitányra; a száj sem nyílt ki, hogy leharapja az ostoba betolakodó fejét. A szobor úgy maradt, ahogy volt. A kapitány kicsit ostobán érezte magát. Visszafordult a társaihoz.
- Nos, ha Gregus Mazi nincs a közelben, akkor talán... Végigfutott a hátán a hideg, amikor látta, hogy a társai nem t nézik, hanem a szobrot mögötte, méghozzá döbbent, ijedt arccal. Dumon kapitány megperdült. A szempár - az a szempár, amely még a kissé arrogáns vizsgálódás során is csukva maradt - most valóban t bámulta, aggasztó haraggal. A szobor nyitott száján rült, hangos sikoly szakadt ki. Mindhárom férfi befogta a fülét - az éles, fájdalmasan hangos kiáltás minden mást elnyomott. Az r újra és újra felsikoltott, tébolyult üvöltése visszhangzott a teremben, és valószín leg jó messzire elhallatszott. A fülsiketít hangorkán még legalább egy percig folytatódott. Aztán végre halkulni kezdett, s a három férfi levehette a tenyerét a fülér l. Ekkor hallották meg a közeled szárnycsapásokat. Egy csapatnyi denevérszer teremtmény csapódott a terembe, és nagy vijjogás közepette azonnal támadni kezdtek. Kentril a homályban apró, szürke, démoni alakokat látott, melyek a földön állva a térdéig sem értek volna. Nagyjából úgy néztek ki, mint valami hüll meg majom keveréke. A ragadozó madarakéhoz hasonlatos karmokkal rendelkeztek -amikor egy-egy lény elsuhant a fejük felett, a karmok a férfiak felé kaptak, a hegyes fogakkal teli szájak pedig a húsuk után ácsingóztak. - Alae Nesfatus! - kiáltotta a szellemidéz . -Szárnyas Bestiák! Alacsonyabb rangú démonok, de nagy számban igen veszélyesek! Ezek pedig bizony nagy számban jöttek. Kentril gyorsan átszúrt egyet, s komoran, elégedetten nézte, ahogy a rángatózó kis alak a földre zuhan. Sajnos rögtön hat másik érkezett a helyébe - ha lehet, még vadabbak, mint az el z . A közelben Gorst gyorsan lecsapott kett t a bárdjával, de egy harmadik közben mélyen a vállába kapott. Az óriás meglepetésében és fájdalmában felkiáltott - a lények borotvaéles karmai el l még az vastag b re sem nyújtott védelmet. A denevérek betöltötték az egész termet, visongásuk még az r kiáltásánál is borzalmasabb volt. A kapitány még két bestiát levágott, de úgy érezte: helyzetük jottányit sem javult. Mindenesetre folytatta a harcot, hiszen az egyetlen másik kínálkozó lehet séget nem találta túl vonzónak. Az egyik kis lény elsuhant mellette - Zaylt akarta megtámadni. A szellemidéz széttárta a köpönyegét, és rabul ejtette a kis démont. Rövid, fojtott sikoly hagyta el a gonosz denevér torkát... aztán egy halom barna por esett a szellemidéz csizmája mellé. Zayl a többi támadó felé fordult.
- Biztosan Gregus Mazit szolgálják! - kiáltotta Kentril. - A szobor figyelmeztette! Zayl nem felelt. Ehelyett érthetetlen szavakat kiáltott egy másik csapat szárnyas rémálom felé, s közben egy kört rajzolt az irányukban a leveg be a t re hegyével. A szárnyas rémek, amelyekre mutatott, hirtelen megfordultak, és Kentril nagy meglepetésére társaikat támadták meg. Két gyanútlan szörnyet öltek meg a villogó karmok, de aztán a többiek észhez tértek, és nagy számban vetették magukat az árulókra. Az öt megbabonázott démon pár percen belül elesett, de el bb még megölték további két társukat. Egy lény a kapitány arcába csapott, és lefröcskölte t a saját vérével. A seb annyira fájt, hogy Kentrilnek még a szeme is könnyezni kezdett, de azért sikerült elkapnia a visszavonuló démont, és gyorsan le is döfte. Sajnos úgy t nt, hogy egy elesettel több vagy kevesebb, a tömegnek esze ágában sincs meghátrálni. - Túl sokan vannak! - morogta az óriás. - Dumon kapitány! Ha te meg Gorst távol tudnátok ket tartani egy kicsit, akkor talán megoldhatnám a küzdelmet! Kentril nem látott más megoldást, így aztán odaverekedte magát a szellemidéz mellé. Gorst a másik oldalról tette ugyanezt. Amikor a két zsoldos már pajzsként védte Zaylt, ismét megszólalt az ismeretlen nyelven. A t rrel újabb fényl jelet rajzolt a leveg be - a kapitányt ez a minta egy éppen szétrobbanó csillagra emlékeztette. A termet köd szállta meg - a szaga orrfacsaró volt, de egyébként nem t nt veszélyesnek. A köd gyorsan betöltött minden zugot, és befurakodott a legkisebb résekbe is. A három férfinak nem esett baja - azonkívül, hogy tekerte az orrukat a szag, és kissé homályosan láttak t le - a szárnyas démonokra gyakorolt hatás azonban megsemmisít volt. A repked démonok el ször egyenként, majd tömegével vesztették el az uralmat saját testük felett. Egymásnak ütköztek, a falakba csapódtak, vagy egyszer en csak lepotyogtak a földre. Ott aztán úgy rángatóztak, mint az rültek. Sivításuk, sziszegésük egyre er tlenebbé vált. Végül a mozgás is abbamaradt -el ször csak egy-kett maradt mozdulatlanul, aztán egyre több és több. Hamarosan mindegyikb l elszállt az élet. - Zerata! - kiáltotta a szellemidéz . A köd azonnal elt nt, semmi sem maradt bel le.
Zayl hirtelen megtántorodott, és el is esett volna, ha Gorst el nem kapja. A szellemidéz pár pillanatig az óriásba kapaszkodott, majd lassan összeszedte magát. - Elnézést. Ez az utolsó varázslat sokat kivett bel lem. Nagyon oda kellett rá figyelnem, hogy minden pontosan menjen, különben más lett volna a hatása. - Ezt hogy érted? - kérdezte Kentril. - Mi is ott hevernénk a földön. Gorst belerúgott pár tetembe, hogy megbizonyosodjon afel l, hogy egyik sem csak tetteti magát. Ezután bekukkantott a folyosóra, ahonnan a lények kirajzottak. - Már nem hallok semmit. - Elég szép számban támadtak ránk- lépett oda Zayl Gorst mellé, a folyosó bejáratába. -Bizonyára elpusztítottuk az egész csapatot. Az óriás bólintott, aztán megvakarta a fejét. - És hol van a f nökük? Ez a kérdés járt Kentril fejében is. Ez a pár lény volt minden, amit Gregus Mazi fel tudott ellenük sorakoztatni? Miért nem támadta meg ket valami varázslattal, miközben a denevérekkel voltak elfoglalva mindhárman? Még egy kezd stratéga is felismerte volna a helyzetben rejl lehet ségeket. Volt még valami, amit nem értett. Visszafordult az Arnyak Kulcsához, és azon t n dött, hogy Mazi vajon miért nem pusztította el a követ. Egyszer en levehette volna a helyér l, és földhöz vághatta volna. Persze lehetséges az is, hogy ez a cselekedet jóval több er t igényel, mint ahogy els ránézésre látszik, de Juris Kán szavaiból az t nt ki, hogy egykori barátja nagy tudású és ravasz varázsló. Gregus Mazi biztosan darabokra tudta volna törni a kristályt... De akkor miért nem tette meg? A magyarázatnak nyilván nem volt semmi köze a kristály értékéhez, bár Kentril nem egy olyan hercegr l és nemesr l tudott West-marchban, aki valószín leg eleget fizetett volna a k ért ahhoz, hogy egy zsoldos nyugdíjba vonulhasson. Alig hitte el, hogy varázslatból keletkezett, olyan tökéletesen igazinak látszott. Csak kevés ennyire tökéletes kristályról hallott eddig. Minden oldala tükörsima volt. Volt olyan rész, amelyben a kapitány a saját arcát látta, de volt olyan is, amelyben társai alakja t nt fel, illetve a halott lények némelyike. Dumon kapitány az egyik kis oldalon még a kegyetlen r arcát is ki tudta venni... Kentril megperdült, tekintete a szörny alak szemébe fúródott. A borzalmas szoborban ez volt a legtökéletesebben kimunkált, leginkább életh részlet. Ez volt benne a legemberibb.
- Ne keressétek tovább Gregus Mazit - szólt a többieknek Kentril. Próbálta rávenni a szempárt, hogy az irányába nézzen, de az nem mozdult. - Azt hiszem, már megtaláltam.
13. FEJEZET
- Lehet, hogy igazad van - jelentette ki Zayl halkan, miután tüzetesen szemügyre vette a szobrot. - így, néhány keres varázslat után esküszöm, hogy még pislákol benne az élet. - De hogyan? - Kentril kétségbeesetten próbálta megérteni a dolgot. - Hogyan lehetséges ez? Hogyan történhetett ez Gregus Mazival? A szellemidéz nem t nt túl boldognak. - Csak arra tudok gondolni, hogy Juris Kán nem a teljes igazságot mondta el nekünk. - Az lehetetlen! A Kán sosem tenne ilyet, te is tudod! - Engem legalább annyira nyugtalanít ez a felfedezés, mint téged... és ugyanúgy nem értem. Talán maga Juris Kán sem tud néhai barátja valódi sorsáról, s ebb l logikusan következik, hogy a lánya sem tud semmit. - Hát persze, hogy nem tudja! - csattant fel mérgesen a kapitány. Gorst a fejét csóválta. - Tudsz vele csinálni valamit? Vissza tudod változtatni emberré? - Attól tartok, nem. Ez itt jóval bonyolultabb még a házigazdánkat sújtó átoknál is. Azt tisztán meg tudtam állapítani, hogy Gregus Mazit nem egyszer en csak odakötözték a hegyhez. Igazából teljesen a részévé vált a sziklának. Sajnálom, de egy ilyen varázslatot nem nagyon lehet visszafordítani. - De azt állítod, hogy még mindig életben van - folytatta az óriás. Zayl csak vonogatta a vállát, és Kentril látta, hogy zavarban van, jobban, mint amennyire mutatni szeretné. - Igen, hiszen különben meg tudtam volna idézni a szellemét. Ha ez javít valamelyest a helyzeten, akkor elmondom, hogy gyanúm szerint, ha m ködik is még az agya az átváltozás óta, totálisan meg rülhetett. Szerintem már nem érez semmit. - Látni akarom - szólalt meg egy hang. -Vegyél ki, hadd nézzem meg! Zayl kivette a táskájából Humbart Wessel koponyáját. Gorst kicsit gyanakodva nézett ugyan rá, de inkább érdekl dés látszott az arcán, mint döbbenet. Kentrilnek csak
most jutott eszébe, hogy még nem volt alkalma beszélni a helyettesével a szellemidéz különös társáról. Zayl magasra emelte a fejet, és hagyta, hogy az végignézze a kísérteties alakot. Humbart nem mondott semmit, csak néha szólt a szellemidéz nek, hogy erre vagy arra fordítsa t. - Igen, az - mondta végül szomorkás hangon. - Szegény öreg Gregus még csúfosabban végezte, mint én. - Ereztél rajta valamit? - kérdezte Zayl. -Nincs nyoma annak, hogy ki m velhette vele ezt? - Ez kemény varázslat volt, fiam. Sajnos, nem tudom. Hidd el, nagyon sajnálom. Egy dologban viszont igazad van: ezt már nem lehet megváltoztatni. Nincs mód arra, hogy újra ember legyen bel le. Kentril próbált nem belegondolni, hogy mit érezhetett a férfi. Vajon sokat szenvedett? Lehetséges, hogy Zaylnak igaza van, és tényleg úgy ítélték erre a sorsra Gregus Mazit, hogy közben végig magánál volt? Ennyi évszázadon át csapdában, nem mozoghatott, nem tehetett semmit... - De miért? - kérdezte végül a kapitány. -Miért ez történt vele? Ez több mint büntetés. Láttad, hogy mi történt, Zayl. Sikoltott, figyelmeztette azokat a szárnyas bestiákat! - Igen... valóban része egy riasztó mechanizmusnak. - A szellemidéz az Arnyak Kulcsa felé fordult. - Azon t n döm, nem arra reagált-e, hogy ennek a közelébe léptünk. - Ennek nincs semmi értelme! Hiszen mi lennénk az utolsók, akik el akarnák vinni a követ! Urehnek szüksége van arra, hogy ez a helyén legyen, különben az sem számítana, hogy a másikat felvittük a Nymyr tetejére! Zayl az ereklye felé nyúlt, mintha el akarná azt venni, s közben figyelte, miként reagál erre a szörnyszobor. A túlságosan is emberi szempár hirtelen felpattant, s a merész szellemidéz re meredt. Ezúttal azonban nem hangzott fel a szárnyas röknek szóló sikoly, talán azért, mert már nem maradt egy sem bel lük. Ahogy Zayl visszahúzta a kezét, látta, hogy az rszobor tekintete fölenged, majd lecsukódik a szeme. A száj továbbra is nyitva maradt, mintha egy sikoly közepén tartana. - Valóban ezt rzi. Most már emlékszem, hogy amikor odamentél hozzá, kicsit arrébb léptem, úgyhogy nagyjából olyan közel lehettem a kristályhoz, mint most. Valószín leg ez váltotta ki a reakcióját. - Akkor most mit csináljunk? - kérdezte Gorst.
Kentril eltette a kardját. - Úgy fest, hogy nincs itt több tennivalónk, fiúk. Akár vissza is mehetünk. Nem tudhatjuk, hol tart éppen a Vizjerei a varázslattal. Zayl a mennyezet felé nézett. - Még mindig érzem, hogy nagy er k m ködnek odafent, de igazad van. Lehet, hogy hamarosan végez... és valóban, ahogy mondtad, már nem maradt itt dolgunk. Visszamegyünk a palotába, és majd kés bb átbeszéljük az egészet. - Álljon meg a menet! - kotyogott közbe Humbart Wessel koponyája. - Nem hagyhatjátok így itt! -Humbart... De a koponya ezúttal nem hagyta magát. - Jó emberek vagytok, vagy olyan gonosztev k, mint amilyennek szegény Gregust gondoltátok? Dumon kapitány, mit tennél akkor, ha az egyik bajtársad súlyos sérüléssel, mozgásra képtelenül ott feküdne a csatamez n, és te nem tudnád t magaddal vinni? Otthagynád t, hadd tegye majd vele az ellenség, amihez kedve van? - Nem, persze, hogy nem! - A zsoldos kapitány pontosan értette, mire céloz a koponya. Katona soha nem hagyta hátra bajtársát, nem szolgáltatta ki az ellenségnek. Az ember vagy hagyta, hogy azt tegye, amit a szíve diktál, vagy a kardjával segített neki a döntés végrehajtásában. Kentril ezt már többször is átélte, és bár sosem lelte örömét a dologban, azért pontosan tudta, hogy helyesen cselekedett. -Nem... Humbartnak igaza van. Ismét el húzta a fegyverét, közelebb lépett a csapdába esett Gregus Mazihoz, és óvatosan ütögetni kezdte a torzót, kell en puha felületet keresve. Els kutakodása sajnos nem járt eredménnyel - nem érzett mást, csak megkeményedett ásványokat. Alapos varázslat volt. - Hadd csináljam én, kapitány! Azt hiszem, az én fegyverem alkalmasabb a feladatra -Zayl már lépett is oda az elefántcsont t rrel a kezében, de Kentril az útjába állt. - Add ide a fegyvert, szellemidéz . Én tudom, hogy hová kell döfni ahhoz, hogy egy ember halála gyors legyen és tiszta. Ezt pontosan kell csinálni. A köpönyeges varázsló fejet hajtott a katona tudása el tt, és átadta neki a t rét. A kapitány egy pillanatig tanulmányozta a jelekkel díszített pengét, majd visszafordult Gregus Mazihoz. Amikor felemelte a t rt, hogy döfjön, a mészk be épült r szeme ismét kinyílt, s olyan pontosan Kentrilre fókuszált, hogy annak kis híján kiesett a t r a kezéb l.
Próbaképpen kicsit oldalra húzta a fegyvert. A tekintet mohó érdekl déssel követte a t rt. Dumon kapitány akkor és ott rádöbbent, hogy a varázsló elméje bizony sértetlen maradt. Az rület nem nyújtott menekvést Gregus Mazinak szörny büntetése alól. Kentril egy pillanatig habozott - arra gondolt, hogy talán mégis lenne mód kiszabadítani a férfit, de aztán a szempár megválaszolta kérdését: könyörögve nézett rá, hogy tegye, amit tennie kell. - A Fény segítsen utadon - motyogta a kapitány. Kentril imával az ajkán, tökéletesen biztos kézzel döfte a t rt a mellkas megfelel pontjába. A sebb l egyetlen csepp vér sem szivárgott ki. Ehelyett kénes szagú szél süvített ki a nyíláson, mintha Kentril valami vulkáni üreget nyitott volna meg a hegy belsejében. A zsoldos annyira meglep dött, hogy hátralépett, s vitte magával a t rt is a sebb l. Egy újabb pokoli kiáltást várt volna, olyat, mint amely el hívta az röket, de a dermedt szájból csak a megkönnyebbülés hatalmas sóhaja hallatszott. A szempár, miel tt végleg lecsukódott volna, szinte hálásan nézett rá. - Az átoknak vége - suttogta Zayl kis id vel kés bb. - Elhagyta ezt a borzalmas helyet. - A szellemidéz gyengéd mozdulattal elvette a t rt a zsoldostól. - Menjünk mi is. - Nyugodj békében, Gregus - motyogta a koponya. Némán, gondolataikba temetkezve indultak meg visszafelé a barlangrendszeren át. Egy gonosz varázslót kerestek, és helyette egy megkínzott embert találtak. Semmi sem igazolódott be, amiben eddig hittek, és ez mindannyiukat zavarta - de legf képpen Kentrilt. Azon a vájaton értek ki a szabadba, amin be is mentek, s amint kijutottak, a két zsoldos rögtön elvált a szellemidéz t l, Zayl ugyanis arra gondolt, hogy nem volna okos dolog, ha együtt térnének vissza a palotába. - Eltöltök még itt egy kis id t, aztán úgy megyek majd vissza, mintha a városban lettem volna. Kés bb találkoznunk kell, kapitány. Úgy érzem, mindkett nk fejében kavarognak megválaszolatlan kérdések. Kentril bólintott, majd Gorst kíséretében visszaindult a palotába. Bár a barlangban történtek nagy súlyként nehezedtek a vállára, ahogy közeledtek Juris Kán lakhelye felé egyre többet gondolkodott azon, hogy hogyan sikerült Tsin munkája. Vajon az is rosszul végz dött? Hát semmi sem lesz úgy, ahogy azt remélte? Az csak tovább borzolta az idegeit, hogy amikor Gorsttal a kapuba értek, felfedezték, hogy azt nem rzi senki. Beljebb lépve azt tapasztalták, hogy az egész palotában egy pisszenés sem hallatszik - mintha a romok között uralkodó halálos csend ismét úrrá lett volna a városon. Kentril és az óriás végigvonultak a hátborzongatóan üres folyosón, s az élet jelei után kutattak.
Végül elérkeztek Juris Kán termének hatalmas ajtajához. Kentril a barátjára pillantott, aztán el relépett... Az ajtószárnyak maguktól tárultak fel, s mögöttük felt nt a néma tömeg, mely az el tt az emelvény el tt térdelt, ahol Juris Kán magas királyi trónja állt. A trón immáron üres volt... mivel Juris Kán a tömegben lépkedett. Olykor lehajolt, s megérintette egy-egy r, paraszt, vagy szolga fejét - áldást osztott. Mellette Atanna lépkedett, arcán földöntúli boldogság ragyogott. A teremben teljes csend honolt - a tisztelet csendje. Ám úgy t nt, hogy Atannát még apja szabadulása sem ny gözi le annyira, hogy leplezni tudja boldogságát, amikor meglátta Dumont az ajtónál. Azonnal megérintette a Kán karját, és jelezte neki, hogy ki is érkezett. - Kentril Dumon! - kiáltotta az id s uralkodó vidáman. - Gyertek ide, te és az embereid, s vegyetek részt az ünnepségen, hiszen ti is legalább annyira hozzájárultatok a sikerhez, mint a varázslómester! Fél kézzel az öntelten mosolygó Quov Tsinre mutatott. A Vizjerei az emelvény bal szélén álldogált, és önelégülten figyelte, ahogy az udvar tagjai, férfiak és n k egyaránt tiszteletüket teszik uralkodójuknál. Tsin elkapta Kentril pillantását, s gy zedelmes mosollyal szégyenkezés nélkül nézett rá. Dumon kapitány Atanna biztatására a királyi pár felé indult. A térdepl tömeg utat adott neki, s olyan tisztelettel néztek Kentrilre is, mint uralkodójukra. Kentril még soha életében nem volt ennyire zavarban attól, hogy mások tisztelettel viseltettek iránta. Eszébe jutott mindaz, amit Juris Kán ígért neki, és most el ször úgy érezte, hogy talán valóra is válhat. - Drága Kentril! - A Kán er sen, bajtársiasan megölelte fél kézzel, miközben másik kezével közelebb húzta magához a leányát. - Ez a nap csakis ahhoz a dics séges másikhoz hasonlít, amikor az arkangyal el ször jelent meg el ttem, és megmutatta az utat szabadulásunk felé. Egy lépésre vagyunk csupán attól, hogy Ureh ismét a világ részévé váljon, s annak világító mécsese legyen! - Nagyon örülök, uram. A ráncos, ám nemes arcvonású férfin látszott, hogy ezen a megjegyzésen jót mulat. - Igen, ebben biztos vagyok. De nézd csak! Van itt még valaki, aki még nálam is jobban szeretné, ha kifejezhetné háláját és köszönetét... és alkalmasabb is erre a feladatra, mint én! Ha megbocsátasz, fiam, én megyek, mivel meg kell jelennem az emberek el tt, akik a palota falain túl gyülekeznek. Tudniuk kell, hogy szörny sorsunk hamarosan véget ér! Páncélos rök siettek a mester elé, s két oldalról közrefogták t. Az összegy lt udvartartás tagjai egyszerre felálltak, és követték az uralkodót, aki most mozdult ki
el ször a szobájából. Atanna félrehúzta Kentrilt, nehogy elsodorja ket a tömeg. Gorst vigyorogva magára hagyta a párocskát, és utat tört magának Quov Tsin felé. - Minden, amiben reménykedtem - lehelte Atanna - Minden álmom... minden valóra válik végre, Kentril! S ezért csakis neked jár köszönet! - Azt hiszem, azért Tsinnek is köszönhetsz egyet s mást. Azért mégis csak az apádat sújtó átkot.
törte meg
Atanna ezt meg sem hallgatta. - A Vizjerei mester biztosította atyám szabadulásának technikai oldalát, de tudom, hogy te vetted rá, hogy meggy zze atyámat: jobban járnánk, és jobbat tennénk, ha nem keresnénk ismét a Mennyekbe vezet utat. -Lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit. - Ezért köszönetet mondok neked. - Örülök, hogy minden rendben ment. - Rendben ment, igen, de miközben velük dolgoztam, én végig rád gondoltam... annyira, hogy attól féltem, ezzel el is rontom a varázslatot! - Csillogó szemmel nézett fel Kentrilre. - Sokkal jobb, hogy itt állsz el ttem, és nem kell magam elé képzelnem az arcodat. - Gyönyör arcán komor felh suhant át. - De Kentril, hiszen te tiszta por vagy, az arcod pedig véres! Mi történt veled? A nagy izgalomban Kentril egészen megfeledkezett arról, hogyan is néz ki. Még nem döntötte el, hogy mit mondjon Gregus Maziról, úgyhogy mellébeszélt. - Katonaként hozzászoktam az edzéshez. Futottam egy kicsit odakint, meg másztam is egyet - vonta meg a vállát. - Volt egy rossz fogásom, és lecsúsztam pár métert. - Milyen szörny ! Ez nem történhet meg soha többé! Nem viselném el. Nem akarlak elveszíteni! Kentrilnek a lány reakciója láttán b ntudata támadt, de mégsem változtatta meg a történetet. - Ne haragudj, nincsen semmi baj! De a lány ekkorra már meg is nyugodott. - Jól van! Csak most jutott eszembe, hogy ki kellene velem jönnöd a nagy teraszra. Még sosem jártál ott. A teraszon van most apám is. - Akkor talán nem kellene t zavarni... - Dehogy! Ott kell lenned! - Elkezdte húzni Kentrilt abba az irányba, amerre Juris Kán és udvartartása távozott.
A helyzete végett az urehi uralkodók kastélyának természetesen számtalan balkonja volt, de egyik sem olyan hatalmas, mint az, ahol Atanna apja éppen állt. Kentril úgy vélte, a terasz elég széles ahhoz, hogy akár száz ember is felsorakozzék rajta. A hófehér márványpadló és a gyönyör , elegáns korlát láttán biztosra vette, hogy a külföldi vendégeket is itt fogadhatták. A város fénykorában még vacsorákat is adhattak itt, a szabad ég alatt. Abban a pillanatban azonban ez a terasz sokkal fontosabb funkciót töltött be. A kapitány legnagyobb megdöbbenésére a Kán nem az udvartartás felé fordult, hanem áthajolt a korláton, és a város felé kiáltozott. S a tömeg a nagy távolság ellenére nyilván hallotta is t, hiszen megjegyzéseit hosszas éljenzés követte odalentr l. A fehér ruhás alak mellett hat r állt készenlétben, s mindegyiküknél egy-egy fáklya volt. Kentril úgy gondolta, hogy ezeknek biztosan az lehet a szerepe, hogy a lakosok jobban lássák a fényben uralkodójukat. Másik fél tucat katona arra figyelt, hogy ne próbálkozzon senki olyan ostobasággal, hogy megpróbálja átlökni az uralkodót a korlát felett. Kentril ezt az óvintézkedést feleslegesnek tartotta; nyilvánvaló volt, hogy közel s távol mindenki imádja a Kánt. - Itt mondta Harkin Kán a Szentek Beszédét - magyarázta Atanna. - Nagyapám, Zular Kán pedig itt vette feleségül a nagyanyámat, és itt mutatta t be az embereknek. Innen mondta el atyám az arkangyal szavait, hogy mindenki jól hallja. - Hogyan képesek meghallani azt, amit itt, a magasban mond? És egyáltalán, mit láthatnak bel le odalent? - Gyere, megmutatom! Kentril nem szeretett volna az ünnepség szerepl jévé válni, de Atanna eléggé eltökéltnek t nt. El refelé vezette t, de egy, a Kántól jobbra es , távoli pont irányába. Ahogy a korláthoz értek, Kentril felfedezett egy pár fényes fémgömböt, melyen a kerek lyuk éppen a tömeg felé mutatott. - Azok ott mik? A vörös fürt n egy másik párra mutatott, melyek pont apjától balra helyezkedtek el. -Arra szolgálnak, hogy összegy jtsék és feler sítve szórják a tömeg felé annak a hangját, aki onnan beszél, ahol most apám áll. Közben pedig az él kép többszörös nagyítása is látszik odalent, méghozzá nagyon is tisztán. Ezek srégi berendezések, s a varázslat, amely létrehozta ket, már nem ismeretes. De maguk az eszközök még mindig m ködnek. - Hihetetlen! - Kentril úgy érezte, hogy a kifejezés, amelyet használt, nem éppen megfelel , de jobb nem jutott az eszébe. Atanna az ajkához emelte az ujját.
- Pszt! Ezt hallanod kell neked is! - suttogta. Dumon kapitány el ször nem hallott semmi különöset, csak a már ismert ígéreteket a jöv re vonatkozóan: most ezeket ismételte el Juris Kán az alattvalóinak. Beszélt arról, hogy véget érnek Ureh megpróbáltatásai, hogy ismét érheti majd ket a napfény. Beszélt az új szerepr l is, amit a Fényesek Legfényesebbike a megújult világban tölthet majd be, hogy vezesse a többieket a jóság és a béke felé... Aztán Kentrilr l kezdett beszélni. A veterán zsoldos csak csóválta a fejét, és azt kívánta, bárcsak témát váltana a vendéglátója. A Kán azonban hosszasan ecsetelte a kapitány szerepét - az elhangzottak nagy részét Kentril er s túlzásnak érezte. Ureh uralkodójának leírásában ugyanis Kentril Dumon különleges szuperh ssé változott, a gyengék védelmez je, a gonosz halálos ellensége lett bel le. A nép minden alkalommal, amikor csak a neve elhangzott, éljenzett, és a balkonon ül k közül sokan forgatták a fejüket, hogy láthassák ezt a fantasztikus férfiút. Aztán sajnos Atanna apja intett is neki, hogy lépjen oda hozzá. Kentril ezt szíve szerint visszautasította volna, de Atanna nem hagyott választási lehet séget, mivel odavezette t apjához. A jóságos lord fél kézzel átkarolta Kentril vállát, míg másik kezét népe felé nyújtotta. - Kentril Dumon Westmarchból, nagy tudású tiszt, remek parancsnok... Ureh h se! Ujjongás harsant fel. - Hamarosan új tisztséget tölt majd be - szent városunk védelmez inek élére kerül! Erre újból éljenzés hallatszott, valamint taps is, az udvar tagjai fel l. Kentril a legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de mivel másik oldalán ott állt Atanna, nem mehetett sehová. - Kentril Dumon tábornok! - szólította a Kán. - A Birodalmi Sereg vezet je, a Királyság Protektora, Herceg! - Az atyáskodó uralkodó Kentrilre mosolygott. - S remélem... hogy hamarosan házam új tagja is leszel! Akkora lett erre a hangzavar - mindenki éljenzett -, hogy Kentril biztos volt benne: a Nymyr rögvest összeomlik a remegést l. Kentril egy percig csak állt zavartan, nem tudta, hogy az utolsó megjegyzés vajon mit is jelenthet, de aztán Juris Kán Atanna kezére helyezte a zsoldos kezét, és boldogan rájuk mosolygott. A kapitány csak ekkor döbbent rá, hogy az uralkodó éppen az imént adta áldását kettejük házasságára. Atanna megcsókolta. A kapitány kábán követte a lányt, amikor az elindult, befelé a balkonról. Azt hitte, hogy csak álmodik. Reménykedni kezdett, de ugyanakkor kétség is mardosta. Lenne mersze elfogadni mindazt, amit Ureh kínál? Tábornokság, hercegi cím, az uralkodó házastársa?
- Vissza kell térnem atyámhoz - suttogta Atanna. - Hamarosan találkozunk - Még egyszer megcsókolta a férfit, majd egy csábos pillantás után visszasietett a balkonra. - Nos - mondta egy hang a füle mellett -, fogadja szinte gratulációmat, kapitány... bocsánat, tábornok úr! Kentril megfordult, és Zaylt látta el lépni egy árnyas sarokból. A szellemidéz biccentett, majd elnézett Kentril mellett. - Micsoda nagy felhajtás! - Én nem akartam soha semmit... - De azért jólesik elfogadni, nem? Ha más nem is, a gyönyör Atanna közeledése biztosan megdobogtatja a szívedet! Kentril elkomorodott kissé, mivel nem tudta eldönteni, hogy a fekete alak, most éppen gúnyolódik vele, vagy csak ugratja. - Mit akarsz? - Szeretném tudni, hogy mi volt a helyzet, amikor visszatértél ide. Be kell vallanom, kíváncsi voltam, ezért aztán el bb jöttem fel a palotába. Nagyon meglep dtem, amikor láttam, hogy nincsenek rök a kapuban, a folyosókon meg nem volt egy lélek sem. Hangokat hallottam ebb l az irányból, és éppen akkor értem ide, amikor kineveztek téged trónörökösnek. - Nem lettem trónörökös - tiltakozott a kapitány. - Ha feleségül veszem, talán az uralkodó házastársa leszek, de... - Kentril habozott. Hallott már olyan országokról, ahol a trónörökös házastársa azonos jogokat kapott, s a trónöröklés után társuralkodó lett. Arról lenne hát szó, hogy Juris Kán éppen kinevezte t jövend uralkodóvá? Zayl felmérte Kentril kérd tekintetét, és halványan elmosolyodott. - Nem, sajnos nem tudom, hogy miként m ködik ez az örökl dés-dolog Urehben. Talán helyesen gondolod... vagy nem. Most gyere velem! Valószín leg csak pár percig beszélhetünk, aztán már jön is vissza a lány ellen rizni, hogy a szerepednek megfelel en öltözöl-e fel. - Mit akarsz tudni? - Beszéltél Gregus Maziról? - Mindig megtartom a szavam! - válaszolt Dummon megsért dve. - Gondoltam, de azért meg kellett kérdeznem. - A szellemidéz szeme keskeny réssé sz kült. - Meséld el, minél részletesebben, hogy mi történt veled, mióta visszaértél! Miután a kapitány mindent elmesélt, olyan részletesen, ahogy csak tudta, Zayl arca elkomorodott.
- Érdekes, ám lényegtelen jelenet. - Mit gondoltál, mit fogok mondani? - Nem is tudom... csak arra gondoltam, hogy majd lesz valami jel, amib l következtethetünk a következ tennivalónkra... - A szellemidéz felsóhajtott. Visszatérek a szobámba, és elgondolkodom a dolgokon. Ha eszedbe jutna valami lényeges mozzanat, amit még nem mondtál el, kérlek, gyere be hozzám azonnal. Kentril ugyan nem hitte, hogy bármi lényegeset elfelejtett volna megemlíteni, de megígérte Zaylnak, hogy úgy tesz, ahogy kérte t le. Miután Zayl távozott, Kentril ismét belegondolt pillanatnyi helyzetébe, és rájött, hogy koszos és kopott ruhában állt Ureh nemesei közé, népe elé. Ezen persze már nem változtathatott, de arra gondolt, hogy legközelebb, amikor találkozik valakivel - mondjuk, Atannával vagy Juris Kánnal - el nyösebb képet is festhetne magáról. Úgy gondolta, éppen ideje felöltenie azt az udvari egyenruhát, amelyet a vacsorán is viselt. Tökéletesen megfelel lenne addig, amíg nem talál magának valamit igazán jót. Elindult a szobája felé, majd a folyosón megpillantotta Gorstot és Tsint. A Vizjerei láthatóan zaklatott volta valami miatt, amit az óriás mesélhetett neki, és amikor észrevette Kentrilt, úgy nézett rá, mintha a kapitány éppen akkor égette volna fel Ureh mágikus tekercseinek gy jteményét. Kentril némi nyugtalanságot érzett, ami csak er södött, amikor Gorst a válla fölött ránézett. Gyorsan feléjük vonult, és azon imádkozott, hogy ne igazolódjon be a sejtelme. - Elmondtam neki - közölte Gorst a parancsnokával, amint az a közelbe ért. - Muszáj volt! - A Septumos démon hét szemére, kapitány! Mi a fenét képzeltél? Miért nem szólt nekem senki? Igaz az, amit ez a kretén itt összehordott a barlangokról, meg Gregus Maziról? Alig hiszem el... - Ha Gorst mondta, akkor az úgy is van - felelte Kentril, megkímélve ezzel magukat a Vizjerei további cirádáitól. Nem volt erre most ideje. De miért mondta el Gorst? Az óriás általában helyesen, higgadtan szokott dönteni. Miért vonta be a zsoldos a Vizjereit anélkül, hogy megbeszélte volna a kapitányával? A Vizjerei hitetlenkedve rázta a fejét. - Ott kellett volna lennem! Gregus Mazi! Mennyi mindent megtudhattunk volna t le! - Hát, nem nagyon tudott volna elmagyarázni semmit - Kentril közben Gorstot méregette, akin nem látszott, hogy szégyellné magát. - Nem mondtad el neki, hogy milyen körülmények között találtuk Gregus Mazit? Gorst bólintott.
- Mindent elmondtam. Muszáj volt, azok után, amiket Tsin mester mesélt. - És mi volt az, amit elmondott Gorstnak, mester? A varázsló összehúzta magát, és motyogni kezdett. - Még mindig nem tudom, vajon igaza lehet-e ennek a barbárnak, de... - Mit mondott, amivel így felzaklatta Gorstot, Tsin? Ez volt az els alkalom, hogy sikerült a varázslót kellemetlen helyzetbe hoznia. - Egyetlen dolog van, ami ezt a katonát értelmesebbé teszi a többinél: az, hogy kell tisztelettel viseltetik a mágia tudománya iránt. Emiatt viseltem el a kérdez sködését is, a hatalmas m létrehozásával kapcsolatban. Hallani akarta, hogy mi volt a nehézség, és azt is, hogy hogyan oldottam meg a helyzetet. Ezenkívül... - Tsinben bennakadt a szó, mivel Kentril közelebb lépett, kezét a kardja markolatán nyugtatta. - Mindjárt jön a lényeg! Meséltem Gorstnak a mintázatokról, a ráolvasásról, amit azért hajtottam végre, hogy kibogozzam a bonyolult és fortélyos átkot, és arról is, hogy minden olyan simán ment, ahogy gondoltam. Dumon kapitány érzete, hogy ha a Vizjerei nem hagyja hamar abba az öntömjénezést meg a félrebeszélést, akkor tekintet nélkül a következményekre, kitekeri a nyakát. - Minden jól ment. Erre számított. Nem volt semmi gubanc. Gondoltam, hogy... - Akkor rosszul gondoltad, kretén - vágott közbe a szakállas alak. - Igenis volt egy olyan pillanat, amikor komolyan kételkedtem abban, hogy kemény munkámat siker koronázza, amikor egy rajtam kívül álló tényez csaknem meghiúsította ezt a fantasztikus vállalkozást! - Quov Tsin nagyot koppantott a földön a botjával. - Arra persze számítottam, hogy esetleg a lánnyal gond lehet, hiszen tudása nagy, hatalma er s, de az álmodozása megzavarhatta volna az összpontosítást is... - Ekkor Tsin tekintete komoran Kentril felé villant, jelezvén, hogy a kapitányt tarja az efféle gondok okozójának. - Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan remek képesség , nagyhatalmú ember, mint a vendéglátónk, csaknem romba dönt majd mindent! - Mit csinált? - kérdezte Kentrilt, aki hirtelen megfeledkezett korábbi gondolatairól, melyek olyan világias dolgokra vonatkoztak, mint az egyenruha, vagy az uralkodók lányainak esküv i. Tsin megvet en felhorkant. - Hihetetlen dolgot m velt, olyat, amit legfeljebb az egy éve tanított inasnak néz el az ember! Elérkeztünk a dolog küszöbére, arra a pontra, ahol nincs helye a legkisebb pontatlanságnak sem. A lány összevonta a megfelel er ket, én pedig szavakkal és mozdulatokkal megfelel képpen irányítottam ezeket, hogy szétválasszák azt, ami húsként, faként és k ként egybeforrt. Ha nem csupán a lábról lett volna szó, akkor
talán még nekem is túl nagy lett volna a feladat, de szerencsére nem így volt. Én ugyebár... -Tsin...! - Jól van, jól van! Megmozdult, kretén! Juris Kán, akinek az lett volna a feladata, hogy koncentrálja erejét, akaratát, s belülr l segítse a varázslat folyamatát, mely megváltoztatja majd teste szerkezetét... megmozdult! A Vizjerei hátrad lt, mintha az, amit addig mondott, mindent megmagyarázott volna. Kentril azonban tudta, hogy ennél többr l lehet szó. Gorst nem volt az a típus, aki felfújja a dolgokat. - Nem egyszer en megmozdult - vágott közbe az óriás, aki ekkorra legalább olyan türelmetlenné vált, mint a kapitány. - Tsin azt mondta, hogy majdnem fel is ugrott! Felugrott, mintha tüzet raktak volna a feneke alatt! És abból, ahogy Tsin leírja a dolgokat, én azt állítom, hogy ez éppen akkor történt, amikor beledöfted a t rt Gregus Mazi szívébe.
14. FEJEZEf
Gorst nyugtalanító megjegyzése még jóval elválásuk után is ott motoszkált Kentril fejében. Azt egyel re nem tudta, hogy mire is kellene következtetni abból, hogy Juris Kán nyilvánvalóan reagált Gregus Mazi halálára, de már maga a gondolat sem volt valami szívderít . Ráadásul még Tsin is képtelen volt ésszer magyarázatot adni az uralkodó reakciójára. Mindezek ellenére a Vizjerei nem fogadta el Gorst azon felvetését, miszerint vendéglátójuk titkol el lük valamit, és ebben Kentril is a varázsló pártjára állt. A kapitánynak azonban el kellett ismernie, hogy saját bizalma f képpen azokra a dolgokra alapult, amelyeket a Kán neki ígért - ezek közül is a lánya keze volt a legfontosabb. Ami pedig Quov Tsint illette, az habozásának oka még nyilvánvalóbb volt: Ureh mágikus könyvtárának végtelen tudása addig áll el tte nyitva, amíg csak sikerül az uralkodó kegyében maradnia. Az alvás sem segített sokat Kentrilen, hiszen az álmai is egyre inkább összezavarták. Igazság szerint hálásan fogadta a váratlan kopogást, mivel a zaj éppen egy olyan álomból ébresztette fel, melyben Juris Kánról kiderült, hogy Gregus Mazi, álruhában, Atanna pedig nem más, mint az álruhás gonosz mágus szeret je. Kentril abban reménykedett, hogy az ajtóban Juris Kán gyönyör leányát találja majd, de csak a gondterhelt Alborddal találta magát szemközt. A kapitány el ször megijedt, mivel azt hitte, hogy újabb elt nésekr l kap jelentést, de a fiatal zsoldos gyorsan eloszlatta félelmét. Sajnos viszont olyasmivel hozakodott el , ami bizonyos értelemben még jobban zavarta a parancsnokát.
- Kapitány, az emberek menni akarnak. - Senki sem mehet le a városba az engedélyem nélkül. Albord megrázta a fejét. - Kapitány... k Urehb l akarnak elmenni. Haza akarnak menni... és úgy gondolják, ehhez joguk van. Kentrilnek ez alkalommal nem jutott eszébe semmi indok, amivel ott foghatta volna a harcosokat. Neki egy új életet ajánlottak ebben a városban, de a többiek legf bb célja az volt, hogy hazajussanak a Nyugati Királyságokba. Ha nem habozik annyit, a fiúk már régen megkapták volna a jutalmukat. - Rendben van, adjatok pár napot, és megbeszélem házigazdánkkal a jutalom dolgát... Albord arca még jobban elkomorodott. - Kapitány, Jodas és Orlif már beszéltek vele... Kentril els gondolata az volt, hogy megragadja a fehér hajú zsoldos torkát, de aztán sikerült magát visszafognia. - Mikor? - Nem olyan régen. Magam is csak akkor tudtam meg, amikor odajöttek hozzám, és elmesélték. Azt mondják, hogy közölték az uralkodóval, hogy menniük kell, és hogy megkérdezték t le: még mindig tartja-e az ajánlatát. - És a Kán erre igenl en felelt? - Azt mondják, hogy megölelte mindegyiküket, és megígérte, hogy minden zsoldos teli zsákkal távozhat. Kentril biztosra vette, hogy az atyáskodó uralkodó valóban ezt tette - egy újabb jele volt ez Juris Kán jóságának. így még nehezebb volt elképzelni, hogy létezhet valami kapcsolat a szent uralkodó és a titokzatos Gregus Mazi között. A kapitány egy közeli szék támlájára támaszkodott, és próbálta rendezni gondolatait. Nem volt más választása, mint elfogadni az emberei döntését, ahogy azt a bölcs és jóságos Juris Kán is tette. Hiszen jogukban áll azt tenni, amit akarnak. A Tsinnel kötött szerz désük már régen lejárt. - Nem mondhatnám, hogy hibáztatom ket - felelte végül. - És valószín leg nagyobb biztonságban is vannak Ureh falain kívül, legalábbis egyel re. Szóval, mikor indultok? - Akkor akarnak indulni, amikor a Nymy-ren túl nappal lesz. Ez azt hiszem, hogy holnapot jelent, kapitány - Albord kihúzta magát. -Én viszont nem megyek velük, uram.
- Nem mész? A szántóvet arc felderült. - Kapitány, sokat gondolkodtam a dolgon azóta, hogy legutóbb az elmenetelt emlegettem. Az ön parancsnoksága alatt többet tanultam, mint amennyire odahaza a falumban valaha is módom lett volna. Van otthon családom, mint ahogy itt mindenkinek van valahol családja, és k tudják, hogy talán sokáig nem térek vissza - vagy soha. Szeretnék még egy kicsit maradni! - Elvigyorodott. - Kés bb, ha mégis hazamegyek, elmondhatom majd magamról, hogy egy herceg keze alatt szolgáltam! Kentril a fiú szavai hallatán megkönnyebbült egy kicsit. - Biztosan nem akarsz velük tartani? - Ezúttal elhatároztam magam, kapitány, és úgy döntöttem, maradok. - Rendben van. Majd ellen rzöm, hogy megfelel en kibélelt zsebekkel indulnak-e útnak a többiek. Szép munkát végeztek... mindannyian szép munkát végeztetek. Albord fiatal arcán épp olyan széles vigyor jelent meg, mint amilyen Gorst képén szokott ragyogni. - Igazán köszönöm, kapitány... uram. Örömmel jelentkezem a feladatra, hogy a többieket a királyság küls kapujáig kísérhessem. A feladat elég egyszer nek és biztonságosnak t nt, még a másik három harcos eddig megmagyarázhatatlan elt nése mellett is. Kentril még mindig úgy gondolta, hogy velük is az történt, amit vele terveztek - elcsalogatták ket egy elhagyatott helyre, és kést szúrtak a hátukba. Valószín leg sosem találják meg a holttesteket. De ha Albord a nyílt utcán marad, ahol a tömeg is ünnepel, akkor biztonságban érezheti magát. - Ez igazán remek ötlet, fiam... és köszönöm a h ségedet. Albord vigyázzba vágta magát parancsnoka el tt, majd távozott. Kentril visszaindult az ágyába, de gondolatai továbbra is az emberei körül forogtak. Arra gondolt, hogy ha el bb elengedi a katonákat haza, akkor talán a három elt nt közül legalább egy életben maradhatott volna. Mert a csatatéren meghalni, vagy egy sikátorban végezni t rrel a hátunkban, két teljesen különböz dolog. Kentril viszont még azt sem tudta igazán, hogy valóban megölték-e a fiúkat; lehet, hogy még mindig fogságban sínyl dnek, vagy... Fogságban? Dumon kapitány felült az ágyban. De hiszen ezt ki lehet deríteni... Kentril egy távol es szobában lelte meg a szellemidéz t - úgy t nt, Zayl maga kérte, hogy a többiekt l messze helyezzék el. A szellemidéz nem válaszolt a halk
kopogtatásra, de a harcos valami miatt biztos volt abban, hogy a odabent találja. Kentril újra kopogtatott, és halkan a nevén szólította Zaylt. - Gyere be - szólt ki egy tompa hang, mely kétségtelenül Humbart Wesselhez tartozott. Kentril becsusszant az ajtón. Zayl törökülésben ült a földön, kezét a térdén nyugtatva, és meredten bámulta az elefántcsont t rt, mely a leveg ben lebegett el tte. Hatalmas köpönyege az ágyon hevert. Oldalt, egy kis faasztalon várakozott a koponya, onnan éppen rálátott az ajtóra. - Hello, fiú! - köszöntötte Humbart vidáman. - Ezt naponta kétszer-háromszor megcsinálja, ha van rá lehet sége. Ilyenkor lélekben teljesen elszakad a világtól... - Meddig marad így? - suttogta a kapitány. A szellemidéz bal keze hirtelen megmozdult. A t r abban a pillanatban a padló felé zuhant, de a kéz elkapta. - Addig, ameddig szükségesnek találja -válaszolt Zayl. Gyorsan kiegyenesítette a lábát, és egyetlen könnyed mozdulattal felpattant. A koponya kuncogni kezdett. - A biztonság kedvéért persze úgy hagy engem, hogy lássam az ajtót. Ha valaki bejön, én riasztom. Zayl sötét pillantást vetett Humbartra. - Arra aztán várhatok. - Csak a drága bajtársunk, Kentril Dumon az! Megismertem a hangját. - Veled persze nincs semmi gond, kapitány, de a mi Humbartunk arra nem gondol, hogy talán nem vagy egyedül... vagy nem is te vagy az. Vannak olyan varázslatok, amik átvágnak mindenkit, még az ilyen túlzottan magabiztos halottakat is! - A sápadt varázsló visszavette a köpönyegét. - Nos, mit tehetek érted? - Azért jöttem... mert eszembe jutott valami a te tapasztalataidról. - És mi lenne az? A kapitány tekintete a koponyára siklott. - Három emberem nem tért vissza a városból. A többiek pedig arra készülnek, hogy holnap elmennek innen. Miel tt azonban ez megtörténne, lehet, hogy meg kellene szerveznem velük egy ment akciót. Zayl erre felfigyelt.
- Ment akciót? Okod van tehát azt feltételezni, hogy a hiányzó harcosok még életben vannak? - Itt jössz te a képbe. Eszembe jutott, hogy korábban azt mondtad: azért nem sikerült megidézned Gregus Mazi szellemét, mert a varázsló még életben volt. Aztán egy másik varázslat segítségével megpróbáltad felderíteni, hogy merre van... - És most azt szeretnéd, hogy ugyanezt tegyem azokkal az embereiddel is, akik nem tértek vissza... - A szellemidéz maga elé bámult. - Nem látok semmi olyasmit, ami miatt nem m ködhetne a dolog... és talán mégis megoldódik néhány rejtély ebben a sötét birodalomban. Igen, kapitány, örömmel megpróbálom. - Mikor tudnád elkezdeni? Zayl a koponyáért nyúlt, s eltette azt a köpönyege alatt rejt z táskába. - Addig nem tehetek semmit, amíg nem találunk valami nagyon személyes tárgyat, vagy ami még jobb lenne, egy-egy hajszálat, körömdarabot a három harcostól. Furcsa lenne, ha most ellen riznéd a lakosztályukat? Kentril nemet intett, hiszen nem gondolta, hogy bárki is furcsának találná, ha a parancsnok ellen rzi az elt nt emberek személyes dolgait, hátha magyarázatot talál az elt nésük okára. Úgy t nt, hogy a szellemidéz nek ennyi válasz is elég volt. Intett, hogy a kapitány mutassa az utat. Házigazdájuk jóságának köszönhet en a zsoldosok olyasmiben részesültek, amiben még soha - saját lakosztályuk lehetett. Páran, mint például Kentril, már annyira megszokták a sz kös szállásokat, valamint azt, hogy gyakran fedél sem volt a fejük felett, hogy nem is nagyon használtak a szobákban mást, csak az ágyat. A többiek viszont maximálisan kihasználták a helyzetet, és kevés kis holmijukat szanaszét szórták a lakosztályukban. Kentril biztos volt benne, hogy mindhárom katona szobájában találnak majd valami használható tárgyat. Ezek után különösen meglep dött, amikor beléptek az els lakosztályba, és semmi jelét nem látták annak, hogy ott lakna valaki. Amikor Kentril el ször lépett be a neki kijelölt lakosztályba, el sem hitte, hogy ott valaha is járt már valaki el tte. A selymes, arannyal átsz tt drapériáktól kezdve a széles, puha baldachinos ágyig minden úgy festett, mintha vadonatúj lenne. Mind az ágykeretet, mind az elegáns bútorzatot a legnemesebb tölgyfából faragták - Kentril sosem látott ilyen fát Kehjistan keleti részében - és gazdag, vörösesbarna szín re pácolták. A kapitány lakosztályában a nagyszobában az ágyon kívül volt még egy hatalmas, bronzfogantyús szekrény, négy szék, illetve két asztal - a szélesebbiket nyilván étkezésre használták, a kisebbik pedig az ajtó mellett állt. A díszesen festett falakra került egy sorozatnyi apró, ám gyönyör en kidolgozott sz ttes is, melyek Ureh korai történelmének néhány mozzanatát ábrázolták.
A nagyobb szoba mellett a lakosztályhoz tartozott még két kisebb helyiség is, melyek közül a kisebbik a személyes szükségletek végzésére adott lehet séget a lakónak. Volt bennük vízvezeték is, mely igen ritka dolognak számított - ez is jelezte Juris Kán és el dei gazdagságát. A másik kis szobában két b rrel bevont szék állt, valamint egy kicsi, ám elegáns asztalka, és egy könyvekkel teli szekreter. Dumon kapitány kíváncsiságból végignézte a saját szobájában található választékot, de tudta, hogy legtöbb embere egyáltalán nem ismeri a bet ket, olvasni meg pláne nem tudnak. El ször Brek szobáját választották, és rövid id n belül kiderítették, hogy a zsoldos elt nése óta járt ott valaki, és rendet rakott. Brek nem volt éppen a legrendesebb harcos, és a tisztaságra se nagyon adott; ételmaradéknak, üres üvegeknek, meg más dolgoknak kellett volna szanaszét heverniük. A szakállas harcosnak még a csomagja is elt nt, pedig azt biztosan a palotában kellett hagynia, ha mulatni indult a városba. - Ez felettébb nyugtalanító - jegyezte meg Zayl halkan. Átkutatták a másik két harcos lakosztályát is, és a végeredmény ugyanez volt. Minden helyiséget úgy rendbe tettek, mintha a kemény harcosok be sem költöztek volna. Még Kentril szobája sem volt ennyire tiszta, pedig társai közül volt a legrendszeret bb. Megkereste Gorstot - az óriást Alborddal, meg két másik harcossal találta, éppen kártyáztak. A zsoldosok azonnal felugrottak, amikor a kapitány belépett az óriás lakosztályába, de intett nekik, hogy maradjanak csak nyugodtan. - Ki volt Brek szobájában? Jártatok ott? -Mind a négy férfi a fejét rázta. Kentril Albordhoz fordult, aki pont az egyik elt nt személy szomszédjában lakott. - Nem hallottál semmit a falon át? - Azóta nem, hogy Brek utoljára bent járt... Dumon kapitány hagyta tovább játszani az embereket, és visszatért a szellemidéz höz. Nem volt túl boldog, amikor látta, hogy a mindig nyugodt és higgadt szellemidéz felettébb nyugtalan a tapasztaltak miatt. - A palotában rengeteg a szolga - jegyezte meg Zayl. - Olyan gyorsan és csendesen mozognak, mint az én fajtám, de az is lehetséges, hogy csak valami praktikus okból hordták el a holmikat. - Vagy azért, mert tudták, hogy a fiúk úgysem jönnek már vissza - akadékoskodott Humbart a táskából. Kentril legy zöttnek érezte magát... és jobban aggódott, mint valaha. - Tehát akkor nem tehetsz semmit? Zayl felemelte a t rét, és motyogott valamit. A varázspenge felragyogott. A szellemidéz maga el tt tartotta a t rt, és körbenézett vele a szobában.
- Mire készülsz? - Próbálom megtudni, hogy maradt-e hátra bármiféle használható nyom. Egy hajszál egy szék alatt, egy szövetszál valami pokróc alá rejtve... - De mire a magyarázat végére ért, fintorogva le is engedte a t rét. - De ezen a helyen semmi ilyesmit nem találok. Sajnálom, kapitány. - Talán megpróbálhatnánk... Miel tt befejezhette volna a mondatot, az ajtó kinyílt, és Atanna lépett a szobába. - Na végre, megtaláltalak! Egyenesen Kentril felé suhant, a szellemidéz r l tudomást sem vett. A kapitány egy gyors csók után azt érezte, hogy a lány már húzza is kifelé. - És visszavetted ezt a csúnya, régi ruhát! -Csettintett, ami úgy hangzott, mintha inkább egy tyúkanyó lenne, és nem az a csábító istenn , akit a kapitány maga el tt látott. - Sietned kell, gyorsan át kell öltöznöd! Apám már vár bennünket! - Hol? - Kentrilnek nem jutott eszébe éppen semmi tennivaló. - Hol, hol, hát természetesen a hivatalos beiktatáson, az udvartartás el tt! Mindenki meg kell, hogy ismerkedjen veled, miel tt hivatalosan is betöltheted mindazon posztokat, melyeket atyám neked ígért! Rosszul venné ki magát a dolog, ha nem így tennénk! - De... - A bizonytalansága és a Kánra vonatkozó rengeteg kérdés ellenére ismét rájött, hogy védtelen a vörös hajú varázslólány bájaival szemben. Atanna egy zöldfehér ruhát viselt, mely tökéletesen illett domborulataira -Kentril úgy érezte, hogy ezt a ruhát is csak azért találták ki, amiért az összes többit: hogy t megigézze benne. - Nem, nem szabad ellenkezned! - A lány a saját szobája felé terelte a kapitányt. Megvárlak, de sietned kell! Ez nagyon fontos a jöv d szempontjából, Kentril! - A lány szeme úgy ragyogott, akár a csillagok. - És a közös jöv nk szempontjából is...! Ezen utolsó indok hallatán megtört az ellenállás. Megfeledkezett Gregus Mazi titkairól, a lelkét Juris Kán miatt gyötr kételyekr l... és már abban sem kételkedett, hogy örökké Atanna rabszolgája szeretne lenni. Zayl ugyan kicsit mulatságosnak találta, hogy a jó kapitányt mennyire elvarázsolta Juris Kán lányának társasága, de azért aggódott is a férfi miatt. Kentril Dumon biztosan úgy érzi, hogy félúton ragadt a bizalom és árulás, szeretet és hazugságok között. A zsoldost a Rathma-hí-v kkel ellentétben nem tanították meg, hogy miként bánjon saját érzelmeivel, hogyan kontrollálja azokat, és fél volt hogy végzetes hibát fog elkövetni. Zayl remélte, hogy ez nem következik be, hiszen a kapitány bizonyult a legjobb szövetségesének. Az óriási Gorstban is meg lehetett bízni, de bel le hiányzott némi csatatéren szerezhet bölcsesség, ami a kapitányban viszont megvolt. Ami
pedig Quov Tsint illette - Zayl biztos volt benne, hogy ha a Vizjerei lenne az utolsó mentsvára, akkor mindannyiuk sorsa megpecsétel dne. De vajon mi lenne ez a sors? Zayl úgy érezte, hogy a titok nyitja a három elt nt ember ügyében keresend . A szellemidéz egyre kevésbé hitte, hogy a három zsoldos egyszer en csak holmi utcai banditák áldozatául esett. Sejtette, hogy valami sötétebb, valami sokkal komolyabb dolog állhat a háttérben. A másik két férfi szobájának átvizsgálása során szintén nem találtak semmit. Zayl arra gondolt, hogy talán kikérdezhetné az egyik szolgát arról, hogy mi is történhetett a férfiak szobájával, de egyrészt sejtette, hogy ez a kíváncsiskodás hamar Juris Kán fülébe jutna, másrészt pedig nem is találta a szolgákat. A szellemidéz mondta is Dumon kapitánynak, hogy az emberek úgy mozognak, akár Zayl saját népe, ám ez meglehet sen furcsa tulajdonságnak t nt egy rakás libériás szolga esetében. Ez is újabb kis darabkája annak a kirakós játéknak, amit még meg kell oldania. - Egy hajszál, egy apró körömdarab - mormogta, miközben másodszor is végigtúrta az utolsó szobákat. - Nem nagy kérés, de ezek szerint mégsem teljesíthet . Egyetlen hajszállal, egyetlen kis b rfoszlánnyal képes lett volna végrehajtani ugyanazt a varázslatot, amit Gregus Mazi szentélyében. Zaylnak nem tetszett, hogy ilyen apróságok hátráltatják a munkáját; nyilvánvaló volt, hogy az er k, melyek a világ egyensúlyára törekedtek, nem akarhatták t akadályozni. Zayl csak arra vágyott, hogy... A szellemidéz megdermedt, miközben éppen el akarta rakni a t rét. Elméjében hirtelen fény villant, és rájött, hogy van még egy lehet ség - egy olyan ösvény, amely már jó ideje nyitva áll el tte. Dumon kapitány még szóba is hozta, de arra a dologra fókuszált, ami miatt a kapitány eredetileg felkereste, így szem el l vesztette a lehet séget. S ami minden kérdésükre választ adhatott volna, ott toporzékolt, hogy észrevegyék, de a szellemidéz tudomást sem vett róla eddig. Amikor Zayl el ször kereste Gregus Mazi szellemét, akkor a varázsló még élt. De a mágus mostanra... meghalt, miután a szellemidéz társa kegyesen a halálba segítette a szörny szenvedésb l. -Jaj, de ostoba vagyok! - dühöngött hangosan. - Most azt várod, hogy tiltakozzak? - hallotta Humbart Wessel hangját. Lenézett a táskájára. - Gregus Mazi halott! - Igen, de ebben nincs semmi ünnepelnivaló! De Zayl erre nem válaszolt, hiszen közben már el is indult a lekopaszított szobából a sajátja felé. Felrajzolja a mintát, megkezdi a varázslatot...
Nem! A szobája nem a megfelel hely. Kutatás közben a kapitány elmesélte a szellemidéz nek, hogy milyen különös dolgot m velt Juris Kán Tsin varázslata közben. Zayl nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne annak szentélyében megidézni a mágus szellemét, aki tévedésb l vagy félrevezet szándékkal azt állította, hogy megölte Gregust. Úgy döntött, hogy biztonságosabb lesz, ha valahol máshol hajtja végre a varázslatot. Arra gondolt, hogy jobb helyet, mint a bánya bejárata, mely a varázsló szenvedésének helyéhez vezetett, keresve sem találhatna. A szellemidéz nek nem kellett sok id ahhoz, hogy összeszedje szobájában mindazt, amire szüksége lehet, és még kevesebb ahhoz, hogy titokban elhagyja a palotát. Alaposan a fejébe véste a palota alaprajzának vonalait, mert valahogy volt egy olyan érzése, hogy ennek még kés bb hasznát veheti. Mivel egy olyan kultusz követ je volt, amelynek tagjai iránt a legtöbb ember gyanakvással viseltetik, ez szinte automatikus tulajdonsága volt már. Soha nem tudhatta, hogy mikor jut eszébe valami túlbuzgó, hith tisztnek, hogy egy „gonosz" szellemidéz elfogásával bizonyítsa rátermettségét... A bányafolyosó bizonyos értelemben megnyugtatta a lelkét. a dzsungel gyermeke volt, és minden épület kizökkentette lelki egyensúlyából - még egy olyan masszív építmény is ilyen hatással lehetett rá, mint a palota. Amint kívül volt rajta, úgy érezte, hogy könnyebben lélegzik. Esze is gyorsabban vágott - annyira, hogy újra és újra megkérdezte magától: vajon miért nem jutott eszébe korábban, hogy újra megidézze Gregus Mazit, közvetlenül azután, hogy tényleg meghalt? Sok id t elvesztegetett... A t r fényénél Zayl több métert haladt el re a vájatban. Talált egy viszonylag tágasabb részt a folyosón, ott leguggolt, és világító t rével mintákat rajzolt a porba. Zayl egy nagyjából ugyanolyan varázslatot tervezett, mint amit Gregus Mazi szentélyében próbált végrehajtani, csak kiegészítette a rajzot még néhány mintával, hogy biztos legyen a hatás. A bugyorból el vette Humbart koponyáját, három kis gyertyát, meg egy hajszálat. Oldalra tette a koponyát, aztán elrendezte a gyertyákat, végül középre tette a hajszálat. Megbökte az ujját, kicsepegtette a kell mennyiség vért az egyetlen hajszálra, aztán t re hegyével meggyújtotta a gyertyákat, és elkezdte a kántálást. A járatban enyhe szell keletkezett. Gyorsan abbahagyta a varázslást, és a szél útjába mozdult, még miel tt az elfújhatta volna a hajszálat. Aztán újra kezdte a munkát. A szél most a másik irányból kezdett fújni. Zayl elkomorodott, mivel eszébe jutott, hogy el z látogatásakor itt teljes volt a szélcsend. Beleszagolt a leveg be, varázslat után szimatolt, de nem érzett semmit. - Baj van? - kérdezte a koponya. - Csak egy kis kellemetlenség... - A szellemidéz fogott pár követ, és ideiglenes falat épített, hogy megvédje a varázslat helyszínét.
Ismét kántálni kezdett. Ezúttal nem szólt közbe a szél. Zayl a hajszálra szegezte a tekintetét, és a halott varázslóra koncentrált. Mint korábban, most is füst emelkedett fel abból a pontból, ahol a vércseppek a hajszálra értek, s a füst hamarosan emberi alakot öltött. Ahogy a szellemidéz folytatta a kántálást, a füst egyre gyorsabban emelkedett. Hamarosan már magasságában és egyéb tulajdonságaiban is emberre emlékeztetett. Zayl már ki tudta venni a köpönyeges alakot, a férfi varázslóruhát viselt. Az alak a szellemidéz felé nyúlt, és közben láthatóan beszélni próbált. - Gregus Mazi, megidézlek téged! - kiáltotta Zayl. - Gregus Mazi, hívlak téged! Hívlak, hogy térj vissza a halandók világába, és oszd meg velem tudásodat! A füstben formálódni kezdett egy tekintélyes, fekete hajú alak, aki jobban hasonlított Kentril Dumonra, mint akár a szellemidéz re, akár a Vizjerei varázslóra. Válla széles volt, tekintete határozott - Gregus Mazi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az a vipera, aminek leírták t. Sokkal inkább egy legendás h sre hasonlított. - Kicsit fiatalabb, mint amikor utoljára láttam - jegyezte meg Humbart. - Csendet! - Zayl még nem láncolta magához a szellemet, és amíg ez meg nem történt, a legapróbb baklövés is tönkretehette a varázslatot. Mormogott még pár szót, és egy dupla karikát rajzolt a leveg be a t rével. Mazi reszket szelleme megszilárdult, s olyan határozott körvonalakat öltött, hogy ha egy kívülálló látta volna ket, azt hihette volna, hogy él ember áll el tte. Igazság szerint, ha Zayl keményebben dolgozott volna, még ennél is életh bb szellemképet tudott volna el állítani, ám céljainak ez is megfelelt, ráadásul túlságosan tisztelte a halott mágust, nem akarta er sebben magához kötni. A varázslat már majdnem készen volt. Azután pedig már csak Zayl lett volna képes nagyfokú er feszítés nélkül elbocsátani az árnyat. Ahogy egyre inkább a halandó világ részévé vált, Gregus Mazi ismét szólni próbált. Szája kinyílt, de a hangja még nem hallatszott. Próbált elérni a másik varázslóhoz, de mintha valami s r folyadék megakadályozta volna ebben. A tekintete azonban már világosan beszélt - látszott, hogy kétségbeesetten próbál valamit mondani, talán éppen azt az információt, amit Zayl és a kapitány is kerestek. - Gregus Mazi, töltse meg tüd det ismét a leveg ! Mivel megengedem, beszélj ismét! Hadd halljam hát a szavakat, melyeket mondanál nekem! A halott mágus felnyögött. B sz elszántsággal Zaylra mutatott, és végre kipréselte magából mondanivalóját, az egyetlen szót. - Diablooooo! Ezután Mazi külseje gyorsan megváltozott. Varázslóköpönyege, melyen csak egy percig látszottak a kék-arany alapon a szent minták, lángra lobbant. Az ujja, mellyel
figyelmeztet en mutatott, megremegett, és csontvázszer vé soványodott. Az er s, eltökélt arc is hasonlóképpen szétolvadt, s a végén nem maradt más, csak a figyelmeztet tekintet... - Zayl, fiam! Vigyázz! A falból váratlanul szörny , hatalmas k ke-zek törtek el , melyek két irányból megragadták a szellemidéz t. Kinyomták a szuszt Zayl tüdejéb l, és csaknem péppé szorították a testét. A küzdelem közben a szellemkép felé is kirúgott. Gregus Mazi képe a szellemidéz höz volt kötve, így ott kellett volna maradnia, ahol volt, de ehelyett szinte azonnal elhalványodott - ajka még mindig azt a bizonyos egy figyelmeztet szót formázta. Zaylnál még ott volt a t re, de mivel karját a testéhez préselték, nem tudta felemelni. A maradék kis leveg felhasználásával, ami még a tüdejében maradt, varázsigét mormolt. - Beraka! Dianos Tempri! Berak... Nem bírt többet kipréselni magából. Moraj töltötte be a barlangot, az egész megrázkódott. A távolból Zayl mintha Humbart Wessel hangját hallotta volna, amint t szólongatja. A szellemidéz el tt elsötétült a világ.
15. FEJEZET
Juris Kán nem volt sz kmarkú, amikor arra került sor, hogy megjutalmazza a zsoldosokat, akik a távozás mellett döntöttek. Kentril csak ámult a sok kincs láttán, amit a király a zsoldosoknak adott - aranypénzek, csillogó gyémántok, vörös rubintok, és még sok minden más. Egyetlen korlátozó tényez volt csupán: hogy az emberek mennyit tudnak elvinni magukkal, hiszen Ureh királya nem tudott nekik adni sem lovat, sem öszvért. Ez azonban nem zavarta Jodast meg a többieket; úgy találták, hogy a jutalom, amit kaptak, több is, mint elég. - Gyertek majd vissza, ha Ureh ismét a halandó világ hatalmas királyságai közé tartozik, és még többet kaptok - mondta nekik Juris Kán. - Mindegyik töket szívesen látjuk itt, bármikor. A zsoldosok vendéglátója ünnepséget szervezett a nagyteremben, ahol oly sokáig raboskodott. Kentrilt és társait egy légiónyi díszruhába öltözött szolga kísérte, s mesterük beszéde során többször is tapsviharban törtek ki. Kentril a legtöbb nemessel már legalább kétszer találkozott, de még mindig nem jutott eszébe egyetlen név sem. Neki úgy t nt, hogy Atannán és az apján kívül a kastélyban mindenki egyforma, hangjuk pedig csak a nagy Kán szavait visszhangozza. Persze ezen nem lep dött
meg túlzottan, hiszen a hatalmas uralkodók körül gyakran alakult ki ilyen nemesség, és egy olyan áldott királyságban, mint Ureh, ugyan mi okuk lett volna az embereknek a zúgolódásra? Juris Kán átsegítette ket az elképzelhet legrosszabb helyzeten... Miután véget ért az ünnepség, Kentril személyesen is elbúcsúzott az emberekt l. Emlékeztette a hat zsoldost, hogy merre vezet a dzsungelen keresztül a legbiztonságosabb út, és hangsúlyozta, hogy milyen fontos, hogy elkerüljék a mély vizet. - Amint elértek Kuratsba, onnan már tiszta az út. De azért vigyázzatok, nehogy meglássa valaki, hogy mi mindent visztek magatokkal. - Óvatosak leszünk, kapitány! - mondta Orlif. Gorst minden embert hátba veregetett - a legtöbben majdnem felborultak -és gondoskodó szül ként a lelkükre kötötte, hogy fogadják meg a kapitány tanácsait. Albord jelzett nekik, mire mind a hatan szalutáltak a kapitánynak, és elindultak. Kentril és Gorst a palota kapujáig kísérték az embereket, és még egyszer minden jót kívántak nekik. Egy-egy társaság felbomlása mindig érzékenyen érintette Kentrilt, de ez a mostani búcsúzás kis híján összetörte azt a gondosan felépített álarcot, melyet ilyen alkalmakkor magára öltött. Rossz érzés volt, hogy olyan sokan a csapatból már soha nem mehetnek haza, és az is zavarta, hogy a hegy árnyéka miatt olyan volt, mintha a hat harcos az éjszaka közepén távozna. Az emberek és kísér ik is fáklyát tartottak a kezükben, hogy lássák a meredek lépcs fokokat. Kentril pontosan tudta ugyan, hogy a Nymyr árnyékán túl egy órával azel tt kelt fel a Nap, mégis egyre az éjszakai ragadozóktól, meg a sötétben rejt z ellenséges harcosoktól féltette az embereit. Persze tudta, hogy ezen veszedelmek többnyire csupán az fejében léteznek, mégis majdnem a társai után rohant.
- Gondolod, hogy minden rendben lesz velük? - kérdezte Gorst hirtelen. - Miért kérded? Az óriás vállat vont. - Nem is tudom. Mindig van bennem némi rossz érzés, amikor mások útra kelnek. Kentril valahol még mulatságosnak is találta, hogy az óriás pontosan ugyanazon rágódik, mint maga. - Együtt vannak, fegyver van náluk, és tudják az útirányt - felelte. - Emlékezz csak vissza, mi is képesek voltunk egy szál karddal, ketten hazajutni Észak-Entsteig hegyei közül. .. - Már csak a fáklyák látszottak a csapatból, Kentril ezeket az imbolygó fényeket figyelte. - Minden rendben lesz velük. Amikor már a fáklyákat sem lehetett kivenni a város többi fénye között, a két harcos visszatért a palotába. A Kán olyasmit emlegetett, hogy beszélni akar a Vizjerei
varázslóval arról a varázslatról, amelynek segítségével Urehet ismét teljesen a halandó világhoz láncolnák, és amellyel a gonosz átok utolsó hatását is levehetnék a birodalomról. Kentrilt azonban sokkal jobban érdekelte az, hogy tudta, Atanna odabent vár rá. Most jobban vágyott a lány ajkaira, karjára és ölelésére, mint eddig bármikor. A többiek indulása számára azt is jelképezte, hogy egy fejezet - a zsoldosság - lezárult az életében, és valami hihetetlenül fantasztikus új fejezet vette kezdetét. Ha nem lettek volna neki és Zaylnak kétségei a Gregus Mazival kapcsolatos történet igazságtartalmáról, akkor a világ legszerencsésebb emberének érezte volna magát. A szellemidéz . - Gorst, láttad mostanában Zaylt? - kérdezte a harcostól. - Azóta nem, hogy megpróbáltátok megkeresni Breket meg a többieket. Amikor a kapitány végre összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Juris Kántól, hogy mi történt a három hiányzó ember lakosztályában, az id s uralkodó azt felelte, hogy fogalma sincs, de majd kiderítteti az egyik szolgával. Olyan szinte hangon beszélt, hogy Kentril nem tudott nem hinni neki. S t, kés bb megpróbálta megkeresni Zaylt is, hogy elmondja neki: vendéglátójuknak nem lehet semmi köze a zsoldosok holmijának elt néséhez. De sajnos már akkor sem találta a szellemidéz t. - Jól nyisd ki a szemed! Mondd meg neki, hogy minél hamarabb beszélni szeretnék vele! Gorst habozott - ez ritkán fordult el a többnyire magabiztos harcossal. - Gondolod, hogy vele is megeshetett az, ami Brekékkel? Kentrilnek ez még eszébe sem jutott. - Ellen rizd a szobáját. Nézd meg, hogy ott van-e még a holmija - A Rathma-hív nek kevés személyes dolguk van, de Kentril biztos volt benne, hogy a szobában maradt valami. -Ha azt látod, hogy az szobája is olyan, mint a többieké, akkor gyere azonnal. - Igen, Kentril. Most Dumon kapitány gondolkodott el. Tekintete a sötét Urehben világító fáklyák táncoló fényét kutatta. Úgy számította, hogy Albord meg a többiek már a küls kapunál járhatnak. Egy, vagy legfeljebb két órán belül Jodas, Orlif meg a többiek kiérnek a napfénybe. - Kentril? - Hmm? Bocs, Gorst, csak elgondolkodtam. -Min? A veterán zsoldos halványan elmosolyodott. - Hogy nem bánjuk-e majd meg, hogy nem mentünk a többiekkel.
Az ünnepl tömeg éljenzett és vadul integetett, miközben Albord és társai átvonultak a városon. A fiatal tiszt úgy látta, hogy szinte minden helybéli eljött elbúcsúztatni a h söket. Addigi rövid karrierje során sosem tapasztalt még ekkora elismerést. Dumon kapitány már az els napon figyelmeztette, hogy a zsoldosok élete általában kemény, és nem várhatnak túl sok jót embertársaiktól - de ez a mostani ünneplés kárpótolta minden múltbéli sérelemért. - Biztos, hogy nem akarsz velünk jönni, Alby? - kérdezte Jodas. - Egy er s karra mindig szükség lehet! - Kösz, de maradok - Albord alig bánta, hogy marad, annak ellenére, hogy korábban azt mondta: nagyon szeretné már látni a családját. Hiszen sokkal jobb lesz majd mondjuk egy évvel kés bb visszatérni, és megmutatni, hogy mire vitte Dumon kapitány segédjeként. A Kán már be is jelentette, hogy a kapitányt nemessé fogadja, hogy lesz a birodalom katonai vezet je, és a leánya férje is - ez utóbbi volt a legnagyobb jutalom, amit Albord el tudott képzelni. - Hát, lehet, hogy visszajövünk majd látogatóba - mondta a másik zsoldos egy kacaj kíséretében. Megrázta a zsákot, amelyben a jutalma csilingelt. - Hiszen ez sem tarthat a végtelenségig! A többiek is felnevettek. Mindannyian dúsgazdagon távoztak a városból. Minden harcos élete végéig élhetett b ségben, és még azután is maradt volna a kincsb l. Igaz, hogy a zsoldosok között sok volt a szerencsejátékos, de Albord úgy vélte, hogy közülük még a legrosszabbaknak is évek kellenek ahhoz, hogy ennyi pénzt elverjenek. - Tudják egyáltalán ezek a paprikajancsik, hogy merre van a saját városuk kapuja? mormogta Orlif a páncélos rökre célozva, akik a kapuig voltak hivatottak kísérni ket. A katonák némán, komoly arccal vonultak, olyan fegyelmezett rendben, amit Kentril hosszú évek alatt sem tudott belenevelni saját embereibe. - Mintha egy örökkévalóság óta menetelnénk már, és ez a batyu egyre nehezebb! - Ha nagyon lelassítanak azok a nehéz csomagok- viccel dött Albord -, szívesen vigyázok rájuk, míg megfordultok Westmarchból. Ismét jót nevettek. Albord érzett némi megbánást: tudta, hogy hiányozni fognak neki a többiek, de a kapitány mellett szebb jöv vár rá. Mindig is érezte, hogy többre érdemes, és ezt most bizonyítottnak látta. - Na végre, ott van! - kiáltotta egy másik harcos. - Még egy órányi gyaloglás a kapun túl, és kijutunk a napfénybe! De jó is lesz az! Albord úgy látta, hogy a kapu hatalmas. Amikor a csapat el ször érkezett a romokhoz kutatni, a kapu még zárva volt, mintha próbálná megvédeni Ureh titkait. Akkor csupán rozsdásodó emlék volt, most azonban nagyon is impozánsan festett. Legalább öt méter magasak voltak a szárnyai, és olyan nagyon, nagyon vastagok, hogy egy egész seregnyi katonának is ellenálltak volna. A palota ajtajához
hasonlóan ezen is egy-egy kardos arkangyal volt a két szárny közepén, de fellegvári társaikhoz hasonlóan ezeket is csúnyán megrongálta valami. Albord még mindig nem tudta, hogy vajon milyen er okozhatta ezeket a sérüléseket. Talán Gregus Mazi egyik vazallusa akarhatta elpusztítani az égi hatalom dics jelképeit? A díszkíséret megtorpant a kapuban, és mind a távozni készül katonák felé fordultak. Komor, szinte kifejezéstelen arcuk láttán Albord már csaknem a kardjáért nyúlt. De a fehér hajú harcos az utolsó pillanatban rádöbbent, hogy milyen ostobaságra készül. Aztán a tömeg furcsán, hirtelen elhallgatott - a csend csak még felt n bb lett attól, hogy távolabb, a város központjában tovább folytatódott az ünneplés. Azóta, hogy Dumon kapitány a helyére tette a kristályt, egy percre sem hallgattak el a helybéliek. Albord körülnézett, és látta, hogy minden arc várakozón felé fordul. Jodas és a többiek semmi kivetnivalót nem találtak a jelenetben, és szinte türelmetlenül fordultak társuk felé. - Ideje búcsúzni, Alby. Indulnunk kellene... A távozó zsoldosok nagy búcsúzkodásba fogtak, kezet ráztak Alborddal, hátba veregették. A fiatal tiszt szemébe könnyek kívánkoztak, de h siesen elfojtotta érzelmeit. Csodálkozva látta, hogy Jodas és Orlif hasonló problémákkal küzdenek. - Jobb lenne, ha visszaindulnál, még miel tt kilépünk a kapun - javasolta Jodas, miközben a díszkíséret egyik tagja kinyitotta a kaput. - Tudod, a jószerencse, meg minden... A legtöbb zsoldoscsapatnak közös babonagy jteménye volt, s a westmarchi katonák legtöbbje komolyan hitt abban, hogy ha nem látják, amint a társuk kimegy egy kapun, akkor nagy rá az esély, hogy ismét találkozni fognak. Ha viszont Albord végignézte volna, ahogy a társai távoznak, akkor szinte biztos lehetett volna abban, hogy soha többé nem látják majd egymást - és abban is, hogy valamelyikük hamarosan meghal. A zsoldosok túl kockázatos életet éltek, így aztán nagyon komolyan vettek minden olyan babonát, ami némi biztatást adhatott nekik. S t, ez volt a f oka annak is, hogy a kapitány és helyettese a palotában maradtak... Albord még egyszer, utoljára intett hat társának, és elindult visszafelé. Mivel még mindig nem volt biztos abban, hogy uralkodni tud érzelmein, nem nézett hátra, és tudta jól, hogy a társai is hasonlóképpen tesznek. Az ünnepléssel járó folyamatos ujjongás lassan már az idegeire ment, hiszen nem volt kimondottan ünnepi hangulatban. Még az a gondolat sem tudta felvidítani, hogy micsoda nagyszer jöv vár rá Urehben. Az ünnepl k egyre hangosabban és hangosabban kiabáltak - a leglelkesebb ujjongás éppen a háta mögül hallatszott, onnan, ahol társait hagyta. Albord gyorsított; remélte, hogy amint visszaér a palotába, megnyugszik majd, és eszébe jut ismét minden jó érv, ami miatt nem tartott Jodassal és a többiekkel.
Abban a pillanatban egy furcsa hangra lett figyelmes az ujjongások közepette. Albord megtorpant, és próbálta felfogni, hogy mit is hallott. A hang olyan volt, mint Orlifé - és a férfi az nevét kiáltotta. Albord ismét tett egy lépést Juris Kán palotájának irányába, de aztán elbizonytalanodott, és újra megállt. Ugyan mi baj lehetne abból, ha visszamenne megnézni, mi a helyzet? Ha Orlifot hallotta, akkor biztosan akarnak t le még valamit a társai. Ha nem volt az, akkor sem lehet semmi baj, hiszen társai már biztosan elt ntek a kapun túl. Visszafordult. Hiszen egy-két percbe telhetett csak, hogy kiderítse, mi a helyzet. Legalább megnyugodna, hogy megtett minden t le telhet t. Az ünneplés hangjai már olyan er vel szóltak, hogy sértették a fülét. Hát soha nem pihennek ezek az emberek? Nincs más dolguk, mint ünnepelni? Persze értette, hogy megvan az okuk az ünneplésre, de olykor még egy zsoldosnak is jól esett volna a csend és nyugalom. Már alig várta, hogy ismét a palotában lehessen. Ott kicsit elvonulhat majd a boldog rület el l, mely úrrá lett az egész városon... Rövid sikoly. A fiatal harcos kivonta kardját, és futva tette meg a kapuig vezet utat. Lehetségesnek tartotta, hogy tévedett, de szinte meg mert volna rá esküdni, hogy a sikoly, amit hallott, Jodastól eredt. Befordult a sarkon... Olyan borzalmas látvány tárult elé, hogy a lába szinte a földbe gyökerezett t le. Tengernyi iszonyatos, szétes félben lév holttest - pontosabban kiszáradt porhüvely hömpölygött el tte. Olyanok voltak, mint azok a gonosz ragadozó halak, melyeket a dzsungel folyójában látott egyszer. A szörnyeken koszos, szétmállott ruhacafatok lengedeztek, miközben egymást tépték valami zsákmány miatt, ami alattuk lehetett. Kerek szájuk ütemesen kinyílt majd bezárult, kivillantak t hegyes fogaik. Páran közülük már arrébb húzódtak és táplálkoztak, csontvázszer kezükben véres húscafatokat szorongattak.
Az egyre csak dagadó tömegb l egy emberi alak küzdötte fel magát. Orlif volt az - szétmarcangolt arccal, saját vérét l beborított kézzel vagdalkozott, próbált szabadulni. Onnan, ahol állt, Albord tisztán látta, hogy a szerencsétlen fél kezét már letépték, vagy leharapták. Orlif meglátta társát, és a tekintetéb l áradó könyörgés láttán Albord még jobban megrémült. Még soha életében nem félt ennyire. A szörnyek mohó tömegéb l valami megrángatta az id sebb harcost. Orlif még egyszer, utoljára felsikoltott -aztán ismét elt nt, lehúzta t a tömeg. - Ne! - kiáltott fel Albord, még miel tt felfogta volna, hogy mit tesz. Üres szemgödrök fordultak a döbbent zsoldos irányába. A kísérteties alakok közül páran megindultak felé.
Végre észhez tért... Sarkon fordult, és futni kezdett, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta. A szörny , véres jelenet közepette az ünneplés, az ujjongás, a zene hangjai nem csillapodtak. Albord néha körülnézett futás közben, de az ünnepl helybélieknek színét sem látta. Olyan volt, mintha egy szellemváros ünnepelne körülötte. Aztán egy sikátorból felé indult pár groteszk, rothadó rémlény. Albord oldalra ugrott, és menet közben feléjük suhintott a kardjával. A fegyver az egyik lény csuklóját találta el, s a ragadozó, karmos kéz a földre pottyant. A szörnyet azonban láthatóan nem zavarta végtagja elvesztése - mindenre elszántan indult meg a zsoldos után. A palota. Albord biztos volt benne, hogy ha sikerülne eljutnia a palotáig, akkor ott már biztonságban lenne. Dumon kapitány a palotában van, és biztosan tudja, hogy ilyenkor mit kell tenni. Futás közben látta, hogy maga a város is kezd átváltozni körülötte - percr l percre egyre torzabb, halálosabb lett, akárcsak a lakói. Az épületek gyorsan pusztultak, leomlottak, a tet kr l s r , vérszer folyadék csorgott a repedezett falakra, a felperzselt talajra. Az égbolt beteges színt öltött, s a fiatal zsoldos orrát er sen facsarta a rothadó, ég hús szaga. A távolban azonban már látszott Juris Kán palotája, melyet nem érintett a drámai változás. Albord erre az egy normális pontra próbált összpontosítani, hiszen körülötte minden máson az rület lett úrrá. Minden egyes lépéssel közelebb került a szabadsághoz.
De legnagyobb rémületére azt látta, hogy az útját elálltak. Abban az utcában, amely éppen a palotába vezet k lépcs höz vitte volna, egy nagy csapat kiszáradt, mohó zombi tartott egyenesen feléje. A kerek, hegyes fogakkal teli szájak elnyíltak a friss lakoma láttán. A bel lük áradó b zt l a zsoldos gyomra felfordult, és a legszívesebben letérdelt volna hányni. Albord balra pillantott, és meglátott egy utcát, amely még szabadnak t nt. Habozás nélkül befordult, s csak remélni tudta, hogy az utcácskából eljuthat a lépcs höz. Az árnyak között valami elkapta a karját. Albord szemközt találta magát az egyik rémlénnyel, aki a n iesség paródiájának t nt - a száraz múmián egy valaha nagyon csábító, n ies aranyszín ruha maradványai lógtak. A borzalmas vonásokat kusza hajcsomók keretezték, a lény szája nyitva volt. - Gyere, te jókép harcos - susogta a lény síri hangon. - Gyere, játszadozz egy kicsit Nefritivel! - Eressz, pokolfajzat! Albord rémülten, vadul a démon felé csapott, de alig okozott neki sérülést. Némi dulakodás után belevágott a lény karjába, de eszébe jutott, hogy egy ilyen sérülés
nem árt semmit ezeknek a pokolfajzatoknak, úgyhogy a nyakát vette célba. A penge úgy vágta keresztül az összeaszott b rt és a száraz csontot, mintha az csak papírból lenne. A démon feje az utcak re esett, és arrébbgurult. Némi pörgés után a lelketlen arc pontosan úgy állapodott meg, hogy egyenesen a katona felé nézett. - Nefriti a csókodra szomjazik - kérlelte a fej. - Gyere, csókold meg Nefritit... - A száj kinyílt, majd becsukódott. Albord ijedten látta, hogy a fej nélküli test továbbra is küzdeni próbál ellene. Sikerült magát kivágnia, aztán a biztonság kedvéért még egyszer átszúrta a testet. Amikor a szörny végre összeesett, az elkeseredett zsoldos ismét nekilódult. A kis sikátor egy szélesebb sétányba torkollott, amely szerencsére üres volt. Albord egy pillanatra megállt, leveg után kapkodott, és próbálta eldönteni, hogyan tovább. A domb tetején álló fellegvár mintha csak biztatta volna, hogy ne adja fel. Tudta, ha sikerül megkerülnie ezt a pokoli tömeget, akkor megszabadult. A fiatal tisztnek Orlif képe lebegett a szeme el tt, miközben megindult a domb felé. Most már azt is tudta, hogy mi történt a korábban elt nt három katonával. Biztos volt benne, hogy az a gonosz varázsló, az a Gregus Mazi áll a dolog hátterében, akit házigazdájuk korábban említett. Ureh ura azt mondta ugyan, hogy legy zte a gonoszt, de Albord látott már elég varázslót, és tudta, milyen tökéletes illúziókra képesek. Mazi biztosan valami trükkel elhitette hajdani gazdájával, hogy meghalt, és most bosszút akar állni rajta. Figyelmeztetnie kell Dumon kapitányt, még a többieket... Közben tovább folytatódott a fülsiketít hangzavar. Ekkorra az egész ünneplés rült felhangokkal b vült, mintha a lakók bolondok házában ünnepeltek volna. Albord a legszívesebben befogta volna a fülét, de attól félt, hogy ez lassítaná a tempóját. És most nem volt egyetlen felesleges másodperce sem. A hangok mintha a lelkét tépdesték volna - legalább akkora félelemmel töltötték el, mint az t üldöz lények. Amikor meglátta maga el tt a domb alját, gyorsított. Már csak egy kicsi volt hátra... De a csizmája megcsúszott valamin. Elvesztetté az egyensúlyát, és elvágódott. A kemény kövezetre esett, egész teste belesajdult a becsapódásba. Pár pillanatra talán még az eszméletét is elvesztette. A fiatal zsoldos nagy nehezen felocsúdott az ájulásból, és meglátta a kardját, pár méterre maga el tt. Felvette a fegyvert, majd felkászálódott. Csak ekkor vette észre, hogy már nincs egyedül. Jöttek a sikátorokból, a romos épületekb l, az utcákról. Egységesen mozogtak, mindnek ugyanaz volt a szándéka. A férfi felé suhantak, és már nyúltak is érte... Albord megperdült, de csak azt látta, hogy bekerítették. Minden utcát elzártak el le a tátogó, mohó rémlények. Vágyakozva a lépcs felé nézett, mely a palotához
vezetett, de tudta, hogy hiába van hozzá közel - semmi esélye rá, hogy megtegye azt az utolsó pár métert. Ekkor Dumon kapitány tanácsa jutott eszébe. „Ha teheted, szállj harcba az ellenséggel. Jobb harcolni, és gyorsan meghalni, mint lassan kivárni az elkerülhetetlen véget!" A kapitány ezt még az elején megtanította neki. A csapat parancsnoka azt is elmondta, mire is számíthat egy zsoldos az életben; elmondta, hogy többségükre biztosan er szakos halál vár. Albord megmarkolta a kardját, a feje fölé emelte a fegyvert, és egy harsány kiáltás kíséretében támadásba lendült. Összecsapott a rémlények el rsével -kardja könnyedén hatolt az aszott húsba, és a száraz csontokba. Kezek repültek a leveg be, élettelen zombitestek zuhantak a földre. A domb tetején a palota tovább csalogatta, biztatta, hogy tegyen meg minden t le telhet t. Ekkor hirtelen elkapták a szabad karját, aztán a lábát is. Látóterét betöltötték a borzalmas arcok. Kardját kicsavarták a kezéb l. Albord azonban nem adta fel, tovább küzdött, haladt el re még egy centit, kett t... Végül lehúzták maguk közé, szörny arcok bámulták mohón, éles fogsorok csattogtak el tte... Albord felsikoltott. A hatalmas, néma könyvtárban Quov Tsin a századok során felhalmozott tudást tartalmazó köteteket lapozgatta, és nem gy zte csodálni, hogy mi minden hullott az ölébe. Örömmel fogadta ugyan Juris Kán udvartartásának dicsér szavait, de a Vizjereit els sorban a hivatása tette boldoggá. Most viszont nem tudott olyan jól koncentrálni, mint máskor... és ezt csakis azoknak az ostoba zsoldosoknak köszönhette. Dumon kapitány és Gorst, az óriás hagytak benne némi kétséget házigazdájuk szavahihet ségét illet en. Tsin nem szeretett kételkedni; a Kán átadta neki az egész könyvtárát, és a leghatalmasabb királyság f varázslójává tette t. Ekkora hatalommal a Vizjerei könnyen népe leghíresebb tagjává válhatott volna! - A fenébe is, Dumon! - mormogta Tsin lapozás közben. - A fenébe is, hogy miért kell neked mindenbe belekotyognod... - Valami baj van, Tsin mester? A varázsló felugrott. Felnézett, hogy ki érkezett, és magát a Kánt látta. Az uralkodó kedves mosollyal hajolt a varázsló fölé. - Semmi... semmi lényeges, uram. A Kán elmosolyodott.
- Ezt örömmel hallom. Annyira sokat tettél a királyságért... és f leg személy szerint értem, hogy igazán nem örülnék neki, ha bármivel is elégedetlen lennél. Quov Tsin felállt, és szemügyre vette jóságos házigazdájukat. Nem is értette, hogy mi ébreszthetett kételyeket abban az ostoba zsoldosban. Az el tte álló férfi pontosan olyan volt, mint amilyennek a sok évtizeden át tanulmányozott kéziratok leírták. Tsin biztos volt benne, hogy jobban meg tudja ítélni a helyzetet, mint egy fülig szerelmes, alacsony sorból származó, ostoba zsoldos. - Drága uram, nagy elégedettséggel tölt el a t led kapott b séges jutalom, s tudnod kell, hogy mától azért élek, hogy téged szolgálhassalak minden varázstudásommal. - Igazán hálás vagyok, Vizjerei. Tulajdonképpen éppen ezért kerestelek meg. Tsin amúgy is keskeny szeme tovább sz kült, jóformán csak két vonal maradt bel le. Jó uram, szükséged van a segítségemre? - Igen, Tsin mester... a helyzet az, hogy a segítséged nélkül nem menthetem meg Urehet. Az szinte mondat hallatán a törpevarázsló képzelete ismét szárnyalni kezdett. A segítséged nélkül nem menthetem meg Urehet. Quov Tsint elöntötte a büszkeség. Végre egy uralkodó, aki értékeli az csodálatos képességeit! A zsoldos kapitány aggodalmát szinte már el is felejtette. - Rendelkezz velem, uram... A magas férfi barátilag átölelte a varázsló vállát. - Ez esetben, ha el tudsz szakadni egy id re a könyveidt l, mutatok neked valamit. Tsin szeme felcsillant. - Természetesen megyek! Juris Kán kivezette a varázslót a könyvtárból. Menet közben Ureh királya mesélt neki a szent királyság történelmének néhány mozzanatáról, arról, hogy emez vagy amaz se miben járult hozzá a birodalom legendájának megteremtéséhez. Quov Tsin tudta, hogy házigazdája csupán azért beszél, hogy elüsse az id t, így aztán nem nagyon figyelt oda a történetekre. Olyan apróságok kötötték le, mint például az, hogy milyen fegyelmezetten tisztelgett minden r, amikor elmentek el tte, illetve hogy milyen tisztelettel néz minden szolga az uralkodóra, aki egy-egy fejbiccentéssel üdvözölte ket. A magas, id s férfi abszolutista módon uralkodott, de az alattvalói tisztelték és imádták t. Ezzel szemben Kentril Dumon félelmei teljességgel megalapozatlannak t ntek. Tsin hamar rájött, hogy a palotának egy olyan részébe vezetik, ahol még nem járt korábban. A nagy csarnok közelében Juris Kán kinyitott egy jellegtelen kis ajtót, melyet Tsin furcsamód korábban észre sem vett. Az ajtó mögött egy keskeny lépcs
vezetett lefelé, s melynek sötétségét valami ismeretlen forrásból ered fény szelídítette félhomállyá. Tsin és új ura egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedtek a domb gyomrában. A Vizjerei sejtette, hogy az épület több szint mélységben a sziklába nyúlik, mégis teljesen megdöbbent azon, hogy milyen mélyre ereszkedtek. Üt közben nem látott egyetlen gyertyát, fáklyát vagy olajlámpát sem, a titokzatos fény azonban mindvégig velük maradt. A domb gyomrának sötét, szinte ördögi hangulata furcsamód egy cseppet sem zavarta a varázslót -inkább csak még izgatottabb lett t le. Biztos volt benne, hogy Juris Kán valami nagyon fontos helyre vezeti. Aztán megérezte az er ket is - a hatalmas, nyers er ket. Mire a vastag fémajtóhoz értek, már volt némi sejtelme arról, hogy mi vár rá a bejáraton túl. Az ajtókilincsként funkcionáló hatalmas vaskarikát egy durva vonású vízköp sárkány tartotta a cs rében. Quov Tsin megcsodálta a finom kézm ves munkát - a fej annyira életh volt, hogy amikor Juris Kán a karikáért nyúlt, a varázsló szinte azt várta, hogy a cs r az uralkodó keze után kap. - Tezarka... - suttogta a Kán, miközben a karikához ért. Az ajtó halk nyikorgás kíséretében lassan kinyílt - s mögötte egy hatalmas varázsló birodalma t nt fel. - A privát termem, varázslataim helyszíne. A hatalmas helyiség hatszöglet volt. A Vizjerei saját, szerény kis szentélye vagy egy tucatszor elfért volna itt. Minden falon polcok sorakoztak, rajtuk számtalan fajta por, gyógynövény, különleges tárgy volt látható, a három masszív faasztalon pedig nyitott kötetek hevertek. Tsint l jobbra, egy másik asztalon üvegek sorakoztak, bennük olyan folyadékokkal, melyeket még a kiválóan képzett Vizjerei sem ismert fel. A helyiségben különböz pontokra rúnákat véstek, melyek védelmet nyújtottak bizonyos varázslatok ellen, ha azok rosszul sikerültek volna. Középen a mennyezetr l egy hatalmas kristály világított meg mindent, s Quov Tsin érezte, hogy ennek az ereje járja át az egész helyiséget. A legérdekesebb dolog azonban a terem közepén elhelyezked , terjedelmes, k b l kirakott emelvény volt. Az emelvény legalább olyan magas volt, mint a Vizjerei, s négyszöglet talapzatába bonyolult rúnákat véstek. Ezek közül sokat még maga sem ismert. Az emelvény egészét is ilyen jelek hálózták be, s középen a Nap szimbóluma volt látható. A ráncos Vizjerei gondolkodás nélkül el relépett, hogy megvizsgálja az emelvényt. Csontos ujjait végigfuttatta a fels szegélyen, és megérezte az si er két, melyeket korábban már megidéztek... s mélyek csak arra vártak, hogy ismét el hívják ket. - Ez... nagyon régi - jegyezte meg végül.
- Már akkor itt állt kifaragva, amikor seimnek még eszébe sem jutott, hogy megalapítsák Urehet. Már akkor is létezett, amikor a legtöbb keleti birodalomnak még nyoma sem volt, hogy a nyugatiakról ne is beszéljek. Alkotói azok az emberek voltak, akik közös sei a Rathma-hív knek, nekem, és a te fajtádnak, a Vizjerei szövetségnek is, kedves Tsin. Néha arra gondolok, hogy azok, akik kivájtak ezt a szentélyt, nem is emberek voltak, hanem az Ég szolgái, akiket azért küldtek, hogy el készítsék a helyszínt... - Mennyi er ! - Nagyobb volt ez a hatalom, mint bármi, amivel Tsin vagy sei valaha is találkoztak, pedig k állítólag lepaktáltak még a lázongó démonokkal is. - Itt fogjuk megtörni Gregus Mazi átkának utolsó maradványait is, barátom, te meg én. Itt szeretném végrehajtani a varázslatot, mellyel Ureh ismét a halandó világ részévé válik. Tsin ennek sikerében nem is kételkedett. Az ilyen els dleges, si er ket ugyan nehéz volt megzabolázni, de ha Juris Kán képes végrehajtani, amit eltervezett, akkor Tsin olyan varázslat szemtanújává válhat, melyhez képest minden más csak tanoncok játszadozásának t nhet. Ez a hely egy igazi mesterhez méltó... - Nem tudtam tenni semmit - magyarázta a Kán. - Amíg csapdában voltam, semmit sem tehettem. De alaposan átgondoltam, hogy mi lenne a teend akkor, ha egy tehetséges ember ki tudna szabadítni. Gregus Mazi cselszövésének köszönhet en sajnos minden varázslóm odaveszett, drága leányom, Atanna kivételével - Tekintete másfelé siklott. - De persze bármilyen tehetséges is a leányom, a nyomodba sem érhet, Tsin mester. A varázsló egyetértett ezzel a kijelentéssel. Atanna valóban tehetséges volt - eléggé ahhoz, hogy ha nem szeretett volna bele Kentril Dumonba, akkor Tsin a kés bbiekben szaporodási célzattal is közeledett volna hozzá - de az ilyesfajta er k irányításához pontosságra, óvatosságra és nagy tapasztalatra volt szükség. Igazság szerint Tsin biztos volt benne, hogy nélküle a Kán elbukott volna. - Ebben a teremben - suttogta Juris Kán, aki valahogyan az aprócska varázsló háta mögött termett -, kett nk összefogásából még akármi is létrejöhet, barátom. Még Ureh felemelésénél is nagyobb lehet ségek várnak ránk. A világ, és az azon túli lét titkai is feltárulhatnak el ttünk, ha kell elhivatottsággal rendelkezünk. Quov Tsin szinte maga el tt látta mindezt -a dics séget, a hatalmat. Végigfuttatta kezét a rúnákon, s magába itta a bennük lakozó er ket. A ráncos Vizjerei elképzelte, amint minden er összedolgozik, az irányítása alatt... Azután észrevett egy különös, nyugtalanító mintát az emelvény közepén, mely leginkább egy foltra emlékeztette, amit nem tudtak maradéktalanul eltávolítani. - Az micsoda? - kérdezte.
Juris Kán éppen csak rápillantott a jelre. Hangja, amikor válaszolt, teljesen jelentéktelennek tüntette fel a dolgot. - Csak vér.
16. FEJEZET
Zayl... Próbált megmozdulni, de nem tudott. Zayl... Próbált leveg t venni, de nem tudott. Zayl... Ha nem részesül olyan alapos kiképzésben, már rég halott lenne - a tüdejében nem volt egy csepp leveg sem. Zayl, te ostoba fajankó1. Nem halhatsz meg itt nekem, a fenébe is! A szellemidéz próbált beszélni, de annak ellenére, hogy nyitva volt a szája, egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Próbálta kinyitni a szemét. El ször ez sem sikerült, de aztán óriási er feszítések árán megemelte a szemhéját annyira, hogy kilásson a résen. Zayl ekkor fedezte fel, hogy ugyanaz történt vele is, mint Gregus Mazival. Szeme hozzászokott a sötéthez, de csak annyit látott, amib l biztosan tudta, hogy milyen borzalmas helyzetbe került. Egy nagyobb cseppk r l függött az els nagyobb terem felett, amibe els útja alkalmával a két zsoldossal ellátogatott. Zayl végtagjait ugyanúgy hátrafeszítették, mint a szerencsétlen Maziét. De a varázslóval ellentétben Zaylnak semmi funkciója nem volt ott, ahol függött. Az er , mely odahelyezte, nem egy újabb rszemet akart látni, hanem egy nagyon, nagyon halott szellemidéz t... Ez a kívánság úgy t nt, rendkívül gyorsan beteljesül. Zayl már érezte, hogy teste változik, anyaga a cseppk éhez idomul. Különös er k fúrták be magukat a b re alá, megváltoztatva annak szerkezetét. Id vel még Gregus Mazinál is jobban a barlang részévé vált volna. De ezt nem érhette meg - fulladás várt rá. - Zayl, fiam! Hallanod kell engem!
Humbart Wessel hangját tompán visszhangozták a tágas terem falai, Zayl minden irányból t hallotta. A szellemidéz némi er lködés árán éppen felfedezte a folyosót, melyen át és társai korábban beléptek a terembe. A koponya most ott pihent valahol - is csapdába esett. Egy pillanatra felvillant el tte egy reménysugár, de aztán az is gyorsan elenyészett. Ugyan mit tehetne érte a testetlen Humbart? Gondolatai lelassultak. Álmosság Vett er t rajta. - Ha még hallasz, akkor tudd meg, hogy ugyanott vagyok, ahol hagytál, emlékszel még? Olyan okos vagy! Biztosan magad el tt látod a helyet! Mit akarhat a koponya? Zayl nem akart semmi mást, csak aludni. Miért zaklatja? - Azt gondolom, hogy még mindig hallasz engem, fiam, legalábbis nagyon remélem, hogy így van! Bevallom, nem t nik bizalomgerjeszt nek az a gondolat, hogy itt töltsem el az örökkévalóság hátralév részét, úgyhogy figyelj rám! Humbart hangja egyre jobban zavarta a szellemidéz t. Meg akarta mondani az él halott zsoldosnak, hogy menjen el, de lábak nélkül amaz elég nehezen teljesíthette volna ezt a kérését. - A t röd, Zayl! Szükséged van a t rödre, hogy segíthess magadon! A t r! Zayl szeme felpattant. Hát megvan még a t re? Társa gyorsan megválaszolta ki nem mondott kérdését. - Látom, fiam! Pár méterre van el ttem! Ennyi er vel lehetne akár ezer kilométerre is, gondolta Zayl. Ha a szellemidéz legalább látta volna a tárgyat, akkor magához tudta volna hívni. Zayl azonban sosem sajátította el a tárgyak közvetett idézését, de ilyen körülmények között azzal sem ért volna sokat. Látnia kellett azt, amit magához akart hívni. Ismét eluralkodott rajta a csillapíthatatlan vágy, hogy aludjon. - Figyelj rám! - er sködött a koponya. - A hegye pont felém mutat, és egy kisebb kavics esett rá. Mögötte van még egy nagyobb szikladarab is, olyan, mint egy óriás foga... Zayl, annak ellenére, hogy a legszívesebben elaludt volna, odafigyelt. Fejében lassan kirajzolódott a t r képe. Még Humbart koponyáját is látta maga el tt, amint az üres szemgödrök bizakodóan a t rt bámulják. De ugyan mi értelme? - Látod magad el tt, igaz, fiam? A fenébe is! Ha még életben vagy, és hallasz engem, akkor látnod kell!
Zayl végre megértette. Humbart már elég régóta volt vele, tisztában volt azzal, hogy milyen képességekkel rendelkezik a szellemidéz , aki felélesztette. Tudta, hogy Zaylnak látnia kell a t rt, ezért igyekezett tökéletes képet alkotni róla. Nem sikerülhet... vagy talán mégis? Szükség lenne hozzá a testében maradt kevéske leveg re, azokra a titkos tartalékokra, melyek segítségével négyszer-ötször annyi ideig bírta leveg nélkül, mint más ember. Zaylnak üresre kellett volna facsarnia a tüdejét, hogy legyen ereje végrehajtani ezt az egyetlen varázslatot. Közben Humbart tovább sorolta a részleteket - a koponya vagy végtelenül optimista volt, vagy csak egyszer en még nem mert belegondolni abba a bizonyos másik lehet ségbe. Ez utóbbiért Zayl nem tudta hibáztatni társát, hiszen a varázslat miatt, amit a szellemidéz használt, a koponya is vele együtt szenvedett volna. Ha nem találja meg valaki, vagy nem omlik be teljesen a járat, és nem zúzza darabokra a koponyát, akkor a néhai zsoldos végleg a Nymyr gyomrában reked, lelke nem tud majd szabadulni innen. - Nagyjából ennyi, Zayl - kiabálta a koponya kevésbé lelkes hangon. - Mostanra már látnod kell a teljes képet... már ha egyáltalán hallottál ebb l az egészb l valamit. Zayl a t rre koncentrált, és gyorsan összerakta magában a társa által leírt képet. Látta a köveket, és azt is, hogy milyen helyzetben hever közöttük a t r. Ismét látta Humbart koponyáját, mely a félig betemetett t rhegyre meredt. A szellemidéz kitöltötte a képet a maradék részletekkel, repedéseket képzelt a falba is. Minden csepp erejével a varázst rre kezdett koncentrálni, s azt parancsolta neki, hogy menjen oda hozzá. -Zayl! Valami fényes dolog repült be a terembe, mintha nyílpuskából l tték volna ki. A fogságba esett szellemidéz azonnal a tárgyra koncentrált. A tárgy, a fénysugár a sötétben, hirtelen felé kanyarodott. Az elefántcsont t r egyenesen gazdája felé repült. Zaylnak eszébe villant, hogy mire kényszerültek Gregus Mazi esetében. Talán heggyel el re kellene magához rendelnie a fegyvert? Talán az lenne a legjobb, ha a t r hegye mélyen a még emberi húsba süppedne?
De Mazival más volt a helyzet. Egyrészt t konkrét célzattal helyezték el a sziklán, másrészt a gonosz varázslatnak több évszázad adatott meg, hogy kifejtse hatását. Zayllal nem ez történt. Az átváltozás még éppen csak megkezd dött. A t r segítségével még megmentheti az életét... A t r ekkor hirtelen zuhanni kezdett. A szellemidéz küzdött, és sikerült visszafordítania a fegyvert maga felé. Egy pillanatig nem összpontosított eléggé, és sajnos azt is érezte, hogy akaratereje egyre gyengébb. Gyere hozzám, gondolta magában. Gyere hozzám.
A t r így is tett, méghozzá olyan sebesen, hogy egy pillanatig úgy t nt, mégis megöli gazdáját. Csak az utolsó pillanatban változtatott irányt: megkerülte Zaylt és a cseppkövet, és beer szakolta magát a szellemidéz k vé vált kezébe. Amint a t r markolata a b réhez ért, Zayl érezte, hogy újra tudja mozgatni az ujjait. Megragadta a t rt, és beleirányította maradék erejét. Tüdeje leveg ért sikoltott, szíve majd kiugrott a helyéb l, de nem adta fel. Mintha villám csapott volna be - az t körülvev héj darabokra hullott. Az elgyengült Zayl zuhanni kezdett. Ha a barlang legfels szintjén ejtették volna fogságba, akkor valószín leg meghalt volna, de a cseppk , amelyhez elkezdett hozzán ni, a lejt fölött függött. Ez, és csakis ez mentette meg a haláltól. Amikor elsuhant a perem mellett, kinyögött egy varázsigét. Hirtelen vad szélroham érkezett, mely megállította az esést. Zaylnak hatalmas er feszítések árán sikerült megkapaszkodnia a barlang falán. Még éppen jókor tette, ugyanis a varázslat elenyészett, és csaknem a szakadékba zuhant. Nagy nehezen felvonszolta magát a barlang fels szintjére. Hihetetlen kimerültség kerítette hatalmába, így egy ideig csak feküdt a földön. Leveg után kapkodott, és minden porcikája úgy fájt, mintha valaki az egész Nymyrt a hátára dobta volna. - Zayl? - hallatszott a koponya hangja. - Életben.. .vagyok - nyögte vissza. - Biztos? - kérdezte Humbart. - Én nem úgy hallom. - Adj... adj egy kis... id t - motyogta a szellemidéz . - Ne félj, nélküled nem megyek sehova -tréfálkozott a koponya. Végre Zayl légzése is helyreállt. Teste még mindig sajgott, de már lábra tudott állni. A t r fényénél felfedezte, hogy nem úszta meg ép b rrel a kis kalandot. Ruhájából csak cafatok maradtak, és a b re tele volt sérülésekkel, minden olyan helyen, ahol a varázslat hatására teste és a cseppk elkezdtek összeforrni. Biztos volt benne, hogy az arca sem lehet sokkal szebb, de hálát adott a Nagy Sárkánynak, hogy életben maradhatott. A szellemidéz bizonytalan léptekkel végre visszaért oda, ahol a támadás érte. A sziklakupac, amelyet Dumon kapitánnyal felfedeztek, teljesen elt nt, elsöpörte valami hihetetlen er . Zayl maga el tt tartotta a t rt, hátha újabb támadás éri, de nem érzett semmi veszélyt. Pár méterrel odébb megtalálta a koponyát. - Ahá, fiacskám! Hát, nem vagy valami szívderít látvány!
- Még nem csatlakozom hozzád az élet utáni életben, Humbart! - A kimerült szellemidéz leült egy sziklára. - Kérlek, meséld el pontosan, mi történt. - Miután az a két szörnykéz elkapott, eldobtad a t rödet. Akkor azt hittem, hogy szétlapítanak, de a sziklakezek mozogni kezdtek a falon, a barlang felé. Egyenesen átvittek a sziklakupacon, egy csomó k rám esett. Képzeld, majdnem széttörtek, mint egy tojást! Zayl sajnálta a koponyát, de hallani akarta a történet folytatását is. - És aztán mi történt? - Ennyi. Elt ntél a szemem el l, láttam valami istentelen nagy villanást, aztán elkezdtem üvölteni. - Köszönöm! Megmentetted az életemet. A koponya horkanásszer hangot hallatott. - Nem volt más választásom! Különben ki vitt volna ki engem innen? Zayl elkomorodott, amikor Humbart háta mögé pillantott. A koponya nem látta, és nem is sejtette, hogy többtonnányi törmelék zárta el a bejáratot. A szellemidéz biztos volt benne, hogy sem varázslattal, sem ásással nem tudna átjutni rajta. Ez pedig azt jelenti, hogy keresniük kell egy másik menekülési útvonalat. - Gyere, Humbart! - azzal felkapta a koponyát, és elindult a barlang felé. - Hé! Rossz irányba mész, fiam! - Azt nem hiszem! Egy perc hallgatás: -Oh! A páros beért a nagyterembe. Zayl felemelte a t rt, és körülnézett. - Arra megyünk - mondta végül. Egy folyosó bejáratára mutatott, amely a terem falának egyik legmagasabb pontjából nyílt. - Arra? És hogy jutunk fel oda? Humbart kérdése helyénvaló volt. Els pillantásra úgy festett, hogy semmilyen emberi módon nem tudnak odáig feljutni. Zayl átkutatta zsebei maradványait, de nem találta sehol a korábban használt varázskötelet. A tervek szerint, melyeket memorizált, a fenti folyosó volt az egyetlen útvonal, amelyen kijuthattak a Nymyr feneketlen gyomrából. Zayl a csúszós falat bámulta, amelyen át a bejáratig juthattak. Nagyot sóhajtott. - Természetesen mászni fogok. - Mászni? - A koponya megrémült. - Ezt akarod te megmászni? Zayl, fiam, gondolod, hogy... - Tiltakozása többi része már csak fojtott mormogás volt, mivel Zayl közben betömte társát a táskába.
A szellemidéz nek szüksége volt minden maradék kevéske önbizalmára. Tudta, hogy képességei meglehet sen korlátozottak. Ha megcsúszik, nem nagyon lesz ereje varázslattal megvédeni a csontjait attól, hogy darabokra törjenek a kemény köveken. A nagy kockázat ellenére azonban meg kellett próbálkoznia a feladattal. Zayl ugyanis nem árulta el Humbartnak, hogy rájött: bármi is legyen Ureh titka, az nemsokára felfedi magát... és ebb l nem sok jó sülhet ki. Gorst Kentrilhez lépett. Nem volt túl jó kedve. - Albord nem jött vissza. Kentril, aki még mindig nem érezte magát otthonosan az egyenruhában, abbahagyta a kabát igazgatását, és helyettesére pillantott. - Már majdnem vacsoraid van. A szobájában nézted? - Igen, Kentril. A holmija még ott van. - Lehet, hogy úgy döntött, a többiek távozása után még id zik egy keveset a városban. Lehet, hogy a távozásuk honvágyat ébresztett benne... - Maga a kapitány is így érzett, miután búcsút intett embereinek. Még Atanna társasága sem feledtette vele teljesen ezt az érzést. - Lehet... - mormogta Gorst. Hangjából kihallatszott, hogy nem gy zték meg túlságosan a kapitány szavai. De maga Kentril is így volt ezzel. Most az egyszer azt kívánta, bárcsak ne kellene találkoznia Atannával. Albord elt nése most jobban foglalkoztatta. - Nézz körül a palotában, olyan óvatosan, ahogy csak tudsz. Nézz meg minden olyan helyet, amit Albord ismert. Ha lesz rá módom, magam is ezt fogom tenni. - Értem. - Zaylt láttad azóta? - A holmija a szobájában van, de t magát nem láttam. Ez a tény még nyugtalanítóbb volt, mint a fiatal zsoldos elt nése. Zayl nem volt az a típus, aki csak úgy elcsavarog - f leg nem azok után, hogy aggodalmának adott hangot. - Gorst? - Igen, Kentril? - Fegyverkezz fel. Az óriás bólintott, és megcsapta a derekára kötött kardot.
- Mindig fegyverrel járok. Te tanítottál erre. A harci szekerce talán gyanút keltett volna másokban, de egy kard teljesen szokványos dolognak számított. Abban sem volt semmi különös, hogy az óriás felfedez útra indult a palotában. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy külföldiként Gorstot érdeklik az építészeti megoldások... Egyébként pedig hatalmas termetéhez képest olyan halkan is tudott mozogni, akár egy vadászó macska. Gorst már indult is volna, de aztán megtorpant. - Kentril, ha nem találom Albordot a kastélyban, lemenjek a városba körülnézni? Dumon kapitány átgondolta a dolgot, és mérlegelte a helyzetet. Végül, abban a reményben, hogy Albord megbocsátana neki, ezt felelte: - Ne. Ha odajutunk, hogy a városban kell keresnünk, akkor vagy együtt megyünk, vagy sehogy. Kentril ismét egyedül maradt. Próbálta befejezni az öltözködést, de az új információk nem hagyták nyugodni. Most már a szellemidéz és Albord is elt ntek. Annak örült viszont, hogy legalább Jodas meg a többiek id ben elhagyták a várost. Ha nem így tettek volna, vajon mennyi id kellett volna ahhoz, hogy mindnek nyoma vesszen? Nyoma vesszen? Albordot akkor láttuk utoljára, amikor a többieket kísérte... - Nem... - Kentril megfeledkezett a ruhájáról, megfeledkezett még Atannáról is. Kirobogott a szobájából, és a legközelebbi ablakhoz futott, amelyb l ráláthatott a kivilágított Urehre. Lenézett az árnyas épületekre, az ünnepl tömegre, és próbálta meggy zni magát, hogy a borzalmas gondolat, mely az imént átsuhant az agyán, nem igaz. Biztos, hogy a hat ember, aki távozott, már kilépett a küls kapukon, és a napsütötte dzsungelben gyalogol. k legalább viszonylagos biztonságba kerültek... A kapitányban azonban ott bujkált a kisördög - nem tudta elfogadni a leglogikusabb magyarázatot. - Atanna! - A lány majd elmondja neki, hogy mi folyik a városban. Majd megmondja neki, hogy megalapozottak-e a félelmei. Végigrohant a folyosókon, a szalutáló rökre rá sem nézett. Egyetlen dologra fókuszált csupán - Juris Kán lányára - és most az egyszer nem úgy kereste t, mint a szerelmét. A nagyterem közelében egy arctalan szolgálóval találta magát szemben. Még miel tt a tésztakép férfi bármit mondhatott volna, megragadta a gallérját. - Hol van az úrn d? Hol van Atanna?
- Itt vagyok.Kentril meglepetten elengedte a szolgát, és megfordult. A gyönyör , vörös hajú hercegn hasonló ruhát viselt, mint amikor segédkezett az apját sújtó átok feloldásában. Mögötte Kentril egy olyan ajtót fedezett fel, amelyet még sosem látott korábban. - Mit óhajtasz, szerelmem? Dumon kapitány legszívesebben a karjába kapta volna a lányt, hogy megfeledkezzen minden gondjáról, de annak ellenére, hogy ez lett volna a legvonzóbb megoldás, nem tudott megfeledkezni az embereir l. Hárman közülük biztosan elt ntek, de emellett a szellemidéz vel együtt még hét társa miatt aggódott. - Hol voltál? - Segítettem apámnak - felelte a lány szórakozottan. Összecsücsörítette a száját. Gondterheltnek látszol, Kentril. Megbántottalak valamivel? A férfi ismét leküzdötte magában a vágyat, hogy átölelje Atannát. - Beszélni akarok veled! - Kentrilnek eszébe jutott a szolga. - Négyszemközt. - Kettesben vagyunk - mondta csábos mosoly kíséretében. A kapitány hátranézett a válla felett, és látta, hogy az egyenruhás alak nincs sehol. A szolgák olyan halkan közlekednek itt, mint az árnyék. Atanna ekkor már mellette állt, és bele is karolt. - Sétáljunk egyet, jó? A terasz felé vezette, ahová Juris Kán is kivonult, miután Quov Tsin kiszabadította t. Kentril már menet közben is kérdezgetni akarta, de a lány a szája elé tette az ujját, és leintette, mint egy gyereket. Kentril az igéz szempárba nézett, és nem tehetett mást - engedelmeskedett. A leveg h vös volt odakint, Kentril az új egyenruhában megborzongott. Már nagyon várta azt az id t, amikor Ureh állja majd a Nap fényét, és a hegy h vös árnyéka nem jelent majd semmi mást, csak az id múlását. - Úgy szeretek idekint lenni - mondta a lány. - Tudom, hogy csak egy domb tetején vagyunk, de olyan, mintha egy Nymyrhez hasonló magas hegy tetejér l nézel dnék. Olyan egyszer lett volna követni a lány gondolatmenetét, átvenni a hangulatot... de Kentril ellenállt. Életek voltak a kezében. - Atanna, beszélnem kell veled. - Butuska! Hiszen azt tesszük, beszélgetünk! A férfi kezdte elveszíteni a türelmét.
- Ne játszadozz velem! Ez nagyon fontos! Legalább három emberem elt nt, és most egy negyediket sem találunk sehol! Már a hat távozó harcosomért is kezdek aggódni, hogy Zaylról ne is beszéljünk. Túl sok ember t nt el titokzatos módon, és ez szerintem azt jelenti, hogy valami szörny ség történik a városban. A lány szinte megbántottan nézett rá. - Ugye nem hiszed, hogy én tettem Velük valami rosszat? - Nem, természetesen nem. De valami itt nagyon nem stimmel, és nem tudom, mit gondoljak err l az egészr l. Semmi sem úgy van, ahogy gondoltuk, és Gregus Mazi... - Gregus Mazi? - A lány tekintete megkeményedett. - Mi van azzal a viperával? Kentril úgy döntött, hogy elmond a lánynak mindent. Atanna nyilván nem tudta az igazat. Megragadta a lány vállát. - Atanna, az apád nem ölte meg t. - Hogy érted ezt? Atyám azt mondta, hogy... - Figyelj rám! - Közelebb hajolt, hogy a lány lássa a szemében, hogy csakis igazat mond neki. - Atanna, én megtaláltam t... Gregus Mazit. Elátkozták, a lenti barlangokban a sziklába zárták, és pokoli rszemként használták. - Mit kerestél te odalent? És honnan tudtad, hogy ott találod? Kentril hátranézett a válla felett, és egy pillantással meggy z dött arról, hogy senki sem hallgatja ki ket. - Zayl fedte fel a titkot - felelte végül. - Elment Mazi szentélyébe, és ott megpróbálta megidézni a szellemét, hogy kikérdezze t a... Atanna visszafordult a sötétségbe burkolózó Ureh felé. - A szellemidéz ... persze,
képes lehetett erre.
Kentril dühösen megperdítette a lányt, hogy az szemben álljon vele. - Figyelj rám! Te ismered a legjobban az apádat. Nem viselkedett furcsán? Nem tett semmi olyasmit, amit különösnek, váratlannak találtál? - Az apám pontosan olyan, amilyennek lennie kell. - De valami itt nagyon nincs rendben, Atanna, csakhogy kett nkre való tekintettel én err l túl sokáig nem vettem tudomást. Lehet, hogy meghaltak olyan emberek, akik rám bízták az életüket, és bármi végzett is velük, az talán még mindig Urehben bujkál... A lány Kentril arcához emelte a kezét. Megcirógatta a férfit... és a kapitány egyre nehezebben tudott koncentrálni.
- Itt semmi rossz nem érhet bennünket. Ez itt Juris Kán palotája. Nekem itt vagy te, neked meg itt vagyok én, ez az, ami számít, nem igaz? Milyen egyszer lett volna ebben maradni! Az érintése elgyengítette, elbizonytalanította. - Nem! - kiáltás közben elkapta a lány csuklóját. - Atanna! Ezt komolyan kell venned! Nem maradhatok így itt, nem ülhetek ölbe tett kézzel, mintha nem történt volna semmi! Az a legkevesebb, hogjy Albord meg a többiek keresésére indulok! k... - Nem mehetsz sehová! Az enyém vagy, és én nem engedlek el! Kentrilnek leesett az álla, teljesen váratlanul érte a fiatal n kirohanása. Szemében olyan dühöt látott, amit eddig el sem tudott volna képzelni vele kapcsolatban. A lány tett egy lépést a férfi felé, de az legnagyobb meglepetésére elhátrált el le. - Atyámat megkértem, hadd legyél az enyém, és azt mondta, hogy megtarthatlak! Én csak téged akartalak. A többieket nem. Csak téged, hát nem érted? A düh már elillant, de a helyén egy Kentril számára igen nyugtalanító kifejezés maradt... éles, metsz pillantás, mely mintha átlátott volna rajta. Gondolkodás nélkül újabb lépést tett hátra. A lány arca ellágyult. - Olyan magányos voltam itt... nem volt más, csak , meg még páran... és amikor k elmentek, én valami mást szerettem volna. Kentril hátán végigfutott a hideg. Ahogy Atanna megindult felé, a szél belekapott a hajába és a ruhájába. El bbit vadul összeborzolta, utóbbit pedig formás idomaihoz tapasztotta. A lány mosolya mindent megígért a férfinak. - Szívem, lelkem, testem téged kíván, Kentril - búgta a lány. - Te nem kívánsz engem? A férfi nagyon is kívánta. Oda akarta magát adni a lánynak, a rabszolgája is lett volna, ha Atanna úgy akarja. A kapitány szolgálni akarta, vigyázni akart rá... De amikor Juris Kán lánya felé nyúlt, Kentril ösztönösen el revetette magát. A zsoldos és Atanna összeütköztek. A lány meglepetten felszisszent, aztán hátrahanyatlott... És átesett a korláton. - Atanna! - Kentril kinyújtotta a kezét a lány után, de már nem érhette el, Atanna elt nt a szeme el l. A korláthoz tántorgott, és riadtan lenézett. Sajnos a s r árnyak miatt nem látott semmit. Kentril fülelt, de nem hallott sem sikolyt, sem annak a jelét, hogy felfedezték a bájos testet.
Hátrad lt, szíve csaknem felrobbant a mellkasában. Soha nem állt szándékában megölni t! Csupán meg akarta törni azt a varázslatot, amivel a lány a kezében tartotta t. Tudta, hogy apjához hasonlóan Atanna is ért a varázsláshoz, és sejtette, hogy a lány talán megijedt attól, hogy elveszíti, és teljesen helyénvalónak találta, hogy megbabonázza a szerelmét, azért, hogy jobban szeresse t. Bárcsak megértette volna... Az apja. Bármilyen gondolatai voltak korábban Kentrilnek az uralkodóval kapcsolatban, azok most a történtek fényében jelentéktelenné zsugorodtak. Hogyan álljon Ureh királya elé, hogyan közölje vele, hogy az egyetlen gyermeke péppé zúzódott a kövezeten, és hogy az az ember lökte le, akit a legjobban szeretett? Hogyan? Dumon kapitány a lelke mélyén érezte, hogy valami hiba lehet a gondolkodásával. Ellentétes érzelmek, gondolatok viaskodtak a lelkében. Egyrészt szomorú volt Atanna halála miatt, és félt annak következményeit l, másrészt azonban még mindig foglalkoztatták a titokzatos elt nések, és Gregus Mazi ügye is. így vagy úgy, de Juris Kán elé kell állnia. Nem lehet elsiklani afelett, amit tett. A Kán szemébe kell néznie. Eszébe jutott az ajtó, amelyet Atanna mögött látott, s amelyb l a lány éppen kiléphetett. Atanna azt mondta, hogy az apjától jön, neki segített, így valószín nek t nt, hogy az id s uralkodó valahol ott lesz az ajtó mögött. A zsoldos habozás nélkül berohant a teraszról. A folyosó visszhangzott a csizmája dobogásától, de ezen kívül nem hallatszott semmi más. A szolgáknak és röknek nyomát sem látta. Talán meghallották, hogy mi történt, és lementek, hogy megkeressék úrn jük maradványait? Miért nem jött senki a teraszra, hogy megnézze, mi történt? Ezek a kérdések viszont mind jelentéktelennek t ntek, amikor Kentril az ajtóhoz ért. Kinyitotta, és látta, hogy mögötte egy meredek lépcs vezet a mélybe, a palota alsó szintjei alá. A falon nem voltak sem fáklyák, sem lámpások, mégis elég fény volt ahhoz, hogy tájékozódjon. Veterán reflexeire hallgatva majdnem el rántotta a kardját, de aztán észbe kapott. Hogy nézne az ki, hogy kivont karddal megy elmagyarázni Atanna esését? Ahogy megindult lefelé, egy pillanatig átfutott az agyán, hogy talán vissza kellene mennie Gorstért, de aztán úgy döntött, hogy kihagyja helyettesét ebb l a dologból. Ez most csak rá és Juris Kánra tartozik. A zsoldos eltökélten vonult lefelé a lépcs sor aljáig. Egy groteszk arc nézett rá egy vasajtóról - az ajtó karikáját egy vízköp sárkány tartotta a cs rében. Mivel nem volt más útvonal, Kentril megrángatta a karikát. H vös szell csapta meg.
Tezarka... Döbbenten elengedte a karikát, és megperdült. Meg mert volna rá esküdni, hogy Atanna hangját hallotta, de ez persze már soha többé nem történhet meg, méghozzá éppen miatta. Biztos volt benne, hogy csak a lelkifurdalás miatt érzi a lány közelségét. Kentrilnek eszébe jutott, hogy hova is indult éppen, így még egyszer megpróbálkozott a karikával. Tudta ugyan, hogy az ajtó úgysem fog kinyílni, de azért mégis... És a vasajtó halk nyikorgás kíséretében kinyílt. Kentril belépett rajta. - Ahá, Dumon! Micsoda remek id zítés! A hatalmas helyiség közepén, egy k emelvény mellett ott állt Quov Tsin, s szinte atyainak mondható mosollyal nyújtotta kezét a kapitány felé. A Vizjerei Turinnashán szinte világítottak az ezüst rúnák, maga az aprócska varázsló pedig évekkel látszott fiatalabbnak. Arca kipihent volt és lelkes. Kentril döbbenten indult felé. - Tsin? Mi a fenét keres maga itt lent? - Egy olyan varázsünnepre készül döm, amelyr l eddig még álmodni sem mertem! Olyan er ket készülök irányítani, amelyekkel Vizjereik évszázadok óta nem kerültek összeköttetésbe. .. de az is lehet, hogy sosem! Kentril körülnézett, de nem látott senki mást a hatalmas teremben. Találkozott már korábban is varázslókkal, némelyiket a saját szentélyében látogatta meg, de ez a hely valami miatt rettegéssel töltötte el. - Hol van a Kán? - Hamarosan visszajön. Meg is várhatod. Azt akarja, hogy te is itt legyél. Kentril nem hallgatott rá. - Meg kell találnom... el kell neki magyaráznom, hogy mi történt a lányával. Tsin elkomorodott. - A lányával? Mi van a lányával? Csak nemrég ment el innen. - Azt hiszem, a jó kapitányunk attól tart, hogy valami borzalmas dolog történt az én Atannámmal - szólalt meg egy hang a zsoldos háta mögött. Kentril ijedten eltántorodott az ajtótól. Juris Kán lépett be a bejáraton - az uralkodó élemedett kora ellenére er sebbnek, fiatalosabbnak látszott, mint eddig bármikor.
A Kán kedvesen mosolygott a fancsali arcot vágó kapitányra. - Meglepett téged. Ösztönös reakciót váltott ki bel led. Atanna néha kissé szeszélyes, kapitány. Pontosan úgy reagáltál, ahogy kellett. - De... - Kentril nem tudta elhinni, hogy házigazdája ilyen könnyed hangon tud beszélni egy ilyen szörny tragédiáról. Megnyugtatta ugyan az, hogy az uralkodó nem t hibáztatta a történtek miatt - de mégis, a férfi egyetlen gyermeke a kövekre zuhant! - De Atanna meghalt Juris Kán e kijelentés hallatán felkuncogott. - Halott? Szerintem nem így van! Ugye nem vagy halott, drágaságom? Háta mögül el lépett a lánya. Dumon kapitány fojtott hangon felkiáltott, és nekiesett az emelvénynek. - Nem akartalak felzaklatni, drágám -mondta a lány. Az ajtó, amelyen belépett, magától becsukódott utána. Ahogy Atanna közelebb ért, látszott, hogy ingadozva lépked, hiszen egyik lába szinte darabokra tört, a másik lábán pedig kicsavarodott a lábfeje. Bal karját lehetetlen szögben lógatta maga mögött, jobb karja pedig, melyet a kapitány felé nyújtott, olyan borzalmasan összetört kézfejben ért véget, hogy egyáltalán nem is volt emberi formája. Szakadt ruhája csupa kosz volt, de furcsamód egy csepp vér sem látszott rajta sehol. A lány feje oldalra csuklott - alig tartotta néhány izomköteg... - Látod? - fordult a Kán Kentrilhez. - Egy kicsit összetört, az igaz, de kétségkívül életben van!
17. FEJEZET
Gorst a palotának szinte minden szintjét átkutatta, és felfedezett néhány érdekes dolgot. A legfontosabb az volt, hogy elt nt szinte minden r és szolga - csak azok voltak még jelen, akik az és Kentril lakosztálya környékén teljesítettek szolgálatot. Amikor titokban ellátogatott más szintekre is, egy teremtett lelket sem látott a néma folyosókon. A terjedelmes udvartartásnak, akiket a Kán bejelentéseikor látott, teljesen nyoma veszett. Mintha csak valami szellemcsapat gondozná a hatalmas épületet. Az óriás még nem fejezte be a kutatást, de már eleget látott ahhoz, hogy tudja: jelentést kell tennie minderr l Kentrilnek. O majd biztosan tudni fogja, hogy mit jelent mindez. Gorst csodálta barátját, kapitányát, és megbízott az ítél képességében kivéve talán, ha Juris Kán leányáról volt szó. E téren a kapitány ugyanis kissé elfogult... persze Gorst biztos volt benne, hogy ha Atanna t halmozta volna el a
szerelmével, akkor még jobban megzavarodott volna, mint Kentril. A harc csak egyetlen dolog - a n viszont négy, öt, hat különböz , összetett dolog egyszerre. Saját szobája közelében elsiklott két figyelmes, ám gyanútlan r mellett, aztán el sétált, mintha egy oldalsó folyosóról érne melléjük. Gorst nem látta ugyan a két r szemének mozgását, ám érezte, hogy hirtelen felfigyeltek rá. Jók voltak - de nem elég jók. Amikor odaért Kentril lakosztályához, kétszer megkaparta az ajtót. Mivel senki sem felelt, megismételte a m veletet, de ezúttal han-gosabban. Semmi válasz. Valószín nek t nt ugyan, hogy a kapitány Atannával van valahol, Gorst mégis egyre nagyobb nyugtalanságot érzett. El sem tudta képzelni, hogy mihez kezdene, ha Kentril is elt nne. Gorstnak ugyan vágott az esze, de a legjobban mégis akkor érezte magát, ha parancsokat teljesíthetett. Az óriás már indult volna vissza a saját szobájához, de egy fekete villanás a folyosó végében magára vonta a figyelmét. Odanézett, de nem látott semmi különöset. Vagy mégis... egy zsoldos csak úgy maradhatott sokáig életben, ha nem hagyta figyelmen kívül az ilyesmit. Elég egyszer feladatnak bizonyult odaérni a folyosónak arra a pontjára anélkül, hogy az rök észrevették volna - az azonban már keményebb diónak t nt, hogy felderítse a fekete villanás okát. Már arra gondolt, hogy talán csak képzel dött. Nem talált semmi jelet a folyosón, és hacsak nem olvadt bele az a valami a falba... Ekkor az óriás éles tekintete megpihent az ajtótok egy pontján - mely repedni kezdett. Gorst kíváncsian el rehajolt, és óvatosan megérintette a reped pontot. Az ajtókeret bal oldala hirtelen elvesztette normális küls jét, vadul hullámzani kezdett -olyan volt, mintha Gorst vízen keresztülnézve látná a jelenetet. Egy pillanat múlva aztán már ez a hullámzó kép is elt nt - és Zayl, a szellemidéz összetört, megtépázott teste hullott Gorst karjába. Az óriás annyira meglep dött, hogy alig tudta id ben elkapni a barátját. Zayl halkan felnyögött, és maradék erejével a zsoldosba kapaszkodott. - Vigyél - nyögte a sápadt, vékony alak -, vigyél... a szobámba! Gorst óvatosan, nehogy meglássák ket, elcipelte a szellemidéz t a számára kijelölt szobába. Gyorsan letette az ágyra, és körbenézett, hogy mit is adhatna a sérültnek. - Nyisd ki a táskát, a fenébe is... Gorst el ször azt hitte, hogy Zayl szólalt meg, de amikor odanézett, látta, hogy a varázsló szeme csukva van, légzése pedig lassú és egyenletes. Az óriásnak végre eszébe jutott a szellemidéz szemtelen társa, és az is, hogy hol találja t.
Szerencse, hogy a koponya megszólalt, hiszen amikor Gorst a táskáért nyúlt, látta, hogy a szellemidéz ruhájához hasonlóan az is több helyen elszakadt. A hasadásokon kikandikált különös tartalma, és csupán a jó szerencsén múlott, hogy eddig nem esett ki bel le. Óvatosan el húzta a koponyát, és elhelyezte a legközelebbi asztalon. - Köszönöm, fiacskám. Hát, nem gondoltam, hogy sikerül egyben visszajutnunk ide. Gorst igyekezett er t venni magán, és úgy viselkedni, mint aki egy zsoldos kollégával beszélget, és nem egy évszázadok óta halott ember koponyájával. - Mi történt? - A kölyök megpróbálta megidézni az öreg Gregus szellemét - magyarázta Humbart. -Csakhogy amikor Gregus felbukkant, nem volt öreg, és nem volt éppen valami jó kedvében! Próbált minket figyelmeztetni, de amikor megszólalt, a falak megragadták szegény Zaylt... Humbart folytatta a történetet, elmesélte, hogy milyen szörny sors várt volna a szellemidéz re, ha az utolsó pillanatban, az segítségével nem szabadítja ki magát, aztán elmesélte a kimerít mászást is, meg az utat vissza a palotába. Ha nem történt volna annyi minden más is, Gorst azt hitte volna, hogy a koponya csak épp nagyotmondó kedvében van. - Ne hidd el, ha azt mondják, hogy ez a kölyök nem olyan er s, mint egy harcos, hogy csak egy vacak varázsló! - fejezte be a történetet a koponya. - Zayl megbízható, kitartó katona, akivel csak jól járhat az ember, ha a harcban mellette áll. - Tehetünk érte valamit? - Nos... nézd meg, hogy nincs-e véletlenül egy kicsi, piros tasak a holmijai között. Gorst átkutatta Zayl holmiját, és megtalálta a szüty t. Felemelte. - Igen, az az! Ha nincs rajta átok vagy varázslat, akkor nyisd ki! Az óriás engedelmeskedett. Csak akkor jutott el a tudatáig, hogy mit is mondott a koponya, amikor már kibogozta a zsineget. Szerencsére semmi sem akarta t lecsapni, vagy porrá égetni. - Van ott egy kicsi fiola, benne sárgás folyadékkal? A fiola ott volt, közvetlenül egy száraz szemgolyónak látszó valami t szomszédságában. Gorst nyelt egy nagyot, aztán kivette a fiolát, és gyorsan becsukta a szüty t. - Öntsd a szájába. Láttam már egyszer, hogy ezt használta, azután, hogy egy tulok majdnem a földbe döngölte. Persze Zayl a végén darabokra szedte a fenevadat.
Amikor kinyitotta a fiolát, kiderült, hogy a s r , sárga folyadéknak pont olyan gusztustalan a szaga is, mint a kinézete. Gorst összeráncolta lapos orrát, az ájult alakhoz lépett. Zayl feje alá csúsztatta a kezét, kissé megemelte, majd a szájába csurgatta a fiola tartalmát. A szellemidéz köhögött egyet, azután mindent lenyelt. Váratlanul egész testében rángatózni kezdett. Gorst rémülten és csalódottan hátralépett. - Nem azt mondtad, hogy ez majd segíteni fog rajta? A koponya nem felelt. A rángatózás abbamaradt... és Zayl ismét köhögni kezdett. Közben testének látható felületén a csúnya sebek hirtelen gyógyulni kezdtek, majd lassan el is t ntek. Az óriás elképedve nézte, ahogy pár percen belül a szellemidéz visszanyerte azt a kevéske színt is, amivel korábban rendelkezett. A sérüléseknek pedig már nyoma sem maradt. Zayl ugyan még mindig gyenge volt, de már sokkal jobban érezte magát, felnézett a zsoldosra. - Köszönöm. - Nekem talán nem jár köszönet? - morogta Humbart Wessel. - Szerintem nem az én hibám, hogy nincsen kezem. Ha lenne, magam diktáltam volna beléd azt a löttyöt! - Neked is hálás vagyok, Humbart - A szellemidéz próbál felülni, de ehhez még gyengének bizonyult. - Úgy fest, hogy szükségem lesz még néhány percre. Talán az lenne a legjobb, ha idehoznád Dumon kapitányt, sok megbeszélnivalóm lenne vele. - Nem találom Kentrilt - ismerte be Gorst. -S t, eddig nem találtam meg senkit, csak téged. Az ezüstös, mandulavágású szempár, melyr l Gorstnak a Vizjerei szeme jutott eszébe, gyanakodva összesz kült. - Senkit? - Albord elt nt. Kentril aggódott miatta, így elküldött engem, hogy nézzek körbe a palotában. Nem láttam Tsint, és nem láttam egy lelket sem azok kivételével, akik itt vannak ezen a szinten. Úgy fest, hogy jóformán az egész palota üres... - Igen, és sajnos már sejtem is, hogy miért. A koponya erre felhorkant. - Igen, ezt már hallottam egyszer-kétszer, miközben kimásztál a Nymyrb l, de egyszer sem voltál hajlandó elmagyarázni, hogy mir l van szó. Zayl elkomorodott. - Azért, mert még én magam sem értem pontosan, hogy mit sejtek...
Gorst tudta, hogy hármójuk közül az, akinek a legkevésbé világos ez az egész, de egyben biztos volt: a kapitánya elt nt, így aztán nem is tehetett volna mást, mint hogy a keresésére indul. - Meg kell találnom Kentrilt. - Talán jobb lenne, ha... - Akár velem jössz, akár nem, én megyek a kapitányom után - közölte határozott hangon az óriás. A szellemidéz ül helyzetbe küzdötte magát az ágyon. - Adj egy kis id t, Gorst, és boldogan veled tartok a keresésben. Azután pedig azt hiszem, jobb lesz, ha magára hagyjuk Urehet sötét titkaival. Err l a királyságról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szent. Gorst türelmetlen volt ugyan, de azért beleegyezett, hogy vár még egy kicsit. Tudta, hogy varázslat is van a dologban, és az ellen vajmi keveset tehet. A tisztességes, hús-vér ellenfelek ellen ott volt a bárd, meg a kard, de a varázslatokkal szemben teljesen védtelennek érezte magát. Zayllal az oldalán valamelyest nagyobb biztonságban lenne. Gorst már megtapasztalta, hogy milyen er s a férfi hatalma. A szellemidéz nek pár percbe telt összeszednie az erejét, és még néhány percet vett igénybe a tépett ruhák rendbehozatala. Gorst azt várta, hogy Zayl majd varázsol magának valami új öltözetet, de ehelyett a szellemidéz a holmijához lépett, és el szedett bel le egy, a tépettél szinte teljesen megegyez ruhát. Csak a köpönyeget nem tudta pótolni. - Kerítenünk kell neked egy új táskát -mondta Zayl a koponyának. - De attól tartok, hogy nincs még egy akkora bugyrom, Humbart, amibe beleférnél. - Márpedig én aztán nem maradok itt! Ha nem... Gorstnak nem volt kedve kivárni a vita végét. - Nekem van egy táskám, az elég nagy lesz. A szíjra lehet majd benne kötni, ugyanúgy, mint a régiben. Zayl bólintott. - Akkor hát keressük meg a kapitányt, és t njünk el innen! Zaylnak rá kellett döbbennie, hogy nagyon is alábecsülte az óriást. Gorstról kiderült, hogy sokkal okosabb, sokkal talpraesettebb, mint ahogy azt gondolta. Az adatok, amelyeket elmondott a palota alaprajzával kapcsolatban, nem csak hogy megegyeztek azzal a rajzzal, amit korábban memorizált, de még némi új információval is tudott szolgálni - a palotát kib vítették azóta, hogy a rajz készült, és voltak olyan esetek is, ahol a rajzoló nyilvánvalóan tévedett.
A zsoldos egyszer trükkökkel játszotta ki az rök figyelmét, de Zayl úgy érezte, hogy ezek jelent sen lelassítanák ket. A folyadéknak hála, melyet Gorst belédiktált - és amelynek összetételér l úgy gondolta, hogy jobb, ha sosem tájékoztatja a zsoldost Zayl úgy érzete, hogy szinte újjászületett. Sebei elt ntek, és a csaknem végzetes kaland egyetlen emléke egy kis sajgás volt csupán az egyik karjában. A szellemidéz biztos volt benne, hogy nem csupán arra képes, hogy saját magát eltüntesse az rök szeme el l, hanem az óriással is megteheti ugyanezt. Sok id t takaríthatnak meg azzal, hogy nem a fal mellett bujkálnak, hanem egyenesen elmennek az rök orra el tt. Gorst ugyan nem értett teljesen egyet az ötlettel, de nem ellenkezett, amikor Zayl megkezdte a varázslást. A szellemidéz t re hegyével jeleket rajzolt a leveg be, majd meger sítette a varázslatát, és végül megérintette a zsoldost a fegyver hegyével. - Nem történt semmi - panaszkodott Gorst. - Mindkett nkre hat a varázslat. Egymást látjuk, de minket nem láthat senki más. A varázslat elfedi az alapzajokat is, de azt azért nem ajánlanám, hogy kiabálj, vagy tüsszents. A hirtelen és hangos zajok áttörhetnek a b vkörön. Gorst vonakodva követte a szellemidéz t a folyosón. Távolabb az rök továbbra is rezzenéstelenül bámulták a folyosót. Zayl önkéntelenül is csodálattal adózott a neveltetésüknek, mely hasonló lehetett az övéhez. Mind a nyolc r magas volt, és egyenesen álltak. Egyforma kardok és bárdok alkották fegyverzetüket. Akár a közeli szobrokkal is össze lehetett volna ket téveszteni, olyan mozdulatlanul álltak. Egyforma vonásaik, hasonló arckifejezésük csak er sítette ezt az érzést - Zayl már elgondolkodott azon is, hogy talán mind rokonságban állnak egymással. O és Gorst szorosan egymás mellett haladtak el el ttük. Elhagyták az els párost, aztán a másodikat is, minden gond nélkül. A zsoldos láthatóan már nem volt annyira feszült, és Zayl is némi megkönnyebbülést érzett, pedig eleve bízott a varázslat erejében. Aztán a szellemidéz meglátott valamit a következ r arcán, ami arra késztette, hogy megálljon, annak ellenére, hogy sietniük kellett volna. Gorst nyugtalanul, sürget en nézett rá, de Zayl nem vett róla tudomást. Óvatosan megszemlélte az rt, és azon gondolkodott, hogy vajon mi volt olyan zavaró az arcában. Mivel képtelen volt rájönni, hogy mi nyugtalanítja, a másik rt is megnézte. Aztán hirtelen eljutott a tudatáig, hogy mi zavarja - nem volt könny észrevenni. Egyik r sem pislogott. Zayl jóval tovább várakozott, mint a normális emberi határ, de egyik r sem reagált. Akármilyen jól képzettek az rök, pislogni még nekik is kellett volna.
De nem pislogtak. Zayl el akarta mondani ezt Gorstnak, de félt, hogy megtöri a varázslatot. Úgy döntött, hogy majd akkor beszél nyugtalanító felfedezésér l, amikor már túljutnak az rökön. Egyel re az volt a dolguk, hogy... Az egyik r rezzenéstelen tekintete Zayl felé siklott, és találkozott a szellemidéz rémülett l tágra nyílt szemével. - Ezek látnak minket! - kiáltotta Zayl. Mindenki egyszerre mozdult. Gorst el rántotta a kardját, és megperdült, hogy védje magukat a négy rt l, akiket már elhagytak. Az, aki Zaylra nézett, el relépett, és kifejezéstelen arccal meglendítette a bárdját. A másik három - hasonlóan bamba képpel - a szellemidéz mögé léptek. Zayl maga elé kapta a t rét, és elmormolt egy varázsigét. Fekete felleg jelent meg el tte a leveg ben, majd egyenesen belevágódott els támadója mellkasába. A páncélos r habozott egy pillanatig, aztán zavartalanul folytatta a támadást. A szellemidéz nem volt túlságosan boldog a szánalmas eredmény láttán. Soha nem fordult még el vele, hogy egy gyengít varázslata ennyire ne hatott volna az ellenfélre. Az rök nem egyszer halandók -és ez persze azt is jelenti, hogy valószín leg túler ben vannak vele és Gorsttal szemben. A zsoldos, ha aggódott is efféle dolgok miatt, nem igazán adta jelét félelmének. Ahol Zayl varázslata kudarcot vallott, Gorst ereje és ügyessége lépett a helyébe. Az els r azzal a nyilvánvaló szándékkal lépett a vad harcos elé, hogy lefejezi a bárdjával. Gorst, aki már így is túler vel küzdött, vadul hadonászott maga körül a kardjával, az rök így egyel re nem fértek a közelébe. Amikor azonban a bárd közelebb ért a fejéhez Gorst meglep dolgot tett. Hagyta, hogy a fegyver pár centire érjen a torkához, aztán fél kézzel elkapta a fegyver nyelét, és egy gyors mozdulattal kicsavarta támadója kezéb l. Az rt nem aggasztotta az a tény, hogy lefegyverezték, ismét támadásba lendült. Gorst az elkobzott bárd nyelével keményen az ellenfele gyomrába döfött. A mellvéd behorpadt, és az óriás egyébként érzéketlen ellenfele leveg után kapott. Gorst azonban nem elégedett meg azzal, hogy támadója kétrét görnyedt - a bárd lapjával keményen lesújtott az r arcára is. Az arc összetört. A darabkák szanaszét hullottak. A sisak belsejében csak a sötét r tátongott. A zsoldos azonban még azt sem várta meg, hogy a darabok a földre érjenek. Gyorsan visszafelé lendítette a bárdot, és pontosan azt tette ellenfelével, amit tervezett vele - levágta a sisakot, a nyakvértet, és azt a valamit is, ami mindezt még egyben tartotta. A lefejezett figura nagy csörömpölés közepette a márványpadlóra omlott.
- Ezek nem is élnek! - kiáltotta Gorst, teljesen szükségtelenül. - De meg lehet ket állítani - felelte Zayl. Most, hogy már tisztában volt vele, hogy mivel is kerültek szembe, a szellemidéz magabiztosabbá vált. így már nem csodálkozott azon, hogy az iménti varázslata kudarcot vallott; felmérte, hogy milyen típusú ellenféllel állnak szemben, és annak megfelel en választott igét. Nem emberek voltak, hanem valamiféle gólemek, és szellemidéz ként Zayl nagyjából tudta, hogy miként lehet velük elbánni. Rathma követ i számára egy élettelen tárgy élettel való megtöltése - lett légyen az agyagfigura, k , vagy más anyag - szinte ugyanolyan mindennapos feladat volt, mint a halottak felélesztése. A gólemek él vé tételében jelent s szerepet játszottak a halottak feltámasztásához használt igék, csak fordítva. Utóbbit arra használták, hogy visszahozzák az életet valamibe. El bbit viszont arra, hogy él vé tegyenek valamit, ami korábban sosem élt. Zayl félreütötte egy ellenfele kardját, és gondolatban végigfutotta a gólemek készítéséhez használt egyik igét, és megfordította azt. Abban a reményben, hogy nem hibázik, nem csupán a szavak sorrendjét fordította meg, de magukat a kifejezéseket is fordítva mondta el - mindent megtett azért, hogy ellentétes hatást érjen el. Az r elejtette a kardját... aztán a kezét... aztán a karját, a lábát, a testét és a fejét is. A páncélzat darabjai szétestek, és a fej, amikor a kemény padlóhoz ért, ezer darabra hasadt. A szellemidéz még csodálta m vét, amikor egy másik támadó már majdnem elkapta t. A bárd vészesen közel ért Zayl mellkasához. Alig maradt ideje arra, hogy eldarálja a megfordított varázsigét, mivel a hatalmas gólem már egy második csapásra készült. De ekkor valami más történt, mint amit várt. Az r elejtette a bárdot, mozgása koordinálatlanná vált, de nem tört össze úgy, mint az els . Zayl már azt is látta, hogy lassan rendbe jön, újra összeszedi magát. A gólem alkalmazkodott a már hallott varázsigéhez. Mögötte Gorst felmordult, és a bárd tüskés fejével felemelt egy másik rt a leveg be. Ha az ember lett volna, már rég meghal, de a gólem csak küszködött, próbálta elérni Gorstot a kardjával. Az óriás nagy er feszítéssel elhajította ellenfelét, neki egy másik rnek. Az ütközés erejét l az, aki alul maradt, darabokra tört, de az els ismét feltápászkodott. Páncéljában egy hatalmas lyuk tátongott ott, ahol a mellkasának kellett volna lennie. Megragadta néhai társa bárdját, és megindult, hogy összecsapjon a zsoldossal.
Zayl közben szorult helyzetben találta magát - hárman támadtak rá egyszerre. Ösztönösen megidézte Trag'Oul karmát, amely olyan jó szolgálatot tett Gregus Mazi szentélyében. A csontdárda belefúródott az els ellenfélbe, vagyis abba az rbe, akit már lelassított egyszer. A két varázslat együttes hatása már a gólemnek is sok volt. Törzse beomlott, aztán az egész a földre rogyott, akár egy kártyavár. Zayl tudta, hogy a Karmot már nem használhatja, így aztán azonnal megidézte a DenTragot, vagyis Trag'Oul Fogait. Ez a kombináció végzett a sz nyegszörnnyel is, és Zayl biztosan érezte, hogy itt sem vallhat vele kudarcot. De amikor a hegyes csontzápor elérte a két rt, a legtöbbjük visszapattant. A szellemidéz nem akart hinni a szemének; még soha nem hallott olyanról, hogy a Fogak kudarcot vallottak volna. Persze pár dárda azért eltalálta a két rt, és az egyik r búcsút mondhatott fél karjának is, de a dárdaes azon kívül, hogy lelassította az ellenfeleket, nem bizonyult különösebben hatásosnak Aztán Zayl rádöbbent, hogy a Karom és a Fogak közötti hasonlóság elég nagy volt ahhoz, hogy a gólemek felvértezzék magukat az utóbbi ellen. A szellemidéz átkozta magát az ostobaságáért, aztán gyorsan megpróbált kigondolni egy olyan varázslatot, ami nem hasonlított az el z kett re. Gyorsan kellett döntenie, mivel az rök tartottak ugyan a mágikus t rt l, de az csak rövid fegyver volt, így túlságosan is közel kerülhettek a szellemidéz höz. A félkarú r meglendítette a bárdját, a másik pedig karddal támadott. A hosszú kard hegye pár centire Zayl torkától suhant el. A varázsló elhátrált, és összeütközött Gorsttal, akit szintén hátrálásra kényszerítettek ellenfelei. Zaylnak ekkor eszébe jutott valami - csak remélni tudta, hogy nem téved, mert azért mindketten az életükkel fizettek volna. - Gorst! Ellenfeleket kellene cserélnünk! - Cserélni? Miért? - Csak bízz bennem! Majd jelzek! A zsoldos nem ellenkezett. Egymásnak vetették a hátukat. Zayl érezte, hogy az óriás teste megfeszül, készül a szellemidéz jelzésére. - Három lépést vidd ket el re, aztán fordulj jobbra! Zayl maga is el renyomult. A taktikai változás láttán az rök meglep dtek, és hátráltak pár lépést. A szellemidéz azonban nem küldött rájuk semmilyen varázslatot, csupán azt tette, amit Gorstnak is mondott. Megperdült, otthagyta ellenfeleit, és azokhoz lépett, akikkel addig az óriás harcolt. Ugyanekkor Gorst Zayl korábbi ellenfelei felé lépett.
A szellemidéz új ellenfelei felé bökött a t rével, és ismét megidézte a Sárkány Fogait. A t hegyes csontzápor átsuhant a gólemeken, darabokra szedte a vérteket, és szilánkokra törte az röket. A darabkák szanaszét szóródtak a földön. Zayl ekkor, t le igazán szokatlan módon, diadalittas csatakiáltást hallatott. Úgy alakult, ahogy sejtette: mivel ez a két gólem még nem küzdött ellene, nem volt alkalmuk felvértezni magukat e varázslatok ellen. Azzal, hogy ellenfelet cseréltek, túljártak a gólemek alkotójának eszén. Ott volt azonban még az a kett , akikkel Zayl eredetileg küzdött. A szellemidéz megperdült, mivel attól tartott, hogy az rök túl soknak bizonyulnak a zsoldos ellen, és már az ajkán volt egy új varázslat, amivel legalább lelassíthatta volna a gólemeket. De aggodalma feleslegesnek bizonyult. Gorst kézben tartotta a csatát - és az egyik gólem fél karját is. Az óriás elhagyta a fegyverét, és éppen az egyik ellenfelét tartotta a feje felett. A fejjel lefelé lógó rt gondolkodás nélkül a földhöz vágta, olyan er sen, ahogy csak tudta - ez pedig hatalmas lendületet jelentett. A sisak és a hamis arc felismerhetetlen halommá zúzódott. Gorst arrébb rúgta a fejetlen testet, és az utolsó r felé fordult. A gólem nem hátrált meg, épp egy halálos sújtást próbált végrehajtani a kardjával. Gorst azonban, aki sokkal fürgébben mozgott, mint ahogy azt a termetéb l gondolta volna az ember, megragadta a fegyver felett a csuklót, és megrántotta. Az r az óriás felé zuhant, aki olyan er vel öklözött bele a kifejezéstelen maszkba, hogy a keze meg sem állt a sisak hátuljáig. Gorst láthatóan semmit sem bízott a véletlenre. Letépte a sisakot, aztán belerúgott ellenfele mellkasába. Az utolsó gólem hanyatt esett a padlón, és szintén darabokra tört. Végtagjai a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, élettelen páncéldarabok pörögtek a földön. - Na, most hogyan tovább? - kérdezte Gorst, és felkapta az egyik bárdot. - Ahogy terveztük, megyünk, és megkeressük Dumon kapitányt. Végigrobogtak a folyosón. A palotában síri csend honolt, életnek semmi nyomát nem látták - Zayl ett l egy cseppet sem lett nyugodtabb. A csata zaját meg kellett volna, hogy hallják a többi rök is - mégsem jött senki segíteni. Vajon hol lehettek mindazok, akik ebben a palotában laktak valaha? És vajon hol lehet Dumon kapitány? Egy ilyen hatalmas épületben, ahol ennyi titkos átjáró van, hogyan tudják majd... Zayl a fejéhez kapott, rádöbbent, hogy milyen ostoba volt. Megtorpant, mire Gorst majdnem belerohant. - Van nálad valami, ami a kapitányé? Bármi jó lenne! Ha nincs, akkor vissza kell mennünk a szobájába!
Az óriás egy percig gondolkodott, aztán felderült az arca. - Ez van nálam! Belenyúlt a zsebébe, és el húzott egy apró, rozsdás medált, amelyen valami szakállas nyugati király arcképe volt látható. A medál peremén csúnyán elkopott írással a következ felirat volt olvasható: A Becsületért, a Hazáért és a Királyért. - Kentril az apjától kapta ezt. Eveken át hordta magánál. Azt szokta mondani, hogy ez hoz szerencsét neki. Azután adta nekem, hogy nagyjából egy évvel ezel tt majdnem otthagytam a fogamat valahol. Azt mondta, nekem nagyobb szükségem van rá. Zayl nem pont ilyesmit szeretett volna, de ha Gorst aurája még nem homályosította el teljesen a régebbit, vagyis Kentrilét, akkor még mindig fel lehet használni arra, hogy a kapitány nyomára bukkanjanak. Sajnos id hiány miatt a szellemidéz kénytelen volt egy kevésbé pontos varázslatot alkalmazni, ezt viszont nagyobb mértékben befolyásolták az olyan küls tényez k, mint például a tulajdonosváltás. Zaylnak azonban meg kellett próbálnia a dolgot. Jobb kezébe fogta a medált, aztán a t r hegyével leírt egy kört a közepe felett, s közben mormogott valamit. Azonnal rántást érzett - de az t néz Gorst felé. Zayl ingerülten Kentril Dumonra kezdett koncentrálni, maga elé képzelte a kapitányt. A rántás most egy másik irányból jött, a nagyterem fel l, ám annak egy olyan részér l, amit Zayl nem nagyon ismert. A szellemidéz motyogott még pár szót, amivel meger sítette a kötést, hogy biztos legyen az eredmény, aztán bólintott. - Megtaláltad? Zayl maga el tt tartotta a rozsdás emléktárgyat, és harmadszor is ellen rizte az irányt. A láthatatlan er továbbra is ugyanabba az irányba húzta. - Egészen biztos, hogy arra van. Gorst megmarkolta a bárdját, és szorosan a szellemidéz nyomában haladt, aki arra ment, amerre a megbabonázott medál vezette. Menet közben azonban Zayl észrevett egy nyugtalanító dolgot a lámpások és fáklyák fényével kapcsolatban - a lángok normálisan táncoltak, de valahogy sötétnek t ntek, mintha valamilyen er kivonta volna bel lük természetes erejüket. Útjuk egy egyszer ajtóhoz vezetett, melyen gondolkodás nélkül beléptek. Egy lépcs t láttak maguk el tt, mely a palota alá vezetett - egyikük sem emlékezett erre az útvonalra a térképekr l. Gorstnak nagyon nem tetszett a halvány fény, melynek nem volt forrása, mégis mindenhonnan látszott egyszerre, és még a szellemidéz nek is végigfutott a hátán t le a hideg, de elszántan mentek tovább lefelé. Biztosak voltak abban, hogy lent megtalálják a kapitányt.
A lépcs lábánál a páros egy hatalmas vasajtóval találta szembe magát. A jobb oldalon egy vízköp sárkány rémes feje állt ki az ajtóból -vonásai alapján a palota kapuját rz rémségek közeli rokona lehetett - cs rében pedig egy karikát tartott. Gorst az ajtóhoz közelítette a fülét, majd egy perccel kés bb megrázta a fejét. - Nem hallok egy pisszenést sem - Megrángatta a karikát. - Túl er s akadály. Azt hiszem, hogy csak tönkretenném a zárat, ha nagyon er sködnék. - Lássuk, mit tehetek! Zayl elsurrant az óriás mellett, és t rével az ajtó elé lépett. Érezte, hogy hatalmas er k hullámzanak az ajtó felületén, és a mögötte lév helyiségben is. - Zayl - hallatszott a koponya hangja. - Azt hiszem... - Ne most, Humbart. Hát nem látod, hogy... Nem tudta befejezni a mondatot. A karika kicsúszott a sárkány hegyes cs réb l. A folyosót éles kiáltás töltötte be. A szellemidéz hátrált, amikor a cs r egyenesen felé kapott, és nekiütközött Gorstnak. Egy szárnyas, karmos vízköp sárkány lépett eléjük az ajtóról, teljes életnagyságban.
18. FEJEZET
- Atanna - Kentril visszanyelte mondandóját. Nem, ez nem Atanna volt - ez a borzalmas bábú nem lehetett Atanna. A kitört nyakú lány mézédesen a kapitányra mosolygott. - Drága Kentrilem... Juris Kán a leány vállára tette a kezét. Arcán a szeret apákra jellemz , mosolygós kifejezéssel megszólalt. - Drágaságom, úgy illik, hogy a lehet legszebb legyél, amikor a kedveseddel találkozol, nem igaz? Gyengéd mozdulattal helyére tette a kitört kart, és végigsimított a szétroncsolt végtagon. Kentril látta, hogy a Kán érintése nyomán Atanna keze villámgyorsan gyógyul. Az uralkodó hátralépett egy lépést, közben olyan szavakat mormolt, amilyeneket Kentril még soha életében nem hallott. A leányt a feje búbjától a lábujja hegyéig fényl aura ölelte körül. Atanna több centiméterrel a föld fölé emelkedett, és közben lába megcsavarodott, újjászületett, ismét normális végtagra kezdett hasonlítani. Az
arcát és testét elcsúfító zúzódások gyorsan hegesedni kezdtek, majd el is t ntek. Még a ruha is megtisztult, elt nt róla minden sérülés. - Olbystusl - kiáltotta Juris Kán. Atanna lassan visszaereszkedett a földre. A fényl aura elenyészett. Kentril egy majdnem tökéletesen gyógyult n t látott maga el tt De azért nem egészen volt tökéletes... mivel a feje még mindig lógott. Atanna apja gyengéd mosoly kíséretében a helyére tette a fejet. Az izmok, inak, erek és a b r azonnal összeforrtak. A szörny seb összehúzódott, majd nyomtalanul elt nt. Juris Kán megigazította a lány frizuráját. - így már mindjárt más! - jelentette ki elégedetten. - így már tetszem, ugye, Kentril? - kérdezte a lány ártatlanul. A férfi képtelen volt bármit is mondani, vagy gondolni. Kétségbeesetten Quov Tsin felé fordult, aki azonban gyanús lelkesedéssel figyelte az eseményeket. - Pontosan, ahogy mondtad - mondta a Vizjerei csaknem turbékoló hangon a házigazdának. - A hatalom szinte mindenre képes.. . még arra is, hogy magát az életet is újrateremtse! - Az Ég ajándéka - felelte a Kán. - Ajándék, amelyet megoszthatunk másokkal is. - Égi ajándék? - csattant fel a kapitány. - De hiszen ez démoni volt! A Kán úgy nézett rá, mint egy csintalan kölyökre. - Démoni? De drága kapitányom, hiszen ez itt Ureh! A Három F gonosznak semmilyen démonja, vagy szolgája nem teheti be ide a lábát. Nem igaz, Tsin mester? A Vizjerei megvet en csettintett. - Ne légy már ilyen földhöz ragadt, kapitány! El sem tudod képzelni, hogy mi mindenre képes a Fény ereje! Gondolod, hogy a Pokol képes lenne az élet meg rzésére? - Meg rzésére? Ezt maga életnek nevezi?
halott, Tsin! Nézze csak meg!
- De Kentril, hogy mondhatsz ilyet? - szólt Atanna incselked hangon, és közelebb lépett a kapitányhoz. Szeme épp oly varázslatosan csillogott, ahogy mindig, és a kapitány még a teste melegét is érezte a ruhán keresztül, pedig a lány hozzá sem ért. Atanna normálisan, nyugodtan lélegzett - Dumon kapitány már maga is kételkedett abban, hogy igaz, amit gondolt. - Komolyan úgy látod, hogy halott vagyok?
- Nyisd ki a szemed és tárd ki az elmédet, kapitány - biztatta Tsin, miközben közelebb lépett a párhoz. - Mindig is úgy éreztem, hogy te egy kicsivel értelmesebb vagy, mint a társaid. Hiszen ismered a Fényességek Legfénye-sebbikének legendáját! Tudod, hogy az arkangyalok fantasztikus tudással ajándékozták meg az ittenieket, s olyan dolgokat fedtek fel el ttük, melyeket mi el sem tudunk képzelni! -De... ez? - Kentril jogosan kételkedik-jegyezte meg Juris Kán. Kitárta karját, mintha át akarná ölelni az egész termet. - Nem azt tanítják nekünk az arkangyalok, hogy óvakodjunk a bárányb rbe bújt farkastól? Hiszen sokat hallottunk már ravasz démonokról, akik minden úton-módon arra törekednek, hogy tönkretegyék az emberek világát. Drága kapitányom, Ureh történelme abból az id b l, amikor az Égbe vezet utat kerestük, igazolja kételyeidet. Éppen Diablo és a kisebb démonok ostroma miatt kezdtem csodáért imádkozni, miattuk akartam megtalálni azt az utat, amelyen biztonságba helyezhetem a birodalmat. Szerencsém volt, hiszen az arkangyal megajándékozott ezzel a csodával, de közben nemegyszer szembesültünk ravasz árulókkal, és olyan pokoli cselszövésekkel, melyeket csak igen nehezen tudtunk leleplezni. Igen, én fejet hajtok szkepticizmusod el tt, bár az itt és most nem helyénvaló. Tsin megfordította a kapitányt, úgy, hogy az rálásson az emelvényre. A zsoldos szeme elkerekedett, amikor meglátta a pulzáló, fényl rúnákat. Kentrilt elöntötte a menekülési vágy - minél távolabb szeretett volna kerülni ett l a helyt l. De sajnos amellett, hogy Tsin fogta a karját, Atanna is ott állt mögötte. - Az arkangyal, akivel Juris Kán beszélt, nem tudta visszacsinálni a dolgokat magyarázta a törpe-varázsló. - De felfedte vendéglátónk el tt az egyetlen kiutat, mely m ködésbe léphet, ha az er k megfelel konfigurációba kerülnek. Ez meg is történt. A Kán az emelvény mellé lépett, és Kentrilhez fordult. - Eredetileg úgy gondoltam, hogy a szerencsés pillanatban bekövetkezett érkezéseteket arra használom fel, hogy befejezzem, amit elkezdtem: Urehet az Égbe juttatom. De a jó Tsin mester meggy zött arról, hogy a halandó világban kell maradnunk. Kiderült, hogy mindez olyannyira egybevág az én számításaimmal, hogy azt kell hinnem: az arkangyal valójában pontosan ezt az utat szánta nekünk. - Nem értem - motyogta Dumon kapitány, mivel más nem jutott az eszébe. - Pedig nagyon egyszer , Dumon, te kretén! Az arkangyal nem az Éggel vagy a pokollal összeköttetésben álló er kre mutatott rá, hanem olyanokra, melyek magával a természettel, a világgal állnak szövetségben. Keresve sem találnánk jobb módszert arra, hogy Urehet a világhoz láncoljuk! Ezen er k természetes tulajdonságai egyensúlyt teremtenek, harmóniára törekszenek. Ureh ismét igazi város lesz, lakói pedig ismét képesek lesznek arra, hogy kimenjenek a napfényre, és kapcsolatba lépjenek más királyságokkal, más birodalmakkal.
Kentril ebben a pillanatban ezt nem találta olyan csodásnak, mint Tsin. Mi több, már bánta, hogy a helyére tette azt a bizonyos követ. Ureh nem az volt, amire számított és a jöv je sem úgy alakult, ahogy tervezte. - És mi a helyzet Gregus Mazival? - kérdezte a kapitány, miközben lerázta magáról a Vizjereit és Atannát. Nem tudta kiverni a fejéb l azt a borzalmas képet. - A Kán már megmagyarázta nekem azt az egyszer esetet. Nem Gregus Mazit találtátok meg, hanem valamelyik tanítványát. O is megpróbálta elpusztítani az Arnyak Kulcsát, de egy véd varázslat fogságába esett. A kretén maga rohant a vesztébe. Most védi a követ azok ellen, akik hasonlóan gonosz módon Ureh egyetlen reményére törnének... Túl sok homályos rész volt a történetben, túl sok volt az oda nem ill részlet, de Quov Tsin, aki nem volt ott velük a barlangban, tökéletesnek találta a magyarázatot. Kentril Dumon azonban másként látta a helyzetet. Pontosan tudta, hogy Juris Kán csak egy újabb hazugságot csapott a háta mögött sorakozó többihez. Minden, amit a kapitány és a csapata gondoltak Urehr l, valótlannak bizonyult. Azért jöttek ide, hogy a végére járjanak egy legendának, ehelyett egy rémálom kell s közepébe csöppentek. - És mi a helyzet az embereimmel, Tsin? Mi lett Alborddal meg a többiekkel? És Zayllal, a szellemidéz vel? Egy sor kit n embernek nyoma veszett, és ez idáig még nem hallottam semmiféle logikus magyarázatot az elt nésükre. Juris Kán a kapitány mellé lépett. Most még magasabbnak, még tekintélyesebbnek t nt, mint korábban. - El kell ismernem, hogy Gregus gonoszsága nyomot hagyott néhány alattvalóm lelkében. De amint Ureh ismét a halandó világ részévé válik, minden gonoszságra fény derül, és a b nösök megfizetnek majd tettükért. Kentril énjének egy része nagyon is szeretett volna hinni az uralkodónak, de sajnos már túl sok olyan dolgot hallott, amit nem tudott elfogadni. - Tsin, maga maradhat, ha akar, de én megyek... Atanna hirtelen ismét ott termett az oldalán. A kapitány egyszerre érzett undort és gyönyört. Ott állt el tte álmai asszonya... akit pár órával korábban látott lezuhanni és meghalni, aztán ismét életre kelni, méghozzá igen morbid módon. - De Kentril drágám, nem mehetsz el, még nem! A hangja mézesmázos volt, de nem elég édes ahhoz, hogy megingassa Kentrilt. A veterán harcos ismét elhúzódott a lánytól, és el húzta a kardját. - Most kimegyek azon az ajtón. Tsin, ha van egy csepp esze, velem jön.
- Ne légy még nagyobb bolond, mint amekkora vagy, Kentril Dumon! Én nem megyek sehova, és te sem mehetsz el innen. Épp most van rád a legnagyobb szükségünk! - Szükség van rám? Miért? A Vizjerei ilyen fokú butaság láttán már csak rázta a fejét. - Természetesen szükségünk van rád a varázslathoz, te kretén! A férfi tekintete egyik arcról a másikra villant - aztán sarkon fordult, és futásnak eredt. Egy varázslóval szemben Kentril Dumon még meg tudta volna védeni magát. Kett vel szemben is bízhatott volna abban, hogy talán sikerrel jár. Három varázslóval azonban csak egy rült állt volna ki. De ahogy Kentril az ajtó felé futott, hirtelen azon kapta magát, hogy teljes er b l az emelvény felé rohan. Egyetlen kecses mozdulattal megfordult, de akkor is az emelvényt látta maga el tt. - Ne vesztegesd az id nket ilyen ostoba fogócskával, Kentril Dumon! - csattant fel Tsin. - Úgy csinálsz, mintha meg akarnánk ölni téged. Kentril, mivel sehogy sem sikerült közelebb jutnia a szabaduláshoz, megtorpant. - Miért, nem azt tervezik? - A vér, amire szükségünk lesz, annyira kevés, hogy még csak szédülni sem fogsz... Vér... - Átkozottak! - Kentril, kezében a karddal, támadásba lendült. A fegyver elt nt a kezéb l, majd egy pillanat múlva ismét megjelent, de ezúttal Juris Kán kezében. Atanna apja úgy tett, mintha nem történt volna semmi különös. Elvette Kentrilt l a remény utolsó sugarát is. - Drága kapitányom, te egyfolytában félreértesz mindent. Igen, azt akarjuk, hogy felfeküdj az emelvényre, de ez egyáltalán nem nevezhet emberáldozatnak. Hadd magyarázzam meg! - Ráncos arcán szentekre jellemz kifejezés t nt fel. - Olyan er kkel dolgozunk, melyek részei a természetes egyensúlyt fenntartó hatalomnak. Ebben a természetes egyensúlyban nagy szerepe van az életnek, és magát az életet a vér jelképezi leginkább. Tehát ahhoz, hogy megkössük ezt az er t, vérre van szükségünk. Az emelvény a középpont, ezért aztán ott kell a véráldozatot bemutatni. Egy gyengéd, ám hideg kéz ért az arcához. Kentril megugrott, és ismét azzal a lénnyel találta magát szemben, akir l eddig azt hitte, hogy szereti.
- Ahhoz tehát csak pár cseppre lesz szükség. A többi, amit még elveszünk, az kett nkért kell, drágám. A kedveskedés hallatán ismét kett s érzelmek törtek a kapitányra - olvadozott, de ugyanakkor futkosott a hátán a hideg. - Kett nkért? - Hát persze, Kentril drágám! A varázslat eredményeként Ureh ismét a halandó világ részévé válik, de neked többé nem kell félned a haláltól. Hát nem fantasztikus? Többé nem kell félned a haláltól... Olyanná akarják tenni, mint Atanna. Ismét megpróbált menekülni, de a teste nem engedelmeskedett az akaratának. Kentril tudott lélegezni, tudott pislogni is, de a karja és a lába mozdulatlan maradt. - Ugyan már, Dumon! Magaddal együtt engem is lejáratsz. Nem hiszem el, hogy ne tudnál pár csepp vért áldozni, hogy a város megmeneküljön, és hogy tiéd legyen a Kán ajándéka. Ha többször is meg lehetne tenni, akkor magam feküdnék oda az emelvényre. A zsoldos fanyar örömmel tapasztalta, hogy a szája legalább m ködik. - Csak tessék, Tsin! - Sajnos nekem asszisztálnom kell a varázslatnál. Drága vendéglátónk viszont biztosított afel l, hogy ha az er k ismét a megfelel helyzetbe kerülnek, én is részesülhetek ebben az örömben. Most viszont te vagy a szerencsés kiválasztott! Kentril lába megmozdult, de nem a saját akaratából. Az emelvény mellett Quov Tsin két ujjával járást imitált. A harcos lába utánozta az ujjak mozgását. - A fenébe is, Tsin! Hát nem veszi észre, hogy itt valami nagyon b zlik? Ahogy azonban közelebb ért a Vizjereihez, a kapitány észrevette, hogy milyen furcsán, homályosan csillog a varázsló tekintete. Közelr l Tsin úgy festett, mint akit megbabonáztak. - Felfelé, leszel szíves! - mondta Tsin. Kentril, mivel nem tudott ellenállni, felmászott az emelvényre, és elterült, mintha végtagjait megkötözték volna. Juris Kán odahajolt fölé. Az uralkodó apró, ám éles t rt tartott a kezében. - Nincs miért bocsánatot kérnem, Kentril Dumon. Ureh mindörökké hálás lesz neked ezért.
Miközben a Kán a feje fölé emelte az áldozati t rt, és mágikus szavakat mormolt, a kapitány megpillantotta Atannát, aki apja mögött állt, és várakozóan mosolygott rá. Tehát hamarosan ismét együtt lesznek... és
is pontosan olyan lesz, mint a lány.
A szárnyas vízköp sárkány leugrott az ajtóról, s egész teste mintha vasból lett volna. Eltátotta cs rét, és felüvöltött, közben pedig a két férfi felé csapott acélkarmaival. Gorst becsülettel helytállt - Zayl elé lépett, és megpróbált halálos csapást mérni a sárkányra a bárddal. Sajnos a fegyver egy fémes csattanás kíséretében lepattant a vastestr l, és az éléb l is letört egy darab. - Most mit csináljunk? - kérdezte az óriás. A sárkány a cs re hegyét l a lábáig majd' három méter magas volt. Zayl tudta, hogy még Gorst sem merészkedhet a szörny közelébe; az él halott rszem azonnal darabokra tépné a harcost. - Hadd próbáljak meg egy varázslatot! - A sárkány éppen olyan volt, mint a gólemek, csak állati formában. A szellemidéz azt remélte, hogy talán ezzel is el tud bánni, egy hasonló módszerrel. Úgy tett, ahogy korábban is: megfordította mind a szavakat, mind magát a varázslatot, s próbálta kivonni az élettelen testb l a beleköltöztetett hamis életet. A szörny egy pillanatra megtorpant. Megrázta a fejét, mintha próbálná tisztázni a gondolatait, majd zavartalanul folytatta a támadást. Gorst és Zayl tudták, hogy ideiglenesen vereséget szenvedtek, így hátrálni kezdtek, fel a lépcs kre. A sárkány követte ket, egészen addig, míg el nem érkezett a lépcs közepéhez. Ott hirtelen ledermedt, vasszemét a betolakodókra szegezve. - Tehát... ezek szerint els sorban az ajtót védelmezi - mormogta Zayl, aki még egyel re nem tudta, hogy mihez is kezdhet ezzel az információval. Gorst a bárdra támaszkodott, és a szörnyet méregette tekintetével. - Le kell jutnunk oda. Kentril biztos, hogy ott van, és ez nekem nagyon nem tetszik. A szellemidéz egyetértett a harcossal. Azt ugyan nem tudta, hogy a kapitány miért lehet odalent, de abban biztos volt, hogy valami sötét er áll a dolog mögött. Minél tovább topognak egy helyben a sárkány miatt, annál valószín bb, hogy a kapitányt megölik... vagy még valami annál is rosszabbat m velnek vele. - Mi történik odakint? - kérdezte egy hang az oldalán. A felgyorsult események közepette Zayl egészen megfeledkezett Humbart Wesselr l. A koponya persze nem tehetett értük sokat, de a szellemidéz tudta, hogy ha nem válaszol, Humbart folytatja majd a kotyogást. - Egy vízköp sárkánnyal kerültünk összet zésbe annál az ajtónál, amely mögött Dumon kapitányt sejtjük - közölte a táska tartalmával. - Azt javasolnám, hogy maradj nyugton, hacsak nincs valami korszakalkotó ötleted.
A koponya szokás szerint fittyet hányt a figyelmeztetésre. - Próbáltad már a gólemes varázslataidat? - Igen, az egyiket, és nem sikerült. -És mi lenne, ha... Zayl felsóhajtott, és annak ellenére, hogy Humbart a múltban már jó szolgálatot tett neki, ismét megbánta, hogy maga mellé fogadta a testetlen harcost. - Erre most nincs id ! Én... - Csak egyetlen kérdés, kölyök! Mi a helyzet a Vassz zzel? - Vassz z? - mormogta Gorst, akinek err l a kifejezésr l csak a kínzóeszköz jutott eszébe. - Egy másik varázslat, amiben szintén a visszafordítás a lényeg. Nem is értem, hogy egyáltalán miért került ez most... - A sápadt szellemidéz habozott. - De talán lehet, hogy mégis m ködne. Nem veszélytelen vállalkozás, de ha elég óvatos vagyok, még akár sikerülhet is. Az óriás megrázta a fejét. - Ha veszélyes, akkor használj hozzá engem. -Gorst... A harcos meg sem hallgatta a tiltakozást. - Ha velem nem m ködik a dolog, még mindig megpróbálhatsz valami mást. De ha veled nem m ködik, ugyan mire mennék én egyedül? Az óriásnak igaza volt, és ez Zaylnak a legkevésbé sem tetszett. A Rathma-hív k az egyensúlyért folyó harc els sorában csatáztak a halandók világában. Nem szoktak mások életével hazardírozni. - Rendben van, de ne kockáztass semmit feleslegesen. - Mit kell tennem? - kérdezte Gorst. Zayl, aki közben már meg is kezdte a varázslást, ezt felelte: - Meg kell vívnod a sárkánnyal. - Ennyi? A következ választ a koponya adta. - Esetleg imádkozhatsz is, kölyök! Gorst erre csak morgott valamit. Zayl befejezte a varázslatot, és magyarázni kezdett. -Ha úgy m ködik, ahogy kell, minden csapás, amivel téged érne el, t magát fogja súly tani. Ha a legkisebb fájdalmat érzed, azonnal vonulj vissza.
Az óriás nem mondott semmit, még azt sem jegyezte meg, hogy ha a sárkány egyetlen jól irányzott csapással kettészakítja, akkor már nemigen tud visszavonulni. Maga elé emelte a bárdját és elindult lefelé a lépcs n. Pár lépés után megtorpant. - Ha én eltalálom, az nekem fog fájni? - Nem, támadj csak nyugodtan. Az óriás boldogan elmosolyodott. - Remek! A szárnyas sárkány, aki egészen eddig mozdulatlanul figyelte ket a lépcs közepér l, hirtelen ismét életre kelt, amikor a zsoldos a közelébe ért. Már kapkodott, csapkodott Gorst felé, pedig a férfi még nem volt elég közel hozzá, hogy elérje. Zayl bízott ugyan varázstudásában, de azért aggódott az óriásért, hiszen nem lehetett tudni, hogy magát a szörnyet milyen varázslatok védik. Felkészült arra, hogy ha bármi rosszul sül el, azonnal közbe tudjon lépni. Amikor már csak egy-két méterre volt az rt l, a zsoldos a feje fölé emelte a bárdot, és megeresztett egy kiadós csatakiáltást. A sárkány visszaüvöltött, és támadásba lendült. Fém csattant fémen. A szellemidéz varázslata ellenére a zsoldos úgy küzdött, mintha megpróbálná kizárólag a saját erejéb l megvédeni magát. A bárd éle néhányszor találkozott a sárkány karmaival és a cs rével. A borotvaéles karmok csak centikre voltak Gorsttól, de a férfi kikerülte ket, mint ahogy azt bármilyen más támadás esetében is tette volna. Óriási ereje segítségével megfordította az állat fejét, de túl nagy árat fizetett azért, hogy eltalálta fegyverével annak fémpikkelyes oldalát. A bárd megrepedt, éle már egyáltalán nem volt, minden ütés egyre lassabban és lassabban ért célba. A vízköp sárkánynak végül sikerült áttörnie az óriás védelmi rendszerén. Gorst próbált hátrálni, de megbotlott a lépcs ben. - Mi történik? - kérdezte Humbart. Zayl nem mondott semmit. Felkészült már, hogy varázsolni fog, bár tudta, hogy ha a zsoldos súlyos sérülést szenved, az ellen nem tehet semmit. A karmok belemélyedtek Gorst jobb lábába. Egy pillanat múlva szörny , éles, fémes kiáltás harsant, mely betöltötte az egész folyosót. Gorst hatalmas ellenfele hirtelen kibillent az egyensúlyából, jobb hátsó lábán iszonyatos seb tátongott. A sárkányt ez nem kedvetlenítette el, ismét támadásba lendült, s cs rét a férfi védtelen mellkasába próbálta mélyeszteni. A környéket ismét betöltötte a fémes sikoly. A sárkány most már hátrálni kezdett, méghozzá siet s tempóban. A hasa tájékán hatalmas seb tátongott. Ha egy él
állatról lett volna szó, az már régen kimúlt volna ilyen sérülésekt l, de a varázslat, amely életet lehelt a szárnyas szörnybe, tovább mozgatta, bár most már kevésbé kecsesen, mint korábban. - M ködik! - kiáltotta Gorst. - Közelebb megyek hozzá! Zayl hiába látta, hogy a varázslata m ködik, még nem tudott megnyugodni. Közelebb lépett a csata helyszínéhez, figyelt minden lehetséges veszélyforrásra, és leste, hátha nyílik valahol egy kis rés, amit kihasználhat. Az óriás meglendítette a bárdját - az állat bal vállát célozta meg. A szörny még résen volt, és Gorst jobb felkarja felé csapott. Az eredmény az volt, amit Gorst várt is. Az életre keltett r, ahelyett hogy beletépett volna a puha emberhúsba, s szétzúzta volna az izmokat és a csontokat, a saját jobb mells lábát tépte darabokra. A sárkány, mivel így már mindkét jobb oldali végtagja súlyosan sérült, a falnak tántorodott. De még mindig nem adta meg magát. - Ez így túl sokáig tart! - kiáltotta a zsoldos. - Kipróbálok valami mást. Eldobta a bárdját, és közelebb hajolt a vízköp sárkányhoz. Szinte tálcán kínálta neki az arcát, a nyakát. - Gorst! Ne! - Bár a varázslat eddig még megvédte a zsoldost, Zayl nem akart kockáztatni semmit. A fémb l kovácsolt r azonban még a szellemidéz nél is gyorsabban reagált. Épen maradt mells végtagjával keményen lecsapott a felkínált célpontra. A karmok, melyek csontig belevájhattak volna Gorst arcába, egyre közeledtek... Egy fémes sikoly kíséretében a sárkány arca valósággal leszakadt, és a torka is szétnyílt. A gonosz arcból alig maradt valami, kivéve az állat fél szemét. A bámuló férfiak szakadozott lyukat láttak maguk el tt, olyat, mint a sérült gólemeken is. A sárkány habozva el relépett, s ráállt sérült mells lábára. Ezután elesett, és láthatóan nem is bírt már felállni. Gorst szinte gyerekes kíváncsisággal el rehajolt, és az ép mells végtag felé kínálta csupasz mellkasát. El renyúlt, és megkopogtatta a sérült r mancsát. Az automatikusan el recsapott. A sárkány mellkasán hatalmas seb jelent meg. A fémszobor felsikoltott... aztán nem mozdult többet. - Kedves kis varázslat - jegyezte meg Gorst. - Meddig tart a hatása? - Ennek a csatának vége - felelte a szellemidéz . - A varázslat is elmúlt.
- Kár. Meg tudod csinálni még egyszer? Zayl megrázta a fejét. - Nem m ködne. Különben is, van egy olyan gyanúm, hogy odalent ez a varázslat nem sokat segítene rajtad. Az óriás felvette a bárdját a földr l, de nem t nt túl szomorúnak a varázsló válasza hallatán. - Gondolom, akkor úgy kell majd küzdenem, ahogy máskor szoktam, igaz? A sárkány pusztulásával odaveszett az ajtó karikája is, de Zayl sejtette, hogy nem is az volt az igazi nyitó mechanizmus. Egy ilyen helyet nem rizhetett hétköznapi zár. Az ajtó igazi kulcsa valamiféle varázslat lehet - de vajon milyen varázslat? El szedte a koponyát. - Humbart, mit látsz? - Egy vörös er borítja az egészet. Ezen sötétzöld vonalak cikáznak, lent is és fent is, középen pedig egy kékes-sárgás pöttyöt látok... Zayl pontosan valami ilyesmit keresett. - Irányítsd oda a t r hegyét! A koponya így is tett, jobbra-balra, fel és lefelé utasítgatta a szellemidéz bal kezét. - Most pont fölötte vagy, kölyök! Zayl a pontba nyomta a t r hegyét, mire enyhe bizsergés futott végig a testén. Azonnal elmormolt egy keres és kioldó varázsigét. Zayl tudta, hogy a koponya különleges képességei nélkül képtelen lett volna ilyen pontosan eltalálni a megfelel területet - a varázslatokat nagyon ravasz módon helyezték el. Gondolatban gyorsan végigfutott a zárat alkotó milliónyi girbegurba szálon, s hamarosan kikutatta, miként nyílik. Szájából olyan si szavak törtek el , melyeket még soha életében nem hallott; réges-régen valami sötét képzelet szülte ket. A szellemidéz már arra gondolt, hogy kivonja magát, de más lehet sége nem volt és Dumon kapitánynak is ez volt az egyetlen esélye. Végül egyetlen szó tört el bel le, az utolsó kulcs, mely - ha megfelel en ítélte meg a varázslat létrehozóját - egyben az egyetlen szükséges varázslat is volt. - Tezarka... - suttogta Zayl. Az ajtó halk nyikorgás kíséretében kinyílt.
A szellemidéz hátraugrott, Gorst mellé, aki már várta az elkerülhetetlennek t n összecsapást. A vasajtó szélesre tárult, bentr l sejtelmes fény sz r dött ki. A helyiségben hatalmas er k munkálkodtak, hullámaiktól még Zayl is megrettent. De nem tört el semmi, hogy megtámadja ket. Se egy r, se egy gólem, semmi. Zayl és Gorst összenéztek, aztán óvatosan megindultak befelé. A hatalmas, szögletes helyiség azonnal felkeltette érdekl désüket, hiszen az kétségkívül egy igen er s varázsló legbels szentélye volt. A súlyos kötetek, az összegy jtött varázslöttyök, porok, kabalák - Zayl még soha életében nem látott ehhez fogható gy jteményt. Egy percre egészen belefeledkezett a látványba. Ennyire még Gregus Mazi m helye sem ny gözte le. Gorst kellett ahhoz, hogy megtörjön a varázs, Gorst, aki feltette a nagy kérdést. - Miért nincs itt senki?
19. FEJEZEÍ
Mozogni ugyan nem tudott, azt viszont nem akadályozták meg, hogy beszéljen, így aztán Kentril nem is fogta vissza magát. - Tsin! Szálljon ki! Hát nem látja, hogy itt valami nagy baj van? Hiszen magát is megb völték, nem veszi észre?! - Nyugalom, Dumon - felelte a Vizjerei. -Micsoda egy hálátlan kretén vagy! Halhatatlanság, hatalom, kincsek... azt hittem, hogy a szíve mélyén minden zsoldos erre vágyik. Kentril tehát nem ment semmire. A Vizjerei nem látott át a varázslaton. A Kán kihasználta a varázsló mohóságát, pontosan úgy, ahogy Kentril, amikor meggy zte, hogy vegye rá a birodalom urát, hogy térjen vissza városával a halandó világba. De meg kellett egyáltalán gy zni a vendéglátójukat err l? Hiszen Atanna volt az, aki el ször felvetette a dolgot Kentrilnek, s azt mondta neki, hogy ha az apja nem folytatja az utat az Ég felé, akkor örökké együtt maradhatnak. A zsoldos csak most jött rá, hogy milyen csúnyán felültették; valószín leg Juris Kán utasította a lányát, hogy ilyen gondolatokat ültessen a kapitány fejébe - biztosak voltak abban, hogy Kentril megtesz majd mindent annak érdekében, hogy meggy zze a Vizjereit. is, Tsin is úgy táncoltak, mint a marionett-bábuk - vagy mint a halak a horgon. Mindketten ráharaptak a csalira, aztán Ureh ura könnyedén kirántotta ket a vízb l. - A sors iróniája... - mondta az id s uralkodó. - Éppen el akartam küldeni drága leányomat, hogy keressen meg téged, amikor megérkeztél. Várni akartam még
ezzel a varázslattal... de a gyermekeim olyan éhesek, olyan mohók, hogy kénytelen voltam el rehozni ma estére. Kentril Tsinre pillantott, hogy lássa, mit szól az aprócska varázsló mindahhoz, amit házigazdájuk bevallott, de a kopaszodó Vizjereit teljesen lekötötte a készül dés. A Vizjerei megindult körbe az emelvény mentén, és elmormogott varázsszavai nyomán egyes rúnák még fényesebben kezdtek világítani. Bármivel babonázta is meg Juris Kán Tsint, tökéletes munkát végzett. - Amikor el ször felfedeztünk benneteket, nekik ígértem az embereidet, de ehhez a varázslathoz szükség volt egyik tökre. Szükségem volt továbbá egy varázstudóra is, aki segíti a munkámat, hiszen a többieket muszáj volt feláldoznom a nagy mü érdekében. - Gregus Mazi nem is próbálta meg elpusztítani Urehet, igaz? A király láthatóan megbántódott ezen. - Ennél sokkal rosszabbat tett! Volt mersze azt állítani, hogy nem tudom, mit csinálok! Azt merte mondani, hogy én, Juris Kán, alattvalóim szeretett ura, nem mentettem meg az embereket, hanem kárhozatra ítéltem ket! Micsoda borzalmas gondolat! Dumon kapitány azonban ezt nagyon is el tudta képzelni fogva tartójáról - és még sok minden mást is. Most már látta azt, amit eddig nem vettek észre. Ureh uralkodója teljesen megbolondult, a jóság utáni sóvárgása valami egészen másba fordult. - Bevallom, hogy voltak pillanatok, amikor megingott a hitem, de ilyenkor az arkangyal mindig megjelent, meger sített, és visszaterelt a helyes irányba. Lehet, hogy a segítsége nélkül sosem lettem volna képes véghezvinni azt, amit kellett. Ez az arkangyal, akir l Juris Kán egyfolytában beszélt, csakis a képzelete szüleménye lehetett - és mégis, egy olyan ember volt , aki majdnem feljutott az Egekbe! Akkor viszont hogy lehetett volna az angyal álomkép? Csakis egy ilyen lény segítségével lehet képes egy ember ezt a hihetetlen feladatot véghezvinni... - Figyelmeztetett, hogy óvakodjak a gonosztól, amely mindig megpróbálja romba dönteni tervemet, és beférk zik a hozzám közel állók szívébe - csak magamra számíthattam. Még azokat is megronthatta a gonosz, akik velem együtt dolgoztak az ügyünk sikeréért... - A Kán végtelenül büszkén kihúzta magát. - így aztán kifundáltam, hogy miként biztosíthatom, hogy a nagy pillanatban egyiküknek se legyen lehet sége elárulni engem! Amikor a papok és a varázslók összegy ltek, hogy megtegyék a dolgukat, nem tudták, hogy mesterüknek valami más is jár a fejében a nagy csodán kívül. Ureh királya ugyanis titokban egy második varázslatot is el készített, és úgy belesz tte azt az eredetibe, hogy egyik segít je se vegye észre. Tehát tudtukon kívül el segítették azt, hogy senki se hiúsíthassa meg a szent utat.
Juris Kán a nagy varázslatba belesz tt egy másikat, amely megölt mindenkit, aki segített neki a kántálásban. Sorsuk abban a pillanatban megpecsétel dött, hogy belefogtak a varázslatba. A varázslat, amely arra szolgált, hogy felemelje Urehet az Égbe, nem csupán a világ mágikus erejéb l táplálkozott - ugyanennyi er t vont ki a kántálás résztvev ib l is. - Olyan pontosan elterveztem mindent, a legapróbb részletekig - folytatta a Kán. Éreztem, ahogy Ureh lelke felemelkedik földi vázából... és ahogy az életer eltávozik a korrupt lelkek áruló testéb l. De egy embert alábecsült - éppen azt, akire a legjobban oda kellett volna figyelnie. Gregus Mazi volt az: az uralkodó bizalmasa, akit szinte fiaként szeretett, a kiváló és jól képzett varázsló. Mazi és Tobio, a pap voltak azok, akik lelkiismeretes, kemény munkájukkal nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a varázslatot egyáltalán végre lehessen hajtani. - Láttam a szemében. Láttam azt a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy mit is tenne vele a varázslat. Azt nem tudta, hogy én hajtottam végre a változtatást, azt viszont igen, hogy mi lenne a dolog vége. A dönt pillanatban, a legkritikusabb lépés el tt Gregus kitépte magát a hálóból, amelyet együtt állítottunk fel. Maradék ereje segítségével kivarázsolta magát Urehb l... Az ösztönös reakció nem csupán Mazi életét mentette meg; kibillentette a varázslat folyamatát az egyensúlyból, így Ureh lelke elszakadt földi porhüvelyét l, de ahelyett, hogy felrepült volna az Égbe, a birodalom ottrekedt egy árnyas, id tlen térben. A királyság többi varázslójával és papjával együtt Juris Kán talán kijavíthatta volna a hibát, és eljuttathatta volna a birodalmat az Égbe, de ezekkel a segít kkel a varázslat már megtette azt, amit Gregus Mazival nem. Egyetlen kivétel volt csupán: Tobio, aki valami isteni szerencsével szinte sértetlenül úszta meg a kalandot. A Kán úgy döntött, hogy ez biztosan azt jelenti, hogy az Ég kímélte meg a férfi életét, és boldog volt, hogy maradt legalább egy régi barát, aki h séges hozzá. Tobio segítségével Juris Kán rögtön elkezdett dolgozni a megoldáson, de minden tervük kudarcba fulladt. A lakosok is pánikba estek - attól féltek, hogy örökre fogságban ragadnak. Juris Kán mesélés közben Kentril fölé emelte a mágikus t rt, és láthatatlan mintákat rajzolt vele a leveg be. - Es akkor, amikor elérkezett a legsötétebb reménytelenség - tette hozzá egy büszke mosoly kíséretében - az arkangyal ismét meglátogatott álmomban. Ahogy azt már tudod is, nem tudta visszafordítani a varázslatot, de legalább útba igazított - és ami még ennél is fontosabb - segített nekem abban, hogy végre tudjam hajtani a küldetést. Az Égi Küldött megmutatta, hogy miként nyithatok ajtót a lelkemben, hagyta, hogy a lelke és az enyém egyesüljenek, ereje belém szállt, vágyai keveredtek az én vágyaimmal... s rajtam keresztül elértek a gyermekeimhez is.
Amikor azonban Tobio értesült arról, hogy milyen kegyben részesült az uralkodó, kiderült, hogy nagyon irigy ember - legalábbis a Kán szemszögéb l. Ellenkezni kezdett régi barátjával, és azt állította, hogy nem Égi kegyben részesült, hanem hagyta, hogy beszennyezze lelkét a Pokol. A papnak még ahhoz is volt képe, hogy megpróbálja kioktatni urát, de Juris Kán könnyedén elbánt eltévelyedett szolgálójával. Szomorú szívvel ugyan, de szám zte Tobiót a palota alatti si barlangokba, abban a reményben, hogy a pap majd egyszer megszabadul a b nös gondolatoktól, és visszatérhet a városba. A Kánt ekkor már senki sem akadályozta abban, hogy végrehajtsa az arkangyal utasításait. Varázslatokkal konzerválta drága alattvalóit addig, míg rá nem talál az igazi megoldásra. Az angyal megmutatta neki, hogy miként nyugtathatja meg az embereket, hogyan nyithatja meg lelküket más angyalok számára -minden emberre egy angyal jutott. Arra is rábeszélte Ureh bizakodó urát, hogy saját leányát is csatlakoztassa a nyájhoz; feltárta el tte az arkangyal dics ségességét, és mindazon ajándékokat, melyek akkor várnak rá, ha segít atyjának és a lakosoknak. Juris Kán elvonta Kentril mellkasa fölül a t rt, és Atanna felé nyújtotta karját. A vörös hajú hercegn atyja mellé lépett, és engedte, hogy az átkarolja a vállát. Atanna szerelmesen nézett Kentrilre - szemén látszott, hogy teljesen meg van gy z dve arról, hogy amit apja tesz, az helyes. - Lányom ijedt volt, kapitány, meg volt rémülve, mert nem tudta, hogy milyen áldásban lesz majd része... - A ráncos, ám nemes vonású arc a gyermeke felé fordult, és szeretetteljesen rámosolygott. - Er snek kellett lennem, ragaszkodnom kellett a kit zött célhoz... annak ellenére, hogy vonakodott. Nagy munkára volt szükség, az arkangyal is türelemmel volt, így aztán végre megnyílt az ajtó. Atanna arca földöntúli boldogságot sugárzott. - Olyan gyerekes voltam, szerelmem! Igazából féltem attól, amire apám készült! Amikor az arkangyal belém hatolt, még sikoltottam is, el tudod képzelni? Most már úgy szégyellem magam emiatt! A fogságba esett zsoldos szemében, aki pontosan látta, hogy miféle „áldásban" részesült Juris Kán és a lánya, ez egyáltalán nem t nt butaságnak. Bármit akart is elérni égi vezet jük, az eredmény olyan volt, mint a megcsúfolása mindannak, ami szent. - Azt hiszem, már majdnem készen állok, uram -jelentette váratlanul Quov Tsin. - Már csupán néhány apróbb varázslat van hátra. - Hálás vagyok neked, varázslómesterem. A te képességeid nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Kentril megpróbálta kihasználni azt, hogy éppen nem rá figyelnek - próbált megmozdulni. Sajnos a Vizjerei elfoglaltsága és Juris Kán borzalmas emlékezése nem gyengítette meg a varázslatot, amely fogva tartotta Kentrilt.
Atanna ismét odalépett mellé, és simogatni kezdte a kapitány homlokát valószín leg megnyugtatónak szánta a mozdulatot, csakhogy azt a kezét használta, amely nemrég péppé zúzódott. A smaragdzöld szempár ragyogott, de a lány nem pislogott. - Olyan ostobának fogod magad érezni, miután az egésznek vége, Kentril drágám! Úgy leszel vele, mint én: nem érted majd, hogy miért is ellenkeztél ennyire! Kentril nem tudott a lány szemébe nézni -addig nem, amíg ennyire elevenen élt benne a kép, ahogy Atanna eltorzultan belép a szobába. A kapitány így elnézett a lány mellett, és inkább Juris Kánra szegezte a tekintetét. Az uralkodó közben végzett a történettel, és ugyanezt szándékozta tenni Kentrillel is. - Mi történt valójában Gregus Mazival? Az uralkodó arcán látható kedves mosoly gy löletessé torzult. - Meséltem már neked a Kulcsokról, a készítésükr l, és arról is, hogy egyszer már megpróbáltuk velük leláncolni az árnyékot, ugyanúgy, ahogy te azt kés bb meg is tetted értünk. Azt is meséltem már, hogy Gregus visszajött, hogy véghezvigye az elképzelhetetlent - ismét el akart minket árulni. Mindez a színtiszta igazság volt, kapitány. Egy dolgot hagytam csupán ki: azt, hogy volt segítsége is, az eltévelyedett Tobio személyében. Gregus Mazi titokban visszatért Urehbe, és hallott a kristályokról. De közben találkozott a még mindig rabságban sínyl d Tobióval is. A varázsló kihasználta Tobio elmezavarát, úgy tett, mintha hinne neki, és azt mondta újdonsült szövetségesének, hogy el kell mozdítaniuk, vagy el kell pusztítaniuk a két kristályt, mert a szent birodalom nem maradhat a halandó világban. Elhatározták, hogy külön mennek, így megkétszerezik az esélyüket. Az is elég lett volna, ha az egyik kristályt sikerül eltüntetniük - a szent Ureh akkor már nem maradhatott volna a halandó világban. Gregus Mazi, bár a városba észrevétlenül tért vissza, nem kerülhette el néhai mestere figyelmét, amikor elindult, hogy elpusztítsa az Arnyak Kulcsát. A varázslónak már majdnem sikerült ellopnia a kristályt, amikor a Kán rajtakapta. Csatáztak - csakhogy az áruló varázsló nem tudott az arkangyal csodás ajándékairól. Mazi hamar elesett, a Kán pedig, hogy soha többé senki ne tudja t így elárulni, azzá az rszoborrá változtatta ellenfelét, amelyet kés bb Kentrilék megtaláltak. El tte azonban még kiszedte bel le, hogy az ifjú Tobio már elindult a másik kristályért. - Látod, drága kapitányom? A Fény Kulcsát valóban bátor mártírok tették a helyére. De amikor megtudtam Gregustól, hogy Tobio elment, hogy elpusztítsa utolsó reményünket a szabaduláshoz, bevallom, éktelen haragra gerjedtem. Megidéztem az er ket, melyeket az arkangyal hagyományozott nekem, és odavarázsoltam magam a hegycsúcs árnyékos oldalára, ahol az eltévelyedett pap már épp próbálta kiemelni a Fény Kulcsát a helyéb l. - A Kán lehunyta a szemét, vonásain a
gyász érzése futott át. Aztán ismét kinyitotta a szemét. -Még mindig siratom az ostoba Tobiót, akit Gregus elcsábított a jó útról. Halálán azonban nem változtathatok. Adtam neki egy esélyt, hogy belássa tévedését, megszabaduljon az rülett l, és visszatérjen a jó útra, visszatérjen hozzám Urehbe... Kentrünek ekkor eszébe villant, hogy mit is talált a földben, amikor el akarta helyezni a kristályt a helyén. - De nem bánt meg semmit, igaz? - Nem. Ehelyett az ostoba kitépte a Fény Kulcsát a helyér l, és hátralépett vele az els napsugárba. Bevallom, hogy indulatból cselekedtem, hiszen csak az járt a fejemben, hogy ellopta gyermekeim szabadságát. A régi csont, amelyre Kentril a csúcson bukkant, az eltökélt papé volt, és nem az egyik úgynevezett h sé. Tobio, akinek tiszta volt a lelke, kiléphetett a fénybe, de az nem menthette meg Juris Kán haragjától. Szerencsére a kristály olyan helyre esett, ahol még Ureh ura sem érhette el. így az rület, mely úrrá lett az egykor szent birodalmon, nem terjedhetett tovább. Addig, míg Kentril meg nem érkezett az embereivel. - Bár a jó Tobio is elbotlott az úton, nekem mégis egy nagy tudású varázsló segítségére volt szükségem, olyanra, mint Quov Tsin barátunk - mondta Atanna apja. - De persze sokkal könnyebb lett volna ilyet találni akkor, ha birodalmunk állandó összeköttetésben áll a világgal, és nem csupán egy-két napot töltünk itt pár évente Ismét elmosolyodott. - De most rajta! Az id szalad, és én valószín leg csak untattalak a múlt meséivel. Most már a jöv re kell készülnünk, amikor drága alattvalóim - gyermekeim - akiket megáldottak az angyalok, már nem félnek majd a Nap fényét l, és kimehetnek a világba, hogy hirdessék az arkangyal üzenetét. Kentril már látta ezeket a „gyermekeket", a kísérteties alakokat, akik megtöltötték a várost. A szellemalakok, amelyekkel és társai el ször találkoztak, puszta illúzió voltak, amellyel csupán egy még borzalmasabb valóságot takartak. A Kán a zsoldos kapitány jó szívére épített - és emiatt Dumon szinte az összes emberét a szörny kínhalálba és a kárhozatba küldte. A látomás, melyben kétszer is része volt, nem egy tolvaj mérgének rémálomszer hatása volt, és nem is egy vad rovar csípésének következménye. Az igazságot látta, vagyis a valódi Urehet. A szent birodalom, a Fényességek Legfényesebbike átváltozott valami pokolivá - valami démoni világgá. Juris Kán pedig egész id alatt manipulálta t, el készítette az utat, melyen át rémlényei kijuthatnak majd az árnyékból, és megszállhatják az egész világot... De fogva tartója egész id alatt a csodás arkangyalról beszélt, az Égi küldöttr l, aki azért jött, hogy segítsen neki, nyáját terelni a Mennyek Országa felé. Kentril továbbra sem értette, hogy hogyan alakulhatott minden ilyen borzalmasan. Vajon mikor romlottak meg az arkangyal szavai?
Vagyis... létezett egyáltalán az a bizonyos arkangyal? A Kán már elfoglalta a helyét, Atanna és Quov Tsin szintén készen álltak. A Kentril fölé tornyosuló uralkodó a feje fölé emelte a t rt, és szólásra nyitotta a száját... - Uram! - kiáltott fel hirtelen Kentril. - Egy utolsó kérdés, hogy könnyebb legyen a lelkem, és képes legyek befogadni az áldást! Láthatnám, hogy... hogyan is néz ki ez a csodás arkangyal? A Vizjerei, aki már nagyon szeretett volna belefogni a munkába, csak mordult egyet a buta kérés hallatán, Juris Kán azonban örömmel fogadta azt - láthatóan meg volt róla gy z dve, hogy a harcos valóban megtisztulásra vágyik. - Áldott légy, Kentril Dumon! Ha ez segít neked, megpróbálhatom megmutatni, hogy milyen is ! Persze tudnod kell, hogy emlékeimb l dolgozom, így aztán amit majd látni fogsz, az csodás lesz ugyan, de csupán hitvány emberi ábrázolása a tökélyek tökélyének. Igazság szerint még magam sem láttam soha teljes részletességgel, hiszen mely halandó lenne képes felfogni az Ég minden ragyogását és dics ségét? Az uralkodó átadta a t rt a lányának, aztán a magasba emelte a kezét, és elmormolt egy varázsigét. Kentril még jobban megfeszült, bár maga sem értette, hogy miért. Hiszen a Kán csupán az arkangyal képmását készült megidézni, nem magát az angyalt. A zsoldos igen kevés segítségre számíthatott egy illúziótól... - Imádjátok! - kiáltotta Juris Kán, miközben az emelvény fölötti mennyezetre mutatott. -Imádjátok az Igazság Bajnokát, a Fény Er djének rz jét, a mindenkire vigyázó Jóság hírnökét! Imádjátok Mirakodus arkangyalt, az emberiség aranyhajú rz jét! Imádjátok Mirakodust, aki megvédte Urehet azoktól, akik el akarták rabolni a város lelkét! Szavai még el sem ültek a teremben, amikor egy kép kezdett formálódni felettük. Atanna elragadtatottan sóhajtott fel, a büszke Tsin pedig térdre esett az Eg hírnöke el tt. Juris Kánnak könnyek csillantak a szemében, miközben hálát rebegett emberei megment jének tartott lény képe felé. Kentril is félelemmel telve nézett fel. Az angyali alak, aki a legfinomabb platinából készített, gyönyör en vésett, kövekkel díszített páncélt viselt, ragyogott, akár a Nap. Egyik kezében egy lángoló kardot tartott; másik kezét a szemlél felé nyújtotta, mintha arra biztatná az illet t, hogy menjen hozzá közelebb. Az arkangyal vállából színtiszta mágikus er tört el vonalakban - a folyton vibráló vonalak hatalmas, er s szárnyak illúzióját keltették. A vésett képek, amelyeket Kentril gyermekkora óta megszokott, csuklyás, arctalan lényekként ábrázolták az angyalokat, de ez a kép más volt. A csuklya hátra volt tolva, s egy tökéletes arc látszott, melyet aranysz ke fürtök kereteztek. Dumon kapitány el ször b nösnek érezte magát, amiért egyáltalán ránézett az égi Mirakodusra, úgy érezte, hogy nem érdemelte ki ezt a hatalmas kegyet. A széles állkapocs, a h sies arccsont, a hihetetlen parancsoló tekintet - Kentril magukat az
arcvonásokat nem is nagyon tudta kivenni, de az összkép elnémította. Egyetlen emberi lény sem remélhette, hogy ilyen gyönyör , ilyen tökéletes lehet valaha is. A Kán csupán egy földi ábrázolását tudta felvázolni az angyalnak, de még ez is elég volt ahhoz, hogy bárkit meggy zzön. Aztán Kentril belenézett a szemébe, és a tisztelete valami egészen más érzésbe váltott. A szempár húzta t maga felé, fel akarta falni. Nem tudta pontosan megállapítani, hogy milyen szín a szem, csak azt látta, hogy sötét, nagyon sötét sötétebb, mint a legsötétebb fekete. Kentril Dumon úgy érezte, hogy Mirakodus a lelkét ragadta meg, és próbálja magával rángatni valami feneketlen szakadékba. Er s vágyat érzett, hogy sikolthasson, de a kép néma rettegésre kárhoztatta. Kentril még soha életében nem érzett olyan végtelen félelmet, mint ekkor. El akarta kapni a tekintetét, de a szeripar megbabonázta. A kapitány érezte, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre merül az arkangyal tekintetében, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a rettegésben, amelyet nem tudott még megnevezni, de nagyon ismer snek talált. Úgy érezte, hogy a b re lehámlik a húsáról, csontjai pedig szabadon táncolnak. Félt a haláltól, és az elkárhozott lelkekre váró végtelen szenvedést l. Aztán az elméjében lapuló utolsó csepp önvédelem - remélhet leg ez, és nem más segített a harcosnak abban, hogy elszakadjon a képmástól. Ahogy a lelke lassan összerakta önmagát, Kentril megpróbált rájönni, hogy mit is látott tulajdonképpen. Küls leg egy hírviv volt, az Ég rz je, de belülr l - erre tudat alatt talán még Juris Kán is rá kellett, hogy jöjjön - valami olyasmi lapult, ami a legkevésbé sem kapcsolódott az arkangyalokhoz és az birodalmukhoz. Az álarc mögött, amelyen láthatóan senki nem látott át, Dumon kapitány szörny er t érzett - a valódi Gonoszt. Kentril pedig csak egyetlen olyan lényre tudott gondolni, aki ekkora félelmet, ilyen fokú rettegést ébreszthet az emberekben. A név szinte akaratlanul bukott ki a kapitány száján, miközben megpróbált elszakadni Juris Kán jótev jének képét l. -Diablo... - Igen - felelte a Kán rült vigyorral. Láthatóan nem fogta fel, hogy mit is kiabált Kentril. - Mirakodus a legnagyobb csoda, amit halandó valaha is láthatott! - Juris Kán örömében összecsapta a tenyerét, mire a kép elt nt. Az uralkodó mézédes mosollyal fordult a foglyához. - Most pedig, hogy megmutattam neked a csodát, kezdhetjük? Zayl szemügyre vette a termet, amelyet Gorsttal együtt olyan kétségbeesetten próbáltak elérni, a termet, ahol a szellemidéz számításai szerint Kentril Dumonnak biztosan lennie kellett. A helyiség közepére lépett, és meg sem nézte a rúnákkal borított hatalmas emelvényt - azon törte a fejét, hogy vajon mit ronthatott el. - Hol van? - kérdezte a nagydarab zsoldos, akinek a tekintete megállás nélkül a nagytermet fürkészte. - Azt mondtad, hogy itt kell lennie.
- Igen, itt kell lennie - Zayl elismételte a keres varázslatot, de az eredmény ugyanaz volt, mint korábban. Minden jel arra mutatott, hogy a kapitánynak ott van a teremben. De
nyilvánvalóan nem volt ott.
Zayl eltette a medált, és megnézte, hogy a t r egymagában mit mutat. Sajnos a kutatás eredménytelenül zárult. Gorst közben a teremben járkált, és még a legkisebb sarkokba is bekukkantott. - Gondolod, hogy van egy másik ajtó is? - Lehetséges, de nem valószín . - Nem lehet, hogy valahol alattunk vagy fölöttünk van? Az óriás kérdése logikus volt, de Zayl eleve úgy hajtotta^égre a varázslatot, hogy az ilyen tévedéseket teljes mértékben kizárhassa. Az eredmény alapján a társuknak pontosan az orruk el tt kellett volna lennie. Zayl lehunyta a szemét, és hagyta, hogy érzékei kilépjenek a testéb l. így már sokkal er sebben érezte a teremben munkálkodó vad és félelmetes er ket, valamint azt is, hogy legtöbbjük az el tte lév emelvényre összpontosult. - Találtál valamit? - kérdezte Gorst reménykedve. - Semmi olyat, amib l választ kaphatnánk arra, hogy vajon mit rontottam el. Továbbra is biztosan érzem, hogy itt kell lennie. Az óriás harcos ezen elgondolkodott, azután kibökte: - Talán Humbart segíthetne. Zaylnak erre már gondolnia kellett volna magától is. A koponya már többször is bebizonyitotta, hogy mit ér, de a szellemidéz minden alkalommal kételkedett. Zaylt a tanítói nagyfokú önállóságra szoktatták, de ha egyszer ilyen eszköz volt a kezében, mint Humbart Wessel, miért ne használhatta volna ki a lehet ségeket? Az új zsákból el szedte a néhai zsoldos utolsó földi darabját, és megmutatta neki a termet. A koponya néha motyogott valamit, de nem beszélt addig, míg gazdája meg nem mutatott neki minden részletet. - A színét sem látom a jó kapitánynak - jelentette ki végül Humbart. - Ez aztán a talány! - Nem látsz semmit? - Dehogynem, rengeteg dolgot látok! Látok egy rakás zavaros vonalat, színt meg mintázatot, és mind rülten kavarog akörül a nagy k tömb körül. Látom, hogy az emelvényen minden rúna úgy világít, mint a t z. Elég jelét látom mindenféle földi és
nem evilági er nek, amelyek arra a k re tekerednek ahhoz, hogy azt kívánom, bárcsak lenne lábam, és el tudnék futni innen! De Kentril Dumon kapitányt nem látom seholl A szellemidéz elfintorodott. - Akkor hát mégis elrontottam a varázslatot! Minden er feszítésem ellenére rossz irányba jöttünk! - Bárkivel megtörténhet, fiam. Nem próbálod meg még egyszer? - Megpróbáltam már elégszer. Biztos vagyok benne, hogy ugyanez lenne az eredmény századszorra is. Gorst ett l egyáltalán nem lett boldogabb. - De hát nem hagyhatjuk a sorsára! - üvöltötte az óriás. Nagyot csapott öklével a legközelebbi asztalra, és majdnem levert egy egész polc üveget. - Nem hagyhatjuk! - Nyugi, kölyök! - szólt rá Humbart. A szellemidéz megijedt, hogy az óriás dühöngése talán ugyanolyan siralmas sorsra juttatja ket, mint ami Zaylra várt volna Gregus Mazi szentélyében, így aztán gyorsan nyugtatgatni kezdte. - Senki nem ad fel semmit, Gorst! Egyszer en csak át kell gondolnunk a helyzetet. Valami itt nagyon nem stimmel, és ezért óvatosnak kell lennünk. A zsoldos valamelyest megnyugodott. Zayl csak remélni tudta, hogy jutnak is valamire a gondolkodással. Újra átvizsgálta a szentély különböz részeit, oda nem ill részleteket kutatott. Végignézett a polcokon, az asztalokon, a k emelvényen, az üvegeken, melyek... - Humbart, mondd csak el nekem, kérlek még egyszer, hogy mit látsz azon az emelvényen! A koponya így is tett - ismét elmondta, hogy milyen dühösen száguldanak az er vonalak, hogy milyen fényesen és színesen izzanak a rúnák. Beszélt az emelvény felett hurri-kánszer en süvít er r l, mely vad volt és szörny . Humbart Wessel gyakorlatilag egy varázslat-vihart vázolt fel nekik, amelynek középpontja az emelvény volt. - Én ebb l semmit sem látok -jegyezte meg Gorst, amikor a koponya a beszámoló végére ért. A szellemidéz ugyanígy volt ezzel, és ezért nagyon érdekelte a dolog. Érezni ugyan érezte a mágikus er ket, de nem látta ket úgy, mint Humbart.
A koponya életszer leírásából pedig arra a következtetésre jutott, hogy az er k percr l-percre egyre vadabbak, egyre él bbek lesznek. Valószín leg éppen épült bel lük valami, ami Zayl érzése szerint csakis valami borzalmas dolog lehetett. Visszatette Humbartot a táskába, és az emelvényhez lépett. Nem látott ugyan életet az egyes rúnákban, mégis vele maradt az érzés, hogy életet vittek beléjük - amikor Zayl végighúzta az ujját néhány mintán, szinte érezte, ahogy azok lüktetnek. - Mi az? - kérdezte Gorst. - Nem is tudom... de valamit meg kell próbálnom. Zayl szemügyre vette a rúnákat, és megvizsgált hármat, amelynek az erejét ismerte. Elmormolt egy varázsigét, kötést hozott létre önmaga és a rúnák között. Nyers er áramlott végig a kötésen - a szellemidéz leveg után kapott. Az óriás már indult, hogy elkapja, de Zayl intett, hogy nem szükséges. A szellemidéz tovább küzdött, hogy egyensúlyban tartsa az er ket, miközben el húzta a t rét. A t r fényesen ragyogott, és ahogy az emelvény fölé emelte a fegyvert, a k be vésett minták legtöbbje szivárványszínben kezdett ragyogni - szinte elvakította ket az er megnyilvánulása. - Derüljön fény az igazságra! - kiáltotta Zayl a mennyezet felé. - Hulljon le az álarc! Lássuk hát a világot a maga valójában, hulljon le szemünk el l a fátyol! Hezar ky Brogdinas! Hezar ke Nurati! Hezar ky... A szellemidéz t ekkor olyan hatalmas megrázkódtatás érte, hogy nem tudta megtartani a kapcsolatot. Hátraesett, szeme már nem tudott fókuszálni. Az egész szobát kett sen látta - és nagyon másnak is. Az egyik verzióban ott volt Gorst és Zayl, a másikban viszont, nagyon halványan, három figura látszott, a közvetlen közelében. Ahogv Zayl hátralépett, Gorst hirtelen el rontott; -Látom! Látom... Nem jutott tovább. A szoba - és vele a valóság minden részlete - ismét elúszott a páros el l. Az óriás féltérdre esett, és a szellemidéz is majdnem követte a példáját. Környezetük másik valósága halványulni kezdett. Zayl el reküzdötte magát elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. A halványan látható alakok nem vették észre, hogy mi történt körülöttük. Nagyon belemerültek valamibe, ami az emelvénnyel volt kapcsolatban. Az egyik úgy nézett ki, mint Juris Kán, a másiknak pedig olyan volt a haja, mint a lányáé. A legalacsonyabb alak láttán Zaylnak a Vizjerei jutott az eszébe, bár el sem tudta képzelni, hogy mit csinálna itt a varázsló. Zayl ismét két rúnára tette a kezét, és megint elmotyogta a varázslatot. Magához hívta az er ket. Valami más azon volt, hogy elvonja ket, de a szellemidéz kitartott, mivel meg volt róla gy z dve, hogy ha nem így tesz, akkor valami borzasztó tragédia fog történni. Megint minden úszni kezdett körülöttük. A két kép közelített egymáshoz.
Egy negyedik alakot pillantottak meg az emelvényen, keze-lába szétvetve, mintha meg lenne kötözve. A megdöbbent látvány Zaylt csaknem kizökkentette a koncentrációból, és majdnem megint elvesztette a kapcsolatot. Ekkor újra minden halványodni kezdett, de sikerült belekapaszkodnia a képbe, miel tt az teljesen elt nt volna. Zayl harmadszor is elkántálta a varázslat szavait, s közben azt parancsolta a rúnában cikázó mágikus er knek, hogy engedelmeskedjenek neki. Ekkor az emelvényen kifeszített alak került fókuszba. Zayl felismerte Kentril Dumont, aki azonban még mindig nem látta t. A kapitány tágra nyílt szemmel bámult valamit maga fölött - olyan intenzíven, hogy a szellemidéz nek is követnie kellett a tekintetét. Juris Kán tornyosult fölébe, eltökélt arccal. Keze Dumon kapitány mellkasára készült lecsapni - kezében egy gonosz t r volt, amely éppen Kentril szívét vette célba.
20. FEJEZET
Egy újabb varázslat miatt Kentril már nem volt képes ellenkezni sem - Juris Kán azt mondta, hogy csendre van szüksége ahhoz, hogy a varázslat sikerrel járjon. Gyakorlatilag bocsánatot kért foglyától, és biztosította a kapitányt afel l, hogy amint túl vannak a dolgon, kárpótolni fogja t mindenért. Atanna a kezdés el tt odalépett mellé, megsimogatta a homlokát, és meg is csókolta t. A kapitány a lány ajkát most már hidegnek, halottnak érezte, tekintetét pedig üvegesnek látta, az élet megcsúfolásának. Ha régen valaki azt mondta volna a zsoldosnak, hogy egy napon tiltakozni fog majd az öröklét és egy gyönyör hercegn ígérete ellen, biztosan kinevette volna az illet t. Most azonban csodáért imádkozott. Quov Tsin továbbra sem vett tudomást a nyilvánvaló tényekr l, tovább segítette a szörny terv végrehajtását. A Vizjerei kezdte a varázslat els részét, megidézte a rúnákba rejtett er ket, és egybesz tte azokat a körülöttük kering nyers hatalommal. Mellette Atanna, b bájos mosollyal az arcán olyan szavakat mormolt, melyek mintha köznyelven hangoztak volna, csak visszafelé. Karját széttárta, egyik tenyerét Tsin, másikat apja felé fordítva. A Kán maga a mozdulatlan Kentril fölé hajolt, a gonosz t rt a feje fölé emelte, és úgy t nt, hogy bármelyik pillanatban lesújthat vele. A szent Ureh uralkodója kevert nyelven beszélt, voltak érthet és érthetetlen szavak is a kántálásában - a fogoly ezek hallatán csak még jobban megrémült.
- Az élet folyója a vér! - kiáltotta a mennyezet felé az uralkodó. - S mi hálásan iszunk e folyóból! A vér a szívb l ered... a szív a lélek kulcsa! A lélek a Mennyország kulcsa... és a halandóságé! A t r közelebb került céljához, majd megállt a leveg ben, ahogy Juris Kán ismét valami érthetetlen nyelven kezdett beszélni. Kentril a legszívesebben elájult volna, de tudta, hogy ha ezt teszi, akkor egy szikrányi remény sem marad arra, hogy megmeneküljön, és talán soha többé nem is ébred fel. A kapitány még nem tudta eldönteni, hogy ez lenne-e rosszabb, vagy a felajánlott borzalmas öröklét. Tudatánál akart maradni, hiszen amíg nem ájul el, addig létezik némi - nagyon halovány remény arra, hogy megtalálja a szabadulás útját, még miel tt túl kés lenne. De ez a bizonyos menekülési lehet ség csak nem akart feltárulkozni. Kentril tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a Kán még el rébb hajol, és a t rrel megcélozza áldozata szívét. Az id s férfi szemébe nézve Kentril érezte, hogy a t r ezúttal valóban le fog sújtani. Kentril köré a tiszta energia örvényl indái emelkedtek. Minden idegszála megfeszült. Az indákat Tsin irányította, azután pedig a Kán ezekb l merített er t. - Egek nagy re, Mirakodus arkangyal, hallgasd meg szolgádat! A vér, a lélek szubsztanciája, nyitja meg az utat az igaz világ felé! Vezessen bennünket a te er d! Segítsen az Ég helyrerakni azt, amit elrontottak! Tüntessük el az árnyak keze munkáját! Ne ölje meg gyermekeidet a Napnak fénye! Hadd térjen vissza Ureh a halandó világba! Hadd menjenek ki újra gyermekeid a többi nép közé, és terjesszék az igazságot, amit mindenkivel tudatni akar az Eg! Az egész nagyon zavaros volt, de Kentril nem mondhatott, nem tehetett semmit, amivel megakadályozhatta volna az áldozatot. - Áldott Mirakodus, én, Juris Kán ezt a vért adom néked mindezért cserébe! A t r megindult lefelé... Hirtelen, a semmib l megjelent egy kéz, és megragadta Dumon kapitány jobb karját. Kentril oda sem nézett; gondolta, hogy Tsin biztos akar lenni abban, hogy a zsoldos semmiképpen sem csúszhat el a csapás el l. Kentril lehunyta a szemét, és várta a szenvedést, a halál ürességét... - Kapitány, sietnünk kell! Attól tartok, nincs sok id nk! A szeme felpattant. - Zayl! Valóban a szellemidéz hajolt fölé, vékony kezével pedig még mindig a kapitány karját szorongatta. Hátrébb Gorst figyelte ket, tekintete valahol félúton volt a megkönnyebbülés és a gyanakvás között.
A másik három személyt azonban nem látta sehol. Minden más pontosan ugyanúgy nézett ki a teremben, ahogy korábban, de a Kán, Atanna és Tsin elt ntek. - Mi...? - kezdte, amikor rájött, hogy ismét képes megszólalni. A szellemidéz nem hagyta szóhoz jutni. - Siess! Bármelyik pillanatban rájöhetnek, hogy rákapcsolódtam a varázslatukra. Miel tt ez megtörténne, el kell t nnünk innen! Zayl gyorsan fogta a t rét, és végighúzta azt a kapitány minden végtagja felett. Kentril ezután már érezte, hogy újra meg tud mozdulni. Nem kellett tovább noszogatni, hogy leugorjon az áldozati emelvényr l. - Megpróbálkozom valamivel - mondta Zayl a két zsoldosnak. - Annyi mágikus érb l meríthetek itt er t, hogy még sikerülhet is. Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk. Kentrilnek nem tetszett a gondolat, hogy csak álldogáljon tétlenül, míg a szellemidéz megmenti ket. - Tehetünk valamit? - kérdezte. - Hogyne! Gorst, adj a kapitánynak egy fegyvert! rködnötök kell, hátha a nagyra becsült házigazdánk idejekorán rájön, mire is készülök. Kentril elvette a kardot, amit társa kínált neki, és közben rájött, hogy bárhová is küldte el a szellemidéz Juris Kánt és társait, minden pillanatban lehet számítani a visszatérésükre. A két katona rt állt, miközben a szellemidéz gyorsan rajzolt egy bonyolult mintát a rúnák fölé. - Ennek m ködnie kell - mondta Zayl váratlanul. Minden további magyarázkodás nélkül el ször önmagára, aztán a két katonára mutatott t re hegyével. Kentril hirtelen nagyon könny nek érezte magát, mintha a teljes súlytalanság állapotába került volna. A kapitány már arra számított, hogy mindjárt elkezd szétfoszlani, akár a felh k. Kinyitotta a száját, meg akarta kérdezni, hogy mit is tervezett a szellemidéz ... De a terem elt nt. Egy szeles hegyoldal t nt fel körülöttük. Kentril úgy reagált a hirtelen változásra, hogy szorosan a sziklafalhoz tapadt. Zayl a Nymyr 'egyik legmagasabb pontjára teleportálta ket. A szél borzalmas er vel fújt, villámok csapkodtak körülöttük. Kentril felnézett, és látta, hogy felettük megváltozott az égbolt. Visszatértek korábbi rémálomszer vízióinak színei. Gyorsan lepillantott Urehre, és látta, hogy már csupán néhány baljós fény világít a városban. Dumon kapitány nagyon is el tudta képzelni, hogy milyen
állapotok uralkodhatnak a városban - látta maga el tt a város démoni lakosait, akik már levetk ztek minden emberi vonást. - Nem egészen ide akartam jönni - motyogta Zayl, kissé zavart arccal. - Az er vel, amit kiloptam a rúnákból, jóval ennek az átkozott árnyéknak a határán túl repíthettem volna mindhármunkat. Kentrilnek eszébe villant a hamis arkangyal képe. - Talán ez nem lehetséges. Lehet, hogy Urehb l nincs menekvés. A szellemidéz közelebbr l is szemügyre vette a megmentett kapitányt. - Kapitány, egészen pontosan mit csinált éppen Juris Kán akkor, amikor megjelentem? - Azt mondta, hogy egy varázslattal a halandó világhoz fogja láncolni a várost, és ugyanezzel a varázslattal lehetséges lesz majd az is, hogy gyermekei kijussanak a világba. -Kentril nagy leveg t vett, és gyorsan elsorolt minden olyan részletet, amit relevánsnak tartott. Beszélt az uralkodó nyilvánvaló tébolyodottságáról, Tsin árulásáról, arról, hogy a Vizjereit megbabonázták, az Atannával kapcsolatos borzalmas kalandról, és arról a felfedezésr l, hogy Juris Kán arkangyala egyáltalán nem Égi küldött. - Kezd összeállni a kép, bár nem mondanám, hogy ett l boldog vagyok - jegyezte meg Zayl, miután Kentril befejezte a beszámolóját. - Azt hiszem, már értem. Barátaim, szerintem Juris Kán nem az Égbe küldte fel majdnem a népét... hanem a Pokolba. A hír korántsem lepte meg Kentril Dumont - pedig ha pár nappal korábban ilyet mondtak volna neki, biztos nem így reagált volna. Ez válasz volt sok mindenre, amit tapasztaltak, és megmagyarázta azt is, hogy miért érzett úgy, ahogy, amikor belenézett az arkangyal Juris Kán által felvázolt képmásának szemébe. Zayl óvatosan körbenézett, mintha az elátkozott hegytet n bárki is kihallgathatta volna ket. - A következ t gondolom. Azokban az id kben, amikor Ureh kimagasodott a többi város közül, mint a tisztaság szimbóluma, kitört az, amit a varázslók és a papok a B nös Háborúnak neveznek. Igazi történéseir l csak nagyon keveset tudunk, de az biztos, hogy a sötétség er i ebben az id ben rendkívül aktívak voltak, és az olyan szent helyeket, mint Ureh, gyakran támadták. Néhány ismert legenda céloz is erre, de nem szól arról, hogy milyen nagy veszedelemben voltak akkoriban a halandók. - Démonok támadtak Urehre? - kérdezte Gorst, akinek a szemöldöke még jobban összeszaladt ett l a borzalmas gondolattól. - Igen, de nem seregként, hanem próbáltak beszivárogni, és megmérgezni a lakók szívét. Az uralkodók több generációja is küzdött azért, hogy távol tartsák a gonoszt a várostól, és megvédjék az ártatlanokat a Három F gonosztól... - A szellemidéz
hirtelen letérdelt, és mintákat kezdett rajzolni a sziklára a t re hegyével. - Bocsássatok meg nekem, de dolgoznom kell, miközben mesélek, különben végünk van... - Mit csinálsz? - Megpróbálom eltüntetni magunkat az uralkodó szeme el l, kapitány. Rajzolt egy nagy kört, majd a közepébe berótt pár rúnát. A szellemidéz t ugyan láthatóan nem nagyon zavarta az er s szél, a két zsoldos azonban továbbra is kénytelen volt a sziklához tapadni, mert minden pillanatban életveszélyben érezték magukat. - A történeted nyomán sok, eddig homályos részlet vált világossá - folytatta Zayl. Attól tartok, hogy Juris Kán hiába terelgette olyan óvatosan a nyáját, maga védtelen maradt a farkassal szemben. Azt gondolom, hogy ahogy mondtad, egy Égi küldöttnek álcázott lény megrontotta Ureh királyát, és elhitette vele, hogy amit tesz, az a lehet legjobb a népe szempontjából. Abban is egyetértek veled, hogy ez a valaki minden bizonnyal maga Diablo lehetett. - De hát ez lehetetlen! - tiltakozott Kentril, aki nem akarta elhinni, hogy az igazat látta. -Ez egyszer en hihetetlen! - Nem az. Ureh volt a legnagyobb kihívás minden város közül. A legnagyobb démon ereje kellett hozzá. Igen, kapitány, azt hiszem, hogy Diablo abban a formában érkezett, amit te is láttál, megrontotta Ureh királyát anélkül, hogy tudott volna róla, és minden jóból, amit a férfi kívánt, egyre borzalmasabb és borzalmasabb dolog kerekedett. Az Ég helyett a Pokolra küldte volna ket, és ezt csakis Gregus Mazi közbelépése akadályozta meg ezt a szörny lépést. De sajnos még a köztes állapot sem óvhatta meg ket örökre... A szellemidéz azt gyanította, hogy Diablónak sikerült ismét beférk zni az eszköze szívébe. Lassacskán rávette Juris Kánt, hogy mind a népét, mind a leányát feláldozza a démoni úrnak. Ureh szörny rémálommá változott, és azon keveseket, akik ellenálltak, a többiek áldozták fel - vagy még valami ennél is rosszabb dolog történt velük. De a Félelem Ura még ezzel sem érte be. Talán akkor villant az eszébe el ször a dolog, amikor Ureh ideiglenesen ismét a halandó világ részévé válhatott. Talán azt gondolta, hogy Urehb l egy igazi kaput csinálhatna, melyen át démoni hordái észrevétlenül és feltartóztathatatlanul nyomulhatnának a halandó világba. - De Diablónak ehhez vér kellett, méghozzá romlatlan vér. Juris Kán rületében elpusztított minden más varázslót és papot. Szüksége volt egy segít re, valakire, aki sokat tudott, és gyakorlott is volt. A sors vagy a véletlen idehozta a csapatotokat, és ebben mindkét hiányzó összetev t megtalálta. - De te megmentettél engem. Megállítottuk t! Zayl felemelkedett, komor tekintete a kapitányéba fúródott.
- Gondolod? Én úgy láttam, hogy a varázslat már meglehet sen el rehaladott állapotban volt, amikor végre elértelek. - De nem szerzett bel lem egyetlen csepp vért sem! A szellemidéz bólintott, de láthatóan nem nyugtatta meg az, amit hallott. - Ott van még neki Tsin mester. Kentril leveg után kapott. Tsin a Kán bábujává változott, de a zsoldosokhoz hasonlóan t sem érintette meg az Urehet ért eredeti varázslat, tehát az vére is romlatlan. - De lehetséges ez? Nincs szükségük rá a varázslat hátralév részében? - A Vizjerei segített nekik abban, hogy megkössék az er ket, melyekre szükség volt. Kockázatos lépés ugyan, de azt hiszem, hogy a Kán és az ura megteszik ezt is, ha szorul a hurok. Tsin vére is jó lesz nekik, ha nincs más. Tehát annak ellenére, hogy Kentrilt megmentették, mégis veszítettek. Maguk mögött hagyták a démon által megszállt várost, mely már nem sokáig lesz bezárva a hegy védelmez árnyékába. S ha ez megtörténik, akkor az a borzalom, amelyben Kentrilnek része volt, a világ más lakóira is rászabadul. -Nem... - Egyetértek- felelte a sápadt szellemidéz . - De azt hiszem, van még rá esélyünk, hogy megakadályozzuk ezt a borzalmat, és Ureh elnyerheti végre a régen esedékes és jól megérdemelt végs nyugalmát. - De hogyan? Ha Tsin vérét már kiontották, az nem azt jelenti, hogy a város ismét a mi világunk részévé vált? - A varázslat beteljesüléséhez az kell, hogy kötés jöjjön létre a két Kulccsal is. Az a gyanúm, hogy egészen addig a helyükön kell maradniuk, míg a nap els sugara meg nem érinti azt, amelyik a csúcson van. A vér varázslata csak akkor fogja magát a fényhez és árnyékhoz kötni, és csak ekkor lesznek képesek Üreh lakói kimenni a napfénybe. Gorst leegyszer sítette a dolgot. - Tehát ha a kövek a helyükön vannak, akkor a démonok szabadon elmehetnek. Ha nincsenek, akkor Urehb l ismét csak romok maradnak. - Helyes... de ha ez utóbbi megtörténik, akkor az eredmény végleges lesz. Kentril már tisztán látta, hogy mit kell tenniük.
- Akkor varázsolj minket gyorsan oda valamelyik kristályhoz. Széttörjük, és készen is vagyunk. - Ez nem volna túl okos dolog, kapitány. A rúnák erejét arra próbáltam használni, hogy az eredeti táborhelyeteken kössünk ki, az árnyékon túl, de - széttárta a karját látod, hogy hová kerültünk. - Akkor viszont mit tegyünk? Zayl a t rével kezdett játszani. - Még nem adtam fel teljesen azt az elgondolást, hogy a rúnákból lopott energia segítségével legalább valamelyest közelebb viszem magunkat a célhoz. Azt hiszem, elég közel tudlak téged és Gorstot küldeni a Fény Kulcsához ahhoz, hogy legyen esélyetek a sikere. Közben én elindulok az Árnyak Kulcsa felé. Egyikünknek talán sikerül. Ennyit kell csak tenni ahhoz, hogy ez a borzalom ne terjedhessen ki Ureh határain túlra. - Ezzel a tervvel már mások is próbálkoztak, Gregus Mazi, és Tobio, a pap. kudarcot vallottak - magyarázta Kentril.
k
A szellemidéz nek azonban erre is volt válasza. - Saját magamat sokkal felt n bbé fogom tenni - magyarázta feszült mosollyal. - Azt gyanítom, hogy Juris Kán engem a képességeim miatt komolyabb ellenfélnek fog tekinteni. Különben is, azt fogja hinni, hogy együtt vagyunk. - Illúzió? - Kentril nem tartotta valószín nek, hogy Juris Kán bed lne egy ilyen egyszer cselnek. - Nem. Kapitány... kérhetek t led három csepp vért? Mivel nemrégiben majdnem az összes vérét feláldozták, a kapitány meglep dött a kérdés hallatán. Mégis úgy érezte, hogy Zaylban megbízhat - f leg ilyen körülmények között. Hiszen a férfi az imént mentette meg az életét. Kentril kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. A szellemidéz bólintott, és t rével a kapitány kezéhez közelített. - T led is kellene egy csepp, Gorst - mondta közben. Az óriás habozás nélkül engedelmeskedett, valószín leg azért, mert a kapitánya sem ellenkezett. Zayl megbökte a mutatóujjukat, aztán lefelé fordította a tenyerüket. Vércseppek hullottak a talajra. A feketeruhás szellemidéz megvárta, míg mindkét barátja három-három csepp vért veszít, aztán megkérte ket, hogy lépjenek hátra. Varázsigéket mormolt, miközben fél kézzel a vér fölött hadonászott. Azután - mindkét zsoldos nagy meglepetésére - megbökte a saját ujját is, és három-három csepp vérét a másik két nyomra hullatta.
- Más körülmények között egészen máshogyan hajtanám végre a varázslatot jegyezte meg közben. - Azt hiszem, most ez is megfelel. Ismét mormolni kezdett. Kentril meglátta, hogy milyen fájdalmas arcot vág a szellemidéz , és rájött, hogy amit tesz, az a neveltetése és elvei ellen való. A kapitány el tt váratlanul emelkedni kezdett a föld. El ször csak pár centit, aztán egyre többet és többet. Fél percen belül a kupac már a derekáig ért, és csak tovább emelkedett. Minél magasabb lett a kupac, annál határozottabb alakot is öltött. Oldalából karok n ttek ki, aztán a karokból ujjak, majd önálló kezek is. Közben egy másik kupac is emelkedett az els mellett. Ez még a társánál is gyorsabb ütemben, és magasabbra n tt - pont olyan magas lett, mint Gorst. S t, ahogy Kentril tovább figyelte a kupacot, az egyre inkább kezdett hasonlítani a barátjára. Kialakultak a lábak, a törzs. Még haj is n tt a szoborra. A döbbent harcosok szeme láttára a két szobor az ikertestvéreikké alakult. Az új Kentril és Gorst olyan rezzenéstelenül álltak, akár a szikla amelyb l létrejöttek. Az összes mozgásuk a pislogás volt, de ezt is gépiesen csinálták, nem természetes ritmusban, mint a normális emberek. - A gólem varázslat egyéni változata -mondta Zayl a barátainak. - Nem ilyen helyzetben kellett volna el ször kipróbálnom, de szerencsére sikerült. Kentril a saját arcát bámulta. - Tudnak beszélni? - kérdezte. - Nincs saját énjük. Alapvet dolgokat meg tudnak csinálni, tudnak járni, bizonyos fokon harcolni, de ennyi. De talán ez is elég lesz ahhoz, hogy Juris Kán figyelme énrám összpontosuljon, míg ti eléritek a Fény Kulcsát. - Zayl, te csalit csinálsz magadból - méghozzá olyat, aki valószín leg nem fogja túlélni a csatát! De a szellemidéz t nem lehetett meggy zni, és Kentrilnek nem is jutott eszébe semmi jó érv a terv ellen. Igazság szerint Zaylnak sokkal több esélye volt a Kán ellen, mint a két, varázslásban egyáltalán nem jártas harcosnak. - Már így is eleget kockáztattunk - folytatta Zayl. - El kell küldenem benneteket, még miel tt Juris Kán felfedezi, hogy hol is vagyunk. Azt hiszem, hogy csak azért nem talált meg bennünket eddig, mert nem ott kötöttünk ki, ahová szántam magunkat. A szellemidéz ismét rájuk koncentrált. Kentril közelebb húzódott Gorsthoz, és próbált felkészülni a mágikus utazásra. Az, hogy Zayl legutóbbi kísérlete gyászos eredményt hozott, nem nyugtatta meg különösebben Kentrilt - attól félt, hogy a végén még a palota legmagasabb tornyának csúcsán kötnek ki. - A Sárkány vigyázzon rátok! - mondta a szellemidéz halkan.
Zayl és a sziklaperem elt ntek. Juris Kán a helyet bámulta, ahol az imént még Kentril Dumon volt, s egyszerre érzett dühöt és elkeseredést. A sötétség ereje lehetett a hibás, a gonosz szellemidéz , akit vendégként kellett fogadnia otthonában, a látszat kedvéért. Már a gondolattól is kiütéseket kapott, hogy egy olyan ember, aki halottakkal játszadozott, beléphet az szeretett városába, de mosolyt er ltetett magára, amikor Zayl a közelében volt. És a szellemidéz így hálálta meg a vendégszeretetét. - Mi a fene? - rikácsolta Tsin. - Mi történt? - Egy kis félreértés - felelte Kán. - Ostoba félreértés. Atanna arcán is szomorúság látszott. Juris Kán ett l még dühösebb lett a tisztátalan szellemidéz re. - Kentrilem! - sírta a lány. - Atyám, az én Kentrilem! A Kán nyugtatóan leánya puha vállára tette a kezét. - Nyugodj meg, drága gyermekem. A jó kapitány visszatér hozzánk. Másféle rituálét kell végrehajtanunk rajta, hogy felérjen hozzád, de biztos, hogy visszakapod t. - De mi van Dumonnal? - kérdezte a Vizjerei. - Hová lett? - Úgy fest, hogy alábecsültem ennek a Zaylnak a képességeit. Nem pusztán átlátott ennek a szobának a másán, amit már régen létrehoztam, a valóságos kép védelmére, de ráadásul a saját hasznára fordította a helyzetet: átnyúlt a másik valóságból, és magával ragadta a kapitányt. - És mi lesz a varázslattal? Mi lesz vele? A Kán elgondolkodva a varázslóra nézett, de kérdését a leányához intézte. - Igen, azzal mi lesz? Atanna, édesem, hát kárba veszett volna a munkánk? - Természetesen nem, atyám! Soha nem hagynálak így cserben. Hogyan kérdezhetsz egyáltalán ilyesmit? - Persze, persze! Bocsáss meg, drága gyermekem! - Felkuncogott. A magas, varázslóruhás alak Tsin mellé lépett. - Es te is bocsáss meg, Tsin mester. Az aprócska varázsló bután nézett rá. - Megbocsátani? Miért, uram? - Azért, amit most tenni kényszerülök -Juris Kán döbbenetes er vel megragadta a Vizjereit, és az emelvény tetejére dobta.
- Uram! - Tudnod kell, hogy áldozatod lehet vé teszi majd, hogy gyermekeim kijussanak a világba, és az Ég igéjét hirdethessék a sötétség ellen! Tsin kinyitotta a száját, varázslatra készült. Ruháján minden rúna csillagfényben ragyogott. Az id s varázsló pálcavékony karjával még el is akarta lökni magától az uralkodót. De sem fizikailag, sem varázslattal nem tudta megvédeni magát Juris Kán erejével szemben. A Kán ajkán a Mirakodus arkangyalhoz intézett imával belevágta az áldozati t rt a Vizjerei csontos mellkasába. Tsin szeme kifordult. Leveg után kapott, de nem jutott egy csepp oxigén se a tüdejébe. Keze lecsúszott az uralkodó ruhájáról, és kifutott bel le az élet. A mély sebb l vér buggyant el , végigfolyt a ruhán, majd az emelvényre csordult. Quov Tsin testéb l hatalmas villám csapott felfelé, mire a Kán kénytelen volt hátrálni egy lépést. Újabb villanások következtek, s a test felett a mágikus er k hatalmas csatája bontakozott ki. A szent város uralkodója térdre esett. - Hatalmas Mirakodus, hallgasd meg h szolgád kérését! Hadd térjünk vissza ismét a halandók világába! Az egész palotát hatalmas földrengés rázta meg, de a Kán ett l egy cseppet sem ijedt meg. Végigsöpört rajta a kimozdulás érzése, és egy pillanatig egyszerre több száz változatban látta környezetét. De a sok kép hamarosan egybecsúszott, és a végén csak az a verzió maradt, amit olyan jól ismert. A varázslat sikerrel járt. Ureh teste és lelke ismét egyesült. A Fényességek Legfényesebbke ismét a halandó világ részévé vált... A tökéletességhez már csupán egyetlen apróság hiányzott - a nemsokára felkel Nap, amint megérinti a Nymyr csúcsára kihelyezett Kulcsot. Ez megpecsételi a varázslatot és elgördíti útjából az utolsó akadályt... De mégsem... volt még egy aprócska probléma, hiszen a szellemidéz egészen biztosan megpróbálja tönkretenni a varázslatot. A tisztátalan lélek biztosan ráveszi a két zsoldost, hogy lopják el és semmisítsék meg a Kulcsokat. - Gregus is meggy zte annak idején szegény jó Tobiót. Zaylt ki kell iktatnia. Nélküle Kentril biztosan visszatért volna a helyes útra. Az óriás, Gorst ártatlan léleknek t nt, de Juris Kán elhatározta, hogy ha nem sikerül t visszatérítenie, akkor kíméletlenül kiiktatja t is. - Shakarak! - Egy tüzes gömb jelent meg el tte. A Kán elmormolt még egy varázsszót, mire a gömb közepe áttetsz vé vált.
Zayl arca jelent meg benne. - Shakarog! - A kép távolodni kezdett, a sápadt szellemidéz környezetéb l egyre több és több dolog látszott. Juris Kán utálkozva nézett a tisztátalan alakra. B re szinte teljesen színtelen volt, szíve pedig éppolyan sötét, mint az öltözéke. A Pokol szolgája volt, és nem az Égé. Az arkangyal biztosan azonnal elrendelte volna, hogy pusztítsák el, mindenki más érdekében. Zayl mellett egy másik alak jelent meg. Kentril Dumon kapitány. - Szóval - suttogta magában a Kán. -Gregussal és Tobióval ellentétben ezek úgy döntöttek, hogy együtt mennek, egyesített er vel. Kár, hogy ezzel nem mennek semmire. Atanna odalépett apja mellé, kecses kezét a zsoldos kapitány felé nyújtotta. - Kentril... - búgta a lány. - Visszahozom neked, drágaságom! - Azt már nem tette hozzá, hogy csak akkor, ha nem kell feltétlenül megölnie t. A varázslatot, amely megadta volna leányának a tökéletes párt, már nem lehetett megismételni, és bár a Kán megígérte Atannanak, hogy a kapitány mindenképpen az övé lesz, kezdett rájönni, hogy milyen bonyolult is lesz ezt elintézni. Persze megígérte, tehát meg is akarta próbálni... de el bb ki kellett valamit találnia, amivel elterelheti a lány figyelmét, nehogy az vele tartson. Nem tenne jót szegénykének, ha végignézné a kapitány halálát - ha esetleg mégis odáig fajul a dolog... - Atanna, édesem, nem látom semmi nyomát a nagydarabnak, a Gorst nev nek. Figyelned kellene a Fény Kulcsát, hátha felmászik, és megpróbálja még napkelte el tt elpusztítani ez a bolond. Rendben? Szerencsére a lány nem hallotta, amikor korábban azt mondta, hogy a csapat együtt utazik, s azt sem látta, amit egy pillanatra igen -hogy Gorst is a két társával tart. - De én Kentrilhez akarok menni... - Csak még jobban összezavarodna, és talán még meg is sérülne emiatt. Hiszen te is tudod, hogy milyen állapotban van. A szellemidéz biztosan telebeszélte már a fejét, és a gonosz ösvényére csábította t. Atanna nyilvánvalóan mindezek ellenére menni akart volna, de engedelmesen bólintott. . - Rendben, atyám. - Helyes! - Az uralkodó megölelte a lányt, aztán egy csókot nyomott a homlokára. Na, most menj! Hamarosan elrendez dik minden, és a jó kapitány ismét a tiéd lesz.
- Ahogy kívánod... - Atanna mosolygott, megcsókolta apja arcát és elt nt. A lánnyal együtt minden jóság is távozott a teremb l. Juris Kán dühösen bámulta a három gonosztev t, akik az Arnyak Kulcsa felé tartottak éppen. Halálra ítélték magukat eme gonosz tervvel, csakúgy, mint annak idején Gregus. Megsemmisíti ket, még Atanna szerelmét is, ha szükséges. Sötét szándékuk nem maradhat büntetlenül! A jóság azonban azt diktálta, hogy imádkozzon a b nösök lelkéért, miel tt lesújt rájuk. A Kán most ugyanazt tette, mint Gregus és Tobio esetében - elmormolt pár szót, majd azzal a mondattal fejezte be az imát, amely mindig nagyon megnyugtatta. - Mirakodus arkangyal vigyázzon a lelketekre! Majd elégedett mosollyal az arcán elindult, hogy elintézze a három gonosztev t.
21. FEJEZET
A Juris Kán szentélyéb l lopott er maradékával Zaylnak sikerült önmagát és a gólemeket teleportálni abba a barlangba, ahol nemrég fogságba esett. A szellemidéz nem mert még egy hasonló varázslattal próbálkozni - az ugyanis a legjobb esetben csak nagyon kockázatos, a legrosszabb esetben viszont halálos kimenetel lehetett volna. Innent l kezdve csakis olyan varázslatokat használhatott, amelyeket jól ismert, bár ezek hosszútávon lelassították a haladását. Igazság szerint a szellemidéz nem gondolta, hogyakadály nélkül eljuthat a céljához -s t, egyáltalán nem gondolta, hogy elér odáig. Dumon kapitány sejtette az igazat; Zayl fel akarta magát áldozni azért, hogy a két zsoldos így elérhesse a másik Kulcsot. Csak egy Kulcsot kell elmozdítani napkeltéig - a Nymyr tetején lév k éppen úgy megfelelt, mint a másik a barlang mélyén. Zayl megtett mindent annak érdekében, hogy magára vonja ellenfele figyelmét; olyan mágikus er vonalat hagyott maga mögött, amit minden varázstudó ember észrevehetett, és követhetett is. És ha mindez önmagában még nem lett volna elég, a szellemidéz vel tartó két alak biztosította, hogy Juris Kán még véletlenül se nézzen a másik irányba. A büszke uralkodó nyilván megkeresi áldozatát -kezdi Zayl könnyen követhet varázslatával, majd bizonyos praktikák segítségével megállapítja, hogy a Rathma-hív nem egyedül halad kiszemelt célja felé. A két gólem engedelmesen követte t, mint a kiscsibék az anyjukat. Arcukon eltökéltség látszott, de csakis azért, mert Zayl így akarta. Juris Kán rögtön rájött volna mindenre, ha ideér, és meglátja, hogy a két harcos úgy néz maga elé, mint az üresfej zombik. Ez sokkal hamarabb leleplezte volna ket, mint ahogy azt Zayl
szerette volna. Viszont a kapitány és az óriás minden perccel egyre közelebb került a célhoz. Az eredeti mágikus kötél egy gyorsan elkészített másolatának segítségével könnyedén leereszkedtek a hegy gyomrába. A szellemidéz vezette a két gólemet, lépésr l lépésre mutatva nekik, hogy mikor mit kell tenni. A góle-mek, mivel a vérével magához láncolta ket, pontosan el tudták ismételni a mozdulatait. Ellenfelükön kívül egyetlen veszély leselkedett csak rájuk - az, hogy a gólemeknek esetleg maguktól kellett volna cselekedniük. Ebben az esetben ugyanis nagy esély volt arra, hogy elesnek, és összetörik magukat. - Biztos vagy te a dolgodban? - kérdezte Humbart, miközben egyre közelebb értek a céljukhoz. - Mi van, ha mégis a harcosok után indult. Ez a lehet ség már Zayl fejében is megfordult, de ilyen borzalmas fordulatra még gondolni sem mert. - Biztos, hogy el ször t lem akar majd megszabadulni. A tudásom miatt logikusan engem tart a veszedelmesebb ellenfélnek. - Igen, de mi van akkor, ha
most nem a logikát követi?
- Reméljük a legjobbakat, Humbart. A koponya erre nem mondott semmit, vagyis a lehet legbeszédesebb hallgatással válaszolt. De minél mélyebbre ereszkedtek, annál jobban gyötörték a kételyek. Lehet, hogy a Kán figyelmen kívül hagyta a nyilvánvaló tényeket, és a zsoldosok nyomába eredt? Lehet, hogy már az els pillanatban felfedezte, hogy milyen turpisságot tervezett Zayl a gólemek-kel? Kérdés kérdés hátán, gyötr kételyek -Zayl még soha életében nem tépel dött ennyit semmin. Végre elérkeztek arra a szintre, ahol a mágikus kristályt elhelyezték. Zayl készenlétben tartotta a t rét, úgy vezette két útitársát. A gólemek rendelkeztek ugyanolyan fegyverekkel is, mint azok, akiket helyettesítettek, de a fegyverek anyaga ugyanaz volt, mint a testüké - szikla és föld. A szellemidéz nem tudta, hogy ha harcra kerül a sor, meddig bírják majd ezek a fegyverek. De végül is, neki csak az volt a célja, hogy húzza az id t, amíg a többiek végre nem hajtják a küldetésüket. Már egészen közel voltak a k höz, és még mindig nem ütköztek semmilyen akadályba. Zayl komorsága egyre csak mélyült. Már látta a különleges fényt is, amely az Árnyak Kulcsának barlangjából sugárzott kifelé. De még mindig nem látta semmi jelét annak, hogy Juris Kán üldöz be vette volna ket. Talán a szellemidéz lehet az, aki eléri célját, és a két zsoldos fizet az életével? Megtorpant. Egy percnyi gondolkodás után intett, hogy a Gorst gólem vegye át a vezetést.
Az óriás harcos el relépett, bárdját pontosan úgy tartotta a kezében, ahogyan az eredeti Gorst is szokta. Minden mozdulata a harcoséra emlékeztetett, Zayl gyors varázslata tökéletesen m ködött. A hamis Gorst a kristály fénykörének szélére ért. Megmarkolta a bárdját. Nem történt semmi. A gólem Zaylhoz fordult, utasítást várt t le. A gólem felett ekkor egy vijjogó figura jelent meg, és lecsapott rá. A szellemidéz korábban még soha nem látott ilyen borzalmas rémlényeket, de ráismert bennük Dumon kapitány történetére a kísérteties lényekr l, amelyek Ureh valaha oly szentélet lakosaiból maradtak. A kiszikkadt testek, a tátogó, hegyes fogakkal teli kerek szájak, a lélektelen, fekete gödrök a szemek helyén - Zayl ugyan tapasztalt volt a halottakkal és él halottakkal kapcsolatos ügyekben, de ezen lények láttán még is megborzongott. A gólem h siesen küzdött támadója ellen, de közben egy második, harmadik rémalak is megjelent a közelében. Zayl megindult el re, mire a sziklafalról a nyakába ugrott egy újabb rémlény. A szellemidéz re egy rémálomba ill , mohó arc meredt, amelyet hajcsimbókok kereteztek. A szikkadt, gusztustalan testet alig takarták egy valaha csábító vonalvezetés , smaragdzöld ruha foszlányai. - Csókolj meg! - recsegte a lény. - Gyere, élvezd a kényeztetésemet! Zayl megremegett a félelemt l. Ösztönös mozdulattal döfött. Legnagyobb meglepetésére a t r könnyedén belemélyedt a rémlény nyakába. A t r felragyogott, ahogy a száraz húshoz ért. A lény szinte megkönnyebbülten leveg után kapott. Zayl a biztonság kedvéért megcsavarta a mágikus t rt, és elmormolt egy varázsigét. A nyakon ejtett seb fellángolt. Ahogy a szellemidéz visszahúzta a pengét, a láng továbbterjedt. A lény a falnak esett, és összekuporodott. Egy szempillantás múlva már az egész test lángolt - az amúgy is szikkadt alak még inkább összezsugorodott. Zayl még egy percig figyelte, hogy megbizonyosodjon afel l, hogy a testb l már nem maradt semmi. Aztán megfordult, hogy szembeszálljon azokkal, akik az els gólemre támadtak, s nem csupán azt látta, hogy számuk megsokszorozódott, hanem azt is, hogy már minden irányból támadtak. Bekerítették ket. A gólemek megtettek minden t lük telhet t, hogy visszatartsák a rémlények tömegét. Mindketten az eredeti zsoldosoktól örökölt taktikákat használták a harcban. A hamis Gorst lecsapta az egyik lény fél karját, míg társa mellbeszúrt egy másikat. Sajnos annak ellenére, hogy mindkét lény varázslat terméke volt, fegyvereikben nem volt meg az a mágikus er , ami Zayl t rében. Persze id vel talán miszlikbe apríthatták
volna összes ellenfelüket, de a körülmények és a túler nem tették lehet vé, hogy Zayl ezt megvárja. Itt a szellemidéz képességeire volt szükség. Ilyen sz k helyen nem merte használni sem a Sárkány Fogait, sem a Karmait, f leg azért, mert Juris Kán valószín leg valahol a közelben volt, és talán már várta is, hogy mikor támadhat. De talán valami hasonló varázslattal. .. Zayl gyorsan hátrapillantott a válla felett, majd elmormolta a varázsigét. A falból, a mennyezetb l, és a padlóból is csonínyársak robbantak el . Az egyik démoni támadó pont nekiment az el t n csontrácsnak. Zayl néma parancsára a Kentril-gólem éppen id ben lépett hátra, így nem maradt összezárva a támadó rémlényekkel Az évezredek óta halott, különböz fajtájú állatok csontjaiból álló fal hatékony akadálynak bizonyult a rémlényekkel szemben. A rémek tátogtak, a kiszáradt ujjak dühösen, ám eredménytelenül nyújtóztak a szellemidéz után. Mindhiába próbáltak átjutni az akadályon, a véd fal szilárdan tartotta magát, legalábbis egyel re. De Zayl nem tudhatta, hogy ez meddig marad így. Visszafordult azon másik csapat felé, amely a Gorst gólem körül tolongott, és egy másik varázslatot hajtott végre. A t rrel két tekerg vonalat rajzolt a leveg be, s közben elkántálta a megfelel szavakat. Két rémlény kisiklott a csapdából, de csupán pár lépésre tudták megközelíteni a szellemidéz t - a varázslat utolérte ket. A lények szinte emberi hangon sikoltottak fel, összehúzták magukat, majd hátrálni kezdtek. Mögöttük társaik, akik még mindig a gólemmel harcoltak, szintén apróra zsugorodtak félelmükben. Egyikük megfordult, és besurrant a sötét alagútba. Társai erre szinte egymáson is áttaposva indultak meg a nyomában. A jelenet egyszerre volt szörny és szomorú. A rémlények mindegyike valaha ember volt, és Zaylnak valahol minden nagyon fájt, amit ellenük tennie kellett. Nem k voltak a hibásak. Elárulta ket az az ember, akit a legjobban tiszteltek, akiben a legjobban bíztak. Juris Kán. Míg a gólemek rködtek, Zayl az Arnyak Kulcsának terme felé indult. Nem tudta, hogy társai vajon sikerrel járnak-e, de legalább az egyik követ el kell mozdítani vagy meg kell semmisíteni. Ha ez volt a kiválasztott áldozat, Zayl nem hátrált meg a feladat láttán. Ott volt a kristály, pontosan úgy, ahogy legutóbb is látta. Felette még mindig ott függött Gregus Mazi holtteste - az rémálma már legalább véget ért. Zayl lendületesen megindult a kristály felé. A padlón még mindig ott hevertek a rothadó holttestek, a szárnyas démonok maradványai, akiket társaival korábban
leölt. Új veszedelem nem ütötte fel a fejét. A szellemidéz egyre közelebb és közelebb ért a sötét kristályhoz. Már csak pár centire volt t le... Ekkor hatalmas reccsenést hallott, mire ösztönösen hátraugrott - azt hitte, hogy beszakadt a mennyezet. Felnézett, de nem látott sehol repedést, vagy hulló törmeléket - a harsány recsegés azonban folytatódott. A terem mélyén megmozdult valami. A szellemidéz szeme elkerekedett. Gregus Mazi holtteste marionetteket idéz mozdulatokkal kitépte magát évszázados börtönéb l. Zayl a szobor szemébe nézett, és látta, hogy Gregus Mazi nem kelt újra életre. A varázsló valóban meghalt - de most az rült varázsló, Juris Kán irányította a testét. Az él halott testét csillogó kristályok borították - repedezett kéz nyúlt Zayl felé, aki azonnal hátraszökkent el le. A kéz ekkor még el rébb nyúlt, s ahogy közeledett, egyre nagyobb és nagyobb lett. A szellemidéz túl lassan reagált. A megnyúlt ujjak a teste köré fonódtak, és megragadták t. Ugyanolyan szorosan tartották, mint a k kezek a folyosón. Most azonban nem volt úgy önmagára utalva, mint abban a csaknem halálos kimenetel csatában. A gólemek, engedelmeskedve a gondolatainak, berobbantak a terembe. Felkészültek a csatára. A cseppk ember el renyúlt másik kezével, és megpróbálta elkapni a hamis Kentrilt, ugyanúgy, ahogy a szellemidéz t. Zayl parancsára azonban a gólem egy kardsuhintással elhárította a veszedelmet. A kinyújtott kéz egy jó darabja a földre esett - de sajnos a kard egy darabja is odalett. - Adjátok meg magatokat a sorsnak - mondta Gregus Mazi. - Bánjátok meg b neiteket, és az arkangyal talán magához fogad benneteket... A száj az újjáélesztett varázslóé volt, a hang és a mondanivaló azonban nem lehetett másé, csakis Ureh rült uráé. - Kentril Dumon, jó kapitányom - folytatta a groteszk alak a hamis zsoldos felé fordulva. -Rázd le magadról a kétely láncait, és felejtsd el a hazugságokat, melyekkel ez a gonosz lélek megmérgezett! Vár rád a halhatatlanság és Atanna lányom... Zayl szorult helyzetben volt ugyan, mégis bizakodni kezdett. E pár mondatból kiderült, hogy Juris Kán azt hiszi: az igazi kapitányhoz beszél. Ez azt jelentette, hogy nem fedezte még fel a Nymyren csúcs felfelé mászó két zsoldost. Ha Zayl meghalt volna, még volt rá esély, hogy Dumon kapitány és Gorst véget vet annak a veszedelemnek, amit az elátkozott város jelent a világra.
A Kentril gólem persze nem válaszolt, hiszen a beszéltetése messze meghaladta volna Zayl képességeit. Válasz helyett tehát ismét a cseppk kéz felé suhintott lecsapta annak egyik ujját, de ezzel elveszítette kardja egy újabb részét is. A Kán, aki él halott bábuja szemén keresztül látta a világot, eddig még nem észlelt semmi különöset a zsoldos viselkedésében - még a kard töredezését sem vette észre. Minél tovább fel tudta t tartani Zayl, annál több esélye volt két társának... - Dumon kapitány csakis énrám hallgat, uram - felelte a szellemidéz olyan meggy z hangon, ahogy csak lehetett. - Amíg élek, addig nekem engedelmeskedik! -Akkor hát a lelke üdvéért, és a tiédért is talán... meg kell halnod, szellemidéz ! Zayl persze pontosan erre számított, de nem állt szándékában olyan könnyen megadni magát ellenfelének. Juris Kán figyelme a kapitány felé fordult, s ez a pár pillanat elég volt Zaylnak új terve megvalósításához. A varázslattal kockáztatta saját életét is, de ha sikerrel jár, akkor Juris Kánnak személyesen kell a színre lépnie. Elképzelt egy gigantikus robbanást, majd ráeresztette azt a cseppk alakra, melyben valaha Gregus Mazi lelke lakozott. Zayl a maradék leveg je felhasználásával egyetlen varázsszót kiáltott az alak felé. Gregus Mazi cseppk teste felrobbant. A robbanás ereje Zaylt Kentril gólemhez vágta. A szellemidéz és két góleme nyakába heves sziklaes zúdult. Az egész terem megremegett, és a cseppk , mely oly sokáig tartotta Gregus Mazi testét a padlóra zuhant, és a földbe nyomódott. Zayl nagyon beütötte a fejét, és egy pillanatra el is szédült. Szikladarabok zúdultak a nyakába rendületlenül - kénytelen volt az arca elé emelni a karját. Egy olyan varázslat egyik változatát használta, mely során az er szakos halált halt személyek testét az utolsó pillanatok fájdalma szétrobbantotta. Zayl ugyan próbálta irányítani a robbanást is, de a sz k teremben sajnos nem tudta elkerülni, hogy maga is kapjon az áldásból. A szellemidéz nagy nehezen talpra kecmergett. Egyik gólem sem indult, hogy segítsen neki - nem kaptak rá parancsot. Zayl gyorsan felmérte a helyzetet, és megszemléltem gólemeket. Közelr l látta, hogy mivel nem védték ket semmiféle varázslatok, a harcban komolyan megsérültek. Az arcuk bizonyos része szétroncsolódott, a törzsr l és a végtagokról több szikladarab is lehullott. Mindkét alakot behálózták a veszedelmes repedések, melyek azt sugallták, hogy hamarosan még instabilabbá válnak. - Te bármilyen gonoszságra képes vagy, méghozzá habozás nélkül. Igaz, szellemidéz ?
Zayl gyorsan az Arnyak Kulcsa felé fordult - és mögötte meglátta Juris Kán parancsoló arcát. Az uralkodó szeretettel nézett le a kristályra, s még meg is simogatta, ahogy kedves gyermekét szokta az ember. A különleges, sötét fényben Juris Kán éppoly félelmetesen festett, mint a rémlényekké vált alattvalói. - Elpusztítani egy ember testét, azt a porhüvelyt, melyben lelke valaha oly gondtalanul id zött... lelked sötétsége felülmúlhatatlan! Zayl er s késztetést érzett, hogy emlékeztesse az uralkodót: nem látott semmi rosszat abban, hogy Gregus Mazi holttestét a maga akarata szerint mozgatta - a szellemidéz azonban sejtette, hogy Juris Kán minden érvre tudna valami logikus magyarázatot, ami t igazolja. Bár Ureh uralkodója cselekedett, gondolatait a nem is annyira Égi arkangyal irányította, akivel rendszeresen beszélgetett. - Attól tartok - folytatta Zayl egykori vendéglátója -, hogy a te lelkedre már csak a Pokol bugyrai várnak. - Tekintete Kentril gólemre siklott. - De a jó kapitány és barátja számára talán van még remény... A halvány fényben Juris Kán még nyilván nem fedezte fel a két alak sérüléseit. Zayl rádöbbent, hogy még mindig húzhatja az id t - el relépett, t rét maga elé kapta. - Ha én a Pokol mélyére kerülök, téged is magammal viszlek! - kiáltotta. Juris Kán pontosan úgy reagált, ahogy azt Zayl remélte - elfordult a gólemekt l, s figyelmét a szellemidéz re összpontosította. A Kulcsból fekete fényhullám villant el , és Zayl felé csapott. A szellemidéz nek az utolsó pillanatban még sikerült maga elé mágikus pajzsot emelnie. A fekete fényhullám ereje azonban még így is a falhoz csapta. Zayl felsikoltott, amikor a becsapódás hatására testében minden csont elmozdult a helyér l. - Dumon kapitány! - kiáltotta az uralkodó. - Fordulj el t le! Gyere velem! Atanna már vár rád. A gólem természetesen meg sem mozdult. A Kán ekkor el rehajolt, arca eltorzult az er lködést l, ahogy elismételte az el z eket. - Fordulj el t le! Gyere velem. Atanna... És ekkor, miközben Zayl éppen talpra kecmergett - feje kóválygott, lába csaknem felmondta a szolgálatot - Atanna apja rádöbbent, hogy csúnyán átverték. - Homunculi! - kiáltotta a Kán. Fél kézzel arra az alakra mutatott, aki úgy nézett ki, mint Dumon kapitány.
A gólem megremegett. Tett egy lépést el re, de maga mögött hagyta lába alsó felét. A szellemidéz kreálmánya egyensúlyát vesztette, és orra bukott. Miel tt még földet ért, a karja, a másik lába, és a feje is letört, és darabokra hullott. A Kán keze ökölbe szorult. A gólem elvesztette minden emberi formáját. Egy kupac finom por és kavics omlott a padlóra - csupán ennyi maradt Zayl csinos kis bábujából. A szellemidéz nem gondolta volna, hogy ellenfele arckifejezése még az eddiginél is sötétebb vonalakat vehet fel - ám Juris Kán dühe láttán még a harcedzett Zayl is sajnálta, hogy a férfi közelében van. - A hegycsúcs... - a Lord Kán tömény gy lölettel fordult Zayl felé. - A Nymyr csúcsa felé tartanak! - Talán... utánuk mehetnél. Én addig... vigyázok az Árnyak Kulcsára... - Fogd be a szád! Az arkangyalra, te tényleg teljesen romlott vagy! A szellemidéz érezte, hogy lassan ugyan, de visszatér az ereje. Ha még egy kicsit fel tudta volna tartani Juris Kánt, akkor talán a zsoldosok sikerrel járhattak volna. - Az egyetlen gonosz az, akit te magad engedtél be Urehbe, Juris Kán! Neked sikerült az, amit a démonok és a romlott varázslók évszázadok alatt sem tudtak elérni! Örökké tartó kárhozatba vitted az egész szent királyságot! Átkot hoztál szeretett népedre! - Hogy merészelsz... A fekete fényhullám ismét el tört a kristályból, de Zayl most már számított erre. A támadás a falhoz préselte, és leveg t is alig kapott, de nem sérült meg annyira, mint az el z alkalommal. Akaratának engedelmeskedve a másik gólem hirtelen támadásba lendült, és hatalmas er vel lendítette k bárdját Juris Kán és a kristály felé. A Kán módosította támadása irányát a gólem felé, s a csapástól a hamis Gorst több darabja szanaszét repült. A k óriás megtántorodott, de tovább folytatta az útját Zayl akaratereje hajtotta a célja felé. Mivel a Kán egyszerre két ellenféllel kényszerült harcolni, a szellemidéz re nehezed nyomás egy hajszálnyit enyhült. Zayl így nem csak hogy össze tudta szedni magát, de támadásba is lendülhetett. Nem az id s uralkodót célozta meg, hanem az Árnyak Kulcsát. Zayl nem tudta, hogy egyáltalán van-e esélye megsemmisíteni a kristályt. Már azzal is megelégedett volna, ha sikerül rajta némi sérülést okozni. Legf bb gondja továbbra is az volt, hogy a két zsoldos sikerrel jár-e. Rathma szolgái arra áldozták életüket, hogy fenntartsák az
egyensúlyt; Zayl úgy érezte, hogy ha itt kell meghalnia, akkor is csak a kötelességét teljesíti. Kil tte Trag'Oul Fogait - remélte, hogy legalább egy dárda célba talál. Juris Kán meglendítette a kezét, s egy ezüstös pajzs emelkedett a kristály köré, megvédve azt a csontdárdáktól. A lövedékek ezernyi irányba pattantak - némelyik visszafordult a szellemidéz felé. Zayl összeszorította a fogát, és elbocsátotta a csontlövedékeket. Közben a második gólem is összeomlott - a Fogak befejezték azt, amit a Kán elkezdett. - Diablo fattya! - A magas uralkodó a védett kristály elé lépett, és mintha még magasabbra n tt volna. Szeme vörösen izzott, mint bármelyik démoné, így lesújtó véleménye a szellemidéz r l felettébb furcsán hangzott. A F gonoszok legsötétebbike annyira eltorzította a gondolkodását, hogy nem látta már saját magában a gonoszságot. - Lelkek megrontója! Fogadd örökké tartó büntetésedet! - Ebbe a bizonyos büntetésbe beletartozik az is, hogy tovább kell hallgatnom a prédikációdat, uram? - gúnyolódott Zayl. Eddig nem a gólemek, és nem is a varázslatok bizonyultak a leger sebb fegyvereknek. A pimasz szavak láthatóan jobban megzavarták Juris Kánt, mint bármi más - f leg azok a szavak, melyek nem úgy tüntették t fel, ahogyan gondolt magára, vagyis a legtisztább uralkodóként. De Ureh uralkodója most nem úgy reagált, ahogy azt Zayl várta. A Kán sajnálkozva rázta a fejét. - Ostoba, eltévelyedett lélek! A gonosz, mely elcsábított téged, elvakít, így alábecsülöd a Fény erejét. Tudom, hogy mivel próbálkozol, és azt is, hogy mi a célod! - Próbálok elmenekülni innen, hogy ne kelljen tovább hallgatnom az álszent szövegeidet... mert ez kínoz engem, és nem más, jó uram! Juris Kán ismét nem vette fel a keszty t. Kuncogott, és úgy nézett le a szellemidéz re, mintha az csupán egy bolhás kutya lenne. - Az utolsó fegyver a kétségbeesett, legy zött gonosz kezében. A bábuid jó szolgálatot tettek, Zayl mester, hiszen rövid id re félrevezettek engem. - Csak arra kellettek, hogy idecsalogassanak téged - felelte a szellemidéz . - Itt vártalak. - Tehát úgy tervezted, hogy ide csalogatsz, és itt is tartasz, míg a társaid feljutnak a Kulcshoz. Komolyan azt hitted, hogy rizetlenül hagyom a másik kristályt? Atanna figyel rá; látni fogja a zsoldosokat, és tudni fogja, hogy mit kell tennie. Zayl megengedett magának egy enyhe mosolyt.
- Még Kentril Dumon ellen is? Ezzel végre felkeltette Juris Kán érdekl dését. - Atanna vigyázni fog rá, hogy ne rongálja meg és ne vegye ki a helyér l a kristályt. Ennyit kell csak tennie. - a kapitányt akarja, uram. Méghozzá nagyon. Leányodat talán megzavarja a vágy... vagy talán szerelem... és habozni fog. Lehet, hogy a kapitánynak ennyi b ven elég lesz. - Atanna tudja, mi a dolga - ellenkezett az id s férfi, de az arcán megjelent a bizonytalanság els seié. - Nem fogja elárulni az arkangyalt! Beszéd közben a Kán keze megtelt energiával. Zayl látta, hogy a beszélgetés véget ért; ha még több id t akar hagyni a két zsoldosnak, akkor teljes er b l küzdenie kell. - Ideje megbánnod a b neidet, és bocsánatért könyörögnöd, szellemidéz mennydörögte Juris Kán, miközben arcát megvilágították a megidézett borzalmas er k. - És ne aggódj Atanna szívügyei miatt. Végül is, az apja lánya... azt fogja tenni, amit kell, még akkor is, ha ez Kentril Dumon halálával jár! A süvít szél és a metsz hideg egy cseppet sem zavarta a vörös hajú hercegn t, aki az óriás Gorst után kutatott a sötét hegyoldalban. Ideiglenesen egy keskeny, veszedelmes sziklapárkányról nézel dött, fürkészte a hegyoldalt - szeme olyan volt, akár a macskáké, nagyon jól látott a sötétben. A mozgás árulkodó jeleit kereste. Csupán egy gondolat motoszkált még az agyában, de az olyan mohón, akár egy pióca. Tudta, hogy apja ígéretet tett arra, hogy nem fogja bántani az drága Kentriljét, de balesetek mindig el fordulhattak. Kentrilt talán teljesen félrevezette a szellemidéz , az igazában hisz, és talán fel is áldozná magát a sápadt szellemidéz ért. Atanna emiatt nagyon nyugtalan volt. Mivel nem látott semmi szokatlan dolgot, áttranszportálta magát egy másik helyre. Atanna távol akart maradni a hegy csúcsától, hiszen még az éjszaka sem jelentett biztonságot számára. Csak a fekete árnyék, a megnyugtató árnyék védhette t meg a szörny sorstól, amelyen még az arkangyal sem változtathatott volna. Mindez gyorsan kiment a fejéb l, mivel a távolban, lent egy alakot pillantott meg. Csakis az óriás lehetett az. Atanna közelebb akart menni hozzá, hogy már az els " csapása végzetes legyen. Kentril kedvéért úgy döntött, hogy a férfi barátja gyors halált halhat... Egy második, kisebb alak lépett be a képbe. - Nem! - nyögte. Nem lehetett Zayl, hiszen t látta apja t zgömbjében, de nem lehetett Kentrü sem. a szellemidéz vel van. Hogy került volna ide?
Meg kell állítania ket. Meg kell akadályoznia, hogy a Fény Kulcsának közelébe férk zzenek. Egy egyszer varázslattól elpusztulna a hegyoldalnak az a része, ahol éppen tartózkodtak - de akkor Kentril is meghal. Atanna ezt nem volt képes megtenni. Kell, hogy legyen valami más megoldás is. Ha viszont megpróbálja eltorlaszolni a csúcsra vezet utat, azzal is az életüket kockáztatja. - Nem bírom megtenni - mondta magában. A semmittevéssel azonban nem csak az apját, de Mirakodust, a dics arkangyalt is elárulta volna. Az arkangyalra gondolva egyszerre érzett szeretetet és félelmet. A csodás ajándékokra gondolt, de eszébe jutott az is, hogy mi tör-téntramikor az arkangyal megszállta a lelkét. Atanna sosem akart többé ezen keresztülmenni. Még az emlékezésbe is belesajdult a szíve. Válaszért imádkozott a gondjára, és az ima szinte rögtön meghallgattatott, hiszen egy terv kezdett el körvonalazódni a fejében. Nem volt képes kezet emelni szerelmére, de nem tudta volna elárulni az apját, és az munkásságát sem. Tehát válaszút elé kellett állítania Kentrilt - egy próbatételt tervezett, mely egyszer s mindenkorra bebizonyítja, hogy érdemes-e a férfi a szerelmére. Biztosan érezte, hogy ezzel az apja és az arkangyal is egyetértettek volna. Megértik majd, hogy miért cselekedett így... És ha Kentril mégis meghal... akkor
is biztosan meg fogja érteni...
22. FEJEZET
Kentril csak kés n döbbent rá, hogy egyáltalán nem lesz könny dolguk Gorsttal, ha meg akarják mászni a Nymyrt. Amikor ezt legutóbb megtették, voltak náluk fáklyák, hogy lássák, hová lépnek a sötétben. A kapitánynak ez csak akkor jutott eszébe, amikor Zayl varázslata már dolgozni kezdett, s mire szólni tudott volna, a szellemidéz és gólem-társai már nem voltak sehol. Meglep dve tapasztalta viszont, hogy Zayl nyilvánvalóan gondolt ezzel a problémával is, és meg is oldotta a dolgot. Amikor ott termettek a hegyoldalban, Kentril azonnal észrevette, hogy az árnyék végtelen feketesége helyett a környezete sötétszürke színt vett fel - a kapitány így minden irányba ellátott egy darabig. Gorstnak is megadatott ez a képesség. A szellemidéz nyilván nem tudta magát a sötétséget megváltoztatni, tehát felruházta barátait a sötétben látás képességével. ^-Sajnos ez az ajándék azonban azt is jelezte, hogy a szellemidéz nem tudta olyan közel küldeni ket a céljukhoz, amennyire szerette volna. A két harcosra várt még némi sziklamászás.
- Szerintem szükségünk lesz majd egy darab kötélre is út közben - mondta Gorst. Egy újabb dolog, amit Kentril már nem tudott megemlíteni a varázslat el tt, és erre a részletre sajnos még maga Zayl sem ügyelt. A kapitány szemügyre vette a felfelé vezet utat, próbált jobb ösvényt találni, de a párkányról, amelyen landoltak, csak egy irányba lehetett elindulni. - Meg kell próbálni, és kész - felelte végül. Gorst bólintott, és nem szólt többet. Ha a kapitánya úgy döntött, hogy felszerelés nélkül is megkísérli a mászást, akkor nem fogja hátráltatni.
ebben
Fokozott óvatossággal indultak meg felfelé. Kentrilnek fogalma sem volt, hogy mennyi lehet az id , de úgy gondolta, hogy minél kevesebb galiba történik út közben, annál gyorsabban jutnak fel a csúcsra. Persze ez attól is függött, hogy Zayl vajon képes-e elég hosszú ideig feltartóztatni Juris Kánt. Próbált nem gondolni a szellemidéz áldozatkészségére. Pedig nem volt túl sok esély arra, hogy Zayl túléli a kalandot. Kentril már túl sokszor látta házigazdájuk erejének megnyilvánulásait ahhoz, hogy bizakodó legyen. Persze tudta, hogy Zayl megtesz minden t le telhet t, hogy feltartsa a Kánt, de nyilvánvaló volt, hogy Ureh rült uralkodója el bb vagy utóbb megöli a Rathma-hív t. Kentril csak remélni tudta, hogy ez inkább csak utóbb következik be... különben végük. Egyre feljebb és feljebb jutottak, és még mindig nem érte ket támadás. A kapitánynak nem nagyon volt ideje másra gondolni mászás közben, de ahogy közeledtek a csúcshoz, Atanna egyre többször jutott eszébe. Annak ellenére, ami kiderült a lányról, Kentrilnek voltak olyan emlékei róla, amelyek túl kedvesek voltak ahhoz, hogy csak úgy elvesse ket. Talán ha másképp alakultak volna a dolgok, talán ha nem tudta volna meg el re, hogy mi az igazság, akkor lehet, hogy örömmel elfogadta volna az atyja ajánlatát, az öröklétet - de aztán együtt kellett volna élnie annak következményeivel. Megállt, és próbálta kiszell ztetni a fejét. Nem volt semmi értelme annak, hogy Atannára gondoljon. Utoljára látta t, és utoljára látta a... Kicsit feljebb, egy sziklapárkányon egy alak állt lobogó ruhában. Bár messze volt t lük, Kentril azt még ilyen távolságból is tisztán látta, hogy nem Juris Kán az. - Atanna! - kiáltotta. A szél homokot fújt az arcába. A zsoldos elfordult, és kitörölte a szemét. Mire visszanézett, az alak elt nt. - Mi volt ez? - kérdezte Gorst a háta mögül. - Láttál valamit?
- Azt hittem, hogy... - De Kentril nem mondta tovább. Ha valóban Atanna lett volna, akkor biztosan közelebb jött volna hozzájuk, vagy azonnal elpusztította volna ket. Nem ment volna el, csak így, szó nélkül. Ennek így nincs semmi értelme. - Semmi - felelte végül. - Csak a képzeletem játszott velem. Folytatták hát útjukat és állandóan attól rettegtek, hogy elérnek egy olyan pontig, ahonnan nem lehet továbbmenni felszerelés nélkül - de szerencséjükre nem futottak zsákutcába. Lehet, hogy Zaylnak sikerült egy könnyebben megmászható részre küldenie ket? Ha így volt, akkor jóval többre ment a rúnákból nyert er vel, mint amire a zsoldosokat felkészítette. - Már majdnem ott vagyunk - merte végül kimondani Kentril. - Majdnem... Gorst csak morgott valamit. A majdnem csak azt jelentette, hogy még nem. Dumon kapitány felnyúlt, és megragadott egy ígéretesnek látszó kiszögellést, mire az szétomlott a kezében. Egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, ezért rátapadt a sziklafalra. Tekintete lefelé vándorolt, a hegy oldalára. Messze alattuk egy hangyaseregnek látszó sötét folt haladt felfelé a sziklákon, méghozzá elképeszt sebességgel. A kapitány leveg után kapott. - Gorst! Látod azt ott? Az óriás kinyújtózott. - Látom. Mi lehet az? -Nem tudom... A tömeg olyan gyorsan haladt felfelé, hogy mire idáig jutottak a beszélgetésben, már jóval tisztábban látták ket. Nagyok voltak, mindegyik nagyjából akkora, mint egy ember, és a formájuk is viszonylag emberinek t nt. Szürkés volt a színük, bár helyenként - a hátukon, a karjukon, a lábukon - látott némi színeset is. Kentril nagyot nyelt. - Ureh lakói. Minket üldöznek. Elképzelte a tátogó szájakat, a ráncos, összeaszott alakokat, amelyek valaha emberek voltak. Látta maga el tt a karvalyszer kezeket és a mohó arcokat. A kapitány nagyon is el tudta képzelni, hogy mi történhetett Alborddal, meg a többiekkel, és most úgy érezte, könnyen k is ugyanerre a sorsra juthatnak. - Fel kell érnünk a csúcsra, méghozzá nagyon gyorsan! - De csak annyira tudtak gyorsan mozogni, amennyire a körülmények ezt lehet vé tették, s bár a páros h siesen küzdött, úgy t nt, hogy az ördögi horda legalább tízszer olyan gyorsan halad, mint k.
A csúcs még mindig nagyon távolinak t nt. Kentril és Gorst végül a kimerültség miatt kénytelen volt pihenni egy kicsit - egy sziklapárkányon pihentek meg, amelyen alig fértek el ketten. Kentril lenézett üldöz ikre, és elkáromkodta magát. - Úgy másznak, mintha a hegyen születtek volna. Ha ilyen ütemben jönnek, akkor még jóval a cél el tt utolérnek minket. Gorst bólintott. - Ketten nem tudjuk megcsinálni... de te egyedül igen. Kentril a társára nézett. - Mit jelentsen ez? Az óriás a legnagyobb nyugalommal el szedte a bárdját, melyet eddig a hátára kötözve hozott. - Ez a legjobb pont a környéken. Én itt feltartom ket. Te továbbmész. - Ne légy bolond, Gorst! Ha valaki felmegy a csúcsra, akkor az te leszel. Én tartóztatom fel ket. A másik zsoldos megrázta a fejét. Kinyújtotta hosszú karját, melyen a bárd messze túlnyúlt. A barátja csak két kézzel tudta volna kezelni a fegyvert. - Látod? Én kétszer olyan messzire nyúlok, mint te, Kentril. Erre itt szükség is lesz. Nekem nagyobb esélyem van, ha lent maradok, és ezt te is tudod. Különben is, tartozom neked még a múltkorról, amikor felmásztunk ide. - Gorst... - Dumon kapitánynak több esze volt annál, hogy folytassa a vitát. Az összes ember közül, akiket valaha is ismert, Gorst volt a legmakacsabb. Vitatkozhattak volna akár addig is, míg Ureh rémlényei utol nem érik ket, de az óriás akkor is tartotta volna magát ahhoz, amit elhatározott. Kentril még egyszer, utoljára lefelé pillantott. - Rendben. De ha alkalmad nyílik megmenekülni, használd ki! Velem ne gondolj! - Megteszem, ami t lem telik. És most indulj! Kentril megfogta barátja vállát. - Legyen biztos a karod! - Legyen éles a kardod! - fejezte be Gorst a réges-régi zsoldos köszöntést. A kapitány összeszedte magát, és megindult felfelé az utolsó szakaszon. A csúcs felé húzta magát, s igyekezett nem belegondolni abba, hogy mivel száll szembe a barátja. Reménykedett abban, hogy valahogyan mindketten túlélik ezt az rületet.
Talán, ha felérne a csúcsra, még miel tt a rémlények elérnék Gorstot, akkor még megmenthetné t... nem kell mást tennie, csak megsemmisítenie a Fény Kulcsát. A bátorító gondolat új er t adott neki. Egyre közelebb és közelebb került a hegycsúcshoz. Már látta is a peremen át a kristály helyét... Különös, hogy most éppen azt kell elpusztítania, amit maga vitt véghez korábban, az embereivel. Alatta ekkor sziszegés hallatszott. Kentril elkáromkodta magát, és még keményebben nyomult tovább felfelé. A csúcs már csak pár méterre volt. Már csak pár méter... Gorst rémiszt csatakiáltást hallatott. A kapitány tudta ugyan, hogy nem kellene, de visszanézett. Az óriás a kis párkány szélén állt, és bárdjával az els érkez rémlények felé suhintott. Kevés hely volt man verezni, így a lények nem tudták elkerülni a csapást. A bárd belemélyedt az egyik borzalom fejébe. A rémlény szívszaggató hangot hallatott, majd hátrazuhant a sziklapárkányról. Az óriás nem vesztegette az idejét - új fogást keresett a bárdon, és visszakézb l, a lapjával elsöpörte a második ellenfelét is. A két gyors siker ellenére azonban még vagy százan jöttek ellene, s egymást taposva mind a magányos harcost akarták elkapni. Kentril immáron kétségbeesetten küzdött tovább, hogy elérje a csúcsot. Minden méter egy egész mérföldnek t nt, és olyan volt, mintha melaszon mászna keresztül. Egy fájdalmas, nagyon is emberi kiáltás hallatszott lentr l, mely a szívéig hatolt. A harcos ismét visszapillantott. A kísérteties lények minden irányból támadták Gorstot. Ketten már fel is küzdöttek magukat a párkányra, s egy harmadik is megkapaszkodott, éppen az óriás lába mellett. Egy tucat másik rémlény is ott nyüzsgött már, és mind arra vártak, hogy Gorst közelébe kerülhessenek. A magányos harcos eltalált egy rémlényt, aki még mindig egy páncélzat maradványait viselte. A bárd kettévágta a lény törzsét, de a fels rész még mindig meg tudott kapaszkodni - csontos ujjak kulcsolódtak a fegyver nyelére. Gorst rázta a bárdot, ahogy csak bírta, de nem tudott megszabadulni az eltökélt szörnyt l. Ez a küzdelem el nyösebb helyzetbe hozta a többieket is. Egy másik démon érkezett Gorst ellen - a hátára ugrott, és megpróbálta a harcos nyakába mélyeszteni a fogait.
Az óriás megperdült, és nekivágta a bárdot egy harmadiknak, aki éppen fogást keresett a sziklán. A két lény - aki a nyélen kapaszkodott, meg aki a sziklába - a völgy felé gurultak, de magukkal vitték a zsoldos hatékony fegyverét is. Az immáron fegyvertelen Gorst hátranyúlt, és megragadta azt a borzalmat, aki a hátára tapadt. Sajnos ez kitartóbbnak bizonyult, mint a társai, s amíg Gorst ellene küzdött, négy másiknak is sikerült megközelíteni a reggelire szánt áldozatot. Kentril folytatta ugyan a mászást, de minden méter után visszapillantott barátjára. Amikor legközelebb visszanézett, azt látta, hogy Gorston már három dög csimpaszkodik, s még vagy fél tucat várja a kedvez pillanatot, hogy ráugorhasson. Gorst válla már csupa vér volt, s ereje ellenére nyilván nehezére esett már a védekezés. A kapitány majdnem visszafordult - egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ha visszamenne, ketten elbánnának az egész hordával. A józan esze azonban azt súgta, hogy ez teljesen felesleges. Gorst azért maradt hátra, hogy Kentrilnek legyen ideje megtenni, amit kell. Ha visszafordulna, akkor értelmetlenné tenné a másik zsoldos áldozatát. Áldozatát... Csak most fogta fel, hogy mit is jelent ez a szó igazán. Gorst ebben a pillanatban fülsiketít csatakiáltást hallatott, mely messze a Nymyren túlra szállt. Mintha valami varázslat ismét visszaadta volna neki az erejét- az óriás kiegyenesedett, és a leveg be emelte az egyik pokolfajzatot. Ekkorra Juris Kán szörny gyermekei közül már vagy fél tucattal többen csimpaszkodtak rajta - tépték a húsát, szívták az életerejét. Gorst, még mindig üvöltve nekilódult. - Ne! - kiáltotta Kentril. Kétségbeesett kiáltását a hegyek újra és újra elismételték. Az óriás levetette magát a párkányról. Támadói nem tudtak id ben leválni róla, így vele együtt zuhantak. Gorst ugrása, melyr l Kentril tudta, hogy sokkal kevésbé volt kecses, mint amire barátja képes lehetett volna, megtisztította a sziklapárkányt a rémlényekt l. Gorst valószín leg pontosan erre pályázott, hiszen esés közben újabb és újabb rémlényekbe ütközött. A végén egész lavina zúdult a hegyoldalon az árnyas királyságra. - Gorst... - Kentril nem tudta levenni szemét a zuhanó alakról. Gorst hosszabb id t töltött a kapitány mellett, mint bárki más. Az óriás legy zhetetlennek, megállíthatatlannak látszott... Kentrilnek elszorult a torka a könnyekt l, de nem engedte ki ket. Nagy leveg t vett, elfordította a fejé.t, és tovább mászott. Gorst utolsó, h sies tette beleégett az agyába. A hajnal már nem lehetett messze. Kentril nem hagyhatta, hogy a barátja, és összes bajtársa halála értelmetlenné váljon...
Egyre közeledett a céljához - alatta pedig a rémlény horda egyre gyorsabban közeledett felé. Zayl felsikoltott - már nem el ször. Hosszú, , hangos sikoly hagyta el a száját, de nem adta fel. Ruhái cafatokban lógtak, testének minden porcikája vérzett, vagy sajgott a fájdalomtól, de nem hátrált meg. Viszont egy centivel sem került közelebb az Arnyak Kulcsához. Juris Kán, akin még a leger sebb varázslatoknak sem hagytak komolyabb nyomot, közelebb lépett a megtépázott, félholt alakhoz. - Szellemidéz , az eltökéltséged tiszteletre méltó, bár célod borzalmas. Szégyen, hogy sötét lelked örökre Diablo kezében lesz majd. -Ésa tiéd...? - Egészen az utolsó percig próbálkozol azzal, hogy megtekerd a történetet, igaz? - A Kán atyai jósággal rázta a fejét. A szellemidéz kiváló nevelésben részesült, de az uralkodó eme gesztusa felettébb idegesítette. - Az áldott arkangyalod maga Diablo, hát nem látod? De Ureh uralkodója nem láthatta ezt - a démon tökéletes munkát végzett. Zayl már értette, hogy miként eshetett meg a baleset - Juris Kán láthatóan nagyon el volt telve magával. A legszentebb birodalom uralkodója volt, a jóság és alázat jelképét kormányozta, és emiatt aztán képtelen lett volna elfogadni, hogy a leggonoszabb és leghatalmasabb démon bolondot csinált bel le. És felettébb er s bolondot. Felvett mindent, amit Zayl csak bevethetett ellene felvette, és lerázta magáról a támadásokat. A szellemidéz b l kevés maradt - talán csak a t re, ami nagy hasznára vált volna, ha el tudta volna terelni valahogyan ellenfele figyelmét. Akkor Zayl megkerülhette volna a Kán védelmi vonalait, és talán meg is sebezhette volna t. De mit tehetett volna még? Minden próbálkozása kudarcba fulladt. Már csak a szavak maradtak... azokból is csak kevés. Mégis tovább próbálkozott, reménykedett a lehetetlenben, vagyis abban, hogy Juris Kán tévedett, és Kentril Dumon Gorsttal együtt eljutott a másik k höz. Ha viszont eljutottak volna, miért tartana még mindig ez a csata? - És különben is, hol van a te híres arkangyalod, uram? Talán ha idejönne, akkor egyszer és mindenkorra be tudná bizonyítani, hogy tévedtem-e vagy sem. Olyan nagy kérés ez? Persze lehet, hogy az... - Nem kell megkérnem Mirakodust, hogy bizonyítson el ttem, hitetlen, hiszen láttam a csodáit, és hiszek a szavaiban. Ha úgy döntene, hogy beszél most velünk, az csakis az döntésén múlna, nem a tiéden, vagy az enyémen, szellemidéz ! -Juris Kán a
szellemidéz fölé hajolt. - Békülj meg az Éggel, holtak fosztogatója, hiszen pár perc, és örökre elnémulsz. Véget érnek hazugságaid! Zaylnak nem volt oka kételkedni az uralkodó szavában. Ahogy ellenfele még közelebb lépett hozzá, most azért imádkozott, hogy Trag'Oul vezesse át lelkét a következ harcmez re, s ne hagyja, hogy a Kán valódi ura kaparintsa meg, és vigye magával a Pokolra. S mintha valaki meghallotta volna az imáját, egy hang harsant fel hirtelen. - Juris Kán! Juris Kán! Szólítalak téged! Mindkét férfi megdermedt. Kán szája elnyílt, aztán becsukódott. Zaylra pillantott, majd felnézett a mennyezetre. - Juris Kán! - harsogta a hang. - Nemes szolgám! Én vagyok az, a jótev d, az arkangyal... A ráncos arcon szeretetteljes, alázatos arckifejezés terült szét. A Kán áldást kérve az ég felé nyújtotta a karját, majd megszólalt. - Mirakodus! Hatalmas Mirakodus! Áldást hozol h szolgád fejére jelenléteddel! A magát arkangyalnak nevez egyén közben jóval halkabban Zaylhoz szólt. - Ha van még valami a tarsolyodban, fiacskám, akkor ki vele! Zaylnak több se kellett. Ellenfelére támadt, s minden akaraterejét a t rre összpontosította, amelyet az uralkodó mellkasához célzott. Juris Kán arcáról egy pillanat alatt elt nt a jóságos kifejezés, helyére a legsötétebb harag kúszott. Zayl ellen indult, keze felragyogott a mágikus er t l. A t r célba ért. Vakító fény öntötte el a helyiséget, ahogy a szellemidéz mágikus pengéje áthatolt a Kán védvonalain. A t r hegye egy pillanatnyi habozás után a ruhába süppedt, majd megállás nélkül folytatta útját. Juris Kán leveg után kapkodott, és az arcán találta el Zaylt. Ütését a varázslat mellett a fájdalom is hajtotta - a szellemidéz ismét nekivágódott a sziklafalnak. Zayl érezte, hogy valamije eltört. Képtelen volt megállítani magát, lendületb l kétszer átbucskázott a fején, aztán az ellenfele lábánál landolt. - Te... te... - Kán nem is tudta szavakba önteni a dühét. A szellemidéz homályosan látta, hogy ellenfele sebéb l vér csöpög. A szívét nem találta el, de sikerült súlyosan megsebesítenie.
- Na... hol van most a te arkangyalod? -nyögte Zayl. - Úgy látom... magadra hagyott... jó uram! - Tudatlan bolond! - Az rült uralkodó a pajzsnak d lt, melyet az Arnyak Kulcsának védelmére emelt. - Csak pár pillanat... és meggyógyítom magamat! - A Kán kimutatta tökéletes fogsorát. - Pár perc, de neked még ennyi id d sincs! A terem bejáratától ismer s hangok hallatszottak. Zayl lábak topogását hallotta. Er t vett magán, hogy el tudja fordítani a fejét a bejárat irányába. A néhai szent királyság egyik kísérteties lakója dugta be a fejét éppen a terembe, két társával szorosan a nyomában. Mivel Zayl ereje alábbhagyott, csontbörtöne lassan összeomlott, és kiengedte a fogva tartott mohó rémlényeket. Juris Kán, aki még mindig szaggatottan lélegzett, a sebesült szellemidéz re mutatott. - Ott van, drága gyermekeim! Ott van , akit kerestek! A kerek szájak szétnyíltak az örömt l. A halálos üregek, ahol valaha a szemek ültek, mind Zaylra szegez dtek. A rémlények érte jöttek, és Zayl tudta, hogy nincs már semmije, amivel harcolhatna ellenük. Maradék erejét összeszedve gyengén maga elé emelte a t rét, s remélte, hogy legalább egy borzalmat megölhet majd, miel tt a többiek véres cafatokra tépik a testét. Minden tanítás, minden nevelés ellenére Zayl abban a pillanatban nagyon is szeretett volna életben maradni. - Már csak egy maradt -jelentette ki a Kán. Hangja máris sokkal er sebb volt, mint egy perccel korábban. Sebéb l egyre kevesebb vér szivárgott, arcán pedig, mely borzalmasan gonosznak t nt, nyoma sem volt a fájdalomnak - pedig csaknem halálos sebet kapott. Zayl tévedett. A Juris Kán mögött álló er , a hamis arkangyal igenis vigyázott az értékes bábujára. Ha Dumon kapitánynak igaza volt, akkor Diablo szerette volna az egész világgal megosztani a kis ajándékát... s meg akarta nyitni a Pokol er i el tt az utat. - Már csak egy maradt - ismételte a szinte démoninak tetsz alak. Kiegyenesedett, és láthatóan távozni készült a barlangból. - És ki tudja? - folytatta a Kán, arcán átszellemült mosollyal. - Lehet, hogy már az az egy sincs, nem igaz? Aztán, amint a horda megindult, hogy széttépje Zaylt, Juris Kán elt nt - és a szellemidéz tudta, hogy a Kán be akarja teljesíteni utolsó ígéretét.
Talán már felkelt a nap? A varázsárny homályában Kentril ebben nem lehetett biztos, de reménykedett, és imádkozott azért, hogy ne így legyen. Most, hogy Gorst és talán Zayl is - meghaltak, hatalmas szégyen lett volna, ha mégis kudarcot vall. Sikerült felküzdenie magát a sz kös fennsíkra, de nem volt ereje rögtön felállni, f leg nem továbbmászni. A kapitány a kemény, hideg talajon feküdt, és próbált ismét leveg höz jutni. Csak pár pillanat - ennyire volt szüksége. Csak még pár pillanat... A sziklaperem közeléb l hallatszó zörejek tudatták vele, hogy egyetlen perce sincs már. Remeg lábbal felállt. A sziklafal felé tántorodott, melyen még fel kellett volna másznia. Tudta, hogy már nagyon közel jár a célhoz, de abban nem volt biztos, hogy lesz még ereje megtenni az utolsó pár métert. Ujabb zörejeket hallott. A kapitány hátranézett, és egy halott, száraz kezet látott a sziklapárkányba kapaszkodni. Megperdült, és a kéz felé rohant. Iszonyatos arc jelent meg el tte - a Zayltól kapott élesebb látás csak még halálosabbá tette a látványt. A zsoldos összeszedte bátorságát, és a lény felé rúgott, olyan er sen, ahogy csak tudott. A rémlény az elátkozott lelkekhez ill sikoly kíséretében a leveg be emelkedett, majd elt nt a mélyben. Kentril a párkány fölé hajolt, és látta, hogy négy további rémlény érkezik pillanatokon belül, mögöttük pedig még legalább egy tucatnyi igyekszik felfelé. A kapitány a sziklafalhoz lépett, és megindult végs célja felé. Most már nincs mese, ennek sikerülnie kell! - Gyerünk, átkozott pancserek! - morogta magában, miközben fogást keresett a sziklán. - Ennél akár ötször gyorsabban is tudnátok jönni! Kentril centir l centire húzódzkodott felfelé. Kelet fel l nem látta a napnak a nyomát sem, és ez ismét lelket öntött belé. Már az árnyék legfels határánál kellett, hogy járjon, úgyhogy látnia kellett volna a napot, ha az már felkelt. Kentril imádkozott, hogy a hajnal várjon még pár percet... Bizakodását azonban hamar szétzúzta a már jól ismert sziszegés. Kentril lepillantott, de pontosan tudta, hogy mit fog látni. A démoni horda els tagjai felértek a fennsíkra. El ször csak körbeszaglásztak, kutatták a kapitány nyomát. Az egyik felnézett, és észrevette. A többieknek csak ennyi kellett. Az els k már meg is indultak a sziklatoronyra -nyilván Kentril húsára éheztek.
Szerencsére a rémlények nem tudtak minden irányból közeledni felé. Páran a kapitány útvonalán indultak el, mások viszont újabb kapaszkodókat kerestek, melyek megtarthatták ket. Egy párosnak a hús és vér ígérete nyilván elvette az eszét, mivel a nyugati rész felé iramodtak, hogy megel zzék társaikat. Nem jutottak messzire. Kentril döbbenten figyelte, ahogy a két rémlény felfénylett, mintha lángra kaptak volna. Sikolyaik hallatán társaik egy pillanatra megtorpantak. A két mohó áldozat visszaindult volna társai közé, de menet közben száraz húsuk darabjai hamuvá omlottak, alatta a csont pedig olvadni kezdett, akár a viasz. Egyikük elesett - félig elolvadt, groteszk holttest volt, mely egyre folyósabbá vált. A másiknak sikerült elérnie az árnyék széléig, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy megmeneküljön. is darabokra hullott, s csak egy gyomorforgató kupac maradt bel le, melyet még a saját társai is undorító látványnak találtak, és próbáltak elkerülni. Kentril észrevette, hogy azok, akik éppen alatta vannak, ismét mozgásba lendültek. Átkozta magát, amiért kíváncsian végignézte a páros borzalmas halálát, és keményen húzni kezdte magát felfelé, hogy behozza a lemaradását. Egy hajszálon múlt a dolog. Egy kéz már majdnem elkapta a bal lábát. A kapitány belerúgott a kézbe, szétroncsolta pár ujját, így lelassította a rémlényt. Keze ekkor elérte a legfels pontot. Szíve hevesen vert, vére a fülében dobolt, s felhúzta magát... és megpillantotta a Fény Kulcsának helyét. Persze az nem változott szinte semmit. Vékony réteg zúzmara borított mindent, még magát a zsoldost is. Kentril óvatos léptekkel a zsákmánya felé indult. Csizmája felpattintott valamit a földr l - a tárgy a kristály felé repült. A csont volt az, amit korábban kiásott. El dje, a szerencsétlenül járt Tobio utolsó maradványa. Dumon kapitány próbált nem gondolni arra, hogy hamarosan talán ugyanarra a sorsra jut, mint a néhai pap - a Fény Kulcsa felé lépett. Közben észrevette, hogy a kristály fénye ugyan állandó, de nem ragyog be mindent. Igazság szerint alig látszott fényesebbnek, mint föld alatti ikertestvére. Számít ez? - gondolta Kentril. - Mindegy, hogy fényes, akár a nap, vagy sötét, akár a föld gyomra. Csak meg kell ragadnom, és kész! A kristályért nyúlt... Ekkor azonban Atanna gyönyör arca jelent meg a fejében - a lány úgy betöltötte gondolatait, hogy már azt képzelte, hogy t látja lebegni az árnyas égbolt el tt. - Drága Kentrilem... - mondta az arc. - Édes Kentrilem, úgy vágyom az ölelésedre...
A kapitány megtorpant - nem tudott választani a kötelesség és az érzelem között. - Gyere vissza hozzám, Kentril! - folytatta a lány ragyogó szemmel, csókra szomjazó ajkakkal. - Maradjunk együtt... az id k végezetéig! Az id k végezetéig? Ez a gondolat ismét cselekvésre késztette a kapitányt. Nem kellett neki semmi Juris Kán ajándékai közül - az öröklétet vágyta mind közül a legkevésbé. Eltökéltsége azonban nem volt elég ahhoz, hogy megszabaduljon Atanna szirénénekét l. Ahogy a kapitány megérintette a meglep en meleg kristályt, a lány szavai ismét megtöltötték a fejét - most még többet ígért. - Drága, édes Kentrilem... annyi mindent adhatunk még egymásnak... olyan magányos voltam, amíg meg nem láttalak... és amikor megmutattad nekem a brosst... azonnal tudtam, hogy téged nekem szánt az Ég... gyere vissza hozzám, és minden rendbe jöhet... egymáséi leszünk... - Takarodj a fejemb l! - vágott vissza Kentril. Lehunyta a szemét, próbálta szám zni a fejéb l a képet, az illatot, a lány csókjának ízét. - Takarodj a... A sziszegést az utolsó pillanatban hallotta meg. Háta mögött már ott volt a Kán egyik gonosz gyermeke - egy magas, kopasz rémlény, aki egy keresked ruha maradványait viselte. A lény ráncos, szikkadt nyakából egy lánc lógott, rajta pedig egy rozsdás medalion csüngött, amelyben még mindig látszott pár drágak . - Végkiárusítás! - motyogta a lény. - Kiváló cserépáru, egyenesen a kemencéb l! Nem lehetett tudni, hogy a lény vajon tisztában van-e azzal, hogy mit mond, de szavai nagyon megzavarták az amúgy is fáradt veteránt - ismét tudatosítania kellett magában, hogy a lény, akivel szembekerült valaha szintén ember volt. Kentril bevitt egy balegyenest a lény mellkasába. Ökle belesüppedt a mellkasba, a száraz hús és öreg csont engedett a nyomásnak. Az ütéssel azonban csupán egy pár lépéssel sikerült hátrébb szorítania ellenfelét. Kentril habozás nélkül rúgott. Ez alkalommal a pokolfajzat lábát találta el. A lény felemelkedett a talajról. A szörny nem tudta visszanyerni egyensúlyát, elcsúszott a peremig, és átbukott rajta. Dumon kapitány ismét megmarkolta a kristályt. Kitépte a helyéb l, aztán kelet felé nézett. Még mindig nem látta nyomát sem a Napnak. Legalább id ben ideért. Már csak annyi dolga volt, hogy összetörje a kristályt. De Atanna arca és hangja ismét betöltötte a fejét - nehezebb lett eldöntenie, hogy mi a valóság, és mi a képzelet. Kentril még azt is nehezen tudta felidézni, hogy mire is készült éppen.
-Kentril, drágám, Kentrilem... egyetlen, drága szerelmem... gyere vissza hozzám... hagyd ezt a butaságot... A lány ezüstszín, áttetsz ruhában lebegett felé, kinyújtott kézzel. Kentril úgy látta, hogy Atanna sokkal jobban hasonlít egy angyalra, mint akár a hamis Mirakodus. Milyen léleg-zetállítóan gyönyör , milyen igéz ... Tett egy lépést a lány felé. Valaki a nyakába zuhant - az illet nek hullaszaga volt. A fagyos földre esett, kezéb l kirepült a kristály. O is, és támadója is veszélyesen közel kerültek a peremhez. A kapitány elfintoro-dott, amikor a kerek száj mohón felé kapott. A dög büdös lehelete majdnem olyan halálos fegyver volt, mint a fogsora. Kentrilnek sikerült felhúznia a térdét, így el tudta magától tolni a szörnyet. A Kulcs felé kúszott, de az ellenfele elkapta a karját, és visszarántotta. Kentril sajnálattal látta, hogy ellenfele mögött még három további rémlény ért fel a csúcsra, és vetette magát utána. Kentril képtelen volt kivonni a kardját, de a t rét azért el tudta bányászni. A kézbe döfött, amely lefogta t, a penge belesüppedt a száraz b rbe, a csontba. A szorítás gyengült, eléggé ahhoz, hogy Kentril ki tudjon szabadulni. A kimerült veterán elengedte a t rt, el kapta a kardot, és óvatosan megindult támadói felé. A rémlények nem hátráltak meg a fegyver láttán. Olyan gyorsan közeledtek Kentril felé, ahogy csak lehetett a csúszós felületen. Kentril a legközelebbi lény felé döfött, majd a mögötte közeled két társa felé suhintott. Sikerült is eltalálnia egyiküket de nem elég er sen ahhoz, hogy megsebezze. Végre elérte a Fény Kulcsát. Ureh elátkozott lakosait lerázva a kapitány felkapta a kegytárgyat. - Állj! - kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta. A hideg és a fáradtság megtették a magukét. - Álljatok meg, vagy ledobom! A rémlények megtorpantak. Kentril tehát kézben tartotta a dolgot - de vajon meddig maradhatott ez így? Tudta, hogy nem várnak ölbe tett kézzel arra, hogy felkeljen a nap, és elpusztítsa ket. Már azt is hallotta, hogy még többen közelednek a többi árnyékos részen. Elég lett volna az is, hogy Kentril egy pillanatig nem figyel, s rögtön rávetik magukat. - Nem teszed meg, hiszen annyira ragaszkodsz az élethez! Egy arc jelent meg el tte, de ezúttal nem Atannáé. Juris Kán volt a helyén - mintha belülr l bámulta volna a kapitányt, hogy kilesse, milyen gondolatokat rejteget még önmaga el l is. Látta, hogy a kapitány élni akar, hogy menekülni akar abból a helyzetb l, ahonnan nyilván nincs kiút.
- Kentril... jó kapitányom... élhetsz, méghozzá nem is akárhogy... szerethetsz is, és viszontszerethetnek. .. egy egész királyság lehet a tiéd... Dumon kapitány látta önmagát egy hatalmas sereg élén, páncélzata olyan fényes és nemes volt, mint az arkangyalé. Látta magát az ujjongó tömeg el tt, amint terjeszti Ureh dics hírét. Kentril még azon a trónon is látta magát, ami Juris Káné volt. Atanna ült az oldalán, gyönyör gyermekeik pedig ott voltak a lábánál... Aztán a Kán isteni alakja a kapitány szeme láttára életre kelt, s felemelkedett a messze alatta húzódó Urehb l - betöltötte az eget. Az óriás uralkodó kegyes mosollyal nemes arcán Kentril felé nyújtotta hatalmas kezét. Menekvést kínált neki, és minden mást is, amit a zsoldos elképzelt magában. - Tedd vissza a Kulcsot a helyére, és gyere haza, kapitányom... gyere haza, fiam... Kentril érezte, hogy akaratereje semmivé válik, hogy képes elfogadni mindent, amit az óriás alak kínál neki - még akkor is, ha a nagyszer ajándékok mögött maga a gonosz lakó zik. Aztán eszébe jutott Zayl, és az is, hogy a szellemidéz biztosan halott, különben Juris Kán nem lenne ott a hegytet n. Eszébe jutott Albord, Jodas, Brek, Orlif, és a társaság többi tagja, akik mind áldozatául estek annak a borzalmas gonoszságnak, amelybe övezette ket, vakon. Eszébe jutott Gorst, aki az életét áldozta a barátjáért, a bajtársáért. Gorst, aki nem habozott megtenni a kötelességét. Kentril Dumon kapitány elhajította a kardját, magához szorította a kristályt... és leugrott a hegyr l. Közben lehunyta a szemét, mert nem akarta látni a közeled sziklákat. A szél az arcába kapott, a testét ostromolta, mintha ki akarta volna tépni a Kulcsot a halálos szorításból. Kentril elképzelte, ahogy a sziklákra csapódik, összezúzódik, a kristály pedig darabokra hullik közben. Aztán a szél, a zuhanás érzése alábbhagyott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy lebeg. Nem... nem lebegett. Az óriási Juris Kán tartotta ót hatalmas kezében, ujjai a testére kulcsolódtak. Az uralkodó arckifejezése ezúttal viszont már nem volt kedves. - Tedd vissza, Kentril Dumon... tedd vissza, most azonnal! A zsoldos a hatalmas arcot bámulta, és az jutott eszébe, hogy mennyire hasonlít így a Kán a hamis, gonosz arkangyalára. A szemében ugyanaz a démoni eltökéltség látszott, s ahogy Kentril figyelte, az arc egyre jobban elváltozott, egyre kevésbé lett emberi - egyre inkább démoninak látszott... - Tedd vissza, és életben maradhatsz!
De Kentril ezt a Kán erélyes tekintete, ujjai szorítása hatására sem tudta megtenni. Inkább a halált választotta - szívesebben vette volna, ha csontjai darabokra törnek, vére szétfolyik lent a talajon, mint hogy hagyja ezt a borzalmat elterjedni a világban. A magasba emelte a Fény Kulcsát, és le akarta azt dobni a városra. Karja azonban nem volt képes erre a mozdulatra, bárhogy is próbálkozott. Juris Kán arcából elt nt minden emberi vonás. Már nem is kicsit hasonlított azokra a rémlényekre, akik az alattvalóiból lettek. Bóre kiszikkadt, szája mohón elkerekedett. Szeme t zben égett, de nem az Ég tüzét tükrözte, hanem a lenti birodalomét... - Tedd vissza a Kulcsot, különben elevenen megnyúzlak, kitépem a még dobogó szívedet abból a szánalmas testedb l, és a szemed láttára megeszem! Kentril próbált nem odafigyelni, próbált arra koncentrálni, hogy végrehajthassa a küldetését. Különben is, hol van már az az átkozott Nap? Mennyi id lehet még vissza a napkeltéig? Már leveg t sem kapott, gondolkodni sem tudott. Lelkében egy hang könyörgött neki, hogy fogadja el a Kán ajánlatát, még akkor is, ha nem bízhatott benne. Minden jobb lett volna, mint tovább szenvedni. A világ kezdett elsötétedni. Kentril el ször azt hitte, hogy elájul, de aztán rádöbbent, hogy Zayl varázslata kezd elmúlni. Kentril még ki tudta venni a Kán egyre rémesebb alakját, de ezen kívül nem sokat látott. Ureh már csak egy sötét, formátlan foltnak t nt, s a közeli hegyeknek is csak a körvonalait sejtette. A keleti égbolton halvány szürkeséget látott, de ezenkívül... Halvány szürkeséget? Dumon kapitány ebben a pillanatban melegséget érzett a kezében. Felfelé kényszerítette a tekintetét, és látta, hogy a Fény Kulcsának, mely még a kezében volt, meger södött a fénye. Tekintete ekkor visszasiklott az árnyas birodalom feletti dereng szürkeségre, és rádöbbent, hogy az éjszaka véget ért. Újjáéled elszántsággal a hatalmas, démoni alak felé nyújtotta a kristályt. Minden erejével Juris Kán akarata ellen feszült, és felkiáltott: - Tedd vissza tel Azzal elhajította a Kulcsot. A hatalmas, kísérteties kéz a kristályért nyúlt, de ahogy próbálta azt elkapni, a k fényesen felragyogott, akár a kel nap. A Fény Kulcsa átégette a tenyerét, majd feltartóztathatatlanul tovább száguldott a lent húzódó város felé. Juris Kán fájdalmában és dühében felüvöltött.
- Bolond!- üvöltötte az óriás Kentril fejében. - Elkárhozott lélek! Örökre el... Nem jutott tovább, mert ekkor a fényl kristály nekiütközött valaminek. Ezernyi darabra törött - a belsejéb l pedig er s, vakítóan fényes ragyogás tört el , mely minden irányba szétterjedt, mintha mindent és mindenkit be akarna borítani. A törött kristály körüli területen szétáradt a nappali fény. Ureh, a Nymyr-hegy, a körülötte húzódó dzsungel... semmi sem bújhatott el a dics séges fény el l, amely a Kán keze munkájának halála nyomán támadt. A tiszta napfény hulláma eltalálta azokat a szörny üldöz ket, akik még mindig ott lihegtek a nyomában, ott kapaszkodtak a sziklán. A néhai szent város elátkozott lakosai üvöltöttek, sikítottak, miközben Kentril szeme láttára olvadtak és égtek el. Azok, akik még nem jutottak fel a csúcsig, csoportosan zuhantak a mélységbe, olvadt csomókban a Nymyr megtépázott oldalán. Ahogy a napfény fokozatosan elérte Ureh épületeit, azok megrogytak, összeomlottak, ismét visszaváltoztak azokká az üres csontvázakká, amiket Kentril és társai pár nappal ezel tt felfedeztek. A falak led ltek, a tet k beszakadtak. Az elemek több évszázados munkája ismét utolérte az épületeket - de ezúttal pár pillanat alatt lezajlott az erózió. Kentril nem hallott mást, csak Ureh elátkozott lelkeinek üvöltéseit, kiáltásait mindenfel l - attól tartott, hogy rögtön megbolondul. A lények iránt, akik lemészárolták a barátait, leginkább csak sajnálatot érzett. Elátkozott lelkekké tette ket az az ember, akiben a legjobban bíztak, megfert zték ket a szörny démonok, akik a világba vezet kapuként használták kiszikkasztott testüket. Talán végre k is örök nyugalomra térnek. Aztán... Juris Kán maga is elkezdett változni. Kentril a leveg ben volt, nem lebegett, de még nem is zuhant lefelé. Megpillantotta a borzalmas árnyalakot, látta, ahogy az els napsugár eléri, és látta a birodalom urának félelmetes átváltozását is. Juris Kán nem volt már emberi - sokkal inkább egy szörnyre hasonlított. Az arc és alak, mely a leginkább illett az alattvalók közé, gyorsan elt nt. Az id s uralkodó igazán megmutatta a benne lakozó gonosz arcát - a gonosz nem is lehetett más, csakis Diablo. A let n ben lév uralkodó helyén egy pokoli teremtmény látszott, egy tulkos, agyaras szörny, amely üvöltött dühében Kentril elszánt cselekedete láttán. Nyújtottnak t n , alig húsos koponyájáról véres-gennyes váladék csöpögött. Két gonosz, csavart tulok meredt az ég felé, magasan a denevérszárny szer lapátfülek felett. Az orrát jelképez lyukak felett, a vastag szemöldök árnyékából a démonúr szeme a kapitányra meredt, az ostoba halandóra, s ugyanaz a gy lölet és gonoszság sugárzott bel le, amit a rémült zsoldos a hamis arkangyal, Mirakodus szemében is látott.
Diablo még egyszer felüvöltött dühében -azután elt nt, olyan gyorsan, ahogy megjelent. A Juris Kán illúzió egy fájdalmas kiáltás kíséretében összeomlott. A királyi öltözék besötétedett, szétfoszlott. A b r, ami még rajta volt, gyorsan kiszáradt, és lepergett róla. A Kán a kezét a melléhez kapta, mintha megállíthatná a végzetét... aztán az egész óriás összeesett, s nem maradt bel le más, mint egy halom törött csont és ruhafoszlány. A Kán képének utolsó vonalai is elt ntek. Kentril ekkor rádöbbent, hogy ismét zuhan. Csak zuhant és zuhant, olyan gyorsan, hogy már leveg t is alig tudott venni. Megpillantotta az egyszer újjáéledt város romjait. Lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy a halál gyors legyen, és lehet leg fájdalommentes. Amikor már felkészült a becsapódásra, a rémült harcos ismét megállt a leveg ben. Dumon kapitány szeme elkerekedett. Vagy száz méterre alatta egy kerek, tet nélküli építmény állt. Amint ezt felfogta, ismét esni kezdett, de lassan, szinte óvatosan. Körbenézett, és próbált rájönni, mi lehet a csoda forrása. Juris Kán árnyékba burkolózó palotája köszöntötte. A kristály fénye valami csoda folytán elkerülte a tornyos építményt, de közben gyorsan közeledett az igazi hajnal, s az els napsugarak már neki is láttak, hogy szürkére fessék a hamis sötétséget. Kentril nem is gondolt volna többet az építmény sorsára, ám ekkor megpillantott egy alakot a teraszon - egy lobogó, vörös hajú alakot. Távol voltak egymástól, tekintetük mégis összefonódott. Atanna szemében Kentril annyiféle érzelmet látott, hogy egészen megzavarodott egy ideig azt sem vette észre, hogy Atanna egy varázslattal biztonságosan lassan engedi t a föld felé. Amikor az amúgy komoly arcon egy szomorkás mosoly suhant át, Kentril megértette, mi mindent tett a lány. A fény lassan elérte a palotát is. Kentril érezte, hogy gyorsabban kezd zuhanni, de még mindig nem olyan gyorsan, hogy veszélyben lenne az élete. Atanna kihajolt a korláton, kezét Kentril felé nyújtotta. Dumon kapitány tudta, hogy Juris Kán lánya nem a kezét keresi, mégis a lány felé nyújtotta azt. Atanna még egyszer, utoljára elmosolyodott... De a napfény elérte. Ahogy a fény felemelte Atanna testét, Juris Kán lánya egyszer en elt nt.
Abban a pillanatban Juris Kán hatalmas palotája összed lt, s hamarosan nem maradt bel le más, csak por és si romok. Mintha maga a domb is megsüllyedt volna egy kicsit. Atanna varázslata nélkül, mely eddig tartotta, Kentril Dumon ismét a föld felé zuhant, mint egy élettelen k darab.
23. FEJEZET A sötétben hangokat hallott. - Talán jobb lenne, ha egyszer en csak feltámasztanád, mint halottat, nem? - Még él... bár fogalmam sincs, ez hogyan lehetséges. Kentril azt akarta, hogy a hangok menjenek el, és hagyják t békén az örök sötétségben. De a hangok nem tágítottak. - Megpróbálok valami mást. Ett l talán magához tér. A másik hang felhördült. - Azt az er t inkább arra kellene használnod, hogy rendbe hozd saját magadat! -Túlélem... Az üres sötétségben t hegynyi, éles fénypont jelent meg. Ez nagyon zavarta Kentrilt. Próbálta eltakarni a szemét, de ekkor fájdalom hasított a testébe. - Megmozdult, Humbart! Reagált! - Hát igen, ez frankó! A fény egyre er szakosabb, egyre er sebb lett. Beleégett Kentril agyába, és arra kényszerítette, hogy odafigyeljen. Kentril nyöszörögve kinyitotta a szemét. Napfény köszöntötte, de a korábban látott fénynek nem a Nap volt a forrása. A sugár egy elefántcsont t rb l származott, egy t rb l, mely Zayl szellemidéz bal kezében volt. A szellemidéz egyetlen kezében. Zayl másik karja a csuklójánál egy bekötözött csonkban végz dött. A sápadt Rathma-hív még a szokásosnál is haloványabb volt, kivéve, ahol vörös sebhelyek látszottak rajta. Ruhája cafatokban lógott, a szeme pedig úgy nézett ki, mintha már napok óta nem aludt volna.
- Üdv újra a világban, kapitány - mondta a szellemidéz olyan hangon, ami szokásos mértékletességéhez képest szinte ujjongónak t nt. - Né! A halott feltámadt! - kuncogott Humbart Wessel. A koponya egy sziklán pihent, a térdepl Zayl mellett. - Zayl... - nyögte Kentril. Hangja száraz volt, rekedtes. - Te... élsz. A szellemidéz bólintott. - Téged ez éppen annyira meglep, mint engem az, hogy rád találtam. Hogy lehet az, hogy idelent vagy, a romok között, amikor felmásztál a Nymyr tetejére, hogy megállítsd Juris Kánt? Kentril er t vett magán, és megfordult. Mellkasa és bal válla iszonyatosan hasogatott. - Óvatosan, kapitány! Eltört néhány bordád, és kificamítottad a válladat is. Ha egy kicsit sikerül rendbe hoznom magam, hamar meggyógyítalak, de ehhez kell még egy kis id . Kentril nem fogadta meg a tanácsot. Körülnézett, hogy lássa, mi maradt a legendás Urehból. A romok még rosszabb állapotban voltak, mint amikor el ször meglátta ket. A küls fal darabokban hevert, s szinte minden épület teteje beomlott. Ureh most már nem olyan volt, mint egy szellemek lakta legenda egyszer en csak egy rég elhagyott város, melyet utolért az enyészet. A palotából csupán a romos talapzat maradt meg. - Mondd el, hogy mi történt, kapitány! -kérte a szellemidéz . - Persze, csak ha van kedved. Ha valaki, hát Zayl megérdemelte, hogy megtudja az igazat. Kentril elfogadott egy kis vizet a szellemidéz t l, aztán belefogott a történetbe. Olyan részletesen mesélt el mindent, ahogy csak tudott - kezdte a mászással, az üldöz kkel, aztán Gorst önfeláldozó cselekedete következett, és végül elmesélte azt is, hogy miként határozta el, hogy akár az élete árán is véget vet a fenyegetésnek, melyet Ureh jelent a világra. Amikor aztán Atanna került szóba, a kimerült harcos torka összeszorult, szemét elfutotta a könny, de h siesen végigmondta a történetet, míg végül társa már mindent tudott. Zayl a végén csak bólintott. - Talán egy igazi arkangyal vigyázott rád, kapitány. Tökéletes volt az id zítés, f leg nekem. Pár pillanattal kés bb a Kán démoni gyermekei már darabokra téptek volna. Csak azért bírtam olyan sokáig, mert nálam volt a t r, és Humbart színészkedett egy kicsit. - Mit csináltál? - kérdezte Kentril a koponyára pillantva.
- Csak úgy tettem, mintha lennék, az uruk és parancsolójuk. Megálljt parancsoltam nekik, azzal az ürüggyel, hogy a szellemidéz re szükség lesz még egy varázslat erejéig. A Kánnak is el adtam egy hasonló m sorszámot. Lehet, hogy színpadon lenne a helyem! - Mivel sem a drága vendéglátónk, sem elátkozott alattvalói nem látták Humbartot, az ötletével szerzett nekem pár percet, mindkét alkalommal. De sajnos a horda elég hamar összeszedte magát, amint azt te is láthatod -mutatta Zayl csonka kezét. - Akkor hát vége? Elmúlt a veszély? - Igen. Ureh és lakói békésen nyugodhatnak, és a Pokol kapuja bezárult. Miel tt rád találtam volna, végigjártam a környéket, és a gonosz nyomát kutattam. Nem találtam semmit. Kentril felsandított az égre. Hajói számolta, kora délután lehetett... de milyen nap? - Mennyi ideig voltam eszméletlen? - Két és fél napig. Els nap, napnyugta el tt találtam rád, és megtettem, amit tudtam. Két és fél nap... A kapitány felült. - Mi van a lábammal, Zayl? - Úgy láttam, nincs eltörve, de neked kell érezned. Kentril megmozgatta a lábát, és örömmel nyugtázta, hogy nagyon fáj ugyan, de azért tudja mozgatni. - Ha fel tudok állni, szeretnék innen elmenni. Nem akarok még egy éjszakát ennek a városnak a falain belül tölteni. - Talán okosabb volna, ha várnánk még legalább egy napot... - komorodott el Zayl. - Menni akarok. - Ahogy óhajtod. Megértelek! - A szellemidéz némi er lködéssel felállt. Az oldalára simuló táskába helyezte a koponyát, aztán felsegítette a harcost a földr l. Amikor Kentril felállt, valami a földre esett. Kíváncsian lehajolt, hogy megnézze, mi az. Atanna arca nézett vissza rá a brosst r l. - Mi az? - kérdezte Zayl, mert onnan, ahol állt, pont nem látott semmit. A kapitány gyorsan felkapta az ékszert. - Semmi. Semmi a világon. Menjünk! A buja dzsungel felé indultak. A lassú séta közben Zayl felvázolta a kettejükre vonatkozó terveit a kapitánynak.
- Ma éjjel alhatnánk a régi bázison, holnap biztonsággal elvezetlek népem egy csoportjához. Segítenek mindkett nknek meggyógyulni, azután mehetsz, amerre a kedved tartja. - Nem gond, hogy kívülálló vagyok? Zayl felkuncogott. - Egy olyan kívülálló, aki magával Diabló-val küzdött meg, nem jelenthet gondot. Biztosan hallani akarják majd a történetedet. Átléptek a leomlott fal romjain, és mindörökre maguk mögött hagyták a Fényességek Legfényesebbikét. Mikor már jó messze jártak a néhai árnyék határvonalától, Dumon kapitány megkérte Zaylt, hogy álljanak meg. - Csak egy perc az egész - ígérte. Kentril némán visszanézett arra a helyre, amelyen véget ért egy álom és egy rémálom a számára. A szél süvített a romok között -mintha siratta volna mindazokat, akik odavesztek. - Részvétem a barátaid miatt - mondta a szellemidéz halkan. Kentril azonban nem a barátaira gondolt éppen, hanem valaki másra. - Vége van. A legjobb, ha elfelejtjük az egészet... örökre. Ismét hátat fordítottak a város romjainak, és megindultak az úton. Menet közben azonban Kentril Dumon keze a szíjára kötött bugyorhoz siklott... és belepottyantottá a brosst t. Mögöttük az elemek ismét nekiveselkedtek, hogy lassan, de biztosan eltüntessék az Arnyak Királyságának utolsó emlékeit is.
A szerz r l
RICHARD A. KNAAK több mint húsz fantasy és egy tucat rövidebb írás szerz je - m vei között szerepel a New York Times bestsellere, a Hutna Legendája, mely a (Dragonlance) sorozat részeként látott napvilágot. Az említett terjedelmes sorozaton kívül Knaak nevéhez f z dik a híres Sárkánybirodalotn (Dragonrealm) sorozat is. További munkái között több jelenkori fantasy található. A Diablo-sorozatban az Arnyak Birodalma mellett az munkája a Vér szava cím regény is, a Warcraftsorozatban pedig a Sárkány napja. Jelenleg egy nagyszabású trilógián dolgozik, amely a Dragonlance-sorozat részeként lát majd napvilágot.
