CHERUBION SCIENCE FICTION 22. A JÉG BIRODALMA SCIENCE FICTION ANTOLÓGIA CHERUBION KÖNYVKIADÓ, 2002 World of Ice A címlapon Szendrei Tibor festménye Fedélterv és címlaptipográfia: Cherubion Kyra Potter A JÉG BIRODALMA „Mindaddig, amíg lábunkat egy másik bolygófelszínére nem tesszük, a tenger mélye a legcsodálatosabb és a leglenyűgözőbb hely marad, amit csak elképzelhetünk.” William Beebe PROLÓGUS 1. A kis távirányított tengeralattjáró lassan haladt a jeges vízben. Vékony hengeralakja lehetővé tette volna a gyorsabb haladást, de a víz inkább hasonlított jégkásához, mint folyadékhoz. Csak úgy tudott haladni, hogy maga előtt kissé felmelegítette a jeges vizet. A látótávolság csaknem egyenlő volt a nullával. Természetesen a járművet felszerelték más érzékelőkkel is, de a jég miatt ezekre sem lehetett hagyatkozni. A kis kamerával vett képek alapján egyedül a távirányítást végző személyek megfigyelőképességében bízhattak. Pár kilométerrel messzebb a jégmezőre épített épületben hárman figyelték erősen a monitorokat. Egyikük sem akart összetömi egy több százmillió dolláros berendezést. Nem volt könnyű dolguk, hiszen már lassan egy órája figyelték a képernyőket. Kezdtek belefáradni az egyhangú munkába. Mindhárman fehér kezeslábast viseltek, vállukon rangjelzéssel, felkarjukon a NASA, az ESA és a JASA egybekapcsolódott kék emblémái, s különböző nemzetek zászlaja látszott. A körülöttük lévő készülékeket is ellátták az emblémákkal. A kis helyiséget telezsúfolták különböző berendezésekkel, amelyek neuroncsipjei égtek az óriási adattömegek elemzésétől. Aztán, mintha elfújták volna, a jegesedés eltűnt, a víz átlátszóan tisztává vált. A monitorok előtt ülők hangosan felsóhajtottak. Végre pihenhettek egy keveset. Napok óta így folyt a kutatás: a víz néha jégkásaszerűen sűrű volt, máskor egy melegebb áramlat hatására áttetszően tiszta. Az emberek mindig abban reménykedtek, hogy egy egész ügyelet alatt kristálytiszta vízben „úszhatnak” majd. Ez azonban inkább fordítva volt igaz, és a háromórás ügyelet kétharmada mindig rettentő odafigyelést igényelt. Most egy kicsit lazíthattak, a századosi rangot viselő rangidős tiszt átállította a 6 tengeralattjárót radarpásztázásra, aztán átment a kis helyiség másik oldalán lévő berendezéshez. - Kértek teát? - kérdezte társait, és igennek véve azok mormolását, kikészített három poharat. - Rengés! - kiáltotta az egyik katona, és mindhárman megkapaszkodtak valamiben. A kis építmény pár másodpercig rázkódott, aztán újra minden csendes lett. A berendezések mind rögzítve voltak, így semminek és senkinek nem esett baja. Tulajdonképpen nem is rengésről volt szó, hanem arról, hogy a melegebb áramlatok megrepesztették a jeget, és ez a mozgás végighullámzott az egész jégfelületen. A katonák már megszokták, hogy elég sok a rengés, úgyhogy mintha mi sem történt volna, a százados kitöltötte a teát, és átnyújtotta társainak a poharakat Saját poharával a kezében visszaült a helyére, és unott pillantást vetett a monitorokra. Letette a poharát, kezébe vette az elektronikus naplót, bejegyezte az átmenet koordinátáit és a rengés időpontját. Az egész napló hasonló bejegyzésektől hemzsegett, egyetlen különleges bejegyzés sem szerepelt benne. Mindig ugyanaz: jégkása sűrűségű, aztán átlátszóan tiszta víz. Néha látótávolságba került valamelyik oldal, amelyet tökéletesen sima jég vagy csupasz szikla alkotott.
A százados ledobta a naplót, és türelmetlenül nézett az órájára. A műszak éppen három perce járt le. - Hahó, fiúk! Itt a váltás! - lépett be ekkor két férfi és egy nő. - Éppen ideje volt! - nézett rájuk morcosan a százados. - Pihend ki magad, Kly, és gondolj arra, hogy nemsokára hazamégy! - nézett fel a naplóból a nő, amelybe éppen bejegyezte érkezésük időpontját. - Mi viszont még egy hónapig itt döglünk. - Már kiütéseket kapok a jégtől - mondta az éppen leváltott tizedes. - Otthon az első dolgom lesz, hogy leruccanok délre, és pár hétig csak a hasamat süttetem. A fagyizókat pedig nagy ívben elkerülöm. - Légy oly szíves, és kímélj meg minket! - húzta el a száját az éppen érkező őrmester. - Most pedig tűnés, hogy nyugodtan végezhessük a dolgunkat! - Itt csak nyugalom van, semmi más - vont vállat a százados, és mindhárman elhagyták a helyiséget. - Mire itt végzünk, gyűlölni fogom a fehér színt - csóválta a fejét a tizedes, miközben elfoglalta a helyét. - Legalább a falak, a berendezések és a ruháink más színűek lehetnének. Már attól is fázom, ha rájuk nézek. - Most már értem, miért tapétáztad ki a kabinodat kibermodellek meztelen fotóival - nevetett Shana. - Csak egy kis színt vittem az életembe - mosolygott vissza Kerki. - Ti is kipróbálhatnátok. Bár valószínűleg ti nem a falakat szoktátok nézegetni a szabadidőtökben. - Hát, bizony, vannak olyan szerencsés egyének, akiknek nem fotókkal kell beérniük - húzta ki magát Frank. - Azért ne mondd, hogy nem szoktad nézegetni Kerki fotóit! - legyintette meg a nő az őrmester vállát. - Az azért mégsem ugyanaz - csóválta a fejét somolyogva Frank. - Elvégre mind csak kitalált, komputerrel megalkotott testek. Hiába próbálnak egyéniséget kölcsönözni nekik, csak bábok maradnak, készítőik elképzeléseivel. - Engem mégis felmelegítenek - vont vállat Kerki. - Most viszont mindkettőtök előtt az a nagy, jeges mocsár lebegjen, ami éppen közeledik - szólalt meg komoly hangon a nő. 7 A batiszkáf* jelezte az újabb jegesedést, így felkészülhettek a kimerítő munkára, amelyről még azt sem tudták, meddig tart. A kis tengeralattjáró hamarosan befúrta magát a jeges vízbe, és nehézkesen haladt tovább. Ahogy egyre beljebb jutott, növelte a hajtómű teljesítményét, így egyenletes sebességgel kúszott előre. Ezek az eljegesedések falszerűen vették körül a tiszta vizű öblöket, bár nem voltak egybefüggők. Előfordult azonban, hogy valódi jégfal állta a kis berendezés útját. De a falakon mindig találtak egy-egy rést vagy alagutat, amelyen átjutottak a túloldalra. Az itt dolgozók mind tudták, milyen munka vár rájuk, hiszen a feladatuk a térség feltérképezése volt Az öt kis csoportból ez csak az egyik volt, akik már több száz négyzetkilométert feltérképeztek. A komputeres domborzati térkép egyre kiterjedtebb lett, lassan ugyan, de láthatóan haladtak. Ez nem is volt nehéz, hiszen semmilyen különleges esemény nem zavarta meg a munkájukat. A batiszkáf újra egy tisztavizű öbölbe ért, de nem jutott messze, mert egy jégomlás állta útját. A hadnagy sóhajtva vette kezébe a vezérlőt, és manuálisan kormányozta végig a kis berendezést az omlás mellett, átjárót keresve. Biztonságos távolságba vitte a gépet, nehogy egy újabb omlás maga alá temesse azt - Átvegyem? - kérdezte Frank, mikor már jó ideje semmilyen átjárót sem találtak. - Az jó lesz - bólintott a nő. - Már zsibbad a kezem. - Túlságosan elkényeztettek a tanfolyamon - jegyezte meg Kerki. - Igaz, ott inkább a billentyűzetet kellett püfölnöm. Egyre kevesebb az ilyen kézzel irányított gép. - Itt is megoldhatták volna - vont vállat az őrmester, miközben gyakorlottan irányította a batiszkáfot. - Tudod, hogy mindig a mi rovásunkra kurtítanak a költségvetésen. Én viszont szeretem a kétkezi munkát - mosolygott sejtelmesen a nőre. - A magánéletet tartogassátok későbbre! - szólt közbe a tizedes. - Ott egy rés!
Odairányították a batiszkáfot, és körbepásztázták a környéket. - Nézzük meg, átjutunk-e! - fordult vissza a hadnagy. Frank leválasztotta a kamerát, óvatosan bevezette a résbe, és körbefordította. A rés csak egy kicsit volt más az eddig látottaknál - a fala teljesen sima volt. A kamera hamar kijutott az alagútból, és elindult a fal mentén. A reflektorokat erősebbre állították, és körbefuttatták a kamerát. A megszokott módon egy óriási öbölszerűség tárult a szemük elé. Az öböl méretének megállapításához a fal mellett haladva mérték a távolságot. - Várj csak! Ez meg mi a fene?! - morogta a hadnagy. - Mintha bepiszkolódott volna a kamera lencséje. Kerki? - A lencsének semmi baja - jelentette pillanatokkal később a tizedes a tesztelés eredményét. - Pedig valaminek kell ott lennie! - makacskodott Shana. Utasította a komputert, hogy lassítsa le a kamerát, aztán abba az irányba fordította, ahol a piszkot látta. - Te jó ég! - nyögött fel hangosan, és izgatottan kapott a telefon felé. - Uram! szólalt meg, amikor a másik oldal jelentkezett. - Ezt látnia kell1 Ekkor már társai is tátott szájjal bámultak a monitorra. Pár perccel később belépett a terembe Ted Fallen ezredes, aki a csoportok munkájának összehangolását végezte. - Remélem, valóban fontos! - dörmögte. * A tenger mélyén végzett vizsgálatoknál használatos kis tengeralatti egység, melyet kamerákk különböző mérőműszerekkel szerelnek fel. 8 - Úgy tűnik, uram! - bólintott a hadnagy, és azonnal beállította a monitort. - Nézze, jelenleg ezt veszi a halacskánk. - Miért nem mennek közelebb? - hajolt le az ezredes. - Már megyünk, uram! A kis kamera megindult a homályos alakzat felé, aztán nekiütközött valaminek, és megállt. - Mi történt? - dörrent Fallen hangja. - Már vizsgálom, uram! - mormolta a tizedes, miközben lázas sietséggel kereste a hibát. - Az adatok szerint valamilyen akadálynak ütközött, uram! Nincs szó rendszerhibáról! - Be kell küldenünk a halacskát is! - hallatszott a hadnagy utasítása, és meg sem várva az ezredes beleegyezését, izgatottan belekezdett a manőverbe. A kis szerkentyű hamarosan a kamera mellett állt, és a mobilegység visszatért a tengeralattjárón kiépített helyére. Most már rendelkezésükre állt a batiszkáfon lévő összes műszer, amelyeket azonnal az akadályra irányítottak. A többi kamerával közben az innenső és a mező mögötti részt tanulmányozták. Ezen az oldalon jégfal vette körbe az öblöt, a mező túloldalán azonban semmilyen jegesedés nem látszott, csak sziklák. Szemmel azonban nem tudták megállapítani, hogy a víz melegebb a másik oldalon, vagy egyáltalán nincs is víz. - Minden elektromágneses hullám áthatol rajta, uram! - elemezte ki a tizedes a vizsgálatok eredményét. - Ezért láthatatlan, uram! - Valamilyen energiaburok lehet, uram! - jegyezte meg az őrmester. - Nem lehet délibáb? - kérdezte az ezredes. - Nem, uram! - válaszolta határozottan Kerki. - Akkor a sziklafalon is áthatolnának a hullámok, uram. - Nem tudunk átmenni a burkon? - Ehhez több vizsgálat kellene, uram! - válaszolta a tizedes. - De ahhoz másfajta műszerekre lenne szükség, uram. Bár a vizsgálati eredmények alapján sem biztos, hogy megtudjuk, mi ez, uram. - Van lehetőség más vizsgálatok elvégzésére? - tudakolta az ezredes. - Sajnos nincs, uram! - rázta a fejét a hadnagy. - A batiszkáf csak domborzatok feltérképezéséhez készült, uram. Az összes vizsgálatot elvégeztük, amit lehetett. - Akkor be kell küldenünk a Giantet - gondolkodott az ezredes hangosan. Mekkora a rés? - Ahhoz, hogy a Giant beférjen, ki kell tágítanunk, uram - válaszolta a hadnagy. - Csinálják! - adta ki az utasítást az ezredes, és a telefonhoz lépett - Hello, Chris, itt Ted! Tudnátok nélkülözni a Giantet? - Néhány pillanatig hallgatta a másik felet, aztán bólintott. - Azonnal küld ide! Köszönöm! - tette le a telefont, és az embereihez fordult
- Fél óra múlva itt a Giant. - Igen, uram! - hallatszott az egyöntetű válasz, és a három katona munkához látott. A kis tengeralattjáró már a résnél lebegett, és lassan haladt befelé, miközben folyamatosan melegítette az előtte lévő vizet. A vízzel érintkező jég olvadásnak indult, és az alagút egyre tágult. - Ez nem lesz elég gyors! - rázta a fejét a nő. - Kockáztatnunk kell! Növeld a hőmérsékletet! - Igen, asszonyom! - bólintott a tizedes, és lenyomott néhány billentyűt. Az olvadás jelentősen megnőtt, viszont ilyen mértékű beavatkozás esetén az egész alagút beomolhatott. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték a műveletet. A kis 9 szerkezet azonban gond nélkül átjutott a másik oldalra, aztán visszatért az indulási pontra. - Átadom a Giant irányítását! - hallatszott a rádióból, és a tizedes monitorján azonnal megjelentek a műszaki adatok. - Átvettük! - hangzott a válasz, és Kerki bevezette az alagútba a távirányított tengeralattjárót. Az alagút mérete megfelelőnek bizonyult, a szerkezet nemsokára a batiszkáf mellett állt. Ekkor lehetett csak látni, mekkora a különbség a két távirányított berendezés között. A Giant háromszor akkora volt, mint a batiszkáf, és ennek megfelelően jelentősen több mérőkészülékkel rendelkezett. Mivel elsősorban felderítésre készítették, mérőműszerei sokkal nagyobb pontossággal dolgoztak. Kerki először leellenőrizte a batiszkáf méréseit. Amikor az eredmények pontosan megegyeztek, utasítást adott további vizsgálatok elvégzésére; a mintavételt óvatosságból letiltotta. - Hello, Chris, megint én vagyok! - vette kezébe a telefont Fallen. - Ti jobban ismeritek a kedvenceteket. Átküldünk néhány adatot, szeretném, ha leellenőriznétek! - Átküldés megtörtént, uram! - jelentette az őrmester. - Mit szólsz hozzá? - kérdezte az ezredes. Néhány másodpercig csak csendben bólogatott, aztán újra megszólalt. - Mi is pontosan erre a következtetésre jutottunk. Köszönöm a segítséged! Az ezredes nagyot fújva tette le a telefont, aztán intett az embereinek. - Folytassák a vizsgálatokat! - és elhagyta a helyiséget. Visszatérve a számára kijelölt helyiségbe, a számítógépe elé ült, és rácsatlakozott a PlaNetre. Részletes jelentést írt a történtekről, aztán kényelmesen hátradőlt, és várta a választ. 2. A jelentést a biztonsági kód alapján John Anderson ezredeshez továbbították. Anderson kétszer is elolvasta a szöveget, aztán visszaigazolást kért. Miután megbizonyosodott róla, hogy félreértésről szó sincs, bemondta a telefonba a hívott fél nevét. - Itt Anderson! Alfa-1205. - Csak ennyit mondott a másiknak, és bontotta a vonalat. A falba épített, hologrammal álcázott páncélszekrényhez lépett. A megadott kódra és hangra a hologram eltűnt, és a tenyerét az előtűnő lapra helyezte. A szekrény ajtaja éppen kinyílt, amikor szinte berobbant az ajtón Sam Lowson őrnagy. - Ugye, ez nem vicc? - kérdezte, amikor meglátta az ezredest a nyitott páncélszekrény előtt. - Nem, Sam - csóválta a fejét Anderson, és elővett egy kis dobozkát. A tárgyat letette az asztalra, rátette a tenyerét A készülék halk csipogással jelezte a letapogatás végét, és Anderson beütött egy nyolcjegyű kódot. Ekkor az őrnagy is rátette a tenyerét a dobozra, aztán ő is beütötte a kódját, és a doboz kinyílt. Egyetlen műanyag lap volt az alján. Az ezredes kivette, és kettétörte. A belsejében egy másik lapocska volt, rajta néhány név. Mindketten elolvasták, aztán sóhajtva láttak munkához. 10 A speciális kódok segítségével pár perc alatt értesítették a listán szereplő nyolc személyt. Utána két megbízható emberükkel egyetemben egy másik lista összeállításába kezdtek. Még nem fejezték be, amikor a parancsnokság főhadiszállására már meg is
érkeztek a riadóláncban szereplő személyek. Mind ismerték egymást, beosztásuk miatt már többször találkoztak. Röviden üdvözölték egymást, aztán találgatták a riadó okát. Egyikük sem tudta még, miről van szó. - Jó napot, uraim! - lépett a terembe Anderson ezredes. - Nos, ne vesztegessük az időt! Röviden tájékoztatnám önöket a történtekről. Miután végzett az előadással, a terem teljesen elnémult. - Van azóta valamilyen eredmény? - kérdezte Taner Fielding, a NASA jelenlegi igazgatója. Fielding volt a NASA eddigi legfiatalabb igazgatója. Űrhajósként kezdte, és még mindig az lenne, ha egy teszt során bekövetkezett balesetben el nem veszti az egyik lábát. De nem adta fel, a tesztbizottság tagja lett, és arra törekedett, hogy minél kevesebb baleset történhessen. Két éve lett a NASA igazgatója, ezalatt csak kisebb problémákkal akadt dolga, amelyeket űrhajós tapasztalatai miatt könnyedén megoldott. De mint minden magas pozíciójú vezetőnek, neki is voltak ellenségei, akik rossz szemmel nézték, hogy elsősorban az asztronauták érdekeit képviseli. Egyben azonban az ellenségei és a barátai is egyetértettek: csodálatos képessége volt a szponzorok meggyőzésére. - Nincs - rázta a fejét az ezredes. - Még nem ismerik a mező összetételét. De mint azt a jelentés is kifejti, a délibáb lehetőségét kizárták. - Hát, az biztos, hogy erre nem számítottunk, amikor beindítottuk a projektet mondta jellegzetes francia akcentusával Philip Dumond, az ESA igazgatója. - Ilyen problémával eddig még nem találkoztam. Ez a helyzet, úgy hiszem, mindannyiunknak új. Katonai szempontból ilyenkor mi a teendő? A férfi álmában sem gondolta volna, hogy alig egy hónappal a kinevezése után ekkora fába kell vágnia a fejszéjét. Nyugodt három-négy évre számított, aztán már úgyis esedékes a nyugdíja. A project még az előző igazgató idején kezdődött, nem túl sokat tudott róla, csak amiről az asszisztense idejövet röviden tájékoztatta. David Scheider tábornok öreg katona lévén jól tudta, mit kell tenni ellenséges betörés, támadás esetén. Viszont most jól feladták neki is a leckét. Nyíltan sosem vallotta volna be, hogy fogalma sincs, mit tegyenek, inkább másra terelte a szót. - Mindenképpen a helyszínen kell kivizsgálni a dolgot - válaszolta a vezérkari főtiszt. - Csak az a kérdés, kiket küldjünk oda. - Tudósokra, kutatókra is szükség lesz - jegyezte meg Eton Gifford, a légierő tábornoka. - De a munka jellegéből adódóan a szokásos csapat nem megfelelő. Össze kell állítanunk egy új csoportot. Gifford örült, hogy nem neki kell megoldani a problémát. Az ő feladata ugyanaz lesz, amihez a legjobban ért: űrhajósokat kell kiképeznie. Igaz, most tudósokból kell elfogadható asztronautákat faragnia, de bízott Anderson ítéletében a listát illetően. Hosszú évek óta barátok voltak, feleségeik összejártak, már felnőtt gyerekeik szintén jó barátok. Ismerve barátját, tudta, hogy ő biztosan kitalál valami megoldást, mint mindig. - Az embereim éppen azon dolgoznak - bólintott Anderson −, hogy összeállítsák a szóba jöhető egyének listáját. Addig össze kellene írnunk, mi lesz a csoport teendője. - Nem lesz könnyű - rázta a fejét Gifford. - Figyelembe véve a helyzet rendkívüliségét, gyorstalpaló tanfolyamot kell elvégezniük egy sor általuk ismeretlen területen. 11 - Ugyanakkor olyanokat kell választanunk, akikben feltétel nélkül megbízhatunk bólintott Scheider tábornok. - Az nehéz lesz - mosolygott Gifford. - A tudósok mind nagyon önfejűek. Ekkor belépett egy őrmester, és átadott egy dossziét Anderson ezredesnek. Az belelapozott, aztán elmosolyodott. - Megérkezett a lista. Úgy hiszem, néhányuk ellen eleve kifogásuk lesz - mondta, miközben mindenkinek adott egy példányt a listából. A felsorolásban tizenkét tudós szerepelt. A jelenlévők gyorsan átfutották a neveket. - Valóban vannak kifogásaim - bólintott Scheider tábornok. - Philipe Consuelóról mondjanak le. - De hát kitűnő csillagász! - csodálkozott Kris Stempton, a Csillagászszövetség elnöke, aki eddig a maga hallgatag módján vett részt a megbeszélésen. Az elnök maga is elismert csillagász volt, és csak a projekt csillagászati vonatkozásai miatt hívták
meg. Ő aztán végképp nem tudott érdemlegesen hozzászólni. - Ez igaz - bólintott Scheider −, de ugyanakkor óriási bajkeverő is. Kapcsolatban áll egy fundamentalista mozgalommal, amely már többször borsot tört az orrunk alá. - Ezt nem tudtam - sóhajtott Stempton, és kihúzta a fiatal csillagász nevét. - Mark Peyton éppen jól megérdemelt büntetését tölti egy török állami intézményben - szólalt meg Steven Ashton, a CIA igazgatója. - Drogcsempészésért ítélték el. - Inkább a CIA-nak állt az útjában - mosolygott keserűen Scheider. - Az a lényegen nem változtat - vetette rá Ashton híres keselyű pillantását. Átható pillantása és ragadozó mosolya ellenére Anderson kifejezetten kedvelte Ashtont. Igaz, Steven mindig védte a cég érdekeit, de ha úgy adódott, nem zárkózott el az együttműködéstől. Emberei többször eredményesen dolgoztak együtt az FBI-jal, sőt, az Interpollal is. - Úgy tűnik, a NASA adatbázisai nem éppen aktuálisak - vonta fel a szemöldökét Anderson. - Mi csak egy magánintézmény vagyunk - vonta fel a vállát Fielding. - Ilyen jellegű információkat nem közölnek velünk. A C1A újabb két személy ellen emelt kifogást, így a tizenkét fős lista nyolc főre csökkent. - Ha Kielt küldjük, akkor nincs szükség Tortonra - jegyezte meg Stempton. Kielnek asztrofizikusi és elektromérnöki diplomája is van. - Így csökkenthetjük a költségeket - bólintott Dumond. - Akkor most már csak a két geológus és a két régész közül kell választanunk jegyezte meg Anderson. - Freebird már dolgozott tenger alatt, ezért én mellette döntenék - mondta Gifford. - Viszont szerintem mindkét régészre szükségünk lehet. - Bradfordot jobb lenne kihagyni - húzta el a száját Scheider. - Már dolgoztunk vele, és részletesen kifejtette a rólunk alkotott véleményét. - Pont ő az, akit semmiképpen sem hagyhatunk ki - csóválta a fejét Anderson. Neki van víz alatti tapasztalata, nem is kevés. Voronov kisasszony viszont az ókori építészet szaktekintélye. Nagy gond volt Bradforddal? - Tulajdonképpen nem - vont vállat Scheider. - Rendesen elvégezte a munkáját, csak egy kicsit szabad szájú. - Akkor ennyiben maradunk, uraim - bólintott határozottan Anderson. - Ez a hat ember marad a csoportban. A csoportot Tiezen/B kóddal látjuk el. Azonnal 12 kiértesítjük őket a státuszukról. Köszönöm a közreműködésüket, uraim! Természetesen továbbra is tájékoztatjuk önöket a fejleményekről. Andersonon kívül mindenki elhagyta a helyiséget. Az ezredes pedig belekezdett a kiválasztott személyek részletes életrajzának olvasásába. 3. A jégre épült objektumban már heten tartózkodtak, mind a Giantról érkező adatokat elemezték. Nem volt egyszerű dolguk - a helyiségben még két komputert elhelyeztek, hogy a mérnökök gyorsabban dolgozhassanak. Fallen ezredes felügyelte a munkát, és közben ötleteket adott az embereinek, amivel közelebb kerülhetnek a megoldáshoz. Ugyanakkor vette a hívásokat, mivel a felfedezés híre már elterjedt a többi vizsgálórészlegben is, és onnan is segítettek. Az adatok elemzése sajnos nem vezetett eredményre, képtelenek voltak megállapítani a mező jellegét. Ezért a mező ismerete nélkül próbálkoztak. Olyan elektromágneses hullámot kerestek, ami fennakad a burkon. Mivel az egyszerű elektromágneses hullámokkal nem értek el eredményt, mást kellett kitalálniuk. - Kombináljuk a hullámokat fáziseltolódás nélkül! - vetette fel az ötletet az őrmester. Tehát létrehozták az egyszerű elektromágneses hullámok kombinációit. A Giantet utasították, hogy az összes lehetséges variációt próbálja végig. Ez nem volt nagy feladat a számára, néhány perc alatt létrehozta és kipróbálta a lehetséges variációkat. - Megvan az első! - kiáltott fel a tizedes, amikor sikerrel jártak. Hamarosan kiderült, hogy ez egyben az utolsó is. Csak egyetlen hullám akadt fenn a mezőn! A hullám visszaverődött, amit befogtak, és képpé alakították. Így a képernyőn egy ibolyaszínű, homályos buborék vált láthatóvá.
Most már láthatóvá tették a mezőt, de ezzel csak annyit értek el, hogy nem rohantak bele. A cél azonban az volt, hogy átjuttassák a műszereket és a kamerát vagy legalább a kamerát. Ehhez viszont semlegesíteniük kellene a mezőt, amihez ismerniük kellene a kibocsátás helyét. A mezőt kétféleképpen hozhatták létre: az egyik, vagy mindkét oldalról sugározták az energiahullámokat; vagy valahol alakzatnál helyezték el a kivetítőt. Az első esetben nagyobb esély van az eredményre. Egy másik csoport eközben felhasználva az áthatoló hullámokat, a mező mögötti térség feltérképezését végezte. Azt hamar megállapították, hogy a mező mögött is víz van. A visszaverődő hullámok által a sziklafal legkisebb egyenetlenségeit is érzékelték, és a komputer azonnal elkészített egy „domborzati térképet”. Leginkább azonban a szemmel is érzékelhető alakzat érdekelte a mérnököket. A mezővel szemben lévő alakzat lassan rajzolódott ki a monitoron. A helyiségben lévők lélegzetvisszafojtva várták a végleges eredményt De a kép felének betöltésénél már sejteni lehetett, hogy a mező okozott ugyan némi torzulást, azonban az a lényegen nem változtatott. - Te jóságos ég! - motyogták többen is a helyiségben a hatalmas épület bejáratát látva. - A bejárat méretei alapján az épület is hatalmas lehet, uram - jegyezte meg halkan a hadnagy. 13 - Mindenképpen be kell jutnunk! - támaszkodott az asztalra Fallen. - Élőlények? kérdezett rá. - Nem valószínű, uram - rázta a fejét az őrmester. - Ha lennének, már biztosan megmutatták volna magukat. - Gondolja? - nézett rá kétkedőn az ezredes. - És ha éppen előlünk bújtak el? - Aki ilyen technológiával rendelkezik, uram - csóválta a fejét az őrmester −, már rájött volna, hogy még a védőmezőjükkel sem boldogulunk. Ezek után nem hiszem, hogy félnivalójuk lenne. - Egyelőre ne zárjuk ki teljesen az élet lehetőségét - figyelmeztetett Fallen. Nem halogatták tovább a mező megfejtését - ahhoz, hogy további megállapításokat tehessenek, át kellett jutniuk rajta. A Giantet a mező és a sziklafal találkozásához vezették. Ha már a mezővel nem boldogultak, a sziklafalat világították át. Így hamar megtalálták a mezőt generáló berendezést. - Én a helyükben belülre tettem volna a generátort - jegyezte meg félhangosan Frank. - De szerencsére nem így tettek - mosolygott Shana. - Lehet, hogy nem a behatolók ellen készült, hanem csak az épület állagának védelmére. - Őrmester, ki tudja iktatni a berendezést? - szólt közbe az ezredes. - . Miután kibontjuk a sziklából, kiderül, uram - válaszolta az őrmester. Utasítást adott a Giantnek a fel bontására. A berendezés egészen közel úszott a falhoz, kieresztette a kicsi, de hatékony sziklavájót, és belekezdett a szikla kibontásába. A teremben türelmesen várták a munka befejezését. Amikor a sziklavájó már csak pár centire volt a generáló berendezéstől, az utasításnak megfelelően lassított. Hamarosan egy lék keletkezett a falon, és az üregben egy magas, hasáb alakú berendezés állt. A keletkezett résen beküldték a batiszkáf mobilkameráját Az üreg öt oldalról zárt volt, csak a hatodik oldal volt nyitott. Itt távoztak a mezőt alkotó sugarak. A berendezésen semmilyen nyomógombot vagy hasonlót nem találtak, az oldalai teljesen simák voltak. Egyedül a sugarak kibocsátására szolgáló oldalon látszott egyegy bemélyedés. - Úgy tűnik, uram - sóhajtott az őrmester −, hogy meg kell semmisítenünk a berendezést - Előbb gondolkodjunk - rázta a fejét Fallen. - Nem szívesen rongálnék meg egy ilyen technológiát Van valami az anyagáról? - Igen, uram - mondta vidáman a tizedes. - Földi eredetű fémek ötvözete, uram. Talán bele is kukkanthatunk, uram! - Csinálja! - bólintott az ezredes.
Kerki azonnal munkához látott. Pontosan megállapította, mi alkotja a berendezést, és lekérte az elemek adatait. Ezeket betáplálta a megfelelő szoftverbe, és hamarosan megkapta az ötvözet adatait. - Át tudjuk vágni a fémet, uram - tájékoztatta az ezredest. - Mielőtt megtesszük, nézzünk a belsejébe - simogatta az állát Fallen. A tizedes letapogatta a berendezés belsejét, és az eredményt a monitorra küldte. - Hát, ebből nem túl sok látszik, uram - húzta el a száját az őrmester. - Nem is számítottam másra - jegyezte meg Fallen. - Nézze, tizedes! Ezen a részen kellene eltávolítani az oldalát - mutatott egy pontra a képen, ahol több kisebb-nagyobb bemélyedés látszott. - Értem, uram! - bólintott a tizedes, és a kijelölt ponthoz illesztette a fémvágót. 14 A Giant pár perc alatt eltávolította a fémet, amelyet utasítás nélkül a mintagyűjtőjébe tett. A kis kamerával bekukkantottak a résen. A berendezésnek nem ártott meg a beáramló víz, a mező továbbra is működött. Az oldalán három gomb és két kapcsoló is látszott, de nem lehetett tudni, melyik mire való. Voltak ugyan rövid feliratok, jelek mellettük, de ezek csak a készítőknek segítettek volna. - Próbálkozzunk a gombokkal, uram? - kérdezte bizonytalanul a tizedes. - Nem valószínű, hogy ártunk vele, uram - válaszolta határozottan az őrmester. Hiszen legfeljebb a mező intenzitásán változtathatnak. - Próbáljuk meg! - bólintott beleegyezően Fallen. A tizedes nagy levegőt vett, és kieresztette a Giant egyik robotkarját. A karral megérintette az első gombot. A mező egy pillanatra felvillant, aztán újra láthatatlanná vált. - Történt valami? - kérdezte az ezredes. - Igen, uram - bólintott az őrmester. - Ahogy gondoltam, uram, a mező erősebb lett. - Inkább a kapcsolókkal próbálkoznék, uram - nézett a tizedes Fallenra. - Tudom, hogy túl emberi megközelítés, de nálunk mindig a legnagyobb gombbal vagy egy karral lehet lekapcsolni a gépeket. - Rendben - bólintott az ezredes. A tizedes lehúzta az egyik kart, aztán várakoztak. Úgy tűnt, semmi sem történik, de a monitorra figyelő őrmester azonnal jelentette: - Sikerült, uram! - mosolygott. - A mező megszűnt. Az ezredes mosolyogva bólintott. - Jól van! De azért először ellenőrizzük a dolgot. Vigye át a batiszkáfot a mezőn! szólt a századosnak. Amikor a batiszkáf probléma nélkül haladt befelé, mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak fel. - Irány az épület! - adta ki az utasítást az ezredes. Óvatosan haladtak előre a batiszkáffal, az építmény előtt hosszabb szünetet tartottak. Most látták csak igazán, milyen elképesztő méretek jellemzik az építményt. A talpazattól a tetőt mintázó háromszög alakú, legfelső díszítésig pontosan ötvenhárom méter magas. Csak az oszlopok harminchat méteresek és egyenként öt méter átmérőjűek, amelyekből két oldalról kettő-kettő szegélyezi a bejáratot. A felvezető lépcsősor körülbelül öt méterre visz fel a bejárat sötét szájáig. A nyílás kilenc méter széles és huszonhét méter magas. A batiszkáffal végigpásztázták a falat, az oszlopokat, és mintát vettek a sziklából. Aztán lassan bevezették a tengeralattjárót az építmény belsejébe. Az oszlopok közötti hatalmas bejáraton egyenesen egy terembe úszott a batiszkáf. A terem is oszlopokon állt, a belmagassága meghaladta a harminc métert. Teljesen üresnek tűnt. A fényszórók márványszerűen sima, festetlen falakat és ugyanilyen fekete talajt világítottak meg. A bejárattal szemben újabb nyílás sötétlett, bár ez már alacsonyabb, körülbelül tizenöt méter magas. Ahogy a tengeralattjáró áthaladt rajta, az adás szemcséssé vált, aztán megszűnt. - Mi történt? - kérdezte izgatottan az ezredes. - Azonnal kiderítjük, uram! A százados leellenőrizte a küldött jeleket, aztán visszafordította a batiszkáfot. Amikor a készülék kiért az első terembe, a kép újra megjelent.
- A falak leárnyékolják az adást, uram - hangzott a szakvélemény. 15 - Rögzített valamit a kamera? - Nem, uram, semmit - rázta a fejét a százados az ellenőrzés után. - Ezek szerint nem csak az adást árnyékolja le, hanem mindenfajta elektromágneses hullám terjedését megakadályozza. Ezért a letapogatókkal sem érünk el eredményt. - Más lehetőség? - tette fel a kérdést Fallen. - A batiszkáfot felszerelték az összes lehetséges átviteli készülékkel, az infrától a rádióhullámokig, uram - válaszolta az őrmester. - Ha nem képes jelet küldeni, akkor az nem a gép hibája, uram, hanem a környezet állít akadályt a kijövő jelek útjába. - Tehát a saját szemünkkel kell meggyőződnünk róla, mi van odabent - vonta le a következtetést az ezredes. 16 l. RÉSZ 1. Az óceán kiismerhetetlen, rengeteg meglepetést tartogat a gyanútlan utazónak. Szeszélyességét nem véletlenül hasonlították az ókori népek asszonyokhoz. A nyugodt óceán gyönyörű kék színű, és már a sekélyebb átlátszó vizekben is látható a tengeralatti világ ezer arca. A felszínen lágy szél fodrozza a vizet, a hosszú lapos hullámokon a hajók békésen ringatóznak. De valahol a távolban már éledezik az az erő, mely hatalmas óceánjárókat képes elnyelni. Nem az egyszerű, szélkorbácsolta, tízméteres hullámok veszélyesek a hajózókra. Sokkal inkább a láthatatlan, a mélységben megmozduló földrétegek, amelyek hatására ötven-százméteres hullámok alakulnak ki, és szökőár formájában érik el a szárazföldet. Csendben érkezik, a lakók csak az utolsó pillanatban észlelik, amikor már látótávolságban van. Ekkor azonban már késő, mert percek alatt eléri az észlelőt. Megérkezve hatalmas lepelként borul a tájra, súlyával szétroncsolva, elsodorva az útjába kerülő tárgyakat. A mélyben mindebből semmit sem érzékelni. A rengés vagy a vulkánkitörés helyén ugyan kisebb mozgás, esetleg a víz felforrósodása jelzi a történteket, illetve a szárazföld szélén erős áramlatok alakulnak ki. De távolabb az óceán mélye csendes marad. Alan Bradford éppen ezért szeretett a mélyben tartózkodni. Lent tökéletes béke fogadta, szabadnak érezte magát, minden kötöttségtől megszabadult. Vonzódásában nem volt semmi különleges, hiszen szülei búvárok voltak, és a kis Alan még járni sem tudott, amikor már boldogan lubickolt a medencében. Az állandó úszkálásnak persze meg is lett a következménye: a kisfiú egyszer majdnem leugrott egy magasabb szikláról, mert azt gondolta, a levegőben is úgy úszhat, ahogyan a vízben. A víz volt a lételeme, szárazon kicsit bizonytalanul érezte magát. Csodálatosnak tartotta, ahogy egyre mélyebbre merülve, mind sötétebb lesz először a vörös, a narancs, később pedig már a sárga fény is eltűnik. Száz méteren már csak a lila és a zöld fény látható. Kétszáz méteren a zöldeskék az úr. Ötszáz méteren pedig olyan sötét van, mint a pokolban. Minden fekete, az emberi szem nem érzékeli a fényt. E régiók alatt kétmilliárd esztendeje nincs nappal és nincs éjszaka, nincs nyár és nincs tél, és amíg az ember tudomást nem szerzett róla, az idő múlásának semmiféle nyoma sem létezett. Alannek nagy szüksége volt erre a nyugalomra és csendre. Búvárrégészként hamar megismerte az élet nehézségeit. Mostanában is komoly küzdelmet folytatott az egyetemi alapítvány képviselőivel, akik úgy ültek a kutatási alap összegén, mint tyúkanyó a tojásain. Még nehezen szerzett hírneve sem olajozta meg az ügymenetet. Az előző, Tokelau-szigeteki kutatásra kapott összeg már a végét járta, de a talált anyag újabb lehetőségeket vetett fel. Egy papirusz útmutatásai alapján az óceán valamely pontján lennie kellett egy elsüllyedt városnak. Nem ez lett volna az első elsüllyedt város, amire rátalálnak, de azért nem volt belőlük olyan sok, hogy ne jelentsen szenzációt. Az egyetem azonban ezt egyetlen feltárásnak akarta tekinteni, mert így nem volt köteles újabb pénzösszeget kiadni. Alan bemutatta nekik a részletes megállapodást, amiben természetesen nem szerepeltek az újabb kiadások, mivel akkor még fogalma sem volt arról, mire bukkannak a szigeten. Némi rábeszéléssel elérte, 17 hogy újabb kérelmet adhasson be. Az egyetem azonban csak akkor volt hajlandó pénzt
áldozni a kutatásra, ha megfelelő bizonyítékokkal áll elő. Bezárult az ördögi kör. Amíg nincs pénz, nincs bizonyíték - bizonyíték nélkül viszont nincs pénz. Végül, saját erejéből próbált bizonyítékot gyűjteni. Egy ismerőse tartozott neki, s ennek fejében elérte, hogy a térképészet FlyWingjét* használják a mélység átvizsgálására. A keresés rendkívül izgalmasan zajlott. Először a térképészetben is használt hanghullámokkal próbálkoztak. Ezzel lecsökkentették a keresési területet több ezer mérföldről pár százra. Többre nem juthattak, mivel az ultrahang és általában a hang terjedése erősen változik a tengervíz jellemzőinek - a nyomás, a hőmérséklet és a sótartalom - következtében; márpedig éppen ezek a változások idézik elő a váratlan visszaverődési és törési jelenségeket a hanghullámok viselkedésében. Ezért a hanghullám csak arra megfelelő, hogy az óriási tengeralatti síkságon lényegesen kiugró jelenségeket fedezzenek fel, amelyek esetleg egy város romjai. Alan napokat töltött a felvételek kiértékelésével. A felvételeken meg kellett különböztetnie a várost, az elsüllyedt hajóktól és a furcsa, de természetes alakzatoktól. Végül tizenkét pontot találtak, amely érdeklődésre adott okot, remélve, hogy a keresett város ezek között van. Ez azonban még mindig túl nagy terület volt ahhoz, hogy hajóval ellenőrizzék. Ezért második szűrésként bevetették a zöld lézert, mivel a zöld fény hatol a legmesszebbre az óceánok vízében, és a megmaradt koordinátákon nem volt túl mélyen a fenék. Ezzel az új módszerrel harmadára csökkentették a lehetőségek számát, amivel már lehetett valamit kezdeni. Az egyetem azonban még mindig nem volt elégedett. Alan először arra gondolt, hogy saját hajójával járja végig a helyszíneket. Erre azonban már nem maradt elegendő pénze. Próbálkozott hitelkérelemmel, de mindenhol elutasították. Aztán megfogalmazódott benne egy ötlet, ám még egyszer meg akarta rágni a dolgot. Ez a megoldás ugyanis veszélyt jelentett eddig pályafutására, még az is előfordulhat, hogy a tudóstársadalom teljesen kirekeszti. De nem volt túl sok választása. Ezért menekült az óceán vízébe. Lassan úszkált az általa oly jól ismert terepen. Úgy közlekedett a mélyben, mint más a főutcán. Fürdőnadrágban volt, csak egy egyszerű úszószemüveget, uszonyt és vékony, pár dekás palackot viselt. Betért egy mélyedésbe, lassan haladt lefelé. Nem érte váratlanul a búvárok klasszikus fajdalom-rohama. Ösztönösen nagyokat nyelt és fujtatott, aztán kicsit feljebb úszott, hogy megszűnjön fülében a szúró fájdalom. Amikor újra lefelé haladt, már minden rendben volt. A férfinál lévő ballaszt pontosan megegyezett a víz sűrűségével, ezért számára nem létezett súly, nehézségi erő. Mindig közömbös egyensúlyi helyzetben volt: ilyenkor az ember nem esik le, nem botlik meg, nem süllyed el, és nem emelkedik fel, hacsak éppen nem akarja. Valami sajátos eufória uralja el, mintha nem is úszna, hanem repülne, lassan szárnyalna egy láthatatlan és tökéletes közegben. Minden sziklát, dűnét, sőt, még a környék állandó lakóit is ismerte. Csodálattal nézte a színes halakat, melyek rajokba csoportosulva úszkáltak, és riadtan rebbentek * Húszezer méteren keringő, csupaszárny repülőgépek, melyek a húszas években felváltották a k műholdakat. 18 szét, amikor a közelükbe ért. Bár akadtak bátrabbak is, amelyek nemcsak a közelében maradtak, de le-lecsipegették a bőrén lévő buborékokat. Feje felett egy-két méternyire jókora rombusz alak úszott el. Lassan lebegtette „szárnyait”, mint valami mesebeli madár. Egy manta, a forró égövi tengerek óriásrájája úszott el felette. Alan mosolyogva gondolt a rémmesékre, amelyeket annak idején tanítványainak is elmesélt. A legtöbbje arról szólt, hogy ha a ráják meglepnek egy búvárt vagy gyöngyhalászt, rárohannak, szétzúzzák, a fenékhez lapítják, vagy hatalmas testükkel beburkolják és megfojtják, hogy aztán felfalhassák, vagy pedig hosszú farkuk mérget lövellő acélos végével halálos sebet ejtenek rajta. Ez utóbbi sajnos előfordulhatott, ha a búvár túl közel merészkedett a rajához, és az így védekezett. De köztudomású, hogy a rájáknak a bálnákéhoz hasonló szűrőszerve van, és csak apró planktonokkal táplálkoznak. Viszont ezekkel a történetekkel jól lehetett múlatni az időt az esti tábortűz mellett. Néha „szaharai kenyeret” sütöttek, amelyet Alan még a Vörös-tenger mellett tanult
egy arabtól. Bár, legtöbbször nem is ették meg, csak a hangulathoz tartozott. Az ember nem kedveli, ha a hamuban, forró homok alatt sült kenyérrel együtt a homok is a foga alatt csikorog. Alan gyönyörködött a vízi élőlényekben, de - egyetlen kivétellel - sosem érintette meg őket. Szülei mindig arra oktatták, hogy akármilyen szépek is a tengerek lakói, veszedelmesek is lehetnek. Természetesen jól ismerte a különféle fajokat, tudta, melyik veszélyes, melyik nem. Ennek ellenére jobban élvezte, ha egy-egy hal közel úszott hozzá, és szinte versenyre kellve több méteren követte, minthogy megérintse, és ezzel elriassza. Az egyik szikla mélyén barrakuda lakott, ezért azt mindig elkerülte. A barrakuda veszélyesebb a búvárokra, mint a cápa. A barrakuda a sziklákban rejtőzik, és hirtelen támad áldozatára, mielőtt az ember észrevenné a jelenlétét. A cápák elől azonban van menekvés, ha a búvár megőrzi a hidegvérét. A cápa ugyanis magányos állat, és sosem támad hirtelen, először felméri a terepet, mialatt a búvár felkészülhet az esetleges támadásra. Ha a búvárok többen vannak, egymásnak vetik a hátukat, és farkasszemet néznek a ragadozóval. A mélyben az ember is úgy úszkál, mint a halak, hozzátartozik az állatvilághoz, könnyedén úszkál ide-oda, félelmetesnek látszó végtagjai vannak, úgyhogy a cápa, ha ezzel az ismeretlen hallal találkozik, inkább óvatosan kitér előle. Azért, ha az ember megsérül, jobb, ha gyorsan elhagyja a vizet, mivel a cápának nagyon jó a szaglása, több mérföldről megérzi a vér szagát. Alan leereszkedett öt-hat méterre, és leült a fövényre. Ebben a közegben ez nem volt olyan egyszerű, mint a szárazföldön, de Alan éppen elégszer gyakorolta már. Mintha csak egy tisztáson üldögélne, és a körülötte lévő zsivajt hallgatna. Teljesen kikapcsolt, semmire sem gondolt, agya csak a környező látványt fogadta be. Állapota egyfajta transznak is felfogható volt. Felnézett a felszín felé, bámulta a csillogó planktonokat, melyek úgy úszkáltak a vízben, mint porszemek a nyári napsütésben. Hirtelen árnyék vetődött rá, elúszott felette. Aztán a kétméteres állat megfordult, és gyors ütemben úszott egyenesen Alan hátának. A férfi, mintha észre se vette volna, nyugodtan ült. Az állat odaért és puhán megbökte a vállát. Alan maszkja alatt vigyorogva nézett hátra, aztán ellökte magát a talajtól és csatlakozott a jól ismert delfinhez. Együtt úszkáltak, mintha csak értenék egymást. Versenyeztek, a delfin néha a felszínre emelkedett és átugrott a férfi felett. Aztán Alan utánozta a delfin mozgását, és az mintha értené, mi történik, még szebb mozdulatokkal úszott. 19 Bradford annyira belemerült a játékba, hogy teljesen megfeledkezett az időről és a távolságról. De játszópajtása vigyázott rá - még a játék hevében is ügyelt arra, hogy ne kerüljenek túl messzire a parttól. Hogy honnan tanulta ezt, az ő titka marad. A lényeg, hogy Alan mindig időben szárazra vetődött. Barátja most is tudta, mikor kell visszafordulni. Szorosan Alan mellé úszott, a férfi pedig belekapaszkodott az uszonyába, így haladtak a part felé. A sekély vízbe érve Alan elengedte, végigsimított a hátán, és amikor a delfin elúszott, még intett is neki. A férfi kikacsázott a szárazra, feje tetejére tolta a maszkot, és nagyot sóhajtott. A merülés újra segített eldöntenie, mit tegyen. Másnap reggel már egy magas üvegépület ötvenkettedig emeletén várakozott. Előző délután már megbeszélte az időpontot, ezért a titkárnő csak egy kis türelmet kért, mert főnöke éppen telefonált. Hamarosan nyílt az ajtó, és egy magas férfi szólt ki. - Jó napot, Dr. Bradford! Jöjjön beljebb! - Jó napot! - köszönt belépve Alan, majd helyet foglalt a felkínált székben. - Megkínálhatom valamivel? Kávéval, üdítővel? - ült le a másik férfi az íróasztala mögé. - Inkább térjünk a tárgyra, mielőtt még meggondolom magam - válaszolta Alan komolyan. - Rendben - bólintott kissé elmosolyodva az üzletember. - Nos, miben segíthetek? - Rövid lejáratú kölcsönt szeretnék kérni öntől, Mr. Kerfill. - Akkor rossz helyre jött - húzta fel a szemöldökét a férfi. - Egy bankba kellett volna mennie.
- Komolyan beszélek. Bankkal már próbálkoztam, de egy akkora kölcsönt, mint amire szükségem van, egyetlen bank sem ad, hacsak nem rendelkezem egy palotával nézett rá elszántan Alan. - Gondolom, ismeri a nevem, úgyhogy tudnia kell, mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy itt vagyok. - Természetesen hallottam magáról - bólintott Mr. Kerfill. - A rólam keringő pletykák miatt valóban meglepő, hogy hozzám fordult. De ez azt is jelenti, hogy nagyon bízik a sikerében. Milyen összegről lenne szó? Alan megnevezte az összeget, mire Mr. Kerfill felhúzta a szemöldökét. - Hát, ez bizony szép összeg. Mit ajánl fel, ha mégis kudarcot vall? - A hajómat. Utánajártam, pontosan annyit adnának érte, mint az összeg plusz a kamatok. - Alan előhúzott egy papírt és átnyújtotta. - Tessék, itt a kalkuláció. Mr. Kerfill átvette, megnézte az aláírást, és bólintott. - És mennyi lesz az én hasznom? Alan arca megkeményedett. - Csak a kamatok. A kutatás közben talált tárgyak mind az egyetemet illetik meg. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán az üzletember elmosolyodott - Kemény ellenfél maga, Dr. Bradford. Rendben, beleegyezem a feltételeibe. De legközelebb nem leszek ilyen engedékeny. - Nem lesz legközelebb! - Azt majd meglátjuk - nyúlt a fickó a telefonért. - Hello, Stanley! William vagyok - mutatkozott be. - Kérlek, gyere át! Lesz egy nagyobb összegű átutalás. Köszönöm. Aztán kiszólt a titkárnőnek. - Eve, kérem, készítsen el egy kölcsönszerződést, az alábbi adatokkal. - Elsorolta Alan adatait, aztán közölte az összeget, a kamatot és a jelzálogot. 20 Éppen letette a kagylót, amikor belépett egy alacsony, kopasz emberke. - Á, Stanley! Jöjjön, legyünk túl rajta! Dr. Bradford majd közli önnel hová utalja az összeget. Miközben az átutalást végezték, Eve is behozta a kész szerződést, amit gyorsan átfutottak, és azonnal alá is írtak. - Köszönöm, Mr. Kerfill! - nyújtott kezet Alan. - Öröm magával üzletet kötni! - mosolygott az üzletember. - Sok sikert a munkájához! Alan kicsit feszülten ért ki az utcára. Ugyanis társai még mit sem sejtettek elhatározásáról. Philip biztosan nem lesz elragadtatva a dologtól. Igaza lett. Philip tajtékzott a dühtől. - Teljesen elment az eszed! Hogy kérhettél kölcsönt attól a gengsztertől! Ezért kigolyózhatnak! Ha ez kitudódik, többet nem kapsz munkát, az biztos! - és mondta a magáét. Alan csak ült, és hagyta, hogy barátja karjaival csépelve, fel-alá járkálva kidühöngje magát. Úgy tíz perc múlva Philip nagyot sóhajtott, és leült. - Mikor kezdjük a munkát? - kérdezte beletörődve a megváltoztathatatlanba. Alan elmosolyodott. - Most azonnal. Mindenkit értesíteni kell, akire szükségünk lesz. Két nap múlva menetkészen állt Alan hajója, a megszokott csapattal. Mind tudták, hogy a néhánynapos munkáért nem remélhetnek bért, de ezen egyikük sem gondolkodott - amikor Alan megkérte őket, hogy segítsenek, azonnal igent mondtak. A hét férfi - gyakran mondták magukról, hogy heten, mint a gonoszok - nemcsak munkatárs, hanem barát is. Együtt dolgoztak a Tokelau-szigeteken is, ami még inkább ösztönözte őket a további munkára. A hajót felszerelték a megfelelő műszerekkel és ellátták elegendő élelemmel, így időt nyernek, mert nem kell visszatérniük a kikötőbe, hanem egyik koordinátától azonnal elhajózhatnak a másikhoz. Egy hét elteltével elég búskomoran tartottak Nauru felé, a negyedik, egyben utolsó koordinátára, mely nem is volt messze a papirusz lelőhelyétől. Az előző három hellyel, sajnos, erősen melléfogtak. Alan biztos volt benne, hogy rosszul elemezte k i a FlyWinges felvételeket. Ez a tévedés pedig rengeteg időbe és nem kevés pénzbe került. Ráadásul az idővel is meggyült a bajuk. Vihar tört ki, ezért hiába érték el a célt,
még öt órát kellett várniuk arra, hogy megtudják, valóban alattuk van-e a város. Leengedték a kis kamerát, hogy felmérjék a terepet, mielőtt lemerülnek. Két perccel később már mind a heten izgatottan szorongtak a monitor előtt. Megtalálták! A kamera által küldött képeken élesen látszódtak az algával és a korallal benőtt házak, romok körvonalai. Alan azonnal lemerült, hogy saját szemével győződjön meg a sikerről. A férfi úgy érezte magát, mintha Kleopátra elsüllyedt palotaszigetén járna. Gigászi méretű épületek, talapzatok, oszlopok, rámpák. Algával benőtt, iszapba ágyazódott oszloptörzsek egymásra dőlt rengetege feküdt a mélyben. Miután alaposan felmérték a terepet, rengeteg felvételt készítettek, és számítógépes szimulációval megalkották a város képét. Az eredmény: körben apró házak, de a középső területen oszlopokkal díszített bejáratú, óriási méretű épületegyüttes állt. Óriási szerencse volt, hogy az épületegyüttest megfelelő 21 állapotban találták, mivel a város déli részét teljesen betemette a megkövesedett láva. Ezek szerint nem a szigeten működhetett a vulkán, hanem valahol a tenger alatt tört ki, és a láva csak azután lepte el a várost, miután elsüllyedt. Három nappal később Alan ezzel a szimulációval állított be az egyetemre, amely végre megadta a kutatáshoz szükséges összeget. A férfi azonnal rendezte tartozását Mr. Kerfill felé, aztán már nyugodtabban vetette bele magát a kutatásba. A tengeralatti romváros minden várakozásukat felülmúlta. Nemcsak vésett feliratokat, szobrokat és edényeket találtak. Bár ezek is érdeklődésre adtak okot, mivel a karbonvizsgálat szerint több tízezer évesek lehettek. A legtöbbjük azonban áldozatául esett a fúrókagylóknak, melyek apró lyukakat fúrtak a márványba. Pár napja azonban találtak egy elképesztően jó állapotban lévő épületet, amelynek a díszítéséből arra következtettek, hogy valamikor könyvtár lehetett. Az óriási terem falainál magas polcos szerkezeteket találtak. A papiruszlapokat természetesen régen szétmállasztotta a víz, de a falak alsó részét mozaikkép díszítette. Több napos munkával kiásták a hatalmas műalkotást az iszapból, és megtisztították. Nem volt egyszerű munka, hiszen minél jobb állapotban akarták megőrizni. Nehezítette a helyzetet, hogy a vulkán körül annak idején korallállatkák telepedtek meg, és azóta jelentős meszes vázat alkottak a környező falakon. Ezeket is el kellett távolítani a felhozott tárgyakról. Viszont ezeket a műalkotásokat legalább a fúrókagylók nem tudták megtámadni. Megállapították a mozaikkép kiterjedését, aztán úgy döntöttek, hogy további tanulmányozás céljából kivágják a fal egészét, és elszállítják rekonstruálásra. Eljött az a pillanat is, amikor a falat ki kellett vágni, és a felszínre szállítani. Alan előre tudta, hogy nem lesz könnyű feladat. Most mégis a napfelkeltére összpontosított. - Alan, te már fenn vagy? - hallotta barátja és hűséges segítőtársa, Philip hangját a háta mögött. - Még pihenned kellene! Tegnap rengeteget dolgoztál. - Mulasszam el ezt a gyönyörű látványt? - mutatott mosolyogva a napfelkeltére. Egyébként ugyanannyit dolgozom, mint más. - Csakhogy mi kétóránként váltjuk egymást, te pedig egyfolytában a víz alatt vagy - dohogott Philip. - Tudom, hogy legszívesebben mindenhol ott lennél, de ne vidd túlzásba! - Tudom, hol a határ! - válaszolta komolyan Alan. - Csak odalenn feledkezel meg róla! - De itt vagy nekem te és a többiek, akik ellentmondást nem tűrve felparancsolnak a fedélzetre - mosolygott Alan. - Szörnyű természeted van - mosolygott Philip is. - Nem is tudom, miért kedvellek annyira! - Talán nem is különbözünk annyira egymástól - mondta vidáman Alan. Körülöttük közben feléledt a hajó. Több munkás, matróz odaintett vagy köszönt a kutatóknak. A reggeli elfogyasztása után pedig újra beindult a műszak. Belebújtak „munkaruháikba”, s ellenőrizték saját és egymás búvárruháját. Megbizonyosodtak róla, hogy a kétrétegű gumianyag nincs kiszakadva, hiszen ebben az esetben a közöttük lévő búvárkeverék elszivárogna a résen, és - hiába a visszaforgató rendszer, amely a kilélegzett széndioxidból kivonja az oxigént - viselője megfulladna. Hol volt már az a korszak, amikor a búvárok palackokat hordtak a
hátukon! Cousteau és Gagnam óta sokat fejlődött a könnyűbúvár felszerelés! 22 Felvették a teljes arcot eltakaró búvármaszkot, ellenőrizték a rádiókapcsolatot, majd az elülső és hátsó kis kamera működését, valamint a szemüveglencse belső jobb oldalán megjelenő kis képernyő adatainak helyességét. A szemüveget is alaposan megvizsgálták, nincs-e repedés rajta, ahol kiszökhetett az erős műanyaglencsék között lévő zselés anyag, amely megfelelően élesítette a képet. Ez a zselés anyag küszöbölte ki a fénytörésből fakadó képtorzulást. Ellenőrizték a maszkra helyezett lámpákat is, megmozgatva lábaikat, mivel a kis lámpa elemeit az úszás közben létrejött vízmozgás energiája töltötte újra. Ez a búvárfelszerelés már egy továbbfejlesztett változata volt az öt évvel ezelőtti hisztéria miatt készített ruhának. Abban az időben a tengerszint rohamosan emelkedett - egy év alatt majdnem egy méterrel. A média természetesen azonnal rémhíreket kezdett terjeszteni, és az emberek többsége katasztrófára számítva elmenekült a tengerparti városokból. Egy cég ekkor kapva az alkalmon rendkívül olcsón árulta a legújabb búvárfelszerelést, azt ígérve, hogy több napot is eltölthet benne az ember a víz alatt. Ennek persze a fele sem volt igaz, de a felszerelés a későbbiekben nagy segítségére volt a tengerkutatóknak. Amikor pedig az áradás abbamaradt, és a helyzet stabilizálódott, az emberek is visszaszállingóztak a partokra. Alan édesapja is részt vett az áradás okának kiderítésében, de nem tudtak megállapítani semmi érdemlegeset. Ezért az addig jól bevált hőmérsékletemelkedéssel és a sarki jégsapkák olvadásával magyarázták a helyzetet. Pedig a hőmérséklet már tíz éve normalizálódott, a kőolajkészlet végleges kifogyásának huszadik évfordulójára. Alan, Philip és két görög búvár - Nikos és Demetrios - merültek le elsőnek. Határozottan tartottak a könyvtár épülete felé, a kis képernyőn gyorsan pörögtek a számok, ahogy egyre mélyebbre jutottak. Mindig látótávolságban úsztak egymástól. Ez a búvárberögződés még abból az időből maradt meg, amikor a búvárok csak mutogatással tudtak kommunikálni. De a kis kamerák ellenére még ma is sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat így, ebben az ember számára természetellenes közegben. Ahogy a fény csökkent, bekapcsolták a lámpákat, amelyek rendkívül erős fénnyel árasztották el az előttük lévő térséget. Felülről úsztak be a romos épületbe. Gyorsan haladtak céljuk felé, de azért ügyeltek, hogy semmihez se érjenek hozzá. Elég lehetett egyeden apró lökés, hogy a falak ledőljenek. Ezért sem lesz könnyű kibontani a falat, de itt lent képtelenség tüzetesebben megvizsgálni a képet. Egy kívülálló számára ezek a romok semmit sem jelentettek volna. De az, hogy évezredek óta a tenger alatt voltak, reményeket keltettek. A hajón dolgozók legtöbbje görög volt, így természetes, hogy megkezdődött a pusmogás Atlantisz felfedezéséről. A pletykát még tengerre szállásuk előtt a média terjesztette el, pedig Alan dühösen cáfolta a hírt. Végül megpróbált nem tudomást venni róla, és ez nem is esett nehezére itt, a világtól elzárva. A karbonvizsgálatok eredményei is azt bizonyították, hogy a romok több tízezer évesek is lehetnek, de semmilyen közvetlen bizonyítékot nem találtak. Óvatosan haladtak a mozaikképes falig, és munkához láttak. Gyorsan megkeményedő, gumiszerű réteggel vonták be a képet, amely a fal szétesése esetén is megóvja a mozaikokat. Aztán lassan bontani kezdték a falat. A hidegvíz ellenére a 23 vágószerszám annyira átforrósodott, hogy a közvetlen közelében a víz felforrt. Ezért kis pihenőkkel végezhették csak a munkát. De a gép ütemes mozgása így is megbolygatta a falat. Philip vette először észre a fal ingását, de már csak annyi ideje maradt, hogy a fal mellé ugorjon és figyelmeztesse társait. - Falhoz! - kiáltotta. Mindannyian azonnal követték az utasítást. A fal lassított felvételként omlott le, felkavarva az iszapot és üledéket. Néhány pillanatig semmit sem lehetett látni. - Mindenki megvan? - kérdezte Alan, miközben maszkjának különleges lencséi digitálisan tisztított, de kissé homályos képet mutattak. - Azt hiszem, Demet betemette a fal! - hallatszott Nikos hangja. Alan és Philip
azonnal a görög búvár segítségére siettek, és ledobálták a köveket pórul járt társukról. Szerencsére az ijedségen kívül nem esett baja, de a ruhája egy helyen megsérült és szökött a levegője. A hajón is látták a balesetet, ezért mire kiásták szerencsétlenül járt társukat, két búvár érkezett, akik felkísérték a görögöt. Alan, Philip és Nikos azonnal visszatértek a romokhoz, és megvizsgálták a leomlott fal tetejét, hogy megállapítsák, mi okozhatta az omlást. Mindhárman dermedten nézték az eléjük táruló látványt. - Uramisten! - motyogta Philip. Alan közelebb úszott a letöredezett peremhez és óvatosan megérintette a falból kiálló fémszerű hengerek egyikét. Teljesen sima volt a felülete. A férfi két kézzel erősen ráfogott, és kis csavaró mozdulatokkal megpróbálta kihúzni. Végül a kezében tartotta a hengert. Közben Philip és Nikos is nekiálltak kiszedni egy-egy hengert, és addig folytatták, amíg mind a tizenkettő ki nem került a helyéről. Addigra megérkezett fentről az újabb segítség. - Óvatosan bánjatok velük! - figyelmeztette őket Alan. - Analizáljátok a henger anyagát! És amikor kinyitjátok, ügyeljetek a kiszabaduló gázokra! - Nem akarsz feljönni és felügyelni a műveletet? - hallatszott a hajóról. - Úgyis ideje pihenned. Alan barátjára nézett. - Menj csak! - bólintott az. - Nélküled is boldogulunk! - Jól van, felmegyek! - szólt a hajónak Alan, és magához véve három hengert elindult felfelé, míg az egyik búvár lent maradt helyette. Fent gyorsan megszabadult a búvárruhától, és máris a laboratóriumba sietett. A laboros csapat vezetője, Dr. Georg Fisher már előkészítette a szükséges műszereket. - Nem mintha nem boldogulnánk nélküled - szólalt meg mosolyogva −, de másként nem tudtunk volna kihozni a víz alól. - Úgy látszik, mindannyian az anyámat akarjátok játszani - mosolygott Alan. Inkább nézzük, mit találtunk! Georg fogta a hengert, és behelyezte a készülékbe. Aztán a billentyűzet elé ült, és gyorsan beütötte a kért vizsgálatokat. - Most már csak várnunk kell! - dőlt hátra. A komputer azonban éles csipogásba kezdett, ezért vissza kellett fordulnia. - Mi a fene! - motyogta, miközben a kiírt üzeneteket olvasta. Alan is közelebb hajolt, hogy lássa, mi a baj. - Ez most azt jelenti, hogy nem meghatározható az anyag, vagy csak kiakadt a program? - vonta fel a szemöldökét Alan. 24 - Ne tégy úgy, mintha nem ismernéd a programot! - dohogott Georg, és újraindította a rendszert. - Nyugi, csak azért kérdeztem, mert eddig még sosem találkoztam ezzel a kóddal. - Még én sem - vallotta be Georg. - Próbáljuk meg még egyszer! Most már sikerült a vizsgálat. De ez az eredmény is okozott némi fejtörést. - Tehát ismeretlen ötvözet - simogatta Alan elgondolkodva az állát. - Hatoljunk mélyebbre! Georg bólintott, és újabb utasításokat adott a komputernek. A készülék ultrahanggal átvizsgálta a henger belsejét, aztán kiírta a vizsgálat eredményeit. - Pontosan erre számítottam - bólintott Alan. A gép szerint a henger papirusztekercseket tartalmazott. - De hogyan lehetséges, hogy ismeretlen az ötvözet! - vonta össze a szemöldökét Georg. Kivette a hengert, és egy kézi mintavevővel próbálkozott. Óvatosan pár nanométernyi mintát vett a burkolatból, aztán behelyezte egy elektronmikroszkópba. Belenézett, állított az élességen, aztán megcsóválta a fejét - Ezt nézd! - gurult hátra a székkel, hogy Alan odaférjen. Alan is belenézett a mikroszkópba, aztán vadul csavargatni kezdte az élesítőt. A bal felső sarokban közben megjelentek a fémötvözet jellemzői. - Ez fantasztikus! - nevette el magát Alan. - Milyen egyszerű! - Túlságosan is! - bólintott Georg. - Csak néhány kis változtatás az acélban, és máris kész ez az ötvözet. Elég puha, viszont ellenáll a sós víznek.
- Mintha csak tudták volna, mi vár rájuk - lépett hátra Alan. - Ha egy vulkán oldalában élnél, te is felkészülnél a legrosszabbra - vont vállat Georg. - Vajon mi lehet a papiruszokon, hogy ennyire óvták őket. - Ezt már neked kell kiderítened! Pedig reméltem, hogy kipróbálhatom az új műszert - sóhajtott Georg. - Miben jobb az, mint az eddigiek? - nézett rá Alan. - A Viletti-készüléket az űrkutatásban használják - magyarázta lelkesen Georg. Mikrohullámok segítségével behatol az anyag molekulaszerkezetébe, és eredményként atomokat, molekulákat ad vissza, amelyből megállapítható, milyen anyagról van szó. - Legyen meg az örömöd - mosolygott Alan. - Próbáljuk meg! Georg vigyorogva tette a készülékbe a mintát, aztán megadta a paramétereket, és vártak. A monitoron hamarosan megjelent a vizsgálati eredmény. - Jelen esetben nem sok újat mutat - állapította meg Alan. - Nagyon is újat! Nézd az ötvözés arányát! Ha egy kicsit több vagy kevesebb a vas mennyisége, már nem megfelelő az ötvözet. Elképesztő! - Valóban - bólintott Alan. - De engem jobban érdekel, ami benne van. A henger további elemzését meghagyom neked. Kíváncsi vagyok, hogy haladnak a fiúk odalenn. - Oké, értem - vigyorgott Georg. - Hív az imádott tengered! Menj csak! Alan mosolyogva intett, és felment a fedélzetre. - Hogy haladnak? - kérdezte Steve-et, a fal felhozataláért felelős fiatal technikust. - Egész jól - bólintott a fiú buzgón. - Már a felénél járunk. - Csak nyugodtan, Steve - tette a fiú vállára a kezét Alan. - Nem sietünk sehová. - Igen, persze - bólintott Steve, de csak fél füllel figyelt Alanre, mert a monitoron a fal emelkedését ellenőrizte. 25 Mivel látta, hogy odalenn nélküle is jól boldogulnak, úgy döntött, inkább a hengerekkel foglalkozik. Visszament Georghoz. - Mi történt? Kiszáradt az óceán? - kötekedett vigyorogva a férfi. - Inkább arról beszélj, találtál-e még valamit? - Egyelőre semmit - rázta a fejét Georg. - Csak annyit állapítottam meg, hogy a hengerben vákuum van. Fel kellene nyitni a hengereket, hogy végre Deannek is legyen munkája. - Én is kíváncsi vagyok, de nem akarom tönkretenni a papiruszokat. - Mi a különbség, ha most, vagy ha az egyetemen nyitjuk ki a hengert? - Igazad van, semmi - gondolkodott el Alan. - Idehívom Deant, aztán majd vákuumban nyitjuk ki őket. Dean boldogan jött Alan hívására. Bár Georg megjegyzése ellenére ő is dolgozott, de mégiscsak a nyelvészet volt az eredeti hivatása. Betették az egyik hengert egy átlátszó falú dobozba, amelyben vákuumot alakítottak ki. Aztán egy robotkar segítségével óvatosan megbontották a hengert. Visszafojtott lélegzettel nézték az előkerülő papiruszt. A robotkarral lassan széthajtogatták, hogy a szöveg olvasható legyen, Készítettek róla néhány nagyfelbontású felvételt, aztán visszazárták a hengerbe, és elővették a következőt. Mindegyik papiruszt lefényképezték, hogy Dean nyugodtan dolgozhasson. Dean úgy vetette magát a szövegre, mint éhes párduc a zsákmányára. Először csak nézegette a jeleket, ismerkedett velük. Aztán reménykedve abban, hogy nem ismeretlen írásról van szó, elővette temérdek könyvét, és munkához látott. Mivel Alan nem segíthetett neki, inkább visszatért saját munkájához. A mozaikkép a történtek ellenére épségben került a fedélzetre. A visszatérő búvárok nekiláttak a megtisztításának. Leszedték róla a gumiréteget, aztán gyenge vegyszerekkel eltávolították róla az algát. A korallokkal már más volt a helyzet. Ugyanis ez a meszes anyag keményebb, erősebb vegyszer kell az eltávolításához. Ám lehetséges, hogy a vegyszer rongálja a mozaikot is. Ezért a keservesebb, hosszabb lehetőséget választották. Amennyire lehetett lekaparták, lepattintották a korallt. Amikor ezzel végeztek, csiszolópapírral addig dörzsölték a maradékot, amíg már csak egy egészen vékony réteg maradt. Ezután gyors elemzéssel megállapították a mozaikok anyagát. Nagy
megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy égetett kiskockákról van szó. Ezért gyenge oldószert használva lemosták a maradék meszes réteget is. A kép teljes valójában tűnt elő, hiszen a korallréteg nagyrészt megóvta. Bár a színek kicsit megfakultak - legalábbis úgy gondolták −, mégis gyönyörű volt. A képen két középső alakot vettek körül többen. Elképesztő, mennyire élethűen adta vissza a művész a jelenet hangulatát. A fényhatások annyira valóságosak voltak, hogy szinte azt várták, az alakok életre kelnek. A két alak egyike a másiknak nyújtott át valamit, amit hófehér kövekből mintáztak. Azonban amikor közelebbről megvizsgálták, kiderült, hogy a kövek nem fehérek, hanem átlátszóak, és csak azért látszanak fehérnek, mert az alap színét adja vissza. Képtelenség volt kivenni, mi lehet az átnyújtott tárgy, de rendkívül fontos lehetett, mert az összes alak arcán áhítatos kifejezés ült. Abból, hogy a tárgyat átlátszó kövekből formázták, úgy gondolták, a valódinak csillognia kellene. A képen viszont éppen az ellenkezője látszott - mintha elnyelné a környező fényeket. 26 Az igazi meglepetés akkor érte őket, amikor a napfény ráesett az átlátszó kövekre. A kövek nem csillogtak! Pontosan úgy nyelték el a fényt, mint ahogyan a képen látszott! - Georg, részletes vizsgálatot kérek ezekről a kövekről! - szólt Alan a barátjához, aki tréfásan tisztelgett, de aztán annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. 2. Szonja Voronov az irodájában ült, kezében egy szobrocskát tartott. Vele szemben egy fiatal történelem szakos hallgató állt - láthatóan megszeppenve. - Szóval ezért a szoborért ötszáz eurót fizetett - lengette meg a szobrot Dr. Voronov. - Ha egy kis sütnivalója lett volna, kicsit jobban megnézi, és azonnal látta volna, hogy hamisítvány - fordította meg a szobrocskát, és az aljára mutatott. - Maga is részt vett azon az előadáson, amit az üzbég feliratokról tartottam. - Igen, professzorasszony - bólintott a fiú −, de előtte a mongol, azelőtt pedig az arab feliratokról tanultunk, és teljesen összekevertem őket. - Nehogy azt mesélje be nekem, hogy a mongolban vagy az arabban vannak ilyen jelek! - húzta fel a szemöldökét a régészprofesszor. - Vegye úgy, hogy ez volt a tanulópénz. A szobrot tegye jól látható helyre a szobájában, hogy állandóan figyelmeztesse arra, hogy a mi szakmánkban mennyire fontos az írásjelek pontos ismerete. - Igen, asszonyom! - vette át a szobrot a fiú, és távozott. Szonja fejcsóválva nézett utána. Nem ő volt az első tanítványa, aki azt hitte, valami értékesre lelt a bolhapiacon, de kiderült, hogy csak egy ügyes vagy kevésbé ügyes hamisítványról van szó. Ez a fiú ráadásul a kedvenc tanítványai közé tartozott. Rendkívül lelkes volt, minden szakkörben részt vett - talán kicsit túlzásba is vitte a tanulást. Lehet, hogy éppen azért keverte össze a jeleket is. A nő előhúzott egy dossziét, amelyben készülő könyvének jegyzeteit tartotta. Elővett belőlük néhányat, átolvasta, aztán homlokráncolva gondolkodott. Áthúzott néhány szót, és másokat jegyzet fel. A könyv az ókori építkezésről, az épületek stílusáról és a belső elrendezésükről szólt. Szaktekintélynek számított ebben a témában, már többször kikérték a véleményét régészeti feltárások alkalmával. Az édesanyja ókori szövegek fordításával foglalkozott, és gyermekként sokszor magával vitte egy-egy feltárásra, mivel édesapja, aki építész volt, elég sokat tartózkodott távol. Így már fiatalon megismerkedett a régészek munkájával. Akkor még csak annyit látott, hogy a felnőttek a homokban kotorásznak, és amikor egy-egy apró cserepet találnak, ujjongani kezdenek. Nem nagyon tetszett neki ez a munka, már nyolcévesen kijelentette, hogy nem lesz régész. Sokkal jobban érdekelték az épületek, amelyekben a sivatagi nomádok laktak. Szeretett rajzolni, ezért mindig mindent lerajzolt, amit látott. Tizenöt éves volt, amikor a nyári szünetet szintén az édesanyjával töltötte egy szudáni ásatáson. A környék sziklái között mászkált, és az egyik sziklafalon felfedezett valamit, ami annyira megnyerte a tetszését, hogy lerajzolta. Aztán a vázlatot túl egyszerűnek találta és kiegészítette azt. Több különböző kiegészítést is
készített. 27 A rajzokat másnap találta meg az édesanyja, amint a felirat jegyzeteit kereste. Először nem akart hinni a szemének, aztán kisietett Szonjához, és megkérdezte, hol rajzolta le az épületet. A lány semmit sem értett édesanyja izgalmából, s elmondta, merre járt. A kis régészcsoport azonnal mindent otthagyott, és kivonult a sziklához. Szonja egy körülbelül négyezer éves épület maradványait találta meg. Amikor pedig a kormány hozzájárult a feltáráshoz, az is kiderült, hogy a kislány kiegészítései nagyon is helytállóak. Pedig amikor rajzolta őket, még csak az épület domborulatait láthatta. Ennek ellenére megmaradt elhatározásánál, és édesapja hivatását választva, építészeti szakra jelentkezett. Azonban egy év után abbahagyta az egyetemet, mivel rádöbbent, hogy a modern építészet nem felel meg az ízlésének. Ekkor próbaképpen beiratkozott a történelem szakra, és azon belül az építészeti fakultációt is vállalta. Pár hónap alatt kiderült, hogy ez a neki való szakma, beleérző tehetsége miatt hamar felülmúlta társait. Képes volt a teljesen homok fedte épületeket csak a domborzatok alapján rekonstruálni és lerajzolni. Néhány tévedésen kívül a kutatások eredményei mindig az ő elképzelését igazolták. Így mindkét szülő meg lehetett elégedve a választásával, hiszen a régészethez és az építészethez is köze volt. Jelenleg a Müncheni Tudományegyetem vendégelőadójaként volt nyilvántartva. Úgy határozott, hogy amíg elkészül a könyvével, elvállalja az előadói munkakört. Így nem kellett állandóan megszakítania a munkáját a különböző kutatóutak miatt, amelyek idejének nagy részét kitöltötték volna. Naponta két-három előadást tartott, aztán nyugodtan dolgozhatott a könyvén. Szeretett tanítani, sokszor mégis úgy érezte, már nem bírja sokáig. Sokkal jobban szeretett terepen dolgozni, pedig nem egyszer kerültek veszélyes helyzetbe a bennszülöttek miatt. Szonja viszont mindig szót tudott érteni velük, ezért is kedvelték annyira munkatársai. Szörnyen hiányzott neki, ahogy a száraz sivatagi szél belekap a hajába, sőt, még a fogai között csikorgó homokot is hiányolta. Szerencsére már a kutatás végén tartott, a jegyzetek alapján pedig két-három hét alatt összehozhatta a könyvet. Volt gyakorlata az írásban, hiszen már több szaklapban jelentek meg cikkei. A könyv megírására is az egyik kiadó vette rá, saját magának eszébe sem jutott volna. De ha eszébe is jut, nem foglalkoztatta volna annyira, hogy utánajárjon, hol adhatná ki. Szonja ránézett az órájára. Még volt egy órája az előadásáig, de most valahogy nem volt képes a jegyzeteire koncentrálni. Nagyot sóhajtva elpakolta az iratokat, aztán a headszetet a fejére téve, sétára indult, mint mindig, ha meg akarta nyugtatni az idegeit. Ilyenkor legtöbbször a botanikus kertben kötött ki. Leült az egyik padra, és csak bámulta a körülötte lévő sokszínű virágtengert. Elbűvölve nézett a gyönyörű pillangók után, amelyek sokszor az emberek karjára, lábára, vállára is leszálltak. A kertben uralkodó csend és a színkavalkád másokra lehet, hogy idegesítő hatással lett volna, Szonja viszont órákig képes volt gyönyörködni benne. Most azonban csak egy félórát maradt, aztán visszament az egyetemre, és megtartotta a mexikói romokról szóló előadását. Utána még válaszolt néhány kérdésre, így mire hazamehetett, már besötétedett. Amint belépett az egyetem által számára kiutalt kis lakásba, lerúgta a cipőit, és mint minden egyes alkalommal - újra megfogadta, hogy kényelmesebb cipőket fog vásárolni. Voltak ugyan lapos sarkú cipői, de ezeket az ásatásokon hordta, nem illettek az egyetemen viselt kosztümökhöz. A táskáját az apró dolgozószobában dobta le a 28 fotelba, aztán mezítláb kiment a konyhába. Kivett a hűtőből egy mirelitpizzát, és betette a mikroba. Amíg az étel melegedett, lezuhanyozott és átöltözött. Aztán bevitte a pizzát a dolgozószobába. - Tévé, kettes csatorna! - mondta, mire a falon lévő nagyképernyős tévé bekapcsolt. Bevackolta magát a fotelbe, és mialatt a híradót nézte, mohón nekiesett a pizzának. Pár perccel később elege lett a véres híráradatból, és adóról-adóra, „kapcsolgatott”. Végül egy természetfilmnél állította le a keresgélést, és amíg evett, a medvék
kihalásának megakadályozására tett erőfeszítéseket nézte. Amikor végzett a pizzával, kikapcsolta a tévét, és lefeküdt. Úgy érezte, hogy éppen csak elaludt, amikor álmába idegesítő csengés vegyült. Megpróbálta elhessegetni a zavaró hangot, de ahogy ébredezett, az egyre erősebbé vált. Végül valamennyire felébredt, és lenyomta a telefon gombját. - Halló! - szólt bele álmosan. - Dr. Szonja Voronov? - kérdezte az idegen hang. - Azt hiszem. - Tiezen kód van érvényben - folytatta az idegen. - Kérem, azonnal csomagoljon és utazzon Houstonba, a repülőtéren várni fogják! - Mielőtt a nő bármit is szólhatott volna, a túloldalon letették a telefont. Szonja értetlenül bámult a már süket telefonra. Eltelt pár másodperc, mire felfogta, mi történt az előbb. Hanyatt dőlt az ágyon, és a plafont bámulta. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, s mialatt felöltözött és összecsomagolt, utasította az automatát egy jó erős kávé elkészítésére. Az automatákat azonban úgy programozták, hogy óvják használóik egészségét, ezért Szonja elfintorodott az elkészült kávé ízétől, és gondolatban visszakívánta az ásatások tábortüzénél készített kávékat. Egy óra múlva már a Houstoni gépen ült. 3. Adam Freebird minden intelem ellenére egyedül vágott neki a veszélyes útnak Ráadásul már sötétedett, de a vulkán ilyenkor volt a legszebb. A Vezúv oldalán kapaszkodott felfelé, már majdnem a csúcsra ért. A vulkán ezerkétszáz méteres magassága alig hatszáz méteres lett, amikor a legutóbbi kitörés alkalmával a csúcsa szó szerint lerobbant. Az ercolánói drótkötélpályán azóta nem lehetett a csúcsra jutni, az utat gyalog kellett megtenni. Eredetileg a Vezúv csúcsa egy másik vulkán, a Sommá kráteréből nőtt ki, de a Kr. u. 79-es kitöréskor a Vezúv csúcsa és a Sommá oldala a levegőbe repült. Az ötezer méter mélyből feltörő ezernégyszáz fokos, olvadt láva már korábban is többször elöntötte a hegy oldalát, de Pompejiig nem jutott el. Ekkor viszont éles vulkáni kő és hamueső fedte el a várost, a nyugati oldalon lévő Herculaneum pedig sárfolyam alatt tűnt el. A „kiolthatatlan” nevet nem véletlenül adták a vulkánnak, aktív maradt, és a tudósok már a XX. század végére jósoltak egy újabb nagy kitörést. A Vezúv azonban gyűjtögette erejét, hogy aztán sokkal nagyobbat durranjon, mint annak idején. A geológus elhaladt az Eremo obszervatórium maradványai mellett. Az 1845-ben a vulkáni tevékenység vizsgálatára létesített épület dolgozóinak köszönhető, hogy a Vezúv nem váratlanul tört az emberekre. 29 A férfi néha megállt, és lepillantott Pompeji másodszorra is betemetett romjaira. Lépteivel felkavarta a nagyon finom vulkáni port. Ezt az anyagot a köznyelv, sőt, sokszor a szaknyelv is, vulkáni hamuként emlegeti, pedig ez téves, hiszen nem égéstermékről van szó, hanem a robbanás által felaprózódott finom kőszemcsékről. Adam a láva által elkerült bozótoson haladt át, amelynek nagy részét a tüzes vulkáni bombák gyújtották fel. Hamarosan elérte a 2018-as nagy lávafolyást, és ezen kapaszkodott tovább. Áthaladva rajta már látszottak a füstölgő, prüszkölő, aktív kráterek. A geológus megállt, feje tetejére tolta a headkomot*, és gyönyörködött a csodálatos látványban, ahogy a naplementében lassan kiszínesedik a kidobott vulkáni törmelék A kövek egyre vörösebbek és végül hosszú csíkokat húznak maguk mögött a világító, izzó bombák. A levegő itt már telítve van mérges gázokkal. Az ember szájíze savanyúvá válik, és erős kaparást érez a torkában, jelezve, hogy túl sok kénes gázt lélegzett be - némi széndioxiddal és szén-monoxiddal vegyítve. Adam felvette a légzőkészüléket, és továbbment az előtte tündöklő, égő vörös szökőkút, a vulkán felé. A férfi elemében érezte magát. Sosem bírt ellenállni a vulkánok látványának. Pedig geológusként nem kellett volna ilyen veszélyes kalandokba bocsátkoznia, ez a vulkanológusok dolga. De mióta véletlen szemtanúja volt az Etna egyik kitörésének, nem bírt elszakadni a vulkánoktól. Minden egyes alkalommal felidéződtek benne az akkori érzései, szinte rabjává vált. Már csak pár lépés, és elérte a kihelyezett műszereket. Hátizsákjából elővette a
kiegészítéseket, amelyek segítségével még több információt tudhatnak meg a vulkánok működésével kapcsolatosan. Felhúzta a mélyebbre helyezett műszereket, kicserélte a lapkákat, aztán ellenőrizte a termoelemeket. - Fenébe, Adam, hol császkálsz már megint?! - hallotta a fülhallgatóból a dühös hangot. - Megmondtam, hogy egyedül ne menj oda! Adam elmosolyodott, és bekapcsolta a légzőkészülékbe épített mikrofont. - Nyugi, Kirk! Nem te mondtad tegnap a tévéseknek, hogy a Vezúv teljesen biztonságos? - Légy szíves, ne forgasd ki a szavaimat! - jött a dühös válasz, aztán hangos sóhaj hallatszott. - Gyorsan végezd el a dolgod, és épen gyere vissza! - Úgy lesz! Amikor végzett, visszaeresztette a műszereket, hátára vette a zsákot, és elindult lefelé. A nyugati oldalt választotta, lemenő nap fényénél jól lehetett látni Herculaneum romjait, amelyet a kitörés ugyancsak megviselt Az utat vastagon borította a vulkán által kidobált törmelékes anyag, a durvább salakanyagtól, az egészen finom porig. Adam azért szerette ezt a helyet, mert rendkívül hasonlított a Hold felszínére. Nem is lehetett másképp közlekedni benne, csak a Holdon szokásos „szökellve hasra esés” módszerével, bár ebből legtöbbször csak a hasra esés maradt, ahogy minden lépésnél térdig süppedt a finom anyagban. Munkatársa, Kirk, lenn várta a vulkán lábánál. Csípőre tett kézzel, dühös arckifejezéssel állt. - Szépen megkérlek - mondta, amint Adam odaért hozzá −, legalább ne akkor csinálj ilyen hülyeséget, amikor én vagyok ügyeletben! Majd’ szívrohamot kaptam, * Egyszerű napszemüvegnek látszó, fejre erősíthető komputer, amely segítségével állandó kapcs létesíthető egy központtal és/vagy a PlaNet (Bolygóközi Hálózat) adatbázisaival. A készülék á közvetíti a környezet és viselője adatait, a beépített kis kamera segítségével mások is figye kísérhetik a munkát, és instrukciókkal láthatják el az illetőt. 30 amikor megláttam a kamerád képeit! Csoda, hogy volt annyi eszed, hogy legalább azt magaddal vidd! - Tudod, hogy vigyázok! - tette a vállára a kezét Adam. - Nincsenek öngyilkos hajlamaim. - Ja, azért mászol sziklát is - bólintott meggyőződés nélkül Kirk. - Mindig biztonsági kötelet használok - mosolygott a geológus, miközben elindultak a közeli kihelyezett vizsgáló laborhoz. - Az nem jelent semmit! - rázta a fejét Kirk. - Aki sziklát mászik, mind őrült! - Azt egy szóval sem állítottam, hogy nem vagyok őrült! - vigyorgott Adam. Beléptek a laboratóriummá alakított lakókocsiba, ahol egy harmadik férfi figyelte a monitorokat. - Hello, Adam! - döntötte hátra a székét mosolyogva a férfi. - Csak így tovább! mutatta fel hüvelyujját. - Őrültekkel vagyok körülvéve! - emelte tekintetét Kirk a kocsi teteje felé. - Magadnak köszönheted! - vigyorgott Adam. - Nem kellett volna vulkanológusnak jönnöd! Semmi változás, Phil? - fordult a harmadik férfi felé. - Csak a szokásos - somolygott Phil. - Egy őrült felmászott a kráterhez. - Folytassátok nélkülem - mosolygott Adam. - Kicsit kiszellőztetem a tüdőmet. - Akkor jó messzire kell menned - ült le Kirk. - Csak Nápolyba megyek. Megbeszéltem Duke-kal, hogy megmutatom neki az éjszakai életet. Viszlát, később! Freebird beült a kocsijába, és elhajtott az újjáépített város felé. A 2018-as kitörés a spagetti szülővárosának nagy részét elpusztította. Tulajdonképpen nem is maga a kitörés, hanem a földrengés okozta a város pusztulását. A kitörésnek voltak előjelei, és már a XX. század végén megmondták a tudósok, ha a Vezúv kitör, megismétli, ami Pompejiben történt, és a környéken kő kövön nem marad. Amikor az Eremo obszervatórium vulkanológusai a hetek óta tartó kisebb rengések után közölték a város vezetőivel, hogy a Vezúv ki fog törni, a várost és a környéket evakuálták Szükség is volt erre: a lávafolyam elérte Pompejiit és Herculaneumot, Nápoly nagy részét az izzó bombák és a földrengés pusztította el. A levegőbe került vulkáni hamut egészen Norvégiáig fújta a szél, és a rengést még a dél-francia vidékeken is észlelték. A Nápolyi-öböl képe egészen Sorrentóig megváltozott. De leginkább Nápolyt
viselte meg a kitörés. Híres kikötőnegyedét, a Santa Luciát elnyelte a tenger. Régebben innen, a Beverello mólóról indultak az átkelő-hajók Caprira és Ischiara - ma már egyik sem létezett. Ugyanígy eltűnt a mélyben a földnyelven álló középkori Castel dell’Ovo. Posillipo szintén a múlté, a Chiaia mutatós luxusnegyedével és Villa Nazionale gyönyörű pálmaligeteivel együtt. Azonban az emberek még most sem tanultak a történtekből - újjáépítették a várost, annak ellenére, hogy a vulkán aktív maradt, a rengések pedig továbbra sem szűntek meg. Bár nem valószínű ilyen rövid időn belül még egy óriási kitörés, a vulkánok túl kiszámíthatatlanok nem lehet logikus következtetéseket levonni. Adam éppen ezt szerette a vulkánokban. A kiszámíthatóság számára egyenlő az unalommal. Az újjáépített városrész miatt Nápoly két részre szakadt: az Újvárosra és az Óvárosra. Az Újváros a hajdani Piazza Nazionale-nél lévő Campo Sportivo területére épült, és a XXI. századot idézte. Nyolc, négyszög alakú, százhúsz emeletes felhőkarcolót építettek nyolcszög elrendezésben, ennek a közepén helyezték el a kilencedik kör alakú épületet. Üveges oldalaik szikrázva verték vissza a napsugarakat. A középső épületet több emelet magasságban átlátszó falú átjárókkal kötötték össze a többivel. 31 Így az ott dolgozók anélkül juthatnak át a többi épületbe, hogy több száz emeletet kellene le- és felliftezniük. Felülről olyan az egész komplexum, mint egy lefektetett óriáskerék. Az épületekben több tízezer ember dolgozik, akik a környékről járnak be. Valóságos „kis város” a városon belül. Adam az Óvárosba, pontosabban az egyik legfestőibb régi negyedbe, Vomeróba tartott. Lenyűgözte ugyan a modern építkezés csodája, de igazán az Óvárosban lehetett megismerni Nápolyt. Vomero egy mértanilag megtervezett, dombtetőre épült városnegyed, árnyas utcákkal, ahol a reneszánsz és a barokk keveredik. Itt az utcákon folyt az élet. A kézművesek kiültek házuk elé, és ott dolgoztak, italmérések, lacikonyhák, gyümölcsárusok, halasbódék. Amikor csak tehette, a még meglévő alagutakat elkerülve, a felszínen tette meg az utat. Végighajtott a Via Tribunalin, elhaladt a Castel Capuano, a bíróság restaurált épülete mellett. Aztán a Santa Restituta bazilika római oszlopai látszottak, amelyek az eddigi összes földrengést túlélték. Mintha valamilyen magasabb hatalom vigyázná. A Piazza Dantén ráfordult a Via Romara, ahol a szokásos forgalom várta, csak lassan haladhatott. A Piazza Gesu Nuovon áthajtva az ablakon át látta a barokk Immacolataemléko szlop kettétört maradványát - mellette már álltak a helyreállításhoz szükséges daruk. A tér déli sarkán álló XIV. századi Santa Chiara templomot és apácakolostort már helyreállították. Itt betért egy kis utcába, és a Városháza mellett, majd a csodával határos módon állva maradt Teatro San Carlo operaház klasszicista épülete mellett haladt el. A Piazza del Plebiscito fenséges monumentális félkörívű kolondja kőhalommá vált, a spanyolok hajdani palotájával, a Palazzo Reáléval együtt. Innen kisebb utcákon jutott el a Corso Vittorióra, és éppen a még zárva lévő Castel Sant’ Elmo és a San Martino apátság mellett haladt el, amikor megszólalt a telefonja. - Dr. Adam Freebird? - kérdezte a telefonáló. - Persze - vonta össze a szemöldökét Adam. - Talán mást hívott? - Tiezen kód van érvényben. Azonnal Houstonba kell utaznia, a repülőtéren várni fogják. - Az ismeretlen minden további nélkül megszakította a vonalat. Adam felvont szemöldökkel nézett a telefonra, aztán bemondta Kirkék számának azonosítóját. - Hello, Phil! Ugye, nem ti hülyéskedtetek velem az előbb? - tért azonnal a tárgyra. - Sajnálom, Adam, de van más dolgunk is, mint téged szórakoztatni - jött a rosszalló válasz. - Oké, csak ennyit akartam. Egy darabig nem megyek vissza. Gondolom, a főnök majd mindent megmagyaráz - mondta, és mielőtt Phil bármit kérdezhetett volna, megszakította az adást, aztán másik azonosítót adott meg. - Hello, Duke! Adam vagyok! Sajnálom, de nem tudunk találkozni, közbejött valami. - Semmi baj! Katié is felajánlotta, hogy szívesen elkísér - hallatszott a vidám férfihang. - Jó mulatást! - nevette el magát Adam. - Viszlát! Elgondolkodva hajtott ideiglenes szállására, összepakolta a holmiját, és a
repülőtérre hajtott. 4. Michael Kazannak elege lett a papírokból és a rajtuk lévő jelekből. Legszívesebben ordított volna elkeseredésében. Képtelen volt megfejteni a jeleket, pedig nem volt kezdő nyelvész, nem ez volt az első eset, hogy ilyen feladatot kapott. 32 Letette a fényképeket, és úgy döntött, pihenésképpen sétál egyet a környéken. Nem zavarta, hogy már besötétedett, nem nézelődni akart, csak a gondolatait rendezni. Ahogy a dombok között sétált, észrevett egy tábortűz fényét. Emlékezett rá, hogy a helyiek minden héten egyszer összegyűltek egy hatalmas tábortűz mellett, és az öregek meséket mondtak. Emlékezett gyermekkorára, amikor az egyik nyarat édesapja társaságában töltötte. Rendkívül érdekesnek találta az idősebb Kazan munkáját. Akkor éppen legendákat, történeteket gyűjtött az Arab-félsziget nomád népei körében. Beszélte a nyelvüket, a kutatóutat saját tudásának fejlesztésére szánta, hogy jobban megértse a régebbi népek viselkedését és történeteit Végül még pénzt is hozott számára az út, összehozott egy könyvet a hallottakból. Mindig arra tanította Michaelt, hogy sose hagyjon ki semmilyen lehetőséget, ami adódik, mert sosem lehet tudni, később hol használhatja fel a tudását. Később több legendát éppen ennek az útnak köszönhetően tudott mai módon értelmezni, és a régészek így találtak rá több addig csak legendának tartott helyre. Michael kíváncsian vette az irányt a tűz felé. Valószínűleg az egész falu itt lehetett, mert rengeteg ember ülte körül a tüzet. A mesélő éppen befejezte a történetet, és egy idős férfi váltotta fel. Michael ismerte az öreget, többször is járt az ásatásoknál. A régészek nem kedvelték a kíváncsiskodókat, de Michael többször elbeszélgetett vele. Az idős Liam O’Neal rengeteget tudott a környék történelméről. Ez sokat segített a nyelvésznek, ráadásként pedig fejleszthette gael nyelvtudását is. O’Nealtől hallott a dombok közötti hatalmas kráterről is. Addig egyszerű völgynek hitte, az öreg mondta el neki, hogy az egy meteorbecsapódás nyoma. Elég furcsának tűnt számára, hogy egy olyan falu mellett leltek rá eltemetett házakra, amelynek lakói közül valaki mindig továbbvitte a legendákat, történeteket. Hasonlóan a törzsi varázslókhoz, a falu mindig választott egy embert erre a feladatra. Michael ezért nem értette, hogyan lehetséges, hogy szinte a szomszédságukban állt egy kis település, amiről senki sem hallott, senki sem látta. Mintha valamilyen tabu lett volna a település említése. Liam O’Neal szeme megpihent az újonnan érkezetten, aztán belekezdett a mesébe. Lassan beszélt, mintha tekintettel lenne az idegen nyelvtudására. - Valamikor régen, az ükapáink idején történt. Abban az évben a nyár nagyon száraz volt, a tél nagyon hideg. Az istenek azzal büntettek minket, hogy tűzgömböt küldtek az égből. Nappal érkezett, szörnyű robajjal. A földeken dolgozók rémülten néztek az égre, és egy veszettül száguldó tűzgolyót pillantottak meg. Kiáltozva rohantak fedezéket keresve, pedig tudták, ha az égiek megharagudtak rájuk, nincs menekvés. De úgy látszik, az istenek csak figyelmeztetésként küldték a tűzgömböt, mert senkit sem pusztított el. Igaz, a szántó és vele együtt a téli élelem egy része is eltűnt a mélyben a tűzgömbbel együtt. De nem ez volt az egyetlen tűzgömb, ami akkor érkezett. Az ijedt emberek még két tűzgolyót láttak a távolban. Az egyik nem robbant akkorát, mint a másik kettő. De talán csak azért tűnt úgy, mert távolabb volt, vagy kisebb lehetett. Ezt már nem tudni. Ez az esemény azonban megváltoztatta a falu életét. Sokan félelmük ellenére kíváncsiak voltak a tűzgömbre, azt hitték, rátalálnak. De amikor megérkeztek a becsapódás helyére, csak egy hatalmas gödröt találtak, tele porral és omladékkal. Az emberek félve egy újabb csapástól, messzebbre költöztek. A táj azonban nem maradt lakatlan. - Michaelt kezdte érdekelni a történet. - Mások jöttek, fura házakat építettek, és állandóan a környéket járták, mintha keresnének valamit. Ükapáink kellemetlenül érezték magukat, amikor meglátták őket, pedig 33 semmi különös nem volt rajtuk. De hirtelen felbukkanásuk suttogásokra adott okot. Néhány fiatalember elhatározta, hogy meglesi őket, de sosem tudtak anélkül a közelükbe jutni, hogy ne vették volna észre a leselkedőket. A furcsa szomszédok két év múlva épp oly rejtélyesen tűntek el, ahogy érkeztek. A települést teljesen
kiürítették, a bemerészkedő ifjak semmit sem találtak. Michael egyre izgalmasabbnak találta a történetet, de ekkor telefonja halkan jelzett. Szája elé húzta a mikrofont és beleszólt. - Dr. Michael Kazan? - érdeklődött a másik fél. - Igen. - Tiezen kód van érvényben. Azonnal jelentkezzen Houstonban, a repülőtéren várni fogják - mondta az ismeretlen, és megszakította a vonalat. Michael értetlenül üldögélt a tömegben, de a történet már nem jutott el az agyáig. Lassan lehajtotta a mikrofont az álla alá, és sóhajtva felállt. Liam rosszalló pillantást vetett rá, de Michael csak széttárta a karját, és a fülében lévő fülhallgatóra mutatott, jelezve, hogy várja a munka. Odaintett az öregnek, és visszament a táborba. - Pavel, el kell mennem! - jelent meg csomagjával együtt a főnöke sátrában. - Hogyhogy? - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Valószínűleg majd kimagyarázzák - vont vállat Michael, aztán magára hagyta értetlen főnökét. 5. Tyler Cooler nagyot nyújtózkodott, és megdörzsölte a szemét. Most, hogy újabb homokvihar dúlt a Szaharában, egyfolytában a meteorológiai felvételeket bújták munkatársaival, hogy időben jelezhessék, amikor a vörösár megérkezik Florida partjaihoz. A jelenség megfigyelésére az óceánok szintemelkedése után külön csoportot jelöltek ki, mivel rengeteg kárt okozott a félsziget lakóinak. Évente többször, időről-időre mintha egy ószövetségi jelenet elevenedne meg: a tenger kékje hirtelen rozsdabarnába fordul, élővilága tömegesen pusztulni kezd. Amióta rájöttek a Mexikói-öbölben létrejövő vörösár és a Szahara homokviharai közötti összefüggésre, már előre lehet jelezni létrejöttét. Ez azért szükséges, mert az egészség megóvása miatt a vörösár elvonulásáig tilos a kagyló- és rákhalászat, s a fürdés sem ajánlott. A különleges jelenséget a porfelhőkből a vízbe kerülő, nagymennyiségű vas hatására történő baktériumok elszaporodása okozza. A baktériumok nitrogénvegyületeket hoznak létre, amelyek egyes mérgező algafajták számára könnyen feldolgozhatók. Ugyanez a fajta színezi meg a Vörös-tenger vizét is. Az algák által kibocsátott idegméreg megmérgezi a rákokat, kagylókat, amelyek elfogyasztása bénuláshoz, memóriazavarhoz vezethet. A fürdés közben belélegzett mérgező gázok pedig súlyos légzési nehézségeket okoznak. Ezért erre az időre a vörösárral beterített területet egyfajta karantén alá vonják. Tyler csoportja tulajdonképpen elsősorban arra törekedett, hogy megállapítsa, lehetséges-e a vörösár elterelése a nyílt vizekre. Természetesen gondoltak a megszüntetésre, sőt, sokáig csak ezen dolgoztak. De a norvég fókák számának 34 drasztikus csökkentése bebizonyította, hogy nem kényszeríthetik a természetet hatalmas változásokra*. Ezért döntöttek inkább az elterelés mellett. Sajnos, eddig még nem jutottak biztató eredményre, ezért maradt az előrejelzés. Fáradságos munka volt, mivel a porfelhők más irányban is továbbhaladhattak. Ezért nem lehetett minden homokvihar után azonnal karantén alá vonni a területet. De az évek során végzett rengeteg megfigyelés alapján már tudták, hogy melyik az a pont, amely után biztosan meghatározhatják, merre halad tovább a porfelhő. Tylert személyesen is érintette a dolog, mivel Floridában nőtt fel. Gyerekként egyszer légzőpipával merült le a vörösár idején. Kíváncsi volt, hogy vajon mélyebben is vörös-e a víz. Ezt nem tudta megállapítani, mivel a nap sugarai a vörös hártyán keresztül érkeztek a mélybe, viszont megtapasztalta a vörösár kellemetlen tüneteit. Nem sokkal azután, hogy kiúszott a partra, úgy érezte, menten megfullad. Végül a kórházban kötött ki, ahol pár nap alatt rendbejött. Kemény lecke volt, de megtanulta, hogy a természet mindig erősebb, ez ellen csak körültekintő és összetett munkával lehet védekezni. Nem kedvelte ezt az irodai munkát, jobb szeretett terepen dolgozni. Lemerülni a mélybe, akár búvárruhában, akár tengeralattjáróval. Pedig maga az oceanográfia nem éppen erről szól. Mégis kiharcolta, hogy egy-egy feltérképezett tengeralatti vulkánt közelről is megszemlélhessen. A központban ismerték vakmerőségét, ha olyan feladat adódott, amire senki sem vállalkozott, mindig Tyler volt az utolsó esély. Eddig még
sosem tudtak olyan őrült feladatot rábízni, amit ne teljesített volna. Most mégis itt üldögélt egy irodában, és a monitort leste, pedig erre nem lett volna szükség, hiszen a komputer úgyis hangjelzéssel figyelmezteti, amikor elérik a kritikus pontot. Önszántából választotta ezt a munkát, mert éppen a legutóbbi feladatban szerzett sérülését pihente ki. A feladat tulajdonképpen csak annyira volt veszélyes, amennyire egy tengerfenék vizsgálat lehet. A sérülést egy sziklahallal történt közelebbi ismeretségnek köszönhette. A hal persze védekezett, mérgező tüskéivel több helyen is megszúrta a bal lábát, amely ennek hatására időlegesen lebénult. Mostanra már egészen rendbejött, bár még egy kicsit mereven mozgott. Tyler letette az újságot, és kinézett az ablakon az éppen lemenő napba, amikor egyik munkatársa szinte berobbant az ajtón. - Hello, Tyler! - köszöntötte vidáman. - Mi a helyzet? - Dögunalom - vont vállat Tyler. - Nyugi, már nem tart sokáig - vigyorgott a fickó. - Mitől van ilyen jó kedved? - érdeklődött Tyler. - Éppen most beszéltem meg randit az egyik csinibabával - kacsintott vigyorogva a férfi. - Nem akarsz velünk jönni? - Na persze, utánfutónak?! - legyintett Tyler. - Megkérem, hogy hozza el a barátnőjét - ajánlotta fel Ted. - És hová mentek? - A Pink Rouge-ba. - Az táncos hely - rázta a fejét Tyler. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne odamenni. - Hiszen már észre sem venni, hogy sántítasz! - vonta fel a szemöldökét Ted. - A nők egyébként is szeretnek anyáskodni. * Az évezred elején Norvégiánál a védettségük miatt annyira elszaporodtak a fókák, hogy a hal re kevesebb zsákmánnyal tértek vissza. Hogy megszüntessék a problémát, nem hallgatva a tengerbio usok figyelmeztetésére, kilőtték a fókák egy részét. Ezzel elindították a lavinát. A halak elszapo yan, de velük együtt megnövekedett egy olyan baktériumfajta száma is, amelyet addig a fókák vízbe t ürüléke tartott kordában. Így a halak pár hónap után drasztikusan megfogyatkoztak. 35 - Kösz, de inkább nem - rázta a fejét Tyler. - Ahogy gondolod! - vont vállat Ted. - Viszlát holnap! - Viszlát! Érezd jól magad! - mosolygott Tyler. Miután Ted elment, Tyler ránézett az órájára. Munkatársa, mint mindig, most is egy órával lerövidítette a munkaidejét. Mosolyogva csóválta a fejét. Nem haragudott rá, neki úgyis itt kell ülnie, amíg a váltás megérkezik. Kezébe vette az oceanográfiai szaklapot, és tovább olvasta a cikkeket. Néha rápillantott a monitorra, de tudta, hogy a porfelhő ma már nem éri el a kritikus pontot. A váltás pontosan érkezett, az éjszaka Diana tartja a frontot. - Hello! - üdvözölte Tylert a karcsú, fekete hajú nő. - Mi újság? - Semmi, mint mindig - vont vállat Tyler. - Unalmamban átirányítottam néhány számítást az ötös gépre. Ha gondolod, visszaprogramozhatod. - Hát, remélem, nem alszom el - mosolygott Diana. - A fiacskám már megint rendesen lestrapált, pedig az óvodában is elég eleven. Fogalmam sincs, honnan veszi azt a rengeteg energiát! Ekkor hangosan megszólalt a telefon. Tyler már nyúlt az asztalra tett fülhallgatómikrofon szettért, de Diana leintette. - Hagyd csak, ez már az én műszakom! - tette a fejére az egységet. - Halló, tessék! - szólt bele. - Máris adom! Téged keresnek! - szólt Tylerhez. - Elég zord a pasas vágott egy fintort. - Hangosítsd ki! - szólt a férfi. - Tessék, itt Cooler! - jelentkezett be. - Tiezen kód lépett érvénybe - hallották a hangszórón keresztül. - Azonnal utazzon Houstonba. A repülőtéren várni fogják. - Aztán már néma csend. - Hát, tömör a fickó, az biztos! - nézett a férfi felvont szemöldökkel Dianára. - És rejtélyes - bólintott Diana. - Ismerem? Szívesen lecserélném Karit egy kevésbé bőbeszédű fazonra - mosolygott a nő.
- Ezt már vele is megbeszélted? - nevetett fel Tyler, aztán visszatért a kérdésre. Nem ismered. Én sem ismerem. Ennek ellenére azt kell tennem, amit mondott Holnap már nem találkozunk. Számomra véget ért ez a munka. - Új helyre küldenek? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét Diana. - Mi az a Tiezen kód? - Pontosan én sem tudom - vont vállat Tyler. - Egyszer közölték velem, hogy beválasztottak egy kutatócsoportba, és ha valaki ezzel a kóddal jelentkezik, azt kell tennem, amit mond. - Ez annyira titokzatosan hangzik, hogy biztosan kormányfeladatról van szó bólintott komolyan a nő. - Igen - sóhajtott Tyler. - Üdvözlöm a többieket és további jó munkát! - Átadom! - mosolygott Diana. - Vigyázz magadra! Tyler intett a kezével, és kilépett az ajtón. Fél órájába került, míg a városból kijutott part menti házába. Gyorsan becsomagolt néhány nélkülözhetetlen holmit. Több napban gondolkozott, mert nem tudta, meddig kell maradnia. Újabb egy óra múlva már a Houstoni gépen ült. 6. Andres Kiel tétován nézett a darabokra szedett elektrontávcsőre. - Mi a baj, Andres? - lépett mellé kollégája, Fred Lambert - Nehogy azt mondd, hogy nem tudod összerakni! 36 - Megijedtél, mi? - vigyorgott rá a csillagász. - Csak az jutott eszembe, hogy ha már úgyis szétszedtem, fel kellene turbózni a kicsikét. - Turbózni - nézett rá kollégája kételkedve. - De ugye, nem fog elfüstölni, mint a V128-as? - Az sem füstölt el - húzta el a száját Andres −, csak az egyik chip nem bírta a terhelést. - Füstölt? - kérdezett vissza Fred. - Füstölt - bólintott tétován Andres. - Na látod. - De végül megcsináltam - vágott vissza Andres. - Meg - bólintott Fred. - De három napig használhatatlan volt, éppen a legnagyobb hajtás közepén. - Nyugi, ennél a típusnál nem lehet túllőni a célon. - Te tudod! - sóhajtott Fred, és legyintve visszatért a munkájához. Andres az órájára nézett, és úgy döntött, hogy összerakja az elektron-távcsövet, s majd később foglalkozik vele. Nemsokára elkezdődik a rádióidő, arról nem akart lemaradni. Nem könnyű rádióidőt kapni a NEGEST* űrtávcső használatára, még neki sem, pedig részt vett a továbbfejlesztésben. Az űrtávcső most már az eredeti teljesítménye kétszeresére volt képes, és kiegészítették a SETI** egyik alapegységével is, így az atmoszféra zavaró körülményeinek kiiktatásával foghatták a világűrből érkező rádióhullámokat. Eddig már többször fogtak idegennek ,,hangzó” jeleket, de csak kettő maradt ismeretlen eredetű. Ezzel a kettővel nem tudtak mit kezdeni - arra sem volt bizonyíték, hogy egy másik civilizáció küldte, de arra sem, hogy nem. Egyelőre a titokzatos jelenségek közé került a Bermudaháromszög és a gizai piramisok közé. A NEGEST továbbfejlesztése több szempontból előrelépést jelentett Andres számára, de egy szempontból már megbánta, hogy csatlakozott a gárdához. Ez pedig az volt, hogy belekóstolt valamibe, amiről eddig nem is gondolta, hogy érdekelheti az űrsétába. Teljes kiképzést kapott, másképp nem engedték még az ISS***-re sem, nemhogy az űrtávcső közelébe. Amíg a Földön gyakorlatoztak, csak nyűgnek tűnt, amikor azonban kijutott az űrbe, és megtette az első űrsétáját, azonnal beleszeretett a sötét végtelenbe. Csillagász lévén már több közeli bolygót láthatott távcsövön keresztül, de a Földet nyilvánvaló módon csak képekről ismerte. Amikor először látta az űrből, az teljesen más volt. Szinte lecövekelte az óriási kék bolygó látványa. Érezte, ahogy a gyönyörűségtől feláll a szőr a tarkóján, tágra nyílt szemmel bámulta a bolygót. Nem bírta levenni a tekintetét a hatalmas kék golyóbisról, amely mellett egészen aprónak érezte magát. Kísérői veterán űrhajósok lévén mosolyogva figyelték a tudósokat. Később elmondták, igaz, rájuk már nincs akkora elemi hatással, mint első alkalommal,
azért még mindig meghatódva néznek a Földre. Andres ekkor döbbent rá arra is, hogy az eddigi munkája mennyire unalmas volt. Úgy érezte, hogy az űr, ez a természetellenes közeg a lételeme. Persze később rájött, hogy nem az űr volt az, ami megragadta, hanem a kaland. Sosem gondolta, hogy szüksége van ilyenfajta izgalmakra. Mindenki - saját magát is beleértve - egyszerű embernek gondolta, aki úgy érzi jól magát, ha előre el van rendezve az élete, mindent * NEw GEneration Space Telescope = Új generációs űrtávcső. A Hubble űrtávcső helyét vette át. ** Search for Extra Terrestial Intelligence = Földön kívüli intelligencia kutatása. *** International Space Station = Nemzetközi Űrállomás. 37 előre pontosan meghatároz, és ha döntésre kerül a sor, alaposan megrágja a lehetséges utakat. Azonban mióta kinn járt az űrben, percek alatt döntött olyan dolgokban, amelyeket régebben napokig halogatott. A naptárába olyan bejegyzések kerültek, mint a vitorlázórepülés és a szörfözés, amit azelőtt ki nem próbált volna, mivel sosem tartotta magát sportos alkatnak. Ezekkel a sportokkal, ha csak részben is, de újra érezhette a súlytalanságot és az izgalmat, ami felpezsdítette a vérét. Összejárt az űrhajósokkal, akik még több buliba vonták bele, ő pedig nem habozott kipróbálni a legextrémebb dolgokat sem - és ráadásul még tetszett is neki. Munkatársai is észrevették a változást. A munkáját továbbra is rendesen és türelmesen végezte, mégis látszott rajta, hogy állandóan felesleges energiái vannak. Ezt vezette le a sporttal, és sokszor éjszakai munkát vállalt, mert képtelen volt aludni. Sosem vetette meg azokat, akik élvezik az életet, és mindenbe belevágnak, amiről úgy gondolják érdemes, de nem is irigykedett rájuk. Azt pedig sosem képzelte volna magáról, hogy egyszer belekóstol abba az életbe, és az máris magával ragadja. Most azonban elsősorban a néhány fényévre elhaladó üstökösre kellett koncentrálnia, és minél több adatot feljegyeznie. Ez persze nem azt jelentette, hogy kezébe vette a tollat és lejegyezte a megfigyeléseit. Ezt elvégezte helyette a komputer. Neki csak annyi volt a feladata, hogy megfelelő irányba állítsa az űrtávcsövet, és minél több képet készítsen az objektumról. Ilyenkor általában a felvételeket nézte, amelyek pár másodperces késéssel érkeztek el hozzá, és meglódult a fantáziája. Mint amikor a pszichológus felmutatja a képeket, és megkérdi a páciensét, mit lát benne. Andres sokszor kíváncsi lett volna, vajon milyen diagnózist adott volna egy pszichológus a fantáziaképek alapján. Biztos volt benne, hogy nem tartaná épeszűnek. Néhány munkatársa sem tartotta annak, már akkor sem, amikor jelentkezett a NEGEST fejlesztésére. De sosem törődött sokat mások véleményével. Mindig aszerint döntött, saját magának mi a jó. A NEGEST sorban készítette a képeket, a komputer pedig elvégezte a standard feldolgozást. Az űrtávcső digitális fényképezőgépei kódolták a felvett jelenségről jelen esetben az üstökösről - beérkező adatokat, és továbbították a kódolt adattömeget a komputernek. Az adatok kiértékelése először a fényképezett objektum elnagyolt képét adja, a korrekt értékekhez számítógépes adatpontosításra van szükség. Ezért minden egyes képpont esetében megkísérlik statisztikailag visszaállítani az eredeti adatot. Ezt a módszert a kilencvenes években dolgozták ki, amikor a berendezések még alig érték el a százméteres képfelbontást. Azóta már egy-félméteres felbontással dolgoztak a szondák és a távcsövek. Ekkora távolságban mégis szükség volt a képek finomítására. Andres unalmasabb időszakokban a monitorra hívta a standard feldolgozás képeit, és ugyanúgy követhette a képfinomítást, mint amikor a közelebbi égitesteket teleszkóppal vizsgálta. Még mindig felfoghatatlan volt a számára, hogyan képes a komputer csak statisztikai alapon rendkívül pontos képeket készíteni. Igaz, ezek a képek „csak” 99,97 százalékban adták vissza a valóságot. De honnan tudjuk, hogy a szemünk nem csal háromszázad százalékot? Hiszen nincs mihez viszonyítanunk. Ilyenek és ehhez hasonló filozofikus gondolatok fordultak meg Andres fejében, amikor hirtelen megszólalt a telefon. Felvont szemöldökkel nézett az órára: vajon ki telefonál éjjel egy órakor? - Igen? - hangosította ki a készüléket. - Dr. Andres Kiel? - kérdezte a telefonáló. - Az vagyok. Miben segíthetek? 38
- Tiezen kód lépett érvénybe. Azonnal Houstonba kell utaznia. A repülőtéren várni fogják - hallatszott a készülékből, aztán süket csend. Andres döbbenten nézett a süket telefonra. Amikor megemésztette a hallottakat, bediktálta a szükséges azonosítót. A telefon néhányszor kicsengett, mire felvették. - Halló! - hallatszott a dühös hang. - Hello, Fred! Megzavartam valamit? - vigyorgott a csillagász. - Megőröltél, Andres! - dühöngött Fred. - Mi a jó fenét akarsz? - Le kell váltanod. Sürgős ügyben elhívtak, és nem hagyhatom felügyelet nélkül a gépet - Mi közöm nekem ehhez? - Te vagy az ügyeletes. A másik oldalon csend következett, aztán halk vitatkozás hallatszott. - Ezt jól elintézted! - szólalt meg sóhajtva Fred. - Már majdnem sikerült becserkésznem a csajt - Sajnálom, nem az én ötletem volt - vont vállat Andres. - Te pedig ne beszélj meg randit az ügyeletes napjaidra, és akkor nem kerülsz ilyen helyzetbe. Azonnal gyere ide! - Indulok! Amikor Fred megérkezett, Kiel mindent elmagyarázott neki. Fred a végén már felemelte a kezét. - Hé, nem egy kezdővel beszélsz! Nem kell elmagyaráznod a Naprendszer létrejöttét! - Bocs, csak egy kicsit ideges vagyok. - Mégis miről van szó? - kíváncsiskodott a kollégája. - Fogalmam sincs - rázta a fejét Kiel. - De azonnal Houstonba kell repülnöm. - Ez érdekes - vonta fel a szemöldökét Fred. - Igaz, hogy megváltoztál az utóbbi időben, de eddig még sosem hagytad el a helyed ilyen hirtelen. Ez inkább rám jellemző. - Hidd el, ha nem lenne fontos, nem is tenném. Viszlát Fred! Légy jó! - búcsúzott Andres. - Még hogy jó! - hallotta még Fred mosolyba fojtott motyogását, amikor kilépett az ajtón. 7. A tudósokat valóban várták a houstoni repülőtéren, és mivel nem egyszerre érkeztek, külön-külön egy-egy sötét kocsiban a NASA területén lévő házba szállították őket. Tyler Cooler érkezett elsőnek, mivel ő volt a legközelebb Houstonhoz. Amikor egyedül hagyták a házban, felvitte az emeletre a csomagját és elfoglalta a hat szoba közül az egyiket, de egyelőre nem pakolt ki. Az ágyon talált egy fehér overallt, de egyelőre ahhoz sem nyúlt. Lefelé menet benézett a többi szobába is - mind ugyanúgy volt berendezve, és minden ágyon volt egy overall. Visszatért a földszintre, és körülnézett. Az első, amit felfedezett, a kávéfőző volt. Azonnal fel is tett néhány adaggal, mert biztos volt benne, hogy nem ő lesz az egyetlen, akit ideparancsoltak . Ezután már sorban érkeztek a többiek, szinte egymásnak adták a kilincset Amikor mindannyian megérkeztek, és elfoglalták a szobáikat, a nappaliban jöttek össze, és a Tyler által főzött kávét kortyolgatva ismerkedtek. 39 Eddig csak névről ismerték egymást, hiszen a maguk területén mindannyian elismert tudósok voltak. - Szerintem ismerkedjünk össze - szólalt meg egy magas, szikár férfi −, hiszen ha igaz a Tiezen kód, sokáig fogunk együtt dolgozni. Én Adam Freebird vagyok, geológus. - Michael Kazan, nyelvész - hajolt meg a szintén sportos megjelenésű férfi. - Szonja Voronov, régész - mosolygott a vörös hajú nő. - Láttam magát a devonporti konferencián - ismert rá a harmadik férfi. - Tyler Cooler vagyok, oceanográfus. - Mit mondjak, elég színes társaság - tűnődött hangosan az utolsó férfi. - Andres Kiel, csillagász. - Úgy emlékszem, maga nem csak csillagász - szólalt meg Cooler. - Nem régen
olvastam egy rendkívüli elektronkísérletről, amelyben maga is részt vett. - Valóban részt vettem benne, de csak azért, mert a legjobb barátom rábeszélt, és éppen nem volt más dolgom. A kísérlet pedig nem világszenzációnak indult - jegyezte meg szerényen Kiel. - Elég sok tudományág művelői vannak itt - bólintott Kazan. - De miért épp minket választottak a feladatra, hiszen vannak nálunk felkészültebb, tapasztaltabb tudósok is. - Mi van, ha fiatal, tettre kész tudósokra volt szükségük - vetette fel Kiel. - Hiszen még fogalmunk sincs, miről van szó. - Azonnal megtudják - lépett be az ajtón az ezredes. - Jó napot, hölgyem és uraim! John Anderson vagyok. Úgy látom, már összeismerkedtek, úgyhogy rögtön a tárgyra térnék - nyitotta ki a kezében tartott dossziét az ezredes. - Kérem, nézzék meg ezeket a felvételeket és mondjanak róluk véleményt! - adta körbe a képeket. - Egy sziklába vájt építménynek látszik - mondta tűnődve Szonja. - Nagyon emlékeztet az egyiptomi Nagy Templomra. Főleg ezek miatt az óriási oszlopok miatt. De persze az is lehet, hogy csak egy pár centis makettról van szó - mosolygott a nő. - Biztosíthatom, hogy nem makett - csóválta a fejét Anderson. - Valóban egy hatalmas építményt lát. - Hol találták? - kérdezte homlokráncolva a nő. - A fal színéből ítélve nem egyiptomi vörös homokkőből készítették, de nem is mexikói - jegyezte meg Freebird. - Ráadásul pokolian épnek tűnik. Mintha valami megvédte volna az évezredek során. - Csak így tovább! - mosolygott az ezredes. - Mi ez, valami barkóba?! - méltatlankodott Kazan. - Csak tudni szeretném, mire jutnak, ha csak a képekről tájékozódnak - rázta a fejét az ezredes. - Ráadásul még nem kaptam felhatalmazást, hogy mindent eláruljak maguknak. De valószínűleg hamarosan megérkezik az engedély. Nos, folytatjuk? Cooler sokáig forgatta kezében a képeket. - Valahogy nem tűnik valóságosnak az egész - jegyezte meg óvatosan. - Olyan, mint… - rövid ideig még nézegette az egyik képet −, mint a víz alatti felvételek bökte ki végül. - Ezt miből vette észre? - hajolt közelebb Kiel. - Egy kívülálló általában nem veszi észre az apró különbségeket a víz alatti és a szárazföldi felvételek között - magyarázta Tyler. - De én rengeteg ilyen felvételt készítettem már. A víz alatti kamerák már nagyok jók, de mégis vannak fénytörések, amelyeket nem képesek teljesen kiszűrni. Nézze, itt az egyik oszlopnál - mutatott a fotóra −, olyan mintha egy millimétert eltolódott volna a nyomtatás. De akkor az 40 egész sornak el kellett volna tolódnia. A másik oszlop viszont tökéletes. Tehát fordult az ezredeshez - víz alatt készültek a felvételek? - Igen - bólintott elismerően Anderson. - Egy tengeralatti város?! - csillant fel Szonja szeme. - De ha víz alatt van, sokkal lepusztultabbnak kellene lennie! - csóválta a fejét a geológus. - Ez csak az egyik rejtély, Dr. Freebird - jegyezte meg Anderson. - Ha csak egy tengeralatti városról lenne szó, nem kellett volna a Tiezen kód. - Kivéve, ha mondjuk, Atlantiszról van szó! - jegyezte meg Kazan. - Ha nem is Atlantiszt találtuk meg, van olyan érdekes. Sőt, talán még érdekesebb is - mosolygott Anderson. - Alá kell önökkel íratnom egy nyilatkozatot - adta át a papírlapokat. - Mit jelent az, hogy teljesítem az ön által adott parancsokat? - ráncolta a homlokát Kazan, miután átolvasta a szöveget. - Amint látják, a kutatási program a Hadügyminisztérium, a NASA és az ESA fennhatósága alá tartozik - magyarázta Anderson - Ezért, mivel önök civilek, lesznek információk, amelyeket csak idővel tudnak meg. Addig rám kell bízniuk magukat. - Vagyis ha maga azt mondja, ugorjak a kútba, meg kell tennem - foglalta össze egyszerűen Cooler. - Pontosan - bólintott komolyan az ezredes. - Természetesen, ha saját következtetéseik alapján jutnak el a valóságig, kénytelenek leszünk közölni önökkel a megfelelő információt. Tehát maguktól is függ, menynyit tudnak meg.
- De nekem nem szakterületem az óceán - jegyezte meg Szonja. - Akkor, hogy kerülök ide? - Viszont nagyon jó régész - mondta Anderson. - Elfogulatlan, bármiről is van szó. Mindannyian arról híresek, hogy nem ragaszkodnak az addig elterjedt elvekhez és elméletekhez. Ez most nagyon fontos. - Csak fényképeket kapunk? - kérdezte Kazan. - Nem - rázta a fejét az ezredes. - Valószínűleg szükség lesz helyszíni vizsgálatra is. De csak akkor, ha a mieink már végeztek. Kérem, írják alá! A kis társaság tagjai nem nagy lelkesedéssel, de aláírták a nyilatkozatot. Az ezredes pontosan erre számított. Mind fiatalok, kalandvágyók és imádják a rejtélyeket. Ráadásul egyedül élnek, nincsenek közvetlen hozzátartozóik. Nem véletlenül belőlük állt össze a csoport. Miután az ezredes távozott, továbbra is a nappaliban maradtak, hogy megemésszék és megbeszéljék a történteket. - Velem még sosem történt ennyire rejtélyes dolog - jegyezte meg Kazan, miközben elővett a bárszekrényből egy üveg skót whiskyt. - Ezek aztán nem kicsinyeskednek! - vonta fel a szemöldökét. - Nekem is töltene egyet? - kérte Kiel. - Dolgozott már valamelyikük a hadseregnek? Mindannyian a fejüket rázták. - De én ismerek valakit, aki igen - húzta el a száját Szonja. - Nem éppen kedves ismerősöm. - Az most mindegy - legyintett Cooler. - Nem mondott valamit a munkájáról? - Soha - rázta a fejét a nő. - Ha jobban belegondolok - ráncolta a homlokát −, nem értem, miért nem ő kapta meg a munkát, hiszen a szakterülete a tengeralatti régészet. - Csak nem Alan Bradfordról beszél? - csodálkozott Kazan. - De igen. Ismeri? 41 - Egészen jól - bólintott a nyelvész. - Egyszer együtt dolgoztunk. Szerintem nagyon kellemes fiatalember. De azt nem tudtam, hogy dolgozott a hadseregnek! - Nem veri nagydobra - húzta el a száját Szonja. - Most inkább a mi ügyünket kellene megtárgyalni és nem Dr. Bradfordét - szólt közbe Cooler. - Mit gondolnak, mi lehet ez? - mutatott az asztalon szétdobált képekre. - Az elsüllyedt város - vont vállat Freebird közönyösen. - Ez annál több lesz - húzta el a száját Kiel. - Miből gondolja? - húzott közelebb egy széket az asztalhoz Kazan, és nézegetni kezdte a képeket. - Egy elsüllyedt város már nem számít világmegváltó felfedezésnek - rázta a fejét Andres. - A mai technikával majdnem minden félévben találnak egyet. - Hacsak nem találtak valami olyat, amely megdönt egy sor eddig felállított elméletet - vonta fel a szemöldökét Szonja. Erre mindannyian csendben nézegették a képeket. - Nem hiszem, hogy a képekről kiderülne, mi az - sóhajtott Andres. - Talán mégis - fordította meg a képet Adam. - A felirat alapján a képeket a NASA laborjában hívták elő. Ez azt jelenti, hogy a képeket is ők készítették. A nyilatkozat szerint a NASA és az ESA is érdekelt. De mióta érdeklődnek az űrügynökségek egy régészeti kutatás iránt? - nézett a többiekre. - Csak nem a Marson találtak valamit? - kapta fel a fejét Kazan. - Ha nem is arról van szó, mindenesetre valami köze lehet az űrhöz - bólintott Andres. - Elvégre én csillagász vagyok. - És valaki még hiányzik a csapatból - jegyezte meg Tyler, aztán amikor kérdőn néztek rá, folytatta. - Csak öten vagyunk, de hat szoba van és mindegyik szobában van egy overall. - Lehet, hogy az ezredesé - próbálkozott Szonja. - Neki van saját egyenruhája - rázta a fejét Adam. - A hatodik is civil lesz, csak még nem ért ide. - Inkább a fényképekre kellene összpontosítanunk, hátha megtudunk még valamit vette a kezébe a képeket Kiel. - Annál többet, amit eddig kiokoskodtunk, ezekből a képekből nem fogunk megtudni - csóválta a fejét Michael. - Az ezredes megmondta, hogy mindig csak egy
bizonyos pontig juthatunk el, aztán megkapjuk a következő mankót. - De azt sem fogják hagyni, hogy megtorpanjunk! Elvégre azért hívtak minket, hogy segítsünk! - ásított nagyot Tyler. - Inkább aludjunk egyet! Friss aggyal többre megyünk! Ebben mindannyian egyetértettek, és mind elvonultak a szobájukba. 8. Eközben Alan Bradford újra beöltözött, és lemerült, hogy megvizsgálja a leomlott falrészt. Felszerelkezett egy sor műszerrel, hogy minél több adatot szerezzen. Lent egészen belefeledkezett a munkába. Sorra vette az összes lyukat, amelyben a hengerek voltak, aztán a fal másik oldalán egészen mélyre úszott, hogy megvizsgálja a fel alját is. - Alan, ne menj olyan mélyre! - figyelmeztették a hajóról. - De ha már lemerülsz, legalább vigyél magaddal valakit. 42 - Rendben - dünnyögte, de a figyelmeztetés nem jutott el az agyáig. A műszer értékeit figyelve egyre mélyebbre úszott a meredeken lejtő fal mellett. - Philip, megadom Alan koordinátáit - szólt ekkor az őrszem Dr. Carlyhoz. - Menj utána, mert szokásos módon teljesen belefeledkezett a munkába! - Megyek! Philip azonnal elindult Alan után, és homlokráncolva úszott egyre mélyebbre. - Fenébe, Steve, mi ez, a Marianna-árok? - kérdezte, miután már percek óta lefelé tartott. - Te jó ég, Philip! Gyorsan utol kell érned Alant, mert nem tud majd feljönni! Már majdnem átlépte a kritikus határt. - Miért mindig Alannel van baj! - dühöngött Philip, és bekapcsolta a kis propellert, amivel gyorsabban haladhatott. - Alan, állj meg, akár hol is vagy! - Nyugalom, Philip már felfelé tartok - hallatszott Bradford hangja. - Milyen mélyen voltál? - Időben kapcsoltam. - Biztos? - Egyelőre nem szándékozom öngyilkosságot elkövetni! Ha nem így lenne, szólnék! - Jól van, csak ismerlek! - Már itt is vagyok! - jelent meg a sötétségben egy lámpa fénye, és Alan Philip mellé úszott. - Most pedig gyerünk! Amikor elérték a felszínt, egy katonai hároméltű érkezett a hajó fölé. Tett néhány kört, kieresztette légpárnáit és egészen közel a hajóhoz leereszkedett a vízre. Aztán egy férfi mászott fel a teherhajóra. - Mi a fene! - csúsztatta a homlokára Alan a szemüveget. - Ezek meg mit keresnek itt! Ők is felhúzódzkodtak a hajóra, és a fedélzetre érkező katonai gyakorlóruhát viselő férfi felé fordultak. Alan azonnal észrevette az oldalán lévő fegyvert is. - Pokoli nehezen találtunk magára, Dr. Bradford! - jegyezte meg a jövevény. Tiezen kódú készültséget rendeltek el. Alan csodálkozva kapta le a fejéről a szemüveget, és azonnal vetkőzni kezdett. - Pont most! - húzta el a száját Alan. - Csak magamra kapok valamit és mehetünk! - mondta, és a kabinjába indult. Philip csodálkozva követte. - Mi a fene folyik itt, Alan? Csak nem akarsz mindent itt hagyni? - Nélkülem is boldogultok-húzta az ingét magára Alan. - Ez nem jellemző rád! - méltatlankodott Philip. - Legalább magyarázd meg! - Nem lehet - gombolta a nadrágját a férfi. - Ez katonai kód, nem mondhatok semmit. Neked kell irányítanod, Philip! Hozzatok fel mindent, amit csak tudtok! Úgyis ezt tettük volna! Philip csípőre tett kézzel nézett barátjára. Alan még a legtitkosabb gondolatait is megosztotta vele. Egyetlen alkalommal titkolózott csak - akkor szintén katonai gépkocsi jött érte. - Jól van! - fújta ki a levegőt Philip, amikor Alan már teljesen felöltözve állt előtte, és néhány holmit dobált egy tengerészzsákba. - Végigcsinálom a kutatást! Te pedig vigyázz magadra!
- Tudod, hogy mindig úgy teszek! - De most nem leszünk ott, hogy megóvjunk saját magadtól! - jegyezte meg Philip, miközben visszamentek a fedélzetre. 43 - Tudod, mennyire szívügyemmé vált ez a város - sóhajtott Alan. - De ez a másik elsőbbséget élvez a magánügyemmel szemben. - Viszlát! - búcsúzott Philip. - Viszlát! - mondta Alan is, és erősen kezet ráztak. Aztán Alan átmászott a katona után a hároméltűre, és az hamarosan eltűnt a láthatáron. 9. Alig telt el egy óra, és Alan a houstoni ház nappalijában üldögélt, s az asztalra dobált képeket nézegette. A helikopteren érdeklődött a történtek felől, de szóra se méltattak, ezért inkább ő is hallgatott. A Tiezen kód olyan dologra utalt, ami megváltoztathatja a világszemléletet. Ezek a képek pedig tényleg rendkívül érdekesnek tűntek. Elég sokrétű tapasztalattal rendelkezett, de ennyire jó állapotban lévő, több ezer éves építményről még sosem hallott. Igaz, csak az építészeti stílusból következtetett arra, hogy több ezer éves maradványról van szó. Arra is felfigyelt, hogy több szögből készítették a felvételeket, de sosem mentek közelebb. Mintha valami távol tartotta volna őket. A fantáziája azonnal beindult, és az asztalon lévő jegyzettömbre kezdett firkálni. Jobban tudott úgy gondolkodni, ha lefoglalta a kezét. Minél gyorsabban járt az agya, annál gyorsabban járt a keze is. Sorra nézte a képeket, miközben a fehér papíron már alig maradt szabad hely. Azt rögtön észrevette, hogy a felvétel víz alatt készült. De sokkal jobban izgatta a távolságtartás. Végiggondolt négy vagy öt elméletet, elsőre mindegyiket elvetette volna, de tudta, hogy túl kevés információ van a birtokában ahhoz, hogy így döntsön. Andres ébredt elsőnek, és ahogy leért, a nappaliban egy férfit pillantott meg, amint a képeket vizsgálgatja. - Jó napot! - köszöntötte. - Ezek szerint maga a hatodik. Andres Kiel vagyok. - Üdvözlöm! - állt fel a férfi. - Alan Bradford. - Van itt valaki, aki nem fog örülni magának - mosolyodott el féloldalasan Andres. - Kér egy kávét? - Köszönöm, de nem élek vele - hárította el a kínálást Alan. - Azért jó sokat főzök, mert hamarosan a többiek is felébrednek. - Mikor érkeztek? - Hajnali három felé - válaszolta Andres, miközben várta, hogy a kávé kifolyjon. - Akkor nem lehetett valami jó éjszakájuk! - Majdnem mindenkit az ágyból ugrasztottak ki. Szerencsére engem nem. Bár a kollégám nem örült túlságosan, hogy le kellett váltania - mosolyodott el a csillagász. - Dolgozott? - Éppen egy üstököst tanulmányoztam. Végre engedélyt kaptunk a NEGEST használatára - vont vállat Kiel. - Akkor nem örülhetett túlzottan? - mosolygott Alan. - Még nem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak - ült le a csillagász. - Fogalmam sincs, mi szükség rám. - Jó reggelt, Andres! - hallatszott egy álmos hang a lépcső felől. - Magában beszél, vagy már mindenki felkelt, csak én húztam a lóbőrt? - Egyik sem - nevetett fel Andres. - Megérkezett a hatodik csoporttag. 44 Alan udvariasan felállt, hogy üdvözölje az érkezőt, aztán szélesen elmosolyodott. - Hello, Michael! - Alan! - nézett nagyot a nyelvész. - Az emlegetett szamár! - Ezt hogy érted? - értetlenkedett Bradford. - Tegnap szóba kerültél egy beszélgetés kapcsán. - Aztán ő is szélesen elvigyorodott. - Lesz meglepetés! - Van még valaki, akit ismerek? - vonta össze a szemöldökét Alan. - Ó, igen! - vigyorgott tovább Michael, leült és nagyot húzott a kávéból. - Nem tudom, melyiktök készítette, de áldassék érte a neve! - Andres volt - mosolygott Alan. - Hallod, te semmit sem változtál!
- Miért, kellett volna? - vigyorgott Michael. Ekkor már több hangot is hallottak odafentről, és kis csapatba verődve megérkezett a csoport többi tagja is. Szonja jött utoljára, és amint megpillantotta Alant, hirtelen megállt a lépcsőn. De láthatóan Alan is elkomorult a viszontlátás miatt. - Szóval te - jött le végül Szonja. - Gondolhattam volna! Te semmiből sem maradhatsz ki! - A nő megállás nélkül a konyhába ment, és töltött a kávéból. - Hello, Szonja! - köszönt a férfi figyelembe sem véve a nő ellenséges viselkedését. Aztán Michaelhoz fordult. - Szóval erről a meglepetésről beszéltél. - Úgy tűnik, nem rajong érted - vigyorgott a nyelvész. - Az érzés kölcsönös - ült vissza Alan. - Most viszont félre kell tennünk az ellenérzéseinket, és együtt kell dolgoznunk. Hallottad, Szonja? - Igen - sóhajtott a nő. - Talán menni fog! Alan nem volt hajlandó vitatkozni, újra a képeket kezdte tanulmányozni. - Adam Freebird vagyok - ült le a geológus. - Kisütött már valamit? - Érdekes felvétel - bólintott Alan. - Víz alatt készítették, méghozzá rendkívül hideg vízben. - Azt már elárulta az ezredes, hogy víz alatti felvételről van szó. De azt miből gondolja, hogy a víz hideg? - hajolt közelebb Tyler. - A lámpák fényének töréséből - mutatott a képre Alan. - A meleg víz másképpen töri a fényt, mint a hideg. A lámpa fényéből az is kiderül, hogy mélyen készült a felvétel. - Ezt mind a képből olvasta ki? - csodálkozott Andres. - De valami nem stimmel - dörgölte gondolkodva az állát Alan. - Ilyen mélyen, ahol a fény ennyire gyorsan szétszóródik, sokkal nagyobb nyomásnak kellene lennie. - Most, hogy mondja - ült mellé Tyler –, tényleg furcsa! - És azt sem tudom megmondani, hogy édes- vagy sósvízben készültek- sorolta tovább Alan. - Végre valami, amit te sem tudsz! - jegyezte meg Szonja, de a rászegeződő tekintetek miatt felemelt kézzel visszakozott. - Oké, oké! Vegyék úgy, hogy nem mondtam semmit! - Várjunk csak! - ráncolta a homlokát Tyler. - Valahol lennie kell egy számítógépnek! - Átment a szomszédos helyiségbe, és ott talált is három komputert. Remélem, a megfelelő szoftvert is biztosították - motyogta, miközben arrébb tolta a széket, elindította a gépet, és a billentyűzet fölé hajolt. - Ez az! - Elindította a programot, aztán gyorsan megadta az adatokat - Most már csak várnunk kell! - ült az asztal szélére. - Mit csinált? - kérdezte Andres. - Felhasználva a megállapításainkat, szimulálom a képen látható körülményeket magyarázta Tyler. - No, meg is van! Pontosan erre számítottam! - mosolyodott el. A 45 többiek köré sereglettek, ő pedig magyarázni kezdett. - A háromdimenziós koordinátarendszer függőleges tengelye mutatja a mélységet, a középen látható csőszerű vonal pedig a fény haladását mutatja. Látható, hogy a képről megállapított mélységben, a nyomás hatására a fény hogyan törne meg sósvízben. - Megnyomott egy billentyűt, és a képernyőn soronként kirajzolódott egy másik koordinátarendszer. Édesvízben pedig így. - Egyik sem egyezik a fényképen látottakkal - jegyezte meg Adam. - Odaengedne! - kérte Alan, és visszatérve a programba, megváltoztatott néhány adatot, aztán újra kirajzoltatta a képet. - Ez már valamivel jobban hasonlít - bólintott Kazan. - Mit csináltál? - Megváltoztattam a gravitációt - nézett rájuk jelentőségteljesen Alan. - De ha megváltoztatod a gravitációt, akkor azok már nem a földi körülményeket tükrözik - méltatlankodott Szonja. - Mit gondolsz, miért van szükség csillagászra? - mosolygott Alan. Döbbenten néztek össze. - Mekkora lehet az égitest, amelyen a képeket készítették? - kérdezte Adam. - Körülbelül a Föld egynegyede - válaszolta Alan. - A Föld egynegyede, az körülbelül háromezer-ötszáz kilométer átmérőt jelent számolt félhangosan Andres. - A Naprendszerben gondolkodva nem lehet bolygó, hacsak nem kisbolygó. Ha nem lenne a víz, azt is mondhatnám, hogy a Holdról van
szó. - Ezek szerint egyetértenek azzal, hogy az építményt nem a Földön találták? kérdezte Tyler. - Van más megoldás? - kérdezte Michael. - Lehetséges - bólintott Adam. - De ez az állítás is logikus. - Tudja valamelyikük, milyen kutatásokat végeznek most az űrügynökségek? kérdezte a még mindig gondolkodó Andres. - Most, hogy létrehozták a marsi bázist, onnan indíthattak hajókat a kisbolygó övezetbe - mondta Adam. - De elsősorban a Mars és a Jupiter holdjaival foglalkoznak. - A Phobos és a Deimos túl kicsi - kezdte Andres, és látszott, hogy folytatná, de Adam méltatlankodva közbeszólt. - Nem vehetjük végig az összes holdat és kisbolygót! Inkább kérdezzük meg Andersont. - Gondolja, hogy válaszolna? - nevetett fel Szonja. - Előbb-utóbb kénytelen lesz elmondani, miről van szó! - vont vállat Adam. - Inkább utóbb - figyelmeztette őket Alan. - A hadsereg mindent megtart magának az utolsó pillanatig. Azt a nyilatkozatot nem véletlenül íratták alá magukkal. - Tényleg, maga már dolgozott a hadseregnek - jegyezte meg Adam. - Mondhatna erről valamit! - Egyet kell csak tudniuk: a hadsereg senkiben sem bízik. Valószínűleg most is lehallgatnak minket, úgyhogy ne csodálkozzanak, ha Anderson mindent tudni fog, amiről beszélgettünk. A házban természetesen nincs telefon, és a környéket alaposan őrzik - ült le a nappaliban Alan. - A kiválasztásba sem volt beleszólásunk, egyszerűen közölték velünk, hogy benne vagyunk egy bizottságban, és ha valaki ilyen kóddal keres minket, állampolgári kötelességünk segíteni. - Ha lehallgatnak minket, akkor baja lehet abból, amit most mondott - jegyezte meg Adam. - Tudják, hogy mi a véleményem - mosolygott keserűen Alan. - Első alkalommal elég nyilvánvalóan kifejtettem. 46 - Akkor miért van itt? - csodálkozott Andres. - Valamiért úgy gondolják, segítségükre lehetek - vont vállat Alan. Ellentmondani pedig nem túl okos dolog, ha az emberért fegyveres katonákat küldenek. - Fegyvereseket küldtek érted? - csodálkozott Szonja. - Minket csak felhívtak, és megmondták, hogy repüljünk ide! - Kint voltam az óceánon. Ha telefonálnak is, nem tehettem volna semmit. A kutatás költségvetéséből nem futja helikopterre, úgyhogy ha egyszer kint vagyunk, akkor végig ott kell lennünk. - Azért a fegyveres kíséret kicsit túlzás - mondta Adam. - És teljesen fölösleges volt - vont vállat Alan. - A Tiezen kód említése éppen elég meggyőző volt, hogy azonnal kapjam magam, és jöjjek. - Mindig is kaptad magad, és mentél, ha úgy gondoltad - mondta Szonja. - Csakhogy most egy kutatás közepén voltam - ellenkezett Alan. - Jól tudod, hogy munkát sosem hagyok félbe. - Munkát azt nem! - dühöngött a nő. - Hé, nehogy már egymás torkának essetek! - vonta fel a szemöldökét Michael. Ebben a csoportban mindenkire szükség van. - De miért kell két régész? - kérdezte Szonja. - Mert én a mélykutatásban vagyok jártas - felelte Alan −, téged pedig a több ezer éves építmények szaktekintélyének tartanak. - Lehet, hogy az építmény több ezer éves? - kérdezte Michael. - Ha a földi építészetet vesszük alapul, körülbelül négy-ötezer éves lehet - bólintott Szonja. - De a körülményeket tekintve előfordulhat, hogy még több. - És mi a másik lehetőség? - kérdezte Tyler. - Adam említett más lehetőséget is. - Más is befolyásolhatja a fénytörést - bólintott Adam. - Bár én nem vagyok túl jártas a mélytengeri kutatásban, de úgy tudom, hogy a fényt nagyon könnyű befolyásolni. Gondoljanak csak bele, elég egy egyszerű üveget elé tenni, és máris megváltozik az iránya. - Mire akar kilyukadni? - töprengett Tyler.
- Mi van, ha a kamera és az építmény között volt valami, ami megtörte a fényt. Tyler a kezébe vette a képet, és Alan a háta mögé állva nézett át a válla felett. - Lehet, hogy igaza van - jegyezte meg Alan. - Nekem is feltűnt, hogy a felvételeket egy bizonyos távolságból készítették, mintha nem tudtak volna közelebb férkőzni. - Igen, van benne valami - bólintott Tyler is, aztán Adamra nézett. - Esetleg arra is van elképzelése, mi lehet az? - Fogalmam sincs - vont vállat Adam. - Csak eszembe jutott ez a lehetőség is. - Tyler, a szoftver nem képes az adatok és az eredmény alapján megállapítani, mi lehet a fényforrás és a tárgy között? - kérdezte Andres. - Ezzel még sosem próbálkoztam - csóválta a fejét az oceanográfus. - Próbáljuk ki! - Visszament a géphez, és végignézte a lehetőségeket, aztán a fejét rázta. - Sajnos, úgy tűnik, hogy nem megoldható a dolog, mert körkörös függvények jönnek létre, amelyek végül mindig nullát eredményeznek. Valami mást kell megpróbálnunk. - Szükség lenne néhány átlátszó tárgy fizikai jellemzőire - gondolkodott hangosan Alan, miközben a széken hintázott. - Tegyük mi magunk a tárgyakat a fényforrás elé, és nézzük meg, mi történik. - A többiekre nézett. - Elég lassú módszer, de jobb a semminél. Tyler bólintott, és ellenőrizte a merevlemezen lévő adatokat. 47 - Egész rendesen el vagyunk látva adatokkal - bólintott, aztán felemelte a fejét és a plafonhoz beszélt. - De sokkal többet érnének, ha megmondanák, hol készült a kép. Akkor nem nekünk kellene megfejteni. - Lehet, hogy nem feltételezték rólunk, hogy magánnyomozásba kezdünk - mondta Andres. - Akkor rosszul ismerik a tudósokat - nevetett fel Michael. - Hiszen nekünk lételemünk a kutatás. - Csak nem azt képzelték, hogy karba tett kézzel várjuk, hogy parancsolgassanak nekünk?! - húzta fel a szemöldökét Szonja. - Sosem bírtad elviselni az ilyesmit - nevetett Alan. - Dacból képes vagy ellentmondani a józanésznek! - Még te beszélsz! - villant dühösen a nő szeme. - Aki azt állította, hogy megtalálta Atlantiszt! - Egy szóval sem állítottam, hogy Atlantiszról van szó! - komorodott el Alan. - Azt már a szenzációéhes hírhajhászok tették hozzá. - Aztán elmosolyodott. - Egyébként valóban találtunk egy tengeralatti várost a papirusz leírása alapján. Onnan cibáltak ide. Szonja hitetlenkedve nézett rá, és már nyitotta a száját, amikor Michael közbelépett. - Szívesen hallgatnám még a civódásotokat, de amíg a gép dolgozik, készíthetnénk valami ennivalót. Arra is gondoltak, hogy megéhezünk. Egész jól felszerelt konyhánk van. - Ugye, nem várják el, hogy én főzzek? - kérdezte vidáman Szonja. - Ó, nincs rá szükség - csóválta a fejét a nyelvész. - Imádok főzni, remek kikapcsolódást jelent számomra. Remélem, mindannyian szeretik a bolognai spagettit? Jókedvű igenlés volt a válasz, így Michael elvonult a konyhába. Alan pedig az egyik ablakhoz ment, és szélesre tárta. - Elég disznóság, hogy ilyen csodálatos időben idebenn kell döglenünk - jegyezte meg keserűen. - Én hozzá vagyok szokva, hogy négy fal között dolgozom - mondta Andres. - Bár az utóbbi időben én is a szabadban töltöm a szabadidőmet. Maga viszont a munkáját is a szabadban tölti. - Amióta az eszemet tudom, mindig rengeteg időt töltöttem a szabadban - bólintott Alan. - A szüleim búvároktatók voltak, ezért a tengerpartot tartom az otthonomnak. - Akkor nem csoda, hogy ezt a munkát választotta - csatlakozott a beszélgetéshez Tyler. - Én az apámmal éltem, aki tengerbiológus volt. Ő szeretette meg velem az óceánt. Viszont a biológiát ki nem állhattam - fintorodott el a férfi −, így aztán oceanográfus lettem. Az élet fintora, hogy mégis rengeteget foglalkozom biológiával is. - Mi városban éltünk, de hegyek között nőttem fel - nevetett Adam. - A hegymászás a hobbim.
- Nem meglepő egy geológustól - mosolygott Andres. - Ezek szerint mindannyian örököltünk valamit a szüléinktől? Nekem a szüleim is csillagászok voltak. Gondolom, Michael szüleinek is volt valami kapcsolata a nyelvészettel. - Az édesapja volt Adjan Kazan - mosolygott Alan. - A híres nyelvész, aki megfejtette a legendás Piranai papiruszok szövegét? csodálkozott Szonja. - Igen ő - mosolygott tovább Alan. - De a te édesanyád sem maradt le mögötte túlságosan. 48 - Milyen furcsa is az élet! - sóhajtott a nő. - Édesanyámnak az egyetlen vágya az volt, hogy egyszer találkozhasson Adjan Kazannal, de nem teljesült a kívánsága. Én meg itt ülök, és a fia főzi az ebédemet! - Valaki a nevemet említette? - Jelent meg a konyhát a nappalival összekötő ajtóban a nyelvész, miközben mosolyogva törölgette a kezét a maga elé kötött kötényben. - Mondták már, hogy jól áll a kötény? - kérdezte nevetve Alan. - A barátnőim mind imádták a kötényeimet - vigyorgott a férfi. - De úgy szerették igazán, ha nem viseltem alatta semmit. - Te tényleg semmit sem változtál - csóválta mosolyogva a fejét Alan. - Ugyanaz az a lökött figura vagy, mint voltál. - Miért van mindenki meggyőződve arról, hogy egy tudós csak mogorva és komoly lehet? - sóhajtott Michael. - Nem kell, hogy az legyen, de szerintem egyiknek sem jutna eszébe, hogy a kapitány kabinjába döglött halat rejtsen, mert az állandóan belekontárkodik a munkájába - nevetett fel Alan. - Hát istenem - vigyorgott a nyelvész −, így alakult. Nem lehet mindenki olyan munkamániás, mint te! De tudtommal nem engem akartak kicsapni az egyetemről, mert megtréfáltam a dékánt! - Ha olyan volt a dékánja, mint az enyém, akkor megérdemelte! –mosolygott Adam. - Ki nem állhattam a fickó okoskodását, állandóan elismételt mindent vagy ötször, pedig mindenki elsőre megértette. Az egyetem után a tanársegédje lettem, és egyszer összecseréltem a jegyzeteit - vigyorgott a geológus. - És még azt is elhitte, hogy ő maga tette rossz dossziéba a papírjait. - Úgy tűnik, mindegyikünk nagy kópé volt annak idején - nevetett Andres. - Mi a teleszkóp lencséjére festettünk rá egy szupernóvát. A tanár a felfedezés izgalmában már hívni akarta az igazgatót, amikor bevallottuk, hogy csak mi csináltuk. - Szép kis társaság! - emelte szemét a plafonra Szonja. - Vigyázz! - fenyegette meg mókásan az ujjával Alan. - Rólad is lehetne mesélni! Szonja hangosan felnevetett. - Oké, megadom magam! - emelte fel mindkét karját mosolyogva a nő. - Nem szeretném, ha megszellőztetnéd a viselt dolgaimat. - Melyikre gondolsz? - ráncolta a homlokát vigyorogva Alan. - Arra, amikor éjszaka bemásztál a professzor ablakán, vagy amikor csadorba öltözve beszöktél a dubai sejk háremébe? - Hallhatnánk az okokat? - fordult a nőhöz nevetve Adam. - Rendkívül egyszerű okból tettem mindkettőt - válaszolta komolykodva Szonja. - Akkor nem is kell folytatnia. Kár, hogy nem én vagyok a dubai sejk - sóhajtott fel ábrándozó arccal Tyler. A férfi fancsali arckifejezése láttán mindannyiukból kitört a nevetés. Alan boldogan nézett végig a társaságon. Örült, hogy nem besavanyodott vénemberek közé került. Legutóbb az energiái nagy részét arra kellett fordítania, hogy a nála idősebb és „tapasztaltabb” tudósokat meggyőzze az igazáról. Mindig is utálta, ha olyan valaki akart dirigálni neki, aki köztudottan nem értett a tengeralatti régészethez, egyszerűen csak meg akarta játszani a főnököt. Éppen ezért szeretett Szonjával dolgozni. A nő tudja magáról, hogy szaktekintély, de képes elismerni, hogy van, amihez mások jobban értenek. Sőt, azt is tudja, hol a helye a saját szakterületén belül. Egyelőre úgy tűnt, hogy egyikük sem hordja fenn az orrát, de - mivel őket választották a feladatra - biztosan értik a dolgukat. 49 Alan fogadni mert volna, hogy nem véletlen a fiatal tudósgárda. Az is biztos, hogy
megbízóik úgy gondolják, szükség lesz helyszíni vizsgálatra is. A veszélyes munkát pedig mégsem bízhatták begyepesedett irodakukacokra. - Kész az ebéd! - szakította félbe gondolatait Michael érces hangja. - Hmm, ennek nagyon jó illata van! - szagolt a levegőbe Andres, és hangosan megkondult a gyomra. Nevetve mentek át a konyhába, amely egyben az étkező is volt. - A legnagyobb kondért választottad ki? - lépett a valóban óriási lábashoz Tyler, és jócskán szedett a tányérjára. - Ennyi embernek még sosem főztem - vont vállat a nyelvész. - Ha marad, legfeljebb megesszük vacsorára - jegyezte meg Andres. - Alan étvágyát ismerve, ez nem fordulhat elő - nevetett Michael. - Az én munkámban szükség van a jó kondira - jelentette ki Alan, miközben már a tányérján gőzölgő spagettinek szentelte figyelmét. Mindannyian hamar belapátolták az ételt, sőt, még szedtek maguknak, dicsérve Michael főzőtudományát. Aztán újra főztek egy kancsó kávét, és a nappaliban üldögélve iszogatták. - Nagy gondot jelentene, ha összetegeződnénk? - vetette fel a kérdést Adam. Igaz, hogy magázva sokkal könnyebb szidni a másikat, de jó lenne, ha nem fajulnának odáig a dolgok. Miután mindenki egyértelműen beleegyezését adta, Adam kávéscsészéjével a kezében Szonja elé lépett. - Akkor szia! - mondta, és hirtelen szájon csókolta a nőt. - Ezt nem lehetett kihagyni! - emelkedett fel elégedetten vigyorogva. - Én a helyedben nem állnék olyan közel Szonja lábához - jegyezte meg komolykodva Alan. - Eszem ágában sincs kárt tenni Adamben - jegyezte meg mézesmázosan a nő. Egyelőre! Adam nevetve ült vissza a helyére. - Te hogyhogy nem iszol kávét? - kérdezte hirtelen Andres Alantől. - Ki nem állhatom az ízét - válaszolta a kérdezett. - Ráadásul a nyomásredukáló kezelés miatt úgysem ihatok. - Hogyhogy? - érdeklődött a csillagász. - A kávé felborítja a kezelés által kialakult egyensúlyt - magyarázta Alan −, és a magasabb vérnyomás miatt előbb történne meg a nyomáskiegyenlítés, így nem merülhetnék megfelelő mélységbe. - Az biztos, hogy te nem bírnád elviselni, hogy ne addig merülj és legyél lent, ameddig jól esik - vigyorgott Michael. - Emlékszem, hogy alig lehetett kirángatni a vízből. Csoda, hogy még nem nőtt kopoltyúd! - Olvastam egy cikket arról, hogy már egy operációval megoldható a dolog. Gondoltam is rá, hogy csináltatok egyet - bólintott komolyan Alan. - Ezt most komolyan mondod? - nézett rá összeráncolt homlokkal Szonja, aztán amikor Alan végre elmosolyodott, bosszúsan tette hozzá. - Nálad sosem lehet tudni, mikor beszélsz komolyan! - Aztán az oceanográfushoz fordult. - Tyler, megkérdezhetem, mi történt a lábaddal? - Ezek szerint még észrevenni - húzta el a száját a férfi. - Pedig reménykedtem, hogy már nem látszik. - Egyáltalán nem feltűnő - rázta a fejét Szonja. - Összetalálkoztam egy sziklahallal - válaszolta Tyler. 50 Alan hangosan felszisszent - ő volt az egyedüli, aki igazán tudta, mit jelent ez. - Pokoli mázlid volt - jegyezte meg. - Tudom - bólintott Tyler. - A fiúk egyfolytában rémmesékkel traktáltak, miután kiderült, hogy rendbe jövök. - Milyen rémmesékkel? - kíváncsiskodott Andres. - A sziklahal tüskéi erősen mérgezők - magyarázta Alan. - Tyler bele is halhatott volna, jobb esetben elvesztette volna a lábát. Gondolom, nem jószántadból álltad útját - nézett Tylerre, aki hevesen rázta a fejét. - Amikor kicsi voltam, apám első dolga volt, hogy megmutatott egy sziklahalat, és hozzátette, hogy tízméteres körzetben kerüljem el. Mindig megfogadtam minden tanácsát. Sajnos, annyira belemerültem a munkába, hogy nem vettem észre a szikla
mögé húzódó halat. Amikor felemelkedtem, és ellöktem magam a sziklától, a hal súrolta a lábam. - Valószínűleg az volt a szerencséd, hogy csak súrolta - bólintott Alan. Ekkor halk csipogással jelzett a gép, hogy elkészült. Azonnal felpattantak a helyükről és a monitor elé tömörültek. Tyler lehívta a lehetőségeket, és a monitoron sorban megjelent azon különböző halmazállapotú elemek, amelyek szóba jöhettek. Tyler utasította a gépet, hogy mutassa meg minden esetben a fénytörést. Andres gyorsan áthozta a fényképeket, és sorban összehasonlították a képernyőn megjelenő képpel. - Fenébe! - bukott ki Tylerből, amikor az utolsón is túl voltak. - Pedig elég nagy volt a választék! Mindannyiukat megdöbbentette, hogy egyik közbenső dolog sem lett megfelelő. - Lehet, hogy csak a szemünk csap be! - jelentette ki óvatosan Andres. - Gondolod, hogy mind a hatan bandzsítunk? - kérdezte indulatosan Tyler. - Nyugi! - csitította Alan. - Csak nem gondoltátok, hogy ilyen egyszerű lesz? Ha az lenne, nem lenne szükség ránk! Lassan visszaszivárogtak a nappaliba, és elgondolkodva ültek le. - A képek mind egy bizonyos távolságból készültek - foglalta össze Andres −, tehát amikor ezeket készítették, még nem tudtak áttörni a… mezőn. Egyelőre nevezzük mezőnek. A képek hátulján a dátumon kívül szerepel az idő is - fordította meg a képeket −, és több felvétel készítési ideje között órák teltek el. Tehát nem lehetett könnyű a mező kiiktatása. - Miből gondolod, hogy sikerült nekik? - nézett rá Adam. - Mert akkor most nem lennénk itt - válaszolta meggyőződéssel Andres. - Nem véletlen, hogy két óceánszakértőnk is van. Alannek igaza van, azt akarják, hogy mi nézzük meg az építményt. Ebből az következik, hogy már sikerült kiiktatniuk a mezőt. Többen bólintottak a fejtegetés hallatán. - Oké, és most hogyan tovább? - hintázott a székén Tyler. - Várunk - vont vállat Alan. Semmiségekről kezdtek beszélgetni, és valóban nem kellett sokáig várniuk. Alig félórával később belépett az ajtón Anderson. - Jó napot mindenkinek! - mosolygott rájuk. - Meg vagyok elégedve a teljesítményükkel. Ahogy ígértem, most valamivel többet tudnak meg. –Kinyitotta a kezében tartott dossziét, újabb képeket vett elő, és szétosztotta. - Ezek a legutolsó felvételek. Mindent persze nem mondhatok el, de jól okoskodtak, az építmény valóban egy égitesten van. Emiatt néhány napon belül a Yeager-bázisra szállítjuk magukat, és gyors kiképzést kapnak. - Maguk megőrültek! - nézett nagyot Tyler. 51 - Nem olyan őrültség, mint gondolja - rázta a fejét Anderson. - Kérdezzék meg Dr. Kielt! Amíg nem jelentkezem, pihenjenek, mert utána már nem lesz rá idejük! Viszlát! - köszönt el az ezredes faképnél hagyva az elképedt tudósokat. - - Mit kell megkérdeznünk tőled? - érdeklődött Andrestől morózusan Michael. - Én kaptam némi kiképzést, amikor a NEGEST űrtávcsövön dolgoztunk válaszolta a csillagász. - Higgyétek el, nem olyan szörnyű, mint ahogy elsőre hallatszik! - Szélesen elmosolyodott. - Sőt, én egészen beleszerettem az űrsétába. - Hát, most sem vagyok kevésbé ideges! - jelentette ki Tyler. - Pedig nektek - nézett Andres Alanre és Tylerre - valószínűleg könnyebb lesz, mert a vízhez vagytok szokva. Főleg a gyakorlatozás alatt lesz előnyötök, mert az nagyrészt víz alatt történik. Csak később próbálhatjuk ki az igazi súlytalanságot. Andres itt abbahagyta, mert látta, hogy akármit mondhat, nem tudja meggyőzni a többieket. Eszébe jutott, hogy mennyire kikészült, amikor először került valódi súlytalanságba. Beletelt pár órai gyakorlatozásba, amíg megszokta, hogy nincs se lent, se fent, se oldalt. Úgy döntött, inkább hagyja a többieket, hogy megemésszék a rendkívüli lehetőséget. Magában pedig előre örült, hogy újra megízlelheti az űr csodálatos szépségét. 2. RÉSZ 1. Csak másnap jöttek értük egy teherkocsival, és szállították őket a Houston katonai reptérre. Innen kezdett izgalmassá válni a dolog, mivel egy ejtőernyős egységeket
szállító gépre tették fel őket. - Ugye, nekünk nem kell kiugrani? - kérdezve sápadtan Szonja. - Természetesen nem, asszonyom! - mosolygott az őket kísérő Sam Lowson őrnagy. - A gép landolni fog, és önöknek csak egyméteres magasságot kell leküzdeniük, amikor kiszállnak. - Vicces kedvében van, őrnagy? - nézett rá vasvillaszemekkel Alan, mire Lowson arcáról lehervadt a mosoly. Megmondták neki, hogy legyen udvarias a tudósokkal. - Nem, Dr. Bradford - rázta a fejét a kérdezett. - Csupán próbálom kiragadni magukat a kétségbeesésből. - Hát, ezzel a szöveggel nincs nagy sikere - szólalt meg Szonja. - Sajnálom - tárta szét a karját az őrnagy. - Inkább arról meséljen, mi vár ránk - jegyezte meg Alan. - Arról bizony semmit sem mondhatok - rázta a fejét Lowson. - Parancsba kapta? - kérdezte Adam, miközben elfoglalták a helyüket a gép két oldalán lévő padokon, és bekötötték magukat. - Nem, Dr. Freebird - válaszolta a katona. - De még én sem kaptam ilyenfajta kiképzést. Magukkal kell tartanom, mivel Anderson ezredes és én is önökkel megyünk. Alan megenyhülve mosolygott. - Üdvözöljük a halálraítéltek csapatában! - mondta. 52 - Nem lehet az olyan rossz - rázta a fejét az őrnagy. - Elvégre évente több száz fiatalember jelentkezik űrhajósnak. Ráadásul őket hónapokig nyúzzák, mi pedig három hét alatt túl leszünk rajta. - Valahogy ez sem tud feldobni - morgott továbbra is Adam. - Nem értem, miért pont maga akadékoskodik - rázta a fejét Lowson. - Miss Voronovnak több ellenvetése lehetne. - Ugye, nem arra céloz, hogy nő vagyok? - kérdezte harciasan Szonja. - Csak arra gondoltam, hogy kevésbé megerőltető munkát végez - vágta ki magát az őrnagy. - Hát, ezzel jócskán melléfogott, őrnagy - nevetett fel Alan. - Szonja részt vett több sivatagi túlélőversenyen. Igaz, nem lett dobogós, de végigcsinálta, míg néhány izomkolosszus már a verseny felénél kibukott. - Gondolhattam volna, hogy nem akárkikből állítottak össze a csapatot! - húzta el a száját Lowson. - Valószínűleg mindannyian elég edzettek vagyunk ahhoz, hogy megfelelő állóképességgel rendelkezzünk - bólintott Tyler. - Másképp hónapokig tartana a kiképzés. - Azért ne bízzuk el magunkat! - intett óvatosságra Adam. - Ez azért némileg más, mint amit eddig csináltunk. Neki lett igaza. A kis csoportot egy számukra kiürített barakkba helyezték, csak Szonja kapott helyet az egyik parancsnoki barakkban. Kiképzőbázisukat acélhálóval különítették el a támaszpont többi részétől. Csak külön engedéllyel lehetett itt tartózkodni. Olyannyira, hogy a kerítés külső részén kutyás őrség vigyázta a terepet. Amikor ezt felfedezték, Andres meg is jegyezte, hogy olyan mintha foglyok lennének. Maga a kiképzőbázis a négy barakkon kívül egy földszintes kőépületből és a gyakorlati tesztterepből állt. A kőépületben volt az étterem, egy előadó terem és egy zuhanyzó. Miután kicsomagoltak, overallba bújtak, és a parancsnoki barakk előtt kellett felsorakozniuk. - David Miller őrmester vagyok, az önök kiképzője - mutatkozott be az előttük álló férfi, aztán a mellette álló két férfira mutatott. - Segítőim Fred Whiley és Pete Kiffer őrmesterek. A biztonság kedvéért először elvégeztettünk önökkel egy tesztsorozatot, hogy megállapítsuk a tényleges teljesítményüket. Csak úgy tudjuk megfelelően kiképezni önöket, ha ezzel tisztában vagyunk. Olvastam valamennyiük aktáját, úgyhogy tudom, mind képesek lesznek a kiképzést végigcsinálni. A saját biztonságuk érdekében és a balesetek elkerülése végett arra kérem önöket, bármi problémájuk van, azonnal szóljanak. Kérem, kövessenek! - Az őrmester átvezette őket a gyakorlóterepre, aztán újra feléjük fordult. - A tesztsorozat minden feladatát egymást
követően kell végrehajtani. A segítők mindegyikük eredményét pontosan bejegyzik. A tesztsorozat a következőkből áll: első a szokásos Cooper-teszt, tizenkét perc futás, ezalatt kétezernyolcszáz métert kell megtenniük. Ezt, közvetlenül a célba érés után, negyven fekvőtámasz, száz felülés, száz guggolás követi. Aztán odamegyünk mutatott a hosszú vasállványra, amelynek egyik felén kötelek lógtak le −, és megcsinálnak tíz húzódzkodást és tizenöt másodperc alatt felmásznak a kötélen. Az erőnléti tesztet jelen esetben kihagyjuk. A számok, amiket a gyakorlatokkal együtt említettem, egy minimális szintet jeleznek. De akkor sincs semmi baj, ha ez alatt teljesítenek. A lényeg, hogy kihozzák magukból a maximumot. Álljanak sorba a vonal 53 mögött. A kerítés mellett fussanak, a kitaposott részen. A kétezer-nyolcszáz méterhez négy kört kell futniuk. Amint visszaérkeztek ide, rögzítjük az időt. Mindent bele! A tudósok izgatottan sorakoztak fel a vonal mögött, és amint Whiley őrmester jelt adott, nekiiramodtak. Munkájából és hobbijából adódóan Adam volt a legjobb futó. Már az első körben félkör előnyre tett szert. A többiek szinte egy bolyban futottak. Alan és Lowson futott az élen, pár méterrel mögötte Tyler következett. Aztán egymás mellett Michael és Szonja, Andres pedig nem sokkal mögöttük. Az idejük is ennek megfelelően alakult, de mind tizenkét perc alatt teljesítették a távot. Zihálva térdeltek le a fekvőtámaszhoz, húzták az időt, amíg Miller rájuk nem kiáltott. - Nincs pihenés! Azonnal kezdjék el a fekvőtámaszokat! Nagy sóhajjal nyomták a fekvőtámaszokat. Ebben is Adam és Alan volt az élen, de mind végigcsinálták a feladatot. Aztán hátukra feküdtek és kicsit lassítva az ütemen, végrehajtották a felülést is. Ezután újra egy kis biztatásra volt szükségük. Miller vigyorogva nézett a vasvilla pillantású szemekbe. Amikor a guggolással is végeztek, lassan bandukoltak az acélvázhoz. A húzódzkodás már nehezebben ment, csak Adam és Alan bírták magukat tízszer felhúzni. Szonja az ötödik után feladta, a többiek hét-nyolcat csináltak. A kötélmászással nem volt gond, mind tartották a kitűzött tizenöt másodperces időhatárt. Aztán az oldalukat fogva próbálták megzabolázni lélegzetvételüket. Miller őrmester hagyta, hogy kipihenjék magukat. Közben a segítői által bejegyzett eredményeket ellenőrizte. Annak ellenére, hogy a tudósok aktájában szerepelt az állandó edzés, ilyen jó eredményekre nem számított. - Gratulálok. - fordult feléjük mosolyogva. - Mindannyian nagyon jól teljesítettek. A következő tíz napban az a feladatunk, hogy megkétszerezzük a mostani teljesítményüket. - Megkétszerezzük!? - hördült fel Andres. - Mi van, ha nem sikerül? Kirúgnak? - Azt nem hiszem - csóválta a fejét Miller. - Viszont a további gyakorlatokhoz rendkívül jó állóképességre van szükségük. Úgy sokkal könnyebb dolguk lesz. Ma már nem fogjuk terhelni magukat, viszont vár magukra néhány injekció. Kérem, menjenek az előadó terembe! Mindannyian átmentek az épületbe, ahol már várta őket két fehér köpenyt viselő férfi. Injekciók valóságos futószalagja várt rájuk. - Ezt mind belénk akarják pumpálni? - mutatott a tükre Adam. - Igen - mosolygott az egyik férfi. - Legyünk túl rajta! - fujt nagyot Alan, és gyorsan az egyik köpenyes elé lépett. Tetanuszinjekció, oltás a jobb karba, két másik a balba, végül mindennek betetőzéseként egy a farba is. - A rosszullétet azonnal jelezzék a kiképzőknek! - figyelmeztette őket még az egyik fehérköpenyes, mialatt az áldozataik savanyú arccal hagyták el a termet. - Csak azt nem értem, minek az űrben ennyi oltás! - jegyezte meg Adam. - Ez már nekem is eszembe jutott - bólintott Szonja, miközben a fenekét dörzsölgette. - Remélem, nem dőlök ki ennyi vacaktól - csóválta a fejét Andres. - Jobb, ha kipihenjük magunkat - sóhajtott Alan. - Valami azt súgja, holnap nehéz napunk lesz. 54 2. Másnap megkezdődött a gyötrés. Igaz, gyengédebben bántak velük, mint az
újoncokkal szokás. Ez csak akkor derült ki, amikor Miller őrmester megfeledkezett magáról és bekeményített. Először Alan ismerte meg a valódi kiképzés szépségét. Elbotlott futás közben, és elterült a földön. Szitkozódva tápászkodott fel, amikor Miller megjelent mellette és a fülébe üvöltött. - Talált valamit odalent?! Ha már a saját lábát sem képes használni, legalább a seggét emelje fel gyorsabban! Gyerünk, mit áll itt?! Tovább! Alan felhúzott szemöldökkel nézett rá, aztán elhúzta a száját és továbbfutott. Amikor utolérte Michaelt odaszólt neki. - Eddig csak filmekben láttam ilyet, de most már pontosan tudom, mi maradt ki az életemből. Miller nem messze állt tőlük, ezért Michael olyan hangosan szólt vissza Alannek, hogy az őrmester is hallja. - Senki sem képes megtagadni önmagát - vont vállat mosolyogva a nyelvész. Úgy festett, hogy Miller azonnal mellettük terem, de Whiley őrmester visszatartotta. - Őrmester, belőlük nem kell jó katonákat faragnia! - fogta meg Miller karját. Miller bólintott, és hogy csak Whiley lássa, kacsintott. Fred felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott. Ezek szerint az őrmester pontosan tudja, mit csinál. Miller kemény katona, már lassan húsz éve szolgál. Nem volt buta, de a tudálékosokat nem kedvelte. Neki csak annyit mondtak, hogy néhány tudóst kell kiképeznie. Ezért is lepődött meg a tesztek eredményein. Úgy tűnt, nem véletlenül választották őket erre a feladatra. A feladatról természetesen semmit sem tudott, de úgy vélte, a többiek sem tudnak sokkal többet nála. Csak a keresztneveket ismerték, ezen kívül az említett anyag csak a rájuk vonatkozó adatokat tartalmazta. Amikor Alan elesett, az őrmester nem hagyhatta ki a helyzetet, újabb megpróbáltatás elé akarta állítani a férfit. Alan azonban csak csodálkozott a másik kirohanásán, nem ijedt meg. Ráadásul Michael direkt az ő fülének szánta a megjegyzést. Nem tűntek beszari alakoknak. Délután, amikor túlestek a fizikai megpróbáltatásokon, még szellemileg is lefárasztották őket. Elméleti oktatásban részesültek a majdani feladatukkal kapcsolatosan. Megtanulták, miből áll egy űrruha, mit kell ellenőrizni minden bevetés előtt. Az űrrel és általában a légüres térrel kapcsolatos anyagot lerövidítették, csak a lényeget foglalták össze. Lowson őrnagynak minden évben végig kellett csinálnia az egyhetes edzőtábort, úgyhogy számára a kiképzés fizikai része nem volt megterhelő. Annál több újdonságot nyújtott az elméleti oktatás. Mindig is érdekelték az űrutazással kapcsolatos témák, de eddig csak hobbiként foglalkozott velük. Most viszont komolyra fordult a dolog. Az első nap végéré mindannyian kimerülten ültek a vacsorához. - Vajon még mi jön ezután? - szólalt meg Tyler fájós lábát masszírozva. Annak ellenére, hogy a lába fajt, elégedett volt a teljesítményével. - Nyugodjanak meg! - mosolygott Miller. - Három-négy nap alatt hozzászoknak a nagyobb terheléshez. - Nekem korrepetálásra lesz szükségem az elméleti anyagból - mondta Michael. A mai előadáson csak néztem ki a fejemből, semmi sem maradt meg az agyamban. - Az biztos, hogy jót fogunk aludni - vigyorgott Alan. 55 - Csak nem elfáradtál? - játszotta a csodálkozót Szonja. - Mindig olyan nagyra voltál a sportos életmódoddal. - A búvárkodáshoz fele akkora erőkifejtésre van szükség - nézett rá Bradford. Gondolom, nem kell elmagyaráznom a nehézségi erő hatásának különbségét szárazföldön és vízben. Millerék elismerően néztek végig a fáradt arcokon. A tudósok zokszó nélkül csinálták végig a napi előirányzott mennyiségeket, pedig a katonák meg voltak győződve róla, hogy nem fogják bírni. Sőt, még képesek egymással viccelődni, évődni is. Ezzel kivívták az őrmesterek elismerését. Miller jóslata azonban nem vált be. Még az ötödik este is holtfáradtan tértek aludni. Nem csoda, hiszen nem állandó terhelésnek voltak kitéve, hanem minden nap emelték az adagokat. Ráadásul az ötödik napon újabb gyakorlatként bevezették a hátizsákos futást.
Erről a csapat csak reggel szerzett tudomást, amikor felsorakoztak a futáshoz. Whiley és Kiffer egy rakás hátizsákot tettek eléjük. - Mától fogva nem csak körbe-körbe szaladgálnak - jelentette ki Miller. Kiengedjük magukat a ketrecükből. Mind kapnak egy zsákot, amelyben a szokásos katonai felszerelés egy részét helyeztük el. A zsákok körülbelül tíz kilót nyomnak. Miller érdeklődve nézett végig az emberein, de egyikük sem csodálkozott vagy rökönyödött meg a bejelentésen. - Mindenki vegyen a hátára egy zsákot, és sorakozzanak fel kettesével. Whiley hozzám! Kiffer, te maradj hátul! Bárkinek problémája van, azonnal szóljon! A cél, hogy megerősödjenek, és nem az, hogy megrokkanjanak! Miller figyelmét nem kerülte el, hogy a leggyengébbek, Andres és Szonja lett az első pár, másodiknak Tyler és Michael került, Alan Lowsonhoz csatlakozott, a legvégén pedig Adam állt Kiffer mellett. Eddig csak a teljesítmény volt a lényeg, most azonban megmutatták, hogy egymásra is tekintettel vannak. Bár, már a körbefutások idején is megfigyelhette, hogy a jobb futók biztatják a gyengébbeket. Az őrmester még arra sem hagyott időt, hogy kicsit megszokják a súlyt, lassú ütemet vett fel, és nekiindultak. Nemcsak az elkerített bázist, hanem a támaszpontot is elhagyták, és a körben elterülő dombos vidék felé vették az irányt. Az elkövetkező félórában három dombot másztak meg oda és vissza. Nem futottak gyorsan, de a hátukon lévő tízkilós többletsúly miatt rendesen leizzadtak. Amikor megérkeztek, gyorsan ledobálták magukról a zsákokat, és sétálgatva próbálták összeszedni magukat. - Jól csinálták! - mosolygott Miller. - Kapnak egy óra pihenőt, aztán folytatjuk! - Tartogat még számunkra meglepetéseket, őrmester? - kérdezte Alan. - Bízhat benne, hogy nem fog unatkozni! - válaszolta Miller és magukra hagyta őket. - Vajon mit cipeltünk? - lépett oda Alan az egyik zsákhoz, kinyitotta, és sorra elővette, ami a keze ügyébe esett. - Konzerv, konzerv, még egy konzerv. Hát futás közben nem fogunk éhen halni - szólt a mellé guggoló Adamhez. - Mentőláda. Végre valami okos ötlet. Hát ez meg mi? - húzott elő nevetve egy maroknyi puha állatfigurát. - Egy plüssgörény - válaszolta Whiley. - Az egységünk kabalaállata. - Rendes az őrmestertől, hogy kabalát adott nekünk - jegyezte meg Adam. - Vagy azt hitte, hogy nélküle nem boldogulunk - nevetett Alan. - Megtarthatom? fordult Whiley-hoz. - Természetesen - bólintott az őrmester. 56 - Gyerekkoromban volt utoljára kabalám - nézegette Alan a plüssállatot. - Pedig a foglalkozásodhoz nem árt némi szerencse - szólt közbe Michael. - A kutatócsoportjaimban mindig rengeteg kabalát hoztak, úgyhogy eggyel több vagy kevesebb már nem jelentett semmit - vont vállat Bradford. - Ez az állat még jópofa is, és azt hiszem, szükségünk is lesz rá. Ezentúl minden nap zsákkal futottak, egyre növelve az iramot. A tizedik nap végére már valóban jól bírták a megterhelést. Ez volt az utolsó napjuk a bázison. Este összecsomagoltak, mert másnap átszállítják őket a Johnson Space Centerbe, ahol elkezdődnek az izgalmasabb feladatok. Másnap megérkezett a busz, amivel átszállították őket. Gyors búcsút vettek eddigi kiképzőiktől, és hamarosan az űrközpont felé tartottak. A Johnson Space Center kapujánál külön kísérőt kaptak. A hadnagy, Daniel Gredock néven mutatkozott be, és elkísérte őket egy számukra fenntartott barakkba. Éppen csak letehették a csomagjaikat, még kipakolni sem hagytak nekik időt. A hadnagy azonnal egy hatalmas hangárba vezette őket. Ez azonban különleges hangár volt. Részekre osztották, minden elválasztott részben egy-egy bonyolult berendezést állítottak fel, amelyhez számítógépeket kötöttek - ezek előtt ültek a megfigyelők. - Először elvégzünk egy gyors orvosi vizsgálatot - mondta Gredock. - Aztán jönnek a kínzógépek - mosolyodott el. A kis csoport tagjai már eddig is gyanúsan méregették a berendezéseket, a hadnagy megjegyzése pedig csak olaj volt a tűzre. - Ne próbáljon elrettenteni minket, hadnagy úr! - vonta össze a szemöldökét Alan. - Megszenvedtünk azért, hogy itt lehessünk.
- Mint általában a civil pályázók - húzta el a száját Gredock. Megjegyzéséből kitűnt, mit tart a civil űrhajósjelöltekről. Pedig már az új évezred elején is jelentkezhettek civilek űrhajósnak, és azóta a követelmények sem változtak sokat, de meglehetősen kemények maradtak. Aki pilóta akart lenni, annak előképzésben kell részt vennie, ami több ezer repült órát jelent a légierő kötelékében. De aki „mezei űrhajósnak” jelentkezik, annak is felsőfokú végzettséggel kell rendelkeznie, valamely akkreditált egyetemen, valamint három év posztgraduális tevékenységet is el kell végeznie. Mindkét esetben azonosak az egyéb követelmények: 27 és 37 év közötti életkor, 153-190 centiméteres testmagasság, maximálisan 90/140-es vérnyomás. A jelentkezők látását és hallását is szigorú vizsgálatnak vetik alá. A NASA-nál az is pozitívum, ha cserkész volt a leendő űrhajós, ugyanis a felmérés szerint a teljes személyzetének hatvannégy százaléka tagja volt valamely cserkészalakulatnak. Az ESA toborzási követelményei is hasonlóan kemények, huszonkétezer jelentkezőből mindössze ötezret tesztelnek, és ebből csupán húszan ölthetnek magukra szkafandert. Az évezred elején még csak hat jelentkezőt vettek fel, azóta azonban a megnövekedett űrtevékenység miatt növelték ezt a számot. Emiatt Alanék tisztelték azokat a civileket, akik mégis pályáztak. Jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra. Biztosak voltak benne, hogy nem véletlenül választottak a pályázók mellé kísérőül „civilgyűlölőket”. Ezzel is elriasztottak néhány pályázót, és kevesebb közül kellett választaniuk. Bár a többség túl eltökélt volt ahhoz, hogy ilyen csekélység elrettentse. A tudóscsoport nem vett részt a versengésben, hiszen nekik nem kellett bizonyítaniuk, csak a kiképzésen kellett átesniük. Az általános követelményeknek 57 életkor, magasság, vérnyomás, egyetemi végzettség - megfeleltek, bár, aki idekerült, azt ebből a szempontból már elbírálták. Az orvosi szűrés pedig bebizonyította, hogy a tíznapos gyötrődés megérte az árát. A terhelés nélkül és terhelés alatt végzett, mozgás közben mért eredményeket grafikonokra jegyezték fel. A piros pöttyöt, amellyel a teljesítést jelölték, mind az elemzési grafikonok legfelső negyedébe kapták. Aztán készítettek egy EBTvizsgálatot*, amivel percek alatt megállapították, hogy semmilyen szervi bajban nem szenvednek Alan elég furcsának tartotta, hogy ezt az orvosi vizsgálatot nem ejtették meg a kiképzés előtt. Bár „feletteseik” könnyedén hozzáférhettek az orvosi adataikhoz. Alannek pedig a munkája miatt negyedévente kellett kontrollra járnia, úgyhogy elég frissek az adatai. Tyler a lába miatt szintén nemrég járt orvosnál. Valószínűleg a többiekkel is ez lehetett a helyzet. Az igazi megpróbáltatások azonban csak ezután jöttek Nyolc tesztfeladatot kellett végrehajtaniuk. Az első három a kitartást és az akaraterőt tesztelte, aztán következtek a komolyabb feladatok: nyomásvizsgálat, rotációs teszt, gyorsulási tréning és természetesen a hírhedt centrifuga. Civil pályázóknál a piros pötty egyetlen esetben sem kerülhetett a grafikon felénél lejjebb, mert akkor tovább már nem is foglalkoztak velük. Minden feladat előtt közölték velük a minimális és maximális határokat, ezzel is arra biztatva őket, hogy minél többet hozzanak ki magukból. Az első teszt aránylag egyszerűnek tűnt, azt mérték, mennyi ideig tudják visszatartani a lélegzetüket. Kaptak egy átlátszó maszkot, hogy teljesen kizárják a csalás lehetőségét. Több kisebb levegővétel után nagy levegőt vettek, ekkor tették fel rájuk a maszkot. Utána árgus szemekkel figyelték őket. Természetesen Alan volt a legjobb. Mosolyogva tartotta vissza a levegőt, miközben a többiek sorra kidőltek mellette. Végül a kétperces legfelső határnál levették róla a maszkot. Társai mosolyogva gratuláltak neki. - Nincs ebben semmi rendkívüli - vont vállat Alan. - Tizenévesen szabadlevegős merüléseket végeztem. Búvárkodás közben is jól jön, ha netalán kifogyok a levegőből. - Mennyi a rekordod? - kérdezte Michael. - Két perc, negyvenkét másodperc. - Jócskán túltesz a profi űrhajósokon - jegyezte meg jó hangosan Lowson, hogy Gredock is hallja, aki nem is hagyta szó nélkül. - De az űrhajózás nem azon múlik, hogy valaki meddig bírja visszatartani a
lélegzetét. - Hiába is próbálnám, ha elveszteném a sisakom - nevetett Alan és a többiek is csatlakoztak hozzá. A második teszt valamivel nehezebb volt. A műanyag hengerben elhelyeztek egy könnyű labdát, és azt kellett a levegőben tartani egy műanyagcsőbe fújva. Senki sem lepődött meg, amikor Alan ezt is túlteljesítette. A harmadik teszt elvégzéséhez két medencéhez vezették őket. Az egyik szabványos, huszonöt méter hosszú volt, a másik viszont csak hatméteres, és a benne lévő víz még térdig sem ért. * Electron Beam Tomography - elektronsugár tomográfia. Az évezred elején bevezetett és azóta sokat fejlődött orvosi készülék, amely komputer segítségével rendkívül gyorsan, több ezer éles és r képet készít a páciens szerveiről. A képek segítségével a belső szervek 3D-s, forgatható idom alakíthatók. A vizsgálat gyors és fájdalommentes. 58 - Abban a szobában átöltözhetnek - nyomtak a kezükbe a kisegítők egy-egy pilótaruhához hasonló öltözéket és egy-egy pár teniszcipőt. - Ez lesz a fürdőruhánk? - nevetett fel Michael. - Ha majd a vízben lesz, nem fog nevetgélni! - tette csípőre a kezét Gredock. Kapnak két percet! Gyorsan átöltöztek, és felsorakoztak a nagyobb medence mellett. - Három hosszt kell leúszniuk - tájékoztatta őket a tesztvezető. - Választhatnak a mell- és a gyorsúszás között Nem kell sietni, nincs időhatár. Ajánlom, hogy takarékoskodjanak az erejükkel, mert ebben a ruhában nem lesz könnyű úszni. Ezt már akkor érezték, miután beleereszkedtek a medencébe, és a víz átitatta a ruhájukat. Sorban elindultak, Alan maradt leghátul. Ő már csinált ilyesmit, amikor életmentőnek képezték ki. Bár akkor nem ilyen nehéz vászonruha volt rajta, hanem póló és sort. - Úgy érzem magam, mint a balta nyél nélkül - vigyorgott rá Michael, amikor elindult. - Szerencse, hogy az úszás szépségét nem pontozzák. - Inkább arra figyelj, mit csinálsz! - mondta Alan komolyan. - Ebben az öltözékben nehezemre esne kihalászni téged a medence aljáról. Szépen komótosan úsztak, vagyis inkább döcögtek előre. Alan képtelen volt visszatartani a nevetést, ahogy az előtte össze-vissza dülöngélő, csapkodó, szinte függőleges helyzetben úszó társait nézte. Biztos volt benne, hogy ő is hasonlóan festhet, legalábbis a medence szélén álló tesztelemzők vigyorgó arcáról ezt olvasta le. Rendesen elfáradtak, mire az előírt távot teljesítették. És ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásoknak! Ahogy kievickéltek a medencéből, átküldték őket a másikhoz. - Ebben, hogy fogunk úszni? - vonta fel a szemöldökét Adam. - Majd mászunk a medence fenekén - vigyorgott Michael. - Nem kell úszniuk - szólt közbe a tesztvezető. - Emelgessék a lábukat, és tapossák a vizet Tíz percig kell a feladatot végezniük. Kezdhetik! - Andres - fordult Adam a csillagászhoz. - Ezt is kellett csinálnod? - Igen - mosolygott a férfi. - Ráadásul akkor sokkal nagyobb volt a tét, mert akkor valóban az eredményektől függött, hogy ki megy az űrbe. - De akkor neked miért kell újra végigcsinálnod? - kérdezte Szonja. - Mert azóta eltelt másfél év. Az űrhajósokat állandóan formában tartják, nálam azonban ennek nem lett volna értelme, hiszen nem tudhattuk, hogy még szükség lehet rá. A hátizsákos futástól lábuk hozzászokott a nagyobb megterheléshez, úgyhogy ez a feladat nem jelentett igazi problémát számukra. Tíz perc múlva a medence mellett gyors EKG-t csináltattak velük, aztán végre megszabadulhattak a vizes göncöktől, de még nem vehették vissza saját ruháikat. Újabb pilótaöltözéket kaptak, de ez legalább száraz volt. A ruha a negyedik teszthez kellett. Mindannyiukat teleaggatták érzékelőkkel, oxigénmaszkot kaptak, aztán három keszonkamrához vezették őket. - Fokozatosan növelni fogjuk a nyomást, és megvizsgáljuk az egészségügyi paramétereiket Bizonyos határok elérésekor hangszórón megkérdezzük, hogy folytatni akarják-e a kísérletet. A maszkokban is vannak mikrofonok, úgyhogy ha problémájuk adódik, azonnal szóljanak. Ne feledjék, ez már nem játék! - tájékoztatta őket az egyik
tesztvezető. - Elnézést uram! - szólalt meg Alan. - Én nyomásredukáló kezelést kaptam. Nem befolyásolja ez az eredményeket? 59 - Természetesen befolyásolja, de a bejelentését figyelembe vesszük az elemzésnél - jegyezte fel a férfi Alan lapjára a helyzetet. - Milyen kezelést kapott és mikor? - Háromszáz méteres kezelést kaptam, körülbelül három hónapja, március 12-én válaszolta Alan. Mint minden mélytengeri búvár, pontosan tudta az adatokat hiszen az élete függött attól, hogy betartsa a nyolchónapos ciklust. - Rendben - bólintott a tesztvezető. - Akkor maga az első csoportban lesz. Még két jelentkezőt kérek! Tyler és Andres jelentkeztek. Egyiküknek sem volt ismeretlen a tesztfeladat. Tyler ugyan nem kapott nyomásredukáló kezelést de ő is szokott búvárkodni. Andres pedig már végigcsinálta egyszer ezt a tortúrát. Ezért nem véletlen, hogy a legjobban Lowsont Szonját és Michaelt viselte meg a feladat de végigcsinálták. Az ötödik teszt hasonló volt az előzőhöz, azzal a különbséggel, hogy most csökkentették a nyomást. Közben folyamatosan figyelték a páciensek szervezetének reagálását. - Mára befejeztük - tájékoztatta őket Gredock. - Holnap reggelig pihenhetnek, de a központ területét nem hagyhatják el. Hétkor vacsora. Holnap hatkor ébresztem magukat. Nyolckor találkozunk a barakk előtt. Miután végeztek a zuhanyozással, és visszamentek szálláshelyükre, csak akkor érezték, mennyire kiszívta az erejüket ez a nap. Adam azonnal hanyatt dőlt az ágyán, és nagyot fujt. - Mire kiengednek az űrbe, tényleg csak súlytalanságban tudok majd járni nyögte. - Nehogy nyavalyogni kezdjetek, mert azt Alan ki nem állhatja! - jegyezte meg Szonja. - Csak a magad nevében beszélj! - mordult fel Alan szintén az ágyon heverve. - Most megint veszekedni fogtok? - kérdezte ártatlan képpel Michael. - Az olyan izgalmas! - Akkor most Szonját tiszteletbeli férfinak kell tekintenünk? - kérdezte vigyorogva Tyler. - Csak azért kérdem, mert úgy tűnik, velünk fog aludni. - Egyszerre, mind az ötünkkel? - játszotta meg a csodálkozót a nyelvész. - Nem lesz az neki egy kicsit sok? - Ejnye, hisz’ nem is ismersz! - tette ültében csípőre a kezét Szonja, szemében pajkos fény csillogott. - Lehet, hogy nekem egy férfi nem is elég. - Akkor minden rendben - bólintott Michael komolykodva. - Megvan az éjszakai programunk. - Tényleg nem ismered Szonját! - nevetett fel hangosan Alan. - Már látom magam előtt, amikor holnap karikás szemekkel megjelensz a barakk előtt, és a térded rogyadozik a kimerültségtől. Gyorsan a feje fölé kapta a kezét, hogy kivédje a felé repülő párnát, amit a nő hozzávágott. Felkapta, és visszadobta, aztán a saját párnáját is utána dobta. Szonja nevetve védekezett. - Mi férfiak tartsunk össze! - dobta át Adam is a párnáját Alannek, az pedig továbbhajította a nő felé. Ekkor a többiek egyesült párnarohamot intéztek Szonja ellen. Egyedül Lowson nem csatlakozott hozzájuk. Csodálkozva nézte a „komoly” tudósokat. - Hé, öten egy gyenge nő ellen! - kiáltotta Szonja összekuporodva az ágyán. - Még hogy gyenge! - méltatlankodott Alan nevetve, de abbahagyta a párnahajigálást, és kimerülten dőlt hanyatt. - Ma inkább maradjunk a sakknál jegyezte meg. - Teljesen kikészültem. 60 Szonja mindenkinek visszahajította a párnáját, aztán kiült az ágy szélére. - Mindjárt hét óra, menjünk vacsorázni - mondta és azonnal el is indult. A férfiak is csatlakoztak hozzá, aztán sorba álltak a kajáért. A kiadós vacsora erőt adott nekik, ezért Adam még az asztalnál ülve megkérdezte. - Nincs kedvetek egy kis kikapcsolódáshoz? Idejövet láttam egy kantint. - Rendben - bólintott Alan is. - De azt ajánlom, az alkoholt kerüljük.
- Ezt nem mondhatod komolyan! - méltatlankodott Adam. - Dr. Bradford komolyan beszél - szólt közbe Lowson. - A nyomáspróba miatt most egy ujjnyi alkoholtól is kidőlnének. - Akkor majd üdítőt iszunk - vont vállat beletörődve a geológus. - Velünk tart? fordult az őrnagyhoz. - Szívesen - bólintott Lowson. Elbotorkáltak a kantinig, ami egészen kellemesnek tűnt. Bent halk zene szólt, a berendezés a kilencszázhúszas éveket idézte a faburkolatával és a fekete-fehér fotókkal a falon. Leültek az egyik asztalhoz, aztán Adam és Michael elmentek rendelni. Eközben Tyler a mellette lévő képeket nézegette. - Ez a kantin valami emlékhely lehet - jegyezte meg. - Az összes képen űrhajósok vannak. - Mégis mit vártál? - kérdezte Andres. - Valami kopott kricsnit, ahol vágni lehet a füstöt és rengeteg katonát, akik hangoskodva nyomják a dumát - vont vállat Tyler. - Látszik, hogy még sosem járt ilyen helyen! - mosolygott Lowson. - Az elképzelése inkább egy második világháborús filmbe illik. - Hát a mozin kívül nem is láttam még kantint - vallotta be Tyler. - Itt a frissítő! - érkezett vissza Adam és Michael. Mindenki elé letettek egy-egy poharat, aztán ők is leültek. - Őrnagy, sérti a szabályzatot, ha összetegeződünk? - kérdezte Tyler. - A kimenőimen tegeződhetünk, de munka közben a felettesük vagyok - válaszolta Lowson. - Igaz, ez csak üdítő, de ne legyünk válogatósak - emelte fel a poharát Tyler. Szia! - Szia! Szólítsatok Samnek! - mondta az őrnagy, és végigkoccintott mindenkivel. Megkönnyebbült, hogy így alakult a helyzet, mert eddig kívülállónak érezte magát. Ez valószínűleg azért alakult így, mert előítéletei voltak a tudósokkal kapcsolatban. De ezek hatan egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akikkel eddig kapcsolatba került. Ez a csoport emberinek tűnt. - Aztán nehogy kiderüljön, hogy véreskezű parancsnok vagy! - mosolygott Andres. - A mostani eléggé rendhagyó helyzet - válaszolta az őrnagy kitérően. - Ti nem vagytok katonák, ezért másként is kell bánni veletek. Valószínűleg ezért is lettem én a közvetítő. Már többször kellett katonák és tudósok között közvetítenem. - Ezek szerint Anderson nem megfelelő arra, hogy közvetlenül velünk foglalkozzon? - érdeklődött Michael. - Anderson igazi katona. Komolyan veszi a szabályzatot és a nyilatkozatot is szóról-szóra be fogja tartani - mondta komolyan Lowson. - Te is pontosan ismered a feladatot? - kérdezte komolyan Alan. 61 - Természetesen, hiszen az ezredes jobb keze vagyok - bólintott. - Nem mondhatok semmit, de abban biztos vagyok, hogy megálljátok a helyeteket. Láttam, hogy a lényeges dolgokat nem komolytalankodjátok el. - Keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy már ilyen fiatalon elismerjenek minket - válaszolta Alan. - Ahhoz, hogy ezt elérjük, kétszer annyit kellett felmutatnunk, mint egy idősebb, de kevésbé képzett szakértőnek. Most, hogy ezt elértük, végre önmagunk lehetünk. Remélem, az ezredesnek nem lesz ez ellen kifogása. - Amíg rendesen elvégzitek a munkátokat, semmi kifogása nem lesz a viselkedésetekkel kapcsolatosan - válaszolta Lowson. - A humor egyébként is oldja a feszültséget. - Gondolom, az aktáink elég terjedelmesek - puhatolózott Adam. - A NASA adatbázisa elég lyukacsosnak bizonyult - mosolyodott el az őrnagy. De a jelenlévők szívélyesen kiegészítették. - Képzelem! - húzta el a száját Alan. - Hát, igen - bólintott somolyogva Lowson −, veled kapcsolatban voltak kételyek. De ebben a szakmában nem találtak jobbat. - De hiszen ott van Daneley, Prichard, és Hudson is! - vonta fel a szemöldökét
Alan. - Ők is fiatalok és képzettek. - Hallottál már olyat, hogy valamelyikük mélyebbre merült volna a megengedettnél, csak hogy felhozzon egy cserépdarabot, vagy lemerült volna egy cápákkal teli öbölbe, hogy ellenőrizze, amit a FlyWing-felvételek már igazoltak? nézett rá Lowson. - Hát, nem igazán - játszadozott a poharával zavartan Alan. - Mindegyikőtök helyére több személy is szóba jöhetett - folytatta az őrnagy. Nagyrészt azért esett rátok a választás, mert azonkívül, hogy a területeteken szaktekintélynek örvendtek, és nem ragaszkodtok körömszakadtáig az eddigi eredményekhez, nem riadtok vissza a veszélyes feladatoktól sem. Adam kimondottan imádja a működő vulkánokat. Tyler ugyancsak, bár ő inkább a tenger alatt kutatja fel őket. Szonja megmérkőzik a beduinokkal is, ha be akar jutni egy törzsi területre. Michael sem esik kétségbe, ha a helyszínen kell feliratokat fordítania, akár a hóhatár fölé, akár a sivatagba kell elmennie. Andres pedig már járt az űrben. Kell ennél több? - Ezek szerint nem egy egyszerű feladat elé nézünk - törte meg a hirtelen beállt csendet Andres. - Az űr, akárcsak a tenger, mindig veszélyes marad az ember számára, akármilyen védőfelszerelést talál is ki - jelentette ki Lowson. - Az olyan emberrel, aki egy kis nehézségtől visszariad vagy baleset esetén pánikba esik, nem tudunk mit kezdeni. - Azt hiszem, mára elég volt a dicséretekből, mert még elbízzuk magunkat! - ivott egy kortyot Adam. - Andres, holnap mi vár ránk? - kérdezte gondterhelten Tyler. - Hogy van a lábad? - kérdezett vissza válasz helyett összevont szemöldökkel Alan. - A tíznapos kiképzés alatt már fakírrá változtam - vágott grimaszt Tyler. - De ez az utolsó feladat nem igazán tetszett neki. Pedig az orvosok azt mondták, a sok mozgás jót tesz neki. - Biztos nem ilyen mozgásra gondoltak - mosolygott Adam. - Szerintem tegyük el magunkat holnapra - mondta Andres. - Holnap ugyanis sor kerül a gyorsulási és rotációs gyakorlatokra. Kipróbálhatjuk a retteget centrifugát is. - Imádom, amikor így lelkesítesz! - sóhajtott Adam. 62 - Ha túl leszünk ezen az egészen - mosolygott Andres −, akkor viszont beülhetünk egy vadászgépbe. - Ez mindjárt jobban hangzik! - bólintott Adam. - Na, menjünk aludni, nehogy holnap Gredock röhögjön a markába! Miután visszatértek a barakkba, Szonja fogta az egyik takarót, és nekiállt felszerelni két szekrény közé. - Csak nem lettél szégyenlős? - lépett mellé vigyorogva Alan. - Szégyenlős nem vagyok - válaszolta Szonja, átadva a nehéz takarót −, de nem szeretem, ha nyáladzó férfiak legeltetik rajtam a szemüket. - Szerintem a mai napon mindannyian békén hagyunk - vigyorgott Michael. Nincs erőnk verekedni veled. A nő csak azért nem válaszolt, mert Alan közben felszerelte a függönyt. Szonja eltűnt mögötte, és amikor percekkel később előjött, a férfiak már mind átöltözve és szemérmesen nyakig betakarózva feküdtek az ágyukban. - No, mi történt? - mosolygott a nő. - Nem tartunk pizsama bemutatót? - Inkább feküdj le és aludj! - mordult rá Alan. Szonja vállat vont, és becsusszant a takaró alá. Pár perccel később már mind egyenletesen szuszogva aludtak. Alan másnap hatkor Gredock üvöltésére ébredt, de úgy érezte, mintha éppen most feküdt volna le. Ám tudta, hogy ez az állapot nem tart sokáig. - Abbahagyhatja az üvöltözést - mondta álmos hangon Adam −, már az egész bázis felébredt. - Ettől még a holtak is felébredtek volna - morgott Michael. - Nyolcra legyenek készen! - kiáltotta a hadnagy, és bosszúsan elhagyta a barakkot. - Én már most kész vagyok - sóhajtotta Tyler. - A lábad? - nézett rá Alan. - A, a pihenés jót tett neki - rázta a fejét Tyler. - De úgy érzem, egy
szemhunyásnyit sem aludtam. - Ha sok időt töltesz nagy nyomáson, és utána keveset alszol, ez az eredménye mondta Alan. Magához vette a törülközőjét, és indult a zuhanyzóba. De észrevette, hogy Szonja a fejére húzta a takarót és alszik tovább. Odament az ágyhoz, és hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót. - Ébresztő, álomszuszék! - utánozta Miller hangját. - Emelje meg a seggét, és nyomás a zuhanyzóba! Nem hallotta?! - Megőrültél? - motyogta homlokráncolva a nő. Aztán helyesbített: - Hogy is őrülhettél volna meg, hisz’ már régen elment az eszed. - De aztán kikecmergett az ágyból. Alan mosolyogva csatlakozott a többiekhez. Zuhany után megreggeliztek, aztán visszamentek a barakkba. - Nyolcig még van időnk - nézett az órára Tyler, és végigfeküdt az ágyán. - Csak el ne aludj! - figyelmeztette Adam. - Gredock szétrúgja a segged, ha elkésel. Alan nem tudott mit kezdeni magával. Először leült, aztán mégis felállt, és járkálni kezdett. - Hé, már egészen elszédültem tőled! - kiáltott rá Michael. 63 - Bocs, de ilyenkor mindig hiperaktív vagyok. - Állt meg egy pillanatra, de aztán újra kezdte a járkálást. - A nyomásredukáló kezelés hatása - magyarázta. - Pár órával a merülés után mindig úgy érzem, mintha hangyák mászkálnának az ereimben. - Ez tényleg kellemetlen lehet - vágott egy fintort Andres. - Az óceánon mindig le tudom kötni magam, úgyhogy észre sem veszem - vont vállat Alan. - Most viszont nincs mit csinálni, de nem bírok egy helyben megülni. - Miért nem futsz egy kört odakint - nevetett fel Szonja. - Nem is rossz ötlet - vonta fel a szemöldökét Alan. Magához vette a törülközőjét, és kiment a barakkból. Nem messze tőlük volt a sportpálya, ahol már mások is gyakorlatoztak. Alan ránézett az órájára, aztán közepes ütemben futni kezdett. Észre sem vette, hogy fokozatosan gyorsít a tempón, sorban lekörözve a többieket Körülbelül tíz percet futott így, aztán lassabban kocogott még egy levezető kört, utána kiállt, és nagy levegővételekkel nyugtatta meg szívverését. - Ez nem volt semmi, közlegény! - kiáltott rá valaki. A beszélő felé fordult, egy őrnagy állt előtte. Nagyot nyelt, hirtelen fogalma sem volt, mit tegyen. Ha katona lenne - ahogyan az őrnagy is hiszi −, egyszerű lenne a helyzet: szalutálnia kellene. De nem katona, tehát nem tudta, hogyan reagáljon. - Köszönöm, uram! - szólalt meg végül. Az őrnagy felvonta a szemöldökét. - Civil pályázó? - kérdezte. - Igen, uram! - válaszolta az egyszerűség kedvéért Alan. - Tegnap érkeztem. - Akkor ma várnak magára a legnehezebb feladatok. Jobb, ha nem fárasztja magát! - Igen, uram! - Sok szerencsét! - köszönt el az őrnagy. - Köszönöm, uram! - búcsúzott Alan is, aztán gyorsan magához vette a törülközőjét. Még volt annyi ideje, hogy lezuhanyozzon. Utána sokkal jobban érezte magát, elmúlt a mozgáskényszere. - Na, végre! - nézett rá Adam, amikor belépett a barakkba. - Már azt hittük, meglógtál. - Nem szabadultok olyan könnyen tőlem - nevetett fel Alan, aztán az órájára nézett. - Mindjárt nyolc óra, úgyhogy jobb lenne a barakk előtt várakozni. Gredock pontban nyolckor megjelent. Nem is leplezte bosszúságát, amiért nem érte a rábízott embereket mulasztáson. - Jöjjenek! - szólt mogorván, és elindult a hangár felé. Rögtön a mélyvízbe dobták őket. A rotációs széknél kötöttek ki. - Jó napot, uraim! - fordult szembe velük a monitoron kiírt adatokat ellenőrző őrnagy, aztán elmosolyodott. - Hát, újra találkozunk? - kérdezte Alant - Jó napot, őrnagy úr! - mosolyodott el Alan is. - Jack Quinston őrnagy vagyok - intézte az őrnagy további szavait a többiekhez is. - Amit itt látnak az ingás rotációs szék. A feladat lényege, hogy megvizsgáljuk a látás
és más szervek működését mikrogravitációban, mert ilyen körülmények között térbeli diszorientáció jöhet létre. Az ebben szenvedő ember nem képes a térbeli tájékozódásra, összezavarodik. Nos, ki lesz az első? Tyler gyorsan jelentkezett, mert minél előbb túl akart lenni a vizsgálaton. Teleaggatták mindenféle orvosi műszerrel, a legtöbbet a fejére tették, aztán beszíjazták a székben lévő hálózsákba. Csak a karja maradt szabadon, úgy érezte magát, mint egy múmia. - Fogja meg ezeket - mondta az őrnagy, és segített Tylernek megfogni a szék karfaján lévő joystickokat. - A szemüvegben megjelenő 3D-s labirintusban kell 64 mászkálnia. Csak arra ügyeljen, hogy az úton lévő fehér vonalon maradjon. Ne ijedjen meg, amikor ez nem fog sikerülni! Próbálja meg kiszűrni a zavaró tényezőket, és a vonalra összpontosítani. Tylerre feltették a virtuális szemüveget, és beindították a berendezést. A komputer végig rögzítette a berendezés adatait, a férfi életfunkcióit és a képes anyagot is. Ugyanakkor a virtuális képeket közvetlenül követhették a monitoron. Tyler egészen jól tartotta magát, a gyorsult ingamozgás sokáig nem befolyásolta tájékozódó-képességét. Négy perc elteltével azonban látszott, hogy elbizonytalanodik. Le-letért a vonalról, aztán másodpercekig állt egyhelyben. Amikor elindult, újra követni tudta a fehér vonalat. Az őrnagy és munkatársai bólintottak, s a szék lassan leállt. Aztán kiszabadították Tylert, és egy székhez vezették. Tyler az ingamozgás miatt elszédült, képtelen volt megállni a lábán. Ha nem segítenek neki, biztosan elesett volna. - Ügyes voltál! - veregette meg a vállát Alan. - Olyan furcsa volt! - csóválta a fejét Tyler. - Bármennyire is akartam, nem tudtam a vonalon maradni. Olyan érzés, mintha részeg lennél. Aztán megálltam, hogy megállapítsam, mire kell odafigyelnem. Utána már egész könnyen ment. - Végignéztük a dülöngélésedet - mosolygott Andres, miközben már Adamet szíjazták a székbe. Szépen sorban mind sikeresen végrehajtották a feladatot. Egyikük sem vallott kudarcot. Kellemetlen lett volna, hiszen, ha az illető térbeli diszorientációban szenved , nem engedhetik fel. Kis szünetet tartottak, aztán amikor már mindannyian normálisan megálltak a lábukon, Quinston őrnagy átvezette őket egy hatalmas berendezéshez. - Ez a centrifuga - tájékoztatta őket az őrnagy. - Sokak szerint a legkellemetlenebb dolog. Előnyben vannak azok, akik szeretik a körhintát. A reggeli már eléggé leülepedett, úgyhogy csak ingerük lesz a gyomortartalom kiürítésére. - Hogy ezt milyen szépen mondta! - mosolygott Szonja az őrnagyra. - A lényeg ugyanaz - jegyezte meg morózusan Adam. - Már gyerekkoromban is utáltam a körhintát. - Hullámvasút nem lesz? - vigyorgott Alan. - Az a következő menet - bólintott Quinston. - A gyorsulási feladat. - Óriási! - morgott Adam. - Ne morogj már! - szólt rá Andres. - Túl fogod élni! - Te könnyen beszélsz, egyszer már végigcsináltad! - Éppen ezért tudom, milyen szörnyű - vont vállat Andres, aztán bizalmasan közelebb hajolt Adamhez. - Nekem meg tériszonyom van. Gondolj bele, mit kell kibírnom emiatt! - Meggyőztél! - bólintott határozottan Adam. Most Alan jelentkezett elsőnek. Jól beöltöztették, természetesen az érzékelők itt sem maradhattak el. Beszíjazták, pilótasisakot kapott oxigénmaszkkal és átlátszatlan ellenzővel, aztán lassan elindult a centrifuga. Eleinte tényleg olyan volt, mint a körhinta, csakhogy a szék itt nem billent oldalt a centripetális erő hatására. Ráadásul sokkal gyorsabb is volt. Alan a teljes gyorsaság elérése után csak pár másodpercig érezte kellemetlenül magát, aztán a szédülés már annyira elbódította, hogy nem volt képes gondolkodni sem. Ebben a furcsa kábulatban csinálta végig a feladatot. Észre sem vette, amikor a berendezés lelassított, és megállt. 65
Most aztán végképp segítségre volt szüksége a kiszálláshoz. Amikor levették róla a sisakot, minden forgott körülötte. A segítők egy ágyhoz vezették és lefektették. Alan azonban inkább felült törökülésbe, és könyökét a térdére támasztva, tenyerébe hajtotta a fejét. - Így kényelmesebben érzi magát? - kérdezte a segítő. Alan csak bólintani tudott, de aztán meg is bánta. A hirtelen mozdulat hatására majdnem lefordult az ágyról. A segítő és Adam kapták el. - Ennyire rossz volt? - kérdezte Adam némi ijedséggel a hangjában. Alan meg akarta rázni a fejét, de okulva az előbbiekből még idejében meggondolta magát. - Nem volt olyan rossz - szólalt meg inkább. - Csak most még eléggé szédülök. A gyorsaság annyira elbódít, hogy mindenről megfeledkezel. - Mosolyogva nézett fel. Olyan érzés, mintha bedrogoztál volna. - Akkor tényleg nem lehet olyan rossz - mosolygott Adam is. Alan egyre jobban érezte magát, egész gyorsan rendbejött. Társai is túlestek a kellemetlen feladaton, és az ágyakon pihengettek. Alan óvatosan felállt, és odament Adamhez, aki utolsónak végzett. - Na? - kérdezte tőle. Adam elkínzottan nézett rá, aztán lassan elmosolyodott. - Tényleg nem volt rossz. Most azonban elég szarul érzem magam. - Elmúlik - veregette meg a vállát Alan. Sorban megkérdezte társaitól, hogy vannak. Mind tűrhetően bírták a megpróbáltatást, egyikük sem lett annyira rosszul, hogy orvosra lett volna szükség. Az egyik segítő azonban átadott nekik egy-egy tablettát. - Ezt a tablettát csak akkor vegyék be, ha félórán belül megfájdul a fejük figyelmeztette őket. - Később már úgysem lesz rá szükségük. Az idő betartása fontos, mert így a gyógyszer hatása délután háromra megszűnik, és nem befolyásolja az eredményeket. Ha valamelyiküknek félóra elteltével akadnak problémái, itt jelentkezzen! - Most visszamehetnek a barakkjukba! - szólt hozzájuk Quinston őrnagy. Pihenjék ki magukat! Délután háromkor újra találkozunk! Gredock szó nélkül kísérte vissza őket a barakkba, aztán eltűnt. - Hát ennek meg mi baja?! - csodálkozott Michael. - Tényleg valami baja lehet, mert nem cseszegetett minket - bólintott Adam is a bakancsát fűzögetve. - Pedig már úgy megszoktam - sóhajtott Szonja végigdőlve az ágyon. - Büszkék lehetünk magunkra - váltott témát Tyler. - Nagyon jól viseltük a megpróbáltatásokat - veregette meg a saját vállát. - Ha ezt kibírtátok, a gyorsulási tréninggel nem lesz gond - mosolygott Andres. Ami utána következik, már gyerekjáték lesz. Főleg Alannek. - Hogyhogy? - ráncolta a homlokát Bradford. - Mert azután víz alatt fogunk gyakorlatozni. Igaz, hogy jól fel leszünk öltözve, de azért te biztosan otthonosabban fogod érezni magad. - Még jó, hogy mind tudunk úszni! - vonta fel a szemöldökét Michael. - A csapattagok összeírásában ez előfeltétel volt - jegyezte meg Lowson. - Ó, erről megfeledkeztem! - vallotta be Michael. - Mindjárt ebédidő - nézett az órára Alan. - Hogy érzitek magatokat? - Semmi gond - vont vállat Adam. - Nem fáj a fejem, és éhes vagyok. Ha pár napja valaki azt mondja nekem, hogy a centrifuga után még éhes is leszek, a képébe röhögtem volna! Megyünk ebédelni? - kérdezte mosolyogva. 66 Mindenki csatlakozott hozzá. Rekordidő alatt lapátolták be az ételt. Quinston őrnagy tálcával a kezében, mosolyogva állt meg az asztaluk mellett. - Látom, jó az étvágyuk! Örülök, hogy mind jól vannak! - Mi is! - szólt teli szájjal Adam. Az őrnagy felnevetett, aztán elbúcsúzott. - Mit csinálunk háromig? - kérdezte Tyler. - Szerintem pihennünk kellene - nézett rájuk Lowson. - Ne feledjétek, még hátra van egy feladat! - Te pilóta vagy - fordult hozzá Alan −, biztosan könnyebben vetted ezt a feladatot. A gyorsulási tréning tényleg nem ilyen borzasztó?
- Hiszen azt mondtad, egész jól érezted magad! - vonta fel a szemöldökét Adam. - Közben nem is volt gond - bólintott Alan −, de utána! - Megnyugodhattok, a gyorsulási tréning kimerítő ugyan és a Libelle nélküli teszt után mindannyiunkat félájultan szednek majd ki, de akkor sem annyira kellemetlen, mint a centrifuga - mondta Lowson. - Imádom az ilyen biztatást! - sóhajtott Adam. - Mind tudjátok, milyen hatást gyakorol a gyorsulás az emberi szervezetre - vont vállat Lowson. - Azonnal rájönnétek, ha hazudnék. - Azt nevezik bocsánatos hazugságnak - mondta Adam. - Valóban ismerjük a hatást, de ha te, mint tapasztalt pilóta azt mondod, hogy rosszul tudjuk, az befolyáso l minket. - Jobb félni, mint megijedni, Adam - figyelmeztette Michael. - Ez nem igaz - csóválta a fejét Szonja - Kísérletek kimutatták, hogy fájdalomra való felkészítés esetén, az alanyok akkor is fájdalommal reagáltak, amikor a beavatkozás nem volt fájdalmas. A fájdalom kezelése nagyrészt nevelés kérdése. - Hát igen, az agy sok mindenre képes - bólintott komolyan Alan, és összenézett Szonjával. - Tapasztalat? - kérdezte Tyler egyikükről a másikra nézve. - Valami olyasmi - húzta el a száját a nő. - Hé! - kiáltott rájuk Adam. - Ha már elkezdtétek, mondjátok is végig! - Jó, ha megjegyezzük, hogy Adam rendkívül kíváncsi - mosolygott Michael. - De igaza van! Mi történt? - hajolt előre várakozón. - Kicsit elszámítottam magam… - Kicsit?! - tört ki Szonja. - …és nem tudtam feljönni - nézett szigorúan a nőre Alan. - A srácok felhoztak, de addigra már egy köbcenti levegőm sem maradt. A kijelzőm elromlott, és pár perccel az ájulás előtt jöttem csak rá, hogy nincs elég levegőm a feljutáshoz. Azonnal segítséget hívtam, és elindultam felfelé. Az orvos szerint már ekkor abba az állapotba kerülhettem, aminek az életemet köszönhetem. - Miféle állapotba? - kérdezett közbe Lowson. - Annak idején a szabadtüdős merülések miatt elsajátítottam egy technikát, amivel még mozgás közben is lassítani tudtam a légzés ütemét, így tovább tartott a tüdőben lévő levegő. Mivel eszembe sem jutott, hogy alkalmazhatnám, csak az lehet a magyarázat, hogy ösztönösen reagáltam így. - Amikor a fiúk rátaláltak - mondta Szonja −, ájultnak látszott, ennek ellenére mozgatta a lábait, és felfelé úszott. Az orvos sokat dolgozott Afrikában, ott látott hasonlót a bennszülöttek között. Olyanokat, akik kábult állapotban rendkívül gyorsan tudtak futni. 67 - A különbség csak az volt, hogy én sosem tudtam magamtól visszajönni normál állapotba - folytatta Alan. - A merüléseknél is mindig velem volt Liam, aki segített ebben. Ekkor azonban nem volt velem, ezért estek kétségbe a többiek. Ráadásul fogalmuk sem volt róla, mi bajom lehet, ezért ijedtek meg annyira. - Azért nem árt, hogy ezt elmondtad - jegyezte meg Lowson. - Sosem lehet tudni, mi történik odakinn. Hogyan lehet kihozni abból az állapotból? - Egy egyszerű szó segítségével - mosolyodott el Alan. - Ezért is olyan az egész, mint a hipnózis. Csak annyit kell mondani, hogy Domnu, és magamhoz térek. - Domnu? - vonta fel a szemöldökét Michael. - Hiszen az északon az ég, a tenger és a levegő úrnőjének neve! - Olyan szót kellett keresnünk, amit csak ritkán használnak - bólintott Alan. - Azért elég ritka az ösztönös önhipnózis - ráncolta a homlokát Adam. - Óriási szerencséd volt. - Tudom - bólintott komolyan Alan −, és egyáltalán nem gondolom, hogy képes leszek rá máskor is. Ezért is mondtam, hogy az agy furcsa dolgokra képes. Veletek sosem történt semmi furcsaság? - De igen - vallotta be Adam. - Sam nem véletlenül említette a vulkánokhoz való vonzódásomat. Akkor kezdődött, amikor a szabadságomat Szicíliában töltöttem. Nem tudtam megtagadni önmagam, és felmásztam az Etna oldalára, hogy köveket gyűjtsek. Éppen a vulkán oldalában tartózkodtam, amikor kitört. Feljebb mentem egy kiugró
sziklaperemre, talán ez volt a szerencsém. Addig gyönyörködtem, amíg a láva körbefogta a sziklát, és nem maradt visszaút. Fogalmam sincs, hogy nem vettem észre a lávát, hiszen pokoli forróság volt körülöttem. Voltam már előtte is veszélyes helyzetben, de sosem voltam ennyire biztos abban, hogy meghalok. Ha a láva nem is ér el, vagy a forróság, vagy a mérges gázok ölnek meg. De egyik sem történt meg. Rettenetesen izzadtam, köhögtem, a szemem könnyezett a csípős levegőtől. Mégis megúsztam. A hőség miatt eleredt az eső, ami lehűtötte a lávát, és hajnalban visszamentem a faluba. Persze már mindenki azt hitte, halott vagyok. - Az emlékek hatására elmosolyodott. - Nyaralótársaim, akik tudtak, hova indultam, azt hitték, a szellemem kísért. De sikerült meggyőznöm őket, hogy erről szó sincs. - Ez nem is szerepelt az aktájában - simogatta az állát Lowson. - Mi a csoda?! - kiáltott fel Michael. - A hadsereg nem tud minden lépésünkről?! - Teljesen érthető, hogy tudni akarják, megbízható-e, akivel dolgoznak - mondta Lowson. - Ez az üzleti életben is így van. - Semmi bajom azzal, hogy mielőtt megbíznak valamivel, adatokat gyűjtenek rólam - szólt közbe Alan. - Csak a módszereikkel vannak gondjaim. - Mire célzol? - ráncolta a homlokát Lowson. - Például arra, hogy meg sem kérdeztek, hogy akarok-e nekik dolgozni. Egyszerűen közölték velem, hogy ha valaki bejelentkezik, azonnal ugranom kell. És ezek után még elvárják, hogy készséggel dolgozzam nekik! - Hallottam, hogy előző alkalommal voltak veled problémák - mosolygott Lowson. - Scheider tábornok méltatlankodott is a neved hallatán. - Akkor hogyhogy itt vagyok? - vonta fel a szemöldökét Alan. - A te esetedben Anderson nem engedett. Mivel ő a project irányítója, el kellett fogadniuk a döntését. - Mi ilyen különleges Bradfordban? - ráncolta a homlokát Szonja. - Valószínűleg furcsán hangzik - válaszolta az őrnagy −, de sokat vetett a latba a hadsereggel való előző munkád. - Ez tényleg furcsán hangzik - nevetett fel röviden Alan. 68 - Pedig így van - bólintott határozottan Lowson - Bebizonyítottad, hogy neked mindig első a feladat végrehajtása, minden más e mögé szorul, még a saját testi épséged is. - Alan közbe akart szólni, de Sam leintette és folytatta. - Ez nagyon hasonlít a katonák gondolkodásmódjához, ami szerint a küldetés az első. - Azért van különbség - emelte fel mutatóujját Alan. - Én nem kockáztatom mások életét, csak a magaméról döntök. - Mert megteheted - bólintott Sam. - Odafenn viszont az ország érdekeit is szem előtt kell tartani. Sajnos, az ország és a személyes érdekek csak ritkán esnek egybe. - Fölösleges erről vitatkoznunk - sóhajtott fel Alan −, mert valamilyen formában mindkettőnknek igaza van. - Eléggé kipihentétek magatokat? - kérdezte Andres. - Nemsokára mennünk kell. Szinte egyszerre néztek az órára, aztán a kétségbeesett tekintetek egymásba kapcsolódtak. - Nem lehetne kihagyni? - fintorgott Adam. - Szükség van rá - csóválta a fejét Lowson −, mert az űrsikló utasaira felszálláskor 10G gyorsulás is hat Utána már nem lesz probléma, mert a Holdról könnyebb felszállni. - A Holdról? - ráncolta a homlokát Alan. - Ezek szerint a Holdra megyünk? - Nyertetek! - mosolygott Lowson. - Elszóltam magam. De mindegy, mert pár napon belül úgyis megtudtátok volna. Először a Holdra megyünk. - És aztán? - kíváncsiskodott Tyler. - Többet nem húztok ki belőlem - vigyorgott Sam. - Még kínzással sem? - vágott reménykedő képet Tyler. - Ha a kínzás részeként szerepel a csiklandozás, akkor minden titkomat megtudjátok - nevetett Lowson. - Szóval csiklandozás - simogatta elgondolkodva az állát Tyler, miközben az őrnagyot nézte. - Hagyjátok abba a hülyéskedést! - szólt rájuk Szonja. - Indulnunk kell! Gredock előtt ki nem mutatták volna félelmeiket, de Quinston őrnagy elé a halálraítéltek arckifejezésével léptek. Az őrnagy mosolyogva nézett rájuk.
- Azért nem lesz olyan rossz! - vigasztalta őket. - Tényleg csak ájultan szednek ki minket? - tette fel a kérdést Adam savanyú arccal. - Látom, Lowson őrnagy már tájékoztatta önöket a kellemetlen részekről mosolygott Quinston, aztán komolyra fordította a szót. - Megnyugtathatom önöket, miszerint folyamatosan figyeljük az egészségügyi paramétereiket, és idejében leállítjuk a kísérletet. Általában nem várjuk meg, amíg elájul valaki. - Minő előzékenység! - fintorgott Tyler. - Először a Libelle-ben vizsgáljuk meg a tűrőképességüket - tájékoztatta őket az őrnagy. - Úgyis ilyen ruhában fognak repülni. Másként nem bírnák elviselni a Scramjetek 8 Mach-os sebességét. Ismerik a Libelle-t? - nézett körül. Amikor bizonytalanul csóválták a fejüket, a kezébe vette a ruhát, és azon mutogatva folytatta. A lényege, hogy a ruha dupla anyaga között folyadék van. Mivel a folyadékok nem összenyomhatok, nagy gyorsulás esetén a folyadék feszíti a ruhát, és így a vér nem rohan le a felsőtestből. Fontos jellemzője, hogy nincs kapcsolatban a gép műszereivel, mint a pneumatikus G-ruha, hanem közvetlen hatásra reagál. - Miért pont Libelle-nek, szitakötőnek hívják? - kérdezte Tyler. 69 - A feltalálója egy német vadászpilóta volt, innen a német elnevezés - magyarázta az őrnagy. - Az ötletet a szitakötőtől vette. Az ugyanis az egyetlen, amely harmincszoros gyorsulásra képes, mert az érrendszerét egy folyadékkal teli zsák védi. - Még meg sem közelítettük a természet eme csodáját - álmélkodott Adam. - Ennek ellenére át kell esniük ezen a gyakorlaton - tért a tárgyra Quinston. - Ki lesz az első? Megint Adam jelentkezett. Ismét teleaggatták érzékelőkkel, beöltöztették a Libelle-be, aztán sisakban és oxigénmaszkban beültették a kísérleti berendezésbe. Ő maga is elcsodálkozott, hogy mennyit segít a ruha. A sisak ellenzőjén állandóan megjelent a gyorsulási fokozat. Egészen 10 G-ig normálisan érezte magát, csak utána kezdődtek a problémák. Az oxigénmaszk ellenére egyre nehezebben lélegzett, szeme előtt színes pontok jelentek meg. De még kihúzta a 12 G-ig, csak ekkor állították le a berendezést. A szervezete másodpercek alatt visszaállt normál állapotba, mire kiszállt a berendezésből, már egész jól volt. A többieket ez kissé megnyugtatta, sorban végezték el a feladatot. Amikor azonban a Libelle nélkül kellett beszállni, nem törték kezüket lábukat az elsőségért. Végük Alan sóhajtva vállalta magára az első kísérleti nyúl szerepét. Savanyú arca láttán a jelenlévők akaratlanul is elmosolyodtak. - Majd akkor vigyorogjatok, amikor ti kerültök sorra! - jegyezte meg bosszúsan, amikor beült a székbe. Quinston és segítői le sem vették tekintetüket a műszerekről. A legkisebb változást is azonnal hangosan közölték. Amikor elérték az 5 G-t, már szinte egymás szavába vágva jelentették a változásokat. Ez a kritikus határ, amit egy átlagember kibír. Ekkor szokott bekövetkezni a vörös ködnek nevezett jelenség, amikor a vér a gyorsulás hatására leáramlik az alsótestbe, ezért az agy vérellátása akadozik, és először vörös köd borul a pilóta szeme elé, aztán elveszti az eszméletét Amikor a gyorsulás csökken, a vér újra az agyba áramlik, és a pilóta magához tér. A levegőben azonban még ez a pár másodperc is sokat számít, főleg, ha a repülőgép 5-6 Mach sebességgel száguld. Ezért is csodálkoztak el a tesztelők, amikor Alannél ez a kritikus állapot csak 8 Gnél következett be. De csak azután tettek fel neki kérdéseket, miután mindenkivel elvégezték a tesztet. A többiek mind normál állapotot mutattak, 5 G-nél dőltek ki. - Van valami ötlete - lépett Alanhez az őrnagy −, miért bírta ilyen jól a terhelést? - Azt nem hiszem magamról, hogy eleve ilyennek születtem - mosolygott Alan, mire társai nagy hangon hőzöngeni kezdtek. - Valószínűbb, hogy a nyomásredukáló kezelés miatt bírtam tovább. - Nyomásredukáló kezelés - ráncolta a homlokát Quinston, és a papírjaiban keresgélt. - Igen, látom, hogy jelentette. Eddig még sosem merült fel, hogy a kezelés kiszélesíthetné a határokat - nézett Alanre. - Egyszer szívesen megvizsgálnám, amikor a kezelés határideje lejárt. Beleegyezne? - Természetesen - bólintott Alan. - De ez valószínűleg nem a közeljövőben lesz. - Igen, persze - bólintott az őrnagy. - Amikor majd önnek is megfelel.
- Rendben, majd jelentkezem - válaszolta Alan. A tesztek befejeződtek ugyan, de a kiértékelés eltartott másnapig, úgyhogy csak harmadik nap mehettek tovább. Ezért Quinston mosolyogva feltette a kérdést: - Miután ilyen jól bírták ezt az utolsó tesztet, volna kedvük repülni egyet? Adam és Michael határozottan rázták a fejét. A többiek viszont izgatottan fogadták el a felajánlást. 70 - Legyenek készen holnap reggel nyolcra! Odamegyek magukért –mosolygott az őrnagy. - Elnézést, őrnagy úr - szólalt meg Szonja. - Mit ajánl: reggelizzünk, vagy inkább hagyjuk későbbre? - Nos, inkább ne egyenek, sőt, ne is igyanak semmit - nevetett Quinston. - A pilóták biztosan nem éhgyomorra szállnak fel! - vonta fel a szemöldökét Tyler. - De ők már hozzászoktak a repüléshez, mint a tengerészek a hajó imbolygásához. Maguk azonban még csak most kezdik élvezni. - Élvezni?! - nyögött fel Adam. - Sosem fogom ezt élvezni! - Sokan mondják ezt az elején - bólintott az őrnagy. - Főleg azok a pályázók, akik nem pilótának, csak űrhajósnak jelentkeznek. Higgyék el, bele lehet jönni! Azért másnap reggel Adam és Michael is elkísérték őket a leszállópályára. A repülésre azonban már nem vállalkoztak. A többieket gondosan beöltöztették és többszöri ellenőrzés után beültették őket egy-egy Scramjet hátsó ülésébe, a navigátor helyére. A biztonság kedvéért mindegyiküknek átadtak egy-egy papírzacskót is. Miután felszálltak, Alan kezdeti félelme teljesen elmúlt. Hasonló érzés fogta el, mint búvárkodás közben. - Minden rendben, uram? - kérdezte a pilóta, miután átlépték a hangsebességet. - De még mennyire - nevetett fel Alan. - Csinálhatunk majd néhány hurkot is? kérdezte izgatottan. - Természetesen - válaszolta a pilóta mosolyogva. - Kapaszkodjon! A gép orra hirtelen lebukott, Alan gyomra pedig egy kicsit megemelkedett, de a Libelle-nek köszönhetően csak annyira, mint amikor a gyorslifttel haladt lefelé. Önkéntelenül felkurjantott. - Bocsánat! - kapott észbe azonnal, de a szeme csillogott a élménytől. - Semmi baj! - nyugtatta meg a pilóta. - Mindig ez az első reakció. Aztán hirtelen irányt változtatott, és csinált egy gyors hurkot. - Fenébe! - szakadt ki Alanből. - Szólhatott volna! - Rosszul érzi magát? - Dehogy, csak elharaptam a nyelvem. A pilóta nevetve csóválta a fejét. Egészen 6 Mach-ig gyorsultak, közben a pilóta egymás után csinálta a különböző forgásokat, bukfenceket, hurkokat. Sőt, még egy dugóhúzót is bemutatott, amitől bizony égnek állt Alan haja. - Ez azért egy kicsit meredek volt! - jegyezte meg Alan nagyot fújva. - Nyugalom! Ha valóban gond lesz, tudni fog róla. - Inkább nem akarok tudni róla! Miután mindannyian leszálltak, izgatottan, egymás szavába vágva beszélték meg a nem mindennapi élményt. A pilóták vigyorogva figyelték a repüléstől kipirult arcokat, a gyerekként ujjongó felnőtteket. - Úgy látom, jól érezték magukat! - lépett melléjük Quinston - Az nem kifejezés! - csóválta a fejét Tyler. - Ha ezt előbb tudom, most pilóta lennék. - Ó, de maga nagyobb cél felé tör, űrhajós lesz - nevetett az őrnagy. - Hát, igen - nézett bizonytalanul a többiekre Tyler. - Higgye el, az űrhajózás még nagyobb élmény! - jegyezte meg Quinston. Egyenek valamit, aztán jöjjenek a hangárba! Elkészültek a kiértékelések. 71 Rekordidő alatt fogyasztották el az ételt, pedig számukra nem jelentett semmit a kiértékelés. Mégis kihívásnak tekintették, és tudni szerették volna, hogyan teljesítettek. - A hangárban meglepetés várt rájuk: Anderson ezredes is jelen volt. Már átnézte az eredményeket, és rendkívül elégedett képet vágott.
- Jó napot! - köszöntötte a tudósokat. - Nos, úgy tűnik, jól választottunk. Nemcsak megálltak a helyüket, de néhányan túl is teljesítettek egy-egy feladatot. Összességében véve, jó űrhajós lenne magukból. Quinston arcán látszott, hogy semmit sem ért az egészből, de katonához méltón viselkedett: nem tett fel kérdéseket. Anderson pedig nem adott magyarázatot. - Most, hogy a teszten túl vannak - folytatta az ezredes −, kicsit még gyakorolniuk kell a súlytalanságban történő mozgást. Ezt itt a Földön, minden esetben egy huszonöt láb mélységű medencében szokták megejteni, mivel az átalakított KC-135-ös géppel maximum két órát tölthetünk a levegőben. Először azonban a K.C-135-össel szállunk fel, hogy megismerkedjenek a valós súlytalansággal. Tehát még maradnak a barakkban, és holnap találkozunk! Addig kimenőt kapnak, de természetesen a bázis terültét nem hagyhatják el. Viszontlátásra! Anderson minden további magyarázat nélkül távozott. A tudósok pedig ott maradtak Quinstonnal és segítőivel, akik kíváncsian várták a választ, bár ezt soha el nem ismerték volna. - Kormány projektről van szó - adott rövid választ Lowson. Quinstonék röviden bólintottak, és ezután még véletlenül sem említették a dolgot. - Itt vannak a teszteredményeik - vett a kezébe egy halom papírt az őrnagy. Nézzék meg, aztán kérjük vissza a papírokat! Izgatottan nézegették a grafikonokat. Valóban mind jól szerepeltek, az eredmények minden esetben a legfelső harmadban helyezkedtek el a grafikonokon. Alan papírjára azt is feljegyezték, hogy két esetben kiemelkedően teljesített, az egyik feladatot - a gyorsuláspróbát - azonban nem tudták értékelni a nyomásredukáló kezelés miatt. A többiek papírjára nem került külön bejegyzés, de mind elégedettek voltak a teljesítményükkel. Miután visszaadták a papírokat, Quinston az egyik asztalon tornyosuló overallokra mutatott - Ez egy kis meglepetés a teszteket jól teljesítő leendő űrhajósok számára mondta. - Igaz, normális esetben a tesztek csak az első lépcsőfokot jelentik, még ezután sem biztos, hogy valaki bekerül a kiválasztott húsz közé. Ezért mindenki, aki eredményesen teljesíti a teszteket, kap egy igazi űrhajós overallt. Viseljék egészséggel! A tudósok örömmel vették az ajándékot, aztán elbúcsúztak az őrnagytól és a segítőktől. Miután az overallt letették a barakkban, ebédelni mentek. - Mihez kezdünk délután? - kérdezte Tyler még az ebédlőben üldögélve. - Hát itt a bázison nem túl sok a lehetőség - húzta el a száját Adam. - Nincs kedvetek egy kis mozgáshoz? - kérdezte Alan. - A végén még kijövünk a gyakorlatból. - A sportpálya mellett egész jó fitneszterem van - bólintott Michael. - Nem fontos kint rohangálni, ott is lehet edzeni. Így aztán a kis csoport két részre oszlott. Alan, Tyler, Lowson, és Szonja a sportpályát választották, Michael, Adam és Andres pedig a terembe mentek. - És most? - kérdezte a bemelegítés után Szonja. - Csináljuk végig a kiképzési feladatokat - vont vállat Alan. 72 - Oké, gyerünk! - egyezett bele Lowson. Lendületesen, de egyenletes ütemben futottak, párokba fejlődve, egymás után. Alan és Szonja futottak hátul. Amikor Tyler - körülbelül négy kilométer után sántítani kezdett, mind lassítottak, és a következő körben leálltak. - Rendben vagy? - kérdezte zihálva Alan Tylertől. - Persze, semmi gond! - bólintott a kérdezett. - De már nem bírtam volna sokáig. - Pihenjünk egy kicsit, aztán folytassuk! - veregette meg Tyler vállát Lowson. Jó két órát töltöttek a pályán. Miután végeztek a kiszabott mennyiséggel, még kipróbáltak néhány eddig csak távolról szemlélt eszközt is. Megfigyelték, hogy mások hogyan használják a kiszemelt eszközt, és megpróbálták utánozni őket. Jókat nevettek, amikor valami nem egészen úgy sikerült, mint akarták. A jókedvű társaság magára vonta a többiek figyelmét is. Többször besegítettek nekik, de így se mindig sikerült a gyakorlat. A lényeg, hogy jól érezték magukat. Amikor fáradtan visszamentek a barakkba, a másik csoport már frissen és üdén pihengetett az ágyakon.
- Gyorsan zuhanyozzatok le! - fogta be az orrát Adam. - Olyan a szagotok, mint egy férfiöltözőnek. Alanék nevetve mentek zuhanyozni, aztán ők is végigdőltek az ágyon. - Csak a végén meg ne szokjam az állandó henyélést - sóhajtott Alan. - Nem lesz könnyű visszaállni a normál kerékvágásba. - Én nem hiszem, hogy bármi problémánk lenne - rázta a fejét Adam. - Úgy tűnik, mindannyian elég munkamániásak vagyunk, az a valami pedig elég figyelemre méltó és rejtélyes. Az elmúlt pár napban csak azért nem foglalkoztunk vele, mert teljesen lekötött minket a kiképzés. - Hát ebben van valami - tette a feje alá a kezét Tyler. - Főleg az utolsó tesztek voltak brutálisak. Remélem, nem 4 G-n kell megfejtenünk a rejtélyt. - Ha az eddigi megfigyeléseink jók- szólt közbe Andres −, akkor 1/4 G-n kell dolgoznunk. - Ha ehhez hozzátesszük, hogy víz alatt leszünk, még kevesebb - csatlakozott Alan. - Csak akkor lehet ezen az égitesten 4 G, ha mondjuk, egy üstökösről van szó, amely az űrben száguld. - Erre eddig nem is gondoltunk - vonta össze a szemöldökét Tyler. - Még a végén kiderül, hogy a gyorsulási teszt élénkíti az agyműködést vigyorgott Alan. - Bár ahogy elnézem, másokra másként hat - bökött a fejével Michael felé, aki édesdeden szunyókált. - Ő úgyis csak azt tudja használni, ami a fejében van - nevetett fel Szonja. Elvégre nyelvet nem lehet csak következtetésekkel megfejteni. - Lehet, hogy neki van igaza - jegyezte meg álmos szemekkel Tyler. - Az agyunkat később is tornáztathatjuk, most inkább pihenjünk. Igaz, hogy holnap súlytalanságban gyakorlunk, de szerintem sokkal kimerítőbb lesz, mint gondoljuk. Tyler nem tévedett. A KC-135-öst az igényeknek megfelelően egészítették ki, mivel a csoportnak nem egy űrhajó vagy űrállomás berendezései között kellett eligazodnia, hanem más műszereket kellett kezelniük. Amikor a gép elérte a parabola tetejét és zuhanni kezdett, először az evést, ivást próbálták ki. A harminc másodperces manőver után úgy festettek, mint egy kisgyerek élete első csoki tortája után. Nevetve néztek egymásra. - Most láthatják, mennyivel nehezebb súlytalanságban koordinálni a mozgást jegyezte meg Anderson, aki teljes biztonsággal mozgott. - Ez csak egy próba volt, 73 mivel valószínűleg nem fognak súlytalanságban enni és inni. A következő periódusban kicsit gyakoroljuk, hogyan koordinálhatják a mozgásukat, aztán vesszünk néhány komolyabb feladatot is. Amikor Anderson megmutatott nekik néhány trükköt, már könnyebben mozogtak. Alan tanult a legkönnyebben, hiszen a nagy sótartalmú tengerekben olyan súlyokkal merültek, amelyek a lebegést biztosították. Ez pedig nagyon hasonló a súlytalansághoz. A beígért komolyabb feladat nem volt más, mint egy becsomagolt műszer burkolatának eltávolítása, és a készülék üzembe helyezése. Normál körülmények között ez gyerekjáték, súlytalanságban azonban nem is olyan egyszerű. Az ember és a csomag is lebeg, ráadásul a műszer a legapróbb lökésre az ellenkező irányba lendül. Még ha valaki segített is azzal, hogy megfogta a csomagot, ez sem könnyítette meg a helyzetet, mert a nagyobb testnek nagyobb a tehetetlensége is. Végül harmadszori próbálkozásra Adamnek sikerült a készüléket kibontania, és beindítania. Anderson azonban egyáltalán nem volt elégedett az eredménnyel. - Holnap újra próbálkozhatnak - mondta, amikor letelt a repülési idő. - De ma délután még gyakorolhatnak a medencében. Amikor landoltak, hat bosszús személy szállt ki a gépből. - Fenébe! - kiáltotta Adam. - Még rendesen odavágni sem lehetett azt a rohadt műszert! - Utalt próbálkozására, amikor dühében földhöz akarta vágni a dobozt. - Gumiszoba helyett ezt kellene ajánlani - vigyorgott Michael. - De csak ha valóban ki van bélelve a szoba - fordult hozzá Alan. - Jó néhány kékfoltot összeszedtem odafent. - Akkor mit szóljak én? - húzta fel az orrát Tyler. - Te még egész jól mozogtál. - Ha ezek után még hozzágondoljuk a vizet - sóhajtott Adam. - Kész katasztrófa! Egyikük sem gondolta - még Alan sem −, hogy a medencében való gyakorlat
könnyebb lesz. A teszteléskor megtapasztalták, milyen ruhában úszni, itt pedig nem is egy egyszerű vászonruhát kaptak, hanem egy esetlen szkafandert, amit már legalább húsz éve nem használtak. Amikor Alan kíváncsian megkérdezte, mi ennek az oka, azt a választ kapta, hogy minél nehezebb körülmények között folyik a gyakorlat, annál könnyebb dolguk lesz valós körülmények között. A medencében csak azért nem szereztek újabb kékfoltokat, mert a ruha kellően ki volt párnázva. Viszont a pokoli öltözékben nemhogy kinyitni nem tudták a csomagot, de még a közelébe sem tudtak férkőzni. Másnap reggel pedig még a különös körülmények okozta izomlázat is megtapasztalhatták. Mint később kiderült, ez segítségükre volt. Mozgás közben ugyanis érezhették, hogy előző nap, mely izmokat mozgattak meg, így könnyebb volt a megfelelő mozgás létrehozása. Igaz, így minden mozdulat fajdalommal járt, de a két óra sokkal eredményesebben telt el. A hét végére már egészen ügyesen mozogtak, rájöttek az apróbb trükkökre, amelyek segítségével még eredményesebbek lehettek. Ráadásul a medencénél még több ötletet adtak nekik. A levegőben Alan még egy egyszerűnek tűnő, de rendkívül bonyolult csavart szaltóval is megpróbálkozott, és sikerrel járt. A többiek - még a segédszemélyzet is - megtapsolta a merész mutatványt. - Felkészültek az utazásra - ítélte meg landolás után Anderson. - Ma már nem kell a medencében gyakorolniuk. Csomagoljanak össze, mert reggel továbbutaznak! Aztán a szokásos nyers módján magukra hagyta őket. - Ez most mit jelent? - húzta fel a szemöldökét Adam. 74 - Megyünk a Holdra! - mosolygott Lowson. - A Holdra? - értetlenkedett Tyler. - Az az izé nem lehet a Holdon! - Valóban nem ott van - bólintott Lowson. - De ott gyakorolhatják az úszást kis gravitációban. Higgyék el, az sem ugyanolyan, mint a Földön! - Elhisszük! - bólintott határozottan Szonja. - Menjünk csomagolni! 3. Másnap reggel felszálltak egy buszra, és átvitték őket a Kennedy Space Centerbe, ahonnan az űrsiklók kilövését irányították. Eléggé meglepődtek, amikor megtudták, hogy a másnap hajnali űrkomp viszi őket az ISS-re, és onnan egy másikkal utaznak tovább a Holdra. Amikor ezt szóvá tették, Lowson adott némi magyarázatot. - Az időnk rendkívül behatárolt. A helyszínre való érkezésükig minden lépésüket pontosan megtervezték. - Mi lett volna, ha még nem tudnánk a súlytalanságban mozogni? - kérdezte gyanakodva Alan. - Megtanulnák a gyakorlatban - hangzott a válasz. - Óriási! - méltatlankodott Adam. Estig részletes tájékoztatást kaptak a hirtelen felmerülő hibák megoldásáról. - Mintha csak egy repülőre szállnánk fel - csóválta a fejét Tyler a tájékoztató után. - Ott is csak akkor tájékoztatják az utasokat, amikor már nem lehet elhagyni a gépet. - Ha baj van, akkor már úgyis mindegy - vont vállat Alan. - Ez az űrbalesetekre még inkább jellemző. Elvégre több száz TNT ereje lesz a fenekünk alatt Ha az robban… - Nem kellett végigmondania, mindenki tudta, mire gondol. - Micsoda baromság elhagyni a védett Földet, csak azért, hogy saját szemünkkel lássuk a külső világokat! - rázta a fejét Adam. - A végtelenségig lehetne sorolni az emberi baromságokat - nevetett Tyler. Gondoljatok csak magatokra! Elég feszülten készülődtek az utazásra. Amit eddig csináltak, gyerekjáték volt a következőkhöz képest. Már beöltözve találkoztak először a pilótáikkal. Megnyugtatta őket, mennyire magabiztosak. - Már huszonháromszor szálltunk fel a komppal - mondta mosolyogva a főpilóta −, és még életben vagyunk. - Sosem gondolnak arra, hogy baleset történhet? - kérdezte Alan. - Olvastam magáról néhány cikket - mosolygott a pilóta. - Maga gondol a balesetre, amikor lemerül, hogy megvizsgáljon egy roncsot? Alan vigyorogva elmosolyodott. - Itt az idő - lépett melléjük az egyik szervező.
Erősen dobogó szívvel léptek a liftbe, aztán beültek a pilóták mögötti székeikbe. A velük tartó két férfi bekötötte őket, a fejükre igazította a sisakot, ellenőrizte a ruhájukat, aztán elhagyták a kompot. A székeiket az indulás előtti előkészületek közben a pilóta egy gombnyomással vízszintes helyzetbe igazította. Aztán folytatódott a számukra halandzsának tűnő jelentés. Pár perccel később beindultak a hajtóművek, és az egész hajó rázkódni kezdett. Alan nagy levegőt vett, és gyorsan kifújta. Szíve vadul dobogott. A gyakorlatok nem adták vissza azt a hangulatot, amely most körülvette őket. A rázkódás egyre erősödött, aztán a hajtóművek ereje legyőzte a gravitációt, és a hatalmas monstrum 75 lassan, nagyon lassan megindult fölfelé. Testük fokozatosan nyomódott a székbe. A bélelt ruha miatt Alan nem érezte a szék merevítőit és a szíjak vágását. Mintha megsüketült volna, csak a saját szívdobogását hallotta a fülében. Megpróbálta elfordítani a fejét, hogy kinézhessen a mellette lévő ablakon. Nagyon lassan sikerült is. Az ablakon keresztül tejfehér kép tárult elé, mintha sűrű köd lenne odakint. Aztán a cseppfolyós fehérség egyre áttetszőbbé vált, és színesedni kezdett. Először világoskékben játszott, aztán a szín mélysége erősödött, sötétkékké változott, míg végül teljesen fekete lett. Alan azonnal érezte, hogy az ellenerő már nem hat rájuk. A pilóta lekapcsolta a hajtóművet. Alan azonban nem bírta elszakítani a tekintetét a látványtól. Csend és sötétség. Mindent elnyelő bársonyos feketeség. Csak így tudta jellemezni a látottakat. Innen sokkal több csillag látszott, mint a Föld felszínéről. Egy-egy felszikrázó fénypont vagy fehéren ragyogó csillaghalmaz szakította meg a feketesége! Mint drágakövek a bársonyon, oly gyönyörűek a felragyogó galaxisok százai. Szinte látni vélte, ahogy forrón, fényesen, irdatlan távolságokra egy-egy csillag, izzó gázok tömege szikrázik fel, vagy tűnik el, hogy a világegyetem legbizarrabb égitestévé, fekete lyukká változzon. Átfutott az agyán, hogy ehhez képest egy bolygó csak sápadt kis pont az űr feketeségében. Egy csillag ragyogásához képest halvány és jelentéktelen. Aztán a komp úgy fordult, hogy látószögébe került a Föld, és ez megváltoztatta eddigi elképzelését. A gyönyörű kék gömb beúszott a képbe, és Alannek még a lélegzete is elakadt. A kék alapszínt barna földrészek és fehér, vattaszerű felhők szakították meg. Ledöbbentette ez a tökéletesség. Eszébe sem jutott, hogy ez csak egy a törékeny szikladarab. Az egyetlen bolygó, amely biztonságos mennyország a világűr végtelen vákuumában. Aztán a hajó újra fordult egyet, és most az ISS került látótávolságba. A Nemzetközi Űrállomás, rövidebb nevén ISS vagy Alfa, óriási volt. Már az első modulokat is több nemzet telepítette, azóta folyamatos kiegészítéseken ment keresztül. Az első időkben a különböző nemzetek féltékenyen őrizték a területüket, az évek folyamán azonban ez lassanként megszűnt. Ha máshol nem is, de az űrben összefogtak a nemzetek. Ennek köszönhetően szondáik eljutottak a Plútóra is, s a Hold- és a Mars-bázis is egyre fejlődött. A legújabb ötlet az űrturizmus volt, és már folytak az előkészületek. A komp megközelítette az űrállomást, és a pilóta a szabályoknak megfelelően bejelentkezett. Amikor megkapta a dokkolási engedélyt, kézi vezérlésre váltott, és lassan az egyik dokkhoz vezette a kompot Kis döccenés érződött, és a komp csatlakozott az állomáshoz. - Óvatosan mozogjanak! - figyelmeztette őket a pilóta, amikor kicsatolta magát. A kompban és az állomás külső területein súlytalanság uralkodik. Csak a belső, forgó részeken van gravitáció, de az is csak töredéke a földinek. Anderson magabiztosan szabadította ki magát, és a kapcsolótábla segítségével kinyitotta a komp kijáratát. A pilóták segítettek a tudósoknak, akik óvatosan mozogva jutottak el a kijáratig, és egy kiegyenlítő zsilipen keresztül jutottak az állomás belsejébe. Itt megszabadultak a sisakoktól, és a kísérőjükkel együtt végiglebegtek a folyosón. Mivel a sisakot az egyik kezükben tartották, nem volt könnyű dolguk, de leégés nélkül sikerült elérniük a félgravitációs térséget. Mivel ilyen környezetben nem tudtak
76 gyakorolni, improvizálniuk kellett. Szerencsére csak a hirtelen mozdulatoktól kellett óvakodniuk. Így egész ügyesen értek el egy terembe, ahol várakozniuk kellett. - A Holdkomp félóra múlva érkezik - tájékoztatta őket a kísérő. - Addig kérem, hogy ne hagyják el ezt a termet! A kísérő és a pilóták továbbmentek, a kis csoport magára maradt. Alan kerülve a hirtelen mozdulatokat, felállt, és az ablakhoz ment. Innen a forgás miatt csak néha lehetett a Földet látni, a másik oldalon viszont már megjelent a Hold. - Láttátok a Földet? - kérdezte a többieket, miközben az óriásinak tűnő Holdat nézte. - A fényképeken is szép, de az meg sem közelíti az igazi látványt - bólintott Tyler. - Most már megértem az űrhajósokat - jegyezte meg Adam. - Egyszerre csodálatos és félelmetes ez az egész, ami körülvesz minket. - Amikor felszálltunk - szólalt meg Szonja is −, rettenetesen féltem. De amikor kinéztem az ablakon, teljesen megfeledkeztem a félelmemről. - Innen látni már a Holdat is - mutatott ki az ablakon Alan. - Hatalmas és fényes, mint az őszi holdtöltekor. Csak nem annyira narancsszínű. Mind felálltak, hogy lássák a Holdat. Percekig álltak az ablak mellett, és kifelé bámultak. - Ha belegondolok, hogy csak egy vékony fémréteg választ el a kinti halálos világtól, borsózik a hátam! - ült vissza Michael. - De mégsem félek, pedig minden okom meglenne rá. - Jobb is, ha nem éreznek félelmet - szólt közbe Anderson. - Ahol dolgunk van, ott még ez a fémréteg sem lesz, csak a ruha. - Ebben az ormótlan cuccban kell majd úszkálnunk? - emelte fel a sisakját Andres. - Nem - rázta a fejét Anderson. - A Holdon majd kapnak egy vékony, de biztonságos ruhát, ami hasonló a búvárruhához. Tulajdonképpen a gumiruha adta az ötletet egy könnyebb szkafander kialakítására. - Innen nem tudunk információt kiadni - jegyezte meg Alan. - Nem akarja elárulni, hová megyünk. - A Holdon is érintkezniük kell másokkal - mosolygott Anderson. - Olyanokkal is, akik előbb érnek vissza a Földre, mint ahogy mi továbbindulunk. Úgyhogy egyelőre érjék be annyival, amennyit eddig megtudtak. - Mégis, ki a fene jöhetne utánunk az űrbe?! - méltatlankodott Alan. - Több mint tíz magánkézben lévő szervezet van, amely rendelkezik a megfelelő technológiával - válaszolta Lowson. Alanék meglepett képpel néztek rá. - Ne csodálkozzanak! Néhány év, és bárki feljuthat az ISS-re vagy a Holdra, ha elég pénze van. - A NASA-nak és az ESA-nak is jó néhány szerződése van magánvállalkozókkal vette át a szót Anderson −, akiknek megrendelésére készülnek az ISS legújabb moduljai. Ezeket összekapcsolva egyfajta űrszállodát alakítanak ki itt. A Holdon lévő Kepler-bázis mellett is készül már egy hasonló építmény. Egyedül a JASA idegenkedik az ötlettől, de hajlandók a kompromisszumra. - Mi a fene! - nevetett fel Adam. - A gyerekeink talán már turistaként járnak az űrben! - Én egyáltalán nem csodálkozom ezen! - vont vállat Tyler. - Az utóbbi húsz évben is óriási fejlődés történt nem egy ágazatban. Miért épp egy olyan dinamikusan fejlődő iparág, mint az űripar állt volna le. - Hát, mióta feltalálták a műholdakat helyettesítő FlyWingeket, sajnos, elég kevés pénz folyik be az űrhajózás kasszájába - mondta Lowson. 77 - A NASA, az ESA és a JASA is csak úgy tudott fennmaradni, hogy egyesítették erőiket. Ez az űrszálloda-építés is csak azért lehetséges, mert az űrügynökségeknek szükségük van a pénzre, hogy távolabbi célokat tűzhessenek ki. - Gondolom, a mi kiképzésünk is elég sokba került - jegyezte meg Szonja. - Mivel egy kormányprogram miatt került sor az önök alkalmazására - válaszolta Anderson −, a kiképzést és az utazást a kormány fizeti. Arra azonban nem számítottam, hogy ennyire gyorsan reagálnak a hírekre. Bár most éppen megfelelő az időpont. Egyikük sem kérdezett rá, hogy mire megfelelő az idő, hiszen tudták, hogy
egyelőre úgysem kapnak választ. Hamarosan megjelent egy nő, és átkísérte őket abba a dokkba, ahol a Holdkomp állt. Ez egy kisebb űrsikló volt, mivel a kisebb gravitációs viszonyok miatt nem volt szükség annyi üzemanyagra, mint a Földről való felszálláshoz. Éppen csak elfértek mind a nyolcan a szűk kajütben. Alan szinte semmit sem érzett, amikor elindultak, pedig miután elhagyták az állomás térségét, a megfelelő sebesség elérése miatt teljes fokozatban működtek a hajtóművek. Aztán gyors ütemben úszni kezdtek a Hold felé. Amikor a komp elhagyta a dokkot, és a Hold felé fordult, Alan megpillantott egy hatalmas hajót az ISS-hez kapcsolva. Utána fordult, hogy megnézze a csillogó narancsszínű hajó nevét. Mars Venture-2, olvasta a fekete betűket, felette pedig megpillantotta a NASA, az ESA és a JASA összefonódott emblémáját. Alan mosolyogva dőlt hátra a székében. Eddig csak a tévében látott ekkora hajót, de ott nem igazán lehetett érzékelni a méreteit. Most viszont jól láthatta, hogy a hajó körülbelül akkora, mint az állomás fele. Ezt a hajót valóban lehetetlen lett volna a Földről felbocsátani. 4. Tizennégy óra alatt elérték a Holdat, és puhán landoltak a Kepler-bázis mellett kialakított, négy kilométer hosszú pályán, amelyet maga a természet alkotott meg. A bázis nem véletlenül épült a Maré Tranquilitatis* területére: itt szállt le az Apolló-11. Az Armstrong által felállított zászló a mai napig dacolt az időjárási viszonyokkal. A Kepler-bázis volt az egyetlen lakott terület a Hold felszínén, de kisebb állomásokat több helyen is felállítottak. A bázistól északra a Maré Frigoris területén lévő, Plató nevű helyen, délre Tychonál, nyugatra Oceanus Procellarum** területén. A sötét oldalon Cockroflnál és a Tsiolkovskijról elnevezett területen. A kihelyezett állomásokon pihenőhelyeket és egy raktárt alakítottak ki. A raktárban több oxigénpalackot, mentőládát, szkafandereket és élelmiszereket helyeztek el. Az űrrepülőtértől nem messze állt három kisebb, alig ötven méter átmérőjű és egy száz méter sugarú félgömb alakú építmény. Az átlátszó félgömbök alatt kisebbnagyobb házak és egy-egy ember látszott. Mozgásuk elárulta, hogy a földi gravitáció létrehozását itt még nem oldották meg. A kis csoportot közvetlenül az egyik házba vezették, ahol négyágyas szobákat kaptak, egyedül Szonját helyezték el egy kétágyasban. Andres feláldozva magát, csatlakozott Andersonhoz és Lowsonhoz, a másik négy férfi együtt maradhatott. * Nyugalom Tengere ** Viharok Óceánja 78 Az ágyakat maguk oszthatták el egymás között, a szekrényeken viszont feltüntették a neveket. Mint kiderült, erre azért volt szükség, mert csomagjuk nem volt, és a szekrényben minden ruhadarabot megtaláltak a saját méretükre és névkártyával ellátva. Három fehér overallt találtak itt, hasonlót ahhoz, amit a Johnson Space Centerben kaptak, meg egy különleges, egybeszőtt, kristálycsillogású fehér szkafandert. Alan azonnal kivette, és alaposan megnézte. A ruha valóban ötvözte a búvárruha és a szkafander előnyeit. Sisak helyett a fejet átlátszó, rugalmas anyagból készült anyag fedte. A rugalmas anyag lehetővé tette, hogy viselője akadály nélkül fordíthassa oldalt a fejét, és még ha el is csúszott egy kicsit, az átlátszóság biztosította a jó látási viszonyokat. - És az alsónemű? - nézett rájuk meglepetten Adam. Mindannyian körülnéztek, de azt nem találtak. - Majd megkérdezzük - vont vállat Tyler. - Szerintem szokjatok hozzá a gondolathoz, hogy az overall alatt nem hordtok semmit - vigyorgott Michael. Amikor lehúzták a cipzárokat, kiderült, hogy az alsónadrág eleve része az overallnak. Alan hangosan felnevetett, mire a többiek csodálkozva néztek rá. - Csak elképzeltem Szonját ebben a gumibugyiban - nevetett tovább a férfi. Valóban olyan volt, mint egy gumibugyi, mert szükség esetén „kiegészítő felszereléseket” alkalmaztak, és így az overall hordható a szkafander alatt is. A szekrényben lévő overallokból azonban kiszedték a felesleges részeket, mivel tudták, hogy viselőjüknek nem lesz rájuk szüksége. A kezeslábas cipőben végződött, mint
kiderült, a talpába épített elektromágnes segített a kis gravitáció leküzdésében. Éppen csak körülnézhettek, amikor Anderson és Lowson megjelentek az ajtajuk előtt, és utasította őket, hogy próbálják fel a szkafandert. Mind belebújtak a második bőrként rájuk tapadó ruhába, még a sisakot is ki kellett próbálniuk. Amikor az ezredes meggyőződött róla, hogy a ruha mindannyiukra jó, felvehették az egyik overallt és átmehettek az egyik étkezőbe. Amikor az étkezőben találkoztak Szonjával, a négy férfi akaratlanul elmosolyodott. A nő azonnal tudta, hogy rajta vigyorognak, és csípőre tett kézzel nézett rájuk. - Azonnal hagyjátok abba a vigyorgást! - szólt rájuk, mire a férfiakból kibuggyant a nevetés. Anderson, Lowson és Andres csodálkozva néztek rájuk. - Bocsáss meg! - próbálta visszafogni magát Alan. - Csak az overall! - mondta, és újra kitört belőle a nevetés. Szonja most, hogy tudta, miről van szó, szintén elmosolyodott. - Az enyém női fazonú, még melltartó is van benne - jelentette ki, aztán még szélesebben mosolygott. - Megmutassam? A négy férfi közben lecsillapodott, Alan fejcsóválva nézett a nőre. Aztán magukhoz vettek egy-egy tálcát, és levették a polcokról a fóliával letakart tányérokat. Minden pépesítve és színezve volt, így a tányérokban lévő étel sárga, zöld és piros színekben pompázott. Gyanakodva nézegették, aztán Adam leszedte a fóliát, és megkóstolta. - Nem is olyan rossz! - jelentette ki. - Életben maradtál, ez jó jel! - mondta komolykodva Michael. - A sárga burgonyapüré, a benne lévő fehér foltok csirkehúsok, a zöld spenót, a piros pedig répa - tájékoztatta őket Szonja, miután belekóstolt az ételbe. 79 - A látványa rosszabb, mint az íze - bólintott Alan is, és nagyokat kanalazva nyelte az ételt. Amikor végzett, hátradőlt és megjegyezte: - Az az előnye meg van, hogy sokkal gyorsabban meg lehet enni, mintha rágcsálni kellene. - Ráadásul sokkal gyorsabban felszívódik - mondta Anderson. - Mire magukra húzzák a szkafandert, már merülhetnek is. De természetesen nem most. A bázison is követik a földi időbeosztásokat, ennek megfelelően most este kilenc óra van. Pihenjenek, aludjak ki magukat, mert holnap megkezdjük a felkészülést! Visszatértek a szobáikba, és csak ekkor érezték, mennyire fáradtak. A nem mindennapi utazás izgalma és a gyorsulás alaposan kifárasztotta őket. Szótlanul lezuhanyoztak, aztán lefeküdtek a speciális ágyakba. Amikor félórával később Lowson benézett hozzájuk, már mind mélyen aludtak. Másnap a reggeli után azonnal magukra vették a szkafandert, aztán csatlakoztak Andersonékhoz. A földszintre mentek, az edzőterembe. Elhaladtak az erőgépek mellett, amelyen néhányan éppen a napi adagjukat nyomták, és már meg is érkeztek az uszodába. - A ruhára itt természetesen nem lenne szükség - mondta Anderson −, de jobb, ha megszokják a használatát. - A fal mellé állított vékony és könnyű palackokhoz lépett, s felvett egyet. - A palackokban természetesen egy kicsit más összetételű levegő van, mint a búvárok keveréke. Megmutatjuk, hogyan kell összekapcsolni a ruhával. Felszerelték a palackokat, és ellenőrizték a működést. - A bal karjukon találnak egy készüléket - vette át a szót Lowson. - Az utolsó gombbal állítható a palackszelep. Jelen esetben normál állapotban van a szelep. De előfordulhat, hogy növelni kell a nyomást. Nyomják meg kétszer a gombot! Tapasztalhatják, hogy a levegő erősebben áramlik. Nyomják meg újra kétszer, és visszaáll a normál állapot! A készülék ütésálló, viszont előfordulhat, hogy a gomb benyomódik, ezért alkalmazták a kétszeri megnyomást. - A sisak jobb oldalán - folytatta az ezredes −, a búvármaszkhoz hasonlóan, adatokat látnak a környezetükről. A maguk ruhájához továbbfejlesztettük a szoftvert, így ha a vízben lesznek, arról is kapnak információt. A kis kamerák képeit kicsit lejjebb láthatják. Mivel a ruha elsősorban szárazföldi felszerelésnek készült, az uszonyokat külön kell felvenniük. Akkor most próbálják ki! Tyler és Alan búvármódra ugrottak a vízbe, a többiek inkább a létrát választottak. Alan szakavatott mozdulatokkal merült le, és azonnal észrevette a földihez
viszonyított különbségeket. A súlytalansághoz hasonlóan tartózkodni kellett a hirtelen mozdulatoktól, de mivel a folyadék sűrűbb a levegőnél, nem okozott akkora problémát. Alan kicsit úgy érezte magát, mint a Vörös-tengerben, amelyben magas sótartalom miatt szinte lebeg az ember. Végrehajtott néhány manővert, közben figyelte a kijelzőt. Hamar megállapította, hogy pontosan úgy működik, mint a búvármaszkban lévő. A kis kamerák felvételei valamivel nagyobb képen jelentek meg, így az apróbb részleteket is könnyebben fel lehetett ismerni. Egyedül a ruhát érezte furcsának. Munka közben is használtak gumiruhát a hidegvíz miatt, de a szkafander vastagabb anyaga kissé korlátozta a mozgását. Ez azonban annyiból jó volt, hogy a hirtelen mozdulatokat is lelassította. - Gondolom, mindenki hallja, amit mondok - szólalt meg a hátán fekve a medence alján. - Ezredes, a ruhát még meg kell szokni, de egyébként nagyon jó. Lenne egy kérdésem. A kamerával közelebb hozhatók a részletek? - A bal karján lévő készülék többi gombjával választhat a beállítási lehetőségek között - hallatszott Anderson hangja. 80 Alan megfogadta a tanácsot, és sorban kipróbálta az összes gombot. A kis kamera sokkal jobb minőséget adott, mint a búvárkamerák. Ezen persze nincs mit csodálkozni, manapság a NASA fejlesztései számítottak a legjobbnak - Csak nehogy megszokjam! - jegyezte meg Alan. - Elég nehéz lenne visszaállni a búvárkamerára. Aztán csatlakozott a többiekhez, és rövid utasításokat adott nekik segítségképpen. Néha megmutatott nekik egy-egy mozdulatot, vagy beállította a karjukat, lábukat. Tyler is követte példáját, és az egy óra elteltével már mindannyian biztonságosan mozogtak a vízben. - Mára ennyi elég lesz - hallották Anderson hangját. - Úgyis van három napjuk a felkészülésre. - Amikor mind kijöttek a medencéből még hozzátette. - Ebédeljenek meg, pihenjenek két órát! Aztán kimegyünk egy kicsit a felszínre. Az ebéd szintén színpompás volt, de most sokkal nyugodtabban falatoztak, mint előző este. - Egészen ügyesek voltatok! - jegyezte meg elismerően Alan. - Ezt most csak úgy mondod! - csóválta a fejét Michael. - Inkább örülj a dicséretnek - mondta Szonja. - Alan csak ritkán osztogatja az elismerést. - Én nem így tapasztaltam - vonta fel a szemöldökét Michael. - Amikor együtt dolgoztunk, állandóan biztatta a többieket A szó szoros értelmében összetartotta a csapatot. Alan vezetőnek született! - Lehet, hogy a csapattársaival így viselkedik, de én ezt csak ritkán tapasztaltam sóhajtotta Szonja. A többiek szemében vidám szikrák csillantak meg, és hátradőlve várták a perpatvart. Alan viszont kerülni akart mindenfajta összetűzést. - Sajnálom, ha így gondolod! - mondta. - De nem vettél zsákbamacskát. - Ez igaz - bólintott fintorogva Szonja. - Nem is értem, hogy lehettem ennyire naiv! - Nem voltál naiv, csak rosszul választottál - vont vállat Alan. Szonja komolyan meglepődött, hogy a férfi elismeri a hibáját. A nő jól tudta, hogy inkább az volt a baj a kapcsolatukban, hogy mindketten túl határozott személyiségek és a karrierjük sokat jelent számukra. Most, hogy visszagondolt az elmúlt napokra, Alan egyszer sem tiltakozott az ellen, hogy miatta szakítottak. Amikor szó nélkül eltűnt, és csak egy hónap múlva jelentkezett, a nő azt várta, hogy magyarázatot ad, de a férfi úgy tett, mintha csak reggel ment volna el. Szonja várt három napot, és amikor semmi sem történt, összecsomagolt. Alan az ajtóban állva csendesen nézte, de meg sem próbálta visszatartani. Azt hitte, Alan talált valaki mást, de a szakításuk után a férfi nem költözött össze senkivel, sőt, kicsapongó életmódjával is szakított. Ezért csak egy magyarázat maradt: már nem kellett a férfinak. Igaz, a szerelem sosem került szóba közöttük, Szonja mégis úgy érezte, hogy már kezdett elmélyülni a kapcsolatuk. Ezért is érte váratlanul ez a hirtelen szakítás. - Úgy vártam, hogy most egy kicsit üvöltöztök egymással - sóhajtotta fájdalmas képpel Michael. - Erre elrontod az örömömet! - Ne rajtunk köszörüljétek a nyelveteket! - jegyezte meg nyugodtan Alan. -
Senkinek sem használna, ha összevesznénk Szonjával. - Mondd csak - simogatta az állát Adam −, sikerült valakinek már feldühítenie? - De még mennyire! - nevetett fel Alan. - Az egyetemi alapítványnak rendszeresen sikerül. - De mások előtt sosem mutatod ki - mondta Szonja. - Inkább magadban forrongsz. 81 - Ilyen esetekben általában lemerülök - vont vállat Alan −, vagy úszom egyet. A tengerben annyira semmiségnek tűnik a legbonyolultabb probléma is, hogy mindig megnyugszom. Attól, hogy mást is feldühítek, nem oldódik meg a probléma, sőt, eggyel több lesz. A komoly döntéseimet is mindig a tengerben hozom meg. - Amikor veled dolgoztam - szólalt meg Michael −, egyszer sem láttalak dühösnek. Mindig mindenkivel türelmesen bántál. Emlékszem, mennyire megrémült az egyik fiú, amikor összetörte az egyik méregdrága műszert. Komolyan azt hittem, hogy alaposan lehordod érte. Ehelyett nyugodtan megkérdezted, mi történt, és miután a fiú eldadogta a történteket, elmagyaráztad neki, mit kellett volna tennie, hogy a műszer épségben maradjon. - Az a fiú akkor dolgozott velünk először - válaszolta Alan. - Búvárkodott már, de csak hobbiból. Elmondtunk neki egy csomó munkával kapcsolatos dolgot, de mivel nekünk már rutinszerűen ment a műszer használata, az kimaradt. Tehát nem a fiú tehetett arról, ami történt, hanem elsősorban én. A műszer tényleg drága volt, de attól nem lett volna másik, ha üvöltözni kezdek a fiúval. Egyébként, azóta is velünk dolgozik - mosolyodott el a férfi. - Szonja, veled is ilyen türelmes volt? - kérdezte vigyorogva Adam. - Sosem veszekedtünk - válaszolta kitérően a nő. - Természetesen voltak vitáink, de sosem üvöltöztünk egymással. Én elég gyorsan kijövök a sodromból, de Alan mellett megtanultam, hogy üvöltözés nélkül sokkal könnyebb célba érni. És ti könnyen kijöttök a sodrotokból? - kérdezett vissza. - Hát én sosem voltam a türelem mintaképe - szólalt meg Adam −, de az Etnánál történtek óta másként viszonyulok az élethez. Úgy éreztem, hogy ha már kaptam még egy lehetőséget, bizonyos dolgokon változtatnom kell. A félévente kötelező pszichológiai vizsgálat szerint a veszélyes helyzetekben élem ki az agresszivitásomat, ezért vagyok türelmesebb másokkal, mint azelőtt. - Egy ilyen eset után inkább azt várná az ember, hogy az illető kerüli a veszélyeket - nézett rá Tyler. - Vagy éppen megízleli a veszély édes ízét, és a rabjává válik - mosolygott Adam. - Ez szerintem mindannyiunkra érvényes - nevetett fel Andres. - Te elég csendesnek tűnsz - szólt hozzá Tyler. - Megszoktam, hogy egyedül dolgozom a csillagvizsgálóban, és elszoktam a beszédtől - vont vállat Andres. - Nem mintha azelőtt dőlt volna belőlem a szó mosolygott. - Az én életem egyetlen kalandos vállalkozása a NEGEST továbbfejlesztése volt. Abba is véletlenül csöppentem bele, mivel éppen egy olyan egyszerűsített távcsőpanelen dolgoztam, amely az űrtávcsőnél is megkönnyíthette az adatáramlást. - Azért nem tűnsz ijedtnek, pedig csak egy vékony fémötvözet választ el a nagy semmitől - utalt a kupolára Tyler. - A Holdon elég régen volt nagyobb meteorbecsapódás - mondta Andres. - Ha pedig éppen most történik ilyesmi, és éppen a kupolát választja, hát váljék egészségére. Ezen mindannyian nevetni kezdtek. Ekkor lépett az étkezőbe három itt dolgozó űrhajós, és csodálkozva néztek rájuk. - Ennyire jó volt az ebéd? - kérdezte az egyikük. - Ha az ember becsukja a szemét, miközben eszik, nem is olyan rossz - válaszolta Michael. - Régóta vagytok itt? - Három hónapja - bólintott az egyikük, egy szőke fickó. - Mi már az összes ételvariációt végigettük. 82 - Amikor megjöttetek - szólalt meg a másik, miközben levette az ételt −, azt hittük, megérkezett a váltás. Elvileg már két hete le kellett volna váltani minket. - Lehet, hogy miattatok feledkeztek meg rólunk? - kérdezte a harmadik. - Előfordulhat - bólintott Adam.
- Beszélhettek róla? - ült az asztalukhoz a szőke, és belekortyolt az üdítőjébe. - Nem tudunk beszélni róla, mert még minket sem informáltak –fintorgott Michael. - Ez nem jellemző az ügynökségre! - vonta fel a szemöldökét a másik fickó. Inkább hadsereg szaga van. - Az is benne van, méghozzá nyakig! - sóhajtott Alan. - Láttunk úszni titeket! - ült le a harmadik is. - Elég furcsa ruhátok volt. - Állítólag mi próbálhattuk ki először - bólintott Alan. - Az ormótlan szkafander után kész felüdülés lesz használni. - Az biztos! - bólintott a szőke. - Nem a kis gravitáció, hanem az a nyavalyás ruha lassítja a munkát! - Nem lehet, hogy a Marsra mentek? - kérdezte hirtelen a másik. - Úgy hallottuk, hogy újabb hajót küldenek oda. Csak a porviharok végét várják. - Először mi is erre tippeltünk - bólintott Alan. - Főleg, mióta láttam az állomáson a hajót. - Ha erről van szó, idő előtt indítják el - csóválta a fejét a szőke. - Csak két hónap múlva kerül Földközelbe a Mars. - Mennyi idő alatt ér oda a hajó? - kérdezte Andres. - Amikor a bolygó Földközelben van, az út körülbelül egy hónapig tart - válaszolta a szőke, aztán elmosolyodott a csodálkozó arcokon. - A Mars Venture hajókon már ionhajtóművek vannak - magyarázta. - A hajtómű üzemanyaga ameríciumból készült egy mikronnál vékonyabb film. A láncreakcióban keletkező nagy energiájú ionok kilökődnek a filmből, ezeket mágneses terekkel gyűjtik össze, és megfelelő irányba terelik, így elég nagy utazási sebesség érhető el. - Ráadásul a kihelyezett energiaközlő mesterséges holdak segítségével az energia egy része is pótolható, így még kisebbre tervezhették a hajót - mondta a másik űrhajós. - Energiaközlő műholdak? - érdeklődött Andres. - A Mars Venture-1 helyezte ki őket - magyarázta a szőke. - Energiatároló műholdak láncolata, amelyek több energiát képesek összegyűjteni, mint amennyi a működésükhöz szükséges, és a Mars Venture hajók haladás közben képesek megcsapolni őket. Egyébként ezeken keresztül működik a PlaNet is. - Azt hiszem, vár még ránk néhány meglepetés! - jegyezte meg Adam. - Ha valóban a Marsra mentek, biztosan - nevetett a szőke. - Ami ott történik, azt még egy sci-fi író is megirigyelné. - Jártál a Marson? - kíváncsiskodott Tyler. - Sajnos, nem. Az unokatestvérem vett részt az előző expedícióban, ő mesélte, mi folyik ott. - Úgy látom, jól érzik magukat! - lépett be az ajtón Anderson és Lowson. Az űrhajósok azonnal felugrottak a helyükről, és tisztelegtek az elöljáróknak. Kicsit csodálkozva tapasztalták, hogy a tudósok nem mozdulnak. - Nem mondtunk semmit - nézett az ezredesre Alan gyanakodva. - Tudom - bólintott Anderson. - Már majdnem elfelejtettem, hogy minden lépésünkről tudnak - sóhajtott bosszúsan Alan. 83 - Ne legyen már ilyen haragos! - szólt rá Anderson. - Nyugodtan beszélgethetnek a Marsról. Nem árt, ha már előzetesen tájékozódnak - mosolyodott el elképedt arcuk láttán. - Csak ne feledkezzenek el a kirándulásunkról! Viszlát! Értetlen arccal néztek egymásra. A szőke űrhajós törte meg a csendet. - Ti aztán szerencsések vagytok! - nevetett rájuk. - Egy darabig még csak néhányan juthatnak el a Marsra. Nekünk most mennünk kell! Remélem, még találkozunk! Viszlát! Az űrhajósok visszamentek a munkájukhoz, a tudósok pedig elgondolkodva néztek egymásra. - Szerintem a Mars csak közbenső állomás lesz - szólalt meg Tyler. - Ha a következtetéseink jók, egy sokkal kisebb égitest a cél. - És ha rosszul következtettünk, és mégis a Marson találták az építményt? kérdezte Szonja. - Azt az ezredes is elismerte, hogy a felvételek víz alatt készültek - nézett rájuk Adam. - A Marson nincs ilyen mennyiségű víz!
- Hallottad, mit mondtak az űrhajósok! - csóválta a fejét Andres. - Mi még akkoriból ismerjük a Marsot, amikor nem járt rajta ember. Az első ember által készített helyszíni felvételek óta nem mindent kötnek az orrunkra. - Főleg mióta az űrügynökségek kényszerűségből megállapodást kötöttek a hadsereggel - húzta el a száját Alan. - Azért elég sokat nyertek ezzel az együttműködéssel - jegyezte meg Andres. - Ne felejtsétek el, hogy így sokkal több lett a kormánymegrendelés. Ezek nélkül pedig egyelőre elég nehéz dolga lenne a NASA-nak. Az űrturizmus beindulásáig még várni kell egy keveset. - Na és Tito, McCormick és a többiek, akik fizettek az űrutazásért? - vonta fel a szemöldökét Tyler. - Az csak csepp a tengerben - legyintett Andres. - Az ügynökségeknek olyan pénzre van szükségük, amelyet nem kell a fizetőjükre költeni. Bár, ezek a szerencsés milliomosok azóta is jelentős összegekkel támogatják őket. - Hát, ha annak idején a NASA képes volt több millió dollárt költeni csak arra, hogy az űrben is használható tollat fejlesszen ki, miközben a szovjetek ceruzát használtak, nem csodálom, hogy ennyi támogatóra van szüksége! - eresztett meg egy félmosolyt Adam. - Viszont reggelente nem tehetned a kávédat mikróba - mosolygott Tyler. - Na, szedelőzködjünk! - mondta Alan. - Egy óra múlva jelenésünk lesz! Visszamentek a szobájukba, és felvették a szkafandert. Ellenőrizték egymás ruháját. Komolyan vették a feladatot, mert biztos, hogy nem mindig lesz mellettük egy szakértő, aki megteszi helyettük. Amikor Anderson és Lowson megérkeztek, már készen álltak. - Örülök, hogy ilyen gyorsan tanulnak! - jegyezte meg mosolyogva az ezredes. Nem kaptak kísérőt, ami azt jelentette, hogy Anderson nem először jár a Holdon. Ez be is bizonyosodott, amikor rendkívül otthonosan mozogva haladt előttük. - Ó, ez ismerős! - nevetett bele a rádióba Adam, amikor hosszú szökellésekkel haladtak előre. - A vulkáni hamuban is csak így lehet közlekedni. De ott a gravitáció miatt állandóan térdig süllyed az ember, és orra esik. - Itt garantáltan nem fog elsüllyedni, Dr. Freebird! - mondta Anderson. - Viszont egyes helyeken több száz méter mély finom homok fedi a szilárd talajt, olyan a terület, mint egy mocsár. De az a sötét oldalon van, oda pedig csak ritkán merészkedünk. 84 A kopársága ellenére Alant lenyűgözte a Holdfelszín. Úgy, ahogyan a Szahara is hatással volt rá a fehér, sárga és narancsszínben pompázó dűnéivel, ez a táj is megragadta a képzeletét. Igaz, a szürke és barna árnyalatú színek nem olyan pompásak, de a mozdulatlan pusztaság látványától borzongató érzés futott át rajta. A finom port csak a csizmáik kavarták fel, de az is azonnal leülepedett. Leguggolt, egy marék port a kezébe vett, aztán kiegyenesedett és kiöntötte markából a finom őrleményt. Mintha egyetlen szilárd test lett volna, a por szóródás nélkül, hosszú csíkban érte el a talajt. Annyira nehéz volt elhinni, hogy ez a valóság. - Itt lepihenünk egy kicsit! - hallatszott Anderson hangja. - Csak azért hoztam ki magukat, hogy megmutassak valamit, de pár percet még várnunk kell. Elég furcsán hatott, ahogy letelepedtek a nagy semmi közepére. Kíváncsian nézelődtek, fogalmuk sem volt, mit kell látniuk. Aztán meglátták! A rádióban hallották egymás elakadó lélegzetvételét, szeműket nem bírták levenni a látványról! A Földfelkeltében gyönyörködtek! Lassan, de a földi napfelkeltéhez képest gyorsabban jött fel a Föld. A szürke mindenségben ez jelentette számukra az egyetlen színes jelenséget. Most értették meg igazán, milyen kicsik és törékenyek a világmindenséghez képest. A Hold eltakarta a felkelő Föld felét, de még így is gyönyörűnek látták. - Úgy érzem, aki a Holdon jár, annak mindenképpen látnia kell a Földfelkeltét jegyezte meg halkan Anderson. - Szóljanak, ha kicsodálkozták magukat! Annyira belemerültek a nem mindennapi látványba, hogy végül mégis az ezredesnek kellett indulásra noszogatnia őket. A bázison le sem vetkőztek, csak a palackokat cserélték le, és belevetették magukat a medencébe. Most már sokkal könnyebben boldogultak, hiszen már tudták,
mire kell odafigyelniük. Miután elhagyták a medencét, Lowson és Anderson rendkívül elégedettnek látszott. - Maguk miért nem merülnek? - tette fel a kérdést Alan, amikor lehúzta a fejéről a sisakot. - Nekünk nem lesz rá szükségünk - válaszolta Anderson. - Mi szárazföldi megfigyelők leszünk. Csak maguk fognak merülni. - Remélem, elég éles szemmel kísérik majd a munkát - nézett rá komolyan Alan. A képek alapján nem lesz egyszerű. Akármennyire is próbálta Alan, sem az ezredesből, sem az őrnagyból nem húzott ki több információt. Sóhajtva vonult vissza a szobájukba. Három nap múlva, többszöri merülés után, visszatértek az űrállomásra, hogy onnan utazzanak tovább a Marsra. 85 3. RÉSZ 1. A Mars Venture-2 belső kialakítása is sokkal fejlettebb volt, mint amit Alan eddig a tévében látott Bár már az ISS kialakítása idején is arra törekedtek, hogy az állomáson lévő űrhajósok minél jobb körülmények között dolgozhassanak. A kedvező körülmények növelik a teljesítményt, és itt ráadásul el vannak zárva mindentől. Az állomáson kísérletképpen kialakítottak egy botanikus termet, amelyben a növényzet elég sűrű volt ahhoz, hogy az ott tartózkodók ne láthassák a falakat. A terem tetejét világoskékre festették, a világítás napos időre emlékeztetett, és még mesterséges szelet is létrehoztak, hogy minél jobban szimulálják a földi körülményeket. Ha valakinek honvágya volt, ide húzódott be, de sokan a pihenőidejüket is itt töltötték. A MV-2-n, ahogy egymás között hívták az űrhajót, nem volt ilyen terem, hiszen az utazók végigdolgozták az egész hónapot. Előkészítették a marsi feladatokat, különböző kísérleteket végeztek a hajó haladása közben. Volt edzőterem és uszoda, ahol kondiban tarthatták magukat. Az MV-2 fedélzetén ugyanis nem volt mesterséges gravitáció, csak a Hold épületeiből már megismert elektromágneses cipőkkel oldották meg a normális haladást. Sőt, mivel a hajó fedélzetén az út során súlytalanság uralkodik, a ruhákba is gyenge mágneseket építettek. Így megelőzték a nulla gravitáció okozta dülöngélést. Mivel a tudósoknak ugyan semmilyen munkát nem kellett végezniük, szinte minden percüket kitöltötték, hogy ne unatkozzanak. Mindenféle feladatokat bíztak rájuk, amit természetesen az űrhajó legénységéből valaki más is elvégzett. De nem háborogtak emiatt, mert e nélkül rettenetesen unatkoztak volna. Igaz, kevés szabadidejükben edzették magukat, gyakorolták az úszást, és társasjátékokat játszottak, de ha egy hónapon keresztül csak ezzel foglalkoztak volna, hamarosan megőrültek volna. Lassan beúszott a látómezőbe a Mars. Ez az egyedüli bolygó, amely vörös színben ragyog. Színét a talajában előforduló kálium, uránium és tórium izotópjai, de elsősorban a vas adja. Az ókori emberek azonban tűzmarta, véráztatta világnak látták, ezért nevezték el a mondabeli háborús istenségről, a Marsról. A Mars és a Föld sok közös vonással rendelkezik, ezért időnként a Föld kistestvérének, kisöccsének nevezik. Napjaik hossza csaknem azonos. Mindkét bolygón vannak hegyek, szurdokok, sivatagok, tűzhányók, sarki jégsapkák és folyómedrek, bár a Mars medrei már kiszáradtak. Az MV-2 pályára állt, és átszálltak egy kompba, amely a bázisra szállítja őket A délnyugati Hellas tartomány felől közelítették meg a bolygót. A déli sarkon jól látszott a jégtakaró, de ennek nagy része nem vízjég, hanem fagyott állapotú szén-dioxid. Földi szemlélő számára a marsi felszín idegen és különös. Szél formálta óriási homokdűnék mindenütt, határtalan homokdombok sora veszi körül az egész sarkot. Torz, lángnyelv alakú felszíni formák jönnek létre a szélfutta törmelékből, a kiemelkedések szélárnyékában. 86 A felszínen található objektumok legtöbbje a földi méretekhez képest óriási. Dél felé haladva megpillantották Tharsis tartomány vulkánjait. Ámulatba ejtő látványt nyújtott az Olympos Mons, a naprendszer legnagyobb ismert vulkánja. Az Olympos Mons kifejezés a klasszikus marsi névből a Nix Olymposból származik, amely Olümposz havát jelenti. Háromszor olyan magas, mint a Mont Everest, átmérője
hatszáz kilométer, ami nagyobb, mint Izland területe. A csúcsán még ebből a magasságból is jól kivehető a nyolcvan kilométer átmérőjű, beszakadt kürtő, amely akkora, mint Luxemburg. Amikor a felhők eltakarják a csúcsot, még a Földről is látható. Aztán az Alba Patera vulkánt pillantották meg, amely már Arcadia tartományban van. Ez nem olyan magas, mint az Olympos Mons, csak hét kilométerre nyúlik a környező felszín fölé. Még a különleges törésvonal-sorozat is kivehető volt, amely látszólag a vulkán központi részéből indult ki. Aztán beúszott a képbe a Ceraunius Tholus és az Uranius Tholus vulkán képe, mellettük a majdnem hétszáz négyzetkilométer területű Elliptikus kráterrel. Ezután mindenhol kráterek és vulkánok látszottak. Az egyenlítőhöz közelítve a másik oldalon megpillantották az óriási sebhelyként ható, négyezer kilométer hosszú, gigantikus repedésvölgyet, a Valles Marinerist. A hatalmas kanyonrendszer a Tharsis keleti szárnyától indul, középső árka, a Coprates Chasma helyenként hétszáz kilométer szélességű, mélysége elérheti a tíz kilométert. A repedésvölgy nyugaton a Noctis Labyrinthus útvesztőiben végződik. A bázist a Chryse Planitia északnyugati részén alakították ki, nem messze attól a helytől, ahol annak idején a Viking-I űrszonda és a Mars Pathfinder is leszállt. Erről a területről tudtak a legtöbbet, hiszen az emberek előtt érkező robotok teljesen feltérképezték. A nevet Schiaparelli adta a teleszkópon keresztül nagy fényességűnek látszó területnek. A Chryse ugyanis egy mitológiai, aranyban gazdag sziget volt Thaiföld környékén. Két nagy csatornarendszere Maja Vallis és Vedra Vallis, amelyeket feltehetően folyóvíz vághatott. Mindkét csatornarendszer a Lunae Plánum idős, kráterekkel borított területéről indul, és a Chryse Planitia fiatalabb síkságaira jut el. A Mars beletartozik a Nap ökoszférájába. Csillagászati meghatározás szerint, egy csillag ökoszférájába eső bolygón folyékony halmazállapotú víznek, atmoszférának és elég melegnek kell lennie a túléléshez. A Mars mindhárom feltételt kielégíti, hiszen jég formájában van vize, átlaghőmérséklete - 23 Celsius fok, de napközben az egyenlítő környékén elviselhető. Az atmoszférája ugyan nagyon vékony, és alapvetően széndioxid, nitrogén és argon alkotja, de nem szökött az űrbe. Emiatt az épületeket ugyanolyan kupolával vették körül, mint a Holdon, de az oxigént a Marson lévő széndioxidból nyerték. Az OGS*-t 2005-ben tesztelték le a Mars Surveyor expedíció során, amikor a berendezéssel termelt oxigénnel működő rakétákat lőttek fel. Azért kísérletezték ki a berendezést, hogy az űrhajó oxigénszükségletét a bolygón tudják előállítani, és ne kelljen ezzel is a hajót terhelni. Később pedig, amikor megérkeztek az első emberek, a bázis oxigénellátását is ezzel oldották meg. A bázistól északra a Cydonia Mensae régió meredek oldalú sziklafennsíkokkal és kiemelkedésekkel tarkított lejtője látszik, amely elválasztja a kráterektől átlyuggatott déli magaslatokat az Északi Mélyföld síkságától. Itt helyezkedik el számos titokzatos objektum, mint a D&M Piramis és a Mars Are, amelyről szintén lehullt a fátyol. * Oxygen Cenerating Subsystem - oxigénfejlesztő rendszer. 87 A D&M Piramist 1980-ban Vincent DiPetro és Gregory Molenaar fedezte fel. Az objektum négyoldalú, szimmetrikus építménynek látszott, eltekintve a keleti oldalán található becsapódásnyomoktól. Méretei: 960 m hosszú, 1600 m széles, 498 m magas. Ugyanebben az évben Erol Toron, geográfus és térképész megpróbálkozott a piramis geometriai rekonstruálásával. Öt jelenséget vett figyelembe: a folyadékáramlást, a vulkanikus tevékenységet, a széleróziót, a gravitációt és a kristálynövekedést. Arra a következtetésre jutott, hogy semmiféle ismert természeti mechanizmus nem szolgál magyarázatul a vizsgált objektum jellemzőinek kialakulására nézve. Felállította a piramis geometriai modelljét, hogy megvizsgálhassa jellegzetességeit és tulajdonságait. Az objektum megtestesítette a 2, 3, 5 és a Pi négyzetgyökét, valamint az aranymetszésszámot az 1: 1,618-at Az egyre pontosabb mérések természetesen megcáfolták a ténynek beállított adatokat, és kiderült, hogy a piramis nem más, mint egy marsi hegy a sok közül. A Mars Arccal ugyanez történt, a nagyobb felbontású képeken már elmosódtak az árnyak, amelyek az arcot formázták, és kiderült, hogy az objektum csak természetes eredetű, szokatlan árnyékot vető kőhalom.
A történelemben nem ez volt az első tévedés, vagy inkább rossz következtetés. Hisz’ a Schiaparelli-féle marsi csatornák rejtélye is csak egy rossz fordítás eredménye volt**. A fanatikus hivők természetesen megkérdőjelezték a NASA által kiadott képeket és adatokat. Úgy gondolták, a kormánynak érdekében állt eltitkolni a valóságot, mint a mai napig rejtélyként kezelt Roswell esetében. Leszállás után még a szkafanderre sem volt szükségük, mert a komp, a földi repülőterekhez hasonlóan, beállt egy harmonikacső mellé, és egy zsilipen keresztül azonnal a kupola alatt voltak. A három nagy épület egyikébe vezették őket, és megmutatták a szálláshelyüket. A holdi helyiséghez hasonlóan, itt is négyágyas szobák voltak, amit ugyanúgy osztottak meg egymással. - Úgy rendezkedjenek be - állt meg az ajtóban Anderson −, hogy egy hetet kell itt töltenünk! - És mi lesz egy hét múlva? - billentette félre a fejét Adam. - Most már nemsokára megtudják! - válaszolta az ezredes. - Miért nem lehet most? - értetlenkedett Michael. - Annyira el vagyunk zárva a világtól, hogy azon a pár napon már igazán nem múlik! - Csak az ott dolgozók tudnak az építményről - felelte Anderson. - Még itt a Marson sem tudják, miért vannak itt. Ezért kérem, ne hagyják el az épületet! - Újabb rejtély a Marson! - vigyorgott Alan, de Anderson már elhagyta a szobát. És egy újabb hét bezárva - jegyezte meg elkomolyodva. - A végén klausztrofóbiás leszek! Hozzá vagyok szokva a nagykiterjedésű terekhez, akár víz alatt, akár a felszínen van! Nem lenne belőlem jó űrhajós! - Nem is kell, hogy az légy! - ütött a vállára Adam. - Azért hoztak ide, hogy búvárkodj. Nem kell hónapokat itt töltened. ** 1877-ben Giovanni Virginio Schiaparelli teleszkópjával megpillantott egy sor kesk eny, nyílegyenes vonalat, amely a Mars világos felének felszínét szelte át, és hosszúságuk elérte a több száz, er kilométert. Azzal az elmélettel állt elő, hogy a vonalak valószínűleg csatornák lehetnek a Ma felszínén. Megfigyeléseit olaszul publikálta, és amikor angolra fordították a tanulmányát, a csatornák o z megfelelőjét (canali) pontatlanul „canals”-ra fordították, mely az angolban mesterségesen kiá t csatornát jelent. Ez vezetett arra a megállapításra, hogy a csatornákat intelligens lények ké zítették. 88 - Azért előfordulhat, hogy több hónapunkba kerül a rejtély megfejtése! figyelmeztette őket Michael. - Amilyen lassan te dolgozol, nem lenne meglepő! - vigyorgott Alan. Michael azonban nem vette zokon a megjegyzést. Ritkán fordult elő, hogy ennyire jó csapat jött össze. Igaz, itt mind fiatalok voltak, és a természetük is hasonló. Sajnos, sosem válogathatta meg azokat, akikkel együtt dolgozott, mindig oda helyezték, ahol éppen szükség volt a tudására. Ezért amióta Alanékkel dolgozott, kicsit irigyelte is Bradfordot, aki összehozhatott egy remek csapatot De szerencséjére munkája nagy részében nem volt szüksége másokra a saját szakterületén. Hiszen nemcsak a nyelveket, nyelvjárásokat ismerte, hanem a kultúrákat is tanulmányozta, ezzel is növelve hatékonyságát. De sosem szégyellte, ha másoktól kellett segítséget kérnie, mert csak a kultúra bővebb ismerete alapján fejthette meg a szöveget. Jó néhány idősebb kollégája éppen azért jutott zsákutcába, mert túlságosan bíztak a tapasztalataikban, és képtelenek voltak elismerni, hogy segítségre van szükségük. - Nincs kedvetek sétálni egyet odakint? - tette fel a kérdést Andres izgatottan. - Nem valószínű, hogy elengednek minket! - rázta a fejét Tyler. - Csak a kupola alatt gondoltam! - rázta a fejét a csillagász. Erre mind rábólintottak, és kisétáltak a szobájukból. Kicsit meglepődtek, amikor az épület bejárata előtt egy katona megállította őket. - Nem jöhetnek ki az épületből! - figyelmeztette őket. - Nem megyünk messzire - próbálkozott Andres. - Csak pár méterre engedjen ki!
Ha már itt vagyok, szeretném látni ezt a gyönyörűséget! - mutatott fölfelé. A katona gondolkodott egy kicsit, aztán vállat vonva bólintott. - De maradjanak látótávolságban! Természetesen beleegyeztek, és kisorjáztak a „szabadba”. Ha a kupola anyaga nem csillogott volna, akkor valóban úgy érezhették volna magukat, mintha a szabadban lennének. A kupolán kívül, előttük hatalmas sík terület húzódott, amelyen más sem látszott, mint rög, rög hátán. De a rögök mérete nem földi viszonylatban értendő. A Földön egy rög maximum tíz centi, itt viszont térdig érő kövek is keveredtek a kisebb, húsz-harminc centis kövek közé. A távolban látszottak a Twin Peaks csúcsai, és ha türelmesen keresték, még a Nagy Kráter is feltűnt a horizonton. A talajt a Holdéhoz hasonló finom por takarta, de ez a por vörös volt, mint a rozsdareszelék vagy az őrölt pirospaprika. Az ég mindenütt idegenül ható rózsaszínnarancsos árnyalatú volt, és a napot is feleakkorának látták, mint a Földről. Annak ellenére, hogy nappal volt, mind a két hold az égen ragyogott. A nagyobbik és közelebbi, a Phobos krumpli alakja jobban látszott. Ahogy a Nap megvilágította, szabad szemmel láthatták az óriási Stickney-krátert, amely a Hold felszínének tíz százalékát befedné. A Deimos távolabb volt, simább felületén szinte elcsúsztak a napsugarak. Andres a Holdat is idegennek érezte a maga szürkeségével, de azt a halott égitestként kezelte, ezért nem is tett rá olyan hatást, mint a Mars. Ez a bolygó ugyanis nem volt mozdulatlan! Néha körkörös kavargás támadt a porban, ahogy a marsi szél bele-belekapott. Néhol olyan erőssé vált, hogy a kisebb rögöket is megmozgatta. A kupola külső részén még látszottak a hónapokig tartó porviharok okozta károk. A finom por majdnem egy méter magasságban felhalmozódott a kupola tövében, ahogy az erős szél odafújta. Andres megpróbálta elképzelni, milyen lehetett innen a kupola alól nézni a körülötte kavargó port. Nemhogy az eget, de valószínűleg még a Napot sem lehetett látni, és sötétbe borította a kupola belsejét is. Hasonló lehetett, mint egy földi tornádó, 89 kívülről szemlélve: homályos elmosódott látvány, és félelmetes is, amikor a nagyobb köveket a kupolához vágja. A kupola anyaga azonban kitartott, arra tervezték, hogy kibírja a porviharokat. Alan nem bírta megállni, hogy szabad kézzel érintheti meg a Mars homokját. Leguggolt, először csak az ujjaival tapintotta meg, aztán összekotort egy kisebb halmot, és egyik tenyeréből a másikba csorgatta. Finomsága miatt elképesztően puha volt, mégis szilárdnak érződött, ahogy az apró homokszemcsék csikorogva súrlódtak egymáshoz. Összenyomta, és a rendkívül apró homokszemcsék felvették a nyomás alakját. Amikor kiszórta, a kezén maradt vékony réteg vörösre festette a tenyerét Valami furcsa, borzongató érzés futott keresztül a testén, amikor tudatosodott benne, hogy éppen egy „nem földi”, idegen anyagot tapintott. - Látom, nem képesek megfogadni a kérésemet! Vagy csak engem akarnak bosszantani? - verte fel Alant álmodozásából az ezredes hangja. - Arra kértem önöket, hogy ne hagyják el az épületet! - Sajnálom, ezredes! - szólalt meg bűnbánóan Andres. - Én akartam egy kicsit gyönyörködni a környezetben. - Csak meg kellett volna kérdezniük - mondta Anderson. - Még a hétköznapi űrhajósoknak is az az első dolguk, hogy megtapogatják a marsi homokot mosolyodott el. - El sem vártam önöktől, hogy ne ugyanígy tegyenek. Miután visszatértek az épületbe, az ezredes és az őrnagy egy pihenőszobába vezették őket. - Kérem, üljenek le! - szólalt meg Anderson. - Új információk merültek fel, emiatt tájékoztatnom kell magukat néhány titkos adatról. - Elővett néhány fotót, és átadta Michaelnek. - Kérem, nézze meg alaposan! Michael a képekre nézett, és rendkívül izgatott lett. - Ezt ott készítették? - kérdezte. - Igen - bólintott az ezredes. - Mi a véleménye? - Első ránézésre, több írásjelre is hasonlítanak. - Írásjelek?! - lépett a nyelvész háta mögé Alan. - Mi a fene! - kiáltott fel csodálkozásában. - Most hasonlítsa össze az ezen a képen lévő jelekkel! - adott át másik két
fényképet az ezredes. - Egyértelműen ugyanazokról a jelekről van szó - jelentette ki pár percnyi tanulmányozás után Michael, aztán Andersonra nézett. - Gondolom, ezek máshol készültek. Megtudhatnánk, hol? - Itt, a Marson - nézett rájuk mosolyogva Lowson. Alan kénytelen volt visszaülni. Döbbenten dőlt hátra a széken. - A Marson! - csóválta a fejét - Csak azt ne mondja, hogy a Mars Arcnál találták! - Nem mondom - mosolygott Anderson. - A Mars Arc tényleg csak egy természetes képződmény. A feliratra egy fúrás alkalmával bukkantak rá. Eddig mi sem tudtunk róla, csak most világosítottak fel minket, miután a projektünkkel kapcsolatosan is ugyanolyan feliratokat találtak. - És most mi lesz? - nézett fel a fotóból Michael. - Valószínűleg egy kicsit tovább maradunk a Marson - válaszolta az ezredes. Szeretnék, ha maguk is megvizsgálnák az objektumot. Erről van szó. - Adta át a többi felvételt. Mindannyian tüzetesen és csodálkozva nézegették a fényképeket. Bár ez az építmény csak egy rakás kőnek látszott. Csúnyán megviselte az idő, és még valami más is. A kőtömbök szanaszéjjel hevertek, a legtöbb apró darabokra tört. A feliratot az 90 egyik, aránylag épen maradt tömbön találták. A képekről azonban ezen kívül semmi sem derült ki. - Mi a véleményük? - kérdezte Lowson. - Olyan az egész, mintha bomba robbant volna a közelében - jegyezte meg Adam. - Nézzétek a kövek elhelyezkedését! Ha összeillesztjük a képeket - rakosgatta az asztalon egymás mellé a fotókat −, látszik, hogy valahol itt lehetett a robbanás centruma. - Mutatott egy pontra. - Ugyanakkor a roncsolás nem akkora, mint egy felszíni robbanástól elvárható. Ezért a rengés valószínűbb. - Kérdőn nézett a többiekre, akik elgondolkozva nézegették a képeket. - Geológusként ehhez te értesz a legjobban - vont vállat Tyler. - Én nem igazán tudok hozzászólni. - Én egyetértek Adammel - szólalt meg Szonja. - Láttam már épületet földrengés után. Hasonlóan nézett ki az is. - Ez viszont azt jelentené - simogatta az állát Andres −, hogy az épület akkor készült, amikor a Marsnak még aktív magja volt. - Mást nem találtak? - érdeklődött Alan. - Egyelőre csak a bázis közvetlen környéke és a különleges helyek, mint a Mars Arc, az Olympos Mons és a D&M Piramis kerültek közvetlen felmérésre - válaszolta Lowson. - De ezek is olyan hatalmas kiterjedésű területek, hogy csak a felszínt és a felszín alatt öt méterrel térképezték fel. A felszín alatti kutatást is csak azután tartották szükségesnek, hogy megtalálták ezt a romot. - De hiszen az egész Marsot részletesen feltérképezték?! - csodálkozott Andres. - Igen, de csak a levegőből - helyeselt Anderson. - Körülbelül egy hónapig tartott, amíg elkészítették az elnagyolt domborzati térképet. - Miért nem helyeznek ki egy műholdat? - kérdezte Alan. - Sokkal gyorsabban menne a dolog. - Sajnos, mindig felmerülnek pluszköltségek, de ezeket már csak a meglévő pénzből lehet kispórolni - válaszolta Anderson. - így aztán néhány nem túl sürgős fejlesztés elmarad. A NEGEST kihelyezése is pénzhiány miatt késett több mint tíz évet. - Pedig nem kevés pénzt kapnak - csóválta a fejét Adam. - Földi méretekben valóban rengetegnek számít - bólintott Anderson. - Az űr azonban még annyira ismeretlen számunkra, hogy sokszor csak a helyszínen derül ki, hogy ami a Földön jelentéktelennek tűnt, nagyon is fontos. Vagy olyan előre nem tervezett esemény történik, ami előrébb kerül a prioritási sorrendben. - Mint ez az építmény - mutatott a képekre Michael. - Igen - bólintott Anderson. - A Mars Arc, a D&M Piramis és az Olympos Mons felderítése szerepelt a költségek között. Mivel kiderült, hogy ezek természetes objektumok, megtakarítottak valamennyit, ez azonban kevésnek bizonyult a később felfedezett rom felderítésére. - Sajnos, ma még mindig az utolsó helyen áll a kulturális szempontból értékes lelet
- jegyezte meg Lowson. - Ez a Földön is érvényes - húzta el a száját Alan. - Bezzeg, ha egy ókori bombáról van szó, a hadsereg minden pénzt megad a felderítésére. Anderson és Lowson kemény pillantást vetettek a férfira, az azonban nem zavartatta magát. - Talán nem így van? - kérdezte szemrehányóan. - Természetes, hogy a hadsereg csak olyanra ad ki pénzt, amelyből haszna is származhat - válaszolta végül Anderson. - Az űrügynökségek is csak azért szánnak 91 annyi pénzt az űrkutatásra, mert ők akarnak az elsők lenni a bolygókon, így a bányászati jogok nagy része is az övék. Mindenhol a haszon dominál. - De sosem lehet tudni, hogy miből lesz a cserebogár - nézett rá Alan. A többiek jót szórakoztak a szóváltáson, egyedül Michael nem figyelt rájuk. Hamarosan elnézést kért, és a fotókkal együtt visszavonult. 2. Ott a csendben végre a feliratokra tudott összpontosítani. A fotókat nézegette, és a jeleket hasonlítgatta. Elővett egy üres lapot, és szépen rárajzolta a jeleket először pontosan abban a sorrendben, ahogy a képeken látszott. Aztán elővett egy másik lapot, és külön-külön rárajzolta a mindkét képen látható írásjeleket Végül egy harmadik lapra kerültek azok a jelek, amelyek csak az egyik vagy másik képen láthatók. Így külön-külön már látszott, hogy a jelek hasonlítanak több ókori írásjelhez is, de apróbb különbségek voltak: egyes jelek szárai hosszabbak voltak, vagy maga a rajz látszott kerekebbnek, esetleg több vagy kevesebb pont, vagy vonal került rájuk. Michael a jelek mellé felrajzolta hasonmásaikat, és melléírta a jelentésüket is. Szinte az összes ismert ókori írásból szerepeltek itt jelek. A hasonlóság miatt előfordult, hogy egy új jel mellé öt-hat ismert jel került. A gond csak abból adódott, hogy ez az öt-hat jel csak alakra volt hasonló, a jelentésükben azonban nagyon is különböztek egymástól. Sokkal többre ment volna, ha itt is találnak egy rosette-i kőlapot*. De ekkora szerencse csak egyszer érheti az emberiséget. Jelenleg csak a saját tudására alapozhatott. Annál a jelnél, ahol több jelentés is szóba jöhetett, olyan szinonimát keresett, amely mindegyikre egyformán jó. Egy-egy párra még csak talált, de a többivel nem tudott mit kezdeni. Ezt a lehetőséget tehát elvetette, és újabbat keresett. Mindent megpróbált, amit saját kútfőből megtehetett, de eredménytelenül. Biztos volt benne, hogy rossz úton indult el, és mint a matematikában, a nyelvészetben is igaz volt, hogy ha az ember sokáig foglalkozik egy tétellel, állandóan ugyanabba a hibába esik. Így mindig zsákutcába jutott. Már abban sem volt biztos, hogy az írásjeleket az általa ismertjelekkel kell összehasonlítani. Túl egyszerű lett volna, ha a már ismert jelek valamelyikének segítségével sikerül megfejteni a szöveget. Amikor a többiek visszatértek a szobába, Michael már reménytelenül üldögélt rajzai előtt. - Jutottál valamire? - kérdezte Alan, miután ránézett az összefirkált papírlapokra. - Nem igazán - csóválta a fejét a nyelvész. - Amikor már azt hittem, hogy nyomon vagyok, mindig újabb nehézségekbe és ellentmondásokba ütköztem. - Pihenj egy kicsit! - ütött a vállára barátságosan Alan. - Talán segít, ha a helyszínen is látod a szöveget. - Megnézhetjük a helyszínt? - fordult hátra hirtelen Michael. * Rosett határában találtak rá arra a kőlapra, amelyen egyiptomi hieroglifákkal, démonikus ír és görög nyelven is szerepelt ugyanaz a szöveg. Ez volt az első támpont az egyiptomi hieroglifák megfejtéséhez. 92 - Képzeld, megengedték! - mosolygott Alan, miközben ledobta magát az egyik székbe, és kezébe vette a fotókat. Amikor Anderson átadta nekik, sokkal inkább érdekelte a feliratok lelőhelye, most viszont alaposabban megvizsgálta őket. Minél tovább nézegette, annál ismerősebbnek tűntek a jelek. Előrehajolt, hogy megnézze Michael jegyzeteit, aztán újra a képekre
nézett. Szörnyen zavarta, hogy nem jut az eszébe, hol találkozott a jelekkel. Fejcsóválva sóhajtott fel. Milyen jól jött volna most egy kis merülés! Ismerve magát, tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg eszébe nem jut, hol látta a jeleket. - Mindjárt jövök! - szólt a többiekhez, és bekopogott Andersonékhoz. Az ajtó azonnal kinyílt - Igen!? - nézett rá kérdőn Anderson. - Ugye, itt is van medence? - kérdezte Alan. Anderson látta, hogy a férfi valamin nagyon töpreng, szinte oda sem figyelt rá. Az ezredes először meglepődött a kérdésen, de aztán eszébe jutott, hogy a férfi víz alatt szokta meghozni a legnehezebb döntéseket. - Természetesen - válaszolta. - Az alagsorban megtalálja. Legyen óvatos! Alan csak bólintott, és az alagsori lépcső felé vette az irányt. Csak az uszodában jutott eszébe a fürdőnadrág, de már nem akarta azzal húzni az időt, hogy visszamegy. Úgy ahogy volt, overallban mászott be a vízbe. Szerencsére a medence elég mély, és elég nagy volt az úszkáláshoz. Amint lemerült és megtett egy hosszt a víz alatt, máris feloldódott a benne lévő feszültség. Meg sem próbált a feladatra összpontosítani, mert akkor csak újabb ajtók zárulnának be az agyában. Rótta a hosszokat, a medence végeiben jött csak fel levegőt venni. Nem csak úszott, hanem kihasználva az alacsony gravitációt, szinte táncolt a víz alatt. Megmegpördült a tengelye körül, bukfenceket vetett, vagy egyszerűen elfeküdt a medence alján. A negyedik hossz után végre elérte a szokásos állapotot: az agya kikapcsolt, a külvilág megszűnt számára. Most sem csalódott. Körülbelül a huszadik hossznál felszínre bukkant a megoldás. Azonnal feljött a víz alól, és kimászott a medencéből. Amikor csuromvizesen belépett a szobába, a többiek elég furcsán néztek rá, de csak azután tettek rá megjegyzéseket, miután átöltözött. - Mit gondoltok, mi történt vele? - kérdezte vigyorogva Adam a többiekhez fordulva. - Valakinek nem tetszett a képe, és belökte a medencébe - válaszolta Tyler. - Teljesen összevizezte a padlót! - csóválta a fejét Szonja komolykodva. Alan azonban oda sem figyelt rájuk. Az asztalhoz lépett, még egyszer alaposan megnézte a jeleket, aztán Michaelhoz fordult. - Rosszak a jegyzeteid! - jelentette ki egyszerűen. - Ezek nem írásjelek! - Akkor mégis mik? - ráncolta a homlokát Michael. - Tudom, hogy te vagy a nyelvész, de azért te is tévedhetsz! - védekezett Alan. Láttam valami hasonlót a norvég fjordoknál, amikor egy vikinghajót kellett a felszínre hoznunk. Az edényeken, pajzsokon is ilyen jeleket találtunk. Ezek rúnák! - nézett Michaelra. - Rúnák! - lépett közelebb Szonja. - Az nem lehet! - rázta a fejét. –Édesanyám rengeteget foglalkozott a rúnákkal. Apa sokszor mondta is neki, hogy biztosan boszorkány - mosolyodott el az emlék hatására. - Iskoláskoromban sokszor figyeltem munka közben, és én is sokat megtanultam közülük. - Kezébe vette az egyik képet, és 93 homlokráncolva nézegette. Aztán nagyot sóhajtott. - Ezek nem olyanok, mint a rúnák, Alan! - De igen! - vágta rá a férfi, és kezébe vett egy tollat. - Figyelj! Nézd ezt! mutatott rá az egyik jelre. - Mi van, ha egyszerűbben rajzolod meg, kihagyva a kacskaringókat! Úgy, ahogyan a rúnákat vésték! - Alan sorban rajzolta a felirat jeleit leegyszerűsítve, csupán egyenes vonalakat használva. - Talán mégis van benne valami! - jegyezte meg halkan Michael. - De ha a norvég rúnákra emlékeztetnek, pokolian nehéz dolgunk lesz. Jó pár norvég változat létezik. - Így már tényleg rúnának látszanak - bólintott Szonja is. - Hogy a fenébe ismerted fel őket? - Fogalmam sincs - vont vállat Alan. - Csak úgy éreztem, hogy ismerem őket. Azt pedig már régen megtanultam, hogy jobb, ha az érzéseimre hallgatok. - Tehát ezért néztél ki úgy, mint egy ázott macska! - nevetett Michael, aztán az értetlenül néző társaihoz fordult. - Alannek csak víz alatt működik az agya. - Meg tudjátok fejteni a szöveget? - kérdezte Alan komolyan. - Ha valóban írásjelek lennének, még akkor sem - rázta a fejét Michael. - Pedig
akkor lenne támpontunk. De ahhoz, hogy megfejtsünk egy ismeretlen ábécét, több szövegre van szükség. Ha azonban rúnákról van szó, talán sikerül rátalálnunk a megfelelő futharkra. - Mi az a futhark? - kérdezte Adam. - A rúna ábécé - válaszolta Michael. - Ahogy a görög ábécé nevét, alfabétum, az első két betűből alkották, a rúna ábécé az első hat betűje után lett futhark, vagy a viking ábécé esetében futhork. - A férfi végigsimított az állán. - De ha meg is találjuk a megfelelő futharkot, az nem azt jelenti, hogy nyert ügyünk van, mert a rúnákat nemcsak betűkként, hanem kifejezésekként is használták. Egy rúnához pedig több jelentés is tartozik. - Szóval zsákutca - sóhajtott Tyler. - Nem feltétlenül - rázta a fejét Szonja −, csak nem megy egyik napról a másikra. - Jobb lesz, ha eltesszük magunkat holnapra - nézett az órára Tyler. - Elég késő van, az ezredes pedig kora reggel akar kivinni minket, mert az előrejelzés szerint h elyi porvihar várható. 3. Másnap izgatottan húzták magukra szkafanderüket, és jóval Andersonék érkezése előtt készen álltak. A kupolán kívül beszálltak két terepjáróba, és elindultak a cél felé. Az egyik terepjárót Anderson, a másikat Lowson vezette. A vidék elég furcsa volt - mintha a nevadai kősivatagban lennének, amely ugyancsak vörös kőzetből áll. Ott azonban nem állják az ember útját másfél méteres kőtömbök. Itt biztosan nem tudna leszállni az űrsikló! Bár mióta helyből felszálló és leszálló űrsiklókat építenek, már nem jelentett problémát a leszállópálya. A Holdon és a Marson. A Földön azonban reménytelen lett volna ilyesmivel próbálkozni. A bázistól délkeletre indultak, és a kráterek kerülgetését figyelmen kívül hagyva, egyenes irányban haladtak. A rögös út, a rendkívüli tengelyfelfüggesztések ellenére is annyira rázta őket, hogy elsősorban a kapaszkodásra tudtak figyelni. De nem is volt látnivaló, hiszen a Twin Peaks, a Nagy kráter és a Yuty kráter, ami errefelé 94 látványosságnak számított, annyira messze voltak, hogy még a sík terep ellenére sem látták azokat. A kemény terep miatt a körülbelül kétszáz kilométert több mint három óra alatt tették meg. Amikor a kocsik megálltak, a felszín semmiben sem különbözött az eddigiektől. Az egyetlen, ami a helyet jelölte, néhány kihelyezett berendezés volt, egy magasba szökő antenna és a körbekerített terület. Az elkerített részen létra vezetett lefelé. Alan huszonhét fokot számolt, ezért úgy ítélte meg, hogy körülbelül nyolc méterre lehetnek a felszín alatt. Lowson bekapcsolta a világítást, a fény egy barlangot árasztott el, amelyből egy út vezetett tovább. Ahogy haladtak, az út egyre lejtett. Negyedóra múlva érték el a romokat, Lélegzetvisszafojtva nézték az eléjük táruló látványt. Pedig nem nagyon lehetett a hajdan volt épületet felfedezni a szerteszét heverő kövek alapján. Ha nem találják meg a feliratot, valószínűleg titokban marad az építmény. Alan lépett ki először a megkövülten álló csoportból, és a kövekhez lépve végigsimított az egyiken. Nem érezte a kő hidegét, de az aránylag vékony kesztyűben kitapinthatta az egyenetlenségeket. A kövek sem látszatra, sem érintésre nem tűntek többnek mint a felszínen lévő rögök. Mégis, a tudat, hogy ezeket a köveket valaki több ezer éve egymásra helyezte, áhítatot váltott ki Alanből. Ez azonban más volt, mint az eddigi munkái. A ruha fűtése ellenére végigszaladt rajta a hideg. Akik ezt az építményt megalkották, képesek voltak űrhajót is építeni! Hiszen, ha itt éltek volna, több általuk alkotott tárgyat találnának. Persze ez még lehetséges, mert a Marson eddig nem igazán foglalkoztak ilyen jellegű kutatással. Sőt, úgy tűnt, szőnyeg alá akarták söpörni a dolgot. Csak akkor jutott újra eszükbe, amikor megtalálták azt a másik feliratot - Hol a felirat? - kérdezte Michael izgatottan. Anderson a kőtömbök mögötti falra mutatott. Michael egészen közel ment a falhoz. Meglepő módon, ez a rész nem tűnt az épület részének. Sajnos, nem látott több jelet, mint amelyek a fényképen is szerepeltek.
- Szonja? - fordult hátra a nyelvész. - Fogalmam sincs - rázta a fejét, és vont vállat egyszerre a nő. - Eddig csak nyílt terepen dolgoztam, nem ilyen sötétben. Ha másképp nem is, az alapkövek után meg lehet állapítani az épületek felépítését. De itt… - tárta szét a karját. - Mit gondolsz a feliratról? - kérdezte Alan. - Normális esetben azt mondanám, hogy valamilyen kapufelirat. Ha rúnákban gondolkodunk, talán az építményt vagy a benne élőket védő varázslat - vonta össze a szemöldökét a nő. - De ez földi megállapítás! - Rúnákban? - kérdezte csodálkozva Anderson. - Úgy gondoljuk, hogy rúnákról van szó - válaszolta Michael. - De ez még csak feltevés. - Mindenesetre több mint amennyit eddig kiderítettek a feliratról - vonta fel a szemöldökét Anderson. - Ezek szerint már próbálkoztak a megfejtéssel? - kérdezte Michael. - Igen, de minden próbálkozás zsákutcába futott - bólintott az ezredes. - Örülök, hogy ilyen gyorsan dolgoznak. Sajnos, nem kaptunk túl sok időt a rejtélyek kibogozására. - Talán, ha nem titkolóznának annyira - tette csípőre a kezét Alan −, még többet segíthetnénk. - Egyelőre maradjunk ennél a feliratnál - mutatott a falra Anderson. 95 - Ahogy Szonja is megjegyezte - szólalt meg Tyler −, ebben az esetben nem ragadhatunk le a földi elképzeléseinknél. Mivel ilyesmire eddig nem volt precedens, nekünk kell felállítani egyet. Nem lesz könnyű logikus észrevételeket tenni úgy, hogy elsősorban a fantáziánkra támaszkodhatunk. Hogyan találtak rá erre a helyre? - Ezen a részen erősebb az elektromágneses sugárzás, mint bárhol a bolygón magyarázta az ezredes. - Ki akartuk deríteni, hogy mi az oka. Amikor megfúrták a talajt, hogy belehelyezzék a készüléket, a föld beszakadt, és rátaláltak a barlangra, nem sokkal később pedig a feliratra. - Van még valami, ami különleges ebben a területben? - kérdezte Alan. - Hát, itt a Marson mindig is volt néhány rejtélyes hely - mondta Anderson. - De a Mars Arcról és a D&M Piramisról kiderült, hogy természetes képződmények - jegyezte meg Adam. - Vagy ez csak félrevezetés? - Nem - rázta a fejét határozottan Anderson. - Amikor megérkeztek az első emberek, az első dolguk ezeknek az objektumoknak a vizsgálata volt. Tudják, az ember nem nagyon bízik a robotok és a szondák felvételeiben, jobban hisz a saját szemének. A mérések kimutatták, hogy sem a Mars Arc, sem a Piramis nem mesterséges építmény. Azonban mégis van közük ehhez az építményhez. - Ez egyre érdekesebb! - jegyezte meg Alan, és nekidőlt a falnak. - Valóban érdekes - bólintott Anderson. - Azonban a legtöbb mérésből levont következtetés is erősen földi. - De hát azt mondják, a matematika érvényes az egész világegyetemre - vonta fel a szemöldökét Adam. - Igen, de ezt is egy ember mondta ki - sóhajtott Alan. - Pontosan erre gondoltam - bólintott Anderson. - Gondoljanak csak bele: kitaláltunk egy csomó matematikai jellemzőt, és feltételezzük, hogy mások is pontosan ezt az utat járták be. Pedig a történelem is azt mutatja, hogy volt néhány válaszút, amelyen mi erre indultunk el. De mi van akkor, ha mások a másik utat választották, és emiatt teljesen más oldalról jutottak el idáig? - mutatott körbe. - Rátérne a tárgyra, ezredes úr! - szólt közbe Lowson. - Nemsokára itt a vihar! - Jól van - bólintott Anderson - Tehát a lényeg, hogy ha egyenes vonallal összekötjük a Valles Marineris központi részét, az Olympos Monst és a Mars Arcot, akkor egy egyenlőszárú háromszöget kapunk, amelynek a völgy van a csúcsában. Ha a Mars Arcot és völgyet összekötő befogót megfelezzük, ez a hely pontosan a felezőre esik. Azonban két dolog még lehet véletlen, ezért újabb összefüggéseket kerestek. Végül az építménytől merőlegest húztak a háromszög befogójára, és ezt a vonalat keresztezték az eredeti háromszög magasságvonalának meghosszabbításával. A létrejött pontban mindkét vonalra merőlegest állítottak. A magasságvonalra állított merőleges a kiterített Mars térképnek pontosan a 1 0 0 pontját metszi. A másik merőleges pedig keresztülhalad a Tempe vulkán, a nagy Elliptikus kráter, az Ullysses
Patera kráter és a Biblis Patera kráter középpontján. - Az utóbbi már kicsit erőltetetten hangzik - húzta el a száját Alan. - De az egyenlőszárú háromszög és a felezőpont érdekes. - Szerintem is - értett egyet Anderson. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy jelent is valamit. - Ezzel az erővel összehuzigálhatnánk az ismertebb objektumokat - szólt közbe Andres −, aztán kiválasztanánk, amelyik a legjobban hasonlít az egyik csillagképhez, és máris megvan a rejtély. - Ráadásul köze lenne a csillagokhoz is, ami még jobb - nevetett fel Alan. - Meg szeretnének nézni még valamit? - kérdezte Lowson. - Kevés az időnk! 96 - Nem hinném, hogy ennél többet tudhatunk meg - rázta a fejét Michael. Visszafelé menet meggyőződhettek arról, hogy a meteorológiai előrejelzés itt a Marson is mennyire megbízhatatlan. Nem csoda, hiszen sokkal kevesebbet tudtak a bolygóról, mint a Földről, és még ott sem lehetett biztosra venni az előrejelzést. Bármennyire siettek, az utolsó ötven kilométeres szakasz előtt elérte őket a porvihar. Andersonék azonnal leállították a kocsikat. - Mindenki a kocsik alá! - kiáltotta Anderson, pedig a szkafanderben nem lehetett hallani a vihar dübörgését. Szófogadóan kiugrottak, és a földi sivatagi módszert követve, bebújtak a kocsik alá. A szkafander megvédte őket a porkiütésektől, de az erős szél könnyedén felkaphatta volna őket. A terepjárót viszont egy helyi porvihart keltő szél nem képes felemelni. A helyi porviharok elég gyakoriak a Marson. Főleg azokon a területeken fordulnak elő, amelyeken erőteljes a felszín, vagy a hőmérséklet változása, mint a pólussapkáknál, ahol a felszíni szél a legerősebb. A porviharok néhány száz kilométer kiterjedésűek is lehetnek. Egyes helyi porviharok nagyra nőnek, ezekből alakulnak ki a regionális vagy az egész bolygót befedő porviharok. Máskor viszont percek, órák alatt elhalnak. Alan felemelte a fejét, hogy körülnézzen, de semmit sem látott a pokoli sötétségben. A por olyan mennyiségben zúdult rájuk, hogy a napfény képtelen volt áthatolni rajta. - Fenébe, mi ez! - kiáltott fel Adam, amikor a terepjáró megremegett, és mozogni kezdett. - Portölcsér! - válaszolta Anderson. - Reménykedjünk, hogy nem bírja el a kocsikat! - Mi van, ha elbírja? - kérdezte Szonja. - Megpörgeti a tengelye körül! - válaszolta az ezredes. Nem kellett több magyarázat. Mindannyian tudták, hogy ebben az esetben a kocsik súlya összenyomná őket. A Marson nemcsak porviharok vannak, hanem portölcsérek is. Ezek a Földön sem ismeretlenek. A légkör alsó részében lévő hőmérsékleti instabilitás hozza létre őket, ahol az erős napsugárzás felmelegíti a felszínt. A melegebb levegő felszáll, és hideg levegő kerül a helyére, ez a folyamat pedig kis örvényeket kelt. A Földön a portölcsérek kisebb károkat okozhatnak az épületekben, de a Marson sokkal nagyobbak lehetnek. A kutatóknak szerencséjük volt a szerencsétlenségben. Csak akkora portölcsért fogtak ki, amelyik még éppen nem bírta el a terepjárót. Bár többször megkísérelte elmozdítani, de sikertelenül. Amikor a vihar elült - alig tartott tíz percig −, a kutatók előmásztak, és csodálkozva néztek a kocsikra. Az alapján, ahogy a járművek kinéztek, az itteni porviharok sokkal erősebbek a földinél. A kocsik fémfelületének egyes részei ugyanis úgy festettek, mintha csiszológéppel mentek volna nekik. A földi sivatagokban keletkező homokviharok finom szemcséi is kellemetlen sebeket okozhatnak az ember bőrén, ez a vihar azonban a szkafander nélkül csontig ledarálta volna róluk a húst. Lowson és Anderson ellenőrizték a terepjárókat de nem találtak hibát. A tervezők pontosan ilyen mostoha körülmények közé készítették a járműveket, ezért kerülték a mechanikus módszereket a műszereket védőlemez mögé helyezték, és az egyébként kiálló alkatrészeket is gyorsan el lehetett tüntetni a kocsi belsejében. Ilyenkor a
terepjáró inkább egy félig nyitott tankra emlékeztetett. 97 Anderson beszólt a bázisra, hogy tudjanak róla, jól vannak, aztán már csendesen tették meg az utat visszafelé. Gondolataikba merülve töprengtek a történteken. Egyikük sem esett pánikba a hirtelen nehézség miatt, de mégis másképpen élték meg a vihart, mint az eddigi veszélyes eseteket. Most döbbentek rá igazán, milyen törékeny is az ember az elemek játékában. Elég egy aprócska lyuk a szkafanderen, és néhány másodperc alatt vége. - Nos, úgy döntöttem - szólalt meg Anderson −, hogy nem egyenesen megyünk a bázisra, hanem teszünk egy kis kitérőt. Ezután a kaland után biztosan jól esik majd egy kis kikapcsolódás. Már ismerték annyira az ezredest, hogy ne tegyenek fel kérdéseket. Nemsokára úgyis minden kiderül. Arra azonban, amit pár perc múlva láttak, nem számítottak. Az egyik domb mögött egy gabonatábla terült el! - Mi az isten! - nyögött fel ámulva Adam, amikor kiszálltak a kocsiból. Mind a növényekhez szaladtak, hogy lássák, valódi gabonáról van szó. Fejcsóválva tapogatták a sárga kalászokat. - Ez meg hogyan lehetséges?! - rázta a fejét hitetlenkedve Andres. De mielőtt bárki válaszolhatott volna, Szonja hirtelen felsikoltott, és ugrott egy nagyot. - Mi történt? - sietett mellé Alan. Szonja nevetve mutatott valamire a kalászok sűrűjében. Alan odanézett, és még jobban megdöbbent, mint eddig. - Ez nem lehet igaz! - kiáltott fel, és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az ijedelem okát. Nem mert hinni a saját szemének! A rozsdavörös homokon egy félméteres gyík sütkérezett, feltartott fejjel! De ez még nem volt minden. Ahogy jobban megnézte a talajt, apró rovarokat vett észre, amelyek leginkább a hangyákra hasonlítottak! Döbbenten egyenesedett fel, és szemrehányón nézett Andersonra. - Mi a fene történik itt?! - kérdezte szinte kétségbeesetten. - Csak egy kísérlet - mosolygott az ezredes. - De hát hogyan… - tátogott Adam kezével bizonytalanul az elétáruló látványra mutatva. - Az embereket a marslakók kitalálása óta izgatja, hogy valóban lehet-e élet a Marson - magyarázta nyugodtan Anderson. - A Moszkvai Egyetem űrbiológiai laboratóriumában, a kilencszáznyolcvanas években elvégeztek egy kísérletet. A leszállóegységek adatai alapján mesterségesen létrehozták a marsi környezetet, ezután pedig különböző földi életformákat helyeztek el benne. A kísérlet nem várt eredménnyel járt. A madarak és az emlősök természetesen néhány másodperc alatt elpusztultak, de a hüllők órákig, egyes rovarok pedig még hetek múlva is életben voltak. Az igazi meglepetést azonban a növényi élet jelentette. A gombák, algák, zuzmók, moszatok, a bab és a gabonafélék, mint a zab és a rozs nem csak megmaradtak, hanem az adaptációs periódus után növekedésnek is indultak. Ez itt ennek a kísérletnek a valós megteremtése - mutatott körbe az ezredes. Bebizonyosodott, hogy néhány növény- és állatfaj valóban képes megélni még ezek között a zord körülmények között is. Sőt, amit látnak már a harmadik generáció, és megállapították, hogy mind a növények, mind az állatok alkalmazkodnak a környezethez, mutálódnak. Az a gyík, amitől Dr. Voronov megijedt, valószínűleg már elpusztulna az oxigéndús földi levegőtől. Ezt nevezik evolúciónak - mosolygott. - És már elkezdődtek a kísérletek arra vonatkozóan is, hogy az emberek is képesek legyenek szkafander és kupolák nélkül élni a Marson. Meg akarják nézni? 98 A tudósok csak bólintani tudtak, képtelenek voltak megszólalni. Már az is csodaszámba ment, amit itt láttak. Kíváncsian várták, mi jöhet még. Pár kilométerre a gabonatáblától egy kijelölt terület mellett állították le a kocsikat. A körülbelül húsz négyzetméternyi körülkerített négyszögletű területet nem védte kupola. A területen dolgozó három ember mégsem viselt sisakot! A kis csapat némán a megdöbbenéstől nézte a teljesen normálisan mozgó két férfit és a nőt. Valamilyen méréseket végeztek, és amikor megpillantották őket, intettek nekik.
- Inkább mondja, hogy ezek emberszabású robotok! - nyögte Tyler. - Azt inkább elhiszem! - Nincs kedvük kipróbálni? - mosolygott Anderson. Alan azonnal bólintott. - Kövessen! - szólt hozzá az ezredes, és belépett a kapun. Miután elhagytak egy félméteres zónát, Anderson egyszerűen lecsatolta a sisakját. Alan kicsit tétovázott, de végül ő is megszabadult a sisaktól. Azonban önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. - Nyugodtan lélegezzen! - vigyorgott Anderson. Alan hirtelen nagy levegőt vett, aztán már nyugodtan lélegzett. Csillogó szemmel szimatolt a levegőbe. A levegő kristálytisztának tűnt, semmilyen illatot nem érzett, és nem is volt kellemetlenül hideg. Érezte, ahogy a gyenge szél belekap a hajába. Olyan volt, mint egy álom! Gyors mozdulattal kibújtatta az egyik karját a szkafanderből, és leguggolt, hogy itt a szabad ég alatt tapogassa meg a Mars talaját. Teljesen más érzés volt, mint a kupola alatt! Megfogta, morzsolgatta a hideg homokot Az orra alá tartotta, megszagolta, sőt, még meg is nyalta. A dolgozó űrhajósok odajöttek, üdvözölték őket, és nevetve nézték a férfit. - Először mi sem akartuk elhinni! - jegyezte meg az egyik mosolyogva. - Sőt, eléggé kétkedve fogadtuk a hírt, amikor önkénteseket kerestek. Ma már teljesen természetesen mozgunk ebben a közegben. - Azért meg kellett szokni - folytatta a másik −, mivel az itteni levegő elég ritka, körülbelül a földi ötezer méternek felel meg. - De hogyan?… - csóválta a fejét Alan. - Látja a négy oldalon azokat a berendezéseket? - mutatott körbe Anderson. - Ezek az OSG készülékek, amelyek az atmoszféra széndioxid molekuláit bontják szét, és így oxigént termelnek. - Ez csak egy kis terület - jegyezte meg Alan. - Mekkora a készülékek teljesítménye? - Már vannak olyan készülékek, amelyek több száz négyzetkilométernyi területet képesek transzformálni - válaszolta az ezredes. - Néhány év, és a kupolák megszűnnek a Marson! Elbúcsúztak az űrhajósoktól, visszavették a sisakot, és kiléptek a területről. - Milyen volt? - kérdezte kíváncsian Andres. - Képtelen vagyok leírni! - csóválta a fejét Alan. - Ezt érezni kell! - Most, hogy életben maradtunk, lenne kedvük kipróbálni? - kérdezte Anderson. Végül mind kipróbálták. Szonja kicsit nyűgösködött, szerinte nem természetes, hogy az ember a Marson szabadon lélegzik, de végül győzött a kíváncsiság. - Azt hiszem, ezek után már semmivel sem tudnak meglepni! - jelentette ki Adam. - Várjuk ki a végét! - intette Tyler. - Még el sem jutottunk a valódi célunkhoz. Hova is, ezredes? - kérdezte hirtelen Andersonhoz fordulva. 99 - Ha megfejtik az itteni feliratot, megtudják! - jelentette ki Anderson, de látszott a szemén, hogy viccelődik. - Jaj ne! - kapott színpadiasan a szívéhez Michael. - Akkor örökre itt dekkolhatunk! - Hamarosan megtudják! - mondta határozottan az ezredes. Aznap már alig bírtak összpontosítani a feladatukra. A délelőtt történteket csak nehezen fogadta be az agyuk. Ennek ellenére ebéd után összegyűltek a pihenőszoba egyik sarkában, és megpróbáltak a problémára koncentrálni. A munka nagyja természetesen Michaelre és Szonjára hárult, de a többieknek is lehettek jó ötletei. Körbeülték a nagy asztalt, és minden észrevételüket hangosan közölték. Adam, Andres és Tyler inkább csak nézőkként voltak jelen, Alan azonban bele-beleszólt Michael és Szonja vitájába. Az asztal és környéke hamarosan tele lett összefirkált és összegyűrt papírral, megoldás azonban nem született. - Én ugyan nem értek hozzá - szólt közbe Adam bizonytalanul −, de mi lenne, ha a másik irányból közelítenétek a témához? - Hogy érted? - ráncolta a homlokát Michael. - Hasonlítsátok a feliratot meglévő szövegekhez! - mondta a geológus. - Hát, az bizony elég lassú lenne! - mondta Szonja. - Rengeteg rúnával íródott
szöveg van, és én a tizedét sem ismerem. - Miért nem kérünk egy gépet? - kérdezte Tyler. - A PlaNeten biztosan találtok információt! Alan meg sem várva a többiek reagálását, felugrott, és elrohant Andersonékhoz. Amikor a kopogásra kinyílt az ajtó, magyarázat nélkül közölte a kérést. - Jó napot, ezredes! Szükségünk lenne egy gépre! - Már vártam a kérést! - bólintott Anderson. - És miért nem ajánlotta fel? - ráncolta a homlokát Alan. - Mert azt szeretném, ha a saját ütemükben haladnának - válaszolta az ezredes, miközben visszaindultak a pihenőszobába. - Semmiben sem szeretném befolyásolni magukat! Visszaérve a pihenőbe, a falon megnyomott egy gombot, mire az egyik borítólemez félrecsúszott, és a falból kicsúszott egy komputer. - Bármelyikük nevével beléphetnek a rendszerbe - tájékoztatta őket Anderson. Természetesen korlátozva van az elérésük. Ha akadályba ütköznek, szóljanak! - Aztán magukra hagyta a tudósokat. - Ez gyors volt! - jegyezte meg Michael, és azonnal a gép elé ült. Fejére tette a headszetet és hanggal utasította a gépet a hálóba való belépésre. Elsőfokú keresésnek a rúnákat jelölte meg, de Szonja közbevágott. - Ne! - kiáltott fel a nő. - A rúnaverseket keressük! Michael továbbadta az utasítást, és hamarosan több tízezer elérési utat kaptak. - Elleszünk néhány napig! - jegyezte meg cinikusan Alan. - Talán más dolgod van? - kérdezte Michael, miközben már belépett az első helyre. A monitorra kiíródott az eredeti rúnaszöveg, Michael pedig a kezébe vette a képeket. Tyler kétkedve nézte a történteket, aztán megrázta a fejét. - Ez így nem fog menni! - jelentette ki. - Nincs valamilyen összehasonlítási lehetőség? - Vigyük be a gépbe a feliratot - ajánlotta Andres is. - És hasonlítgassuk össze ezekkel a szövegekkel! 100 - Ez csak akkor működik, ha a rúnaversek adatbázisban vannak - mondta Michael, miközben már munkához is látott a billentyűzeten. - Ha szövegként rögzítették, gyorsabban végzünk a vizuális hasonlítással. - Kis szünet következett, aztán Michael megszólalt. - Szerencsénk van! Az ismertebb rúnaverseket adatbázisba rendezték. - Oké, de hogyan tudod a rúnajeleket bevinni? - kérdezte Tyler. - Ez egyszerű! - mondta Michael. - Az előbbi lapon láttam egy betű-fájlt, amellyel egyszerűen bepötyöghetjük. Már csinálta is. Igaz, a jeleket külön-külön kellett betölteniük, de félóra múlva már a gépben volt a szöveg. Ekkor Michael elhelyezte egy adatbázisban, és összehasonlító szoftvert keresett a gépen. Nem kellett csalódnia! Újabb tíz perc múlva már dolgozott is a gép. - Most már nincs más dolgunk, mint várni! - dőlt hátra a nyelvész. - Mi van, ha ez sem jön be? - kérdezte Tyler. - Pech! - nézett rá Alan. - Aha! - vonta fel a szemöldökét Tyler. - Alan csak azt akarta mondani - magyarázta Michael −, hogy akkor tovább kell keresgélnünk. A mi munkánk pechsorozatokból áll. Mindig az utolsó variáció a helyes. - Csak az a kérdés, mikor találjuk meg az utolsó variációt! - jegyezte meg Alan. - Inkább maradok az oceanográfiánál! - csóválta a fejét Tyler. - Egyébként is öreg vagy már váltani! - legyintett Alan. - Ó, igen, vénember vagyok! - vágott savanyú képet Tyler. - Itt csak a kis gravitáció miatt nem kell botot használnom. Tyler arcát látva Szonjából kitört a nevetés, mire a férfi felsóhajtott. - Már ezért megérte ezt az egész hercehurcát végigcsinálni! Szonja azonban amint Alanre nézett, azonnal abbahagyta a nevetést Sosem tudott a férfi arcáról olvasni, most viszont úgy tűnt, mintha árnyék futott volna át rajta. De amikor találkozott a tekintetük, a férfi arca újra kifejezéstelenné vált. Tyler is észrevette a közjátékot, és elgondolkozva nézett egyikükről a másikra. Abban már biztos volt, hogy Alan és Szonja között nem csak munkatársi kapcsolat
volt. Sőt, úgy érezte, akármikor is volt ez, Szonja még mindig nem tette magát túl rajta. Ez kiderült a nő eleinte indulatos viselkedéséből. Alan viszont rejtély volt a számára. A férfi udvariasan viselkedett a nővel szemben, de bizonyos távolságtartással. Tyler mindkettőjük iránt tiszteletet érzett, amiért képesek ennyire civilizáltan viselkedni egymással, pedig Szonját megismerve, viharos egy kapcsolat lehetett, és biztosan a szakítást sem a nyugodtság jellemezte. - Csinálni kellene valamit, amíg várunk! - szólalt meg Adam. - Mondjuk, megmászhatnánk néhány hegyet. Itt sokkal magasabbak, mint a Földön. - Nem hiszem, hogy ilyesmit megengednének - csóválta a fejét Andres. - Ne felejtsd el, hogy mi vagyunk az aduász a kezükben! - Azért megkérdezni meg lehet - vont vállat Adam. - Legfeljebb nemet mondanak. Ha már nem hajlandók semmit sem elárulni a rejtélyes építményükről, ne is várják el, hogy többet mondjunk róla. - Igazad van! - mondta Alan. - Megpróbálni meg lehet. - Már állt is fel. - Most azonnal?! - csodálkozott Adam. - Talán van más dolgod? - húzta fel a szemöldökét Alan. Adam gyorsan felállt, és Alan ma már másodszorra kopogtatott az ezredes ajtaján. Amikor Anderson ajtót nyitott, sóhajtva kérdezte: - Mi van már megint? 101 - Szeretnénk egy kicsit hegyet mászni - válaszolt Alan köntörfalazás nélkül. Vezető kellene. - Csak ketten mennének? - kérdezte az ezredes megsimítva a feje búbját. - Lehet, hogy ha sikerül elintéznünk, mások is csatlakoznak. - Miért nem tudnak nyugodtan megülni a fenekükön! - csóválta a fejét Anderson, de ekkor megjelent az ajtóban Lowson is. - Majd én elintézem, ezredes úr! - mondta, és kilépett a másik mellett. Anderson csak bólintott, és becsukta az ajtót. - Hát, ez nem volt túl udvarias! - jegyezte meg Adam. - Túl sok mindennel van tele a feje - védte felettesét Lowson. - Kapott egy hírt a Földről, és azóta eléggé szétszórt. - Miféle hírt? - Fogalmam sincs - vont vállat az őrnagy. - Még nem árulta el. Visszamentek a pihenőbe, és Lowson feltette a kérdést. - Ki csatlakozna még a hegymászókhoz? - Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor mind jelentkeztek. - Tehát hét fő - fordult meg. - Csak hatan vagyunk! - figyelmeztette Tyler. - De én is megyek - mosolyodott el Lowson. Tyler vigyorogva nézett utána. Az őrnagy pár perc alatt kerített vezetőt. - Hello, mindenkinek! - üdvözölte a tudósokat a százados. - Cliff Reitman vagyok. Geológusként tevékenykedem itt, úgyhogy elég sűrűn járom a környéket. - Végre egy hasonszőrű! - kiáltott fel Adam. - Adam Freebird, szintén geológus és hegymászó. - Szerintem tegeződjünk - ajánlotta fel a velük egykorú, ázsiai vonású férfi. - Úgy sokkal könnyebb leordibálni a szófogadatlan hegymászókat a kráter oldaláról mosolyodott el. - Lenne egy fontos kérdésem. Profik vagytok, vagy amatőrök? Hamar kiderült, hogy mindannyian másztak már hegyet vagy sziklát. Természetesen nem olyan profi módon, mint Adam, de egyikük sem esne kétségbe, ha fel kellene másznia egy sziklafalon. Gyorsan beöltöztek, és a rövid távolság ellenére, terepjárókba szálltak. Ezt Tyler meg is jegyezte, de Cliff logikus választ adott. - Mindenhova kocsival járunk, és minimum párosával. Ez nem a Föld. Ha megsérül a szkafander, nem lehet órákat cipelni az illetőt, hanem minél gyorsabban a kupolába kell vinni. - Volt már ilyen? - kíváncsiskodott Adam. - Természetesen - bólintott Cliff. - Akármilyen óvatosak vagyunk, balesetek mindig történnek. De a többfokozatú biztonsági intézkedések miatt nagyon kevés. - Hát, ezekkel a fiúkkal nem lesz könnyű dolgod - jegyezte meg Lowson. - Eléggé keményfejűek. - Hé, Sam, ne rontsd a hitelünket! - figyelmeztette Adam. - Tudod, elég magasra
mászunk majd, bárki megcsúszhat, és mint hallottad, elég egy kis szakadás… mondta a férfi vérszomjas arccal. - Megérkeztünk! - jelentette ki Cliff. - Remélem, elég magas! Adam hátrafordult, hogy megnézze a krátert. Ahogy felnézett a tetejére, egészen hátra kellett hajtania a fejét. - Ez az egyik legkisebb vulkán - magyarázta a százados. - A legkisebb - bólintott Adam meggyőződés nélkül. - Legalább kétszer olyan magas, mint a Vezúv! - Itt mások a földrajzi viszonyok - vont vállat Cliff. 102 - Fele akkora a bolygó, mint a Föld, és többszörösen nagyobbak a hegyei! - ingatta a fejét Tyler. - Ebben nincs logika! - Azért az óceánok alatt is vannak magas hegységek! - szállt ki a kocsiból Andres, és Tyler hümmögve vonogatta a vállát. Vékony, de erős köteleket erősítettek maguk közé, és nekivágtak a vulkán oldalának. Eleinte csak lassan emelkedett a talaj, aztán egyre drasztikusabb lett a helyzet. De csak ötszáz méteres magasságban kerültek elő a kalapácsok és a szögek, a köteleket hosszabbra engedték. Cliff ügyesen választott, mert a fal csak annyira volt nehéz, hogy az amatőrök megizzadjanak, de másnapra még izomlázuk se legyen. Csendesen másztak felfelé, csak a lélegzetvételüket és egy-egy halkan megeresztett szitkozódást lehetett hallani. Lassan másztak, átgondolva minden mozdulatot. Cliffnek eleinte voltak fenntartásai a tudósokkal szemben, de most meg volt elégedve velük. Minden a legnagyobb rendben ment, másfélórás mászás után elérték a vulkán tetejét. A peremen állva élvezték a csodálatos kilátást. Teljesen be lehetett látni a környéket, még a gabonatábla sárga színét is ki lehetett venni, sőt, a távolban még a bázis kupolája is látszott. Adamet azonban sokkal jobban érdekelte a kráter. Óvatosan merészkedett egyre kijjebb a kaldera* szélén. - Csak óvatosan! - szólt rá határozottan Cliff. - Omlékony a talaj! Adam bólintott, és a peremtől egy méterre megállt. Innen is nagyon jól le lehetett látni a kaldera aljára. Annak ellenére, hogy semmiben sem különbözött a földi vulkánok beomlott csúcsától, Adam számára óriási élmény volt, hogy itt állhat. Igaz, sosem vágyott hasonló babérokra, de úgy tartotta, ha az ember különleges helyzetbe kerül, azt becsülje meg, és próbálja meg kihozni belőle a legtöbbet. Nem időztek sokáig, hamarosan már lefelé lendültek a köteleken. Az ereszkedéshez fele annyi idő sem kellett. Még a felfelé egyre meredekebb részen is gyorsan haladtak. Már látták a terepjárókat, amikor Tyler megbotlott, és óriásit esett. Alan, aki mögötte ment, azonnal betámasztott, így legalább a többieket nem rántotta magával. - Minden rendben? - kérdezte aggódva Alan, amikor felsegítette a férfit. - Szerencsére itt kevesebbet nyomok - nyögte Tyler. - Otthon egy ilyen eséstől biztosan eltört volna a karom. Ekkor hallotta meg a fülében a pityegést, és a sisakkijelzőn piros számok jelentek meg. - Szökik a nyomás! - kiáltotta Tyler. - Megsérült a ruhám! - Nyugalom! - szólt rá Alan. - Folytassuk az utat! - szólt a többiekhez, és azonnal továbbdöcögtek. A lejtős terep miatt csak egy kicsit gyorsíthattak, de még így is gyorsan elérték a kocsikat. Itt Alan egyszerűen elvágta az összekötő köteleket. Cliff a kormány mögé ugrott, és azonnal indított, ahogy Alan és Tyler beugrottak a kocsiba. - Mennyi levegőd van? - kérdezte Alan. - Pár percnyi - válaszolta az eseményekhez képest nyugodtan Tyler. - Mennyi idő alatt érünk a bázisra? - kérdezte Alan. - Ebben a tempóban még hét perc. * Általában beomlással keletkezett, utólagos mállással és lepusztulással szélesített, nagy ki bemélyedés a vulkán csúcsán. 103 Nem gyorsíthattak, Ezen a terepen felborult volna a kocsi, és mindhárman odavesznek.
- Csak két percem van - jegyezte meg Tyler. - Az elkerített zóna? - Minimum négy perc. - Két perccel több, mint kellene - jajdult fel Alan, aztán hirtelen megkérdezte. Cliff, mi rosszabb, ha megfullad, vagy ha elszökik a nyomás? - A fulladás gyorsabban vezet halálhoz - mondta a százados. - Ha csökken a nyomás, először keszonbetegség következik be, aztán ahogy tovább csökken a nyomás, a vérben felgyülemlett gázok távoznak a testnyílásokon, és körülbelül tizenöt másodperc múlva az illető elájul. Ahol a véredények a bőrfelszínhez közel vannak, az orrjáratban, a szemek környékén és a tüdőben, vérezni kezdenek. De ha ez az állapot rövid ideig tart, maradandó károsodás nélkül túléli. - Mire gondolsz? - kérdezte Tyler Alant. - Ha lezárjuk a ruhád, és a sisakba vezetjük a levegőt, akkor nem vesztesz annyi oxigént, de a nyomás leesik a ruhában - magyarázta Alan. - Több az esélyed, mintha elfogy a levegőd - mondta Cliff. - Csináld! - határozott gyorsan Tyler. Alan azonnal átállította a szelepet, és lezárta a sisakot. Lefektette a férfit a kocsi platójára a kétoldali üléssorok közé, és figyelte az időt. - Az elkerített zónában el tudják látni? - kérdezte hirtelen Alan. - Pontosan oda tartok! - felelte Cliff. Tyler egy perccel később elvesztette az eszméletét, és alig fél perccel a megérkezésük előtt kezdett vérezni. Cliff tájékoztatta az elkerített zónában dolgozókat a helyzetről. A kocsi őrült sebességgel száguldott. Cliff csak az utolsó pillanatban fékezett, és kidöntötte a kerítés egyik oszlopát. Alan azonnal felkapva Tylert berohant a területre. Az űrhajósok segítségével levitték egy föld alatti terembe, ahol azonnal betették az eszméletlen férfit a keszonkamrába. Alan kérdezés nélkül ült be mellé. Őt a ruhája megvédi. A bent lévő nedves ronggyal letörölgette Tylerről a vért, és szorongva várta, hogy jobban legyen. Nagy sóhaj szakadt ki Alanből, amikor a férfi magához tért. - Jól rám ijesztettél! - mosolyodott el Alan megkönnyebbülten. - Csak szívtam egy kis marsi levegőt! - válaszolta halkan Tyler. A férfi viccelődése hallatán, Alan megnyugodva mosolyodott el. - Hogy van? - hallotta Alan a rádión keresztül Anderson hangját. Önkéntelenül a kamra kis ablakára nézett, ahol meg is pillantotta az ezredest - Úgy tűnik, jól - válaszolta Alan. - Mennyi levegője van? - kérdezett újra Anderson. - Elég lesz - felelte Alan, miután leolvasta a kijelzőt. - Ha bármi problémája van, azonnal szóljon! Amint lehet, mindkettőjüket visszaszállítjuk a bázisra. - Rendben. A többiek? - Jól vannak. A bázison várják a fejleményeket. Alan csak bólintott, az ezredes pedig távozott. - Kösz, a segítséget! - mondta Tyler, amikor egyedül maradtak. - Szóra sem érdemes! - legyintett Alan. - Lehet, hogy legközelebb nekem lesz rád szükségem. - Igaz, csak rövid ideje ismerjük egymást, de már észrevettem, hogy neked mindig a társaid biztonsága az első, csak aztán gondolsz magadra. 104 - Ez pusztán önzés - mosolygott Alan. - Nem akarom, hogy felelősségre vonjanak segítségnyújtás elmulasztása miatt. Tyler is elmosolyodott. - Akármennyire játszod a kemény fickót, a szíved a helyén van. Nem is értem, miért szakítottatok Szonjával! Alan nagyot sóhajtva nézett rá. - Erre mindig az a válaszom, hogy semmi közöd hozzá. - Vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót sem! - vágott fintort Tyler. - De sérültekkel nem szoktam gorombáskodni! - folytatta Alan. - Szonjával két évig éltünk együtt. Persze ezt nem a szokásos értelemben kell venni. Ebből körülbelül egy évet töltöttünk együtt. Hiszen közben mindketten végeztük a munkánkat… Együtt dolgoztunk, és vonzódtunk egymáshoz. A munka végeztével pedig úgy döntöttünk,
folytatjuk. - Ez inkább ésszerűnek hangzik, mint szerelemnek - húzta fel a szemöldökét Tyler. - Mert az is volt: ésszerű döntés. De aztán elrohant velünk a ló, és amikor elköltözött… - Alan félbehagyta a mondatot. - Akkor jöttél rá, mennyire hiányzik - fejezte be Tyler. - Igen. Ráadásul meg sem magyarázhattam a helyzetet - sóhajtott Alan. - De talán jobb is így! Szonja elég könnyen túltette magát a dolgon. - Gondolod? - húzta fel a szemöldökét Tyler. - Összepakolt és elment - vont vállat Alan. - Már megtanulhattad volna, hogy a nők kiszámíthatatlanok! Amikor összecsomagolnak, és elmennek, legszívesebben maradnának. Csak valami jelre várnak, hogy igazolva lássák, te is azt akarod. - Te is kerültél már ilyen helyzetbe? - Én nem, de a szüleim igen. Tizenöt éves koromban az anyám hirtelen úgy döntött, elköltözik. Apám azonban nem hagyta, hanem félretette a büszkeségét, és kiderült, hogy anyámnak esze ágában sem volt elmenni. Ezután sokkal jobban éltek, mint előtte. - Könnyű utólag okosnak lenni - dőlt a falnak Alan. - Hogy érzed magad? - Mint akinek kilyukadt a szkafandere! - fintorgott Tyler. - Kellett már használnod ezt az izét? - pillantott körbe. - Csak egyszer - mondta Alan. - Hasonló volt a helyzet, a ruhám szakadt ki, és ha nem akartam megfulladni, vállalnom kellett, hogy túl gyorsan jövök fel. Ne aggódj, minden rendben lesz! Mivel Tyler alig két percre került vákuumba, másfél óra múlva szállításra alkalmas állapotban volt, és azonnal visszavitték a bázisra, ahol megfelelő orvosi ellátást kapott. Amint Alan belépett a pihenőbe, minden szem rászegeződött. - Tyler jól van - válaszolta a fel nem tett kérdésre. - Annyira jól, hogy csak megfigyelésre tartották bent a kórházban. Itt történt valami azóta? - De még mennyire! - vigyorgott Michael. - Lehetséges, hogy megfejtettük a szöveget. - Ez óriási! - lépett közelebb lelkesen Alan. - És? - Az Eddából egy részlet - folytatta Szonja. - Azért kicsit más, mint amit ismerünk, de ez már nem okoz problémát. - Hogy hangzik? Michael a kezébe nyomott egy kinyomtatott papírt, amelyen szerepelt a talált és az eredeti szöveg, valamint a fordítás is. 105 - „Lelni fogsz rúnákra - olvasta fennhangon Alan −, fejthető rovásjelekre, faragott, erős jelekre, rejtett szavakat vésve.” Ez elég egyértelmű. A másik felirat? - Michael azonnal a kezébe adta a másik nyomtatást. - „Most ébredsz. Bölcsességed bővül, tudásod tágul, a szó szót követ, a szót pedig a tett, tett a tettből fakad.” Érdekes! jegyezte meg aztán. - Azt mondod, az Eddából van? - fordult Szonjához. - Nem pontosan ezekkel a szavakkal, de majdnem megegyezik a Rúnatál című költemény egyik versszakával. - Van története a versnek? - Az első része arról szól - magyarázta tovább Szonja −, hogyan nyerte el Odin a rúnák titkát, miután kilenc nap és kilenc éjjel felakasztva lógott a világfán. A szerző úgy írta meg, mintha ő maga lenne Odin, egyes szám, első személyben. Szerintem nem véletlen, hogy itt első szám, második személyt használnak. - Olyan, mint egy útmutatás - nézte a szöveget elgondolkodva Alan. - Micsoda? - ráncolta a homlokát Adam. - „Most ébredsz”: ez vonatkozhat az építmény megtalálására, amely elindít valamilyen folyamatot. Jelen esetben a rejtély megfejtését - kezdte Alan. „Bölcsességed bővül, tudásod tágul”: talán, ha megfejtjük a rejtélyt, az eredmény megváltoztathatja az eddigi elgondolásunkat. Bár ez már most is érvényes, hiszen beigazolódott, hogy rajtunk kívül is létezik értelmes élet. „A szó szót követ, a szót pedig a tett, tett a tettből fakad”: elterjesztjük a tudást, amit aztán mások is felhasználhatnak. - Alan felnézett, és vállat vont. - Ez csak az első elgondolásom. - Nem is rossz! - csillant fel Michael szeme. - De akkor a feliraton kívül még találnunk kellene valamit.
- Talán beszélnie kellene a társával! - lépett be Anderson a pihenőbe. - Philippel? - vonta össze a szemöldökét Alan. - Napok óta próbálja elérni - közölte az ezredes. - Az embereim nem tudták lerázni. Végül mondott valamit, ami felkeltette a figyelmünket. Valamilyen hengereket és rúnákat említett. - Rúnákat?! - ugrott fel Alan. - Beszélhetek vele most? - Használja a gépet! - mutatott a komputerre Anderson. Alan a géphez ült, fejére tette a headszetet, és a PlaNetet használva felhívta Philipet. - Hello, Philip! - jelentkezett be. - Kerestél! - Hangosítsa ki! - mondta Anderson, és Alan ellenkezés nélkül megtette. - Alan, hol a fenében vagy?! - hallatszott Philip kifakadása. - Ezt inkább hagyjuk - válaszolta Alan. - Mondd, mi van! - A hengerek, Alan! - Philip hangján hallatszott, hogy mennyire izgatott. - Dean nekiállt a szövegnek, és kiderítette, hogy rúnákkal jegyezték le. De nem a városlakók, mert ők is kapták valahonnan. Az egyik hengerben elrejtettek egy feljegyzést erről. Mit szólsz? - Át tudod küldeni a papiruszokról készült fotókat? - kérdezte Alan. A másik oldalon csend lett. - Biztosan ezt akarod? - kérdezte aztán Philip. - Igen, Philip! - felelte határozottan Alan. - Szükségem van rájuk. Úgy tűnik, az itteni munka és a városban talált papiruszok feliratai összefüggenek. - Válaszolj egy kérdésemre! - mondta Philip. - Egyetemista korodban mit tettél az ágyad fölé? Alan elmosolyodott. 106 - Egy másfél méteres Janis Kosper posztert - válaszolta. - Oké, hová küldjem az anyagot? - hallatszott a megkönnyebbült kérdés. Alan megadta a címet. - De hisz ez… - fakadt ki Philip, mivel a cím egy részletéből azonnal rájött, hogy barátja egy másik bolygón tartózkodik. - Csend, és senkinek egy szót se! - szólt rá Alan az ezredesre nézve. - Küldöm az anyagot! - válaszolta csendesen Philip, és megszakította a kapcsolatot. - Mennyire megbízható a barátja? - kérdezte Anderson. - Mindkétszer ott volt, amikor a hadsereg értem jött. Tudja, hogy magukkal jobb nem ujjat húzni! Arról nem beszélve, hogy a hengereket mindenképpen titokban akarja tartani. - Az a poszter volt az ellenőrzés? - mosolygott Anderson. - Eddig egyedül Philip tudott róla - sóhajtott Alan. - Újabb jelszót kell kitalálnunk. - Mi olyan különleges egy Janis Kosper poszterben, amiről senki sem tudhat? csodálkozott Michael. - Egyáltalán ki az a Janis Kosper? - érdeklődött Andres. - Az egyik évfolyamtársam volt - mosolyodott el Alan. - Baromi jól állt rajta a bőrcucc, főleg a feszülő nadrág. A poszteren azonban csak egy kis bőrsort volt rajta. Én csináltam róla a képet, és kinagyíttattam. Michael hangosan felröhögött, Szonja pedig felkiáltott döbbenetében. - Az életrajzában nem szerepelt, hogy biszexuális! - ráncolta a homlokát Anderson. - Nem mintha ez sokat számítana, de hogyan tudta ennyire eltitkolni? - Nem titkoltam el! - nevetett fel Alan. - Kospert mindenki Janisnak hívta, de valójában, „Dzsenisz”-nek kellett ejteni a nevét. Michael képtelen volt abbahagyni a nevetést, amikor a csoporton végighullámzott a megkönnyebbülés. - Csőbe akartál húzni minket! - nevetett Szonja is. - Ti vontatok le rossz következtetést - vont vállat ártatlan képpel Alan. - Engem nem zavart volna - rázta a fejét még mindig nevetgélve Michael. - Egy ideig közösen béreltünk lakást egy biszexuális fiúval. Sosem lehetett tudni, lánnyal vagy fiúval állít be, de más tekintetben semmi baj sem volt vele. Nagyon jó barátok voltunk.
- Azért figyeltetni fogjuk a barátját! - jelentette ki Anderson visszatérve Philiphez. - Gondolom, ezek után ezzel ő is tisztában van - bólintott Alan. Közben megérkezett az anyag, a több kötetnyi szöveg. - Ez rengeteg! - kiáltott fel Szonja. - Sosem fogunk végezni vele! - Nem is kell! - szólt közbe Anderson. - A fordítást átveszik az embereim, maguk pedig továbbutaznak! - De akkor mi értelme volt az egésznek? - hitetlenkedett Szonja. - Az itteni és a másik szöveget már megfejtették! Ezen elindulhatnak! De nem ezért vannak itt! - Mikor tudjuk meg a miértet? - nézett rá Adam. - Amint Dr. Cooler is csatlakozhat magukhoz! - S mint, aki jól végezte dolgát, magára hagyta a megdöbbent társaságot. Erre nem kellett sokáig várniuk. Másnap reggel az ebédlőben találták Tylert. Hangosan üdvözölték, megropogtatták a csontjait, örültek, hogy társuk már jól van. A 107 reggeli közben elmesélték neki, miből maradt ki. Amikor Michael megemlítette Janis Kosper esetét, Tyler majdnem leesett a székről a röhögéstől. Éppen csak befejezték a reggelit, amikor Anderson és Lowson besorjáztak az ajtón. Az ezredes bevezető nélkül tért a tárgyra. - Az építményt az Európán találták. Valószínűleg hallottak róla, hogy elkezdtük az Európa feltérképezését. Eközben egy alagútra bukkantak, amely mögött egy energiamezővel védett, sziklába vágott építményt találtak. Sikerült a mezőt megszüntetni, és egy kamerát beküldeni. Így találtak rá a feliratra az első teremben. Körbeadta az építmény belsejében készült képeket. - De akkor mi szükség ránk? - csodálkozott Alan. - Miért nem küldték tovább a kamerát? - Továbbküldtük - hangzott az egyszerű válasz. - De csak a sötétséget vettük. A második teremben a világításon kívül egyetlen műszerünk sem működött. - És a lézer? - értetlenkedett Adam. - Gondolja, hogy nem próbáltuk? - sóhajtott Anderson. - Mindent megpróbáltunk, amire lehetőségünk volt. A szórt fény az egyetlen, ami a belső teremben megmarad. - A szórt fény?! - gondolkodott összeráncolt homlokkal Tyler. - Mintha csak be akarnának csalogatni minket - nézett az ezredesre. - Igen, erre mi is gondoltunk - bólintott Anderson - De amíg nem megy be valaki, semmiben sem lehetünk biztosak. - Vagyis másszunk be az oroszlán barlangjába - hintázott a székén Adam. - Még visszavonulási lehetőséget sem hagytak nekünk! - dohogott Alan. Pontosan ezt utálom a hadseregben! Kész tények elé állítják az embert! - A külső terem nem semmi! - nézegette a képeket nyugodtan Szonja. - Minek épít valaki egy ilyen hatalmas épületet a víz alá? - El kell ismerni, hogy fejlett technikával rendelkezhettek, ha ezt össze tudták hozni - szólt elismerően Tyler. - Mi még csak kész építményeket juttatunk az óceánok mélyére, de építkezni nem tudunk. - És ha akkor még nem volt víz az Európán? - nézett rá Andres. - Élőlények? - kérdezte Tyler. - Nem tartom valószínűnek, hogy élőlényeket találunk ott - jegyezte meg Szonja, és Anderson bólintott. - Ha a technikájuk ennyire fejlett, űrtevékenységnek is kellene lennie. Mi viszont sosem találkoztunk senkivel a Naprendszerben. - Ha ennyire fejlett a technikájuk - szólt közbe Alan −, elérhették, hogy ne észleljük őket. - Valamelyik műszerünk kimutatta volna! - vetette ellen Anderson. - Már az ember is alkotott olyan tárgyat, amelyet nem lehetett észlelni - csóválta a fejét Alan −, és csak később találták ki hozzá az észlelőberendezést. Ne ragadjunk le az emberi gondolkodásmód mellett! Lehet, hogy egy számunkra ismeretlen technológia van a háttérben. - De nem reagáltak a mező megszüntetésére sem! - vetette ellen az ezredes. - Már megint önmagából indul ki, ezredes! - sóhajtott Alan. - Gondoljon arra, hogy egy bizonyos eseményre még a földi népek sem egyformán reagálnak! Csend telepedett a társaságra. Mindenki az elhangzottakon rágódott. - Nem lesz könnyű dolgunk, ha az idegenek fejével akarunk gondolkodni! - törte
meg a csendet Adam. - Mikor utazunk? - A Jupiter most van Marsközelben - válaszolta Anderson. - Holnap továbbrepülünk! 108 4. A Mars Venture-2-vel mentek az Európára, de még így is félévig tartott az út. Ezalatt volt idejük jobban elmélyedni a feliratok értelmezésében. Más feladatuk nem is nagyon volt. Egyik alkalommal Alannek furcsa ötlete támadt. - Jó lenne tudni - jegyezte meg csendesen −, vajon az idegenek vitték magukkal a földi feliratokat, vagy tőlük került a Földre. Michael döbbenten nézett rá. - Ez eddig eszembe sem jutott! - kiáltott fel. - Teljesen természetesnek vettem, hogy az idegenek hozták a rúnákat a Földre! - Akár így van, akár úgy - szólalt meg Szonja −, az biztos, hogy üzenni akartak. - Tévedsz! - vetette ellen Alan. - Mi van, ha csak díszítésnek használták, vagy emléknek tekintették! - Még néhány ilyen megjegyzés, és kitekerem a nyakadat! - húzta el a száját Szonja. - Tudjátok, nekem úgy tűnik, egyedül Alan képes eltérni a szokásos ügymenettől! szólalt meg nevetve Lowson, aki szintén jelen volt a beszélgetéseken, sőt, fel is vették azokat, hogy később vissza lehessen hallgatni. - Amit mondd, nagyon is helyénvaló! - Kösz, Sam! - vigyorgott rá Alan. - Miért kellene feltételezni, hogy bármit is üzentek? - fordult a többiekhez. - A feliratok nem pontosan a verset idézik! - jegyezte meg Michael. - Lehet, hogy csak rosszul emlékeztek! - szólalt meg halkan Adam, mire két szúrós tekintet meredt rá, de azért folytatta. - Vagy azt sem tudták, mit jelent, csak a jele k tetszettek meg nekik. Mint amikor a pulóverekbe hieroglifákat szőnek és eladják. Aki megveszi, annak fogalma nincs arról, mit jelentenek, csak megtetszett neki. - Tegyük félre egy kicsit a jeleket, és csak fantáziáljunk! - hajolt előre ültében Alan. - Eddig azt hajtogattam, hogy térjünk el az emberi gondolkodásmódtól. Most viszont azt mondom, találjuk ki, mit tenne az ember, hasonló helyzetben. Sam, ebben te is sokat segíthetsz, mert sokkal jobban ismered az űrkutatást! Mit tenne az ember, ha találna egy lakott bolygót, amelyen még a korai civilizáció az elterjedt? - Nos, lehet, hogy furcsán hangzik, de már erre is vannak szabályok - mosolygott Lowson. - Az ember nagyon szeret istent játszani, beavatkozni. Ez azonban a szabályok szerint tilos. Csak úgy lehet tanulmányozni az ottaniakat, hogy azok ne vehessenek észre minket. Ez a mai technikai felkészültséggel nem lehetetlen, hiszen le sem kell szállni ahhoz, hogy egy város életét megfigyeljék. Ha azonban mégis észlelnének minket, minél kevesebb nyomot kell hagynunk magunk után. - Ez érdekes! - húzta fel a szemöldökét Adam. - Mi van a kapcsolatfelvétellel? - Csak azonos vagy magasabb technológiai szinten lévő idegenekkel lehet kapcsolatfelvételt kezdeményezni - válaszolta Sam. - És ha a magasabb technológiai szintű idegenek ugyanúgy elmenekülnek előlünk, ahogy mi tesszük? - ráncolta a homlokát Tyler. - Az idegenek fejlettségi szintje hamar megállapítható - mondta az őrnagy. - Ha úgy ítélik meg, hogy alkalmasak a kapcsolatfelvételre, akkor ennek semmi akadálya. - Mi alapján döntenek? - kíváncsiskodott Andres. - Elsősorban az űrtevékenységet veszik figyelembe. 109 - Az már nálunk is volt a kilencszáznyolcvanas években, mégsem ajánlottam volna egy idegennek sem, hogy a közelünkbe jöjjön! - nevetett fel Alan. - A technikai fejlődésnek nem feltétele a mentális fejlődés. És ez még ma is igaz. Az emberek nagyobb része már nem feltételezne azonnal támadást egy idegen hajó megjelenésével, de még mindig vannak, akik igen. És a döntéshozók között is akadnak ilyen személyek. - Ez nagyon diplomatikusan hangzott - kuncogott Szonja. - Azok, akik csak önmagukból képesek kiindulni, és nem képesek mások helyébe képzelni magukat, nem feltétlenül tehetnek erről - mondta komolyan Alan. - Ott van
például az autizmus egyik formája, amikor pontosan ez az eset áll fenn, és még a mai napig sem tudjuk mindig megállapítani, kik tartoznak ebbe a kategóriába. Ismerek olyan személyt, akinek véletlenül jött rá a felesége, hogy a férje ebben a betegségben szenved. Addig senkinek eszébe sem jutott volna a dolog. Az illető elismert mérnök. - Egy kicsit eltértünk a tárgytól - köszörülte a torkát Lowson. - Tehát feltételezzük, hogy az idegenek éppen a mi Naprendszerünkbe tévedtek, és amikor rájöttek, hogy a Föld lakott ugyan, de még nem elég fejlettek a kapcsolatfelvételhez, csak megfigyeltek minket - foglalta össze Andres. - De mi történt azután, hogy elhagyták a Naprendszert? - Éppen ezt kell kiderítenünk - mondta Sam. Ehhez hasonló beszélgetéseket folytattak, végigvéve a lehetőségeket. Az út egyébként eseménytelenül telt, még egy árva meteorit sem keresztezte a pályájukat. Megkapták a Nauru-papiruszok felvételeit is, amelyekről hamar kiderült, hogy valamilyen feljegyzések lehetnek. Valóban voltak rajtuk rúnák is, de a valóságos szöveg teljesen ismeretlen nyelven íródott. A mellékelt feljegyzéseket viszont könnyen megfejtették, mivel egyes szigetek bennszülöttei még ma is használják a nyelv modem formáját. Így kiderült, hogy a hengerek hogyan kerültek a szigetre. Természetesen ókori fejjel kellett gondolkozni ahhoz, hogy az elbeszélő által leírtakat értelmezni tudják. Ez azonban Michael számára gyerekjáték volt. Az elbeszélő egy fényes tárgyról beszélt, amely valószínűleg az idegenek egyik kisebb űrhajója vagy repülőgépe lehetett. Ezt megerősíti az a fejezet, amelyben azt írja le, a szivacshalászok hogyan találtak rá a tengerfenéken a furcsa szerkezetre. A leírás alapján a tárgy erősen megrongálódott. A halászok kíváncsiak voltak, és egyiküknek sikerült kinyitnia a bejáratot Beúsztak, és magukhoz vettek néhány tárgyat, köztük a hengereket és azt a fehér kristályt is, amit később a mozaikképbe helyeztek. A szigetlakók nem kötötték össze a fényjelenséget a tenger alatt talált géppel, ezért a benne talált tárgyakat ugyanúgy, mint a halat, a kagylót és mindent, amit a tengerben találtak, Sobnu, a tengeristen ajándékának tekintettek. Mivel a tengerből éltek, ő volt a főistenük. Amikor később megépítették a könyvtárat, szinte természetes volt, hogy a főisten védelme alá helyezték a hatalmas épületet. Ezért kerültek a hengerek a falba, és a mozaikkép pedig a hengerek elé. Mivel az idegenek jegyzetein már szerepeltek a rúnák, nyilvánvaló volt, hogy már jártak északon. Az azonban még mindig nem tisztázódott, miért használták a jeleket. A következő teendő tehát a jegyzetek megfejtése lett. Michael belevetette magát a munkába, és hangulatváltozásai pontosan mutatták, éppen újabb ötlete támadt, vagy feladni készül a harcot. Alan és Szonja is bele-belefolytak a megfejtésbe, de elsősorban újabb támpontokkal szolgálhattak. Michael viszont minden segítséget szívesen vett. 110 A Philip által átadott feljegyzések Michaelnak eszébe jutatták északon végzett munkáját, de elsősorban azt a történetet, amelyet az öreg Liam O’Neal éppen a nyelvész távozása előtt mesélt. Ezt azonnal megosztotta a többiekkel is, akik szintén érdekesnek találták a száguldó tűzgolyó érkezését. Most már Michael is arra gondolt, hogy a tűzgolyó az idegenek egyik űrhajója lehetett, amely valószínűleg lezuhant. - Azért kicsit furcsa ez a sok lezuhanás! - jegyezte meg Adam. - Az űrutazás nekünk sem ment egyik napról a másikra! - vette védelmébe Andres az idegeneket. - Lehetséges, hogy ez volt az első lakott bolygó, amelyre észrevétlenül kellett leszállniuk. - Azért milyen érdekes, ahogy a régiek megmagyarázzák a saját szavaikkal az általuk megfigyelt eseményeket - mondta elgondolkodva Szonja. - Éppen ezért nehéz megfejtem, mi az, ami valójában történt, vagy hogy egyáltalán történt-e valami - vont vállat Michael. - Tudom, de gondolj csak bele! - nézett a távolba Szonja. - Pár ezer év múlva találnak egy regényt, elolvassák, és a benne leírt eszközök nagy részéről fogalmuk sem lesz! - Úgy, mint itt! - bólintott Andres. - A tűzgolyót először automatikusan meteoritnak gondolná. Sőt, a történetből az derül ki, hogy többen voltak. Vagyis előfordulhat, hogy az egyik hajójuk belekeveredett a meteorrajba, így sérült meg, és zuhant le.
- Vagy a meteorokat akarták álcának használni! - vetette fel a gondolatot Adam. - Ez nem valószínű, mert akkor a történet nem így folytatódna! - rázta a fejét Michael. - Akkor ugyanis elmehettek volna, amikor akartak, de nem ez történt. A történet szerint két évig voltak ott, és nagyrészt úgy éltek, mint az emberek. - Ez azonban azt jelentené, hogy csak ez az egy hajójuk volt, és csak két év múlva érkezett meg a mentőcsapat! - húzta fel a szemöldökét Andres. - Lehetséges, hogy váltották egymást - szólalt meg Alan. - Többfelé is küldtek űrhajókat, felderítőket, hogy kiderítsék, van-e élet valahol. Amikor megtalálták a Földet, megfigyelés alatt tartották. Mindig itt volt egy hajójuk a közelben, és tanulmányozták az emberek életét. Ha belegondolunk, évezredek alatt két-három baleset egészen szép statisztika - mosolyodott el a férfi. - Hát még milyen szép, hogy nem próbáltak istent játszani! - jegyezte meg Andres. - Pedig lett volna rá lehetőségük bőven! - De akkor már befolyásolták volna a törzsek, a népek életét - csóválta a fejét Alan. - Ők pedig épphogy a valóságot akarták megfigyelni, nem pedig azt, mivé lehet egy kis szervezett csoport, ha új vallási vezetőket kap. - És ha rosszul gondolod? Ha más volt a cél? - kérdezte Tyler. - Ezekre a kérdésekre valószínűleg csak az idegenek felelhetnének! - mosolygott Alan. - Talán még arra is lesz lehetőségünk, hogy megkérdezzük tőlük. Ezek a beszélgetések arra nagyon jók voltak, hogy könnyebben múljon az idő. Csak akkor hagyták abba a munkát és a fejtegetéseket, amikor a Jupiter közelébe kerültek. Ez sem egészen a saját döntésük volt, mivel a tudósok ekkor kapták meg a nyomásredukáló kezelést. Ez csak egy egyszerű injekció volt, de ha valaki nem folyamatosan kapja, mint általában Alan, akkor négy-öt napig elég kellemetlenül érzi magát. 111 Alan szervezete, a késés ellenére is, sokkal gyorsabban reagált, mint a többieké, két nap alatt „átállt”. Andres viselte a legrosszabbul, úgy ténfergett az űrhajón, mint egy tengeribeteg. A tünetek valóban megegyeznek: az illető émelyeg, fáj a feje, gyengének érzi magát. Nehezíti a helyzetet, hogy az „átállás” idején semmilyen gyógyszert nem lehet szedni, nehogy valamilyen módon befolyásolja a szervezetet. Öt nappal később azonban már mind csodálattal nézték az óriási gázbolygót. 5. A Mars Venture-2-t úgy építették, hogy ionhajtóműve képes legyen a Jupiter által kibocsátott hőmennyiség hasznosítására. A Jupiter ugyanis a Naptól kapott hőmennyiség kétszeresét bocsátja ki a világűrbe. Még nem egészen tisztázott a bolygó belső hőforrása, de kézenfekvő, hogy az óriási mágneses teret a gyorsan forgó bolygó fémes hidrogénzónájában lejátszódó, dinamóelvű folyamat okozza. Ha erre nem lett volna lehetőség, az Európa felett álló űrhajó néhány nap alatt felemésztette volna az energiakészleteit, és belezuhant volna a bolygóba. Így azonban a bolygó energiáját használták fel arra, hogy legyőzzék a tömegvonzást. A Jupiter minden eddig látott bolygót és holdat felülmúlt. Pontosan úgy festett, mint a képeken, de ilyen közelről sokkal jobban látszott, hogy a külseje nem szilárd. A gyorsan gomolygó gáztömeg úgy hatott, mint egy puha párna. A sárgás színt sötét és világos sávok keresztezték. Több kör, ellipszis alakú, füstgomolyagszerű örvénylés is látszott, amelyek egy-egy helyen összekapcsolódtak, és ettől foltosán tarkállott az egész felszín. Megpillantották a jellegzetes Nagy Vörös Foltot is. Ez egy hatalmas ovális alakú folt, amelyet óriási kiterjedése miatt lehetetlen nem észrevenni. Az örvénylő vihar figyelemre méltó tulajdonsága, hogy úszó szigethez hasonlóan vándorol az őt közrefogó sávok között. Az Európa elképesztően kicsinek látszott a bolygó mellett. Mint focilabda mellett a hangya. Az egész hold hófehér volt a néhány kilométer vastag jégpáncél miatt, melyet néhány helyen barnás színű szilikátos terület tört meg. Az Európa felszíni hőmérséklete mínusz 120 Celsius-fok körüli, s évmilliókon át mélyhűtött állapotban tartotta az alatta levő rétegeket. Ugyanakkor a Jupiter és a többi hold gravitációja keltette árapálymozgások miatt fellépő súrlódás nagyarányú felmelegedést idézett elő. Ezért a jég a mélybeli meleg vízáramok hatására megolvadt, a felület töredezett, szétszakadt, óriási jégtáblák halmazává vált, mintha egy óriási késsel kaszabolták
volna össze. A jégtáblák maguk is ötven-százötven méter magasak, a szélein pedig száznyolcvan méter magas jégrianások emelkednek ki. Ahogy a komp egészen közel haladt a felszínhez, felfedeztek egy rendkívül magas jégtűt is a repedések kereszteződésénél. A jégrepedések végét nem is látták, a hosszuk meghaladja a háromezer kilométert. Mielőtt leszálltak, láthatták a Pwyll-krátert, amelynek átmérője huszonhat kilométer, és érdekessége, hogy a belső szintmagassága megegyezik a kráteren kívüli terület szintjével. Andres izgatottan magyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy az ütközés miatt a mélyből kiszabaduló anyag elég meleg és laza volt ahhoz, hogy a saját súlya alatt összeroppanva kitöltse a mélyebb lyukat. A repedések és a szétszórt törmelékdarabok elhelyezkedéséből pedig arra lehet következtetni, hogy a krátert egy néhány millió évvel ezelőtti meteorit-becsapódás hozhatta létre. 112 A komp a Pwyll-kráter közelében kialakított bázison szállt le. Ez csak egy kísérleti bázis volt, ezért egyetlen épületet húztak fel. Nem volt kupola, csak egy óriási ablaktalan épület, amelyben egy űrállomáshoz hasonlóan mindent megvalósítottak, ami az életben maradáshoz szükséges. Fallen ezredes fogadta, és azonnal a számukra kialakított részlegbe vezette őket. Áthaladtak egy óriási helyiségen, amely a víz alatti leszállásokra szolgált. Ezt leginkább abból állapították meg, hogy állt a teremben egy kis tengeralattjáró és néhány víz alatt használatos berendezés. - Megpróbáltunk a tengeralattjáróval bemenni a belső terembe - magyarázta Fallen. - Bemenni sikerült, de a benn ülő mérnökeink még a helyszínen sem fogtak jeleket, és a gyenge szórt fényben nem is láttak. - Ezek tényleg csalogatnak minket! - csóválta a fejét Tyler. - Több feliratot nem találtak? - kérdezte Szonja. - A külső termet centiméterről-centiméterre megvizsgáltuk - felelte az ezredes −, de ezen a feliraton kívül semmit sem találtunk. Erre is olyan helyen bukkantunk rá, ahol normális körülmények között nem kerestük volna. A mennyezeten. - Akkor mégis csak a víz alatt kellett építkezniük - jegyezte meg Szonja. Másképp miért várnák el, hogy megtaláljuk? - Alan csak felvont szemöldökkel ránézett, és a nő azonnal visszakozott. - Oké, ez túl emberi megközelítés. - Ha nem lenne víz a holdon - simogatta az állát Andres −, akkor is lett volna lehetőségük szárnyak nélkül a plafonra firkálni. Ugyanis, ha nem lenne a mágneses talp és elrugaszkodnánk a talajtól, felrepülhetnénk a plafonig. Többen kétkedve néztek fel a hat méterre lévő mennyezetre. Hamarosan megérkeztek az elkülönített részlegbe. Ez a hálószobákból és egy nagyobb teremből állt, ahol megbeszélhették az elvégzett munka eredményét. Most is itt gyűltek össze, hogy bemelegítsenek a másnapi munkához. Most már rendelkezésükre állt az összes felvétel, bár ezek csak a külső teremről és az épület előtti részről készültek. - Az építmény majdnem alattunk helyezkedik el - magyarázta Fallen. - így volt a legegyszerűbb a tanulmányozása. A mezőgeneráló berendezést felhoztuk, és azóta is folyik a vizsgálata, eddig azonban még nem jutottunk eredményre. Azt már tudjuk, hogy egy kristály segítségével állították elő a védőmezőt, és ez a kristály valószínűleg mesterséges eredetű. Legalábbis olyan anyagból készült, amely az általunk ismert égitesteken nem lelhető fel. - Megnézhetnénk a berendezést? - tört ki Andresből a fizikusi véna. - Természetesen - bólintott az ezredes. - Mindenben a rendelkezésükre állunk. A társaság kíváncsian ment át egy kis helyiségbe, amely tele volt zsúfolva a legkülönbözőbb vizsgálóberendezésekkel. Az egyik fal mellett állt az idegen tárgy. Belépésükkor az ott tevékenykedő mérnökök felugrottak a helyükről, és tisztelgéssel üdvözölték elöljáróikat. Miközben Fallen utasította őket, hogy mindenben segítsék a tudósok munkáját, Alan odalépett a berendezéshez, és óvatosan megérintette. A fala hideg volt, mintha fémből lenne, és a kivágott résznél olvadásnyomok látszottak. A rést egészen kitágították, hogy megvizsgálhassák a készülék belső szerkezetét. Csodálkozva vette szemügyre a gombokat és kapcsolókat. Aztán a nyitott részhez lépett, és bekukkantott a körülbelül harminc centis nyíláson. Apró lyukakat látott egymás mellett, több sorban, függőlegesen lefelé.
Andres is odalépett, és Alan hagyta, hogy ő is tüzetesen megnézze a berendezést. 113 - A berendezés itt is működik - tájékoztatta őket az egyik mérnök −, be tudjuk indítani. A működési elvére is vannak elképzeléseink. Egyedül a mező természetét nem tudtuk megfejteni. - Az ezredes valamilyen kristályt említett - ráncolta a homlokát Andres, miközben a feje vállig eltűnt a berendezésben. - Megmutatom - lépett oda a mérnök. - Rájöttünk, hogyan lehet kinyitni a belső részt - mondta, és az egyik gomb megnyomására a készülék oldala félrecsúszott, és előkerültek a belső alkotóelemek. - Hát ez nem sok - nevetett fel röviden Alan, amikor meglátta a tízszer tíz centiméteres fehér lapot. - Ne álljanak a berendezés elé! Figyeljenek! - szólt a mérnök, és újabb gombot nyomott meg. A berendezés hang nélkül kapcsolt be. A fehér lapon semmilyen változás nem látszott, de a szűrőkön keresztül látni lehetett, hogy a készülék elejéből sugarak törnek elő. - A fehér lap maga a kristály! - nyílt tágra Alan szeme. - Ugye, elnyeli a fényt? - Pontosan - mosolyodott el Fallen. - Hogyan jött rá? - Már találkoztam vele - válaszolta síri hangon Alan. - Mit mondd?! - csodálkozott Anderson. - Hol? - A Nauru-szigetnél - felelte a férfi, de már máshol járt az agya. Mielőtt bárki szólhatott volna, megérintette a még mindig működő kristálylapot. Mintha áramütés futott volna végig a testén! Gyorsan elkapta a kezét, és a lélegzetvisszafojtva figyelő társai felé fordult. - Eddig még egyikünk sem merte megérinteni működés közben - nyelt nagyot a mérnök. - Jól van? - kérdezte Anderson aggódva. - Igen - bólintott Alan. - Csak megrázott. - Mondd, neked mindenbe bele kell piszkálnod! - kiáltott rá Szonja - Agyon is üthetett volna! Alan szótlanul nézett rá, mintha nem is itt járna. - Hé, hallod egyáltalán, amit mondok? - húzta el Szonja a kezét a férfi arca előtt. - Persze, hogy hallom! - sóhajtott Alan. - A Nauru-szigeten hogyan találkozott a kristállyal? - tért vissza a témához Anderson. - A mozaikképbe építették bele. Az egyik alak adta át a másiknak. Amikor felhoztuk a képet, és rásütött a nap, a kristály elnyelte a sugarakat. De ott a kristály átlátszó volt, csak a háttér kölcsönzött neki fehér színt. - A lapot még nem sikerült kinyitnunk - bólintott Fallen −, ezért előfordulhat, hogy itt is csak a háttér fehér. Az ottani kristályokat is megérintette? - Igen - bólintott Alan −, de ott semmi sem történt. Andres még ott maradt, hogy kifaggassa a mérnököket, a többiek viszont visszatértek a pihenőbe. Amikor elhelyezkedtek a kényelmes fotelekben, és újra a képeket nézegették, Adamnek eszébe jutott egy fontos tényező. - Ezredes - szólalt meg −, azon gondolkodtak már, hogyan fogjuk megörökíteni, amit látunk? Hiszen a rádiókapcsolat meg fog szűnni, és semmilyen felvevőt sem tudunk használni. - Vissza kell térnünk a jól bevált tollhoz - mosolygott Michael. - Csak aztán ügyesen másoljunk, ha lesz mit. - Pontosan - bólintott Fallen. - Sajnos, nincs más megoldás. 114 - Reménykedjünk, hogy a belső terem falai nincsenek tele írásjelekkel - sóhajtott Tyler. - Utálok körmölni! - De hogyan fogunk a vízben írni? - ráncolta a homlokát Szonja. - Már jó ideje kitalálták a vízben is író tollat és amire írni lehet - magyarázta Alan. - Amikor még nem volt megfelelő felszerelésünk, rengeteget használtuk. Mindent lerajzoltunk, amit nem tudtunk felhozni a tenger mélyéről. - Kezd elegem lenni a fényképek nézegetéséből - dobta az asztalra a fotókat Tyler. - Már hetek óta húzogatják az orrunk előtt a mézesmadzagot, már éppen ideje, hogy a
saját szemünkkel győződhessünk meg a valóságról. - Csak azt nem értem - mondta Adam −, hogy amikor a műszerek csődöt mondtak, miért nem küldtek be néhány űrhajóst! - Erről nem mi döntünk - rázta a fejét Fallen. - Amikor megtaláltuk az épületet, az előírásokat kellett követnünk. A forgatókönyv többi része Anderson ezredes kezében volt. - Azt mind tudják, hogy a projectekkel kapcsolatban felmerülő különleges esetek megoldására különböző utasítások vannak - vette át a szót Anderson. - Ezeknek az utasításoknak minden résztvevő csak egy-egy részét ismeri, amely a titoktartás miatt szükséges. Végül az egész egy ember kezében összpontosul, de nem egyedül dönt. Az én utasításom az volt, hogy azonnal állítsak össze egy tudósgárdát, ha műszerekkel nem érünk eredményt, vagy valamilyen okból kifolyólag embereket kell küldenünk a helyszínre. A csapattagok kiválasztása akkor történt, amikor megkapták az értesítést a Tiezen kód létezéséről. Az utána következő időben folyt a mező megszüntetése és az épület felderítése. Aztán megkapták az értesítést. - Nem hagytak túl sok választást! - húzta el a száját Alan. - Tulajdonképpen mi bajod a hadsereggel? - kérdezte Adam. - Sajnálom, de erről nem beszélhetek! - válaszolta Alan. - Ahhoz képest, hogy mennyire ki van akadva tőlük, rendesen betartja a titoktartási szabályokat! - mosolygott Anderson. - Semmi kedvem egy baleset áldozatává válni! - nézett rá áthatóan Alan. - De már ezzel is túl sokat mondtam! - Scheider tábornok erősen tiltakozott a maga alkalmazásától - jegyezte meg Anderson. - Nem csoda! - vigyorgott a búvár. - Ő volt az, akinek beolvastam! - Maga szembeszállt Scheider tábornokkal?! - húzta fel a szemöldökét Anderson. Sokan örültek volna, ha hallják! Scheider elég keménykezű parancsnok. - És sose ismerné be, hogy egyes dolgokhoz nem ért! - hördült fel Alan. - Inkább rossz döntéseket hoz, ahelyett, hogy a szakértőket meghallgatná! - Ezt mindenki tudja róla, aki már dolgozott vele - bólogatott Fallen is. - Nem ejthetnénk a témát? - sóhajtott elkínzottan Alan. - Bocs, csak kíváncsiak vagyunk - vont vállat Adam. - Nekünk ez az első kormányfeladatunk, és eddig nem tűnik túl kényelmetlennek. Alan válaszra sem méltatta, így adta tudtukra, hogy nem szívesen beszél a témáról, társai pedig végre békén hagyták. 6. Másnap reggeli után a tengeralattjáró mellett sorakoztak fel. Összeismerkedtek a hajó két irányítójával, akik az épület közelébe viszik őket, aztán már le is merültek 115 Alan és Tyler kivételével még egyikük sem merült élesben, és ez meg is látszott az egészségügyi paraméterek megfigyelésére szolgáló monitorokon. Meg sem próbálták lecsillapítani társaikat, mert tudták, hogy semmire sem mennének A tengeralattjáró pár perc alatt elérte az építmény bejáratát, ahol a tudósoknak el kellett hagyni a járművet. - Amint bemennek a belső terembe, megszűnik a rádiókapcsolat - mondta még nekik Anderson. - Valószínű, hogy egymással sem tudnak majd kommunikálni. Bármi történik, azonnal hagyják el a termet, hogy értesíthessenek minket az eseményekről. Bólintottak, a sisakot is a fejükre húzták. Anderson és Lowson felmutatott hüvelykujjal kívántak nekik szerencsét. Alan ereszkedett elsőnek a jéghideg vízbe, de a ruha jól szigetelt, ezért ebből semmit sem érzett. Megközelítették az épületet, és ámulva néztek fel a többméteres magasságba. - Ez elképesztő! - jegyezte meg halkan Adam, mintha attól félne, hogy az építők meghallhatják. - Az biztos, hogy óriási - szólt Alan is, miközben beúszott a külső terembe. Ő teljesen más szemszögből vizsgálgatta az épületet, hiszen többször volt dolga ilyen hatalmas építménnyel, igaz, azok nem voltak ennyire jó állapotban. A külső teremben felállítottak néhány fényszórót, ami az egész területet tökéletesen bevilágította. Mintha egy óriási barlangban úszott volna. Ami igaz is volt, hiszen a feltételezések
szerint az épületet a sziklába vájták, vagy egy meglévő barlangot használtak. A falak teljesen simák és feketék voltak, a mennyezetet hat, harminc méteres oszlop tartotta. Alan mindegyikhez odaúszott, és spirálisan felfelé haladva, végigvizsgálta őket. Semmi különöset sem látott. Társai szintén a falakat és az oszlopokat vizsgálgatták. - Merre találták a feliratot? - kérdezte Lowsonéktól. - A belső terem előtt, a mennyezeten - hallatszott a válasz. Alan megközelítette a feketén tátongó kaput, és felúszott a mennyezetre. A jelek fehéren domborodtak ki a sziklából. Szinte világítottak a fekete háttérben. A férfi végighúzta a kezét a jeleken, és érezte az elektromos ütést. Önkéntelenül visszakapta a kezét. - Ezek is a kristályból készültek - tájékoztatta a többieket. - Biztos? - kérdezte Anderson. - Ez is megrázott. - A ruhán keresztül is érezted? - csodálkozott Andres. - Igen. Vajon mi lehet ez? - tette fel a kérdést. - És miért éppen ide helyezték a feliratot? Mintha köze lenne a belső teremhez! - Engem nem ráz! - nézett rá nyugtalanul Adam, aki szintén megérintette a jeleket A többiek is sorban kipróbálták, de egyikük sem érzett semmit sem. - Lehet, hogy feltöltődtem a másik kristálytól, és a két kristály hasonlóan működik, mint a mágnesek. Vonzzák, vagy taszítják egymást - vont vállat Alan. - Talán igaza van - jegyezte meg Anderson. - Menjenek tovább! Alan összemosolygott a többiekkel az ezredes hangjából kihallatszó türelmetlenség miatt. - Akkor mostantól adásszünet! - jegyezte meg, és beúszott a sötétségbe. Felkapcsolta a sisaklámpákat, és dobogó szívvel nézett körbe. Nem sokat látott, mert mintha tejszerű folyadék vagy füst vette volna körül, a fény csak négy-öt méterig terjedt Megállt, és bevárta a többieket. - Hall valaki? - kérdezte próbaképpen, de csak a süket csend hallatszott a rádióban. Mutogatva értésükre adta, hogy menjenek vissza az előző terembe, és csak ott szólalt 116 meg. - Úgy tűnik, vissza kell térnünk az egyszerű módszerekhez. Visszamegyek a hajóra, és hozok néhány kötelet. Addig maradjatok idekinn! Gyorsan visszaúszott a tengeralattjáróhoz, ahol már felkészülten várták. - A teremben elég furcsa a víz - tájékoztatta a kérdőn ránéző Andersonnak. Mintha sűrű hóesésben úsznánk. Kellene valami nehezék, amihez hozzáerősítjük Ariadné fonalát. - Legyenek óvatosak! - intette az ezredes, és átadta a köteleket és egy nehéz fémtömböt. Alan visszaúszott a többiekhez, és a köteleket a derekukra erősítve, egymáshoz kötötték magukat. Aztán a leghosszabb kötelet a fémtömbhöz kötötte. - Jól nyissátok ki a szemeteket! - mondta még nekik Alan. - Ha bárkinek gondja akad, húzza meg a kötelet! Ez a helyzet még nekem is új! Sosem voltam még ennyire elvágva a világtól. Először próbáljuk meg körbejárni a termet, hogy megállapíthassuk mekkora. Szonja, neked elég jó az időérzéked, figyelmeztess minket, ha eltelt fél óra! Vágjunk bele! Miután beúsztak a kapun, kezükkel a falat tapogatva lassan haladtak előre. Ahogy befelé tapogatóztak, ennek a teremnek a fala is olyan simának tűnt, mint a külsőé. Azon a sávon, amelyen haladtak, egyetlen kiemelkedést sem találtak Egyetlen műszerük, érzékelőjük sem működött. Vakon és süketen közlekedtek a fehér kulimászban. Sikerült a termet körbetapogatniuk, mielőtt Szonja jelzett volna. Megkönnyebbülten úsztak ki a kapun. - Ez elég pokoli! - fujt nagyot Adam. - Hát, nem kellemes, ha az embert megfosztják az érzékszerveinek többségétől értett egyet Alan. - Mi történt? - kérdezte türelmetlenül Anderson. - Elsőre úgy tűnik, a belső terem is olyan sima és üres, mint a külső - tájékoztatta Alan. - Valamivel kisebb, mint ez, és valószínűleg nincs újabb átjáró. Valamit sürgősen ki kell találnunk, hogy legalább lássunk, mert így hetekig is eltart, amíg feltérképezzük a termet. - Akkor most visszajönnek? - kérdezte Lowson. Alan a többiekre nézett.
- Még van egy órányi levegőnk - jegyezte meg Adam. - Ha már itt vagyunk, tegyünk még egy próbát! - Mire gondolsz? - kérdezte Tyler. - Menjünk végig a terem közepén! - válaszolta a geológus. - Úgyis ki vagyunk kötve, tehát nem tévedhetünk el. Talán beleütközünk valamibe. A többiek is beleegyeztek a próbába, úgyhogy nekiláttak. Újra beúsztak a sűrű folyadékba, és megpróbáltak a körülményekhez képest egyenesen haladni. Alig öt méter után Alan beleütközött valamibe. Azonnal megállásra késztette a többieket is, és egészen közelről vizsgálták meg a tárgyat. Pár perc alatt kiderítették, hogy egy oszlopról van szó. Ez viszont azt jelentette, hogy eltértek a középső iránytól. Alan bosszankodott magában, hogy még az egyenes irányt sem tudják tartani. Ezek után már az oszlopot vették támpontnak, és így a terem végéig érintették mind a három oszlopot. Ezután visszatértek a kötél mentén a kapuhoz, és újra középen próbálkoztak. A kísérlet eredményes lett! Körülbelül öt méterre a kaputól Alan újra beleütközött valamibe, és már éppen azt hitte, hogy újabb oszlopról van szó, amikor felfedezte, hogy a tárgy nem csatlakozik a mennyezethez. Sőt, alig másfél méter magas. 117 Összegyűltek a tárgy körül, hogy megállapítsák, mi lehet az. Rájöttek, hogyha egészen közel - húsz-harminc centiméterre - hajolnak hozzá, homályosan ugyan, de sikerül kivenniük egy-egy részletet. Így kiderült, hogy körben apró jelek vannak rajta, amit a kesztyűn keresztül nem érezhették. Alan megvizsgálta a hasáb tetejét is, és hasonlóan járt, mint eddig mindig, amikor kapcsolatba került a kristállyal. Nem is kísérletezett tovább. Mindenki elraktározta magában az észrevételeit, aztán Szonja jelzésére visszatértek a külső terembe. Amikor a kijelzőik újra működtek, látták, hogy valóban itt az ideje visszatérni a tengeralattjáróra. Szótlanul úsztak vissza, és bújtak ki a sisakból. Alan a szájához emelt kézzel jelezte Andersonéknak, hogy maradjanak csendben. Michael azonnal papírt ragadott és lerajzolta a jeleket. Szonja az ölébe vett egy hordozható számítógépet, és halkan hadarva diktálni kezdte a látottakat. Alan is a papírt választotta, és amennyire tudta, lerajzolta a terem felépítését Tyler némán gondolkodott valamin, Adam és Andres vigyorogva néztek egymásra, de aztán ők is jegyzetelni kezdtek. Amikor a tengeralattjáró megérkezett a bázisra, már csak Michael írogatott, az előtte lévő papír tele lett ákombákomokkal. Sokat a lerajzolás után azonnal áthúzott, és újabbat írt le. - Michael - szólt hozzá Alan −, ez fölösleges. A többségére már nem is emlékszel. - Igaz, de akkor hogyan fogjuk megfejteni? - nézett fel a nyelvész reménytelenül. - Abban a teremben mindent kőkori módon kell megoldani, amíg nem találunk más megoldást - mosolygott Alan. - Legközelebb visszünk magunkkal egy rakás vízálló papírt, és lesatírozzuk a feliratokat. - Igazad van! - csillant fel Michael szeme. Anderson csak azután szólalt meg, hogy átöltöztek és összegyűltek a pihenőben. - Elmondják végre, mit láttak? - kérdezte. - Nem sokat - vigyorodott el Adam. - Ott is találtunk oszlopokat, amelyek ugyanolyan simák, mint a külső teremben foglalta össze röviden Alan a látottakat. - Aztán találtunk valamit a terem közepén. Pontosabban úgy gondoljuk, hogy az a terem közepe volt. Egy másfél méter magas hasáb, körben tele jelekkel, a tetején a fehér kristály. - Honnan veszed, hogy a fehér kristály? - húzta fel a szemöldökét Adam. - Mert megrázott - vágott egy fintort Alan. - Nincs szerencséd ezzel a kristállyal! - nevetett fel Michael. - Ez nem túl sok két óra alatt - jegyezte meg Lowson. - Próbált már úgy tájékozódni, hogy befogták a szemét és a fülét? - nézett rá haragosan Tyler. - Le ne harapja a fejem! - emelte fel a kezét az őrnagy. - Elnézést! - sóhajtott Tyler. - Semmi baj! - rázta a fejét az ezredes Lowson helyett. - Teljesen természetes, hogy megviselte magukat ez a kényelmeden helyzet. Egyikünk sem számított ilyen
nehéz körülményekre. - Már ráállítottam az embereimet a feladatra - mondta Fallen. - Nincs valamilyen ötletük, mit tehetnénk? - Túlságosan megszoktuk a gépek használatát - csóválta a fejét Alan. - Vettek már mintát az anyagból? - Eddig még nem - válaszolta Fallen −, mert nem tudtuk, hogy mi van odabenn. 118 - Azt gondolták, hogy beúszunk és lejegyzünk mindent - bólintott Andres. Vegyenek mintát! Ha sikerül megállapítani, mi ez az anyag, talán sikerül semlegesíteni. Ilyen helyzetben lehetetlen dolgozni! - A kristállyal mi a helyzet? - kérdezte Alan. - Valóban van elektromágneses kisugárzása, de annyira csekély, hogy az nem okozhatja az áramütéseket - felelte Lowson. - Pedig valami történik, amikor hozzáérek! - simogatta a tarkóját Alan. - És nem lehet annyira csekély, ha a kesztyűn keresztül is érzem! - Jó lenne ebéd után újra kimenni - jegyezte meg Michael. - Amíg a kulimászon dolgoznak, legalább a feliratokkal foglalkozhatnánk! - Rendben - bólintott Anderson. - De ha gondolják, nem fontos mindannyiuknak ott lenni. - Amíg Michaelék odabenn dolgoznak, addig mi felmérhetnénk a külső termet jegyezte meg Adam. - Egészen más fényképekről látni valamit, mint a valóságban. - Jól van! - nézett rájuk mosolyogva Anderson. - Akkor mind jönnek! Magukkal vittek egy rakás műszert, amelyekkel a külső termet akarták átvizsgálni, és a belső teremben vett mintákat gyűjtötték össze. Ezalatt Alan, Michael és Tyler a hasáb mellett tevékenykedtek. Anderson úgy gondolta, hogy ebben a közegben inkább mindkét profi búvár legyen jelen. Hiszen a külső teremben rádiókapcsolat útján tarthatták a kapcsolatot, baj esetén azonnal reagálhattak. Idebenn azonban teljesen el voltak vágva a világtól és egymástól. Hogy minél gyorsabban végezzenek, mindhárman szorgosan satírozták a feliratokat a papírra. Alan elég kényelmetlenül érezte magát ebben a közegben. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a klausztrofóbiás érzés, de nem akarta megzavarni a többiek munkáját. Végül mégis megragadta Tyler vállát, és gyors mozdulatokkal elmagyarázta, hogy azonnal ki kell mennie. Tyler és Michael megértették és gyorsan elhagyták a termet. Amint elhagyták a termet, Alan rosszulléte azonnal megszűnt. - Mi baj? - kérdezte aggódva Tyler, mert az erős világításban még látszott a férfi sápadtsága. - Jobb, ha nélkülem mentek vissza - rázta a fejét Alan. A rádióadást hallva a többiek is odajöttek. - Majd én bemegyek helyetted - ajánlotta fel Andres, Alan pedig azonnal átadta a derekára erősített kötelet. - Én visszamegyek a tengeralattjáróra - mondta Alan. - Visszakísérlek - csatlakozott hozzá Szonja. Anderson aggódva nézett a férfira, amikor az levette a sisakot, és letörölte arcáról a verítéket. - Csupa víz vagyok - magyarázta Alan. - Mégis mi történt? - hajolt közelebb az orvosi műszerrel Anderson. - Fogalmam sincs - rázta a fejét Alan. - Egyszerűen úgy éreztem, megfulladok, ha tovább ott kell maradnom. - Visszahívom a többieket, és azonnal visszatérünk a bázisra! - nézett Lowson kérdőn az ezredesre. - Miattam felesleges! - rázta a fejét Alan. - Már jól vagyok! - Azt kétlem! - nézett rá komolyan Anderson. - Nézze csak a monitort! 119 Alannek nem kellett a monitorra néznie, hogy tudja, a szíve még mindig vadul dobog. Sőt, az sem jelentett újdonságot számára, hogy az EEG-je erős ingadozást mutatott. Úgyhogy inkább nem vitatkozott. Anderson visszahívta a többieket, és visszatértek a bázisra. Alant azonnal elkísérték az orvoshoz, társai ezalatt a pihenőben várakoztak. - Mi történt? - kérdezte Adam.
- Amikor visszaértünk, úszott az izzadságban - válaszolta Szonja, és teát töltött magának. - Olyan volt, mintha legalább tíz mérföldet futott volna egyhuzamban. Tipikus klausztrofóbiás tünetek, de Alan sosem félt a bezártságtól. Sosem volt semmi baja a sötét és szűk tengeralatti barlangokban - vont vállat a nő. - Azért Alan is emberből van - jegyezte meg Michael. - Ez a helyzet pedig semmivel sem összehasonlítható. Itt vagyunk az űrben, több kilométer jég és víz alatt. A nyomás óriási, a szkafander és a nyomásredukáló kezelés nélkül már a felétől is halottak lennénk. - Lehet, hogy csak megviselte az idegeit a dolog - mondta Andres. - Az űrben gyakrabban fordul elő az ilyesmi. Ekkor lépett be Alan és Anderson. Kérdő tekintettel fordultak feléjük. - Az orvos szerint Dr. Bradford testében felgyülemlett elektromágneses energia a ludas - szólalt meg Anderson. - De arra nem tud választ adni, miért világítok a sötétben - vigyorgott Alan. Mostanra már normalizálódott az állapotom. - Azért mégsem lehet ezt ennyiben hagyni! - háborgott Szonja. - Nem is hagyjuk - értett egyet Anderson. - Dr. Bradford ezután többszörös megfigyelés alatt áll. Magukat is arra kérem, hogy munka közben jobban ügyeljenek rá. Megegyeztünk, hogy amíg nélkülözni lehet a munkáját a belső teremben, nem lép be oda. - És te ebbe beleegyeztél? - húzta fel a szemöldökét Szonja. - Kénytelen vagyok, ha nem akarom a ti épségeteket kockáztatni - jött a természetes válasz. - Valami azt súgta, hogy ezt a választ fogom hallani - sóhajtott Szonja. - A fenébe is, nem én akartam ezt az egészet! - tört ki Alan. - Lehet, hogy néha kicsit vakmerő vagyok, de sosem voltam felelőtlen! Nem akarok úgy járni, mint Ken! - Nagyot sóhajtva simított végig a homlokán, és csendesen hozzátette: - Sajnálom! Jobb lesz, ha pihenek egy kicsit! - mondta, és kivonult a pihenőből. - Ezt az Alant még nem ismertük - csóválta a fejét Adam. - Ki lehet az a Ken? - Ken Prosim gyermekkori barátja volt - szólalt meg halkan Szonja. - Úgy hallottam, megfulladt egy merülés alkalmával. - Prosim együtt dolgozott Alannel az előző kormányprojektben - mondta Lowson, és Anderson kérdőn nézett rá. - Alan annyira ki volt akadva a hadseregtől, hogy utánanéztem az ellenszenv okának. - Prosim a projekt közben halt meg? - húzta össze a szemét az ezredes. Lowson csak bólintott. - És Dr. Bradford a hadsereget tartja a felelősnek - húzta el a száját Anderson. Hogyan halt meg? Lowson bizonytalan pillantást vetett a többiekre, de az ezredes leintette. - Mondja csak! Jobb, ha ők is tudják! - Prosim elkapott egy vírust, és minden búvár tudja, hogy betegen nem szabad mélymerülést végezni - mondta Lowson. - Scheider azonban nem foglalkozott ezzel, 120 és megparancsolta az orvosnak, hogy nem mondhatja meg Prosimnak a diagnózist. Alan azonban így sem akarta leengedni. Ekkor kapott össze először a tábornokkal. - Végül Prosim mégis lemerült- sóhajtott Anderson. - Alan éppen pihent, amikor Prosim lemerült - folytatta Lowson. - Amikor felébredt és meghallotta, mi történt, azonnal Prosim után ment, de már nem tudtak segíteni rajta. Alan végig mellette volt. Amikor a barátja meghalt, majdnem megfojtotta a tábornokot. Úgy esett neki, hogy hárman alig bírták leszedni róla. - Mikor történt ez? - kérdezte Szonja fojtott hangon. - Két éve, júniusban - válaszolta Lowson. Szonja most értette meg, miért viselkedett Alan olyan furcsán a szakításukkor. Nem mondhatott semmit a nőnek, Ken haláláról pedig nem akart beszélni. Alan mindig is magába fojtotta a fájdalmát, csak ritkán osztotta meg másokkal a gondjait. - Rengeteg feliratot rögzítettünk - váltott témát Michael −, az egy darabig lefoglal minket. Jó lenne, ha ezalatt csinálnának valamit azzal a füstszerű közeggel! - A most vett minták remélhetőleg megkönnyítik a munkánkat - bólintott Lowson. - Mindent megteszünk, amit lehet! A feliratok elemzésével nem is vártak másnap reggelig. Szonja képtelen volt
aludni, pár óra múlva megunta az állandó forgolódást, és átment a pihenőbe. Csodálkozására Alan már ott ült, és a fényképeket tanulmányozta: - Hello! - üdvözölte Szonja. - Hát te? - Képtelen voltam aludni! - magyarázta Alan. - Úgy érzem, a szövegből magyarázatot kapok a velem történtekre. - Sam elmondta, mi történt Kennel - jegyezte meg halkan Szonja. - El ne felejtsem megköszönni neki - vágott bosszús fintort a férfi. - Ne légy rá dühös! Miután megemlítetted Kent, úgy gondolta, jobb, ha tudjuk. Hé! Figyelsz te rám egyáltalán? - tette dühösen csípőre a kezét a nő, mert Alan újra belemélyedt a fényképek nézegetésébe. - Bocs, de most semmi sem érdekel! Addig nem lesz nyugtom, amíg meg nem oldom a rejtélyt! Szonja nagyot sóhajtott, és leült Alan mellé. - Gondolod, ha bűvölöd a fotókat, megtalálod a választ? - kérdezte, mert Alan valóban csak vizsgálgatta a képeket. - Ilyenkor nem szoktam gondolkodni. Csak nézelődöm, hátha beugrik egy ötlet. Szonja csak bólogatott, és ő is nézegetni kezdte a képeket. Elképedve döbbent rá, hogy már ez is megnyugtatja. Pedig ezek még az elsőnek megtalált szövegek voltak. A belső teremben levők még Andersonéknál voltak. - Remélem, nem zavartam meg semmit! - hallatszott az ajtó felől, és mindketten felkapták a fejüket. Michael mosolyogva állt az ajtónak támaszkodva. - Talán úgy tűnik, mintha megzavartál volna minket? - vigyorgott Alan. - Hát elég kompromittáló a helyzet - lépett az italpulthoz Michael. - Hálóruhában ültök itt, olyan közel egymáshoz, hogy még egy egypennys sem férne el köztetek. Kértek egy kis tejet? - kérdezte, aztán felnevetett az arcukon megjelenő grimasz láttán. - Azért nem olyan rossz! Most mégis elfogadnám helyette a Naprendszer legrosszabb kávéját is! - sóhajtott. - De ha egyszer nem lehet, akkor nem lehet! - Töltött magának a porból készült tejből, és leült velük szemben. - Szóval, nem egy éjszakai randit zavartam meg? 121 - Csak nem tudtunk aludni… - kezdte Szonja. - Így szokott kezdődni - sóhajtott közbe elgyötörten Michael. - Hagyd abba, Michael! - szólt rá nevetve Alan. - Úgy látszik, ma éjszaka mindenki dolgozni akar! - vonta fel a szemöldökét Szonja, amikor Tyler és Adam léptek be. - Talán a Jupiter van ránk ilyen hatással - mondta Adam. - Azon gondolkodtunk Adammel, hogy vajon nagyon dühös lenne az ezredes, ha most kérnénk el tőle a feliratokat - töltött magának a tejből Tyler. - Nem lenne dühös - lépett be Anderson, Andres és Lowson kíséretében - Itt vannak a szövegek! - tette az asztalra a satírozott papírról készült fotókat. - Akkor gyerünk! - vetette rájuk magát Michael. A komputer elé ült, és begépelte a szöveget. A szimbólumok miatt elég lassan ment, a többiek tűkön ülve várták az eredményeket. - A keresés valamivel lassabb lesz, mint a Marson - figyelmeztette őket Lowson. Ugyanis a PlaNet csak a Marsig épült ki, ide az MV-2 továbbítja az adatokat. - Akkor ebből holnapig nem lesz eredmény! - csóválta a fejét Adam. - Elméleteket azonban gyárthatunk addig - vont vállat Alan. - Egy valamiről még nem beszéltünk - szólt közbe Lowson. - Mit gondolnak arról, hogy tényleg kialakult az élet a Marson! - Annak a valószínűsége, hogy egy csillagrendszeren belül két szomszédos bolygón értelmes élet alakuljon ki - kezdte Andres −, egy a tíz a tizenhatmilliodikon, amely olyan nagy szám, hogy ezer oldalra lenne szükség, hogy leírhassuk. Röviden: lehetetlen! - Tehát maradjunk a máshonnan érkezett civilizációnál - bólintott Anderson. - Ezredes, mi történne ezzel a bázissal, ha valami miatt sürgősen el kellene hagynunk a Naprendszert? - kérdezte Alan. - Leszerelnénk a berendezéseket, és elhagynánk a bázist - válaszolta értetlenül Anderson - Vagyis itt maradna egy üres épület, amire esetleg valaki valamikor rátalál -
folytatta a fejtegetést Alan. - Nem hagynának üzenetet a látogatók számára? - Előfordulhat - csillant fel Anderson szeme. - Úgy gondolja, hogy ez is egy ilyen bázis lehetett? - Ezt a lehetőséget sem szabad kizárnunk - vont vállat Alan. - Sőt, szerintem ez a leglogikusabb válasz. - Ha üzenetet akarunk hagyni valakinek - vette át a szót Andres −, akkor annak két módja lehet. Az első, az egyetemleges matematika használata. A másik, amikor van már valamilyen kommunikációs lehetőségünk, megpróbáljuk azt kicsit átalakítani az eljövendő generációk számára, és úgy írjuk meg az üzenetet. - Ebben az esetben valószínűleg a második változat az érvényes - bólintott Szonja. - Vagyis a szöveg azért nem pontosan azonos a ránk maradt verssel, mert átírták, hogy megértsük. - Valamire rá akarnak vezetni minket - ráncolta a homlokát Alan. - Azt kell kitalálnunk, hogy mire. - És a Nauru mellett talált hengerek? - kérdezte Adam. - Szerintem azok csak egyszerű feljegyzések, összegyűjtött adatok - csóválta a fejét Alan. - Valószínűleg pontosan megegyeznek az általunk ismert szövegekkel. - Pontosan így van - bólintott Anderson. - Az embereink a maguk által meghatározott módszert alkalmazták, és a két hengerben több óészaki mitológiai 122 verset és szöveget találtak. A többi hengerben más területekről származó versek, mondák találhatók. - Tehát ezért nem kaptunk ezekből egyet sem! - nézett rá Adam. - Úgy éreztük, hogy jobb, ha nem bonyolítjuk még ezzel is a munkájukat válaszolta Anderson. - Ezzel kivételesen egyet értek! - bólintott Alan. - Akkor megnyugodtam - mosolygott Anderson. - Van éppen elég problémánk, ne tetézzük a dolgokat! - vont vállat Alan. Foglaljuk össze: van egy elhagyott bázisunk, rúnákkal írt feliratok, amelyeket alapjában véve könnyen megfejtettünk. Az első üzeneteket elég könnyen értelmeztük is, de valami azt súgja, hogy most következik a neheze. - Valószínűleg már beleszőtték a szövegekbe a saját mondanivalójukat is - értett egyet Michael. - Méghozzá lehetőleg a mi gondolkodásmódunkat követve. Ami azonban nem fog megegyezni a valósággal, ezért elég nyakatekert szövegeket kapunk. - Legalább lesz mit csinálnunk, amíg itt vagyunk - mosolygott Tyler. - Hogy állunk, Michael? - kérdezte Szonja. - Nem hiszem, hogy az éjjel még lesz ebből valami - csóválta a fejét a nyelvész. Mintha visszatértünk volna a hálózati alkalmazások őskorába! Talán még egy csiga is előbb érne ide, mint az adatok! - Mennyi idő alatt lesz eredmény? - kérdezte Anderson. - Szerintem egy-két napba beletelik - nézett rá Michael. - Akkor jobb, ha pihennek egy kicsit! - fordult a többiekhez az ezredes. Lehetséges, hogy a vízmintákkal több sikerrel járunk, és akkor holnap is lesz elég dolguk. 7. A felhozott mintákkal azonban csődöt mondtak, ugyanis azok teljesen átlátszó, tiszta vizet tartalmaztak. Először arra gondoltak, hogy ilyen kis mennyiségben az emberi szem nem látja a füstszerű anyagot. A műszeres elemzés azonban azt az eredményt adta, hogy valóban tiszta vízről van szó. Mesterségesen szimulálták az épület környékén lévő körülményeket, de az eredmény ekkor sem változott. Még arra sem sajnálták a fáradságot, hogy a mintát visszaszállítsák az épülethez, és ott végezzék a vizsgálatokat. Az eredmény: tiszta víz! Ahogy az már lenni szokott, teljesen véletlenül jöttek rá a megoldásra. Mivel a szöveg megfejtése még folyamatban volt, a tudósok is csatlakoztak a mérnökökhöz, és segítettek nekik a vizsgálatok elvégzésében. Amikor Alant áthívták a másik helyiségbe, automatikusan zsebre tette a kezében lévő üvegcsét. Egészen belemélyedtek a kristály körüli vizsgálatokba, amikor Andres lépett be hozzájuk. - Alan, nem maradt nálad az egyik minta? - kérdezte.
- Dehogynem! - nyúlt a zsebébe a férfi, és vette elő az üvegcsét. - Bocs! - Semmi gond! - rázta a fejét Andres, miközben átvette a mintát. - Haladtok? - Ha igen, akkor annyira lassan, hogy észre sem vesszük! - húzta el a száját Alan. Nálatok van változás? 123 - Szerintem valami szellem kicserélte a mintákat! - vont vállat Andres. - Ez a vacak… - emelte fel az üvegcsét, és elakadt a hangja. - Fenébe! - kiáltott fel aztán, és Alan orra alá dugta a mintát. Alan döbbenten nézte a füstszerűen fehér folyadékot. - Mit csináltál vele? - kérdezte Andres. - Semmit! - tárta szét a karját Alan. - Csak zsebre tettem! - Menj távolabb! - utasította Andres, Alan pedig automatikusan reagált. De hiába ment távolabb, sőt, ki a helyiségből, a folyadék állaga nem változott. - Ezek szerint nem te befolyásolod! - törte a fejét Andres, és most ő ment ki a helyiségből. - Gyere csak ide! - kiáltott vissza. Alan kiment, és Andres kezében már tiszta vízzel teli üvegcsét látott. Elgondolkodva néztek össze. - A kristály! - kiáltottak fel egyszerre. - Át kell hozni az összes műszert ebbe a helyiségbe! - motyogta félhangosan Andres, miközben már visszafelé ment a laborba. - És meg kell ismételni az összes eddigi vizsgálatot! Alan mosolyogva nézett utána, aztán visszatért az előbbi munkájához. - Történt valami? - kérdezte a vele dolgozó mérnök. - Áthoznak egy csomó műszert ide - tájékoztatta Alan. - Kiderült, hogy a kristály miatt lesz füstszerű a víz. Úgyhogy a mi vizsgálatainkat egy időre fel kell függeszteni. - Semmi gond - vont vállat a mérnök. - Van ezen kívül is éppen elég dolgunk. A vizsgálatok eredményéért csak Andres és Tyler tudtak lelkesedni. Ők ugyanis értették is, hogy mit jelentenek a számok és grafikonok, amelyeket a komputer kiír. Ezalatt a többiek nem túl türelmesen, de némán várták az emberi nyelvre fordított magyarázatot Számukra unalmasan és eseménytelenül telt el két nap. Nem csináltak mást, mint a műszerek által a külső teremben végzett vizsgálatok eredményeit jegyezték le és készítettek grafikonokat. Rengeteg adat gyűlt össze, de végül arra jutottak, hogy a terem üres, a falak simák és az épületet a hold sziklájába vájták. Az nem volt a feladatuk, hogy megállapítsák, hogyan készült. Erre egyébként is csak a fantáziájuk alapján válaszolhattak volna. A második napon Andres és Tyler megjelentek a pihenőben, és diadalmas mosollyal néztek rájuk. - Meg van az eredmény! - jelentette ki Andres. - Tudjuk semlegesíteni? - kérdezett rá azonnal Anderson. - Igen - bólintott határozottan Tyler, és lelkesen sorolta az adatokat, de Andres leintette. - A lényeg - vette át a szót −, hogy a kristály által kibocsátott hullámok elindítanak egy kémiai reakciót, ettől lesz a víz tejszerűen átlátszatlan. Ha a kristályt leszigeteljük, a víz újra visszanyeri eredeti állapotát. - Azonban van egy kis probléma! - simogatta a homlokát Tyler. - Itt sikerült elszigetelnünk a kristályt a víztől, ez azonban nem jelenti azt, hogy a helyszínen is sikerül. - Hogyhogy? - kérdezte Lowson. - Itt a kristály nem érintkezett közvetlenül a vízzel - válaszolta Tyler. - Csak a helyszínen derül ki, hogy sikerül-e a leszigetelés. - Úszkálunk egyet? - mosolygott Alan. Mindannyian azonnal felálltak, de Anderson még feltett egy kérdést. - Dr. Bradford, vállalná a kísérleti alany szerepét? 124 - Természetesen - felelte a kérdezett. - Ha rosszul érzi magát, azonnal hagyja el a termet! Maguk pedig - fordult a többiekhez - figyeljék a reakcióit! Gyorsan átöltöztek, és izgatottan ültek a tengeralattjáróba. Amikor elérték a helyszínt, gyakorlott mozdulattal zárták le a sisakokat, és ugrottak a dermesztő vízbe. A belső terem ajtajában Andres, Tyler és Alan a derekukra rögzítették a kötelet, és
elindultak befelé. Alan haladt középen, hogy társai azonnal reagálhassanak, ha valami történik. Alan most már azonnal érezte a szorongást, de nem volt annyira rossz, mint az első alkalommal. Andres és Tyler amilyen gyorsan csak tudták, rögzítették a szigetelést, aztán várták az eredményt. Amint a szigetelés felkerült a kristály fölé, Alan máris jobban érezte magát. Összeráncolt homlokkal úszott közelebb, és elmutogatta Andresnek, hogy vegye le egy pillanatra a szigetelést. Ahogy megemelte a különleges műanyagból készült dobozt, Alan szorongása visszatért. Bólintott, Andres visszatette a dobozt, és Alan megint jobban érezte magát. Visszaúsztak a külső terembe, és várták a fejleményeket. - Miért akartad, hogy levegyem a szigetelést? - kérdezte Andres odakinn. - Mert amint feltetted, megszűnt a rosszullétem - nézett rá derűsen Alan. - Amikor pedig levetted, visszatért. - Vagyis a kristály okozza a rosszulléted! - fejezte be az okfejtést Szonja. - Reméljük, hogy itt is sikerül visszaállítani az eredeti állapotot! - jegyezte meg gondterhelten Andres. - Lehet valami akadálya? - kérdezte Adam. - Lehet, hogy a kristály befolyásolja az alatta lévő kő anyagát is. Ebben az esetben az is sugározhat. - Ha ugyanaz a sugárzás okozza a víz változását, mint ami a rosszullétemet, akkor sikerrel járunk. - Nem feltétlenül! - rázta a fejét Tyler. - Lehetséges, hogy rád nagyobb intenzitású sugárzás hat csak, míg a vizet már kisebb rész is megváltoztathatja. - A laborban mennyi idő kellett hozzá? - kérdezte Szonja. - Pár másodperc - adta meg a választ Andres. - De az nagyon kis-mennyiség volt. Itt sokkal nagyobb víztömegről van szó, ezért órákig is eltarthat az átalakulás. - Addig itt akartok fagyoskodni? - kérdezte Szonja. - Talán fázol? - mosolygott Adam. - Nézz a kijelződre és megérted! - figyelmeztette Alan. A kijelző szerint valóban több fokot esett a hőmérséklet. - Tyler, vissza kellene mennünk, és levenni a szigetelést! - mondta hirtelen Alan. Addig ti figyeljétek a kijelzőt! Amikor pár perccel később visszatértek társaik mellé, azok megerősítették Alan feltételezését. A hőmérséklet csökkenése összefüggött a kristály lefedésével. - Most már csak az a kérdés, hogy a hőmérséklet csökkenése befolyásol-e valamit - jegyezte meg Andres. - Valamiért odatették azt a kristályt - mondta Alan. - Biztos nem azért, hogy átlátszatlan legyen a víz! - csóválta a fejét Tyler. - És ha ők abban is tökéletesen láttak? - vetette fel Alan. - Először nézzünk körül a teremben, aztán majd próbálkozhatunk mással is hallották Anderson hangját. 125 A teremben lévő víz pár óra alatt kitisztult annyira, hogy már biztonságosan mozoghattak. Ekkor újra lemerültek, és izgatottan úsztak be. Azonban csalódniuk kellett. Ez a terem is ugyanolyan üres volt, mint a másik. Az oszlopokon és a kiemelkedő kőhasábon kívül elsőre semmit sem láttak. A hasáb sem középen helyezkedett el, ahogyan először gondolták, hanem az egyik oszlop közelében. Ez az oszlop kicsit más volt, mint a többi - nem volt teljesen sima, hanem egy fél négyzetméternyi részen egészen apró pontokat találtak rajta. Michael azonnal papírt vett elő, és lesatírozta a pontokat. Sőt, a pontokat külön-külön is megörökítette. A többiek ezalatt a terem minden centiméterét átvizsgálták, tapogatták, hátha mégis találnak valamit. De nem jártak sikerrel. Michael kivételével, csalódottan tértek vissza a bázisra. Miután tájékoztatták Andersonékat a látottakról, megnézték Michael rajzait. Pontok voltak, semmi több. - Nem lehet valamilyen morze? - vetette fel Adam. - Nézzétek, vannak összefüggő csoportok! - Rajzolj pontokat egymás mellé, azonos távolságra egymástól! - tette elé a papírt Alan. Adam nem kérdezett semmit, hanem ráírt három sor pöttyöt. - Most nézd meg! -
mutatta neki Alan. - Itt is vannak összefüggőnek tűnő csoportok! - Adam bólintott. - Tehát ez sem biztos! - sóhajtott Tyler. - Következő lehetőség? .- Elküldtem a másik papírt mikroszkopikus vizsgálatra - mondta Michael −, de nem sok reményt fűzök hozzá. Alan felállt, és sétálgatva gondolkodott, miközben a többiek halkan diskuráltak. Néha megállt felettük, és a papírra nézett, aztán tovább folytatta a sétálgatást. Egyik alkalommal, amikor ránézett a pontokra, valami a szemébe ötlött. Lehajolt, izgatottan fordított egyet a papíron, aztán a kezébe véve a tollat, kiemelte az összetartozónak tűnő pontokat. - Hé, majdnem fél órámba került, amíg lemásoltam! - kiáltott rá Michael. - Így már ismerős? - fordította Alan a nyelvész felé a papírt, amelyen egy furcsa ,,M” betű emelkedett ki. - Azannya! - kiáltott fel Michael. - Mi az? - kérdezte Lowson. - Egy rúna - mosolygott Michael. - Hogy az istenbe vetted ezt észre? - Csak távolabbról lehet látni - felelte Alan. - Mi a véleményed? - Őszintén? - nézett rá Michael. Alan bólintott, a nyelvész pedig komolyan megjegyezte. - Fogalmam sincs. - Hát ez jó! - nevetett fel Adam. - Végre találunk valamit, erre a nyelvészünk csődöt mond! - Egyetlen rúnával semmit sem lehet kezdeni! - védekezett Michael. - Ezt a rúnát pedig sosem használták önmagában! - Ez kettőt jelenthet - jegyezte meg Szonja. - Vagy nem ismerték eléggé a rúnák használatát, vagy direkt alkalmazták helytelenül, hogy valamire felhívják a figyelmünket. - Milyen rúna ez? - kérdezte Alan. - Ez az Ehwaz, a ló rúnája - magyarázta Michael. - A ló, a nyolclábú Szleipnir, Odin, a napvitéz kedvenc állata és segítőtársa volt. Ezért ez a rúna a legyőzhetetlen hőst kísérte, ugyanakkor üzenet az istenektől. Általában a körülötte lévő rúnák jelentését erősítette. Ezért nem használták önmagában. - Üzenet az istenektől?! - vonta fel a szemöldökét Adam. - Igazad van- bólintott Andres. - Ebben lehet valami. 126 - Talán a szöveg megfejtése segít! - sóhajtott Szonja. - Úgy legyen! - nézett rá félmosollyal Alan. Hamarosan elérkezett az a perc is, amikor a komputer halk pityegéssel tudtukra adta, hogy megbirkózott a szöveg megfejtésével. Michael azonnal kinyomtatta az eredményt, és nekiálltak elemezni. - Ez jó! - eresztett meg egy félmosolyt Michael, amikor belenézett a nyomtatott anyagba. - Rögtön az első sorra azt írja, hogy értelmetlen! Mi jöhet még ezután! De szerencsére a többi szöveggel nem volt gond. A komputer mindet azonosította egy-egy versidézettel, és elvégezve a fordítást külön megjelölte a különbségeket. - Mi a baj az első sorral? - hajolt az asztal fölé Szonja. - Nyolc rúna áll egymás mellett - mutatta Michael. - Az első és az utolsó azonos, a ló rúnája. Az ábécét használva azonban összességében értelmetlen. - Ha értelmetlen összeolvasva, próbálkozzunk külön-külön! - vetette fel Alan. Hiszen a rúnáknak van saját jelentésük is. - Ezt tesszük! - ráncolta a homlokát Szonja, aki már fűzött néhány megjegyzést a jelek mellé. Michaellal sorra vették mind a hat, közbenső jel jelentését, aztán az eredményt közölték a többiekkel is. - Ezután már biztosak lehetünk benne - kezdte Michael −, hogy az oszlopon lévő rúnát nem véletlenül ábrázolták önmagában. Ugyanis ebből a jelsorozatból kiderül, hogy az idegenek nagyon is értették a rúnák jelentőségét Többféle összefüggés is fennáll a jelek között. A rúna numerológia szerint, ha a rúna önmagában áll, ahogyan itt is, minden jelnek külön jelentése van. A két Ehwaz rúnát sokszor alkalmazzák, ilyenkor a közöttük lévő jelek megerősítése a cél. Itt azonban az első jelentheti az „istenek üzenetét” is. Ugyanakkor nyolc jelről van szó, a nyolcas szám pedig a tökéletesség jele, felébreszti a szunnyadó erőket. Ezenkívül az első embereket teremtő istenek nyolcféle tehetséget és képességet adtak nekik. Szerintem mindkét számnak
jelentősége van. - Azonban - vette át a szót Szonja - minden rúna jelentése is egy-egy talány. A második a Kaunaz, jelentése az egészséggel, a fizikai és lelki sebezhetőséggel kapcsolatos. Ugyanakkor fáklya jelentéssel is bír. A harmadik a Hagalaz, az elszabadult energiákra, esetleg a tudatalattira utal. A negyedik a Gebo, ajándékot jelent Eszerint minden megváltozik, a kapcsolatok szorosabbá válnak. Az ötödik a Raido, utazást jelképez, amely lehet térbeli, vagy például életmódváltozás is. A következő az Ansuz, áldást jelent. Az utolsó előtti pedig az Eihwaz, azt jelenti, hogy alkalmazója semmitől sem riad vissza a cél elérése érdekében. - Ha megfigyelitek - folytatta Michael −, mintha a jelek értelme valamilyen fokozást hordozna magában. Először egészség, sebezhetőség, aztán elszabadult energiák, utána az ajándék, melyet a változás követ aztán az utazás és az áldás. Végül pedig a figyelmeztetés. - Érdekes fejtegetés - bólintott Alan elgondolkodva. - Nézzük meg a szöveg többi részét hátha kapunk valamilyen támpontot. - Az is egész érdekes! - nyújtotta át Michael a másik lapot - Ez is a Rúnatálból van, az egyik varázsige. - Méghozzá pont egy olyan - szólt közbe Szonja −, aminek a megfejtése még rejtély. - „Íme, az ige: - olvasta Alan. - Tadjór törpe dala Dani ajtaja előtt, erőt birtokot és bölcsességet dalol.” 127 - Az eredeti az erőt az azoknak, a birtokot az altoknak, a bölcsességet Odúinak tulajdonítja - magyarázta Szonja. - Itt azonban egyik istencsoport neve sem szerepel . Állítólag ezzel az igével a napfény erejét lehet hasznosítani. Tadjór, a Rúnatálban Tjódrörir, egy törpe. Dani, a versben Dellingként szerepel, melynek jelentése „naptavasz” vagy „hajnal”. A hagyomány szerint a törpék hajnalban kővé válnak. A másik érdekessége ennek a résznek, hogy az elbeszélő, aki maga Odin, elismeri, hogy valaki mástól származik. - Hát ennek nem sok értelme van - sóhajtott Alan. - A következő szintén az egyik varázsige - mondta Michael −, de jócskán változtattak rajta. Így hangzik: „Ha kezem-lábam megkötik, rejtett szavakat szólok, a kristályok megszabadítanak, lábam lánca lehull, kezem kötele kibomlik.” - Végre valami ismerős is van benne - jegyezte meg Andres. - A kristályt említi. - Igen - ráncolta a homlokát Alan. - Azt állítja, hogy valami megbéklyóz, de a kristályok segítenek. - És közben szavakról van szó - tette hozzá Adam. - Rejtett szavak. Rejtélyekről vagy másról lehet szó? - Kezem-lábam megkötik, rejtett szavakat szólok - motyogta félhangosan Alan. Olyan szavak, amelyek el vannak rejtve abban, akit megkötöztek. - Ez is egy újabb lehetőség - bólintott Michael. - A furcsaság, hogy valami módon a versek kapcsolódnak a rúnák jelentéséhez. Szerintem, ha a kettő kapcsolatát pontosan megfejtjük, megkapjuk a megoldást. - Várj csak! - kiáltott fel Szonja. - Mi van, ha az utolsó rúna nem az Ehwaz, hanem a Mannaz? - Ez sok mindent megváltoztat - bólintott Michael. - Éspedig? - hajolt közelebb Alan. - A Mannaz az ember, vagy az emberi fej rúnája - magyarázta a nő. - Úgy tartják, hogy hatalmat ad, és védelmet nyújt az ártó erőkkel szemben. - Azt mondod, hasonlít az Ehwazhoz - vette maga elé a pontokból összeálló képet Alan. - Lehet ez a jel is az? Michael átvette tőle a lapot, eltartva magától nézegette, aztán besatírozott még néhány összefüggőnek tűnő pontot. - Ez a Mannaz - adta vissza. - Tehát az oszlopon is lehet az emberiség jele - gondolkodott Alan. - Mi lehet az oszlopban? - Gondolod, hogy van benne valami? - kérdezte Adam. - Van más ötleted? - nézett rá Alan. - Talán - bólintott Adam. - Lehet, hogy hülyeség, de nemrég láttam egy filmet,
ahol a nap bevilágított egy résen, és a fény rávetődött egy jelre. - Nézzük csak a törpés verset! - villanyozódott fel Alan. - Az oszlopon lévő jel elég alacsonyan van, ami utalhat a törpére. A Dani ajtaja pedig lehet az oszlopon lévő jel, ami az erőt meg a bölcsességet adja. - A rúnák szerint is valamilyen ajándékról van szó - vette át a szót Michael. - Talán a betegségek gyógyításában adnak segítséget - vetette fel Andres. - De akkor mit jelent az utazás? - vakarta a fejét Tyler. - Annyira érthetetlen ez az egész! - Most kapsz egy kis ízelítőt a mi munkánkból - mosolygott Alan. - Szerintem próbálkozzunk az egyetlen összefüggéssel, a kristállyal. Szonja azt mondta, a törpés vers a napfény erejének felhasználására utal. A kristály pedig elnyeli a fényt Ezredes 128 úr - szólította meg Andersont −, van már eredmény arról, mit tesz a fény a kristállyal, vagy fordítva? - A kristály egyfajta napelemként működik - válaszolta Anderson. - Hasznosítja a fény minden részecskéjét. És ez nem csak a napfényre vagy a nagy erejű fényekre vonatkozik. Képes a legkisebb fénysugarat is magába gyűjteni, ami keresztül megy rajta. - És a mező? - kérdezte Andres. - Ott valami általunk ismeretlen sugarat használtak - mondta Anderson −, amely képes áthatolni a kristályon, és a keletkező energia alkotja a mezőt. Alan felállt, és elgondolkozva sétálgatott, kezében a rúnák jelentésével. Biztos volt benne, hogy elsősorban ebből kaphatnak magyarázatot. Sebezhetőség, energia, ajándék, utazás, áldás - olvasgatta a jegyzeteit. Hirtelen beugrott egy ötlet - Ezredes! - szólalt meg. - A kristály csak a fényt nyeli el? - Tudomásunk szerint igen. - És ennek hatására kibocsát valamilyen elektromágneses hullámot - bólintott Alan. - Hiszen ez változtatja meg a víz összetételét Lehetséges, hogy ez a hullám okozza a rosszulléteimet? - Természetesen lehetséges. - Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Szonja. - Az első rúna az egészséggel, sebezhetőséggel kapcsolatos. A második pedig energiákra utal - magyarázta Alan. - A versben a hajnal, naptavasz szó utalhat magára a fényre vagy energiára. Tehát, amikor valaki beáll az ajtó elé, és energiát bocsát ki, akkor megkapja az erőt meg a többit. - Ebben lehet valami - bólintott Michael. - így már kapcsolatot találtunk a rúnák és az egyik vers között. - A másik verssel is van kapcsolat - folytatta Alan. - A ,,kezem-lábam megkötik” rész utalhat az energiára, ami valamilyen módon befolyásolja az embert. A kristály az, ami megszabadítja a béklyótól. - De hogyan lehetne bizonyítani, hogy jól következtetünk? - kérdezte Andres. - A kristály közelében egyedül én bocsátok ki nagyobb mennyiségű energiát mondta Alan. - Vagyis oda kellene menni, és kipróbálni, mi történik. - Közben pedig fogalmunk sincs, mi lesz veled - nézett rá mogorván Michael. - Jártak a Földön, és szerintem jól ismerik az embert - érvelt Alan. - Ha el akartak volna pusztítani minket, nem ennyire nyakatekert módszert választottak volna. Ezredes? - nézett Andersonra. - Mielőtt bármit válaszolna - emelte fel a kezét Michael −, talán fordíthatnánk némi figyelmet az utolsó felirat fordítására is! - Van még egy felirat? - lepődött meg Alan. - Igen - bólintott Szonja. - így hangzik: „Inkább ne áhíts, de túl sokat ne áldozz, az adomány viszonzást vár.” Ez is a Rúnatálból való. - Egyáltalán nem gondoltam, hogy viszonzás nélkül adnak valamit! - rázta a fejét Alan. - Fogalmunk sincs, mit kérnek tőlünk! - mondta Andres. - És ha a kísérlet az életedbe kerül!? - Nos, ez nem valószínű - mondta Michael. - Az eredeti vers ugyanis úgy folytatódik, hogy „túl sok halálért, a hála túl kevés mindig”. Ennek alapján nem hiszem, hogy Alant bármi baj fenyegetné. Anderson elgondolkodva nézett végig rajtuk, aztán határozottan bólintott.
- Próbálja meg! 129 Alan elmosolyodott. - Akkor gyerünk! - S már el is hagyta a pihenőt. 8. Hamarosan már mind a belső terem előtt csoportosultak. Alan nem sokat teketóriázott, odament a kristályhoz, levette a szigetelést, aztán odaállt az oszlopon lévő jelzés elé. Hosszú percekig várakoztak, de semmi sem történt. Alan végül kijött a teremből, hogy beszéljen a többiekkel. - Lehet, hogy meg kell várnunk, amíg az energia átalakítja a vizet - mondta társainak. - Azt nem várhatjuk meg idebenn! - mondta Adam. - Vissza kell mennünk a tengeralattjáróra! Visszatértek a hajóra, és csendben vártak. A reakció sokkal gyorsabban jött létre, mint ahogyan megszűnt. Alig fél óra múlva már újra a belső terem kapujában sorakoztak. - Használjuk a köteleket! - mondta Alan. - De senki se jöjjön be velem! - Van az öngyilkosságnak egyszerűbb módja is! - csóválta a fejét Michael. - Ha gond van, megrántom a kötelet - emelte fel a kezét Alan. - Gondolod, hogy képes leszel rá?! - csóválta a fejét Adam. - Akkor is, ha a kezedlábad megkötik? - idézte a verset. - Nem! - mondta határozottan Andres is. - Valakinek be kell mennie veled! - Jól van! - egyezett bele Alan. - Tyler? - A kérdezett határozottan bólintott, és már kötötte is a kötelet a derekára. - Legyetek óvatosak! - intette őket Adam, aztán a két férfi már el is tűnt a tejszerű folyadékban. Alan figyelmen kívül hagyva szorongását, egyenesen az oszlophoz úszott. Tyler kicsit odébb állt meg. Kíváncsian meresztette a szemét, de egyáltalán nem bízott benne, hogy látni is fog valamit. Már eltelt egy negyedóra, de semmi sem történt. Érezte, hogy Alan kétszer megrántja a kötelet, ami a visszavonulást jelezte. Lassan kiúsztak a külső terembe. - Valamit rosszul értelmeztünk! - rázta a fejét Alan csalódottan. - Ezek szerint semmi sem történt? - kérdezte Michael. - Felkapcsoltátok a lámpáitokat? - kérdezte hirtelen Adam. - Hiszen úgysem látunk semmit! - húzta el a száját Tyler. - Adamnek igaza van! - kiáltotta Alan. - Szükség van a fényre! Mielőtt Tyler felocsúdhatott volna, már úszott is befelé. Tyler derekán megfeszült a kötél, és Alan magával rántotta a férfit. Tyler morogva követte, de ezt már senki sem hallotta. Amikor Alan elérte az oszlopot, felkattintotta a sisaklámpáját, és egyenesen a kristály felé irányította. Újabb negyedóra telt el eseménytelenül, amikor Tyler újra érezte a kötél rándulását. El is indult visszafelé, de a kötél hirtelen visszarántotta. Alan nem úszott utána! Visszafordult, és döbbenten nézett az oszlop felé. Egy vékony, éles fénycsík szelte át a tejszerű homályt! A kristályból indult és az oszlop felé tartott. Tyler az Alannel összekötő kötél mentén a férfi felé úszott, hátha segítségre van szüksége. Körülbelül egy méternyire Alan körül teljesen átlátszó volt a víz. A férfi még mindig az oszlopnál állt, a fénycsík pontosan a homlokára irányult, és valamiféle fényburok vette körül az egész testet. 130 Tyler nem tudta, mit tegyen. Lehet, hogy Alan bajban van. Nem habozhatott. Ekkor Alan lassan felemelte a kezét, és onnan is kiindult egy fénycsík, ami visszaérkezett a kristályra. Amint a kör bezárult, a fénycsík megszűnt, és Tyler látta, hogy Alan keze lehanyatlik, teste magatehetetlenül előredől. Gyorsan odaúszott, és magával húzva a férfit, elhagyta a termet. Kint nem pazarolta magyarázatra az időt, hanem megszabadult a kötelektől és elindult a tengeralattjáró felé. A többiek szótlanul követték. - Valószínűleg elájult - mondta a fedélzeten, miközben Anderson segítségével lefektette Alant, és lehúzta a sisakját. A férfi valóban nem volt magánál, de nem volt ájult, mert a szeme nyitva volt, és néha pislogott is. Az orvosi műszer szerint is minden rendben volt. Inkább valamiféle
kábulatban lehetett. Fogalmuk sem volt, mit tegyenek, de nem is kellet gondolkozniuk sokáig. Alan hirtelen egymás után többet pislogott, aztán ránézett a fölé hajló Andersonra. - Semmi baj, ezredes! - mondta és energikusan felült. Ekkor hirtelen megmozdult alattuk a tengeralattjáró. - Mi történt? - kérdezte Anderson. - Valószínűleg rianás, uram! - válaszolta az egyik kormányos. - Ezredes úr! Hívás a bázisról! - szólt ekkor a másik kormányos. - Igen?! - szólt a rádióba Anderson, aztán a füléhez tartott fejhallgatón keresztül hallgatta a választ. - Már visszafelé tartunk! Azonnal ott leszünk! - mondta, és megszakította a kapcsolatot. - Jó kis ramazurit csinált! - nézett Alanre. - Mi történt? - húzta fel a szemöldökét a férfi. - Úgy tűnik, a ténykedése elindított valamilyen folyamatot - mosolygott Anderson. - Igen-mosolygott Alan. - Pontosan erre számítottam. - Igazán felvilágosíthatott volna minket is! - ráncolta a homlokát az ezredes. Akkor nem érte volna az embereinket váratlanul, és a hirtelen energiahullám nem tette volna tönkre a berendezéseinket! - Sajnálom! - vágott bűnbánó arcot Alan. - Nem gondoltam, hogy ekkora gondot okoz a próba! Egy egyszerű rádióüzenetre számítottam. A bázison Fallen ezredes már várta őket. - Mi a helyzet? - kérdezte Anderson, ahogy kiszállt a tengeralattjáróból. - Az energiahullám telibe találta az MV-2-t - válaszolta Fallen, miközben már el is indultak a központi irányítóterembe. - Ahol áthaladt, a berendezések nagy része kiégett vagy meghibásodott. - Az emberek? - érdeklődött Alan. - Szerencsére senki sem sérült meg - rázta a fejét Fallen. - Észre sem vették volna, ha a műszerek meg nem bolondulnak. Mi a fenét műveltek odalent? - Ezt Dr. Bradfordtól kell megkérdeznie! - mosolyodott el Anderson. Fallen azonnal Alanre nézett, és várta a választ. - Csak megfejtettük a feliratok egy részét, és ez adott egy ötletet - válaszolta a férfi. - Ezt próbáltuk ki. - Drága egy próba volt! - csóválta a fejét Fallen. - De legalább úgy végződött, ahogy vártam - felelte Alan. - Mi a következő lépés? - kérdezte Anderson. - Várunk! - jelentette ki Alan. - Mire? - kérdezte Michael. - Fogalmam sincs! - vont vállat Alan. - Talán a visszaérkező üzenetre. - Gondolja, hogy meg tudjuk várni? - húzta fel a szemöldökét Anderson. 131 - Igen - válaszolta bizonytalanul Alan. - Nos, a kísérlet minden szempontból minket igazolt - nézett Michael Alanre. „Rejtett szavakat szólok”. A második rúna az egészségre, a harmadik elszabaduló energiákra utal. - Miféle rejtett szavakra gondolsz? - kérdezte Szonja. - Például, az előbb azt állította, várnunk kell - magyarázta Michael. - De maga sem tudja miért és mire. Mi ez, ha nem sugallat? - Rendben, akkor eljutottunk a harmadik rúnáig és a harmadik versig - jegyezte meg Adam. - De mi van az ajándékkal, az utazással meg a többivel? - Az ajándék a visszaérkező üzenetben lesz - mondta Alan. - Az adja a vers szerinti ,,erőt, birtokot és bölcsességet”. Azután pedig gyorsan és bölcsen kell döntenünk. - Ez nem éppen az emberekre jellemző tulajdonság - vigyorgott Adam. - Nem lesz olyan nehéz dönteni - vont vállat Alan. - Te tudod, hogy mi lesz az üzenetben? - kérdezte Szonja. - Csak sejtem - mondta Alan. - Nem nehéz kikalkulálni, ha egyszer utazásról van szó. - Arra gondol, hogy azt akarják majd, hogy utazzunk hozzájuk? - kérdezte Fallen. - Valószínűleg-nézett rá Alan. 9. A várakozási időt sem töltötték tétlenül. Többször visszamentek az épületbe, és pár napos munkával annyi részletet szedtek össze, mind a külső, mind a belső teremről,
hogy végül virtuálisan megalkották a teljes építményt. Miközben Tyler virtuálisan sétálgatott az épületben, eszébe jutott valami, és elindított egy szoftvert. - Mit csinálsz? - hajolt hozzá Andres. - Csak egy ötlet - könyökölt az asztalra Tyler. - Ezt a szoftvert használjuk tengerfenéki barlangok keresésére. Persze itt elsősorban a külső teremnél érvényesül a keresés, mert a belső teremben nem készíthettünk felvételeket. - Vagyis valamilyen fedett üreget keresel - bólintott Andres. - Nem is rossz ötlet! Azért Tyler határozottan meglepődött, amikor a szoftver három helyet is megjelölt. De leginkább az lepte meg, hogy az egyik üreget a belső teremben jelezte! - Mi a csuda! - kiáltott fel Andres is az eredmény láttán. - Mit csináltok? - lépett be éppen Alan, aki Adammel a konditeremben töltötte az elmúlt két órát - Tyler talált három üreget az épületben! - nevetett fel Andres. - Micsoda! - hagyta félbe vizes haja törlését Alan. - Egyáltalán nem biztos, hogy valódi üregről van szó! - rázta a fejét Tyler. - A szoftver a felvételek alapján dolgozik. A furcsa csak az - vakargatta a tarkóját a férfi −, hogy a belső teremben is talált valamit. - A belső teremben? Hol? - nézett a monitorra Alan, aztán halványan elmosolyodott - Tudjátok, hogy az üreg koordinátái megegyeznek az energiahullám indítási helyével? - nézett a többiekre. - Akkor megér egy próbát - hintázott a székén Tyler. - Milyen próbát? - lépett be Adam is. - Ebéd után úszkálunk egy kicsit! - nevetett fel Alan. - Mit hagytunk ki? - dobta le a törülközőjét Adam. 132 - Nem tűnsz túl lelkesnek - vigyorgott Andres. - Á, csak már álmomban is a termeket látom! - bosszankodott Adam. - Nem mehetnétek nélkülem? - Ha nem vagy kíváncsi az üregekre… - vont vállat Alan, és a szekrényéhez fordult. - Üregekre!? - ráncolta a homlokát Adam, aztán csípőre tett kézzel nézett rájuk. Már megint mit találtatok? - Mégis érdekel? - nézett rá félmosollyal Alan. Adam szóra sem méltatta, csak elhúzta a száját, és Tylerre nézett. - Gondolom, ti is használjátok a Geohole szoftvert - kezdte Tyler, Adam pedig bólintott. - Nos, a szoftver három üreget talált az épületben. Az egyiket a belső teremben, éppen az energiahullám kiindulási pontjában - nézett Adamre jelentőségteljesen az oceanográfus. - És ezt akarja Alan ellenőrizni - bólintott Adam. - Megyünk ebédelni? - lépett be Szonja a többiek kíséretében a pihenőbe. - Milyen volt a film? - kérdezte Andres. - Érdekes - válaszolta Michael. - Végül mit is néztetek meg? - ráncolta a homlokát Adam. - A sivatag rejtélyét - mosolygott Szonja. - Te jó ég! - kiáltott fel Alan. - Nem unod még? Szonja már vagy hússzor látta! magyarázta a többieknek. - Én jót szórakoztam rajta! - nevetett Michael. - Főleg az a rész tetszett nagyon, amikor a múmia kergette a turistákat - Michael, ez egy horrorfilm! - nézett rá vigyorogva Alan. - Én mindig jól szórakozom a horrorfilmeken - vont vállat a nyelvész. - Képtelen vagyok egyet is nevetés nélkül végignézni. Elképesztő mennyi baromságot tudnak összehordani bennük! A szereplők viselkedése pedig teljesen illogikus! - nevetett fel Michael. - Mi lesz az ebéddel? - kérdezte karba tett kézzel morcosan Szonja. - Ne durcáskodj! - csípett a nő arcába Alan, mire az elkapta a fejét. - Mindenkinek más az ízlése! - Menjünk, együnk, mert Alan délutánra programot talált számunkra - jegyezte meg Adam. - Miféle programot? - kérdezte Michael, miközben már az ebédlő felé tartottak.
- Majd evés közben elmesélem - mondta Alan, és a tálcájára vett egy-egy színes étellel teli tálat. Amikor mind leültek enni, Alan elmesélte, mit talált Tyler, és azt, hogy délután szeretné ellenőrizni a feltételezett üregeket. - A külső teremben nem lesz gond - mondta Andres két kanál között −, de a belső teremben mit akartok tenni? Légkalapáccsal szétbontjátok a falat? - Ha az az üreg nem véletlenül van ott - vetette fel Alan −, akkor csak a kilincset kell megtalálnunk az ajtón. - És ha nem használtak kilincset? - vonta fel a szemöldökét Michael. - Nem szó szerint értettem - tette le a kanalát Alan, és újabb teli tálat vett maga elé. - Úgy látszik, pár napig nem használod az agyad, és máris kiesel a formából! csóválta a fejét Alan mosolyogva. - Nagyon jól tudom, hogy gondoltad - nézett rá Michael. - Éppen te mondtad nekünk, hogy ne ragadjunk le a földi elgondolásoknál! Mi van, ha ők másként közlekednek, mint mi? 133 - Át a falon, mint a szellemek? Akkor mire kellett a kapu? - vonta fel a szemöldökét Alan. - Inkább azt kellene kitalálnunk - szólt közbe Szonja −, a belső teremben hogyan fogjuk megtalálni az üreget! - Én komolyan gondoltam, amit mondtam! - jegyezte meg baljóslatúan halkan Alan. - Valahogyan ők is bejutottak oda. Azt kell megtalálni, hogyan. - Jól van, jól van! - emelte fel a kezét Michael. - Megkeressük a kilincset! - tette még hozzá, és rákacsintott Szonjára, aki elmosolyodott. Nem sokkal ebéd után már az építményben tevékenykedtek A külső teremben a műszerek is kimutatták az üregeket, de hamarosan kiderült, hogy ezek csak természetes rések. Valószínűleg az épület külső oldaláról beszivárgó víz vájta ki az évszázadok során. Ennek alapján már Alan sem volt annyira biztos abban, hogy a belső teremben lévő üregnél a falon találniuk kell valamit. Megállt a fal előtt, nézte egy darabig, aztán lehunyta a szemét, és tapogatni kezdte. Társai nem messze tőle nézték, mit művel. Eszük ágában sem volt közbeavatkozni. A férfi már jó negyedórája tapogatta a falat, kezdte elhagyni a remény, hogy talál valamit. Ekkor valamibe beleakadt a kesztyűje! Azonnal kinyitotta a szemét, és közelebb hajolva szemügyre vette a kidomborodást. Valamilyen jelnek tűnt, ezért elővette a vízálló papírt, és satírozni kezdte a jelet. Az egyik apró kidudorodáson elcsúszott a tolla, és kibillenve az egyensúlyából, rátenyerelt a jelre. A következő pillanatban úgy kapta el a tenyerét, mintha tűz égette volna meg. A keze alatt fény tört át a falon! Mielőtt még jobban belegondolt volna, mit tesz, elhatározásra jutott. Visszatette tenyerét a fényfoltra! Pár másodpercig semmi sem történt. Aztán a falból bugyborékok törtek elő! Megmozdult a fal, és nyílni kezdett kifelé! Mindannyian lélegzetvisszafojtva várták, mi következik. A vaskos ajtó kinyílt, és Alan bevilágított. Egy teljesen üres, pár négyzetméteres helyiség volt. Alan belépett, és megtapogatta a sima falakat. Aztán odabenn is talált egy kis kidudorodást. Habozott néhány pillanatig, aztán nagyot fujt, és rátette a kezét. A fény újra megjelent, körbepásztázta a tenyerét. Egy pillanatra megmozdult a talaj alatta. Rossz előérzete támadt, és szembefordult az ajtóval… …ami éppen bezárult mögötte! Ijedten ugrott oda, és megpróbálta kinyitni az ajtót! Eredménytelenül! Néhány próbálkozás után felhagyott a kísérletekkel. - Nyugalom! Ne ess pánikba! - nyugtatta magát hangosan. - Nézzünk körül, hátha találunk valamit! Ekkor vette csak észre, hogy a víz magassága csökken. Nagyot nyelt, amikor a víz teljesen eltűnt, és a másik oldalon kinyílt egy újabb ajtó.
- Zsilip!? - mondta ki hangosan megdöbbenésében. Óvatosan bekukucskált a megnyílt helyiségbe, aztán úgy döntött, hogy inkább visszatér a többiekhez. 134 A tenyerét ráhelyezte a dudorra, a fény újra felvillant, aztán a belső ajtó becsukódott, és a zsilip megtelt vízzel. Csak ezután nyílt ki a másik ajtó. Nagyot sóhajtva úszott ki, egyenesen társai karjába. Mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, Alan a kapu felé mutatott, és kiúszott a külső terembe. - Ezredes! Itt Alan. Minden rendben! - szólt azonnal a rádióba, feltételezve, hogy a többiek már tájékoztatták Andersonékat a történtekről. - Mi a fene történt!? - kiáltott az ezredes a rádióba. - Visszamegyünk a tengeralattjáróra, és mindent elmesélek! - Aztán mielőtt a többiek beérhették volna, elindult. Anderson türelmetlenül várta, hogy megszabaduljanak a sisakoktól. De mielőtt megszólalhatott volna, Szonja megelőzte. - A fenébe, Alan! Majdnem meghaltam a félelemtől! - Azt gondolod, hogy én nem?! - szólt közbe Alan indulatosan. - Én záródtam be abba a vacakba! Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni velem! - A férfi végigsimított a haján, és fujt egy nagyot. - Életemben nem féltem ennyire - vallotta be halkan. - Üljön le, és nyugodjon meg! - mondta Anderson. - Egy zsilipet találtunk - kezdte Alan. - Zsilipet? - meresztett nagy szemeket Andres. - Igen - bólintott Alan. - Miután bezáródott az ajtó, a víz lassan elfolyt, és kinyílt egy másik ajtó. Egy másik terembe vezetett, de inkább nem mentem be. Bezártam a zsilipet, és amikor megtelt vízzel, végre kint voltam. - Te jó ég! - kiáltott fel Tyler. - Azt mondod, hogy van ott egy másik helyiség? És nincs víz alatt? - Igen - mosolyodott el Alan látva társa lelkesedését. - Ezredes úr, be kellene mennünk körülnézni! - De ne egyedül menjen! - egyezett bele Anderson. - Eszem ágában sincs! - rázta a fejét Alan mosolyogva. Mielőtt visszatértek a zsiliphez, mindent részletesen megbeszéltek. Alan nyitotta ki az ajtót, és hárman - Alan, Tyler és Michael - léptek be a zsilipre. A víz lassan elfolyt, és a másik ajtó kinyílt. Alan habozott, de aztán határozottan lépett a másik helyiségbe. Ez a terem jóval kisebb volt, mint a másik kettő - alig öt méter magas és harminc négyzetméter. A másik szembeötlő különbség, hogy több tárgyat is elhelyeztek benne. - Talán kezdjük itt! - szólalt meg hangosan Alan, és intett társainak. - Működik a rádió! - kiáltott fel döbbenten Tyler. - Végre valami jó hír! - jegyezte meg Alan. - Nézzük meg, mik ezek! - lépett a helyiség szélén lévő egyik tárgyhoz. Óvatosan megtapogatta, megkopogtatta, társai követték a példáját. - Fémnek tűnik - szólalt meg Tyler, miután jó alaposan szemügyre vette az egyik többszögletű tárgyat. - Vagyis olyannak, mint a mezőgeneráló. - Igazad van - bólintott Alan is. - Akkor viszont belül vannak a kapcsolók. Vajon miért nem tettek egyet sem kívülre? Hogyan lehet így használni ezeket? - csóválta a fejét. - A mezőgenerálónál még megértettem, hiszen meg kellett óvniuk a berendezés belsejét a víztől. De itt? - Talán valamilyen távvezérlőt használtak - vont vállat Michael. - Vagy annak idején ezeket is a víz alatt használták. - Találtam egyet, amelyen kívül is vannak gombok! - hallatszott Tyler hangja. 135 Alan és Michael is odamentek, hogy megvizsgálják a berendezést. Alan habozás nélkül nyúlt a legnagyobb gombhoz. - Ne! - állította meg Tyler. - Fogalmunk sincs, mire jó ez az izé! - Éppen azért kell bekapcsolni - bólintott Alan, és megnyomta a gombot. De semmi sem történt! Alan újabb gombot nyomott meg, és ekkor halk, de rendkívül magas hangot hallottak.
- Végig akarod nyomogatni az összes gombot? - kérdezte Michael, amikor Alan a következő gombhoz nyúlt. - Van más ötleted? - nézett rá a kérdezett. Michael a fejét csóválta, és sóhajtva nézte, ahogy Alan végigpróbálja az összes gombot. Nem történt semmi érdemleges, de Alant ez egyáltalán nem törte le. Körbevizsgálta az egész berendezést, keresgélt rajta. - Most mit csinálsz? - kérdezet Tyler. - Bemeneti nyílást keresek - válaszolta Alan. - Valamire biztosan használták ezt a gépet! - Nem valószínű, hogy pár perc alatt megállapítod, hogy mire - vonta fel a szemöldökét Michael. - Az biztos, hogy az idegeneknek nem kell emlékeztető felirat a gombokon, hogy melyik mire való! - nevetett fel Tyler. - Ezt hogy érted? - vonta össze a szemöldökét Michael. - A mi berendezéseink gombjain, vagy alattuk mindig jelölve vannak a funkciók felelte türelmesen Tyler. - Ezen viszont nincs ilyen. - Ha távirányítót használtak, akkor nem is volt rá szükségük! - nézett körül Michael. - Azt kellene megtalálnunk. - És ha ez a berendezés a távirányító? - egyenesedett fel Alan. - Ha ez működteti az összes többit? - De hisz’ nem történt semmi? - nézett rá Tyler. - A működéshez általában energia kell - gondolkodott Alan. - Keressünk konnektort a falban? - kérdezte gúnyosan Michael. - Legalábbis valami olyasmit - bólintott Alan sértődés nélkül. - Ennek elment az esze! - nézett Michael Tylerre. - Éppen ő prédikált nekünk arról, hogy ne ragadjunk le a földi gondolkodásmódnál! Alant nem izgatta a társai heccelése. Azon gondolkodott, hogyan indíthatná be a gépeket Biztos volt benne, hogy valamilyen tápegységre van szükségük a működéshez. De hogyan? Persze az is lehet, hogy már működnek a berendezések, csak ők nem érzékelnek semmit belőle. Hirtelen ötletből fakadóan átállította a sisak ellenzőjét infrára. Mindegyik berendezés pirosan jelent meg előtte! - Működnek! - kiáltott fel. - Mindegyik működik! Infrában látható! Társai is átállították infrára a maszkjukat. - Ez azonban még nem jelent semmit - jegyezte meg Michael. - Tévedsz! - torkolta le Tyler. - Nézd azt a szélsőt! Nem csak a berendezés piros, de valamilyen sugár is jön belőle! Valóban, az egyik berendezésből egy fénysugár tört elő, és egészen a mennyezetig hatolt. Mindhárman önkéntelenül felnéztek… …és tátva maradt a szájuk a csodálkozástól! Mintha valamilyen képet vetített volna ki a berendezés a falra! 136 A vörös színt egyes helyeken kék, hideg foltok szakították meg. A tengelyűk körül elfordulva, más irányból is szemügyre vették az elmosódott képet. Aztán Michael már kapta is elő a papírt, és lerajzolta a kék színű jeleket. - Úgy tűnik, ez sem véletlenül került ide - jegyezte meg Alan mosolyogva. - Hacsak nem a rúnákat használták az íráshoz - bólintott Tyler is. Ekkor a kép váltott, más jelek jelentek meg a mennyezeten. - Mi ez, filmvetítés? - nevetett fel Tyler. - Még az is előfordulhat - mosolygott Alan is. Michael egyikükre sem figyelt, hanem buzgón jegyzetelt. Ötször váltott a kép, aztán újrakezdte. - Vége a filmnek! - sóhajtott Tyler. - Menjünk vissza, hogy Michael megfejthesse a jeleit! - bólintott Alan, és végignyomogatta a gombokat. A berendezések azonnal hideg fényt mutattak. Visszamentek a zsilipbe, és a másik oldalon csatlakoztak a többiekhez. A külső teremben azonnal rájuk vetették magukat, mint az éhes keselyűk. - Na, mit találtatok? - kérdezte Szonja izgatottan. - Egy filmvetítőt - mosolygott Alan. - Michael lejegyezte a jeleket. Menjünk vissza a bázisra, és fejtsük meg!
- Idekinn is történt valami, amíg benn voltatok - jegyezte meg Andres. - Micsoda? - nézett rá Tyler. - A kristály újra felizzott, és a szigetelés ellenére fényjeleket sugárzott az oszlopra - mondta Andres. Alan és Tyler összenéztek. - Gyorsan vissza kell mennünk a bázisra! - kiáltott fel Alan. Olyan iramban úszott a tengeralattjáró felé, hogy a többiek alig bírták tartani a tempót. - Nagyon csendben volt, ezredes! - lépett a hajóba Alan. - Történt valami? - Igen - válaszolta röviden Anderson, és csak akkor folytatta, amikor már mind a fedélzeten voltak. - Az MV-2 rádióüzenetet vett! - Ez óriási! - nevetett fel Alan. - Válaszoltak! - De mit jelent ez az egész? - kérdezte Michael. - Mármint a fényjelek, a kristály és a rádióüzenet? - Azt akarták, hogy mindenképpen eljusson hozzánk az üzenet - felelte Alan lelkesen. - Ha nem jutunk be a helyiségbe, esetleg vesszük az adást az oszlopnál, vagy ha másként nem, hát rádióüzenetként. - De miből gondolták a rádióüzenetet? - értetlenkedett Szonja. - Valószínűleg fogták már a kisugárzott rádiójeleinket! - vont vállat Andres. - Ezek szerint a három üzenetnek meg kell egyeznie - mondta sétálgatva Anderson. - Kettőt össze tudunk hasonlítani. Gondolom, a harmadikra már nincs esély. - De van - válaszolta elgondolkodva Alan. - Ha újra az oszlophoz állnék, valószínűleg megkapnám az üzenetet. Megpróbáljuk? - Már visszafelé tartunk - közölte Anderson. - Majd legközelebb. 10. A bázison ugyanolyan nagy volt a sürgés-forgás, mint amikor az energiahullám megrongálta az MV-2 műszereit. 137 - Maguk menjenek a pihenőbe, és fejtsék meg a jeleket! - utasította Anderson a tudósokat, és máris az irányítóterembe sietett, hogy beszéljen az űrhajóval. Alan elgondolkodva nézte távozását, aztán a többiek után sietett. A pihenőben Michael azonnal elővette az összegyűrődött papírt, és már gépelte is be a szöveget, hogy elindíthassa a szoftvert. - Valószínű, hogy az első sor rúnáit megint külön-külön kell értelmeznünk mondta, amikor végzett. - Azt ajánlom, álljunk neki! Szonja azonnal mellette termett, és sugdolózva tanácskozni kezdtek. A többiek halkan beszélgettek, hogy ne zavarják őket. Egyedül Alan állt fel, és sétálgatva gondolkodott. Biztos volt benne, hogy Anderson valamit eltitkolt. A rádióadás miatt nem kellett volna ekkora felhajtást csinálniuk. Az energiakitöréskor sem vonult el ennyire feltűnően. Ekkor morajlásszerű hang töltötte be a helyiséget, és remegni kezdtek a tárgyak Nem volt ebben semmi különös, mindig ez történt, amikor rianás volt vagy a komp felszállt. Alant azonban most éppen ez győzte meg arról, hogy valami komoly dolog történt. Egyszerűen kifordult az ajtón, és elindult az irányítóba. Senki sem foglalkozott vele, amikor belépett. Parancsszavak hangzottak el, utasítások, amelyből Alan azonnal levonta a következtetést. A Mars Venture-2 indításra készen állt! Csak a parancsra vártak! Fallen ekkor vette észre Alant, és azonnal mellette termett. - Kérem, menjen vissza a pihenőbe! - mondta. - Miért áll indulásra készen az MV-2? - szegezte neki a kérdést Alan. Fallen hatalmasat sóhajtott. - Kérem, Dr. Bradford! Nem szeretném erőszakkal eltávolítani! - Akkor mondja meg, mi folyik itt! - Nem tehetem! - néztek farkasszemet. - Akkor viszont erőszakkal kell eltávolítania! - tette karba a kezét Alan. Fallen fejcsóválva lépett az egyik adóhoz. - Ezredes úr, itt Fallen! Dr. Bradford itt van! - mondta röviden, aztán hallgatott egy sort. - Értem, uram! - Letette a mikrofont, és magához intett két katonát. - Tizedes, őrmester! Kísérjék az urat a pihenőbe! Ha ellenáll, erőszakot is alkalmazhatnak! -
Aztán keményen Alanre nézett. - Nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség! Újra a katonákhoz fordult. - Utána maradjanak a helyiségnél, és ne engedjék távozni az ott tartózkodókat! Alan rádöbbent, hogy ha sokat keménykedik, ő húzza a rövidebbet. Nagyot sóhajtott, és a két katona kíséretében visszatért a pihenőbe. - Hát te hol jártál? - nézett fel csodálkozva Adam, amikor Alan belépett. - Az irányítóban - válaszolta Alan, és ledobta magát az egyik fotelba. - Az MV-2 startra kész! - Miért? - húzta fel a szemöldökét Andres. - Azt akartam megtudni - mondta Alan. - De Fallen végül két katonával kísértetett vissza. - Ennek hallatán Adam és Andres felnevettek. - Csak nevessetek! A két katona itt áll az ajtóban! Nem hagyhatjuk el a helyiséget! - Mégsem tűnsz feldúltnak! - nézett fel Michael a munkájából. - Hát, nélkülünk úgysem sokra mennek! - vigyorgott Alan. - Vissza akarod tartani az információt? - ráncolta a homlokát Adam. - Ők is azt teszik! - vont vállat Alan. 138 A Mars Venture-2-n eközben fejvesztett munka folyt. Amint Anderson megkapta a hírt, hogy egy űrhajó lépett a Naprendszerbe, továbbította azt a Földnek. Addig pedig, amíg visszajelzést nem kap, nem sokat tehetett. A hajó pedig rendkívül gyorsan közeledett. Andersonnak gyorsan el kellett döntenie, hogy elindul az MV-2-vel, vagy bevárja az idegen hajót. Kellemetlen döntés volt, hiszen a közelben a Mars Venture-2 volt az egyetlen űrhajójuk. Ha elindul vele, és valami történik, az Európa és a Föld közötti kapcsolat szinte teljesen megszűnik. Néhány éve már önellátóak voltak a kihelyezett bázisok éppen az ilyen problémák miatt, ugyanakkor a legtöbb információt a PlaNet közvetítette. A bázison tartózkodó űrhajósokat felkészítették a legrosszabbra is, de amióta megérkeztek, a PlaNetnek köszönhetően még a hozzátartozóikkal is rendszeresen beszélhettek, mintha csak a Holdon vagy az ISS-en lennének. Andersonnak tehát döntenie kellett, ráadásul úgy, hogy fogalma sem volt, mi az idegenek szándéka. Abból a pár feliratból ez nem derült ki. De nem is számítottak rá, hogy amiatt az energiahullám miatt hirtelen egy űrhajó jelenik meg. Végül megérkezett az utasítás a Földről: Andersonnak előbb meg kell ismernie az összes felirat jelentését, csak azután intézkedhet. De amíg lehetséges, kerülje az összetűzést. Andersonnak ezen nevetnie kellett. Még hogy kerülje az összetűzést! Mégis mit gondolnak azok a Földön! A Mars Venture-2 űrhajónak készült, nem vadászgépnek. Nem voltak rajta fegyverek, mert nem tartották szükségesnek. Azok a nemzetek, amelyek között összetűzések jöhettek volna létre, együttes erővel vettek részt a projektben. Az űrhajósok pedig pénzhiány miatt, szabotázsakciók végrehajtására nem kaptak kiképzést. Arra pedig végképp nem számítottak, hogy egy idegen civilizáció űrhajójával szemben kellene ellenállást kifejteniük. A tudósok eközben szintén lázasan dolgoztak, aminek hamarosan meglett az eredménye. Sikerült ezt a feliratot is megfejteniük. - Az első sor egy újabb fejtörő, a többi pedig egy másik versrészlet - foglalta össze röviden Michael. - Remek! - hajolt előre Alan, Michael pedig átadta a nyomtatást. - „Ha látok bűvös nornákat, lovagolni a légen át, csak egyet intek, és meglelek az utat.” Mennyire pontos? - Az eredetinek a vége éppen az ellenkezője - magyarázta Szonja. - Ez ugyanis egy boszorkányűző varázsige. Az intésre a boszorkányok elvétik az irányt és a házunkat. - A mi boszorkányaink azonban éppen hogy ide akarnak jönni - mosolygott Alan. És a rúnasor? - Azt megint jól bebonyolították! - csóválta a fejét Michael. - Megint nyolc rúnáról van szó. Az első és az utolsó szintén az Ehwaz és a Mannaz. Az Ehwazt követő kettő elég egyértelmű. Az egyik az fsa, jeget jelent A szomorúságot is ezzel szokták jelölni, de mi inkább a jégre tippeltünk. A másik az Algiz, templomot jelent és azt, hogy mindent megtesznek szeretteik biztonságba helyezéséért.
- Ezután kicsit bonyolódik a helyzet - vette át a szót Szonja. - A következő rúna, a Nauthiz ugyanis szükséget, végzetet, kényszert és szenvedést is jelent. Az ötödik a Kamaz, ami már az előző sorban is jelen volt Michaellal volt is egy kisebb vitánk, mert szerintem itt nem egészséget jelent, hanem inkább fáklyát. De ez csak női megérzés. 139 - A megérzéseket sosem szabad figyelmen kívül hagyni! - emelte fel az ujját Alan. A nő rámosolygott, aztán folytatta: - A hatodik a Teiwaz, Tyr isten rúnája. Ezt nem egészen értjük még. A hetedik pedig a Dagaz, a nappali világossággal egyenlő. Ennyi - fejezte be a nő. - Tehát a jég és a templom, rendben - foglalta össze Alan. - Aztán jön a szükség vagy végzet, a fáklya, Tyr és a nappal. A szükség, a végzet és a kényszer majdnem ugyanazt jelenti. A nappalhoz sem tudok sokat hozzáadni. De mit kezdjünk Tyrrel? Ki volt Tyr? - Tyr, a háború istene, a győzelem atyja, aki megóv a bajtól. Folyton úton van, és az éjszakában sem téved el - magyarázta Michael. - A háború istene? - nézett rájuk Alan. - A Mars is a háború istene! - kiáltott fel. - A Mars és a nappal jelentheti a bolygó napos oldalát - vakarta a fejét Andres. De mikor? - A fáklya az, ami megadja az időpontot - mondta határozottan Alan. - Mit jelenthet a fáklya? - Most az űrben kell gondolkodnunk - szólalt meg Adam. - Úgyhogy meteorra vagy valami hasonlóra tippelek. - Meteor?! - nézett fel döbbenten Andres. - A Halley-üstökös! Néhány nap múlva érkezik meg! - Tehát megvan az időpont is - bólintott Alan egykedvűen. - így már érthető a Mars Venture-2 készenlétbe helyezése! - Hogyhogy? - vonta fel a szemöldökét Adam. - Mert, ha az idegenek ide akarnak érni, akkor az űrhajójuk már belépett a Naprendszerbe - mosolygott Alan. - Te jó ég! - kiáltott fel Andres. - Akkor nem csoda, hogy annyira be vannak tojva! - nevetett fel Tyler. - Egy pillanat! - emelte fel a kezét Michael. - Ha azután indultak, hogy megkapták a jelet, és már itt vannak, akkor nem lehettek túl messze! - Körülbelül a Naprendszer határában lehettek - bólintott Andres is. - És arra vártak, hogy mi megtaláljuk az építményt!? - csodálkozott Szonja. - De miért? - Az űrfelderítésünk már elég fejlett ahhoz, hogy a Naprendszeren belül lévő idegen űrhajót azonosítsa - magyarázta Andres. - De azon kívül még csak a csillagokat figyeljük. A NEGEST ugyan képes ellátni jó pár fényévre, de egy sötét tárgyat, amilyen egy űrhajó, nem képes azonosítani. Ha mégis ezzel próbálkoznak, ami nem valószínű, bolygóként, kisbolygóként vagy holdként azonosítanák. A Naprendszeren belül azonban már szondák működnek, amelyek tökéletes képeket készítenek a körülöttük lévő tárgyakról. Mind elfogadták Andres magyarázatát, és csendben emésztették a hírt. Izgatottak voltak, de még nem fogták fel a történtek jelentőségét. - Ezek szerint, mi lemaradunk a kapcsolatfelvételről - sóhajtott Tyler. - Pár nap alatt semmiképpen sem érhetünk a Marsra - vont vállat Andres. - Hacsak nincs egy varázsgömbünk! - vigyorgott Alan. Társai úgy néztek rá, mintha két feje nőtt volna. - Azt hittem, hogy szívesen ott lennél, amikor leszállnak! - nézett rá értetlenül Adam. - Az ezredesek elég nehezen boldogulnának nélkülünk! - tette tarkóra a kezét Alan. - Elvégre mi tudjuk, hová igyekeznek az idegenek! 140 - Már megbocsáss, de nem tűnt fel, hogy eszük ágában sincs magukkal vinni! kérdezte Szonja idegesen. - Nyugalom! - nézett rá a férfi. - Hamarosan rádöbbennek, hogy szükség van ránk! - De miért mennek a Marsra!? - értetlenkedett Adam. - Miért nem állnak meg itt!? - Mit gondolsz, mennyi energiára lenne szükség egy holdnagyságú hajót
megállítani a Jupiter mellett? - kérdezett vissza Andres. - Fejlettebbek, mint mi, de nem varázslók! Őket kötik a fizikai törvények! - Fizikai törvények!? - nevetett fel Tyler. - Akkor hogyan jutnak el napok alatt a Marsig? - Egy darabig a mi űrhajóink is két év alatt tették meg az utat a Marsig - vont vállat Andres. - Akkoriban sokan úgy gondolták, ez így is marad. A körülmények nem változtak, csak mi lettünk nyitottabbak! - Uraim! - lépett be Fallen és Lowson. - Az ezredes úr szeretne beszélni magukkal! - Csak nincs gond az idegen űrhajóval! - húzta fel a szemöldökét Alan nyugodtan. - Honnan tudnak az űrhajóról? - lépett előre Lowson. - Mégis mit gondol? - nézett rá Michael. - Nekünk nincsenek radarjaink, csak a papírok! - Ezek szerint az üzenetben szerepelt, hogy jönnek? - kérdezte Fallen. - Miért nem szóltak? - De hiszen maguk már nélkülünk is döntöttek! - vont vállat Alan. - Mi állt az üzenetben? - kérdezte izgatottan Lowson. - Várjon, őrnagy! - emelte fel a kezét Fallen. - Anderson a vonalban van! - A komputerhez lépett, és létrehozta a vizuális kapcsolatot. - Ezredes úr, itt vagyunk! - Jól van! - mondta Anderson. - Uraim és hölgyem, szeretném, ha megosztanák velünk az üzenet megfejtését! - Rájött, hogy túl gyors az űrhajójuk, ezredes? - vigyorgott Alan. - A Mars Venture-2 döcögő szekér mellettük. Anderson Fallenékre nézett. - Már tudtak róla, uram! - rázta a fejét Lowson. - Mit tudnak még? - kérdezte Anderson Alanre szegezve a tekintetét. - Azt, hogy hova készülnek, és mikor érnek oda - válaszolta Alan. - Ne játsszon velem, Bradford, mert… - Mert mi lesz? Megnyúzat? Vagy jobban szeretne cafatokra szedni? - mondta Alan nyugodtan. - Az MV-2-vel nem érnek oda időben a találkozóra. Ezt valahogy közölnünk kellene velük. - Miből gondolja, hogy nem érünk oda időben? - Az ezredesen látszott, hogy szörnyen dühös. - Félévbe tellett, amíg a Marsról ideértünk - magyarázta nyugodtan Alan. - A visszaút még tovább tart, mert közben a két bolygó eltávolodott egymástól. Semmi esély rá, hogy tizenhét nap alatt megteszik ezt a távolságot! - Tizenhét nap múlva! A Marson! - hápogott Anderson. - Ez valóban reménytelen! - sóhajtott fel. - Tudnának üzenetet küldeni nekik? - Megpróbálhatjuk! - bólintott Alan, miután Michaellel összenéztek, és a másik férfi bólintott. - Akkor tegyék! - mondta Anderson, és bontotta a kapcsolatot. - Hát, ez nem volt semmi! - fujt nagyot Adam. - Végül mégis elárultad nekik az üzenetet. - Csak egy kicsit meg akartam izzasztani őket - mosolygott Alan. 141 - Jól feldühítette az ezredest! - csóválta a fejét Lowson. - Ezek után ne számítson sok jóra tőle! - Eddig se számítottam ilyesmire! - vont vállat Alan. - Na, gyerünk! Üssünk össze valami üzenetet, mielőtt kifutunk az időből! Mindannyian körülülték az asztalt, Fallen és Lowson is maradtak. Először abban egyeztek meg, hogy mi legyen az üzenetben. - Mindenképpen meg kell említenünk, hogy itt vagyunk, és nem érünk a megbeszélt helyre! - mondta Michael. - De hogyan írjuk le rúnákkal, hogy még nem vagyunk elég gyorsak! - Eddig könnyű dolgotok volt! - hajtotta félre a fejét Alan. - Most azonban nekünk kell verset írni! - Gondolod, hogy azt megértik? - csóválta a fejét Adam. - Ahogy mi is megértettük, ők is meg fogják! - bólintott Alan. - De nekünk is adott verset kell átírnunk. - Maradjunk a Rúnatálnál - ült a komputer elé Michael, és behívta a verset. Tizennyolc varázslat maradt ránk. Rögtön az első varázsige segítséget nyújt a
betegség, a rossz hangulat idején. A harci varázslatot félreérthetik. A szabaduló varázslatot ők már használták. Aztán van védekező, ellenmágikus, tűz oltására alkalmas varázslat. Ez így nem fog menni! - dőlt hátra Michael. - Ne add fel ilyen könnyen! - szólt rá Szonja, és ő is olvasgatni kezdte a verset, aztán nagyot sóhajtott. - Hát ez tényleg nem lesz így jó, hacsak bele nem magyarázunk valamit ezekbe a szövegekbe. - De akkor nem fogják megérteni! - csóválta a fejét Alan. - Használjuk az első versszakot, az legalább a segítségről szól. - „Tudok varázsigéket; ilyet vezér asszony, se más emberfia nem tud. Segítség - ez az első, mert ez megsegít, a bajban és bánatban, bármi betegségben” - olvasta fel Michael. - Az első három sor tökéletes - bólintott Adam. - Varázsigére van szükségünk, amit nálunk senki sem ismer. - Azért is tökéletes, mivel bizonyos összefüggésben az idegenek Odint személyesítik meg - mondta Michael. - Itt pedig pontosan arról van szó, hogy csak ő ismeri az igéket. - Ha a „bánatban, bármi betegségben” részt elhagyjuk, nem is olyan rossz! - vont vállat Szonja. - Akkor a verssel megvolnánk - fujt megkönnyebbülten Michael. - Jönnek a rúnák! - mosolygott Alan. - Azt ajánlom, hogy a sorok végén és elején álló jelet fordítsuk meg! - szólalt meg Tyler. - Igazad van! - bólintott Szonja. - Ebből látszik, hogy mi üzenünk nekik. - Van egy rúna a problémákra - motyogta Michael, miközben buzgón keresgélt a komputerrel. - Igen, megvan! A Thurisaz kellemtelenséget jelent. - Hogyan adjuk meg nekik a címet? - kérdezte Andres. - Az a legegyszerűbb - legyintett Szonja. - Az Ansuz jel, Odin jele. Odin pedig, Jupiterhez hasonlóan az istenek atyja. - Utána pedig mi is betehetnénk a jég és templom jelét, hogy megértsék, itt vagyunk - ajánlotta Adam. - De ez még csak hat jel - mondta Michael. - Fontos a jelek száma! A hatos éppen kellemetlen dologra utal. - Hány jelnek kell lennie, hogy megfelelő legyen a szám? - kérdezte Andres. 142 - A három, az öt, a nyolc és a kilenc a kedvező számok - válaszolta Michael. - Igen, de a három ellenkezőjére változtatja a jelek jelentését! - figyelmeztetett Szonja. - Egyébként is túl vagyunk a három és az öt jelen - jegyezte meg Alan. - Tehát marad a nyolc vagy a kilenc. - Tegyük be mi is a szükség jelét, aztán az utazást és a Marsot - gondolkodott hangosan Alan. - Ez már kilenc jel. - A kilenc a legnagyobb tökéletességet jelképezi - emelte fel a mutatóujját Michael. - Ami jelen esetben a kapcsolat létrejötte. - Ez túl egyszerűen ment! - jegyezte meg borúlátóan Tyler. - És ha nem értik meg? - Akkor lekéssük a randit - húzta el a száját Alan. - Egyébként mindig a legegyszerűbb dolgok a legcélravezetőbbek. - És hogyan küldjük el az üzenetet? - kérdezte Andres. - Rádiójelként, úgy, ahogyan ők is elküldték nekünk - válaszolta egyértelműen Alan. - Meg tudják csinálni? - intézte a kérdést Michael Lowsonékhoz. - Előbb meg kell fejtenünk, milyen formában küldték a jeleket - válaszolta Fallen. - Egy pillanat! - emelte fel a kezét Alan gyanakodva. - Ugye, ez nem azt jelenti, hogy még meg sem fejtették a rádiójeleket? - De igen - vallotta be Fallen kelletlenül. - Hát ez nem lehet igaz! - kiáltott fel Michael. - Megkaphatnánk az üzenetet? - kérdezte Alan. - Természetesen - bólintott Fallen. - Sőt, a mérnökeink is a rendelkezésükre állnak! - Akkor intézkedjen! - szűrte a szavakat a foga között Alan. Fallen pár perc alatt áthívta a két mérnököt, akik a rádióüzenettel foglalkoztak, és kiterjesztette a védelmi kódot a tudósokra is.
A mérnökök röviden összefoglalták, mivel próbálkoztak eddig. - Valóban mindent megpróbáltak, ami a hang tartományára vonatkozik! - jelentette ki nyugodtan Alan. - Csak arról feledkeztek el, hogy a hang is elektromágneses hullám, és a fülünkkel érzékeljük a rezgéseket. - Mire akarsz kilyukadni? - vonta össze a szemöldökét Andres. - Arra, hogy a fény is elektromágneses hullám - válaszolta Alan. - Az idegenek pedig eddig mindig vizuálisan üzentek. - Igaza van! - kiáltott fel az egyik mérnök, és már munkához is látott. A tudósok elismerően nézték, ahogyan a rezgéseket képpé alakítja. A monitoron hamarosan állóképek jelentek meg. - Ez ugyanaz a műsor, mint a zsilip mögötti helyiségben! - kiáltott fel Michael. - Tehát jól gondoltuk, hogy mind a három üzenet ugyanazt tartalmazza - bólintott Andres. - Hadnagy - szólalt meg Alan −, meglévő képeket is képes lenne ez alapján átalakítani? - Most már nincs akadálya, uram! - bólintott a mérnök. - Michael, segíts neki! - intett Alan. - Minél előbb küldjük el azt az istenverte üzenetet! Michael és a hadnagy fél óra alatt sikeresen el is küldték a jeleket. - Akkor most várjunk, és reménykedjünk! - dőlt hátra Andres. 143 11. Az idegen űrhajónak tizenhét nap alatt kellett elérnie a Marsot, ami azt jelentette, hogy tíz napon belül a Jupiterhez érnek, és akkor kiderül, megértették-e az üzenetet. Kivéve persze, ha visszaigazolást küldenek. Bár erre nem volt túl sok remény, mivel a rádiójel, nem sokkal előzné meg az űrhajót. A radar szerint sajnos, úgy tűnt, nem értették meg a jeleket. A hajó ugyanis folytatta eredeti útvonalát, így még csak a Jupiter közelébe sem kerül. - Úgy tűnik, kimaradunk az évezred szenzációjából! - morgott Lowson, miután tájékoztatta a tudósokat az eseményekről. Mindenki szörnyen szomorú volt a történtek miatt, egyedül Alan őrizte meg a nyugalmát. A komputer előtt ült, és pasziánszozott. - Hogy tudsz ilyenkor pasziánszozni? - kérdezte dühösen Michael. - Nyugi, Michael! - nézett fel a játékból a kérdezett. - Már megint emberi fejjel gondolkodtok! - Pokolian unom már ezt a dumát! - kiáltott fel Szonja. - Az űrhajójuk is sokszorta gyorsabb, mint a miénk - mondta Alan, és nem zavartatta magát a tőrdöfésnek is beillő pillantásoktól. - Miért térnének le a pályáról, ha más lehetőségük is van? - Tudod, Alan - sóhajtott Michael −, már majdnem elfelejtettem, hogyan tartottad a lelket a csapatodban, amikor már mindenki feladta. - És mi történt, ha mégsem úgy alakultak az események, ahogyan vártátok? nézett rá Szonja. - Elfogadtuk a megváltoztathatatlant! - pillantott Alan a nőre. - Hát, ezt elég nehéz elképzelni olyan valakiről, aki még a világot is kifordítaná a sarkaiból, ha ezzel a kutatást szolgálná! - nevetett fel Michael. - Azért sosem felejtem el, hogy nekem is vannak korlátaim! - sóhajtott Alan. Nem egyszer éppen emiatt kellett félbehagyni a kutatást. Végül mégis Alannek lett igaza. Az idegen űrhajó ugyan nem változtatta meg az útirányt, de egy kisebb hajót küldött az Európára. A radarral végig követték az eseményeket, ezért időben felkészültek a hajó fogadására. Ez azonban szükségtelen volt, mert a jármű teljesen automatizált volt. Azalatt az egy óra alatt, miközben a hajó megérkezett, Anderson összeállított egy csapatot, amelyben már a tudósok is szerepeltek. Bár, ők tudták, hogy csak azért kerültek a kiválasztottak közé, mert szükség van a tudásukra. Űrruhában szálltak fel a hajóra, és vittek magukkal levegő és élelem utánpótlást is. De a kijelzők hamar meggyőzték őket, hogy ezen a hajón nem lesz szükségük a szkafanderre. A hajó levegője pontosan megfelelő volt az ember számára. Maga a hajó sem a sci-fiket idézte. Az alakja nagyon hasonlított a saját kompjaikra. Sőt, még a belső kialakítás is hasonló volt.
- Ez vagy tréfa, vagy pontosan ismerik minden igényünket - jelentette ki Adam. - Gondolod, hogy értik a tréfát? - mosolygott Alan, miközben lecsatolta a sisakját, és nagyot szippantott a levegőből. - Tökéletes! Miután mind a tizenkét ember beszállt, az automatika beindult, és mielőtt beköthették volna magukat, a komp felszállt. Ennek ellenére ebből csak annyit éreztek, mint amikor egy földi busz fékez. 144 - Úgy látszik, eddig tartott a hasonlóság! - nevetett fel Lowson. - Ez a könnyed felszállás nem jellemző a kompjainkra! Örültek, hogy az út alatt nem lesznek a székekhez kötözve. Így legalább alaposan körülnézhettek a hajón. Öt helyiség szinte teljesen megegyezett a bázison kialakított pihenővel. A hatodik a vezérlő volt. Több széket is elhelyeztek az irányítópult előtt, tehát a hajót manuálisan is lehetett vezérelni. A jelenlévő űrhajósok csodálkozva fedezték fel az általuk is használt műszereket, berendezéseket. Apróbb különbségek azonban itt is adódtak. Néhány műszer határértéke jóval magasabb vagy alacsonyabb volt az általuk alkalmazottnál. Ezt azonban csak a műszerek kijelző-tartományából és a jelek számából gondolták, mivel a szokásos feliratok helyett jelek szerepeltek mindenütt - Van ötlete? - kérdezte Anderson a nyelvészt, miután ellenőrizte, hogy a magukkal hozott kommunikációs egység tökéletesen működik, mindent rögzít, és közvetít az Európára. - Nincs - rázta a fejét a férfi. - Ezek ismeretlen jelek. Bár nem is számítottam másra! Csak a velünk való kommunikációra használják a rúnákat. De van saját nyelvük is. - Mit gondol, boldogulnak majd vele? - kérdezte Anderson. - Ha segítséget kapunk a részükről, biztosan - bólintott Michael. - Ha egyáltalán szükség lesz rá - Ezt hogy érti? - értetlenkedett az ezredes. - Ezredes, ez az egész - mutatott körbe Michael −, nem véletlenül olyan, mint a mienk. Ha erre képesek, miért ne lennének képesek a nyelvünk lemásolására. - Azért nekik is lehetnek korlátaik! - vetette ellen Anderson. - Ez természetes - bólintott a nyelvész. - De ne feledje, hogy ha mindent jól értelmeztünk eddig, akkor már évtizedek, ha nem századok óta várnak a kapcsolat létrejöttére. - Akkor miért nem szóltak rögtön a saját nyelvünkön hozzánk? - csóválta a fejét Anderson. - Talán ez valamilyen próba volt - vont vállat Michael. - Csak ki akarták puhatolni, hogy valóban elég intelligensek vagyunk-e. - Hamarosan kiderül, hogy mi a helyzet! - mondta Anderson. Amikor az idegenek űrhajója látótávolságba került, mind az ablakokhoz sereglettek. Izgatottan nézték az egyre közelebb kerülő űrhajót. Ez a hajó külsőleg már nem hasonlított egyetlen földi űrhajóhoz sem! Tízszer akkorának látszott, mint a Mars Venture-2, és egy lapos, ellipszis alakú, ovális testet formázott. Ahol a Nap megvilágította, a fény szivárványszínben verődött vissza a felszínéről. A komp elhaladt a hajó alatt, a fejek pedig önkéntelenül felfelé fordultak. Most lehetett csak igazán érzékelni a hajó méreteit! - Azannya! - csúszott ki a halotti csendben valakinek a száján. Az űrhajó alján apró fények látszottak - valószínűleg ablakok. Ahogy közelebb értek, ez be is igazolódott, mert egy-egy ilyen ponton árnyak jelentek meg a fényben. Többen megpróbálták kivenni az árnyék alapján az idegen kinézetét, annak ellenére, hogy perceken belül szemtől-szembe kerülnek velük. Mindegyikük agyában ugyanaz a gondolat kavargott: vajon mennyire emberiek ezek a lények? 145 Még a tudósoknak sem volt elképzelésük erről. Hiszen csak az épületből és a szövegekből következtethettek, azokból pedig eddig nem derült ki semmi. Még a Jupiter felé haladva elmesélt Michael-féle történetből sem derülhetett ez ki. Igaz ugyan, hogy az emberi alakokról szólt, de ezt komoly technikai felszereléssel is
elérhették. A komp előtt kinyílt egy hatalmas kapu, és a kis hajó beszállt az óriási hangárba. Több ehhez hasonló kis hajót is láttak itt, ahogy a komp befelé haladt. Idegen lényt viszont egyet sem! Amikor a komp megállt és az ajtó kinyílt, előttük egy hosszú, kivilágított folyosó terült el. - Házigazdáink szeretnek bújócskázni! - jegyezte meg Alan nevetve. Többen bosszúsan néztek rá, ezért a férfi gyorsan elkomorodott. A folyosón végre megmutatkozott az idegenek keze munkája. Maga a folyosó ugyan pontosan megfelelt a földi normáknak, fényforrást azonban nem lehetett látni. Még ez sem lett volna újdonság, hiszen elrejthették a fel, a padló vagy a mennyezet mögött. Itt azonban úgy tűnt, maga a fel sugározza a fényt! Alan körülnézett, és mikor észrevette, hogy senki sem figyeli, végigsimított a falon. - Francba! - bukott ki belőle, és a tenyerét dörzsölgette. - Mit művel, Bradford? - nézett hátra sóhajtva Anderson. - Csak megérintettem a falat! - vont vállat Alan, de még mindig a kezét dörzsölgette. - Mi baja a kezének? - állt meg előtte az ezredes. - Teljesen elzsibbadt! - húzta el a száját Alan. Az ezredes mellett álló Lowson kinyújtotta mutatóujját, és óvatosan megérintette a falat Aztán egyszerűen rátenyerelt. - Nem érzek semmit! - vont vállat. - Valószínűleg a falak is a kristályból vannak, vagy legalábbis azzal vonták be őket - jegyezte meg Adam. - Így már érthető a reagálása - bólintott Anderson. - Remélem, nem lesz rosszul! - Nem valószínű - rázta a fejét Alan. - Akkor már érezném! - De a kristály elnyeli a fényt! - vetette ellen Lowson. - A kívülről rávetődő fényt - magyarázta Alan. - Belülről még sosem világítottuk meg! - Haladjunk tovább! - szólt Anderson, és folytatta az utat. Úgy haladtak végig a folyosón, hogy senkivel sem találkoztak. Ajtók ugyan vezettek ki a folyosóból - legalábbis a beugró részeket ajtóknak gondolták −, de egyiken sem volt általuk ismert nyitószerkezet. Nem tehettek mást, mint hagyták, hogy az idegenek arra terelgessék őket, amerre akarják. Végül az egyik oldalajtót nyitva találták, ide kellett bemenniük. Egy nagyobb helyiség volt, mind a tizenketten kényelmesen elfértek Sőt, még ülőhelyeket is találtak - tizenkettőt az egyik oldalon egymás mellett, és ezekkel szemben még négyet. Más nem is volt a teremben. - Úgy látszik, itt tervezik a nagy találkozást! - vigyorgott Alan, és leült az egyik székre. Egyáltalán nem volt ideges, legfeljebb egy kicsit izgatott az első találkozás miatt. Valamiért nem gondolta, hogy az idegenek az életükre akarnának törni. Ezt már jó néhányszor megtehették volna, amíg ideértek. 146 Egyikük sem szólt, csendben várakoztak Csak amikor percekig semmi sem történt, oldódott annyira a hangulat, hogy találgatni kezdtek. Két csoportra szakadva, egyikben a tudósok, másikban az űrhajósok. - Mit gondoltok, mi ez az egész? - kérdezte halkan Andres. - Talán megfigyelnek minket - vont vállat körülnézve Adam. - Bár ezt már a kompon is megtehették - És ha várnak valamire? - kérdezte Szonja. - Valami jelre vagy ilyesmi? - Jelre? - ráncolta a homlokát Alan. A következő pillanatban a fejére húzta a sisakot, és a maszkot infrára állította. Jól számított! Az egyik falon piros hátérben kék jelek látszottak! Döbbent arckifejezése láttán a többiek is felhúzták a sisakot. Michael azonnal elővette rengeteg zsebének egyikéből a papírt és a tollat, s lerajzolta a jeleket. Közben Andersonék is felfigyeltek ügyködésükre, és a sisakjuk felhúzása után ők
is felfedezték a jeleket. - De miért infrában üzennek!? - méltatlankodott Szonja, miután lehúzta a sisakját. - Ha annyira ismerik az embereket, tudniuk kellene, hogy mi nem látunk infrában! Ahogy befejezte a mondatot, a falon megjelentek a jelek normális fényben is. - Most már csak arra kellene kérni őket, hogy ma is létező, földi nyelvet használjanak! - nevetett fel Alan, de a következő pillanatban lehervadt arcáról a mosoly. - Francba! - tört ki belőle. A jelek alatt szavak jelentek meg. - Van még valamilyen kívánságotok? - vigyorgott Adam. - Mr. Kazan! - szólt Anderson is. - Meg tudja fejteni? - A rúnákkal sem lett volna gond! - mondta sértetten a nyelvész. - Ez azonban egyértelműen gael nyelven van. - Gondolkodott néhány percig, aztán újra megszólalt. - Jelen esetben a rúnákat betűjelükkel kellett volna azonosítani, és akkor pontosan azt a szöveget kapjuk, mint amit aláírtak. Egyszerűen üdvözölnek minket. - Vajon végig így akarnak kommunikálni velünk? - kérdezte Alan homlokráncolva. - Hé, vigyázz, mit mondasz ki hangosan! - bökte meg Adam. - Még a végén bekövetkezik! - mondta ki Szonja elhallóan, amikor kinyílt az ajtó. Lélegzetvisszafojtva néztek a nyílásra, aztán megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor óráknak tűnő másodpercek múlva megjelent az első idegen. Az idegen emberinek látszott! Két kar, két láb, egy fej, arányos testalkat, átlagos arc. Összesen négyen jöttek be. Kinézetre három férfi és egy nő. Ugyanolyan különbözőek voltak, mint az emberek, de mind a négyen fehér bőrűek. A hajuk a szürke árnyalatait mutatta. Kissé vágott szemük azonban elég furcsa volt. Kettejüknek egészen világoszöld, majdnem fehér szeme volt, inkább csak a pupilla látszott. A másik kettőnek hasonlóan világos, de barna volt, vagy inkább bordóra emlékeztetett. Overallhoz hasonló, egybeszabott, fehér kezeslábast viseltek. Két férfi és a nő azonnal leültek a székekre, az utolsó férfi pedig Alanhez lépett, és a kezében tartott tárgyak közül egyet átnyújtott neki. Alan kissé összerezzent, amikor átvéve a tárgyat hozzáért az idegen kezéhez, pedig szkafander volt rajta. Az idegen teljesen emberien reagált: kissé elmosolyodott a reakció láttán. Aztán sorban az összes embernek kiosztotta a tárgyakat, majd leült társai mellé. Az idegenek kezükbe vették a náluk maradt tárgyat, és a fejükre helyezték. 147 Alan volt az első, aki utánozva őket, szintén a fejére tette a készüléket. Hirtelen mintha valami hideg futott volna végig a fejében, aztán minden visszaállt eredeti állapotába. - Most, hogy életben maradtál, én is kipróbálom! - suttogta Michael, és sorban mind feltették a készüléket - Üdvözletünket már olvashattátok - szólalt meg Alan fejében egy kellemes, nyugodt hang, miközben az egyik idegen szája mozgott. - Fordítógép! - kiáltott fel önkéntelenül Alan, aztán gyorsan lehiggadt - Bocsánat! - Nem történt semmi! - mosolyodott el egy másik idegen. - Szeretnénk, ha minél természetesebben viselkednétek. - Főleg rád vagyunk kíváncsiak - szólalt meg a harmadik férfi, de a másik három rosszalló pillantást vetett rá, és gyorsan abbahagyta a mondatot. Pedig Alant szörnyen érdekelte, hogy miért e kíváncsiság. - Mi is üdvözölünk titeket a Föld bolygó nevében! - hangzott fel Anderson hivatalos kijelentése. Alannek csak ekkor tűnt fel, hogy nem a fülével hallja a szavakat. Valószínűleg Michael is éppen ekkor juthatott erre a felismerésre, mert kérdőn néztek egymásra. - Köszönjük, és engedd meg, hogy örömünket fejezzük ki… - mondta az első idegen, de Alan tovább nem hallotta a szöveget, mert hirtelen lekapta a fejéről a készüléket. Döbbenten vette észre, hogy az idegen szája mozog ugyan, de egy árva hangot sem ad ki. A nő észrevette ténykedését, és mosolyogva bökte meg a mellette ülő férfit. Alan elég nevetséges arcot vágott, az idegenek azonban csak mosolyogtak, és kezükkel mutatták, hogy tegye vissza a készüléket. Miután megtette, még nem kapott azonnal magyarázatot.
- Engedjétek meg, hogy bemutatkozzunk! - mondta a nő, és a bal oldalán ülő, zöld szemű férfira mutatott. - Tajkan a ti megfogalmazásotokban az elsőtiszt, Piren mutatott a másik oldalán ülő férfira - a másodtiszt Karion, a tudományos tisztünk, jómagam pedig Sindan vagyok, a hajó kapitánya. - Társatok éppen az előbb tapasztalta meg, hogy a mi nyelvünket képtelenek lennétek megtanulni - kezdte a magyarázatot Tajkan. - Ugyanis ti nem érzékelitek azt. Tudjuk, hogy a fületeket - mutatott saját fülére - használjátok a hangrezgések felfogására, és a szemeteket a fény befogadására. Mi azonban ebből a szempontból mások vagyunk. Azt már gondoljátok, hogy a ti általatok infrának nevezett tartományban érzékeljük a fényt. És ugyanebben a tartományban is hallunk. Ezért a társatok, amikor az előbb levette a fordítógépet, semmit sem hallott. - A fordítógép éppen ezért nem a hang átalakításával próbálkozik - folytatta Sindan −, hanem közvetlenül az agy beszédközpontjára csatlakozik, így mielőtt még kimondanátok, már ismerjük a szavaitokat. - És az összes gondolatunkat! - hördült fel Anderson. - Tévedés! - rázta a fejét a nő, miközben kecses mozdulattal emelte meg a kezét. Éppen azért készítettük el a készüléket úgy, hogy a beszédközponthoz- kapcsolódjon, mert tudjuk, hogy a gondolataitokat féltve őrzitek. Nem is csoda, hiszen sokszor mást gondoltok, mint mondtak - jegyezte meg, a kijelentés élét egy mosollyal tompítva. - Ejnye, ezredes! Rejtett gondolatai vannak? - nevetett fel Alan. Egyre jobban tetszett neki a helyzet és az idegenek. - Ha közösségben él, senki sem lehet teljesen őszinte a másikhoz! - szólalt meg Karion. - Ez nálunk sincs másként. Vannak dolgok, amit szívesen árulunk el magunkról, és vannak, amelyeket eltitkolunk. Magunk vagy mások védelmében. 148 - Ti ismeritek az embereket - váltott témát Alan. - De mi nem ismerünk titeket. Elmondanátok röviden, kik vagytok? - Természetesen - bólintott Karion. - A mi népünk innen számítva a harmadik galaxis egyik csillagrendszerének bolygóján él, melyet Niemek hívunk. Néhány száz évvel ezelőtt jutottunk el arra a fejlettségi fokra, amikor már képesek voltunk galaktikus űrhajókat építeni. - Egy pillanat! - emelte fel a kezét Alan. - Ha ez néhány száz éve történt, hogyan kerültetek több ezer éve a Földre, a Marsra és az Európára? Az idegenek egy pillanatra összenéztek, csak aztán válaszoltak. - Nos, ez sem túl bonyolult - folytatta Tajkan. - Abban az időben már képesek voltunk az űrutazásra, de a hajtóműveink a tietekéhez hasonlóan kezdetleges volt Egyetlen hajót indítottunk el hosszabb távra, hogy megállapítsuk, mi van a belátható rendszeren kívül. Aztán az illetékesek úgy döntöttek, hogy haladjunk tovább. Így jutottunk el a Földre. Sokáig tanulmányoztuk az ott élőket, de az ember fejlődésével egyre kijjebb szorultunk. Végül egy időre felhagytunk a megfigyeléssel. - Mióta figyeltek újra? - kérdezte Tyler. - Amióta az egyik szondátok keresztülhaladt a galaxisunkon, és több rádiójelet is fogtunk - válaszolta a kapitány. - A Voyager űrszondák! - nevetett fel Andres. - Legalább nem volt hiába! - Befogtuk a szondátokat, és miután sikerült megfejtenünk a technológiátokat, megnéztük és meghallgattuk a küldött anyagot - folytatta Sindan. - Sokat megtudtunk rólatok, mi történt, amióta elhagytuk a csillagrendszereteket. Csodálom, hogy még a rossz oldalatokat is meg mertétek mutatni! Aztán továbbküldtük a szondátokat, hogy folytassa útját. - Viszont felvetődött a lehetőség, hogy újra visszatérjünk, és a távolból figyeljünk titeket - vette át a szót Piren. - De a Földdel szomszédos bolygón és a kis holdon létesített bázisainkat már nem foglalhattuk el, ha láthatatlanok akartunk maradni. Ráadásul azt az utasítást kaptuk, hogy csak akkor lépjünk veletek kapcsolatba, ha azt ti kezdeményezitek. Így hát vártunk! - Miért volt ennyire fontos nektek a velünk való kapcsolat? - kérdezte Adam. Hiszen hozzátok képest ősemberek vagyunk! - Ez nem igaz! - rázta a fejét határozottan a nő. - Amióta újra megfigyelünk titeket, átvettünk néhány egészen hasznos technológiai fogást tőletek. Az a komp például, amivel idehoztunk titeket, le tud szállni atmoszférában is és halott bolygókon is. Igaz, felszálláskor nagyobb gravitációval már nem bír, de jól lehet vele manőverezni.
Valószínűleg mi is rájöttünk volna, hogyan oldjuk meg ezt a problémát, de mivel a mi atmoszféránk nem annyira sűrű, mint a Földé, nem volt szükségünk ilyen jellegű járműre. - Ezért zuhantak le a hajóitok annak idején? - kérdezte Alan felcsillanó szemmel. - Igen, az első kísérletek bizony jó néhány ősünk halálát okozták! - bólintott Karion. - Ezek szerint megpróbáltatok leszállni? - húzta fel a szemöldökét Alan. - Természetesen - válaszolta Sindan. - Melyik űrutazó tudná megállni, hogy leszálljon egy olyan bolygón, ahol értelmes élet van! - De amikor élve megúsztatok a zuhanást, mégsem próbálkoztatok kapcsolatfelvétellel! - csóválta a fejét Michael. - Addigra megértettük, hogy nem szabad beavatkoznunk, mert a bolygó lakói nagyon befolyásolhatóak - mondta Piren. - Minket pedig elsősorban az érdekelt, mi történik veletek, ha nem avatkozunk közbe. 149 - Hát, a szonda adatbázisából láthattátok, mi történt - jegyezte meg bosszúsan Szonja. - Háborúk, fegyverkezés, környezetszennyezés. Soroljam még? - Ne higgyétek, hogy mi nem mentünk keresztül ugyanezeken az útkereszteződéseken - rázta a fejét Tajkan. - Nekünk is megvoltak a magunk keresztjei, ahogyan ti mondanátok. A mi népünk azonban elég koránjutott el az űrhajózásig, és a csillagrendszerünkben három bolygó lakható még a miénken kívül. Úgyhogy mi nem háborúval, hanem kirajzással oldottuk meg a nagyobb konfliktusokat. - Ez azonban nem jelenti azt, hogy nálunk nem voltak nagy háborúk - vette át a szót Sindan. - Talán emiatt érezzük hasonlónak a sorsunkat a tietekéhez, és ezért akartuk veletek felvenni a kapcsolatot. - Miért megyünk a Marsra? - váltott témát hirtelen Michael. Anderson már nyitotta a száját, hogy letorkolja, de Sindan megelőzte. - Úgy tudom, a kíváncsiság emberi dolog - mosolygott. - Több okunk is van erre. Azt már tudjátok, hogy az általatok Marsnak nevezett bolygón volt egy bázisunk. Nem véletlen, hogy sokan hisznek a marslakók létezésében. Már ti is ismeritek a genetikai emlékezés létezését. Nos, amit az őseitek láttak vagy gondoltak, rátok is átragad, és nemcsak szóbeszéd útján. Ezért vannak olyanok, akik az elképesztő dolgokat, jelenségeket magyarázat nélkül elfogadják, míg mások tanulmányozzák azokat. Az előbbiek tudat alatt már elfogadták a jelenséget a genetikai emlékezés miatt. - Viszont előfordulhat, hogy valaki éppen emiatt rossz következtetésre jut - szólalt meg Tyler. - Én például sosem hittem a marslakók létezésében - szólalt meg elgondolkodva Alan −, mégis egész életemben azon munkálkodtam, hogy egyszer bebizonyítsam, létezett valamikor egy sokkal fejlettebb civilizáció a Földön. - Sok ember vágya, hogy megtalálja a hiányzó láncszemet - mosolygott Adam. Manapság pedig sokkal könnyebben hisznek a földönkívüliek létezésében, mint Istenben. - Nálatok létezik olyan halhatatlan lény, mint a mi Istenünk? - kérdezte Alan. - Mi is kíváncsi fej vagyunk - felelte Karion. - Amíg nem tudjuk a magyarázatot, keresni fogjuk. Addig pedig mindenki azt gondol, amit akar. - Az egyik oka annak, hogy megfigyeltünk titeket, éppen az élet keletkezésének rejtélye - vette át a szót Sindan. - Azt hittük, ha tanulmányozunk titeket, magunkról is többet tudhatunk meg. Ez igaz is. De ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan keletkezik az élet, előbb kellett volna érkeznünk. - Eléggé meglep, hogy ennyire hasonlóan gondolkodunk - csóválta a fejét Alan. - Tudjátok, ő volt az, aki állandóan arra figyelmeztetett minket, hogy ne emberi fejjel gondolkozzunk! - magyarázta nevetve Michael. - Most pedig kiderül, mennyire hasonlítunk. - Ez csak véletlen - csóválta a fejét Karion. - Léteznek tőlünk eltérő gondolkodású értelmes lények is. - Ti már találkoztatok ilyenekkel? - hajolt előre izgatottan Andres. - Más galaxisokba is eljutottunk, de eddig csak veletek és még egy értelmes fajjal találkoztunk - magyarázta Karion. - Őket azonban nagyon nehéz megérteni. Ez elsősorban abból fakad, hogy mind mentálisan, mind technikában jóval túlhaladtak
minket. - De hát ti is jóval fejlettebbek vagytok nálunk! - csodálkozott Anderson. - Igaz, de hozzátok hasonlóan, mentálisan még nem fejlődtünk hozzá a technológiánkhoz - mondta Karion - A ti gondolkodásmódotok is sokat fejlődött, de 150 ha jobban belegondoltok, a természetetek ugyanaz, mint párszáz évvel ezelőtt. Mosolyogva figyelte, ahogy néhány arc elborul ennek hallatán. - Tudom, hogy nem könnyű elfogadni ezt a tényt. De ha egy kicsit elgondolkodtok, ti is egyetértetek velünk. - Azt el kell ismernünk, hogy az utóbbi ötven évben ezen a téren rengeteget fejlődtetek - jegyezte meg Sindan. - Előbb a fejeteket használjátok, csak aztán cselekedtek. - Miért érzem úgy, hogy nem csak egyszerűen fel akartátok venni velünk a kapcsolatot? - kérdezte Alan átható tekintetét Sindanra vetve. - Mint már említettük, nem ez volt az egyetlen oka feltűnésünknek - bólintott a nő. - De először szeretnénk megérkezni a Marsra. Karion elvezet titeket a szálláshelyetekre, később még találkozunk! - mondta még, és Karion kivételével távoztak a helyiségből. Az emberek elképedve néztek utánuk. - Hát ezek jól itt hagytak minket! - jegyezte meg csodálkozva Anderson. - Ne felejtse el, ezredes úr, hogy ez az ő hajójuk, ők diktálják a szabályokat! figyelmeztette Lowson - Vajon miért olyan fontos nekik a Mars? - tűnődött Szonja. Egyiküket sem zavarta, hogy Karion mosolyogva áll nem messze tőlük, és a fejükön lévő fordítógép miatt mindent ért. - Pár nap, és megkapjátok a választ! - jegyezte meg az idegen. - Most azonban kérlek, kövessetek! - A rúnákra nem is jutott idő! - kesergett Michael, miközben elhagyták a helyiséget - Biztosan beszélhetünk még velük - vigasztalta Adam. - Ha már itt vannak, ők is jobban meg akarnak ismerni minket! Karion egy olyan szobába vezette őket, amelyből több ajtó is nyílt. Ezt a helyiséget is a kompon lévő pihenőkhöz hasonlóan rendezték be. Kis asztalokat és székeket helyeztek el itt. Az emberek körülállták az idegent, ő pedig magyarázni kezdett. - Kiosztok nektek egy kis készüléket, amellyel az itteni ajtókat is nyitni tudjátok. Odalépett Alanhez, és egy, egy centi átmérőjű lapos tárgyat vett elő. - Kérem a kezed! - szólt Alanhez, aki kíváncsian nyújtotta felé a kezét. Karion a csukló külső felére helyezte a lapkát. Alan csak egy apró tűszúrást érzett. - A készülék automatikusan rögzítődik a bőrhöz, így állandóan hordható, nem veszthetitek el. Ha mégis le akarjátok venni, csak egy erőteljes nyomást kell a felületére gyakorolni, és már el is távolítottátok. - Alan azonnal kipróbálta, és a lapka valóban lejött. - Mivel azonban az egész hajón ez a lapka jelenti mindenhová a bejutási lehetőséget, nem ajánlatos levenni. - És persze így tudják figyelni minden lépésünket! - jegyezte meg Anderson. - Ez is igaz, de ez rátok nem igazán vonatkozik - mondta Karion nyugodtan −, mivel ezt a helyiséget nem fogjátok elhagyni a Marsig! Gyertek, megmutatom, hogyan működik a mosdó! A mosdó a Földön csak egy köznapi dolog, ezen az űrhajón azonban egészen érdekes volt. Ugyanis nem vizet használtak a tisztálkodáshoz, hanem valamilyen sugarakat, amely eltávolította a bőrről az összes piszkot és baktériumot, anélkül, hogy magában a testben kárt okoztak volna. Ugyanezt a technológiát alkalmazták a ruhák tisztántartására is. 151 Alan természetesen azonnal kipróbálta a mosdót. Derékig lehúzta a szkafandert, és kezét a megfelelő helyre tette. Kellemesen langyos légáramlatot érzett, és két-három másodperc alatt tisztább lett a keze, mint a Földön bármikor. Azután Karion megmutatta, hogyan kell ételt készíttetni a közös helyiség falára helyezett nyomógombos tábla segítségével. Michael - aki nemcsak főzni szeretett, hanem a gyomrát sem kímélte, és kedvelte az ételkülönlegességeket - végig jegyzetelte, hogy melyik gombvariációhoz, milyen étel tartozik. Ilyen ételeket nem
ehetett a Földön! A tudósok nem foglalkoztak azzal, hogy nem hagyhatják el a helyiséget, az űrhajósokat, de elsősorban Andersont azonban nagyon zavarta a bezártság. Miután Karion elbúcsúzott, egyfolytában arról károgott, hogy ehhez nincs joguk. Még a lapkáját sem volt hajlandó feltenni. - Elnézést, hogy félbeszakítom, ezredes - szólalt meg nyugodtan Alan −, de ellenkező esetben önök mit tennének az idegenekkel? Nem tartanák elszigetelve őket? - Talán tovább is, mint ők minket - jegyezte meg Adam kelletlenül. Anderson azonban nem volt hajlandó a józan észre hallgatni. Olyannyira, hogy miután elfoglalták a szobáikat, a vele egy helyiségbe kerülő űrhajósokkal terveket kovácsolt. Alvás után Alanék a közös helyiségben üldögéltek, amikor Anderson vidám arccal lépett ki a szobából. Alan homlokráncolva nézett össze a többiekkel, nem értette a dolgot. Sőt, az ezredes elégedettsége láttán nyugtalanság fogta el. Anderson és csapata csendben megreggeliztek, aztán visszavonultak a szobájukba. - Itt valami nem stimmel! - csóválta a fejét Adam. - Ekkora változás jelent valamit! - Nem hiszem, hogy sokat tehetünk! - vont vállat Andres, és a kezébe véve nézegette a fordítógépet. - Mit gondoltok, ha szétszedem, megharagudnak? - Inkább ne nyúlj hozzá! - nevetett fel Alan. - Mert akkor fogalmad sem lesz, miről beszélgetünk az idegenekkel. - Gondolod, hogy nem kapnék másikat? - ráncolta a homlokát Andres. - De biztosan - válaszolta Michael tele szájjal. - Csak azt már szétszedhetetlenné teszik, mielőtt a kezedbe adják. - Michael, te meg kieszed mindenükből szegény idegeneket! - nevetett Szonja. Szerintem mióta fent vagyunk, megettél vagy tíz adag kaját. - Alan meg állandóan mosakszik! - vont vállat két falat között a nyelvész. Vigyázz, mert a végén még elkopik a bőröd! Nevetve nézték, amikor Michael végzett az étellel, és elővéve jegyzeteit, a következő kódot kezdte bepötyögni. - Azért kicsit normálisabban kellene viselkednünk, mert a végén az idegenek azt hiszik, minden ember ilyen lökött! - csóválta a fejét Tyler. - Szerinted, hogyan kell ilyen helyzetben normálisan viselkedni? - tette fel a kérdést Alan. - Fogalmam sincs, de biztosan nem úgy, ahogyan mi tesszük! - vonogatta a vállát Tyler. - Azt mondták, hogy viselkedjünk természetesen - jegyezte meg Andres. - Lehet, hogy ők is halálra röhögik magukat a monitorok előtt - vont vállat Alan. - Gondolod, hogy figyelnek minket? - nézett körbe Michael. - Gondolod, hogy nem? - kérdezett vissza Alan. - Az ő helyükben mi is pontosan ezt tennénk, akár tetszik az ezredesnek, akár nem. Több okból is ez a célszerű. - Hogyhogy?- kérdezte Szonja. 152 - Először is a baktériumok, vírusok miatt - emelte fel hüvelykujját Alan. Másodszor - nyújtotta ki a mutatóujját is −, hogy kiderítsék, mik a szándékaink. Harmadszor, hogy megtervezzék a következő lépésüket. Valami miatt nagyon fontos nekik a Mars, és szerintem nagyon szeretnék tudni, mi mennyit tudunk arról, amiről ők nem akarnak beszélni. - Ez a mondat éppen elég kacifántos volt ahhoz, hogy egy régész mondja! - vakarta meg Tyler az orra tövét. - Szerinted nem így van? - nézett rá Alan. - Ha így van, és tudod, hogy figyelnek, miért beszélsz róla? - kérdezte Michael félretéve az aktuális tányért. - Nem kellene eltitkolnod az érzéseidet? - Jobb, ha tudják, használjuk a fejünket! - közölte Alan. - Jelen esetben pedig nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy titkolózzunk. - És Anderson? - kérdezte Adam. - Nem tehetünk az ellen, amit éppen csinál! - vont vállat Alan - De úgysem fog messzire jutni! - Gondolod, hogy szökni próbál? - húzta fel a szemöldökét Tyler. - Mi mást tervezgetnének titokban! - válaszolta Alan - És közben még arról is megfeledkeznek, hogy figyelhetik őket.
- Mi nem teszünk semmit? - kérdezte ártatlanul Szonja. - Minek? - vont vállat Alan. - Eddig nem bántottak, és még csak elképzelésünk sincs a további szándékukról. Ilyenkor az a legjobb, ha sodortatjuk magunkat az árral, hogy a kérdéseinkre választ kapjunk. - Nem próbáljuk meg leállítani Andersonékat? - kérdezte Adam. - Nyugi! - intette Alan. - Az idegenek tudni fogják, mit tegyenek! - Ennyire bízol bennük? - csodálkozott Szonja. - Te, aki még a tenger alatt is minden korall mögé ellenséget képzelsz! - Úgy látszik, jó hatással volt rám ez az utazás - vont vállat Alan. Aznap „éjjel” Alan matatásra ébredt. Amikor felkelt, és kinyitotta az ajtót, Anderson és kis csapata éppen az egyik lapkát babrálták, hogy megpróbálják kinyitni a külső ajtót. - Nicsak, nicsak! - dőlt mosolyogva az ajtónak Alan. - Hogy haladnak a szökési tervükkel? - Maga inkább bújjon vissza a puha ágyikójába! - hallatszott az ezredes zord válasza. - Meg sem próbált a helyzete ellen tenni! - Minek? - vonta fel a szemöldökét Alan. - Vendégek vagyunk, nem foglyok! Egyébként pedig sokkal jobban tetszik a mostani helyzet, mint amikor maguk kényszerítenek valamire. Persze csak óvatosan teszik, de úgy, hogy semmi lehetőség sincs az ellenkezésre. - Alan kissé elmosolyodott. - Nem is értem, magának miért nem tetszik a saját módszere! - Hagyjon minket dolgozni! - rivallt rá az ezredes. Mielőtt befordult volna az ajtón, a szeme összevillant Lowsonéval. Az őrnagy tekintetéből azt olvasta ki, hogy nem ért egyet az ezredes döntésével, de semmit sem tehetett ellene. Az egyik mérnök néhány perc alatt szétszedte a lapkát, és a nála lévő műszerek segítségével megállapította a működési elvét. Ez azonban még nem volt elegendő arra, hogy megállapítsa, melyik részt kell kiiktatnia ahhoz, hogy az ajtó kinyíljon. 153 - Uram! - szólalt meg a mérnök halkan. - Ha valamilyen szerencse folytán sikerülne kinyitnunk ezt az ajtót, az még nem jelenti azt, hogy nyert ügyünk van! A folyosón még több ajtó állja majd az utunkat! - Maga csak dolgozzon, a többit bízza rám! - sziszegte az ezredes. Emberei alig ismertek rá. Még sosem látták ennyire dühösnek és ingerültnek. Éppen ennek az érzelemnek tulajdonították azt is, hogy a döntéseit nem gondolta át. Ám ahányszor valamelyik űrhajós megpróbált a lelkére beszélni, úgy nézett rá, hogy az illető jobbnak látta meg sem szólalni. Végül a mérnöknek az egyik apró alkatrész eltávolításával sikerült elérnie, hogy kinyíljon az ajtó. A hat ember, Andersonnal az élen kiosont a folyosóra. Innentől kezdve azonban teljesen ki voltak szolgáltatva a sors szeszélyének, hiszen, ha megjelent volna egy idegen, sehová sem tudtak volna behúzódni. Úgy látszik, a szerencse melléjük szegődött, mert majdnem fél órán keresztül bolyongtak az idegen hajó belsejében. Kitalálták, hogy ha az alkatrészt visszahelyezik a helyére, és utána újra eltávolítják, minden előttük lévő ajtó kinyílik. Így bebementek egy-egy oldalajtón, de mindenhol üres helyiségeket találtak. Végén már fogalmuk sem volt, merre járnak. Éppen újabb ajtót kerestek az aktuális folyosón, amikor szemben idegenek jelentek meg. Hátat fordítva nekik menekülni próbáltak, de csak pár lépést tehettek meg, amikor abból az irányból is idegenek közeledtek. Közre fogták őket! Nem menekülhettek! Az idegenek szó nélkül kísérték vissza őket a szobájukba, ahol már várt rájuk a négy ismerős idegen. Alan úgy érezte éppen csak lehunyta a szemét, amikor valaki a vállát kezdte rázogatni. Lassan nyitotta ki a szemét. - Mi történt? - kérdezte nagyot ásítva. Felült, és álmos tekintettel nézett Andresra. - Itt vannak az idegenek… - kezdte Andres, de Alan közbekotyogott. - Ebben nincs semmi újdonság! Eddig is itt voltak! - De most Andersonékat is magukkal hozták! - Tehát csak sikerült kijutniuk innen! - jegyezte meg halkan Alan. - Te tudtál róla? - nézett rá vádlón a csillagász.
- Az éjjel felébredtem, és éppen az ajtó körül matattak. Na, menjünk! - állt fel Alan, és kimentek. Már mindenki a közös helyiségben tartózkodott. A tudósok álmosan, Andersonék megviselten, az idegenek fitten. - Hello, ezredes! - köszönt Alan, miközben felhelyezte a fordítót. - A legédesebb álmomból ébresztettek fel maguk miatt! Nem szívesen mondok ilyet, de én megmondtam! - nézett Andersonékra kárörvendőn. - Tudtál róla? - fordult felé Sindan. - Nyilvánvaló volt - vont vállat Alan. - Titkolóztak, sugdolóztak. - Miért nem tartottad vissza őket? - kérdezett tovább a nő. - Mert nem lett volna semmi értelme - válaszolta Alan. - Ha ismertek minket, tudnotok kell, hogy vannak olyan makacs emberek, akiknek beszélhet az ember, nem hallgatnak senkire. - Miért nem figyelmeztettél minket? - folytatta a kihallgatást Sindan. - Minek? - vont vállat Alan. - Hiszen minden szavunkat halljátok és minden mozdulatunkról tudtok! Ha az ezredesek kijutottak innen, akkor az azért történt, mert ti is így akartátok. 154 - Ti miért nem gondoltatok erre? - fordult az ezredeshez a kapitány. Anderson csodálkozva nézett Alanre. - És minket miért nem figyelmeztetett? - sziszegte Alan felé. - A kutatás során egyfolytában önmagukból indultak ki - sóhajtott nagyot Alan. Gondoltam, most is eszükbe jut, hogy mit tennének az idegenek helyében. Tévedtem! - vont vállat. - Mivel a társatoknak igaza van, és csakugyan megfigyeltük a viselkedéseteket szólalt meg Sindan −, ezért nem büntetünk meg titeket Elvégre vendégek vagytok, és nem foglyok! Legközelebb pedig előbb a fejeteket használjátok, csak azután cselekedjetek! - Talán mást vártatok?! - csodálkozott Alan. - Nem ismerünk titeket annyira, mint gondoljátok! - válaszolta Sindan. - Van ugyan néhány felvételünk, de legtöbbször nem ismerjük a cselekedeteitek mozgatórugóit. Kicsit csodálkoztunk, amikor a csoport egyik fele nem tett semmit, a másik viszont próbálkozott. Csak akkor értettünk meg titeket - fordult Alanék felé −, amikor lefordítottuk a beszélgetéseiteket. - Ti előre tudtátok, hogy mi fog történni, mégsem tettetek semmit! - vette át a szót Karion. - A beszélgetésetek alapján úgy gondoljuk, ez apró bosszú lehetett a részetekről. Igazam van? Alan elgondolkodva nézett az idegenekre. Azt állítják, hogy nem ismerik eléggé az embereket, egy rövid beszélgetésből mégis ennyire jó következtetést vontak le. Kelletlenül bólintott. - Valóban ez is belejátszott. - Miért? - kérdezte Sindan, és csodálkozó arckifejezése egészen emberinek hatott. - Mert mi nem éppen önszántunkból vagyunk itt - válaszolta Alan. - Nem mondom, hogy nem keltette fel a kíváncsiságomat a kutatás, és kimondottan örülök, hogy jelen lehetek egy ilyen eseménynél. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elfelejtettem, egyszerűen megparancsolták, hová menjek, és mit tegyek. - Miért kellett megparancsolni?! - értetlenkedett Sindan. - Hiszen éppen az előbb mondtad, hogy örülsz a történteknek! - Az elején még fogalmunk sem volt arról, hogy mi lesz a kutatás végén magyarázta Alan. - A mi illetékeseink előszeretettel hallgatják el előlünk a tények nagy részét. Csak részleteket tudunk meg, ebből kell dolgoznunk. - Miért van erre szükség? - kérdezte még mindig értetlenül a nő. - Mert nálunk az információ egyenlő a hatalommal - sóhajtott Alan. - Amíg a másiknak csak részleteket adsz át, addig a te kezedben van az irányítás. - Csakhogy ebben az esetben már annyi lett a bizonytalansági tényező és a különös esemény - szólt közbe Szonja −, hogy szerintem már az Európán is inkább a ti kezetekben volt az irányítás. - És ez nem véletlen! - vetett átható pillantást Alan a női idegenre. - Jól mondod! - bólintott komolyan Sindan. - Most már a mi kezünkben a döntés! Aztán sarkon fordult, kilépett a helyiségből, és a többi idegen követte. Végül
mögöttük bezáródott az ajtó. - Ez érdekes beszélgetés volt! - hőzöngött Anderson. - Most, hála magának, valóban foglyok vagyunk! - Hála nekem?! - ráncolta értetlenül a homlokát Alan. - Nem én akartam megszökni! Egyébként pedig nem vagyunk foglyok - jegyezte meg halkan, és a lapkát az ajtó felé fordítva, annyit mondott: - Ajtó ki! - És az ajtó kinyílt. - Eddig sem volt bezárva, de maguk meg sem próbálták a legegyszerűbb lehetőséget! Miért zártak 155 volna be minket, hiszen úgysem tudnánk kikeveredni ebből a repülő labirintusból. Arról nem is beszélve, hogy sosem a valóságot látjuk, hanem, amit ők akarnak. - Ezt komolyan mondod?! - vonta össze a szemöldökét Tyler. - De hát miért teszik ezt?! - Tanulmányoznak minket - vont vállat Alan. - De azt nem tudom, miért - Pedig neked tudnod kellene - jegyezte meg Michael. - Miért pont nekem? - ráncolta a homlokát Alan. - Nekem úgy tűnik, hogy csak a te viselkedésedre kíváncsiak - válaszolta komolyan Michael. - Egyikük már az elején elszólta magát, amikor a fordítógépet megismertük. Alan visszagondolt az akkor történtekre, és igazat adott Michaelnak. - De miért pont én?! - értetlenkedett. - Ha kiderítenénk, akkor talán többet tudnánk róluk - sóhajtott Michael. - Ez valóban érdekes felvetés - simogatta az állát Anderson. - Talán azért érdekli őket, mert maga volt az egyetlen, akire hatással volt a kristály. - Az előbbi szökésnél is a te viselkedésed mozgatórugóit firtatták! - nézett rá Szonja. - Mi van, ha végig hazudtak nekünk! - jegyezte meg hirtelen Alan. - Hogyhogy? - nézett rá Anderson. - Mondjuk, nem ők voltak az üzenet valódi címzettjei - válaszolta Alan elgondolkodva. - De akkor, hogyhogy megértették? - kérdezte Michael. - Valamilyen kapcsolat biztosan van köztük - fűzte tovább a gondolatait Alan. - Aha - motyogta Adam. - Szerintem csak agyadra ment a sok gondolkodás! - Talán igaz, hogy nagyon hasonló az észjárásunk! - mondta Alan. - Vegyünk három csoportot! Az egyszerűség kedvéért hívjuk őket, Egyesnek, Kettesnek és Hármasnak. Egyes és Kettes tudja, hogy hárman vannak, Hármas azonban egyikükről sem tud. Mi történik, ha Hármas üzenete nem Egyeshez jut el? Kettes egyszerűen kiadja magát Egyesnek, hogy megtudja, mi a szándéka Hármasnak Egyessel. - De ennek csak akkor lenne értelme, ha Egyes és Kettes összetűzésben áll egymással! - jegyezte meg Michael. - Pontosan - bólintott Alan komolyan. - De annak akkor sincs értelme, hogy veled kivételeznek! - csóválta a fejét Szonja. - De valami azt súgja, hogy mégis ilyesmiről van szó - vont vállat Alan. 12. Eközben az idegen hajó megérkezett a Marshoz. A Mars Venture-1 mellett állt körpályára. Megjelenése itt is meglehetős feltűnést és izgalmat keltett. Azért is, mert az itt tartózkodók azt az utasítást kapták a Földről, hogy ne tegyenek semmit. Még nagyobb feltűnést keltett, amikor a bolygóra leszálló kompból emberek léptek ki, a négy idegen kíséretében. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy az idegenek a bolygó atmoszférájában sem viseltek szkafandert. Ez még a kompon tartózkodókat is meglepte. Amint beértek a bázis területére, Anderson azonnal átvette az irányítást. Egy terembe vezette az idegeneket, ahol ugyanúgy, mint náluk, csak székek és asztalok 156 voltak elhelyezve. Ráadásul olyan útvonalon vezette őket oda, hogy semmilyen következtetést nem tudtak levonni a technikai színvonalat illetően. - Üdvözlünk titeket a mi bázisunkon! - mondta udvariasan. - Lenne még néhány kérdésünk hozzátok! Közben a teremben egész kis tömeg gyűlt össze, mivel az ezredes senkit sem tiltott ki. A hatalmas túlerő ellenére az idegenek nem látszottak idegesnek vagy
nyugtalannak. Miközben az eddigi csapat tagjai is leültek, Anderson alig láthatóan odabiccentett Alannek. A férfi, ahogy a székek mögött a megmaradt üres hely felé igyekezett, elhaladt az idegenek mögött. Megállt mögöttük, és amikor Anderson újra biccentett, elkapta az előtte ülő nő nyakát. A közönség felhördült, Alan pedig szárazon felnevetett. A keze átsiklott a testen! - Szóval ez a helyzet - tárta szét a karját Anderson. - Még arra sem méltatnak minket, hogy személyesen jelenjenek meg a találkozón! - Honnan tudtátok? - kérdezte Adam döbbenten. - Én észre sem vettem! - A hajón még csak gyanítottuk - válaszolta Anderson. - Teljesen akkor bizonyosodtunk meg róla, amikor nyugodtan közlekedtek bármely atmoszférában. - Tehát ezért nem a megszokott módon szállt le a komp?! - nevetett fel az egyik mérnök. - Nos, kedves idegenek - szólt Anderson a vetített képekhez −, találkozhatunk személyesen, vagy jobban kedvelitek az ismeretlenséget? - Jobb szeretnénk, ebben a formában maradni - válaszolta Sindan, és hangján hallatszott a bizonytalanság. - Nyugodtan közölhettétek volna velünk, hogy csak ilyen formában érintkeztek velünk - szólt hozzájuk Anderson. - Nem sértődtünk volna meg. - Elnézést kérünk a félrevezetésért! - mondta Sindan. - Uram! - rontott be a terembe egy űrhajós. - Újabb három leszállóegység tart a bolygó felé! - Ez mit jelent? - nézett az ezredes kérdőn az idegenekre. - Valamit ellenőrizni szeretnénk - felelte Sindan. - De az isten szerelmére, miért kellett ebbe minket is belerángatni! - tört ki Lowson. - Bármikor bejöhettetek volna, és leszállhattatok volna a Marson! - Most már tudjuk - válaszolta Sindan. - De egy időben éppen elég fegyvert tartottatok a világűrben. - Uramisten! - emelte az arca elé a kezét Anderson. - Úgy érted, féltetek tőlünk? kérdezte csodálkozva. - Hiszen sokkal fejlettebbek vagytok nálunk! - A magasabb technikai fejlettség nem jelent mindig győzelmet! - rázta a fejét Sindan. - Érdekes megállapítás - bólintott Alan. - Tízen maradjanak itt és figyeljék őket! - mondta Anderson, és gyorsan elhagyta a termet. Egyenesen az irányítóba ment, a többiek, köztük a tudósok követték. - Ne tegyünk valamit, uram? - kérdezte bizonytalanul az egyik űrhajós. - Mivel, hadnagy? Rakétapisztollyal? - kérdezte sóhajtva Lowson. - Itt nem tehetünk semmit ellenük - hajtotta le a fejét Anderson. - A Földön azonban már tudnak a történtekről. Hol szálltak le a kompok? - kérdezte gyanakodva. - Nem messze onnan, ahol a feliratot találtuk, uram! - válaszolta a hadnagy. 157 - Azt hiszem, ez fölösleges kérdés volt - csóválta a fejét az ezredes. - Ez pontosan az a helyzet, amit egy katona sosem kíván magának. Fegyverek nélkül semmit sem tehetünk! - Már megbocsásson, ezredes úr - szólt közbe Lowson −, de fegyverekkel sem mennénk sokra! A hajójukról azonnal elpusztítanák az egész bázist. - Vajon mit akarhatnak? - kérdezte savanyú képpel az ezredes. - Biztosan a régi bázisukon keresnek valamit - találgatott Alan. - Valamit, amit nagyon féltenek tőlünk. - Gondolja, hogy fegyverről van szó? - nézett rá Lowson. - Emberi ésszel csak arra tudok gondolni! - bólintott Alan. - Lehet, hogy a hajójuk nincs is felfegyverezve, és éppen most kerül a kezükbe az, amivel kiirthatnak minket. - Ez azért elég hülyén hangzott! - fintorgott Michael. - Miért kellett eddig várniuk, hogy megszerezzék? Miért nem vitték el már előbb? - Ebből látszik, hogy nem tudnak rólunk annyit, mint amit el akartak hitetni velünk - jegyezte meg Szonja. - Hiszen féltek tőlünk! - Itt azért valami más is van - vakarta a fejét Alan. - Nem csak egyszerűen tőlünk féltek!
- Most megint a három csoportra akarsz utalni? - vágott szenvedő képet Michael. Ne rombold le az illúziót! - Szerintem még nincs vége! Vár még ránk néhány meglepetés! - mondta Alan. 13. Az egyik műholdat átküldték a leszállóegységek fölé, hogy megfigyelhessék az idegenek tevékenységét. De semmit sem láttak, mivel az idegenek egy földalatti barlangrendszerbe ereszkedtek le. Anderson már füstölgött tehetetlenségében, amikor Alan furcsa ötlettel álltelő. - Még egy rádióüzenetet el kellene küldenünk! - szólalt meg. - Minek és kinek? - tárta szét a kezét Anderson. - Túlságosan beleélted magad az elképzelésedbe, Alan! - csóválta a fejét Michael. - Miért ne próbálhatnánk meg? - kérdezte Alan. - Semmit sem veszítünk vele! - Ebben igaza van! - nevetett fel szárazon Anderson. - Ha ezzel akarja elűzni az unalmát, hát tegye! - Mégis mit akarsz elküldeni? - lépett mellé Michael, amikor Alan levetette magát az egyik székre a komputer előtt. - Csak három rúnát - válaszolta elszántan Alan, és elkészítette a képet. - Három Algiz?! - nézte a monitort Michael. - Az Algiz védelmet, védettséget jelent! Ennek semmi értelme! - Tévedsz! - lépett hozzájuk Szonja. - A három rúna troll rúnát jelent, ami megváltoztatja, megfordítja a rúna jelentését. A troll Algiz épphogy védtelenségét jelent. - Csak ennyit? - értetlenkedett Andres. - Ha ebből nem értenek, nincs is szükségünk rájuk! - jegyezte meg Alan. - Kérem, hadnagy, küldje el, mint a múltkor! - szólt a nem messze álló mérnöknek, akivel előzőleg már dolgoztak együtt. - Az üzenet elment, uram! - sóhajtott a hadnagy, amikor végzett. 158 Alig telt el egy óra az üzenet elküldése után, amikor egyszerre több esemény is bekövetkezett. Először az egyik katona érkezett lélekszakadva, akinek az idegenekre kellett vigyáznia. - Uram! Az idegenek eltűntek! - Ez várható volt - sóhajtott Anderson. - És a kompok? - Azok még a bolygón vannak, uram! - Várható, hogy azok is felszállnak - jegyezte meg Alan. - Másképp miért tűntek volna el? Bár már az is furcsa, miért maradtak eddig. - Miért kellene mindennek úgy történnie, ahogy te elképzeled? - kérdezte gúnyosan Szonja. Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, az egyik űrhajós izgatottan felkiáltott. - Uram! Még egy űrhajó! - Mi a fene folyik itt?! - lépett a mérnök mellé bosszúsan Anderson. - A Naprendszer lett a kozmikus találkák helyszíne? - Ez a hajó az üzenetünkre érkezett - jegyezte meg Alan halkan. - Na persze! - emelte Szonja a tekintetét a plafonra, de nem tett több megjegyzést. - Uram! A kompok is felszállnak! - hallatszott az újabb jelentés. - Jobb, ha meg sem próbálom megérteni, ami itt történik - sóhajtott lemondóan Anderson. - Pedig egyszerű - vont vállat Alan. - Barátainknak inukba szállt a bátorságuk, amikor észlelték a másik űrhajót. - Ezt honnan veszed? - kérdezte Tyler. - Csak egy kis logika - mosolygott Alan. Az elsőnek érkezett idegenek valóban rendkívül gyorsan távoztak. Űrhajójuk alig ért ki a bolygó vonzásköréből, máris az emberek számára rendkívüli sebességre kapcsoltak. Az irányt pedig úgy választották meg, hogy minél messzebb kerüljenek a másik űrhajótól. A másodiknak érkező idegen űrhajó meg sem próbált üzenni az embereknek. Egyenesen a Mars felé tartott, és tíz nap múlva körpályára állt. - Még néhány idegen, és egészen rutinosak leszünk a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételben! - nevetett fel Andres.
- Ha egyáltalán megéljük! - válaszolta komoran Anderson. Amióta az idegen hajó megérkezett a Naprendszerbe, Anderson nem volt vevő egyetlen tréfára sem. Komoran bámult maga elé. Minden oka meg volt a zord viselkedésre, mivel a Föld szó szerint magukra hagyta a Marson és az Európán tartózkodókat. A Földön valószínűleg összeültek az illetékesek, és hevesen vitatkoztak egymással a teendőket illetően. Eddig azonban egy árva utasítást sem küldtek. Teljesen magukra voltak utalva, és mivel ilyen helyzetre még nem volt példa, nem igazán tudták, hogy amit tesznek, az segíti vagy hátráltatja az eseményeket. Eltelt a tíz nap, az űrhajó ott állt a fejük felett, és még mindig nem tudták, hogyan reagáljanak. Végül Anderson a kivárási technikát választotta. Megvárta, hogy mit lépnek az idegenek. - Akkor sem tehetnénk semmit, ha tudnánk, hogy támadni fognak! - fogalmazta meg mindannyiuk gondolatát egyik nap Adam. 159 Aztán a hatalmas űrhajó megérkezett, teljesen elzárva előlük a Napot. Óriási méretén kívül azonban semmiben sem hasonlított a másik űrhajóra. Egyszerű fehér, gömb alakú, ablaktalan építmény volt. - Most vajon mi lesz? - jegyezte meg halkan, de izgatottan Michael. Az idegenek azonban nem siették el a találkozást. A műszerek szerint valamilyen sugárral végigpásztázták a bolygót. Aztán valószínűleg kedvező eredményre jutottak, mert megtörtént a kapcsolatfelvétel. Ám még ezt is rendhagyó módon tették, lenyűgözve a jelenlévőket. - Üdvözöllek titeket! - hangzott fel Alan mögött, mire mindenki a hang felé fordult. Aztán gyanakodva méregették a fényesen vibráló alakot. Emberszerű volt, mint az előző idegenek, de az éles fény miatt ennél többet nem nagyon lehetett megállapítani. - Segítséget kértetek! - hangzott fel a következő mondat, miközben az emberek némán álltak. - Köszönjük, hogy hívásunkra azonnal jöttetek! - szólalt meg nyugodtan Alan. Amint megjelentetek, a veszély elmúlt. - Láttuk a rordenek hajóját! - bólintott az idegen. - De honnan tudtátok, hogyan kérjetek segítséget? - Megtaláltuk az óriásbolygó egyik holdján az idegen bázist - magyarázta Alan, miközben lassan felállt. - Megfejtettük a feliratokat, és elküldtük az üzenetet, amire a… rordenek jelentkeztek. - A rordenek szeretnek mások tollával ékeskedni - bólintott az idegen. - Annak idején is túl gyorsan kellett távozniuk. Biztosan itt hagytak valamit, amit most vissz a akartak szerezni. - Megtudhatnánk végre, hogy mi folyik itt? - szólt közbe élesen Anderson. Elvégre mi vagyunk a szenvedő fél! Alan ajkán kis mosoly jelent meg a kitörés hallatán, és úgy tűnt, az idegen is remekül szórakozik. - A rordenek biztosan vártak a nekünk címzett üzenetet - kezdte a magyarázatot az idegen −, és a mi nevünkben jöttek ide. Mi is hibásak vagyunk a történtekben ismerte el −, hiszen semmivel sem jeleztük a félrevezetés lehetőségét. De ti még túl fiatalok vagytok egy ilyen jellegű együttműködéshez! Nem a csillagrendszeretekben kellett volna elhelyezni az üzenetet, hanem azon kívül! Így mire rátaláltatok volna, nem ért volna titeket ennyire váratlanul a dolog. - Nem ért váratlanul, hiszen több mint száz éve hiszünk a földön-kívüliek létezésében - mosolygott Alan. - Az ért minket váratlanul, hogy rögtön kettővel is találkoztunk. - Tehát már eljutottatok arra a szintre, amikor nem gondoljátok, hogy egyedül vagytok a világegyetemben - bólintott az idegen. - Ez jó. - Összefüggést találtunk néhány Földön talált régészeti lelettel, a Marson és az Európán találtakkal - szólt közbe Michael. - Miért éppen a rúnákat választottátok? - Általában egyszerű és könnyen használható jeleket keresünk a bolygókon, amellyel könnyen megbirkóznak az ott élők - hangzott a válasz. - Miért félnek annyira tőletek a rordenek? - tette fel a következő kérdést Anderson
- Néhány ezer éve találtunk rá a bolygótokra - hangzott a válasz. - Sosem avatkozunk közbe, csak megállapítjuk, milyen szinten vannak a bolygón élők. Miután ez megtörténik, elhagyjuk a csillagrendszert, és a fejlettségi foktól függően később visszatérünk. Amikor visszajöttünk, a rordenek már kialakították a bázisukat, és éppen be akartak avatkozni, felrúgva a megállapodást, amit velünk kötöttek. Felszólítottuk 160 őket a távozásra, de nem engedelmeskedtek. Sőt, megtámadták a hajónkat. Végül sikerült elűzni innen a rordeneket, de az űrhajónk megsérült, és lezuhant. - Miért az én viselkedésemet tanulmányozták a rordenek? - kérdezte Alan. Az idegen néhány pillanatig némán állt, aztán közelebb lebegett Alanhez. A férfi nagyot nyelt, de nem mozdult. Az idegen keze kinyúlt, és megérintette Alan karját. A férfi azonnal hátraugrott, és szitkozódva rázogatta a kezét. - Ez mire volt jó? - kérdezte dühösen. - Az űrhajónk lezuhant ugyan, de a legénységnek sikerült kimenekülnie, és a bolygó különböző részeire vetődtek - lebegett hátrébb az idegen, mintha mi sem történt volna. - Sok-sok évet töltöttek köztetek, amíg megérkezett a segítség. Te a leszármazottjuk vagy! Alan döbbenten nézett rá, képtelen volt megszólalni. - Ha nem így lenne, nem lettél volna képes az üzenet elküldésére - folytatta az idegen. - A berendezés csak bizonyos jellemzőkre indul be. - De hát azt mondtad, nem szabadott beavatkoznotok! - értetlenkedett Michael. - Mi történt volna, ha abban az időben ilyen alakban jelentünk volna meg? kérdezte az idegen. - Valószínűleg isteneknek képzeltek volna titeket - bólintott Szonja. - Mi ezt tartjuk igazi beavatkozásnak - mondta az idegen. - A legénység nem lehetett biztos benne, hogy valaha is érte jönnek. De a keveredésen kívül semmilyen beavatkozás nem történt. - És most mi lesz? - kérdezte Anderson. - Még túl fiatalok vagytok a kapcsolatfelvételhez - mondta az idegen. - De mivel már megtörtént, ki kell találnunk valamit. - Ó, ez nem lesz nehéz! - nevetett fel szárazon Adam. - Egyszerűen nem beszélünk rólatok senkinek! Ha ti nem jelentek meg hirtelen több ezer ember előtt a Földön, a kormány úgyis titoktartásra kötelez minket. - Még ha beszélnénk is a történtekről, senki sem hinne nekünk! - bólintott Szonja. - Akkor minden rendben! - szólt az idegen, aztán Alanre nézett. - Veled szívesen megismerkednénk közelebbről is. Alan kissé idegesen pislogott az idegenre. Még mindig nem tért magához a közöltek óta. - Mi? - kérdezte értetlenül. - Velünk tartasz? - kérdezte az idegen. - Azt akarod, hogy menjek az űrhajótokra? - kérdezte óvatosan Alan. - Nemcsak az űrhajóra, hanem a bolygónkra - mondta egyszerűen az idegen. - Most azonnal kell döntenem, vagy gondolkodhatom rajta? - nyelt nagyot Alan. - Kapsz egy órát! - felelte az idegen, és a többiekhez fordult. - Később még találkozunk! - S a fény szertefoszlott. Néhány pillanatig döbbent csend uralkodott a teremben, aztán hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni. Legtöbben Alanre támadtak rá. - Teljesen megőrültél! - lépett hozzá Michael. - Ki akarsz hagyni egy ilyen lehetőséget! - Milyen lehetőséget, Michael? - nézett rá Alan. Már teljesen nyugodt volt Menjek el egy teljesen idegen bolygóra, egy rakás idegen közé, akikről még azt sem tudom, hogyan néznek ki?! Még a Földön sem szívesen laknék együtt egy idegennel! - Arról már nem is beszélve, mit szól ehhez a kormány! - szólt közbe Anderson. Elvégre elég sokat tud a Földről! 161 - Az most a legkisebb gondom, hogy mit szól a kormány, ezredes! - sóhajtott Alan. - Lemegyek a medencéhez! - jelentette ki hirtelen, és már ki is lépett az ajtón. - Ez valóban kemény döntés lesz! - jegyezte meg Adam. A medencénél senki sem tartózkodott, mivel mindenki az idegenek érkezésével volt elfoglalva. Alan most is overallban merült a vízbe, de még néhány percig csak
álldogált. Ez volt élete legnehezebb döntése, ezért mielőtt lemerült volna, végiggondolta a logikus válaszokat. Csak miután ezzel végzett, merült le, és ürítette ki a gondolatokat a fejéből. Jó félórát úszott teljes erőbedobással. Kimerülten mászott ki a medencéből. Leült a lépcsőre, és hátrasimította a vizet a hajából. Rákönyökölt a térdére, és rendszerezni próbálta gondolatait. Most történt meg vele először, hogy a merüléssel sem tudott döntésre jutni. Nem is gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hiszen semmi sem köti igazán a Földhöz, esetleg Philip és a csapat. De ők is boldogulnak nélküle. Ez egy olyan lehetőség, amit életében egyszer kap az ember. Nem szabad csak úgy eldobni. Miután egymás mellé sorakoztatta a logikus ismérveket és azt, amit a szíve súgott, döntött. Még volt elég ideje, hogy átöltözzön, aztán visszament az irányítóba, ahol a többiek csendben várták a döntését. - Ezredes! Beszélhetnék Philippel? - kérdezte, amikor belépett. Az ezredes csak bólintott, és az egyik gépre mutatott. Alannek sikerült gyorsan kapcsolatba lépnie a barátjával. - Hello, Philip! - üdvözölte kényszeredett mosollyal. - Végre, hogy jelentkezel! Mi van veled? - áradt szét Philip arcán a mosoly. - Úgy néz ki, hogy egy időre visszavonulok - mondta Alan komoly arccal. Átküldők egy meghatalmazást, hogy ne legyen gondod az egyetemi alapítvánnyal. Tudom, hogy boldogulni fogtok! - Mikor jössz vissza? - komorodott el Philip is. - Nem tudom - sóhajtott Alan. - Mindenkit üdvözlök a csapatban! - Átadom! - bólintott Philip. - Viszlát, Philip! - Viszlát, és vigyázz magadra! - mondta Philip, mire Alan bontotta a vonalat. - Ezek szerint döntött - lépett közelebb Anderson. - Igen, de még szeretnék kérni valamit az idegenektől - mondta Alan, és a többiekhez fordult. - Arra szeretném kérni őket, hogy ne kelljen egyedül mennem. Ha beleegyeznek, valamelyikőtök velem tartana? - kérdezte. Társai összenéztek, aztán határozottan bólintottak. - Nekünk még annyit sem kell elintéznünk, mint az előbb neked - jegyezte meg Adam. - Ezredes? - nézett Alan Andersonra. - Nem örülök neki, de megértem a kérését - válaszolta elgondolkodva Anderson. Rendben van! - A Föld nem fog háborogni emiatt? - ráncolta a homlokát Szonja. - Túl messze vagyunk ahhoz, hogy a Föld beleszólhatna a döntéseinkbe! - horkant fel Anderson. - Ráadásul éppen akkor hagytak minket cserben, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rájuk! Majd azt mondom nekik, hogy nem volt választásunk! A teremben lévők csodálkozva néztek össze. - Ezredes úr, ezzel megszegi a szabályt! - jegyezte meg óvatosan Lowson - Egyszer azt is el kell kezdeni - mosolygott rá Anderson. 162 Alig fejezték be a beszélgetést, amikor az egyik hadnagy jelentett. - Uram! Egy leszállóegység hagyta el az űrhajót, és a leszállópálya felé tart! Pár perccel később a komp leszállt, és most már teljes valójában lépett az idegen a bázis területére, aztán az irányítóba. - Sikerült döntésre jutnod? - kérdezte Alant. - Igen, de lenne egy kérésem - fordult az idegen felé a férfi. - Ha lehetne, vinnék magammal valakit. - Semmi akadálya - válaszolta az idegen. - Sokkal jobban fogod érezni magad, ha ismerősök vesznek körül. Annyi embert hozol magaddal, amennyit akarsz. Alan a többiekhez fordult. - Mi lenne, ha mind az öten velem jönnétek? - kérdezte. - Az összes fiatal tudósunkat magával akarja vinni? - méltatlankodott Anderson. Kivel fogok legközelebb dolgozni? - Szerintem a legközelebbi alkalommal is találkozni fogunk, ezredes - mosolygott Alan. Most, hogy elrendeződött a dolog, kicsit megnyugodott.
- És mikor lesz az a legközelebbi alkalom? - nézett Anderson az idegenre. - Figyelni fogunk titeket - válaszolta az idegen. - Most már nem vagytok egyedül! Addig is folytassátok úgy, ahogyan az utóbbi néhány évben tettétek! - Ki tart velem? - kérdezte izgatottan Alan. Természetesen mind jelentkeztek. - Nézze a jó oldaláról, ezredes úr! - vigasztalta Lowson. - Ők legalább tudják, mit kell kérdezniük és megfigyelniük. És ők is tudnak válaszolni az idegenek kérdéseire. - Éppen ettől félek! - bólintott Anderson. - Ne legyen már ennyire paranoiás, ezredes! - nézett rá Alan. - Ha meg akartak volna ölni minket, már megtehették volna! - Indulnunk kell! - szólt közbe az idegen. A tudósok sóhajtva néztek össze. - Viszlát, ezredes! - búcsúzott Alan. - Akárhogy is alakult, örülök, hogy együtt dolgozhattam magával! - nyújtott kezet. - Én is örülök, hogy megismerhettem! - keményen kezet ráztak, aztán a többiek is mind kezet fogtak vele és Lowsonnal. - Aztán nehogy szégyent hozzanak ránk! mosolyodott el a végén Anderson. - Megtesszük, ami tőlünk telik! - mosolygott Alan is. Aztán követve az idegent elhagyták a termet, és beszálltak a kompba. - Ha valamilyen gondotok akad - szólt még vissza az idegen −, küldjétek el rádióüzenetként azt a három rúnát. - Köszönjük!- bólintott Anderson. A komp ajtaja becsukódott mögötte, és a kis hajó pár perc múlva felszállt Nem sokkal ezután a hadnagy halkan közölte: - Az idegen űrhajó elindult, uram! - Az ég legyen veletek! - jegyezte meg Anderson, miközben a hatalmas űrhajó gyorsan távolodott. 163
Greg Egan PELYVA A SZÉLBEN Az El Nido de Ladrones - a Tolvajok Fészke - egy hozzávetőlegesen ellipszis alakú, mintegy ötvenezer négyzetkilométeres területet foglal el az Amazonas-medence nyugati részén, Kolumbia és Peru határán. Nehéz pontosan megmondani, hol ér véget a természetes őserdő és hol bukkannak fel az El Nido génmanipulált fajtái, de a rendszer teljes biológiai tömege közel lehet a trillió tonnához. Egy trillió tonna építőanyag, ozmotikus szivattyú, napenergia-kollektor, sejt-vegyimű, biológiai számító- és kommunikációs erőforrás. Mindez a tervezői irányítása alatt. A régi térképek és adatbázisok elavultak; a hidrológia és a talajösszetétel
átalakításával és a csapadék, illetve az erózió rendszerének befolyásolásával a növényzet teljesen átformálta a vidéket: megváltoztatta a Putumajo folyó folyását, mocsarakba fullasztotta a régi utakat, titkos ösvényeket nyitott a dzsungelen át. A biogén táj az állandó változás állapotában leledzik, így még az El Nido igen kevés szökevényének beszámolói is hamar elveszítik érvényességüket. A műholdfelvételek értelmetlenek; az erdő lombozata minden frekvencián elrejti vagy tudatosan meghamisítja mindannak a színképét, ami alatta elterül. A vegyi mérgek és lombtalanítók használhatatlanok; a növények és szimbiotikus baktériumaik képesek a legtöbb méreg analizálására és saját anyagcseréjük oly módon történő átprogramozására, hogy a mérgek ártalmatlanokká - vagy egyenesen tápanyaggá - váljanak, s mindezt ráadásul gyorsabban, mint ahogy a mi mezőgazdasági hadviseléssel foglalkozó rendszereink új molekulákat tudnának feltalálni. A biológiai fegyvereinket megrontja, hatástalanítja, domesztikálja; legutóbbi halálos növényi vírusunk génjeit három hónappal később az El Nido bonyolult kommunikációs hálózata egyik ártalmatlan hordozójaként találtuk meg. A gyilkosból kifutófiú lett. A növényzet felégetésére tett próbálkozásokat villámgyorsan meghiúsítja a szén-dioxid - vagy más, kifinomultabb égésgátlók, ha önégő tüzelőanyagot alkalmazunk. Egyszer még néhány tonna, erős radioizotópokkal teli tápfolyadékot is beszivattyúztunk - az összetevők vegyi szempontból megkülönböztethetetlenek voltak természetes megfelelőiktől. Az eredményt gammasugaras kamerával követtük nyomon: az El Nido elkülönítette az izotópos molekulákat - valószínűleg a szerves hártyákon való eloszlási arányuk alapján - leválasztotta, feloldotta őket, majd visszapumpálta az egészet. Így hát amikor megtudtam, hogy egy perui születésű biokémikus, egy bizonyos Guillermo Largo megszökött a marylandi Bethesdából, zsebében néhány szigorúan titkos genetikai eszközzel - saját kutatásai gyümölcsével, de munkaadói tulajdonával −, és eltűnt az El Nidóban, az jutott eszembe: végre meg van az ürügy a Nagy Csapásra. A Társaság lassan egy évtizede sürgette az El Nido termonukleáris 164 rehabilitációját. A Biztonsági Tanács hozzájárult volna. A terület fölött névleges hatalommal bíró kormányok örvendeztek volna. Az El Nido több száz lakójáról gyanították, hogy megsérti az Egyesült Államok törvényeit - Golino elnökasszony pedig sóvárgott egy lehetőség után, hogy bebizonyítsa: képes keményen fellépni a déli határon túl, akármilyen nyelvet beszéljen is otthonában. Utána főműsoridőben megmondhatta volna az embereknek, hogy legyenek büszkék a „Vissza a természethez” hadműveletre, és hogy bizonyára az a harmincezer földműves is tisztelgett bátorsága és elszántsága előtt, akik a nem hivatalos kolumbiai polgárháború elől menekültek az El Nidóba - s akik így örökre megszabadultak a marxista terroristák és a drogbárók elnyomása alól. Sohasem tudtam meg, miért nem került sor az akcióra. Technikai problémák léptek fel annak biztosítása közben, hogy nem jelennek meg kínos mellékhatások a szent Amazonas alsó folyásánál, teljesen kipusztítva néhány fotogén veszélyeztetett fajt, még a jelenlegi kormányzati ciklus vége előtt? Aggódtak volna, hogy valamelyik közel-keleti hadúr ezzel igazolná, hogy beveti szánalmas, régóta rejtegetett nukleáris fegyvereit valamelyik problémás kisebbséggel szemben, nem kívánatos módon felborítva ezzel a térség egyensúlyát? Vagy a japán kereskedelmi szankcióktól tartottak, most hogy a szélsőségesen atomenergia-ellenes ökogazdászok kerültek újból hatalomra? Nekem nem mutatták meg a geopolitikai komputer-modellek döntéseit; én egyszerűen csak megkaptam a parancsot - a helyi K-Mart fénycsöveinek vibrálásába kódolva, becsúsztatva az árak frissítése közé. A bal retinám extra neurális rétege által dekódolt szavak vérvörösen jelentek meg a szupermarket polcsorainak nyájasan vidám színei előtt. Be kellett hatolnom az El Nidóba, és ki kellett hoznom Guillermo Largót. Élve. Helyi ingatlanügynöknek öltözve - arannyal futtatott karkötő-telefon és a lehető legrosszabb, háromszáz dolláros frizura - kerestem fel Largo üres házát Bethesdában, Washington északi kertvárosában, épp a marylandi határon. A ház modern volt és tágas, szépen, de nem hivalkodóan berendezve - körülbelül ezt próbálhatta meg eladni bármelyik jobb marketing szoftver az asszonytartással csökkentett fizetése alapján.
Largót mindig is a zseniális, de megbízhatatlan kategóriába sorolták - potenciális biztonsági kockázat, de túl tehetséges és produktív ahhoz, hogy veszni hagyják. Folyamatos rutinmegfigyelés alatt állt, amióta csak a nevetségesen eufemisztikus elnevezésű Energiaügyi Minisztérium alkalmazta, még 2005-ben, egyenesen a Harvardról - s úgy tűnik, a megfigyelés túlságosan is rutinszerűvé vált… de hát meg tudtam érteni, hogy harmincévnyi makulátlan előmenetel bizonyos fokú nyugalom kialakulásához vezethetett. Largo soha nem próbálta véka alá rejteni politikai nézeteit - eltekintve attól a diszkréciótól, ami inkább az etikett, semmint a rejtőzködés része volt, így például soha nem ment Che Guevara pólóban Los Alamosba −, de nem is a meggyőződését követve élt. A nappalija falára egy képet fújtak fel festékszóróval, infravörös közeli árnyalatokban (a legtöbb tizennégy éves washingtoni látta volna, ha a szüleik nem is). Lee Hing-Csong hírhedt A tér megtöltése az Új Világrend hőseivel című alkotásának másolata volt, ami a századfordulón terjedt el a számítógépes hálózatokon. A kilencvenes évek meztelenül, mintegy Escher és a Kámaszutra ötvözeteként összegabalyodó politikai vezetői töltötték meg egymás, egyébként üres koponyáját gőzölgő szarral - a motívum George Grosz német szatíraíró műveiből származott. Az 165 iraki diktátor a saját képmását csodálta egy tükörben - a kép egy korabeli újság címoldalának pontos reprodukciója volt, s kellőképpen hitlerire retusált bajusszal ábrázolta az illetőt. Az amerikai elnök egy vízszintesen tartott, de felbillentésre kész homokórát fogott a kezében, tele azokkal a túszokkal, akiknek a kiszabadítását késleltette, hogy megakadályozza elődje választási győzelmét. Mindenki be volt valahová gyömöszölve - még az ausztrál miniszterelnök is, aki lapostetűként ábrázolva próbálta (sikertelenül) parányi szájába venni az elnöki farkat. El tudtam képzelni, a Szenátus hány neo-McCarthyista trogloditája kapna gutaütést, ha komoly vizsgálatot indítanának Largo dezertálása ügyében - de hát mit tehettek volna? Ne alkalmazzák, mert van egy Guernica mintás szalvétája? Largo távozása előtt a ház összes számítógépét kiürítette, beleértve a szórakoztató rendszereket is - de a zenei ízlését már ismertem, hiszen több órányit is meghallgattam a rossz koreai ska-val teli, lehallgatott anyagokból. Semmi dicséretes, forradalmi e tnoszolidaritás, semmi kísértő perui pánsípzene - kár, azokat jobban szerettem volna. A könyvespolcokon néhány ütött-kopott egyetemi biokémia-jegyzet, amit valószínűleg szentimentális okokból őrzött meg, tucatnyi idejétmúlt irodalmi klasszikus és verseskötet angolul, spanyolul és németül. Hesse, Rilke, Vallejo, Conrad, Nietzsche. Semmi modern - és semmi 2010 utánról. Largo a háztartás-managernek kiadott néhány szavas paranccsal letörölt minden digitális művet, amit valaha olvasott, megsemmisítve élettörténete utolsó negyed századának irodalmi emlékeit. Átpörgettem a megmaradt néhány könyvet. Az egyik jegyzetben ceruzával kijavította a guanin felépítését… A sötétség mélyénben pedig aláhúzott egy bekezdést. A narrátor, Marlow azon a rejtélyen töprengett, hogy a gőzhajón dolgozó szolgák egy kannibál törzs tagjai, akiknek rothadó vízilóhúsból álló élelmét ledobták a fedélzetről - még nem lázadtak fel és nem ették meg uraikat Hiszen: Nincs olyan félelem, amely nemet mondhatna az éhségnek, nincs olyan türelem, amely meg ne törne, undort pedig egyszerűen nem érezhet, aki éhes, a babona, a hit vagy amit elvnek hívnak, mind csak pelyva a szélben.* Ezzel nem tudtam vitatkozni - de nem értettem, miért találta figyelemreméltónak a bekezdést Largo. Talán még akkoriban pendített meg benne valamilyen húrt, amikor megpróbálta racionalizálni magának, hogy elfogadta az első kutatói ösztöndíjat a Pentagontól? A tinta megfakult - és magát a kötetet is 2003-ban nyomták. Jobban örültem volna az eltűnését megelőző két hét naplójegyzeteinek - de az otthoni számítógépeit már közel húsz éve nem figyelték rendszeresen. Leültem az íróasztalához a dolgozószobában, és rámeredtem a munkaállomása üres képernyőjére. Largo középosztálybeli, névleg katolikus, kissé balos családba született Limában, 1980-ban. Apja, az El Comercio újságírója 2029-ben halt meg agyvérzésben. Hetvennyolc éves anyja még mindig dolgozott, egy nemzetközi bányatársaság ügyvédje volt - szabadidejében eltűnt radikálisok törvénytelenül fogva tartott családjait helyeztette szabadlábra, mely hobbit az alkalmazói is eltűrték cserébe az olcsó PR jó pontokért a részvényes demokráciákban. Guillermónak volt egy bátyja,
egy nyugdíjas orvos és egy húga, egy általános iskolai tanító. Politikailag egyikük sem aktív. Tanulmányait nagyrészt Svájcban és az Államokban végezte; PhD-je megszerzése után egy sor kutatói állast kapott különböző kormányintézetekben, a biotechnológiai * Vámosi Pál fordítása. 166 iparban és a tudományos életben - mindvégig többé-kevésbé ugyanazokkal a szponzorokkal a háta mögött. Most ötvenöt éves, háromszor vált el, de gyermeke még nincs. Limába csak néhányszor tért vissza, rövid családi látogatásokra. Mi okozhatta váratlan dezertálását az El Nidóba azután, hogy három évtizedig dolgozott a molekuláris genetika katonai alkalmazásain - először tudtán kívül, de nem sokáig. Ha ilyen hosszú ideig sikerült összebékítenie magában a katonai kutatásokat és a kegyes liberális érzelmeket, akkor valósággal művészetté kellett fejlesztenie a cinikus kettős gondolkodást A legutolsó pszichológiai felmérése is erre utalt: lángoló büszkeség a tudományos eredményei miatt, szemben az eredmények végső felhasználása miatt önutálattal - s a konfliktus a kényelmes közöny állapotába való süllyedés jeleit mutatta. Jól dokumentált dinamika az iparban. És szemmel láthatólag beismerte - a szíve mélyén, már húsz évvel ezelőtt −, hogy az „elvei” csak pelyva a szélben. Lehet, hogy kicsit megkésve arra jutott, hogy ha már kurva lett, akkor legalább rendesen csinálja, s annak adja el tudását, aki a legtöbbet kínálja érte - még ha ez azt is jelentette, hogy genetikai fegyvereket kell csempésznie egy drogkartellnek. Ugyanakkor láttam az adóbevallásait: se adócsalás, se szerencsejáték-adósság, semmi, ami arra utalna, hogy a lehetőségein túl költekezett volna. Az, hogy elárulta munkaadóit, ahogy a szolgálatukba állással saját ifjúkori elveit is elárulta, kellőképpen nihilista gesztusnak tűnhetett… ám gyakorlatiasabban gondolkodva nehezen tudtam elképzelni, hogy annyira vonzónak találta volna a pénzt és a következményeket. Mit kínálhatott neki az El Nido? Egy számozott műholdas bankszámlát és új személyazonosságot Paraguayban? A Harmadik Világbeli plutokrácia alvilágának mocskos gyönyöreit? Mindent megkaphatott volna a nyugdíjából is választott hazájában, időnként egy-két vitriolos esszével lecsillapítva lelkiismeretét valamelyik senki által sem olvasott baloldali netzinben - meggyőzve magát, hogy az a nemzet, mely ilyen korlátlan szólásszabadságot biztosít neki, valószínűleg megérdemli mindazt, amit a megvédéséért tett. Ám azt, hogy pontosan mit tett a megvédéséért - milyen eszközöket tökéletesített és lopott el −, nem hozták a tudomásomra. Ahogy leszállt az este, bezártam a házat, és elindultam dél felé a Wisconsin Avenue-n. Washington kezdett életre kelni, az utcákon már most nyüzsögtek a hőség elől menedéket kereső emberek. A városokban hallucinációszerűvé váltak az éjszakák. A kamaszok biolumineszkáló szimbiótákat szedtek, halántékuk, nyakuk és felpumpált alkarjuk vénái elektromos kékben ragyogtak, két lábon járó, a hatás növelése érdekében még a magas vérnyomást is vállaló keringési ábrákká téve őket. Mások retinái szimbiótákkal fordították át az infravörösét a látható fénytartományba, s szemük vámpírvörösen villant fel a félhomályban. Megint mások, kevésbé láthatóan, Fehér Lovagokkal tömték tele a koponyájukat. A csontvelő Anyával - egy génmanipulált retrovírussal - megfertőzött csírasejtjeiből egy furcsa, valahol az embrió állapotbeli idegsejt és a fehér vérsejtek között félúton leledző hibrid született. A Fehér Lovagok kiválasztották az agyi vérellátás gátjának feltöréséhez szükséges citokineket - és amint átjutottak, sejtszintű kötőmolekulák vezették el őket célpontjaikhoz, ahol elárasztották a környéket egy bizonyos neurotranszmitterrel vagy akár ideiglenes kvázi-szinapszisokat alkotta igaz i neuronokkal. A szer élvezőinek vérkeringésében gyakran egyszerre féltucatnyi vagy még több altípus is jelen volt, melyek mindegyikét egy-egy meghatározott étkezési adalékanyag aktiválta: valamilyen olcsó, teljesen legális vegyület, ami természetes 167 módon nem termelődött a szervezetben. Az ártalmatlan mesterséges színezékek, ízfokozók és tartósítószerek megfelelő kombinációjának befecskendezésével szinte korlátlan mértékben képesek voltak modulálni neurokémiájukat - míg programozásuknak megfelelően el nem pusztultak a Fehér Lovagok, és újabb adag
Anyát nem kellett belőni. Az Anyát be lehetett szívni, be lehetett adni intravénásán… de a leghatékonyabb felhasználási módja az volt, hogy kilyukasztottak egy csontot és egyenesen a velőbe adták - fájdalmas, mocskos, veszélyes művelet, még akkor is, ha maga a vírus szennyezetlen és eredeti. A jó anyag az El Nidóból jött. A rossz a kaliforniai és texasi pincelaborokból, ahol génhackerek próbálták rávenni az Anyával megfertőzött sejtkultúrákat annak a vírusnak a reprodukálására, amit kifejezetten úgy terveztek, hogy ellenálljon próbálkozásaiknak - s az így kikényszerített mutáns törzsek ideálisnak bizonyultak a leukémia, az asztrocitóma, a Parkinson-kór és válogatott új pszichózisok kiváltására. A tikkasztó, sötét városon átvágva, a hanyagul szórakozó tömeget figyelve átható, álomszerű tisztaság szállt meg. Egyik részem zsibbadt volt, ólmos, üres - másik részem azonban felvillanyozott, mindent látó. Úgy éreztem, belelátok a körülöttem hullámzó tömeg rejtett mélységeibe, még a fénylő vérfolyamoknál is mélyebbre, egyenesen a csontig hasítok tekintetemmel. Egyenesen a velőig. Elhajtottam egy park szélére, ahol már korábban jártam, és várni kezdtem. A jelmezem a helyén volt. Fiatalok mentek el mellettem, vigyorogva, néhányan rápillantottak 2025-ös Ford Narcissusomra, és elismerően füttyentettek egyet A füvön egy kamasz táncolt, egyedül, fáradhatatlanul - Coca-Colával ütöttek ki magát, és még csak meg sem fizették, hogy mímelje. Nemsokára egy lány lépett oda a kocsihoz, kék erei megvillantak meztelen karján. Lehajolt az ablakhoz és kíváncsian benézett. - Mid van? - Tizenhat-tizenhét éves lehetett, karcsú, fekete szemű, kávészínű, enyhe latin akcentussal. A húgom is lehetett volna. - Déli Szivárvány. - Az Anya tizenkét fő genotípusa, egyenesen az El Nidóval, tiszta szőlőcukorral vegyítve. A Déli Szivárvánnyal - és néhány hamburgerrel bárhová el lehetett jutni. A lány szkeptikusan méregetett, majd lefelé fordított tenyérrel felém nyújtotta jobb kezét. Egy gyűrűt viselt az egyik ujján, egy nagy, sokszínű, a közepén bemélyített ékkővel. Elővettem egy zacskót a kesztyűtartóból, megráztam, feltéptem, és beleszórtam egy kis port a mélyedésbe. Aztán előrehajoltam, és a nyálammal benedvesítettem a mintát, megfogva a lány hűvös ujjait, hogy ne mozogjon a keze. A „drágakő” tizenkét lapja azonnal ragyogni kezdett, mindegyik más színben. A mélyedés immunoelektromos érzékelőit, az apró, antitestekkel borított kondenzátorokat úgy tervezték, hogy felismerjék az Anya különböző törzseinek fehérjeburkait - különösen azokat, amiket a hamisítók a legnehezebben tudtak helyretenni. Viszont ha az ember rendelkezett a megfelelő technológiával, a fehérjéknek a legtávolibb rokonságban sem kellett állniuk a bennük rejtőző RNS-sel. Sikerült lenyűgöznöm a lányt; az arcára várakozás ült ki. Megállapodtunk egy árban. Alacsony volt, túlságosan is alacsony, gyanakodnia kellett volna. A szemébe néztem, mielőtt odaadtam volna neki a zacskót. 168 - Miért van szükséged erre a szarra? - kérdeztem. - A világ az a világ. Olyannak kell elfogadni, amilyen. Fogadd el: barbár és szörnyű. Légy erős! Ne hazudj magadnak! Csak így maradhatsz életben. Elhúzta a száját képmutatásomra, de túlságosan örült a szerencséjének ahhoz, hogy gorombáskodjon. - Hallom, amit mondasz. Rossz ez a bolygó. - Belenyomta a pénzt a kezembe, majd gúnyosan tágra nyitott szemmel hozzátette: - Ígérem, soha többé nem nyúlok Anyához. Odaadtam neki a halálos vírust, aztán csak néztem, ahogy átvág a füvön, és eltűnik a sötétségben. A kolumbiai légierő pilótáját, aki Bogotából felszállt velem, láthatólag nem izgatta, hogy a DEA* egyik bürokratájáért kell kockára tennie az életét. Hétszáz kilométerre voltunk a határtól, és öt különböző gerillaszervezet uralta az alattunk elsuhanó tájat: nem sok várost, de több száz potenciális rakétakilövő-helyet. - A dédapám - mondta keserűen - a kibaszott koreai háborúban halt meg a kibaszott Douglas MacArthur tábornokért. - Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most
büszkélkedni akar, vagy burkoltan arra utal, hogy sokkal tartozom, tartozunk, neki. Valószínűleg mindkettő. A helikopter kísértetiesen halk volt - fázisolt hangelnyelőkkel szerelték föl, amik hatalmas hangszóróknak látszottak, mégis elnyelték a rotorok zajának nagy részét. A szénszálas törzset drága kaméleon-polimer hálóval borították - pedig ugyanolyan hatékony lett volna, ha egyszerűen égszínkékre festik az egész gépet. A hajtómű hőjét egy endoterm vegyület fogta fel, hogy körülbelül óránként egyetlen fókuszált sugárban lője ki az égre egy parabola-hősugárzón keresztül. A gerilláknak nem voltak műholdas felvételeik, radart pedig nem mertek használni; összességében arra jutottam, hogy kisebb az esélyem a halálra, mint egy átlagos bogotai közlekedőnek. A fővárosban hetente két-három buszt is felrobbantottak, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Kolumbia darabokra tépte magát - már megint az 1950-es évek La Violencia-ja. Noha az összes látványos terrorista szabotázsakciót szervezett gerillacsapatok hajtották végre, a legtöbb halálesetet eddig a két fő politikai párt frakciói okozták, egy sor múltbeli, több nemzedékre visszamenő sértést torolva meg egymás hívein. A legutóbbi vérengzéshullámot elindító csoportnak elhanyagolható volt a támogatottsága: az Ejército de Simon Bolivar holdkóros baloldali szélsőségesek gyülekezete, akik - két évszázados különállás után - „újra” akarják egyesíteni Panamát, Venezuelát és Ecuadort, majd Perut és Bolíviát bevonva meg akarják valósítani Bolivár álmát, Gran Colombia-t. Marín elnök meggyilkolásával azonban olyan eseménysort indítottak el, aminek semmi köze nevetséges ügyükhöz. Sztrájkok, tüntetések, utcai összecsapások, kijárási tilalom, szükségállapot. Az ideges befektetők kivonták a külföldi tőkét, ennek hiperinfláció lett az eredménye, majd összeomlott a pénzügyi rendszer. Aztán az opportunista erőszak spirálja. Úgy tűnt, mindenki azt hiszi, a félkatonai halálosztagoktól kezdve a maoista szakadár csoportokig, hogy végre eljött az ő ideje. Még egyetlen puskalövést sem láttam - de amint csak beléptem az országba, megugrott a gyomorsav-szintem, és féktelen, parttalan adrenalináramlatok zubogtak az ereimben. Úgy éreztem magam, mint akit feltöltöttek, mint aki lázas… mint aki él. * DEA: Drug Enforcement Administration, Kábítószerellenőrzési Hivatal. 169 Hiperszenzitív voltam, mint egy terhes nő: mindenhonnan a vér szaga áradt felém. Amikor a minden emberi tevékenységet meghatározó, rejtett hatalmi harc végül felszínre tör, végre áthatol a bőrön, akkor mintha valamilyen hatalmas, ősvilági teremtmény emelkedne ki az óceánból. Megigéz és visszataszít. Émelyít… és felpezsdít. Az igazsággal szembesülni mindig felpezsdítő. A levegőből semmi sem utalt rá, hogy megérkeztünk; az utolsó kétszáz kilométert az esőerdő fölött tettük meg - csak helyenként villantak fel az ültetvények és a bányák, a ranchok és a fűrészmalmok irtásfoltjai, vagy a fémszálakra emlékeztető folyók −, s a táj leginkább egy végtelen területen szétterülő brokkolira emlékeztetett. Az El Nido hagyta, hogy a természetes vegetáció burjánozzon körülötte - aztán lemásolta… s így a szélén folytatott mintavételezés révén nem lehetett eredményes elemzést végezni a valódi génállományán. A mélyére viszont nehezen lehetett behatolni, még a kifejezetten az erre a célra épített robotokkal is - több tucat veszett oda −, így hát be kellett érni a széléről gyűjtött mintákkal, míg nem sikerült a Kongresszus újabb tagjait lefényképezni kiskorúak megrontása közben, s így rávenni őket, hogy szavazzák meg a támogatások emelését. A legtöbb génmanipulált növényi szövet megsemmisítette önmagát, ha eltűntek az El Nido magjából áradó rendszeres vegyi és vírusos üzenetek, melyek azt jelezték, hogy a növények in situ vannak - s így a DEA fő kutatóközpontja az El Nido peremén kapott helyett. A határ kolumbiai oldalán perzseltek ki egy tisztást a dzsungelből a túlnyomásos épületek és a kísérleti ültetvények számára. A villamos kerítés tetején nem húzódott szögesdrót; a rácsok kilencven fokos fordulattal elektromos tetőbe mentek át, és teljes ketrecet alkottak. A helikopter-leszállópálya a létesítmény közepén állt, ahol a ketrecen belül egy másik ketrec nyílt meg ideiglenesen-az ég felé. Madelaine Smith, a kutatási igazgató vezetett körbe. A szabadban mindketten hermetikusan záródó, biológiai védőöltözéket viseltünk - bár ha a Washingtonban kapott módosítások úgy működtek, ahogy ígérték, akkor az én esetemben ez felesleges
volt. Előfordult, hogy az El Nido kérészéletű védelmi vírusai ilyen messzire elszivárogtak; soha nem voltak halálosak, de súlyosan megbetegíthették azokat, akiket nem oltottak be ellenük. Az erdő tervezői keskeny sávon egyensúlyoztak a biológiai „önvédelem” és az egyértelműen katonai alkalmazások között. A génmanipulált erdőben mindig rejtőztek gerillák - és az Anya exportálásában való közreműködéssel pénzt is szereztek −, de az El Nido technológiáját nyíltan sohasem használták fel halálos kórokozók teremtésére. Legalábbis eddig. - Itt olyan sarjakat nevelünk, amik reményeink szerint stabil El Nido fenotipusúak lesznek. Béta 17-nek nevezzük őket. - Jellegtelen, mélyzöld levélzetű, bordó bogyókat termő bokrokról beszélt. Smith rámutatott a mellettük álló, kameraszerű berendezésekre. - Való idejű, infravörös mikrospektroszkóp. Képes megfejteni egy közepes méretű RNS-áttételt, ha egyszerre elég sok sejtben növekszik meg a termelése. Az adatokat összevetjük a gázkromatográf felvételeinkkel, amik a magból kisodródó molekulák kiterjedését mutatják meg. Ha rajta tudnánk kapni ezeket a növényeket, amint érzékelik az El Nido üzenetét, és ha a válaszuk során bekapcsolnak egy gént, beindítva egy fehérje szintetizálását… akkor talán képesek lennénk előbb megfejteni, végül pedig rövidre zárni a folyamatot. - Nem lehet egyszerűen… meghatározni a DNS-szekvenciát, aztán az alapokról kiindulva létrehozni? - Úgy kellett viselkednem, mint egy újonnan kinevezett 170 vezetőnek, aki csak beugrott, hogy megszámolja az aranyozott gémkapcsokat… de nehéz volt eldönteni, hogy pontosan milyen naivnak mutassam magam. Smith udvariasan elmosolyodott. - Az El Nido DNS-ét olyan enzimek őrzik, amik a sejtek szétszakadásának legkisebb jelére megsemmisítik azt. Pillanatnyilag körülbelül annyi esélyünk van a szekvencia meghatározására, mint mondjuk arra… hogy boncolás révén olvassak a maga elméjében. És még most sem tudjuk, hogyan működnek ezek az enzimek; hatalmas lemaradást kell behoznunk. Amikor negyven évvel ezelőtt a drogkartellek elkezdtek pénzt fektetni a biotechnológiába, a másolásvédelem volt a legfontosabb szempontjuk. És a legjobb kutatókat csábították magukhoz a világ törvényes laboratóriumaiból… nem csak azzal, hogy többet fizettek, hanem azzal is, hogy nagyobb alkotói szabadságot és nagyobb kihívást jelentő célokat kínáltak. Az El Nidóban valószínűleg legalább annyi szabadalmaztatható találmány van, mint amit az egész mezőgazdasági ipar fejlesztett ki az elmúlt negyven év során. Ráadásul mindegyik sokkal izgalmasabb. Ez hozta volna ide Largót? A nagyobb kihívást jelentő célok? De hát az El Nido elkészült, a kihívás megszűnt, minden további munka már csak finomítás volt. És ötvenöt évesen bizonyára tudta, hogy a legkreatívabb évei már rég elszálltak. - Azt hiszem - mondtam elgondolkodva −, a kartellek többet kaptak, mint amire szerződést kötöttek. Ez a technológia a felismerhetetlenségig megváltoztatta az üzletüket. A régi addiktív anyagokat túl könnyen lehet szintetizálni… túl olcsóak, túl tiszták és túl könnyen megszerezhetők lettek ahhoz, hogy hasznot hajtsanak. És maga a függőség sem jó üzlet már. Ma kizárólag az újdonságnak van piaci értéke. Smith a ketrecen túl burjánzó erdő felé intett a védőöltözékben vaskos karjával közben délkelet felé fordult, bár az őserdő mindenhol egyformának tűnt. - Az El Nido az, ami nem szerepelt a szerződésben. A kartellek csak olyan kokacserjéket akartak, amik jobban teremtek alacsonyabb tengerszint feletti magasságon is, illetve néhány génmanipulált növényt a laborok és az ültetvények álcázásnak megkönnyítésére. Végül egy kicsi de facto államot kaptak, tele génhackerekkel, anarchistákkal és menekültekkel. A kartellek csak bizonyos területeket uralnak; a genetikusok fele megszökött és megalapította a saját kis dzsungel-utópiáját. Legalább tucatnyian vannak, akik tudják, hogyan lehet programozni a növényeket… hogyan lehet új génmintákat bekapcsolni, hogyan lehet rácsatlakozni az információs hálózatra… és ez elég ahhoz, hogy kitűzzék a saját területeik határát. - Mintha valami titokzatos, sámánisztikus hatalmuk lenne az erdő szellemei fölött? - Pontosan. Eltekintve attól, hogy ez a módszer tényleg működik. Felnevettem. - Tudja, mi a vicc az egészben? Akármi is történjen… az igazi Amazónia, az igazi
dzsungel úgyis elnyeli őket a végén. Mennyi is… két millió éve létezik? A saját kis utópiáik! Nem adok nekik ötven évet, százat, és minden olyan lesz, mintha az El Nido soha nem létezett volna. Csak pelyva a szélben. Smith nem válaszolt. A beálló csendben tisztán hallottam a mindenfelől felénk szűrődő rovarciripelést. A magas fennsíkon álló Bogotá szinte hűvös volt. Itt majdnem olyan hőség tombolt, mint Washingtonban. Rápillantottam Smithre. - Természetesen igaza van - mondta. De egyáltalán nem hangzott meggyőzően. 171 Másnap, reggeli közben biztosítottam Smith igazgatót, hogy mindent rendben lévőnek találtam. Félénken elmosolyodott. Gyaníthatta, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam, de ez igazából nem számított. Óvatosan füleltem a tudósok, technikusok és katonák beszélgetéseire; egyeden egyszer sem hangzott el a Guillermo Largo név. Ha nem tudtak Largóról, akkor még csak nem is sejthették valódi célomat. Kilenc után indultam el. A talajon sarki fény finomságú fényleplek hasítottak át a létesítményt körülvevő fák között. Amikor a lombok fölé emelkedtünk, mintha a párás hajnalból léptünk volna ki a déli ragyogásba. A pilóta kelletlenül tett egy kitérőt az El Nido közepe felé. - Most már perui légtérben vagyunk - hencegett. - Diplomáciai incidenst akar kirobbantani? - Szemmel láthatólag csábítónak találta a lehetőséget. - Nem De repüljön alacsonyabban! - Nincs itt mit látni. Még a folyót se látja. - Alacsonyabbra. - A brokkoli megnőtt, majd hirtelen fókuszba állt; az egysíkú zöld egyedi, szilárd, meghatározott ágakká változott. Érdekes volt és meghökkentő, mint amikor valamilyen unalmas, jól ismert dolgot néz meg az ember mikroszkóppal, és látja feltárulni különös egyediségét. Előrenyúltam, és eltörtem a pilóta nyakát. Meglepve szisszent fel a fogai között. Borzongás futott végig rajta, félelem és nyilalló bűntudat keveréke. A robotpilóta bekapcsolt és lebegve tartott minket; két percembe tellett, míg kicsatoltam a férfit, hátravonszoltam a raktérbe, majd beültem a helyére. Lecsavaroztam a vezérlőpanel fedelét, és behelyeztem egy új chipet. A műholdon keresztül egy északi légitámaszpontnak sugárzott digitális útinapló azt fogja jelezni, hogy a gép fölötti irányítást elveszítve gyorsan zuhanunk. Az igazság sem különbözött sokban. Száz méteren nekimentem egy ágnak, és eltörtem az elülső rotor egyik szárnyát; a számítógépek hősiesen kompenzáltak, folyamatosan újramodellezték a szituációt, beállították a megmaradt szárnyak aktív felületeit - és biztos jó munkát minden egyes öt másodperces intervallumban, ami a csonttörő ütközések és a további sérülések között eltelt. A hangelnyelők megtébolyodtak, hol elvesztették, hol megtalálták a hajtóművekkel a fázist, és felerősített hanghullámokkal bombázták a dzsungelt. Ötven méteres magasságban lassú, hátborzongatóan sima forgásba kezdtem, mintha csak egy kényelmes moziban ültem volna, teljes körképet kaptam az egyre sűrűsödő lombozatról. Húsz méternél kezdődött a szabadesés. A körülöttem felfúvódó légzsákok eltakartak a kilátást. Lehunytam a szemem - feleslegesen −, és a fogamat csikorgattam. Imarészletek kavarogtak a fejemben - a gyermekkor üledékei, agyamba égett utóképek, értelmetlenek, ám kitörölhetetlenek. Ha meghalok, elnyel a dzsungel, gondoltam. Hús vagyok, pelyva. Semmi sem marad, ami elítélhető lenne. Mire eszembe jutott, hogy ez egyáltalán nem igazi dzsungel, véget ért a zuhanás. A légzsákok azonnal leeresztettek. Kinyitottam a szemem. Mindenfelől víz vett körül, elárasztott erdő. A két rotor között halkan, a haldokló pilóta utolsó lélegzetére emlékeztető szisszenéssel lerobbant, majd leereszkedett egy tetőpanel, mint egy lassan zuhanó papírsárkány, mocskos szürkében, zöldben és barnában játszva, ahogy felvette a körülötte lévő színeket A mentőcsónaknak volt evezője, élelmiszerkészlete, világítófáklyája - és egy rádió-jeladója. A jeladót letéptem, és otthagytam a roncsban. A pilótát visszaültettem az ülésébe, épp amikor a víz elkezdett beáramlani, hogy eltemesse. Aztán elindultam lefelé a folyón. 172 Az El Nido őrjítő labirintussá szabdalta a Rio Putumajo hajdan járható medrét
Lassú folyású, barna vízzel telt csatornák kígyóztak a frissen emelt, pálmákkal és gumifákkal borított földszigetek és az elárasztott partok között, ahol a legöregebb fák - csokoládészínű keményfa-fajták (még a genetikusok kora előttről, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy nem módosították őket) - emelkedtek az aljnövényzet fölé, majd tűntek el a magasban. Nyakam és ágyékom nyirokcsomói forrón, ádázul, de megnyugtatóan lüktettek; módosított immunrendszerem úgy próbált megbirkózni az El Nido vírusrohamával, hogy en masse termelte az új gyilkos T-sejtek klónjainak ezreit, nem várva meg a tapogatózó antigén reakciót. Néhány hét ebben az állapotban, és valamelyik önfejű klón jó eséllyel átsiklik a megsemmisítési folyamaton, hogy aztán valamilyen új autoimmun betegséggel égessen el - de nem állt szándékomban olyan sokáig maradni. Halak kavarták fel az iszapos vizet, a felszínen élő rovarokra és lebegő magházakra vadászva. A távolban egy anakonda vaskos gyűrűi tekeredtek le egy kinyúló ágról, és csusszantak be tunyán a vízbe. A gumifák között kolibrik lebegtek a skarlátszín orchideák tölcséreiben. Amennyire tudtam, egyetlen állatfajt sem módosítottak; úgy folytatták életüket a mesterséges erdőben, mintha semmi változott volna meg. Elővettem a zsebemből egy ciklamátokban gazdag rágógumit, és lassan felébresztettem a saját Fehér Lovagjaimat. A hőség és a rothadó növényzet bűze tompulni kezdett, ahogy agyam bizonyos szaglóidegpályái elzsibbadtak, mások pedig érzékenyebbekké váltak - egyfajta belső szűrő lépett működésbe, lehetővé téve, hogy az orrnyálkahártyám újonnan kialakult receptoraiból érkező ingerek a dzsungel összes többi, zavaró szagát elnyomják. Hirtelen megéreztem a halott pilótát a kezemen és a ruháimon, izzadtsága és ürüléke sokáig megmaradó, enyhe bűzét - és a körülöttem lévő ágakon kuporgó pókmajmok szúrós, jellegzetes, vizeletszerű feromonjait. Próbaképpen negyedóráig követtem a nyomot, a legfrissebb szag irányába evezve a csónakkal, s fáradozásaimat végül ijedt visítás jutalmazta, ahogy megpillantottam két ösztövér, szürkésbarna alakot eltűnni a lombok között. Az én szagom álcázva volt; a verejtékmirigyembe juttatott szimbióták felemésztették az összes jellegzetes molekulát A baktériumok azonban hosszú távú mellékhatásokkal jártak, és a legfrissebb hírszerző-jelentések szerint az El Nido lakói nem is alkalmazták őket. Természetesen nem lehetett kizárni, hogy Largo elég paranoiás volt ahhoz, hogy mégis magával hozza a saját készletét. A menekülő majmok után bámultam, és eltöprengtem, vajon mikor érzem meg egy másik élő ember szagát. Még egy, a vérengzések elől északra menekült analfabéta paraszt is értékes információval szolgálhatott volna a különböző csoportok közötti játszmák állásáról, és fejében őrizhette volna a környék hozzávetőleges térképét. A csónak halkan fütyülni kezdett, ahogy kiszökött a levegő az egyik levegőrekeszéből. A vízbe fordultam, és teljesen lemerültem. Egy méter mélyen már a saját kezemet se láttam. Vártam és füleltem, de csak a felszínre törő halak halk csobbanásait hallottam. A csónak műanyagját semmilyen kő nem lyukaszthatta ki; csak egy lövedék lehetett az. A hűvös, félhomályos csendben lebegtem. A víz elrejtette a testmelegemet, és tíz percig a levegőt sem kellett kifújnom. A kérdés csak az volt, megkockáztassam-e, hogy elússzak a csónaktól, s ezzel nyomot hagyjak, vagy várjam ki a dolgot. Valami éles és vékony söpörte végig az arcomat. Nem foglalkoztam vele. Megint végigsúrolta. Nem olyan érzetet keltett, mintha hal vagy bármilyen élőlény lenne. 173 Harmadszorra elkaptam a tárgyat. Egy néhány centiméter széles műanyagdarab volt. Körbetapogattam a szélét; egyes helyeken éles volt, máshol puha, benyomható. Aztán kettétört a kezemben. Néhány méterrel arrébb úsztam, majd óvatosan a felszínre emelkedtem. A mentőcsónakom oszladozott, a műanyag foszlott szét a vízben, mint a bőr a savban. A polimert állítólag úgy szőtték, hogy ellenálljon mindenféle biológiai lebomlásnak - de az El Nido valamelyik baktériumtörzse szemmel láthatólag megtalálta az anyagba vezető utat. A hátamra fordulva lebegtem, mélyeket lélegeztem, hogy megszabaduljak a széndioxidtól, és azon tűnődtem, végre tudom-e hajtani a küldetést gyalogosan. Fejem fölött a lombsátor megremegett, mint az aszfaltozott utak a nagy hőségben, aminek
semmi értelme nem volt. A végtagjaim furcsán meleggé és súlyossá váltak. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon milyen szagokat éreznék, ha nem kapcsoltam volna ki szaglásom kilencven százalékát. Ha olyan baktériumokat tenyésztenék ki, amik képesek megemészteni egy, az El Nidóban idegen anyagot, akkor mi mást csináltatnék velük, amikor ilyen táplálékra bukkannak? - tettem fel a kérdést. Bénítsák meg azt, aki behozta? Egy biokémiai jelzéssel értesítsenek az eseményről? Amikor megérkeztek, éreztem a fél tucat verejtékben fürdő férfi csípős szagát, de képtelen voltam mást tenni, mint feküdni a vízen, és hagyni, hogy kihalásszanak. Miután kiértünk a partra, megkötözve, bekötött szemmel vittek tovább egy hordágyon. Hallótávolságon belül senki nem beszélt. Hordozóim lépéseinek ritmusa alapján meghatározhattam volna a sebességünket, vagy az arcomra sütő napsugarak alapján az irányunkat… de a bakteriális toxinok okozta éber álomban minél keményebben próbáltam értelmezni ezeket az információkat, annál jobban összezavarodtam. Egyszer, amikor a csapat megpihent, valaki leguggolt mellém - és végighúzott egy szkennert a testem fölött? A tippet alátámasztották a forró tűszúrások azokon a helyeken, ahová a polimer transzpondereket belém ültették. Passzív eszközök - de jellegzetes visszhangot adtak egy műhold mikrohullám-sávjába kerülve. A szkenner megtalálta, és kisütötte mindet. Később, délután levették a kendőt a szememről. Biztosak voltak benne, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó-képességemet? Hogy nem fogok megszökni? Vagy talán csak kérkedni akartak az El Nido diadalmas szerkezetével. Egy rejtett ösvényen vágtunk át egy mocsáron; egyfolytában lefelé néztem, hogy lássam fogvatartóim csizmáját éppen csak el nem tűnni a sárban, miközben elkerültünk egy száraz, látszólag biztonságos magaslatot. Közelebb érve az utat elzáró tüskés bokrok mintha szétnyíltak volna előttünk; a rágógumi eléggé bekapcsolt ahhoz, hogy megállapítsam, valamilyen édes, észterszerű vegyületfelhőben járunk. Nem láttam, hogy egy tartályból szórják-e a levegőbe - vagy a csapat valamelyik tagjának teste bocsátja ki magából a bőrében, a tüdejében vagy a beleiben élő szimbióták révén. A falu szinte észrevétlenül bukkant fel a hamis dzsungelben. A talaj - éreztem lépésről-lépésre természetellenesen szilárddá és síkká vált. A fák egyre rendezettebben nőttek - nem határoltak egyenes utakat, de valahogy egyre furcsábbak voltak. Aztán „elszórt” tisztások tűntek fel balra és jobbra, „természetes” faépületekkel vagy csillogó polimersátrakkal. 174 Az egyik sátor előtt letettek a földre. Egy addig nem látott, szívós, borostás férfi hajolt fölém, kezében egy csillogó vadászkéssel. Olyan volt, mint az állati, a ragadozó, az öntudatlan gyilkos ember archetípusa. - Barátom - szólalt meg −, ez az hely, ahol lecsapoljuk az összes véred elvigyorodott, és leguggolt. Majdnem elájultam saját félelmem bűzétől, ahogy az felülkerekedett a szimbiótákon. - És aztán vissza is adjuk - tette hozzá a férfi, kiszabadítva kezeimet. Az egyik karját alám csúsztatta, átölelt a mellkasomnál, felemelt a hordágyról, és bevitt a sátorba. - Bocsássa meg, hogy nem fogok kezet magával - mondta Guillermo Largo. - Azt hiszem, szinte teljesen kitisztítottuk, de nem akarom megkockáztatni a fizikai kontaktust, hátha maradt annyi vírus magában, hogy beindítsa a felturbózott immunrendszerét. Nem túl megnyerő, szomorú szemű férfi volt; vékony, alacsony, kissé kopaszodó. Odaléptem a minket elválasztó farácshoz, és felé nyújtottam a kezem. - Nyugodtan megérinthet. Nem hordoztam semmiféle vírust. Azt hiszi, beveszem a propagandáját? Zavartalanul vállat vont. - Magát ölte volna meg, nem engem… bár biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek szánták. Lehet, hogy az én genotípusomra kódolták, de túl sokáig volt magában ahhoz, hogy ne kapja el a jelenlétemre adott reakció. De ez már történelem, nem érdemes vitatkozni róla. Tulajdonképpen nem hittem, hogy hazudik; teljesen beleillett volna a képbe egy vírus, ami mind a kettőnkkel végez. Még fogcsikorgató tiszteletet is éreztem a Társaság iránt amiatt, ahogy használtak - volt ebben valami barbár, érzelgősségtől
mentes őszinteség −, de nem lett volna politikus dolog elárulni Largónak. - Ha úgy gondolja - mondtam inkább −, hogy nem jelentek veszélyt magára, akkor miért nem jön vissza velem? Még mindig értékesnek tartják. Egy gyenge pillanat, egy rossz döntés… nem kell, hogy a karrierje végét jelentse. A megbízói nagyon gyakorlatias emberek; nem akarják megbüntetni. Mindössze egy kicsit szorosabb megfigyelés alatt tartják majd a jövőben. Ez meg az ő problémájuk, nem a magáé… észre sem fogja venni a különbséget. Úgy tűnt, mintha Largo rám se figyelt volna, de aztán egyenesen a szemembe nézett, és elmosolyodott. - Tudja, mit mondott Victor Hugo Kolumbia első alkotmányáról? Azt, hogy az angyalok országának írták. Mindössze huszonhárom évig maradt fenn… és a következő kísérlet alkalmával a politikusok lejjebb tették a mércét. Sokkal lejjebb. Elfordult, és fel-alá kezdett járkálni a rács előtt. Az ajtóban két mesztic paraszt állt, automata fegyverekkel, kifejezéstelen tekintettel. Mindketten egyfolytában rágtak valamit; nekem úgy tűnt, közönséges kokaleveleket - volt valami szinte megnyugtató abban, ahogy hűek maradtak a hagyományhoz. A cellám tiszta volt és jól berendezett, egészen addig a bioreagens vécéig, amiért megőrültek a Beverly Hillsen. A fogvatartóim eddig jól bántak velem, de az volt az érzésem, Largo valami kellemetlent tartogat még számomra. Átad az Anya-báróknak? Még mindig nem tudtam, miféle üzletet kötött velük, mit adott el nekik az El Nido egy darabjáért és néhány tucat testőrért. Arról nem is beszélve, hogy miért gondolta úgy, ez jobb, mint egy ház Bethesdában meg száz lepedő évente. - Mégis, mihez kezd, ha itt marad? - kérdeztem. - Felépíti az angyalok országát? Felnöveszti biológiailag manipulált utópiáját? 175 - Az utópiámat? - Largo megállt, és ismét felvillantotta ferde mosolyát. - Dehogy. Hogyan létezhetne utópia? Nincs helyes életvitel, amit egyszerűen nem fedeztünk még fel. Nincsenek szabályok, nincs rendszer, nincs képlet. Miért is lenne? Eltekintve egy teremtő… ami azt illeti, egy perverz teremtő… létezésétől, miért létezne bármiféle tökéletes minta, amit csak fel kell fedezni? - Igaza van - feleltem. - A végén úgysem tehetünk mást, mint hogy követjük a természetünket. Nézzünk a civilizáció és a képmutató moralitás máza mögé, és fogadjuk el a minket formáló valódi erőket. Largo nevetésben tört ki. Éreztem, hogy elvörösödöm a reakciójától - még ha csak azért is, mert félreértettem, és nem sikerült megtalálnom az érzékeny pontját; nem pedig azért, mert kinevette az egyeden dolgot, amiben hittem. - Tudja, min dolgoztam az Államokban? - kérdezte. - Nem. Számít egyáltalán? - Minél kevesebbet tudok, annál nagyobb eséllyel maradok életben. Largo mindazonáltal elmondta. - Arra kerestem egy módszert, hogy a kifejlett idegsejteket embrionális állapotba juttassam vissza. Hogy visszakapcsoljam őket egy kevésbé differenciált állapotba, lehetővé téve, hogy úgy viselkedjenek, mint a magzati agyban: egyik helyről a másikra vándoroljanak és új kapcsolódásokat alakítsanak ki. Elméletileg az elmebaj és az agyvérzés gyógyítására… bár a munkát olyan emberek pénzelték, akik az első lépésnek tartották olyan vírusfegyverek felé, amik képesek átalakítani az agy egyes részeit. Kétlem, hogy valaha is komoly eredményeket fognak elérni… vírusokkal nem lehet politikai ideológiákat kialakítani… de egy viszonylag kis csomagba mindenféle bénító vagy fogékony viselkedésmódot bele lehet kódolni. - És ezt adta el a kartelleknek? Hogy egész városokat ejthessenek túszul vele, amikor legközelebb letartóztatják valamelyik vezérüket? Hogy megszabadítsa őket a bírók és a politikusok meggyilkolásának nyűgjétől? - Eladtam a kartelleknek - mosolyodott el halványan Largo −, de nem mint fegyvert. Fertőző katonai változat nem létezik. Még a prototípusok is… amik egyszerűen visszafejlesztik a kiválasztott neuronokat, de nem hajtanak végre programozott változtatásokat… még azok is túl esetlenek és törékenyek ahhoz, hogy nagy mennyiségben életben maradjanak. És vannak egyéb technikai problémák is. Egy vírus számára nincs túl sok szaporodási előny abban, hogy bonyolult, igen specifikus módosításokat hajt végre hordozója agyában; egy valódi emberi népességre rászabadítva hamarosan olyan mutánsok válnának dominánssá, amik egyszerűen
megszabadulnának az irreleváns szartól. - Akkor?… - Mint végterméket adtam el a kartelleknek. Illetve kombináltam a legjobban fogyó árujukkal, és a hibridet nyújtottam át nekik. Az Anya egy új fej táját. - Ami mit csinál? - Ráakadtam a horgára, pedig a saját síromat ástam vele. - Ami az agy idegsejtjeinek egy részét a Fehér Lovagokhoz hasonló valamivé alakítja át. Valamivé, ami épp olyan mozgékony, épp olyan rugalmas. Viszont sokkal hatékonyabban alakít ki új, szoros szinapszisokat, és nem pusztán elárasztja az interneurális teret egy bizonyos anyaggal. És nem élelmiszer-adalékanyagok vezérlik, hanem a saját maguk által kiválasztott molekulák. Egymást irányítják. Egy szót sem értettem az egészből. - Létező neuronok válnak mozgékonnyá? Létező agyi struktúrák… olvadnak szét? Megalkotta az Anyának azt a változatát, ami pudingot csinál az emberek agyából… és azt hiszi, fizetni fognak érte? 176 - Nem pudingot. Minden egy szoros visszacsatolási hurok része: a megváltoztatott neuronok begyújtása hatással van arra, hogy milyen molekulákat választanak ki… ami viszont a szomszédos szinapszisok átalakítását vezérli. A létfontosságú szabályozó- és motoros központok neuronjai természetesen érintetlenül maradnak. És a Szürke Lovagok beindításához erős jel kell; nem reagálnak bármilyen véletlen szeszélyre. Legalább egy-két zavartalan óra szükséges ahhoz, hogy jelentős hatást gyakoroljanak az agy szerkezetére… A folyamat nagyon hasonló ahhoz, ahogyan a közönséges neuronok kódolják a tanult viselkedésformákat és az emlékeket., csak sokkal gyorsabb, sokkal rugalmasabb… és sokkal-sokkal kiterjedtebb. Az agynak vannak olyan részei, amik több százezer éve nem változtak… egy fél nap alatt ezeket is újra lehet modellezni. Elhallgatott, és barátságosan végigmért. A tarkómon hirtelen megdermedt az izzadság. - Használta a vírust?… - Természetesen. Ezért alkottam meg. Magamnak. Ezért jöttem ide. - Hogy agyműtétet hajtson végre saját magán? Miért nem dugott fel egy csavarhúzót az egyik szemgolyója alatt, és forgatta körbe, míg el nem múlt a vágya? Fizikai rosszullét tört rám. - A kokain és a heroin… de még a Fehér Lovagok is… legalább természetes receptorokat, természetes idegpályákat aknáztak ki. Maga meg fogott egy struktúrát, amit évmilliókon át finomított az evolúció, és… Largo remekül szórakozott, de ez alkalommal visszafogta magát, nem röhögött a képembe. - A legtöbb ember számára - mondta szelíden −, saját pszichéjük bejárása olyan, mint körbe-körbe járnának egy labirintusban. Ezt hagyományozta ránk az evolúció: egy szánalmas, zavarba ejtő börtönt. A durva drogok, a kokain, a heroin vagy az alkohol nem tesznek mást, csak átvágnak néhány zsákutcát… vagy tükrökkel borítják a labirintus falait, mint az LSD. A Fehér Lovagok pedig mindössze más csomagolásba rejtették ugyanezt a hatást… A Szürke Lovagok lehetővé teszik, hogy akarata szerint átformálja az egész labirintust. Nem szorítják be valamilyen összezsugorodott érzelmi repertoár keretei közé; teljes hatalmat adnak. Hatalmat arra, hogy meghatározza, pontosan ki akar lenni. Csak nagy nehezen sikerült félretennem a rám törő viszolygást. Largo úgy döntött, hogy fejbe bassza magát; ez az ő problémája. Néhányan az Anya élvezői közül ugyanezt fogják tenni - de semmiképpen sem nemzeti tragédia, ha még egy mérgező szar kezd el versengeni a pincelaborokból kikerülő szeméttel. - Harminc évig éltem le olyasvalakiként, akit megvetettem - mondta Largo nyájasan. - Túl gyenge voltam ahhoz, hogy megváltozzak… de soha nem vesztettem szem elől, mivé szeretnék válni. Sokat gondolkodtam azon, nem lenne-e kevésbé megvetésre méltó, kevésbé képmutató, ha megadnám magam a gyengeségem, a romlottságom tényének. De valahogy soha nem adtam meg magam. - És most az hiszi, hogy olyan könnyedén törölte a régi személyiségét, mint a számítógépe fájljait? Akkor most micsoda? Szent? Angyal? - Nem. De pontosan az vagyok, ami lenni akarok. A Szürke Lovagokkal nem is lehet más az ember. Egy pillanatra megszédültem, elvette az eszem a düh; nekitámaszkodtam ketrecem
rácsának. - Szóval bekavarta az agyát, és most jobban érzi magát. És ebben a dzsungelutánzatban akarja leélni az élete hátralévő részét, együttműködve a drogkereskedőkkel, azzal áltatva magát, hogy elnyerte a megváltást? 177 - Az életem hátralévő részét? Lehet. De figyelni fogom a világot. És reménykedni fogok. Majdnem megfulladtam. - Miben? Azt hiszi, néhány agysérült csavargón kívül bárkit is érdekelni fog a vírusa? Azt hiszi, a Szürke Lovagok majd végigsöpörnek a bolygón, és a felismerhetetlenségig megváltoztatják? Vagy hazudott… és valójában mégis fertőző a vírus? - Nem. De azt adja az embereknek, amit akarnak. Keresni fogják, amint megértik ezt. Szánakozva néztem rá. - Az emberek ételt, szexet és hatalmat akarnak. Ez soha nem fog megváltozni. Emlékszik a bekezdésre, amit A sötétség mélyénben megjelölt? Maga szerint az mit jelentett? Mélyen legbelül csak állatok vagyunk, néhány egyszerű ösztönnel. Minden más csak pelyva a szélben. Largo a homlokát ráncolta, mintha az idézetet próbálta volna előkeresni emlékei mélyéről, majd lassan bólintott. - Tudja, hányféleképpen lehet összerakni egy emberi agyat? - kérdezte. - Nem egy ugyanakkora, tetszőleges neurális hálózatot… hanem egy valódi, működő, valódi embriólét és valódi tapasztalatok által formált Homo sapiens agyat? Körülbelül tíz a tízmilliomodikon lehetőség létezik. Hatalmas szám: rengeteg teret enged a személyiség- és képességbeli variációknak, rengeteg teret enged a különböző életek kódolásának… De tudja-e, hogy mit tesznek a Szürke Lovagok ezzel a számmal? Újra megszorozzák önmagával. Lehetőséget adnak annak a részünknek, amelyik rögzített, amelyik az „emberi természethez” kötött, hogy annyira más és más legyen mindenkiben, amennyire csak egy ember életének emlékei lehetővé teszik… Conradnak természetesen igaza volt. Annak a bekezdésnek minden szava igaz… volt, amikor írta. Ma már azonban nem megy elég messzire. Ma ugyanis az egész emberi természet csak pelyva a szélben. A „rettenet”, a sötétség mélye csak pelyva a szélben. Az „örök igazságok”… Szophoklésztől Shakespeare-ig az összes nagy író szomorú és gyönyörű felismerései… csak pelyva a szélben. Nyitott szemmel feküdtem a priccsemen, a kabócákat és a békákat hallgattam, s azon töprengtem, vajon mit fog csinálni velem Largo. Ha nem tartotta magát képesnek a gyilkosságra, akkor nem fog megölni - már csak azért is, hogy megerősítse önformálása illúzióját. Lehet, hogy kirak a kutatóállomás mellett - ahol majd elmagyarázhatom Madelaine Smithnek, hogyan végzett az El Nido egyik vírusa a kolumbiai légierő pilótájával repülés közben, s milyen hősiesen próbáltam meg én átvenni a gép irányítását. Újra átgondoltam az esetet, próbálva ellentmondásmentessé tenni a sztorimat. A pilóta holtteste soha nem fog előkerülni; a törvényszéki részletekkel nem kellett foglalkoznom. Lehunytam a szemem, és láttam magam, amint eltöröm a nyakát. Ugyanaz a bűntudat söpört végig rajtam. Bosszúsan elhessegettem. Megöltem, na és - néhány nappal korábban azt a lányt is, azelőtt pedig másokat. A Társaság majdnem megszabadult tőlem. Mert feláldozható voltam - és mert lehetséges volt. Ilyen a világ: mindig lesz hatalom, az országok mindig más országokat fognak leigázni, a gyengéket mindig le fogják mészárolni. Minden más csak ájtatos önámítás. Száz kilométerrel arrébb Kolumbia hadban álló frakciói bizonyították újból ennek az igazságát. 178 De ha Largo megfertőzött a saját, különleges Anya-fajtájával? És ha minden igaz, amit mondott róla? A Szürke Lovagok csak akkor indultak meg, ha az ember akarta, hogy meginduljanak. Ahhoz, hogy érintetlen maradjak, mindössze azt a sorsot kell választanom. Mindössze azt kell kívánnom, hogy pontosan az legyek, aki voltam: egy gyilkos, aki mindig is megértette, hogy a legmélyebb igazsággal áll szemben. És aki a magáévá tette a pusztítást és a romlást, mert a legvégén úgysincs más kiút.
Egyfolytában magam előtt láttam őket: a pilótát, a lányt. Semmit sem kell éreznem… azt kell akarnom, hogy ne érezzék semmit… és újra meg újra meg kell hoznom ezt a döntést. Különben minden, ami voltam, széthullik, mint egy homokvár. Az egyik őr felböfögött a sötétben, aztán köpött egyet. Az éjszaka úgy terült el előttem, mint egy eltévedt folyó. 179 Peter Sanawad KÁIN A sugárvető elsült, és szénné égette a falat az utazóügynök mögött. Smith felpillantott, egy gondolattal megváltoztatta az erőtér intenzitását; energiát vezérelt a teste elülső részeit védő rétegekbe. Az izzás körülötte megerősödött, a korábbi lángsugár által keltett ráncosodás eltűnt. A vibráló kék erőtér olyan diadalmasan feszült a teste körül, mintha csak valamilyen karácsony előtti lézer-hologram lenne, egyike azoknak, amikkel a nagybácsik szoktak kedveskedni az unokaöccseiknek. Aztán eltűnt a derengés, és a pajzs feloszlott a levegőben. Wesson felemelte a fegyverét, és tüzelt. A sárga lángcsóva átszakította a ZX2-es harci robot mellpáncélját, és a gépezet közepe szénné égett. Szikrák csaptak ki a háta és a feje közepén lévő elektronikus panelekből is. - Hihetetlen! - mondta az ügynök, és elismerően a pleiádoki nőre pillantott. Bámulatos technológia. Hány ilyen pajzsot hoztak már forgalomba? - Eddig még egyet sem - vallotta be a nő. - Az utolsó tesztelések folynak. De amint láthatta… működik. - Sosem hittem volna, hogy képes lehet megvédeni valami egy olyan hatásos fegyvertől, mint egy ZX-30-as Browling sugárvető. - És gondolatvezérelt! - Igen, bámulatos… vagyis, inkább azt mondanám, meglehetősen jó. - Wessonnak nagy erőfeszítésébe került, hogy elrejtse a meglepődését és a bámulatát. - És mit gondol, Brithney, mennyiért tudná eladni ezt az arktiluszi hadseregnek? - Miért pont az arktiluszinak? Wesson megvonta a vállát. A nő könnyedén folytatta: - Szerintem ötvenezer talentet könnyű szívvel elkérhetek darabjáért. Ennek a prototípusnak a kifejlesztése ugyan egymillióba került, de ha rá-állnak a gyáraink, az előállítási költség példányonként nem lesz magasabb öt-hatezer talentnél. Ennél biztosabb üzletet nem talál. Az ügynök két ujját az állára téve gondolkodott, és hümmögött. A mögötte lévő műszerpultról halk csippanás hangzott fel. Az űrhajó kissé megremegett. - Közeledünk a minnai rendszer vége felé - szólt hátra a pilóta. - Azért még egyáltalán nem vagyok meggyőzve róla, hogy megéri azt a rengeteg pénzt - töprengett tovább hangosan Wesson - De, kedves Brithney, ha valamilyen előnyös kedvezményt tudna adni… A körülmények nem hagyták, hogy Brithney válaszoljon: erőteljesen megdőlt a hajó, és mindnyájan a padlóra estek. Elég kellemetlen helyzet volt, ugyanis mindketten a legjobb ruhájukat viselték. 180 - Azt hiszem, a kapcsolatunk, már ha annak lehet nevezni egyáltalán, nyugvópontra jutott - igazította meg nyakkendőjét az ügynök, s közben végig a nő arcába bámult. - Smith… Kérem, ne okozzon galibát! És a Pleiádok világaira kérem, megtenné, hogy lemászik rólam? Smith köhintett egyet, majd felállt, és elkezdte porolni a nadrágja szárát. - Hát, elég veszélyes világban élünk. Elnézést, meglehetősen szokatlan helyzet volt. - Én pusztán egy fura, zavaros incidensnek nevezném. - Egyetértünk. Mi történik a hajóval? Mindketten a pilóta felé tekintettek, aki vastagon párnázott ülésében, ráncos homlokkal bámulta a műszereket, majd találomra benyomott egy-két kapcsolót. Közben megremegett kissé az egész hajó. - Kapaszkodjon! - kiáltotta Brithneynek Smith.
- Azt teszem. Johnson, mi ez az egész? A pilóta egy fél pillanatra hátra fordult, és zavartan megrázta a fejét. - Fogalmam sincs, Miss. Valószínűleg az egyik hajtómű rendetlenkedik. Mindjárt megnézem, mit lehetne tenni… - Felkattintott egy kapcsolót, mire valami felrobbant Hoppá… - piszkálta meg az ajkait. - Ezt talán nem kellett volna… Smith az ablakon kitekintve észrevett egy kék bolygót maguk mellett - a neve nem jutott eszébe, de azt tudta, hogy állítólag lakható. A minnai rendszerben jártak, ahol a gyarmatosított, lakhatóvá tett bolygók mindennaposak voltak. - Ez a Kleopátra-4 - kiáltotta nekik a pilóta, hogy túlharsogja a zajt, amit a robbanás rezgései okoztak. - Állítólag jelen pillanatban lakatlan. Mintegy száz évvel ezelőtt egy magas kultúrájú nép lakta, de már kihaltak… - Mi történt velük? - kérdezett vissza kiabálva Wesson. - Mindjárt megnézem… - A pilóta egyik kezével a bolygó fehér és kék korongja felé tolta a botkormányt, a másikkal pedig a komputerterminál billentyűzetével birkózott. - Itt is van… Hát, nincs róla túl sok adat. Egyszer küldtek le a bolygófelszínre antropológusokat, de nem tértek vissza. A mentőexpedíciónak is nyoma veszett. Lássuk csak… Ezután még háromszor történt leszállás a bolygóra, más és más helyeken. Egyszer földmérők, kétszer pedig belbiztonsági erők szálltak le, de ők sem találtak semmi érdekeset. Kiépítettek egy automatikus bázist, aztán otthagyták a bolygót Most egy Kent Stafford nevezetű multimilliárdos tulajdonában van a terület, aki szállodákat akar létrehozni a tengerpartokon. Még nem kezdett bele az építkezésekbe. - Hát, ez nem sok - vélte Brithney. - Úgy gondolja, hogy mindezt feltétlenül tudnunk kellett? - érdeklődött Smith. - Igen, mivel le fogunk szállni a bolygóra. Kell néhány javítást végezni… Az ügynök arca csüggedté vált. - A Szentatya ennek nem fog örülni. Holnapra a Mellopára kell érnem, hogy átvegyek egy különlegesen fontos gabonaszállítmányt a Vatikán számára. - Oda fog érni - nyugtatta meg a pilóta. Brithney azonban teljesen elképedt. - Mire kell a Vatikánnak a mellopai gabona? - Vissza akarják hozni a háromkalászos búzát… II. Titus pápa a múlt évben megkezdte apostoli utazásait, hogy Krisztus üzenetét elvigye a világegyetem minden értelmes lényéhez. A Mellopán meglátta az „éden-kerti” búzakalászt, és onnantól fogva az utazása félbeszakadt Konstancában azt mondják, elcsábította az ördög. 181 - Folytassa, érdekel a történet - helyeselt Brithney. - Tulajdonképpen ennyi az egész. Mondják még, hogy ki akar adatni egy Bibliát a szent hrisseli nyelven. - Én nem hiszem hogy sikerülni fog neki. A Septuaginta korában még akadt hetven bölcs erre a feladatra, mostanság ellenben… - Miért ne akadna? Én például teljesen meggyőzhető vagyok ez ügyben. A nő lekicsinylően pillantott a férfira. - Maga is az Úrra gondol minden pillanatban? Wesson összevonta a szemöldökét. - Hát akkor ez lehet a baj. Tudom, hogy ez! No mindegy. Mondták már magának, hogy gyönyörű, amikor mosolyog? Brithney nevetve elfordult Wessontól. - Nyilatkozzon kérem: lesz üzlet vagy sem? Csak a maga kedvéért szálltam fel erre az űrhajóra, és most már egyre kevesebb türelmem van itt maradni. Wessonnak eszébe villant, hogy Brithney a sokak számára megfejthetetlen pleiádoki csúcstechnológiát használva egyszerűen csak felteleportált a kerub osztályú, Gladiátor becenevű személyhajó fedélzetére, így hát most karba tette a kezét, és úgy csinált, mint aki merőn gondolkodik, közben az ajánlatot várta a kedvezményekről. De az persze nem akart kézzelfoghatóvá válni. Már éppen megadta magát, és készült kimondani az igent, amikor ismét megremegett a hajó, és a túlnyomás ezúttal a hátsó felhoz vágta. Szinte úgy érezte, csontja tört Mikor feltápászkodott, váratlan durranással kirobbant mellette a biztonsági zsilipajtó, és erős léghuzat támadt. Hoppá - hallotta valahonnan hátulról a pilóta hangját, azonban már nem tudott figyelni erre, mert minden erejét lekötötte az
igyekezet, hogy megkapaszkodjon egy fémnyúlványban. De a kezei fokozatosan lecsúsztak a rézkallantyúról, és ő a bolygó légkörébe hullva menthetetlenül zuhanni kezdett. A rikítóan kék, fényes nyári égbolt alatt egyetlen ember állt. Szakadt bőrmellényben, markában ekevéget tartva bámult a ritka bárányfelhőkön túlra, kezét a szemöldökéhez emelte, hogy ne ragyogjon annyira a tekintetébe a Nap. Már mintegy öt perce állt mozdulatlanul. Hirtelen elúszott az ég egy pontjáról két apró felhőfoszlány, és mögöttük egy izzó pont tűnt fel - éppen olyan volt, mint valami légkörben száguldó űrhajó. Nem lehetett már túl messze a felszíntől, mivel a hővédő pajzsai csak „hideg” vörös ragyogással világítottak, és az alakja is egyre kivehetőbbnek tűnt. A bőrmellényes férfi zavartan figyelte a jelenséget, és mindössze néha szólt annyit, hogy hmm, vagy hogy nahát! És olyankor megmozdult egy igen aprót, a szemöldöke sarkát görbítette egy kicsit jobb felé, hogy mindenképp kifejezést tudjon adni a lelkében dúló csodálkozásnak. Aztán elvált valami az izzó cirkálótól, egy igen apró, sokkal feketébb pont, és egyre gyorsulva zuhanni kezdett Mintegy húsz másodperc sem telt el, és máris földet ért; nagy zajjal és porral csapódott be egy pár tucat méterrel távolabbi százméteres szénarakásba. Na! - mondta a férfi, és elemelte a szemei elől a kezét. Megmarkolta az eke szarvát, aztán elkiáltotta magát hogy Hooo, és nagyot csapott az ostorral az ökrök oldalához. Hamar elért a tragikus baleset színteréhez, és szánalommal vegyes érdeklődéssel figyelte a szénakazalból törődötten és zúzódásosan előbújó Smith Wessont. De csodálkozása akkor vált csak igazán teljessé, amikor közelebbről is megszemlélte az ügynököt. 182 - Nahát… - suttogta, és elvált a kezeitől az eke. Smith feltekintett e szavakra, és neki is földbe gyökeredzett a lába. Az előtte álló bennszülött ugyanis szakasztott úgy nézett ki, mint ő, még az életkoruk is egyezhetett. Egy pillanatig figyelmesen vizsgálgatta a jelenséget, aztán megbökte az ujjaival, nem hologram-e. Nem volt az. Hús-vér embernek bizonyult. - Ez meglepő - motyogta Wesson, és igyekezett leporolni foszlányokban lógó öltönyét. - Elárulná, kit tisztelhetek önben? A férfi ferde szemmel tekintett rá. Persze, nem felelt. - Ismeri a standard nyelvet? - türelmetlenkedett Wesson - Vagy mondjam el hrisseliül? - Nem kell - felelte nyugodtan a szakadt bőrökbe öltözött alak. - A nevem Lezliel. És jól ismerlek téged, ugyanis te… az ikertestvérem vagy. Wesson perceken keresztül köpni-nyelni nem tudott. Nem messze a termőföldektől egy vékony, kék sziklák közé épített földkunyhóban folytatták a beszélgetést. Lezliel kenyeret és sajtot tett az ügynök elé, majd öntött neki egy rézpohárnyival a távolabbi hegyvidékek zamatos vörösborából. Smith nem tudta kivárni a rögtönzött kis ebéd végét, hogy meggyőzze Lezlielt arról, ki is ő valójában, és hogyan is került erre a bolygóra. - Utazóügynök vagyok - kezdte. - Éppen a Mellopa hetedik világára igyekeztem egy küldetésben, amikor valami hiba miatt le kellett szállnunk erre a bolygóra. Kiestem a hajóból. Szerencsére megúsztam, te is láttad az esést, meg az űrhajót is… De nem leszek itt sokáig, mert fontos dolgaim vannak, amiket el kell intéznem. Úgyhogy hamarosan értem jön egy böhöm nagy űrhajó, aztán elköszönünk egymástól. Érted? Lezliel megrázta a fejét. - Ostobaságokat beszélsz, testvér. Néha nem is értelek… Űrhajó, bolygók, utazóügynök? Mit jelentenek ezek egyáltalán? Vagy elfelejtetted volna apánkat és anyánkat, és azt, hogy milyen kínok között kényszerültek otthagyni az örök élet tejjelmézzel folyó országát? Nem emlékeznél anyánk meséire a csodálatos kenyérfákról, a boldogító vízesésekről és a tiszta patakokról, valamint a kegyetlen kerubról? Ennyire megütötted magad? - Mi? - Wesson döbbenetében majdnem azt mondta, hogy „He? ” Nem emlékezett korábbi életéből ilyesmire, bár tény, hogy nem ismerte a szüleit. Tapintatosan tovább kérdezte a férfit. - Ezek szerint, Lezliel, te nem is tudsz semmit a kinti világról?
- Milyen kinti világról, testvér? - ragadta meg Wesson karját a férfi. Erős szorítása volt. - Arról a gyilkos, kegyetlen világról, ami a házon kívül van, ahol esik az eső és dörög az ég? Ahol vadállatok ezrei várnak ránk, hogy felkoncoljanak, és utána felfalják a testünk, mint atyánk tette egykor az ő atyjaikkal a Paradicsomban az Úr tiszteletére? - erősebbé vált a szorítás. - Ezt nevezed kinti világnak? Mert akkor nagyon is sokat tudok róla! Tudom a sebeit, amiket okozott nekem - mutatta heges karjait −, tudom a húsát, éreztem a vérét; megettem a vérét, érted? Minden másnál jobban ismerem a testét ennek a te külvilágodnak, Smith. - Én nem erre a külvilágra gondoltam - felelte higgadtan Wesson, és lassan kibontakozott az elernyedő szorításból. - Van egy másik kinti világ is. - Nincs más kinti világ - felelte a férfi. - Csak a belső, amit az Úr adott nekünk, de apánk és anyánk bűnei kivettettek onnan minket. 183 - Figyelj, Lezliel! Gyere csak… - Wesson odavezette a másik férfit a kis ház kapujához. - Nézz fel az égre! Mit látsz ott? - A kék eget látom. - És azon túl? Lassan kezdett besötétedni, az éjszaka ráborulóban volt a világra. - Felhőket látok és csillagokat. De mit akarsz ezzel, miért mutatod nekem? - Nézd: én arról a kis csillagról jöttem - mutatott a Cassiopeia egyik fénypontja felé az ügynök. - Ott lakom, ott élek, és most éppen egy másik csillagra tartottam, csak úgy alakult a dolog, hogy… - Te őrült vagy - hátrált el tőle Lezliel. - Azt hiszed, hogy angyal vagy, és az égben repkedhetsz, mint a kerubok. Az ég szerelmére, térj már végre észhez! Az ikertestvéred vagyok, Smith, egy hús és csont és vér… Smith a fejét rázta. - Ez nem helytálló. - Hát mi helytálló szerinted? - Az, hogy én tényleg az égből érkeztem. Magad is láthattad. - Megkísértetted az Urat démonháton, de a démon ledobott magáról. Nagyon vigyázz a gonosszal, testvér, az úr legyen a kősziklád, és benne bízz, egyedül csak benne, mert ő a Te egyetlen pajzsod a gonosz ellenében! - Legyünk őszinték! - ült le az ügynök az asztal tetejére. Szakadt öltönye belső zsebéből elővette a cigarettatárcáját, és rágyújtott - Én nem hiszek a te istenedben. Semmivel sem tudnál rávenni, hogy higgyek benne. És még valami: te nem vagy az ikertestvérem. A férfi nevetni kezdett, majd a kijárathoz lépett, és merengve kibámult a hűvösödő nyárutóba. - Ne hozz szégyent atyánkra, Smith, mert komolyan mondom, felbosszantasz! És ugye tudod, milyen tudok lenni, ha felbosszantanak? - vált erőteljesebbé a hanghordozása. - Ugye tudod? - Nos… - Emlékszel, ugye, amikor nem hozott kenyeret anyánk, és te egy álló hétig duzzogtál, hogy megbántsd és magadra vond a figyelmét; ugye emlékszel, amikor végül elkaptalak kint a ház végében, és úgy sírtál kegyelemért, mint… - Elég! - állt fel Wesson. - Figyelmeztetlek ne merj fenyegetni! - Mert különben mi lesz? Megütsz? Vedd már észre: csak észre akarlak téríteni, segíteni akarok! - Nekem te ne segíts! A csend úgy borult a házra, mint ahogy a lágy köd folyik le Dover fehér lankáiról a lentebb fekvő tengerbe: csendesen és mindent elfedőn. Némán álltak, kicsit feldúltan, kicsit sértődötten: Lezliel az ajtóban, a csillagokat nézve, Wesson egy hajszálnyival hátrább, az asztalon cigarettázva. Odakint megdördült az ég, majd hatalmas csattanás hallatszott. Ez még Wessont is meglepte, mert pár perccel korábban nem látott felhőket. Lezliel megrázta a fejét. - Hallottad, testvér? Smith bólintott. - Igen. Mi volt ez? - Villámcsapás. Ő így jelzi, hogy tud rólunk, és figyel minket. - Érdekes.
- Érdekes? 184 Smith felállt, és az ajtónyíláshoz lépett. Ekkor ismét villámlott, majd megint megdördült az ég; a hang végighullámzott a szikkadt vidéken. Wessonon különös szorongás lett úrrá, mert ezúttal sem látott felhőket. - Talán valamilyen légköri jelenség… - motyogta. Harmadjára is villámlott, de most már nem dördült meg az ég. - Kérj bocsánatot, amiért megtagadtad őt! - súgta Wesson fülébe a bőrmellényes alak. - Kérj bocsánatot, aztán gyere be az ajtóból! Hideg van. - Bocsánatot? - mosolyodott el az ügynök. - Én? Nos… nem hiszem, hogy ezt megteszem. Semmi értelmét sem látom, ráadásul igazam is van. Hogy egész pontosan mi történt ez után, Smith Wesson később képtelen lett volna visszaadni. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor a vele szemben álló - vagyis tulajdonképpen a saját - arcába pillantott, valami szörnyűséget látott megcsillanni a szemekben. Nem azt a kimondott rémséget, amitől meg lehet ijedni, hanem inkább a valamitől való rettegést: a félelem ezernyi jegyét És akkor kitekintett a messzeségbe. Át a kis ház ajtaján, át az egyre mélyülő sötétségen és a közeli marhalegelőn, és ott a távolban meglátott valami teljesen érthetetlen, képtelen iszonyatot; egy hullámzó, mozgó, változó közeget, mely alakok százaiból és ezreiből állt, és mint egy néma áradat vonult az apró kis vályogkunyhó felé. - Kik ezek? - kérdezte fojtott hangon. - A picik- válaszolta elszürkülő arccal Lezliel. Wesson megemberelte magát. - Micik? - Picik. Apró, alaktalan lények. Ők ölik meg a marháinkat, a juhainkat és a kutyáinkat; de széttépik a farkasokat is, és a karmaikat vájják a medvékbe; ők Isten legszörnyűbb büntetése. Gyere, testvérem, imádkozzunk! - Nem vagyok a testvéred. Mindazonáltal Wesson mégis letérdelt Lezliel mellé, mert nem jutott az eszébe semmilyen jobb gondolat. A távolban feltámadt a szél és száradt fűféléket, szénát és trágyaillatot sodort feléjük. Nem lehetett kivenni egyik teremtményt sem még ebből a távolságból, úgyhogy maga a horizont látszott mozogni. Wesson élete során most sajnálta először, hogy nem szokása fegyvert hordani magánál. Jó szokás. Nem lebecsülendő szokás. Ráfogok szokni. - Elmerészkednek idáig? - kérdezte idegesen. - Ha az Úr akaratából vannak itt, akkor igen. - De Úr nem létezik! - Ha nem létezne, hogyan segítene rajtunk? - Hát éppen ezt kérdezem én is… Lezliel kinyújtotta vízszintesen mind a két kezét. - Te is így imádkozzál! - suttogta. Wesson félelmében szó nélkül leutánozta a mozdulatot. Azt ugyan elképzelni sem tudta, hogy ez a furcsa ceremónia természeten túli segítséget hoz, abban viszont igenis bízott, hogy az „ikertestvére” nem a semmiben reménykedik, amikor segítséget vár. Igenis tudja, mi következik. És felhangzottak Lezliel szavai. - Segíts meg minket, Urunk, adj fegyvereket, amikkel védekezhetünk, miként apánknak is adtál régen a vadállatokkal szemben, és anyánknak is, amikor egyedül volt, és terhes volt, és semmit sem tehetett. Kérj bocsánatot! - bökte oldalba Wessont. Wesson makacsul hallgatott, egész egyszerűen nem bírta szóra nyitni a száját. Méltóságán alulinak tartotta volna a választ. 185 - Az édenkerti almafára, szólalj már meg! - lökte erősen hátba Lezliel az ügynököt, és mivel bivalyizomzata volt, Wesson előrevágódott az ütéstől, és felköhögött. - Bocsánat… - hörögte. Kinyújtott csuklóikon abban a pillanatban platinakarkötő jelent meg. Úgy materializálódott ott, mint Brithney a Gladiátor fedélzetén. Hihetetlen - gondolta elképedve Wesson. A világ számos csodával szolgált már számára, megvédte az antilopoktól Afrikában, kimentette az Ittelo sötét féltekéjének mocsárvilágából, és mobil-oázisokkal látta el, amikor a napfényes Sivelle tágas strandjain a hőguta és az ájulás között ingadozott, de ezt… ezt a segítséget egyszerűen
képtelennek tartotta, mert nem hitt semmiféle istenben sem. Tűnődve vizsgálgatta az ékszert. Hideg volt és nagyon kemény. Erőteljes ütést érzett a hátán. - Köszönd meg! - biztatta a fivére. - De… hogyan? - Ahogy szokás. Mondd: köszönöm! Wesson még mindig nem merte elhinni, ami történt, így nem köszönte meg. De látta, hogy Lezlielnek nem is marad több ideje vele foglalkozni, mert az alaktalan teremtmények mind közelebb értek. Egyre jobban meglepődött, miközben figyelte őket. Aztán felforrt a távolban a levegő, és sárga sugárcsóvák csapódtak be mellettük, szénné égetve a kékes, igénytelen növényzetet. - A fenébe! - káromkodott a férfi, és igyekezett lekuporodni egy szikla mögé. A fénysugarak mindazonáltal ettől még nem szűntek meg, sőt egyre inkább érkeztek, és az ügynök igencsak elcsodálkozott, mi szüksége van karmokra, agyarakra és mindenféle vérszomjas tulajdonságra ezeknek a lényeknek, mikor pusztán a szemükkel képesek a levegőbe repíteni a sziklákat. Vagy… mégsem a szemükkel? Pont mikor idáig jutott a gondolataiban, egy sárga sugár eltalálta a fedezékeként szolgáló kopott sziklát, és az ezer darabra robbant szét. Az ügynök ott találta magát egy harmincadik századi, lézerfegyveres rajtaütés epicentrumában, és nem tudott mit tenni: teljesen védtelen volt Csüggedés helyett tekintetét a távolba meresztette, megigazította szakadt, poros nyakkendőjét, és egy angol gentlemanhez illő nyugalommal hozzálátott minél méltóságteljesebb kiállással fogadni a halált. Ami azonban egyre csak késett. Wesson hamarosan már azt is megfigyelhette, hogy a rohamozó picik igencsak nagy fülűek, zöld színűek, és elég ráérősen cammognak feléjük, a kezeikben ósdi G 18-as lézerkarabélyokkal. Lezliel ekkor kilépett a kunyhóból, és az ajkán diadalmas halálordítással rohanni kezdett, szembe a lényekkel, majd amikor úgy száz-kétszáz méternyi távolságba került, elkiáltotta magát: - Fény! A karján lévő platina természeten túli ragyogása elkápráztatta mindkettőjük szemét. Aztán sugárcsóva indult ki az ékszerből, egy rettenetes erejű, fehér halálsugár, amely felperzselte a szántóföldet, és a semmivel tett egyenlővé több száz, de lehet hogy ezer ellenük törő teremtményt A picikből pocsolya sem maradt, és Wesson még önmagának sem merte bevallani, hogy ekkora mészárlást még nem látott A szántó úgy nézett ki, mint valami vértelen, de füstölgő csatatér, kőbe égett árnyékokkal és üvegszerűen megolvadt, amorf sziklákkal. - Fény! - kiáltotta ő is, és a szerkezet a saját csuklóján is működésbe lépett, a pokolra küldve a pici, gonosz lények utolsó írmagjait is. A csata meglepően rövid volt, a halálsikolyok meglepően erőtlenek. 186 Wesson közelebb indult a csatatérhez. A cipője orrával félrelökdöste a megégett testeket, a kocsonyás, félig megsemmisült végtagokat. Szörnyű kétségbeesés lett rajta úrrá. - Borzasztó dolgot cselekedtünk - mormolta. - Én… én nem akartam. - Csak védtük magunkat, testvér. Az este rátelepült a földekre, mint a fáradt holló a kiszáradt juharfa ágaira, és az ügynöknek megfájdult a gyomra. Maró görcsbe rántotta valami meghatározhatatlan merevség, és a remegés, ami ezt követte, túltett minden korábbi kontrollállhatatlan izommozgáson. Ekkor jutott eszébe az is, hogy sehol az űrhajó, és Brithney sem jelentkezik. Csak nem történt velük is valami? Vagy nem sikerült a pilótának újra aktiválnia a rendszereket? - Gyere! Menjünk be a házba! Wesson tűnődve követte állítólagos ikertestvérét, és nem szólt közben egy szót sem. Lezliel ellenben igenis beszélt, hosszan és meggyőzően bizonygatta, hogy Smith erős sokk hatása alatt van, és a démon, amelyik elrabolta, elhitette vele, hogy valójában egy másik világon született. De nincsen ilyen másik világ, soha nem is volt, mivel a Föld az egyetlen bolygó, az egyeden égitest a világegyetemben, mindennek a kezdete, a középpontja és a majdan a vége is. Szinte percenként megkérdezte, hogy érti-e De Smith nem értette, és csak annyit tudott, hogy egyre fáradtabb lesz.
- Késő van - mondta hűvösen −, ideje lefeküdni. Úgy tűnik, még nem jön a hajó, amelyikre várok. De majd reggel… holnap reggel biztosan ideérnek Johnsonék ásított, majd a ház egyik kemény fapadjára dőlt, és a nehéz délután fáradtságaitól kimerülten szinte azonnal elaludt. Reggel arra ébredt, hogy a Nap besüt a nyitott ajtón át, és szinte perzselőre forrósítja a bőrét. Hunyorogva kitekintett a korai, éledező világra, s hirtelen olyan tisztának találta azt, hogy egy pillanatra elhitte: talán tényleg közel van a paradicsomhoz. - Felébredtél? - kérdezte udvariasan Lezliel. Valamivel távolabb ült egy széken. Most másképp nézett ki, mint korábban: a borostája megnőtt valamelyest, és vastagabb bőrruha volt rajta. - És miről álmodtál, testvér? Wesson megrázta a fejét Az öltönyében aludt el, ami nem volt jellemző rá, ráadásul úgy nézett ki, mint akin átment egy fűnyíró. Teljesen elege volt ebből az állapotból. Talán azért nem keresnek, mert azt hiszik, meghaltam - jutott eszébe. - És ez az őrült itt lefoglalja minden időmet… Brithney-ék talán már el is mentek! Megértette, hogy mindenképpen jelt kell adnia magáról, és ha idebent marad a kunyhóban, ez nem fog sikerülni. Visszahanyatlott a fapadra, és törődötten aludt még fél órát. Amikor ismét felpillantott, Lezlielt különös pózban találta a küszöb előtt. A férfi a térdein ült, és a fejét lehajtva meredten nézte a poros talajt maga körül. Messze előtte sárgás-pirosas fényben úszott a vidék. - Hát ez meg mi? - mutatott a különös fényre Wesson, és lassan felállt. - Ez az Ő jele. A mai különleges nap. Wesson érdeklődve várta a választ. - Különös? Milyen tekintetben? A férfi csendre intette a fivérét. - Később. - Smith ráébredt, hogy egy szertartást lát. Lezliel megrezzent, majd egy vékony pengéjű bronzkést kezdett fenni egy igen viseletes, nagyon ősinek tűnő 187 termitkövön, melyben különös rúnák vésetei voltak. Wesson tudta, tényleg nem érdemes zavarnia a fiatalembert. Ellépett mellette, és kisétált a vérvörös színnel szennyezett hajnali fénybe. Különös - gondolta, mert nem tudott rájönni, mi okozza a légkör változásait. Teljesen olyan volt, mintha valamilyen festékanyagot szórtak volna a Kleopátra-4 légkörébe, amely kissé elhomályosítja a láthatárt, és vörös tűzbe borítja a Napot. - Ne, Uram, könyörgöm, csak ezt ne kérjed! - kiáltott fel ekkor a háta mögött Lezliel, és a talaj porába nyomta a homlokát. Különös emberek vannak- gondolta mélázva Wesson, aztán nekilátott hogy felmérje, merre is kereshetné az űrhajóját. Mert azt nemigen hitte, hogy valóban elment, ha mást nem, a holttestét illett hazavinni az idegen bolygókon elhullott embereknek. Így hát az ügynök - feledve korábbi mélabúját és aggasztó gondolatait most már némi életkedvvel és nyílt esélyekkel tekintett szét a tág horizonton. A láthatár ugyan leszűkült kissé a vörösség miatt, de ez mindaddig nem volt zavaró, amíg nem akart túl távolra nézni az ember. Mennydörgés hangzott fel. - Nem, ez nem lehet, Uram! - kiáltotta a porba hanyatlott. Wesson érdeklődéssel eltelten figyelte egy darabig a férfi produkcióját, aztán rágyújtott az utolsó cigarettájára. Bosszús volt, mert az űrhajóban hagyta a tartalékba hozott darabokat. - Hát legyen - sóhajtotta hirtelen Lezliel, és felegyenesedett Érdekes módon ekkor a levegő vörössége is hígulni kezdett, és a fakószürke ég is visszanyerte az ébredéskor látott rikító, teltkék árnyalatait. - Smith… Wesson elfordult a háztól, és elhatározta, hogy nem vág grimaszokat a kiáltás hallatán. - Hová mész? - Megkeresem az űrhajómat! - Várj… Wesson megállt. - Valamit mondanom kell, testvér. Mégis grimaszolt.
- Nem hiszem, hogy olyan sok mondanivalónk lenne egymásnak. Megyek vissza, ahonnan jöttem. Úgy vélem, ez a leghelyesebb dolog, amit tehetek, és nem hiszem, hogy meg tudsz akadályozni benne. - Nem, nem akarlak megakadályozni. - Lezliel a korábbi indulatos kitöréseknél most kissé visszafojtottabban, udvariasabban beszélt az üzletkötővel. - Teljesen másról van szó. - Mégpedig? - Nem mehetsz el… - Szeretném látni, ahogy ezt megakadályozod. - Nem én fogom megakadályozni, hanem Ő. - Hát ezt szeretném én látni. Ég veled… testvér. Abban a pillanatban meglendült Lezliel keze, és a belőle kirepülő kődarab homlokon találta Wessont. Elmosódott a világ. Aztán a férfi mint egy rongydarab összeesett. - Jó reggelt, testvér! Wesson kinyitotta az egyik szemét - félig −, és alig eszmélve a bennszülött bronzbarna arcába pillantott. 188 - Ki vagy te? - Lezliel, a te egyetlen ikertestvéred. - Ikertestvérem? - összevonta a szemöldökeit, mint aki nem emlékszik egészen tisztán, de rémlik valami. Megpróbált fölülni, hogy közelebbről is megvizsgálja az arcot, ismerős-e, de pokoli fájdalom hasított a fejébe, és visszahanyatlott - Vigyázz! - csitította Lezliel. - Ne mozogj! Nagyon friss még a sebed. - Sebem? Milyen seb? - Amit a vádló okozott, amelyik megtámadott hátulról, testvér. Wesson teljesen össze volt zavarodva. Semmire sem emlékezett a korábbi életéből, csak homályos emlékfoszlányai maradtak és összeegyeztethetetlen élményei, melyek teljesen képtelen helyszíneken játszódtak. Azonkívül fájt a feje, gyenge volt, és valami átkozott nagy hiányérzet kínozta, de nem tudta, mi iránt - Figyelj ide, Lezliel - morogta halkan. - Én nem lehetek a te ikertestvéred. - Miért nem? - Mert én a Mellopán születtem, te meg nem. A férfi felugrott, és dühödten megragadta a fapadon fekvő ügynök új, sárgásbarna bőrruháját. - De hát értsd már meg! - kiáltotta. - Nincsen Mellopa! Nem létezik világegyetem, és Te sem vagy utazóügynök! - Megragadta, és a vállánál fogva rángatni kezdte a férfit. - Nézz körül: ez a Föld, itt vagyunk, és csak ez van körülöttünk, érted már? Wesson ernyedten rázta a fejét, nem értett semmit, a Mellopa is csak véletlenül futott ki a száján, igazából azt sem tudta, mit jelent a szó. - Jól van, jól van… - nyögte fáradtan. - Hagyjál! Aludni szeretnék. - Most nem aludhatunk. Gyere, kelj fel! Az áldozat ideje van. Wesson meglepetten pillantott fel. - Áldozat? - Igen. Nem sokkal ezelőtt látomásom volt. Isten maga szólt hozzám, és arra kért, tegyünk áldozatot, ajánljuk fel azt, ami számunkra a legkedvesebb a világon. Wesson elgondolkodott. - Akkor én kevés dolgot adhatok, mert semmire sem emlékszem, mi történt velem korábban. Azt sem tudom, mi lehetett a legfontosabb. Csak annyit tudok, hogy faj a fejem, és hogy valószínűleg vannak emlékeim… - Tudnod kell, hogy mi a legfontosabb a számodra, testvér! Wesson összevonta a szemöldökét. - Hát… az azt hiszem, biztos, hogy szabadság-mániákus vagyok, azaz nem bírom a bezártságot. Ez olyan dolog, amit nem felejt el az ember, mert rosszul érzi magát egy helyben… - Vágyakozva pillantott a távoli hegyek felé. - Ha számodra a szabadság a legfontosabb, akkor azt kell feláldoznod. - Azaz? - Itt kell maradnod velem. Wesson fejébe egy távoli emlékfoszlány ugrott be csillagokról, utazásról és rengeteg búzáról, de még nem tudta hová tenni. Töprengve kezdett el sétálni.
- Miért, régebben nem itt éltem? Most Lezliel töprengett. - Csak két napja jöttél vissza egy démon hátán. De a démon levetett magáról. Tegnap pedig… megütötted a fejed. Ezért nem emlékszel semmire. De biztosra veszem, hogy bejártad az egész bolygót korábban, be kellett hogy járd, mert nagyon sokáig távol voltál. 189 - Akkor… értem. Érzem a hiányt a testemben. Nem pezseg a vérem és nem fűti semmi a testemet; te elképzelni sem tudod… - Elhiszem, hogy a véredben van a távolság, az utazás és a veszély - állt fel a bennszülött −, mert nekem is a véremben vannak mindezek! - Elég indulatosan beszélt. - Ó, testvér, azt hiszed, én nem szeretnék messze a hegyeken túl csatangolni, szabadon, mint a szél? Nem szerettem volna távoli tájakat látni, apánkkal tébolyodottként keresni az elveszett paradicsomot, vagy anyánkat szolgálni húgainkkal a fehér hegyeken túl? Nem akartam átkelni a tengeren, megtudni, hogy teremtette-e az Úr más embereket is, tíz és húsz embert, akik távoli földeken élnek, s bűneik miatt agyagot esznek és iszapot isznak? - Ne kiabálj! - Wesson megragadta a testvére ruháját, és lendületesen csavart rajta egyet. Halkan folytatta. - Ha mindezt szeretted volna, gyáva vagy, hogy nem tetted meg. Gyáva vagy és ütődött. Bár elvesztettem az emlékékeimet, úgy érzem, mindig is utáltam a gyáva embereket! - Nem vagyok gyáva - felelte az erőfeszítéstől lihegve Lezliel. Wesson teljesen kicsavarta a karját. - Engedj el! A férfi feloldotta a fogást, és elengedte a bőrfoszlányokat. - Megdöbbentettél. - Nem számít. Lezliel lekuporodott a küszöb elé, a rovott kőhöz, és felemelte a bronztőrt. - Mert nekem sokkal borzasztóbb áldozatot kell majd hoznom a tiednél. Mintegy szavainak bizonyságául megdördült az ég, és egy pillanatra vörös ragyogás borította be a helyiséget. - Hallod? - kérdezte komolyan a férfi. - Ő hallgat minket. Tudja, hogy ingadozók, és nem felejti el megerősíteni az intést, amivel sújtott engem. A Te áldozatodat, azt hiszem, elfogadja. - Ő? - kérdezte, a szemeiben különös csillanással Wesson. Amikor a mennydörgést hallotta, borzongás futott át a testén, és jeges félelem vett rajta erőt. Valamiért nem mert többé az égre tekinteni. - Feláldozod tehát a szabadságodat? - kérdezte Lezliel. Wesson ingadozott Tudta, ha most igent mond, leláncolja magát. Nem mehet többé sehova, sem át a sárga sivatagon, se keresztül a nagy vizeken, nem mássza majd meg a fenséges fehér hegyet, és sosem telepedhet le a távolban, ahol mediterrán éghajlat és pálmafák vannak… Vajon honnan tudja mindezt? - fúrta be magát a többi közé egy idegen gondolat. - Feláldozom. A szavaira válaszul halkan felmorajlott az ég. - Jól tetted, testvér. És most én jövök. Lezliel lehajtotta a fejét, lecsukta a szemét, és nagyon sokáig nem szólalt meg. - Feláldozom, ami számomra a legkedvesebb, hogy bizonyítsam: még mindig Ő a legfontosabb, és többre becsülöm mindennél. Így fogom megköszönni a tegnapi csodát, ahogy megmentett minket. Wesson elméjébe egy pillanatra beugrott egy emlék valami karkötőről, amely fehér halálsugarat okád magából, és törődötten bólintott. - Azt hiszem… emlékszem. - Mikor a látomásban Isten megszólított, megkérdezte, mit áldoznék fel, hogy a megmentésünket megháláljam. Gondolatban felajánlottam a jószágaim legjavát, de nem kellettek neki. Ekkor odaadtam volna a háromkalászos gabonámat, a legnagyobb 190 kincsemet, amit még a széltől is féltek, de ez is kevés volt számára… Aztán a távoli hegyvidéken termelt csodálatos rubinvörös bort dicsértem ajkammal… de… nem volt elég.
- Ezt hogy érted? - Mást kért, mást vár el tőlem. Lezliel szomorúan testvérére tekintett, majd felkelt a talajról. Nem tette le a kését. - Tudod, Smith, mi volt számomra a legrosszabb az eltelt évek során? - kérdezte halkan. Wesson közben megfigyelte, hogy görcs áll a gyomrába. Egy pillanatra töprengve figyelte Lezlielt, amint közeledett felé. A férfi hirtelen megállt, lehajolt az asztal mellé, és fémtárgyakat halászott elő egy fadobozból; bronzkardot, vértezetet és bronzsisakot. Lassú, szeretetteljes mozdulatokkal kezdte el simogatni a sisak fémélét Nem a harc a picikkel, és nem is a mennydörgéstől való félelem. - Kitekintett az ajtón, a sárga, jellegtelen reggelbe. - És nem is a szolgálat, amit Isten követelt tőlem, az áldozatok, a munka vagy a fölművelés véres és izzadtságos munkája. - Feltekintett, és ledobta a kezéből a sisakot. - Hanem a magány. Wesson csuklott egyet. - Igen, testvérem, ez a keserű igazság. Rettenetesen rossz volt magamban a hosszú évtizedeken keresztül, mióta apánk és anyácskánk itt hagyott a déli fennsíkon. És bár a szüntelen erőfeszítés, a szezonális munka sok mindent elfeledtetett velem, valójában mindig arra vágytam, hogy ne legyek egyedül. Wesson ekkor már sejtette, hogy nagy baj van. - Úgyhogy ami számomra a legfontosabb jelen pillanatban a világon, az a te társaságod. - Lezliel kezében a bronzpenge hirtelen megcsillant. Wesson elsápadt, és tett hátra egy lépést. - Na azért… talán, hm, álljunk meg egy pillanatra - köhintett, és ismét hátrált egy lépésnyit, de gerincével a faasztalnak ütközött. - Ezt gondoljuk át még egyszer. Nem fontos elkapkodni ezt az ügyet, hiszen tudjuk, hogy a hamari munka sohasem jó… Lezliel merev tekintettel, izmait befeszítve közeledett Wesson felé, és nem szólt semmit. Az ügynök agya bámulatos sebességgel pörgött, lehetőségek tucatjain futva végig, hogyan oldhatná meg a helyzetet. A megfeszített agymunka hatására egyremásra furcsa emlékfoszlányok ugrottak be, és mind a csillagokról szóltak. - Teljesítsük be Isten akaratát! Gyere, testvérem, még ha úgy érzed, nehéz is… A szívem vérzik és a szemem könnybe lábad, de a lelkem nevet, és az ajkam halleluját zeng majd, mert tudja, hogy üdvösség vár ránk! - Aztán, ugye, megint jön majd a magány - próbálkozott Wesson, és kikerülve az asztalt, elkezdett az ajtó felé navigálni. De Lezliel elzárta az útját. - Ne nyújtsuk el az iszonyatot, Smith! - Figyelj ide, Lezliel… mindkettőnknek áldoznunk kell, igaz? A férfi bólintott. - Akkor viszont ez így nem egészen átgondolt. Hiszen gondolj bele: ha most megölsz, akkor az én lelkem a Mennyországba kerül, az üdvözültek hazájába, és a tejjel-mézzel folyó országban szabadon szárnyalhat. - Dicsőség érte Istenünknek! - bólintott Lezliel, késsel a kezében. - Namost ugye, ha a lelkem ott már teljesen szabad, akkor az azt jelenti, hogy nem teljesítettem a saját áldozatomat… - Hogy mondod? - vakarta meg a feje búbját a meglepően izmos bennszülött, és abbahagyta az araszolást. - Azt mondom, hogy ha te most megölsz, akkor én nem tudom bemutatni az áldozatomat az Úrnak - folytatta egyre inkább felderülő arccal Wesson. Krákogott, majd felült az asztalra, és könnyedén keresztbe vetette a lábszárait. - Mert most 191 képzeld csak el: te megölsz engem, és én nem tudok áldozni, nem tudom feláldozni a szabadságomat, következésképp lehet, hogy miattad a pokolra jutok! Meg mernéd kockáztatni ezt? - De hát… - nyögte a másik férfi - ha én most nem öllek meg, akkor az azt jelenti, hogy az én áldozatom nem lesz bemutatva, olyat kért tőlem az Úr, amit nem adhatok meg neki, következésképp nem is fogad engem el… - Hát ez a helyzet, kedves barátom- veregette meg Wesson a fickó vállát, leszállva az asztalról. - De azért nem kell elkeseredni, testvér. Biztosan találsz majd valami személyre szabott, magadhoz illő áldozatot. - Töprengve a lába mellett heverő bronzeszközökre pillantott. - Ehhez a kardhoz például mit szólnál? Különösen veszélyesnek látszik, azt hiszem, az ilyen eszközöket senkinek sem lenne szabad kipróbálnia. Valódi kemény, nemes bronz… Lezliel arca vörössé vált.
- Ezek szerint harcolnunk kell, testvér - mondta mély hangon. - Harcolni? Nem értem. Miért? - Mert csak az egyikünk értékes az Úr színe előtt. Mert végül csak egy maradhat… A szavak különös hatással voltak Wessonra. Hirtelen ő is átlátta a dolgok lényegét, és megértette, hogy a probléma gyökere a választás szabadságából adódik. Gyorsan oldalra lépett kettőt, és az asztal háta mögé került, kitérve Lezliel dühödt késcsapása elől. - Ha csak egy maradhat, jó lenne eldönteni, ki… - Isten ránk bízta a döntést! - Ránk? - A volt ügynök majdnem felnevetett. - Milyen nemesen egyszerű a Te istened! - gúnyolódott. - Még csak nem is erőltette meg magát, hogy felvállalja az általa létrehozott világ sokszínűségét, minden dolgok másságát. Létrehozott helyette egy paradoxont, és mivel ő képtelen dönteni, ránk bízza a választást - feldühödött. De ilyen isten nincs! - kiáltotta, és közelebb rohanva kitépte a kést a másik kezéből. Mert én nem hiszek ebben a Te Istenedben; hiszen Ő nem létezik!… - Ügyes válldobást alkalmazott, és a földre döntötte nyűglődő ellenfelét. Lezliel kibújt a szorításából, hátulról valahogy megragadta a felkarjait, és szoros fogást vett rajta, erős bilincsbe zárva őt. - Dehogy nincsen, testvér, az én Istenem létezik. Létezik, és… - Eressz! Wesson kitépte magát. - Azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás? Hogy az én döntésem volt rossz? Talán meg kellett volna másítanom amire vágyok? Hogyan? Lezliel hallgatott. - Nem tehettem. És te sem teheted meg ezt. Nem mi vagyunk a rosszak, hanem az, aki döntéshelyzet elé állított minket - Káromló! - A bennszülött felpattant a földről. Erőteljesen eltaszította magától Wessont - Az ördög küldött ide, testvér! Csüggedten tekintettek egymásra. Délután hozzáláttak a vetés tikkasztó munkájához. Wesson ugyan kábult volt, és nem viselte el túl hosszan a napot, Lezliel kitartó unszolására mégis ekét vett a kezébe, és hatalmas lelkierőről tanúságot téve negyed órán keresztül segített a földtúrásban - ahogy ő nevezte. Mivel a korábbi életére nem emlékezett, egy idő után hajlamos lett volna elhinni, hogy mindig is hasonló munkákat végzett, de ápolt, hamar kisebesedő kezeire pillantva ezt gyorsan elvetette. 192 Mikor izzadtan és lihegve ellépett a súlyos bronzeszköztől, és hagyta hogy Lezliel átvegye a munkát, egy szemrehányó pillantás vetett felé. Nem bírta megemészteni, hogy a testvére ilyen csúnyán át akarta verni, elhitetve, hogy sokáig itt élt mellette, holott ez egész biztosan teljes képtelenség. Egyetlen emlékfoszlánya, egyeden vidám élménye sem volt ezzel a tájjal kapcsolatban, és a gyakran emlegetett apácskára és anyácskára sem emlékezett. Még a húgaira sem, akik a nagy tavakon túl, Elízhim földjén éltek. Máshol kellett nekem születnem - gondolta, a földműveléssel fáradozó bátyját nézve. - Valahol teljesen máshol. De ha megfeszült, se jutott eszébe, hogy hol. Ekkor halk zümmögés hangzott fel, és a levegőben egy apró pont jelent meg a keleti horizonton. Wesson tűnődve és gyanakodva figyelte a tárgyat, elképzelni sem tudta, mi lehet. - Mi az ott, testvér? - mutatott a távoli pontra. Lezliel elengedte az ekét, és a zümmögés forrása felé pillantott - Egy démon repül arra. - Mintha keresne valamit. A bennszülött megrázta a fejét. - Nem hiszem. Nézd, milyen fekete: ez egy ragadozó dög, és a prédájára les. Láttam olykor, amikor lecsapott apicikre. Mindig rettenetesen verdestek a szerencsétlenek, mielőtt meghaltak volna. - Végül is kik ezek apicik? Lezliel mélyet sóhajtott, és Wessonra tekintett - Csak a jó ég tudja, Apró, lassú mozgású lények, de nagyon kegyetlenek. Utálják a nagyokat, az állatokat, és természetesen minket is. - Nagyokat?
Lezliel a távolba mutatott, amerre a hegyek látszódtak. - A nagyok ott élnek a hegyen túl. Nem tudnak beszélni, és gyümölcsevők. - És őket ki teremtette? - Hát kell azt nekem tudnom? - vonta meg a vállát mókásan a férfi. Wesson nem tartotta fel tovább, higgadtan nézte ahogy ismét megfogja az ekét, megcsapja a korbáccsal az ökrök oldalát, és elkiáltja magát: - Hoool A démon közben otthagyta a horizont vonalát, és egyre nagyobb ívben közeledett feléjük. A volt gabonaügynök önfeledten bámulta, valamire emlékeztette, valahogyan ismerős volt, de még nem tudta, hogy honnan. Mikor a közelébe ért, már azt is meg tudta figyelni, hogy fémből van: csupa csillogó szögletből állt a külseje, rettenetesen zajos volt, és hosszúkás, ovális csövek voltak a törzsére szerelve, amelyek fehér füstöt okádtak. A jelenség pár száz méterrel repült el felettük. - Érdekes. Mintha a bronzhoz hasonló anyagból lett volna. Láttam, ahogy csillogott… Azt hiszem, azt az anyagot fémnek hívják. Vagy talán platinának. Lezliel tovább vezette az ökröket, nem válaszolva, és fel sem pillantva. A démon hamarosan túlrepült rajtuk, lassan távolodott. - Szerencsére nem vett észre minket. - Wesson laza stílusban, nyugodtan sétált az ökör mellett, tekintetével az eke által fölhányt földet nézte. Egy ideje már nem figyelt arra, amit az ikertestvére néha-néha mondott neki, a gondolatai messze kalandoztak. A szemei előtt egy másik élet zajlott, egy nyüzsgő és zsúfolt élet, más szereplőkkel, más világokkal és más istenekkel - csak az indulatok és az érzelmek voltak ugyanolyanok. De mégis valamiért megragadt benne egy kép. Egy kép, amely kívülről ábrázolta a bolygót És a bolygó, a Föld e szerint a kép szerint kék volt, és nagyon gömbölyű; csaknem olyan, mint egy üveggolyó az űrben. Űr… 193 - Mondd csak, Lezliel, gondolkoztál már azon, mi lehet a felhőkön túl? - A felhőkön túl a Mennyország van - felelte határozottan a férfi. - Mióta megtámadott a vádló, én nem emlékszem rá. - Nem emlékezhetsz, mert oda nem lehet eljutni. - Akkor honnan tudod, hogy ott van? - Mert Isten mondta. - Neked mondta? - Úgy van, testvér! - És mondaná nekem is? Lezliel megállt. Abbahagyta a földművelést, a szeme Wessonra villant. Hosszú ideig, gyanakodva figyelte. - Az Úr dönti el, mikor kihez szól. Hozzám gyakran beszél, mert engem kedvel. Wesson is megállt. - És velem azért nem beszél, mert engem nem kedvel? - Magad mondtad. Wesson megrendülten állt. - De miért nem kedvel? - Lezliel nem válaszolt, megemelte az ekét, és tovább akart indulni. Wesson nem hagyta, gyorsan közelebb lépett, és erősen megmarkolta a fickó felkarját. - Azt akarod mondani, hogy téged jobban szeret az Isten, mint engem? Lezliel nem válaszolt, csak szemrehányóan a férfira tekintett. - Ne add fel, testvér, a reményt! - válaszolta különös, zárt akcentussal. A forró délelőtt lassan átváltott a bágyasztó délutánba, majd a Nap lenyugtával a hideglelős este kezdetébe. Wesson merengve nézte a kis vályogház ajtajából a lassan sötétülő sík területet, a felhők, a nap és a szél összjátékából létrejövő rózsaszín derengést a távoli láthatáron. Úgy gondolta, ha valahol errefelé született, az ajtóból való nézelődés mindig is meghatározó tevékenysége lehetett. A kis kunyhó ablaktalan világa mintha taszította volna a fényt. A háta mögött Lezliel motozását hallotta, a léptei rendszertelen zaját. Egy pillanatra megfordult. - Tudod, Lezliel, azon gondolkodtam, vajon miért is mondtad nekem, hogy Isten jobban szeretheti egyikünket a másikunknál. Mert ez nem lehet jellemző rá. Az én istenképem nehezen tűri el ezt, mert én mindig is úgy tekintettem rá, mint szerető, támogató atyára, aki gondját viseli a gyermekeinek. Nekünk. Lezliel abbahagyta a dárdanyél hegyezését, letette a fát az asztalra, mellé a bronzkést. Egy pillanatra voltaire-i arckifejezést vett fel; kissé gunyorost, kissé
töprengőt, és valamely mértékben szentségtörőt. - Isten világában nem létezik a demokrácia, ahol mindenki egyenlő - válaszolta. Ezt meg kell értened. Isten világa inkább, úgy érzem valami olyasmi lehet, mint a legszélsőségesebb fundamentumok egyike; Ő sosem teheti meg, hogy jónak és rossznak egyenlő esélyt adjon. - Isten nem olyasmit alkotott, ahol helye van a gonosznak. - A világ egy részét nem az Isten alkotta. - Ez nekem túl teológikus. Lezliel megvonta a vállát. - Azt mindenesetre el kell fogadnod, hogy nem vagy a kegyeiben. Nem fogadta el a közös áldozatunkat, ez pedig azt jelenti, hogy nem fogadta el a szövetségünket. A választás princípiuma még mindig közöttünk áll, és akár tetszik, akár nem, egy idő után döntenünk kell. 194 - Én úgy gondolom, ilyen döntést nem kívánhat tőlünk. Ó nem lehet ennyire… ennyire… - Cinikus? - Lezliel gúnyosan elmosolyodott. - Hidd el, testvérem, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mint amilyennek te hiszed. Wesson dühödten felpattant. Lesöpörte a megfaragott dárdanyeleket a faasztalról. - Hát akkor most döntsön közöttünk! - Ne kívánd! - Ne? - közelebb hajolt - És ugyan miért ne? Talán félsz? Lezliel meghökkent. - Én? Mitől? Hiszen nyilvánvaló, hogy Ő engem kedvel jobban kettőnk közül, hiszen egyelőre csak nekem volt hajlandó kinyilatkozni, csak velem állt szóba! - Úgy gondolod? - Wesson tekintetében megcsillant valami. - Biztos vagyok benne. - És ha azt mondom, hogy én is beszéltem vele? Lezliel lassan felemelkedett ültéből, majd hátat fordított Wessonnak, és töprengve fel-alá járkálni kezdett a kicsi, egyre sötétedő teremben. Végül odament az egyik birkairhából készített fekvőhely mellé, faggyú-gyertyákat vett elő, és sorra meggyújtotta őket. - Nem hiszem. - Pedig így történt. A bennszülött villámgyorsan szembefordult a másikkal, és a sárga gyertyafényben Wesson úgy látta, mintha egy gesztus vonult volna végig az arcán, mégpedig a gyűlölet gesztusa. A félárnyék és a gyertyák remegése kissé misztikussá tette az arcélét, és démonivá a tekintetét. A volt ügynök hirtelen megértette, hogy fél ettől az embertől. - Mikor beszéltél Vele? - Tegnap este. - És mit mondott? - Az csak rám tartozik. - Úgy… - Otthagyta a gyertyákat, közelebb ballagott, majd felemelte a kést. Játékosan végigfuttatta a kezét az élén, pár másodpercig figyelte, hogyan csillog a penge a remegő gyertyafényben. Aztán nehéz mozdulatokkal felemelt egy újabb fabotot, és elkezdte faragni a végét, ahol a bronzhegy csatlakozik majd hozzá. Kezdem azt hinni, hogy őrült vagy. - Örült… ? Nézz magadra! Szánlak téged. Ez már sok volt. Lezliel lecsapta a kezében tartott dárdanyelet, és felpattant a fazsámolyról. - Jól van - mondta rémisztő nyugalommal. - Akkor döntsük el, kinek az áldozata kedvesebb Isten előtt! - Nem tette le a kést. - Mégis, hogyan? - kérdezte félelemmel vegyes daccal Wesson. - Egyszerű. Ha a Te áldozatodat fogadja szívesebben, nyilván nem fogja hagyni, hogy megöljelek. Míg ha az enyémet, ez a kés nemsokára a szívedbe áll. A volt ügynököt újból kirázta a hideg. - Ez őrültség! Gyilkosság. - Nem gyilkosság. Áldozat. Wesson idegesen elsétált a helyétől, közben egy gyors oldalpillantást vetett a
késre. 195 - Mondok mást - kezdte el dörzsölni az állát. - Ha valóban dönteni kell, és valóban csak az egyikünk áldozata a kedves Előtte, segíteni fog a választottjának az áldozat beteljesítésében. - Így van - bólintott Lezliel, és megnyalta a fémpengét. A gyertyák fénye oldalról és kissé alulról érte az arcát, így az minden korábbinál démonibbnak hatott. - Ha tehát én azt kérem Tőle, hogy teljesítse be az áldozatomat azzal, hogy most rögtön elzár minden kijárást ebből a házból, de csak számomra, az azt fogja jelenteni, hogy az én áldozatomat fogadta el, és a tiédet nem. Lezliel gúnyosan elmosolyodott. - Így van. - Hát akkor lássuk! Wesson összeszorította a fogait, lehunyta a szemét, és ezúttal tényleg mondott egy imát - nagyon is ráfért. Gondolatban elismételte a kérését az Úrnak, hogy ne hagyja magára, fogadja el, és segítse meg őt. Odakint megdördült az ég. Aztán eleredt az eső. - Nem sikerült - suttogta kegyetlenül Lezliel, és elindult felé. - Engem szeret jobban. Wesson még rimánkodóbb hangnemet ütött meg, és teljes vágyakozását beleszőtte az imájába. Villámlott. Aztán kegyetlen lassúsággal materializálódni kezdett valami anyagféleség az ajtó helyén, majd lassacskán megszilárdult. A külvilág megszokott képe eltűnt, a falakon kívül rekedt. Csak a két gyertya pislákolt az apró helyiségben. - Ez… ez nem lehet - nyögte döbbenten Lezliel, és a földre ejtette a kését. Aztán gyilkos indulattal Wessonra pillantott. - Ezt nem tehetted! - kiáltotta. - Tudtam! Lezliel arcán egy sötét árnyék suhant át - Hamis ez a Te istened - mondta tagoltan, és lehajolt a késéért. Felvette, tűnődve beletűzte az Övébe. - Olyan dolgot akar tőled, aminek nem vagy az ura. Gondolj csak bele, Smith, valóban el tudod képzelni, hogy a hátralévő életedet ebben az apró kis vályogkunyhóban éld le? - Ennek most már így kell lennie- válaszolta kimerülten Wesson. - Ez őrültség, testvér! - kiáltott fel a bennszülött. - Ez teljes, totális őrültség! Amelyik isten ezt akarja, az az Isten őrült! Hallod, egy őrült elme tett a foglyává, te nem akarhatod ezt, én tudom, hogy nem akarod ezt, tedd magad szabaddá és tisztítsd meg ettől a szennytől! Nem lehet az istened egy olyan lény, aki börtönbe zár téged, és elvárja hogy rabként szolgáld őt! - Saját magam döntöttem így - felelt nyugodt hangon a volt üzletkötő. - És? Mi a különbség? - Ne próbálj kétségek közé ejteni. Tudom, hogy ez a szándékod. - Gyere, ülj le! Wesson oldalra lépett kettőt, de nem mert leülni a székre, amelyet a testvére mutatott neki. Tudta, ha beleül a fatákolmányba, Lezliel egyetlen mozdulattal a háta mögé kerülhet majd, és a hatalmába kerítheti. - Rakd el a kést! - mondta, és nem mozdult a fal mellől. 196 - Csak nem félsz? - kérdezte egy ironikus mosollyal a társa. - Úgy gondolod, hogy ezek után még mindig megölnélek? És ugyan miért? Ez már nem lenne áldozat: a Te istened döntött. - Nem hittem volna, hogy ennyi indulat van benned. - És miért ne lehetne? - Káromolod a teremtődet. Lezliel megvonta a vállát, majd leült a székre. Az aszal lába mellől egy agyagedényben bort vett elő, töltött két agyagpohárba. A arcán egy ideges rándulással belekortyolt az egyikbe. - Gyere, testvér, igyál velem egy pohár vörösbort!
Wesson töprengett, mit tegyen. Már indult volna, de egy dolog visszatartotta: volt valami a levegőben, valami láthatatlan feszültség, és szinte leláncolta a végtagjait. Bár az elméje menni akart, a lábai nem voltak hajlandóak mozdulni. - Most nem vagyok szomjas. - Letört a gondolat, hogy mi jön ezután? Valóban. Bár nem mutatta ki, a volt ügynök torkát egy vasmarok szorongatta. Ahogy körbepillantott az apró, skatulyaszerű helyiségen, melyen se ajtó, se ablak nem volt, csüggedés vett rajta erőt. Sehogy sem juthat ki innét többé, de ha ki is jut: a szavát, az esküjét szegi meg. - Belegondoltál már, mit fogsz enni az évek alatt? - kérdezte tovább, incselkedve Lezliel. - Elgondolkoztál már azon, ki fog neked ételt, italt hozni ide, és hogyan fogsz segíteni magadon, ha rád tör a szükség? Wesson nem mert válaszolni. Tudta, ki az egyetlen ember a bolygón, aki ebben segíthet. - Eljátszottál-e azzal a gondolattal, hogy a fagyos téli estéken hogyan fogsz fát égetni itt, és hogyan vezeted el a füstjét? És végső soron: ha nem vetsz odakint… hogyan aratsz majd idebent? - Isten ellát majd mindennel, amire szükségem van - válaszolta idegesen a volt ügynök. Lezliel lassan, mosolyogva rázni kezdte a fejét. - Nem, testvér, ez nincs így. Azok az idők már elmúltak. Ismét előhalászta az övéből a bronzkést, és figyelmesen szemlélni kezdte a penge egyenetlenségeit a pislákoló gyertyafényben. - Az Édenkertből - folytatta tűnődő hangon −, ahol Isten mindennel ellátott minket, már atyánkat is kizavarta a Mindenhatód, egy szárnyas kerub őrzi az ajtót. Isten nem fog létrehozni egy új Paradicsomot a számodra itt bent, hogy mindennel ellásson, amit csak megkívánsz, vagy amire a szemed és a szád áhítozik. Nem. Ő azért zavart ki minket az Éden kapuján hogy keservesen keressük a kenyerünket, hogy a nők fájdalommal szüljenek magzatot, és a saját erőfeszítésünk, a saját munkánk gyötrelmeivel teremtsük meg az életfeltételeket. Gondolkozz el ezen, testvér - a férfi jobb kezének ujjait a bronztőr nyelére helyezte, majd a markába fogta a fegyver végét. - Mert ha ez nem a te kis egyszemélyes paradicsomod lesz, akkor bizony dolgoznod kéne valamit idebent - vagy kint. Ha ugyanis bent maradsz, pár napon belül meghalsz. Ugyanúgy, mintha én öltelek volna meg. Az áldozat beteljesedik… - Nem halok meg - felelte eltökélten Wesson. - Én csak az utazásra való igényemet adtam fel, hogy mindig más és más, újabb és újabb helyeket, vidékeket ismerjek meg. Ha kimegyek ide a szántóföldekre, azzal még nem szegem meg a szavam. - Igen, így lett volna korábban! - tört ki indulatosan a bennszülött. - Csakhogy ne felejtsd el, milyen választ kaptál arra, amiért az előbb imádkoztál - ugrott fel a 197 helyéről, és az eltűnt ajtónyílásra mutatott. - Isten úgy döntött, hogy itt kell maradnod bezárva! - kiáltotta. - Merthogy rábíztad az életed és felajánlottad a sorsod neki. - Nem ezt ajánlottam fel. - De! Mindent felajánlottál! - Lezliel elhajította a kezében tartott tőrt, ami nem sokkal Wesson feje mellett csapódott élével a vályogház falába. - De egyvalamiről elfeledkeztél, testvérem. - Miről? - A második próbáról - fordult szembe vele Lezliel, feldöntve az asztalt, és lesöpörve róla a bort a poharakkal. - Arról a próbáról, hogy ha Isten tényleg a Te áldozatodat fogadta el, akkor nem hagyja, hogy megöljelek. Wesson megfogta a falba állt kést; kihúzta az agyagból. Letörölte a pengét. A fémél csak alig három centiméterrel hibázta el a fejét. - Nem hagyta, hogy megölj. Lezliel nevetni kezdett, hangosan, kényszeredetten. Aztán az ügynökre emelte a karját, a csuklóján felizzott a karperec. - Én nem úgy gondolom. - Hallottál már arról, hogy… legyetek jók, ha tudtok? - csuklott egyet Wesson. - A jó és a rossz fogalma értelmét vesztette - felelte a férfi. - Amire időd maradt, az egy utolsó ima csupán. - Az Úr ennek nem fog örülni - próbált kissé erélyesebb stílusra váltani a
gabonamenedzser, de az elrettentés nem hozta meg a kívánt eredményt. - Az ő parancsát teljesítem. Tudnia kell, hogy én hűséges vagyok. - A karperec fehér fénnyel izzani kezdett a férfi csuklóján, már csak arra várt, hogy kimondják a parancsszót. - Még egy szó… - Fény! Vakító energiasugár csapódott ki a karkötőből, majd oldódott fel a hirtelen feltűnő pleiádoki energiapajzsban. Az ügynök körül a másodperc milliomod része alatt kifeszült a kékes, ellenálló energiamező, és hatástalanította az idegen eredetű energiasugarat. Energiaszint 70%-on. - Hallotta a férfi az erőtér vezérlőszerkezetének kellemes női androidhangját. - Még két lövés hárítása lehetséges. Wesson megzavarodott. Nem tudta, mi történt, és fogalma sem volt arról, hogy a pleiádoki energiapajzs érzékelői még a tüzelés megkezdése előtt detektálták a lövés megindítására utaló szórt korpuszkuláris sugárzást. Vele szemben Lezliel legalább olyan hökkenten állt. - Nem…- suttogta. - Ez nem lehet Fény! Az ismételten kilökődő halálsugár ezúttal magasabb intenzitású volt, és szabályosan hátravetette Wessont, aki a falnak ütközött és elesett. Beverte a fejét az agyagba, és igen előnytelen helyzetben ért földet, a fogai az asztal falábához értek. - Túlélem… - motyogta, de a hang a fejében megint megzavarta. Energiaszint 35%-on. Még egyetlen emelt szintű lövés hatástalanítása lehetséges. Amennyiben változtatni szeretne az intenzitáson kérem használja a kettes menü hármas paneljét. - Mi…? - értetlenkedett az ügynök, majd zavartan felállt, és leporolta a félig széthasadt bőrruhát. Az asztal széle ugyanis felszakította az anyagot esés közben. - Most azt hiszed, győztél, ugye? - kérdezte ellenségesen Lezliel, és megpróbált közelebb jönni hozzá, de Wesson tartotta a távolságot. 198 - Nem… nem hiszem, hogy győztem - válaszolta. - És te sem győzhetsz. Nem győzhetsz, mert nincs ki ellen harcolni… Figyelj ide, Lezliel! Én nem vagyok a te ellenséged. - Nem fogadja el… nem fogadja el az áldozatomat! Pedig nekem… tényleg… de tényleg a társaság a legfontosabb a világon. És a te társaságod! Mivel évtizedekig egyedül voltam ezen a szikkadt földdarabon. - Ő tudja ezt. - Tudom, hogy tudja. És ez csak egyet jelenhet. Neked a bezártság nagyobb áldozat, mint nekem a magány. Ezért fogadja el inkább a te áldozatodat Fény! A platinakarkötőből ismét gigászi energia csapódott ki, és olvadt fel a Wessont körülvevő kékes kavargásban. Az energiapajzs hullámzó felszíne egy pillanatra felragyogott, majd összeráncosodott, és olyan lett, mint a vékony pókháló. Energiaszint 2%. Több emelt szintű lövés hatástalanítása nem lehetséges. Köszönjük, hogy a Pleiádoki Technokrácia fejlesztését használta, uram - közölte az androidhang. - Nincs igazad, Lezliel - válaszolta Wesson, és ismét felállt a földről, ahová az erőhatás vetette. - Isten nem annak alapján ítél, hogy kinek mekkora fájdalmat okoz az áldozat - Nem? - kérdezte cinikus mosollyal Lezliel. - Talán isten vagy, hogy tudod, testvér? - Nem, nem vagyok isten. De az ellenséged sem. Nem kell, hogy harcoljunk. Egy vérből valók vagyunk. Lezliel unottan legyintett - Ez már egy kicsit olcsó. - És még valami… Rájöttem, miért nem fogadta el Isten az áldozatodat. - Csakugyan? - kérdezte gúnyos hangon a fickó, és ismét Wesson mellének szegezte a karján lévő fémkarperecet. Wesson azonban most nem figyelt erre. Különös, új gondolat foglalkoztatta, amely mindaddig nem jutott eszébe. Nem is figyelt rá, mert mindvégig olyannyira nyilvánvaló volt. És teljességgel hihető. - Igen - válaszolta halkan, nyugodtan. - Ugyanis neked nem én vagyok a legfontosabb a világon.
- Hanem? - Hát nem tudod? Az ügynök félrelépett, és egy kellemetlen fintorral arrébb tolta a másik kinyújtott karját Aztán töprengve továbbfigyelte ikerfivérét azt várva, hogy az maga jöjjön rá, mit is akart neki mondani. Lezliel először gyanakodva tekintett vissza, majd egyre idegesebben. - Én csak másodlagos vagyok, másodszoros fontosságú. Ami számodra az éledjen mindig is a legfontosabb volt az egyetlen, amit magadon kívül biztosnak tudtál, és valóságosnak hittél… - Nem… - …az egyetlen, akit mindvégig bálványoztál, és akinek mindent megtettél… - NEM! - ordította Lezliel, és tüzelésre lendítette a kezét. - Fény! - Fény! Két sugárcsóva csapódott ki egyszerre kis különbséggel a két karperecből. Azonban az egyik hirtelen elkanyarodott, mielőtt vért és húst ért volna, míg a másik nyílegyenesen továbbsuhant, és átégette a megcélzott ember mellkasát 199 - …azaz Isten volt - fejezte be a mondatot Wesson, és bocsánatkérően leengedte a karját. Lezliel a gyomrához kapott, de azon ekkorra már emberfejnyi lyuk tátongott Lassan térdre borult, majd elesett, és a talajt elöntötte a vér. - Megöltem… - suttogta törődötten Wesson, és egy darabig nem tudott megmozdulni. - Testvérgyilkos vagyok. S körülötte megváltozott a világ. Úgy kezdődött, hogy először is elhalt a szél zúgása, amely mindvégig alt szólamként kísérte a beszélgetésüket, átszűrődve a ház falain. Aztán hirtelen eloszlottak a körülötte lévő falak, eltűnt az asztal, a kard, a páncél és az agyagkorsó, meghaltak maguk a berendezési tárgyak is. Lezliel teteme, kicsordult vére lassan semmivé lett, és a kormos égbolton sorra feltünedeztek a csillagok. Nemsokára Wesson egyedül állt a Kleopátra-4 fagyos éjszakájában, csillagokkal a feje felett, a valamikori szénaboglyák és szántók, jószáglegelők puszta helyén. A bőrruha eltűnt róla, s a testén ott lógott ismét a szakadt és viseltes Valentino öltöny, övén a pleiádoki erőpajzs kvarc-elemnyi készüléke. És visszatértek a fejébe az emlékek is, újra megkísértették előző életének rémséges, néhol elég kemény, visszatérő képei. Újra látta a csillagokat,, a csodálatos űrhajókat, a furcsa planétákat és még furcsább lakóikat - és a fűféléket, amelyek termettek rajtuk. Lehajtotta a fejét, egy darabig a földet nézte maga alatt, a csak árnyalataikban látszó kopott köveket A bolygó egyetlen holdja éppen harmadik fázisban volt, és adott valamennyi világosságot a szemlélődéshez. Felpillantott. Nem sokkal maga előtt egy hatalmas, háztömbnyi szerkezetet látott, egy iszonyú robotot - vagy talán egy monumentális kibernetikus agyat? Ezt első látásra még nem tudta eldönteni, mindenesetre a hasonló földi szerkezetekre emlékeztette a kép. A masina közepén egy félembernyi átmérőjű, olvadt szélű lyuk volt, melynek egyes részei még most is vörösen izzottak, gerjesztett fotonok millióit sugározva szerteszét a hirtelen hőtől. Wesson a hatalmas gépezet közelébe ballagott, majd résztvevőén az egyik paneljére tette a kezét. Leült a kellemesen melegítő, izzó vasak és platinák mellé, és fázósan összehúzta magán az öltönyét. Az arcára különös, töprengő kifejezés ült ki, míg a szemei az ég felé, a csillagokra meredtek. - Feláldozta azt, ami a legkedvesebb volt számára. Önmagát - mondta az ügynök, és tűnődve végigsimított a hatalmas gépezet egyik fémívén. Brithney érdeklődve követte a mozdulatot a sápadt napfényben, de nem látszott, hogy valamit is megértett a történetből. - Szerencsére sokáig izzottak a részei. Ennek azért örülhet, hiszen egyébként nem találtunk volna magára - válaszolta. Wesson kimérten bólintott. - Tudom. Még halálában is segített… És nézze, kedves, rá sem jött közben, hogy én nem az ő teremtménye vagyok.
- Igen különös, ismeretlen technológia - pillantott a gépre Brithney is. - Képes volt az atomok tetszőleges átrendezésével szinte bármit megalkotni. Élőt, élettelent egyaránt… Bámulatos. Tulajdonképpen azt hiszem, a maga módján valamilyen szinten tényleg isten volt. Lassan besétáltak a Gladiátor belső terébe, otthagyva a szeleknek az élettelenül tornyosodó monumentális számítógépet. A bolygó szelei lassacskán megkezdték ismét 200 napi kitartó munkájukat, és a gépezet önépítő paneléi közé sodródva felgyorsították a furcsa fémisten sorsának végső betetőzését. - Tanulmányoznunk kell majd - mondta tűnődve Brithney. - Azt hiszem, vissza fogunk térni ide. Wesson bólintott. - Nem árt majd - válaszolta. - Elég megdöbbentő volt ez az incidens. Továbbsétáltak a szürke fémfolyosón, mögöttük lassan bezáródott a kettős zsilipkapu. Johnson a pilótafülkében már a felszállási előkészületeket végezte. - Amikor lezuhantam a bolygóra, a szerkezet alighanem letapogatta a genetikai mintámat, a fejemben lévő emlékeket, és megalkotott egy hozzám mindenben hasonló embert folytatta az ügynök, majd a karján maradt platinakarkötőre pillantott, mely élettelenül, hidegen lógott a csuklóján. - Azt hiszem, ezt megtartom. Emléknek. Elmosolyodott. - De most már minden rendben van, igaz, Smith? - Nem is tudom, Brithney - válaszolta merengve az ügynök. - Furcsa. Mintha meghalt volna bennem valami. A nő megértően bólintott. - Nem csodálom. Mert tulajdonképpen mind a két ember maga volt, Wesson. És azért kerültek végül az áldozat miatt ebbe a feloldhatatlan dilemmába, mert Ő különválasztotta magukat, holott tulajdonképpen egyek voltak. Rengeteg ellentétes vágyakozás feszül magában, Smith. - Mondhatja nyugodtan, hogy az ellentétek embere vagyok. - De ez az ellentét egyetemes, Smith. Vagy nem emlékszik talán a kezdeti földi társadalmak gondolkodóinak híres dolgozataira? Gondoljon csak a német idealista filozófusokra: a szabad akarat és Isten dilemmájának feloldásához sokszor még egy élet is kevés. - Lezliel azért akart tehát megölni, hogy beteljesítsen egy parancsot. De hát ki is itt a testvérgyilkos, Brithney? Én, akinek elfogadta Isten az áldozatát? De hát nem, mégsem, mert végül is nincs szükség rá, hogy megtartsam, amit ígértem, ráadásul nem is saját magamként tettem azt az ígéretet Eszerint tehát az én áldozatom, melyet fogadtam, nem igazi áldozat. Talán azért, mert én nem is az Ő teremtménye vagyok… - Ugyanakkor azonban Lezliel áldozata sem teljesült be. Vajon történt-e akkor áldozat, és melyiket fogadta végül el a komputer? - Történt áldozat - bólogatott Wesson - hiszen végül is mindketten megcselekedtük, ami tőlünk tellett. Ott és akkor minden valóságosnak tűnt. Lezliel áldozata is valóságossá vált végül, hiszen valamilyen szinten megölt engem, azaz én öltem meg őt a saját képemben, ami ugyanaz mintha ő ölt volna meg engem, hiszen mondom, ugyanazok voltunk. Valahol azonban mégsem. Hiszen Ő tudta, hogy ha én elsütöm a fegyvert, akkor ő áldozhatja fel saját magát, saját magának. Ha belegondol, ez a földi gondolkodók számára is komoly probléma volt annak idején, emlékezzen csak Schelling ötletére, mely szerint az ember Isten alapzatából vált ki a vágyakozás által… Valamilyen szinten ez jellemző az összes panteista rendszerre. Brithney kedvesen elmosolyodott. - Ami azt illeti, Smith, egy gyilkosság mégiscsak történt, bárhogy nevezzük is. önvédelemből, de megölte Lezlielt. - Igen, megöltem. Eszerint tehát én vagyok a testvérgyilkos, és nem Ő. Én vagyok az, akinek nem fogadta el „Isten” az áldozatát, holott elfogadta, és én vagyok az, akinek nem szállt az égig az áldozatának a füstje, nem jutott el fel az égbe, holott eljutott… Azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni. 201 - Akkor ne is törje magát, Smith, inkább induljunk az utunkra. Még sok megbeszélni valónk van! Letelepedtek az űrhajó két elülső helyére, közvetlenül a pilóta mellé. Az előttük
elterülő műszerpult fölött vastag páncélüveg volt, amelyen keresztül még egy utolsó pillantást vethettek a Kleopátra-4 porfújta felszínére. A pilóta előmelegítette a hajtóműveket, mire enyhe remegés futott végig a hajón. Johnson feléjük fordult. - Nos? Indulhatunk? - kérdezte barátságos mosoly kíséretében. - Persze - válaszolta Brithney. - De Johnson, ugye minden rendben lesz a felszállással, nem számítógép előtt tanult űrhajót vezetni? - Nem, persze, minden rendben lesz - felelte zavartan a pilóta, és az ujját egy halk köhintés kíséretében mégis inkább egy kék gombról egy szomszédos pirosra helyezte. 202 Frank Mobile HARAGVÓ HADAK - Kapitány a hídon! - kiáltotta az ajtónál ácsorgó ügyeletes tiszt, mikor meglátta Báthorfy kapitányt a főfolyosón. Nyomban elhallgatott a visszafogott pusmogás az irányítóteremben, és mindenki a bejárat felé nézett egy pillanatra, majd folytatta munkáját. A parancsnok nem jött egyedül, egy fiatal kadét hadnagy kísérte, aki tisztelettudóan megállt a jobbján. Báthorfy körülpillantott a tágas helyiségben, ahol tucatnyi tiszt tevékenykedett a körben elhelyezkedő műszerpultok és kivetítők sokasága előtt Balról jobbra az egyes állások a gépház, fedélzet, navigáció, kormányzás, kommunikáció, fegyverzet, űrtérellenőrzés és a hangárok irányítási feladatait látták el, míg középen a holovíziós vetítő asztal előtt három szék állt, a parancsnokok számára fenntartva. Báthorfy minden sietség nélkül elfoglalta kapitányi ülését középen, és még egyszer körülnézett Tekintete megállapodott a navigációs pultnál várakozó helyettesén. Tezanos alezredes mondott valamit a navigációs tisztnek, és a parancsnokához fordult. - Uram? - Átveszem, Roy! - biccentett oda Báthorfy. Széke karfáján megnyomott néhány süllyesztett kapcsolót, mire a fölébe dugott kommunikátor bekapcsolódott az irányítószemélyzet külön vonalába. - Igen, kapitány! - Tezanos a bejárattal szemközti falat csaknem teljes egészében kitöltő főmonitorra nézett, melyen pirosan villogó számok mutatták a még hátralévő időt. - Öt perc múlva belépünk a célrendszerbe. Nem sok adatunk van róla, az admiralitás által küldött új holotérképek is több évesek már. A Kalcedon tércirkáló csaknem egy hónapja volt úton a galaxisban, hogy a 144. flotta tagjaként elfoglalja új állomáshelyét valahol a külső övezetben, pár fényévre egy háborús konfliktustól. A Safíroon rendszerből helyezték át őket a flotta negyedével együtt, ahol már csaknem három éve őrjáratoztak minden különösebb gond nélkül. A huszonöt tércirkáló tág alakzatban ugrált keresztül a galaxison, javarészt a nemtérnemidőben téve meg az irdatlan távolságot a célig. - A navigáció készüljön fel a szektor teljes letapogatására! Frissítjük a térképet! mondta Báthorfy. Ujjai végigzongoráztak a karfába épített billentyűkön, a vetítőasztal kivilágosodott. Tezanos közben kimérten végigmérte a kapitány mellett ácsorgó kadétot, akinek legfőbb jellegzetessége az volt, hogy hosszú, barna haját hátul copfba fogva viselte. A kadét ugyanis nőnemű volt, egy aveagavi humanoid, akit öt hete helyeztek a Kalcedonra, hogy gyakorlatot szerezzen a kötelékirányítás terén. Az újonc, akit a legénység férfi tagjai csak „az aveagavi nőstény” néven emlegettek egymás között, 203 fiatal volt és nagyon csinos. Sok tiszt epekedett a fedélzeten hamvas, fehér bőre után, s lopva csodálták feszes egyenruhába bújtatott formás idomait. A Flotta Akadémia legfrissebb ajándéka a Kalcedon számára. Tezanos nem volt kimondottan oda érte, de értékelte az elszántságát, amivel a munkáját végezte a parancsnok szárnysegédjeként. Jelenleg mindössze húsz vizsgázó kadét szolgált a hadihajón, és ő volt köztük az egyetlen nő. - Üljön le, Wadowsky hadnagy! - mutatott maga mellé Báthorfy, a kadétra pillantva. - Mi az első lépés érkezés előtt? Katja Wadowsky pillanatnyi késlekedés után válaszolt, miközben szeme végigpásztázott a parancsnoki hídon és megállapodott Tezanos komor arcán. Hallomásból tudta, hogy az első tiszt nem kedveli a női parancsnokokat, legyenek bármily kitűnők és tehetségesek, ezért igyekezett a lehető leghatározottabban
viselkedni a jelenlétében. Az értékelését Tezanos és Báthorfy állítják össze, amitől a későbbi beosztása és egyben előmenetele is függ, tehát jól kell szerepelnie előttük. Az akadémiai vizsgához hozzá tartozott hat hónapi szolgálat a Galaktikus Szövetség Rendvédelmi Flottájának valamelyik cirkálóján, hogy a kadétok megszerezzék a gyakorlatot, mielőtt megkapnák a kinevezésüket. - Nagy távolságú térugrásnál célszerű másodfokú készültséget elrendelni a hajón, uram! - Továbbá? - Báthorfy nem elégedett meg a válasszal. - Belépéskor azonnal fel kell húzni a jomaidon pajzsot, nehogy meglepjenek minket - tette hozzá Katja észbe kapva. Tezanos arcán alig észrevehető változás jelent meg, nem tudta eldönteni pozitív vagy negatív irányban. - Navigáció, kérem közepre a célrendszert! - parancsolta Báthorfy, nyugtázva a helyes választ. - Mi a neve a csillagnak? - Nincs neve, kapitány - fordult hátra forgószékében a navigátor. - A sorszáma GSN-98-A-7022. Akarja, hogy adjak neki egy fedőnevet? - Legyen mondjuk… Teréz. A harmadik lányom után - javasolta Báthorfy futó mosollyal az arcán. Senkinek nem volt kifogása a keresztelő ellen. - Igen, uram! - A navigátor bepötyögte a fedőnevet. A főmonitoron kisvártatva megjelentek a Teréz rendszer tájékoztató adatai, míg a holovetítő a levegőbe dobta a csillag háromdimenziós képét és a körülötte keringő bolygókat, apróbb törmelékeket. Meglehetősen jellegtelen, apró csillagrendszer volt, három bolygóval és tucatnyi üstökössel a galaxis egyik karjának szélén. - Másodfokú készültség minden egységnek! - parancsolta Báthorfy. - Ha beléptünk, kidobjuk a készenléti századot és nyolc cikázót! - A vadászok menetkészek, uram! - felelte azonnal a hangárfedélzet irányításáért felelős tiszt. A hajón zajló tevékenység megélénkült, jelentések futottak be az egyes harcállásokból a készültség eléréséről. A fedélzeten szolgálatot teljesítő tízezer ember három percen belül harcra kész erőddé változtatta a Kalcedont, mely az utolsó ugrásokat tette meg a nemtér-nemidőben. A másodkapitány közben elfoglalta helyét Báthorfy mellett, és váltott pár szót a komlinken keresztül valakivel. Karjának most semmi dolga nem akadt, csak ült és figyelte az eseményeket. Tudta, hogy a kapitány bármikor újabb kérdéseket tehet föl neki, próbára téve az akadémián szerzett tudását és ez igen feszültté tette. 204 - Mindenki a helyén, uram! - jelentette a fedélzeti tiszt, amint a konzolán pirosra váltottak a visszajelzők. - Tíz másodperc a belépésig! - szólalt meg Grosch főhadnagy, a cirkáló kormányosa. Mindenki az elülső kamerák mutatta képekre nézett, várva, hogy feltűnjön a világűr régóta várt, ismerős képe. A hídon érezhető volt a feszültség. Vajon mi várja őket odakint? A beugrás egy távoli szektorba mindig jár némi veszéllyel, főleg ha egy háborús övezet a cél. Aztán minden különösebb látványosság és izgalom nélkül beléptek a téridőbe. A monitoron megjelent egy távoli csillag sápatag fénygömbje. Úgy négymilliárd kilométerre lehettek tőle, a bolygói nem látszottak ebből a távolságból. - Oktacikázók kieresztve! A készenléti kötelék felszáll! - Pajzsok felhúzva! A közelben nincs más hajó rajtunk kívül, uram! A Kalcedon érzékelői azonnal munkához láttak, és körbepásztázták a világűrt, aktív és passzív módszerekkel szondázva meg az előttük fénylő apró csillag bolygórendszerét. Az információk nyomban a kivetítőkre kerültek, a számítógép összehasonlította őket a galaktikus atlaszban fellelhető adatokkal, egyben fel is frissítve a térképeket. Báthorfy felmérte a csillag környezetéről készített előzetes adathalmazt, futólag a cirkáló környezetét mutató gravitációs vizorokra nézve. - Ezek szerint mi vagyunk az elsők! Ilyen se volt még! Mennyi a becsült kronodivergenciánk? - Maximum tizennyolc nap, uram! - válaszolta a navigátor, mire önkéntelen sóhaj futott végig az embereken. Ez rossz hír, bár mindenki számított rá. A Kalcedon egy hónappal ezelőtt még egyszerre indult a huszonnégy másik tércirkálóval a Saflroonról,
s most egyedül, elsőként érkezett meg a céljukhoz. Ennek oka a nagy távolságú űrutazások során fellépő időbeli szétcsúszás volt, ami azt jelentette, hogy a többi hajó várhatóan csak a következő órákban, napokban, esetleg hetekben fog ideérni. Vagyis be kell várniuk őket, leparkolva valahol a rendszer szélén. Báthorfy még egyszer átnézte a csillagrendszerről rendelkezésükre álló friss adatokat. A Fragmat-övezetben voltak, bő kilencezer parszekre a magtól. A csillagnak még önálló neve sem volt a tératlaszban, csak egy hosszú kóddal jelölték a helyét. Ez egyértelműen mutatta, hogy távol esik a forgalmas hajózási útvonalaktól. A bolygói a legutóbbi vizsgálatok szerint lakatlanok, légkörük nincs. Régebben bányaállomás működött az első bolygón, a nyctalori szinzuk üzemeltették. A front a legutóbbi jelentések szerint huszonöt fényévre húzódik innen, a Nyctalor és a Lustrum között. - Van valami mozgás a rendszerben? - kérdezte nagy sokára, miközben a hídon mindenki a parancsaira várt, feszült figyelemmel. - A gravizor szerint egy autoszféra kering a második bolygó körül és több kishajó van a közelében. - A navigátor beadta a főernyőre a képet. Egy hatalmas, ezer kilométer átmérőjű fémhenger lebegett az űrben, alig észrevehető sebességgel forogva a tengelye körül. - Nagyítsa ki! - utasította Báthorfy, mire a kép közelebb ugrott, és láthatóvá váltak a gigantikus térállomás palástja körül cikázó parányi transzkopterek, amint körbezsonganak egy nyilvánvalóan sérült területet a burkolaton. Az állomástól messzebb hadihajók lebegtek, oltalmazva a szerelőbrigádokat. - Úgy tűnik, támadás érte őket nemrég - állapította meg Tezanos alezredes, felmérve a helyzetet Báthorfy egyetértett vele. - Kormányos! Menjünk közelebb az autoszférához! Kommunikáció, vegye föl velük a kapcsolatot! A héják menjenek előre! Ki vezeti őket? - Holzborn százados, személyesen - felelte az űrtérforgalmi irányító. 205 A Kalcedon módosította pályáját, és fokozatosan felgyorsulva közeledni kezdett a bolygó felé. Apró térugrásokkal tették meg a csaknem négymilliárd kilométeres távot. A vadászgépek három hajóhossznyira a cirkáló előtt haladtak, az oktacikázók pedig körülötte. Már csaknem odaértek, mikor az állomás őrhajói észlelték a gravizorjaik eseményterébe ugró három kilométer hosszú monstrumot, és sebesen rámozdultak, elállva az utat előttük. A kommunikációs tiszt közben sikeresen ráhangolt az autoszféra hírközlési csatornáira, és közölte, hogy békés szándékkal jöttek. Idegen nyelvű karattyolás hangzott fel az erősítőkből, amit kisvártatva standard nyelvre fordított a tolmácsgép. - Ne menjünk közelebb egyharmad fényvonásnál, Grosch! - mondta Báthorfy az őrhajók reakcióit tanulmányozva. - Nagyon idegesnek látszanak. Álljunk külső orbitális pályára! Mi az a szemét két óránál? - Roncsok, uram. Valószínűleg egy nagyobb hajó maradványai. Parkolópályán lőhettek szét. - A gravizoros technikus ráfókuszált a törmelékfelhőre, ami pár ezer kilométerrel az autoszféra mellett kavargott az űrben. Némelyik roncs hatalmas volt, több száz tonnás lehetett. A kapitány a jobbján ülő Katjára nézett, s a nő tudta, hogy újabb kérdés következik. - Hadnagy? Mi a teendő ilyen helyzetben? - Védelmet kell nyújtani az állomásnak, és megkérdezni tőlük; szükségük van-e segítségre… - Katja még mondani akart volna néhány dolgot, de a kommunikációs tiszt félbeszakította. - Kapitány! Az irányításuk kéri, hogy maradjunk távol, amíg értesítik a kormányzójukat! - Biztos voltam benne. Nyilván rengeteg bajuk van, és nem érnek rá velünk foglalkozni. Mekkorák az állomás sérülései? Kárelemzés? - Egy légszektor súlyosan, kettő közepesen sérült. Sok lövegtornyuk üzemképtelen. Az állomást nem védi pajzs - magyarázta az egyik harcirányító tiszt, fényceruzájával rávilágítva a főmonitoron terpeszkedő állomás megfelelő pontjaira. A belső légcsarnokuk a detektorok szerint sértetlen, és a hajtóműveik is működnek. Közben pályára álltak a bolygó körül, gondosan elkerülve az állomást. A készenléti század héjái két csoportra szakadtak és közrefogták a cirkálót, akár a hajó körül rajzó nyolc oktacikázó robotszonda, melyek a Kalcedon közvetlen védelmét
látták el. - Az autoszféra neve Droparon, uram, és a fiagmati konföderációhoz tartozik, mint önálló szinzu tagállam - tudta meg végre a kommunikációs tiszt némi csevegés után az irányításuktól. - Azt mondják, a kormányzójuk beszélni szeretne önnel! - Rendben. Kapcsolja középre, és a kamerát állítsa úgy, hogy csak én legyek benne! - Kiadhatom a hangot, uram? - tétovázott a rádiós. A parancsnokok általában jobb szeretnek négyfülközt tárgyalni az ilyen nagykutyákkal, de Báthorfy most kivételt tett, alighanem a kadét miatt. Tezanos legalábbis le merte volna fogadni egy rabissai gyémántba, hogy a nő miatt döntött így. A kapitány mindent megtett az elmúlt öt hétben, hogy Wadowskyval megismertesse a kötelékirányítás gyakorlati fortélyait. Többször látták őket szolgálaton kívül is beszélgetni a tiszti sétafedélzeten, és ettől persze rögtön szárnyra kaptak olyan híresztelések, hogy az öreg a nyugdíjaztatása előtt még élvezni akarja egy kicsit a rangjából fakadó előnyöket. A hajón mindössze 206 nyolcszáz nő szolgált, és ez sokak számára állandó feszültségforrást jelentett a párzási időszakban, amit nem volt könnyű feloldani. - Igen. Vegyék fel a beszélgetést! A monitoron egy fehér bőrű, enyhén zilált hajkoronát viselő öreg humanoid képe tűnt fel, amint épp a vállára teríti bíborszín köpenyét. Arcán fáradt kíváncsisággal bámult a kapitányra, a háttérben technikusok mozogtak egy tágas helyiségben. - Tessék! - mondta a férfi nyugalmat erőltetve magára. - Üdvözletem, kormányzó! - bólintott szertartásosan a kapitány, a csillagközi etikettnek megfelelően. - Géza Báthorfy sorhajókapitány vagyok, a 144. Szövetségi Flotta 64. kötelékének és a Kalcedon tércirkálónak a parancsnoka. - Üdvözlöm, kapitány! Hans Heileson kormányzó vagyok, a Droparon autoszféra vezetője. Megtudhatnám, mi járatban vannak errefelé, távol a lakott rendszerektől? - Gyakorlatozunk - hárította el egy semmitmondó válasszal Báthorfy a kérdést. - Itt leszünk néhány napig, és szeretném megkérdezni, hogy mi történt az állomásukkal. - Megtámadtak minket a lustrumi hiszek. Két nappal ezelőtt idejöttek, és közölték, hogy azonnal távozzunk, mert ez a rendszer mostantól a Lustrum fennhatósága alá tartozik. Mi fél éve települtünk ide a Droparonnal, hogy egy új autoszférát építsünk a bolygón található anyagokból, ezért nem tudunk csak úgy odébb állni. Több bányánk és feldolgozó üzemünk működik már odalent. - Heileson sóhajtott, arcán elmélyültek a ráncok. - Erre szétlőtték az épülő állomás kész moduljait, és minket is megtámadtak. Sok embert vesztettünk, három légszektorunk kilyukadt. Még foltozzuk őket. Azt mondták, egy hét múlva visszajönnek, és akkor keményebbek lesznek. Az egyik felszíni üzemünket is lebombázták, nem tudtuk megakadályozni… És megölték a fiamat. - Őszinte részvétem! - biccentett összevont szemöldökkel Báthorfy. - A Mi Térszeránunk legyen kegyes az elhunytak lelkéhez! Segíthetünk valamiben? - Védjenek meg minket! Ez az egész a nyctalori procurator miatt van, az egész háború! Úgy hallottuk, már ötven rendszerre terjednek ki a harcok a Fragmatövezetben. Nem kellett volna visszatartani a hiszek teherhajóit! Báthorfy az ujjával észrevétlenül jelzett Tezanosnak, hogy nézzen utána a hallottaknak és tájékozódjon az admiralitásnál a körzetben uralkodó politikai helyzetről. Semmit sem tudtak a háború kitörésének okairól, mivel a szövetségi főparancsnokság a maga szűkszavú módján most sem tartotta szükségesnek beavatni a kötelékparancsnokokat a részletekbe. - Természetesen megvédjük önöket, ha a hiszek megjelennének, elvégre ez a dolgunk. A kormányzó arcán a megkönnyebbülés hulláma futott végig. - Szükségünk volna néhány asztroidra a külső szerelési munkákhoz. Lekötelezne, kapitány, ha átküldene néhányat, hogy mielőbb befoltozhassuk a réseket. - Rendben - egyezett bele rövid habozás után Báthorfy. - Kölcsönadunk tízet, és egy század héját odarendelek az önök védelmére. - Köszönöm! És most megbocsásson… de sok dolgom van! - Jó munkát, kormányzó! - biccentett a kapitány, majd bontotta a vonalat. Aztán a beosztottjaihoz fordult, de nem kellett mondania semmit. Mindenki tette a dolgát.
Negyedórával később egy szerelőrobotokkal megrakott transzkopter hagyta el a Kalcedon főhangárját, számos vadászgép kíséretében. Báthorfy távozott a hídról, és Katjával a nyomában átment a repülőparancsnoki harcálláspontra, hogy sétáljon egyet és gondolkozzon. Végre megkapták az admiralitás tájékoztatóját az itteni helyzetről. 207 A főparancsnokság jelentése szerint két hónappal ezelőtt egy nyctalori teherhajó bajba jutott a mélyűrben. Egy lustrumi járőr mentette meg a személyzetet. A bárka rakományát a hiszek megtartották maguknak, úgymond költségtérítés címén, ami fölháborította a fragmati kereskedelmi kamarát. Sikerült kieszközölniük a nyctalori procuratornál, hogy válaszul tartsa vissza a kikötőikben álló lustrumi hisz teherhajókat, ami összetűzésbe, majd hadüzenetbe torkollott. Mindkét fél társult tagja volt a Galaktikus Szövetségnek, de nem hajlottak a békéltető tárgyalásokra. Mostanra szabályos csillagközi háborúvá szélesedett a konfliktus, és az övezetben állomásozó 907. flotta képtelennek bizonyult fenntartani a rendet Ezért rendelték oda Báthorfyékat, hogy megvédjék a civileket az egyre erőszakosabb pusztítástól. - A béke akkor ér véget, amikor harcolni kezdesz érte - idézett egy ősi bölcsességet a kapitány, ahogy beléptek a harcálláspontra. Az ott szolgálatot teljesítő katonák tisztelegtek előttük. Báthorfy odalépett a vadászok mozgását követő holovetítő asztalhoz, amely fölött apró térikonok mutatták a gépek helyzetét. - Kapcsolja Holzbom századost! - Igen, uram! - A vadászirányító végigzongorázott a konzolba épített érintőképernyőn. - Héja Vezér, itt Nagyfőnök! Szeretném, ha megvizsgálnátok a törmelékfelhőt. Borsószemekre gyanakszom. Azonnal szóljatok, ha van valami! - Vettem, Nagyfőnök, személyesen nézek utána! - recsegte kisvártatva a fluidkom. - Menjünk! - A kapitány nem vesztegette az idejét, elindult vissza a hídra. Katja nem egészen értette, miről van szó, és ezt Báthorfy nagyon jól tudta. Hiába, az akadémián sok fontos trükköt nem tanítanak meg a kadétoknak. - Ha tényleg elszórtak néhány borsót a hiszek, már tudják, hogy itt vagyunk magyarázta Karjának nyugodtan. A borsószemek apró kémkamerák, melyeket időszálas távközlő vonal köt össze a kibocsátó hajójukkal. - Gondolja, uram, hogy megtámadhatnak minket? - Háborúban minden lehetséges. A hiszek másként gondolkodnak, mint az emlősök, nehéz kiszámítani a reakcióikat. Az autoszféra elleni támadásuk közben nyugodtan szétszórhattak egy marék borsót, amit nagyon nehéz kiszúrni egy törmelékfelhőben. - Kérdés, hogy milyen messze vannak jelenleg a rendszertől. - Maga mit gondol, hadnagy? - nézett rá talányosan Báthorfy. - Milyen messze vannak? - Négy-öt fényévre - vélte józanul Katja, de nyomban látta a kapitány szemén, hogy téved. - Nem. Itt vannak, egész közel. Beléptek az irányítóterembe, ahol épp két héja látszott a főmonitoron, amint a törmelékfelhő szélén manővereznek, sorra letapogatva a sodródó, pörgő roncsdarabokat az emanációs szonárjaikkal. - Találtunk valamit, Kalcedon! Négy… öt borsószem van előttünk! Mi a parancs? Vétel! - Kapitány? - kérdezte Tezanos alezredes nyugodt hangon. Öt sem lepte meg a felfedezés. - Plazmaszórót nekik! A gravizorok figyeljenek a csillag irányába eső zónákra! Dimenzióbuborékokat keressenek! Narancsvörös lángnyelvek kúsztak előre az űrben, szétolvasztva a roncsokat, s velük együtt a kémkamerákat. A héják tovább ugrottak, hogy folytassák a keresést, de 208 ekkor az űrtérellenőrzők egyike felkiáltott, a kelleténél talán kissé hangosabban is, mint illő lett volna. - Megvannak, kapitány! Pontosan a Teréz irányából, sok dimenzióbuborékra utaló szórt visszaverődés! Felénk tartanak! Báthorfy leült a foteljébe, elégedetten nyugtázva, hogy a gyanúja beigazolódott. - A klasszikus Veygen-manővert alkalmazzák! Ott voltam százhetven évvel
ezelőtt, amikor az izalloszi csatában Veygen admirális a központi csillag belsejében rejtette el a flottáját. A dimenzióbuborékjaik védelmében bármeddig bujkálhatnak a csillagban, senkinek eszébe nem jutna ott keresni őket. Mikor érnek ide? - Egy percen belül! Nem tudom megállapítani, hány hajó lehet, mert aszinkronban ugrálnak! - Akkor teljes harci riadó! A naszádok váljanak le rólunk és indítsanak még öt század héját az autoszféra fedezésére! Van egy olyan érzésem, hogy eseménydús óráknak nézünk elébe! A csillagokkal pettyezett kozmosz képét teljesen visszatükröző felületű, hatalmas gömbök jelentek meg a közelben egymás után. Dimenzióbuborékok, melyek időtükrökből felépülő virtuális fala abszolút áthatolhatatlan mindenféle fegyver és érzékelő számára. Csak a legfejlettebb fajok rendelkeznek ezzel a technológiával a galaxisban, ami lehetővé teszi a számukra, hogy berepüljenek a védelmében egy bolygó vagy akár egy csillag magjába is. Egyetlen hátránya van mindössze, hogy nem lehet belőle kilátni. Ahogy az várható volt, a buborékok rögvest szertefoszlottak, amint felsorakozott az idegen flotta és láthatóvá váltak a bennük rejtőző hadihajók. Valóságos flotta, körülbelül negyven korong alakú toxoidon nehézvadász és hat nagy térfregatt, oldalukon lustrumi hisz azonosítócsíkokkal. Nyomban felvonták a hagyományos energiapajzsaikat. A kommunikációs vonal adást jelzett a hisz vezérhajóról. - Üzenet a hiszek parancsnokától! - jelentette a kommunikációs tiszt. Az autoszférát védő őrhajók közben pánikszerűen alakzatot bontottak és átugráltak a támadók lővonalába, hogy fedezni tudják az otthonukat. Az állomás burkolatán dolgozó űrruhás technikusok és asztroidok visszamenekültek a transzkoptereikbe, és igyekeztek mielőbb bejutni valamelyik kikötőbe a henger déli pólusa közelében. Az éter zsivajgott a különféle hajók adásaitól, mindenki meglepődött a hirtelen felbukkanó térhajók láttán. - Adja be középre! - A főmonitoron megjelent egy szignál, majd egy szürke bőrű, tojásfejű hüllő kezdett csipogni valamit dühösen. Nagy, fekete bogárszeme fenyegetően nézett rájuk, a tolmácsgép nem győzte fordítani a fogalmait. - Ez a Lustrum Királyság felségterülete! Szövetségi cirkáló, azonnal hagyják el a szektort! Megismétlem! Önök és a Droparon autoszféra megsértették a határainkat! Távozzanak! - Nagyon vicces! - kommentálta Tezanos komoran. Báthorfy a holovetítőn oldalazó toxoidonokat figyelte, és a Kalcedonról gyorsan leszakadó kilenc térnaszádot, melyek az autoszféra védelmére indultak. - Húzódjunk közelebb a Droparonhoz! Adjanak le nekik valami sztenderd dumát, hogy időt nyerjünk! Minden vadászgépünk készüljön a felszállásra. És tájékoztassák Coster tengernagyot a Gyémánt csatahajón, hogy harcba keveredtünk a hiszekkel! Katja bekötötte magát az ülésébe, sejtve, hogy rövidesen élete első űrcsatáját fogja végigélni, és ettől máris a torkában dobogott a szíve. A hiszek nem vártak sokáig, amint a Kalcedon közeledni kezdett a térállomáshoz, tüzet nyitottak. 209 - Remek! - Báthorfy előre érezte, hogy ez lesz a vége. A hüllők harcolni akarnak, hát most megkapják a lehetőséget! A Szövetség fasírtot fog csinálni belőlük. - Fegyverzetirányítás, adjanak bele mindent! Ne engedjék közel a toxoidonokat, valószínűleg térzárvány képzőkkel próbálják majd megbénítani a hajtóműveinket! Mielőtt a hangárokból kiröppenő héják fölvehettek volna a harci alakzatot, máris előrelendültek az ellenség koronghajói, és lecsaptak a Kalcedonra. Sűrű lézertűz fogadta őket, a kísérő naszádok rakétákat és pattogó-aknákat szórtak eléjük. Robbanások, fényvillanások szabdalták szét az első két toxoidont, a többi szétszóródott és elkeveredtek a szemből közeledő héjákkal. - Itt Héja Vezér, minden egységnek! Menjetek rájuk, fiúk! - Használjatok stigmavetőket! Akkor meg tudjuk sorozni őket távolról is! A hiszek fregattjai közben nónasugárzókkal lőni kezdték a térállomást és az azt védő őrhajókat. A rezonanciafegyverek hatalmas darabokat robbantottak ki a henger palástjából, az egyik fémtömb elsodort egy héját. Pillanatok alatt teljes volt a káosz az űrben, hajók robbantak szét a gyilkos erejű találatok nyomán, aknák borították el izzó repeszekkel a kacsázó vadászgépeket Stroboszkóp ágyúk villogtak ezüstös fénnyel, megzavarva a lőelemképző komputereket és elvakítva a beléjük néző pilótákat.
Kiáltások, szitkok, elhaló sikolyok töltötték meg a kommunikációs vonalakat. A Kalcedon páncélozott oldalából kiálló ezernyi lövegtorony összehangolt mozgása minden támadót elriasztott, csak messziről mertek néhány pajzsfúró lövedéket útnak indítani. Az oktacikázók feladata éppen az volt, hogy csaliként az útjába álljanak ezeknek a veszélyes torpedóknak. A pajzsfúrók felrobbantak, elpárologtatva a robotszondákat a cirkáló pajzsain kívül. A helyükre nyomban újabb cikázókat dobtak ki az űrbe. Katja érezte, hogy megremeg a fedélzet a talpa alatt, amint a lökéshullám elnyelődik a jomaidon pajzs láthatatlan mezejében. A személyzetnek harc közben nem sok dolga akadt, mivel ilyenkor teljesen a harci számítógépekre bízták a cirkáló irányítását. A komputerek majdnem tévedhetetlen pontossággal és ezerszer gyorsabban vezérelték a számtalan lövegtornyot és egyéb fegyverzetet, mint az emberek. - Ollóba akarnak fogni minket, uram! - figyelmeztetett a kötelékirányítás, ezért a kormányos távolabb vitte a hajót a térállomástól, hogy megossza a támadók figyelmét, de azok csak a Droparonra koncentráltak. A lustrumi fregattok fokozatosan félkaréjba fogták az autoszférát, és a porlasztóikkal nagy mennyiségű finom homokot szórtak az űrbe, hogy kivédjék a naszádok lézertüzét. A lézersugarak azonnal szétszóródtak a csillogó kvarcszemcséken, ezért a komputerek abbahagyták a hiábavaló tüzelést és tűvetőkkel kezdték lőni az ellenséget Egy naginata típusú, hisz pajzsfúró lándzsabombának sikerült elérnie az egyik naszádot és azonnal gőzölgő részecskefelhővé változtatta a hajót. A vadászok valamivel jobban álltak, sorra lőtték szét a toxoidonokat, melyek nem tudtak áttörni a Kalcedonhoz, hogy a legveszélyesebb fegyvereiket bevethessék. - Ez a huszonötödik csata, amiben részt veszek. - mondta Báthorfy Katjára pillantva. Látta, hogy a nő kimeredt szemekkel bámulja az odakint tomboló ütközetet és minden komolyabb robbanásra összerezzen. Hát igen, ez itt nem a szimulátor, azokban a hajókban igazi emberek ülnek és porlanak hamuvá a kozmosz végtelenjében. Aki ezt nem bírja lélekkel, az jobb ha kilép a hadseregből. - Figyeljenek a nemtér-nemidő felé is! Nehogy onnan csúsztassanak be egy szubdimenzionális bombát a valagunkba! - mondta Tezanos a képernyők fölé görnyedő irányítóknak. 210 A csata kezdett a hiszek javára eldőlni, mivel a fregattok újabb két naszádot lőttek szét és sorra dezintegrálták a Droparont védelmező őrhajókat is. Aztán hirtelen abbahagyták a tüzelést és hátrálni kezdtek, akár a megmaradt toxoidonok, amiket már nagyon megszorongattak a túlerőben lévő héják. Ez olyan meglepő fordulat volt, hogy néhány másodpercig senki nem vette észre. - Hé! Ezek visszavonulnak! - jelentette Holzbom százados meglepetten. - Üldözzük őket, parancsnok? - érdeklődött egy másik vadászgép pilótája. Báthorfy a holotérképet bámulta, és nem értette a dolgot. A hiszek fölényben voltak, mégis feladták a pozícióikat. Elszakadtak az autoszférától és több ezer kilométerrel hátrébb ugrottak, újrarendezve soraikat. - Mindenki maradjon a helyén! Lehet, hogy csapda! - Talán erősítést hívtak! - jegyezte meg halkan Katja, de senki nem figyelt rá. - Adás a lustrumi vezérhajóról, uram! - adta be a rádiós a képet. Egy másik hisz katonatiszt feje töltötte be a monitort. A háttérből csiripelés és tompa puffanások, nyögések hallatszottak, mintha kézitusa dúlna a fedélzeten. Ezt látszottak megerősíteni azok a sötét foltok és véraláfutások is, amik a hüllő arcát borították. Láthatóan zavarban volt, mert a figyelmét megosztották a kamera látómezején kívüli események. Aztán csipogni kezdett, és amit mondott, felettébb megdöbbentő volt: - Fogják már le…! Na! Ő… Wegeve Manihamitu ezredes hívja a szövetségi cirkálót…! Elnézést kérünk a támadásért, úgy tűnik, hibát követtünk el! Most kaptuk a hírt a Lustrumról, hogy a népünk békét kötött a Nyctalorral, és ezért vissza kell vonulnunk a támaszpontjainkra. Ezt a rendszert a szerződés szerint átengedjük a Droparonnak. Kérjük, ne haragudjanak ezért az apró incidensért, de késve kaptuk meg az üzenetet! Vége! - Rövid búcsúszignál után az adás megszakadt, és a lustrumi hajók sorra kiugrottak a téridőből. - Micsoda?! Elnézést kémek és ne haragudjunk? - dühödött fel Tezanos alezredes, az öklét rázva a képernyő felé. A Kalcedon fedélzetén közben kitört az örömujjongás.
A csata, amilyen gyorsan kezdődött, olyan hamar véget is ért. - Hát ilyen még nem volt! - pattant föl a kapitány derűsen a székéből. - Valaki nézzen már utána ennek a békekötésnek! Mekkorák a veszteségeink? A mentőhajók induljanak és szedjék össze a túlélőket! És kérdezzétek meg a Droparont, hogy bírták a mérkőzést! - Valamit nagyon elszúrhattak a hiszek. Mintha verekedtek volna a háttérben állapította meg Tezanos, de senki nem ért rá elmélkedni ezen. A fő, hogy súlyosabb veszteségek nélkül megúszták. Báthorfy máris leküldte Wadowsky hadnagyot a hangárfedélzetre, hogy menjen ki az egyik mentőbárkával az űrben sodródó sérült héják pilótáiért. Három órával később kapták meg az admiralitás tájékoztatóját. A Lustrumon két nappal ezelőtt puccs volt, a kormányt és a hadsereg teljes vezérkarát leváltották. Az új vezetők békét akartak, amit tegnap meg is kötöttek a Fragmat-IV-en, de valamiért ez a hír nem jutott el az őket megtámadó hisz kötelékhez. A lustrumi hadügyminisztérium persze bizonygatta, hogy ők elküldték a visszahívó parancsot, de Báthorfy nem sokat adott az ilyen mellébeszélésre. Nyilván elfelejtették az ilyenkor szokásos zűrzavarban. Közben beugrott a rendszerbe a flottájuk 55. köteléke is, élén az Ametiszt tércirkálóval és átküldték néhány műszaki alakulatot a Droparonra, hogy segítsenek helyreállítani az állomást. Még két hét és a flotta többi egysége is ideér. - Az a lényeg, hogy győztünk! - mondta Báthorfy a sétafedélzeten Tezanosnak másnap reggel. A flottakötelék a sebeit nyalogatta, huszonhét vadászgépet és három térnaszádot vesztettek a harcban. A két veterán katona a csatáról beszélgetett, a 211 megfigyelőablakokon túl lebegő gigantikus autoszférát nézve, amely körül szerelőrobotok hada nyüzsgött az űrben. Az állomás közelről akkora volt, mint egy kisebb hold, mellette a Kalcedon sem tűnt nagyobbnak egy porszemnél. - Kapitány úr! - Wadowsky hadnagy érkezett sebes léptekkel, kezében papírképernyővel. - Végre megtudtuk, miért nem jutott el a béke híre a hisz kötelékhez! Ez most jött a hírszerzésünktől! - Igen? - Báthorfy átfutotta a képernyőn ragyogó sorokat. Az őket megtámadó kötelék parancsnoka, Leleilo Gelabatikumo tábornok időben megkapta az üzenetet, de egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt. A családjának több tagja ugyanis benne volt a leváltott lustrumi kormányban és nem volt hajlandó engedelmeskedni az új feletteseinek. Végül az egyik helyettese, Manihamitu ezredes megpróbálta leváltani, aminek tűzharc, majd általános kézitusa lett a vége a parancsnoki fregatt fedélzetén. A tábornokot végül eszméletlenre verték és visszavitték a Lustrumra, ahol rövidesen hadbíróság elé kerül. - Heileson kormányzó szeretné önt vendégül látni a Droparonon kapitány úr, hogy kifejezhesse háláját és köszönetét! - tisztelgett Karja mosolyogva, és átnyújtott neki egy meghívót. Báthorfy szelíden elmosolyodott, a győztesek magabiztosságával. - Igazán szép győzelem ez a nyugdíjaztatásom előtt! A meghívást elfogadom. És legalább már tudjuk, miért püfölték egymást a hiszek a parancsnoki hídon! Bizony igaza volt Veygen admirálisnak, mikor az izalloszi csata után azt mondta nekem, a fiatal kadétnak, hogy a legjobb fegyver mégiscsak az ember két ökle, ha minden kötél szakad! Nevettek, majd kisvártatva elhagyták a sétafedélzetet, hogy eleget tegyenek a kormányzó meghívásának. 212 Chuck Palmer JÉGZÁRVÁNYOK Ed Collins végigpillantott a kupolaerdőn. Nem nagy kupolák, a legnagyobbak is alig harminc méteresek, besüllyesztve a vöröses homokba. Mintegy negyven volt belőlük, lakó- és raktárhelyiségek vegyesen. Az északi félteke legészakibb telepét alkották, és Collinst büszkeséggel töltötte el, hogy itt dolgozhat. A kupolaerdő valójában egy bányásztelep volt, amely az északi félgömb településeinek jelentős részét látta el az egyik legértékesebb ásvánnyal: a jéggel. A keleti kupolák felé tartott. Kezében adatkazettát vitt, amelyet a meteorológiai állomásról hozott magával. Az állomás viszonylag távol állt a kupolavárostól, ezért nem csatlakozott hozzá az alagútrendszerhez, amely a kupolákat összekötve az utcákat
helyettesítette. Mehetett volna homokszánnal is, de valami kifürkészhetetlen okból jobban szeretett gyalog közlekedni. Az út oda-vissza eléggé kifárasztotta; az űrruha csizmája minden lépésnél bokáig süllyedt a homokba. Elérte a szélső kupolát, megállt, azonosítókártyáját becsúsztatta a zsilipkapu érzékelőjébe, és visszanézett. Ugyanaz a sivár panoráma tárult elé nap mint nap. Felette a fekete, csillagos ég a horizonton a Deimosszal, amely két nap alatt járja végig égi útját. A Phobost az északi sarkvidékről nem látni; a vörös porból álló felhők is ritkák ezen a szélességen. Délen a vöröses homoksivatag, északon, a telep mögött pedig a vörösesszürke jégfennsík terpeszkedett. Collins megfordult, és a feltáruló kapun belépve nekilátott a zsilipelés procedúrájának. Egy raktárkupolába lépett be. Nagyot nyújtózott; jólesett, hogy végre szkafander nélkül mozoghat. Keresztülvágott a tárlóhelyiségen, és a túlsó kapun át kilépett az alagútba. A mennyezet alatt hologramok villantak fel, az egyes útirányokat és úti célokat megjelölve, a világítás automatikusan felkapcsolt előtte, majd kialudt, amint túlhaladt az egyes szakaszokon. Az ellátóközpont felé vette az irányt. Útközben csupán néhány takarító robottal találkozott. Udvariasan félrehúzódva megvárták, amíg elhalad mellettük, aztán folytatták a tevékenységüket. A telepen viszonylag kevés robot dolgozott - meglehetősen költséges volt őket ideszállítani, így csupán a legszükségesebbeket hozták át - ,- de a takarítórobotok nélkülözhetetlenek voltak a mindenhova befurakodó homokot távolították el. Collins néhány percnyi séta után belépett az ellátóközpont narancsszínű kapuján. A műszerterembe sietett. Odabenn csak Kürt Helmert találta, mégpedig heveny lustálkodás közben. - Hello, főnök! Mi újság az állomáson? - A szokásos - dörmögte Collins, miközben a pultra lökte a kazettát. Belehuppant az egyik mágnesfotelba. - Történt valami említésre méltó, míg odavoltam? - Ja. A B2-es szektor szellőző berendezése megint vacakolt. - Helmer előrehajolt, és megpöccintett néhány kapcsolót a vezérlőpulton. A holoképernyőn diagramok 213 tűntek fel. - A négyes ventillátor folyton leáll, csak akkor hajlandó dolgozni, ha visszaveszünk a teljesítményéből. De ez meg fogja terhelni a neutralizátorokat. - Ez már harmadszor fordul elő - morogta Collins, majd vállat vont. - Nem tudok vele csinálni semmit, amíg meg nem hozzák az új motorokat. Ki kell tartanunk még egy hétig. Illetve nem csak nekünk, főleg a neutralizátoroknak. Egyéb? - Mára semmi. - Oké. Megnézem a fiúkat a fejtésnél. Visszafelé meg ellenőrzöm a neutralizátorokat. Nagyot nyújtózva felállt, az ajtóból visszaintett Helmernek, és kilépett. - Rendben, Tini, kezdhettek tolatni! - kiabálta Herb Mesa, a műszakvezető, és intett a lenn tartózkodó néhány szkafanderes embernek. Szokás szerint mindnyájan nagyot ugrottak, majd dühösen integetni kezdtek az erkély felé, ahol Herb állt. Néhányan a sisakjuk oldalát ütögették, jelezve, hogy heveny halláskárosodást szenvedtek. Herb igazi földi srác volt; az istennek sem bírta megszokni, hogy a sisakrádión keresztül akkor is mindenki hallja, ha éppen mérföldekre van. Pótolhatatlan ember volt a jégbányában, a külszíni fejtés szakértője, aki külön módszereket fejlesztett ki a marsi jég kitermelésére. Ráadásul mindezt elméletben, földi körülmények között, így rögtön megnőtt a becsülete, amikor minden elképzelése elsőre működött a gyakorlatban is. - Herb, a műszak végére mindenkit megsüketítesz - füstölgött Tini Myers a sisakmikrofonba. A távkapcsolóval retúrmenetbe állította a hatalmas fúrófejet, amely lassan kezdte kitolni magából a fúrásmagot. Két robot gurult a gép mellé, hogy egy hosszú acéltartályba zárják a kifúrt vastag jégoszlopot. Ezt később az analizáló laborba szállítják, ahol megvizsgálják a zárvány- és káros vegyülettartalmát. A marsi jég vegyileg ugyan meglehetősen tiszta, többnyire csak mechanikus szennyeződést tartalmaz, de az óvatosság sosem árt. Herb elégedetten nézte, amint a fúrógép kitolat a furatból. Megfordult, kipillantott az erkély porlepte ablakán, és meglátott egy homokszánt, amint leparkol a bánya bejáratánál. Már a mozgásáról megismerte a leszálló Collinst, aki kisvártatva meg is jelent az erkélyen. - Épp jókor jöttél, Ed. Nemsokára befűtünk - üdvözölte Herb. A „befűtés” természetesen a robbantást jelentette. Collins az erkély korlátjába kapaszkodva
lepillantott a huszonöt méteres mélységbe, ahol a robotok Tini irányításával átvonszolták a fúróberendezést a következő fúrási ponthoz. A robbantáshoz négy furatot terveztek, ebből a második épp az imént készült el. Mivel a jeget nem szennyezhették vegyi anyagokkal, a fejtéshez szükséges robbantásokhoz Herb hidrogénpatronokat alkalmazott, amelyeket áttervezett a feladathoz. Az is nagy erőfeszítésébe került, míg sikerült jóváhagyatnia a berilliumötvözetből készült fúrófejek használatát; a hatóságok attól tartottak, hogy a kitermelt jégbe mérgező berillium kerül. Herb azonban kötötte az ebet a karóhoz - és igaza lett. Mialatt a fúrógép a helyére került, Chris Méraux irányításával a robotok előkészítették a hidrogénpatronokat. Chris egyenként átvizsgálta a sárga polimer burkolatú ellipszoidokat, és az egyes számú furat mellé halmozta őket. Collins Tinit figyelte. A lány macskaügyességgel feltornászta magát a fúróberendezés lézeres célzókészülékéhez, hogy beállítsa a fúrófejet - nem könnyű mutatvány, ha valakin szkafander van. Amikor elkészült, hüvelykujját felemelve az erkély felé fordult. 214 - Visszavonulunk - szólt a mikrofonba. A mélyben dolgozók elhagyták a fúrás helyszínét, és megindultak az erkély alatti kalyibába. Herb megérintett néhány érzékelőt, aztán elbődült. - Mehetsz, Tini! Tizenkettő méter, rajta! A lány csengő füllel a távkapcsoló gombjára csapott. Collins megigézve figyelte, amint a fúrófej belemar a vörösesen csillogó jégbe, és lassan belemerülve eltűnik benne. Az erkélyen és a kalyibában elhelyezett digitális monitorokon figyelemmel kísérhették a furat mélyülését. Herb elégedetten szemlélte a növekvő számokat. A furatból gőz szivárgott ki, amint a fej egyre mélyebbre hatolt. A számláló a 10,9 értéknél tartott, amikor hirtelen éles, magas, pengő hang hallatszott, amit még a ritka marsi légkörben is meghallottak. A fúróberendezés rázkódni kezdett, majd egy hatalmas csattanással a meghajtórúd levált, és még mindig pörögve, groteszk ugrásokkal megkezdte haditáncát a gép körül. A furatból kicsapó gőzfelhőben Tini először nem látta, mi is történik, inkább ösztönösen nyomta meg a vészleállító gombját Néhány pillanat múlva, amikor a pára megfagyva a földre hullott, észrevette a gép mellett heverő tengelyt. - Mi történt? - kiáltotta Herb. - Megsérült valaki? - Mindenki rendben van. - Tini gyorsan számba vette a kalyibában tartózkodókat, aztán kiment, és elindult a furat felé. - Azt hiszem… ó, ne! Az istenit, úgy néz ki, hogy beletörött a fej! - Micsoda?! Ezt megnézem! - mordult fel Herb, és megindult az erkélyről lefelé. Ilyen eset utoljára akkor fordult elő, amikor még karbonacélt használtak a fúráshoz. Annak idején ezt Herb meg is jósolta, és ezért ragaszkodott a berilliumötvözet fejekhez. Collins csak késve tért magához a bámészkodásból, Herb után lódult. Odalenn az egész csapat a furat köré gyűlt. - Ez már a harmadik furat - számolgatta Tini. - Ha folytatni akarjuk a fejtést, át kell terveznem az egész robbantást. - És a fej? - kérdezte Chris. - Órákba telik, amíg azt kiszedem - felelte a lány. - Segédfuratokat kell bevezetnem, hogy egy aknát alakítsak ki, satöbbi. - Ámen. Ha jól látom, mára befejeztük - állapította meg Herb. - A műszak végéig nem végzünk sem a kiszedéssel, sem az új robbantási tervvel, és ahhoz is kevés az idő, hogy új fejtést jelöljünk ki. Tini, szedd össze azokat, akik kellenek a fej kiszedéséhez, a többiek végeztek! Collinshoz fordult. - Elmegyek az utolsó transzporttal az előkészítőbe. Ha akarod, elviszlek. - Rendben. Hozom a szánomat, a vontatóknál találkozunk. A szállítójárművek elé ballagtak, a radonlámpák fényében árnyékuk élesen kirajzolódott a jeges talajon. Herb rádióhívására a vontatók tíz perc alatt tették meg a nagyjából egy mérföldnyi utat a parkolójukból a fejtés során kivájt kanyonban. Aznap az utolsó műszakban négy jégtömböt termeltek ki, így négy jármű közeledett. Collins a hatalmas monstrumokat figyelte, amint csúszdával ellátott hatalmas platójukat maguk után vonszolva egymás után becammogtak a rakodóterületre.
A kitermelt jég elszállítása külön problémákat vetett fel. A fejtéskor nagyjából ötven méter hosszú, öt-hatezer köbméteres jéghasábokat robbantottak ki a sarki jégsapkából. Ezek most ott sorakoztak a kanyon alján, a vörösesen csillogó jégfal mellett. A vontatók a csúszdán a terebélyes platóra húzták csörlőikkel a súlyos 215 jéghasábokat, ahol erős műanyag kötelekkel rögzítették őket, és felkészültek a rakomány elszállítására a bányásztelep előkészítőjébe. Miután a homokszánt fellódították az egyik járműre, Herb és Collins felmásztak a hatalmas gépezet vezetőfülkéjébe. A vontatók széles, masszív lánctalpakon közlekedtek. Meghajtásukról egy kis hasadóreaktor gondoskodott, amelyhez zárt rendszerű nátrium-gallium közegű, primer hőcserélő kapcsolódott. Ez a hőjét egy szintén zárt rendszerű másodlagos hűtőkörnek adta át, amely három nagy teljesítményű gőzturbinát működtetett. Amint ezek elérték a szükséges fordulatszámot, az egész jármű finoman vibrálni kezdett és vontatmányával lassan cammogni kezdett a kanyon alján. Fél órával később elérték a kanyon kijáratát, felkapaszkodtak a kialakított enyhe lejtőn, és a karaván elindult a kupolaváros felé. Másfél óra múltán kanyarodtak be az előkészítőbe. Herb utasítására egy robot targoncára rakta az aznapi fúrásmintákat tartalmazó acélkazettákat, és Collinsszal a nyomában elindultak az analizáló laboratórium felé. Az analízis nagyrészt automatizált folyamat volt. A jég leggyakrabban kétféle anyagot tartalmazott: zárványokat és oldott alkotókat. A zárványokat szinte kizárólag a marsi homok alkotta, amely a jégnek jellemző vöröses árnyalatot kölcsönzött; nagy ritkán találtak apró meteoritdarabokat. Az oldott anyagokat a széndioxid és némi nitrogén képviselte, elenyésző részben előfordultak egyéb gázok és szervetlen sók. Biológiai alkotókat eddig soha nem találtak. Ez az állandó összetétel jelentősen leegyszerűsítette a jég feldolgozását. Nem kellett mást tenni, mint felolvasztani, centrifugálással eltávolítani a zárványokat, hevítéssel pedig a gázokat. Testes férfi lépett fújtatva a laborba: Mark Chang, az előkészítő vezetője. - Szia, Herb! Ma öt csomagot terveztünk, vagy tévednék? - Úgy volt - fintorodott el a fejtésvezető. - Csakhogy betörött a fúrófej. Tini most próbálja kipiszkálni. Lehet, hogy más fejtésnél kell folytatnunk, de mindenképp késésben leszünk. - Éppenséggel nem baj. Már összejött egy hajóra való anyag - szuszogott Chang. Egy hét múlva elviszik. Addig pedig elvitetem a törmeléket. Törmeléknek becézték a négyezer köbméternél kisebb darabokat. Amíg a nagy hasábokat teherűrhajók vitték a rendeltetési helyükre, a kisebbeket szükség szerint feldarabolva speciális teherautó-konvojok szállították a legközelebb eső, három nagy kupolaváros valamelyikébe, egy részüket pedig helyben használták fel a bányatelep szükségleteinek fedezésére. - Mikor indítod a karavánt? - Holnap reggel. A társalgást az analizátor csipogása szakította félbe. A holokijelzőn sorjázni kezdtek a vizsgálati eredmények. - Nafene - dörmögött Herb. - Ma valahogy sok a meteorit a mintákban. - Na, és berilliumból mennyi van benne? - csipkelődött Collins. Herb Mesa éjjel a videofon csipogására ébredt. Kissé kábán ült a képernyőhöz, ahonnan Tini Myers fáradt arca nézett vissza rá a sisak ablakán keresztül. - Herb, valami különös dolog történt. Kiszedtük a fúrófejet… - kezdte a lány. Elfordította a videofon minikameráját, hogy valamit befogjon vele. - Ügyes munka, de mi ebben a különös? - ásított Herb. - …és a fej mögött ezt találtuk. - Tininek sikerült a kamerát végre fókuszálni. A fejtésvezető szeméből rögvest tovaszállt az álom. A képernyőn egy hosszúkás, végein 216 lekerekített fémhenger tűnt fel. Herbnek úgy tűnt, mintha halványzöldes árnyalata lenne, a lámpák fénye szivárványosan megtört a felületén. - Mi ez? - nyögte ki végül. - Ez pontosan az, amire gondolsz - felelte a lány bosszúsan. - De én nem gondolok semmire. - Ebben egyetértünk. Csak annyi a biztos, hogy a legnagyobb zárvány, amit eddig
találtunk. De ez még nem minden. Ha majd kijössz, megmutatom a fúrófejet is. A gyémántbetétek fele lecsiszolódott róla és két helyen is megrepedt. Nyilván a fellépő vibrációtól szakadt le. Ennek a… valaminek a felületén viszont nincs semmilyen sérülés, érted, egyetlen nyavalyás karcolás sem! - És… mekkora ez az izé? - Egy egész nyolcszázhetvenhárom méter hosszú, az átmérő nullanégytizenhat. Alaposabban nem tudom megvizsgálni. Az igazat megvallva nem is merem nagyon piszkálni. - Az aktivitását lemérted? - Igen. Nem nagyobb a háttérnél. Mit csináljunk vele? - Küldd be - döntött Herb némi töprengés után. - Mi a helyzet a fejtéssel? - Ezek után alaposabban fel kell mérnem a jeget. Konkrétan szeizmoszonárra gondolok. Aztán talán próbafúrásokat vezetek be. Mi a véleményed? - Rendben. Megnézhetnéd még a gravitációs anomáliát. Egyébként nem ártana pihenned. Szólj Chrisnek, hogy vegye át. - Kösz, de még bírom. Amint a különös tárgy beért a bányatelepre, Herb összehívta Collinst, Mark Changet, Chris Méraux-t és Joe Fernandezt, a telep vezetőjét. Röviden felvázolta előttük a lelet előkerülésének körülményeit. - Miután behozták, elvégeztem rajta egy-két vizsgálatot. A felszínén nincs szabad vegyi anyag, sem élő szervezetek, sem szerves molekulák. Az anyagát nem tudom elemezni, mivel a rendelkezésre álló eszközökkel lehetetlen mintát venni belőle. A gyémántfúrók elkopnak, bórnitrid meg nincs kéznél. A tömeg és a térfogat arányából és eloszlásából arra lehet következtetni, hogy belül üreges, de legalábbis nem homogén - zárta le a mondandóját Herb. - Most az a kérdés, hogy mit csináljunk vele? Az öt férfi egy darabig szótlanul nézegette a plexibura alatt heverő hengert. Fernandez körbejárta. - Azt mondod, a felület tiszta? - Mint a patyolat. A telepvezető elgondolkozva nézett Herbre, aztán lassan leemelte a plexiburát, és közelebb hajolt a hengerhez. A felszíne sima és matt volt, a fény irizálva tört meg rajta. - Vegyi oldással próbálkoztál? - Nem. Nem mertem, mert fogalmam sincs, miből van, de nem lepődnék meg, ha saválló lenne. Nincs rajta nyoma korróziónak, pedig mostanáig jégben feküdt. Fernandez lassan bólintott. Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette a hengert. Hideg, fémszerű tapintásra számított. Legnagyobb meglepetésére a felületet langyosnak tűnt és puhának, mintha műanyagot érintene. Még jobban megrökönyödött, amikor az ujjaiban különös érzet támadt, amely intenzív visszhangot vert az agyában - a henger akart tőle valamit! Gyorsan visszarántotta a kezét, az érzet lassan elhalt. - Mi van, megégetted magad? - kiáltott fel aggodalmasan Chris. 217 - Nem, dehogy - felelte Fernandez vontatottan. - Furcsa érzésem támadt, nem is tudom… talán próbáljátok megérinteni. Herb? A szólított lassan rátenyerelt a hengerre, majd döbbenten kapta fel a fejét. A szavak akadozva törtek elő belőle. - Ez… most hirtelen olyan… arra kell gondolnom, hogy… mi van, vagy mi legyen? Chang lépett a hengerhez, és rátette a kezét. Egy darabig szótlanul állt, aztán felnézett: - Nem volt olyan érzésetek, hogy mozog? Vagy gurul… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert a henger megmozdult, és gurulni kezdett az asztal széle felé. Chang felkapta a kezét, mire a különös holmi azonnal megállt. - Láttátok?! - kiáltott fel Collins. - Én nem tudtam fél kézzel megmozdítani - csóválta a fejét Herb. - Még kettővel sem. - Ez az izé azt csinálja, amire gondolunk - szögezte le Chang. - De mire jó ez? Mi lehet a funkciója? És honnan a pokolból került a jég alá? - Azt hiszem, erre itt és most nem fogunk tudni fényt deríteni - zárta le a vitát
Fernandez. - El kell vitetnünk Arcadia Citybe. - Reggel éppen indítok oda egy konvojt - bólintott Chang. - Gondoskodj róla, hogy senki semmilyen módon ne érinthesse meg ezt a dolgot utasította Fernandez, miközben visszahelyezte a hengerre a plexiburát. Jon Corne és Jared Calhoun alkották a másnapi konvoj személyzetét Maga a konvoj nyolc elektromos meghajtású teherkocsiból állt, amelyek pótkocsikat vontattak. Különleges kialakításuk folytán kétéltűek voltak: a porsivatagban és sziklás talajon egyaránt tudtak haladni, mégpedig elég nagy sebességgel. A személyzet szerepe szinte csak felügyeletre korlátozódott; a járművek robotpilótája az utat kijelölő rádióbóják, elektronikus „világítótornyok” és a műholdak jelzései alapján navigált, a parancsnoki kocsi vezetőfülkéjében tartózkodó emberek közbelépése csak ritkán vált szükségessé. A konvojok nem csupán a jeget szállították a bányákhoz legközelebb eső városokba, hanem egyfajta futárszolgálatot is elláttak: postát, felszerelést, alkalomadtán utasokat is magukkal vittek. Jon és Jared nem is azt furcsállották, hogy az útra extra csomagot kaptak, hanem az azt övező titkolózást és látszólag értelmetlen utasításokat. A két sofőr korábban az űrvadászflottánál szolgált tengerészgyalogosként, együtt kerültek a bevetésekre és később egyszerre szerelték le őket egészségügyi okok miatt. A nyugdíjazás helyett mindketten polgári foglalkozás után néztek, és együtt szerződtek le a marsi jég kitermeléséhez. A két J.C. - vagy ahogy magukat nevezték: JC a négyzeten - civilben is megtartotta a tengerészgyalogosok vagánykodó, nagyvonalú természetét, élvezték a sereg kötöttségei nélküli szabadságot és előfordult, hogy vissza is éltek vele. Már kezdett pirkadni, amikor jelentkeztek az előkészítőben. Miután átvették a konvojt, a rakomány dokumentációját, és berakodták a személyes holmijukat, bezsilipelték magukat a túlnyomásos vezetőfülkébe. Jon belehuppant az ülésbe, és nekilátott az indítás előkészítésének. Ellenőrizte, hogy rendben van-e a többi kocsi vezérlőművével a rádiókapcsolat, aztán sorban indította a motorokat Jared ezalatt a poggyásztérben matatott a csomagjával, amelyből kisvártatva néhány palack került elő. 218 - Gyerünk, Jonny fiú, csapj a lóerők közé! - Az egyik üveget a társa elé lökte a vezérlőpulton. - Ezt mondja ez a vigyorgó figura is ennek a legnemesebb gabonalébe fojtott etanolnak a címkéjén! - Te hülye, tedd el azonnal! - förmedt rá Corne. - Tisztára megőrültél?! Még valaki kiszúrja odakintről és fújhatjuk a melót! - Baromság! Ha elindultunk, a kutya se néz utánunk. - A konvoj meglódult, az üveg lecsúszott a pultról. Jared a csekély nehézkedés miatt ráérősen kapta el. Finomabban, haver! Tudod, milyen nehéz volt felcsempésznem? Corne kikormányozta a kocsit az előkészítő kupolája mellől, és déli irányba fordult. Átadta a vezérlést a robotpilótának, majd a külső kamerákra pillantott. A konvoj többi kocsija engedelmesen követte az övéket. Halk bippelés jelezte a pulton, hogy a robotpilóta megtalálta és bemérte a legközelebbi rádióbóját. Corne még egyszer ellenőrizte a műszereket, aztán csatlakozott Jaredhez, aki közben már végzett a palack tartalmának egyharmadával. A konvoj elérte az utazósebességét; még tizenhat órányi út várt rájuk, amelynek végén a jeget kipakolják, és a feldolgozó üzemek nekilátnak a tisztításnak. A megolvasztott jég egy részét ivóvízzé alakítják, többségét azonban hidrolízissel oxigénre és hidrogénre bontják. Az előbbi fedezi a kupolavárosok oxigénszükségletének nagy részét, mivel minden igyekezet ellenére mindezidáig nem sikerült a keletkező széndioxidból számottevő mértékben gazdaságosan oxigént visszanyerni. A hidrogént pedig az utóbbi időkben mind nagyobb mennyiségben használják fel az egyre növekvő számú fúziós erőműben. Nyolc órával és másfél palackkal később a dombokkal és sziklákkal tarkított tájból sík vidékre értek. Az ibolyaszínű égen csak néhány fényesebb csillag pislákolt a sápadt napkorong körül, nyugaton a Deimos függött a horizont felett. Az éles árnyékok eltűntek, mindenfelé az egyhangú vörös homoksivatag nyújtózott a láthatárig. Innen már csak a rádiós irányadók és a műholdjelek mutatták az irányt. A két cimbora teljesen az automatikára bízta a vezetést; egyre ritkábban pillantottak a műszerekre és egyre gyakrabban az üveg fenekére. Megnéztek két meglehetősen sikamlós holofilmet és lejátszottak három viharos boos-partit.
Két és fél órával később megint változott a táj. Megjelentek a finomabb szemcséjű homokból összehordott dűnék és buckák változatos méretben, a vakondtúrásnyitól a háznagyságúig. A robotpilóta csökkentette a sebességet, és időnként a nagyobb buckák kikerülésére kényszerült. - A fenébe, már alig cammogunk - morogta Jared egy újabb lassítás után. Éppen arról vitatkozott Jonnal, hogy mivel töltsék az idejűket Arcadia Cityben az érkezés után. Feltápászkodott, és előrebotorkált a vezérlőpulthoz. - Most nézd meg, ha ilyen tempóval kullogunk, négyórás késésünk lesz! Bah! - Addigra megőszülök - kesergett Corne. - Fél napunk se marad Arcadiában. - Gyere, segíts egy gyorsabb útvonalat találni. Na, gyere, emeld már a hájas valagad! - kiabálta Jared, miközben a digitális térképpel babrált. - Ide süss, ezt a kanyart itt le tudjuk vágni. Erre… - Jon csuklott egy nagyot - Erre nagyjából sík a terep. Legalább egy órát nyerünk, és még gyorsíthatunk is. Kapcsold ki a robotot, és lássunk neki! Belemerültek az útvonal átprogramozásába. A jelzőbójáktól ugyan tilos volt nyomós ok nélkül eltávolodni és meglehetősen veszélyes is, de a két egykori tengerészgyalogos nem törődött vele. Végtére is, nem ez volt az első eset, hogy megszegték a szabályokat. Lázas igyekezetük közben nem vették észre, hogy a konvoj által felvert por nem ülepszik vissza a nyomvonalra, mint eddig, hanem alacsonyan gomolygó, vöröses felhőt alkotva nyugat felé távolodik. 219 Tini Myers csípőre tett kezekkel nézett farkasszemet a jégfallal. Az éjjel folyamán Herb beparancsolta őt a fejtéstől, és minden tiltakozása ellenére pihenni küldte. Most néhány órányi alvás után felfrissülve, tettre készen méregette a jeget magában már a lehetséges robbantási módozatokat mérlegelve. A jégfalban néhány lyuk éktelenkedett, köztük annak az aknának a maradványai, amin keresztül az éjjel a fúrófejet és a titokzatos hengert kiemelték. Most ismét fúráshoz készülődött; mielőtt folytatnák a fejtést, fel akarta mérni az előttük tornyosuló jégfalat. A szeizmoszonárral kezdte a sort. Először a műszer hanggenerátorát ágyazta be egy vastag furatba. Miután a hangágyúval végzett, felhurcolta a fúróberendezést a jégfennsíkra. A plató szinte teljesen sík volt, a fejtés megkezdése előtt ugyanis nagy területen eltávolították a jeget fedő, fagyott széndioxidréteget. Tini az előre kiszámított pontokon függőleges, keskeny és mély furatokat telepített, ahova a műszer érzékelőit vezette be. Miután az érzékelőket összekötötte a vezérlő számítógéppel, beindította a hangágyút. A lökéshullámok tovahaladtak a jégfalban, és elérték az érzékelőket. A számítógép az összegyűjtött adatokból elkezdte felépíteni a bemért terület nagyfelbontású háromdimenziós képét. Mialatt a gép dolgozott, Tini türelmetlenül toporgott a térhatású digitális monitor előtt. Az éjjeli leleten járt az esze, azokon a furcsaságokon, amit Chris mesélt neki reggel az indulása előtt. Merengése közben észre sem vette, hogy a monitoron kezd kirajzolódni a kép. Kezdetben nem látszott semmi figyelemre méltó; a bemért térrész alján a jég sűrűségét képviselő szokásos halványzöld szín terpeszkedett. A felszín alatt nagyjából tizenhárom méterrel, az északkeleti érzékelő tőszomszédságában azonban egy élesen körülhatárolt, szabálytalan alakú fekete tömb jelent meg és kezdett lassan kirajzolódni. Mire a képalkotás befejeződött, az egész csapat bámulta földbe gyökerezett lábbal a monitort. - Az már biztos, hogy másik helyen kell folytatnunk a fejtést - jelentette ki Tini. A főkupola egyik termében üldögéltek Herbbel, aki a monitoron a szeizmoszonár felvételét tanulmányozta. A képen nagyjából egy zömök korongra hasonlító objektum volt látható a jégbe ágyazva. A nagy felbontású műszer finomabb részleteket is megjelenített, így láthatóvá vált néhány kisebb tárgy is, amelyek a nagyobbik közvetlen közelében helyezkedtek el. A tárgy teteje nyolc méterrel volt a felszín alatt, a magassága a szonár adatai alapján öt, míg az átmérője tizenegy méter körül adódott. - Hát igen, ebbe a micsodába nem fúrhatunk bele - szólalt meg Herb. Megmondom Chrisnek, hogy vonuljanak át a nyolcas fejtési területre. - És én? - Rád itt lesz szükség. Fernandezzel együtt vissza kellene mennetek és közelebbről is megnézni ezt a dolgot. - Gondolod, hogy ki tudjuk deríteni, mi ez?
- Elsősorban azt akarom tudni, hogy mennyire zavarja a fejtést: meg tudjuk kerülni vagy végleg abba kell hagynunk ezen a területen. Persze nem utolsó sorban azt is, hogy nem jelent-e veszélyt a bányára vagy esetleg a telepre. Mit használtál még a szeizmoszonáron kívül? - Először arra gondoltam, hogy ráfúrok. Nagyon mélyen van a falban, úgyhogy csak a felszín felől tudjuk megközelíteni. De aztán eszembe jutott az a tegnapi zárvány, és nem akartam, hogy ugyanúgy járjunk. Inkább kívülről mértem be. A sűrűsége alapján fémből vagy valami hasonló anyagból áll. A magnetométer enyhe 220 diamágneses anomáliát mutat. A gamma aktivitása valamivel magasabb a háttérnél, a többit a jégréteg miatt nem volt értelme vizsgálni. - Fel tudjuk tárni? - Robbantásra gondolsz? Herb bólintott. - Nem tudom - habozott a lány. - Eléggé keménynek tűnik, de… Nem szeretném, ha megsérülne. Főleg azt nem, hogy kiszabaduljon belőle valami, ami szennyezheti a jeget. Egyébként ezt vitasd meg Fernandezzel, ő a fizikus. - Igazad van. Itt az ideje, hogy ő is értesüljön az újabb kedvező fejleményekről. Fernandez döntése értelmében egy brigád vonult ki a lelethez, hogy megpróbálja azonosítani. Tini újabb méréseket végzett a szeizmoszonárral, hogy pontosabb képet kapjon róla. Tüzetesebb vizsgálat után találtak is egy bemélyedést a tárgy felső részén, és úgy döntöttek, hogy oda fúrnak egy keskeny aknát. Amint az akna elkészült, leeresztettek egy távirányítású szondát. Fernandez lassan körbepásztázott vele. - Látjátok ezeket a sávokat a jégben? - mutatott Tini a monitorra. - Itt és itt, az akna falán körben. Ezek arra utalnak, hogy a tárgy körül a jég megolvadt, aztán újra megfagyott. - Lehet, hogy becsapódott? - kérdezte Herb, aki kíváncsiságból szintén csatlakozott a csapathoz. - Nem kizárt. Az alsó részén a szonár talált néhány bemélyedést, ami akár horpadás is lehet. Na, de nézzük a felszínét! Fernandez elfordította a minirobot kameráját, és nekilátott, hogy a teleszkópos manipulátorkarokkal eltávolítsa a maradék jégréteget a tárgy felszínéről. Fémes felszín bukkant elő a szonda munkálkodása nyomán. - Nézzétek, egy árok van a felszínen! - kiáltott fel Herb. - Ne ordíts, Herb, az istenért! Hol az az árok? - Most hatvan foknál. Menj közelebb! Fernandez arra fordította a kamerát, és ráközelített. A monitoron keskeny, mély bemélyedés tűnt fel, amely az akna faláig húzódott és eltűnt alatta. Fernandez megpróbálta követni, aláásta az akna falát. A vágat hirtelen derékszögű kanyart vett, és az új irányban folytatódott tovább, amerre a szonda karjai már nem értek el. - Hát ennyi, hölgyeim és uraim. Kinek jut eszébe valami? - kérdezte Fernandez a bemélyedést pásztázva. Tini hirtelen felegyenesedett. - Vesszek meg, ha ez nem egy ajtó! - Éppenséggel meglehet - méregette Herb a monitort. - Netán szeretnél bekukkantam? - Lassan a testtel, ott még nem tartunk - vágott közbe Fernandez. - Hátravan még néhány mérés. A következőnek a szonda infravörös érzékelőjét kapcsolta be. A felszín homogénnek mutatkozott. Ezután megvizsgálta ultraibolya fényben is, különösebb eredmény nélkül. A radiométer azonban veszett csipogásba kezdett, amint rákerült a sor. - Helyben vagyunk - állapította meg a telep vezetője. - Úgy látom, egyikünk sem fog odakívánkozni. Ez jó közepes gammasugárzás. Nyilván radioaktív anyag van odabenn, és ha a külső fal leárnyékol a gammából valamit, akkor odabenn az aktivitás csak erősebb lehet. 221 - Nézzük, mit tudunk - kezdte Herb. - Fémből van. Elég nagy. Valószínűleg ajtó vagy ablakféle van rajta. Radioaktív anyag van benne.
- És becsapódott - tette hozzá Tini. - És becsapódott. Vagyis mozgott vagy mozgatták. - Akkor jármű. De ha tényleg becsapódott, akkor magasról érkezett. - Repülőgép? Ebben a légkörben aligha. Műhold! - Ahhoz túl nagy. És minek a műholdra ajtó? - Akkor űrhajó. De az űrhajók rendesen le vannak árnyékolva. Nem szabadna ekkora gammának lennie a felszínén. - Megsérült a reaktor… - Észnél légy! Tudod, mi mindent kibírnak a reaktorok? Különben is, ha itt becsapódik egy űrhajónk, gondolod, hogy nem tudnánk róla azonnal? A szeizmográfok rögtön jeleznék… - Várjatok! - emelte fel Tini a kezét hirtelen. - Egy valamiről megfeledkeztek. - Éspedig? - Nyolc, illetve tizenhárom méter mélyen van. Tudjátok, milyen idős az a jég. Collins kétkedően nézett Tinire. - Mármint hogy idegen űrjármű? - Letette a teáscsészéjét, és Helmerre pillantott Éppen a B2 szektor esedékes kiürítését tárgyalták, amikor a lány megérkezett a bányából. - Tudsz jobbat? - Nem lehet, hogy egy eltévedt műhold? - kérdezte Helmer. - Ha igen, akkor nyilván azt is meg tudod mondani, melyik, ugye, Kurt? - Tini belevetette magát az egyik fotelba. - Ötven éve minden űreszközünket pontosan nyilvántartjuk. Utánanéztem: az utóbbi minimum harminc évben egyetlen holdat vagy szondát sem vesztettünk el a Marson, de még csak a közelében sem. Nincs húsz éve, hogy a Marson állandó telepeink vannak. Viszont amikor az a dolog becsapódott a jégbe, még csak álmodoztunk a Mars betelepítéséről. Legalábbis húsz év kevés ahhoz, hogy nyolcméternyi jég alá kerüljön. - Na ugye, megmondták már régen, hogy vannak marslakók - ugratta Collins. - Szűnj meg, Ed! - torkolta le Tini. - Nincs jobb dolgod? - Éppenséggel van - komolyodott el a férfi. - Nem is akármilyen. Úgy néz ki, hogy a B2 szektor légcirkulációja végleg kimúlt. - De hiszen az lakóövezet! - Éppen ez a baj. Ott a legnagyobbak az igények a levegő frissítésére. A neutralizátorok már most túl vannak terhelve. Ha viszont kitelepítjük az embereket a többi szektorba, akkor azok terhelődnek túl. Nincsenek lakókhoz tervezve. - És a tartalékrendszerek? - Már azok működnek. De kisebb a kapacitásuk, mint az elsődleges eszközöké. Fernandez lépett a terembe. - Hívtál, Ed. Mi a probléma? Collins Helmerrel közösen felvázolta a helyzetet. - Hát ez elég komolynak tűnik - ráncolta a homlokát a telepvezető. - Lássuk, mit tudunk tenni? - A javításhoz több minden kell, elsősorban új motorok. Ezek már úton vannak, hat nap múlva hozza a legközelebbi teherhajó. Egyelőre ki kell üríteni a szektort és lezárni. Ennek az a hátránya, hogy az ottani neutralizátorok kiesnek, nem tudjuk 222 használni őket. A többi szektorban gyorsabban használódnak el a töltetek és nincs sok tartalékunk. - Szereznünk kell valahonnan. - Már rádióztam Arcadia Citybe. Reggel küldtünk oda egy konvojt, visszafelé hoznak, amennyit tudnak. Viszont csak holnapután reggel érnek vissza. - Kitartunk addig? - Talán. Segítene rajtunk, ha az emberek egy része elutazna, amíg meg nem oldódik a helyzet. De ők is csak akkor mehetnek, ha a konvoj visszaért. A tartalék kocsi javítás alatt van és kevesen férnek rá. - A többi kocsi? - Úton vannak, egy héten belül nem érkeznek vissza. - Értem. Egyéb? Collins habozott. - Legrosszabb esetben összeszedhetjük a szkafandereket. Azokban csak az oxigént
kell pótolni. De ez csak rövid távú megoldás lehet. Azokat terepmunkára tervezték, nincs kiszolgálórendszerük. Nekünk pedig előbb-utóbb ennünk és innunk is kell. - Más lehetőség? - Hát… ha nem veszünk levegőt. Fernandez felsóhajtott - Megyek, megszervezem a költözködést. - Felállt, és elindult az ajtó felé. A küszöbön visszanézett. - Ed? - Igen? - Szedesd össze azokat a szkafandereket! Az ördög nem alszik. A szél sebessége növekedett. A levegőben milliárdnyi apró porszem utazott, amelyek az örvényekben leülepedtek és pillanatok alatt buckákat építettek a semmiből. Máshol a szél kikezdte a dűnéket, villámsebesen lefaragva és átformálva azokat, hogy a felkapott homokszemcséktől valamivel távolabb szabaduljon meg. A homoksivatag hullámzani látszott a szél nyomása alatt, pillanatról pillanatra változtatva a táj arculatát. A porszemcsékkel terhes légáramlat végigsikálta a konvojt. Időnként szeszélyesen dombot épített az útjába, másszor pedig hirtelen elhordta a futóművek alól a talajt, felborulással fenyegetve a nagyokat zökkenő járműveket. A kocsikon végigszánkázó homok súrlódása sztatikus elektromosságot gerjesztett, amely nőttön-nőtt, majd egy hatalmas koronakisüléssel oldódott ki. A vakító villanásra Corne a szeme elé kapta a kezét, közben akaratlanul is taszított egyet a botkormányon, megbillentve a járművet. - Mi az istent csinálsz, Jonny?! - kiáltott rá Jared. - Még a végén felborítasz minket! - Nyugi, JC. Inkább azt mondd meg, mi a fene volt ez a villanás? Már egy ideje kézi vezérléssel haladtak, mivel a robotpilóta sebessége alulmúlta az elvárásaikat. A navigáció a dűnék kerülgetése miatt eléggé lekötötte a figyelmüket, így most hosszú idő óta először néztek alaposabban körül a konvoj környékén. - Úgy nézett ki, mint egy villámlás - állapította meg Corne. - A francba! Nézd, JC, egy istenverte porvihar! A finom por ködként utazott a szélben, egy pillanatra rárakódott a szélvédőre, elhomályosítva azt, míg a következő szélroham le nem fújta onnan. Az előírások szerint meg kellett volna állniuk, vagy legfeljebb lépésben haladniuk, míg a vihar el nem vonul. A két egykori katonának azonban esze ágában sem volt megállni. Bíztak a tudományukban és a szerencséjükben. 223 Vesztükre. Éppen felkapaszkodtak egy dűne tetejére. Corne gyorsított, hogy a lejtőn leszáguldva elég nagy lendületet vegyen, mielőtt megindul a következő dűnén felfelé. A kocsi elé egy örvény penderült, amelynek közelebbi oldala elhordta az eleje alól a homokot, a távolabbi fele pedig tekintélyes buckát emelt a rohanó jármű elé. A kocsi eleje lebukott, és teljes sebességgel belerohant a homokbuckába. Újabb kisülés támadt, amely megzavarta a vezérjármű és a konvoj többi kocsija közötti rádióvezérlést. Így a második kocsi nem fékezett automatikusan, hanem belerohant a vezérjármű vontatmányába. Az első kocsi a vontatmányával együtt felborult, a többi egymásba ütközve lefulladt. Calhount az ütközés kirepítette az ülésből, és amikor a jármű felborult, a poggyásztér elé esett. Corne korábban beszíjazta magát az ülésébe, most a hevedereken lógott. Káromkodva próbálta magát kiszabadítani, de a szíjak nem engedelmeskedtek. Néhány percnyi vesződés után fáradozását siker koronázta. Kicsúszott az ülésből, és a kábultan heverő Jaredhez botorkált. - Hé, haver, egészben vagy? Jared a fejét rázta és pislogott. - Jól vagyok - motyogta, és megpróbált talpra állni. Egy vérpatak szaladt végig a homloka közepén. - Ne mozogj, JC, megkeresem a medikitet. Corne bekapaszkodott a poggyásztérbe. - Ó, ne! Itt minden a feje tetején áll. Némi keresgélés után megtalálta a csomagot: éppen a titokzatos rakomány konténerének a sarka alá szorult. Amikor közelebb kúszott hozzá, érezte, hogy a jármű megbillen. Egy pillanatra megállt, majd megpróbálta kirángatni a medikitet a konténer
sarka alól. Nehezen ment; a kocsi, amely még nem találta meg az egyensúlyi helyzetét, minden hevesebb mozdulatra lejjebb csúszott a dűne oldalán. Corne megunta a hasztalan huzavonát, és minden erejét beleadva megrántotta a csomagot. A kocsi megindult a lejtőn, lecsúszott az aljáig, ott egy nagy zökkenéssel visszahuppant a hasára, és megállt. Corne a medikittel a kezében kirepült a poggyásztér ajtaján. A konténer követte; az ajtófélfának ütközve irányt változtatott, átrobogott Jared lábfején, majd a sérült sofőr mellett a falnak koppant, a ruhájánál fogva valósággal odaszögezve őt a falhoz. Az egykori tengerészgyalogos a fájdalomtól rögvest magához tért, nyöszörögve vonaglott, de hasztalan próbált szabadulni a szorult helyzetéből. Corne a látványtól akaratlanul is felnevetett. - Mit röhögsz, te eszement barom?! Inkább segítenél kimásznom innen! dühöngött Jared. Corne abbahagyta a nevetést, és kinyitotta a medikitet. Először plasztikus kötszert tett a társa fejsebére. A gél a levegőn gyorsan polimerizálódott, a vérzés megszűnt. Utána megvizsgálta Jared bokáját. A konténer nem törte el, csupán megrándította, de így is feldagadt és lilás árnyalatot öltött. Corne a megfelelő sínbe rakta. Nekirugaszkodott a konténernek is, de meg sem tudta mozdítani. - Nézd meg, mi van benne - szólt rá Jared. - Te is tudod, hogy tilos kinyitni. Mi van, ha valami méreg van benne, vagy hasonló? - Szarok a tilalomra, te ökör! Üljek itt a falnak szorítva, vagy mi? Nyisd már ki! Az elektronikus zár nem tudta sokáig visszatartani Corne-t. Némi bajlódás után felnyitotta a konténert. A henger kék habszivacsba ágyazva feküdt benne. Megragadta, hogy kiemelje, de az túl nehéznek bizonyult. Egy darabig 224 eredménytelenül rángatta, tudomásul sem véve azt a különös követelődzést, ami a tudatába betörni igyekezett. Végül, az egyoldalú csatározást elunva, felkiáltott: - Mozdulj már ki onnan, te nyavalyás! A henger meglepő sebességgel robogott elő a konténerből, egyenesen a hasának feszülve, s a vezérlőpult irányába kezdte tolni Corne-t, aki ösztönösen belekapaszkodott. - Állj le, hé! - csapkodta kétségbeesetten a fura tárgyat, miközben a sarka a padlón korcsolyázott. A henger erre lehuppant az egyik ülésre, Corne a megtört lendülettől térdre esett. Jared eltaszigálta maga mellől az üres konténert, feltápászkodott, és a vezérlőpulthoz bicegett. A társa üveges szemmel meredt a hengerre, a hideg verejtéket törölgetve a homlokáról. - Mi a fene ez, JC? - suttogta kiszáradt torokkal. Jared nem válaszolt. Tisztes távolból mustrálgatta a hengert, a vállát vonogatta, aztán elfordult, és kikémlelt a szélvédőn. - Ideje lenne kikecmeregni a kátyúból - intett az ablak felé. - Nemsokára eltemet bennünket a homok, ha nem mozdulunk. Corne a külső kamerák képét vizsgálta, és rögvest elfeledkezett a hengerről. - A francba! Odanézz! - Az egyik kamerán a vezérkocsi egyik leszakadt vontatmánya látszott, amint egyre gyorsabban csúszik utánuk a lejtőn. - Ez mindjárt belénk ütközik! - Tolatnunk kellene! - Nem járnak a motorok! - Indíts!… - Késő… Feküdj! Tompa csattanás hallatszott, a hatalmas teherautó megbillent, és szinte teljesen orra állt. Idegborzoló fémcsikorgás visszhangzott a kocsiban, majd rövid, süvítő szélvihar támadt, utána hirtelen süket csönd lett. A kabinban fagypont alá zuhant a hőmérséklet, a mennyezeten felpattant néhány csapóajtó, és oxigénmaszkok hullottak alá. A két tengerészgyalogos rutinos, begyakorolt mozdulatokkal illesztette az arcára a legközelebb esőt. - Dehermetizálódtunk! - vacogta Corne. - Vettem észre! - Jared az ülés előtt kuporgott, sérült lábát a vezérlőpultra támasztotta, fél karjával a hengerbe kapaszkodott Hangjuk alig hallatszott a fagyos, ritka levegőben. - Be kellene indítani a motorokat.
- Előbb talán a zsilipbe megyünk és beöltözünk. Mindjárt megfagyok. - Te marha, ha a zsilipben maradt levegő, az életben ki nem nyitjuk az ajtaját! Ki kell szivattyúznunk a levegőt! Indítsd be a motorokat! Ugyanezekben a percekben, nyolc méterrel a jégfelszín alatt, az űrhajó felébredt Csipkerózsika-álmából. Legénység híján már régóta a távvezérlő parancsait figyelte. A vezérlőteremben süket csend honolt, az egyetlen működő jelzést az a kék LED szolgáltatta, ami egy hajszálpontos technécium-óra impulzusainak megfelelő, szabályos időközökben villant fel. Az utóbbi néhány órában rövid időre kigyulladt egy másik fény is: azt jelezte, hogy a távvezérlőt használják. Mindeddig azonban a parancsok csupán a vezérlőt magát mozgatták, a hajó rendszereihez egyetlen utasítás sem érkezett. 225 Fernandez, Chang, Herb és Corne sem gyanították, hogy a hengernek adott parancsaikat valahol figyelik. Jared utolsó utasítása viszont egyértelmű volt - a vezérlőteremben kigyulladt az infravörös világítás, életre keltek a kijelzők, a szunnyadó reaktorok beindultak, hogy az alapjárati üzem elérése után indíthassák a motorokat. Fernandez immáron sokadszorra próbálkozott összeköttetésbe lépni Arcadia Cityvel, hogy beszámoljon a jégbányában talált különös leletről, fáradozása azonban ismét sikertelen maradt. Az úton levő konvojról szintén semmi hírt nem kapott. Töprengéséből Collins betoppanása zökkentette ki. - Ezt nézd meg! Teljesen világos, miért süketek a rádiók. - Collins lehívta a holomonitorra a meteorológiai állomás adatkazettájának kiértékelését - Látod ezt itt? A monitoron háromdimenziós térkép jelent meg a települések jelzéseivel. A bányatelep és a város közötti részen sötét árnyék húzódott, amit az animáció harántirányban mozgatott. - Porvihar - bólintott Fernandez. - Igen, és nagyjából mostanra közelítette meg a várost. Valószínűleg a konvojt is elkapta. - Az baj. - Mégpedig komoly. Amíg a vihar el nem vonul, addig nem számíthatunk arra, hogy megérkezzenek a töltetek a neutralizátorokba. - Tehát maradnak a szkafanderek? - Már összekészítettem mindet. Úgy számolom… A videofon csipogása félbeszakította Collinst. Fernandez felvette. Chris jelentkezett a második fejtés helyszínéről. - Joe, szeizmikus tevékenységet észlelünk. Két rövid lökést regisztrált a szeizmométerünk. - Epicentrum? Intenzitás? - Az epicentrum nagyjából ott van, ahol tegnap megszakítottuk a kitermelést. Vagyis a régi fejtésnél. Egyébként a lökések gyengék voltak, néhány terajoulosak. Azt hittem, dolgozik valaki az előző fejtésnél. Fernandez töprengett. - Mennyire vagytok a kitermeléssel? - Két hasáb, meg elég sok törmelék. Beleszaladtunk egy törésvonalba, az utolsó robbantás félresikerült. Nem bánnám, ha Herb vagy Tini megnézné a terepet. Mi legyen? - Rakodjatok fel, és gyertek be! A régi fejtésnél egyébként nincs senki, ez most valami más lesz. - Oké! - Chris bontotta a vonalat. - Arra gondolsz, amire én? - sóhajtott Collins. - Aha. Arra a tegnapi micsodára gyanakszom. Az a zárvány nagyon nem tetszik nekem. Corne némi küszködéssel működésre bírta a behemót jármű motorjait. Elégedetten pillantott Jaredre, aki távolba révedve még mindig a hengert szorongatta. - Hé, haver, járnak a motorok! Most már kinyithatjuk azokat a francos zsilipeket. - Tudom - válaszolta a társa tompa hangon. - A reaktorok alapjáraton vannak. A hajó indulásra kész. 226 - Mi az istent zagyválsz itt nekem? Nincsenek is reaktoraink! Öreg, mi telepekről
működünk! Hé, JC, jól vagy?! Jaredre pillantva elakadt a szava. Az egykori tengerészgyalogos üres arckifejezéssel meredt maga elé, ujjízületei kifehéredtek a henger szorításától. - Nyugi, JC, nyilván az agyadra ment az oxigénhiány. Máris hozom a szkafandereket. Ha beöltözöl, kutya bajod sem lesz, meglátod. Egy pillanat, és már itt is vagyok. Kapaszkodni kezdett a rézsútosan álló padlón a zsilipek felé. Időről időre, ahol a maszkok vezetéke nem engedte tovább, felágaskodott a következőért. Háta mögül monoton mormolást hallott, ami egyre jobban megijesztette. - Motorok beindítva… Primer ellátókör működik… Külső zsilipek lezárva… Hőcserélők kettes üzemmódon… - Tarts ki, haver! - nyögte, és megragadta a zsilipajtó zárszerkezetét. Mialatt a zárral bajlódott, Jared újabb adatokat mormolt. - Egyes hajtómű, túlmelegedés… Kettes hajtómű, túlmelegedés… Corne kicibálta a két szkafandert a zsilipkamrából, és lassan visszaereszkedett a padlón a vezérlőpulthoz. Megragadta Jared vállát, és az ölébe dobta a védőruhát. - Kapd magadra, öreg! Ha beöltöztünk, elindulhatunk. Jared csak félig zökkent ki révetegségéből, pislogva nézett a társára. - …Elindulhatunk?… Akkor teljes sebességgel előre! A hajó reaktorainak teljesítménye tizedmásodpercek alatt felszökött. A hajó megremegett, de a sok-sok éven át rárakódott jégréteg szilárdan fogva tartotta. A műszerek nulla gyorsulást mértek, ezért a vezérlő számítógépek tovább emelték a teljesítményt, villámgyorsan elérve a maximumot. Mindkét reaktor túlhevült; a plutónium olvadni kezdett, és kifolyt a kazettákból. A motorok izzani kezdtek, a vezetékek kiégtek. A reaktorok teljesítményét szabályozó lapok most már hiába próbálták volna visszafogni a folyamatot; a megolvadt plutónium lefolyt a reaktortér aljára, elpárologtatva a megrepedt csövekből odaszivárgott hűtőközeget. Az kamrák alján összegyűlő plutónium lassan elérte a kritikus tömeget: beindult a láncreakció. Chris és csapata éppen kifelé igyekeztek a fejtés árkából, amikor a tűzszökőkút megjelent az északkeleti horizonton. A marsi nappal félhomályát fehéren izzó fény váltotta fel. A jégkanyon megremegett, faláról kisebb-nagyobb darabok szakadtak le, de árnyéka megvédte a konvojt a perzselő fénytől. Az epicentrum felől körkörösen terjedő, vörösesfehér tűzfal rohant feléjük, nyomában a ritka marsi légkör és az elpárolgott jég soha nem tapasztalt nyomásúra sűrűsödött torlóhullámával, amely könnyű tollpihe gyanánt sodorta magával a hatalmas vontatókat, hogy valamivel távolabb lerakva, jégtörmelékkel borítsa be azokat. A bányászoknak idejük sem maradt, hogy meneküljenek; pillanatok alatt több méteres törmelékjégréteg alatt találták magukat. A tűzvihar elvonult felettük, halálos csendet hagyva maga után. A telepen mindenkinek kiosztották a vészhelyzet miatt összeszedett szkafandereket, az embereket lefoglalta a beöltözés. A központi kupola egyik északra néző panorámatermében tartózkodtak, így tanúi lehettek a vakító fénygömb megjelenésének az égbolt alján. A gömb lassan megnyúlt, egy narancsvirág bimbójának alakját vette fel, amely vészjósló sebességgel bontotta ki számait. A teremben mindennek éles árnyéka támadt, amely szinte beleégett a padlóba, és a 227 helyiséget pokoli hőség árasztotta el. A kupola horpadozni látszott, hirtelen apró lyukak támadtak rajta, a földre forró, olvadt műanyagcseppek záporoztak. Minden hangot elnyomott az elszökő levegő süvítése. A narancsvirág gyorsan elhalványult, aztán eltűnt a viharsebesen közeledő, gomolygó törmelékfelhőben. Három ember, akik a legközelebb álltak a panorámaablakhoz, súlyosan megégett. Néhányan, akik még nem végeztek a beöltözéssel, a földre zuhantak és fuldokolni kezdtek. A körülöttük állók felkapták és a kupola mélyebben fekvő termeibe cipelték őket, ahonnan nem szökött el a levegő. A részleget sikerült hermetikusan lezárni, még mielőtt a torlóhullám végigsöpört volna a telepen. Nekifogtak, hogy ellássák a sérülteket és tájékozódjanak a kialakult helyzetről. Az északi kupolák többsége súlyosan megrongálódott. A viszonylag épen maradt déli kupolák nagy része szintén dehermetizálódott, viszont a helyiségeik kevésbé rongálódtak meg, és közülük az egyikben volt a tartalék rádióállomás is. Fernandez úgy döntött, hogy a személyzettel oda vonulnak át, és megpróbálnak rádión segítséget kérni. Amint az alagutakban haladtak, megfigyelhették, hogy örök ellenségük, a
vöröses marsi homok már megkezdte csendes invázióját a telep ellen. Collins keserűen konstatálta, hogy néhány hét alatt teljesen el fogja borítani a kupolákat. Csak remélni merte, hogy akkor már egyikük sem lesz itt. 228 Epilógus A bányatelep életben maradt személyzetét hat órával később egy mentő-űrhajó kimenekítette a menedékül szolgáló kupolából, miután Fernandeznek négy órányi hiábavaló fáradozás után végre sikerült kapcsolatba lépnie Arcadia Cityvel. A telep újjáépítéséről azonban lemondtak. A konvoj két vezetőjének sikerült rendbe szednie a járműveket, és jelentős késéssel megérkeztek Arcadia Citybe. Röviddel ezután letartóztatták őket, és vizsgálat indult, amely fényt derített az összefüggésre a telepen történtek és a konvoj balesete által elindított események között Bár a katasztrófa előidézésében vétlennek nyilvánították őket, a szabályok többszörös megszegése miatt súlyos büntetést kaptak és kitoloncolták őket a Marsról. A láncreakció azonban nem ért véget a reaktorok felrobbanásával. Az epicentrum meglehetősen nagy körzetében a jég közvetlenül nehézfémizotópokkal szennyeződött és kitermelésre alkalmatlanná vált, ezért a bányát végleg bezárták. A torlóhullám még ennél is nagyobb távolságig hordta el a magreakciók termékeit, így még két, délebbre fekvő bánya körzetében is nagyobb mennyiségben mutattak ki sugárzó izotópokat a légkörben. Biztonsági okokból ezeket a fejtéseket is megszüntették. Ezek a kényszerű intézkedések azonban pótolhatatlan kiesést idéztek elő az északi félteke jégszükségleteinek fedezésében, mivel annak legnagyobb részét éppen a megszűnt bányák szolgáltatták. Az emiatt életbe léptetett korlátozások miatt Arcadia City és a többi város fokozatosan elnéptelenedett, és néhány hónapon belül mindössze öt kisebb település maradt lakott az északi féltekén, többségük az egyenlítőhöz közel. A Mars gyarmatosítása, amelyet addig kiemelt fontosságúként kezeltek, a katasztrófával több éves, jelentős visszaesést szenvedett el. Az események elindítója, a titokzatos fémhenger pedig talán még most is Arcadia City egyik enyésző kupolájában hever, vörös homokkal borítva, és talán csak egy érintésre vár. 229 Greg Egan BUROK A robbanás több száz méterre repítette az ablakok üvegcserepeit, de nem okozott tüzet. Később megtudtam, hogy a Macquarie Egyetem szeizmográfjai rögzítették az eseményt, s így pontosan meg lehetett állapítani az időpontját: hajnali 3:52. A dörejre felriadó lakók perceken belül értesítették a hatóságokat, engem pedig valamivel négy után hívott fel az éjszakai diszpécserünk, de semmi értelme sem lett volna odarohanni a helyszínre - csak útban lettem volna. Majdnem egy teljes órát ültem a dolgozószobámban, a terminálom előtt, háttérinformációkat gyűjtve, fejhallgatóval hallgatva a rádióforgalmat, kávét kortyolgatva, és igyekezve nem túl hangosan gépelni. Mire megérkeztem, a helyi tűzoltóvállalat emberei már elmentek, miután igazolták, hogy nem kell tartani további robbanásoktól, de a mi helyszínelőink még mindig a romok között kószáltak, felszerelésük elektromos zümmögését szinte elnyomta a madárdal. Lane Cove csendes, lombos kertváros volt, részben lakóövezet, részben high-tech ipartelep, s az egybeérő, nyílt terek buja növényzete átmenet nélkül folyt bele a Lane Cove folyó partján elterülő nemzeti parkba. Az autóm terminálján megjelenő térképen szerepeltek laboratóriumi reagens- és gyógyszerszállítók, nagy pontosságú tudományos és repülési műszergyártók, és nem kevesebb mint huszonhét biotechnológiai üzem - köztük a Life Enhancement International, melynek korábban elterpeszkedő épületéből csak a kicsavarodott vasrudakon fityegő fehér, poros betonkoloncok maradtak. Az acélidomok zavaróan újnak tűnve csillantak meg a hajnali fényben; az épület csak három éves volt. Megértettem, miért zárták ki a helyszínelők a baleset lehetőségét első pillantásra; néhány hordónyi szerves oldószer semmi olyasmit nem okozhatott, ami akár csak távolról is hasonlíthatna erre. Semmi olyasmi nem képes egy épületet néhány másodperc alatt totálisan romba dönteni, amit legálisan lehet tárolni egy lakóövezetben.
Miközben kiszálltam az autóból, megpillantottam Janet Lansinget. Sztoikus arckifejezéssel méregette a romokat, de két karját fázósan összefonta maga előtt. Valószínűleg enyhe sokkot kapott. Semmi mástól nem didereghetett; egész éjjel fullasztó hőség volt, és már megint emelkedni kezdett a hőmérséklet. Lansing volt a Lane Cove-i komplexum igazgatója: negyvenhárom éves, cambridge-i doktori cím molekuláris biológiából, és egy diploma egy legalább ugyanolyan jó hírnevű, japán virtuális egyetemről. Még mielőtt elindultam otthonról, válogatott adatbázisokból előszedettem az információ-gyűjtőmmel az adatait. - James Glass, Nexus Nyomozóiroda - léptem oda hozzá. A homlokát ráncolta a névjegykártyámra, de elvette, aztán rápillantott a gázkromatográfjaikkal és holokameráikkal a romok körül kószáló technikusokra. 230 - A maga emberei, igaz? - Igen. Négy óta itt vannak. Halványan elmosolyodott. - Mi van, ha valaki másnak adom a munkát? Magukat meg beperelem birtokháborításért? - Ha másik céget választ, örömmel átadjuk nekik az összes begyűjtött mintát és adatot. Könnyeden bólintott. - Természetesen magukat bízom meg. Négy óta? Le vagyok nyűgözve. Még a biztosítót is megelőzték. - Egészen véletlenül a LEI biztosítója tulajdonában volt a Nexus negyvenkilenc százaléka, így mindig megvárták, amíg végzünk, de semmi sem indokolta, hogy erről beszámoljak. - A mi úgynevezett biztonsági szolgálatunk - tette hozzá Lansing keserűen - csak fél órája szedte össze a bátorságát annyira, hogy felhívjon. A robbantók nyilván tönkretettek egy üvegszálas kapcsolószekrényt, és elvágták az egész környéket. A biztonságiaknak elméletileg azonnal ide kellene küldeniük egy járőrt, ha valami meghibásodik, de láthatólag nem foglalkoztak a dologgal. Együttérzően elfintorodtam. - Egészen pontosan mit gyártottak itt? - Hogy mit gyártottunk? Semmit. Nem gyártottunk semmit; színtiszta K&F-fel foglalkoztunk. Ami azt illeti, már korábban megtudtam, hogy a LEI gyárai Thaiföldön és Indonéziában voltak, a központi iroda Monacóban, a kutatóintézetek pedig szétszórva a világ minden táján. Azonban nagyon vékony vonal választja el az ügyfél megijesztését és annak a felmutatását, hogy a tények bármikor a rendelkezésünkre állnak. Egy vadidegennek legalább egy triviális téves feltételezést kell tennie, legalább egy pontatlan kérdést fel kell tennie. És mindig ezt csinálom. - Tehát mit kutattak és fejlesztettek? - Ez üzleti szempontból kényes információ. Elővettem a notepad-emet az ingzsebemből, és felvillantottam egy szabványos szerződést, a szokásos titoktartási kikötésekkel. Rápillantott, aztán a saját számítógépével átvizsgáltatta az egész dokumentumot. A két gép modulált infravörös fénnyel kommunikálva gyorsan megegyezett az apró részletekben. Az én notepad-em elektronikusan aláírta a nevemben a szerződést, aztán a Lansingé is, majd mindkettő boldogan, egyszerre felcsipogott, értesítve minket az alku megkötéséről. - A fő projektünk továbbfejlesztett syncytiotrophoblasztikus sejtek előállítására irányult - kezdte Lansing. Türelmesen elmosolyodtam, és le is fordította nekem. - Meg akarjuk erősíteni az anyai és magzati vérrendszer közötti gátat. Az anya és a magzat vére nem keveredik közvetlenül, hanem a méhlepényen keresztül cserélnek tápanyagot és hormonokat. A gond az, hogy emellett mindenféle vírus, toxin, gyógyszer és illegális drog is bejuthat a magzat vérkeringésébe. A természetes gátsejtek nem úgy fejlődtek ki, hogy el tudjanak bánni a HlV-vel, a magzati alkohol szindrómával, a kokainfüggéssel, vagy a következő thalidomid-szerü katasztrófával. Az a célunk, hogy megalkossunk egy egyszerű, intravénásán beadható, génmódosító vírushordozót, ami a méhlepény megfelelő struktúráiban elindítja egy újabb, kifejezetten a magzat vérének az anyai vér szennyeződéseitől való megóvására tervezett sejtréteg kialakulását. - Egy vastagabb gátat?
231 - Okosabbat. Szelektívebbet Ami jobban megnézi, mit enged át. Pontosan tudjuk, valójában mire van szüksége a fejlődő magzatnak az anyai vérből. Ezek a génmanipulált sejtek specifikus csatornákat tartalmaznának ezeknek az anyagoknak az átvitelére. Viszont semmi más nem juthatna át rajtuk. - Lenyűgöző. - Egy burok a meg nem született gyermek körül, mely megvédi a modern társadalom minden mérgétől. Pontosan olyasféle jótékony technológiának tűnt, amint amit egy, a nevében is az élet jobbá tételét ígérő vállalat létrehozhat az árnyas Lane Cove-ban. Igaz, még egy laikus is észrevehetett néhány hibát a tervben. Úgy hallottam, hogy a HÍV a leggyakrabban a szülés és nem a terhesség során fertőzi meg a csecsemőket - de feltehetőleg léteztek más, a méhlepényen gyakrabban átjutó vírusok is. És fogalmam sem volt, hogy azok az anyák, akiknek gyermekei várhatóan alkoholtól kábán vagy kokainfüggőn fognak megszületni, en masse rohamozzák-e majd meg a kórházakat, hogy génmanipulált magzatburkot ültettessenek magukba - ugyanakkor láttam, hogy az élelmiszer-adalékanyagoktól, rovarirtó szerektől és mérgező hulladékoktól rettegő szülők határozottan követelni fogják az eljárást. Hosszú távon - ha a rendszer valóban működik és nem megfizethetetlenül drága - akár a terhesgondozási rutin részévé is válhat. Jótékony és jövedelmező. Akárhogy is - akár léteztek biológiai, gazdasági vagy társadalmi tényezők, melyek meggátolhatták a technológia átütő sikerét - nehéz volt elképzelni bárkit is, aki ellenezné az elvet. - Állatkísérletek is végeztek? - kérdeztem. Lansing a homlokát ráncolta. - Csak korai marhaembriókat, és műtétileg eltávolított marhaméheket használtunk, ez utóbbiakat szövet-fenntartó készülékekre kötve. Ha valamelyik állatvédő csoport volt az, akkor jobban tette volna, ha egy vágóhidat robbant fel. - Hm. - Az elmúlt néhány évben az Állati Egyenlőség Sydney-i káptalanja… az egyetlen csoport, mely köztudottan ilyen szélsőséges eszközöket alkalmazott… főemlősökkel kísérletező kutatóintézetekre koncentrált. Lehet, hogy megváltoztatták a fókuszt, vagy téves információkat kaptak, de a LEI mindenképpen furcsa célpontnak tűnt; még mindig rengeteg laboratórium létezett, amikről mindenki tudta, hogy úgy használják az élő patkányokat és a nyulakat kísérleteikhez, mintha eldobható kémcsövek lennének - és ezek közül nagyon sok a közelben állt - Mi a helyzet a piaci vetélytársakkal? - A legjobb tudomásom szerint senki más nem kutat ebben a témában. Nincs miért versenyezni; már külön-külön szabadalmaztattunk minden lényeges komponenst… a sejthártya-csatornákat, az átvivő molekulákat… tehát az összes versenytársunk kénytelen lesz megvenni a licencet, akármi is történjen. - Mi van akkor, ha valaki egyszerűen csak anyagi kárt akart okozni önöknek? - Akkor valamelyik gyárunkat kellett volna felrobbantania. A legtöbbet azzal árthatott volna, ha megakasztja a pénzünk áramlását; ez a laboratórium egyetlen cent hasznot sem termelt. - De a részvényeik árfolyama le fog esni, nem? Semmi sem tudja úgy elijeszteni a befektetőket, mint a terrorizmus. Lansing vonakodva bólintott. - De akkor is, akárki jut előnyhöz ezzel, és kezdi el felvásárolni a részvényeket, ő maga is elszenvedi a hátrányait. Nem tagadom, hogy időnként előfordulnak az iparban üzleti szabotázsok… de nem ilyen durva formában. A génsebészet finom munka. Robbantani csak a fanatikusok szoktak. 232 Lehet. De ki ellenezné fanatikusan a magzatok vírusoktól és mérgektől való megvédését? Több vallás szekta elutasítja az ember biológiájába való bármiféle beavatkozást… de azok, amelyek az erőszaktól sem riadnak vissza, sokkal nagyobb valószínűséggel robbantanak fel egy abortív gyógyszereket gyártó üzemet, mint egy a meg nem született gyermeket védeni akaró laboratóriumot. Elaine Chang, a helyszínelők vezetője lépett oda hozzánk. Bemutattam Lansingnek. - Nagyon professzionális munka - közölte Elaine. - Ha robbantási szakértőket bérelnénk fel, azok sem csinálnának semmit másképp. Igaz, valószínűleg ugyanazt a szoftvert használnák a töltetek elhelyezésének és időzítésének a kiszámítására. -
Felénk fordította a notepad-jét, és megmutatta az épület stilizált rekonstrukcióját rajta a töltetek hipotetikus elhelyezkedésével. Lenyomott egy billentyűt, és a szimuláció a hátunk mögötti törmelék halomhoz nagyon hasonló valamivé omlott. - A jó hírű gyártók ma már minden robbanóanyagot nyomelemjelzéssel látnak el, ami a maradványokban is fellelhető - folytatta. - Az itt használt robbanóanyagot öt éve lopták el egy szingapúri raktárból. - Attól tartok, ez sajnos nem fog sokat segíteni - tettem hozzá. - Öt év alatt a feketepiacon tucatnyi kézen átmehetett az anyag. Elaine visszatért a műszereihez. Lansingen kezdtek kiütközni a fáradtság jelei. - Később szeretnék még beszélni önnel - mondtam −, de amint lehet, szükségem lenne a jelenlegi és korábbi alkalmazottaik listájára. Bólintott, és leütött néhány billentyűt a notepad-jén, átküldve a listát az enyémnek. - Tulajdonképpen semmit sem vesztettünk - közölte. - Az adatainkról, úgy a tudományosakról, mint az adminisztratívakról, több helyen is őrzünk másolatokat. A sejttenyészeteket pedig egy Milson’s Point-i széfben tároljuk, lefagyasztva. Az üzleti adataik másolatai szinte hozzáférhetetlenek, hiszen tucatnyi vagy még több helyen őrzik őket, a világ minden táján - természetesen többszörösen kódolva. A sejttenyészetek sokkal sebezhetőbbnek tűntek. - Nem ártana, ha értesítené a széf üzemeltetőjét a történtekről - javasoltam. - Már megtettem; idefelé jövet felhívtam őket. - Rápillantott a romokra. - Az újjáépítést kifizeti a biztosító. Hat hónap alatt talpra állunk. Akárki is tette, csak az idejét vesztegette. A munka folytatódni fog. - De ki akarhatta megállítani? - vetettem fel a kérdést. Lansing arcán ismét feltűnt az a félmosoly, és majdnem rákérdeztem, hogy mit tart olyan mulatságosnak. Ám az emberek gyakran oda nem illően cselekszenek a katasztrófák után, legyenek azok kicsi vagy nagy katasztrófák. Senki sem halt meg, és Lansing távolról sem volt hisztérikus, de furcsa lett volna, ha egy ilyen csapás nem billenti ki egy kicsit az egyensúlyából. - Majd maga megmondja - válaszolta. - Ez a dolga, nem. Amikor aznap este hazaértem, Martin a nappaliban várt. A Mardi Grasra készülő jelmezén dolgozott. El nem tudtam képzelni, hogyan fog kinézni, amikor elkészül, de azt határozottan láttam, hogy tollak is voltak rajta. Kék tollak. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy higgadtnak tűnjek, de láttam az arcán, hogy felnézve észrevette önkéntelen, elutasító szájrándításomat. Ennek ellenére megcsókoltuk egymást, és nem hoztuk szóba a dolgot. Vacsora közben viszont nem bírta megállni. - Ez a negyvenedik évforduló, James. Biztos, hogy minden eddiginél nagyobb lesz. Legalább eljöhetnél, és megnézhetnéd. - A szeme csillogott; élvezte, hogy szurkálhat. 233 Öt éve folyt közöttünk ez a vita, és lassan ugyanolyan céltalan rítussá vált, mint maga a felvonulás. - Miért akarnám megnézni, ahogy tízezer nőimitátor végigvonul az Oxford Streeten, és közben csókokat dobál a turistáknak? - kérdeztem közönyösen. - Azért ne ess túlzásokba! Maximum ezer férfi fog nőnek öltözni. - Aha. A többi flitteres tangában lesz. - Ha egyszer is eljöttél volna, akkor tudnád, hogy a legtöbb ember fantáziája ennél már sokkal messzebb jutott. Álmélkodva megráztam a fejem. - Ha az emberek fantáziája fejlődött volna, akkor nem is lenne meleg és leszbikus Mardi Gras. Ez csak egy színjáték azoknak, akik kulturális gettóban akarnak élni. Negyven éve talán… provokatív volt Lehet, hogy akkor volt valami haszna. De ma? Mi értelme? Nem maradtak változtatásra szoruló törvények, megcélzandó politikák. Ez a felvonulás csak ugyanazokat a hülye sztereotípiákat ismételgeti évről-évre. - A felvonulás az eltérő szexualitáshoz való jog nyilvános megerősítése - felelte Martin nyájasan. - Attól, hogy mára elveszítette a tüntetés jellegét, és csak az ünnep maradt, még nem lett irreleváns. A sztereotípiákra panaszkodni meg olyan, mint… egy középkori moralitásjáték szereplőire panaszkodni. A jelmezek kódok. Tulajdonítsunk némi intelligenciát a nagy, mosdatlan heteroszexuális tömegeknek; szó sincs róla, hogy megnézik a felvonulást, és arra a következtetésre jutnak, hogy az átlagos meleg férfi egész nap aranyiamé tütüben rohangál. Az emberek nem ilyen
földhözragadtak. Mindegyik tanult szemiotikát az óvodában, tudják, hogyan kell dekódolni az üzenetet. - Persze, hogy tudják. De az üzenet rossz: egzotikussá teszi azt, aminek hétköznapinak kellene lennie. Oké, mindenkinek joga van úgy felöltözni, ahogy akar, és végigvonulni az Oxford Streeten… de nekem ez semmit sem jelent. - Nem arra kérlek, hogy állj be… - Okosan. - …de ha százezer hetero képes eljönni, hogy támogatásáról biztosítsa a meleg közösséget, akkor te miért nem vagy képes? - Mert akárhányszor meghallom ezt a szót, közösség - feleltem fáradtan −, tudom, hogy manipulálnak. Ha létezik is olyan, hogy meleg közösség, én nem vagyok a része. Az a helyzet, hogy nem akarok egész életemben meleg és leszbikus tévécsatornákat nézni, meleg és leszbikus hírrendszereket használni… vagy meleg és leszbikus utcai felvonulásokra járni. Ez az egész olyan… üzletszerű. Az ember azt hinné, hogy egy multinacionális cég megvette a homoszexualitás franchise-jogait És ha nem reklámozod a terméket, akkor csak valamilyen másodosztályú, alsóbbrendű, hamisított buzi vagy. Martin feladta. Amikor végre abbahagyta a nevetést, így szólt: - Folytasd! Már alig várom, hogy belekezdj abba a részbe, amiben elmondod, hogy nem vagy büszkébb a meleg mivoltodra, mint arra, hogy barna a szemed, fekete a hajad, vagy hogy anyajegy van a bal térdhajlatodban! - De ez így igaz! - tiltakoztam. - Miért lennék „büszke” valamire, amivel együtt születtem? Nem vagyok büszke rá és nem is szégyellem. Egyszerűen csak elfogadom. És nem kell részt vennem egy felvonuláson ahhoz, hogy ezt bebizonyítsam. - Szóval jobban szeretnéd, ha mind láthatatlanok maradnánk? - Láthatatlanok! Hiszen épp te mondtad, tavaly közel állt a valódi demográfiai adatokhoz a filmekben és a tévében való reprezentáltságunk! És csak azért nem figyelsz fel rá, ha egy meleg vagy leszbikus politikust megválasztanak, mert ez már 234 nem hír. A legtöbb ember számára annyi jelentőséggel bír, mint… hogy valaki jobb kezes vagy bal. Úgy tűnt, Martin szürreálisnak tartja véleményemet. - Azt akarod mondani, hogy a dolog ma már nem téma? Hogy a bolygó lakói teljes mértékben pártatlanok a szexuális preferencia kérdésében? Megkapó a hited… de… Hitetlenkedő arcot vágott. - A törvény előtt egyenlők vagyunk bármelyik heteroszexuális párral, nem? És mikor fordult elő utoljára, hogy amikor valakinek elárultad, hogy meleg vagy, akár csak szaporábban pislogott volna? Persze, tudom, hogy tucatnyi országban még ma is illegális… mint ahogy a „rossz” politikai pártok vagy a „rossz” vallások is. De az Oxford Street-i parádék ezen nem fognak változtatni. - Még ma is vernek meg melegeket ebben a városban. Még ma is előfordul diszkrimináció. - Ja. És olyanok is vannak, akiket azért lőnek le a csúcsforgalomban, mert rossz zenét hallgattak a kocsijukban. Meg olyanok is, akik azért nem kapnak meg egy állást, mert rossz külvárosban élnek. Nem az emberi természet tökélyéről beszélek. Csak azt szeretném, ha egy apró győzelmet elismernél: néhány pszichotikuson és fundamentalista bigotton kívül… a legtöbb embert egyszerűen nem érdekli a dolog. - Bárcsak így lenne! - felelte Martin szomorúan. Később azon kaptam magam, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tényleg elhiszem saját optimista szólamaimat. Annyi jelentőséggel bír, mint hogy valaki jobb kezes vagy bal? Persze, a legtöbb nyugati politikus, tudós, esszéíró, műsorvezető, szappanopera-író és nagyobb vallási vezető ezt az irányzatot követte… de ugyanezek az emberek évtizedek óta támogatják a faji egyenlőség ügyét, és a valóság mégsem érte még őket utol ezen a fronton. Jómagamnak nagyon kevés diszkriminációban volt részem - mire főiskolás lettem, divatba jött a tolerancia, és azóta is folyamatos fejlődésnek lehetek szemtanúja… de honnan tudhatnám, mennyi rejtett előítélet maradt az emberekben? Faggassam ki hetero ismerőseimet? Olvassam el a legújabb szociológiai felméréseket? Az emberek mindig azt mondják, amit szerintük a kérdező hallani akar. Mégis úgy tűnt, nem igazán számít a dolog. Személy szerint jól megvoltam az
emberi faj többi tagjának mély és őszinte elismerése nélkül is. Martín és én szerencsénkre olyan korba, olyan helyre születtünk, amikor és ahol szinte minden kényesebb szempontból egyenlőkként bántak velünk. Remélhet-e ennél többet bárki? Aznap éjjel nagyon lassan szeretkeztünk, először csak hosszú óráknak tűnő ideig csókolgattuk és simogattuk egymás testét. Egyikünk sem szólalt meg, és a bódító hőségben eltűnt az az érzésem, hogy bármilyen más korba, bármilyen más valósághoz tartoznék. Semmi sem létezett, csak mi ketten; a világ, az életem pörögve tűnt el a sötétségben. A nyomozás lassan haladt. Kihallgattam a LEI összes alkalmazottját, majd nekiláttam a régi dolgozók hosszú listájának. Továbbra is úgy véltem, hogy az ipari szabotázs lehet a legvalószínűbb magyarázat a profi munkára - a versenytárs felrobbantása azonban igen kétségbeesett lépés; általában megelőzi a valamivel civilizáltabb kémkedés. Azt reméltem, hogy a LEI valamelyik dolgozóját korábban megkörnyékezték, és pénzt kínáltak neki bizalmas információkért - és ha csak egy olyan alkalmazottat találtam volna, aki visszautasította az ajánlatot, akkor talán valam i hasznosat is megtudhattam volna a feltételezett riválisról. 235 Noha a Lane Cove-i komplexumot csak három éve építették, a LEI előtte tizenkét éven át működtetett egy kutatóközpontot Sydney-ben, nem messze, a North Ryde-on. Az akkoriban ott dolgozók közül sokan elköltöztek, vagy az országon belül vagy külföldre; néhányukat a LEI külföldi egységeihez helyeztek át. Ennek ellenére szinte senki nem változtatta meg a személyi telefonszámát, így gond nélkül megtaláltam őket. A kivételt egy Catherine Mendelsohn nevű biokémikus jelentette; a LEI listájában a neve mellett feltüntetett szám megszűnt. Az országos telefonkönyvben tizenhét személy szerepelt ugyanezzel a vezeték- és keresztnévvel; egyik sem ismerte el, hogy ő lenne Catherine Alice Mendelsohn, és egyik sem hasonlított a LEI aktájában szereplő fényképre. Mendelsohn newtowni címe a választói névjegyzékben megegyezett a LEI által megadottal - de a telefonkönyv (és a választói névjegyzék) szerint ugyanezen a címen lakott egy Stanley Goh nevű fiatal férfi, aki el is mondta nekem, hogy még soha nem látta Mendelsohnt, pedig már másfél éve bérelte a lakást. A hitelképesség-elbíráló adatbázisok ugyanezt az idejétmúlt címet adták meg. Az adó-, bank- és egészségügyi adatbázisokhoz letartóztatási parancs nélkül nem félhettem hozzá. Utasítottam az információ-bányászomat, hogy nézze át a halálhíreket, de ott sem talált egyezést. Mendelsohn körülbelül egy évvel a Lane Cove-i költözés előtt hagyta ott a LEI-t. Egy a menstruációs kellemetlenségek enyhítését szolgáló génmanipuláló rendszer kifejlesztésén dolgozó csoport tagja volt, és bár a sydney-i részleg mindig is nőgyógyászati kutatásokra specializálódott, a projektet valamiért Texasba költöztették át. Megnéztem az ipari publikációkat; a LEI láthatólag minden tevékenységét átszervezte akkoriban, az egész bolygóról összevonta a projektjeit, hogy a kutatási dinamikákról alkotott legújabb, divatos elméletnek megfelelően hozzon létre új, multidiszciplináris konfigurációkat. Mendelsohn nem fogadta el az áthelyezést, így elbocsátották. Mélyebbre ástam. A személyzeti anyagból kiderült, hogy Mendelsohnt két nappal az elbocsátása előtt kihallgatták a biztonsági őrök, mivel késő éjszaka a North Ryde épületében találták. Nem ritkák a munkamániás biokémikusok, de hajnali kettőkor elkezdeni a munkát rendkívüli elhivatottságra vall, különösen akkor, ha az embert épp át akarja helyezni a cége Amarillóba. És Mendelsohnnak tudnia kellett, mi vár rá, ha nem fogadja el az áthelyezést. Az incidensből azonban semmi sem lett. És ha még valóban valamilyen kisebb szabotázsra is készült volna Mendelsohn, ez még nem jelentett kapcsolatot a négy évvel későbbi robbantással. Lehet, hogy dühében esetleg kiszivárogtatott volna néhány bizalmas információt a LEI valamelyik riválisának… de aki a Lane Cove-i laboratóriumot felrobbantotta, azt jobban érdekelte volna olyasvalaki, aki magán a magzatburok projekten dolgozott - mely projekt csak Mendelsohn kirúgása után egy évvel született meg.
Tovább haladtam a listán. Az egykori alkalmazottak kihallgatása fárasztó volt; szinte mindegyik még mindig a biotechnológia-iparban dolgozott, és ideális közvélemény-kutatási mintacsoportot alkottak volna a „kinek származott volna a legnagyobb előnye a LEI balszerencséjéből?” kérdéshez - ám az aláírt titoktartási szerződés azt jelentette, hogy semmit sem árulhattam el a kérdéses kutatásról, még a LEI más részlegeinél dolgozóknak sem. 236 Az egyetlen dolog, amiről beszélhettem, nem jött be: ha meg is környékeztek valakit, nem árulta el - és egyetlen bíróság sem engedte volna meg, hogy kedvemre halászgassak száztizenhét ember pénzügyi adatai között. A romok és a tönkretett üvegszálas kapcsolószekrény vizsgálata a szokásos, az ügy végén majd felbecsülhetetlen értékű apróságokra derített fényt - ám egyik sem varázsolt elém egy gyanúsítottat a puszta levegőből. Négy nappal a robbantás után - épp amikor kezdtem kétségbeesni az ügy nehézsége miatt - hívás érkezett Janet Lansingtől. Valaki elpusztította a projekt génmanipulált sejttenyészeteinek biztonsági másolatait. A Milson Point-i széf közvetlenül a Harbour Bridge egyik szakasza alatt helyezkedett el - az északi parti alapba építették. Lansing még nem érkezett meg, de a széfet üzemeltető cég biztonsági szolgálatának a vezetője, egy David Asher nevű idős úriember körülvezetett. Odabent alig lehetett hallani a kinti forgalmat, de a padlón átszűrődő rezgés enyhe, de állandó földrengés érzetét keltette az emberben. A hely tágas volt, száraz és hűvös. Legalább száz kriogenikus fagyasztó állt egymás mellett több sorban; vastag szigetelésű, kanyargó csövek látták el őket folyékony nitrogénnel. Asher érthető módon rosszkedvű volt, de együttműködő. Celluloid filmeket tároltak itt, magyarázta, még a digitális korszak beköszönte előtt; a jelenlegi tulajdonosok biológiai anyagokra specializálódtak. A széfet nem őrizték őrök, de a megfigyelő-kamerák és a riasztórendszerek hatásosnak tűntek, maga az építmény pedig áthatolhatatlannak látszott. Lansing még a robbantás reggelén felhívta a széf üzemeltetőjét, a Bifile-t. Asher megerősítette, hogy kiküldött valakit észak-sydneyi irodájukból, hogy ellenőrizze a kérdéses fagyasztót. Semmi sem hiányzott - de azért megígérte, hogy azon nyomban fokozott biztonsági intézkedéseket léptet életbe. Mivel a fagyasztókat elméletileg egyedi biztonsági zárak védték, az ügyfelek általában akkor léptek be a széfbe, amikor csak akartak, a kamerák előtt, de egyébként kísérő nélkül. Asher megígérte Lansingnek, hogy ezentúl csak egy őr felügyelete mellett bocsátják be a ügyfeleket az épületbe - és állítása szerint a robbantás napja óta egyébként sem járt senki ott. Amikor aznap reggel megérkezett a LEI két technikusa, hogy leltárt készítsen, a megfelelő számú kultúra-lombikot találták, mindegyiken a helyes vonalkóddal, mindegyiket légmentesen lezárva - csak a tartalmuk tűnt kissé rossznak. Az átlátszó fagyott kocsonya nem annyira zavaros volt, mint inkább kissé opálos - az avatatlan szem észre sem vette volna a különbséget, a szakértőknek azonban nyilván árulkodó volt. A technikusok elvittek néhány lombikot, elemzésre; a LEI ideiglenesen egy festékgyár minőségellenőrző laboratóriumának sarkában bérelt helyet magának. Lansing azt ígérte, magával hozza az előzetes teszteredményeket a találkozónkra. Megérkezett, és kinyitotta a fagyasztót. Kesztyűs kézzel kiemelt egy lombikot az örvénylő párából, és elém tartotta. - Csak három mintát olvasztottunk ki, de mind ugyanolyan. A sejtek szétszakadtak - közölte. - Hogyan? - A lombikra olyan sűrű pára csapódott le, hogy nem tudtam volna megmondani, van-e benne valami, vagy üres… arról nem is beszélve, hogy zavaros vagy opálos. - Úgy tűnik, sugárzás érte a mintákat. 237 Megborzongtam. Benéztem a fagyasztó mélyére; csak az egyforma lombikok sorait láttam… de ha valamelyikbe radioizotópot rejtettek… - Nyugalom - ráncolta a homlokát Lansing. Rámutatott a laboratóriumi köpenyére tűzött kicsi, tompaszürke, egy napelemre hasonlító elektronikus lapra: egy sugárdózismérőre. - Ez már visítana, ha jelentősebb sugárzás érne minket Akármi is volt a
forrása, már nincs itt… és nem izzanak tőle a falak sem. Biztonságban vannak a leszármazottai. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. - Úgy gondolja, az összes minta tönkrement? Semmit sem tudnak megmenteni? - Úgy néz ki. - Lansing ugyanolyan sztoikus volt, mint korábban. - Van néhány bonyolult módszer, amivel megpróbálhatnánk helyre hozni a DNS-t… de valószínűleg egyszerűbb újat szintetizálni a semmiből, majd újra beültetni az érintetlen marhamagzatlepény sejttenyészetekbe. A szekvenciák adatai megvannak; összességében azok számítanak a legtöbbet. Elgondolkodtam a fagyasztó zárrendszerén, a megfigyelő-kamerákon. - Biztos benne, hogy a sugárzás forrása a fagyasztón belül volt? Vagy anélkül is végre lehetett hajtani a rombolást, hogy feltörték volna… például a tartály falain keresztül? Végiggondolta a dolgot. - Lehetséges. Ezekben a tárlókban nem sok fém van, nagyrészt műanyaghabból állnak. De nem vagyok sugárzásfizikus; a maga helyszínelői valószínűleg jobban le tudják majd írni, mi történt, miután átvizsgálták a fagyasztót Ha megsérültek a hab polimerei, akkor az alapján talán rekonstruálni lehet a sugárzó mező geometriáját. A helyszínelők már úton voltak. - Hogyan csinálhatták? Egyszerűen besétáltak, és?… - kérdeztem. - Nem hiszem. Nem boldogultak volna egy olyan sugárzás-forrással, ami egyetlen gyors impulzussal képes ezt az eredményt elérni. Sokkal valószínűbb, hogy heteken, talán hónapokon át alkalmaztak alacsony szintű besugárzást. - Azaz be kellett csempészniük valamilyen szerkezetet a saját fagyasztójukba, a magukéra irányítva? De hát akkor… vissza tudjuk követni a hatást a forrásig, nem? Hogy hihették, hogy megússzák? - Még ennél is egyszerűbb a dolog - mondta Lansing. - Kis mennyiségű gammakibocsátó izotópról beszélünk, nem valami milliárd dolláros részecskeágyúról. A hatósugara legfeljebb néhány méter lehetett. Ha kívülről csinálták, akkor ezzel le is szűkítettük a gyanúsítottak listáját kettőre. - Megkopogtatta a sorban az övék mellett balra álló fagyasztót, majd a jobb oldalit is. - Aha! - hümmögte. - Mi az? Újra megkopogtatta a tartályokat. A második üregesen kongott. - Nincs benne folyékony nitrogén? Nem használják? Lansing bólintott, és a fogantyú felé nyúlt. - Szerintem nem… - szólt közbe Asher. A fagyasztó nem volt lezárva, a fedele könnyedén feltárult Lansing kitűzője csipogni kezdett - s ami még rosszabb, volt odabenn valami, telepekkel és vezetékekkel… Nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy a földre rántsam a nőt - ám Lansing zavartalanul teljesen felemelte a fedelet. - Nyugalom, ez a dózis semmi - közölte szelíden. - Éppen csak érzékelhető. 238 Az a valami odabent nagyjából úgy nézett ki, mint egy házi készítésű bomba - de a telepek és az időzítőchip egy nagy teljesítményű szolenoiddal voltak összehuzalozva, ami pedig egy bonyolult szellőzőmechanizmus részét alkotta egy nagy, fémesszürke doboz oldalán. - Valószínűleg valamilyen orvosi gépből származik - állapította meg Lansing. Tudták, hogy ilyesmit már szemétdombról is be lehet szerezni? - Levette a kitűzőjét, és meglengette a doboz közelében; a sípolás felerősödött, de csak enyhén. - Úgy látom, a szigetelés ép. - Ezeknek a fickóknak nagy energiájú robbanóanyagaik vannak - mondtam, igyekezve megőrizni higgadtságomat. - Fogalmunk sincs, mi a szar az odabent, és mire programozták. Ez az a pont, ahol mi szépen kisétálunk, és átengedjük a terepet a tűzszerészrobotoknak. Lansing láthatólag tiltakozni akart, de aztán megadóan bólintott Mindhárman kimentünk az utcára, és Asher kihívta a helyi terroristaelhárító céget Hirtelen rájöttem, hogy el kell majd terelniük a forgalmat a hídról. A Lane Cove-i robbantás csak lagymatag érdeklődést keltett a médiában - ez azonban az esti hírek élén fog
szerepelni. Félrevontam Lansinget - Felrobbantották a laboratóriumukat. Megsemmisítették a szövettenyészeteiket. Az adataikat szinte lehetetlen megtalálni… úgyhogy a következő logikus célpontot maga és az alkalmazottai jelentik. A Nexus nem nyújt személyvédelmi szolgáltatásokat, de tudok ajánlani egy jó céget. Megadtam neki a telefonszámot; megfelelő komolysággal fogadta el. - Szóval hisz nekem végre? - kérdezte. - Ezek nem ipari szabotőrök. Hanem veszélyes fanatikusok. Kezdtem unni a homályos célozgatásait a „fanatikusokra”. - Konkrétan kikre gondol? - Mi bizonyos… természetes folyamatokba avatkozunk bele - felelte komoran. Ebből már maga is le tudja vonni a következtetéseket, nem? Semmiféle logikát nem tudtam felfedezni a dologban. Az „Isten képmása” valószínűleg kényszerítene minden HlV-fertőzött, vagy drogfüggő terhes nőt a burok használatára; soha nem próbálnák meg felrobbantani a technológiát. A „Gaia katonái”-t jobban érdekelték a génmanipulált vetőmagok és vírusok, mint a jelentéktelen emberi faj apró genetikus módosításai - és akkor sem használtak volna radioizotópokat, ha az egész bolygó sorsa múlott volna rajta. Lansing kezdett teljesen paranoiásnak tűnni - bár az adott körülmények között nem igazán tudtam hibáztatni ezért. - Én nem vonok le semmiféle következtetést - mondtam. - Én csak azt tanácsolom, tegyen meg néhány logikus óvintézkedést, mert nem tudhatjuk, meddig fajul ez az egész. Azonban… a Biofile bizonyára az összes piaci versenytársuknak ad bérbe tárolóhelyet. A versenytársaiknak ezerszer könnyebb lehetett elhelyezni a széfben ezt a valamit, mint bármilyen hipotetikus szekta-tagnak. Egy szürke, páncélozott kisteherautó állt meg előttünk csikorgó gumikkal. Feltárul a hátsó ajtó, rámpák ereszkedtek le, és kigördült egy zömök, sok végtagú, lánctalpas robot. Odaintettem neki, és a robot visszaintett - a kezelője jó barátom volt. - Lehet, hogy igaza van - mondta Lansing. - Ugyanakkor miért ne dolgozhatna egy terrorista a biotechnológia-iparban. 239 Mint kiderült, a szerkezetben semmilyen robbanószerkezet nem rejtőzött mindössze annyi volt a dolga, hogy minden éjjel, éjféltől kezdődően hat órán át gammasugarakkal árassza el a LEI drága szövettenyészeteit. Még ha be is következett volna az a valószínűtlen esemény, hogy valaki kora reggel keresi fel a széfet, és befurakodik a tartályok közötti keskeny helyre, a kapott sugárzásdózis akkor is alacsony lett volna - ahogy azt Lansing megmondta, a több hónap során felhalmozódott kumulatív hatás okozta a kárt. A dobozban kobalt 60 radioizotóp volt, szinte bizonyosan egy leselejtezett orvosi berendezésből - ahhoz túlságosan lemerült, hogy eredeti feladatára alkalmazzák, ám még mindig túl forró maradt ahhoz, hogy kidobják −, amit egy ,,kihűtő” telepről lophattak el. Ilyen lopásról nem történt ugyan bejelentés, de Elaine Chang asszisztensei már elkezdték körbetelefonálni a kórházakat, próbálva rávenni őket, hogy ellenőrizzék betonbunkereik leltárát. A kobalt 60 veszélyes anyag - de ötven milligramm egy gondosan szigetelt dobozban nem kifejezetten taktikai nukleáris fegyver. Ennek ellenére a hírrendszerek megvadultak: ATOMTERRORISTÁK TÁMADTÁK A HARBOUR BRIDGE-ET, satöbbi. Ha a LEI ellenségei valóban aktivisták voltak, valamilyen „morális üggyel”, amit szerettek volna a nyilvánosság elé tárra, akkor kétségtelenül a világ legrosszabb PR tanácsadóit alkalmazták. Amint az első híradásokban elhangzott a sugárzás szó, a legkisebb reményük is szertefoszlott, hogy akár a leghalványabb szimpátiát is elnyerjék. A titkár-szoftverem udvarias „No comment”-eket küldött szerteszét a nevemben, de amikor a tudósítók a házam előtt kezdtek gyülekezni, megadtam magam, és kinyögtem néhány mondatot, amik gyakorlatilag ugyanazt jelentették. Martin remekül szórakozott - aztán leesett az állam, amikor megláttam Janet Lansing - szintén a háza előtt adott - interjúját a tévében. - Ezek az emberek könyörtelenek. Az emberi élet, a környezet, a radioaktív szennyezés… semmit sem jelent nekik. - Van valami elképzelése arról, Dr. Lansing, hogy ki lehet a felelős ezért a
felháborító bűntényért? - Erről még nem nyilatkozhatok. Pillanatnyilag csak annyit árulhatok el, hogy kutatásaink a preventív orvostudomány élenjárnak… és egyáltalán nem lep meg, hogy hatalmas érdekszövetségek fordulnak ellenünk. Hatalmas érdekszövetségek? Ez meg mit akart jelenteni - ha nem a rivális biotechnológiai céget, aminek a szerepét Lansing folyamatosan tagadta? Lansing kétségtelenül szem előtt tartotta annak a nyilvánosság előtti előnyét, hogy ATOMTERRORISTÁK áldozata lett - de szerintem csak az idejét vesztegette. Egykét év múlva, amikor a termék piacra kerül, senki sem fog már emlékezni a sztorira. Némi trükkös jogi csűrés-csavarás után Asher átküldte nekem a széf megfigyelőkameráinak fájljait, hat hónapra visszamenőleg - mindet, amit megőriztek. A kérdéses fagyasztót két éve nem használták; a legutolsó jogosult bérlő egy kis klinika volt, ami csődbe ment. Jelenleg csak a fagyasztók hatvan százalékát használták, úgyhogy nem volt különösebben meglepő, hogy a LEI tartálya mellett sikerült találni egy ürest. A fájlokat átfuttattam egy képfeldolgozó szoftveren, azt remélve, hogy valakit sikerül elcsípni a kérdéses fagyasztó felnyitása közben. A keresés majdnem egy órányi szuperszámítógép-időt vett igénybe - és semmilyen eredményt nem hozott. Néhány perc múlva Elaine Chang dugta be a fejét az irodám ajtaján, hogy közölje, befejezte a fagyasztó falának kárelemzését: az éjszakai besugárzást nyolc-kilenc hónapon át tartott. 240 Nem csüggedtem, ismét átnézettem a fájlokat, ez alkalommal arra utasítva a szoftvert, hogy gyűjtse ki minden egyes személy arcképét, aki a kamerák előtt belépett a széfbe. Hatvankét arcot kaptam. Az ügyfelek elektronikus kulcsainak naplója alapján mindegyikhez oda tudtam rendelni egy cég nevét. Egyetlen szemet szúró eset sem bukkant fel; senki sem járt odabent a megfelelő kulcs használata nélkül - és ugyanazok a személyek használták ugyanazokat a kulcsokat, újra és újra. Végigpörgettem a képeket, s közben azon töprengtem, mi legyen a következő lépés. Keressek olyanokat, akik lopva a radioaktív fagyasztó felé pillantanak? A szoftver meg tudta volna csinálni - de én még nem álltam készen az ilyen aprólékos erőfeszítésekre. Felvillant egy arc, ami valahogy ismerősnek tűnt: egy szőke, a harmincas évei közepén járó nő, akik a Szövetségi Centenáriumi Kórház Onkológiai Kutatóosztályának kulcsát használta, három alkalommal is. Biztosra vettem, hogy ismerem, de nem tudtam felidézni, hol láttam korábban. Nem számított; néhány másodperces keresés után találtam egy tiszta felvételt, melyen a köpenyére tűzött névtábla is látszott. Csak rá kellett közelítenem. C. MENDELSOHN, állt a kitűzőn. Valaki kopogtatott a nyitott ajtón. Elfordultam a képernyőtől; megint Elaine volt az, láthatólag elégedetten önmagával. - Végre találtunk egy helyet, ahonnan hiányzik egy kis kobalt 60. Mi több… a mi forrásunk aktivitása azonos a tőlük eltűnt anyag bomlási sebesség-görbéjével. Tökéletesen. - Szóval honnan lopták? - A Szövetségi Centenáriumi Kórházból. Felhívtam az Onkológiai Kutatóosztályt. Igen, Catherine Mendelsohn náluk dolgozik - már majdnem négy éve −, de most nem tudják kapcsolni, egész héten táppénzen volt. Megadták ugyanazt a kikapcsolt telefonszámot, mint a LEI - a cím viszont más volt, egy petershami lakás. Nem szerepelt a telefonkönyvben; személyesen kell elmennem. Egy rákkutató csoportnak semmi oka nem lenne arra, hogy ártson a LEI-nek, de valamelyik piaci vetélytárs - akár volt saját kulcsa a széfhez, akár nem - így is lefizethette Mendelsohnt, hogy végezze el számukra a munkát. Nekem elég rossz üzletnek tűnt, akármit is ígértek neki - ha elítélik, az utolsó centjét is lenyomozzák és elkobozzák −, de a kirúgása feletti keserűség talán elhomályosította az ítélőképességét. Talán. Vagy talán az egész túlságosan is simának tűnik így. Visszajátszottam a megfigyelő-kamerák Mendelsohnról készített felvételeit. Semmi szokatlant, semmi gyanúsat nem csinált. Egyenesen az OKO fagyasztójához
ment, betette a magával vitt mintákat, majd távozott. Semerre nem pillantott lopva. Az, hogy jár a széfben - törvényes ügyben −, semmit sem bizonyított. Az, hogy a kobalt 60-at abból a kórházból lopták el, ahol ő is dolgozott, véletlen egybeesés is lehetett. És mindenkinek jogában állt kikapcsoltatnia a telefonját. Magam elé képzeltem a Lane Cove-i laboratórium napfényben megcsillanó acél tartóoszlopait. Kifelé menet kelletlenül elkanyarodtam az alagsor felé. Egy konzol előtt ülve vártam, hogy a fegyverszekrény biztonsági rendszere ellenőrizze az ujjlenyomatomat, 241 elemezze a leheletemet, spektrogramot készítsen a retinámról, lefuttasson néhány percepció- és reakcióidő-tesztet, majd további öt percig kérdezősködjön az ügyről. Miután megbizonyosodott a reflexeimről, a motivációmról és az elmeállapotomról, kiadott egy kilenc milliméteres pisztolyt és a hozzá való válltokot. Mendelsohn egy, az 1960-as években épült betontömb egyik lakásában lakott. A bejárati ajtók egy hosszú függőfolyosóra nyíltak, biztonsági berendezések egyáltalán nem voltak. Épp hét után érkeztem, a nyitott ablakokból áradó főzésszagra és a tévés vetélkedőket kísérő tapsviharra. A betonból még mindig áradt a hőség; a három emeletnyi lépcsőmászás után verejtékben fürödtem. Mendelsohn lakásából nem szűrődtek ki hangok, de a lámpái világítottak. Kinyitotta az ajtót. Bemutatkoztam, és megmutattam neki az igazolványomat. Idegesnek tűnt, de meglepettnek nem. - Még mindig elönt az epe, hogy a magához hasonló alakokkal kell tárgyalnom közölte. - A hozzám hasonló?… - Elleneztem a rendőrség privatizálását. Még néhány tüntetést is segítettem megszervezni. Tizennégy éves lehetett akkoriban - korán kezdte a politikai tevékenységet. Mindazonáltal, ha fogcsikorgatva is, de beengedett. A nappaliját szerényen rendezte be, az egyik sarokban egy terminál állt az íróasztalán. - A Life Enhancement International elleni bombamerényletben nyomozok mondtam. - Ön nekik dolgozott, úgy négy évvel ezelőttig. Így van? - Igen. - Megmondaná, miért jött el a cégtől? Elismételte, amit már tudtam a projektje áthelyezéséről az amarillói részleghez. Minden kérdésre egyenesen, a szemembe nézve válaszolt; továbbra is idegesnek tűnt, de mintha valamilyen létfontosságú információt próbált volna kiolvasni a viselkedésemből. Arra kíváncsi, hogy sikerült-e lenyomoznom a kobaltot? - Mit csinált a North Ryde-i telepen hajnal kettőkor, két nappal az elbocsátása előtt? - Meg akartam tudni, mire készül a LEI az új épületben - felelte. - Meg akartam tudni, hogy miért vagyok nem kívánatos személy ott. - A projektjét áthelyezték Texasba. Szárazan felnevetett. - Annyira nem volt speciális a munkám. Cserélhettem volna valakivel, aki az Államokba akart menni. Ez lett volna a tökéletes megoldás… és sokan voltak, akik örömmel cseréltek volna velem. De nem, azt nem engedték. - És… megtalálta a választ? - Aznap éjjel nem. Később igen. - Tehát tudja, mivel foglalkozik a LEI Lane Cove-ban? - kérdeztem óvatosan. - Igen. - Hogyan jött rá? - Nyitva tartottam a fülem. Az ott maradók közül senki sem beszélt semmiről, de végül kiszivárgott a dolog. Úgy egy éve. - Három évvel az elbocsátása után? Miért érdekelte még akkor is? Azt hitte, piacra tudja dobni az információt? 242 - Tegye bele a notepad-jét a kézmosóba, és nyissa rá a csapot. Haboztam, de aztán engedelmeskedtem. Amikor visszamentem a nappaliba, arcát a két tenyerébe támasztva ült. Komoran nézett fel rám.
- Hogy miért érdekelt még akkor is? Mert tudni akartam, miért helyeznek át minden projektet, amiben leszbikus vagy meleg munkatárs is dolgozott. Tudni akartam, hogy csak véletlen egybeesésről van-e szó. Vagy nem. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. - Ha a diszkriminációval voltak problémái, akkor a bejáratott utakon… Mendelsohn türelmetlenül megrázta a fejét. - A LEI soha nem diszkriminált. Senkit nem rúgtak ki, aki elfogadta az áthelyezést… és mindig egész csoportokat helyeztek át; szó sem volt olyan durvaságról, hogy egyes embereket szúrtak volna ki a szexuális preferenciájuk miatt. És mindent meg tudtak magyarázni: a projekteket azért szervezték át az egyes alegységek között, hogy elősegítsék a „szinergikus keresztezést”. És ha ez képmutató szófosásnak tűnne, hát az volt… de hihető képmutató szófosás. Más cégek ennél sokkal nevetségesebb módszereket alkalmaztak a legteljesebb komolysággal. - De ha nem diszkriminációról volt szó… miért akarná a LEI, hogy egy bizonyos részlegben ne legyenek?… Azt hiszem, amint kimondtam a szavakat, tudtam a választ - de muszáj volt az ő szájából is hallanom, hogy el tudjam hinni. Mendelsohn bizonyára begyakorolta a nem biokémikusoknak szóló változatot; habozás nélkül belekezdett a magyarázatba. - Amikor az embert stressz éri… fizikai vagy érzelmi… a vérkeringésben megnő bizonyos anyagok szintje. Főleg a kortizolé és az adrenaliné. Az adrenalin gyors, rövid távú hatást gyakorol az idegrendszerre. A kortizol sokkal nagyobb időtávlatban hat, többféle testi folyamatot is módosítva, felkészítve őket a nehézségekre: a sérülésre, az ájulásra, akármire. Tartós stressz esetén az ember kortizol-szintje napokra, hetekre, sőt, hónapokra is megemelkedhet… Ha egy terhes hő vérkeringésében elég magas szintet ér el a kortizol, akkor átjuthat a méhlepényen, és hatással lehet a fejlődő magzat hormonrendszerére. Az agynak vannak olyan részei, melyeknek az embrionális fejlődését a magzati herék vagy petefészkek által kibocsátott hormonok kapcsolják az egyik vagy a másik lehetséges irányba. Ezek azok az agyterületek, melyek a testképet és a szexuális beállítódást szabályozzák. A nőnemű embriók agya általában női testképpel, illetve a hímneműek iránti erős szexuális vonzódással fejlődik ki. A hímnemű embrióknál fordított a helyzet. A magzati vérkeringésben jelen lévő hormonok tudatják a növekvő idegsejtekkel az embrió nemét és azt, hogy milyen idegpályákat alakítsanak ki… A kortizol be tud avatkozni ebbe a folyamatba. A pontos interakciók rendkívül összetettek, de a végső hatás az időzítésen múlik; a különböző agyterületek különböző fejlődési szakaszokban váltanak át a nemnek megfelelő változatba. Tehát a terhesség különböző szakaszaiban jelentkező stressz különböző szexuális beállítódást és testképet hoz létre a gyermekben: homoszexuálist, biszexuálist, transszexuálist… Természetesen nagyon sok múlik az anya biokémiáján. Már maga a terhesség is stresszt jelent… de erre mindenki másképp reagál. A kortizol hatásának első jeleit az 1980-as években fedezték fel, amikor olyan német nők gyermekein végeztek kutatásokat, akik a II. világháború legsúlyosabb bombázásai alatt voltak terhesek… amikor a stressz olyan nagy volt, hogy a hatása az egyedi eltérések ellenére is megmutatkozott. A kilencvenes években a kutatók azt hitték, hogy megtalálták a férfiak homoszexualitásáért felelős gént… de ez mindig anyai ágon öröklődött… és mint 243 kiderült, nem közvetlenül a gyerekre, hanem az anya stressz-reakciójára van hatással… Ha az anyai kortízolt és a többi stresszhormont távol tartanák a magzattól… akkor az agy neme mindig, minden vonatkozásban megfelelne a test nemének. Az összes jelenleg létező variáció eltűnne. Megdöbbentettek a szavai, de azt hiszem, nem látszott rajtam. Minden, amit mondott, igaznak tűnt; egyetlen szavában sem kételkedtem. Mindig is tudtam, hogy a szexuális beállítódás már a születés előtt eldől. A finom biológiai részleteknek viszont soha nem néztem utána - hiszen nem hittem volna, hogy valaha is jelentőséggel bírhat számomra a folyamat unalmas mechanizmusa. És nem attól fagyott meg a vér az ereimben, hogy egyszer csak megismertem a vágy neurobiológiáját. A döbbenetet annak a felfedezése okozta, hogy a LEI be akart nyúlni a méhbe, és át akarta venni felette az irányítást. Egyfajta transzban folytattam a kérdezősködést, ideiglenesen felfüggesztve
érzéseimet. - A LEI burka a vírusok és toxinok kiszűrésére készül - mondtam. - Maga egy természetes anyagról beszél, ami évmilliók óta jelen van… - A LEI burka mindent ki fog zárni, amiről úgy döntenek, hogy nem létfontosságú. A magzatnak nincs szüksége az anya kortizoljára az életben maradáshoz. Ha a LEI nem hoz létre olyan csatornákat, amik kifejezetten átviszik, akkor nem fog átjutni. És kitalálhatja, mit terveznek. - Maga paranoiás! - hördültem fel. - Azt hiszi, hogy a LEI dollármilliókat ölne abba, hogy részt vegyen a világ homoszexuálisoktól való megszabadítására irányuló összeesküvésben? Mendelsohn szánakozva nézett rám. - Ez nem összeesküvés. Hanem marketing-lehetőség. A LEI le se szarja a szexuális politikát. Elhelyezhetik a kortizol-csatornákat, és eladhatják a burkot vírus-, drog- és káros anyag elleni védőernyőként. Vagy kihagyhatják a csatornákat, és eladhatják ugyanannak… plusz egy eszköznek, mely garantálja a heteroszexuális gyereket. Maga szerint melyikkel keresnének többet? A kérdés zsigerig hatolt. - És maga annyira nem hisz az emberek döntésében, hogy felrobbantotta a laboratóriumot, nehogy valaha valakinek is esélye legyen dönteni? - kérdeztem dühösen. Mendelsohn arckifejezése megdermedt. - Én nem robbantottam fel a LEI-t. És a fagyasztót sem sugároztam be. - Nem? Visszakövettük a kobalt 60-at a Szövetségi Centenáriumiba. Egy pillanatig döbbentnek tűnt, aztán így szólt: - Gratulálok! Tudja, legalább hatezren dolgoznak ott. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki rájött, mire készült a LEI. - Maga az egyetlen, aki bejuthat a Biofile széfjébe. Mit akar velem elhitetni? Hogy miután tudomást szerzett a projektről, abszolút semmit nem akar tenni az ügyben? - Természetesen nem! Nyilvánosságra fogom hozni, mire készülnek. Meg akarom értetni az emberekkel, mit jelenten ez. Vitára akarom bocsátani a problémát, mielőtt tévinformációkkal körülvéve megjelenik a termék. - Azt mondta, körülbelül egy éve tud a munkáról. - Igen… és az eltelt idő nagy részét azzal töltöttem, hogy ellenőrizzem a tényeket, mielőtt kinyitom azt a nagy pofámat. Ostobaság lett volna féligazságokra épülő pletykákkal kiállni a nyilvánosság elé. Eddig csak tucatnyi embernek beszéltem róla, de az idei Mardi Gras-szal egy időben nagy kampányt indítunk. Bár most, a robbantás 244 után minden ezerszer komplikáltabb. - Tehetetlenül széttárta a karját. - De meg kell tennünk, amit tudunk, hogy megakadályozzuk a legrosszabb bekövetkeztét. - A legrosszabbat? - Szeparatizmus. Paranoia. A homoszexualitás kórosként való újraértelmezése. A leszbikusok és a velük szimpatizáló hetero nők próbálkozásai, hogy a saját technikai eszközeikkel biztosítsák a kultúra fennmaradását… miközben a szélsőjobbos vallások megpróbálják elítélni őket a gyerekeik megmérgezéséért… egy olyan anyaggal, amivel Isten már évezredek óta vidáman „mérgezi” a magzatokat. A technológiát bevezető gazdag országokból a szegényebb országokba utazgató szexturisták. Hányingerem támadt a felvázolt látomástól - de nem adtam fel. - Ez a tucatnyi barátja?… - Menjen a fenébe - mondta Mendelsohn kifejezéstelenül. - Nincs több mondanivalóm. Az igazat mondtam. Nem vagyok bűnöző. Most pedig távozhat. Kimentem a fürdőszobába a notepad-emért. Az ajtóból még visszaszóltam: - Ha nem bűnöző, akkor miért olyan nehéz megtalálni? Szó nélkül, megvetően felhúzta az ingét, és megmutatta a bordái alatti kék foltokat - már halványultak, de így is ronda látványt nyújtottak. Akárki is verte meg - talán egy régi szerető? −, nem hibáztattam, hogy mindent megtett az élmény megismétlődése ellen. A lépcsőn lenyomtam a notepad REPLAY gombját. A szoftver kiszámította a folyó víz hangjának frekvencia-spektrumát, kivonta a felvételből, majd felerősítette és kitisztította, ami maradt. A beszélgetés minden szava kristálytisztán csendült fel. A kocsimból felhívtam egy megfigyelésre szakosodott céget, és elintéztem, hogy
Mendelsohnt huszonnégy órás megfigyelés alá helyezzék. Félúton hazafelé megálltam egy mellékutcában, és tíz percig csak ültem a volán mögött, képtelenül gondolkodni, képtelenül megmozdulni. Aznap éjjel az ágyban megkérdeztem Martint: - Tegyük fel, hogy balkezes vagy. Mit ereznél, ha soha többé egyetlen balkezes sem születne a földön? - A legkevésbé sem zavarna. Miért? - Nem tartanád egyfajta… népirtásnak? - Nemigen. Mi ez az egész? - Semmi. Felejtsd el! - Remegsz. - Fázom. - Én nem úgy látom. Miközben szeretkeztünk - gyöngéden, majd szenvedélyesen −, arra gondoltam: Ez a mi nyelvünk, a mi dialektusunk Kevesebbért is vívtak háborúkat. És ha ez a nyelv kihal, egy nép fog eltűnni a Föld színéről. Tudtam, hogy vissza kell adnom az ügyet. Más is bebizonyíthatja, ha Mendelsohn bűnös. Tönkremegyek, ha tovább dolgozom a LEI-nek. Később viszont… szentimentális ökörségnek tűnt az egész. Nem tartoztam semmilyen törzshöz. Minden emberi lénynek megvan a maga szexualitása - és amikor meghal valaki, vele hal a szexualitása is. Számomra közömbös, hogy egyetlen meleg sem születik többé. És ha azért adom vissza az ügyet, mert meleg vagyok, akkor feladok mindent, amit valaha hittem az egyenlőségemről, az identitásomról… arról nem is beszélve, hogy 245 esélyt adok a LEI-nek, hogy bejelentse: Igen, természetesen a szexuális beállítódására való tekintet nélkül fogadtunk fel egy nyomozót - de mint láthatjuk, hiba volt. - Akárhányszor meghallom ezt a szót, hogy közösség, a revolveremért nyúlok morogtam a sötétségbe bámulva. Nem kaptam választ; Martin mélyen aludt Szerettem volna felébreszteni, átbeszélni vele az egészet, ott és akkor - de aláírtam a szerződést, egy szót sem mondhattam neki. Úgyhogy csak néztem, ahogy aludt, és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy meg fog érteni, amikor kiderül az igazság. Felhívtam Janet Lansinget, beszámoltam neki a Mendelsohnnal kapcsolatos fejleményekről - majd hidegen megkérdeztem: - Miért volt olyan szégyenlős? „Fanatikusok”? „Hatalmas érdekszövetségek”? Vannak bizonyos szavak, amiket nehezére esik kiejteni? Nyilvánvalóan felkészülten várta ezt a pillanatot - Nem akartam a saját elképzeléseimet elültetni a fejében. Később előítéletnek tűnhettek volna. - Kinek a szemében? - Költői kérdés volt: természetesen a médiáéban. Azzal, hogy elhallgatta a problémát, minimalizálta annak a veszélyét, hogy boszorkányüldözés vádjával illetik. Nagyon ellenszenves megvilágításba helyezte volna a LEI-t, ha azt mondja, hogy homoszexuális terroristákat keressek… viszont az, hogy megtaláltam Mendelsohnt… tudatlanságom ellenére, teljesen más nyomon elindulva… azt bizonyítja, hogy a nyomozás előítéletek nélkül zajlott. - Gyanított valamit, és erről be kellett volna számolnia nekem - mondtam. Legalább azt elmondhatta volna, mire szolgál a burok. - A burok vírusok és toxinok ellen véd - felelte. - De akármit csinálunk a testtel, annak mellékhatásai vannak. Nem az én feladatom eldönteni, hogy ezek a mellékhatások elfogadhatók-e, vagy sem; az engedélyező hatóságok ragaszkodni fognak hozzá, hogy a termék használatának minden következményét nyilvánosságra hozzuk… a döntés pedig a fogyasztóké lesz. Nagyon szép: a kormány kicsavarja a karjukat, „kényszeríti” őket, hogy elárulják a termék legvonzóbb tulajdonságát. - És mit mondanak a piackutatások? - Ez szigorúan titkos. Majdnem megkérdeztem tőle: És pontosan mikor jött rá, hogy meleg vagyok? Miután felfogadott - vagy még előtte? A robbantás reggelén, miközben összeállítottam
Janet Lansing aktáját., ő is aktákat állított össze azokról, akik szóba jöhettek a nyomozásnál? És egyszerűen ellenállhatatlanul csábítónak találta a legnagyobb PR előnyt, a pártatlanság nagypecsétjét? Nem kérdeztem meg. Még mindig azt szerettem volna hinni, hogy nincs jelentősége: felbérelt, és én meg fogom oldani az ügyet, mint bármelyik másikat, és semmi más nem számít. Lementem a bunkerbe, ahol a kobaltot tárolták, a Szövetségi Centenáriumi területének legszélén. A csapóajtó masszív volt, de a zárja egy vicc, ráadásul semmilyen riasztóval nem szerelték fel; egy tíz éves gyerek is be tudott volna törni. Mindenféle alacsony szintű, rövid élettartamú radioaktív hulladékkal teli ládák tornyosultak a mennyezetig, elállva az egyetlen félgömbablakon beszűrődő fény útját; 246 nem csoda, hogy korábban nem fedezték fel a lopást. Még pókhálók is lengedeztek a sarkokban - de mutáns pókokat nem láttam. Öt perc szimatolás után, kölcsönkért dózismérőm egyre erősödő hangját figyelve, örömmel jöttem ki… hiába okozott volna egy hétköznapi mellkasröntgen tízszer nagyobb károsodást. Hogy nem vette észre ezt Mendelsohn: hogy milyen irracionálisak az emberek, ha a sugárzásról van szó, hogy mekkora kárt okoz az ügyének ha felfedezik a kobaltot? Vagy pontosan az zavarta meg az ítélőképességét, hogy teljes mértékben tisztában volt a kockázat minimális voltával? A megfigyelőcsoport naponta elküldte a jelentését. Drága szolgáltatás volt, de a LEI fizette. Mendelsohn nyíltan találkozott a barátaival - elmondta, hogyan faggattam ki, dühösen figyelmeztette őket, hogy minden bizonnyal megfigyelés alatt állnak Beszélgettek a magzatburokról, a - törvényes - ellenállás lehetőségeiről, a robbantás okozta problémáikról. Nem tudtam megállapítani, hogy az egészet az én kedvemért játszották-e el, vagy hogy Mendelsohn szándékosan csak azokat a barátait kereste-e fel, akik őszintén hittek abban, hogy semmi köze a merényletekhez. Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy ellenőriztem a barátai történeteit Egyikük esetében sem találtam bizonyítékot arra, hogy valaha is szabotázst vagy bármilyen erőszakos cselekedetet követtek volna el - nem is beszélve a nagy erejű robbanóanyagokkal szerzett tapasztalatról. De hát nem is hittem benne komolyan, hogy egyenesen a robbantókhoz vezet majd el. Mindössze közvetett bizonyítékaim voltak. Nem tehettem mást, tovább gyűjtöttem az apró részleteket, és reméltem, hogy a tények hegye előbb-utóbb eléri a kritikus tömeget - vagy hogy Mendelsohn megtörik a nyomás alatt, és hibát követ el. Teltek a hetek, és Mendelsohn szemtelenül kitartott. Még röpiratokat is nyomatott, hogy szétszórja őket a Mardi Grason - ugyanolyan élesen elítélve a robbantást, mint a LEI-t a titkolózásért. Az éjszakák egyre forróbbak lettek. Egyre idegesebb lettem. Nem tudom, Martin mit gondolt, mi történik velem, de fogalmam sem volt, hogyan fogjuk átvészelni a fenyegetően közelgő leleplezést. Képtelen voltam szembenézni, milyen visszacsapása lesz annak, amikor az ATOMTERRORISTA összekapcsolódik a MELEG CSECSEMŐMÉRGEZŐK-kel a napi hírekben - és teljesen mindegynek tűnt, hogy Mendelsohn letartóztatása fogja-e a nyilvánosság elé tárni az ügyet, vagy a LEI-t vádoló és saját magát felmentő sajtótájékoztatója; akárhogy is, a vizsgálat azután már csak cirkusz lesz. Próbáltam nem gondolni rá; már elkéstem azzal, hogy bármit is másképp csináljak, hogy visszaadjam az ügyet, hogy elmondjam Martinnak az igazságot. Úgyhogy ragaszkodtam a csőlátásomhoz. Elaine átfésülte a radioaktív szemétbunkert nyomok után, de a több hetes elemzőmunka sem hozott eredményt. Én kifaggattam a Biofile őreit, akiknek (elméletileg) látniuk kellett volna a monitorjaikon, amint a kobalt a helyére került - d e egyik sem emlékezett egy szokatlanul nagy és különös alakú csomaggal érkező ügyfélre, amint hanyagul rossz helyre indul. Végre sikerült megszereznem az engedélyeket, hogy átvizsgáljam Mendelsohn elektronikus adatait, a születésétől kezdve. Pontosan egyszer tartóztatták le, húsz évvel azelőtt, mert sípcsonton rúgott egy - állami - rendőrt egy tüntetés során, amit az valószínűleg - magában - támogatott. A vádakat ejtették. Az elmúlt másfél évre érvényben lévő bírósági végzése volt arról, hogy korábbi szeretője nem mehet egy kilométernél közelebb a lakásához. (A nő a Tetanusz Svájcibicska nevű együttes
zenésze volt; kétszer ítélték el testi sértésért.) Semmi sem utalt ismeretlen eredetű jövedelemre vagy szokatlan költekezésre. Nem hívták ismert fegyver- és 247 robbanóanyag-kereskedők, vagy azok ismert vagy gyanított társai, mint ahogy ő sem hívta azokat. Ám mindezt megtehette fizetős telefonokkal és készpénzzel is, ha gondosan megszervezte. Úgy tűnt, Mendelsohn egyetlen hibás lépést sem fog elkövetni, amíg figyeltetem. Azonban akármilyen óvatos is volt, a robbantást nem követhette el egyedül. Egy olyan haszonleső, ideges vagy lelkiismeret-furdalástól gyötört valaki kellett nekem, akiből kihúzhatok valamit. Elterjesztettem a hírt a szokásos csatornákon: hajlandó vagyok fizetni, hajlandó vagyok üzletet kötni. Hat héttel a robbantás után kaptam egy névtelen E-mailt. Legyen ott a Mardi Grason. Se fegyver, se drót. Keresni fogom. 29:17:5:31:23:11 Több mint egy óráig játszadoztam a számokkal, próbálva valami értelmet kihámozni belőlük, aztán megmutattam őket Elaine-nek. - Vigyázz, James! - szisszent fel. - Miért? - Ez annak a hat nyomelemnek az aránya, amit a robbantás után visszamaradt üledékben találtunk. A Mardi Gras napját Martin azokkal a barátaival töltötte, akik szintén részt vettek a felvonuláson. Én a légkondicionált irodában üldögéltem, és egy olyan tévécsatornára kapcsoltam, ami az előkészületek utolsó szakaszát közvetítette, időnként egy-egy szakértővel taglalva az esemény történetét. Az elmúlt negyven évben a melegek és leszbikusok Mardi Gras-a a rendőrséggel és a helyi hatóságokkal való ronda összetűzések sorozatából a világ minden táján turista-szórólapokon hirdetett, pénzt hozó látványossággá alakult át. A kormányzat minden szinten áldását adta rá, politikusok és üzletemberek vezették - és most már mint minden szakmának, a rendőrségnek is megvolt a saját színpada. Martin nem volt transzvesztita (sem kigyúrt bőrfetisiszta, vagy bármilyen két lábon járó klisé); egyszer egy évben rikító jelmezt öltenie ugyanolyan hamis és mesterkélt volt a részéről, mint a legtöbb heteroszexuális férfi részéről lett volna. Mégis azt hiszem, megértettem, miért tette. Bűntudatot érzett, amiért hétköznapi ruháiban, természetes viselkedésével, beszédével, modorával „elment volna heterónak”. Soha, senki előtt nem titkolta szexualitását - de az nem tűnt fel azonnal annak, aki nem ismerte. Neki a Mardi Grason való részvétel egyfajta szolidaritási gesztust jelentett, szolidaritást azokkal a melegekkel, akiket mindig és mindenhol f el lehetett ismerni - s akiket épp emiatt a legjobban sújtott az intolerancia. Szürkületkor elkezdtek gyülekezni a nézők az útvonal mentén. A levegőben megjelentek a hírszolgáltatók helikopterei - kameráikat egymásra irányítva bizonyították nézőiknek, hogy ez Esemény. A lovas tömegirányítók - gyermekkorom kék egyenruháira emlékeztető öltözékben - kikötötték lovaikat a hot-dogos standok mellett, és felkészültek az előttük álló hosszú éjszakára. Nem tudtam, hogy akart megtalálni a robbantó, miután elvegyültem a több százezres tömegben - ezért amikor kijöttem a Nexus épületéből, a biztonság kedvéért háromszor, lassan körülhajtottam a tömböt a kocsimmal. Mire sikerült elvergődnöm egy olyan helyre, ahonnan láttam is valamit, elmulasztottam a parádé kezdetét; legelőször egy hosszú, híres és hírhedt buzik óriási műanyagfejeit viselő sort pillantottam meg. (A szó láthatólag kezdett ismét divatba jönni, több éves kegyvesztettség után ismét nem-pejoratívnak minősítették.) Annyira 248 Disney-s volt az egész, hogy majd’ elhánytam magam - és igen, ott jött Bernadette, a világ első leszbikus rajzfilmegere. A megörökített emberek közül csak hármat ismertem fel - a nyúzottnak és ehhez méltóan vidámnak tűnő Patrick White-ot, a szarkasztikusan somolygó Joe Ortont és a mefisztofelészi vigyorú J. Edgar Hoovert. Egyébként minden felvonuló sálján ott állt a neve - nem mintha ez sokat ért volna. - Ki a fene volt az a Walt Whitman? - kérdezte mellettem egy fiatal férfi a barátnőjétől. - Fogalmam sincs - rázta meg a fejét a lány. - Alan Turing?
- Megfogtál. Azért lefényképezték mind a kettőt. A legszívesebben odaüvöltöttem volna a felvonulóknak: Na és? Néhány buzi híres volt. Néhány híresség meg buzi. Micsoda meglepetés! Azt hiszitek, hogy ettől a tieitek lettek? Persze csendben maradtam - miközben körülöttem mindenki ujjongott és tapsolt. Kíváncsi lettem volna, milyen közel van a robbantó, meddig hagy még izzadni. A Panopticon - a megfigyelő-cég - még mindig követte Mendelsohnt és minden ismert társát, kiknek legtöbbje valahol a parádé útvonalán tartózkodott és a röplapjait osztogatta. Úgy tűnt, egyik sem követett. Szinte biztos, hogy a robbantó kívül esett az általunk felgöngyölített baráti hálózaton. Vírus-, drog- és káros anyagok elleni ernyő - vagy eszköz a heteroszexuális gyerekek garantálására. Maga szerint melyikkel keresnének többet? Az ujjongó nézőktől körülvéve - legalább a felük vegyes pár, gyerekekkel - szinte nevetni tudtam volna Mendelsohn félelmein. Ugyan ki vallaná itt be, hogy megvenné a buroknak azt a változatát, amelyik segítene elpusztítani szórakozásuk forrását? De a show megtapsolása nem jelentette azt, hogy bárki is szívesen látta volna a saját húsát és vérét részt venni benne. Egy órával a parádé kezdete után úgy döntöttem, hogy kimegyek a legsűrűbb tömegből. Ha a robbantó nem tudott elérni a tolongó emberek között, akkor semmi értelme ott maradni. Vagy száz bőrbe öltözött nő hajtott el előttünk - zajkeltővel ellátott - elektromos motorkerékpárokon, kereszt alakzatban, egy MOTOROS MACÁK JÉZUSÉRT feliratú transzparens mögött. Eszembe jutott az a kis fundamentalista csoport, akik mellett korábban elmentem - háttal álltak a felvonulásnak, nehogy sóbálvánnyá változzanak, gyertyákat égettek és esőért imádkoztak. Elvergődtem az egyik hot-dog árusig, vettem egy hideg hot-dogot és egy meleg narancslevet, próbálva figyelmen kívül hagyni a lótrágya szagát. A hely mintha vonzotta volna a rendfenntartókat; miközben ettem, maga J. Edgar Hoover is arra tévedt, úgy dülöngélve, mint egy gonosz Micimackó. Miközben elment mellettem, odaszólt: - Huszonkilenc. Tizenhét. Öt. Végeztem a hot-dogommal és utána eredtem. Egy elhagyott mellékutcában, egy szupermarket parkolója mögött állt meg. Amikor odaértem hozzá, elővett egy mágneses szkennert. - Se fegyver, se drót - mondtam. Végighúzta előttem a műszert. Igazat mondtam. Tud beszélni azon az izén keresztül? - Igen. - Az óriási fej furcsán megbillent; nem láttam rajta szemlyukat, de a fickó nyilván nem volt vak. - Oké. Honnan származott a robbanóanyag? Tudjuk, hogy Szingapúrból lopták el, de ki volt az itteni szállítójuk? 249 Hoover mélyen, tompán felnevetett. - Ezt nem fogom elárulni. Egy héten belül halott lennék. - Akkor mit fog elárulni? - Én csak gyalog voltam. Mendelsohn szervezett meg mindent. - Ne mondja! És mivel tudja bizonyítani. Telefonbeszélgetések? Pénzügyi tranzakciók? Megint csak nevetett. Azon kezdtem töprengeni, vajon hány felvonuló tudhatja, hogy ki bújt J. Edgar Hoover jelmezébe; még ha most meg is lépne, később jó eséllyel rátalálnék. Ekkor fordultam hatra, és láttam meg hat, teljesen ugyanolyan Hoovert befordulni a sarkon. Mindegyiknél baseball-ütő volt. Előreléptem. Hoover Egy pisztolyt rántott és az arcomra célzott vele. - Térdelj le! Lassan, és kezeket tarkóra! Engedelmeskedtem. Ő rajtam tartotta a fegyvert, én a ravaszon tartottam a szemem, de hallottam, hogy megérkeznek és a hátam mögött félkörbe állnak a többiek is. - Nem tudod, mi történik az árulókkal? - kérdezte Hoover Egy. - Nem tudod, mi fog történni veled?
Lassan megráztam a fejem. Nem tudtam, mit mondhatnék, mivel járnék a kedvében, úgyhogy az igazat mondtam. - Hogy lehetnék áruló? Kit árulhatnék el? A motoros macákat? A William S. Burroughs táncosokat? Valamelyik a hátam mögött tarkón vágott a baseball-ütőjével. Nem teljes erőből; előretántorodtam, de nem estem el. - Nem ismered a történelmet, Mr. Pig? Mr. Polizei? A nácik haláltáborokba dugtak minket. A reageniták megpróbáltak az AIDS-szel eltenni minket láb alól. És most itt vagy te, Mr. Pig, és azoknak dolgozol, akik el akarnak tüntetni minket a föld színéről. Nekem ez árulásnak tűnik. Csak térdeltem, a pisztolyt bámulva, képtelenül arra, hogy megszólaljak. Az igazság túl bonyolult, túl szürke, túl zavaros volt. Vacogni kezdett a fogam. Nácik. AIDS. Népirtás. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy megérdemlem a halált. Könnyeket éreztem az arcomon. Hoover Egy felnevetett. - Hu, Mr. Pig! - Valaki a vállamra ütött az ütőjével. Előrezuhantam, egyenesen az arcomra; féltem elvenni a kezem a tarkómról; megpróbáltam felkelni, de egy csizma taposott a nyakamra. Hoover Egy lehajolt, és a fejemhez nyomta a pisztolyt. - Lezárod az ügyet? - suttogta. - Kidobod a Catherine ellen szóló bizonyítékokat? Tudod, a barátod veszélyes helyekre is jár; minden barátra szüksége lehet. Csak annyira emeltem fel az arcom az aszfaltról, hogy válaszolni tudjak. - Igen. - Jól van, Mr. Pig. Ekkor hallottam meg a helikoptert. Kipislogtam a szememből a port, és megláttam a talajt, sokkal fényesebben, mint szabad lett volna - egy reflektor irányult ránk. Vártam a sziréna hangját. Nem történt semmi. Vártam, hogy a támadóim elmenekülnek. Hoover Egy levette a lábát a nyakamról. Aztán mind nekem estek a baseball-ütőkkel. Össze kellett volna gömbölyödnöm, a kezemmel kellett volna védenem a fejemet, de a kíváncsiság erőt adott; megfordultam, és felnéztem a helikopterre. Természetesen 250 egy tudósító-csoport volt az, szóba sem jöhetett, hogy etikátlan módon épp akkor tegyenek tönkre egy jó sztorit, amikor az kezdett képernyőre valóvá válni. Ennek legalább volt valami értelme. A verőembereknek viszont semmi értelme sem volt. Miért maradtak még mindig? Pusztán annak az öröméért, hogy néhány másodperccel tovább verhetnek? Senki sem ilyen hülye, senki sem hagyja ennyire figyelmen kívül a PR-t. Felköhögtem két fogamat, és ismét elrejtettem az arcomat. Azt akarják, hogy az egész adásba kerüljön. Akarják a főcímeket, a visszacsapást, a felháborodást! ATOMTERRORISTÁK! CSECSEMŐMÉRGEZŐK! BRUTÁLIS BARMOK! Démonizálni akarták az ellenséget, akinek kiadták magukat. A Hooverek végül eldobták az ütőket, és futásnak eredtek. Vért nyálazva feküdtem, ahhoz is gyenge voltam, hogy felemeljem a fejem, és megnézzem, mi kergette el őket. Valamivel később patkócsattogást hallottam. Valaki leugrott mellém a földre, és kitapintotta a pulzusomat. - Nem fáj - mondtam. - Jól érzem magam. Boldog vagyok. Aztán elájultam. A második látogatáskor Martin Catherine Mendelsohnt is magával hozta a kórházba. Megmutatták a LEI sajtótájékoztatóját, amit a Mardi Gras után tartottak két órával Mendelsohn bejelentésének tervezett időpontja előtt. - A legújabb események fényében - mondta Janet Lansing - nincs más választásunk, mint a nyilvánosság elé lépni. Üzleti okokból jobb szerettük volna titokban tartani a technológiát, de most ártatlan életek kerültek veszélybe. És amikor az ember a saját fajtája ellen fordul… A nevetéstől felsajdultak a varratok az ajkamban. A LEI robbantotta fel a saját laboratóriumát. Ők sugározták be a szövettenyészeteiket Azt remélték, hogy amikor a bizonyítékok elvezetnek hozzá, fedezni fogom Mendelsohnt, mert szimpatizálok az ügyével. Később tippeket adtak volna egykét oknyomozó riporternek, akik leleplezték volna az „összeesküvésünket”.
És megteremtődött volna a tökéletes hangulat a termék piacra dobásához. Viszont mivel folytattam a nyomozást, ebből kellett a lehető legtöbbet kihozniuk: rám küldték a Hoovereket, akik azt állították, hogy kapcsolatban állnak Mendelsohnnal, és megbüntettek a túlbuzgóságomért. - Minden, amit a LEI kiszivárogtatott rólam… a kobalt, a kulcs a széfhez… már szerepelt a nyomtatott röplapokban - mondta Mendelsohn. - De úgy tűnik, a médiának ez nem sokat számít. Most már én vagyok a Harbour Bridge-i Gammasugár Terrorista. - Soha nem fogják vád alá helyezni. - Hát persze, hogy nem! Úgyhogy soha nem is fognak ártatlannak találni. - Amikor kikerülök innen, rájuk szállok - jelentettem ki. Pártatlanságot akarnak? Előítéletektől mentes nyomozást? Akkor most megkapják, amiért fizettek. Leszámítva a csőlátást. - És ki fog fizetni érte?- kérdezte Martin halkan. - A LEI biztosítója - mosolyogtam el fájdalmasan. Amikor elmentek, elaludtam. Hirtelen, fullasztó álomból ébredtem. Még ha be is bizonyítanám, hogy az egész ügy a LEI marketing-fogása volt - még ha a vezetőik felét börtönbe is ültetnék, még ha magát a vállalatot is megszüntetnék −, valaki akkor is a technológia birtokába jutna. És így vagy úgy, de végül eladná. 251 Ezt nem vettem észre fanatikus semlegességemben: gyógymódot nem lehet betegség nélkül eladni. Úgyhogy még ha igazam is volt abban, hogy semleges maradtam - még ha nem is létezik másság, amiért harcolni kellene, amit el lehetne árulni, amit meg lehetne őrizni −, a burok eladásának legjobb módja az lenne, ha kitalálnának egyet. És ha nem is lenne tragédia, hogy egy évszázad múlva csak heteroszexualitás létezne, az egyetlen ösvény, mely ide elvezethetne, a hazugság, a bántalmazás és a gyalázkodás ösvénye lenne. Ezt megvennék az emberek, vagy sem? Egyszerre félni kezdtem, hogy igen. 252 Joe Szakmary BOSSZANTÓ TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK Parajelenségeket Kutató Tudományos Központ, Alagsor 2, Collins Street, Footscray Melbourne, Australia Tisztelt Vezérigazgató úr, Dummer Béla vagyok Magyarországról. Egy intergalaktikus bűneset kivizsgáláshoz kérem segítségüket. Én már próbálkoztam a magyar rendőrségnél, az Interpolnál, az FBI-nál és mivel egyik sem méltatott semminemű válaszra, így most önökben van az utolsó reményem. Az egész úgy kezdődött, hogy egy szabályos, repülő csészealj felsugárzott engem az autómmal együtt, pedig nehéz egy dög a furgonom! Persze csak én kellettem nekik, amint kiszedtek belőle, az autót visszaejtették, vigyázva, hogy lakatlan területre essék. Egész biztosan tudták, hogy abban az iskolában senki sem tartózkodik éjszaka. Különben meg volt gépjármű biztosításom, és már úgyis ideje volt az ócska járgányt lecserélni. A meztelen csigák - mert így neveztem el őket, a nagyfokú hasonlóság miatt, bár a mi csigáink tudtommal szagtalanok, igaz sohasem szaglásztam őket - először alaposan megvizsgáltak, de hát mi is ezt tennénk egy idegen bolygón egy idegen lánnyal, hehehe, akarom mondani egy idegen lénnyel, nem? A vizsgálatnál eléggé vigyáztak rám és csak alig-alig volt kellemetlen, például a háborúban érzéstelenítés nélkül húzták ki az ember fogát, hát az biztos kellemetlenebb volt mint ez, a bal kezem kisujja meg sohasem volt igazán kihasználva. Képeket kezdtek nekem mutogatni, és igazán nem sok áramütés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy hangosan meg kell neveznem, amit látok. Rövidesen már tudtunk beszélgetni, kis dobozkákat helyeztek magukra és rám is, és amit mondtam, lefordította nekik nyálra. Igen, ők nyállal kommunikálnak, sok mindent nem tudok erről, csak annyit, hogy számít a vastagság, cseppméret, átlátszóság, folyási sebesség,
síkosság és ragacsosság. Szóval, az ő dobozkájuk megértette az én beszédemet, és ahogy megszólaltam, már folyt is ki belőle, rá a testükre a nyál. Az én dobozkámat nekik meg kellett érinteni és beletölteni a mondanivalójukat, ami egyből lefolydult (hehehe) magyarra. Szellemes megoldás volt, bár jobban is meg lehetett volna oldani a már korábban megbeszélt témák eltávolítását. De mit panaszkodom, rövidesen beszereztem néhány váltás fürdőlepedőt, és a probléma meg volt oldva. 253 Az első dolog, amit mondtam nekik az volt, hogy szerencséjük van, hogy pont engem fogtak ki. Kérdezték, hogy miért? Hát azért mert én nagyon elfogulatlan vagyok velük szemben, nagyon toleráns és ez nem csak az én véleményem, hanem a feleségemé is. Én már rengeteg fantasztikus történetet olvastam, amiben két jóindulatú civilizáció találkozása tragédiában végződött, mert teljesen félreértelmezték egymás cselekedeteit. Bármit is tesznek, ami a mi kultúránk szerint illemtelen vagy akár tabu, én megértem, hogy nekik teljesen más az értékrendszerük, és a legmesszebbmenőkig hajlandó vagyok alkalmazkodni hozzájuk. Biztos vagyok benne, hogy egy idő után ők is megtanulják és tisztelni kezdik a mi szokásainkat, míg végül kialakul egy modus vivendi. Erre azt kérdezték, hogy vannak-e kicsinyeim? Hát nagyon megörültem a barátságos tónusnak, mutattam is nekik a kulcstartómat, amibe drága nőm beletetette a kisfiunk képét. Ők nem akarták, vagy nem tudták megmutatni az ő kicsinyeiket, de egyből meg kívántak minket látogatni. Kicsit nehéz volt a magasból tájékozódni, de végül sikeresen landoltunk a háztetőnkön. Előre akartam menni, hogy egy kicsit felkészítsem az asszonyt a látogatóinkra, de újdonsült barátaim egy pillanatra sem akartak megválni tőlem, így elég hirtelen toppantunk be. Éjszaka lévén nem is akartam felébreszteni a gyereket, így a kulcsommal engedtem be magam. Hát volt számukra meglepetés! Erika sikoltozni kezdett és hol engem, hol Jánost ráncigálta, hogy öljük meg a „szörnyetegeket”. Már nyúlkált a telefon után is, de még időben elvágtam a zsinórját. Egy kicsit kavargott a fejem a zajtól, azt sem értettem teljesen, hogy János mit keres nálunk egy szál gatyában, de legfőképp Erika primitív reagálása háborított fel. Miért van az, hogy az ismeretlennel szemben az első reakció a félelem, az agresszió? Miért nem a kíváncsiság, a megismerés vágya dominál? Legalább az én példámon keresztül meg tudom mutatni távolból érkezett látogatóinknak, hogy vannak közöttünk kivételek. Barátaim (a „csiga” az olyan pejoratív hangzású, nem?) betömték nőm száját valami ragaccsal, Jánost pedig lefogták, mert konyhakéssel támadt nekik. Primitív állat ez a János, egy rőtszőrü, ösztönvezérelt izomcsomó, nem is barátkoztam volna vele, ha a feleségem nem erőlteti annyira. Erika amúgy eléggé érdekelte őket, mert csöpögő csápjaikat testének mindenféle szegletébe, ficakjába belenyomták, én meg közben hangosan nyugtatgattam, mondtam neki, hogy engem is jó alaposan megvizsgáltak, mutattam a hiányzó kisujjamat, végső soron a tudományt szolgáljuk ezzel, még ha főleg az ő tudományukat is. Persze nejem korábbi ricsajozására felébredt a gyerek, és a szemét dörzsölve betipegett a szobába Az egyik lény rögtön körbefonta, az meg sikoltozni kezdett, hogy marja a bőrét a csiganyál. Mondtam neki: - Lajoska, a szeplős bőr sokkal érzékenyebb az átlagosnál, úgyhogy tűrjed még egy kicsit, viselkedj udvariasan, mert ezek a lények messzi földről érkeztek és az egész emberiségről, sőt az egész naprendszerről meg lesz a véleményük, ha undok vagy velük. Persze ő csak tovább üvöltött, hogy már nem érzi a karját meg ilyenek, mit tudok tenni, az anyja nevelése. Azért nagyon udvariasan szóltam, hogy engedjék már el Lajoskát, tudom, hogy csak ismerkedni, barátkozni akarnak vele, de szegény kölyök nagyon meg van rémülve. A megszólított egyed nem nagyon reagált a kérésemre, túlságosan leköthette őt a fizikai kontaktus kiépítése fiammal. Meglehetősen tanácstalanul álltam ott. Szerencsére a többi lény jobban figyelt rám, vagy kulturálisan érzékenyebbek lehettek, mert egy kis vita keletkezett közöttük, a többség az én partomat fogta, egy pedig Lajoskát. Volt köztük némi csúszós-mászós tusakodás, 254 egymásra tekeredés, valami savat is használhattak, mert füstölni kezdett az egyik bőre, de végül a fiacskám kiszabadult, én meg büszkén bizonygattam Jánosnak és Erikának,
hogy a diplomácia eszközeivel kell mindig operálni, nem késsel. (Egy sebésznek persze nem mondtam volna ezt, hehehe). Nem tudom, mennyire győztem meg őket, mert János se szólni, se mozdulni nem tudott, az ostoba nő meg most sem figyelt rám, hanem Lajoskával a hóna alatt rohant a fürdőszobába. (ezen a ponton egy kézzel írott cédula található a levél lapjai közé helyezve) Tisztelt címzett! Én lennék a János, a Béláék barátja, és most már hatóságilag bejelentett szobabérlője is. Béla ezt a levelet Erikára bízta, hogy adja fel, aki átadta nekem, hogy döntsem el, mit akarok vele csinálni. Hát én ezt a sületlenséget most elolvastam és engedelmükkel egy kicsikét közbepofáznék Mert ez a Béla, kimondom én feketénfehéren, kinyalta ezeknek a csigáknak a nyálkás seggét. Mindenben nekik adott igazat, nekem a régi barátnak (még a katonaságnál haverkodtunk össze, vittem róla ugye a híreket Erikának, aki akkor még csak a menyasszonya volt, de ez nem is fontos itt) nem hogy nem segített kiszabadulni, de folyton ellenőrizte, hogy elég feszesek-e rajta m a csigák nyálszalagjai. Na mindegy azóta kibékültünk meg nem sok szobabért kell fizetnem, így félre is tudok tenni, meg ugye minden szempontból utánam van nézve, úgyhogy spongyát rá. De amit fontosnak tartanék, hogy tudjanak az az, hogy én a csigákat soha nem bántottam, pedig lehetett volna okom rá. Amikor egymás közt dulakodtak hátrahagytak egy halom beszédre elhasznált nyálrakást. Ez közvetlenül az események után az egyik UFO kutatóval beleraktuk a Bélánál maradt dobozkába, és a kutató szavai szerint is „eredeti frissességükben” tudtunk megszólaltatni. Csiga1: Hús, táplálék éhes vagyok hím túl hájas, másik túl szőrös, gyerek pont jó méret, mit akarsz, menj k. anyádba, aki lepetézett téged, nem, nem adom, enyém. Csiga2: Állítsd magad, először jöttünk tajga felett, felrobbantottad felderítő egységet, másodszor Roswellnél cserbenhagytad fiúkat, most ezt bulit is akarod cseszni? Szex már volt, mindjárt kaja is lesz. Amikor ezt az irományt megmutattam Bélának csak a szemembe röhögött, és azt mondta, hogy nagyon naivnak és hiszékenynek nézem őt. Hát csak gondoltam, ezt is jó volna tudni az uraknak mert a Béla levele alapján nem sejtenék, hogy ezek a nyálas csigák bármilyen rosszban is sántikáltak volna. Tisztelettel, Kakukk János (innentől folytatódik az eredeti levél) Miután lenyugodtak a kedélyek, újdonsült barátaim az értésemre adták, hogy szeretnének sok emberrel megismerkedni, lehetőleg minél fiatalabbakkal, hogy közülük kiválaszthassák a legmegfelelőbbeket. Hogy mire kell megfelelőnek lenniük, azt nem sikerült elmagyarázniuk. Feltételezve azonban, hogy az idegenek civilizációja és kultúrája sokkal régebbi, mint a miénk, semmit sem lehet kizárni. Talán ezeknek a célszemélyeknek adták volna át az évmilliók során felhalmozott tudásukat? 255 Gondoltam jobb lenne olyanfajta emberekkel találkozniuk, mint én, akik nem félnének tőlük amikor meglátják őket, sőt még örülnének is. Rövid tanakodás után, eszembe jutott, hogy van az ufológusoknak egy törzshelye, ahonnan még ilyenkor is mindig pásztázzák az eget a távcsöveikkel. Igen, ők nem félnének, őket is a megismerés vágya hajtja, ami legyőz minden fajok közötti akadályt. A biztonság kedvéért magunkkal vittük a családomat és Jánost is. Erika megint hangoskodni próbált, de az egyik lény figyelmeztette, hogy a gyerekek isszák meg a levét, ha bajt csinál. Nem tudom ezzel mire utalt, bizonyára táplálni és nem bántani akarta a lurkót, amint azt feleségem rosszhiszeműen állította. Aki mindenesetre lecsöndesedett, és csak halkan panaszkodott, hogy fáj a hasa. Amikor leszálltunk a külvárosi ház udvarára, először döbbent csend fogadott minket, aztán húsz torokból egyszerre harsant fel, hogy „Tudtam! Mindig is tudtam! Én megmondtam!”, aztán megrohantak minket. A legkevésbé sem csodálkoztak barátaim külsején, kommunikációjuk módján vagy János bebábozódott állapotán. Bevallom, meghatott ez a nagyfokú nyitottság, úgy éreztem, hogy megértő, jó cimborák közé kerültem, akik velem együtt azon vannak, hogy elmélyítsék a fejők közötti harmóniát. Mennyi mindent akartak tudni, egymást letaposva üvöltve ránk kérdéseiket Például, hogy a látogatók űrhajója speciális műanyagból készült-e,
egykristályból kiöntve. Van-e bennük forgó rész vagy szabad energia hajtja őket? Képesek a másodperc töredéke alatt irányt és lábméretet változtatni, úgy viselkedni, mint egy törpebolygó? Kapcsolatban álltak-e Atlantisszal, netalántán volt-e közük az elsüllyesztéséhez és tudják-e hogy az atlantiszi kultúra a Zendek titkos lakóhelyén, a Himalája egyik igen magasan fekvő völgyében él tovább, mind a mai napig. Ezekre a kérdésekre én, a tolmács, folyton csak azt a választ kaptam, hogy „éhes, éhes, nagyon éhes”, mondjuk az éhség az lehet fizikai és szellemi is, de mindkét értelme egy kicsit laposan hangzott, úgyhogy inkább mindent ráhagytam a lelkes hallgatóságra, mindenre igent mondtam. Eddig nem is volt baj, de akkor elkezdték firtatni, hogy a Tunguz meteoritnak miért nincsen robbanási krátere, és azért raknak implantátumokat az általuk eltérített emberekbe, mert a fehér faj fejkeveredésre lépett? Nem tudom, hogy a kérdéseknek volt-e ehhez köze, de messziről jött vendégeink ekkor ráolvadtak a legfiatalabb ufósokra, pontosan úgy, mint korábban Lajoskára. Akartam mutatni nekik, hogy semmi pánik, hiszen ugyanez történt a fiammal is, és tessék, egy hajszála sem görbült meg, amikor észrevettem, hogy Lajoska és Erika is eltűnt. Szerencsére maguk az ufósok nyugtatgatták egymást, mondván, hogy a látogatók valamilyen közvetlen bioáramos kommunikációval próbálkoznak, mert végre tiszta vizet akarnak önteni a pohárba ezekkel a korábbi látogatásokkal kapcsolatban. Sikerült a többséget megnyugtatni, kivéve azokat, akikre ráfonódtak, meg azokat, akik újabb FBI konspirációt sejtettek az események mögött. (Az ő elméletüket támogatja az a tény, hogy az FBI nem reagált az esettel kapcsolatos leveleimre.) Ez utóbbiak közül az egyik felszólított mindenkit, hogy tudaterővel „fényburkot” képezzenek maguk köré. Biztos vagyok benne, hogy a bioáramos kommunikáció segítségével minden tisztázódott volna, ha nem robban fel az UFO. Igen, sajnálatos módon ez történt. Mint később kiderült, a feleségem kiszabadította Jánost, vagy inkább rászabadította őket mit sem sejtő vendégeinkre. Illetve az űrhajójukra. Én erről meg vagyok győződve, de a tárgyilagosság kedvéért megjegyzem, hogy a fényburkos ufológus is magára vállalta a feletőséget. Aki másnak vermet ás, maga esik bele alapon mentális parancsot adott a védőburokra sugárzó ártalmas energiának, hogy menjen oda vissza, ahonnan küldték. Nem szeretnék ezzel a fickóval rosszban lenni… 256 Mindenesetre a robbanás nem okozott kárt a környezetben, mert befelé ment minden, valamilyen vákuum alapon működött a dolog, amint azt a fényburkos elmagyarázta. Az űrhajó elvesztése önmagában is szörnyű szerencsétlenség lett volna, de még borzasztóbb tragédia volt, hogy a robbanással egy időben mindegyik lény, egytől-egyig, azonnal elpusztult, tehetetlenül rángatózó csápjaik lassan összezsugorodtak és az egész testük olajos pocsolyává olvadt szét. Amikor a szörnyű veszteségből felocsúdva ismét képes voltam összefüggően gondolkodni, az ufósok megmagyarázták, hogy azért haltak meg, mert a robbanás miatt megszűnt a központi bioáram-erősítő adó sugárzása. Ha időben hibrizálódnak velünk, akkor a következő nemzedék már képes lett volna alkalmazkodni a földi viszonyokhoz. Kérdeztem, ezt honnan tudják? Ha majd én is évek óta figyelem az ufókat, akkor én is tudni fogok ilyeneket Végül is senkinek sem lett semmi baja, leszámítva egy-két cseppfolyósított fület, vagy kézfejet, amire viszont tulajdonosaik rendkívül büszkék voltak. Ez - mint mondták - díszpáholyt fog biztosítani számukra minden ufós találkozón. Ha nem szakad meg idejekorán a bioáram, nem keletkezett volna bennük még ez a kis kár sem. Más kézzelfogható nyoma nem maradt a látogatásnak kivéve a fordításra használt dobozt (ami pont olyan mint egy májkrémes doboz, az ufósok szerint ez szándékos), a hozzávaló nyálak már sajnos megromlottak, és ki kellett dobni mindet. A feleségemnek azóta is fáj a hasa és elég sűrűn hány, gondolom az elszenvedett idegesség miatt. Lajoskának viszont nem ártott a kaland és vörösgyapjas fejecskéje szépen okosodik. Egyébként a sors különös tréfájaként, mostanában nagyon elszaporodtak a kertünkben a csigák. Pedig régen esett az eső. Hát itt tartunk most, ha kivizsgálásra érdemesnek tartják ezt az esetet, szívesen állok rendelkezésükre. Tisztelettel, Dummer Béla 257
Allen Newman A NYOMOZÓGÉP l. Jorel McBride a súlytalanság-gömbben talált rá a feleségére. Valerie akkor már több órája halott lehetett. A koponyája felső része hiányzott, s a vér- és agyvelődarabkák apró aszteroidák gyanánt lebegtek a feje körül. Jorel már mindenhol kereste a feleségét, bejárta az egész házat, és felhívta az ismerősöket is. Mielőtt a rendőrséghez fordult volna, a biztonság kedvéért benézett a Valerie által sokat használt szobába. Az asszony kérésére építették hozzá a házukhoz a fém lakógömböt, amely az űrhajókhoz hasonlatosan került berendezésre. Valerie ugyanis űrjáró volt, és élete felét súlytalanságban élte le. A Földön esetlennek és bumfordinak érezte magát, ezért szüksége volt arra, hogy ideje egy részét a megszokott környezetben tölthesse. Jorel McBride korábban már hívta őt a belső videofonon, de a felesége nem válaszolt, ezért hagyta utoljára a súlytalanság-gömb átvizsgálását. Utoljára, mert Valerie-től eltérően ő soha nem járt odakint, és csak a felesége kedvéért vállalkozott arra, hogy néha levesse magáról a gravitáció béklyóját, mely a földhöz kötötte. Amikor kinyílott a belső zsilipkapu, nem tudta, miért, de Valerie szavai jártak a fejében: Olyanok vagyunk, mint a tűz és a vb, az éjszaka és a nappal, a Föld meg a Hold: egymás ellentétei, mégis összetartozunk. Mindkettőnket taszít és vonz a másik világ. Elsőként a felesége lábfejét pillantotta meg. Felnyúlt, ujjai Valerie bokájára kulcsolódtak, és meglökte az orra előtt lebegő testet. A mozdulat ellenhatásaként Jorel is beljebb evickélt a gömbbe - soha nem tudta megszokni az érzést, amikor összekeveredett benne a fent és a lent −, és a felesége is lustán pörögni kezdett. Aztán váratlanul vörös buborékok lebegtek a férfi arca felé, és a nyúlós ragacs csattanva kenődött szét a homlokán. Túl borzalmas volt az élmény ahhoz, hogy felfogja, mi történt. Jorel agya csak akkor reagált, amikor meglátta Valerie üveges pillantású, döglött halra emlékeztető szemeit és a koponyáját, amely a szemöldökétől északra szinte teljesen elszállt. Hányingerrel küszködve megpróbált odaúszni a vezérlőpanelhez. Pánikba esve kalimpált a karjaival, de alig haladt előre. Örökkévalóságnak tűnt, mire elérte a falba rögzített fogantyút, és megkapaszkodott benne. Valerie egyszer megmutatta, hogyan kell kikapcsolni a mesterséges súlytalanságot, de Jorel már csak halványan emlékezett a szavaira. Kapkodott ide-oda, egymás után nyomogatta a gombokat, és a képernyőn feltűnő minden kérdésre igennel válaszolt A gravitáció olyan hirtelen állt helyre, hogy a karja majd’ kiszakadt a helyéről, amikor zuhanni kezdett. Most már, hogy a gömb forgása megállt, tudta, hol van a fent 258 és a lent, mivel ő a plafonról lógott alá. Valerie teste gyomorforgató puffanással ért földet. Jorel lenézett, de szinte azonnal megbánta tettét. Felesége kicsavarodott tagokkal feküdt odalenn, a ruhája és az arca olyan volt, mintha vörös festékkel öntötték volna le, és bíbor folyam csorgott alá a gömb oldalfalán is. Csendes esőként szemerkélt a vér, az agy- és koponyatörmelék a fémpadlóra. 2. A rendőrök átkutatták az egész házat, kikérdezték a szomszédokat is, de értékelhető nyomra nem akadtak. Se szemtanú, se gyanúsított. Az egyetlen eredmény, amit elértek, az volt, hogy megállapították: Valerie fejét egy lőporral működő kézifegyverrel lőtték szét - a gömb falán szétlapult ólomhüvelyt megtalálták a padlón −, és az asszonyt meglepetésként érhette a támadás, mivel közvetlen közelről végeztek vele. Valószínűsíthetően ismerte a gyilkosát, de az is lehet, hogy háttal „állt” a légzsilipnek, és nem maradt ideje megfordulni. Egy hétig bárhová is ment, riporterek hada üldözte Jorel McBride-ot, de aztán a szenzáció hullámai elcsitultak, újabb botrányok és újabb gyilkosságok akadtak, s a média figyelme másfelé fordult. A rendőrség is felhagyott a nyomozással. Hivatalosan ugyan azt állították, hogy foglalkoznak az üggyel, de Jorel sejtette, hogy ezzel csak őt hitegetik. A Föld túlnépesedett, megszámlálhatatlanul sok emberölés történt: a nyomozók nem tudtak lépést tartani az eseményekkel, s amelyik ügyet nem sikerült hamar lezárniuk, azt a fiók mélyére rejtették. Jorel McBride nem nyugodott bele az eredménytelenségbe, és két héttel a felesége temetése után felkereste Percival S. Pinkettet, a Technológiai Kutatóintézet
Igazgatóját. Az ajtónál azonban nem jutott tovább: útját állta a modern kor Cerberusa, a titkárnő. Ms. Colthrane - ez állt a nő névtábláján. Szemüveges, szigorú tekintetű nőszemély volt, és márványszoborként ült az előszobában, akárha a növényekhez és bútorokhoz hasonlóan őt is a lakberendezők helyezték volna oda. A haját szoros kontyba fonta, egyetlen elszabadult hajszál sem hullott a homlokába, és ugyanilyen kérlelhetetlen rend uralkodott az asztalán is. - Mit óhajt, uram? - kérdezte Ms. Colthrane olyan jeges hangon, hogy Jorelt megcsapta a tél lehelete. - Az igazgatóval akarok beszélni! - Sajnos, Mr. Percival S. Pinkett egész nap elfoglalt. De amennyiben óhajtja, megnézem a naptárában, mikor tudja önt fogadni. - Ha lenne olyan kedves… - hátrált meg Jorel a kőmerev arcú nő elől. Ms. Colthrane az ujjával néhányszor megérintette az asztallapba süllyesztett képernyőt, aztán kedvesen mosolyogva azt mondta: - Holnapután, csütörtök este hatkor megfelel? - Nem, nem felel meg! - mondta Jorel, és úgy döntött, hogy addig nem távozik, amíg nem beszélt az igazgatóval. Leült az előszobában, és várt. A titkárnő nem törődött vele, úgy tett, mintha ott sem lenne. Bekapcsolt néhány hívást az igazgatóhoz, és bámulatra méltó, hűvös eleganciával lerázott néhány újságírót. Jorel tovább várt. Percival S. Pinkett pontosan délben bukkant fel. Karcsú, kisportolt testű, negyvenes férfi, elegáns öltönyben, ezüstszínűre festett hajjal és szemöldökkel. - Jorel! - kiáltott fel meglepetten, amikor kilépett az ajtón. - Rám vársz? 259 - Igen, már négy órája - Miért nem jöttél be hozzam? - A titkárnőd azt mondta, hogy túl elfoglalt vagy. Percival S. Pinkett összevonta ezüstszínű szemöldökét, és mély hangján a titkárnőre mordult: - Mabel, jegyezze meg, hogy Jorel McBride-nak, vagy az intézet más kutatójának mindig rendelkezésére állok! - Elnézést, uram - hajtotta meg a fejét Ms. Colthrane. - Máskor nem fordul elő. Percival elégedetten bólintott, aztán karon fogta beosztottját. - Gondolom, még nem ebédeltél. Tarts velem, és közben elmondhatod, miért kerestél fel. Az Intézet melletti vendéglőbe mentek, ahol különasztal várta őket. Beütötték a rendelést, és pillanatokkal később már az asztalon gőzölgött a kiválasztott étel. Jorel McBride nem volt igazán éhes, csak turkált a tányérjában. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne vágjon rögtön a mondandója közepébe. - Nyomozógépet akarok szerkeszteni! - bökte ki végül. Aztán mivel az igazgató nem szólt, folytatta. - Eddig is készültek már elemző programok, amelyek a beléjük táplált alapfeltételek vizsgálata után előálltak a következtetéssel. A sakkprogramok például már olyan fejlettek, hogy emberi ellenfélnek gyakorlatilag nincs esélye a győzelemre ellenük. A működésük elve egyszerű, ismernek minden lépésvariációt, és ezek közül kiválasztják a legoptimálisabbat. De olyan programot még senki nem szerkesztett, amely elégtelen információ alapján hozna helyes döntéseket. Én pedig pontosan ezt akarom. Egy olyan gépet készítek, amelybe ha beletápláljuk egy bűntény ismertté vált körülményeit, megmondja nekünk, hogy ki volt az elkövető és az indítékot is. - Ebbe nem egyezhetek bele - mondta Percival S. Pinkett a fejét rázva. - Tudom, mire akarod használni a gépet: a feleséged gyilkosát szeretnéd leleplezni vele. Jorel szeme összeszűkült, és gyanakvóan meredt az igazgatóra. - Miért nem engedélyezheted? - kérdezte szárazon. - Azért, mert magáncélra akarod használni az Intézet erőforrásait. Állami pénzből gazdálkodunk: olyan találmányokat finanszírozhatok csak, amelyek hasznára vannak az államnak, a társadalomnak, az embereknek. - A nyomozógép hasznára lenne mindenkinek, akit felsoroltál. Nem csak Valerie gyilkosát találná meg, de a rendőrségnek is segítene az összes lezáratlan bűnügy megoldásában!
Percival S. Pinkett elgondolkodva megdörzsölte az állát. Bőre fehér volt, évekkel korábban szőrtelenítette. - Nos, én melletted állok. De tudod, hogy nem egyedül döntök a forrásmegosztásról. A Bizottság tagjait is meg kell győznöm. Ha azt adnám elő, amit te mondtál a gép felhasználási lehetőségeiről, akkor nem hallgatnának végig. Ez így unalmas. Túl hétköznapi. Kellene valami hatásos érv, valami szenzáció, amire mindenki felkapja a fejét Olyasmi, ami megmozgatja az emberek fantáziáját. - Nem értem… - Nos, mit szólnál, ha a gépet először évtizedek, sőt, évszázadok óta megoldatlan bűnesetek felderítésére használnánk? A Bizottságnak azt mondjuk, hogy ez a cél, és ha megvalósul, nyugodtan használhatjuk másra is… 260 3. Jorel McBride munkához látott. A Bizottság által jóváhagyott éves költségvetésből még három kutató és két szakértő bevonására is futotta. Az egyik szakértő nem lehetett más, mint Dennis Rutherford, Valerie bátyja. Dennis nagydarab, medvetermetű fickó volt bozontos szakállal, mivel fittyet hányt a szőrtelenítési divatra. Bár helyeselte, hogy a húga végül a Földön telepedett le, de annak egyáltalán nem örült, amikor egy nyámnyila tudóshoz ment feleségül. Az évek során azonban lassan megbékélt a helyzettel, és az utóbbi időben egyre gyakrabban kereste fel Jorelt és Valerie-t az otthonukban. Dennis valamikor nyomozó volt, aztán egy utcai tűzharcban súlyosan megsérült, és nyugdíjazták. A sebesülése óta mogorvábbá és visszahúzódóvá vált, s egyre több időt töltött detektívregény-gyüjteménye gondozásával. Jorel hívására azonban igent mondott. Ő is szerette volna elkapni a húga gyilkosát, s hízelgett neki, hogy Jorel őrá gondolt elsőként, amikor szakértőt keresett. Dennis Rutherford fel-alá sántikált a szobában, és miközben magyarázott, a kezével levezényelt egy Beethoven szimfóniát. - A regényekben a gyilkosságokat általában előre kitervelik, és meghatározott céllal követik el. Az író megad minden szükséges információt, de a lényegest elrejti a lényegtelen közlések közé, hogy meglepje az olvasót. Ebből következően mindig az a tettes, akire az ember egyáltalán nem gondol. - Dennis itt nagyot szívott a pipájából, majd lassan kifújta a füstöt Ennek az idejétmúlt élvezetnek csak az otthon magányában lehetett büntetlenül hódolni, egészségromboló hatása miatt, de a nagydarab férfi azt mondogatta, neki már úgyis mindegy, megengedheti magának. - A valóságban minden másképp van. Őszintén szólva, szinte nem létezik előre kitervelt gyilkosság. Az emberölések többségét hirtelen felindulásból követik el, és az elkövető családtag, barát vagy szomszéd. Ezeket a bűnügyeket a rendőrség könnyedén megoldja, mivel a gyilkos nem tudja feldolgozni a tettét, és önmagát adja fel. Ennek ellenére sok a megoldatlan eset, mert a rablógyilkossággal nem igazán tudnak mit kezdeni. Az áldozat és a gyilkos nem ismerte egymást, nincs köztük kapcsolat, és ha nem akad szemtanú, vagy a gyilkos fegyver nem vezet nyomra, akkor az ügy a fiók mélyén végzi. Mindenesetre ok nélküli gyilkosság gyakorlatilag nem létezik. Szóval a főszabály: találd meg az indítékot, és megtalálod a tettest! - Ezt mind én is tudom! - legyintett türelmetlenül Jorel. - Arra válaszolj inkább, szerinted hogyan kezdjem a munkát? Dennis ravaszkásan Jorelra hunyorított. - Nos, gondolom, nem programozóként számítasz rám… - Jól gondolod. - Akkor azt mondom, kezdjük a detektívtörténetekkel! - Hogyan? - Végigvesszük a világirodalmat. Te példálózol mindig a sakkprogramokkal. - Igen, de hogy jön ez ide? - A legegyszerűbb konzisztens környezetet teremteni, és abból következtetéseket levonni. Betápláljuk a regényeket, a befejezés kivételével. A te dolgod az ok-okozati összefüggést felépíteni, az emberi mozgatórugókat sémákba rendezni. Ha a gép működik, a rendelkezésre álló információk alapján ugyanarra a következtetésre kell jutnia, mint a regénybeli nyomozónak. Nos, mit szólsz hozzá? Dennis kezében a pipával, megállt a szoba közepén. Jorel odalépett hozzá, és megragadta a karját.
261 - Azt, hogy vágjunk bele! 4. Egy hónappal később Jorel tárcsázta Percival S. Pinkett számát. A képernyőn azonban nem a várt, ezüst szemöldökű férfi tűnt fel, hanem Ms. Colthrane fagyos ábrázata. Egy szelet mirelithúsban több élet van, mint ebben a nőben, gondolta Jorel, de hangosan csak annyit mondott: - Kérem, kapcsoljon be az igazgatóhoz! - Az igazgató úr tárgyal! - mondta a titkárnő. - Adja meg a számát, és amint lehet, visszahívjuk. Jorel nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát. - Nem emlékszik rám? Jorel McBride vagyok, az Intézet munkatársa. Ha megerőlteti az agyát, eszébe fog jutni, hogy Mr. Pinkett legutóbb kifejtette: előttem mindig nyitva áll az ajtaja! Ms. Colthrane arcán nem látszott, hogy megsértődött volna. Néhány másodpercig gondolkodott, aztán annyit mondott: - Kapcsolom az igazgatót. És valóban így tett, mert a következő pillanatban Percival S. Pinkett hajolt közel a képernyőhöz. - Miért hívtál, Jorel? Mondd gyorsan, mert most tényleg nem érek rá. Jorel McBride elvigyorodott. - Ha mégis tudsz áldozni rám egy kis időt, ugorj be hozzám! A nyomozógép működik. Az első fázis tesztje sikeresen lezárult! Percival S. Pinkett öt perccel később, lihegve rontott be az ajtón. - Hadd lássam! - kiáltotta már messziről. Jorel leültette egy teljesen szokványos, sík képernyő elé. - Kívülről semmiben nem különbözik egy asztali számítógéptől. A lényeg odabenn rejtőzik. Mint tudod, a legismertebb detektívtörténeteket tápláltuk be a gépbe, és a program mindegyik bűnesetet megoldotta. Természetesen nem azonnal, de addig javítottunk és finomítottunk rajta, hogy most már hiba nélkül dolgozik. - Ez nem csalás! - hallatszott egy mély hang az igazgató háta mögül. - Minden úgy van, ahogy Jorel mondja! Percival S. Pinkett megfordult, és látta, hogy egy bozontos szakállú óriás sántikál feléje. - Még nem volt szerencsénk egymáshoz: a nevem Dennis Rutherford - mondta a medvetermetű férfi, és hatalmas mancsával úgy megszorongatta a meglepett igazgató kezét, hogy az felszisszent a fajdalomtól. - Elnézést! - dörmögte Dennis. - Túl izgatott vagyok. Gondolom, látott már filmen detektívtörténetet Melyikkel kezdjük? - Magára bízom a választást. - Nos, akkor jöjjenek a klasszikusok. Agatha Christie számos érdekes megoldással lepte meg az olvasóit. Lássuk hát. Gyilkosság az Orient expresszen. A holttesten több késszúrás nyoma látható. A döfések mélysége eltér. Vajon ki a gyilkos? 262 Jorel az ujjával megérintette a képernyőt, kiválasztotta a regényt, aztán megnyomta a Végrehajt gombot. A gép szinte azonnal kiírta a képernyőre a megoldást. Percival S. Pinkett szeme elkerekedett, és megrázta a fejét. - Ezt nem hiszem el! Minden gyanúsított gyilkos? Az indíték pedig gyűlölet? - Ha gondolja, ellenőrizheti, de így igaz. A késszúrások azért voltak különböző mélységűek, mert különböző emberek eltérő erővel döfték az áldozatba. - Rendben. Akkor most jöjjön Dashiel Hammettől a Máltai Sólyom. Percival S. Pinkett szerette ezt a történetet, különösen a zárójelenetet, amikor Sam Spade megmondja a Brigid nevű nőnek, hogy tudja, a társát ő lőtte le, s ekkor a nő megcsókolja és megpróbálja rávenni arra, hogy ne adja fel a rendőrségnek. A kedvenc mondata is ekkor hangzott el a magándetektív szájából: „Ha felakasztanak, sosem felejtelek el!” Jorel ismét a géppel piszmogott, de az egész csak pár másodpercet vett igénybe, és a képernyőn már meg is jelent a válasz.
Percival S. Pinkett kényszeredetten bólintott. - Tegyünk még néhány próbát. Sorra vették Raymond Chandler, Ed McBain, Andrew Vacchss, Robert Forward és James Elroy történeteit. A gép hibátlanul választotta ki Terry Lennoxot, aztán a lakkozót, megmondta, mit tett Julio, ki ölte meg Andyt, s ki állt az Éjjeli Bagoly ügy mögött. Mindezt gyorsabban, mint ahogy arra Philip Marlowe, Steve Carella, Bürke, L’Hiboux vagy Ed Exley képes volt annak idején. - Nem találok más szót rá: hihetetlen! - dőlt hátra a székben Percival S. Pinkett. Mi a következő lépés? - Valódi bűnesetekkel folytatjuk, a közelmúltból. Olyan, bonyolultabb ügyekkel, amikor a rendőrség lefülelte a tettest. Feldolgozzuk a nyomozati akták tartalmát, és meglátjuk, mire jutunk. Ha minden rendben, akkor jön a harmadik fázis, amikor megpróbáljuk megválaszolni a Bizottság kérdését… 5. A második fejlesztési szakaszon hamar túljutottak, száz esetből kilencvenkilencszer a gép tévedhetetlenül megnevezte a tettest és az indítékot. Az egyetlen kivétel Dennis Rutherford régi ügye volt. Amikor a kiírás megjelent a képernyőn, a medvetermetű férfi a szakállába túrt, és reszkető kézzel előhúzta a pipáját. - Ez nem jelent semmit - mondta, miközben rágyújtott. - Egy százalékos hibahatár elfogadható. Jorel megrázta a fejét. - Én tökéletesen működő gépet akarok létrehozni. Nem hiszek a mostanában egyre többek által szajkózott érvelésben, hogy inkább bűnhődjön egy ártatlan, semmint kilencvenkilenc bűnös megmeneküljön. - Akkor mi legyen? Folytassuk a bűnesetek betáplálását? - Nem, ne vesztegessünk erre több időt, hiszen a logika szempontjából a detektívregények sémáját fejlesztettük csak tovább. Képzelt környezet helyett a valóság elemzését végeztük el, de most is ismertünk minden körülményt, rendelkeztünk a gyanúsítottak vallomásával, a helyszíni szemle és a boncolás 263 eredményével, egyszóval a döntéshez szükséges minden információ a gép rendelkezésére állt. Amerre most indulunk, az az út még nincs kikövezve. Meglátjuk, mihez tud kezdeni a program, ha csupán elégtelen információt tudunk megosztani vele. Kezdjük el a Kennedy szimulációt! A Bizottság tagjait ugyanis leginkább a múlt század legnagyobb port felvert és legrejtélyesebb merénylete foglalkoztatta. Ki ölte meg JFK-t? A válaszhoz egy történész segítségét is igénybe kellett venniük: ő lett a kettes számú szakértő. Max Weinstaubnak hívták, tőle kapták meg a szükséges információkat a társadalmi környezetről, az elnököt körülvevő személyekről, a geopolitikai helyzetről és az abban az időben lezajlott nyomozás eredményeiről. Három hónapig tartott, amíg minden részlet a helyére került. Az első lekérdezés indításakor minden kutató összegyűlt a gép körül. Mindegyikük szeme alatt sötét árkok húzódtak - a kialvatlanság nyomai −, és csak a serkentőszerek tartották bennük a lelket, mégis izgatottan várták, érdemes volt-e éjt-nappallá téve dolgozniuk. Jorel McBride elindította a programot. Kiválasztotta az áldozat nevét, a merénylet idejét, és remegő ujjakkal megérintette a képernyőt. Végrehajt. Szinte azonnal megjelent a válasz: Elégtelen információ. Kérem adjon meg további adatokat! Jorel háta mögött elégedetlen morgás kelt, melybe itt-ott szitokszavak keveredtek. Az emberek nem tudtak uralkodni túlfeszített idegeik felett. - Nincs semmi baj! - fordult feléjük Jorel. - Most mindenki menjen haza, pihenje ki magát. Holnap folytatjuk a munkát. - Minek? Úgysincs semmi értelme! - fakadt ki Max Weinstaub, a történész. Senkit nem lepett meg, hogy ő szólalt meg először, hiszen korábban is kritikusan állt hozzá a projekthez. Talán attól félt, hogy ha a nyomozógép működik, akkor sutba lehet vetni az ő elméletét, miszerint JFK-t a maffia ölte meg. - Szerintem pedig van értelme. A gép a rendelkezésére álló információhalmazt használja. Ha azt mondja, elégtelen az információ, az azt jelenti, hogy a gyilkos nincs
azok között, akiket ismer. Max Weinstaub nem hagyta meggyőzni magát. - Lehetetlen! - mondta. - Minden személyt betápláltunk, akiket korábban gyanúsítottak a merénylet elkövetésével. Még azt is elfogadtam volna, ha több nevet dob ki egyszerre, de ha egyet sem tud kiválasztani, az azt jelenti, hogy nem működik! - Rendben. Elmondtad a véleményed, Max. Mára ennyi elég. Holnap találkozunk, és eldöntjük hogyan tovább. A történész azonnal összeszedte a holmiját, és távozott. A többi kutató is lassan szétszéledt, egyedül Jorel McBride és Dennis Rutherford maradtak a teremben. - Mit akarsz csinálni, Jorel? - kérdezte a medvetermetű férfi. - Betáplálok mindenkit, akivel JFK az élete során kapcsolatba került. - De hisz’ az eszméletlen sok munka! - Azt hiszed? Gyakorlatilag már mindenkit sorra vettünk: a politikai ellenfeleit, a bűnözői csoportokat, a rokonokat és a családtagokat. Már csak az ismerősök és szeretők vannak hátra. - Mint például Marilyn Monroe? - Például. - Azért ne maradj sokáig! - szólt Dennis, és vette a kabátját. Másnap reggel tízkor, amikor belépett az ajtón, ugyanott találta Jorel McBride-ot, ahol előző este hagyta. A 264 tudós a gép előtt ült a székben, ugyanabban a görnyedt testtartásban: mintha egy pillanatra sem mozdult volna el a helyéről. - Éppen időben! Elkészültem! - üdvözölte Jorel a belépőt. Dennis alig ismert rá a sógorára. Jorel egyeden éjszaka alatt éveket öregedett. A szemei alatt vizenyős táskák püffedtek, az arca sápadt volt, a haja zilált és rendezetlen. Ráfért volna egy flatalító-kúra. - Szólok a nagyfőnöknek, ezt neki is látnia kell! - Rendben. Amíg ideér, elvégzem az utolsó simításokat. Hamarosan befutott Percival S. Pinkett, és látszott rajta, hogy alig bír úrrá lenni az izgatottságán. - Jorel, ha ez működik, mindketten híresek leszünk, és az sem lehet kérdéses, hogy jövőre ki kapja a Nobel-díjat! - Foglalj helyet, elindítom a programot Percival S. Pinkett leült Dennis Rutherford mellé, és mindketten előredőlve figyelték, amint Jorel a gombokat nyomogatja. Nem volt zümmögés, sem csilingelés vagy harangzúgás. Egyszerűen megjelent a képernyőn a kiírás. A gyilkos neve: Arthur Miller. Indíték: Féltékenység. - Hmmm - köszörülte meg a torkát az igazgató. - Azt hiszem, a géppel valami baj lehet. A drámaíró ölte meg az elnököt? Jorel McBride megvonta a vállát. - Marilyn Monroe mielőtt JFK-vel viszonyt kezdett volna, Miller felesége volt. Lehet, hogy a drámaíró soha nem mondott le róla. - Hahahahaha! - nevetett Dennis Rutherford, majd a szája elé kapta a kezét. Bocsánat, csak az jutott eszembe, hogy Arthur Miller leghíresebb darabja „Az ügynök halála”. Ezután játszhatnak azzal a címmel, hogy , Az Elnök halála”… - Elég a viccelődésből. Ezzel nem állhatunk a Bizottság elé, ,mert a végén minden forrást megvonnak az Intézettől. Azt hiszik majd, minden kutatásunk komolytalan. Ez nem kockáztathatom meg. Percival S. Pinkett felállt - A projektet ezennel megszüntetem. Sajnálom, Jorel, de semmi gyakorlati hasznát nem látom a nyomozógépnek. Az olvasók nem akarják, hogy valaki a regény elején elárulja nekik a megfejtést, és annak sincs értelme, hogy már megoldott bűnügyeket újra felderítsünk. - Ki vagyok rúgva? - kérdezte halkan Jorel McBride. - Nem Az Intézetnek szüksége van rád, de nem a megszállott, hanem az eredeti énedre. Menj szabadságra, töltődj fel, próbálj kikapcsolódni! Egy hónap múlva visszavárlak… 6. A nyomozógéppel kapcsolatos minden kutatást leállítottak, az Intézet szerveréről minden, a témával kapcsolatos fájlt töröltek. Percival S. Pinkett a Bizottság előtt
beszámolt a kudarcról, de szerencsére más kutatások jól haladtak, ezért néhány szemöldök-összevonáson kívül más elmarasztalásban nem volt része. Jorel McBride azonban nem utazott el. A szabadságát otthon töltötte, bezárkózva, és senkit nem fogadott Még Dennis Rutherfordot, a sógorát is elküldte, csak 265 videofonon volt hajlandó beszélni vele. Az eszmecsere minden alkalommal csupán néhány percig tartott, aztán Jorel kimentette magát. Az elzárkózásnak csupán egyetlen oka volt, az, hogy a nyomozógép utolsó fázisán dolgozott, azon, amiért valójában létrehozta. Hiába hitte ugyanis Percival S. Pinkett, hogy a programot sikerült teljesen megsemmisítenie, Jorel McBride még a Kennedy szimuláció előtt lemezekre mentette a fájlokat, és otthon újjáépítette a gépet. A Valerie halálával kapcsolatos iratokat könnyen sikerült megszereznie, mivel időközben lezárták az ügyet, és egy nemrég elfogadott törvény alapján, mint közeli hozzátartozó megkapta a jogot, hogy betekinthessen a bűnügyi aktákba. Majd’ egy hónapba telt, míg az összes nyomozati jelentést betáplálta a gép memóriájába, a személyes emlékekkel együtt, amelyeket a fejében őrzött, aztán sorra vette Valerie nyilatkozatait és minden felvételt, ami valaha készült róla. A szabadsága utolsó előtti napján Jorel végre minden rendelkezésre álló információt feldolgozott, és csak annyit kellett tennie, hogy megnyomja a Végrehajt gombot. Félt attól, hogy a gép azt írja ki, hogy elégtelen információ, ám nem így történt. A képernyőn egy név jelent meg. Jorel McBride ekkor előkereste a fiók mélyéről Valerie lézerpisztolyát, melyet a nő a hadseregtől való leszerelése után is megőrzött: költői igazságszolgáltatásnak érezte, hogy a felesége fegyverével végez majd a gyilkossal. Aztán tárcsázta Dennis Rutherford számát. A sógora nem volt otthon, de hagyott üzenetet, miszerint Percival S. Pinkettel van találkozója, és egy óra múlva visszahívja, bárki kereste is. Jorel sötéten elmosolyodott. Az elhatározása végleges volt, s nem maradt számára visszaút. Taxit hívott, mert túl feszültnek érezte magát ahhoz, hogy vezessen. A lebegő a Technológiai Kutatóintézet előtt tette ki: Jorel annyira izgatott volt, hogy a hitelkártyáját elfelejtette visszakérni, a taxis szólt utána, hogy ne hagyja ott. A portás csak egy unott pillantást vetett feléje, és nem kérdezte, miért jött, kit keres. Jorel végigsietett a folyosókon, el a szembejövők mellett. A kutatók némelyike köszönt neki, mások halkan beszélgetve tértek ki az útjából. A tudós úgy érezte, hogy a fegyver súlya lehúzza a zsebét, és a kidudorodásból mindenki kitalálja majd, hogy mit rejteget, de senki nem állította meg. Ms. Colthrane a lépteket hallva felpillantott a színes magazinból, amit éppen nézegetett, és megszokott, jeges hangján azt mondta: - Az igazgató úr nem ér rá, vendége van. - Dennis Rutherford. Tudom - szólt Jorel, és meg sem torpanva haladt tovább az ajtó felé. Ms. Colthrane felugrott, hogy megállítsa, de már elkésett. Jorel lenyomta a kilincset, és becsusszant a feltáruló nyíláson. A szobában ketten tartózkodtak. A fotelekben hátradőlve beszélgettek, s köztük a márványlapú asztalon egy barnás löttyel teli üveg állt. Jorel nem ismerte az ital márkáját, de tudta, hogy az igazgató különleges alkalmakkor nem veti meg az alkoholt, és az ír whisky a kedvence. - Nahát, Jorel! - kiáltott fel meglepetten Dennis Rutherford, és elvette szájától a félig töltött poharat. - Hogy kerülsz ide? Jorel kihúzta a kezét a zsebéből, és mutatóujja a lézerpisztoly ravaszára feszült. - Azért jöttem, hogy pontot tegyek egy megoldatlan gyilkossági ügy végére. A nyomozógépet otthon újjáépítettem, és ma reggel óta tudom, hogy ki ölte meg Valerie-t, a feleségemet! Dennis kényszeredetten elmosolyodott. 266 - Ne csinálj bolondot magadból, Jorel! - mondta. - Te is tudod, hogy a gép nem működik! - Honnan veszed ezt? Csak azért, mert olyan valakit nevezett meg JFK gyilkosául, akit te nem tudsz elfogadni? Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem. Lehet, hog y valamelyik általunk beadott információ téves volt. Ennyi év távlatából ki tudja
megítélni? Lehet, hogy a gépet hazugsággal és kitalációkkal traktáltuk. Valerie esetében azonban minden tény megbízható, ami rendelkezésre áll. - Miért tudna a gép eredményre jutni ott, ahol a rendőrség kudarcot vallott? - Azért, mert a gépnek nincs szüksége bizonyítékra. Elég a puszta logikai láncolat. És ennyivel én is megelégszem. Tudom ki a gyilkos, és miért tette. Azért jöttem, hogy ítéletet mondjak felette. Az ítélet pedig: Halál. Dennis Rutherford megbabonázva nézett a lézerpisztoly sötét torkába. Meg volt győződve arról, hogy már csak másodpercek vannak hátra az életéből. Hiába tiltakozott volna, hiába kért volna kegyelmet, tudta, hogy semmi értelme. Jorel azonban nem lőtt, hanem tovább beszélt. - Mondd, miért tetted Percival? - kérdezte. - Miért ölted meg Valerie-t? A gép szerint a gyilkosság indítéka: féltékenység. Igaz ez? Percival S. Pinkett nyelt egyet. Hiába volt ott a kezében a pohár, félt inni belőle, félt, hogyha megmozdul, Jorel abban a pillanatban keresztüllövi. - Igen, szerelmes voltam Valerie-be, és irigyeltelek, amiért te vezethetted oltár elé, de nem én öltem meg! Higgy nekem! - Én hiszek, de a gép nem téved - mondta Jorel. - Búcsúzz el az életedtől Percival. És az utolsó gondolatod az legyen: vajon érdemes volt? Váratlanul felpattant az ajtó, és Ms. Colthrane rontott be. A markában egy acélosan csillogó, rövidcsövű pisztolyt szorongatott. Szinte célzás nélkül sütötte el a fegyvert, és a lövéstől Jorel megpördült a tengelye körül, aztán elvágódott. Nem kapott halálos sebet, a golyó a vállába fúródott, de ennyi elég volt, hogy elejtse a lézerpisztolyát. A fegyver ott hevert kéznyújtásnyira tőle, mégis elérhetetlen messzeségben. - Kapd fel, te ostoba! - kiáltott rá a titkárnő a meglepetéstől sóbálvánnyá vált igazgatóra. Percival iszonyodva meredt Ms. Colthrane-re. - Te ölted meg, Mabel! - mondta elfúló hangon. - Te ölted meg! A gép nem tévedett, a gyilkosság indítéka valóban féltékenység volt! Ms. Colthrane elmosolyodott: ettől megrepedezett a vonásait takaró maszk, és fagyos arca darabjaira hullott szét. - Igen, én voltam. Megtettem azt, amire te nem voltál képes. Nem vetted észre, hogy az a nő az orrodnál fogva vezet, és a hátad mögött kinevet téged? Érted tettem mindent, azt hittem, ha ő nem áll már közénk, akkor végre észhez térsz. Kapsz még egy lehetőséget. Fogd az a vacak fegyvert, és végezz Rutherforddal! Jorel a földön feküdt, és küzdött az eszméletvesztés ellen, mégis megértette, hogy mi Ms. Colthrane szándéka. Ha Percival a lézerstukkerrel lelövi Dennist, akkor a titkárnő bűntársává válik. Utána majd egymást kell, hogy fedezzék: azt fogják mondani a rendőrségnek, hogy McBride megőrült, berontott a szobába, megölte a sógorát, és minden bizonnyal az igazgatóval is végzett volna, ha nem lövi le hátulról Ms. Colthrane. Percival S. Pinkett azonban nem mozdult Sápadtan ült a helyén, és alig bírt megszólalni. - Mabel, térj észhez! Tedd le a pisztolyt! Ne csinálj őrültséget! 267 - Jól van. Ha te nem tudod megtenni, majd elvégzem én helyetted a piszkos munkát! Ms. Colthrane lehajolt a földön heverő fegyverért, és egy pillanatra nem a székben ülőkre figyelt: Dennis Rutherford ezt a pillanatot választotta a cselekvésre. Benyúlt a hóna alá, és ujjai a bőrtokban lógó mordály markolatára fonódtak. A titkárnő felkapta a lézerpisztolyt. A két fegyver szinte egyszerre sült el. Színes lézersugarak izzottak a levegőben. A dohányzóasztal füstölögve két darabra esett szét, és a whiskys palack a földre gurult Üvegcsörömpölés hallatszott, és a tőzegbarna ital körbefolyta a bőrfoteleket. Ms. Colthrane meginogott: még mindig állt, de a bal szeme helyén sötét üreg ásított, amelyen keresztül látni lehetett a tapéta mintázatát. Aztán a titkárnő lassan a padlóra csúszott, és elterült Jorel mellett. Dennis Rutherford felpattant a helyéről, és a sógorához sietett. Szemügyre vette a tudós vállsebét, aztán vetett egy pillantást a titkárnőre is. - Hívd a rendőrséget, a mentőket és a hullaszállítókat! - szólt hátra a válla fölött a
még mindig bénultan ülő igazgatónak, aztán visszafordult Jorel félé. - Kemény játszma volt. Mondd, tényleg működött a nyomozógép, és nem csak színjátékot adtál elő, hogy kiugrasd a nyulat a bokorból? Jorel McBride válaszolni akart, de először nem jött ki hang a torkán. Újra megpróbálkozott a beszéddel. - A nyomozógép működik - suttogta. - És mi volt az a név, amit kiírt a képernyőre? Dennis Rutherford, Percival S. Pinkett vagy Mabel Colthrane? Jorel elmosolyodott - Ez maradjon az én titkom… 268 Kim Lancehagen A GÉNKUPEC Chaulbaran, a génkupec a tisztáson állt, és bámulta a feje felett eldübörgő, ütöttkopott vadászgépeket. Igyekezett úgy tenni, mintha nem érdekelné a látvány, kezét zsebébe süllyesztette, szája szegletében pedig egy acélszürke fűszálat rágcsált. Fanyar íze volt az így kipréselt cseppeknek, de Chaulbaran szerette az aromáját: csillapította éhségét és szomját. Nem mintha hiányt szenvedett volna ételben, vagy italban. A kordé rakterében tíz napra elegendő készlet lapult, ám az egész életén át működő reflexek még mindig meghatározták az öregember cselekedeteit. Egyedül nekivágni egy gyűjtőútnak, a Szürke hegyek irányába - valaha igazi kihívást jelentett. De talán még ma sem árt a takarékosság! A génkupec kiköpött, a fűtej keserű utóízt hagyott a szájában. Egészen eddig sikeresen kerülte a borús gondolatokat, napkelte óta minden igyekezetével a lassan színt váltó vadonra koncentrált. Szelíden sütött a nap, a kalchakomlómezők felől zsenge, langy szél fújdogált, s Chaulbaran orrát a ceremonrózsák illata birizgálta. Erről aztán a távoli Sibelinen eltöltött gyermekkora jutott eszébe, a gyerekkoráról pedig önkéntelenül is elSol. Megállt egy tisztáson, s leeresztette maga mögé a kordé rúdját. elSol. Fájdalom. A génkupec nagyon szippantott a levegőből, hátha a haramvirágok lélegzete kiűzi tudatából a közelgő vég alattomos, odvas árnyait. Nem volt szerencséje, az erdő csendjét ekkor hasította fel tucatnyi bömbölő Dermot-hajtómű. A génkupec felkapta a fejét, és megpillantotta a bolygó gravitációjával küszködő vadászgépeket, amint szennyes kondenzcsíkot húzva maguk után megbecstelenítik az égboltot. Tudta, hogy ez lesz, mégis elkedvtelenítette az egész. A gyűjtőkörűt feltételei egyébként túlságosan ideálisak lettek volna, ha nincs ez a kis apróság… Csakhogy ez az apróság nemcsak az érintetlen teberei panorámát rombolta szét, de egyben azt is jelentette, hogy az eretnek flotta elérte a külső övezetet. Hamar. Túlságosan hamar. Chaulbaran eredetileg hat napra indult, ami nem kimondottan hosszú út: úgy tervezte, meglátogatja á határvidék néhány birtokosát, föntebb, a Mohave mentén, aztán esetleg betér az elhagyatott Fort Sampter erődbe, hátha a hegyen túlról visszatért 269 valamelyik felderítő, hírt hozva a túlsó oldalról. A farmok nem kecsegtettek különösebben zsíros fogással, a génkupec öt éve már végigjárta mindet. Önmagában csak miattuk eszébe sem jutott volna nekivágni az útnak. A hegyeken túli territórium azonban túlságosan vonzó lehetőségnek tűnt, olyan lehetőségnek, mely felcsigázta képzeletét. Aztán jött az az átkozott éjszaka, amikor kiderült, hogy nem várhatnak tovább. Ha lehunyta a szemét, a génkupec maga előtt látta elSol sápadt arcát. elSol. Fájdalom. Néhány napos vívódás után rászánta magát az indulásra. Hat nap. Hat nap az egész - fogadkozott Solomonnak, aki rühellte, ha Chaulbaran egyedül nekivág a rengetegnek, s őt otthagyja a magatehetetlen testtel, Port Paulus hófehér kikötőjében. Ezúttal Chaulbaran bizonyult erősebbnek. Kevés az időnk - mondta, és mindketten tudták, hogy így igaz. A génkupecek megmagyarázhatatlanul pontosan és hatékonyan működő hálózata hírt adott a készülő eretnek támadásról, és ez volt a második fontos
érv, mely a génkupec elhatározását erősítette. Előszedte a rég nem használt kordét, felfrissítette a felszerelését, és nekivágott a vadonnak. Hat nap. Úgy számította, hat nap elég lesz. Nem sejthette, hogy rögtön a második reggelen történik valami, ami meghiúsítja elképzeléseit. A vadászgépek eltűntek, de nem a kikötő felé tartottak. Felderítés - gondolta a génkupec, és némi tűnődés után folytatta útját az első, kiszemelt birtok-központ felé. Útközben elkísérte a kalchakomló bódító illata, és a magas, ezüstszín fűben szállingózó tündérlepkék látványa. A kordét vonszolva végigdöcögött a keleti betonúton, maga mögött hagyta a légoini szerzetesek által művelt szántóföldeket, a verdesi apátság szikkadt öregtornyát, és ismét bevetette magát az erdőbe. Éjjelre egy tisztáson táborozott le, imádkozott, hallgatta a vadon muzsikáját, és elalvás előtt elSolra gondolt. Nem volt különöseképpen aszkétikus alkat, de induláskor megfogadta, hogy minden éjjel átadja magát a fajdalomnak. Csakhogy minél messzebbre jutott a kikötőtől, annál nehezebben ment a kapcsolatteremtés: sokáig, néha órákon át kellett koncentrálnia, hogy Port Paulus kusza mentális felhőjében rátaláljon elSol halk, alig pulzáló jeladására. Ám amikor rátalált, csöndes belenyugvással adta át magát a gyötrelemnek. Tudata elhamvadt, olvadó csápjai ugyan továbbították a híreket, hallott is valamit a vadonból érkező gyanús neszekből, a távolból mintha égzengés foszlányait sodorta volna felé a szél, de ebben az évszakban ez egyáltalán nem számított ritkaságnak. Hajnaltájt aztán megszakította a kínnal teli kapcsolatot, és összetörve, meggyötörve elterült a hamvas avarban. Teste öreg volt már, vénséges vén, dacára a megszámlálhatatlan pótlásnak, melyek behálózták, új, rugalmas belsőt töltve ebbe a megszáradt, kiégett vázba. Ám amikor így hevert a csillagok alatt, fiatalnak képzelte magát, hisz ugyanígy bámulta őket ötven, hetven esztendővel ezelőtt, felfoghatatlanul távol, elfeledett világok színén. De nem volt fiatal. Réges-régen meg kellett volna már halnia. Ahogy a csillagokat figyelte, kimért ünnepélyességgel megfogalmazta magában, hogy ha útja sikerrel jár, nem tesz többé semmit a megállíthatatlan ellen. Ha sikerrel jár… Az égre bámult, és a felhőkön túl lomha árnyakat látott, melyek Port Paulus felé sodródtak az éjben. 270 Másnap négy óra kitartó gyaloglással ért el a frentoni elágazáshoz, amikor észrevette, hogy Sankt Denise felett komor, zsíros füstfelhő burjánzik. Nem szándékozott betérni a faluba, de a füst felkeltette érdeklődését. Kezdte bánni, hogy nem hozott magával adóvevőt, most hasznát vehette volna: elég lenne kapcsolatba lépni Port Paulus navigációs központjával, hogy megtudja, mi történt. Füst. Felesleges minden kíváncsiság, a füst csak egy dolgot jelenthetett. Megfordult ugyan Chaulbaran fejében, hogy nem törődik vele, kirekeszti tudatából, végtére is szigorú időrend kötötte, ám aztán ösztönei felülkerekedtek józan eszén. Letért az ösvényről, és Sankt Denise felé vette az irányt. Elérte a falut, csakhogy akkor már nem létezett falu. A takaros telepesházak helyén egyetlen füstölgő kráter sötétlett, vagy húsz öl mélységű. A támadás során felgyulladt őserdő még mindig lángolt, a szél egyre messzebbre kapkodta az izzó zsarátnokot. A génkupec a vadon széléről bámulta a pusztítás nyomait, és nem akart hinni a szemének. Először arra gondolt, sürgősen visszafordul Port Paulusba, de aztán - a sugalmazásnak engedve - visszarobogott az ösvényre, és gondolataiba mélyedve folytatta útját a farmok felé. A gazdák rendelkeznek adóvevővel, tőlük majd megtudhatja, milyen erőket vetettek be az eretnekek az első hullámban. Nem, mintha nem tudta volna anélkül is. Őszentsége dominant osztályú Rombaud dreadnoughtján utazva egy ízben közvetlen közelről látott felszíni bombázást A rekeszes kéregcsonkoló, meg a magmahasító bomba csinál ilyen szabályos krátert, hófehérre kristályosodó peremmel, üveggé olvadt, likacsos maggal. Drasztikus módszer, életnyom nem marad utána, mint ahogy hullák sem maradnak. Felszíni támadás?
Bizonyára csak egy felderítőnaszád lehetett, melynek célja az inváziós erők leszállóterepének megtisztítása volt Chaulbaran megpróbált visszaemlékezni olyan távoli, s számára már meglehetősen homályos fogalmakra, mint stratégiai inváziós tervezés, csapatfelosztás, terepgeográfia, és hasonlók. Vajon a kormányzóság tud már róla? A génkupecnek rossz tapasztalatai voltak a helyi katonai közigazgatással kapcsolatban, ráadásul az űrkikötő közvetlen közelén kívül sehol sem látott radarszondákat. Itt, távolabb a központtól a kisebb naszádok észrevétlenül áttörhetik a légkört Tehát támadás nemsokára megindul. A génkupec arra gondolt a hat napból mindezek következtében legfeljebb csak három marad. Legrosszabb esetben is kettő kell a Tebere véderőinek megsemmisítésére, és legalább egy, mire az inváziós erők elérik a fővárost, és megszilárdítják jelenlétüket az űrkikötő környékén. Az bizony három nap. Nem hat. Chaulbaran elővette kezdetleges, kézzel rajzolt térképét, és számolni kezdett. Elég lesz - gondolta aztán megkönnyebbülten. - Szűken, de elég. Az első farmon csaknem teljes kudarccal járt. Halványan emlékezett még Leoni gazdára, a szakállas, szófukar telepesre, aki valamilyen hóbort révén még mindig a briton haditengerészet megkopott elsőtiszti kabátját viselte, amikor vendég bukkant fel a környéken. 271 Leoni gazda viszont nem emlékezett rá, ezért az Övezet-háborúból visszamaradt Riflerrel tüzet nyitott a fekete köpenyes, ráncoktól barázdált arcú idegenre. A félreértést csak fél órával később sikerült tisztázni, s ezután hamar előkerült egy hetven esztendővel korábban palackozott Vermont Rose. A génkupec testét pillanatok alatt átforrósította a bor, amitől úgy érezte magát, mint annak idején, végtelen vándorútjai egyikén. Szívmelengető érzés volt, de nem engedhette, hogy eluralkodjon rajta, különösen azért, mert hamar kiderült, hogy Leoni gazdának - az öt évvel korábbi bőséges kínálatával ellentétben - ezúttal nem akadt áruja. A rabszolgái ugyan jó egészségi állapotnak örvendtek, de mint mondta, a szaporulatra neki magának van szüksége: a vadonban gyanús alakok bukkantak fel, senki sem tudta a környéken, vajon az űrkikötő csőcselékéhez tartoztak-e, vagy a Hegyeken túlról merészkedtek elő. Melyik telepes engedheti meg magának, hogy megszabadul az embereitől? A génkupec csalódottan bólogatott, pedig remek történetet talált ki, az öreg valószínűleg féláron odaadta volna a gyerekeket, ha hallja. Aztán néhány percig azt fontolgatta magában, hogy említést tesz a közelgő támadásról, hátha a hír más belátásra bírja Leoni gazdát, de végül jobbnak látta hallgatni. Érezte: kár a fáradtságért. A kölykök között ugyan akadt egy-két pompás példány, különös tekintettel néhány jó csontozató, egészséges fogazató fiúcskára, akiknek sztalacitafiakkal kevert csíragénjeikért jól fizettek volna a géncsempészek titkos űrállomásán. A pénz azonban nem minden - gondolta komoran. Chaulbaran lemondott hát a csekélyke bevételtől, mivel egyik gyermek sem hasonlított a Solomon által megszerzett lebegőképen látható fiúra. A biztonság kedvéért a zsebében őrizgette a képet, attól tartott, a sok gyermekarc láttán elhalványul emlékezetében annak az öt évvel korábban látott fiúcskának a képe. Már rég nem bízott a memóriájában, teste, tudata rémisztő gyorsasággal kezdte cserbenhagyni az utóbbi esztendők során. Aztán a tűz felől érdeklődött, de Leoni gazda nem hallott semmiféle tűzről - a komkészüléke régóta működésképtelen volt. A génkupec gyorsan elköszönt, és megfeszített iramban haladt a mind rosszabb állapotú ösvényen, tovább, a folyó forrásvidéke felé. Az este már a Mohave partján érte. Innen felfelé haladt, az ércvadon irányába, s mire a csillagok felszikráztak a felhők között, elérte a magányos özvegy hasziendáját. Itt is aludt, hirtelen ötlettől fogva megpróbálkozott azzal is, de az özvegyet - dacára magányának és nélkülözéseinek - riasztotta a génkupec gyűrött arca, és betegesen megnyúlt, függőlegesen hosszúkás szeme. Ezek után egy percet sem aludt. A vadonból kiszűrődő hangok idegenek voltak és riasztóak, a megvetett ágy pedig hideg, s később sem melegedett át. Chaulbaran arra gondolt, hogy régen szerette az idegen, felderítetlen határvidék közelségét, azt a
semmi mással össze nem téveszthető, jeges fenyegetést, mely errefelé lépten-nyomon megnyilvánult, ám vénségére elveszítette ezt a kis örömöt is. elSol. Fájdalom. A hajnalig hátramaradó órákban - némi lelkiismeret-furdalással - próbálta megkeresni elSol jelét, de már nem érzékelte egyértelműen, s a kudarc még jobban elkedvtelenítette. Reggel aztán az özvegy, s ő is úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Chaulbaran negyed óra alatt megállapodott az asszonnyal: három kölyköt vett tőle, de mindhármat neki kellett elszakítania a szüleitől. A hasziendán nem akadt intéző, rabszolga sem sok, és az özvegyasszony nem akart újabbakat etetni már. Azt tervezte, még a Jubal-ünnep előtt pénzzé teszi mindenét, és elhagyja a 272 Teberét, egyszer, s mindenkorra. A génkupec nem szólt erre semmit, pedig tudta, hogy az asszony háza helyén már néhány nap múlva egy hatalmas, felperzselt landológödör lesz, a rabszolgák pedig jobbik esetben egy úszó eretnek erőd bordélycelláiban múlnak majd ki a túlzott igénybevétel miatt. Minden invázió egyforma. A szülőkkel hamar megbirkózott, üresfejű, mélyen vallásos emberek voltak, akiknek a legprimitívebb magyarázat is elegendőnek bizonyult. Chaulbaran nem is húzta az időt. Odakötözte a kölyköket a kordé tengelyéhez, azzal búcsút intett az özvegynek, és megígérte, hogy visszafelé jövet a Sampter erődből betér egy teára. Nem haladt mélyen az erdőbe, megállt egy csöndes, napsütötte tisztáson, kibontotta a kordé nappaneljeit, és sorban, egymás után megtisztította a precíziós műszereket. Már délre járt, amikor levágta a gyerekeket. Vérüket gondosan lecsorgatta, és a sűrejét lefagyasztotta egy Ercani-edénybe. A vér ára figyelemre méltóan emelkedett a génkalmárok piacán, mint ahogy azt maga is megtapasztalta elSol miatt. Ahogy ezzel megvolt, szemügyre vette a testeket. Az egyik gyermek - talán három éves lehetett −, szabályos, vékony végtagokkal, megfelelőnek bizonyult egy Certafae-szervkönyvtár céljaira. Gyorsan, szakavatott mozdulattal méretre vágta, és elraktározta a darabokat egy citiani kristálycellába. A többiből azonban csak szekvenciákat tudott felhasználni, bár némelyik meglepően ígéretes reakciót mutatott ki a keresőprogramok stimulációira. Miközben kiemelte a szükséges szakaszokat, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lecseréli a sajátjai egy részét is, de aztán meggondolta magát: különösen Solomonra való tekintettel. A génkupec az utóbbi száztíz esztendő alatt alaposan elmélyedt az újabb módszerek tanulmányozásában, tudta, hogy azok felhasználásával sincs értelme a további beültetéseknek. Igen, de… elSol… Az ő ideje még nem jött el! Ha sikerülne kiszedni a fiúból az út titkát, néhány napon belül eltűnhetnének, megvárnák, míg elül az invázió körüli felhajtás. Azonban, ha elSol állapota tovább romlik, megkockáztatják a visszatérést. Át a hegyeken… Igen. Mindehhez azonban szükségük lesz némi készpénzre, amikor elhagyják a rendszert, és keresnek egy csendes, a kirobbant vallásháborútól kevésbé érintett világot. A levágott gyermekek szervei, vér-és génkészlete önmagában csaknem fedezte mindennek költségeit, de mindez mit sem ért az út titka nélkül. Kora délutánra végzett, az összekaszabolt tetemek maradékát belekotorta egy sebtiben ásott gödörbe, s a halom tetejére friss ferta-menadolt szórt, hogy az erdő vadjainak véletlenül se jusson eszébe kikaparni a friss húst és a csontokat. Aztán vacsorázott, s miközben tejes kávéját szürcsölgette egy terebélyes fa árnyékában, megint elővette a térképet. A Sampter erődig még három nagyobb farm volt hátra, de a génkupec úgy határozott, ezúttal csak a legnagyobbat keresi fel. Végcélját: a kastélyt. Chaulbaran elmélázva igyekezett felidézni a birtokos arcát, de csak a neve ugrott be. Archa Zemfir, igen, Zemfirnek hívták, mogorva, visszahúzódó férfi volt, egymaga lakta azt a bizarr kastélyt a Mohave partján, közvetlenül a hegyek lábánál. Zemfir.
És a kastély. 273 A génkupec előtt egyre tisztábban rémlett fel a zord erődítmény, a nagy, emberfejforma szikla alatt. Öt éve sűrű és nyálkás köd ereszkedett alá a hegyekből, éppen, amikor elérte a folyót. Zemfir elébe jött az ösvényen, tetőtől-talpig olajbarna védőruhában, s bizonyára oka is volt arra, hogy azt viselje. Többet tudhatott a hegyeken túli, tiltott tartományról, mint bárki más. Sokkal többet. Igen. A kastély. Miközben a génkupec verejtékezve, egyre fáradtabban közeledett a birtok felé, lelki szemei előtt mind tisztábban rajzolódtak ki az öt évvel ezelőtti éjszaka és reggel emlékei. Nem sikerült üzletet kötni a magányos veteránnal, Zemfir hallani sem akart arról, hogy eladja a kölyköket. De a végtelen hosszúnak tűnő éjre nagyon is emlékezett. Zemfir ritkán láthatott külvilágit, s alaposan kihasználta az éjszakát, kifaggatta mindenről, ami odakünn zajlott, a birodalom távoli végein. Aztán… A génkupec megremegett az emléktől, ami néhány hete öltött alakot ismét tudata sötét zugaiból előszivárogva, végső kétségbeesésében, amikor már felfogta, hogy csak a csoda segíthet. Igen. Zemfir meséje… és a fiú arca. Maga előtt látta a fiút, szomorú, okos szemeit, és hallotta a hangját. Akkor egy szavát sem hitte, elnézően mosolygott a veteránra, aki hosszú perceken át leste, fürkészte az arcát, vajon vendége mit szól a titokzatos meséhez? Másnap elindult vissza Port Paulus felé, s délre már meg is feledkezett az egészről. Azaz mégsem. elSol. A fájdalom. Emlékezett a mesére, és magában hangtalanul fohászkodott, hogy az a fiú ott legyen még. Hogy éljen még. És emlékezzen arra a mesére, az út titkára. Késő éjjel érte el a farm határát, éppen eleredt az eső, amikor bevánszorgott a kastélyba, Archa Zemfir csak nagy sokára került elő, addig egy fűtetlen csarnokban várakozott, és tűrte, hogy a rabszolgák vizslassák, mintha valami csoda volna. Végre megjött Zemfir. Gyanakvó volt és kimért az első pillanattól kezdve, rámordult a jövevényre, mint egy kutyára. A génkupec azonban nem jött zavarba: felfedezte az öreg nyakában függő ezüst láncot, melyen a Sephatar kolóniaháború veteránjainak csillaga csüngött. Innentől kezdve tudta, nyert ügye van. Megkérdezte Zemfirt, van-e házi oltára, esetleg imaterme, ahol megtisztíthatja lelkét, mielőtt folytatja útját Fort Sampter felé. A veterán egy hosszú pillanatig tágra nyílt szemekkel bámult rá, aztán mintha elérzékenyült volna, s személyesen vezette a kastély oldalához simuló templomhoz. Mert templom volt az, csaknem akkora, mint Mont Saint Michelle, a kikötő szívében. Chaulbaran döbbenten bámulta a legalább hatszáz ember befogadására alkalmas, szabályos, kereszthajós épületet, vöröses sziklatalapzatával, festett üvegablakaival, oltárával, kezdetleges freskóival, kiszuperált, Hamsfleld orgonájával egyetemben. - Ez az én igazi otthonom - magyarázta karjait széttárva Zemfir, amikor a rabszolgák kitárták előttük az ajtót. - Mióta visszavonultam a világ zajától, időm jelentős részét itt töltöm, elmélkedéssel és imával. - Dicséretes - mormolta a génkupec. - Ritka kegy számomra, hogy megoszthatom mással is a fohász szentségét. 274 Hajnalig imádkoztak buzgón, fáradhatatlanul. A génkupec közben azon gondolkodott, mikor, és milyen hangnemben hozakodjon elő kérésével. Tudta, ha túl mohónak tűnik, mindent egy szempillantás alatt elronthat Ismerte a veterán fajtáját: elvakult fanatikus volt, megkeseredett, a vérontásba belefáradt harcos, aki élete alkonyát kezdi keresni a valódi feloldozást mindazért, amit Isten nevében elkövetett. Hajnalban Zemfir - lelkileg és testileg is felfrissülve - betessékelte vendégét a kastély fogadótermébe, és reggelit hozatott neki. Aztán szivarra gyújtottak, és hallgatták a Tebere zivatarjainak dobolását a vaskos ablaktáblákon.
- Feltételezem, uram, a gyermekekért jött - kezdte hosszú hallgatás után Zemfir. Ahogy néhány évvel ezelőtt is. - Pontosan - a génkupec a veteránra hunyorgott. - Bizonyára hallott a külvilágban zajló, felettébb nyugtalanító eseményekről, fra estarte. Isten országát soha nem látott hordák fenyegetik, minden segítségre szükségünk van, hogy visszaverjük a gonosz seregeinek rohamát. - Ha elegendő erőt éreznék még a karjaimban, uram, biztosíthatom, haladéktalanul jelentkeznék a flottához. De azok a napok már régen elmúltak, amikor… - Zemfir a kandallóban lobogó tűzbe meredt. - Mondja, hány gyermekre volna szüksége? - Amennyit csak nélkülözni tud, fra estarte - vont vállat Chaulbaran, másodszor is olyan tisztséggel ruházva fel a veteránt, amivel az nyilvánvalóan nem rendelkezhetett. Zemfir szerényen tiltakozva kijavította, aztán a levegőbe szántott mutatóujjával. A fogadóterem dohos sötétjébe mélyzöld holokép szikrázott. - A birtokon tíz gyermek él jelenleg, ebből hét szolgacsaládhoz tartozik. Azt hiszem… tekintettel az eseményekre… nekem nem kellenek, amennyiben el tudja szállítani őket, fizetség nélkül a magáé mind a hét. A génkupec bólintott, tudta, hogy ha megszólalna, remegő hangja elárulná: ilyen nagylelkűségre nem is számított. Várt tehát néhány pillanatot, aztán mély, komor tónusban válaszolt: - Régóta járom a galaxist, fra estarte, de bizton állíthatom, még nem találkoztam Krisztust ily tántoríthatatlan hűséggel szolgáló harcossal. A szinódusnak írandó jelentésemben nem fogok megfeledkezni erről. Zemfir legyintett, mintha csak holmi semmiségről volna szó, aztán ujjával néhány finom mozdulattal bejelölte a hologramon erre-arra bóklászó, apró pontokat, és egy határozott mozdulattal a fogadóterem felé húzta Őket. - Mindjárt itt lesznek - pillantott aztán Chaulbaranra mosolyogva. - Addig meséljen nekem kérem Isten palotájáról! A génkupec átszellemült arccal a tűz felé fordult, és mesélni kezdett Isten palotájáról. Rögtön tudta, hogy ő az. Valójában arra számított, hogy idősebb lesz, hisz őt esztendő telt el, mióta utoljára látta, de a fiú éppen olyan volt, mint azon az éjszakán. Mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. Ott állt, a többiek mögé bújva, és szégyenlősen lesütötte a szemét. Szánalmasan sovány és erőtlen volt. Beesett arcú, sápadt fiúcska, csaknem egy fejjel alacsonyabb a többinél, a génkupec ezer közül is megismerte volna. A zsebében ott lapult a holokép, de teljesen feleslegesen: nem kevés megelégedéssel nyugtázta, hogy azonnal felismerte őt. - Látom, felfigyelt Ilderre - mormogta elérzékenyülve Zemfir, és magához húzta a fiút. - Ilder. Ő az én Ilderem. 275 Valóban különleges jelenség volt, fekete haja összekuszálódva tapadt homlokára, ragyogó kék szeme félénken villant a fáklyák fényében, mint két áttetsző üveggolyó. - Ildert egyéves korában vettem magamhoz. A szülei odakint telepedtek le, túl a Fort Sampteren, de aztán, amikor a zöld köd terjeszkedni kezdett a hegyek innenső oldalán, eltűntek, egyszerűen nyomuk veszett… Csak ő maradt életben. - Az úr útjai kifürkészhetetlenek - tárta szét karjait a génkupec, de közben le sem vette tekintetét a gyermekről. - Ilder az év nagy részében itt lakik velem a kastélyban - folytatta Zemfir. Remélem, nemsokára sikerül rávennem, hogy költözzön ide végleg. - Nem értem… Akkor hol… - Hogy hol? Heteken átjárja a vadont. Ismeri minden szegletét, az az igazi otthona. Messze bemerészkedik a Fort Sampteren túli területre, egészen a hegyekig, és attól tartok, néha még azon is túl - a veterán beletúrt a fiú hajába. - Az én Ilderem. Valóságos vadember. De ha kell, szelíd, mint a kezes bárány. Bizonyára emlékszik, amikor legutóbb itt járt, egész éjjel mesélt nekünk. Emlékszik? Chaulbaran komoran bólintott. - Engem emészt az aggodalom, tudja, a telek roppant hosszúak és gonoszak errefelé, s miközben ki sem mozdulhatok a birtokról, hónapokon át rágódom, mi történik Ilderrel odaát, a hegyek túloldalán… De ő csak kószál, a hóban alszik, magokat eszik, s amikor visszatér, lesoványodva, sebekkel borított testtel, tudom,
hogy már közel a tavasz. Én enni adok neki, és szállást: ö pedig csodálatos mesékkel szórakoztat. - Mesékkel… igen. Emlékszem, fra estarte. A génkupec metsző pillantása elkerülte Zemfir figyelmét, hosszan bámulta a fiút, hosszan és elérzékenyülten. - Ó, igen, a mesék… Ilder szavai megelevenednek a fejemben. Mesél nekem az éjszakákról, a fennsíkról, és az álmokról, melyek életre kelnek a csillagok alatt. - Ezt hogy érti? - Ott, túl, a hegyeken az álmok életre kelnek - Zemfir valahová a hegyek irányába vetette tekintetét, arca kipirult, s valami földöntúli szépség és finomság áradt szét rajta. A gyermekek megilletődve hallgatták, csak Ilder sütötte le a szemét továbbra is, mintha félne a vendégtől. - Ó, kérem, folytassa! - suttogta a génkupec, amikor Zemfir elhallgatott Folytassa! Ilder álmai… - Ilder álmai gyönyörűek… Nem tudom, valójában mi van a hegyeken túl, és azt hiszem, már nem is fogom megtudni soha, de Ilder látta! Ő ott járt! És mesélt… Mesélt a hideg éjszakákról, a kristálytó partján, a jégszigeteken tündöklő mécsesekről, melyek kihunynak az éj közepén, amikor párafelhőkből kibontakozik az égen úszó árny, és… és… akkor a csillagok fényében előmerészkednek az angyalok. Körbetáncolják őt, körébe telepednek, és az ember születése előtti világról mesélnek neki. - Igen - a génkupec megborzongott. - Emlékszem. - Tudom, mit akar mondani, uram! Tudom - Zemfir felemelte a fiú fejét, és belenézett a tündöklő, kék szemekbe. - Én is kérdeztem tőle. De sajnos Ilder egy szót sem értett abból, amit az angyalok mondtak. Azt hiszem, nem is ez a lényeg. Ezek végtére is csak Ilder álmai. Gyönyörű álmok, de mégiscsak álmok… Chaulbaran hitetlenkedve rázta a fejét, függőleges vágású szemei dülledten méregették a gyermeket. Angyalok, igen… 276 Angyalok… Túl a hegyeken. - Isten palotájának kapui tágra nyílnak az ártatlanok előtt! - suttogta aztán. - Midőn az idő eljő, mindannyiunknak meg kell hoznia az áldozatot. - Tudom, mégis… nehéz lesz elszakadni tőle - sóhajtotta Zemfir, és elrántotta a kezét Ilder fejétől. - Nagyon nehéz. Reggel, amikor a génkupec elégedetten nyújtózkodott szobája ablakában, észrevette, hogy a távolban a Szürke hegyek vonulata húzódik a ködfelhőkön túl. Ilyen közel lenne? Megborzongott a gondolatra, hogy a tiltott territórium határa alig egy napnyi járóföldre van tőle. Aztán arra gondolt, hogy vajon hány napnak kell eltelnie ahhoz az invázió után, hogy megindíthassa felderítő expedícióját? Egy hétnek? Kettőnek? Talán egy egész hónapnak? Legszívesebben azonnal indult volna. Túl a hegyeken élőlények lakják a fennsíkot, angyalszerű, fényszerű testtel rendelkező teremtmények, akik bizonyára értékes génszekvenciákkal gazdagíthatják a fogyatkozó készletet És birtokoljak a nagy titkot… Igen. Hirtelen izzó fájdalom hasított az elméjébe. Ó,… elSol. Szédelegve megkapaszkodott az ablak keretében, Persze korábban is sokan megpróbáltak már áthatolni a hegyeken túli területre: az erőd az innenső oldalon eredetileg a telepesek biztonságát lett volna hivatott szavatolni, de a túloldalról átgomolygó köd hamar elemésztett minden életet ideát. Jött, és eltűnt, pusztított, mintha maga is élőlény volna. Leereszkedett egészen a Fort Sampterig, s fortyogó, alattomos gázok méhéből, az üres falak között egy napon megelevenedett a gonosz. - Ostoba legendák - legyintett a génkupec, aztán elfordult az ablaktól, és gyorsan magára kapkodta köpenyét és fegyverövét - Végtére a kölyök is túlélte. Sőt, nemcsak túlélte, de átjutott a fennsíkra, a kristálytóhoz, és beszélt velük. „Angyalok, akik körbetáncolják őt, körébe telepednek, és az ember születése előtti
világról mesélnek neki. ” A génkupec kifújta magát Nyugalom. A legfontosabbá nyugalom. A nap nemsokára a fák koronája fölé hág, jó lenne túlesni az egészen. Már csak néhány perc: nem szabad, hogy Zemfir az utolsó pillanatban gyanút fogjon. Most pedig… Ideje indulni. Zemfir az utolsó pillanatban gyanút fogott. Ott álltak, a kastély főépülete előtt, a nap jóindulatúan melengette a szikes talajt, s látszólag minden békés volt. Mintha a nyár rátelepedett volna a körös-körül lesben álló rengetegre, belefojtva a mélyben surranó élőlények figyelmeztető üvöltéseit, és megfoghatatlan nyugalmat bocsátva határvidékre, végig, a Mohave mentén. A levegőben óriási szitakötők cikáztak, szivárványszínű szárnyakkal, ide-oda zizegtek a közeli hangás és a távolabbi mocsár felett Miközben a génkupec felsorakoztatta a gyermekeket a kordé mellett, valahol az erdőben egy óriásgyík üvöltése harsant. Mintha csak ez lett volna a jel. 277 Zemfir szótlanul figyelte a készülődést, szemei körül ezernyi ránc rándult össze. Valami nem tetszett neki. - Talán mégsem jó ötlet, hogy valamennyit magával viszi - jegyezte meg, miközben Chaulbaran meghúzta a hevedereket a kordé oldalán. - Tudja, ha megint jön a tél, jó lenne, ha legalább egy, vagy két gyerek… Igen. Azt hiszem, Ilder itt maradhatna velem. A génkupec felegyenesedett. - Feleslegesen aggódik, fra estarte. Ezekben a napokban sok száz lakott rendszer küldi el gyermekeit az Úr szent seregébe, tudván tudva, hogy közülük nem egy a lelkek rohamcsapatába kerül majd. A gyermekek fegyvereit áldás kíséri, ám tudom, ez túl nagy áldozat volna öntől. Éppen ezért, az ön gyermekeit, biztosíthatom, nem engedem harcosnak besorozni. Kórházhajókra kerülnek, vagy csapatszállítókra, esetleg Nuova Jerusalembe, ahol a szinódus keresi meg számukra a legalkalmasabb helyet Ilder pedig… mellettem marad, és megígérem, ha véget ér ez az egész, visszahozom önnek. A génkupec erőt vett magán, és Zemfirre hunyorgott. - Igen, Krisztus nevére ígérem, visszahozom. - Értem… - az öreg megállt előtte, karjait tehetetlenül lógatta teste mellett. - Ebben az esetben azt hiszem, ez a búcsú ideje. - Végigpillantott a gyermekeken, aztán mindegyiknek megérintette a homlokát, aprócska keresztet rajzolva rájuk. Ilder előtt azonban megtorpant, hosszan a fiú szomorú, kék tekintetébe mélyesztette sajátját, aztán letérdelt mellé, és a fülébe súgta. - Ne aggódj, fiam! Ez az ember vigyázni fog rád! Elvisz majd olyan helyekre, amikről még csak nem is álmodtál! Elvisz a csillagok közé! Ilder alig észrevehetően bólintott, s a génkupecre nézett, de nem szólt semmit. - Bárhová is vigyen téged, engedelmességgel tartozol neki, ezt ne feledd! Szolgáld őt, és szolgáld az Urat! Vigyázz magadra, Ilder! Nagyon vigyázz! Gyere vissza, én várni fogok rád. Jön megint a tél, a hegyeken túlról hófellegeket sodor a szél, s mindent beborít majd a fehér halál. Én pedig odabent, a kastélyban, a kandalló mellett hallgatni fogom a meséket arról, mi vár ránk odaát. Meséket a kristálytóról, a csillagokról, és az angyalokról. Visszajössz, ugye, Ilder? Az öreg táskás szemhéjai könnycseppekkel teltek meg, aztán a cseppek kicsordultak, és vörös csíkot húzva a napcserzette bőrön a főre hullottak. Ilder azonban nem válaszolt, szomorúan megérintette a veterán kezét, majd elfordult: a szíj, ami a kordéhoz erősítette megrántotta a génkupec durva mozdulata nyomán. - Sajnálom, de indulnunk kell, fra estarte - sóhajtotta Chaulbaran. - Az erdőből különös hangokat sodor felénk a szél. Szeretnék mielőbb visszatérni Port Paulusba. - Hát persze - a veterán motyogott valamit, aztán gyorsan felegyenesedett és elindult vissza, a kastélyba. Nyálkás, kínos csend maradt mögött: a génkupec nem várta meg, míg ez a csend rátelepszik, megsuhintotta a levegőben korbácsát, s néhány perccel később a szomorú menet már el is tűnt az erdőben.
Hosszú órákon át törtek előre szótlanul: az ösvényt csaknem teljesen felverte a gaz, talpuk alatt vaskos avar és korhadékréteg recsegett, ropogott. A génkupec elől haladt, s csak akkor vett vissza a tempóból, amikor megítélése szerint már elég messzire jártak a kastélytól. Felpillantott a fák koronájára: egy termetes vagha-pók szőtte mesterséges égbolt elválasztotta tőlük a felhőket. A háló miatt mindent puha, 278 selymes köd vett körül, a fák körvonalai elmosódtak, s a levegőből csavarni lehetett a párát. - Itt megpihenünk! - hörögte a génkupec, és lejjebb eresztette a kordé hevederét, amire a szíjvégződéseket rögzítette. A gyerekek szó nélkül lehuppantak a fűbe, sápadtan, kimerülten ziháltak. Ez még csak másfél mérföld… - Chaulbaran magában számolt. - Másfél. Így nem jut messzire. A kölykök összehúzták magukat, a körülöttük derengő vadon és a fejük felett hangosan emésztő óriáspók megrémisztette őket. Meg aztán… megsejthettek valamit mindabból, ami rájuk várt. Chaulbaran tudta, hogy így lesz. Mindig így volt, a gyermekekben működött valami hatodik érzék, ami minden alkalommal megsúgta nekik, hogy a halál leselkedik rájuk. Talán a kordé nyikorgása volt az, talán a belsejéből áradó pácolófolyadék émelyítő bűze, talán a hosszú, feszültségteli csend, valami biztosan árulkodott. Már sejtették, de a bizonyosság rettenete még nem ült ki az arcukra. Nemsokára… Nemsokára, gondolta a génkupec, és a gyerekekre vigyorgott. - Elfáradtatok, mi? Nem feleltek, egymáshoz préselődve pihegtek, mintha a hallgatás megóvná őket bármitől is. Chaulbaran megtörölte az orrát, aztán a kordé belsejéből komótosan előszedegette szerszámait. - Nincs sok időnk - mormolta maga elé. - Itt kell meglennie. Éppen itt. A gyermekek egymásra sandítottak. - Miért nem megyünk tovább? - kérdezte egyikük, egy reszelős hangú kislány, leküzdve félelmét. - Port Paulus még oly messze van. - Ó, igen, Port Paulus valóban messze van - felelte szórakozottan a génkupec, miközben kihúzta tokjából a hosszú amputáló fűrészt. - De minek is vesződnénk olyan hosszú utazással? Nem hiszem, hogy ott jól éreznéd magad, csöppségem! Nemsokára semmi sem marad Port Paulusból. - Megígérte, hogy odavisz bennünket! - Ez már egy másik volt, egy beesett arcú, sápkóros kölyök. A szemében elfojtott düh parázslott, ami különösen idegesítette Chaulbaran lelkét. Elhatározta, hogy vele kezdi. - Igen, de meggondoltam magam… - Ölni fog. Csöndes hang volt, váratlan, oda nem illő. Félelem nélküli, beletörődést sugalló hang. Az ő hangja. A génkupec felegyenesedett, s anélkül, hogy eltüntette volna az arcára kiülő vigyort, Ilderre pillantott. - Azt mondtad, ölni? Hogy érted ezt? - Tudja azt maga jól. Ilder arcán nem tükröződött semmi. Sem rettegés, sem aggodalom, de még meglepetés sem. Egyszerűen csak kimondta, amit gondolt, érzelmek és indulatok nélkül. - Nem akar elvinni minket Port Paulusba. Nem akar elvinni minket sehová. Esze ágában sincs. Nem azért jött. A gyerekek ijedten egymásra pillantottak, össze-összesúgtak Ilder háta mögött. - Mit akar velünk? - rebegte aztán az egyik leány. - Meg fog ölni benneteket - válaszolta a génkupec helyett a fiú. - Mindőtöket. Chaulbaran elvigyorodott. 279 - Jobban teszed, ha befogod a pofád, te nyomorult! - Engem nem öl meg - folytatta Ilder. - Nem öl meg, legalábbis egyelőre nem. Azt hiszi, elárulom neki, hogyan juthat át a hegyeken. Azt hiszi, tőlem megtudhatja, hogyan érheti el a kristálytót, anélkül, hogy végezne vele a köd.
- Azt mondtam, hallgass! - förmedt rá a génkupec, s szeme villámokat szórt. Nem, mintha különösebb jelentősége lett volna az egésznek: a többi kölyök úgysem éri meg a naplementét, mégis, a fiú szavai ostorcsapásként hasítottak a levegőt, s baljóslatúan visszhangoztak a fák között. - Azt hiszi - Ilder hangja megremegett egy pillanatra. - Azt hiszi, hogy majd megérti az angyalok nyelvét, hogy elmondják majd neki ott, a kristálytó partján, a titkaikat. A génkupec leemelt egy hosszú fejlékelőt a kordé kinyitott fedeléről, és tett egy lépést a gyermekek felé. - Nem mondom még egyszer, hogy fogd be a pofád! - Valamit tudnia kell - vont vállat Ilder. Láthatóan egy cseppet sem tántorította el a közeledő, fekete köpenyes alak, természetesnek vette, mint ahogy azt is, hogy a koponyalékelő csavaros végén megcsillan egy pillanatra a lombokon, pókhálón átszűrődő napfény. - Ha akarnám, sem mondhatnám el magának. Nem mondhatnék el semmit. Nem ismerem az utat, de ha ismerném, maga akkor sem jutna el rajta át a túloldalra. Maga nem olyan ember. - Azt mondod, nem vagyok olyan ember, mi? - Chaulbaran ujjai szorosan rásimultak a koponyalekelő markolatára. - Azt mondod? A fiú néhány másodpercre a gondolataiba mélyedt, aztán válaszolt: - Most arra gondol, hogy mégis végez velem, mint ahogy a többiekkel is végez néhány perc múlva. Megteheti, ha akarja, én akkor sem halok meg. Ha megöl, az éjjel eljönnek értem az angyalok, átrepítenek a hegyek felett, a kristálytó végtelen fenekére merítenek, ahol a mélységben a csillagtükrök nyílnak, s azokon át eljutok Alhamra mezeire. A génkupec remegett az izgalomtól. Ez az! Pontosan ez! Ezt akarta hallani. Hát mégis igaz, igen, igaz, igaz, igaz! A kapu, a csillagtükör kapuja! Az öröklét kapuja! - El fogod mondani nekem! - mormolta lassan, egészen közel hajolva a fiúhoz. - El fogod mondani, s meglásd, örülsz, hogy elmondhatod! Ilder felpillantott rá, inkább szomorúan, mintsem aggodalommal telve. - Azt hittem, megérti. Bíztam benne, hogy megérti. Sajnálom, hogy nem így történt, és sajnálom őket is - a társai felé intett, mintha azok máris halottak lennének. De tudtam, hogy így fog történni. Az angyalok elmondták, hogy ez lesz. - Te csak ne beszélj úgy, mint egy nyomorult pap! - förmedt rá a génkupec. - Ki vele! Miféle lények azok? Vannak városaik? Láttál náluk fegyvereket? Sokan vannak? - Ezeknek a kérdéseknek nincs semmi értelme - sóhajtotta Ilder. - Csak álomban juthat el a túloldalra, a kristálytó partjához, hozzájuk. Ébren sohasem. Nem tudna belőlük mintákat venni. Nem tudná őket megérinteni. És éppen ez az, amire céloztam az előbb: maga nem az a fajta, akin segít az álom. Maga csak az éjszakát látja, esetleg a csillagokat. De nem látja mindazt, ami a csillagokon túl kezdődik… A génkupec letérdepelt a fiú mellé, és kezében forgatva a koponyalé-kelőt, lassan a szeme felé közelítette. - Mit beszélsz itt összevissza? Az egészet csak kitaláltad, igaz? Nincs ott semmiféle kristálytó! Nincsen semmiféle kapu a tó mélyén! És nincsenek angyalok sem, igaz? 280 - Tudja hogy léteznek. Különben nem jött volna el a kastélyba. Engem keresett, hogy kiszedje belőlem, hogyan juthat el oda. És nem érti meg, hogy az ösvény nem létezik. Csak az álmokon keresztül juthat el a túloldalra. A kettő nem ugyanaz. - Baromság! - mormolta a génkupec. - Azt hiszem, te a bolondját járatod velem. Be akarsz csapni, igaz? Hát idefigyelt, kis rohadék! Tudom, hogy át lehet jutni a hegyeken! Tudom, hogy odaát él egy faj, valami furcsa nép, akiket te angyaloknak nevezel. Tudom, hogy van egy kapujuk, amin átlépve… Mindent tudok, ne próbálj becsapni! Ilder nem válaszolt, a távolba meredt, mintha lélekben máris odaát járna. A csend nyomasztóan közéjük telepedett, ott dohogott dobhártyájukon. - Jól van. - mondta aztán a génkupec. - Majd meglátjuk. Talán még mindig nem érted, hogy miről is van szó. Kinyúlt, elkapta az egyik gyermek nyakát, éppen a haragos tekintetűért, és magához húzta.
- Nézd meg jól! Figyelj! Kést húzott elő övéből, és egyetlen vágással átmetszette a kölyök torkát Nem volt sikoly, nem volt kiáltás, csak egy diszkrét sercenés, aztán a felbugyborékoló vér halk lüktetése. A génkupec tudta, pazarol, amikor hagyja, hogy a föld nyelje el a vért, hisz felfoghatta volna egy Ercani-edényben, s aztán, megtisztítva, beoltva a régi kathar géntörzsekkel értékes készítményt hozhatott volna létre belőle. De mindez most nem számított. A gyermekek elveszítették a fejüket. Szíjaikat tépdesték, megpróbáltak elszabadulni a kordétól, hogy aztán bemeneküljenek a vadonba, bárhová, csak minél távolabb a fekete köpenyestől. A szíjak azonban most is kitartottak. Amikor az már az nem vonaglott, a génkupec gyengéden letette a földre az élettelen kis testet, aztán megragadta a második gyermeket. Csodaszép, nagy szemű kislány volt, egészen bizonyosnak tűnt, hogy a szemeiért önmagában is jó árat fizetnek Burkleyben. Miután keresztülmetszette a torkát, a génkupec akkurátusan leszelte a fejét, ügyelve arra, hogy be ne vérezze a finom, szőke hajzatot, aztán a fejet belehelyezte egy tárolómélyedésbe. Függetlenül attól, hogy melyik piacon tudja értékesíteni, már önmagában e koponyával is megkereste az utazás költségeit. A többi színtiszta haszon. Miközben a lány testét beleengedte a sajtolóba, a génkupec Ilderre sandított. - Nos? Beszélsz végre? - Bármit is tennék, őket mindenképpen megöli - mondta halkan a fiú. - Őket már semmi sem mentheti meg. Ezt már akkor tudtam, amikor betette a lábát a kastélyba. A génkupec vállat vont, és elvágta a harmadik gyermek torkát is. Aztán a negyedikét, és az ötödikét. Mielőtt a hatodikkal is végzett volna, a táguló tömlőt, amiben néhány gyermek vérét összegyűjtötte, óvatosan behelyezte a kordé tárolókamrájába, a hűtőrudak közé. - Gondolkodj, fiam! - suttogta aztán, mikor már látta, hogy Ilder nem hajlandó megtörni a csendet, csak némán rebegi magában imáit minden gyermek után. Gondolkodj! Az a fej ismeri az örök élet titkát! Angyalok, vagy sem, segíthetnének nekünk! Amiről beszélek, az az örök élet, és a tudással most egyedül ők bitorolják! Örök élet! Érted, mit jelent ez, fiam? Ilder egykedvűen bólintott, de aztán egy köhögési roham belefojtotta a szót. Szédült, szemmel láthatóan rosszul volt a vér látványától, csak néhány perc múlva volt képes megszólalni. 281 - Ők nem egy fej. Mondtam már: angyalok. Isten angyalai. - Ahogy akarod! Legyenek hát angyalok! Beszélsz végre? Ilder nemet intett. - Mire menne az örök élettel? Hisz már most is halott. Zemfir uraság más, mint maga, ő ismeri az átjárót. Az ő szeme látja az utat, bármikor átmehetne a túloldalra, ha akarna, az angyalok megmutatnák neki a kaput! De ő nem vágyik az örök életre! Érti? Nincs szüksége rá, eleget látott, és hallott ezen az oldalon. Nem akar már mást látni. - Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki léphet át, és ki nem? - sziszegte a génkupec. Megmondom: nem vagy te senki! Egy nyomorult kis korcs vagy, de én kiszedem belőled, amit tudni akarok! - Nem. Nem fogja. Mondtam már, engem nem ölhet meg! Az angyalok nem hagynák, magukkal visznek, ha esetleg… - Szóval én nem jutnék át, igaz? - váltott hangnemet hirtelen a génkupec és megszorította a fiú vállát - Elpusztítana a zöld köd, igaz? Jól van. Akkor mást mondok: mesélj! Mesélj nekem még egyszer, mondd el, mit láttál pontosan a túloldalon. Hinni akarok! Álmodni akarok arról a helyről. Álmodni! Ilder szomorúan elmosolyodott. - Hinni nem ilyen egyszerű dolog. És maga soha nem álmodna arról a helyről. Az álom nem mindenkihez ilyen kegyes. Chaulbaran megmerevedett, felkapta a fejét, és hallgatózni kezdett. A távolból mintha csapatszállító bulkok dübörgését sodorta volna feléjük a szél. Idő! Egyre kevesebb idő! Valamit tennie kell, mégpedig gyorsan!
Taktikát kell váltania, különben valóban elszalasztja az utolsó lehetőséget. Gyorsan végzett a hatodik gyermekkel, a felhasználható szerveit kimetszette, és gondosan elhelyezte a gyűjtőedényben, a többi mellé. A kordé belsejében most már számottevő mennyiségű hús, vér és génkészlet sorakozott A kis testek maradékát egy sekély gödörbe hányta, s a kupacot leöntötte oldósavakkal, aztán vastag avarréteget hordott rá, hogy a rothadás tavaszra minden nyomot eltűntessen. Valahol a távolban felmorajlott valami: talán villámlás, talán egy robbanás. Ideje eljuttatni az anyagot a kikötőbe, aztán egy megfelelő feldolgozóüzembe. Az is valami. Egy, két nappal meghosszabbítja a szenvedést. Az is valami. Egy, két nap. Aztán a halál. Fájdalom. Egy, két nap. elSol. Fájdalom. Nem sok, éppen csak valami. Egy két nap. A génkupec összeszedegette hát a holmiját, és mielőtt zuhogni kezdett volna a rengeteg felett, elindult abba az irányba, amerre a kikötőt sejtette. Hallotta, hogy I lder kitartóan caplat mögötte, igyekezve tartani a lépést. Aztán a korhadékon málló lépteik nesze elveszett a leveleket poroló, sűrű záporzásban. Az erdő fellélegzett, a fojtogató meleget és a vérbűzt friss légáram söpörte ki a fák közül. Éjszaka letáboroztak egy tisztáson, nem messze az országúttól. Az eső rövidebb időszakokra elállt, s a talajból kigőzölgő sópára megfájdította a génkupec torkát. De nem törődött ezzel, bámulta a fák lombkoronáján túl szikrázó csillagokat, melyek ezen az éjszakán mintha fényesebbek lettek volna, fényesebbek és harsányabbak, mint máskor. A génkupec azonban nem vette észre ezt sem, minden gondolata elSol körül forgott. 282 Az égbolt egyszer csak megmoccant, lomhán, fölényes dübörgéssel, mintha le akarna szakadni, hogy kipréselje a vadonból a szuszt. A szabályos, fényes csillagok felszikráztak, s egy szempillantás alatt alakzatba rendeződtek, ahogy a mindenség lassan tovasodródott. A levegő vibrált az erdő felett, a fák levelei eszeveszett táncot jártak, amint az égbolt rátelepedett a tájra, lusta óriáscetként nyúlva el a vidék felett. Robaj. Chaulbaran ereiben jeges kristálylándzsák feszültek az érfalaknak; a mindent megremegtető erő belemarkolt a gyomrába, és csavart egyet rajta. Robaj, reszkető robaj. A génkupec talpra ugrott, s levegő után kapkodva meresztgette szemeit. Egy városhajó! Órák óta ott lebeghetett a magasban, ott lapult, eltakarta a valódi csillagokat, alattomos óriásként vetette árnyékát a bolygóra. A vastag felhőrétegtől észre sem lehetett venni, a sötétség óvó pajzsot nyújtott neki, ám most, hogy támadásba lendült, levedlette a mozdulatlanság jótékony maszkját. - Ó, Krisztus nevére! - Chaulbaran rémülten felcsuklott Az eretnek hajógigász ellenállás nélkül aláereszkedhetett a légrétegbe! Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha a birodalmi erők feladták a bolygó védelmét. Az öreg önmagát kárhoztatva, hebegve figyelte, amint az alakzatba rendeződött csillagok leolvadnak a hajótestről. - Istenem! Hoznom kellett volna magammal egy adóvevőt, akkor már rég tudnék róla! Istenem! Mi lehet most Port Paulusban? A génkupec szűkölve hátrált a kordénak, s nem vette észre, hogy a fiú oldalról figyeli minden mozdulatát. - Uramisten! Vakító fényvillanás világított meg egy pillanatra mindent, a hirtelen jött szélviharban hajladozó fákat, a kordé rácsozatát, és a mozdulatlanul ücsörgő gyermeket, az esőcseppek éles szilánkjait. Robaj. Dübörgés. A fénytenger hömpölyögni kezdett a látóhatár felé, miközben a városhajó hasából vaskos, sűrű vibráló fénycsóvák csapódtak a mélybe. - Ez a háború, ugye? - kérdezte halkan Ilder. A génkupec hebegett, képtelen volt megszólalni. Csak állt ott, és bámult a távoli űrkikötő felé.
Port Paulust álmában érte végzete: a katedrális környékén becsapódó magmabombák iszonytató láncreakciót indítottak el. A centrum közelében a kéregig lehatoló lökéshullámok szabdalták cafatokra a felszínt, eltüntetve, felperzselve élőt, élettelent egyaránt. Az elpárologtatott részecskék süvítve száguldottak ki, a semmibe, miközben a kataklizma öt mérföld mély krátert robbantott a kikötő helyén. A génkupec megszédült, talpa alatt szüntelenül remegett a talaj, a kordé belsejéből pedig mintha halk, szaggatott sikoly szakadt volna fel. - Hirtelen jött értük el a halál. Csak nagyon kevesen maradtak életben - sóhajtotta Ilder, aki hol a génkupec arcát fürkészte, hol pedig a látóhatárt, ahol most éppen aprócska fénypontok suhantak a szélrózsa minden irányába. Közülük néhány haragosan felvillant, amint a városhajó hasából ki-kiszökkent néhány halálsugár, de néhánynak sikerült kikerülni a nem túl vehemens pásztázás közeléből. - Az ott felénk tart! - mutatott egykedvűen egy pontra Ilder. A génkupec azt hitte álmodik. 283 Lehetséges lenne? elSol! elSol! Ide! Erre! A koponyájában lüktető adó intenzív nyalábokat küldött a közeledő fénypont felé. Az aprócska kabin, amint érzékelte a nyalábokat, módosított haladási irányán, és meredek szögben ereszkedni kezdett a tisztásra. - Add, hogy éljen! - hörögte Chaulbaran, és a kölyökkel mit sem törődve rohant a landoló szerkezet irányába. Ilder hosszan bámult utána, aztán megrázta a fejét. - Nem - suttogta maga elé. - Ő már másutt vár rád… Ott hevert a kabinban. Teste összeégett, koponyáját meglékelte, csont- és agyvelőkocsonyává torzította egy fémrepesz, ami a belső falról vált le, miközben egy sugár eltalálta a járművet. A gyermek halott volt. Hosszú, fehér haja szétterült a padló mocskában, olajos volt és véres, valószínűtlenül förtelmes, mintha soha nem tartozott volna egy érző, emberi lényhez. A génkupec átvergődött a roncs belsején, s leroskadt a tetem mellé. A hajó leengedett, az automatika - most, hogy teljesítette a jeladó megkeresésére vonatkozó parancsot −, készenléti állapotba kapcsolt. Csend támadt. Halott, fájdalmas csend. Chaulbaran néhány másodpercig nézte a kicsavarodott tagokkal heverő tetemet, s miközben agya lázasan kereste a lehetőségeket, hogyan lehetne vér és szervcserével életre kelteni, lelke mélyén már tudta, hogy ezúttal nincs tovább. elSol halott volt. Kitámolygott a kabinból, és dülöngélve visszabotorkált a kordéhoz. A fiú ott várta, s elmélyültem piszkálgatott valamit a korhadó avarban. Figyelt, szinte itta magába a környék neszeit. Túl a vadon áthatolhatatlannak tűnő falán a morajlás már elült, s átadta helyét a kataklizma utáni bizonytalan némaságnak. A génkupec leroskadt a fiú mellé, mintha valami ösztönösen is az egyetlen élőlényhez vonzotta volna, akit közel, s távolban a maga mellett tudhatott. Aztán egyik pillanatról a másikra zokogni kezdett. Megtört, és a mélyből mindent elsöprő erővel tört fel az elkeseredettség. Összehúzta magát, előre-hátra hintázott a sarkán, miközben egyszerűen nem tudta abbahagyni a sírást. Mindene fájt. - Sírj csak! - szólalt meg a sötétben Ilder. - Semmit sem változtathatsz meg, de a könnyeid talán segítik elviselhetőbbé tenni. - Hagyj békén - förmedt rá a génkupec. - Nincs szükségem a szánalmadra. - Én nem is szánlak. Rászolgáltál a fájdalomra. - Én igen - emelte fel fejét hirtelen Chaulbaran. - Én bizonyosan. De ő? Nem, fiam, ő nem szolgált rá. Ő aztán nem… - Akkor helyetted szenvedett - szólt színtelen hangon Ilder. A génkupec a fejét rázta. - Amióta csak megszületett, szenvedett minden nap, és minden éjjel. Nyitott mellkassal jött a világra, a szíve a testén kívül dobogott. Az arca… Ó, istenem, az
284 arca… Nem volt arca, érted? Azt mondták, jobb, ha hagyjuk meghalni… Csak szenvedne, ha életben maradna… - De mondd meg, hogyan hagyhattam volna? Számomra csak ő maradt! Chaulbaran villámló tekintettel a fiúra pillantott. - Volt idő, amikor messzi célok felé törtem, élettel teli, otthonos hajókon. Aztán megszületett ő… Tennem kellett valamit. Gyűjtenem. Sejteket, regeneráló vártesteket, szerveket, bőrt, aztán, amikor beépítettünk minden használhatót, új génszekvenciákat, hogy jobbá tegyük, amit isten szánalmassá formált. Aztán még újabbakat, és újabbakat… De ő egyre sápadtabb lett, egyre élettelenebb. És most… Nem kellett befejeznie, a fiú anélkül is értette. - Hallod ezt a csendet? - kérdezte sokkal később Ilder. - Nem moccan semmi. Meghalt minden. - Én lépteket hallok… Látom őket - suttogta a génkupec. - Előjönnek, hogy visszavegyék, ami az övék volt… megnyílnak a sírok, már látom őket. - Pedig Chaulbaran nem láthatott semmit a szemeibe szökő, savószín könnycseppektől. - Csak elSol létezett nekem, érted? Csak ő. Ott kellett volna lennem, amikor meghalt, fognom kellett volna a kezét. Tudod milyen lehetett egyedül elmennie közülünk? Most már sohasem jutunk át a túloldalra. Számára ez lett volna az egyetlen lehetőség. Az egyetlen… Ilder lehajtotta a fejét. Mintha szél zúgott volna a hegyek felől. Aztán beszélni kezdett. - Tudod, ha lehunyom a szemem, látom magam előtt. Hagyom, hogy zuhanjak, körülöttem elcsituljon a valóság, kizárom gondolataimból a fényt, kizárom a sötétséget. Nincs semmi. Körülvesz, bebugyolál a ködbe, ami hirtelen lefoszlik rólam, és én ott állok a túloldalon. Süvít a szél, mögöttem felhők tornyosulnak, alattam elsuhantak már a hegycsúcsok. Visszapillantok, és látom az erdőt, látom a távoli falakat, túl az erdőn. Onnét jövök. Előttem az éj. És a kristálytó. És látom, hogy ott ülnek körülöttem, a lábukat lóbálják, azt hiszem, már vártak rám. Komolyak, ünnepélyesek, s amikor beszélnek hozzám, valami gyönyörű fényt érzek a szívemben. Nem értem a szavukat, de értem, amit mondani akarnak. Mutatják a mélyben moccanó tündöklést. Kitárják a kaput, és én megpillantom az Ő arcát. A génkupec lassan felemelte a fejét, de nem vágott a fiú szavába. - És Ő rám mosolyog. És látom a távolban mind, akik az innenső oldalról mentek el, vagy aki még meg sem születtek, csak sorukat várják a kapukon túl. Ott sorakoznak, türelemmel, az időtlenek türelmével. Igen, nem kell kérdezned, látom őt is. Sápadt, szomorú, kicsit távolabb álldogál a többitől. A ruhája fényből szőtt, az arca tiszta, és szép. Ő az. elSol, a lányod. Most rám néz. Akarja, hogy tudd, minden rendben. Nem érez már fájdalmat soha többé. És akarja, hogy tud, várni fog. A kapun túl minden más lesz, a kapun túl nincsen kín, és nincsen vér, hús, és könny. - Azt mondod, vár rám? - nyöszörgött a génkupec. - Vár rám? - Egyedül van odaát. Te egyedül vagy ezen az oldalon. Amikor átléped a kaput… pillantott a teljesen elsötétülő égboltra Ilder. - …minden megváltozik. Minden. A génkupec könnyei elapadtak. Hallgatott, nézte a lélegző, megrettent vadont - Jó, hogy ezt mondod. Köszönöm - a fiúra pillantott, legszívesebben megérintette volna, fájdalmas vágyat érzett, hogy megsimítsa forró homlokát - Téged vár valaki a kapun túl? Ilder halványan elmosolyodott. - Nincs senki. Sem itt, sem ott. Soha nem is volt. - De a szüleid… A fiú megrázta a fejét. - Nem - mondta. - Én mindig itt voltam. Amikor az első csillagok felgyúltak az égen, a születő fény már itt talált a kristálytó partján. - Miért? - Miért? - mosolygott vissza az öregre a fiú. - Hogy vigyázzam a kaput. Hogy mutassam az utat annak, kinek eljött az ideje. A génkupec bólintott.
- És ők? - fejével a kordé felé intett. Nem kellett mondania, Ilder tudta, kikre gondol. - Velük nem kell törődnöd. Lesz, aki a gondjukat viseli. Te csak keresd meg a lányodat, és vigyázz rá. Mondtam: vár téged. Indulnod kell. A génkupec megremegett, az éjszakában mérgező szél söpört végig Port Paulus irányából. - Te maradsz még? - Ó, igen. Attól tartok, sokan átkelnek ma éjjel a kapun. Sokaknak kell megmutatnom az utat, tudod? - Értem… - suttogta a génkupec. Sokáig nem szóltak aztán egymáshoz, de ott ültek továbbra is a fák tövében. A magasban elúszott egy irdatlan árny, szerteoszlott, felpárolgott a végtelen éjszakában, nyomában csak tompa üresség és emberi füllel alig halható légremegés maradt. Egy kicsinyes, jelentéktelen háború véget ért, alighogy elkezdődött. Aztán nemsokára ismét felszikráztak a csillagok az éjben. Még messze volt a hajnal, amikor a génkupec feltápászkodott; lassan, komótosan körbelocsolta a kordéját zeolaolajjal, ügyelt rá, hogy a fellobbanó lángok mindent elemésszenek majd. - Olyan nehéz ez az egész… - mondta, miközben leroskadt a kordé mellé. - Azt mondtad, sohasem jutok át… Azt mondtad… - Talán tévedtem. Hisz várnak rád odaát, és ez mindennél fontosabb. Akit várnak, akire emlékeznek, az örökké él. Ez a lényeg. Ha átérsz a túlsó oldalra, érteni fogod, miért… A génkupec bólogatott, aztán lehunyta a szemét. - Itt maradsz velem, amíg… szóval, amíg… A fiú nem válaszolt, megérintette az öreg homlokát. A következő pillanatban fellobbantak a lángok, haragos elszántsággal harapva az eleven, megfáradt testbe. A génkupec mosolygott, és egy régen hallott altatódalt dúdolt magában, amit valaha egy formátlan, hörgő és lélegző húskupacnak énekelt. A fiú érintését mindvégig magán érezte. Titkon abban reménykedett, hogy nem lesz majd fájdalom, s amikor az elemi erővel rátört, összerándult a kíntól. Aztán, a lángok vörös falán túl látta elsuhanni a vadont, látta az elkövetkező ezer évre lehulló éjszakát, és egy pillanatra mintha látta volna a felszikrázó, havas hegyeket is. Teste elernyedt, úszott a semmiben. - Nemsokára - ez volt az utolsó gondolata, amikor megmerítkezett a kristálytó mélységében. Valahol kitárult egy kapu, és ő álmodni kezdett.TARTALOM Kyra Potter: A jég birodalma 5 Greg Egan: Pelyva a szélben 163 Peter Sanawad: Káin 179 Frank Mobile: Haragvó hadak 202 Chuck Palmer: Jégzárványok 212 Greg Egan: Burok 229 Joe Szakmary: Bosszantó típusú találkozások 252 Allen Newman: A nyomozógép 257 Kim Lancehagen: A génkupec 268 5
