Richard D. Knaak - Halálszárny

NNCL1536-52Fv1.0

KIADÓNKNÁL EDDIG MEGJELENT: Tomb Raider

Dave Stern: Lara Croft Resident Evil Stephan Perry: A borzalmak kastélya WarCraft Richard A. Knaak: Halálszárny

ELŐKÉSZÜLETBEN: Resident Evil Stephani Perry: Az iszonyat foka StarCraf Jeff Grubb: Hadjárat

RICHARD A. KNAAK

HALÁLSZÁRNY

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: WARCRAFT - DAY OF THE DRAGON by Richard A. Knaak Pocket Books, a divison of Simon & Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © 2001 Blizzard Entertainment All rights reserved, including the right to reproduce this book or portions thereof in any form whatsoever.

Vámos Bence nyersfordításának felhasználásával fordította: SZÁNTAI ZSOLT Borító: SAM DIDIER ISBN: 963 9441 52 X Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2003 Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2003 Lektor: Katona Andrea Tördelés és színre bontás: FONTOLÓ STÚDIÓ, Jakab Zsolt Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Szántai F. Andrea Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 230271 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

5

Egy áború... Az apró Dalarant kormányzó mágustanács, a Kirintór több tagjának úgy tűnt, az Azeroth világában dúló vérontásnak sosem lesz vége. Léguraföld Szövetségének megalakulása előtt hosszú éveken át a trollok tartották megszállás alatt a területet, és mikor az emberek a gyűlölt ellenség fölé kerekedtek, megérkezett az univerzum szövetében keletkezett szakadásból előbújt orkok sáskahadának első hulláma. Eleinte úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg ezeket az undorító betolakodókat, de az egyoldalú mészárlásnak induló hadjárat végül gyötrelmes patthelyzetté alakult át. A csaták kimenetelét a szemben álló felek erejének és tartalékainak kimerülése döntötte el. Százak, ezrek pusztultak el mindkét oldalon, látszólag semmiért. A Kirintór évek óta kilátástalannak ítélte a helyzetet. Végül azonban ez is megváltozni látszott. A szövetségeseknek sikerült visszaszorítaniuk a Hordát, később teljesen szétverniük hadait. Még az ork vezér, a legendás Sorspöröly Zordpofa is képtelen volt megállítani az előrenyomuló csapatokat, és végül nem maradt más választása: kapitulált. Néhány kisebb renegát nemzetség azonban továbbra is kitartott, és bevette magát a sziklás, erdős, sok helyen áthatolhatatlan vadonba. Ezek kivételével a megmaradt ork hadakat gyűjtőtáborokban helyezték el, melyek felügyeletét az

5

Ezüst Kéz lovagjaira bízták. Sok-sok év szenvedés után a tartós béke ígérete mosolygott le Dalaran népére. És mégis... valami kellemetlen érzés telepedett a Kirintór tanácsára. Így történt, hogy a legmagasabb mesterek gyűlést tartottak a Levegő Termében. A hely neve arra a tényre utalt, hogy a termet nem határolta se fal, se egyéb szemmel látható védelem. A mesterek feje felett, az égen örvénylő felhők, fény és sötétség káprázatos mintázatai váltották egymást olyan sebesen, mintha az idő és a tér viszonya itt érvényét vesztette volna. A teremnek csak a szürke kőpadló adott anyagi formát; a padló, amelynek közepén a négy elemet jelképező fényes trapéz csillogott. Szilárd külsőt maguk a mágusok sem adtak a helynek, mivel nem csak arcot, de alakot is eltakaró palástjaikba burkolózva úgy mozogtak együtt az ég kavargásával, mintha ők is csupán a látomás részei lennének. Bár nők és férfiak is voltak köztük, a különbséget csak olyankor lehetett észlelni, amikor szólásra emelkedve csuklyájuk fellebbentésével egy pillanatra arcukat is láthatóvá tették. Az összejövetel hat résztvevője a Kirintór hat legrangosabb, bár nem feltétlenül legtehetségesebb mágusa volt. A Kirintór vezetőit számos kritérium alapján választották, amelyek között a mágikus hatalom csupán az egyik volt. - Valami készül Khaz Modanban - szólt az első vezető baljós hangon. Egy pillanatig szakállas arc volt látható, miközben a testén csillagok milliárdjaiból álló alakzat úszott át lassan. - A Vaspofa nemzetség barlangjaiban, vagy azok környékén.

6

- Mondj valami olyat, amit még nem tudunk recsegte egy életének alkonyán járó, de még mindig erős akaratú nő. Sápadt arc jelent meg a csuklya alatt. - Ott gyülekezik a még ellenálló orkok java, különösen most, hogy Sorspöröly harcosai letették a fegyvert, maga a vezér pedig eltűnt. Az első mágus nyilván neheztelt a válasz hallatán, de hangja nyugodt maradt. - Rendben van! - mondta. - Ez talán majd felkelti az érdeklődésedet... Úgy hiszem, Halálszárny ismét készül valamire. Ez valóban meglepetés volt a többiek számára. Az éjszaka minden átmenet nélkül nappallá változott, de a mágusok ügyet sem vetettek erre, a Levegő Termében megszokott eseményre. Miközben szólásra emelkedett, felhők suhantak el a harmadik alak feje felett, aki nem találta valósnak az elhangzott állítást. - Halálszárny halott! - jelentette ki. Ő volt az egyetlen testes személy a jelenlévők között. - A tengerbe zuhant, miután e tanács egy küldöttcsoportja, szövetségeseink legerősebbjeivel közösen, halálos csapást mért rá. Nincs az a sárkány, ami azt túlélte volna! Néhányan bólintottak, de az első felszólaló folytatta. -Akkor hol a tetem? Halálszárny nem hasonlított más sárkányokhoz. Mielőtt az orkok a pikkelyeire erősítették az adamantium lemezeket... már akkor is olyan veszélyt jelentett számunkra, mely mellett eltörpült a Horda!

7

- Milyen bizonyítékod van arra, hogy most is él? - A közbevetés egy fiatal nő szájából hangzott el. Nem volt olyan tapasztalt, mint társai, de elég erősnek és bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy a tanács tagjai közé válasszák. - Felelj! - Két vörös sárkány halála, Alexstrasza fiai közül. A testükön olyan sérüléseket találtak, amilyeneket csak sárkányok képesek ejteni. Sőt a sárkányok közül is csak a leghatalmasabbak. - Nem Halálszárny volt az egyetlen óriássárkány. Vihar tört ki, villámok cikáztak és sűrű eső zúdult a varázslókra, ám sem őket, sem a padlót nem érte víz. A vihar szempillantás alatt átvonult, ismét napsütés ragyogott a fejük felett. A Kirintór első tanácsosa a tudatlanoknak kijáró, fölényes hangon felelt. - Te nyilván sosem láttad Halálszárnyat, különben nem mondanál ilyet. - Lehet, hogy amit állítasz, valós - vetette közbe az ötödik tanácskozó. Tünde volt, ez tisztán látszott rajta, ahogy felszegte a fejét. - És ha így áll a dolog, nagy súllyal bír. De ebben a pillanatban aligha szentelhetünk komolyabb figyelmet ennek a dolognak. Ha Halálszárny életben van, és legnagyobb riválisának fajtáját irtja, az nekünk hasznunkra válik. Elvégre Alexstrasza még mindig a Vaspofa nemzetség foglya, és évek óta az ő szülötteit használják az orkok a Szövetség elleni támadásokhoz. Vagy máris elfelejtettük Kul Tiras Harmadik Flottájának tragédiáját? Úgy hiszem, Büszkmocsár Daelin admirális sosem fogja. Ő legidősebb fiát is elvesztette hat fényes hajója teljes legénységével együtt, amikor azok a leviatánok rájuk vetették magukat. Büszkmocsár minden bizonnyal lovagi

8

éremmel tüntetné ki Halálszárnyat, ha megtudná, hogy valóban ő felelős ezért a két halálesetért. Ez ellen senki sem szólalt fel, még az első mágus sem. A hatalmas hajókból csak fogpiszkáló nagyságú szilánkok és néhány, darabokra szaggatott hulla maradt. Büszkmocsár admirális javára legyen mondva, hogy a rettenetes eset nem ingatta meg elhatározását, folytatta a háborút, és azon nyomban új hajók építését rendelte el. - Amint azt korábban is említettem, lehetetlen volna időt szakítanunk erre a feltevésre most, mikor annyi más sürgetőbb kérdést kell megtárgyalnunk. - Az ógádorosi krízisre utalsz, ugye? - háborgott a szakállas mágus. - Mi okból tartanának számot nagyobb figyelemre Léguraföld és Viharvárad folyamatos belvillongásai, mint Halálszárny lehetséges visszatérte? - Mert most már Gilnász is belépett a konfliktusba. A többi mágus nyugtalanul fészkelődött, még az eddig hallgatásba burkolódzó hatodik is. A kissé elhízott tünde ismét szólásra emelkedett, árnyéka megnyúlt előtte a kőpadlón. - A szomszédos két királyság viszálykodása milyen érdeklődésre tarthat számot Szürkesörény Genn részéről? Gilnász a déli félsziget csúcsán helyezkedik el, a Szövetség területén belül legalább olyan távol esik Ógádorostól, mint bármely másik királyság! - Erre komolyan választ vársz? Szürkesörény mindig is vezető pozícióra törekedett a Szövetségen belül, annak ellenére, hogy saját seregeit egészen addig nem vonultatta fel, míg az orkok saját határát nem veszélyeztették. Az egyetlen indok, amiért ő is hadba szállásra biztatta

9

Terenas királyt az volt, hogy ez Léguraföld katonai fölényét gyengítette. Terenas elsősorban a mi munkánknak és Büszkmocsár admirális nyílt támogatásának köszönheti, hogy képes volt mostanáig megőrizni vezető pozícióját a Szövetségen belül. Ógádoros és Viharvárad rossz szomszédságban voltak egymással a háború kitörése óta. Trollirtó Thoras Viharvárad teljes katonai erejét felsorakoztatta Léguraföld Szövetsége mögött. A Khaz Modannal szomszédos hegyvidéki királyság érthető módon a közös védekezés taktikáját támogatta. Trollirtó harcosainak eltökéltségét sem vitathatta senki. Nekik volt köszönhető, hogy az orkok nem rohanták le a Szövetség túlnyomó részét a hadjárat első hetében, mely vitathatatlanul más, és igen sötét véghez vezetett volna. Ógádoros ellenben, míg hangosan hirdette a közös cél nemességét és az elengedhetetlen összetartást, közel sem volt nagyvonalú katonai erejének bevetésével. Mint Gilnász, Ógádoros is csak jelképes segítséget nyújtott, de míg Szürkesörény Genn politikai ambícióitól vezérelve tartotta vissza seregeit, Perennold nagyúr - a szóbeszéd szerint - félelemből. Még a Kirintór soraiban is felmerült a kérdés, vajon Perennold nem készül-e titkos egyezséget kötni Sorspöröllyél, felkészülve arra az eshetőségre, hogy a Szövetség összeomlik a Horda csüggedetlen ostroma alatt. A gyanú beigazolódott. Perennold valóban elárulta a Szövetséget, de gyáva cselekedete szerencsére nem járt maradandó következményekkel. Amikor Terenas tudomást szerzett erről, azonnal léguraföldi csapatokat vezényelt Ógádorosba, és katonai szükségállapotot hirdetett ki.

10

A háború folytatódott, és senki sem látta időszerűnek, hogy egy ilyen hadművelet miatt szót emeljen, különösképp igaz volt ez leghűbb szövetségesére, Viharváradra. Most azonban, hogy viszonylagos béke honolt a Szövetség területeinek nagy részén, Trollirtó Thoras benyújtotta kárigényét, és kijelentette, hogy a Viharvárad által hozott súlyos áldozatok viszonzásaként meg kellene kapnia áruló szomszédjának keleti tartományait. Terenas nem osztotta ezt a nézetet. Ő amellett kardoskodott, hogy Ógádorost teljes egészében saját királyságához csatolják, vagy trónjára egy másik, méltóbb uralkodót ültessenek - lehetőleg olyat, aki Léguraföld érdekeit is szem előtt tartja. Mindazonáltal Viharvárad hű, tántoríthatatlan szövetséges volt a háborúban, és közismert volt a Trollirtó és Terenas közötti kölcsönös mély tisztelet is, amely még szomorúbbá tette a kialakult politikai viszálykodást. Gilnásznak azonban nem voltak hasonló kötelékei a szóban forgó földekhez. Mindig tisztes távolságban maradt a nyugati világ nemzeteitől. Mind a Kirintór, mind Terenas király tisztában volt azzal, hogy Szürkesörény Genn nem csak azért kereste az alkalmat a közbelépésre, hogy saját befolyását növelje, hanem azért is, hogy legalább részben valóra váltsa régóta dédelgetett terjeszkedési törekvéseit. Perennold nagyúr egyik unokaöccse Gilnászba menekült az árulás után, és a szóbeszéd úgy tartotta, hogy Szürkesörény támogatást ígért törekvéseihez. Egy ógádorosi bázis olyan tartalékokhoz segítette volna a déli államot, melyeket rég nélkülözött, valamint remek indok lett volna arra, hogy hatalmas hajóflottáját a Nagy Tenger innenső partjaira is kivezényelhesse. Ez a csel azonban bevonta volna a konfliktusba Kul Tirast is, mivel a tengermelléki nemzet féltve őrizte tengerpartjának és tengeri fennhatóságának sértetlenségét.

11

- Ez szét fogja szakítani a Szövetséget... motyogta az enyhe akcentussal beszélő fiatal mágus. - Még nem fajultak odáig a dolgok - mutatott rá a tünde varázsló -, de a baj nem fog sokáig váratni magára, így nincs sárkányokra fecsérlendő időnk. Ha Halálszárny él és úgy döntött, hogy feleleveníti Alexstrasza ellen fogadott vérbosszúját, én a magam részéről nem fogom elítélni érte. Minél kevesebb sárkány garázdálkodik ezen a világon, annál jobb. Idejük rég lejárt. - Úgy tudom - szólt egy hang, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy férfié vagy nőé -, hogy valamikor a sárkányok, és a tündék szövetségesek voltak, sőt, barátok. A tünde tanácsos az eddig némaságba burkolózó, vékony, magas, árnyékszerű mágus felé fordult. - Üres szóbeszéd, biztosíthatlak. Nem alacsonyodnánk le annyira, hogy ilyen rettenetes szörnyekkel szövetkezzünk. A nap és a felhők átadták helyüket a holdnak és a csillagoknak. A hatodik mágus enyhén meghajolt. - Nyilvánvalóan hamis híreket kaptam. Sajnálom. - Abban igazad van, hogy haladéktalanul tennünk kell valamit - dörmögte a szakállas tanácstag az ötödik helyen ülőnek. - És azzal is egyetértek, hogy most ez a legfontosabb feladatunk. Mindazonáltal felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni a Khaz Modanban lezajló eseményeket. Akár igazam van Halálszárnnyal kapcsolatban, akár nem, amíg az orkok fogva tartják a sárkánykirálynőt, potenciális veszélyt jelentenek a teljes térség stabilitására.

12

- Egy megfigyelőre van tehát szükségünk toldotta meg a mondatot az idős nő. - Küldjünk valakit, aki szemmel tartja az ott zajló eseményeket, és értesít bennünket, ha esetleg a helyzet válságosra fordul. - De kit? Nem nélkülözhetünk senkit. - Lenne valaki. -A hatodik mágus tett egy lépést előre. Arca még most, beszéd közben is árnyékban maradt. - Rónin... - Rónin? - hördült fel a szakállas. - Rónin! Azután, ahogy legutóbbi küldetésén szerepelt? Arra sem méltó, hogy a varázslók köntösét viselje! Több veszélyt jelent, mint reményt! - Valóban megbízhatatlan - tette hozzá az idős nő. - Hitehagyott - sziszegte a kövér. - Megingott... - Bűnöző! A hatodik türelemmel megvárta, míg a többiek elcsendesednek, csak ekkor bólintott lassan. - És az egyetlen varázsló, akit ebben a pillanatban nélkülözni tudunk. Különben ez a küldetés valóban nem lenne több, mint megfigyelés. Még a közelébe se kerülne semmiféle krízishelyzetnek. Feladata mindössze annyi lenne, hogy csendben figyelje a helyzet alakulását, és jelentse a tapasztaltakat. Ez minden. - Mikor nem hangzott ellenvetés, a sötét mágus hozzátette: - Biztos vagyok benne, hogy saját kárán tanulva észre tért. - Legalábbis reméljük - sóhajtotta az idős nő. Legutóbbi küldetését teljesítette ugyan, de ezért társai többsége az életével fizetett! - Most egyedül megy majd, egy kísérővel, aki elvezeti a Szövetség területének határáig. Még csak

13

átutazóban sem lép Khaz Modan területére. A látógömb segítségével a távolból is figyelheti, mi történik ott. - Ez elég egyszerűnek tűnik, még Rónin számára is - állapította meg a fiatal lány. A tünde hűvösen bólintott. - Akkor tekintsük eldöntöttnek a kérdést, és haladjunk tovább. Talán, ha elég szerencsések vagyunk, Halálszárny lenyeli Rónint, aki esetleg a torkán akad. Így mindkettejük problémája megoldódik. - Tekintetét végigjártatta a tanácson, majd hozzátette: - Most pedig szeretném, ha végre Gilnász Ógádorosba való bevonulására összpontosítanánk figyelmünket, illetve arra, hogy milyen szerepet vállalhatunk ennek megakadályozásában... ***** Két órája lehajtott fejjel, mozdulatlanul állva koncentrált. Körülötte halvány, forrás nélküli fény világította meg a cellát. A helyiségben nem sok látnivaló volt. A szék, amelyen még sosem ült, az egyik fal mellett állt. Háta mögött, a vastag kőfalba vert szögön aprólékosan kidolgozott szőnyeg függött, rajza violaszín háttéren aranyfonállal hímzett szemet ábrázolt. A szem alatt három, ugyancsak aranyfonállal hímzett, föld felé zuhanó dárda volt látható. A háború során ez a zászló, ez a szent jelkép diadalmasan lobogott, büszkén hirdetve, hogy Dalaran a Szövetség hű védelmezője - még ha a Kirintór tagjai között akadt is olyan, aki nem teljes tisztességgel látta el feladatát. - Rónin... - A hang, melyről nem lehetett tudni, nőé vagy férfié, sehonnan és egyszerre mindenhonnan szólt. Lángoló vörös hajfürtök alól fürkészte a sötétséget. Igéző szeme smaragdzöld volt, erős

14

orra furcsa görbületben végződött; csontját valamikor egyik tanonctársa törte el, s bár nem került volna nagy erőfeszítésébe a szépséghiba kiigazítása, azóta sem orvosoltatta a sérülést. Ennek ellenére arcát nem lehetett ellenszenvesnek vagy taszítónak nevezni. Álla hegyes, vonásai szögletesek voltak. Egyik szemöldöke magasabban állt, mint a másik, ez kaján, kérdő kifejezést kölcsönzött arcának. Ez az arc és a hozzá tökéletesen illő maflatartás nemegyszer bajba keverte mesterei előtt. Elegáns éjkék köntösében magas, sovány alakja igen szemrevaló volt, s ez a tény még varázslótársainak figyelmét sem kerülte el. Rónin nem keltette veszedelmes ember benyomását, pedig utolsó küldetése során négy értékes mágus halálát okozta. Szálegyenesen állt, szemét a sötétségre szegezve várta, milyen irányból fog hozzá szólni a másik varázsló. - Magadhoz rendeltél. Vártam további utasításaidat - suttogta nem minden türelmetlenség nélkül a vörös hajú varázsló. - Nekem magamnak is meg kellett várnom, míg valaki más felveti a kérdést. - A magas, köpenyes, csuklyás alak félig előtünt a homályból. A Kirintór legbelsőbb körének hatodik tagja volt. - Most végre megtörtént. Rónin szeme furcsán megcsillant. - És a vezeklésem? Lejárt a próbaidőm? - Igen. Sorainkba történő visszalépésedet jóváhagyták... Azzal a feltétellel, hogy elfogadod a rád kiszabott igen fontos feladatot. - Van még ennyi hitük bennem? - A fiatalember arca felragyogott. - A többiek halála után is? - Te vagy az utolsó lehetőségük. - Így már érthetőbben hangzik. Tudhattam volna.

15

- Vedd el ezeket. - Az árnyékszerű alak kesztyűs kezét nyújtotta. Kinyitott tenyere felett hirtelen két fénylő tárgy öltött formát: egy apró smaragdgömb és egy aranygyűrű, melynek foglalatában fekete kő csillogott. Rónin kitartotta a kezét. A két tárgy hirtelen feléje lebbent. Markába kapta és közelebbről is megvizsgálta őket. - Ez a látógömb, de ez a másik... Ezt nem ismerem fel. Nagy hatalmat érzek benne. Nem ártó, sokkal inkább bélrés erőt sugároz. - Éles szemed van; elsősorban ezért vállaltam, hogy segítek neked, Rónin. A gömb célját ismered. A gyűrű védelmedre szolgál majd. Olyan birodalomba mész, ahol még mindig élnek ork sámánok. Ez a gyűrű eltakar téged, észrevétlen járhatsz területükön. Sajnos számunkra is megnehezíti, hogy követni tudjunk. - Tehát teljesen magamra leszek utalva. - Rónin kétértelmű mosolyt villantott pártfogójára. - De így talán jobb. Kevesebb esélyem lesz arra, hogy mások halálát okozzam. - Nem leszel egyedül, legalábbis a kikötőig vezető úton. Egy királyi gárdista kísér majd. Rónin bólintott, bár nyilvánvalóan nem volt ínyére, hogy kísérgetni fogják, különösen pedig az, hogy egy királyi gárdista. Általában nem jött ki jól a tündékkel. - Még nem mondtad meg, mi lesz a küldetésem. Az árnyékszerű varázsló hátradőlt, mintha egy nagy, kényelmes karosszékben ülne, amelyet a fiatal férfi nem láthatott. A kesztyűs ujjak végei

16

összeértek, az árnyékalak a megfelelő szavakat kereste. - Nem voltak valami könyörületesek veled, Rónin. A tanácsban többen is örökre ki akartak zárni a rendünkből. Meg kell szolgálnod, hogy visszatérhess, és ehhez teljesítened kell a küldetést. Végre kell hajtanod a parancsokat. Szó szerint! - Úgy veszem ki szavaidból, nem lesz valami könnyű. - Sárkányokkal lesz dolgod... és valami olyasmivel, amivel csak a te rátermettségeddel rendelkező varázsló boldogulhat. - Sárkányok! - Rónin szeme kerekre nyílt, a hátán végigfutott a hideg. Általában hajlamos volt az arroganciára, most mégis úgy viselkedett, mint egy kezdő varázslótanonc. Sárkányok... Már a puszta szó is félelmet ébresztett a fiatal mágusokban. - Igen, sárkányok. - Pártfogója előredőlt ültében. - Remélem pontosan értesz engem, Rónin. A tanácson és rajtad kívül senki sem tudhat erről a küldetésről. Még a kíséretedre kivezényelt gárdista, vagy a szövetségi hajó kapitánya sem, aki Khaz Modan partjáig visz majd téged. Ha kitudódik, hogy mi a feladatod, az egész terv kudarcba fulladhat. - Mit kell tennem? - Rónin szeme tűzben égett. Érezte, küldetése rendkívüli veszélyeket tartogat számára, de a kilátásba helyezett jutalom hasonlóan bőkezű volt: visszatérés a mágusok rendjébe, és hírnevének, tekintélyének öregbítése. Márpedig semmi sem segítette jobban egy varázsló előbbre jutását a Kirintórban, mint a hírnév, bár az öregek makacsul tagadták ezt a nyilvánvaló igazságot.

17

- Khaz Modanba mész, és megteszed az első lépéseket a cél felé. A cél felé, amely nem más, mint az, hogy kiszabadítsuk az orkok fogságából a sárkánykirálynőt, Alexstraszát!

18

19

Kettő

V

eréza utált várni. Általában mindenki azt hitte, a tündék a gleccserek türelmével bírnak. Ezt azonban nem lehetett elmondani minden fiatalról, többek között róla sem. Alig egy éve, hogy befejezte a Királyi Gárdistaképzőt, ez volt az első komolyabb feladata. Alig várta, hogy hozzákezdhessen. Tűkön ült - ezen a téren pontosan olyan volt, mint bármelyik ember. Már három napja várt a varázslóra, akit el kellett kísérnie a Nagy Tenger egyik keleti kikötőjéig. Általában tisztelte a varázslókat, de ez az ember eddig nem okozott neki mást, csak bosszúságot. Már alig várta, hogy csatlakozzon testvéreihez, és közreműködhessen a megmaradt orkok felkutatásában és kiirtásában. Nem számított arra, hogy első fontos küldetése az lesz, hogy dajkát játsszon valami reszketeg és feledékeny, agg mágus mellett. - Még egy óra - motyogta. - Várok még egy órát, aztán elmegyek. Fényes szőrű kancája halkan fújtatott; valami nyugtalanította. Gazdájával egy-egy hangból, fejmozdulatból megértették egymást. A ló horkantott egyet. Veréza talpon termett, íját lövésre készen tartva körbekémlelt. A körülöttük elterülő sűrű erdő békés volt. A Szövetség ilyen mélyen fekvő területein nem kellett a trollok vagy az orkok támadásától tartani.

19

Találkozóhelyül egy apró fogadót jelöltek meg; a tündenő azt figyelte, nem közeledik-e valaki abból az irányból, de egy szalmát cipelő istállófiún kívül teremtett lelket sem látott. Ennek ellenére nem eresztette le íját. Hátasa ritkán nyugtalankodott, ha megtette, majdnem biztos volt, hogy veszély leselkedett a közelben. Talán rablók ólálkodnak a környéken? A gárdista lassan ismét körbefordult. A szél felkapott egy tincset ezüstfehér, hosszú hajából, arcába sodorta. Égszínkék mandulaszeme az avar legapróbb mozdulását is észrevette, sűrű haja alól kikandikáló hegyes füle még azt is meghallotta volna, ha egy pillangó felszáll. Nem talált magyarázatot a kanca viselkedésére. Talán elijesztette a közelben ólálkodót? Talán az illető meglátta, hogy ki ő, és jobbnak látta odébbállni? Veréza, mint a tündék általában, magasabb volt az átlagos embereknél. Térdig érő csizmát viselt, hozzá erdőzöld nadrágot és blúzt, melyre tölgyfaszín utazóköpeny terült. Karjait könyékig érő finom bőrkesztyű védte, amely biztosította, hogy könnyen és pontosan használhassa íját, vagy az oldalán lógó kardot. Blúza felett karcsú felsőtestére formázott mellvértet viselt. Egyszer az egyik helybéli elkövette azt a hibát, hogy a nőt, s nem a katonát látta benne. Mivel a fickó részeg volt, és valószínűnek látszott, hogy józan állapotban visszatartotta volna magát az ilyesfajta közeledéstől, Veréza mindössze néhány ujját törte el, hogy figyelmeztesse helytelen viselkedésére.

A paripa ismét horkantott. A gárdista mérges szemeket meresztett rá, és lélegzetet vett, hogy korholó szavakat zúdítson rá, amikor... - Te lennél Szélfutó Veréza? - szólalt meg egy halk, szigorú hang a látóterén kívül. Veréza nyílvesszőjének hegye a férfi torkára szegeződött. Tudta, ha elereszti a vesszőt, az átfúrja a férfi nyakát, széttöri nyakcsigolyáját. A fickót nem nagyon zavarta, hogy halálos veszély fenyegeti. A tünde alaposan végigmérte, és rájött, hogy az illető nem lehet más, csak a varázsló, akire várt. Ez magyarázatot adott a ló viselkedésére és arra, hogy ő is csak az utolsó pillanatban vette észre a feléje közeledőt. - Rónin? - kérdezte. - Nem erre számítottál? - kérdezett vissza a férfi gunyoros mosollyal. A nő leeresztette az íjat. - Nekem csak annyit mondtak, hogy egy emberrel, egy varázslóval kell találkoznom. - Nekem pedig annyit mondtak, hogy egy tünde gárdistával, semmi többet. - Rónin olyan pillantást vetett á nőre, hogy Veréza ismét fel akarta emelni az íjat. Mindketten tévedtünk. - Három napja várok rád! Három értékes nap ment kárba! - Nem tehetek róla. Nem siettethettem az előkészületeket. - A varázsló intett, befejezettnek tekinti a vitát. Veréza beletörődött. Arra gondolt, Rónin is olyan, mint a többi ember: csak magával törődik, senki mással. Örült, hogy nem kell tovább rostokolnia. Elképesztőnek találta a tényt, hogy a Szövetség képes volt visszaverni a Hordát, amikor

soraiban sok ilyen, Róninhoz hasonló semmirekellő volt. - Nos, ha Khaz Modanba szeretnél eljutni, azt tanácsolom, induljunk azonnal. - A tünde körülnézett. - Hol van a lovad? Arra számított, hogy a férfi azt feleli majd, nincs lova, és mágikus erejének felhasználásával jutott el idáig. Aztán eszébe jutott, ha Rónin olyan borzasztó nagy varázserővel rendelkezne, nem szorulna rá, hogy elkísérjék a tengerpartra. Mint minden varázslónak, neki is bizonyára elképesztő ereje volt, de nyilván megvoltak a korlátai is. Mellesleg abból, amit Rónin küldetéséről hallott, gyanította, hogy a férfinak ugyancsak össze kell majd szednie magát, ha sikereket akar elérni, és ha életben szeretne maradni. Khaz Modant nem lehetett vendégszerető helynek nevezni. Sok bátor harcos koponyája fehéredett az ork sátrak bejáratánál, legalábbis így hírlett, az égen pedig sárkányjárőrök repdestek. Veréza felsóhajtott. Ő legfeljebb egy teljes hadosztállyal mert volna odamenni. Nem tartotta magát gyávának, de ostoba sem volt. -A fogadó itatójánál hagytam. Ma már éppen eléggé meghajszoltam szegényt... szép hölgyem! Veréza máskor talán örült volna a “szép" szó hallatán, de úgy érezte, a férfi némi gúnnyal ejti ki. Visszafojtotta feltámadó dühét, és inkább a lovával foglalatoskodott. Visszacsúsztatta íját a nyeregtáskába, és nekilátott, hogy felkészítse az állatot a hosszú útra. - A lovamnak jót tenne még néhány perc pihenő - mondta a varázsló -, és azt hiszem nekem is. - Elég hamar megtanulsz majd nyeregben aludni... És az iram, amit az elején fogok diktálni, elég lassú lesz ahhoz, hogy lovad kissé összeszedje magát. Már így is túl sok időt elvesztegettünk. Kevés olyan hajó van, még

Kul Tirasban is, amelyek kapitánya hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy egyetlen varázsló kedvéért Khaz Modanba vitorlázzon. Ha nem érkezünk meg hamarosan a kikötőbe, könnyen előfordulhat, hogy észbe kapnak. Sok értelmesebb, és kevésbé életveszélyes dolguk is akad. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Rónin nem ellenkezik. A férfi megfordult, és a fogadó felé indult. Veréza nézte, ahogy távolodik, és remélte, nem lesz túl erős benne a vágy, hogy leszúrja, mielőtt elválnak útjaik. A férfi küldetése körül jártak gondolatai. Tény, hogy Khaz Modan továbbra is veszélyt jelentett a sárkányok és az ott tanyázó orkok miatt, de a Szövetség tapasztaltabb, jobban képzett megfigyelői már a térségben voltak. Veréza gyanította, hogy Rónin küldetésének sokkal komolyabb a célja, nem pusztán megfigyeléseket kell végeznie. Ha nem így lenne, a Kirintór nem tett volna ilyen sokat kockára ezért a bosszantó, felfuvalkodott mágusért. Vajon elég alaposan meggondolták a dolgot, mielőtt őt választották? Lehetetlen, hogy nem találtak nála alkalmasabb embert! Ebben a varázslóban volt valami, ami kiszámíthatatlanságról árulkodott kiszámíthatatlanságról, ami végzetes lehet egy ilyen küldetés során. A tünde megpróbálta kiverni fejéből a kételyt. A Kirintór meghozta döntését, és a Szövetség parancsnoksága nyilvánvalóan egyetértett, különben nem küldték volna őt ide, hogy kísérje el a mágust útjának ezen a részén. Legjobb lesz, ha nem töri a fejét. Az ő feladata mindössze annyi, hogy a rábízott személyt eljuttassa a kijelölt hajóra. Ennyi. Nincs más dolga, nincs több felelőssége.

Amit Rónin tesz, vagy éppen elmulaszt azután, hogy útjaik elválnak, már rá tartozik. ***** Négy napon keresztül utaztak, de néhány pimasz rovaron kívül semmi sem állta útjukat. Más körülmények között az utazás idilli lett volna - mondjuk akkor, ha Rónin és kísérője kellemesen elcseveg útközben. A négy nap leforgása alatt alig váltottak néhány szót. A varázsló nem bánta ezt, gondolatai az előtte álló veszélyes feladatra összpontosultak. Tudta, ha majd partra teszi őt a Szövetség hajója, olyan birodalomban kell boldogulnia, teljesen magára hagyatva, amelyet nem csak hogy az orkok uralnak, de rab sárkányok őriznek a levegőből. Nem volt gyáva, de nem szívesen gondolt a kínzásra és a lassú, gyötrelmes halálra. Tanácsbéli támogatójától megtudta a Sárkánybendő nemzetség tartózkodási helyét, és tudta azt is, hogy az orkok megerősítették őrjárataikat. Ennek oka az lehetett, hogy a fekete sárkány, Halálszárny esetleg tényleg él és ismét felbukkanhat. Bár a küldetés igen veszélyesnek ígérkezett, a mágusnak eszébe sem jutott visszafordulni. Lehetőséget kapott arra, hogy helyrehozza régi hibáját, és arra is, hogy előre lépjen a Kirintór ranglétráján. Úgy érezte, ezért örökre lekötelezettje lesz támogatójának, akiről mindössze annyit tudott, hogy Krázusnak nevezi magát. Eltitkolta valódi kilétét; ez nem volt ritka a döntéshozó testület tagjai között. Dalaron mestereit titokban választották; megválasztásukról a többi tanácstagon kívül gyakran még hozzátartozóik sem tudtak. Rónin sejtette, támogatója még a

hangját is elváltoztatta, így azt sem lehetett kizárni, hogy nem férfi, hanem nő. A belső kör egyes tagjainak kilétét többékevésbé meg lehetett határozni, következtetni lehetett személyükre, de Krázusról még Rónin sem tudott semmit. Persze ez nem is nagyon érdekelte, számára csupán az volt fontos, hogy segítségével valóra váltsa elképzeléseit, vágyait. Természetesen tisztában volt azzal, hogy ezek a vágyak mindörökre álmok maradnak, ha nem éri el a hajót. Előredőlt nyergében. - Milyen messze van még Hisac? - Három nap járóföldre - felelte Veréza hátra sem fordulva. - Ne aggódj. Ha ilyen iramban haladunk, időben eljutunk a kikötőbe. Rónin hátradőlt. Ennyit a társalgásról... A nap folyamán másodszor szóltak egymáshoz. Útitársnak egy tündénél már csak az Ezüst Kéz valamelyiklovagja lett volna rosszabb. A híres lovagrend tagjai nem titkolták, hogy szerintük a mágia nem egyéb, mint időnként szükséges, de lehetőleg mellőzendő rossz. Az a lovag, akivel Rónin utoljára találkozott, elmondta neki, hogy szerinte a halott mágusok lelke a legfeketébb pokolra jut, oda, ahova az ősi korok démonjait is száműzték. A késő délutáni nap fénye a fák koronája közül ragyogott rájuk; a pászmák bonyolult fény- és árnyéksávokat rajzoltak a földre. Rónin napközben remélte, még alkonyat előtt elérik az erdő szélét, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez lehetetlen. Gondolatban újra végighaladt a térképen, meghatározta helyzetüket, és ellenőrizte, társa igazat mondott-e amikor azt állította, időben megérkeznek a kikötőbe.

Tudta, jobb lett volna, ha hamarabb találkozik Verézával, de a késlekedés elkerülhetetlen volt, mert be kellett szereznie néhány dolgot az útra. Bízott benne, hogy a késedelem nem veszélyezteti a küldetés célját, a sárkánykirálynő kiszabadítását. A legtöbb ember számára lehetetlen, teljességgel valószínűtlen vállalkozás lett volna. Kész öngyilkosság, de a háború során Rónin maga is többször javaslatot tett rá. Mindenki tisztában volt azzal, ha kiszabadítanák a sárkánykirálynőt, megfosztanák az orkokat egyik legfélelmetesebb fegyverüktől. Sajnos eddig a körülmények nem tették lehetővé az akció végrehajtását. Rónin tudta, a tanács többsége azt reméli, kudarcot vall. Sokan úgy gondolták, tőle megszabadulni olyan, mint lemosni a szégyenfoltot a rendjükről. A küldetés valójában kettős célt szolgált, és tulajdonképpen mindegy volt, hogy mi lesz a kimenetele. Sikerrel jár? Csodálatos! Kudarcot vall? Úgy is jó! Legalább Krázusban megbízhatott. A varázsló kereste fel őt, és első találkozásukkor megkérdezte, még mindig hisz-e abban, hogy véghez tudja vinni a lehetetlent. A Sárkánybendő nemzetség sosem fogja feladni Khaz Modant, míg a sárkánykirálynőt ki nem szabadítják. Az ott élő orkok lehetővé tették a kisebb, portyázó csapatok számára, hogy biztonságos helyen megvessék a lábukat. A nyílt háborút már senki sem kívánta folytatni, de ez jó volt, mert a Szövetségen belül a belviszály jelei mutatkoztak. Rónin gondolatait hirtelen morajlás zavarta meg. Felnézett az égre, de néhány bárányfelhőn kívül semmit sem látott. Homlokát ráncolta, és már-már

odafordult a tündéhez, vajon ő is hallotta-e a dörgést, amikor... A második dörrenés fenyegetőbb volt. Rónin testének minden izma megkeményedett. Veréza felé fordult. A gárdista valahogy megfordult nyergében, és lendületet véve Rónin felé vetette magát lova hátáról. Hatalmas árnyék vetült rájuk. A gárdista és a varázsló összeütközött, és a tünde páncéljának súlya mindkettejüket ledöntötte Rónin lovának hátáról. Fülrepesztő ordítás rengette meg a talajt, tornádóhoz hasonló erő rázta meg a környéket. A földetérés fájdalmas volt. A varázsló meghallotta hátasának elnyújtott nyerítését, ami egy másodperccel később hirtelen abbamaradt. - Maradj a földön! - parancsolta Veréza a folyamatos hangzavar és fülrepesztő szél sivításán keresztül. Maradj a földön! Rónin oldalára fordult, hogy lássa az eget. Pokoli látvány tárult a szeme elé. Egy lángszínű sárkány takarta el az eget. Mellső mancsában tartotta Rónin lovát és gondosan kiválogatott, drága felszerelésének maradványait. A bíborszínű bestia elnyelte a lótetemet, és a földön kúszó, szánalmas kis alakokra vetette pillantását. A szörny vállán groteszk, zöld alak ült, akinek pofájából sárgás agyarak meredtek az orra felé. Kezében baltát tartott. Pergő parancsszavakat ordítva egyenesen Róninra mutatott. A sárkány, rettenetes pofáját kitátva, ásószerű karmait kimeresztve zuhanórepülésben közeledett. *****

- Még egyszer szeretnék köszönetet mondani, hogy időt szántál rám, felség! - A fekete hajú nemesember hangja erőt és alázatot sugárzott. - Talán még mindig van némi esély arra, hogy ez a krízis ne tegye tönkre kiváló munkád gyümölcseit. - Ha így van - felelte az idősebb, szakállas, pompázatos királyi köntösbe burkolózott férfi -, akkor Léguraföld és a Szövetség mély hálával tartozik neked, Prestor nagyúr. Egyedül a te munkád eredményeit látva van bizodalmam abban, hogy Gilnász és Viharvárad észhez tér. - Bár maga sem volt apró ember, Terenas király feszélyezve érezte magát a hatalmas termetű nemes társaságában. Elképzelni sem tudott nála fejedelmibb megjelenésű férfit. Prestor nagyúr rövid, gondosan nyírt haját, simára borotvált, sólyoméra emlékeztető arcát figyelve nem volt meglepő, hogy az udvarban élő hölgyek lázba jöttek tőle. Gyors esze és a Szövetség bármely hercegénél fenségesebb tartása is hozzájárult, hogy Ógádorosban szinte mindenki kedvelte, beleértve Szürkesörény Gennt is. Megnyerő modora -Terenas elképedt diplomatáinak állítása szerint - Gilnász uralkodóját többször mosolyra késztette, pedig nem igazán volt jellemző rá a vidámság. A fiatal nemes nevét öt évvel korábban ismerték meg, csupán ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy komoly hírnevet szerezzen. Léguraföld legelhagyatottabb hegyvidékéről származott, vérrokonság fűzte Ógádoros uralkodóházához. Apró birodalmát a háború során sárkánytámadás rombolta porig. A katasztrófát követően érkezett a fővárosba, gyalogszerrel, inas nélkül.

Szerencsétlenségének története, kilátástalan helyzete és a karrier, amelyet ennek ellenére a fővárosban befutott, mesekönyvbe illett, de ami még ennél is fontosabb: a király személyes tanácsadójaként kezelte. Terenas sokszor fordult hozzá, és hallgatott a véleményére, például akkor is, amikor azon rágódott, mit tegyen Perennold nagyúr ügyében. Prestor bátorító támasz volt számára. Prestor biztatta fel arra, hogy ragadja meg a hatalmat Ógádorosban, és hirdesse ki a szükségállapotot. Viharvárad és a többi királyság egyetértett azzal, hogy nem ülhetnek karba tett kézzel, míg Perennold elárulja a Szövetséget, de azzal már nem, hogy a háború végén Léguraföld nem adta fel a terület feletti uralmat. A király arra gondolt, most végre színre léphet Prestor, aki majd megmagyarázza nekik a helyzetet, elfogadtatja velük a végső döntést. A végső döntést... Igen ám, de mi legyen az? Ez a kérdés az utóbbi időben igen sok fejfájást okozott az öregedő, békés természetű királynak, és végül olyan megoldásra jutott, amely még az előtte álló férfit is meglepte. Határozottan elzárkózott attól, hogy Ógádoros irányítását átadja Perennold unokaöccsének, aki Gilnász hívévé vált. Azt sem látta bölcs megoldásnak, hogy felosszák a királyságot Léguraföld és Viharvárad között. Ez a megoldás nem csak Gilnász, de Kul Tiras dühét is kiváltotta volna. Természetesen az is lehetetlen volt, hogy Ógádorost a saját országához csatolja. Mi lenne akkor, ha a terület irányítását egy közkedvelt, hozzáértő férfi kezébe adná, aki elegendő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a békére és a Szövetség egységének megőrzésére vágyik? Egy olyan ember kezébe, aki kiváló vezető, és aki a későbbiekben hű szövetségese és barátja marad Léguraföldnek?

- Ó, Prestor! - A király előredőlt, hogy megveregesse a nagyúr vállát. Prestor hét láb magas volt és karcsú, de aligha lehetett soványnak nevezni. Remekül festett kék-fekete egyenruhájában, úgy nézett ki, ahogy egy katonához illik. - Van mire büszkének lenned... és méltán kiérdemelted a dicséretet! Prestor arca felragyogott. Nyilván bízott benne, hogy hamarosan visszakapja apró birodalmát. Terenas úgy döntött, egyelőre nem oszlatja szét jelentéktelen álmait. Amikor majd Léguraföld királyaként jelöli meg, Prestor arckifejezése bizonyára még szórakoztatóbb látvány lesz. Nem minden nap történik meg, hogy valaki királlyá válik... A nagyúr tisztelgett Terenas előtt, majd mélyen, tiszteletteljesen meghajolva kivonult a királyi lakosztályból. Az idős férfi arcán gondterhelt ráncok jelentek meg amikor egyedül maradt. Úgy érezte, a selyemfüggönyök, az arany kandeláberek, a hófehér márványpadló nem pótolhatja azt a fényt, amelyet a fiatal nemesember távozásakor magával vitt. Prestor valóban elütött az utálatos udvaroncok hadától, amely folyamatosan megszállás alatt tartotta a palotát. Végre egy ember, akiben bárki bátran hihetett, akiben meg lehetett bízni. Terenas azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak saját fia jobban hasonlítana Prestorra. Vakargatni kezdte a szakállát. Igen, ez a férfi tökéletes lenne arra a feladatra, hogy visszaállítsa egy ország becsületét, és egyúttal megerősítse a Szövetség tagjai közötti összetartást. Friss, erős vér. Terenas tovább fűzte gondolatait. A lányára, Káliára gondolt. Még gyerek, de hamarosan valódi szépség lesz. Talán egy napon, ha jól alakulnak a dolgok, ő és Prestor tovább növelhetik a Szövetség erejét egy királyi násszal.

Döntött. Összehívja tanácsosait, és megosztja velük királyi véleményét. Biztosra vette, hogy ebben az ügyben teljes mértékben egyet fognak érteni vele. Eddig még nem találkozott senkivel, aki ellenszenvvel viseltetett volna Prestor iránt. Prestor király Ógádoros uralkodója. Terenas elképzelte, barátja milyen arcot fog vágni, amikor megtudja, milyen jutalomban részesült. ***** - Mosoly árnyéka játszik arcodon... Talán iszonyatos, rémületes, véres halált halt valaki, ó haragos fenség? - Kímélj meg a tréfáidtól, Krüll - sóhajtott fel Prestor, és becsukta maga mögött a nehéz, vasveretes kaput. A régi nyári villában, amelyet vendéglátója, a király biztosított számára, gondosan válogatott szolgák álltak őrt, vigyázva, hogy véletlenül se zavarják meg Prestor nagyúr nyugalmát a váratlan, nemkívánatos vendégek. Uruknak fontos dolga volt, és bár a szolgák nem tudták pontosan mi folyik a föld alatti pincében, értésükre hozták: ha bárki megzavarja Prestort, az életükkel fizetnek. Prestor nem tűrt ellentmondást, és tudta, kiválasztott szolgái halálukig kitartanak mellette. A rájuk olvasott varázs, amely alig különbözött attól, aminek hatására a király és egész udvara olyannyira megkedvelte az elragadó férfit, nem hagyott helyet kételynek. Bízott a módszerben, amit a tökéletességig finomított az idők során. - Bocsánatodért esedezem, ó, kétszínűség hercege! - recsegte az alacsony, ideges alak. Hangjában gonoszság és őrület nyomait lehetett felfedezni, és valami nem emberi vonást. Nem meglepő, hiszen goblin volt.

Feje alig ért magasabbra, mint a nemesember övcsatja. Bőre smaragdzöldvolt; ránézésre gyenge, egyszerű lény benyomását keltette. A vigyor azonban, mely majdnem mindig arcán ült, hosszú, beretvaéles fogakat, és vörös, majdnem villás nyelvet villantott ki. Keskeny, pupillátlan, sárga szemében veszett jókedv csillogott. De ez a vidámság az a fajta volt, amelyet legyek szárnyának, vagy a kísérleti állatok lábainak kiszakítása okozott neki. A hátán bozontos, barna sörény meredezett felfelé, ami tarkóján is folytatódva makrancos tarajban végződött lapos homloka felett. - Van okunk ünneplésre. A pincét egykor élelem tárolására használták. Azokban az időkben a faltól falig érő polcokon sorakozó borosüvegek tartalmát a föld hűvöse éppen megfelelő hőfokon tartotta. Most azonban, hála Krüll ügyességének, a tágas terem inkább egy dühöngő vulkán belsejére emlékeztetett. Prestor otthonosnak találta a környezetet. - Ünneplésre, ó megtévesztés művésze? vihogott Krüll. Sokat és sokszor vihogott, különösen ha gonosz ármányokban vehetett részt. Két szenvedélye volt: a kísérletezés és az élőlények kínzása. Amikor csak lehetőség nyílt rá, kombinálta a kettőt. A terem hátsó részében a magas polcokon kulacsokat, üvegcséket, titokzatos porokkal teli edényeket, különböző szerkezeteket, és hátborzongató leletgyűjteményeket, a goblin holmiját helyezték el. - Igen, Krüll, ünneplésre. - Prestor átható tekintetét a goblinra szegezte, akinek arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Ott szeretnél lenni, amikor megkezdődik az ünneplés, ugye?

- Igen... Mester. Az egyenruhás férfi élvezettel lélegezte be a fojtó levegőt. Szögletes vonásain látszott, megkönnyebbült. - Ahhh, ez hiányzik...! - Arca hirtelen megmerevedett. - De várnom kell. Csak akkor megyek, ha feltétlen szükséges, igaz Krüll? - Ahogy mondod, Mester. Prestor mosolya vészjóslóvá vált. - Több, mint valószínű, hogy Ógádoros jövőbeni uralkodóját látod magad előtt. A goblin majdnem a földig hajtotta sovány, mégis izmos testét. - Üdv néked, királyi fenség! Zajt hallottak; egyszerre fordították fejüket a betolakodó irányába. A régi szellőzőnyílást elzáró csapóajtó felől egy apró goblin lépett a terembe. Fürgén csusszant át a nyíláson, Krüll felé tartott arcán ördögi vigyorjátszott. Vígsága azonban hamar elszállt, amikor Prestor keményen rápillantott. A második goblin Krüll nagy, hegyes fülébe súgott valamit. Krüll felhorkant, és kezének egyetlen laza mozdulatával elbocsátotta látogatóját. A jövevény ott vonult ki, ahol érkezett. - Mi volt ez? - Praestor nyugodtan beszélt, de sütött belőle a türelmetlenség. - Aaah, kegyes fenség - kezdte Krüll, és a vad vigyor ismét kiült bestiális vonásaira. - Ez a nap szerencsés számodra! Talán szerencsejátékkal kellene próbálkoznod? A csillagok valóban... - Mi hír érkezett? - Valaki... valaki megkísérli kiszabadítani Alexstraszát... Prestor ránézett. Olyan sokáig, és olyan intenzitással meresztette rá a szemét, hogy Krüll reszketve húzta össze magát előtte. Most, gondolta a goblin, most bizonyosan elérkezett a halál órája. Milyen kár,

hogy olyan sok szép kísérletet nem tudott befejezni, olyan sok robbanószert nem tudott kipróbálni! A következő pillanatban a magas, fekete alak felnevetett. Nevetése mélyen, sötéten és nem egészen természetesen csengett. - Tökéletes... - suttogta. Karját kinyújtotta, mintha arra készülne, hogy megmarkolja a levegőt. Ujjai valószerűtlenül hosszúra nyúltak, és mintha karmokban végződtek volna. - Tökéletes! Tovább nevetett, miközben Krüll kissé megnyugodott, hátradőlt, és fejét csóválva nézte a szokatlan látványt. - És még engem neveznek őrültnek - motyogta.

Három A világ lángba borult. Veréza lélekszakadva menekült. Maga után rángatta a varázslót, és megpróbált a lehető legtávolabb kerülni - a lángpoklot okádó bíborszínű sárkánytól. Dühös volt. Ha Rónin nem késlelteti indulásukat, már rég nem lennének itt. Már eljutottak volna Hisacba; már rég elbúcsúztak volna egymástól... A sors azonban, a jelek szerint úgy akarta, hogy mindketten az életüktől búcsúzzanak. Veréza tudta, Khaz Modan orkjai időnként kivezényelnek egy-egy sárkányt, hogy feldúlják ellenségeik földjeit. De miért éppen neki kellett olyan szerencsétlennek lennie, hogy találkozzon egy ilyen bestiával? Sárkányok csak ritkán bukkantak fel, Léguraföld pedig hatalmas ország. Szemével Rónint kereste, aki időközben elszakadt tőle és az erdő sűrűbb része felé menekült. Hát persze. Ez nem lehet véletlen, ennek a találkozásnak köze van ahhoz, hogy útitársa varázsló. A sárkányok érzékszervei sokkal kifinomultabbak, mint egy tündéé. Egyesek szerint a mágiát is megszimatolják. Igen, csakis a varázsló tehet arról, hogy így alakultak a dolgok! Rónin hasonló véleményen lehetett, mert amilyen gyorsan csak tudott, távolodni igyekezett a nőtől. Vele ellentétes irányban indult el az erdő sűrűjében. A gárdistában felforrt a düh. Persze, a varázslók általában fabatkát sem értek a frontvonalon. Könnyű az

ellenséget nagy távolságból vagy hátulról, mágiával megtámadni, amikor azonban szembe kell nézni vele, oda a mágusok bátorsága. Bár az is igaz, hogy ez esetben az ellenség egy sárkány volt... A támadó sárkány zuhantában a fák között rohanó ember után vetette magát. Veréza, bár nem volt túl jó véleménnyel a varázslóról, nem kívánta a halálát. Az adott helyzetben azonban nem látott lehetőséget arra, hogy segítségére siessen. Lovát elragadta a szörny, és az állattal együtt íja is odaveszett. Karddal egy dühödt fenevad ellen aligha tehetett bármit. Tanácstalanul nézett körül, de nem talált semmit, ami segítségére lehetett volna. Nem sok választása maradt. A Gárda tagjaként nem nézhette ölbe tett kézzel, hogy a varázslónak baja essen. Meg kellett tennie az egyetlen lehetséges lépést, amellyel megmenthette a férfi életét. Előugrott rejtekhelyéről, és karjait lengetve kiáltozni kezdett. - Itt vagyok! Erre, te gyíkivadék! Erre! A sárkány azonban nem hallotta a hangját; minden figyelmét az alatta elterülő lángoló erdőre és Róninra összpontosította. A tünde szitkokat sziszegve szétnézett; egy nagyobb kődarabot keresett az avarban. Hirtelen támadt ötletét, kétségbeesett tervét nem lehetett ésszerűnek nevezni, de mást nem tehetett. Bízott abban, hogy karja és szeme éppen olyan jó, mint néhány évvel korábban volt. Felemelte a követ, lendületet vett és elhajította. A távolságot jól becsülte meg, de a szörny hirtelen arrébb csúszott a levegőben. Veréza azt hitte, elvétette a célt. A szerencse mégsem hagyta el. A kő súrolta a sárkány egyik szárnyát. A tünde nem is remélte,

hogy megsebezheti a szörnyet - egy ilyen aprócska kődarab nem szakíthatta át a kemény sárkánypikkelyeket -, de bízott benne, sikerül magára terelnie a repülő dög figyelmét. Ezt a célját elérte. A hatalmas fej feléje fordult; a sárkány bosszúsan felüvöltött. A hátán ülő ork előredőlt, a fülébe kiáltott. A sárkány oldalra billent a levegőben, és feledve a mágust, Veréza felé lendült. És most? Most mi legyen? Veréza agyában kétségbeesetten kergették egymást a gondolatok. Megfordult, és futásnak eredt, bár tudta, esélye sincs arra, hogy lerázza üldözőjét. A fák koronái lángra lobbantak a feje felett; a sárkány által kiokádott tűz szétterült a környéken. Égő ágak, levélcsomók zuhogtak körülötte, a lángok elzárták előle a menekülés lehetséges útvonalait. Gondolkodás nélkül balra kanyarodott, előrelendült, és sikerült olyan helyre jutnia, ahol a fák még nem borultak lángba. Meg fogok halni! Ezt nem úszom meg... És mindez egy semmirekellő varázsló miatt! Fülrepesztő bőgés érkezett háta mögül. Ahogy visszafordult látta, hogy a bíborszínű sárkány utolérte, és már nyújtja is egyik, karmokban végződő mancsát, hogy felkapja. Veréza hátán végigfutott a hideg ahogy elképzelte, a sárkány eléri őt és összeroppantja a testét, vagy - ami még ennél is rosszabb lehetett - behajítja a pofájába, ahol elevenen fogják felőrölni a nyársméretű fogak. Persze az is lehet, hogy egészben nyel le... Mikor a halál már-már utolérte, a sárkány hirtelen visszahúzta a mancsát, és forogni,

vonaglani kezdett a levegőben. Mellső lábának karmai saját mellkasát szántották. De nem csak a mellsők: minden karmával eszeveszett vakaródzásba kezdett, mintha valami szörnyű viszketés kínozná. A nyeregben ülő ork minden erejét arra összpontosította, hogy visszanyerje a szörny feletti uralmát, de a sárkány ügyet sem vetett parancsaira. Veréza megállt, és csak bámult. Ilyen elképesztő dolgot még nem látott. A sárkány tovább vergődött és pörgött a levegőben, és egyre veszettebbül vakarózott. Ork lovasa alig bírta nyeregben tartani magát. Mi baja van ennek? Veréza elképedve megfordult. Rónin...? Felkiáltott. - Rónin! A varázsló, mintha valami szellem volna, akit neve említésével idéztek meg, a tünde előtt termett. Lángvörös haja összekuszálódott, köpenye sáros volt, több helyen elszakadt, de az arcán nyoma sem látszott félelemnek. - Addig kéne menekülnünk, míg megtehetjük - mondta, és meg sem várva a tünde válaszát, elindult. Mágiájával tört utat a lángoló erdőben. Veréza elismerően nézett utána. Rónin olyan ösvényeket nyitott meg és fedezett fel, amiket még ő, a tapasztalt erdőjáró sem vett volna észre. A sárkány eközben a fejük felett lebegett, és saját húsát szaggatta. Veréza felnézett, és látta, hogy karmai mély, vérző sebeket ejtettek sebezhetetlennek hitt bőrén. Az ork eltűnt; valószínűleg nem bírta tovább nyeregben tartani magát, és leesett. Veréza nem sajnálta.

- Mit tettél azzal a sárkánnyal? - zihálta egy idő múlva. Rónin, aki megpróbált kijutni az égő erdőből, hátra se pillantott. - Hm. Mindegy. Nem ezt akartam. Komolyabb kárt akartam benne tenni, és... Tessék! Csak vakarózik! - A hangjából kiérződött, bosszantja ügyetlensége. A gárdistára azonban így is óriási hatást tett a mutatvány. Veréza tudta, a biztos halálból sikerült kimenekülniük, és ha elég gyorsan haladnak, talán a lángtengerré változó erdőből is kijutnak. Hátuk mögött a sárkány iszonyatos, fájdalmas üvöltéseket hallatott. - Meddig tart ez? Rónin megfordult, a nőre nézett. Veréza elkapta a pillantását; összeszorult a gyomra. - Sajnos nem elég sokáig - felelte a varázsló. Kettőzött erővel rohantak tovább. Tűz vette körül őket, bármerre fordultak, de végül elérték a lángözön szélét, amelyen túl csupán a fojtogató füsttel kellett megbirkózniuk. Fulladozva botorkáltak tovább, azt az irányt keresve, amerről a szél fújt. Kisvártatva újabb ordítást hallottak, de ez nem a kín hangja volt, sokkal inkább féktelen dühé és bosszúvágyé. A varázsló és a gárdista egyszerre fordult vissza, egyszerre látták meg a távolban a bíborszínű alakot. - Megszűnt a varázs - motyogta Rónin. A varázslat erejét vesztette, a sárkány pedig a jelek szerint pontosan tudta, ki okozta neki a fájdalmat. Könnyed magabiztossággal választotta ki az irányt; hártyás szárnyával csapkodva sebesen közeledett Rónin és Veréza felé. - Remélem, ilyen esetekre is tartogatsz valami trükköt mondta Veréza futás közben.

- Hát... igen, de itt nem szívesen használnám. Bennünk is kárt tenne. Kárt tenne? - gondolta Veréza csüggedten. Szerintem ez a sárkány is pontosan erre készül... Bízott benne, hogy Rónin meggondolja magát, és még azelőtt végrehajtja azt a bizonyos veszélyes varázslatot, hogy mindketten a szárnyas behemót gyomrába kerülnek. - Milyen messze... - lihegte a varázsló - ... messze van Hisac? - Túl messze. - Van valamilyen település... a közelben? A nő elgondolkodott. Eszébe jutott egy falu, de sem a nevére, sem a pontos helyére nem emlékezett, csak annyit tudott, hogy körülbelül egynapi járóföldre vannak tőle. - Van, de... A sárkány bőgése szétrepesztette a levegőt; hatalmas árnyék vetődött rájuk. - Ha van használható varázslatod, akkor most elővehetnéd. - Veréza ismét az íjára gondolt. Ha nála lenne, legalább megpróbálhatná kilőni a szörny szemét, és... Beleütközött Róninba, aki hirtelen megállt. A férfi megragadta a tünde karját, félreállította az útból. A szeme furcsán izzott. Veréza már hallott arról, hogy a valóban erős mágusok képesek valami ilyesmire, de ő maga még sosem volt tanúja hasonlónak. - Imádkozz, hogy ne essen bajunk! - morogta Rónin. A magasba emelte karját, és a sárkány felé mutatott. Halkan, Veréza számára ismeretlen nyelven mormolni kezdett. A szavak hallatán a nő hátán végigfutott a hideg. Rónin összekulcsolta a kezét. A felhők közül három szárnyas alak bukkant elő.

Veréza tátott szájjal figyelt. A varázsló elhallgatott, félbehagyta a mágiát. Úgy nézett, mintha az eget készülne megátkozni. Eltartott néhány pillanatig, hogy a tünde felfogja, milyen lények tartanak könyörtelen ellenségük felé. Griffek voltak, hatalmas, sasfejű, oroszlántestű, szárnyas madarak. A hátukon apró alakok ültek. Veréza megrángatta Rónin köpenyét. - Ne avatkozz közbe! A férfi szeme villámokat szórt, de bólintott. Mindketten a távoli alakokat fürkészték. A fejük fölött a sárkány továbbra is eltakarta az eget. A három griff hirtelen irányt változtatott, hátulról támadott rá a sárkányra. Sikerült meglepniük. Veréza még mindig nem látta tisztán a griffek lovasait, de már tudta, kik azok. Az egész világon csakis a távoli Légura-hegy törpjei voltak képesek megülni a griffeket; csakis a Kveltalasz Birodalmon túl lévő, titokzatos hegyvidék lakói ismerték a griffszelídítés művészetét. A levegőben csakis ezek a rettenthetetlen harcosok és bestiáik vehették fel a harcot a sárkányokkal. A griffek sokkal kisebbek voltak, mint a sárkányok, de sárkánypikkely-szaggató, borotvaéles karmokkal és hegyes csőrrel rendelkeztek, ráadásul sokkal mozgékonyabbak voltak, a levegőben sokkal gyorsabban tudtak irányt változtatni, mint a gigantikus, szárnyas férgek. A törpök nem csupán meglovagolták hátasaikat, valósággal egybeforrtak velük. A Légura-hegy törpjei valamivel magasabbak és karcsúbbak voltak a világ más tájain élő rokonaiknál, de legalább olyan izmosak és erősek. Kedvelt fegyverük a viharpöröly volt, de a Verézát és Rónint fenyegető sárkányra rárontó trió hatalmas,

kétpengés harci bárdokkal is rendelkezett; könnyedén forgatták a hosszú nyelű gyilokszerszámot. A bárd pengéjét adamantiumból kovácsolták, ez az anyag elég erős és kemény volt ahhoz, hogy áthasítsa a sárkányok pikkelyes, csontpáncéllal védett koponyáját. A legenda szerint a hős grifflovas, Kurdran egy ilyen bárd egyetlen jól irányzott csapásával terített le egy olyan sárkányt, amihez képest a varázslót és a tündét üldöző bestia kölyök volt csupán. A griffek a sárkány felett köröztek. A szárnyas gyík kénytelen volt felnézni, hogy szemmel tarthassa őket. Az orkok már régen rájöttek, hogy a griffek ellen gyakran jobb taktika a visszavonulás, mint a harc, de a lovasát vesztett szörny elbizonytalanodott. A törpök kihasználták ezt. Közelebb kerültek a sárkányhoz, de a következő pillanatban eltávolodtak tőle. A gyíkfajzat egyre dühösebb lett. A törpök hosszú szakálla és lófarka vígan lengedezett a szélben, miközben a sárkány pofájába nevettek. Az öblös hahotázás tovább bőszítette a bestiát, amely eszelősen csapkodott maga körül. Dühében hatalmas lángnyelveket fújt ellenfeleire. - Teljesen összezavarják - állapította meg Veréza, akit lenyűgözött a törpök taktikája. Tudják, hogy fiatal, és hogy dühében képtelen higgadtan harcolni. - Akár mehetünk is - mondta Rónin. - És ha szükségük van a segítségünkre? - Nekem egy küldetést kell teljesítenem - jelentette ki Rónin komor hangon. - Egyébként úgy látom, nélkülünk is elég jól boldogulnak. Az összecsapásban a törpöké volt a győztes szerepe - ez tisztán látszott, annak ellenére, hogy még

egyetlen csapást sem mértek áldozatukra. A trió tovább körözött. A sárkány úgy viselkedett, mintha megszédült volna. Megpróbált az egyik griffre összpontosítani, de a másik kettő minduntalan megzavarta. A lángcsóvák még csak meg sem közelítették céljukat. Az egyik törp hirtelen előkapta félelmetes bárdját, és nagy ívben meglengette a levegőben. A lenyugodni készülő nap fénye szikrát vetett a pengén. A törp és griffje körbe repült a sárkány felett, és mikor tarkója közelébe értek, hirtelen előrelódultak. Karmok mélyedtek a sárkány nyakába, felszakították a pikkelyeket. A fájdalomhullámok még el sem juthattak a hüllő agyába, amikor a törp meglendítette félelmetes fegyverét, és lecsapott. A penge mélyre hatolt. Nem elég mélyre ahhoz, hogy végezzen a szörnnyel, de ahhoz igen, hogy iszonyatos fájdalmat okozzon neki. A sárkány elbődült. Reflexszerűen fordult támadója irányába. Szárnyának csapása váratlanul érte a griffet és lovasát, elveszítették egyensúlyukat, és bukfencet vetve arrébb sodródtak. A törp meg tudott kapaszkodni, de bárdját elejtette. Veréza gondolkodás nélkül elindult a fegyver irányába, de Rónin útját állta. - Azt mondtam, mennünk kell! A nő vitába szállhatott volna, de nyilvánvaló volt, hogy a törpharcosok semmi hasznát nem vennék a gárdistának. A megsebzett sárkány eközben magasabbra szállt, de a törpök és hátasaik szorosan követték, nem engedtek neki pihenőt. Veréza rájött, hiába szerezné meg a bárdot, nem sokat tehetne vele. - Jól van, legyen így- morogta végül a tünde.

Rónin és a nő egyre távolabb került a harc színhelyétől. Útirányukat ismét Veréza szabta meg. Az égen viaskodók apró pontokká zsugorodtak a hátuk mögött. - Érdekes... - suttogta a varázsló. - Micsoda? A férfi meghökkent; látszott rajta, furcsának találja, hogy a tünde meghallotta a hangját. - Ó! Ezek szerint ez a hegyes fül mégis ér valamit? Veréza eltűrte a sértést, hallott már ennél sokkal rosszabbat is. Az emberek és törpök, akik általában igen féltékenyek voltak a tünde fajra, gyakran a hegyes fület szemelték ki epés megjegyzéseik célpontjául. Volt már rá példa, hogy cimpáit szamarak, disznók, és egy alkalommal az orkok füléhez hasonlították. Sosem ragadott fegyvert ilyen megjegyzések hallatán, mindig gondoskodott arról, hogy a kötekedő keservesen megbánja szavait. A mágus összehúzta smaragdzöld szemét. - Bocsáss meg. Sértésnek vetted szavaimat. Nem annak szántam. A nő kételkedett a kijelentés őszinteségében, de tudta, el kell fogadnia ezt a gyenge próbálkozást. Lenyelte haragját, és ismét megkérdezte: - Mit találsz olyan érdekesnek? - Hogy éppen most botlottunk bele ebbe a sárkányba. - Ha már itt tartunk: azt is megkérdezhetnéd, hogy honnan kerültek elő a griffek. Ezen a vidéken belőlük sincs túl sok. Rónin megrázta a fejét. - Valaki látta a sárkányt, és jelentette. A grifflovasok csak a kötelességüket teljesítik. - Kis gondolkodás után hozzátette: Tudom, hogy a Sárkánybendő nemzetség kétségbeejtő helyzetben van. A többi felkelő nemzetséget, és valamennyi gerillaharcot folytató,

itt-ott befészkelt csapatot egyesíteni szeretné, de ez a sárkány nem emiatt jött. - Honnan tudhatjuk, hogy az orkok mit miért tesznek? Valószínűleg egy magányos fosztogatóval találkoztunk. Nem ez volt az első ilyen jellegű támadás a Szövetség területén. - Nem, de mégis csodálkozom, hogy... - Rónin nem fejezte be a mondatot; hirtelen mindketten mozgást észleltek. A gárdista gyakorlott mozdulattal húzta elő a kardját. Rónin keze hirtelen eltűnt mágusköpenyének fodrai között. Veréza nem mozdult, azon gondolkozott, vajon mennyi segítségre számíthat a varázslótól, ha közelharcra kerül sor. Hat termetes lovas alakja rajzolódott ki élesen a fák között; az érkezők körülvették a Rónint és Verézát. A nyugvó nap halvány fényében furcsán csillogott ezüst mellvértjük. A tünde és Rónin nyakához és hátához dárda szegeződött. A lovasok arcát macskafejet formázó sisakrostélyok takarták. Veréza azon morfondírozott, hogyan képes valaki mozogni ilyen nehéz felszerelésben. A hat lovason nem látszott, hogy gondot jelent számukra a páncél. Hatalmas, szürke csatalovaik, amelyek ugyancsak vértet viseltek, könnyedén hordozták terhüket. A harcosok közül egyik sem tartott zászlót, kilétükre csak mellvértjük utalt, amelyen egy felfelé nyúló kéz díszelgett. Verézának ismerős volt a kép. Egyszer már összeakadt ilyen páncélosokkal, de azok sisakját tülök, mellvértjét és pajzsát pedig Léguraföld címere díszítette. A hetedik lovas is előbukkant a fák közül. Rostély nélküli sisakot hordott; idősebb, szakállas férfi volt. Mellvértjén, pajzsán és sisakján rendje és Léguraföld címerét lehetett felfedezni, derékszíját

ezüst, oroszlánfejet formázó csat fogta össze. Oldalán fémtövises harci buzogány lógott. - Egy tünde! - morogta, miközben végigmérte tekintetével Verézát. - Erős, tettre kész kardod szívesen látjuk. Figyelmét Róninra összpontosította. - És egy elátkozott lélek... - mondta maró megvetéssel. Tartsd a kezed olyan helyen, hogy lássam, és akkor talán nem vágatom le! Rónin nehezen türtőztette dühét, Veréza viszont megkönnyebbült, ugyanakkor elbizonytalanodott. Léguraföld lovagjainak fogságába estek; a páncélosok az Ezüst Kéz lovagjai közé tartoztak. ***** Az árnyék sötétjében találkoztak, azon a helyen, ahova még saját fajtájuk közül is csak kevesen jutottak el. Ez volt az a hely, ahol a múlt álmai peregtek végtelen körforgásban, elmosódott alakok mozdultak a tudat történelmének ködében. Még ők, akik itt találkoztak, ők sem tudták pontosan, mennyire létezett ez a hely a valóságban, és mennyire képzeletükben, de abban biztosak voltak, hogy itt senki sem fogja kihallgatni őket. Legalábbis remélték... Magasak voltak, sudárak, arcukat csuklya fedte. Egyikük az a férfi volt, akit Rónin varázslóként Krázus néven ismert. A másik Krázus hasonmása volt. Szemre tökéletesen egyformának tűntek, csak a hangjuk különbözött. - Nem is tudom, hogy miért jöttem ide - mondta a hasonmás. - Mert muszáj volt. Nem volt más választásod - felelte Krázus. A hasonmás sziszegve fújta ki a levegőt. - Ez igaz, de most, hogy itt vagyok, el is mehetek, ha akarok.

Krázus kinyújtotta kesztyűs kezét. - Legalább hallgass meg! - Minek? Hogy ismét elmondhasd, amit már annyiszor hallottam? - Hogy végre egyszer talán meg is értsd, amit mondok! Krázus váratlan kirohanása mindkettejüket meglepte. A hasonmás fejét rázta. - Túl régóta jársz közöttük. Pajzsaid, mágikus vértjeid elvesztették erejüket. Ideje, hogy lemondj célodról. Úgysem érheted el. Mi már nem bízunk a sikerben. - Nem hiszem, hogy reménytelen a helyzet! Krázus hangja sokkal mélyebb volt, amilyennek a Kirintór belső körének tagjai valaha hallották. Nem vagyok képes elismerni a kudarcot, amíg ő fogságban van! - Érzéseid érthetőek, Korialstrasz. Ő azonban ma már csupán egy letűnt kor jelképe. - Ha az a kor letűnt, akkor te és a tieid miért álltok még mindig posztotokon? - vágott vissza Krázus. - Mert így utolsó éveink csendben, békében telnek majd... - Még egy ok, hogy velem tartsatok! A másik ismét felszisszent. - Korialstrasz, te sosem fogod megadni magad az elkerülhetetlennek? Terved egy cseppet sem lepett meg minket, akik oly jól ismerünk! Láttam nevetséges bábodat, akit küldetéssel indítottál útnak... Még mindig reménykedsz abban, hogy sikerrel járhat? Krázus lélegzetvételnyi szünetet tartott mielőtt válaszolt. - Megvan benne a tehetség... De nem érdekes, sikerrel jár-e, vagy sem. Én is azt hiszem, kudarcot fog vallani, de tudom, hogy ez a kudarc közelebb fog segíteni a sikerhez... És ha ti is velem tartotok, a siker még valószínűbb.

- Igazam volt. -A hasonmás hangjában végtelen csalódottság csengett. - Ugyanaz a szöveg. Ugyanaz a könyörgés. Csak frakcióink közötti egykori összetartás miatt, mely valaha erős volt... Csak emiatt jöttem el ma, de most már látom, feleslegesen tettem. Magadra maradtál és erőtlen vagy. Egyedül vagy, és rejtőznöd kell... - Karjának széles mozdulatával a körülöttük örvénylő köd felé intett. - Ilyen helyeken kell bujkálnod ahelyett, hogy megmutatnád valódi énedet. - Azt teszem, amit tennem kell... És te, te mit teszel? Krázus hangja ismét élesen csengett. - Te miért élsz, barátom? A másik alak felkapta fejét a kérdés hallatán, aztán hirtelen elfordult. Tett néhány lépést a ködben, aztán ismét a varázslóra nézett. Hangja csüggedt volt. - A legjobbakat kívánom neked, Korialstrasz. Én... mi egyszerűen nem hiszünk abban, hogy az idő kerekét vissza lehet forgatni. Időnk lejárt, és vele együtt mi is elmúltunk. - Ez a végső döntésetek? - Már majdnem elváltak, mikor Krázus hirtelen megszólalt. - Még egy kérés, mielőtt visszatérsz a többiekhez. - Mi volna az?

Négy

A

lovagok arra a nevesincs településre vitték őket, melyről Veréza korábban beszélt. A magas kőfal jól kiépített, dísztelen lakónegyedet rejtett, ahol lovagok, néhány földbirtokos, birtokos, és közemberek apró csoportja élte szerény, takarékos életét. A testvériség lobogója mellé a léguraföldi Szövetség zászlaját is kitűzték. Az Ezüst Kéz lovagjai voltak a Szövetség legrendíthetetlenebb támogatói. Ha a városi nép nem nyüzsög az utcákon, Rónint senki sem győzte volna meg arról, hogy nem egy erődbe jutott. Nyilvánvaló volt, hogy itt a szent rend parancsa a törvény. A lovagok tisztelettel bántak a tündével, főként a fiatalabbak, ám a varázslóhoz nem szóltak többet, mint amennyi elengedhetetlenül szükséges volt. Akkor sem feleltek, amikor Rónin megkérdezte egyiküket, milyen messze van a településtől Hisac. Verézának meg kellett ismételnie a kérdést, hogy feleletet kapjanak. Természetesen nem voltak foglyok, de Rónin igen kényelmetlenül érezte magát közöttük. A lovagok tulajdonképpen csak azért tartották be vele szemben az udvariasság alapvető szabályait, mert Terenas királynak tett esküjük ezt követelte tőlük. - Láttuk a sárkányt és a griffeket - mondta a lovagok vezére, Duncan Senturus. - Becsületünk megkövetelte, hogy kilovagoljunk, és minden tőlünk telhető segítséget megadjunk a harcosoknak. A tény, hogy a csata teljes egészében a levegőben zajlott, nyilvánvalóan nem zavarta őket.

Rónin a tündére nézett. Ő is mindenáron harcolni akart, mint a lovagok... Furcsa féltékenység ébredt fel benne. Veréza jobban tenné, ha csak a feladatával törődne. Őt jelölték ki kísérőmül, tehát csakis azzal szabad foglalkoznia, hogy eljuttasson Hisacba. Duncan Senturus lesegítette a tündét a nyeregből. - Nem követhetjük el azt a hibát, hogy nem kísérünk el benneteket a kikötőbe. Tudom, ez a te feladatod, és képes is vagy teljesíteni, de... A jelek szerint a magasabb erők úgy akarták, hogy találkozzunk. És ha már így alakult, akkor egy kisebb csapattal csatlakozom hozzátok az úton. A gárdistának tetszett az ötlet, de Rónin nem igazán örült a javaslatnak. A lovagok úgy néztek rá, mintha ork lenne. Varázslótársai körében éppen eléggé megismerte a megvetettség érzését, semmi szüksége sem volt arra, hogy a lovagok is lenézzék. - Kedves tőled - mondta a lovagok vezérének -, de Veréza képességei igazán kiválóak. Nélkületek is időben eljutunk Hisacba. Senturus orrcimpája úgy remegett, mintha valami rettentő bűzt érezne. Uralkodott magán, és még mindig mosolyogva a tündéhez fordult. - Engedd meg, hogy személyesen kísérjelek szállásodra. Egyik emberéhez fordult. - Meric! Találj helyet a varázslónak... - Erre gyere - morogta az egyik hatalmas termetű, fiatal lovag. Látszott rajta, bármi áron teljesíteni fogja a feladatot, még akkor is elcibálja Rónint a szállására, ha közben ketté kell roppantania a gerincét. A varázsló a szívesen megmutatta volna a lovagoknak, kivel hozta össze őket a sors, de

küldetése miatt és azért, hogy a Szövetséghez tartozók között megmaradjon a békesség, ellenvetés nélkül követte a lovagot. Arra számított, hogy a legnyirkosabb, legbüdösebb viskót jelölik ki számára, de meglepetésére olyan szobában találta magát, amely semmivel sem volt barátságtalanabb, mint amilyenben a zord lovagok laktak. A száraz, tiszta, terméskő falú helyiség sokkal kellemesebb volt, mint azok, amelyekben korábban lakott. A berendezés egyszerű volt: keskeny ágy, apró asztal, egyetlen szék. Az ablaktalan szobában egy olajlámpa égett. Rónin elgondolkozott, hogy kérjen-e ablakos szobát, de sejtette, hogy ennél jobbat nem kaphat. Megvonta a vállát. Így legalább nem kellett aggódnia amiatt, hogy kíváncsi szemek leselkednek majd utána. - Ez jó lesz - mondta. A fiatal lovag rá se nézett, kisietett és behúzta maga után az ajtót. Rónin megpróbált visszaemlékezni, hogy látott-e valamiféle zárat az ajtó külső oldalán. Fülelt, de nem hallott reteszcsusszanásra emlékeztető zajt. A lovagok nem tartották veszélyesnek. Lehet, hogy kárhozottnak vélték, de tudták: a szövetségesük. A varázsló elvigyorodott, és ismét megrándította a vállát. Így is jó! Az Ezüst Kéz lovagjait mindig szenteskedő fickóknak tartotta. Vendéglátói vacsoraidőig nem zavarták. Verézától jó távol ültették le az asztal mellé. A lovagok vezére továbbra is kitüntette figyelmével a tündét, akin látszott, zavarja a dolog. Róninnal az étkezés során csak Veréza váltott néhány szót. A varázsló elhatározta, amint befejezte az evést, azonnal távozik, ám másként alakult a helyzet. Senturus a sárkányokra terelte a szót.

- Az utóbbi hetekben egyre gyakoribbak az ilyen incidensek jelentette ki a szakállas lovag. - Gyakoribbak és elkeseredettebbek. Az orkok nyilván tisztában vannak a ténnyel, hogy napjaik meg vannak számlálva, így minden erejükkel zavart próbálnak kelteni. - Ivott egy korty bort. - Néhány napja előkerült két sárkány... Felperzselték az egyik falut, Juront. A lakosság fele elpusztult. A sárkányoknak és ork lovasaiknak a törp járőrök megérkezése előtt sikerült elmenekülniük. - Rettenetes! - csóválta a fejét Veréza. Duncan bólintott. Barna szemében fanatikus eltökéltség csillogott. - De már nem tart sokáig! Hamarosan megtámadjuk Khaz Modant, azután pedig Zordszirt ellen vonulunk, s végzünk a Hordával. Patakokban fog folyni az orkok vére! - És az embereké is - jegyezte meg halkan Rónin. A parancsnok rámeredt. - Igen, az embereké is. De mi felesküdtünk, hogy megszabadítjuk Léguraföldét és szövetségesei területeit az orkoktól. Szavunkat állni fogjuk, bármi legyen az ára. - De előbb a sárkányokkal kellene tenni valamit, nem? - vágott vissza a varázsló. -Azokat is legyőzzük, varázsló. Az alvilágba küldjük őket mind egy szálig, oda valók. Ha a te ördögi fajtád... Veréza a parancsnok karjára tette a kezét, és úgy mosolygott, hogy Rónin szívét azonnal mardosni kezdte a féltékenység. - Mikor csatlakoztál a lovagrendhez, Senturus? Rónin elképedve figyelte, ahogy a kemény gárdista egyetlen pillanat alatt elbűvölő, fiatal nővé változik. Veréza pontosan olyan volt, mint Léguraföld királyi udvarának finom udvarhölgyei.

Veréza átváltozása láttán Duncan Senturusból előbújt a gáláns úriember. A tünde természetesen észrevette ezt, és úgy incselkedett és játszott az őszülő lovaggal, úgy csüggött minden szaván, hogy a varázsló alig hitt a szemének. Ez a nő nem lehetett ugyanaz a személy, aki az elmúlt néhány nap során vezetője és testőre volt! Duncan mesélni kezdett korábbi életéről. Gazdag uraság fiaként választotta a rendet, hogy hírnevet szerezzen magának és családjának. Bár a többi lovag bizonyára ismerte már a történetet, átszellemülten hallgatták vezérüket; valószínűleg példaképüknek tekintették Senturust. Veréza időnként közbevetett egy-egy kérdést, megjegyzéseivel a férfi leghétköznapibb cselekedeteit is bátor hőstettként tüntette fel. Úgy beszélt, mintha ő maga nem is ismerné a bátorságot, ám ahogy kiképzéséről és tapasztalatairól faggatta Santurust, Rónin rájött, a gárdista messze felülmúlja vendéglátóját. A lovag kamaszos elragadtatásában végtelennek ígérkező előadásba kezdett. A varázslónak hirtelen elege lett az egészből. Csendben távozott az asztaltól; a jelenlévők egyikének figyelmét sem keltette fel, amikor friss levegőt és magányt keresve elhagyta a termet. Az időközben leszállt éjszaka sötét és csillagtalan volt, vastag takaróként borult Róninra, aki alig várta, hogy elérje Hisacot, és útnak indulhasson Khaz Modan felé. Tudta, csak akkor szabadul majd meg a lovagoktól, haszontalan bolondoktól, akik csak hátráltatták valódi küldetésének tejesítésében. Jobban dolgozott egyedül - ezt sajnos hiába hangoztatta legutóbbi, rettentő véget

ért küldetése előtt. Senki sem hallgatott rá, később pedig a szemére vetették azt, amit csinált. Pedig mindössze annyit tett, hogy a siker elérése érdekében minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált. A küldetésben résztvevő társai nem hallgattak intelmeire, és nem értették meg veszélyes munkájának fontosságát sem. Az ostobák arroganciájával egyszerűen belegyalogoltak varázslatainak hatósugarába, és így együtt pusztultak el ellenfeleikkel, azokkal az ork sámánokkal, akik a legendák egyik hatalmas démonát próbálták visszahozni a halálból. Rónin mélyen meggyászolta társai halálát, de ezt nem mutatta ki a Kirintór mesterei előtt, akik továbbra sem hagyták békén: újabb, minden korábbinál nehezebb feladatot bíztak rá. Mert ugyan mi lehetne nehezebb és kockázatosabb, mint az, hogy egymagában próbálja meg kiszabadítani a sárkánykirálynőt fogságából? Teljesen egyedül, magára hagyatva kellett elvégeznie feladatát, amelyet nem csak azért vállalt el, mert dicsőséget és hírnevet szerezhetett vele magának, hanem azért is, mert így kiengesztelhette egykori bajtársai szellemét, azokat a kísérteteket, akik pillanatnyi nyugalmat sem hagytak neki. Még Krázus sem tudott ezekről a szellemekről. Szerencsére, mert ellenkező esetben valószínűleg megkérdőjelezte volna a varázsló elméjének épségét. A települést körülvevő fal tetején, ahol végül megállt, erősebb volt a szél. Néhány lovag őrszolgálatot teljesített a közelben. A varázsló jelenlétének híre gyorsan elterjedt. Az egyik őr alaposabban szemügyre vette lámpása fényénél, de szóra sem méltatta. Rónint nem zavarta a

dolog; ő is legalább annyira megvetette a lovagokat, mint azok őt. A falon túl, a sötétben bólogató fák talányossá és varázslatossá tették a ködös látóhatárt. Rónin késztetést érzett arra, hogy elhagyva vendéglátóinak szállását, a fák között keressen magának éjszakai alvóhelyet. Ott legalább nem kellett volna Duncan Senturus álszent beszédeit hallgatnia. A vén lovag a jelek szerint sokkal jobban érdeklődött Veréza iránt, mint az egy ilyen szentnek tartott rend tagjához illett. Persze érthető: a tünde nő szeme valóban igéző volt, ruhája pedig kihívón feszült a testén. Rónin felmordult, és megpróbálta kiűzni a gárdistát az agyából. Önként, vezeklésként vállalt magánya sokkal nagyobb hatással volt rá, mint gondolta. Egyetlen “szeretője" volt, a mágia, ennek kötelezte el magát. Ha asszonyok társaságára vágyott volna, sokkal szelídebb és alázatosabb teremtést keres magának, mint Veréza. Például kiválaszthatta volna a királyi udvarban hemzsegő elkényeztetett udvarhölgyek egyikét, vagy az utazásai során útjába akadó naiv szolgálólányok közül valamelyiket. Vagy... Bárkit, de nem egy tünde gárdistát! Megrázta a fejét. Az lesz a legjobb, ha nem is foglalkozik ilyen jelentéktelen dolgokkal. Vannak sokkal komolyabb problémái is. Szerencsétlenül járt hátasával együtt Krázustól kapott segédeszközei is odavesztek. Kapcsolatba kellene lépnie pártfogójával, hogy tudassa vele a történteket. A büszkesége ugyan ennek az ellenkezőjét tanácsolta neki, de tudta, sokkal tartozik Krázusnak, s ezért mindenképpen értesítenie kell. Az persze, hogy visszaforduljon, kizárt. A meghátrálással most lemondana a lehetőségről,

amelynek révén visszanyerheti becsületét. Nem csak társai, de önmaga előtt is. Figyelmesen körülnézett. A közelben senkit sem látott, az őrt, akivel korábban találkozott, eltakarta az egyik torony. Megfelelőnek találta a helyet. Igaz, a szobája is megfelelt volna, de mindig a szabad tereket szerette, mert az ég alatt könnyebben kiüríthette tudatából a felesleges gondolatokat. Köpenye egyik rejtett zsebéből előhúzta az apró, fekete kristályt. Nem ez volt a legjobb eszköz arra, hogy megidézzen valakit, aki távol van tőle, de nem maradt más. Felnézett az égre, kiválasztotta az egyik csillagot, és elmormolt néhány mágikus szót. A kő belsejében halvány fény gyúlt, ami egyre erősödött. Rónin tovább kántált. A csillagok hirtelen kihunytak... Rónin félbeszakította a varázst, körülnézett. Nem, a csillagok, amelyekre összpontosított, mégsem tűntek el. Egyetlen pillanatra azonban... Meg mert volna esküdni rá, hogy egyetlen szempillantásnyi időre... Felsóhajtott. Túlságosan fáradt. Csakis ez lehet a magyarázat. Vacsora után le kellett volna feküdnie. Pihennie kellene, de még végre akarta hajtani a varázslatot, mielőtt befejezi a napot. Minél előbb hozzáfog, annál hamarabb végez. Aztán - a pihenés! Senturus biztos kemény iramot diktál majd... Ismét felemelte a kristályt, és folytatta a kántálást. - Mit művelsz te itt, varázsló? - dörrent rá egy mély hang. Róninban szétáradt a düh. A lovag felé fordult. - Semmi olyasmit, ami...

Robbanás rázta meg a falat. A kristály kicsúszott Rónin kezéből. Nem kapott utána, mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon a falról. Az őrnek esélye sem volt a menekülésre. Amikor a fal megmozdult, hanyatt esett, és eltűnt a mélyben. Halálsikolya egy másodperccel később hirtelen megszakadt. Rónin úgy érezte a rettenetes hang az agyába hasít. A robaj elnémult. Ahogy a rémült varázsló visszanyerte az egyensúlyát, a fal omlani kezdett. Rónin az őrtorony felé vetette magát, azt gondolta az talán állva marad. Ám amikor már azt hitte, hogy biztonságban van, a torony is megrázkódott. Rónin megpróbált visszalépni a falra, de a csúcsos kupola nagy robajjal összeroskadt, elzárta előle a menekülés útját. Ismét elkezdte a varázslatot, bár biztos volt benne hogy elkésett. A kupola maradéka a nyakába szakadt, és... Olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas kézhez hasonló valami ragadná meg olyan erővel, hogy elakad a lélegzete. A varázsló elvesztette az eszméletét. ***** Az öregedő ork, Csontzúzó Nekros a sorsán mélázott, amelyet a varázscsontok már régen megszabtak a számára. Egyik kezével sárguló agyarát piszkálta, közben a másik tenyerén fekvő aranykorongot nézegette, és azon gondolkozott, hogyan volt lehetséges az, hogy valakit, aki ekkora hatalomra tett szert, ilyen mélyre taszítottak.

Dajkája és börtönőre volt egy nyomorult nősténynek, ami apró porontyok világrahozatalán kívül semmi máshoz nem értett. Egy nyomorult nősténynek, amely a leghatalmasabb élő sárkány volt... Nekros bosszúsan fújt egyet. Eszébe jutott, talán akkor csúszott le az útról élete kordéja, amikor elvesztette a lábát. Ha nem nyomorodik meg, akkor már régen klánja vezére lenne! Az aranykorong gúnyosan csillogott a kezében. Mindig ilyen volt, de a nyomorék orknak eszébe sem jutott, hogy eldobja, hiszen segítségével olyan pozícióba jutott, hogy még mindig tisztelték. Mások becsülték, talán rettegtek is tőle, önmagát azonban semmire sem tartotta azóta, hogy az az átkozott lovag térdből levágta a bal lábát. Megölte az embert, de nem tudta rászánni magát, hogy megtegye azt, ami ilyen helyzetben a valódi hősök kötelessége. Tűrte, hogy bajtársai elvonszolják a csatamezőről, kiégessék sebét. Tovább akart élni... Tekintete a térde helyére, és az alatta meredező fakaróra tévedt. Véget ért a dicső küzdelem időszaka. Nem növelheti vérrel és halállal szerzett hírnevét. Más harcosok kevésbé gyalázatos sérülésekért is véget vetettek életüknek, de ő képtelen volt megtenni. Az a gondolat, hogy saját vérét ontsa fegyverével, rettegéssel töltötte el, félelemmel, amelyet nem vallott be még azoknak sem, akik közel álltak hozzá. Csontzúzó Nekros élni akart. Bármi áron! Sokan voltak a Sárkánybendő nemzetségben, akik rég útjára bocsátották volna a másvilág dicső harcmezei felé, ha történetesen nem sámán. Már egészen fiatal korában kiderült, ért a varázsláshoz. Nagy mesterek gondjaira bízták, kiképezték. A sámánok rendje azonban olyan döntések meghozatalát várta tőle, amelyek

véleménye szerint nem a Horda javát szolgálták, sőt egyenesen gyengítették az orkokat. Elhagyta a rendet, és visszatért a harcosok közé, de vezére, a nagy Zuluhed sámán újra és újra ráparancsolt, használja a klán érdekében megszerzett tudását. Például akkor is ezt kellett tennie, amikor Alexstraszát, a sárkánykirálynőt akarták elfogni. Ezt a tervet egyébként még a vének tanácsa is kivitelezhetetlennek tartotta. A Horda történetében Zuluhed volt a legnagyobb sámán, ő értett legjobban az ősi szertartásokhoz. Ahhoz, hogy el tudja végezni munkáját, időnként segítségül kellett hívnia a sötét erőket is. Ezeket az erőket Nekros is jól ismerte, azt azonban sohasem sikerült kiderítenie, hogy Zuluhed hogyan szerezte meg azt az ősi talizmánt, amely a legenda szerint szörnyű csodákra volt képes. A legenda szerint, mert még Zuluhed sem tudta használni. A talizmánra semmilyen sámánmágiával nem lehetett hatást gyakorolni. Zuluhed ezért úgy döntött, a Sárkánybendő nemzetség egyik hű tagjának adja a kincset, annak az ork sámánnak, akiben megbízott. Így került Nekroshoz az aranykorong, amit Zuluhed Démonléleknek nevezett. Nekros csak később jött rá, hogy mestere miért éppen ezt a nevet adta a korongnak, amely leginkább egy túlméretezett pénzérmére emlékeztetett. A Démonlélek még a leggyengébb fényben is csillogott, sem olaj, sem sár, sem vér nem szennyezhette be felületét, minden lepergett róla. - Ez a korong régibb, Nekros, mint a sámánok mágiája - mondta egyszer Zuluhed. - Én nem tudtam kicsalogatni a benne lakozó erőket, de neked talán sikerül.

A falábú ork nemigen hitt abban, hogy éppen neki, a sötét erőknek hátat fordító sámánnak sikerül majd az, amivel mestere kudarcot vallott. Mindenesetre elfogadta a talizmánt. S csoda történt: a talizmán hozzásegítette a sikerhez... Nekros felnyögött, és lassan álló helyzetbe emelkedett. Lábcsonkjába fájdalom nyilallt. Felsóhajtott. Egykor vezér akart lenni... Vezér? Hogyan lehetne hős az, akinek már az is kínszenvedés, hogy az egyik barlangból átmenjen a másikba? Meg kellett látogatnia a nagyurat. Emlékeztetni akarta, hogy követnie kell a meghatározott ütemtervet. Zuluhed - ahogy a többi szabad nemzetség feje - még mindig abban reménykedett, hogy felvirágoztathatja a Hordát, ha képes egyesíteni a gyengekezű Sorspöröly által magukra hagyott, szétszórtan megbúvó csapatokat. Nekros kételkedett a terv sikerében, de hűséges volt uraihoz, és mindig gondolkodás nélkül teljesítette a parancsokat. A Démonlelket markolva végigcsörtetett a barlang nedves folyosóin. A Sárkánybendő nemzetség rengeteget dolgozott a hegy belsejében már korábban meglévő folyosórendszer kibővítésén. A járatok lehetővé tették, hogy gyorsan és alaposan végezzék a sárkánysarjak gondozásával kapcsolatos munkákat, a fiatal sárkányok harci kiképzését. A sárkányok sok helyet foglaltak el, a sarjaknak egyre több teret kellett biztosítani, vagyis sosem lehetett abbahagyni a sziklák belsejének vájását. Az orkoknak szükségük volt a sárkányokra, nélkülük elkeseredett küzdelmük kudarcra volt ítélve. Az orkoknak sok sárkányra van szükségük, csak azt árulná már el

valaki, hogyan tudom rávenni a királynőt arra, hogy gyorsabban szaporodjon? - tépelődött Nekros. Két fiatalabb, duzzadó izmú harcos haladt el előtte. A hét láb magas, széles vállú agyarasok Nekros rangjelzését látva gyorsan fejet hajtottak. Hátukon hatalmas csatabárd lógott. Mindkettő frissen kiképzett sárkánylovas volt. Nekros tudta, a lovasok halálozási aránya kétszer magasabb, mint hátasaiké. Ennek az volt az oka, hogy az orkok könnyen elveszítették egyensúlyukat a nyeregben. Nekrosnak időnként eszébe jutott, hogy harcosokból hamarabb ki fognak fogyni, mint sárkányokból, de ezt sosem említette Zuluhednek. Tovább bicegett, és meghallotta a sárkánykirálynő jelenlétére utaló hangokat. Hallotta a föld belsejéből feltörő gőz sistergésére emlékeztető zihálást, és tudta, ez mit jelent. Éppen időben érkezett. A terem bejáratánál nem állt őr, Nekros mégis megtorpant. Belesett az ajtó nyílásán, és szemügyre vette a vörös bestiát, amelyet már többen ki akartak szabadítani eleddig sikertelenül. Az ork tudta, csakis a talizmánnak köszönhetik, hogy a sárkány még mindig az övék. - Jöjj! A folyosó levegője felizzott. Apró lánggyöngyök villantak fel és aludtak ki. A feltáruló ajtó nyílásában egy emberre emlékeztető alak jelent meg. Feje helyén lángoló koponyára hasonlító tűzgolyó ült, testét az emberi csontváz alakját formázó, égő páncél borította. Magas volt; az ork szinte eltörpült mellette. Nekros nem érezte a lángok melegét, de tudta, ha a vele szemben álló lény akár egyetlen ujjal hozzáér, elviselhetetlen fájdalom járná át. Az orkok arról sustorogtak, hogy Csontzúzó Nekros megidézte a béklyók démonainak egyikét, ő pedig

nem cáfolta meg ezt a híresztelést. Az igazságot rajta kívül csak Zuluhed tudta. A sárkányt őrző szörnyű lény önálló gondolkodásra képtelen behemót volt. Nekros véletlenül hívta át a valós világba, miközben a talizmánnal kísérletezgetett. Zuluhed tűzgólemnek nevezte, és biztos volt abban, hogy nem lehet azonos a mítoszok démonjával. A tűzgólem tökéletes őr volt, még a legharciasabb orkok sem mertek a közelébe kerülni. Egyedül Nekrosnak engedelmeskedett. Egyszer Zuluhed is megpróbált ráparancsolni, de hiába: a gólem csakis a talizmán tulajdonosának utasításait hajtotta végre. - Belépek! - mondta Nekros. A tűzgólem mozdulatlanná vált, majd heves szikrazápor közepette eltűnt. Nekros már számtalanszor tanúja volt ennek a jelenetnek, mégis hátrébb húzódott, és biztonságos távolból figyelte, ahogy a szikrák kihunynak. Belépett. - Tudtam... hogy... megint eljössz - szólalt meg egy hang. A rab sárkány megvetően, gyűlölettel fröcskölte ki magából a szavakat. Nekros megvonta a vállát. Az elmúlt néhány év során éppen elég fenyegetést hallott, nem érdekelte különösebben, hogy a sárkány mit mond. Keményen megmarkolta a talizmánt, és a sárkány fejéhez lépett. A bestia jó pár gondozójával végzett már, ezért a nyakát is kénytelenek voltak a padlóhoz láncolni. Persze a láncok és a bilincsek semmit sem értek volna, ha nem erősítik meg őket a korong mágiájával. Nekros tudta, Alexstrasza tehet amit akar, amíg a talizmán nála van, addig nem szabadulhat ki. A sárkány is tisztában volt ezzel, mégis újra és újra megkísérelte a kitörést.

- Szükséged van valamire? - Nekrost nem érdekelte a sárkány állapota, csak a Horda érdekeit tartotta szem előtt. Ezek az érdekek pedig az kívánták, hogy a bestia maradjon nemzőképes állapotban. A sárkány pikkelyei egykor fémesen csillogtak, de most - bár teste még mindig megtöltötte a csarnokot - látszott rajta, rengeteget vesztett életerejéből. Bordái majd kiszúrták a bőrét, testének természetes fénye megfakult, a hangok vontatottabban törtek fel torkából, mint régen. A szemében azonban a régi hevességgel lobogott a gyűlölet. Az ork tudta, ha a sárkánykirálynő egyszer mégis kiszabadul, ő lesz az első, akit elevenen lenyel, vagy feketére perzsel. Mivel azonban ennek az esélye elenyésző volt, a féllábú nem aggódott. - A halálra... Nekros felhorkantott és elfordult. A sárkány már többször megpróbált végezni magával, egy alkalommal például éhen akart veszni, ám amikor a szeme láttára széttiporták tojásait, felhagyott a kísérletezéssel. Tisztában volt azzal, hogy ivadékait a Horda ellenségei elleni harcra fogják beidomítani, de még élt benne a remény, hogy egy nap mégis kiszabadul. Nekros szokás szerint megvizsgálta az új fészekaljat. Öt tojás volt benne. Nem kevés, de mintha kisebbek lettek volna az átlagosnál. Ingerült lett. Mestere már az előző fészekaljból származó sárkánysarjakat is csenevésznek nevezte, pedig még egy ilyen nyeszlett sárkány is sokkal erősebb volt, mint tucatnyi ork. A korongot a derékszíján lógó bőrzacskóba csúsztatta és lehajolt, hogy kézbe vegye az egyik tojást. A karja még erős volt, így gond nélkül felemelte a gömbölyded tárgyat. Megállapította,

hogy a súlya megfelelő. Ha a többi is legalább ilyen nehéz, egészséges ivadékokra lehet számítani. Tudta, a tojásokat a lehető leghamarabb át kell szállítani a keltetőbe. A hegy gyomrának melege éppen megfelelő lesz számukra; a tojásból hamarosan kibújnak a kis sárkányok. Miközben Nekros visszatette a tojást, a sárkány újra megszólalt. - Minden hiába, halandó. Elvesztettétek ezt a szánalmas kis háborút! - Lehetséges - felelte Nekros. Tudta, őszintesége meglepi a foglyot. - De akkor is kitartunk. A végsőkig! - A végsőkig? Mi már nem leszünk ott... Jól tudod, utolsó párom is haldoklik. Nélküle pedig nem lesz több tojás! - A sárkány hangja egyre erőtlenebbé vált. Erőlködve vette a levegőt, úgy tűnt, a beszéd is fárasztja. Az ork hunyorogva figyelte a sárkány aranysárga szemét. Tudta, Alexstrasza igazat mond. Korábban három párja volt. Az egyik menekülés közben vesztette életét, mikor a tengerbe zuhant, a második pedig azokba a sérülésekbe halt bele, melyeket Halálszárnytól, az egyik ellenséges sárkánytól kapott. A harmadik, a legvénebb, a királynő mellett maradt ugyan, de még Alexstraszánál is több száz évvel idősebb volt, s a kor meg az elfogásakor szerzett sebek miatt fokozatosan apadt életereje. - Majd keresünk egy másikat. Alexstrasza gúnyosan nevetni akart, de erejéből halk köhécselésre futotta csupán. - Ugyan hol? - Találunk egyet! - Nekrosnak fogalma sem volt arról, hogyan fogjon hozzá, de elhatározta, nem ismeri be a Horda

vereségét, nem ad igazat a sárkánynak. Alexstrasza felé sántikált. - Ami pedig téged illet, gyík... - Megközelítette a sárkányt. Tudta, Alexstrasza a bilincsek miatt nem bírja felemelni a fejét, így nem kaphatja be, nem perzselheti halálra. A sárkány hirtelen mégis felkapta a fejét és kitátotta a száját. Nekros döbbenten meredt a hatalmas, hegyes fogakra, és amilyen gyorsan tudott, elhátrált. A Démonlelket tartalmazó bőrzacskóhoz kapott, és sietve elmormolt egy mágikus parancsot. Fájdalmas üvöltés rázta meg a barlang falait. A sárkány visszahúzta a fejét. A nyakát leszorító lánc felizzott; az ork szeme nem bírta a metsző ragyogást. Nekros mellett megjelent a talizmán szolgája, a tűzgólem. Parancsra várt, a sámánnak azonban nem volt szüksége rá - a koronggal is meg tudta védeni magát. - Távozz! - parancsolt rá Nekros a tűzgólemre. Amikor a lény utolsó szikrái is eltűntek, az ork ismét a sárkány elé állt. Rút arcvonásait gyűlölet torzította. A tudat, hogy eleve kudarcra ítélt ügyet szolgál, tovább szította haragját és csalódottságát. - Még mindig próbálkozol, gyík? - Megvizsgálta a láncot, amelyet Alexstrasza hosszú, kemény munkával lazított ki a falból. Látta, hibát követett el, amikor mágiájával csak a láncot erősítette meg, de a követ, amibe a végét beleágyazták, nem. Ezért a hibáért kis híján az életével fizetett! Dühödten a rettenetes kínokat kiálló sárkány szemébe nézett. - Bátor próbálkozás - recsegte. - Bátor, de ostoba. - A sárkány elé tartotta a korongot. - Zuluhed megparancsolta, hogy vigyázzak az épségedre, de azt is, hogy fenyítselek meg, ha jónak látom. - Megmarkolta a fényesen ragyogó korongot. Most...

- Bocsánatodért esedezem, kegyes mester... - szólalt meg váratlanul egy hang. - Bocsáss meg, uram, de olyan hírt kaptunk, amelyet feltétlenül hallanod kell! Nekros a hang irányába fordult, és a szánalmasan apró, denevérfülű alakra meredt. Eszelős mosolyra húzódott szájában félelmetesen villogtak a fogak, de kissé összezavarodott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mi zavarja jobban: maga a lény, vagy az, hogy a goblin képes volt bejutni a sárkány barlangjába. Miért nem állította meg a tűzgóIem? - Hogyan jutottál be ide? - Lenyúlt, megragadta a jövevény nyakát, felemelte a kapálózó lényt. Dühében megfeledkezett a sárkányról és a fenyítésről.- Hogyan?! Az undorító lény kétségbeesetten vigyorgott. - Cs-csak besétáltam, ó kegyes m-mester! É-én egyszerűen csak bes-sétáltam! Nekros elgondolkodott. A kis féreg akkor juthatott be, amikor a tűzgólem az ő segítségére sietett. A goblinok leleményesek voltak, a megközelíthetetlen helyekre is be tudtak hatolni. Eleresztette a goblin torkát, a denevérfülű a földre esett. - Miért jöttél? Milyen hírt hoztál? A goblin a nyakát dörzsölgette. - Nagyon fontosat, nagyon fontosat! - vigyorgott. -Volt már olyan, hogy cserbenhagytalak, csodálatos mester? Nekros mindig úgy tartotta, a goblinokba kevesebb tisztesség szorult, mint a meztelen csigákba, de el kellett ismernie, ez a kis vakarcs még sosem vezette félre. Mellette volt már akkor is, amikor Sorspöröly, korábban pedig Feketekéz parancsait teljesítette. - Beszélj!

A goblin bólogatni kezdett. - Beszélek, ó, Nekros, hogyne beszélnék! Hiszen azért jöttem... Azért, hogy elmondjam, összeesküvés készül. Valójában nem is egy! Ki akarják szabadítani a... - Elhallgatott, aztán összeszedte a bátorságát, és Alexstrasza felé biccentett. - Vagyis... Komoly támadás készül a Sárkánybendő klán ellen! Az ork hátán végigfutott a hideg. - Miféle támadás? A goblin ismét a sárkány felé intett fejével. - Talán nem ez a legalkalmasabb hely, kegyes úr. A goblinnak igaza volt. Nekros a foglyára pillantott. A sárkány úgy hevert a padlón, mintha a fájdalom elemésztette volna maradék erejét. Lehet, hogy eszméletlen, de nem árt az óvatosság. Ha igaz, amit a vakarcs mond, nem lenne tanácsos a jelenlétében megbeszélni a dolgot... - Rendben - morogta. A terem bejárata felé indult, és közben azon töprengett, mennyire lehet kellemetlen a hír. A goblin mellette ugrándozott, szája még mindig fülig ért. Nekros erős vágyat érzett, hogy letörölje pofájáról az idegesítő vigyort, de uralkodott magán. Egyelőre szüksége volt rá, de ha csak egyszer is okot ad rá... - A te érdekedben remélem, Krüll, hogy nem okozol csalódást. A goblin, miközben igyekezett lépést tartani urával, úgy bólogatott, mint egy rugónyakú bábu. - Bízz bennem Nekros mester! Bízz bennem...

Öt

A

robbanást nem ő idézte elő - erősködött Veréza. – Miért tett volna ilyet? - Varázsló - mordult fel Duncan Senturus, mintha ezzel az egy szóval választ adna a kérdésre. - Az ilyenek nem törődnek mások életével! Veréza tudta, hogy a szent lovagrend tagjai mennyire gyűlölik a mágiát, ezért nem próbálta megvédeni Rónint. Ő, mint majdnem minden tünde, már gyermekkorában megismerte a varázslást, maga is végre tudott hajtani egy-két trükköt, így korántsem volt olyan rossz véleménnyel Róninról, mint a lovagok. Rónint kissé meggondolatlannak és fafejűnek tartotta ugyan, de nem érzéketlennek. A férfit igenis érdekelte, hogy mi történik másokkal. Ha nem így lett volna, akkor egészen biztos, hogy nem siet a segítségére, amikor a sárkány elől menekült, nem kockáztatta volna testi épségét az ő megmentése érdekében. Ha tényleg olyan volna, amilyennek a lovagok hiszik, akkor sorsomra hagy. Tulajdonképpen nincs szüksége rám, Hisacba egyedül is el tudna jutni. - Ha nem ő a tettes - folytatta Senturus -, akkor hol van most? Miért nem találjuk nyomát a romok között? Ha ártatlan, akkor neki is ott kellett volna feküdnie, ahol két halott testvérünkre rátaláltunk. - Elgondolkodva simogatta a szakállát. - Én azt mondom, ez a gonosztett az ő műve! Ezért úgy fogod üldözni, mint valami vadat, gondolta Veréza. Senturus a tíz legjobb emberét választotta maga mellé abba a csapatba, amellyel fel akarta

kutatni a varázslót. A tünde először elhitte, hogy a lovagok fő célja valóban Rónin előkerítése, de aztán rájött, valami egészen másról van szó. Amikor meghallották a robbanást és meglátták a romhalmazt, Veréza szíve összeszorult. Bűntudat kínozta. Nem óvta meg a rábízott embert, aki valószínűleg két másikkal együtt életét vesztette. Senturus azonban más véleményen volt, és az is az ő feltételezését igazolta, hogy Rónin holtteste nem került elő a romok alól. Veréza először arra gondolt, az orkok indítottak támadást a település ellen. A zöld bőrűek gyakran úgy vették be az erődöket, hogy nagy adag robbanószert csempésztek a falak alá, hogy azután a romhalmazon keresztülrontva, a résen benyomulva legyilkolják a védőket. Senturus azonban egészen biztos volt abban, hogy lovagjai átfésülték a környéket, és felszámolták a Horda maradványait. Ettől persze még nem lehetett kizárni az ork támadás lehetőségét, mert számtalanszor előfordult, hogy a bestiák furcsa repülő szerkezeteken érkeztek kiszemelt célpontjukhoz. Amikor Veréza felvetette ezt a lehetőséget, Senturus közölte: nem kaptak jelentést arról, hogy a környéken ilyen masinákat láttak. A lovagok vezére mindebből arra következtetett, hogy Rónin okozta a robbanást. A tünde ezt lehetetlennek tartotta. Tudta, Rónin komolyan veszi küldetését, csak a feladat elvégzése érdekli. Mi oka lett volna arra, hogy megöljön két lovagot? Veréza bízott abban, hogy Rónin előkerülése után meg tudja majd akadályozni, hogy a lovagok azonnal végezzenek vele. Azt akarta elérni, hogy

legalább hallgassák ki a varázslót, és csak akkor öljék meg, ha tényleg ő a bűnös. Átfésülték a környéket, azután elindultak Hisac irányába. A fiatal lovagok közül többen valószínűnek tartották, hogy Rónin átvarázsolta magát Hisacba, Duncan Senturus azonban nem hitt ebben. Elszántan vezette csapatát Hisac felé, és biztos volt abban, hogy sikerül elcsípniük a gaz mágust. Ahogy beesteledett, Veréza is kételkedni kezdett Rónin ártatlanságában. Lehet, hogy tényleg ő okozta a szerencsétlenséget, majd elmenekült a tett színhelyéről? - Hamarosan le kell táboroznunk - jelentette ki Senturus valamivel később, majd körülnézve hozzátette: - Nem tartom veszélyesnek a terepet, de nem sok értelme lenne sötétben bolyongani. Nem akarom, hogy az, akit keresünk, megbújjon a sötétben, miközben mi továbbmegyünk. Veréza, mivel a látása sokkal jobb volt, mint társaié, először arra gondolt, hogy egyedül folytatja a keresést, de aztán másként döntött. Ha a lovagok nélküle bukkannak rá Róninra, a varázslónak nem sok esélye marad a túlélésre. Folytatták útjukat, és amikor a nap lebukott a látóhatár mögé, Senturus kelletlenül ugyan, de ígéretéhez híven megálljt parancsolt, és elrendelte a táborverést. Veréza leszállt lováról, de tekintete újra és újra a horizont felé kalandozott - még mindig abban reménykedett, hogy a varázsló életjelet ad. - Nincs a közelben, Veréza úrnő. A nő a hang irányába fordult, és felnézett lovagok parancsnokára. Az egész csapatban Senturus volt az egyetlen férfi, aki magasabb volt a tünde gárdistánál. - Mégsem tudok nyugodni... - Ne aggódj, hamarosan elkapjuk a gazembert.

- Először ki kellene hallgatnunk őt, Senturus nagyúr. Ez minden gyanúsítottnak kijár. A férfi megvonta a vállát, jelezve, hogy nem tulajdonít a dolognak nagy jelentőséget. - Megkapja a lehetőséget, hogy bűnbánatot tanúsítson. Veréza tudta, ez mit jelent: egy rövid kihallgatást követően láncra, verve visszaviszik Rónint a lovagok telepére, vagy azonnal kivégzik. Az Ezüst Kéz lovagrend tagjai, amikor ítélkezésre került sor, sosem bizonyultak megfontoltnak és körültekintőnek. Veréza elnézést kért és visszavonult. Úgy érezte, ha folytatná az akadékoskodást, csak felbosszantaná a parancsnokot. Lovát a tábor szélénél kötötte ki, és elindult a fák között. A tábor zajai lassan elhalkultak mögötte. Egyre mélyebben behatolt az erdőbe. Ismét arra gondolt, az lenne a legjobb, ha egyedül folytatná a keresést. Könnyedén haladt a sötétben; a sűrű erdőben is kiválóan tájékozódott. - Mindig a saját fejed után mész. Nem tudsz parancsolni indulataidnak, azonnal cselekszel, igaz Veréza? kérdezte első mestere egy nappal azután, hogy felvették a Királyi Gárda újonckiképző táborába. Ilyen türelemmel akár embernek is születhettél volna. Ha így folytatod, nem sokáig leszel a Gárda katonája... Az idők során bebizonyította, hogy mestere tévedett. Keményen dolgozott, csoportja legjobbjai közé tartozott. Rájött, nem engedheti, hogy indulatai elragadják, és kárba vesszen minden, amit a cél elérése érdekében korábban tett. Az egyik fa törzsének támaszkodott, mélyeket lélegzett. Elhatározta, nem marad sokáig a fák között, hamarosan visszatér a táborba. Az elmúlt néhány nap során már másodszor tűnt

úgy, hogy kudarcot vall az eredetileg unalmasnak látszó küldetés során. Mit mond majd parancsnokainak és a Kirintórnak, ha nem találják meg Rónint? A szerencsétlenség nem az ő hibájából következett be, de... Egy hirtelen széllökés nagyot taszított rajta; az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy alacsony ágban. A tábor felől rémült kiáltások és sodródó tárgyak csörömpölése hallatszott. A szél amilyen gyorsan kelt, el is ült. Veréza visszarendezte arcába hullt hajtincseit, és a tábor felé sietetett. A legrosszabbtól tartott. Amint visszaérkezett, tanakodó lovagokba ütközött, és megkönnyebbülve látta, hogy a szanaszét heverő tárgyakat kivéve semmiben nem keletkezett kár. Senturus aggódó arccal közeledett felé. - Nem sérültél meg? Remélem, épségben vészelted át a rohamot. - Jól vagyok. Csak kissé váratlanul ért a szélvihar... - Mindenkit meglepett. - Senturus a szakállát simogatva meredt a sötét fák irányába. - Nem közönséges szél volt ez... - Egyik embere felé fordult. - Roland! Kettőzzétek meg az őrséget! Valószínű, hogy ezzel még nincs vége! - Igen, uram! - felelte a sovány, magas férfi. Christoff! Jakob! Gyertek, és... - Szava olyan hirtelen akadt el, hogy Veréza az első pillanatban arra gondolt, nyílvessző találta el. Duncannel egyszerre fordult Roland felé, hogy lássák életben van-e. A férfinak nem esett bántódása, de kővé dermedve nézett valamit.

Valamit, vagyis inkább valakit, aki a földön feküdt, a szétszórt tárgyak között, kinyújtott lábbal, mellén keresztbetett karokkal. Minden szem a földön heverő Róninra tapadt. A lovagok a varázsló köré gyűltek. Valaki fáklyát gyújtott. Elsőként a tünde hajolt le, hogy közelebbről is szemügyre vegye a testet. A fáklya lobogó fényében Rónin arca sápadt és merev volt. Veréza nem látta rajta az élet jeleit. Kinyújtotta kezét az arc felé. A mágus szeme hirtelen felpattant. - Gárdista ... milyen jó... hogy újra látlak... - Lehunyta szemét, és mély álomba merült. - Bolond varázsló! - fortyant fel Duncan Senturus. - Honnan vetted a bátorságot, hogy ilyet tégy? Eltűnsz, azután újra megjelensz, de csak azért, hogy édes álomba merülj? - A varázsló karja felé nyúlt, hogy felrázza, de meglepetten felkiáltott és visszahőkölt. Úgy meredt lánckesztyűs kezére, mintha valami megharapta volna. - Valami... mágikus, láthatatlan tűzaura veszi körül! Mintha izzó parazsat markoltam volna... Veréza a figyelmeztetés ellenére sem tudta megállni, hogy ellenőrizze a dolgot. Ő is érzett valami enyhe bizsergést, amikor Rónin ruhájához ért, de nem tapasztalta meg azt a fájdalmat, amiről Duncan Senturus beszélt. Némán visszahúzta a kezét, és bólintott. Úgy gondolta, egyelőre nincs oka arra, hogy elmondja, mit érzett. Veréza háta mögött fém csikordult - mint amikor valaki kardot ránt. A tünde Duncanra nézett, aki csak a fejét rázva nézett túlbuzgó lovagjára. - Nem, Wexford! Az Ezüst Kéz lovagja nem támadhat olyan ellenfélre, aki képtelen megvédeni

magát. Ez eskünk megszegése volna. Őrt állítunk éjszakára, és majd reggel döntünk a varázsló sorsáról. -Senturus elkomorodott. - Így, vagy úgy, de az igazság fog győzedelmeskedni, amint felébredt. - Vele maradok - szólalt meg Veréza. - Mindenki más elmehet. - Bocsáss meg, de egy asszony... Veréza hirtelen felegyenesedett, és keményen Senturus szemébe nézett. - Asszony? Egy királyi gárdista! Talán kételkedsz egy gárdistában, Senturus? Vagy talán azt hiszed, segítségére leszek, ha ismét szökni próbál? - Természetesen nem - felelte Duncan zavartan. - Ha így kívánod, így is lesz. Az engedélyt megadom. Azonban az, hogy egész éjszaka őrt állj, váltás nélkül... - Ezt akarom. Te másképp cselekednél valakivel, akit a védelmedre bíztak? Erre nem lehetett mit felelni. Senturus megrázta a fejét, aztán elfordult és parancsokat kezdett osztani. Néhány másodperccel később, a gárdista és a varázsló kettesben maradt a tábor középén. Rónin egy takarón feküdt, mivel a lovagok, félve a megperzselődéstől, nem húzták ki alóla. Veréza tüzetesen megvizsgálta a testet, de nem érintette meg. Rónin köpenye több helyen elszakadt, arcán apró karcolások és zúzódások látszottak, de nem sebesült meg komolyabban. Arca elcsigázott volt, mintha nagyon kifárasztotta volna valami. Talán csak a sötétség miatt, de védtelennek tűnt. Verézának azt is el kellett ismernie, hogy sokkal csinosabb, mint korábban gondolta. Gyorsan félresöpörte ezt a gondolatot, és

megpróbálta kényelmesebb pozícióba fektetni Rónint, anélkül, hogy érintése fájdalmat okozna neki. A tünde a védtelen varázsló mellé telepedett, és némán őrködött. Talányosnak találta Rónin visszatértét. A varázsló szemmel láthatólag túlságosan gyenge volt; egyedül, segítség nélkül nem térhetett vissza. Veréza agyába furcsa gondolat fészkelte be magát. Valami azt súgta neki, hogy Rónint elrabolták, de mivel nem tudott hasznára lenni a titokzatos lénynek, az egyszerűen visszahajította. Az egyetlen kérdés csupán az volt, ki hajtotta végre ezt a félelmetes, mágikus tettet, és miért. ***** Tisztában volt azzal, hagy mind ellene vannak. Illetve, talán nem mindannyian... Rónin nem volt biztos abban, hogy mire számíthat a tünde gárdistától. A nőt eskü kötelezte arra, hogy épségben eljuttassa őt Hisacba. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy védelmére kellett kelnie, akár a lovagokkal szemben is. Persze ebben sem bízhatott. Az előző küldetésében fontos szerepet kapott egy gárdista, egy tünde, akire Veréza erősen emlékeztetett. Az a gárdista legalább olyan ellenségesen bánt vele, mint Duncan Senturus. Lassan eresztette ki a levegőt, egyelőre nem akarta, hogy észrevegyék: magánál van. Egyetlen módon tudhatta meg, hányadán állnak a dolgok, ehhez pedig szüksége volt még néhány percre, hogy összeszedhesse gondolatait. Az első kérdés, melyet meg kellett válaszolnia, hogy milyen szerepe volt a szerencsétlenségben, és mi történt vele utána. A

kérdés első felére nagyjából tudta a feleletet, a másodikkal kapcsolatban azonban elképzelése sem volt. Nem volt értelme tovább várni. Nagyot sóhajtott és nyújtózkodni kezdett, mint aki ébredezik. Közvetlenül mellette megmozdult valami. Tettetett egykedvűséggel nyitotta ki a szemét. Körülnézett. Megkönnyebbülésére Veréza aggódó arca töltötte be látóterét. A gárdista fölé hajolt, égkék szeme az arcát fürkészte. Milyen szép szeme van! Gyorsan kiverte fejéből a gondolatot. Fegyvercsörgés hozta tudtára: a többiek is észrevették, hogy felébredt. - Végre visszatért közénk? - morogta Senturus. - Majd meglátjuk, hogy mennyi ideig marad ezen a világon... A tünde talpra ugrott, elállta a lovag útját. - Hiszen éppen most tért magához! Legalább annyi időt adj neki, míg összeszedi magát! Hadd egyen valamit. Utána kérdőre vonhatod. - Nem tagadok meg tőle semmit, de a kérdéseimre reggeli közben fog válaszolni, nem utána. Rónin a könyökére támaszkodott, és Senturus gyűlölködő arcára nézett. Azonnal megértette, a lovagok árulónak, kémnek, esetleg gyilkosnak tarják. Emlékezetébe idézte a szerencsétlenül járt őrt. Gyanította, a robbanásnak több áldozata volt. Valaki bizonyára látta őt a falon. Egyszerű a dolog. A szent rend tagjai amúgy is megvetették a varázshasználókat, és néhány tény ismeretében helytelen következtetésre jutottak. Nem akart harcolni ellenük. Érezte, legfeljebb egykét ártatlan varázslatra futná az erejéből, de elhatározta, ha őt okolják a város elleni támadás miatt, a végsőkig kitart, és megvédi magát. Bármi áron!

- Legjobb tudásom szerint fogok válaszolni - szólalt meg a varázsló, és Veréza segítségét visszautasítva feltápászkodott. De csak azután, hogy ettem és ittam valamit. Az ízetlen lovagi étek mennyeinek tűnt a számára. A poshadt víz, amelyet egy felé nyújtott kulacsból kortyolt, olyan jólesett neki, mintha bor lett volna. Rádöbbent, olyan éhes, mintha egy hete nem kapott volna enni. Élvezettel és mohón falatozott, nem igazán törődött az illem szabályaival. A lovagok egyike-másika vígan nézte, mások - köztük Senturus - undorral figyelték. Mikor éhsége csillapodott, megkezdődött a vallatás. Senturus leült vele szemben. Szemének csillogása elárulta, magában már meg is hozta az ítéletet. - Eljött a gyónás ideje vörös hajú Rónin! Megtömted hasad, most pedig ürítsd ki lelked! Mondd el nekünk, mit műveltél a falon. Veréza a mágus mellett állt, kezét kardja markolatán nyugtatta. Úgy helyezkedett, hogy szükség esetén megvédhesse a rábízott embert. Rónin szerette volna azt hinni, nem csak esküje készteti erre. Bízott abban, hogy útjuk során a tündének többé-kevésbé sikerült megismernie, hogy Veréza nem annyira elfogult, mint a páncélos fajankók. - Elmondom, amit tudok, de nem állíthatnám, hogy valami sok. Az igaz, hogy a falon voltam, de a pusztítás nem az én művem. Hallottam a robbanást. A fal megremegett a lábam alatt. A te egyik katonád szerencsétlenségére megbotlott és a mélybe zuhant... Senturus felemelte a kezét, ujjával ritkás, őszülő hajába túrt. Láthatólag minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze önuralmát.

- Történeted már most olyan ellentmondásokat rejt, amilyenek a szívedet is megrontják, varázsló. Pedig még el sem kezdted! Vannak túlélők, akik látták, hogy mágiát használtál, méghozzá közvetlenül a pusztítás előtt! Hamisságod rád bizonyosodott. - Nem igaz! Megvetsz engem, és egész fajtámat. Ez a hamisság! - Rónin beleharapott a szikkadt kenyérbe. - Igen, valóban varázslásra készültem, de a célom csupán az volt, hogy kapcsolatba lépjek valakivel. Egyik parancsnokom tanácsát akartam kikérni arra vonatkozólag, hogyan folytassam a küldetést, amellyel a Szövetség magas tanácsa bízott meg... Ezeket az állításaimat ez a nemes gárdista is igazolhatja. Veréza sietve közbeszólt. - Igazat mond, Senturus. El sem tudom képzelni, mi oka lehetett volna a pusztításra. - Felemelte a kezét, hogy leintse a lovagok vezérét. Tudta, Senturus újra azt akarja elismételni, hogy minden varázsló pokolra való, hogy minden mágiahasználó elkárhozottá vált már abban a pillanatban, amikor belekezdett mestersége gyakorlásába. - Bárkivel hajlandó vagyok megvívni, hogy megvédjem Rónin jogait és szabadságát! Senturus nem fogadta túl lelkesen a kijelentést. Sötét pillantást vetett Róninra, majd alig láthatóan bólintott. - Rendben van. Eltökélt védelmezőre találtál, varázsló. Ha ez a gárdista is azt állítja, nem te vagy a felelős a történtekért, hajlandó vagyok hinni neked. - A mágus mellébe bökte mutatóujját. - Ám ettől függetlenül kíváncsi vagyok arra, mi történt veled, amíg távol voltál, és hogyan pottyantál vissza közénk? Rónin felsóhajtott. Előre tudta, ez a kérdés el fog hangozni. - Ahogy kívánod. Mindent megtudhatsz, amit én tudok.

A mágus ismét elmondta, hogyan jutott ki a falhoz; elmondta, hogy kapcsolatba akart lépni támogatójával, és azt is, hogy a robbanás őt is ugyanolyan váratlanul érte, mint a többieket. - Így esett. A hang olyan volt, mintha... robbanótöltet lépett volna működésbe. Robbantani nem csak az orkok tudtak, de a hosszú háború eseményei miatt még Rónin is arra gondolt, a zöld bőrűek idézték elő a pusztulást. Ennek ellentmondott az, hogy senki sem tett jelentést orkok felbukkanásáról. Léguraföldnek ezen a részén már jó ideje nem zaklatták a népet. Veréza talált egy másik, lehetséges magyarázatot is. - Ne feledkezzünk meg arról a sárkányról, amelyik megtámadott bennünket! Annak a bestiának a hátán több ork is elférhetett. Ki tudja? Talán egy kisebb csapatuk már napok óta itt kószál a környéken. Ez sok mindent megmagyarázna. - Ez igaz - bólintott Senturus kelletlenül. - Ha úgy van, ahogy mondod, még óvatosabbnak kell lennünk, mint eddig. Az orkok nem értenek máshoz, mint a pusztításhoz és a háborúhoz. Lehet, hogy újabb támadásra készülnek. Rónin folytatta történetét. Elmondta, hogy először a torony mellé húzódott, abban a reményben, hogy ott nem eshet baja. Elmesélte, hogy a torony a fejére szakadt. - És akkor... megérkezett valami. Valami, ami megragadott, és úgy kapott fel, mintha holmi játékszer volnék. Elhurcolt onnan. Úgy szorított, hogy elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem... - A varázsló kis szünetet tartott. Verézára nézett. - Amikor magamhoz tértem, az ő arcát láttam. Senturus várta a folytatást, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy hiába teszi, ingerülten a combjára csapott. - Ez minden? Ez minden, amit tudsz?

- Ez minden. - Alonsus Faol szellemére! - csattant fel a lovag. Csak ritkán fordult elő vele, hogy a szájára vette annak a hős papnak a nevét, aki Fényhozó Utherrel együtt megalapította a rendet. - Csak ennyit tudsz? Hiszen ez semmi! Semmi! - Megmozdult, de Veréza alig észrevehető biccentésére megállt. - Most már mindegy... Szavamat adtam, és nem másítom meg korábbi döntésemet. - Felállt, nem akart a varázsló közelében maradni. - De most, most hozok egy másik döntést! Már úgyis útban vagyunk Hisac felé. Folytatjuk utunkat, elkísérünk téged, és a lehető leghamarabb feljuttatunk arra a bizonyos hajóra. Egy órán belül indulunk. Légy készen, varázsló! Senturus sarkon fordult, és hű lovagjai kíséretében elmasírozott. Csak Veréza maradt Rónin mellett. A tünde Senturus helyére ült le, mélyen a varázsló szemébe nézett. - Elég erős vagy ahhoz, hogy útra kelj? - Ha eltekintünk a kisebb sebektől és attól, hogy iszonyatosan fáradt vagyok... Semmi bajom, tünde. - Rónin érezte, hogy szavai a szántnál élesebbre sikeredtek. - Bocsáss meg. Igen, elég erős vagyok ahhoz, hogy útra keljek. Bármit megtennék, hogy időben eljussak a kikötőbe. A nő felállt. - Előkészítem a lovakat. Senturus számított arra, hogy megtalálunk, van egy tartalék hátasunk. Készülj! A gárdista megfordult. A varázslóban furcsa érzés áradt szét. - Köszönöm, Szélfutó Veréza. Veréza nem nézett vissza. - Mit? - kérdezte. - A lovak felnyergelése is a feladataim közé tartozik.

- Arra gondolok... hogy mellém álltál ebben a helyzetben. A lovagok könnyű szívvel elítéltek volna. - A védelmed is a feladataim közé tartozik. Esküt tettem, hogy eljuttatlak célodhoz. - Veréza keményen ejtette ki a szavakat, de szája közben furcsa mosolyra húzódott. - Szedd össze magad, Rónin. Nem sétalovaglásnak nézünk elébe. Sok időt vesztettünk. Magára hagyta Rónint, aki a tűzbe meredt, és az elmúlt nap eseményeire gondolt. Nem volt egészen őszinte Senturusszal, de még Verézával sem. A történet egyetlen részletét sem hallgatta el, csak éppen a következtetéseit nem osztotta meg velük. Amiatt, hogy nem mondta el a teljes igazságot a lovagnak, nem érzett bűntudatot, ám az a gondolat, hogy Verézát is becsapta, megdöfködte lelkiismeretét. Nem tudta, ki szervezte a robbantást. Nem is érdekelte. Sokkal jobban aggasztotta, hogy egy óriási kéz ragadta ki az összedőlő toronyból. Sejtette, a lovagok ezt a részletet úgysem hitték volna el neki, vagy ha mégis, akkor arra gondolnak, hogy tényleg démonokkal cimborál, ezért veszélyes. Rónin életét egy kéz mentette meg. De nem egy ember keze. A robbanást követően néhány másodpercig még tudatánál volt. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még látta a pikkelyes bőrt, a félelmetes, görbe karmokat, amelyek egyenként hosszabbak voltak mint az ő teste... Egy sárkány mentette meg a biztos haláltól, és fogalma sem volt arról, miért.

Hat

H

ol van már? Nincs nekem arra időm, hogy tétlenül üldögéljek ezen a posványos helyen! A kérdés legalább ezredszer hangzott el. Terenas király tízig számolt magában, mielőtt válaszolt volna Szürkesörény Genn kirohanására. - Prestor nagyúr nemsokára itt lesz, Genn. Magad is tudod, mennyire fontos számára, hogy egyetértésre jussunk ebben az ügyben. - Nem tudom! Én semmit sem tudok! - morogta a feketeszürke páncélba öltözött termetes férfi. Szürkesörény Genn páncélba bújtatott barnamedvére emlékeztette a királyt. Gilnász fenséges uralkodója derekasan fogyasztott a sörből és léguraföldi süteményekből, amelyeket Terenas szakácsa küldött fel a vendég számára. Úgy tűnt, ha még egy kortyot vagy falatot lenyel, széthasad a vért széles hordómellén. Szürkesörény heves volt és erőszakos, de a király tudta, ez a medveálarc valójában ravasz rókát rejt. A déli vezér uralkodása során félelmetes politikai tehetségről tett tanúbizonyságot. Döbbenetes leleményességgel vonta bele a kialakult helyzetbe birodalmát természetesen annak reményében, hogy haszna származik a dologból. - Ha a szélnek könyörögnénk, hogy ne fújjon többet, talán több sikert érnénk el, mint akkor, ha megkérnénk ezt az embert, hogy maradjon csendben! - hallatszott egy halk, finoman artikulált hang a terem távoli sarka felől.

A tanácskozás résztvevőinek a trónteremben kellett találkozniuk, azon a helyen, ahol már többször is komoly, Léguraföld és a Szövetség sorsát befolyásoló döntést hoztak. - Ha nem tetszik a hangon, admirális - horkant fel Szürkesörény -, nemes acélom bármikor biztosíthatja, hogy füled soha többé ne hallja! A karcsú, napbarnított tengerész, Büszkmocsár admirális elegáns mozdulattal állt fel. Kardja után nyúlt, de keze csak az üres hüvelyt markolhatta meg. Szürkesörény is hiába kapott a fegyveréért. Kelletlenül bár, de mindenki elfogadta azt a szabályt, hogy a tárgyaló felek csak fegyvertelenül léphetnek a terembe. Ezenkívül még abba is beleegyeztek, hogy az Ezüst Kéz lovagjainak külön erre a szolgálatra beosztott tisztjei megmotozzák őket. A rend volt az egyetlen olyan katonai egység, amelyben mindannyian feltétel nélkül megbíztak, annak ellenére, hogy a lovagok csak Terenasnak tartoztak hűséggel és feltétlen engedelmességgel. Az, hogy a csoport egyáltalán összegyűlt, Prestornak volt köszönhető. A nagyurak, ha közölni kívántak egymással valamit, általában futárokat és diplomatákat használtak. Csak ritkán fordult elő, hogy személyesen találkoztak, az pedig, hogy a jelentősebb országok királyai egybegyűltek, egészen kivételes eseménynek számított. Csakis Prestor volt képes arra, hogy meggyőzze Terenas egyre közömbösebbé váló szövetségeseit arról, hogy el kell jönniük. És éppen Prestor volt az, aki késett. - Uraim! - A király kétségbeesetten igyekezett rendet teremteni. Segítségkérően nézett az ablak mellett álló, bőr- és prémruhát viselő alakra.

Trollirtó Thoras arcát eltakarta a csuklyája, csak borzas szakálla és nagy, görbe orra látszott ki a prémszegély mellett. Kíváncsi érdeklődéssel bámult ki az ablakon, ám Terenas király tudta, Viharvárad ura élénken figyeli a többi uralkodó mozdulatait, szavait, sőt hanghordozását is. Terenas azzal is tisztában volt, Thoras csak azért nem siet a segítségére a haragvók megfékezésében, hogy kifejezésre juttassa, már nem tekinti őt barátjának. Lovagok tucatjai álltak készenlétben, arra az esetre, ha a fejedelmek valóban tettlegességre ragadtatják magukat. Terenas tudta ezt, és nem is attól félt, hogy a nagyurak egymás torkának esnek - sokkal inkább attól, hogy a hirigek miatt végképp szétfoszlik a remény, hogy az emberlakta országok szövetségét megmentsék a széthullástól. Egyetlen percig sem áltatta magát azzal, hogy az ork veszedelmet végképp elhárították, fontosnak tartotta azt, hogy az emberek továbbra is közösen lépjenek fel a hódítókkal szemben. Terenas arra gondolt, milyen más lenne a helyzet, ha Anduini Lother, az elveszett Azeroth királyság régense is megjelenhetett volna a gyűlésen. - Uraim! Kérlek benneteket, ne ragadtassátok el magatokat! hallatszott egy érces hang. - Prestor! - Terenas megkönnyebbülten felsóhajtott. - Istennek hála! A tanácskozás résztvevői a magas, elegánsan öltözött fia talember felé fordultak. Elképesztő, milyen hatást gyakorol az emberekre, gondolta Terenas. Csak belép egy terembe, és elcsitul a civakodás! Jelt ad, és az egymással acsarkodó ellenségek békéről kezdenek tárgyalni... Igen, ő a tökéletes jelölt Perennold megüresedett helyére. Terenas elégedetten figyelte, ahogy barátja körbejár a teremben, és minden uralkodót olyan szívélyesen üdvözöl,

mintha barátja lenne. Talán azok is voltak valamennyien, hiszen Prestornál jámborabb embert keresve se lehetett találni. Ő ugyanúgy szót értett a vad Thorasszal, mint a ravasz Szürkesörénnyel. A dalarani varázslók sosem állhatták ezt a különleges embert, de hát a mágiatudorok már csak ilyenek. - Kérem, bocsássátok meg késésemet - kezdte a fiatal nemes. Kora reggel kilovagoltam, és úgy látszik, elszámítottam magam. Valamivel később érkeztem vissza, mint terveztem. - Nincs szükség szabadkozásra - nyugtatta meg barátságosan Trollirtó Thoras. Trollirtó Thoras mindig hű maradt barátaihoz és szövetségeseihez, de nehezére esett, hogy kedvesen bánjon az emberekkel. Ha nagy ritkán felszólalt, tőmondatokban beszélt, aztán ismét hallgatásba burkolózott. Szótlansága nem elutasítást, vagy mogorvaságot jelentett, erre Terenas hosszú ismeretségük során már régen rájött. Egyszerűen kényelmetlenül érezte magát, ha hosszabb beszélgetésben kellett részt vennie. Viharvárad rideg hegyvidékeinek szülötte a tetteket sokkal többre becsülte a szavaknál. Prestor végignézett a termen, minden arcon megpihentette a tekintetét, majd megszólalt. - Pompás, hogy mindenkit viszontláthatok! Remélem, most végre minden viszálykodásnak véget vethetünk, és legközelebb mint jó barátok és szövetségesek találkozunk újra. Szürkesörény lelkesen bólintott. Büszkmocsár elégedett képet vágott, Terenas pedig hallgatott, engedte, hogy tehetséges barátja átvegye a megbeszélés további irányítását. Érezte, minél több időt töltenek a többiek Prestor társaságában, annál könnyebben elfogadják majd javaslatát. Mindannyian a mesterien faragott elefántcsont asztal körül telepedtek le. A pompás bútordarabot Terenas azután kapta

ajándékba egyik északi vazallusától, hogy sikert ért el azon a tárgyaláson, amelyet az ország határainak ügyében folytatott a kveltalaszi tündékkel. A király most is az asztal lapjára helyezte tenyerét, és Prestor szemébe nézett. A fekete szempárból sugárzó erő áthatotta egész lényét. Megnyugodva dőlt hátra. Érezte, Prestor minden ellentétet elsimít majd. Megkezdődött a tárgyalás. A kissé mesterkélt bevezetők után élénk, nyers vita kerekedett, de Prestor jelenlétében egyetlen alkalommal sem került sor fenyegetőzésre. Prestor időnként magánbeszélgetést kezdeményezett hol az egyik, hol a másik résztvevővel; a rövid szóváltások után még a legkomorabb arcon is mosoly jelent meg, és a tárgyalás még könnyebben haladt tovább a Szövetség megerősítése felé vezető göröngyös úton. Ahogy a tárgyalás a vége felé közeledett, Prestor néhány szót váltott Terenasszal. Míg Szürkesörény, Thoras és Büszkmocsár admirális a király legfinomabb pálinkáját kortyolgatta, ők ketten az egyik ablakhoz léptek, és a városra nyíló kilátásban gyönyörködtek. Terenas mindig szeretett ezen a helyen állni; innen láthatta, milyen elégedett népe. Miközben ők fontos kérdésekben készültek döntést hozni, alattvalói nyugodtan élték mindennapi életüket. Az emberek bíztak uralkodójuk bölcsességében. Terenas biztosra vette, azokat az elképzeléseket is helyesnek fogják tartani, amelyeket el akart fogadtatni a tanácskozás résztvevőivel. - Nem tudom, hogy tetted, fiam - súgta Prestornak. - Egyszerűen felnyitottad a többiek szemét a valóságra! Hihetetlen számomra, hogy itt

ülnek, ebben a teremben, és nem csak egymás iránt tanúsítanak tiszteletet, de irántam is! Az elején attól tartottam, hogy Thoras és Genn egymásnak ugrik. - Csak megpróbáltam lecsillapítani őket, felség. Semmiség az egész, de köszönöm dicsérő szavaidat, bár méltatlan vagyok elismerésedre. Terenas megrázta a fejét. - Méltatlan? Aligha! Prestor, fiam, te játszi könnyedséggel mentetted meg a Szövetséget a széthullástól! Mit mondtál nekik? Prestor ravaszkásan elmosolyodott. Előrébb hajolt, Terenas szemébe nézett. - Azt, amit hallani akartak. Az admirális ígéretet kapott arra, hogy továbbra is teljhatalmat élvez majd a tengeren, még akkor is, ha csapatokat kell küldenünk Gilnász megfékezésére. Szürkesörénynek azt mondtam, megkapja az új kolóniákat Ógádoros partjainak közelében. Trollirtó Thoras azt hiszi, hogy országához csatoljuk Ógádoros keleti tartományait. S mindannyian hittek nekem, mert úgy sejtik, én leszek Ógádoros törvényes uralkodója. A király döbbenten meredt Prestorra. Azt hitte, nem hallott jól; azt remélte, a fiatal férfi felnevet és közli, csak tréfált. Amikor erre nem került sor krákogott egyet. - Elment az eszed, fiam? Hogy mondhattál ilyet? - Teljesen mindegy, mit mondtam, felség. Nem fognak emlékezni arra, mit mondtam nekik. - Prestor még közelebb hajolt a királyhoz, mélyen a szemébe nézett. - És te sem, apró, jelentéktelen bábom... Csak annyi marad meg a fejükben, hogy jelentős előnyökhöz jutnak, ha Ógádoros uralkodójává tesznek. Érted? Terenas agyában egyetlen gondolat maradt ép: Prestort kell megválasztani a sokat szenvedett ország uralkodójául. Léguraföld biztonsága és a Szövetség jövője múlik ezen! Bizonytalanul bólintott. - Tehát érted - mondta Prestor. - Remek. Most visszamész a helyedre, és a tárgyalás vége felé előállsz vakmerő

javaslatoddal. Szürkesörény néhány napig ellenezni fogja a dolgot, de aztán ő is kötélnek áll. Büszkmocsár azonnal egyet fog érteni veled, Trollirtó pedig rövid gondolkodás után jóváhagyását adja megkoronázásomhoz. A király agyában előtérbe furakodott egy gondolat. - Uralkodót... uralkodót választani csak Dalaran... és a Kirintór beleegyezésével... lehet. - Óriási erőfeszítésébe került, hogy mondat közben el ne felejtse mondandóját. - Ők is a Szövetség tagjai... - Ugyan ki bízik rneg a varázslókban? - emlékeztette Prestor. Ki tudná kifürkészni valódi gondolataikat és szándékaikat? Megbízhatatlanok. Rejtélyesek. Ezért ki kellett hagynunk őket a döntés meghozatalából, igaz? A varázslókban nem lehet megbízni. Idővel el kell bánni velük! - Elbánni velük... igazad van, természetesen. Prestor szélesen elmosolyodott; szájában valahogy túlságosan sok fog villogott. - Nekem mindig igazam van. - Barátságosan Terenas vállára tette a karját. - Ideje, hogy visszatérjünk a többiekhez. Felség, nagyon elégedett vagy az eddig elért eredménnyel. Néhány perc múlva megteszed javaslatodat... és onnan már én irányítom a dolgokat. - Igen... Értem. A karcsú alak a nagyurak felé terelte a királyt. Terenas gondolatai visszatértek a tárgyalás témáihoz. Prestor szavai mélyen tudatalattijába fúródtak, pontosan oda, ahol a feketébe öltözött férfi el akarta ültetni őket. - Ízlik a pálinka, barátaim? - kérdezte Terenas a többiektől. Az urak elismerően bólogattak. - Tíz-tíz üveggel ajándékozok mindannyiótoknak, hálám jeléül. Azért, mert eljöttetek.

- Ó, milyen nemes baráti gesztus! - lelkendezett Prestor. Az urak élénken helyeseltek, Büszkmocsár még köszöntőt is mondott Léguraföld uralkodójának tiszteletére. A király Prestor felé emelte poharát. - Hála fiatal barátunknak, szívünkben sokkal közelebb állunk majd egymáshoz e találkozó után, mint előtte bármikor. - Még nem írtunk alá semmilyem egyezményt - vetette közbe Szürkesörény. - Még nem döntöttük el, hogy mit tegyünk a helyzet megoldása érdekében. Terenas felkapta a fejét. Itt az alkalom! Miért várna tovább? Azonnal elő kell hozakodnia az ötletével! - Barátaim! - Karon fogta Prestort. - Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes megoldást. Azt, amely mindannyiunknak megfelel majd... Terenas király, Léguraföld uralkodója rámosolygott fiatal barátjára. Még csak nem is sejti, milyen megtiszteltetésben lesz része! Pedig ő a tökéletes jelölt. Ha Prestor ül majd Ógádoros trónján, biztossá válik a Szövetség jövője! Később pedig... Később közösen fogunk leszámolni az álnok dalarani varázslókkal! ***** - Ez nem lehet! - fakadt ki a túlsúlyos mágus. - Nincs okuk arra, hogy kihagyjanak minket a döntések meghozatalából! - Valóban nincs - helyeselt az idős nő. - Mégis megtették. A mágusok ismét a Levegő Csarnokában gyűltek össze, de most csak öten voltak. Az, akit Rónin Krázus néven ismert, nem foglalta el helyét a

gyűlésen, de a többieket túlságosan felzaklatta az események alakulása ahhoz, hogy várjanak rá. Az emberek uralkodói tanácskozást tartottak, és fontos döntéseket hoztak a Kirintór kihagyásával! A varázslókat mélységesen felháborította, hogy Terenas nélkülük rendezte meg a találkozót. Korábban a Kirintór képviselője mindig jelen lehetett a hasonló eseményeken. A mágusoknak joguk volt ehhez, hiszen mindig Dalaran biztosította a Szövetség elsődleges védelmét. Ám a helyzet a jelek szerint megváltozott. - Az Ógádorossal kapcsolatos problémát régen megoldhattuk volna - jelentette ki a tünde mágus. - Ragaszkodnunk kellett volna ahhoz, hogy a miénk legyen! - Ugyan mit értünk volna el vele? - vágott közbe a szakállas férfi sztentori hangon. - A közbelépésünk csak újabb ellentéteket gerjesztett volna. Nem vetted észre, hogy az utóbbi időben mennyire eltávolodtak tőlünk a Szövetség tagjai? Mintha félnének tőlünk, mióta az orkokat visszaszorítottuk Zordszirtbe. - Képtelenség! Az emberek mindig is gyanakvással tekintettek a mágiára, de senki sem vonta kétségbe, hogy kitartóan küzdünk közös céljainkért! Az idősasszony megrázta a fejét. - Mióta számít ez azok szemében, akik félik képességeinket? Most, hogy az ork fenyegetés alábbhagyott, az emberek ráébredtek arra, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy mi minden tekintetben felettük állunk... - Ez a gondolatmenet túlságosan veszélyes - szólalt meg Krázus nyugodt hangon. Szokásos helyén állt. - Éppen ideje, hogy megérkeztél! - fordult felé a szakállas alak. - Megtudtál valami érdekeset? - Nem sokat. A megbeszélést nem árnyékolták, de felszíni gondolatokon kívül semmit sem bírtuk kiolvasni. Nem tudtunk

meg semmi újat. Más módszerekhez kellett folyamodnom, hogy elérjek valamit. - Meghozták a döntést? - kérdezte a nő aggódva. Krázus elgondolkodott, aztán felemelte kesztyűs kezét. - Íme... A terem közepén, pontosan a padlóba vésett jel felett egy magas alak jelent meg. Legalább olyan valódinak látszott, mint az összegyűlt mágusok. Tiszteletet parancsoló termet, finom, fekete öltözet, és madárszerű, csinos arc. A tanács tagjai csendben tanulmányozták az eléjük táruló különös látványt. - Ki ez? - kérdezte a nő. Krázus végignézett társain. - Éljen Ógádoros új uralkodója, I. Prestor király! - Micsoda? - Ez felháborító! - Ezt nem tehetik meg a jóváhagyásunk nélkül! - Ki ez a Prestor? Rónin pártfogója megvonta a vállát. - Valami földönfutó nemes északról. Semmilyen támogatást nem élvez. Mégis képes volt Terenas kegyeibe férkőzni, és a többieket is, még Szürkesörényt is megnyerte magának. - De hogy azonnal királlyá válasszák? Ki hallott már ilyet? fortyant fel a szakállas varázsló. - Első ránézésre nem is olyan rossz választás. Ógádoros ismét független királyság lenne. Értesüléseim szerint a királyok mind találnak benne valami tiszteletre méltót. És úgy tűnik, egyedül neki köszönhető, hogy a Szövetség nem hullott szét ezen a találkozón. - Tehát te is egyetértesz a döntéssel? - szegezte neki a kérdést az idős nő. Krázus úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Valódi kiléte talány. Nyilván ez az elsődleges oka annak, hogy minket nem hívtak meg a megbeszélésre. De a legfurcsább az, hogy mágia érintésére úgy reagál, mint az üres tér. A többiek zavartan hallgattak. A hosszúra nyúló csendet végül a tünde mágus törte meg. - Ezt... hogy érted? - Ügy, hogy hiába próbáltuk mágia segítségével megvizsgálni. Semmit sem láttunk. Úgy tűnik, Prestor nem létezik, és mégis... Ez nyilvánvaló képtelenség. Hogy helyeslem-e kinevezését? Azt hiszem, megrettent a hír. Hosszú ideig sűrű felhőtakaró borult a varázslókra. Lassan beesteledett, de a Kirintór mesterei továbbra is szótlanul álltak helyükön. Mindegyik igyekezett feldolgozni a hallottakat. - Tehát varázsló? - kérdezte a fiatal férfi. - Ez tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak felelte Krázus lehorgasztott fejjel. - Hatalmas varázsló - motyogta a tünde. Valószínűleg... - De... - folytatta a tünde - ... ki ő? Közülünk való? Renegát? Egy ilyen hatalommal bíró varázslót ismernünk kell! A nő közelebb hajolt Prestor alakjához. - Nem ismerem ezt az arcot. - Ez aligha meglepő - tette hozzá a szakállas. Hiszen mi magunk is képesek vagyunk ezernyi különböző maszkot ölteni... - A hivatalos bejelentést - mondta Krázus - két hét múlva fogják megtenni. Azután egy hónappal, ha valamelyik nagyúr meg nem gondolja magát, Prestort királlyá koronázzák. - Tiltakoznunk kell!

- Kezdetnek ez sem rossz. A legfontosabb feladatunk most az, hogy kiderítsük az igazat erről a Prestorról. Meg kell ismernünk a múltját, a valódi célját. Amíg nem tudjuk, kivel állunk szemben, nem léphetünk fel ellene. Már csak azért sem, mert jelen pillanatban a Szövetség valamennyi tagja támogatja. Az idős nő bólintott. - Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy megvédjük magunkat a királyságokkal szemben. - Nem, valóban nem. Krázus egy kézmozdulattal szétfoszlatta Prestor képét, de a fiatal arc vonásait már a Kirintór valamennyi tagja elraktározta tudatában. Mély hallgatásukkal jelezték, milyen óriási jelentőséget tulajdonítanak a keresésnek. - Mennem kell - jelentette be Krázus. - Azt tanácsolom, gondolkodjatok el ezen a baljós fejleményen. Ha találtok valamilyen nyomot, induljatok el rajta, de ne vesztegessétek az időt. Ha ez a rejtélyes fickó felül Ógádoros trónjára, a Szövetség nem lesz hosszú életű. Még akkor sem, ha vezetői jelen pillanatban mindenben egyetértenek. - Mélyet sóhajtott. - Attól félek, ha a Szövetség összeomlik, Dalarannak is pusztulnia kell. - Egyetlen ember miatt? - károgta a szakállas varázsló. - Igen. Miközben a varázslók a hallottakon tűnődtek, Krázus szertefoszlott. ***** ... hogy aztán szentélyében öltsön alakot. Zaklatott volt és mardosta a bűntudat, hogy nem mondott el mindent társainak. Sokkal többet tudott - illetve sejtett - a titokzatos Prestorról, mint amennyit elárult nekik.

Szerette volna a varázslók elé tárni a tényeket, de tudta, társai vagy bolondnak tartanák, vagy pedig, ha hisznek neki, túlságosan sokat megtudnak kilétéről, és módszereiről. Ez pedig teljességgel megengedhetetlen volt a kialakult helyzetben. Bárcsak azt tennék, amire most szükségünk van! Szentélye magányában végre hátra merte dobni csuklyáját. A kamrát egyetlen, forrás nélküli, halvány fénysugár világította be. A lágy fény felfedte az őszülő férfi szögletes, halálsápadt vonásait. Fekete, szomorúan csillogó szeme valahogy idősebbnek tűnt, mint az arca, melynek jobb oldalán három mély, hosszú sebhely éktelenkedett. Ez a három heg elképesztően régi volt, de még mindig lüktető fájdalmat okozott a varázslónak. A férfi felemelte a kezét. Tenyere felett egy kék gömb jelent meg. Elhúzta előtte a másik kezét; a gömb belsejében képek kezdtek peregni. A varázsló hátradőlt - magas támlájú, kőből faragott karosszék igazodott a háta mögé -, és érdeklődve figyelni kezdte a képeket. Terenas király palotáját látta. A terméskőből készült épület nemzedékek óta nyújtott otthont a birodalom királyainak. A homlokzatot két magas torony fogta közre. A tornyok tetején és a kapu felett Léguraföld zászlaja lengett. A kaput gárdisták őrizték, beljebb az Ezüst Kéz lovagjai strázsáltak. Ők csak különleges alkalmakkor teljesítettek szolgálatot a palotában például most, amikor a Szövetség tagországainak uralkodóit kellett megvédeniük egy esetleges külső támadástól és egymástól.

A mágus ismét elhúzta kezét a gömb felett. A palota képe mellett láthatóvá vált a tárgyalóterem is. Tekintetét a teremre összpontosította, amely magától kiszélesedett, így jobban lehetett látni, mi történik benne. Terenas és fiatal pártfogoltja ült az asztalnál. A tárgyalások befejeződtek, csak ketten maradtak a tanácsteremben. Krázus erős csábítást érzett arra, hogy letapogassa a feketébe öltözött nemes tudatát, de meggondolta magát. Érezte, kudarcot vallana; arra gondolt, inkább másokra hagyja a feladat elvégzését. Ha Prestor valóban nagy hatalmú mágus, nyilván felkészült az ilyen behatolásokra, és megtette a megfelelő ellenintézkedéseket. Krázus egyelőre nem akarta felfedni előtte kilétét. Nem akart behatolni Prestor gondolatai közé, de arról nem tett le, hogy kifürkéssze a hátterét, a múltját, hogy minden megszerezhető információt begyűjtsön róla. Ismét a gömb felé intett, amelyben egy új kép jelent meg - a nyári lak, Prestor szálláshelye. A varázsló kis ideig távolról figyelte az épületet, majd közelebb küldte mágikus fürkészét. Amint a fürkész közelebb ért a magas falhoz, egy gyenge varázs jelenlétét észlelte. Varázsét, mely jóval erőtlenebb volt annál, amire számított. Gyakorlott mozdulattal kerülte ki, anélkül, hogy működésbe hozta volna. Közvetlen közelről szemügyre vehette az épületet, ami elegáns homlokzata ellenére komor helynek látszott. Prestor láthatólag szeretett rendezett körülmények között, de nem feltétlenül barátságos helyen lakni. Ez cseppet sem lepte meg a mágust. Újabb keresés - újabb őrvarázs. Ez valamivel bonyolultabb volt, de még mindig nem jelentett különösebb gondot a megkerülése. Egyetlen gyors mozdulattal

hatástalanította Prestor csapdáját. Még egy perc, és bent lesz, ahol... A gömb elfeketedett. A sötétség átlépte a gömb peremét. A varázsló felé terjeszkedett. Krázus felugrott. A legsötétebb éjszaka karjai fonták körül a kőszéket, majd egészen elnyelték, ahogy azt a mágussal is tették volna, ha nem elég gyors. A több mázsás bútordarab eltűnt. Miközben az első, leghosszabbra nőtt csáp ismét megközelítette Krázust, újabbak nyúltak ki a mágikus gömbből. A mágus megtántorodott. Életének azon ritka pillanatai közé tartozott ez, amikor megbénította a döbbenet. Mormolni kezdett. Olyan szavak hagyták el ajkát, amilyenekhez hasonlót emberi fül már nemzedékek óta nem hallott. Szavak, amiket még ő se mondott ki soha, amiket annak idején borzongó érdeklődéssel olvasott. Felhő gomolygott elő a semmiből. A puha, gyapotszerű anyag egyre nagyobb fodrokban dagadozott. Azonnal a hullámzó csápok felé indult, és útjukat állta. Az első csáp hozzáért a felhőhöz, megrepedezett és hamuként a padlóra pergett, ahonnan néhány másodperc múlva végleg eltűnt. Krázus megkönnyebbülve fellélegzett, majd rémülten látta, hogy a második csáp lassan bekebelezi ellenvarázsát. - Ez lehetetlen...! - motyogta tágra nyílt szemmel. - Ez lehetetlen! Ahogy az első csáp a széket, ezek a fekete karok a felhőt nyelték el. Egyszerűen felfalták!

Krázus tudta, mivel áll szemben. Létezett egy tiltott varázs, a Végtelen Éhség mágiája. Senki sem használhatta. Csak az viselkedett így. Még sosem volt alkalma megfigyelni működését, de oly régóta tanulmányozta a mágiát, hogy azonnal felismerte. A varázst azonban valamilyen módon megváltoztatták, mert a felhőnek az ellenmágiának - meg kellett volna állítania. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy sikerül, de aztán elképesztő dolog történt. A Végtelen Éhség felismerte ellenfelét, és önmagát átváltoztatva fölébe kerekedett. A csápok második hulláma ismét Krázus felé nyúlt, és ő hirtelenjében nem tudta, mivel állíthatná meg őket abban, hogy őt is az eltűnt tárgyak után küldjék. Először menekülésre gondolt, de tudta, a sötét rettenet követné, mindenhová utána nyomulna, akkor is meglelné, ha a föld alá bújna. Ez része volt a Végtelen Éhség különlegességének: a kitartó könyörtelenség, mellyel követte áldozatát, előbbutóbb olyan teherként nehezedett a szerencsétlenre, hogy elkeseredésében feladta a küzdelmet. Krázus tudta, helyben, azonnal kell véget vetnie az átoknak. Egyetlen varázs maradt, amely talán elég erős volt ahhoz, hogy megállítsa a terjeszkedő veszedelmet; egy varázs, amely - ha rosszul sül el éppúgy megölheti őt, mint Prestor csapdája. Elugrott egy vastag árnykar csapása elől, és döntött. Ostobaság lett volna tovább várni. Tudta, másodpercei vannak arra, hogy a varázst elkántálja. Az Éhség már több oldalról támadta, lassan teljesen bekerítette.

Az igék, melyek elhagyták az ajkát, úgy hangzottak, mint Léguraföld nyelvének szavai - visszafelé kiejtve. Krázus lassan, tagoltan beszélt; tisztában volt azzal, hogy egyetlen apró hiba az életébe kerülhet. Egyik karját előre tartotta, a sötétség magjára próbált összpontosítani. Az árnyék azonban gyorsabban terjedt, mint várta. Amint az utolsó szót mormolta, az Éhség elkapta. Egy vékony nyúlvány feltartott kezének középső és gyűrűsujja köré tekeredett. Először nem érzett fájdalmat. Ujjai semmivé váltak, helyükön nyílt, vérző seb maradt. Még képes volt kinyögni az utolsó szótagot, aztán... A testébe hasított a fájdalom. Mintha egy nap robbant volna szét a szentélyben. A csápok úgy olvadtak el, mint a forró kemencére dobott hó. A fény, amely olyan erős volt, hogy még szemhéján keresztül is égő fájdalmat okozott Krázusnak, minden sarkot, minden zugot betöltött. A varázsló a mellére szorította megcsonkított kezét, és összerogyott. Metsző sistergés szaggatta a fülét. Szíve majd kiugrott torkán. Perzselő hőség csapott az arcába, úgy érezte, bőre megrepedezik. Gyors halálért fohászkodott. A sistergés bömböléssé erősödött, visítóvá vált. Mintha vulkán készült volna kitörni a kamra padlója alatt. Krázus megpróbálta kinyitni a szemét, de rájött, jobb, ha ezt nem teszi. Összegömbölyödött a padlón, és várta az elkerülhetetlent. Aztán... A fény egyik pillanatról a másikra elsötétedett, a kamra ismét síri csendbe burkolózott. A mágus képtelen volt megmozdulni. Tudta, ha az Éhség most jön érte, védtelenül találja. Percekig mozdulatlanul feküdt a padlón, megpróbálta visszanyerni önuralmát. Amikor összeszedte magát, szemügyre vette vérző sebét. Ép kezét eltüntetett ujjai helyére szorította. A vérzés ideiglenesen

elállt. Tudta, az ujjait soha többé nem szerzi vissza. Ami a sötét varázs áldozatául esik, az örökre megsemmisül. Végül rászánta magát, hogy kinyissa szemét. A szoba sötétjében eleinte nem látott mást, mint a szeme előtt úszó káprázatot, de szeme lassan hozzászokott a fénytelenséghez. Néhány sötét alakot vett ki. Talán bútordarabok, gondolta. - Fény... - motyogta. Smaragdszínű fény gyúlt a mennyezeten, halványan megvilágította a szobát. Krázus szétnézett. A tárgyak, melyeket a sötétben is kivett, összetört bútorok voltak. A szék teljes egészében eltűnt. A Végtelen Éhségnek nyoma sem volt... Krázus magas árat fizetett a győzelemért, de sikerült az ártó varázs fölé kerekednie. Vagy talán mégsem? Borzasztó sokat vesztett, és tulajdonképpen semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Prestor tanyájának átkutatása csúfos kudarccal végződött. De... Talán... Krázus feltápászkodott, és megjelenített egy újabb kőszéket. Nyögve zuhant bele. Miután megbizonyosodott arról, hogy a vérzés elállt, újabb kék kristályt hívott elő. Nyugtalanító érzése támadt. A kristályba nézett, és felfedezte a mágia jellegzetes nyomait. A varázsszálak mindent behálóztak Prestor lakhelye körül. Krázus tudta, óvatosan kell eljárnia, nehogy ismét magára szabadítsa a rettenetet, amitől alig néhány perce menekült meg. Sejtése beigazolódott. A szakértelem, mellyel a Végtelen Éhséget megidézték, a leleményes és a bonyolult művelet, amivel lényegét átformálták, amivel eleve hatástalanították az esetleges ellenvarázslatokat, olyan tudásra és

jártasságra utalt, mely a Kirintórét is felülmúlta. Nem volt olyan mágus, se ember, se tünde, aki ilyesmire képes lett volna. Csupán egyetlen faj létezett, amely sokkal régebben gyakorolta a mágiát, mint a tündék. - Felismertelek... - suttogta elakadó, lélegzettel Krázus. Felismertelek emberi alakod ellenére is! - Köhögve kapkodott levegő után. A megpróbáltatás kimerítette, és a felismerés, hogy kinek a hatalmával került szembe, mélyebb benyomást tett rá, mint a legveszedelmesebb varázs. - Ismerlek téged... Halálszárny!

Hét Duncan megálljt parancsolt. - Itt valami nincs rendjén! Róninnak is ez volt az érzése, és a gyanú, amely a falon történtek után felsejlett benne, azt súgta, hogy ez a jelenség is az ő küldetésével kapcsolatos. Hisac a látóhatár szélén állt, de baljóslatúan csendes volt. A varázsló nem hallott zajt, nem látott mozgást a város környékén. Az ilyen kikötővárosokban rengeteg ember sürgölődött, és a tömeg olyan lármásan élte életét, hogy megfigyelőhelyükről hallaniuk kellett volna valamit. De... Semmi. Csak a madarak csicseregtek. - Nem kaptunk jelentést arról, hogy bármiféle zavargás lett volna Hisacban - mondta a parancsnok Verézának. - Talán csak túlságosan... idegesek vagyunk a hosszú út fáradalmai után. - A gárdista megpróbált uralkodni magán, de hangjából kiérződött feszültsége. Nem mozdultak. Rónin végül nem bírta tovább, úgy érezte, kézbe kell vennie a kezdeményezést. A többiek meglepetésére hirtelen előreugratott, és hátra se fordulva egyenesen Hisac felé tartott. Elhatározta: eléri a várost, akár követik őt a többiek, akár nem. Veréza utána eredt. Senturus arra gondolt, nem hagyhatja magára a védtelen nőt, ezért ő is elindult. Rónin magába fojtotta kajánságát amikor az Ezüst Kéz dicső lovagjai elébe kerültek, hogy átvegyék tőle a vezetést. Úgy érezte, kis ideig még el tudja viselni arrogáns viselkedésüket és szenteskedő modorukat.

Így vagy úgy, a kikötőben mindenképpen elválnak útjaik. Ha... Ha maradt valami a kikötőből. A baljóslatú csend a lovakra is hatással volt: egyre kelletlenebbül haladtak. Róninnak nógatnia kellett hátasát, hogy tartani tudja az iramot. Ezúttal a lovagok közül egy sem nevette ki ügyetlenségéért. Megkönnyebbülésükre szolgált, hogy közelebb kerülve a kikötő irányából hangokat sodort feléjük a szél. Kalapálás, emberi hangok és kocsik nyikorgása. Nem volt sok, de legalább bizonyította valami, hogy nem szellemvárosba érkeztek. Vigyázva haladtak, mindenki érezte, hogy valami nincs rendjén. Veréza és a lovagok egyik kezüket kardjuk markolatán pihentették, míg Rónin gondolatban varázslatait felfrissítette. Senki sem tudta, mire számítson, de érezték, nem kell sokáig várniuk, hogy kiderüljön a rejtély. Amikor már tisztán látták a város kapuját, Rónin három repülő alakra lett figyelmes, amelyek a város falai mögül felemelkedve kaptak a magasba. A varázsló lova megbokrosodott, Verézának kellett elkapnia a gyeplőt. Könnyedén megfékezte az állatot. A lovagok közül néhányan előhúzták kardjukat, de Senturus egy kézmozdulattal jelezte, hogy egyelőre tegyék el fegyverüket. Néhány másodperccel később három gigászi griff ereszkedett le az égből. Kettő kissé távolabb, egyegy hatalmas fa koronájába telepedett, a harmadik közvetlenül előttük szállt le a földre. - Ki az, ki Hisacba igyekszik? - kiáltotta a griff hátán ülő törp. A napbarnított arcú, szakállas harcos - bár a feje búbja nem érhetett magasabbra, mint a

mágus válla - elég erősnek látszott ahhoz, hogy nem csak a mágust, de vele együtt lovát is felkapja. Senturus azonnal előreléptetett. - Köszöntelek, grifflovas! Duncan Senturus vagyok, az Ezüst Kéz rend lovagja. Én vezetem ezt a csapatot a kikötőbe! Engedj meg egy kérdést! Valami kellemetlenség érte Hisac városát? A törp nyersen felnevetett. A hegyek mélyén lakó törpökhöz képest karcsú volt. Úgy festett, mint egy barbár harcos, akit sárkány kapott el és korábbi méretének felére préselte össze. Válla jóval szélesebb volt, mint a legerősebb lovagé, izmai vastag acélkötegekként feszültek. Lapos, kifürkészhetetlen arca és hosszú, sörényként lobogó haja volt. - Ha néhány sárkány megjelenését lehet így nevezni, akkor igen, kellemetlenség érte a várost. Három nappal ezelőtt jöttek. Leromboltak és felégettek mindent, amit csak lehetett! Ha nem járok éppen erre, most nem látnál itt se várost, se kikötőt, se embert! Fényes küzdelem volt, bár elvesztettük egyik társunkat, Glodint. - A törp öklével a mellére csapott. - Küzdjön büszkén és győzedelmesen az örök csatamezőkön! - Mi is láttunk egy sárkányt - szólt közbe Rónin, aki attól félt, hogy a járőr dalra fakad. Úgy tudta, a törpök elesett bajtársaik emlékét hosszú eposzokban örökítik meg, melyet előszeretettel énekeltek mind maguk között, mind idegenek előtt. - Körülbelül abban az időben. Ork lovas ült rajta, és ha nem tévedek, ti hárman mentettétek meg az életünket... Amikor halott társa nevét említette, a törp arcát eltorzította a düh, ám ahogy Rónin eszébe juttatta a másik harcot, felcsillant a szeme és széles mosoly jelent meg ajkán.

- Igen, mi voltunk! Követtük a gyáva hüllőt, és a levegőben szaggattuk szét! Az is pompás és veszélyes küzdelem volt! Molok... - Az egyik fa tetején tanyázó griff hátán ülő, kopaszodó törpre mutatott. - ...elvesztette csatabárdját, de legalább viharpörölye megmaradt. Igaz Molok? - Inkább megborotválkoznék, mint hogy elveszítsem a viharpörölyömet, Falstad! - Ah! Úgy biz' a! A viharpöröly az, ami úgy megrémíti a fehérnépet, ugye? - Falstad harsányan felkacagott, és úgy viselkedett, mintha csak ekkor látná meg Verézát. Barna szeme ismét felcsillant. - Ejha, milyen csinos tünde hölgy tiszteli meg jelenlétével társaságunkat! - Ügyetlenül meghajolt a griff hátán. - Sárkányölő Falstad... Szolgálatára, tünde hölgy! Róninnak eszébe jutott, hogy Kveltalasz tündében a Légurahegy nomád törpjei feltétel nélkül megbíznak, de sejtette, hogy Falstad nem csupán ezért szentel ilyen kitüntető figyelmet Verézának. A jelek szerint a grifflovas legalább olyan vonzónak találta a nőt, mint Senturus. - Üdvözöllek, Falstad - felelte komolyan a csinos gárdista. Engedd meg, hogy gratuláljak győzelmetekhez. Két sárkány! Ez aztán a dicsőség egy ilyen kis osztag számára! - Ó, az enyémeknek meg se kottyant! - Falstad olyan közel hajolt a nőhöz, amennyire csak lehetett. Mostanában nem sok tündéhez volt szerencsénk ezen a tájon. Különösen nem ilyen vonzó hölgyhöz. Miben lehetnék szolgálatodra? Rónin agyát elöntötte a düh. A törp a hanghordozásával elárulta, elsősorban férfiként tekint Verézára. Mintha már nem lenne amúgy is elég bonyolult a helyzet, dohogott magában a varázsló.

Senturus fejében is valami hasonló járt. - Ajánlatodat nagyra értékeljük, de több mint valószínű, hogy nem lesz alkalmunk igénybe venni szolgálataidat. Csak a kikötőbe kell eljutnunk, ahol hajó várja ezt a varázslót, aki azonnal el fogja hagyni partjainkat. - A lovag úgy állította be a helyzetet, mintha Rónint legalábbis száműzték volna Léguraföldről. - Küldetésben járok, méghozzá a Szövetség megbízásából! - A bosszús mágus összeszorított fogai között szűrte a szavakat. Falstad nem illetődött meg. - Ha Hisacba akartok menni, ember, ám tegyétek, de meg fogod látni, hogy a támadás során a hajók többsége elpusztult. Valószínűleg a tiédnek is csak a roncsait találjátok majd meg. Erre már Rónin is gondolt, de nem akarta ilyen korán feladni. - Bizonyosságot kell szereznem - mondta a törpnek. - Tégy, ahogy tenned kell. - Falstad felszállásra nógatta hátasát, de még egy hosszú pillanatig Verézára nézett. - Igazán boldog vagyok, hogy találkozhattam veled, szépséges hölgy! A gárdista biccentett, a griff és lovasa pedig a levegőbe emelkedett. A hatalmas szárnyak által felkavart por a szemükbe szállt; a felszálló griffek látványa még a legtapasztaltabb lovakat is ágaskodásra késztette. Néhány perccel később a grifflovasok belevesztek a messzeségbe. Rónin látta, Hisac felé szállnak, aztán irányt változtatva eltűnnek a látóhatár peremén. Senturus köpött egyet. Az arca elárulta, a törpöket sem tartja sokkal többre, mint a varázslókat. - Menjünk tovább, talán mellénk szegődik a szerencse.

Csendben lovagoltak tovább a kikötő felé. Valamivel később látniuk kellett, hogy Hisacot sokkal nagyobb veszteség érte, mint amekkorára Falstad szavaiból következtetni lehetett. A város peremén álló házak álltak ugyan, de a belsőbb részeken szinte semmi sem maradt épen. Voltak olyan háztömbök, amelyek a pusztító sárkányok és a tűz martalékává váltak. A levegőben a halál bűze terjengett. Rónin úgy érezte, mintha sötét árnyék telepedne a lelkére. Vajon hány hisaci halt meg? Hányat préseltek szét a földre szálló sárkányok? Hányat ölt meg a tűz? S mindez miért? Mi értelme volt a támadásnak? A varázslónak már korábban is módja volt megtapasztalni, hogy az orkok időnként kétségbeesett lépéseket tesznek, főként akkor, amikor úgy érzik, vesztésre állnak. Most azonban nem dúlt háború... Miért? Miért? Rónin úgy érezte, ezért a könyörtelen öldöklésért mindenképpen bosszút kell állni. Különös módon a kikötővel szomszédos negyedek szinte érintetlenek maradtak, pedig - Rónin szerint elsődlegesen ezeket kellett volna elpusztítani. - Talán mégis van remény arra, hogy a hajó épségben maradt mormolta a varázsló. - Nem hiszem. Nézd! - Rónin a tünde által jelzett irányba fordult, és összehúzott szemmel fürkészni kezdte a messzeséget. - Az egy árboc, varázsló - mondta Senturus. - A hajó többi része és legénysége nyilván már a víz alatt van. Rónin elfojtott egy káromkodást. Ahogy körülnézett a kikötőben, tucatnyi hajóról leszakadt roncsdarabokat látott a víz színén. Így valamivel érthetőbbé vált, hogy a parton álló házak miért maradtak épségben: az orkok a Szövetség hajóit vették célba először, nehogy egy is

elmenekülhessen, és idő előtt hírét vigye a támadásnak. Mielőtt a kikötőt is lerombolhatták volna, megérkeztek a griffek. Ez még mindig nem magyarázta meg, hogy a város távolabbi részei miért szenvedtek súlyosabb kárt. Az sem volt elképzelhetetlen, hogy ott a kár jelentős része a griffek megérkezése után keletkezett. Nem ez volt az első eset, hogy egy település sárkányok és griffek közötti harc színterévé vált. Persze a pusztítás még ennél is súlyosabb lett volna, ha a törp grifflovasok nem sietnek a város megmentésére. Az orkok földig rombolták volna az egész várost, és teljes lakosságát kiirtják, ha tehetik. Megvoltak tehát a válaszok, ám a helyzet nem oldódott meg: egyetlen olyan hajó sem maradt a kikötőben, amely elvihette volna a varázslót Khaz Modanba. - Küldetésed véget ért - jelentette ki Senturus. - Kudarcot vallottál. - Lehet, hogy találunk még ép hajót idelenn. Van elég pénzem, hogy megfizessem az útiköltséget... - És ki fog Khaz Modanba hajózni a te ezüstödért? Ezeknek a szerencsétleneknek már éppen elég megpróbáltatásban volt részük. Valóbann azt képzeled, hogy találsz itt olyan embert, aki hajlandó Khaz Modanba menni? Arra a földre, amelyet még most is azok az orkok uralnak, akik ezt művelték? - Talán igazad van, uram, de azért én mégis próbát tennék. Fogadd hálámat és köszönetemet, hogy időt szenteltél rám. Az ég legyen veled és lovagjaiddal! - Rónin a tündére nézett. - Ég veled... Veréza. Büszke lehet rád a Gárda és nemzetséged is. - Tőlem még nem kell búcsút venned - mondta Veréza. - De hiszen feladatod...

- Bevégezetlen. Nem hagyhatlak magadra ilyen helyzetben. Ha még mindig Khaz Modanba igyekszel, mindent megteszek, hogy célodat elérd. Senturus hirtelen felegyenesedett nyergében. - Mi pedig eskünk miatt nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot! Becsületünkre mondom, ha valóban hiszed, hogy van remény célod elérésére, bajtársaimmal együtt megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy segítségedre legyünk. Rónin örült annak, hogy Veréza még egy darabig vele maradt, a lovagoktól azonban szívesen megvált volna. - Köszönöm ajánlatodat, uram, de a városban sokaknak nagyobb szükségeik van rátok, mint nekem. Nem az lenne helyénvalóbb, ha rended lovagjai Hisac polgárainak segítségére sietnének? - A varázsló már-már azt hitte, mégis megszabadult a lovagoktól, ám reményei hamar szertefoszlottak. - Talán ez egyszer igazad van, varázsló, de úgy vélem, egyszerre segíthetünk rajtad és Hisac lakóin. Lovagjaim majd foglalkoznak a polgárokkal, míg én magam megpróbálok hajót keríteni számodra. Ez lesz a legjobb megoldás. Rónin kelletlenül bólintott. Segítséged mondta Veréza nőies ártatlansággal - igazán értékes lesz, Senturus. Köszönjük! Miután Senturus szétküldte a városban lovagjait, rövid megbeszélést tartott Róninnal és a gárdistával; megtárgyalták, hogy az adott helyzetben mi a legcélravezetőbb stratégia. Arra jutottak, az lenne a legjobb, ha szétválnának, külön-külön próbálnának szerencsét, vacsorára pedig mindenki visszatérne, hogy megossza tapasztalatait a többiekkel. Senturus nem rejtette véka alá, hogy erősen kétli, bármelyikük is sikerrel járhat, de Léguraföld és a Szövetség iránti hűsége és Veréza iránti vonzalma is azt követelte tőle, hogy részt vállaljon a kutatásban is.

Rónin a kikötő északi részét járta körbe. Olyan hajót keresett, amely néhány utast át tudott vinni a tengeren. A sárkányok azonban alapos munkát végeztek, ezért alkonyatig sem talált megfelelő bárkát. Annyira elcsüggedt, hogy nem tudta eldönteni, mi bosszantja jobban: a tény, hogy nem lelt megfelelő hajót, vagy az, hogy esetleg a felfuvalkodott lovag lesz az, aki megtalálja kilátástalan helyzetére a megoldást. Több olyan módszer is létezett, amelyek segítségével nagy távolságokat is le lehetett küzdeni, ám ezeket a varázslatoltat Medivhen, és a hozzá hasonló, nagy erővel bíró mágusokon kívül senki sem használta. Még ha képes is lett volna sikeresen megidézni a varázst, igen nagy volt a kockázata annak, hogy a közelben tartózkodó sámánok egyike észleli közelségét, és már megérkezése pillanatában lecsap rá. Ráadásul azt a lehetőséget sem lehetett kizárni, hogy célt téveszt a Sötét Kapu kisugárzása miatt. Nem igazán örült volna annak, ha teste mondjuk egy működő vulkán kráterében ölt alakot. Eközben Hisacban megkezdődtek a helyreállítási munkálatok. A nők és gyerekek kihalászták a víz felszínén úszó roncsokat. A hasznosítható tárgyakat összegyűjtötték, a törmeléket pedig nagy kupacokba. hordták, hogy később elégethessék. A város csendőrsége az elsüllyedt hajók legénységének hulláit gyűjtötte össze. Az emberek gyanakodva figyelték a feketébe öltözött varázsló felbukkanását. Néhány anya közelebb vonta magához gyermekét, amint elhaladt mellettük. Egyesek arcáról Rónin nyílt vádat olvasott le; a jelek szerint akadtak olyanok, akik őt tették felelőssé a támadásért. Az emberek még ilyen szörnyű

körülmények között sem feledkeztek meg a varázslók iránti bizalmatlanságról. A fejük felett újra és újra feltűntek a griffek, amelyek továbbra is megfigyelés alatt tartották a város légterét. Rónin nem tartotta valószínűnek, hogy a városnak újabb sárkánytámadástól kell tartania, az orkok már az előző harcban is óriási veszteségeket szenvedtek. Falstad és társai többet segíthettek volna a túlélőknek, ha leszállnak a földre és munkához látnak, ám a magányt kedvelő törpöktől nem leltetett elvárni, hogy együtt dolgozzanak másokkal - főként akkor nem, ha ezek a bizonyos mások éppen emberek. Ezek, ha megfelelő okuk lenne rá, most rögtön elhagynák Hisacot, gondolta Rónin, ahogy az égen keringő griffeket figyelte. Megtorpant. Megfelelő ok? Elvigyorodott, és futásnak eredt. Ki lenne elég elszánt, bátor vagy őrült ehhez, ha nem éppen a törpök? ***** Veréza csüggedten tért vissza a kikötő déli felének átkutatása után. Fáradozása nem járt sikerrel, ráadásul Hisac volt a legundorítóbb emberváros, amelyet élete során látott. A levegőben terjengő bűz egyre elviselhetetlenebbé vált, a látvány szörnyű volt. A lehető leghamarabb szerette volna elhagyni a környéket. Már régóta vágyott rá, hogy együtt lehessen népével, ám a Gárdánál egyre fontosabb feladatokat bíztak rá, így maradnia kellett. Persze megtehette volna, hogy magára hagyja Rónint, hiszen teljesítette

a parancsot, és elkísérte Hisacba, ám a lelkiismerete megakadályozta ebben. A lelkiismerete és a kíváncsisága, ugyanis egyre biztosabb lett abban, hogy Rónint nem megfigyelőnek küldték ki, hanem valami sokkal fontosabb feladattal bocsátották útjára. Közeledett a vacsora ideje. Mivel semmit sem talált, a gárdista elindult visszafelé. A legegyenesebb utat választotta: átvágott a város utcáin és sikátorain. Közben eszébe jutott, hogy talán a várossal szomszédos településeken, Dombetyeken vagy Délparton kellene szerencsét próbálniuk. Ott talán vannak használható hajók. Persze ez sem lenne egyszerű, mert mindkét falu hét napnyi járóföldre volt Hisactól. - Ó, hölgyem! Veréza oldalra kapta a fejét. Bosszús volt; az első pillanatban azt hitte, valamelyik halász vagy hajós szólította meg, de aztán megpillantotta az alacsony, de bivalyerősnek látszó alakot. Falstad csillogó szemmel, vigyorogva nézett rá. Egyik vállán zsákot, a másikon viharpörölyét tartotta. Egy ember vagy egy tünde egyik terhet sem bírta volna el, ám a törp erőlködés nélkül állt. - Falstad parancsnok! - Ejnye, no. .. A barátaim egyszerűen csak Falstadnak szólítanak! Egyébként sem vagyok parancsnoka semminek. Kivéve persze a saját sorsomat. Mert azt aztán én irányítom! - Engem pedig Verézának hívnak a barátaim. - A törp a jelek szerint igen nagyra tartotta magát, a modorában mégis volt valami, amit egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Nem próbálta palástolni a nő iránti érdeklődését, még azt is megengedte magának, hogy alaposan végigmérje. Inkább őszinte volt, mint tolakodó, a gárdista mégis úgy

érezte, értésére kell hozni, helytelen a viselkedése. Akik csak addig maradnak a barátaim - folytatta -, amíg ugyanolyan tisztelettel bánnak velem, mint én velük. A törp merészen a tünde szemébe nézett, aztán ártatlanul elmosolyodott. - Találtatok már hajót a varázslótoknak, kedves tünde hölgy? Gondolom, nem... - Nem, tényleg nem. A jelek szerint a támadás során épen maradt hajók mind elvitorláztak. Hisac kiürült. - Milyen kár, milyen kár! De nem gondolod, hogy ezt inkább valami jófajta itóka mellett kellene megtárgyalnunk? Veréza elfojtott egy mosolyt. Nem tehetett róla, a törp merészsége és jóindulatú konoksága jókedvre derítette. - Talán majd máskor. Halaszthatatlan dolgom van, és úgy látom... - Veréza a zsák felé bökött. - ...neked is megvan a magadé. - Ó, ez a kis csomag? - Falstad könnyed mozdulattal meglendítette a súlyos zsákot. - Semmiség. Csak egy kis utánpótlás, hogy kitartsunk, míg itt nem hagyjuk ezt az embervárost. Nincs ezzel semmi dolgom. Átadom Moloknak, aztán már indulhatunk is valamelyik kocsma felé. Veréza arra készült, hogy udvariasan, de az előbbinél határozottabban elutasítsa a törp ajánlatát, amikor hirtelen éles vijjogás, majd kiáltozás ütötte meg a fülét. A törp a hang irányába fordult, ledobta a zsákját, és viharpörölyét megmarkolva elindult. Meghökkentő gyorsasággal mozgott; Veréza azonnal utána eredt, ám lemaradt mögötte. Falstad eltűnt az összeverődött tömegben. A tünde előhúzta a fegyverét, és meggyorsította lépteit. A hangok egyre erősödtek. Kellemetlen érzése támadt. Mintha Rónin veszekedne valakivel... Az utca egy lerombolt háztömb helyén tátongó térbe torkollott. Itt várakozott két grifflovas, és itt szólította meg őket Rónin. A varázslókat sokan

őrültnek tartották; Rónin mintha ezt a feltételezést akarta volna igazolni azzal, hogy vitába szállt a törpökkel, és azzal is, hogy azt gondolta, sértetlenül kerülhet ki egy ilyen szóváltásból. A jelek szerint tévedett. Az egyik törp leszállt griffjének hátáról, és a varázslót a nyakánál fogva legalább egy láb magasra emelte. - Azt mondtam, hagyj bennünket, undok teremtmény! Ha a füled úgysem hall, akár le is szakíthatom a helyéről! - Molok! - kiáltotta Falstad. - Mit tett ez a varázsló, hogy így felhergelt? Molok a megtévesztésig hasonlított Falstadra, legfeljebb abban különbözött tőle, hogy ábrázata mogorvább volt, az orrát pedig három sebhely torzította. Nem eresztette le Rónint, de parancsnoka felé fordulva magyarázkodni kezdett. - Ez követte Tupant és a többieket. Először csak a táborhelyig, de aztán, hogy Tupan elküldte, ide, a megbeszélt találkozóhelyre is utánunk jött! Már háromszor mondtam neki, hogy tisztuljon innét, de csak nem akar észhez térni! Azt gondoltam, talán tisztábban lát majd, ha magasabbra kerül a feje. Hátha így elgondolkozik egy kicsit... - Varázslók... - mormogta a parancsnok. - Minden részvétem a tiéd, tünde szépség! - Szólj a társadnak - mondta Veréza -, tegye le a varázslót a földre, különben kénytelen leszek megmutatni neki, hogy mennyivel különb egy biztos kézben tartott tünde kard az ő pörölyénél! Falstad meghökkent, úgy nézett a gárdistára, mintha még sosem látott volna hozzá hasonló szerzetet. Tekintete a keskeny, fényes pengére vándorolt, majd visszakúszott Veréza arcára. - Meg is tennéd, amiről beszélsz, ugye? Megvédenéd ezt az embert azoktól, akik már akkor néped

legjobb barátai voltak, amikor ember még nem is élt ezen a világon? - Nem szükséges, hogy megvédjen - szólalt meg Rónin. Inkább bosszúsnak tűnt, mint dühösnek, pedig tudhatta: Molok képes lenne arra, hogy egy-két gyors mozdulattal elroppantsa a gerincét. - Eddig uralkodtam magamon, de... Bármit mondott volna, szavai mindenképpen verekedést váltanak ki, ezért Veréza gyorsan előrelépett, egy intéssel elhallgattatta a varázslót, majd Molok és Falstad közé állt. - Ostobaságot műveltek! A Horda még el sem kotródott vidékünkről, és mi máris egymás nyakának ugrunk? Szövetségesekhez méltó viselkedés ez? Parancsolj rá társadra, Falstad, eressze el ezt az embert! A vitákat békésen, ne fegyverrel oldjuk meg. - Ez egy varázsló! - morogta Falstad olyan hangon, mintha azt próbálná elmagyarázni, hogy ezt a vitát nem lehet és nem is szabad másként megoldani, csakis erőszakkal. Ennek ellenére odabiccentett Moloknak, eressze el Rónin nyakát. Molok kelletlenül engedelmeskedett. Rónin megigazította köpenyét és hátrasimította a haját. Haragosan körülnézett. Veréza buzgón imádkozott, hogy a férfi őrizze meg nyugalmát. - Mi történt? - kérdezte a tünde. - Csak annyi, hogy kértem tőlük valamit. Az, hogy válasz helyett így viselkedtek, azt jelzi, milyen barbárok... - Azt akarta, repítsük Khaz Modanba! - csattant fel Molok. - Mármint a grifflovasok? - Veréza meghökkent. Hirtelen nem tudta eldönteni, elítélje Rónint ostoba vakmerősége miatt, vagy tisztelje bátorságáért. Átrepülni a tenger fölött egy ilyen szörny hátán? Rónin küldetése kétségtelenül sokkal fontosabb volt, mint mondta. Így kellett lennie, ha még attól

sem tántorodott vissza, hogy Molokot és a többieket ilyen őrültségre próbálja rávenni. Nem is csoda, hogy a törpök bolondnak hitték. - Azt hitten, ügyesek és bátrak - mondta Rónin -, de nyilván alulbecsültem őket. Falstad ezt nem hagyta annyiban. - Ha csak eszedbe jut, hogy gyávának nevezz bennünket, ember, én magam teszem meg veled azt, amit Moloknak megtiltottam! Nincs senki ezen a világon, aki bátrabb és elszántabb, mint Légura-hegy törpjei! Nem félünk attól, hogy szembenézzünk Zordszirt sárkányaival, sem attól, hogy megverekedjünk az orkokkal. A te fajtádat viszont ha lehet, kerüljük. Veréza dühös kirohanásra számított védencétől, de Rónin úgy húzta el a száját, mintha éppen ilyen válaszra számított volna. Saját előítéleteit és korábbi megállapításait megvizsgálva Veréza felismerte, hogy a varázsló élete során megszámlálhatatlan ehhez hasonló kirohanást hallgathatott már végig, hozzászokott az ilyen beszédhez. - Küldetést teljesítek - felelte a mágus. - Ez minden, amit erről mondhatok... De úgy látom, nektek ennyi nem elég. - Sarkon fordult és elsietett. Veréza még mindig nem vette le a kezét kardja markolatáról. Gyanította, hogy Rónin küldetése mindennél fontosabb a Szövetség számára. - Mágus, várj! - kiáltott utána. Rónin megállt, nyilván meglepte a nő szava. A gárdista a grifflovasok parancsnokához fordult. - Falstad, el tudnátok juttatni minket Zordszirthez? Ha nem, Rónin és én... kudarcot vallunk. A törp ábrázata gondterhelt lett. - Azt hittem, a varázsló egyedül utazik. A nő a törp szemébe nézett, és remélte, hogy Rónin, aki feszülten figyelte, nem rontja el tervét.

- Mondd meg, mennyi esélye volna az életre, ha találkozik egy ork bárdjával? Egy-két harcossal talán elboldogulna, de ha többen kerülnek a közelébe, szüksége lesz egy kardforgatóra. - Veréza megsuhintotta a kardját, majd elrejtette a pengét. Falstad elgondolkodva figyelte. - Szerencsés a mágusfajzat, hogy éppen ilyen kardforgatót rendeltek mellé. - A törp először Róninra, majd a társaira nézett. Szakálla tövét vakargatva ismét Veréza felé fordult. - Érte a kisujjamat sem mozdítanám, de érted és a Szövetségért bármire hajlandó lennék. Molok! Gyere csak ide! - Falstad! Nem gondolhatod komolyan... - lépett hozzá a másik törp. Falstad átfogta bajtársa vállát. - A győzelem érdekében tesszük, testvér! Dicsőség lesz az osztályrészünk, ha részt veszünk egy ilyen vakmerő vállalkozásban. Talán néhány sárkány is az utunkba vetődik... Molok kelletlenül bólintott. - Ha nem tévedek, te viszed majd a hölgyet? - morogta a bajsza alatt. - Mivel a tündék legrégibb szövetségeseink, és én vagyok a parancsnok, természetesen az én griffem hátán utazik! Ennek így kell lennie, testvér. Molok szótlanul bólintott. - Rendben van! - kiáltott Falstad, és ismét Verézához fordult. -A Légura-hegy törpjei ismét segítségedre lesznek. Erre innunk kell! Egy pofa sört... Vagy talán kettőt? Erre az ajánlatra még Molok arca is felragyogott. A gárdista sejtette, hogy Rónin inkább egyedül maradt volna, de nem foglalkozott vele. Parancsot kapott, amit bármi áron teljesíteni akart. - Örömmel veletek tartunk - mondta Falstadnak.- Így van, Rónin?

- Így- felelte a mágus olyan fancsali képpel, mintha hirtelen észrevette volna, hogy egy hatalmas tehénlepény közepén áll. - Jól van. - Falstad pillantásra sem méltatta a varázslót, Verézához intézte szavait. -Van itt egy fogadó, a Tengeri Vadkan, ahová régebben szívesen jártunk. Átvészelte a támadást, és bizonyára maradt még néhány hordó sörük. Gyertek! Karon akarta fogni Verézát, ám a nő ügyes mozdulattal kitért előle. Falstad, aki ebben a pillanatban talán jobban szomjazott sörre, mint a tünde társaságára, úgy tett, mintha nem vette volna észre a gárdista húzódozását. Intett társainak, és elindult kedvenc kocsmája felé. Veréza követni akarta a törpöket, ám Rónin gondterhelt, sötét arccal félrevonta. - Milyen terveket szövögetsz? - suttogta a vörös hajú mágus. Egyedül megyek Khaz Modanba! - Sosem jutnál el oda, ha nem mehetek veled. Te is tudod: a törpök csak miattam hajlandóak elvinni. - Neked fogalmad sincs, Veréza, mibe kevered magad! A nő olyan közel hajolt, hogy orruk majdnem összeért. A szeme kihívóan csillogott. - Mibe? Elárulnád? Annyit én is tudok, hogy nem csupán Zordszirt megfigyeléséről van szó. Rónin válaszolni akart valamit, de hirtelen Duncan Senturus lépett hozzájuk. A tünde rádöbbent, megfeledkezett valamiről. Falstaddal csak arról beszélt, hogy kettejüket vigye át a tengeren, a lovagról szó sem esett. Már elég jól ismerte Senturust ahhoz, hogy biztosra vegye, ő is velük akar tartani. Rónin a lovagra meresztette a szemét, és gyorsan odasúgta a tündének: - Erről még beszélünk! De valamit már most tisztáznunk kell, Veréza. Ha elérjük Khaz Modan partjait, én és csakis én megyek majd tovább. Te visszafordulsz, és visszajönnek a törpök is. Ha pedig

azt forgatod a fejedben, hogy velem maradsz...! Felizzott a szeme, íriszéből vörös fény lövellt ki. Olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy még a bátor tünde is hátrahőkölt. - Gondoskodni fogok róla, hogy visszatérj! - fejezte be a mágus.

Nyolc Már majdnem Zordszirtnél jártak. Nekros tudta, hogy eljön ez a nap. Sorspöröly és a Horda végzetes veresége óta számolta a napokat; a győztes emberek és szövetségeseik az orkok utolsó menedéke, Khaz Modan ellen indultak. Igaz, hogy a Szövetségnek foggal körömmel kellett megküzdenie minden talpalatnyi földért, de nem adta fel. Nekros elképzelte, a határ mentén hogyan gyülekeznek a szövetséges csapatok. A támadás megindítása előtt tovább akarták gyengíteni az orkok erejét. Ha hinni lehetett Krüll szavának - és mi érdeke fűződött volna ahhoz, hogy éppen most hazudjon? - akkor már meg is kezdődött az Alexstrasza kiszabadítására, vagy elpusztítására kitervelt merénylet megvalósítása. Azt, hogy hány embert indítottak el ezzel a küldetéssel, a goblin sem tudta megmondani, de Nekros úgy gondolta, egy ilyen nagyszabású feladat sikeres végrehajtásához, különösen ha figyelembe vesszük az északnyugati határ mentén felvonultatott katonai csapatok számát, legalább egy, válogatott lovagokból és gárdistákból álló ezredre van szükség. És bizonyára varázslók is vannak velük, kétségkívül a Szövetség legjobbjai. Az ork a markában szorongatott talizmánra nézett. Még a Démonlélek sem lesz elegendő, hogy megvédje a barlangot, jelen helyzetben pedig nem számíthatott segítségre vezérétől. Zuluhed megmaradt katonáit az észak felől várható támadásra készítette fel. A déli és a nyugati határok mellett még mindig őrködött néhány alacsonyabb rangú sámán, de Nekros csak annyira bízott bennük, mint Krüll

épelméjűségében. Már megszokta, hogy minden rajta, és az általa hozott döntéseken múlik. Bicegve indult el a hosszú folyosón; a sárkánylovasok szállására ment. A veteránok közül kevesen maradtak életben, de közülük egy, akiben Nekros leginkább bízott, még mindig velük volt. A külön erre a szolgálatra kiválasztott, rettentő és erős harcosok többsége a hosszú asztal körül ült. Mindig itt gyűltek össze, hogy megvitassák egy-egy csata eseményeit, itt ettek és ittak, itt vetettek kockát is. A csörgésből ítélve, most is nagyban folyt a játék. Nekros tudta, a lovasok nem veszik szívesen, ha megszakítja játékukat, de ez alkalommal nem várhatott. - Torgus! Hol van Torgus? A harcosok közül néhányan vészjóslón felhorkantottak. A falábú ork kivillantotta fogait, szemöldökét konokul összeráncolta. Hiányzó végtagja ellenére, őt nevezték ki parancsnoknak, és senki, még a sárkánylovasok sem fogják megvonni tőle a neki kijáró tiszteletet! - Szóval? Szólaljatok már meg, különben a sárkány holnap reggel orkot fog zabálni! - Itt vagyok, Nekros... - óriási alak emelkedett ki a többiek közül. Mikor felegyenesedett, egy fejjel magasabb volt, mint a jelenlevők legmagasabbika. Az ork mércével mérve is taszítóan csúf arcából apró szempár nézett farkasszemet Nekrosszal. Torgus egyik agyara hiányzott, medveszerű ábrázatát mindkét oldalon vastag hegek éktelenítették. A válla talán kétszer volt szélesebb Nekrosénál, a karja pedig vastagabb a vezér megmaradt lábánál.- Itt vagyok... -A parancsnoka felé indult. A többi harcos tiszteletteljesen állt félre útjából. Egy valódi ork hős tartásával járt, melyre minden oka megvolt, mivel jól betört sárkányával több grifflovast küldött a

halálba, több emberi életet oltott ki és nagyobb zűrzavart keltett az emberek seregeinek soraiban, mint bármelyik bajtársa. A mellén átvetett szíjon, melyben bárdját tartotta, számtalan trófea, és a Sorspörölytől, a Feketekéztől és több nemzetség fejétől - köztük Zuluhedtől - kapott kitüntetés csüngött. - Mit akarsz, öreg? Ha időt adsz, hogy újra dobjak, egy hetessel enyém lett volna a teljes tét. Remélem, jó okkal zavartál meg! - Azt akarom, amire kiképeztelek! - csattant fel Nekros. Eltökélte, hogy még ez az óriás sem fogja szégyenbe hozni a többiek előtt. - Vagy most már csak szerencsejáték-csatákban jeleskedsz? A többiek morgolódni kezdtek, de Torgus arca inkább érdeklődést mutatott, mint dühöt. - Egyéni küldetés? Valami jobb, mint néhány paraszt szétégetése? - Katonák, és varázslók! Ez inkább ínyedre való? A harcos összehúzta sötétvörös szemét. - Folytasd, öreg... ***** Rónin végre talált valakit, aki elviszi Khaz Modanba. Ettől a gondolattól fel kellett volna vidulnia, de úgy ítélte, hogy az ár, amit fizetnie kellett, igen magas. Már az is éppen elég lett volna a számára a megpróbáltatásokból, hogy a törpökkel kell utaznia, akikkel kölcsönösen gyűlölték egymást, de ráadásként Veréza is a fejébe vette, hogy vele tart. Mentségére legyen mondva, a helyzet valóban úgy festett, hogy nélküle Falstad sosem állt volna kötélnek, de ennek ellenére alaposan felborította a terveit. Egyedül akart Zordszirtbe utazni, bajtársak nélkül, mert

így csökkenthette annak kockázatát, hogy valami esetleg rosszul sül el. Nem akart játszani mások életével, legfeljebb a sajátjával; nem akart több halottat. A baj azonban sosem jár egyedül. Megtudta, hogy Senturusnak sikerült meggyőznie a konok törpöt, Falstadot, hogy őt is magukkal vigye. - Ez kész őrület! - ismételgette Rónin tehetetlen dühében. - Nincs szükségem senkire! Most, hogy a grifflovasok már előkészültek a tengeren való átkeléshez, senki sem hallgatott rá, senki sem volt kíváncsi mondandójára. Attól tartott, ha tovább ellenkezik, ő lesz az, aki nem repülhet át Khaz Modanba. Falstad a viselkedése alapján ítélve, kiszámíthatatlan volt, bármire elragadtathatta magát. Duncan összehívta az embereit. Rolandra ruházta a parancsnokságot, és kiosztott néhány parancsot. Átadott a helyettesének egy medaliont - az Ezüst Kéz lovagjainak a jelek szerint még a legjelentéktelenebb eseményekre is volt egy-egy rítusuk. Rónin csodálkozva, és kissé fanyalogva figyelte a jelenetet, amikor Veréza melléje állt, és suttogva elmagyarázta neki a dolgot. - Duncan átadta Rolandnak tisztségének zálogát. Ha valami történik vele, Roland végleg megörökli a tisztséget a rendben. Az Ezüst Kéz lovagjai semmit nem bíznak a véletlenre. Rónin kérdezni akart valamit, de a nő eltávolodott tőle. Sokkal kimértebb és távolságtartóbb volt vele, mióta az utcán suttogva megfenyegette. Rónin nem akarta erőszakkal visszajuttatni Verézát Léguraföldre, de úgy érezte, nem vállalhatja a kockázatot, hogy baj éri a tündét az ő küldetése miatt. Annak sem örült volna, ha Duncan Senturusszal történik valami, de bízott benne, hogy a lovagnak jobb esélyei vannak a túlélésre Khaz Modanban, mint bárki másnak.

- Indulás! - kiáltott fel Falstad. - A nap magasan jár, már az öregek és a nyomorékok is felkeltek, és dolguk után indultak. Mehetünk végre, vagy tovább húzzuk az időt? - Én készen állok - felelte Duncan ünnepélyesen. - Én is - mondta a nyugtalan varázsló. Nem akarta, hogy a csapat miatta késlekedjen. Ha rajta múlt volna, már előző éjszaka útnak indul, Falstad azonban pihentetni akarta a griffeket. A törp vezérnek nem lehetett ellentmondani, a grifflovasok csak tőle fogadtak el parancsokat. - Nyeregbe! - A törp Verézára mosolygott, és karját nyújtotta. - Tünde hölgyem? Veréza mosolyogva fogadta el a felajánlott segítséget. Róninnak erősen kellett igyekeznie, hogy közömbös arckifejezését megőrizze. Szívesebben látta volna Verézát bármelyik másik lovas mögött, de erről említést sem tehetett - csak bolondot csinált volna magából. Megvonta a vállát. Mit számít neki, hogy a gárdista kivel utazik? - Igyekezz, varázsló! - mordult rá Molok. - Minél hamarabb meg akarom járni ezt az utat. Duncan, aki időközben könnyebb ruhát öltött, a lovasok egyike mögött foglalt helyet. A törpök őt sem kedvelték, de tisztelték, ami érthető, hiszen dicső és idős lovag volt. Azt is jól tudták, hogy a szent rend milyen félelmetes erőt képvisel a csatatéren; ez volt az egyik oka annak, hogy végül elfogadták, Duncannek is az utazók között van a helye. - Kapaszkodj erősen! - mondta kurtán Molok. Különben haleledel lesz belőled! - Kiadta a griffnek a parancsot. A bestia felemelkedett. A varázsló keményen kapaszkodott, és szokatlan dolgot észlelt: szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, kiugrik a torkán. Még sosem ült griff hátán. Ahogy az állat hatalmas szárnyai csapkodni kezdtek, megfogadta, ha túléli ezt az utazást, soha

többé nem vállalkozik ilyesmire. A részben madár, részben oroszlán lény szárnycsapásainak ütemére hol felemelkedett, hol lejjebb süllyedt a gyomra. Ha van más lehetősége a hosszú út megtételére, habozás nélkül azt választja. Félelmetes sebességgel haladtak. Néhány perccel később nem csak Hisac, de az egész partvonal lebukott a látóhatár mögött. Ezt az iramot, gondolta Rónin, még a sárkányok se sokáig tudnák tartani! Felidézte, a három kisebb bestia hogyan cikázott a nagy vörös leviatán feje körül. Nem sok olyan élőlény létezik, amely utánozni tudná és merné ezt a mutatványt... Alattuk nyugtalanul hánykolódott a tenger. A hatalmas hullámok olyan magasra csaptak, hogy szinte elérték őket, ám a cél előtt mindig visszazuhantak a mélybe. Viharos szél vágott az utazók arcába, a sós vízpermet cseppjei apró tűkként szúrták bőrüket. Rónin a csuklyájával próbálta védeni magát, Molokot azonban szemmel láthatólag nem zavarták a kellemetlen körülmények: olyan egyenes háttal ült, mintha örömöt okozna neki, hogy magába szívhatja az elemek erejét. - Mennyi idő még, hogy Khaz Modanba érjünk? kiáltotta Rónin teli torokból, hogy Molok hallja kérdését. A törp megvonta a vállát. - Néhány óra! Nem tudom pontosan. A varázsló nem érezte magát túl jól, de megpróbálta elhessegetni a félelmét. Valahogy idegesítette a teret betöltő víztömeg; zavarta, hogy ameddig a szeme ellát, mindenütt hullámok kavarognak. Erre nem számított, nem hitte volna, hogy ennyire megviseli majd a látvány.

A Hisac és Khaz Modan közötti tengerből magányos szirtként emelkedett ki Tol Barad, a háború során feldúlt, apró szigetország. Falstad már előre közölte, nem fognak leszállni. A Horda a háború kezdetén rohanta le a szigetet; az orkok véres győzelme után makacs gyomnövényeken és kitartó rovarokon kívül semmi sem élt meg rajta. A halál aurája lengte körül, s ez a láthatatlan burok olyan erős volt, hogy a varázsló nem ellenezte a törp döntését. Pihenő, lassítás nélkül repültek. Rónin időnként egy-egy pillantást vetett a többiek felé. Duncan a tőle megszokott rendíthetetlenséggel nézett szembe az elemekkel, a jelek szerint nem zavarta az arcába csapódó permet. Veréza legalább jelét adta annak, hogy rá is hatással vannak a körülmények: a mágushoz hasonlóan leszegte fejét. Hosszú haja kiszabadult köpenyének csuklyája alól, és vadul lobogott a szélben. A bárgyún vigyorgó Falstadhoz simult és erősen kapaszkodott. A törpről lerítt, nem érdekli, mi veszi körül, számára a nő közelsége volt a legfontosabb. Rónin gyomra fokozatosan hozzászokott a folytonos ingáshoz. A nap állásából ítélve legalább öt órája emelkedtek a levegőbe. A griffek olyan sebesen haladtak, hogy a varázsló úgy vélte, legalább az út felét maguk mögött hagyták. Végül rászánta magát, megtörte a csendet, és megkérdezte Moloktól, jól számolt-e. - Félúton? - nevetett a törp. - Úgy két óra, és meglátod Khaz Modan szirtjeit! Félút? Hah! A jó hír Rónin arcára is mosolyt varázsolt. A nagyján már túl vagyunk! - gondolta megkönnyebbülten. Még néhány óra, és ismét szilárd talajt érezhet a lába alatt. Akkor aztán már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy eljusson oda, ahová indult.

- Ismersz leszállásra alkalmas helyet? - Sok ilyen hely van, varázsló! Egyet se félj! Nemsokára megszabadulunk tőled! Remélem, hogy nem ered el az eső, míg idefent vagyunk... Rónin az égre sandított, szemügyre vette a fejük felett összegyűlt felhőket. Nem volt biztos benne, hogy esőfelhők, de ha azok is, talán nem zúdítják rájuk vízterhüket. Nem lesz semmi gond, nyugtatta magát. Megérkezünk, leszállunk, és azután... Azután a többieket Léguraföld felé küldöm, én meg elindulok Zordszirtbe! Rónin tisztában volt azzal, hogy a többiek arcátlanságnak fogják tartani a tervét. Kár, de ez még a kisebbik rossz. Ismét az őt kísértő szellemekre gondolt, múltja fantomjaira. Ők voltak valódi társai ezen az őrült küldetésen, a fúriák, melyek tovább, egyre tovább hajszolták. Tudta, vagy velük győzedelmeskedik, vagy velük együtt pusztul el. Lehet, hogy meghalok...? Régi társai, barátai halála óta már többször megfordult a fejében, hogy talán ez lenne a legjobb. A halálával talán jóvá tenné bűnét. Legalább önmaga előtt. Persze ehhez el kellett jutnia Zordszirtbe. - Odanézz, varázsló! Hirtelen felriadt az álmodozásból. Elnézett Molok válla felett, abba az irányba, amerre a törp mutatott. A szemébe csapódó vízpermettől először semmit sem látott, de aztán felfedezte a távolban a két, mozdulatlanul lebegő, fekete pontot. - Mi az? Föld? - Az, varázsló! Khaz Modan! Milyen közel van! Róninban furcsa, új erő áradt szét. Khaz Modan! Lehet, hogy veszélyek lesnek rá azon a földön, de idáig legalább eljutott. Végre! Körbenézett. Ha

továbbra is tartják a lélegzetelállító iramot, már csak percek kérdése, hogy földet érjenek... Abban a pillanatban két újabb pont jelent meg a távolban. Két mozgó pont, amelyek egyre nagyobbak lettek - mintha a csapat felé tartottak volna. - Azok micsodák? Mi közeledik felénk? Molok hunyorogva nézett előre. - Az Északi-fjord cakkos jégszakadékaira! Sárkányok! Ketten vannak! Sárkányok... - Vörösek? - Az ég színe, az is számít, varázsló? A sárkány csak sárkány... A szakállamra, ezek értünk jöttek! Falstad és a többi grifflovas is észrevette a sárkányok közeledtét. A törpök azonnal csatarendbe álltak. Eltávolodtak egymástól, hogy a lehető legkisebb, legnehezebben eltalálható célpontot képezzék. Rónin látta, hogy Falstad kissé hátramaradt, nyilván azért, mert mögötte ült Veréza. A Duncant szállító griff azonban előreröppent, maga mögött hagyta a többieket. A sárkányok is sajátságos taktikával készültek a támadásra. A nagyobbik magasra emelkedett, maga mögött hagyta a másikat. Rónin látta, a két pikkelyes bestia arra készül, hogy fogóba szorítsa a náluk fürgébb, de kisebb és gyengébb griffeket, amelyek így majd közelharc vívására kényszerülnek. Lassan a sárkányok hátán ülő hatalmas alakok is láthatóvá váltak. Rónin még sosem látott ilyen nagy termetű, izmos és brutális orkokat. A nagyobbik sárkány lovasa volt a vezér. Bárdjával intett a másiknak, aki azonnal a jelzett irányba lendült és eltávolodott. - Jól képzett harcosok! - kiáltotta Molok, majd felröhögött. Látszott rajta, boldogan vállalkozik az összecsapásra. - Az a jobb oldali, az tényleg érti a dolgát. Dicső csata lesz!

Dicső csata, amelyben könnyen elpusztulhatunk... Rónin bosszús volt. Éppen most haljon meg, amikor már úgy tűnt, baj nélkül folytathatja küldetését? - Nem harcolhatunk! Ki kell jutnom a partra! Molok dühösen felmordult. - Az én dolgom a harc, varázsló! - De az én küldetésem előbbre való! - Rónin egy pillanatra azt hitte, hogy a törp le fogja taszítani a griff hátáról, ám Molok erőt vett magán, és lassan bólintott. - Megteszem, ami tőlem telik, varázsló! Ha szabad út nyílik, megpróbálok eljutni a partra. Leteszlek, és végeztünk egymással! - Rendben! Nem folytathatták a vitát: a griffek a sárkányok közelébe értek. A gyorsabb, mozgékonyabb griffek a tőlük megszokott cikázással hol közel kerültek, hol eltávolodtak a sárkányoktól. A művelet eredményesnek bizonyult; a kisebbik, tapasztalatlanabb sárkány hamarosan összezavarodott. Ám a fáradt griffek most közel sem voltak olyan mozgékonyak, mint máskor. Falstad és Veréza csak a szerencsének köszönhette, hogy egy sárkánymancs pengekarmai nem aprították fel őket a levegőben, Duncan törpje pedig hajszál híján a tengerbe bucskázott, miután egy szárnycsapás váratlanul kibillentette griffjüket az egyensúlyából. A törp és a lovag ennek ellenére olyan közel maradt a sárkányhoz, mintha közelharcba akarnának bocsátkozni vele. Molok némi bajlódás után végre előhúzta viharpörölyét. A feje felett lóbálta fegyverét, és

olyan ordítozásba kezdett, mintha a haja kapott volna lángra. Rónin csak remélhette, hogy a harc hevében nem feledkezik meg ígéretéről. A nagyobb sárkány alább szállt, a jelek szerint Falstadot és Verézát szemelte ki áldozatául. Falstad minden igyekezetével azon volt, hogy elkerüljék az összeütközést, de a griffet lelassította a két lovas súlya. A hatalmas ork mennydörgő kiáltásokkal ösztökélte hüllőjét, és vadul csapkodott harci bárdjával. Rónin hátán végigfutott a hideg. Nem engedhette, hogy miatta vesszenek oda. - Molok! Eredj a nagy után! Segítenünk kell Verézának! A törp is ezt akarta tenni, de nem feledte ígéretét. - És mi lesz a küldetéseddel? - Indulj már! Széles vigyor terült szét Molok képén. Velőtrázó kiáltást eresztett ki torkán, mire a griffje a sárkány után vetette magát. A törp háta mögött kuporgó Rónin felkészült, hogy megidézzen egy varázst. A vörös sárkány szorosan Verézáék nyomában volt... Falstad griffje olyan hirtelen, és olyan kis ívben kanyarodott vissza, hogy meglepte a sárkánylovast. A pikkelyes behemótot továbbsodorta a lendület. - Kapaszkodj erősen, varázsló! Molok griffje zuhanni kezdett. Rónin megerősítette a lelkét, legyűrte félelmét. Elismételte magában a varázsige utolsó szavait, és remélte, nem akad el a lélegzete, mielőtt a sárkányra szabadítaná. A törp csatakiáltást hallatott, és eltorzult arccal fordult ellensége felé. A viharpöröly és a harci bárd egy pillanatra találkozott. A szerteszóródó szikrák elvakították Rónint; kis híján lezuhant a nyeregből.

A griff rémülten felvijjogott. Molok majdnem kibukott a nyeregből. A griff azonban tudta, mit kell tennie. Meredeken a magasba emelkedett, eltávolodott a sárkánytól és a harci bárdtól. Molok újra befészkelte magát a nyeregbe. - Az istenekre! Láttad ezt? Még nem találkoztam olyan fegyverrel, ami így ellenállt volna a viharpöröly csapásának! Ez lesz aztán a viadal! - Engedd, hogy megpróbáljak valamit! A törp arca elsötétedett. - Varázslatot? Ebben nincs semmi tisztességes... Aki varázsol az minden, de nem bátor! - Hogy akarsz az ork ellen harcolni, ha a sárkány nem enged a közelébe? Most szerencséd volt, de legközelebb nem lesz ilyen könnyű dolgod. - Jól van... De nem teszed őket harcképtelenné! Rónin nem felelt. Mit mondhatott volna? Pontosan arra készült, hogy harcképtelenné tegye ellenfeleiket. Üldözőik közben utánuk eredtek, meredeken felfelé szállva, és látszott, hamarosan utolérik őket. Rónin a sárkány szemébe fúrta tekintetét és a hatalom nyelvén mormolni kezdett. Utolsó szavait hátravetett fejjel az alacsonyan lógó felhőkre kiáltotta. A gomolygó felhőkből vakító villám csapott le üldözőjükre. A találat pontos volt, de várt hatása elmaradt. A sárkány pikkelyein szikrák ezrei cikáztak végig, az ork előrebukott a nyeregben, de néhány másodperc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy egyiküket sem érte olyan sérülés, ami a harc feladására kényszerítette volna őket. A sárkány, bár mozgása nehézkesebb lett, továbbra is képes volt a levegőben maradni, az ork harcos pedig ismét felegyenesedett.

A csalódott varázslónak be kellett érnie annyival, hogy sikerült megállítania a szörny támadását. Ennek is örült, hiszen Verézával együtt biztonságban volt. Egyelőre... A sárkány nem gondolhatott újabb rohamra, a repülésre és az egyensúlyozásra kellett összpontosítania. Rónin a törp vállára tette kezét. - A partra! Gyorsan! - Elment az eszed, varázsló? És ezzel mi lesz? Hiszen az előbb azt mondtad... - Gyerünk! Molok kelletlenül a part felé irányította a griffet. Nem sokra tartotta a varázslót, és égett a vágytól, hogy végre megszabaduljon útitársától. Ezért engedelmeskedett; parancsot soha nem fogadott volna el Rónintól. Rónin hátrafordult ültében. Szorongó szívvel Verézát kereste, ám hiába. Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy ismét visszafordítsa Molokot, de tudta: el kell érnie Khaz Modant. A törpök vélhetőleg elbánnak a két szörnnyel... Biztosan legyőzik őket! Ahogy Molok griffje a part felé fordult, hatalmas árnyék suhant át felettük. A törp és a varázsló ijedten nézett a fejük fölött lebegő alakra. A másik sárkány valahogy föléjük került. Molok pompás hátasa megpróbált kitérni a sárkány csapása elől, de elkésett: a hüllőkarmok a jobb szárnyába hasítottak. A griff fájdalmasan felordított, és minden erejét össze kellett szednie, hogy a levegőben maradjon. Rónin látta, a fentről támadó, gigászi bestia szélesre tátja a pofáját, hogy leharapja a griff két utasának felsőtestét. A következő pillanatban a sárkány mögött egy griff tűnt fel; a hátán Duncan és társa ült. A lovag

előrehajolva, élénken magyarázott a törpnek. Rónin el sem tudta képzelni, mire készülnek, azt viszont látta, mielőtt végrehajthatna egy újabb varázslatot, a sárkány eléri őket. Duncan hirtelen levetette magát a griff hátáról. - Istenek és démonok! - ordította Molok. A tapasztalt, vakmerő törp alig hitt a szemének. Rónin felfogta, mit akar Duncan. Az ugrás más ember esetében halálos zuhanással végződött volna, a lovag azonban a sárkány nyakára érkezett. Mielőtt a meglepett bestia és ork lovasa észbe kapott, a pikkelyekbe kapaszkodva ráült a vastag nyakra. Az ork a lovag felé lendítette bárdját, és kis híján célba talált vele. Duncan az ellenség szeme közé nézett, majd ismét előrefordult, és mintha megfeledkezett volna az ork létezéséről, felfelé kúszott a sárkány nyakán. - Ez az ember őrült! - kiáltotta Rónin. - Nem, varázsló - kacagott Molok. - Ez az ember bátor! Rónin nem igazán értette, hogy a törp miért beszél ilyen tiszteletteljes hangon, de aztán észrevette, hogy Duncan az egyik kezével elereszti a sárkány nyakát, míg a másikkal előhúzza a kardját. A gyilkos indulattól vörös szemű ork követte a lovagot, és egyre közelebb ért hozzá. - Tennünk kell valamit! Vigyél közelebb! - követelte Rónin. - Elkéstél, ember! Ebbe mi már nem szólhatunk bele. Vannak hőstettek, melyeket a sors rendelt... A sárkány nem próbálta lerázni Duncant a nyakáról, mert tudta, ebben az esetben ork lovasától is megszabadulna. Az ork kitartóan mászott, és hamarosan olyan közel került a lovaghoz, hogy ismét lecsaphatott rá. Duncan ekkor lovagló ülésben helyezkedett el a szörny tarkójánál. Felemelte kardját, és

láthatóan arra készült, hogy a gerinc és a koponya találkozásának védtelen pontján a sárkány nyakába döfje pengéjét. Az ork azonban megelőzte. A bárd könnyedén áthatolt a vékony láncingen, melyet Duncan az útra választott, és mélyen a férfi hátába mélyedt. A lovag nem kiáltott fel, de előrebukott. Kevésen múlott, hogy a kard nem csúszott ki az ujjai közül. Valahonnan erőt merített, és pengéje hegyét a sárkány nyakának szegezte. A döféshez azonban nem volt elég ereje. Az ork ismét felemelte a bárdját. Rónin ráolvasta az első varázst, ami eszébe jutott. Az ork szeme előtt hirtelen fény lobbant, amelynek ereje vetekedett a napéval. Hanyatt vágódott, és közben elejtette a fegyverét. Hadonászni kezdett, valamilyen kapaszkodót keresett, de hiába; menthetetlenül lezuhant a mélybe. Rémült üvöltését pillanatok alatt elnyomta a tenger bömbölése. Rónin tekintete találkozott a lovagéval. Duncan Senturus hálásan és tisztelettel nézett a varázslóra. A hátán a vérfolt egyre terjedelmesebb lett, de összeszedte az erejét, felegyenesedett, és a feje fölé emelte a kardját. A sárkány megérezte, hogy elvesztette lovasát, és már senki sincs a hátán, akire vigyáznia kellene. Hirtelen zuhanásba kezdett. Senturus pontosan célzott, és a hüllő testének legsebezhetőbb pontjába, a koponya tövébe döfte pengéjét. A vörös sárkány összerándult. Sebéből bűzös folyadék fröccsent a levegőben, mely olyan forró volt, hogy sisteregve perzselte a lovag bőrét. Duncan előrebukott; úgy tűnt, elvesztette az egyensúlyát. A varázsló ráordított Molokra. - Kerüljünk közelebb! Kapd el!

A törp engedelmeskedett, de Rónin érezte, elkéstek. Eközben egy másik griff is közelebb lebbent; Falstad és Veréza ült a hátán. A jelek szerint a törpök vezére is abban reménykedett, hogy megmentheti a lovagot. Egy pillanatig úgy tűnt, sikerül neki a dolog. Griffje egészen közel került a vadul vergődő sárkányhoz. Duncan ismét felnézett, előbb Róninra, majd Falstadra és Verézára pillantott, aztán megrázta a fejét. Mély lélegzetet vett, elsápadt, és lassan oldalra fordult. - Ne! - Rónin az egyre távolodó alak felé nyújtotta a kezét. Tudta, miden hiába. Senturus már meghalt, csupán élettelen teste zuhant a mélybe. A látvány ismét eszébe juttatta legutolsó küldetése kudarcát. Újra megtörtént a borzalom: elvesztette egyik társát. Fájdalmát és bűntudatát még az sem enyhítette, hogy Duncan önként, a veszélyeket ismerve csatlakozott hozzá. - Vigyázz! - kiáltott rá Molok. A varázsló összerezzent, és felkapta a fejét. A haláltusáját vívó sárkány kínlódva vergődött a levegőben. Már alig volt benne élet, de óriási szárnyának csapásai így is komoly veszélyt jelenthettek. Falstad ügyesen kitért előle, ám Molok és Rónin griffje egészen közei került hozzá. - Fel! Fel, te lomha jószág! - ordított Molok a griffre. - Fel...! A sárkány szárnya lecsapott rájuk. Rónin csak annyit látott, hogy valami nagy és vörös közelít felé, majd a következő pillanatban már a levegőben volt. Hallotta a törp kiáltását és a griff rikoltását, de egyiküket sem látta. Meglepetten tapasztalta, hogy nem lefelé zuhan, hanem felfelé repül; a sárkány szárnyának ereje a nap irányába lódította törékeny testét. A természet erőit azonban nem lehet sokáig kijátszani. Rónin egy pillanatra megállt a levegőben,

majd zuhanni kezdett. Varázs kell! - gondolta kétségbeesetten. Valamilyen, bármilyen varázs...! Képtelen volt összeszedni a gondolatait, egyetlen olyan ige sem jutott eszébe, amely segíthetett volna rajta. Végem, villant át az agyán a kétségbeejtő gondolat. Hirtelen feketeség vette körül. Csodálkozva pislogott; a sötétség furcsa volt, valahogy természetellenesnek érződött. Meghaltam? - tűnődött. Ez lenne az élet után...? A feneketlennek látszó sötétség mélyéről ismerősnek tűnő hang dörrent. - Biztonságban vagy, ember! Sose félj! Sose félj! Rónin döbbenten látta, hogy egy sárkány tartja a markában, amely olyan hatalmas volt, hogy akár tíz ember is kényelmesen elfért volna benne.

Kilenc Duntan! - Késő, tünde hölgyem! - mondta Falstad. - Társad halott. Dicső harcot vívott, méltó arra, hogy ódák szóljanak róla! Verézát cseppet sem érdekelték a dicső himnuszok, sem a hibás feltételezés, miszerint ő mélyen tisztelte vagy csodálta Senturust. Szeme előtt az lebegett csupán, hogy elpusztult egy bátor férfi. Csupán az nyújtott számára némi vigaszt, hogy Duncannek sikerült végrehajtania egy lehetetlennek tűnő feladatot: halálos sebet ejtett a sárkányon. A vörös bestia eközben még mindig a levegőben hánykolódott. Megpróbálta kirázni magából a kardot, de ereje rohamosan csökkent, hiába forgolódott és hánykolódott. Csak idő kérdése volt, hogy mikor csatlakozik gyilkosához a tenger mélyén. De még ilyen állapotban is komoly veszélyt jelentett. Szárnyával majdnem lesodorta Falstadot és a tündét a griff hátáról. Szerencsére a törp ügyesen irányította madarát, amely rövid zuhanást és egy éles fordulót követően biztonságos távolságba került. Veréza nem gyászolhatta tovább a lovagot; minden erejére és figyelmére szüksége volt ahhoz, hogy nyeregben maradjon. A másik, harcra kész sárkány továbbra is a közelben lebegett, és hirtelen támadást indított. Falstad felfelé fordította a griff fejét, hogy a sárkány fölé emelkedjen, és elkerülje a félelmetes karmokat. Ellenfelük ügyesen utánuk fordult; a jelek szerint gyakorlott griffvadász volt. Veréza szerette volna elkerülni a további vérontást. - Falstad! Meneküljünk!

- Érted még ezt is megtenném, tünde hölgy, de ez a pikkelyes bestia és lovasa úgysem hagyna békén minket. A sárkány Verézára és társára összpontosította figyelmét. Talán a hátán ülő ork parancsát teljesítette, de az is lehetséges, hogy észrevette, a griff két utast szállít. Feljebb emelkedett, és felkészült a rohamra. Veréza agyában egymást kergették a megválaszolhatatlan kérdések. Hogy kerültek ide a sárkányok? Van-e valami összefüggés megjelenésük és Rónin küldetése között? Ha igen, akkor miért őket, és miért nem a varázslót próbálják megölni? Miért nem Rónin az elsődleges célpontjuk? A tünde körbenézett. Tényleg, hol van Rónin? Sehol sem látta a varázslót szállító griffet. Miközben Falstad egyre nagyobb sebességre ösztökélte griffjét, a sárkány a nyomukba szegődött. A tünde ismét szétnézett. Rónint kereste, de hiába. A varázsló Molokkal és a griffel együtt eltűnt. - Falstad! Nem látom Rónint... - Most nem érünk rá vele foglalkozni! Inkább kapaszkodj! A nő engedelmeskedett, és éppen idejében tette. A griff hirtelen olyan éles szögben vágott oldalra, hogy ha Veréza csak egy másodperccel később kapaszkodik meg, menthetetlenül lefordul a hátáról. A sárkány karmai suhogva hasították a levegőt; pontosan arra a helyre csapott le, ahol egy pillanattal korábban még Falstad madara szállt. A sikertelenségtől feldühödött sárkány elbődült, és a griff után fordult. - Készülj a csatára, tünde hölgyem! Ügy tűnik, nem térhetünk ki előle... Miközben Falstad előhúzta viharpörölyét, Veréza ismét elátkozta elvesztett íját. A kardja még megvolt, de úgy érezte, nem lenne képes olyan áldozatra, amilyet Duncan hozott meg értük. Egyébként is meg kellett tudnia, mi történt Róninnal,

hiszen a küldetés szempontjából a varázsló személye volt a legfontosabb. A sárkány hátán ülő ork is elővette harci bárdját, és meglengette a feje felett. Barbár üvöltést hallatott, amire Falstad a törpök csatakiáltásával felelt. A kis termetű harcosban pezsgett az elszántság, már alig várta, hogy összecsaphasson az orkkal. Veréza nem tehetett mást, erősen megkapaszkodott. Bízott benne, hogy a törp tudja, mit csinál. Hirtelen gigászi, éjfekete alak ereszkedett a két ellenfél közé. Az óriás a vörös sárkányra támadt. Az orkot váratlanul érte a fordulat. - Mi a szentséges...? - hebegte Falstad. A tünde is kinyitotta a száját, de torkán akadt a szó. A vörös sárkány egész teste kisebb volt, mint a fekete óriás egyik szárnya. A sötét bőrőn vakítóan szikráztak a csillogó pikkelyek. Az eget mennydörgéshez hasonló bőgés rázta meg. A griffek ijedten szétrebbentek. A hihetetlen méretű fekete sárkány a kisebb vörösre támadt. Az ork hátasa elbődült, de a mozgásán látszott, nincs túl sok kedve küzdelembe bocsátkozni. - Lehet, hogy utunk itt véget ér, tünde hölgyem! Ez itt nem más, mint a Sötét óriás! A fekete sárkány kiterjesztette szárnyát. A torkából előtörő hang Verézát kaján nevetésre emlékeztette. Fémes csillogás villant a tünde szemébe. Veréza csodálkozva látta, hogy a gigászi test amúgy is kemény, szinte átdöfhetetlen pikkelyeit fémlemezek borítják. Adamantium páncél! - villant át Veréza agyán. Eszébe jutott, hogy a világon egyetlen sárkány visel ilyen páncélt, s eszébe jutott a név is, amelyet az emberek és a tündék rettegve és tisztelettel ejtettek ki.

- Halálszárny... - suttogta. - Halálszárny... A tündék legendái szerint valaha öt nagy sárkány élt, ők jelképezték a misztikus és természeti erőket. Egyesek szerint Alexstrasza, a vörös sárkány az élet szimbóluma volt, a többiről azonban nem sokat lehetett tudni, mert a sárkányok az emberek megjelenésekor visszavonultak, azóta magányban, elszigetelten éltek. A tündék tisztelték e hatalmasságokat, időnként felkeresték őket, de az ősi lények velük sem osztották meg titkaikat. Csak egy akadt az őssárkányok közt, aki megmutatta magát, fennen hirdetve, hogy valamikor régen az ő fajtája uralkodott ezen a világon. Valódi neve régen feledésbe veszett, az új név pedig, amelyet magának választott, ékesen bizonyította a gyűlöletet, amellyel a nála alantasabb lények iránt viseltetett, és a rettenetes véget, melyet nekik szánt. Még Veréza fajtájának legöregebb bölcsei sem tudták megmondani, mi késztette, mi ösztönözte a fekete óriást, aki az évek során minden tőle telhetőt megtett, hogy elpusztítsa a világot, melyet a tündék, törpök és emberek közösen építettek. A tündék saját nyelvükön is adtak neki egy nevet, amelyet csak suttogva ejtettek ki: Xaxas. Ez a szó több jelentéssel bírt: káosz; düh; kitörő vulkánok és romboló földrengések rettenetes ereje. Alexstrasza jelképezte az életet, mely összetartja a világot, Halálszárny pedig azoknak az erőknek a megtestesülése volt, melyek egyetlen célja a rombolás. Most mégis a griffek között lebegett, és saját fajtája ellen kelt védelmükre... - Hihetetlen helyzet, nem gondolod? - motyogta Falstad, tőle szokatlan megilletődöttséggel. - Azt hittem, hogy ez az utálatos szörny már rég nem él!

A gárdista is így tudta. A Kirintór és a tündék leghatalmasabb mágusai azt állították, közös erővel végleg leszámoltak a fekete rémmel; azt mondták, az ő mágikus csapásaiktól még az adamantium lemezek sem védték meg, amelyet annak idején eszelős orkok forrasztottak pikkelyeire. Halálszárny mégis diadalmasan repült. Az orkok elleni háború hirtelen jelentéktelennek tűnt. A Hordából megmaradt néhány osztag, amely Khaz Modanban húzta meg magát, nevetséges semmiség volt ehhez a félelmetes óriáshoz képest. A kisebb sárkány vadul Halálszárny után kapott. Az orra olyan közel került hozzá, hogy a fekete szörnyeteg bal mellső mancsával könnyedén lecsaphatott volna a fejére, Halálszárny azonban inkább a farkát használta, azzal söpörte félre a vörös hüllőt. Veréza látta, a fekete óriás pikkelyei alatt vastag erek dudorodnak, amelyek minden egyes szárnycsapást követően egyre vastagabbá válnak. Tűz gyülemlett fel bennük. A legenda szerint az ember keze nyomban szénné válik, ha megérinti ezeket az ereket. Egyesek úgy tartották, hogy a sárkány valójában nem forró, hanem maró, savas folyadékot termel, mások váltig állították, hogy eleven tűz áramlik benne. Bárhogyan is volt, egy biztos: a sárkányvér halált okozott. - Megbolondult az az ork? Vagy tán a sárkánya bokrosodott meg? - rázta a fejét Falstad. - Egy ilyen kilátástalan küzdelmet magam is elkerülnék, ha módomban áll! A griffek csatlakoztak hozzájuk. Veréza ismét Rónint és Molokot kereste. Hiába. A csapatukhoz rajta és Falstadon kívül már csak három törp tartozott.

- Hol a varázsló? - kérdezte Falstad a többiektől. Hol hagytátok? - Molok halott - jelentette az egyik törp. - Ott úszik a griffje... - Lemutatott a hullámokra. - Már nem él. Falstad szomorúan lenézett, megcsóválta a fejét, és fújt egyet. - És a varázsló? - kérdezte Veréza. - Őt láttátok? - Attól tartok, tünde hölgyem - felelte Falstad komoran -, ezúttal nem történt csoda... Veréza tudta, hogy Falstadnak igaza van. Most még a mágia sem segíthetett Róninon. Ha valaki ilyen irdatlan magasságból vízbe zuhan, ugyanaz történik vele, mintha kemény talajra esne. A tünde tisztában volt ezzel, mégsem bírt ellenállni a késztetésnek, és lenézett. A hullámok hátán megpillantotta a másik vörös sárkány lebegő tetemét és a griff hulláját. Molokra és Róninra gondolt. Remélem, gyors haláluk volt... - Mit tegyünk most, Falstad? - kérdezte az egyik törp. Falstad az állát vakargatta. - Halálszárny az ellenségünk ellensége, de nem a barátunk! Üldözőbe vesz minket, amint végzett ezzel a vörössel. Nem vesszük fel vele a harcot. Nincs az a viharpöröly, amely akár behorpaszthatná a páncélját! Az lenne a legokosabb, ha visszafordulnánk, és hírül adnánk azt, amit láttunk. A többiek egyetértően bólogattak, de Veréza még mindig nem tudott belenyugodni a varázsló elvesztésébe. - Falstad! Rónin varázsló! Lehet, hogy halott, de ha esetleg mégis életben van, akkor... Akkor a víz színén lebeg, és szüksége lehet a segítségünkre! - Tünde hölgyem, bocsásd meg tiszteletlen szavaimat, de... Neked elment az eszed! Ilyen zuhanást senki sem élhet túl. Még egy varázsló sem! - Azért csak ereszkedjünk le, és nézzünk szét, jó? Utána oda megyünk, ahová akarsz. - Tudta, ha a víz

felszínén sem találnak rá Róninra, küldetése sikertelenül ugyan, de befejeződött. Érezte, gyötrő bűntudatát semmi sem enyhítheti, és sokáig magában hordozza majd a rossz emléket, de vannak dolgok, amiket muszáj elfogadni. Falstad a törpökre nézett, és látta az arcukon, őrültnek fogják tartani, ha parancsot ad, hogy Halálszárny közelében maradjanak. Ennek ellenére odabólintott Verézának. - Ahogy kívánod! - morogta. - De csak a te kedvedért. Nincs még egy lény, akiért ezt megtenném! - A többiekhez fordulva folytatta. - Ti visszamentek. Most, rögtön! Hamarosan követünk benneteket, de ha mégsem, tudassátok az emberekkel a sötét óriás megjelenésének hírét! Induljatok! Míg a többi harcos nyugatnak indult, Falstad és Veréza ereszkedni kezdett. Hirtelen fülrepesztő ordítás rengette meg a levegőt. Visszanéztek és látták, hogy a két sárkány kinyújtott karmokkal, farkukkal hevesen egymás felé csapkodva küzd. Halálszárny a testén izzó erek miatt úgy festett, mint a mondabeli démonok. - A harci táncnak vége - magyarázta Falstad. - Megküzdenek! Vajon mi járhat most az ork fejében? Verézát ez érdekelte a legkevésbé. tekintetével a víz színét fürkészte, Ronint kereste. A tenger felett sikló griff hátáról messze belátta a terepet, de hiába meresztgette a szemét. A varázsló hullájának elvileg a griff közelében kellett volna lennie, de mintha feloldódott, levegővé vált volna. Talán mégis végrehajtott valamilyen mágikus tettet? Falstad türelmetlenül felhorkantott. - Csak az időnket vesztegetjük. Nincs itt semmi! - Türelem, törp uram! A következő ordításra mindketten hátrafordultak. Megkezdődött a sárkányok rettenetes viadala. A vörös sárkány megpróbált Halálszárny fölé emelkedni,

de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert a fekete óriás minduntalan föléje tartotta a szárnyát. A kisebbik hüllő tüzet okádott, abban a reményben, hogy a csóvák félreterelik ellenfelét. Halálszárny, akinek testében a páncél miatt tűz sem tehetett kárt, könnyed, szinte lusta mozdulatokkal tért ki a lángok elől. A tüzet okádó fiatal hím komoly hibát vétett: közel került ellenfeléhez. A fekete gyilkos könnyedén összezúzhatta volna a szárnyát, ám bal mellső lábát furcsán a mellkasához szorította, és ismét a farkával csapott le. Veréza meghökkent. Megsebesült? Ha nem, akkor miért nem használta ki a kínálkozó lehetőséget? - Elég volt! Nem keresünk tovább! - kiáltotta Falstad. Sajnálom, de a varázslód már a tenger fenekén van. Indulnunk kell, ha nem akarunk utána menni. A tünde ügyet sem vetett rá. Halálszárnyat nézte, furcsa harci technikáját figyelte. A szörny ügyesen használta a szárnyát, három lábát és a farkát, ám a bal mellső végtagját meg se mozdította. - Miért? - motyogta Veréza. - Miért csinálja ezt? Falstad azt hitte, hozzá beszél. - Mert itt a halál les ránk! - morogta. - Én ugyan nem félek tőle, de ugyan mit érnék el azzal, ha éppen most, éppen itt hagynám lemészárolni magam? A következő pillanatban Halálszárny elkapta a kisebb sárkányt. A rettenetes szárnyak körülzárták a vörös testet, a hosszú farok az alsó végtagok köré csavarodott. A három fekete végtag karmai mély sebeket nyitottak a vesztes nyakán és hátán. - Fel, fel, te lomha jószág! - szidta Falstad a fáradt griffet. Most nem pihenhetsz! Vigyél minket messzire! Miközben a fáradt griff az ég felé emelkedett, Halálszárny feltépte a vörös sárkány hasát. A sárkányvér cseppjei záporként hulltak a tengerbe. A kisebbik szörny összeszedte megmaradt

erejét, és kiszabadította magát a halálos ölelésből. Elhátrált Halálszárnytól, majd hirtelen megtorpant. Veréza meglepetten látta, hogy a vörös hüllő megfordul és menekülni próbál. Szárnyai ügyetlenül csapkodtak, de sikerült a levegőben maradnia. Kínlódva Khaz Modan partjai felé fordult. Halálszárny nem vette üldözőbe sebesült ellenfelét. Különös mozdulattal a szeme elé tartotta bal mellső mancsát, és úgy nézett le rá, mintha valami törékeny tárgy állapotáról akarna megbizonyosodni. A murkában tart valamit, gondolta Veréza. Vagy talán valakit? Mit is mesélt Rónin arról, hogyan sikerült kimenekülnie az összeomló toronyból? “És akkor... megérkezett valami. Valami, ami megragadott, és úgy kapott fel, mintha holmi játékszer volnék..." Ugyan milyen lény lenne képes arra, hogy felkapjon egy felnőtt férfit? Veréza úgy gondolta, választ tud adni a kérdésre. A varázsló életét egy sárkány mentette meg. De... Halálszárny? A fekete sárkány is Khaz Modan felé repült, de ügyet se vetett a vörösre. Időnként lenézett arra a valamire, amit a markában tartott. - Falstad! Követnünk kell! - kiáltott fel a tünde. A törp olyan pillantást vetett rá, mintha Veréza az kérte volna, hogy támadja meg a sárkányt. - Én vagyok a legbátrabb harcos, de amit kérsz, tünde hölgyem, már megbocsáss, ostobaság! - Halálszárny kapta el Rónint! Ez az oka annak, hogy nem használta bal mellső lábát. - Akkor a varázsló halott! Ugyan mire kellene egy ember annak a bestiának, ha nem arra, hogy felfalja? - Ha ezt akarná, már megtette volna. Nem... Valami mást akar Rónintól. Falstadon látszott, kezd elfogyni a türelme. - Túl sokat kérsz! A griff fáradt, pihennie kell.

- Kérlek, Falstad, tedd meg! Kövessük! Nem hagyhatom magára Rónint. Esküt tetten! - Nincs az az eskü, ami erre kötelezhet! - morogta a törp, de végül mégis Khaz Modan felé kormányozta a griffet. Az állat ellenkezni próbált, dühösen rikácsolt, de engedelmeskedett. Veréza hallgatott. Falstadnak igaza volt, Rónin sorsa megpecsételődött, mégsem volt képes magára hagyni. Halálszárny távolodó alakját nézte. Ott van nála, gondolta. Rónin van a bal mancsában! De miért? Mit akarhat a varázslótól? Halálszárny minden élőlényt gyűlöl, orkot, tündét, törpöt, embert... Miért? Miért kell neki Rónin? Eszébe jutott, hogy Duncan Senturus elátkozott léleknek nevezte Rónint, olyan embernek, aki céljai elérése érdekében bárkivel és bármivel képes szövetséget kötni, aki még a leggonoszabb gonosszal is hajlandó volna lepaktálni. Lehet, hogy igaza volt? Talán egy olyan embert próbálok megmenteni, aki még arra is képes volt, hogy eladja a lelkét Halálszárnynak? ***** Krázus testét fájdalom járta át, mely időnként úgy felerősödött, hogy azt hitte, elveszíti az eszméletét. Mégis sikerült uralkodnia magán, és az új kérdéseknek szentelte figyelmét. Tapasztalatait továbbra sem merte megosztani a tanáccsal, pedig segíthette volna a közös munkát. Egyelőre megtartotta magának a felismerést, hogy Halálszárny emberi alakot öltött, mert más, fontos tervei is meghiúsulhattak volna, ha elárulja titkát. A sárkány Ógádoros trónjára akar ülni! Első hallásra lehetetlennek tűnt a dolog, de Krázus éppen elég jól ismerte Halálszárnyat ahhoz, hogy tudja: a sárkány terve sokkal összetettebb, sokkal ravaszabb annál, amilyennek látszik. Prestor nagyúr talán valóban békét és összefogást hirdet a

Szövetség tagjai között, de Halálszárny valódi célja csak vérontás és káosz lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy a béke, amelyet ennek a jelentéktelen trónnak a megszerzésével biztosíthat, csupán egy lépés valódi tervének végrehajtása felé, amely csakis a Szövetség teljes szétzúzása lehet. A ma megkötött béke holnap háborút hoz... Ha a Kirintórnak nem is mondhatta el, voltak mások, akikkel megoszthatta gondját. Az idők folyamán újra és újra visszautasították, de most talán hallgatnak rá. Eddig talán azért nem foglalkoztak vele, mert azt kérte, küldötteik jöjjenek el hozzá. Most azonban személyesen viszi meg a hírt a szentélyekbe. Igen. Most hallgatni fognak rá... Lerombolt szentélyének közepén állva Krázus a szemébe húzta csuklyáját. Halkan elmormolta a szavakat, amelyek átrepítették ahhoz, akinek a segítségére szüksége volt. A félhomályos zárka lassan szétfoszlott, és... A következő pillanatban egy jégbarlangban találta magát. Valamikor régen több alkalommal is járt ezen a helyen, mégis megrettent. Tudta, kinek a birodalmába hatolt be, és azzal is tisztában volt, hogy azok közül, akiket szeretett volna maga mellé állítani, éppen ő veszi leginkább zokon a vakmerő tolakodást. Még Halálszárny is tisztelettel adózott a fagyos barlang urának. Kevesen léptek e szentélybe, mely a hideg, kegyetlen Északi-fjord szívében rejtőzött, és még kevesebben hagyták el élve. A mennyezeten hatalmas cseppkő-oszlopok függtek, melyek olyan tiszták, olyan áttetszőek voltak, mintha kristályból lennének. A barlang padlóját és falait beborító hóréteg alól is gyönyörű képződmények bújtak elő. Valami rejtett járaton keresztül fény szűrődött a csarnokba; a fátyolos világosságban úgy tűnt, mintha mozdulatlanná fagyott szellemalakok állnának az oszlopok között.

A fény sugarai megtörtek a kristályképződményeken, szivárványszínű foltokat festettek a falakra. Odakintről, a zord jégvidékről időnként egy-egy gyenge fuvallat merészkedett be a barlangba, a légmozgás megkavarta a levegőt, s ettől úgy tűnt, a szivárványok lassú táncba kezdenek. A hely zord szépsége mögött azonban hátborzongató részletek rejtőztek. A makulátlan hótakaró alatt Krázus halványan kirajzolódó alakokat, eltorzult testeket fedezett fel. A maradványok közül sok a környéken élő állatoké volt, de akadtak olyanok is (például egy ökölbe szorított kéz és a hozzá tartozó kar), amelyek valaha azokhoz a lényekhez tartoztak, melyek balga módon háborgatni merészelték a barlang nyugalmát. A behatolókra váró sors további nyugtalanító bizonyítékai voltak azok a jégtömbök, amelyekben a hívatlan vendégek tetemét konzerválta a természet. A jégkoporsók legtöbbjében havasi trollok álltak. Ezek a hatalmas, barbár lények délvidéki rokonaiknál jóval magasabbra nőttek, testüket tejfehér bőr fedte. Maradványaikon látszott, a halál nem volt kegyes hozzájuk: az arcukra fagyott szenvedés arról tanúskodott, hogy életük utolsó pillanataiban iszonyatos fájdalmakat kellett kiállniuk. Krázus továbbment. Az egyik jégtömbben két farkasembert látott. Az erejükről és könyörtelenségükről híres, vendígó néven ismert lényekkel a fagy végzett. Pofájukat nem a félelem vagy a fájdalom torzította el, hanem valami furcsa düh; olyanok voltak, mintha képtelenek lennének beletörődni, hogy ilyen véget érnek. A mágus átsétált a jeges terem túlsó végébe, és szemügyre vette a rettenetes gyűjteményt.

Felfedezett egy tündét és két orkot, akik legutóbbi látogatása óta kerültek ide. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a háború még ide, a remetelakhoz is elért. Az orkok egyike láthatólag fel sem fogta, mi történt vele utolsó perceiben, mielőtt csontjáig hatolt a fagy. Krázus ezután egy olyan tetemre bukkant, melynek láttán meghökkent. Első látásra nem látszott többnek, egy hatalmas kígyónál - a fagyos pokolban már ez is meglepő lett volna -, de az összecsavarodott törzs felső része hirtelen kiszélesedett, és egy majdnem emberi torzóban folytatódott. Ezt a felsőtestet is pikkelyek sűrű sorai fedték. A lény szélesre tárt karjai mintha arra biztatták volna a látogatót: osztozzon az őt ért iszonyatos végben. Az arca olyan volt, akár a tündéké, ám az orra valamivel laposabb volt a megszokottnál, szája pedig alig több keskeny résnél. A nyílás mögött apró, éles fogak villantak, melyek leginkább a sárkányokéra emlékeztettek. A keskeny, mélyen ülő, pupilla nélküli szemekből gyűlölet sugárzott. A gyér fényben bárki embernek vagy tündének nézhette volna - ha nem látja testének alsó, hóval lepett felét. Krázus azonnal ráismert, és akarata ellenére megformálódott a nyelvén a szó, amit mintha a gonosz, jéggé fagyott áldozat sugallt volna. - Náa... - Te nem vagy semmi, semmi, de semmi, ha arcátlan nem zavarta meg Krázus önkéntelen motyogását egy suttogó hang, mely mintha a szellő szárnyán érkezett volna. A mágus nem a hang irányába fordult. Az egyik fal mellett életre kelt egy jégtömb, lassan emberszerű alakot öltött. Ám a hasonlóság csupán felszínes volt: a teremtmény

lába túlságosan vékony volt, térdben természetellenesen hajlott meg, teste pedig inkább rovaréra emlékeztetett, mint emberére. A feje is más volt, az arca pedig... Volt szeme, orra és szája, de úgy festett, mint egy jégszobor, amelyet alkotója reménytelennek ítélt és félbehagyott. A lény csillogó köpenyt terített magára, melynek csuklyája ugyan nem volt, de nyakrészét magas gallér vette körül, melyből a tarkónál hosszú, jégcsaphoz hasonló tüskék meredtek felfelé. - Maligos... - motyogta Krázus. - Üdvözöllek. - Üdvös az, mikor egyedül, egyedül, egyedül lehetek. - Nem volnék itt, ha lenne más választásom. - Mindig van másik választás. Mehetsz, mehetsz, mehetsz! És én ismét egyedül lehetek! A varázsló azonban eltökélt volt, és nem ijedt meg a barlang urától. - Elfelejtetted, hogy miért élsz ilyen csendben, magányosan ezen a helyen, Maligos? Ilyen hamar elfelejtetted? Hiszen mindössze néhány évszázad telt el azóta, hogy... A jeges lény körbejárt a barlang fala mellett. Szemét egy pillanatra sem vette le vendégéről. - Nem felejtettem el semmit, semmit, semmit! - csapott fel haragosan a szél. - Legkevésbé a sötét napokat... Krázus lassan körbefordult, így végig szemben lehetett a lénnyel. Tudta, Maligosnak nincs oka arra, hogy rátámadjon, de azzal is tisztában volt, hogy minden élők legvénebbike őrült, és nem is kevéssé. Egy eszelősnek pedig nem mindig kellenek indokok ahhoz, hogy megtegyen valamit. Maligos könnyedén mozgott a jeges terepen. Hóba mélyedő, hosszú karmairól Krázusnak azok a botok jutottak eszébe, amelyeket az emberek használnak télen, hogy könnyebben járjanak a jeges terepen. A lény nem élt mindig ilyen testben, de nem kényszerből viselte ezt az alakot, inkább azért,

mert úgy gondolta, ez sokkal jobban illik hozzá, a természetéhez, mint az, amelyben világra jött. - Akkor arra is emlékszel, hogy mit tett veled és a tiéiddel az, aki Halálszárnynak nevezi magát. A különös arc megvonaglott; Maligos a név hallatán ösztönösen kieresztette karmait, és dühös, sziszegő hangot hallatott. - Emlékszem... A barlang hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, de Krázus nem hagyta, hogy a környezet bármilyen hatást gyakoroljon rá. Tudta, Maligos jelenlétében elég, ha egyetlen pillanatig gyengének mutatkozik; tisztában volt azzal, hogy az életével fizetne megingásáért. - Emlékszem! A kristályoszlopok megremegtek; távoli harangok kongását idéző hangok csendültek fel, melyek hamarosan fülsiketítő rikoltássá erősödtek. Maligos közelebb lépett a varázslóhoz, eltátotta egyenetlen szélű száját, kiugró homlokcsontja alatt mélyebbé váltak a fekete szemgödrök. Jég és hó pergett a barlangba, a hideg, szúrós szemcsék örvényleni kezdtek, majd lassan egymáshoz tapadtak. A fehéren csillogó tömb alakot öltött, kísérteties óriássá, gigászi télsárkánnyá változott. - Emlékszem az ígéretre - sziszegte Maligos. Emlékszem a vérszerződésre, melyet kötöttünk: sosem törünk egymás életére, közösen őrizzük a világot! A varázsló bólintott, bár Maligos nem láthatott csuklyája alá. - Be is tartottuk. Egészen az árulásig. A hósárkány kiterjesztette szárnyait. Kísértetszerű testének mozdulataival teremtőjét utánozta, még hatalmas állkapcsa is úgy nyílt és záródott, mintha ő beszélt volna Maligos helyett. - Az árulásig, árulásig, árulásig... - A hósárkány tátott szája jégcsapokat okádott, amelyek nyílvesszőként

fúródtak bele a szemközti sziklafalba. - Míg Halálszárny el nem árult mindannyiunkat! Krázus egyik kezét Maligos látóterén kívül tartotta, és készen állt rá, hogy szükség esetén végrehajtson egy varázslatot. A jégszörny azonban nem támadott rá. Maligos megrázta a fejét - a sárkány követte a mozdulatot - és kissé higgadtabban hozzátette: - De a sárkányok ideje lejárt, és egyikünknek, egyikünknek, egyikünknek sincs félnivalója többé! Ő egy volt csupán a világ elemi erőit jelképező sárkányistenségek közül. Ő testesítette meg az Erők legalantasabb, legpusztítóbb formáit, de már vége, vége, vége! Krázus meglepetten ugrott hátra; a lába alatt megmozdult a föld. Először azt hitte, Maligos mégis rá akar támadni, de nem ez történt. A föld felpúposodott, és egy újabb sárkány alakja formálódott meg a levegőben, melynek testét földés szikladarabok alkották. - A jövő a tét... Mindig ezt ismételgette - folytatta Maligos. - Tudod mit mondott? “Arra az időre gondoljatok, amikor a világ emberek, tündék és törpök védelmére lesz utalva! Fogjanak össze végre a klánok, fogjon össze az öt sárkányisten, teremtsük meg újra az Ereklyét, mert csak így, csakis így védelmezhetjük a világot örökkön-örökké, azután is, hogy valamennyien megtértünk őseinkhez!"- Felnézett a két fantomra. És én, én, én... én, Maligos hittem neki. Mellé álltam, és meggyőztem a többieket is! A két sárkány egymás köré tekeredett, testük összeolvadt. Krázus néhány pillanatig érdeklődve figyelte a jelenséget, majd elfordította a fejét. Tudta, Maligos minden más élőlénynél jobban gyűlöli Halálszárnyat, de ez még nem jelentette azt, hogy

segíteni fog neki, és azt sem, hogy élve elereszti erről a dermesztő, elátkozott helyről. - Ismerem a történetet - vette át a szót a csuklyás varázsló. - A sárkányok mindegyike, de főként az elementálok feláldozták önmaguk egy részét, átadták erejüket, és így... - Örökre kiszolgáltatták magukat! Neki! Krázus bólintott. - Ők hozták létre az Ereklyét, és ők ruházták fel hatalommal Halálszárnyat. Olyan hatalommal, amit ellenük fordíthatott! Bár ezt akkor még nem tudták. - Előrenyújtotta egyik kezét, és házigazdájához hasonlóan ő is látható alakot adott gondolatainak. Tenyere felett megjelent az Ereklye mása. Emlékszel, milyen megtévesztő a külseje? Milyen egyszerű, hétköznapi tárgynak tűnik? A felcsillanó tárgy láttán Maligosnak elállt a lélegzete. Megremegett. Az ikersárkányok szétmállottak a levegőben, darabjaik, a jégszilánkok és a kődarabok a padlóra hullottak. A barlang járataiban, de még a felette elterülő üres jégsivatagban is végigfutott a zuhatag robaja. - Tüntesd el, tüntesd el, tüntesd el! - követelte Maligos elhaló hangon. Kezével eltakarta szemüregeit. - Nem akarom látni! Krázus nem engedelmeskedett. - Nézd csak, barátom! Nézd a legöregebb faj bukásának okozóját! Nézd az Ereklyét, a tárgyat, amelyet a világ Démonlélek néven ismert meg! Az egyszerű, csillogó korong lassan forgott a mágus kesztyűs tenyere felett. A felbecsülhetetlen értékű kincs külsőre olyan hétköznapinak, olyan egyszerűnek látszott, hogy azok, akiknek az idők során a birtokába került, nem ismerték fel valódi erejét, nem is sejtették, milyen hatalom lakozik

benne. Maligos azonban pontosan tudta, mire való; a korong másának láttán is iszonyú félelem markolt a szívébe. - Az a mágia hozta létre, mely minden sárkánynak lételeme volt, mégpedig azzal a céllal, hogy segítsen legyőznünk a Lángoló Légió démonait, és belezárhassuk azok mágikus erejét is! - Krázus tett egy lépést Maligos felé. - És Halálszárny arra használta, hogy ellenünk forduljon, mikor a harcok befejeződtek! Saját szövetségesei ellen használta fel... - Elég! A Démonlélek elveszett, elveszett, elveszett, és az áruló halott. Tünde és ember varázslók végeztek vele! - Valóban? - Krázus átlépett a két sárkányfantom maradványai felett, még közelebb húzódott Maligoshoz. Az aranykorong hasonmása egy mozdulatára szertefoszlott, de a következő pillanatban egy másik fantom jelent meg a helyén, egy ember képmása, egy fekete ruhába öltözött, magabiztos férfié. A külseje alapján ítélve fiatal volt, ám a tekintete ennek ellenkezőjét sugallta. Prestor nagyúr mása volt. - Ez a férfi, ez a halandó nemsokára Ógádoros királya lesz. A Szövetség szívében lévő Ógádorosé, Maligos. Nem ismerős neked? A jeges lény közelebb lépett, és az alakra meredt. Alaposan szemügyre vette a képmást, és arcán újra megjelent a rettegés. - Ez nem ember! - Hadd halljam, Maligos. Ki az, akit látsz? A jégszemek találkoztak Krázus tekintetével. - Te magad is pontosan tudod! Ez Halálszárny! - Baljós sziszegés szakadt fel a torz lény torkából, amely valaha fenséges sárkány alakját viselte. - Halálszárny... - Igen, Halálszárny - ismételte Krázus szenvtelen hangon. - Halálszárny, akit immár kétszer is halottnak hittünk. Halálszárny, aki a Démonlélek segítségével véget vetett minden reménynek, hogy

újra eljön a Sárkányok Kora. Halálszárny, aki most azon mesterkedik, hogy rábírja a fiatal fajokat, engedelmeskedjenek az ő akaratának. - Háborút szít közöttük... - Igen Maligos. Addig irtják majd egymást, míg csupán néhányan maradnak... És akkor végez velük. Te magad is tudod, milyen világ létrehozásán fáradozik. Olyan világot akar, melyben csak ő, és az általa kiválasztott kevesek élnek. Halálszárny megtisztult birodalmát, melyben még sárkányoknak sincs helye, ha nem az ő színét viselik. - Neeeem... Maligos alakja hirtelen minden irányban nőni kezdett, a bőre hüllőszerűen pikkelyes lett. Testének színe is megváltozott: jeges fehérből sötét, tajtékos ezüstkékre változott. Végtagjai megvastagodtak, feje megnyúlt. Az átváltozás azonban nem teljesedett be, nem lett belőle valódi sárkány. A rovarszerű, rémálomba illő lény Krázusra nézett. - Szövetségre léptem vele, és ezért pusztulás volt nemzetségem osztályrésze. Egyedül én maradtam a hozzám hasonlók közül! Démonlélek elragadta gyermekeimet, társaimat. Pusztán az a tudat éltetett, hogy az, aki tőrbe csalt mindenkit, halott, és az átkozott korong megsemmisült... - Mi is ezt hittük, Maligos. - De él! Még mindig életben van! - kiáltott Maligos. A barlang falai megremegtek hirtelen dühétől. Jégcsapok hullottak a barlang mennyezetéről, és a havas padlóba fúródtak. - Igen, él, Maligos, minden áldozatod ellenére... A groteszk leviatán Krázusra meredt.

- Sokat vesztettem... túl sokat! De te, te, aki magadat Krázusnak nevezed, te, aki egykoron magad is sárkány alakját viselted, te is elvesztettél mindent! Krázus agyán átvillant szeretett királynője emléke. Fejében képek jelentek meg abból a korból, mikor Alexstrasza vörös nemzetsége még gyarapodott és sokasodott. (Ő, Korialstrasz volt Alexstrasza második ágyasa de hűségben és szeretetben mindig az első. A varázsló úgy rázta meg a fejét, mintha meg akarna szabadulni a fájdalmas emlékektől. El kellett nyomnia a vágyat, hogy ismét a felhők között szálljon. Amíg a helyzet nem változik, továbbra is embertestben kellett léteznie; továbbra is Krázusként kellett élnie, nem lehetett önmaga, a vörös Korialstrasz. - Igen... sokat vesztettem - felelte végül, visszanyerve önuralmát. - De azt remélem, visszakaphatok valamit... valamit mindannyiunk számára. - Hogyan? - Kiszabadítom Alexsraszát. Maligos őrült, dörgő hangon, a varázslót gúnyolva röhögött fel. - Az bizony üdvös volna... neked! Persze csak akkor, ha véghez tudnál vinni egy ilyen lehetetlen dolgot! De mi az én hasznom ebből? Mi érdekem fűződik nekem ehhez, kis ember? - Te is pontosan tudod, hogy Alexstrasza melyik elemet képviseli. Te is tudod, mit tehetne érted. A nevetés hirtelen félbeszakadt. Maligos elbizonytalanodott. Nyilvánvalóan kételkedett Krázus szavaiban, mégis elkeseredetten vágyott rá, hogy hihessen. - Nem tudná megtenni... Vagy mégis? - Hiszem, hogy lehetséges. Tudom, hogy elég nagy esélyünk van a sikerre. Érdemes lenne erőfeszítéseket tenned. Segíthetnél... Mondd, ha nem teszed meg, milyen jövő vár rád?

A barlang ura ismét növekedni kezdett. Néhány pillanattal később gigászi szörnyeteg nézett le Krázusra. A nyomorult lénynek, mely korábban Maligos volt, még nyomai sem maradtak hátra. Egy sárkány állt Krázus előtt; olyan sárkány, amilyet az emberek felbukkanása óta senki sem láthatott. Maligos visszanyerte eredeti alakját, ám ezzel együtt kételyei is megerősödtek. Feltette a kérdést, amelytől Krázus előre félt. - Az orkok... Hogyan lehetséges, hogy az orkok képesek fogságban tartani őt? Mindig ezen gondolkodtam, gondolkodtam, gondolkodtam... - Barátom, te magad is tudod, egyetlen módja van annak, hogy fogságban tartsák. A sárkány felkapta ezüstösen csillogó fejét, és felhördült. - A Démonlélek? Azok a jelentéktelen lények birtokolják a Démonlelket? Ezért villantottad fel előttem azt az undorító képet? - Igen, Maligos náluk van a Démonlélek. Azt hiszem fogalmuk sincs, mi van a kezükben, de eleget tudnak róla ahhoz, hogy segítségével megkössék Alexstraszát... És ez még nem minden. - Mi lehetne ennél rosszabb? Krázus érezte, sikerült észhez térítenie a vén sárkányt; érezte, Maligos készen áll arra, hogy segítsen neki a sárkánykirálynő kiszabadításában. De azzal is tisztában volt, hogy amit mondani fog, azzal könnyen elronthatja az egészet. Nem tehetett mást. A sárkány, aki emberi alakban, a Kirintór tagjaként járt-kelt az emberek között, tudta, nem csak szeretett királynője érdekében, de más okokból is el kell mondania reménybeli szövetségesének a teljes igazságot.

- Úgy hiszem, mostanra Halálszárny is megtudta, amit én tudok... És nem nyugszik majd, míg meg nem kaparintja azt az átkozott korongot, és természetesen Alexstraszát.

Tíz

A

zon a héten már másodszor fordult elő, hogy Rónin fák között ébredt fel, méghozzá úgy, hogy fogalma sem volt arról, hol lehet. Ez alkalommal azonban nem látta Verézát. A gárdista aggódó arca helyett csak a sötétedő ég és tökéletes csend fogadta. Sehol egy madár, vagy az aljnövényzet között kutató állat... Rossz előérzete támadt. Lassan, óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. Fákat és bokrokat látott, de semmi többet. Sárkányt pedig bizonyosan nem. Különösen olyan hatalmasat és megátalkodottat, mint... - Ah, végre felébredtél... Halálszárny? Rónin a hang irányába fordult, és riadtan nézte, amint nem messze tőle egy árnyék elválik környezetétől, és egy köpenybe burkolózó ember ismerős alakját ölti magára. - Krázus? - motyogta, de már tudta, ez nem lehet támogatója. Az alak, mely előtte állt, büszkén viselte magán az árnyékokat, közöttük élt, közéjük tartozott maga is. Nem, első gondolata volt helyes. Halálszárny. Alakja látszólag emberi, de ha van olyan sárkány, amely ilyen testet tud ölteni, az csak maga a fekete szörnyeteg lehet. Egy arc bukkant elő a csuklya alól. Madárszerű, sötét, mégis szép férfiarc volt. Nemes arc... - Jól érzed magad? - Egy darabban vagyok, köszönöm.

A vékony száj sarkai enyhén felfelé íveltek, a grimaszt mármár mosolynak lehetett nevezni. - Tehát te ismersz engem, ember fia? - Te... te Halálszárny vagy, a Pusztító. Az alak körül ólálkodó árnyékok eltávolodtak, elhalványultak. Az arc hirtelen élesebben rajzoldódott ki. A száj sarkai kissé magasabbra emelkedtek. - Ez csupán egy a sok név közül, mellyel illetnek, mágus, és épp olyan találó és hamis, mint bármelyik másik. - Fejét félrebillentve folytatta. - Tudtam, hogy jól választok. Még csak meg sem lepődsz, hogy ilyen módon jelentem meg előtted. - A hangod nem változott. Sosem fogom elfelejteni. - Figyelmesebb vagy, mint a hozzád hasonlók, halandó barátom. Vannak, akik akkor sem ismernének fel, ha a szemük láttára változnék át! - A férfi halkan felnevetett. - Ha bizonyítékot szeretnél, most is megtehetem! - Köszönöm... de nem. - A nap legutolsó sugarai is elhalványodtak a varázsló félelmetes megmentőjének háta mögött. Rónin azt latolgatta, mióta lehetett öntudatlan, és vajon hova hozta őt Halálszárny. Leginkább azonban az foglalkoztatta, hogy miért van még mindig életben. - Mit akarsz tőlem? - Én nem akarok tőled semmit Rónin varázsló. Illetve, segítségedre akarok lenni küldetésedben. - A küldetésemben? - Krázuson és a Kirintór belső körének tagjain kívül senki sem tudott valódi küldetéséről. Rónin még azt is kétségbe vonta, hogy a tanács tagjai között mindegyik tisztában van a lényeggel. A mestervarázslók sosem beszéltek titkos céljaikról, tehát Halálszárny elvileg nem szerezhetett tudomást küldetése lényegéről. - Ó, igen Rónin, a küldetésedben. - Halálszárny mosolya hirtelen szélesebbé vált és hamarosan elvesztette emberi jellegét.

Szájában hegyes fogak hosszú sora villant meg. Hogy kiszabadítsd a sárkánykirálynőt, a csodálatos Alexstraszát! Rónin elképzelni sem tudta, hogyan jutott Halálszárny ehhez az információhoz, ám abban biztos volt, hogy az érintettek ezt a sárkányt nem avatták be terveikbe. Halálszárny lenézett minden élőlényt, és ez vonatkozott azokra a sárkányokra is, melyek nem az ő színét viselték. Egyetlen legenda sem maradt fenn az idők kezdetéről, mely e hatalmas bestia és a vörös királynő közötti bármilyen vonzalomról számolt be. Rónin ösztönösen reagált. A varázs, melyet az elcsigázott mágus megidézett, remekül szolgálta a háború alatt; szempillantás alatt kioltotta egy ork életét, aki hat lovag és egy mágus vérét ontotta ki, mielőtt rátámadt. Egy másik alkalommal ennek a varázsnak a segítségével bénított meg egy ork sámánt. Sárkány ellen azonban még sosem próbálta alkalmazni. Remélte, az ősi tekercsek nem hazudtak, és a fogás valóban alkalmas egy ilyen óriási lény megbénítására. Aranyszínű gyűrűk jelentek meg Halálszárny körül. Az árnyékalak könnyedén átsétált rajtuk. - Mondd, ez valóban szükséges? - Halálszárny felemelte a kezét, és Rónin mellett egy kőre mutatott. A kő hirtelen felizzott, forrni kezdett, majd megolvadt, és pillanatok alatt beszivárgott a talaj repedéseibe, mintha ott se lett volna. - Ezt veled is megtehettem volna, varázsló. Kétszer is megmentettem az életed. Kényszeríteni akarsz, hogy elvegyem, amit adtam? Rónin a fejét rázta.

- Végre józanul gondolkodsz! - Halálszárny közelebb lépett. Újra kinyújtotta a karját, ezúttal a mágus másik oldala felé. Igyál, jót fog tenni. Rónin a kar irányába nézett, és egy borral telt kulacsot fedezett fel a fűben. Nem habozott, megragadta, és szájához emelte. Nem csak rettenetes szomja késztette erre; nem akarta, hogy a visszautasítást a sárkány újfent ellenszegülésnek vélje. Egyelőre nem volt más választása, mint együttműködni... És reménykedni. Feketébe öltözött társa ismét megmozdult, körvonalai majdnem áttetszővé halványodtak. A felfedezés, hogy egy sárkány - különösképpen Halálszárny - képes emberi alakot ölteni, felzaklatta Rónint. Ki a megmondhatója, hogy egy ilyen lény mire volna képes az emberek között? Mi a biztosíték arra, hogy Halálszárny eddig még nem használta fel ezt a módszert céljai elérése érdekében? És mi az oka annak, hogy most megosztotta vele ezt a titkot? Talán arra készül, hogy dolga végeztével örökre elhallgattassa? - Keveset tudsz rólunk. Rónin szeme elkerekedett. Halálszárny képes kiolvasni a gondolatait? A sárkány Rónin balján foglalt helyet. Úgy tűnt, valami széken vagy szikladarabon helyezte magát kényelembe, mely Rónin számára láthatatlan maradt. A héj nélküli fekete szem a varázslóra meredt, aki nem bírta elviselni a sárkány pillantását; elfordította a fejét. - Keveset tudsz rólunk - ismételte Halálszárny. - Manapság nem sok tudás lelhető fel sárkányokról. A kíváncsi tudósokat gyakran megeszi kutatásuk tárgya. Halálszárny szórakoztatónak találta az ironikus megjegyzést. Felnevetett. Ha egy közönséges halandó kacag ilyen harsányan és hosszan, könnyen háborodottnak tarthatják.

- El is felejtettem, hogy a te fajtád milyen szórakoztató tud lenni, apró barátom! Milyen szórakoztató! - Felvillantotta széles, vészjósló mosolyát. - Igen, van igazság abban, amit mondasz. Rónin még mindig feküdt. Kiszolgáltatottnak érezte magát, ezért felült. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte ismét. - Te vagy az út valamihez. Rajtad keresztül elérhetem régóta vágyott, eddig elérhetetlen célomat. Egy kétségbeesett lény kétségbeesett lépése... Rónin nem értette a dolgot. - Te... kétségbeesett vagy? Halálszárny felállt, és úgy tárta szét a karjait, mintha repülni készülne. - Mit látsz, ember fia? - Egy árnyékokkal körülvett, feketébe öltözött alakot. Az emberi alakot öltött, hatalmas Halálszárnyat. - Ez nyilvánvaló, apró barátom. Ezen kívül semmit sem látsz? Nem látod hű seregeimet? Nem látod a fekete és vörös sárkányok sokaságát, akik a légteret uralták, hosszú, hosszú idővel azelőtt, hogy az emberek, vagy akár a tündék erre a vidékre vándoroltak? Rónin nem egészen értette, hogy Halálszárny mire akar kilyukadni, így biztonságosabbnak látta, ha megrázza a fejét. Valami egyre biztosabbá vált előtte: Halálszárny elméje nem mindig volt egészen tiszta. - Nem látod őket-helyeselt a sárkány. Ismét inkább hüllőre emlékeztetett, mint emberre. Szeme elkeskenyedett, fogai hirtelen meghosszabbodtak, kihegyesedtek. Termete is nagyobb lett, köpenye alól szárnyak próbáltak előbújni. - Nem látod őket... - ismételte. Mintha borzasztóan fáradt lett volna, lehunyta szemét. Szárnya, szeme, foga ismét visszanyerte korábbi alakját -...mert már nem léteznek.

Ismét láthatatlan székére telepedett, és tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Képek jelentek meg a levegőben: apró sárkányalakok szálltak egy gyönyörű, zöld világ felett. Színük olyan változatos volt, mint a szivárvány árnyalatai. A látomásból áradó boldogság még Rónint is megérintette. - Miénk volt a világ, mi vigyáztunk rá. Miénkvolt a mágia, és mi hűen őriztük. Miénk volt az élet... és mi boldogan fürödtünk benne. A kép lassan változni kezdett. Rónin szeme előtt új lények jelentek meg. A gyanakvó mágus nem ismerte fel őket azonnal, ami nem csoda, hiszen korábban még nem látott ilyen teremtményeket. Tündék voltak, de nem olyanok, mint Veréza. A maguk módján gyönyörűek voltak, de hideg és dölyfös szépségük inkább taszította, mint vonzotta Rónint. - Idegenek érkeztek, alacsonyrendű élőlények. Meggondolatlanságukban olyan kockázatot vállaltak, mely messze nagyobb volt, mint amire mi hajlandók lettünk volna. Halálszárny hangja majdnem olyan hideg volt, mint a sötét tündék szépsége. - Vakon ránk szabadították a démonokat. Az ember reflexszerűen hajolt előre. Minden mágus ismerte a Lángoló Légiónak is nevezett démoni horda legendáját, de semmi sem bizonyította egyértelműen, hogy a sereg valóban létezett. Azokról, akik azt állították, hogy volt dolguk ezekkel a lényekkel, általában bebizonyosodott, hogy zavart elméjű bolondok. Rónin megpróbálta közelebbről is szemügyre venni a hírhedt lényeket, ám Halálszárny hirtelen összezárta az ujjait, és a látomás szertefoszlott. - Ha mi nem vagyunk, ez a világ már nem létezne. Ezer ork horda sem érne fel azzal, ami akkor rontott ránk, amikor

feláldoztuk magunkat! Harcoltunk. Vérünket ontottuk a harctéren. Végül kiüldöztük a démonokat a világunkból... - A sötét férfi ismét becsukta a szemét egy pillanatra, és szünetet tartott. - S eközben kicsúszott kezünkből az, amiért harcoltunk. A mi fajtánk kora leáldozott. A tündék, majd a törpök, végül az emberek követelték maguknak a jövőt. A sárkányok száma megcsappant, és ami még rosszabb: viszály ütötte fel köztünk a fejét. Egymás ellen fordultunk, egymás vérét ontottuk! Ezt Rónin is tudta. Mindenki hallott az ellenségeskedésről, mely az öt megmaradt sárkánynemzetség, különösen a fekete és a vörös között fennállt. Az ellentét valódi oka az ember előtti időkben gyökerezett és rejtve maradt, de Rónin úgy érezte, most többet is megtudhat a rettenetes valóságról. - De mi értelme annak, hogy egymás ellen forduljanak azok, akik mindent készek voltak feláldozni együtt? - Célt tévesztett indulatok, félreértések... Olyan sok tényező és befolyásoló körülmény játszott közre, hogy akkor sem értenéd meg, ha lenne időm elmagyarázni. - Halálszárny felsóhajtott. - És ez az oka annak, hogy ilyen kevesen maradtunk. - Sötét szeme Róninéba fúródott. - De ez a múlt! Jóvá akarom tenni, mindazt, aminek meg kellett történnie. Mindazt, amit meg kellett tennem, ember fia. Segítek neked kiszabadítani Alexstraszát. Róninnak már a nyelvén volt a válasz, de még időben uralkodott magán. Álarca ellenére társa a legveszedelmesebb élő sárkány volt. Lehet, hogy Halálszárny barátságról és bajtársiasságról beszélt, de egy rossz szó is elég lehetett ahhoz, hogy ő megízlelje a legborzalmasabb halált. - De... - kezdte óvatosan. - Te és Alexstrasza ellenségek vagytok. - Ugyanolyan üres okokból kifolyólag, amilyenek miatt az enyéim oly rég marják egymást. Sok hibát követtünk el,

ember fia, de én mindezt jóváteszem. - Az igéző szemek mintha hívogatták volna Rónint, mintha fel akarták volna szippantani őt. - Alexstrasza és én... Nem kellene, hogy ellenségek legyünk. - Persze, hogy nem - bólintott Rónin. - Egykoron hű szövetségesek voltunk, valódi barátok. Ez ismét lehetséges, nem gondolod? A mágus csak a hatalmas szemgolyókat látta. - De. Én is így gondolom. - És a te küldetésed is az, hogy megszabadítsd őt. Valami megmozdult Rónin lelkében; hirtelen kényelmetlenül érezte magát Halálszárny tekintetének tüzében. - Honnan tudod... Hogyan jöttél rá? - Ez most nem fontos, igaz? - A perzselő tekintet ismét rászegeződött. A kényelmetlenség érzete egyszeriben megszűnt, és eltűnt minden más a sárkány sötét tekintetén kívül. - Nem, tényleg nem az - mondta Rónin. - Egyedül elbuknál. Ez nem kétséges. Hogyan lehetséges az, hogy ilyen messzire jutottál? Magam sem értem. Most azonban... most, az én segítségemmel, képes leszel véghez vinni a lehetetlent, barátom. Ki fogod szabadítani a sárkánykirálynőt! Halálszárny kinyújtott tenyerén apró ezüstmedál feküdt. Rónin kábultan nyúlt érte. Közel emelte szeméhez, és megvizsgálta a peremén körbefutó rúnákat, a közepén csillogó fekete kristályt. A rúnák többségét nem ismerte, de érezte a medálból sugárzó erőt. - Most már képes leszel kiszabadítani Alexstraszát, apró bábfigurám. - A sárkány mosolya ismét felragyogott. - Mert ennek segítségével veled lehetek, és irányíthatlak utadon... *****

Hogyan lehet szem elől téveszteni egy sárkányt? A kérdés nem hagyta nyugodni Verézát, de sem ő, sem társa nem tudott megfelelő választ találni rá. Tovább rontotta a helyzetet, hogy beesteledett Khaz Modan felett, és a kimerült griff bizonyosan a tengerbe zuhant volna, ha nem engedélyeznek számára pihenőt. Az út során szemmel tarthatták Halálszárnyat; egy-két alkalomtól eltekintve, amikor nagyobb felhőkön repült keresztül, végig látóterükben volt. Ha el is távolodott tőlük időnként, ki tudták venni az alakját a felhők között, amint a szárazföld belseje felé szállt. A titáni lény újra eltűnt egy felhőben. Várták, hogy feltűnjön a másik oldalon; Falstad irányban tartotta a griffet. A felhő magányosan lebegett a levegőben, több mint egy mérföldre legközelebbi szomszédjától. Halálszárny nem bukkant ki a másik oldalán. Lassan megközelítették a helyet, ahol Halálszárnyat elnyelte a felhő, és vártak. Amikor már nem látták értelmét a várakozásnak, Falstad a felhő irányába fordította a griffet. Tisztában volt azzal, ha Halálszárny odabent vár rájuk, végük. A hatalmas lény azonban egyszerűen... Eltűnt! - Semmit sem tehetünk, tünde hölgyem - szólt végül Falstad. Le kell ereszkednünk. A griffem nem bírja tovább. Veréza megadóan bólintott, és az alattuk elterülő vidéket kémlelte. Időközben messze maguk mögött hagyták a tengerpartot, a Brimbatól előhegysége fölé értek. Itt-ott nagyobb facsoportokat lehetett látni, de a magasabban fekvő részek kopárak voltak. A tünde látta, jobb híján a sziklás meredélyek között kell megbújniuk, hogy elrejtőzzenek a sárkányháton őrjáratozó orkok elől.

- Mi lenne, ha ott szállnánk le? - mutatott előre Veréza. - Arra a sziklára gondolsz, ami akár nagyanyám szobra is lehetne? Jó választás! - Az elcsigázott griff hálásan engedelmeskedett a leszállást engedélyező parancsnak. Falstad óvatosan közelítette meg a sziklák közötti völgyet. Veréza támadásra készen pattant le az állat hátáról, és gyorsan átvizsgálta a környéket, nem rejtőznek-e a közelben ork katonák. Mélyen behatoltak Khaz Modanba; számítani lehetett arra, hogy a rusnya teremtmények védelmi állásokat építettek ki a vidéken. - Hála az isteneknek! - sóhajtott fel a törp. - Imádom a repülést, de ilyen sokáig rég ültem egyhelyben! - A griff nyakát simogatta. - Jó hátas vagy! Megérdemled a vizet és ennivalót. - Nem messze innen patakot láttam. Talán van benne hal is mondta Veréza. Falstad levette a hámot a griffről. - Egyedül is boldogulni fog. - Megveregette az állat farát. A griff vidáman emelkedett a levegőbe; utasai nélkül könnyedén mozgott. - Bölcs dolog egyedül elengedni? - Gyönyörűséges tünde hölgyem, a hal nem a legmegfelelőbb eledel egy ilyen lény számára. Jobban tesszük, ha eleresztjük egy kicsit... Majd talál magának valami fogára való étket. Vissza fog jönni, ebben biztos lehetsz. Attól sem kell tartanunk, hogy valaki esetleg meglátja. Tudod, Khaz Modanban még élnek vad griffek. - A törp látta, nem sikerült eloszlatnia Veréza kétségeit, ezért hozzátette: - Meglásd, hamar visszatér. Addig letáborozunk, és mi is harapunk pár falatot. A törp elosztotta a kevés élelmet, amit magukkal hoztak. Mindketten jót húztak a vizeskulacsból. A tűzrakás

szóba sem jöhetett az ellenséges területen, de az éjszaka szerencsére enyhének ígérkezett. Ahogy azt Falstad ígérte, a griff hamarosan visszatért. Teli hassal gazdája mellé telepedett, aki gyengéden megpaskolta a fejét. - A levegőből nem láttam semmit - mondta Falstad -, de okosabb, ha azt feltételezzük, hogy a közelben orkok vannak. - Őrködnünk kell. Felváltva. - Én is erre gondoltam. Kezdjem? Veréza túlságosan zaklatott volt az alváshoz, ezért vállalta az első őrséget. Falstad nem ellenkezett. Leheveredett, és egy perc múlva már hortyogott. Veréza ámulva nézte, milyen nyugodtan alszik, és azt kívánta, bárcsak ő is képes volna erre. Az éjszaka furcsán csendes volt. Talán azért van így, gondolta a tünde, mert az orkok felprédálták a vidéket. A környéken élnie kellett néhány vadnak (a griff is megtömte valamivel a bendőjét), de egy sem mutatkozott közülük, egy sem hallatta a hangját. Az égen bágyadtan pislákolt néhány csillag; a fák között sűrű sötétség honolt. Veréza csak tündeszemének köszönhette, hogy látott valamit. Vajon Rónin hogyan boldogul ebben a sötétben? Egyáltalán él még? Meghalt, vagy esetleg ő is itt, a sziklák között fekszik? Az is lehet, hogy Halálszárny messzire vitte, talán egy olyan helyre, amelynek még csak a létezéséről sem tudunk? Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Rónin szövetséget kötött a sötét óriással. Vajon mit akarhat tőle Halálszárny? Számtalan kérdés kavargott a fejében, de választ egyre sem talált. Felállt, körbejárta a táborhelyet, majd úgy döntött, hogy felderíti a környéket. A sötétben a fák és a hegyek fekete fantomokra emlékeztették. Úgy érezte, veszély les rá, de egyetlen jelet sem talált ami arra utalt volna, hogy a közelben ork harcosok tanyáznak.

Nesztelenül haladt a kísérteties csendbe burkolózó terepen. Két göcsörtös törzsű, megkínzott fához ért. Megsimogatta törzsüket; érezte, még van bennük élet, de már nagyon várják a megváltó halált. Magukban őrizték annak a békés kornak az emlékét, amikor a Horda még nem kezdte meg véres portyáját, amikor Khaz Modan olyan virágzó föld volt, mely otthont nyújtott azoknak a hegyi törpöknek is, akik az orkok inváziója miatt hagyták el a vidéket. Elmenekültek, de megesküdtek, eljön még a nap, amikor visszatérnek. A fák azonban nem futhattak el... Veréza érezte, a törpök egyszer valóban felbukkannak Khaz Modanban, ám ezeket a fákat már nem menthetik meg. A földnek évtizedekre lesz szüksége ahhoz, hogy begyógyítsa sebeit. - Bátorság - suttogta a fáknak. - Új tavasz jön, ígérem nektek. - A növények nyelvén, a “tavasz" szó nem csak egy évszakot jelölt, de reményt és megújuló életet is. Veréza továbbhaladt és visszanézett a fákra, amelyek mintha valamivel egyenesebben, büszkébben álltak volna. A látvány szomorú mosolyt csalt az arcára. Tudta, a növények valamilyen megmagyarázhatatlan, a tündék számára is rejtélyes módon képesek “beszélgetni" egymással. Remélte, biztató szavai a környék valamennyi fájához eljutnak. Néhány talán erőt merít belőlük; néhány talán bizakodni kezd majd, és nem mond le az életről. A fákkal való találkozása könnyített szívén, és már a sziklákat sem látta oly baljósnak, mint korábban. Valamivel vidámabban ment tovább, újra hinni kezdett abban, hogy végül minden jóra fordul. Talán még Rónin ügye is rendeződik... Visszasétált a táborhelyre. Őrsége véget ért. Elgondolkodva nézett Falstadra. Felkeltsem? Vagy inkább hagyjam pihenni? Holnap szükség lesz az erejére... A törp még mindig hangosan horkolt. A végén még idecsal valakit! Veréza előrelépett, hogy felrázza Falstadot, de hirtelen valami nesz ütötte meg a fülét.

Valaki van a közelben! Lassan, mintha csak a vidéket szemlélné, körbefordult. Egyedül jött, vagy társai is vannak? Kezét kardja markolatára csúsztatta. A neszezés megismétlődött, majd... Vad rikoltás szaggatta szét a csendet. Veréza mellett egy hatalmas alak szökkent a levegőbe. A tünde előrántotta kardját és felkészült a harcra. Az alak felé fordult, és nyomban leengedte a fegyvert. Falsiad griffje... Biztos megérzett valamit! A griff beleveszett a sötétségbe. - Mi... mi történt? - Falstad álomittasan megrázta a fejét, majd talpra szökkent. Viharpörölyével a kezében, harcra készen kémlelte a bársonyos sötétséget. - Valami mozgott... Arra, ott a fák között! A griff utánairamodott. - Gyerünk, nézzük meg mit talált! Igyekezzünk, mert még felfalja! A sötétben Veréza egyelőre csak a griff sötét alakját látta, az ólálkodó ellenségét nem. A kiáltását azonban hallotta: - Ne! Ne! Hess! Takarodj! Szállj le rólam! Nem vagyok én ennivaló! Bármi is volt, amit a griff elkapott, nem jelentett veszélyt. A hang emlékeztette Verézát valakire, de hirtelen nem tudta volna megmondani, kire. - Vissza! - kiáltott Falstad hátasára. - Vissza, te! Nem hallod? A griff kelletlenül engedelmeskedett. Prédája hangosan jajongott. Csak nem egy gyerek csavargott el valahonnan? Nem, gondolta Veréza, ezen a vidékem évek óta az orkok az urak. Hogy kerülne ide egy gyerek? - Jaj, kérlek, kérlek! Szabadítsátok meg az ártatlan nyomorultat ettől a fenevadtól... Pfúj! Micsoda rossz lehelet! A tünde megdermedt. A gyerekek nem így beszélnek!

- A villám csapna beléd! Vissza! - Falstad a griff farára vert. Az állat dühödten tárta szét szárnyait, felrikoltott, de végül elengedte a csőrében tartott lényt. Apró, vézna alak ugrott fel a földről, és azonnal futásnak eredt. A gárdista azonban gyorsabb volt nála, hamar utolérte, és hosszú fülénél fogva elkapta a kis betolakodót. - Jaj! Kérlek, ne bánts! Ne Bánts! - Lássuk csak, mi ez? Nem találkoztam még senkivel, aki annyit nyávogott volna, mint ez az alak! - lépett közelebb Falstad. - Hallgattasd el, különben leszúrom. A végén még idecsalja az orkokat! - Hallottad, amit mondott! - förmedt Veréza dühösen a rúgkapáló alakra. - Csend legyen! A lény hirtelen elnémult. Falstad a tarisznyájába nyúlt. - Lesz itt valami, ami talán több fényt vet erre a rejtélyre, tünde hölgyem, bár azt hiszem tudom, milyen hullavadásszal akadt dolgunk! Apró tárgyat vett elő, megdörzsölte. A tárgy halványan világítani kezdett. Néhány másodperccel később a kristály elég fényt adott ahhoz, hogy megvizsgálják, kit sikerült elcsípniük. - Egy halott bajtársam ajándéka - magyarázta Falstad. A fogoly arca elé emelte a kristályt. - Lássuk, jól gondoltam-e... Aha, rögtön tudtam! Veréza egy goblint tartott a kezei között. - Kémkedünk, kémkedünk? - dünnyögte Falstad. - Le kellene szúrnunk, most azonnal! - Ne! Ne! Kérlek! Ez a szerencsétlen nem kém! Én nem vagyok ám az orkok barátja! Én csak teljesítem a parancsot, amit kapok! - Mit csinálsz errefele?

- Rejtőzöm! Rejtőzöm! Láttam egy sárkányt, olyan volt mint az éjszaka! A sárkányok szeretik a goblinhúst, úgy bizony! - hadarta a csúf kis lény. Sárkány? Olyan, mint az éjszaka? - A fekete sárkányra gondolsz? - Veréza még szorosabban fogta a goblint. - Azt láttad? Mikor? - Nemrég! Sötétedés előtt! - Az égen, vagy a földön? -A földön... A törp Verézára nézett. - Nem hihetsz egy goblin szavának, tünde hölgy! Ezek a kis mocskok nem is ismerik az igazság fogalmát! - Egy kérdésem van hozzá, ha meg tud felelni, hinnem kell neki. Goblin! A sárkány egyedül volt? Volt vele valaki? Ha igen, kicsoda? - Nem akarok beszélni a goblinfaló sárkányokról! - tiltakozott a kis lény, de amikor Veréza kardjának hegyét a torkán érezte, meggondolta magát. - Nem volt egyedül! Nem! Volt vele valaki! Talán a vacsorája, akivel elbeszélgetett, mielőtt megette. Nem hallgatóztam, csak menekültem! Ki nem állhatom se a sárkányokat, se a varázslókat! - Varázsló? - kiáltotta Veréza és Falstad egyszerre. - Sértetlen volt? - Igen... - Milyen volt? A goblin kapálózni kezdett. A karja és a lába nevetségesen vékony volt, de Verézát nem tévesztette meg a külseje; tudta, a goblinokban több erő és fürgeség rejtőzik, mint bárki gondolná. - Vörös a sörénye, és rettentően gőgös! Magas, és sötétkék a köpenye! A nevét nem tudom. Nem hallottam a nevét! A leírás nem volt valami részletes, ám a tünde ennyivel is beérte. Vajon hány magas, vörös hajú, kékbe öltözött varázsló lehet a környéken, különösen Halálszárny társaságában?

- Ez illik a védencedre - horkantotta Falstad mogorván. Mégis igazad volt. - Meg kell keresnünk! - Most, a sötétben? Először is, tünde hölgyem, te még nem aludtál egy szemhunyást sem. Másodszor a sötét ugyan remek álca, de mi magunk sem tájékozódunk benne egykönnyen. Ilyen sötétben még egy sárkány is elrejtőzhet előlünk! Bármennyire is szeretett volna azonnal útra kelni, Veréza belátta, hogy Falstadnak igaza van. - Pihenek néhány órát, aztán mehetünk - mondta. - Néhány óra múlva még mindig sötét lesz. Ha elfelejtetted volna, Halálszárny fekete, akár az éjszaka! - Meg fogjuk találni - mosolygott Veréza. - Már tudjuk, hol ért földet. Illetve... Van közöttünk valaki, aki tudja. Mindketten a goblinra néztek. - Ezek a zöld bőrű tolvajok a világ legnagyobb hazudozói! Hogyan bízhatnánk meg benne? - kérdezte a törp. A gárdista ismét a goblin torka elé tartotta kardja hegyét. - Úgy, hogy két választása van. Vagy megmutatja nekünk, hol ért földet Halálszárny és Rónin, vagy felszeletelem sárkánycsalinak. Falstad elnevette magát. - Gondolod, hogy bárki hajlandó lenne megenni egy goblint? Még Halálszárnynak se lenne gusztusa hozzá. Az apró lény reszketve húzta össze magát, pupilla nélküli szeme tágra nyílt félelmében. A neki szegeződő kard ellenére vadul ugrálni kezdett. - Boldogan megmutatom! Bizony! Elvezetlek benneteket a barátotokhoz! - Maradj csendben! - Veréza keményen megmarkolta a nyeszlett lényt. - Vagy azt akarod, hogy kivágjam a nyelved? - Bocsássatok meg, nagyon sajnálom, nem fordul elő többet... - hadarta idegesen a jövevény. - Ne bántsátok ezt a szerencsétlent...

- Ez még goblinnak is szánalmas! - Nem baj, csak mutassa meg az utat. - Legyen, ahogy akarod, tünde hölgy. - Meg kell kötöznünk... - mélázott hangosan Veréza. - A griffhez láncolom. Az majd felügyel rá. A goblin olyan rémült képet vágott, hogy a gárdista majdnem megsajnálta. - Jól van, de ígérd meg, hogy nem tesz kárt benne. - Ha jól viseli magát, nem éri bántódás. - Falstad a goblin szemébe nézett. - A szánalmas kis goblin jó lesz, jó lesz, nagyon jó! bólogatott a kis lény. Veréza eltette a kardját, és megpróbálta lecsillapítani a foglyot. - Vezess el minket a sárkányhoz, és szabadon eresztünk mielőtt valakinek gusztusa támadna arra, hogy felfaljon. Van neved, goblin? - Van, úrnőm, van! - bólogatott a lény aránytalanul nagy fejével. - A nevem Krüll, úrnőm. Krüll! - Hát, Krüll, tedd amit mondok, és minden rendben lesz. Megértetted? A goblin tovább bólogatott. - Ó, igen, igen, igen, úrnő! Biztosítalak, ez a szerencsétlen pontosan oda fog vezetni téged, ahova menned kell! - Eszelős vigyor jelent meg a képén. Megígérem...

Tizenegy

N

ekros a Démonlelket forgatta ujjai között, és azon gondolkodott, mit tegyen. Álmatlanul töltötte az éjszakát, hiába várta Torgus visszatértét. Odaveszett volna? Lehetséges, hogy mindkét sárkány odaveszett? És ha így történt, vajon mekkora haderőt vetettek be az emberek Alexstrasza kiszabadítására? Egy regiment varázslót? Grifflovasokat? Hiszen még a Szövetség sem engedhette meg magának, hogy ilyen nagy különítményt áldozzon erre a feladatra. A jelenlegi helyzetben az északi hadszíntérre és a belső viszályok elsimítására kellett összpontosítaniuk erőiket. Meg akarta keresni Zuluhedet, de a sámán nem felelt mágikus üzenetére. Nekros tudta ez mit jelent: a helyzet valahol másutt olyan válságos, hogy Zuluhednek nem jut ideje rá és a gondjaira. A sámán elvárta tőle, hogy úgy cselekedjen, ahogy egy valódi ork harcosnak kell. Határozottan, és magabiztosan. A Démonlélek szinte korlátlan hatalommal ruházta fel, de Nekros tudta, ennél jóval többet kaphatna tőle. Tudta, a talizmánban olyan erő rejlik, amellyel egy csapásra meg lehetne semmisíteni a Szövetség csapatait, a Khaz Modan északi határán gyülekező ellenséges sereget. De hogyan? Hogyan működik a varázslatos tárgy? Hogyan lehet előhívni és irányítani a benne lakozó erőket? Hozzá nem értő kezében talán még Zordszirtet és Khaz Modant is elpusztítaná. - Ha jó lenne a lábam, esküszöm, megkeresném a legközelebbi tűzhányót, és belehajítanálak! morogta a talizmánnak.

Egy izgatott ork harcos rontott be a szobába. - Torgus visszatért! A parancsnok megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha Torgus visszatért, akkor legalább egy támadást elhárítottak. Nekros majdnem olyan lendülettel ugrott fel a padról, mintha ép lenne a lába. Talán még foglyot is ejtett! Zuluhed örülni fog. Egy kis kínvallatás, és a puhány emberfia mindent elmond, amit tudni érdemes a készülő invázióról. - Na végre! Milyen messze van? - Hamarosan ideér. Nekros elvigyorodott. Alig várta, hogy üdvözölhesse a nagy sárkánylovast. Legalább Torgus nem hagyta cserben! Eltette a talizmánt, és a barlang szája felé indult. A hírt hozó harcos a nyomában maradt, de feltűnően hallgatag volt. Nekros örült a csendnek. Az egyetlen hang, amelyet hallani akart, Torgusé volt, ahogy elmeséli, hogyan győzte le a betolakodókat. Egész csapat verődött össze a barlang szájánál. Ott volt minden életben maradt sárkánylovas is. Nekrost bosszantotta ez a fegyelmezetlenség, de tudta, a többiek is alig várják a győztes hazatértét. - Utat! Utat! -Átfurakodott a többiek között, és türelmetlenül fürkészte az eget. Nem látta a sárkányokat; az őrszemnek, aki érkezésüket hírül adta, bizonyára élesebb szeme volt, mint bármelyik másik orknak. Aztán mégis felfedezte a közeledő, fekete alakot. - Egyedül jön? - horkantott a falábú parancsnok. Újabb veszteség, de az áldozat nem volt hiábavaló. A veszedelmet elhárították. A távolság miatt nem tudta megállapítani, a kettő közül melyik sárkányt látja, de arra számított, Torgus hátasa közeleg. Senki sem győzheti le Zordszirt legnagyobb bajnokát! Valami azonban nem volt rendjén... Ahogy a sárkány alakja határozottabban kirajzolódott az égen, Nekros látta, hogy

mozgása egyenetlen. Szárnyán irdatlan lyukak tátongtak, farka ernyedten lógott. A vezér hunyorogva erőltette a szemét. Látta, a sárkány lovasa előrebukik a nyeregben, mintha nem volna eszméleténél. Nekros hátán végigfutott a hideg. - El az útból! - kiáltotta. - El az útból! Engedjetek neki helyet, hogy leszálljon! A sárkány egyre közelebb került, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy komoly sebeket szerzett. Úgy tűnt, elvéti az irányt, és a hegy oldalának ütközik, de végül mégis megtalálta a barlangot. Lejjebb ereszkedett, és a várakozó orkok közé zuhant. Az orkok felüvöltöttek. A sebzett állat tovább csúszott a kövön. Verdeső szárnyaival a falhoz taszított néhány harcost. A törött farok életveszélyes csapkodásba kezdett, hatalmas kődarabokat ütött ki a falból és a mennyezetből. Nekros összeszorította a fogát, és erősen megkapaszkodott. A felkavart porban az orráig se látott. Súlyos csend töltötte be a csarnokot amikor a jelenlévők megértették: a gigászi levitán azért tért vissza a fészekbe, hogy ott lehelje ki lelkét. Lovasa valamivel jobb állapotban volt. A megtépázott, de még mindig félelmetes alak lassan előbukkant a porfüggöny mögül. Ellökte magát a hatalmas tetemtől, és lecsúszott az oldalán. A földre érve egy pillanatig úgy tűnt, térdre fog rogyni, de végül mégis talpon maradt. Vért és port köpött, aztán körülnézett; Nekrost kereste a szemével. - Elvesztünk! - ordított fel a legerősebb, legbátrabb sárkánylovas. - Elvesztünk, Nekros! Torgus korábban dölyfös hangja most valahogy másként csengett. A parancsnok csak később jött rá mi okozta

a változást: a harcos megtört, s minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megőrizze önuralmát. Torgus, aki mindig azt mondogatta, hogy harc közben fog meghalni, most rettentően elesettnek látszott. Nem! Csak őt ne! Az idősebb ork bajnokához bicegett. - Csendet! Nem tűröm az ilyen beszédet! Szégyent hozol a nemzetségekre! És szégyent magadra! Torgus halott hátasának dőlt, hogy talpon tudjon maradni. - Szégyen? Nincs mit szégyellnem! Láttam az igazságot... és az igazság az, hogy nincs remény! Nincs! Megfeledkezve arról, hogy a másik egy fejjel magasabb és jóval erősebb nála, Nekros megragadta és megrázta a harcost. - Beszélj! Mi okod van arra, hogy ilyen lázító kijelentéseket tegyél? - Nézz rám, Nekros! Nézd meg a sárkányomat! Tudod mi tette ezt? Tudod mi ellen harcoltunk? - Egy sereg griff ellen? Vagy talán egy rend varázsló ellen? Vér szennyezte a Torgus nyakában lógó, valaha fontosnak vélt trófeákat. A sárkánylovas nevetni próbált, de köhögni kezdett. - Még... az is egyenlőbb küzdelem lett volna, én mondom neked! Nem, alig néhány griffet láttunk... valószínűleg csak azért voltak ott, hogy kicsalogassanak bennünket! Nincs más magyarázat! Ilyen kis különítménynek esélye sem lett volna... - Mi tette ezt veled? - Mi tette? - Torgus elnézett parancsnoka feje felett, és bajtársaira nézett. - Maga a halál... a halál, mely fekete sárkány alakját öltötte! Nyugtalanság futott végig a jelenlévőkön. Nekros egész testében megmerevedett a gondolatra. - Halálszárny?

- És az emberek oldalán harcol! A felhők közül bújt elő, éppen amikor az egyik griffet próbáltam leteríteni! Alig tudtunk megmenekülni! Ez lehetetlen volt, mégis igaznak kellett lennie. Torgus nem talált volna ki ilyen arcátlan hazugságot. Ha ő azt mondta, hogy ez Halálszárny műve, akkor valóban a fekete borzalom támadt rá. - Mondj el mindent! Állapota ellenére a harcos azonnal hozzákezdett. Elmondta, hogyan közelítették meg a látszólag jelentéktelen kis csoportot. Talán felderítők lehettek. Torgus több törpöt, egy tündét és legalább egy varázslót látott. Könnyű préda, nevetségesen gyenge ellenfelek! Csak az az ember viselkedett bátran, aki élete feláldozásával ölte le a másik sárkányt. Torgus azonban még ekkor sem ijedt meg. A varázsló bosszantó cselekkel próbálkozott, de aztán eltűnt a harc forgatagában. Talán elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant. Az ork kiszemelte az egyik griffet, és már éppen le akart csapni rá, amikor Halálszárny megjelent. Torgus sárkánya megtagadta lovasa parancsát, és harcra kelt az óriással. Az ork nem volt gyáva, de azonnal látta: reménytelen szembeszállni a páncélos gigásszal. Újra és újra megparancsolta hátasának, hogy vonuljon vissza, de az csak akkor hallgatott rá, amikor elszenvedett sérülései végzetessé váltak. Torgus folytatta, és Nekros érezte, valóra válnak legrosszabb sejtelmei. Krüll információi helyesnek bizonyultak: a Szövetség Alexstrasza kiszabadítására készül. De az utálatos kis lény nem tudta - vagy ha tudta, elfelejtette megemlíteni -, hogy milyen hatalmas erőket fordítanak erre a célra. Az emberek véghez vitték a lehetetlent: szövetséget kötöttek az egyetlen hatalmassággal, melyet mindkét fél rettegett és tisztelt. - Halálszárny... Vajon mi lehet a páncélos rettenet feladata?

Torgusnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy a kis csapatot kémkedni, vagy az ork sárkánylovasok kicsalogatására küldték. A griff-szakasz valószínűleg egy nagyobb hadosztály előőrsét képezte. Egy hadosztályét, amely hamarosan megérkezik! Nekros hirtelen megértette, mi készülődik. Gyorsan megfordult és Torgus szemébe nézett. Erőt kellett vennie magán, hogy hangja ne remegjen. - Az invázió megkezdődött, de nem északról jön! Az emberek és szövetségeseik először bennünket akarnak elintézni! A harcosok elképedve néztek egymásra. Megértették, hogy sokkal nagyobb veszéllyel kell szembenézniük, mint azt bárki a Hordában képzelte. Nekros levonta a logikus következtetést. Az emberek váratlanul, nyugatról támadnak, könnyűszerrel elfoglalják Khaz Modan déli részét, és kiszabadítják, vagy megölik a sárkánykirálynőt. Így a leghatékonyabb fegyverétől megfosztott Horda megmaradt része északra, Sivárvidék környékére szorul vissza. Zordszirt bevétele után az emberek tovább nyomulnak északnak. Az ork seregek két tűz közé szorulnak. A délről és észak felől érkező csapatok közrefogják és megsemmisítik az ork erőket. Zuluhed őt tette meg a hegybe vájt támaszpont vezetőjének, neki kellett őriznie a rab sárkányokat. A sámán nem felelt üzeneteire, ami azt jelentette, hogy megbízott benne. Eddig valóban így is történt; mindent megtett, ami erejéből tellett, nem okozott csalódást. Eddig... - Torgus! Varrasd be a sebeidet, és aludj egy keveset! Szükségem lesz rád!

- Nekros... - Ez parancs! A parancsnok szemében izzó indulat még a harcost is visszarettentette. Torgus bólintott, és egy bajtársa segítségével elbicegett. Nekros ekkor a többiekhez fordult. - Gyűjtsétek össze a legfontosabb felszerelést, és rakodjátok fel a szekerekre! Tegyétek a tojásokat rekeszekbe, szalma közé, és tartsátok őket melegen! - Kis szünetet tartott, hogy összeszedhesse gondolatait. - Készüljetek fel arra, hogy leöljétek azokat a sárkánynövendékeket, melyek még túl vadak ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a parancsnak! A harcosok rémült értetlenséggel meredtek rá. - Leöljük a növendékeket? Hiszen szükségünk... - Arra van szükségünk, amit gyorsan mozdítani tudunk. Fel kell készülnünk a legrosszabbra! - Milyen legrosszabbra? - dünnyögte az egyik ork. - Arra, hogy nem leszek képes végezni Halálszárnnyal... Most már mindenki úgy nézett rá, mintha második fejet növesztve ogrévé változott volna. - Végezni Halálszárnnyal? Nekros nem válaszolt. Előkerítette a főfoglárt, azt az orkot, aki legtöbbet segített neki a sárkánykirálynő ellátásában. - Te ott! Velem jössz! Meg kell találnunk a módját, hogyan mozdítjuk meg az anyát! - Nekros! Ki akarod üríteni Zordszirtet, és az ingóságokkal együtt északra akarsz vonulni? - Igen... - Követni fognak bennünket! Halálszárny nem adja fel! A falábú ork dühösen horkantott. - Megkaptad parancsodat, teljesítsd! Vagy rettenthetetlen harcosok helyett gyáva peonokkal vagyok körülvéve? Ez hatott. Az orkok elhallgattak, kihúzták magukat. Nekros rokkant volt, de tekintélyét senki

sem merte kikezdeni. Nem volt más választásuk, engedelmeskedniük kellett, bármennyire is őrültnek tűnt a terve. Nekros keresztülfurakodott a körülötte állókon; gondolatai már máshol jártak. Igen, feltétlenül szabad ég alá kell helyeznie a sárkánykirálynőt. Talán a barlang elé... Ugyanazt a taktikát fogja alkalmazni, amit az emberek vetettek be ellene. Csalit állít. A biztonság kedvéért a tojásokat el kell juttatnia Zuluhedhez. A Horda hasznukat veszi majd. Kezét a Démonlelket tartalmazó erszénybe csúsztatta. Már régen szerette volna megtudni, mire képes a titokzatos talizmán. Most ennek is elérkezett az ideje... ***** Rónint a hajnal derengése ébresztette fel mély álmából. Erőlködve felkönyökölt, körülnézett. Vajon hol lehet? Erdő. Nem a fogadó, amelyről álmodott, ahol Veréza meg ő arról beszélgettek, hogy... Felébredtél! Remek. A szavak váratlanul csattantak az agyában. Rémülten talpraugrott és körbefordult. A hang forrását kereste, de végül megértette, mi történt. Kitapogatta az apró medált, melyet előző este Halálszárnytól kapott. A nyakában lógott. A közepébe ágyazott füstös kristály halvány fénnyel csillogott. Miközben a követ bámulta, eszébe jutottak az előző nap eseményei. Emlékezett az ígéretre, melyet a sárkány tett. Mert veled leszek, és irányítalak utadon... - Hol vagy? - kérdezte fennhangon. Másutt, felelte Halálszárny. De ugyanakkor veled is vagyok... Rónin megborzongott, és töprengeni kezdett. Miért fogadta el a sárkány ajánlatát? Miért, miért! Mert nem volt más választása.

- Most mi lesz? Felkel a nap. Indulnod kell... A mágus kelet, felé fordult, a terepet kémlelte. Sziklás, kietlen tájat látott. Eszébe jutottak a térképek, és megértette, valahol a közelben van Zordszirt, a hegy, ahol az orkok a sárkánykirálynőt fogva tartják. Halálszárny hosszú gyaloglástól kímélte meg azzal, hogy ilyen messzire elhozta. Ha összeszedi magát, kéthárom nap alatt eléri Zordszirtet. A legrövidebb úton indult el, de Halálszárny megállította. Nem abba az irányba kell menned. - Miért nem? Ez az ösvény egyenesen a hegyekbe vezet. És az orkok karjai közé, emberfia. Ostoba! - Merre menjek? Nézd... A varázsló szeme előtt hirtelen egy kép jelent meg. A közvetlen környezetét látta maga előtt. Alig volt ideje megszokni az elképesztő látványt, a kép máris mozogni kezdett. Először csak lassan, majd egyre gyorsabban haladva mutatta az utat. Átvágott az erdőn, és nekiszaladt a sziklás területnek, ahol széles köröket írva, és erre-arra cikázva száguldott fel a hegyoldalon. Meredélyek és hasadékok suhantak el mellette, fák elmosódott alakját hagyta messze maga mögött. Róninnak meg kellett kapaszkodnia a legközelebbi fában, hogy le ne döntse lábáról a tudatában tomboló látomás. A dombok egyre magasabbra hágtak, egyre ijesztőbbnek hatottak. A kép végül felkúszott a hegy oldalán. A száguldás csak akkor lassult, amikor a távolban feltűnt egy sziklaorom. A varázsló bizonytalansága ellenére is érezte, milyen erősen vonzza magához az a hely. Az orom lábánál látótere olyan hirtelen emelkedett az ég felé, hogy majdnem felbukott. A látomás tovább emelkedett, mutatva, hol vetheti meg lábát, kezét, és hol tarthat

pihenőt. Egyre feljebb jutott, míg végül egy barlang keskeny bejáratához ért. A látomás hirtelen szétfoszlott. Rónin ismét a fák között találta magát. Ez az út. Az egyetlen út, mely célodhoz vezet. - De ez sokkal hosszabb, és járhatatlan vidéken visz! - A sziklafal megmászására nem is akart visszagondolni. Az utat, melyet a sárkány a legjárhatóbbnak ítélt, mágusi képességei ellenére is félelmetesnek találta. Segítek. Nem mondtam, hogy az egész utat gyalogszerrel kell megtenned. - De... Ideje indulnod, sürgette a hang. Rónin - pontosabban a lába - engedelmeskedett a parancsnak. A kényszerű menetelés csak néhány másodpercig tartott, de elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a varázslót engedelmességre bírja. Mikor végre visszanyerte uralmát saját teste felett, ellenvetés nélkül ment tovább. Halálszárny megmutatta neki, milyen szoros kapcsolat van kettejük között; nem kívánt belőle újabb ízelítőt. A sárkány nem szólt többet, de Rónin tudta, Halálszárny folyamatosan tudatának mély fodraiban lakozik, és figyeli minden mozdulatát. A fekete óriás Rónin feletti uralma mégsem volt határtalan. Úgy tűnt, a mágus gondolatai rejtve maradtak előtte, különben nem lett volna elégedett rabszolgájával, Rónin ugyanis azon töprengett, hogyan szabadulhatna meg befolyása alól. Furcsa módon a mágus előző este készséggel hallgatta Halálszárny szavait, őszintén hitte, hogy a sárkány valóban ki akarja szabadítani Alexstraszát. Most azonban tisztábban látta, mi a valóság. Kétség sem fért ahhoz, hogy Halálszárnynak nem fűződik érdeke első számú ellenfele kiszabadulásához,

hiszen a háború folyamán vörös rokonait ő maga pusztította legnagyobb számban. Erre a kérdésre csak beszélgetésük vége felé adott választ: - Alexstrasza ivadékait az orkok nevelték fel, ember fia. Pusztításra, és gyűlöletre tanították őket kölyökkoruk óta. Anyjuk szabadulása nem változtatott volna azon, hogy ők mivé lettek. Továbbra is az orkokat szolgálták volna. Azért pusztítom őket, mert nincs más megoldás. Érted? Abban a pillanatban Rónin valóban értette is. Minden, amit megmentője mondott, igaznak hatott. De most, néhány órával később, más fényben látta beszélgetésüket, és kétségei voltak afelől, hogy valóban az igazat hallotta-e. Halálszárny akár igazat is mondhatott, de ez nem jelentette azt, hogy cselekedeteinek nem voltak más, sötét indítékai is. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha egyszerűen leveszi a nyakából és eldobja a medált. Ez azonban nem kerülte volna el Halálszárny figyelmét, aki ha akarta, a medál nélkül is könnyedén megtalálhatta. Tisztában volt a sárkány képességeivel, és azt sem vonta kétségbe, ha Halálszárnyat arra kényszerítené, hogy visszatérjen Khaz Modanba, nem ugyanazt a segítőkész, önfeláldozó bajtársat látná viszont, akit este megismert. Jobb ötlet híján folytatta útját a hegyek felé. Csak most szembesült a ténnyel, hogy az élelmet és még a legszükségesebb felszerelést is nélkülözi. Mindene a tengerbe veszett a szerencsétlenül járt Molokkal és a griffjükkel együtt. Halálszárny nem látta szükségesnek, hogy ellássa őt. Nyugodtan folytatta útját. Halálszárnynak valamiért az volt az érdeke, hogy elérje célját. Maga sem tudta hogyan, mégis biztos volt abban, hogy sikerülni fog.

Miközben tovább kaptatott az egyre sziklásabb, vadabb vidéken, gondolatai Verézára terelődtek. A tünde példás odaadással teljesítette kötelességét, de most már biztosan visszafordult - ha egyáltalán túlélte a támadást. A gondolatra, hogy a gárdista talán nincs már életben hirtelen gombóc nőtt a torkába. Megbotlott, és majdnem hasra esett. Nem, túl kellett élnie, és ha egy kis esze volt, akkor visszatért az övéi közé. Talán ezt tette... Megtorpant, hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy visszaforduljon. Attól tartott, hogy Veréza nem követte a józan ész parancsát. Az amúgy keményfejű Falstadot talán még arra is rá is tudta venni, hogy Zordszirt felé repítse. Ha valóban épségben került ki a légi csatából, könnyen elképzelhető, hogy a nyomában van, és hamarosan utoléri. A varázsló egy lépést tett nyugat felé... Ember... Rónin hangtalanul szitkozódott. Honnan tudta meg azonnal? Talán a gondolataiban is olvas? Emberfia... ideje, hogy megpihenj kissé, és egyél valamit... - Nem... nem értem mire gondolsz. Megálltál. Bizonyára vizet és élelmet keresni indultál. - Igen. - Nem lett volna ajánlatos megmondani az igazat. Nem messze megtalálod. Menj tovább keletnek. Irányítalak. Rónin nem ellenkezett. Az éles kövek között botladozva haladt, és hamarosan megpillantott egy kisebb ligetet. Megcsodálta a szívós növényeket, melyek még Khaz Modan talajában is képesek voltak gyökeret ereszteni. A fák között megleled, amire vágysz. Bármennyire is szerette volna, Halálszárnynak nem mondhatta el, valójában mire vágyik, de valamivel jobb kedvre derülve ment tovább. Most

érezte csak, milyen éhes és szomjas is valójában. Néhány perc pihenő sem árt majd... A fák nem nőttek magasra, de remek árnyékot adtak. Rónin a kis tisztásra lépett és körülnézett. Valahol pataknak, vagy más vízforrásnak kellett lennie a közelben, és talán gyümölcsöt is talál. Mi mást nyújthatott volna Halálszárny a távolból? Egy valóságos lakomát. A tisztás közepén a legkülönfélébb ételekkel megrakott asztal állt. Sült nyúl, friss kenyér, gyümölcs és egy kulacsban hűs víz. Egyél! Rónin jó étvággyal falatozni kezdett. A remekül elkészített nyúlhús még forró volt, mintha éppen most húzták volna le a nyársról, a kenyér ropogós héja omlós belsőt takart. A varázsló szomjasan kiitta a kulacs tartalmát. Amikor elvette a szájától, érezte, hogy ismét tele van. Megértette, Halálszárny gondoskodik arról, hogy mindene meglegyen. Legalábbis addig, amíg teljesíti parancsait. Ha nem is ilyen pompás lakomát, valamilyen ételt ő is képes lett volna elővarázsolni, de ez megcsappantotta volna erejét, amire később, valamilyen harc során biztos szüksége lesz. Ahogy befejezte az ebédet, Halálszárny ismét megszólalt. Jóllaktál? - Igen... Köszönöm. Ideje továbbindulni. Az utat magad is tudod. Rónin valóban tudta, minden részletre emlékezett. Mivel nem tehetett mást, engedelmeskedett. Csak annyi időre állt meg, hogy visszanézzen nyugatra. Bízott benne, se Veréza, se Falstad nem jár a nyomában. Ketten - Duncan és Molok - már meghaltak az ő küldetése miatt. Így is túl sok halál terhelte a lelkét, nem akart több áldozatot. Az idő gyorsan telt, a verőfényes délutánt esti szürkület váltotta fel. Mire a nap a nyugati látóhatár

szélére ült, Rónin ismét elbizonytalanodott. Vajon Halálszárny jó utat mutatott neki? Egész nap nem látott ork őrszemeket és sárkányokat. Ennek két magyarázata lehetett: vagy az orkok függesztették fel az őrjáratozást, vagy ő tett elképesztően nagy kerülőt. A nap tovább süllyedt. Róninnak a vacsorától sem lett jobb a kedve. Az egyre sűrűsödő sötétben megpróbálta betájolni magát. A hegyek túlságosan messze voltak. Több napig tart majd, míg eljut a lábukhoz, és a megmászásuk sem lesz gyerekjáték. Talán Halálszárny el tudja magyarázni, hogyan képzelte ezt az egészet... Megragadta a medált, és szemét a távoli hegyeken nyugtatva hangosan megszólalt. - Beszélnem kell veled! Beszélj... - Azt mondtad, hogy ez az út a hegyekhez vezet engem. De még ha így is van, tovább fog tartani a dolog, mint gondolod. És nincs sok időm... Vagy talán arra számítottál, hogy gyorsabban fogok haladni? Így, gyalogosan? Nem így kell megtenned az egész utat. A látomás, melyet küldtem neked, arra szolgált, hogy sose érezd úgy, eltévedtél. - Akkor hogyan fogom elérni a hegyet? Türelem. Hamarosan elérnek téged. - Kik? Az lenne a legjobb, ha ott maradnál, ahol most vagy. - De... - Rónin érezte, hogy Halálszárny már nem hallja. Ismét erős késztetést érzett arra, hogy leszakítsa nyakából a medált, és a kövek közé hajítsa. De mire volna ez jó? Kiszolgáltatott helyzetben van, és mindenképpen el kell jutnia az ork birodalom határáig.

Vajon kiről beszélt Halálszárny? Hirtelen furcsa hang ütötte meg fülét. Először azt gondolta, hogy sárkánytól származik; egy rettenetes emésztési zavarokkal küzdő sárkánytól. Hiába meresztette a szemét a fekete égre, semmit sem látott. Azután halvány fényre lett figyelmes, amely nem túl magasan, majdnem pontosan a feje felett izzott. Azt hitte, hogy Halálszárny csapdába ejtette, és az orkok kezére juttatta. A rövid villanás nem lehetett más, mint egy ork harcos fáklyájának, vagy valami világító kristálynak a fénye. Rövid töprengés után megidézett egy varázst. Elhatározta, nem adja fel, utolsó leheletéig harcolni fog, bármilyen reménytelen is helyzete. A fény ismét felvillant, de most hosszabb időre. Megvilágította Rónint, aki így tökéletes célpontot nyújtott az ismeretlen, és igen illetlen hangokat hallató szörnyetegnek, mely a feje felett körözött a fekete égen. - Mondtam, hogy itt van! - Én mindvégig tudtam! Csak azért világítottam meg, hogy te is láthasd! - Hazugság! Én tudtam, és nem te! Én tudtam, és nem te! A fiatal varázsló értetlenül, bosszúsan ráncolta homlokát. Miféle sárkány vitatkozik saját magával ilyen idétlen, vékony hangon? - Vigyázz a lámpára! - csattant fel az egyik hang. A fénycsóva megingott, és Róninról a magasba szökött. Egy pillanatra hatalmas, ovális alakot világított meg az égen, majd az alak hátuljára ugrott, ahol a varázsló valami füstölgő, morgó és böfögő hangokat hallató dolgot látott, mely az ovális alak kicsúcsosodó végén jókora propellert forgatott. Egy léggömb! Rónin csodálkozásában majdnem felkiáltott. Egy zeppelin! A háború során egyszer már látott ehhez hasonlót. Az elképesztő szerkezet olyan hatalmas,

gázzal telt zsákból állt, mely képes volt felemelni egy szekeret, valamint két-három harcost is. A háborúban az ellenséges állások megfigyelésére használták szárazföldön és a tengeren is. Rónint nem a leleményes szerkezet létezése lepte meg, hanem az, hogy varázslat helyett különös, olajjal és vízzel működő masinákkal hajtották őket. A masina megépítéséhez és üzemeltetéséhez sem volt szükség mágiára. A levegőben civakodók megbékéltek egymással; a fény visszatért a varázslóra. A léghajó utasai nyilvánvalóan nem szerették volna szem elől veszteni. Az elképedt mágus csak ekkor látta, kik ülnek a léghajó hordozórekeszében, melyik faj elég leleményes és őrült ahhoz, hogy egy ilyen elképesztő ötletet megvalósítson. Goblinok. És a goblinok a Hordát szolgálták! Nem teketóriázott tovább, a legközelebbi sziklák felé rohant. Azt remélte legalább annyi időre megbújhat, míg kigondolja, melyik varázslat volna hatékony repülő hajó ellen. Ekkor ismerős hang szólította meg. Maradj! - Nem maradhatok! Goblinok találtak rám! Légi hajóval őrjáratoznak errefelé! Riasztják az orkokat! Nem mozdulsz! Rónin lába ismét felmondta a szolgálatot; Halálszárny átvette az uralmat felette. A varázsló, bár a másik irányba akart menni, lassan elindult vissza, a fenyegető ballon és még fenyegetőbb legénysége felé. A léghajó egészen alacsonyra ereszkedett, alja majdnem a varázsló fejét érte. Valaki kötéllétrát dobott ki a fedélzetről, mely alig hajszálnyira kerülte el Rónint. A hajód előállt, közölte Halálszárny.

Tizenkettő

P

restor nagyúr megkoronázása szinte bizonyosnak látszik - szólt a gömbben halványan kivehető alak. Majdnem hihetetlen meggyőző képességgel rendelkezik. Igazad volt, nincs más magyarázat, varázslónak kell lennie. Krázus titkos kamrájában ült, és a gömböt figyelte. - Hihető bizonyítékra lesz szükségünk, ha meg akarjuk győzni a királyokat. Napról napra ellenségesebbek a Kirintórral szemben... És ez is csak a leendő király mesterkedésének eredménye lehet. Az idős nő halvány mása bólintott. - Már figyeljük, de gondot okoz, hogy Prestor képes kicsúszni a köré font gyűrűkből. Bármilyen módon is figyeljük jelenlegi lakhelyét, a király nyári villáját, képes észrevétlenül ki- és bejárni. - Hogyan? - Nem tudjuk. Ami még rosszabb, a kastélyt félelmetes varázsok hada őrzi. Drendennel majdnem végzett egy rejtett csapda. A tény, hogy a dörgő hangú, szakállas mágus majdnem áldozatául esett Halálszárny csapdájának, megdöbbentette Krázust. Drenden elvesztése komoly érvágás lett volna e válságos időben. - Elővigyázatosnak kell lennünk a jövőben állapította meg. - Hamarosan újra beszélünk. - Mire készülsz, Krázus? - A fiatal nemes múltját fogom fürkészni. - Gondolod, hogy találsz valamit? A csuklyás varázsló megvonta a vállát.

- Csak reménykedhetünk. Krázus szétfoszlatta a képet, majd merengve hátradőlt. Sajnálta, hogy félre kell vezetnie társait, még ha saját érdekükben is teszi. Tudatlan vizsgálódásuk Halálszárny “emberi" intrikáiban legalább leköti a fekete szörny figyelmét, s így ő talán nagyobb mozgásteret kap. Csak remélhette, hogy a többiek nem kockáztatnak olyan felelőtlenül, mint Drenden tette. A Kirintórnak minden erejére szüksége lesz, ha a többi királyság ellene fordul. Maligosnál tett látogatása kevés sikerrel járt. Az öreg csak annyit ígért, hogy meggondolja a dolgot. Nem sikerült meggyőznie arról, hogy azonnal kell cselekedniük. Pedig... Talán ez az utolsó esélyük arra, hogy megállítsák Halálszárnyat. Egyetlen reménye maradt. - Meg kell tennem... Fel kellett keresnie a többi sárkányurat, a többi elementált. Ha őket, vagy legalább egyiküket sikerül meggyőznie, talán Maligos is melléjük áll. Mivel az Álmok Hercegnőjét nehéz lett volna megtalálni, Krázus úgy vélte, az Idő Fejedelmét kell felkeresnie, azt a sárkányurat, akinek szolgái már többször visszautasították kéréseit. Nem ülhetett tétlenül, újra meg kellett próbálnia a kapcsolatfelvételt. Felállt és polcához lépett. Mesterségének valamennyi kellékét itt tartotta. A különféle anyagok, vegyületek és mágikus erejű tárgyak nem csak irigységet és csodálatot keltettek volna a Kirintór tanácsosai körében, de gyanút is. Kellemetlen kérdéseket tettek volna fel, és Krázus nem akarta, hogy kiderüljön, milyen régóta műveli a mágiát.

Egy kis üveget vett elő, melyben egyetlen száraz virág volt. Az Eonrózsa. Az egész világon csupán egyetlen olyan hely volt, ahol termett. Ezt a szálat Krázus szakította le hajdani szerelme számára, és akkor vette magához ismét, amikor az orkok lerohanták fészküket, és elhurcolták a királynőt. Az Eonrózsa... Az öt különböző színű szirom aranyló porzót zárt közre. Krázus felnyitotta az üvegcsét, beleszagolt. A gyenge illat ifjúkorának emlékeit idézte. Rövid habozás után benyúlt, és óvatosan kiemelte a hervadt virágot, amely érintésére életre kelt, és visszanyerte legendás ragyogását. Tűzpiros, smaragdzöld, jégezüst, tengerkék, éjfekete. A színek ilyen ragyogásáról a közönséges festők csak álmodni tudnak. Nem volt a rózsához fogható szépség a világon, és nem volt virág a nap alatt, melynek illata ehhez a varázslatos lehelethez fogható lett volna. Krázus a lélegzetét visszatartva szétmorzsolta a szirmokat. A másik kezével felfogta a lepergő szemcséket, majd a tenyerében és ujjaiban szétáradó bizsergésre ügyet se vetve a feje fölé emelte, és mágikus szavakat mormolva a padlóra szórta a rózsa maradványait. A szemcsék, ahogy leértek, azonnal homokká változtak. Homokká, melynek szemei sokasodni kezdtek. A homok szétterült a padlón, majd lassan megtöltötte a kis szobát, mindent beborított, és... És Krázus hirtelen egy végtelennek tűnő, sivatag közepén találta magát. Ezt a sivatagot ember sosem láthatta, és Krázus is először járt itt. Ahogy körbenézett, leomlott falakat, kormos szobrokat, rozsdás fegyvereket látott. Elakadt a lélegzete, amikor a közelben megpillantott egy csontvázat. A

lény, amíg élt, akkora szárnyas óriás lehetett, hogy még a legnagyobb sárkány is eltörpült volna mellette. A teret épületek osztották fel, melyek első látásra akár egy elpusztult civilizáció maradványai is lehettek volna, Krázus azonban megállapította róluk, hogy különböző népek mestereinek műveit, vagyis a művek maradványait látja. Egy düledező, jellegzetesen léguraföldi torony árnyékában olyan kupolás építmény roskadozott, amilyet a törpök szoktak csinálni. Kissé távolabb egy beszakadt tetejű, oszlopos templomcsarnok állt, mely az elveszett királyság, Azeroth építészeti stílusát idézte. Hátrafordulva Krázus komor, zömök épületet pillantott meg, mely egykor valami magas rangú ork vezér palotája lehetett. Az egyik homokdűne taraján több tucatnyi ember szállítására alkalmas hajó gubbasztott; tatja a homokba fúródott. A hullámvölgyben Viharvárad első királyának idejéből származó légiós páncélok hevertek, melyek fölött egy tünde pap megdőlt szobra mondott végső imát. A látvány abszurd és megdöbbentő volt. Krázus révetegen állt egy homokbucka tetején, és hosszú ideig nem mozdult. Olyan érzése támadt, mintha egy rettenetes istenség gyűjteményét látná - és nem is tévedett nagyot. A tárgyak egyike sem tartozott ehhez a birodalomhoz, ahol az idő kezdete óta egyetlen faj, egyetlen civilizáció sem volt képes megvetni lábát. A szeme elé táruló látványosságok megszámlálhatatlanul sok évszázad munkájának eredményeként kerültek ide a világ minden tájáról. Különös idegesség áradt szét benne, de várt. Semmi sem mozdult, semmi sem adta jelét annak, hogy valaki felfigyelt megjelenésére. Türelme, melyet az elmúlt hét eseményei amúgy is erősen igénybe vettek, végül

elfogyott. Tekintetét egy félig ember, félig bika alakot ábrázoló szoborra szegezte, amelynek előrenyújtott bal keze mintha távozásra szólította volna fel a betolakodót. - Tudom, hogy itt vagy, Nozdormu! Érzem! Beszélnem kell veled! Ahogy elhallgatott, szél kerekedett, felkavarta a homokot. Dühöngő homokviharban találta magát. A szél úgy üvöltött, hogy be kellett fognia a fülét. A vihar fel akarta kapni, és messzire hajítani, de fizikai és mágikus erejét latba vetve ellenállt. Nem fogják kitenni a szűrét! Legalábbis azelőtt nem, hogy végighallgatták volna! Végül úgy tűnt, a homokvihar is felismerte, hogy ilyen könnyen nem lehet eltántorítani. Távolabb lebbent, és mérgét az egyik dűnére zúdította. A homokból tölcsért emelt, amely lassan megváltoztatta az alakját, sárkányszerűvé változott. A porszárnyú fantom legalább akkora volt, mint Maligos. Folyamatosan növekedett; a barna homok lassan aranylóvá változott. A szél elült, de a homok - vagy aranyszemcsék nem hullottak szét. A gigantikus sárkány teste egyre határozottabban rajzolódott ki az ég kékje előtt. A lény tovább csapkodott szárnyával, a nyakát nyújtogatta. Szemhéja felpattant, alóla a nap színéhez hasonlatos, drágakőként ragyogó szem tűnt elő. - Korialstrasz... - sziszegte a homokszemcsékből testet öltött behemót. - Hogy merészeled pihenőmet zavarni? Hogy merészeled békémet háborgatni? - Úgy, hogy nem maradt más választásom, Idő Fejedelme!

-A hangzatos címek nem csillapítják haragomat. Menj el, menj el! - A drágakő szem felizzott. Azonnal! - Nem! Nem, amíg nem beszélek veled a közelgő veszélyről, amely a sárkányokat fenyegeti! Ami minden lény létét fenyegeti! Nozdormu dühösen horkantott. Homokfelhő borította el Krázust, de számított erre, és már korábban megidézte a varázst, mely megvédelmezte, így csak elő kellett hívnia, és a homokszemek elkerülték. Sosem lehetett tudni, hogy Nozdormu birodalmában milyen varázs rejlett egy-egy homokszemben. Egyetlen egy is elég lett volna ahhoz, hogy a Korialstrasz nevű sárkány életét és történetét véglegesen meg nem történtté tegye. Krázus egyszerűen megszűnt volna létezni, és senki, még szeretett úrnője sem emlékezett volna rá. - Azt mondod sárkányok? Az meg mi módon érintene téged? Én egyetlen sárkányt látok itt, az pedig nem Krázus, a halandó varázsló! Távozz! Visszatérnék gyűjteményemhez! Már így is túl sok időmet vesztegetted el! Nozdormu hatalmas szárnyát védőn a bikaember fölé borította. - Oly sok minden vár összegyűjtésre, oly sok mindent kell rendszerezni... Krázust hirtelen elöntötte a felháborodás. Itt állt előtte az öt elementál legnagyobbika, akinek lényén maga az idő folyt keresztül, és a sárkány nem foglalkozott se a jelennel, se a jövővel. Féltve őrzött gyűjteményén és a múlton kívül semmi sem érdekelte. Szolgáit azzal a paranccsal küldte szét a világba, hogy gyűjtsenek össze számára mindent, amit csak találnak. És miért? Csak azért, hogy eltemethesse magát abban, ami régen történt, és ne kelljen

odafigyelnie arra, ami most van, vagy esetleg lesz. Mindezt annak érdekében tette, hogy a maga módján - akárcsak Maligos - elterelje figyelmét az idő múlásáról és fajtája végső pusztulásáról. - Nozdormu! - kiáltotta Krázus, hogy ismét magára terelje a csillogó homokóriás elkalandozó figyelmét. - Halálszárny életben van! Döbbenten látta, hogy Nozdormura a legkisebb hatással sincs a rettentő hír. Az aranybarna behemót tüsszentett egyet, újabb homokfelhőt küldve vendége felé. - Igen? És? Krázus hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. - Te tudtad? - Ez a kérdés nem érdemel választ. Most pedig, ha nincs más, amivel tovább bosszanthatnál, ideje menned. - A sárkány felszegte fejét, drágakő szeme felizzott. - Várj! - A varázsló, félredobva minden büszkeséget, vadul integetni kezdett, hogy ismét magára vonja Nozdormu figyelmét. Megkönnyebbülésére a sárkány megállt, és kis időre visszatartotta a varázst, melyet azért idézett meg, hogy megszabaduljon kellemetlen látogatójától. - Ha tudod, hogy a fekete sárkány él, azt is tudod, mire készül! Képes vagy ezt figyelmen kívül hagyni? - Mint minden, ami valaha létezett, még Halálszárny is beleolvad majd az időbe... és részévé válik... gyűjteményemnek... - De ha szövetkeznénk... - Eleget hallottam. - A sziporkázó homoksárkány felemelkedett a talajról. A sivatag úgy háborgott, mint a viharos tenger. A gyűjtemény egyes darabjait magával ragadta a szél. A tárgyak egy darabig köröztek a levegőben, aztán a hatalmas alaknak

csapódtak, és beolvadtak testébe. - Hagyj magamra... A szélvihar lassan körülzárta Krázust, aki bármit is tett, ezúttal képtelen volt talpon maradni. Hanyatt esett a homokon, aztán tovább bukfencezett. A megvadult szél könyörtelenül elsodorta. - Én mindannyiunk jövője érdekében jöttem! kiáltotta még Krázus. - Nem kellett volna idejönnöd, és megzavarnod nyugalmamat. Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd... Az lett volna a legjobb... Forogjon vissza az idő! Széles homokoszlop robbant ki a földből, és elnyelte a védtelen varázslót. Krázus nem látott mást, csak a sűrű homokfüggönyt, amely egyre szorosabban fogta körül, egyre kevesebb levegőt engedve tüdejébe. Megpróbált varázslattal kiszabadulni a fogságból, de egy elementál hatalmával szemben eltörpült mágikus ereje. A levegőtől megfosztott Krázus végül engedett. Elhagyta eszmélete, teste elernyedt... Elképedve látta, hogy az Eonrózsa szirmai minden hatás nélkül hullnak szentélye padlójára. A varázslatnak működnie kellett volna, Nozdormunak, az Idő Fejedelmének birodalmába kellett volna repítenie őt. Maligos a mágia megtestesülése volt, Nozdormu az időt és az időtlenséget jelképezte. Az öt elementál leghatalmasabbika volt; fontos szövetséges lett volna, különösen akkor, ha Maligos mégis úgy dönt, hogy az őrületben keres menedéket. Nozdormu nélkül Krázus sikerének esélyei erősen megcsappantak. Letérdelt, és összeszedte a szirmokat, majd megismételte a varázst. Hiába, csak annyit ért el, hogy megfájdult a feje. Hogyan

lehetséges ez? Hiszen mindent jól csinált! A varázslatnak működnie kellett volna... Vagy lehet, hogy Nozdormu megneszelte, hogy fel akarja keresni őt? Talán valamilyen mágikus őrt állított, hogy távol tartsa látogatóját a homokbirodalomtól? Dühödten átkozódott. Nem kereshette fel Nozdormut, a megmaradt, halvány remény is szertefoszlott. Így meg sem próbálhatja segítségül hívni a sárkányhatalmasságot, s csak az Álmok Hercegnője marad, az elementálok közül a legkevésbé megközelíthető, az egyetlen, akivel hosszú élete során egyszer sem találkozott még. Fogalma sem volt arról, hogyan keresse fel; úgy tudta, Hiszéra nem ezen a világon él, számára az álmok képezték a valóságot. Számára az álmok képezik a valóságot... Kétségbeesett ötlete támadt. Ha valaki mástól hallja, biztos felnevet. Milyen szánalmas, milyen nevetséges gondolat! De... Mi más választása maradt? A polchoz lépett, és előkeresett egy fekete fiolát. Hamar megtalálta, pedig több mint egy évszázada nem használta. Akkor azért vette igénybe, hogy megölje a látszólag elpusztíthatatlant. Most azonban csak kölcsön kívánta venni kis időre az anyag egyik gonosz képességét. Csak el ne mérje az adagot... Három csepp egy villám hegyén - ennyi is elég volt ahhoz, hogy megölje Mantát, a mélyben lakozó behemótot. Három csepp leterítette a lényt, mely egy sárkánynál tízszer nagyobb, és erősebb volt. Halálszárnyhoz hasonlóan Mantáról is azt hitték, hogy megállíthatatlan. Krázus felkészült rá, hogy bevegye a folyadékot. - A legmélyebb álmok benned laknak... - mormolta halkan. Itt kell lenned, máshol nem lelek rád. Egy másik polcról leemelt egy mérőedényt, egy csészét és egy üveg színtiszta vizet. Egy korty vizet

mért ki a csészébe, majd kinyitotta a fiolát, és a csésze fölé emelte. Három csepp kellett, hogy Mantával másodpercek alatt végezzen. Vajon hány cseppre van szükség, hogy elindítsa őt ezen a csalóka úton? Álom és halál... Közelebb állnak egymáshoz, mint azt sokan gondolnák! Krázus visszatette a fiolát a helyére, és felemelte a csészét. - Kerevet - mormolta. - Egy kerevet lenne a legmegfelelőbb. Még be sem fejezte a mondatot, egy kerevet jelent meg a semmiből. Puha párnáira Léguraföld királya is szívesen leheveredett volna. Jól fogok aludni rajta, gondolta Krázus. Talán fel se kelek róla többé... Elhelyezkedett fekhelyén, majd szájához emelte a csészét. Mielőtt felhajtotta az elixírt, amely talán örök álomra szenderíti, a sárkány, aki időtlen idők óta emberi alakban élt, még egy utolsó köszöntőt mondott: - Rád emelem poharam, Alexstraszám, mindig csak rád! ***** - Valaki itt vert tanyát, semmi kétség - állapította meg Veréza a földet nézve. - Egyikük ember volt... a másikról nem tudom bizonyosan. - Áruld el, honnan látod a különbséget? - kérdezte Falstad értetlenül. Ő nem tudta megkülönböztetni a nyomokat. Valójában a felét sem látta annak, amit a tünde. - Nézd. Ez itt egy csizma nyoma - mutatott Veréza egy ívelt mélyedésre a puha földben. - Ilyen csizmát emberek hordanak. Szoros, kényelmetlen viselet. - Értem. És a másik, amit nem ismersz? A gárdista felegyenesedett.

- Hát, annyit mondhatok, hogy sárkánynak nyoma sincs, de... Olyan nyomokat, amilyenek ott vannak, még sosem láttam. A törp minden tőle telhetőt megtett, hogy megértse és meglássa, amiről Veréza beszél, és tovább tanulmányozta a talajt. - Ezekre a furcsa barázdákra gondolsz talán, tünde hölgyem? A nyomok ugyan nem alkottak egyetlen összefüggő csapást, mégis abba az irányba mutattak, ahol az ember - bizonyára Rónin - valamikor állt, vagy ült. A barázdákon kívül azonban nem látszott se láb, se paták nyoma. Veréza csak azzal tudta magyarázni a látottakat, hogy talán egy levegőben lebegő lény haladt el arra, ami maga után vonszolt valamit. - Ezzel nem jutottunk közelebb! - Falstad nyakon ragadta Krüllt. A goblin kezeit a háta mögött kötötték össze, a derekára kötelet csavartak, aminek másik végét a griff nyakára hurkolták. Veréza és Falstad az óvintézkedések ellenére tartott attól, hogy a ravasz teremtés valahogy meg fog szökni tőlük. A törp figyelmét Krüll egyetlen mozdulata sem kerülte el - Szóval? Ezt hogyan magyarázod? Úgy látom, körbekörbe vezetsz bennünket! Azt is kétlem, hogy egyáltalán láttad a varázslót! - Láttam, láttam, tényleg! - Krüll szélesen vigyorgott, talán hogy meggyőzze fogvatartóit őszinteségéről. Nem járt sikerrel. - Le is írtam a külsejét, emlékszel? Tudod, hogy láttam, tudod! Veréza észrevette, hogy a griff az avarban szaglászik. Kardjával a levelek közé túrt, és hamarosan talált is valamit. Pengéje végén üres bőrtömlő csüngött. Megszagolta; orrát mennyei bor illata csapta meg. Behunyt szemmel, az ínyencek élvezetével ízlelgette az aromát. Falstad félreértette arckifejezését. - Nagyon büdös? Nem lehet más, mint ork sör!

- Épp ellenkezőleg, ilyen fenséges illattal még Kveltalasz királyának asztalánál sem találkoztam! Akármilyen bor volt ebben a tömlőben, messze felülmúlt mindent, amit valaha is volt szerencsém kóstolni. - És ebből milyen következtetést vonhatunk le? - Nem tudom, de az az érzésem, hogy Rónin itt járt. -Veréza a földre ejtette a tömlőt. Falstad azonban még mindig kételkedett. - Tünde hölgyem, nem lehetséges, hogy csak annyira szeretnéd, hogy igaz legyen, hogy már el is hiszed? - Meg tudnád mondani, hogy ki más járhatott itt, az erdő közepén, olyan bort kortyolgatva, melyet egy király is megirigyelne? - Hmm! A sötét úr. Azután, hogy kiszívta a velőt pártfogolt varázslód csontjaiból! A szavak hallatán Verézának elszorult a torka. - Nem - rázta meg a fejét. - Halálszárny nem azért hozta idáig, hogy egyszerűen felfalja! - Talán igazad van - felelte tűnődve Falstad, akinek ujjai még mindig a goblin nyakát szorongatták. - De ha az éj leszálltáig szeretnénk valameddig eljutni, indulnunk kellene. A tünde Krüll torkának szegezte pengéjét. - Előbb ki kell találnunk, mit tegyünk vele. - Ez nem lehet kérdés! Vagy magunkkal visszük, vagy ha úgy döntünk, hogy nem lehet hasznunkra többé, levágjuk. Ezzel is csak szolgálatot teszünk a világnak, eggyel kevesebb goblin garázdálkodik majd errefelé! - Nem. Megígértem, hogy szabadon engedem. A törp összevonta bozontos szemöldökét. - Szerintem ez igen rossz ötlet. - Lehet, hogy igazad van, de szavamat adtam. - Veréza keményen társa szemébe nézett.

Falstad kiolvasta a tekintetéből, hiába is próbálná meggyőzni. - Jól van, legyen akaratod szerint, tünde hölgyem. Ígéretet tettél, és én nem próbállak eltántorítani döntésedtől... Ilyesmiért nem fogom kockára tenni az életem... Veréza elvágta Krüll csuklóján a béklyót, és a derekáról is leoldozta a kötelet. A goblin vigyorogva szökdécselni kezdett; boldog volt, hogy visszanyerte szabadságát. - Köszönöm, kegyes úrnő, köszönöm! A gárdista ismét Krüllnek szegezte kardját. - Mielőtt elmész, lenne hozzád néhány kérdésem. Ismered az utat Zordszirt felé? Falstad meglepetten ugrott fel a kérdés hallatán. - Mit forgatsz már megint a fejedben? Veréza úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. - Szóval? Krüll szeme elkerekedett, arca hirtelen halványabb zöld lett. - Senki sem megy Zordszirtbe, nagylelkű úrnő! Orkok tanyája, meg sárkányoké! A sárkányok szeretik a goblinhúst! - Felelj a kérdésre! Krüll nagyot nyelt, végül bólintott. - Igen úrnő, tudom az utat. Gondolod, hogy ott van a varázsló? - Veréza, ezt nem gondolhatod komolyan - Falstad olyan indulatossá vált, hogy ez egyszer nevén nevezte a gárdistát. - Ha Rónin Zordszirtben van, elveszett! - Lehet... De az is lehet, hogy nem. Mindig is oda igyekezett, és nem azért, hogy megfigyelje az orkokat. Azt hiszem, más célja van, de hogy mi köze lehet ehhez Halálszárnynak... Erről fogalmam sincs. - Talán arra készül, hogy kiszabadítja a sárkánykirálynőt! - mondta a grifflovas gúnyosan. -

Rónin mágus, és mi mindannyian tudjuk, az ilyenek mind őrültek! - Nem... az lehetetlen. Krüll a gondolataiba merült, majd fancsali képpel felszegte a fejét. - Úrnő, Zordszirtbe szeretnél menni? A gárdista eltűnődött. Tényleg oda akarok menni? Esküje nem kötelezte erre, de úgy érezte, meg kell tennie. - Igen. - Ide hallgass, tünde hölgy... ! - kezdte a törp. - Nem kell velem jönnöd Falstad. Szívből köszönöm mindazt, amit eddig tettél, de innen már magam is boldogulok. A törp dühösen rázta a fejét. - És hagyjalak magadra itt, az orkok földjén, ennek a megbízhatatlan, hitvány alaknak kiszolgáltatva? Nem, hölgyem! Falstad sosem hagyja el a védtelen nőket! Még akkor sem, ha a hölgy történetesen egy ilyen veszedelmes harcos! Együtt megyünk! - Legyen így, de emlékezz: bármikor visszafordulhatsz. - Csak, ha te is velem tartasz. Veréza ismét Krüllre nézett. - Tehát? Merre induljunk? - Nem tudom elmagyarázni, úrnő! - A vézna lény arca egyre savanyúbb kifejezést öltött. - Legjobb... legjobb lesz, ha magam vezetlek oda. Veréza meghökkent. - Visszaadtam a szabadságodat, Krüll. - Amiért ez a szerencsétlen nyomorult örökre hálás lesz neked, úrnő... De Zordszirtbe egyetlen biztos út vezet, melyre nélkülem se tünde, se törp nem talál rá. - Van, aki vigyen bennünket. A griffem bárhová elrepül mondta Falstad.

- Ezen a vidéken? Itt sárkányok járnak! - A goblin eszelősen vihogott. - Talán az lenne a legjobb, ha a pofájukba repülnél! Akkor aztán nem lenne több gondod, törp uram. Nem, ha valóban el akartok jutni Zordszirtbe, követnetek kell engem. Falstad hallani sem akart erről, és vitába is szállt volna a kis zöld lénnyel, de Veréza nem látott más megoldást, mint hogy kövessék a goblin tanácsát. Krüll eddig nem próbálta tőrbe csalni őket. Természetesen ő sem bízott benne, de úgy gondolta, időben rá fog jönni, ha a goblin mégis félre akarja vezetni. Krüll mellett szólt az is, hogy a jelek szerint igyekezett távol maradni Zordszirttől. Ha valóban az orkok oldalán áll, akkor a társaival együtt ő is a hegyi erődben tölti az éjszakát, és nem bolyong egyedül Khaz Modan veszedelmes vidékein. Talán tényleg elvezet Róninhoz... Veréza végül döntött. - Vele megyek, Falstad. Ez a legjobb megoldás. Falstad csüggedten nézett a nőre. - Őrültség! Öngyilkosság... Lenne, ha egyedül vágnál neki az útnak. Veletek megyek, és szemmel tartom ezt a kis goblint. De én mondom, ha beigazolódik a gyanúm, gondolkodás nélkül levágom a fejét! - Krüll, gyalog kell mennünk? A csúf kis lény elgondolkodott. - Nem. Egy darabon griffháton is utazhatunk. Kivillantotta apró, tűhegyes fogait. - Azt is tudom, hogy hol lenne a legjobb leszállni! Falstad elindult, hogy felkészítse a griffet. - Csak mondd meg, merre menjünk. Minél előbb odaérünk, annál hamarabb szabadulunk meg tőled... A griff meg se érezte a goblin súlyát, és gond nélkül levegőbe emelkedett. Gyorsan repültek

céljuk felé. Természetesen Falstad ült elöl, mögötte Krüll, leghátul Veréza. A tünde készenlétben tartotta a tőrét, felkészült rá, hogy útitársuk esetleg mégis megpróbál galibát okozni. Bár a goblin utasításai nem mindig voltak egyértelműek, Veréza nem fedezett fel semmilyen jelet, ami arra utalt, hogy cselre készül. Falstad, amennyire lehetett, a felszín közelében tartotta a griffet, és igyekezett úgy megválasztani az útvonalat, hogy legalább részben fedezve legyenek. Zordszirt távoli hegygerince egyre közelebb került. Falstad hirtelen kelet felé mutatott, ahol hatalmas alak emelkedett meredeken az ég felé. - Nagy! - kiáltott a szelet túlharsogva. - Nagy és vörös, mint a friss vér! Zordszirti őrjárat! Krüll visítani kezdett. - Le! Arra! - Egy vízmosás felé mutatott. - Ott még egy griff is jó búvóhelyet talál! Jobb megoldás híján a törp leszállásra utasította a griffet. A sárkány egyre közelebb került, egyre nagyobbnak tűnt az égen, de Veréza megkönnyebbülve látta, hogy a vörös szörnyeteg nem feléjük, hanem északnak tart. Elképzelhető volt, hogy az északi frontra igyekszik, ahol a Horda utolsó elkeseredett csapatai minden igyekezetükkel azon voltak, hogy megállítsák a Szövetség támadását. Lehet, hogy már elkezdődött a nagy hadjárat? - töprengett a tünde. Talán a Szövetség csapatai már úton vannak Zordszirt felé... Szorongása enyhült. Ha a Szövetség valóban megkezdte az előrenyomulást, az orkok itt, ezen a vidéken is a harci előkészületekkel foglalkoznak, és így talán kevesebb erőt és figyelmet fordítanak a más irányból közeledőkre.

A griff elérte a vízmosást, és felkészült a leszállásra. Már a levegőből búvóhely után kutatott. Nem volt gyáva, de ösztönösen megérezte, mikor érdemes harcolni, és mikor reménytelen szembeszállni az ellenséggel. Amint leszállt, a tünde és társai leugrottak a hátáról. Mindhárman fedezékbe húzódtak. Krüll a sziklafal egyik mélyedésébe bújt. Csúf vonásait eltorzította a félelem. A gárdista megszánta a szerencsétlen, gyengének tűnő lényt. Múltak a percek, de a sárkány nem haladt el felettük. Végül a türelmetlen gárdista nem bírta tovább, és elhatározta, hogy saját szemével bizonyosodik meg arról, hogy a sárkány irányt változtatott-e. Semmit, még egy apró pontot sem látott az égen. Rájött, már régen előmerészkedhettek volna a vízmosásból. - Elment? - suttogta Falstad, miközben felkapaszkodott a meredély pereméig. Törp létére igen fürgén és magabiztosan mászott. - Tiszta a levegő. Sehol semmi. - Remek. Hegyi rokonaimmal ellentétben ki nem állhatom a földbe vájt lyukakat! - Lenézett. - Minden rendben, Krüll! Elmúlt a veszély. Előjöhetsz, és... Nem fejezte be a mondatot. Veréza gyanakvón fordult felé. - Mi történt? - Az az átkozott békaporonty! Elinalt! - Faistad visszamászott a vízmosás aljába. - Eltűnt, mint a lidércfény! Veréza követte a törpöt. A goblinnak nyoma veszett. Még a griff is értetlenül szaglászott körbe, mintha ő maga sem értené, hogyan történt, a fürge kis lény hogyan iszkolt el. - Hogy tűnhetett el ilyen hirtelen? Bárcsak tudnám, gyönyörűséges tünde hölgyem! Ügyes trükk, magam is hasznát venném.

- A griff nem tudná megtalálni? - Csak meneküljön! Hidd el nekem, több esélyünk van nélküle! - Mert... Veréza lába alatt a talaj hirtelen elvesztette szilárdságát. Másodpercek alatt lábszárközépig merült. Arra gondolt, sárba lépett, és megpróbálta kiszabadítani magát, de még mélyebbre süllyedt. Mintha valami húzta volna lentről. - Az istenek szerelmére, mi történik itt? - Már Falstad is térdig állt a képlékeny földben. A gárdistához hasonlóan, először ő is szabadulni próbált, de csak rontott a helyzetén. Veréza elég közel állt a sziklafalhoz, így megkapaszkodhatott. Fogást keresett, és megpróbálta feljebb húzni magát. Néhány pillanatig úgy tűnt, elérte a célját, ám valami hirtelen valóban megragadta a bokáját, és olyan erővel húzta lefelé, aminek képtelen volt ellenállni. Rikácsolást hallottak a magasból. A griffnek sikerült időben felszállnia, így elkerülte, hogy az ingoványba ragadjon. Falstad feje felett lebegve kinyújtotta lábait, hogy megragadja gazdáját, ám amikor alacsonyabbra ereszkedett, földnyalábok mint egy polip csápjai - nyúltak ki a talajból, és megpróbálták megragadni. Csak szerencséje mentette meg, de olyan magasra kellett emelkednie, hogy nem segíthetett se Falstadon, se Verézán. A tündének fogalma sem volt, mit tehetne. Már derékig süllyedt a puha talajba, de helyzete nem volt olyan kétségbeejtő, mint a törpé, aki már a fejét is nehezen tartotta a föld színe felett. Bárhogyan is erőlködött, a grifflovas képtelen volt kiszabadítani magát. Vadul kapkodott a karjával, de minden hiába.

A gárdista a kezét nyújtotta a törp felé. - Falstad! Fogd meg a kezem! Falstad előre nyúlt, Veréza pedig a törp felé hajolt, de túl messze voltak egymástól. Falstad alámerült. - Tünde... - suttogta, mielőtt eltűnt Veréza szeme elől. Veréza - a föld már a válláig ért - dermedten nézte a helyet, ahol Falstad eltűnt. A föld mozdulatlan volt; a jelek szerint Falstad meg se moccant a felszín alatt. - Falstad! A bokáját fogó valami újult erővel húzta lefelé. Hiába kapkodott, hiába csapdosta a puha földet, a válla is elmerült. Fejét az ég felé fordította. A griff eltűnt, egy másik ismerős alak jelent meg helyette. A keskeny arc az egyik hasadékból kandikált elő. Veréza a sűrűsödő sötétben is tisztán látta Krüll csupafog mosolyát. - Bocsáss meg, úrnő, de a sötét úr nem akarja, hogy keresztülhúzd a számításait. Engem bízott meg azzal, hogy kísérjelek benneteket a halálba. Kellemetlen feladat, nem méltó egy ilyen okos goblinhoz, amilyen én vagyok, de uramnak igen nagy fogai és rettenetes karmai vannak. Nem mondhattam neki nemet. Remélem megérted... - Légy átkozott! A föld összezáródott a tünde feje felett, megtöltötte a száját, és lassan lecsurgott a torkán... Veréza elvesztette az eszméletét.

Tizenhárom

A

léghajó a felhők között lebegett, és lassan közeledett céljához. Az orrában ülő Rónin bizalmatlanul nézte, hogyan dolgozik két útitársa. A goblinok megállás nélkül szaladgáltak fel s alá, köteleket feszítettek és lazítottak meg, kapcsolókat, műszereket állítgattak, és figyelték a gőzgép működését. Néha halkan veszekedtek. A varázsló el sem tudta képzelni, hogy az eszelős goblinok hogyan képesek megépíteni és működtetni egy ilyen csodálatos masinát. Nem telt el úgy perc, hogy a szerkezet ne lett volna veszélyben. Hol ez, hol az romlott el, de az utolsó pillanatban valamelyik léghajós mindig kijavította a hibát. Halálszárny nem szólította meg Rónint azóta, hogy ráparancsolt, szálljon fel a léghajóra. A varázsló tudta, hiába mondana nemet, hiába ellenkezne, a sárkány mindenképpen rábírná az engedelmességre. Így aztán elfogadta a sorsát, végrehajtotta a parancsot, és megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történne, ha a szerkezet lezuhanna. A két goblin - Voyd és Nüllün volt a nevük - nagy feltalálónak számított, legalábbis híresnek és ismertnek vallották magukat. Elmesélték, ők építették a léghajót, és ők maguk ajánlották fel szolgálataikat Halálszárnynak. (Amikor erről beszéltek, furcsa szarkazmus és félelem érződött a hangjukból. Rónin ebből arra következtetett, mégsem egészen önként szegődtek a sárkány mellé.) - Hova visztek? A két légi matróz úgy nézett rá, mint akit elhagyott a józan esze.

- Zordszirtbe, hova máshova? - sípolta az egyik goblin. Zordszirtbe! Ezzel a varázsló is tisztában volt; azt szerette volna megtudni, hogy pontosan hol fognak leszállni. Elképzelhetőnek tartotta, hogy éppen az orkok egyik táborának közepén akarják kitenni. Újabb kérdéseket akart feltenni, ám ismét valami hiba támadt - az egyik tartályból jókora gőzcsóva csapott ki -, és Voydnak meg Nüllünnek a javítással kellett foglalkoznia. A léghajó működéséhez olajra és vízre volt szükség; ha az egyik rendszer éppen működött, a másikban biztosan jelentkezett valamilyen meghibásodás. A folyamatos rohangálás, kalapálás és veszekedés miatt Rónin egy percre se tudta lehunyni a szemét. A felhők úgy összesűrűsödtek, hogy Rónin úgy érezte, sűrű ködben hajózik a tengeren. A légi utazás nem sokban különbözött a vízitől, az utazókra is hasonló veszélyek leselkedtek. Például itt, a levegőben is tartani kellett attól, hogy zátonyra futnak. Jó néhányszor megesett, hogy a goblinok csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy hegycsúcs felé tartanak. Az akadályt sokszor alig néhány lábnyival sikerült elkerülniük. Rónin minden egyes alkalommal felkészült a legrosszabbra, ám a két goblin eszeveszett sebességgel folytatta ügyködését, rá se hederítve a veszedelmekre. Megvirradt, a nap egyre feljebb kúszott pályáján, de a borús ég miatt egész délelőtt olyan sötét volt, mint hajnalban. Voyd mágikus iránytű segítségével határozta meg haladási irányukat. Bízott a műszerben, annak ellenére, hogy időnként minden különösebb ok nélkül irányt váltott. Rónin lassan rájött, hogy a goblinok gyakorlatilag találomra hajóznak az égen, és csupán egyetlen dolog segíti őket: a szerencse.

Róninnak olyan érzése támadt, hogy már jó ideje meg kellett volna érkezniük, de a két hajós buzgón bizonygatta, még sok van hátra az útból. A varázsló ezt csak azzal tudta magyarázni, hogy körbe-körbe repkedve bolyonganak - talán az iránytű hibája miatt, talán azért, mert a goblinok szándékosan, késleltetik célja elérésében. Tétlenségre ítélve a gondolataiba merült. Keményen elhatározta, hogy minden figyelmét az előtte álló feladatra összpontosítja, de egyre nehezebben hessegette el Verézával kapcsolatos gondolatait. Biztosra vette, hogy a tünde, ha életben maradt, követi őt. Ez jó érzéssel töltötte el, de legalább annyira kétségbe is ejtette. Hogyan szerezhetne tudomást a tünde a légi hajóról? Talán bajba kerül, miközben az ő nyomát kutatja Khaz Modanban. Vagy lehet, hogy egyenesen Zordszirt irányába indul? Ujjai keményen markolták a korlátot. - Nem... - motyogta félhangosan. - Nem... nem tenné... nem teheti... Duncan és Molok szelleme már csatlakozott azoknak az embereknek a lelkéhez, akiket legutóbbi küldetése során vesztett el. Ha arra gondolt, hogy azóta Veréza és Falstad is ennek a gyászos gyülekezetnek a tagja, kiverte a hideg veríték. Elege volt a vad tekintetű fantomokból, akik mind ugyanarra a kérdésre követeltek választ. Miért él ő még mindig, azután, hogy az ő életüket feláldozta? Ezt a kérdést már sokszor feltette magának. - Ember! Nüllün, a zömökebb goblin állt előtte. - Mit akarsz?

- Ideje, hogy felkészülj a leszállásra. - A goblin fajtájára jellemző, fülig érő mosollyal toldotta meg mondandóját. - Megérkeztünk? - Rónin elhessegette nyomasztó gondolatait. Megpróbált tájékozódni a sötét, ködös időben, de nem látott mást, csak ködöt. - Nem látok semmit. Voyd vigyorgó képe is feltűnt Nüllün válla mögött. Megragadta az összetekert kötéllétrát, és átvetette a korláton. A létra egyszer-kétszer nekicsapódott a hajó oldalának, de odalentről nem érkezett hang. Rónin ebből arra következtetett, hogy a vége nem ért földet. - Megérkeztünk. Ez az a hely, varázslómester! - Voyd a korláton túlra mutatott. - Bizonyosodj meg róla magad! Rónin óvatosan engedelmeskedett. Nem lepődött volna meg, ha a két goblin egyesült erővel megpróbálja kilökni a hajóból. - Nem látok semmit. -A felhők miatt, varázslómester! - mondta Nüllün. - Az emberi szem nem lát keresztül az ilyen párán! Nekünk, goblinoknak sokkal élesebb a látásunk. Alattunk egy biztonságos szirt áll. Mássz le a létrán, és füves talajt érzel majd a lábad alatt, meglátod! A mágus habozott. Ki akart szállni, meg akart szabadulni a léghajótól és legénységétől, de tudta, ostobaság lenne bízni a goblinokban. Egy pillanattal később Rónin bal keze a gyanútlan Nüllün felé lendült. Ujjai a goblin nyakára fonódtak, és erősen szorították annak ellenére, hogy a varázsló megpróbálta visszarántani kezét. Szája szólásra nyílt, de nem a saját hangja tört elő a torkából.

- Megparancsoltam, hogy semmiféle cselszövés, árulás ne történjék, féreg! - Bocsáss meg, ragyogó és hatalmas úr! - dadogta Nüllün. - Ez csak játék! Csak j... - Nem mondhatott többet, mert Rónin szorítása tovább erősödött. A varázsló lenézett, és látta, hogy a nyakában függő medál foglalatában lévő fekete kő halványan izzik. Halálszárny ismét ezt a tárgyat használta arra, hogy irányítsa “szövetségese" cselekedeteit. - Játék? - sziszegte Rónin ajka. - Szeretsz játszani? Van egy remek játékom a számodra, csúszómászó... Rónin minden erőlködés nélkül, fél kézzel felkapta Nüllünt. A korlát felé indult vele. Voyd hangos visítással eltűnt a gépek között. Rónin minden erejét megfeszítve próbált ellenállni Halálszárny irányításának. Ki nem állhatta Nüllünt, de nem kívánt részt venni az elpusztításában. - Halálszárny! - kiáltotta, meglepetten tapasztalva, hogy szája ismét engedelmeskedik az akaratának. - Ne tedd ezt! Jobban örülnél, ha sikerült volna tőrbe csalniuk, emberfia? - zengett a válasz a fejében. Egy ilyen zuhanás nem lett volna túl kellemes egy olyan lény szánára, amilyen te vagy... - Nem vagyok olyan együgyű, hogy egy goblinra hallgatva a mélybe vessem magam! Ha ilyen balgának tartasz, miért mentettél meg a tengeren? Igazad lehet... - És nem vagyok védtelen sem! - Rónin felemelte szabadon maradt kezét, melyre Halálszárny nem tartott igényt. Halkan elmormolt néhány szót. Mutatóujja felett arasznyi lángcsóva lobbant, mellyel a már amúgy is megrettent Nüllün arcához közelített. - Van más módszer is arra, hogy egy ember szavahihetőségből leckét adjon egy goblinnak.

Az akadozó lélegzetű, foglyul ejtett goblin szeme tágra nyílt a félelemtől. Megpróbálta megrázni a fejét. - Kegyelmezz! Csak tréfa volt az egész! Nem akartunk mi bántani t-t-téged! - De most már jó helyen tesztek földre, igaz? Olyan helyen, ami nekem és Halálszárnynak is tetszeni fog? Nüllün halk, nyüszítő hanggal jelezte, hogy teljesíti a varázsló kívánságát. - Ez a láng sokkal nagyobb is lehet, ha úgy akarom. - A mágikus láng megnyúlt. - Elég nagy ahhoz, hogy akár odalentről is kiégessem a hajótokat, vagy lángra lobbantsam a fedélzeten tárolt olajat. - N-n-nem kell félned semmitől. N-nem kell! Megígérem! - Látod? - szólt a vörös hajú mágus láthatatlan társához. Nincs szükség ,arra, hogy ledobjuk a mélybe. Mellesleg valamikor talán még hasznát veheted. Válaszképpen a bal keze hirtelen eleresztette a goblin torkát. Nüllün a padlóra zuhant, és kétségbeesetten kapkodott levegő után. Ahogy akarod... varázsló. Rónia megkönnyebbülten felsóhajtott, és a masinák mögül rettegve figyelő Voydra nézett. - Mire vársz? Gyerünk a hegyek felé! Voyd ugrott, és szélsebesen munkához látott. Csapokat csavart, karokat húzott, és kijelzők tucatjait ellenőrizte. Nüllün végül összeszedte magát, és ismét munkába állt. Rá se mert nézni Róninra. A varázsló eloltotta a lángot, és ismét körülkémlelt. A köd oszlani kezdett; a távolból lassan kibontakoztak a táj vonalai. Rónin egy hegygerincet látott. Gyanította, hogy végre Zordszirt közelébe jutottak. Tudta, Halálszárny azt akarja, hogy a bérc tetején szálljon ki a hajóból, a leltető legközelebb a hegy belsejébe vezető hasadékhoz. Ezzel a goblinoknak is

tisztában kellett lenniük. Rónin remélte, a kis zöld férgek nem próbálkoznak újabb ,,tréfákkal", nem próbálnak szembeszegülni vele és a sárkánnyal. Gyanította, Halálszárny másodszor már nem kegyelmezne nekik. Ahogy közelebb kerültek a hegyvonulathoz, a goblinok egy határozott pont felé kormányozták lélekvesztőjüket. Rónin ismerősnek találta a hegyet, pedig még sosem járt ezen a vidéken. Türelmetlenül előredőlt, és egyre biztosabb volt abban, hogy az az orom áll előtte, amelynek képét Halálszárny ültette az agyába. Egy perccel később megpillantotta a hasadékot, a barlang bejáratát, és az alatta sötétlő, több száz láb magas, függőleges sziklafalat. Oda kell majd feljutnom... A feladat megerőltetőnek ígérkezett, de végrehajtása nem volt lehetetlen. A kötéllétra még mindig a mélység felett lógott, a goblinok nem húzták vissza a fedélzetre. A mágus aggódva figyelte, ahogy a léghajó egyre közelebb kerül a sziklafalhoz. Megvetette a goblinokat, de azt el kellett ismernie, valóban értenek a szerkezet irányításához. A létra nekicsapódott a sziklafalnak, alig néhány lábra a barlang szájától. - Egy helyben tudjátok tartani a hajót? - kérdezte a varázsló Nüllüntől. A megszeppent goblin bólintott. Rónin tudta, Nüllün és Voyd annyira fél Halálszárnytól, hogy nem kell újabb merénylettől tartania. Mély lélegzetet véve átmászott a korláton. A létra vészesen kilengett, a varázsló teste többször a sziklafalhoz csapódott. Nem törődött a fájdalommal, gyorsan mászott lefelé. A keskeny párkány alig karnyújtásnyira volt Rónintól. A pilóták megpróbálták egyhelyben tartani a léghajót, ám a hegyi szél lökései minduntalan a mélység fölé lendítették a létra végén

kapaszkodó varázslót, akinek lába háromszor is hozzáért a párkányhoz. Az erősödő szélben a léghajó is sodródni kezdett, eltávolodott a faltól. A goblinok visítoztak és rikoltoztak; a varázsló nem értette szavaikat. Nem maradt más hátra: meg kellett kockáztatni az ugrást. Varázst ilyen helyzetben nem használhatott, kizárólag ügyességére és erejére számíthatott. A léghajó ismét meglódult. Rónin a falhoz csapódott. Éles fájdalom hasított a testébe, a keze kis híján lecsúszott a létráról. Érezte, hogy el kell szánnia magát a cselekvésre; még egy ilyen ütközést nem bírna ki. Lenézett, és megpróbálta megbecsülni a párkány távolságát. A létra folyamatosan lengett, és csak idő kérdése volt, hogy mikor vágódik ismét a sziklákhoz. Rónin megvárta, míg újra a párkány felé lendül... És ellökte magát. A párkány fölött néhány lábbal csapódott a sziklafalhoz. Egyik lábával támaszt talált, de a másik a levegőt rúgta. Rémülten próbálta elérni az első kiszögellést. Kapaszkodott, várt néhány másodpercig, de semmi sem történt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy szilárdan tartja magát, ismét lenézett és ellökte magát a faltól. Ezúttal elérte célját. A földre rogyott, de azonnal felpattant, és hátát lihegve a barlang bejárata melletti sziklának vetette. A goblinok csak ekkor vették észre, hogy megszabadultak kellemetlen vendégüktől. A léghajó emelkedni kezdett; a kötéllétra még mindig ott lógott az oldalán. Rónin keze hirtelen a levegőbe lendült, mutatóujját a hajóra szegezte. Kétségbeesetten kiáltásra nyitotta száját - tudta, hogy mi következik. - Neeeee! Akarata ellenére elhadarta a lánggyújtó varázs szavait. A kezéből hosszú tűzcsóva lövellt a léghajó irányába. A lángok pillanatok alatt belepték a gépezetet.

Rónin tisztán hallotta a goblinok rémült kiáltozását. A hajó olajtartálya kigyulladt, és néhány másodperccel később rettenetes dörrenéssel felrobbant. A lángoló cafatok a mélybe zuhantak. Rónin karja elernyedt. Amikor ismét úgy érezte, hogy ő uralja a testét, dühösen felkiáltott. - Ezt most miért tetted? A szél elviszi a robbanás hangját, nem hallja meg senki, felelte a rideg hang. A roncsok a völgybe zuhannak, ahol alig jár valaki. Az orkok nem fognak gyanút; megszokták, hogy a goblinok kísérletezés közben időnként balesetet szenvednek. Ne félj, barátom. Senki sem vesz észre... Rónin dühösen válaszolni akart valamit; meg akarta kérdezni, miért kellett megölni a két szerencsétlen goblint, ám Halálszárny nem hagyta szóhoz jutni. Jobban tennéd, ha a barlangban keresnél menedéket. Elég kellemetlen idekint az időjárás, nem? A varázsló tudta, nem ellenkezhet a sárkánnyal, ráadásul az egyre erősödő szél is azzal fenyegette, hogy lesodorja a párkányról. Behúzódott a hasadékba. Könyörtelen fenevad vagy, Halálszárny, gondolta közben, de nélküled talán sosem jutottam volna el idáig... Beljebb lépett, és... Iszonyatos ordítás rengette meg a levegőt. Rónin azonnal felismerte a hangot: a fiatal, erejük teljében lévő sárkányok szoktak így üvölteni. Lassan körbenézett, és a látvány hatására ismét eszébe jutott, hogy lelke hamarosan csatlakozni fog azokéhoz, akik mellőle hullottak el küldetései során. A barlangban sárkányok és orkok vártak rá. *****

Az ember fia erős. Erősebb, mint képzeltem. Halálszárny - aki ismét Prestor nagyúr alakját viselte - elismerően gondolt védencére. A legkézenfekvőbb megoldásnak a Kirintór ügynökének megszerzése mutatkozott. A tanács nehéz, szinte lehetetlen feladatot bízott arra az emberre. Halálszárny elhatározta, segít Róninnak abban, hogy diadalt arasson. Ám ez a győzelem az ő győzelme lesz! Bábként fogja használni a varázslót, és végül eléri a céljait. Rónin makacs volt; Halálszárny nem is feltételezte, hogy az emberekben ilyen komoly elszántság, ilyen erős akarat lakozhat. Ezek a tulajdonságok hozzásegíthetik a halandókat ahhoz, hogy nagy hatalmú mágusokká váljanak. Mondjuk olyanná, amilyen Medivh volt. A fekete sárkány egyetlen embert tisztelt csupán: Medivhet. A varázsló olyan őrült és kiszámíthatatlan volt, mint egy ork, és döbbenetes erőt birtokolt. Nem szívesen állt volna ki ellene. Medivh azonban már nem élt. Igaz, felröppent a hír, hogy mégsem pusztult el, de Halálszárny sosem hitt a pletykáknak. Egyetlen olyan varázsló sem létezett, akinek tehetsége és ereje megközelítette volna Medivhét. És ha rajtam múlik, akkor nem is lesz ilyen! Rónin konoksága bosszantotta ugyan, de nem tartott attól, hogy az ember fia nem teljesíti a parancsait. Éppen eléggé ráijesztettem ahhoz, hogy engedelmeskedjen... A két goblinnak is ezért kellett elpusztulnia; haláluk csupán azt példázta, hogy a sárkány könyörtelenül elbánik mindenkivel, aki ellenszegül akaratának, aki megpróbálja becsapni. A két goblint Krüll választotta ki a feladat elvégzésére, így Halálszárny őt is elővette a ,,tréfa" miatt.

- Jobban teszed, ha nem hibázol többet, kis varangy - sziszegte -, különben olyan halál vár rád, hogy azt kívánod majd, bárcsak olyan hamar elpusztulnál, mint léghajós testvéreid! Egyelőre nem akarta megbüntetni Krüllt, ideje sem volt ilyen jelentéktelen dolgokra. Terenas királlyal kellett találkoznia, hogy megbeszélje vele Kália hercegnő ügyét. Halálszárny a tükör előtt állva szemlélte emberi testét. Finom, díszes ruháját az ország bármelyik nemese szívesen magára öltötte volna. Igen, így fest egy leendő királyt! A látványt tökéletesnek találta. Ember sosem lehet ilyen! Nyomorult halandók. Ha legalább nyomokban felfedezi az emberekben a valódi büszkeséget és erőt, talán békén hagyja fajukat, ám így... Nem méltók az életre! Úgy érezte, valójában szívességet tesz nekik azzal, hogy véget vet szánalmas létüknek. - Hamarosan - suttogta. - Hamarosan erre is sor kerül... Hintója a palotához vitte. Az őrök tisztelegtek előtte. A fogadására kirendelt inas szabadkozott, hogy nem maga a király fogadja. Tökéletesen alakította Prestort, kiválóan játszotta a nemes szerepét, aki nem kíván mást, mint békét és harmóniát a világban. Megnyugtatta az inast és kérte, vezesse a terembe, ahol várakozhat. Nem lepte meg, hogy nem a király üdvözölte; tudta, Terenas éppen azt magyarázza a lányának, milyen nagyszerű tervei vannak jövőjét illetően. Mindent félresöpört az útból, ami megakadályozhatta volna, hogy királlyá koronázzák. Napok kérdése volt, hogy magáénak mondhassa a trónt, ezért olyan lépésre szánta el magát, ami korábban nem szerepelt a tervei között. Mi más szilárdíthatná meg jobban helyzetét, mint az, hogy feleségül veszi a Szövetség egyik legerősebb királyának lányát? Terenason kívül csak Büszkmocsár Daelinnek volt eladósorban lévő lánya, ám Jaina kezelhetetlen

fruskának látszott. Nem maradt más, mint Terenas lánya, Kália. A célnak ő is tökéletesen megfelel. Kália is túl fiatal volt, még két évet kellett várnia, hogy férjhez mehessen, ám ennyi idő semmi volt a kortalan sárkánynak. Tudta, mire letelik ez a két év, az orkok és az életben maradt sárkányok vagy behódolnak neki, vagy elpusztulnak. Megszilárdul a politikai helyzete, és nyugodtan lerombolhatja a Szövetség alapjait. Amit a bestiális orkok nem tudtak megtenni, azt majd ő fogja valóra váltani. Külső támadás helyett belülről bomlaszt majd. A szolga széttárta az ajtószárnyakat. - Kegyes türelmét kérem, nagyságos úr, őfelsége bizonyára hamarosan fogadja. - Köszönöm. - A gondolataiba merült Halálszárny először nem vette észre, hogy a teremben már mások is várakoznak. A két köpenyes, csuklyás alak főhajtással üdvözölte. - Üdvözöllek, Prestor nagyúr - mormolta a szakállas. Halálszárny erőt vett magán, hogy bosszúsága ne jelenjen meg az arcán. Tudta, egyszer mindenképpen szembe kell néznie a Kirintórral, de nem akarta, hogy erre Terenas palotájában kerüljön sor. A királyok szívében mágikus eszközökkel ellenséges érzéseket keltett a Kirintórral szemben; ennek éppen elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a mágusok ne kockáztassanak meg egy ilyen látogatást. - Üdvözöllek benneteket. Uram... Hölgyem. - Régen szeretnénk megismerni téged, uram. Híred futótűzként terjed a Szövetség határain belül, különösen Dalaranban. - A szokatlanul idős nő hangja erős, határozott volt. A varázslók mágikus fátylat viseltek, amely eltakarta Halálszárny elől arcukat. Egyetlen apró varázsra lett

volna szüksége ahhoz, hogy áthatoljon álcájukon, de úgy döntött, egyelőre nem teszi meg. Ismerte ezt a két embert, bár a nevüket nem tudta, és az arcukat sem látta. A szakállas aurája ismerősnek tűnt neki; olyan érzése támadt, hogy-a közelmúltban kapcsolatba kerültek egymással. Sejtette, hogy ez az ember követte el a lakhelye mágikus védelmének feltörését célzó két akció egyikét. Meglepte, hogy a mágus élve került ki abból a gonosz, halálos csapdából, de leginkább azon csodálkozott, hogy a férfi ismét szembe mer szegülni vele. - A Kirintórt is messze földön ismerik - felelte udvariasan. - Így van, de sajnos nem mindenki tart minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk. Halálszárnyat nem lepte meg, hogy az asszony nyíltan céloz az ő ténykedésére. Számított rá, hogy a Kirintór tagjai ellenségnek fogják tekinteni, és rájönnek arra, hogy erős mágus. Arról persze fogalmuk sem lehet, hogy mekkora veszélyt jelentek számukra! - Arra számítottam, hogy őfelsége csupán engem fogad - mondta a sárkány. - Talán Dalarannak sürgős ügye támadt Légurafölddel? - Dalaran szeretne értesülést szerezni az új fejleményekről, melyek előbb-utóbb a Szövetség valamennyi királyságára hatást gyakorolnak - felelte a nő. - Az utóbbi időben ez kissé nehézkessé vált, mert egyszerűen nem kaptunk meghívást néhány fontos tárgyalásra. Halálszárny nyugodtan lépett az egyik szekrényhez, ahol Terenas legfinomabb boraiból tartott néhány üveggel várakozó vendégei számára. A sárkány mindig úgy gondolta, Léguraföld terményei közül a bor az egyetlen, amely valóban figyelemre méltó. Ujjnyit töltött az egyik csiszolt üvegkehelybe. - Igen, tudom. A tanács előtt magam is beszéltem őfelségével, és megpróbáltam meggyőzni, hogy engedélyezze a Kirintór küldötteinek jelenlétét Ógádoros

sorsának megtárgyalásakor, de elhatározását nem tudtam megváltoztatni. - Nem voltunk jelen - vetette közbe a szakállas férfi -, de pontosan tudjuk, milyen megállapodás született. Engedd meg, hogy gratuláljunk a téged ért, megérdemelt elismeréshez, Prestor nagyúr. Aha, szóval rajtam tartjátok a szemeteket? Halálszárny halványan elmosolyodott. Már amennyire engedem... - Be kell vallanom, meglepetésként ért a dolog. Én csupán annyit akartam elérni, hogy Perennold nagyúr helytelen lépése után összetartsam a Szövetséget. - Igen, az valóban sajnálatos fejlemény volt. Nem ezt vártuk egy ilyen nemes embertől. Fiatal kora óta ismerem. Kissé félénk volt, de mindig őszintének tűnt. Az idős nő félbeszakította társát: - A te korábbi hazád nem esik túl messze Ógádorostól, igaz, Prestor nagyúr? Halálszárnynak elege lett a beszélgetésből; untatta a színjáték. Válaszolni akart, de mielőtt megtehette volna kinyílt a bejárattal szemközti, díszes ajtó, és Terenas viharzott be a helyiségbe. A dühös király nyomában angyali, szőke kisfiú szaladt; a gyermek megpróbálta magára vonni apja figyelmét. Terenas a két köpenyes alakra pillantott. Dühös arca még sötétebbé vált. Gyorsan a gyerekhez fordult. - Eredj vissza nővéredhez, Arthas, és próbáld megvigasztalni. Amint tudok én is megyek. Megígérem! Arthas bólintott, végigmérte apja látogatóit, és kifelé indult. Terenas bezárta az ajtót a fia mögött, és rátámadt a mágusokra. - Már megmondtam a főudvarmesternek, hogy a mai napon nem lesz időm rátok! Ha Dalaran ellenvetést vagy követelést kíván benyújtani azzal

kapcsolatban, ahogy a Szövetség ügyeit intézem, küldjenek hivatalos értesítést a nagykövetünkön keresztül! Most pedig... Ég veletek! Halálszárny elrejtette az ajkain megjelenő győzedelmes mosolyt. Bebizonyosodott, akkor is hatalma van a király felett, ha nem vele, hanem más ügyekkel - például Róninnal - foglalkozik. Kissé aggasztotta, hogy magára kellett hagynia a mágust, de bízott benne, hogy a Kirintór képviselői megsértődnek Terenas kemény szavai hallatán, és távoznak. Minél hamarabb sikerül megszabadulni tőlük, annál előbb elintézi a dolgát a királlyal. Utána pedig visszatérhet Khaz Modanba... - Ha ezt kívánod, felség, távozunk - mondta a szakállas mágus. - De felhatalmazásunk van arra, hogy közöljük: a tanács reméli, hogy felséged mihamarabb időt szakít ránk. Dalaran mindig is megbízható, erős szövetséges volt. - Már amikor érdekei is úgy kívánták. A két mágus úgy tett, mintha nem hallotta volna a király alaptalan, rágalmazó állítását. - Prestor nagyúr... - A nő Halálszárnyra nézett. Megtiszteltetésnek érzem, hogy személyesen is megismerkedhettünk. Remélem, nem ez volt utolsó találkozásunk. - Reméljük. A nő nem nyújtotta a kezét. Ez felért egy figyelmeztetéssel. Tehát továbbra is szemmel tartanak? gondolta Halálszárny. A Kirintór a jelek szerint a tudomására akarta hozni, hogy gyanúsnak tartják. Így akarnak elbizonytalanítani? Arra számítanak, hogy visszakozom? Nevetséges! Csak bámulják a gömbjeiket, győzködjék a Szövetség királyait! Csak

azt érik el, hogy még jobban elszigetelődnek a Szövetség népeitől! A két mágus mélyen meghajolt, és távozott a teremből. A király iránti tiszteletből nem váltak láthatatlanná, ahogy azt könnyedén megtehették volna, az ajtón keresztül hagyták el a helyiséget. Halálszárny biztosra vette, hogy egészen a nagykövetség épületéig megőrzik látható formájukat. A Kirintór még most is kínosan ügyelt a külsőségekre, de ez nem változtatott a helyzetén. A varázslók távozása után Terenas király vendége felé fordult. - Rettenetesen sajnálom ezt a kellemetlen jelenetet, Prestor! Micsoda arcátlan népség! Úgy járnak-kelnek a palotámban, mintha nem Léguraföld, hanem Dalaran felségterületén volnánk! De ez alkalommal túl messzire merészkedtek... A király Halálszárny egyetlen mozdulatára kővé dermedt. Miután a sárkány megbizonyosodott, hogy mindkét ajtó zárva van, és senki sem lepheti meg őket, a palota kertjére néző ablakhoz lépett. Türelmesen várt, a nagy kaput figyelte. Kisvártatva feltűnt a két varázsló. Szapora léptekkel távolodtak, csuklyás fejüket egymás felé hajtva beszélgettek. A sárkány mutatóujjával két kört rajzolt az üvegtáblára. A körök vörösre színeződtek. Halálszárny elmormolt egy szót. Az egyik körön belül megmozdult, kipúposodott az üveg, formája szájra emlékeztetett. - ... semmi! Kifürkészhetetlen volt, Modéra! Teljesen kirekesztett. Mintha üres könyvlapokra meredtem volna. Semmit sem éreztem! A másik körből valamivel finomabb, érzékenyebb száj domborodott ki. - Talán még mindig nem épültél fel teljesen, Drenden. Komoly csapás ért, és...

- Semmi bajom! Egy ilyen csapdával bennem nem tehet kárt. Különben tudom, hogy te is fürkészni próbáltad. Éreztél valamit? A női ajkak kedvetlenül húzódtak szét. - Nem... Ez azt jelenti, hogy nagyon, nagyon erős. Talán olyan nagy hatalma van, mint Medivhnek. - Valami nagy erejű talizmánt használhat! Senki sem ilyen erős, még Krázus sem! Modéra hangja megváltozott. - Mondd, tudjuk egyáltalán, hogy Krázus milyen erős? Mindegyikünknél vénebb. Ez jelent valamit. -Azt jelenti, hogy elővigyázatos... Ő a legjobb közülünk. Neki kellene vezetnie a tanácsot. - Nem akarja. Többször elutasította a felkérést. Halálszárny érdeklődve közelebb hajolt az üveghez. - Vajon miben sántikál? Miért titkolódzik annyira? - Azt mondja, hogy megpróbál kideríteni valamit Prestor múltjáról. De szerintem többről van szó. Krázusnál mindig többről van szó... - Remélem, hamarosan megtud valamit, mert ez a helyzet... Mi történt? - Valami csiklandozza a nyakamat! Vajon... A palota ablakában, a nehéz függöny árnyékában álló sárkány kezével a két üvegszáj felé nyúlt. Az üvegtábla azonnal kisimult; Halálszárny ellépett az ablaktól. A nő megérezte a varázslatot, de nem tudhatta, hol a forrása. A két mágus erős volt ugyan, de nem eléggé. Halálszárny nem tartott tőlük, de a színpadon megjelenő új szereplő, az a bizonyos, Krázus kissé aggasztotta. Terenashoz fordult. A király még mindig úgy állt, ahogy néhány perccel korábban hagyta: szája nyitva, egyik keze a levegőben. A sárkány csettintett az ujjával.

- ... és ezt nem tűröm! Azt hiszem megszakítok velük minden diplomáciai kapcsolatot! Elvégre ki uralkodik Léguraföldön? Nem a Kirintór, akármit is hisznek ezek a varázslók! - Igen, ez valóban bölcs gondolat, felség, de azt tanácsolom, hogy lassan, körültekintően tedd meg lépéseidet. Hagyd, hogy a mágusok elmondják panaszaikat, majd fokozatosan közösítsd ki őket. Biztos vagyok benne, hogy a királyságok követni fogják a példádat. Terenas szomorúan mosolygott. - Te igen türelmes fiatalember vagy, Prestor! Én csak dühöngök, te meg csak állsz és türelmesen vársz! De beszéljünk végre a mi ügyünkről! Egy házasság ügyében vagyunk itt, nem igaz? Bár több mint két év választ még el tőle, de a menyegző alapos előkészítést igényel. - Terenas megvonta a vállát. Ilyen a királyok élete! Halálszárny mélyen meghajolt. - Tökéletesen megértem, felség. Léguraföld királya hozzáfogott, hogy elmagyarázza, milyen eseményeken kell jövendőbeli vejének részt vennie az elkövetkező hónapok során. Azon kívül, hogy átveszi Ógádoros irányítását, az ifjú Prestornak jelen kell lennie minden hivatalos eseményen és családi ünnepségen, hogy a Szövetség királyai és a nép előtt is egyértelművé tegye, milyen kapcsolatban áll Káliával. - Ennek a frigynek a Szövetség újjászületését kell hirdetnie ország-világ előtt. És mikor visszavesszük Khaz Modant és Zordszirtet azoktól a förtelmes orkoktól, fényes ceremónia keretében hivatalosan is visszaadjuk azt a földet a hegyi törpöknek. Ezt az

ünnepséget te magad fogod vezetni, kedves fiam, mivel könnyen meglehet, hogy neked köszönhető, hogy a Szövetség nem hullott szét, mielőtt győzedelmeskedhetett volna... Halálszárny alig figyelt Terenas fecsegésére. Előre tudta, hogy az öregember mit fog mondani, hiszen ő ültette a gondolatokat a fejébe. Prestor, a hős elnyeri jutalmát, majd lassan, módszeresen hozzáfog az alacsonyabb rendű fajok kiirtásához. A király locsogásánál sokkal jobban foglalkoztatta a két mágus beszélgetése, és Krázus. Tudta, a Kirintór több mágikus támadást indított lakhelye ellen. Az egyik varázsló a Végtelen Éhséget is hatástalanította, pedig az a leghatékonyabb, legbiztosabb mágikus csapdák közé tartozott. Krázus... Talán ő semlegesítette azt a varázst, ami még nála, Halálszárnynál is öregebb? Meg kell ismernem ezt a Krázust, gondolta a sárkány, miközben szórakozottan bólogatott Terenasnak. Igen, meg kell ismernem!

Tizennégy

K

rázus aludt. Mélyebben, mint bármikor hosszú élete során; mélyebben, mint a tojásban. Az álom és valami sokkal mélyebb tartomány határán ingadozott, ahonnan már csak egy lépés az a terület, amelyről a leghatalmasabb hódítók sem térnek vissza soha. Tudta, minden óra, melyet ebben az állapotban tölt, kicsivel közelebb sodorja a gyönyörű, kívánatos, öntudatlan állapothoz. A sárkánymágus álmodott... Az első látomások homályos, egyszerű képek voltak, amelyek a tudatalattijából bukkantak elő, de a jelenések hamarosan sokkal távolibbá, mégis élesebbé, határozottabbá váltak. Szárnyas lények rebbentek szét ijedten. Hatalmas emberi alak intett neki a távolból. Egy gyermek szaladt egy kacskaringós földúton, a napsütötte hegyoldalban... A gyermek hirtelen átalakult; már valami torz, pokoli élőhalott lény volt. A félelmetes látomás hatására mély álma ellenére is mocorogni kezdett. Az erőfeszítés még mélyebbre taszította. Tökéletes sötétség vette körül, mely lágyan, megnyugtatóan ölelte, de ugyanakkor szorította is. S ebben a távoli, sötét tartományban egy hang szólította a mindenre elszánt mágust. Hang, mely egyszerre volt lágy és parancsoló. - Te mindent feláldoznál érte ugye, Korialstrasz? A szentélyében fekvő Krázus ajka hirtelen megmozdult, és hangtalanul felelt: - Odaadnám magam, ha ez az ára annak, hogy ő újra szabad legyen. - Szegény, hű Korialstrasz...

A sötétben bizonytalan alak körvonalai rajzolódtak ki, amely Krázus lélegzésének ütemére változott, alakult át. Az álom végtelen űrjében lebegő mágus megpróbálta elérni, de hiába: az alak minduntalan kicsúszott a keze közül. Alexstrasza volt az. Egyre gyorsabban sodródsz végső nyugvóhelyed felé, bátor szívű. Van valami, amit kérni szeretnél tőlem, mielőtt ez megtörténik? Krázus ajka ismét szavakat formált: - Csak azt, hogy segíts rajta... - Semmit magadnak? Hogy visszakapd elillanó életedet? Azok, akik elég arcátlanok, hogy a halálra igyanak, megérdemlik, hogy teli serleggel kapjanak legfinomabb borából... A sötétség mélyebbre húzta. Krázus egyre nehezebben lélegzett, gondolatai lelassultak. A kísértés, hogy feladja a küzdelmet, és elfogadja az öntudatlanság meleg takaróját, egyre erősebb lett, de erőnek erejével kényszerítette magát, hogy feleljen. - Nem kérek mást. Csak annyit, hogy neki segíts. Hirtelen felfelé rántotta valami. A teret fények és a szivárvány színei töltötték meg. Ismét lélegzethez jutott, gondolatai is kitisztultak. Képek támadtak rá, de ezek nem saját álmaiból származtak, mások látomásai voltak. Mások kívánságait, vágyait látta. Emberekét, törpökét, tündékét, goblinokét és orkokét. Velük együtt szenvedte végig rémálmaikat, és gyönyörködött édes érzéseikben. Tömérdek álmot látott, és miután keresztülfolytak rajta, saját álmaihoz hasonlóan képtelen volt ismét felidézni őket. Az álmokon túl újabb látomás öltött formát. Az álmokkal ellentétben ez a kép szilárd és változatlan volt, de egyre terebélyesebbre nőtt. A varázsló eltörpült mellette. A fenséges sárkány részben valós, részben képzelt alakja kiterjesztette szárnyát, mintha álmából ébredne. Alakja zöldben

játszott; az árnyalat a lenyugvó nap fényében ragyogó erdőre emlékeztette Krázust. A varázsló felnézett, és a sárkány szemét kereste, de az csukva volt, mintha még mindig szenderegne. Krázus biztos volt abban, hogy az Álmok Hercegnője tisztán látja őt. - Ilyen áldozatot nem kérek tőled, Korialstrasz, tőled, aki mindig is érdekes álmokkal ajándékoztál meg... -A sárkány ajkának sarka enyhén felkunkorodott, mintha mosolyogna. - Te vagy a legérdekesebbet álmodó... Krázus szilárd talaj után kutatott lábával, de hiába. Mintha vízen próbált volna megállni. Lebegett, s ez kényelmetlen érzéssel töltötte el. - Köszönöm neked, Hiszéra... - Mindig tisztelettudó és diplomatikus sárkány és ember voltál. Még hitveseimmel is, akik nevemben oly sokszor elutasítottak téged. - Nem fogták fel teljesen, milyen helyzetben vagyunk ellenkezett Krázus. - Úgy érted, én nem fogtam fel a helyzetet. - Hiszéra eltávolodott, nyaka, és szárnya úgy hullámzott, mint tükörkép a vízen. Bár szeme csukva maradt, arca a varázsló felé fordult. - Nem olyan könnyű feladat kiszabadítani a te hőn szeretett Alexstraszádat, s még én sem tudom megállapítani, hogy megéri-e az áldozatot. Nem lenne helyesebb hagyni, hogy a világ saját útját járja, és jöjjön, aminek jönnie kell? Ha az Élet Forrásának az a sorsa, hogy szabad legyen, nem történne meg az magától, a maga idejében amúgy is? A sárkány közömbössége lángra lobbantotta a dühöt Krázus lelkében. - A világ nem azt érdemli, hogy Halálszárny vessen véget létezésének! Márpedig ez fog történni, ha egyikőtök sem hajlandó tenni valamit, és továbbra is csak álmodoztok! A szárnyak hirtelen összezáródtak.

- Ezt a nevet ne említsd előttem! - Miért, Álmok Hercegnője? Rémálmokat hoz neked? - Ő az egyetlen, akinek álmaiba soha többé nem fogok belépni! Soha többé! Ő álmában talán még rettenetesebb, mint mikor ébren van. A reményt vesztett varázsló nem is próbált úgy tenni, mintha értené a hallottakat, azt viszont felfogta, hogy a hatalmasságok egyike sem képes összeszedni a bátorságát, és kiállni Halálszárny ellen. Igaz, a Démonléleknek köszönhetően egyikük sem volt a régi, de még mindig rettenetes erő lakozott bennük. Mindhárman elfogadták, hogy a sárkányok kora leáldozott, és úgy vélték, még ha képesek is lennének megváltoztatni a jövőt, nem érdemes felébredni a maguk által teremtett kábulatból. - Tudom, hogy te és a tieid továbbra is jelen vagytok a fiatalabb fajok között, Hiszéra. Tudom, hogy te most is befolyásolod az emberek és tündék álmait, még... - Csak egy bizonyos határig, Korialstrasz! Még az én birodalmam is véges! - De ez azt jelenti, hogy nem mondtál le teljesen a világról, igaz? Maligosszal és Nozdormuval ellentétben te nem menekülsz az őrületbe, vagy a múlt ereklyéinek bűvöletébe! Elvégre az álmok a jövőről is szólnak... - Csak amennyire a múltról is, ne feledd! Egy asszony alakja úszott el közöttük, karján újszülött csecsemőt tartott. A csecsemő álmában a saját képzelete által megteremtett ősöreg szörnyek ellen vívta harcát. A kép szertefoszlott. Krázus egy percig a körülötte születő és elenyésző álmokat figyelte. Voltak köztük sötétek és boldogok, de a jó

és a rossz mindig egyensúlyban maradt. Krázus úgy vélte, hogy a királynő rabsága és Halálszárny elhatározása, hogy eltörölje a fiatalabb fajokat a föld színéről, felborította ezt az egyensúlyt. Ha a fekete sárkány győzedelmeskedne, az álom és a remény nem létezne többé. - A te segítségeddel vagy anélkül, Hiszéra, folytatom a küzdelmet. Folytatnom kell! - Tégy legjobb belátásod szerint... - Az álomsárkány alakja elhalványodott. Krázus hátat fordított neki, nem törődve az útjában szétszóródó fantomokkal. - Ha így állunk... Vigyél vissza a szentélyembe, vagy taszíts a szakadékba! Talán az lesz a legjobb, ha nem érem meg, hogy lássam, milyen sorsra jut a világ, és mi történik királynőmmel! Arra számított, hogy Hiszéra visszaküldi a tudattalanság ölelő karjaiba, hogy soha többé ne zaklathassa őt Alexstraszáról szóló siralmaival - sem őt, sem a többi elementált -, ám ehelyett könnyű, majdnem tétova érintést érzett vállán. Hátrafordulva Krázus sudár, sápadt nővel találta szemben magát. Gyönyörű volt, megfoghatatlan, és éteri. Testének egy részét hullámzó, leheletfinom fátyol takarta. Krázus először azt hitte, királynőjét látja, de rájött, ez nem lehet Alexstrasza. A nő szeme csukva volt. - Szegény, küszködő Korialstrasz. - Ajka nem mozdult, de Krázus felismerte Hiszéra elbűvölő hangját. - Te valóban mindent megtennél a királynőért... Krázus nem értette, miért kell megismételni azt, amit mindketten tudnak. Elfordult a nőtől, utat keresett, amelyen kijuthatna a valótlan világból.

- Ne menj még, Korialstrasz. - Miért ne? - fortyant fel Krázus. Visszafordult, hogy szembenézzen Hiszérával. A nő a szemébe nézett. Krázus megdermedt, képtelen volt elfordítani a tekintetét. Hiszéra szemében újra látott mindenkit, akit valaha ismert, akit szeretett. - Meggondolom, amit mondtál. Krázus alig mert hinni a fülének. - Meg fogod...? A nő felemelte kezét, mire Krázus elhallgatott. - Meggondolom, amit mondtál. Se többet, se kevesebbet nem ígérhetek. - És... Ha úgy találod, hogy egyetértesz velem? - Akkor megpróbálom meggyőzni Maligoszt és Nozdormut is... De az ő nevükben tényleg nem ígérhetek semmit. Krázus tudta, valamit azért mégis sikerült elérnie. Ha mást nem, annyit bizonyosan, hogy ismét feltámadt benne a remény, amely talán könnyebbé teszi a rá váró megpróbáltatásokat. - Köszönöm... - Egyelőre nem tettem érted semmit ... Csak az álmaidat éltetem tovább. - A röpke mosoly, mely átsuhant Hiszéra ajkán szomorú volt. Krázus ismét köszönetet akart mondani. Szerette volna, ha Hiszéra megérti, hogy milyen sokat tett máris: megajándékozta őt az erővel, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy tovább küzdjön. A nő azonban távolodni kezdett. Krázus kinyúlt, el akarta érni, de a távolság kettejük között túl nagynak bizonyult, s amikor elindult felé, az alak gyorsabban távolodott. Ekkor felismerte, hogy nem az Álmok Hercegnője az, aki eltávolodik tőle, hanem ő maga húzódik hátrébb. - Aludj jól, és hosszan, szegény Korialstrasz érkezett a hang messziről. A karcsú alak megingott,

majd végleg szertefoszlott. - Aludj jól, mert a harcban, amire készülsz, minden erődre szükséged lesz, és még annál is többre... Krázus szólni próbált, de még álomhangja sem engedelmeskedett neki. Sötétség ereszkedett rá, az álom pihentető sötétsége. És ne becsüld alá azokat, akikről most azt gondolod, csupán jelentéktelen sakkfigurák ebben a játszmában... ***** Az orkok hegymélyi bázisa sokkal nagyobb és sokkal bonyolultabb építmény volt, mint Rónin gondolta. Az alagutak a legváratlanabb helyen elkanyarodtak, sok esetben felfelé íveltek ahelyett, hogy lefelé vezettek volna. Némelyik hirtelen véget ért. Az egyik járatból vissza kellett fordulni. Így nemcsak időt, de erőt is vesztett. Az sem segítette, hogy Halálszárny jó ideje egyetlen alkalommal sem szólt hozzá. Bár cseppet sem bízott a fekete sárkányban, abban biztos volt, hogy Halálszárny a rab királynőhöz vezeti. Vajon mi köthette le a sötét úr figyelmét? Egy sötét folyósón végül úgy döntött, leül pihenni. Ivott néhány kortyot a szerencsétlenül járt goblinoktól kapott vizeskulacsból, majd hátradőlt. Arra gondolt, néhány perc lazítás segít kiüríteni fejéből a felesleges gondolatokat, és így könnyebben boldogul majd a labirintusban. Elbizonytalanodott. Valóban képes lesz kiszabadítani a sárkánykirálynőt? Kétségei egyre mélyültek, ahogy hasztalanul próbált eligazodni a hegy belsejében. Lehet, hogy valójában csak azért jött ide, hogy valami nagyszerű öngyilkosságot

kövessen el? Mi értelme lenne ennek? Élete feláldozásával sem tudja visszahozni azokat, akik már meghaltak. Miért vállalkozott erre az őrült küldetésre? Visszaemlékezett arra a találkozásra, amelynek során az ötlet először felmerült. Mivel megtiltották neki, hogy részt vegyen a Kirintór tevékenységeiben, napjait egyedül, komor merengéssel töltötte. Nem beszélt senkivel, alig evett. Próbaidős mágus volt, szigorú szabályok szerint kellett élnie. Látogatókat se fogadhatott, így aztán igen elcsodálkozott, amikor Krázus hirtelen megjelent előtte, és felajánlotta, közbenjár az érdekében, hogy visszatérhessen a rendbe. Mindig is azt tartotta, hogy nincs szüksége mások segítségére, de Krázus meggyőzte az ellenkezőjéről; érzékletesen ecsetelte a helyzetét. Addig beszélt, hogy végül úgy érezte, csakis benne reménykedhet. Valahogy szóba kerültek a sárkányok és Alexstrasza is, akit az orkok raboltak el, majd arra kényszerítettek, hogy vad szörnyeket hozzon világra a Horda számára. Krázus úgy vélte, annak ellenére, hogy a Horda gerincét megtörték, amíg Alexstrasza fogságban van, a Khaz Modanban tanyázó orkok továbbra is veszélyt jelentenek a Szövetségre, portyázásaikkal folyamatosan rettegésben tartják majd a határmenti vidékeket. Ekkor ötlött Rónin eszébe, hogy ki kellene szabadítani a sárkánykirálynőt. A dolog képtelenségnek tűnt, de az adott pillanatban logikusan hangzott. Érezte, így talán megválthatja korábbi bűneit, vagy ha nem, belehal a terv megvalósításába, s kísérlete legendává válik. Krázusnak tetszett az ötlet. Rónin emlékezett, milyen sok időt töltöttek együtt, hogyan bátorította őt a mester, hogyan segített kidolgozni a tervet. Bevallotta magának, ha pártfogója nem buzdítja,

feladta volna az egészet. Most már úgy tűnt, ez a küldetés inkább Krázusé volt, mint az övé. Vajon mit remélhetett az arctalan mágus attól, hogy a szinte biztos halálba küldi pártfogoltját? Ha a báb sikerrel jár, őt is megilleti a dicsőség, de ha kudarcot vall és elbukik? Mi haszna lett volna ebből? Rónin megrázta a fejét. Érezte, ha folytatja a töprengést, hamarosan arra jut, hogy pártfogója volt az, aki valójában kiagyalta ezt az egészet, és valami módon arra késztette őt, hogy el akarjon indulni. Képtelenség... Addig töprengett, míg elnyomta az álom. Hirtelen felriadt. Valami zajt hallott. Talpra akart ugrani, de teste elgémberedett, moccanni sem bírt. A falhoz lapulva várta, ki közeledik a sötét folyosón. Az orkoknak tudniuk kellett, hogy ez az alagút nem vezet sehova. Vajon azért jöttek ide, mert őt keresik? A neszek, a halk beszélgetés hangjai lassan eltávolodtak. A varázsló arra gondolt, talán a bonyolult folyosórendszer sajátos akusztikája tréfálta meg. Lehet, hogy az orkok, akiknek beszélgetését hallotta, több szinttel alatta vagy felette járkáltak. Talán követhetné a hangokat... Feltápászkodott, és elindult arra, ahonnan a neszek érkeztek. Egyre több hangot hallott; úgy felbolydult az orkok tábora, mintha a rút lények készülnének valamire. Rónin nem igazán vágyott arra, hogy egyszercsak egy gyakorlótér vagy egy fegyvertár közepén találja magát. Nem akart találkozni az orkokkal; azt a csarnokot kellett megtalálnia, ahol fogva tartották a királynőt. Hirtelen sárkányüvöltés hasított végig a barlangrendszeren. A hang éles volt, de szinte azonnal elhalt. Rónin tudta, ha követi a hangot, közelebb kerül a sárkányokhoz, és ki tudja, talán a királynő cellájához is eljuthat.

Egy darabig minden nehézség nélkül haladt. Az orkok távol maradtak, a jelek szerint szorgosan dolgoztak valamin. Rónin fejében az is megfordult, hogy esetleg harcra készülnek. A Szövetséges csapatok valószínűleg megkezdték a támadást Khaz Modan északi határainál, ezért Zordszirtnek készen kellett állnia arra, hogy támogassa a védekező orkokat. Ez kapóra jött Róninnak: az orkok ilyen helyzetben kevesebb figyelmet szentelhettek az esetleges betolakodóknak. Az is valószínűnek tűnt, hogy minden harcképes sárkánylovas északra repül. Rónin felbátorodott, és felgyorsította lépteit. Néhány másodperc múlva kis híján két hatalmas termetű ork harcos karjai közt találta magát. Szerencsére az orkok jobban meglepődtek, mint amennyire ő megijedt. Gondolkodás nélkül cselekedett: felemelte a bal kezét, és rájuk olvasta azt a varázst, amelyet komolyabb helyzetekre tartogatott. A hozzá közelebb álló ork agyaras pofáját eltorzította a vak düh. Már a hátán lógó bárdért nyúlt, mikor a varázs mellbe vágta. Az izmos test piheként csapódott a kőfalhoz, amibe egy szívdobbanásnyi idővel később beleolvadt. Rövid ideig még kivehetők voltak körvonalai, de néhány másodperccel később úgy belesimult a falba, hogy nyoma sem maradt. - Ember! - ordított fel a második ork. Bárdját markolva Róninra támadt, aki alig bírt elugrani a csapás elől. A súlyos penge alatt szilánkok hasadtak le a kőfalból. Az ork újabb rohamot indított; zöld teste szinte betöltötte a keskeny folyosót. A nyakába akasztott bőrszíjon ujjak fityegtek. Úgy rontott előre, mintha feltett szándéka lenne, hogy Rónin ujjait is szörnyű trófeái közé fűzi.

A varázsló hátrált; az ork újra lecsapott. Ezúttal majdnem célba talált, kevésen múlott, hogy nem hasította szét Rónin testét. A varázsló a förtelmes nyakékre meredt, és hirtelen támadt ötlettől vezérelve furcsa mozdulatot tett a levegőben. Az ork harcos megtorpant, de mikor látta, hogy a varázsnak nem volt eredménye, a szánalmas kis ember próbálkozását látva gúnyosan felnevetett. - Gyere! Gyorsan végzek veled, varázsló! Amikor azonban ismét támadásra emelte bárdját, kaparászást érzett a mellkasán. A tucatnyi ujj lassan a nyaka köré tekeredett. Elejtette a bárdot, és megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába. Köhögni és hörögni kezdett; a kísérteties “kéz" összeszorította a torkát. A varázsló hátrébb húzódott, ellépett a vadul hadonászó ork közeléből, aki hasztalan próbálta lefejteni magáról az ujjakat. Rónin eredetileg elterelő műveletnek szánta a varázslatot, míg valami hathatósabb eszébe jut, de az ujjak igen komolyan vették feladatukat. Bosszú? Még a mágus is elképedt a jelenség láttán. Hogyan képesek a halott harcosok szellemei ennyi erőt vinni levágott ujjaikba? Akár a bosszúvágyó szellemek tették, akár a varázs, az ujjak rettenetes munkát végeztek. Az ork mellkasát beszennyezte a lágy nyak húsára karmolt és szakított sebekből kiömlő vér. A félelmetes harcos térdre rogyott, és olyan könyörgőn nézett Róninra, hogy a varázsló nem bírta elviselni a pillantását, s félrefordult. Rónin néhány másodperc múlva hallotta, hogy az ork elterül a padlón. A harcos mozdulatlanul feküdt a vértócsában. Az élettelen ujjak még mindig nyakába mélyedtek. A varázsló összeszedte bátorságát, és megérintette az egyik levágott ujjat, de nem érzett benne életet. Semmi sem mozdult. Az ujjak elvégezték munkájukat, és ismét élettelen trófeákká váltak.

Róninnak nyugtalanító gondolata támadt, de félresöpörte és továbbsietett. Nem tudta elrejteni a testet, és nem is volt ideje ezzel vesződni. Tudta, a halott orkot előbb-utóbb meglelik a társai, de ezzel sem foglalkozhatott; a sárkánykirálynőre kellett összpontosítania. Ha sikerül kiszabadítania Alexstraszát, már nem kell aggódnia az orkok miatt: a királynő biztonságba repíti. Jókora utat sikerült megtennie, és egyszerre egy fényesen megvilágított folyosó elején találta magát. Hangokat, izgatott szavakat hallott. Lassan, óvatosan közelítette meg a sarkot, kilesett a fal mögül. Tágas barlang tárult a szeme elé, amelyben több tucat ork sürgölődött. A jelek szerint csomagoltak, különböző tárgyakat pakoltak a szekerekre. Úgy tűnt, hosszú útra készülnek, és nem is térnek vissza egyhamar. Rónin elgondolkodott. Igaza lett volna az északi frontra készülő katonákat illetően? Ha igen, miért látszik úgy, hogy valamennyi ork menni készül? Miért nem csak a sárkánylovasok és hátasaik indulnak útnak? Szekérrel sokáig tart elérni Sivárvidéket. Két ork valami nehéz tárgyat cipelt. Látszott rajtuk, szívesen ledobnák terhüket, de valami miatt nem merték megtenni. Olyan óvatosan vitték, mintha legalábbis aranyból lett volna. Mivel az orkok olyan elszántan dolgoztak, hogy nem is figyeltek maguk köré, a varázsló úgy érezte, nem kockáztat túl sokat, ha tesz egy lépést, hogy jobban lássa, mi az a tárgy, amit oly nagy gonddal kezelnek. Kerek volt, vagyis inkább ovális, a felülete kissé érdes, majdnem pikkelyes. Leginkább egy tojásra, pontosabban sárkánytojásra hasonlított. A varázsló a szekerek felé nézett. Csak ekkor látta, hogy valamennyit hasonló tárgyakkal rakták meg. A sárkánytojások közül néhány egészen apró és sima

volt, mások azonban pikkelyesnek tűntek. Rónin gyanította, ezekből hamarosan kibújik a bennük fejlődő lény. Felmerült egy újabb kérdés: mi lehet az oka annak, hogy az orkok így, szekéren próbálják elszállítani a törékeny és fontos rakományt? Ember. A fejében felcsattanó hang hallatán Rónin majdnem felkiáltott. Gyorsan visszahúzódott, és a falhoz simulva visszahátrált a sötét folyosóra. Mikor megbizonyosodott, hogy az orkok közül senki sem vette észre, megragadta a nyakában lógó medált, és a fekete kristályra szegezte tekintetét. A kő halványan izzott. Ember fia... Rónin... Hol vagy? A varázsló meghökkent. Halálszárny nem tudja, merre jár? - Az ork erőd közepén - suttogta. - A sárkánykirálynő celláját keresem. De mást találtál. Láttam valamit. Mi volt az? Rónin nem akarta megmondani az igazat. - Csak néhány ork... Majdnem felfedeztek. Azt hiszem, gyakorlatoznak. Hosszabb csend következett, olyan hosszú, hogy Rónin mármár azt hitte, Halálszárny megszakította a kapcsolatot. Aztán ismét meghallotta a sárkány hangját. Látni kívánom. - Nem olyan érdekes, csak... Nem fejezhette be a mondatot, teste ellenszegült akaratának, és a fényes terem felé indult. Megpróbált ellenállni, megpróbált tiltakozni, de ez alkalommal még nyelve sem engedelmeskedett neki. Halálszárny arra a helyre vitte, ahol nem sokkal korábban állt, majd felemeltette vele a medált. Rónin ebből rájött, hogy halálszárny a fekete kristályon keresztül lát.

Gyakorlatozás... látom... Ez az, amikor a visszavonulást gyakorolják? Rónin nem tudta, mit válaszolhatna a sárkány gúnyos megállapítására. Biztosra vette, Halálszárnyat nem érdekli, hogy mond-e valamit. A sárkány nem zavartatta magát, mindent alaposan szemügyre vett a medálon keresztül. Igen, eleget láttam... most már visszatérhetsz az alagútba. Miután visszanyerte uralmát saját teste felett, Rónin óvatosan visszahátrált az árnyékba. Csak szerencséjén múlt, hogy az orkok nem fedezték fel. A falnak támaszkodva levegő után kapkodott. El kellett ismernie, megijedt. Lehet, hogy mégsem állok készen a halálra? Rossz úton vagy. Vissza kell menned az előző kereszteződésig. Halálszárny nem hozakodott elő azzal, hogy Rónin megpróbálta megtéveszteni. A varázsló meglepődött. Lehet, hogy Halálszárny is azon töpreng, miért viszik el az orkok a tojásokat? Vagy esetleg már tudott a dologról? Ha igen, akkor honnan, kitől? Az biztos, hogy nem az orkoktól, hiszen ők is féltek a fekete úrtól, s legalább annyira gyűlölték, mint a Szövetséget. Miközben ezen gondolkozott, követte Halálszárny parancsát, és visszatért a kereszteződéshez. Amikor korábban erre jött, nem figyelt fel a keskeny, jelentéktelen elágazásra, a szűk folyosóra; arra gondolt, ha fontos lenne, az orkok bizonyára kivilágítják. - Erre? - suttogta. Igen. Nyugtalanította, hogy Halálszárny ilyen sokat tud a barlangrendszerről. Egy dologban biztos volt: nem

ő fedezte fel a terepet. Erre még emberi formájában sem lett volna képes. Talán ork alakját öltve járt itt? Lehetséges, de ez sem tűnt valószínűnek. A második alagút balra. Halálszárny ismét helyesen választotta ki az utat. Rónin várta, hogy legalább egy alkalommal hibázzon; ennyi is elég lett volna, hogy bizonyítsa: néha a sárkány is találgat. Ám Halálszárny nem követett el hibát, a jelek szerint úgy, vagy jobban ismerte a járást, mint maguk az orkok. A hang hirtelen megálljt parancsolt. Ne mozdulj! Rónin megállt, bár fogalma sem volt róla, miért teszi. Várj. Néhány másodperc múlva hangok hallatszottak a folyosón. - ... hol voltál? Kérdésem van hozzád, fontos kérdésem! - Borzasztóan sajnálom, rettenetes nagyúr, nagyon sajnálom! Nem tehetek róla! Én... A hangok eltávolodtak; Rónin hiába hegyezte a fülét. Az egyik beszélő kétségkívül ork volt, a jelek szerint az erőd parancsnoka, a másik pedig talán egy goblin. Halálszárny gyakran használt goblinokat. Lehetséges, hogy így tudott meg mindent erről a hatalmas orkbolyról? Talán az itt szolgáló goblinok egyike az ő ügynöke? Rónin szeretett volna az ork és a goblin után eredni, hogy kihallgassa őket, ám a sárkány hirtelen újra induljt parancsolt. A varázsló tudta, ha nem engedelmeskedik, Halálszárny kényszeríteni fogja. Elindult, mert úgy érezte, ha ő irányíthatja a végtagjait, a saját kezében van a sorsa. Egy meredeken lejtő folyosón ment tovább, mely úgy tűnt, egyenesen a hegy gyomrába vezet. Érezte a sárkánykirálynő közelségét, hallani vélte az óriás lélegzését.

A második alagút jobb kéz felől. Menj tovább, míg nyílást nem látsz balra. Halálszárny nem mondott többet. Rónin pedig pontosan végrehajtotta az utasításokat, és amennyire tudta, meggyorsította lépteit. Jobbra fordult. A sárkány utasításából arra következtetett, hogy hamarosan megpillantja a nyílást, de jó félórás gyaloglás után még mindig nem látott semmit. Két alkalommal is megkérdezte láthatatlan vezetőjét, hogy közeledik-e már, de a sárkány nem felelt. Fogytán volt az ereje. Éppen azon gondolkodott, hogy leül egy kicsit pihenni, amikor halvány fényt pillantott meg maga előtt, ami a folyosó bal oldalán lévő nyílásból eredt. Megszaporázta a lépteit, de ügyelt arra, hogy ne csapjon zajt. Óvatosnak kellett lennie; nem tudhatta, kik őrzik a sárkánykirálynőt. Előkészítette varázsigéit, de remélte, egyre sem lesz szükség. Állj! Rónin ijedtében majdnem nekiment a falnak. Megállt, lapulva várt. Biztosra vette, hogy valaki felfedezte jelenlétét. Semmi. Semmi és senki... - Miért állítottál meg? A célod közvetlenül előtted van, de lehetséges, hogy az utat hús-vér lénynél erősebb őr védi. - Mágia? - Rónin már gondolt erre a lehetőségre. Mágikus őrszemek. Van egy gyors mód, hogy megtudjuk, mi a helyzet. Tartsd a medált egyenesen magad elé, miközben a bejárat felé közeledsz. - És a hús-vér őrök? Velük is számolnom kell. Érezte, hogy Halálszárny kezdi elveszíteni türelmét. Minden idejében kiderül, emberfia...

Rónin biztos volt abban, hogy Halálszárny a királynő közelébe akarja juttatni, így a medált feltartva, lassan elindult előre. Apró varázsokat látok. Aprókat a hozzám hasonlók számára, jelentette Halálszárny miközben Rónin tovább közeledett. Hatástalanítom őket. A fekete kristályból hirtelen olyan éles fény csapott ki, hogy Rónin kis híján elejtette. A bejáratot őrző varázst hatástalanítottam... Nincs őrszem odabent. Nincs rájuk szükség. Alexstraszát a padlóhoz láncolták. Az orkok óvatosak voltak. A királynő moccanni sem bír. - Bemenjek? Csalódott lennék, ha nem tennéd. Rónin kissé különösnek találta Halálszárny szóhasználatát, de nem sokat törődött vele; türelmetlenül várta a sárkánykirálynővel való találkozást. Azt kívánta, bárcsak Veréza mellette lehetne, majd eltűnődött, vajon miért okozna ez neki olyan nagy örömet. Talán... Még a tünde képe is elhalványult előtte, amikor az ajtónyílásba lépve megpillantotta a vörös sárkányt, Alexstraszát. A királynő őt nézte. Szemében félelem csillant, de nem magáért aggódott. - Ne! - Alexstrasza torkát vastag bilincs szorította; alig lehetett érteni szavait. - Hátra! A fejében feldörrent Halálszárny diadalmas hangja. Tökéletes! Tűzgömb fogta körül a varázslót. Lényének minden alkotórésze megremegett a testén átcikázó szörnyűséges erő hatására. A medál kicsúszott ernyedt ujjai közül. Miközben összeroskadt, még hallotta, hogy Halálszárny megismétli a szót, és felnevet.

Tökéletes...

Tizenöt

V

eréza zihálva kapkodott levegő után. Ahogy ismét friss levegőt érzett a tüdejében, enyhült a szívét markoló félelem szorítása. Lassan visszanyerte nyugalmát és kinyitotta a szemét. A közvetlen veszély elmúlt, de a helyzete most sem volt valami biztató. Körülnézett. Egy szűk barlangjáratban találta magát, melynek közepén három alakot látott, amint a tűz fölé hajolva beszélgettek. A fénynél tisztán látszott vézna testük és petyhüdt, foltos, pikkelyes bőrük. Arcuk hosszúkás volt, hullaszerű, álluk hegyes, orruk csőrre emlékeztetett. Apró szemük alattomosan villogott, ajaktalan szájukban éles, apró fogak sorakoztak. Ruha helyett rongyokat csavartak maguk köré. Mindhármuk mellett hajítófejsze hevert. Veréza megpróbált csendben maradni, de a hegyes, orkokéhoz hasonló fülek hamar megneszelték, hogy ébren van. Az egyik teremtmény felkapta a fejét. Bal szemét kendő fedte. - Felébredt a vacsora - sziszegte. - A finomság! - felelte tar társa. - Azám, a finomság! - vigyorgott a harmadik, akinek nyaka körül egy tünde harcos kendőjének maradványai lógtak. Magasabb volt társainál, hangja úgy dörrent, mint azoké, akik parancsoláshoz szoktak. A kiéhezett trollok egymásra vigyorogtak. - Végre, végre! - folytatta a kendős. - Eljött a lakoma ideje, el bizony! A gárdista jobbja felől hirtelen elfojtott káromkodás hallatszott. Veréza amennyire tudta, a

hang irányába fordította a fejét, és a megkötözött törpre nézett. Falstad szája elé széles pántot erősítettek. A szóbeszéd szerint a trollok saját fajtájukon kívül minden élőlényt képesek voltak megenni. Az orkok ugyan szövetségre léptek ezekkel a fürge, álnok gonosztevőkkel, de még ők is elővigyázatosan bántak velük. Szerencsére részben a Troll Háború következtében, részben pedig a Horda elleni harcokban - az undorító faj majdnem teljesen kipusztult. Veréza még sosem találkozott trollal, csak rajzokról és legendákból ismerte őket. - Türelem, türelem - szólt kaján együttérzéssel a kendős. - Te leszel az első, törp! Te leszel az első. - Nem lehetne most rögtön, Grí? - könyörgött a félszemű. - Miért nem lehet most azonnal? - Mert azt mondtam, Snyál! - Grí állon vágta Snyált, aki nagy puffanással hanyatt esett. A harmadik troll azonnal talpra ugrott, és viháncolva biztatta társait. Grí tett egy lépést felé; keményen farkasszemet néztek egymással. Ezalatt Snyál feltápászkodott, és visszasündörgött helyére a tűz mellé. - Én vagyok a parancsnok! - Grí csontos, karmos öklével saját mellére vert. - Igaz, Snyál? - Igen, Grí! Igaz. - Igaz Vórsz? A kopasz szörny alázatosan bólogatott. - Ó igen, Grí! Te vagy a parancsnok! A parancsnok, igen! Ahogy a törpöknek, a tündéknek és az embereknek, a trolloknak is több fajtája van. Akadnak közöttük olyanok, akik a tündék választékosságával beszélnek, miközben azon mesterkednek, hogy elválasszák áldozatuk fejét testétől. Más, vadabb egyedek szinte nem is ismerik a szavakat. Ez különösen igaz odúlakókra, és más föld

alatt élő trollokra. Veréza nem kételkedett abban, hogy a három hitvány, akik csapdába ejtették őt és Falstadot, a legalacsonyabb rendű fajtából való, és hogy a sors, melyet nekik szántak rosszabb, mint amit el tudnak képzelni. A trollok visszatelepedtek a tűz köré, és halk tanácskozásba kezdtek. Veréza ismét a törpre nézett, tekintetük találkozott. A nő felvont szemöldökére alig észrevehető fejrázás volt a válasz. Példátlan ereje ellenére Falstad képtelen volt kiszabadítani magát kötelékeiből. Veréza is megrázta a fejét. A trollok barbárok voltak, de csomókötésben mesternek bizonyultak. A gárdista megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Körülnézett a barlangban. Egy hosszú alagútban voltak, melyet feltehetőleg a trollok vájtak. (Veréza megfigyelte a karmos ujjakat, melyek alkalmasak voltak az ásásra; a trollok kiválóan alkalmazkodtak környezetükhöz.) Bár sejtette, hiába erőlködik, a tünde megpróbálta meglazítani a köteleit. Csak annyit sikerült elérnie, hogy véresre dörzsölte csuklóját. Hátborzongató kuncogás jelezte, hogy a trollok látják, miben mesterkedik. - A finomság élénk - állapította meg Grí. - Jó szórakozás lesz! - Hol vannak a többiek? - morgott Snyál. - Már itt kellene lenniük! A vezér bólintott. - Hulg tudja, mi vár rá, ha nem teszi, amit mondok! Talán... Hirtelen felkapta hajítófejszéjét. - Törpök! A fejsze nyílegyenesen szállt, Veréza fejét mindössze néhány hüvelyknyire kerülte el. Egy pillanattal később fájdalmas ordítás hallatszott. Az alagútban hirtelen alacsony, zömök lények jelentek meg. A törpök hangos csatakiáltásokkal közeledtek, kezükben rövid fejszét és kardot lóbáltak.

Grí előhúzott egy másik, valamivel hosszabb nyelű fejszét; ezt nyilván közelharcban használta. Snyál és Vórsz eldobta a hajítófejszéket. A tünde látta, hogy az egyik alacsony, meghökkentően széles vállú támadó felbukik, miután Snyál fegyvere eltalálja. Vórsz rosszul célzott. A két troll követte a parancsnok példáját, és nehezebb, hosszabb fejszéket kaptak elő. Közben a támadók körülvették őket. Veréza több mint egy tucat törpöt számolt össze. Valamennyien durva szőrmebundát és rozsdás mellvértet viseltek, sisakjukat se szarvak, se más, felesleges nehezékek nem díszítették. Falstadhoz hasonlóan ők is megnövesztették szakállukat, de nem eresztették szabadjára, gondosan nyírták szőrzetüket. A törpök gyakorlott kézzel forgatták fegyvereiket. A trollok egyre közelebb szorultak egymáshoz. Snyál esett el először. A félszemű bestia nem látta a harcost, aki bal oldala felől közelített hozzá. Vórsz megpróbálta figyelmeztetni, de elkésett; a törp harcos Snyál hasába döfte kardját. Grí harcolt a legvadabbul. Egy jól irányzott csapással leterített egy harcost, majd kis híján lefejezett egy másikat. Miközben egy harmadikkal kelt viadalra, eltörött fejszéje nyele. Tehetetlen dühében elkapta ellenfele bárdját, és megpróbálta megszerezni. Egy másik törp harcos eközben a hátába vágta a bárdját. A tünde szinte sajnálta a magára maradt trollt. Vórsz szeme tágra nyílt rémületében. Tudta, hogy elérkezett a vég, és olyan képet vágott, mint aki a könnyeivel küszködik. Ennek ellenére vadul hadonászott tovább fegyverével, és majdnem sikerült is halálos csapást mérnie az előtte álló törpre. Az alacsony harcos az utolsó pillanatban hátraugrott, hogy elkerülje a halálos

találkozást. Vórsznak esélye sem volt az egyre szorosabban köré húzódó törpökkel szemben. Kardok és fejszék meredtek felé minden irányból. Vórsz halála leginkább mészárláshoz hasonlított. Veréza elfordult, nem volt képes végignézni a vérengzést. Csak akkor nézett vissza, amikor megszólalt egy érdes, erős hang. - Lám, lám. Nem csoda, hogy a trollok olyan keményen harcoltak! Gímmel! Látod ezt? - Hogyne, Róm! Sokkal szemrevalóbb látvány, mint ami amott fogadott bennünket! Kemény kezek ragadták meg Verézát, ülő helyzetbe segítették. - Lássuk csak, ki tudjuk-e szabadítani ezeket a kecses karokat anélkül, hogy további kárt tennénk bennük! Veréza a kipirult törp arcába nézett. Legalább hat hüvelykkel alacsonyabb volt Falstadnál, de sokkal izmosabb. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ügyes a keze és az esze is gyors. Veréza pillanatokkal később szabad is volt. Közelről a törpök öltözete szegényesnek tűnt. Veréza nem lepődött meg ezen; sejtette, hogy a harcosok abból tengetik életüket, amit az orkoktól zsákmányolnak. Jellegzetes szaguk arról árulkodott, hogy a tisztálkodást felesleges fényűzésnek tartják. - Na, meg is volnánk! Veréza kivette a szájából a pecket. Az oldalról felcsattanó cifra káromkodás jelezte, hogy Falstad is visszanyerte szabadságát. - Elhallgass, különben megkötözlek! - vakkantotta Gimmel. - Beszélj csak! Belőletek, barlangi törpökból egy tucat sem ér fel eggyel közülünk! Légura-hegy törpjei a legjobbak! A felmorajló élénk zúgolódás egyértelműen jelezte, hogy szabadítóik rabtartóikká válhatnak, ha a grifflovas nem hagy fel sértegetésükkel. Veréza talpra állt.

- Falstad! Légy tisztelettudóbb! Elvégre ezek a nemes törpök rettentő haláltól mentettek meg bennünket! - utasította rendre társát. - Bizony, ebben már van igazság! - felelte Róm. - Azok az átkozott trollok bárminemű húst megesznek, akár élő, akár halott! - Beszéltek több társukról is - emlékezett vissza Veréza. - Talán jobb volna indulnunk, mielőtt visszatérnek... Róm legyintett. Ráncos arca miatt Verézát öreg, tapasztalt kutyára emlékeztette. - Nem kell aggódni miattuk. Ők vezettek el minket ehhez a háromhoz. De lehet, hogy ennek ellenére igazad van. Nem ez volt az egyetlen trollcsapat a környéken. Az orkok úgy használják őket, mint a vadászkutyát! Minden, ami elhalad ezen a kietlen vidéken, az ő prédájuk. Az sem ritka, hogy az orkokat is megtámadják. Veréza elképzelte, mi várt rájuk. - Szívből köszönöm, hogy megmentettetek! - Ha tudom, hogy te vagy, akit meg kell menteni, gyorsabb menetelésre fogtam volna ezt a szerencsétlen bandát! Gimmel, aki nehezen vette le a szemét a tündéről, a parancsnokhoz lépett. - Joj halott. Narn sincs jó bőrben, őt vinnünk kell. A többi sebesült járóképes. - Akkor induljunk! Ez rád is vonatkozik, pillangó! Falstad dühös horkantással felelt a gúnyolódásra. Ez a titulus nyilván csúnya sértésnek számított a Légura-hegy törpjeinek körében. Veréza nyugtatólag tette kezét társa vállára, de Falstad tovább zsémbelt míg a csapat összeszedelődzködött. A tünde észrevette, hogy a törpök nem csak a trollokat, de saját elesett

társukat is levetkőztették. Nem is próbálták elszállítani a holttestet. Róm a nő kérdő tekintetére válaszképpen megvonta a vállát. Látszott rajta, szégyenkezik. - A háború arra kényszerít minket, hogy megszegjünk bizonyos illemszabályokat, tünde hölgy. Joj megértené. Hozzátartozói megkapják a felszerelését, és a trollok holmijából is nekik adjuk a legtöbbet. Nem mintha sok hasznos dolgot találtunk volna... - Nem is tudtam, hogy maradtak törpök Khaz Modanban. Az a hír járta, hogy mindannyian elmenekültetek, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tarthatjátok vissza a Hordát. Róm kutyaszerű képe elsötétült. - Bizony, azok, akik tehették, elmenekültek. De tudod, nem mind tehettük meg! A Horda úgy szakadt ránk, mint a sáskahad. Az orkok elvágták a menekülés útját. A föld alatt mélyebbre kényszerültünk, mint amilyen mélyre valaha is merészkedtünk azelőtt. Sokan elhullottak akkor, és azóta még annál is többen! Veréza végignézett a toprongyos csapaton. - Hányan maradtatok? - Az én nemzetségemből? Negyven és még hét törp. Pedig több százan voltunk! A közelben él három másik család is. Kettő közülük népesebb a mienknél. Összesen lehetnek háromszázan. De ez csak töredéke annak, ahányat régen megszámolhattál volna a hegy alatt. - Háromszáz? Az még mindig nem kevés! - morogta Falstad. Ennyi harcossal én Zordszirt ellen indultam volna! - Ha mi is repkednénk, mint a szédült bogarak, talán összezavarhattuk volna az orkokat, hogy legyen valami esélyünk. De így, a földön és a föld alatt óriási túlerővel néznénk szembe! Egyetlen sárkány elég, hogy felégessen egy erdőt, és megsüsse alatta a földet!

Veréza érezte, már csak egy szikra kell, hogy lángra lobbanjon a Falstad és a Khaz Modan-i törpök közötti ellenségeskedés. Megpróbálta csitítani a kedélyeket. - Elég legyen ebből! A valódi ellenség az ork horda, nem igaz? Ha egymással civakodtok, az ő esélyeiket javítjátok! Falstad és Róm bocsánatkérő szavakat motyogott. - Ezzel nem elégszem meg - mondta a tünde. - Álljatok szembe egymással, és esküdjetek meg, hogy csak mindannyiunk közös céljáért fogtok harcolni! Esküdjetek meg, hogy nem felejtitek: az orkok gyilkolták meg testvéreiteket, az orkok pusztították el szeretteiteket és rombolták le otthonotokat! Veréza nem ismerte a két férfi sorsának részleteit, de abban biztos volt, hogy mint mindenki, aki háborúba keveredett, ők is elveszítették szeretteiket, hazájukat, vagyonukat. A grifflovas volt az első, aki kinyújtotta a kezét. - Bizony igazat szólsz. Erre kezet rázok! - Ha te, akkor én is. A törpök helyeslően felmordultak. Veréza tudta, más körülmények között ez a jelenet elképzelhetetlen lett volna. Felkerekedtek. - Most - mondta Róm -, hogy magunk mögött tudhatjuk a trollokat, mondd el nekünk, tünde hölgy, mi szél hozott téged, és amazt a mi szomorú vidékünkre? Vajon jó hírt hoztok? A háború árja az orkok ellen fordult, és Khaz Modan ismét szabad vidék lesz? - A háború lassanként valóban a Horda ellen fordul. - Erre a néhány szóra a csapat tagjai lelkes üdvrivalgásba kezdtek. - A Horda megtört, Sorspörölynek néhány hónappal ezelőtt nyoma veszett. Róm értetlenül torpant meg. - Akkor hogyani lehetséges, hogy az orkok még mindig Zordszirtben vannak?

- Ennek két oka van - mondta Falstad. - Az orkok még mindig keményen tartják magukat északon, Sivárvidék környékén. Úgy hírlik, hogy folyamatosan visszavonulnak, de nem adják fel egykönnyen. - És mi a másik ok, testvérem? - Neked nem tűnt fel, hogy sárkányaik vannak? kérdezte Falstad színlelt ártatlansággal. Gimmel dühösen horkantott. Róm csüggedten bólintott. - Igen, a sárkányok. Az egyetlen ellenség, akikkel mi, földön járók nem tudunk harcba szállni. Egyszer a földön értünk egy fiatal suhancot, és könnyedén végeztünk is vele. Csak egy-két jó harcost vesztettünk... De általában odafenn maradnak, mi pedig kénytelenek vagyunk idelenn bujkálni előlük. -A trollokkal megküzdöttetek - jegyezte meg Veréza. Bizonyára az orkokkal is harcoltok. - Rajtaütünk egy-egy őrjáraton, a trollokkal is elboldogulunk, de mindez nem ér semmit, ha az otthonunk továbbra is az orkok kezén van! - Róm a nő szemébe nézett. - De újra kérdezem: kik vagytok, és mit kerestek itt? Ha Khaz Modan továbbra is az orkok uralma alatt van, öngyilkos dolog volt Zordszirtbe jönni! - Az én nevem Szélfutó Veréza, és gárdista vagyok. Ez itt Falstad, a Légura-hegyből. Azért vagyunk itt, mert egy embert keresünk. Egy varázslót. Magas és fiatal, a haja lángvörös. Amikor legutóbb láttam őt, ebben az irányban tűnt el. Egyelőre úgy döntött, nem szól a fekete sárkányról. -A varázslók mind bolondok, különösen az emberek varázslói. Mit keres ez itt, Zordszirtben? - Róm egyre növekvő gyanakvással méregette a jövevényeket. Veréza története hihetetlenül hangzott. - Nem tudom - vallotta be Veréza. - De azt hiszem, hogy ügye a sárkányokkal van kapcsolatban. A törp vezér harsányan felkacagott.

- A sárkányokkal? Ugyan mi lehet a terve? Ki akarja szabadítani a vörös sárkányt? Olyan hálás lesz, hogy izgalmában egészben lenyeli! A hegyi törpök is szórakoztatónak találták a hallottakat, de a tünde nem osztozott vidámságukban. - Fogadalmat tettem, ezért nem adhatom fel. El kell érnem Zordszirtet, és meg kell találnom a varázslót! Az általános vidámságot elképedés és hitetlenkedés váltotta fel. Gimmel a fejét rázta, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallott. Veréza úrnő, én tisztelettel adózom eltökéltséged előtt, de bizonyára belátod, milyen hiábavaló célt tűztél magad elé! Veréza végignézett a viharvert társaságon. Látta, milyen szörnyű elcsigázottság és reménytelenség ül a harcosok arcán. Ezek a férfiak harcoltak és arról álmodtak, hogy egy napon hazájuk ismét szabad lesz. Mint minden törp, ők is csodálták és tisztelték a bátorságot, de amire a tünde készült, az még az ő szemükben is az őrültséggel volt határos. - Megmentettetek bennünket Róm, és ezért hálás vagyok. De ha lehet még egy kérésem, mutassátok meg nekem a legközelebbi alagutat, ami az erődbe vezet. Innen egyedül megyek tovább. - Azt már nem, tünde hölgyem! - kapta fel a fejét Falstad. Túl messzire eljöttem ahhoz, hogy most forduljak vissza. Különben is meg kell keresnem egy bizonyos goblint, hogy csizmabőrt hasítsak a hátából! - Elment a józan eszetek! - kiáltott fel Róm. - De ha mindenáron Zordszirtbe akartok jutni, nem hárítom másra a feladatot, én magam viszlek oda benneteket! - Nem mehetsz egyedül, Róm! - csatlakozott a vitához Gimmel. - Most, hogy a trollok ismét mozgolódnak, és az orkok is közel vannak? Én is veled megyek, hogy vigyázzak rád!

A csapat valamennyi tagja úgy érezte, neki is mennie kell, hogy vigyázzon a parancsnokokra. Róm és Gimmel megpróbálta lebeszélni a többieket, de mivel minden törp makacs volt, a vita eldöntetlen maradt. Rómnak jobb ötlete támadt. - A sebesülteknek haza kell térniük, és nekik is szükségük van kíséretre. Egy szót se, Narn! Látom, alig állsz a lábadon! Az lesz a legjobb, ha kockát vetünk. A csapat fele velünk jöhet! Kinél van kocka? Veréza alig tudta türtőztetni magát. Nem akarta megvárni, míg a csapat játékba kezd, hogy eldöntsék, ki merre menjen tovább, de belátta, nem szólhat bele a dologba. Falstaddal együtt végignézte, hogy a törpök egymás ellen dobnak. Mindenki a saját kockáját használta. Falstad mosolyogva hajolt Verézához. - A Légura-hegy lakói és a barlanglakók között sok különbség van, de aligha találsz olyan törpöt, aki nem tart magánál kockát! - Az övén lógó erszényre tette a kezét. - Ebből is látszik, milyen barbár trollokkal akadt dolgunk. Nálam hagyták az enyémeket! Úgy hírlik, hogy az orkok is kockáznak... Ez az egyik oka, hogy eszesebbnek tartjuk őket a trolloknál. Róm és Gimmel végül kiválasztott hét harcost. A törpöket nézve Veréza meg mert volna esküdni, hogy mind testvérek, kettejükről pedig azt állította volna, hogy nők. (A törpöknél nem csak a férfiak, de a nők is erős szakállt viselnek; náluk ez a szépség egyik jele.) - Itt állnak az önkéntesek, Veréza úrnő! Mind erős, harcra kész. Elvezetünk az egyik bejárathoz, de onnan egyedül kell továbbmennetek. - Köszönöm. Tehát valóban létezik olyann alagút, ami egyenesen a hegy belsejébe vezet?

- Bizony van ilyen, de nem könnyű út az sem... Nem csak orkok őrzik a járatokat. - Nem? Hát micsodák? - kérdezte Falstad. - Talán még nem hallottad? Sárkányaik is vannak. ***** Krázus szentélye egy olyan liget helyén épült, mely öregebb volt még a sárkányok fajánál is. Az épületet egy tünde emelte, később egy ember, egy varázsló bitorolta, majd hosszú ideig lakatlan volt. Végül Krázus vette birtokba. Érezte az erőt, mely a föld mélyéről felszivárgott a falakba, és általa időnként képes volt megújítani saját erejét. Nagy meglepetésére szolgált, mikor rejtett ajtót fedezett fel az épület hátuljában. A járat egy tiszta vizű medencéhez vezetett, melynek közepén egyetlen, aranyszínben játszó drágakő csillogott. Minden alkalommal, mikor a kamrába lépett, félelemmel vegyes tisztelet kerítette hatalmába. Az itt uralkodó mágia láttán úgy érezte magát, ahogy a varázslótanonc, amikor megtanulja élete első varázsigéjét. Érezte, hogy a medencében lakozó erő által nyújtott lehetőségek messze felülmúlják legvadabb képzeletét is. Ez óvatossá és gyanakvóvá tette. Nem próbált többet magához ragadni a különös energiából. Tudta, hogy azokat, akik kapzsisággal közelednek a mágia hatalmához, végül mindig felemészti az erő, és nem átvitt értelemben. Halálszárny eddig képes volt elkerülni sorsát, de kapzsiságáért még neki is fizetnie kell... Annak ellenére, hogy a medence a föld alatt volt, élőlények lakták. Bár ennél tisztább folyadékot még az egész világon nem talált, Krázus sehogy sem volt

képes tisztán kivenni az apró lényeket, amelyek ideoda cikáztak a medencében, főként a drágakő közelében. Időnként meg mert volna esküdni, a lények csupán áttetsző testű halak, más alkalmakkor cérnavékony karokat, emberéhez hasonló felsőtestet, és még lábakat is látni vélt. Most ügyet sem vetett a parányokra. Az Álmok Hercegnőjénél tett látogatása reményt adott neki, bár tudta, végzetes hibát követne el, ha számítana a sárkány segítségére. Közeledett az idő, meg kellett tennie bizonyos lépéseket. A medencéhez is ezért látogatott el. A víz kis időre testben és lélekben is megfiatalította azt, aki ivott belőle. A méreg, melyet azért vett magához, hogy behatolhasson Hiszéra rejtett birodalmába, kimerítette erőtartalékait. Jó erőben akart szembenézni a rá váró megpróbáltatásokkal. Lehajolt, vizet vett a tenyerébe. Az első alkalommal, mikor összeszedte a bátorságát, hogy megízlelje, aranyserlegben próbálta felfogni a mágikus nedűt, de kiderült, a medence vize kivetett magából minden tárgyat, csak élő testeket fogadott be. Krázus a víz fölé hajolt, vigyázott, hogy az ujjai között kiszökő cseppek oda térjenek vissza, ahonnan származtak. Ezzel is kifejezte a medencében lakozó erő iránt érzett tiszteletét. Miközben újra merített, megpillantott valamit a víztükörben. Ahogy közelebbről is szemügyre vette a halvány jelenést, saját tükörképe helyett valami egészen mást látott. Rónin fiatal arca nézett vissza rá... Vagy talán csak képzelte? Úgy látta, küldötte szeme csukva van, a feje félrebillen, mintha...

Halott volna? Rónin arcát hirtelen egy ork zöldes mancsa takarta el. Krázus ösztönösen előrekapott, hogy a durva kezet elrántsa a varázsló arcáról. Ezzel csak azt érte el, hogy felkavarta a medence nyugodt vizét, s a hullámok szétzilálták a látomást. Mikor a víz színe végre ismét kisimult, már csak saját képmását látta viszont. - Az Ősanyára...! A medence eddig sosem mutatta meg ezt a képességét. Miért éppen most? Agyában felsejlettek Hiszéra búcsúzó szavai: “És ne becsüld alá azokat, akikről most azt gondolod, csupán jelentéktelen sakkfigurák ebben a játszmában..." Vajon mit értett ez alatt, és miért jelent meg előtte Rónin arca? Miért éppen most? A látottakból úgy ítélte, fiatal szolgája az orkok fogságába esett, talán már meg is ölték. Ha így van, akkor Róninnak többé nem látja hasznát. Habár... Azzal, hogy elérte Zordszirtet, lényegében teljesítette valódi küldetését. Rónin érkezéséből, és a hamis nyomokból, amelyeket az elmúlt hónapok során úgy, helyezett el a zordszirti orkok útjában, hogy azokat mindenképpen észrevegyék, a Horda vezetői minden bizonnyal azt a következtetést vonták le, hogy egy második, sokkal kevésbé látványos, de igen hathatós támadás készül ellenük nyugat felől. Bár az ork hadak jelentős része még mindig a hegyi erődben rejtőzött, valódi erejük a Zordszirtben nevelt és idomított sárkányokban rejlett, akik hétről hétre kevesebben maradtak. S ami tovább rontotta az erődben tanyázó orkok helyzetét: a megmaradt sárkányokat az északi front támogatására szánták, így Zordszirt szinte védelem nélkül maradt. Egy jól

szervezett és ellátott hadosztály ellen az ott rejtőzködő orkok hamar feladták volna a harcot, mely azt is jelentette volna, hogy megszűnik a sárkányutánpótlás az északi front számára. És a sárkányok támogatása nélkül a Horda hamarosan alulmaradt volna a Szövetség túlerejének nyomásával szemben. Egy második támadás megszervezése nem is jelentett volna megoldhatatlan feladatot, ha a Szövetség nem állt volna a felbomlás szélén. A királyok úgy vélték, csak idő kérdése, hogy Khaz Modan elessen, ezért azt gondolták, nincs értelme egy ilyen kockázatos hadműveletnek. Krázus nem tudott belenyugodni a ténybe, hogy nem hajlandóak végrehajtani ezt a két oldalról történő támadást, amivel egyszer s mindenkorra megszabadíthatják a világot az orkoktól. De hiába, a fiatal fajok rövid ideig éltek, és nem láttak tovább az orruknál. Egyszerűen nem lehetett meggyőzni őket, tévednek. Korábban megpróbálta rávenni a Kirintórt, hogy igyekezzen megnyerni az ügynek a Dalarannal szomszédos országokat, de mikor Terenas királyra gyakorolt befolyásuk kezdett meggyengülni, a mágusok is inkább a menthetőt próbálták menteni; csak azzal foglalkoztak, hogy megszilárdítsák helyzetüket a Szövetségen belül. Krázus tehát kénytelen volt blöffhöz folyamodni, és reménykedni, hogy a feladat nagy részét a veszélyt gyanító orkok végzik el helyette. Azt sugallta vezetőiknek, hogy újabb támadás van készülőben. Gondosan elhelyezte a félrevezető bizonyítékokat, és ezzel egy időben pletykákat indított útnak, melyek megerősítették a hírt. Mindezek hatására talán megteszik az öngyilkos lépést, legalábbis ő erre tett fel mindent.

Talán feladják az erőd biztonságát, és a lehető legszigorúbb őrizet mellett megpróbálják északra telepíteni Alexstraszát. A terv nem volt több kétségbeesett próbálkozásnál, de legnagyobb meglepetésére remek eredményeket könyvelhetett el. Zordszirt parancsnoka, egy bizonyos Csontzúzó Nekros az utóbbi időben egyre szilárdabban hitte, hogy a bázis napjai meg vannak számlálva. A varázsló által keltett szóbeszéd futótűzként terjedt az orkok között. Most pedig az orkoknak valódi bizonyítékuk volt eddigi sötét feltételezéseikre, mégpedig Rónin személye. A fiatal varázsló elvégezte feladatát. Bebizonyította Nekrosnak, hogy a korábban bevehetetlennek hitt erődbe mégis be lehet jutni, ha másként nem, hát varázslat segítségével. Az ork vezér minden bizonnyal kiadja a parancsot, és a csapat visszavonul Zordszirtből. Rónin tehát teljesítette feladatát... Krázus érezte, soha nem fogja megbocsátani magának, hogy ilyen módon használta és áldozta fel azt az embert. Vajon milyen véleménnyel lesz róla a királynő, ha megtudja mit tett? Valamennyi sárkány közül Alexstrasza viselte legjobban szívén az alacsonyrendű fajok sorsát. Ők a jövő gyermekei, mondta egyszer, valamikor nagyon régen. - Meg kellett tennem, nem volt más választásom... Ha a látomás arra volt hivatott, hogy tudassa vele Rónin sorsát, akkor célja volt az is, hogy felkeltse az érdeklődését. Meg kell tudnia, mi történt Róninnal! A medence közepe felé fordult, meghajolt, behunyta szemét, és minden figyelmét egy pontba összpontosította. Sok idő eltelt azóta, hogy beszélt

egyik leghasznosabb küldöttével. Ha még életben van, bizonyosan tud arról, mi folyik az erődben. A sárkányvarázsló maga elé idézte annak a képét, akivel kapcsolatot kívánt teremteni, és kinyújtotta gondolatai csápjait. Minden erejével azon volt, hogy megnyisson egy csatornát kettejük között. - Halld szavam... Halld meg hangom... Sürgős beszédem van veled... Nincs már messze a nap, türelmes barátom... a szabadság és megváltás napja... Hallj engem, Róm!

Tizenhat E meljétek fel - parancsolta egy vadállati hang. Erős kezek ragadták meg Rónin karját; talpra rántották. Az arcára löttyintett hideg víztől kissé magához tért. - A kezét... azt! -A harcosok egyike felemelte Rónin karját. A parancsnok megragadta a kisujját. Rónin fájdalmas ordítása elnyomta csontjainak reccsenését. Véreres szeme tágra nyílt. Látóterét egy idősebb ork arca töltötte be. Az arc kemény évek nyomait viselte magán. Az ork szemmel láthatóan nem élvezte, hogy fájdalmat okoz neki, arckifejezése inkább türelmetlen volt, úgy nézett ki, mint aki jobban szeretne másutt lenni, fontosabb dolgokkal foglalkozni. - Ember! - Az ork úgy ejtette a szót, mint valami szitkot. Egyetlen esélyed van a túlélésre, mégpedig az, hogy feladod a társaidat. Hol vannak? - Nincsenek... - hörögte Rónin. Egész testében végignyilallt a törött ujjból kiinduló fájdalom. - Egyedül vagyok. - Minek nézel te engem? - horkant fel a parancsnok. - Hülyének nézed Nekrost? Hány ujjad maradt még, mondd? - Megragadta a varázsló gyűrűsujját. - Sok csont van az emberi testben. Rengeteg. Rónin a fájdalomtól nem bírt tisztán gondolkodni. Már korábban is mondta, hogy egyedül jött, de ez nem elégítette ki az orkot. Mit akar ez a Nekros? Mit akar hallani? Hogy a hegyet varázslók hada szállta meg? Ez talán kedvére való hír lenne? Ha esetleg ezt mondja, talán életben hagyják, míg módját találja a szökésnek.

Még mindig nem értette, mi történt vele. Csak azt tudta, hogy elővigyázatossága ellenére Halálszárny rászedte. Mert kétség sem férhetett hozzá, a sárkány intézte úgy, hogy megtalálják. De miért? Ez körülbelül annyira tűnt logikusnak, mint az, hogy Nekros mindenáron azt akarja hallani, hogy ellenséges katonák és varázslók bolyonganak erődjének folyosóin. Később lesz ideje Halálszárny zavaros terveivel foglalkozni. Most az életben maradás az elsődleges feladata. - Nem! Ne... kérlek... a többiek... Nem vagyok biztos abban, hogy most hol vannak... Szem elől veszítettük egymást... - Szétváltatok? Nem hiszem! Érte jöttetek, ugye? A sárkánykirálynőért jöttetek! Ez a küldetésed, varázsló! Nem tudsz becsapni! - Nekros közelebb hajolt, lehelete kis híján visszaküldte Rónint az eszméletlenségbe. - Kémeim kihallgattak! Krüll, te saját füleddel hallottad, ugye? - Ó igen, igen, Nekros mester! Én hallottam! - sipította Krüll. Rónin szemével a hang forrását kereste, de Nekros eléállt. A hang is elegendő volt, hogy megállapítsa, a Krüll nevezetű lény goblin. - Ismét elmondom, hátha rosszul hallottál, ember! A sárkányért jöttetek, igaz, vagy sem? - Elvesztettük egymást... Nekros arcul ütötte. Rónin ajka felrepedt, a sebből vér szivárgott. - Törjem el a következő ujjadat? Mi? Ezt akarod? Azért jöttél Zordszirtbe, hogy kiszabadítsd a sárkánykirálynőt, mielőtt a Szövetséges seregek ideérnek! Azt hitted, hogy kihasználhatod a kavarodást, ugye? Rónin megtanulta a leckét.

- Igen... igen, azt hittük. - Azt mondtad, hittétek! Most már másodszor! Tehát többen vagytok! - Az ork elégedetten egyenesedett fel. A megtört mágus kissé fellélegzett. Észrevette, hogy Nekros nyomorék. Nem is csoda, hogy ezt a tapasztalt, brutális orkot tették meg a sárkánytenyésztés felelősévé, nem pedig valami vérszomjas hadvezért. - Látod, nagy Nekros? Zordszirt nem biztonságos többé! rikácsolta a goblin. - Ki tudhatja, hogy hány ellenséges varázsló kóborol még az alagutakban? Ki tudja, hogy mikor támad ránk a Szövetség... A sötét sárkánnyal az élükön? Milyen kár, hogy a megmaradt sárkányaid java már mind odafenn, Sivárvidéknél van! Ennyi sárkánnyal nem védheted meg a hegyet! Az lenne a legjobb, ha az ellenség nem találna itt bennünket. Ne pazaroljunk el ilyen sok értékes... - Mondj valami olyat, amit még nem tudok! - Az ork húsos ujjával mellbe bökte Rónint. - Az biztos, hogy ez itt, és vele együtt társai is... Elkéstek! Nem kaparintjátok meg sem a sárkányt, sem a kicsinyeit, ember! Nekros megelőzött benneteket! - Én nem... - kezdte Rónin. Újabb pofon. Az arcába hasító fájdalom egyetlen dologra volt jó: csillapította törött ujja fájdalmát. - Tied lehet Zordszirt, ember! Az egész haszontalan hegy! Szakadjon a fejedre! - Nekros... hagyj fel ezzel az őrültséggel! Rónin felkapta fejét. Ismerte a hangot, pedig csak egyszer hallotta életében. Nekros megdermedt egy pillanatra, majd a hang gazdája felé fordult. Rónin meglátta a gigászi pikkelyes alakot, melyet kegyetlen béklyók szorítottak. Alexstrasza, a hatalmas sárkánykirálynő alig bírt mozdulni. Végtagjait, farkát, szárnyait és nyakát erős lánc tartotta, száját is csak annyira tudta kitátani, hogy egyen és beszéljen. A fogság kegyetlen nyomokat hagyott

rajta. Rónin sok vörös sárkányt látott már; azok pikkelyei fémes fénnyel ragyogtak. Alexstrasza bőre azonban teljesen fakó volt, pikkelyei több helyen meglazultak. Nem látszott egészségesnek. Szemében olyan távoli, tűnődő fény csillant, amilyet halálos betegek szemében látni. Lényéből valami végtelen fáradtság sugárzott. Rónin még elképzelni is nehezen tudta, mit élhetett át rabsága kezdete óta. Arra kényszerítették, hogy utódokat hozzon a világra, akiket elszakítottak tőle, hogy vérengző harci bestiákká változtassák őket. Gyermekeit sosem láthatta. Talán gyötörte a bűntudat a pusztítás miatt, amit rabságban tartott fiai vittek véghez. - Nem adtam engedélyt, hogy beszélj! - mordult fel Nekros. Az övén függő erszénybe nyúlt, és megmarkolt benne valamit. Rónin a bőrén érezte a hirtelen életre kelő, félelmetes mágikus erőt. Az ork valami különös tárgyat tartott az erszényében. A sárkánykirálynő fájdalmasan felordított, de kínjai ellenére folytatta: - Te... te csak az erődet és... és az idődet vesztegeted, Nekros! Amiért harcolsz... már régen elveszett! - Mélyet sóhajtott és lehunyta a szemét. Légzése lelassult. - Nekem csak Zuluhed parancsol! - morogta a féllábú ork. - Ő pedig távol van innen. - Keze elengedte az erszényben tartott tárgyat. A mágikus mező szertefoszlott. A varázsló sok hírt vagy álhírt hallott arról, hogy a Horda milyen módon tartja fogságban a királynőt, de ezek közül egynek sem volt köze a valósághoz. Kétség sem férhetett hozzá: az erszény hihetetlen erejű mágikus tárgyat rejt. Rónin elgondolkodott. Vajon

Nekros tudatában van annak, mekkora hatalommal rendelkezik? Ilyen erő birtokában ő lehetne a Horda egyedüli ura és parancsolója! - Fel kell kutatnunk és el kell pusztítanunk a többieket - fordult a parancsnok az ajtóban álldogáló orkokhoz. - Hol találtátok meg az őr testét? - Az ötödik szint hármas folyosóján. Nekros összeráncolta szemöldökét. - Felettünk? - Olyan pillantást vetett Róninra, mintha egy darab, ínyenceknek való húst méregetne. - Nem csoda, hiszen varázsló! Kezdjétek hát az ötödik szinten, és onnan haladjatok felfelé. Egyetlen folyosót se hagyjatok ki! Tehát felülről jöttek... - Lassan elvigyorodott. - Ezek szerint mégsem mágia juttatta idáig őket. Torgus látta a griffeket... Ez az! A többi azután jött, hogy Halálszárny elkergette Torgust! - Halálszárny... Halálszárny csak magával, csak a saját céljaival foglalkozik! - szólalt meg ismét Alexstrasza. Tágra nyílt szemébe indulat izzott, a hangja furcsán remegett. Ő is fél Halálszárnytól, döbbent rá Rónin. - Mégis az emberek oldalára állt - ellenkezett a parancsnok. Torgus látta! - Kezével az erszényre csapott. - De nekünk nem árthat! Rónin szeme az erszényre tapadt. Milyen tárgy, milyen erő rejlik benne? Mi az, amiről Nekros azt hitte, még a fekete sárkányt is képes megfékezni? - Sárkányt akartok? - Nekros ismét a varázsló felé fordult. Hát sárkányt kaptok! De nem sok örömöt leltek majd benne, ember! - A bejáratnál álló őrök felé intett. - Vigyétek! - Megöljük? - kérdezte az egyik őr. - Még ne. Lesz még kérdésem hozzá... talán! Tudjátok, hova tegyétek! Nemsokára ott leszek, hogy akkor se szökhessen meg, ha minden varázserejét összeszedi.

A két ork őr rántott egyet a foglyon. Rónin úgy érezte, kiszakad a karja. Nekros az egyik harcoshoz fordult. - Gyorsabban dolgozzatok! Gyorsabban! Rakjátok meg a szekereket. A királynőről majd én gondoskodom. Készüljetek fel az indulásra. A Krüll nevű goblin lépett Rónin elé. Úgy kacsintott rá, mintha közös titkuk lenne. Amikor a varázsló szólni akart, a goblin megrázta a fejét és vigyorgott. Valamit tartott a kezében. Krüll egy pillanatra szétnyitotta az ujjait. Rónin meglátta Halálszárny medálját. Miközben kivonszolták, a varázsló megértette, hogyan ismerheti Halálszárny ennyire alaposan Zordszirtet. ***** Bár hazája erdőiben csukott szemmel is eligazodott, Verézának el kellett ismernie, hogy a föld alatt nem tudja megkülönböztetni egymástól az alagutakat. Képtelen volt tájékozódni, ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy ne verje be a fejét az alacsony mennyezetbe. A járatok többségét törpök fúrták, még abban az időben, amikor Zordszirt környékén komoly bányászati tevékenységet folytattak. Róm, Gimmel és Falstad könnyedén haladt, de a náluk jóval magasabb tünde csak meggörnyedve tudott közlekedni. Háta és lába hamarosan sajogni kezdett, de összeszorította a fogát, és zokszó nélkül ment tovább; nem akart gyengének tűnni a kemény harcosok előtt. Nem mutathatta a gyengeség jeleit, hiszen ő ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjenek. Végül nem bírta tovább, megszólalt: - Közeledünk már? - Nemsokára ott vagyunk - felelte Róm.

- És a bejárat? - morogta Falstad. - Hol is van pontosabban? - Az alagút kiszélesedik, és egy barlangba vezet. Valamikor ott rakodták le a kibányászott aranyat a csillékről. Talán még megvannak a régi sínek... Bár könnyen lehet, hogy az orkok mindet beolvasztották, amikor fegyvereket készítettek. - Tehát ott bejuthatunk? - Be bizony! Csak menjetek a régi járaton. Látni fogjátok, még ha a sínek hiányoznak is. Persze nem lesz könnyű dolgotok. A járatokat őrzik... Veréza elgondolkodott. - Sárkányokról beszéltél... Hol találkozhatunk velük? - Én nem az égben szálló sárkányokról beszéltem, Veréza úrnő, hanem azokról, amelyek a földön vannak. Azokkal kell majd vigyáznotok. - A földön? - horkantotta Falstad. - Azokat a sárkányokat, amiknek törött a szárnya, vagy amelyekben valami okból nem bíznak, a földön tartják. Kettő is van a hegynek ezen az oldalán. - A földön... - motyogta Falstad. - Ez már egészen másfajta harc... Róm hirtelen megtorpant és előremutatott. - Ott van, Veréza úrnő! A nyílás! A gárdista a szemét meresztgette, de semmit sem látott. Falstad azonban azonnal felfedezte a járatot. - Nagyon szűk. Nem is biztos, hogy átférünk. - Szűk bizony! Mármint az orkoknak... De mi ismerjük a módját, hogyan jussunk keresztül rajta. Veréza, aki még ekkor sem látott semmit, a törpökre bízta magát, követte társait. Amikor a folyosó végére értek, ő is észrevette a kis lyukon keresztül beszűrődő fénysugarat. Közelebb lépve akkora nyílást látott, amelyen a kardját is nehezen dugta volna át. - Azt akarod, hogy ezen jussak keresztül? - nézett a csapat vezetőjére.

- Bizony! Csak ki kell bontani a köveket, amiket mi raktunk fel ide. Odafentről nem lehet elérni a torlaszt... A túlsó oldalról nézve egyetlen szikladarabnak látszik az egész. Az orkok nem is próbálták megnyitni a kaput... - Az orkok tudják, hogy ti idelent vagytok? Róm savanyú képet vágott. - Tudják bizony! De nem tartanak tőlünk. Bíznak a sárkányaikban... Gondolj csak bele, micsoda bosszúság nekünk, hogy ilyen közel vagyunk az ellenséghez, mégis képtelenek vagyunk kiverni az átkozottakat saját várunkból! Verézának olyan érzése támadt, hogy a törpök vezére elhallgat előlük valamit. Arra gondolt, bizonyára van valami más oka is annak, hogy a törpök nem használják az átjárót. Talán történt valami, ami elriasztotta őket? Vagy valóban ennyire nagy veszély les rájuk a túlsó oldalon? Ha igen, akkor vajon bölcs dolog áttörni a torlaszon, és behatolni a folyosóra? A tünde bosszúsan csóválta a fejét. Most már mindegy... Döntött, fogadalmat tett, nem visszakozhat. Ki fogja szabadítani Rónint, és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy véget érjen a háború. - Lássunk munkához! Hogyan emeljük ki a köveket? Róm nagyokat pislogott. - Tünde hölgy, várnunk kell míg besötétedik! Ha hamarabb kezdünk hozzá, az orkok meglátnak minket. - Nem várhatunk! Sürget az idő. A varázsló bajban van... - Csupán két órácskát kell várnunk, tünde hölgy. A tünde Falstadra sandított. - Két óra múlva besötétedik? - kérdezte halkan. - Hosszú ideig voltál eszméletlen - felelte Falstad. - Olyan sokáig, hogy már azt hittem, nem élsz. Veréza mély lélegzetet vett és bólintott. - Jól van. Várunk.

- Helyes! - csapta össze a tenyerét Róm. - Két óra pihenő! Veréza olyan feszült volt, hogy gondolni sem tudott az evésre, de végül mégis elfogadta az ételt, amit Gimmel kínált neki. Mélyen meghatotta, hogy a szegény, nélkülöző törpök megosztják vele csekély elemózsiájukat. Gimmel ügyelt arra, hogy mindenkinek egyformán jusson az ételből. Róm, miután magához vette az adagját, kijelentette, hogy ellenőrizni akarja, jártak-e trollok a környező alagutakban. Eltűnt a folyosóról nyíló mellékjáratok egyikében. Falstad jóízűen falta a szárított húst és gyümölcsöt. Veréza kevesebb lelkesedéssel evett; a tündék és az emberek nem igazán kedvelték a törpök étkeit. Valahogy nem élvezte a különös ízeket, de tudta, az étel laktató, neki pedig később minden bizonnyal szüksége lesz az erejére. Evés után Veréza felállt és körülnézett. A törpök a földön hevertek és pihenni próbáltak, de a tündének mozgásra volt szüksége. Eszébe jutott régi mestere, aki bizonyára megdorgálná türelmetlensége miatt. A gondolat mosolyt csalt az arcára. A tündék többsége nyugodt természetű volt, de persze akadt köztük néhány, akiben valami megmagyarázhatatlan tűz lobogott. Ők vagy elhagyták szülőföldjüket és az emberek között próbáltak szerencsét, vagy olyan hivatást választottak, amelynek gyakorlása közben a népüket szolgálták és sokat utaztak. Veréza örömmel látta, a folyosók sokkal tágasabbak és magasabbak, mint azok, amelyeken korábban haladtak. Ezen a részen már nem kellett kétrét görnyednie, az is elég volt, ha lehajtja a fejét.

Az egyik elágazásnál hirtelen fojtott suttogás hangjai ütötték meg a fülét. Csak ekkor vette észre, hogy jóval messzebb került a többiektől, mint gondolta. Lehet, hogy trollok ólálkodnak a közelben? Nesztelenül előhúzta a kardját, és lassan a hang irányába lopakodott. Ahogy közelebb került a még mindig láthatatlan beszélőhöz, ismerősnek találta a hangját. - ...nem tehettem mást, nagyságos úr! Gondoltam, nem akarnád, hogy tudjanak létezésedről! - Rövid szünet. - Igen, egy szép arcú, csinos tünde, ő lesz az. - Újabb szünet. - A másik? Vad törp a Légura-hegyről. Azt mondta, griffje megszökött amikor a trollok csapdába ejtették. Veréza feszülten figyelt. Egy törp hangja... Róm! Róm, aki azért hagyta el a csapatot, hogy átvizsgálja az alagutakat. Ezek szerint hazudott. De vajon kivel társalog? És miért nem lehet hallani a rejtélyes lény hangját? Eszét vesztette ez a törp? Magában beszél? Róm hallgatott, majd egy-egy szóval jelezte, hogy érti, amit a másik mond. Veréza tovább araszolt, és megkockáztatva, hogy felfedezik, kihajolt a fal rejtekéből. A törp egy kerek kövön ült, és a tenyeréhez beszélt, amelyből furcsa, cinóbervörös fény áradt. Veréza még előrébb kúszott. Egy medált látott Róm tenyerén; a közepébe sötét követ ágyaztak. A tünde érezte, a tárgy mágikus erővel bír. Valami ősi talizmán lehetett. Időnként a tünde nagyurak is hasonló eszközökkel tartották a kapcsolatot egymással és szolgáikkal. De ki lehet a varázsló, akivel Róm társalog? A törpök általában nem tartották sokra se a mágiát, se a mágusokat. A jelek arra vallottak, Róm egy varázslót szolgál. De ha így van, akkor mi az oka annak, hogy a törpök a föld alatt élnek, és nem lépnek

ki a felszínre? Egy ilyen erős barát, egy mágus bizonyára tehetne valamit az érdekükben, nem? - Mi? - kiáltott fel Róm. - Hol? A törp hirtelen felkapta a fejét, és Veréza szemébe nézett. A tünde azonnal visszahúzódott, de tudta, elkésett. Róm felismerte. - Gyere elő, hogy láthassalak! - kiáltott a törp. Mikor Veréza nem engedelmeskedett, folytatta: Tudom, hogy te vagy az, Veréza úrnő... A tünde nem látta értelmét, hogy tovább rejtőzködjön, ezért előlépett rejtekhelyéről. Kardját nem is próbálta elrejteni, vagy hüvelyébe csúsztatni. Nem zárhatta ki azt a lehetőséget, hogy Róm elárulta a saját népét, vagy őt. Róm csalódottnak látszott. - És én azt hittem, hogy elég messzire eljöttem! Azt hittem, nem hallhatod meg a hangomat... Miért követtél? - Nem követtelek, Róm, csak sétálni akartam egyet. A te szándékaid azonban sok kérdést hagynak maguk után... - Az én dolgom nem rád tartozik! A medál drágaköve hirtelen felizzott. Egy pillanatra mind ketten megriadtak. Róm úgy billentette félre a fejét, mint aki ismét a hallhatatlan beszélő szavaira figyel. - Gondolod, hogy bölcs dolog... Igen uram, ahogy parancsolod! Veréza ujjai keményen fonódtak kardja markolatára. - Kivel beszélsz? Meglepetésére Róm hirtelen felemelte a medált. - Ő maga fogja megmondani neked. - Mikor a gárdista nem nyúlt a medál után, sietve hozzátette: - Barát, nem ellenség. A gárdista nem eresztette le a kardját. Szabad kezével óvatosan átvette a felé tartott talizmánt. Hasító fájdalmat, vagy égető forróságot várt, de a medál inkább hűvösnek hatott a tenyerében. Üdvözöllek, Szélfutó Veréza.

A szavak a fejében visszhangoztak. Veréza úgy meglepődött, hogy majdnem elejtette a medált. Bizonytalanul Rómra nézett, aki vigyorogva bólogatott. Ki vagy? A gárdista nem ejtette ki, csak gondolta a szavakat. Semmi válasz. A tünde ismét a törpre nézett. - Mondott neked valamit? - kérdezte Róm. - A fejemben hallottam. Gondolatban feleltem neki, de nem érkezett válasz. -A talizmánhoz kell beszélned! Akkor ő is úgy hallja a szavaidat, ahogy te hallod őt. Nem tudom megmagyarázni miért, de így működik... Veréza a medálra szegezte tekintetét, és megismételte a kérdést. - Ki vagy? Nem ismersz, de a feletteseidhez küldött hírnökeimmel már találkoztál. Krázus vagyok, a Kirintór tagja. Krázus? Veréza meghökkent. Így hívták a varázslót, akinek kérésére a tündegárda parancsnokai Rónin mellé rendelték őt. Valóban nem ismerte Krázust, azt viszont tudta, hogy felettesei - tőlük szokatlan módon - tisztelettel és haladéktalanul eleget tettek kérésének. - Ismerem a neved. Te vagy Rónin pártfogója. Rövid szünet következett. Én vagyok felelős a küldetéséért. - Tudod, hogy valószínűleg az orkok fogságába került? Igen. Ez nem volt a tervben. - Nem volt a tervben? - Verézát hirtelen düh öntötte el. - Nem volt a tervben? Az ő feladata valójában nem volt több mint megfigyelés. Semmi több. A tünde nem hitt a varázslónak.

- Mit kellett volna megfigyelnie? Honnan? Zordszirt tömlöceiből? Vagy fel kellett volna keresnie az itt rekedt törpöket? Mondd, mit vártál tőle? A helyzet egyre bonyolultabb. A te jelenléted sem volt része a tervnek. Vissza kellett volna fordulnod, mikor elértétek a kikötőt. - Esküt tettem, és egy ilyen fogadalom nem veszti érvényét egy határvonalon, vagy egy tenger partján! Róm zavartan állt Veréza mellett. Mivel nem hallotta Krázust, csak találgathatott, mit mond. Rónin... szerencsés. - Ha még életben van! - csattant fel Veréza. Krázus habozott. Vajon miért teszi azt, amit tesz? - töprengett Veréza. Abban biztos volt, hogy Krázust nem érdekelte, mi történik Róninnal. Tudta, a varázslók, ha okuk van rá, gondolkodás nélkül képesek feláldozni segítőiket. Azt viszont sehogy sem értette, hogy a bölcsnek és tapasztaltnak tűnő Rónin hitt Krázusnak, hajlandó volt elvállalni a báb szerepét. Igen... Ha még életben van... Ki kell derítenünk, tehetünk-e érte valamit. Ez a kijelentés váratlanul érte Verézát. Valami másra számított. Szélfutó Veréza, hallgass végig. Több alkalommal is hibáztam... Nagy horderejű dolgok megítélésében. Ezek közé tartozik Rónin sorsa is. Eltökélt célod, hogy megtaláld őt, ugye? - Így van. Még akkor is, ha az orkok hegyi erődjében van, ahol sárkányok tanyáznak? - Igen. Rónin szerencsés, hogy téged bajtársának mondhat... Mindent megteszek, hogy segítségedre legyek ebben a küldetésben, de a rád leselkedő

veszélyeket nem tudom elhárítani. Kockára kell tenned az életedet. - Természetesen - mondta Veréza gúnyosan. Kérlek, add vissza a talizmánt Rómnak. Szólni kívánok hozzá. Veréza már alig várta, hogy megszabaduljon a mágikus tárgytól. Visszaadta Rómnak, aki a drágakőre meredve hallgatott. Időnként bólintott, bár látszott rajta, nem örül túlságosan annak, amit Krázustól hall. Végül ismét Verézára nézett. - Ha valóban szükségesnek látod... - Ismét Veréza felé nyújtotta a talizmánt. - Azt akarja, hogy vidd magaddal. Fogd! Ő maga fogja neked elmagyarázni! Veréza vonakodva fogadta el. Krázus hangja azonnal felcsendült a fejében. Róm elmondta, hogy azt akarom, vidd magaddal a talizmánt? - Igen, de... Meg akarod menteni Rónint? - Igen, de én nem... Én vagyok az egyetlen reményed. Veréza vitatkozni próbált, de tudta, valóban szüksége lesz segítségre. Egyedül, vagyis Falstaddal nem sok esélye volt a túlélésre. - Jól van. Mit tegyünk? Akaszd a talizmánt a nyakadba, és Rómmal együtt csatlakozzatok a többiekhez. Elvezetlek titeket a hegy belsejében arra a helyre, ahol talán megtalálod Rónint. Veréza engedelmesen teljesítette Krázus parancsát. Hallani fogod a hangomat, ha szólni kívánok veled, Szélfutó Veréza. Róm elindult a táborhely felé. - Gyere, Veréza úrnő. Ne vesztegessük tovább az időt! A tünde követte a törpöt. Krázus tovább beszélt. Mások előtt ne említsd, mire képes ez a medál. Ne szólj hozzám, ha mások is hallhatják, ha csak

engedélyt nem adok rá. Rómon és Gimmelen kívül senki sem tud a talizmán létezéséről és a célról, amiért eljuttattam hozzátok. - És mi az a bizonyos cél? - kérdezte Veréza. Megpróbálom megmenteni a jövőt. Mindannyiunk jövőjét... A tündét nem győzte meg ez a válasz, de nem szólt többet. Még mindig nem bízott a varázslóban, de nem volt más választása, hinnie kellett neki. Talán Krázus is érezte ezt, mert kisvártatva folytatta: Halld szavam, Szélfutó Veréza! Könnyen lehet, hogy olyan utasítást adok neked, melynek célját nem érted, vagy úgygondolod, hogy nem a tieid érdekeit szolgálják. Bízz bennem! Olyan veszélyek leselkednek rátok utatok során, melyeket nem érthettek, és melyekkel nem szállhattok szembe segítség nélkül. Vajon te mindent értesz? - gondolta Veréza. Van egy kis idő napnyugtáig. Magadra hagylak egy fontos ügy miatt. Ne induljatok el a felső folyosón, mielőtt visszatérek... Mielőtt Veréza tiltakozhatott volna, Krázus elhallgatott. Tessék, gondolta bosszúsan. Mosta nyakamon van egy varázsló, aki egyfolytában parancsolgatni fog! Nem igazán tetszett neki az elképzelés, hogy élete és Falstad sorsa egy olyan mágus kezében van, aki távoli toronykamrájának biztonságából osztogatja utasításait. Ráadásul ez a varázsló ugyanaz a személy, aki Rónint elindította erre az eszelős küldetésre, és aki hagyta, hogy a vörös hajú férfi az orkok fogságába essen...

Tizenhét

A

tömlöc felé vezető úton Rónin ismét elvesztette az eszméletét. Ezt elsősorban kísérőinek köszönhette, akik minden alkalmat és indokot megragadtak, hogy megüssék, karját keményen hátracsavarják. Mikor ismét felnyitotta szemét, megfagyott a vér az ereiben. Egy tűzvörös koponya vigyorgott rosszindulatúan az arcába. A szemgödrökből sötétség áradt felé. Önkéntelenül távolabb próbált húzódni a rettenetes fejtől. Hiába erőlködött; a végtagjaiba hasító fájdalom világossá tette számára, hogy kezét és lábát megbilincselték. Bármit tett, képtelen volt messzebb kerülni a felette lebegő démoni szörnytől. A lény nem mozdult. Rónin lassan leküzdötte ösztönös rettegését, és jobban megvizsgálta a mozdulatlan alakot. Sokkal magasabb és vállasabb volt mint egy ember. Úgy tűnt, páncélja lángoló csontokból áll. Arcát nem fedte se bőr, se hús. Tűz vette körül, a varázsló mégsem érzett meleget. Rónin sejtette, ha a lángoló csontkezek megérintenék, rettenetes fájdalomban lenne része. Mivel jobb ötlete nem támadt, megpróbált szót érteni vele. -Mi... és ki vagy? Nem kapott választ. A lángnyelvek örökös táncától eltekintve a lény mozdulatlan maradt. - Hallasz engem? Semmi válasz. Rónin kíváncsisága felerősödött, félelme legyengült. Olyan közel hajolt az alakhoz, amennyire

láncai engedték, de továbbra sem látta jelét annak, hogy a borzalmas lény hallaná, vagy látná őt. A félelmetes teremtmény inkább szoborra emlékeztetett, mint élőlényre. Külseje alapján ítélve akár démon is lehetett volna, mégsem volt az. Rónin gyanította, hogy egy gólem tornyosul előtte, bár még sosem találkozott hasonlóval, és lángoló gólemről tanulmányai során sem hallott. Töprengve latolgatni kezdte, vajon őrzője mire képes. Ezt csupán egyetlen módon tudhatta meg. Erőt vett magán, kiszorította tudatából a fájdalmat, és ép ujjaival köröket rajzolt a levegőbe. Megpróbálta megidézni a varázst, amely megszabadíthatta a förtelmes strázsától. A tűzgólem elképesztő fürgeséggel előrehajolt, és megragadta Rónin sérült végtagját. A varázsló kézfejét tűz folyta körül; olyan érzése támadt, mintha izzó lávába mártotta volna ujjai végét. Tűz mart belé, de ez a tűz nem is a testét égette, inkább a lelkét perzselte. Felordított; addig üvöltött, míg kiszivárgott belőle az erő. A tudatvesztés határán lebegett. Feje előrebukott; már csak azért imádkozott, hogy a pusztító láng vagy aludjon ki, vagy vessen véget nyomorult életének. A gólem végül visszahúzta a kezét. A kín enyhült, Rónin végre levegőt kapott. Erőlködve felemelte a fejét. A lény feléje fordította ocsmány, rezzenéstelen arcát. - Légy átkozott! - suttogta Rónin. A gólem mögül, a sötétből ismerős kuncogás hallatszott. - Ejnye, ejnye - kántálta a vékony hang. - Ha tűzzel játszol, megégeted magad!

Rónin félrebillentette a fejét. Először csak óvatosan mozgott, majd mikor látta, hogy az őr meg se moccan, amennyire láncai engedték jobbra húzódott. Az ajtó mellett az az apró, ideges goblin állt, akit Nekros Krüllnek szólított, és akiről Rónin tudta, hogy Halálszárny szolgája. Krüll a kezében szorongatta a medált, amelynek közepén a kristály sötétlett. A varázsló meglepődött; nem igazán értette, Nekrosnak miért nem tűnik fel, hogy szolgája még mindig magánál tartja a talizmánt. A goblin látta, hogy a varázsló merre néz. - Nekros mester sosem látta rajtad a medált. És különben is... Mi, goblinok minden értéktelen szemetet összeszedünk! Ráadásul Nekros túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Tudod, nem könnyű feladatra vállalkozik az, aki sárkányokat és sárkánytojásokat szállít. A gólem tudomást sem vett Krüll jelenlétéről. Rónin sejtette, ha nem próbálja kiszabadítani őt, a goblinnak nem esik baja. - Tehát te Halálszárnyat szolgálod... A goblin arcát keserű mosoly torzította el. - Az ő akaratát teljesítem... Igen. Nagyon, nagyon régóta. - Miért jöttél ide? Maradéktalanul véghez vittem urad akaratát, nem igaz? Rászedett, és én bedőltem neki, ugye? Ez kissé felvidította Krüllt. Szája még szélesebb mosolyra húzódott. - Nálad nagyobb bolond nem is létezhet, mert nem csak a sötét úr szedett rá, hanem én is! Rónin nem akart hinni a fülének. - Hogyan? Hogyan szedtél rá, goblin? - Pontosan úgy, ahogy a nagy urat. Éppen úgy! Ő lenézi a fajtámat, és azt hitte, minden ork és goblin hajlandó a

szolgálatába állni. De nekem elegem lett, érted? Éppen eleget szolgáltam, éppen eleget! Rónin a homlokát ráncolta. - Még Halálszárnyat is elárulod? Hogyan? A csúf kis alak idétlenül ugrabugrált örömében. - Szegény, szegény Nekros mester milyen szörnyű helyzetben van! Sárkányokat és tojásokat kell szállítatnia, büdös orkokat kell masíroztatnia! Kevés ideje marad gondolkozni! Talán több időt szakított volna gondolkodásra, ha adódik rá alkalom, de most, hogy a Szövetség támadást fog indítani nyugat felől, minden perc drága! Cselekednie kell! - Összevissza beszélsz! - Bolond! - vihogott a goblin. - Te magad hoztad ezt el nekem! - Felemelte a medált, és gúnyosan Róninra mosolygott. Elejtettem, és eltörött... Legalábbis Halálszárny így hiszi! Krüll néhány ügyes mozdulattal kiszabadította a követ a medál közepéből. Két ujja közé csippentette és felemelte, hogy Rónin is láthassa. - Ezzel aztán... nincs többé Halálszárny! - Nincs többé Halálszárny? Azt a követ akarod felhasználni, hogy elpusztítsd? - Elpusztítani? Nem... Engem fog szolgálni! Nem tehet mást. - A goblin szeme gyűlölködve megvillant. - Többé nem fogok hízelegni annak a hüllőnek! Nem leszek a szolgája! Hosszú, aprólékos munkával mindent kiterveltem. Vártam, vártam és figyeltem, hogy mikor lesz a legsebezhetőbb, igen! Az elképedt varázsló szinte elfelejtette, hol van valójában és kivel beszél. - De hogyan? - bukott ki belőle a kézenfekvő kérdés. Krüll a kijárat felé hátrált. - Nekros segít hozzá, nem mintha tudna róla ... és persze ez! - Felhajította a követ a levegőbe, majd ügyesen a elkapta. - Ez itt a sötét úr egy darabkája,

ember! Egy pikkelye, melyet saját mágiája változtatott kővé! A medál csak így működhet. Van fogalmad arról, mit jelent egy sárkány darabkáját birtokolni? Rónin fejében szédítően örvénylettek a gondolatok. Mit is hallott erről? - Az, aki kezében tartja egy sárkány testének egy darabját, az erejét is uralja ezáltal... De hiszen ez soha, senkinek sem sikerült! Rettenetes varázserőre lesz szükséged ahhoz, hogy elérd célodat. A gólem hirtelen megmozdult. A hátborzongató száj kinyílt, és az egyik csontkéz Rónin felé nyúlt, aki azonnal megdermedt, még lélegezni sem mert. A tüzes alak is megállt, de nem távolodott el. Rónin buzgón imádkozott, hogy a monstrum meggondolja magát. Krüll vidáman kuncogott Rónin szorult helyzetét látva. - Úgy látom, ember, nagyon elfoglalt vagy. Már így is túl sokat zavartalak! De el kellett mondanom valakinek. Valakivel meg kellett osztanom dicsőségemet. Valakivel, aki megőrzi titkomat. Mert a holtak, azok tényleg hallgatnak. És te nemsokára halott leszel. - A goblin kilépett a folyosóra. - Mennem kell! Nekrosnak hamarosan szüksége lesz rám. Rónin nem bírta visszatartani lélegzetét. Kiengedte tüdejéből a levegőt. A gólem, mintha csak erre várt volna, megérintette. A varázsló nem gondolt többé Krüllre, az álnok árulóra; nem gondolt semmire. Testét és lelkét elárasztotta a fájdalom, amihez hasonlót még sosem tapasztalt. ***** Veréza a sárkányvarázsló parancsának engedelmeskedve senkinek sem tett említést a medálról, amit Róm tanácsára elrejtett a ruhája alatt. Nem sokkal azután, hogy csatlakoztak a többiekhez, Róm félrevonta Gimmelt. A két törp rövid

tanácskozást tartott. Közben többször is Veréza felé pillantgattak. Róm beszámolt Gimmelnek a történtekről, aki nem fogadta valami nagy örömmel a hírt. Amikor a nyíláson keresztül átszűrődő fény kihunyt, munkához láttak, és kiemelték a fal köveit. A törpök serényen dolgoztak, a tünde pedig leült egy kőre, és megpróbálta elfojtani türelmetlenségét. A törpök már majdnem befejezték a munkát, amikor Veréza fejében ismét megszólalt a sárkányvarázsló. A hangja fáradt, elcsigázott volt. A kijárat... Szélfutó Veréza, nyitva van már? A nő elfordult a többiektől és köhögést színlelve dünnyögte: - Éppen most fejezik be a munkát. Akkor indulhattok. Amikor átértek, vedd elő a talizmánt. Így látni fogom, hol jártok. Nem szólok többet, amíg a Légura-hegyből érkezett törppel együtt ki nem jutottál az alagútból. - Készen állsz, tünde hölgyem? Ezek a hegyi törpök a lehető leghamarabb meg akarnak szabadulni tőlünk - lépett hozzá Falstad. Róm már türelmetlenül topogott a kijáratnál. Integetni kezdett, jelezve, hogy a járat megnyílt. Veréza és Falstad a nyíláshoz lépett. Mászni kezdtek. Veréza lába alatt elmozdult egy rög, de még idejében sikerült szilárd fogódzót találnia. A hűvös szél hívogatóan simogatta az arcát. Nem szerette a föld alatti világot, és remélte, ha ennek a küldetésnek vége, soha többé nem kell visszatérnie a hegyek gyomrába. Falstad lenyúlt, elkapta Veréza karját, maga mellé húzta a tündét. Ahogy átértek, Róm törpjei ismét munkához láttak: megkezdték a nyílás elfedését. - Most mit tegyünk? - kérdezte Falstad. - Ott kell felmásznunk? - A hegy lába felé intett, melyről még a sötétben is látszott, hogy több száz láb magas,

majdnem függőleges sziklák szegélyezik. A tünde egyetlen hasadékot vagy nyílást sem fedezett fel a falon. Pedig, gondolta, Róm azt mondta, azonnal észre kell vennünk a bejáratot... Visszafordult, hogy útbaigazítást kérjen Rómtól, de már alig lehetett látni a rést. Letérdelt, fülét a nyílásra tapasztotta, de semmit sem hallott lentről. - Ne is törődj velük, tünde hölgyem. Már visszaosontak a rejtekhelyükre. - Falstad hangjából sugárzott a távoli rokonok iránt érzett megvetés. Veréza komoran bólintott. Eszébe jutott Krázus utasítása. Félrevonva köpenyét, előhúzta a medált, és ruháján kívül lógatta le a nyakából. Remélte, hogy a varázsló sötétben is lát. - Az meg mi a csoda? - Segítség... Legalábbis remélem. - Krázus ugyan arra utasította, hogy ne beszéljen a talizmánról, de kénytelen volt válaszolni valamit Falstad kérésére. Nem akarta, hogy a törp háborodottnak tartsa, ha elkezd magában beszélni. Minden tisztán kivehető, köszönöm, szólt a varázsló. Veréza összerezzent. - Mi a baj? - kérdezte Falstad. - Hallottál valamit? - Falstad... Tudod, hogy Rónint a Kirintór bízta meg ezzel a küldetéssel? - Igen, tudom. Ráadásul valami sokkal komolyabb dolog áll a dolog mögött, mint amit nekünk mondott. Miért kérded? - Ez a medál attól a varázslótól származik, aki Rónint kiválasztotta erre a küldetésre, aki valódi feladatával megbízta. Róninnak be kellett hatolnia a hegy mélyébe... - De miért? - Ezt egyelőre magam sem értem. Ennek a medálnak a segítségével kapcsolatba tudok lépni azzal a varázslóval. Krázusnak hívják. - Én nem hallok semmit. - Nem is hallhatsz. Csak velem beszél.

- Bah! Varázslók! - Falstad hangjában ugyanolyan megvetés csendült, mint amikor Rómról és csapatáról beszélt. Ideje indulnotok, tanácsolta Krázus. Ahogy azt mondani szokás: nincs vesztegetni való időnk. - Történt valami? Ismét összerezzentél! - Mint mondtam, te nem hallod őt, de én igen. Azt akarja, hogy induljunk. Azt állítja, hogy útba tud igazítani bennünket! - Hogyan lát? - A kristályon keresztül. Falstad a medál elé lépett, és fenyegetően a kristály felé intett. - Légura-hegyre esküszöm, ha becsapsz minket, szellemem addig nem nyugszik, míg el nem pusztít téged, varázsló! Esküszöm! Mondd meg a törpnek, hasonló célokért küzdünk! Veréza tolmácsolta az üzenetet Falstadnak, aki kelletlenül bólintott. A tündét kétségek gyötörték, de nem beszélt róluk. Krázus azt állította, hogy céljai hasonlóak, mint az övék. Hasonlóak, és nem ugyanazok... Elbizonytalanodott, de teljesítette Krázus parancsait; abban bízott, hogy a sárkányvarázsló legalább a bejutásban segít nekik. Eleinte furcsállták Krázus utasításait, aki azt akarta, hogy nagy ívben kerüljék meg a hegy lábát. Az út járható volt; hamarosan egy barlang bejárata előtt találták magukat. Ez egy régi törptárna bejárata, közölte Krázus. Az orkok úgy tudják, sehová sem vezet. Veréza szemügyre vette a sötét nyílást és környékét. - Rómék miért nem használták ezt az utat, ha valóban be lehet jutni rajta? Mert türelmesen vártak. A gárdista meg akarta kérdezni, hogy mire vártak, de Falstad hirtelen megragadta a karját. - Hallod ezt? - suttogta. - Valami közeledik!

Egy kiugró szikla mögött kerestek menedéket. Hangos fújtatással egy nagy, sötét alak közeledett a barlang szájához. Hirtelen egy sárkány feje bukkant elő a sötétből. - És van egy másik, sokkal nyomósabb ok is, amiért nem használják ezt a bejáratot - morogta Falstad. A sárkány megmerevedett, és lassan a rejtőzködők felé fordult. Maradjatok csendben! A sárkányok hallása minden más élőlényénél élesebb... A tünde keményen megmarkolta kardját. A sárkány tett néhány bizonytalan lépést búvóhelyük felé. Közel sem volt akkora, mint Halálszárny, de a két harcos nem is gondolhatott rá, hogy megküzdjön vele. Főként nem így, gyalogosan. Szárnyak rebbentek a fej mögött. A tünde látta, hogy a sárkány szárnyai rendellenesen fejlődtek ki, végük összenőtt. Sosem lett volna képes levegőbe emelkedni, de az orkok így is használták: őrségbe állították a barlang szájánál. De hol a gazdája? Veréza tudta, az orkok soha, egyetlen pillanatra sem hagyják magukra sárkányaikat. Még azokat sem, amelyeket valami miatt nem használhattak a légi csatákban. A kérdésre hamar választ kapott. Parancsszó csattant, és a sárkány sötét alakja mögül egy fáklyát és kardot tartó ork lépett elő. Fegyvere majdnem akkora volt, mint Veréza. Odakiáltott valamit a sárkánynak; a hüllő dühös fújtatással felelt. Az ork megismételte a parancsot. A sárkány lassan elfordult a két betolakodó rejtekhelyétől. Veréza a lélegzetét visszafojtva várta, hogy a harcos és korcs bestiája arrébb menjen. A következő pillanatban fényesen felragyogott a medál közepébe ágyazott kristály. Nappali világosság árasztotta el a barlang bejáratát és környékét. - Takard le!

A gárdista rátette kezét a talizmánra, de elkésett. Nem csak a sárkány fordult vissza, az ork is gyanút fogott. Fáklyával és karddal a kezében a rejtőzködők felé csörtetett. A vörös sárkány parancsra várva, ugrásra készen loholt a nyomában. Vedd le nyakadból a medált, parancsolta Krázus hangja. Készülj fel, hogy a sárkány felé dobd. - De... Tedd meg! A gárdista leemelte a láncot nyakából, a markába szorította. Falstad látta mit csinál, de nem szólt. Az ork eközben közelebb ért. Mondd meg a törpnek, lépjen elő és mutassa meg magát az orknak! - Azt akarja, hogy fedd fel magad, Falstad - motyogta Veréza. - Szeretné, ha magam lépnék be a sárkány szájába, vagy inkább feküdjek a földre, hogy kedve szerint falatozhasson belőlem? Nincs sok időnk! Veréza megismételte az utasítást. Falstad mélyet sóhajtott, és bólintott. Felemelte viharpörölyét, majd Verézát megkerülve kilépett a sziklák rejtekéből. A sárkány felordított. Az ork felhorkant, agyarakkal teli szája kaján vigyorra húzódott. - Egy törp! - vicsorogta. - Remek! Amúgy is kezdtünk unatkozni! Remek szórakozás leszel, mielőtt Zarasz vacsorájaként végzed! Éhes szegény! - Hallgass, disznópofa! - vágott vissza Falstad. - Tudod, fázom egy kicsit... De ha szétütöm a fejed, attól majd melegem lesz! Az ork és a sárkány még közelebb lépett a törphöz. Dobd a talizmánt a sárkány felé! Vigyázz, hogy a szája közelében érjen földet! A parancs olyan hirtelen érkezett, hogy Veréza először nem is volt biztos abban, hogy pontosan értette. Arra gondolt, hogy Krázus a medálon

keresztül, varázs segítségével próbálja harcképtelenné tenni a vérszomjas lényt. Dobd el most, mielőtt elpusztul a barátod! A gárdista a törp mellett termett. Az ork és a sárkány meglepődött. A tünde felmérte az ork helyzetét, majd magabiztos mozdulattal a sárkány szája felé hajította a medált. A bestia előrelendült, és fogai közé kapta a talizmánt. Veréza káromkodni kezdett. Krázus valószínűleg nem ezt akarta... Ezután olyan dolog történt, amitől mind a három harcos meglepődött. A sárkány nem nyelte le és nem hajította félre a talizmánt. Tanácstalanul állt, fejét félrebillentette. A fogai közül vöröses ragyogás áradt, amely a jelek szerint nem okozott neki fájdalmat. Néhány másodpercig tartó tétovázás után esetlenül leült. Az ork ráüvöltött a sárkányra, ami azonban ügyet se vetett rá. A vörös bestia mintha egy másik, távoli hangot figyelt volna. - Hátasod remek szórakozást talált, ork! - csúfolódott Falstad. - Úgy látszik, most az egyszer neked kell megvívnod a saját harcodat! Az ork válasz helyett fáklyájával Falstad felé csapott, és majdnem sikerült lángra lobbantania hosszú szakállát. A törp ösztönösen hátraugrott, és felkapta viharpörölyét. Az ork fáklyát tartó keze felé csapott. Eközben ellenfele a kardjával döfött előre. Veréza tanácstalanul állt. Falstad segítségére akart sietni, de nem tudta, a sárkány melyik pillanatban fog magához térni a révületből. A törp és az ork közben tovább vívott. A fáklya és a kard körülbelül ugyanolyan erőt képviselt, mint a viharpöröly. Az ork időnként előreugrott, és megpróbálta hátrálásra késztetni Falstadot. A jelek

szerint azt remélte, hogy a törp megbotlik valamiben, és hanyatt vágódik. A tünde egy utolsó pillantást vetett a sárkányra, amely még mindig félrebillentett fejjel ült, és a semmibe meredt. Veréza döntött - Falstad segítségére sietett. Ha a sárkány rájuk támad, ám legyen! Nem tehette kockára Falstad életét. Karddal támadt rá a törppel küzdő orkra, aki a fáklyáját lendítette felé. Az izzó lángcsóva néhány ujjnyira közelítette meg a nő arcát. Az orknak két ellenfélre kellett figyelnie. Miközben kivédte Veréza támadását, egy pillanatra védtelen maradt a másik oldala. Falstad nem várt biztatásra, kihasználta a lehetőséget. A viharpöröly lecsapott. Az ork felüvöltött. Csontok roppantak. Az agyaras harcos kezéből kihullott a kard. A pöröly a könyökét roncsolta szét. Az ork fájdalmas ordítással Falstad mellébe nyomta a fáklyát. A törp hanyatt esett, és rémülten csapkodni kezdte a szakállába és ruhájába kapó lángokat. Az ork már éppen rátámadt volna, amikor Veréza útját állta. - Tünde! Te is égni fogsz! A fáklya távol tartotta Verézát, aki kénytelen volt többször lebukni, hogy elkerülje a felé suhintott tüzet. Közben azon gondolkozott, hogyan vessen véget az ork támadásainak. Amikor a csóva ismét feléje közeledett, kardjával nem az orkot vette célba, hanem a fáklyát. Így azonban közel kellett eresztenie magához ellenfelét. Az agyaras harcos eszelősen elvigyorodott, és előrébb lépett. Veréza kardjának hegye belefúródott a fáklyába. Az ork felordított. Veréza előredőlt, kiütötte a fáklyát ellenfele kezéből, majd oldalra rántotta a kardját. A tűzcsóva az ork képébe csapott.

Az ork üvöltve próbált védekezni, de a tűz már szétperzselte a szemét, az orrát, és arcának felső részét. Az őr megvakult. Veréza tudta, hogy sürgősem el kell hallgattatnia az ordítozó orkot. Nem szívesen tette meg, de gyors mozdulattal a mellébe döfte kardját. -A hegyekre! Azt hittem, sosem oltom el a szakállamat! panaszkodott Falstad. - És... amúgy... jól vagy? - lihegett Veréza. - Hát, odaveszett a szakállam egy része, de... Kiheverem! De vajon mi ütött ebbe a behemótba? A sárkány olyan pózt vett fel, mintha aludni készülne. Óvatosan letette a földre a medált, és úgy nézett a törpre és Verézára, mintha azt várná, hogy egyikük elveszi előle a talizmánt. - Ez tényleg azt várja tőlünk, amit gondolok, tünde hölgyem? - Attól tartok, igen... És azt is tudom, hogy ki sugallta ezt neki. - Veréza határozott léptekkel a sárkány felé indult. - Nem gondolod komolyan, hogy megpróbálod elvenni a medált, ugye? - Nincs más választásom. Ahogy Veréza közelebb ért, a sárkány tüzetesen szemügyre vette. A tünde tudta, ha a bestia esetleg mégis támadásba lendül, neki vége. Mély lélegzetet vett, és a köpenye sarkával fogva óvatosan felemelte a medált a földről. Émelygő gyomorral letörölgette róla a sárkány nyálát. A drágakő ismét felragyogott. Az út szabad, jelentette ki Krázus. Siessetek, mielőtt a többiek ideérnének. - Mit tettél ezzel a szörnnyel? Beszéltem vele. Most már érti, mi történik. Siessetek. Az erősítés úton. van errefelé. A sárkány... Ért valamit? Veréza szeretett volna többet tudnia a dologról, de sejtette, hiába

kérdezne, a varázsló nem fog kielégítő válasszal szolgálni. A nyakába akasztotta a talizmánt. - Tovább kell mennünk, Falstad! A törp fejcsóválva végigmérte a sárkányt, majd követte társát. Krázus betartotta a szavát: átvezette őket az elhagyott bányán. Végül egy olyan leágazásban indította őket tovább, amelyről Veréza nem gondolta volna, hogy a hegyi erődbe vezet. Szűk járaton kellett áthaladniuk. Végül egy tágas teremben találták magukat, pontosabban a terem fala mentén körbefutó párkányon. A teremben tucatnyi ork dolgozott. A párkányról, ahol térdeltek, láthatták, ahogy a félelmetes csapat felszerelést pakol nagy ládákba, és a ládákat szekerekre rakodja. Az egyik ork éppen egy fiatal sárkányt készült felszerszámozni. - Úgy tűnik, indulni készülnek... - jegyezte meg a törp. Veréza is ezen a véleményen volt. Kissé kihajolt, hogy jobban lásson. Sikerült, mondta Krázus. Egy másik sárkány a barlang széles bejáratához lépett. Lovasa éppen beszíjazta magát, és indulni készült. A bestia hátára több csomagot erősítettek. Veréza hátradőlt, és elgondolkodott. Az orkok elhagyják Zordszirtet... Ez a Szövetség érdekeit szolgálta, de rengeteg megválaszolatlan kérdést is felvetett. Vajon mi szükségük van az orkoknak Róninra? Miért viszik magukkal? Vagy esetleg... Itt hagyják? Élve vagy holtan? Veréza azt várta, hogy Krázus újabb utasítással látja el őket, de a varázsló baljós csendbe burkolódzott. A tünde tanácstalanul nézett körbe. Azon töprengett, merre induljanak el, hol keressék Rónin celláját. Falstad a vállára tette a kezét. - Odalent! Látod?

A nő a jelzett irányba nézett, és megpillantotta a goblint. A kis zöld lény a terem túlsó falába vágott kijárat felé igyekezett. - Ez Krüll! Nem lehet más! - állapította meg Falstad. - Úgy látszik, remekül kiismeri magát idebenn! - Úgy bizony! Ez a féreg áruló! Ezért juttatott bennünket a trollok kezére! De miért nem egyenesen az orkoknak adta át őket? Mi célt szolgált, hogy a gyilkos trollok csapdájába vezette őket? Verézának támadt egy ötlete. - Krázus! Meg tudod mutatni, hogyan juthatunk le oda, ahova a goblin igyekszik? Nem érkezett válasz. - Krázus? - Mi baj? - Úgy látszik, a varázsló nem hall bennünket. - No, akkor csak magunkra hagyatkozhatunk - horkantott fel Falstad. - Legalábbis egyelőre. - A tünde felállt. - A párkány, amott... Abba az irányba vezet. - Tehát a varázsló nélkül megyünk tovább. Remek. Jobb is így. - Igen, a varázsló nélkül megyünk tovább - bólintott Veréza komoran. - Viszont magunkkal visszük kis barátunkat, Krüllt!

Tizennyolc T úl lassúak. Túlságosan lassúak! Nekros dühös horkantással, türelmetlenül lökött meg egy rakodót, gyorsabb munkára ösztökélve a hitvány, alsó kasztba tartozó orkot, aki a nyakát behúzva, a vállán súlyos teherrel sietett tovább. A hozzá hasonló orkok csak ilyen alantas, fizikai munkára voltak alkalmasak. Nekros elégedetlen volt velük. Sürgette az idő, ezért még a harcosokat is kénytelen volt rakodásra fogni, hogy hajnalra elkészüljenek. Legszívesebben az éjszaka leple alatt kelt volna útra, de ezt nem tehette meg. Majdnem eszét vesztette, amikor arra gondolt, hogy újabb egy napot kell elvesztegetniük. Az ellenséges csapatok egyre közelebb nyomultak. Ebben egészen biztos volt, annak ellenére, hogy felderítői váltig állították, egyelőre semmi jelét sem észlelték a Szövetség katonáinak, hadseregről nem is beszélve. Felderítők? Bah! Balga népség! Hová tették a szemüket és a fülüket? Hiszen Khaz Modanban már leszálltak a griffháton érkező ellenséges katonák! Ezt az bizonyította legékesebben, hogy a varázsló behatolt az erődbe. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Mit lehet tenni akkor, amikor a legrettenetesebb sárkány a Szövetség oldalára áll? A rakodók nógatásával elfoglalt Nekros nem vette észre a sárkánygondozók parancsnokát, aki közben mellé lépett. Csak akkor nézett rá, amikor az ork idegesen megköszörülte a torkát. - Beszélj, Brógász! Mit akarsz? Az alacsony, de széles vállú ork fancsali képet vágott. -A hím, Nekros! Azt hiszem a végét járja...

Újabb rossz hír. A lehető legrosszabb! - Hadd lássam! Elindultak. Brógász kínosan ügyelt arra, hogy a tempó ne legyen túl gyors sánta felettesének, Nekrost azonban sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták. Ahhoz, hogy folytathassa a sárkánytenyésztési tervet, szüksége volt egy hímre és egy nőstényre. Ha valamelyik hiányzik, mindennek vége, és Zuluhed nem örülne ennek. Megérkeztek a cellába, ahol Alexstrasza legidősebb, és egyben utolsó élő párját tartották. Türanastrasz figyelemre méltó példány volt. Nekros úgy hallotta, valamikor magával Halálszárnnyal is versenyre kelt méretben és erőben egyaránt, bár lehet, hogy ez mendemonda volt csupán. Hatalmas teste betöltötte a tágas termet, melyben elszállásolták. Amikor meghallotta a sárkány egyenetlen légzését, Nekros azonnal tudta, baj van. A vén sárkány - akit mindenki csak Zsarnoknak hívott - több rohamon is átesett az elmúlt évben. Az ork valamikor úgy hitte, a sárkányok halhatatlanok, nem fog rajtuk kórság és kor, legfeljebb csatában lehet végezni velük. Idővel azonban rá kellett jönnie, vannak olyan betegségek, amelyek még ezekre a pikkelyes óriásokra is hatást gyakorolnak. Az ősöreg Zsarnok testében elromlott valami, s e hiba hatására egészsége lassan, de biztosan romlott. - Mióta van ilyen állapotban? Brógász nagyot nyelt. - Tegnap este óta... De időnként jobban van! Nekros dühösen támadt Brógászra. - Bolond! Miért nem szóltatok hamarabb? - Felemelte a kezét, hogy megüsse Brógászt, de meggondolta magát. Mit is tehetett volna, ha hamarabb tudja? Nem érte meglepetésként a dolog, jó ideje sejtette, hogy hamarosan elveszítik Zsarnokot, csak nem akarta bevallani magának.

- Most mihez kezdünk, Nekros? Zuluhed dühöngeni fog! Karóba húzat mindannyiunkat! Nekros elkomorult. Ez már neki is eszébe jutott. - Semmit sem tehetünk... Készítsétek fel az útra! Velünk jön. Élve, vagy halva, de velünk tart! - Nekros... A féllábú ork nem bírta tovább, Brógász állába vágta az öklét. - Barom! Tedd, amit mondtam! A megalázott ork bólintott és elsietett, hogy saját beosztottjain töltse ki haragját. Nekros egy lépéssel közelebb ment, és tüzetesen szemügyre vette a hatalmas hímet. Repedezett pikkelyek, szaggatott lélegzés, teljes mozdulatlanság... Alexstrasza párjának nem maradt hátra sok ideje ezen a világon. - Nekros... - dördült fel a sárkánykirálynő hangja. - Nekros... A közelben érzem a bűzödet... Nekros kapva kapott az alkalmon, hogy ha csak ideiglenesen is, de elterelje gondolatait arról, hogy mi vár rá, ha Zsarnok valóban kimúlik. A nőstény cellájához ment. Elővigyázatosságból az övén lógó erszénybe nyúlt, és markába szorította Démonlelket. Az utóbbi időben Alexstrasza is rossz bőrben volt, de Nekros nem volt hajlandó arra gondolni, hogy őt is elveszítheti. Azt kívánta, bárcsak a másik két, Zsarnoknál jóval fiatalabb és erősebb hím maradt volna életben. - Mit óhajtasz, királynő? Nekros, miért ragaszkodsz ehhez az őrültséghez? - Ezért hívtál ide, nőstény? - fortyant fel az ork. Ezer fontosabb dolgom van, mint a te ostoba kérdéseidre válaszolgatni! Alexstrasza nagyot sóhajtott.

- Bármit teszel, a saját halálodat sietteted. Most még megmenthetnéd a bőrödet és az orkjaid életét, mégsem ragadod meg a lehetőséget! - Én nem vagyok olyan gyáva áruló, mint Zordpofa Sorspöröly! A Sárkánybendő nemzetség halálig fog küzdeni! - Küzdeni? Úgy, hogy északra menekültök? Csontzúzó Nekros elővette a medált. - Vannak dolgok, amiket még te sem tudsz, sárkány! Időnként menekülni kell, hogy eljussunk a harctérre! - Téged nem lehet meggyőzni, ugye Nekros? - Felfogtad végre? - Mit kerestél Zsarnok cellájában? Mi a baja? - A sárkány szeméből és hangjából sütött a párja iránt érzett aggodalom. - Neked csak ne fájjon a fejed miatta! Inkább magadra gondolj. Hamarosan te következel. Viseld jól magad, és az út majdnem fájdalommentes lesz... Visszacsúsztatta az erszénybe a Démonlelket, és magára hagyta Alexstraszát. A sárkánykirálynő utána szólt - bizonyára társának állapotáról kérdezett-, de Nekros nem vesztegethetett több időt sárkányokra. Legalábbis vörös sárkányokra nem... A tervek szerint a menekülő csapatnak jóval a Szövetség katonáinak érkezése előtt el kellett hagynia Zordszirtet, ám Nekros biztosra vette, lesz valaki, aki korábban megérkezik, hogy elvégezze rettenetes munkáját. Halálszárny itt lesz. Legkésőbb reggel. Eljön... Ha másért nem, akkor Alexstraszáért. Eljön, hogy leszámoljon legnagyobb riválisával.

- Hadd jöjjön! - vicsorgott az ork. - Jöjjenek csak mind! Csak az kell, hogy a fekete legyen az első... Megveregette az övén fityegő bőrzacskót - Ő aztán elintézi a többit! ***** Rónin lassan ismét visszanyerte az eszméletét, de eleinte nem tudta, hol van. Gyengének érezte magát. Nem mozdult; nem akarta, hogy a gólem visszaküldje az eszméletlenség sötét mezőire, ahonnan talán nem tudna visszatérni többé. Óvatosan kinyitotta a szemét. Nem látta a tüzes lényt. Meglepetten felemelte a fejét és körbenézett. A következő pillanatban fellángolt a szeme előtt a levegő, ezernyi apró tűzgolyó robbant elő a semmiből. A tüzes gömbök sűrűn kavarogtak az orra előtt, és néhány pillanat alatt létrehozták a már ismerős alakot. A groteszk gólem ismét teljes valóságában állt Rónin előtt. A varázsló megadóan eresztette le fejét. Becsukott szemmel várta a rettenetes érintést... Szerencsére hiába. Végül kíváncsisága a félelem fölé kerekedett; lassan, óvatosan kinyitotta a szemét, és körbe sandított. A gólem ismét eltűnt. Rónin nem értette mi történt. Talán Nekros intézte úgy, hogy őre láthatatlan legyen a számára? Vagy esetleg Krüllnek köszönheti a dolgot? Szinte érezte, ahogy reményei semmivé olvadnak. De talán jobb is így. Elvégre a saját halálával engesztelheti ki legjobban azokat, akik miatta pusztultak el. Talán ez volna a legjobb, az egyetlen módszer arra, hogy lecsillapítsa bűntudatát... Semmit sem tehetett. Láncain lógva nem is figyelt az orkok zajongására. Amikor Nekros úgy látja jónak, biztosan

lejön hozzá és magával viszi. Vagy ami valószínűbb: még egyszer megkínozza, azután megöleti. Ő pedig semmit sem tehet ez ellen. Valamivel később a kimerültség ólommá változtatta szempilláit. Testet és lelket megváltó álomba merült. Sok mindenről álmodott: sárkányok, halott hősök, törpök, tündék jelentek meg előtte. És még valaki... Veréza. A tünde látványa enyhítette kínzó gondolatait. Rövid ideje ismerte a nőt, mégis egyre gyakrabban jutott eszébe, kalandozó gondolatai egyre többször tértek vissza hozzá. Más körülmények között talán közelebbi kapcsolatba kerülhettek volna. Álmában a tünde körül keringtek az események. Már a hangját is hallani vélte. Veréza a nevét kiáltotta, magához hívta. Eleinte vágyakozva, azután egyre sürgetőbben... - Rónin! -Veréza hangja távoli volt, suttogássá halkult, mégis valóságosnak tűnt. - Rónin! A hang kirángatta álmai közül, átcibálta a valóságba. Eleinte harcolt az ébredés ellen, semmi kedve sem volt visszatérni a nyomorúságos cellába, az elkerülhetetlen halál valóságába. - Nem felel... - suttogta egy másik hang, mely közel sem volt olyan kedves és dallamos, mint Verézáé. A varázsló ezt is ismerősnek találta. - Talán elkábították. Ezért elég a bilincs is, ezért nincs szükség rácsra - felelte a tünde. - Úgy tűnik, igazat mondtál... - Én sosem hazudnék neked, kegyes úrnő! Nem hazudnék! Az utálatos, visító hang végül megtette azt, amire a másik kettő nem volt képes. Rónin kirázta fejéből az álom utolsó foszlányait. - Legyünk túl rajta - zsörtölődött Falstad.

Rónin neszeket hallott, amelyekből arra következtetett, hogy a törp és Veréza feléje tartanak. Kinyitotta a szemét. Veréza és Falstad a cellában állt. A tünde gyönyörű arcát aggodalom árnyékolta. Kardját minden eshetőségre készen maga előtt tartotta. Nyakában medál lógott, amely ahhoz a tárgyhoz hasonlított, amit Halálszárny adott Róninnak. Ennek a közepén azonban nem éjfekete, hanem vérvörös kő izzott. A tünde mellett Falstad toporgott. Pörölye a hátán, kezében hosszú dárda, aminek a hegye egy rémült goblin torkához szegeződött. Társai láttán Rónin lelkében ismét feléledt a remény. A tünde és a törp háta mögött nesztelenül életre kelt a tűzgólem. - Vigyázzatok! - hörögte Rónin. Veréza és Falstad gyorsan félreugrott. A törp a falhoz csapta Krüllt; a goblin a varázsló közelében ért földet, majd dühös káromkodással feltápászkodott. Falstad a gólem felé hajította dárdáját. A tűzlény ügyet sem vetett a fegyverre, amely hangos csattanással lepattant páncéljáról. A törp előkapta pörölyét, és a gólem felé suhintott. Ekkor már Veréza is készen állt a harcra. A végsőkig kimerült varázsló nem tehetett mást, mint hogy figyeli az eseményeket, és imádkozik. A gárdista és a törp közelebb kerültek a gólemhez, de csak abban reménykedhettek, hogy a tűzlény elkövet valamilyen végzetes hibát. Falstad első csapása egy lépéssel hátrébb vetette a szörnyet, amelynek ezután sikerült elkapnia a pöröly fejét. Faistad megpróbálta visszaszerezni fegyverét, amit a tűzlény egyre közelebb húzott magához. - A keze! - hörögte a mágus. - Figyelj a kezére!

A lángoló kezek Falstad felé nyúltak. A törp eleresztette a pöröly nyelét, és így az utolsó pillanatban sikerült távol kerülnie a perzselő ujjaktól. Veréza, hogy elterelje a gólem figyelmét Falstadról, közelebb ugrott és szúrt. Pengéje azonban lepattant az eleven iszony páncéljáról. A gólem rettenetes erővel hajította a tünde felé a viharpörölyt. A gárdista könnyedén elugrott a fegyver útjából, majd két újabb döféssel támadt ellenfelére, akire látszólag teljesen hatástalan volt bármilyen szúró- vagy vágófegyver. A gólem pengéjénél fogva próbálta elkapni Veréza kardját. Barátai vesztésre álltak, és Rónin semmit sem tehetett. A helyzet tovább romlott. Falstad ismét talpra ugrott, s a pöröly után vetette magát. A pokoli harcos nagyra tátotta száját, és lángcsóvát lövellt feléje. A törp az utolsó pillanatban gurult el a lángok útjából, de ruhája így is lángra kapott. Veréza ismét egyedül maradt. Rónint elöntötte a düh. Minden erejét összeszedve megidézte az első alkalmasnak tűnő varázst. Társai lekötötték a gólem figyelmét, így remélhette, hogy sikerrel fog járni. Még egy pillanat, és... Sikerült! A végtagjait leszorító bilincsek szétpattantak és a kőpadlóra hullottak. A varázsló kinyújtotta karjait, és a gólemre összpontosított. Valami nyakon vágta. Valami megszorította a torkát, és elzárta a levegő útját. - Rossz, engedetlen varázsló! Nem tudod, hogy neked meg kell halnod? - Krüll hihetetlen erővel szorította Rónin torkát. A varázsló tudta, hogy a goblinok erősebbek annál, amilyennek látszanak, Krüll fürgesége és ereje elképesztő volt. - Elég volt ember... add meg magad... hiába hadakozol... Véged! Rónin agyában zavart gondolatok cikáztak. Krüll erős volt, nagyon erős. Tudta, össze kell szednie magát. Ha elesik, Verézára és Falstadra is halál vár.

Minden erejét egyetlen pontba próbálta összegyűjteni, és feje felett a goblin után nyúlt. Krüll fülsiketítő sikolyt hallatott. Hirtelen elengedte Rónin torkát, és a földre zuhant. A mágus a falnak esett, és lélegzet után kapkodott. Csak remélhette, hogy a goblin nem indít újabb támadást. Olyan védtelen volt, hogy még egy ork suhanc is könnyedén végezhetett volna vele. Szerencsére nem fenyegette veszély. Krüll karján csúnya égési seb vöröslött; a kis bajkeverő dühödt káromkodással ugrált arrébb. - Csúnya, rossz varázsló! Légy átkozott, és veled együtt a tudományod is! Itt hagylak, a barátom gondjaira bízlak, hadd érezd gyengéd érintését! - Krüll a kijárat felé szökdécselt. A gólem hirtelen mozdulatlanná vált, majd a menekülő goblin után fordult. Állkapcsa szétnyílt, torkából lángok csaptak elő, melyek egy szempillantás alatt körbefolyták a csúfondárosan vihogó Krüllt. A goblinnak kiáltani se maradt ideje. A mágikus lángtömeg szempillantás alatt elhamvasztotta a testét. A padlóra hamu és pernye pergett; a szürke szemcsék között megcsillant a medál... - Ez aztán szépen elpusztította a kis nyomorultat! - csúszott ki Falstad száján. - Most viszont mi következünk! - lihegett Veréza. -A pengém meggörbült... Kétlem, hogy még sokáig játszadozhatunk ezzel a behemóttal! - Ha vissza tudnám szerezni a pörölyömet, akkor talán... Vigyázz! A gólem ismét tüzet okádott, de ezúttal a mennyezetre irányította a csóvát. A dühödt lángoszlop felmelegítette a köveket. A sziklák megolvadtak, tüzes cseppekké válva hullottak alá. Az egyik képlékeny szilánk eltalálta Veréza karját. A tünde fájdalmasan felkiáltott, és a padlóra omlott. Falstad nem segíthetett rajta, fedezékbe kellett húzódnia, és Rónin sem ugorhatott mellé. A gólem a térden álló nőre

összpontosított, és ismét felkészült arra, hogy tüzet okádjon. - Ne! - Rónin elkeseredett dühében gondolkodás nélkül cselekedett; erős mágiapajzsot emelt a tünde fölé. A lángok visszapattantak a láthatatlan akadályról, és a gólem felé csaptak. Rónin meglepetten látta, hogy a lángok beleharapnak a gólem testébe. Irtózatos, velőtrázó üvöltés szakadt fel a szörny torkából. A hatalmas test megremegett, majd szilánkokra robbant. A cellában viharos szélként kavargott a rettenetes mennyiségű mágikus energia. A mennyezet nem bírta tovább az erők tombolását; több tonna kőtörmelék szakadt a helyiségben tartózkodók fejére. ***** Az éjszakai sötétség leple alatt Halálszárny kelet felé, Zordszirt irányába tartott a tenger felett. Sebesebben szállt a szélnél, s közben mosolygott. Elégedett volt; minden a tervek szerint alakult. Az emberek nem kerülhették el sorsukat. Alig néhány órával korábban hírt kapott Terenas királytól, hogy hét nappal azután, hogy Prestor nagyurat Ógádoros királyává koronázzák, közhírré teszik, hogy az uralkodó nőül veszi Léguraföld királyának leányát, amint a hölgy felnőttkorba lép. Két rövid év (egy sárkány életében szempillantásnyi idő), és olyan helyzetben lesz, hogy akár az egész emberiséget elpusztíthatja. Az emberek után pedig a tündéket és a törpöket is... Minden valóra fog válni, amit eltervezett, ám addig még el kell intéznie néhány apróságot. A

hírek szerint az orkok el akarják hagyni a hegyi erődöt, hajnalban elindítják szekereiket a Horda utolsó bázisa, Sivárvidék felé. És velük lesznek a sárkányok is. Az orkok arra számítottak, hogy a Szövetség csapatai nyugati irányból érkeznek. A csapatok: griffek, varázslók, katonák és egy fekete sárkány... Halálszárny nem akart csalódást okozni Csontzúzó Nekrosnak. Krülltől tudta, hogy a féllábú orknak van valamilyen titkos terve. Már alig várta, hogy lássa, mit eszelt ki az a hitvány féreg. Megpillantotta Khaz Modan partjainak halvány körvonalát. Módosított az irányán, északabbra fordult. Néhány óra, s felkel a nap. Időben el fogja érni a helyet, ahol majd bevárja az orkokat. Végignézi a kivonulást, és a legmegfelelőbb pillanatban cselekedni fog. Valami olyasmit tesz, amivel más mederbe tereli a világ sorsát...

Egy másik sárkány is szárnyra kapott; egy olyan sárkány, aki évek óta nem repült már. Beleszédült a repülésbe, de be kellett látnia, kijött a gyakorlatból. Valahogy idegen volt számára a közeg, amelyben egykor oly pompásan, oly természetesen érezte magát. Korialstrasz, a sárkány, túlságosan sok időt töltött Krázus, a mágus testében. Nagyobb volt, mint a többi sárkány, de az öt elementállal sem erőben, sem méretben nem vetekedhetett. A vérvörös, karcsú Korialstrasz annak idején kimondottan csinosnak számított a sárkányok között; királynője azonnal felfigyelt rá. A gyors, erős, higgadt óriás a királynő egyik legelszántabb védelmezőjévé, legodaadóbb hívévé vált. Mivel ő tartotta a kapcsolatot az ifjabb fajokkal, ő próbálta

tanítgatni és segíteni az embereket, már Alexstrasza fogságba esése előtt is sokszor magára öltötte Krázus alakját. Oly sokszor, hogy valódi testében csak akkor mutatkozott, amikor királynőjével találkozott. Alexstrasza ágyasai között ő volt a legfiatalabb, így nem rendelkezett olyan tekintéllyel és befolyással, mint például Türanstrasz. Ennek ellenére a királynő szívében különleges helyet foglalt el. Alexstrasza minden bizonnyal halottnak hitte őt. A királynő elfogatása és a nemzetség leigázása után nem tehetett mást, az emberek között maradt. Krázus alakjában élve segítette a Szövetséget az orkok elleni küzdelemben. Elszomorította, hogy részt kellett vennie saját fajtája lemészárlásában, de a Horda által felnevelt fiatal sárkányok alig tudtak valamit népük korábbi dicsőségéről. Általában nem is maradt idejük arra, hogy felnőjenek, hogy tapasztalataik bölcsességgé érlelődjenek. Miközben Verézát és Falstadot segítette a hegy belsejébe vezető úton, sikerült beférkőznie az egyik ifjonc tudatába; elmagyarázta neki, mi fog következni. A fiatal sárkány szerencsére hallgatott rá, hitt neki. Olyan sok dolga volt, hogy magukra kellett hagynia védenceit. Abban a pillanatban, amikor a medálon keresztül meglátta a szekereket és meghallotta az ork tisztek parancsait, rájött, hogy végre valóra válhatnak tervei. Az orkok bekapták a horgot, és menekülnek Zordszirtből. Előhozzák Alexstraszát, és akkor... Akkor végre kiszabadíthatja őt! Tudta, így sem lesz könnyű dolga. Fortélyra, pontos időzítésre, és mindenekelőtt szerencsére lesz szüksége. Az a tény, hogy Halálszárny ismét felbukkant, és minden kétséget kizáróan a Szövetség bukásán munkálkodik, új és komoly veszélyt jelentett. Krázus azonban értesült arról, hogy

Halálszárny mélyen beleártotta magát a Szövetség politikai életébe, így nem maradt ideje az orkokra és a hajdan büszke vörös sárkánynemzetségre. Halálszárny saját sakkjátszmájával volt elfoglalva, melyben egész királyságokat használt figurák gyanánt. Szerencsére egy ilyen játszma évekig is eltarthat, így az embereket nem fenyegeti közvetlen veszély. A halandók várhatnak, míg ő, Korialstrasz kiszabadítja szerelmét. Minden jól alakult, mégis volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Rónin és a másik kettő, akik keresésére indultak, bíztak Krázusban, a mágusban, és nem is sejtették, hogy Korialstrasz, a sárkány számára királynőjének kiszabadítása mindennél többet jelent. Három élet csekély ár... Így gondolta, ám feltámadt benne valami furcsa bűntudat. Már bánta, hogy magára hagyta Rónint, a törpöt és a tündét. Rónint minden bizonnyal megölték már, de a másik kettőt talán még megmentheti. Érezte, nem lesz képes a legfontosabb feladatra összpontosítani, amíg nem tesz meg mindent Veréza és Falstad érdekében. Khaz Modan délnyugati csúcsát elérve Korialstrasz eléggé belátta a terepet ahhoz, hogy betájolja magát. Néhány percig feszülten figyelt, majd behunyta a szemét, és a medálra koncentrált, amelyet Rómmal adatott Verézának. A tünde nem is sejthette, hogy a talizmán közepén világító kő nem más, mint az ő egyik pikkelye, amit a mágia erejével alakított át. Testének e darabkájában félelmetes mágikus erő lakozott, amiről szerencsére se Róm, se Veréza nem tudott. A jeges szélben, sűrű hóesésben repülő sárkány erősen összpontosított. Maga elé képzelte a tünde alakját. A

szemet gyönyörködtető nő a szívén viselte Rónin sorsát, és emellett kitűnő harcos is volt. Szélfutó Veréza... Szélfutó Veréza! Korialstrasz csukott szemmel száguldott a pirkadatban. Belső szemével próbálta megkeresni védenceit, de semmit sem látott. Szélfutó Veréza... Adj jelet! Szólalj meg! Tudasd, ha hallasz! Semmi. Tünde! Korialstrasz kezdte elveszteni a türelmét. Tünde! Semmi válasz. Semmit sem hallott, semmit sem látott, pedig minden figyelmét a medálra összpontosította. Túl késő! Elkésett. Rónin, a tünde, a törp... Mind odavesztek. Mind meghaltak - miatta! Amikor útnak indította Rónint, a bűntudatára próbált hatni. Felhánytorgatta előző, kudarcba fulladt küldetését, felemlegette elesett társait. Rátapintott a varázsló érzékeny pontjára, befolyásolta őt. Most azonban őt is ugyanazok az érzések gyötörték, amelyekkel Rónin küszködött. Alexstrasza mindig olyan gyöngédséggel és aggodalommal beszélt a fiatal fajokról, mint a saját gyermekeiről. Ezt a törődést átültette fiatal ágyasába is, aki Krázus képében keményen dolgozott, hogy az emberiség folyamatosan fejlődjön. Az orkok támadása és Alexstrasza elrablása alapjaiban rendítette meg Korialstrasz gondolkodását, aki ezután elvetette királynője korábbi tanításait... Egészen mostanáig. Szembe kellett néznie a tényekkel. Három védence elpusztult, de a királynőt még meg lehet menteni. Megfogadta, ha ezt a napot túléli, élete hátralévő részét annak fogja szentelni, hogy jóvátegye a hibákat, amelyek miatt Róninnak, Verézának és Falstadnak pusztulnia kellett.

Fenséges vörös szárnyait kiterjesztve magasabbra emelkedett, és észak felé, Zordszirt irányába suhant.

Tizenkilenc Csontzúzó Nekros hátat fordított a cellának. - A varázsló elpusztult... - motyogta. Fel sem bírta fogni, hogy a fogoly milyen iszonyú mágiát vetett be, amelynek erejével képes volt elpusztítani a legyőzhetetlennek hitt gólemet. Rettenetes dolgot művelhetett az az ember, de az életével fizetett érte. Ráadásul a cellát és a járatok egy részét is beomlasztotta. - Kiássuk a testeket? - kérdezte az egyik tiszt. - Nem kell. Időpocsékolás volna. - Nekros keze idegesen játszott a Démonlélek rejtekéül szolgáló bőrerszény csatjával. Gondolatban visszatért kétségbeesett tervének részleteihez. - Most azonnal elhagyjuk Zordszirtet! ***** Rónin úgy érezte, a koponyája bármelyik pillanatban összeroppanhat. Megpróbálta kinyitni a szemét. Homályos tekintetét felfelé fordította. Elakadt a lélegzete. A feje fölött rettenetes kőtömeg lebegett. Csak a korábban megidézett, halványan fénylő pajzsnak köszönhette, hogy a sziklák nem roppantották össze a testét. A fejét kínzó nyomás belülről fakadt; annak köszönhette, hogy tudata fenntartotta a pajzsot, ami megmentette az életét. Az egyre elviselhetetlenebb fájdalom azonban azt jelezte, hogy a varázs egyre gyengül. Hátára gördült, megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. Remélte, hogy ettől enyhülni fog a

nyomás. Valami a tarkójához préselődött. Óvatosan hátranyúlt, hogy elmozdítsa a kavicsot. Ahogy hozzáért, mozdulatlanná dermedt. A tárgyból mágikus erő sugárzott. Elképedve maga elé emelte. A fekete drágakő! Utoljára Krüll halála előtt látta. Akkor nem sokat törődött vele, inkább a Verézára leselkedő veszély foglalkoztatta... Veréza! Lelki szemei előtt megjelent a tünde arca. Veréza és Falstad a robbanás pillanatában távol állt tőle. Talán megvédte őket a korábban megidézett pajzs. Megpróbált oldalra fordulni, ám ahogy megmoccant, rettenetes fájdalom hasított a fejébe, és a fölötte lebegő kőtömeg vészjóslón lejjebb ereszkedett. Cifra káromkodás ütötte meg a fülét. - F... Falstad? - hebegte. - Én vagyok... - érkezett a felelet. - Tudtam, hogy életben vagy, varázsló, mivel nem nyomott agyon a kő, de már kezdtem azt hinni, sosem térsz magadhoz! Éppen ideje volt! - Veréza életben van? - Nehéz lenne megállapítani. A fényben, ami a varázslatodból sugárzik, látom ugyan, de túl messze van tőlem! Meg se moccant, amióta magamhoz tértem. Rónin a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. - Falstad! Milyen magasan vannak a fejed felett a kövek? Gúnyos kacaj volt a felelet. - Elég közel ahhoz, hogy az orromat csiklandozzák, ember, különben már rég odakúsztam volna Verézához! Sosem hittem, hogy lesz alkalmam végignézni a saját temetésemet! A mágus ügyet sem vetett Falstad megjegyzésére. Elgondolkodott. A törphöz közelebb vannak a kövek, mint hozzá... Ez azt jelenti, hogy a mágikus pajzs ereje az ő közelében a legerősebb. Mi van akkor, ha Veréza

túlságosan távol volt tőle a robbanás pillanatában? Lehet, hogy őt összeroppantották a sziklák? - Ember... Mondd csak, nem tudnál csinálni valamit? Róninnak fogalma sem volt, van-e elég fizikai és mágikus ereje ahhoz, hogy megmentse társait. Zsebre vágta a fekete követ; egyelőre nem foglalkozhatott vele. - Adj egy kis időt... - Mi mást tehetnék? A varázsló fejében egyre fokozódott a nyomás és a fájdalom. Érezte, nem bírja sokáig, de fenn kellett tartania a pajzsot, miközben megidéz egy másik, bonyolultabb varázst. A feladat szinte megoldhatatlannak tűnt. Három testet kellett kiemelnie a sziklasírból; három testet kellett átjuttatnia egy másik, biztonságos helyre. Mi is a varázs pontos szövege? A gondolkodás is fájdalmat okozott neki, de végül összeszedte a szavakat. Tudta, ha megpróbálja a varázslatot, akkor nem összpontosíthat tovább a pajzsra. Ha esetleg túl sokáig tartana... Van más választásom? - Falstad, most megpróbálok tenni valamit... - Végtelenül leköteleznél, ember! Azt hiszem, a kövek már a mellemet nyomják! Rónin elmormolta a szavakat, és összeszedte minden erejét... A feje felett megmozdultak a kövek. Ép kezével jelet rajzolt a levegőbe. A pajzs összeomlott; iszonyú mennyiségű kőtörmelék zúdult a padlóra. Rónin azon kapta magát, hogy a hátán fekszik, és a felhős eget bámulja. - Dagarth pörölyére! - ordította Falstad. - Muszáj volt ilyen szorosan kiszámítani? Rónin erőlködve felült. Jeges szél csapott az arcába. Szemével a törpöt kereste. Falstad is felült. Az arca fehér volt, akár a kelt tészta.

- Soha, soha, soha többé nem mászom be semmilyen alagútba! - fogadkozott. - Mostantól kezdve az égben maradok! A varázsló éppen felelni akart, amikor hangokat hallott. Felállt, és bizonytalan léptekkel Veréza irányába támolygott. A gárdista mozdulatlanul hevert, majd ismét felnyögött. - Életben... életben van! Falstad! - Ezt abból állapítottad meg, hogy nyögött? Persze, hogy életben van! Megsérült? - Várj... - Rónin óvatosan a hátára fordította a tündét. Megvizsgálta a fejét, a karját, a testét. Néhány zúzódást és kisebb, vérző sebet talált, de Veréza nem sérült meg komolyabban. Rónia az ölébe vette a nő fejét, és megvizsgálta a homlokán lévő sebet. Veréza felnézett. - Rónin... - Nyugalom, nincs semmi baj. Úgy látom keményen fejbe vert egy kő. - Emlékszel... emlékszel, hogy... -A gárdista szeme ismét lecsukódott, majd hirtelen felült és a varázslóra meredt. -A mennyezet! Ránk omlik a barlang! - Nyugalom. Biztonságban vagy! Mind biztonságban vagyunk. - De a barlang... - A tünde zavarodottan nézett körül. - Nem a barlangban vagyunk... De akkor hol, Rónin? Hogy kerültünk ide? Hogyan éltük túl? - Emlékszel a pajzsra, ami megmentett minket a gólemtől? Miután a szörny elpusztította magát, az a pajzs védett meg bennünket a ránk szakadó kőtömegtől. Gyengült ugyan, és csak kis területen volt hatása, de megakadályozta, hogy szörnyethaljunk. - Falstad! Ő is...? A törp Veréza mellé lépett. - Megúsztuk, tünde hölgyem. Megúsztuk, de itt, a semmi közepén kötöttünk ki!

Rónin meglepetten pislogott. A semmi közepén? Körülnézett. Hófedte hegygerinc, jeges szél, felhők... A varázsló még a sötétség ellenére is tudta, hová kerültek. - Nem a semmi közepén, Falstad. Azt hiszem, a hegy tetején vagyunk. - A hegy tetején? - ismételte Veréza. - Mivel egyre jobban látlak benneteket, azt hiszem, hajnalodik. - Rónin elkomorodott. - Ami azt jelenti, hogy Csontzúzó Nekros orkjai bármelyik pillanatban útnak indulhatnak az erődből. Sárkányokkal, tojásokkal, és minden felszerelésükkel együtt. - Miért volnának ilyen bolondok? - álmélkodott Falstad. Miért hagyna el bárki egy ilyen biztonságos rejteket? - Hogy miért? Mert nyugat felől ellenséges csapatok közelednek. Varázslók, törpök, griffek. Több százan, talán több ezren. Talán még tündék is vannak köztük... Egy ilyen csapattal szemben Nekros még ezt az erődöt sem tudná megvédeni. Falstad nem akart hinni a fülének. - Egy sereg? Miféle sereg? Miből gondolja az az őrült ork, hogy jön az ellenség? - Abból, hogy itt vagyunk. Engem sikerült elfogniuk... Halálszárny csak azért juttatott be az erődbe, hogy az orkok bizonyítékot lássanak bennem: egy támadás bizonyítékát. Nekros megijedt. Úgy tűnik, már régóta várt egy ilyen támadást. Amikor a hegy belsejében rám bukkantak, úgy vélte, bizonyítékot szerzett. Rónin törött, érzéketlenné vált ujját simogatta. - A fekete dögnek mi haszna van abból, hogy az orkok előbújnak? - ráncolta a homlokát Veréza. - Azt hiszem, tudom... - Rónin a bérc széléhez lépett, és vigyázva, nehogy a szél lelökje, lenézett a hegy oldalába. Semmit sem látott, de a szél zörejeket

sodort felé... Talán a szekerek zaját? - Nem hiszem, hogy ki akarja szabadítani a királynőt... Éppen ellenkezőleg! El akarja pusztítani! Ez túlságosan nagy kockázattal járt volna, míg Alexstrasza odabenn volt, de a szabad ég alatt egyszerűen rátámadhat, és egyetlen csapással végezhet vele. - Biztos vagy ebben? - Veréza a varázsló mellé lépett. - Nincs más magyarázat. - Rónin felnézett. Még a vastag felhőtakaró sem takarta el a hajnal fényeit. Nekros hajnalban akart indulni... - Elment az esze? - háborgott Falstad. - Okosabb lenne sötétben útra kelni, nem? Rónin a fejét rázta. - Halálszárny lát a sötétben is, talán jobban, mint bármelyikünk. Nekros azt mondta, miközben vallatott, hogy mindenre felkészült, még Halálszárny támadására is! Úgy beszélt, mintha várná, hogy a fekete sárkány megjelenjen... - Ennek aztán végképp semmi értelme sincs! - ellenkezett a gárdista. - Hogyan volna képes szembeszállni vele? - Hogyan képes fogva tartani a Sárkánykirálynőt, és hogyan volt képes megidézni egy olyan lényt, mint a mi gólemünk? - Rónint ez a kérdés nyugtalanította leginkább. Tudta, az ork számára rettenetes hatalmat biztosít a talizmánja, de... Ekkorát? Falstad csendre intette társait, és messze a hegyeken túlra, észak felé mutatott, ahol hatalmas, sötét alak suhant át a magasabb felhők takaróján. - Halálszárny... Rónin bólintott. A találgatások ideje lejárt. Ha Halálszárny megérkezett, bármi is volt készülőben, elkezdődött. *****

A kígyózó karaván a pirkadat első fényénél indult útnak Zordszirtből. Minden egyes szekér előtt és mögött állig felfegyverzett harcosok haladtak. A sárkányokat és a tojásokat szállító szekerek körül megkettőzték az őrséget. Az orkok úgy meneteltek, hogy minden pillanatban készen álltak az ellenség támadásának visszaverésére. Csontzúzó Nekros lóhátról figyelte az eseményeket. A sárkánylovasokat már korábban előreküldte Sivárvidékre, hogy a sárkányok még akkor is a Horda szolgálatában maradjanak, ha minden számítása hibásnak bizonyul. Mivel a két sárkányt nem tehették szekérre, Alexstrasza és Zsarnok a menet végén haladt. Nekros vigyázott rájuk. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a Démonlélekben milyen erő lakozik, s hogy Nekrosnak birtokában van a tudás, amelynek segítségével ezt az erőt a megfékezésükre, vagy akár az elpusztításukra is felhasználhatja. A hímen látszott, hogy beteg; Nekros nem bízott abban, hogy túléli az utat. Nekros érezte, hogy a nőstény őt bámulja. Felé fordult, találkozott a tekintetük. Alexstrasza aranyló szeméből határtalan gyűlölet áradt, ám az orkot ez sem zavarta. Tudta, a sárkány engedelmeskedni fog neki, míg birtokában van az a tárgy, amely bármelyik sárkányt képes leigázni. Felnézett a borús égre. Lehet, hogy a Szövetség csapatai túl messze vannak, de Halálszárny biztosan eljön. Az emberek rá fognak jönni, hogy ostobaság volt megbízni a fekete bestiában, neki és az orkoknak azonban nem kell félniük Halálszárnytól. A Démonlélek segítségével még a fekete sárkányt is rabszolgává lehet változtatni. - Merre vagy, te átkozott bestia? Merre? Az utolsó harcos is kilépett a barlangból. Nekros végignézett az orkokon. Büszkék voltak és vadak. A féllábú parancsnoknak

eszébe jutott az az idő, amikor a Horda nem ismerte a vereséget, és nem találkozott olyan ellenféllel, amit ne lett volna képes elpusztítani. Ha majd Halálszárny is neki engedelmeskedik, visszaszerzi népe egykori dicsőségét. A Horda ismét harcolni fog; még azok is, akik már letették a fegyvert. Az orkok elsöprik a Szövetséget, kiirtják az emberiséget és a többi fajt is! És akkor új vezére lesz a Hordának. Egy büszke és dicső ork, aki előtt még Zuluhed is leborul. Egy olyan ork, aki győzelemre vitte a népét! Csontzúzó Nekros, a vezér... Lova farára vert, és felzárkózott a menethez, bár tudta, teljesen mindegy, hol halad. A Démonlélek segítségével távolról is parancsolhatott a sárkányoknak. Ismét felnézett az égre. Hol marad már az az átkozott fekete dög? Hirtelen fülsiketítő ordítás hasított a levegőbe. A hang nem fentről érkezett, ahogy Nekros várta, hanem az orkok lába alól, a földből. A döbbent harcosok értetlenül forgolódtak; nem látták az ellenséget. Egy másodperccel később törpök hada rajzott ki a föld alól. Nekros álmában sem gondolta, hogy ilyen sokan maradtak Khaz Modanban. Fejszékkel és kardokkal felfegyverkezve, szó szerint a föld alól robbantak elő, és elszántan rátámadtak a menetre. A döbbent orkok hamar felocsúdtak. Mennydörgő harci kiáltást hallatva a támadókra vetették magukat. Az őrök a szekerek mellett maradtak, de ők is harcra készen álltak. Még a legalantasabbak, a peonok is előkapták botjaikat. Nekros a törp felé rúgott, aki megpróbálta lerántani a nyeregből. Egyik testőre gyorsan közbelépett, félresodorta a törpöt. Nekros közelebb húzódott a szekerekhez; szüksége volt egy kis

időre, hogy átgondolja a helyzetet. Szervezett sereg helyett egy csapat rágcsáló támadt rájuk? Mindig is tudta, hogy a törpök a hegyek barlangrendszereiben bujkálnak, de még nem találkozott velük. De hol marad Halálszárny? Hol van már? Mennydörgéshez hasonló ordítás rázta meg a tájat. Hatalmas alak sejlett elő a felhők közül. A test zuhanni kezdett. - Végre! Végre eljöttél, te fekete... - Csontzúzó Nekros megdermedt. Képtelen volt felfogni amit lát. Kétségbeesetten markolta a Démonlelket, de hirtelen fogalma sem volt arról, mit tegyen. A felé száguldó sárkány vérvörös volt, nem fekete! ***** - Közelebb kell mennünk - motyogta Rónin. - Látnom kell, mi történik! - Nem tudnád megismételni azt, amit az előbb csináltál? - kérdezte Falstad. - Minden megmaradt erőmre szükségem lenne, és akkor teljesen védtelenek maradnánk... Különben sem tudom, hová érkeznénk. Vagy te szeretnéd egy ork harcos bárdja előtt találni magad? - Az sem látszik valószínűnek, hogy le tudunk mászni - állapította meg Veréza lefelé kémlelve. - Hát, nem maradhatunk idefenn örökre! - A törp fel s alá járkált, majd hirtelen megállt. - Hestra szárnyaira! Hogy én milyen ostoba vagyok! Hiszen még mindig a közelben lehet! Rónin úgy nézett a törpre, ahogy a hibbantakra szokás. - Miről beszélsz? Kiről? Falstad válasz helyett az erszényébe nyúlt. - Azok az átkozott trollok elvették, de aztán Gimmel visszaadta... ahh! Itt is van! - Egy apró sípot húzott elő. A szájába dugta, és belefújt.

- Nem hallottam semmit - állapította meg Rónin. - Furcsa is lett volna, ha hallod. De csak várj. Remekül idomított bestia. A legjobb hátasom. Valahol itt fogtak el minket a trollok... A griffem egy darabig biztosan a környéken maradt. Falstad elbizonytalanodott. - Itt kell lennie, hiszen nem is telt el olyan sok idő azóta, hogy elváltunk egymástól... - Te a griffet akarod idehívni? - kérdezte a gárdista kétkedve. - Érdemesebb ezt megpróbálni, mint azt remélni, hogy szárnyaink nőnek, nem igaz? Vártak. Rónin úgy érezte, ereje lassan visszatér, de még mindig nem szívesen vállalkozott volna arra, hogy átvarázsolja valahová a társait. Végül úgy tűnt, nincs más megoldás. Felállt, nyújtózkodni kezdett. - Megteszem ami tőlem telik. Emlékszem egy helyre, nem messze a hegytől. Halálszárny mutatta meg nekem. Talán át tudom juttatni magunkat. - Biztos vagy benne? Nem vagy valami jó formában. - Veréza megragadta a varázsló karját, aggódó szemmel fürkészte az arcát. -Tudom, mit áldoztál fel akkor, amikor megmentettél minket. Az nem valami apró varázs volt... - Meg kellett tennem, és most sincs más választásom. A felhők közül hirtelen hangos szárnysuhogás hallatszott, és kisvártatva óriási alak jelent meg felettük. Rónin és a tünde rémülten ugrottak fel, biztosra vették, hogy Halálszárny érkezett meg. Falstad azonban megőrizte a nyugalmát. Nevetve a közeledő lény felé intett. - Tudtam, hogy meghallja a hívást! Látjátok? Tudtam, hogy meghallja! A griff hangosan vijjogott. Rónin meg mert volna esküdni, hogy örömet érez a hangjában. A bestia sebesen repült gazdája felé. Földet érve Falstadnak ugrott, a földre teperte. - Ahh! Okos jószág! Okos! Leszállj rólam!

A griff kutyaként csóválta a farkát, majd engedelmesen lábra állt. Falstad feltápászkodott. - Nos? - fordult a társaihoz. - Mehetünk? Felkapaszkodtak az állat hátára. Rónin, aki még mindig gyengének érezte magát, Falstad és Veréza között foglalt helyet. A griff nehézség nélkül emelkedett a levegőbe. Rövid távon nem jelentett problémát neki a háromszoros teher. Áttörtek a felhőtakarón, s olyan látvány tárult eléjük, amire nem számítottak. A törpök megtámadták a kivonuló orkokat, és a csatában egy sárkány is részt vett. Egy sárkány - de nem Halálszárny! - Egy vörös sárkány! - kiáltott a gárdista. Méghozzá egy felnőtt hím! Ezt nem itt, a hegyekben nevelték! A tündének igaza volt. A sárkánykirálynő utódai nem nőhettek ekkorára. Az orkok csak a fiatal példányokat tudták megzabolázni, a fejlettebbeket, az önállóbbakat mindig legyilkolták, nehogy ellenük forduljanak. - Honnan került ez ide? - kérdezte Rónin zavartan. - Mit csinál? - Hol akarsz leszállni? - kiáltott hátra Falstad. Rónin gyorsan körülnézett. A harcolók zöme a szekerek között dulakodott. A tömegből kivált Csontzúzó Nekros. Lóháton ült, és egy csillogó tárgyat tartott a kezében. Az ismeretlen vörös sárkány felé intett. - Beszélj már, varázsló! - sürgette a törp. Rónin elkapta a tekintetét az ork vezérről. - Ott! - mutatott egy sziklára, nem messze a szekérsor mögött. - Azt hiszen, ott jó lesz. - Lesz olyan jó, mint bárhol máshol... A griff gyorsan, könnyedén elkanyarodott, és letette utasait a sziklára. Rónin a kövek takarásában maradva felmérte a helyzetet.

Sehogy sem értette a dolgot. A sárkány, amely egy pillanattal korábban még arra készült, hogy rátámad Nekrosra, alig bírt a levegőben maradni; úgy viselkedett, mintha valamilyen láthatatlan ellenféllel küzdene. Rónin az ork vezér felé fordult, akinek a kezében egyre fényesebben ragyogott a tárgy. Rónin hirtelen mindent megértett, és már azt is tudta, hogy az orkok mivel tartották sakkban a sárkánykirálynőt. A vörös sárkány nem adta fel könnyen. Elszántan küzdött, bár közben fájdalmasan üvöltözött. Hiába. Teste elernyedt, egy pillanatra megállt a levegőben, majd zuhanni kezdett. - Meghalt? - kérdezte Veréza. - Nem tudom... - Rónin félrefordult; nem bírta végignézni a vörös óriás pusztulását. Hirtelen egy másik alak csapott le a felhők közül. A gigászi test az éjszakánál is feketébb volt. - Halálszárny! A sötét óriás a konvoj felé száguldott, de nem Nekrost, nem is a két rab sárkányt támadta; a tojásokkal megrakott szekerek felé tartott. Az ork vezér is észrevette, és gyorsan maga elé tartotta a csillogó tárgyat. Felkiáltott. Rónin arra számított, hogy a rettenetes talizmán a fekete sárkányra is kifejti hatását. Tévedett; Halálszárny rá se nézett Nekrosra és a mágikus tárgyra, a tojások felé szállt. A varázsló alig hitt a szemének. - Nem törődik Alexstraszával! Nem érdekli, él-e, hal-e. Csak a tojásokat akarja! Halálszárny meglepő szelídséggel ragadott meg két szekeret, és az orkokra ügyet se vetve a levegőbe emelte őket. Az igavonó állatok hangosan bőgtek és kapálóztak, de nem bírták kiszabadítani magukat a hámból. Halálszárny eltűnt Róninék

szeme elől. A jelek szerint fontos volt számára, hogy a tojások épségben maradjanak. Miért, miért? - zakatolt a kérdés Rónin agyában. Aztán megértette a dolgot. A tojásokból vörös sárkányok fognak kikelni, nem feketék, de Halálszárny belőlük is pusztító szörnyeket nevelhet. A sötét úr felállíthatja saját seregét. Nekros eközben a feje fölé emelte az ereklyét, és varázsigéket üvöltve a távolba vesző fekete alak felé nyújtogatta. Halálszárnyra nem sikerült rákényszerítenie az akaratát, ám a két vörös sárkánynak még mindig ő parancsolt. Zsarnok a levegőbe emelkedett, és üldözőbe vette a feketét. Rónin meghökkent. Még sosem látott betegebb sárkányt; már az is csoda volt, hogy Zsarnok képes felszállni. Megőrült ez a Nekros? Csak nem képzeli, hogy ez a haldokló hím méltó ellenfele lesz Halálszárnynak? Ezalatt az orkok és a törpök tovább küzdöttek. A támadók egyre elkeseredettebben, egyre csüggedtebben harcoltak; a jelek szerint minden bizodalmuk abban a vörös hím sárkányban volt, amely korábban a földre zuhant. - Nem értem - szólalt meg Veréza. - Miért nem segít rajtuk Krázus? A varázslónak mindenképpen itt kellene lennie! Csak ő lehet az oka annak, hogy a törpök elszánták magukat a támadásra! - Krázus! - A nagy izgalomban Rónin megfeledkezett pártfogójáról. Lett volna néhány kérdése és keresetlen szava az arcnélküli varázslóhoz. - Mi köze lehet neki mindehhez? Veréza néhány szóval elmondta neki a történteket. Rónin eleinte hitetlenkedve, majd egyre nagyobb felháborodással hallgatta. Beigazolódni látszott, amit addig is sejtett: Krázus kihasználta őt. És nem csupán őt, hanem Verézát, Falstadot és az elkeseredett törpöket is.

- Bejuttatott minket a hegy belsejébe - fejezte be Veréza. Azóta nem tudtam kapcsolatba lépni vele. - Levette nyakából a medált, átnyújtotta Róninnak. A tárgy majdnem teljesen egyezett azzal, amelyet Halálszárny adott Róninnak; még a belevésett minták is hasonlóak voltak. Vajon Krázus a sárkánytól tanulta, hogyan készítsen ilyen talizmánt? A kő kissé kimozdult a helyéről. Rónin egy ujjal visszaigazította a medál közepére, majd rászegezte a tekintetét. - Krázus? Hallasz engem? Van még valami, amit tehetünk érted? Talán haljunk meg érted? Nem kapott választ. A tárgy elvesztette varázserejét. Vagy lehet, hogy Krázus egyszerűen nem akar szóba elegyedni vele? Rónin magasra emelte a medált, hogy lehajítsa a szikláról. Rónin? A hang rekedt volt, erőtlen. A varázsló mozdulatlanná vált. Rónin... Az isteneknek... hála... talán van... még... remény! Rónin nem szólt, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Krázus hangja nagyon gyenge volt. A varázslómester beteg, talán haldoklik... - Krázus! Te ... Hallgass! Meg kell őriznem... az erőmet! Látlak benneteket... talán... valami még menthető... - Mit kívánsz? - kérdezte Rónin. Először is... idehozlak téged. Hirtelen cinóbervörös fény csapott ki a medál közepén ülő kőből. A vörös ragyogás beborította az elképedt varázslót. - Rónin! - Veréza a férfi karja után nyúlt, de mintha csak levegőt markolt volna. Rónin rémülten látta, hogy a nő, Falstad, és az egész szikla eltűnik a szeme elől. A következő pillanatban kopár táj jelent meg körülötte. A föld a háború nyomait viselte magán. A közelben harc

folyt. A varázsló körbenézett. Nem messze tőle, keleti irányban orkok és törpök csatáztak néhány szekér körül... Rónin hirtelen megértette, hogy Krázus egész idő alatt közel volt hozzájuk. Közel volt, de nem segített! - Krázus, te átkozott! Mutasd magad! Hirtelen a vörös óriás jelent meg előtte. Ugyanaz a vörös sárkány, amely alig néhány perccel korábban zuhant le. Az oldalán feküdt, egyik szárnya furcsa szögben az égnek meredt. Gyengének látszott, a fejét sem bírta felemelni. Rónin, fogadd... legőszintébb bocsánatkérésemet... - morogta a gigászi lény erőlködve. - Minden... minden fájdalomért, amit neked és a többieknek okoztam ...

Húsz Olyan egyszerű. Olyan végtelenül egyszerű! Miközben Halálszárny újabb tojásokért indult, azon tűnődött, nem becsülte-e túl terve nehézségeit. Mindig úgy hitte, kockázatos dolog lenne behatolni az orkok hegyi erődjébe. Attól nem tartott, hogy megsebesítik vagy megölik, a tojásokat féltette. A tojások... Bízott benne, hogy legalább az egyikben életképes nőstény fejlődik. Már régen rájött, hogy Alexstraszát sosem tudja engedelmességre bírni, de terve végrehajtásához mindenképpen szüksége volt néhány sárkányra. Nem maradt más megoldás: a már létező tojásokat kellett megszereznie. A tojások miatt járt el ilyen óvatosan, de már látta, csak az időt vesztegette a várakozással és a tervezgetéssel. Korábban sem állta volna útját semmi. Semmi, legfeljebb egy beteg, reszketeg sárkány. Az a vénség, aki ebben a pillanatban végzete felé szállt. - Zsarnok... - Halálszárny nem becsülte a másik sárkányt annyira, hogy teljes nevén nevezze. - Hát te még élsz? - Add vissza a tojásokat! - Ugyan miért? Hogy az orkok kutyákat neveljenek a bennük fejlődő sárkányokból? Én a világ valódi uraivá teszem őket! Újra sárkánynemzetségek uralják majd az eget és a földet! Zsarnok felhorkant. - És hol van a te nemzetséged, Halálszárny? Mind meghaltak a te dicsőségedért! A fekete nagyot fújt és kiterjesztette szárnyait.

- Gyere ide, Zsarnok! Boldogan elhomályosítom az emlékezetedet! Gyere ide, és hajtsd végre ork gazdád parancsát! - Akkor is harcolnék ellened, ha az ork nem parancsol rám! vicsorgott Zsarnok. A fekete sárkány torka felé kapott, és csak kevésen múlott, hogy nem kapta el. - Cafatokban küldelek vissza uradnak, vén bolond! A két sárkány felüvöltött. Zsarnok hangja szinte elveszett Halálszárnyéban. Összecsaptak. ***** Rónin csak bámult maga elé. - Krázus? A vörös óriás felemelte a fejét. Bólintani is alig bírt. - Ezt a nevet akkor használom... amikor... emberi formában járok... - Krázus... - Rónin elképedését keserűség váltotta fel. - Cserbenhagytál engem és a barátaimat! Te intézted úgy, hogy mindez így történjen! Bábként használtál! - Örökké bánni fogom... - Semmivel sem vagy jobb, mint Halálszárny! A sárkány összerándult, de végül bólintott. - Erre tényleg... rászolgáltam. Talán ez az az út, melyet... amelyet ő választott magának. Olyan... könnyű nem észre... venni, hogy mit teszünk másokkal... A csatazaj Róninnak eszébe juttatta, hogy nem foglalkozhat a büszkeségével, félre kell tennie az önérzetét; most sokkal fontosabb dolgokkal kell megbirkóznia. - Veréza és Falstad még mindig ott vannak... Meg azok a törpök is! Mind meghalhatnak miattad! Miért hívtál ide, Krázus? - Mert még mindig van esély, hogy magunkhoz ragadjuk a győzelmet... még ebben a káoszban is, amit én is segítettem megteremteni... - A sárkány megpróbált

felemelkedni, de erejéből csak annyira futotta, hogy felüljön. - Te meg én, Rónin... Mi ketten még mindig tehetünk valamit... A varázsló nem válaszolt. Abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy Veréza, Falstad és a többi törp túlélje a csatát. - Tehát... nem utasítasz vissza azonnal... Remek. Köszönöm. - M i a terved? - Az ork parancsnoknál van egy tárgy... a Démonlélek. Minden sárkány felett hatalma van, kivéve Halálszárnyat. - Halálszárny miért kivétel? - Mert ő teremtette a Démonlelket - felelte egy halk, női hang. A mágus a hang forrását keresve hirtelen megfordult. A sárkány felhördült. Rónin egy gyönyörű, smaragdzöld ruhát viselő nőt látott. A csodás ajkakon finom mosoly játszadozott. A szemét csukva tartotta, mégis úgy fordult a varázsló és a vörös sárkány felé, mintha mindent látna. - Hiszéra... - suttogta a vörös óriás tisztelettel. A nő nem vett tudomást a sárkányról. - Halálszárny volt az, aki a Démonlelket készítette, jó cél érdekében... Legalábbis mi akkor így gondoltuk. - Közelebb lépett a varázslóhoz. - Hittünk ebben, és teljesítettük kérését... Saját mágikus erőnkkel töltöttük fel a Démonlelket. - De ő nem adta hozzá a sajátját, nem adta hozzá a sajátját! - csattant fel egy férfi metsző hangja. Mondd el neki Hiszéra! Mondd el neki, hogyan fordult ellenünk, miután végeztünk a démonokkal! Az egyik szikla tetején egy emberhez hasonló alak ült. Haja kék, bőre ezüst volt. Magas gallérú köpenyt viselt, mely színben hajához és bőréhez igazodott. Úgy festett, mint valami őrült tréfacsináló. A szeme világított. Tőrszerű ujjaival a sziklát kaparta, mély barázdákat vájt bele.

- Az ember mindent megtud, amit tudnia kell, Maligos. Se többet, se kevesebbet. - A nő halványan elmosolyodott. - Igen, Halálszárny eltitkolta előlünk ezt a tényt, s úgy tett, mintha ő maga is meghozta volna az áldozatot. Amikor megtudtuk az igazságot, már késő volt. Rónin a vörös sárkány felé fordult, akit Krázus néven ismert. - Igaz lehet, hogy...? - Nem fejezte be a kérdést. - Igen... - hangzott a haldokló sárkány felelete. Ők azok, akiknek hiszed őket. Kettő az öt leghatalmasabb sárkány közül. Hiszéra, az Álmok Hercegnője, és Maligos, a Mágia Ura... - Csak az időt vesztegetjük - mordult fel egy harmadik férfi hangja. - Értékes időt... - És itt van Nozdormu is, az Idő Fejedelme! - A vörös óriás legalább annyira meglepődött, mint Rónin. - Mind eljöttetek! Egy lepelbe burkolózó alak állt Hiszéra mellett. Ránézésre úgy tűnt, hogy homokból van. Az arca olyan száraznak látszott, hogy húsa bármelyik pillanatban elválhatott koponyájától. Drágakőszemek villantak türelmetlenül a sárkány és a varázsló felé. - Igen, eljöttünk! És ha ez a badarság tovább folytatódik, azt hiszem, én el is megyek! Sok mindent kell összegyűjtenem, sok mindent kell rendszereznem! - És sok badarságot kell még összehordanod, sok badarságot! - csúfolta Maligos a szikla tetejéről. Nozdormu Maligos félé emelte aszott karját. Maligos tőrszerű karmaival legyintett vissza a csuklyás alaknak. A két férfi már készen állt a küzdelemre, ám a törékeny nő közéjük állt.

- Ez az oka annak, hogy Halálszárny kis híján győzedelmeskedett felettünk mondta alig hallhatóan. - A két férfi szégyenkezve, kelletlenül távolodott el egymástól. Hiszéra lassan körbefordult. Még ekkor sem nyitotta ki a szemét. – Halálszárny egyszer már majdnem végzett velünk, de összefogtunk és megakadályoztuk, hogy használja a Démonlelket. Kicsavartuk a kezéből, a föld mélyébe zártuk... - De valakivel megkerestette - szólt közbe a vörös sárkány. Megpróbálta összeszedni magát. - Úgy hiszem, ő maga vezette el hozzá az orkokat, tudván mire fogják felhasználni, ha birtokukba kerül. Ő nem használhatja, de könnyedén rávehet másokat, hogy az ő akarata szerint cselekedjenek, még ha nem is tudnak erről. Úgy gondolom, terveinek része volt, hogy Alexstraszát fogságba ejtsék, mivel a királynő az egyetlen megmaradt hatalmasság, akitől tart. Hatalmas fegyvert adott a Horda kezébe, mellyel rettenetes pusztítást vihettek véghez a világban anélkül, hogy neki akár egy ujját is mozdítania kellett volna. Most... most, hogy a Horda kudarcot vallott, az orkok sokkal jobban szolgálják az érdekeit azzal, ha Alexstraszát áthelyezik. - Nem őt - javította ki Hiszéra. - Alexstrasza tojásait. - A tojásait? - bukott ki Krázus száján akarata ellenére is. - Nem a királynőmet? - Igen, a tojásait. Te magad is tudod, hogy ágyasai elpusztultak a háború első napjaiban felelte a nő -, ezért utódnemzés tekintetében nem sok haszna van. Halálszárny maga akarja felnevelni nővére gyermekeit. Úgy, mint a sajátjait. - Azt akarja, hogy ismét beköszöntsön a Sárkányok Kora! fújta Nozdormu. - Halálszárny sárkányainak kora!

Rónin érezte, a négy lény őt figyeli. A nő szólalt meg: - Mi nem érinthetjük meg a Démonlelket, ember fia, és mivel nem bíztunk meg senkiben, nem vettünk rá senkit, hogy helyettünk hordozza. Tudom, hogy szegény Korialstrasz mit kíván tőled, s mi volt az oka annak, hogy elhozott a barátaidtól. Ő már nem képes arra, hogy lekösse Halálszárny figyelmét... - Pedig megtenném, ha bírnám! - nyögött fel KrázusKorialstrasz. - Felesleges áldozatot hoznál. Védtelen vagy a korong erejével szemben. Mellesleg más feladat vár rád. Zsarnok, aki most a királynőért küzd, nem marad életben. Alexstraszának szüksége lesz rád, kedves Korialstrasz. - Ezenkívül Halálszárny az öcsénk - gúnyolódott Maligos. A rettenetes karmok még mélyebben fúródtak a sziklába. - Úgy illik, hogy mi játsszunk vele, hogy mi játsszunk vele! - Mit akartok tőlem? Mit tegyek? - kérdezte Rónin. Szívében tettvágy és halálfélelem keveredett, legszívesebben azonnal visszatért volna Verézához. Hiszéra kinyitotta a szemét, és a varázslóra nézett. Rónin megszédült. Az álomittas szemekben mindenki ott volt, akit valaha ismert, szeretett, vagy gyűlölt. - Neked, halandó, el kell venned a Démonlelket az orktól. A korong nélkül velünk nem teheti azt, amit a nővérünkkel. Ha megszerzed, talán képes leszel kiszabadítani Alexstraszát. - De Halálszárny ettől még nem pusztul el! mondta Korialstrasz. - Egyedül is erősebb, mint ti együttvéve... - Ezt mi is tudjuk - sziszegte Nozdormu. - És te magad is tudtad, amikor hozzánk jöttél! Hát most itt vagyunk!

Legyen ez elég! - Két társára nézett. - Elég az üres beszédből! Legyünk túl rajta! Hiszéra ismét behunyta szemét, és a vörös sárkányhoz fordult. - Van egy feladatunk számodra, Korialstasz. Kockázatos dolog. Az ember fiát nem varázsolhatjuk csak úgy az orkok közé. Neked kell őt odavinned... Igyekezned kell, különben az ork téged is a Démonlélek rabjává tesz! -A sérült sárkányhoz lépett, az orrára tette a kezét. - Te nem vagy közülünk való, Korialstrasz, mégis szembeszálltál a Démonlélekkel. Sokat és keményen dolgoztam, hogy felkészüljek, Hiszéra. Azt hittem, védővarázsaimat körültekintőbben és pontosabban helyeztem el, de a végén mégis veszítettem. - Segítünk neked. - Hirtelen Maligos és Nozdormu is a vörös sárkány mellett állt. Mindhármuk bal keze Korialstrasz orrához ért. - Olyan sok erőnket elvette a Démonlélek... Észre se vesszük, ha egy keveset átadunk neked. - A három alak ujjai felragyogtak. A három különböző színű aura egyesült, a sugár a sárkány orra felé húzódott. Néhány pillanattal később Korialstrasz teste mágikus erőhullámokban fürdött. Hiszéra és társai hátraléptek. Korialstrasz pislogott néhányat, majd lábra állt. - Úgy érzem magam... mintha kicseréltek volna! - Még ez sem lesz elég - mondta halkan Hiszéra. Két társához fordult. - Talán ideje, hogy megkeressük eltévelyedett öcsénket... - Éppen ideje, ha engem kérdeztek! - csattant fel Nozdorm u.. Mindhárman a távolból közeledő sötét alak felé fordultak. Mintha parancsszóra tennék, mindhárman kiterjesztették karjukat, melyek hirtelen szárnyakká váltak és döbbenetes gyorsasággal nyúlni, vastagodni kezdtek. Közben a testük kiszélesedett és hatalmasra nőtt. A ruhák pikkelyekké alakultak. Fejük megnyúlt,

megkeményedett, emberi arcukat fenséges sárkányvonások váltották fel. A három gigászi sárkány a levegőbe emelkedett. Róninnak elállt a lélegzete a látványtól. - Remélem, hárman elegen lesznek - motyogta Korialstrasz. Attól tartok, nem... - Lenézett az emberre. - Mit mondasz, Rónin? Megteszed, amit kértek tőled? ***** Zsarnok testéből kiszállt az élet. Halálszárny rettenetes csatakiáltással emelte magasba a másik sárkány széthasogatott, megpörkölt tetemét. A sötét bestia eleresztette Zsarnokot, és közben arra gondolt, jót tett vele, amikor megölte. A vén vörös így legalább harcoshoz méltó véget ért, nem valami nyomorult kórság vette el életét. Halálszárny újra elbődült; azt akarta, mindenki tudomást szerezzen győzelméről. Válaszként félelmetes ordítás érkezett. - Ki az az őrült, aki képes...? Nem egy, három őrült közeledett feléje. - Hiszéra... És Nozdormu! Maligos is itt van? - Ideje, hogy véget vessünk őrületednek, testvér felelte csendesen a karcsú testű, zöld sárkány. - Én nem vagyok a testvéred, Hiszéra. Nyisd fel szemedet, és láss végre! Lásd, hogy semmi és senki sem akadályozhat meg abban, hogy fajtánkat újra dicsővé tegyem! - A fajtánkért küzdesz, Halálszárny? Szerintem téged csak a hatalom érdekel! A fekete bólintott. - Ugyanarról beszélünk. Az lesz a legjobb, ha visszatérsz az álmaidhoz. És te, Nozdormu? Kihúztad végre a fejed a homokból? Nem emlékszel,

ki a legerősebb közülünk? Még hárman sem lesztek elegen, hogy legyőzzetek! - Lejárt az időd! - horkantotta a csillogó barna óriás. Drágakőszeme szikrát hányt. - Gyere! Foglald el helyed a gyűjteményemben, a múlt emlékei között! Halálszárny felmordult. - És te, Maligos? Mit keresel itt, vénség? Felelet helyett az ezüst-kék bestia hatalmasra tátotta a száját. Jégtömeg zúdult Halálszárny felé; a jégcsapok a testhez érve apró, rákszerű férgekké változtak, amelyek mohón megpróbálták felfeszegetni a fekete pikkelyeket, hogy hozzáférjenek a sárkány húsához. Halálszárny felszisszent, vénáiból sav tört elő. Maligos apró lényei sisteregve váltak semmivé. Halálszárny szélesen, fogait kivillantva rámosolygott ellenfeleire. - Ez minden, ami tőletek telik? Nos, akkor most én következem! - Eget, földet rengető ordítással vetette magát a három sárkányra. ***** - Nem fogják legyőzni! - motyogta Korialstrasz miközben Róninnal a hátán az ork szekéroszlop felé közeledett. - Nem elég erősek! - Akkor miért csinálják ezt az egészet? - Mert belátták, hogy ideje szembeszállni a gonosszal. Kiállnak Halálszárny ellen, és elpusztulnak ha kell, mert nem bírják végignézni a világ lassú kínhalálát. - Nincs semmi, amivel segítségükre lehetnénk? A sárkány hallgatása megadta a feleletet. Rónin az orkokra nézett. Elbizonytalanodott. Talán sikerül elvennie Nekrostól a Démonlelket, de... Vajon meddig tudja megtartani? Mihez kezd vele?

- Krázus... Korialstrasz, a Démonlélek magában hordozza a nagy sárkányok erejét? - Mindegyikét, kivéve Halálszárnyét. Ez az oka annak, hogy rá nem gyakorol hatást. - De ő sem használhatja fel. Ennek talán az az oka, hogy a többiek valamilyen védővarázst vetettek ki rá? - Úgy tűnik... - Tudod, hogy a korong mire képes? - Sok mindenre, de sem közvetve, sem közvetlenül nem lehet hatással a feketére. - Hogyan lehetséges ez? - Mióta tanulmányozod a mágiát, barátom? A varázsló elhúzta a száját. Pontosan tudta, Korialstrasz mire gondol. A mágia sajátságos törvények szerint működik, amelyekről mindig akkor derül ki, hogy nem áthághatatlanok, amikor az ember legkevésbé számít rá. - Igazad lehet... - A hatalmasok végre elhatározták magukat, Rónin! Most esélyt kaptál arra, hogy te magad tartsd a kezedben a Démonlelket. Nem csak arra leszel képes, hogy kiszabadítsd a királynőmet, aki minden kétséget kizáróan azonnal a segítségükre siet majd, de egyszer s mindenkorra megállíthatod a Hordát. A Démonlélek sok mindenhez hozzásegíthet, ha rájössz, hogyan használd. Rónin meghökkent. Eddig meg se fordult a fejében, hogy a Démonlelket akár az orkok ellen is bevetheti. - Túl sokáig tart majd, hogy megtanuljam használni! - Annak az orknak sikerült, pedig őt nem segítette semmiféle mester. Neked viszont itt vagyok én. Nem tartozom az Ötök közé, de azt hiszem, éppen eleget tudok! - Most már csak annyi a dolgunk, hogy életben maradjunk... - Igen... Ott az orkunk! Készülj, Rónin!

Rónin nem sokat tehetett, de lélekben felkészült. Korialstrasz nem mert túlságosan közel merészkedni az ork parancsnokhoz, mert attól félt, hogy a Démonlélek őt is rabul ejti. Varázslattal a korong miatt nem próbálkozhatott, így Róninnak kellett mágiához folyamodnia, hogy Nekros közelébe kerüljön. - Készülj... Korialstrasz még alacsonyabbra ereszkedett. - Most! A mágikus szavak akadozva hagyták el Rónin ajkát. Teste az egyik szekér felett lebegett. Az ork hajcsár felpillantott, és ijedtében mozdulatlanná dermedt. Rónin rázuhant. A varázsló lekászálódott a kábult orkról, és körülnézett. Nekrost kereste. A féllábú parancsnok még mindig lova hátán ült, tekintetével a távolodó vörös sárkányt követte. Felemelte a Démonlelket. - Nekros! - kiáltott rá Rónin. Az ork azonnal felé fordult. Korialstrasz eközben biztonságos távolságba ért. - Ember! Varázsló! Te halott vagy! - Nekros vastag szemöldöke felborzolódott, csúf vonásai még jobban eltorzultak. - Vagy ha nem, akkor... Hamarosan az leszel! - Rónin irányába nyújtotta a korongot. A varázsló mágikus pajzsot vont maga köré. Mivel a három sárkányúrtól nem kapott erőt, csak saját, kimerülőben lévő tartalékaira hagyatkozhatott. Hirtelen ember magasságú lángkéz csapott felé; a tűzujjak megpróbálták megmarkolni. A pajzsa szerencsére elég erősnek bizonyult. A kéz lepattant a halványan fénylő mezőről, majd egy közelben álló orkot markolt meg, aki éppen arra készült, hogy lefejezze törp ellenfelét. Az orkból csak egy kupac hamu maradt.

- Ügyes vagy, ember! - vicsorgott Nekros. - Ügyes vagy, de ez nem elég! A szekér alatt megremegett, majd süllyedni kezdett a talaj. Rónin idejében kiugrott a kialakuló földcsuszamlás középpontjából. A szekér, a rakománya, az igavonó ökrök és az eszméletlen ork úgy tűnt el a föld alatt, mintha vízbe merült volna. A pajzs eközben szétfoszlott, s a mágus, aki kétségbeesetten kapaszkodott az egyik fa ágába, védtelen maradt. - Bármi is történjen ma, ember, egy biztos: veled végzek! Nekros közelebb léptetett lovával. Rónin elmormolt egy rövid, egyszerű varázst. Egy jókora rög csapódott az ork pofájába, és oda is ragadt. Nekros káromkodva próbált megszabadulni a masszától, ami ráragadt a szemére, és elhomályosította látását. A varázsló futásnak eredt, felugrott a levegőbe, és Nekrosra vetette magát. Kissé elszámította az ívet; a Démonlélek helyett csak az ork karját kapta el. A még mindig vak Nekros megragadta Rónin ruháját, és a nyaka felé csúsztatta széles kezét. - Megöllek, embermocsok! Ujjai lassan összezáródtak a varázsló torka körül. Rónin úgy érezte, két célja közül egyiket sem éri el: nem fogja megszerezni a talizmánt, és nem sikerül megőriznie az életét. Ahogy Nekros lassan kiszorította belőle a szuszt, kétségbeesetten kutatott az agyában valami varázslat után... Váratlanul egy szárnyas alak tűnt fel Nekros mögött. Az ork hátára vetette magát, lesodorta a nyeregből. Rónin is a földre zuhant. A feje egy kődarabhoz csapódott; a szeme előtt fényes szikrák jelentek meg, fájdalom hasított a koponyájába, de a nyaka köré fonódó ujjak szorítása megszűnt. Valaki a mágus hóna alá nyúlt. - Kelj fel, mielőtt magához tér!

- V-veréza? - Rónin kábán nézett a nő gyönyörű arcába. - Láttuk, hogy a sárkány a földre ejtett, és láttuk a lángkezet is... Falstaddal jöttünk, ahogy tudtunk. Gondoltuk, segítségre lesz szükséged! - Falstad? - Rónin felnézett, és látta, hogy a griff és lovasa nagy ívben visszakanyarodik. Falstadnak nem volt fegyvere, de úgy ordított odafenn, mintha az egész ork sereget le akarná vágni. - Gyorsan! - kiáltott a gárdista. - El kell tűnnünk innen! - Nem! - Rónin konok arccal lépett hátra. - Nem amíg... Vigyázz! Félretaszította a nőt. A következő pillanatban egy hatalmas ork bárd csapódott a földbe, pontosan ott, ahol Veréza állt. A bárd nyelét szorító harcos felordított, és megemelte a fegyverét. Ismét a tündét vette célba. Rónin egy intésére a bárd nyele megnyúlt, és úgy tekergett, mint valami kígyó teste. Az ork megpróbálta visszanyerni uralmát a megbokrosodott fegyver felett, de az gyorsan a törzse köré tekeredett. A megrettent harcos eleresztette az eleven nyelet, kiszabadította magát, majd rémülten elmenekült. A varázsló Veréza felé nyújtotta karját, aztán a földre zuhant egy csapástól. - Hol van? - ordította Csontzúzó Nekros. - Hol a Démonlélek? Rónin értetlenül pislogott. Hogy hol a Démonlélek? Hát nincs Nekrosnál? Rettenetes súly nehezedett a hátára. - Maradj, ahol vagy tünde! - morgott Nekros. - Ha csak egy kicsit jobban ránehezedek, úgy roppan össze a barátod, mint egy szem dió! - Rónin hideg fémet érzett az arcán. - Csak semmi trükk, mágus! Add vissza a korongot, és talán meghagyom az életed!

Rónin félrefordította a fejét, és a felette tornyosuló alakra nézett. Nekros a gerincéhez szorította falábát; a varázsló érezte, tényleg nem kell sok ahhoz, hogy kettéroppanjon a teste. - N-nincs nálam! -A rettentő súly alatt lélegezni is alig volt képes, nem hogy beszélni. - Nem... tudom h-hol van! - Nincs időm veled játszadozni, ember! - Nekros még erősebben ránehezedett. Kemény, arrogáns hangjába mintha kétségbeesés vegyült volna. Szükségem van rá, most azonnal! - Nekros... - Vad hang dörrent. - Leöletted a gyermekeimet! A gyermekeimet! Rónin érezte, hogy az ork hátrafordul. Nekros felkiáltott. -Ne...! Hatalmas árnyék takarta el az eget. Forró szél csapott le a mágusra. Hallotta, hogy Csontzúzó Nekros felvonyít, és eltűnik a hátáról. Rónin a hátára gördült. Arra számított, hogy az ork gyilkosa vele is végezni akar. Veréza a mágushoz rohant, magához ölelte. Rónin felült, és felnézett a fölöttük emelkedő, félelmetes alakra. Alexstrasza testéről levált néhány pikkely, szárnyát furcsán tartotta, de még mindig félelmetes látványt nyújtott. Eltakarta az eget, fejét magasra emelte és rettenetes kiáltást hallatott. Nekros eltűnt. Alexstrasza vagy lenyelte, vagy nagyon messzire hajította. A sárkánykirálynő ismét felüvöltött, és fejével Rónin és a tünde felé közelített. Veréza felkészült, hogy testével védje a varázslót, de Rónin jelzett neki, leeresztheti a kardját. - Ember fia! - mondta Alexstrasza. - Hálás vagyok neked, mert lehetővé tetted, hogy bosszút álljak gyermekeimért! Köszönöm... - Megmozdította a szárnyait.

- Mennem kell. Valahol szükség van a segítségemre! - Szemével a négy viaskodó sárkányt kereste. Rónin követte a tekintetét és látta, hogy Hiszéra, Nozdormu és Maligos nem bír Halálszárnnyal. Bármivel próbálkoztak, bárhogy támadtak, a fekete sárkány rendre visszaverte őket. - Hárman vannak egy ellen, és mégsem képesek kárt tenni benne? Alexstrasza, aki már felemelkedni készült, egy pillanatra megállt. - A Démonlélek miatt félannyi erőnk sincs, mint régen. Halálszárny viszont erős maradt... Nem tehetünk mást, így kell harcolnunk ellene! - A küzdők felől éles rikoltások hallatszottak. - Mennem kell. Még egyszer... köszönöm, ember! A sárkánykirálynő a magasba emelkedett. Farkával nagy ívben elsöpörte az ork harcosokat, de a törp támadók közül egyet sem érintett. - Lehetetlen, hogy semmit sem tehetünk! - Rónin körülnézett. A Démonlelket kereste. - Itt kellett lennie! Itt, a közelben! - Ne törődj vele! - kiáltotta Veréza. Kivédett egy támadást, majd leszúrta az orkot. - Meneküljünk! Rónin azonban ügyet sem vetett az orkokra, tovább kereste a talizmánt. Hirtelen egy fényes tárgyat pillantott meg, amelyet félig takart egy elesett törp harcos karja. Odaugrott; szíve a torkában dobogott. Felemelte az ereklyét. Egyszerű, jellegtelen tárgy volt, ám a benne lakozó erő messze felülmúlta mindenkiét, talán még Medivhét is. A Démonlélek segítségével Nekros a Horda hadvezére lehetett volna, ő pedig a föld valamennyi királyságának császárává válhatna... Micsoda? Rónin megrázta a fejét, és elhessegette a hívságos gondolatokat. A Démonlélek furcsa hatást gyakorolt hordozóira, de neki nem szabad behódolnia!

Falstad griffje ereszkedett le mellé. A törp valahol szert tett egy csatabárdra, amelyet mesterien forgatott a harc közben. -Varázsló! Mi bajod? Úgy tűnik, Róm és bandája végre megfutamította az ork sereget, de... Nem ez a legjobb alkalom arra, hogy holmi értéktelen csecsebecséket cirógass! Rónin ügyet se vetett rá. Érezte, Halálszárnyat csakis a Démonlélek segítségével lehet legyőzni. Igen, csak ez a talizmán teheti meg azt, amire még a négy hatalmas sárkány sem képes! Szeméhez emelte az ereklyét. Egész teste bizsergett, érezte a tárgyból áradó erőt, és egyszeriben rájött, hogy még ez a roppant energia sem segíthet nekik. Legalábbis ebben a formájában nem. Ez pedig azt jelentette, hogy semmi, semmi sem lesz képes megállítani Halálszárnyat...

Huszonegy

M

inden erejüket latba vetették, de támadásaik leperegtek Halálszárnyról. Hiába erőlködtek, a tényt nem változtathatták meg: miután a Démonlélekbe zárták erejük nagy részét, fegyvertelenek maradtak fekete testvérükkel szemben. Nozdormu az idők varázshomokját szórta rá, mely elrabolta fiatalságát. Halálszárny érezte, hogy gyengeség tör rá, hogy csontjai megmerevednek, elgyengülnek, gondolatai lelassulnak, de mielőtt a változás befejeződött volna, bensőjéből feltört egy erősugár, ami felizzította a homokot. Az alattomos varázs szertefoszlott. Maligos sokkal nyíltabban támadott. Az őrült sárkány jégcsapokat és villámokat küldött Halálszárnyra. A bénító hideg és az elviselhetetlen forróság egyetlen pillanatra megbénította a feketét, ám a pikkelyeit fedő mágikus lemezek visszaverték a dühöngő vihart. Hiszéra bizonyult a legveszélyesebbnek. Eleinte a háttérben maradt, úgy tűnt, nem akarja olyan meggondolatlanul elvesztegetni az erejét, mint testvérei. Halálszárny hamarosan érezte, furcsa elégedettség tölti el, mely lassan szórakozottsággá nőtt. Félig kábultan belemerült az álmodozásba, ám még idejében megrázta a fejét és elhessegette a pókhálószerű álomfátylat, amelyet Hiszéra szőtt a fejében. Halálszárny néhány hatalmas csapással kiemelkedett ellenfelei gyűrűjéből, és ellentámadást

indított. Mellső lábai között hatalmas energiagömböt fejlesztett, mindent elsöprő erőteret teremtett, melyet aztán a sárkányok közé hajított. Vadul felordított. - Bolondok! Vessétek rám, amitek csak van! Úgysem győzhettek le! Én vagyok a testet öltött erő! Ti pedig legfeljebb a múlt árnyai lehettek. - Sose becsüld alá, amit a múlttól tanulhatsz, sötét testvér... Egy vörös alak jelent meg Halálszárny előtt. - Alexstrasza? Eljöttél, hogy bosszút állj ágyasaidért? - Eljöttem, hogy bosszút álljak ágyasaimért és a gyermekeimért, Halálszárny. Miattad pusztultak el! - Miattam? -A fekete sárkány a királynőre vigyorgott.. - De hiszen még én sem érhetek hozzá a Démonlélekhez! - Valaki segítette az orkokat! Nem maguktól jöttek rá, hogy a korong milyen erőket rejt! - Mi értelme van ennek? Számít ez? A te napod, Alexstrasza leáldozott, de az enyém csak most kezdődik! A vörös sárkány szélesre tárta szárnyait, és megvillantotta éles karmait. Hosszú ideig raboskodott, rengeteget szenvedett, mégsem látszott gyengének. - A te napod áldozott le, sötét testvér! - Megküzdöttem az idővel, a rémálmokkal és a mágiával! Te milyen fegyverrel támadsz rám? Alexstrasza állta Halálszárny gonosz pillantását. - Élettel... reménnyel... és mindazzal, amit ezek jelentenek... Halálszárny harsányan felnevetett. - Élet? Remény? Velük együtt fogsz elpusztulni! A két óriás összecsapott. *****

- Nincs esélye - morgott Rónin. - Egyikük sem képes legyőzni. És mindennek ez az átkozott talizmán az oka! - Ha semmit sem tehetünk, akár el is indulhatnánk, Rónin. - Nem mehetek, Veréza! Ha ők nem állíthatják meg Halálszárnyat, akkor ki? Falstad a Démonlelket nézegette. - Ezzel sem tudnál csinálni valamit? - Nem. Halálszárnyra nincs hatással. A törp a szakálla tövét vakargatta. - Kár, hogy nem lehet visszaadni a mágikus erőt, amit ez a valami elrabolt! Akkor legalább egyenlő esélyekkel harcolhatnának ellene... A varázsló a fejét rázta. - Lehetetlen... - Az agyát erőltetve gondolkodott, magában újra és újra megismételte Falstad szavait. - Talán... Talán mégis lehetséges! Társai értetlenül néztek rá. Rónin gyorsan körbenézett, és miután meggyőződött arról, hogy nem kell tartaniuk az orkoktól, keresett egy nagy követ. - Mit csinálsz? - kérdezte Veréza. Hangjából érződött, aggódik a varázsló elmeállapota miatt. - Visszaadom nekik az erejüket! - Rónin egy lapos sziklára tette a Démonlelket, a követ pedig a feje fölé emelte. - Mi jár a fejedben, ember...? - Falstad nem fejezhette be a mondatot. Rónin teljes erejéből lecsapott a korongra. A kezében tartott kő darabokra tört. A Démonlélek sértetlenül csillogott, az ütés meg sem karcolta a felületét. A varázsló dühösen felhorkant, majd a törpre nézett. - Pontosan célzol azzal a fegyverrel? - Silány ork munka, de azért használható szerszám. Olyan pontosan célzok vele, mint a sajátommal! - Használd hát! Most!

- Valóban azt hiszed, hogy ez segít? - A tünde Rónin vállára tette a kezét. - Ismerek egy varázst, ami talán kiszabadítja a belé zárt erőt, és visszaadja jogos tulajdonosainak. A rendemben rendszeresen használjuk, hogy régi ereklyékből ismét erőt nyerjünk. De ehhez arra van szükség, hogy a tárgy sérült legyen. Ha sikerülne megrepesztenünk a Démonlelket, összezavarodnának a benne lévő mágikus erők, és... És akkor vissza tudnám adni a sárkányoknak mindazt, amit elvesztettek! - Tehát ez a célod! - Falstad megragadta a harci bárdot. - Állj félre varázsló! Két egyenlő darabban szeretnéd, vagy sok apróban? - Csak zúzd össze, ahogy tudod! - Elég egyszerűen hangzik... - Falstad magasra emelte a bárdot, mély lélegzetet vett, majd minden erejét latba vetve lecsapott. Apró fémdarabok repültek szét. - A penge! Ez kicsorbult! - A penge közepén hatalmas mélyedés tátongott. Falstad undorodva dobta félre a fegyvert. - Silány ork munka! Rónin azonban tudta, nem a bárddal van baj. - Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam! - Bizonyára varázs védi - állapította meg Veréza. - Talán csak mágia segítségével lehet elpusztítani. - Az én varázserőm ehhez nem elég, de ha lenne nálunk egy másik talizmán... -A medálra gondolt, amelyet Halálszárnytól kapott. A talizmánt a fekete sárkány a saját teste egy darabkájából készítette, ahogy a Démonlelket is... Az erszényébe nyúlt, és elővette az apró tárgyat. Ez jó lesz! Ezzel sikerülni fog! - A koronghoz érintette a követ, majd úgy döntött, mesterségének legelső szabálya szerint jár el: “Először az egyszerű megoldást próbáld!" Addig forgatta a fekete követ,

míg megtalálta a legélesebb pontját. Mély lélegzetet vett, majd gyors mozdulattal végighúzta a Démonlélek felületén. Halálszárny pikkelye úgy karcolta végig a Démonlelket, mint éles kés a kavicsot. Az apró repedésből vakító, fehér fénysugár tört elő. Rónin érezte, a sérült talizmánból kiszökik a mágikus erő. Gyorsan elmondta a varázslat szavait, és régi tulajdonosai felé terelte az energiákat. A toronymagas, fehér fényoszlop oldalra dőlt, megcsavarodott, majd az égen harcoló sárkányok irányába lövellt. - Sikerült? - kérdezte a gárdista. Rónin a négy sárkány felé nézett. - Nem tudom, de... Remélem! ***** - Nem szenvedtél eleget? Továbbra is harcolni akarsz az ellen, amit nem győzhetsz le? Halálszárny végtelen megvetéssel méricskélte Alexstraszát. Ami kevés tisztelet volt benne, az is rég elszállt. Ezek a bolondok fejjel mennek a falnak, pedig tudhatnák, együtt sem bírhatnak vele! - Túl sok szenvedést okoztál, Halálszárny! ordította a királynő. - Nem csak nekünk, hanem az ifjabb népeknek is. - Kiknek? Számítanak azok egyáltalán? Alexstrasza sajnálkozva rázta a fejét. - Sosem fogod megérteni, sosem... - Elég időt vesztegettem rátok! Már évekkel ezelőtt végeznem kellett volna veled. - De képtelen voltál rá! Démonlélek létrehozása a te erődet is kimerítette... Halálszárny felhorkant.

- Azóta visszanyertem az erőmet! Hamarosan meghódítom ezt a földet. Megöllek benneteket, elveszem a tojásaidat, Alexstrasza, és létrehozom a tökéletes világot! A vörös sárkány újra támadásba lendült. Halálszárny csak nevetett; tudta, hogy az elkeseredett támadás most sem lesz hatékonyabb, mint korábban. Bízott az erejében és a testéhez erősített lemezekben. - Aaargh! - A mágikus támadás váratlanul érte. Adamantium lemezei nem fogták fel a borzasztó csapást. Azonnal pajzsot vont maga köré, de elkésett. Egész teste égett, és olyan fájdalom cikázott keresztül rajta, amilyet évszázadok óta nem érzett. Mit... tettél... velem? Először Alexstrasza maga is meglepettnek tűnt, de kisvártatva magabiztos mosoly terült el fenséges sárkányarcán. - Ez csupán az előszele annak, amiről az elmúlt években álmodtam! A fekete sárkánynak rettenetes érzése támadt. Arra gondolt, valamilyen végzetes hiba csúszott tökéletesnek tartott tervébe. - Ti is érzitek? Ti is érzitek? - kántálta Maligos. - Ismét önmagam vagyok! Milyen csodálatos érzés! - Már éppen ideje volt! - felelte Nozdormu. Drágakő-szeme a szokottnál is fényesebben ragyogott. - Úgy bizony! Már éppen ideje volt! Hiszéra felnyitotta igéző szemét. - Véget ért a rémálom - suttogta. - Vágyunk valóra vált! Alexstrasza bólintott. - Amit elvesztettünk, most visszatért hozzánk. A Démonlélek... a Démonlélek nincs többé. - Lehetetlen! - ordította őrjöngve Halálszárny. Hazugság! - Nem - javította ki a vörös. - Az egyetlen hazugság az, hogy te legyőzhetetlen vagy.

- Igen! - kiáltotta Nozdormu. - Alig várom, hogy leleplezzük ezt a nevetséges hazugságot.... Halálszárny már nem holmi árnyékokkal harcolt, hanem négy olyan sárkánnyal, akik egyenként is méltó ellenfelei lettek volna. Maligos körétekerte a felhőket, amelyek álnok módon fojtogatni kezdték. Nem kapott levegőt. Nozdormu felgyorsította az időt. Halálszárny napokat, hónapokat, sőt éveket élt át egyetlen perc alatt, s egyre fáradtabbnak érezte magát. Hiszéra ezt követően már könnyedén betört a tudatába, hogy rettenetes rémálmokká változtassa a gondolatait. Alexstrasza csak ezután emelkedett fölé. Lenézett Halálszárnyra; tekintetében most is ott lappangott a sajnálat. - Én az Élet vagyok, sötét testvér, és mint minden anya, ismerem a fájdalmat és a gyönyört, mély vele jár! El kellett tűrnöm, hogy gyermekeimet harci eszközzé neveljék, hogy leöljék őket, ha túl rátermettnek, vagy nem eléggé vérszomjasnak találtattak. Azzal a tudattal kellett élnem, hogy mind elpusztul, és én semmit sem tehetek ez ellen! - Beszélj, csak beszélj! - ordította Halálszárny, miközben hasztalanul próbálta lerázni magáról a többiek által kivetett béklyókat. - Előttem nincs értéke az életnek! - Elhiszem, Halálszárny. Elhiszem. Éppen ezért fogom neked megszerezni az örömöt, hogy átéld mindazt, amit én... Halálszárny még Hiszéra rémálmai ellen is talált valami védelmet, ám Alexstrasza támadása ellen semmit sem tehetett. A királynő fájdalommal támadta, a saját fájdalmával. Átélte a megkínzott, megalázott, gyermekei pusztulását végignéző anya valamennyi szenvedését. A fájdalom készületlenül érte, ott hasított belé, ahol a karmok és a fogak sohasem érinthették meg: a lelkét, legbensőbb lényét szaggatta cafatokra.

Halálszárny olyan üvöltést hallatott, amilyet előtte még soha, egyetlen sárkány sem. S talán ez volt az, ami megmentette. Hangja úgy meglepte a többieket, hogy egy pillanatra kieresztették szorításukból. Halálszárny kiszabadította magát, és menekülni próbált. Repült, amilyen gyorsan csak tudott. Egész testében reszketett, és miközben tovább ordított, sebesen távolodott. - Nem hagyhatjuk, hogy most is elmeneküljön! – kapott észbe Nozdormu. - Kövessük, kövessük azonnal! - helyeselt Maligos. - Igen, rajta! - tette hozzá Hiszéra. Az Álmok Hercegnője kérdőn nézett Alexstraszára, aki gondolataiba merülve lebegett mellettük. Nővérem? - Igen - bólintott gyorsan a vörös. - Persze, menjetek! Én is hamarosan követlek benneteket... A három sárkány Halálszárny után vetette magát. Alexstrasza hosszan nézte őket, és már-már maga is elindult, ám hirtelen eszébe jutott valami. Pontosabban valaki. Körülnézett, s meglátta a vörös sárkányt. - Korialstrasz - suttogta. - Tehát te nem csupán Hiszéra egyik álma voltál... Ha a törpök magukra maradnak a küzdelemben, más véget ér a csata. Egy ideig kitartottak volna, de a pihent és jóltáplált orkok többen voltak. A föld alatt töltött hosszú évek megkeményítették, ugyanakkor le is gyengítették az apró harcosokat. Már-már vesztésre álltak, amikor egy mágus, egy tünde és egy griffháton lovagló törp csatlakozott hozzájuk. A Démonlélek elpusztítása után a három barát a törpök segítségére sietett, akik így sikeresen megfordították a csata kimenetelét. A vörös sárkány is sokat segített: azonnal lecsapott az orkokra, mikor azok csatarendbe próbáltak rendeződni. A bősz harcosok végül megadták magukat, térdre ereszkedtek a győztesek előtt, és sorsukba beletörődve várták a biztos halált.

Róm, aki kendővel kötötte fel törött karját, hajlott is volna rá, hogy végezzen velük. Népét és szövetségeseit ezek az orkok tizedelték meg, Gimmel is elesett. Végül mégis azt tette, amit a vörös sárkány mondott. - Elég vér folyt a mai nap során, vessünk véget az öldöklésnek! - Korialstrasz fáradtan lehajtotta a fejét. - Az orkokat nyugatra küldjük! Korialstrasz Róninhoz fordult. - Nem mondom el az igazat rólad, Korialstrasz - sietett megnyugtatni a fiatal mágus. - Azt hiszem, értem tetteid okát. - De én sosem fogok megbocsátani magamnak a vétkekért, amelyeket elkövettem ellened. Csak azért imádkozom, hogy királynőm megérti majd... -A hatalmas hüllő emberi mozdulattal húzta be a nyakát. - Ami a Kirintórban elfoglalt helyemet illeti... Erről egyelőre még nem döntöttem. Nem vagyok biztos abban, hogy vissza akarok térni, ráadásul előbb-utóbb úgyis kiderül az igazság. Rá fognak jönni, hogy sokkal többel bíztalak meg, mint egyszerű felderítő munkával. - És most? Most mi lesz? - Sivárvidéken még mindig tartja magát a Horda, de az orkok el fogják veszíteni a háborút. Azután pedig megújul a világ. Mert megújul, ebben egészen biztos vagyok! Csak esélyt kell adni neki... Korialstrasz kis szünetet tartott. - A mai eseményeket követően meg kell oldanunk néhány kényes politikai kérdést is. Bevallom, az én fajtám legalább annyira hibás abban, hogy a helyzet így alakult, mint bárki más. Rónin még fel akart tenni néhány kérdést, de hirtelen hatalmas árnyék suhant el a fejük felett. A mágus az első pillanatban arra gondolt, Halálszárny

valahogy megmenekült üldözői elől, s most visszatér, hogy bosszút álljon azokon, akik tervének meghiúsításában részt vettek. A fejük felett lebegő sárkány azonban nem fekete volt, hanem vörös. - Halálszárny elmenekült. Lehet, hogy nem tudtuk végleg megállítani, de legalább megfékeztük. Korialstrasz felnézett. - Királynőm... - Téged is halottnak hittelek - súgta Alexstrasza szeretett ágyasának. - Hosszú ideig sirattalak... A hím bűntudatos arccal felelt. - El kellett rejtőznöm, királynőm, mert csak így küzdhettem érted, a szabadulásodért. Bocsánatért esedezem... Nemcsak a neked okozott fájdalomért, hanem azért is, hogy ezeket a halandókat tudtukon kívül saját céljainkra használtam. Tudom, hogyan érzel fajtájuk iránt... Alexstrasza bólintott. - Ha ők megbocsátanak neked, akkor én sem tehetek mást. - Farka a híméhez ért. - A többiek a fekete után eredtek, de... Számomra fontosabb, hogy összegyűjtsük nemzetségünk maradványait, és újjáépítsük otthonunkat. - Rendelkezz velem! - Korialstrasz lehajtotta a fejét. - Most és mindörökké... szerelmem! A királynő a varázslóra nézett. - Sok áldozatot hoztatok értünk. Az a legkevesebb, hogy hazaszállítunk benneteket. Rónin hálásan elfogadta az ajánlatot. Megkedvelte a két vörös sárkányt. Igaz, még mindig haragudott Korialstraszra, de belátta, a helyében ő sem tett volna mást. - A törpök ellátnak benneteket élelemmel. Hazaviszünk benneteket, de előbb biztonságba helyezzük a

tojásokat. - A királynő elmosolyodott. - Szerencsére Halálszárny nem tett kárt bennük... - Induljunk! - mondta Korialstrasz. Alexstrasza a három barát felé biccentett. - Ember fia Rónin, tünde és törp! Köszönöm nektek, amit értünk tettetek. Jegyezzétek meg: amíg én élek, fajtám sosem lesz a tiétek ellensége! A két vörös sárkány a levegőbe emelkedett, és abba az irányba indult, amerre Halálszárny korábban a tojásokat vitte. A szekéren maradt tojások mellé a törpök állítottak őröket. - Micsoda látvány! - dörmögte Falstad, miután a páros eltűnt a távolban. Társaihoz fordult. - Te pedig, tünde hölgyem, örökké tovább élsz álmaimban! Megragadta a zavart gárdista kezét, és megrázta. Ezután Róninhoz fordult. - Varázsló, ezelőtt nem sok dolgom akadt a te fajtáddal, de be kell vallanom, most már legalább egy olyan emberrel találkoztam, akinek mellében hős szív dobog! Remek dal lesz ebből! “Zordszirt visszafoglalása!" Ne csodálkozz, ha egy napon, valami kocsmában a saját történetedet hallod vissza egy törptől! - Elhagysz bennünket? - kérdezte Rónin elképedve. - Maradnunk kellene legalább reggelig erősködött Veréza. A törp mentegetőzve vonogatta vállát, jelezve, ha rajta múlna a dolog, boldogan maradna. - Sajnálom, de ennek a hírnek mihamarabb el kell jutnia Légura-hegyre! Ha nem tévedek a sárkányokat illetőleg, én hamarabb ott leszek, mint ahogy ti hazajuttok. Ez a kötelességem... Van ott néhány törp, akikkel tudatni akarom, hogy még élek. Rónin hálásan rázta meg Falstad vaskemény kezét. - Köszönöm! Mindent köszönök!

- Nem, ember, én köszönöm. Nyugodt lehetsz, nálam szebb verset senki sem költhet rólad! Tudod... - tette hozzá hamiskás kacsintással - ... engem ezért szeretnek a nők! Az eszemért! Veréza szokásos visszafogottságáról megfeledkezve lehajolt, és könnyű csókot lehelt a törp arcára. Falstad úgy elpirult, mint egy kamasz fiú. Rónin szívét valami féltékenységhez hasonló érzés szorította össze. - Vigyázz magadra! - mondta Veréza. - Megígérem! - Falstad egyetlen ugrással a griff hátán termett. Intett a földön maradt két társának, és sarkával könnyedén összeszorította a griff oldalát. - Talán még találkozunk, ha ez a háború tényleg véget ért! A griff éles szögben emelkedett az ég felé, aztán még egyszer visszakanyarodott. Végül nyugati irányba fordult, és hamarosan eltűnt a felhők között. Rónin hosszan integetett. Váratlanul egy gyengéd kéz ragadta meg a csuklóját. - Sínbe kell tennünk a kezed - mondta Veréza. - Esküt tettem, hogy vigyázok rád. - Ha nem tévedek, esküd érvényét vesztette, mikor elértük Khaz Modan partjait -mosolygott Rónin. - Lehetséges, de nekem úgy tűnik, rászorulsz a védelmemre. Ha mástól nem, magadtól mindenképpen meg kell védenie valakinek! Rónin hagyta, hogy a tünde bekötözze a kezét. Közben arra gondolt, milyen jó lenne, ha továbbra is Veréza közelében maradhatna. Ahogy a nőre nézett, ahogy a sikeresen elvégzett feladatra gondolt, úgy érezte, előző küldetése kísértetei szétfoszlottak, lelkiismerete végre megnyugodott. - Kész! - jelentette ki Veréza. - Ne aggódj, a csontod hamarosan összeforr.

Rónin elégedetten nézett a kezére, de nem említette meg, hogy varázserejével képes összeforrasztani a törött csontokat. - Köszönöm... - suttogta, és remélte, a sárkányok nem sietnek vissza értük. ***** Amikor Zordszirt bevételének híre eljutott a Szövetséghez, az emberek örömünnepet ültek. A béke édes előszele mindenkit megcsapott. A Szövetség királyai közül mindegyik ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen hallgassa ki a varázslót és a tündét. A Légurahegyből érkező hírek szerint egy grifflovas, az ünnepelt hős, Falstad is megerősítette a Veréza és Rónin által elmondottakat. Mialatt Veréza és Rónin sorra látogatta a Szövetség királyságait (az út során egyre közelebb kerültek egymáshoz), a Krázus néven ismert varázsló jelentést tett a Kirintórnak. A mágusok közül néhányan haragvóan tekintettek rá hazugságai miatt, ám végül mindenki belátta, hogy nem mondhatta meg az igazat. -Tönkretehettél volna mindent, amiért küzdöttünk! - dörögte Drenden. Szavainak drámai felhangot kölcsönzött a vihar, mely keresztülsöpört a termen. - Mindent! - Belátom, hibáztam. Ha akarod, lemondok posztomról. - Voltak, akik kizárásról beszéltek, és egyesek, akik sokkal... sokkal többről - vetette közbe Modéra. - Megvitattuk a kérdést, és megállapodtunk, hogy Rónin és a küldetés sikere elismerést hozott Dalarannak. Még a tündék is elégedettek. - Drenden megvonta a vállát. - Nem tartom szükségesnek, hogy tovább foglalkozzunk a kérdéssel. Ezennel hivatalos megrovásban részesítelek, Krázus, de fogadd személyes gratulációmat. - Drenden! - csattant fel élesen Modéra.

- Itt egyedül vagyunk, és azt mondok, ami nekem tetszik. Drenden összekulcsolta az ujjait. - Most pedig, szeretnék szót ejteni egy bizonyos Prestor nagyúrról, Ógádoros trónjának várományosáról, aki nyomtalanul eltűnt a föld színéről! - A nyári lak üres, a szolgái szétszéledtek - tette hozzá Modéra. Csend következett, amit végül az egyik tünde mágus tört meg. - Az épületet körülvevő varázs is szertefoszlott. Bizonyos jelekből arra következtetünk, hogy Prestor goblinokkal dolgozott. A tanács tagjai Krázusra néztek, aki széttárta a karját. - Én sem értem. Lehet, hogy Prestor felismerte, előbb-utóbb úgyis lelepleznénk mesterkedéseit. Szerintem ez a legvalószínűbb magyarázat. Más indokot nem találok arra, hogy ilyen sokat feladjon... Elért néhány eredményt, de úgy tűnik, hiába. Mindannyian hallottátok, hogy Szürkesörény ismét ellenzi Prestor megkoronázását, és Büszkmocsár admirális is csatlakozott hozzá. Terenas király pedig hivatalosan is bejelentette, hogy az állítólagos nemes társadalmi hátterének és származásának ellenőrzése során számos megválaszolatlan kérdés merült fel. A híresztelések, melyek szerint Prestor eljegyezte a fiatal hercegnőt, valótlannak bizonyultak. - Te magad is nyomoztál Prestor múltja és származása után szólt Modéra. - Valóban. S meglehet, Terenas királyhoz is eljutott az, amit sikerült kiderítenem. Drenden elégedetten bólintott. - Rónin sikere miatt ismét élvezzük Terenas és a többi király bizalmát. Ha elég ügyesek vagyunk, Prestor néhány hét múlva rossz emlék lesz csupán. Krázus figyelmeztetően felemelte az ujját.

- Csak óvatosan! Lassan és óvatosan. Az idő nekünk dolgozik. Az emberek hamarosan maguktól is elfelejtik, hogy létezett. - Talán igazad van. - A szakállas mágus körbenézett. A tanács tagjai bólintottak. - A döntés ezek szerint egyhangú. - Felemelte a kezét, készen arra, hogy feloszlassa a gyűlést. - Ha nincs más... - Az igazság az, hogy van - állította meg a sárkánymágus. - Beszélj! - Annak ellenére, hogy a tanács nagylelkű bocsánatban részesített felelőtlen cselekedeteimért, egy időre ki kell maradnom a közös munkából. A tanács tagjai elképedve néztek rá. - Mennyi időre? - kérdezte Modéra. - Egyelőre nem tudom. Oly sokáig távol voltam a feleségemtől, hogy bizony sok időbe fog telni, mire ismét felépítjük azt, amit valaha elvesztettünk. - Neked van... feleséged? - hüledezett Drenden. - Igen. Bocsássatok meg, hogy sosem említettem őt. Amint mondtam, nagyon sokáig távol voltunk egymástól... De most visszatért hozzám. A tanács tagjai némán összenéztek. Végül Drenden szólalt meg. - Ha így állunk... Nos, mi semmi esetre sem állunk utadba. Krázus meghajolt. Szerette a tanácsot, szerette az emberek és a tündék világát, de mindennél jobban vágyott arra, hogy ismét Alexstraszával lehessen. - Köszönöm. Természetesen figyelemmel kísérem az eseményeket. - Megidézte a varázst, mely kirepítette a tanácsteremből. Amit ígért, komolyan gondolta. Figyelemmel akarta kísérni az eseményeket, mert számítani lehetett arra, hogy Prestor nagyúr eltűnésével olyan ellentétek kerülhetnek előtérbe, amelyek a Szövetség felbomlásához vezethetnek.

Alexstraszához hasonlóan ő is hitt az emberekben, a tündékben és a törpökben, s ez a hite Rónin sikere után tovább erősödött. Elhatározta, ha elkerülhetetlenné válik, ismét beavatkozik az ifjabb fajok életébe. A sárkányok napja leáldozott ugyan, de ez nem jelentette azt, hogy többé nem gyakorolnak hatást a világra. Csak éppen úgy teszik, hogy azt senki sem gyanítja...

Vége