www.szukitskiado.hu V/AftCftAfT RICHÁRD A. KNAAK VÉGTELEN FORRÁS
SZUKÍTS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA
1929
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Richárd A. Knaak: The Well of Eternity Pocket Books, 2004 Copyright © Blizzard Entertainment, 2004 Ali Rights Reserved. Warcraft, Blizzard Entertainment are trademarks or registered trademarks of Blizzard Entertainment, Inc. in the U.S. and/or other countries. Ali other trademarks are the property of their respective owners. Originál English language edition published by Simon & Schuster, Inc. 2004 Fordította: Habony Gábor Borító: Bill Petras ISBN: 963 497 116 4 Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2006 Hungárián translation © Habony Gábor, 2006 Lektor: Barna Ildikó Tördelıszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Felelıs kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelıs vezetı: Bördıs János
KNAAK, RICHÁRD A. VÉGTELEN FORRÁS : WARCRAF e II
£100eQllS92431
szakadék legszélén magas, méltóságteljes palota állt, s oly bizonytalanul tekintett le az alant elterülı fekete víztömegre, mintha egyenesen bele akarna fordulni a mélységbe. Mágia olvasztotta egybe a fákat és a sziklákat, s amikor a hatalmas építmény megszületett, még olyasféle csodának számított, amelynek szépsége bárkit szíven ütött. Óriási fák képezték a vázat, közéjük fal épült, rajtuk kiálló tornyocskák és magas, nyitott ablakok sokasága. A falakat vulkanikus kıbıl emelték, majd sőrőn egymásba fonódó indákkal és óriási gyökerekkel erısítették meg. A középen álló fıépület szerkezetét több mint száz ısi faóriásból álló misztikus liget alkotta; az összehajló törzsek és ágak közé kövekbıl és indákból emeltek falakat. Ám a néhai csodát és környékét nyugtalanság járta át, amely azon a viharos éjjelen is egyre csak erısödött. Azon kevesek, akik éppen az ısi építményt nézték, gyorsan eltakarták szemüket. Az alant elterülı tó ébenszín vize erıszakos, természetellenes módon kavarodott fel. Habos hullámokat vetett, házmagasakat, amelyek felemelkedtek és - alig haladva valamennyit - össze is omlottak, robajuk felhallatv_ sotei 5 szıtt a sziklafalak tetejéig. Színek jelentek meg a feketeség-ben; mélyén és felszínén arany, karmazsin és bomlás-zöld fényfoltok lüktettek. Mennydörgés morajlott, mint ezer sárkány morgása, és akik a part mentén laktak, remegve húzták össze magukat, nem tudván, miféle vihar szabadult reájuk. A palotát körülvevı falakon ırszemek álltak erdızöld vér-tezetben, dárdákkal és kardokkal felszerelkezve, baljós tekintetük éberen fürkészte a környéket. Néhanéha titokban sanda pillantásokat vetettek a falakon belülre is, leginkább a fıtoronyra, ahol kiszámíthatatlan erık kezdték vonzani, maguk felé húzni a tóban megjelent fényeket. A vízbıl kibukkanó mágikus energiák színes villámok formájában csaptak fel, majdnem a toronycsúcsig. Ama torony legfelsı termében magas, karcsú alakok álltak csillámló türkizszín talárban, amelyet ezüsttel hímzett rúnák díszítettek. A magas, karcsú alakok egy a padlóba vésett hatszög körül álltak, melyet mindenféle szimbólumok borítottak. Holt nyelv írásjeleit rótták oda, amelynek ısiségéhez képest ismerıinek élete csupán ellobbanó lángnyelvnek tőnt. Pupilla nélküli, ezüstszínben fénylı tekintetek meredtek a mintázatra, és nemesen ívelt ajkak mormolták el a varázslat elsı szavait. Az éjtündék sötétlila bırén izzadság ütközött ki, ahogy a szólított mágikus energiák egyre erısödtek. A tóból kiemelkedı színes villámok áthatoltak a torony falain, hogy a mintázat közepe táján találkozzanak, és megformálják azt a lángoló gömböt, amely az elsı sikert jelezte. Önként választott sorsa, szemei helyére ültetett fekete ékkövei segítségével, a varázsmunka felügyelıje nem csupán ennyit látott. A felszínen játszó erık látványa helyett a gömb mélyén megjelenı bonyolult energiaszövevény kialakulását figyelte feszülten. Arcán mohóság és várakozás ült. 6 S volt ott még valaki, aki nem vett ugyan részt a varázsmunkában, jelenléte mégis fellelkesítette a varázslókat, kiknek ı minden mozdulatát, minden szavát csodálattal figyelte. Elefántcsontból és bırbıl készített, fényőzı karosszékben ült, tökéletes arcát sőrő színezüst haj keretezte. Testének tökéletes vonalait selyemöltözék - aranyszínő, mint a szeme - fedte fel inkább, mintsem túlságosan elrejtette volna; a királynı fenséges látványt nyújtott. Hátradılt támlás székében, és aprót kortyolt aranyserlegébıl. Drágaköves karkötıi csilingelve verıdtek össze keze minden mozdulatára, és rubintos tiarája csillogva verte vissza a varázslatos energiák fényét.
Tekintete rendszeresen a fekete szemő alakra ugrott, telt ajkai körül a gyanakvás ráncai jelentek meg. Bár amikor egyszer a férfi hirtelen ránézett, a nı mintha megérezte volna. A gyanú jele szertefoszlott, helyét erıtlen mosoly vette át. A kántálás folytatódott, s a fekete tó ırjöngve tombolt. Háború dúlt ott valaha. így hát a történelem újabb feljegyzésekhez jutott, s a feljegyzések sorai között számtalan élet felejtıdhet el mindörökre a dúlás, és a halandó világ majdnempusztulása emlékének, valóságával együtt. Csak egy emberöltıbe telik. Ilyen esetekben még a sárkányok emlékezete is fürgébben száll tova, gondolta magában a szürke taláros, sápadt mágus. Nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak, mert bár a felületes szemlélı számára csupán nyurga, tündékhez hasonlatos alaknak tőnt sólyomszerő arccal, ıszülı hajjal és három lefutó heggel arca jobb oldalán, valójában jóval több volt ennél. A többség csak valamiféle varázshasználónak ismerte, de néhányan úgy szólították; Korialst-rasz - csak sárkányok viselhetnek ilyen nevet. 7 Krázus sárkánynak született, fenséges vörös bestiának, és hamar a nagyszerő Alexstrasza legifjabb hitvesévé vált. Aki pedig maga a Sárkánykirálynı, a nagy megtestesülések egyike, az Elet Forrása volt. Krázust gondolatai ismét elvonták a rövidebb élető fajok jelenének és múltjának tanulmányozásától. Sziklába vájt rejtekébıl, amelyet új lakhelyéül választott, Krázus belátta Azeroth kontinensének minden zugát. Halványan fénylı smaragdkristálya tette lehetıvé, hogy meglessen bármely vidéket és személyt, ha épp ez állt szándékában. Bárhová nézett, mindenütt csak a pusztítás nyomait látta. Úgy tőnt, mintha alig néhány esztendeje gyızték volna le az orkoknak nevezett zöld bırő lényeket, akik túlnanról érkeztek, és megszállták a világot. Maradékuk kisebb-nagyobb táborokba kényszerült, és Krázus úgy hitte, a világ készen áll a békére. Ám e béke rövid életőnek bizonyult. A Szövetség - az emberek által vezetett, fajok közti szövetség, amely az ellenállás fı frontját jelentette azonnal bomlani kezdett, tagjai az egymás feletti hatalomért versengtek. Mindez részben a sárkányok - egy bizonyos sárkány, Halálszárny - bőne volt, de legalább ugyanannyi írható az emberek, a törpök és a tündék kapzsiságának számlájára is. Ám talán mé^ ezxsem okozott volna nagy aggodalmat, ha nem érkezik/meg a Lángoló Légió. Aznap Krázus a távoli Kalimdort, az óceán túlpartján fekvı kontinenst szemlélte. Mintha szörnyő vulkánkitörések tépték volna szét a vidéket: megfeketedett maga a föld is, élettelen hevertek a tájak, nyoma sem volt bármiféle civilizációnak. A Lángoló Légió mindent elpusztított. A tüzes démonok otthona túl volt minden ismert valóságon. Mágiát kerestek, mágiát zabáltak. Szörnyőséges csat8 lósukkal, a Végzethozóknak nevezett élıholt sereggel ösz-szejátszva, lecsupaszították a világot. Nem számoltak azonban azzal a szövetséggel, amely ellenük fordított minden halandó fajt. Az orkok, akik valaha a démonok bábui voltak, szintén ellenük fordultak. Csatlakoztak az emberek, törpök, tündék és sárkányok szövetségéhez, hogy együtt
irtsák a démoni harcosokat és dögevı bestiáikat. Végül sikerült lezárni a szörnyetegek pokoli otthonába vezetı átjárókat. Ezrek vesztek oda, de minden más megoldás... A sárkánymágus horkantott egyet a gondolatra. Valójában egyáltalán nem volt más megoldás. Krázus a gömb fölé tartotta hosszú, vékony ujjait, és az orkokra összpontosított. A kép elıbb homályos volt, de néhány pillanat elteltével a kristály hegyes-sziklás területet mutatott, valahol a kontinens belsı részén. Kíméletlen vidéket, mely épp csak elegendı életet hordozott ahhoz, hogy eltartsa az új telepeseket, a vad környezethez szokott orkokat. A legnagyobb településen már nem csupán sátrak, de több kıépítmény is emelkedett. Itt a hadfınök Delej, a háború egyik hıse uralkodott. A szállásául szolgáló magas, kerekded építmény minden más faj szemével nézve puszta kıhalom volt csupán, de az orkok vonzódtak az effajta egyszerőséghez. Számukra kezdetben már az is különcködésnek számított, ha letelepedtek, és egyazon helyen élték le az életüket. Oly sokáig voltak a démonok nomád rabszolgái, hogy szinte el is feledték az otthon szó jelentését. A termetes, zöld bırő alakok egy része éppen szántott. Az agyaras, vad külsejő munkásokat nézve Krázus elcsodálkozott az ork szántóvetı, valaha képtelenségnek tekintett fogalmán. Delej azonban meglehetısen szokatlan egyéniség9 nek bizonyult, és késznek tőnt elfogadni bármiféle eszmét, ami állandóságot hozhatott népének életébe. Az egész világnak nagy szüksége lett volna némi állandóságra. A sárkánymágus egy intéssel eltüntette a képet, és egy jóval közelebbi hely szemlélésébe kezdett a kedvelt és valaha büszke Dalaranra, Lordaeron fıvárosára tekintett le. A Kirintór varázstudói, a mágia elsıdleges hordozói által uralt város a Szövetség harcának elsıdleges frontja volt a Lángoló Légió elleni küzdelem során, és ezért a démonok egyik legfıbb célpontjává vált. Dalaran fele romokban hevert, a valaha büszke tornyok maradványai megtörten meredeztek, a nagy könyvtárak leégtek. Számtalan nemzedék tudása veszett oda, és ezzel együtt számtalan élet. Még a tanács is jelentısen megszenvedte a háborút. Krázus személyes barátai és tiszteletre méltónak tartott társai közül is sokan elestek, a vezetıség szétszóródott. A párkánymágus tudta, hogy ı léphetne, segítı kezet nyújthatna, de kötötte a sárkányok hagyománya, miszerint a lehetı legkevésbé avatkozhatott bele a halandó fajok dolgaiba. Mindenesetre Dalarannak határozottan kellett megszólalnia, ha azt akarta, hogy a szétforgácsolódott Szövetség, újfent megerısödjön. A zőrzavar és a még elıttük álló megpróbáltatások ellenére Krázus reménykedett. A világ problémái leküzdhetık-nek tőntek. Nem kellett már félni az orkoktól, nem kellett már félni a démonoktól. Azeroth küzdeni fog, és ı hitte, hogy a Szövetség végül túléli bajait, meg is növekszik talán. Magára hagyta a smaragdkristályt és felállt, szeretett Alexstraszája várta. A Sárkánykirálynı már tudta, hogy Krázus vissza kíván térni a halandók közé, hogy újra segítségükre legyen, és minden sárkány közül leginkább ı, az Elet Forrása értette ezt meg. A mágusnak vissza kellett változnia 10 igaz önmagává, egy idıre el kellett köszönnie szerelmétıl, és távoznia kellett, mielıtt megbánja döntését, és sohasem indul útnak.
A barlangrendszert nem csupán elszigeteltsége miatt választotta új szentélyének, hanem szilárdsága okán is. A kisebb bensı helyiségbıl Krázus töredezett csarnokba lépett ki, mely magasabb volt Dalaran, mostanra elveszett tornyainál. Egy egész sereg is letáborozhatott volna ott, és nem töltötte volna meg. Egy sárkány számára ez épp megfelelı méreteket jelentett. Krázus kinyújtotta kezét kétoldalt, ameddig karja hossza engedte, és még tovább, ahogy karcsú ujjai egyre jobban megnyúltak, karmokat növesztettek, tagjai egyre növekedtek, formájuk megváltozott. Háta ívbe görbült és válla alatt két egyforma dudor jelent meg, majd alig néhány pillanat alatt bırhártya-szerő szárnyakká növekedett. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, vonásai hüllıszerővé váltak, hamarosan újra sárkányként állt ott. Az emberekhez vagy tündékhez való minden hasonlatossága gyorsan semmivé foszlott, feje szédítı magasságba emelkedett, s még magasabbra nyújtotta; igaz önmagába való visszatérése felett érzett örömében szinte felrikoltott. Krázus átváltozott azzá a sárkánnyá, akit Korialstrasz néven ismertek, és ezt az alakot felöltve, belül is megváltozott. Bár halandó testben is többet érzékelt, mint bármely hasonló teremtmény, sárkányként elméje még inkább kinyílt a világra saját fajtájának falkavezérei, a nagy megtestesülések által fenntartott világra. Elméjét hirtelen egy kétségbeesett, mégis hatalommal telt hang telítette meg. Korial... strasz...! Tétovázott. Ismerte a hangot, és a szenvedı tónus nagyobb meglepetést okozott, mintha a hang gazdája szemé11 lyesen látogatta volna meg. A vörös sárkány pislogott egyet, körbenézett a hatalmas teremben, mintha ott keresné a kiáltás forrását. Csend. Várt egy darabig, és még tovább várakozott, de a szólítás nem ismétlıdött meg. Zavaros gondolatokkal eltelve indult a kijárat felé. A kétségbeesett hang újra felkiáltott: Korialstrasz...! Ezúttal talán erıteljesebb volt valamivel, de ismerve a szólítót, a hangsúly még mindig rémisztı volt a sárkány számára. Azonnal válaszolt: Itt vagyok! Mi történt, Nozdormu? Válasz nem érkezett, de Korialstrasz érezte a másik jelenlétét, ahogyan a jelenlétben rejlı bizonytalanságot is, amely egyenesen létbizonytalanságnak tőnt számára. Összpontosított, megpróbált kinyúlni akaratával, és megszilárdítani a tudati kapcsolatot. Soha, még a Légió elırenyomulása során sem érezte ennyire elveszettnek magát - elméletileg csupán a világ legszigorúbb értelemben vett vége lehetett talán olyan dolog, ami ilyen érzelmeket kelthetett a másikban. Érzem, hogy még velem vagy, szólította meg újra a sárkánymágus. Legalább valamiképpen utalj rá, hogy mi a baj! Válaszképpen a jelenlét megerısödött valamelyest, de csak egy pillanatra, azután ismét eltávolodott, s csupán ott rejlett valahol elméjében. Krázus összeszedte minden akaraterejét, és megerısítette az elméik között feszülı, elhalványodott tudatfonalat. Remélte, hogy... Az ı hatalmát ezerszeresen felülmúló erıkön uralkodó jelenlét olyan hirtelen erısödött meg újra, hogy Korialstrasz megtántorodott. Az idıvel egyazon módon létezı Nozdor-muval felvett kapcsolat megjelenítette a másik felfoghatatlan hatalmát és bölcsességét, ahogyan megsokszorozva köz-
12 vetítette az általa érzett kétségbeesést is. Korialstrasz egyszerre élte meg önmaga eltörpülését, és a másik nagyságát. Korok Sárkánya, Idı Fejedelme, Nozdormu szólította. Összeszedte magát, s egy pillanatra eltőnıdött a szólítás lehetséges okain. Önkéntelenül megérintette a pofáján húzódó hármas sebhelyet. Talán Halálszárny tért vissza, hogy tovább gyötörje a világot? Talán emiatt tőnik a hatalmas Nozdormu olyannyira csüggedtnek? Hallgatlak! Krázus gondolatban válaszolt. Hallgatlak! Csak nem... újfent a Pusztító? kérdezte, s ugyanúgy tartott a választól, mint a hallgatástól. De az Idı Fejedelme nem hanggal válaszolt, inkább képek mindent elborító áradatát küldte. Beleégették magukat elméjébe, hogy soha ne felejthesse el ıket. A sárkánymágus lehetett bármennyire alkalmazkodó és tehetséges, nem szállhatott szembe a nagy megtestesülés féktelen akaratával. Csak állt dermedten és önmagát is feledve tőrte, tőrte, elméje ilyetén módon való megerıszakolását. Sokáig eltartott, mire újra összeszedte magát, de még ezután is szédült. Nem hozzá tartozó, szétforgácsolódott gondolathullámok támadtak rá. Egy ideig minden akaraterejét arra kellett fordítania, hogy ne veszítse el az eszméletét. A dolgok lassan letisztultak, és eléggé megállapodtak fejében ahhoz, hogy felismerje a történteket és azok horderejét. Nozdormu, az Idı Fejedelme kétségbeesetten kiáltott segítségért - az ı segítségéért. Határozottan ıhozzá, a kisebb sárkányhoz fordult, nem a vele egyenrangúak egyikéhez. Azonban mi más adhatna okot ekkora aggodalomra egy nagy megtestesülésnek, mintsem valamely Azeroth egészét fenyegetı, hatalmas veszély? De akkor miért választott egy magányos vörös sárkányt, és miért nem Alexstraszat vagy Hiszérát szólította meg? 13 Csak négy legnagyobb sárkány létezett, négy nagy megtestesülés, és közöttük Alexstrasza, szeretett Sárkánykirálynıje, magát az életet képviselte. Az ırült Maligost a Mágia Uraként ismerték, az éteri Hiszérát az Almok Hercegnıjeként. İk és a folyton merengı Nozdormu a teremtés elsıdleges erıibıl születtek, a teremtésre emlékeztettek, és ık tartották egyben a világot. Krázus grimaszolt. Valójában öt megtestesülés létezett, s ez Ötödiket valaha Neltharionnak nevezték, a Föld İrzıjének tartották. Neltharion azonban elárulta társait, ellenük fordult, s közben új, illıbb neveket nyert. Halálszárny, a Pusztító, a Fekete Végzet. Újra megpróbálta elérni a nagy hatalmú rokont, de csak annyira jutott, hogy ismét szédülni kezdett az erıfeszítéstıl. Kissé megnyugodva próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Az egyik kép újra és újra felbukkant elméjében: szélseperte, havas hegyvidéket mutatott Kalimdoron. Bármit is akart Nozdormu, annak biztosan köze volt az elhagyatott kontinenshez, azon belül is a havas csúcsokhoz. Úgy érezte, utána kell néznie a dolognak, és ha tud, segíteni. Könnyen alkalmazkodó társra, lehetıleg egy ismert bajtársra volt szüksége. Mindig is büszke volt a saját rugalmasságára - fajtája többnyire meglehetısen csökönyös és állhatatos volt -, és ezt követelményként állította társaival, szolgáival szemben egyaránt. Olyasvalaki kellett, aki hallgat rá, s aki képes azonnal cselekedni a váratlan helyzetekben. Ismeretei szerint ilyen helyzetekben csak
egy bizonyos fajta teremtmény állt helyt megfelelıen; egy embert kellett találnia maga mellé. Pontosabban, a Rónin nevő embert, a mágust, akit valaha tanítványaként, késıbb társaként, majd végül barátjaként tartott számon. 14 Kalimdor vad sztyeppéin a megıszült, agg ork, közelebb hajolt a lángokhoz. Olyan szavakat mormolt maga elé, amelyek egy másik, rég elfeledett világról eredtek, s néhány levelet dobott a tőzre, amivel tovább sőrítette az amúgy is vaskos füstöt. A fojtogató füst teljesen betöltötte szerény, fából és sárból készült kunyhóját. A kopaszodó, idıs alak fáradt, barna tekintetét vörösre festették az erek, s bıre lötyögött testén. Fogai elsárgultak, az egyik évekkel korábban letörhetett. Segítség nélkül már fel sem tudott állni rendesen, és görnyedten, lassan járt. A tőz fölé hajolt, és beleszippantott a füstbe. Még a legbátrabb harcos is tisztelte és félte, mint sámánt. Valamennyi csontpor, csipetnyi cserbogyó - mind egy kipróbált és igaz hagyomány részei, amelyet az ork sámánok a kezdetek óta ıriztek, és átadtak egymásnak. Kaltárnak apja tanította - még a Horda sötét esztendıit élték akkoriban -, s apjának nagyapja tanította a szertartásokat. Ám akkor elıször esett meg, hogy a fonnyadt sámán bizalma megingott az ısi tudásban, s csak remélte, hogy a megfelelı tanításban részesült. Hangok mormoltak fejében, az új otthonnak nevezett világ szellemei szóltak hozzá. Többnyire kisebb dolgokról suttogtak, az élet dolgairól, de akkor és ott nyugtalanul, figyelmeztetıen mormoltak, zúgtak. Mire figyelmeztetnek? Többet kellett tudnia! Kaltár benyúlt az övére akasztott erszények egyikébe, és kivett három száraz levelet. Alig maradt több abból a növénybıl, amelyet apái az orkok ısi földjérıl hoztak magukkal, és amelyet ritkasága miatt csak igazán nagy szükség esetén használtak. Apja és nagyapja sohasem fordult ehhez a szerhez. Kaltár bedobta a leveleket a tőzbe. 15 A sőrő füstbe, örvénylı kék keveredett. Az ork összehúzta szemöldökét a színváltozás láttán, azután újra elırehajolt és belélegzett annyit, amennyit csak bírt. A világ átalakult, és vele együtt a sámán is. Madárrá vált, a levegı teremtményévé, s ott szárnyalt fenn, a magasban. Hegyek felett repült át óvatosan, alant meglátta a legkisebb állatokat és a legkeskenyebb patakokat is. Fiatalkora óta nem érzett öröm járta át szívét, szinte elborította és magával ragadta, de Kaltár nem engedett a varázsnak. Elveszíthette volna énjét, elveszíthette volna önmagát, s akkor örökkön madárrá változva sohasem jut többé eszébe, hogy ki vagy mi volt ı azelıtt. Amint leküzdötte a mámort, azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben a világ természetével. Talán ez lehetett a hangok nyugtalanságának oka. Volt ott valami, aminek nem kellett volna ott lennie. A helyesnek érzett irányba fordult, és ahogy egyre közelebb ért a zavar forrásához, úgy vált egyre nyugtalanabbá maga is. Azután a hegyvonulat legmélyén felfedezte a zavar okát.
Elegendı gyakorlattal rendelkezett ahhoz, hogy felismerje és megkülönböztesse a látomást a valóságtól. Alant vízszerő tölcsér örvénylett egy hegyszorosban, ámde az örvény különösmód nem csupán beszippantotta a dolgokat, de visz-sza is öklendezte. Mélységeiben a nappalok és éjszakák süllyedtek el, a hónapok és az évek, majd kiemelkedtek, valamiképpen egyszerre változatlanul és megváltozva. A tölcsér magát az idıt nyelte el, s utána újra kiköpte azt. A látomás annyira megrázta Kaltárt, hogy majdnem késın fedezte fel: a tölcsér ıt is megpróbálja magába rántani. Azonnal megfordult és próbált eltávolodni a jelenéstıl, küzdött, hogy legyızze a vonzást. Rémülten csapkodott szárnyaival, izmai begörcsöltek az erıfeszítéstıl. Akaratával kinyúlt 16 V saját fizikai lénye felé, próbált belekapaszkodni a test és a lélek között feszülı, képzeteiben pókselyemként megjelenı életfonálba, próbálta megtörni a révületet. A tölcsér csak húzta és húzta. Kétségbeesésében Kaltár a szellemek vezérletét kérte, erıért imádkozott hozzájuk. Jöttek is, mert egyezség biztosította, hogy a sámán segítségére siessenek, ám mintha képtelenek lettek volna elég gyorsan cselekedni. A tölcsér már betöltötte az ork látóterét, szinte átölelte, szinte magába nyelte, mire a szellemek odaértek, és kirántották a madártestbıl. Hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A tölcsér, a hegyek... minden csak forgott és forgott. Kaltár levegı után kapkodva tért magához. A szellemek megmentették, bár épp hogy csak idıben. Az erıfeszítés olyannyira megviselte, hogy majdnem ösz-szeesett és arccal a tőzbe zuhant. A fejében mormoló hangok elhallgattak, és ı leült kunyhója döngölt padlójára. Próbálta félretenni rémületét, megtisztította elméjét az adott helyzetben felesleges gondolatoktól, s lehunyt szemhéja mögött újra meg újra végignézte a látomás emlékét. Nem értette meg teljesen a képeket és történteket, de a lehetı legnagyobb bizonyossággal tudta, hogy az orkok új otthona veszélyben forog. - El kell mondanom Delejnek - mormolta maga elé, és mozgásra ösztökélte fáradt, öreg testét. - Most rögtön el kell mondanom! /<
' \
P*tto \ aljós elıjel, minısítette végül Rónin a látottakat. Élénkzöld tekintetével a jövendölés eredményeit vizsgálgatta. Bármely mágus annak tartaná. - Kész vagy? - kiáltott át Veréza a másik szobából. - Találtál valamit? A vörös hajú mágus bólintott, azután grimaszolt egyet, amikor rájött, hogy a tünde nem láthatja ıt. Szemtıl-szem-ben kell elmondania neki. Ennyit megérdemelt tıle. Sötétkék nadrágjában és kabátjában - mindkettı aranynyal díszített - Rónin inkább nézett ki politikusnak, mintsem mágusnak, bár az utóbbi esztendık legalább annyi szónoki készséget is követeltek tıle, mint mágikus tehetséget. A
diplomáciával mindig nehezen boldogult, inkább szeretett ajtóstól rontani a házba és megtenni, amit kellett. Sőrő, sö-rényszerő haja és rövid szakálla miatt megjelenése kissé oroszlánszerő volt. Ez illett vérmérsékletéhez, s nyomatékot adott szavainak, amikor elkényeztetett és dölyfös követekkel kellett vitáznia. Orra, amely még jóval régebben tört el, és -saját döntése szerint - sohasem lett rendesen helyrerakva, még vadabb külsıt kölcsönzött neki. 18 - Rónin! Van valami baj talán? Nem hagyhatta, hogy a nı tovább várakozzon. Tudnia kellett az igazságot, legyen az bármily szörnyőséges: - Mindjárt jövök! Rónin félretette a jövendöléshez használt eszközöket, és mély lélegzetet véve, elindult a tündéhez. A két helyiség közötti ajtónyílásban megtorpant; a nı szépsége mindig lenyőgözte. Csak az arcát látta, a szépséges, tökéletes oválist, a csábos, mandulavágású, égszínkék szemeket, a hegyes kis orrocskát és a vonzó ajkakat, melyek mintha mindig mosolyra görbülnének. Az arcot sőrő, ezüstfehér haj keretezte, amely hátul egészen a csípıjéig omlott alá. Akár ember is lehetett volna, ha nincsenek azok a hosszú, keskeny és hegyes fülei, amelyek hajszálai közül elıtörve adtak bizonyságot a tünde vérrıl. - Nos? - kérdezte Veréza türelmesen. - Úgy tőnik... ikrek lesznek. A nı arca felragyogott, és ha ez lehetséges egyáltalán, szépsége még tökéletesebbé vált: - Ikrek?! Micsoda meglepetés! Milyen csodálatos hír! Annyira éreztem! Kicsit fészkelıdött a fakeretes ágyon. A karcsú, emberi szemmel nézve is formás gárdista várandós volt. Mellvértjét és annak kemény bır kiegészítıit már nem tudta felcsatolni, s otthon csupán egy ezüstös köntöst viselt, amely egyáltalán nem rejthette el a közelgı születés nyilvánvaló jeleit. Sejthették volna a pocak növekedésének gyorsaságából, de Rónin nem szívesen gondolt erre a lehetıségre. Alig néhány hónapja házasodtak össze, amikor Veréza felfedezte áldott állapotát. Mindketten nyugtalankodtak a jövı miatt, mert házasságuk nem csupán a történelmi ritkaságok közé tartozott, de ráadásul senki sem jegyezte 19 még fel ember és tünde szülık gyermekének sikeres megszületését. Most pedig nem is egy, de egyszerre két életért aggódhattak. - Nem hiszem, hogy megértetted, Veréza. Ikrek! Egy mágus és egy tünde ikrei\ De a nı arca továbbra is csak csodálkozó boldogságot sugárzott: - A tündék ritkán szülnek, és csak nagyon-nagyon ritkán szülnek ikreket, kedvesem! Nagy dolgokra hivatott gyermekek lesznek! Rónin nem tudta elrejteni kedvetlen arckifejezését: - Tudom. Pont emiatt aggódom. İ és Veréza is átélték a maguk „nagy dolgait". Akkor kerültek össze, amikor be kellett törniük Zordszirtbe, az orkok erıdítményébe, a Horda elleni háború utolsó napjaiban. Eközben nemcsak orkokkal, de sárkányokkal, goblinokkal, trollokkal és egyéb teremtményekkel is megküzdöttek. Ezek után együtt utaztak birodalomról-birodalomra, amolyan követfélék voltak, akik legfıbb feladatukként
itt is, ott is figyelmeztették a Szövetség különféle tagjait annak fontosságára, hogy megırizzék az egyezséget és megtartsák szavukat. Ez persze nem azt jelentette, hogy kényelmes feladatkörbe kerültek, és nem kockáztatták többé az életüket. A háborút követı békét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna szilárdnak nevezni. Azután - minden figyelmeztetés nélkül - megérkezett a Lángoló Légió. Addigra a felvállalt feladatokból adódó véletlen társulás, a szerelem kötelékévé változott közöttük. A gyilkos démonok elleni háborúban a mágus és a gárdista legalább annyira küzdött egymásért, mint világukért. Több alkalommal is halottnak hitték egymást, s idınként már csak a bosszúvágy éltette egyiküket vagy másikukat. 20 Az egymás elvesztése miatt érzett fájdalom keserőbbnek tőnt annál a kínnál is, melyet a többi szeretteik elvesztése okozott. Dalaran és Kveltalasz egyformán az élıholt sereg, a Veszedelem áldozatául esett. A rothadó förtelmek ezreket gyilkoltak le a rémisztı Lichkirály szolgálatában, akinek tettei - akarvaakaratlan, ki tudja már -, a Légió érdekeit szolgálták. Egész városok tőntek el, lakóik kínok közt vesztek oda, és az áldozatok többsége hamarosan elindult, hogy csatlakozzon az élıholtak seregéhez. Rónin amúgy sem túl terjedelmes családja, még a háború elején eltőnt. Anyja régóta halott volt már, apja, bátyja és két unokatestvére Andorhal ostroma során esett el. Amikor a kétségbeesett védık nem láttak reményt a további ellenállásra, inkább felgyújtották maguk mögött az egész várost. Még a Veszedelem sem képes besorozni, a hamuvá égett harcosokat. Egyik rokonát sem látta, mióta mágusnak állt, de szívében mélységes ürességet érzett, mikor meghallotta a komor híreket. Abban a pillanatban eltőnt a szakadék önmaga és a családja között. Elsısorban elhivatottsága miatt távolodtak el egymástól, ám ez nem számított többé. Egyedül maradt, családja kihalt volna, ha ı is bevégzi valahol. Egyedül volt egészen addig, míg fel nem ismerte, hogy a bátor tünde gárdista iránt táplált érzelmei, viszonzásra leltek. A szörnyő küzdelem véget ért és mindketten úgy döntöttek, a szív szavára hallgatnak. Többé nem hagyták el egymást, és a felháborodás ellenére - melyeket mind Veréza népébıl, mind Rónin mágusmestereibıl kiváltottak - összeházasodtak. Megpróbáltak normális életet élni, már ameny-nyire ez lehetséges volt, egy kettészakadt világban. Még mielıtt Rónin segíthetett volna neki, Veréza feltápászkodott az ágyról. A tünde még a szülés idejéhez ilyen 21 közel is magabiztos gyorsasággal mozgott. Szeretı kedvességgel Rónin vállára tette kezét. - Ti mágusok! Mindig a rosszat keresitek! És én még azt hittem, hogy népem komorabb, mint bármely másik! Boldogságos születés elé nézünk, szerelmem, boldog gyermekeink lesznek. Nem lesz semmi gond. Tudta, hogy kedvesének könnyen igaza lehet. Egyikük sem tenne semmit, amivel veszélyeztetné a kicsiket. Amikor rájöttek, hogy gyermekük lesz, azonnal felhagytak iiiin-den munkájukkal, amely a Szövetség újjáépítésére irányult. Letelepedtek az egyik legbékésebb vidéken, amely nem csupán épségben maradt a dúlás idején, de elég közel volt Da-laran romjaihoz - bár nem túlságosan közel. Egyszerő, de kényelmes otthonukban éltek, és a környéken lakók kedvelték, tisztelték ıket.
Ismerve a nı veszteségeit, Rónin mindig csodálta Veréza magabiztos reménykedését. Ha ı hiányt érzett szívében az alig ismert családja elvesztése miatt, akkor Veréza lelkében valamiféle felfoghatatlan ürességnek kellett tátongania. Kvel-talasz még legendásabb és talán még biztonságosabb volt, mint a mágusok által uralt Dalaran, mégis teljes mértékben letarolták. Az évszázadokig érintetlen tünde erıdítmények alig néhány nap alatt estek el, valaha büszke lakóikat és védıiket úgy sorozták be a Veszedelembe, mintha mágiától érintetlen emberek lettek volna, akik tehetetlenül állnak az élıholt átkok és kórságok elıtt. Maga Kveltalasz is alig néhány hétig állta a sarat; az elesettek és feltámasztottak között pedig ott volt Veréza szeretett klánjának java része, néhányan a családjából is e sorsra jutottak. Ükapjától hallgatta végig a történetet, ahogyan egy kétségbeesett küzdelem során legyilkolta a saját fia, Veréza nagyapja, dögevıvé változott tetemét. Ugyancsak tıle hal22 lotta, hogyan tépte szét öccsét az élıholtak éhes tömege, melyet saját bátyja vezetett, akit késıbb a túlélı védık ellentámadása során égett el, a Veszedelem hátramaradt csapataival együtt. Hogy a szüleivel mi történhetett, azt senki sem tudta megmondani, de ıket is halottnak gondolták. Rónin nem mondta el, mert sohasem merte elmondani, hogy iszonytató szóbeszédet hallott Veréza egyik lánytestvére, Sylvanas felıl. Veréza másik nıvére, a nagyszerő Al-leria hısi nevet vívott ki magának a második Háborúban. Sylvanas pedig - akit Rónin felesége egész életében utánozni próbált - eljutott a gárdavezetıi rangig, és az áruló Arthas, Lordaeron néhai hercege ellen vezetett csapatokat. A valaha szárnyaló reménységként számon tartott, ám késıbb a Veszedelem és a Légió torz szolgájaként saját királyságát feldúló herceg Ezüsthold, a tündék fıvárosa felé vezette seregét. Sylvanas minden összecsapás alkalmával feltartóztatta egy idıre, és már úgy tőnt, hogy legyızi Arthast. Ám ahol a csoszogó hullák, gonosz vízköpık és borzalmas förtelmek elbuktak, ott a halottidézés sötét mővészete tette lehetıvé, hogy az áruló nemes elkerülje a végsı vereséget. A hivatalos változat szerint Sylvanas hısiesen helytállt, majd elbukott, miközben megakadályozta, hogy Arthas serege lemészárolja Ezüsthold népét. A tünde vezetık - köztük Veréza dédapja - azt állították, hogy a gárdavezér ugyanazon tőzben veszett oda, amely megsemmisítette fıvárosuk felét. Testének nem maradt nyoma. Veréza számára itt véget ért a történet, de a Kirintór kvel-talaszi forrásai segítségével Rónin komor híreket szerzett, Sylvanas további sorsáról. Egy félig eszét vesztett gárdista arról gügyögött, hogy vezérét elfogták, iszonytatóan megcsonkították és végül megölték, pusztán Arthas kedvtelésébıl. Végül az ırült herceg felvitte a nı testét a sötét temp23 lomba és feltámasztotta, eközben megrontotta lelkét és testét. A tünde hısnıt a gonosz hírnökévé változtatta, kísérteties, gyászoló fantommá, amely állítólag még mindig a város romjai között ırjöng. Róninnak még nem sikerült igazolást találnia e szóbeszédre, de biztosra vette, hogy néhány morzsányinál több igazságot tartalmaz. Reménykedett benne, hogy Veréza sohasem hallja meg a történetet. f Oly sok tragédia esett meg. Nem csoda, hogy a férfi ne^m bírta lerázni bizonytalanságát, új családjával kapcsolatba^. Felsóhajtott. - Talán majd ha megszületnek, jobban leszek én is. Tényleg csak nagyon aggódom - nyugtatgatta feleségét.
- Ami általában a gondos szülı jele. - Veréza visszatért ágyához. Mindenesetre, nem maradunk magunkra. Jália sokat segít. Az idısödı, meglehetısen telt Jália már hat gyermeknek adott életet, és számos másik születésénél bábáskodott. Ró-nin úgy hitte, hogy egy ember csak ravaszkodva közelíthet meg egy tündét - kivéve, amikor a tünde nı és az ember mágus egymásba szeretnek -, de abban szinte bizonyos volt, hogy Jáliát anyai ösztönei vezérelték. Bár nem kérték ingyen, s jól megfizették a velük töltött idıt, a városi nı oly sokat tett már értük, hogy valószínőnek tőnt, akár ellenszolgáltatás nélkül is elvállalta volna a bábaságot. - Feltételezem, jól vagy - kezdte a mágus. - Nekem most... - Elméjében egy hang, egy ismerıs hang szólalt meg hirtelen. Egy hang, melytıl még sohasem derült jókedvre. Rónin! Szükségem van rád. - Krázus? - tört ki belıle hangosan. Veréza felült, minden öröme elpárolgott. - Krázus? Mi van vele? Mindketten ismerték a mestermágust, a Kirintór tagját. Krázus volt az egyik közremőködı a kapcsolatuk kialakulá24 sában, és egyben az is ı volt, aki elhallgatta elılük az igaz-Nág egy részét akkor, amikor már ideje lett volna ismerniük a dolgok állását. Fıként azokat a dolgokat hallgatta el, amelyekben maga is nagyobb szerepet vállalt. Csak végveszélyben derült ki, hogy a mágus Krázus és a sárkány Korialstrasz egy és ugyanaz a teremtmény. - Az imént Krázus megszólított. - Rónin csak ennyit bírt kinyögni abban a pillanatban. Rónin! Szükségem van rád. Nem segítek! válaszolt a mágus, ezúttal azonnal. Elvégeztem a dolgomat! Tudod, hogy nem hagyhatom magára... - Mit akar? - kérdezte Veréza. Akárcsak férje, ı is tudta, hogy Krázus csak akkor keresi meg ıket, ha valami szörnyőség van készülıben. - Nem számít! Találjon valaki mást! Mielıtt elutasítasz, hadd mutassak neked valamit, folytatta a sárkánymágus. Hadd mutassak nektek valamit. Mielıtt Rónin ellenkezhetett volna, képek áramlottak elméjébe. Enyhébb, bár egy ember számára így is erıteljes formában átélte Krázus bizonytalanságát, kétségbeesését és döbbenetét, amelyet az Idı Fejedelmének jelenléte okozott. Megtapasztalta a sárkánymágus megrázkódtatását, s minden mást is, amit Korialstrasz átélt az imént. Mindeközben látta felesége meglepett arcát - ı is megkapta ugyanezt. Végezetül nekik is az a bizonyos kép lüktetett legfelül, tért vissza minden gondolatukkal: a töredezett és fagyos és szélseperte hegylánc képe, amelyet az aggodalom forrásának éreztek. Odaát, Kalimdoron.
Az egész látomás alig néhány másodpercig tartott, de mindkettejüket kimerítette. Saját füle zúgásán keresztül Rónin hallotta és látta, hogy Veréza levegıért kapkodva felül az ágyban, azután visszasüpped a nagypárna biztonságos ölébe. 25 Odalépett mellé, de a nı elhessegette aggodalmát. - Rendben leszek! Csak... kicsit össze kell szednem magam. Adj egy kis idıt. İrá akár a végtelenségig is várakozott volna, de annak a másiknak egy percet sem adott szívesen. Még tisztán érezte Krázus jelenlétét elméjében, és így válaszolt: Vidd az ügyedet valaki máshoz! Azok a napok már elmúltak. Már másféle dolgokat tekintek fontosnak, \ Krázus semmit sem mondott, de Rónin nagyon elcsodálkozott volna, ha elutasító szavai hatására korábbi patrónusa valóban továbbáll, és mást keres fel bajával. Tisztelte a sárkánymágust, talán még kedvelte is valamelyest, de akire szüksége lehetett, az a Rónin már nem létezett. Az újabb Róninnak csak a családja számított; ha ıket nem érintette, a világ akár össze is dılhetett. Mi több, egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik azon az óceánon túli, másik kontinensen. De a legmegingathatatlanabb támogatójának tartott, legjobban szeretett lény így szólt: - Természetesen azonnal indulnod kell. A mágus asszonyára bámult: - Nem megyek sehová! Veréza újra felült az ágyban: - Muszáj. Te is láttad, amit én. Nem szólított volna valami komolytalan dolog miatt! Krázust különösen nagy aggodalom rágja, és ha ı aggódik valamiért, az engem félelemmel tölt el! - De hát nem hagyhatlak itt! Most nem! - Rónin letérdelt a nı ágya mellé. - Nem hagylak magadra, és ıket sem! A gárdista múlt árnyéka suhant át Veréza arcán. Szeme veszélyesen elkeskenyedett a gondolatra, hogy miféle rejtélyes erı választhatja el ıket újra, és így válaszolt: -Azt kérném tıled legutoljára, hogy bármiféle veszélynek tedd ki magad! Nem szándékozom feláldozni gyermekeim apját, de amit láttunk, az iszonytató fenyegetésre utal. Azt a vilá26 Hot fenyegeti, amelyben gyermekeink megszületnek majd! Már ez az egy ok is elegendı arra, hogy elindulj. Ha nem lennék ilyen elırehaladott állapotban, magam is veled mennék, tudod jól. - Igen, tudom. - Azzal hitegetem magam, hogy Krázus nagyon erıs, erı-sebb az általam ismert mágusoknál! Azt mondom magamnak, hogy csak azért merlek elengedni, mert együtt lesztek. Tudod, hogy nem téged kérne, ha nem gondolna megfelelınek a feladatra. Sokat eltitkolt, de nem hazudott. Ez igaz volt. A sárkányok igen kevés halandót tiszteltek, s az, hogy Krázus bármilyen formában a segítségét kéri, akár nagy bajt is jelenthetett. A sárkánymágus szövetségeseként Rónin erısebb védelemre számíthatott, mint bármi más esetben; de mi baj történhetett, ami még a sárkányokat is aggasztja? Letörten bólintott. - Rendben van, megyek. El leszel magadban, amíg Jália megérkezik?
- Lıttem holtra orkot íjjal, alig száz méterrıl. Trollok, meg mindenféle démonok ellen harcoltam. Szinte beutaztam Azeroth-t széltében-hosszában. Igen, szerelmem, azt hiszem tudok még feküdni itt egy kicsit, amíg Jália megérkezik. A válasz megmosolyogtatta Rónint. Odahajolt, hogy megcsókolja feleségét. - Akkor szólok Krázusnak, hogy jövök. Ahhoz képest, hogy sárkány, elég türelmetlen fajta. - Vállára veszi az egész világ bajait, Rónin. Ettıl ı még nem rokonszenvezett a másikkal. Egy kortalan sárkány messze alkalmasabb arra, hogy a szörnyő válságokkal foglalkozzon, mint egy halandó varázshasználó, aki épp apává szeretne válni. Képzeletében felidézte a sárkánymágust, ahogyan ı ismerte, és válaszadó gondolatával kinyúlt korábbi patrónusa felé: Rendben, Krázus, segítek. Hol talál... 27 Sötétség borította el. Valahol a távolban hallotta, hogy Veréza a nevét kiáltja, ám felesége hangja távoli, elhaló volt. Örvénylı érzés ragadta magával. A következı pillanatban csizmája vasalása kemény sziklán koppant. Minden porcikája megrázkódott a zökkenéstıl, és egy darabig nem volt képes másra, mint hogy próbált talpon maradni. / Hatalmas barlangba került, melyen látszott, hogy nem csupán a természet ereje vájta ki. A mennyezet majdnem tökéletes oválisnak tőnt, és a falakat simára égették. Valamely meghatározhatatlan forrásból eredı, halovány fény lehetıvé tette, hogy lássa azt a magányos, taláros férfit, aki ırá várakozott a terem közepén. - Szóval... - sikerült kinyögnie - gyanítom, itt kellene találkoznunk. Krázus egyik hosszú, kesztyős kezével oldalra mutatott. - Van ott egy csomag némi élelemmel és vízzel, csak neked. Hozd és induljunk! -Arra sem volt idım, hogy elköszönjek a feleségemtıl... - morgott Rónin, miközben átvetette vállán a nagy bırtarisznya szíját. - Nagyon sajnálom - válaszolt a sárkánymágus már a barlang bejáratából. Elintéztem, hogy ne maradjon segítség nélkül. Nem lesz semmi baja, amíg távol vagyunk. Krázust hallgatva a mágusnak eszébe jutott, hogy a sárkánymágus rendszeresen elıfeltételezésekkel élt vele szemben, és nagyon ritkán várta meg, hogy ı maga hozzon döntést valamely ügyben. Krázus gyakran úgy beszélt, mintha egyértelmő lenne Rónin beleegyezése a döntéseibe. Követte a magas, sovány alakot a hatalmas barlang szájához. Tudta, hogy az orkok elleni háborúskodás óta Krázus új rejteket keresett magának, de hogy pontosan hová is költözött, az még a férfi elıtt is titok volt. Amikor kilépett a sza28 hadba, ismerıs hegyláncot látott, amely nem volt túl mesz-sze az otthonától. Kalimdori párjukkal ellentétben ezek a hegyek fenséges szépséget árasztottak. - Majdnem szomszédok vagyunk -jegyezte meg szárazon.
- Véletlen egybeesés, de ez tette lehetıvé, hogy idehozzalak. Példának okáért királynım rejtekérıl alkalmazva, a varázslat is jóval kimerítıbb lett volna. Bár már nem volt a mentora, úgy tőnt, Krázus még mindig szívesen magyarázott neki. - És most semmit sem kívánok jobban, mint megtartani az erımbıl szükség esetére annyit, amennyit csak lehet. Hangsúlyától Rónin elfelejtette minden ellenséges érzését. Sohasem hallotta még Krázust ennyire aggodalmasnak. - Említetted Nozdormut, az Idı Fejedelmét. Sikerült újra kapcsolatba lépned vele? - Nem. És éppen emiatt kell elıvigyázatosnak lennünk. Ezért még az utazáshoz sem fogunk mágiát használni, inkább repülünk. -
De ha nem használunk mágiát, akkor hogyan fogunk repülni?
Krázus kinyújtotta karjait oldalra, s azok megnyúltak, pikkelyeket és karmokat növesztettek. Teste sebesen vált egyre nagyobbá, és hátából széles bırszárnyak növekedtek ki. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, hüllıszerővé vált. - Hát persze - mormolta Rónin. - Milyen ostoba vagyok! Korialstrasz a sárkány, lenézett pöttöm társára. - Mássz fel, Rónin! Indulnunk kell. A mágus kelletlenül engedelmeskedett. Még emlékezett rá, hogyan helyezkedjen el: lábait beakasztotta egy-egy karmazsinvörös pikkely alá, azután lekuporodott az izmos sárkánynyak mögé. Kapaszkodóként szintén egy-egy pikkelyt 29 használt. Bár Korialstrasz biztosan nem kívánta levetni a hátáról, de a biztonság kedvéért maga is mindent megtett, hogy ne csússzon le. Sohasem lehet tudni, még ha sárkány is a paripája, hogy mivel találkozhatnak az égen. Hideg szél vágott az arcába, és azt kívánta, bár lett vohia legalább annyi ideje, hogy átöltözzön, és magára kapja lita-zóköpönyegét. Hátranyúlt, hogy összébb húzza magán a ruhát - és felfedezte, hogy öltözékéhez csuklya is tartozik. Lepillantott, és csak ekkor fedezte fel, hogy sötétkék utazóköpönyegét viseli, inge és nadrágja felett pedig talárt hord. Társa egyetlen szó nélkül átalakította ruházatát, hogy az jobban megfeleljen az utazáshoz. Rónin arcába húzta a csuklyát és azon tőnıdött, vajon mi várhat rájuk. Mi nyugtalaníthatta az Idı Urát? Ha belegondolt, a fenyegetés egyszerre tőnt közelinek és rémisztınek, s minden bizonnyal jelentısebb annál, amit egy halandó mágus megszüntethet. Korialstrasz mégis ıt kérte fel, hogy kísérje el erre az útra. Remélte, hogy értékes társnak bizonyul, és nem csupán a sárkány kedvéért, de saját növekvı családja érdekében is. Bármily lehetetlennek tőnt, Rónin elaludt valahol útközben, ám ennek ellenére sem bucskázott le a sárkány hátáról. Korialstrasz tehetett valamit ennek érdekében, bár úgy látszott, hogy egyszerően csak szárnyal elıre. A nap már majdnem lement. Rónin épp meg akarta kérdezni társától, hogy esetleg egész éjjel repülni kíván-e, vagy tud a közelben alkalmas pihenıhelyet, amikor a sárkány ereszkedni kezdett. A mágus elıször csak vizet látott mindenhol bizonyára a Nagytenger húzódott alattuk. Nem emlékezett rá, hogy a vörös sárkányok valaha is szerették volna a vizet. Talán úgy akar leszállni, mint valami vadkacsa? 30
1 ;.)í,y pillanattal késıbb választ kapott kimondatlan kérdé-lóre. Haljós sziklaképzıdmény jelent meg a távolban. Nem Is annyira szikla volt az, inkább egy sziget, amelyrıl hiányzott minden növényzet. Kólelem szorította össze Rónin torkát, ugyanaz a rémület, mely a tengeren átkelve, Khaz Modan felé tartva érintette meg egyszer. Talán több is volt ez félelemnél; baljós sejtelmek rejlettek benne. Akkor épp törp grifflovasokkal utazott,
Családjára gondolva a mágus feszültsége enyhült, és mielıtt igazán elálmosodott volna, mégis elszunnyadt. Odaát Veréza és a most születı ikerpár továbbra is kedves társként maradt vele, bár a gyermekekrıl még azt sem tudta, fiúk vagy leányok lesznek majd. 32 Késıbb Veréza háttérbe húzódott, és magára hagyta Ró-nint az ikrekkel. İk is eltávolodtak kissé, szólították, kérlellek, hogy menjen hozzájuk. Almában futni kezdett egy vá-uisszéli mezın a gyermekek felé, akik már csak távoli alakokként derengtek a láthatáron. Ami játéknak indult, hirtelen kereséssé változott, az imént még vidám kiáltások félelemmel teltek meg. A gyermekeinek szükségük volt rá, és minél elıbb meg kellett találnia ıket. - Papa! Papa! - hallotta hangjukat. - Hol vagytok? Hol vagytok? - A mágus egy erdıbe ju-iutt, ágakon és indákon verekedte át magát, de a növényzet mintha csak sőrősödött volna attól, hogy megpróbálta szétválasztani maga elıtt. Legalább még látni engedték; látta ;izt a magas kastélyt, a baljós toronnyal. Almában termesze-lesnek vette, hogy egyenesen oda tart. Fentrıl ismét szólították a gyermekei. Látta távoli alakjukat a torony egyik ablakában, felé nyúltak és kiáltoztak. Elmondott egy gyors varázslatot, amely felemelte ıt a magasba, de a kastély mindegyre csak növekedett, a férfi bármily magasra is tört, nem érte el a toronyszobát. Csalódottan ve-I ette magát elıre, még gyorsabban, egyre csak felfelé. - Papa! Papa! - hívták a hangok, eltorzulva a széltıl. Végül elérte azt az ablakot, ahol azok ketten várták, karlaikat nyújtották felé, így próbálták csökkenteni a távolságot közöttük, segíteni, hogy elérje ıket. Ujjaik közelebb érlek, elıbb csupán egy hüvelyknyivel, azután még egy hü-velyknyivel, majd... Hirtelen hatalmas alak csapódott a kastélyba, alapjáig megrázta, és Rónin a gyermekekkel együtt visszazuhant a föld felé. Varázslata nem tartotta már fenn, mégis bukdá-esoltak a levegıben, mintha lankás hegyoldalon gurulnának lefelé. A mágus kétségbeesetten próbálta védeni a gyerme33 keket, de egy szörnyő, hártyás ujjú kéz megragadta és visz-szahúzta, nem engedte tovább zuhanni. - Ébredj! Ébredj fel! A mágus fejét megütötte valami, és forogni kezdett körötte a világ. A kéz eleresztette, és ı újra zuhanni kezdett. - Rónin! Térj vissza! Ébredj fel! Alatta két árnyszerő alak sietett, hogy elkapja; gyermekei próbálták megmenteni. Szerencsésen földet érhettek, mert nem tőntek sérültnek. Rónin zuhantában rájuk mosolygott, és ık visszamosolyogtak. Kivillantak éles, gonosznak tetszı fogaik. Rónin abban a pillanatban felriadt álmából. Nem zuhant már, a hátán feküdt, és a csillagok fényében felismerte maga körül egy romos épület fedetlen falait. Nyirkos bomlásszag támadta orrát és gyomrát, füleiben iszonytató, sziszegı hang visszhangzott. Felemelte fejét - és belebámult egy rémálomszerő pofába.
A koponya valaha emberi lehetett, de mintha lágy, olvadt viaszba mártották volna, amit hagytak alul elfolyni és lecsepegni. Gyomorforgató látvány volt, tőhegyes fogakkal a szájnak nevezhetı résben, s vörös, lelketlen gömbökkel a szemek helyén. Az iszonytató teremtmény éhes tekintettel meredt a mágusra. Olyan lábakon indult Rónin felé, melyek aránytalanul hosszúnak tőntek. A már amúgy is omladozó köveket még tovább forgácsoló, három karmos ujjban végzıdı kézzel segítette görnyedt haladását. A hátborzongató alak egy valaha fejedelmi ing és nadrág szakadt maradványait viselte. Alatta olyan vékony volt, hogy Rónin elıször azt hitte, semmi hús nem lehet rajta, de azután látta, hogy a bordákra feszülı vékony izmokat, áttetszı bır borítja. 34 A mágus rémülten kúszott hátrébb, de a szörnyeteg megragadta az egyik lábát. Nyálkás szélő szája elnyílt, de groteszk módon sikoly vagy sziszegés helyett, gyermeki hangot adott ki magából: - Papa! Ugyanazt a hangot, amelyet Rónin álmában hallott. Megborzongott a dögevı hangjától, ám ugyanakkor a szó erıt rnlott neki. Bár lehetetlen volt, ismét úgy érezte, mintha gyermeke szólította volna. A romos épületet hirtelen földrengetı üvöltés töltötte meg, '•■•; eltörölt minden késztetést, hogy Rónin a szörnyő karmok t"< fogak közé vesse magát. A mágus a szörnyetegre mutatott, is elmormolt néhány gyors varázsszót. Tőzgyőrő kelt életre körülötte, a sápadt szörnyeteg sikoltva menekült. Amennyi-ir idomtalan lába és görbedt háta engedte, felemelkedett, próbált a falon felmászni a lángok fölé. - Rónin! - kiáltott Korialstrasz valahonnan kintrıl. - Mer-ir vagy? - Itt! Itt vagyok! Egy tetı nélküli épületben! - Volt annyi lélekjelenléte, hogy válaszoljon. Közben a kísérteties alak félelmén úrrá lett az éhség, és hirtelen átugrott a tőzkör felett. Lángok martak a testébe vagy léi tucat helyen, és nagyobbra tátotta állkapcsát, mint az lehetségesnek tőnt; elég szélesre ahhoz, hogy beleférjen akár Kónin egész feje. Mielıtt a mágus újabb varázslatba foghatott volna, hatalmas árny takarta el a csillagok fényét, és termetes mancs nyúlt be az épületbe, félrecsapta az iszonytató élıholtat. A még mindig lángoló szörnyeteg egy sikoly kíséretében átröppent a helyiségen, s olyan erıvel csapódott a falnak, hogy a kövek kimozdultak körülötte. Sárkánylehelet tüntette el mindazt, amit Rónin varázslata meghagyott a szörnyetegbıl. 35 Az égett hús szaga émelyítın töltötte be a mágus orrát. Inge egyik ujját arca elé szorította, és úw$ figyelte a sárkány érkezését. A nagydarab lény alig fért el ak épület falai között. - Mi volt ez a... dolog? - sikerült kinyögnie. Még a sötétben is érezte a másik undorodását. - Azt hiszem... talán valaha otthonának nevezte ezt a szigetet. Rónin az elszenesedett alak felé pillantott: - Ez valaha ember volt. Hogyan lehetséges ez? - Te is láttad a Veszedelem rémeit. Tudod a választ.
- Ez az ı mővük lenne? Korialstrasz fújt egyet. Tisztán látszott, hogy a találkozás ıt is ugyanúgy nyugtalanítja, mint a mágust. - Nem. Ez sokkal régebbi és kárhozatosabb cselekedetre utal, mint amilyet a Lichkirály valaha is elkövetett. -
Kráz-Korialstrasz! Ez a valami megjelent az álmomban! És megváltoztatta azt!
- A többiek pedig velem próbálkoztak. - A többiek? - nézett körül Rónin, és egy pillanat alatt készen állt, hogy újabb varázslatot szabadítson, lehetséges ellenfeleire. Határozottan érezte, hogy a romokat elárasztották az ördögök. - Biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelıre. Annyi sem maradt belılük, mint a tiédbıl, és a többiek elbújtak a romok közti hasadékokba és résekbe. Úgy hiszem, lehet odalent néhány katakomba és azokban alszanak, amikor nem adódik áldozat. - Nem maradhatunk itt! - Valóban - értett egyet a sárkány -, nem maradhatunk. Tovább kell mennünk. Lekuporodott, hogy Rónin felmászhasson a hátára, azután felugrott a levegıbe, és csapkodni kezdett szárnyaival. Felemelkedtek a sötét égre. 36 Amint befejeztük a mostani küldetésünket, visszatérek majd, és véget vetek ennek a fortelemnek -jelentette ki Ko-rialstrasz. Azután valamivel halkabban még hozzátette: -Már így is túl sok rendellenes dolog van ezen a világon. Rónin nem válaszolt, inkább vetett még egy pillantást a i omokra. Talán szeme tréfálhatta meg, de mintha úgy látta volna, hogy több dögevı élıholt bújt elı, mint amennyit a iárkány hagyhatott. Valóban; tucatjával győltek össze itt is, ott is, éhes tekintenél meredtek felfelé. İt nézték. Elborzadva rázta meg macii, cs próbálta elterelni gondolatait a történtekrıl. Eltépte lóluk tekintetét és már szinte örült, hogy úton van Kalimdor Iclc. Biztos volt benne, hogy egy ilyen éjszaka után már nem várhat rájuk rosszabb. i WT'
,.yP*W"
^tf*' orialstrasz késı délután érte el Kalimdor partjait. A n |T^ szárazföld felett is csak enni álltak meg - a sárkány > ^l-V félrevonult, a varázsló látóterén kívül táplálkozott -, ^—azután újra felszálltak és elröppentek a hatalmas hegylánc felé, amely beborította a kontinens szinte teljes nyugati felét. Ahogy közeledtek céljuk felé, Korialstrasz egyre sietısebben repült. Nem mondta el társának, hogy indulásuk óta többször is próbálta felvenni a kapcsolatot az Idı Fejedelmével, sikertelenül. Egyrészt nem kívánta ijesztgetni az embert, másrészt nem számított már annyira, mert egyenesen Nozdormu aggodalmának forrása felé tartottak. -Az a csúcs, ott! - kiáltotta Rónin. Bár ismét aludt valamennyit, nem érezte magát kipihentnek. Még mindig kísértették a gonosz sziget rémálmai. - Felismerem a csúcsot!
A sárkány csak biccentett egyet. Az volt útjuk utolsó mérföldköve, az utolsó jelzés, hogy helyes irányba haladnak. İ is látta már egy ideje, és érezte a valóság szövetében keletkezett szakadást is, melyhez egyre közeledtek. Valami iszonytató dolog várakozott ott rájuk. 38 E bizonyosság ellenére a sárkány még inkább növelte a sebességet. Nem volt más választása. Bármi is várt rájuk, azt csak ı és a hátán cipelt pöttöm állíthatták meg. Ha meg kellett vagy meg lehetett állítani egyáltalán. A roppant vonulat és az út végének közelsége, minden másról elterelte az ember és a sárkány figyelmét. Alant ketten követték tekintetükkel, a nemes teremtmény röptét. - Egy vörös - mordult fel az elöl haladó ork. - Vörös sárkány, lovassal a hátán. - Közülünk való? - kérdezte a másik. - Ork lenne talán? Brox felhorkant; társa fiatal volt még. Annak idején nem igazán vehette ki részét a Légió elleni küzdelembıl, és egyáltalán nem lehettek emlékei abból az idıbıl, amikor még orkok utaztak az ilyesfajta bestiák hátán. Csak a történeteket, a legendákat ismerhette, kérdéses igazságtartalommal. Laska, te ostoba! Manapság a sárkányok már csak a gyomrukban vinnék magukkal az orkokat! Amaz közömbös arccal vont vállat. Minden porcikájában kbüszke ork harcosnak tartotta magát, aki semmitıl sem ijedfcet meg. Termetes izomzatát durva, zöldes bır fedte, s széles jilsó állkapcsából két méretes agyar meredt felfelé. Keretbe Dgták széles, lapos orrát. Vaskos, bozontos szemöldöke kiváSan kiegészítette sötét sörényét, amely leereszkedett egészen háta közepéig. Egyik húsos kezében termetes harci fejszét Jbált, a másikkal kecskebır hátizsákja szíját fogta. Akárcsak Írox, ı is vastag szırmekabátba öltözött, alatta bırszoknyát, a hideg miatt ronggyal körbecsavart lábán szandált viselt. ^A szívós ork faj gyermeke bármit túlélt, de a hegyekben neki ín melegen kellett tartania magát valamiképpen. 39 r Brox maga is a nagy harcosok közé tartozott valaha, de az élet és az idı jobban megverte, mint bármely ellenfél. Néhány hüvelyknyivel alacsonyabb volt Laskánál, részben az enyhén, de maradandóan meggörbült háta miatt. Sörénye már megritkult és kezdett szürkülni, a kor és a sebhelyek barázdákat véstek széles, kegyetlen arcára. Fiatalabb társával ellentétben a harci kedv mohó tüze tekintetében már utat engedett a megfontolt bizalmatlanságnak. Talán már a fáradtságnak is valamelyest.
Viseletes harci fejszéjét cipelve, Brox törte az utat a mély hóban. - Ugyanarra tartanak, mint mi. - Honnan tudod? - Hová máshová mehetnének errefelé? Nem talált kivetnivalót az érvelésben, így Laska csak hallgatott. Idısebb társának eszébe jutott, hogy miért jöttek ık ketten erre az elhagyatott helyre. A fiatalabb nem volt ott, amikor a vén sámán elment Delejhez és azonnali meghallgatást kért, de a szóbeszédekbıl hamar megismerte a részleteket. Természetesen Delej fogadta a sámánt, minthogy valamelyest még ragaszkodott a régi módokhoz, és így a legbölcsebb tanácsadóként tekintett rá. Ha Kaltár rögtön beszélni akart vele, hát biztosan jó oka volt erre. Két ır segítségével az összeaszott Kaltár belépett, és helyet foglalt a fölémagasodó hadfınök elıtt. Az idısebb iránti tiszteletbıl Delej a padlóra ült, így tekintetük nagyjából egy magasságba került. Egymásba kulcsolt lábaira fektette a nagy, zömök, négyzetes fejő Zordpörölyt, amely nemzedékek óta a Horda ellenségeinek átka volt. Az új hadfınök széles vállú, izmos, és rangjához képest | viszonylag fiatal ork volt, ez utóbbi miatt azonban még ) senki sem vonta kétségbe vezetıi képességeit. Kimenekí- J tette az orkokat táboraikból, és visszaadta tartásukat, be- i 40 csületüket. Egyezséget kötött az emberekkel, így lehetıvé tette, hogy a Horda új életet kezdjen. Népe már éltében olyan dalokat énekelt róla, melyek valószínőleg nemzedékeken keresztül megırzik majd nevét, az orkok emlékezetében. Torka körül egyszerő medált viselt, amelyre arannyal fejsze és kalapács képét festették. Tekintete fürge és találékony elmére utalt - nem véletlenül vált tehetséges vezetıvé. Mozdulataiban nem annyira az orkok lendülete rejtezett, mint inkább olyasféle higgadt kecsesség, amely inkább volt jellemzı az emberekre vagy a tündékre. Vastag, bronzzal erezett ébenfa vértezetében - elıdjétıl, a legendás Sorspöröly Zordpofától kapta a nagy hatalmú fegyverrel együtt - a legnagyobb harcos lehajtotta fejét, és szerényen azt kérdezte: - Miként lehetek segítségedre, bölcs öreg, hogy megtiszteltél a jelenléteddel? - Csak hallgasd meg szavam! - válaszolt Kaltár. - És hallgasd nyitott szívvel! Az erıteljes állkapcsú hadfınök elıredılt ültében, meglepıen kék szemét - népe szerint e ritka jegy is a nagyra hivatottság jele -, várakozón húzta össze. A rabszolgából lett gladiátor és uralkodó, Delej, maga is tanulmányozta a sámánok útját, el is sajátított belıle valamennyit. Megértette, hogy Kaltár jó okkal beszélt így, s nem csupán tiszteletre intette ıt, ahogy az egyébként szokás volt. A vén sámán elbeszélte látomását az idıt beszippantó tölcsérrıl. Beszélt a figyelmeztetı hangokról, beszélt az általános rossz elıérzetérıl, beszélt a módról, mit a hagyományból merített, s beszélt mindarról, mit látott és érzett. zt is elmondta, mitıl tart, mi történhet, ha elmarad a dolog felderítése. 41
Amikor az öreg befejezte, a hadfınök hátrébb dılt: - Má' giaszaga van a dolognak - mordult fel. - Nagy mágiának tőnik. Mágusok dolgának, talán. - İk már biztosan tudnak róla - válaszolta Kaltár -, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy rájuk várjunk, nagy hadfınök. Delej megértette: - Azt szeretnéd, hogy küldjek el valakit arra a helyre, amit láttál? - Ez tőnik a legbölcsebbnek. Legalább azt tudjuk meg, mivel kell szembenéznünk. A hadfınök megdörgölte állát: - Azt hiszem, tudom is, I kit küldjünk. Felnézett a bent lévı ırökre. - Brox. Hozzá- j tok elém Broxigart! így hát hívták és Brox jött, hogy meghallgassa küldetését. Delej igen tisztelte az idısödı harcost, mint a legutóbbi háború hısét, aki bátor harcosaival az egyik legfontosabb hágót tartotta meg a démonokkal szemben, és akinek csapatából akkor más nem is maradt életben. Harci fejszéjével maga Brox több tucat tüzes ellenfél koponyáját zúzi ta be. Utolsó bajtársát épp akkor érte egy halálos vágás, [ amikor megérkezett az erısítés, hogy megmentse a hágó . j védelmezıit. Sebzetten, vértıl iszamos tagokkal és egye-1 dül talpon a vérontás közepén Brox úgy nézett ki, mint va;, lami megtestesült látomás, az orkok hıstörténeteibıl. Nej ve majdnem olyan tiszteletnek örvendett a nép fiai között, j ] mint Delejé. | j De a hadfınök nem csupán a hírneve miatt tisztelte a ve-
\ j
teránt, és nem csupán emiatt esett rá a választása. Delej tudta, hogy Brox hasonlít ıhozzá: olyan harcos volt, aki nem-
j i '.
csak a karjai erejével, de az eszével is küzdött. Nem volt rá
j
lehetısége, így az orkok vezére nem küldhetett sereget a he-
j j
gyek közé. Arra az egy vagy két jól képzett harcosra kellett
\ l
í' i 42 j il I rábíznia a keresést, akik azután képesek voltak visszatérni, hogy jelentést tegyenek. Laskát azért jelölték ki Brox mellé, mert igen gyorsnak mutatkozott, és mindig engedelmesen teljesítette a parancsokat. A fiatalabb ork olyan nemzedékbe tartozott, amely már viszonylag békében növekedhetett fel, de még ırizte a harcos hagyományokat. Brox maga is örült az ifjú segítségének. A sámán olyan pontosan leírta nekik az utat a hegyeken át, hogy a páros a vártnál jóval gyorsabban haladt. Brox úgy vélte, céljuk a következı gerinc mögött rejlik, pontosan ott, ahol a sárkány és lovasa eltőntek szem elıl. Megszorította fejszéje nyelét, s eltökélte, hogy béke ide vagy oda, ha szükséges, harcba szállnak az idegenekkel. Egy sárkánnyal szemben ez akár a biztos halált is jelenthette.
Az idısebb harcos elfojtotta zord mosolyát, amely az utolsó gondolattól ült ki húsos ajkaira. Igen, hajlandó lett volna halálig harcolni. Delej nem tudta, amikor magához hívta a háborús hıst, hogy azóta a hágóban töltött nap óta Brox szégyenben élt, mélységes bőntudat gyötörte. Mind odavesztek, csak ı nem, és ezt nem volt képes elviselni. A bajtársak iránti hőség, a nép iránti elkötelezettség és a harcosbecsület megkövetelte, hogy mindent megtegyen az ellenség megállítása érdekében. A többiek hısi halált haltak a Hordáért, s ı úgy érezte, szégyenben maradt. Erdemei eltörpültek a tény mellett, hogy nem volt képes mindent odaadni népéért. Akkor, ott, a hágónál, félelembıl küzdött. Azóta csak reménykedett és várakozott, hogy lehetıséget talál a jóvátételre; ı is elveszítheti életét egy csatában, melynek során az orkok új hazáját védelmezi. Talán a sors ezzel a küldetéssel hozta el számára a lehetıséget. 43 - Menjünk tovább! - parancsolta társának. - Elérhetjük ıket, még mielıtt tábort vernek! - Megengedett magának egy széles vigyort, olyat, amit társa könnyen tarthatott a tipikus ork harci lelkesedés jelének. - És ha bármi bajt akarnak, megismertetjük velük a Horda erejét! Rónin már elsı látásra rémisztınek tartotta a szigetet, amelyre pihenni szálltak le, de a hágóhoz közeledve olyan érzetek, érzelmek és baljós sejtelmek fogták el, hogy arra csupán egy jó kifejezést ismert: rossz hely. Megpróbált magába tekintetni, összefogni és megtapasztalni, megvizsgálni mindazt, ami testénlelkén átáramlott. Arra jutott, hogy bármi is rejlik elıttük, annak nem lett volna szabad létrejönnie. Mikor akaratával felülemelkedett érzelmein, szörnyő gondolata támadt: Mintha maga a puszta valóság tört volna meg, hasadt volna szét, ott elöl. Elképzelhetetlennek jutott, hogy minden már nem akart mást, vélte, Korialstrasz
tartotta, hisz' mi létezhetne még a valóságon túl? Odáig borzalom ellenére, amit addigi életében látott és megélt, csak hazatérni, és csendben megvárni a világ végét. Úgy nem jól döntött, mikor ırá esett a választása.
Az utolsó métereken a karmazsinvörös behemót behúzta szárnyait és elırenyújtotta mancsait. Zökkenımentesen leszállt, lendülete még vitte néhány lépésnyit a mély hóban, végül sikerült megállnia. Rónin szorosan markolta a kapaszkodónak használt pikkelyek szélét. Erezte a sárkánytalpak minden dobbanását, de viszonylag könnyen - mondhatni, gyakorlottan - fenn tudott maradni. Tarisznyája az oldalát verte, errıl eszébe jutott, hogy éhes. 44 Korialstrasz hátratekerte nyakát, és így szólt a mágushoz: Jól vagy? - Amennyire ez lehetséges - válaszolt Rónin. Korábban is ült már sárkányháton, de sohasem ilyen hosszan. Vagy Korialstrasz is látta utasa fáradtságát, vagy magának is pihenésre volt szüksége, mert így folytatta: - Itt meg-I állunk egy kicsit. Erıt győjteni. Nem érzek semmiféle változást, így talán van idınk pihenni egy kicsit. Ez tőnik most a legbölcsebb dolognak. - Nem áll szándékomban vitatkozni - válaszolta Rónin némileg vidámabban, miközben lecsusszant a sárkány hátáról. Összébb fogta magán köpönyegét, fejébe húzta a csuk-lyát és elmormolt egy gyors varázslatot. Idáig melegítette a sárkánytest közelsége, ám hirtelen megérezte a fagyos hegyi
vidéki levegıt, s védekeznie kellett ellene.
A csípıs szél elıl egy kiugró szikla mögé telepedett le és kinyújtóztatta tagjait, hogy valamelyest feloldja merevségüket. Ezután elrágcsált némi kenyeret és sajtot, amit Krá-zus elırelátóan becsomagolt neki. A sárkány közben körbejárt a hágóban, hogy felmérje a környéket. A szoros egy kanyarulatában eltőnt a mágus szeme elıl. Rónin szunyókált egy kicsit az arcába húzott csuklya .alatt. Ezúttal álmait kellemes képek töltötték meg: Veréza arca és a gyermekekrıl való képzelgés. Elmosolyodott álmában; gondolatban otthon járt, és köznapi életét élte. Arra riadt fel, hogy valaki közeleg, de a sárkány helyett a csuklyás-taláros Krázus tért vissza. - Sárkányként könnyen csuszamlást okozhattam volna néhány helyen - magyarázta kérdés nélkül -, és nem is fértem volna el mindenhol. Ha szükséges lesz, majd visszaváltozom. - Találtál valamit? 45 A nem teljesen tünde homlok összeráncolódott. - Érzem az Idı Fejedelmének jelenlétét, de egyszerre itt van és nincs itt. Igencsak zavaró érzet. - Nem kellene...? De mielıtt Rónin befejezhette volna, iszonytató vonyítás vert éles visszhangot a hegyoldalakon. A hang felborzolta a férfi minden idegszálát. Még Krázus is izgatottnak tőnt. - Mi volt ez? - Nem tudom. - A sárkánymágus felkelt. - Induljunk, már nincs messze a cél. - Nem repülünk? - Mint mondottam, nem férnék el mindenhol. És azt is mondottam, hogy nagyon közel vagyunk. Krázus vezetésével északkeletnek indultak. Társát mintha egyáltalán nem zavarta volna a hideg, de az embernek meg kellett erısítenie védıvarázslatát, hogy elviselhesse. Arcán és ujjain még így is érezte a fagy jeges leheletét. Nem sokkal késıbb elérkeztek az említett szoros bejáratához. Rónin már látta, mire gondolt társa - az átjáró nem volt több alaktalan folyosónál. Bár tetı helyett csupán a nyílt ég húzódott felette, egy Korialstrasz-mérető sárkány képtelen lett volna átnyomakodni rajta. Öt-hat ember még talán elfért volna egymás mellett. A magas, meredek lejtık összesőrítették az árnyakat maguk alatt, és Rónin elgondolkodott rajta, hogy esetleg valami fény varázslat-félével kell majd megvilágítaniuk az utat. Nem szívesen használt több mágiát a kelleténél, minthogy nem tudta, mennyire lesz majd szüksége hatalmára, ha elérik céljukat. Krázus hasonlóképpen gondolkodhatott, vagy jobb látása okán fel sem merült benne a fényteremtés ötlete, merthogy habozás nélkül ment tovább, mint aki biztos az 46 ösvényben. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtak, Krázus szinte megszállottan sietett.
A szél egyre hangosabban süvített a természetes átjáróban, ereje egyre növekedett, ahogy haladtak elıre. Minthogy csak ember volt, Róninnak meg kellett küzdenie a tereppel, hogy tarthassa az iramot. - Közel vagyunk már? - kiáltott végül Krázus után, mikor kezdett le-lemaradozni. -Hamarosan odaérünk. Ott... - A sárkánymágus nem mondta végig. Dermedten állt meg. - Mi a baj? - érte be Rónin. Krázus befelé figyelt, elmélyülten ráncolta homlokát. -Már nem... nem pont ott van, ahol eddig volt - mondta végül. - Mozog? - Magam is hasonlóképp vélem. - És ugye nem kellett volna megmozdulnia? - kérdezte a tőzhajú mágus, közben hunyorogva bámult az elıttük húzódó sötétségbe. - Ama félreértés áldozata vagy, kedves Rónin, hogy én tökéletesen tudom, mire számíthatunk. Valójában alig tudok többet, mint tenmagad. Ez semmilyen tekintetben nem hangzott megnyugtatóan. - Tehát mit javasolsz? A sárkánymágus tekintete a távolba révedt, miközben a válaszon tőnıdött. Megyünk tovább. Csak ennyit tehetünk. Ám alig valamivel arrébb, újabb akadály került elébük, melyet Korialstrasz nem láthatott, amikor a magasból, odafentrıl fürkészte a tájat. A keskeny szoros kettévált. Krázus hunyorítva nézegette az ösvényeket. - Közrefogják azt a helyet, ahová tartunk, de nem érzem, melyik visz közelebb hozzá. Mindkettıt meg kellene néznünk. - Váljunk külön? 47 - Nem szívesen, de úgy tőnik, muszáj lesz. Megyünk vagy ötszáz lépést, azután visszafordulunk és itt találkozunk. Remélhetıleg ennyi elegendı lesz és eldönthetjük majd, hogy melyiket válasszuk. Rónin a baloldali folyosót választotta, és követte a tervet. Nagyjából számolta sietıs lépteit, hamarosan úgy érezte, megérzései megint segítségére voltak. Nemcsak a szoros szélesedett ki elıtte, de erıteljesebben érezte azt a valamit ott elöl, mint korábban bármikor. Olyan volt, mintha a világ egésze ideges izgatottságot árasztott volna magából. Mintha valami nem lett volna helyénvaló, de valamiféle ismeretlen - az emberi megértésen túl ismeretlen -, és végletes értelemben véve e kifejezést. Még egy kezdı varázshasználó is bizonyosan tudta volna, hogy valami megrontotta az elıtte található területet. Rónint hatalmába kerítette a vakmerı kíváncsiság. Nem fordult vissza, inkább továbbment. Csak még néhány lépés. Abból még biztos nem lesz semmi baj... Alig lépett egyet vagy kettıt, amikor valami megváltozott, és e változás, ha lehetséges, még inkább felborzolta idegeit. Megállt, próbált rájönni, hogy mi lehet a rendellenesség. Krázus említette, hogy az a dolog elmozdult, de valahogy nem ismerte fel ennek jelentıségét. így aztán valóban meglepetésként érte, hogy a rendellenesség feléje indult. Mi több, igen gyorsan közeledett. Elıbb tudta, minthogy meglátta volna. Mintha az idı összesőrősödött volna elıtte, egyszerre érezte magát öregnek és fiatalnak, s egyszerre mindannak, ami a kettı között,
elıtt és után lehetséges. Képtelen volt cselekedni, csak állt ott magatehetetlenül. A szorosban megrekedt sötétség miriád színre robbant szét, némelyiket ember még sohasem látta. İsi és még is48 meretlen energiák töltötték meg az üres levegıt és a szilárd köveket egyaránt, s örvényük fantasztikus magasságokba emelkedett. Rónin korlátozott emberi tudata az ırület határáról kapaszkodott vissza, hogy elfedje az egyetlen élmény formájában felfoghatatlan tapasztalatot, és valamely képzettel helyettesítse azt. Fénylı, tüzes virágnak érzékelte azt a valamit, lángok közt elemésztettnek és újfent kinyílónak, amely minden újjászületésével egyre csodálatosabbá vált. Ahogy az a dolog közeledett, a mágus végre magához tért. Lerázta magáról a lenyőgözöttség béklyóit, megpördült és rohanni kezdett visszafelé. Bukdácsolt a mély hóban, közben hangok támadták fülét. Beszéd, zene, mennydörgés, csicsergés, sikoly, zúgás - minden hang egyszerre, ami csak létezett a világban. Tartott tıle, hogy a dolog elborítja, de az elképesztı bemutató elmaradt mögötte. İ csak futott tovább, attól félve, hogy a jelenség elırelendül és magával ragadja. Elnyeli, hangját saját kakofóniájába olvasztja, testét a tőzvirág martalékává teszi, lelkét is elemészti talán. Krázus! Ebbe az egyetlen összeszedett gondolatba kapaszkodva menekült. Közben elméje is belemarkolt a névbe, úgy merült fel a szédítı érzettömegbıl, mint deszkát lelt fuldokló az óceánból. Biztosan ö is érzi! 0 majd segít! Együtt majd kieszelünk valamit... Rémisztı vonyítás visszhangzott végig az átjárón. Zömök, nyolclábú, valahogy mégis farkasszerő alak ugrott rá fentrıl. A kardfogú teremtmény leterítette a mágust, és beletépett volna testébe, de Rónin védıvarázslata nemcsak a hideget tartotta távol. A karmok reccsenve törtek, s a szörnyeteg döbbenten torpant meg, négy zölden csillogó szemével, áldozata arcát fürkészte. A következı pillanatban hátra49 vetette magát, lelapult a hóba, teste megfeszült, és máris újabb támadáshoz készült. Rónin harcban edzett reflexeinek elég volt ennyi késlekedés. Érezte, varázslata biztosan kibír még egy támadást, s nem törıdve az újra ránehezedı súllyal, megfeszítette akaratát. A szürke bundás teremtmény felvonyított csalódottságában és fájdalmában. Ismét hátraugrott, ezúttal egyik fogát hagyta a mágus öltözékében. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen kilyukaszthatatlan bırő zsákmányával. Fények garmadája csapott, a bestia smaragdzöld tekintetébe; a varázslat elvakította, és tovább növelte zavarodottságát. A rém nyüszítve hátrált, és hasztalan csapkodott a villogó mintázatok felé. Eközben Rónin kihasználta az újabb késlekedést, oldalra hemperedett és talpra ugrott. Nem volt esélye a menekülésre; akkor hátat fordított volna a bestiának, és védıvarázslata már egészen meggyengült. Még néhány csapás és biztosan enged a karmoknak, alatta bıre és húsa nem jelenthetett akadályt. Elırenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel, ahogy azt mestereitıl tanulta, és ahogyan az idık során, a mozdulat ösztönössé vált. - Esquada sa sanafiero! üvöltötte volna, hogy tőzzel árassza el ellenfelét... ám a szavak fordítva hagyták el ajkait, s a narancsszín fellobbanás elıbb halt el, minthogy létrejött volna. Nem hagyott magának idıt a csodálkozásra, inkább hátraugrott, hogy lehetıleg még távolabb kerüljön a szörnyetegtıl...
A vakító színáradat visszatért ujjai közé, a bestia elıreugrott, foga visszaforrt a megfelelı helyre állkapcsában, s a rém újra hátraugrott. Maga az idı fordult meg. Tőzvirág nyílt ki körülötte, majd önmagát elemésztve elnyelte a mágust is, a farkasszerő teremtményt is, a havat, a köveket, a világot is. Krázus rendellenessége utolérte. 50 Szellemszerő képek lengték körül. Lovagok vágtattak csatába, esküvı egy oltár elıtt a természetben, vihar a tenger lelett. Orkok kántálták harci énekeiket egy tőz körül. Különös teremtmények küzdöttek körötte... Hirtelen ismét elıremozdult. Oldalra hemperedett, és talpra ugrott. Elırenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel: - Es-quada sa sana fiero! üvöltötte, és tőzzel árasztotta el ellenfelét. A lángok mint egyre növekvı kéz ujjai törtek elıre, de mire elérték a szörnyeteget, egészen lelassultak, szinte megfagytak a levegıben. Azután minden elcsúszott, minden valahogy másképpen mozgott az idıben. Rónin szitkozódott, s egy pillanatig megrémülve látta, hogy a rém elképesztı gyorsasággal körbeugrálja a lángokat, majd morogva újabb rohamra indul. Ujabb változás; a lángok semmivé foszlottak a levegıben, a szörnyeteg lelassult, Rónin az utolsó pillanatban ugrott félre, és még ugyanazon mozdulatsor befejezéseképpen, újabb varázslatba fogott. A lelassult förtelem alatt felrobbant a föld, hó- és porvihar emelkedett fel, borította be a farkaslényt. Az újra felvonyított, és a körötte tomboló erıknek nyomakodva továbbit üzdötte magát a mágus felé. Lábai és teste köré porból formázott kéreg tapadt, vicsorgó pofáját szilárd földréteg zárta N/orosra. Lassan a zöld tekintet is porfátyol mögé került, s Inába gyorsult fel újra a test, vele együtt a varázs is sebesebben zárta magába. Abban a pillanatban Krázus hangja elérte a mágus elmé-H'l. Végre! hallatszott a gondolatai között. A zavar egyre téried, Rónin! Már téged is majdnem elért! A kıvé vált bestia majdnem visszaváltozott. Mintha valamely sötét humorú istenség tőnıdött volna el, hogy nyújtsa-e lovább a mágus küzdelmét vagy sem. Gyere vissza! Tele51 portálj! Krázus még mindig jelen volt Rónin elméjében, de hangja egyre halkult. Rónin körül mindenhol a tőzvirág szirmai emelkedtek az égre. Az a dolog már tízszer magasabbra nyúlt, és nem kétséges, tízszer szélesebb is lehetett, mint elızıleg. A szilárd kı semmit sem jelentett számára, a rendellenesség egyszerően áthatolt rajta, mintha az ott sem lett volna. És ahogy közeledett, mindent megváltoztatott. Némelyik szikla jóval „idıjárásvertebbnek" tőnt, míg mások, mintha frissen hőltek volna ki, egy vulkáni földmozgásból megszületve. A legrosszabb átalakulás ott látszott, ahol a nagy hatalmú energiák kiterjedésének széle, elérte a köveket és a havat. Saját legnagyobb meglepetésére Rónin még mindig életben volt, és a változások folytonos káosza közepette még mindig ugyanott állt, ahol addig. Nem mert belegondolni, mi történhetett volna vele, ha az a dolog nem körbefonja, hanem úgy éri el, mint ahogyan azt a követ baloldalt, melyet nem is szétzúzott, nem is megolvasztott, hanem hidegen fortyogó masszává változtatott, majd az enyészetbe taszított. Talán így tudta volna leírni a látványt. A harc izgalma visszazökkentette a régi kerékvágásba, és már képes volt tisztán gondolkodni. Habozva állt, gondolatban lejátszotta a lehetıségeket. Szíve
szerint ismét futásnak eredt volna, de egyrészt teste inkább engedelmeskedett az idıbeni változásoknak, mintsem bármiféle saját akaratnak. Másrészt az energiaörvény szélére lépni valahogy félelmetesebbnek tőnt számára, mint ott maradni a közepén, vagy legalábbis ahol éppen állt. A Krázus általjavasolt teleportálást fontolgatta, de nem látta járható útnak. Fogalma sem volt arról, hogyan mőködne varázslata egy ennyire megbízhatatlan, és ismeretlen jelenséggel szemben. Egyébiránt jó lett volna egy legalább hozzávetılegesen ismert hely a kö52 /élben célpontnak, csak azért, hogy ne valamelyik sziklaalakzat belsejében kössön ki. Rónin! szólt újra Krázus. Teleportálj! Célozz meg vele engem...! Társára összpontosított, maga elé képzelte a sárkánymágust. A varázslat kezdett formát ölteni, s Rónin érezte, ahogy a világ megváltozik körülötte. A tőzvirág szirmai ragyogó fénnyel izzottak fel, s a mágus úgy érezte, mintha kiszippantanák testébıl és lelkébıl a varázslathoz összegyőjtött, mágikus erıket. Hirtelen megértette, hogy a rendellenesség mágikus erık segítségével volt képes fennmaradni, s az ı önként kieresztett varázshatalma tovább éltette, megerısítette. Mindeközben a jelenség egyre inkább magába fogadta. Meglátta a közepén örvénylı fénykáoszt, amely az elkerülhetetlen végzet mementój aként közelített. Egyre csak közelebb és közelebb ért, miközben az imént már figyelmen kívül hagyott kakofónia is felerısödött. Ahogy a rendellenesség elnyelte, úgy fakult ki Krázus jelenléte, Rónin tudatából. Kézzel-lábbal hadonászott, de nem talált kapaszkodót, és az örvény úgy rántotta magába, mint tornádó a falevelet. Körbe-körbe keringett, és minden fordulattal egyre csak gyorsult. A hangok mellett a képek is újra megrohanták, egyszerre látta a múltat, a jelent, a jövıt, egymásba olvadva, megkülönböztethetetlenül a maga valójában. Egy pillanatra látta a kıvé vált bestiát is, ahogy az vadul pörögve elsuhan mellette. Egyéb dolgok is repültek körülötte, véletlenszerően felkapott tárgyak és élılények. Egy egész hajó, tépett vitorlákkal és szinte teljesen kettéhasadt testtel, elszállt mellette, majd eltőnt a szeme elıl. A hajót egy fa követte, melynek 53 ágain még mindig döbbenten kapaszkodott a madárraj. Mintha egy kráken körvonalai tőntek volna fel a közelben, talán úgy ötven láb hosszú testtel, majd ez a szellemkép is tovaröppent. Az örvény mindent betöltött körülötte. Magatehetetlen volt, és végül elismerte ezt. Átadta magát a sorsnak, tegyen vele, amit csak akar. Utolsó tudatos gondolatai Veréza és a gyermekek körül jártak, akiket talán sohasem láthat már. A levelek, az ágak és a gyökerek lassan, nyugodtan növekedtek. A fák idıtlen bölcsességet árasztottak, mélyen legbelül, örök gondolatokat rejlettek. Minden lom-- bos óriás egyedi mintázatokat mutatott, nem csupán anyagában, de kevésbé anyagi rétegeiben is. Mindezt csendes, értı elmeként szemlélte, inkább az erdı részeként, mintsem különállóként, idegenként. Az erdı ırzıi, szólalt meg tanítója hangja az elméjében, ugyanannyira részei e birodalomnak, mint én magam. Ók
maguk az erdı. Rövid szünet. Most pedig térj vissza, kérlek! Viharhozó Malfurion tudata tiszteletteljesen visszahúzóIdott a hatalmas fáktól, a sőrő erdıvel borított vidék öregjeitıl. Ahogy visszatért testébe, lassan újra megjelent elıtte a tisztás - melynek füvén helyet foglalt -, bár elıször csak homályosan, látomásszerően. Pislogott néhányszor ezüstszín, pupilla nélküli szemével, és a kép élesedett. Szaggatottan, lihegısen lélegzett, de szívét büszkeség töltötte el. Még sohasem jutott ilyen messzire! - Gyorsan tanulsz, ifjú éjtünde - jött a medve morgásá-hoz hasonlatos hang. Gyorsabban, mint gondoltam. 55 Izzadság gyöngyözött Maliimon ibolyaszín halántékán. Patrónusa délidıre szólította oda, amikor fajtájából adódóan az éjtünde elgyengült, éjszaka azonban eleve lehetetlen lett volna elérnie célját. Az erdı akkor a legélénkebb, amikor éltetı napfény járja át, s nem a hold sápadt világánál. Márpedig ı nem az éj tündék éjjeli varázslóságát tanulta, hanem annak talán pont az ellenkezıjét. Malfurion oly sok tekintetben vált máris népe ellentétévé. Csak egyetlen példát említve: az éjtündék mindig is hajlamosak voltak jelentést tulajdonítani feltőnı öltözékeiknek, de Malfurion ruházata kifejezetten visszafogott volt. Egyszerő vászontunikát hordott, egyszínő bırzekével és nadrággal, hosszú szárú csizmával - szülei, ha nem vesztek volna oda évekkel korábban egy balesetben, minden bizonnyal meghaltak volna szégyenükben. Vállára lógó, sötétzöld haja keskeny arcot keretezett, vonásai farkasra emlékeztettek, halványan. Szinte számőzött volt már népe szemében. Idınként feltett bizonyos kérdéseket, azt sugalmazta, hogy a régi hagyományok nem feltétlenül a legjobbak. Egyszer még azt is meg merte említeni, hogy szeretett Azshara királynıjük legelsı gondolataiban, nem mindig az alattvalói érdekei forognak. Az effajta beszéddel nem sok szövetségest szerzett, és barátot még kevesebbet. Valóban, ha számba vette ıket, Malfurion csupán három társra számíthatott igazán. Elıször és elsısorban ikertestvérére, a hozzá hasonlóan sok bajt okozó Illidanra. Bár ı nem dobta el oly messzire az éjtündék hagyományait és mágiáját, rendszeresen megkérdıjelezte az idısek kormányzói tekintélyét, ami közel ugyanakkora véteknek számított. - Mit láttál? - kérdezte lelkesen testvére, aki mellette ült a füvön. Illidan akár Malfurion tökéletes mása lehetett volna, ha nincs éjfélkék haja és borostyánszín szeme. A hold 56 gyermekeinek, szinte minden egyes éjtündének ezüstszín a szeme, s azon kevesekre, akik borostyánsárga szemmel születtek, úgy tekintettek, mint akik nagyra hivatottak. Ám ha Illidan valóban nagyra hivatott volt, akkor elıbb vissza kellett vennie valamennyit vérmérsékletébıl és türelmetlenségébıl. Malfürion az ikertestvérével együtt kezdett a druidák ösvényén járni, s titkon azt remélte, Illidan majd gyorsabban halad ınála. Ehelyett testvére képtelen volt a csendes meditációra, így rendre sikertelen próbálkozásokat sorakoztatott fel, ha a természet erıinek megértésérıl és megérintésérıl volt szó. Egyébiránt a hagyományos mágikus erık terén igencsak tehetséges volt, mégis mást akart tanulni, csak azért, hogy az
egyedi varázserı és jártasság által is különbözzön népétıl. így akarta beteljesíteni a nevéhez főzıdı reményeket, hogy hatalma segítségével szerezze meg azt a „nagyságot", amirıl mindenki beszélt a születése óta. - Láttam... - Hogyan magyarázhatná el? Malfürion szemöldöke összeszaladt. Beleláttam a fák szívébe, a lelkükbe. És nemcsak ezekébe. Láttam... azt hiszem, így láttam az egész erdıt! - Csodálatos lehetett! - Másik oldalán, ámuló nıi hang szólalt meg. Malfürion mély lélegzetet vett és csak reménykedett benne, hogy arca nem feketedik el - az éjtündéknél ez volt az elpirulás. Az utóbbi idıben egyre kényelmetlenebbül érezte magát másik társa jelenlétében, s közben mégsem akaródzott eltávolodnia tıle. A testvérekkel együtt érkezett a tisztásra Szellıszó Tiran-da, gyermekkori legjobb barátjuk. Együtt nevelkedtek fel, így hármasban, s minden tekintetben elválaszthatatlanok voltak egészen az utóbbi idıkig, amikor Tiranda magára öltötte a beavatottak talárját Elun, a holdistennı templomában. 57 İ mindig támogatta Malfuriont, még akkor is, amikor a férfi úgy döntött, hogy elfordul az éjtündék varázslóságától és másféle utat jár, természeti erıket tanulmányoz. Minthogy a mitológia a Holdanya gyermekének tartotta Khenarioszt, az erdık urát, Tiranda úgy tekintett a druidák tanítójára, mint saját istennıje fiára. S a fiútestvérek gyermekkori játszópajtása, a sápadt és vézna lány idıvel karcsú, szemrevaló nıvé cseperedett. Selymesen sima bıre lágy, világos ibolyaszínben pompázott, és kéken fénylı, sötét haját, ezüst sávok tarkították. A leány kissé talán egérszerő arca nıiesebbé és vonzóbbá vált. Talán túlságosan is vonzóvá. - Hmmpff! - tette hozzá Illidan. Nem igazán nyőgözte le a dolog. - Ez minden? - Kezdetnek kiváló - dörögte tanítójuk. Nagy árnyéka betakarta mindhárom ifjú éj tündét, és a hang még Illidan fékezhetetlen száját is megzabolázta. Fajtájuk átlagát testesítve meg, maguk is közel hét láb magasak voltak, de Khena-riosz tíz lábnyi termete mellett eltörpültek. Az ı felsıtestét az erdık smaragdszín csillanásával kevert, amúgy mélylila bır fedte, ezen túl azonban egyáltalán nem hasonlított a tisztáson összegyőlt barátokra. Khenariosz félisten volt. Az éj tünde mitológiában Elun gyermekeként jegyezték, ám valós eredetét csak ı maga ismerte. Létezésérıl is kevesen tudtak, inkább csak a mesék teremtményének tartották. Amikor az elsı éjtündék megjelentek a világban, Khenariosz már rég létezett. Állítása szerint rokonságban volt velük, de ennek mikéntjérıl sohasem szólt. Legalább annyira része volt ı a nagy erdıségeknek, ahogyan az erdıségek is részei voltak az ı lényének. Akik tanításért jöttek hozzá, azokban örökre nyomot hagyott, örökre megváltoztatta ıket. Néhányan többé soha nem hagyták el 58 az erdıt, mert olyannyira megváltoztatták életüket a tanitá-sok, hogy inkább a félisten birodalmát választották új lakhelyül, és feladták addigi életüket. Egy idı után át is alakultak; az erdık ırzıivé váltak, külsejükben s lelkükben egyformán.
Khenariosz fejérıl sőrő, mohazöld sörény omlott alá, s színtiszta arany szemekkel tekintett le tanítványaira. Felsıteste izmos, széles volt, ujjai öreg, göcsörtös fakarmokban végzıdtek - melyek a látszat ellenére tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy egyetlen pillanat alatt bárkit széttépjenek. Derék alatt termetes, fenséges szarvastesttel rendelkezett, mely erıfeszítés nélkül mozgatta roppant tömegét. A természet ismerıje, Khenariosz a szél gyorsaságával és a fák erejével rendelkezett, ıbenne tükrözıdött az erdık életereje és egészsége. İ volt az erdık gyermeke és atyja egyazon személyben. És akárcsak a szarvasoknak, neki is voltak agancsai - óriási, fenséges agancsok, melyek árnyékot vetettek szigorú, mégis atyai vonásaira. Csak hosszú, sőrő, ágacskákkal és levelekkel teletőzdelt szakálla vehette fel a versenyt, agancsai nemességével. - Mind jól teljesítettetek - tette hozzá olyan hangon, amelyben a békés szellık nyugodt susogása rejlett. A szakállában növekvı levelek és ágacskák és sőrő haja is megrázkódott, amikor megszólalt. - Most pedig menjetek! Egy idıre térjetek vissza sajátjaitokhoz! Jót tesz nektek. Mindhárman felkeltek ültükbıl, de Malfurion még vonakodott elindulni. Végül társaira nézett és így szólt: - Menjetek csak elıre, találkozunk az ösvény végén! Nekem még beszélnem kell Khenariosszal. - Megvárhatunk - válaszolta Tiranda. - Nem szükséges. Nem tart sokáig. - Akkor hát, úgy legyen - lépett közbe Illidan, és megfogta Tiranda karját. Hagyjuk, gyere inkább! 59 A papnı még hosszan Malfurion szemébe fúrta tekintetét, amitıl az ifjúnak félre kellett néznie, hogy el tudja fedni az elıtte is ismeretlen érzelmeket, melyek újult erıvel törtek elı szívébıl. Megvárta, míg azok ketten elindulnak, és csak ezután fordult vissza a félistenhez. A délutáni nap megnyújtotta az erdı árnyait, amelyek mintha táncot lejtettek volna, Khenariosz lélegzetvételének ritmusára. A félisten elmosolyodott, és a fák és a bokrok és a főszálak együtt keltek táncra árnyaikkal. Malfurion féltérdre ereszkedett, tekintete a földre szegezıdött. - Shan'do! kezdte öregnyelven; nagytisztelető tanítónak szólította mesterét. - Bocsásd meg kérdésemet... - Elıttem nem kell így tenned, ifjú tünde. Állj fel! Malfurion vonakodva engedelmeskedett, de tekintetét továbbra sem emelte fel. Ettıl a félisten felkacagott, olyan hangon, amelytıl vidám madárcsiripelés kélt a környezı fákon. Khenariosz minden megnyilvánulásában benne rejlett a természet. - Több tisztelettel fordulsz felém, mint azok, akik azt állítják, hogy hozzám imádkoznak! Testvéred sohasem hajolt meg elıttem, s minden tisztelete ellenére, Szellıszó Tiranda mégiscsak Elun mellett kötelezte el magát. - Felajánlottad, hogy olyasmire tanítasz... minket - válaszolta Malfurion -, amit eddig csupán nagyon kevés éj tünde tanult meg. - Még emlékezett a napra, amikor felkerekedett, és bevetette magát az erdıbe. Ismerte a legendákat a félisten létezésérıl, de ı az igazságot akarta tudni. Persze, amikor elıször Khenariosz nevét kiáltotta, még egyáltalán nem számított válaszra.
Azt sem remélte, hogy az istenség a tanítványává fogadja. Hogy az erdık ura miért vállalt magára egy ennyire evilági feladatot, azt azóta sem bírta felfogni. Ott álltak egy60 mással szemben, és továbbra sem értette Khenariosz e cselekedetének okát vagy célját. Mi több, a félisten már nem is egyszerően csak egy éj tündeként, avagy tanítványaként tekintett reá, hanem mint baráthoz szólt mindig, ha személyes kérdéssel fordult hozzá. - Igen kevés éjtünde akarta eddig megismerni az ösvényeimet - válaszolta Khenariosz. - És ennyire még azok sem törekedtek, akik magukra öltötték az erdı köpönyegét. Egyikük sem követte igaz szívvel ezt az utat. Te vagy az elsı, aki egyszerre rendelkezik a szükséges tehetséggel, hajlammal és akaraterıvel ahhoz, hogy megértse és megragadja a természetben rejlı erıket. Bizony, ifjú éjtünde, ez nem csupán üres dicséret. Malfurion nem emiatt maradt hátra, de a szavak meghatották. Sohasem feledte azonban barátait: - De... A félisten megrázta busa fejét. - Tiranda Elun kegyeibe ajánlotta magát, és én nem vadászom a Holdanya kertjében! Testvéredrıl csak annyit mondhatok, hogy ígéretes és tehetséges tanítvány, de más jellegő ígéretekrıl és tehetségrıl van szó. Malfurion csalódottan nézegette csizmája orrát. Erre nem tudott mit mondani. Testvérével szinte teljesen egyformák voltak, nem csupán külsejükben, de érdeklıdésükben és képességeikben is. Khenariosz azonban fényt derített a különbözıségükre: Illidan és ı, nem követhetik ugyanazt az utat. Illidan csupán az idejét pazarolja azzal, hogy mellé szegıdik a szent tisztásra vezetı utakon ez volt az elsı alkalom, hogy nem osztozhattak valamely sikerben. - Nem! emelte fel tekintetét Malfurion. - Illidan is meg fogja tanulni! Csak kicsit makacsabb fajta. És nagy rajta a nyomás. A szemei...! - Igen, a szemei! - vágott közbe Khenariosz. - És ha beteljesíti majd sorsát, azt nem az én tanításaim segítségével 61 teszi. - A félisten megengedett magának egy halvány mosolyt. - De te megpróbálod tanítani majd, ugye? Úgy véled, talán sikerrel járhatsz ott, ahol én elbuktam? Az éjtünde arca elvörösödött - elfeketedett. Persze, a shan'do elıtt nehezen tarthatott titkot, és igen, megfordult a fejében, hogy megtesz minden tıle telhetıt, és továbbsegíti testvérét az úton. Közben tudta, hogy ezzel nehezebb feladatot róna rá, mintha hagyná, hogy Illidan maga kutassa fel sorsának ösvényeit. Mi több, ha Malfurion tanítja tovább, ez azt is jelentené, hogy Illidan nem tartozik az elsık közé - csak második lehet. Lázadó természetét tekintetbe véve, ez biztosan felérne egy arculcsapással. - Most pedig - folytatta az erdık ura valamivel halkabban, tekintettel a kis piros begyő madárra, amely az agancsaira telepedett, és fakóbb párjára, amely a karján keresett ülıhelyet magának; Khenariosz esetében egyáltalán nem volt szokatlan a látvány -, mondd, mit akartál kérdezni!? - Igen, nagytisztelető Khenariosz. Egy álom nem hagy nyugodni. Egy visszatérı álom. Az aranyszín tekintet összeszőkült: - Csak egy álom? Egy álom nem hagy nyugodni?
Malfurion vágott egy grimaszt. Többször is végiggondolta, hogy egyáltalán merjee zaklatni a félistent a problémájával. Mégis csak egy álom, hiába visszatérı! Annyit már megtanult, hogy ami belül van, azt belül kell megoldani, a természet így mőködik; valljuk be, nem rosszul. És álmodni mindenki szokott. - Igen, egy álom. Minden alkalommal, ha elalszom, ugyanazt az álmot látom. Azért állok elibéd vele, mert amióta tıled tanulok, azóta egyre erısebb, egyre követelızıbb. A kezdés után arra számított, Khenariosz kineveti, de ehelyett a félisten közelebb hajolt és a szemébe nézett. Mai62 ; furion úgy érezte, hogy az aranyszín tekintet - különlegesebbnek tőnt, mint testvére borostyán tekintete - mélyen a koponyájába fúr, és mindent kiolvas elméjébıl. Azután Khenariosz újra felegyenesedett. Bólintott, csak úgy magának, és az iméntinél jóval komolyabb hangsúllyal szólalt meg: - Igen, úgy hiszem, készen állsz. - Mire állok készen? Mielıtt válaszolt, a félisten felemelte egyik kezét; a vörös madár és párja átugrott a felajánlott tenyérre. Másik hatalmas tenyerével a félisten egyszerre simogatta meg mindkettıt, súgott nekik valamit, és a madárkapár tovaröppent. Ezután az erdık ura lenézett az éjtündére: - Illidan és Tiran-da értesül róla, hogy kicsit tovább maradsz. Nélküled mennek vissza. - De miért? Az aranyszín tekintet fellángolt. - Beszélj az álmodról! Malfurion mély lélegzetet vett és nekifogott. Az álom mindig ugyanúgy kezdıdött, a Végtelen Forrást mutatta. A víz eleinte nyugodt volt, de azután hirtelen örvény formálódott a közepén, és az örvény mélyérıl teremtmények törtek elı, ártalmatlanok és kártékonyak egyformán. Sokuk idegennek tőnt, nem ismerte fel ıket, mintha más világokról származtak, más idıkbıl jöttek volna. Kiáradtak az örvénybıl és szétszóródtak minden irányban, eltőntek szem elıl. Hirtelen a Forrás és az örvény is eltőnt, s Malfurion ott állt Kalimdor közepén. Ámde az a Kalimdor már élettelen volt: szörnyő gonoszság tarolta le az egész kontinenst, és em hagyott életben egyetlen főszálat, egyetlen pöttöm rovart sem. A valaha büszke városok, a buja, végtelen erdıségek mind megsemmisültek, semmi sem maradt belılük. 63 Ami még szörnyőbb volt, ameddig a szem ellátott, mindenhol éjtündék összetört csontjai hevertek. A koponyák beszakadtak, halálszag terjengett a levegıben. Senki, még egy vén és beteges, vagy ifjú és erıtlen sem maradt népébıl. Azután hıség, iszonytató hıség támadott reá. Megfordult és a távolban roppant mérető tüzet látott, pokoli lángvihart, amely felnyúlt egészen az égig. Azonnal elemésztett mindent, amihez hozzáért, még magát a szelet is. Amerre szétterjedt, ott semmi sem, vagy csak maga a tökéletes semmi maradt utána. Azonban lett légyen bármilyen rémisztı ez a jelenet, mégsem a látványtól riadt fel álmából, hideg verejtékben úszva - hanem attól, amit a tőzbıl érzett kiáradni. Az a tőz élt. S nem csupán élt, de értelemmel bírt és gonoszsággal, mértéktelen, elemi gonoszsággal. Tudott az iszonyatról, amelyet léte hordozott, és érintése
okozott. Tudott róla, és örömét lelte benne! Örömét lelte és temetetlenül éhezett a pusztításra. Mire Malfurion befejezte, Khenariosz arcáról eltőnt minden jókedv. Tekintete szeretett erdejét fürkészte, és annak lakóit szemlélte. - És ez a rémálom megismétli önmagát? Minden alkalommal, ha elszunnyadsz? - Most már igen. Eleinte ritkán jött, majd egyre gyakrabban. Most már kivétel nélkül minden alkalommal ezt látom. - Valamiféle baljós elıjel lehet. Már az elsı találkozásunk óta érzem benned a sejtelem ajándékát - ez is az egyik oka volt annak, hogy felfedtem magam elıtted -, de e tehetséged valószínőleg erısebb, mint sejtettem. - De mit jelenthet az álom? - könyörgött válaszért az éjtünde. - Ha elıjelnek tartod, akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy minek az elıjele? - Megpróbáljuk felfedni a jelentését. Mindenesetre készen állsz rá. - Megint az a különös hangsúly. 64 - Mire állok készen? Khenariosz összekulcsolta maga elıtt a karjait. Hangja még komolyabbá vált, mintha a vihar elıtti csendben érzékelhetı vibrálás rejlett volna benne: Készen állsz, hogy belépj a Smaragd Álomba. A félisten tanításaiban eddig semmi sem utalt a Smaragd Alomra, de a mód, ahogyan Khenariosz megnevezte, egyértelmővé tette Malfurion számára, hogy fontos dologról van szó. - Az mi? - Mi nem az? A Smaragd Álom az ébren lévı világon túli világ. A szellemek világa, az alvók világa. Olyan, amilyen a világ lehetne, ha mi, értelmes lények, nem akarnánk mindenáron romba dönteni. Elegendı gyakorlással a Smaragd Álomban megláthatsz bármit, eljuthatsz bárhová. Alvó tested hátrahagyva álom-alakban röppenhetsz el bárhová, ahová el akarsz jutni. - Veszélyesnek hangzik. - Veszélyes? Igen, veszélyes, ifjú Malfurion. Odaát még a gyakorlottak és tapasztaltak is elveszíthetik magukat. Úgy neveztem, a Smaragd Álom. Ez Hiszéra színe, aki a nagy megtestesülések egyikeként uralkodik az álmok világa felett. Az ı birodalma az, ahol sárkányai szárnyalnak, melyet sárkányaival ıriztet, s melybe csak keveseknek enged tudatos belépést. A druidák számára nyitott e világ, de még a saját driádjaim és ırzıim is ritkán járnak a Smaragd Álom ösvényein, akkor is csak a kötelességeik teljesítése végett. - Sohasem hallottam róla - ismerte be Malfurion, egy fejrázás kíséretében. - Mert a szolgálatomban állókon kívül nincs olyan éj tünde, aki valaha is éberen járt volna ott, és ık is csak akkor, amikor már szakítottak népükkel. Te leszel az elsı, aki még 65 valóvérő éjtündeként próbálkozhat ezzel. Persze, csak ha te is akarod. Az ötlet egyszerre izgatta, és mélységesen nyugtalanította. Ez lehet a következı lépése a druidák ösvényén, és talán visszatérı rémálmával kapcsolatban is felfedhet valamit. Ámbár... a dolog igen veszélyes.
- Mi... mi történhet? Mit ronthatok el? - Még a tapasztaltak is elveszíthetik a kapcsolatot testükkel, ha elterelıdik a figyelmük, és megtörik az összpontosításuk - válaszolt a félisten. - Még velem is megtörténhet, bár az én lényem, ugyebár, majdnem teljesen kizárja ezt a lehetıséget. Majdnem. Végig révületben kell maradnod, és csak a céloddal kell törıdnöd. Máskülönben a tested örök álomba merül, és bár akár boldogan is élhetsz tovább odaát, segítség nélkül többé nem találhatsz vissza. Az éjtünde gyanította, hogy több is rejlik még a háttérben, amit valószínőleg saját erejébıl kell megtanulnia - ha úgy dönt, hogy belép a Smaragd Álomba. Úgy érezte, nincs más lehetısége arra, hogy felderítse rémálma jelentését. Hogyan kezdjem? Khenariosz szeretetteljesen tanítványa vállára tette kezét: - Biztos vagy benne? - Igen. - Akkor ülj le és meditálj, ahogyan a többi leckét kezdted! - Amikor az éjtünde engedelmeskedett, Khenariosz maga is letelepedett. Szarvaslábait oldalra kinyújtva, furcsán kicsavart pózban hevert Malfurion mellett. - Az elsı alkalommal még vezetni foglak, késıbb már magadra maradsz. Nézz mélyen a szemembe! A félisten belefúrta aranyszín tekintetét Malfurion ezüst szemébe. Még ha félre akart volna nézni, az éjtündének akkor is roppant nagy erıfeszítésébe került volna, hogy elfor66 dúljon. Úgy érezte, elmerül a csillámló aranyban, és egy olyan világba kerül, ahol minden lehetséges. Könnyőnek érezte magát. Érzed a kövek énekét, a szél táncát, a víz csobogó nevetését? A hang az elméjében szólt, mint mindig, ha tanítást kapott. Elıször nem érzett semmit, azután lassú, nyugodt csikorgást, ropogást hallott. Felismerte a kövek és a rögök beszédét, ahogy világkorszakokon keresztül mindig is beszéltek, és közben világkorszakokon keresztül tartó utazást tettek, egyik helyrıl a másikra. Azután a többi hang is érzékelhetıvé vált. A természet minden apróbb és nagyobb szelleme saját nyelvén szólt. A szél boldog léptekkel táncolt körbe mindent, ahol jókedvvel járt, avagy sötétebb hangulatban, erıszakosan rázta meg, bármivel találkozott. A fák koronája halkan susogott, és a sietıs patak felkacagott a tisztás szélén, ahogy egy felszökkenı hal megcsiklandozta felszínét. A háttérben... Malíurion úgy vélte, távoli hangzavart érzékel. Próbált összpontosítani rá, de sikertelenül. Még nem vagy a Smaragd Alomban. Elıbb ki kell lépned evilági porhüvelyedbıl, szólt Khenariosz hangja az elméjében. Késztesd álomra tested, s kiemelkedhetsz belıle, ahogyan a nap emelkedik fel a láthatáron. Szíved és tudatod köt legszorosabban a halandók világához. Egyszerő alaptanítás volt ez. A meditáló eltörli gondolatait, félretaszítja ıket. Megszabadul az evilági tudattól, hogy megérezze, meglássa és teljes valójában meghallja környezete - a természet - hangjait, képeit és érzeteit. Malíurion egyszerre látta magát kívülrıl és belülrıl, nem is annyira látta, mint inkább érzékelte, ahogy misztikumra hivatott elméje kitágult, befogadott mindent maga körül. Idáig már sokszor eljutott.
A következı lépésben felfedte a lélek és a test közötti kötelékeket, levetette ıket, megszabadult tılük, csupán egyet67 len vékony ezüstfonalat hagyott a szívtájékon, hogy ne hagyja magára teljesen a porhüvelyt - az egyenlı lett volna a halállal. Engedd szabadon lényedet! Hagyd, hogy vezessen! Ismeri az álmok birodalmát, és mindig szívesen tér vissza oda. Ahogy Malfurion engedelmeskedett lelke felemelkedett, révületbe esett teste pedig ott maradt alatta. Úgy érezte, mintha levedletté volna azt, mint kígyó a bırét. Hirtelen jött derő fogta el, a szabadság mámora, betöltötte lényét és majdnem elfeledtette vele, hogy mi célból indult útnak. De Khenariosz figyelmeztette, hogy mindig fenn kell tartania az összpontosítást, és emlékezvén erre, az éjtünde leküzdötte túláradó boldogságát. Összeszedte és megerısítette magát, céltudatosan folytatta. Most pedig... emelkedj fel! Malfurion elıre és felfelé taszította magát akaratával, súly-érzetének utolsó szikráit is elveszítette. Lélek-formája, álom-alakja néhány lábnyival a föld felett lebegett, megszabadulva minden visszahúzó erıtıl. Tudta, hogy akár a csillagokig is felröppenhetne. De a Smaragd Álom más irányban várt reá. Fordulj ismét rejtett lényedhez!, utasította a félisten. Alom-emlékezeted megmutatja az utat, mely belül rejlik. Nem kívül leled fel. Khenariosz útmutatását követve, az éjtünde körül megváltozott a világ, mely már amúgy is többet mutatott annál, mit halandó szem érzékelhetett. Minden bizonytalanul elhomályosodott. Képek jöttek, képek végtelen sora érkezett, egyik a másikba lógott, de enyhe összpontosítással Malfurion könnyedén különválaszthatta ıket. Suttogást hallott és rádöbbent, hogy a világ álmodóinak belsı hangjait hallgatja éppen, álomképeiket látja maga elıtt. 68 Innen mar magadnak kell megtalálnod az utat. Khenariosz megszakította a mentális kapcsolatot. Visszahúzódott, hagyta Malfuriont önállóan gyakorolni, de ott maradt, hogy a fiú segítségére siethessen, ha a szükség úgy hozza. Ahogy elırelendült, a homály szertefoszlott Malfurion körül, világát ékkıhöz hasonló zöldes fény járta át. A suttogás felerısödött, szinte beszéddé változott. A táj mintha bizonytalanul hívogatta volna. A Smaragd Álomban járt. Ösztöneit követve Malfurion tovalebegett a folyton változó álomtáj felett. Ahogyan Khenariosz is mondta, minden olyan volt, mintha az éjtündék és a többi teremtmény, sohasem léteztek volna. Nyugalom járta át a Smaragd Álmot. Malfuriont megkísértette a gondolat, hogy örökre ott maradhatna... De ismét erıt vett magán és elutasította a vágyat; meg kellett ismernie a rémálomban rejtezı jelentést. Eleinte fogalma sem volt arról, hogy álom-emlékezete merre fogja vezetni, de valahogy gyanította, hogy a válaszok felé tart. Azután e különös utazás közepette újra érezte, hogy valami hiányzik. A korábban hallott enyhe disszonancia felerısödött. Próbálta kizárni a zajt, de az úgy vonzotta figyelmét, ahogyan a mélység rántja magával a szakadék szélén szédelgıt. Végül engedett, és álom-alakban a zavar felé röppent.
Hirtelen hatalmas, fekete tóhoz érkezett. Malfurion dermedten torpant meg; felismerte a baljóslatú víztömeget. Sötét hullámok kúsztak fel a partra, közepébıl nyers hatalom sugárzott. A Végtelen Forrás! De ha a Forrásnál járt, akkor hol a város? Malfurion felfelé nézett, a tavat körülölelı sziklák tetejére, amerre a fıvárosnak kellett volna lennie. Próbálta odaidézni Zin-Azs-hari képét. Valamely okból idekeveredett, és úgy hitte, ennek köze lehet a városhoz is. Persze, a Végtelen Forrás önmagá69 ban véve is elég csodálatos dolog volt ahhoz, hogy meglátogassa, ám csupán a hatalom forrását nyújtotta, s önállóan nem mozdult. A zavar, amit érzett, valahonnan máshonnan eredt. Bámulta a város helyén talált ürességet és azt kívánta, bárcsak a testi világot látná. A következı pillanatban - minden figyelmeztetı elıjel nélkül - megjelent elıtte az éjtün-dék fıvárosa, Zin-Azshari. Az öregnyelven e név azt jelentette: Azshara Dicsısége. Annyira szerette népe a királynıt, hogy amikor trónjára emelkedett, tiszteletbıl átnevezték a fıvárost. Királynıjére gondolva Malfurion hirtelen meglátta magát a palotát is, a fenséges kastélyt, amelyet magas, jól ırzött falak vettek körül. Ismerte az épületet, bár személyesen még nem járt odabenn. Még ha idınként azt hangoztatta is, hogy bizonyos dolgokért a királynıt kellene hibáztatni, Malfurion mégis jobban csodálta ıt, mint azt sokan gondolták. Mindent egybevetve Azshara több jót tett népéért, mint rosszat, de esetenként mintha egyszerően eltévesztette volna a célt. Mint sok más éjtünde, az ifjú is gyanította, hogy a problémák többségéért az Elıkelık okolhatóak, akik a királynı nevében kormányozták a Birodalmat. Ahogy közelebb lebegett a palotához, rossz érzése egyre erısödött. Szeme elkerekedett, mikor meglátta az okot. Felidézve Zin-Azshari képét, sikerült megjelenítenie a Forrás egy helyénvalóbb, jelenben-valóbb képét. A fekete tó ırülten örvénylett, s mélységeibıl ırjítı mértékő mágikus hatalom tört fel. Hosszú és színes villámok sokaságaként jelent meg a férfi számára, melyek a sötét vízbıl csaptak ki, és az egyik torony körül győltek össze újra. Komoly energiákat vontak ki a Forrásból, valahol a legmagasabb torony egyik termében. Hihetetlen mértékő erıt kívánó varázsmunka zajlott éppen. 70 A palota alatti víztömeg oly erıszakosan kavargott, mintha felforralták volna. Minél inkább elragadták a toronybeli-ek a Forrás erejét, az annál dühödtebben tombolt. A viharvert ég sikoltott és villogott felette. A tó azzal fenyegette a mellette álló épületek némelyikét, hogy elmossa azokat. De mit csinálhatnak? kérdezte magában Malfurion, feledve saját küldetését. Miért folytatják ezt még délidıben is? Ám a „délidı" valahogy csupán halovány értelemmel bíró fogalomnak tőnt. Nem függött nap az égen, hogy kiszipolyozza az éj tündék erejét. Ugyanakkor az est sem jött még el, Zin-Azshari felett mégis éjszakára emlékeztetın fekete volt az ég, vagy talán még annál is feketébb. Nem természetes és nyilvánvalóan nem jóindulatú sötétség borította a tájat. Miféle erıkkel játszadoznak azok ott, a toronyban? Malfurion a falak felé lebegett, el a kıarcú ırök mellett, akik egyáltalán nem fedezték fel jelenlétét. Elıbb kicsit furcsállotta is, de aztán eszébe jutott, hogy lélek-formában bizonyára láthatatlan, az anyagi tekintetek számára. Eljutott egészen a torony faláig, de amikor a bejáratot kereste, áthatolhatatlan akadályra lelt. Megállt a levegıben és próbált változtatni érzékelésén, hogy
meglássa az ellenállást kifejtı erıt. Valaki vagy valakik védelmezı varázslatok mögé zárták a palotát, de oly szövevényesre és erıteljesre szıtt mágikus energiák mögé, hogy az éj tünde úgy érezte, képtelen lesz átjutni rajtuk. Ettıl a kíváncsiság még inkább furdalni kezdte, s még eltökéltebbé lett. Körberepülte az épületegyüttest, majd ismét a kérdéses torony felé emelkedett. Valami útonmódon biztosan be lehet jutni, gondolta. Látnia kellett, miféle ırület zajlik odabent. Egyik kezével kinyúlt a védelmezı varázslatok energiaszálai felé és olyan pontot keresett, ahol a szövevény la71 zább, a rétegek kevésbé érintkeznek, vagy egyáltalán nem keresztezik egymást. Azt a pontot kutatta, ahol átbújhat közöttük. Váratlanul elképzelhetetlen fájdalom csapott le rá. Csendben sikoltott, a kín oly mértékben járta át testét, hogy nem volt képes hangot adni szenvedésének. Zin-Azshari és a palota képe semmivé foszlott, Malfurion smaragdszín ködben találta magát, azon belül pedig színtiszta mágikus energiából szıtt viharban. Az elemi erejő hatalom azzal fenyegette, hogy ezer darabra tépi lelkét, és szétszórja a szélrózsa minden irányába. A fájdalom csillapodott, és az iszonytató káosz közepette meghallotta tanítója ismerıs hangját, halkan hívó szavát: Malfurion! Gyermekem! Jer vissza! Malfurion! Vissza kell térned! Az éj tünde úgy kapaszkodott a szavakba, mint fuldokló az uszadékfába. Erezte, ahogy az erdei istenség akarata kinyúl feléje, és a megfelelı irányba vezérli. A kín hirtelen semmivé foszlott, az ırjöngı vihar elcsitult körötte, és Malfurion mérhetetlen kimerültséget érzett. Szinte nem is akart már mást, csak elmerülni az álmodók világában. Lelke nem kívánt visszatérni a testébe, de felismerte, hogy ez a végzetét jelentené, és akarata maradékát összekapargatva, leküzdötte a halálos vágyat. Ahogy belekapaszkodott Khenariosz jelenlétébe, az egyre erısödött. Malfurion új lendületet nyerve követte a lelkét testével összekötı fonalat, egyre gyorsabban és gyorsabban röppent át a Smaragd Birodalmon, egészen a szent tisztásig. A fiatal éj tünde kapkodó lélegzettel riadt fel révületébıl. Képtelen volt megtartani magát ültében, s hanyatt esett. Víz csepegett ajkaira, azután erıs, mégis óvatos kezek segítették vissza ülı helyzetbe. Kinyitotta szemét, és Khenariosz 72 aggódó arcát látta maga elıtt. Tanítója széles levelet tartott kezében, úgy hajtogatta, hogy a benne összegyőjtött harmat ne guruljon le róla. - Olyat tettél, amire kevesen képesek - mormolta az agancsos istenség. - És közben majdnem örökre odavesztél. Mi történt veled, Maliimon? Még elılem is eltőntél egy rövid idıre. - Valami... valami szörnyőséget láttam. - A rémálmaid okát? Az éj tünde megrázta fejét. - Nem. Nem tudom. Zin-Azs-hariban találtam magam. Próbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de valahogy minden szó jelentése eltörpült, az érzések kavalkádja mellett.
Khenariosz mintha jobban zavarban lett volna, mint ı. Ez nem kevésbé aggasztotta Malfuriont, mint az iménti események. - Ez nem jó jel. Nem jó. Biztos vagy benne, hogy a palotát láttad? Azshara és az Elıkelık csinálhatnak valamit? - Nem tudom, hogy melyikük, de valahogy nem bírok szabadulni attól az érzéstıl, hogy a királynınek is része van benne. Azshara erıs akaratú uralkodó, még Xaviosz sem képes irányítani. Legalábbis szívembıl hiszem ezt. - A királynı kancellárja titokzatos alak volt, mindenkiben bizalmatlanságot keltett, legalább annyira, amennyire népe Azs-harát szerette. - Gondold meg, mit mondasz, ifjú Malfurion! Azt sugalmazod, hogy az éjtündék úrnıje, kinek nevét mindennap megéneklik, olyan varázslatban vesz részt, amely nem csupán fajtádat, de a világ egészét pusztulással fenyegetheti. Tudod, mit jelent ez? Malfurion képzeletében Zin-Azshari és a körötte tomboló vihar képe egybefonódott a pusztítás jeleneteivel 73 és úgy találta, hogy illenek egymáshoz. Talán nem kapcsolódtak össze közvetlenül, de volt bennük valami közös. Azt azonban nem is sejtette, hogy mi lehet ez a közös dolog. - Csak egyvalamit tudok biztosan - mormolta maga elé, emlékezetébe idézve királynıje tökéletes, szépséges arcát és az örömöt, amelyet akár a legkisebb megnyilvánulásával is kivált a körülötte lévıkbıl. - Hogy ki kell derítenem az igazságot, bármi legyen is az. Akkor is, ha végül az életembe kerül. A Figyelı megérintette karmos mancsával a kicsiny, aranyszínő gömböt, melyet másik, pikkelyes tenyerében tartott, és a tárgy életre kelt. Árnyszerő alak jelent meg benne. A gömb fénye nem bírta előzni a varázslattal elıidézett sötétséget, ahogyan a kapcsolat másik végén használt másik gömb ugyanígy tehetetlen volt használója megidézett árnyköpönyegével szemben. A felek kilétét elrejtı mágia ısi volt, s igen erıteljes. -A Forrasz még mindig szörnyen háborog -jegyezte meg a Figyelı, szavait valamelyest eltorzította sziszegıs hangképzése. - így van már egy ideje - válaszolta a második; mögötte is vaskos hüllıfarok tekergett. - Az éjtündék olyan erıkkel játszanak, melyeket nem értenek eléggé ahhoz, hogy felismerjék a bennük rejlı mélységeket. - Jutottál valamire tőnıdészeid szorán? A gömbben látszó alak megrázta árnyak közé rejtezı fejét: - Semmi jelentısre, eleddig. De milyen lehetıségeik vannak azon kívül, hogy elpusztítják önmagukat? Nem ez 74 lenne az elsı eset, hogy egy kérészélető faj a saját vesztét okozza, és talán nem is az utolsó. Az elsı csak bólintott. - Valahogy így gondoljuk mi isz... ész a többiek isz. - Mindenki egy véleményen van? - sziszegte a második, bár jóval tisztábban. Most elıször csendült valódi kíváncsiság a hangjában. - Még a Föld İrzıjének népe is? - Nem. İk száját tanácskoszászt tartottak, ahogy azs utóbbi idıben szokták. Nem többek Neltharion tükörképeinél.
- Akkor nem fontosak. Akárcsak ti, mi is tovább figyeljük az éjtündéket, de kétlem, hogy többre jutnának, mint fajuk kihalása. Ha esetleg tettük mégis többnek bizonyulna, akkor cselekednünk kell, ahogyan urunk, Maligos is kérte. - Asz egyesszég még fennáll - válaszolta az elsı. - Mi isz csak akkor lépünk köszbe, ha ıfelszége, a dicsı Alexszt-rasza így kívánja. - Akkor ezt megbeszéltük. - Ezzel a gömb fénye elhalványult, belseje elfeketedett. A túloldalon megszakították a kapcsolatot. A Figyelı elengedte a gömböt, az pedig engedelmesen belebegett egy rekeszbe a barlang falában. Egy szisszenés kíséretében megrázta fejét. A kisebb fajok folyton olyan dolgokba avatkoztak, amelyek túllépik a képességeiket. Hibáik következményeit nekik maguknak kellett elszenvedniük, egészen addig, amíg a világ nem szenved miattuk. Ha ez történne, akkor a sárkányok is közbeavatkoznak majd. - Osztóba, osztóba éjtündék! Egy világok közti világban, a testet öltött káosz mélyén, egy tüzes tekintetben csillant érdeklıdés hirtelen, amikor Azshara Elıkelıinek mőve megérintette, a lángoló birodalom határát. A szemlélıdı azonnal felismerte az érintést; valahol valaki ısi igéket mormolt. Valaki olyan mágiával próbálkozott 75 - saját hitét túlbecsülve -, amelyet ık, egyedül csak ık ismertek a maga teljes valójában. Csak ık tudták, hogyan használják a maga teljességében, mire való a maga lényegi mivoltában. De hol? Kutatott, majdnem meglelte a forrást, azután újra elveszítette. Érezte, hogy közel, nagyon közel volt hozzá. Várnia kellett még. Mint benne, ha még egy kicsit melyik világon léteznek. fogják félbehagyni, amit világocskájukra...
a többiek, ı is kezdett újra megéhezni. Biztos volt várakozik, pontosan tudni fogja, hogy a varázshasználók Erezte mohóságukat, buzgóságukat, elszántságukat. Nem elkezdtek. Hamarosan... hamarosan megleli az utat a kis
Akkor a többiekkel együtt újra jóllakhat majd. ét 'S~\ roxnak rossz elıérzete támadt, küldetésük folytatá-I H| sával kapcsolatosan. Nagyon rossz elıérzete támadt. *t-*- - Ezek meg hová lettek? mormolta maga elé. -Hol vannak már, na?! Hogy tudtak eldugni egy sárkányt? A nyomok egy bizonyos pontig egyértelmőek voltak, de azután már csak két ember lábnyomait találták. Márpedig a vastag hó mindent megırzött, és a termetes mancsok okozta mélyedéseknek, nem kellett volna csak úgy eltőnnie! Észre kellett volna venniük, ha netán egy sárkány szökkent itt a levegıbe - és ilyesmit egyáltalán nem láttak. Emberré változott volna az a dög? Ilyesmirıl még ı sem hallott, holott már élt akkoriban, mikor a Zordszirt mélyén az orkok, vörös sárkányokat tenyésztettek. - Talán arra - mutatott elıre Laska. Homlokát mély ráncok barázdálták, ahogy maga is eltőnıdött a nyomok különös fajtaváltozásán. - A szoros felé mehettek.
- Túl szőkös egy akkora állatnak - mordult rá Brox. Felemelt orral a levegıbe szippantott; a sárkány szaga mindent megtöltött a hágón. Majdnem teljesen elfedte az embersza77 got. Sárkány és varázsló. Egyezmény ide vagy oda, jó nap volt a halálra. Feltéve, hogy megtalálják ellenfeleiket. Letérdelt, hogy tüzetesebben megvizsgálja a nyomokat, és el kellett ismernie, hogy Laska feltételezésének volt alapja. Egy területen az érkezık mindent letapostak, ık maguk lentrıl jöttek, és más út csak a szoros felé vezetı maradt -amerre a két emberi nyom haladt. De akkor is; a sárkány nyoma egyszerően eltőnt. Ha találkoznak a másik kettıvel, a bestia is biztosan újra elıbújik. Az idısebb harcos a szoros felé nézett: - Menjünk! Fegyvereiket kézben tartva, betrappoltak a szőkös átjáróba. Brox horkantott egyet, ahogy végignézett az egyre sötétebb ösvényen. Az határozottan túl keskeny volt egy sárkánynak, problémás talán még egy sárkánykölyöknek is. Akkor hát hova a fenébe lett az a sárkány? Alig tettek néhány lépést, amikor meghallották valamiféle állat szörnyő vonyítását. Egymásra pillantottak, de nem lassítottak. Egyetlen igazi harcos sem torpan meg a veszély elsı jelére. Ahogy mélyebben behatoltak a szorosba, az árnyak rendszeresen megtréfálták szemüket és úgy érezték, természetellenes teremtmények sompolyognak köröttük. Brox fáradtabb volt már társánál, s lihegni kezdett, ahogy megpróbált lépést tartani a másik orkkal. Fejszéje súlya lehúzta a karját. Egy kiáltás - emberi kiáltás - visszhangzott a falakról. Az egyik mágus lehetett az, nem sokkal elıttük. - Brox... - kezdte a fiatalabb ork, de abban a pillanatban iszonytató látvány töltötte be a teret elıttük, tüzes képzet, amilyet még sohasem láttak azelıtt. Az a dolog túlterjedt a szoros határain, átáramlótt a sziklákon is. Nem tőnt élınek, de kétségtelenül úgy mozgott, mintha valamely cél felé haladna. Hangok véletlenszerő, 78 kaotikus hangok - ütötték meg az orkok fülét, és a tüzes látomásra nézve úgy érezték, mintha az örökkévalóságba bámulnának. Fajtájukból adódóan a két harcost nem lehetett könnyen megijeszteni, de a szörnyő - és minden bizonnyal mágikus - látomás elborította érzékszerveiket. Brox és Laska kıvé váltan meredt arra a dologra, melyrıl teljes bizonyossággal tudták, hogy fegyvereikkel tehetetlenek lesznek ellene. Az idısebb ork hısies halálra vágyakozott, és nem olyasfélére, amilyet az a valami kínált. Az ilyen halálban nem látott küzdelmet, lehetıséget, nemességet. A tüzes látomás kész volt úgy elnyelni ıket, ahogyan a barom hessegeti el a zavaró szúnyogokat, vagy talán még ennyi erıfeszítést sem érdemeltek tıle. Ebbe belegondolva hamar döntésre jutott: -Laska! Fuss! Ugyanakkor maga Brox sem tudta volna teljesíteni a parancsot. Megfordult ugyan, de elcsúszott a hóban, mint valami esetlen kisgyermek. A nagydarab ork orra bukott és beverte a fejét egy nagyobb kıtömbbe, amely mindaddig a hó alatt bújt meg. Fegyvere kiesett kezébıl. Laska - még mindig a döbbent ijedelem hatása alatt - ösztönösen az egyre közeledı jelenség varázslatos mivoltát vádolta, társa eleste miatt. A cselekvéshez rémületébıl merítve erıt úgy döntött, nem fut el. Oldalra vetıdött és behúzódott a sziklafal egy mélyedésébe; rátapadt a
mélyedés falára és bízott a szilárd szikla védelmében. Várta a megfelelı pillanatot, amikor az a valami elhalad mellette, és ı lecsaphat rá - mert bizonyos volt benne, hogy valamely mágiatudó keltette maga körül azt a borzasztó lángörvényt, s akkor az ellenségnek ott kellett lennie valahol a közepében! Brox próbálta kirázni fejébıl a szédülést, szemébıl a homályt, de amennyit látott, abból azonnal felismerte a fiata79 labb ork tévedését. Térdre emelkedve kiáltott oda: - El onnan! Messzebbre! De a zajok kavalkádja elsöpörte, magába olvasztotta hangját. A félelmetes tőzvirág még közelebb húzódott, és Brox rémülettel eltelve nézte végig, ahogy a jelenség legszéle eléri Laskát. A szerencsétlen ork torkából ezerszólamú sikoly tört elı, ahogy egyszerre megöregedett és megfiatalodott. Szemei kidülledtek és minden tagja úgy hullámzott, mintha valamiféle sőrő folyadékból lenne, s nem húsból, csontból. Tagjai megnyúltak és összezsugorodtak, vonásai egyszerre összefonnyadtak és szétfolytak. Egy utolsó istentelen sikollyal a fiatal ork teste magába omlott, minden ellenállást feladva engedelmeskedett az ismeretlen erınek, mely a lángoló látomásból áradt. - A Horda minden vezérére...! - Brox lélegzete elakadt az iszonyattól. Közben maga sem tudta, hogyan - sikerült talpra kecmeregnie. Csak állt ott és bámulta a helyet, ahol az imént még Laska próbált elrejtezni valami vagy valaki elıl. Valahogy még mindig abban reménykedett, hogy társa valamilyen csodálatos módon újra megjelenhet ott, sértetlenül. De végül a sziklafal mélyedése, a biztosnak hitt védelem is olvadtan eltorzult, hidegen, gız nélkül fortyogva változott el. A veterán ösztönösen felkapta fejszéjét, és annak nyelét markolászva, teljes erıbıl futni kezdett. Nem érzett szégyent. Nincs ork, aki szembeszállhatott volna ezzel. Viszont az, hogy úgy haljon meg, mint a társa, egészen haszontalan dolognak tőnt. De futhatott bármilyen gyorsan, a tüzes látomás még sebesebben követte. A számtalan hang és zaj szinte megsüketítette, és Brox összeszorított fogakkal próbált minden erejével csak rohanni, elıre és még elırébb, el a leküzdhetet80 lentıl. Érezte, azután már tudta is, hogy képtelen lefutni azt a dolgot, ott mögötte, de csak azért is tovább próbálkozott. Csupán két lépést tehetett még, mielıtt a jelenés egészben elnyelte. Krázus minden csontja, minden izma, minden idegszála sikoltott. Ez volt az egyetlen ok, amiért még nem merült el az eszméletvesztés fekete mélységeiben. Még mindig nem igazán értette, mi történhetett. Az egyik percben még Ró-nint próbálta elérni, azután valahogy - annak ellenére, hogy nem volt ott mellette ıt is elnyelte a rejtélyes rendellenesség. Az emberrel fenntartott tudati kapcsolaton keresztül szippantotta be. De hogyan? Minden mágikus ismeretét latba vetve sem értette a dolog mikéntjét. Képek villantak kábult elméjébe; tájak, teremtmények, tárgyak képei. Krázus valamely végletes formájában érzékelte az idıt, minden pillanatot egyszerre és különváltan. Közben mintha önnön idıbe-vetettsége is szétvált volna, teste és szelleme különállóan mőködött. Mintha tıle függetlenül tenné, tudata kaotikus gondolatsorokkal szórakoztatta -egyszer elzárkózott a felszínes emlékek mögé, másszor kitárult a világra, és víziók sokaságává változtatta azt. Ez utóbbi állapotában rémisztı látomás tárult Krázus elé. A kavargó idıkáosz közepette olyan látványra pillantott, " amelytıl minden reménye darabokra
tört. A dühöngı örvény középpontjában Nozdormu, az Idı nagyszerő Fejedelme esett csapdába, mint légy a pókhálóban. Í Nozdormu a maga teljes, szörnyő pompájában nem húsból és csontból, hanem az örökkévalóság aranyszín homokjából való sárkányként vergıdött középen. Ékkıszerően csil81 lógó, mégis leginkább olvadt aranyhoz hasonlatos, napszínő szemei tágra nyíltak, de egyáltalán nem látták Krázus jelentéktelen alakját. A hatalmas sárkány egyszerre küzdött és * kínlódott, rabul ejtve is azért harcolt, hogy egyben tartson mindent - egyszerre az egész világot. Nozdormu egyformán volt áldozat és megmentı. Csapdába esett minden idıben, miközben ı maga tartotta egyben az idıt. Ha ı nem létezne, és nem tenné, mit lénye és kozmikus szerepe megkövetel, akkor minden idıpillanat egybecsúszna, sorrendjük kiismerhetetlen változásoknak lenne alávetve, és a világ valamiféle felfoghatatlan, végsı káoszba fulladna. Mintha sohasem létezett volna egészként. Újabb kínhullám tépett Krázus idegeibe. Akaratlan kiáltott fel a sárkányok ısi nyelvén, teljesen elveszítette önuralmát. A szenvedéssel együtt megérkezett a felismerés: még mindig él. A tiszta gondolatba kapaszkodva küzdeni kezdett, hogy összeszedje magát, csendre kényszerítette háborgó tudatát, akaratával legyızte a fájdalmat. Kinyitotta szemét, s bólogató fákat látott köröskörül. Hatalmas, buja fákat akkora zöld lombkoronával, hogy szinte elfedték az eget. Madarak énekeltek az ágakon, apró teremtmények zörögtek sietısen az avarban. Krázus bizonytalanul érzékelte a lenyugvó nap fényét és a lágyan, álmosan lebegı felhıket. A táj oly békés volt, hogy a sárkánymágus kezdte azt hinni, meghalt, és már odaát van. Azután valamely kevésbé mennyei hang, elmormolt szitkozódás ragadta meg a figyel- \ mét. Balra nézett. Rónin a tarkóját dörzsölgette, és próbált feltápászkodni. A lángvörös hajú mágus a hátára érkezhetett, alig néhány lábnyira, korábbi tanítójától. Nem tudni, hogyan ke- [ rült a szájába, de port és füvet köpött, közben hevesen pis82 ') lógott. Puszta véletlenségbıl épp Krázus irányába nézett elıször. - Mi a...? - Csak ennyit sikerült kinyögnie. Társa beszélni próbált, de torkán elıbb csak beteges krákogás jött ki. Nyelt egyet, és újra próbálkozott: - Nem... tudom. Meg... megsérültél? Nincs semmi bajod? Karjait és lábait próbálgatva, Rónin vágott egy grimaszt. - Mindenem fáj, de... úgy tőnik, semmim sem tört el. Hasonló mozdulatok után a sárkánymágus ugyanezen következtetésre jutott, a saját tagjaival kapcsolatban. Olyannyira sértetlenül érkeztek meg, hogy az kifejezetten megdöbbentı volt. Azután eszébe jutott Nozdormu folytonos erıfeszítése ott, az örvény közepén. Talán felfedezte ıket és nem került sok energiájába, hogy gondoskodjon az épségükrıl. De ha valóban ez történt... Rónin leült, majd inkább hanyatt heveredett. - Vajon hol vagyunk?
- Fogalmam sincs. Úgy érzem, tudnom kellene, de... -Krázus hirtelen abbahagyta, mert rátört a szédülés. Elesett, s egészen addig csak feküdt ott csukott szemmel, míg a roham továbbállt. - Krázus? Mi történt? - Semmi baj. Legalábbis így hiszem. Még nem rázódtam helyre a történtek után. Majd elmúlik - válaszolta, bár azt észrevette, hogy Rónin sokkal jobban érezte magát, mint ı. A mágus felült, és nyújtózkodni próbált. Hogyan lehetséges, hogy egy törékeny emberi lény jobban viseli a megpróbáltatásokat, mint egy sárkány? Zord elhatározással felült, a szédülés ismét rátört, de leküzdötte. Elszakította gondolatait a bajától és újra körülnézett. Igen, a hely egészen ismerısnek tőnt. Már járt ezen a vidéken, de vajon mikor? 83 Hirtelen rémülettel töltötte el a kérdés: mikor? Nozdor-mu csapdába esett a rendellenességben, amely rajta keresztül nyitottá vált minden idıre. Akkor talán ık sem csak a térben mozdultak el. Mikor? A sőrő lombok egyre növekvı árnyéka lassan lehetetlenné tette, hogy eleget lásson a tájból, és azonosítsa azt valamely emlékével. Fel kellett röppennie. Egy rövid kör még biztosan nem veszélyes. A környéken településnek nyoma sem látszott, tehát civilizált népek nem nagyon vehették észre. - Maradj itt, Rónin! Körülnézek odafentrıl, mindjárt jövök. - Bölcs dolog? - Inkább szükséges. - Krázus minden további szó nélkül kinyújtotta karjait, és próbált átalakulni. A várt eredmény helyett azonban a sárkánymágus kétrét görnyedt a fájdalomtól, tagjaiban gyengeség áradt szét. Egész teste iszonytatóan fájt, mintha kifordították volna, izmait kocsonyásnak érezte, és elveszítette egyensúlyérzékét. Erıs karok nyúltak a hóna alá, s még mielıtt elesett volna, Rónin óvatosan lefektette a puha főbe. - Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki... Krázus közbevágott: - Rónin...! Nem tudok átváltozni... Nem tudok átváltozni! Az ifjabb mágus összeráncolta homlokát, nem értette meg a hangsúlyt: - Még gyenge vagy, Krázus mester. Az utazás azon a valamin keresztül... - De te már állsz! - Fekve valamivel jobban érezte magát. Felkönyökölt: - Ne vedd sértésnek, ember, de amin átkeltünk, annak rosszabb állapotba kellett volna hoznia téged, mint engem. Volt tanítványának tekintete elsötétedett. Értın bólintott: - Azt hittem, te tartottál életben, és emiatt merültél úgy ki. 84 - Sajnos, azt kell mondjam, amint belekerültünk az örvénybe, attól kezdve semmit sem tudtam tenni érted vagy magamért. És tény, hogy ha Nozdormu nem lett volna ott... - Nozdormu? - Rónin szemei elkerekedtek. - Ott volt? - Te nem láttad? -Nem.
Egy hosszú sóhaj után a sárkánymágus elmondta, mit látott. Rónin mereven bámult maga elé. - Lehetetlen... - motyogta kétszer is. - Borzasztó - helyesbített Krázus. - És hozzá kell tennem, hogy még ha Nozdormu mentett is meg minket, attól tartok, nem tud visszaküldeni oda, ahonnan elindultunk. Úgy értem; idıben. - Gondolod, hogy... - Rónin kétségbeesetten nézett rá. -Gondolod, hogy más korba kerültünk? - Igen. De sejtelmem sincs, melyikbe. Azt sem tudom, hogyan leszünk képesek visszatérni a saját korunkba. Rónin a sarkára ült és a messzeségbe bámult. - Veréza... - motyogta maga elé. - Szedd már össze magad! Nem tudom, hogyan térhetünk vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem kutatjuk a módját és nem próbálkozunk! De elıbb élelmet és menedéket kell találnunk. És persze, meg kellene ismernünk a környéket. Ha rájövünk, hogy hol vagyunk, könnyebben kiszámíthatjuk, merrefelé találunk valami segítséget - ha lakik egyáltalán valaki a környéken. Segíts fel, kérlek! Az ember segítségével felállt, s néhány botladozó lépés után úgy döntött, elég erıs a járáshoz. Röviden megbeszélték, hogy merre induljanak, és végül az északi irányt választották, amerre dombokat láttak a távolban. Onnan talán elég messzire ellátnak majd a fák felett, másnap, hogy találjanak valami falut vagy más településfélét. 85 Nagyjából egy fertályórája gyalogoltak, amikor a nap eltőnt a láthatár mögött. Néhány szóban megtárgyalták a dolgot és úgy határoztak, folytatják útjukat. Szerencsére Rónin tarisznyája valahogy rajta maradt az átélt események közepette, és egy-két útjukba kerülı bokorról kiegészítették a vacsorát savanyú, de táplálónak tőnı bogyókkal. Bár az embernél vékonyabb, szinte tünde külsejő Krázus messze kevesebb ennivalót igényelt így, mint természetes alakjában, az összekészített élelembıl mégis igen kevés maradt. Tudták, hogy másnap törıdniük kell a táplálékszerzéssel is. A fagyos hegyvidéki úthoz magukra öltött, vastagabb öltözék remekül megtartotta a meleget, mikor az éj leszálltával hőlni kezdett a levegı. Krázus különleges látása lehetıvé tette, hogy elkerüljék a nagyobb gödröket, és megmaradjanak a kijelölt útirányban. Azonban még így is lassan haladtak, s elıbb-utóbb igencsak megszomjaztak. Végül halk csörgedezés ütötte meg fülüket nyugatról, és a hang egy kis patakhoz vezette a párost. Rónin és Krázus örömmel térdelt le, hogy kezével merítsen a hős vízbıl. -Köszönet az Ötöknek! - mondta a sárkánymágus, miután ittak. Rónin csak csendben bólintott, túlságosan elfoglalta, hogy egyszerre nyelje le az egész patakot. Miután szomjukat oltották, leültek a vízparton. Krázus hamarosan indult volna tovább, de valójában már az ı ereje is megfogyatkozott. Le kellett pihenniük, hogy lehetıleg a hajnal elsı fényével kelve, folytathassák útjukat. Mindezt elmondta Róninnak, aki azonnal egyetértett. - Nem hiszem, hogy tenni tudnék akárcsak egy lépést is - tette hozzá a mágus -, de azt hiszem, a tőzrakáshoz még lenne elég erım, ha gondolod. - A ruháink melegen tartanak. Jobban szeretnék most némileg óvatosabban kalandozni.
86 - Igazad lehet. Eltelt némi idı, amíg csendesen feküdtek, majd újra Ró-nin szólalt meg: - Úgy sejtem, a Horda elsı betörése idejében lehetünk. Talán valamivel elıtte. Ez valahogy nem tőnt túlságosan valószínőnek Krázus számára, de nem szólt ellene. İ is érezte a bajt, nyugtalanította valami megfoghatatlan sejtelem, ami akár háborúra is utalhatott. Ám valamiképpen azt is érezte, hogy a maguk mögött hagyott ligetek, a levegı köröttük jóval ısibb annál, amit Rónin feltételez. Csak valahogy semmi sem jutott még eszébe a vidékrıl, de azért bízott emlékezetében. Talán csak túl fáradt vagyok. Sokkal inkább a kimerültség, mint bármiféle megegyezés okán ott maradtak, ahol leültek, és álomba zuhantak. Nem aggódtak a hely miatt. A patakparti meredély elfedte ıket a közelben járó teremtmények elıl, és bíztak benne, hogy lesznek olyan éberek, mint régebben, amikor még több éjszakát töltöttek a vadonban. Kimerült, álomtalan szunnyadás borította rájuk leplét. Fémen csendülı fém zaja tépte szét álmaik köpönyegét. Krázus kinyitotta szemét, de egy ideig csak meredt a semmibe, a sötétségbe borult égre és a sziporkázó csillagokra, melyek között mintha egy különösképp ismerısnek tőnı, lángoló tekintet sejlett volna. Visszamaradt álomkép talán. Ismét meghallotta a fémes csendülést. Amint megmozdult volna, Rónin kezét érezte a száján. Hosszú-hosszú élete során egy ilyen cselekedet szinte mindig azzal járt volna, hogy kínokkal terhes leckét ad a halandónak jó modorból. De az idısebb Krázus nem csupán jóval türelmesebb volt fiatalabb önmagánál, hanem meg is bízott a mellette fekvı emberben. Föntrıl mozgás zaja hallatszott, halkan bár, de a gyakorlott fül számára, akár mennydörgés is lehetett volna. 87 Rónin felmutatott. Krázus bólintott. Mindketten hasra fordultak, óvatosan emelkedtek négykézlábra, és próbáltak kilesni a meredély széle mögül. Órák telhettek el, mióta álomba merültek, már a hold is lenyugodott. A közeli liget csendes volt, kivéve néhány rovar dallamos zümmögését és ciripelését. Ha az imént nem hallották volna azt a kevésbé természetes, halk csendülést, Krázus nyugodtan visszadılt volna fekhelyére. Azután meglátták a két szörnyeteget, ahogy azok lassan, kényelmes lépésekkel elhaladnak a közelben. Elıször még Krázus sem ismerte fel ıket, azután minthogy ilyen körülmények közt is jobban látott az embernél - a csillagfényben ki tudta venni a négy teremtmény körvonalait. Két emberszerő alak lovagolt termetes, izmos nagymacskákon. Magasak voltak, igen vékony alkatúak, mint a tündék, s felszerelésükbıl ítélve harcosok lehettek. Éjszaka-színő vértezetet viseltek és magas, bóbitás sisakot. Vonásaikat még a sárkánymágus sem tudta kivenni a sötétben, de mozdulataik jóval kifinomultabbak, kecsesebbek voltak az emberekénél. Karcsú, fekete hátasaikon ülve úgy haladtak el, mintha tökéletesen látnának a sötétben. - Meglátnak, mielıtt észrevennéd, hogy közelednek - suttogta Krázus. - Nem tudom, mifélék lehetnek, de nem a mi fajtánkból valók. - Többen is vannak - válaszolta Rónin, szintén súgva. Elég gyengén látott, de az imént épp a megfelelı irányba pillantott, hogy a csillagok fényében mégis feltőnjön neki a másik két alak.
A négy katona szinte tökéletes csendben mozgott. Jelenlétükrıl csupán néha-néha adott hírt valamelyik állat hango-sabb szusszanása, vagy a korábban hallott halk csendülés, esetenként a megérintett falevelek surrogása egy alacsonyabbra 88 lógó ágon. Mintha épp vadásztak volna. Krázus arra az ijesztı következtetésre jutott, hogy talán éppen ıket keresik. Az elıször látott két lovas egyike megállította termetes, kardfogú hátasát, s arcához emelte egyik kezét. Halovány kék fény villant fel, és világított be egy kis területet az alak körül. Felemelt páncélkesztyős kezében kicsiny kristályt tartott, amelybe beletekintve körbefordult, mintha a sötét tájat pásztázná vele. Alig néhány lélegzetvételnyi idı elteltével markába fogta a kristályt, s ezzel kioltotta fényét. A mágikus eszköz ilyen köznapinak tőnı használata, csak részben aggasztotta a sárkánymágust. Amennyit a vadász hosszúkás, ibolyaszín vonásaiból látott, az sokkal inkább nyugtalanította. - Éj tündék... - suttogta. Az imént látókristályt használó vadász, rögtön Krázus felé fordult. - Meghallhatta! - mormolta Rónin. Krázus gondolatban átkozta magát ostobaságáért, és felugorva magával rántotta a mágust: - Be az erdıbe! Az az egyetlen reményünk! Egyetlen kiáltás visszhangzott az éjszakában, s a környék megtelt lovasokkal. Rémisztıen fürge hátasaik ügyesen ugrottak elıre, párnázott talpuk továbbra sem vert zajt. Akárcsak gazdáik, a párducok is csillámló ezüstszín szemekkel fürkészték a sötétséget. Mohó morgással jelezték, hogy vágyaik szerint, a zsákmány nem menekülhet. Krázus és Rónin berohant egy bozótos mögé. Az egyik vadász elment mellettük, de a következı megállt és utánuk fordult, próbálta megkerülni a magas aljnövényzetet. Tucatnyi éj tünde szóródott szét mögöttük és kutatta át a környéket, vagy próbálta elvágni a menekülési útvonalakat. Ahogy észrevették ıket, Rónin és Krázus befutottak az erdıbe. Szinte azonnal sőrőbb részre jutottak, az ember megfordult és elkiáltott egy szót. Mágikus energiából teremtett, 89 vakító gömb vágódott neki a mögöttük közeledı éjtünde mellkasának, és letaszította hátasáról. Hangos reccsenés kíséretében vágta neki egy fa törzsének. A támadás csak arra volt jó, hogy a többiek felfigyeljenek rájuk, és még elszántabban vessék utánuk magukat. A nehezebb haladás ellenére a vadászok feléjük irányították hátasaikat. A menekülık továbbfutottak, de hirtelen kicsiny, néhány lépésnyi tisztásra értek. Krázus oldalra nézett és látta, hogy üldözıik egy része máris megkerülte ıket. Ösztönösen varázslásba fogott. A színtiszta mágia nyelvén szólalt meg, szavainak lángfalat kellett volna teremtenie, amely legalább az egyik irányból távol tartja az üldözıket. Ehelyett kisebb-nagyobb tüzek lobbantak fel az aljnövényzetben, többnyire alkalmatlanul bármiféle védelmi szerepre. A varázslat pillanatnyi figyelemelterelésnek bizonyult, s csupán maroknyi lovas ellenében. Az éj tündék többsége legfeljebb kósza gondolatot szánt a dolognak.
Krázus ismét kíntól és gyengeségtıl görnyedt össze. Újra Rónin sietett a segítségére. Ugyan valamivel gyengébb változatban ismerte, de megismételte a sárkánymágus varázslatát. Meglepetésére a hatás jóval erıteljesebb formában jött létre, mint amire számított. Üldözıik elıtt hatalmas, mohón lobogó lángok törtek fel, és a lovasok nemcsak megálltak, de kényszerően szét is szóródtak. Az éjtündékhez hasonlóan Rónin is dermedten állt az eredmény láttán, de hamar összeszedte magát. Krázus mellé lépett, és legyengült társát támogatva, újra bevették magukat a fák közé. - Találni fognak... - lihegte Krázus, nehezen véve a levegıt - ...egy utat. Ismerhetik a környéket. - Minek nevezted ıket? - A férfi közben hátrapillantva látta, hogy ezúttal lerázták valamelyest vadászaikat. 90 - Éjtündék, Rónin... Emlékszel? Az ember és a sárkánymágus egyaránt kötıdött Dalaran-hoz, a mágusok városához, a tudás egyik fészkéhez. A legendákból és a valószínőleg történelmi leírásokból az ember is ismerhette az éjtündéket, a legendás fajt, amelytıl Ve-réza népe származott. Majd miközben a Lángoló Légió ellenében küzdöttek, az éjtündék újra felbukkantak, és nem túlzás azt állítani, hogy a háború kimenetele részben az ı közbeavatkozásukon múlott. - Az éjtündék nem a szövetségeseink? - torpant meg Rónin, feledve az üldözıket. - Elfelejtetted, hogy nem feltétlenül vagyunk a saját idınkben. Valójában az újbóli felbukkanásuk elıtt még a sárkányok is úgy hitték, hogy rég kihaltak, miután... - Krázus hirtelen elhallgatott, mintha nem lenne bizonyos benne, hogy folytatni akarja. Kiáltások harsantak a közelben. Három vadász érte utol ıket, és emelte rájuk ívelt kardját. Elöl az közeledett, aki a látókristályt használta. Rónin lángjai oldalról világították meg arcát, melyen a tündék mindegyikére jellemzı szépséget örökre tönkretette egy hosszú sebhely baloldalt, a szemtıl le egészen a felsı ajakig. Krázus ismét varázsolt volna, de a próbálkozás csak arra volt jó, hogy ismét térdre essen kínjában. Rónin a karjába kapaszkodva tartotta, közben a támadók felé fordult. - Ritonus zerak! - kiáltotta el magát. Az éj tündékhez legközelebb lévı ágak hirtelen megnyúltak, és hálószerő akadályt képeztek elıttük. Az egyik vadász beleakadt és kicsúszott a nyeregbıl, a következı megállította hátrahıkölı hátasát, mielıtt társa sorsára jutott volna. Vezetıjük azonban megtorpanás nélkül vágta át az ágakat, mintha csak a levegıt hasogatta volna maga elıtt; mozdula91 tai nyomán vöröses villanások bizonyították, pengéje mágikus voltát. - Rónin! - sziszegte Krázus. - Menekülj! Hagyj itt! Volt tanítványának azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni az effajta parancsnak, ahogyan a helyében ı maga is ott maradt volna. Rónin lenyúlt az övéhez és egyik erszényébıl kivett valamit, ami leginkább csillogó higanygolyóra
hasonlított. A dolog pillanatok alatt megnyúlt, és halovány fehéren fénylı pengévé növekedett - Rónin még a háború végén kapta a fegyvert, ajándékképpen egy tünde parancsnoktól. A mágus pengéjének fényében az éjtündék vezetıjének vonásain ülı gıg, meglepetéssé változott. A következı pillanatban fegyvereik összecsókolóztak. Karmazsinvörös és ezüstfehér szikrák ugrottak a levegıbe. Rónin egész testében megremegett a kivédett csapás erejétıl, az éjtünde pedig majdnem kicsúszott a nyeregbıl. A párduc felüvöltött, de borotvaéles karmai nem érték el a mágust; gazdája épp megrántotta a kapaszkodónak használt gyeplıt, amikor támadhatott volna. Újra összecsaptak. Bár Rónin mágus volt, az utazások veszedelmei közepette megtanulta értékelni a közelharc tudását. Veréza jól kitanította, így még gyakorlott harcosokkal szemben is megállhatta a helyét, legalább egy ideig, s a tünde penge segítségével, esélye volt a gyızelemre. De a túlerıvel szemben ı is tehetetlen volt. Bár az egyetlen éj tündét és bestiáját még távol tartotta magától, de a három másik vadász érkezésével, minden reménye elveszett. Ketten egy termetes hálót tartottak dobásra készen. Krázus zajt hallott hátulról, és odapillantva még három éjtündét látott, szintén egy nagy hálóval felszerelkezve. Akárhogy próbálkozott, nem bírta kimondani a hatalommal átitatott sza92 vakat, melyek megmenthették volna. İ, a sárkány, magatehetetlenné vált. Rónin is látta az elsı hálót és hátrálni kezdett, hogy ellenfelét a többiek és önmaga közé vezesse. Felkészült arra, hogy kardjával vágja ki magát, ha az éj tündék rávetik azt az alkalmatosságot. A vezér elırébb ösztökélte hátasát, hogy lefoglalja a férfi figyelmét. - Mögötted! - kiáltott Krázus, de már ennyitıl is elborította a gyengeség. Azután sikerült folytatnia: - Még egy... -Csizmás láb rúgta fejbe oldalról. Krázus eszméleténél maradt, de látása elhomályosodott. A fájdalom ködén át figyelte, ahogy a sötét alakok közelebb húzódnak társához. Rónin félrecsapott egy vagy két pengét, megugrasztotta az egyik nagymacskát, azután hátulról ráborult egy háló. Sikerült kivágnia magát, de ekkor a másik háló vonta ölelésébe, és a mágus karjai teljesen belegubancolodtak. Rónin már nyitotta száját, hogy varázslatot mondjon, de egy páncélkesztyős kéz, keményen az állkapcsára zuhant. A mágus elesett. Krázus dühödten rántotta ki magát kábulatából. Erıt merített tehetetlensége felett érzett haragjából, elmormolta a szükséges szavakat, és az éj tündék vezetıjére mutatott. Varázslata ezúttal létrejött, de célt tévesztett. Aranyszín villám csapott az egyik éjtünde melletti fába, kettéhasította annak törzsét és letört három vaskos ágat, melyek maguk alá temették a vadászt és hátasát. A vezetı Krázus felé fordult. A sárkánymágus még védekezni próbált, de csak gyengén; a több oldalról érkezı öklök és talpak, hamar maguk alá győrték. Végül magához ölelte a szenvedéstıl mentes öntudatlanság. Végignézte, ahogy a katonái összevissza verik a különös figurát, aki - inkább véletlenül, mintsem saját erejébıl 93 megölte egyik bajtársukat. Jóval azután, hogy áldozatuk eszméletét vesztette, még hagyta, hogy harcosai kiéljék dühüket a mozdulatlan testen. A párducok
sziszegtek és morogtak a vérszagtól; néhány éj tünde hátramaradt, nehogy a termetes bestiák is kivegyék részüket az ırjöngésbıl. Amikor úgy ítélte, hogy elérték az erıszak határát, és minden további veréssel a rab életét veszélyeztetnék, Varo'then megállította ıket: - Xaviosz nagyúr élve akarja ıket! - csattant fel a sebhelyes parancsnok. - Ugye nem akarunk csalódást okozni neki? A többiek szinte elugrottak áldozatuk mellıl, tekintetükbe félelem költözött. Xaviosz hajlamos volt halállal jutalmazni az óvatlanságot és a hibákat kínterhes, elnyújtott halállal. Ehhez gyakran választotta Varo'then korántsem ellenkezı kezét, mint a végrehajtás eszközét. - Óvatosak voltunk, kapitány - mentegetızött az egyik katona. - Mindketten túl fogják élni. Varo'then bólintott. Még mindig csodálkozott rajta, hogy a királynı fıtanácsosa hogyan fedezte fel a két idegen jelenlétét. Neki csak annyit mondott, amikor magához hívatta, hogy valamely különleges esemény történt a környéken, és nézzen utána a dolognak, vigyen be minden furcsa alakot, akit talál. A mindig éber kapitány felfedezte, hogy a nagyúr szemöldöke kicsit összébb húzódik, ami azt jelentette, hogy Xaviosz nyugtalanabb volt az ismeretlen „esemény" miatt, mint amennyire kimutatta. Varo'then a foglyokat szemlélte, miközben emberei felfektették az összekötözött testeket egy-egy párduc hátára. Bármit vagy bárkit várt is a kancellár, abban biztosan nem volt benne ez a páros. A gyengébbik, akinek sikerült ellınie azt a gyilkos varázslatot, szinte éjtündének nézett ki, de bıre sápadt, majdnem fehér volt. A másik, a fiatalabb és jóval 94 tehetségesebb varázshasználó, nos, Varo'then nem tudta, miféle szerzet lehet. Nem különbözött sokban az éjtündék-tıl, de nyilvánvalóan más fajból származott. A veterán harcos még sohasem látott efféle teremtményt. - Nem számít - mormolta maga elé. - Xaviosz majd kitalálja. Még ha egyenként kell is kitépnem a tagjaikat, vagy élve kell megnyúznom ıket, akkor is megtudjuk az igazat. - Döntsön a kancellár bármiféle mód mellett, hőséges kapitánya ott lesz, hogy bármikor munkához láthasson tapasztalt kezeivel. •Hat alfurion nyugtalansággal eltelve tért vissza otthonába, az üvöltı zuhatagok mellé, melyek közvetlenül a nagy éjtünde település, Suramar mögött rejtıztek, az erdı szélén álló fák között. A zuhatagot körbelengı természetes nyugalom, és a vadon viszonylagos érintetlensége miatt választotta e környéket lakhelyéül. A városban és a környéken - Khenariosz ligetét kivéve -, sehol máshol nem érezte jól magát. Alacsony, kerek épületet alakított ki fából és földbıl, így háza éles ellentéte volt az éjtündékre jellemzı építészetnek. Nem alkalmazta a színes díszítések garmadáját, amelyek egyértelmően jelezték fajtája ama belülrıl fakadó késztetését, hogy folyton túlragyogják saját magukat. Otthona színeit a földtıl és a természettıl kölcsönözte; a zöldet az erdıtıl, a termékeny barnát a rögöktıl, a rokon árnyalatokat innen vagy onnan. Alkalmazkodni próbált környezetéhez ahelyett, hogy - népe szokásai szerint - a környezetet igazította volna a saját ízléséhez. Aznap éjjel az otthon sem hozhatta el számára azt a kényelmet és megnyugvást, mint máskor. Elméjét még mindig
96 m dühödt hangok és képek zaklatták, melyeket a Smaragd Álomban járva hallott és látott, s amelyek korántsem adtak választ kérdéseire. Csupán képzeletében tártak szélesre olyan ajtókat, melyeket szívesebben tartott volna csukva, lakattal lezárva, mert ami mögöttük rejlett, az hirtelen lehetségesnek tőnt. -A Smaragd Alomban látott képek számos dolgot jelenthetnek - mondta Khenariosz, még a tisztáson -, attól függetlenül, hogy mennyire tőnnek valósnak vagy valótlannak. Még amit valósnak tartunk - mint amit Zin-Azshariról láttál -, az sem feltétlenül valós, mert az álomvilág mindig a saját játékait játssza a korlátok közé szorított tudattal. Malfurion biztosan tudta, hogy a félisten csak nyugtatni próbálja, mert a valóságot látta. Megértette, hogy Khenariosz is aggódik a halandóknál nagyobb erıket megmozgató, óvatlan mágiahasználat miatt, amely Azshara palotájában folyt. A hatalom, mellyel az Elıkelık játszadoznak... mire való? Talán nem vették észre, hogy mennyire megfeszítik magát a valóság szövetét a Forrás körül? Még mindig nehezen hitte el, hogy a királynı elnéz egy ilyen óvatlan és nyilvánvalóan pusztító tettet. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen Azshara ugyanakkora részt vállal mindebbıl, mint tanácsosai. A királynı nem csupán névleges vezetıje volt népének; valóban uralkodott az éjtündék felett, még ha ezt az arrogáns Elıkelıkön keresztül érvényesítette is. Malfurion próbált visszatérni mindennapi dolgaihoz, remélve, hogy legalább kis idıre feledheti bajait. Házában csupán három szobát alakított ki, ami az ifjú éjtünde fajtársainak szokásaihoz viszonyítva, újfent az egyszerőség példájaként szolgálhatott volna. Az egyikben ágya állt ama maroknyi könyv és tekercs társaságában, amelyek a természettel foglalkoztak és összegyőjtötte ıket, segítségképpen 97 a tanulmányaihoz. Egy másik szoba, mely az épület hátsó részén helyezkedett el, éléskamraként szolgált, de betett ide egy egyszerő kis asztalt is, s általában e mellett költötte el étkét. Malfurion mindkét szobát pusztán szükségesnek tekintette. A harmadik helyiség, a társalgó volt a kedvence. A társalgó, ahová a hold fényesen ragyogott be éjjelente, és ahonnan kilátott az ezüstösen csillámló vízesésekre. Legszívesebben itt meditált, általában itt tőnıdött el Khenariosz tanításain, avagy itt kortyolgatta kedvenc méznektár-borát, és bámulta a zuhogókat. Mindig itt vendégelte meg Tirandát és Illidant, az alacsony faasztalka mellett. Azon az estén sem Tiranda, sem Illidan nem kopogtatott be hozzá. A lány visszatért Elun templomába, hogy folytas- '• sa tanulmányait. Testvére - úgy tőnik, ezzel tovább szaporodtak a közöttük lévı különbségek - az utóbbi idıben inkább Suramar zajos fogadásait tüntette ki megjelenésével. | Végül is, ha jól belegondolt, Illidan soha nem is békült ki igazán az erdı csendjével. Malfurion hátradılt, lehunyta szemét, próbálta félresöpörni a felesleges és zavaró gondolatokat, hogy megnyugtassa idegeit és megtisztítsa elméjét. Alig néhány lélegzet- "| vételnyi idı múltán újra kinyitotta szemét, s elmerült a vízesés éjszakai nyugalmában. Kiürített tudattal, mindenre nyitottan válogatott azon élményei s tapasztalatai, álma és Iá- •■ tomása képei között, melyeket összevetve talán juthatott valami eredményre, a nyugtalanító jelenségeket
illetıen. Ám meditatív tőnıdésébıl felriasztotta egy árny, amely egyetlen pillanat alatt elvillant az ablak elıtt, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfedje a hold ezüstös korongját. Egy szemvillanásnyi idıre elkapta a termetes, baljós alak| sötét körvonalait. Állat nem lehetett; az vagy lassabban moz98 gott, vagy kisebb volt, vagy eleve más alakban létezett. Azonnal az ajtóhoz ugrott és szélesre tárta, közben lelkiekben felkészült, hogy valamely természeti szellem segítségét kérje, ha szükséges. Ám odakint csak a zuhogok vize rohant, egyre csak tovább és tovább és megújulva, körötte az erdıszél fái álltak, és susogtak halkan az éjszakai szellıben. Kijjebb lépett, körülnézett - biztos volt benne, hogy testtel bíró teremtmény nem tőnhetett el ilyen gyorsan. A bikafejő taurenek, a medveszerő furbolgok nem voltak ismeretlenek számára, és bár kényelmesen elfértek volna a környék árnyékaiban, egyikük sem a gyorsaságáról volt híres. A szél újra megsusogtatta a lombokat, és valahol a távolban egy éjszakai madár éneke szólt, de a feltételezett betolakodó nem adott jelet magáról. Malfurion tudta, a vadont hiába is kérdezné az idegenrıl - egyáltalán járt a környéken bármiféle idegen? , mert ha ily remekül elrejtızhetett, akkor magának is ismernie kellett az erdıt, talán részének is kellett lennie. Akkor pedig egyik fa sem tekinti idegennek vagy rendellenesnek a jelenlétét. Csak az idegeim játszanak velem, végül ezzel nyugtatta magát. Túl sok feszültség ért mostanában. Inkább visszatért a társalgóba és leült iménti helyére középre, de nem bírta újra félretenni nyugtalanító érzéseit és gondolatait. Az árny akár káprázat is lehetett, ellenben az éjtünde szívében megtelepedett a bizonyosság, hogy a palotát, a körötte és benne zajló eseményeket nem csupán elképzelte, s nem is jelképes vízióként látta. Eltökélte, hogy valamiképpen megtudja az igazságot, valahogy többet is talál majd, mint amennyit a Smaragd Álom felfedett elıtte. 99 Az a tündeféle majdnem észrevette. Akár valami járni alig képes csecsemı, úgy botlott bele az egyik házába. Azért ennél többet várt saját sokat csiszolt jártasságától, melyet nem egy kiküldetésen bizonyított már. Öregszem, gondolta Broxigar. Amiatt nem aggódott, hogy képes lenne megvédeni magát, ha az a sötét bırő teremtmény elkapja, de egyelıre még nem érkezett el az ideje, hogy megadja magát vágyainak, és megkockáztassa a dicsı véget. Egyébként meg, annak alapján, amennyit a magányos alakból látott, valószínőleg nem lett volna nagy küzdelem lecsapni. Magas volt ugyan, de túl cingár, túl védtelen. Az emberek jóval érdekesebb és értékesebb ellenfeleknek tőntek, csak találna a környéken legalább egyet... Immáron nem elıször, lüktetı fájdalom hasított fejébe. Brox a halántékára tett kézzel, egy fának dılve várta, hogy csillapodjon a kín. Szédülés fogta el, és bizonytalansága felerısödött. Hogy pontosan mi történhetett vele az utóbbi órákban, arról - eszméletre térésekor azonnal bevallotta magának - fogalma sem volt. Nem halt kínhalált, mint Laska, ehelyett valamiféle ırület kerítette hatalmába. A felfogóképességén túl lévı dolgok öltöttek testet a szeme elıtt, és tőntek el ugyanolyan gyorsan. Még emlékezett rá, hogy kaotikus erık örvénye ragadta magával és forgatta, miközben megszámlálhatatlan hang és látomás döngette józansága falait.
Végül a látomások gyıztek, és Brox elıtt elfeketedett a világ, vagy legalábbis mindaz, ami még maradt belıle. Akkor és ott bizonyossá vált számára, hogy többé nem ébredhet fel. Persze, mégis felébredt, de korántsem a hegyvidék ismerıs hidegében vagy az ırjítı örvény mélyén. Ehelyett valamely kifejezetten nyugodalmas táj terült el körötte, ma100 gas fákkal és idillien hullámzó dombsággal, ameddig a szem ellátott. A nap épp lenyugvóban volt, s egyedül a madarak vidám csivitelése hallatszott. Még ha tomboló csata közepébe zuhant volna, Brox akkor sem tudott volna többet tenni, mint csak feküdni ott és fekve is szédülni, elhalón nyöszörögni az iszonytató fejfájástól. Több mint egy órába telt, mire összeszedte magát annyira, hogy felálljon, és még akkor sem tudott rögtön útnak indulni. Szerencsére az idegesítı várakozás közepette Brox felfedezett egy kisebb, de annál megnyugtatóbb csodát. Fejszéje, melyet elveszettnek hitt, ott hevert tıle alig néhány méterre, és marka fájdalmából ítélve valószínőleg annyira szorította rémületében, hogy magával hozta, bárhová küldte is el a gonosz mágia. Merthogy amint tisztultak kicsit a gondolatai, rögtön ez jutott eszébe - minden bizonnyal csak valamely gonosz mágus mővelhetett, ilyenfajta ırjítı varázslatot. Hallott már az emberek ide-oda elvivı varázslatairól, de ha valaki ezt ilyen formában használta, akkor csak ırült és gonosz lehetett. Odébb kúszott és erıt merített az ismerısre koptatott fejszenyél érintésébıl. Amint úgy érezte, hogy képes járni, azonnal elindult. Idegen vidéken nem kifizetıdı hosszan vesztegelni egy helyben, tőnjön a környék bármily békésnek. Gyaloglás közben próbálta felmérni a terepet, végül úgy döntött, a közeli erdıszél felé veszi az irányt, és megkeresi a sőrőbb részeket. Ott bármikor el tudott rejtezni és bizonyos volt benne, hogy élelmet is talál majd. Legalább bogyókat és magokat, ha hús nem akad, azokon is el lehet élni egy-két napig. Egyedül és elveszve, Broxot az ösztönei vezették. Mindegy, mi történt, Delej megbízta a feladattal, hogy tudjon meg minél többet, és ha ez azzal járt, hogy valamelyik má101 gus ideküldte, legalább körbenéz, hátha okkal küldte ide, vagy hátha kiderülhet valami arról a mágusról. Ha a sárkánnyal együtt valóban azok ketten lennének a felelısek ezért az egészért, akkor veszélyesek is lehetnek. O maga késıbb is meghalhat; elsıdleges feladata a népe védelmezése, szégyenét azután is lemoshatja. Legalább már azt megtudta, hogy miféle faj élhet az ismeretlen vidéken. A Lángoló Légió elleni háború végéig nem látott éjtündét, nem is hallott róluk, de azóta sem felejtette el egyedi fizimiskájukat. Látott egy-két járırt, meg belebotlott abba a házba is, és már biztos volt benne, hogy valamiképpen ennek a fajtának a birodalmába került. E gondolat legalább reményt keltı, hogy egyszer még hazatérhet, s nyugodtabb szívvel fogott neki, kijelölt feladatának. Az éjtündék és az orkok egymás mellett harcoltak Kalimdoron. Nyilvánvalóan a népe új otthonaként szolgáló föld, valamely távoli részére került. Némi felderítımunka után biztosan képes lesz kitalálni, melyik irányban fekszik hazája, és meg is találja népét. Nem állt szándékában egyszerően csak odamenni valamelyik éjtündéhez és megkérdezni, hogy merre induljon el. Még ha ezek ugyanazok a teremtmények voltak is, akik szövetségre léptek az orkokkal és az emberekkel, akkor sem tudhatta, hogy a földjükre lépı idegennel szemben barátságosan vagy ellenségesen viselkednek. Amíg nem derít ki valamivel többet, addig az óvatos orknak jobb, ha nincs szem elıtt.
Bár a közelben Brox nem talált másik épületet, észrevette a halvány derengést, amely valami nagyobb településtıl származhatott. Tőnıdött egy darabig, meglazította a hátára szíjazott fejszét, majd megindult arrafelé. Alig tett néhány lépést, amikor hirtelen újabb járırök bukkantak fel szemben. Egy gyors mozdulattal behúzódott 102 1.1 az egyik fa árnyékába, és hozzásimult a törzshöz. Ketten voltak, azokon az átkozott nagymacskákon ültek, amelyek legutóbb is majdnem kiszagolták, hogy a közelben bujkál. Az ork összeszorította fogát, és fegyvere nyelét markolva felkészült arra az esetre, ha a hátasok vagy gazdáik valamelyike észreveszi. Ám a vértezetes alakok úgy siettek el mellette, mintha valamely határozott cél vezérelné ıket. Brox két marokra fogta fejszéjét. Talán a látás terén nem szerezhetett elınyt, de a két vézna alaknál jóval tapasztaltabb harcos volt. Lett légyen bár nappal vagy éjszaka, a képzett ork kézbe illı fejsze mindig képes mély, végzetes sebet ejteni az ellenfélen. Még az éj tündék finom mívő vértezete sem állhat ellen a súlyos pengének. Amikor a lovasok eltőntek a fák között, Brox folytatta útját. Többet kellett megtudnia ezekrıl az éjtündékrıl, és ez csak úgy volt lehetséges, ha körbeszaglássza a települést. Talán ott eleget láthat ahhoz, hogy hazataláljon; akkor visz-szatérhetne Delejhez, és elbeszélhetné neki a történteket. A hadfınök biztosan tudja majd, hogy mihez kezdjenek ezzel az egésszel. Delej majd tudja, hogyan bánjon ezekkel az éj tündékkel, akik veszélyes mágiába ártották magukat. Mert hát az éjtündék, ugyebár, tudnak varázsolni, és az a dolog, ami idehozta, az igenis varázsdolog volt. Persze, még mindig csinálhatta az az ember meg a sárkánya, de ugyanígy az éjtündék is felelısek lehettek az orkok földjén végzett varázsmunkáért. Hirtelen megtorpant; majdnem beleütközött egy ezüstösen csillogó ruhába öltözött, magas tünde nıbe. Olyannyira elgondolkodott, hogy bár óvatosan haladt elıre, mégis csak az utolsó utáni pillanatban vette észre a város szélén sétáló párt - amikor már késı volt elrejtezni elılük. Meglepetten 103 bámultak egymásra, azután a tünde engedelmeskedett nıi ösztöneinek, és felsikoltott a zöldes bırő szörnyeteg láttán. Párja csak állt dermedten. Brox elırenyúlt - tényleg csak a nı száját akarta befogni -, de mielıtt befejezhette volna a mozdulatot, kiáltások keltek körötte, és egyre több éjtünde bukkant fel. Lelkének büszke harcos része meg akart állni és küzdeni kívánt a végsıkig, de elméje Delejnek engedelmeskedı fele emlékeztette, hogy ezzel nem jutna elıbbre küldetésében. Halálával csak újfent megcsalná népét. Egy dühödt mordulás kíséretében megfordult és visszafutott arra, amerrıl jött. Úgy tőnt, mintha minden fatörzs és nagyobb halom mögül elıbújt volna egy-egy éjtünde - és mindegyik riadót kiáltott a termetes ork láttán. Kürtök harsogtak, Brox szitkozódott; jól tudta, hogy mit jelent ez a hang. Néhány pillanattal késıbb meg is hallotta az utána-küldött katonák parancsoló kiáltásait, és nagymacskáik éhesnek tőnı morgását. Válla felett hátrapillantva meglátta üldözıit. Az eddig látott ırök mellett taláros-mellvértes alakok is követték, akik gyengébb páncélozottságuk ellenére
sem tőntek kevésbé veszélyesnek. Nem csupán fegyvereik, de hátasaik kimeresztett karmai is igencsak fenyegetın villogtak. Egy csapással felnyithatták volna az orkot, egyetlen harapásukkal feltéphetnék a torkát. Brox legszívesebben a fejszéjével vágott volna utat közöttük, kettéhasítva ırt és hátasát egyformán, véres nyomot és megcsonkított testeket hagyva maga után. Azonban Delej tanításai és parancsa kordában tartotta a vágyat, hogy erıszakkal törjön ki. Felmordult, és az elsı elébe kerülı éj-tündét a fejsze lapjával taszította félre, azután elkerülte a macska karmait, és a következı lovashoz fordult. Annak lá104 bát ragadta meg szabad kezével, és lerántva ıt a nyeregbıl, egyszerően hozzávágta az épp feltápászkodó elıbbihez. Penge sziszegett el a füle mellett, visszakézbıl rávágott, és szilánkokra törte a karcsú kardot. Az éjtünde bölcsen hátrébb ugrott, fegyvere csonkja a kezében maradt. Brox kihasználta az így keletkezett rést, és elrohant üldözıi között. Néhányan kissé vonakodva vetették utána magukat, és ezzel feltüzelték az ork reményeit. Ám amint a szökés lehetségesnek tőnt, egy újabb éjtünde bukkant fel elıtte. Ez csillámló talárt és köpönyeget viselt, világoszöldet, amelyet hátul és a mellkasán arany és rubin csillagok díszítettek, egy bonyolult hímzésbe foglaltan. Az éjtünde hosz-szúkás, keskeny arcának nagyobb részét csuklya fedte, de amennyi látszott belıle, annak alapján egyáltalán nem tőnt rémültnek a felé tartó termetes, állatias idegen láttán. Brox meglengette fejszéjét és rákiáltott, próbálta elijeszteni. A csuklyás alak a mellkasához emelte egyik kezét, tenyérrel kifelé, mutató és középsı ujja felmutatott a holdfényes égre, hüvelykjével győrős- és kisujját érintette. Az ork rájött, hogy az éjtünde valamiféle varázslatra készül, de már túl késın ismerte fel a helyzetet. A hold ezüst korongja lehullott rá az égbıl, mint valami puha, fátyolszerő takaró. Ahogy elérte, önálló életre kelve rásimult az ork testére, körbefonta tagjait. Karja elnehezedett és lábai elgyengültek. Néhány pillanat elteltével már azért is küzdenie kellett, hogy nyitva tartsa a szemét. A fejsze kicsúszott ernyedt markából és Broxigar térdre esett, majd elıredılt, de még volt annyi ereje, hogy négykézláb megtartsa magát. Ezüstös ködön keresztül látta, hogy a varázstudóhoz hasonlatosan öltözött alakok veszik körbe. A csuklyás tündék türelmesen álltak, figyelték a varázslat hatásának kiteljesedését. 105 Harag gyulladt a harcos szívben, az ork halkan felmordult, és merev ajkakkal talpra küzdötte magát. Nem jó halál! Tehetetlenül, mint valami csecsemı! - Soha! - üvöltött fel, és eltompult ujjaival sikerült újra fogást találnia a fejszenyélen. Egy pillanatra élénkítı örömmel töltötte el, hogy a csuklyások ijedten ugráltak szét körötte. Nyilván nem számítottak ellenállásra. De ahogy megpróbálta felemelni fegyverét, újabb ezüstös fátyol hullott reá. Imént összeszedett ereje, egyetlen pillanat alatt kiszállt tagjaiból. A fejsze ismét kicsúszott markából, és tudta, hogy már képtelen lesz újra kézbe venni. Még tett egy bizonytalan lépést, azután megbotlott a saját lábában és elvágódott. Próbált ellenfelei felé kúszni; elhatározta, hogy nem teszi ilyen könnyővé a gyızelmüket. Azután lehullott a harmadik fátyol is, és látása elhomályosodott, végül eszméletét vesztette.
Három éjjelen át! Három éjszaka, és még mindig semmi! Xaviosz nem volt jó kedvében. Három Elıkelı hátrált el fáradtan a folytonos mágiamunkától. Rögtön a helyükbe léptek azok, akiknek sikerült visszanyerniük erejüket, az engedélyezett rövid pihenı alatt. Xaviosz mesterséges, fekete szemei a három felé fordultak, akik épp végeztek. Egyikük észrevette, hogy a sötét tekintet ıket szemléli, s alázatosan meghajolt. Az Elıkelık voltak a királynı legdicsıségesebb szolgálói, egyben nagy hatalommal rendelkezı varázstudók is, de a fıtanácsost az Elıkelık között is a legdicsıbbnek - és a legveszélyesebbnek - tartották. 106 - Holnap éjjel tízszer ekkora erıt kell kivonnunk. Legalábbis megpróbálkozunk vele -jelentette ki, fekete ékkıszemében fellángoltak a vörös csíkok. Bár ránézni képtelen volt, az egyik Elıkelı mégis ellenkezni merészelt: - Minden tiszteletem a tiéd, Xaviosz nagyuram, de ez igencsak kockázatos lenne! Ekkora erık esetén egyetlen hiba is könnyen romba dönthet mindent, amit eddig elértünk. - És mi az, Peronasz? - Xaviosz végignézett a csuklyás alakon, árnyéka mintha önálló életre kelt volna a varázsfények villódzásától. - Mit értünk el ez ideig? -
Nagyobb hatalomnak parancsolunk, mint bármely éjtünde mielıttünk.
Xaviosz bólintott, ezzel nem vitatkozhatott. Azután rosz-szallóan összevonta szemöldökét: - Igen, és már képesek vagyunk hegymérető kalapáccsal összezúzni a legyeket! Kicsiny a hited, Peronasz! Érezd magad szerencsésnek, hogy tehetséged és tudásod szükségessé tesz ehhez a munkához! A másik éjtünde összeszorított szájjal, alázatosan hajolt meg. A kancellár némi megvetéssel nézett végig a többi Elıkelın: -Ahhoz, hogy teljesítsük kitőzött célunkat, teljes egészében irányításunk alá kell vonnunk a Forrásban rejlı erıket! Ehhez pontosságra, finom, ugyanakkor határozott érintésekre van szükségünk, hogy célunk ne válhasson kétségek martalékává! Most pedig... - Megint szónokolsz, kedves Xaviosz? A dallamos hang könnyedén rávett volna bármely más Elıkelıt, hogy akár meg is ölje magát, ha ezzel örömet okoz a beszélınek, de az ónix-szemő Xaviosz nem állt eny-nyire a hatása alatt. Egy legyintéssel útjukra engedte a fá107 radt varázshasználókat és az egyetlen olyan személyhez fordult, akinek nem kellett tiszteletet mutatnia iránta. A hölgy ragyogó jelenségként lépett be, a tökéletesség látomásaként, amelyet a varázsfények színes villódzása még lenyőgözıbbé tett. Nem más volt ı, mint az éjtündék szeretett úrnıje, Azshara, fajtája minden szépségének és kecsességének megtestesítıje. Amikor megjelent és megszólalt, a tömeg elakadt lélegzettel itta minden szavát. Ha egyetlen apró érintését elnyerhette, a harcos szívesen megküzdött akár egy sárkánnyal is, vagy elvállalt bármilyen öngyilkos küldetést. Az éjtündék királynıje fajtája férfiainak magasságával rendelkezett, bár nem volt aránytalanul magas, s termete illett karcsúságához. Úgy mozdult, mint a szellı, nemes ke-csességgel minden lépésében. Macska sem járhatott csendesebben, és a világon senki sem mozgott olyan magabiztossággal, mint Azshara.
Sötét ibolyaszín bıre olyan sima volt, mint majdnem áttetszı selyemruhája. Haja hosszú, sőrő, buja, és holdfényezüst zuhatagként omlott vállaira, mővészi ívő hátára. Ruhája általában illett aranyszín szeméhez, de e látogatása alkalmával inkább a hajához választott öltözéket. Titokban még Xaviosz is vágyakozott a királynı, mint jelenség után, de csak a maga módján. Törekvései már így is közelebb vitték hozzá, mint bárki mást az elmúlt évtizedekben. Szüksége volt az úrnıre, vágyai betelj esítéséhez. Sok hasznát látta a királynı jelenlétének, s talán ez fordítva is igaz lehetett. Az uralkodás két ellentétes módját testesítették meg az Éjtünde Birodalomban, így egészítették ki egymást; nevük a szeretet és a rettegés szimbólumaivá vált. A megdöbbentı hatalmakat mozgósító varázsmunkával ugyanazon cél irányába haladtak, ámbár egészen más érde108 kek vezérelték ıket. Azshara felsıbbrendő erıt keresett, hogy egycsapásra megtisztítsa a világot minden tökéletlenségtıl és veszélytıl, amely az éjtünde népre leselkedett. Xaviosz pedig segítségével kívánta megmutatni a királynınek, hogy inkább ıt uralkodói rang.
annak segítségével fertıtıl, minden ugyanezen erı illetné meg az
- Holdnak Fényessége - kezdte alázatos arckifejezéssel. - Csak a te tisztaságodat és tökéletességedet hirdetem! İket is csak az irántad való kötelességükre - és szeretetükre -emlékeztettem volna az imént. így biztosan nem csalódhatsz bennük, bennünk. - Mert akkor te is csalódnál bennük. Ugye, kedves kancellárom? - A bódító szépségő királynı mögött két szolgálólány vitte a hosszú, áttetszı ruha uszályát. Ahogy leült, a lányok elhúzódtak két oldalra, a különlegesen kialakított karosszék mellé, amelyet a királynı állíttatott oda, hogy kényelemben figyelhesse az Elıkelık tevékenységét. - Lehet, hogy tıled jobban félnek, mint amennyire engem szeretnek? - Kétlem, úrnım! A királynı elhelyezkedett, és nézte a varázshasználók küzdelmes munkáját. Öltözéke rásimult testére, és kiemelte tökéletes vonalait. Xavioszt nem hatotta meg a manıver. Amint sikerrel járnak, úgyis megkapja majd, és minden mást is, amit csak megkíván. Fényes lobbanás vonta mindkettejük tekintetét az Elıkelık mővére. A körben álló varázslók között dühödten lángoló energiagömb lebegett, folytonosan összeomlott és újrateremtette magát, egy rúnákkal teleírt hatszög felett. Eközben újra és újra egy apró lyuk keletkezett rajta, s benne mélységes sötétség, vagy inkább sötét mélység tátongott, talán átjáró valahová, átjáró máshová. Xaviosz eddig is hosszú órákat töltött a Elıkelık alkotásának szemlélésével, minthogy mes109 térséges tekintete elıtt egészen más formák és színek sej lettek fel, mint amilyeneket a gömb a köznapibb látásnak mutatott. A feszülten figyelı kancellár a homlokát ráncolta, hunyorítva tanulmányozta a megnyíló végtelen mélységeket. Meg mert volna esküdni rá, hogy néha-néha, egy-egy rövid pillanatra lát valamit, ami... - Úgy vélem, nem figyelsz rám, kedves Xaviosz! Egyáltalán lehetséges mindez?
A kancellárnak sikerült visszatérnie tőnıdéseibıl. - Csak annyira, mint lélegzet nélkül élni, Holdnak Leánya. De be kell vallanom, hogy túlságosan lenyőgözött ez alkotás, és elterelte figyelmem, így talán nem is értettem meg szavaidat a maguk teljes valójában. Mondtál valamit a... Rövid, csilingelı kacaj hagyta el Azshara királynı ajkait. - Mit kellett volna megértened? Csak annyit mondtam, hogy hamarosan biztosan sikerre jutunk. Hamarosan megszerezzük a kellı hatalmat, hogy megtisztítsuk világunkat a tökéletlenségtıl, és olyan állapotokat teremtsünk, mintha a holdistennı kertjében laknánk. - Úgy legyen, királynım, úgy legyen! Már valóban közel értünk az aranykor kezdetéhez. A Birodalom - a birodalmad - megtisztul. A világ megismeri örök dicsıséged! - Xaviosz megengedett magának egy halvány mosolyt. -És a torz, tisztátalan fajok, amelyek a múltban megakadályozták egy ilyen korszak eljövetelét, a jövıben nem létezhetnek majd. Azshara reményteli mosollyal viszonozta e szavakat, azután így válaszolt: Örülök, hogy szerinted is hamarosan elérjük célunkat. Ma a szokásosnál is több kérelmezı jött el hozzám. Félnek a Forrásban és körülötte kélt vihartól. Oka és fenyegetése felıl kérdeztek. Természetesen megkértem ıket, hogy kívánalmaikkal téged keressenek fel. 110 - Ahogyan korábban is, úrnım. El fogom oszlatni félelmeiket, míg tervünk végül gyümölcsöt hoz, s mindannyian meglátják céljainkat. Azután tiéd lesz a kellemes feladat, hogy kihirdesd, mit tettünk népünk javáért. Ha lehetséges egyáltalán, hogy még jobban szeressenek, mint most, fenséges úrnım, akkor ezt is elnyered. Azshara pillanatnyi szemlesütéssel fogadta a bókot, azután olyan kecsességgel, amelyre csak ı volt képes, felkelt ülıhelyérıl. A szolgálólányok gyorsan igazítottak ruhája uszályán, hogy a legkisebb mértékben se zavarja a mozgásban. - És ugye, jó lordom, hamarosan megtehetem e csodálatos bejelentést? - kérdezte, majd nem várva választ, elfordult a fıtanácsostól. - Gondoskodj róla, hogy minden a megfelelı ritmusban haladjon! - Ez tölti ki minden idımet - válaszolt a férfi és meghajolt a távozó alak felé. - És minden álmomat. Amint a királynı és szolgálói eltőntek a folyosó másik végén, rosszallás ült ki a kancellár merev arcára. Jelzett az egyik kıarcú ırnek, aki mozdulatlanul teljesítette szolgálatát a helyiség bejárata elıtt: -A fejedbe kerül, ha nem értesítesz, mielıtt ıfelsége legközelebb meglátogat. Megértetted? - Igen, nagyuram! - válaszolta az ır. Arckifejezése egyáltalán nem változott, bár szemében félelem csillant. - És elıbb szeretnék értesülni Varo'then kapitány visz-szatértérıl, mint ıfelsége. Olyan feladatot bíztam rá, amelynek semmi köze úrnınkhöz vagy úrnınk dolgaihoz. Bármit is hozzon magával a kapitány, elıször egyenesen hozzám jöjjön! - Igenis, nagyuram! Xaviosz elküldte az ırt, és visszafordult az Elıkelık felé. A varázsmunka mit sem változott, mióta Azshara és szavai elterelték róla a figyelmét. Mágikus energia táncoló
111 szikrái és apró villámai fonták körbe a tüzes energiagömböt, amely még mindig folyamatosan lüktetett. Miközben Xaviosz figyelte, a gömb ismét összeomlott, mintha el akarná emészteni önmagát. - Csodálatos - suttogta. A mágikus rituálé hatalmat sugárzott, s ı látta a gömb mélyén az alig megkötött és még megköthetı erıket, melyeket minden éjtünde mágia ısere-deti forrásából nyertek ki. Maga Xaviosz fedezte fel, hogy a Végtelen Forrás által nyújtott lehetıségek közül egészen addig, csupán a legnyilvánvalóbbakat használták ki; az a sötét tó megfelelt a nevének. Minél tovább tanulmányozta, a férfi annál inkább megbizonyosodott róla, hogy a tóban rejlı hatalom végtelen. A Forrás halandók által érzékelt kiterjedése is csupán a korlátozott elmét becsapó szemfényvesztésnek tekinthetı, minthogy igaz valójában dimenziók ezreibe nyúlt bele, és több ezer helyen létezett ugyanabban a pillanatban. A legfıbb Elıkelı immáron majdnem minden aspektusból, minden változatból kivonhatta azokat az erıket, amelyekre szüksége volt vágyai beteljesítéséhez. Mások számára láthatatlan színek és vonalak táncoltak Xaviosz mágikus tekintete elıtt. Egymásnak feszültek, eltávolodtak egymástól, rendszertelennek tőnı küzdelmet vívtak. Legszívesebben besétált volna közéjük, vonzották ıt, a bennük rejlı elemi hatalommal csábították magukhoz. Elmerült a képzeletet felülmúló látvány- és érzethalomban. A gömb közepén újra és újra megnyíló, kicsiny lyuk mélyérıl, a fizikai világon túlról valamely jelenlét nyúlt ki, s erısödött meg. Xaviosz hirtelen mintha egy másik tekintetbe bámult volna. Ezúttal tudta, hogy nem tévedett. Igen, távoli jelenlétet érzékelt. A hihetetlen messzeség ellenére is akkora hatalom rejtezett az átjáró mögött, hogy a kancellár akaratlanul lépett egyet hátra. Hiába, már elkésett a távolodással. 112 Mélyrıl, a Forrás miriádnyi megjelenési formájának helyet adó világok közti, tér nélküli másféle tér legeslegmélyérıl kinyúlt a rémisztı, mértéket alig ismerı hatalom, s megragadta a kancellár elméjét. Magához húzta, örökre igába hajtotta. Szólítottál, szólt egy hang, melyben egyformán benne rejlett élet és halál, teremtés és pusztítás, a végtelennek tőnı tér és idı egy-egy szelete. Még ha akarta volna, Xaviosz akkor sem tudta volna levenni tekintetét, az elıtte megnyíló mélységrıl. Egy másik tekintet tartotta fogva, a puszta semmibıl nézett vissza a fıtanácsosra. Szólítottál. A fekete víz úgy bugyborékolt, mintha felforralták volna. Hatalmas hullámok emelkedtek fel és omlottak össze, újra és újra. Villámok csaptak ki a Végtelen Forrásból és a felette összegyőlt felhıkbıl. Azután suttogás kélt. Az elsı éjtündék, akik meghallották, azt hitték, csupán a vad szél játszik képzeletükkel. Nem is foglalkoztak vele - jobban aggasztotta ıket elıkelı otthonaik pusztulásának lehetısége. Ama kevés elırelátóbb és okosabb tünde, aki jobban ráhangolódott a Forrás földöntúli energiáira, szintén hamar meghallotta a suttogást, és tudta, hogy az magából a Forrásból szólt. S végül az az egy-két tünde, aki tisztán hallotta a szavakat, és megértette jelentésüket, igazán megrémült a suttogástól. Olyannyira, hogy szólni sem mert félelmeirıl, attól tartva, hogy ırültnek bélyegzik és elkergetik. így maradt
közvetítı nélkül az egyetlen figyelmeztetés, amely még megmenthette volna a Forrás környékén élıket. A hangok éhségrıl szóltak, mélységes, mindent elemésztı éhségrıl, és eljövetelrıl; hogy hamarosan átzabálják magukat a határon, amely elválasztotta ıket, az éjtündék világától. (^^Y oglyul ejtıik nyugtalankodni kezdtek, ami Rónin sze-n |™í rint nem jelentett jót. Mi több, ha egy ismert vidéken ^wJ járó, legalább átlagos létszámú harcoscsapat nyugta--—-lankodni kezd a hazafelé vezetı úton, az szerinte kifejezetten rosszat jelentett. Eladdig a katonák magabiztosan követték az erdei és mezei ösvényeket és utakat, minthogy a néhány elkapott mondat alapján, nem lehettek messze otthonuktól. Azután egyszer csak úgy tőnt, mintha eltévedtek volna. Mintha a sötét fasorok és az aljnövényzet más jelleget öltött volna, ám a változás mikéntje és mibenléte egyformán rejtve maradt. Immáron a katonák csak annyira tőntek a vidék ismerıinek és birtokosainak, mint az idegenbıl jött rabok. Ezzel együtt a hajnal is elérkezett. Rónint és az eszméletlenre vert Krázust teketória nélkül megkötözték és feldobták egy nagymacska hátára, úgy indították útnak ıket, közrefogva. A hatalmas párduc minden lépésnél belekönyökölt Rónin bordáiba, de a mágus kényszerítette magát, hogy csendben maradjon, hadd higgyék csak eszméletlennek. 114 Persze, mit számított volna, ha észreveszik? Többször is próbált varázsolni valamit, de minden alkalommal csak éktelen fejfájás lett belıle, mintha szét akart volna hasadni a koponyája. A nyakába kis smaragd amulettet akasztottak, egyszerő külsejő dolgot, amely nyilvánvalóan kínjai forrása lehetett. Amikor a varázshasználatra próbált összpontosítani, elméje elködösödött, és halántékába lüktetı fájdalom hasított. Nem tudta lerázni magáról az amulettet, az éj tündék remekül mérték meg a lánc hosszát. Krázus is hasonlót viselt, de tıle mintha nem féltek volna igazán, legalábbis ezt vette ki szavaikból. Rónin is látta, mi történt minden alkalommal, amikor Krázus mágiához folyamodott, és elızıleg az átalakulás sikertelensége is arra utalt, hogy a sárkánymágus valamiképpen hatalmát veszítette. - Nem ezen az ösvényen jöttünk - vicsorgott a sebhelyes vezetı, Varo'then, ahogy a többiek szólították. - Nem ilyen volt az út, mások a fák is. - De hát pontosan arra mentünk, amerrıl jöttünk, kapitány - válaszolt az egyik harcos. - Nem tértünk le sehol... - Talán látod valahol Zin-Azshari tornyait? - csattant fel Varo'then. - Én csak újabb átkozott fákat látok, Kaltariosz! És valami nagyon nem tetszik bennük! Mintha ismert ösvényeink, másfelé vezették volna lépteinket! - Visszaforduljunk? Felderítsük az utat? Rónin nem látta a kapitány arcát, de el tudta képzelni a csalódott kifejezést. Ne. - Lélegzetvételnyi szünet. - Még ne. Bár Varo'then máshol lenni. tisztábbak és amely bentebb 115
még nem kívánt visszafordulni, Rónin egyre inkább szeretett volna Mágusként elı-érzetei, benyomásai és intuíciói egyszerre voltak megalapozottabbak, mint a varázserıt nélkülözıké. Minden lépéssel, vitte ıket a sőrő, föléjük
tornyosuló fák közé, egyre növekvı jelenlétet érzett, olyasfélét, amilyet még sohasem tapasztalt. Ez valamennyire emlékeztette arra az érzésre, amely Krázus tudati kapcsolatfelvételét kísérte, amikor közvetítette azokat a képeket. De ez erıteljesebb volt, legalábbis közvetlenebb, s mindenképpen inkább tartozott a jelenhez, mint bármely más pillanathoz vagy idıhöz. - Mindjárt felkel a nap - mormolta az egyik katona. A hangsúly és a szavak felidézték Rónin ismereteit az éjtün-dékrıl. Tudta, hogy nem válnak ugyan magatehetetlenné, de a napfénytıl valamelyest elgyengülnek. Mágikus teremtmények voltak - még ha egyénenként nem is hordozott mindegyikük olyasféle mágikus erıt, melyet akaratukkal formálhattak volna -, és mágiájuk az éjszakához tartozott. Ha meg tudna szabadulni az amulettıl, amikor felkel a nap, akkor jobb esélyekkel próbálkozhatna meg a szökéssel, s társát is könnyebben kiszabadíthatná. Az éjtündék egyre nyugtalanabbul fürkészték a környezı növényzetet, így hamar eljött a pillanat, amikor senki sem figyelt rá. Rónin megpróbálta fej rázassál elhagyni az ékszert, de az amulett csak himbálózott elıre és hátra, lecsusszanni sehogy sem akart. Azt kockáztatta, hogy az éjtündék felfedezik tevékenységét, de úgy érezte, nincs más lehetısége. A sikertelenségtıl kétségbeesve nézett körbe, és a hajnal elıtti félhomályban egy arc nézett vissza rá, az egyik fa lombjából. Illetve látott egy arcot, amely részét képezte a lombozatnak. Levelekbıl és gallyakból tevıdött össze, amelyek még buja szakállt is rajzoltak az áll alá. A szemek bogyók voltak, és egy hézag képezte a szájat. Azután az arc ugyanolyan gyorsan eltőnt, mint ahogy megjelent, és Rónin hajlott a gondolatra, hogy odaképzelte csupán. Talán csak a hajnali árnyak tréfálták meg. De ilyen részletességgel...? 116 Penge csendült, ahogy kirántották hüvelyébıl. Veszély szaga lógott a levegıben, és az éj tündék gyakorlott harcosokként érezték meg azt. Sejtelmük sem volt a közeledı ellenfél mibenlétérıl, de tılük telhetıen felkészültek a küzdelemre. Termetes macskaféle hátasaik idegesen fújtak minden zöldre maguk körül, és nem csupán gyorsítottak amúgy sem lassú lépteiken, de emellett mozgásuk óvatosabbá vált. Varo'then hirtelen jobbra mutatott: - Arra! Gyorsan! -De már elkésett. Az erdı életre kelt, hatalmas lombos ágak ereszkedtek le és borították be a lovasokat, egyszerre akadályozták a látást és a mozgást. Bokrok ugrottak fel helyükbıl és változtak fürge kis alakokká, csendesen mosolygó zöld arccal. Az avar mintha görcsbe rándult volna a párducok karmos érintésétıl; az ijedtükben felágaskodó nagymacskák némelyike levetette lovasát. Az éjtündék összevissza kiáltoztak, próbálták egyben tartani a csapatot, de ha társaikhoz viszonyították helyzetüket, azzal csak fokozták a káoszt. Mély nyögés, recsegés hangzott fel a fák sorai közül. Megfigyelésre alkalmatlan helyzetébıl Rónin csak egy pillanatra látta meg a zaj forrását, de bizonyos volt benne, hogy valamelyik hatalmas fa lehajolt, és félresöpört egy vagy két éj tündét. A vinnyogásból ítélve hátasaik sem kerülték el sorsukat. Szitokszó töltötte meg az erdıt, ahogy Varo'then próbált valamiféle rendet tartani. A nyeregben maradt tündék szétszóródtak; egy részük a köröttük nyüzsgı bokormanókat csapkodta, a többieket pedig lefoglalta, hogy féken tartsák termetes párducaikat. A nagymacskák láthatóan idegenkedtek a félig növényszerő ellenfelektıl, s inkább hátrébb húzódtak akkor is, amikor lovasaik elıre ösztökélték volna ıket. 117
Varo'then kiáltott valamit és hirtelen hosszú, lila, erıs hıt sugárzó csápok csaptak ki az erdı különbözı pontjaiból. Az egyik elért egy épp felugró bokormanót, és lángra lobbantotta. Bár úgy tőnt, szörnyő kínokat kell kiállnia, az erdei teremtmény pillanatnyi megállás nélkül rohant tovább célja felé, közben tőzösvényt húzott maga után. Abban a pillanatban feltámadt a szél, bár eladdig halovány szellı sem lengedezett. A légroham sikoltva és üvöltve csapott le a harcolókra, mintha az iménti varázstámadás ingerelte volna fel. Dühödten kapta fel a környék összes mozdítható levelét, ágát és porát, hogy a hatalmas mennyiségő törmelékkel töltse meg a teret. A lángok kihunytak, áldozata ugyanúgy nem törıdött a csodálatos megmeneküléssel, mint imént a nyilvánvaló veszéllyel. A Varo'then mellett harcoló éjtündét vaskos faág ütötte ki a nyeregbıl. - Visszavonulás! - kiáltotta a sebhelyes kapitány. - Visz-sza mindenki! Gyorsan, a szentségit! Rónin száját leveles kéz fogta be. Ismét látta a megdöbbentı, hatalmat sugárzó arcot. Érezte, hogy lábát is megragadja valami. Egy nem túlságosan finom lökéssel, a leveles kezek letaszították a párducról. Az állat felüvöltött. Egyre több bozótszerő alak vette körül a bestiát és terelte el a figyelmét, hogy megszabadíthassák a gondjaira bízott rakománytól. Rónin számára fordult egyet a világ, és látóterébe került Varo'then is, aki épp körbetekintett, hogy felmérje a helyzetet. Az éjtünde szitkozódva vette tudomásul, hogy lopják a foglyait, de mielıtt utánuk indulhatott volna, újabb ágak zuhantak elé és reá, elfedték arcát, és leszorították karjait. A bokorlények elkapták a mágust, vállukra vették és úgy cipelték el, mint egy faltörı kost. Csendesen, sebesen rohantak be az erdı sőrőjébe. Rónin csak remélte, hogy Krá118 zusról sem feledkeztek meg, mi több, talán ugyanoda viszik mindkettejüket. Mást nem látott, csak az erdı fáit és a leveles teremtményeket maga körül. Termetük ellenére, megmentéi meglehetısen erısnek látszottak. Azután egy éjtünde ugratott elébük morgó párducával, de csupán egyedül, társak nélkül - a mágus felismerte benne Kaltarioszt. Tekintetében kétségbeesés ült, mintha foglyai megmenekülése szörnyő következményekkel járna reá nézve. Amennyit a kapitány korábbi szavaiból és az egyéb beszédekbıl Rónin útközben kihallgatott, annak alapján ez lehetségesnek tőnt. Az éjtünde nem pocsékolta idejét szavakra, csak megindította párducát, és megtámadta az erdei teremtményeket. A Rónin által ismert tündék, fıként a szeretett Veréza, végtelenül tisztelték a természetet. Kaltariosz fajtája azonban mintha egyáltalán nem törıdött volna ilyesmivel; úgy csapkodta az elébe kerülı faágakat és bokrokat, mintha azok esküdt ellenségei lettek volna. Semmi sem tarthatta távol zsákmányától. Legalábbis úgy látszott. Nagy, fekete madarak bukkantak fel hirtelen a lombok közül, körbevették és könyörtelenül megtépték az éjtündét. Kaltariosz ırjöngve vagdalkozott maga körül, de egy apró tollat sem tudott levágni a szárnyasokról. A madarak annyira lefoglalták az éjtündét, hogy nem vette észre az újabb veszélyt, amely a földbıl tört fel mellette. A fák, amelyeknek ágain próbálta átverekedni magát az imént, vagy két lábnyival megemelkedtek, mintha kinyújtották volna gyökereiket, és épp indulni készülnének valahová. Kaltariosz és hátasa - vakon a madaraktól és a dühtıl - nem tudott figyelni a talajra, s a dühödten feltörı gyökerek elbuktatták ıket, tagjaik köré tekeredve lekötözték a harcost és a párducot.
119 Gyászos visítás tört fel a nagymacska torkából, ahogy oldalára fordulva vergıdött. Lovasa próbált nyeregben maradni, de ezzel csak rontott a helyzeten; egyik lába beszorult a fekete hátas alá, és egyik karját már megragadták a gyökerek. A fák mintha közelebb húzódtak volna. A nagydarab párduc tekergızve próbált felállni, közben valahogy belökte Kaltarioszt két zömök fatörzs közé. A harcos kétségbeesetten, rémülten kapálózott, megkapaszkodott volna valamiben, hogy kihúzza magát szorult helyzetébıl, de a fatörzsek lassan egymás felé hajoltak, és maguk közé szorították a szerencsétlen éjtündét. A vértezet papírként győrıdött össze, alatta a hús és a csont is képtelen volt ellenállni a roppant erınek. Hátasa jobb sorsra jutott, vagy legalábbis gyorsabban bevégezte; nyakát hangos reccsenéssel törte el egy köré tekeredett gyökér. A pillanatnyi megtorpanás után Rónin leveles megmentıi úgy rohantak tovább, mintha mi sem történt volna. A mágus már csupán néhány lélegzetvételnyi ideig hallotta az éjtün-dék küzdelmének zajait, azután a hangok elenyésztek. Semmi sem utalt arra, hogy Varo'then végül sikeresen megszöktette vadászai maradékát, avagy mind odavesztek. A kis termető bokorlények csak vitték és vitték a mágust, talán már nem is evilági módon, merthogy az erdı elmosódottan, smaragdszín homályba és ködbe veszve futott körötte. Csupán egyetlen dolgot látott tisztán: oldalt idınként a sárkánymágus mozdulatlan alakja bukkant ki egy-egy pillanatra az elmosódott háttérbıl, ahogy - hozzá hasonlóan -Krázust is bokormanók vitték valahová. Mikor némi idı elteltével a misztikus módon megtett távolság már kezdett ijesztıen nagynak tőnni, Rónin lelkében a remény helyet adott a félelemnek. Sejtelme se volt róla, hogy erdei megmentıi mit szándékoztak tenni velük. Akár azért is eloroz120 hatták az éjtündék foglyait, hogy vérüket vegyék valamely rituáléhoz. Hallott már kiirthatatlan vadonbeli szektákról, melyek még az ı idejében is holmi állatistenségeknek mutattak be véráldozatot, holott a Szövetség nem kevés erıt fordított, az ilyen barbár szokások felszámolására. A bokormanók lelassítottak, végül megálltak egy ritkásabb részen, amely mintha egy irtás széle lett volna. A rossz látószög ellenére Róninnak sikerült valamelyest körülnéznie. Bármennyit utaztak is, és bármily módon tették ezt, a napfény már teljesen bevilágította a tisztást. Az édes erdei levegıt kedveskellemes madárcsiripelés tette még bódítóbbá, és a legszélsı fáktól alig néhány lépésnyire, miriádnyi virág száz meg százféle színe ragyogott a kecsesen hajladozó, magas főben. Az éjszakai kalandok után, mintha egycsa-pásra átléptek volna a mesék világába. Rónint a levelekbıl és gallyakból font arc látványa rántotta ki kezdıdı kábulatából. A szájnyílás széthúzódott, kedves mosolyt imitált, és a mágus meglepetésére - apró fehér virágokat fedezett fel odabenn. Azután kicsiny virágpor-felhı csapott ki a levélajkak közül, s megtöltötte a mágus orrát, száját. Rónin köhögött, szédülni kezdett, látása elhomályosodott. Érezte, hogy a bokormanók újra nekiindulnak, ám ezúttal csak a napfényre vitték ki, ahol csakhamar eszméletét veszítette. Bár Rónin azt hitte, Krázus mégsem volt végig öntudatlan. Elgyengült, igen, és szinte azt kívánta, hogy borítsa el végre a sötétség, mégis küzdött a testi és elmebeli tehetetlenség ellen, és ha nem is gyızhetett, legalább nem veszített.
İ is felfedezte a változásokat, látta a figyelıket, de nagyobb tapasztalata azt is megsúgta, hogy az erdı szolgái lehetnek. Krázus megértette, hogy nem félrevezették az éj121 tündéket, hanem magát az utat, az erdei ösvényt terelték másfelé. Valamiféle természeti erı akarta elvenni ıket a vértezetes alakoktól, de vajon mi okból? A sárkánymágus úgy döntött, hogy míg erre a kérdésére nem kap választ, addig jobb lesz csendben és mozdulatlan maradnia. Legfıképpen a tomboló káosz közepette. Amikor az éj tündéket megtámadták az erdei teremtmények, majd elrabolták ıt és Rónint, a sárkány tétlenséget kényszerített magára. Rosszindulatot nem érzett megmentıikben, de ez nem jelentette azt, hogy késıbb nem törhetnek ellenük. Titokban éber maradt az erdei utazás közepette is, remélve, hogy talán több hasznára lehet társának, mint korábban. De elszámította magát, és amikor elérték a napfényes tisztást, elıtte is megjelent az az arc. Akárcsak Rónin, ı is mély álomba merült. Azonban nem aludt többet néhány percnél. Arra ébredt, hogy egy kis vörös madár kopogtatja a térdét. A látvány olyannyira meglepte, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lábának akaratlan rándulásával elriasztotta a kis állatot, amely felröppent egy közeli faágra. Krázus nagy elıvigyázattal kémlelt körbe. Minden jel szerint mindketten egy misztikus liget közepén hevertek, valamely roppant hatalmas mágia forrásánál, amely legalább oly ısi volt, mint maguk a sárkányok. A nap ragyogón sütött, a fő, a virágok és az énekesmadarak békét árasztottak susogá-sukkal, színeikkel és dalukkal. Valamely természeti istenség szentélyében lehettek, akit talán ismernie is kellett volna - de emlékezetében nem bukkant fel semmiféle kép vagy hang. Olyasféle probléma volt ez, amelyet már korábban is felfedezett, és amelyrıl társának sem mert ıszintén szólni. Emlékezete egészen hiányosnak tőnt. Felismerte az éjtündéket külsı jellegzetességeikrıl, de sok más dolog többnyire 122 evilági emlékei -, mintha kitörlıdött volna elméjébıl. Amikor összpontosítással próbálta felidézni ezeket, nem lelt mást a helyükön, csak ürességet. Úgy tőnt, nemcsak teste, de elméje is elgyengült; mintha hiányzott volna lényébıl valami, ami nélkül nem lehetett egész. De miképpen? Miért szenvedett ekkora ártalmat, sokkal nagyobbat, mint Rónin? Ugyanakkor az ember meglepı erırıl tett tanúbizonyságot, jóval nagyobb hatalmat mutatott, mint amekkorával Krázus tudomása szerint rendelkezett. Mégiscsak egy köznapi halandó volt, a kisebb fajok egyikébıl! Ha idın és téren átívelı, ırült roptuk közepette valakinek el kellett rongyolódnia, az minden ésszerőség alapján csak Rónin lehetett volna. Amikor idáig jutott, Krázus bőntudatot érzett. Bármi lehetett az oka annak, hogy Rónin másképpen élte meg az utazást, és Krázust azért furdalta a lelkiismeret, mert szerencséjük fonákját kívánta. Rónin többször is szinte feláldozta magát érte; nem érdemelt ilyen gondolatokat. A sárkánynak szörnyő gyengesége és a régóta vele idızı fájdalom ellenére sikerült feltápászkodnia. Nem látta nyomát azoknak a teremtményeknek, amelyek idehozták ıket. Valószínőleg visszatértek az erdıbe, hogy újra részévé váljanak és gondozzák, míg uruk nem szólítja ıket. Krázus szerint a bokormanók csupán a legkisebb ırzıi lehettek a vidéknek; talán az éjtündéket nem értékelték igazán
veszélyesnek. De mit akarhatott az erdıben uralkodó hatalom a két, ösvényét vesztett utazótól? Rónin mélyen aludt, és a virágpor reá gyakorolt hatásából Krázus úgy ítélte, hogy még meglehetısen hosszan fog szunnyadni. Nyilvánvaló veszély jelét nem lelte, ezért a sárkány úgy döntött, kitapogatja szabadságuk határait. A sőrő virágtömeg térdmagas kerítéshez hasonlóan vette körbe a dús 123 füvő tisztást, és bár a növények vadon növekedtek, mégis szabályos kört alkottak, egy mindenhol egyforma széles sávban. Krázus elindult a legközelebbi színpompás ív felé. Amikor már csak egy lépésnyire volt tılük, a virágok hirtelen mind felé fordultak, szirmaik még pompázatosabban kinyíltak. A sárkánymágus rögtön elhátrált, és a virágok visszatértek elıbbi állapotukba. Egyszerő, de hatékony falat képeztek, melynek élılény a közelébe sem juthatott. A dolog zavarta is meg nem is a sárkánymágust, hiszen egyrészt ık így biztonságban voltak a kívülrıl érkezı veszélyekkel szemben, másrészt azonban maguk sem léphettek ki a tisztásról. Újfent rabok voltak tehát. Jelenlegi állapotában Krázus nem kívánta megkockáztatni, hogy átugrik a virágok felett. Feltehetıleg amúgy is csak újabb védvonalat talált volna, valószínőleg valamivel durvábbat. Csak egy megoldás jutott eszébe. Hogy könnyebben takarékoskodhasson erejével, keresztbe tett lábbal leült a főre, azután mély lélegzetet vett, és enyhén összpontosítva a korábban látott arcra, megszólalt: Beszélni szeretnék veled. A tisztáson fújdogáló szellı felkapta és beröpítette szavait az erdıbe, ahol azok halk visszhangot verve csapódtak fáról-fára. A madarak elcsendesedtek, a fő sem bólogatott tovább. Azután a lágy szellı visszatért, s magával hozta a választ: - Beszéljünk hát! Krázus kivárt. A távolból patadobogást hallott, mintha valami állat tévedt volna arra. Ahogy a patadobogás közeledett, a sárkánymágus érezte a nagy hatalmú lény egyre erısödı jelenlétét. Termetes alak bukkant fel a távoli fák között, lovas, agancsos sisakkal a fején, valamiféle nagyobbfajta paripán ülve. Végül az alak kilépett az árnyékokból, elsétált a virág-ırzıkig, hogy a nap öröknek tőnı ragyogás124 sal boríthassa be. Az emberi alakot öltött sárkány úgy tátotta el száját meglepetésében, mint kisgyermek, aki körül megelevenedett valamely mese. - Ismerlek... - kezdte Krázus. - Tudom, ki vagy... - De a név, mint oly sok más, kiszakadhatott belıle, valahol az idı örvényében. Csupán annyit sikerült kierıszakolnia emlékezetébıl, hogy ismernie kellene ezt a teremtményt, de hogy mikor és hol találkozott vele, arról fogalma sem volt. Ez is biztosan jelentett valamit, csak össze kellett volna vetnie a dolgot, emlékezetének többi hasadékával. De hát mit tehetett, ha azt sem tudta felidézni, hogy nagyjából mire is kellett volna emlékeznie?! - És valamennyit már én is tudok rólad - válaszolta a fölé tornyosuló alak, kinek felsıteste az éj tündékéhez, alteste szarvaséhoz hasonlított. - Sajnos, közel sem annyit, ameny-nyit tudni szeretnék. Négy erıs lábán az erdık ura átsétált a virágok között, melyek úgy engedtek utat, mint hőséges kutyák a gazdájuknak. Néhány virág és főszál még finoman, szeretettel meg is simogatta a lábát.
- Khenariosz vagyok - mutatkozott be az agancsos jelenés a kinyilatkoztatások hangján. Az elıtte ülı Krázus egészenjelentéktelennek érezte magát. - Ez az én birodalmam. Khenariosz... Khenariosz... Legendák részletei bukkantak fel Krázus megtépázott emlékezetében, némelyik gyökeret is vert, de a többség semmivé foszlott. Khenariosz. A tündék és más erdılakók beszéltek róla. Nem isten, de istenség. Akkor hát félisten. A maga módján akkora hatalommal rendelkezik, mint maguk a nagy sárkányok. Valaha többet is tudott róla, sokkal többet, de próbálkozhatott bármily erısen, nem sikerült felidéznie a képeket és szavakat. 125 W^ ' Erıfeszítése kiülhetett arcára, mert Khenariosz nyugodt tekintetében együttérzés jelent meg: - Még gyenge vagy, utazó. Talán többet kellett volna pihenned. - Nem. - Krázus felállt és próbálta kihúzni magát a félisten elıtt. - Nem, most kell beszélnünk! - Ahogy szeretnéd. - Az agancsos istenség oldalra döntötte szakállas fejét, úgy vizsgálgatta vendégét: - Több-vagy, mint aminek látszol, utazó. Hasonlatos az éjtündékhez, de sokkal, sokkal több. Szinte arra emlékeztetsz... De ez nem valószínő. - A termetes alak Rónin felé biccentett: - Viszont ı semmiféle teremtményre nem hasonlít, amely birodalmam határain belül vagy kívül fellelhetı. - Igen távolról érkeztünk, és ıszintén szólva, eltévedtünk, nagyszerő Khenariosz. Fogalmunk sincs, hol lehetünk éppen. A sárkánymágus meglepetésére a félisten mennydörgı nevetésre fakadt. Vidámsággal telt hangjától újabb virágok nyíltak szerte a réten, a körben álló fákon egyre több énekesmadár gyülekezett és lágy, friss szellı kélt, amely a szeretı kedves érintésével simogatta meg Krázus arcát. - Tehát messzirıl jöttetek! Mégis hol lehetnétek, barátom? Hol máshol, ha nem Kalimdoron? - Ez legalább megmagyarázta, hogyan találtak ennyi éjtündét egy rakáson. Még néhány másik kérdést is megválaszolt, kivéve, hogy pontosan melyik korban járhatnak: -Ahogy gyanítottam is, nagyuram, de... - Nyugtalanító változást éreztem a világban - vágott közbe Khenariosz. - Az egyensúly felborult, mert olyasmi történt, ami ekkora hatással bírt a világra, de semmi sem volt nyilvánvaló. Titokban kutattam a változás helyét és okát, s bár alig leltem valamit, fürkészésem végül hozzátok vezetett el. - Ellépett Krázus mellett, és közelebbrıl is megvizsgálta a szunnyadó embert. - Két utazóhoz, akik a semmibıl 126 jöttek. Két ismeretlen teremtmény az ismeretlenbıl. Talányosak vagytok. Szívesebben vártam volna még ezzel a találkozással. - Kiszabadítottál... Az erdei istenség olyan horkantást hallatott, amilyen talán a legnemesebb szarvas hangja lehetett. - Az éjtiindék egyre önteltebbek. Bármit elvesznek és bárhová belépnek, kérve-kéretlen, ahová nem lenne szabad. Feltételezik, hogy ık uralkodnak a világ felett. Ugyan ezúttal nem önszántukból léptek be a birodalmamba, mégis úgy döntöttem, ben-tebb vezérlem ıket, hadd tanuljanak némi
alázatot és jó modort. - Khenariosz megengedett magának egy zord vigyort. - És persze, az út egy részén elhozták azt, amit szerettem volna, ha itt van. Krázus térde megcsuklott. Természet adta tartásának megırzése kezdte kimeríteni. Összeszedte erejét, és eltökélten állva maradt. - Úgy tőnt, ık is tudtak az érkezésünkrıl. - Zin-Azshariban akad néhány tehetség. A Forrás is ott van mellette, ıket erısíti. A sárkánymágus megrázkódott, ezúttal nem a gyengeségtıl. Khenariosz szavaitól félelem költözött a szívébe. - Zin... Zin-Azshari? - Igen, halandó! Az éj tündék birodalmának fıvárosa! Mindenki ismeri! Ott áll a Végtelen Forrás szélén. Talán még ezt sem tudtad? Nem törıdve vele, hogy felfedi gyengeségét a félisten elıtt, Krázus a földre rogyott, és a főben ülve próbálta felfogni mindazt, amit a két név felidézett. Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Mindkettıt ismerte, nem feledte el ıket, bármennyire tépett volt is emlékezete. Olyan dolgok voltak ezek, amelyeket csak akkor feledhetett volna el, ha elméje teljesen kiürül. Zin-Azshari és a Végte127 len Forrás. Az elıbbi az éjtündék mágikus birodalmának középpontja. A második akkora hatalom végtelen mélységő kútja, hogy arról a késıbbi korok mágusai és varázslói, csak félelemmel vegyes tisztelettel mertek suttogni. Milyen ostoba volt, hogy fogságuk alatt ez nem jutott eszébe! Zin-Azshari már az ı életében is évszázadokon keresztül a figyelem középpontjában volt. A Forrás pedig az éjtündék hatalmának magját, eredetét és legfıbb eszközét képezte; olyan varázslatokat hozhattak létre a segítségével, amelyeket még a sárkányok is megtanultak tisztelni. Ám mindkettı a múlt, a távoli régmúlt része volt. Az ı jelenében már nem létezett sem Zin-Azshari, sem a csodálatos és gonosz Forrás. Réges-régen eltőntek egy katasztrófában... Itt emlékezete elpusztította, az életére is, szaemlékezni a
ismét cserbenhagyta. Történt valami szörnyőség, amely mindkettıt és kettéhasította az egész világot... De megesküdött volna akár akár szeretett Alexstraszája életére is, hogy nem képes visztörténtekre!
- Még nem gyógyultál fel teljesen - szólt Khenariosz aggódó hangon. - Pihenned kellene. Még mindig az emlékeit kutatva, a sárkánymágus így válaszolt: - Rendben leszek, mire a barátom felébred. Elmegyünk, amint tudunk, és nem kellemetlenkedünk tovább. Az istenség összehúzott szemöldökkel meredt rá: - Félreértettél, kicsi! Mindketten rejtélyes vendégek vagytok, és amíg az elıbbi fennáll, addig tart az utóbbi is. - Khenariosz elfordult tıle, és az ırködı virágsereg felé indult. Úgy vélem, élelemre lesz szükségetek. Hamarosan küldök, addig javaslom, pihenj le kicsit. Khenariosz nem várta meg, hogy a mágus ellenkezzen, és Krázus nem is kívánta ilyesmivel háborgatni. Ha az er-
128 dık ura azt akarta, hogy maradjanak - ezt Krázus az eddigiekbıl is megértette -, akkor felesleges bármiféle vitába szállni vele. İ és Rónin addig vendégeskednek a tisztáson, amíg Khenariosz úgy akarja. Egy félisten esetében ez akár azt is jelentheti, hogy ott kell eltölteniük az egész életüket. Ám ez nem zavarta a sárkánymágust annyira, mint az a tény, hogy hátralévı életük csakugyan rövidnek tőnt. Zin-Azshari és a Forrás egyformán elpusztult valamely iszonytató katasztrófa során, s minél tovább tőnıdött a dolgon, a sárkánymágus egyre inkább úgy érezte, hogy az a katasztrófa nagyon-nagyon sebesen közelít. - Figyelmeztetlek, kedves fıtanácsosom, hogy imádjuk a meglepetéseket, és reménykedünk benne, hogy a következı megfelel majd uralkodói igényeinknek! Xaviosz csak mosolygott, miközben kézen fogva bevezette királynıjét a terembe, ahol az Elıkelık dolgoztak. Olyan nyájas volt az úrnıhöz, amennyire tıle tellett, amikor udvariasan megkérte, hogy jöjjön és nézze meg, mire jutott a varázslókkal. Lehetıleg hagyja hátra a szolgálókat is. A kancellár tudta, hogy Azshara valami kivételesen csodálatos eredményt várt, és biztos volt benne, hogy a királynı nem fog csalódni. Akkor sem csalódhat a neki szánt meglepetésben, ha az egészen más jellegő lesz majd, mint amire számított. Amikor a páros belépett, az ırök féltérdre ereszkedtek. Bár arckifejezésük szemernyit sem változott, akárcsak Xa-vioszt, ıket is megérintette a varázsmunka. A teremben mindenki értette már, mi történik - kivéve a királynıt. Azshara a vésett mintázat felett lebegı, lángoló energiagömbben 129 nyílt, örvénylı mélységet szemlélte, hangjában csalódottság csendült: - Nem tőnik úgy, mintha bármi is változott volna. - Közelrıl kell rátekintened, Ezer Holdnak Fénysugara. Akkor látni fogod, mennyit léptünk már elıre. Azshara dermedten állt. Jól ismerte a Xaviosz álnokságá-ról szóló szóbeszédeket, és tudta, van alapjuk. Okkal feltételezte, hogy ha a fıtanácsos esetleg megszerezte a tökéletlenség kiirtására szolgáló eszközt, talán ellene is fordíthatja azt. Mindenesetre, egyelıre még ı volt a királynı, és ha kellett, bármikor megmutatta, hogy joggal uralkodik népe felett. Kecses léptekkel sétált oda a mintázat széléhez. Elıbb rászánt néhány pillantást, hogy végignézzen a még mindig folyamatosan dolgozó Elıkelıkön, azután figyelmét a középen kavargó jelenség felé fordította. - Még mindig ugyanolyannak tőnik, kedves Xaviosz. Valamivel többet vártam... Elakadt a lélegzete, és bár a kancellár nem látta a királynı arckifejezését, enélkül is tudta már, hogy Azshara ugyanúgy megértette az események lényegét, mint ı és mindenki más, aki az elmúlt egy nap során belépett a terembe. Az éjtündék népének új istensége ıt is megszólította. Minthogy az elsı alkalom óta valóban haladtak valamelyest, a hatalommal átitatott hang betöltötte a jelenlévık elméjét: Eljövök hozzátok! Nemes Hold rítusa befejezıdött, és Tirandának végre magára is jutott ideje. Elun elhivatottságot várt el papnıitıl, de nem kérte, hogy neki szánják minden ébren :t percüket. A Holdanya kedves, szeretı úrnı volt - elsısorban ezzel vonzotta templomába az éjtünde leányt. Felavatása óta csillapodott a Tiranda vérmérséklete és eltökéltebbé vált bensı vívódásaiban, de egyvalami sohasem hagyta nyugodni. Az idı megváltoztatta a
dolgokat közte, Malfurion és Illidan között. Az ikrek már nem azok a játszótársak voltak, akiket ismert. A gyermekkor egyszerősége átadta helyét a felnıttesebb kapcsolatok összetettségének. Mindkettıjük iránt másképpen érzett, s tudta, hogy már az ikrek sem úgy tekintenek rá, mint régebben. A testvérek között mindig is volt egyfajta baráti versengés, amely az utóbbi idıben olyannyira felfokozódott, hogy Tiranda már nem lelte benne örömét. Szinte megküzdöttek egymással -mintha valamely díjat akartak volna elnyerni. Tiranda már sejtette - még ha az ikrek nem is ébredtek ennek tudatára -, hogy ı maga ez a meg nem nevezett díj. Tovább méltatta hát eredményeiket, s közben azzal áltatta v__ töltı 131 magát, hogy nem akarja ıket megbántani. Jól tudta, hogy mégis fájdalmat okoz majd valamelyiküknek, mert amikor eljön az ideje - így érzett legbelül -, az ikrek egyikét kívánta párjául választani. Csuklyás, ezüstszín öltözékében a frissen beavatott papnı csendesen végigsietett a templom magas márványhelyiségein. Felette mágiával átitatott freskó ábrázolta az eget; a bőbáj oly tökéletessé tette a festı munkáját, hogy az alkalmi szemlélı azt hihette, az építménynek nincs teteje. Azonban csupán a nagyterem, a közrituálék színhelye volt fedetlen. Ott Elun holdsugarak formájában ereszkedett le, és lágy érintésekkel simogatta meg hívei arcát, mint anya a szeretett gyermeket. Az istennı evilági megtestesüléseinek - akik fıpapnıkként szolgálták a hitet gazdagon díszített szobrai között elhaladva, Tiranda végül áthaladt a roppant elıcsarnok márványpadlóján. Az ajtóval szembeni falon díszes mozaik ábrázolta Elun és a többi istenség mővét, a világ megformázá-sát - természetesen a fı alak maga a Holdanya volt. Néhány kivételtıl eltekintve a többi istenség elnagyolt, felismerhetetlen arcú alakként szerepelt, minthogy halandóhoz méltatlan lett volna látásuk, így ábrázolásuk is. Csak a felsıbb hatalmak segítıi és gyermekei, a félistenek kaptak határozott alakot, köztük Khenariosz, sokak szerint a Nap és a Hold gyermeke. Maga az erdık ura mit sem szólt e mítosz igazságáról, de Tiranda szívesen vélte hitelesnek a történetet. A kinti hős levegı megborzongatta kicsit, lelépdelt az alabástrom lépcsın, és csatlakozott az utcákon tartózkodó sokasághoz. Láttára többen is meghajoltak, míg mások csak udvariasan utat engedtek számára. Voltak elınyei annak, hogy Elun beavatottjává vált, de akkor és ott Tiranda azt kívánta, bárcsak egyszerően önmaga lehetne a világ elıtt. 132 Suramar nem pompázott úgy, mint Zin-Azshari, de megvolt a maga szépsége. Élénk, élettel telt színek enyhítették Tiranda fáradtságát, ahogy kiért a fıtérre, ahol mindenféle kereskedık kínálták portékáikat a népnek. A méltóságosak gyémántcseppekkel gazdagon díszített, vörös és tüzes narancssárga talárjaikat viselték, és magasan hordott orral, dölyfösen sétálgattak a zöldbe, kékbe és sárgába öltözött, alacsonyabb rangú éjtündék között. Mindenki a tıle telhetı legjobb ruháját öltötte magára, mint minden nap. Az épületek szinte lakóik tükreként szolgáltak, s a tér körül a szivárvány minden színe fellelhetı volt rajtuk. Némelyik üzletet hat-hét különbözı árnyalattal festették be, és a házak többségét drámák képsorai díszítették.
Fáklyafény világította meg a színek e kavalkádját; a táncoló lángnyelvek keltették igazán életre a látványt. Az a kevés másféle fajú teremtmény, akikkel Tiranda eladdig találkozott, mind ízléstelenül feltőnısködınek tartotta népét, illetve némelyikük egyszerően csak színvaknak titulálta a papnı fajtáját. Bár saját ízlése egyszerőbb volt -persze nem annyira, mint Malfurioné -, Tiranda mégis úgy gondolta, népe inkább csak jobban értékeli másoknál, a világban létezı mintázatok és árnyalatok szépségét. A tér közepe táján kisebb tömeg győlt össze. A többség beszélt és mutogatott, hangsúlyaik idınként gúnyt vagy undort fejeztek ki. Tiranda kíváncsian lépett közelebb, hogy megnézze, mi kelthetett ekkora érdeklıdést. A bámészkodók elıbb nem is vették észre közeledtét, és ez bizton jelezte, hogy valóban ritka csoda kötötte le figyelmüket. Udvariasan megérintette egy férfi vállát, aki felismerte benne a papnıt, és rögtön ellépett elıle. Ezzel a módszerrel mélyen befúrta magát a tömegbe. 133 Az éjtündék körének közepén egy nála alig valamivel alacsonyabb ketrec állt. Az erıs vasrudakból ítélve bizonyára erıteljes bestiát zárhattak bele, amely épp durván rázta az alkalmatosságot, és állatias morgásával újra meg újra mormolásra késztette közönségét. Akik az elsı sorban álltak, nem húzódtak félre Tiranda elıl még akkor sem, amikor felfedezték, hogy kit ejtettek csapdába a hátuk mögött. Tiranda inkább lábujjhegyre emelkedve próbált ellátni két tünde között. Amit a ketrecben látott, attól elakadt a lélegzete. - Mi ez a... lény? - suttogta. - Senki sem tudja, nıvér - hallotta meg kérdését egy katona, aki egyébiránt épp a fogoly körüli ırök egyike volt. A Figyelık, a suramari városırség tagjainak mellvértjét és talárját viselte. - A holdıröknek három varázslat is kellett, hogy leterítsék. Tiranda ösztönösen oldalra pillantott, hátha meglátja valamelyik csuklyás, zöldbe öltözött mágust, de egyik sem tartózkodott a közelben. Valószínőleg megbővölték a ketrecet, és a Figyelık inkább tartották távol a piszkálódó tömeget, mintsem a biztos helyre zárt teremtményt próbálták volna ırizni, míg a varázstudók tanácsa eldönti, hogy mit tegyenek vele. Az a lény nem törp volt, bár alkata valamennyire emlékeztetett a törpökére. Valószínőleg két lábon járt - bár a ketrec nem engedte felegyenesedni -, és legfeljebb lábnyival lehetett alacsonyabb az éj tündéknél, viszont kétszer olyan széles testtel rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy a nyers erı teremtménye, minthogy izomzata fejlettebbnek tőnt minden élılényénél, amellyel a papnı eladdig találkozott. Tiranda már-már azt hitte, a következı pillanatban széthajlítja a vasrudakat és megszökik. Persze, ha varázs134 lattal erısítették meg a ketrecet, akkor nem volt érdemes próbálkoznia. Egy magasabb rangú bámészkodó váratlanul odanyúlt arany sétapálcájával és megbökdöste a görnyedt teremtményt, amitıl a lény dühe újjáéledt. Az éjtünde épphogy idıben húzta vissza az eszközt a széles, húsos mancs elıl. A teremtmény összekuporodott, kerek állkapcsú pofája eltorzult, ahogy vicsorogva morgott haragjában. Ha nem tekertek volna vaskos láncokat csuklói, bokái és nyaka köré, minden bizonnyal elkapja azt a sétapálcát. Ugyan görnye-désének oka nem a nehéz
lánc volt, ahhoz viszont hozzájárult, hogy ne tudja teljes erejét a rácsoknak feszíteni. Tiranda rémülete és undora sajnálattá változott. A templom és Khenariosz egyformán az élet tiszteletére tanította, még ha az a teremtmény ott szörnyszerőnek tőnik is valamelyest. A zöld bırő lény egyszerő öltözéket viselt, ami azt jelentette, hogy bizonyára van valamiféle intelligenciája. Akkor pedig nem volt helyes, ha már ketrecbe is zárták, hogy a fıtéren mutogassák, mint valami állatot. Két üres, barna tál mutatta, hogy a fogoly legalább némi táplálékot kapott, de alkatából ítélve a papnı gyanította, hogy nem eleget. Az ırhöz fordult: Biztosan több vízre és élelemre lenne szüksége. - Erre nincs parancsom, nıvér - válaszolta az ır tiszteletteljesen, de tekintetét a tömegen tartva. - Ehhez nem kell parancs - ellenkezett Tiranda. A válasz elıtt egy apró vállrándítást is kapott: - Az idısek még nem döntötték el, hogy mit kezdjenek vele. Talán úgy gondolják, egyáltalán nem lesz majd szüksége élelemre vagy vízre. A papnı megütközve meredt az ırre. Az éjtünde ítélkezés kifejezetten kegyetlen tudott lenni. - Ha hozok neki némi táplálékot, ugye nem állítasz meg? 135 A katona kezdte kényelmetlenül érezni magát: - Valóban nem kellene, nıvér. A bestia letépheti a karod és megeheti ahelyett, amit hozol neki. Bölcsebb lenne békén hagyni. - Azért én tennék egy próbát. - Nıvér...! Ám mielıtt az ır lebeszélhette volna, Tiranda már el is fordult tıle. Egyenesen a legközelebbi ételkereskedıhöz ment, és kért egy tál levest, egy korsó vízzel. A ketrecbe zárt teremtmény kifejezetten ragadozó típusnak tőnt, ezért tett az adaghoz egy darab friss húst is. Az árus nem akarta elfogadni a nı pénzét, adománynak nevezte az ételt. így a papnı megáldotta a kereskedıt, hiszen tudta, a másik pusztán ezért adakozott. A tömeg valószínőleg megunta a látványosságot és kezdett oszladozni. Tiranda könnyedén elérte a ketrecet az elemózsiával. Úgy érezte, kevesebb bámészkodó elıtt ı is könnyebben néz szembe a fogollyal, így valamelyest magabiztosabban lépdelt a rácsok felé. A rab felnézett a papnıre, tekintetében ott ült a megvetés, minden piperkıc zaklatója iránt. Csak akkor mutatott némi érdeklıdést, amikor felfedezte, hogy Tiranda ételt hozott neki. Amennyire láncai engedték, elıredılt ültében, bozontos szemöldöke alól mélyen ülı, bizalmatlan tekintettel követte a fiatal nı minden mozdulatát. Tiranda úgy gondolta, a lény talán élete második felében járhat, minthogy haja szürke volt, arca és karjai egy harcos élet sebhelyeit és egyéb jeleit viselték. Habozva állt meg, karnyújtásnyi távolságon kívül. Szeme sarkából látta, hogy az ırök izmai megfeszülnek, tettre készen figyelik. Talán még lándzsát is használnak, ha a teremtmény bántani próbálná ıt. Tiranda remélte, hogy ilyesmire nem kerül sor; a legszörnyőbb iróniája lett volna a helyzetnek, ha segítı szándéka a teremtmény halálához vezet. 136
Kecses óvatossággal letérdelt a rács elé: - Érted, amit mondok? A lény felmordult, azután csendben bólintott. - Etelt hoztam. - Elıbb a tál levest nyújtotta oda. Az övétıl olyannyira különbözı figyelı tekintet, csak némi késéssel fordult a tál felé. Tiranda látta, hogy az álla-tias idegen erısen megfontolja válaszát. A lény egyszer gyors oldalpillantást vetett a legközelebbi ırre. Jobb keze ökölbe szorult, majd újra kinyílt. Lassan, talán kicsit túl lassan is, kinyúlt a tálért. Tiranda csak ekkor látta, milyen izmos és termetes az a kéz - a bestia könnyedén markába rejthette volna az ı mindkét kezét. Elképzelte az ujjakban rejlı erıt és közel állt hozzá, hogy ijedtében feledje szándékát, és otthagyja a ketrecet. Ám a fogoly meglepı óvatossággal vette el a tálat. Letette maga elé a rácson belül, s várakozva nézett a papnıre. A kis sikerélménytıl Tiranda elmosolyodott, de a lény semmilyen formában nem válaszolt. A lány odanyújtotta elıbb a húst, azután a korsó vizet is. Mikor mind a három edényt megkapta, a zöldes bırő behemót enni kezdett. Néhány hatalmas nyeléssel eltüntette a tál tartalmát, a barna leves egy része lecsorgott az állán. A húsdarab gyorsan követte, ahogy a vaskos, töredezett és elsárgult fogak, habozás nélkül beletéptek. Tiranda nyelt egyet, de semmi mással nem mutatta, mennyire ellenére van a fogoly állatias viselkedése. Próbálta elhitetni magával, hogy hasonló körülmények között valószínőleg ı sem cselekedett volna másképp. A néhány bámészkodó úgy figyelte ıket, mint valami színjátékot, de Tiranda nem törıdött velük. Türelmesen kivárta, hogy a ketrecbe zárt lény megegye, amit kapott. Hamarosan a hús minden apró darabkája eltőnt a csontról, 137 melyet a teremtmény egy könnyed mozdulattal kettétört, és kiszívogatta belıle a velıt. Tette mindezt olyan élvezettel, hogy attól a tömeg maradéka - minthogy kifinomult ízlésüket zavarta a bestiális étkezés - a távozás mezejére lépett. Miközben az utolsók is elfordultak, az idegen teremtmény letette a csontdarabokat maga mellé, s meglepı, mély hangú kuncogással nyúlt a korsóért. Tekintetét szinte végig a papnın tartotta, utóbb enyhe vidámság is csillant benne, egy lélegzetvételnyi idıre. Amikor a víz is elfogyott, a teremtmény megtörölte száját széles kézfejével és felmordult: - Ez jólesett. - Bár Tiranda már korábban is feltételezte, hogy ha a lény megérti, talán beszélni is tud valamiképpen, a szavak hallatán mégis elképedve nézett. Újra elmosolyodott, még azt is megkockáztatta, hogy közelebb hajolt a ketrechez, amitıl a mellette álló ır újra ideges lett: - Nıvér! - kiáltott rá. - Ne menj közelebb! Szét fog... - Nem fog bántani - biztosította Tiranda a szavába vágva. A teremtményre pillantva hozzátette: - Ugye? A fogoly megrázta fejét, és a mellkasára tette kezét. Az ır visszalépett a helyére, de továbbra is feszülten figyelt. - Szeretnél még valamit? Több ételt, esetleg? - kérdezte Tiranda a rabságba esett lénytıl.
-Nem. A papnı egy darabig kereste a szavakat, majd a bemutatkozás mellett döntött: Tiranda vagyok, Elun, a Holdanya papnıje. A ketrecbe zárt alak mintha nem hajlott volna a beszélgetés folytatására, de az éjtünde határozott segítı szándékát megérezve, végül mégis válaszolt: - Brox. Broxigar. Delej hadfınök, az ork fejedelem felesketett harcosa. 138 Tiranda próbálta értelmezni a szavakat. Harcos volt, ezt már elıbb is kitalálta - külseje eléggé nyilvánvalóan tükrözte ezt. Valamiféle vezetıt említett, Delejt. Ez a név valahogy nagyobb kíváncsiságot keltett a lányban, merthogy jelentéssel bírt, s egy uralkodó neveként e jelentés, számos árnyalatot hordozhatott. Ez a Delej az úgynevezett orkok vezetıje, vagy legalábbis magas rangú tisztje lehetett. Tiranda feltételezte, hogy ez Brox népének megnevezése lehet. A templom egészen átfogó tanításokkal szolgált, de ı sohasem hallott még az ork fajról, vagy bármi hasonlóról. Bizonyos volt benne, hogy ha minden ork úgy néz ki, mint Brox, s legalább annyira intelligensek is, hogy beszélni lehessen velük, akkor az éjtündék írásban is megemlékeztek volna róluk. Úgy döntött, mélyebbre ás: - Honnan jöttél, Brox? Hogyan kerültél ide? - De amint kimondta, máris ráébredt hibájára. Az ork szemei elkeskenyedtek, húsos ajkai szorosan ösz-szezáródtak. Milyen ostoba vagyok! gondolta a lány. A Holdırség már minden bizonnyal kikérdezte. És bizonyára ama udvariasságtól mentesen, amelyet ı mutatott a fogoly felé. Biztos azt gondolja, hogy most kedvességgel akarjuk megtudakolni mindazt, amit nyers erıvel vagy mágiával képtelenek voltak kiszedni belıle. Tisztán látszott, hogy Brox véget kíván vetni a találkozónak. Felkapta a tálat és kinyújtotta a ketrecbıl, tekintetét sötét bizalmatlanság árnyékolta be. Abban a pillanatban mágikus fény villant a papnı mögött, és valami belecsapott az ork kezébe. Vad üvöltés kíséretében Brox visszarántotta megégett ujjait, azután egy darabig csak szorongatta ıket a másik kezével. Olyan gyilkos pillantásokat küldött Tiranda felé, hogy a papnı kényszere139 detten felállt és hátrébb lépett. Az ır már a ketrecet figyelte, lándzsája hegyét Broxra szegezte. Erıs kéz nehezedett Tiranda vállára, és jól ismert hang suttogott a fülébe: Jól vagy, Tiranda? Ez a romlott teremtmény nem ért hozzád, ugye? - Egyáltalán nem akart bántani! - tört ki a papnı, miközben feltételezett megmentıje felé fordult. - Illidan! Hogy merészelsz beleavatkozni a dolgaimba! A jóképő ifjú dermedten állt. Borostyánszín tekintetében értetlen tompaság sejlett. - De hát csak aggódtam miattad! Ez a bestia képes lenne... Tiranda a szavába vágott: - Ott bent, elég kevés dologra képes! És egyáltalán nem bestia! - Nem? - Illidan közelebb hajolt a ketrechez, hogy megnézze magának a foglyot. Az ork rávicsorgott, de egyébiránt nem tett semmit, ami alapot adott volna az
ellenkezésre. Malfurion testvére csalódottan horkantott egyet: - Nekem nem tőnik civilizált teremtménynek... - Csak vissza akarta adni azt a tálat. És bármi baj esetére az ır végig ott állt mellettem. Illidan a homlokát ráncolta: - Bocsáss meg, Tiranda! Talán kicsit túlreagáltam a dolgot. Azt el kell ismerned, hogy még a tieid közül is kevesen merték volna megkockáztatni, hogy ilyen közel menjenek hozzá. Lehet, hogy nem hallottad, de azt beszélik, hogy amikor felébredt, majdnem megfojtott egy holdırt! A papnı a kıarcú katonára nézett, aki vonakodva bár, de bólintott. Elfelejtette megemlíteni ezt az apró részletet. Ugyanakkor Tiranda kételkedett benne, hogy bármit is számított volna, ha tud errıl. Rosszul bántak a fogollyal és ı úgy érezte, segítenie kell rajta. 140 - Értékelem az aggodalmadat, Illidan, de újra közlöm veled, hogy nem voltam veszélyben. - Közben meglátta az ork sérülését, és rosszalló tekintettel nézett gyermekkori játszótársára. A fogoly ujjai elfeketedtek, szemeiben fájdalom ült, bár csak egyszer üvöltött fel, és nem kért gyógyítót. Tiranda otthagyta Illidant, és újra letérdelt a ketrec mellé. Habozás nélkül benyúlt a rácson. Barátja majdnem elrántotta: - Tiranda! - Vissza! Mindketten! - parancsolta a papnı igen határozottan. Az ork baljós tekintetét látva azt suttogta: - Tudom, hogy nem akartál bántani. Meggyógyíthatom a kezed. Kérlek, engedd meg! Brox felmordult, de nem dühösen, inkább csak a lehetıségeket mérlegelve. Illidan ott maradt Tiranda mellett, aki rádöbbent, hogy a férfi minden bizonnyal újra lecsap, amint a legapróbb jel azt mutatja, hogy a helyzet eldurvulhat. - Illidan! Megkérlek, fordulj el egy kicsit! - Mi van? Tiranda, én... - A kedvemért, Illidan. A férfi fújt egyet, érezhetı volt, hogy elfojtott düh marja belülrıl. Ennek ellenére teljesítette a kérést, azután rosszalló tekintettel méregette a teret szegélyezı épületeket. Tiranda ismét Broxhoz fordult. Az ork Illidan hátát nézte, a papnı szerint némi elégedettséggel az arcán. Bizonytalanul nyújtotta oda megnyomorított kezét. Tiranda lágyan megfogta az épen maradt kézfejet, és döbbenten vizsgálgatta a sérülést. Két ujjon sötétre égett a bır és a hús, a mellettük lévı pedig lángvörös volt és durván felhólyagzott. -
Miféle varázslat volt ez? - kérdezte a mögötte álló Illidant.
- Nemrég tanultam. - Csak ennyit válaszolt. 141 Minden bizonnyal nem az erdıben tanulta, nem Khena-riosztól. A nemes éjtünde mágiatudomány iskolapéldája lehetett inkább, de olyan hirtelen támadta meg vele Broxot, hogy valószínőleg nem került sok energiájába a dolog. Nem kizárt, hogy a varázslósághoz több tehetsége volt, mint a druidák mágiájához; az effajta azonnali hatalmat jobban is kedvelte a lassú léptő természeti erıknél. Tiranda
azonban nem volt biztos benne, hogy személy szerint ı maga is kedveli ezt Illidanban. - Holdanya, hallgasd meg könyörgésem... - Nem törıdve az ır döbbent arckifejezésével, magához vonta az ork kezét, és egyenként csókot lehelt sérült ujjaira. Ezután istennıjéhez suttogott, megkérte ıt, hogy enyhítse Brox szenvedését, állítsa helyre mindazt, mit Illidan meggondolatlanságában tönkretett. - Nyújtsd ki a kezed a holdfényre, amennyire csak tudod! - kérte a fogolytól. Az ıröket figyelve, Brox engedelmeskedett; a láncok súlya miatt erılködve nyújtotta kezét a rácsokon kívülre. Tiranda attól tartott, hogy valamilyen mágikus fal majd útját állja a mozdulatnak, de nem történt ilyesmi. Lehetséges, hogy mivel az ork nem tett szökésre utaló mozdulatot, így a ketrecre mondott varázslatok sem léptek mőködésbe. A papnı felnézett az égre, a holdra, amely szinte pontosan felettük lebegett: Könyörgöm, Holdanya, telíts meg tisztaságoddal, nemességeddel, szereteteddel! Adj erıt, hogy meggyógyítsam a szenvedıt... Miközben Tiranda elismételte imáját, hallotta, hogy lélegzetét. Illidan is mozgolódott, talán meg akart feszegette a fiatal nı türelmének határait. Ezüstös ölelte körbe az ifjú papnıt, aki úgy sugározta szét
az ır visszafojtja fordulni, de végül mégsem fényfolyam, Elun fénye azt, mintha maga a hold
142 ereszkedett volna le a térre. Érezte, ahogy az istennı hatalma megszállja, lénye részévé válik. Brox majdnem visszakozott; csodálta a látványt, de a mágiától mindig is irtózott. Valahogy mégis megbízott annyira a tünde nıben, hogy saját maga számára is érthetetlen módon hagyta, hadd tegyen vele bármit. Talán megérezte, hogy e varázslat nem lesz ártalmára. Ahogy a holdfény megérintette ujjait, az égett hús meggyógyult, ahol már a csont is elıbukkant, ott visszanövekedett, és a szörnyő sérülés végül teljesen eltőnt. Az egész alig néhány hosszú pillanatig tartott, s az ork bár nyugodt maradt, tekintete elkerekedett, mint egy gyermeké. - Köszönöm, Holdanya - suttogta Tiranda, és elengedte Brox kezét. A mellette álló ır féltérdre borult, fejet hajtott az istennı szolgálója elıtt; a többiek követték példáját. A fogoly visszahúzta kezét, csodálkozva nézte ujjait, és egyenként megmozgatta ıket. Megérintette a visszanövekedett bırt, elıbb csak vigyázva, azután roppant elégedettséggel, amikor a várt fájdalom elmaradt. Örömteli morrantás hagyta el vaskos torkát. Brox hirtelen mozgolódni kezdett a ketrecben. Tiranda attól tartott, hogy valamely más sérüléstıl szenved, amely addig nem látszott, de az ork hamarosan abbahagyta; csupán kényelmesebb testhelyzetet keresett. - Tisztelet néked, sámán - mondta, miután elhelyezkedett. - Tartozom neked. Brox hangjában akkora hála sejlett, hogy Tiranda elfeketedett arccal állt fel és lépett hátrébb. Illidan rögtön megfordult és úgy fogta meg a lány karjait, mintha nyugtatgatni akarná: - Jól vagy? - Igen... ez... - Hogyan magyarázhatná el egy férfinak, hogy milyen érzés Elun érintése, mi több, ölelése? - Az is143
tennı meggyógyította - fejezte be végül, megfelelı szavak hiányában. Az ırök felemelkedtek, a papnı iránti tiszteletük jelentısen megnövekedett. Egyikük, talán a rangidıs odalépett hozzá: - Nıvér! Kérhetjük áldásodat? - Természetesen! - Elun áldása ingyen volt, minthogy az istennı tanítása szerint minél többeket érintenek meg az ı nevében, annál többen értik meg azt a szeretetet és egységet, amelyet ı képvisel, s annál többen terjesztik el ezt a megértést a világban. Tiranda végigjárt az ırök között, és nyitott tenyerét a szívükre, azután a homlokukra helyezte. Ezzel jelképezve a gondolat és a lélek egységét; közben elmormolta az áldó szavakat. Mindegyikük hálásan köszönte meg. Illidan ismét karon fogta: - Pihenésre van szükséged, Tiranda. Gyere! Tudok egy helyet... A ketrecbıl Brox nyers hangja szólt: - Sámán! Ez az egyszerő teremtmény is részesülhet áldásodban? Az ırök megszorították lándzsáik nyelét, de nem szóltak semmit. Ha a bestia Elun áldását kéri, mi több, ily meglepıen udvarias hangnemben, mégis hogyan ellenkezzenek? Ha ık nem is, Illidan hangot adott nemtetszésének: - Eleget tettél már azért a teremtményért. Tántorogsz a fáradtságtól! Gyere... De a papnı nem tudta elutasítani a kérést, egyszerre tett volna szíve és hite ellenében. Kihúzta magát Illidan szorításából, és újra letérdelt a ketrec elé. Habozás nélkül benyúlt és megérintette a durva szırzettel borított mellkast, azután a busa, érdes homlokot is. - Elun figyelmezzen reád és a tieidre - suttogta. - Legyen karod erıs és kérlelhetetlen -jött a válasz. 144 A váratlan szavaktól Tiranda ledermedt egy pillanatra, de azután rájött, hogy az ork a maga harcos módján kívánt neki egészséges és hosszú életet. - Köszönöm néked - válaszolta mosolyogva. Ahogy Tiranda felállt, Illidan újfent úgy érezte, a kialakult helyzetben szerepet kell vállalnia: - Akkor mehetünk végre? Tirandát hirtelen elöntötte a fáradtság, ámde egyfajta kellemes fáradtság volt ez, elégedettséggel telt, minthogy sokat tett istennıje nevében, és még többet ért el vele. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mikor alhatott utoljára - talán egy teljes nap is eltelt azóta. A bölcsesség azt diktálta, hogy térjen vissza a templomba, és feküdjön le aludni. - Bocsáss meg, Illidan - mormolta -, eléggé elfáradtam. Szeretnék inkább visszatérni a nıvérekhez. Megérted, ugye? A férfi borostyánszín tekintete elkeskenyedett, de uralkodott magán: - Persze. így lesz a legjobb. Visszakísérjelek? - Nem szükséges. Szeretnék egyedül lenni.
Illidan nem szólt, csak egy enyhe meghajlással jelezte, hogy belenyugszik a döntésbe. Tiranda egy utolsó mosollyal elköszönt az orktól, és Brox bólintással válaszolt. A papnı megkönnyebbülten, felszabadultan távozott, s teste kimerültsége ellenére, elméje különösmód felfrissült. Amint lehetséges, beszélni fog a fıpapnıvel Brox ügyében. A templom biztosan tehet valamit az érdekében. A holdfény ölelése elkísérte egészen az elsı árnyasabb utcáig, ahogy ellépdelt a fıtérrıl. Egyre inkább úgy érezte, hogy aznap éjjel megtapasztalt valamit, ami örökre megváltoztathatja életét. Az orkkal való találkozása, minden bizonnyal Elun mőve lehetett. Alig bírta kivárni, hogy beszélhessen a fıpapnıvel. 145 Illidan végignézte, ahogy Tiranda elsétál, s egy pillanatra sem néz vissza. Ismerte annyira a lányt, hogy tudja, az istennı szolgálatában végrehajtott cselekedetein mereng. Ez elvonta a figyelmét minden másról, még ıróla is. - Tiranda... - suttogta maga elé, miközben maga is elindult hazafelé. Remélte, hogy beszélhet vele, szólhat az érzelmeirıl, de a lehetıség már semmivé foszlott. Az események elıtt Illidan órákig várakozott, újra meg újra a templom felé sétált, hátha a lány felbukkan, és akkor együtt elmehettek volna egy magányosabb helyre. De elkerülték egymást; épp a tér túloldalán kanyargó utcákat járhatta, amikor Tiranda megérkezett. Azután a lány felfedezte ezt a teremtményt a ketrecben, és ezzel tönkre is tette a fiú minden jól átgondolt tervét. Nemcsak nem sikerült beszélnie vele, de ráadásul zavarba hozta magát azzal, hogy ı lett az aktuális gonosztevı... és mindez egy ilyen lény miatt! Mielıtt visszafoghatta volna magát, halk szavak buktak ki ajkai közül, és jobb tenyere kifeszült. Kiáltás jött a ketrec irányából, Illidan gyorsan megpördült és odanézett. Az alkalmatosság világított, de nem a holdistennı ezüstös fényével, hanem dühödten izzó vörösben, ahogy a varázslat körülvette és próbálta elemészteni. A romlott teremtmény üvöltött a fájdalomtól. Az ırök zavarodottan próbáltak tenni valamit, de a ketrec nem engedte kinyitni magát. Illidan gyorsan elmormolta akaratlan varázslata semlegesítésének szavait, és a vörös aura pillanatok alatt elhalványodott. A bestia abbahagyta az üvöltözést, ezúttal nem eshetett olyan baja, ami maradandó sérülést vagy fájdalmat okoz. Szerencséjére Illidan éppen belépett az egyik mellékutcába, így senki sem látta öntudatlan mozdulatait, senki sem hal146 lotta elmormolt szavait - senki sem gyanúsíthatta meg a fogoly kínzásával. Haragja valamiképpen eluralkodott rajta, és lecsapott a legnyilvánvalóbb célpontra; ez viszont igencsak zavarta. Amúgy valamelyest hálás volt mindazon holdıröknek, akik mágikus falakat emeltek a ketrec köré, ugyanis csupán a védıvarázslatok akadályozták meg, hogy legyilkolja a foglyot. I' jRtienc
^^Sr^ örülötte már szinte mindenki haldoklott, vagy meg is ím rf^ halt. Bármerre nézett, elesett bajtársakat látott. Garno * mé V bukott el következıként - akivel együtt nıtt fel, s aki v_gyakorlatilag a testvére volt -, testét darabokra hasogatta egy fölébe tornyosuló tüzes alak, sivító pengéje. A démon szarvakkal díszített, százfogú pofáját maga Brox törte be a következı pillanatban. Olyan üvöltéssel ugrott neki, hogy attól még a félelmetes teremtmény is megtorpant egy pillanatra. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a fejsze kettéhasítsa, hidegen lángoló vértezetével együtt. De a Légió démonai csak áradtak feléjük, és az orkok egyre csak fogyatkoztak. Maroknyi védı maradt csupán, és minden percben elbukott valaki. Delej megparancsolta, hogy állják el a Légió útját. Győjtötték és küldték a segítséget, de a Hordának idıre volt szüksége. Arra volt szüksége, hogy Brox és társai feltartóztassák a szörnyetegeket. De egyre kevesebben és kevesebben maradtak. Donga hirtelen elırebukott, földet érve feje továbbgördült a vérsaras földön, teste hőlı halomként hevert. Farak akkor már holtan feküdt, maradványai felismerhetetlenül összeroncso1! I 148 1 lódtak; természetellenesen zöld tőz emésztette, amit a démonok valamelyike öklendezett rá. Az idegen lángok nem annyira megégették, mint inkább feloldották testét. Brox fejszéje újra és újra lecsapott, minden csapással megsemmisített egy iszonytató ellenfelet. De bármikor kitörölte szemébıl a vért és az izzadságot, mindig csak egyre több szörnyeteget látott. Egyre többet és még többet. Végül már egyedül kellett szembeszállnia velük, egyedül állt ellent a rikoltó, éhes szörnytengernek, amely mindent és mindenkit el akart pusztítani. Ahogy rávetették magukat - Brox felriadt álmából. Reszketett ketrecében, pedig mivel már ezerszer látta, úgy hitte, a rémálom nem érintheti meg. Mégis minden alkalommal, amikor felriadt belıle, megújult dühöt és kínt érzett, megújult bőntudatot. Meg kellett volna halnia ott, a szorosban. Meg kellett volna halnia a bajtársaival együtt, akik feláldozták életüket a Hordáért. De ı túlélte a dúlást, lelkében a többiek sikolyaival és nevetésével, arcával és hangjával, s a nyomasztó tudattal, hogy nem adott oda mindent népéért, amit odaadhatott volna. Gyáva vagyok, jutott megint ugyanarra a következtetésre. Ha nem félelembıl küzdöttem volna, most én is velük lehetnék. Amikor egyszer összeszedte bátorságát és elmondta mindezt Delejnek, a hadfınök a fejét rázva válaszolt: - Senki sem harcolt nálad keményebben, öreg barátom. Bırödön, húsodban viseled a küzdelem nyomait, és a felderítık látták, hogyan harcoltál, mielıtt az erısítés elért hozzád. Legalább olyan jól szolgáltad bajtársaidat és népedet, mint azok, akik odavesztek. Brox vonakodva elfogadta Delej háláját, de a Horda vezérének szavai nem oszlatták el marcangoló kétségeit. 149
Végül ide került, ólba zárták, mint valami disznót, ami csak arra vár, hogy a böllér a torkába mártsa kését. A dölyfös népek úgy bámulták meg, mintha két feje lenne, és csúfságán gúnyolódtak. Csak az egyik fiatal nı, az a sámán mutatott tiszteletet és gondoskodást. Azt a hatalmat érezte belıle, amelyrıl saját népe sámánjai beszéltek idınként, amelyet ısi mágiaként emlegettek. Meggyógyította azt a csúf sérülést, amit a barátja okozott, pedig csak egyetlen imát intézett a holdhoz. Jelentıs erık felett uralkodott, és Brox megtiszteltetésnek érezte, hogy megkapta az áldását. Nem mintha ez bármit is számított volna hosszabb távon. Az ork nem kételkedett benne, hogy fogva tartói a kivégzése módjáról tárgyalnak éppen. Amit eddig megtudtak tıle, az nem válhat elınyére. Elutasította, hogy bármiféle információt kiadjon népérıl, otthonukról. Igaz, ı maga sem tudta igazán, hogyan juthatna el oda, de jobb volt kijelenteni, hogy semmit sem szabad hazájáról mondania. Az orkokkal szövetséget kötı éjtündékkel szemben az itt élık megvetették az idegeneket, és így veszélyt jelentettek a Hordára. Brox az oldalára fordult, már amennyire láncai engedték. A következı éjjelen már biztosan halott lesz, de nem úgy, ahogy kívánta. Nem lesz dicsı küzdelem vagy hısi ének, amely megemlékezik tetteirıl. - Nagy szellemek! - mormolta. - Hallgassátok meg egy értéktelen halandó kérését! Csak egy utolsó küzdelmet szeretnék. Lehetıséget, hogy lemossam szégyenemet... Arácsokon keresztül az égre nézve folytatta csendes imáját. A sámánlánnyal ellentétben ı nem remélte igazán, hogy bármiféle hatalmak ırizzék is a világot, meghallgatnak egy ilyen egyszerő teremtményt. Sorsa az éjtündék kezében volt. Malfurionnak fogalma sem volt róla, hogy mi vitte be a városba. Három éjszakán keresztül ült egyedül az otthonában és azon tőnıdött, amit Khenariosz mondott neki, és amit ı maga látott a Smaragd Alomban. Három éjjelen keresztül nem jutott semmiféle válaszra, vagy több lehetséges választ is nyert, de jobb szerette az elıbbi változatot. Nem kételkedett benne, hogy Zin-Azshari legmagasabb tornyában varázsmunka folyik, és hogy a helyzet csak egyre kétségbeejtıbb lesz, ha az ottaniak továbbra is önmaguknál nagyobb erıket próbálnak, uralmuk alá hajtani. Malfuriont az is igencsak zavarta, hogy mintha másoknak egyáltalán nem tőnt volna fel a probléma. Végül arra jutott, hogy azért indult el, mert találni akart egy másik hangot, egy másik elmét, amellyel megbeszélheti belsı vívódásait. így hát úgy döntött, ténfergés helyett inkább Tiranda keresésére indul. Testvére olyannyira el volt foglalva önmagával, hogy nem értette volna meg bátyja baját, és a lány valahogy többet törıdött a gondolataival. Igen, Tirandával megbeszélhetem... És amúgy is vágyakozott a lány társaságára. Ahogy Elun temploma felé tartott, nagyobb osztag párduclovas sietett el mellette, az ellenkezı irányba. Malfurion félrehúzódott, úgy figyelte a szürke és zöld vértezetes katonákat, ahogy elhaladnak elıtte karcsú, jóltartott párducaikon. A csapat elıtt a zászlós négyszöglető lobogót emelt magasra, rajta mélylila háttér ölelt körbe egy fekete madársziluettet. Hollócsır nagyúr lobogója. Hollócsır Kartalosz, a tünde parancsnok is ott lovagolt a többiek elıtt, hátasa nagyobb és karcsúbb volt a többinél, a karám domináns nısténye lehetett. Maga Kartalosz magas volt, nyurga és kétségkívül nemes tartású. Úgy lovagolt, mintha semmi sem téríthetné el céljától, bármi legyen az. 151
Mögötte aranyszín köpönyeg hullámzott, és magas, vörös csúcsú sisakján a nevét szimbolizáló dísz meredezett. Neve nem csupán címerére, de arcára is rányomta bélyegét. Keskeny arc, madárszerő vonások, orra legörbülı csır. Gubancos szakálla és nyugodt tekintete egyszerre sugárzott bölcsességet és erıt. Hollócsır azon kevesek közé tartozott, akik az Elıkelık szőkös körén kívül, a legnagyobb befolyással voltak a királynıre. Azshara gyakran kérte tanácsát. Malfurion átkozta magát, hogy nem jutott eszébe elıbb, de akkor és ott nem tőnt jónak az alkalom arra, hogy beszéljen a nemessel. Hollócsır és katonái úgy siettek végig a fıúton, mintha valamely halaszthatatlan küldetésben járnának. Ettıl Malfurionban felmerült, hogy a fıvárossal kapcsolatos félelmei esetleg már alakot is öltöttek, valamilyen formában. Persze, ha ez volt a helyzet, akkor szülıvárosa sem mutatott volna ilyen békés arcot. A Zin-Azshari körül dúló vihar bizonyosan valamilyen hatalmas léptékő katasztrófát jelzett, ami hamar elérheti a környezı településeket. Ahogy a lovasok elhagyták, Malfurion is folytatta útját. A fıtér közelébe érve kerülnie kellett; oly sokan győltek ott össze, hogy tömegiszony fogta el - egy ideje a magányos elmélkedés és meditáció töltötte ki napjait. Leküzdötte az érzést, és inkább arra gondolt, hogy hamarosan találkozik Tirandával. Bármennyire izgatottá tette Malfuriont a lány jelenléte, ugyanakkor jobban megnyugtatta, mint bárki vagy bármi a világon. Tudta, hogy testvérét is meg kellett volna látogatnia, de aznap éjjel valahogy nem tetszett neki az ötlet. Tirandát akarta látni, és vele kívánt eltölteni némi idıt. Illidan késıbb is ott lesz, hogy beszéljenek. A fıtér zsivaja messzire elhallatszott, de csupán néhány pillanatra keltette fel figyel152 mét, inkább tovasietett a templom felé. Reménykedett benne, hogy nem alkalmatlankodik, és a lány szabad. Azt is remélte, hogy hamar megleli; nem kell kérdezısködnie egyik papnıtıl a másik után. Bár Elun beavatottjai nem bánták, ha barátok vagy rokonok keresték fel ıket a templomban, Malfurion mégis mindig zavarban érezte magát, ha a zártnak tőnı hitközösségben járt. Az utóbbi idıben még inkább, mióta azt a furcsa kényelmetlenséget érezte, ha a lánnyal készült találkozni. A templom fıbejáratához vezetı lépcsı tetején megállította a két ır. Az éjtündéknél oly gyakori talár helyett csillámló, ezüst mellvértet és szoknyát viseltek, az elıbbit holdsarló díszítette középen. Mint Elun beavatottjai mindannyian, az ırök is nık voltak, és kiválóan képzettek a harc mővészetében. Maga Tiranda is jobb íjásznak bizonyult, mint Malfurion vagy Illidan. A Holdanya békés tanításai nem tiltották meg hő gyermekeinek, hogy megtanulják megvédeni magukat. - Segíthetünk valamiben, testvér? - kérdezte a rangidıs ır udvariasan, társa csendben figyelt. Lándzsáikat mindig készenlétben tartották, hogy a veszély legkisebb jelére használni tudják. -
Látogatóba jöttem Tiranda papnıhöz. Jó barátok vagyunk. A nevem...
- Viharhozó Malfurion - vágott közbe a másik, a fiatalabbik. Elmosolyodott: Tiranda, én és még ketten ugyanazon a szálláson lakunk. Látlak idınként. - Beszélhetnék vele? - Ha befejezte az elıírt meditációt, akkor szabadnak kell lennie ebben az órában. Megkérdezek valakit. Várakozhatsz a Holdteremben.
A Holdterem alkotta a templom tetı nélküli közepét, ahol a nyilvános szertartásokat lefolytatták. Amikor nem a fı153 papnı használta a helyiséget, bárkit szívesen láttak itt, aki megnyugtató környezetre vágyott. Amint Malfurion belépett a szögletes helyiségbe, rögtön megérezte a termen a Holdanya érintését. Éjjel nyíló virágok sávnyi kertecskéi díszítették a falak tövét, és középen kicsiny emelvény állt, amelyrıl a fıpapnı tartja mindig beszédét. Az emelvényhez vezetı, körkörös kıösvényt mozaikmintázattal rakták ki, és a hold éves változásait ábrázolta. Néhány korábbi látogatására visszaemlékezve Malfurion megállapította, hogy mindegy, hol lebegett az égen a hold, lágy fénye mindig teljesen bevilágította a helyiséget. Középre sétált, és leült az emelvény felé nézı kıpadok egyikére. Bár a szeretı istennı jelenlétének érzete azonnal könnyített szívén, Malfurion türelme gyorsan fogyatkozott; nem volt várakozós hangulatban. Aggódott amiatt is, hogy a papnı esetleg nem fogadja jól váratlan megjelenését, mert korábban mindig csak akkor találkoztak, ha elıtte megbeszélték. Ez volt az elsı alkalom, amikor figyelmeztetés nélkül merészelt betörni, Tiranda világába. -Malfurion... Amikor meglátta a lányt, egy pillanatra minden gondolata semmivé foszlott. Az ezüst papi talár misztikusan izzott a holdfényben, és az ifjú úgy érezte, Tiranda tekinteténél még a Holdanyáé sem nyújthatott volna csodálatosabb látványt. A papnı kiengedte haját, így az keretbe foglalta tökéletes arcát, csupán az áll körül és alatta hagyta szabadon, hogy a talár kivágása még jobban zavarba hozza a fiatal férfit. A lány mosolya a holdnál is fényesebben ragyogta be a termet. Malfurion kissé késlekedve állt fel, hogy elébe menjen, és a papnı már ott is volt elıtte. Az ifjú érezte, hogy arca lángol, de semmit sem tehetett ellene reménykedett, hogy Tiranda nem veszi észre. 154 - Nincs semmi baj? - kérdezte a lány aggódó hangon. -Történt talán valami? - Rendben vagyok. Remélem, nem alkalmatlankodok. Tiranda mosolya visszatért, lenyőgözıbben, mint korábban: - Te sohasem alkalmatlankodsz, ha hozzám jössz, Malfurion. Valójában nagyon örülök, hogy jöttél. Én is látni akartalak. Ha elfeketedı arca ez ideig nem is volt feltőnı, az utóbbi szavak hatása egyértelmően látszott. Malfurion leküzdötte zavarát és folytatta, amit elkezdett: - Sétálhatnánk egyet a templomon kívül? - Ha jobbnak látod, ám legyen. De a férfi nem tudta türtıztetni magát, és már a folyosókon belevágott: - Tudod, mondtam már, hogy van egy visz-szatérı álmom. - Igen, emlékszem. - Miután te és Ulidan elırementetek, elmondtam Khena-riosznak, és próbáltunk együtt rájönni, hogy mi okból ismétlıdik szinte minden nap. Tiranda hangjában ismét aggodalom csendült: - És rájöttetek valamire?
Malfurion bólintott, de nem válaszolt, és nem is szólalt meg, csak miután elhaladtak a két ır között, és kiléptek a templomból. Csak akkor folytatta, amikor már lefelé tartottak a külsı lépcsın. - Sokat tanultam már tıle. Többet, mint amennyirıl te vagy Illidan valaha is hallottatok. Khenariosz megmutatta az utat magába az álmok világába, a Smaragd Alomba, ahogy ı nevezte. Odaát... igen, ez a legjobb szó; odaát úgy láthattam a való világot, mint soha azelıtt. Tiranda tekintete a tér közepén gyülekezı kisebb tömeget fürkészte. - És mit láttál? 155 Malfurion elébe állt, hogy szembenézzen a lánnyal. Szüksége volt rá, hogy a másik csak ırá figyeljen, és megértse felfedezése fontosságát: - Láttam ZinAzsharit és a Forrást, amelyre a palota néz... Semmit sem hagyott ki; úgy írt le mindent, minden látott képet és hallott hangot és nyugtalanító érzést, ahogyan ı látta és hallotta és megélte azokat. Elbeszélte próbálkozását az igazság megértésére, és hogy álombeli valóját hogyan őzték el, amikor megpróbálta megnézni, pontosan mivel is foglalkoznak a legmagasabb toronyban az Elıkelık és a királynı. Tiranda szótlanul bámult rá, látszott rajta, hogy ugyanúgy megütközött a dolgon, mint maga Malfurion. Végül megtalálta a hangját: - A királynı? Azshara? Biztos vagy benne? - Nem teljesen. Nem tudtam benézni, de elképzelhetetlennek tartom, hogy egy effajta ırült tett, amelyet a saját palotájában végeznek a saját bizalmasai, esetleg elkerülheti a figyelmét, és a tudta nélkül folytatódhat. Az igaz, hogy Xa-viosz jelentıs befolyással rendelkezik, de a királynı akkor sem maradhatott vak, egy ilyesfajta eseményre. Arra jutottam, hogy tisztában kell lennie a felvállalt kockázattal... De a Forrás... 0, Tiranda, ha erezhetnéd, amit én éreztem a Smaragd Alomban járva, akkor te is úgy aggódnál, mint én. A nı rátette egyik kezét a férfi karjára, megnyugtató mozdulatnak szánta: - Nem kérdıjelezem meg az érzéseidet, Malfurion, de többet kell tudnunk! Azt állítani, hogy Azshara veszélyezteti az alattvalóit... Ez azért megfontolandó. - Gondoltam rá, hogy Hollócsır nagyúr elé tárom a dolgot. Neki is befolyása van az udvarban. - Bölcs dolog lenne - válaszolta Tiranda, közben tekintetét ismét magához vonzotta a téren gyülekezık sokasága. 156 Malfurion majdnem mondott valamit, de közben ı is odanézett, azon csodálkozva, hogy mi vonhatja el a lány figyelmét egy ilyen jelentıs témáról. Ahogy az egybegyőltek mozgolódtak, idınként rés nyílt közöttük, és végül Malfurion is meglátta, mi zaklatja Suramar békés lakóit. Egy ırzött ketrec állt ott, benne valamiféle lénnyel, amely nem is hasonlított az éjtündékre. - Mi az ott? - kérdezte halkan, egyre növekvı döbbenettel. - Az, akirıl beszélni akartam veled, Malfurion. A neve Broxigar, és nem hasonlít semmiféle teremtményre, amit valaha is láttam, vagy amirıl valaha is hallottam. Tudom, hogy a te történeted is fontos, de szeretném, ha most találkoznál vele. Legalább a kedvemért.
Ahogy a lány odavezette, Malfurion észrevette, hogy az ırök izmai megfeszülnek. Meglepetésére, amikor a katonák társára néztek, hirtelen féltérdre ereszkedtek tiszteletük jeléül: - Üdvözlet újra, nıvér! - szólalt meg az egyik. Megtisztelsz a jelenléteddel. Tiranda zavarba jött a tisztelgéstıl: - Kérlek! Kérlek, keljetek fel! -Amikor az ırök engedelmeskedtek, azt kérdezte: - Történt valami, amirıl nem tudok? - Hollócsır nagyúr átvette a lény ügyét - válaszolt a másik ır. - Épp kiment, hogy körülnézzen a teremtmény elfogásának helyén, hátha talál valami bizonyítékot, és esetleg egyéb betörések nyomára bukkan. Azt beszélik, hogy visz-szatérésekor személyesen kívánja kihallgatni a foglyot. Ez holnap lesz, és valószínő, hogy a teremtményt átszállítják a Feketebástya-erıd fogdájába. -A Feketebástya volt Hollócsır fallal körülvett magánbirodalma, s egyben az éjtündék egyik legszilárdabb erıdje. Malfurion ismét meglepıdött: az ır igen közvetlen módon adta ki az információkat. Azután a férfi rájött, hogy le157 maradhatott valamirıl, és Tiranda már hatalmas tiszteletet vívott ki magának. Való igaz, hogy Elun beavatottjaként eleve járt neki bizonyos mértékő tisztelet, de a katonák talán már túlságosan közvetlen hódolattal viseltettek iránta. A lány nyugtalannak tőnt: - Ez a kihallgatás... ez mivel jár? Az ır nem volt képes a szemébe nézni. - Azzal jár, amit Hollócsır nagyúr jónak lát, nıvér. A papnı nem ment bele jobban a dologba. Malfurion karján pihentetett keze egy pillanatra belemarkolt kísérıjébe. -Beszélhetnénk vele? - kérdezte erıltetett nyugalommal. - Csak rövid ideig, és parancsba kaptuk, hogy nekünk is hallanunk kell minden szót. Gondolom, megérted, nıvér. - Meg. - Tiranda a ketrechez vezette Malfuriont, és mindketten letérdeltek. A férfi visszafojtotta lélegzetét ámulatában. Közelebbrıl a zömök alak újra lenyőgözte. Számos különös vagy szokatlan teremtményrıl hallott már a Khenariosz mellett töltött idı során, de ilyesfajtáról sohasem. - Sámán! - A ketrec sötétjébıl mély, morgó, s elkínzott hang jött. Tiranda közelebb hajolt, láthatóan aggódott: - Broxigar! Beteg vagy? - Nem, sámán... csak emlékeztem álmomban. - Nem magyarázta meg. - Hoztam egy barátot, Broxigar. Szeretném, ha beszélnétek egymással. A neve Malfurion. Az ork gyanakodva nézte a tündét, aki akkora fájdalmat okozott neki az elızı éjjelen. Végül felfedezte a szem és az öltözék másságát, és tekintete megenyhült: - Ha ı a barátod, sámán, akkor megtiszteltetésnek veszem a találkozást. 158
Közelebb húzódva Malfurion mosolyt erıltetett az arcára: - Üdvözlet néked, Broxigar! - Broxigar egy ork, Malfurion. A férfi bólintott. - Még sohasem hallottam a fajtádról. A leláncolt alak felhorkant: - Én viszont ismerem a ti fajtátokat! Mellettünk harcoltatok a Légió ellenében, de úgy tőnik, a szövetség csak háborúban marad szövetség. Malfurion ezt nem igazán értette, de a szavak sötét visszhangra leltek háborgó lelkében. - Hogyan... Hogyan kerültél ide, Broxigar? - A sámán nevezhet így. Neked csak Brox. - Az ork fújt egy nagyot, azután kérdın nézett Tirandára: - Te is ezt kérdezted legutóbb, sámán, és nem mondtam el. De mivel tartozom neked, elmondom ugyanazt, amit ezeknek itt - lekicsinylı mozdulatot tett az ırök felé -, meg az uraiknak elmondtam. Azt nem várom, hogy te jobban higgy szavaimnak, mint ık. Az ork története eleve hihetetlenül kezdıdött, és minden mondattal egyre fantasztikusabbá vált. Gondosan ügyelt rá, hogy ne szóljon népérıl és annak lakhelyérıl, csak arról, hogy a hadfınök parancsára egyik társával együtt a hegyekbe utaztak, mert egy nyugtalanító híresztelés forrását kutatták. Ott olyasvalamit találtak, amit az ork nem tudott másképpen meghatározni, mint lyukat a világban, olyan lyukat, amely mindent elnyel, ahogy egyre csak terjed és növekszik. İt magát is elnyelte, társát pedig széttépte. Ahogy Broxot hallgatta, Malfurion újra átélte saját rémisztı látomását. Az ork minden tényszerő kijelentése egy-egy csepp volt abban a pohárban, melyben már ott kavargott minden gondolata a Végtelen Forrásról, és az Elıkelık által abból kivont hatalomról. A Forrás ereje minden bizonynyal képes lehet ilyesfajta mágikus örvényt kelteni, amely akár egy világok közötti átjárót is megnyithat. 159 De ez akkor sem lehetséges! Malfurion nefti tudta meggyızni magát az összefüggésekrıl. Ennek biztosan nincs köze Zin-Azsharihoz! Ennyire nem lehetnek óvatlanok! De ahogy Brox folytatta, ahogy beszélt az örvényrıl és a dolgokról, melyeket benne látott és hallott és érintett, Malfurion egyre nehezebben tagadta le, valamiféle kapcsolat létezését. A legrosszabb az volt, hogy az ork kifejezései az éj-tünde saját történetének ismerete nélkül is ugyanazokat az érzeteket tükrözték, amelyeket maga Malfurion tapasztalt álmában és a Smaragd Alomban. - Valami rossz ez - fejezte be az ork. - Olyan dolog, aminek nem kellene léteznie - tette hozzá, hogy másképpen is elmondja, amit gondol. Ezek és a többi szó úgy hatolt Malfurion szívébe, mint jól irányzott tırszúrások sorozata. Anynyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre, mikor Brox meséje véget ért. Tiranda megrázta társa karját, hogy magára vonja a figyelmét. - Jól vagy, Malfurion? Sápadt vagy, mint a fal. - Rendben vagyok. - Azután Broxhoz fordulva ezt kérdezte: - Elmondtad ezt a történetet Hollócsır nagyúrnak is? Az ork bizonytalannak tőnt, de az ır válaszolt helyette: -Igen, ugyanezt mesélte, szinte szórói-szóra. - A katona érdesen, ugatásszerően felnevetett. És Hollócsır nagyúr ugyanolyan kevéssé hitt neki, mint ti! Gyertek vissza
holnap, ı majd kihúzza az igazságot a bestiából. És ha vannak társai a közelben, majd nem találnak minket túl csábító célpontnak! Szóval Hollócsır mindössze egy ork megszállástól tartott. Malfurion csalódott volt. Kételkedett benne, hogy a tünde parancsnok látni fogja a kapcsolatot kettejük története között. Valóban, minél többet gondolkodott errıl, annál inkább ( kételkedett benne, hogy Hollócsır egyáltalán hinne neki 160 i Arra készült, hogy az éj tündék szeretett királynıjét katasztrófahozó gondatlansággal vádolja meg, az egyik fırangú nemes elıtt. Maga sem hitte még el teljesen a saját elméletét. Az ırök nyugtalankodni kezdtek. - Nıvér... Attól tartok, meg kell kérjelek, hogy társaddal együtt távozzatok. A kapitány hamarosan ideér. És valóban nem kellett volna... - Rendben van, megértettem. Mielıtt felkelt volna, Brox elırébb mozdult a ketrecben, és felé nyújtotta egyik kezét: - Sámán! Egy utolsó áldást, ha megadhatod... - Természetesen - válaszolta Tiranda halkan. Miközben visszahelyezkedett a ketrec elé, Malfurion végig azon tőnıdött, hogy mit tegyen. Természetesen a veszély bármilyen gyanúja jelentendı a nagyúrnak, mint a legközelebbi helyırség vezetıjének, de valahogy hasztalannak tőnt az egész. Ha beszélhetne Khenariosszal, de úgy, hogy az ork is ott van és elmondja, amit látott, talán együtt jutnának valamire. Elıbb a papnıre, majd az orkra pillantott - végletes döntésre jutott. Tiranda elköszönt a fogolytól, és újra felállt. Malfurion belekarolt és mindketten megköszönték az ıröknek, hogy kaptak egy kis idıt. Az ifjú papnı zaklatott arckifejezéssel indult el, és Malfurion szótlanul kísérte, saját gondolatai még mindig zúgva kavarogtak elméjében. - Csak tehetünk valamit! - súgta végül Tiranda. - Mire gondolsz? - Holnap átviszik a Feketebástya-erıdbe. Ha már bent van, menthetetlen lesz. Tiranda nyelve elakadt. - Minden tiszteletem a nagyúré, de... Malfurion csupán bólintott egyet. - Beszéltem Dehana Anyával, a fıpapnıvel, de szerinte nem tehetünk többet, mint hogy imádkozunk a lelkéért. Meg161 dicsért az együttérzésemért, de azt javasolta, hogy hagyjuk az eseményeket, hadd haladjanak a maguk útján. - A maguk útján, igen - mormolta Maifürion maga elé bámulva. Összeszorította ajkait. Meg kell tennem! Most! Ha van bármi alapja a félelmeimnek, akkor nem fordíthatok hátat! - Menj be oda! - parancsolta hirtelen, és egy mellékutca felé tolta a papnıt. - Meg kell találnunk Illidant! - Illidant? De miért?
A mágus mélyet sóhajtott, közben egyre csak a Forrásra és az orkra gondolt. Egyszerően válaszolt: - Mert épp arra készülünk, hogy hagyjuk a dolgokat a maguk útján haladni. És szeretnénk legalább rámutatni arra az útra. Hát ezért. Xaviosz a tüzes gömb elıtt állt, belebámult a középen tátongó nyílásba. Figyelmét magával ragadta valami odaát. Mélyen, mélyen legbelülrıl, istenének tekintete nézett visz-sza reá, és a gondolatok nyelvén szólt hozzá. Hallottam könyörgésteket, mondotta az istenség a kancellárnak, és ismerem az álmaitokat. A tisztátalantól, a tökéletlentıl megtisztított világ. Beteljesíthetem vágyaitokat, legelsık vagytok a híveim között. Xaviosz letérdelt, de tekintetét egy pillanatra sem fordította el. Az Elıkelık még mindig folytatták a munkát, pró-í balták megerısíteni és megnövelni a kaput, melyet oly ne-J hezen alkottak meg. - Akkor hát eljössz hozzánk? - kérdezte az éjtünde válaszképpen, ékkıtekintetében várakozás sejlett. - Eljössz világunkra és megváltod nekünk? Még zárva az út. Meg kell erısítenetek. Ki kell bírnia dicsı bevonulásomat! 162 A kancellár értın bólintott. Az olyan fenséges, csodálatos hatalom, mint egy istené, túl sok lenne az éjtündék erıtlen kapujának. Amit eddig teremtettek, az már az istenség puszta jelenléte által is megsemmisülne. Nagyobb, erısebb és maradandóbb kapura van szükségünk! Xavioszban fel sem merült a kérdés, hogy mindenható új istene miért nem képes maga megnyitni a kaput. Próbatételnek, ıszinte hite bizonyításának tekintette a feladatot. - Mit tegyünk? - kérdezte. Bármilyen erıvel próbálkoztak is, az eddigiekkel az Elıkelık már elérték tudásuk és tehetségük határait. Ez alól maga Xaviosz sem volt kivétel. Elküldöm hozzátok egyik kisebb szolgálómat, hogy vezéreljen utatokon. 0 könnyebben átléphet a világotokra... de az ı fogadására is fel kell készülnötök! Szinte talpra ugorva az éjtünde kancellár elkiáltotta magát: - Senki sem hibázhat! Ama áldásban részesülünk, hogy az İ egyik személyes szolgálója érkezik hozzánk! E hírre az Elıkelık megkétszerezték erıfeszítéseiket, és a terem megtelt a nyers, félelmetesen csapkodó, egyenesen a Forrásból elıszólított mágikus energiák ropogásával. Odakint haragosan üvöltött fel az ég, és ha bárki éppen a nagy, fekete tavat szemlélte, az félelmében azonnal elfordította tekintetét. A mintázat felett duzzadni kezdett a tüzes gömb, a közepén nyílt lyuk hasadékká változott, kiszélesedett, végtelen mélységő torokká változott. A termet millió hang töltötte be, zajjá keveredve, bár Xaviosz fülének inkább zeneszó volt. Akkor az egyik Elıkelı megtántorodott. Xaviosz a legrosszabbtól, a bukástól tartott, én maga lépett be a körbe, hogy saját tudásával, erejével segítse a többieket. Nem árulhatta el istenét! Nem tehette! 163 Elıször úgy tőnt, mégis elbuknak ezen a próbán. A kapu megszilárdult ugyan, de nem növekedett tovább. Xaviosz összeszedte minden eltökéltségét, s próbálta növekedésre kényszeríteni a nyílást. Hamarosan csodálatos, csillámló fény gyülekezett a kapuban, vakító ereje miatt az Elıkelık lehunyták szemüket. A
jelenség új erıt öntött beléjük, és a varázsmunkában összekapcsolt akaratukkal, egy szemvillanás alatt sikerült szélesebbre tárni az átjárót. A fény legmélyén kivehetetlen alak jelent meg; elıbb alig néhány hüvelyknyi magas volt, de ahogy közeledett, úgy növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra. Végül a kimerültség mégis úrrá lett a varázshasználókon. Ketten összeestek, egyikük alig lélegzett már. Egy harmadik megingott, és a bukás lehetıségének gondolatára Xaviosz amúgy sem csekély hatalmát, többszörösére növelte mániákus elszántsága. Átvette az uralmat a többiek tudata felett, és kényszerítette ıket a folytatásra, így sikerült fenntartaniuk a tágra nyitott kaput. Kísérteties vonyítás hangzott a távolból, és mintha közeledett volna. Akkor még csak ı, a természetellenes szemekkel rendelkezı kancellár látta, hogy mi fog kiemelkedni az átjáróból. Borjútermető bestiák árnyalakja öltött testet a fényben, fejükön lefelé görbülı szarvak meredeztek. Azután az elsı kutyaszerő teremtmény kiugrott a lángoló energiagömbben tátongó nyílásból. Pikkelyes bıre ijesztıen vörös volt, és fekete mintázat tette még vadabbá. Hátán és fején bozontos barna bunda egészítette ki az összképet; mindenhol máshol csak csupasz bır borította. A torz módon ösztövér, ugyanakkor erıt sugárzón izmos vadász háromujjú lábai éles, több hüvelyknyi hosszú karmokban végzıdtek. Hátsó lábai jól láthatóan rövidebbek voltak az elülsıknél, de ez nem tette kétségessé gyorsaságát és fürge164 ségét. A legapróbb mozdulatai is azt sugallták, hogy zsákmányának nem sok esélye marad a megmenekülésre. Hátáról, lapockái közül két hosszú, ostorszerő bırnyúlvány, két csáp meredt elıre, végükön fogakkal ellátott szívókorongok cuppogtak. A csápok elıre-hátra imbolyogtak, és látványuk olyan érzést keltett, mintha mohón szaglásztak volna a varázshasználók felé. A pofája leginkább valamiféle keresztezésre hasonlított a farkas és a hüllı között, hosz-szúkás ragadozóállkapcsát tucatnyi éles és hegyes fog díszítette. Szemei keskenyek és teljesen fehérek voltak, írisz nélkül olyan rosszindulatú ravaszságot sugároztak, ami jelezte, hogy nem tekinthetı teljesen intelligencia nélkül való állatnak. Hamar követte a második ördögkutya, mögöttük pedig toronymagas alak lépett ki az átjáróból: az imént érkezett teremtmények gazdája. Olvadt acélpáncélt viselt, és hatalmas vértkesztyős kezében korbácsot tartott, amely a villámhoz hasonlatos villanással és reccsenéssel, sistergéssel csattant a bestiák felé. Mellkasa és válla sokkalta szélesebb volt, mint teste többi része, és a legzömökebb éjtünde harcosok is eltörpültek mellette. Ahol a vértezet nem fedte el testét, ott színtiszta lángok lobogtak hús nélküli, földöntúli testként. A vértezet széles vállapjai közé süppedı, lángoló arcból veszélyesen izzó tekintet meredt az éjtündékre. Az isteni küldött koponyaszerő fejét hosszú, ívelt szarvak díszítették, s hatalmat sugárzó megjelenése nem hagyott kétséget az Elıkelıkben afelıl, hogy a mennyei segítséggel végre beteljesülnek majd álmaik. - Hakar vagyok - a küldött hangjában a láng sistergése, sziszegése rejlett, izzó tekintete felfénylett beszéd közben -, az Idomár. 165 A bestiák egyike morogva lekuporodott, láthatóan le akart csapni valamelyik Elıkelıre, de a korbács rögtön lecsendesítette. - Szélesre tárjuk a kaput, hogy İ, a Legnagyszerőbb, segítséget küldhessen vágyaitok betelj esítéséhez, majd maga is meglátogathassa hithő nyáját.
J ®
xz égül Rónin is felébredt. Némileg vonakodva tette, minthogy mágikus szunnyadása kellemes álomképekkel töltötte meg elméjét. Álma középpontjában Veréza és az ikrek álltak, de a gonosz szigeten történtekkel szemben ezek boldog látomások voltak egy olyan életrıl, melyet élni remélt valaha. Az ébredés pedig csak arra emlékeztette, hogy talán soha nem is láthatja családját. Ismerıs, bár nem szívesen látott kép fogadta. Krázus hajolt fölé, arcán enyhe aggódás ült. Errıl az embernek eszébe jutott, hogy a sárkánymágus hibájából került távol szeretteitıl. Rónin elıször elcsodálkozott, vajon miért homályos kissé a látása, azután rájött, hogy nem napfényben néz Krázus arcába, hanem éjjel, holdtölte idején. Az égi ezüstkorong oly erıvel világította be a ligetet, hogy az nem lehetett természetes. Növekvı kíváncsisággal próbált felkelni, de tagjai szinte felsikoltottak a merevségtıl. - Lassabban, Rónin! Több mint egy napon keresztül aludtál. A testednek kell egy kis idı, mire teljesen felébred. 167 - Hol...? - A fiatal mágus körbenézett. - Emlékszem erre a tisztásra... idehoztak... - Azóta az erdık urának vendégei vagyunk. Nincs veszély, Rónin, de azt is hozzá kell tennem, hogy nem hagyhatjuk el a tisztást. Rónin felült és körbenézett. Érzett valamiféle jelenlétet maguk körül, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy csapdába estek. Arról pedig nem tudott, hogy Krázus bármikor is mesék kitalálásával foglalkozott volna. Persze, az igazságot szinte soha nem mondta el a maga teljes valójában... - Mi történik, ha megpróbálunk elmenni? Társa a virágok sorára mutatott: - İk állítanak meg. - İk? A növények? - Elhiheted, már körülnéztem, amennyire lehetett. Bár kifejezetten vágyott rá, hogy maga is megnézze azokat a virágokat, Rónin úgy döntött, inkább nem kockáztat. Krázus azt mondta, hogy nincsenek veszélyben egészen addig, amíg a tisztáson maradnak. Talán majd együtt ki tudnak ötölni valamiféle szökési módot. Korgott a gyomra, marta az éhség. Ha valóban átaludt egy teljes napot, akkor azt egyetlen falat nélkül tette, és nem csoda, hogy megéhezett. Mielıtt hangot adhatott volna vágyainak, Krázus a kezébe nyomott egy tál gyümölcsöt és egy fakorsóban vizet. A mágus gyorsan befalta a gyümölcsöt, és bár az nem mulasztotta el teljesen éhségét, legalább gyomra nem zavarta tovább zajjal vagy kínnal.
- Vendéglátónk nem hozatott élelmet már reggel óta. Gyanítom, hamarosan felbukkan. Fıként, ha már tudja, hogy felébredtél. - Tudhatja? - Rónin nem szívesen gondolt bele a hallottakba. Fogva tartójuk zavarba ejtıen hatalmas lehetett. -Mégis, kicsoda ı? 168 Krázus hirtelen mintha igencsak kényelmetlenül érezte volna magát: - A neve Khenariosz. Emlékszel rá? Khenariosz. A szó megpendített valamilyen húrt, de csak halkan, nagyon halkan. Khenariosz. Sejlett valami a tanulmányaiból, de nem kötıdött közvetlenül a mágiához. A név inkább történeteket idézett fel, mítoszokat egy... egy erdei istenségrıl? Rónin hunyorgott: - Egy erdei istenség vendégei vagyunk? - Egy félistené, hogy pontosítsák. Olyan erıt képvisel, amit még az én fajtám is tisztel. - Khenariosz... - Emlegetett szamár lettem? - morajlott egy vidám hang mindenfelıl. Üdvözöllek, Rónin nevő idegen! Magából a holdfénybıl teremhetett elı a termetes alak, ahogy kilépett a tisztásra. Félig szarvas, félig tündeféle lehetett, de egyik sem teljesen. Fölémagasodott a két alaknak, s Rónin nyíltan megcsodálta agancsait, szakállas arcát és a különös keveréktestet. - Hosszan szunnyadtál, ifjú, és kétlem, hogy a korábban hozott étek, elegendı lehetett számodra. - A páros mögé mutatott: - Van még ott több is. Rónin hátrapillantott a válla felett. A kiürült gyümölcsöstál helyén egy másik állott, púposán telve az erdı ajándékaival. Mellette egy vaskos húsdarab hevert fatányéron, épp megfelelıen átsütve, és meglepı módon némi zöldfőszeres aromával megbolondítva. Valószínőleg a korsó is újra megtelt. - Köszönöm néked - kezdte, és komoly erıfeszítést tett, hogy az étel illata ne vonja el a figyelmét -, de jobban szeretnék választ kapni néhány kérdésre. - Eljı majd a kérdések ideje is. Gondatlan vendéglátó lennék, ha nem kapnátok elég élelmet. 169 Krázus Rónin karjára tette a kezét. Az ifjú mágus csak csendben bólintott, és az edények felé fordulva, teleették magukat. A húshoz érve Rónin habozott, de nem azért, mert nem akarta megenni. Meglepte, hogy Khenariosz feláldozott egy erdei teremtményt két idegenért. A félisten olvasott a gondolataiban: - Minden állat, minden egyes teremtmény létezésének megvan a maga oka és célja. Mind részesei az erdı változásainak, és engedelmeskednek a természet rendjének. Ebbe beletartozik az is, hogy némelyek táplálékul szolgálnak másoknak. A farkas és a medve szabadon vadászhat birodalmamban, ahogyan bárki, ? aki nem pazarol. Az élelem a növekedést szolgálja, és a természet számára nem ismeretlen az újjászületés sem. Az a szarvas új testet nyer majd, korábbi sorsát feledve, tovább szolgálja a világot.
Rónin ledermedt ültében, de nem Khenariosz magyarázatától, hanem az annak hátterében megbúvó jelentéstıl. A félisten valószínőleg beszélı ragadozóknak, különleges állatoknak tartotta ıket. Mire befejezték az evést, a mágus sokkal jobban érezte magát, és valamelyest napirendre tért a megítélés felett is. Már nyitotta száját, hogy fogságuk részletei felıl érdeklıdjön, de Khenariosz megelızte: - Nem kellene itt lennetek. - Egyikük sem tudta, miként válaszolhatna. Khenariosz átlépett a virágok sorain, csak azután fejtette ki bıvebben a dolgot: - Beszélgettem a többiekkel rólatok is, és meghallgattam, amit elmondhattak. Mind egyetértettünk abban, hogy nektek nem kellene itt lennetek. Valahogy elkerültetek a saját helyetekrıl, de hogy miként, azt nem voltunk képesek kitalálni. - Talán én meg tudom magyarázni - válaszolt Krázus, mielıtt a félisten bármiképpen folytathatta volna. Még mm- jj dig gyengének tőnt, de már nem annyira, mint amikor elıször megjelentek itt. - Talán igen - értett egyet az ifjú mágus. A sárkánymágus rápillantott. Rónin nem látta okát az igazság elhallgatásának. Számára úgy tőnt, megérkezésük óta Khenariosz az elsı olyan teremtmény, aki hajlandó a segítségükre lenni. A Krázus által elıadott történet azonban végül mégsem az volt, amire az ember gondolt. - Egy másik földrészrıl jöttünk, az óceánon túlról, nagyon messzirıl, de ez nem olyan fontos. Sokkal jelentısebb az ok, ami idehozott minket. - A Krázus által felülbírált történetben nem szerepelt Nozdormu, hanem ı maga fedezte fel a hasadékot, a saját erejébıl. A sárkánymágus nem úgy írta le a jelenséget, mint egy szakadást az idı szövetében, hanem mint rendellenességet, amely megbolygatta a valóság szövedékét. Olyan lehetıségként mutatta be, amely egyre nagyobb és nagyobb katasztrófához vezethet. Elszólította az egyik olyan varázshasználót, akiben megbízott -Rónint -, és együtt utaztak el oda, ahonnan a baj forrását érezte. - Hatalmas hegylánchoz jutottunk világunk legészakibb részén, minthogy ott éreztem legerıteljesebben a rendellenesség jelenlétét. Elértük és megláttuk, az iszonytató lényekkel együtt, melyeket véletlenszerően köpködött ki magából. Annak a dolognak létrejönnie sem lett volna szabad, ezt mindketten éreztük, de amikor úgy döntöttünk, hogy közelebbrıl is megvizsgáljuk, megmozdult és mindkettınket magával ragadott. Számőzött a saját földünkrıl, ide vetett, erre a vidékre. - Az éjtündék birodalmába - tette hozzá a félisten. - Igen - felelte Krázus egy bólintással kísérve a szót. Rónin semmit sem mondott, azt pedig csak remélte, hogy arc171 kifejezése nem árulja el társát. A származásukról szóló tények elhallgatása mellett Krázus kihagyott még legalább egy vagy két olyan elemet, amely bizonyosan érdekelte volna az erdei istenséget. Például nem említette, hogy ı maga egy sárkány. Egy lépést hátrálva Khenariosz együtt szemlélte mindkettejüket. Rónin képtelen volt olvasni a vonásaiból. Vajon elhitte Krázus megváltoztatott történetét, vagy gyanította esetleg, hogy „vendége" nem volt teljesen ıszinte? - Ezt haladéktalanul meg kell beszélnem a többiekkel -jelentette ki végül a félisten, már a távolba révedı tekintettel. Újra az elıtte álló párosra nézett: - Távollétem alatt nem szenvedtek hiányt semmiben, és ha visszatértem, beszélünk
még. - Mielıtt bármelyikük megszólalhatott volna, az erdei istenség újra beleolvadt a lombok alatt sötétlı árnyakba, és magukra hagyta ıket. - Ez elég hasztalan volt - mordult fel Rónin. - Talán igen. De szerettem volna megtudni, hogy kik ezek a többiek. - Más félistenek, mint ı? Ez tőnik a legvalószínőbbnek. Miért nem beszéltél neki a... A sárkánymágus olyan éles pillantást vetett rá, amivel Róninba fojtotta a szót. Krázus jóval visszafogottabb hangon válaszolt: - Erıtlen sárkány vagyok, fiatal barátom. El sem tudod képzelni, hogy ez milyen érzés. Nem számít, hogy kicsoda Khenariosz, szeretném, ha kilétem titokban maradna addig, amíg meg nem értem, miért nem tudom rendesen összeszedni magam. - És a történet többi része? Krázus félrenézett: - Rónin! Említettem, hogy talán a múltban lehetünk. - Ezt megértettem. 172 -Az emlékeim... ugyanolyan szétszórtak, mint amennyire elgyengültem. Ennek sem ismerem az okát. Te azonban még aludtál, amikor én már beszéltem egyszer az erdık urával, és szavai felelevenítettek bennem egy olyan emléket, amelyet talán képtelen is lennék teljesen elfeledni. így már nagy valószínőséggel meg tudom mondani, hogy melyik korba csöppentünk. A mágus fellelkesülten tört ki: - De hát ez jó! Legalább lesz egy biztos pontunk! Legalább azt kitalálhatjuk, hogy... - Kérlek! Hadd fejezzem be! - Krázus savanyú arckifejezése nem jelentett jót. Nagyon jó oka volt annak, hogy megváltoztattam a történetet, amennyire csak tudtam. Gyanítottam, hogy Khenariosz már tud valamennyit a rendellenességrıl, vagy legalábbis azokról az itteni dolgokról, amelyek kapcsolatban lehetnek a rendellenességgel. Csupán azt a feltételezésemet hallgattam el elıle, hogy az idıörvény minek lehet az elıjele. Mindeközben az idısebbik mágus hangja egyre halkult, és egyre sötétebb tónusú lett; Rónin egyre inkább tartott a befejezéstıl: - És szerinted minek? - Attól tartok, épp a Lángoló Légió elsı megjelenése elıtti napokba vagy hetekbe érkeztünk. Rémisztıbbet nem is mondhatott volna társának. Rónin átélte a démonok és szövetségeseik elleni háborút - bár többször is majdnem belehalt -, és gyakran gyötörték iszonytató rémálmok. Ezeknek szörnyőségét csak a többi háborús veterán, avagy egyedül csak Veréza ismerhette igazán, minthogy misztikus lelki kötelékük révén a mágus és a tünde nı együtt harcolta végig az iszonytató álmok többségét. Csupán egymás iránt érzett, még mindig növekvı szerelmük, és a gyermekvárás gyógyította meg valamelyest szívüket és lelküket. 173 s Azután Rónin visszarepült az idıben, hogy újra találkoz-
i
zon megtestesült rémálmaival. Talpra ugorva szinte kiáltótta: - Akkor el kell mondanunk Khenariosznak! Meg min-
i ''
denkinek, akinek csak tudjuk! İk...
]
- Nem tudhatják meg. Attól tartok, máris késı megtartani a dolgokat, az eredeti formájukban. - Krázus szintén felállt, de nem nézett társára, csak meredt maga elé. - Rónin! Eredetileg úgy történt, hogy a Légiót egy iszonytató, véres háborúban verték vissza, amely elıfutára volt a mi saját idınkben történt eseményeknek. - Igen, de... Nyilvánvalóan elfeledte iménti aggodalmát, hogy Khe-nariosz esetleg meghallhatja, mert Krázus megragadta Rónin vállát, gyengesége ellenére is fájdalmasan belemarkolt az emberi húsba, s rákiáltott: - Még mindig nem érted! Rónin! Azzal, hogy idekerültünk, azzal, hogy egyáltalán léte,j zünk ebben az idıben, azzal máris megváltoztattuk a saját történelmünket! Még az is meglehet, hogy a Lángoló Légió j \ gyıztesen kerül ki az elsı háborúból. Akkor pedig nem csu1! pán ártatlanok sokasága halna meg, de ráadásul teljesen eltörölhetjük a saját jelenünket! Az eddig leélt életünk semmivé foszlik, és mi magunk is megszőnünk létezni! Minden szeretteinkkel együtt! Kicsit gyızködnie kellett, de Illidan ráállt a hirtelen jött és meglehetısen nyers tervre. Bizonyos volt benne, hogy végül egyáltalán nem az ı szavai döntötték el a kérdést, sokkal inkább Tiranda szenvedélyes könyörgése. Az ı tekintetétıl; még Illidan is elolvadt, kész volt beleegyezni a segítségnyúj- \ tásba, még ha valójában cseppet sem törıdött a fogollyal. | .1 ■ 174 Malfurion sejtette, hogy valami történhetett testvére és az ork között, valami, amiben Tiranda is szerepet játszott, és a nı utalt is erre, amikor Illidant maguk mellé állította. A négy ır éberen állt, mindegyikük más-más irányba nézett. A nap néhány perc múlva felkel, az árusok már elpakoltak, a fıtér kiürült, csak a nappali váltás és a fogoly maradt ott. Minthogy az éj tündék többsége aludt vagy épp lefekvéshez készülıdött, ez volt a legtökéletesebb idıpont a cselekvésre. - Elintézem az ıröket - mondta Illidan, és bal kezét ökölbe zárva már emelte is, hogy valamilyen varázslatba kezdjen. Malfurion gyorsan megfogta a karját. Nem kérdıjelezte meg testvére képességeit, de nem örült volna, ha bárkinek baja esik, hiszen az ırök csak a dolgukat végezték. - Ne! Megmondtam, hogy gondom lesz rájuk. Adjatok egy percet! Lehunyta szemét és elengedte magát, ahogy Khenariosz tanította. Visszavonult a világtól elméje mélyére, ugyanakkor sokkalta tisztábban, élesebben és érthetıbben látta a világot. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie; kérésére segítségére siettek a természeti szellemek. Hős, kedves szellı simított végig az ırök arcán, egy szeretı finom érintéséhez hasonlatosan. Megnyugtató illatokat hozott Suramar és az erdı virágaitól, és egy közeli kismadár kedves énekét is felkapta. A pihenésre csábító erık körbefonták az ıröket, békés és kellemes álomba ringatták ıket anélkül, hogy bármit észrevettek volna. Szunnyadó nemtörıdömségbe süppedtek. Látva, hogy mind a négyen a varázslat hatása alá kerültek, Malfurion kacsintott egyet. - Gyertek! - suttogta. Illidan habozott, csak akkor követte, amikor a testvére mögött Tiranda is kilépett a térre. Lassan megközelítették a ketrecet és a katonákat. Malfurion bizonyos volt benne, hogy varázslata elég ideig kitart, ennek ellenére félig-meddig azt
175 várta, hogy valamelyik ır egyszercsak feléjük pillant. Már alig néhány méterre voltak céljuktól, de a katonák még mindig nem törıdtek velük. - Mőködik... - mormolta Tiranda csodálkozva. Illidan megállt a legközelebbi ır mellett, és elhúzta kezét a katona szeme elıtt. Nem történt semmi. - Kedves trükk, testvér, de meddig tart? - Nem tudom. Ezért kell sietnünk. Tiranda letérdelt a ketrec elé és benézett. - Azt hiszem, Broxigar is kapott a varázslatodból. Való igaz, a termetes ork magába roskadva ült börtöne hátuljának dılve, és közömbös tekintettel bámult kifelé. Akkor sem mozdult, amikor Tiranda halkan a nevén szólította. Rövid tőnıdés után Malfurion azt javasolta: - Óvatosan érintsd meg a karját, és próbálkozz tovább a szólongatásá-val. Maradj közvetlenül elıtte, hogy ha felriad, azonnal csendre inthesd. Illidan ledermedt. - Biztosan fel fog kiáltani. - A varázslat még kitart, Illidan, de azért állj készenlétben, mert kifuthatunk az idıbıl. - Nem én kezdtem el kockáztatni az életünket -jegyezte meg amaz, egy fintor kíséretében. - Maradjatok csendben...! - Tiranda benyúlt a rácsokon és óvatosan megérintette az ork felkarját, ugyanakkor ismét a nevén szólította. Brox megriadt, szemei elkerekedtek és szája már nyílt, hogy megeresszen egy rémült kiáltást vagy meglepett, netán haragos mordulást. A következı pillanatban azonban megértette a helyzetet és felismerte az elıtte térdelı nıt, így egyik húsos mancsát szája elé kapva nem eresztett ki többet egy halk morranásnál. Még pislogott egy darabig, mintha i nem lenne bizonyos a dolgok állásában. Tiranda megérintette \ a kezét és bólintott, ıszinte tekintettel nézett az orkra. 176 Malfurion utasította testvérét: - Most! Siess! Illidan odanyúlt, közben suttogott valamit, szinte csak lehelve a szavakat. Amikor megfogta a vasrudakat, kezei sárgán felfénylettek, magát a ketrecet pedig vörös izzás vette körbe. Halk zümmögés hallatszott. Malfurion ideges pillantást vetett az ırökre, de sem a fény, sem a hang nem keltette fel az érdeklıdésüket. Megkönnyebbülten fújta ki a benn tartott levegıt, s tovább figyelte Illidan munkálkodását. Az éjtünde mágia remek lehetıségeket rejtett, és testvére kiválóan kitanulta a használatát. A kezeit körülölelı, lenyőgözıen sárgás izzás kiterjedt az egész ketrecre, és hamar átvette az iménti vörös fény helyét. Illidan homlokán izzadság gyöngyözött, ahogy elıhívta a semlegesítı hatást, és lassan felszámolta a zárka varázsvédelmét. Végül elengedte a rácsot és hátrébb lépett. Malfurion elkapta, mielıtt összeesett, vagy nekitántorodott volna valamelyik ırnek. Illidan kezei még mindig sárgás fénnyel izzottak. - Most már kinyithatod, Tiranda... -A papnı megérintette a rácsot, amely úgy tárult fel, mintha egyenesen ki akarná vetni magából a rabot. - A láncok - emlékeztette Malfurion a varázslót.
- Persze, testvérem, nem feledkeztem meg róluk. Illidan lekuporodott, és az ork bilincsei felé nyúlt. Brox elıbb nem mozdult, összehúzott szemmel méregette az éj-tündét. Tirandának kellett megfognia, és odaemelnie a kezét. Újabb elmormolt szavak kíséretében az ifjú megérintette a lakatokat a pántokon. A bilincsek kitárultak, mint méretes szájak, melyek élelemre várnak. - Egyáltalán nem jelentettek gondot - jegyezte meg Illidan egy elégedett mosoly kíséretében. Az ork lassan mászott ki, tagjai elmerevedtek a kényelmetlen cellában. Kurtán, de hálásan biccentett oda Illidannak, azután utasítást kérve nézett Tirandára. 177 - Broxigar! Figyelj rám! Azt szeretném, hogy menj Mal-furionnal, ı majd biztonságos helyre visz. Késıbb meglátogatlak. Errıl Tiranda és Malfurion egyezett meg, minthogy a papnı szerette volna biztonságban tudni az orkot. Malfurion -Illidan több mint lelkes segítségével sikeresen meggyızte a lányt, hogy az is épp elég nagy baj lesz, ha felfedezik a fogoly eltőnését, nemhogy az egyik papnıvel együtt, akit láttak gondoskodni az idegenrıl. Ezeket a tényeket nem túl nehéz összerakni, és a Holdırség sem ostobákból áll. - Könnyen megtalálják a kapcsolatot - bizonygatta Malfurion. - Te vagy az egyetlen, aki segítséget nyújtott neki. Ezért kell maradnod. Jóval valószínőtlenebb, hogy rám gondoljanak, és ha mégis, akkor kétséges, hogy téged bármivel is megvádolnának. Elun beavatottja vagy. Az, hogy ismersz engem, még nem jelent bőnösséget. Bár Tiranda végül beadta a derekát, továbbra sem tetszett neki, hogy Malfurion magára vállal minden felelısséget. Való igaz, hogy ı találta és tervelte ki a szöktetést, de végeredményben Tiranda indította el az eseményeket azzal, hogy bemutatta barátját a bebörtönzött orknak. így történt hát, hogy az ifjú papnı megkérte az orkot, forduljon bizalommal olyasvalaki felé, akit egyáltalán nem ismer. Brox végignézett az ikreken, szúrós tekintete egyikrıl a másikra vándorolt, végül Illidanon állapodott meg: - İ is jön? Az éjtünde ajkai ironikus mosolyra görbültek: - Megmentettem a bırödet, bestia... - Elég volt, Illidan! Hálás érte! - ripakodott rá Tiranda, Broxnak pedig így válaszolt: - Csak Malfurionnal mégy. Elvisz egy olyan helyre, ahol senki sem találhat rád. Kérlek, bízz bennem! 178 Hatalmas mancsába véve a papnı kezét, a vad figura féltérdre ereszkedett: Megbízom benned, sámán. Abban a pillanatban Malfurion észrevette, hogy az egyik ır mozgolódni kezd. - Múlik a hatás! - sziszegte oda a többieknek. - Illidan! Vidd Tirandát és tőnjetek el! Gyere, Brox! A nagydarab ork meglepı gyorsasággal és ügyességgel ugrott talpra, és követte az éjtündét. Malfurion nem nézett hátra, csak sietett eljutni legalább az elsı
sarokig. Reménykedett benne, hogy varázslata kitart még egy kicsit. Testvéréért és Ti-randáért kevésbé aggódott; az ı céljuk Illidan szállása volt, nem túl messze a tértıl. İket senki sem gyanúsíthatja meg. Malfurion és Brox menekülése azonban már más kérdés volt. Egyedi külseje folytán az orkot senkivel sem lehetett összetéveszteni. Ki kellett jutniuk a városból, amilyen gyorsan csak tudtak. Ám alighogy elhagyták a teret és megindultak Suramar kanyargós utcáin, felhangzott mögöttük a kiáltás, amelytıl Malfurion tartott. Az ırök egyike végül felébredt közönyébıl, s riasztását csakhamar követték társainak kiáltásai. Alig néhány pillanattal késıbb kürtszó töltötte be a levegıeget. - Arra! - irányította a mágus az orkot. - Hátasok várakoznak ránk! Valójában Malfurionnak semmit sem kellett volna mondania, minthogy termete és alkata ellenére, az ork könnyedén követte. Az éjtünde gyanította, hogy kint a vadonban könnyedén utol is érné. Mindenfelıl kürtök és kiáltások harsantak, Suramar életre kelt, Malfurion szerint kissé túl gyorsan. Végül meglátta a sarkot, melyet olyannyira várt már: -Arra! Ott lesznek! De ahogy befordultak a mellékutcába, Brox dermedten megtorpant, és elkerekedett szemekkel nézte a kikötött há179 tasokat. A hatalmas párducok fekete, ijesztı árnyaknak látszottak a hajnali szürkeségben. Az érkezık láttán felmordultak és sziszegtek, de Malfurion közeledtére azonnal megnyugodtak. A férfi megsimogatta ıket, megveregette az oldalukat. Brox megrázta a fejét: - Ezeken fogunk lova-
;j;
golni? I; - Persze! Siessünk! |: Az ork habozott, de a közelben ébredı kiáltozás végül ar-
j
ra késztette, hogy tegyen egy próbát. Megragadta a kantárt
í
és figyelte, Malfurion hogyan ül fel saját hátasára. İ maga
j
háromszor próbálkozott, mire sikerült felülnie a nagymacs-
!
kára, és beletelt még néhány lélegzetvételnyi idıbe, mire
í
biztosan fenn tudott maradni. Malfurion rendszeresen hát-
,
í rapillantgatott azon aggódva, hogy a katonaság - vagy ne adja Elun; a Holdırség - nyomukra bukkant-e már. Arra
>) 1;
egyáltalán nem gondolt, hogy Brox esetleg nem tud megül-
j ■
ni egy éjszablyát. Vajon miféle állatra számított? Brox végül rendesen elhelyezkedett, azután bizonytala-
| < ■ \
nul bólintott. Malfurion nagy levegıt vett, és elindította há-
• '
tasát. Tudta, hogy tettével örökre megváltoztatta a jövıt,
\'
legalábbis a saját jövıjét. Egy ilyen vakmerı cselekedet csak azt eredményezheti, hogy bezárják a Feketebástya-
j 1;
erıd mélyére, de meg kellett ragadnia a lehetıséget. Brox
•■'
története valamiképpen kapcsolódott az Elıkelık nyugtala-
^
nító varázsmunkájához, és ı tudni akarta, hogy miképpen. az a szörnyő érzése támadt, hogy egész Ka-
]', Egy pillanatra
limdor sorsa múlik ezen. \ A kapitány nem szívesen állt a kancellár elé, de parancsot
.
kapott, hogy jelenjen meg azonnal, amint csapatával visszatér, és a Xaviosz által kiadott parancsokat olyan sebesen
! I \
kellett teljesíteni, mintha magától Azshara királynıtıl szármáztak volna. Vagy talán még annál is gyorsabban.
j I
180 :f A kancellár nem leli majd örömét a jelentésben. Mivel magyarázható, hogy valamiképpen félrevezették a csapatot, és megtámadták az erdı egy ismeretlen részén? A kapitány t nem kívánta bőnbaknak használni a néhai és már nem ellenkezı Kaltarioszt, és kételkedett is benne, hogy Xaviosz megelégedne egy ilyen szánalmas magyarázattal. 0 volt a rang'
idıs, és a nagyúrnak csak ez számított.
Nem kellett megkérdeznie, hol találja a kancellárt, mert hát hol is lehetett volna, ha nem abban a teremben, ahol a varázsmunkát végezték éppen? A kapitány jobban kedvelte a pengéket, mint a varázslóságot, így az a helyiség nem tartozott a kedvencei közé. Igaz, maga is hordozott valameny-nyi mágikus erıt, de amit Xaviosz és a királynı kigondoltak, abban akkor sem tudott volna segédkezni, ha akart volna. Saját varázshatalma arra volt csak elegendı, hogy a tei I I
rémben folyó mőveletek eredménye, a baljós elıérzetek mélyrıl fakadó nyugtalanságával töltse el. Az ırök a megszokott helyükön álltak, és a kötelezı tisz-
I
telgéssel köszöntötték. Valami azonban megváltozott a vi-
I
selkedésükben. Szokatlan fény csillant a tekintetükben, mint-
■
ha nála is jobban tudnák, hogy mi vár rá odabent. Az ajtó
■ kitárult, s Varo'then kapitány elıírásosan lesütött tekintettel m lépett be az Elıkelık szentélyébe - hirtelen rémálomszerő
bestia került elébe. - Elúnra! - kiáltott fel, és ösztönösen kardot rántott. A meretlen nyelven és oly rémületes sistergı-sziszegı tónusban, hogy szinte megdermesztette a kapitány vérét. A démoni kutya alázatosan lekuporodva csúszott-mászott odébb. Varo'then elakadt lélegzettel bámult a bestia gazdájára. - A neve Hakar - jegyezte meg Xaviosz csevegı hangnemben. Valahonnan oldalról bukkant fel. - Teljes mértékben uralkodik a kutyák felett. A Legnagyszerőbb küldte, hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput... - A „Legnagyszerőbb", nagyuram...? A kapitány legnagyobb döbbenetére a kancellár szinte atyai módon karolta át vállát, és odavezette a mintázat felett lebegı, tüzes gömbhöz. A gömbben valami másnak tőnt, mint korábban, és látványa azzal az iszonytató érzéssel töltötte el az éjtündét, hogy ha elég közel kerül hozzá, akkor a dolog egyformán elnyelheti testét és lelkét. -
Minden rendben van, jó kapitányom. Semmi félnivalód.
Biztosan megtorlást kíván eszközölni a hibáért. Ha így van, akkor elıtte legalább el kellene mondania a vétkeit, hogy legyen valami alapja a büntetésnek. - Xaviosz nagyuram! A foglyok elszöktek! Az egész erdı ellenünk fordult... De a kancellár csak mosolygott. - Lesz majd lehetıséged rá, hogy jóvá tedd, kapitány. Késıbb. Elıbb meg kell értened a gyönyörő igazságot... - Nagyuram, én... - Nem tudta folytatni. Szemei elkerekedtek, úgy meredt a gömbre. - Most már te is tudni és érteni fogod az igazságot, kedves kapitányom folytatta Xaviosz, hamis szemei elkeskenyedtek elégedettségében. - Meglátod a jövıt, ahogyan mi is megláttuk. 182 Varo'then megérezte az istenség jelenlétét, megérezte a csodálatos erıt, amely a puszta létével lefejtett róla minden réteget, a lelke mélyére hatolt, s örömét lelte abban, amit ott lelt: Kiváló szolgálóm leszel. Varo'then féltérdre ereszkedett, így tisztelgett az istenség elıtt, aki megtisztelte ıt szavaival. - Hamarosan eljı hozzánk, kapitány - szólt újra Xaviosz lelkesen, miközben Varo'then felállt. - De oly fenséges O, hogy útját egyengetni kell, az átjárót meg kell erısíteni, máskülönben összeomlik a puszta jelenlététıl! Addig is elküldte hozzánk nemes beavatottját, hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput a seregnek és más személyes szolgáknak, akik vezérelnek és megerısítenek minket törekvéseinkben. És persze beteljesítik végsı nagy álmunkat! Varo'then bólintott, egyszerre érzett örömöt és szégyent. - Nagyuram, a vétek, hogy nem sikerült elhozni neked a foglyokat, akiket az általad kijelölt helyen találtunk... Hakar sziszegése szakította félbe: - Megvitatjuk a dolgot. Idehozzuk ıket, mert felkeltették a Legnagyszerőbb érdeklıdését. Xaviosz beszélt a foglyokról és arról, hogy mennyire váratlanul jelentek meg a semmibıl. És hogy mennyire idegenek e birodalomban. - De hogyan találjuk meg ıket? Az erdı a félisten Khe-nariosz birodalma! İ vette el tılünk a foglyokat!
- Khenariosz csak egy erdei istenség - emlékeztette kapitányát a kancellár. Mögöttünk már jóval nagyobb erı áll. Hakar elfordult az éjtündéktıl és a terem egy üres részére lépve, maga elé csapott korbácsával. Ahogy a fegyver villant és csattant egyet, zöldes villám csapott a kıpadlóba. A villámfény gyorsan elhalványodott, helyén zöldes izzás maradt, ámde valahogy sokkal inkább a levegıben lebegett, mintsem a kıpadlón terjedt volna szét. Az izzás sma183 ragdszín lángokká változott, melyek sebesen növekedtek, közben egymásba olvadtak. A két kutyaszerő szörnyeteg felvonyított, félelmetes csápjaik imbolyogva nyújtózkodtak a fény felé, de Hakar visz-szaparancsolta ıket. Négylábú alak jelent meg a zöldes lángok között, egyre nagyobbra és nagyobbra növekedett. Hamarosan egészen ismerısnek tőnt Varo'then és a többiek számára; a lény vérfagyasztó vonyítással igazolta a feltételezést. Az így érkezett bestia megrázta magát, és csatlakozott a többiekhez. A megbabonázott éjtündék szeme elıtt Hakar újra és újra megismételte az iménti idézést, összesen négy szörnyő bestiát szólítva, amelyek zsákmányra éhesen várták parancsait. Az Idomár még nem szólt, ehelyett megforgatta korbácsát a levegıben, fényével körkörös mintázatot hozott létre, amely egyre ragyogóbban világított. Végül az örvénylı energiák széttépték maguk körül a levegıt, hasadékot szakítottak bele, lyukat, amely legalább olyan magas volt, mint létrehozója, és közel kétszer olyan széles lehetett. A hasadék túloldalán erdırészlet látszott. Hakar parancsot ugatott saját ısi, nyilvánvalóan meny-nyei nyelvén. A négy kutyaszörny átugrott a lyukon és eltőnt. Ahogy az utolsó is belemerült a fénylı örvény közepén nyílt tájképbe, a hasadék semmivé foszlott. - Tudják, mit keressenek - közölte Hakar kábult közönségével -, és általában meg is találják, amit keresnek. - A lángoló teremtmény feltekerte korbácsát, és izzó tekintetével az éjtündék varázsmunkája felé fordult. - Most pedig lássunk neki a másik feladatunknak! f&xzertzjgyr f i (^7^" gy teljes napig eltartott, mire Krázus felfedezte, hogy figyelik ıket. Azután nagyjából fél nap múlva jött rá, hogy megfigyelıjüknek semmi köze Khenarioszhoz, i több, még a félisten elıl is el tudott rejtezni. Talán az istenség egyik ellenfele? Nem valószínő; az erdık ura nyilvánvalóan ismeri már rosszakaróinak és azok szolgáinak minden trükkjét. Az éjtündék? Krázus gyorsan elhessegette ennek lehetıségét, akárcsak azt, hogy a titokzatos kém bármelyik halandó faj tagja lenne. Végül egyetlen logikus következtetésre jutott, mely szerint a Khenarioszt is kijátszó figyelı, csakis a saját fajtájához tartozhat. A sárkányok mindig is küldtek megfigyelıket mindazokhoz, akiknek lehetısége volt megváltoztatni a világot, akár jó, akár rossz szándékkal. Az emberek között, az orkok között minden fajnál -, egyformán voltak kémeik. Szükséges rossznak tartották ezt a módot; ha magukra hagyták ıket, akkor a fiatalabb fajok hajlamosak voltak súlyos
katasztrófákat okozni. Krázus abban sem kételkedett, hogy valaki éber tekintetét veti a Zin-Azshari falai közt zajló eseményekre is, de ahogy az jellemzı volt fajtájára, a sár185 !1 kányok nyilvánvalóan semmit sem tesznek addig, amíg nem tökéletesen bizonyosak a katasztrófa eljövetelében. Ez esetben azonban máris késésben vannak. Khenariosz elıtt viszonylag könnyen titokban tartotta, amit akart, ám úgy határozott, a sajátjainak, még ha múltbéliek is, el kell mondania mindazt, amit megtudott. Ha bárki semlegesítheti a lehetıséget, miszerint kettejük jelenléte romba döntheti a világot, akkor az minden bizonnyal sárkány lesz, talán valamelyik nagy megtestesülés képes rá. Ha meghallgatják egyáltalán. Khenariosz látogatásai viszonylag rendszeresek voltak, ezért Krázus úgy sejtette, biztosan nem tér vissza egy darabig. Szükségleteiket láthatatlan és csendes erdei szellemek elégítették ki; a megfelelı idıszakokban élelem jelent meg, és a maradék azonnal eltőnt, amint a vendégek befejezték a táplálkozást. A természet egyéb dolgai hasonlóképpen estek meg. Az erdık ura nyugodt lehetett jóllétük felıl, és bármeddig folytathatta diskurzusát a többiekkel. Ez - lévén szó istenségekrıl - akár napokig is eltarthatott, ha nem hetekig vagy hónapokig. A hold állásától függetlenül a tisztáson éjjelente is közel olyan világos volt, mint nappal. Amint megbizonyosodott róla, hogy Rónin mélyen alszik, Krázus felállt és elindult az ırködı növények sorai felé. Lehetett bár éjszaka, a szirmok azonnal kitárultak, és a virágok felé fordultak. Olyan közel ment hozzájuk, amennyire csak lehetett, s az erdıt fürkészte, a sötét fákat tanulmányozta. Jól ismerte a fajtája által használt módokat, jobban, mint amennyire maga Khenariosz ismerhette az ilyesmit. Ami a félisten figyelmét elkerülte, azt ı könnyen meglelhette. Elıször minden fa egyformának tőnt. Egyenként végigmérte ıket, azután újra, de nem jutott eredményre. Gyengé186 nek érezte magát, teste már pihenés után kiáltott, de Krázus elutasította a természetellenes erıtlenséget. Attól félt, ha behódol a levertségnek, talán nem is tud majd újra felkelni. Tekintete hirtelen megakadt egy magas tölgyön, amelynek törzse túl vaskosnak tőnt. Szemét le sem véve róla, a fáradt varázshasználó kiürítette elméjét, és a fára összpontosított. Ismerlek. Tudom, miféle vagy, Figyelı, küldte üzenetét gondolatban. Semmi sem történt, válasz nem érkezett. A sárkánymágusban egy pillanatra felmerült, hogy esetleg tévedett, de évszázados tapasztalatából táplálkozó megérzései mást súgtak. Újra próbálkozott: Ismerlek. Fának álcája mögé rejtezve figyelsz minket és az erdık urát. Kérded, kik vagyunk, miért vagyunk itt? Egy pillanatra jelenlétet érzett, bár meglehetısen gyengén - arra elegendı volt, hogy megbizonyosodjon igazáról. A Figyelı kényelmetlennek érezhette, hogy a mágus megtalálta, de még nem kívánta felfedni magát. Sok dolgot elmondhatok neked, amit nem mondhattam el az erdık urának, de nem kívánok egy fatörzshöz beszélni. Mindkettınk fejét kockára teszed, a válaszban elutasítás sejlett. A félisten most is figyelhet.
A sárkánymágus elhessegette a siker felett érzett örömét, és inkább a válaszra összpontosított: Te is jól tudod, hogy most nincs itt. És képes vagy elrejteni minket a nemkívánatos tekintetek és fülek elıl. Néhány hosszú pillanatig semmi sem történt. Krázus kezdte úgy érezni, hogy talán túl messzire ment. Azután a fatörzs egy része hirtelen elvált a többitıl, különálló, emberszerő alak lett belıle, bırét hasadozott fakéreg borította. Ahogy a magas figura közelebb lépett, a kéregbır eltőnt és hosszú, hullámzó talárnak adta át helyét, amely felett hosz-szúkás, keskeny arc rejlett egy homályvarázs mögött. 187 A fák színét viselı talárba öltözött, arctalan és magas alak megállt az ırvirágok körének külsı szélénél. Elrejtett tekintete tetıtıl-talpig végigmérte Krázust, bár ezen túl a csapdába esett sárkánymágus semmit sem tudott leolvasni a Figyelırıl. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy a másik zavarba jött. - Ki vagy te? - kérdezte a Figyelı csendesen. - Rokon lélek, ha úgy tetszik. Ez némi hitetlenkedést keltett: - Nem tudod, mire utaltál ezzel. - Pontosan tudom, hogy mire utaltam az imént - vágott közbe Krázus erélyesen. Ugyanolyan jól tudom, mint azt, hogy akit Alexstrasza néven ismernek, nem más, mint az Élet Forrása, és Nozdormu maga az Idı Fejedelme, Hiszéra az, Aki Álmodik, és Maligos a mágia megtestesülése. A rejtızködı alak néhány lélegzetvételnyi idın át emésztette a neveket, azután egyfajta megkésett gondolatként megjegyezte: - Egyet kihagytál. Krázus elfojtotta az elıtörni vágyó, győlölködı szissze-nést, és csak bólintott: - És Neltharion maga a szikla, a földnek legnagyobb ırzıje. - Ezeket a neveket kevesen ismerik a mi fajtánkon kívül, ám mégis ismerik néhányan. De milyen néven ismerhetnélek téged, amely által bizonyítod rokonságodat? - Az én nevem Korialstrasz. A másik kicsit kihúzta magát: - Nem szokásom elfeledni a hallott neveket, fıképpen nem a sárkánykirálynı hálótársának nevét. Itt valami hibádzik. Mindent láttam és hallottam, amióta itt vagytok, és egyáltalán nem úgy viselkedtél, mint egy rokon. Khenariosz hatalma nagy, igencsak nagy, de nem szívesen tartana fogva egy rokont, fıként nem azt, akit Korialstrasznak neveznek. 188 - Jelentıs sérülés ért. - Krázus egy intéssel elhessegette a témát. - Viszont sürget az idı! Valamiképpen el kell érnem Alexstraszát, és el kell mondanom neki, amit tudok! Elviszel hozzá? - Ennyi? Egy sárkány dölyfösségével viseltetsz! Miért kockáztatnám meg az erdei istenség haragját, egyedül a megkérdıjelezhetı kiléted alapján? Ha elviszlek, akkor rájön, hogy megfigyeltük, és ennek megfelelıen fog cselekedni. - A világra - a mi világunkra - leselkedı veszély miatt, amely jóval fontosabb egy félisten méltóságának vélt vagy valós sérüléseinél. - Mély lélegzetet vett, azután hozzátette: - És engedelmeddel fel is fedhetem, amirıl beszélek.
- Nem tudom, megbízhatom-e benned - válaszolt az elhomályosított arcú Figyelı, fejét tőnıdın oldalra billentette. -De az állapotodat is tekintetbe véve nem hiszem, hogy sok félnivalóm lenne tıled. Ha tudod, hogyan kell, hát mutasd meg, mi teszi ilyen vénasszonyosan aggodalmaskodóvá szavaid! Krázus türtıztette magát és nem fecsérelte erejét visszavágásra, ámbár egyre kevésbé kedvelte a másik sárkányt. -Ha készen állsz...? - Csak csináld! Krázus összpontosított, összekapcsolta elméiket, és felfedte az igazságot. Ahogy a kaotikus képek megrohanták, a másik sárkány majdnem hátratántorodott. Az arca elé idézett homályvarázs egy pillanatra szertefoszlott és felfedte a valamelyest hüllıre, valamelyest tündére emlékeztetı vonásokat, s a hitetlenség ráfagyott kifejezését. De a varázslat ugyanolyan gyorsan visszatért, ahogyan az imént szertefoszlott. A Figyelı talán a látottakat emésztette, mindenesetre veszített valamennyit dölyfös tartásából, és csendben maradt egy ideig. Azután nagy nehezen kibökte véleményét: - Ez... lehetetlen! 189 - Azonban feltételezhetı, ha mondhatom így. - Csak a képzeleted alkotásai! - Bár azok lennének -jegyezte meg Krázus szomorúan. - Érted már, miért akarok beszélni a királynınkkel? A másik a fejét rázta: - Amit kérsz, az... - Mindketten megdermedtek egy pillanatra. Érezték a nagyszerő hatalom sebes közeledését; Khenariosz váratlanul visszatért. A Figyelı azonnal visszavonult. Krázus tartott tıle, hogy eljátszotta az egyetlen esélyét, és elırenyújtott karral a másik után vetette magát: - Ne! Nem engedheted meg magadnak, hogy ne foglalkozz a veszéllyel! Találkoznom kell Alexstraszával! - Karjai a virágok fölé nyúltak. Azok rögtön szirmot bontottak, és mágikus port pöffentettek a sárkánymágus felé. Krázus megszédült, elıretántorodott és bezuhant a virágos sáv kellıs közepébe. Erıs karok ragadták meg, dühödt szisszenést hallott, és már tudta, hogy a másik sárkány húzta arrébb. - Csak egy bolond tessz ilyet! - A sziszegı tónus félig visszaváltozott hüllıre utalt. Krázus magában hálát adott az égnek a Figyelı döntéséért, mígnem hirtelen felismerés ha- ' sított belé. Szólni próbált, de ajkai már nem mozogtak. El- S borította a sötétség, és utolsó gondolatai nem a másik sárkánynak elrebegendı hálaszavak körül forogtak. Átkozta magát, mert Rónin megszöktetésérıl teljesen elfeledkezett. A párducok sebesen haladtak a sőrő erdıben. Brox háta- t sa oly vadul száguldott, hogy a szerencsétlen ork egyedül a nyeregben maradással tudott törıdni. Bár ismerte a lovaglás ■ módját, gyakorolta is azt egy idıben, de csak a népe által 190 nevelt hatalmas farkasokon. A nagymacska mozgása más volt, idegen, és ez meglehetısen zavarta az orkot. Örült, hogy meg tudja tartani egyensúlyát.
Malfurion imbolygó alakja mindig épp csak láthatóan bukkant fel elıtte, ahogy saját hátasa nyakára hajol, közben erre vagy arra tereli annak rohanását. Brox örült, hogy megmentıjének van valamiféle útvonal a fejében, de azért reménykedett, hogy a fáradságos utazás már nem tart sokáig. Közben felkelt a nap is, bár a reggeli köd még ott ült a fák között. Harci tapasztalata azt súgta, hogy a helyzet egyre rosszabb: amint eloszlik a köd, messzebbrıl is láthatóak lesznek. Azután az is eszébe jutott, hogy talán a napfény mégiscsak elınyükre válik. Azt beszélték, az éjtündék mágiája az éjszakához tartozik, s reggelre kelve elgyengül. Persze, még mindig ott lesznek a katonák. Brox hallotta az üldözık hangját hátulról. Kürtök, távoli kiáltások, egy-egy párduc üvöltése szólt valahol mögöttük. Feltételezte, hogy Malfurion alaposabb tervvel rendelkezik, és nem csupán a többi párduc lehagyásában reménykedik, de úgy tőnt, nem ez volt az igazság. Megmentıje nyilván nem volt a túlélés és a stratégia szakértıje, csak egy egyszerő lélek, aki a számára helyesnek tőnı dolgot kívánta cselekedni. Bizonytalan körvonalak bukkantak fel itt is, ott is a ködben, csak azért, hogy a következı pillanatban eltőnhessenek, és Brox úgy érezze, mintha néha mozgást látott volna a közelben. Marka viszketett kedvenc fejszéje nyele után, amelyet az éjtündék elvettek tıle. Elırelátásból vagy feledékenységbıl, de Malfurion nem hozott neki fegyvert. Újra megszólaltak a kürtök, ezúttal jóval közelebb. A veterán harcos felmordult bizonytalanságában. Malfurion eltőnt a ködben. Brox lehunyta szemét, próbálta hallás után 191 megtalálni megmentıjét. Tartott tıle, hogy hátasa nem tudja követni a másikat, és teljesen más irányba rohan tovább, mint amerre kellene. A párduc hirtelen elfordult, és kikerült egy nagy sziklatömböt. Brox elveszítette az egyensúlyát; váratlanul érte a mozdulat. Döbbent morranással esett ki a nyeregbıl és legalább hármat bucskázott a kemény, egyenetlen földön, míg végül egy sőrő bozótos megállította. Azonnal tudta, mit kell tennie. Lekuporodott és felkészült rá, hogy minél gyorsabban visszaüljön a nyeregbe. Szerencsétlenségére hátasa úgy robogott tovább a ködben, mintha észre sem vette volna, hogy lovasát veszítette. Az üldözık hangja egyre csak közeledett. Brox keresni kezdett valamit, bármit, amit fegyvernek használhatna. Felkapott egy letört faágat, de az kettéroppant húsos markában, olyannyira el volt korhadva. A sziklák mind túl kicsik vagy túl nagyok voltak. Valami termetes állat rázta meg a bokrokat baloldalt Az ork összehúzta magát. Ha katona közelít, akkor jók az esélyei. Ha valamelyik holdır, akkor a gyızelem kélsé-ges, de mindenképpen küzdelemben akart elesni. Nagydarab, lihegı, négylábú alak tört ki a köddel borított bokrok közül. Brox csupán tapasztaltságának köszönhette életét, ahogy gondolkodás nélkül elırevetette magát, és beugrott a szörnyeteg alá. Az próbált rácsapni karmaival, de a helyzet nem neki kedvezett. Botladozva ért földet és máris megfordult, hogy újra mozgékony prédája után vesse magát. Az ork nemes egyszerőséggel és gyakorlott pontossággal orrba verte. A borjúnyi bestia ellenében általában nem sokat ért egy ilyen mozdulat, ám Brox még a saját fajtáját tekintve is kiemelkedıen erıs volt. Ökle elképesztı lendu192
létével szilánkosra törte a démon orrcsontját, az megtántorodott, és ijedten vinnyogott fel. Sőrő, zöldes vért prüszkölt és karmos mancsával a pofáját törölgette, azután lekushadva morgott és - további esélyeit latolgatva - remegésig feszítette izmait. Brox dermedten állt - csak a küzdelemben beállt rövid szünet alatt jutott el tudatáig, hogy miféle lény ellen harcol. Támadója lehetett volna kivételesen nagy farkas vagy kutya is, de mindkettıre csak nagyjából hasonlított. Marja úgy derékmagasság felett lehetett, és hátán gonosz, inas csápok meredeztek. Ijesztıen éles fogai közül sőrő, zöldes nyál csorgott, elkeveredett hasonló vérével. Iszonytató emlékek árasztották el Brox tudatát. Látott már effajta rémet; a többi démon elıtt rohant társaival, mint a gonosz horda rabszolgaszerő kutyafalkája. Ördögkutyák, így nevezték el ıket. A Lángoló Légió elıfutárai voltak, már a harcosok elıtt körbejártak, hogy felderítsék a terepet, és ha lehet, levadásszák a sámánokat. Broxot öklének lüktetése hozta vissza a jelenbe; ellenfelén tartotta a tekintetét és eltökélte, hogy nem hagyja magát. Egy ilyen dög nem kelthet benne félelmet, és nem kényszerítheti visszavonulásra. Erıt merített a szilárd elhatározásból és megfeszítette izmait, fenyegetın rámordult a démoni állatra. Ekkor volna egyet A két
a ködbıl kirobbant hátasa. Megrohamozta a szörnyeteget, mintha úgy értette eredeti feladatát, hogy gondjaira bízták az orkot. Az ördögkutya ugrott oldalra, és a macskaszagtól azonnal elveszítette érdeklıdését Brox iránt. termetes állat karmok és fogak forgatagává változott.
Az ork, tudván, hogy semmit sem tehet a párduc érdekében, eltávolodott valamelyest a harcolók jelentette veszélytıl. Alig néhány lépést tehetett meg, amikor mély, nyugodt, 193 de hangos légzést hallott hátulról. Az ork megpördült, és egy másik nyálcsorgató pofáját, gonosz tekintetet talált maga mögött. Az ördögkutya már lekuporodott, éppen ugrani készült. Fegyver híján Brox nem látott más lehetıséget, és futásnak eredt. A démon üldözıbe vette, vonyítva vetette magát utána. Brox magában köszönetet mondott a párducnak, hogy legalább egyik ellenfelét lefoglalja, legalább késlelteti kicsit az elkerülhetetlent, azután teljes figyelmét a saját bajának szentelte. Ahol szőkebb helyet látott, mindig odaugrott és átnyomakodott. Valamivel nagyobb üldözıje kényszerően megkerülte a természetes akadályok egy részét, a többit összezúzta maga elıtt. Brox mindkét módon nyert legalább annyi idıt, hogy ne legyen mancsnyújtásnyi távolságon belül. Futás közben figyelme egy részét arra fordította, hogy valami fegyverfélét találjon. Halkuló vinnyogás és diadalmas vonyítás adta a világ tudtára, hogy a nagymacska alulmaradt a küzdelemben. A hang kizökkentette Broxot a ritmusából, és megbotlott egy kiálló gyökérben. Sikerült talpon maradnia, de meg kellett kapaszkodnia. Egy kiszáradt fatörzs akadt a markába, karcsú és le-véltelen, alkalmatlan arra, hogy lendületével megnövelt súlyát elbírja - hangos reccsenéssel tört félbe. Brox próbálta visszanyerni egyensúlyát, közben nekicsapódott egy másik,| jóval nagyobb és élıbb fának. Fájdalom hasított a halántékába, és elhomályosította látá
fegyverre és belekapaszkodott. Brox látása még nem tisztult ki teljesen, de felugrott és kétségbeesetten rángatta az állat fogai közé került rudat. 194 A száraz fa elroppant, és az ork értı kezében halálos eszközzé vált. A kutya kiforgatta húsos nyelvével a szájába került szilánkokat, és máris újra Brox felé ugrott. Az ork megfeszítette izmait, és a dög kitátott pofájába mélyesztette a fegyver hegyes végét. A démon elfojtott kín-nyögéssel hátrálni próbált, de Brox felbátorodva elırenyomult, és erejét latba vetve, még mélyebbre nyomta a szilánkos husángot. Az egyik csáp az ork felé lendült, és inkább ösztönösen, mintsem tudatosan Brox félkézzel megragadta, és megrántotta. Az inas végtag nedves reccsenéssel vált el a testtıl. A saját sötétzöld vérében úszó bestia mellsı lábai össze-csuklottak. Brox két kézzel rámarkolt a fadarabra, megforgatta a dögben, közben próbálta beljebb nyomni, ha volt még egyáltalán hova. Kilépett oldalra, hogy elkerülje a vonagló bestia görcsös csapkodását. A rángatózó ördögkutyának végül sikerült kettétörnie az alkalmi dárdát, de ezzel már nem segített magán. Kidülledt szemekkel összeesett, és görcsösen vonaglani kezdett. Broxigar sietve körülnézett, hátha talál valamit az elveszett fegyver helyett. Ekkor érte utol az elsı dög, tele sebekkel. Karmolásain, harapásain és törött orrán kívül a jobb vál-lából hiányzott egy darab hús, de leromlott állapotát ellensúlyozta, hogy már ırjöngött a fájdalomtól. Rávetette magát egyre fáradtabb zsákmányára. Az ork felkapta az elsı vastagabb ágat, amit talált a közelben, és úgy tartotta maga elé, mint valami kardot. Tudta, hogy szerencséjét már kimerítette, és az ág nem lehetett elég erıs ahhoz sem, hogy legalább távol tartsa magától a termetes szörnyeteget. Az ördögkutya elvétette elsı ugrását, megfordult és lekuporodott, izmai megfeszültek... S az erdı életre kelt körülöttük. A talajt borító ritkás főcsomók és folyondárok hirtelen megnövekedtek, meglepı 195 gyorsasággal tekeredtek az épp felugró bestia köré. Reménytelenül belegabalyodott lábakkal a szörnyő teremtmény csak annyit tehetett, hogy kínlódva csattogtatta fogait a füvek felé. A hátából kinıtt csápok lenyúltak, szintén tenni próbáltak valamit a felélénkült növényzet ellen. - Brox! - Malfurion bontakozott ki a ködbıl, mint megmentı lovag, mesék hıse. Segített társának felkapaszkodni, bár a termetes párduc nem fogadta szívesen a jelentıs súlynövekedést. - Az adósod vagyok - mondta a veterán harcos. -Nem tartozol semmivel - Malfurion a csapdába esett ördögkutyára nézett -, merthogy ez nem fogja sokáig itt tartani. Való igaz, bárhol érintették meg a hátborzongató csápok a növényeket, azok elsorvadtak, megfeketedtek. Az egyik mellsı mancs már kiszabadult, és bár a démon még a többi végtag eloldozásával foglalatoskodott, már húzta magát a földön Brox és az éjtünde felé. -
Megeszi! - mormolta Brox döbbenten. - Ebbıl is ki tudja szívni a mágiát!
Malfurion zord arccal fordította meg hátasukat. Az állat felmordult a többletsúly miatt, de mivel maga is irtózott a szörnyetegtıl, nem igazán ellenkezett. - Akkor jobb, ha megyünk.
Kürtszó harsant, ezúttal olyan közel, hogy Brox azt várta, a következı pillanatban meglátja a harsonást. A katonák már majdnem beérték ıket, és a köd is oszladozott. Malfurion habozva megállt: - Egyenesen belefutnak abba a bestiába! Ha holdır is van köztük... - Azért még meg lehet ölni, csak elég erıs fegyver vagy varázs kell hozzá mondta halkan az ork. Sóhajtásnyi szünet után így folytatta: - De ha maradni akarsz és harcolni az ellen a dög ellen, akkor ott leszek melletted. - Nem kellett 196 hozzátennie, hogy ez számára az újbóli elfogatást jelentette volna, avagy magát a halált, ha figyelembe vesszük fáradtságát és fegyvertelenségét. Látótávolságán belül homályosszürke alakok mozgolódtak a ködben. Malfurion megmarkolta a kantárt, és elindította a párducot. Semmit sem szólt, csak összeszorított ajkakkal hajolt a nagymacska nyakára. A nyeregbe kapaszkodva Brox is ösz-szébb húzta magát, és hamar maguk mögött hagyták mindkét fenyegetést. Valami zavarta. Valami megváltozott, és ez nyugtalanította, fel is ébresztette. Nem mozdult meg azonnal, ehelyett épp csak annyira nyitotta ki szemét, hogy lásson valameny-nyit a körötte lévı területbıl. A reggel ragyogó napfénnyel árasztotta el a tisztást, a körülötte álló fákat, a mindig ott lévı ırvirágok sorait. Krázusnak azonban nyoma sem volt. Felült, úgy nézett körül, kereste a sárkánymágust; ott kellett volna lennie valahol. Kétségtelen, társa eltőnt. A mágus óvatosan felkelt, és a tisztás szélére ment. A virágok rögtön felé fordultak, szirmaik szélesre nyíltak, s Rónint megkísértette a gondolat, hogy kipróbálja védelmük erejét. Feltételezte azonban, hogy a félisten nem bízta vendégeit a véletlenre vagy a jószerencsére és Krázus is hatékonynak tartotta ıket. Az erdıt fürkészve Rónin halkan szólította társát: - Krázus? Semmi válasz. A békés fákat nézve, a mágus nyugtalansága mit sem csillapodott. Mintha valami megváltozott volna, de nem bírt rájönni, hogy micsoda. Hátrébb lépett, próbálta kitalálni, hogy mi zavarja annyira, de hirtelen egy árnyék vetült rá. 197 - Hol van a másik? - kérdezte Khenariosz, hangjában ezúttal nem rejlett kedvesség. A teljesen felhıtlen égbıl mennydörgés hallatszott, és a semmibıl heves szélroham csapott le a tisztásrasztásra. - Hová lett a ? Rónin a fölémagasodó félistenre bámult, és valahogy sikerült semleges arcot vágnia: - Nem tudom. Most ébredtem fel. Már nem volt itt. Az agancsos alak aranyszín tekintete fellángolt, Rónin ledermedt ijedtében. Nyugtalanító jeleket láttam a világ sorsáról! A többiek egy része még csak most fedezte fel, hogy idegen teremtmények, nem itt született lények szaglásznak a környéken. Keresnek valamit vagy valakit. - Közelebb hajolt a mágushoz: - És bizonyos, hogy hamarosan megtalálnak majd téged is, meg az eltőnt barátodat is. így, a nevük nélkül Rónin csak feltételezte, hogy miféle teremtményekrıl van szó, és hajói sejtette, akkor kevesebb idejük maradt hátra, mint amennyit
reméltek. Látva, hogy vendégének nincs mondanivalója, Khenariosz még hozzátette: - A barátod nem szökhetett meg segítség nélkül, de téged hátrahagyott. Miért? - Nem tudom. - A több iek közül néhányan azt j avasolták, hogy haladéktalanul adjalak át nekik titeket, mert ık mélyrehatóbb módszerekkel fedhetik fel az igazságot, mint ahogyan magam szoktam. İket is érdekli, hogyan és miért kerültetek ide, és miért kelletek annyira az éj tündéknek. Eddig még meggyıztem ıket, hogy kézben tartom a dolgokat. Rónin kifinomult érzékei hirtelen egy másik nagy hatalmú lény jelenlétét súgták, olyanét, amelynek ereje - a matj ga módján - felülmúlta az erdık uráét. - Úgy tőnik, meg kell hajolnom a többség akarata elıtt -fejezte be Khenariosz kelletlenül. 198 - Hallottuk szólításodat! - Mély, nehézkes hang dördült. - Beismerted a tévedésedet... A mágus próbált megfordulni, hogy megnézze, ki szólt, de lábai és teste egyetlen porcikája sem akart engedelmeskedni szándékának. Valami, ami a félistennél is nagyobb lehetett, megmozdult Rónin mögött. Khenariosz láthatóan nem örült a másik megjegyzésének: - Csak azt ismertem be, hogy másféle lépéseket kell tennünk. - Kiderül az igazság. - Súlyos, szırös kéz ujjai fonták körül Rónint vállmagasságban, beborították egész felsıtestét, és fájdalmasan megszorították. - Hamarosan minden kiderül. '(RxzzxtkzttS - Jobb lenne, ha a templomban maradnál! - bizonygatta Illidan. - Malfurion ezt kérte, és én is így gondolom. De Tiranda hajthatatlan volt: - Tudnom kell, mi történik! Láttad, mennyien indultak utánuk! Ha elfogják ıket... - De nem fogják el ıket - bizonygatta Illidan. Hunyorgott, a vakító napfény egyáltalán nem volt kedvére. Érezte, hogy ereje fogyatkozik, a testét-lelkét átitató mágikus hatalom gyengül, s kifejezetten nem szerette az effajta érzéseket. Tehetségének mértékét felismerve, minden az éj-tündék által ismert formájában meg akarta ízlelni a mágiát, és ez volt az egyik oka, hogy még a druidák ösvényét is megpróbálta követni. Bár ez utóbbinak mintha semmi kapcsolata nem lett volna a nappalok és éjszakák váltakozásával, ı mégiscsak éj tünde volt, akinek a napkelte gyengeséget hoz. A fıtér közelében álltak meg, ahová Tiranda vissza kívánt térni, amint a hely elcsendesedett. A katonák kilovagoltak Malfurion után, magukkal vittek három holdırt, kettıt pedig hátrahagytak, hogy nyomokat keressenek a ketrecen és környékén. Már befejezték és semmit sem találtak, 200 ami a tettesek kilétére utalt volna - ahogy azt Illidan is feltételezte. Valójában legalább annyira gyakorlottnak tartotta magát a varázslóságban, mint a holdırök többsége, ha nem még gyakorlottabbnak.
- Utánuk kellene mennem... Hát ez a nı sohasem adja fel? -Azzal mindenkit veszélybe sodornál! Azt akarod, hogy a kis védencetek mindenképpen a Feketebástya-erıdben kössön ki? És ha már itt tartunk, minket is odavisznek, mint... Illidan hirtelen elhallgatott. A tér ellenkezı oldalán éj-szablyákon ülı vértesek léptettek ki az egyik utcából, élükön maga Hollócsır Kartalosz nagyúr közeledett. Elkéstek a rejtızködéssel. Ahogy az éjtünde parancsnok elhaladt elıttük, savanyú tekintettel végigmérte elıbb a lányt, azután társát is. Hirtelen megállt, pont Illidan elıtt: - Ismerlek, fiú. Viharhozó Illidan, ugye? - Igen, nagyuram. Egyszer találkoztunk. -Ésı? Tiranda meghajolt: - Szellıszó Tiranda, Elun templomának felavatott papnıje. A nyeregben ülı éjtündék tiszteletteljesen a hold jelét rajzolták szívük fölé. Hollócsır nagy kegyesen köszöntötte a papnıt, azután ismét Illidanhoz fordult: Emlékszem a találkozásunkra. A varázsmővészeteket tanulmányoztad ak-[ koriban. Egyik kezével akaratlanul simogatta szakállát. -De még nem vagy tagja a Holdırségnek, ugye? A kérdésfeltevés e módja, a válasz ismeretére utalt. Valószínő, hogy korábbi találkozásuk óta Hollócsır rajta tartotta szemét az ifjún; Illidant ez egyszerre töltötte el nyugtalansággal és büszkeséggel. İ úgy tudta, semmi olyasmit nem tett, amivel magára vonhatta volna a parancsnok figyelmét. - Nem, nagyuram. 201 - Akkor, ugyebár, rád nem vonatkoznak bizonyos megkötések? - A parancsnok nyilvánvalóan azokra a megszorításokra utalt, amelyeknek betartását a rendbe lépı varázsló, eskü alatt fogadja meg. A Holdırség önálló szervezet volt, amely nem tartozott felelısséggel másnak, csak a királynınek. Ez azt is jelentette, hogy nem voltak kötelesek válaszolni Hollócsır kérdéseire. - Feltételezem, így van. - Jó. Akkor szeretném, ha velünk jönnél. Tiranda és Illidan egyformán zavarodottnak tőnt. Nyilvánvalóan Illidan biztonságáért aggódva, Tiranda szólalt meg elıbb: - Hollócsır nagyúr, megtiszteltetés számunkra, hogy... Nem tudta folytatni. A tünde lord udvariasan csendre intette és így válaszolt: Te nem, nıvér, bár a Holdanya áldása mindig jól jön. Most csak a fiúval lenne beszédem. Próbálván nem kimutatni egyre növekvı nyugtalanságát, Illidan visszakérdezett: De mi szükséged lehet reám, nagyuram? -A szökés körülményeit kellene felderítenünk! Épp most kaptam hírt a fogoly eltőnésérıl. Feltételezvén, hogy még nem fogták el, lenne néhány elképzelésem, hogyan találjuk meg. Ehhez azonban szükségem van némi mágikus segítségre, és bár minden tiszteletem a Holdırségé, de olyasvalakire van szükségem, aki teljesíti a parancsokat. Illetlenség, talán gyanús is lett volna visszautasítani egy ilyen magas rangú éjtünde kérését. Ugyanakkor a segítségnyújtás veszélybe sodorhatta Malfuriont és védencét. Tiranda próbált lopva Illidanra pillantani, hátha kitalálhatja, mire
gondol a másik. Illidan pedig azt kívánta, bárcsak Tiranda tanácsot adna. Valójában csak egy lehetısége volt: - Megtiszteltetés, hogy csatlakozhatom, nagyúr. -- Remek. Roltarax! Hátast ifjú varázstudónknak! 202 A tiszt odavezetett egy felnyergelt éj szablyát, mintha tudtak volna róla, hogy valakinek szüksége lesz rá. Az állat beleszaglászott a levegıbe, azután új lovasát elfogadva lekuporodott, hogy Illidan felszállhasson. - Nyakunkon a nappal, nagyúr - jegyezte meg Roltarax, miközben átnyújtotta a gyeplıt. - Úgy teszünk, ahogy varázslónk kívánja!? Illidan megértette a burkolt üzenetet. Hatalma nappal gyengült, de a parancsnok bízott benne, hogy használni fogja. Illidan megszédült, ha belegondolt, a parancsnok mekkora felelısséget helyezett vállaira. - Nem hagylak cserben, nagyuram. - Nagyszerő, fiam! Ahogy elhelyezkedett a párduc hátán, az ifjú Tirandára pillantott, tekintetével próbálta jelezni, hogy nem kell aggódnia Malíürion és az ork miatt. Segít a parancsnoknak, de a maga módján, hogy a párosnak legyen még ideje a szökésre. Tiranda halvány, de hálás mosolya megfelelı jutalomnak tőnt. Egészen fellelkesülve a dolgok ilyetén alakulásától, Illidan odabólintott a parancsnoknak, hogy készen áll az indulásra. Egy intéssel és egy kiáltással Hollócsır elvezette csapatát. Illidan elöl maradt, elhatározta, hogy a parancsnok mellett fog haladni. Valahogy meg kellett felelnie Hollócsır kívánalmainak, miközben azt is meg kellett akadályoznia, hogy önfeláldozó testvérét a Feketebástya-erıdbe küldjék. Malfurion jól ismerte az erdıt, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal el tud menekülni az ıt üldözı katonák és holdırök elıl. Mindenesetre, ha mégis utolérnék ıket, akkor Illidan elhatározta, hogy ha kell, feláldozza Tiranda kis barátját, a testvére megmentése érdekében. Megteszi, amit lehet, de a saját vér elıbbre való. 203 Ahogyan az gyakran megtörtént abban az évszakban, reggeli köd szállott a vidékre. Ugyan sohasem tartott sokáig, de ez is Malfurionnak jelentett elınyt. Illidan az elıttük lévı ösvényen tartotta szemét, azon tőnıdve, vajon testvére ugyanezt az utat választotta-e vagy sem. Az is lehetséges, hogy a holdırök nem a megfelelı irányba indultak, ami azt jelentette volna, hogy Hollócsır csapata több esélyt kapott a sikerre. De ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak a fás területre, a köd megritkult. A nap oly mohón szívta ki Illidan erejét, ahogyan a ködöt emésztette fel, de a férfi összeszorította fogát és próbált nem gondolni mindarra, amit ez jelentett. Ha valamely okból varázsolnia kell, a nemes nem csalódhat benne. Az ork utáni vadászat jó ok volt arra, hogy Illidan kapcsolatot szerezzen az éjtünde nemesség köreiben, bármi is legyen a dolog végkimenetele. De amint elérték egy emelkedı tetejét, megláttak odalent valamit, amitıl Illidan minden iménti gondolatát feledve csak ült dermedten, Hollócsır pedig szitkozódni kezdett. A parancsnok azonnal lelassította hátasát, a többiek követték példáját. Elıttük furcsa halmok szegélyezték az ösvényt. Az éjtündék óvatosan lentebb
mentek, Hollócsır és katonái készenlétben tartották fegyvereiket. Illidan azért imádkozott magában, nehogy túlbecsülje nappali képességeit. - Áldott Azshara ragyogó tekintetére! - mormolta Hollócsır. Illidan nem tudott megszólalni. Csak ült a nyeregben, és levegı után kapkodott a döbbenettıl. Mészárlás színhelyére érkeztek. Legalább féltucat éjtünde, köztük két holdır hevert ott holtan, széttépve és - a varázshasználók esetében összesorvadva, mintha valamely vámpírszerő teremtmény szívta volna ki az életüket. A két holdır termetes, napon 204 aszalt gyümölcsökre hasonlított. Kicsavarodott testhelyzetük iszonytató kínokra utalt, szörnyő megpróbáltatás közepette bukhattak el. Öt éj szablya is hevert ott; némelyiknek csak a torkát tépték fel, másokat szinte kibeleztek. A többi párducnak semmi nyomát nem látták. - Igazam volt! - csattant fel Hollócsır. - Az a zöld bırő teremtmény nem volt egyedül! Legalább két tucatnyi kell legyen belıle a környéken. És még a holdıröket is elintézték! Illidan szinte nem is hallotta; gondolatait a testvére iránti aggodalma töltötte ki. Ez nem lehetett Malfurion mőve, de egyetlen orké sem. Igaza lehet Hollócsırnek? Brox elárulta testvérét, és vad társaihoz vezette? Le kellett volna ölnöm azt a lényt, amikor még lehetıségem volt rá! Keze ökölbe szorult és érezte, hogy haragja feltüzeli mágikus hatalmát. Azután a katonák egyike felfedezett valamit a mészárlástól kicsit arrébb: Nagyuram! Jöjjön ide! Ilyet még nem láttam! Odaléptettek állataikkal. Illidan és Hollócsır elkerekedett szemmel bámulta a bestia tetemét. Rémálomszerő teremtmény volt, talán részben farkasszerő, de farkasnak iszonyatosan torz, mintha valamely ırült istenség formálta volna meg. Még holtában sem veszített félelmetességébıl. - Mit gondolsz, varázsló, mi lehet ez? Illidan valamelyest meg is feledkezett róla, hogy ı a mágikus bölcsesség forrása. Megrázta fejét, és ıszintén válaszolt: - Sejtelmem sincs, nagyuram. Sejtelmem sincs. Bármily rémisztı volt is a szörnyeteg, valaki durván elbánt vele, és egy vaskos husángot tört bele a torkába. A lény valószínőleg megfulladhatott, vagy belsı sérüléseibe pusztult bele, kívülrıl mindkettı lehetségesnek tőnt. Illidan ismét a testvérére gondolt, aki épp az erdı felé tartott, mikor 205 utoljára látta. Talán Malfurion tette ezt? Valószínőtlennek tőnt. Akkor talán ott fekszik valahol a közelben, széttépve vagy kiszáradva, mint a holdırök? - Nagyon érdekes... - mormolta Hollócsır. Hirtelen felegyenesedett a nyeregben: - Hol lehetnek a többiek? - kérdezte, de valójában senkinek sem címezte szavait. - Kétszer ennyien indultak el. Mintha válaszképpen érkezett volna, kürtszó harsant dél felıl, ahol az erdı hirtelen sőrőbbé vált, és nehézkessé tette a haladást. A parancsnok arrafelé mutatott kardjával: - Arra! De vigyázva! Lehet még ilyen szörny a környéken!
A csapat leereszkedett a domb aljára, egyesével, köztük Illidannal, s mindenki izgatottan figyelte a sőrőt. A kürt hallgatott, ami nem volt jó jel. Néhány méterrel lentebb újabb éj szablya-tetemet találtak. Borotvaéles karmok hasították fel az oldalát teljes hosszában, és hátát az a hatalmas tölgy törhette ketté, amelynek valószínőleg nekicsapódott. Nem sokkal arrébb egy holdır hevert egy nagy sziklatömb tövében, testének fonnyadtsága és az arcára fagyott rémület megborzongatta a legedzettebb katonákat is. - Nyugalom! - parancsolta a nemes halkan. - Maradja- f tok együtt! Elıttük megszólalt a kürt, erıtlenül ugyan, de ezúttal jóval közelebb. A csapat arrafelé fordult. Illidan nem tudott szabadulni a szörnyő érzéstıl, hogy valami kifejezetten ıt figyeli, de ha körülnézett, csupán fákat látott. - Még egy, nagyuram! - kiáltott Roltarax és elıremutatott. Egy második pokoli bestia hevert ott holtan, teste kitekeredett, mintha még haldoklása közepette is valamilyen áldó- j zat után vonszolta volna magát. Vállából hiányzott egy darab hús, orra betört, emellett számos karmolást viselt és kü206 lönös, kötélnyomszerő zúzódás borította a lábait. Ezekbe még nem is pusztult volna bele, csakhogy a torkába mártott éj tünde pengéket már nem élhette túl. Az egyik kard bele is tört a vaskos izomkötegekbe. Találtak a közelben két halott katonát, jól képzett harcosokat, akiket rongybabaként dobott félre valamely elképesztı erı. Illidan szemöldöke megemelkedett zavarában. Ha az éj tündéknek sikerült legyızniük a két szörnyeteget, akkor hol vannak a túlélık? Néhány perc elteltével rájuk leltek. Az egyik katona egy fának dılve ült, bal karját letéphette a lény. Próbált valami kötésfélét rögzíteni a szörnyő sebre, de nem túl sok sikerrel. Egész testét vér borította és még mindig szorította a kürtöt, de már elhomályosodott tekintettel meredt az érkezıkre. Mellette ott feküdt a másik túlélı - ha túlélésnek lehet nevezni állapotát. Arca egyik oldaláról teljesen leszakadt a hús, és az egyik lába természetellenes szögben csavarodott a teste alá. Lélegzete szaggatott volt, mellkasa nehézkesen emelkedett és süllyedt. - Te ott! - kiáltott rá Hollócsır a kürtösre. - Nézz rám! A katona lassan pislogott egyet, azután kényszerítette ma! gát, hogy a nemesre emelje szemét. - Ennyi? Van még belılük? A megtépázott harcos kinyitotta száját, de nem volt ereje megszólalni. - Roltarax! Nézd meg a sebét! Itasd meg, ha kell! - Igenis, nagyuram! | - A többiek szétszóródni! Most! - Azután újonnan kine-] vezett varázslójához fordult: - Tudsz vele kezdeni valamit? Illidan sóhajtott egyet, mielıtt válaszolt: - Talán. -Azután leszállt az éjszablyáról, és ı is a sebesülthöz lépett. A gyógyításhoz nem értett, a tünde varázslóság nem is volt igazán al-
207 kalmas rá, de annyit segíthetett, hogy miután a tiszt rögzítette a szorítókötést, egy kicsiny erıtérrel megakadályozta a további vérzést. Bár elmúlt az éjszaka, ez a varázslat még nem okozott fáradtságot. Felbuzdulva a sikeren a mágus megpróbálkozott egy másik bőbájjal is, olyannal, mely erıt és szívósságot biztosított a testnek, legalább egy rövid idıre. Közben a többiek elhelyezkedtek körülöttük, egymástól olyan távolságban, amilyet még biztonságosnak ítéltek. Számos társuk veszett oda, köztük három varázshasználó, de nem engedhették meg maguknak, hogy pánikba essenek. Éberen figyelték a környéket. - Beszélj! - szólt rá Hollócsır a sérültre. - Ki tette ezt? A szökevény? A vérben fürdı katona vadul felröhögött. Roltarax olyannyira meglepıdött, hogy hátrébb kellett lépnie. - A-azt sosem 1-láttuk, nagyuram! - erılködött a válasz-szal a megcsonkított éjtünde. Hatott a varázslat. - Lehet, hogy már ıt is megették! - Akkor a szörnyetegek voltak? Azok a kutyák? A másik csak bólintott. - Mi lett a holdırökkel? Miért nem állították meg ıket? Biztos, hogy még nappal is... A sebesült katona ismét felröhögött: - A va-varázslók voltak a legelsı áldozatok, nagyuram...! Némi erıfeszítés árán a szerencsétlen folytatta a történetet. A katonák és a holdırök a szökevény nyomában voltak, akit egy másik, meghatározhatatlan alak segített. Követték a nyomaikat még a ködben is. Sohasem látták ıket közelrıl, de úgy tőnt, csupán idı kérdése és a nyakukon lesznek. Azután teljesen váratlanul ráleltek az elsı bestiára. Ilyen teremtményt még egyikük sem látott; holtan is ijesztı látványt nyújtott. Hargoden, a rangidıs varázsló érezte a lény208 ben rejlı mágiát, de azt mondta, az valami idegen erı, nem hasonlít az általa ismertre. Megparancsolta a többieknek, hogy maradjanak le néhány lépéssel, és odament megvizsgálni a tetemet. - Természetellenes élılény -jegyezte meg, miközben leszállt a hátasáról. Türkin! - kiáltott hátra egy másik holdırnek. - Szeretném, ha... - De nem folytathatta, mert ekkor lecsapott rá a második szörnyeteg. -A legszélsı fák mögül ugrott ki, na-nagyuram! Egyenesen Hargodenre vetette magát. Egyetlen csapással leütötte a hátasát, és a-azután... A varázslónak esélye sem volt. Mielıtt a meglepett hold-ır bármit tehetett volna, a teremtmény két rémisztı csápja elırecsapódott és úgy akaszkodott rá az éjtünde mellkasára, mint a piócák. A holdırök vezetıje iszonytató halálsikolyt hallatott és társainak szeme elıtt sorvadt el, alig néhány pillanat alatt. A négylábú szörnyeteg szó szerint új erıre kapott attól, amit a varázslóból kiszívott, és már indult is a következı áldozata felé. A többiek végül lerázták magukról a megrázkódtatás okozta dermedtséget és megrohanták a teremtményt, hogy leg-lább megbosszulják Hargoden halálát, ha már megelızni nem tudták. Késın vették észre, hogy ıket is követte egy har-ladik
bestia, amely ekkor hátulról támadott. Az éjtünde va-ászok zsákmánnyá váltak, közrefogta ıket a két szörnyeteg. A maradványok alapján az érkezık is könnyen elképzel-ették az ezután következı mészárlást. A holdırök buktak 1 legelıször, meggyengült mágikus képességeik miatt, szintehetetlenek voltak. A katonák valamivel jobban állták a rat, legalább pengéikkel megsebezhették a lényeket. Mire a túlélı a történet végére ért, beszéde kezdett össze-'ggéstelenné válni. Mire eljutott odáig, hogy ı és néhány 209 társa egymást védve szálltak szembe a szörnyeteggel, Illidan varázslata meggyengült, és Hollócsır már szinte alig értette a katona dadogását. Roltarax felnézett a nemesre: - El fogja veszíteni az eszméletét, nagyuram. Attól tartok, többé fel sem ébred már. - Tégy meg, amit csak tudsz, hogy enyhítsd a fájdalmait! Aztán nézd meg a másikat is! -A nemes tőnıdve nézett maga elé. - Vetnék még egy pillantást az elsı tetemre. Varázsló, kövess! Illidan visszaült az éjszablyára, és engedelmesen léptetett újdonsült parancsnoka mellett, vissza az ösvényen. Két ır kivált a körbıl, és elkísérte ıket. A többi katona folytatta a terep átkutatását és biztosítását. Túlélıket kerestek. - Mit gondolsz a történetrıl? - kérdezte a veterán. - Hallottál már ilyesfajta lényrıl? - Még soha, nagyuram... de nem vagyok tagja a Holdırségnek, így még nem osztották meg velem minden tudásukat. - Ugyan! Mire mentek vele! Hargoden mindig is túl magabiztos volt! És ez a legtöbb holdırre igaz. tett harmadik bestiát keresve körülnézett. Az éjszablyák sem maradtak szívesen a tetem közelében, így Illidan valamivel arrébb egy fatörzshöz kötötte ıket. Visszatérve a testhez, Hollócsır féltérdre ereszkedett. -Egyszerően borzasztó! Még sohasem láttam ennyire a gyilkolásra teremtett lényt. - Felemelte a dög hátán lógó, ernyedt csápot, a másik leszakadhatott. - Különös nyúlvány. Szóval ezt használta a másik, hogy szárazra szívja Hargo-dent! Mit gondolsz? Illidan próbált nem meghátrálni, amikor Hollócsır szinte az arcába nyomta a végtagot, és sikerült kinyögnie: - Vá-vámpírféle dolog lehet, nagyuram. Néhány állat vért iszik. Úgy látszik, ez mágikus energiával táplálkozik. - Nyugtalanul nézett körül. - A többieket széttépték. - Igen, mintha egy vadállat tette volna. Miközben a nemes folytatta a borzalmas maradványok vizsgálatát, Illidan a szörnyeteg halálán tőnıdött. A sebesült katona szerint az elsı már halott volt, amikor ideértek. Az ifjú éjtünde fürge elméjében ez hamar arra a következtetés-i r vezetett, hogy csak Malfurion és Brox ölhették meg. A fi-/ikai küzdelem nyomait tekintve, Illidan kifejezetten a na-cvobb erejő orkra gondolt.
Oldalt a macskák kezdtek határozottan elhátrálni. Nem akartak ilyen közel lenni az idegen teremtményhez, és próbálták rángatva eltépni köteléküket. Illidan igyekezett le-i scndesíteni a sziszegésüket, közben még mindig a testveim gondolkodott. Nem láttak más holttestet, csak a katonákéi ós a holdırökét. Emellett ott volt két bestia teteme, de... Felkapva a fejét megszólalt: - Nagyuram! Nem találtuk lilét... -Az éjszablyák vergıdése újra felerısödött, és az ifin varázstudóban benne akadt a szó. Mintha mozgást látott \<>lna a szeme sarkából. 211 Ösztönösen oldalra vetıdött, véletlenül letarolva ezzel a gyanútlan nemest. Mindketten elterültek a földön, a fiatalabb éjtünde szerencsétlenül betakarta a parancsnokot. Hollócsır kardja kirepült a kezébıl, és jóval arrébb ért földet. A hatalmas, karmos alak, amely épp rájuk ugrott volna, célt tévesztve repült át rokona tetemén. - Mi a f... - Ennyit sikerült kinyögnie a nemesnek. Az éj-szablyák támadni akartak, de nem bírtak közelebb férkızni. Illidan felpillantott, épp idıben, hogy lássa, amint a pokoli teremtmény megfordul, és lekuporodik egy újabb támadáshoz. Már a halott lényt is elég ijesztınek találta, de az élı láttán, amely épp rohamra készült, majdnem pánikba esett. Ám ugrás helyett a kutyaszerő rém elırevetette magát, és két csápjával csapott Illidan felé. Ahogy az ostorszerő nyúlványok a testét keresték - hogy megfosszák hatalmától és vele együtt a lelkét is kiszipolyozzák -, az életösztön cselekedett az ifjú helyett. Eszébe jutott, hogy a halott bestia egyik csápját letépték, és kétségbeesetten varázsolt. Nem a szörnyetegre célzott, tudván, hogy az nem sokat segítene. Valószínőleg felszippantaná magát a varázslatot is, azután ı következne. Ehelyett úgy döntött, Hollócsır elejtett pengéjére varázsol, amely a pokoli ellenfél mellett hevert a főben. A megelevenített kard a levegıbe ugrott és pörögni kezdett, sebesen, egyenesen nekiröppent az élısködı csápoknak. A levegıben pörgı fegyver hajszálpontosan a csupafog behemót vállaira csapott le, és oly könnyedén lemetszette mindkét csápot, mintha főszálakat kellett volna elvágnia. A kutyaszerő bestia ırjöngve vonyított fel és megrázta magát, sebeibıl sőrő, zöldes vér ömlött a vállaira, és le az oldalán. Idegesen visszakozott, de szinte rögtön újra a kétlábú felé vetette magát, aki ilyen komiszul megsebezte. V, 212 Sikerén felbátorodva és immáron kevésbé rettegve a sorstól, Illidan újra lecsapott Hollócsır kardjával. Amikor a szörnyeteg ráugrott, az ifjú éjtünde már csak sötéten mosolygott, és könnyedén oldalra lépve kitért a veszélyes karmok elıl. A makacs akarat erejével támadó fegyver hegye hátulról belefúródott a teremtmény koponyájába, átütötte a csontot, az agyat, s a szájpadláson keresztül bukkant ki újra a napvilágra. Az ugrás lendülete megtört, a démon esetlenül tett még néhány botladozó lépést, rémisztı tekintetét bambaság szállta meg. Még nehézkesen talán Illidan felé indult volna, de ehelyett ernyedt halomként esett össze. Az ifjú varázstudón mérhetetlen kimerültség lett úrrá, de olyasfajta, melyet végtelen elégedettség és a dicsıség érzete változtatott kellemessé. Megtette azt, ami három holdırnek nem sikerült. Min-• den mást elfeledett, csak az érdekelte, hogy gyızött.
- Jól csináltad, fiam! - Súlyos kéz lapogatta meg a vállát, és ettıl majdnem elırebukott. Miközben ı az egyensúlya visszaszerzésével foglalatoskodott, Hollócsır ellépett : mellette, és az eredményt nézegette: - Remek ellentámadás! Megszabadultál a legnagyobb veszélytıl, azután halálos csapást mértél rá, miközben próbálta összeszedni erejét. Nagyszerő taktika, nagyszerő munka! A nemes a tetem oldalára helyezte egyik lábát és meg-; feszítette, hogy kihúzza kardját. Közben felbukkant a két elıreküldött ır, és a csapat másik felébıl is kiáltások harsantak fel. Rájöttek, hogy parancsnokukat veszély fenyegette. i Nagyuram! - kiáltott oda az egyik érkezı. - Hallottunk... Roltarax rohant oda: - Hollócsır nagyúr! Megölted a bestiát! Megsérültél? Ét 213 Illidan azt gondolta, hogy a nemes megtartja magának a neki tulajdonított érdemet - végül is, a fegyvere még mindig a szörnyeteg fejébe mélyedt -, de az idısebb éjtünde méltóságot sem nélkülözı, higgadt mozdulattal rámutatott. - Ott áll az, aki miután kockára tette az életét, hogy ellökjön engem a szörnyeteg útjából, nyíltan szembeszállt a veszéllyel! Mindent láttam, Viharhozó Illidan! Többet érsz, mint tucatnyi holdır! Az ifjú éjtünde elfeketedı arccal fogadta a nagy hatalmú parancsnok dicséretét. Éveken keresztül hallgatta, ahogy mindenki hısiességet vár tıle, népe jövendıbeli bajnokának tartja, és ez komoly terhet jelentett számára. Akkor és ott úgy érezte, sorsa végre felfedte magát - és tette ezt az éjtünde varázslóság által, amelyet majdnem elutasított a lassúbb és kevésbé hatékony druidatudományért, amelyre Khe-nariosz tanította. Ostoba voltam, hogy elutasítottam az örökségemet, ismerte fel Illidan a valóságot. Malfurion ösvénye sohasem volt az enyém. Az éjtünde mágia még nappal is az uralmam alatt áll! Minthogy mindig is idegennek érezte testvére útjait, most megkönnyebbült. Melyik legendás hıs lépkedett valaha is mások nyomában? Az ı sorsa nem a követés, hanem a vezetés volt! A katonák - Hollócsır nagyúr harcedzett, veterán katonái - új, egészségesebb tisztelettel néztek rá. - Roltarax! - kiáltott a nemes. - Úgy érzem, ma szerencsés napom van! Vezesd a harcosok felét tovább az ösvényen! Még megtalálhatjuk a rabot és azt is, aki kiszabadította. Induljunk!; - Igenis, nagyuram! - Ezzel Roltarax maga mellé páran- \ csolt néhány katonát, és miután mind felültek hátasaikra, elindultak abba az irányba, amerre valószínőleg Malfurion és Brox is továbbhaladt. 214 Illidan nem aggódott testvére miatt. Feltételezte, hogy késlekedésük elegendı idıt adott neki és védencének. Biztosan lerázzák az üldözıket. Azonban eszébe jutott Tiranda, aki nem csupán annak fog örülni, hogy a vadászok késlekedtek, de valószínőleg mély benyomást tesz majd rá az újdonsült tisztelet is, amelyet az imént vívott ki magának. Úgy tőnt, a nemes több adományt is szánt annak, akirıl úgy gondolta, hogy megmentette az életét. Illidan mellé lépve egyik vaskesztyős kezét a fiatalabbik éj tünde vállára tette és kijelentette: - Viharhozó Illidan! A Holdırség talán
nem ismerte fel tehetségedet, de én nem esem ebbe a hibába. Itt és most kinevezlek a Feketebástya-erıd mágiahasználójának! Mi több, a saját személyes varázslómnak! - Ez olyan rangot jelentett a Holdırségen kívül, amely egyenlı volt az ı státuszukkal, így többé nem parancsolhattak neki. - Csak nekem és a királynınek, a fényességes Azsharának tartozol engedelmességgel! A katonák a mellkasukra tették kezüket, és lehajtott fejjel fejezték ki tiszteletüket a királynı nevével megpecsételt rang elıtt. - Megtisztelsz, nagyuram... - Gyere! Azonnal visszamegyünk! Össze kell szednem egy csapatot, amely majd elszállítja ezeket a tetemeket a Feketebástya-erıdbe. Haladéktalanul és alaposan ki kell vizsgálnunk ezt a támadást. Ha valamiféle pokoli hordával állunk szemben, akkor meg kell tudnunk róla mindent, amit csak lehet, azután értesítenünk kell ıfelségét. Túláradó örömében Illidan fel sem figyelt az utóbbi szavakra. Nem jutott eszébe, hogy testvére pont Azshara miatt vonta magára az éjtündék, ezáltal új pártfogója haragját. Malfurion azt sugalmazta, hogy maga a királynı állhat va215 lamiféle ırület hátterében, amely katasztrófát zúdíthat az egész birodalomra. Abban a pillanatban az ifjú varázsló csak arra tudott gondolni: végre beteljesítem sorsomat! rös az akarata, erıs a lelke, erıs a teste, mondta egy hatalmat sugárzó, erıszakos hang. Tiszteletreméltó tulajdonságok. Más esetekben, válaszolt egy második, nyugodtabb, egyébiránt az elsıhöz hasonlító hang. Rónin úgy érezte, a testén kívül lebeg, de hogy hol, azt nem tudta volna megmondani. Úgy érezte, mintha élet és halál között lógna, egyszerre éberen és álmodva, sötétségben és fényben. Semmi sem tőnt elég helyénvalónak vagy teljesen helytelennek. Ne tovább! szólt egy harmadik, ezúttal egy ismerıs hang. Eleget kínoztátok! Adjátok vissza nekem! Legalább egy idıre. Azután a mágus felébredt Khenariosz ligetében. A nap magasan függött az égen, de hogy valóban delelı-ív járt vagy ez is csak a bővös tisztás egy trükkje volt, azt nrm lehetett tudni. Rónin próbált felkelni, de akárcsak komibban, teste ismét nem engedelmeskedett akaratának. Moz-l'.ást hallott és látótere hirtelen megtelt az erdık urának ;ir.;incsos jelenésével. Különös teremtmény vagy te, Rónin mágus - dörögte Khenariosz. - Meglepted azt is, akit általában elég nehéz 217 meglepni. Valami hihetetlen módon megtartottad a titkaidat, bármily ostobaság is ez hosszabb távon. - Se-semmit... sem... mondhatok. - Rónin csodálkozva hogy még tud beszélni. J|
|'' vette tudomásul,
- Erre még visszatérünk. Ki fog derülni, mi történt a társaddal, és miért vagy te itt. Elméletileg létezned sem lenne szabad. - A félisten vonásai meglágyultak: - De most szeretném, ha pihennél. Megérdemled. Elhúzta egyik kezét Rónin arca felett, és a mágus álomba merült.
Krázus is szerette volna tudni, hová került. A barlang, amelyben felébredt, nem hozott elı semmiféle emléket. Nem érezte más teremtmény jelenlétét, különösen nem a saját fajtájából valóét, és ez némileg aggasztotta. Talán a Figyelı egyszerően csak azért hozta el, hogy megszabaduljon tıle? Azt várta talán, hogy Krázus ott hal meg? Az utóbbi egészen valós veszélynek tőnt; a fájdalom és a kimerültség már túlságosan legyengítette. Egyre inkább úgy érezte, mintha valaki kettétépte volna. Emlékezete to- ; 1 j "
\ ■
vábbra is megcsalta, és attól tartott, az idı múlásával csak rosszabbodnak bajai. Idıbıl pedig amúgy is kevés volt.
íj |
Nem! Nem adhatom fel! Nem szabad! Összeszedte erejét és talpra állt, körülnézett. Egy embernek a barlang teljesen feketének tőnhetett volna, de Krázus viszonylag jól belátta a fénytelen belsı teret. Látta a nagy, agyarszerő sztalakti-tokat és sztalagmitokat, a hasadékokat és töréseket a falban, halványan még azokat a kicsiny, vak gyíkokat is észrevette, amelyek kíváncsian ültek ki a falakra. Kijáratot nem talált. 218 - Nincs idım ilyesfajta játékokra! - csattant fel, az üres levegınek címezve szavait. Hangja mintha gúnyos felhanggal verıdött volna vissza a falakról. Úgy érezte, valamirıl megfeledkezett. Bizonyos, hogy valamilyen okkal került ide, de mi lehetett ez az ok? Azután eszébe jutott, hogy fajtájának szokásai és módszerei igen kegyetlenek is lehetnek - azok számára, akik nem sárkánynak születtek. Arcán zord mosoly jelent meg. Kihúzta magát és lassan körbefordult, közben egyetlen egyszer sem pislogott. Ugyanakkor belekezdett egy rituális üdvözlési formulába, amely annak idején a világnál is öregebb nyelven született meg. Háromszor ismételte el az üdvözletet, közben egyes részeit úgy hangsúlyozta, ahogyan csak az képes, aki egyenesen a forrásától tanulta meg ezt a nyelvet. Ha ez nem kelti fel fogva tartóinak figyelmét, akkor semmi. - Azoknak nyelvét beszéli, akik elhelyezték odafenn az eget és idelenn a földet - mennydörögte valaki. - Akik minket is megteremtettek. - Közülünk való - szólt egy másik hang. - Immáron bizonyos. - Többet kell tudnunk. A semmibıl hatalmas alakok jelentek meg a pöttöm má-i;us körül. Négy vörös sárkány ült a barlangban, mérhetetlen szárnyaikat méltóságteljesen maguk köré csavarták. Úgy néztek Krázusra, mintha apró, de ízletes ételmorzsa lenne. Ám ha azt remélték, hogy primitívnek tőnı érzékein keresztül fogják megtörni, akkor ismét tévedtek. - Határozottan közülünk való - mormolta egy testesebb hím, jellegzetesen nagyobb tarajjal, mint a többiek. Horkantott egyet, amitıl kis füstfelhı pöffent Krázus felé. 219 - Ezért hossztam ide -jegyezte meg keserően a kisebbik hím. Sziszegı hangjáról a mágus felismerte a Figyelıt. - És a sszüntelen nyüsszítése miatt.
Krázus minden gond nélkül figyelmen kívül hagyta a füstöt, és a második hímhez fordult: - Ha használtad volna a teremtıktıl kapott érzékeidet, talán rögtön felismertél volna. És talán figyelmeztetésem fontosságát is jobban felméred. Máshogy is távozhattunk volna, az erdık urának birodalmából. - Még mindig nem vagyok bissztos benne, hogy nem volt hiba idehosszni téged! - És hol van az az itt? Mind a négy sárkány meglepetten hıkölt hátra. A két nıstény egyike szólalt meg: - Ha közülünk való vagy, kicsi sárkány, akkor úgy kell ismerned ezt a helyet, mint a saját fészkedet. Krázus átkozta hiányos emlékezetét. Ám ezek a szavak csak egy helyre utalhattak. - Akkor hát az otthonunknak nevezett barlangokban vagyunk? Az Élet Forrásának, a szeretett Alexstraszának birodalmában? - Te akartál idejönni - emlékeztette a kisebbik hím. - Csak az a kérdés - szólalt meg ezúttal a második nıstény, amely karcsúbb volt a többieknél -, hogy meddig akarsz elmenni? - Elmehet, ameddig csak akar - vágott közbe egy újabb hang -, ha válaszol egyetlen kérdésemre. Krázus és a négy leviatán egyként fordult az ötödik felé. A közelben egy hatalmas, nyilvánvalóan jóval fejlettebb sárkány ült. A két másik hímmel ellentétben nem csupán a fején viselte taraját, de az lefutott két válla között egészen a háta közepéig. Több tonnával nehezebb lehetett, mint a másik nagy hím, és karmai hosszabbak voltak, mint a behemó220 tok között álló, pöttöm alak teljes magassága. Roppant termetén kívül a tekintetében ülı mélységes bölcsesség tette még nyilvánvalóbbá felsıbbrendőségét. Megjelenésével és szavaival egyértelmően azt sugalmazta, hogy Krázus útjának folytatása, az ı döntésén múlik. - Ha álcád ellenére közülünk való vagy, akkor engem ismerned kell - dörgött a sárkány. A mágus megtépázott emlékezetével küzdött. Tudta, ki ül elıtte, de a név valahogy nem akart elıbújni elméje sötét szegleteibıl. Teste megfeszült és vére szinte felforrt, ahogy hiábavaló belsı küzdelme feldühítette. Tudta, ha nem szólítja nevén az óriást, akkor elutasítják. Örökre megfosztják a lehetıségtıl, hogy figyelmeztesse fajtáját a közelgı veszélyre, arra, amit saját jelenléte okoz, abban a korszakban. Végül titáni erıfeszítéssel a név - amelyet a sárkányok ugyanolyan jól ismertek, mint az övét -, kibukott ajkai közül: - Türanastrasz! Tudós Türan, Alexstrasza hitvese. Büszkesége, hogy sikerült kétszeresen is megneveznie a karmazsinvörös óriást, bizonyára jól látszott, mert Türanastrasz hangosan felkacagott, nem is nagyon másképpen, mint egy ember tette volna. - Csakugyan közülünk való lehetsz, bár még mindig nem tudom, mégis kicsoda! Figyelınk mondott nekem egy nevet, de az nyilvánvalóan hamis, minthogy közöttünk csak egy és egyetlen egy viselheti kapott nevét.
- Nincs itt semmiféle tévedés vagy álca - bizonygatta a sárkánymágus. - Meg tudom magyarázni. Alexstrasza hitvese megrázta roppant fejét. Kevéske füst szállt ki orrlyukaiból: - Az általad adott magyarázat, kicsike, lovábbítva lett. És továbbra is túl megdöbbentınek találjuk ihlioz, hogy elhiggyük! Amit állítasz, azzal az Idıtlen, Noz-dormu dolgára utalsz, de ı nem lehetett ennyire gondatlan! 221 - Egyszerő a dolog; megzavarodott valamitıl - vetette fel az erdei Figyelı a lehetıséget. - Közülünk való, elismerem, de megsérülhetett valamiképpen. - Talán. - Türanastrasz meglepte a többi sárkányt azzal, hogy fejét egészen a földig hajtotta, s szembenézett a parányi alakkal. - Azáltal, hogy megneveztél, megválaszoltad a kérdésemet! A fészekbıl való vagy és így rendelkezel a joggal, hogy belépj e barlangok legmélyére, a legbensıbb szentélybe. Jer velem! Elviszlek ahhoz, aki egyszer s mindenkorra döntést hoz ügyedben, ahhoz, aki mindenkit úgy ismer a fészekbıl, ahogyan a saját gyermekeit ismeri! İ azonnal tudja majd, ki lehetsz, és akkor kiderül az igazság. - Elviszel Alexstraszához? - Nem is máshoz. Mássz fel a nyakamon, ha képes vagy rá. Krázusnak még legyengült állapotában is sikerült felmásznia, annyira feltüzelte a lehetıség. Nemcsak az járt a fejében, hogy végre megtalálta a hın áhított segítséget, de igencsak megörült, hogy újra láthatja szeretett hitvesét. Még akkor is, ha ı esetleg mégsem ismeri fel. A hatalmas sárkány hosszú-hosszú alagutakon vitte végig, s olyan termeken, amelyeket könnyedén fel kellett volna ismernie. Ám emlékezete továbbra is cserbenhagyta. Itt és ott felbukkant néhány elmosódott kép és szó, de sohasem elegendı. Találkoztak más sárkányokkal, de ık is idegenek maradtak, idegenek az ı számára, aki valaha az egész vörös rajt ismerte. ; Krázus azt kívánta, bár ébren lett volna, amikor a Figyelı berepült vele a barlangokba. A vörös fészek körüli táj minden bizonnyal felidézhetett volna valamiféle emléket. Mind* amellett, mi lehetett volna nagyszerőbb látvány, mint a sár kányok birodalma abban az idıben, amikor még uralkodásuk aranykorát élték? Bár láthatta volna a feltornyosuló he-. 222 gyeket, a sziklafalakon tátongó, hatalmas nyílásokat, amelyek mindegyike egy-egy bejárat Alexstrasza birodalmába. Számára számlálatlan évszázad telt el azóta, melyeket örökké gyászolt. Gyászolta a sárkányok korát, mert az elmúlt, örökre. Talán sikerül meggyıznöm. Talán megengedi, hogy legalább egyszer lássam kívülrıl a sárkányok országát. Mielıtt eldönti, milyen sorsot szán nekem. Türanastrasz hatalmas alakja könnyedén haladt a hosszú, lesimított falú alagutakban. Krázus érzett némi keserőséget, hogy bár végre beszélhet a szeretett lénnyel, de közben gyenge halandó alakba kényszerül. Megkedvelte a kisebb fajokat, szeretett közöttük járni, de akkor és ott, mikor a puszta léte forgott veszélyben, szívesen felvette volna igaz alakját. Hirtelen ragyogó, mégsem bántó izzás jelent meg elıttük. Ahogy közeledtek, a rıt fény felmelegítette Krázus testét és lelkét. Ez valamely okból a gyermekkorát idézte fel lu-nne, amikor még csak tanulta, hogyan létezzen egyszerre ;i
levegıben és a föld mélyén. Életének emlékfoszlányai láncra keltek fejében, küzdöttek, hogy kitöltsék a tátongó hasadékokat, s múltba érkezése óta elıször, szinte teljesen önmagának érezte magát. eljutottak a csodálatos izzás forrásához, egy hatalmas b;n láng bejáratához. A folyosó végén Türanastrasz letérdelt és lehajtotta fejét, közben mennydörgı hangján így szólt: -Iengedélyeddel, szerelmem, életem. Bármikor - válaszolt egy hang bentrıl, amely egyszerre volt végtelenül kifinomult és hatalommal telt. - Te bármikor beléphetsz. Krázus enyhe féltékenységet érzett, de tudta, az iménti Imiig gazdája ugyanannyira szereti ıt is, mint azt a behemó-il, akinek a nyakában ülve ideérkezett. Az Élet Forrásának 223 13 szeretete akkora volt, hogy nem csupán hitvesei, de a raj minden tagja részesült belıle. Valójában a világ minden teremtményét szerette, bár ez a szeretet sohasem akadályozta meg abban, hogy elpusztítsa azokat, akik veszélyeztették a többieket. Ez volt az egyik dolog, amit nem mondott el Róninnak. Krázus már rég felismerte, hogy az idıvonalban okozható további sérülések elkerülésének legegyszerőbb módja az, ha megsemmisítik mindazon dolgokat, amelyek nem a megfelelı helyen tartózkodtak. Ahhoz, hogy a történelem vize ne váljon még zavarosabbá, lehetséges, hogy Alexstraszá-nak le kell gyilkolnia ıt is, és az embert is. Ahogy beléptek, Krázus hirtelen megfeledkezett gondolatairól. Meglátta azt a teremtményt, amely örökkön örökké uralkodott szíve és lelke felett. A csodálatos izzás, amely beragyogta a hatalmas terem minden egyes sarkát és hasadékát, magából az ott lakó vörös sárkányból eredt. Alexstra-sza volt fajtája legnagyobb termető példánya, kétszer akkora lehetett, mint a behemót, amelyen Krázus lovagolt. Ennek ellenére veleszületett méltósággal és kecsességgel mozdult, ahogy az érkezık szeme láttára óvatosan egy törékeny tojást helyezett egy nyílásba, amely szerepe szerint az alant izzó láva, forró füstjének elvezetésére szolgált. Tojások vették körbe, és még több tojás; a legutóbbi költés eredményei. Mindegyik egylábnyi magas lehetett - nagy-i nak tőntek, de mily aprók voltak ahhoz képest, aki lerakta? ıket! Egy gyors pillantással Krázus három tucatot számlált.| Ezeknek a fele fog kikelni, és a fiókák fele éri meg a fel4 nıttkort; a sárkányoknál ez így ment. A nehéz kezdet dicsıi és csodálatos élet elıhírnöke volt. Mintha csak e képet akarták volna keretbe foglalni, mindenfelé olyan növények virágzottak, amelyek egészen másl 224 körülményeket igényeltek. Elsısorban nem a föld mélyén érezték jól magukat. Volt ott falmászó folyondártömeg ugyanúgy, mint virágzó floxok szınyege, aranyló napliliomok sorai, rózsák és orchideák bokrosán és odafenn függeszkedve. Minden növény teljes pompáját mutatta; az Élet Forrásának nagyszerő jelenléte táplálta ıket. A barlangon kristálytiszta patak folyt keresztül, a hatalmas nıstény pofája közelében, hogy bármikor kortyolhasson belıle. A nyugalmat árasztó jelenethez a víz csordogálása adott zenei aláfestést.
Krázus hátasa lehajtotta fejét, hogy a pöttöm lovas leszállhasson. A mágus képtelen volt levenni tekintetét a sár-i kánykirálynırıl, úgy mászott le a barlangpadlóra, azután féltérdre ereszkedett: - Királynım... De Alexstrasza rá sem nézett. Ehelyett a termetes him felé fordult: Türanastrasz... magunkra hagynál egy kicsit? IA másik behemót szótlanul kihátrált a helyiségbıl. Az Élet Forrása ekkor Krázus felé fordult, de nem szólalt meg. A mágus csak térdelt ott, valamiféle jelzésre várt, de nem kapott semmi ilyesmit. Végül nem bírta tovább a csendet és megszólalt: - Királynım, világom, lehetséges lenne, hogy még te sem ismersz fel? A sárkány elkeskenyedett tekintettel méregette, mielıtt válaszolt: - Tudom, mit látok és tudom, mit érzek, és emiatt komoly megfontolásnak vetettem alá a történetedet. Már eldöntöttem, mit tegyünk, de elıbb van itt valaki, akinek köze van a dolgaidhoz, mert véleménye ugyanannyit számít nekem, mint a sajátom - á, már jön is! Az egyik átjáróból újabb termetes hím bukkant elı, alig voli kisebb, mint Türanastrasz. Nehézkesen mozgott, mintli;i minden lépés nagy erıfeszítést igényelne. Megfakult pikkelyeivel és fáradt tekintetével elıször sokkal idısebbj
nek tőnt, mint Alexstrasza másik hitvese - mígnem Krázus
225 rádöbbent, hogy nem a kor betegítette meg a sárkányt, hanem valamely ismeretlen rontás. - Szó... szólítottál, kedves Alexstrasza? Mikor Krázus meghallotta az elgyengült óriás hangját, a világ ismét fordult vele egyet. Botladozva hátrált el a hímtıl, rémülete kiíródott az arcára. Az Élet Forrása azonnal észrevette a sárkánymágus reakcióját, habár tekintete továbbra is az érkezıre szegezıdött. - Igen, megkértelek, hogy gyere el hozzám. Bocsáss meg, ha ez túl nagy erıfeszítést igényelt! - Nincs olyan... amit ne tennék meg neked, szerelmem, világom. Alexstrasza a mágusra mutatott, aki még mindig villám-sújtottan állt: - Ez itt... hogyan is nevezted magad? - Kor... Krázus, királynım, Krázus. - Krázus? Legyen hát Krázus. - Hangsúlyából ítélve a nıstényt mintha szórakoztatta volna a hirtelen névváltoztatás. Ismét a beteg sárkányhoz fordult: - És ı, kedves Krázus, ı a legszeretettebb alattvalóim egyike, a második hitvesem és olyasvalaki, akinek nagyon adok a szavára. Minthogy közülünk való vagy, magad is hallhattál már róla. Úgy hívják, Korialstrasz. Kanyargó erdei ösvényen lovagoltak, és Malfurion végül; kezdte azt hinni, hogy leráztak minden üldözıt. Olyan utat választott, amely sziklákon és patakokon vezetett keresztül, ahol követıik elveszíthetik az éj szablya lábnyomait vagy szagnyomát. Persze, így tovább tartott elérni céljukat, a szent tisztást, ahol Khenariosszal találkozott mindig, de Malfurion úgy döntött, vállalja a kockázatot. Még mindig nem
226 tudta, mit fog gondolni az erdık ura, amikor tanítványa tetteirıl hall. Ahogy közeledtek a találkozóhelyhez, Malfurion lelassította macskáját. Brox nyögve tartotta magát mögötte. - Megállunk? - mordult fel az ork és körülnézett; nem látott mást, csak fákat. Itt? - Mindjárt odaérünk. Hamarosan meglátjuk a tölgyet. Annak ellenére, hogy már közel voltak céljukhoz, az éj-tünde feszültebb lett. Egyszer úgy érezte, mintha figyelı tekintet követné lépéseiket, de amikor körülnézett, csak a nyugodt erdıt látta. Belül még mindig megrázta a felismerés, hogy élete örökre megváltozott. Ha a Holdırség felismerte vagy bármiképpen felfedte kilétét, akkor azt kockáztatta, hogy kirekesztik - ami egy éjtünde számára a legrosszabb büntetés volt a halál után. Népe elfordul tıle, halottnak tekinti, hiába lélegzik még. Senki sem szól hozzá, még csak rá sem néznek. Még Tiranda és Illidan sem beszélhet vele. Csak súlyosbította bőneit, hogy hagyta a katonákat szembenézni azzal a démoni teremtménnyel, amelyet Brox „ördögkutyának" nevezett. Ha ez az ördögkutya bárkit megsebez vagy megöl az üldözık közül, akkor Malfurion többé nem reménykedhet benne, hogy valaha jóváteheti vétkeit. Ártatlan életek elveszejtéséért lesz felelıs. De mi mást tehetett volna? Az egyetlen másik lehetısége az volt, hogy a I loldırség kezére és esetleg a Feketebástya-erıdbe juttatja az orkot. A keresett tölgyfa hirtelen ott volt elıttük, s megadta Malfurionnak a lehetıséget, hogy egy idıre megfeledkezzen növekvı bajairól. Bárki más számára ez a fa is ugyanolyan lett volna, mint a többi, de Malfurion látta benne az díszemet, Khenariosz egyik szolgáját. A magas, vaskos tör-A'.ü fa kérge már olyannyira ráncos volt, hogy ebbıl ítélve í 227 t i valószínőleg látnia kellett, amint az erdı többi része felnövekszik körülötte. Túlélte számos fajtársát, és állati életek nemzedékeinek ezreit ismerhette személyesen. Ahogy az éjtünde közelebb léptetett, a tölgy felismerte. Széles koronájának levelei üdvözlın susogtak, holott szél nem fútt. A fák ısi nyelvén köszöntötte Malfuriont, aki örült, hogy Khenariosz megtanította valamelyest megérteni ezt a beszédet. - Brox... Meg kell kérjelek valamire. - Tartozom neked. Kérj hát! A tölgyre mutatva Malfurion így szólt: - Szállj le, és menj oda ahhoz a fához! Tedd a tenyeredet a törzsre ott, ahol egy görcsöt látsz a kéregben! Az orknak fogalma sem volt arról, miért van erre szükség, de Malfurion kérte, így szó nélkül engedelmeskedett. Odaballagott az ırszemhez, közelrıl megszemlélte a törzset, megtalálta az említett csomót a kéregben, és habozás
nélkül rátenyerelt egyik húsos kezével. Elfordította fejét, hogy hátranézzen társára, és értetlenkedve felmordult: - Nem tudom, minek... Szavak helyett meglepett kiáltással folytatta, minthogy kézfeje és fél alkarja úgy süppedt bele a fába, mintha az puha sárból lett volna. Majdnem visszarántotta kezét, de Malfurion gyorsan ráparancsolt, hogy maradjon nyugton: - Ne csinálj semmit! Csak állj ott! Csak megnéz magának. A kezed kicsit bizseregni fog, de egyébként nem lesz semmi bajod. Azt már nem mondta el, hogy a bizsergést apró, fás in-dácskák okozzák, amelyek átütik Brox vastag bırét, hogy egy rövid idıre lénye részévé váljanak. Növény és hús egybeolvad, a tölgy pedig örökké emlékezni fog az orkra, mindegy mennyi évszázad telik el. 228 Brox nyakán kidagadt egy pulzáló verıér, jelezve növekvı nyugtalanságát. Fogait összeszorította, izmai megfeszültek, de megfogadta, hogy csak azért is ott marad. Tekintetét mereven, eltőnt kezére szegezte. Azután hirtelen hátralépett, ahogy a fa kilökte magából a kezét. Gyorsan megmozgatta, hogy megbizonyosodjon, valóban nem esett semmi baja. Talán még az ujjait is megszámolta. -Az út nyitva áll -jelentette ki Malfurion. Brox ismét felkapaszkodott az éjtünde mögé, és elléptettek. Amikor elhaladtak az ırszem mellett, Malfurion enyhe változást érzett a levegıben. Ha mégsem nyernek bebocsátást, örökké vándorolhattak volna az erdıben úgy, hogy sohasem találják meg a tisztást. Az ösvény csak azoknak tárult fel, akik rendelkeztek Khenariosz engedélyével a belépésre. Környezetük változásai egyre nyilvánvalóbbá tették -legalábbis Malfurion számára-, céljuk közelségét. Friss szellı simogatta arcukat, madarak ugráltak és énekeltek az ágakon, és a fák vidáman rázták lombjaikat, hogy köszöntsék ıket. Elsısorban a druidát, aki értette is szavaikat. Kellemes t-i /esek töltötték el ıket, zaklatott idegeik nyugalmat leltek, olyannyira, hogy Malfurion halovány mosolyt vélt felfedezni az ork durva vonásai között. Hirtelen sőrőn álló fák sorához érkeztek. Brox a társára nézett, aki jelezte, hogy le kell szállniuk hátasukról. Miután így tettek, Malfurion bevezette az orkot a fák közé, egy keskeny gyalogösvényre, amely kívülrıl egyáltalán nem látszott, lizl követték egy ideig, majd minden átmenet nélkül kiléptek egy ragyogóan megvilágított területre, amelyet hosszú N/álú, puha fő és magas, szirmot bontó virágokból álló kör borított. Eljutottak az erdık urának ligetébe. 229 A tisztás közepén álló alakot azonban nehezen lehetett volna összetéveszteni Khenariosszal. Az ismeretlen idegen a virágok körének közepén ült, és a páros láttán felpattant. Tekintete fıként Broxra szegezıdött, mintha pontosan tudta volna, kit vagy mit lát. - Neked... - motyogta az idegen a zöld bırő harcosnak -...nem kellene itt lenned. Brox félreértette a megjegyzést: - Vele jöttem, mágus! És nincs szükségem az engedélyedre! A tőzhajú alak - Malfurion nem tudta megmondani, miféle fajhoz tartozik - csak a fejét rázta, elindult az ork felé, és habozva állt meg a virágok győrőjének
belsı szélénél. Nagyon óvatosnak tőnt - és mintha a virágok is figyelve fordultak volna felé -, de a szavak kitörtek belıle: - Ez nem a te idıd! Egyáltalán nem kellene itt létezned! Furcsán emelte fel kezét; a mozdulat fenyegetınek tőnt az éjtünde szemében. Brox „mágusnak" nevezte az idegent, talán ismerte is, így Malfurion felkészült rá, hogy esetleg varázsolnia kell. Feltételezte, hogy a szent hely hatékonyabb erıket biztosít Khenariosz tanítványának, mint az idegért' varázshasználónak. Hirtelen megdördült az ég, és az örökkön simogató lágy szellı felerısödött, váratlan szélrohamként csapott le a tisztásra. Brox és Malfurion hátralökıdött egy-két lépést, a mágust pedig szinte felkapta, olyan erıvel taszította el a virá-i gok győrőjétıl. - Ilyesmit nem tőrök a szentélyemben! - zengett Khenariosz hangja. Nem messze a virágok körétıl, a szél leveleket, port, ága-* kat és más erdei törmeléket kapott fel. Örvénylın forgatta azokat, egyre sebesebben, és a törmelék egyre sőrősödött, míg végül alakot és szilárd anyagot öltött. Ahogy a lég új, I 230 i ból lecsendesedett, Khenariosz ott állt közöttük és hol Mal-furionékat, hol az idegent szemlélte kérdı tekintettel. - Tıled többet vártam -jegyezte meg halkan az éjtündé-nek. - De különös idıket élünk - közben Brox-szal szemezett -, amelyek minden múló órával egyre különösebbnek tőnnek. Az ork dacosan mordult egyet, de Malfurion egy intéssel elhallgattatta. - Az erdık ura, a félisten Khenariosz elıtt állsz. Hozzá akartalak elhozni, Brox. Brox feszültsége enyhült valamelyest. Az idegen mágusra mutatott: - És ez itt? Talán ı is egy félisten? - İ az utóbbi idıben felmerült kérdések egyik tárgya -válaszolt Khenariosz - , és te is ilyesminek tőnsz számomra. - A virágok győrőjében álló alakhoz fordulva így folytatta: - Talán felismerted ıt, Rónin barátom? Ám a bölcs Khenariosz könnyedén kiolvasta a félrevezetı szavak mögé rejtett igazságot. - Azt mondtam, a testvérek végzete más-más utakat követ. Úgy hiszem, ösvényeitek most váltak külön igazán, akár tudtok már róla, akár nem. -Nem értem... - Ezt máskor beszéljük meg! - A félisten hirtelen ellépett Malfurion és Brox mellett, aranyszín tekintetét az erdın tartotta. A tisztás körüli fák izgatottan rázták lombjaikat. -Most nincs rá idınk. Jobb lesz, ha felkészültök. Te is, Rónin barátom. - Én? - tört ki a mágus értetlenül. - Mi a baj, shan'do? - Malfurion is érezte a fák haragját.
A napfényes ég megtelt mennydörgéssel, és a szél új erıre kapott. Árnyék vetült Khenariosz fenséges vonásaira, sötét árnyék, amely még Malfurion szívét is félelemmel töltötte el. Az erdık ura elırenyújtotta karjait, mintha ölelni akart volna valakit, akit más nem láthatott: - Újabb ismeretlen teremtmények közelednek. Sebesen. És attól tartok, nem túl békés szándékkal. A magányos ördögkutya úgy követte a nyomot, ahogy más állat nem lett volna képes. Nem a hátas szagát követte, hanem lovasa mágikus hatalmának kisugárzását. Akárcsak a húsra és a vérre, a mágikus energiára is táplálékként tekintett, s mint fajtájának bármely más tagja, ı is folyton éhezett. Köznapi halandók nem is vették volna észre az ırszemként odaállított tölgyfa mágikus mivoltát, de a démon nem számított köznapi halandónak. Mohón lecsapott a mozdulatlan prédára, rémisztı csápjai elıreugróttak, és ráakaszkodtak a vaskos fatörzsre. A tölgy minden tudását bevetette a váratlanul felbukkanó ellenséggel szemben. Gyökerek emelkedtek ki a földbıl, 232 hogy lekötözzék a teremtmény mancsait, laza ágak hullottak a szörnyeteg hátára. Az kínlódott, szenvedett, gerince is megroppanhatott, de nem eresztette el áldozatát. Mi több, az ısi ırzıbıl elszívott természeti energiák, szinte rögtön felgyógyították sérüléseibıl. Amikor kiderült, hogy eladdig hasztalan küzdött, a tölgy sajátosan éles hangot adott ki, amely egyre erısödött. Pillanatok alatt olyan tartományba ért, amely a legtöbb élılény számára hallhatatlan. Az ördögkutya számára a hang egyenlı volt a kínnal; felvinnyogott és mancsaival próbálta eltakarni füleit, de mindeközben sem volt hajlandó elengedni a tölgyet. Végül a démon bizonyult erısebbnek. Egyre többet szívott el az ırzı mágiájából és lelkébıl. A fa egyre jobban kiszáradt, levelei összefonnyadtak, megfeketedve hullottak le. Végül az erdei teremtmény úgy halt meg, mint a holdırök, kötelessége teljesítése közepette, elsorvadva. Több száz esztendeig szolgált az út ıreként. Az ördögkutya megrázta fejét, és beleszagolt a levegıbe, ('sápjai mohón imbolyogtak elıtte, de mégsem rohant azonnal a zsákmánya után. A tölgy ısi mágiájától megnöveke-clett, közel kétszer akkorára, mint eredeti termete. Ám a nagy erejő mágikus energiák nem csupán felgyógyították és megnövelték a démont. Mély, sötét kisugárzás vette körül az ördögkutyát, teljesen elborította, s közben leste elcsavarodott, eltorzult, mintha egyszerre több irányban próbálna kimenekülni saját magából. Ahogy próbálkozott, egyre jobban sikerült. Egy fej, kettı, három, négy - végül öt tekergett az egy, majd egyre több nyakon. A vaskos nyaki izmok megfeszültek, ahogy az újabb testek kihúzták magukat az eredetibıl. Saját vállakat, hátakat és lábakat kívánva vonszolták magukat, egyre távolabb egymástól. 233 Az ısi ırzı gazdag életerejétıl, az egyetlen ördögkutyából kisebb falka lett. Az erıfeszítés a démonok mindegyikét elgyengítette valamelyest, de így is hamarosan készen álltak a vadászat folytatására. Hajtotta ıket a nyom, és a környéket belengı jelenlét, a hatalom kisugárzása, amely még több táplálékot jelentett. Az ördögkutyák egyként indultak az erdık urának szent ligete felé. I
® xzetmzQXi -gígaz szolgáló vagy, mondta a Legnagyszerőbb Xaviosz-n i nak. Elnyered jutalmad. Teljesítem kívánságodat. Meg-k kaphatsz bármit és bárkit. Az éjtünde féltérdre ereszkedve állt a tüzes kapu elıtt, mesterséges tekintetével az átjáróba révedt, és elméje csak szívta magába az istenség dicsıséges ígéreteit. Ez ígéretek szerint ı volt a Legnagyszerőbb legkedveltebb szolgálója, akinek mesés hatalom lesz a jussa, mikor végre megnyílik az út. Minél tovább húzták az Elıkelık a varázsmunkát, annál tovább késlekedett a pillanat, amikor istensége maga jı el hozzájuk - s a kancellár annál izgatottabb lett a várakozástól. Izgatottságát még ketten osztották. Egyikük Azshara királynı volt, aki hozzá hasonlóan vágyakozott a napra - amikor a világból minden tökéletlenség eltőnik, és csak az éj-tündék maradnak, közülük is csak a legjobbak -, az eljövendı aranykorra. Azshara azt persze még nem tudta, hogy a Legnagyszerőbb Xaviosz ágyasává teszi majd, áldott legyen az ı mélységes bölcsessége. A kancellár nem számított ellenkezésre, amikor az istenség végül felfedi ezirányú tervét, a királynı elıtt. 235 A siker hiánya miatt nyugtalankodó másik személy, a borzasztó külsejő Hakar volt. Két ördögkutyája társaságában az Idomár körbejárt az Elıkelı varázslók között, kiszúrta módszereik hibáit, és ha kellett, saját hatalmával segítette meg ıket. De még az ı misztikus tudásával is nehezen értek el némi kisebb változást. Legalább odáig eljutottak, hogy Hakar és kis állatkái, nem voltak egyedül az éj tündék között. Három harcost hoztak át a kapun, és bár karmazsin arcukat a többség rémisztınek találta volna, Xaviosz csak tisztelni tudta ıket. Legalább kilenc láb magasak lehettek, és izzó tekintetük felett, ívelt szarvak díszítették mennyei homlokukat. Minden jelenlévı éj tünde szerint az istenség felkent katonái, mennyei bajnokok voltak ık, akik csak a parancsai teljesítésével törıdtek, s nem annak árával. Vékony alkatuk ellenére a bronzvértes alakok különösmód minden nehézség nélkül tartották kezükben a masszív, hosszúkás pajzsot és a lángoló buzogányt. Bármilyen parancsot kaptak, engedelmeskedtek az Idomárnak, és hasonló tisztelettel bántak a kancellárral is. Xaviosz épp hátralépett a kaputól, helyet adott az újonnan érkezı harcosnak. A kapu felvillant, kivirágzott, megnövekedett, hogy kitöltse a mintázatot, amely felett lebegett. Addig duzzadt, mígnem újabb csendes katona érkezett, egy felgár, ahogyan Hakar nevezte ıket. Amint átlépett a í halandó világba, meghajtotta félelmetes fejét elıbb az Idomár, majd Xaviosz irányába. Hakar egy intéssel a többiek mellé parancsolta, azután Xavioszhoz fordult: - A Legnagyszerőbb beteljesíti ígéreteit, éjtünde nagyúr! Parancsolj velük! A tieid, cselekedj kedvedre! Xaviosz pontosan tudta, mit tegyen a harcosokkal. - Minthogy ajándékképpen kaptam ıket, a legjobban úgy szolgál236 hatnak, ha ajándék gyanánt a királynı elé járulok velük! Megteszem ıket Azshara tiszteletbeli testıreinek. Az Idomár beleegyezın bólintott. Mindketten tudták, mennyire fontos, hogy az éjtündék királynıjének kedvére tegyenek, ahogyan mindketten ismerték a kancellár
titkos vágyait is: - Legjobb lesz, ha magad viszed el neki az ajándékot, éj tünde nagyúr! Gondoskodom róla, hogy a munka folytatódjon a távollétedben is. Az ötlet, hogy maga vigye el az ajándékot, csábító volt Xaviosz számára. Meghajolt Hakar felé, azután csettintett ujjával, és kivezette a négy termetes harcost a varázsterembıl. Pontosan tudta, hogy a nap adott szakában, hol találja meg a királynıt. Ahogy kifelé haladt, az Idomár lángoló tekintete, feszült figyelemmel meredt utána. Bár fıkancellárja keveset aludt - az utóbbi idıben szinte semennyit -, mint a birodalom királynıje, Azshara rendelkezett azzal az elıjoggal, hogy kedve szerint pihenjen. Tökéletesnek kellett lennie számos módon, fıként szépségét lekintve, amihez ez is hozzátartozott. így aztán az éjtündék uralkodója általában átaludta az egész napot, így teljesen elkerülte az égetı és elgyengítı napfényt. Nem csoda, hogy Azshara elıször nem vette jó néven iilattvalói egyikének belépését, ami álmából riasztotta fel. A s/olgálólány gyorsan letérdelt a királynı kerek, majdnem a/ egész helyiséget betöltı ágya mellett, szinte elrejtızött a/ áttetszı baldachin mögött. A Fények Fényessége egykedvően intett, hogy beszélhet. - Úrnım! Bocsáss meg szerény szolgádnak, de a kancellár kíván színed elé járulni! Azt mondja, ajándékot hozott neked. Azshara el sem tudta képzelni, hogy mi érdekelhette volna abban a pillanatban azon kívül, hogy hagyják aludni. Még Xaviosz említése sem csigázta fel. Ezüstszín haja szétterült 237 a párnákon, alsó ajkát beszívta, úgy tőnıdött, hogy elküld-je-e fıtanácsosát, avagy sem. - Hadd várjon egy kicsit - dorombolta végül, máris mővészi pózba helyezkedve, hogy ismét szépsége lehetı legteljesebb virágában találkozzék Xaviosszal. Ismervén a kancellár ízlését, Azshara tudta, hogyan használhatja ıt legkönnyebben a céljaira. A fıtanácsos nyilvánvalóan a trónjára tört, de nıként ı mindig is uralkodni fog a férfiak felett. - Azután engedjétek be. A szolga nem kérdıjelezte meg úrnıje döntését. Azshara lehunyt szemmel várt, míg a lány kilépett az ajtón, azután kecsesen nyújtózkodott egyet, és már a kancellárral folytatandó beszélgetés menetét tervezgette. Xaviosz már várakozott egy ideje, mire a fiatal szolgáló idegesen visszatért. Lehajtott fejjel - így nem látszott az arckifejezése - vezette be a fıtanácsost a vastag, mívesen faragott tölgyfaajtókon át a királynı hálótermébe. A fıtanácsos kinevezése óta is csupán néhány alkalommal merészelte privát szentélyében zavarni a királynıt, de valamennyire már tudta, hogy mire számítson: Azshara hibátlan lesz és csábos, anélkül, hogy egyáltalán megigazgatná öltözékét. Mindig ezt a játékot játszotta, és nem is rosz-szul, de más irányú vágyai miatt, Xaviosz egészen ellenálló volt az ilyesmivel szemben. İ uralkodott. Persze, igaza lett; az éjtündék királynıje ott hevert ágyán, egyik karja a feje alatt. A közelben két ezüstbe öltözött szolgálólány térdelt, Azshara parancsait lestek. Ezüstbıl készült állványon smaragd flaskában bor állt az ágy mellett, és félig telt serleg bizonyította, hogy az úrnı már belekóstolt a telt ízekbe.
- Kedves fıkancellárom! - mormolta a királynı. - Valami szörnyő fontos dologról lehet szó, ha ebben az órában 238 kívántál színem elé járulni. - Kivételesen szépséges formáit csupán vékony, csillámló lepel fedte. - De próbálom ösz-szeszedni magam, amennyire csak tudom. Azért Xaviosz mégiscsak férfiból volt, és el kellett ismernie a nı ragyogó szépségét. Elıírásosan féltérdre ereszkedett, és a fehér márványpadlóra szegezett tekintettel válaszolt: - Fények Fényessége, népünk szívébe boldogságot hozó úrnı, hálás vagyok a reám szánt idıért. Bocsánatodért esedezem, hogy most zavarlak, de olyan ajándékot hoztam, mely minden bizonnyal számot tart érdeklıdésedre. Olyat, mely illı az éjtündék királynıjéhez, s hamarosan a világ királynıjéhez. Engedelmeddel? Felpillantott és látta, hogy bevezetıje megragadta Azshara figyelmét. Tekintete hiába rejtezett fátylak mögé, azok nem fedhették el növekvı kíváncsiságát és várakozását. Oldalára fordulva nézett a kancellárra, a takarónak használt lepel továbbra sem takart eleget mővészi vonalaiból. - Felkeltetted az érdeklıdésemet, kedves Xaviosz. Megengedem, hogy megmutasd az ajándékodat. A fıtanácsos felállt, az ajtó felé fordult, és csettintett ujjával. A külsı helyiségbıl ijedt hangok hallatszottak és két szolgálólány rohant be, hogy királynıje mellett keressen oltalmat. Azshara dermedten ült fel az ágyban, majdnem engedte takaróját lecsúszni, de mégsem túlságosan. A négy félelmetes harcos párosával lépett be a királynı szentélyébe; oly magasak voltak, hogy az ajtóban le kellett hajolniuk, ha nem akartak beleakadni szarvaikkal a félfába. Amint beléptek, rögtön szétszóródtak a helyiségben, pajzsaikat maguk elé tartották, és buzogányaikat tisztelgésre emelték. Azshara lenyőgözve hajolt elıre: - Mik ezek? 239 - İk a tieid, királynım! Életed védelmezése a feladatuk, csupán ezért léteznek. Lásd hát, fenséges úrnım, az új testıreidet! Xaviosz látta, hogy sikerült az úrnı kedvére tennie. Több mennyei harcos is érkezik majd, de mégiscsak ezek voltak az elsık, és most már személyesen csak ı rendelkezik felettük. Ez nagy különbséget jelentett a királynı szemében. - Csodálatosak! - mormolta Azshara, és oda sem pillantva az egyik szolgáló felé nyújtotta karját. A fiatal lány rögtön a királynı ruhájáért nyúlt, a többi szolgáló falat képezett elıtte, amely mögül csak az úrnı feje maradt látható Xaviosz, és az újonnan érkezett ırök számára. - Mily illı ajándék! Szívesen fogadom. - Örülök, hogy örülsz. A szolgák visszaléptek helyükre. Immáron áttetszı, fagyszín öltözékében, Azshara királynı felkelt ágyából. Kiszámított lépésekkel ment oda az egyik toronymagas alakhoz, és alaposan végigmérte. Ruhájának hosszú uszálya a márványpadlót seperte mögötte. A felgárok olyan mozdulatlanul álltak, hogy akár szobrok is lehettek volna. - Többen is vannak?
- Lesznek, idıvel. Az úrnı összehúzta szemöldökét: - Ennyi küszködés után ilyen kevesen vannak? Hogyan lép majd át maga aj; Legnagyszerőbb, ha egyszerre csupán néhány szolgáját tudjuk áthozni? - Annyi erıt nyerünk ki a Forrásból, amennyit csak ük dunk, fenséges királynım. Vannak ellenáramlatok, külsı tét nyezık, és más varázshasználók puszta létezése is befolyásolja a lehetıségeinket. i Ahogy gyermek az új játékáért, Azshara úgy nyúlt az elıtte álló testır zölden lángoló páncélja felé. Halk szisszenés 240 hallatszott és a királynı visszarántotta kezét, ámde a fájdalom grimasza helyett különösmód inkább elégedettség jelent meg arcán. - Akkor miért nem vágod el a Forrást az efféle külsı hatások elıl? Nagyban megkönnyítené a dolgodat. Xaviosz kinyitotta száját, hogy elmagyarázza, miért nem teszi ezt lehetıvé az Elıkelık varázsmunkájának összetettsége - azután rádöbbent, hogy nincs megfelelı válasza. Elméletileg Azshara javaslata igenis megvalósítható volt. - Nem véletlen, hogy te vagy a királynı -jegyezte meg végül. Az aranyszín szempár Xaviosz mesterséges tekintetét fürkészte: - Bizony, kedves kancellárom, nem véletlen. És Azsharából mindig csak egy volt, mindig csak egy lesz. Xaviosz csak bólintott, szótlanul. Azshara visszalépdelt ágyához, és kecsesen leült a szélére. - Van még valami? - Egyelıre ennyi, királynım. - Akkor, ha nem tévedek, van még néhány elvégzendı feladatod. így elbocsátva Xaviosz meghajolt, és kihátrált a terem-Ik'íI. Egyáltalán nem bántotta az uralkodói modor vagy hangsúly, még az is csupán enyhén idegesítette fel, hogy nem ludta kezébe venni a helyzet irányítását. Elvágni a Forrást a külsı hatások elıl. Máris a megvaló-siláson gondolkodott. Úgy érezte, meg lehet csinálni. Ha az I lókelık maguk nem is voltak képesek erre, Hakar vezérleír alatt biztosan lesz rá mód. Az Idomár biztosan tud rá mondani valamit. Ha a Forrást csak a palotában tartózkodók használhatnák, akkor az Elıkelık belıle kinyert hatalmát konnyebb lenne formálni, megfelelıen alakítani. Az fel sem merült benne, hogy a Forrás ilyetén elzárása, mi féle következményekkel járhat népe számára. 241 - Határozottan érdekfeszítı teremtmény. - Korialstrasz tőnıdve, lassan beszélt. - Valahogy úgy érzem, ugyanolyan jól ismerem, mint önmagamat. Ezek a szavak lehettek volna a legironikusabbak, amelyeket valaha kimondták a történelem során, legalábbis Krá-zus így érezte akkor. Korialstrasz, a mágus elıtt álló hatalmas sárkány, a hozzá hasonlóan legyengült teremtmény, az ı fiatalabb énje volt. Korialstrasz nem ismerte fel Krázus-ban önmagát, vagy ha
mégis, akkor az nem tudatosult benne. Az a tény pedig, hogy Alexstrasza nem tájékoztatta errıl a sárkányt, különösnek hatott a mágus számára. Vajon miért nem közölte a sárkánykirálynı, hogy kinek állítja ı magát? Ám ez a kérdés magával vont néhány másikat. Az egyik ilyen, amely talán kapcsolódott is a többihez, a hím sárkány állapotára vonatkozott. Bár emlékezete tele volt lyukakkal, Krázus kételkedett benne, hogy el tudott volna felejteni egy olyan súlyos betegséget, amelyben az elıtte álló korábbi önmaga szenvedett éppen. Korialstrasz igencsak idısnek és erıtlennek tőnt, mintha végtelenül megöregedett volna. Idısebbnek látszott még Türannál is, aki egyébiránt évszázadokkal járt elıtte. - Mit tudnál még mondani róla? - kérdezte Alexstrasza párját. A sárkány Krázusra hunyorgott: - Öregebb, mint ami lyennek mutatja magát, valójában nagyon öreg már. - K( rialstrasz oldalra billentette a fejét: - Van valami a tekinte tében... a szemeiben... - Mit látsz? A termetes hím hátrébb húzódott. - Bocsáss meg! Zúg a fejem. Ebben az állapotban nem vagyok rá méltó, hogy színed elé járuljak. Engedélyeddel, visszavonulnék... 242 De Alexstrasza még nem engedte el: - Nézz reá, párom! Már csak egy dolgot kérdek: a te véleményed szerint megbízhatunk a szavában? -
Szerintem... igen, Alexstraszám, úgy hiszem, megbízható.
Mindeközben különös dolog történt. Ahogy a sárkányok róla beszélgettek, Krázus kezdte eresebbnek érezni magát, erısebbnek, mint bármikor, mióta Róninnal megérkeztek. Nem annyira, mintha teljesen egészséges lenne, de legalább közelebb járt a normális állapotához. És nemcsak ı. Bár beszéde egyre inkább akadozott, fiatalabb énje mégis mintha egyre jobban nézett volna ki. Pikkelyeinek élénksége részben visszatért, s valamivel köny-nyedebben mozdult, mint amikor belépett a terembe. Szavait sem kísérte már hangos lihegés. Alexstrasza bólintott egyet hitvese válaszára, azután így szólt: - Ezt akartam hallani. Számomra sokat jelent, hogy te is így érzed. - Kívánsz még valamit? Az erım visszatérıben; bizonyára azért, mert melletted vagyok, és fellelkesített, hogy segíthettem neked. A Krázus által oly jól ismert mosoly kiült a sárkánykirálynı hüllıvonásaira: Mindig is költıi voltál, kedves Ko-rialstrasz. Igen... szeretnék még valamit. Tudom, hogy nagy kérés, de szeretném, ha jelen lennél, amikor a többi megtestesülés elé viszem ıt. Krázus mindkét énjét sikerült megdöbbentenie. A fiatalabb szólalt meg elıbb, de ugyanazt mondta, amire az idı-|ebb gondolt: - Összehívod az ötöket? Miatta? De miért? ; - Mert olyan történettel jött, amelyet a többieknek is hallania kell. Neked is elmondom, azután ismét megkérdem, hogy szerinted megbízhatunk-e a szavában? 243 Szóval végül fiatalabb énje is megtudja az igazságot. Krázus azt latolgatta, hogy a másik miképpen fog reagálni. De ahogy ı is meglepte Rónint azzal, hogy
történetében elhallgatta nemcsak a valóság egy részét, de saját kilétét is, most rajta volt a meglepetés sora, minthogy a sárkánykirálynı ugyanezt tette. Beszélt a romlásról és minden másról is, amirıl Krázus beszélt a Figyelınek, de valós kilétérıl egy szót sem ejtett. Az ifjabbik Korialstrasz számára így Krázus csak egy volt a többi vörös közül, akinek elméjébe is belehasítottak a szörnyő erık, melyeknek viharát átélni kényszerült. Maga Krázus meg sem próbálta felfedni magát. Alexstra-sza állt elıtte - élete, szerelme -, aki ugyan tanácsokat kért hitveseitıl, de mégis a megtestesülések bölcsességét hordozta. Ha úgy érezte, hogy a sárkány fiatalabb énjét tudatlanságban kell hagynia, akkor ı mégis milyen alapon ellenkezhetne? - Megdöbbentı történet - mormolta Korialstrasz, közben láthatóan még inkább összeszedte magát. - Nem hinném el talán senki másnak, de a királynım szavát nehezen kérdıjelezem meg. - És imént kinyilvánított bizalmad elhalványodott talán? A fiatalabb és idısebb sárkány tekintete találkozott. Ha Korialstrasz nem is ismerte fel Krázusban önmagát, mindenképpen éreznie kellett a világ lehetı legszorosabb rokonságát kettejük között. - Nem. Bizalmam erıs maradt. Ha úgy gondolod, hogy a többiek elé kell vinni az ügyet, hát elfogadom döntésedet. - Eljössz velem? - De hát én nem tartozom az Ötök közé! Én csak én vagyok! Az Élet Forrása könnyedén felnevetett; sárkány létére meglepı dallamossággal kacagott. - És így is ugyanolyan értékes vagy, mint bármelyikünk. 244 Korialstrasz egészen fellelkesült: - Ha olyan erıs maradok, mint most vagyok, akkor örömmel elrepülök veled, és odaállok a többi megtestesülés elé. - Köszönöm! Ennyit kérek csupán. - A sárkánykirálynı odahajolt és röviden a hím orrához érintette orrát. Krázus hihetetlenül féltékeny volt, bár teljesen alaptalanul, mert szinte ı maga is érezte az érintést, ahogy másik énje intim csókot váltott élete szerelmével. Azt kívánta, bárcsak újfent eggyé válhatna az ifjabb Korialstrasszal, legalább néhány pillanatra, vagy legalább arra az egyetlen pillanatra, és igaz önmaga lehetne. Egy utolsó, hosszúra nyúlt pillantással a hím megfordult, és elhagyta a termet. Amint farka hegye is eltőnt, Krázus hirtelen szédülni kezdett. Gyengesége rohamléptekkel tért vissza, megtántorodott tıle. El is esett volna, ha nem kapja el egy hatalmas, pikkelyes, mégis melegséget árasztó sárkányfarok - Alexstrasza figyelmét nem kerülte el az állapota. - A két rész egésszé vált. Legalább egy kis idıre. - Én nem... - Hihetetlenül szédült. - Sokkal jobban érezted magad, amíg itt volt, ugye? - I-igen.
- Bár Nozdormu lehetnék most. İ biztosan jobban értené iaz egészet. Úgy vélem... a halandók világában egyetlen tei remtmény sem létezhet egyszerre több testben. Azt hiszem, egyek vagytok, valamiképpen ugyanabból az életerıbıl táplálkoztok. Amikor távolabb kerültök egymástól, mindketten... megfelezıdtök. Ám amikor közelebb kerültök, mint az í imént, a megosztottság hatása enyhül. Megsegítitek egymást. í Biztonságosan elhelyezkedve Krázus elég erıt érzett magában legalább a gondolkodáshoz. - Akkor hát ezért kérted meg arra, hogy jöjjön velünk. 245 - Meg kell ismerniük a történetedet, és könnyebben elmondhatod, ha ı is ott van. És válaszképpen kimondatlan kérdésedre - miért nem fedtem fel elıtte az igazságot? Mert nem vagyok biztos benne, hogy gondjaink békés úton is * megoldhatóak. Tekintete az utolsó szavaknál elkomorodott, és ezzel teljes mértékben igazolta Krázus saját feltételezéseit. - Tehát szerinted is eljuthatunk oda, hogy egyikünket el kell távolítani ebbıl az idıszakból? Akkor is, ha ez csak egyféleképpen lehetséges. A leviatán vonakodva bólintott. - Attól tartok, így van, t szerelmem. -
Elfogadom a döntésedet. Kezdettıl fogva számoltam; ezzel a lehetıséggel.
- Akkor már csak egy dolog maradt, amit meg kell be-i szelnünk, mielıtt összehívom a többieket. Mit tegyünk a másikkal, aki veled együtt érkezett. Gondolatban és szívében már bocsánatot kért Rónintól, így Krázus nem habozott a válasszal: - Közös a sorsunk. Neki is van kire gondolnia, ı is eldobná értük az életét. Az Élet Forrása bólintott: - Ahogyan megbíztam tanácsodban, mikor rólad esett szó, ugyanúgy megbízom benne,f mikor másokról beszélünk. A többiek dönthetnek úgy, hogy ıt is el kell távolítanunk. - A sárkány vonásai megenyhültek. - Tudd, hogy örökké bánkódnék értetek. - Ne hibáztasd magad, királynım, szívem. - Kapcsolatba kell lépnem a többiekkel. Várj meg itt! Ezen a helyen talán nem leszel olyan elgyengült. - Megtisztelsz, királynım. - Megtisztellek? A hitvesem vagy. Nem is tehetnék érted kevesebbet. 246 Farkával körbeölelve óvatosan letette Krázust egy fészekszerő helyre a patak közelében. Krázus kényelmesen elhelyezkedett a természetes mélyedésben, amely leginkább remek, bár túlméretezett karosszékre emlékeztette. Ahogy a sárkánykirálynı elindult, az átjáróban megállt egy pillanatra és bőnbánó hangon még hozzátette: - Remélem, kényelmesen elleszel majd a tojások között. - Vigyázok, hogy ne érjek hozzájuk. - Krázus tudta, hogy minden egyes tojás egy élet lehetıségét hordozza.
- Biztos vagyok benne, hogy vigyázni fogsz, szerelmem. Fıként, ha tudod, hogy tıled vannak. Ezután minden további szó nélkül otthagyta. Miközben a karmazsinszín óriás kivonult, Krázus egyik tojásról a másikra nézett. Mint hitvestársnak, természetesen feladatai közé tartozott, hogy segítsen új életeket nemzeni. Az ı idejében már számos gyermeke felnövekedett, és büszkeséget hozott a rajnak. Egyik öklével lecsapott maga mellett a kıre, de nem foglalkozott az ostoba cselekedet nyomán kélt fájdalommal. Bár sok mindent felfedett szeretett Alexstraszája elıtt, mégis, újfent elhallgatott néhány dolgot. Például a Lángoló Légió érkezését. Krázus attól tartott, hogy még királynıje is - lett légyen bármily bölcs - elcsábul a lehetıségtıl, hogy eljátszadozzon a történelemmel, az pedig szörnyő katasztrófához vezetne. Ami még szörnyőbb lelkiismeret-furdalást keltett: nem beszélhetett saját fajtájuk jövıjérıl, arról a jövırıl, amelyben fenséges népüknek csupán hírmondója marad. A jövırıl, amelyben a körülötte még tojásként heverı fiókáknak ós az újabb nemzedékek java részének lehetısége sem lesz arra, hogy felnevelkedjen. A jövırıl, melyben maga az Élet Forrása is rabszolgája lesz egy kisebb fajnak, s gyermekeit harci kutyákhoz hasonlatosan tenyésztik és használják. fc
Brox a szavába vágott, morgó hangja nem volt megnyugtató: - Sötét varázzsal élnek. Ha egy maradt, akkor több is lehet belıle. Amint eleget eszik, több lesz belıle. Magam is láttam már. - Jóbarát és remek ırzı -jegyezte meg Khenariosz ironikusan, közben figyelme ismét a sőrő erdıre irányult. - İsi és hatalmas mágiát hordoz magában - mormolta maga elé -, de csak arra használhatja, hogy megmutassa gonoszságát a világnak. Az ork bólintott. Ösztönösen hátranyúlt, de szeretett harci fejszéje nem várta ott markát. - Semmim sincs, amivel harcolhatnék. - Lesz fegyvered, csak találj egy lehullott ágat, ami olyan hosszú, mint a fegyvered volt. Malfurion, segíts nekem! Brox nem értette a dolgot, de a helyzetre való tekintettel, habozás nélkül kutatni kezdett. Hamarosan odavitt a félistenhez és az éjtündéhez egy masszív ágat, amelyet Khenariosz letetetett vele Malfurion elé. - Térdelj le mellé, tanítványom! Te is, harcos! Tedd a kezed az ágra, Malfurion, és hagyd, hogy ı a tiédre tegye a kezét! -Amikor ezt megtették, az erdık ura mondta tovább: -Most pedig, harcos, ne gondolj semmi másra, csak a fegyveredre! Csak és kizárólag a fegyveredre. Kevés az idınk. Malfurion! Tárd ki elméd, hogy a harcos gondolatai szabadon átfolyhassanak rajtad! 249 Az éjtünde megtette, amit tanítója kért. Lecsendesítette elméjét, ahogyan az alapvetı tanításokból ismerte a módját, azután kinyúlt akaratával és összekapcsolta kettejük tudatát. Szinte azonnal érezte, hogy az ork lényét alkotó primitív erı elárasztja elméjét. Malfurion majdnem meghátrált a nyers energiától, de azután megnyugodott, és befogadta Brox gondolatait. Megjelent elméjében egy kép arról, hogy az idegen harcos mivé akarta formálni az ágat. Erezte alakját, vonalait, az egész formát, melyet neki kellett megalkotnia. A háttérben érezte az ork viszonyát a fegyverhez, hogy számára több volt az egy szerszámnál, sokkal inkább harcos lényegének egyfajta kivetülése. Mintha mindig is ezt gyakorolta volna, Brox kezével a kezén, az éjtünde dolgozni kezdett az ágon. Ahogy végigsimított rajta, érezte, hogy a fa meglágyul, és szinte magától felveszi a kívánt alakot. Ujjai alatt, akarata hatására alakot öltött egy vaskos pengéjő fejsze, teljes egészében tölgyfából. Figyelte, ahogyan az anyag formálódik, és érezte a jól végzett munka, az alkotás sikere feletti elégedettséget. Jó fegyver lesz. Erıs fegy- ; ver. Talán jobb is, mint az, amit elvettek tıle... Malfurion megdermedt. Ezek az ork érzései és gondola- ' tai voltak, nem a sajátjai. Gyorsan elzárkózott az idegen személyiségtıl, és inkább a befejezı mozdulatokra összpontosított - a nyél kialakítására, a penge élére. Végül elkészült a fegyver, s a druida gyorsan megszakította a kapcsolatot az orkkal. Elhúzta kezét, és egy pillanatra egymás szemébe néztek. Malfurion eltőnıdött, hogy vajon az ork is hasonló tapasztalatban részesült-e, mint ı maga, de a zöld bırő teremtmény tekintete kifürkészhetetlen maradt. Közöttük egy simára csiszolt másolata hevert annak, amit Brox kívánt, bár az éjtünde nem hitte, hogy egy fafegyver kibír egy-két csapásnál többet. Mintha e gondolatra vála250
szolt volna, az erdık ura odanyúlt és felkapta a fegyvert. Figyelmesen vizsgálgatta aranyszín tekintetével, azután végigsimított nyelén és pengéjén: - Igaz csapásokkal védelmezze gazdáját, mindörökké! Forgassák mindig az élet és az igazság nevében! Fogadja be gazdája erejét, s viszonzásképpen egészítse ki azt! Ahogy beszélt, a fejsze kékesen felizzott. Ezután a fény belesüppedt a fába, és sajátos csillogást kölcsönzött Malfu-rion alkotásának. A félisten odanyújtotta a fegyvert az ork-nak: - Ez a tiéd. Jó szolgálatot tesz majd. A varázslatot kevéssé kedvelı ork kissé talán habozva nyúlt érte, de miután kézbe vette, rögtön felderült a tekintete. Szakértı módon suhintott vele néhányat, hogy súlyát és fogását próbálgassa. - Tökéletes az egyensúlya! Mintha a karom folytatása lenne! Remek munka, de el fog törni az elsı csapásnál. - Nem valószínő - válaszolt az erdık ura. - Malfurion mágiája mellett az áldásomat is bírja. Eresebbnek kell lennie bármely halandók által kovácsolt fejszénél. A maga részérıl az éjtünde nem kívánt semmiféle fegyvert. Bár tisztában volt vele, hogy a démoni bestiák mágiával táplálkoznak, azt is tudta, hogy varázslatai segítségével jobb eséllyel száll szembe a szörnyetegekkel, mint bármely más módon. Egyszerően nem volt jó fegyverforgató. Arról viszont volt valami halovány elképzelése, hogyan használhatná tudását oly módon, hogy ezzel ne okozza saját vesztét. Rónin múltjának rémálmai visszatértek hát, s újra megkísértették, ám ezúttal hús-vér alakban. Az ördögkutyák, a Lángoló Légió elıhírnökei már ott voltak a halandók világában. Vajon menyi idı múltán követi ıket a szarvas, lángokkal borított démonharcosok áradata? 251 Krázus elültette a félelmet a vörös hajú mágusban, hogy mi történhet, ha túlságosan beavatkoznak a múlt eseményeibe. Ami gyızelemnek tőnik, az esetleg végzetes hatással lehet az általuk ismert jövıre. Meg akarta védelmezni szerettei immáron nyugodt és boldog életét, így hát eltökélte, hogy nem tesz semmit. Azután az elsı ördögkutya beugrott a tisztásra. A félisten körül villámok csapkodtak, ahogy elırelépve a démon felé indult. Lépéseivel megrengette a földet, még szét is hasította itt-ott. Összecsapta tenyerét, amivel villanást keltett, és kezei közül olyasmit vetett az elsı bestia felé, ami leginkább kicsiny naphoz hasonlított. Talán a félisten csupán megfigyelni kívánta ellenfele képességeit, avagy alábecsülte azokat; a szörnyeteg elırecsapott csápjaival, és egyszerően felszippantotta a varázslatot. Meg is növekedett a misztikus tápláléktól. Az ördögkutya dermedten állt, mintha habozott volna folytatni a harcot, azután megvonaglott és lilás derengést árasztva, hirtelen kettı lett belıle. Az erdık urának ısi hatalmából származó energia elegendı volt számára, hogy kettéosztódjon. Együtt ugrottak az agancsos istenségre, egyszerre próbálták vérét venni, és kiszippantani hatalmas mennyiségő mágikus energiával átitatott életerejét. Khenariosz egyik termetes kezével elkapta az egyik démont, amely ırült vonaglás közepette próbálta megmarni, de a másik elérte és a vállába akaszkodott, csápjai a félisten húsát keresték. Khenariosz hátratántorodott a támadás lendületétıl.
Ilyet sohasem csináltak! Rónin maga még sohasem találkozott ördögkutyával, de tetemeiket látta már és tudott róluk mindent, amit csak tudni lehetett. Hallott néhány kósza mesét arról, hogy képesek megtöbbszörözni magukat, de 252 csak miután elegendı mágikus energiát szívtak magukba -és az elbeszélésekben lassú folyamatról volt szó. Megrázkódott, tudván, hogy a mágia mindig is a leghatékonyabb eszköze volt. A fegyverhez is értett, persze, de foglyul ejtıi elvették tünde kardját és kételkedett benne, hogy Khenariosz tudna neki adni egy másikat - fıképpen, hogy épp mással volt elfoglalva. Amellett ilyen lények ellenében nem hitte, hogy kardforgatói tudása elegendı lenne. Mégiscsak a mágiájára kellett támaszkodnia. Amikor Khenariosz elıször a tisztásra hozta ıt és Krá-zust, azt vette észre, hogy képtelen varázslatot idézni. Az erdık ura valamiféle bőbájt helyezhetett elméjükre, így ellenırzés alatt tarthatta „vendégei" hatalmát. Azonban a korábban érzett, tompa nyomás megszőnt abban a pillanatban, amikor Khenariosz felismerte a mindannyiukra leselkedı veszélyt, és megkérte a mágust, hogy ı is készüljön fel a harcra. A félisten valójában nem akart harcolni, csupán erdejéért és világáért aggódott. De még ha nem is engedelmeskedik Krázus sugallatának, Rónin elgondolkodott azon, hogy vajon mi jót jelenthet, ha visszakapja hatalmát? A démonok minden bizonnyal szívesen felfalnák a mágiájával együtt, ahogyan oly sok mágussal tették, egy még meg nem történt háborúban. A bestiák nyomása erısödött; megérkeztek az elsı támadó társai. Bár nem vele foglalkoztak elıször, máris jóval közelebb kerültek Róninhoz, mint szerette volna. A mágus keze ökölbe szorult, a hatalommal átitatott szavak már bizsergették a nyelve hegyét. Mégsem tett semmit, visszafogta magát. Amikor Khenariosz és a két szörnyeteg közelharcba bocsátkoztak, újabb két bestia rontott ki az erdıbıl, egyenesen neki az orknak. A veterán harcos nem várta be ıket; ehelyett 253 olyan csatakiáltással rontott rájuk, hogy a menekülı prédát ,* váró szörnyetegek, megtorpantak meglepetésükben. Brox kihasználta habozásukat és lecsapott rájuk. A bővös fejsze lemetszette az egyik ördögkutya három karmos ujját, miközben a dög megpróbált hátrálni a csapás elıl, de valahogy ottfelejtette egyik mancsát. A mágikus penge számára még a démoni test sem jelentett komoly akadályt. A sebbıl sőrő, bőzös, zöldes folyadék fröccsent szerteszét, savként sorvasztotta el a főszálakat. A sebzett szörny ijedten vakkantott egyet és elfordult oldalra, de társa közben összeszedte magát, és újra rárontott az orkra. Iménti suhintásából visszarántva a fegyvert, Brox épphogy védekezni tudott; a fejsze foka az ugró behemót mellkasát érte. A rém lélegzete elakadt egy pillanatra, de nem lassult le. Broxra zuhant, majdnem összezúzta súlyával és lendületével. Malfurion is szembekerült egy kutyával, amely csápjaitj elıredöfve rohamozta meg. A druida összpontosított, egyszerre keresett fegyvert és társat a természetben, annak erı-, iben és szellemeiben. Hirtelen gondolattól vezérelve meg-<: ragadta a tisztáson örökké jelen lévı szellıt, és üvöltı for- í gószéllé
változtatta a bestia körül. Az inas csápok vadul keresték a mágia valamely megragadható formáját, de Malfurion varázslata a szél belsı erejét növelte meg, így nem járt olyan megnyilvánulással, amelyet a démon felhasználhatott volna. Ezután az éj tünde megkérte a környezı fákat, hogy ajándékozzák meg mindazon levelekkel, melyeket nélkülözni tudnak. Sokra volt szüksége és minél elıbb. A hatalmas erdei teremtmények megrázták lombkoronáikat, s több száz levelet dobtak a szélbe, alig néhány szempillantás alatt. Malfurion egy intéssel belekeverte a zöld tömeget a forgószélbe. 254 Feladván a mágia utáni kutatást, a bestia inkább ismét zsákmánya felé fordult. A forgószél követte minden lépését, ellene szegült, lelassította haladását, és végig középen tartotta az ördögkutyát. A belekeveredett levelek egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak a lény körül, közben egyre csak szaporodtak. Az ördögkutya elıször nem törıdött velük, mert hát mi veszélyt jelenthettek volna számára? Azután az egyik éles szélő levél vékony vércsíkot hagyott maga után a lény bırén. A feldühödött démon utánacsapott, de csak azt érte el vele, hogy még több vágást szerzett, ezúttal mancsára, majd -ahogy a forgószél elborította - egész testére. A szél természetellenesen felerısödött, benne minden egyes levél kis pengének tőnt; vágta és metszette az ördögkutyát, ahol csak érte. Már egész testét zöldes nyálkavér borította, nem látott és nem hallott, mindenhol kínok gyötörték, mintha élve nyúznák meg. S a valóság nem állt messze ettıl. Khenariosz feledve a kezében tartott bestiát, a másikkal foglalkozott inkább. Azzal, amelyik a vállába kapaszkodott fogaival, s nem eresztette. Az egyik démon morgását és a másik vinnyogását felülmúlta az erdık urának erıvel telt üvöltése, ahogy megragadta a vállát marcangoló dög egyik lábát, és egyetlen mozdulattal eltörte. Majd mielıtt a lény Itármit tehetett volna, két marokra fogta vékony hátát, és el-nippantotta a gerincét. A dög felvonyított, eleresztette zsákmányát, és kíntól ırjöngve vonaglott a földön. így megszabadulva az egyik fenyegetéstıl, Khenariosz a másikra összpontosíthatott. Arcvonásai elsötétedtek és tekintete haragtól lángolt; a markában tartott bestiát fényszik-i;ik vették körül. A teremtmény csápjai mohón szívták maciikba a mágikus energiát. Azonban nem valami halandó varázsló vagy mágus ha-l.iImán próbált élısködni. Mire a ragyogást felzabálta, már255 is lilás fény vette körül. Khenariosz újabb és újabb ártalmatlan varázslatot idézett, mindet megetette a lénnyel, megadta neki, amit kívánt. Mohóságában a démon nem ismerte fel, hogy túl gyorsan és túl sokat kapott, olyannyira, hogy képtelen volt minden energiát, a maga hasznára fordítani. Teste megnövekedett, majd feldagadt, mint egy csurig töltött vizestömlı. Egy pillanatra majdnem sikerült osztódnia, de a felfalt erık gyorsabban dolgoztak, és nagyon soknak bizonyultak számára. A szörnyeteg felrobbant, cafatai elborították a tisztást. Eladdig Róninnak szerencséje volt, egyetlen ördögkutya sem szúrta ki magának. A tisztás közepén maradt, remélve, hogy az ırvirágok megvédik a döntéstıl, hogy kell-e használnia hatalmát vagy sem. Figyelte, ahogy Brox félretaszítja a rázuhant teremtményt, amely majdnem összezúzta maga alatt; a bestia élt még, de már nem nagyon harcolt. Úgy tőnt, az ork remekül kézben tartja a küzdelem irányítását, holott két ellenféllel kell megbirkóznia. Ahogy a veteránt figyelte, szörnyő felismerés hasított Róninba. Ha
ı és Krázus nem tudnak visszatérni a saját idejükbe, akkor nem kizárt, hogy a legjobb megoldás a gyors halál. Ezzel már korábban is tisztában volt: a történelem megváltoztatásával akaratlanul is teljesen eltörölhetik a saját jelenüket. Azzal azonban egyikük sem számolt, hogy egy egyszerő ork harcos is átkerülhetett a múltba. Miközben a küzdelemben elmélyedt Brox hátát nézte, Rónin hirtelen egy másféle varázslatra gondolt. A harc hevében senki sem venné észre, és eltörölhetné a jövıre leselkedı veszélyek egyikét. Krázus a megmondhatója, hogy jó döntést hozott, hiszen Brox jelenléte nagyobb veszélyt jelentett a világra, mint az egész démoni horda együttvéve. 256 Ámde keze lehanyatlott, az elméjébıl kitörni készülı varázslat visszahúzódott, és Rónin elszégyellte magát. Brox népe értékes szövetségesnek bizonyult, és az elıtte harcoló ork nem csupán önmagát, de a többieket, köztük magát a mágust is megmenthette a kutyaszerő lényektıl. Amit Krázus elmondott, annak alapján gyorsan el kellett volna bánnia az orkkal, függetlenül a lehetséges következményektıl. De minél tovább figyelte, ahogy az ork és az éjtünde - egy másik jövıbeli szövetséges faj gyermeke - egymás mellett harcol, Rónin egyre inkább pillanatnyi ırültségnek tartotta iménti gondolatait. Valójában ugyanolyan borzasztó tetten tőnıdött el néhány pillanatra, mint amilyen kegyetlenségeket a Lángoló Légió követett el az ı idejében. Közben a mágus úgy érezte, cselekednie kell, tovább nem állhat ott tétlenül. - Bocsáss meg, Krázus! - mormolta maga elé, és megidézett egy varázslatot. Igazán sajnálom! Mély lélegzetet vett, és az ork megmaradt ellenfelére szegezte tekintetét. Azt a varázsigét kívánta használni, amely több alkalommal is megsegítette a Lángoló Légió különféle, embertelen szolgáival szemben. Oly módon kellett létrehoznia a hatást, hogy az ördögkutyáknak ne legyen idejük kiszippantani belıle a mágikus erıt. Messze-messze jobbra, Khenariosz épp ekkor fejezte be vérmocskos hentesmunkáját a két bestiával. Elégedett üvöltéssel törölte ki szemébıl a sőrő, zöld folyadékot, azután felkapta a törött gerinccel még mindig mellette vonagló teremtményt, és bedobta a tisztás szélén komoran várakozó fák közé. Hadd legyen örökre része az erdı termékeny talajának. Rónin elsütötte varázslatát. Arra gondolt, hogy sorvasztó csapást mér a bestiára, vagy legalább megsebzi annyira, hogy utána Brox könnyedén befejezze a harcot, azonban messze a reményei felett teljesített. Láthatatlan, mennydörgı erı fal 257 jelent meg elıtte és hasított bele magába a levegıbe is, azután a szél gyorsaságával száguldott a kijelölt célpont felé. Haladtában megnövekedett, így szinte szempillantás alatt beborította a tisztásnak azt a részét. A szabadjára engedett mágikus düh, a legapróbb érintés nélkül hatolt át Brox és az éjtünde testén - azok nem is vették észre -, ám az útjába kerülı három démoni vadállattal nem kivételezett. Az ördögkutyáknak nem volt idejük védekezni, nem voltak elég gyorsak, hogy csápjaikkal elemészszék a szélsebes és láthatatlan falat. Csupán annyi esélyük maradt a túlélésre, mint szúnyognak a tomboló tőzviharban.
Hamuvá égtek. A varázslat felzabálta idegen lényegüket, egész testüket az utolsó porcikáig. Egyiküknek még sikerült megeresztenie egy félbeszakadó vonyítást, de azután csend telepedett a tisztásra, és csupán a szél halk susogása hallatszott a fák lombkoronájában. Brox olyannyira megdöbbent, hogy majdnem elejtette fejszéjét. Tátott szájjal meredt a helyre, ahová az elıbb még végzetes csapást kívánt mérni, ahol az elıbb még egy sebzett lábú démoni szörnyeteg próbált újra elhátrálni elıle. Malfurion lebámult kezeire, de mivel ı ilyen varázslatot egyáltalán nem ismert, rögtön a félisten felé fordult, hátha Khenariosz válasszal szolgálhat a kimondatlan kérdésre. Rónin heves pislogásroham közepette gyızködte magát, hogy ami történt nem csupán valóság volt, de kifejezetten az ı mőveként esett meg. Eszébe jutott rövid küzdelmük a vértezetes éj tündék ellenében, amikor Krázus nyugtalanítóa elesettnek bizonyult, de ı még az önmagáról szıtt álmait 5 felülmúlta, erejének megnyilvánulásaival. De okozhatott a gondolatmenet bármiféle kellemes érzést, az egy pillanat alatt elszállt, amint a hátába tépı fájdalom eljutott a tudatáig. Olyan érzés volt, mintha lénye leg258 mélyébe hasítottak volna bele, mintha lelkét kiszippantaná valami. Kiszippantaná? Még szörnyő kínjai ellenére is tisztában volt vele, hogy mi támadta meg. Egy ördögkutya megkerülhette a tisztást, és valószínőleg észrevétlenül becserkészte. Rávetette magát, mint az elsı útjába akadó mágiaforrásra, ezáltal finomnak tartott falatra. A mágus tökéletesen emlékezett arra, hogy mi történt az effajta lényeknek áldozatul esett varázshasználókkal. Rémisztı módon összefonnyadt porhüvelyeket hoztak vissza Dalaran-ba, hogy megvizsgálják ıket. Hát ı is hasonló sorsra jutott?! Bár már féltérdre esett, Rónin fellázadt a sors ellen. Mindazon hatalmával, amit ott, a múltban birtokolt, nem lenne szabad áldozatául esnie egy élısködınek! Elmenekülni... Kínoktól gyötört elméjében ez az egy gondolat világított vezérfényként. Elmenekülni... Csupán a fájdalomtól akart megi szabadulni, összekuporodni valahol, ahol biztonságban lehet. Csüggedt kínjának ködén keresztül az ork távoliaknak tőntek, de meghallotta ıket, A belıle kiszippantható mágikus energiák szétosztódjon, és akkor a másik kettı is egyetlen gondolata maradt. Bárhová...
és az éjtünde kiáltásai igen és már nemcsak saját magáért aggódott. elegendıek ahhoz, hogy a lény veszélyben forog. Elmenekülni... Ez az
Azután a fájdalom hirtelen megszőnt, súlyos, de kényelmes tompaság vette át a helyét, amely futótőzként terjedt szét testében. Rónin hálásan fogadta a meglepı változást, és hagyta a kábulatot, hogy eluralkodjon rajta, teljesen elborít-i sa, egészben elnyelje. Aznap Tiranda már nem elıször suhant végig a hatalmas templom csendes folyosóin. Elment a hálókamrák, meditá259 ciós szobák és az istentisztelet nyilvános termei mellett -egy ablak felé vette az irányt a fıbejárat mellett. A ragyogó napfény elvakította valamelyest, de kényszerítette magát, hogy kinézzen az üres térre, és olyasmit keressen, amit nem szívesen talált volna meg.
Nem sokkal azután, hogy kinézett, fémen csendülı fém zaja figyelmeztette egy ır közeledtére. Az éjtünde komoly arckifejezése megenyhült, amikor felismerte a papnıt: - Ismét, Tiranda nıvér? Tényleg aludnod kellene egy kicsit. Napok óta alig pihentél, és ez veszélyes lehet az egészségedre. Különösen az, ha a napfényben járkálsz. A barátodnak nem esik semmi baja, biztos vagyok benne. Az ır Illidanra gondolt, akiért Tiranda valóban aggódott valamelyest, ám inkább az nyugtalanította, hogy amikor Illi-dan visszatér, esetleg láncon vezeti maga mögött testvérét és a szerencsétlen orkot. Azt nem gondolta, hogy Illidan szándékosan elárulja testvérét, de ha Hollócsır rábukkan a menekülıkre, akkor barátja mi mást tehetne, mint hogy sodródik az eseményekkel? -Nem tehetek róla, nıvér, nyugtalan vagyok. Kérlek, bo-J csáss meg nekem! Az ır együttérzın elmosolyodott: - Remélem, ı is tudjad mennyire törıdsz vele. Párválasztásod ideje meglehetısen gyors léptekkel közeleg, ha nem tévedek. 4 Ezek a szavak még inkább nyugtalanították Tirandát, bár si; került eltitkolnia érzéseit. Broxigar kiszabadítása óta egyre bi' zonyosabb volt érzéseiben, de a kétség még mindig mardos valamelyest. A kialakult zavaros helyzetben fogalma sem vol arról, hogy melyik gyermekkori barátjáért aggódik jobban. Odakint vértek és fegyverek csörögtek, éj szablyák szí szegtek és morogtak. Tiranda gondolkodás nélkül elrohant bejárati lépcsık felé, faképnél hagyta a meglepett ırszemet. 260 1 Porosan és fáradtan Hollócsır csapata vonult be a térre. A köpönyeges nemes vonásain elégedett kifejezés ült, de katonáinak többsége sötét tekintettel meredt maga elé, vagy úgy pillantgatott társaira, mintha valamely közös titkon osztoznának. Sem Malfurion, sem Broxigar nem volt velük. Illidan ott lovagolt Hollócsır túloldalán; tartásából büszkeség sugárzott, mintha ı lett volna a legelégedettebb, és ha örömét az okozta, hogy megmentette testvérét a bajtól, akkor Tiranda nem tudta vádolni érte. Anélkül, hogy megfontolta volna, az ifjú papnı leszaladt a lépcsın. Az üres utcán sietve azonnal magára vonta Hollócsır figyelmét, aki egy jóindulatú mosoly kíséretében rámutatott és súgott valamit Illidannak. A szakállas nagyúr megálljt intett a csapatnak. A katonák megfékezték éjszablyáikat, Illidan és Hollócsır odaléptettek hozzá. - Nohát-nohát! Csak nem a Holdanya legkedvesebb beavatottja jött fogadásunkra? élcelıdött a parancsnok. -Különös, hogy még e kései órában is itt találunk, várakozva! - Illidanra nézett, akinek arckifejezése némi zavart tükrözött. Igencsak különös, nem gondolod? - Igen, nagyuram. - Tovább kell mennünk a Feketebástya-erıdbe, de úgy vélem, adhatok nektek néhány percet. Tiranda érezte, hogy arca valamelyest elfeketedik, de Hollócsır minden további szó nélkül megfordította párducát és visszatért katonáihoz. Illidan gyorsan leugrott a nyeregbıl és megfogta a lány kezét:
- Biztonságban vannak, Tiranda. És Hollócsır nagyúr a pártfogásába vett, mint személyes varázslóját! Félelmetes bestiával találkoztunk és megmentettem az életét! A saját erımbıl, egyedül öltem meg azt a teremtményt! - Malfurion megmenekült? Biztos vagy benne? 261 - Hát persze! - válaszolt a másik izgatottan, egy intéssel félretéve minden további kérdést a testvérérıl. - Végre rátaláltam a saját utamra, érted? A Holdırség mindig csak várakoztatott, nem akartak felvenni soraikba, de egyedül le tudtam gyızni egy olyan szörnyeteget, amely már hármukat is megölte, köztük az egyik fıvarázslót. Tiranda azt szerette volna hallani, hogy mit tud Malfu- í rionról, de Illidan csak a saját szerencséjével foglalkozott. Részben megértéssel fogadta a fiú kitörı örömét, minthogy ismerte mindeddig terméketlen, de annál nehezebb útját, ahogy főhöz-fához kapkodva próbálta elérni megjósolt, dicsıséges jövıjét. Örülök neked. Azt hittem, Khenariosz tanításai nem neked valók, de ha a saját katonái szeme lát-.£ tára sikerült megmentened velük a parancsnokot... - Hát nem érted? Nem azokat a lassú vacakokat használtam, amiket Malfurion mesterecskéje próbált belénk verni! Jóféle, hagyományos éjtünde mágiával küzdöttem! Ráadásul fényes nappal! Remek volt! A druidák útjairól való gyors lemondás nem lepte meg a papnıt, mi több, örült, hogy Illidannak sikerült visszatérnie a hagyományokhoz, és éppen egy ilyen meghatározó pillanatban. Sajnos, ez ismét a két testvér közötti, egyre nyilván-' valóbb különbözıségek egyike volt. Újabb tőnıdni való amúgy is aggodalommal telt elméjének. Illidan mögött Hollócsır udvariasan, de jól hallhatóan I megköszörülte a torkát. Ha lehetséges, Illidan egy pillanat ;> alatt még lelkesebbé vált: - Mennem kell, Tiranda! El kell í foglalnom helyem az erıdben, azután segédkeznem kell egy;; nagyobb csapat összeállításában, amely visszamegy a bestiák f teteméért és a testekért! '.; - Bestiák? Testekért? - Csak ekkor jutott el a lány tudatáig, hogy Illidan említette a holdırök halálát, és rádöbbent, 262 hogy Hollócsır csapatán kívül senki sem tért vissza. Talán akik Malfürion után indultak, mind odavesztek volna? A gondolat borzalmába egész testével beleremegett. Malfürion még mindig odakint van valahol. - Két szörnyeteg támadt az üldözıkre, és szinte az utolsó katonáig elintézték ıket. Mindkettı odaveszett, de ólálkodott a környéken egy harmadik is. Hát nem érted? - Illi-dan hangja egészen vidáman csengett, nem törıdött a Tiran-da arcára kiülı iszony odással: -A varázslók haltak meg elıször, nem tudtak segíteni a többieknek. A harcosok közül is csak ketten maradtak életben, ık is súlyos sebeket szereztek. Én pedig egyedül megöltem egy ilyen bestiát, és elég volt hozzá egy egyszerő mozgatóvarázs! - Mellkasa dagadt a büszkeségtıl. Ráadásul ezek mágiazabáló szörnyek voltak! A nemes köhintett egyet a háttérben. Illidan sietve ajkaihoz emelte Tiranda kezét, és könnyed csókot lehelt rá. Felugrott éjszablyája nyergébe: - Méltó akartam lenni hozzád - mormolta, mielıtt elléptetett. - És hamarosan biztosan az leszek.
Hollócsır szinte már baráti vállveregetésben részesítette a mágust, azután átnézett válla felett, egyenesen a papnıre. A nemes bólintott egyet Illidannak, és kacsintott mellé. Miközben Tiranda figyelte ıket, még mindig kábultan a hallottaktól, a csapat elindult a Feketebástya-erıd felé. Illidan még utoljára visszanézett, mielıtt kikerültek volna a lány látóterébıl. Borostyánszín szemei aranyfénnyel csillogtak. Vágyai kiültek az arcára. Összefogva magán köpönyegét, Tiranda visszasietett a templomba. Alig lépett be, összefutott ugyanazzal az ırrel, akit úgy faképnél hagyott az imént, és aki újra megszólította: - Bocsáss meg, nıvérem! Nem tehetek róla, de hallottam a/ elmondottak többségét. Sajnálom a meghiúsult vadásza263 ton elveszett életeket, de a barátodnak sok szerencsét kívánok elımeneteléhez! Hollócsır nagyúr biztosan a legmagasabb tiszteletben részesíti, ha ilyen hirtelenjében a szárnya alá vette! Nehéz lenne jobb párt találni, ugye? -Igen... gondolom, igen. - Amikor rádöbbent, hogyan hangzottak szavai, Tiranda gyorsan hozzátette: - Bocsáss meg, nıvérem, azt hiszem, végül mégiscsak hatalmába kerített a kimerültség. Úgy vélem, vissza kellene térnem a hálókamrámba. - Érthetı, nıvérem. Biztosan kellemes álmaid lesznek. De Tiranda egy bocsánatkérı mosollyal már el is sietett a szobája felé. Nem számított kellemes álmokra. Valójában örült, hogy Illidan szerint Malfurionnak és Broxigarnak sikerült elmenekülnie, ráadásul Malfurion nevét még nem kapcsolták össze az eseményekkel. Annak is örült, hogy Illidan végre megtalálta a saját ösvényét; már így is sokat kínlódott a ránehezedı teherrel. Nyugtalanította azonban, hogy Illidan úgy beszélt, mintha már eldöntötte volna kettejük kapcsolatának folytatását, miközben ı maga még semmiben sem volt biztos. Nem tudta volna megmondani, hogy Malfurion milyen szerepet tölt be az életében, és bizonytalan volt érzelmeiben. Természetesen, sok minden múlott azon, hogy Malfurionnak meddig sikerül elkerülnie Hollócsır és a Holdırség éber tekintetét. Ha bármelyikük felismeri az igazságot, valószínőleg ı is a Feketebástya-erıdbe kerül. Onnan még Illidan sem tudja majd kihozni. Khenariosz dühödten vetıdött a Róninra támadó ördögkutya felé. Mielıtt a lánghajú idegen eltőnt volna egy halo264 vány villanás kíséretében, mielıtt magával rántotta volna a többi halandót is valahová, bárhová; a félisten elérte a démont. Egy íves mozdulattal felkapta, és még ugyanazzal a lendülettel félredobta. A fák, az aljnövényzet, semmi sem állította meg a bestia röptét; magatehetetlenül bucskázott a levegıben. Khenariosz hatalmas erıvel hajította el, és a termetes szörnyeteg elképesztı magasságba emelkedett, mielıtt zuhanni kezdett. Ha fatörzsre, földre vagy sziklára érkezik, biztosan agyonzúzza magát. Ám a hóbortos szerencse bármire képes. A teremtmény belecsapódott egy kicsiny erdei tóba, melybıl oly sok pöty-työzte a környéket, s amely épp elég mély volt ahhoz, hogy a bestia teste még egy ilyen zuhanással se érje el a fenekét. Bár a vízfelszínre érve eltört néhány bordája és az egyik lába is, az életösztön erısebben dolgozott a fájdalomnál, és a lény csapkodva újra a felszínre bukkant.
Mire kievickélt, majdnem megfulladt, de végül sikerült magát partra vonszolnia. Törötten lógó lába és bedagadt oldala miatt meg kellett pihennie, mielıtt bármerre el tudott volna indulni. Amint valamennyire összeszedte magát, beleszagolt a levegıbe; keresett valamit. Amikor megtalálta, egész testében megfeszült, éberebbé vált, s fájdalmai ellenére elvonszolta magát a szag forrása felé. A Végtelen Forrásból áradó hatalmat bárhonnan megérezte volna, és így bármikor visszatalált gazdájához. Ott elegendı mágikus erıt falhat majd ahhoz, hogy felgyógyuljon, hogy még törött csontjai is azonnal összeforrjanak. Az ördögkutyák nem voltak olyan egyszerő teremtmények, ahogy Brox és Rónin akik már ismerték ıket valamelyest - feltételezték. Az intelligencián felül ráadásul részesültek gazdájuk lényébıl, és amit ık tapasztaltak, azt 265 Hakar is mind megláthatta, amint elég közel kerültek egymáshoz, így az Idomár sokat megtudhatott a magányos túlélıtıl; ı már látott néhányat azok közül, akik útjában állhattak a Légió eljövetelének. k - Itt az idı. -Alexstrasza visszatérése és bejelentése, egyformán meglepetésként érte. A sárkánymágus oly mélyre merült tőnıdéseiben, hogy egyáltalán nem érezte az idı múlását, nem is tudta, mennyit várakozhatott a sárkánykirálynıre. - Készen állok. - Viszonylag gyorsan visszatért a gondolatok világából. Alexstrasza lehajolt, és felvette ıt a nyakába. Kecsesen haladt az ısi alagutakban, melyeket vörös sárkányok nemzedékei vájtak ki. Hamarosan egy huzatos járatba érkeztek, amelynek végén felhıkkel borított, nyílt terület tárult elébük. Ez volt a vörös sárkányok birodalmának teteje; büszke, hósapkás hegycsúcsok lélegzetelállító sora, örök ködbe burkolózva. Krázus talán életében elıször gondolt bele, milyen magasan lehet klánjának otthona, ha a felhık többsége alatta van. Megtépázott emlékezete ellenére egy pillanatra képes volt felidézni a vidék fenséges látványát, a jég és az idı által kivájt, hatalmas völgyeket, és minden egyes hegycsúcs egészen egyéni formáit. Hirtelen megingott ültében, a ritkább levegı kevés volt elgyengült testének. Alexstrasza kitárta szárnyait, így fogta 267 meg társát, hogy ne essen le: - Lehet, hogy nem lesz túl kellemes az út jegyezte meg a sárkánykirálynı, hangjában aggodalom csendült. De amilyen hirtelen az imént rosszul lett, Krázus ugyanolyan gyorsan összeszedte magát, mikor újra erı áramlott izmaiba. - Remélem... nem késtem el. - Korialstrasz közeledett párja felé, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy bírni fogja a hosszú utat. Ám ahogy közeledett, erıre kapott, kecsesebben és határozottabban lépdelt feléjük a sziklapárkányon. Elgyötörtsége egyre halványodott. - Nem, kedvesem. Elég erıs vagy az utazáshoz? - Egészen eddig a pillanatig nem gondoltam, hogy képes leszek rá. - Tekintete Alexstrasza és Krázus között ingázott, mintha magyarázatot várna állapota meglepı változásainak okára, de egyiküktıl sem kapott választ a kimondatlan kérdésekre. - Most ismét jobban érzem magam.
A sárkánykirálynı átadta a mágust hitvesének. Ahogy Krázus megérintette fiatalabb önmagát, még erısebbé vált, még jobb állapotba került - és Korialstrasz hasonlóképpen. Amikor közvetlenül megérintették egymást, szinte teljes egésznek érezte magát. - Elhelyezkedtél? - kérdezte a hím sárkány. -El. Alexstrasza elırelépett és kiterjesztette hatalmas szárnyait, azután levetette magát a sziklapárkányról. Tett egy félkört, és az ív végén már el is tőnt a felhık között. Korialstrasz követte mozdulatait, s pöttöm utasa elé még lenyőgözıbb látvány tárult. Vetett egy utolsó pillantást a roppant havas csúcsokra, azután ık is elmerültek a felhızetben. Vitorláztak egy darabig, de Korialstrasz hamar befogta a szelet és szárnyalni kezdtek. A ködszerő felhıkön ke268 resztül Krázus látta, hogy Alexstrasza ott repül messze elıttük, épp megfelelı sebességgel ahhoz, hogy hitvese hamar utolérje. - Minden rendben? - kiáltott hátra. Kérdését egyszerre címezte mindkét útitársának. Krázus csak bólintott, Korial-strasz helyette is válaszolt. A sárkánykirálynı ezután elıreszegezte tekintetét, és nem szólt többet. A repülés élménye, még egy másik sárkány hátán is, felvidította a mágust. Erre született. Annak idején a halandó alakot nehezebben szokta meg, mint a levegıt bármikor, ha alkalma adódott visszaváltozni természetes formájába. Elvégre maga is sárkány volt! A levegıég urainak egyike! Szégyen, hogy ilyen értéktelen létezésre kárhoztatták! Hegyet hegy után hagytak maguk mögött, idırıl-idıre sőrő ködbe vagy felhık közé keveredtek, azután újabb hegycsúcsok között haladtak el. Krázus halandó teste kihőlt, de olyannyira élvezte az utazást, hogy erre egyáltalán nem figyelt fel. A két hatalmas sárkány hihetetlen kecsességgel került meg egy vad külsejő csúcsot, azután ereszkedni kezdtek egy széles völgy felett, valahol a hegylánc közepe táján. Krázus körbetekintve próbált meglátni valamit, bármit a tájon kívül, de nem járt sikerrel. Mégis úgy érezte, már közel járhatnak céljukhoz. - Kapaszkodj erısen! - kiáltott hátra Korialstrasz. Mielıtt Krázus megkérdezhette volna, hogy miért, a sárkány ereszkedésének vonala hirtelen megtört. Maga a lég torzult el és vonaglott meg alattuk, mint egy tó felszíne, ha követ. dobnak bele. Krázus elıször attól tartott, hogy a rendellenesség, amely ebbe a korba röpítette, újra megjelent, de azután felfedezte a buzgóságot, amellyel a sárkányok a jelenség felé lendültek. 269 Elıttük Alexstrasza nyugodt, de erıteljes szárnycsapásokkal lökte be magát a téren esett szakadásba, és eltőnt kísérıinek szeme elıl. Váratlanul ısi képek és hangok törtek a felszínre Krázus emlékezetének valamely sötét szakadékából. Más idık emlékei, amikor ı maga, sárkányként, akarattal vetette át magát ugyanezen az átjárón. Erısen megka- j paszkodott az elıtte lévı pikkelyek szélében. Eszébe jutottak mindazok az érzetek, amelyek megrohanták akkor, amikor maga kívánt behatolni a Megtestesülések Termébe. Berepültek a hasadékba. Statikus töltés bizsergett végig testükön, a mágus szinte minden tagja lezsibbadt. Közben úgy érezte, mintha eggyé vált volna az éggel, és maga is a villámok és a mennydörgés gyermeke lenne. Szinte ellenállhatatlan volt a késztetés, hogy maga is szárnyra keljen, de inkább a kapaszkodásra összpontosította minden erejét.
Az érzés hirtelen elhalványult. Oly váratlanul foszlott szét, hogy Krázus majdnem emiatt veszítette el az egyensúlyát. Pislogva nézett körül, hirtelen nagyon földhöz kötöttr nek, nagyon halandónak érezte magát. A perspektíva megváltozása olyannyira szokatlan volt, hogy elıször képtelen] volt befogadni környezete teljes átalakulását. Hatalmas, monumentális barlangban lebegtek, oly mér*| hetetlen nagyban, hogy ahhoz képest még Alexstrasza is kicsiny szúnyognak tőnt. Egész városok elfértek volna odabent, a köröttük fekvı hosszú szántóföldekkel és hullámzó dombságokkal együtt. Többnek is lett volna hely. De a barlang nem csupán roppant méreteivel nyőgözte le a szemlélıt, hanem más jellegzetességeivel is - vagy inkább a jellegzetességek hiányával. A falak tökéletes simasággal, oly végletes simasággal íveltek, mintha a halandókon túlmutató varázserı tüntetett volna el róluk minden lehetséges kitüremkedést és mélyedést, körben mindenhol. Le 270 egészen a padlóig, amely szabályos körlapot alkotott - ha valaha is megmérték, minden valószínőség szerint hibátlannak bizonyult. A padló volt az egyetlen sík felület; a falak valahol a magasban összeértek, és tökéletes félgömböt alkottak. A helyiség legutoljára szembeötlı jellegzetessége talán az ásványi alakzatok teljes hiánya volt. A mennyezetrıl nem lógtak sztalaktitok fenyegetın; a padlót nem borították felfelé meredı sztalagmitok. Sehol egy hasadék, az apró repedéseknek nyoma sem volt. A Megtestesülések Terme valamely felsıbbrendő erı hibátlan alkotása lehetett, és már az elsı sárkányok megteremtése elıtt is létezett. Azt beszélik, a teremtık itt formálták meg a világot, kicsiben e megszentelt helyen mintázták meg, mielıtt készen állt arra, hogy kihelyezzék a kozmoszba, ahol már szabadon növekedhetett. Mi több, a teremtık e helyen alkották meg a többi létezı világot is. A nagy sárkányok kutatták valameddig e mítosz igazát, de nem találtak bizonyítékot sem rá, sem ellene. Az egyetlen - nyilvánvalóan mágikus - bejáratot ık is csupán véletlenül fedezték fel évszázadokkal korábban, és még abban sem voltak bizonyosak, hogy a terem a halandó világban helyezkedike el, avagy azon kívül valahol. A falakon való áthatolásra tett minden kísérlet meghiúsult, és a megtestesülések már rég felhagytak az effajta próbálkozásokkal. Hogy tovább fokozza a lenyőgözı barlang rejtélyességét, az egész teret aranysárga fény töltötte meg, ám forrását sehol sem lelték. Krázusnak eszébe jutottak fajtája különféle kísérletei, amelyekkel még azt sem tudták bebizonyítani, hogy a lény esetleg kialszik, amikor senki sincs a teremben, avagy örök, múlhatatlan lehet. Mindenesetre, aki belépett, úgy érezte, mintha a fény holmi békés ırszemként üdvözölné. 271 Ahogy Korialstrasz leereszkedett, Krázus rádöbbent, hogy a felszentelt helyre kivételesen jól emlékszik. Ez talán elmondott valamit a Megtestesülések Termérıl - ha mást nem is, legalább annyit, hogy az itt összegyőjtött emlékei sohasem halványodhatnak el. A két behemót tett egy nagy kört, és leszállt a sziklapadlóra. Elsıként érkeztek. - Mindegyikükkel beszéltél? - kérdezte Korialstrasz. Az Élet Forrása megrázta fenséges fejét: - Csak Hiszérá-val. Azt mondta, szól a többieknek.
- És meg is tettem, amit megtehettem - válaszolt szavaira egy álomszerő, minden bizonnyal nıi, bár nem teljesen beazonosítható hang. Nem messze elıttük áttetszı, smaragdszín fény bomlott ki a puszta levegıbıl. Az Álmok Hercegnıje nem szilárdult meg teljesen, de ahhoz épp eléggé, hogy a többiek lássák a vörös királynıéhez hasonló termető, karcsú, éteri alakját. A zöldes álomködbe veszı sárkány mindig lehunyt szemmel járt; nem volt szüksége evilági látásra. A két vörös lehajtotta fejét, a tiszteletteljes köszöntés jeleként. Alexstrasza így szólt: - Örvendek, hogy ily sebesen megérkeztél, jó Hiszéra. A smaragdsárkány üdvözletet mondott válaszképpen. Bár nem fordult feléjük, és szemhéjai nem nyíltak fel, Krázus úgy érezte, Hiszéra tekintete szinte átdöfi: Azért jöttem el, mert nıvérek vagyunk, és ez okból is tisztelem szó-lításodat. Másrészrıl nem hívnál össze győlést, ha nem lenne rá jó okod. - És a többiek? - Nozdormu az egyetlen, akit nem tudtam közvetlenül elérni. Tudod, milyen utakon jár. Arra kényszerültem, hogy az egyik szolgájával beszéljek. İ megígérte, hogy minden 272 tıle telhetıt megtesz, és ura tudtára adja a kérést. Csak eny-nyire jutottam vele. Alexstrasza hálásan bólintott, de képtelen volt elrejteni csalódottságát: - Ha a többiek részt is vesznek a találkozón, Nozdormu nélkül akkor sem juthatunk végsı döntésre. - Még eljöhet, nem üzente az ellenkezıjét. A még mindig fiatalabb önmagának nyakában ülı Krázus rossz hírnek tekintette, hogy nem tudtak kapcsolatba lépni Nozdormuval. Valamelyest megértette az Idıtlen létének és természetének összetettségét, amely magában foglalta a jelent, a múltat és a jövıt egyszerre. Titokban ıt várta legjobban, remélte, hogy eljön és talán ismer vagy kitalál egy módot, amellyel visszaküldheti a két utazót a saját idejébe, így békésen megoldhatják ezt a problémát. Ám e remény gyengülésével a másik lehetıség erısödött fel, ami pedig nyilvánvalóan a halálukat jelentette. Váratlanul ragyogó fény villant felettük, kékes szikrák szóródtak belıle szerteszét, azután a jelenség elektromos viharrá változott, és leereszkedett melléjük. Ott lenyőgözıen élénk színek sokaságává bomlott szét, amelyekbıl hatalmas alak bontakozott ki. Ahogy az utolsó szikrák is elhaltak, a rövid, de heves vihar helyén egy magas, csillámló sárkány állt, melynek teste félig átlátszó kristályból, félig mintha jégbıl lett volna. Vonásainak hüllıszerő jellege ellenére sikerült egészen vidám képet vágnia, mintha fényjátéka ıt magát derítette volna fel a leginkább, és biztos lenne abban, hogy közönsége jól szórakozik. - Üdvözlet néked, Maligos - szólította meg Alexstrasza ; udvariasan. - Örülök, hogy látlak, Élet Királynıje! -A csillogó behemót melegen felnevetett. - És téged is, legeslegszebb álmom! 273 Hiszéra csendben bólintott, vonásain egy mosoly árnya jelent meg. - Hogyan áll a birodalmad? - kérdezte a vörös királynı.
- Csodálatos, ahogy szeretem! Tele ragyogással, tele színekkel, tele újdonsággal! - Talán a teremtık tévedtek és lehettél volna az Élet Atyja, Maligos, a Mágia İre helyett! -
Érdekes gondolat! Egyszer ezt is megtanácskozhatnánk! - nevetett fel újra.
- Jól érzed magad? - kérdezte Korialstrasz az utasától, merev tartással ült a nyakában.
í, aki valahogy túl
- Rendben vagyok. Csak nem sikerült jól elhelyezkedni. -A pöttöm alak örült, hogy Korialstrasz nem látta az arckifejezését. Minél tovább figyelte és hallgatta Maligost, annál in- i kább sajnálta, hogy el kell hallgatnia a teljes igazságot. Mit j mondanál, Mágia İre, ha ismernéd a reád várakozó sorsot? I Árulás, ırület és egy ürességbe fagyott birodalom, melyben "■> egyedül maradsz, megfosztva minden vidámságtól! Krázus nem emlékezett mindenre Maligos jövıjébıl, de annyit még össze tudott szedni, hogy teljes szívébıl sajnálja ıt - és nem figyelmeztethette a csillámló behemótot a rá f váró szörnyőségekre. - És ı az, akinek e találkozót köszönhetjük? - kérdezte a Mágia vidám İre, izzó tekintete Krázusra szegezıdött. - Igen, ı - válaszolt helyette Alexstrasza. Maligos beleszagolt a levegıbe: Olyan szaga van, mint nekünk, de ez lehet azért is, mert olyan sokat forgolódott köztetek, és most is hitvesed nyakában ül. Nem mondom biztosra. İsi mágiát is érzek körötte. Elvarázsoltátok talán? - Hadd mondja el maga a történetét - válaszolt Alexstrasza, megmentve ezzel Krázust a faggatástól -, amint a többiek is megérkeznek. 274 - Egyikük már közelít -jegyezte meg Hiszéra. A levegı meghasadt, és csillámlás kélt felettük. Hatalmas, szárnyas alak jelent meg és vitorlázott le lassan, méltósággal, nagyszerően, közben két kört tett meg az óriási teremben. A többi megtestesülés tiszteletteljesen elcsendesedett, figyelték a termetes alakot, ahogy közeledik. Méreteiben felvette a versenyt a legnagyobbakkal, de a szárnyas behemót fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, és legalább annyi nemességet hordozott magában, amennyit bármely, a sárkányokról szóló leírás valaha is ki tudott fejezni. Vékony ezüst- és arany telérek erezték egész testét, fıként oldalt és a gerinc mentén. A pikkelyek közötti apró csillanások arra engedtek következtetni, hogy bırébe különféle drágakövek ágyazódtak. Közelrıl az is látszott, hogy mindez ugyanúgy teljességgel természetes, mint Hiszéra álomképszerő vagy Maligos kristályos-jeges megjelenése. Elsıdleges erıt sugárzott: a föld ıserejét, azt is legalapvetıbb, legelemibb formájában. A többiek közelében ért földet és hosszú, hártyás szárnyait behúzva, méltóságteljesen feléjük fordult. Mély és telt hangon szólalt meg: - Hívtatok és jöttem. Mindig jó találkozni egy baráttal, Alexstrasza. - Én is örülök a jelenlétednek, kedves Neltharion. Korábban Krázusnak minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne mutassa ki érzéseit Maligos láttán. Neltharion közelségében már csak azért küzdött, hogy teste ne remegjen I túlságosan, s ne adja túl sok jelét a fekete sárkány iránti érzéseinek. Korábbi ijedelme abból fakadt, hogy ismerte az elıtte állók sorsát. Neltharion láttán viszont minden sárkány sorsa ütötte szíven, és velük együtt a világ sorsa, ha túléli a I ángoló Légiót. Maga Halálszárny állt elıtte. A Föld İrzıje. A legnagyobb tisztelettel övezett megtes-u-sülés, emellett Krázus szeretett királynıjének közeli ba■ 275 rátja. Ha vörösnek született volna, már rég Alexstrasza egyik hitvese lenne. Minthogy a Föld İrzıje nem csupán erıs volt, de eszes és bölcs is egyben, párjain kívül Neltharion volt az, akitıl a sárkánykirálynı leggyakrabban kért tanácsot. Semmit sem tett anélkül, hogy ne vette volna számításba a lehetséges következményeket, és ifjabb korában Krá-zus valamelyest utánozta is, bár csak titkon. De a jövıben, a sárkánymágus jelenében, ırültség lett volna bármilyen módon utánozni ıt. Neltharion elutasította az istenek által rárótt szerepet, és nem védelmezte tovább a halandó világot. Ehelyett elfogadta azt a hitet, amely a sárkányok között terjedt el, bár inkább csak kósza szóbeszédként: hogy a kisebb fajok felelısek a világ minden bajáért, és legjobb lenne megszabadulni tılük. És persze mindazoktól, akik segítik ıket. Neltharion elképzelése a jövırıl egy olyan világot muta- í tott, amelyben a sárkányok - legfıképpen a saját fajtájába tartozó sárkányok - uralkodnak mindenek felett. Szenvedélyévé vált e látomás beteljesítése, és közben egyre mélyebbre süppedt a sötét szándékok és tettek posványában. Végül \ már legalább akkora veszélyt jelentett a világra, mint a Lé-; gió démonai. A többi megtestesülés összefogott ugyan ellene és elkergette, de addigra már gyógyíthatatlan sérüléseket, okozott a világnak, és túl sok vér folyt. Elutasítva mindazt,'., ami valaha lénye legbensı lényege volt, Neltharion megta! gadta nevét is. Új neve ismertté vált mindenütt, és minden ; létezı teremtmény számára egyet jelentett a rettegéssel. így ' lett ı Halálszárny, a pusztítás és a gonoszság egyik megtestesítıje. Akkor és ott Krázus Halálszárnyat, a Pusztítót, a Fekete Végzetet látta maga elıtt; és ismét nem tehetett semmit, hogy figyelmeztesse a többieket. Mi több, csak azt 276 tudta, hogy Neltharion végletesen veszélyessé válik majd, de nem volt képes felidézni, hogy mikor és hogyan kezdıdik a tragédia. Ha bizalmatlanságot kelt a megtestesülések között, azzal csak egy másféle katasztrófa kiteljesedésére adna lehetıséget. Mégis, szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy felfedje a teljes igazságot a maga szörnyő valójában. - Meglepett, hogy Hiszéra keresett meg - mormolta a fekete. - Minden rendben, Alexstrasza? - Jól vagyok, Neltharion. A másik vörös sárkányra nézett: - És te, ifjú Korial-strasz? Mintha nem lennél erıd teljében. - Múló rosszullét - hárította el a törıdést a vörös hím. -Megtiszteltetés újfent találkozni veled, Föld İrzıje!
Úgy beszélgettek, mint a régi barátok, és Krázusnak sikerült emlékezetébe idéznie, hogy Halálszárnyként a fekete sárkány nem is ismerte ıt fel. Az ork háborúk eljövetelének idejére Neltharion már oly mélyre süllyedt az ırületbe, hogy korábbi barátságait is elfeledte. Csak az volt fontos számára, ami segítette sötét vágyai megvalósulását. De akkor és ott, a múltban, Neltharion még bajtárs és jó barát volt, aki hamar felfedezte a pöttöm alakot Korialstrasz nyakában: - És te vagy az a bizonyos, akirıl szó esett. Van neved? - Krázus! - csattant fel a mágus. - Krázus! - Van tartása a kicsinek! -jegyezte meg Neltharion, hangjában talán enyhe ámulat sejlett. - Akár sárkány is lehet, ahogyan Hiszéra említette. - Sárkány ı - válaszolta Alexstrasza, majd hozzátette -, és hozott egy történetet. - Felnézett, nyilvánvalóan az Idı Fejedelme érkezését várta. Szeretném azonban, ha Noz-dormu is itt lenne, amikor elmondja. 277 - Adjunk még idıt az Idıtlennek! - nevetett fel Maligos. - Micsoda éle! Nem hagyom Nozdormut elmenni anélkül, hogy meg ne hallja. - Persze, hogy nem! És minden bizonnyal idırıl-idıre újra megemlíted majd! vágta rá Neltharion egy széles, fogakkal telt vigyor kíséretében. Maligos nem bírt uralkodni magán, és harsány nevetésben tört ki. Amikor lecsillapodott valamelyest, félrehúzódtak Neltharionnal és halkabb, személyesebb beszélgetésbe elegyedtek. - Talán vér szerint nem testvérek -jegyezte meg Hiszéra, ahogy a páros arrébb vonult -, de természetükben alig különböznek. Alexstrasza bólintott: - Jó, hogy Neltharionnak van kihez fordulnia. Az utóbbi idıben kevesebbet szól hozzám. - Magam is úgy érzem, távolságot tart. Nem veszi jó néven az éjtündék utóbbi cselekedeteit. Egyszer azt mondta, az éjtündék istenekké akarnak válni, de nincs meg hozzá a kellı tudásuk és bölcsességük. - Lehet benne valami igazság - válaszolta az Élet Forrása, és röviden Krázusra pillantott. A mágus egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hitvesének fürkészı tekintete elıtt. Mindannyiuk közül leginkább '. Alexstrasza szolgált rá a figyelmeztetésre. A jövıben az örkök rabszolgájává válik Halálszárny miatt, gyermekeit repülı kutyáknak használják, és nyugodt szívvel feláldozzákJ ıket, ha kell. Neltharion az ork háborúk utolsó napjainak ; káoszában akarja majd beteljesíteni vágyait - ellopná az\ Élet Forrásának tojásait, hogy újjáalkossa saját faját, ame--i lyet maga ölt le ırültségében. \ Meddig mehetek el? kérdezte Krázus önmagától. Mikori lehet végül átlépni a határt? Nem mondhatok semmit se) 278
az örkökrıl, sem Neltharion árulásáról, sem pedig a Lángoló Légióról. Csak annyit tehetek, hogy elegendı ténnyel állok elébük, és esetleg kivégeznek Róninnal együtt! Idegesen nézett problémája egyik legfıbb okára. Neltharion vidáman beszélgetett Maligossal, aki háttal állt a többi várakozó sárkánynak. A hatalmas fekete kinyújtóztatta szárnyait, közben egyetértın bólintott a másik egy megjegyzésére. Úgy beszélgettek, mint az emberek, törpök vagy más halandók, mint ivócimborák, akik épp valamelyik kocsmában koptatják az asztalt. A kisebb fajok vagy szörnyetegekként, vagy a bölcsesség méltóságos forrásaiként tekintettek a sárkányokra, pedig valójában ık is rendelkeztek evilági tulajdonságokkal. Olyan egyszerő és köznapi jellemzıkkel, amelyek az általuk felügyelt halandók számára is ismerısek voltak. Neltharion elpillantott beszélgetıtársa válla felett, és bármily rövid idıre is, de tekintete találkozott Krázuséval. Abban a pillanatban a mágus rádöbbent, hogy amit eleddig a feketébıl láttak ezen a találkozón, mind csupán képmutatás volt. A sötétség már leereszkedett a Föld İrzıjére, és elborította elméjét. Nem, nem lehetséges! bizonygatta Krázus saját magának, és alig bírta megtartani az arcára erıltetett semleges kifejezést. Még nem! Túl korai, túl kényes idıpont ahhoz, hogy éppen akkor kezdıdjön el Neltharion átalakulása Halálszárny-nyá. A megtestesüléseknek össze kell fogniuk, és nem elegendı egyenként fellépniük a közelgı dúlással szemben. Meg kell oldaniuk az idı zavarának rejtélyét, amely idehozta ıt és az embert, ide a múltba. Bizonyára tévedek! Neltharion még mindig a halandó világ mesés védelmezıinek egyike. Annak kell lennie! Krázus átkozta gyenge emlékezetét. Mikor árulta el a többieket a Föld İrzıje? Mikor változott át minden élı teremt279 meny végsı csapásává? Máris cselekedni készül, avagy képes még együttmőködni társaival, az elméjére szálló sötétség ellenére? Nem tehetett róla, de megbámulta a Föld İrzıjét. Saját magának tett fogadalma ellenére azon kezdett gondolkodni, mennyire lehetnek rugalmasak a játékszabályok ebben a helyzetben. Mi mást hozhatna, mint csak jót, ha felfedi a megtestesülések közé férkızött gonoszt? De hogyan tegye? Neltharion ismét felé nézett, ám ezúttal tekintetük nem csupán találkozott, hanem egymásba kapcsolódott. Krázus rádöbbent, hogy Neltharion látja ıt; felismerte valamelyest jelenlétének jelentıségét és rájött, hogy a halandó formában lévı idegen, felfedheti szörnyő titkát. A mágus próbált félrenézni, de tekintetét fogva tartotta a másik szempár. Túl késın ismerte fel ennek okát; Neltharion gyorsan és eltökélten cselekedett. Oly könnyedén kerítette hatalmába ıt, ahogyan lélegzetet vett. Nem fogok behódolni neki! De bármily erısen kívánta, nem menekülhetett, akarata nem bizonyult elég erısnek. Ha jobban fel lett volna készülve rá, akár harcba is bocsátkozott volna a fekete szörnyeteggel, de a váratlan felismerések figyelmetlenné és védtelenné tették. Persze, nem is volt ereje teljében - és Neltharion kihasználta a kínálkozó alkalmat. Ismersz, de én nem ismerlek. A fagyos hang kitöltötte tudatát. Krázus fel a tudati kapcsolatot, legalább; azt, minden jel ar-:: ra mutatott, hogy senki te, hogy még szeretett Alexstraszája sem
imádkozott magában, hogy valaki fedezze hogy folyamatosan egymásra merednek, de sem figyelt fel rájuk. Megdöbbentet-; vett észre semmit. :■
Szólhatsz ellenem. Meggyızheted a többieket, hogy úgyi lássanak, ahogyan te látsz engem. Bizalmatlanná teheted\ ıket ısi bajtársukkal szemben, a testvérükkel szemben. 280 A Föld İrzıjének hangsúlyai megmutatták, milyen mélyre hatolt már elméjében az ırület. Krázus érzékelte a dühöngı üldözési mániát, és azt a kıkemény hitet, hogy a fekete óriáson kívül senki sem tudhatja, mi jó a világnak. Bárkit hajlandó volt gonosznak és elpusztítandó ellenségnek tekinteni, aki a legenyhébb veszélyt jelentette a terveire. Nem engedhetem meg, hogy rosszindulatú hazugságokat terjessz! Krázus már arra számított, hogy akkor és ott vége az életének, de meglepetésére Neltharion elfordította tekintetét, és visszatért a Maligossal folytatott beszélgetéshez. Miféle játékot játszik? csodálkozott a sárkánymágus. Elıbb megfenyeget, aztán egyszerően csak elfordul! Óvatosan tovább figyelte a fekete behemótot, de Neltharion mintha teljesen megfeledkezett volna róla. - Nem fog eljönni - szólalt meg Hiszéra. - Még mindig megérkezhet - válaszolta Alexstrasza, bár maga is tudta, hogy a minden idıben létezı Nozdormu - már csak lényébıl fakadóan is - csak szándékkal késhet. Krázus egyre kevésbé hitte, hogy az események jó irányba haladhatnak számára. - Nem. Az imént kapcsolatba léptem azzal, akivel beszéltem. Nem találja urát. Az Idıtlen elhagyta a halandó világot. Hiszéra hírei rosszat jelentettek. A rendellenességben látottakból ítélve Krázus arra gyanakodott, hogy Nozdormu távolmaradását, mi több, elérhetetlenségét, maga a titokzatos jelenség okozza. Ha - ahogyan Krázus hitte - Nozdormu maga tartotta egyben az idıfolyamot, akkor valószínőleg szüksége lehetett ereje minden apró morzsájára. Bizonyára minden idıbeli kivetülése a rendellenesség ellen küzdött, és nem maradt lehetısége arra, hogy jelenbeli énjét el281 i. .1 küldje a találkozóra. A mágus reményei még inkább megfogyatkoztak; Nozdormu elveszett, és Neltharion megırült. - Értem. Kezdjük hát - mondta Alexstrasza. - Semmi sem szól az ellen, hogy legalább megbeszéljük a dolgokat, miután elhangzott a történet. Bár véglegesen nem határozhatunk, és cselekedni sem cselekedhetünk Nozdormu nélkül. Korialstrasz lehajtotta fejét, hogy lovasa leszállhasson. Krázus komoly erıfeszítéseket tett, hogy megırizze semleges arckifejezését, és belépett az egybegyőlt óriások körébe. Próbált nem rámeredni a Föld İrzıjére. Alexstrasza a tekintetével bátorította, és a mágus már tudta, mit kell tennie. - Egy vagyok közületek - jelentette ki a köré győlt sárkányokéhoz hasonlóan zengı hangon. - Igaz nevem ismert az Élet Forrása elıtt, de most legyek egyszerően csak Krázus! - Jól bömböl a fióka - tréfálkozott Maligos.
Krázus a Mágia Ura felé fordult: - Nincs idı a tréfákra. Fıként számodra, Maligos! Felborult minden egyensúly! Szörnyő hiba esett, torzulás a valóság szövetében, amely végpusztulással fenyeget mindent és mindenkit! - Milyen drámai felhangok - jegyezte meg Neltharion szinte szórakozottan, csak úgy. Krázusnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne törjön ki a fekete sárkány ellenében. Még nem szabad. -Halljátok hát a történetemet - tért a lényegre. Halljátok és megértitek majd, hogy a világra leselkedı legnagyobb veszélyek egyike bukkant fel a láthatáron. Olyan, amely minket is érint; ezt ti is belátjátok majd! De amint történetének elsı szavait kiejtette, Krázus nyelve botladozni kezdett. Az összefüggı elbeszélés helyett dadogó, értelmetlen hangokat adott ki csupán. Az egybegyőltek többsége döbbenten hıkölt hátra, meglepte ıket a különös viselkedés. Krázus Alexstraszára pillantott, tekintete se282 gítségért esedezett, de a sárkánykirálynı ugyanúgy nem tudta, mit tegyen, akárcsak a többiek - egy kivétellel, de tıle nem kaphatott támogatást. A mágus körül fordult egyet a világ. Minden korábbinál erısebb szédülés lett úrrá rajta, képtelen volt állva maradni. Bár legszívesebben elhallgatott volna, az értelmetlen hangok folyamatosan áradtak ajkai közül, de már ı maga sem tudta, mit akart mondani. Lábai felmondták a szolgálatot, a szédülés végül teljesen elborította. Utolsó gondolatai közt még felbukkant Neltharion halálosan nyugodt hangja: Figyelmeztettelek. ^tf~\
esötétedett, s az éj tündék világa életre kelt. A keres-
tm I H|
kedık kinyitották üzleteiket, a hívek imádkozni in-
x W^*- dúltak. A nép élte az életét, ámbár különös elıérzet ^—szállt meg mindenkit, valami rejtett nyugtalanság, talán hí-' ányérzet. Ugyanakkor veszély nem leselkedett a sarkok mögött, és az éjtündék folytatták mindennapos - minden éjszakás - tevékenységeiket abban a biztos tudatban, hogy világuk még mindig az övék, és azt tehetnek vele, amit akarnak, bármit is hittek egyébként más, alacsonyabb ren-, dő fajok. A Holdırség egyik fıvarázslója - hosszú ezüst haját há tul összefogva viselte hanyagul felemelte egyik hosszú uj jú kezét, s a helyiség túloldalán álló kisasztalon várakoz üvegflaskára mutatott. Egyébiránt épp csillagtérképeket ta nulmányozott, hogy megkeresse a megfelelı együttállást, egy jelentısebb rituálé elvégzéséhez. Kiszáradt a torka, és idıs kora ellenére sem halványuló képességeit alkalmazva elegendı volt csettintenie a flaskának, hogy az odaröppenjen hozzá. A varázshasználat olyannyira lényének részévé vált már, hogy egy ilyen egyszerő trükköt akár álmából fel284
riasztva is bármikor elvégzett, ösztönösen, természetesen. Oda sem nézett, csak csettintett egyet. Plüsskárpittal borított székében ülve, üvegcsörömpölésre kapta fel a fejét. A flaska igen rövid utat tett meg: az asztalka szélétıl fél lépésnyire a kıpadlóra zuhant, és darabjaira hullott. Bor és üvegszilánkok borították el az alig egy ujjnyival arrébb kezdıdı, smaragd és narancsszín szınyeg szélét. Nemrégiben vette, drága volt. A varázshasználó dühös sziszegés kíséretében újfent csettintett egyet. A szilánkok felemelkedtek, újrateremtették a flas-kát, közben a bortócsa is visszafolyt korábbi helyére, az üvegbe. A flaska pillanatok múlva újra ott állt, már csak annyi hiányzott, hogy a szilánkok széle egybeforrjon, de egy pillanattal késıbb újra szétesett az egész - és az asztalkáról lecsapódó törmelék és bor nagyobb rendetlenséget csinált, mint az imént. Az idıs éjtünde csak ült és bámult. Zord arccal újra csettintett. Ezúttal az üveg és a bor úgy tett, ahogyan kívánta, a legapróbb folt is eltőnt, ámde volt a varázslatban valami lomhaság, mintha vonakodott volna létrejönni. A dolog jóval tovább tartott, mint ahogy ezt a Holdırség egyik fıva-rázslójától el lehetett várni. A koros éjtünde visszatért pergamenjeihez és próbálta ösz-szeszedni a figyelmét, de tekintete újra és újra az üvegre tévedt. Végül ismét rámutatott, azután inkább ölébe ejtette kezét és felkelt, hogy elfordítsa székét nyugtalansága forrásától. Akkoriban minden nagyobb éjtünde város szélén fegyveresek járıröztek, és védelmezték népüket minden lehetségesnek tartott támadással szemben. Hollócsır és mindazok, akik valaha is a birodalmuk határain kívül esı területekkel foglalkoztak, abban a hitben éltek, hogy a törpök és más falok egyfolytában az ı világuk gazdagságára vágyakoznak. Befelé sohasem néztek - saját népükbıl mégis ki fenyeget285 né ıket? -, és megengedték, hogy minden település fenntartsa a saját ırségét, ha másért nem is, legalább a lakosság biztonságérzetének növelése okán. Az Végtelen Forrás egyik szélén Zin-Azshari állt, s az ellenkezı oldalon, nem sokkal arrébb ott hevert Galhara, egy másik nagyszerő város. Ennek varázslói rituáléba fogtak aznap éjjel, hogy így rendezzék át a határjelzı smaragdkristályokat. Egymással összekapcsolva ezek a mágikus kristályok kiváló védelmet nyújtottak, az esetleges mágikus támadások ellen. A helyiek emlékezete szerint még sohasem kellett használniuk e csodálatos védelmet, de jelenléte megnyugtató volt a város lakói számára. Bár több száz kristály állt a város határában, mégsem volt nehéz dolog átrendezni ıket. A varázslók mind a közeli Forrásból nyerték hatalmukat, és egy közepesen összetett csillagtáblázat alapján igazgatták el az erıvonalakat, amelyek összekötötték egymással a kristályokat. Valójában a kristályok többségét egyszerően csak el kellett fordítani valamerre, magas obszidián talapzatán. így ha több varázshasználó dolgozott ( együtt, akkor percek alatt megigazíthattak számos smaragdot, f De amikor már a kristályok több mint felét átnézték és újrarendezték, fényük halványodni kezdett, végül teljesen eltőnt. Galhara varázslói - bár nem voltak olyan kiválóságok, mint a Holdırség tagjai - elég jól ismerték dolgukat és a mágiát ahhoz, hogy tudják, ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. Újra ellenırizték a legutóbb átvizsgált kristályokat, de nem találtak semmi hibát.
- Valahogy nem nyernek erıt -jegyezte meg az egyik fiatalabb varázshasználó. Mintha valami elvágta volna ıket a Forrástól. De nem sokkal azután, hogy kimondta, a kristályok újra felfénylettek, és ismét a megszokott módon mőködtek. Az 286 idısebbek zavartan néztek az imént felszólalóra, és próbáltak visszaemlékezni arra, hogy mikor tett utoljára - ha tett egyáltalán - egy újonc ilyen felháborító kijelentést. Mindenesetre a kristályok mőködtek, és a varázshasználók hamar napirendre tértek a dolog felett. Az éj tündék élete a megszokott mederben folyt tovább. - Nem sikerült! - üvöltött fel Hakar. Hangjában a sistergés rémisztı recsegésséropogassá erısödött. Korbácsával majdnem odacsapott a legközelebbi Elıkelınek, de az utolsó pillanatban erıt vett magán, és csak a levegıbe suhintott egyet. Halálosan sötét tekintettel nézett Xavioszra: - Elhibáztuk! - Az Idomár két oldalán posztoló ördögkutyák gonosz morgással visszhangozták, gazdájuk haragját. Xaviosz sem volt kevésbé csalódott. Végig figyelemmel kísérte a munkát, amelyet az Elıkelık Hakar segítségével végeztek, és órákon keresztül nem látott semmi változást. Hiszen mind átlátták a királynı javaslatának értelmét és becsülték értékét annyira, hogy megpróbálják megvalósítani. De egyszerően nem volt elegendı tudásuk vagy hatalmuk, hogy elvégezzék a dolgot. Az Elıkelıknek sikerült áthozniuk még közel húsz fel-gárt a halandó világba, de ez nem csillapította siker utáni sóvárgásukat. Csak csurrant-cseppent istenük áldása, és nem jutottak közelebb a Legnagyszerőbb eljöveteléhez. - Mit tehetünk? - kérdezte az éjtünde. Akkor elıször, bizonytalanságot olvasott le az Idomár kísérteties képérıl. A hatalmas termető harcos a kapu felé fordította rosszindulatú tekintetét. Az Elıkelık még mindig 287 próbálták megnövelni és megerısíteni az átjárót, persze sikertelenül. - İt kell megkérdeznünk! A kancellár nyelt egy nagyot, de mielıtt szörnyő társa fi egy lépést tehetett volna, ı nyomult elıre, és féltérdre ereszkedett a kapu elıtt. Elhatározta, hogy nem fog kibújni a felelısség alól, istene elıtt semmiképpen. Még mielıtt a térde leért volna a kövezetre, Xaviosz meghallotta a hangot a fejében: Megerısödött már a kapu? - Nem, Legnagyszerőbb, még nem. A munka nem úgy halad, ahogy reméltük. Egy pillanat törtrészéig mintha ırjöngı harag áradt volna az éjtünde felé, de az érzés azonnal tovaszállt. Xaviosz bizonyos volt benne, hogy csupán képzelte az egészet, és türelmesen várta istene következı szavait. Kérdezni kívánsz. Beszélj hát! Xaviosz röviden elmondta a tervet, hogy el akarták zárni a Forrást a palotán kívül tartózkodók elıl, de nem jártak sikerrel. Fejét lehajtotta, alázattal fordult a hatalom felé, amely- > lyel szemben az éjtündék minden ereje sem bizonyulna többnek, egy szúnyog zümmögésénél.
Ertem, válaszolt végül az istenség. Akit elküldtem hozzátok, elbukott feladatában. Xaviosz mögött az Idomár megeresztett egy rövid szisszentést, amelyben egyszerre csendült csalódottság és félelem. Küldök még valakit. Bizonyosodj meg róla, hogy a kapu készen áll a fogadására! - Még valakit, nagyuram? Elküldöm hozzátok seregeim egyik parancsnokát. 0 majd felügyel rá, hogy amire szükség van, azt minél elıbb elvégezzék. Hangja eltőnt Xaviosz elméjébıl. A kancellár megszédült egy pillanatra, mert az elszakadás istenétıl olyan fájó hiányérzetet hagyott maga után, mintha az egyik karját veszítette volna el. Egy Elıkelı lépett oda, hogy felsegítse. 288 Xaviosz Hakarra nézett, aki mintha egyáltalán nem örült volna a csodálatos hírnek. - Elküldi hozzánk az egyik parancsnokát! Tudod, melyiket? Az Idomár idegesen tekerte fel korbácsát. Mellette a két ördögkutya alázatosan lekuporodott. - Igen, tudom, melyiket, éj tünde uram. - Fel kell készülnünk! Azonnal megérkezik! Bármi is nyugtalanította, Hakar segített Xaviosznak, és mindketten beléptek az Elıkelık körébe. Összeadták tudásukat és képességeiket amazok jártasságával és tehetségével, így próbálták megerısíteni a varázsenergiákból szıtt keretet, amely nyitva tartotta a kaput. A lángoló gömb megduzzadt, mindenféle színő erık szikrái csaptak ki belıle. Lassan lüktetett, mintha lélegzetet vett volna. Közepén a nyílás kiszélesedett, változását vad, süvöltı hang kísérte. Izzadság dicsıség sikerült csupán a
ömlött végig Xaviosz arcán és testén, de nem törıdött vele. Az áhított erıt adott neki a folytatáshoz. Még az Idomárénál is nagyobb hatalmat kierıszakolnia magából, ahogy belevetette magát a feladatba, és már nem kapu fenntartásával, de megnövelésével is próbálkozott egyszerre.
Amikor már majdnem elérte a mennyezetet, az átjáró hirtelen kiokádott egy hatalmas, sötét alakot, amely egyszerre volt csodálatos és iszonytató, olyannyira, hogy Xaviosz nem bírta türtıztetni magát és hálásan felkiáltott. Ott állt elıtte a mennyei parancsnokok egyike, aki elıtt Hakar olyan értéktelennek tőnt, mint amilyennek ı érezte magát az Idomár elıtt. - Szent Elun! - kapkodott levegı után az egyik varázsló. Azután rémületében kitépte magát a körbıl és rohanni kezdett, ezzel veszélybe sodorta az értékes kaput. Xaviosz alig bírta megtartani a varázslat feletti uralmat, de hatalmas erı289 feszítést téve helyettesítette a kiesett energiákat addig, míg a többiek összeszedték magukat, és könnyítettek terhén. Egy fejet is körbefoghatott volna, akkora négyujjú kéz mutatott a menekülı után. Olyan hangon, amely egyszerre volt a megtörı hullámok dörgése és egy vulkán kitörését megelızıen a föld baljós moraja, elhangzott egy felismerhetetlen szó. A rohanó éjtünde megbotlott és felsikoltott. Teste úgy megtekeredett, mintha csupán egy nedves rongydarab lett volna, amelyet épp kicsavarnak. A csontok groteszk recsegése vette át az elhaló sikoly helyét. A többi Elıkelı remegve fordult el, s Hakar ördögkutyái vinnyogva húzódtak gazdájuk mögé.
Fekete lángok törtek ki a hátborzongató maradványokból, és elemésztették a tetemet. A lángok hihetetlen sebességgel falták a testet, és néhány hosszú pillanat múltán csak egy kupac hamu maradt a padlón, hogy jelezze egy élılény elmúlását. - Ez a gyengék és az árulók büntetése! - hirdette ki a; mennydörgı hang. Xaviosz már az Idomárt és a harcosokat is csodálatosnak tartotta, de úgy érezte, hogy az újonnan érkezettnél jobban már csak maga az istenség nyőgözhetné le jelenlétével. A rettenetes alak négy vaskos, izmos, a sárkányokéra emlékeztetı lábon lépett elıre, amelyek zömök lábfejben és háromhárom karmos ujjban végzıdtek. Csodálatos, pikkelyes farok söpörte mögötte a kövezetet, nyilvánvalóan jelezve a mennyei teremtmény türelmetlenségét. Feje tetejétıl le a háta teljes hosszában és egészen a farka végéig színtiszta zöld lángokból álló, vad sörény lobogott. Hátából hosszú bırszárnyak meredeztek kétoldalt, de Xaviosz nem hitte, hogy képesek felemelni az egyszerre hatalmas és zömök testet. Ahol nem fekete vértezet, ott sötétszürkés-zöldes pikkelyek borították testét, amely kétszer olyan széles lehetett, 290 mint Hakar válla, és a kancellár úgy tizenhat láb magasnak gondolta. Felsı állkapcsa két oldalán hatalmas agyarak meredeztek, és a többi tırszerő fog is olyan hosszúságú lehetett, mint egy éjtünde kézfeje. A boltozatos szemöldök alól lángoló tekintet mérte végig a fıtanácsost, azután az újonnan érkezett az Idomár felé fordult. - Csalódást okoztál! - Csak ennyit mondott. - De hát... - Hakar ellenkezni próbált, de végül meggondolta magát, és lehajtott fejjel így folytatta: - Nincs mentségem, Mannorot! A seregvezér enyhén oldalra billentette fejét és úgy nézett a másikra, mintha valamely kellemetlen formájú és íző dolgot talált volna a levesében, és azt szemlélné éppen: -Nem. Valóban nincs. A Hakar két oldalán kuporgó ördögkutyák egyike hirtelen hangosan felnyüszített. A gyáva varázslót elemésztı lángok újra megjelentek, ám ezúttal a rémült ebet nyaldosták körbe. Az kétségbeesetten vonaglott a padlón, hemperegve küzdött a kiolthatatlan tőz ellen, de a fekete energia elemésztette. Amikor már csak egy apró füstcsík maradt a helyén, Mannorot elismételte: - Gyávák és gyengék büntetése! Félelem, de dicsı és csodálatos félelem töltötte el Xa-vioszt. Nagy hatalmú megtestesülés érkezett hozzájuk, olyan, aki a Legnagyszerőbb jobbján ül. Ott állt az, aki tudhatta, hogyan változtassák vereségüket gyızelemmé. A sötét tekintet a kancellár felé fordult. Mannorot mintha röviden beleszagolt volna a levegıbe, azután bólintott: - A Legnagyszerőbb elismeri erıfeszítéseidet, éjtünde uraság. Megáldott! Xaviosz mélyen meghajolt: - Alázatosan köszönöm! - Követjük a tervet. Elvágjuk a hatalom forrását a birodalom többi részétıl, azután megkezdıdhet a sereg bevonulása. 291 - És a Legnagyszerőbb? İ is eljı?
Mannorot szélesen elmosolyodott, húsos ajkai olyan érzetet keltettek, mintha egészben el tudná nyelni a fıtanácsost. - Ó, igen, éjtünde uraság! Sargeras maga is át kíván lépni, amint megtisztítottuk a világot. Igencsak türelmetlen már. Fő töltötte meg Rónin száját és orrát. Legalábbis ı főnek gondolta. Főíze volt, bár a férfi nem igazán rendelkezett személyes tapasztalattal az effajta élelem terén. Az illata azonban a vad rétekre emlékeztette, a békésebb idıkre, a Verézával töltött idıkre. Összeszedte magát és feltápászkodott. Leereszkedett az éjszaka, és bár a hold fényesen ragyogott, a mágus keveset látott a környékbıl azon kívül, hogy egy fákkal ritkásan megtőzdelt ligetben ácsorgott éppen. Hallgatózott kicsit, de lakott területnek nem hallotta zaját. Hirtelen megrettent, hogy esetleg újfent átkerült egy másik korszakba, de azután eszébe jutottak a történtek. Saját varázslata küldte ide, kétségbeesett kísérlete, hogy elmeneküljön a démon elıl, amely elszívta mágikus erejét - és azzal együtt az életét is. Ámde... vajon hová kerülhetett? Semmilyen nyomot nem talált, vagy ha mégis voltak jelek, ı nem értette azokat. Lehetett néhány mérföldnyire ugyanúgy, mint a világ másik oldalán. Ha az utóbbiról van szó, vissza tud még térni Kalimdorra? Reménykedett benne, hogy Krázus még él valahol, mert úgy hitte, csak a sárkánymágus segítségével lehet esélye a hazatérésre. Tett egy botladozó lépést, de azután megállt; fogai1 sem volt, merre induljon el. Valahogy ki kell derítenie, h 292 í vá került. Zajt hallott maga mögül, megpördült és nézte az ott álló fákat. Kezeit felemelte, és már el is döntötte, hogy melyik támadó vagy védekezı varázslatot süsse el, ha rosszra fordulnak a dolgok. Zömök, mégis termetes alak jelent meg az árnyak között: - Arra nem lesz szükség, mágus! Csak Brox vagyok! Rónin lassan leeresztette kezét. Az ork kicammogott a holdfényre, kezében azt a fejszét szorongatta, amelyet a félisten, és tanítványa, Malfurion készített neki. Az éjtünde gondolatára Rónin körülnézett: - Egyedül vagy? - Egyedül voltam, amíg meg nem láttalak. Nagyon zajos vagy, ember! Egy részeg csecsemı is óvatosabban mozog. Rónin figyelmen kívül hagyta az egyszerre morcos és gúnyos felhangot, és elnézett az ork mellett. - Malfurionra gondoltam. İ is a közelben volt, amikor varázsoltam. Ha téged elhoztalak, akkor ı is itt lehet valahol. - Van benne valami - vakargatta ronda fejét Brox. - Nem láttam éjtündét. De kutyát se. Az ember megborzongott. Csak remélte, hogy varázslata nem kebelezte be a démont is. - Van ötleted, hogy merrefelé lehetünk? - Fák... erdıben.
Rónin majdnem felcsattant a hasznavehetetlen válasz hallatán, de rájött, hogy ı sem tudott volna többet mondani. -Arrafelé akartam elindulni - mondta inkább, és arra mutatott, amerre a keleti irányt sejtette. - Van jobb ötleted? - Várnék napkeltéig. Mi jobban látnánk, és az éjtündék nem szeretik a napot. Bár volt értelme a dolognak, Rónin valahogy nem akart egy helyben ülni, és ezt ki is mondta. Meglepetésére Brox csak egyetértın bólintott. 293 - Jobb körülnézni, mágus. - Közben vállat vont. - Az az irány is ugyanolyan jó, mint a többi. Ahogy elindultak, Róninban felötlött egy kérdés, amelyet mindenképpen fel kellett tennie: - Brox! Hogyan kerültél ide? Nem pontosan ide, azt ugye tudjuk, hanem ebbe a birodalomba? Az ork elıbb csak megfeszítette állkapcsát és csukva tartotta száját, azután mégis elmondta. Remin meghallgatta a történetet, közben vigyázott, hogy ne mutassa ki érzelmeit. - Tudod, mi ragadott el minket? Brox csak a vállát vonogatta. - Mágusvarázs. Rosszféle dolog. Messzire elvitt otthonról. - Messzebbre, mint gondolod. - Rónin úgy döntött, hogy az orknak joga van tudni az igazságot, mindegy mit gondolt Krázus. Elmondta neki az egészet. Meglepetten tapasztalta, hogy Brox nemcsak kész volt, elhinni a történetet, de ráadásul teljes nyugalommal fogadta azt. Azután Róninnak eszébe jutott népe históriája és megértette. Az orkok egyszer már átutaztak téren és idın egy új, ismeretlen világba. Egy múltba röpítı varázslat valószínőleg nem nagyon különbözhetett ettıl. - Visszatérhetünk valahogy, ember? - Nem tudom. - Te is láttad. Démonok vannak körülöttünk. A Légió itt van. - Ez lehet az elsı alkalom, hogy megpróbálják megszállni a világunkat. Dalaran falain kívül nem sokan ismerik ezt a történetet. Brox marka összeszorult a fejsze nyelén. - Harcolni fogunk. -Nem. Nem tehetjük. - Ezután Rónin elmagyarázta Krázus elméletét, a tıle telhetı legegyszerőbb módon. 294 De míg Brox minden mást elfogadott, itt meghúzta a határt. Számára egyszerő volt a dolog: az általa ismert legveszélyesebb, legromlottabb ellenséggel állt szemben, amely mindent legyilkol, ami csak az útjába kerül. Csak a gyávák és az ostobák hagyják, hogy egy ilyen erı szabadon tomboljon, amikor meg lehet állítani, legalábbis meg lehet gyengíteni. Ezt többször is elmondta. - Megváltoztathatjuk a történelmet, ha beavatkozunk -bizonygatta a mágus, de szívében egyetértett az orkkal.
Brox felhorkant: - Te is harcoltál. Az egyszerő kijelentés teljesen megsemmisítette Rónin szavainak értelmét. Valóban felvette a kesztyőt, és szembeszállt a bestiákkal. Ezzel valójában eldöntötte a kérdést. De vajon jól döntött? A múlt máris megváltozott volna? De akkor mekkora mértékben? Csendben haladtak tovább. Rónin saját belsı démonaival viaskodott, Brox figyelt a külsı veszélyekre. Eddig nem találtak semmiféle jelzést, amely megmondta volna, hogy merrefeléjárhatnak. Rónin egyszer megpróbált a tisztásra összpontosítani és visszavarázsolni magukat, azután eszébe jutott az ördögkutya, és hogy mit tett vele majdnem; inkább mégsem próbálkozott. A fák egyre sőrőbb erdıt alkottak. Rónin csendben szitkozódott; irányválasztása nem volt a legjobb. Brox nem mondott véleményt, szótlanul vagdalta az aljnövényzetet ott, ahol másképp nem tudtak továbbhaladni. A bővös fejsze oly könnyedén vágott át mindent, hogy Rónin remélte, Brox még véletlenül sem vág bele. Talán még a csontjában sem akadna meg az a penge. A hold eltőnt, a környezı fák sőrő lombjai teljesen elfedték az eget, és az ösvény járhatatlanná vált. Miután néhány percen keresztül hiábavalóan próbálták megtisztítani az utat 295 maguk elıtt, végül úgy döntöttek, visszafordulnak. Az ork továbbra sem véleményezte Rónin döntéseit. Amikor azonban megfordultak és visszafelé indultak volna, döbbenten látták, hogy az út, amin jöttek, teljesen eltőnt. Hatalmas fák álltak azon a helyen, ahol az ösvénynek kellett volna lennie, és csak a felszabdalt aljnövényzet maradványai mutatták, hogy merrıl érkeztek. Az ork és az ember egyforma bizalmatlansággal nézegette a váratlanul ott termett törzseket. - Arról jöttünk. Tudom, hogy arról jöttünk. - Úgy van - értett egyet Brox, és fejszéjét megemelve a rejtélyes fák felé indult. - És arra megyünk vissza. De ahogy meglendítette a fegyvert, hatalmas, ágszerő kezek ragadták meg a pengét, és próbálták kitépni az ork markából. İ nem kívánta elengedni a nyelet, így felemelkedett a fejszével együtt, és ott csüngött kapálózva. Lábaival szilárd talajt keresett. Rónin odarohant és sikertelenül próbálta megfogni az ork lábait. A hosszú ujjgallyakra bámulva mormolni kezdte egy varázslat szövegét, de nem fejezhette be, mert valami megütötte hátulról. A mágus elırebukott, és feje valószínőleg hangosan koppant volna az elıtte álló fatörzsön, de az arrébb mozdult az utolsó pillanatban. Az ember hadonászva zuhant el. Ahelyett azonban, hogy a kemény földre vagy a göcsörtös gyökerekre esett volna, valami puhábbat talált maga alatt. Egy testet. Lélegzet után kapkodott és arra gondolt, talán a fák egy korábbi áldozatát találta meg. De ahogy feltápászkodott és a holdfény egy sugara átjutott a sőrő lombozaton, meglátta az alatta fekvı arcát. - Malfurion! Amaz hirtelen felnyögött, szemhéjai felpattantak, tekintete csillogott a sötétségben: - Te...
296
íj
Valahol hátrébb Brox elkiáltotta magát, az ember és az éjtünde egyszerre fordult oda. Rónin már emelte a kezét egy gyors támadás elıkészítéséhez, de Malfurion megfogta a csuklóját. - Ne! - A sötét bırő alak felült, és a fákat nézte. Bólintott egyet, csak úgy magának, azután kiáltott: - Brox! Ne harcolj ellenük! Nem akarnak bántani! - Nem-e? - morgott vissza az ork. - El akarják venni a fejszémet! - Tégy, ahogy mondtam! İk az erdı védelmezıi! A harcos vonakodva mordult egyet, de csak nem hagyta a fegyverét. Rónin kérdı tekintettel nézett az éj tündére, aki közben eleresztette társa csuklóját és feltápászkodott. A mágussal a nyomában az éjtünde nyugodtan odasétált, ahol Brox küzdött éppen. Az orkot baljós kinézető fák körében találták. Felette -ágak szövedékében - a bővös fejsze függött. Az ork még lihegett az erılködéstıl, teste megfeszült dühében. A fegyverrıl társaira nézett, majd vissza fel; nyilvánvalóan azon gondolkodott, hogy másszon-e vagy sem. - Ismerik a hangodat - mordult rá végül az éjtündére. -Igazad lehet. - Igazam van. A mágus és a harcos figyelı tekintetétıl kísérve Malfurion odalépett a legmagasabb fához és így szólt hozzá: -Köszönetet mondok az erdı testvéreinek, a vadon ırzıinek! Tudom, hogy ti figyeltetek, míg a barátaim rám leltek. Nem jelentenek veszélyt reátok; csupán nem értették szavaitokat. A fák levelei susogni kezdtek, bár enyhe szellı sem fútt. Az éjtünde bólintott és folytatta: - Nem zavarunk tovább. Újabb lombsurrogás, azután a Brox fejszéjét fogva tartó ágak eltávolodtak egymástól, és a fegyver leesett. Hagyhat297 ták volna földet érni, de az ork hirtelen elırelépett, egyik erıs kezével elırenyúlt, és kiszámított pontossággal megragadta a fejsze nyelét. Ahelyett azonban, hogy dühében a fák felé sújtott volna vele - ahogyan a többiek várták , féltérdre ereszkedett, és pengével a földnek támasztva, maga elé tartotta a fegyvert: - Bocsánatért esedezem! A hatalmas fák koronája újra megrázkódott. Malfurion az ork széles vállára tette egyik kezét: - Elfogadják. - Te tényleg tudsz velük beszélni? - Rónin döbbenten állt. - Valamennyire. - Akkor megkérdezhetnéd, hogy hol vagyunk. - Már megkérdeztem. Nem túlságosan messze onnan, ahol voltunk, de azért mégis elég messze. Végül is, egyszerre vagyunk szerencsések és balszerencsések.
- Ezt meg hogy érted? Az éjtünde bánatosan elmosolyodott: - Az otthonom közelében vagyunk. A mágus szerint ez csodálatos hír volt, bár az éjtünde és az ork számára - aki népe nyelvén szitkozódott -, mintha nem tőnt volna kielégítınek az események ilyetén fordulata. - Mi a baj? Mi történt, amirıl nem tudok? - A közelben fogtak el, mágus - morgott a zömök harcos. - Nagyon a közelben. Saját elfogásának emlékére gondolva Rónin megértette, hogy Brox miért olyan dühös: - Akkor elviszlek innen. Ezúttal... Malfurion helytelenítı mozdulattal tartotta fel az egyik kezét: - ...szerencsénk volt, de itt azt kockáztatod, hogy a Holdırség felfigyel a varázslatodra. Akár vissza is fordít^ hatják azt. Már az elızıt is megérezhették. - Akkor mit javasolsz? 298 - Mivel közel vagyunk az otthonomhoz, használjuk ki ezt a lehetıséget. Vannak itt olyanok, akik a segítségünkre lehetnek. A bátyám és Tiranda. Brox komor tekintete felderült a javaslat hallatán: - A sámán! İ biztosan segít majd! - De azután ismét elbizonytalanodott: - És a testvéred..., persze. Rónin aggódott Krázus miatt, de mivel halovány fogalma sem volt arról, hogy hová tőnhetett volt mentora, így el kellett fogadnia az éjtünde javaslatát. Malfurion vezetésével elindultak. Az erdın keresztülvivı ösvényen ezúttal meglepıen könnyen haladtak, legalábbis ahhoz képest, amelyiken az ember és az ork érkezett. Mintha maguk a fák és bokrok álltak volna félre Malfurion útjából, hogy kényelmesebbé tegyék haladását. Rónin már hallott ezt-azt a druidákról, és út közben jött rá, hogy Malfurion is közéjük tartozhat. - Az a félisten... Khenariosz tanított meg a fák nyelvére és a varázslataidra? - Igen. És úgy tőnik, én vagyok az elsı, aki valóban megérti a tanításait. Még az ikertestvérem is inkább a Forrás hatalmát részesíti elınyben, az erdei ösvényekkel szemben. A Forrás említésétıl egyszerre támadt a mágusra éhség és rossz elıérzet, de gyorsan leküzdötte ıket. Az említett Forrás csak a Végtelen Forrás lehetett, a mesés éjtünde hatalom magva, lényegi eredete. Talán a közelében járnak? Talán ettıl erısödtek úgy fel a varázslatai? A mágikus erık egyik középpontjából meríthetett! És milyen észrevétlenül! - Már nem vagyunk messze - jegyezte meg Malfurion nem sokkal késıbb. Felismerem azt a göcsörtös öreget. Az „öreg" egy megcsavarodott törzső, vén tölgyfa volt, amely Rónin számára leginkább az erdı egyik sötét árnyának látszott. Egy zaj azonban hamar elterelte róla a figyelmét: - Valóban zuhatagot hallok? 299 Az éjtünde sötét képe egészen felderült: - Az otthonom mellett van! Már csak néhány perc és...
Mielıtt befejezhette volna, az erdı megtelt vértezetes alakokkal. Brox felordított és megvetette lábát, fejszéjét két marokra fogta. Rónin felkészült, hogy varázsoljon, és biztos volt benne, hogy ugyanazokkal a támadókkal futottak össze, akik elıször elfogták ıt és Krázust. Ami Malfuriont illeti, ı teljesen összezavarodott a tárna-, dók váratlan megjelenésétıl. Felemelte egyik kezét egy varázslat elıkészítéséhez, de habozott megtámadni a saját fajtáját. Az éjtünde bizonytalanságát látva, Rónin is visszafogta magát. A következı pillanatban mágikus energiából szıtt, vörös ködlepel borult rájuk; az ember úgy érezte, izmai megdermednek és ereje elhagyja. Nem bírt megmozdulni, semmi mást nem tehetett, csak figyelte az eseményeket. - Remek munka, fiú - jegyezte meg egy parancsoláshoz szokott hang. - Ezt a bestiát kerestük, és nem kétséges, hogy ezek segítették a szökését! Valaki válaszolt, de túl halkan ahhoz, hogy Rónin megértse szavait. Egy csapat lovas léptetett be a katonák köré- i be, ketten csillámló smaragddal díszített botot hordoztak.' Élükön szakállas éjtünde közeledett, aki valószínőleg a rangi: idıs parancsnok lehetett. Mellette pedig... Rónin szeme elkerekedett. Erre még elgyengített, megbénított állapotában is képes volt, bár korántsem fejezhette ki vele mérhetetlen döbbenetét, amelyet a parancsnok mellett lovagoló alak váltott ki belıle. Az öltözéke másmilyen volt, és hátul összefogva hordta haját, de a komor arc Malfurion vonásainak tökéletes mása volt. < annorot elégedett volt, és akkor Xaviosz is elégedett volt. - Akkor így megfelelı lesz majd? - kérdezte az éjtünde a mennyei parancsnoktól. Oly sok minden függött attól, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak. Mannorot bólintott súlyos, agyaras fejével. Kicsit kinyújtóztatta szárnyait, azután elégedetten visszahúzta azokat. -Igen, remek. Sargeras elégedett lesz. Sargeras. A mennyei parancsnok ismét kimondta a Legnagyszerőbb igaz nevét. Xaviosz mesterséges tekintete lángolt, ahogy gondolatban ízlelgette a szót. Sargeras. - Amint a varázs a helyére kerül, folytatjuk a munkát a kapuval. Elıbb á sereg jı, azután, ha mindent elrendeztünk, maga a nagyúr is át kíván lépni. Hakar lépett be, alázatosan féltérdre ereszkedett Mannorot elıtt: - Bocsánat a zavarásért, de a vadászaim egyike visszatért. - Csak az egyik? - Úgy tőnik. 301 m. - Es mit tudtál meg tıle? - Mannorot az Idomár fölé hajolt, amitıl az amúgy is alázatosabbá vált Hakar, mintha ösz-szement volna. - Fellelték az egyiket azok közül, akikrıl az uraság beszélt. Volt velük egy éj tünde, és belebotlottak egy nagyobb hatalomba is. Egy sokkalta nagyobb hatalomba, mint amivel még megbirkózhattak volna.
Mannorot most elıször mutatott némi bizonytalanságot. Xaviosz megjegyezte magának a dolgot, közben azon tőnıdött, hogy mi nyugtalaníthat egy ilyen csodálatos teremtményt. - Nem... Hakar megrázta a fejét: - Úgy vélem, nem. Talán a hatalma egy isten érintését hordozza. Talán egy hátrahagyott ırzı lehet. i Azok ketten valami jelentıségteljes dologról beszéltek, de a fıtanácsosnak fogalma sem volt, hogy mirıl. Vállalta a kockázatot és közbekérdezett: - Van leírás errıl az utóbbiról? - Van - válaszolta Hakar és elıretartotta egyik kezét, tenyérrel felfelé. Felette pöttöm emlékkép kelt életre. Nehézkesen mozgott, gyakran elhomályosodott, de elıbb részletekben, majd teljesen is megmutatta azt, akirıl szó volt: -Egy ördögkutya szemén keresztül. Valamiféle agancsos keveréklény. Xaviosz dermedten állt, és azt mormolta: - Igaz hát a legenda. Az erdık ura valóban létezik. - Ismered ezt a lényt? - kérdezte Mannorot. A fıtanácsos lerázta magáról a döbbenet béklyóit: - Az ısi mítoszokban szerepel az erdık ura, a félisten Khenariosz,, akire teljességgel illik ez a leírás. Azt beszélik, a Holdanyaí gyermekének született. 302 I - Ennyi elég is - szakította félbe Mannorot egy zord mosoly kíséretében. Elintézzük. - Hakarhoz fordult, és parancsot adott: — Mutasd a többieket! Az Idomár azonnal engedelmeskedett, és egy zöld bırő harcost mutatott egy fiatal éj tünde és egy különös, lángvörös hajú alak kíséretében, aki egyszerő talárt viselt. - Különös társaság -jegyezte meg Xaviosz. Mannorot bólintott. - A harcos ígéretesnek tőnik. Szívesen látnék többet is a fajtájából, hogy megismerjem a lehetıségeket. - Egy ilyen bestia? Na nem! Torzabb, mint egy törp! A szárnyas alak nem szállt vitába, inkább az újrajátszott emlékképeket figyelte. - Cingár alak, óvatos tekintettel. Mágikus teremtmény, úgy vélem. Nem áll túl messze az éjtündéktıl - egy intéssel a kancellárba fojtotta az ellenkezést —, de mégsem az. - Otthagyva Hakar képeit a hüllıszerő test megindult, és sétálva tőnıdött a látottakon. - Küldjünk rájuk több kutyát - javasolta az Idomár. - De felgár támogatással. Fogják el ıket! - Elfogni? - visszhangozta Xaviosz és Hakar egyformán. A mélyen ülı szemek elkeskenyedtek: - Tanulmányoznunk kell ıket. Meg kell ismernünk a gyengéiket és erejüket arra az esetre, ha többen is lennének. -
Tudjuk nélkülözni a harcosokat? - vetette ellen az Idomár.
- Hamarosan sokkal többen lesznek. Éjtünde uram! Az Elıkelık felkészültek a folytatásra? Xaviosz végignézett az egybegyőlt varázslókon és bólintott: - Készen állnak, hogy mindent megtegyenek álmaink dicsı beteljesítése, a világ megtisztítása érdekében, és hogy... 303 - A világ meg lesz tisztítva, éjtünde uram, biztos lehetsz benne. - Mannorot az Idomárra nézett: - Rád bízom a vadászatot, Hakar. Ne hibázz még egyszer! Amaz mély meghajlás kíséretében hátrált ki a terembıl. - És most, éjtünde uram - a hatalmas lény a padlóba vésett mintázat és a felette lebegı kapu felé fordult -, kezdjük el néped jövıjének formálását. - Mannorot szárnyai megrebbentek, ahogy mindig, mikor tőnıdni látszott valamin. -Olyan jövıt kaptok, ígérem, amilyent álmaitokban sem képzeltetek el. Halálszárny fennen repült, és tüzet lehelt maga köré. Si* kolyok harsantak mindenfelıl, de Krázus nem lelte a segítségért kiáltókat. Csapdába esett, pöttöm halandó alakjában,; és a lángoló földön vonaglott, mint egy mezei patkány. Próbált kitérni a lángnyelvek elıl, és próbált a könyörgök segít- í ségére sietni. Hirtelen sötét árny borult rá, és fentrıl mennydörgı hang szólt: - Lássuk csak! Ez meg miféle morzsácska? Hatalmas, nála kétszerte nagyobb karmok fogták körül és ejtették csapdába. A legapróbb erıfeszítés nélkül emelték a magasba, fel az égbe, és fordították szembe Halálszárny rosszindulatú pofájával. - A, csak egy kis elöregedett sárkányhús! Korialstrasz! Túl sokat sürgölıdtél a kisebb fajok körül! Magadra vetted a gyengéiket! Krázus varázsolni próbált, de ajkai közül nem szavak, hanem apró denevérek szálltak ki. Halálszárny beszippan-' totta ıket. A fekete behemót nyelt egyet. Nem komoly fe-nyegetés. Kétlem, hogy többet is tudsz mutatni. De nem 304 számít, már úgyis véged, mindegy, ki intéz el! - kitátotta száját, és fölé emelte a kapálózó alakot. - Már úgyis hasznavehetetlen vagy! A karmok eleresztették, és Krázus belezuhant a fekete sárkány hatalmas szájába. Halálszárny és a lángoló táj eltőnt a szeme elıl. Hirtelen homokot hordozó, rémisztı forgószélben találta magát, ott lebegett a közepén, és körötte a szél egyre erıszakosabban kavargott. Elıtte sárkányfej formálódott ki a homokból. Krázus elıször azt hitte, a fekete szörnyeteg követte, nehogy elmenekülhessen. De megjelent egy újabb, ugyanolyan fej, majd még egy és még egy, végül egy egész horda vette körül. - Korialstraaaasz... - nyögtek fel egyszerre, újra és újra: - Korialstraaaasz... Addigra már felfedezte a különbséget Halálszárny pofája és az elıtte megjelenı sárkányfejek között. Nozdormu? - Kiterjedtüüüünk... mindenkoooorraaaa! - Ennyit sikerült kinyögnie az Idıtlennek. - Mindeeeent látuuuunk...
Krázus várt, megértve, hogy Nozdormu egyszerre csak annyit mond, amennyi erejébıl telik. - Mindeeeen a semmibeeee vezeeeet! Mindeeeen... A semmibe? Mire gondolhat? Talán azt akarja mondani, hogy amitıl annyira tartott, végül eljött, és tetteikkel eltörölték a jövıt? - ...kivéveeee egyeeeet... Egy lehetıség? Krázus belekapaszkodott a pöttöm reménysugárba: - Mondd el! Mi az a lehetıség? Mit tegyek? Válaszképpen a sárkányfejek megváltoztak. A hosszú orrok összenyomódtak, a fejek emberibbé váltak - avagy még inkább hasonlítottak egy tündére! Egy éj tünde? 305 Vajon tartania kell tıle, vagy kutassa fel inkább? Próbálta megkérdezni, de a vihar hirtelen felerısödött és elsöpörte az arcokat, vadul szórta a homokot. Krázus próbált védekezni valamiképpen, de a homokszemek feltépték öltözékét és bırébe, húsába martak. Sikoltva kapálózott, észveszejtı fájdalom rágta minden idegszálát, felriasztotta... Felült, szája még mindig néma sikolyra nyílt, de a fájdalom csupán képzet volt, lázálom, melynek halovány árnyékát tompán érezte még tagjaiban. - Magához tért, királynım - szólt felette egy mély, aggodalommal telt hang. Krázus tudata csak lassan fordult vissza a valósághoz. A Halálszárnyról szóló rémálom és a látomás az Idıtlenrıl még mindig a fejében kavargott, de legalább annyira össze bírta szedni magát, hogy felismerje a körötte lévı dolgokat. A tojásfészekben volt, ahol elıször beszélt Alexstraszával. Az Élet forrása ott magasodott felette, és aggódó tekintettel nézett le rá. Jobbján önmaga fiatalabb énje állt, és vonásairól hasonló törıdést lehetett leolvasni. - Kipihented magad? - kérdezte Alexstrasza halkan. Krázus ezúttal elhatározta, hogy mindent elmond, függetlenül a következményektıl. Nozdormu rémisztı szavai azt sugallták, hogy a jövıbe vezetı út már amúgy is le van zárva. Mennyivel okozhat nagyobb bajt, ha beszél Neltharion ırültségérıl és jövıbeli szörnyőséges tetteirıl? De amint ismét szólni próbált a dologról, szédülés fogta el. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált eszméleténél maradni. -
Korai még - figyelmeztette Alexstrasza. - Pihenésre van szükséged.
Többre volt szüksége annál. Sokkal többre. Arra volt szüksége, hogy Neltharion gonosz varázslatát levegyék róla, de nyilvánvalóan egyik megtestesülés sem vette észre, hogy 306 állapotát mágia okozta. A fekete, minden korszaka közül Halálszárnyként volt a leggonoszabb és legravaszabb. Minthogy a sárkánnyal kapcsolatosan mit sem tehetett, Krázus úgy döntött, inkább az éj tündével foglalkozik, akit Nozdormu próbált megmutatni neki. Emlékezetébe idézte azokat, akik elfogták ıt és Rónint, de mind máshogy nézett ki.
- Milyen messze vagyunk az éjtündék földjétıl? - kérdezte Krázus, azután meglepetten érintette meg ajkait, amikor rádöbbent, hogy baj nélkül ki tudta ejteni a szavakat. Úgy tőnt, Neltharion rontása csak vele és tetteivel kapcsolatosan hatott. - Egészen hamar elvihetünk oda - válaszolta párja. - De mirıl akartál beszélni? - Ez... ez is összefügg vele, de változnak a dolgok. Azt hiszem... úgy hiszem, az imént kapcsolatba léptem az Idıtlennel, és megpróbált elmondani valamit. Fiatalabb önmaga ezt már túl soknak találta: - Rémálmaid voltak, látomásaid! Hallottuk, hogy többször is felnyögsz. Kétlem, hogy az Idı Fejedelme felkeresett volna. Alexstra-szát talán, de téged! - Nem! - állt mellé a vörös királynı. - Hiszem, hogy igazat mond, Korialstrasz. Ha szerinte Nozdormu megérintette az elméjét, akkor feltételezem, hogy tényeket állít. - Meghajlom bölcsességed elıtt, szerelmem. - El kell mennem az éjtündékhez - bizonygatta Krázus. Korialstrasz közelében és Neltharion kétszínőséget feledve, állapota igen gyorsan javult. - Meg kell keresnem egyiküket. Csak remélhetem, hogy még nem késtem el. A nıstény leviatán félrebillentette fejét, tekintete Krázu-sct kereste. - Amit elmondtál, az még mindig igaz? Az egész történeted? 307 - Igen, igaz. De attól tartok, tovább is van még. A sárkányoknak, minden sárkánynak küzdenie kell majd. - De Nozdormu távollétében nem dönthetünk. A többiek semmiben sem tudnak megegyezni. - Meg kell gyıznöd ıket, hogy ez egyszer felejtsék el a hagyományt! - Krázus talpra küzdötte magát. - A világ további léte és megsemmisülése között egyedül a sárkányok állnak! - És folytatásképpen elmondott mindent, amire a Lángoló Légióval kapcsolatosan vissza tudott emlékezni. A sárkánykirálynı és hitvese végighallgatták a véres borzalmakról, a rombolásról és a lelketlen gonoszságról szóló meséket. Még a két sárkány is megborzongott a kegyetlenségek felsorolásától. Mire befejezte, Krázus már több mint eleget mondott ahhoz, hogy hallgatósága megértse félelmeit. De Alexstrasza továbbra is ezt válaszolta: - Lehet, hogy még így sem tudják majd elhatározni magukat. Figyeljük a világot, de mindig is hagytuk, hogy a fiatalabb fajok alakítsák. Még Neltharion is, aki pedig maga a Föld İrzıje, még ı is eszerint cselekszik. Krázust égette a vágy, hogy beszéljen Halálszárnyról, de már a gondolattól is megszédült. Végül vonakodva bólintott és így válaszolt: - Tudom, hogy megteszed, amit kell. - És te is mindig véghezviszed szándékaidat. Menj el ahhoz az éj tündéhez és keresd meg a válaszaidat, ha úgy gondolod, hogy ez segít. - Hitvesére nézett. Rövid tőnıdés után még hozzátette: - Megkérlek, hogy menj vele, Korialstrasz! Megteszed a kedvemért? A hím tisztelettudóan lehajtotta fejét: - Ha ezt kívánod! Örömmel engedelmeskedem.
308 - Arra is megkérlek, hogy kövesd a tanácsait, kedvesem. Bízz bennem, mikor azt mondom, hogy bölcsessége értékes számodra. Hüllıszerő vonásaiból nem lehetett kiolvasni, hogy Ko-rialstrasz elhitte e szavakat vagy sem, de végül bólintott. - Leszállt az éj - mondta Alexstrasza. - Megvárod a napkeltét? A sárkánymágus megrázta fejét: - Már így is túl sokat késlekedtem. Valaha régen a Hollócsır klánnév elsı viselıje felnézett a hatalmas gránitalakzatra a magas és fenyegetıen komor hegyen. Megjegyezte bajtársának, hogy az az alakzat menynyire hasonlít egy taktikai játék, a sakk egyik figurájára, mégpedig a fekete bástyára. A gránittömb körül folytonosan fekete madarak köröztek, még rá is fészkeltek, ami azt mutatta, hogy a hely különleges, hatalommal telt. Több nemzedék során - és az éj tündék élete hosszabb, mint a legtöbb faj tagjaié - a Hollócsır-vérvonal munkásai egyre csak vájták és vájták a követ, hogy olyan erıdöt hozzanak létre, amilyet az éj tündék még sohasem láttak. A Feketebástyaerıd, ahogyan ismertté vált, baljós, sötét szimbólumként uralkodott a táj felett; urának keze az Éj-tünde Birodalom határain túlra is elért. A második legismertebb és legfontosabbnak tartott építmény volt a Birodalomban - a palotát tekintették a mindenkori legelsınek. Amikor az éj tündék és a törpök viszálya eldurvult, a Feketebástya-erıd billentette a mérleget a sötétebb bırőek javára. Az uralkodói család kinyilvánította tiszteletét a Hollócsır-klán iránt, és a két nagy ház vére hamarosan elke309 veredett. Ha az Elıkelık bárkire is féltékenyek voltak Azshara alattvalói közül, az csak az ébenfekete erıd ura lehetett. Az építmény felsı emeletein ablakokat is vájtak a kıbe, de az egyetlen megközelíthetı bejáratot az a hatalmas, kétszárnyú vaskapu jelentette, amely nem az erıd tövében, hanem lentebb, a hegyoldalban állt. A vaskos kapuszárnyakat mindig bezárták, és erıs ırizet alatt tartották. Csak egy bolond próbálna engedély nélkül bejutni. Ám Hollócsır nagyúr közeledtére a kapuk készségesen kinyíltak. Természetesen, a kíséretében érkezı három fogoly is beléphetett, és egyikük ismerte annyira a Feketebástyaerıd történetét, hogy végleg elkomorodjon. Malfurion sohasem gondolta, hogy egyszer belép a sötét építménybe, különösen nem ilyen körülmények között. Azt pedig elképzelni sem tudta, hogy miként törhetett a vesztére éppen az ikertestvére. Útközben megtudta, hogy Illidan valamiképpen szövetkezett az erıd urával, és képes volt megérezni Rónin varázslatának energiáit. Malfurion testvére és egy jelentısebb fegyveres erıt képviselı csapat kíséretében az éjtünde parancsnok kilovagolt, eltökélten, hogy foglyokkal tér vissza. Legjobban Brox elfogásának örült, és igencsak meglepıdött Illidan ikertestvére láttán. Egy ötszöglető terembe vezették be ıket, melynek minden sarkában csillámló smaragdkristályok szolgáltak fényforrásként. Hollócsır a rabokat méregette átható tekintetével. A parancsnok leült egy magas támlájú székre, melyet az erıd kövébıl faragtak ki és emelvényen állt; így a nemes ülve is lefelé nézhetett. A falak mentén felfegyverzett katonák álltak, mások pedig Malfuriont és társait vették körbe. Hollócsır mellett fi' tisztjei sorakoztak fel kétoldalt, mindegyikük a karján t
310 totta a sisakját, katonásan. Közvetlenül a nemes jobb oldalán Illidan várakozott. Szintén jelen volt a Holdırség két magas rangú tagja. İk sietve csatlakoztak a kihallgatáshoz, minthogy szinte ugyanakkor érkeztek, amikor Hollócsır a kapuhoz vonult foglyaival. A suramari rend szintén érzékelte Rónin varázslatának energiáit. Kémeik jelentést tettek Hollócsır csapatának érkezésérıl, még mielıtt kiküldték volna keresıiket, saját felderítıiket. A mágiatudók nem örültek a nemes közbelépésének, ahogyan Illidan jelenlétének sem, aki a szemükben felszenteletlen, tehát törvénytelen használónak számított. - Hollócsır nagyuram, újfent meg kell kérjelek - kezdte a vékonyabb, idısebb holdır, egy fontoskodó alak, valamiféle Latosziosz -, hogy add át ezeket a külvilágiakat, és akkor megfelelıen kikérdezhetjük ıket! - A vadabbik már volt nálatok, de nem csupán nem jártatok sikerrel, el is veszítettétek. Most én következem. így valamivel rövidebb és egyszerőbb is a dolog. - A nemes visszafordult a három fogolyhoz: - Úgy vélem, több is van itt, mint ami a felszínen látszik. Tıled akarom hallani, Illidan! Az ifjú varázsló láthatóan igen kényelmetlenül érezte magát, de határozott hangon válaszolt: - Igen, nagyuram, valóban a testvérem. - Ez legalább olyan nyilvánvaló, mint hogy éjszaka van vagy nappal! - mondta Hollócsır fenyegetıen hővös nyugalommal, közben Malfuriont nézte. - Hallottam már rólad, fiú, ahogy a testvéredrıl is. Malfurionnak hívnak, ugye? - Igen, nagyuram. - Te szöktetted meg ezt a teremtményt? - Igen, én. 311 A parancsnok elıredılt ültében: - És ugye van rá valami l igen jó okod? Olyasmi, ami lehetıvé teszi, hogy ne vádol- j jalak hazaárulással? - Kétlem, hogy hinne nekem, nagyuram. - Ó, én sok mindent hajlandó vagyok elhinni, fiam - válaszolt Hollócsır még mindig az iménti higgadtsággal, és hátradılve simogatni kezdte szakállát -, amit becsülettel mondanak el nekem. Szóval? - Nos... - Van más választása? Elıbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan módon, úgyis kihúzzák belıle az igazságot. j Megpróbálom elmondani. ; Elmesélte, hogy Khenariosz keze alatt tanult, és ezzel már- ' is kételkedı homlokráncolást váltott ki a hallgatósága egy ré- { szébıl. Elbeszélte visszatérı rémálmait, és elmagyarázta, ' hogy a félisten miként értelmezte azokat, illetve miként segí- ;j tette hozzá, hogy saját szemével lássa az álmok világát. Vé- $ gül elbeszélte azt is, miféle nyugtalanító dolgokat látott Zin- 1 Azshari körül, ahová nem is önszántából érkezett meg. Meg- | hallgatták azt is, amit magáról a Forrásról mondott, melyet a | palota varázslói - szerinte felkavartak gondatlanságukkal. " Lefestette a nemesnek, a holdıröknek és a többieknek a to- ■ rony képét, és hogy mit érzett; mi folyhat odabent.
Csupán egyetlen dolgot nem említett, feltételezve, hogy azonnal hitelét veszítené: Azshara királynı meggyanúsítá-sáról szándékosan nem ejtett szót. Hollócsır nem tett megjegyzést a történetre, ehelyett a holdırökre nézett: - A rend felfedezett bármiféle zavart? Az idısebb varázsló válaszolt: - A Forrás nyugtalanabb a megszokottnál, és igen, ez lehet helytelen használat eredménye. Nem figyeltünk fel semmi hasonló tevékenységre Zin-Azshari környékén, de egy ilyen hihetetlen képzelgés 1 miatt... ■ 312 - Valóban hihetetlen. - A szakállas parancsnok Illidanra nézett: - Mit tudnál mondani a testvéredrıl? - Nem álmodozó fajta - közben nem nézett Malfurionra -, de hogy ez a története igaz-e vagy sem... - Csakugyan kétséges. Mindenesetre nem zárnám ki a lehetıséget, hogy Xaviosz nagyúr és az Elıkelık, valami ördöngösségbe fogtak, Azshara tudtán kívül. Sokszor tesznek úgy, mintha a királynı az ı személyes tulajdonuk lenne, akihez senki másnak nincs joga közelíteni. Ezeket az állításokat még a holdırök is bólintással nyugtázták. A fıtanácsos és az Azshara körül lévık önteltsége, közismert volt. - Ha szólhatok, nagyuram! - vetette közbe Latosziosz. -Amint itt elrendeztük a dolgokat, üzenetet küldenék rendünk vezetıinek. İk könnyedén kivizsgálhatják az Elıkelık tevékenységét. - Érdekelne, miféle eredményre jutnak. A történeted, ifjú Malfurion, megmagyarázza cselekedeteid egy részét - feltételezve, hogy javarészben igaz. De még mindig nem értem, miként illik bele néped egy foglyának kiszabadítása, ami egyenlı a hazaárulással. - Talán én könnyebben válaszolhatok - szólt közbe váratlanul Rónin. Malfurion nem volt benne biztos, hogy jó dolog hagyni a külvilágit beszélni. Az éjtündék sohasem voltak megértoek más fajokkal szemben, és bár Rónin nagyjából hasonlított rájuk, mégsem tartozott közéjük. Ámde Hollócsır jelezte, hogy meg akarja hallgatni, még ha figyelembe nem is veszi; hanyagul intett a mágusnak, hogy folytassa. - Az én földemen, nem messze az övétıl - magyarázta az ork felé biccentve -, különös, mágikus rendellenesség jelent meg. Az én népem engem küldött, és az övé ıt küldte, 313 hogy megvizsgáljuk. Népeink egymástól függetlenül fedezték fel a rendellenességet, külön-külön értünk oda, és mindkettınket beszippantott. Ide kerültünk a ti földetekre, én az J egyik helyre, és ı a másikra. - És hogyan jön ehhez az ifjú Malfurion? - Úgy hiszi - akárcsak én -, hogy a rendellenességet az említett varázsmunka okozza.
- Ez már lehetne riadalom oka - vetette közbe az idısebb holdır kétkedın. - De ez a zöld bırő teremtmény nem olyannak látszik, akit mágikus rendellenességek vizsgálatára küldenek. - A hadfınök parancsot ad, és én megyek - vágott visszf <■ Brox, egy kihívó mordulás kíséretében. - Mentem. - Nem beszélhetek az orkok nevében - válaszolt Rónin isj -, de jómagam beavatott vagyok az efféle tudományokban,' Az éjtündékétıl olyannyira különbözı külseje alapján a' holdırök eddig nem tekintették Rónint a mővészetük ismerı jenek, és elkerekedett szemmel néztek rá. Egy gyors mozdu lat és hallgatással telt rövid szünet után, a két varázsló egyel* értın bólintott. Malfurion rájött, hogy bár továbbra sem tuoV jak beazonosítani Rónin fajtáját, felismerték benne a mágust. - Lehet, hogy öregszem, de hajlok rá, hogy elhiggyem mindezt. - Hollócsır nagyúr megjegyzésének hallatán a tisztek némelyike felhúzta szemöldökét, és Malfurionon a megkönnyebbülés hulláma söpört végig. Ha a parancsnok elfogadja a történetüket... - Mi viszont határozatlanok maradtunk -jelentette ki La-tosziosz. - Az ilyesmit nem lehet a hitre alapozni. Belsı vallatásra van szükség! A nemes kérdın nézett: - Mondtam én mást? Csettintett ujjaival és az ırök szorosan megragadták Mai-' furion karjait, úgy vitték közelebb az emelvényhez. 314 - Most pedig szeretném próbára tenni a hitemet, melyet új varázslómba helyeztem. Illidan! Meg kell bizonyosodnunk a teljes igazságról, bármilyen kellemetlennek tőnik is ez neked! Bízom benne, hogy be tudod bizonyítani a testvéred igazát! Az ifjú éj tünde nyelt egyet, azután Malfurion mögé nézett. - Én megbízom testvérem szavában, de a fehér bırő teremtményrıl már nem mondhatom el ugyanezt, nagyuram. Illidan próbálta elkerülni, hogy hatalmát testvérén kelljen próbálgatnia. Bár Malfurion értékelte ezt a törıdést, nem tetszett neki az ötlet, hogy Brox vagy Rónin szenvedjen helyette. - Parancsnok! Ez nevetséges! -Az idısebb varázsló odavonult az emelvényhez, közben lenézı pillantásokat vetett Illidanra. - Egy felszenteletlen varázshasználónak a saját testvérét kell kikérdeznie? Minden eredmény csak gyanús lehet! - Malfurion felé fordult, ezüstszín tekintete fenyegetıen villant. - Az uralmunk hajnalán lefektetett törvények értelmében, a Holdırségre száll a mágikus ügyek kivizsgálásának minden joga és felelıssége! Még elıbbre lépett, és már karnyújtásnyi távolságba ért a fogolyhoz. Malfurion próbálta nem kimutatni nyugtalanságát. A Feketebástya-erıd fizikai veszélyeivel szemben még bízott druida képességeiben, hogy megsegítik a túlélésben, azonban egy varázsló turkálása az elméjében, teljesen készületlenül érte. Az ilyesfajta kikérdezés sértetlenül hagyja a testét, de elméjét olyannyira összetörheti, hogy sosem gyógyul fel. Illidan szinte leugrott az emelvényrıl: - Én fogom kihallgatni a testvéremet, nagyuram! Bármire is készült Illidan, Malfurion gyanította, hogy sokkal óvatosabb lesz, mint a holdır, aki csak válaszokat akart. Malfurion a nemesre nézett azt
remélve, hogy elfogadja Illidan felajánlását. A Feketebástya-erıd ura azonban csak hát315 rádılt és annyit mondott: - Betartjuk a törvényeket. A tiéd, holdır, de csak ha itt és most kikérdezed. - Elfogadom a feltételt. - Vedd figyelembe munkád végzése közepette, hogy talán igazat mondhatott! Malfurion sejtette, hogy ez volt a legtöbb, amit Hollócsır megtehetett az elméje épségéért. A nemes elsısorban a Birodalom védelmezıje volt, és ha e szent cél érdekében fel kellett áldoznia egy testet vagy egy elmét, akkor meghozta ezt az áldozatot. - Kiderül az igazság. - A varázsló csak ennyit válaszolt. Parancsot adott az ıröknek: - Tartsátok egyenesen a fejét! A vértesek egyike megragadta Malfurion haját, és a taláros varázstudó odanyúlt, mutatóujjait kétoldalt a fogoly halántékára tette. Malfurion testén rángás futott végig, és biztos volt benne, hogy felsikoltott, bár már semmit sem érzett, csupán halványan volt tudatában mindannak, ami a testével történt. Gondolatai kavarogtak, a régi emlékek kéretlenül bukkan-,, tak a felszínre, majd visszasüppedtek a feledés mélységei-j be. Elméjében egyre erıteljesebb örvény kavargott, a káosz fokozódott, és úgy érezte, mintha karmos kéz tépkedné fel a tudatába ragadt emlékképeket. Ne küzdj ellenem! parancsolta egy szigorú hang, talán Latosziosz hangjára hasonlított. Engedd el titkaidat, és mindenkinekjót teszel! Malfurion szerette volna odaadni mindenét, amije csak volt, de nem tudta, hogyan tegye. Akarva-akaratlan próbált meditációba révedni, hogy kizárja a kaotikus örvénylést, de csupán félsikert ért el. Egyszer felbukkant mindaz, amit már elmondott vallatóinak; próbálta megragadni és elırelökni ezt a gondolatsort. Azshara feltételezett kétszínőséget to316 vábbra is rejtegetni kívánta; ha ebbéli gyanakvása kiszivárog, akkor még hiteltelenebbé válik, nem kizárt, hogy épel-méjőségét kérdıjelezik meg. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy behatolt az elméjébe, a kutakodó varázslat semmivé foszlott. Nem húzódott visz-sza, nem halványodott el, hanem egyik pillanatról a másikra eltőnt. Malfurion lábai összecsuklottak, ha az ırök nem tartották volna meg, biztosan elesik. Fokozatosan tudatára ébredt, hogy kiáltásokat hall, némelyikben hitetlenkedés, másokban megrökönyödés csendült. Talán az idısebbik holdır hangja tőnt a legerıteljesebbnek, ám ı csupáncsak szitkozódott. - Az nem lehet! - kiáltott valaki. - A királynı biztosan nem tenne ilyesmit! - Soha! Malfurion hagyta, hogy legrosszabb félelme eluralkodjék rajta. Csendben átkozta gyenge akaratát. Elárulta önmagát, elárulta Khenariosz tanításait. - Inkább az Elıkelık! Csak Xaviosz mőve lehet! - kiáltotta egy másik hang.
- Gonosztettet követ el a saját fajtája ellen! - értett egyet az elızı hang. Mirıl beszélnek? Bár elméje még nem kívánt elnyugodni, s gondolatai észvesztı módon kavarogtak, Malfurion bizonyos volt benne, hogy valami nincs rendben a többiek véleménye körül. Mindenki túl izgatott volt, túlreagálták egyszerő, ám logikus hitét. İ csak egyetlen rang és cím nélkül való éjtünde volt, miként válthatott hát ki ilyen pánikszerő zajt, az ı puszta gyanúsítgatása? - Hadd nézzem, mi van vele! - szólt egy ismerıs hang. Malfurion érezte, hogy az ırök átadják valakinek, aki óvatosan lefektette a földre. 317 Egy kez fogta meg az állat, elfordította a fejét. A tekintetét borító homályon keresztül Malfurion a testvére arcát látta. - Miért nem adtad fel azonnal? - mormolta Illidan. - Két óra! Eszednél vagy még egyáltalán? - Két... óra...? Választ nem kapott, de Illidan megkönnyebbülten fújt * egyet: - Szent Elun! Miután kiköpted azt az ostobaságot a l királynırıl, a vén bolond úgy döntött, hogy kitép mindent az elmédbıl, mindegy mibe kerül! Ha a varázslata nem omlott volna hirtelen össze, lehet, hogy csak egy üres testet hagyott volna belıled! Elveszítettek három rendtagot, és téged vádolnak emiatt! - Ö... összeomlott? - Értelmetlennek tőnt az állítás. Mai- •' furion vallatója rangos fıvarázsló volt. - Minden varázslatuk szertefoszlott! - állította Illidan. -Miután az elsı összeomlott, megpróbálkozott egy másodikkal, és amikor az sem mőködött, a társa nekiállt egy harmadiknak, de semmit sem sikerült létrehozniuk! Malfurion még mindig nem értette. Ikertestvére szavai; azt sugalmazták, hogy mindkét jelenlévı holdır elveszítette a hatalmát. - Nem tudnak varázsolni? - Nem... és valójában én sem érzem magamban a hatalmat... - Odahajolt Malfurion füléhez. - Talán még maradt valamennyi erım, de nem sok. Mintha elvágtak volna a Forrástól! A zőrzavar egyre növekedett. Hallották, ahogy Hollócsır megkérdi a holdıröket, kapcsolatban állnak-e még a rend-' testvéreikkel. Az egyik varázsló válasza szerint az állandóan fenntartott kapcsolat ezúttal megszakadt. A nemes ez-; után a saját híveitıl kérdezgette, hogy maradt-e valamelyikükben némi erı, legyen az bármily kicsiny. 318 Senki sem válaszolt igenlın. - Elkezdıdött... - suttogta Malfurion anélkül, hogy végiggondolta volna a szó jelentését. - Hmm? - Ikertestvére összehúzta a szemöldökét. - Micsoda? Mi kezdıdött el? De Malfurion elnézett Illidan mellett, emlékei közül elıbukkant a Forrás és a torony között feszülı, erıszakos energiák képe. Hirtelen megértette, hogy az óvatlan varázshasználat micsoda következményekkel járt és járhat még, a palota falain kívül levıkre.
- Nem tudtam... - mondta végül testvérének. - Bár tudtam volna... - Illidan mögött felbukkant Brox és Rónin aggódó arca. Akár megértették az eseményeket, mint ı, akár nem, mintha vonásaikra ugyanaz a félelem ült volna ki, mint amelyet ı érzett. - Elkezdıdött... Az éjtündék birodalmában mindenütt, szerte Kalimdor kontinensén, még ezrek fedezték fel a veszteséget. A Forrással fennálló kapcsolatuk megszőnt, az oly könnyedén pocsékolható, kimeríthetetlen hatalom, melyet mindennap, már szinte teljes természetességgel használtak - eltőnt. Riadalom kélt és hamarosan pánikká változott; mintha valaki ellopta volna a holdat. A palotához legközelebb élık, persze, rögtön a királynıhöz fordultak, Azsharától kértek volna útmutatást, azonban a rácsos kapuk zárva maradtak elıttük. Egyre nagyobb és nagyobb számban gyülekeztek, odafent az ırök merev arccal bámultak le rájuk, és nemhogy nem mozdultak kaput nyitni, de még csak le sem kiáltottak, hogy legalább megnyugtassák a gyorsan növekvı tömeget. Talán fél éjszaka is eltelhetett így, és a város apraja-nagyja már a palota körüli tereken gyülekezett. A kapuk végül kinyíltak, és a tömeg beözönlött. Bizonyosak voltak benne, 319 hogy szeretett királynıjük végre fogadja ıket, és meghallgatja panaszaikat. Ám a palota hatalmas ajtaján nem Azshara lépett ki. Mi több, ilyen alakokat még soha senki nem látott, nem álmodott, nem is képzelt el, az Éjtünde Birodalomban. A Lángoló Légió megkezdte a tisztogatást. ^ííztxtkxhnt z utazás kezdete óta úgy érezte, mintha szinte teljesen a régi önmaga lenne, elsısorban Korialstrasz közelsége folytán. A sárkány épp sebesen vitte Khenariosz ligete felé, de még nem jártak elég közel ahhoz, hogy a félisten felfedezze ıket. Az elhatározás, hogy felkeresi az éjtün-dét, akit Nozdorrnu mutatott neki, fellelkesítette és eltökéltebbé tette Krázust - és a hirtelen szédülés olyan váratlanul érte, hogy majdnem alázuhant. Korialstrasz segített rajta az utolsó pillanatban, de ı maga is különösmód zavarodottnak tőnt. - Jobban vagy? - üvöltött hátra a sárkány. - Igen... összeszedem magam. - Krázus az éjszakai eget bámulta, próbált rájönni arra, hogy mi történhetett. Megtépázott emlékezetében kutatott, végül kikövetkeztetett egy lehetséges választ: - Ismered, barátom, az éjtündék fıvárosát? - Zin-Azsharit? Nagyjából ismerem. - Kanyarodjunk arrafelé. - De a keresést... De Krázus hajthatatlan volt: - Azzal ne törıdj! Úgy vélem, most kivételesen fontos, hogy odamenjünk. 321 Fiatalabb énje morgott valamit az orra alatt, de nagy ívben elkanyarodott ZinAzshari felé. Krázus elıredılve bámulta a sötét tájat, a legendás város fényeit
kutatta. Ha emlékezete jól szolgálta - bár ebben már nem igazán reménykedett Zin-Azshari volt az éjtünde civilizáció csúcsa, a legnagyobb város a Birodalomban, s hozzá foghatót azóta sem látott a világ. Ezúttal azonban az ısi város szépsége cseppet sem érdekelte, egyedül az foglalkoztatta, hogy emlékezete szerint Zin-Azshari a Végtelen Forrás mellett állt. Úgy érezte, a Forrás szólítja, magához húzza ıt. Bár a Lángoló Légió elsı megjelenésének helyét nem tudta felidézni, azért elméje elég éles volt ahhoz, hogy egészen pontos következtetéseket vonjon le. Ebben az idıszakban a Forrás egyenlı volt magával a hatalommal, és a hatalom nem csupán a démonok vágyainak tárgya, de ez tette lehetıvé azt, hogy egyáltalán belépjenek a leigázni kívánt birodalmakba. Hol lehetne könnyebben kaput nyitni a Lángoló Légió számára, ha nem a Végtelen Forrás, a varázsenergiák valaha ismert legnagyobb és legerıteljesebb kútja közelében? Fenn szárnyaltak az éjszakai égen, Korialstrasz alatt elsuhantak a mérföldek. Még így is órák teltek el, mire céljuk közelébe értek, értékes órák, melyekre a világnak - Krázus szerint - bizonyosan szüksége lett volna még. Végre a sárkány felkiáltott: - Mindjárt meglátjuk Zin-Azsharit! Mit remélsz a látogatástól? Krázus reményei szerint még semmi különöset nem kellett volna látniuk, de valamiképpen megérezte, hogy a valóság már túlhaladt azon a ponton, amikor még megfelelhetne vágyainak. Mindezt nehéz lett volna elmondani társának száguldás közben, így a legrövidebb lehetséges válasz mejj lett döntött: - Nem tudom. 322 i i Fények jelentek meg elöl, számtalan fény. Krázus dermedten ült Korialstrasz nyakában. Természetesen az éjtün-dék is kivilágítják városaik utcáit, de túl sok fénypont látszott ahhoz képest, hogy éjszakai teremtményekrıl van szó. Még egy Zin-Azshari mérető városnak sem kellett volna ennyire fényesnek lennie. Ahogy közelebb értek Krázus látta, hogy a fény nem fáklyákból vagy kristályokból érkezik - hanem dühöngı tüzektıl, melyek a tünde fıvárost dúlták. - Lángol a város! - kiáltott hátra Korialstrasz. - Mi okozhatott ekkora tőzvészt? - Lentebb kell ereszkednünk - mondta Krázus válasz helyett. A vörös sárkány süllyedni kezdett. Több száz lábnyit süly-lyedtek vitorlázva, és hamarosan kivehetıvé váltak a részletek. A díszes és színes épületek többsége lángolt, egy részük már össze is omlott. A szépen megformázott kertek és a hatalmas otthon-fák máglyákká változtak. Az utcákat tetemek sokasága borította. Az éjtündéket kegyetlenül legyilkolták, mindegy volt, hogy öreg, beteg vagy gyermek került elébük. Sokan csoportokban haltak meg, míg másokon látszott, hogy menekülés közben vadászták le. Zin-Azshari népe mellett állatok, fıként éjszablyák hevertek nagy számban. - Háború volt itt talán?! - morogta a szárnyas leviatán. -Nem... nem háború. Ez mészárlás! - Ez a Lángoló Légió mőve - mormolta Krázus, szinte csak magának.
Korialstrasz a városközpont felé kanyarodott. Különösképpen a kár egyre kisebb volt, ahogyan beljebb haladtak, mi több, maga a palota és a körötte álló, fallal körülvett épületek érintetlennek tőntek. 323 - Mit tudsz azokról a részekrıl? - kérdezte Krázus a hátasától. - Keveset. Azt hiszem, a palotához csatolt épületek, az Elıkelık otthonai. İk az éjtünde társadalom legmegbecsültebb tagjai, minthogy mindegyikük Azshara királynı szolgálatában áll. - Tegyünk egy kört! Korialstrasz egyetértın engedelmeskedett. A környéket tanulmányozva Krázus gyanúja beigazolódott: a méltóságos Elıkelık szállásai közül egyetlen egy sem sérült meg. - Mozgást látok északnyugaton! - Repülj oda! Gyorsan! - De minthogy Korialstrasz maga is válaszokra vágyott, Krázusnak nem kellett sürgetnie társát. Ez nem meglepı, hiszen egy és ugyanazon lélek voltak, két külön testben. Hamarosan Krázus is meglátta, amit a sárkány az imént felfedezett. Hullámszerő mozgás, mintha sáskák hada lenne, haladt végig a városon. Korialstrasz még lejjebb ereszkedett, hogy jobban lássák az egyes alakokat. A Lángoló Légió töretlen lendülettel vonult végig az éj tündék fıvárosán, és útközben semmit sem hagyott érintetlenül. A démonok még a falakat is ledöntötték. Ott voltak a magas, kegyetlen külsejő felgárok a buzogányaikkal és a pajzsaikkal. Az eszetlen pokolfattyak faltörı kosokként rohantak át a kıfalakon, és minden szilárd ellenállást tanúsító dolgon. Felettük termetes, szárnyas alakok lebegtek zölden; lángoló karddal, megolvadt vértezetben, patás lábbal -Végzethozók is megérkeztek már. 1| Ahogy a sárkány közeledett a Horda elejéhez, Kráz meglátta a kutyaszerő démonokat, amelyek mindig is a Lá gió elıhírnökei voltak. Láthatóan eluralkodott rajtuk a fel 324 szült, éber nyugtalanság; nemcsak orrukat emelték magasba, de mágiaszívó csápjaik is remegve meredtek elıre. Azután a mágus meglátta, hogy mire vadásznak - menekülık áradtak kifelé a városból, családok és egyének alkottak kétségbeesett tündefolyamokat a keskeny utcákon. Itt is, ott is kis csoportokba győlt vértezetes és taláros alakok - az utóbbiak a legendás Holdırség egyenöltözékét viselték -vették fel a harcot a démonokkal. Krázus és társa épp föléjük értek, amikor az egyik holdır varázslattal próbálkozott, ámde így kiállva a többiek elé, csupán áldozatnak kínálta magát. Az egyik ördögkutya mohón gyorsított, és a varázslóra vetette magát. Csápjai elırecsapódtak, és mellkasán érték a szerencsétlen mágiahasználót. A holdır hátratántorodott a támadás erejétıl, de a ráakaszkodott csápok megtartották; nem eshetett el. Mielıtt bárki a segítségére siethetett volna, a démon megfosztotta a kapálózó holdırt mindattól a kicsinyke megmaradt mágikus erıtıl, amellyel még rendelkezett. A szörnyeteg félredobta a száraz, összeaszott maradványokat, és máris következı áldozatát kereste.
A vörös sárkány felüvöltött. Krázusnak nem volt lehetısége visszafogni fiatalabb önmagát, és ıszintén szólva nem is akarta igazán. Saját érzései is afelé mutattak, hogy inkább hagynia kell Korialstraszt, hadd álljon bosszút a halandóért. Máris túl sokakat pusztított el a Légió, és Krázus hirtelen rádöbbent, hogy már egyáltalán nem érdekli a jövı. Mindeddig azért küzdött, hogy lehetıleg ne okozzon sérüléseket a saját jelenének, de már megelégelte a küszködést, a hazugságokat, s legjobban megelégelte a szenvedést, mások szenvedését, amely ellen csak akkor tehetett valamit, ha többé nem fogta vissza magát. Eljött a megtorlás ideje. 325 Ahogy Korialstrasz végigsöpört a démoni sereg sorai felett, hatalmas lángcsóvát eresztett szabadjára. A tőzözön elborította nem csupán a varázslót kiszipolyozó ördögkutyát, de az azt követı falka egy részét is. A túlélık vinnyogva próbáltak elmenekülni, ha mozogni bírtak egyáltalán. A sárkány nem hagyta ennyiben: szembefordult a fısereggel, és egy második tőzhullámmal elborította a legelöl haladó démonokat. Akit a tőzcsóva elért, szinte azonnal kimúlt. Néhányan a szívósabbak közül még kikeveredtek valahogy a lángokból, de izzó sebeiktıl ık is csakhamar összeestek. Az egyik tüzet fogott pokolfattyú hemperegve próbálta eloltani a lángokat. Amikor rájött, hogy nem járhat sikerrel, fejjel elıre belerohant egy épületbe, talán azzal a pislákoló reménnyel, hogy így valamiképpen megszabadulhat kínjai forrásától. Másodpercekkel késıbb ı is eleshetett, legalábbis nem bukkant ki a rommá tört falak közül. Még a Lángoló Légió sem volt képes ellenállni egy sárkány színtiszta dühének, ámde a démonok sem maradtak teljesen védtelenek. Soraik közül maroknyi Végzethozó röppent fel. Krázus hamarabb észrevette ıket, és bár tisztában volt a kockázattal, mégis egy varázslat mellett döntött. Szelek támadtak, rohanva száguldottak a legelöl haladó démon felé, és elsodorva nekivágták ıt a mögötte közeledıknek. A Végzethozó belegabalyodott egyik társába. Közben Korialstrasz megeresztett egy újabb leheletet, és öt szárnyas rém zuhant alá - tüzes lövedékekként pusztították saját hordájukat. A szárnyas démonok maradéka szétszóródott ugyan, de gyorsan rendezték soraikat. Ujabbak ugrottak ki a tömegbıl, megkétszerezve így a számukat. Látszott, hogy Ko-rialstrasz szembe akar szállni velük, de Krázus már éreztöi 326 a közelgı gyengeséget. Ahogyan Alexstrasza mondotta, ketten együtt majdnem egészet alkotnak - de mégsem teljesen egészet. Képességeik használatától, a szokásosnál gyorsabban kimerültek. A sárkány máris lassabban és kevésbé egyenletes mozgással repült, még ha nem is vette észre. - Mennünk kell! - kiáltotta Krázus. - Meneküljünk el? Soha!
^
- így is idıt adtunk a menekülıknek! - Krázusnak igaza volt. A sereg feltartóztatása lehetıséget adott az éjtündék-nek, hogy valamelyest szétszóródjanak. A mágus bízott benne, hogy ezután már tudnak gondoskodni magukról: - Beszélnünk kell azokkal, akik többet is tehetnek! Folytatnunk kell eredetileg eltervezett utunkat!
Krázusnak is fájdalmat okoztak saját szavai, mert szíve szerint inkább porrá égetett volna minden démont a környéken. Azonban egyre több Végzethozó tartott feléjük, hogy elbánjon a magányos hüllıvel. Korialstrasz csalódott üvöltéssel eresztett szabadjára egy utolsó csapást, amely három repülı rém vesztét okozta, és ismét szétszórta a többieket. Ezután a vörös sárkány megfordult és tovaröppent - növekvı kimerültsége ellenére könnyedén maga mögött hagyta üldözıit. Ahogy újra elszárnyaltak a palota mellett, Krázus rémülten látta, hogy a kapukon újabb démonok áradnak ki. A legnyugtalanítóbb azonban az éjtünde ırök látványa volt, akik még mindig a falakon álltak. Látszólag hidegen hagyta ıket a pusztítás, melynek áldozatai között könnyen ott lehettek rokonaik és egyéb ismerıseik. Krázus korábban is látott már ilyen üres közönyt. A második betörés alkalmával szintén voltak, akik hasonló rémisztı semlegességgel álltak a Légió oldalán. Megbővölte 327 ıket a démonok növekvı befolyása! Ha a Légió urai még nem tették be lábukat a halandók világába, akkor hamarosan megérkeznek! Rémisztı hangok zavarták meg pihenését. Azshara zenét rendelt, hátha az elnyomja a nemkívánatos zajokat, de a lírák és flóták nem váltották be a hozzájuk főzött reményeket. Végül a királynı felkelt és új testıreivel körülvéve, kecsesen végigsétált a palota egy részén. Kivételesen nem Xaviosz, hanem Varo'then került elıször az útjába. A kapitány féltérdre ereszkedett és öklét a szívére helyezte - illendı köszöntése a királynınek: - Csodálatos fenséged! - Mi oka, kedves kapitányom, ez éktelen lármának? A rémült éjtünde fátyolos tekintettel nézett fel rá: - Talán könnyebb lesz megmutatnom. - Mutasd hát! Egy erkélyhez vezette úrnıjét, amelyrıl beláthatták a város legnagyobb részét. Azshara ritkán lépett ki arra az erkélyre, kivéve a nyilvánosság elıtti megjelenéseket. Jobban kedvelte magánkertjeinek szépségét, melyet hálószobájából élvezhetett, avagy a Végtelen Forrás látképét, amelyet a hátsó tornyok ablakaiból nézegethetett. Az elébe táruló látványhoz semmiképpen sem lehetett hozzászokva. Azshara aranyszín tekintete szinte itta a város képeit, a romos épületek, a hatalmas tüzek és az utcákat elborító tetemek látványát. Jobbra nézett, ahol az Elıkelık szállásai álltak békésen. - Magyarázd el, Varo'then! 328 - A kancellár elmondása szerint, ık mind értéktelennek bizonyultak. Ahhoz, hogy teljesen elıkészítsük a világot a tökéletességre, el kell söpörni minden tökéletlenséget. - És azok ott lenn mind hibásnak ítéltettek Xaviosz szerint?
- A Legnagyszerőbb bizalmas szolgálója, a mennyei parancsnok, Mannorot javaslatára. Azshara még csak egyszer és csupán rövid idıre találkozott a hatásos megjelenéső parancsnokkal, de akárcsak kancellárját, a Legnagyszerőbb magas rangú szolgálója ıt is lenyőgözte. Bólintott: - Ha Mannorot szerint így kell lennie, akkor így kell lennie. Mindig úgy véltem, hogy a dicsı célok érdekében szükséges némi áldozathozatal. Varo'then meghajolt: - Bölcsességed határtalan. A királynı ugyanazzal az uralkodói öntudattal fogadta a bókot, amellyel szinte minden bókot fogadott, és ez nem kevés alkalmat jelentett naponta. Visszanézett a mészárlás eredményére és azt kérdezte: - Sokáig tart még? Hamarosan a Legnagyszerőbb is megérkezik, ugye? - Igen, királynım. És azt beszélik, Mannorot nevén nevezte ıt: Sargeras. - Sargeras... - Azshara a nevet ízlelgette. - Sargeras... megfelelı név egy istenségnek! - Szívére tette egyik kezét. - Szóljanak, amikor közelít. Igencsak csalódott lennék, ha nem lehetnék ott, hogy elsıként üdvözöljem. - Személyesen gondoskodom róla, hogy megfelelı idıben hírt kapj - mondta Varo'then és újra meghajolt. - Bocsáss meg, úrnım, de kötelességeim elszólítanak. Azshara elbocsátólag intett, és visszafordult a városkép felé, ajkai az igaz istenség nevével játszottak. A kapitány magára hagyta testıreivel. Gondolatban Azshara már kezdte kialakítani a képet arról a világról, amely majd e lerombolt 329 és tönkretett jelen helyébe áll. A képen egy még fenségesebb város, az éjtünde dicsıség igaz emlékmőve állt. Azt \ már nem nevezhetik majd Zin-Azsharinak, legyen bármily hálás népének ezért. Nem, annak neve legyen csak egyenlı megalapítójának nevével; Azshara! Mi más lehetne ottho- jí nom legméltóbb neve, mint a sajátom? kimondta még kétszer, hangzásán tőnıdött. Rég át kellett volna nevezni, de ez már mit sem számít. Azután más gondolata támadt. Valóban ı testesítette meg fajtája minden tökéletességét, más fajok népe ikonjának tekintették. De valaki még nála is csodálatosabb, fenségesebb és dicsıségesebb volt. Sargeras. - Sargeras... - suttogta. - Sargeras, az istenség... - arcán majdnem gyermeki mosoly terült szét -, és hitvese, Azshara... A hírnökök néhány percenként kértek bebocsátást a Feketebástya-erıdbe. Mindegyikük azonnal az erıd ura elé kívántjárulni, mert mind fontos üzenettel érkezett. Mindegyikük ugyanazokat a rémisztı híreket hozta. A varázslóságot ellopták az éjtündéktıl. Még a legjárta- ! sabbak is csupán kevésre voltak képesek, emellett mindazon varázslatok, melyeknek fenntartását a Forrásból kiáramló erık biztosították, egyszerően semmivé foszlottak vagy öszszeomlottak. Ez helyenként katasztrofális következményekkel járt. Mindenhol kitört a pánik és a helyi ırségek csupán annyit tehettek, hogy megakadályozták a káosz terjedését. Ráadásul a legfontosabb helyrıl, Zin-Azshariból még egyetlen szó sem érkezett. Végül az ırök betámogatták a fıvárosi hírnököt, aki alig állt a lábán. Vértezetet mintha letépték 330
volna róla, és bırét mindenhol véres karomnyomok borították. Meg-meginogva sikerült féltérdre ereszkednie. - Kapott élelmet és vizet? - kérdezte a nemes. Amikor senki sem válaszolt, parancsot morrantott a bejárat mellett álló katonái egyikének. Egy percen belül megérkezett az étel. Rónin és társai is ott várakoztak türelmetlenül. Foglyokból valamilyen meghatározhatatlan státuszba emelkedtek; még nem tekintették ıket szövetségeseknek, de már nem voltak kívülrıl jött idegenek. A mágus úgy döntött, inkább csendesen meghúzódik a háttérben, így ha újra fogollyá válik, az biztosan nem a saját hibájából történik. - Tudsz már beszélni? - dörrent rá Hollócsır a hírnökre, miután az evett valamennyi gyümölcsöt, és megivott majd fél kancsó vizet. - Igen... bocsáss meg, nagyuram... hogy így kellett elibéd járulnom! - A helyzetre való tekintettel alig hiszem, hogy ez számít. A térdelı éjtünde végignézett az egybegyőlteken. Rónin csak ekkor vette észre, hogy menyire beesettek a szemei. -Magam is alig hiszem el, hogy ideértem... nagyuram! - Köhögött. - Nagyuram! Azért jöttem, hogy elmondjam... úgy hiszem... eljött a világ vége. A betegesen monoton hang, amelyen ezt kimondta, egészen rémületessé tette az egyébként nehezen hihetı kijelentést. Halotti csend telepedett az egybegyőltekre. Rónin visszaemlékezett Malfurion szavára: elkezdıdött. Még maga Malfurion sem értette meg, mit jelent ez a szó, csak azt tudta, hogy valami szörnyőségre utal. A mágus azonban már sejtette, mi történhetett - az ördögkutyák megjelenése után csak idı kérdése volt, hogy Krázus balsejtelme beigazolódjon. 331 - Ezt hogy érted? - kérdezte Hollócsır, némileg elıredılve ültében. - Talán valami szörnyő híreket kaptál Zin-Azshariból? Onnan küldtek, hogy elhozd ezt a rémisztı hírt? - Nagyuram! Egyenesen Zin-Azshariból jövök. - Lehetetlen! - csattant fel Latosziosz. - Az út legalább három éjszaka a legjobb fizikai állapotban, és a varázslatok nem mőködnek... - Jobban ismerem a lehetıségeket, mint te! - csattant fel a katona figyelmen kívül hagyva, a holdır magas rangját. Ily arcátlanságra csak a legbőnösebb vagy legkétségbeeset-tebb tünde vetemedik. Hollócsır felé fordulva így folytatta: Segítségért küldtek. Az ottani holdıröknek sikerült használniuk azt a csekély hatalmat, ami még megmaradt számukra, és elhoztak a közelbe. Mostanra már ık is halottak lehetnek... - nyelt egy nagyot - ...és az is lehet, hogy én vagyok ZinAzshari egyetlen túlélıje. - Mi történt, fiú! Mondd már el! - Nagyuram! Zin-Azshari romokban hever, vérszomjas démonok pusztították el, rémálmokból kilépı teremtmények. A történet úgy ömlött ki a hírhozó ajkai közül, mint megnyíló sebbıl a vér. Akárcsak a többi éjtündét, a fıváros lakóit is megdöbbentette, hogy hirtelen és megmagyarázhatatlan módon, elveszítették szinte minden hatalmukat. Sokan elmentek a palotához, hátha ott megnyugtató választ kapnak. Csakhamar százakat,
ezreket számlált a tömeg. Azután a palotából harcos szörnyetegek sokasága özönlött elı, némelyikük szarvakkal, mások szárnyakkal, de mind felfegyverzetten és gyilkolásra éhesen vetette magát közéjük. A nép tucatjával pusztult, irgalom nélkül, lett légyen szó öregrıl vagy gyerekrıl akár. Egy részüket saját fajtársaik taposták össze, a fejvesztett menekülés közepette. 332 - Futottunk, nagyuram, mindannyian. Csak azokról tudok beszélni, akik ugyanarra menekültek, mint én, és közülük a legerısebb harcosok sem kívántak megállni. A démoni horda nem hagyta ennyiben, és a tündék után vetette magát. Hamar elkaptak mindenkit, aki nem tudta tartani a lépést. Kis csoportokban sikerült ugyan kimenekülniük a városból, de a démonok ott is folytatták a vadászatot. Senki sem szakította félbe a történetet, senki sem vádolta a beszélıt lázas képzelgéssel. Mind kiolvasták az igazságot a hírnök tekintetébıl és hangjából. A futár ezután elmondta, hogyan került az erıd közelébe. Néhány holdır és tiszt összedugta a fejét, próbáltak kitalálni valamiféle védekezési taktikát, vagy legalábbis azt, hogy mihez kezdjenek. Elhatározták, hogy értesítik a Feketebástya-erıdöt, és e feladatot a jelenlévı katonák egyikére hárították. - Figyelmeztettek, hogy a varázslat esetleg nem mőködik megfelelı módon. Akár a Forrás mélyére vagy a város közepére is kerülhetek. - Megrázkódott. - Kevés lehetıség maradt. A varázstudók hihetetlen erıfeszítéssel láttak munkához. Közéjük kellett állnia, miközben összeszedtek minden mágikus energiát, amit még képesek voltak uralni. A világ elhomályosodott körötte. Amikor a hely már eltőnıfélben volt, még látta, hogy kutyaszerő szörnyetegek ugranak a varázslók közé. - Nem messze innen, valamivel északabbra érkeztem, nagyuram, tépetten, de élve. Beletelt egy kis idıbe, mire elértem egy helyırséget, ahol éjszablyát adtak alám... Azután i siettem, ahogy csak tudtam. i
Hollócsır valamelyest magába roskadva ült székén. - És a
palota? A palota is romokban hever? Mindenkit legyilkoltak? A hírnök láthatóan vonakodott válaszolni: - İrök álltak a falakon, nagyuram. Ott álltak, mielıtt a kapuk megnyíltak... 333 és - a hírnök itt elbizonytalanodott tekintettel nézett körbe, mielıtt folytatta: - ...és ott is maradtak végig a mészárlás alatt! - A királynı sohasem engedne meg ilyesmit! - kiáltotta a nemes egyik fıtisztje. Néhányan bólintottak egyetértésük jeléül, de a többség véka alá rejtette véleményét. A parancsnoknak is megvoltak a maga elképzelései, hogy mit jelenthetnek az effajta hírek. Zord tekintettel meredt maga elé és azt mormolta: - Ahogy gyanítottuk. Az Elıkelık mőve lehet. - Még ık sem lehetnek ennyire ırültek! - kiáltotta Lato-sziosz feldúltan. Mindenkinél magasabb rendőnek hiszik magukat, de mégiscsak ugyanolyan éjtündék, mint mi! Nem törnének saját népük vesztére!
- Hihetjük! De tudjuk, hogy a gıgjük nem ismer határokat! - csattant fel Hollócsır, rácsapva egyik öklével a kı-szék karfájára. - És soha ne feledjük, hogy az Elıkelık Xaviosz parancsainak engedelmeskednek! Rónin hallotta már ezt a nevet korábban is, de sohasem ennyi győlölettıl csöpögı hangon. Odahajolt Malfurionhoz: - Ki ez a Xaviosz? Malfurion már egészen rendbejött, részben ikertestvére segítségének köszönhetıen. Broxra támaszkodva ı is ott állt a többiek mellett. - İ suttog a királynı fülébe. A legbizalmasabb tanácsadó, és így Hollócsır nagyúr egyik riválisa is egyben. Magam sem kétlem, hogy benne van a keze a dologban, de Azshara egyetértése nélkül mit sem tehetett volna. Az Elıkelık megtagadják az engedelmességet, ha a királynı kéri ıket. - Ezt sosem hinnék el neked, testvér - jegyezte meg II-lidan. - Egyelıre felejtsük ezt el és hagyjuk, hogy a kancellárt vádolják mindenért! A végén úgyis ugyanarra a döntésre jutnak! 334 Bár nem bízott meg túlságosan Illidanban, Rónin teljesen egyetértett az éj tünde szavaival. Úgy tőnt, a hivatalos döntéshozók is kiválasztották már a maguk gonosztevıjét; Hollócsır felállt és parancsokat kiáltott kíséretének. A tisztek úgy csatolták fel sisakjaikat, mintha készek lennének azonnal a fıváros ellen indulni. - Minden holdırt, minden értékelhetı képességő varázshasználót össze kell szednünk, amilyen gyorsan csak lehet! Garodal! Küldj futárokat minden helyırségbe és parancsnoknak! Meg kell szerveznünk az ellenállást! Latosziosz a nemes elé állt: - Tennünk kell valamit a Forrás visszaszerzéséért! A karunk ereje nem elegendı ilyen szörnyetegekkel szemben! Hallottad a hírhozót, nagyúr! A szakállas nemes egészen a holdır képébe hajolt: - Remélem, van kéznél némi mágia, fıként a hencegık rendjétıl, máskülönben csak a karunk ereje maradt, amire még támaszkodhatunk, ugyebár? Illidan hirtelen otthagyta testvérét és a többieket: - Nagyuram! Úgy érzem, én a segítségedre lehetek valamelyest! Még maradt némi varázserım! - Nagyszerő! Szükségünk is lesz rá! Zin-Azshari eleste bosszúért kiált, és ki kell szabadítanunk a királynıt az Elıkelık karmai közül! Rónin nem bírt csendben maradni. İ már látta, mire képes a Lángoló Légió, és bár számára mindez a régmúlt részét képezte, mégsem tudott úgy félreállni, ahogyan Krázus remélte. 0 is érezte magában a mágikus energiákat, és azt, hogy akarata szerint elı is hívhatja azokat. - Hollócsır nagyúr! A nemes ránézett, arcára kiült a bizonytalanság, hogy mit kezdjen vele: - Mit akarsz? - Olyasvalakire van szükséged, aki tud varázsolni. Ajánlom magamat. 335 Hollócsır kételkedve nézett. Kimondatlan, hitetlenkedı kérdésére válaszképpen a mágus létrehozott egy kicsiny, kék fénygömböt a bal tenyere felett. Több erıt igényelt a dolog, mint általában, de annyit azért nem, hogy látható erıfeszítést tegyen. A parancsnok kétkedı arckifejezése azonnal semmivé foszlott, jól ismerte a varázserıben rej- ,■ lı taktikai lehetıségeket: - Igen, nos hát, üdvözöllek
köreinkben! - Szeme sarkából bizonyára látta Latosziosz reakcióját: - Különösen, hogy egyéb helyekrıl nem sokra számíthatunk. - Ha valamiféle bőbáj vágott el a Forrás erejétıl, és az megszőnik, akkor... - Ehhez elıször is valamiféle mágikus erı kellene, hajói sejtem, amellyel megszüntetitek azt a bizonyos bőbájt. És ha azzal még rendelkeznél, holdır, valószínőleg kisebbek lennének a gondjaink! Ahogy hallgatta a vitázókat, Malfurion egyre inkább elszomorodott. Mit sem használt az efféle civódás; cselekedni kellett, de azzal a kevés maradék varázserıvel, amellyel Hollócsır még megtámogathatta katonai erejét, a jövı csakugyan sötétnek tőnt. Bárcsak... Szemei elkerekedtek, eddig nem is gondolt saját magára.] 0 nem a Forrás energiáit használta. Ahogyan testvére Rónin tette az imént, ı is a nemes elé lépett. Hollócsır hf tétlenkedve nézett rá: - Te meg mit akarsz? Csak nem varázslóságot ajánlás amirıl Illidan is állítja, hogy még maradt neki valamennyi! Örülök, ha így van, függetlenül múltbéli bőneidtıl. - Én nem varázslóságot kínálok, hanem másféle mágiát] Azt ajánlom fel, amit tanítóm, Khenariosz átadott. Latosziosz gúnyosan felnevetett: - Ez most a legrosszabbj tréfa! Valami mitikus lény tanításai! 336 De Hollócsır nem küldte el Malfuriont: - Igazán úgy véled, hogy segítségünkre lehetsz? A fiatal éjtünde habozott, azután így válaszolt: - Igen, de nem innen. El kell vonulnom valami... csendesebb helyre. A nemes szemöldöke megemelkedett: - Csendesebb helyre? Malfurion bólintott: - El kell mennem Elun templomába. - A Holdanya templomába? Rájuk nem is gondoltam. Az ı támogatásuk határozottan szükséges ebben a helyzetben, de te mit akarsz ott? Malfurion próbálta elrejteni bizonytalanságát, s így válaszolt: - Fel kívánom deríteni, hogy mi zárta el a Végtelen Forrás hatalmát a varázslóink elıl. És ha tudom, semlegesítem is. *>. xx&z V__ gede világgal minden rendben volt. Legalábbis Xaviosz szerint. Almai, céljai mindmind karnyújtásnyi közelségbe kerültek, és ami még jobb: a Legnagyszerőbb elégedett volt az eredményeivel. A Mannorot segítségével a palota és a Forrás köré emelt varázspajzs nem csupán elzárta a hatalmat a többi mágiahasználó elıl, de lehetıvé tette, hogy ık többet nyerjenek ki a fekete tóból, így kiszélesíthették és szilárdabbá tehették a kaput is. Alig néhány óra alatt, százak tódultak át a mennyei seregbıl.
Mannorot azonnal átvette a parancsnokságot, és kiküldte j az érkezıket, hogy kezdjék meg a tisztogatást. Xaviosz elıbb j rémisztınek találta az ötletet, de azután elismerte, hogyj Sargeras módszere igen hatékony. Hamar hozzásegítheti az| éjtündéket a tökéletlenségtıl megszabadított világ eszményének megvalósításához. Az istenség minden bizonnyal jobban tudta, miként érhetik el a paradicsomi állapototj amely után a kancellár sóvárgott. Hát nem megırizték Elıkelık szállásainak épségét? Akik a palotát szolgáltál azoktól származik majd az éjtünde faj új aranykora, amel) elhomályosítja az elıtte volt korszakokat. 338 Xavioszt az a megtiszteltetés érte, hogy tovább felügyelhette a munkát, amely mindezt lehetıvé tette. İ tartotta kifinomult egyensúlyban a varázslatot, amely folytonosan megújította a pajzsot. Ez a feladat összetettebb volt, mint amire akár maga Mannorot számított, és ha valami hiba csúszik a dologba, akkor lehet, hogy a kaput is be kellett volna zárni a pajzsvarázs újjáalkotásához. Persze, Xaviosznak nem állt szándékában, hogy ilyesfajta katasztrófa történjék, ezért gondosan ellátta legújabb feladatát. Nem is számított semmi problémára; mi is történhetett volna ott bent, a palotában? Tőnıdı alak sétált be a terembe, türelmetlenül nézett körül: - Hol van Mannorot? - kérdezte az Idomár sziszegı hangon. - Természetesen a sereg irányításával van elfoglalva - felelte az éj tünde. Hogy halad Zin-Azshari megtisztítása? Egy pillanatra valami nyugtalanító kifejezés jelent meg Hakar koponyaszerő képén. Mintha a kancellár olyasmit mondott volna, amit az Idomár mulatságosnak talált. Hogy mi lehetett ilyen szórakoztató, azt az éjtünde el sem tudta képzelni. Eközben négy újabb felgár jelent meg. Az egyik rémisztı Végzethozó ott állt a közelben. Ugatott valamit az újonnan érkezetteknek Xaviosz számára ismeretlen, mennyei nyelvükön, és azok szó nélkül kimasíroztak a terembıl. A mennyei sereg tiszteletre méltó katonai pontossággal mozgott; a csapatok azonnal engedelmeskedtek a parancsoknak, és mindig csak a feladataikkal foglalkoztak. Még Varo'then kapitány elit katonáinak képességei is elhalványodtak mellettük, legalábbis Xaviosz szerint mindenképpen. - Hogyan haladnak a vadászat elıkészületei? - kérdezte ezután a kancellár. Hakar tekintetén ezúttal mintha gúny árnya suhant volna át: - Minden rendben halad, éjtünde uraság! A kutyáim és a 339 melléjük rendelt felgárok, megkapták a szükséges utasításokat. Akiket Mannorot el kíván fogatni, azok el lesznek fogva. Ezután minden további szó nélkül megfordult és kisétált a helyiségbıl. A kancellár büszke volt magára. Tisztelte az Idomár pozícióját, de úgy vélte, az utóbbi napok eseményei lassan közelebb emelték rangját, a Legnagyszerőbb parancsnokaihoz. Már várta a pillanatot, amikor Hakar letérdepel elıtte. Ismét a varázslat felé fordult, amelynek egyetlen fizikai jele egy kék, lüktetı fény gömb volt a szimbólum felett. Ezt még maga Mannorot véste a padlóba, a kapu alatti sokszög mellé. Mesterséges szemeivel azonban Xaviosz jóval többet látott - a mágikus energiákból szıtt narancsszín, sárga, zöld és még többféle mintázat ott örvénylett a gömbben és körötte. Erıteljes mágikus szövevény, amelyet az ı uralmára bíztak. Ezáltal kezébe helyezték az egész világ sorsát is, és e gondolat kifejezetten jó érzéssel töltötte el.
Elun egyházát nem kellett figyelmeztetni az Éj tünde Birodalmat sújtó katasztrófára. Bár a Forrás elvesztése nem érte ıket személyes veszteségként, de - lévén ugyanazon faj gyermekei - a papnık is megérezték a hirtelenjött ürességet. Mindenesetre, a maguk nyugtalanságánál jobban lekötötte ıket az, hogy a tömegekkel foglalkozzanak, akik segítségért mentek a templomokhoz. A Birodalom fıpapnıi felvették egymással a kapcsolatot oly módon, amelyet még maga a Holdanya biztosított, amikor elıször érintette ; meg a Kalimdoron élı hívei szívét. A papnık végül úgy döntöttek, tömeges imádságra hívják a népet, hogy Elun nyugalmat önthessen zaklatott lelkükbe. Eközben képes- : 340 ségeikkel a Forrás környékét fürkészték, de a Holdırséghez hasonlóan ık sem tudták meghatározni, hogy mi történhetett. Mindemellett, bár ık megtartották az ajándékokat, melyeket istennıjüktıl kaptak, ez nem jelentette azt, hogy biztonságban voltak a szabadjára eresztett rémektıl. Amikor a Légió lerohanta a fıváros templomait, még az oly távoli Suramar papnıi is megérezték a nıvérek halálát. Ha testileg nem is, tudatukban átélték kínjaikat, ahogy a Horda könyörtelenül lemészárolta az ottaniakat - de az események menetét még így sem ismerhették meg. - Nıvér! - Az egyik papnı szólította meg Tirandát, aki épp vizet öntött a hithőeknek. - Áll valaki a kapunál, aki téged kíván látni. - Köszönöm, nıvérem! - Tiranda átadta a kancsót egy másik papnınek és kisietett. Feltételezte, hogy Illidan jött el újra, és nehezen szedte össze bátorságát, hogy beszéljen vele. Fogalma sem volt, mit mondjon, ha a másik szóba hozza egybekelésük lehetıségét. Ám nem Illidan várta, hanem olyasvalaki, akirıl nem gondolta volna, hogy hamarosan újra találkoznak. - Malfurion! - kiáltott fel. Önkéntelenül a druida nyaka köré fonta karjait, és szorosan megölelte. Az ifjú igencsak zavarba jött, úgy suttogta: - Örülök, hogy látlak, Tiranda. A lány eleresztette: - Hogy kerülsz ide? - Hirtelen aggodalom ült a tekintetében: - Broxigar? Mit csináltak vele? - İ is itt van. - Malfurion maga mögé mutatott, és Tiranda meglátta az orkot, ahogy ott várakozik a bejárat melletti sötét sarokban. A szörnyszerő harcos láthatóan kényelmetlenül érezte magát, minthogy a környék minden éjtündéje megbámulta. 341 A lány gyorsan körbepillantott, de a templom harcosain kívül nem látott ıröket a közelben. - Malfurion! Miféle ırültség hozott ide? Talán belopakodtatok a városba, csak hogy idejöjjetek? - Nem. Elfogtak. -Deákkor... Malfurion finoman a lány ajkaira helyezte mutatóujját: -Ez a történet még várhat egy kicsit. Tudsz már róla, mi volt Zin-Azshariban? -Hozzávetılegesen... nos, nem sokat. Malfurion! Iszonytató rémület árad az ottani nıvérek lelkébıl! Mindenkiébıl! Valami szörnyőség történhetett!
- Hallgass meg! A rémek most is közelítenek, ahogy itt beszélgetünk. És ami még rosszabb, a holdırök tehetetlenné váltak! Valami varázslat elvágta ıket a Forrás erejétıl. Tiranda bólintott: - Ezt már gyanítottuk. De miféle rémek támadtak a fıvárosra? És mi köze van ennek ahhoz, hogy idejöttél? -
Késıbb mindent elmagyarázok. Használjátok most a Holdtermet?
- Használtuk, de olyan sokan jöttek, hogy a fıpapnı inkább megnyitotta a nagycsarnokot. A Holdterem akár üres is lehet. - Rendben. Oda kell mennünk -jelzett Broxnak, aki odasietett hozzájuk. Tiranda meglepetésére az ork, hátára szíjazva fegyvert hordott. - De ha elfogtak... - értetlenkedett a fejsze láttán. - Hollócsır nagyúr nem látta okát, hogy továbbra is foglyokként bánjon velünk. Emellett megengedte, hogy Brox velem tartson. - Az életemmel tartozom - emlékeztette a széles vállú harcos -, mindkettıtöknek. 342 - Semmivel sem tartozol - válaszolta a druida. Tiranda felé fordulva pedig így folytatta: - Kérlek, vezess a Holdterembe! Tiranda vezetésével bentebb mentek. Brox próbált a társai mellett maradni, de nem rejtezhetett el a templomban tartózkodó éjtündék elıl. Némelyikük csak rámutatott és mondott valamit a körötte lévıknek, mások úgy sikoltottak fel, mintha ı lenne minden bajuk okozója. Az ırök a Holdterem bejáratánál érték utol ıket. Egyikük az a nıvér volt, aki annak idején Illidanról beszélt Tirandával. - Nıvér! Szokás, hogy bárkit beeresztünk a Holdanya templomába, de ez a teremtmény... -
Elun mondta talán, hogy nem illeti meg minden jog, amely más hívıt megillet?
Az ırök bizonytalanul néztek egymásra, végül egyikük így válaszolt: - E tekintetben valóban nem tesz különbséget a fajok között, de... - Mert talán nem vagyunk mind Elun gyermekei? Talán a Holdanya neki nem adott jogot és lehetıséget, hogy támogatást keressen nála? Hogy ez okból használhassa a templom erre szánt részeit? Erre az ırök már nem tudtak mit mondani, végül útjukra engedték ıket: - Csak arra kérlek, ha nem muszáj, ne keltsetek nagyobb pánikot, mint amekkora máris kialakult odakint. Tiranda hálásan bólintott: - Értettem. Köszönöm nektek. Odabent csak két másik beavatottat találtak. Tiranda azonnal odament hozzájuk és elmagyarázta nekik, hogy egyedül szeretnének maradni. Közben egyszer Broxra mutatott. Az ork jelenléte elegendınek is bizonyult, hogy a két nıvér sietve távozzon. 343 Malfurionékhoz visszatérve Tiranda azt kérdezte: - Mire készülsz? - Ismét be szeretnék lépni a Smaragd Álomba.
A papnı nem csupán tartalmát nem kedvelte e kijelentésnek, de a hangsúly sem tetszett neki igazán: -Azt tervezed, hogy elutazol Zin-Azshariba! - Igen. És remélem, hogy ott majd megtudhatom, mit tettek a Forrással. De Tiranda ennél jobban ismerte Malfuriont: - Te nemcsak kémkedni akarsz! Szerintem csinálni akarsz valamit! Válasz helyett az ifjú a terem közepét vizsgálgatta. - Az tőnik ott a legnyugodtabb helynek. - Malfurion! - Sietnem kell, Tiranda. Bocsáss meg nekem! Brox kíséretében odament a választott helyhez, és keresztbe tett lábakkal leült a földre. Felnézett a holdfényes égre. Az ork elıször vele szemben ült le, de azután helyet adva arrébb húzódott, amikor végül Tiranda is úgy döntött, hogy csatlakozik. Malfurion kérdın nézett rá: - Nem kell maradnod. - Ha a Holdanya bármely módon segíthet, hogy megvédelmezzelek, akkor jobb, ha itt vagyok. Malfurion hálásan rámosolygott, azután tekintete elkomorodott: - Kezdenem kell. Számára is ismeretlen okból Tiranda hirtelen megfogta a férfi kezét, de Malfurion már lehunyta szemét. Csak egy csendes mosollyal válaszolt, és viszonozta a kedves szorítást. Azután ellazult, minden izma elernyedt, és Tiranda érezte az érintésébıl, amikor a druida otthagyta ıket. Gyorsan kigondolt, kétségbeesett terv volt ez, amelytıl -Malfurion is tudta Hollócsır nem sok sikert várt. Figyelembe véve azonban, hogy a Holdırség gyakorlatilag hatal344 mát veszítette, a parancsnok nem látta okát, hogy a jöttment ifjú ne próbálkozzon legalább. A druida maga is csak remélni tudta, hogy nem üres ígéretet tett. Tiranda érintése megnyugtatta. Eltávolította az utóbbi napok eseményeinek zaját és a szörnyő híreket, így segített elérni az álomszerő révületet, amelyre az utazáshoz szüksége volt. Elcsendesedett elméjében összeszedte akaratát és kinyúlt a fák, a folyó, a kövek felé, ahogyan Khenariosz segítségével tette korábban. Ezúttal nem nyugalom rejlett a természetben - sokkal inkább az a zavart nyugtalanság, amely az ı lelkét is átitatta. A világ egyensúlya felborult, és az erdı már tudott róla, ahogyan a dombok, a folyó és még az ég is megérezte, hogy valami nincs rendben. Bárhová összpontosított, harmónia helyett Malfurion csak aggódó félelmet érzékelt, amin eleinte olyannyira megütközött, hogy majdnem kiesett a révületbıl. Azonban békés erıt merítve Tiranda lágy érintésébıl és jelenlétébıl, újra lecsendesítette elméjét. Nem engedte, hogy a zavar elborítsa. Kinyúlt a természet szellemei felé, és egyenként megszólította, megölelte ıket, hogy érezzék az ı nyugalmát. Megismerte és megértette zavarukat, s megígérte, hogy cselekszik a nevükben, ha megsegítik ebben. Biztosította ıket, hogy maga is az egyensúly helyreállítására törekszik. A szellemek zaklatottsága lassan csillapodott, és bár az eredeti állapotokat nem tudta visszaállítani, a mágusnak
legalább sikerült létrehoznia a harmónia valamiféle utánzatát. Mire ezt befejezte, ismét készen állt arra, hogy útra keljen az álmok ösvényein. Az anyag korlátaitól szabadon még egy pillanatra visszatekintett barátaira, fıként a lányra, azután elindult. Ezúttal egészen könnyen felfedte a lelke és teste közötti köteléke345 ket, levetette ıket, megszabadult tılük. Csupán egyetlen vékony ezüstfonalat hagyott szívtájékon, hogy ne hagyja magára teljesen a porhüvelyt. Visszatekintve még látta, hogy Tiranda arcán legördül egy könnycsepp. Ösztönösen odanyúlt, hogy letörölje, de álom-alakjának ujjai nem érinthették meg az anyagi valót. Mintha csak megérezte volna, Tiranda odanyúlt és nem csupán letörölte a könnycseppet, de ujjai kicsit elidıztek ott. Malfurionnak kényszerítenie kellett magát, hogy elforduljon. Az eget fürkészte, azután Zin-Azshari felé fordult, és összpontosítva elırelépett. A már ismert zöldes árnyalat hirtelen körbefutotta világát. Malfurion ismét próbálta egybecsúsztatni az árnyékvilágot a fizikaival, és félig járva, félig repülve megindult az álomtájon. Egyszerre érzékelte az anyagi, a tudatmélyi, és más dimenziók sokféleségét. Ahogy elindult, váratlanul erıteljes, bár távoli jelenlét keltette fel figyelmét. Elıször kételkedett érzékeiben, de egy kevés összpontosítás eloszlatta kétségeit. Shan'do? Malfurion érezte mentora érintését a gondolatai közt, de csak halványan, csupán jelzésképpen, hogy tudja: Khena-riosz él és jól van. Nyilvánvalóan elbánt az ördögkutyákkal, és azonnal megérezhette tanítványa jelenlétét a Smaragd Álomban. Kinyúlt feléje, hogy tudassa: vele van és nem veszett oda. Khenariosz kimondatlan üzenetétıl még inkább megnyugodva, a druida folytatta útját. A zöld köd megritkult, és a mágus hamarosan úgy látta a világot odalent, mintha valóban képes lenne madárként repülni. Dombokat és folyókat hagyott maga mögött, ahogy egyre sebesebben haladt célja felé. Végül a fıváros közelébe érve szeme elé tárult az iszonytató mészárlás és rombolás látványa, melynek borzalmát az álomköd sem enyhíthette. 346 Lehetett a hírnök elbeszélése bármilyen iszonytató, semmiképp nem írhatta le azt a szörnyőséges pusztítást, amely a mesés várost érte. Zin-Azshari legnagyobb részét földig rombolták, mintha mérhetetlen nagy kıtömbök gurultak volna végig rajta, újra és újra. A külsı kerületekben egyetlen épület sem maradt állva, s a romokat mindenhol tőzfény világította be - de nem csupán az ismerıs, sárga és vörös lángok, hanem sokfelé zöldes pokoltőz borította a maradványokat. Néhol pedig minden bizonnyal túlvilági, fekete szellemlángok emésztettek fel éppen egy-egy tetemet vagy falat. Ahogy még közelebb ért, Malfurion érezte, hogy nem hı, hanem nyers gonoszság sugárzik az egész vidékbıl, amelyet valaha egy csodálatos város uralt. Ezután meglátta a démonok csapatait. Már az ördögkutyákat is rémisztınek tartotta, de a többi teremtmény felülmúlta ıket; vérfagyasztó látványt nyújtottak. Ráadásul nyilvánvalóan látszott, hogy intelligens lények. A hatalmas szarvak, az ördögi pofák és az egész iszonytató külsı ellenére teljes összhangban mozogtak, céltudatosan cselekedtek. Ez nem valami agyatlan horda volt, hanem egy a gonoszságnak fanatikusan elkötelezett hadsereg. Egyre többen és többen áradtak ki a palota kapuin. A férfi azon már meg sem lepıdött, hogy a hatalmas, szépséges épületet nem érte sérülés, és ahogyan a
hírnök is mondta, az ırök még ott álltak a falakon. Malfurion óvatosan közelebb lebegett, lehetıleg mindig takarásban maradva, és tekintetükben valamiféle iszonytató elégedettséget látott. A szemek ezüst színébe halvány vörös vegyült, és többen úgy mosolyogtak, mintha maguk is szívesen csatlakoznának a dúláshoz. Malfurion megütközve röppent arrébb. Közben felfedezte, hogy a palota közvetlen közelében az Elıkelık szállásai, 347 szintúgy sértetlenek maradtak. A királynı valamelyik szolgája épp átment egyik épületbıl a másikba, minden sietség nélkül, mintha semmi sem történt volna a városban, ami nem történhet meg egy közönséges éjjelen. Az ifjú döbbenete egyre növekedett. A torony felé fordult, amelyet elızı utazása alkalmával már megszemlélt, és újfent érzékelte, hogy milyen veszélyesen nagy erıkkel játszanak odabenn. Úgy tőnt, az Elıkelık megkétszerezték erıfeszítéseiket, mert a korábban csak nyugtalan Forrás felett immáron vihar tombolt, amelynek széle elérte a feldúlt várost is. Legutóbb ott próbált behatolni a toronyba, ahol a varázsmunka középpontját érezte, ám ezúttal keresett egy erkélyt a torony alsó részén. Megszokásból úgy mozgott, mintha fizikai testében lenne, és az erkélyrıl is a nyitott átjárón keresztül lépett be, óvatosan, hogy ne hallják meg. Meglepetésére gond nélkül bejutott. Majdnem felnevetett megkönnyebbülésében, mert ismét az utóbbi alkalom halálos védelmét várta. Valószínőleg tönkretehette, és dölyfös-ségbıl fakadó figyelmetlenségükben, az Elıkelık nem teremtették újra. Lassan végiglebegett a folyosón, kereste a felvezetı lépcsıt. Hamarosan meg is találta - legalább tucatnyi termetes démonharcossal együtt, amelyek épp lejöttek rajta. Elsı mozdulata a visszahıkölés, elsı gondolata a menekülés volt abban a reményben, hogy még nem látták meg. A falhoz akart lapulni, és rémülete egyre növekedett, ahogy a folyosón végigtekintve egyáltalán nem lelt búvóhelyre. Eltelt néhány lélegzetvételnyi idı, és csak az után merte hangosan átkozni magát ostobaságáért, amikor a démonok egyszerően elsétáltak mellette. Lélek-formáját nem láthatták meg. Megkönnyebbülten fújt egyet és végignézte, ahogy a szörny szerő 348 harcosok eltőnnek a folyosó másik végén, majd fellebegett a lépcsıkön. Több termet maga mögött hagyott már, de egyszer sem állt meg nézelıdni. Amit ı keresett, az majdnem a magas torony tetején volt, és minél elıbb eléri, minél elıbb meglátja teljes valójában, annál hamarabb kieszelhet valamiféle tervet és cselekedhet. Fogalma sem volt arról, mit kell majd tennie. Bár a druidák ösvényét járta, mágiahordozó éjtündeként járatos volt a varázslóságban is, legalábbis elméletben minden bizonynyal. Abban reménykedett, hogy bár nem fizikai testében, de lényegében mégiscsak a palotában tartózkodik, ezért talán varázslásra is képes. Úgy érezte, hogy mióta a torony belsejét járja, druida tudása mellett erısödik árkán varázsereje is. Már közel volt céljához, amikor számára is láthatatlan akadályba ütközött. Érezte a formába öntött hatalom kisugárzását, és látta maga elıtt a levegı vibrálását ott, ahol -mintha falnak ütközne -, nem bírt továbblépni. Óvatlan volt, ez akár ugyanaz a védelem is lehetett, amellyel elızı utazása alkalmával találkozott. Talán az Elıkelık mégsem voltak olyan figyelmetlenek.
Az éjtünde megacélozta akaratát, és minden erejével elırevetette magát. Érezte, hogy az akadály egyszerre próbálja eltaszítani és bekebelezni, mintha testével akart volna áthatolni, egy ragacsos anyagból lévı falon. Ahogy nyomakodott elıre, a védıvarázs egyre kevésbé volt képes ellenállni, és egyre kevésbé húzta magába. Végül szinte átesett rajta. Az ellenállás oly hirtelen szőnt meg, hogy Malfurion egy darabig nem is indult tovább; bizonytalan volt a sikerben, és várta a meglepı folytatást. Megpróbálta újra meg349 I érinteni az akadályt, de az iménti vibráló erı helyett, csupán elgyengült ellenállást érzett. Mintha csupán a levegı lenne valamivel sőrőbb ott. Vagy ı gyengítette meg, vagy arra tervezték, hogy a befelé jövıket állítsa meg, de kifelé ne képezzen gátat. Nem sokkal fentebb, két ırt talált egy vastag ajtó két oldalán, célja elıtt néhány lépéssel. Miután megbizonyosodott róla, hogy ezek az ırök sem látják, Malfurion megpróbálta kinyitni az ajtót. Ismét szitkozódott egy nagyot ostobaságán, majdnem el is nevette magát, mert ujjai egyszerően áthatoltak a tölgyfán. Akár a puszta levegın, úgy lebegett át az ajtón. Elıször teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. A varázsmunkának helyet adó terem sokkal nagyobb volt, mint az kívülrıl lehetségesnek látszott. Az egész háza elfért volna benne a maga három szobájával. Az Elıkelık ki is használták a termet, mert ahol nem ık maguk, vagy a kapu állt, ott démoni harcosok csapatai sorakoztak, vagy tartottak épp az ajtó felé. Szörnyő pofájuk ily közeli látványa újra megrázta a druidát, semmi könyörületet nem olvasott ki tekintetükbıl. Félrelökte a figyelmét elterelı gondolatokat és érzéseket, majd így megerısítve magát, elindult az Elıkelık felé. Munkájuk gyümölcsét egyszerre szemlélte undorral és csodálattal. A nemes varázstudók olybá tőntek, mint akiket túlhajszoltak, túl a józan ész határain is. Többségük kiéhezettnek látszott, valaha finom mívő és méltósággal viselt öltözékük izzadságtól lucskos rongyként lógott, lesoványodott tagjaikon. Némelyikük jól láthatóan erılködött, hogy talpon maradjon. Mindennek ellenére feszülten, mohón bámulták munkájuk eredményét, a tüzesen lüktetı nyílást, amely átjárót 350 képezett az ésszerő világ és egy másik, megnevezhetetlen valóság között. A hasadék közepe a druida tekintetét is magához vonzotta, de inkább elfordult. Érezte, hogy odaát valami szörnyő gonoszság ül, és csak azon csodálkozott, hogy az Elıkelık nem érezték meg ugyanezt, s nem voltak tudatában annak, hogy mit idéznek a világra. Próbálta feledni a félelmet, amely oly váratlanul csapott belé az imént, és megfordult - hogy szinte beleütközzön az ott álló fıtanácsosba. Xaviosz és Malfurion arca alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. Az ifjú druida eddig csupán hallott a kancellár mesterséges szemeirıl, a mágikus ékkövekrıl, melyeket Xaviosz önszántából tétetett igazi szemei helyére. Az ébenfekete gömbök közepén rubinvörös erezet húzódott, és a tekintetbıl majdnem olyan sötét gonoszság sugárzott, mint a hasadékból Malfurion mögött. A kancellár kemény arcéle megfeszült, oly erıteljes figyelemmel meredt elıre, hogy az ifjabb éjtünde már-már azt hitte, ıt nézi. Egy hosszú pillanat
elteltével Xaviosz elıbbre lépett, átsétált Malfurion álom-alakján, és odament az Elıkelıkhöz. Az ifjúnak néhány pillanattal tovább tartott feleszmélni. A Holdırség és Hollócsır is leginkább Xavioszt vádolta minden vétekkel, amelyet az utóbbi idıben elkövettek az éjtün-dék népe ellen. Most, hogy szemtıl-szemben látta a kancellárt, Malfurion könnyen elhitte a vádakat. Ám ettıl még nem oszlott el az az érzése, hogy a királynı valamiképpen tud a történtekrıl, és ezt mindenképpen ki kell majd derítenie. Eltökélten fordult afelé a dolog felé, ami leginkább lehetett a Forrásból kiáramló hatalom megrekedésének oka. Három Elıkelı állt egy szimbólum körül, de inkább csak figyelték a padlóba vésett jel felett lebegı kék gömböt, mint351 sem formálták volna azt. A druida közéjük lebegett, és maga is megszemlélte a bőbáj t. Mesterien megalkotott varázslat volt; lélek-formájában Malfurion látott minden energiaszálat, amely a bőbáj mágikus szerkezetét alkotta. Kezdett kételkedni benne, hogy képes lesz semlegesíteni, mert a szövevény bizonyos részeinek összetettsége, messze felülmúlta tudását. Végül mégiscsak talált egy könnyebben megismerhetı és ezáltal köny-nyebben megragadható részletet, és úgy vélte, ott talán kikezdheti a varázst. Természetesen feltételezve, hogy álomalakban bármit megtehet vele. A lehetıségek felmérése érdekében, egyszerő tréfát kért a levegıtıl. Amint a kívánság elhagyta ajkait, enyhe szellı lebbentette meg az egyik varázsló haját. A siker fellelkesítette a mágust, biztos volt benne, hogy képes lesz tönkretenni a pajzsvarázslatot. A holdıröknek ennyi is elég, mással nem is kell foglalkoznia. Belenézett a varázslatból született gömbbe, és megpróbált az energiaszálak leggyengébb kapcsolódási pontjaira összpontosítani. - Ostoba, ostoba dolog az, amivel próbálkozol -jegyezte meg egy hővös hang mögötte. Malfurion megpördült, Xaviosz nézett vissza rá. Egyenesen ırá. A kancellár maga elé tartott egy keskeny, fehér kristályt, és tekintete - amely elıl még álomalakban sem lehetett elrejtezni - sötéten lángolt fel. Iszonytató erı húzta a druidát a kristály felé. Próbált ellenállni, de hiábavalón; a kristály egy pillanatra betöltötte egész látóterét - azután a testévé vált. Lehetetlenül kicsiny börtönébıl nézett vissza, a gúnyosan mosolygó fıtanácsosra. - Érdekes gondolatom támadt - szólt oda Xaviosz tőnıdve. - Vajon meddig tart, míg a tested meghal úgy, hogy a lelkedbıl oly kevés maradt benne? - Amikor Malfurion nem vála352 szolt, a kancellár vállat vont: - Végül is, majd meglátjuk! -Azzal zsebre tette a kristályt, és sötétségre kárhoztatta foglyát. Elérték a vidéket, ahol azt remélte, felleli az éjtündét. Fogalma sem volt honnan, de tudta, hogy akit keres, az ott él valahol a közelben. Gyanította, hogy Nozdormu hagyta ezt elméje valamely hátsó zugában, miközben a látomást mutatta. Krázus magában köszönetet mondott az Idı Fejedelmének, hogy ezzel is leegyszerősítette a keresést. Mindemellett az Idıtlen megjelenése reményt adott neki, hogy ı és Rónin hamarosan hazatérhet, mert az éjtünde nem okoz több sérülést az idıbe vetett világnak. Feltételezve persze, hogy megtalálja egyáltalán.
Tudta, hogy azonnal az emberért kellett volna indulnia. Emiatt érzett lelkiismeretfurdalását csak részben enyhítette a tény, hogy az egyik nagy megtestesülés, mi több, a múltért, a jelenért és a jövıért felelıs legnagyobb hatalmú teremtmény bízta rá jelen küldetését. Elhatározta, hogy amint felleli az éj-tündét, azonnal Rónin után indul, akinek sokkal többel tartozott, mint amennyi az eddigiekbıl nyilvánvalónak tőnhet. Korialstrasz hirtelen lelassított, közben ereszkedni kezdett a fák felé: - Nem vihetlek közelebb. - Megértelek. - Ha közelebb mennek az éjtünde településhez, a helyiek minden bizonnyal meglátják a sárkányt. A vörös óriásgyík leszállt és lehajtotta fejét, hogy Krázus lemászhasson a nyakáról. Amikor ez megtörtént, Korialstrasz körbenézett: - Nem vagyunk messze. Csak egy vagy két órányira. Krázus nem szólt, hogy mennyi küszködést jelenthet az a két óra, ha különválnak. - így is többet tettél, mint ameny-nyit kérhetek. 353 - Nem szándékozlak magadra hagyni - válaszolt Korial-strasz és behúzta szárnyait. - Annak ellenére, hogy magad milyen formában létezel, mintha elfeledted volna, hogy fajtánk képes megváltoztatni az alakját. Átváltozom valamivé, ami kevésbé rémisztı az errefelé honos népek számára. A sárkány termetes alakja megremegett, kezdett összemenni valamelyest, ahogy külseje egyre emberszerőbbé vált. Azonban alig néhány szempillantás alatt visszatért eredeti alakjába, tekintete fátyolossá, lélegzete szaggatottá vált. -Mi a baj? - Krázus tehetetlenül nézett fiatalabb önmagára. - Nem tudok átváltozni! Iszonyatos kín volt megpróbálni! A mágusnak eszébe jutott saját próbálkozása, hogy sárkányalakot vegyen fel, amikor megérkeztek ebbe a korba. Nem lepte meg, hogy Korialstrasz is hasonló nehézségtıl szenved. - Ne is próbálkozz többet! Inkább egyedül megyek tovább. - Biztos vagy benne? Észrevettem, hogy amikor együtt vagyunk, sokkal kevésbé szenvedünk, bármiféle rontás legyen is rajtunk. Krázus nyugtalanság és büszkeség keverékét érezte. Ifjabb énje már elég bölcs ahhoz, hogy felfedezze a dolgok közti kapcsolatokat - de vajon azt is kitalálta már, hogy mi történik velük kettejükkel? Vajon miképpen cselekedne, ha rájönne az igazságra? Még jól emlékezett ifjonti hévvel elkövetett hibáira. Mindenesetre Korialstrasz nem adta jelét rádöbbenésnek, mi több, hozzátette: Tudom, hogy menned kell. - Itt maradsz? - Amíg tudok. Nem úgy tőnik, mintha az éj tündék túl sokat járnák a környéket, és ezek a magas fák jól elrejtenek Ha szükséged lesz rám, csak hívj és jövök. 354 - Tudom, és köszönet érte. - Krázus csak ennyit válaszolt, mert elég jól ismerte magát.
A mágus elköszönt a sárkánytól, és megkezdte a fáradságos utat az éjtünde település felé. Azonban még mielıtt eltőnt volna a fák sőrőjében, Korialstrasz halkan utánaszólt: - Úgy gondolod, meg tudod találni azt, akit keresel? - Csak remélem. - Nem tette hozzá, hogy ha nem jár sikerrel, akkor mindenki szenvedni fog. Korialstrasz bólintott, és a mágus újra útnak indult. Minél közelebb került a városhoz - és minél távolabb került a sárkánytól -, Krázus annál gyengébbnek és betegebbnek érezte magát. Növekvı erıtlensége ellenére folytatta útját; valahol elıtte ott kellett lennie annak az éjtündének. Azt még nem tudta, mit fog tenni, ha megtalálja. Csak abban reménykedett, hogy Nozdormu esetleg ezt is elzárta valahová az elméjében, és szükség esetén majd magától elıjön a válasz. Ha nem, akkor csak a saját ítélıképességére hagyatkozhat. Úgy érezte, sohasem fog odaérni, de azután meglátta a civilizáció elsı jeleit. Távoli fáklyafények jelölték a település határát, egy falat vagy kaput vagy a legszélsı épületeket. Ezután következett a nehezebb rész. Bár a sárkánymágus valamelyest hasonlított az éjtündékre, mégis látszott a különbség. Talán ha fejébe húzza a csuklyát, és kicsit ösz-szébb húzza magát... Krázus rádöbbent, hogy már nincs egyedül. Minden oldalról olyan vértezetbe öltözött éjtündék jöttek, mint akik korábban elfogták. Lándzsák és kardok hegye mutatott baljós merevséggel a betolakodóra. Fiatal, komoly tekintető tiszt szállt le éjszablyájáról, és lépett oda hozzá: - Árnydal kapitány vagyok! Suramar ırségének fogságába estél! Add meg magad, és akkor nem lesz baj! 355 Minthogy más lehetısége nem nagyon volt, Krázus elırenyújtotta kezeit, és az egyik katona gyorsan megkötözte. Valahol legbelül még hálás is volt az ırségnek, legalább a városba való bejutást megoldották helyette. Ha már bent van, csak ki kell szabadulnia valamiképpen. k z éj szablya fújt egyet, amikor Rónin megpróbált fel-Jk ülni rá. Szorosan tartotta a gyeplıt, abban reményke-- V dett, hogy az állat megérti: lovasa ott van, ahol lennie kell. - Elhelyezkedtél? - kérdezte Illidan. Malfurion testvére lett a mágus nemhivatalos ırzıje, és úgy tőnt, ı ezt nem nagyon bánta. Folyton úgy figyelte Ró-nint, mintha minden mozdulatából tanulni akarna valamit. Bármikor, ha az ember valami mágikusnak nevezhetı dolgot tett, az éj tünde figyelme azonnal reá szegezıdött, és vonásai megfeszültek. A mágusnak nem tartott sokáig kiötölni a miérteket. A jelenlévık közül ı képviselte a leghatékonyabb, rendelkezésre álló varázserıforrást. Minden dölyfösségük ellenére az éjtündék látszólag elfogadták az idegen segítségét, és persze nem nagyon értették képességeit. Bár a Forrás nélkül neki is a szokásosnál nehezebben ment a mágia használata, de mégsem vált oly tehetetlenné, mint a helyi varázslók többsége. Úgy tőnt, egyedül Illidan ırzött meg valamennyit hatalmából, bár Rónin ıt is felülmúlta. 357 Segíthetek neki, jutott végül valamiféle elhatározásra ez ügyben. Ha tanulni akar, segíthetek neki a tanulásban. Bármi is volt személyes véleménye Malfurion ikertestvérérıl, azt el kellett ismernie, hogy jelentıs tehetséget lát
Illidanban. Abban reménykedett, hogy az éj tünde tehetsége a segítségükre lesz akkor is, amikor szembekerülnek a Lángoló Légióval. Kilovagoltak Suramarból és a lehetı leggyorsabban haladtak Zin-Azshari felé, ahogy az éj szablyák tempója engedte. Rónin érzett némi kapkodást az indulás körül, különösen, hogy így még távolabb került Krázustól, bárhol legyen is egykori mentora. A mágus egyre biztosabb volt benne, hogy végzete szerint sohasem térhet már vissza a saját jelenébe. í Csak remélni tudta, hogy bármit tartogasson is a világ Veréza és a gyermekek számára, az elég értékes lesz az elvesztett férj és apa pótlásához. Feltéve, hogy egyáltalán lesz bármiféle jövı. Vagy jelen. Vagy mindegy mi, csak legyen. Hollócsır egész éjszaka és még a nappal egy részében is '*■ egyre csak hajtotta elıre a csapatot. Csak akkor kiáltott -vonakodva - megálljt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állatok nem bírják tovább. A szétküldött futároknak köszönhetıen, útközben számuk megnövekedett: a helyırségekbıl különféle létszámú csapatok csatlakoztak. Az elsı táborverés idejére a sereg közel ezer fıt számlált, és állítólag újabb erısítést várhattak. Hollócsır háborút hirdetett, és a hazafias lelkülető éj-tünde katonák örömmel csatlakoztak. A hírekbıl jól sejtették, hogy egész népük léte forog kockán. Rónin nem szólt, csendben örült az érkezıknek, mert ı már tudta, miféle pusztításra képes a démoni horda. Hollócsır jól kikérdezte arról, mit tud az ellenségrıl, ı pedig elbeszélt mindent, amire emlékezett. Magyarázatképpen hozzáfőzte, hogy a Légió egyszer már betört az ı „oly 358 távol lévı" szülıföldjére is, feldúlta azt - ez legalább igaz volt. Rónin elmondta, amit a szörnyő háború menetérıl tudott, és azt, mennyi pusztulás és rombolás esett, mire a védık visszaverték a démonokat. Bár az nem volt egyértelmő, hogy Hollócsır mennyit hitt el a történetbıl úgy általában, de legalább a démonokról szóló szavakat komolyan vette, és tisztjeivel hosszasan tárgyalták a taktikákat. Latosziosz és a Holdırség nem fogadta jól az ötletet, hogy szembe kell nézniük például az ördögkutyákkal, de Hollócsır biztosította ıket a védelemrıl; a legjobb harcosait adja melléjük. Az e feladatra kijelölteknek pedig elmondta, hogy elıször a csápokra támadjanak, ha tehetik, mert ezzel megakadályozzák nemcsak a varázshasználók iszonytató vesztét, de a bestiák szaporodását is. Az éjtünde parancsnok valószínőleg észrevette, hogy Rónin sokat kihagyott a történetébıl, de nem kérdezett rá a dologra, mert már így is megkapta a számára legértékesebb tudást: az ellenség ismeretét. Jóindulatúan feltételezte, hogy maga Rónin sem kíván a vesztébe rohanni, és minden szükséges dolgot elmondott a vereség elkerüléséhez. A sereg erıteljes növekedése ellenére nem lassultak le, közben eljött a második, majd a harmadik éjszaka is. Egy apró varázslat lehetıvé tette, hogy Rónin ugyanolyan jól lásson a sötétben, mint az éj tündék, így gyorsan hozzászokott az éjszakai élethez. Azt persze tudta, hogy a démonok vajmi keveset foglalkoznak azzal, nap vagy hold süt le épp rájuk, és ezt közölte a nemessel is. A Lángoló Légió szörnyetegei addig fognak harcolni, amíg bírnak. A védıknek fel kell készülniük rá, hogy esetleg nappal fognak szembenézni a rémekkel. Ahogy az éjtündék közeledtek Zin-Azshari felé, ık is meglátták a zöldes lidércfényt, amely a romokból áradt. -Elun minden szeretetére! - mormolták a tisztek.
359 - Nyugalom! - parancsolta Hollócsır. Felállt a nyeregben, úgy meredt elıre. Valami közeleg. Elég gyors. Róninnak nem kellett megkérdeznie: - İk azok. Már tudják, hogy itt vagyunk és azt tervezik, hogy elébünk jönnek. Nem szokták vesztegetni az idıt. A Légió csak a harcnak él. A nemes bólintott: - Jobb szerettem volna, ha legalább felderítıket küldhetünk az ellenfél felmérésére. Ám ha rögtön harcolni akarnak, hát ne okozzunk nekik csalódást! Fújjátok meg a kürtöket! Kürtszó harsant és az éjtünde sereg alig néhány perc alatt felvette harci alakzatait. A több ezer lovas és gyalogos ösz-szehangolt mozgása lenyőgözı látványt nyújtott. Róninnak eszébe jutott a Szövetség hadereje, és hogy mennyire lenyőgözte, amikor látta felsorakozni a sereget a démonok segítıje, az élıholt Végzethozók ellenében. Ezzel együtt az is eszébe jutott, hogy a rendezett sorok miként szakadoztak fel az iszonytató ellenség heves támadásaitól. Most nem történhet meg! Illidanra nézett, aki már kevésbé tőnt magabiztosnak most, hogy szembekerült a valósággal. - Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad! - jegyezte meg a mágus. Tehetséges vagy, Illidan, és már megmutattam, hogyan tudsz hatalmat nyerni hozzá. A Forrást elvághatták tılünk, de esszenciája átitatja a földet, az eget, és minden mást is. Ha meg tudod ragadni, akkor visz-szanyerheted korábbi erıdet. - Követem bölcs útmutatásod, shan'do - válaszolt az ifjú éjtünde komoran. Rónin már korábban is hallotta ezt a szót, amikor Mal-furion beszélt tanítójához, ahhoz a félistenhez. Szerette vol360 na tudni, mi lett az erdık urával; egy ilyen nagy hatalmú lény nem lett volna rossz támogatás a csata során. Ezalatt az elsı rémisztı alakok látható közelségbe értek, és Rónin már csak a túlélésre tudott gondolni. A túlélésre és Verézára. A Lángoló Légió nyomában semmi sem maradt állva, és az éjtünde sereg közelébe érve, a démonokat még inkább magával ragadta a pusztítás vágya. Az ördögkutyák rohantak elöl, és a mögöttük közelgı démonok üvöltésében már a várt tombolás felett érzett öröm visszhangzott, ahogy meglátták az ellenük felsorakozottakat. Újabb birkák érkeztek a vágóhídra, még több vér ömölhet ki. Egyetlen zengı csatakiáltással rohamra indultak. Hollócsır nagyúr bólintott: íjászok készenlétben! - kiáltották a tisztek. Közel ezer ívelt íj feszült meg, közel ezer nyílvesz-szı hegye mutatott az égre. A nemes magasra emelte jobb kezét, figyelte a démonhordát, ahogy egyre közelebb és közelebb ér, majd intett. Mint sikoltó lidércek sokasága, nyílzápor hullott az ellenségre. A Lángoló Légió nem lassított; csak azokat látták maguk elıtt, akiket meg akartak ölni. Ámde hússal bíró lények voltak ık is; az elsı sorokban közeledık, szinte az utolsó szálig elestek. Némelyiküket oly sok vesszı érte, hogy el sem dılhetett. Ördögkutyák vonaglottak vinnyogva a harcosok tetemei között, és a Végzethozók egy része is a halálos zuhatagban lelte vesztét.
A további sorok végigtapostak az elesetteken, mintha nem is látnák ıket. A megmaradt ördögkutyák felvonyítottak, ahogy a zsákmány közelébe értek. Átkozottak! -mormolta Hollócsır. - Még egy sortüzet! Gyorsan! Az éjtündék begyakorolt könnyedséggel és pontossággal illesztették az újabb vesszıket a húrokra. A szakállas nemes 361 nem vesztegette az idıt holmi jelzésekkel. Újfent halálos esı zuhogott a hordára, ám ezúttal jóval kevesebb eredménnyel; a démonharcosok felemelt pajzsokkal, szilárd tömböket alkotva védelmezték magukat és egymást. - Ezek nem csupán állatok! - mondta meglepetten egy tiszt Rónin közelében. Túl gyorsan tanulnak! Hollócsır nem törıdött vele, inkább újabb parancsokat kiáltott: - Minden íjász hátra! Készenlét és lıjetek minden tiszta célpontra! Dárdások! Rohamra felkészülni! - Nagyuram! - Rónin alkalmasnak találta a pillanatot. - A jelen helyzetben, mágus, azt csinálsz, amit akarsz! Csak csináld minél gyorsabban! Rónin a közelgı démonok elé mutatott, összpontosított és összegyőjtötte a szükséges erıt. Nehéz volt, de nem annyira, hogy ne sikerülhessen. Összehúzta szemét, ahogy ráerıltette akaratát a megragadott mágikus energiákra. Maga a föld robbant fel a démonok elıtt, por és kı tört ki a talajból olyan erıvel, mintha katapultsor zúdította volna lövedékeit a szörnyetegekre. A démoni harcosok egy része felrepült a levegıbe, majd a mögötte érkezıkre zuhant, mázsányi földdel együtt. Egy nagyobb kıtömb épp az egyik ördögkutya hátára érkezett és úgy törte ketté a gerincét, mintha csupán száraz gally lett volna. A rohanó tömeg megtorpant. Az íjászok kihasználták az adódó lehetıséget, és újabb nyílzáporral kedveskedtek az ellenségnek. A démonok tucatjával estek el. Az éjtündék soraiból örömkiáltások harsantak. A Holdırség jelenlévı tagjai némileg féltékeny pillantásokat vetettek az idegen felé, azután Latosziosz kiáltott valamit, és cselekvésre szólította bajtársait. Erıfeszítésük eredményeképpen energiagyőrők jöttek létre, és zuhantak a démonok immáron egy helyben kavargó tö362 megébe. Ezek egy része még a levegıben elhalványodott és szertefoszlott, a többitıl talán maroknyi pokolfajzat esett el. - Hasznavehetetlenek! - csattant fel Illidan. - Próbálkoznak - csitította a mágus. Vita helyett az éjtünde inkább a Hordára mutatott, és elmormolta egy támadóvarázs szövegét. Kígyószerően tekergızı, fekete energiából született csápok teremtek elı a semmibıl, és tekeredtek több tucat démon torkára. A felgárok elejtették fegyvereiket és pajzsaikat, próbáltak valamiképpen megszabadulni a csápoktól. De mielıtt bármit tehettek volna, azok átégették magukat a bırükön, és - pengeéles energiaszálakká változva - minden gond nélkül áthatoltak húson, csonton. Gyakorlatilag lefejezték áldozataikat.
Rónin próbálta elrejteni undorát. Az éjtünde varázsválasztásában volt valami sötét, ami neki sehogy sem tetszett. Ennek ellenére, amikor Illidan elismerést várva ránézett, az ember mágus bólintott felé. Nem állt szándékában elbátortalanítani rajta kívül az egyetlen varázshasználót, aki megfelelı hatékonysággal állt a sereg rendelkezésére. Ha túlélik, akkor majd megtanítja néhány fogásra, amelyek másképpen intézik el az ellent. Ha túlélik. A Lángoló Légió rendezte sorait, és újra megindult. A szörnyetegek mit sem törıdtek elesett társaikkal, magasba emelték fegyvereiket és újabb rohamra indultak. - Ezúttal össze kell csapnunk -jegyezte meg Hollócsır. - Ti ketten maradjatok hátul és tegyetek meg mindent, amit tudtok! Ti vagytok a legjobb fegyvereink! kiáltott oda a két mágiatudónak. Illidan fejet hajtott a nemes felé: - Köszönöm, nagyuram! - Ez az igazság, fiú. Ez a szörnyő igazság - mormolta a parancsnok, de csak magának. Azzal megugratta hátasát és 363 rohamot kiáltott, magasra emelte kivont kardját, majd lecsapott vele. Kürtök harsogtak, az íjászok újra lıttek. A nyílvesszık sokasága mögött ott vágtatott az éjtünde sereg, az éjszab-lyák morgással és üvöltésekkel biztatták egymást. A dárdások még jó néhány lépésre voltak az ellenségtıl, amikor a nyílvesszık lecsaptak. A démonok közül sokan elestek, és rövid ideig zőrzavar uralkodott az elsı sorokban. Hollócsır épp erre számított. A vágtató éjszablyákon ülve, a dárdások ekkor érték el az ellenséget. Roppant termete ellenére számos démonharcos emelkedett a levegıbe, ahogy az éjtünde fegyverek nem csupán a vértezetet, de azon belül is mindent átütöttek, majd ugyanazzal a lendülettel hátrataszították áldozataikat. A roham nyers ereje elegendı volt, hogy pillanatnyi megtorpanásra késztesse a Lángoló Légiót. Az éj szablyák is kivették részüket a küzdelembıl, karmolták és harapták az elébük kerülı szörnyetegeket. Hamarosan megérkeztek a gyalogosok, és kitöltötték a lyukakat a lovasok soraiban, szúr-tak-vágtak mindent, ami nem a sajátjuk volt. Minthogy dárdáiknak már nem vették hasznát, a lovasok elıhúzták saját fegyvereiket, és közelharcba bocsátkoztak. A hátul maradt íjászok rendszeresen megeresztettek egy-egy nyílzáport a démonok hátsó sorai felé. Egy másik sor lovas - köztük maga Hollócsır - még a megfelelı alkalomra várakozott. A nemes tekintete villogva ugrált egyik küzdelemrıl a másikra, felmérte az erıviszonyokat és a gyenge pontokat. Rónin és Illidan sem volt tétlen. A mágus olyan varázslatot idézett, amely megszilárdította a levegıt a Horda egy része felett, így valójában rájuk ejtette az eget. Ugyanakkor 364 Illidan megismételte csápos varázslatát, ismét számos démont fejezett le vele. A holdırök is megtették, ami erejükbıl tellett. Kevés eredményre jutottak ugyan, de az is segítség volt. Legjobb tudásukkal sem bírtak felülemelkedni a Forrással való közvetlen kapcsolat elvesztésén, és ez megmutatkozott bizonytalanságukban, egyre rémültebb arckifejezésükben.
Azután az egyik éj tünde varázsló felsikoltott és hanyatt esett, bıre és húsa úgy folyt le róla, mintha vízbıl lenne. Mire földet ért, már csupán a csontváza maradt meg, s teste többi részének néhai létezésérıl csupán egy hússzínő tócsa árulkodott a fehér váz körül. A többiek megrökönyödve bámulták a maradványokat, csak Latosziosz harsány szitokszavai terelték el végül a figyelmüket. Rónin szakavatott szemmel méregette a Légió sorait; a varázslat forrását kereste, és hamar megtalálta a tettest. Gonoszságot sugárzó alak állt a démonsereg közelebbi szárnyának közepe táján. Hasonlított a harcosokra, de nemcsak hosszú, hüllıszerő farka és díszesebb páncélja jelentett különbséget. Vértezete fölé vörös-fekete köpönyeget csatolt, és a csatateret kémlelı tekintete jóval nagyobb intelligenciát sugárzott, mint a többieké. Rónin még sohasem találkozott velük személyesen, de a leírások alapján felismerte az eredár hadurat. A Lángoló Légió tisztjeinek, stratégáinak és nem utolsó sorban varázshasználóinak egyike állt ott. E démoni parancsnok azonban súlyos hibát követett el, amikor feltételezte, hogy a holdırök felelısek a pusztító varázslatokért - ezzel lehetıséget adott az ellentámadásra. Rónin újabb varázst idézett, és amint befejezte, megragadta az egybeszıtt mágikus energiákat, majd visszafordította azokat a használójukra. 365 A démon elıbb csak elcsodálkozott, hogy miért késlekedik a hatás, majd eltátotta rémisztı pofáját meglepetésében, amikor bıre és húsa elfolyósodott. Agyaras állkapcsa sikolyra nyílt és annyi ideje még volt, hogy a mágus felé forduljon, de ez volt az utolsó cselekedete. Egyre nagyobbra tátotta száját; állkapcsát már nem tartották inak. A szörnyeteg csontváza még ott állt egy rövid pillanatig, majd engedelmeskedett a föld vonzerejének és összeomlott, eltőnt a harcosok tengerében. A Légió parancsnok nélkül maradt csapatai összezavarodtak. Az éj tündék elıbbre nyomakodtak és újabb tízek, százak estek el a természetellenes seregbıl. - Legyızzük ıket! - kiáltotta el magát az egyik fiatal tiszt. De amilyen hirtelen megingott erejük, a démonok ugyanolyan gyorsan össze is szedték magukat, s talán még az elızınél is nagyobb eltökéltséggel küzdöttek tovább. A Végzethozók korbácsaikkal hajtották a felgárokat és a pokolfajzatokat, egyre csak elıre és elıre. Néhány ördögkutya áttört a védıkön, és a varázslók felé rohant. Éjtünde katonák sikoltottak fel, ahogy két pokolfajzat egy szekér lendületével rohant bele a harcoló csoportok egyikébe, az állatokat és a rajtuk ülıket együtt borították fel. Lyuk nyílt a védelmen, és a démonharcosok azonnal kihasználták a lehetıséget, átáradtak rajta. - Támadás! - kiáltott Hollócsır a lovasság várakozó részének. - Állítsátok meg ıket! A többi lovassal együtt megrohamozta az áttörı szörnyetegeket. Maga Hollócsır elıbb egy ördögkutya csápjait metszette le, azután áll alatt szúrt meg egy harcost. Egy gazdátlan éj szablya keveredett mellé valamiképpen, és méretes karmaival felhasította a megcsonkított kutyadémon oldalát. A szakadás összeszőkült, majd eltőnt; az éjtünde sereg rendezte sorait. 366 Bár szilárdan ellenálltak, a védıket lassanként hátrébb kényszerítette a démonok által kifejtett nyomás. Mintha minden legyilkolt rém helyébe kettı másik lépett volna. Rónin káromkodott egy jóízőt, majd varázsolt, és halálos villámok csaptak le a démonokra. Lehetett bármily csodálatos a hatalma, tudta, hogy a Forrás
segítségével ı is sokkal hatékonyabb lenne. Bár Illidannal együtt komoly mágikus erıt képviseltek, mégis csak ketten voltak, és nem figyelhettek oda mindenre, nem lehettek ott mindenütt; minden buzgóságuk ellenére hamar elfáradtak. A Forrás erejével megsegítve, kevesebb varázslattal is jobb eredményre jutottak volna. A csata kakofonikus zajában is jól hallatszottak az éjtün-dék halálsikolyai. A démonok fejeket zúztak be, vértezete-ket téptek fel, pokoli ölebeik a gyalogosokat vették célba. A Végzethozók magasra ugrottak szárnyaik segítségével, hogy azután a harcolók fı vonalai mögötti sorokba merülve, minél nagyobb pusztítást végezzenek. A pokolfajzatok barátra és ellenségre való tekintet nélkül öklelték bele magukat minden kisebb-nagyobb csoportba, és az íjászok alig találtak célpontot a forgatagban. Ismét felkiáltott egy holdır, ám ezúttal figyelmeztetın: egy ördögkutya átcsúszott a sorok között. Néhány katona ugratott oda, azonnal megfosztották csápjaitól a szörnyeteget, és bár sikerült leszúrniuk a bestiát, a varázslót ez már nem mentette meg a félelmetes állkapcsoktól. Az íjászok egy része újabb nyílzáport indított útnak a démonok hátsó sorai felé, ám a vesszık megfordultak a levegıben, és visszaszálltak rájuk. Többségük azonnal futásnak eredt, de sokan csak álltak ott dermedten, magatehetetlenül meglepetésükben. Legalább gyorsan meghaltak, amikor a saját nyílvesszıik átfúrták testüket. 367 Rónin hiába kutatott az esetért felelıs varázshasználó után. Szeretett volna több helyen lenni egyszerre. Veszíteni fogunk! Minden elszántságuk ellenére a katonáknak szükségük lett volna a Holdırségre - és a Holdırségnek szüksége lett volna a Forrásra. Malfurion azt mondta, talán tud valamit kezdeni a varázslattal, amely elvágta a világtól a Forrás hatalmát, de ez már napokkal korábban volt, és még nem történt változás. Rónin csak gyanította, hogy a druida nem járt sikerrel, és remélte, hogy Malfurion nem halt bele a próbálkozásba. - Szakad a sor! - kiáltotta valaki. Rónin azonnal feledte Malfuriont; a csatával kellett foglalkoznia. A csatával és Verézával. Bár már kezdett fáradni, a tünde nı emléke új erıt adott neki, s a végtelen Hordára összpontosítva újabb pusztító varázslatot húzott elı kelléktárából. Tudta, ez is kevés lesz a gyızelemhez, de megnyugtatta a tudat, hogy ha vége mindennek, akkor ı legalább megtette, amit megtehetett. Gondolatban búcsút mondott szeretteinek, és várta a további fejleményeket. - Változott valami, sámán? - Az ork aggódását fıként tekintete árulta el. Tiranda a fejét rázta. - Semmi. A test él, de a lélek nincs jelen. Az ork tőnıdı arcot vágott. - Meg fog halni? - Nem tudom. - Ötlete sem volt, hogy mi történhetett. Több mint három éjjelen keresztül figyelte Malfurion testét, eleinte a Holdteremben, azután egy elszigeteltebb helyiségben a templom hátsó részén. Az idısebb papnık nyugtatgatták, de tisztán látszott, hogy semmit sem tehetnek a barátjáért. 368 - Lehet, hogy örökké aludni fog - mondta egyikük. - De az is lehet, hogy táplálék nélkül a test elsorvad és meghal.
Tiranda megpróbálta megetetni, de barátja izmai ernyedtek voltak, a légzésen kívül nem mutatott semmiféle életjelet. Nem mert vizet csorgatni a fiú szájába, nehogy megfojtsa vele. A legutóbbi éjjelen Brox óvatosan megjegyezte, hogy ha esetleg tudják, hogy nincs már remény, akkor talán kegyesebb dolog lenne gyorsan véget vetni a szenvedésének. Felajánlotta, hogy esetleg maga is megteheti, ha már egyszer barátjának tekinti az életmentı éjtündét. Mindez szörnyőnek hangzott, de Tiranda nem vádolta az orkot semmivel, hiszen ı csak az elesett harcostársért aggódott, és népe szokásai beszéltek belıle. Nem sejtették, mi történhetett odaát, abban a számukra ismeretlen és érthetetlen birodalomban, melyet ık csak részleteiben, csak álmaikban láthattak, akkor is többnyire csak szemlélıként. Tiranda érezte, hogy valami történt Maliimon álomalakjával, de nem veszhetett oda, hiszen mi tartaná még életben a testet, ha nem a lélek és anyag közti kötelék? Malfurion elvesztésének gondolata jobban bántotta, mint valaha is képzelte volna. Ennyire még Illidan ostoba küldetéstudata sem nyugtalanította. Igaz, mindkét testvérért aggódott, de nem egyenlı mértékben. Jer vissza hozzám! gondolta, immáron nem elıször, és megérintette az alvó arcot. A szinte üres test továbbra sem válaszolt a kérésre. Vaskos, zöld ujjak nehezedtek a vállára óvatosan. Tiranda felnézett az ork aggódó tekintetébe. Egy ideje már nem látta olyan csúfnak, inkább társként gondolt rá a bánatban. - Régóta nem alszol, sámán. Még a szobából sem léptél ki egy ideje. Ez nem jó. Menj és szívj egy kis friss levegıt! 369 - Nem hagyhatom itt. De Brox nem engedett: - Mit tehetnél? Semmit sem. Itt fekszik biztonságban, és biztos ı is kiküldene, ha tudná, mit csinálsz magaddal. A többiek mind barbár teremtménynek látták az orkot, de Tiranda lassanként rádöbbent, hogy csupán egyszerőbben gondolkodik, mint mások. Mindent megértett, ami a túléléshez kellett; jól ismerte az alapvetı szükségleteket és tudta, mivel jár, ha valaki nem elégíti ki ezeket. A lánynak el kellett ismernie, hogy azzal nem segít Malfurionon, ha maga is legyengül vagy megbetegszik. Bármily nehezére esett is a dolog, végül ráállt: - Rendben van. De csak rövid idıre hagyhatom itt. Brox segített neki felkelni. Tiranda úgy érezte, mintha nem is lennének lábai, és a helyükön merev fadarabokat hordana, amelyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy megtartsák a súlyát. Társának igaza volt; csinálnia kellett valamit magával, hogy továbbra is Malfurion mellett maradhasson. Az ork támogatását is igénybe véve végigment a hosszú folyosókon, egészen a fıbejáratig. Ahogyan korábban is, a külsı termeket rémült és összezavarodott polgárok töltötték meg, mind lelki támaszért folyamodtak a Holdanya szolgálóihoz. Brox attól tartott, hogy ki kell verekedniük magukat, de a tömeg elkerülte az orkot. Még mindig irtóztak tıle, pedig már több napja köztük volt és nyilvánvalóan látszott, hogy az egyik papnı segítıjeként van jelen. Elun mindig is mások elfogadására biztatott, ám ennek ellenére az éjtündék többsége lenézte vagy félte a többi fajt.
Kiléptek a templom elé, elsétáltak a közeli térre. Hős szellı simogatta arcukat, amely a gyermekkorára emlékeztette Tirandát. Mindig szerette a szelet, és amikor kicsi volt, 370 gyakran megpróbálta magához ölelni, ami azután ugrabug-ra szellıtánccá változott. Néhány percig csak álltak ott, azután Tiranda hirtelen bőntudatot érzett, mert gyermekkori emlékeirıl eszébe jutott Malfürion. Sürgetni kezdte az orkot, hogy ideje visszamenniük. Brox csak bólintott, már nem kellett támogatnia a lányt. Azonban még a templom lépcsıit sem érték el, amikor az egyik városır szólította meg ıket. Tiranda megtorpant, habozott, az jutott eszébe, hogy az ır talán Brox miatt állítja meg ıket. A tisztnek azonban más dolga volt velük: - Bocsásson meg, nıvér, Arnydal kapitány vagyok. Ha a nevet nem is, az arcot már ismerte. A katona alig valamivel volt idısebb nála, és arca kerekebbnek, szeme ferdébbnek tőnt az átlagosnál. Ez utóbbi miatt tekintete mindig fürkészınek hatott, még ha éppen udvarias vagy barátságos próbált is lenni, mint akkor, ott. - Mit kíván tılem, kapitány? - Egy keveset az idejébıl, ha bátorkodhatom ilyesmit kérni. Van egy foglyom, akinek szüksége lenne a segítségére. Tiranda elıször el akarta utasítani a katonát, mert gondolatai csak Malfürion körül jártak, de kötelességtudata felülemelkedett személyes vágyain. Hogy is fordíthatna hátat valakinek, akinek gyógyerıre van szüksége? - Rendben. Az ork is elindult a lánnyal együtt, és a kapitány kérdın nézett a papnıre: - Az is jön? - Jobban szeretné, kapitány, ha itt állna egyedül a téren? Ezekben a zavaros idıkben? A tiszt vonakodva megrázta fejét, inkább lezárta magában az ügyet. Megfordult és mutatta az utat. Suramar börtönének kicsiny épület adott helyet, mivel a foglyok többsége a Feketebástya-erıdben kötött ki. A rég371 óta halott, hatalmas fa tövében kialakított építmény vázát a gyökerek adták, közéjük kövekbıl raktak falakat. A város legszilárdabb épületének tartották, és az ırök mindig büszkén emlegették e tulajdonságát. Tiranda némi felindultsággal nézett a nem túl kellemes hangulatú épületre és úgy képzelte, a dísztelen külsı csak a legrosszabb gonosztevıknek lehet megfelelı szálláshely. Azonban erıt vett magán, és félretette rossz véleményét. A külsı helyiség minden bútorzata egy íróasztal és a hozzá tartozó szék volt; általában az ügyeletes tiszt dolgozott ott. Suramar fegyveres erejének nagy része távol volt az erıdparancsnokkal, az ırség maradéka pedig a városban próbált rendet tartani, így nem csoda, hogy épp senki sem tartózkodott ott. - Az erdıben találtuk még aznap este, amikor Hollócsır nagyúr összetrombitálta a katonaságot. A fürkészvarázslataink többsége megsemmisült ugyan, de némelyik önállóan mőködik, ereje nem függ a Forrástól. Ezek egyike figyelmeztetett a
betolakodóra. A közelmúlt eseményei miatt... -Az orkra pillantva megakadt mondandójában. A kapitánynak ismernie kellett Brox jelenlegi helyzetét, máskülönben már rég vasra verte volna - ...inkább nem kockáztattunk és letartóztattuk. - És nekem mi közöm ehhez? - A fogoly igen fáradtnak tőnt, amikor ráleltünk. Miután meggyızıdtünk róla, hogy nem csupán színlel, idehoztuk, azóta állapota csak romlott. Különös külseje miatt szeretném, ha életben maradna, míg Hollócsır nagyúr visszatér. Ezért mentem el érted, nıvér. - Akkor mutasd meg, kérlek, merre találom! A belsı teremben csupán tucatnyi cella állt, ámbár a tiszt elmondása szerint a pincében még volt néhány. Tiranda ud; ,
i ■ 1 372 'Itt variasan bólintott, és már ment is tovább, mert kíváncsi volt, hogy miféle teremtményt fogtak megint az ırök. Brox után egy másik orkra is számíthatott volna, de minthogy fajának véleménye - legalábbis a katonaság köreiben, parancsra - változott valamelyest, így a feltételezés nem tőnt helytállónak. - Itt van. A papnı valami nagy és harcias lényt várt, de a bent heverı alak alig volt magasabb és vékonyabb egy átlagos éj-tündénél. Egyszerő talárt és csuklyás utazóköpönyeget viselt, és arca is az éjtündékére hasonlított, bár jóval sápadtabb volt bármelyiküknél. Szeme sem teljesen olyan volt, a fülei is kisebbeknek tőntek. - Úgy néz ki, mint mi... legalábbis nagyjából -jegyezte meg. - Mint valamelyikünk szelleme - helyesbített a kapitány, furcsa hangsúllyal a szavak mögött. Brox közelebb lépett a rácsokhoz, szinte megbabonázott-nak tőnt. - Tünde? kérdezte a nyugtalanító külsejő alaktól. - Talán - válaszolt a fogoly jóval parancsolóbb és mélyebb hangon, mint amire a külsejébıl következtettek. İ is érdeklıdı tekintettel nézett Broxra. - És mit csinál itt egy ork? Tudta, miféle teremtményt lát. Tiranda azonnal felfigyelt erre a tényre, különösen, hogy mostanában az éjtündéknek két különös látogatójuk is akadt. Ekkor a fogoly csúnyán felköhögött, és a papnıben feltámadt az aggodalom. Megkérte a kapitányt, hogy nyissa ki az ajtót.
Ahogy közelebb lépett a matrachoz, a papnı ismét az arcra meredt. Valahogy több volt az idegenben, mint ameny-nyit a külseje sejtetett. A rejtélyes tekintet mélyén olyan bölcsességet és tapasztalatot vélt felfedezni, amely a lelke mélyéig megrázta. Valamiképpen felismerte, hogy ısi, nagyon 373 ısi teremtmény fekszik elıtte, akinek az állapota és a kora nem függ össze. - Tehetséges vagy - suttogta az idegen. - Reménykedtem benne. - Miféle kór támadott meg? A taláros férfi szinte atyai mosollyal nézett rá: - Még istennıdtıl kapott képességeid sem elegendık ahhoz, hogy meggyógyítsanak. Csupán azért gyıztem meg a kapitányt, hogy találjon valaki olyat, mint te, mert lassacskán kifutunk az idıbıl. - Sohasem mondott ilyesmit! - ellenkezett Járod, a kapitány. - Magamtól indultam papnıért. - Igaz - értett egyet a fogoly, de szemei mást mondtak. Ezután Broxra nézett: Veled aztán végképp nem számoltam, és ez igencsak aggaszt. Nem kellene itt lenned. Az ork mordult egyet. - A másik is ezt mondta. - A másik? Miféle másik? - A lánghajú, aki azt mondta... - Itt Brox megakadt, sanda oldalpillantást vetett az ırkapitányra, és inkább mormolva folytatta: - Aki úgy beszélt mindenrıl, mintha már elmúlt volna. Tiranda legnagyobb meglepetésére a fogoly hirtelen felült. A kapitány elırántotta kardját és elırelépett, de a papnı leintette. - Találkoztál Róninnal? - Ismered a lánghajút? - kérdezte Tiranda. - Együtt érkeztünk ide. Azt hittem, fogságban van... valahol máshol. - Khenariosz ligetében - tette hozzá Tiranda. A fogoly felnevetett: - Nos, akár a véletlen, akár Nozdor-mu mozgatja itt a szálakat, nagyon jól csinálja! Igen, ott. De honnan tudod? 374 - Jártam már ott. A barátaimmal. - Valóban? A barátaiddal? Tiranda nem tudta, hová tegye az idegent. Többet tudott, mint a legtöbb éjtünde, ebben a papnı is biztos volt. - Mielıtt folytatnánk... Szeretném megkérdezni a nevedet. -
Ó, bocsásd meg modortalanságomat! A nevem Krá-zus.
Brox felkapta a fejét: - Krázus? Rónin beszélt rólad! -Az ork hirtelen féltérdre ereszkedett: - İsként tisztelt Krázus! A nevem Broxigar, és ı Tiranda, a sámán.
Krázus meglepetten nézett: - Rónin túl sokat mondhatott... és bizonyára mást is csinált. Társának iménti cselekedete elgondolkodtatta a papnıt. Felkelt a fogoly mellıl, és a kapitányhoz fordult: - Szeretném ıt magammal vinni a templomba. Ott jobban tudok gondoskodni róla. - Szó sem lehet róla! Ha megszökik... - Megígérem, hogy nem fog elmenekülni. Emellett magad mondtad, hogy fontos a jóléte. Mire Hollócsır nagyúr visszatér, talán meg is gyógyíthatjuk. Az ırtiszt jól láthatóan ellenkezni akart, de nem talált szavakat. Tiranda rámosolygott. - Rendben van. De személyesen kísérlek el. - Természetesen. Megfordult, hogy segítsen Krázusnak felkelni, de Brox már ott volt és támogatta. Tiranda észrevett a fogoly arcán egy halvány, rejtett mosolyt. - Talán örülsz valaminek? - Idıszerőtlen megérkezésem óta elıször, igen. Úgy érzem, van még remény. Nem magyarázta el, és Tiranda nem kérdezett. Brox segítségével kiléptek a börtön épületébıl és a lány rájött, hogy 375 egy bizonyos tekintetben a fogoly nem játszott; valóban legyengült állapotban volt. A papnı azonban még így is érezte benne a nemes tartást és méltóságot. Az ırkapitánnyal maguk mögött visszatértek a templomba. Az ork jelenléte újfent utat nyitott számukra a tömegben. Tiranda tartott tıle, hogy az ırök és az idısebb papnık esetleg feltartóztatják ıket, de látván Krázus tarthatatlan állapotát, szó nélkül félreálltak elılük. Egy idıs papnı meg is hajolt feléjük, bár gyanította, hogy a vegyes társaság nem érti teljesen, miért. - Elun jól választott - jegyezte meg Krázus, amikor a szálláshelyek mellett haladtak. - Már akkor is sejtettem, amikor elıször megláttalak. Tiranda arca majdnem elfeketedett zavarában. Úgy érezte, mintha a fıpapnıhöz hasonlatosan tekintélyes személy dicsérte volna meg. Eredetileg külön helyiségbe akarta vinni a gyengélkedı idegent, ám mire odaértek, feledte e tervét, és gondolkodás nélkül bementek Malfurionhoz. Alig lépésnyire az ajtótól a lány megtorpant. - Valami baj van? - kérdezte Krázus. - Nem, nincs. Csak ez a szoba már foglalt. Egyik beteg barátom fekszik itt... De mielıtt kiterelhette volna a többieket, Krázus meglátta a bent heverı testet, Malfurion arcát, és váratlanul erıre kapva odanyomakodott: - Véletlen, sors vagy Nozdormu teszi ezt velünk, csakugyan! - kiáltott fel döbbenten. - Mi baja van? Mondd már! - Nem is tudom... - Hogyan magyarázza el?
- Belépett a Smaragd Alomba - válaszolt helyette Brox. - Még nem tért vissza. - Nem tért vissza... Merre indult? 376 Az ork elmondta a tervet, legalábbis a lényeget. Tiranda eddig is épp elég sápadtnak hitte Krázust, de ekkor idegenségében is ismerıs arca, teljesen elfehéredett. - Éppen oda! Ha tudtam volna, mielıtt odamegyek... - Jártál Zin-Azshariban? - ámuldozott Tiranda. - Láttam a város maradványait, és ide azért jöttem, mert éppen a barátodat kerestem. - Csendben szemlélte a testet, tőnıdı arccal, mielıtt folytatta: - És ha - ahogy mondjátok - az utóbbi éjjelek során ebben az állapotban volt, akkor már eleve elkéstem. Vége mindennek. ií |L z éjtünde felkiáltott, mellkasát vértezetével együtt Jk nyitotta fel a démon pengéje. Egyik társának arra ' V sem volt ideje, hogy bármi módon hangot adjon fájdalmának; buzogány zúzta pépesre a koponyáját. A védık egyre csak fogytak, és Rónin vagy Illidan hatalma nem volt elegendı, hogy semmissé tegyék az ijesztı tényt; vesztésre állnak. Hiába verte az ellent Hollócsır az elsı sorokban, az éjtündék lassan, de biztosan fogyatkoztak. A Lángoló Légió nem hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet í sem; folyamatosan nyomást gyakorolt a védıkre. Bár tud- ' ta, hogy mind halálra vannak ítélve, a mágus mégis tovább ! küzdött. A védısereg érkezésének híre némileg meglepte Xavioszt, de attól messze állt, hogy a sikerbe vetett hite megrendüljön. A Legnagyszerőbb harcosai immáron jelentısebb csoportokban léptek ki a kapun, és a kancellár biztos volt benne, hogy egyetlen sereg sem lesz képes szembeszállni velük. Legfeljebb meggyorsítják a tisztogatást. Hakar vadászatra indult és Mannorot vezette a csapatokat az ostobák serege ellen, így a varázsmunka és a hozzátarto378 zó dolgok felügyelete, a kancellárra maradt. Rövid pillantást vetett a bejárat melletti kis beugróra, ahol legutóbbi szerzeménye hevert. Miután megkapja a védık megtizedelésérıl szóló híreket, szakít majd egy kis idıt „vendégére" is. Ám elıbb fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Ezután figyelmét a kapunak szentelte, amelyen épp egy újabb csapat felgár lépett át. Megkapták parancsaikat a termetes Végzethozótól - akit maga Mannorot bízott meg ezzel a feladattal -, azután elmasíroztak, hogy csatlakozzanak vérszomjas társaikhoz. Csak az utóbbi percekben legalább tucatszor ismétlıdött meg ez a jelenet, talán csak annyi különbséggel, hogy alkalmanként egyre nagyobb csapatok érkeztek. Lassan szőkös lesz a terem az átlépıknek, gondolta Xaviosz. Amikor a következı csoport kilépett az ajtón, a kancellár meghallotta istene hangját a fejében: Elégedett vagyok a haladással. kz éjtünde féltérdre ereszkedett, úgy válaszolt: - Megtisztelsz, ó, uram! Még mindig vannak ellenállók. - Csupán a tökéletlenek némelyike próbálja késleltetni az elkerülhetetlent.
Védelmezzétek a kaput! Tartsátok nyitva, és erısítsétek meg! Hamarosan magam is megérkezem! A kancellár szíve nagyot dobbant. Közeleg a nagyszerő esemény! Felállva így válaszolt: - Személyesen gondoskodom róla, hogy minden rendben legyen, és ne kerüljön akadály az utadba, ó, uram! Esküszöm! Elégedettség hulláma öntötte el, azután Sargeras elhagyta az elméjét. Xaviosz leellenırizte a pajzsot fenntartó szimbólumot. Szerencsére még azelıtt elfogta a betolakodót, hogy az egy379 általán hozzáért volna. Minden rendben volt, így jutott ide,\ je végiggondolni néhány teendıjét Sargeras érkezésével kap/■• csolatban. A királynı biztosan ott akar majd lenni; ki kell " • jelölnie mellé egy tiszteletbeli ırt. Varo'then kapitány megfelelınek tőnt a feladatra. A kancellár maga akart lenni az elsı, aki üdvözli a Legnagyszerőbbet, és úgy döntött, megfelelı ajándékként majd a kristályt és lakóját nyújtja át. Xaviosz tudta, ez volt az egyike annak a három dolognak, amelyet Mannorot is megfelelıen értékesnek tartott, és a másik kettı után még mindig az Idomár kajtatott a kutyáival. Milyen ostoba képet fog majd vágni Hakar, ha visszatérve meglátja, hogy mit fogott ı oly könnyedén! | Alig bírta kivárni a pillanatot, hogy átnyújtsa foglyát Sar- ,| gerasnak. Külön élvezet lesz végignézni, amit az istenség ' j tesz majd az ostobával. A rémálom folytatódott. Malfurion ott szorongott a kristályban és nézte azt a keveset, amit a terembıl láthatott. Xa- „ viosz egy kis mélyedésbe tette a kristályt, valószínőleg az ajtó melletti alkóvban, persze ferdén. Félrefordult világának '' sarkából az éjtünde látta az ajtófélfát, így az egyre csak áradó démoncsapatok rendszeresen beléptek látóterébe, és kimasíroztak az ajtón. Pofájukra kegyetlen lelkesedés ült ki; feltüzelte ıket a közelgı harc. Ez is csak Malfurion szívét facsarta, minthogy tudta jól, a szörnyetegek éjtündéket készülnek legyilkolni. Bár környezetében semmi sem mutatta az idı múlását, Malfurion bizonyosnak érezte, hogy már legalább két éjszaka telt el próbálkozása óta. Lélek-formájában nem kellett aludnia, így a két nap és két éjszaka még hosszabbnak tőnt. Milyen ostoba volt! Hiszen ı is hallotta a történeteket Xaviosz szemeirıl, melyek elıl még az árnyékok árnyéka sem rejtızhet el - bár nem adott túl sok hitelt az effajta szó380 beszédnek. Kevéssé hitte, hogy a mágikus energiák látására alkalmas ékkövek, felfedik az álom-alakot. Mily nevetségessé tette magát! Többször is megpróbált kitörni kristályos ketrecébıl, de annak ereje feladta a leckét. Talán ha folytathatta volna tanulmányait, képes lenne felfedezni valami hibát, támadható pontot, de valójában ez csak egyszer fordult meg a fejében. Sokkal inkább el volt foglalva önmaga átkozásával; csalódott saját magában, mert elbukott, és ezzel elárulta barátait, népét, az egész világot. 0 az oka, hogy már semmi sem állhat a természetellenes hódítók útjában, csupán egy vagy két olyan sereg, amelynek a puszta testi erıre kell támaszkodnia. A tehetetlenség nyőge egyre elviselhetetlenebbé vált, csinálnia kellett valamit! Összeszedte magát, és újfent megpróbálta alkalmazni Khenariosz tanításait. A
kristály természetes eredető eszköz volt, valaha a föld része, így feltétlenül eszköze a druidák hatalmának. Kinyúlt akaratával és végigtapogatta a kı éleit, hátha mégis talál valami csorbát vagy gyenge pontot a szerkezetében. Nem épp a druida módszert alkalmazta, de közel állt hozzá: valamelyest ötvözte az árkán keresıvarázst a természeti mágia meditatív észleleterısítésével. Nem lelt semmit. Legszívesebben elsírta volna magát csalódottságában. Ezrek vesznek oda az ı hibájából. Köztük lesz Illidan és Ti-randa is! Tiranda is! A lány mindig vele volt, arca ott lebegett tudatában, bármivel foglalkozott is éppen. El tudta képzelni, mennyire aggódik érte a lány. Biztos volt benne, hogy ott ül a teste mellett, és egyre csak próbálja visszahívni. Szinte hallotta a hangját. Malfurion... 381 Ha tudta volna, megrázta volna magát. Lassan kezdem elveszíteni az eszem. Meglepte, hogy ilyen könnyen megtörhet, erısebbnek hitte magát. De végül is, elég szörnyő helyzetbe került. Malfurion! Hallasz engem? Újfent, mintha Tiranda hangja visszhangzott volna a gondolatai közt. Kibámult börtönébıl, hátha meglátja Xavioszt, amint éppen valamiféle kínzó varázslatot szı ellene, de a kancellár nem volt a közelében. Heves izgatottság fogta el, és kérdéssel válaszolt a kérdésre: Tiranda? Malfurion! Hát megvagy még! İ maga is alig hitte el. Igaz, a lány Elun felavatott papnıje volt, de az ilyesfajta kapcsolatfelvételre való képesség, talán nem teljesen tartozik a papnık hatalmához. Tiranda! Hogyan értél el? Segítséggel. Egy idegentıl, aki téged keresett. Legalábbis ezt mondja. Malfurion csak Róninra vagy Broxra tudott gondolni. Az orkot azonban már ismerték, és bár bátor harcosnak bizonyult, nem rendelkezett semmiféle mágikus tehetséggel. Akkor talán Rónin? İ sem lehetett Tiranda segítségére, minthogy Hollócsır maga mellé vette, amikor összetrombitálta seregét. Kitıl? kérdezte végül. Kitıl? A nevem Krázus. A hirtelen váltás megzavarta Malfuriont. A hanggal kapcsolatos érzéseit nehezen azonosította be, talán leginkább arra hasonlítottak, amikor Khenariosszal beszélgetett ily módon. Bárki is ez a Krázus, nem lehetett egyszerően egy másik éjtünde. Bizonyára más fajhoz tartozott. Még mindig hallasz? kérdezte az új hang. 382 Hallak... Krázus.
Megmutattam Tirandának, hogyan használhatjuk fel a köztetek húzódó köteléket arra, hogy elérjünk. Nehéz trükk, de reménykedünk benne, hogy elég ideig fenn tudjuk tartani ezt a kapcsolatot és kiszabadíthatunk. Kiszabadíthattok? Malfurion újra kipillantott börtönébıl, és igencsak kételkedett benne, hogy ez lehetséges. Ravasz csapdába estél, igen, folytatta Krázus, meglepve ezzel az éjtündét. Úgy tőnt, odaát már tudták, hogy Xaviosz miféle börtönbe vetette. De már korábban is volt dolgom ilyesmivel. E szavakra Malfurionban új életre kelt a remény. Mit kell tennem? Most, hogy elmozdítottuk a testedet... Hogy mit tettetek? Elmozdították? A kockázat... Tisztában vagyok a kockázattal. Amikor Malfurion felhagyott az ellenkezéssel, Krázus folytatta. Szükséges volt, hogy... közelebb vigyünk. Most pedig figyelj jól, mert gyorsan kell cselekednünk. Az éj tünde feszülten várakozott. Úgy döntött, bármit hajlandó megtenni, ha ezzel ki tudják szabadítani. Látnom kell a kristályt. Minden oldalát és élét. Druida vagy, meg tudod mutatni. Latba vetve minden ismeretét, Malfurion mágikus börtönére összpontosított. Akaratával kinyúlt, újra letapogatta minden zegét-zugát, ahogyan tette ezt már többször is fogságba esése óta. A remény megerısítette, és figyelmét öszszeszedve egyetlen apró pontot sem hagyott ki. Ott! A testetlen hang szinte felkiáltott elméjében, és akkor Malfurion is meglátta az apró zárványt a kristályfalban. Nem tartotta azonban elég nagy hibának ahhoz, hogy hasznát tudja venni. 383 Ez lesz szabadulásod kulcsa. Ragadd meg tudatoddal és próbáld megérteni, miképpen rontja meg a zárvány a tökéletes kristályt, Krázus segítsége értékesebbnek bizonyult, mint elıször hitte. Egy gondolattal megköszönte. A bölcsesség a korral jár, így mondják mifelénk, válaszolt amaz. Azonban még mindig azon dolgozom, hogy rászolgáljak háládra. Megkérte Malfuriont, hogy vizsgálja meg jól a zárványt, és vesse be druida ismereteit, hogy megértse annak kialakulását, és lehetségessé tegye növekedését. Találd meg a legszélesebb részét, és duzzaszd meg! Nem megy... Malfurion minden erejét összeszedte, hogy kiszabaduljon, de még csak megrepesztenie sem sikerült a kemény kristályfelületet. Erıs vagy, de még nem elég képzett. Nyisd meg jobban elméd! Eressz be minket, és ne törıdj vele, hogy mennyien leszünk a fejedben! Neked adjuk akaratunk erejét, és összegyőjtött bölcsességünket. Malfurion kitakarított a tudatából minden félrevezetı gondolatot, és megnyílt a testetlenek elıtt. Bármennyire nem akaródzott, beengedte tudatába Tirandát és az ismeretlen Krázust - azonnal megérezte a köztük lévı különbséget. Ti-randa a
gondoskodásával támogatta, szeretı jelenléte adott erıt. Krázus lénye csupán hideg bizalmat és korok tapasztalatát sugározta. Az éjtünde remélte, hogy ez is hasznára lesz. Most pedig, próbálkozz újra! A bebörtönzött éjtünde újra összeszedte akaraterejét, és a zárvány legszélesebb részére összpontosított. Arra koncentrált, hogy a kristály aprócska hibája megduzzadjon, mert keletkezésekor lehetett volna nagyobb is akár, és erre a lehetıségre kellett építenie. A természet már megengedte a zárvány 384 létrejöttét, neki csak némi változást kell elérnie. Nem teremt, nem pusztít, csak az adott lehetıségeket járja be. Az a hiba lehetett volna egy kicsivel hosszabb, egy kicsivel szélesebb... Érezte, hogy a másik kettı vele van. Erıt merített jelenlétükbıl, akaratukkal segítették. A zárvány megnövekedett, szinte érzékelhetetlen mértékben, de épp eléggé ahhoz, hogy apró repedést okozzon a rideg kristályszerkezetben. A kicsiny hasadék megnövekedett, keresztülhatolt a kristályfalon. Ez a te átjáród! sürgette Krázus. Bújj ki rajta! Könnyen formálható álom-alakjában Malfurion szinte kifolyt a repedésen át. A kristályon kívül azonnal növekedni kezdett, és pillanatok alatt elérte eredeti termetét. Az egészbıl nem érzett sokkal többet a nézıpontja megváltozásánál és az elégedettségnél, hogy kiszabadult végre az üvegbe zárt sáskáéhoz hasonlatos állapotból. Gyorsan! Térj vissza, mielıtt észrevesznek! Malfurionnak azonban esze ágában sem volt engedelmeskedni. Nem azért jött el eddig és esett fogságba, hogy azután cserbenhagyja népét. Meg kellett tennie, amiért elindult erre az útra. Malfurion! kérlelte Tiranda. Figyelmen kívül hagyva segítıit, Malfurion megindult célja felé. Xaviosz a terem másik végében állt, a kapu felé fordulva, mereven, mintha épp beszélgetne valakivel, aki a lángoló szélő hasadék túloldalán lévı, feneketlen sötétségben rejtezett el. Közben már szinte folyamatosan érkeztek az újabb és újabb démonharcosok. Malfurion lehetıséget látott a helyzetben. Ha Xaviosz továbbra is a szörnyő valóság-hasadékba bámul, akkor van esélye arra, hogy gyorsan elvégezze feladatát. A korábbi alkalommal elég jól megvizsgálta a szimbólum felett lebegı varázsszövevényt, és még emlékezett rá, hol talált rajta gyen385 ge kapcsolatot két energiaszál között. Megindult a pajzsvarázsjelenlétét mutató kék gömb felé és felkészült, hogy a lehetı leggyorsabban elindítsa a folyamatot. Ha megbontja a szövevényt, az hamarosan teljesen megsemmisül majd. Tiranda és Krázus hallgatott az elméjében, háttérbe húzódtak. Vagy csendben figyelték, mire készül, vagy kapcsolatuk halványodott el. Lényegében mindegy volt; már nem fordulhatott vissza, nem is állt szándékában. Még egy utolsó pillantást vetett a kancellárra, mielıtt hatalmát latba vetve, szétrántotta akaratával a varázsszövedék szálait. Elıször csak egy szálat
szakított el, ezzel gyengülést okozott máshol, és az újabb gyenge pontnál újra szakított. A világ, a természet hatalmát idézte meg, hogy semlegesítse a természetellenes erıket, amelyeket démoni mágia szıtt a pajzsvarázsba. Xaviosz hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. Valami történt, valami szörnyőség. Bár máskor tiszteletlenségnek tartotta volna és sohasem tette volna meg, olyannyira rossz érzése támadt, hogy kényszerően elfordult a kaputól, istenétıl, és körülnézett. Tekintete azonnal megakadt az értékes szimbólumon, melyet Mannorot vésett a kıpadlóba - és a szellemszerő alakon, akit korábban ı maga fogott el. Az az átkozott a pajzsvarázzsal babrált. - Állítsátok meg! - kiáltott fel, hiábavalón. A kiáltás megzavarta egy pillanatra, de Malfurion nem foglalkozott vele, és tovább bontotta a bonyolult energiaszövevényt. Szeme sarkából látta, hogy Xaviosz rámutat, és hallotta, hogy a démonoknak vagy az Elıkelıknek kiáltoz, támadják meg. Az ifjú druida nem hagyta magát megzavarni; elhatározta, kerüljön akár az életébe, befejezi, amit elkezdett. 386 Úgy tőnt azonban, hogy a kancelláron kívül senki sem láthatta meg álom-alakját, nemhogy megérinthették volna. Másrészrıl, maga Xaviosz mindkettıt megtehette. Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a többiek hasznavehetetlenek az idegennel szemben, a királynı fıtanácsosa Malfurion felé vetette magát. Ekkor már a druida sem maradhatott közömbös, és ahogy megfordult, lélek-formá-jában látta, hogy a mesterséges szemek fekete lángokat vetnek, Xaviosz fellobbanó dühétıl. Ösztönösen a szél és a lég segítségéért folyamodott. Karmazsinszín villanások kéltek, és minden bizonnyal meg is ölték volna az éj tündét, ha nem akadnak bele valamibe, alig néhány hüvelyknyivel a szellemszerő alak elıtt -az összesőrősödött levegıbe, talán. Mi több, nem csupán megakadtak, hanem el is fordultak, ahogy a hirtelen feltámadt szél varázskezekkel megragadta és félredobta azokat. A varázslövedékek halálos pontossággal csapódtak bele a kapu mellett álló Végzethozóba. Az megtántorodott és nekiesett az épp kilépı démonnak, félretaszította a harcost, aki így fellökte az egyik ott dolgozó Elıkelıt. A többiek próbálták tartani a kaput, de hiányzott az összpontosításában megzavart varázsló hatalma. A kapu megremegett, kicsivel összébb szőkült, majd újra kitágult, mint egy lüktetı írisz. A fenntartása során kialakított kényes egyensúly megbomlott, de oly mértékben, hogy a gyors egymásutánban kilépı démonok egyikét félig félbeszelte. Az Elıkelık próbálták visszanyerni uralmukat a kapu felett, de kimerültségük erısebbnek tőnt akaratuknál. Az egyik nagyobb, szárnyas szörnyeteg Malfurion felé ugrott, és lecsapott kardjával. Nyilvánvaló volt, hogy nem látja az ellenfelet, de reménykedett benne, hogy vaktában is eltalál valamit vagy valakit. Az éjtünde nem volt bizonyos 387 benne, hogy a fegyver nem tesz kárt álom-alakjában, így megpróbálta elkerülni a pengét. Xaviosz döbbenten nézte a maga okozta káoszt. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a kapun segítsen, vagy a betolakodóval - akit csak ı látott - foglalkozzon
inkább. Végül határozott, és egy az övén lógó erszénybıl újabb kristályt vett elı. - Ebbıl nem szöksz meg! - Mágikus tekintete újra fellángolt. Malfurion kihasználta a démon közelségét, és a pengét feledve inkább beugrott mögé. A kancellár és a druida közé került szörnyeteg felüvöltött dühében, de már csupán némi kétségbeesett csapkodásra maradt ideje, mielıtt a kristály magába szippantotta. A kancellár szitkozódott és nemes egyszerőséggel félredobta a kristályt, mit sem törıdve annak tartalmával. Minden figyelmét a szellemszerő alakra összpontosította. - Nagyúr! - kiáltott az egyik varázsló. - Mi... - Foglalkozzatok a kapuval! Tartsátok nyitva! És erısítsétek meg a pajzsot! Majd én elbánok a betolakodóval. Máris újabb varázslatra készült, Malfurion azonban ezt nem kívánta megvárni. Megfordult és a tıle telhetı legnagyobb sebességgel az ajtó felé indult, áthatolt azon és eltőnt Xaviosz szeme elıl. A feldühödött fıtanácsos utánavetette magát: - Nyissátok ki az ajtót! Az ırök azonnal engedelmeskedtek. Xaviosz kirobogott a terembıl és lerohant a lépcsın, hogy kövesse ellenfelét, de Malfurion nem arra menekült. Mindenki más számára láthatatlan és érinthetetlen lélek-formájában átlebegett az egyik belsı falon, és ott várta ki, hogy az egyetlen veszélyforrás eltávolodjon. Visszatérve a terembe, egyenesen a pajzsot még mindig életben tartó szövevényhez lebegett. El kellett pusztítania a 388 varázslatot, mielıtt az Elıkelık összeszedik magukat és megerısítik azt. Amint azonban újra a varázsszövevény felé nyúlt akaratával, ismerıs borzongást érzett. Álom-alakjában is megremegett, s minden szándéka ellenére a kapu felé pillantott. Nem érintheted meg! Valamely szörnyő jelenlét férkızött a tudatába. Már nem is akarod. Egyedüli kívánságod az én szolgálatom lehet. Maifürion küzdött a késztetés ellen, hogy megadja magát a hangnak. Tisztában volt vele, mi történik, ha a hang tulajdonosa beléphet a világába. Álmai megmutatták a szabadjára eresztett gonoszság pusztító erejét. Nem... leszek... a talpnyalód! sikoltott fel, ahogy akaratát nekifeszítette a hang befolyásoló erejének. Sikerült elszakítania tekintetét a kapuról. Erezte, hogy a túloldalon iszonytató harag lobban, de már bizonyosan tudta, hogy ilyen távolról a gonosz csupán a tudatával játszhat, és ehhez is legalább felé kellene néznie. Akarattal kerülte a kapu látványát, és ereje egy részét arra fordította, hogy kizárjon minden késztetést, ami odafordítaná figyelmét. Erıt merített a bizonyosságból, hogy ezúttal senki sem állhat útjába. Már csak néhány másodpercre volt szüksége. Hirtelen észveszejtı fájdalom hasított belé, álom-alakjában is vonaglott és kínlódott. - Vége a játéknak! - kiáltotta Xaviosz az ajtóban állva, körülötte csodálkozó ırök kutattak hiábavalóan az ellenfél után. - Széttéplek szellem, és szétszórom
a darabjaidat a világban! Azután összeszedlek és cafatokban nyújtalak át a Legnagyszerőbbnek, hogy úgy bánjon el veled, ahogy kedve tartja! - Malfurionra mutatott és varázslatba kezdett. 389 A Lángoló Légió egyre jobban szétszórta az éjtünde sereget. Hollócsırnek még sikerült nagyobb erıt tartania maga körül, de a szárnyak lassacskán felmorzsolódtak. Rónin tüzes faltörı kost teremtett, amely önjáró módon száguldott át a démonok sorain, ezzel hosszú, tátongó hasadékot ütött a szörnyek hadába. Valamennyire le is lassította azt a szárnyat, de a Légió egyéb részei, ugyanolyan tempóban folytatták az elırenyomulást. Hollócsır parancsokat kiáltott a harc sőrőjébıl: - Megerısíteni a jobb szárnyat! íjászok! Szedjétek le a szárnyasokat! Holdırök! Visszavonulás! Nem tudni, Latosziosz hallotta-e a nemes parancsát vagy sem, de a holdırök a helyükön maradtak. Az idıs varázsló állt legelöl, és parancsokat üvöltözött társainak. Rónin vágott egy akaratlan grimaszt. A parancsokból ítélve Latosziosz nem nagyon rendelkezett taktikai ismeretekkel. Apróságokra pocsékolta el csapata megmaradt kicsinyke erejét ahelyett, hogy összpontosította volna valahová. Ezt Illidan is észrevette: -Az az átkozott, vén idióta csak pazarolja a varázserıt! Még én is jobban irányítanám ıket! - Felejtsd el ıket, és foglalkozz inkább a saját varázslataiddal! De amint Rónin ezt kimondta, Latosziosz megpördült, a torkához kapott és összecsuklott, szájából ömlött a vér. Bıre megfeketedett, azután már csak feküdt ott, mozdulatlan. Rónin félretette undorát, és a Légiót szemlélve kiszúrta a hadurat. Rámutatott és ugyanazt a trükköt alkalmazta, amelyet talán ugyanez a démon használhatott korábban. Röptében megragadott legalább egy tucat nyílvesszıt, és az eredár felé irányította ıket. Az megérezhette a közelgı varázsenergiákat, mert felnézett, a felé röppenı vesszık láttán azonban csak elröhögte magát. Tett egy íves mozdulatot maga 390 elıtt, amibıl Rónin azt feltételezte, hogy valamiféle láthatatlan pajzsot vont oda védelemül. Azután démoni pofájára fagyott a vigyor, amikor a nyílvesszık nem csupán a pajzson, hanem a testén is könnyedén áthatoltak. - Nem volt olyan erıs, mint gondoltad, ugye? - mormolta a mágus, valamiféle zord elégedettséget érezve. Illidan felé fordult, hogy mondjon valamit, de az éjtünde eltőnt mellıle. Körülnézett és meglátta, ahogy ırülten vágtat a holdırök felé. Azok teljesen elveszettnek tőntek vezetıjük nélkül. - Mit csinál ez a...? - De Róninnak nem volt ideje leendı pártfogoltjával foglalkozni. Elviselhetetlennek tőnı hıség borította el, úgy érezte, mindjárt elolvad. Az eredár hadurak végül felismerhették személyében a veszélyforrást. Úgy tőnt, egyszerre többen is megtámadták. Sikerült elég gyorsan válaszolnia a kihívásra, és valamelyest semlegesítette a rávarázsolt hıséget, de ez sem tarthatott örökké. Ha folytatják a támadást, a férfi tudta, hamarosan élve fızik meg.
Ennyi volt hát. Itt kell meghalnom még azt sem tudván, egyáltalán volt-e valami szerepem a történelemben, vagy sikerült teljesen elpusztítanom azt. Különös, hogy ilyesmivel is csak a halál közeledtekor foglalkozik igazán az ember... A hıség azonban hirtelen megszőnt. Rónin ösztönösen reagált és mágikus ismereteit latba vetve felkészült, hogy visszaverje a következı támadást. Meg is találta annak forrását. - Látom, a tőz nem érint! Próbáljuk ki a jeget! - kiáltott az egyik eredár és hatalmas fagyhullámot küldött reá, de ı visszafordította azt. A démon egyetlen pillanat alatt megmerevedett és keményre fagyott, pofáján a gúnyos vigyor kínterhes üvöltéssé változott. A csata forgatagában a harco391 lók belebotlottak a jégszoborba, fellökték, és az hangos csattanással ért földet. Darabokra tört és fagyasztott démondarabokkal szórta be a körülötte lévıket. Rónin sejtette, hogy a holdırök felıl érkezett segítség. Odapillantva Illidant látta az élükön, ahogy rávigyorog, majd a varázslók felé fordulva parancsokat kiabál. Úgy irányította ıket, mintha varázstaktikusnak született volna. Hatalmukat arra használta, hogy összeadva átáramoltassa magán, így megerısítse vele saját varázslatait. Egy a démonsereg közepére idézett robbanással elpusztított több tucatnyi szörnyeteget. Lelkes diadalüvöltést eresztett meg, és örömében nem vette észre, hogy menynyire elfárasztotta varázslatával a holdıröket. Ha még néhányszor alkalmazza ezt a módszert, akkor - bár hatékony lesz - egyesével ki fogja meríteni társait. Azonban Rónin mit sem tehetett ez ellen. Egyrészt lefoglalta a saját küzdelme, másrészt - ıszintén szólva - már nem nagyon érdekelte a dolog. Ha a védık elesnek, akkor ki marad állva? Bár csak Malfurion sikerrel járt volna! Mannorot végignézett a csatatéren, és elégedettség töltötte el. Serege végigsöpört a tájon, és a város után a beképzelt helyiek sebtiben összetoborzott csapatait is szétzúzta. Úgy érezte, hamarosan vége a csatának. Egy újabb nagy adag ellenféllel kevesebb, és ez azt jelenthette, hogy szinte kikövezik majd az utat ura számára. Sargeras örülni fog a hírnek, hogy mi mindent végeztek el a nevében. Megfelelı jutalomban fogja részesíteni serege parancsnokait, és ehhez nem kellett Arkhemón segítségét kérnie. Igen, ı Mannorot, megfelelı jutalomban részesülhet. Több kegyet, több hatalmat nyer a Légióban. És persze, elıbb-utóbb az éj tündékre sem lesz már szükség. A kapu körül lévık is elnyerik méltó jutalmukat, a végsı megsemmisülést. alfurion úgy vélte, túljárt Xaviosz eszén, de ismét csalódnia kellett önmagában. Hogyan is hihette, hogy a kancellár majd végigüldözi a folyosókon és lépcsıkön, amikor mindketten tudták, hogy vissza akar térni, és le akarja bontani a pajzsvarázst? Újfent elhibázta. Xaviosz tehetséges varázshasználó volt, és a Forrás ıt erısítette. Malfurion sokat tanult a másféle mágiából, amelyet a félisten mutatott neki, de ahhoz nem eleget, hogy jó eséllyel szálljon harcba egy ilyen halálos ellenféllel szemben. Mindezt a kancellár is tudta. Ismét megszólalt egy hang Malfurion fejében. Ezúttal nem a kapun túli iszonytató hatalom hangja, hanem a rejtélyes Krázusé, akirıl azt hitte, teljesen magára hagyta már: Malfurion! A mi erınk a te erıd. Ahogyan a kristályban tetted, úgy most is használhatod. És erıt meríthetsz elszántságodból is.
Az ifjú éjtünde már nemcsak Tiranda és Krázus jelenlétét érezte, de valamiképpen Brox is ott volt vele. Mindhárman nekiajándékozták akaratuk és lelkük minden erejét. Druida vagy, Malfurion. Mögötted áll a természet, az egész világ. m 393 Összeszedte magát és barátai támogatásával - bár a kancellár elızı támadása igencsak elgyengítette - megpróbált védekezni a következı csapás ellen. Épp idıben; Xaviosz már létre is hozta varázslatát. Malfurion álom-alakjának meg kellett volna semmisülnie, de a gonosz bőbáj el sem érte ıt. Négyük összeadott hatalmával oly könnyedén semlegesítette azt, mintha csupán egy szúnyogot kellett volna lecsapnia. Tedd, amit tenned kell! hallotta ismét Krázus hangját. Valamiképpen maga is tudatában volt annak, hogy idıpocsékolás lenne megvívni a kancellárral. Az idegen a másik dologra gondolt. Az éjtünde egy gyors varázslattal megcélozta a szövevényt. Annak szálai megremegtek, a kékes gömb pulzálni kezdett, és két Elıkelı ugrott oda, hogy helyreállítsa. Malfurion csendes kérésére a padló kövei feladták szilárdságukat, sárrá változtak, és a varázslók belesüppedtek. Elfúló sikollyal merültek el, talán le is zuhantak a túloldalon - eközben a padlóba vésett szimbólumot is folyékonnyá vált márvány töltötte ki. Xaviosz feldühödve győjtötte egybe a következı varázslathoz szükséges energiákat, és maró szellemporral vette körbe Malfurion lélek-formáját. Az ifjú éjtünde már-már csapkodni kezdett maga körül, de erıt vett az ösztönös reakción és megacélozta akaratát. Szelet idézett, hogy elfújassa vele a porfelhıt. Amíg ı ezzel foglalatoskodott, Xaviosz sebtiben a pajzsvarázs felé fordította figyelmét, és akaraterejével megragadva azt megállította a gyengülést, egyben tartotta a szövevényt, így semlegesítve a druida próbálkozásait megengedett magának egy elégedett vigyort, és ismét szembefordult ellenfelével; szándéka nyilvánvaló volt. Malfurion kezdett aggódni a helyzet végkimenetele miatt. Még a többiek segítségével sem tarthat ki a végtelenségig, 394 így vagy elmenekül majd, vagy odavész. Valamit tennie kellett, és minél gyorsabban. Egy hirtelen ötlettıl vezérelve elfordult a kancellártól, de ezúttal nem a pajzsvarázst, hanem a kaput vette célba. Ismét a szelet kérlelte, hogy ezúttal legyen olyan erıs, ami nem csupán egy porfelhıt oszlat el a légben. A kapu fenntartásával foglalatoskodó Elıkelıket kívánta kibillenteni egyensúlyukból, hogy megtörjön összpontosításuk. Heves szélroham csapott le a varázslókra. Hármukat felkapta és keményen nekivágta a falnak, egyiküket belökte a még mindig lüktetı kapuba, és a többieket is megtaszította. Bár nem sikerült mindegyiküknek elterelnie a figyelmét, így is kevesen maradtak a kapu fenntartásához. Az átjáró körüli égı gömb újra lüktetni kezdett és ijesztıen fellángolt, megremegett és eltorzult. A túloldalról áradó gonoszság ereje mintha enyhült volna valamelyest. Hirtelen tüzes kezek ragadták meg Malfuriont, a következı támadás hátulról érte a nyakát és a derekát. Úgy égette álom-alakját, mint a tőz a húst. Felsikoltott, ám ezt is csak támadója hallhatta.
- A Legnagyszerőbb erıt adott nekem! - üvöltette a királynı fıtanácsosa elégedetten. - Nem szállhatsz szembe velünk! Csakugyan; Malfurion is megérezte, ahogy a gonoszság új erıre kapott, s kinyúlt az összeomlófélben lévı kapuból. Bár továbbra sem volt olyan erıteljes e távoli hatalom, mint amikor megpróbálta a maga oldalára állítani a druidát, de saját szolgáját, az amúgy is nagy hatalmú Xavioszt rémisztın megerısítette. Négyen sem gyızedelmeskedhettek felette. Tiranda! Nem próbálta felvenni a kapcsolatot a papnıvel, csak rágondolt. Attól félt, hogy soha többé nem láthatja ıt, nem hallhatja a hangját, nem lehet a közelében. 395 Ám Krázus hangja azonnal válaszolt, s betöltötte elméjét. Bátorság, druida! Van még segítséged, csak eleddig nem érezte szükségét, hogy beavatkozzon! Egy negyedik jelenlét lépett be tudatába, saját erejét adva így hozzá Malfurionéhoz. Akárcsak Krázus, ez a teremtmény is hatalmasabb volt bármely köznapi halandónál. Malfurion valamelyes gyengeséget is érzett benne, de az éjtün-dékhez képest még így is akkora hatalommal rendelkezett, hogy gyengesége nevetségesnek tőnt. Különösmód Krázus és az új jelenlét között Malfurion igen erıteljes hasonlóságot érzett, eleinte nem is tudta megkülönböztetni ıket. Még a hangja is Krázust idézte: Korialstrasz vagyok, és szívesen kölcsönzık neked erımbıl. Nekiadtak mindent, amivel a természet megajándékozta ıket, és ami nem ismert anyagi mértékeket. A négy jelenlét megsokszorozta Malfurion akaraterejét, reményt öntött lelkébe, s oly energiák felett uralkodhatott általuk, melyeknek létét eladdig csupán hallomásból ismerte. Felélénkülve nyúlt újra, szinte már ösztönösen druida tudásához és tehetségéhez. Érezte, vagy inkább minden apró részletre kiterjedın érzékelte maga körül a köveket, a levegıt és a torony körül fúvó szelet, a felhıket ott fenn és a földet ott lenn, a fákat messze-messze - mindent. És érezte a természet haragját is, melyet a betolakodók keltettek tetteikkel, s melyet az általuk hordozott színtiszta gonoszság fokozott fel. A démonok jelenléte mindennél jobban ingerelte az elemeket. Az éj tünde számára már egy örökkévalóság telt el, bár Xavioszra pillantva látta, hogy alig néhány pillanatig tartott az egész. A kancellár dermedten állt, arcára gonosz vigyor készült kiülni, de valahogy várakozva, vagy inkább késlekedve talán. Malfurion körül lelassult a világ. 396 Bár a következı varázslatát megsegítı mozdulatokat urának hatalmas mágikus ereje itatta át, Xaviosz képtelenné vált arra, hogy szembeszálljon a druida gyorsaságával. Malfurion elmosolyodott, felemelte kezét, és megidézte a távoli ég erıit. Odakinn mennydörgés morajlott fel. A kaput fenntartó Elıkelık megremegtek; megsejtették, hogy az elkövetkezı pillanatokban eldıl a sorsuk. Még Xaviosz is dermedten állt, mintha keze megfagyott volna a mágikus mozdulatok közepette. Azután a torony megrázkódott és darabokra szakadt. Varo'then kapitány Azshara elıtt térdelt, sisakját a hóna alatt tartotta: Hívattál, dicsı királynım?
Két szolgálólány fésülte éppen úrnıjük gyönyörőséges haját - naponta többször megtörtént ez, a királynı tökéletességének megırzése végett. Közben az úrnı azzal foglalatoskodott, hogy parfümjeinek garmadájából kiválassza az épp neki tetszı illatot. - Igen, kapitány, hívattalak. Érdekel, hogy miféle zajok támadtak odafenn. Mintha a toronyból jöttek volna. Talán történt valami, amirıl nem tudok? Az éjtünde férfi akaratlanul is megvonta vállát: - Semmi olyasmi, amirıl tudnék, Ezer Holdnak Fényessége. Talán Sargeras érkeztének elıjele lehetett. - Úgy gondolod? - Azshara tekintete felcsillant. - Milyen csodálatos! - Közben már intett a kapitánynak, hogy távozhat. - Ez esetben fel kell készülnöm! Biztosan közel van már e csodálatos ünnepnap. 397 - Bizonyára, Népünk Dicsısége! - A kapitány felállt, de még habozott elindulni. - Szeretnéd, úrnım, hogy utánajárjak a dolognak? Csak a bizonyosság kedvéért. - Nem, biztos vagyok benne, hogy igazad van! Semmiképpen ne zavard meg Xaviosz nagyúr munkáját! -Azshara közben beleszippantott egy fiolába, s az illat feltüzelte izgatottságát. Úgy érezte, talán meg is találta a megfelelı viseletet az istenség fogadásához. - Alapvetıen bízom benne, hogy jó kancellárunk mindent kézben tart. A terem mennyezetének fele - a torony tetejével együtt -szétrobbant, és törmelékké válva szóródott szét a környéken, ahogy az égi harag pusztító villámai beletéptek az épületbe. Számos nagy kıtömb hullott be a terembe is, megölt két Elıkelıt, és összezúzassál fenyegette a többieket. A kapu és a pajzsvarázs még állt ugyan, de már igencsak meggyengültek. Sikoltó szelek csaptak le a teremre és téptek bele mindenbe, mindenkibe. Az egyik varázsló túlságosan a helyiség szélén állt, amikor egy szélroham kibillentette az egyensúlyából. A lehullott fal maradványain átbucskázva a mélységbe zuhant; szánalmas sikolya hamar elhalt. A túlélıket heves esı verte, oly erıteljes, hogy a még mindig a kapu megtartásán erılkö-dık térdre estek súlya alatt. Hihetetlen erejő vihar kélt. Az elemek tombolása csupán két alakot hagyott érintetlenül. Az egyik Malfurion volt, akinek álom-alakján ártalmat- * lanul suhant át minden vad széllökés és súlyos esıcsepp. A másik Xaviosz, akit nem csupán a Forrásból merített hatalma, de az egyre gyengülı átjáróból kinyúló, sötét erı is védelmezett. 398 h. - Hihetetlen! - kiáltotta a fıtanácsos a zajos viharban. -Végül mégiscsak sikerrel jársz, barátom! De te csupán a Forrásra támaszkodsz, miközben mögöttem egy istenség hatalma áll! Malfurion elmosolyodott. Úgy tőnt, a kancellár még mindig nem értette meg, mivel áll szemben, és azt hiszi, ı is csak egy a tehetségesebb éjtünde varázslók közül. - Nem egészen, nagyuram! - kiáltott vissza a szellemszerő alak, hangját szélzúgás járta át. - Fordítva, talán! Neked már csak a Forrás maradt és egy démon segítsége, aki csupán nevezi magát istennek! Mögöttem viszont ott áll az egész világ, a természet minden elképzelhetı ereje!
Xaviosz csak annyit hallott meg, amennyi a hitét sértette, és felhorkant az istenkáromló kijelentéstıl: - Nincs szükségem a zagy vaságaidra! Malfurion érezte, ahogy a kancellár hatalmat merít a Forrásból, többet, mint amire bárki más képes lett volna. Egy pillanatra megdöbbentette a hihetetlen erı, ám gyorsan visz-szanyerte lélekjelenlétét. - Meg foglak állítani! -jelentette ki, hangjában fenyegetı mennydörgés rejlett. - Téged és azt a dolgot is, odaát! Hogy miféle varázslatot kívánt megidézni Xaviosz, Malfurion nem tudta és nem is tudhatta meg soha. A természet ellen való szörnyőség, amire készült, még tovább hergelte az elemeket, és villámok csaptak le, egyenesen a fıtanácsosra. Újra és újra megégették bırét és húsát, felforralták vérét, megfızték lágyabb szerveit, gyorsan, alig néhány szempillantásnyi idı alatt. Az esı zuhatagként ömlött a környékre. Xaviosz minden bizonnyal halott volt, de elképesztı mértékő hatalma, még mindig talpon tartotta tetemét. Ezután minden eddigit felülmúló mennydörgés harsant, megrázta az egész palotát, és 399 villáma nem csupán a néhai fıtanácsos maradványait égette hamuvá, de a becsapódás erejével újabb kıtömböket és Elıkelıket szórt ki a megtört toronyból. Szellemekéhez hasonlatos álom-alakjában Malfurion hallotta a kancellár lelkének sikolyát, amely hosszan elnyúlt és folytatódott akkor is, amikor a testnek már nem maradt felismerhetı nyoma. Iszonytató sikoly volt, nagy hatalmú lélek sikolya, amelybe bele lehetett volna képzelni a világ minden kínját. Az életben maradt Elıkelık menekültek a láthatatlan ördög elıl, aki legyızte rettegett parancsolójukat. Malfurion hagyta ıket, mással kellett foglalkoznia. A Xaviosz által megtestesített veszély elmúltával, immáron teljes figyelmét eredeti feladatának szentelhette. Bár a harc igencsak kimerítette, az éjtünde úgy érezte, még be tudja fejezni, amit elkezdett. A pajzsvarázs amúgy is meggyengült már, és a fıtanácsos csupán megállította bomlását, de újfent megerısíteni nem maradt ideje. Alig néhány mozdulat, néhány kisebb szakítás kellett ahhoz, hogy végleg összeomoljon. Az éjtünde csak remélte, hogy még nem késett el ezzel. Azután kihasználva az adódó lehetıséget, a kapu felé fordult. A lángoló szélő hasadék halovány árnya volt korábbi önmagának, csupán egy lyuk. Malfurion megbámulta és rá kellett döbbennie, hogy nem képes örökre megszüntetni a két világ közti átjárás lehetıségét; ámbár egy idıre talán lezárhatja az utat. Csupán késlelteted az elkerülhetetlent, hallotta a rémisztı hangot elméjében, de azt is haloványan. Hatalmától megfosztva, erıtlenül szólt az elképzelhetetlen távolság túloldaláról. Felfalom a világodat, akárcsak a többit! - Rágós falat lesz! - szedte össze elszántságát Malfurion, és újra szabadjára eresztette az elemeket. 400 A padlóba vésett mintázatot átitató energiák ilyen csökevényes formájában is megtartották még a kaput, de ahhoz nem voltak elegendık, hogy megvédelmezzék magukat a villámoktól, amelyek felhasogatták a kövezetet, és a mennydörgésektıl, amelyek szétrázták a megrepeszteti márványt. A szelek szellemeit kérni sem kellett. Maguktól jöttek el, hogy haragjuk okozóját, a világba fájdalmas lyukat ütı varázslatot, saját kezőleg tépjék szét. Végül a legmélyebben szunnyadó erı,
a föld is felriadt, hogy megrázva magát, végsı pusztulásba döntse a magas tornyot. Egyre növekvı fáradtsága ellenére Malfurion maradt még, és elégedetten szemlélte mővét. Test nélküli formájában nem kellett tartania attól, hogy megsérül vagy lezuhan, így nyugodtan végignézhette a természeti erık színjátékát. A kapu maradványa magába roskadt, ám eközben ellenállhatatlan erı nyúlt ki belıle, és ragadta meg Malfurion lé-lek-formáját. A támadás váratlanul érte az éjtündét, és bár küzdött ellene, próbált távolabb jutni a nyílástól, lassan egyre közelebb került hozzá. A húzóerı kihatott az anyagi világra is: port, szelet, villámokat, törmeléket vonzott a rés felé. A harc és a pusztítás olyannyira kimerítette az éjtündét, hogy képtelen volt ellenállni. Malfurion! kiáltotta Tiranda az elméjében. Malfurion! Az ifjú belekapaszkodott az aggódó hangba, próbált ismét erıt meríteni a jelenlétekbıl. Alatta a torony végleg megadta magát és összeomlott, de ı az egyre szőkülı nyílással együtt továbbra is odafenn lebegett, az égiháború közepette. Tiranda! sikoltotta gondolatban, kétségbeesetten. Próbálta maga elé képzelni a testét, próbált visszatérni. Nem menekülhetsz! szólalt meg elméjében az a távoli, gonoszságtól csöpögı hang. Malfurion körül fejre állt a világ. 401 Mannorot megérezte a veszteséget. Megérezte az ürességet már azelıtt, hogy az megjelent volna. A termetes, bestiális parancsnok dermedten torpant meg hordája közepén, s rút, agyaras pofáját a torony felé fordította. Még látta, ahogy az épület összeomlik. A változás Róninra is hatással volt. Kimerültsége semmivé foszlott, új erı áradt testébe, lelkébe egyformán. Szinte legyızhetetlennek érezte magát. Teljes bizonyossággal tudta: a Végtelen Forrás köré emelt varázsfal leomlott. Illidanra pillantott és látta, hogy az ifjú éjtünde ugyanezt éli át. Mi több, nem csupán a varázshasználók érezték meg a Forrás felszabadulását, de minden éjtünde új erıre kapott. A Forrás és az éjtündék egymást éltetik, ismerte fel a mélyen rejlı igazságot Rónin. Még a mágikus tehetséggel nem rendelkezık is kötıdtek valamiképpen a hatalom forrásához, s annak elvesztése oly módon csonkította meg ıket, amit talán elképzelni sem tudtak. Ott, abban a pillanatban minden egyes katonában új életre kélt az elszántság és az önbizalom, velük együtt feltámadt a remény. Kürtszó harsant, az éjtündék csatakiáltása egyetlen diadalmas szólamban zengett a hadszíntér felett. A démonok egy részét e megújult erı győrte le, mások bizonytalanságuk miatt estek el, mert csak álltak dermedten és nem értették a változás okát, mikéntjét. A védekezık új lendületet nyertek, Hollócsır és a tisztek kiáltásai, még inkább fellelkesítették ıket. A szörnyetegek sorra hullottak, megállíthatatlannak tőnı elırenyomulásuk megtört. Illidan és a holdırök belevetették magukat a küzdelembe - az ifjú továbbra is a saját hatalmát erısítette a többiekével. 402 Egy sor démon talpa alatt megmozdult a föld, és úgy dobta félre a rémeket, mintha csupán apró kavicsok lettek volna. A Légió felett szárnyaló Végzethozók tucatjával változtak haldokló tőzgolyókká, és bezuhantak saját harcosaik közé.
Rónin sem maradhatott távol a küzdelemtıl. A jövıbeni, második démonsereg dúlásának emlékébıl merített haragot, a haragból még több erıt, így csapott le az ellenségre. Az egyik eredár ostoba módon szembe akart szállni vele, de saját köpönyege a feje és a nyaka köré tekeredett, elıbb elvakította, azután elroppantotta csigolyáit. A mágus égszínkék villámokat idézett, és módszeresen levadászta velük a démoni varázshasználókat. Csak összeégett torzókat hagyott belılük. A rémisztı ellenség vesztésre állt. Nem az a mészárlás, nem az a vérontás volt ez már, amelyre a démonok áhítoztak és várakoztak; az elkerülhetetlen halál ténye árnyat vetett tekintetükre. Soraik felbomlottak, az éj tündék még dühödtebben nyomultak elıre. - Nincs kegyelem! - kiáltotta Hollócsır. Tisztjei között úgy terjedt minden szava, mintha visszhangot vert volna. A betolakodók rémisztı mivoltát elfeledı védık megállítha-tatlanná váltak, s szinte minden egyes csapásuk egy-egy tetemet hagyott hátra. Rónin és Illidan mérnöki pontossággal metszette ki a seregbıl a legveszélyesebbnek tőnı csoportokat és démonokat. Betemetett, lángoló vagy megcsonkított roncsokká változtatták ıket. A másvilági hordában faltörı kosokként használt, agyatlan pokolfajzatok nem érezték meg a vereség közeledtét, s mintha mi sem változott volna, teljes erıbıl öklelték be magukat a küzdık közé ott, ahol többnek vélték az ellent, mint a bajtársat. így a kialakult helyzetben ık okozták a legnagyobb pusztítást. 403 Rónin próbálta a Horda ellen fordítani annak erısségeit. A szárnyaló Végzethozókat kiváló lövedékekké tette hatalmas termetük, így a mágus ıket célozta meg egy varázslattal. Aranyló lángokkal égı, szilárd, ám súlytalan falat emelt elébük a levegıben, majd eltorzítva azt nemcsak megállította és megégette ıket, de nagyjából még irányíthatta is zuhanásukat. Pusztán lezúduló tömegük révén is majdnem olyan pusztítást végeztek a lent sorakozó szörnyetegek között, mint egy-egy varázslat. Rónin közel két tucatnyi szörnyet szedett így le: mindegyik Végzethozót egy-egy sőrőbb csoportba irányította, és szinte mindegyikkel célba talált. Az általuk szétszórt démonok még több szörnyet borítottak fel, ezzel tovább növelték a káoszt. Oldalról a mágus diadalmas röhögést hallott. Illidan megtapsolta társa sikerét, azután ördögi vigyorral fordult vissza saját dolgához. Néhány gyors mozdulat után a Lángoló Légió balszárnyának egy része botladozni kezdett, sokan már a következı lépésnél térdre estek és süllyedni kezdtek. Alattuk a föld egyre jobban meglágyult, és a súlyos, vértezetes alakok úgy süppedtek bele, mint kı a sárba. Némelyikük majdnem kiküzdötte magát, de aki balszerencséjére épp Illidan varázslatának területén tartózkodott, az végül mind eltőnt. Az ifjú éjtünde egyetlen intéssel újra megszilárdította a talajt, végleg megpecsételve ezzel áldozatai sorsát. Mesterkélt meghajlast produkált Rónin felé. A mágus arckifejezése mit sem árult el gondolataiból, csak bólintott egyet dicséretképpen. Ha más nem is, Illidan biztosan legyızi a démonokat. A kegyetlen ellentámadással szemben a Légió végül nem tehetett mást, mint hogy megkezdte a visszavonulást. Nem szólt kürt, nem harsant kiáltás. Fenntartottak valamiféle rendet, de tisztán látszott, hogy parancsnokaik nem képesek 404 ennél többre. Még ahhoz sem mozogtak elég gyorsan, hogy maguk mögött hagyják a védıket, akik azonnal kihasználták a lehetıséget, és szinte küzdelem nélkül mészárolták le a szörnyeket.
A holdırök is megérezték a gyızelem ízét. Elszakadtak Illidantól, elırevetették magukat, és elsısorban az ördögkutyákra vadásztak, de lelkiismeret-furdalás nélkül lecsaptak bármilyen démonra, ami elébük került. A jövı teljesen kilátástalannak tőnt a Légió számára, a tömeg nyújtotta biztonság is kérdésessé vált. Itt is, ott is kis csoportok próbálták folytatni a reménytelen harcot, de a fellelkesült katonák hamar levágták ıket. Rónin egy pillanatra úgy érezte, az éjtündék sem jobbak a démonoknál, vagy legalábbis nem sokkal. Másrészt viszont a szörnysereg rászolgált erre a bánásmódra. Zin-Azshariban sokaknak éltek ismerısei, barátai, szerettei, nem is beszélve királynıjükrıl, kinek nevét nem egyszer kiáltották el a küzdelem során. Rónin gondolatai között ott csengtek Malfurion szavai, melyekkel ugyanúgy vádolta a királynıt is a történtekért, mint fıtanácsosát és az Elıkelıket. A mágus bízott benne, hogy amint elérik a palotát, kiderül az igazság. A Lángoló Légió maradéka egyre csak hátrált, az éjtündék már elérték a néhai fıváros szélét. A démonok tömegesen vesztek oda menekülés közben, kardtól és mágiától egyformán pusztultak. A káosz tovább fokozódott, a talajt az ördögi betolakodók tetemei borították. Talán folytatniuk kellett volna, talán be kellett volna hatolniuk Zin-Azshari területére, és talán a palotát is elérhették volna, de lassacskán hajnalodott már, és napkeltével a védık ereje megfogyatkozott. Mindent beleadtak a küzdelembe, és Hollócsır is látta, hogy ezt nem folytathatják sokáig. Hiába a gyızelem, hiába az újonnan nyert erı és buz405 galom, nappal túl nagy a kockázat. Vonakodva bár, de végül jelzett a kürtösöknek, hogy fújjanak visszavonulást. A kürtszóra Illidan elfintorodott. Próbálta rávenni a holdıröket a folytatásra, de a néhány lelkes kivételtıl eltekintve többségük már felélte erejét, ha a mágikusát nem is, a fizikait mindenképpen. Rónin is kimerült volt. Bár még mindig érezte magában a hatalmas varázserıt, a Forrás közelségét, ámde talárját izzadság itatta át, és már fázott benne. Szédült a fáradtságtól és zsibbadni kezdtek a végtagjai. Egyre nehezebben összpontosított. Az éj tündék többsége érezte, hogy nem érdemes folytatniuk a csatát, fıként nappal nem, de ez nem kisebbítette a gyızelmi mámort. A veszély nem múlt el teljesen, de megtizedelték a démoni sereget, előzték a szörnyetegeket. Most már bármikor elpusztíthatták ıket. A parancsnokok önkéntesekért kiáltottak, akik vállalták, hogy ellovagolnak az Éj tünde Birodalom minden szegletébe. Két feladattal indultak útnak: össze kellett trombitálniuk a következı sereget, mely a lehetı legkevesebb veszteséggel szállhat szembe a rémisztı Horda maradékával, illetve fel kellett mérniük a pusztítás mértékét. Mindemellett a nemes, érdemeire való tekintettel azonnal kinevezte Illidant, az életben maradt holdırök csapatának élére. Az idısebbek ellenkeztek ugyan, de azt be kellett látniuk, hogy az ifjú vezetése alatt egyikük sem esett el. Új rangjával elégedetten Illidan megkereste Rónint, hogy értı hallgatóságra leljen dicsekvéséhez. A mágus udvariasan bólogatott. Részben csodálta az éjtündét - minthogy fiatalabb korában maga nem érezte ezt a lelkesültséget, ha
csatáról volt szó -, másrészrıl aggódott is miatta. Nem tartotta szilárd személyiségnek. Illidan nagyobb tehetséget mutatott, 406 mint korábban bármikor, de óvatlan vakmerısége és buzgósága olyan csapda volt, amely kifejezetten veszélyessé tette. Ha valamiképpen elszabadul, ekkora hatalom birtokában, a Lángoló Légió dúlásához hasonlatos károkat okozhat. Rónin elhatározta, hogy rajta tartja a szemét. Ismét magára maradva felmérte az erıviszonyokat. Végiggondolta, hogy melyik sereg mekkora volt, s mennyien maradtak. Hadi tapasztalatai alapján a démonokat úgy-ahogy meg tudta saccolni, az éjtündéket úgy mérte fel, hogy körbesétált közöttük. A katonák a fegyvereiket és vértezetüket tisztogatták, a napfény megcsillant az eszközökön. Nyugtalanul pihentek, és a sebtiben felvert táborban olyan hısies látványt nyújtottak, mintha épp indulni készülnének a következı csatába, és nem lepihennének az elızıt követıen. A mágus ismeretei szerint az éjtündék valóban legyızték a démonokat, ám abban nem volt biztos, hogy az ı szerepe ebben szükséges és helyénvaló. Ámbár lehetséges, hogy az ı múltjában az éjtündék, épp a jövıbıl jött idegenek segítségével diadalmaskodtak; errıl nem szólt a fáma, ahogyan az ellenkezıjérıl sem. Ráadásul a Légió már megtapasztalta az ellene felvonultatott mágikus erıt. Valószínőleg orgyilkosok vadásznak majd Illidanra, rá és a többi varázshasználóra. A maga idejében Rónin célpont volt a démonok és szövetségeseik szemében. Nem szívesen gondolt arra, hogy ez megismétlıdhet. Végeredményben ki tette lehetıvé, hogy gyızzenek? Nem ı volt az, és nem Illidan, még csak nem is Hollócsır és parancsnoki erényei, avagy katonáinak kitartása. Mi történhetett Malfurionnal? lyan mozdulatlanul hevert ott, mintha halott lett volna, és csak még rosszabbá tette a dolgot, hogy nem érezték a kapcsolatot, amelyen keresztül az imént még támogatták társukat. Tiranda az ölébe fektette Malfurion fejét, a test puha füvön feküdt. - Elveszítettük volna? - kérdezte zavartan Járod. Az ır-kapitány kikísérte a társaságot az erdıbe, mert rajta akarta tartani szemét a foglyon, Krazuson. A varázsmunkában nem vett részt, inkább ırködött a többiek felett, amíg azok befelé fordultak, és csendes összpontosításba révedtek. Bár nem sokat értett meg az elıtte zajló eseménybıl, vonakodó kísérıbıl hamar aggódó bajtárssá változott. - Nem! - csattant fel Tiranda, könnycsepp csillant a szeme sarkában. Bocsánatkérı hangon tette hozzá: - Még nem. - Nem érzek halálszagot - morajlott Korialstrasz hangja. Járod mindig kérdın nézett, amikor Korialstrasz szólalt meg. Még nem sikerült teljesen hozzászoknia a sárkány jelenlétéhez, bár a körülményeket tekintve kénytelen volt. Tiranda is elcsodálkozott a különös segítségen, de annyira ® 408 aggódott barátjáért, hogy hamar napirendre tért a dolog felett. Ráadásul különösen közeli kapcsolatot érzett az idegen és az óriáshüllı között - azok ketten akár ikrek is lehettek volna.
Krázus körbe-körbe sétálgatott a tisztáson. Sokkal egészségesebb lett, mióta a vörös behemót közelében tartózkodott. Sajnos, így sem tudott segíteni Malfurionon. Pedig ugyanolyan aggódónak tőnt, mint maga Tiranda - holott nyilvánvaló volt, és saját elmondása szerint is a templomban találkozott elıször az ifjú druidával. Brox ott térdelt a papnıvel szemben, fejszéjét maga mellé fektette. Fejét lehajtotta, szemét lehunyta és mormolt valamit, ami leginkább imának tőnt. - Azon a területen erıteljes mágikus energiavihar tombolt - mormolta Krázus szinte csak magának. - Akár szét is vethette az álom-alakot, és szétszórhatta a világban. Talán képes lehet összeszedni magát, de ennek az esélyei... Árnydal kapitány végignézett a többieken: - Bocsássák meg nekem az alkalmatlan kérdést, de legalább sikerült elvégeznie, amit akart? Krázus közönyös tekintettel fordult oda: - Legalább azt elvégezte. Csak remélhetjük, hogy ez elegendı volt a sereg gyızelméhez. - Ezt most hagyjuk! - Tiranda elmaszatolta arcán a közben útjára indult könnycseppet, azután felnézett az égre. A napfény égette szemét, de nem fordult el. - Elun! Holdanya! Bocsáss meg szolgádnak, hogy megzavarja pihenésedet! Nem merészelem kérni, hogy visszatérjen, de legalább sorsát ismerhessük! De sem dicsıséget jelzı fénysugár, sem a vereség árnya, sem más jel nem mutatkozott. A hold tovább pihent némán, valahol máshol. 409 - Talán jobb lenne visszavinni ıt a templomba -javasolta az ırkapitány. - Ott Elun is jobban hallja az imát... Tiranda nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Krázus megállt és dél felé bámult, ahol a fák valamivel sőrőbben álltak. Tekintete összeszőkült, homlokát ráncolva meredt elıre: - Tudom, hogy ott vagy. - És én tudom, hogy ki vagy - válaszolt egy mennydörgı hang. A legközelebbi fák törzse megcsavarodott, alakot változtatott, összeolvadt és megformált egy testet, mely lent szarvasé, fent akár éj tündéé is lehetett volna. Karok, fej, agancsok és szakáll egészítették ki a látványt. Khenariosz összeszorított öklökkel lépett ki az erdıbıl. Tekintete Krázus tekintetébe kulcsolódott, majd egyszer csak mindketten bólintottak. A mozdulatban mindkettejük részérıl több volt a tisztelet, mint a tartózkodó elfogadás. Az erdık ura odalépett Malfurionhoz. Brox tisztelettudóan felkelt és félreállt, az ırkapitány csak bámult tátott szájjal. A félisten egyenesen a gyermekkori meséibıl lépett elı. - Kedves Elun anyánk leánya, könnyeid megrengetik a földet, bánatod elhomályosítja az eget. - Érte sírok, nagyúr... akit te is kedveltél. Khenariosz bólintott. Elülsı lábaival letérdelt, homlokával mélyre hajolt, és finoman megérintette Malfurion homlokát. - Fiamként szeretem. És örülök, hogy itt vagy vele, itt voltál, míg én nem lehettem.
- Gyermekkori jóbarátok vagyunk. Az erdık ura elkacagta magát, hangjától lágy, simogató szellı támadt, és a környéken minden énekesmadár rázendített egy dalra. - Ó, igen, hallottam könyörgéseidet kedves Elun anyánk felé, a kimondottakat és a többit is. 410 Tiranda nem tudta elrejteni zavarát: - De könyörgésem a semmibe szállt. Khenariosz arckifejezése csodálkozást tükrözött: - Valóban ezt gondolod? Szerinted miért jöttem? A többiek dermedten figyelték a párbeszédet. A papnı megrázta fejét: - Nem is képzeltem volna... - Fiatal vagy még... - Azzal Khenariosz kinyitotta markát. Tenyerérıl smaragdzöld fény emelkedett fel, kicsit körözött a levegıben, mintha irányt keresne, majd Malfurion mellkasa felett lassan ereszkedni kezdett. Újra felállva a félisten a tanítványát nézte. - A Smaragd Alomban jártam, kerestem a választ számos nyugtalanító kérdésre. Arra, hogy miféle követıi lehetnek ezek a halálnak? - Arcán kedves mosoly terült szét. - És meglepetésemre találkoztam egy jóbaráttal, ámbár meglehetısen kábult, zavarodott állapotban volt. Még saját magát sem ismerte, nemhogy engem! Ezután csak állt ott néhány hosszú pillanatig, csendben várakozott. A többiek lelegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a zöld fényecske végül belesüppedt az alvó mellkasába. Az ifjú druida lassan kinyitotta szemét, tekintete tompán fénylett, öntudata még nem tért vissza teljesen. Tiranda képtelen volt tovább uralkodni magán és hangosan, immáron örömében, elsírta magát. - Malfurion! - Tiranda hangja volt az elsı dolog, amit érzékelt a világból. Az ifjú belekapaszkodott, mint fuldokló egy korty levegıbe. Az eszméletvesztés sötét mélységei húzták, rángatták lefelé, de lassan sikerült kimásznia a fényre, az áldott és ragyogó napfényre. Amikor végre kinyitotta szemét, Tiranda könnyes arca köszönt rá a reggeli napsütésben. A fény egyáltalán nem zavarta, és Tiranda oly gyönyörőségesen hajolt fölé, amilyen 411 szépnek még sohasem látta. Majdnem el is mondta neki, de nem merte, vagy nem volt hozzá elég ereje, vagy csak kibúvót keresett. Felült és megfogta a lány kezét, csak ezután vette észre a többieket. - A... a pajzs... - Hangja oly rekedt volt, hogy akár egy béka is beszélhetett volna helyette. - Elbántál vele - válaszolt egy alak; hasonlított az éjtün-dékre, de mégis más volt. A hang alapján a druida felismerte Krázust. - Mostanra biztosan vissza is szorították a Légiót. Legalábbis megállították a terjeszkedését. Malfurion bólintott. Valahogy tudta, hogy a háború fenyegetése még nem múlt el, s népe majdnem megsemmisült, ám ettıl függetlenül diadalérzet áradt szét lelkében. Ha más nem is, a remény még megmaradt, s ebben neki is jelentıs szerepe volt. - Legyızzük ıket! - ígérte Tiranda. - Megmentjük a világot.
- Igen, legyızhetıek - értett egyet Brox, közben büszkén meglóbálta a fegyvert, melyet a druida és a félisten készített neki. - Ezt biztosan tudom. Krázus továbbra is gyakorlatias maradt: - Igen, de több segítségre lesz szükségünk. Például a sárkányok segítségére. - Több kell a sárkányoknál - dörögte Khenariosz -, és már indulok is, hogy utánanézzek annak a segítségnek! -Ellépett a társaságtól, de még megajándékozta tanítványát egy aggódó mosollyal: - Büszke vagyok rád, thero'shan! - Köszönöm, shan'do! - Azután a félisten kisétált a tisztásról, és beleolvadt a fákba. - Visszatérhetnénk Suramarba? - kérdezte egy fickó ır-tiszti egyenruhában. Malfurion nem tudta hová tenni, de feltételezte, hogy a többiek okkal hozták magukkal. - Igen - válaszolt Krázus -, menjünk! 412 Tiranda segítségével felállt. - De kaput, amelyen keresztül a démonok ezt könnyebben újraalkothatják. Az tartok, hamarosan elölrıl kezdıdik
csak egy rövid idıre. Sikerült bezárnom a ideérkeztek, de a pajzsvarázzsal ellentétben Elıkelık ismerik már a módját, és attól az egész.
Örült volna, ha valaki vitába száll vele. Elnézett Zin-Azs-hari felé, arcán merev elszántság tükrözıdött, de tekintetében félelem rejtezett, ahogy egy pillanatra eltőnıdött a lehetıségeken. A történet folytatódik a sorozat második részében.
