VILÁGSIKEREK ________________________________________________________________________
Douglas Preston Mario Spezi
A FIRENZEI RÉM
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mű eredeti címe The Monster of Florence Copyright © 2008 by Splendide Mendax, Inc. and Mario Spezi Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZIEBERTH ÁDÁM Szerkesztette TÓTH JUDIT A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 117 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő STIBINGER ÁGNES Készült 19 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1813-09
Azoknak, akik társaim voltak olasz kalandom során: feleségemnek, Christine-nek és gyermekeinknek, Aletheiának és Isaacnek. Meg Selene lányomnak, aki bölcsen úgy döntött, hogy nem teszi ki a lábát Amerikából. DOUGLAS PRESTON
A feleségemnek, Myriamnak és a lányomnak, Eleonorának, akik megbocsátották megszállottságomat. MARIO SPEZI
Az események időrendje 1951 1961. 1968. 1974. 1981. 1982. 1983.
1984.
1985. 1986. 1988. 1989. 1992. 1993. 1994. 1995. 1996.
1997. 1998. 2000. 2002. 2004.
2005. 2006.
Pietro Pacciani meggyilkolja menyasszonya csábítóját január 14.: holtan találják Salvatore Vinci feleségét, Barbarinát augusztus 21.: meggyilkolják Barbara Loccit és Antonio Lo Biancót szeptember 13.: a Borgo San Lorenzo-i kettős gyilkosság június 6.: kettős gyilkosság a Via dell'Arrigón október 22.: kettős gyilkosság a Bartoline-mezőn június 19.: kettős gyilkosság Montespertolinál augusztus 17.: letartóztatják Francesco Vincit azzal a váddal, hogy ő a rém szeptember 10.: kettős gyilkosság Giogolinál szeptember 19.: letartóztatják Antonio Vincit tűzfegyver illegális birtoklásáért január 24.: letartóztatják Piero Mucciarinit és Giovanni Melét azzal a váddal, hogy ők a tettesek július 29.: kettős gyilkosság Vicchiónál augusztus 19.: meggyilkolják Roberto Corsini herceget szeptember 22.: kiengedik a börtönből Mucciarinit és Melét november 10.: kiengedik a börtönből Francesco Vincit szeptember 7.: kettős gyilkosság Scopetinél október 8.: Francesco Narducci belefullad a Trasimeno-tóba június 11.: Salvatore Vincit letartóztatják felesége, Barbarina 1961-ben történt meggyilkolásáért április 12.: megkezdődik Salvatore Vinci tárgyalása április 19.: Salvatore Vincit felmentik, majd eltűnik augusztus 2.: az FBI pszichológiai profilt készít a rémről április 27.–május 8.: átkutatják Pacciani házát és telkét január 16.: Paccianit letartóztatják azzal, hogy ő a firenzei rém április 14.: megkezdődik Pacciani büntetőpere november l.: Paccianit elítélik október: Michele Giuttari főfelügyelő átveszi a rém utáni nyomozás irányítását február 12.: letartóztatják Vannit azzal a váddal, hogy Pacciani bűnsegédje volt február 13.: Paccianit a fellebbviteli tárgyaláson felmentik május 20.: megkezdődik Lottinak és Vanninak, a rém feltételezett bűntársainak pere március 24.: Lottit és Vannit elítélik augusztus 1.: Douglas Preston megérkezik Firenzébe április 6.: exhumálják Narducci holttestét május 14.: az olasz televízió sugározza a Chi L'ha Visto? műsornak az ezzel az üggyel foglalkozó adását június 25.: Preston elhagyja Firenzét november 18.: a rendőrség házkutatást tart Mario Spezinél január 24.: a rendőrség másodszor is házkutatást tart Spezinél február 22.: kihallgatják Prestont április 7.: letartóztatják Spezit április 19.: megjelenik a Dolci Colline di Sangue
2007. 2008.
április 29.: kiengedik a börtönből Spezit szeptember-október: Preston a Dateline NBC hírműsor munkatársaként viszszatér Olaszországba június 20.: a Dateline NBC bemutatja a firenzei rémről szóló adását január 16.: a Giuttari és Mignini ellen hivatali hatalommal való visszaélés miatt indított büntetőper első tárgyalási napja
A mellékszereplők névsora, színre lépésük körülbelüli sorrendjében Maurizio Cimmino: főfelügyelő, a firenzei rendőrség akciócsoportjának parancsnoka. Sandro Federico: főfelügyelő, a rendőrség gyilkossági nyomozója. Adolfo Izzo: ügyész. Carmela de Nuccio és Giovanni Foggi: az 1981. június 6-án a Via dell'Arrigo mellett elkövetett gyilkosság áldozatai. Dr. Mauro Maurri: vezető hatósági orvos szakértő. Fosco: a kórboncnoka. Stefánia Pettini és Pasquale Gentilcore: az 1974. szeptember 13-án Borgo San Lorenzo közelében elkövetett gyilkosság áldozatai. Enzo Spalletti: a kukkoló, azzal a gyanúval tartóztatták le, hogy ő a rém, de miután újabb gyilkosságot követtek el, miközben ő börtönben ült, kiengedték. Fabbri: az ügyben kihallgatott másik kukkoló. Susanna Cambi és Stefano Baldi: az 1981. október 22-én a Bartoline-mezőn elkövetett gyilkosság áldozatai. Prof. Garimeta Gentile: nőgyógyász, az a szóbeszéd járta róla, hogy ő a rém. „Dr.” Carlo Santangelo: ál-orvosszakértő, aki éjszakánként temetőkbe járt. Galileo Babbini: ferences szerzetes és pszichoanalitikus, Spezi az ő segítségével tudta lelkileg földolgozni a borzalmas ügyet. Antonella Migliorini és Paolo Mainardi: az 1982. június 19-én Montespertolinál, a Poppiano-kastély közelében elkövetett gyilkosság áldozatai. Silvia Della Monica: ügyésznő, postán küldtek el neki egy darabot a rém legutóbbi áldozatának holttestéből. Stefano Mele: szárd bevándorló, aki beismerte, hogy 1968. augusztus 21-én meggyilkolta a feleségét és annak szeretőjét – tizennégy év börtönre ítélték. Barbara Locci: Stefano Mele felesége, 1968. augusztus 21-én Signa közelében szeretőjével együtt meggyilkolták. Antonio Lo Bianco: szicíliai kőműves, szeretőjével, Barbara Loccival együtt gyilkolták meg. Natalino Mele: Stefano Mele és Barbara Locci kisfia, hatéves korában a kocsi hátsó üléséről szemtanúja volt édesanyja meggyilkolásának. Barbarina Vinci: Salvatore Vinci szardíniai felesége, 1961. január 14-én valószínűleg a férje gyilkolta meg. Giovanni Vinci: az egyik Vinci fivér. Még Szardínia szigetén megerőszakolta a húgát, ő is Barbara Locci szeretője volt. Salvatore Vinci: az 1968-as kettős gyilkosság főkolomposa, Barbara Locci szeretője. Valószínűleg az ő tulajdonában volt a rém fegyvere, valamint a fegyverhez tartozó lövedékek, és elképzelhető, hogy ezeket 1974-ben, négy hónappal a rém gyilkosságsorozatának a kezdete előtt, ellopták tőle. Azzal a váddal tartóztatták le, hogy ő a rém. Francesco Vinci: a legfiatalabb Vinci fivér, Barbara Locci szeretője, Antonio Vinci nagybátyja. Őt is letartóztatták azzal a váddal, hogy ő a rém. Antonio Vinci: Salvatore Vinci fia, Francesco Vinci unokaöccse. A rém által Giogoliban elkövetett kettős gyilkosság után tűzfegyver illegális birtoklásáért tartóztatták le. Cinzia Torrini: filmrendező, filmet készített a firenzei rém rejtélyéről.
Horst Meyer és Uwe Rüsch: mindketten 24 évesek, az 1983. szeptember 10-én Giogolinál elkövetett gyilkosság áldozatai. Piero Luigi Vigna: az 1980-as években a rém utáni nyomozás vezető ügyésze volt. Ő felelős Pacciani letartóztatásáért. Később az igen hatékony olasz maffiaellenes egység élére került. Mario Rotella: az 1980-as években vizsgálóbíróként irányította a rém utáni nyomozást. Meg volt győződve róla, hogy a rém a szardíniai klán tagja. A nyomozásnak ez a szála szardíniai vonal néven vált ismertté. Giovanni Mele és Piero Mucciarini: Stefano Mele fivére, illetve sógora. Letartóztatták őket azzal a váddal, hogy ők a két rém. Paolo Canessa: ügyész, az 1980-as években részt vett a rém utáni nyomozásban. Ma Firenzében ő a Pubblico Ministero (ez az Amerikai Egyesült Államokban a főállamügyésznek megfelelő pozíció). Pia Rontini és Claudio Stefanacci: az 1984. július 29-én Vicchio közelében elkövetett gyilkosság áldozatai. Roberto Corsini: herceg, 1984. augusztus 19-én a birtokán meggyilkolta egy orvvadász. A pletykák szerint ő volt a firenzei rém. Nadine Mauriot (36 éves) és Jean-Michel Kraveischvili (25 éves): az 1985. szeptember 7-én a Scopeti-tisztáson elkövetett gyilkosság áldozatai. Sabrina Carmignani: 1985. szeptember 8-án, a tizenkilencedik születésnapján a Scopeti-tisztáson járva fedezte föl a meggyilkolt francia turistákat. Ruggiero Perugini: főfelügyelő, ő vette át a Squadra Anti-Monstro irányítását, és eljárást indított Pacciani ellen. Róla mintázta Thomas Harris a Hannibal című könyvében (és az abból készült filmben) szereplő Ricardo Pazzi főfelügyelő alakját. Pietro Pacciani: toszkán gazdálkodó, akit elítéltek azzal a váddal, hogy ő a rém, majd a fellebbviteli tárgyaláson felmentették, végül pedig elrendelték az ügye újbóli tárgyalását. Ő volt az úgynevezett compagni di merende, azaz a piknikcimborák állítólagos vezéralakja. Aldo Ferri: az utolsó toszkán cantastorie, azaz énekmondó, aki dalt írt Pietro Paccianiról. Arturo Minoliti: csendőrtiszt. Úgy vélte, hogy a Pacciani kertjében talált lövedéket, amely alapján Paccianit elítélték, a nyomozók csempészték oda. Mario Vanni: becenevén il Torsolo, Almacsutka, San Casciano egykori postása, akit Pacciani bűnsegédjeként ítéltek el. Pacciani tárgyalása alatt hangzott el a szájából az Olaszországban szállóigévé lett kifejezés: „Piknikcimborák voltunk.” Michele Giuttari: ő vette át a rém utáni nyomozás irányítását, miután Perugini főfelügyelőt előléptették, és Washingtonba helyezték. Giuttari létrehozta a sorozatgyilkosságokra specializálódott nyomozócsoportot, a Gruppo Investigativo Delitti Serialit (röviden GIDES). Az ő ötlete volt Mario Spezi letartóztatása és Douglas Preston kihallgatása. Alfa: az első titkos tanú, akinek valójában Pucci volt a neve. A szellemileg visszamaradott férfi hazudott, amikor vallomásában azt állította, hogy szemtanúja volt, amint Pacciani elköveti a rémnek tulajdonított egyik gyilkosságot. Béta: a második titkos tanú, igazi nevén Giancarlo Lotti, becenevén Katanga, Dzsungelnyuszi. Lotti hazudott, amikor vallomásában azt állította, hogy több, a rémnek tulajdonított gyilkosságban is segédkezett Paccianinak. Gamma: a harmadik titkos tanú, igazi nevén Ghiribelli. Öregedő, alkoholista prostituált, aki állítólag egy pohár borért is vállalt egy menetet. Delta: a negyedik titkos tanú, igazi nevén Galli, foglalkozására nézve strici.
Lorenzo Nesi: a sorozattanú. Ismételten előfordult, hogy több évtizeddel azelőtti események jutottak hirtelen eszébe. Ő volt Pacciani első perének sztártanúja. Francesco Ferri: a fellebbviteli bíróság elnöke, ő vezette Pacciani fellebbviteli tárgyalását, és ő mondta ki az ártatlanságát. Később könyvet írt az ügyről. Prof. Francesco Introna: törvényszéki rovartani szakértő, ő vizsgálta meg a francia turistákról készült fényképeket, és ő állapította meg, hogy a gyilkosság nem történhetett vasárnap éjjel, ahogy a nyomozók állítják. Gabriella Carlizzi: összeesküvés-elméletekkel foglalkozó weboldalán azonosították a Vörös Rózsa Rendjét, mint a rém gyilkosságai mögött álló sátánista szektát. (Őket tették felelőssé a 2001. szeptember 11-i terrorcselekményekért is.) Carlizzi vádolta meg Mario Spezit azzal, hogy ő a firenzei rém. Francesco Narducci: perugiai orvos, 1985 októberében találták meg a Trasimeno-tó felszínén lebegő holttestét. A szóbeszéd azt tartotta, hogy ő volt a rém. Valószínűleg öngyilkos lett, de később fölmerült az idegenkezűség gyanúja is, és Spezit megvádolták, hogy részt vett a gyilkosságban. Ugo Narducci: Francesco apja, gazdag perugiai polgár, a szabadkőműves páholy magas rangú tagja. Ez utóbbi fölkeltette a hatóságok gyanúját. Francesca Narducci: a vízbe fulladt orvos felesége, a Luisa Spagnoli divatház leendő örököse. Francesco Calamandrei: San Casciano egykori patikusa, azzal vádolták, hogy ő volt a rém öt kettős gyilkosságának értelmi szerzője. Pere 2007. szeptember 27-én kezdődött meg. Fernando Zaccaria: egykori rendőrségi nyomozó. Ő mutatta be Mario Spezit Luigi Ruoccónak, és ő kísérte el Spezit és Douglas Prestont a Villa Bibbianihoz. Luigi Ruocco: pitiáner, börtönviselt szélhámos, aki elmondta Spezinek, hogy ismerte Antonio Vincit, és útbaigazította az újságírót Vinci állítólagos rejtekhelyéhez, a Villa Bibbianihoz. Ignazio: Ruocco állítólagos barátja, aki állítólag járt Antonio menedékhelyén, ahol látott hat fémdobozt és talán egy 22-es kaliberű Berettát is. Castelli felügyelő: a GIDES nyomozója, aki átadta Prestonnak az idézést, és jelen volt a kihallgatásán. Mora százados: rendőr százados, aki jelen volt Preston kihallgatásán. Giuliano Mignini: a Pubblico Ministero Perugiában, azaz amerikai fogalmak szerint főállamügyész. Marina de Robertis: a Spezi-ügy vizsgálóbírója, a terrorizmus elleni törvényre hivatkozva nem engedélyezte, hogy Spezi a letartóztatása után találkozzon az ügyvédeivel. Alessandro Traversi: Mario Spezi egyik ügyvédje. Nino Filasto: Mario Spezi másik ügyvédje. Winnie Rontini: Pia Rontininek, a rém egyik áldozatának az édesanyja. Renzo Rontini: Pia Rontini édesapja.
Bevezető
A holdraszállás évében, 1969-ben, feledhetetlen nyarat töltöttem Olaszországban. Tizenhárom éves voltam. A családunk kibérelt egy villát a toszkán tengerparton egy, a Földközi-tenger fölé tornyosuló mészkő hegyfokon. A két bátyámmal sokat lógtunk a közeli régészeti ásatáson, és úszkáltunk a „Puccini tornyának” nevezett 15. századi vár árnyékában meghúzódó, kis strandon. Ebben a várban komponálta a zeneszerző a Turandotot. Polipot sütöttünk a parton, búvárkodtunk a homokzátonyok között, és ókori római mozaikköveket gyűjtöttünk a vízmosta fövenyen. Egy közeli tyúkketrecben rábukkantam egy kétezer éves római amfora peremdíszére, amelyre rá volt égetve az „SES” jelzés meg egy háromágú szigony. A régészek elmondták, hogy az amfora a római köztársaság korai időszaka egyik leggazdagabb kereskedőcsaládjának, a Sestius családnak a gyárában készült. A holdraszállást egy büdös kis kocsma régi, vibráló, fekete-fehér tévéjén néztük. Amikor Neil Armstrong a holdra lépett, féktelen üdvrivalgás tört ki. A dokkmunkások és a halászok ölelgették, csókolgatták egymást, durva arcukon csorgott a könny, és azt kiáltozták: Viva l'America! Viva l'America! Attól a nyártól kezdve tudtam, hogy igazából Olaszországban szeretnék élni. Felnőttem, újságíró lettem, és krimiket írtam. 1999-ben a New Yorker magazin megbízásából újra Olaszországba utaztam. A firenzei Brancacci-kápolnát díszítő, impozáns freskó rejtélyes alkotójáról, Ma-saccióról kellett cikket írnom. Ő indította útjára a reneszánsz festészetet, s csak 26 évet élt – állítólag megmérgezték. Egy hideg februári estén az Arnofolyóra néző hotelszobámból fölhívtam a feleségemet, Christine-t, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha Firenzébe költöznénk. Igent mondott. Másnap reggel telefonáltam egy ingatlanügynökségnek, és elkezdtem lakást keresni. Már két nap múlva kibéreltem egy 15. századi palazzo legfelső szintjét. Íróként bárhol élhettem, hát miért ne éltem volna Firenzében? Azokban a hideg februári napokban, miközben a város utcáit róttam, kezdett formálódni a fejemben az odaköltözésünk után megírandó krimi cselekménye. Úgy terveztem, Firenzében fog játszódni, és egy elveszett Masaccio-festmény körül bonyolódik majd. Olaszországba költöztünk tehát. 2000. augusztus elsején érkeztem meg Christine-nel és két gyermekünkkel, az ötéves Isaackel és a hatéves Aletheiával. Egy darabig a Piazza Santo Spiritóra néző bérelt lakásban laktunk, majd kiköltöztünk vidékre, a várostól délre magasodó hegyek közt fekvő parányi városkába, Giogoliba. Itt egy kőből épült tanyaházat béreltünk, amely olajfaligetekkel körülvéve egy földút végén bújt meg a domboldalban. Nekiláttam a regényemhez szükséges kutatómunkának. Egy gyilkosság szálait bogozgató krimiről lévén szó, mindent meg kellett tudnom, amit csak lehetett az olasz rendőrség eljárásrendjéről és a gyilkossági nyomozás helyi módszereiről. Egy olasz barátom azt javasolta, forduljak a legendás toszkán bűnügyi tudósítóhoz, Mario Spezihez, aki immár több mint húsz éve dolgozik Toszkána és Közép-Olaszország napilapjának, a La Nazionénak a cronaca nera, azaz a fekete krónika címet viselő bűnügyi rovatánál. „Többet tud a rendőrségről, mint maguk a rendőrök” – mondta a barátom. Így esett, hogy egyszer csak a Piazza Santo Spiritón lévő Caffé Ricchi ablaktalan hátsó termében találtam magam, és velem szemben ott ült személyesen Mario Spezi. Spezi igazi régi vágású újságíró volt: fanyar humorú, szellemes, cinikus, az abszurditásra fölöttébb fogékony ember. Nem volt olyan aljas, romlott, elfajzott emberi cselekedet, ami még meglepetést tudott volna szerezni a számára. Finom vonású, cserzett bőrű sava-
nyú ábrázatát bozontos, dús, ősz haj keretezte, aranykeretes szemüvege mögül ravasz, okos, barna szempár szemlélte a világot. Viharkabát-ban és Humphrey Bogartot idéző puhakalapban járt-kelt, mintha egy Raymond Chandler-krimiből lépett volna elő. Rajongott az amerikai bluesért, a film noirért, valamint Philip Marlowe-ért. A pincérnő két csésze feketekávét és két pohár ásványvizet tett elénk. Spezi kifújta a füstöt, és a cigarettáját oldalra tartva, egyetlen gyors mozdulattal fölhajtotta az eszpreszszót, majd rögtön rendelt még egyet, és visszadugta a cigarettát a szájába. Diskurálni kezdtünk. Spezi az én gyalázatos olasztudásomra való tekintettel lassan beszélt. Fölvázoltam neki a leendő könyvem cselekményét. Úgy terveztem, hogy az egyik főszereplő a Carabinieri, a csendőrség tisztje lesz, ezért megkértem, mondja el, hogyan működik ez a testület. Spezi megismertetett a Carabinieri szervezeti felépítésével, elmondta, mennyiben különbözik a rendőrségtől. Azt is kifejtette, hogyan nyomoznak, én pedig szorgosan jegyzeteltem. Megígérte, hogy bemutat egy régi barátjának, egy csendőr ezredesnek. A beszélgetés végén úgy általában Olaszországra terelődött a szó, és Spezi megkérdezte, hol lakom. – Egy Giogoli nevű kisvárosban – feleltem. Fölszaladt a szemöldöke. – Giogoli? Azt a helyet jól ismerem. És ott hol lakik? Megadtam a címemet. – Giogoli… bájos, nagy múltú városka. Három jelentős nevezetessége van. Esetleg hallott már róluk? Nem hallottam. Spezi halovány mosollyal, mint akit mulattat a dolog, sorolni kezdte őket. Az első a Villa Sfacciata, ahol az ő egyik felmenője, Amerigo Vespucci is élt. Ez a firenzei hajós, térképrajzoló és felfedező elsőként ismerte föl, hogy barátja, Kolumbusz Kristóf egy új kontinensen ért partot, nem pedig India valamely ismeretlen partszakaszán. Az Újvilág mai elnevezése Vespucci keresztnevének latin alakjából (Americus) ered. A második nevezetesség szintén egy villa, az il Collazzi, amelynek homlokzatát állítólag maga Michelangelo tervezte, és ahol Károly herceg is megszállt Dianával. A trónörökös itt festette a toszkán tájat ábrázoló híres akvarelljeinek a jó részét. – És a harmadik? – kérdeztem. Spezi mosolya szélesebbre húzódott. – Az a legérdekesebb. És ott van mindjárt a házuk előtt. – A házunk előtt nincs semmi, csak egy olajfaliget. – Pontosan. És az a liget az olasz történelem egyik legborzalmasabb gyilkosságának a helyszíne. Két embert ölt meg az olajfaligetben a mi saját, külön, olasz Hasfelmetsző Jackünk. Krimiíróként inkább fölcsigázta az érdeklődésemet a hír, mintsem megrémített volna. – Én vagyok a keresztapja – mondta Spezi. – Az il Monstro di Firenze, a firenzei rém nevet adtam neki. Kezdettől fogva én tudósítottam az ügyről. A La Nazionénál az újság rémügyi tudósítójának neveztek a többiek. Spezi most hirtelen elnevette magát. Fesztelenül felvihogott, és közben sziszegve fújta ki a füstöt a fogai között. – Meséljen erről a firenzei rémről! – kértem. – Nem hallott még róla? – Soha. – Hát nem híres ez a sztori Amerikában? – Teljesen ismeretlen. – Ez meglep. Hiszen mintha… mintha már-már hamisítatlan amerikai történet lenne. És részt vett a nyomozásban az önök FBI-a is, az a részleg, amelyet Thomas Harris oly híressé tett: a viselkedéstudományi részleg. Az egyik tárgyaláson láttam Thomas Harrist, egy
sárga jegyzettömbbe írogatott. Azt mondják, a firenzei rémről mintázta Hannibal Lecter alakját. Kezdett még jobban érdekelni a dolog. – Mesélje el a történetet! Spezi lehajtotta a második feketét is, majd rágyújtott egy újabb Gauloise-ra, és nagy füstfelhőt eregetve belevágott a történetbe. Egyre jobban belelendült egy jegyzetfüzetet meg egy viharvert, aranyszínű ceruzát húzott elő a zsebéből, és különböző ábrákat papírra vetve illusztrálta az elbeszélt történetet. A ceruzája ide-oda cikázott, fürgén siklott: nyilak, körök, kockák, szaggatott vonalak jelölték a gyanúsítottak, gyilkosságok, letartóztatások, tárgyalások, illetve a számos kudarcba fulladt nyomozás közötti összefüggéseket Hosszú történet volt, és a halk szavú Spezi jegyzetfüzetében fokozatosan megtelt az üres lap. Ámulatom elképedésbe csapott át, ahogy hallgattam Spezit. Krimiíró lévén abban a hitben ringattam magam, hogy igazi ínyencként élvezetemet lelem a rémtörténetekben, és már hallottam is rengeteg ilyen históriát. De rá kellett döbbennem, hogy a firenzei rém esete egészen rendkívüli, mondhatni külön kategória. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy ez minden idők talán – ismétlem, talán – legegyedibb bűnügyi története. 1974 és 1985 között hét párt, azaz összesen tizennégy embert gyilkoltak meg, miközben a Firenze környéki csodaszép hegyek között szeretkeztek az autójukban. Az ügyet az olasz történelem leghosszabb és legköltségesebb bűnügyi nyomozása során próbálták meg felgöngyölíteni. Közel százezer embert kérdeztek ki, és több mint egytucatnyit tartóztattak le, de közülük sokat elengedtek, amikor a rém újra lecsapott A pletykák, hamis vádak számtalan ember életét tették tönkre. A gyilkosságok idején felnövő firenzeiek generációja azt állítja, hogy a rémületes események megváltoztatták a várost és az ő életüket is. Sokan öngyilkosságot követtek el, sor került exhumálásokra, állítólagos mérgezésekre, emberi testrészek postai úton való továbbítására, temetői szeánszokra, bírósági perekre. Hamis bizonyítékokat kreáltak, az ügyészség pedig olykor dühödt bosszúhadjáratot, igazi vendettát folytatott. A nyomozás olyan volt, mint egy rosszindulatú daganat időben visszafelé is nyúlt, térben pedig egyre távolabbra terjeszkedett, mind több városban alakult ki „áttétes tumor”. Újabb és újabb nyomozások indultak, újabb és újabb bírák, rendőrök, ügyészek keveredtek bele az ügybe, újabb és újabb gyanúsítottak kerültek elő, újabb és újabb letartóztatásokra került sor – és még több ember élete ment tönkre. Azonban az olasz történelem leghosszabb embervadászata hiábavalónak bizonyult a firenzei rémet nem sikerült kézre keríteni. Amikor én 2000-ben megérkeztem Olaszországba, az ügyet még mindig nem oldották meg, és így a rém feltehetően még mindig szabadon mászkált. Spezivel az első találkozásunk után hamar összebarátkoztunk, és idővel engem is ugyanúgy megbabonázott az ügy, mint őt. 2001 tavaszán elhatároztuk, hogy végére járunk az igazságnak, és kinyomozzuk az igazi gyilkost. Az olvasó most ez irányú kutakodásaink történetét tartja kezében, amely kutakodások eredményeképpen végül találkoztunk azzal az emberrel, akiről elképzelhetőnek tartjuk, hogy ő a firenzei rém. Menet közben magunk is belekeveredtünk a történetbe. Engem megvádoltak gyilkosságban való bűnrészességgel, hamis bizonyítékok odacsempészésével, hamis tanúzással, valamint az igazságszolgáltatás akadályozásával, és megfenyegettek, hogy ha még egyszer olasz földre teszem a lábam, letartóztatnak. Spezi rosszabbul járt: őt azzal vádolták meg, hogy ő maga a firenzei rém. Íme, a történet, amit Spezi elmesélt.
I. rész
MARIO SPEZI TÖRTÉNETE
1. fejezet
Gyönyörű, napfényes reggel virradt Firenzére 1981. június 7-én. Csöndes, meleg vasárnap volt: tisztán kéklett az ég, a napmelengette ciprusfák édes illatát hozta a hegyek felől fújó, könnyű szellő. Mario Spezi az íróasztalánál ült a La Nazione szerkesztőségében, ahol már évek óta dolgozott. Cigarettázott, és az újság legfrissebb számát olvasta. Egyszer csak odalépett hozzá a bűnügyekről általában tudósító riporter, aki a munkatársak körében élő legendának számított, mert már húsz éve írt a maffiáról, és ennek ellenére még mindig élt. Leült Spezi asztalának a szélére. – Van ma délelőtt egy kis találkám – mondta. – Nem néz ki rosszul, férjes asszony… – A te korodban? – csodálkozott Spezi. – Vasárnap reggel, mise előtt? Nem túlzás ez egy kicsit? – Hogy nem túlzás-e? Én szicíliai vagyok, Mario! – döngette meg a mellét a kolléga. – Az istenek szülőhelyéről származom! Szóval abban a reményben fordulok hozzád, hogy át tudod venni tőlem ma délelőtt a bűnügyeket, és körbeszaglászol egy kicsit a kapitányságon, hogy van-e valami érdekes. Már telefonáltam mindenhova, és sehol semmi. És ahogy azt mindannyian tudjuk – a most következő félmondatra Spezi holta napjáig emlékezni fog –, Firenzében vasárnap délelőtt soha nem történik semmi sem. Spezi lehajolt, és megragadta kollégája kezét. – Ha maga a Keresztapa parancsolja, engedelmeskedem. Kézcsókom, Don Rosario. Spezi csaknem délig tétlenül lebzselt a szerkesztőségben. Hetek óta ez volt a leglassabban csordogáló, legeseménytelenebb nap. Talán éppen ezért kezdett elhatalmasodni rajta a bűnügyi riportereket oly gyakran kínzó érzés, hogy szenzáció van a levegőben. Kötelességtudóan bemászott a Citroenjébe, és elhajtott az onnan alig egy kilométerre lévő rendőrkapitányságra. A Firenze óvárosában lévő ősrégi, roskatag épület valaha kolostor volt, a rendőrtisztek a szerzetesek hajdani celláiban rendezték be parányi irodáikat. Spezi kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant az akciócsoport parancsnokának irodája felé. Maurizio Cimmino harsány, panaszos hangja a helyiség nyitott ajtaján kiáradva visszhangzott a folyosón, és Spezit elfogta a rémület. Tényleg történt valami! A parancsnok ingujjban, verejtékben úszva, a telefonkagylót az álla és a válla közé szorítva ült az íróasztalánál. A háttérben a rendőrségi rádió adó-vevő készülék recsegett, és különböző dialektusban csak úgy röpködtek a szitkok. Amikor Cimmino észrevette az ajtóban álló Spezit, heves mozdulattal feléje fordult. – Magasságos Jézus Krisztus, Mario, te máris itt vagy? Ne is próbáld csavargatni a tökeimet, csak annyit tudok, hogy kettő van belőlük! Spezi úgy tett, mintha tudná, miről van szó. – Rendben. Nem zavarlak tovább. Csak mondd meg, hova mehetek. – Via dell'Arrigo, tököm tudja, hol van… Azt hiszem, valahol Scandicciben. Spezi lerobogott a lépcsőn, és a földszinti, érmés telefonról fölhívta a rovatvezetőjét, aki véletlenül tudta, hol van a Via dell'Arrigo. Egy barátjáé volt a Villa dell'Arrigo, ez a csodaszép birtok, amely az azonos nevű szűk, kanyargós kis utca végén terült el. – Gyorsan menj oda – mondta a rovatvezető. – Azonnal küldök egy fotóst. Spezi sietve távozott a kapitányságról, és a város kihalt, középkori utcáin száguldva a firenzei dombok felé vette az irányt. Vasárnap déli egy óra lévén a város egész lakossága otthonában készült a hét legfontosabb étkezésére – Olaszországban ugyanis a mise utáni in famiglia elköltött vasárnapi ebéd szent dolog volt. A Via dell'Arrigo meredek hegyoldalban, szőlőskertek, ciprusfák és ősöreg olajfák között haladt a birtok felé. A Valicaia-
hegység meredek, erdős csúcsaihoz közeledve egyre lenyűgözőbb látvány tárul az utazó szeme elé. Egész Firenzére és még a városon túl magasodó Appenninekre is rálátni. Spezi a helyi csendőrség parancsnokának URH-s kocsija mellé parkolt le. Csöndes volt a környék: Cimmino és az akciócsoport még nem érkezett meg a helyszínre, ahogy az orvos szakértő és más sem. Az őrködő csendőr jól ismerte Spezit, így nem állította meg. Spezi üdvözlésképpen éppen csak odabiccentett neki, és már ment is tovább, hogy szemügyre vegye a helyszínt. Az olajligeten átvezető keskeny ösvényen haladt tovább, és egy magányos, ősöreg ciprusfa tövében megpillantotta a tetthelyet, amelyet nem biztosított senki sem, és még az idevezető utat sem zárták le. Spezi később elmondta nekem, hogy örökre emlékezetébe vésődött az a tetthely: a kobaltkék ég alatt elterülő toszkán táj, az egyik közeli magaslatot megkoronázó, ciprusfákkal körülvett középkori kastély. A messzi távolban, Firenze fölött a reneszánsz korszakot megtestesítő dóm terrakottaboltozata derengett a kora nyári párában. A fiú mintha aludt volna a vezetőülésen: a feje az oldalsó ablaknak dőlt, a szeme csukva volt, kisimult arca végtelen nyugalmat árasztott. Csak a halántékán tátongó kis fekete sebhely meg az azzal egy vonalban ütött, hasonló méretű lyuk jelezte a pókhálószerűen megrepedezett ablaküvegen, hogy Spezi bűntett helyszínén jár. A fűben szalmafonatú pénztárca hevert kinyitva, belsejével lefelé, mintha valaki átkutatta, majd félredobta volna. – És a nő? – kérdezte Spezi a csendőrtiszttől. A zsaru az állával intve mutatott a kocsi mögé. A lány holtteste kicsivel arrébb, egy kis töltés lábánál, vadvirágok között hevert. Őt is lelőtték, majd a hátára fordították. Meztelen volt, csak a nyakában lógó, szétnyílt ajkai közé hulló aranylánc volt rajta. Tágra nyílt, kék szeme mintha meglepetten nézte volna Spezit. Természetellenesen mozdulatlan volt minden, küzdelemnek, kavarodásnak nyomát sem lehetett látni – akár egy múzeumi diorámán. Akadt viszont egy hátborzongató momentum: az áldozat szeméremtájéka egyszerűen hiányzott. Spezi hátrafordult. A csendőr állt mögötte. Látszott, hogy érti az újságíró kérdő tekintetét. – Az éjszaka folyamán… jöttek az állatok… A többit pedig elvégezte a tűző nap. Spezi előkotort a zsebéből egy szál Gauloise-t, és a ciprusfa árnyékában rágyújtott. A két áldozat között félúton állva, csöndben szívta a cigarettáját, és megpróbálta fejben rekonstruálni a bűncselekményt. A párocskát nyilván lesből támadták meg, miközben a kocsiban szerelmeskedtek. Alighanem a domb aljában lévő Disco Anastasiában, egy tinédzserek által kedvelt szórakozóhelyen táncolták végig az estét, és utána jöttek föl ide. (Ezt a véleményét később a rendőrség is megerősítette.) Újhold éjjele volt. A gyilkos alighanem csöndben lopózott a közelükbe a sötétben. Lehet, hogy egy darabig figyelte őket, ahogy szeretkeznek, és akkor csapott le rájuk, amikor a legvédtelenebbek voltak. Minimális kockázattal járó bűncselekmény – és mérhetetlenül gyáva dolog – volt az autó szűk terében összefonódó két alakot közvetlen közelről agyonlőni egy olyan pillanatban, amikor fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik körülöttük. A tettes először a kocsi ablakán keresztül a fiút lőtte le, ő talán nem is tudta, mi történik vele. A lánynak kegyetlenebb halál jutott, ő bizonyára fölfogta, mi a helyzet. A gyilkos, miután vele is végzett, elvonszolta a kocsitól – Spezi látta a fűben az erre utaló nyomokat –, és otthagyta a töltés aljában, hogy megdöbbentő módon közszemlére tegye a testet. Közvetlenül az úttal párhuzamos gyalogösvény mellett helyezte el a nyílt terepen, hogy több irányból is jól lehessen látni. Spezit Sandro Federico főfelügyelő, Adolfo Izzo ügyész és a helyszínelő csapat érkezése zökkentette ki töprengéséből. Federicót a rómaiak lezser modora jellemezte, derűs, hidegvérű közönyt sugallt a viselkedése, izzo viszont, akinek ez volt az első munkahelye, fe-
szült volt, mint egy összenyomott rugó. Kiugrott a kocsiból, és egyenesen Spezihez sietett. – Ön mit keres itt, uram? – vonta kérdőre dühösen. – A munkámat végzem. – Azonnal hagyja el a helyszínt! Nem maradhat itt! – Jó, jó, rendben van… – Spezi tulajdonképpen már látott mindent, amit látni akart. Eltette a tollát meg a jegyzetfüzetét, beszállt a kocsijába, és a kapitányságra hajtott. Cimmino irodája előtt, a folyosón összefutott egy rendőr őrmesterrel, akit jól ismert, és akivel időről időre tettek egymásnak egy kis szívességet. Az őrmester most előhúzott a zsebéből egy fényképet, és megmutatta Spezinek. – Kell? A két áldozatról korábban készült a fotó, egy kőfalon ültek egymást átkarolva. Spezi elvette a fényképet. – Délután visszahozom, ha lemásoltuk. Az őrmester bólintott. Cimmino megadta Spezinek a két áldozat nevét. A huszonegy éves Carmela de Nuccio a firenzei Gucci divatháznál dolgozott, a harmincesztendős Giovanni Foggi pedig a városi villamos műveknél. Jegyben jártak. A két holttestre egy szabadnapos rendőr bukkant rá vasárnap délelőtti sétája során, pontosan 10:30-kor. A bűncselekményre nem sokkal éjfél előtt került sor, és egy gazda, aki az út túloldalán lakott, bizonyos fokig tanúja volt az esetnek. Hallotta, hogy a mezőn parkoló autóban John Lennon Imagine című dala megy, majd a szám közepén hirtelen megszakadt a felvétel. A lövéseket viszont, amelyeket a tetthelyen talált töltényhüvelyekből ítélve egyértelműen 22-es kaliberű pisztolyból adtak le, nem hallotta. A két gyilkos lövedék H sorozatú Winchester golyó volt. Cimmino elmondta, hogy a két áldozat büntetlen előéletű volt, és azt a férfit leszámítva, akit Carmela elhagyott Giovanni kedvéért, ellenségeik sem voltak. – Ijesztő – mondta Spezi. – Ehhez foghatót még nem láttam… És amit az állatok műveltek… – Miféle állatok? – szakította félbe Cimmino. – Az éjszaka… Az a véres borzalom… a lány lába között. Cimmino csak bámult rá. – Állatok a nagy túrót! Azt a gyilkos csinálta. Spezi kővé dermedt. – A gyilkos? Mit csinált, leszúrta? Cimmino felügyelő tárgyilagosan felelt, talán így próbálta megakadályozni, hogy eluralkodjon rajta a rettenet. – Nem, nem szúrta le. Kivágta a vagináját… és elvitte. Spezi ezt nem értette meg azonnal. – Elvitte a vagináját? Hova? – De amint elhagyták a száját a szavak, egyből rádöbbent, milyen ostobán hangzott a kérdés. – Egyszerűen nincs már ott – hangzott a válasz. – Elvitte magával.
2. fejezet Spezi másnap, hétfőn délelőtt tizenegyre kiautózott Firenze Careggi nevű kerületébe, a város szélére. Negyven fok volt árnyékban, a levegő páratartalma megközelítette a forró zuhanyét. A várost lepelként terítette be a szmog. Spezi a kátyús úton egy hatalmas, sárga épület felé tartott. A lepusztult villa, amelynek falairól tányér nagyságú darabokban mállott le a vakolat, most egy kórház részeként szolgált. A rendőrségi orvos szakértő irodájának tágas, barlangszerű előterét masszív márványasztal uralta, a rajta álló, „fehér anyaggal letakart számítógép úgy nézett ki, mint egy kísértet. Az egyébként üres asztal mögött volt egy falfülke, amelyből a humán anatómia szakállas tudósának bronz mellszobra tekintett szigorúan Spezire. Fölfelé is, lefelé is márványlépcső vezetett. Spezi lefelé indult el.
Az ajtókkal szegélyezett föld alatti folyosót halkan zümmögő neoncsövek világították meg. Az utolsó, nyitott ajtó mögött fülsértően, panaszosan vijjogott a csontfűrész. Fekete folyadék csörgedezett ki a folyosóra, ahol aztán eltűnt egy lefolyóban. Spezi belépett. – Na nézzék, ki van itt! – kiáltott fel Fosco, az orvos szakértő asszisztense. Teátrálisan, lehunyt szemmel kitárta felé a karját. – Ciao, Fosco – mondta Spezi. – Ki ő? – Állával a hordágyon kinyújtóztatott hulla felé intett, amelyen a kórboncnoksegéd javában dolgozott. A kerek fűrésszel éppen a koponyát nyitotta föl. A hordágyon, közvetlenül a holttest krétafehér arca mellett, üres kávéscsésze állt a nemrég elfogyasztott briós morzsái között. – Ő? Nem akárki. Zseniális tudós, az Accademia della Crusca kiváló professzora. De mint azt magad is láthatod, mára újabb letaglózó csalódást tartogatott nekem az élet. Kinyitom a fejét, és mit látok odabent? Hol az a sok bölcsesség? Eh! Ugyanúgy néz ki, mint az albán kurva, akit tegnap vágtam föl. Lehet, hogy a professzor úr többre tartotta magát nála, de én, amikor fölnyitom őket, kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyenlőek! Hiszen mindketten ugyanazt érték el az életben: az én guruló cink hordágyamat. Akkor meg minek bújta annyit a könyveket? Ugyan már! Fogadd meg a tanácsomat, hírlapírókám: egyél-igyál, élvezd az életet… Foscóba szertartásosan udvarias hang fojtotta bele a szót. – Jó napot kívánok, Spezi. – Mauro Maurri állt az ajtóban, aki inkább egy vidéki angol úriemberre emlékeztetett, mintsem rendőrségi orvos szakértőre. A világoskék szemű, ősz haját divatosan hosszabbra növesztő Maurri bézs színű kardigánt és bő kordbársony nadrágot viselt. – Fölmegyünk az irodámba? Az alkalmasabb hely lenne a beszélgetésre. Mauro Maurri dolgozószobája hosszú, keskeny helyiség volt, a polcokon kriminológiai és törvényszéki patológiai szakkönyvek, folyóiratok sorakoztak. Az ablakot csukva hagyta, hogy ne jöjjön be a hőség, és mivel csak egy kis asztali lámpát kapcsolt föl, félhomályos, sőt már-már sötét volt a szoba. Spezi leült, és elővett egy csomag Gauloise-t. Megkínálta Maurrit, majd miután az orvos szakértő tagadóan megrázta a fejét, rágyújtott. Maurri igen megfontoltan beszélt. – A gyilkos kést vagy valamilyen más éles eszközt használt. A szerszám közepén volt egy kis fűrészfog vagy bütyök. Lehet, hogy egyszerűen csorba volt, de nem biztos. Lehetett egy ilyen típusú kés is. Nekem úgy tűnik, bár megesküdni nem mernék rá, hogy búvárkés volt. A szervet három vágással távolították el. Az első vágást az óramutató járásával megegyező irányban ejtették, tizenegy órától hat óráig, a másodikat az óramutató járásával ellenkező irányban, megint csak tizenegy órától hat óráig. A harmadikat pedig felülről lefelé, hogy a szerv elváljon a testtől. Rendkívül éles pengével dolgozott a gyilkos, mindhárom vágás tiszta, határozott. – Mint Jack. – Tessék? – Hasfelmetsző Jack. – Persze, persze. Hasfelmetsző Jack. Nem… Nem hasonlítanám hozzá. A mi gyilkosunk nem sebész és nem is hentes. Itt nem volt szükség anatómiai ismeretekre. A nyomozók egyfolytában azt kérdezgették: jól végezték el a műtétet? Mit értsek az alatt, hogy jól végezték-e el? Ugyan ki végzett valaha is ilyen műtétet? Az biztos, hogy a tettes egy pillanatig sem habozott, lehetséges, hogy a munkájához használ ilyen éles szerszámokat. A lány nem volt véletlenül bőrdíszműves a Guccinál? Nem használt vargakést? És az apja nem volt véletlenül szintén bőrdíszműves? Lehetséges, hogy a környezetéből ölte meg valaki… De olyan ember kellett legyen, aki igen jól bánik a késsel, talán vadász vagy állatkitömő… De mindenekelőtt elszánt és kötélidegzetű. Hiszen holttesten dolgozott ugyan, de olyanon, amelyik éppen csak meghalt…
– Dr. Maurri – szólalt meg Spezi. – Van elképzelése arról, hogy mit csinálhatott a gyilkos ezzel a… fétissel? – Könyörgöm, ne kérdezzen tőlem ilyet!
Mire a hétfő délután kemencét idéző hőségbe és szürkeségbe fulladt, és bizonyosnak látszott, hogy aznap már nem lesz további fejlemény, a La Nazione főszerkesztőjének az irodájában össznépi értekezletet tartottak, amelyen részt vett a laptulajdonos, a rovatvezető, a hírigazgató és Mario Spezi is. Az újságok közül egyedül a La Nazionénak volt birtokában a holttest megcsonkítására vonatkozó információ, a többi napilap nem tudott semmit sem. Szenzációt ígérő értesülés volt, a főszerkesztő véleménye szerint a bűntett részleteit szalagcím alatt kellene lehozni. A rovatvezető azonban más véleményen volt, túl sokkolónak találta az anyagot. Amikor Spezi fölolvasta a jegyzeteit, hogy eldönthessék a vitát, váratlanul megszólalt a bűnügyi rovat egyik fiatal újságírója. – Elnézést, hogy közbeszólok – mondta –, de eszembe jutott valami. Mintha öt-hat évvel ezelőtt már történt volna egy hasonló gyilkosság. A főszerkesztő talpra ugrott. – És ezt csak most mondja, közvetlenül lapzárta előtt? Jó, hogy nem akkor jut eszébe, amikor már nyomdába ment a lap! Az ifjú riporter megszeppent, nem vette észre, hogy a főnök csak színleli a haragot. – Nagyon sajnálom, uram, tényleg csak most jutott eszembe. Emlékszik a Borgo San Lorenzo közelében történt kettős gyilkosságra? – Szünetet tartott, várta a választ. Borgo San Lorenzo Firenzétől úgy harminc kilométerre északra feküdt a hegyekben. – Gyerünk, nyögje már ki! – dörrent rá a rovatvezető. – Borgóban is egy fiatal párt gyilkoltak meg. Ők is autóban szeretkeztek. Emlékeznek arra az esetre, amikor a gyilkos földugott egy ágat a lány… vaginájába? – Most már rémlik valami. Mondja, eddig mivel foglalkozott, aludt? Hozza be nekem annak a gyilkosságnak a dossziéját! És most azonnal írja meg az anyagot: hasonlóságok, különbségek… Mozogjon már! Még mindig itt van? Az értekezlet ezek után villámgyorsan véget ért, és Spezi visszavonult az íróasztalához, hogy megírja a cikkét az orvos szakértőnél tett látogatásáról. Mielőtt hozzákezdett volna, még átfutotta a Borgo San Lorenzó-i gyilkosságról szóló régi tudósítást is. Döbbenetes volt a hasonlóság. A két áldozatot, a 18 éves Stefania Pettinit és a 19 esztendős Pasquale Gentilcorét 1974. szeptember 13-án, szintén szombat éjjel, szintén újholdkor gyilkolták meg, és ők is jegyben jártak. A gyilkos ott is kiszórta a lány pénztárcájának tartalmát, és az áldozatok szintén egy diszkóban, a Borgo San Lorenzó-i Teen Clubban töltötték az estét. A korábbi gyilkosság tetthelyén is találtak töltényhüvelyeket, és a cikk szerint azok is 22-es kaliberű, H sorozatú Winchester lövedékek voltak. Ez az egybeesés azonban nem bírt olyan nagy jelentőséggel, mint gondolnánk, hiszen Olaszországban ez volt a legelterjedtebb 22-es kaliberű golyó. A Borgo San Lorenzó-i gyilkos nem vágta ki a lány nemi szervét, de szintén elvonszolta a kocsitól, és kilencvenhét késszúrással egy összefüggő mintázatot rajzolt ki a mellei és a szeméremtájéka körül. A gyilkosságra egy szőlőskert mellett került sor, és a tettes egy öreg, fás szőlővesszővel behatolt a lány testébe. Az áldozat szexuális molesztálására egyik esetben sem volt bizonyíték. Spezi írta a vezető híranyagot, fiatal kollégája pedig a kapcsolódó keretes cikket az 1974-es kettős gyilkosságról. A rendőrség két nap múlva reagált. Miután elolvasták a cikket, összehasonlították az 1974-es tetthelyen talált töltényhüvelyeket az újakkal. A revolvereken kívül szinte minden elsütött kézifegyverből hullik ki töltényhüvely, és ezek a hüvelyek, ha az elkövető nem
veszi a fáradságot, hogy összeszedje őket, ott maradnak a tetthelyen. A rendőrségi labor jelentése szerint az ütőszeg jellegzetes, könnyen felismerhető nyomot hagyott a töltény peremén. Ez a nyom olyan egyedi, mint az ujjlenyomat. Ezt megvizsgálva a labor egyértelműen megállapította, hogy mindkét bűntettnél ugyanazt a pisztolyt használták, egy 22-es kaliberű Beretta „Long Rifle” kézi lőfegyvert. Ez egy céllövéshez használt modell, nincs rajta hangtompító. A La Nazione által közölt hír szenzációt keltett. Azt jelentette ugyanis, hogy a Firenze környéki hegyekben sorozatgyilkos les áldozatra.
Az új információk birtokában meginduló nyomozás lerántotta a leplet a város környéki csodaszép hegyek különös alvilágáról, amelynek létezéséről a firenzeiek közül csak kevesen tudtak. Tudni kell, hogy Olaszországban a fiatalok többsége a szüleivel él, amíg házasságot nem köt, és a többség későn házasodik. Ennélfogva az autóban űzött szex amolyan nemzeti sporttá vált. A szóbeszéd szerint a ma élő firenzeiek közül minden harmadik autóban fogant. Hétvégi éjszakákon a Firenze környéki hegyek mindig tele vannak a fiatal párok sötét földutakon, félreeső bekötőutakon, olajligetekben, mezőkön parkoló autóival. A nyomozás fényt derített arra, hogy ezeket a párocskákat a környéken ólálkodó kukkolók tucatjai lesik. A helyiek indiannak, indiánoknak nevezték ezeket a kukkolókat, mert az éj leple alatt portyáztak. Néhányan csúcsminőségű elektronikai eszközökkel, így parabolamikrofonnal és éjjellátó kamerával is föl voltak szeretkezve. Az indiánok különböző zónákra osztották föl maguk között a hegyvidéket, és mindegyik zóna más-más csoport, avagy törzs felségterülete volt. A törzsek tartották ellenőrzésük alatt azokat a helyeket, ahonnan a legjobb kilátás nyílt, és amelyek így a legjobb pót szexuális élménnyel kecsegtettek. Voltak igencsak keresett megfigyelőpontok, ahonnan vagy nagyon közelről lehetett látni az akcióba lépő párokat, vagy pedig ott parkoltak le a leggyakrabban a jó autók. Jó autónak az az autó számított, amelyben a párocska nagy odaadással, változatos pózokban művelte a szexet, és nem aggódott amiatt, hogy esetleg valaki meglesheti őket. A jó autó közelében lévő megfigyelőpont pénzforrást is jelenthetett, mert az ilyen helyeket időnként ott helyben adták-vették, mint valami perverz börzén. Miután nyélbe ütötték az üzletet, az egyik indián egy marék pénzzel visszavonult, hogy a társa zavartalanul élvezhesse az aktus finisét. A gazdag indiánok gyakran fizettek valakinek, hogy vezesse el őket a legjobb, a legkevésbé kockázatos helyre. Ezen a szubkultúrán belül azonban létezett egy másik szubkultúra is: azok, akik az indiánokon élősködtek. Ezek az emberek nem azért lopakodtak ki éjjel a hegyekbe, hogy a szerelmespárokat lessék meg, hanem az indiánokra vadásztak: megfigyelték a kocsijukat, fölírták a rendszámot és más árulkodó apróságokat, majd megzsarolták a kukkolókat. Azzal fenyegetőztek, hogy fölfedik éjszakai portyáikat a feleségük, a családjuk, a munkaadójuk előtt. Előfordult, hogy az indián gyönyörteljes szemlélődését vaku villanása zavarta meg, és másnap jött a telefon: Emlékszik arra a villanásra az erdőben? Gyönyörű lett a fotó, ön egyszerűen fantasztikusan néz ki, még a másodunokatestvére is ráismerne magára! Egyébként a negatív eladó… A nyomozók hamar fülön csíptek egy indiánt, aki a kettős gyilkosság időpontjában a Via dell'Arrigo közelében ólálkodott. Enzo Spallettinek hívták, nappal mentősofőrként dolgozott. Spalletti a Firenze melletti Turbonéban élt a családjával. A falu egy szélfútta piazzát körbevevő kőházak csoportjából állt, nagyjából ügy, mint egy spagettiwesternben. Spallettit nem nagyon szívelték a szomszédai. Azt mondták, fenn hordja az orrát, különbnek képzeli magát mindenkinél.– a kölykei például táncórára járnak, mint az úri gyerekek. Az egész falu tudta, hogy kukkoló. A gyilkosság után hat nappal eljött érte a rendőrség.
Akkor még nem gondolták, hogy magával a gyilkossal van dolguk, csak fontos tanúnak tartották. Bevitték a kapitányságra, és kihallgatták. Az alacsony Spallettinek hatalmas bajsza, szűk, kicsi szeme, nagy orra, daganatként előreugró álla és kicsi, záróizomszerű szája volt. Úgy nézett ki, mint akinek van rejtegetnivalója. A külseje alapján kialakult benyomást még arrogáns viselkedésével, kitérő válaszokkal és dacos ellenszegüléssel is tetézte. Azt mondta, aznap este azzal a szándékkal ment el otthonról, hogy keres egy kedvére való prostituáltat, és állítása szerint Firenzében, a Lungarnón, az amerikai konzulátus mellett talált is egy fiatal nápolyi lányt, aki rövid, piros ruhát viselt. Elmondta, hogy a lány beszállt az autójába, egy Ford Taurusba, és ő elvitte az erdőbe, közel ahhoz a helyhez, ahol a két fiatalt megölték. Miután végeztek, visszavitte a kis piros ruhás örömlányt oda, ahol fölszedte. Roppant valószínűtlenül hangzott a történet. Egyrészt elképzelhetetlen volt, hogy egy prostituált önként beszálljon egy ismeretlen autójába, és még azt is hagyja, hogy kivigyék a várostól húsz kilométernyire lévő sötét erdőbe. A kihallgatok szembesítették vele, hogy milyen lyukas a sztorija, de Spalletti nem tágított. Csak hatórányi kitartó vallatás után kezdett lankadni. Ekkor – ugyanolyan pimasz, fölényes magabiztossággal, ahogy addig beszélt – beismerte, amit már mindenki tudott: hogy valóban kukkoló, és június 6-án, szombaton este is portyára indult, valamint valóban a tetthelytől nem messze parkolt le a piros Taurusszal. – És akkor mi van? – folytatta. – Nem én voltam az egyetlen, aki azon az estén ott leselkedett. Voltunk kint jó páran. – Elmondta azt is, hogy jól ismerte Giovanni és Carmela rézvörös Fiatját, mert gyakran jött, és jó kocsinak számított. Ő maga is nemegyszer figyelte őket, és azt is pontosan tudja, hogy a gyilkosság éjszakáján mások is leselkedtek arrafelé. Az egyikükkel egy jó darabig együtt is volt, ő majd alátámasztja állítását. Megadta a szóban forgó férfi nevét: Fabbri. Fabbrit néhány órán belül behozták a kapitányságra, de ahelyett, hogy megerősítette volna Spalletti alibijét, kijelentette, hogy egy másfél órás időszakban, amelybe éppen beleesett a gyilkosság időpontja – nem volt együtt Spallettivel. – Persze, láttam őt – mondta a nyomozóknak –, mert szokás szerint a Taverna del Diavolóban találkoztunk. – Ebben az étteremben gyülekeztek portyáik előtt az indiánok, hogy üzleteljenek és információkat cseréljenek. Fabbri hozzátette, hogy tizenegy óra körül újra látta Spallettit, amikor az megállt a Via dell'Arrigón. A tetthelytől alig tíz méterre kellett tehát elhaladnia éppen akkor, amikor a nyomozók becslése szerint a bűncselekményt elkövették. És még nem volt vége. Spalletti ugyanis hiába állította váltig, hogy miután Fabbrival találkozott, azonnal hazament, mert a felesége elmondta, hogy amikor ő hajnali kettőkor nyugovóra tért, a férje még nem volt otthon. A nyomozók újra kérdőre vonták Spallettit: hol volt éjféltől hajnali kettőig és utána? Spalletti nem tudott érdemleges válasszal szolgálni. A Le Murate („A befalazottak”) nevű híres firenzei börtönbe zárták reticenza, szándékos elhallgatás miatt – ez a hamis tanúzás egyik formája. A hatóságok még ekkor sem hitték, hogy ő a gyilkos, de abban biztosak voltak, hogy fontos információkat tart vissza, és ha pár napot börtönben tölt, az talán majd megtöri, és beszélni fog. A helyszínelők tüzetesen átvizsgálták Spalletti autóját és házát. A kocsiban találtak egy zsebkést, valamint a kesztyűtartóban egy vaktöltényekkel megtöltött, olcsó pisztolyfélét, amelynek népszerű neve scacciacani, kutyalapító volt, mert kutyák elijesztésére szolgált. Spalletti a fegyvert egy pornómagazin hátoldalán olvasott hirdetés alapján vásárolta. Vérnyomok nem voltak a kocsiban. Kihallgatták Spalletti feleségét is, aki a férjénél jóval fiatalabb, kövér, őszinte, egyszerű vidéki lány volt, és bevallotta, hogy tudott a férje kukkolási szokásáról. – Sokszor megígérte, hogy abbahagyja – hüppögte –, de aztán mindig folytatta. És az is igaz, hogy június
6-án este is kiment körülnézni, ahogy ő nevezte. – Az asszonynak fogalma sem volt arról, hogy mikor tért haza a férje, csak annyit tudott, hogy hajnali kettő után. Kétségbeesetten bizonygatta, hogy a férje biztosan ártatlan, semmiképpen nem követhetett el ilyen szörnyűséges bűnt, mert „annyira irtózik a vér látványától, hogy ha közúti balesethez mennek ki, ő nem hajlandó kiszállni a mentőautóból. Július közepén a rendőrség már Spallettit vádolta a gyilkossággal. Spezi, aki először írt a bűntényről, továbbra is tudósított a fejleményekről a La Nazionéban. A lapban megjelent cikkeire szkeptikus hangvétel volt a jellemző. Többször is rámutatott, hogy a Spalletti ellen felhozott vád gyönge lábakon áll, mert nincs közvetlen bizonyíték, amely összefüggésbe hozná őt a gyilkossággal. Ráadásul Spallet-tinek nem volt semmi köze sem Borgo San Lorenzóhoz, ahol az első, a mostanihoz hasonló gyilkosság történt 1974-ben. Amikor Spalletti 1981. október 24-én kinyitotta cellájában az újságot, a szalagcím láttán bizonyára nagy kő esett le a szívéről: A GYILKOS VISSZATÉRT Brutálisan meggyilkolt fiatal párt találtak a mezőn A rém azzal, hogy újra ölt, bizonyította a kukkoló mentősofőr ártatlanságát.
3. fejezet
Számos országnak van olyan híres sorozatgyilkosa, aki mintegy tagadás útján határozza meg hazája kultúráját. Ez úgy értendő, hogy nem annak értékrendjét dicsérve mutatja be a kort, amelyben élt, hanem ezen értékrend árnyoldalát, a társadalom sötét bugyrait leplezi le. Angliában a ködös, dickensi London szülötte, Hasfelmetsző Jack a város leginkább semmibe vett páriája, az életüket Whitechapel nyomornegyedében tengető prostituáltak ellen követett el brutális bűncselekményeket. Amerikában a behízelgő modorú, jóképű bostoni fojtogató a város elegánsabb környékein erőszakolt és gyilkolt meg idősebb hölgyeket, akiknek testét elmondhatatlanul obszcén csoportképekbe rendezgette. Németországban a düsseldorfi rém tombolt, aki azzal, hogy válogatás nélkül gyilkolt férfiakat, nőket, gyerekeket, mintha Hitler árnyát vetítette volna előre. Vérszomja olyan méreteket öltött, hogy kivégzése előestéjén „a gyönyöröknek véget vető legfőbb gyönyörnek” nevezte a saját, küszöbön álló lefejezését. A maga módján mindegyik sorozatgyilkos kora és szülőhazája sötét oldalát testesítette meg. Olaszországban a firenzei rém töltötte be ezt a szerepet. Firenze mindig is az ellentétek városa volt. Egy balzsamos levegőjű tavaszi estén, amikor a lenyugvó nap aranyfényben fürdeti a folyóparton sorakozó, méltóságteljes palotákat, a világ egyik legszebb, legbájosabb városának tűnhet. November végén azonban, két hónapos kitartó esőzés után, elszürkülnek a régi korok palotái, falaikon penészcsíkok éktelenkednek. A szűk, macskaköves utcácskákon a szennyvízcsatorna gőzölgése kutyaürülék szagával elegyedik, és a komor kőhomlokzatok meg az utca fölé belógó háztetők távol tartják a gyenge napsütést is. Az Arnón átívelő hidakon szinte egymást érik a fekete esernyők, amelyek a szüntelenül ömlő égi áldástól védik tulajdonosaikat. A nyáron oly szép folyó ilyenkor barna, olajos vizű áradattá duzzad, az Ammanati által tervezett hídpilléreknél fatörzsek, faágak, sőt időnként állati tetemek torlódnak fel.
Firenzében a fennköltség és a borzalom kéz a kézben jár. Ebben a városban gyúltak meg Savonarola világi hívságokat elégető máglyái, itt festette Botticelli a Vénusz születését. Leonardo da Vinci jegyzetfüzetei és Niccolo Macchiavelli A fejedelem című műve éppúgy itt születtek, mint Dante pokla és Boccaccio Dekameronja. Firenze főterén, a Piazza della Signorián látható szabadtéri kiállítás a város leghíresebb római és reneszánsz kori szobraiból ad ízelítőt. A rémségek galériája ez, az itt közszemlére tett rengeteg öldökléssel, erőszakkal és csonkítással a világ egyetlen más városa sem kelhet versenyre. A középpontban Cellini híres bronzszobra áll: Perszeusz diadalmasan emeli magasba Medúza levágott fejét, mint egy dzsihádharcos egy internetes videón. Medúza nyakából ömlik a vér, lefejezett teste a hős lábánál fekszik. Perszeusz háta mögött pedig további, gyilkolást, erőszakot, vérfürdőt megjelenítő alkotások láthatók, mint például A szabin nők elrablása. A nagy múltú Firenze, amelynek hosszú történetét a vér és a szépség összefonódása jellemzi, Európa egyik legkegyetlenebb városa. Falai között a legravaszabb és legállatiasabb bűncselekményeket követték el, az „elegáns” mérgezésektől a nyilvános csonkításokig, kínzásokig, égetésekig. A város évszázadokon át féktelen mészárlások és véres háborúk árán biztosította hatalmát Toszkána fölött. Firenzét Julius Caesar alapította Kr. u. 59-ben, hogy itt tölthessék nyugdíjaséveiket a hadjárataiban részt vett katonák. A település a Florentia – Virágzó – nevet kapta. Kr. u. 250 körül egy Miniato nevű örmény herceg római zarándokútja után egy Firenze melletti dombon telepedett meg. Egy barlangban remetéskedett, onnan jött elő időnként, hogy a város pogány lakóinak prédikáljon. Miniatót a Decius császár alatti keresztényüldözések idején elfogták, és a város főterén lefejezték. Ő azonban a legenda szerint fölvette a földről a fejét, visszahelyezte a vállára, és fölment a hegyre, hogy méltósággal, a barlangjában haljon meg. Ma innen néz le a városra és az annak túloldalán magasodó hegyekre egész Olaszország egyik legszebb román kori temploma, a San Miniato al Monté. 1302-ben száműzték Firenzéből Dantét, és ezt a tettet a város soha nem tudta jóvátenni. Dante cserében híres-neves firenzeiekkel népesítette be poklát, nekik tartogatta a legrafináltabb kínszenvedéseket. A város a 14. században a gyapjúszövettel való kereskedelemből, valamint bankügyletekből gazdagodott meg, és az évszázad végére már Európa öt legnagyobb városa közé tartozott. A 15. század hajnalán az emberi géniusz egészen rendkívüli, megmagyarázhatatlan virágzásának adott otthont. Egy kézen összeszámolható, hogy hányszor fordult elő ehhez hasonló a történelem folyamán. Ezt a sötét középkor utáni időszakot később reneszánsznak, „újjászületésnek” nevezték el. A firenzeiek Masaccio születése (1401) és Galilei halála (1642) között forradalmasították a képzőművészetet, az építészetet, a zenét, a csillagászatot, a matematikát és a hajózást, a hitellevél feltalálásával pedig létrehozták a modern bankrendszert. A firenzei aranyforint, amelynek egyik oldalára a város címerében is látható liliomot, a másikra pedig a szőrcsuhát viselő Keresztelő Szent Jánost vésték, Európa egységes váltópénze lett. És ez a szárazföldi város, amelyet egy hajózhatatlan folyó szel át, zseniális tengerészeket adott a világnak, akik fölfedezték és föltérképezték az Újvilágot, egyikükről pedig elnevezték Amerikát. Firenze tehát gyakorlatilag megalkotta a modern világot. Sőt mi több, Firenzéből származik a modern világnak maga az eszméje. A reneszánszszal a firenzeiek lerázták a középkori szellem igáját, amelyben Isten állt a világegyetem középpontjában, és az ember földi léte szomorú, de gyorsan elröppenő átmeneti időszak volt csupán az eljövendő magasztos, örök élet előtt. Ezzel szemben a reneszánsz az embert helyezte a világegyetem központjába, és az emberi élet mindenekfölötti fontosságát hangsúlyozta. A nyugati civilizáció örökre megváltozott. A firenzei reneszánszot nagyrészt egyetlen firenzei család finanszírozta. A Mediciek először 1434-ben tettek szert komoly befolyásra a gazdag bankár, Giovanni di Bicci de
Medici irányításával. Pártfogoltjaikat és szövetségeseiket ügyesen megválogatva, nyomásgyakorlás révén kormányozták Firenzét a színfalak mögül. Ez a kereskedőcsalád kezdettől fogva rengeteg pénzt fordított a művészetekre. Giovanni dédunokája, Lorenzo il Magnifico a „reneszánsz ember” típusának a megtestesítője volt. Mivel már gyerekként is hihetetlenül tehetséges volt, a pénzért megvásárolható legjobb oktatásban részesült, és a lovagi tornákon, a solymászatban, a vadászatban és a versenylótenyésztésben egyaránt kitüntette magát. A róla készült ifjúkori portrék mély érzelmi életet élő, homlokát ráncoló, fürkész tekintetű fiatalemberként ábrázolják, akinek Nixon elnököt idéző, méretes orr által uralt arcát egyenes szálú haj keretezi. Amikor apja halála után, 1469-ben átvette a város vezetését, mindössze húszesztendős volt. Olyan embereket gyűjtött maga köré, mint Leonardo da Vinci, Sandro Botticelli, Filippino Lippi, Michelangelo és a filozófus Pico della Mirandola. Lorenzo uralkodásával beköszöntött Firenzében az aranykor. De az ellentmondások városában még ekkor, a reneszánsz csúcspontján is vér tapadt a szépséghez, barbársággal keveredett a magas fokú civilizáció. 1478-ban egy rivális bankárdinasztia, a Pazzi család puccskísérletet hajtott végre a Mediciek hatalmának megdöntésére. A nevük szó szerint „őrültek”-et jelent. A jelzőt még egyik ősük kapta, aki az első keresztes hadjárat során esztelen vakmerőségről tett tanúbizonyságot, és így ő jutott át elsőként Jeruzsálem falain. A Pazzik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy közülük Dante két családtagot is a pokolra vetett, ott senyvedtek „fagytól lilán”. A Pazzi család gyilkos különítménye egy csöndes, áprilisi vasárnapon, a legsebezhetőbb pillanatban vetette rá magát Lorenzo il Magnificóra és fivérére, Giulianóra: a dómban tartott szentmisén, úrfelmutatáskor. Giulianót meg is ölték, de Lorenzónak, bár több késszúrás érte, sikerült elmenekülnie és bezárkóznia a sekrestyébe. A firenzeieket mélységesen fölháborította a patrónus családot ért támadás, és az összeesküvőket üvöltő tömeg vette üldözőbe. Az akció egyik vezetőjét, Jacopo de' Pazzit a Palazzo Vecchio ablakából akasztották föl, majd lemeztelenített holttestét végigvonszolták a város utcáin, és az Arnóba dobták. A Pazzi család azonban ezt is túlélte, és nem sokkal később a híres apácát, Maria Maddalena de' Pazzit adta a világnak, aki ima közben a szemtanúkat ámulatba ejtő, zihálva, nyögve, eksztázisban élte át Isten szeretetét. A 20. század krimiirodalmában fölbukkant egy fiktív Pazzi is. Thomas Harris Hannibal című regényének egyik főhőse ugyanis egy Pazzi nevű firenzei rendőrfelügyelő, aki híressé-hírhedtté vált, miután megoldotta a firenzei rém ügyét. Újabb véres korszak kezdetét jelezte, amikor Lorenzo il Magnifico meghalt 1492-ben, a reneszánsz fénykorában. Firenze történelmében rendszeresen ismétlődtek a hasonló periódusok. Lorenzót a halálos ágyán Savonarola, egy domonkos rendi szerzetes vigasztalta, aki a San Marco kolostorban élt. Később azonban ugyanez a Savonarola élesen kikelt prédikációiban a Medici-család ellen. A barna csuhát viselő, izmos, furcsa, közönséges, nem túl megnyerő külsejű, kampós orrú, Raszputyinra emlékeztető tekintetű szerzetes valósággal megbűvölte az embereket. A San Marco templomban, a pokol kénköves bűzéről elmondott dörgedelmes prédikációiban kelt ki a reneszánsz – szerinte – kulturális hanyatlása ellen. Azt hirdette, hogy elérkezett a végítélet napja, és részletesen lefestette látomásait és a közvetlenül istennel folytatott beszélgetéseit. Mondanivalója nyitott fülekre talált az egyszerű firenzeiek körében, akik nem nézték jó szemmel a reneszánsz és a patrónusok által fölhalmozott töméntelen gazdagságot, amelyből nekik nem sok jutott. Az elégedetlenséget csak fokozta a városon végigsöprő szifiliszjárvány, amelyet az Újvilágból hoztak be. Ezzel a betegséggel Európa addig nem találkozott, ráadásul a mainál sokkal virulensebb formában jelentkezett: az áldozat testét gennyhólyagok borították, arcbőre megereszkedett és levált, majd mielőtt még a könyörületes halál elragadta volna, eszeveszett, őrjöngő dühroham vett erőt rajta. Közelgett az Úr 1500.
esztendeje, és ez a szép, kerek szám igen alkalmasnak tűnt arra, hogy az utolsó ítélet időpontja legyen. Ebben a légkörben Savonarola fogékony közönségre talált. Toszkánát 1494-ben meghódította VIII. Károly francia király. „Szerencsétlen Piero”, aki apjától, Lorenzótól vette át Firenze vezetését, öntelt, tehetetlen uralkodó volt. Megalázó feltételekkel, igazi küzdelem nélkül adta föl a várost, és ez úgy földühítette a firenzeieket, hogy elüldözték a Medici-családot, és végigfosztogatták a palotáikat. Savonarola, aki addigra már rengeteg hívet toborzott, a hatalmi vákuumot kihasználva kikiáltotta a firenzei „keresztény köztársaságot”, amelynek élére ő maga állt. Egyik első intézkedéseként halállal sújtandó bűnné nyilvánította a szodómiát, amely akkoriban népszerű és társadalmilag többé-kevésbé elfogadott időtöltésnek számított a művelt firenzei társaságban. A tilalom megszegőit és a többi halálra ítélt bűnöst rendszeresen vagy máglyán égették el a város központjéban lévő Piazza della Signorián, vagy fölakasztották őket a város kapui előtt. Az őrült barát szabad kezet kapott, akadálytalanul szíthatta az egyszerű nép körében a vallási fanatizmust. Szenvedélyesen ostorozta a reneszánsz mértéktelen kicsapongását, humanista szellemét, néhány év múlva pedig uszításának eredményeképpen föllobbantak a „hiúságok máglyái”. Pribékjei házról házra járva szedték össze az általa hívságosnak bélyegzett tárgyakat: tükröket, pogány relikviákat, kozmetikumokat, világi zenét leíró kottákat, hangszereket, sakktáblákat, kártyákat, könyveket, szép ruhákat, világi tárgyú festményeket. A zsákmányt a Piazza della Signorián hatalmas kupacba hányták, és meggyújtották. Botticelli, a festő, aki szintén Savonarola hatása alá került, saját művei közül is sokat máglyára vetett, és elképzelhető, hogy Michelangelo egyes alkotásai és más, felbecsülhetetlen értékű reneszánsz mesterművek is a lángok martalékává váltak. Savonarola uralma alatt Firenze a gazdasági hanyatlás útjára lépett. A végítélet napja csak nem akart eljönni, és Isten a jelek szerint nemhogy áldásában részesítette volna a buzgó vallásosság útjára lépett várost, hanem inkább magára hagyta. A köznép, különösen a fiatal nemzedék lustább képviselői, kezdték nyíltan bírálni Savonarola tanításait. 1497ben egy fiatal férfiakból álló csőcselék randalírozott Savonarola prédikációja alatt, majd a randalírozás általános lázadássá fajult. Újra kinyitottak a kocsmák, űzni kezdték a szerencsejátékokat, Firenze girbegurba, szűk utcáin újra visszhangzott a zene, ropták a táncot. Savonarola, aki érezte, hogy kezd kicsúszni a kezéből a gyeplő, minden addiginál vadabb szentbeszédekben kárhoztatta a romlottságot, és elkövette azt a végzetes hibát, hogy prédikációiban az egyház ellen fordult. A pápa válaszul kiátkozta, és elrendelte letartóztatását, majd kivégzését. A parancsnak készséggel engedelmeskedő tömeg megtámadta a San Marco kolostort, betörte az ajtót, legyilkolta Savonarola néhány rendtársát, őt magát pedig kirángatta az utcára. Bűnök sorát olvasták a fejére, többek között vallási eltévelyedéssel is vádolták. Miután hetekig kínpadon vallatták, láncra verve lógatták alá a Piazza della Signorián ácsolt keresztfáról – ugyanott, ahol az ő utasítására annyiszor égtek a „hiúságok máglyái” –, és megégették. Órákon át táplálták a tüzet, majd a szerzetes maradványait földarabolták, és többször is elkeverték az égő rőzsével, hogy egyetlen tagja se maradjon meg épségben, és ne lehessen a későbbiekben egy Savonarola-kultusz tárgya. Végül a mindent magába fogadó, mindent elmosó Arnóba szórták a hamvait. A reneszánsz újra virágzásnak indult, folytatódott a vér és a szépség zsibvására. De semmi sem tart örökké, és Firenze az évszázadok során fokozatosan elvesztette vezető szerepét Európában. Viszonylag elmaradott, álmos város lett belőle, amelynek dicső ugyan a múltja, de a jelene szinte láthatatlan. Ezzel párhuzamosan más olasz városok jutottak főszerephez, így Róma, Nápoly és Milánó. Ma a firenzeiek zárkózottságukról híresek. Honfitársaik merev, fennhéjázó, az osztálykülönbségekre sokat adó, roppant szertartásos, múltba révedő, megcsontosodottan hagyománytisztelő embereknek tartják őket. Józan gondolkodású, pontos, szorgalmas népek, és
a lelkük mélyén tudják, hogy civilizáltabbak, mint a többi olasz. Hiszen ők adták a világnak a szépséget, és ezzel megtették a magukét. Most már nyugodtan bezárhatják az ajtót, és befelé fordulhatnak, senkinek sem tartoznak elszámolással. A rém színre lépését hitetlenkedve, szomorúan és rémülten fogadták a firenzeiek, ugyanakkor egyfajta beteges elragadtatást is kiváltott belőlük. Egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy az ő kifinomult, művelt, szépséges városuk, a reneszánsz megtestesülése, a nyugati civilizáció bölcsője, otthont adhat egy ilyen rémnek. Leginkább pedig azt nem tudták elfogadni, hogy a gyilkos egy közülük.
4. fejezet
Sűrűn esett az eső 1981. október 22-én, csütörtökön este, és az ilyenkor megszokottnál hidegebb volt. Másnapra általános sztrájkot hirdettek, mindenki tudta, hogy a kormány gazdaságpolitikája elleni tiltakozásul pénteken minden üzletet, vállalkozást, iskolát bezárnak. Ebből adódóan fesztiválhangulat uralkodott a városban. Stefano Baldi átment a barátnőjéhez, Susanna Cambihoz, a szülőkkel együtt megvacsoráztak, majd elvitte Suzannát moziba. Utána kocsiba ültek, és leparkoltak a Firenzétől nyugatra lévő Bartoline-mezőn. Stefano jól ismerte a helyet, hiszen a környéken nőtt fel, és gyerekkorában sokat játszott itt. A Bartoline-mezőt nappal idős nyugdíjasok látogatták, akik parányi zöldségeskertjüket művelték, és a jó levegőn pletykálkodva ütötték el az időt. Este viszont egyfolytában jöttek-mentek autójukon az intim együttléthez szükséges zavartalan, eldugott helyet kereső fiatal párok. És emiatt persze ott voltak a kukkolók is. Az egyik földút a Bartoline-mező közepén zsákutcában végződött. Itt parkolt le a kocsival Stefano és Susanna. Előttük a Calvana-hegység sötétlett, a hátuk mögül pedig az autópálya forgalmának halk zaja hallatszott. A csillagokat és a hold vékony sarlóját azon az éjszakán felhők takarták el, sötétbe borult minden. Másnap délelőtt tizenegykor egy kiskertjét meglocsolni induló idős házaspár fedezte föl a bűntényt. Az utat elálló fekete Volkswagen Golf bal oldali ajtaja be volt csukva, az ablaküveget repedések hálózták be. A jobb oldali ajtó viszont tárva-nyitva volt, csakúgy, mint a két korábbi gyilkosság helyszínén. Spezi nem sokkal a rendőrség után érkezett a tetthelyre. A rendőrség és a csendőrség ezúttal sem fáradt a szalagkordon kihúzásával. Ott nyüzsgött mindenki, újságírók, rendőrök, ügyészek, orvos szakértő – és rossz vicceket ontva próbálták kivonni magukat az eléjük táruló borzalmas kép hatása alól. Spezi hamarosan észrevett egy csendőr ezredest, akit már korábbról jól ismert. A férfi a hűvös őszi időben nyakig begombolta elegáns bőrkabátját, és egymás után gyújtott rá az amerikai cigarettákra. A kezében egy követ tartott, amelyet a gyilkosság helyszínétől úgy húsz méterre találtak. Spezi fölismerte a csonka gúla alakú kődarabot: a régi toszkán vidéki házakban gyakran használt, gránitból készült ajtóütköző volt. A forró nyarakon ezzel támasztották ki a szobák ajtaját, hogy jobban tudjon keringeni a levegő. Az ezredes a követ forgatva odament Spezihez. – Ezen az ajtóütközőn kívül semmit sem találtunk a tetthelyen, aminek jelentősége lehetne. Elviszem bizonyítékként, mert egyebünk úgysincs. Talán ezzel törte be a kocsi ablakát. Ez a mezőn talált, kis, hétköznapi tárgy húsz év múlva egy új, egészen különös nyomozás középpontjába kerül majd.
– Nincs semmi más, ezredes úr? – kérdezte Spezi. – Semmi nyom? De hiszen puha a talaj, föl van ázva. – A földúttal párhuzamosan haladó szőlősor és a Golf között megtaláltuk a talajon egy Chantilly gumicsizma talpnyomát. Leltárba vettük a lábnyomot, de maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy bárkitől származhat… ahogy ez a kő is. Spezinek eszébe jutott, hogy újságíróként kötelessége a saját szemével megfigyelni mindent, nem hagyatkozhat másodkézből származó értesülésekre. Kénytelen-kelletlen elindult tehát, hogy megnézze magának a lányt. A holttestet több mint tíz méterre elvonszolták a kocsitól, és – a korábbi esetekhez hasonlóan – meglepően nyílt terepen vették kezelésbe. Keresztbe tett karral otthagyták a fűben, és ugyanúgy megcsonkították, mint a korábbi áldozatokat. A két holttestet Mauro Maurri törvényszéki orvos szakértő vizsgálta meg. Arra a következtetésre jutott, hogy a szeméremtájékon ejtett vágások ugyanattól a búvárkéshez hasonló, fogazott vágószerszámtól származnak. Fölfigyelt arra is, hogy a korábbi gyilkosságokhoz hasonlóan itt sem utalt semmi jel nemi erőszakra vagy a holttest molesztálására, és ondónyomot sem talált. Az akciócsoport kilenc darab H sorozatú Winchester töltényhüvelyt szedett össze a földről, majd még további kettőt a kocsiból. A vizsgálat kimutatta, hogy valamennyi lőszert ugyanabból a fegyverből lőtték ki, mint az előző két gyilkosság alkalmával, mert a töltényhüvelyek peremén ugyanazt az ütőszeg által hagyott egyedi nyomot találták. Spezi megkérdezte az akciócsoport parancsnokát, hogy minek tulajdonítható az az ellentmondásosnak tűnő tény, hogy tizenegy hüvelyt találtak a tetthelyen, pedig egy 22-es kaliberű Beretta tölténytárában csak kilenc lövedéknek van hely. A parancsnok elmagyarázta, hogy egy hozzáértő lövész a tizedik golyót is be tudja préselni a tárba, és ha egyet előre betölt a töltényűrbe, máris tizenegy lövetű lesz a Beretta. Enzo Spallettit másnap szabadon engedték. Az újabb kettős gyilkosságra reagáló közvélemény viselkedésére egyáltalán nem túlzás a „hisztérikus” jelzőt használni. A rendőrséget és a csendőrséget valósággal elárasztották a névtelen és aláírt levelek, amelyeket egytől egyig ellenőrizni kellett. A megvádoltak között voltak orvosok, sebészek, nőgyógyászok, sőt még papok is. Sokan apjukat, vejüket, szeretőjüket, vetélytársukat gyanúsították meg. Az olaszok addig észak-európai jelenségnek tartották a sorozatgyilkosságokat. Úgy tartották, ilyesmi előfordulhat Angliában, Németországban, Skandináviában és persze Amerikában, ahol minden erőszakos bűncselekményt mintha a tízszeresére nagyítanának. De Olaszországban soha. A fiatalok rettegésben éltek, éjszakánként kihalt volt a város környéke. Néhány sötét utcában viszont – különösen a város fölötti San Miniato al Monte bazilika környékén – egymást érték a fiatal szerelmespárok autói, melyek ablakait újsággal vagy törülközővel függönyözték le. A kettős gyilkosság után Spezi egy hónapig megállás nélkül dolgozott, nem kevesebb, mint ötvenhét cikket írt a La Nazionénak. Majdnem mindig ő csapott le elsőként a legújabb hírekre, és a La Nazione példányszáma az egekbe szökött, megdöntve minden addigi rekordot. Sok újságíró a nyomába szegődött, hogy megpróbálják kideríteni, milyen forrásokból szerzi be az információit. Spezi az évek során számos körmönfont trükköt eszelt ki arra, hogy minél több adalékot szedjen ki a rendőrökből és az ügyészekből. Minden délelőtt végigjárta szokásos köreit a bíróságon és az ügyészségen, hogy lássa, van-e valami új fejlemény. A folyosón lebzselt, jogászokkal, rendőrökkel csevegett, és gyűjtögette az információmorzsákat. Legértékesebb hírforrása egy jelentéktelen kis emberke volt, aki a bíróság épületének a mélyén dolgozott, és akit a többi újságíró észre sem vett. Az volt a feladata, hogy portalanítsa és rendben tartsa a vaskos köteteket, amelyekbe nap mint nap bejegyezték, kik voltak
az indagatik, kik ellen folyt eljárás és miért. Spezi elintézte, hogy a portörölgető emberkének mindennap kézbesítsenek egy tiszteletpéldányt a La Nazionéból. Ő erre roppant büszke volt, és cserében megengedte, hogy Spezi átnyálazza a könyveket. Spezi, hogy ezt a kincsesbányát titokban tartsa az őt árnyékként követő újságírók előtt, megvárta a fél kettőt, amikor a sajtósok hada kiszállingózott a bíróság elé, és ki-ki hazament ebédelni. Spezi ilyenkor besurrant egy kis mellékutcába, amely kacskaringós, nyakatekert útvonalon az épület hátsó bejáratához vezetett, és meglátogatta titkos barátját. Amikor egy jónak ígérkező sztoriról összegyűjtött néhány ínycsiklandó mozaikdarabkát, benézett az ügyészségre, és úgy tett, mint aki mindent tud. Az illetékes ügyész, akit furdalt a kíváncsiság, hogy pontosan mennyit is tud a hírlapíró, beszélgetésbe elegyedett vele. Spezinek itt már csak annyi dolga volt, hogy ügyesen hárítsa a tolakodó kérdéseket. Némi blöffölés és színlelés segítségével megerősítette addig begyűjtött értesüléseit, és öszszeszedegette a hiányzó elemeket is, miközben az ügyész félelmei, hogy az újságíró mindent tud, maximálisan beigazolódtak… Spezi minden reggel fölhívta Foscót, az orvos szakértő kórboncnoksegédjét is, hogy megkérdezze, vajon érkezett-e valamilyen szempontból érdekesnek számító hulla. Telefonált a tűzoltóságra is, mert néha a tűzoltókat is kihívták a tetthelyre, például amikor a vízen lebegő holttestre bukkantak. Végül, de nem utolsósorban nélkülözhetetlen információforrást jelentettek a bíróság épületében jövő-menő ifjú védőügyvédek is, akik nagyon szerették volna, ha a nevük megjelenik az újságban, hiszen az nagy lökést adhatott a karrierjüknek. Ha Spezinek rá kellett tennie a kezét egy fontos aktára, például egy tárgyalás vagy egy halottszemle jegyzőkönyvére, megkérte valamelyik szépreményű ifjút, hogy szerezze meg neki, és célozgatott rá, hogy viszonzásul kedvező színben tünteti föl a lapban. Ha a kiszemelt ügyvéd habozott, vagy ha nagyon fontos volt a szóban forgó akta, Spezi még meg is fenyegette szegény fiút. – Ha nem teszi meg nekem ezt a kis szívességet, gondoskodom róla, hogy legalább egy évig egyik újságban se lássa viszont a nevét! – Persze, csak blöffölt, hiszen nem volt ekkora befolyása, de a naiv fiatalembert rémülettel töltötte ei, hogy ilyesmivel fenyegetik. A megfélemlített ügyvédek olykor egy-egy ügy egész köteg dossziéját adták át neki. Ezeket este lefénymásolta, majd reggel visszavitte az eredeti példányokat. A firenzei rém utáni nyomozással kapcsolatban mindig is bőven voltak hírek. Az ügygyel kapcsolatban szárnyra kapott pletykáknak, összeesküvés-elméleteknek meg az általános hisztériának köszönhetően Spezi még akkor is mindig talált valami megírnivalót, ha éppen nem akadt új fejlemény. A legvadabb mendemondák és a legvalószínűtlenebb összeesküvés-elméletek terjedtek szájról szájra, nem kis részük az orvosi szakma képviselőit gyanúsította. Spezi mindegyikről hírt adott. A La Nazione egy szerencsétlen szalagcímével („Visszatért a halál sebésze!”) csak olajat öntött a tűzre. A szalagcím kiötlőjének szenzációhajhász metaforáját ugyanis sokan szó szerint értették, és újult erőre kapott a szóbeszéd, hogy csakis orvos lehet a gyilkos. Sok firenzei orvos hirtelen a vádlottak padján érezte magát: képtelen híresztelések terjedtek róluk, volt, akinek még a rendelőjét is átkutatták. Mivel a névtelen levelek egy része konkrétumokat is tartalmazott, ezért a rendőrség kötelességének érezte, hogy ellenőrizze a kapott értesüléseket. Egyes orvosok rendelőjét rajtaütésszerűén átkutatták. Igyekeztek diszkréten végezni a dolgukat, hogy ne adjanak tápot a további mendemondáknak, de egy olyan kis városban, mint Firenze, semmi sem maradhatott titokban. A hisztéria egyre fokozódott, és az emberek egyre inkább meg voltak róla győződve, hogy a gyilkos csakis orvos lehetett. A közvélemény álláspontja kezdett kikristályosodni: a rém kulturált, jó nevelést kapott, felső osztálybeli férfi, és ami a legfontosabb, sebész. Hiszen az orvos szakértő is megmondta, hogy a Carmelán és Susannán végrehajtott műtétet „nagy hozzáértéssel” végezték el! És azt is beszélték, hogy sebészszikét
használtak! Meg aztán az, hogy előre kitervelték a bűncselekményeket, majd hidegvérrel hajtották végre őket, ez is arra utalt, hogy a gyilkos intelligens, tanult ember. Makacsul keringtek azok a pletykák is, hogy a gyilkos csak nemesember lehet. Ez nem csoda, hiszen a firenzeiek mindig is tápláltak bizonyos gyanakvást a saját nemességükkel szemben, olyannyira, hogy a firenzei köztársaság korai időszakában a nemesek még közhivatalt sem viselhettek. A Bartoline-mezőn történt gyilkosság után egy héttel hirtelen izzani kezdtek a telefonvonalak a rendőrségen, a La Nazione szerkesztőségében és az ügyészségen egyaránt. Egy kiváló nőgyógyász, Garimeta Gentile kollégái, barátai, felettesei követelték, hogy erősítsék meg azt, amiről egész Firenze beszél, de a sajtó és a rendőrség nem hajlandó tiszta vizet önteni a pohárba: hogy Gentilét letartóztatták, mert őt gyanúsítják a gyilkossággal. Gentile egész Toszkána egyik legjobb hírű nőgyógyásza volt, és a Fiesole közelében lévő Villa Le Rose klinika igazgatói posztját töltötte be. A szóbeszéd szerint a feiesége a hűtőszekrényükben, a mozzarella és a saláta között megtalálta az áldozatokból kivágott, hátborzongató „trófeákat”. Ennek a pletykának az adott alapot, hogy valaki arról számolt be a rendőrségnek, hogy Gentile egy széfben rejtette el a pisztolyt meg az áldozatok maradványait. A rendőrség szigorú titoktartás mellett átkutatta egy bankfiókban a széfet, de nem talált semmit. A bank alkalmazottai azonban suttogni kezdtek, és elindult a pletyka. A nyomozók a leghatározottabban tagadták, mégis tovább terjedt, és a doktor háza előtt öszszeverődött zavargó tömeget a rendőrségnek kellett föloszlatnia. A főügyész végül kénytelen volt a televízióban megcáfolni a pletykát, és büntetőjogi eljárást helyezett kilátásba azok részére, akik továbbra is terjesztik. November végén Spezi nem az ügyhöz kapcsolódó munkájáért kapott egy újságírói díjat. Meghívták Urbinóba, hogy ott vegye át az egy kiló első osztályú, fehér umbriai szarvasgombát. A rovatvezető azonban csak azzal a feltétellel engedte el, hogy Urbinóból is küld egy cikket. Spezi, mivel megszokott forrásait nélkülöznie kellett, megírásra érdemes új témát pedig nem talált, fölidézte néhány hírhedt sorozatgyilkos történetét Hasfelmetsző Jacktől a düsseldorfi rémig. Azzal zárta sorait, hogy immár Firenzének is megvan a maga réme – és a szarvasgomba illatfelhőjében nevet is adott a gyilkosnak: Il Monstro di Firenze. A firenzei rém.
5. fejezet Spezi lett a La Nazione főállású „rémügyi tudósítója”. Az ügy az újabb és újabb sztorik tárházának kimeríthetetlen lehetőségét nyújtotta a fiatal újságírónak, és Spezi ezt maximálisan ki is használta. A nyomozók a legvalószínűtlenebb nyomnak is a végére jártak, és közben tucatszám ásták elő a nem mindennapi történéseket, fura figurákat, különös eseteket. Spezi, az emberi gyarlóság nagy ínyence és szakértője lecsapott ezekre a kollégái által figyelmen kívül hagyott sztorikra, és megírta őket a La Nazione számára. Az ő tollából származó cikkek igen szórakoztatóak voltak, és bár gyakran szokatlan hóbortokról, valószínűtlen eseményekről szóltak, soha nem tartalmaztak valótlanságot. Spezi írásai híresek voltak fanyar humoráról, meg arról, hogy mindegyikben van egy-egy pajkosan kétértelmű momentum, amely a reggeli kávé után még sokáig megragad az olvasó emlékezetében. Egy napon egy zsarutól megtudta, hogy a nyomozók kihallgattak, majd elengedtek egy fura alakot, aki hatósági orvos szakértőnek adta ki magát. Spezi bájosnak találta a sztorit, és a nyomába eredt. A 36 éves, megnyerő külsejű, feleségétől külön élő, magányt kedvelő
firenzei férfi, „dr.” Carlo Santangelo fekete öltönyben, színezett lencséjű szemüvegben, bal kezében orvosi táskát szorongatva járt-kelt a világban. A névjegyén ez állt: PROF. DR. CARLO SANTANGELO orvos szakértő Patológiai Intézet, Firenze Patológiai Intézet, Pisa – Törvényszéki Szakértői Csoport A mindenhova magával hordott orvosi táska mestersége címerét rejtette: tökéletesen kifent, csillogó-villogó sebészszikekészletet. Dr. Santangelo nem tartott fenn állandó lakhelyet, szívesebben töltötte napjait különböző szállodákban vagy a Firenze környéki kisvárosok kastélyaiban. Szállását igyekezett úgy kiválasztani, hogy legyen a közelben egy kis temető, és ha sikerült olyan szobát kapnia, ahonnan jó kilátás nyílt a sírkövekre, teljes volt az öröme. Dr. Santangelo arcát és vastag, sötét szemüvegét jól ismerték a legnagyobb firenzei temetkezési vállalat, az OFISA munkatársai, hiszen gyakran múlatta náluk az időt, mintha fontos ügyben járna ott. A sötét szemüveges doktor receptet írt, pácienseket fogadott, sőt melléktevékenység gyanánt pszichoanalitikusként is dolgozott. Csak egy probléma volt ezzel: az, hogy Santangelo doktor nem volt sem hatósági orvos szakértő, sem patológus. Sőt, még csak orvosi diplomával sem rendelkezett. Azonban a jelek szerint (legalábbis egy tanú ezt állította) mégis vállalkozott arra, hogy élő embereken műtéteket hajtson végre. Santangelo akkor lepleződött le, amikor Firenzétől délre súlyos baleset történt az autópályán, és valakinek eszébe jutott, hogy a közeli hotelben lakik egy orvos. Előkerítették dr. Santangelót, hogy segítsen a sérülteken, és döbbenten hallották, hogy ahhoz az orvos szakértőhöz van szerencséjük, aki a rém legutóbbi áldozatainak, Susanna Cambinak és Stefano Baldinak a holttestét boncolta. A szálloda több alkalmazottja is azt állította, hogy ezt magától dr. Santangelótól hallották, aki még a táskáját is kinyitotta, hogy büszkén megmutassa nekik a sebészszerszámait. A csendőrség hamar tudomást szerzett róla, hogy milyen különös dolgokat állít magáról Santangelo, és arra is rövid idő alatt fény derült, hogy valójában még csak nem is orvos. Nem maradt titokban a csendőrök előtt a kis temetők és a bonctermek iránti vonzalma sem, mint ahogy az sem – ez még riasztóbb volt –, hogy előszeretettel hord magánál szikét. A csendőrség azonnal bevitte Santangelót, hogy kihallgassák. Az ál-orvosszakértő önként beismerte, hogy hazug legendákat terjesztett magáról, de az éjszakai temetőlátogatás iránti vonzalmát nem igazán tudta megmagyarázni. A barátnője által elmondottakat azonban indulatosan tagadta, és rágalomnak minősítette. A hölgy ugyanis azt állította, hogy Santangelo egy éjjel, szenvedélyes szeretkezésük kellős közepén egyszer csak altatót vett be – mondván, csak így tudja leküzdeni a kísértést, hogy elhagyja a szerelmi fészket, és sétáljon egyet a sírok között… A gyanú, hogy esetleg dr. Santangelo a rém, pillanatok alatt eloszlott, ugyanis a különböző szállodák alkalmazottai valamennyi kettős gyilkosság éjszakájára tudtak alibit szolgáltatni neki. Egybehangzóan állították, hogy a doktor korán, fél kilenc-kilenc körül tért nyugovóra, hogy föl tudjon kelni hajnali háromkor, amikor szólítja a temető. – Tudom, hogy fura dolgokat csinálok – mondta Santangelo az őt kihallgató vizsgálóbírónak. – Néha az is eszembe jutott, hogy talán egy kicsit őrült vagyok. A Santangelo-sztori csak egy volt a sok bűbájos intermezzo közül, amit Spezi a lap hivatalos „rémügyi tudósítójaként” földolgozott, írt arról a szép számú médiumról, tarotkártyás és kristálygömbös jósról, látnokról, földmágusról, akik fölajánlották szolgálataikat a rendőrségnek – és néhányuk segítségét igénybe is vették. Tanúvallomásukat annak rendje-módja szerint rögzítették, és jövendöléseiket” tanúkkal igazolták, majd közjegyző
által hitelesítve iktatták. Firenze középosztálybeli szalonjaiban időnként az jelentette az est csúcspontját, hogy a házigazda és vendégei körülültek egy háromlábú asztalkát, amelyre ráhelyeztek egy fejjel lefelé fordított poharat, és „kikérdezték” a rém valamelyik áldozatát. A rejtélyes válaszokat gyakran elküldték Mario Spezinek a La Nazione szerkesztőségébe vagy a rendőrségre, illetve buzgón terjesztették a „hívők” körében. Spezi nagy élvezettel számolt be olvasóinak a látható világon túli régiókban kutakodó „párhuzamos nyomozásról”, a jóslásokról, temetői szeánszokról, amelyeken maga is részt vett. Úgy tűnt, hogy az egész Firenzét megrázó rémtettek még a reneszánsz dekadenciáját dörgedelmesen ostorozó Savonarola régóta halottnak hitt, baljós szellemét is újraélesztik. Voltak, akik megragadták az alkalmat, hogy a rém ürügyén Firenze erkölcsi romlottságáról, spirituális ürességéről, középosztályának kapzsi, anyagias szemléletéről szónokoljanak. „A rém – írta egy vezércikk – méltóképpen jeleníti meg a boltosok városát, amely saját vágyainak nárcisztikus orgiákban való kiélésébe süppedt. Ebben dagonyáznak Firenze papjai, hatalmasságai, felfuvalkodott professzorai, politikusai, önjelölt sarla-tánjai, zugfirkászai… A rém pitiáner, középosztálybeli bosszúálló, aki a polgári tisztesség álarca mögé bújik. Egyszerűen rossz ízlésű ember.” Mások úgy vélték, hogy a rém csakis szerzetes vagy pap lehet. Valaki, aki osztotta ezt a nézetet, azt írta a La Nazionéhoz intézett olvasói levelében, hogy a gyilkosságok helyszínén talált töltényhüvelyek azért voltak régiek és fakók, „mert egy kolostorban ki tudja, milyen sokáig heverhet valamelyik sötét sarokban egy elfeledett, régi pisztoly meg néhány lövedék.” A levélíró kifejtett még valamit, amit Firenzében mér széltében-hosszában beszéltek: hogy a gyilkos talán egy Savonarola-féle pap, aki Isten haragját zúdítja a fiatalokra parázna romlottságukért. Az első áldozat testében talált szőlővesszőről pedig úgy gondolta a levélíró, hogy akár bibliai üzenete is lehet. Jézus szavait idézte: „Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam.” A rendőrök a Savonarola-elméletet is komolyan vették, és csöndben nyomozni kezdtek olyan papok után, akikről tudvalevő volt, hogy furcsa szokások rabjai. A nyomozás keretében többtucatnyi firenzei prostituáltat is kihallgattak, hátha tapasztaltak valamelyik kuncsaftjuknál olyan sajátos gondolatokat, hajlamokat, amelyek azt sugallhatják, hogy ő a rém. Az örömlányok közül többen is elmondták, hogy hébe-hóba fölkeresi őket egy fölöttébb különc pap, aki nagyvonalúan fizet, de nem a szokásos, normál szexuális szolgáltatásért, hanem azért, hogy leborotválhassa a fanszőrzetüket. Ez fölkeltette a rendőrség érdeklődését, hiszen olyan emberre bukkantak, aki előszeretettel forgatta a borotvát azon a bizonyos testtájékon. A lányok megadták a nevét és a címét. A rendőrség és a csendőrség civil ruhás nyomozóinak kis csoportja egy csípős vasárnapi reggelen, két vizsgálóbíró vezetésével belépett az ősrégi falusi templomba, amely ciprusfák közt bújt meg a Firenzétől délnyugatra elterülő, csodaszép dombvidéken. A sekrestyében fogadták őket, ahol a pap éppen magára öltötte a miseruhát. Megmutatták neki a házkutatási parancsot, és ismertették látogatásuk célját. Elmondták, hogy át kell kutatniuk a templomot, beleértve a hozzá tartozó birtokot, a gyóntatószéket, az oltárt, az ereklyetartókat és a falfülkéket is. A pap megtántorodott, és kis híján elájult. Egy pillanatig sem próbálta tagadni, hogy „éjszakai műszakban” időnként női borbélyként tevékenykedik, de égre-földre esküdözött, hogy nem ő a rém. Azt mondta, megérti, hogy át kell kutatniuk a templomot, de könyörögve kérte, hogy tartsák titokban a látogatásuk célját, és várják meg a művelettel a mise végét. A misét megtarthatta egyházközsége népének, akikhez a nyomozók is csatlakoztak. Igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha csak kiránduló városlakók lennének, akik be-
tértek egy falusi istentiszteletre, de végig szemmel tartották a papot, nehogy a szertartás során eltüntethessen valamilyen fontos bizonyítékot. A hívek távozása után azonnal sort kerítettek a házkutatásra, de végül csak a pap borotváját vitték magukkal, és az atya hamarosan tisztázta magát a vádak alól.
6. fejezet
Mario Spezi, a firenzei rém ügyének krónikása kirobbanó szakmai sikereket ért el, mégsem volt teljesen rendben az élete. A vadállati kegyetlenséggel elkövetett bűntettek pszichésen igencsak megviselték: rémálmai voltak, és kezdett komolyan aggódni gyönyörű flamand felesége, Myriam, valamint csecsemő kislányuk, Eleonora biztonsága miatt. A család egy régi kolostorból társasházzá alakított épületben lakott a városra néző dombon, annak a vidéknek a kellős közepén, ahol a rém éjszakánként portyázott. Spezinek tudósítói munkája során számos megválaszolatlan, gyötrő kérdés ütött szöget a fejébe jóra és rosszra, Istenre, illetve az ember természetére vonatkozóan. Myriam unszolta a férjét, hogy kérjen segítséget, és Mario Spezi végül megfogadta a tanácsát. Hívő katolikusként azonban nem pszichiáterhez fordult, hanem egy szerzeteshez, aki egy düledező, 11. századi ferences kolostorban lévő cellájában folytatott mentálhigiénés praxist. Az alacsony termetű Galileo Babbini testvér fekete szemének átható tekintetét jócskán fölnagyította a szódásüveg vastagságú szemüveg. Még nyáron is fázott, ezért barna szerzetesruhája alatt viseltes, tollal bélelt kabátot hordott. Úgy nézett ki, mintha a középkorból csöppent volna ide, pedig magasan képzett pszichoanalitikus volt, aki a Firenzei Egyetemen doktorált. Galileo testvér a pszichoanalízist a keresztény miszticizmussal ötvözve kezelte a súlyos traumát átélt embereket. Módszerei nem voltak szelídek: hajthatatlanul kereste az igazságot, és már-már természetfölötti módon látott bele az emberi lélek sötétebb felébe. Spezi az ügy időtartama alatt rendszeresen eljárt hozzá, és elmondta nekem, hogy Galileo testvérnek köszönheti, hogy sikerült megőriznie az épelméjűségét – sőt talán azt is, hogy életben maradt.
A Bartoline-mezőn történt kettős gyilkosság éjszakáján egy házaspár Firenze környékének jellegzetes, szűk, kőfallal szegélyezett kis útjainak egyikén autózott, és egy útszűkületnél szembejött velük egy piros Alfa Romeo. A két kocsi csak lépésben haladva tudott elmenni egymás mellett, így a házaspár tisztán láthatta az Alfa Romeo vezetőjét. A rendőröknek elmondták, hogy a férfi annyira ideges volt, hogy szinte eltorzult az arca. Személyleírást is adtak a törvényszéki fantomképkészítő csapatnak, akik a hallottak alapján markáns, kemény, durva arcú férfi portréját rakták össze. Homlokát mély barázdák szabdalták, sűrű, fekete szemöldöke szinte egybefüggő csíkként húzódott a vészjósló szempár fölött. A képet kampós orr és szorosan összepréselt, cérnavékony száj tette teljessé. Az ügyészség azonban a Firenzén eluralkodó hisztériától tartva úgy döntött, nem hozza nyilvánosságra az elkészült arcképet. A Bartoline-mezőn történt gyilkosság ügyében folytatott nyomozás azonban egy év múltán sem hozott eredményt. Ahogy közeledett 1982 nyara, a városon egyre inkább úrrá lett a rettegés. A rém menetrendszerűen le is csapott már a legelső holdtalan szombat éj-
szakán, 1982. június 19-én. Ezúttal a helyszín a Firenzétől délre fekvő Chianti borvidék szívében volt, a két áldozatot pedig Antonella Migliorininek és Paolo Mainardinak hívták. Mindketten alig múltak húszévesek, és jegyben jártak. Olyan sok időt töltöttek együtt, hogy a barátaik egy népszerű pillanatragasztó márka után „Vinavyl”-nak gúnyolták őket. A fiatal pár a boráról és fehér szarvasgombájáról, valamint a környező dombokon épült óriás kastélyokról híres Montespertoli városkában élt. A kora estét a Piazza del Popolón összegyűlt fiatalok sokaságával töltötték. Kólázgattak, fagylaltoztak, és a fagyialtosbódéból a meleg szombat estéken mindig bömbölő popzenét hallgatták. Később Paolónak sikerült rávennie Antonellát, hogy kocsikázzanak egyet a város környékén, pedig a menyasszonya gyakran mondogatta, hogy milyen halálosan retteg a rémtől. A bársonyos toszkán éjszakában egy sebes folyású hegyi patakkal párhuzamosan haladó utat választottak. Elhaladtak a gigantikus méretű, lőrésekkel szabdalt oromzattal is ellátott, immár kilencszáz éve a Gucciardini grófok tulajdonát képező Poppiano-kastély kapui előtt, majd befordultak egy zsákutcába. A meleg éjszakában fülsiketítő tücsökzene szólt, a fejük fölött pislákoltak a csillagok, és az út két oldalán illatozó növényzet falként védte őket a kíváncsi tekintetektől. Antonella és Paolo ebben a pillanatban szinte hajszálpontosan a rém múltbeli és eljövendő bűntetteit jelölő térkép középpontjában tartózkodott. A bűntény rekonstrukciója során kiderült, mi történt ezután. A szeretkezés végeztével Antonella a hátsó ülésen öltözködni kezdett, Paolo pedig a jelek szerint észrevette, hogy a gyilkos ott ólálkodik közvetlenül az autó mellett. Hátramenetbe kapcsolt, majd a gázra taposott, és nagy sebességgel elkezdett kifelé tolatni a zsákutcából. A meglepett rém leadott egy lövést a kocsira, és eltalálta a fiú bal vállát. A halálra rémült Antonella átölelte barátja fejét, és olyan erősen szorította, hogy a karórája kapcsát később Paolo hajában találták meg. A kis földútról kifaroló kocsi a főút túloldalán, az árokban állt meg. Paolo előremenetbe kapcsolt, és megpróbált kijutni az árokból, de a hátsó kerék magatehetetlenül pörgött. Az út szemközti oldalán álló rém most a kocsi reflektorfényében fürdött. Higgadtan fölemelte a Berettáját, és tökéletesen célozva, egymás után kilőtte a két fényszórót. Az út szélén maradt két töltényhüvely pontosan megmutatta, honnan adta le a lövéseket. Ezután átvágott az úton, föltépte az ajtót, és a két áldozat fejébe is eresztett egy-egy golyót. Kirángatta a fiút, becsusszant a vezetőülésre, és ő is megpróbálta kijuttatni a kocsit az árokból. Kis idő múlva azonban belátta, hogy ez nem fog menni, és a szokásos hullacsonkítást ezúttal elhagyva eltűnt az út melletti domboldalon. A kocsi kulcsait a tetthelytől úgy száz méterre dobta el. A kulcscsomó mellett a nyomozók találtak egy üres orvosságos üveget. Norzetam volt benne, egy piracetam hatóanyagú gyógyszer, amelyről a közhiedelem úgy tartotta, hogy javítja a memóriát és a szellemi teljesítőképességet. De nem sikerült kinyomozni, honnan származik az üveg. A rém óriási kockázatot vállalt azzal, hogy a forgalmas szombat éjszakán egy főút mellett követte el a bűncselekményt. Kizárólag emberfeletti hidegvére révén sikerült elmenekülnie. A nyomozók később kiderítették, hogy a gyilkosság órájában legalább hat gépkocsi haladt el a tetthely mellett. Onnan egy kilométerre ketten a hűvös éjszakai levegőt kihasználva kocogtak, a Poppiano-kastélyhoz vezető bekötőút szomszédságában pedig egy másik szerelmespár parkolt le az út szélén, és a belső világítást fölkapcsolva beszélgettek. A következő arra haladó kocsi megállt, gondolván, hogy baleset történt. Mire a mentő odaért, a fiú még lélegzett, de a kórházban meghalt, anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét. Másnap reggel Silvia Della Monica, az üggyel foglalkozó ügyésznő behívatta az irodájába Mario Spezit és még néhány újságírót. – Segíteniük kell – mondta nekik. – Szeretném, ha megírnák, hogy a fiút még élve szállították kórházba, és elképzelhető, hogy
használható információval szolgált. Lehet, hogy csak az időnket vesztegetjük ezzel, de ha valakit sikerül megijeszteni, és hibára késztetni… Ki tudja? Az újságírók teljesítették a kérését, de a trükk nem hozott eredményt – legalábbis eleinte úgy tűnt. Ugyanezen a napon az üggyel foglalkozó vizsgálóbírók egy hosszú értekezleten heves vitát követően úgy döntöttek, közzéteszik az előző, a Bartoline-mezei kettős gyilkosság gyanúsítottjáról készített fantomképet. Június 30-án Olaszország-szerte ott virított a címlapokon az ismeretlen férfi brutális arca, mellette pedig a piros Alfa Romeo leírása volt olvasható. A lakosság reakciója tébolyító volt. Zsákszámra érkeztek a levelek, izzottak a rendőrség, a csendőrség, az ügyészség és a helyi lapok telefonvonalai. Sokan üzleti vagy szerelmi vetélytársukat, szomszédjukat vagy egy ismerős orvost, netán hentest azonosítottak a durva, elvetemült arccal. „A rém szülész-nőgyógyász professzor, a … kórház nőgyógyászati osztályának korábbi főorvosa” – hangzott az egyik gyakran előforduló vád. Olyan informátor is akadt, aki meg volt róla győződve, hogy a rém nem más, mint a szomszédja, akit „elhagyott a felesége, aztán a barátnője, aztán még egy barátnője, és most az anyjával él.” A rendőrséget és a csendőrséget valósággal lebénította az információáradat, és óriási erőket kötött le, hogy minden nyomnak a végére járjanak. Igen sok embernek volt része fürkész, gyanakvó pillantásokban. A portré közzétételének napján a firenzei Porta Romana közelében lévő hentesbolt előtt fenyegetően gyülekezni kezdett a tömeg, sokan a fantomképet leközlő újságot szorongatták a kezükben. Sok járókelő először bement a boltba, hogy megnézze magának a hentest, majd csatlakozott az egybegyűltekhez. A bolt egy hétre bezárt. Ugyanezen a napon a Vörös Póni pizzéria egyik pizzasütője is gyanúba keveredett, mert zavarba ejtően hasonlított a fantomképre. Néhány suhanc azzal szórakozott, hogy újsággal a kezükben beléptek a pizzériába, és eljátszották, hogy összehasonlítják a pizzasütőt a fantomképpel, majd halálra rémülten kirohantak. A férfi másnap ebéd után elvágta a torkát. A rendőrségre harminckét telefonos bejelentés érkezett egy bizonyos taxisofőrről, aki Firenze San Frediano nevű régi negyedében dolgozott. Az egyik felügyelő úgy döntött, megnézi magának. Fölhívta a taxivállalatot, és elintézte, hogy ez a sofőr vegye föl őt valahol, és vigye be a kapitányságra. Ott aztán az emberei körülvették a kocsit, és kiparancsolták a sofőrt. Amikor a férfi kiszállt, döbbenten hőköltek hátra: olyan tökéletes mása volt a fantomképnek, mintha a saját fényképe lett volna. A felügyelő bevitette a taxist az irodájába, ahol a férfi nagy meglepetésére megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Ha maguk nem hoznak be, jöttem volna magamtól, amint lejár a műszakom – mondta. – Mióta megjelent az újságokban az a kép, pokol az életem. Napok óta az ment, hogy az utas beült, mentünk egy darabig, aztán egyszer csak kétségbeesetten ki akart szállni. – A nyomozók gyorsan kiderítették, hogy a taxisofőr nem követhette el a gyilkosságokat, a kísérteties hasonlóság csak a véletlen műve. A két áldozat, Paolo és Antonella temetésén hatalmas tömeg vett részt. A szertartást vezető firenzei érsek, Benelli bíboros prédikációja a modern világ elleni vádbeszédbe csapott át. – Sok szó esett ezekben a tragikus napokban rémekről, őrületről, elvetemült bűntettekről – mondta. – Jól tudjuk azonban, hogy az őrület nem a semmiből jön. Az őrület egy értékeit vesztett világ, egy értékeit vesztett társadalom irracionális, heves kitörése. Az ilyen világ, az ilyen társadalom napról napra egyre jobban megrontja az emberi lelket. Ma délután – zárta eszmefuttatását a bíboros – az emberben lakozó jóság egyik legsúlyosabb vereségének néma szemtanúiként állunk e sír mellett. A jegyespárt egymás mellé temették, és a két sír közé helyezték az egyetlen még életükben készült közös fényképüket.
A firenzei csendőröknek a kapitányságra zúduló, vádaskodó tartalmú levelek, telefonok áradatában is szemet szúrt egy furcsa küldemény. A borítékban csupán egy megsárgult, foszladozó újságkivágás volt. A feladó a La Nazione egyik régi cikkét ollózta ki, amely egy rég feledésbe merült gyilkosságról tudósított: Firenze közelében, a természet lágy ölén meggyilkoltak egy autóban szeretkező párt. A tetthelyen talált töltényhüvelyek alapján megállapították, hogy Beretta pisztollyal, H sorozatú Winchester lövedékkel lőtték le őket. Az újságkivágásra valaki a következő szavakat firkálta: Nézzék meg még egyszer ezt a bűntényt. A legvérfagyasztóbb a cikk megjelenésének dátuma volt: 1968. augusztus 23. A gyilkosság tizennégy évvel azelőtt történt.
7. fejezet
A régi bűntény helyszínén talált töltényhüvelyek a bürokrácia áldásos hanyagsága folytán egy nejlontasakban még mindig ott lapultak az ügy porosodó aktái között, pedig már régen ki kellett volna dobni őket. Valamennyi lőszer peremén azonosították a rém fegyvere által hagyott jellegzetes nyomot. A nyomozók vérmes reményekkel, bosszúszomjasan nyitották meg újra a régi ügyet, de mindjárt úrrá is lett rajtuk a döbbenet: az 1968-as kettős gyilkosság ügyét ugyanis megoldották. Egy férfi beismerő vallomást tett, és el is ítélték, így a firenzei rém első gyilkosságainak idején még börtönben ült, a szabadulása óta pedig apácák felügyelete alatt élt egy rehabilitációs otthonban, és olyan gyenge volt, hogy járni is alig tudott. Ő tehát nem követhette el a rémtetteket. A vallomása pedig nem lehetett hamis, hiszen olyan konkrét, pontos részleteket tartalmazott, amelyekről csak az tudhatott, aki ott volt a kettős gyilkosság helyszínén. Az 1968-as bűncselekmény a felszínen egyszerűnek, meglehetősen ocsmánynak és már-már banálisnak tűnt. Egy Barbara Locci nevű férjes asszonynak viszonya volt egy szicíliai kőművessel. Egy este mozi után leparkoltak egy csöndes dűlőút szélén, hogy szeretkezzenek a kocsiban, de a nő féltékeny férje az aktus közepén lesből rájuk tört, és mindkettőjüket agyonlőtte. Néhány óra múlva el is fogták a férjet, a Szardínia szigetéről bevándorolt Stefano Melét. Miután a paraffinos vizsgálat szerint nemrég elsütött egy kézi lőfegyvert, megtört, és bevallotta, hogy féltékenységi rohamában megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Zavart elmeállapotára” való tekintettel csak 14 évet kapott. Ügy lezárva. Az 1968-as gyilkossághoz használt fegyver soha nem került elő. Mele akkor azt állította, hogy egy közeli öntözőcsatornába dobta. A csatornát és a környékét még a bűntény éjszakáján átfésülték, de pisztolyt nem találtak. Akkor azonban senki sem foglalkozott különösebben a hiányzó fegyverrel. A rendőrség nagy lendülettel munkához látott. A nyomozók megszállták a Verona közelében lévő rehabilitációs otthont, ahol Mele éldegélt, és fáradhatatlanul bombázták kérdéseikkel. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy mit csinált a gyilkosság után a fegyverrel. Mele azonban összevissza beszélt, nem volt már egészen épelméjű. Folyton ellentmondásba keveredett önmagával, de éberen, feszülten figyelt azt a benyomást keltve, hogy rejteget valamit. Semmi használhatót nem tudtak kiszedni belőle. Bármit is rejtegetett, olyan szívósan, állhatatosan őrizte titkát, hogy úgy nézett ki, magával viszi a sírba.
A ronda, fehér épület, amelyben Stefano Mele tengette napjait, Verona romantikus városának közelében, az Adige folyó menti síkságon állt. Azokat a volt rabokat helyezték el itt, akiknek, miután lerótták a társadalommal szembeni adósságukat, nem volt hova menniük, nem volt családjuk, és jövedelmező munkában sem reménykedhettek. A jótékonysági intézményt vezető papnak egyéb égető gondjai mellett hirtelen egy jó kis pluszfeladat is a nyakába szakadt: meg kellett védenie a kis szardíniait a szenzációéhes újságírók hordáitól. Olaszország összes rámenős zsurnalisztája interjút akart készíteni Stefano Melével, az atya viszont nem kisebb elszántsággal próbálta őket távol tartani. Mario Spezit, a La Nazione „rémügyi tudósítóját” nem volt olyan könnyű eltéríteni a szándékától, mint a többieket. Egy napon azzal az ürüggyel látogatott el az otthonba egy dokumentumfilmes társaságában, hogy az ott folyó emberbaráti munkáról szeretnének filmet készíteni. Készített a pappal egy hízelgő interjút, majd a látszat kedvéért elbeszélgetett néhány bentlakóval is, míg végül szemben nem találta magát Stefano Melével. A szárd férfi első ránézésre elég csüggesztő benyomást keltett. Nem volt még idős ember, mégis tyúklépésben, merev lábakkal totyogott föl-alá a szobában, mint aki mindjárt orra bukik. Az is emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy arrébb tegyen egy széket. Az arcára fagyott, kifejezéstelen vigyor bepillantást engedett rothadó fogai közé. Nehéz volt elhinni, hogy ő lenne az a hidegvérű gyilkos, aki tizenöt évvel ezelőtt gond nélkül, higgadtan végzett két emberrel. Az interjú nehezen indult, mert Mele óvatos volt és gyanakvó. De aztán apránként fölengedett, és kezdett összemelegedni a két filmessel. Láthatóan örült, hogy végre együtt érző, megbízható hallgatósága akadt. Végül még a szobájába is beinvitálta őket, ahol megmutatta nekik az „asszonykámról” (így emlegette meggyilkolt feleségét, Barbarát) készült régi fotókat, és a fiuk, Natalino fényképeit is. Amikor azonban Spezi az 1968-as bűncselekmény témáját kezdte kerülgetni, Mele mindig homályos, hosszú, terjengős válaszokat adott, összezagyvált mindent, ami csak az eszébe jutott. Reménytelennek tűnt az ügy. A végén azonban mondott valami furcsát. – Meg kell találniuk azt a pisztolyt, különben újabb gyilkosságok lesznek… Folytatni fogják az öldöklést… Folytatni fogják… Búcsúzóul Mele még ajándékot is adott Spezinek: egy képeslapot, amelyen az a veronai erkély volt látható, ahol állítólag Rómeó szerelmet vallott Júliának. – Tegye csak el – mondta Mele. – Én vagyok a „szerelmesek gyilkosa”, ők pedig a világ leghíresebb szerelmespárja. Folytatni fogják. Spezinek csak távozás után ugrott be, hogy Mele furcsamód többes számban beszélt. Vajon miért gondolja, hogy több rém is van? A szóhasználata azt sugallta, hogy nem volt egyedül, amikor a feleségének a szeretőjével együtt meg kellett halnia. Bűntársai voltak, és a jelek szerint úgy gondolja, hogy ezek a bűntársak tovább öldösik a szerelmespárokat. Spezi ekkor jött rá valamire, amit akkor már a rendőrség is tudott: 1968-ban nem egy ember ölt féltékenységből, hanem egy klán tagjai követték el a gyilkosságot. Mele többedmagával volt a tetthelyen. Lehetséges, hogy az egyik vagy akár több bűntársából lett a firenzei rém? A rendőrség most az után kezdett nyomozni, hogy ki lehetett ott Stefano Melével azon a végzetes éjszakán. A nyomozásnak ez a szakasza Pista Sarda, a szardíniai vonal néven vált ismertté, és egy furcsa, erőszakos szardíniai klánra összpontosított, amelyhez Mele is tartozott.
8. fejezet
A szardíniai vonal rávilágított az olasz történelem egy igen érdekes és már-már elfeledett epizódjára: az 1960-as években Szardínia szigetéről Olaszország kontinentális részére irányuló bevándorlási hullámra. A bevándorlók közül igen sokan Toszkánába vetődtek, és érkezésük örökre megváltoztatta a tartomány arculatát. A hatvanas évek elejének Olaszországától nem csupán negyvenöt év választ el minket. Olaszország akkoriban egészen más volt, az a világ mára nyomtalanul eltűnt. Az ország 1871-ben egyesült. A különböző nagyhercegségekből, hűbérbirtokokból öszszetákolt új állam lakói vagy hatszáz különböző nyelvet, dialektust beszéltek. Amikor a firenzei dialektus lett a hivatalos „olasz” nyelv, a lakosságnak mindössze két százaléka beszélte. (Azon az alapon választották a firenzei dialektust a rómaival és a nápolyival szemben, hogy ez volt Dante nyelve.) Sőt, még 1960-ban is az olaszok kevesebb mint fele beszélte az irodalmi olasz nyelvet. Szegény és elszigetelt volt az ország, még nem tért egészen magához a második világháború pusztítása után. Nem volt ismeretlen az éhezés, a malária, viszont igen kevés olasznak volt autója, és nem sok házba volt bevezetve a víz, sőt még a villany sem. A modern Olaszország ipari-gazdasági csodája még épp csak elkezdődött. Ennek az 1960-as Itáliának a legszegényebb, legelmaradottabb területe Szardínia szigetének belső része, a kopár, napégette hegyvidék volt. Szardínián ekkor még nyoma sem volt a Costa Smeraldának, a Smaragdpartnak, a kikötőknek, jachtkluboknak, a gazdag araboknak, a golfpályáknak, a milliódolláros tengerparti villáknak. Elszigetelt kultúra volt ez, amely hátat fordított a tengernek. A szárdok mindig is féltek a tengertől, mert az évszázadok során csak a halált, a fosztogatást, a nők megbecstelenítését hozta el nekik. Az ősi szárd mondás szerint: „Aki a tenger felől jön, az rabol.” A tengeren érkeztek keresztes zászlók alatt a pisaiak, akik kivágták Szardínia erdeit, hogy fölépítsék hadiflottájukat. És a tengeren érkeztek fekete, vitorlás bárkáikon, a feluccákon a nőket, gyerekeket elhurcoló arab kalózok is. És sok-sok évszázaddal azelőtt – legalábbis a legenda szerint – a tenger felől jött az a hatalmas szökőár is, amely elsöpörte Szardínia tengerparti városait, és lakóit örökre a hegyekbe száműzte. A Pista Sarda, a szardíniai vonal lenyomozásával megbízott rendőrök és csendőrök időutazást tettek a szárd hegyekbe, azon belül is Villacidro faluba, ahonnan a Meleklánnal kapcsolatba került szárdok jó része származott. 1960-ban Szardínia szigetén szinte senki sem tudott olaszul. Saját logudorói dialektusukat használták, amelyet a legősibb, legtisztább újlatin nyelvnek tartottak. A szárdok semmibe vették a sos itaiianos (így hívták a kontinensről érkezett embereket) által rájuk erőltetett törvényeket. Saját íratlan törvénykönyvük, a barbagiai becsületkódex szerint éltek, amely Közép-Szardínia Barbagia nevű ősi vidékén, Villacidro környékén született. Barbagia Európa egyik legvadabb, legritkábban lakott tája. A barbagiai becsületkódex középpontjában a furfangos, törvényen kívüli betyár, a balente állt, aki agyafúrtságát, ügyességét, bátorságát latba vetve gondoskodik övéiről. A lopás, különösen az állatok elhajtása például dicséretesnek számított, ha másik törzs kárára követték el. Nem csupán anyagi haszonnal járt, hanem igazi baletiáról, vitézségről tanúskodó hőstett volt. A tolvaj bebizonyította ravaszságát, és azt is, hogy többet ér, mint ellensége, aki méltó árat fizetett azért, mert képtelen volt gondját viselni saját tulajdonának, a nyájának. Hasonlóképpen az emberrablás, sőt a gyilkosság is igazságosnak minősült a barbagiai becsületkódex szerint. A balentéhez félelemmel elegy tisztelettel viszonyultak az emberek.
A szárdok, különösen az életüket javarészt nomád körülmények között, elszigetelten leélő pásztorok, mélységesen megvetették az olasz államot, amelyet megszálló hatalomnak tekintettek. Ha egy pásztor a baientia törvényének szellemében áthágta a külföldiek (azaz olaszok) által a népére erőszakolt törvényeket, akkor ahelyett, hogy szégyenszemre börtönbe vonult volna, törvényen kívüli betyár lett: csatlakozott a hozzá hasonló számkivetettek, banditák valamelyik csoportjához. Ezek a rablócsapatok a hegyekben tanyáztak, onnan ütöttek rajta más közösségeken. És a betyár titokban továbbra is élhetett a saját falujában, ahol szívesen fogadták, védelmezték, és nagy becsben tartották. Cserében a banditák szétosztották a falu lakói között a zsákmány egy részét, és hazai területen sohasem fosztogattak. Szardínia népe szemében a bandita olyan ember volt, aki vitézül védi jogait; illetve a közösség becsületét az idegen elnyomókkal szemben. Már-már mitikus hősként tisztelték, romantikus, halált megvetően bátor férfinak tartották. A nyomozóknak tehát ebbe a törzsükhöz a végsőkig hű banditák által uralt környezetbe kellett fejest ugraniuk, ha követni akarták a szardíniai vonal kacskaringóit. Egy olyan ősi kultúra titkait próbálták kifürkészni, amelyhez képest a szicíliai omerra, a hallgatás törvénye már-már modern jelenségnek tűnt. Villacidro falucska még a szardíniai viszonyok között is elszigetelt településnek számított. A nagy szegénység ellenére is igen szép, fennsíkon épült falucskát sziklás hegycsúcsok fogták közre, és a Leni folyó szelte ketté. A közeli tölgyerdőt szarvasok, őzek járták, a vöröslő gránitsziklák fölött sasok szárnyaltak méltóságteljesen. A falu melletti Sa Spendula vízesés Szardínia egyik természeti csodája volt, amely Gábriele D'Annunziót is megihlette, amikor 1882-ben a szigetre látogatott. A költő, miközben ámulva nézte a nagy, kerek kövek között a mélybe zúduló zuhatagokat, megpillantott egy helyi lakost: Éber pásztor a buja völgyben, ruhája állati prém, délcegen áll a mészkőszirten, néma bronzfaun, meg se moccan. Szardínia más részein ugyanakkor elátkozott földnek tartották Villacidro környékét, a régi mondás „árnyak és boszorkányok hazájának” nevezte. Köztudott volt, hogy a villacidrói boszorkányok (is cogas) hosszú, földet seprő ruhában járnak, hogy eltüntessék nyomaikat.
Villacidróban élt egy Vinci nevű család. Három Vinci fivér volt. A legidősebb, Giovanni, megerőszakolta az egyik lánytestvérét, ezért a falu lakói kerülték a társaságát. Francesco, a legfiatalabb, erőszakos természetéről híresült el, meg arról, hogy igen ügyesen bánik a késsel. Rekordidő alatt tudott leölni, megnyúzni, kibelezni és földarabolni egy birkát. A középső fivért Salvatorénak hívták. Ő feleségül vette Barbarinát (ez a Barbara becézett alakja), egy tizenéves lányt. Barbarina szült neki egy kisfiút, akit Antonio névre kereszteltek. Egy éjszaka az ifjú anyát holtan találták az ágyában, és megállapították, hogy propángázzal öngyilkosságot követett el. Az állítólagos öngyilkosságról azonban csúnya mendemondák terjengtek Villacidróban. Azt suttogták, hogy miután a gázpalackot megnyitották, a kis Antoniót valaki elvitte az anyja ágyából, Barbarinát viszont hagyta meghalni. A falubeliek többsége úgy gondolta, Salvatore gyilkolta meg a feleségét. Barbarina halála volt az utolsó csepp a pohárban. Villacidro népe összefogott a Vinci fivérek ellen, akik kénytelenek voltak elhagyni a falut. 1961-ben egy szép napon fölkerekedtek, és a Szardíniáról a kontinens felé tartó bevándorlási hullámhoz csatlakozva komp-
ra szálltak. Toszkánában értek partot, ott kezdtek új életet. És a tenger túlsó partján várt rájuk egy másik Barbara…
9. fejezet
A Livorno kikötőjébe érkező három Vinci fivér nem tartozott a tipikus szárd bevándorlók közé, akik kartonbőröndjüket szorongatva, kábultan bámészkodva lépnek le a hajó fedélzetéről. A többséggel ellentétben, akik életükben először mozdultak ki a kis hegyi faluból, ahol éltek, és csupán pár líra volt a zsebükben, a Vinci fivérek magabiztos, alkalmazkodóképes és meglepően nagyvilági embereknek bizonyultak. Hármuk közül később Salvatore és Francesco játszott jelentős szerepet a firenzei rém történetében. Külsőre hasonlítottak egymásra: mindketten alacsony, robusztus, jóképű, göndör, hollófekete hajú férfiak voltak. Durva vonású, arrogáns arcukból nyughatatlanul lesett mélyen ülő, keskeny szemük. Mindkettőjüket sokkal nagyobb intelligenciával áldotta meg a sors, mint amire addigi, szűk korlátok közé szorított életük alapján számítani lehetett volna. Ugyanakkor a két testvér természete a külsődleges hasonlóság dacára gyökeresen különbözött. Salvatore csöndes, mélázó, befelé forduló típus volt, és nyájas, szertartásos, régimódi udvariassággal vitázott észérveket felsorakoztatva. Szemüveget is viselt, így akár latintanárnak is nézhette az ember. Francesco, a legkisebb viszont extrovertált, hetyke fiú volt, a tettek embere. Igazi macsó módjára, páváskodva járt-kelt, ő volt kettejük közül az igazi balente. A két fivér természetesen utálta egymást. Toszkánában Salvatore kőművesként helyezkedett el, Francesco pedig Firenze egyik kültelki kocsmájában töltötte ideje java részét. A kocsma a szárd bűnözők hírhedt zsiványtanyája volt, három híres gengszter nem hivatalos főhadiszállása, akik meghonosították Toszkánában a klasszikus szardíniai „iparágat”, a váltságdíjért elkövetett emberrablást. A tartományban a hatvanas évek végén és a következő évtizedben elharapózó emberrablásokért részben ezt a három szárd férfit terhelte a felelősség. Amikor egy alkalommal késett a váltságdíj, meg is ölték az elrabolt grófot, és emberevő disznók elé vetették a holttestét. Ezt a motívumot Thomas Harris igen hatásosan használta föl Hannibal című regényében. Francesco Vinci, amennyire tudjuk, sohasem vett részt ezekben az emberrablásokban. Ő pitiáner útonállóként és tolvajként tevékenykedett, valamint ápolta a másik becses szárd hagyományt is, és állatokat kötött el. Salvatore a szintén szárd Mele család lepusztult házában bérelt szobát. Stefano Mele az apjával, a testvéreivel és a feleségével, Barbara Loccival élt együtt a házban. (Olaszországban a feleség hagyományosan megtartja leánykori nevét.) A feszes idomú, kökényszemű Barbara Loccinak lapos orra és duzzadt, formás ajka volt, és előszeretettel járt csábos alakját kidomborító, szűk, testhez tapadó piros szoknyában. Elszegényedett családja még tinédzserkorában, otthon, Szardínia szigetén adta férjhez Stefano Meléhez, aki náluk valamivel jobb körülmények között élt. A férfi jóval idősebb volt Barbaránál, és ráadásul uno stupido, együgyű tökfilkó volt. Amikor aztán a Mele család kivándorolt Toszkánába, velük tartott Barbara is. Új hazájukban az igen eleven, ifjú Barbara nekilátott, hogy tönkretegye a Mele család jó hírét. Gyakran pénzt lopott rokonaitól, és férfiak után kajtatott a városban. Aki kedvére való volt, annak pénzt adott, és becsempészte a Mele-házba. Stefano Mele képtelen volt kordában tartani a feleségét.
A Mele család családfője, Stefano apja úgy próbált véget vetni a menye éjszakai kalandozásának, hogy vasrácsot szerelt a földszinti ablakokra, és amikor csak lehetett, bezárta Barbarát a házba. De ez sem segített: Barbara hamarosan összeszűrte a levet a bérlőjükkel, Salvatore Vincivel. A férje, Stefano Mele nem gördített akadályt a viszonyuk kiteljesedése elé, sőt még bátorította is őket. Salvatore Vinci később ezt mondta vallomásában: – Nem volt féltékeny. Ő maga hívott, hogy lakjak náluk, amikor albérletet kerestem. Azt mondta: „Gyere hozzánk, van egy üres szobánk!” „És a pénz?” – kérdeztem. – „Adj, amennyit tudsz.” így aztán beköltöztem a Mele-házba, és ő azonnal bemutatott a feleségének, aki éppen az ágyában feküdt. Aztán biztatott, hogy vigyem el a nőt moziba. Azt mondta, őt nem zavarja. Volt, hogy elment a klubjába kártyázni, és magunkra hagyott minket a házban. Egyszer Stefano motorbalesetet szenvedett, és hónapokig lábadozott a kórházban. A rákövetkező évben Barbara fiút szült neki, akit Natalinónak kereszteltek, de aki el tudott számolni kilencig, az láthatta, hogy aligha Stefano a gyerek apja. A családfő megunta, hogy egyre-másra folt esik a család becsületén, és elzavarta a háztól Stefano fiát meg a kikapós feleségét Salvatoréval együtt. Stefano és Barbara Firenze egyik munkások lakta nyugati elővárosában bérelt ki egy kulipintyót, ahol Barbara folytatta viszonyát Salvatoréval – férje, Stefano teljes körű, sőt lelkes jóváhagyásával. – Hogy miben rejlett a vonzereje? – mondta később vallomásában Salvatore Barbaráról. – Hát, az ágyban nem volt merev, mint egy szobor, az biztos. Tudta, mire megy ki ez a játék, és jól is játszotta. Barbara 1968 nyarán elhagyta Salvatorét, és fivérével, Francescóval, a nagy macsót játszó balentével szűrte össze a levet. Francesco nős volt és két gyermek apja. Az ő oldalán Barbara a gengszter belevaló babáját alakíthatta: eljárt az ominózus szárd kocsmába, évődött a nehézfiúkkal, riszálta a csípőjét, és úgy öltözött, mint egy igazi femme fatale. Egyszer azonban elvetette a sulykot, legalábbis Francesco mércéje szerint. Ekkor a férfi a hajánál fogva vonszolta ki az utcára, és leszaggatta róla a rá nézve sértő ruhát. Barbara ott maradt harisnyában és kombinében a száját tátó tömeg előtt. 1968. augusztus elején új szerető tűnt föl a színen: Antonio Lo Bianco, egy magas, csupa izom, fekete hajú szicíliai kőműves. Neki is volt felesége, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kesztyűt dobjon Francescónak. – Barbara? – mondta állítólag. – Egy hét alatt megbaszom. – És úgy is tett. Most már Salvatore és Francesco Vincinek is jó oka volt arra, hogy megalázva érezze magát, és dühös legyen. Ráadásul Barbara ellopta Stefanótól azt a hatszázezer lírát, amit a motorbaleset után kapott a biztosítótól. A Vinci és a Mele klán is attól tartott, hogy Lo Biancónál köt ki a pénz, és elhatározták, hogy visszaszerzik. Barbara Locci története az utolsó fejezethez közeledett. A vég 1968. augusztus 21-én következett be. A bűntényt évekkel később percről percre rekonstruálták, ekkor derült ki pontosan, hogy mi is történt valójában. Barbara moziba ment új szeretőjével, Antonio Lo Biancóval, ahol a legújabb japán horrorfilmet nézték meg. Magával vitte hatéves kisfiát, Natalinót is. A film után hármasban távoztak Lo Bianco fehér Alfa Romeóján. Elhagyták a várost, és befordultak egy temető mellett elhaladó kis földútra. Úgy száz méter múlva megálltak egy cukornádtábla mellett, ahol azelőtt is gyakran megálltak már, hogy szeretkezzenek a kocsiban. A gyilkos és bűntársai már ott rejtőztek a cukornádban. Megvárták, amíg a párocska nekilát. Barbara volt felül, meglovagolta Lo Biancót. Mivel meleg éjszaka volt, a bal hátsó ablakot letekerték. A gyilkos csöndben odalopózott a kocsihoz, bedugta az ablakon a 22-es kaliberű Berettát, és célzott. A fegyver talán fél méterrel a hátsó ülésen alvó Natalino feje fölött dördült el. A tettes közvetlen közelről – a két holttesten tetoválásra emlékeztető lőpornyomokat találtak – beleeresztett Lo Biancóba négy, Barbarába pedig három golyót.
Mindegyik lövésnél tökéletesen célzott: a lövedékek létfontosságú szervekbe hatoltak be, és mindkét áldozat azonnal meghalt. Natalino az első lövésre fölébredt, és közvetlen közelről látta a további hat élénksárga villanást. A tölténytárban egyetlen golyó maradt. A gyilkos átadta a fegyvert Stefano Melének, hogy ő adja le az utolsó lövést. Mele remegő kézzel felesége holttestére irányította a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. Még ilyen közelről is csúnyán mellétrafált, csak Barbara karját sikerült eltalálnia. De ez nem számított, hiszen a nő már halott volt, és a lövés elérte célját. Csak azért volt rá szükség, hogy Stefano kezén lőpornyomok maradjanak, amit az akkoriban divatos paraffinvizsgálat ki tud majd mutatni. Az együgyű Stefano Mele a többiek helyett vitte el a balhét. Valaki átkutatta a kesztyűtartót, de a hiányzó hatszázezer líra nem került elő. (A nyomozók később megtalálták: a kocsiban volt elrejtve, de máshol.) Már csak egyetlen probléma maradt: a kisfiú, Natalino. Nem hagyhatták ott a kocsiban halott édesanyjával. A gyilkosság után a fegyvert fogó apjára meredt, és elkiáltotta magát: – Ez a pisztoly ölte meg mamit! – Stefano Mele a földre dobta a fegyvert, majd a vállára vette a fiát, és elindult vele. Hogy megnyugtassa, a Naplemente című dalt énekelte. Két és fél kilométerrel arrébb lerakta egy vadidegen ház előtt, becsöngetett, majd fölszívódott. A ház tulajdonosa kihajolt az ablakon, hogy megnézze, ki háborgatja ilyen kései órán. Egy halálra rémült kisfiú állt a bejárati ajtó fölötti lámpa fényében, és cérnavékony, remegő hangon, sírva azt kiabálta: – Az anyukám meg a bácsi meghaltak az autóban!
10. fejezet
Már az eredeti, 1968-as nyomozás is számos olyan nyomot tárt föl, mely több tettesre utalt, de ezeket a nyomokat végül figyelmen kívül hagyták. A rendőrség alaposan kifaggatta a bűntény egyetlen szemtanúját, a hatéves Natalinót. A kisfiú zavaros történetet adott elő. (A kihallgatásán az apja is jelen volt.) Egy ponton Natalino azt mondta: – Láttam Salvatorét a cukornádban. – De gyorsan helyesbített, mondván, hogy nem is Salvatore volt az, hanem Francesco, majd bevallotta, hogy az apja utasítására kellett Francescót mondania. Beszélt arról is, hogy látta a tetthelyen még egy férfinak az „árnyékát”, és homályosan egy bizonyos „Piero bácsit” kezdett emlegetni, aki szintén ott volt, és akiről még azt mondta, hogy „jobboldalt van elválasztva a haja, és éjszaka dolgozik.” Ez csak a nagybátyja, Piero Mucciarini lehetett, aki pék volt. Ezután Natalino kijelentette, hogy nem emlékszik semmire. Az egyik csendőrtiszt, akinek elege lett abból, hogy a kisfiú folyton ellentmondásba keveredik önmagával, megfenyegette: – Ha nem mondod el az igazat, visszaviszlek a halott anyádhoz! A nyomozók úgy érezték, csupán egyetlen megbízható információt sikerült kiszedniük a kisfiúból: azt, hogy látta az apját a tetthelyen, fegyverrel a kezében. Megcsalt férjként Stefano Mele volt a tökéletes gyanúsított. Még aznap éjjel bevitték, és hamar megcáfolták szánalmas alibijét, mely szerint betegen feküdt otthon. A paraffinvizsgálat nitrátport mutatott ki a jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között, ez pedig egyértelműen arra utalt, hogy nem sokkal azelőtt elsütött egy kézi lőfegyvert. Bármilyen ostoba fajankó is volt Mele, azt ő is belátta, hogy ezek után nincs értelme tovább tagadnia, és beismerte, hogy ott volt a tetthelyen. Talán még az is kezdett derengeni neki, hogy szándékosan terelték rá a gyanút. Óvatosan, félénken előadta az őt kihallgató csendőröknek, hogy az igazi gyilkos Salvatore Vinci. – Egyszer elmondta nekem, hogy van egy pisztolya. Ő volt az, a feleségem féltékeny szeretője. Miután Barbara elhagyta, ő fenyegetőzött azzal, hogy megöli,
nem is egyszer. Amikor egyszer szóltam neki, hogy fizesse vissza valami adósságát, tudják, mit mondott? „Majd megölöm a feleségedet, és azzal kiegyenlítem a számlát.” Tényleg ezt mondta! De aztán Mele hirtelen visszavonta a Salvatore Vinci elleni vádjait, és egy személyben vállalta a felelősséget a gyilkosságért. Arra vonatkozóan, hogy mi lett a pisztollyal, soha nem adott kielégítő választ. – Bedobtam az öntözőcsatornába – mondta, de hiába kutatták át alaposan a csatornát és a környékét, nem került elő a fegyver. A csendőrség nyomozóinak nem tetszett a történet. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy olyan ember, aki jóformán egy szobában is eltéved, egyedül, autó nélkül megtalálja a házától távol eső helyszínt, majd lesből ráront a feleségére meg a szeretőjére, és hét golyót ereszt beléjük. Tovább faggatták, mire Stefano ismét Salvatorét kezdte vádolni. – Csak neki van kocsija – mondta. A csendőrök úgy döntöttek, szembesítik kettejüket, és megnézik, mi sül ki a dologból. Bevitték Salvatorét a csendőrlaktanyába. Akik jelen voltak a találkozásuknál, úgy nyilatkoztak, hogy azt a pillanatot soha nem fogják elfelejteni. A belépő Salvatore időközben igazi balentévé változott: peckesen, magabiztosan lépkedett. Megállt, és szúrós tekintettel, szótlanul végigmérte Melét, aki csúszva-mászva, zokogva a lábai elé vetette magát. – Bocsáss meg nekem! Könyörgöm, bocsáss meg! – kiáltozott. Vinci sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül távozott. Megmagyarázhatatlan módon a markában tartotta Stefano Melét: olyan keményen rákényszerítette az omertót, hogy Mele inkább kockáztatta az életfogytiglani börtönt, semhogy szembeszálljon az akaratával. Azonnal visszavonta a Salvatoréra nézve terhelő szavait, és ismét a másik Vinci fivért, Francéscót kezdte vádolni. De miután megszorongatták, végül megint csak ott kötött ki, hogy ő a kettős gyilkosság egyedüli tettese. Ezen a ponton a rendőrség és a nyomozást felügyelő vizsgálóbíró elégedett volt az eredménnyel. Hiszen a bűntényt – néhány apróságtól eltekintve – alapjában véve megoldották: a megcsalt férj beismerő vallomást tett, amit a paraffinvizsgálat, illetve a gyanúsított kisfiának vallomása is alátámasztott. Így aztán egyedül Melét vádolták meg a gyilkossággal. Amikor az esküdtbíróságon lefolytatott tárgyaláson Salvatore Vinci tett tanúvallomást, furcsa közjátékra került sor. Miközben élénk taglejtések kíséretében beszélt, a bíró szeme megakadt a kezén. Az egyik ujján ugyanis olyan eljegyzési gyűrűt viselt, amilyet a nők szoktak viselni. – Miféle gyűrű az? – kérdezte a bíró. – Barbara eljegyzési gyűrűje – felelte Salvatore, de közben nem a bíróra nézett, hanem Melét mérte végig szigorúan. – Nekem adta. Stefano Melét a kettős gyilkosság egyedüli elkövetőjeként 14 évre ítélték.
A nyomozók 1982-ben összeállították azok listáját, akik az 1968-as gyilkosságnál Mele bűntársai lehettek. Szerepelt a névsorban a két Vinci fivén Salvatore és Francesco, valamint Piero Mucciarini és a Natalino által említett „árny” is. A nyomozók biztosak voltak benne, hogy a pisztolyt nem dobták az öntözőcsatornába, ahogy azt Stefano váltig állította. Egy gyilkos fegyvert ugyanis szinte soha nem adnak el vagy ajándékoznak oda csak úgy akárkinek, és nem is dobják el. A rendőrök arra a következtetésre jutottak, hogy Mele egyik bűntársa hazavitte a pisztolyt, és gondosan elrejtette. És hat évvel az 1968-as kettős gyilkosság után ugyanaz a fegyver, ugyanazokkal a lövedékekkel újra fölbukkant a firenzei rém kezében. Világossá vált, hogy ha meg akarják, oldani a firenzei rém rejtélyét, nyomára kell bukkanniuk ennek a fegyvernek.
A szardíniai vonal fedőnevű nyomozás először Francesco Vincit vette célba, mivel ő volt a hetyke, elbizakodott balente, és neki volt priusza. Erőszakos volt, verte a barátnőit, gengszterekkel töltötte az idejét. A csöndesebb természetű Salvatore viszont keményen dolgozott, és sosem keveredett zűrös ügyekbe. Az előélete tehát patyolattiszta volt, és a toszkán rendőrök szemében, akiknek még nem akadt dolguk sorozatgyilkosokkai, Francesco Vinci lett az egyértelmű „favorit”, A nyomozók apró-cseprő közvetett bizonyítékokat ástak elő Francesco ellen. Megállapították, hogy a kettős gyilkosságok napján sohasem járt messze a tetthelytől. Francesco ugyanis a rablások, állatelhajtások, nőügyek közötti szünetekben igen sokfelé megfordult. Az 1974-es Borgo San Lorenzó-i bűntény idején például egy féltékeny férjjel veszekedett a tetthely közelében, és a szóváltásban részt vett kedvenc unokaöccse, Antonio (Salvatore Vinci fia) is. A Montespertoli mellett történt kettős gyilkosság napján Francesco szintén a közelben tartózkodott – ahogy Antonio is, aki akkoriban véletlenül egy onnan hat kilométerre lévő városkában lakott. A nagybátyja őt látogatta meg. A Francescót terhelő legfőbb bizonyíték azonban csak jóval később került felszínre. Július közepén egy déltoszkán tengerparti városka csendőrei jelentették a firenzei nyomozóknak, hogy június 21-én találtak az erdőben egy faágakkal letakart autót. A rendszám alapján kiderült, hogy a kocsi Francesco Vincié. Ez igen fontos információ volt, hiszen Mario Spezi más újságírókkal együtt június 21én írta meg azt az álhírt, hogy a Montespertolinál történt kettős gyilkosság egyik áldozata talán még tudott mondani valamit a rendőröknek. Elképzelhető volt, hogy ez az újsághír ijesztette meg a rémet annyira, hogy szükségesnek látta elrejteni az autóját. A csendőrség nyomozói bevitték Vincit, és magyarázatot követeltek tőle. Francesco belefogott egy nőről meg a féltékeny férjéről szóló történetbe, amelynek azonban nem volt se füle, se farka, arra pedig végképp nem adott magyarázatot, hogy miért rejtette el a kocsiját. Francesco Vincit 1982 augusztusában, két hónappal a Montespertoli melletti kettős gyilkosság után tartóztatták le. A rém ügyében folytatott nyomozást felügyelő vizsgálóbíró ekkor ezt mondta a sajtónak: – Fennáll a veszély, hogy újabb, az eddigieknél is látványosabb gyilkosság történik. Elképzelhető, hogy a rém bizonyítani akarja, hogy az eddigi gyilkosságok az ő „gyermekei”, ezért újra akcióba lép. – Furcsa nyilatkozat volt ez a gyanúsított letartóztatásának napján, de jól mutatta, mennyire bizonytalanok voltak a nyomozók abban a tekintetben, hogy az igazi gyilkost fogták-e el. Elmúlt az ősz, majd a tél, és nem történt újabb gyilkosság. Francesco Vinci továbbra is őrizetben volt. A firenzeiek azonban nem aludtak nyugodtan, hiszen Francesco, ez a kisstílű bűnöző, szoknyavadász és macsó bájgúnár nem igazán hasonlított arra az intelligens, arisztokratikus rémre, aki a képzeletükben élt. Egész Firenze reszketve várta a rém kedvenc évszakát, a meleg nyarat.
11. fejezet
Az ősz és a tél folyamán Mario Spezi könyvet írt a firenzei rém által elkövetett gyilkosságokról II Monstro di Firenze címmel. Az 1983 májusában napvilágot látott kötet az 1968-as kettős gyilkosságtól a Montespertoli melletti bűntényig beszélte el az eseménye-
ket. A közelgő nyártól rettegő olvasóközönség valósággal falta a könyvet. A balzsamos nyári éjszakákon azonban nem történt újabb gyilkosság a Firenze környéki zöldellő dombok között. A firenzeiek kezdtek bízni abban, hogy a rendőrség végső soron mégis azt fogta el, akit kellett. Mario Spezi a nyáron a rém ügyéről publikált írásai mellett írt egy erősen dicsérő hangvételű, mondhatni reklámízű cikket egy Cinzia Torrini nevű fiatal filmesről, aki bájos kis dokumentumfilmet készített az Amo utolsó révésze, Berto életéről. A töpörödött aggastyán régi törtérietekkel, legendákkal, toszkán mondásokkal szórakoztatta utasait. A filmrendezőnő örült Spezi cikkének, és érdeklődéssel olvasta a rémről szóló könyvét. Föl is hívta az újságírót, és fölvetette, hogy szívesen forgatna filmet a firenzei rémről is. Spezi meghívta vacsorára. Még olasz mércével mérve is késői időpontot beszéltek meg, mert Spezi az újságírókra jellemző napirend szerint élt. Így esett, hogy 1983. szeptember 10-én este Cinzia Torrini kocsija a Spezi lakásához vezető meredek úton kaptatott fölfelé. Torrini kisasszony – ahogy az egy filmrendezőtől el is várható – élénk képzelő-erővel volt megáldva. Később elmondta, hogy az út két oldalán sorakozó fák úgy susogtak-hajladoztak a szélben, mintha csontvázak kapkodtak volna feléje a kezükkel. Kezdett kételkedni abban, hogy bölcs dolog volt-e ezen a holdtalan szombat éjszakán kikocsikázni a Firenze környéki dombvidék szívébe, hogy olyan rémtettekről társalogjon valakivel, amelyeket holdtalan szombat éjszakákon, a Firenze környéki dombvidék szívében követtek el. A szűk, kacskaringós úton az egyik kanyarban egy fehérlő dolog bukkant föl az öreg Fiat 127-es reflektorfényében. Az út közepén gubbasztó „dolog” kitárta karjait, és óriásira nőtt. Ezután elvált az aszfalttól, és hangtalanul, mint egy piszkos lepedő, melyet elvitt a szél, a levegőbe emelkedett. Ekkor látszott csak, hogy tulajdonképpen nem más, mint egy nagy gyöngybagoly. Cinzia Torrini gyomra összeszorult, mert az olaszok, elődeikhez, a rómaiakhoz hasonlóan, úgy tartják, hogy éjnek évadján bagollyal találkozni rossz ómen. A rendezőnő kis híján visszafordult. Végül mégis csak célba ért. Leállította a kocsit a társasházzá alakított régi kolostor kis parkolójában, a hatalmas vaskapu előtt, és becsöngetett. Amint Spezi kinyitotta előtte lakása zöldre festett ajtaját, egyből tovaszállt a nyugtalansága. A meleg, barátságos hangulatú, különc ízléssel berendezett lakásban egy szerencsejátékokhoz használt 17. századi asztal, úgynevezett scagliola volt a dohányzóasztal; a falakat régi fényképek, rajzok díszítették, az egyik sarokban kandalló állt. A pislákoló fényekkel teleszórt sötétlő hegyekre néző teraszon, a fehér vászonernyő alatt már meg volt terítve az asztal. Cinzia Torrini kinevette magát, amiért az idefelé vezető úton olyan ostoba gondolatai támadtak, és gyorsan kiverte a fejéből az egészet. Az este nagy része azzal telt, hogy a firenzei rém rejtélyéről készítendő filmről beszélgettek. – Nekem igen kemény diónak tűnik – mondta Spezi. – A sztoriból ugyanis csak a középponti figura hiányzik: maga a gyilkos. Az az ember, aki börtönben várja a tárgyalását – Francesco Vinci –, csak gyanúsított, és erősen kétlem, hogy a rendőrség az igazi tettest kapta el. Úgyhogy ez a film egy befejezetlen krimi lenne. – Az nem probléma – magyarázta Cinzia Torrini. – A főszereplő ugyanis nem a gyilkos, hanem maga Firenze. A város, amely rádöbben, hogy egy rém rejtőzik benne. Spezi kifejtette, miért gondolja, hogy nem Francesco Vinci a tettes. – Csak annyit tudnak fölhozni ellene, hogy az első meggyilkolt nő szeretője volt, hogy veri a barátnőit és hogy bűnöző. Az én meglátásom szerint viszont ezek a tényezők az ártatlansága mellett szólnak. – Miért mondja ezt? – érdeklődött a filmrendezőnő. – Azért, mert kedveli a nőket. Sikere van náluk, és ez engem már önmagában is meggyőz arról, hogy nem ő a rém. Megveri őket, de nem öl. A rém viszont elpusztítja a nőket.
Gyűlöletet táplál irántuk, mert meg akarja szerezni őket, de nem tudja. Ez az, ami mélyen frusztrálja, ez teszi tönkre. Ezért úgy veszi birtokba őket fizikailag, ahogy tudja: elrabolja a női mivoltukat legegyértelműbben jelző testrészüket. – Amit mondott, abból az következik, hogy a rém impotens – mondta Cinzia Torrini. – Így gondolja? – Nagyjából igen. – És mi a véleménye a gyilkosságok rituális aspektusáról, a holttestek gondos elhelyezéséről? Meg ott van a vaginába dugott szőlővessző, amely János evangéliumának szavaira emlékeztet: „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam.” Lehet, hogy a gyilkos a házasságon kívüli szexért bünteti a párokat? Spezi füstcsíkot fújt a mennyezet felé, és elnevette magát. – Ez badarság. Tudja, miért szőlővesszővel hatolt be a lány testébe? Ha megnézi a tetthelyen készült felvételeket, láthatja, hogy a kocsi egy szőlőskert mellett parkolt! A gyilkos egyszerűen megmarkolta az első fadarabot, amely a keze ügyébe került. Az, hogy egy bottal erőszakolta meg a lányt, számomra csak. megerősíti, hogy nem igazán superman. A szokásos módon nem tudja megerőszakolni az áldozatait. Az est vége felé Spezi kinyitotta a könyvét, és hangosan fölolvasta az utolsó oldalt. „Sok nyomozó úgy érzi, a firenzei rém ügye megoldódott. De ha egy kellemes vacsora végeztével megkérdeznék tőlem, mit gondolok, elmondanám az igazat: elmondanám, hogy vasárnap reggel mindig szorongás gyötör, amikor fölveszem az első telefont. Különösen akkor, ha szombat éjszaka újhold volt.” Miután Mario Spezi letette a könyvet, csönd borult a firenzei hegyekre néző teraszra. Aztán megcsörrent a telefon. A helyi csendőrség hadnagya volt, Spezi egyik kapcsolata a testületnél. – Mario, éppen most találtak két meggyilkolt embert egy Volkswagen mikrobuszban, Giogoliban, Galluzzo fölött. A rém? Nem tudom. Mindkét áldozat férfi. De a maga helyében odamennék, és megnézném magamnak.
12. fejezet
Mario Spezi és Cinzia Torrini a La Certosa nevű hatalmas kolostor mögötti meredek emelkedőn autóztak Giogoli felé. A Via Voiterrana Európa egyik legrégebbi útja volt, még az etruszkok építették háromezer évvel ezelőtt. A dombtetőn lágy ívben elkanyarodott, és a gerincen folytatódott. A Via Voiterrana közvetlen közelében, attól jobbra, mohos kőfalak között haladt egy másik út is, a Via di Giogoli. Ennek a keskeny földútnak a jobb kéz felőli fala volt a Villa Sfacciata nevű rezidenciához tartozó birtok határa, amely terület a nemesi Martelli család tulajdonában volt. Sfacciata olaszul „pofátlant” vagy „pimaszt” jelent, és ez a rejtélyes eredetű elnevezés már legalább ötszáz éve ráragadt az épületre. Már akkor is így hívták, amikor még Amerika névadója lakott benne. A Via di Giogoli bal oldali fala hatalmas olajfaligetet határolt. Az út elejétől úgy ötvenméternyire, a villával majdnem szemközt, volt a falban egy rés, amelyen át a mezőgazdasági eszközöket lehetett bevinni a ligetbe. A nyíláson át sík területre jutott az ember, ahonnan varázslatos kilátás nyílt a Firenzétől délre elterülő, sok száz éves kastélyokkai, tornyokkal, templomokkal, villákkal teleszórt dombokra. Onnan pár száz méternyire, a legközelebbi dombtetőn például a Sant'Alessandro, a Giogoli nevet viselő híres, román kori bástya állt. A következő dombon az I Collazzi, egy páratlan szépségű, tizenhatodik századi villa bújt el félig a ciprusok és a mandulafenyők mögött. Az I Collazzi a Marchi-
családé volt, amelynek egyik örökösnője házassága révén Frescobaldi márkiné lett. A hölgy személyes jó barátja volt Károly hercegnek és Lady Dianának, és nem sokkal a házasságkötésük után vendégül is látta a hercegi párt. A nem mindennapos kilátást nyújtó szakasz után a Via di Giogoli kínos lassúsággal kanyargott lefelé falvakon és kis gazdaságokon keresztül, míg végül leért a völgybe, és Firenze egyhangú, munkások lakta külvárosában kötött ki. Éjszakánként a szürke peremkerületek pislákoló fényei egybefüggő szőnyeget alkottak. Egész Toszkánában nehéz lett volna ennél szebb helyet találni. Firenze város önkormányzata később – jócskán megkésve – kihelyezett ezen a gyönyörű helyen egy táblát, a következő német, angol, francia és olasz nyelvű szöveggel: „Este 7 órától reggel 7 óráig parkolni tilos. Kempingezni biztonsági okok miatt tilos.” Azon az estén, 1983. szeptember 10-én viszont még nem volt tábla, és valakik táboroztak ott. Mire Mario Spezi és Cinzia Torrini megérkezett, már ott volt a rém ügyében folytatott nyomozás teljes gárdája. Ott volt Silvia Della Monica helyettes ügyész a jóképű Piero Luigi Vigna vezető ügyésszel együtt, akinek most beesett, hamuszürke arca olyan benyomást keltett, mintha összerogyott volna. Kicsivel arrébb a két holttestet vizsgáló Mauro Maurri, a patológus kék szeme csillogott. Ott volt Sandro Federico főfelügyelő is, láthatóan nagyon idegesen járkált föl-alá. Az egyik rendőrautó tetejére szereit reflektor kísérteties fénybe vonta a helyszínt. A német rendszámú, égszínkék Volkswagen mikrobusz körül félkörben álldogáló emberek árnyéka hosszúra nyúlt. Az erős fényben hangsúlyosabban látszott minden, ami csúnya: a karcolások a viharvert, öreg mikrobusz oldalán, a nyomozók arcát barázdáló ráncok, az olajfák göcsörtös ágai, háttérben a fekete égbolttal. A mikrobusztól balra a kőházak csoportjához vezető, lejtős út a sötétbe veszett. Húsz évvel később az egyik ottani kőház lett a családunk ideiglenes lakóhelye. Amikor az újságíró és a filmrendezőnő a helyszínre érkezett, a mikrobusz bal oldali ajtaja nyitva állt, és éppen véget ért a Szárnyas fejvadász című film zenéje, amely megállás nélkül szólt, mert a magnó automatikusan visszatekerte a szalagot, és kezdte elölről. Sandro Federico főfelügyelő lépett oda Speziékhez, és szétnyitotta a tenyerét, amelyben két, 22-es kaliberű golyó lapult. A peremükön ott volt a rém fegyvere által hagyott egyedi, összetéveszthetetlen jel. A rém tehát ismét lecsapott, áldozatainak száma tízre emelkedett. A börtönben ülő Francesco Vinci nem követhette el ezt a bűncselekményt. – De miért két férfit ölt meg? – kérdezte Spezi. – Nézzen be a mikrobuszba – bökött arrafelé a fejével Federico. Spezi elindult a jármű felé. Közelebb érve fölfigyelt rá, hogy a kis oldalablakok felső, átlátszó sávjában golyó ütötte lyukak sorakoznak. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy be tudjon nézni a kocsiba. A gyilkosnak tehát nála magasabbnak, legalább 175 centisnek kellett lennie ahhoz, hogy pontosan tudjon célozni. Spezi a mikrobusz fémkarosszériájának oldalában is észrevett néhány golyó ütötte lyukat. A jármű nyitott ajtaja körül jó néhányan tébláboltak: civil ruhás rendőrök, csendőrök, helyszínelők. A lábnyomaik mindenütt ott voltak a harmatos fűben, régen eltüntették a gyilkos nyomait. Újabb példa a kontár módon összebarmolt tetthelyre, gondolta Spezi… Mielőtt benézett volna a kocsiba, megragadta a figyelmét néhány földön heverő papírlap. A Golden Gay című csillogó pornómagazin kitépett oldalai voltak. Gyér fény szivárgott be a mikrobusz belső terébe. A két első ülés üres volt, közvetlenül mögöttük viszont egy dupla matracon elnyúlva, üveges tekintettel hevert egy gyér bajuszú fiatalember. A lába hátrafelé állt. A másik holttest hátul, a sarokban kuporgott, mintha még mindig szeretné nagyon kicsire összehúzni magát. Ökölbe szorult keze páni félelemről árulkodott. Az arcát félig eltakarta a ráhulló, szőke hajzuhatag, melyet alvadt vérnyomok csíkoztak feketére.
– Lánynak néz ki, nem gondolja? – Sandro Federico hangjára Spezi fölocsúdott a meglepetés okozta kábulatból. – Először mi is bedőltünk neki – folytatta a felügyelő. – Pedig férfi. Úgy tűnik, a barátunk ugyanezt a hibát követte el. El tudja képzelni, mit érezhetett, amikor rájött? Szeptember 12-én, hétfőn az újságok világgá kürtölték a hírt: A RÉM RÉMURALMA FIRENZÉBEN! Találomra szedi áldozatait! A két áldozat, az egyaránt 24 esztendős Horst Meyer és Uwe Rüsch, együtt utazgatott Olaszországban, és szeptember 8-án éppen ott parkoltak le Volkswagen mikrobuszukkal. Csaknem anyaszült meztelen holttestüket szeptember 10-én, este hét óra körül fedezték föl. Francesco Vinci ekkor már tizenhárom hónapja volt előzetes letartóztatásban, és a közvélemény mostanra már kezdte elhinni, hogy valóban ő a firenzei rém. Most azonban – Enzo Spalletti esete után immár másodszor – maga a rém bizonyította a vádlott ártatlanságát. A firenzei rém ügye most már nemzetközi jelentőségű hír lett. A londoni Times teljes vasárnapi mellékletét a gyilkosságoknak szentelte, tévéstáb pedig még a távoli Ausztráliából is érkezett. A La Nazione így írt „Még most, tizenkét áldozat után is csak annyit tudunk, hogy a rém szabadlábon van, és 22-es kaliberű Berettája újra gyilkolhat” (Akkoriban sokan az 1968-ban meggyilkolt párt tekintették a rém első áldozatainak, ezért írt a lap tizenkét áldozatról és nem tízről.) Kézenfekvőnek tűnt, hogy Francesco Vincit rövidesen kiengedik, de teltek-múltak a napok, és ő még mindig rács mögött volt. A nyomozók ugyanis arra gyanakodtak, hogy a kettős gyilkosságot „rendelésre” követték el. Úgy okoskodtak, hogy valaki, aki közel áll Vincihez, talán így akarta bebizonyítani, hogy nem ő a gyilkos. A Giogolinál rögtönözve, ad hoc módon elkövetett bűntény kilógott az addigi kettős gyilkosságok sorából. Furcsának tűnt, hogy a rém ekkora szarvashibát kövessen el, hiszen a nyomozók meggyőződése szerint nézte egy darabig a szeretkező párt, mielőtt végzett volna velük. Ráadásul péntek este ölt, nem pedig szombaton, ahogy szokott. Nem sokkal a bűntény előtt új vizsgálóbíró érkezett Firenzébe, és most ő felügyelte a rém utáni nyomozást. Mario Rotellának hívták, és már az egyik legelső nyilatkozatával megborzongatta a közvéleményt. Ezt mondta ugyanis: „Az úgynevezett firenzei rémet soha nem azonosítottuk Francesco Vincivel. Ő az 1968-as gyilkosság utáni bűncselekmények vonatkozásában csupán gyanúsított.” Majd nagy fölzúdulást kiváltva hozzátette: „És még csak nem is az egyetlen gyanúsított.” Az egyik ügyész, Silvia Della Monica, még több gyanakvásnak és találgatásnak adott tápot a következő kijelentésével: „Vinci nem a rém. De nem is ártatlan.”
13. fejezet
A Giogoliban történt kettős gyilkosság után néhány nappal feszült légkörű csúcsértekezletet tartottak az ügyészségen, a Piazza San Firenzén álló barokk palota első emeletén. (A palotát, a város kevés 17. századi épületének egyikét, a firenzeiek a lekicsinylő „újonnan épült” jelzővel illetik.) A megbeszélés résztvevői Piero Luigi Vigna szűk irodájában
gyűltek össze, ahol úgy lehetett vágni a füstöt, mint az amerikai Maine állam tengerpartján a ködöt. Vignának az volt a szokása, hogy kettétörte a cigarettát, és mindkét felét elszívta. Abban az illúzióban ringatta magát, hogy ha két csikket hagy a hamutartóban, akkor kevesebbet dohányzik. Ott volt az alacsony, szőke ügyésznő, Silvia Della Monica is, akit a saját „külön bejáratú” füstfelhője vett körül, és a csendőrség ezredese is, aki két csomaggal hozott kedvenc Mariborójából. Sandro Federico főfelügyelő szünet nélkül kínozta fogai között a kókadt „toscano” szivart, a helyettes ügyész pedig az egyik magas kátránytartalmú Gauloise-ról a másikra gyújtott. Adolfo Izzo volt az egyetlen, aki nem dohányzott, de neki bőven elég volt levegőt vennie is… Sandro Federico és a csendőr ezredes rekonstruálta a Giogolinál történt kettős gyilkosságot. Diagramok, folyamatábrák segítségével mutatták be az események egymásutánját: a gyilkos először a kis ablakon keresztül agyonlőtte az egyik férfit, majd a mikrobusz oldalát átlőve megölte a sarokban kuporgó társát is. Ezután a rém belépett a mikrobuszba, beléjük eresztett még néhány golyót, majd rádöbbent a tévedésére. Dühében fölkapott egy homoszexuális magazint, összetépte, szétszórta a papírfecniket a jármű mellett, és távozott. Vigna vezető ügyész hangot adott véleményének, mely szerint a bűntény rendezetlen, rögtönzött, ad hoc jellegűnek tűnik – egyszóval nem a rém követte el, hanem valaki más, aki be akarta bizonyítani Francesco Vinci ártatlanságát. A nyomozók arra gyanakodtak, hogy Vinci unokaöccse, Antonio a tettes, aki így akarta kiszabadítani hőn szeretett nagybátyját a börtönből. (Talán emlékszik rá a kedves olvasó, hogy Antonio volt az a kisbaba, akit még Szardínia szigetén megmentettek a szivárgó gáztól, amikor az édesanyja meghalt.) Antonio ugyanis a családja többi tagjával ellentétben elég magasra nőtt ahhoz, hogy a mikrobusz ablakának felső, átlátszó üvegcsíkján át célba tudja venni az áldozatokat. Kegyetlen, kifinomultan titkos terv lépett működésbe. Ennek első jele tíz nappal a Giogolinál történt kettős gyilkosság után bukkant föl a sajtóban. Ekkor az újságok hátsó lapjain megjelent egy eldugott kis hír, amely látszólag független volt a rém ügyétől. Arról számoltak be a lapok, hogy Antonio Vincit, Francesco Vinci unokaöccsét, tűzfegyver illegális birtoklása miatt letartóztatták. Antonio és Francesco rendkívül közel álltak egymáshoz, társak voltak különböző kétes üzelmekben, bizonytalan kimenetelű kalandokban. Antonio Vinci letartóztatása jelezte, hogy a nyomozók kiterjesztették a szardíniai vonal feltárására irányuló nyomozásukat. Mario Rotella vizsgálóbíró és Silvia Della Monica, az egyik vezető ügyész egyaránt meg volt győződve arról, hogy Francesco és Antonio is tudja, ki a firenzei rém. Sőt arról is meg voltak győződve, hogy az egész szardíniai klán osztozik ezen a borzalmas titkon. A rém ugyanis közülük való, és a többiek tudják is, hogy ki az. Most, hogy mindkét férfi a komor hangulatú, ódon firenzei börtön, a Le Murate falai között raboskodott, megpróbálták egymás ellen kijátszva megtörni őket. A két gyanúsítottat távol tartották egymástól, és fortélyosan megkomponált pletykákat terjesztettek a börtönben, hogy gyanút ébresszenek bennük a másik iránt, és egymás ellen uszítsák őket. Beindították a kihallgatási programot is, amelynek során mindkettőjükben azt a benyomást próbálták kelteni, hogy a másiknak megeredt a nyelve. Mind Francesco, mind Antonio előtt „elejtettek” egy-két megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a másik súlyos vádakkal illette őket, és csak úgy menthetik a bőrüket, ha elmondják az igazat a társukról. De nem vált be a trükk: egyikük sem beszélt. Végül egy délután, a Le Murate sok száz éves kihallgatóhelyiségében Piero Luigi Vigna vezető ügyész megunta a dolgot. Úgy döntött, hogy apait-anyait beleadva megpróbálja szóra bírni Francesco Vincit. A jóképű, rámenős, kulturált Vigna, aki profilból sólyomra emlékeztetett, pályafutása során maffiavezéreket, gyilkosokat, emberrablókat, zsarolókat, drogbárókat is megfélemlített már. Úgy gondolta, a kis szardíniai aligha lehet méltó ellenfele.
Az ügyész fél órán keresztül szorongatta Vincit. Borotvaéles logikával sűrű hálót szőtt a férfi bűnösségét alátámasztó nyomokból, bizonyítékokból meg az azokból adódó következtetésekből. Aztán hirtelen bedobta a hollywoodi filmekből unalomig ismert trükköt: Francesco arcába hajolt, és alig néhány centiről, fekete szakállát nyállal telespriccelve ráordított – Vallja be, Vinci! Maga a rém! Francesco Vinci halálos nyugalommal nézett rá. Elmosolyodott, és szénfekete szeme fölcsillant. Higgadtan, halkan felelt, méghozzá egy olyan kérdéssel, aminek látszólag semmi köze sem volt az ügyhöz: – Bocsásson meg, ügyész úr, de ha azt akarja, hogy válaszoljak, előbb szíveskedjen megmondani, mi ez itt az asztalon? – És Vigna cigarettásdobozára mutatott a kezével. Az ügyész kíváncsi volt, mire akar kilyukadni a gyanúsított, ezért belement a játékba. – Természetesen egy doboz cigaretta – felelte. – Már megbocsásson, de nem üres véletlenül? Vigna beismerte, hogy üres. – Akkor – mondta a szardíniai – ez már nem egy doboz cigaretta. Csak volt. Most már csak egy cigarettásdoboz. Megtenne még valamit, ügyész úr? Kérem, vegye a kezébe, és gyűrje össze. Vigna á kíváncsiságtól vezérelve gombóccá gyűrte a cigarettásdobozt. – Na látja! – villantotta rá hibátlan, fehér fogsorát Francesco. – Most már csak nem is doboz. És ilyenek a maga bizonyítékai is, ügyész úr: forgathatja, gyúrhatja, gyömöszölheti őket, ahogy csak akarja, kreálhat belőlük szép elméleteket, de attól még marad minden, ami volt: üres spekuláció. Francesco unokaöccse, Antonio ugyanilyen eszesnek bizonyult. Derekasan állta a sarat a kihallgatásokon, a bírósági tárgyaláson pedig, ahol tűzfegyver engedély nélküli birtoklásával vádolták, saját magát védte. Kifejtette, hogy a fegyvereket nem a házában, hanem valamivel odébb találták, és nem mutattak be olyan bizonyítékot, amely összefüggésbe tudná őt hozni a szóban forgó fegyverekkel. Netán elképzelhető, hogy szándékosan csempészték oda a bűnjelet, hogy letartóztathassák, és a börtönben kijátszhassak a nagybátyja ellen? Az ügyet még aznap megnyerte, és szabadon engedték.
14. fejezet
Az idő múlásával Franceso Vinci fogva tartását is egyre nehezebb volt megindokolni. Miután az unokaöccsét felmentették, és a kihallgató tisztek nem kaptak választ egyetlen kérdésükre sem, már csak idő kérdése volt, hogy mikor kell őt is szabadlábra helyezniük. Az eredménytelenség miatt csalódott Mario Rotella vizsgálóbíró úgy döntött, személyesen hallgatja ki Stefano Melét, és még egyszer, utoljára megpróbál kiszedni belőle valamit. Mielőtt elutazott volna Veronába, alaposan felkészült: vaskos dossziéban gyűjtötte össze az 1968-as kettős gyilkossággal kapcsolatos régi kihallgatási jegyzőkönyveket, köztük a kis Natalino, az apja, Stefano Mele, valamint Mele fivére, három nővére és az egyik sógora vallomását. Rotella összeszedte azokat az árulkodó kijelentéseket is, amelyek az ügy különböző szereplőinek szájából a legutóbbi kihallgatások alkalmával hangzottak el. Meg volt róla győződve, hogy az 1968-as gyilkosságot egy klán követte el, így minden
résztvevő tudja, ki vitte haza a fegyvert, és így azt is, hogy ki a firenzei rém. Rotellának föltett szándéka volt, hogy megtöri Mele hallgatását. Az újabb kihallgatásra 1984. január 16-án került sor. Rotella vizsgálóbíró megkérdezte Melét, hogy részt vett-e a kettős gyilkosságban Francesco Vinci. Mele azt felelte: – Nem, Francesco Vinci nem volt velem 1968. augusztus 21-én éjjel. Csak azért vádoltam meg, hogy bosszút álljak rajta, amiért a feleségem szeretője volt. – Akkor most mondja meg nekem: ki volt ott magával azon az éjszakán? – Arra már nem emlékszem. Egyértelmű volt, hogy szándékosan hazudik. Látszott, hogy valaki – talán maga a rém – még mindig a markában tartja Stefano Melét. De vajon mivel? Miféle titok lehet az, amitől Mele jobban fél, mint a börtöntől? Rotella visszatért Firenzébe. A sajtó tényként kezelte, hogy a küldetése kudarcba fulladt. Pedig a dossziéjában ott lapult egy kézzel írott, bepiszkolódott, százszor összehajtogatott, majd újra kibontott kis papírfecni, melyet Stefano Mele irattárcájába rejtve talált. És a vizsgálóbíró rendkívüli jelentőséget tulajdonított ennek a dokumentumnak. Rotella 1984. január 25-én közhírré tette, hogy másnap délelőtt 10:30-kor fontos sajtótájékoztatót tart az irodájában. A helyiség 26-án zsúfolásig megtelt riporterekkel és fotósokkal, akik szinte kivétel nélkül meg voltak győződve arról, hogy a vizsgálóbíró Francesco Vinci szabadlábra helyezését fogja bejelenteni. Rotella azonban meglepetést tartogatott a számukra. – A vizsgálóbíró – olvasta a közleményt fontoskodó, szónokias hanghordozással – Firenze tartomány főállamügyészével egyetértésben elrendelte két személy őrizetbe vételét a Francesco Vincinek tulajdonított bűncselekmények elkövetéséért. Két órával a szenzációs sajtótájékoztató után a La Nazione különkiadása jelent meg elsőként az újságosstandokon. A címlapon a „faltól falig” érő szalagcím így hangzott: LETARTÓZTATTÁK ŐKET! KÉT RÉM VAN! A kilenc hasábon átívelő szalagcím alatt ott virított az állítólagos „dupla rémet” ábrázoló két fénykép: Stefano Mele fivéréé, Giovannié és a sógoráé, Piero Mucciarinié. A firenzeiek többsége szkeptikusan szemlélte a fotókat. A két gyanúsított bárgyú arcvonásait nemigen tudták összeegyeztetni a képzeletükben élő fondorlatos, intelligens rémmel. Hamar kitudódott az is, hogy mi terelte a gyanút erre a két emberre. Rotella vizsgálóbíró a kihallgatás végén átkutatta Stefano Mele tárcáját, és az egyik rekeszében talált egy kis papírfecnit. Amolyan kezdetleges „puska” volt, azt írták föl rá nagy vonalakban, hogy mit válaszoljon Stefano a kihallgatok kérdéseire. A fivére, Giovanni Mele adta neki akkor, amikor két évvel ezelőtt híre ment, hogy a rejtélyes 1968-as gyilkosságot összefüggésbe hozták a firenzei rémmel. Bizonytalan, tétova kézírással rótták a sorokat, nagy műgonddal kanyarítva a betűket, mint egy második elemista. A szöveg részben nyomtatott nagybetűkkel, részben folyóírással, dőlt betűkkel íródott, tele helyesírási hibákkal, amelyek az olasz és a szárd nyelv keveréséből adódtak. AMIT NATALINO mondOT PIETO BÁCSIROL. Hogy megMOndTAD VOLNA a nevét miután LE ÜLTED AZ itéletet.
HOGY a LÖVÉSEK Balisztikai VIZSGÁLATA Meg mutatja Amikor Rotella kérdőre vonta a papírdarab kapcsán, Mele bevallotta, hogy igen, Giovanni fivére és Piero Mucciarini volt 1968-ban a két bűntársa, és az utóbbi adta le a gyilkos lövéseket. – Illetve nem, a fivérem volt… nem emlékszem már, tizenhét éve történt. Rotella napokig rágódott a talányos mondatokon. Végül, nem kis erőfeszítés árán, úgy érezte, megfejtette az értelmüket. Az 1968-as gyilkosság után ugyanis a hatéves Natalino említett egy bizonyos Pietro vagy Piero bácsit, aki ott volt a tetthelyen. A Natalino által adott leírás arra utalt, hogy ez a bizonyos bácsi Piero Mucciarini, a pék lehetett. De Barbara Loccinak is volt egy Pietro nevű fivére, és Rotella értelmezése szerint a papírfecnire írt zavaros mondatokkal Stefano Melét arra utasították, hogy vezesse félre a nyomozókat: hitesse el velük, hogy a kis Natalino arról a bácsikájáról beszélt. Vagyis Stefanónak a következőket kellett volna közölnie a kihallgatóival: „A végén, ha leültem a büntetésemet, beszélni fogok. Arra vonatkozóan, amit Natalino mondott, hogy Pieto bácsi is ott volt, azt tudom mondani, hogy a feleségem Pietro nevű fivére volt velem, rá gondolt Natalino, amikor Pietóról beszélt. A ballisztikai vizsgálat majd kimutatja, hogy ő lőtt.” Más szóval a papírdarabon arra utasították Stefanót, hogy terelje el a gyanút a nővére férjéről, Piero Mucciariniról, és inkább a halott felesége fivérét, Pietrót keverje bele a gyilkosságba. Rotella ebből azt szűrte le, hogy Piero Mucciarini bizonyára bűnös, Giovanni Melével, a papírfecnire írt „szamárvezető” szerzőjével együtt. Hiszen mi más oka lehetett volna rá, hogy megpróbálja másra terelni a gyanút? Quod erat demonstrandum, a rém nem más, mint ők ketten együtt. Aki úgy érzi, hogy ez a gondolatmenet nehezen követhető, azt üdvözöljük a klubban. Mario Rotellán kívül ugyanis szinte senki sem tett úgy, mintha értené ezt a nyakatekert logikát. Rotella elrendelte Giovanni házának és kocsijának átkutatását. Az akció során előkerült egy sebészszike, néhány furcsa, bőrdíszművesek által használt kés, a kocsi csomagtartójában összetekert kötél, egy halom pornómagazin, gyanús följegyzések a holdfázisokról és egy üveg illatosított kézmosó folyadék. A nyomozók Giovanni volt barátnőjétől is begyűjtöttek némi információt. A hölgy zaftos részleteket árult el Giovanni perverz szexuális szokásairól, és nem hallgatta el azt sem, hogy a férfi hímtagja rendkívüli méreteket ölt, ezért problémát jelent számára a normális nemi élet. Mindez, persze, fölöttébb gyanús volt. A „régi” rémet, Francesco Vincit, még mindig lakat alatt tartották. Már nem gondolták azt, hogy ő lenne a rém, de Rotella meg volt róla győződve, hogy információkat tart viszsza. A szardíniai klánnak tehát immár három tagja ült börtönben: a „dupla rém” és Vinci. Az ügyészek újra belefogtak a pletykák terjesztését és a gyanakvás szítását szolgáló játékukba. Megpróbálták kijátszani egymás ellen a klán tagjait, remélve, hogy sikerül rést ütniük a szardíniai omertán, a hallgatás falán. De csak a saját nyomozásuk falán ütöttek rést.
15. fejezet
Ekkorra a rém ügyén már csaknem féltucatnyi ügyész dolgozott. Közülük Piero Luigi Vigna volt a leghatékonyabb, egyben a legkariz-matikusabb személyiség. Az ügyészek
az amerikai helyettes államügyészekhez hasonló szerepet töltöttek be: irányították a nyomozást, felügyelték a bizonyítékok gyűjtését, elemzését, felállítottak a bűntény elkövetésére vonatkozóan egy elméletet, valamint kidolgozták a bűnösökkel szembeni eljárásban követendő stratégiát. Az olasz rendszerben az ügyészek egymástól függetlenül dolgoznak, mindegyikük csak az ügy egy részéért felel. Rotációs rendszerben osztják el a munkát, mindenki a saját „szolgálati idejében” fölmerült ügyekkel foglalkozik. Van ezenkívül egy ügyész, akit a tiszteletet parancsoló Pubblico Ministero titulussal ruháznak föl. A Pubblico Ministero (aki általában maga is bíró) főállamügyészként képviseli az olasz állam érdekeit, ő védi a bíróságon a vád álláspontját. Az egymást követő gyilkosságok, nyomozások során többször is változott a Pubblico Ministero személye, és az újabb bűntények eredményeképpen egyre több ügyész dolgozott az ügyön. Az összes ügyész, valamint a rendőrség és a csendőrség munkáját a giudice instruttore, a vizsgálóbíró felügyeli. A rém utáni nyomozás vizsgálóbírája Mario Rotella volt. A vizsgálóbírónak kell gondoskodnia arról, hogy a rendőrség, az ügyészek és a Pubblico Ministero törvényesen, korrektül és megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva végezzék tevékenységüket. Ahhoz, hogy a rendszer működjön, az ügyészeknek, az államügyésznek és a vizsgálóbírónak nagy vonalakban egyet kell érteniük a főbb irányt illetően. Csakhogy Vigna és Rotella, a rém utáni nyomozás vezető ügyésze, illetve vizsgálóbírája, gyökeresen különböző egyéniségek voltak. Nehéz lenne két olyan embert találni, akik náluk kevésbé tudnának együttműködni egymással. Természetes, hogy a rájuk nehezedő nagy nyomás alatt hamar felszínre kerültek a nézetkülönbségek. Vigna a firenzei bíróság épületének első emeletét foglalta el udvartartásával. A keskeny folyosó mentén sorakozó helyiségeket, amelyek évszázadokon át szerzetesek cellái voltak, most az ügyészek használták irodának. Az ódon hangulatú szobákban mindig is szívesen látott vendégek voltak az újságírók. Gyakran beugrottak egy kicsit, hogy kedélyesen eltréfálkozzanak az ügyészekkel, akik barátokként kezelték őket. Magát Piero Luigi Vignát pedig már-már mitikus figuraként tisztelték. Pofonegyszerű módszerrel vetett véget a Toszkánát rettegésben tartó emberrablási hullámnak ha valakit elraboltak, az állam azonnal befagyasztotta az áldozat családjának összes bankszámláját, hogy ne tudjanak váltságdíjat fizetni. Vigna nem volt hajlandó testőrökkel utazni, nem titkosította a telefonszámát, és a kapucsengő mellett is ott volt a neve, mint bármelyik egyszerű állampolgárnak. Az olaszok csodálatra méltónak találták ezeket a hetyke, dacos gesztusokat. A sajtó szinte falta magvas, velős, fanyar humorú megjegyzéseit, bon mot-it. Igazi firenzei módon – mert hogy firenzei is volt – jól szabott öltönyben és elegáns nyakkendőben járt. Ráadásul – márpedig Olaszországban ez sokat számít! – kifejezetten jóképű volt: finom arcvonások, átható tekintetű kék szempár, könnyed mosoly. Hasonlóan elbűvölőek voltak a kollégái is. A rendkívül tehetséges, újonnan érkezett Paolo Canessa nyitott, kommunikatív személyiség volt, és szabatosan fejezte ki magát. A tűzrőlpattant, csinos Silvia Della Monica pedig gyakran szórakoztatta a zsurnalisztákat kezdő ügyész korából származó történetekkel. A bíróság első emeletéről távozó újságírók jegyzetfüzete mindig tele volt friss hírekkel és frappáns idézetekkel. A második emeleten ugyanúgy egykori szerzetesi cellák sorakoztak, mégis egészen más légkör uralkodott. Ezt az emeletet foglalta el ugyanis Mario Rotella udvartartásával egyetemben. A vizsgálóbíró Dél-Olaszországból származott, ami a firenzeiek szemében már önmagában is okot adott a gyanakvásra. Régimódi bajuszával, vastag, fekete keretes szemüvegével inkább zöldségesnek nézett ki, mint bírónak. Pedig kifinomult ízlésű, kulturált, intelligens ember volt – de kínosan pedáns, unalmas alak is. Végeérhetetlen, de semmitmondó válaszokat adott az újságírók kérdéseire. Jogi szakkönyvekből vett idézetekkel teletűzdelt, bonyolult mondatait nem lehetett lefordítani az átlagolvasó nyelvére, és gyakran maguk az újságírók sem értették, amit mond. A Rotella irodájából távozó tudósítók
nem frappáns szófordulatokat tudtak visszaolvasni a jegyzetfüzetükből, amelyeket felhasználva könnyedén össze lehetett volna hozni egy újságcikket, hanem a szavak kellemetlen aromájú, süppedős ingoványával szembesültek, amely makacsul ellenállt a formába rendezésre, egyszerűsítésre irányuló kísérleteknek. Spezi följegyzett egy jellemző párbeszédet, amely Giovanni Mele és Piero Mucciarini, a „dupla rém” letartóztatása után hangzott el. – Van bizonyítékuk? – kérdezte Spezi Rotellától. – Igen – hangzott a lakonikus válasz. Spezi tovább forszírozta a dolgot, hátha összejön valami hangzatos szalagcím. – Két embert csuktak le. Valóban ők ketten a rém? – A rém, mint fogalom, nem létezik. Csak egy személy létezik, aki megismételte az első gyilkosságot – felelte Rotella. – Stefano Mele vallomása szolgáltatta a perdöntő bizonyítékot? – Amit Mele mondott, az igen fontos volt. Megerősített néhány dolgot. Nem egy, hanem öt fontos bizonyíték van a kezünkben, de ezeket csak akkor tárjuk a nyilvánosság elé, amikor elérkezik a pillanat, hogy a két újonnan megvádolt személyt a bíróság elé állítsuk, amely majd ítélkezik fölöttük. A terjengős köntörfalazás valósággal megőrjítette Spezit és a többi újságírót. Csupán egyszer fordult elő, hogy Mario Rotella kerek perec kijelentett valamit. Ez a kijelentés így hangzott: „Egyvalamit elmondhatok: a firenzeiek most már nyugodtan alhatnak.” De egy emelettel lejjebb mindjárt kiderült, hogy azért nincs minden rendben. Az egyik ügyész ugyanis közölte a sajtó képviselőivel, hogy bármit is hallottak a másodikon, „a magam részéről arra biztatnám a fiatalokat, hogy a jó vidéki levegőn tett éjszakai séták helyett válasszák inkább az egészségmegőrzés más módjait.” A közvélemény és a sajtó nem is volt vevő a „dupla rém” teóriájára. Ahogy közelgett 1984 nyara, Firenzében egyre inkább tapintható volt a feszültség. Éjszakánként kihaltak voltak a hegyek között kanyargó kis utak, ösvények. A város önkormányzatának egyik ifjú tanácsadója a feszültség fokozódására reagálva azzal a javaslattal állt elő, hogy hozzanak létre néhány szerelemfalut, egy kertek között elkerített, kellemes helyet, ahol a fiatalok zavartalanul magukra maradhatnak, és őr vigyázná a nyugalmukat. Az ötletből botrány kerekedett, sokan azt mondták, Firenze ennyi erővel bordélyházakat is nyithatna. A fiatal tanácsadó így kardoskodott elgondolása mellett: „A szerelemfalu létrehozásával kinyilváníthatnánk, hogy mindenkinek joga van a szabad és boldog nemi élethez.” Amikor beköszöntöttek 1984 első meleg napjai, a nyugtalanság csak tovább fokozódott. Ekkor a rém már az egész világ figyelmét fölkeltette: számos újság és tévécsatorna különtudósítást szentelt az ügynek, a londoni Sunday Timestól a tokiói Asahi Shimbunig, Franciaországban, Németországban és Angliában pedig televíziós dokumentumfilm foglalkozott a témával. A nemzetközi érdeklődés nem csupán magának a sorozatgyilkosságnak szólt: a világot elsősorban a sztori főszereplője, azaz Firenze városa ragadta magával. A világ szemében ugyanis Firenze addig szinte nem is valódi város volt, ahol valódi emberek élnek, hanem egy hatalmas múzeum, ahol a költők, festők Madonnáikkal a női test szépségét, büszke Dávidjaikkal pedig a férfinemet ünneplik. Úgy gondoltak Firenzére, mint az impozáns paloták, dombtetőre épült villák, kertek, hidak, elegáns üzletek, kitűnő ételek hazájára. Nem illett bele a képbe a mocsok, a bűnözés, a zajos utcák, a szennyezett levegő, a graffiti, a drogdílerek – nem is beszélve a sorozatgyilkosokról. A rém színre lépésével viszont kiderült, hogy Firenze nem az a varázslatos reneszánsz város, amelyről az utazási irodák brosúráiban lehet olvasni, hanem tragikusan, nyomorúságosan modern. A nyár előrehaladtával a feszültség már-már elviselhetetlen méreteket öltött. Firenzében vajmi kevesen hittek abban, hogy tényleg a rém került rács mögé. Mario Spezi megnézte a naptárt, és fölfigyelt rá, hogy egész nyáron mindössze egy holdtalan szombat éj-
szaka van: a július 28-áról 29-ére virradó éjszaka. Pár nappal az ominózus hétvége előtt Spezi összefutott a rendőrkapitányságon Sandro Federico főfelügyelővel. Elcsevegtek egy kicsit, majd Spezi megjegyezte: – Sandro, attól tartok, vasárnap mindenki kint lesz a természet lágy ölén. A főfelügyelő ördögszarvat mutatott az ujjaival, hogy távol tartsa a gonoszt. A vasárnap békésen telt. Július 30-án, hétfőn viszont kora hajnalban, még a sötétben megcsörrent Spezi telefonja.
16. fejezet
Csodaszép, friss levegőjű, felhőtlen reggel volt, az istenek ajándéka. Mario Spezi idilli, vadvirágos, gyógyfüves réten találta magát a Firenzétől negyven kilométerre fekvő Vicchio mellett. A városka a nagy festő, Giotto szülőhelye. A két újabb áldozat, Pia Rontini és Claudio Stefanacci holtteste egy kis, füves ösvény végében hevert. Még pirkadat előtt bukkantak rájuk a barátaik, akik egész éjszaka őket keresték. A lány tizenkilenc éves volt, a fiú épp hogy betöltötte a húszat. A tetthely nem egészen 8 kilométerre volt attól a Borgo San Lorenzó-i mezőtől, ahol a rém 1974-ben végzett első két áldozatával. Claudio még mindig a kocsiban volt, amely a La Boschetta, a Kiserdő nevű erdős domb oldalában parkolt. Pia Rontinit harminc-negyven méterre elvonszolták a kocsitól, be a szántóföldre, a nyílt terepre, ahol alig kétszáz méterre volt egy tanyaháztól. Ugyanúgy megcsonkították, mint a többi női áldozatot, de a gyilkos ezúttal továbbment: leszakította – az, hogy „eltávolította”, nem lenne pontos kifejezés – Pia Rontini bal mellét. A pár halálának időpontját egy közelben lakó gazda tudta megállapítani. Este 9:40-kor fültanúja volt a lövéseknek, de úgy gondolta, biztos egy robogó motorjának utórobbanását hallotta. A bűntény időpontjában a három fő gyanúsított – Francesco Vinci, Piero Mucciarini és Giovanni Mele – börtönben ült. Az újabb kettős gyilkosság rettegést, zavarodottságot váltott ki, és a rendőrség elkeseredett vádaskodások céltáblája lett. Az újságok Európa-szerte ismét címlapon hozták az ügyet. A közvélemény azt látta, hogy a gyilkos szépen, fokozatosan gyarapítja áldozatainak számát, miközben a rendőrség egyre-másra tartóztatja le az embereket, akiknek ártatlanságát aztán éppen az újra és újra lecsapó rém igazolja. Mario Rotella azonban nem volt hajlandó kiengedni a három bebörtönzött gyanúsítottat, mert biztos volt benne, hogy részt vettek az 1968-as gyilkosságban, ezért tudják, ki a rém. Az ügyön dolgozó rendőrök, ügyészek kezdtek pánikba esni. Vigna kétségbeesetten fordult a lakossághoz: – Ha valaki tud valamit, muszáj beszélnie! Bizonyára vannak, akik tudják, ki a rém, de valamilyen okból nem akarják elmondani. Ha valaki ennyire patologikus eset, akkor a családja óhatatlanul észrevesz valami gyanús jelet. Válaszul ismét ezrével özönlöttek a névtelen levelek, egyesek újságból kivágott betűkből rakták össze a szavakat. A kapitányságon az egyre több polcot megtöltő irományok igen változatosak voltak ki a szomszédjában, ki a rokonában, ki a furcsa szexuális szokásoknak hódoló barátjában, ki a helyi plébánosban, ki a háziorvosában vélte fölfedezni a rémet. És továbbra is kijutott a vádaskodásokból a nőgyógyászoknak. Voltak olyanok is, akik nevüket adták a levelükhöz. Még ismert értelmiségiek is tollat ragadtak, hogy kifejtsék irodalmi idézetekkel, latin kifejezésekkel teletűzdelt, nyakatekert teóriáikat.
A vicchiói kettős gyilkosság után a firenzei rém immár több volt, mint bűnöző: átváltozott a város ösztön-énjének sötét tükrévé, megjelenítette Firenze legalantasabb fantáziáit, legfurcsább gondolatait, legvisszataszítóbb viselkedésmódjait, előítéleteit. Sok levélíró ezoterikus vagy sátánista szektát vélt felfedezni a gyilkosságokban. A tévében, újságokban a legkülönbözőbb – kriminológiáról, sorozatgyilkosokról mit sem tudó – professzorok és önjelölt szakértők tették közkinccsé elméleteiket. Az egyik ilyen „szakértő” például a mellett a széles körben elterjedt pletyka mellett tette le a voksát, hogy a rém angol. „Az efféle bűncselekmény inkább Angliára vagy közeli szomszédjára, Németországra jellemző.” Egy hasonszőrű társa az egyik újságnak írt olvasói levelében ékesszólóbban fogalmazta meg ugyanezt: „Képzeljék csak el Londont. A Cityt. Az éjszaka mindent belepő, sűrű ködöt. A homályból hirtelen előugrik egy feddhetetlen életű londoni mintapolgár, és rátámad egy ártatlan, fiatal párra. Képzeljék csak el a gyilkos erőszakosságát, az általa átélt erotikus kéjt meg az áldozatok kiszolgáltatottságát, kínszenvedését…” A javaslatok végeérhetetlenül jöttek, csak jöttek: „Könnyen lenyomozhatják és elfoghatják a gyilkost, csak a megfelelő helyeken kell keresniük: hentesüzletekben és kórházakban. Hiszen nyilvánvaló, hogy hentessel vagy ápolónővel van dolgunk.” Egy másik jó tanács: „Minden bizonnyal negyven körüli agglegény. Az anyjával él, aki tud a titkáról, de tudja a pap is, mert rendszeresen jár templomba, és meggyónta neki.” Egy feminista értelmezés: „A rém nő, igazi nagydarab amazon. Brit származású, és egy firenzei iskolában tanít, ahova tizenhárom éves korig járnak a gyerekek.” Firenzét elárasztották az ország minden tájáról érkező, magukat magándetektívnek kikiáltó alakok. Sokuknak már a zsebében volt a rejtély kulcsa, mások állig fölfegyverkezve kószáltak a Firenze környéki dombvidéken, vagy félelmetes pózokban, pisztollyal fényképeztették magukat, és bekerültek az újságba. Akadt pár ember, aki azzal állított be a rendőrkapitányságra, hogy ő maga a rém. Egy illető még a firenzei mentőszolgálat rádiófrekvenciáját is feltörte, és közölte az éter hullámain keresztül: – Én vagyok a rém, és újra lecsapok! A firenzeiek jó részét sokkolta, hogy a rém gyilkosságai ilyen hatást váltanak ki a város egyes lakóiból. Elképesztették őket a futószalagon gyártott összeesküvés-elméletek, valamint a perverzitás és a „mezei” őrület bőségesen áradó megnyilvánulása. – Sohasem gondoltam volna, hogy Firenzében ilyen fura alakok élnek – mondta Paolo Canessa, a nyomozásban részt vevő ügyészek egyike. Sandro Federico főfelügyelő pedig keserűen így fogalmazott: – Attól félek, hogy a névtelen őrület feneketlen mocsarában valahol ott rejlik a nyomravezető jel, mely továbbvihetne bennünket, de mi elsiklunk fölötte. A névtelen levelek közül sokat egyenesen Mario Spezinek, a La Nazione „rémügyi tudósítójának” címeztek. Az egyik, csupa nagybetűs iromány más volt, mint a többi. Spezi nem tudta pontosan, miért, de végigfutott a hátán a hideg, amikor elolvasta. Benne egyedül ez a levél keltett olyan benyomást, hogy akár igaz is lehet. NAGYON KÖZEL VAGYOK MAGUKHOZ. SOHA NEM KAPNAK EL, HA ÉN NEM AKAROM. MÉG MESSZE VAN A VÉGE. A TIZENHAT NEM IS OLYAN NAGY SZÁM. NEM GYŰLÖLÖK SENKIT SEM, DE MUSZÁJ MEGTENNEM, AMIT TESZEK, HA ÉLNI AKAROK. HAMAROSAN VÉR ÉS KÖNNY FOG FOLYNI. HA AZT CSINÁLJÁK, AMIT EDDIG, NEM JUTNAK SEMMIRE SEM. MINDENT ROSSZUL CSINÁLTAK. DE EZ A MAGUK BAJA. ÉN NEM KÖVETEK EL TÖBB HIBÁT, DE A RENDŐRSÉG IGEN. BENNEM ÖRÖKKÉ TART AZ ÉJSZAKA. MEGSIRATTAM ŐKET. SZÁMÍTHATNAK RÁM. Rejtély volt, honnan vette a levélíró a tizenhatos számot, hiszen a vicchiói kettős gyilkossággal még csak tizenkettőre emelkedett a rém áldozatainak száma – vagy ha az 1968as esetet is beleszámoljuk, akkor tizennégyre. Úgy tűnt, csak egy újabb beteges fantáziájú
szerencsétlen élte ki magát, de aztán valakinek eszébe jutott, hogy az előző évben Luccában is megöltek egy szerelmespárt a kocsijukban. Bár ott nem 22-es kaliberű Berettával követték el a gyilkosságot, és csonkítás sem történt. A bűntényt hivatalosan soha nem írták a firenzei rém számlájára – de mindmáig nem is oldották meg. Firenzében vadabbnál vadabb pletykák terjengtek, míg végül történt egy incidens, amelynek nyomán mintha kikristályosodott volna a közvélemény álláspontja. 1984. augusztus 19-én délután, csaknem három héttel a Vicchio melletti kettős gyilkosság után, Roberto Corsini herceg eltűnt a család scarperiai (Vicchiótól tíz-tizenkét kilométerre lévő) kastélyát körbevevő hatalmas erdőben. Roberto herceg, az utolsó toszkán hercegi vérvonal sarja, régi, dúsgazdag családból származott. A Corsini-család XII. Kelemen személyében még pápát is adott a világnak, és Firenzében, az Amo partján emelkedett impozáns palotájuk. A Palazzo Corsiniben megőrizték a „családi pápa” pazar tróntermét, ahogy a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz és barokk festményeket, műkincseket is. A család az évszázadok során óriási birtokokat halmozott föl, bár az utóbbi időben pénzszűkével küszködött, olyannyira, hogy a Palazzo Corsini nagy részébe még a villanyt sem vezették be. Roberto nagyapja, Neri herceg annak idején azzal dicsekedett, hogy el tud lovagolni Firenzéből Rómába – ez olyan háromszáz kilométer – úgy, hogy végig a saját birtokán halad. A nyers modorú, hallgatag Roberto hercegnek nem volt ínyére a társasági élet, és az arisztokraták egyéb kötelezettségei is hidegen hagyták. Szívesebben tartózkodott a család vidéki kastélyában, ahol csak néhány közeli barátját látta vendégül. Nem nősült meg, és annak sem volt semmi jele, hogy lenne egy állandó barátnője. Akik jól ismerték, szeretettel „Medvének” becézték a visszavonultan élő, mogorva férfit. Mások szemében egyszerűen csak fura figura volt. 1984. augusztus 19-én, vasárnap délután négy óra körül Roberto herceg magukra hagyta a kastélyban nála vendégeskedő német barátait, és bevetette magát az erdőbe. Fegyver nem volt nála, látcső viszont igen. Miután este kilenckor még mindig nem volt otthon, a barátai aggódni kezdtek, és fölhívták a rokonait, majd a szomszédos Borgo San Lorenzo csendőrőrsét. A csendőrség emberei és a herceg barátai csaknem egész éjjel kutattak utána az erdőben, de amikor végül felfüggesztették a keresést, a hercegnek nyoma sem volt. Hajnalban folytatták a hatalmas birtok átkutatását. A herceg egyik barátja észrevett egy vérfoltos faágat. Bemászott a zúgó patak melletti vízmosásba, és megtalálta a herceg öszszetört szemüvegét. Kicsivel arrébb vérfoltos volt a fű, és a patakparti sárban hevert a látcső. Újabb néhány lépés múlva lelőtt fácán tetemébe botlott a kastély vendége, majd nem messze tőle ott hevert arccal lefelé a halott herceg is. A teste alsó fele a vízben volt, a feje pedig beékelődött egy nagy kő hasadékába. A barátja megfordította a holttestet. Nem volt szép látvány: a herceg arcát a felismerhetetlenségig szétroncsolta az orra előtt elsütött fegyver. Firenzében futótűzként terjedtek a mendemondák. Azok után, hogy rejtélyes módon meggyilkolták a közismerten furcsa természetű herceget – aki baljós, eldugott helyen lévő kastélyában élt, éppen azon a környéken, ahol a rém több gyilkosságát is elkövette –, sokan úgy gondolták, hogy kétség sem férhet ahhoz, hogy Roberto Corsini herceg volt a firenzei rém. Bár a nyomozók és a sajtó még csak célzást sem tettek arra, hogy a herceg meggyilkolásának köze lehet a firenzei rémhez, ennek ellenére a közvélemény a hallgatásukat úgy értelmezte, mint Corsini herceg bűnösségének újabb bizonyítékát. Hiszen az már csak természetes, hogy egy ilyen nagy múltú, befolyásos család bármi áron, de megvédi a jó hírét. És Roberto halála, ugyebár, most igencsak kapóra jött a számukra, hiszen így nem állíthatják bíróság elé a rémtetteiért, és nem mocskolhatja be a család nevét… Két nappal később újabb rejtélyes esemény adott tápot a pletykáknak. A Corsinikastélyba ugyanis betörtek, de nem látszott, hogy bármit is elvittek volna. Az emberek föl
nem foghatták, miért választott a betörő olyan célpontot, ahol nyüzsögnek a gyilkossági ügyben nyomozó rendőrök. Az a szóbeszéd járta, hogy nem is igazi tolvajok voltak, hanem fölbérelték őket, hogy fontos, netán hátborzongató dolgokat tüntessenek el a kastélyból, mielőtt még a rendőrség megtalálná azokat. A pletykák azután sem csitultak el, hogy négy nap múlva elfogták a herceg gyilkosát, aki beismerő vallomást tett. Fiatal orvvadász volt, aki fácánlesen járt a birtokon. Éppen lelőtt egy madarat, amikor a herceg meglátta, és üldözőbe vette. Az orvvadász azt állította, hogy csak lábon akarta lőni a herceget, hogy ne tudjon utánafutni, de Roberto a rászegeződő fegyver láttán lebukott, ezért találta el az arcát a golyó. A közvélemény abszurdnak minősítette a magyarázatot, mondván, ilyen apróságért nem szokás lövöldözni. Az „orvvadász sztori” csak megerősítette az embereket abban a hitükben, hogy a Corsini-család takargat valamit. Ráadásul a történet nem adott magyarázatot a rejtélyes betörésre sem. A firenzei arisztokrácia szalonjaitól a munkások látogatta tratto-riákig mindenhol ugyanaz a roppant komplikált, de igaznak vélt történet keringett: Roberto Corsini herceg volt a firenzei rém, a családja rájött, és mindent megtettek, hogy leplezzék a dolgot. Csakhogy a félelmetes titokra rájött valaki más is – hogy kicsoda, azt nem tudta senki sem. És ez a valaki nem értesítette a rendőrséget, hanem időről időre hatalmas összegeket zsarolt ki a hercegből a hallgatásáért. Az ominózus vasárnapon, augusztus 19-én, húsz nappal a vicchiói kettős gyilkosság után, a herceg és zsarolója a patakparton találkozott, de heves vita, majd dulakodás tört ki, és a zsaroló végül lelőtte Róbertot. A minden részletre ügyelő pletyka szerint azonban volt még valaki, aki tudott róla, hogy Corsini herceg a rém. És ez a valaki immár a családot zsarolta – de ehhez bizonyítékra volt szüksége, és ez a borzalmas bizonyíték a kastély falai közt rejlett. A betörő tehát valószínűleg a Berettét kereste, vagy a még föl nem használt H sorozatú Winchester lövedékeket, vagy akár a rém áldozataiból kivágott „trófeákat”… Ez a Firenze hibbant fantáziáját tükröző pletyka teljesen elrugaszkodott a valóságtól, ordítóan hamis volt, és a sajtóban megjelent hírek, illetve a nyomozók jelentései egyáltalán nem támasztották alá. Mégis makacsul tartotta magát egy teljes éven át, míg végül a valóság a lehető legbiztosabb módszerrel cáfolta meg: egy újabb gyilkossággal.
17. fejezet
Az 1984-es év végére a firenzei rém esete Európa egyik leginkább szem előtt lévő, legtöbbet vitatott bűnügyi nyomozásává nőtte ki magát. Jean-Pierre Angremyt, a neves francia értelmiségit, a tudományos akadémia tagját, aki azokban az években firenzei konzul volt, olyannyira rabul ejtette a rém története, hogy Une Ville Immortelle (Egy halhatatlan város) címmel regényt is megjelentetett róla. Ugyanez a téma ihlette Laura Grimaldi olasz írónő nagy sikerű regényét, A gyanút, valamint Magdalen Nabb angol krimiírónő könyvét, A firenzei rémet. Valóságos irodalmi lavina indult útjára, regények és dokumentarista művek tucatjai láttak napvilágot. Még Thomas Harris figyelmét is fölkeltette a téma, ő a Hannibalban, A bárányok hallgatnak című regényének a folytatásában használta föl a rém motívumát. (A könyv szerint Hannibal Lecter Firenzébe költözött, ahol dr. Feli álnéven él. A Capponi-kastélyban lévő családi irattár és könyvtár kurátoraként dolgozik, miután elődjét meggyilkolta, és az állás megüresedett…) A legnagyobb japán könyvkiadó fölkérte Mario Spezit, hogy írjon könyvet a rémről, és Spezi ezt meg is tette. (A könyv még mindig kapható, immár a hatodik kiadásnál tart.) A könyvek mellett napvilágot
látott a tinédzser fiúkat célba vevő Il Monello (A haramia) című, nagy fölzúdulást keltő képregény is, amelynek alkotója bölcsen nem adta a nevét művéhez… Az ügyről óhatatlanul készültek filmek is, 1984-ben mindjárt kettőt is forgattak egyszerre. Az egyik rendező a jogi problémák kiküszöbölése érdekében fiktív nevekkel ruházta föl a szereplőket, a másik viszont egyszerűen egy dokumentumfilmet készített, amelynek a végén még véleményt is mondott. Kifejtette, hogy szerinte a rém egy vérfertőző család sarja, és az anyja tud a titkáról. Nem kis fölháborodást váltott ki, amikor kiderült, hogy a filmesek a tényleges helyszínekre is kivonultak. Az áldozatok szülei ügyvédet fogadtak, hogy leállítsák a dokumentumfilm forgatását. A film befejezését nem sikerült megakadályozniuk, de egy furcsa korlátozó intézkedést kiharcoltak a bíró úgy ítélkezett, hogy a filmet Olaszország bármely pontján be lehet mutatni, kivéve Firenzét… A rendőrség és a csendőrség a közfelháborodást tapasztalva a nyomozás céljára különleges egységet hoztak létre. A Squadra Anti-Monstro (SAM) parancsnoka Sandro Federico főfelügyelő lett. A SAM elfoglalta a firenzei rendőrkapitányság harmadik emeletének nagy részét. A csoportnak óriási mennyiségű erőforrást és pénzt bocsátottak rendelkezésére, még egy akkoriban csodaszámba menő masinát is kaptak: egy IBM PC személyi számítógépet. A készüléket azonban egy ideig még nem vették használatba, mert senki sem tudta kezelni… A Vicchio melletti, kettős gyilkossággal egy időben úgy tűnt, újabb sorozatgyilkos bukkant föl Firenzében: a városközpontban hat prostituáltat öltek meg gyors egymásutánban. Firenzében a rém tetteit is beszámítva igen ritkán fordult elő gyilkosság, ezért a várost sokkolta az eset. Jóllehet más módon követték el a bűntényeket, és a rém gyilkosságaival nem mutattak hasonlóságot, a rendőrség bizonyos tényezők miatt mégis úgy gondolta, hogy lehet köztük összefüggés. A prostituáltakat kivétel nélkül abban a városközpontban lévő lakásukban ölték meg, ahol mesterségüket űzték. A gyilkosságok határozottan szadista jelleget öltöttek, a tettes vagy tettesek nem vittek el sem ékszert, sem pénzt. Tehát nem rablógyilkosságról volt szó. A rém áldozatainak halottszemléjét is végző Mauro Maurri orvos szakértő ugyancsak megdöbbent, amikor megvizsgálta az egyik megkínzott, majd leszúrt prostituált sérüléseit. Dr. Maurrit a sebek a rém egyes áldozatain ejtett vágásokra emlékeztették, amelyekről elképzelhető volt, hogy búvárkéstől származnak. Lehetséges, hogy a rém most más módon öl, és más környezetből szedi áldozatait? – Nem tudom – mondta Maurri, amikor Mario Spezi nekiszegezte a kérdést. – Érdemes lenne összehasonlító elemzésnek alávetni a vágott és szúrt sebeket, amelyeket a prostituáltak holttestén, illetve a rém áldozatain találtunk. A nyomozók ismeretlen okokból sohasem kérték ezt az összehasonlító vizsgálatot… Az utolsó meggyilkolt örömlány Firenze Oltrarno nevű kerületében, az akkor szegény környéknek számító Via della Chiesán lakott egy nyomorúságos lyukban. A lakásban csak néhány ócska bútordarab volt, a falakat pedig a nő pár éve állami gondozásba vett kislányának egyszerű rajzai díszítették. Az áldozatot a padlón kiterítve, az ablaknál találták meg. A gyilkos egy pulóverrel összekötözte a nő két karját, mintha kényszerzubbonyt adna rá, és a torkán ledugott vászondarabbal megfojtotta. A rendőrség a lakás minden négyzetcentiméterét átfésülte. Feltűnt nekik, hogy a vízmelegítőt nemrég javították: ott fityegett rajta a háztartási gyorsjavító cég címkéje. Az egyik nyomozó a cég neve láttán gyorsan kapcsolt. Visszament a szobába, ahol Sandro Federico főfelügyelő még a prostituált holttestét vizsgálgatta. – Dottore! – mondta izgatottan. – Jöjjön át a másik szobába, nagyon érdekes dolgot találtam! Tudta, hogy a szóban forgó gyorsszolgálat Salvatore Vinci cége.
18. fejezet
A felfedezés hatására a nyomozók végre jobban a körmére néztek Salvatore Vincinek, akit az 1968-ban elkövetett gyilkosságért elítélt Stefano Mele elsőként nevezett meg mint bűntársát. Rotella vizsgálóbíró úgy gondolta, hogy abban a gyilkosságban Salvatore is részt vett Piero Mucciarinivel, Giovanni Melével és Francesco Vincivel együtt. És mivel a rém utolsó gyilkossága idején a másik három börtönben ült, maradt Salvatore. Amikor a nyomozók kutakodni kezdtek Salvatore Vinci előéletében, hamar a fülükbe jutott a pletyka, hogy szülővárosában, Villacidróban megölte a feleségét, Barbarinát. Rotella újra megindította az asszony halála ügyében a nyomozást, és nem öngyilkosságként, hanem gyilkosságként kezelték a történteket. A nyomozók elutaztak Szardíniára, ahol a környék vad, érintetlen szépsége és nyomasztó szegénysége mellett lassanként fölfedeztek egy embert is, akit minden további nélkül el tudtak képzelni firenzei rémként. Barbarina mindössze tizenhét éves volt, amikor 1961-ben meghalt. Először egy Antonio nevű fiúval járt, akit Salvatore gyűlölt. Talán csak azért erőszakolta meg Barbarinát a mezőn, hogy megalázza ezt a bizonyos Antoniót. Barbarina azonban teherbe esett, Salvatore pedig megtette kötelességét, és feleségül vette. A városban mindenki azt mondta, hogy rosszul bánt vele, verte, és alig adott neki pénzt. A kisbabának még tudott tejet venni, élelemre viszont már alig futotta. Barbarinának a baba jelentett minden boldogságot. Antoniónak keresztelte, mert így hívták nagy szerelmét is – akivel titokban továbbra is találkozgatott. A névválasztás sértette Salvatore büszkeségét, aki még abban is kételkedett, hogy ő lenne a fiúcska apja. Az évek múltán apa és fia egymás iránti ellenszenve egyre csak mélyült, míg végül irgalmat nem ismerő, határtalan gyűlöletté fajult. Barbarina meggyilkolásának története – ha ugyan tényleg gyilkosság volt – még 1960 novemberében kezdődött, amikor valaki meglepte a lányt és szerelmét, Antoniót a természet lágy ölén, és fényképeket készített róluk. Salvatore megcsalatása köztudottá vált a városkában, és a férj az ősi barbagiai becsületkódex szellemében kétféleképpen köszörülhette ki a becsületén esett csorbát: vagy kidobja a feleségét, vagy megöli. Eleinte úgy nézett ki, hogy Salvatore az előbbit választja. Közölte Barbarinával, hogy el kell mennie a háztól, és a fiatalasszony el is kezdett munkát keresni. Végül 1961. január elején levelet kapott egy árvaházban dolgozó apácától, aki fölajánlotta neki, hogy a gyermekével együtt kap szállást és ellátást, ha vállalja, hogy konyhalányként dolgozik. Január 21-én kellett volna jelentkeznie. De erre már nem került sor. 1961. január 14-én este Barbarina egyedül volt otthon a csöppnyi házban a csecsemő Antonióval. Salvatore szokás szerint a kocsmában iszogatta a sziget jellegzetes, száraz fehérborát, a vermentinót, és biliárdozott. Vacsoraidőben Barbarina tejet akart forralni a kicsinek, de a gázpalack üres volt. Megkérte az egyik szomszédasszonyt, hogy hadd használja az ő tűzhelyét. A jelentéktelen kis epizód pár óra múlva fontossá vált, hiszen cáfolhatta volna azt a hivatalos verziót, mely szerint Barbarina propángázzal vetett véget életének. Salvatore Vinci nem sokkal éjfél előtt otthagyta a sógorát a kocsmában, és hazament. Később azt mondta, hogy az ajtó belülről be volt zárva, és jól meg kellett taszítania, hogy kinyíljon. Fölkapcsolta a villanyt, és azt vette észre, hogy a 11 hónapos Antonio bölcsőjét átvitték a hálószobából a konyhába. A hálószoba ajtaja szintén be volt zárva belülről, és ez elmondása szerint nyugtalanította őt, különösen azért, mert alul fény szűrődött ki.
– Bekopogtam, és Barbarina nevét kiáltottam – mondta Salvatore néhány órával később a csendőröknek –, de senki sem nyitott ajtót. Egyből arra gondoltam, hogy biztos a szeretőjével van, ezért kirohantam a házból, mert féltem, hogy megtámad. Az, hogy valaki ilyen pipogyán megfutamodjon egy másik férfi elől, aki a saját ágyában szarvazza föl, még mai szemmel is valószínűtlenül hangzik. Képzelhetjük, mennyire abszurd lehetett az ilyen viselkedés 1961-ben, egy huszonegy esztendős szárd fiútól! Az ifjú férj elmondása szerint elszaladt az apósához, együtt elmentek a kocsmába Barbarina fivéréért, majd hármasban mentek vissza hozzájuk. Sok évvel később Villacidro egyik lakosa így összegezte az uralkodó véleményeket: „Csak tanúk kellettek neki a megrendezett öngyilkossághoz.” Salvatore az apósa és a sógora szeme láttára játszi könnyedséggel kinyitotta az ajtót, és egyből kiabálni kezdett, hogy gázszagot érez, pedig rajta kívül senki nem érzett semmit sem. A gázpalack az ágy mellett állt, a szelep ki volt nyitva, és a gázcső vége ott volt Barbarina párnára hanyatló feje mellett. A látszat szerint Barbarina magára nyitotta a gázt, pedig pár órával azelőtt még annyi sem volt a palackban, hogy tejet forralhasson. Az ellentmondás azonban sem a csendőröknek, sem az orvos szakértőnek, sem a fiatalasszony barátnőinek nem tűnt föl. Az orvos szakértő a Barbarina nyakán sötétlő foltoknak és az arcán látható enyhe karcolásoknak sem tulajdonított jelentőséget, pedig egyértelműen arra utaltak, hogy dulakodott valakivel, aki végül megfojtotta őt. Az ügyet újra megnyitó nyomozók viszont előásták ezeket a gyanús jeleket, és nem maradt kétségük afelől, hogy Salvatore megölte a feleségét. Rotella megpróbálta kideríteni, hogy hozott-e magával Salvatore Vinci 22-es kaliberű Berettát, amikor áttelepült Toszkánába. A Villa-cidróban dolgozó nyomozók megtudták, hogy 1961-ben tizenegy darab 22-es kaliberű Beretta volt a városban, és az egyik valóban eltűnt közvetlenül azután, hogy Salvatore Vinci elment Toszkánába. A fegyver Salvatore egy idős rokonáé volt, aki Hollandiából hozta, ahol dolgozott egy darabig. Az Interpol megpróbálta lenyomozni Amszterdamban, hogy honnan származott a pisztoly, de nem jutottak eredményre. Ezzel egyidejűleg a Firenzében maradt nyomozók Salvatore Vinci életének 1961 utáni, toszkánai szakaszát vették górcső alá, és újabb adalékokra bukkantak, amelyek arra utaltak, hogy ő lehet a rém. Kiderült ugyanis, hogy Salvatore Vinci szexuális ízlését és vendégkörét Sade márki is megirigyelhette volna. Rosina, a felesége, a következőket mondta a csendőrség nyomozóinak – Friss házasok voltunk, amikor egy este Salvatore egy baráti házaspárral jött haza, és azt mondta, ma nálunk alszanak. Jól van. Éjszaka fölkeltem, hogy kimenjek vécére, és a szobából, ahol ez a házaspár aludt, suttogást hallottam. Megismertem a férjem hangját. Bemegyek, és mit látok? Salvatore fekszik ott az ágyukban harmadikként! Hát persze, hogy begurultam! Mondtam a nőnek meg a férjének – már ha a férje volt egyáltalán –, hogy gyorsan húzzák el a csíkot. És tudják, mit csinált erre Salvatore? Majd' fölrobbant a dühtől! A hajamnál fogva letérdeltetett a vendégeink elé, és könyörögnöm kellett, hogy bocsássanak meg! És még nem volt vége! Egy másik alkalommal bemutatott egy szintén nemrég összeházasodott fiatal párnak, és elkezdtünk összejárni velük. Egyszer ott maradtunk náluk éjszakára. Egyszer csak hozzám ért egy hideg kéz, és furcsa zajt hallottam, mintha leesett volna valami. Föl akartam kapcsolni a lámpát, de a férjem odaszólt, hogy hagyjam, nem történt semmi. Eltelt még egy óra, és megint valami hideget éreztem a lábamon. Ekkor már fölugrottam, és fölkapcsoltam a villanyt. És mit látok? Nemcsaka férjem fekszik ott mellettem az ágyban, hanem a barátja, Saverio is! Fölugrottam, és kábán kimentem a konyhába, nem is tudtam fölfogni, mi ez az egész. Salvatore utánam jött, és próbált megnyugtatni. Azt mondta, nincs ebben semmi furcsa, jöjjek csak vissza az ágyba. Aztán másnap megint szóba hozta a dolgot, elmondta, hogy már csinálták hármasban Ginával, a barátja felesé-
gével, és azt mondta, csináljam én is, meglátom, jó lesz, és a kontinensen ez így szokás. Szóval a végén egy ágyban feküdtem Saverióval és Salvatoréval, aki először velem szeretkezett, aztán meg a barátjával. És ez így ment egy ideig. Ha tiltakozni próbáltam, megütött. Rákényszerített, hogy csináljam Saverióval, ő pedig nézte, aztán meg négyesben folytattuk. És ilyenkor fogdosták, simogatták egymást Saverióval, és először az egyik játszotta a nőt, aztán a másik, mindezt előttem meg Gina előtt! És attól kezdve Salvatore rendszeresen elvitt a barátaihoz, még futó ismerősökhöz is, és velük is csinálnom kellett. Pornómoziba is jártunk, ott mindig kinézett valakit, aztán bemutatott neki, és előfordult, hogy a kocsiban kellett csinálnom az illetővel, de a legtöbbször otthon. Akkoriban érkezett meg Szardíniáról a kisfia, Antonio, aki még csak négyéves volt. Úgy hívták, Antonello. Még rosszabbra fordult a helyzet, mert féltem, hogy meglátja, ahogy azokat a perverz dolgokat csináljuk más párokkal, meg ahogy veszekszünk, és hogy Salvatore rosszul bánik velem. Rosinának végül elege lett, és elszökött egy másik férfival Triesztbe. Salvatore egyik barátnője így nyilatkozott a rendőröknek: – Elmondhatom maguknak, hogy Salvatore volt az a férfi, az egyetlen férfi, aki teljesen kielégített szexuálisan. Voltak fura dolgai, és akkor mi van?… Szerette úgy csinálni velem, hogy közben egy férfi beteszi neki hátulról… Salvatore Vinci onnan hajtotta föl az orgiák résztvevőit, ahonnan tudta: a barátnői segítségével, autópálya melletti kamionpihenőkből, a piros lámpás negyedből, vagy éppen a Firenze peremén lévő Cascine parkból. Akik ismerték egybehangzóan megerősítették, hogy szexuális étvágya nem ismert határokat. Szinte bárkivel kész volt lefeküdni, férfival, nővel egyaránt, és igen sokféle segédeszközt használt, így vibrátort, cukkinit és padlizsánt is. Ha egy nő vonakodott, kedvcsinálónak lekent neki egy-két pofont. Barbara Locci színre lépése után sokkal könnyebben ment minden. Salvatore végre talált egy nőt, aki szexuális étvágyát és ízlésvilágát tekintve is méltó társa volt. Barbara olyan eredményesen csábította az orgiákra a férfiakat és a suhancokat, hogy Salvatore elnevezte Méhkirálynőnek. Mindeközben a kis Antonio Vinci ott cseperedett az apja mellett. A kisfiú hallotta a szóbeszédet, hogy az édesanyja nem öngyilkos lett, hanem megölték, és hogy az apja tette. Antonio erősen kötődött Rosinához, Salvatore második feleségéhez. Amikor a nő elmenekült Triesztbe, a kisfiú mintha megint elvesztette volna az édesanyját – és megint az apja miatt. Antonio végül elköltözött otthonról, és sok időt töltött nagybátyjával, Francescóval, aki amolyan pótapja lett. Ezt az Antoniót tartóztatták le később illegális fegyvertartás miatt, hogy szóra bírják a nagybátyját. A Villacidróban és Toszkánában egyidejűleg folyó vizsgálódás meggyőzte Mario Rotellát és a csendőrség általa irányított nyomozóit, hogy végre megvan az emberük. Salvatore Vinci volt Barbara Locci meggyilkolásakor a negyedik tettestárs, volt 22-es kaliberű Berettája, és az összeesküvők közül egyedül neki volt autója. Ő vitte a tetthelyre a pisztolyt, ő adta le csaknem az összes lövést, és a gyilkosság után ő vitte haza a fegyvert. Már ifjúkorában hidegvérrel gyilkolt, és ráadásul még szexmániás is volt. Tehát Salvatore Vinci a firenzei rém!
19. fejezet
A tébolyultan kavargó indulatok mellett azonban kétségbevonhatatlan, szikár tények is álltak a nyomozók rendelkezésére, amelyekhez aprólékos rendőri munka és szákértői vizsgálatok révén jutottak hozzá.
Először is elemezték a gyilkos fegyvert. Nem kevesebb, mint öt ballisztikai vizsgálatot végeztek, és mindegyik ugyanazt az eredményt hozta: a rém egyetlen fegyvert használt, egy „régi, viharvert”, 22-es kaliberű Berettát, amelynek hibás ütőszege cáfolhatatlan, bizonyító erejű nyomot hagyott a töltényhüvelyek peremén. Ezután következett a lövedékek analízise. Megállapították, hogy H sorozatú Winchester pisztolygolyókról van szó, és a tetthelyeken kilőtt lövedékek mind ugyanabból a két lőszeres dobozból származnak. Ezt a hüvelyek talpára nyomott H betű elektronmikroszkópos vizsgálata igazolta, amely mindegyik hüvelynél ugyanazokat a mikroszkopikus hibákat mutatta ki. Ez azt jelentette, hogy ugyanazzal a dombornyomó szerszámmal nyomták rájuk a betűjelzést. Ezeket a szerszámokat, amikor kezdenek elhasználódni, rendszeresen cserélik, így könnyen sikerült kideríteni, hogy mindkét lőszeres doboz 1968 előtt került forgalomba. A két doboz ötven-ötven lőszert tartalmazott. A lövedékeket az 1968-as kettős gyilkosságtól kezdve hasonlították össze, és megállapították, hogy a tettes, miután az első doboz tartalmát kilőtte, felnyitotta a másodikat. Az első tokban réz-, a másodikban pedig ólomburkolatú golyók voltak. Arra utaló jel, hogy valamelyik tetthelyen másik fegyvert is használtak volna, vagy egynél több elkövető lett volna, soha nem merült föl. Sőt, az a tény, hogy a holttesteket vonszolták, nem pedig vitték, egyértelműen bebizonyította, hogy nem volt senki sem, aki segíthetett volna cipelni őket. A szakértői vizsgálatok azt is igazolták, hogy a tettes mindvégig ugyanazt a rendkívül élesre fent kést használta, amelyen volt egy különleges bevágás vagy csorbulás, három, körülbelül 2 milliméteres fűrészfoggal. Egyes szakértők arra gyanakodtak, hogy a szárd pásztorok jellegzetes késével, a pattadával van dolguk, a többség viszont, ha nem is teljes bizonyossággal, búvárkésre voksolt. Abban viszont egyetértettek a szakértők, hogy mivel a holttestekből kimetszett darabok csaknem tökéletesen egyformák, nyilvánvaló, hogy a csonkításokat csakis ugyanaz a jobbkezes személy végezhette. Végezetül megállapítást nyert, hogy a rém csak szükség esetén érintette meg áldozatait, még a ruhát is a késsel vágta le róluk. Nemi erőszakra, szexuális molesztálásra utaló jel soha nem volt. A pszichológus szakértők mindannyian egyetértettek a rém pszichopatológiáját illetően. Egyikük ezt írta szakvéleményében: „Mindig egyedül dolgozik. Ha mások is jelen lennének, az elrontaná az alapvetően szexuális jellegű, szadista bűncselekmények kiötlőjének az örömét. A rém sorozatgyilkos, és szigorúan egyedül tevékenykedik. Az, hogy a csonkításoktól eltekintve a szexuális érdeklődés teljes hiánya figyelhető meg, abszolút impotenciára vagy a coitusszal kapcsolatos komoly gátlásokra enged következtetni.”
Rotella végre szabadlábra helyezte a dupla rémet 1984 szeptemberében: Piero Mucciarinit és Giovanni Melét, akik a vicchiói gyilkosság idején börtönben voltak. Két hónap múlva pedig kiengedte Francesco Vincit is. A gyanúsítottak listáján már csak egy ember maradt: Salvatore Vinci. A házát a hét minden napján huszonnégy órában figyelték, a telefonját lehallgatták. Ha kilépett az ajtón, gyakran követték. A nyomozók és Firenze lakossága egyaránt rettegve várta 1985 nyarát. Mindenki biztosra vette, hogy a rém újra lecsap. A nyomozásért felelős, újonnan létrehozott elit alakulat, a Squadra Anti-Monstro, avagy SAM, lázas buzgalommal dolgozott, de változatlanul csekély eredményt tudtak felmutatni. Amikor Francesco Vinci kiszabadult a börtönből, meghívta montelupói házába Mario Spezit – aki cikkeiben mindig az ártatlansága mellett tört lándzsát –, hogy megünnepeljék a hazatérését. Spezi elfogadta a szokatlan meghívást, hátha mellesleg egy interjú is összejön. Az asztal roskadásig meg volt rakva fűszeres szalámival és csípős szardíniai juhsajt-
tal, bőven folyt a szárd fehérbor, a vermentino di Saroegna és a sziget jellegzetes, erős törkölypálinkája, grappája, a fil'e ferru is. Az összejövetel végén Vinci ráállt egy interjúra. A kérdésekre visszafogottan, intelligensen és rendkívül óvatosan válaszolt. – Hány éves? – Negyvenegy. Legalábbis azt hiszem. Elég semmitmondóra sikeredett az interjú, leszámítva egy kijelentését, amely hosszú évekre bevésődött Spezi emlékezetébe. Megkérdezte Vincitől, hogy milyennek képzeli az igazi rémet. – Nagyon intelligens – felelte Vinci. – Olyan ember, aki csukott szemmel is eligazodik éjszaka a hegyekben. És nem sokan forgatják nála ügyesebben a kést. – Ezután Spezire szegezte csillogó, fekete szemét, és nyomatékosan hozzátette: – Olyan ember, aki valaha nagy-nagy csalódást élt át.
20. fejezet
Olaszországban emberemlékezet óta nem volt olyan forró a nyár, mint 1985-ben. Toszkánát súlyos aszály kínozta, a Firenze környéki dombok mintha elaléltak volna a tűző napsütésben. Megrepedezett a talaj, a megbarnult levelek lehullottak a fákról. Kezdtek kiszáradni a város vízvezetékei, és a papok esőért könyörgő imára szólították híveiket. És a hőség mellett fojtogató takaróként borult a városra a rémtől való rettegés is. Úgy tűnt, hogy szeptember nyolcadika csupán egy a forró, felhőtlen napok végtelen sorában. Sabrina Carmignani számára azonban különleges volt, hiszen a tizenkilencedik születésnapját ünnepelte. Hát, igazán emlékezetesre sikeredett. Vasárnap délután öt óra körül Sabrina és a barátja leparkolt egy kis erdei tisztáson, a San Cascianóba vezető főút közelében. A kopár kis terület, melyen a fű már teljesen kikopott, a közelében elhaladó út után a Scopeti-tisztás nevet kapta. A Via Scopetiről nem lehetett odalátni, és a fiatalok körében köztudott volt, hogy pásztorórákra kiválóan alkalmas hely a tölgyekkel, ciprusokkal, mandulafenyőkkel körbevett tisztás. A találkahely a Chianti-dombság szívében bújt meg, olyan helyen, ahonnan már majdnem látszott az az ősrégi kőház, ahol Niccolo Machiavelli száműzetése évei alatt A fejedelem című művét írta. Ma a környéken sorakozó villák, kastélyok, gyönyörű, gondozott szőlőskertek a világ legdrágább ingatlanjai közé tartoznak. A két fiatal egy francia rendszámú, fehér Volkswagen Golf mellett parkolt le. A hátsó ülés közepén biztonsági övvel rögzített gyerekülést pillantottak meg. A Golf előtt néhány méterrel kis, acélkék színű, kupolás sátor állt. Úgy esett rá a fény, hogy a sátorlapon át látszott egy ember körvonala. – Egy ember volt a sátorban – mondta később Sabrina. – Elnyúlva hevert, gondoltuk, talán alszik. A sátrat mintha jól megrázták volna, kis híján összerogyott. A bejárata piszkos volt, nyüzsögtek körülötte a legyek, és a halál bűze lengte körül. Nem tetszett nekik a látvány, úgyhogy megfordultak a kocsival, és elindultak visszafelé. A tisztásról kifelé menet szembejött velük egy másik kocsi, amely éppen befordult a főútról. A sofőr visszatolatott egy kicsit, hogy elférjenek mellette. Sem Sabrina, sem a barátja nem figyelte meg a kocsi típusát, és a sofőrt sem látták. Hajszál híján fölfedezték a rém legújabb áldozatait. Egy nappal később, szeptember 9-én, hétfőn délután két órakor zsákmányra éhes gombász hajtott be kocsijával a Scopeti-tisztásra. Amint kiszállt, egyből megcsapta orrát „valami furcsa szag, és hangos légyzümmögést hallottam. Gondoltam, biztos ott hever valahol egy döglött macska. A sátor környékén nem vettem észre semmit sem. Aztán a tisztás
szemközti oldalán lévő cserjés felé indultam, és abban a pillanatban megláttam a bozótból kilógó két csupasz lábfejet… Nem volt bátorságom közelebb menni.” Az újonnan létrehozott osztag, a SAM, azonnal akcióba lépett. Az áldozatok a Scopetitisztáson sátorozó francia turisták voltak. A rém fölbukkanása óta most először biztosították szabályszerűen a tetthelyet. A Squadra Anti-Monstro nem csupán a Scopeti-tisztás közvetlen környékét, hanem egy kilométeres körzetben az egész területet lezárta. A Golf hátsó ülésén lévő gyerekülés az első órákban nem kevés fejfájást okozott a nyomozóknak, és a látványa lelkileg is megviselte őket, de aztán Franciaországból megérkezett a hír, hogy a meggyilkolt nő kislánya otthon van, rokonokra bízták. A lezárt tetthelyre helikopteren érkezett meg az a neves kriminológus, aki korábban elkészítette a rém pszichológiai és viselkedéstudományi profilját. Kénytelen-kelletlen beengedték az újságírókat és a fotósokat is, de a fák között, a tetthelytől száz méterre fölállított piros-fehér műanyag kordon mögé terelték okét, és két, árgus szemekkel figyelő, géppisztolyát tüzelésre készen tartó rendőr vigyázott rájuk. A zsurnalisztákat dühítette, hogy nem hagyják őket nézelődni, mint ahogy máskor. Végül a segédügyész odaengedte egyiküket, Mario Spezit, hogy megvizsgálja a tetthelyet, és beszámoljon róla a többieknek. Spezi kollégái haragos tekintetétől kísérve mászott át a műanyag kordonon. Amikor meglátta a rém utolsó gyilkosságának maradványait, kezdte irigyelni azokat, akik a kordon mögött maradtak… A nőnek, a 36 éves Nadine Mauriot-nak cipőboltja volt a francia-svájci határhoz közeli Montbéliard-ban. Külön élt a férjétől, és néhány hónapja összeköltözött a 25 esztendős Jean-Michel Kraveichvilivel, aki a helyi atlétikai klub lelkes tagjaként amatőr 100 méteres síkfutó volt. Sátorral járták be Olaszországot, és úgy tervezték, hétfőre hazatérnek Franciaországba, mert Nadine kislánya aznap ment először iskolába. Sabrina Carmagnani és a barátja a gyilkosság hírére azonnal bementek a csendőrségre, és beszámoltak róla, hogy mit láttak szeptember 8-án, vasárnap délután. A lány évekkel később, az esküdtbíróság bírája előtt is hajszálpontosan ugyanazt a történetet mondta el, és húsz év múlva, amikor Spezi meginterjúvolta, még mindig biztos volt benne, hogy nem tévesztette el a dátumot, hiszen aznap volt a születésnapja. A tanúvallomása kulcsfontosságú lehetett volna, hiszen közvetlenül érintette azt a kérdést, hogy a francia párt szombat éjjel gyilkolták-e meg (a bizonyítékok erre utaltak), vagy vasárnap éjjel, ahogy a nyomozók később makacsul állították. De mivel ez a tanúvallomás kellemetlenül érintette a bűnüldöző szerveket, teljesen figyelmen kívül hagyták – és hagyják még ma is. Még egy komoly érv támasztotta alá a gyilkosság szombat éjjeli időpontját. Ahhoz ugyanis, hogy hétfőn elkísérjék az iskolába Nadine kislányát, vasárnap már haza kellett volna indulniuk. A nő holttestét hétfő délután rémes állapotban találták meg. Felismerhetetlen volt groteszk módon fölpuffadt, megfeketedett arca. A hőség hatását csak tovább fokozta, hogy a holttest a sátorban volt, és ellepték a bogarak is. A SAM nyomozói rekonstruálták a rém utolsó gyilkosságát. Röviden összefoglalva: hátborzongató volt. A gyilkos odalopózott a kupolás sátorhoz, ahol a két francia turista meztelenül szeretkezett. Jelenlétét úgy hozta a tudomásukra, hogy kése hegyével húszcentis vágást ejtett a külső sátorponyván, a belső sátorlapot azonban nem sértette meg. A rémült szerelmesek nyilván kicipzározták az ajtót, hogy megnézzék, ki az. A rém addigra fölvette a lőállást, és amint kikukucskáltak, golyózáport zúdított rájuk. Nadine azonnal meghalt, Jean-Michel viszont hiába kapott négy golyót – egyet a csuklójába, egyet az ujjába, egyet a könyökébe, a negyedik pedig az ajkát súrolta –, gyakorlatilag sértetlen maradt.
Az ifjú atléta fölugrott, kirohant a sátorból – nem kizárt, hogy közben föl is lökte a rémet –, és a sötétben futásnak eredt. Ha balra fordult volna, pár lépés múlva kijut a főútra, és talán megmenekül. Ő azonban egyenesen előrefutott, az erdő felé. A rém utánaeredt. Jean-Michel átugrotta a tisztást kettéosztó kis sövényt, de a rém tizenkét méter után utolérte. Megszúrta a hátán, a mellkasán és a hasán, majd elvágta a torkát. A bokrok alatt heverő holttestet vizsgálgató Spezinek feltűnt, hogy vér fröccsent a fölötte magasodó fa legalsó ágaira, amelyek csaknem két méter magasan voltak. A rém, miután végzett Jean-Michellel, visszament a sátorhoz. A lábánál fogva kihúzta Nadine-t, és elvégezte a szokásos csonkítást: eltávolította a vagináját és a bal mellét. Ezután visszavonszolta a holttestet a sátorba, és becipzározta az ajtót. A férfi holttestét a tisztáson összeszedett szeméttel álcázta valamelyest, a fejét pedig egy festékesvödör műanyag fedelével takarta le. A SAM hiába gyűjtötte szorgosan a bizonyítékokat a Scopeti-tisztáson, gyakorlatilag üres kézzel távoztak. Ügy tűnt, már-már tökéletes bűnténnyel állnak szemben. Kedden levelet hozott a posta az ügyészi hivatalba. A címzést magazinból kivágott betűkből rakták ki.
A boríték a francia nő bal mellének selyempapírba csomagolt darabkáját rejtette. A küldeményt valamikor a hétvége folyamán postázták egy Vicchio melletti faluban, és hétfőn reggel került be a posta rendszerébe. Silvia Della Monica volt a rém után nyomozó ügyészek között az egyetlen nő. A levél gyökeresen megváltoztatta az életét. Halálra rémült. Azonnal visszaadta az ügyet, és adtak mellé két testőrt is, akik még a bezárt irodájában is ott voltak mellette, mert attól tartottak, hogy a gyilkos elvegyülhet a Palazzo di Giustiziába, az Igazságügyi Palotába belépők között, és bejuthat hozzá. Silvia Della Monica nem dolgozott többé a rém ügyén. Az újságokban is leközölt levél rengeteg találgatásnak adott tápot, mert a gyilkos helyesírási hibát vétett a „REPUBBLICA” szóban, amely olaszul – a többi újlatin nyelvtől eltérően – két B-vel írandó. Vajon csupán tudatlan ember a gyilkos vagy esetleg külföldi? A rém most először vette a fáradságot, hogy megpróbálja elrejteni a két holttestet. A küldeménnyel tehát azt akarta elérni, hogy a hatóságok kétségbeesetten keressék az áldozatokat – csakhogy mire a levél célba ért, már megtalálták őket. A küldemény magyarázatot adott arra, hogy miért változtatta meg a szokásos menetrendet a rém: meg akarta alázni a rendőrséget. A gondosan kidolgozott terv kis híján elérte célját.
21. fejezet
A Scopeti-tisztáson történt gyilkosság után Firenze és a környező települések polgármesterei megelőző célú kampányt indítottak. A firenzei fiatalokat mélyen megrázta az eset, el sem tudták képzelni, hogy napnyugta után a város falain kívülre autózzanak, a Toszkánába özönlő évi több millió, lakókocsiban vagy sátorban éjszakázó külföldi viszont nem volt tudatában a veszélynek. A népszerű táborhelyek környékén többnyelvű táblákat helyeztek ki, amelyek figyelmeztették az utazókat, hogy szürkület és hajnal között veszélyes ott tartózkodni. A sorozatgyilkos említését azonban kínosan kerülték, nehogy végképp elijesszék a turistákat. A firenzei önkormányzat több ezer plakátot készíttetett el a híres grafikus, Mario Lovergine tervei alapján, aki falevelek közül kukucskáló szemet rajzolt. Occhio ragazzi! Watch out kids! Attention! Jeunes gens, danger! Atención chicos y chicas! Pericolo di aggressione! Danger of violence! – hirdette a plakát. Ugyanezt a rajzot rányomtatták több tízezer képeslapra is, amelyeket az autópályadíj-beszedő fülkékben, a vasútállomásokon, a kempingekben, az ifjúsági szállókban és a menetrendszerű autóbuszokon osztottak szét. Ezenkívül a tévében sugárzott klipekkel is igyekeztek minél többekhez eljuttatni az üzenetet. A SAM nyomozói, bár szorgalmasan dolgoztak, nemigen találtak friss nyomot, új bizonyítékot a Scopeti-tisztáson. Pedig óriási nyomás nehezedett rájuk. Thomas Harris Hannibal című regényében megemlít egy-két trükköt, amit a SAM a rém kézre kerítése érdekében bedobott. „A szerelmesek által kedvelt mellékutakon és a temetői találkahelyeken rendőrök ültek kettesével a kocsikban, akár a szerelmespárok. Nem volt annyi rendőrnő, hogy mindenhova jusson. A kánikulában parókás férfipárok váltották egymást: az akciónak számos ártatlan bajusz esett áldozatául.” (Bihari György ford.) Korábban elvetették azt az ötletet, hogy jutalmat tűzzenek ki a nyomravezetőnek, most azonban Vigna ügyész újból előállt vele, mert meg volt róla győződve, hogy a rémet a hallgatás törvénye, az omerta védi, és ezt a hallgatást csak irdatlan nagy összeggel lehet megtörni. Ellentmondásos elképzelés volt, mert a nyomravezetői jutalom soha nem volt része az olasz kultúrának, inkább csak amerikai westernekből ismerték. Sokan attól tartottak, hogy a jutalom kitűzése boszorkányüldözéshez vezethet, vagy őrült kincsvadászok tömkelegét hozná a felszínre. A heves vitákat kiváltó döntést végül magának a miniszterelnöknek kellett meghoznia, aki félmilliárd lírában állapította meg a nyomravezetőnek szánt összeget. Ez akkoriban hatalmas summa volt. Kitűzték tehát a „vérdíjat”, de senki sem állt elő, hogy magának követelje. A Squadra Anti-Monstrót is elárasztották a névtelen vádaskodások és az alaptalan pletykák, amelyeknek, bármilyen valószínűtlennek is tűntek, de a végére kellett járni. Volt köztük egy 1985. szeptember 11-i keltezésű levél, amelynek írója azt javasolta a rendőröknek, hogy „kérdezzék ki Pietro Pacciani vicchiói születésű polgártársunkat.” A levél így folytatódott: „Ez a személy sokak szerint börtönben ült a saját menyasszonya meggyilkolásáért. Sok mindenhez értő, ravasz parasztember. Otromba, döngő léptű, lomha mozgású, de az esze gyorsan vág. Rabságban tartja az egész családját, a felesége bolond, a lányait nem engedi el sehova sem, nem barátkoznak senkivel.” A nyomozók ennek az információnak is utánanéztek. Az nem volt igaz, hogy Pacciani meggyilkolta a menyasszonyát, azt a férfit viszont, akit 1951-ben egy dűlőút mellett parkoló autóban rajtakapott az említett menyasszonnyal, valóban megölte, és valóban hosszú ideig ült börtönben miatta. Pacciani a Scopeti-tisztástól öt-hat kilométerre lévő
Mercataléban lakott. A rendőrség rutinszerű házkutatást tartott nála, de nem találtak semmi érdekeset. Az öreg paraszt neve azonban nem került le a listájukról. Néhány héttel később újabb pletyka kapott szárnyra, amely ezúttal a Firenzétől 150 kilométerre lévő Perugiából eredt. Egy Francesco Narducci nevű fiatal orvos, a város egyik leggazdagabb családjának sarja, a jelek szerint a Trasimeno-tóba ölte magát. A rémhírterjesztők egyből tudni vélték, hogy Narducci volt a rém, de most elhatalmasodott rajta a bűntudat, és végzett magával. A nyomozás gyorsan tisztázta, hogy ez nem lehet igaz, és a kis epizódot szépen eltették a polcra, a többi bosszantó, vakvágányra vezető mellékszál közé. Az 1985-ös év folyamán a nyomozás a könyörtelen nyomás hatására, hogy muszáj eredményt felmutatni, kezdett széthullani. A Piero Luigi Vigna vezető ügyész és Mario Rotella vizsgálóbíró közti szakadék egyre mélyült. Nézeteltérésük fő tárgyát a nyomozás Szardíniai vonal fedőnévvel jelzett iránya képezte. Rotellának szent meggyőződése volt, hogy az 1968-as bűnténynél használt fegyver soha nem került ki a kettős gyilkosságot elkövető szardíniai klán tagjainak a kezéből, ezért csak a klán valamely tagjából lehetett később a rém. A vizsgálóbíró Salvatore Vincire gyanakodott, és a csendőrség segítségével fáradhatatlanul gyűjtögette ellene a terhelő adatokat. Vigna viszont úgy érezte, hogy a szardíniai vonal zsákutcába jutott. Azt akarta, hogy dobják sutba az egészet, és kezdjék elölről a nyomozást. A rendőrség őt támogatta. A SAM különleges egységnek a Polizia, azaz a rendőrség és a Carabinieri, azaz a csendőrség munkatársai is tagjai voltak, és a hivatalos verzió szerint együttműködtek egymással. De valójában a csendőrség és a rendőrség nem igazán volt egy hullámhosszon, sőt gyakran ellenséges volt a viszonyuk. A Polizia di Stato (államrendőrség) ugyanis civil testület, a csendőrség pedig a hadsereg része. Mindkettőnek az ország határain belüli rendfenntartás, illetve bűnüldözés a feladata. Súlyosabb bűncselekmények, például gyilkosságok alkalmával sokszor egyszerre rohannak a tetthelyre, és próbálnak meg lecsapni az ügyre. Van egy közszájon forgó történet (nem biztos, hogy hiteles), amely szerint egy bankrablás után a csendőrség és a rendőrség emberei is üldözőbe vették a tetteseket, majd együtt fogták el őket. Ekkor a bankrablók szeme láttára parázs vita robbant ki, hogy kié a „csont”, majd végül megállapodtak abban, hogy megosztoznak a zsákmányon. A rendőrök kapták a rablókat, a csendőrség pedig vihette a meneküléshez használt kocsit, a pénzt és a fegyvereket. A Vigna és Rotella között zajló, egyre elkeseredettebb vita hosszú éveken át hétpecsétes titok volt. A külső szemlélő csak azt látta, hogy a szardíniai vonal továbbra is a nyomozás egyik középponti szála, pedig egyre többen bírálták, mint ahogy Mario Rotella vizsgálóbírót is. Rotella 1985-ben koholt vádak alapján egy rövid időre börtönbe záratta Stefano Melét, hogy még egyszer, utoljára megpróbálja szóra bírni. A tiltakozók népes kórusa szerint a vizsgálóbíró fölöslegesen kínzott egy megtört öregembert, aki összefüggéstelen zagyvaságaival már addig is mérhetetlen károkat okozott mind a nyomozóknak, mind az általa megvádoltaknak. Rotella kényes helyzetben találta magát: elszigetelődött, és eközben a sajtó is folyamatosan támadta. Szardínia legnagyobb példányszámú lapja, az Unione Sarda rendszeresen intézett heves kirohanásokat Rotella ellen. „Rendre úgy alakul” – írták például –, „hogy ha a firenzei rém utáni nyomozás elakad, újjáélesztik az úgynevezett szardíniai vonalat.” A Toszkánában élő szárdok szervezetei rasszizmussal vádolták a hatóságokat, és minden oldalról fölháborodott kórus köszörülte a nyelvét a nyomozáson. Rotella „ex cathedra” kinyilatkoztatásai és köntörfalazó semmitmondása pedig csak rontott a helyzeten.
A rém ügyének vizsgálóbírájaként azonban jelentős hatalommal bírt, így kitartóan haladt tovább a maga útján. Stefano Mele sokat bírált letartóztatása és kihallgatása során végre lehullt a lepel az ügy egyik központi rejtélyéről: arról, hogy miért védte Mele oly sokáig Salvatore Vincit, még 14 év börtön árán is. Miért hagyta jámboran, hogy rákenjék Barbara Locci és Antonio Lo Bianco meggyilkolását, amikor a bűntényt Salvatore tervelte ki, szervezte meg és hajtotta végre? Miért hallgatott a tárgyaláson, amikor Salvatore elkövette azt a tenyérbe mászó arcátlanságot, hogy a felesége eljegyzési gyűrűjét viselte a tanúk padján? Miért nem hajlandó elárulni a nyomozóknak 14 év börtön után sem, hogy Salvatore volt az egyik bűntársa? Mele most végül megtört, és bevallotta, hogy a szégyent próbálta elkerülni. Résztvevője volt ugyanis Salvatore Vinci féktelen szexcirkuszának, és előszeretettel közösült férfiakkal, különösen Salvatoréval. Ezzel a szégyenletes titokkal tartotta sakkban Salvatore Vinci csaknem húsz éven át, ezzel kényszerítette rá az omertát. Ezért volt elég 1968-ban egy szúrós pillantása ahhoz, hogy Stefano Mele zokogva a lábai elé vesse magát. A jelek szerint Mele inkább ült volna élete végéig börtönben, csak ki ne derüljön róla, hogy homoszexuális.
A két francia turista Scopeti-tisztáson történt meggyilkolása volt a firenzei rém utolsó ismertté vált bűncselekménye. A firenzeiek csak jóval később hitték el, hogy az őket oly sokáig rettegésben tartó gyilkosságsorozat véget ért. A nyomozás azonban még csak most kezdődött, és az idő múlásával egyre inkább maga is rémmé vált: fölfalt mindent, ami az útjába került, ártatlan emberek tönkretett életén hízott. 1985 még csak a kezdet volt.
22. fejezet
Mario Rotellának 1985 végén már szilárd meggyőződése volt, hogy Salvatore Vinci a firenzei rém. A Vinciről szóló akták vizsgálata során egyre jobban feldühödött a sok elszalasztott lehetőségen, amikor bizonyítékot szerezhettek volna a bűnösségére. Az 1984. évi vicchiói gyilkosság után például a rendőrség átkutatta a házát, és találtak is a hálószobájában egy szalmafonat mintájú női pénztárcába gyömöszölve egy rongydarabot, amelyen lőpor- és vérnyomok látszottak. Nem kevesebb, mint harmincnyolc vérfolt… Rotella átnézte a régi iratokat, és kiderült, hogy a rongydarabot nem küldték el analízisre. A vizsgálóbíró a dühtől tajtékozva ostorozta a nyomozás elképesztő szakszerűtlenségét. Az ügyész, aki a szóban forgó bizonyítékért felelt, próbálta elmagyarázni, hogy hihetetlennek tűnt, hogy a rongynak köze lehet az ügyhöz. Hiszen ha valaki tudja, hogy szerepel a gyanúsítottak listáján, nyilván nem tart a szobájában egy ilyen ordító bűnjelet. Rotella ennek ellenére követelte, hogy vizsgálják meg a rongydarabot. A laborban nem tudták megállapítani, hogy-egy- vagy kétféle vércsoportból származik-e a minta, és össze sem tudták őket hasonlítani az 1984-es bűntény áldozatainak vérmintájával, mert – bármilyen hihetetlen is – Pia Rontini és Claudio Stefanacci vérmintáját a nyomozók nem őrizték meg. A rongydarabot további vizsgálatok céljából Nagy-Britanniába küldték, de az ottani labor sem tudott vele mit kezdeni, mert a vérminták már nem voltak analizálható ál-
lapotban. (Ma a rongydarab DNS-vizsgálata még fontos információkkal szolgálhatna, de egyelőre nem tudunk róla, hogy terveznének ilyesmit.) Rotellának más oka is volt a dühöngésre. A csendőrség több mint egy éven át megfigyelés alatt tartotta Salvatore Vincit, különös tekintettel a hétvégékre. Salvatore, aki tudta, hogy követik, időnként azzal szórakozott, hogy áthajtott a piroson, vagy más trükkökkel próbálta lerázni a csendőrség embereit. A Scopeti-tisztáson elkövetett kettős gyilkosság hétvégéjén azonban a Carabinieri megmagyarázhatatlan módon felfüggesztette a megfigyelését. Vinci tehát szabadon mozoghatott, oda ment, ahova akart. Rotella úgy érezte, ha továbbra is megfigyelés alatt tartják, talán meg sem történik a kettős gyilkosság. 1985 végén Rotella egy avviso di garanziában értesítette Salvatore Vincit, hogy ő a tizenhat gyilkosság hivatalos gyanúsítottja. 1968-tól 1985-ig minden gyilkosságot az ő számlájára írt. Időközben Piero Luigi Vigna vezető ügyésznek kezdett elege lenni a fontoskodó, kínosan pedáns Rotellából meg az általa rögeszmésen hajszolt szardíniai vonalból. Vigna és a rendőrség a legszívesebben elölről kezdték volna az egészet, és csak arra vártak, hogy Rotella hibázzon. Mario Rotella 1986. június 11-én elrendelte gyilkosság alapos gyanúja miatt Salvatore Vinci letartóztatását. De általános meglepetésre nem a rém bűntettei miatt vitette be, hanem felesége, Barbarina 1961. január 14-én, Villacidróban történt meggyilkolásáért. Rotella úgy okoskodott, hogy ha előbb elítélteti Vincit egy egyszerűbbnek, könnyebben bizonyíthatónak tűnő ügyben, utána már jobb eséllyel mondják ki a bűnösségét a firenzei rém által elkövetett gyilkosságok esetén is. Két év telt el úgy, hogy Salvatore Vinci előzetes letartóztatásban volt, Rotella pedig módszeresen készült rá, hogy megvádolja tizenhét éves felesége meggyilkolásával. Időközben a rém nem hallatott magáról, és ez még inkább megerősítette a vizsgálóbírót abban a hitében, hogy az igazi tettest kapta el. Salvatore Vinci büntetőpere 1988. április 12-én kezdődött meg Szardínia legnagyobb városában, Cagliariban. A La Nazionét Mario Spezi tudósította. Vincinek a vádlottak padján tanúsított magatartása mindenkit ámulatba ejtett. Mindvégig állva maradt, erősen markolta a ketrec rácsát, és kínos pontossággal, magas hangfekvésben, már-már fejhangon válaszolt a bírák kérdéseire. A szünetekben olyan témákról társalgott Spezivel és más újságírókkal, mint a szexuális szabadság, illetve a jognak az előzetes letartóztatás idejét korlátozó elvéről, a habeas corpusról. Beidézték immár 27 éves fiát, Antoniót is, hogy tanúskodjon az apja ellen. Antonio az ügyhöz nem kapcsolódó bűncselekmény miatt éppen börtönben ült, ezért megbilincselve hozták be. A fiatalemberből hihetetlen feszültség áradt, erős kisugárzása mindenkinek feltűnt. Miután a bíráktól jobbra, az apjával ellentétes oldalon leültették, egyszer sem vette le hatalmas, fekete napszemüvegét. A száját mindvégig keményen összepréselte, és kitágult orrlyukaiból is szinte áradt a gyűlölet. A napszemüveg sötét lencséjétől takart pillantását mindvégig az apjára szegezte, egyszer sem fordította másfelé a fejét. Salvatore Vinci mindvégig mozdulatlanul, rezzenéstelen, talányos arckifejezéssel állta a fia tekintetét. Órákon át néztek farkasszemet egymással, a köztük zajló szótlan, feszült metakommunikáció vibráló feszültsége átjárta az egész tárgyalótermet. Antonio Vinci egy szót sem szólt, csak merőn nézte az apját. Később elmondta Spezinek, hogy ha a rabszállító kocsiban, amelyben elvitték őket, nem ülnek közte és az apja között csendőrök, „megfojtottam volna.” A per katasztrofálisan végződött: Salvatore Vincit teljesen váratlanul felmentették. A bűntény, amivel vádolták, nagyon régen történt: egyes tanúk meghaltak, mások már nem emlékeztek semmire sem, a tárgyi bizonyítékok eltűntek, így nemigen lehetett rábizonyítani semmit sem.
Vinci szabad emberként hagyta el a tárgyalótermet. A lépcsőn megállt, hogy mondjon néhány szót a sajtónak. „Elégedettséggel tölt el a döntés” – közölte higgadtan, és már ment is tovább. Fölkereste hegyek között fekvő szülőhelyét, Villacidrót – majd örökre eltűnt, mint egy igazi szárd bandita a régi szép időkből. Salvatore Vinci felmentése nyomán Rotellára össztűz zúdult. Hibát követett el, amire Vigna és ügyésztársai már régóta vártak, és ők mozgásba is lendültek, nesztelenül, mint a cápák, mellőzve a felhajtást, és kínosan kerülve a nyilvánosságot. A következő néhány év Vigna és Rotella, illetve a rendőrség és a csendőrség csatározásának jegyében telt. A kardcsörtetés azonban olyan csöndben zajlott, hogy a média soha nem szerzett róla tudomást. A Rotella számára kedvezőtlen bírósági ítélet után a vizsgálóbíróról tudomást sem véve Vigna és a rendőrség a maga útját kezdte járni. Úgy döntöttek, félredobnak mindent, ami az ügyben addig történt, és tiszta lapot nyitnak a firenzei rém utáni nyomozásban. Időközben Rotella és a csendőrség továbbra is ragaszkodott a szardíniai vonalhoz. Lassanként kialakult két összeegyeztethetetlen, sőt egymást kölcsönösen kizáró nyomozás. Idővel valakinek engednie kellett.
23. fejezet
A Squadra Anti-Monstro (SAM) elit alakulatának irányítását Rug-gero Perugini főfelügyelő vette át. Thomas Harris pár év múlva Peruginiről mintázta Hannibal című regényének egyik alakját, Rinaldo Pazzit. A Hannibal megírása előtti kutatómunka során Thomas Harris egy ideig Perugini főfelügyelő firenzei otthonában vendégeskedett. (Azt beszélték, hogy Perugini nem volt megelégedve azzal, ahogy Harris viszonozta a vendéglátást…) Az igazi Perugini sokkal méltóságteljesebb volt, mint a filmben az izzadós, nyughatatlan Pazzi, akit Giancarlo Giannini alakít. Római akcentussal beszélt, de úgy mozgott, úgy öltözködött, és úgy fogta a hangafából készült pipáját, mint egy angol úriember. Amikor átvette a SAM irányítását, Piero Luigi Vignával karöltve tiszta lapot nyitott. Perugini abból indult ki, hogy a pisztoly és a golyók még a rém gyilkosságsorozatának kezdete előtt valahogy kikerültek a szardíniai klán kezéből. A szardíniai vonalat zsákutcának tartotta, és nem érdekelte többé. Szkeptikusan viszonyult a tetthelyeken gyűjtött bizonyítékokhoz is, és ebben talán igaza is volt, hiszen a helyszínelést rendszerint fölöttébb szakszerűtlenül végezték. Csak az utolsó tetthelyet zárta le szabályszerűen a rendőrség, a többi gyilkosság helyszínén szabadon jöttek-mentek az emberek, kezükbe vették a töltényhüvelyeket, fényképeztek, csikkeket dobáltak el, letaposták a füvet, hajszálak, ruhafoszlányok maradtak utánuk. Az összegyűjtött bizonyítékok többségét – pedig vajmi kevés volt belőlük – nem vizsgáltatták meg rendesen, egy részük pedig elveszett vagy használhatatlanná vélt, mint a rongydarabon talált vérfoltok. Nem őrizték meg az áldozatok haj-, ruha- és vérmintáit sem. Perugini nem óhajtotta újra átrágni magát a bizonyítékokon, és a több ezer oldalnyi kihallgatási jegyzőkönyvet sem szándékozott végigolvasni. Ö modern eszközökkel, a számítógép segítségével akarta megoldani az ügyet. Valósággal belehabarodott a tudományos módszerekbe, amelyekkel az FBI vadászott a sorozatgyilkosokra. Perugini végre bekapcsolta a régóta ott porosodó IBM számítógépet, melyet a belügyminisztérium már korábban kiutalt a Squadra Anti-Monstrónak. Rákeresett azokra a 30 és 60 év közötti férfiakra, akiket Firenze tartományban valaha is bevitt a rendőrség, majd azok listáját kérte, akiket szexuális bűncselekmények miatt ítéltek
el. Ezután a börtönbüntetésük idejét összevetette a rém gyilkosságainak időpontjaival, és kigyűjtötte azok nevét, akik ültek, amikor a rém „csöndben volt”, és szabadlábon voltak, amikor gyilkolt. A lista több ezerről máris néhány tucatnyi emberre szűkült. És ebben a válogatott társaságban Perugini megtalálta Pietro Pacciani nevét: a parasztemberét, akit a rém legutóbbi gyilkossága után névtelen levélben mószerolt be valaki. Perugini a számítógép segítségével azt is kiderítette, hogy a listán szereplő személyek közül hányan laktak közel a tetthelyekhez. Pacciani neve itt is fönnmaradt a rostán, miután Perugini nagyvonalúan Firenze egész környékét „közelinek” tekintette. A számítógépes keresés is arrafele irányította a nyomozást, mint az 1985. szeptember 11-én érkezett névtelen üzenet, amely arra biztatta a rendőrséget, hogy „kérdezzék ki Pietro Pacciani vicchiói születésű polgártársunkat.” A csúcstechnika tehát ugyanarra az eredményre jutott, mint a bűnügyi nyomozás legősibb eszköze, a névtelen levél. Pietro Pacciani személyében meglett Perugini vélelmezett gyanúsítottja. Most már csak a bizonyítékokat kellett összegyűjtenie. Perugini főfelügyelő elrendelte Pacciani házának átkutatását, és úgy érezte, talált is terhelő bizonyítékokat. A legértékesebbnek Botticelli Tavasz című híres festményének reprodukcióját tartotta. Az Uffizi képtárban látható alkotáson többek között egy pogány nimfa is látható, akinek virágok hullanak a szájából. A kép a rém egyik legelső áldozatának szájában talált aranyláncra emlékeztette Peruginit. Ez a párhuzam annyira magával ragadta a főfelügyelőt, hogy az ügyről később írt könyve borítóját is Botticelli nimfája díszítette, csak éppen nem virágokat, hanem vért hányt. Ráadásul Pacciani konyhájának falán is fölfedezett egy hasonló motívumot a Szűzanya és a szentek képei között ott volt egy pornómagazin középső lapja, amelyen egy félmeztelen, kihívóan pózoló nő virágot tart a fogai között. Ezenkívül Pietro Pacciani a rém legutóbbi kettős gyilkossága után börtönbe került a lányai megerőszakolásáért. Perugini szemében ez is fontos adalék volt, hiszen magyarázatot adott arra, hogy miért nem történt gyilkosság az utóbbi három évben. Leginkább azonban az 1951-es gyilkosság ragadta meg Perugini figyelmét. Vicchio közelében történt, ahol Pacciani született, és ahol a rém kétszer is lecsapott. A felszínes szemlélő számára az eset mutatott bizonyos hasonlóságot a rém gyilkosságaival: ott is autóban szeretkezett két fiatal a Tassinai erdőben, és lesből támadt rájuk a közeli bokrok közt rejtőző gyilkos. A lány, a falu szépe és Pacciani barátnője, mindössze tizenhat éves volt, a szeretője pedig utazó ügynök, aki a falvakat járva varrógépeket árult. Aki azonban alaposabban megvizsgálta az ügyet, az láthatta, hogy itt egészen más jellegű gyilkosság történt a támadó ösztönösen, indulatból, spontán módon cselekedett. Pacciani egy kővel beverte a férfi fejét, majd leszúrta. Ezután a fűre lökte a barátnőjét, és a halott csábító mellett megerőszakolta, majd vállára vetette az utazó ügynök holttestét, hogy a közeli tóba dobja. Egy darabig cipelte, majd fölhagyott a kínlódással, és egyszerűen eldobta a hullát a mező közepén. A kriminológusok „szervezetlen” gyilkosságnak minősítenék az esetet, amely szöges ellentétben áll a rém gondosan kitervelt bűntetteivel. Pacciani olyannyira szervezetlenül ténykedett, hogy villámgyorsan le is tartóztatták, és el is ítélték. A Tassinai erdőben történt esetnek van valami ódon, divatjamúlt aromája, mintha egy régi korból ránk maradt, féktelen szenvedély diktálta gyilkosság lenne. Ez volt talán az utolsó, szerelemről és gyilkosságról szóló történet, amelyet egy hagyományos toszkán énekmondó tett halhatatlanná. Akkoriban ugyanis már csak egyetlen ember űzte Toszkánában a cantastorie, az énekmondó ősi mesterségét. A cantastorie amolyan vándorénekes volt, aki dalban beszélt el történeteket. Aldo Fezzi az augusztusi hőségben is élénkvörös kabátban járt faluról falura, vásárból vásárba, és rímbe szedett történeteit rajzokkal illusztrálta. Dalait jobbára az utazásai során gyűjtött sztorik alapján írta. Tréfás, pi-
káns, malac történetek éppúgy voltak köztük, mint féltékenységről, gyilkosságról, elemésztő szerelemről, könyörtelen vendettákról szóló, tragikus mesék. Aldo Fezzi a Tassinai erdőben történt gyilkosságról is komponált egy dalt, amit ÉszakToszkánában gyakran előadott: Nagy szomorú mesét mondok nektek én, Mugellóban van egy falu, Vicchio, Ott, a Iaccia-tanyán, a Paterno-birtokon, Élt egy vad és kegyetlen legény. Halljátok, s folyjon a könnyetek, Ó, hallgassátok történetemet, Pier Pacciani huszonhat éves volt, Elbeszélni is vérfagyasztó… Perugini kulcsfontosságú bizonyítéknak tekintette, hogy a nyomozóknak tett vallomása szerint a bokrok közül leskelődő Pacciani akkor kapott dührohamot, amikor a barátnője fölfedte csábítója előtt a bal mellét. Ettől „kattant be”. Perugininek erről eszébe jutott, hogy a rém az utolsó két meggyilkolt nőnek a bal mellét operálta le. Tehát Paccianiból annak idején a fedetlen bal kebel váltott ki gyilkos indulatot, és ez hosszú évekig ott rejtőzött a tudatalattijában, hogy aztán hasonló körülmények között – vagyis amikor újra autóban szeretkező fiatal párt látott – a felszínre törjön. Mások megpendítették, hogy egy jobbkezes gyilkos számára – márpedig a rém bizonyítottan az volt – a bal mell esik a leginkább kézre, ha meg akarja csonkítani áldozatát. Perugini azonban ezt a magyarázatot túl egyszerűnek találta. Perugini nem vette figyelembe a rém bűntetteinek korábbi rekonstrukcióit, amelyek egyáltalán nem azt támasztották alá, hogy Pacciani lenne a gyilkos. Nehéz volt odaképzelni például ezt az alig 160 centi magas, öreg, kövér, alkoholista parasztembert a Giogoli melletti tetthelyre, ahol a gyilkos egy 175 centi magasan lévő üvegcsíkon keresztül vette célba áldozatait. Azt pedig még nehezebb volt elképzelni, hogy a reszketeg, totyakos Pacciani az utolsó bűntény helyszínén, a Scopeti-tisztáson utolérte a 25 éves francia fiatalembert, aki a 100 méteres síkfutás amatőr bajnoka volt. A gyilkosság időpontjában a 60 éves Pacciani már túl volt egy infarktuson és egy bypass-műtéten. Az egészségügyi kartonjában egyebek mellett gerincferdülés, torokgyulladás, tüdőtágulás, krónikus fülfertőzés, porckorongsérv, csigolyaízület-gyulladás, magas vérnyomás, cukorbetegség, valamint torok- és vesepolip szerepelt, és ráadásul rossz volt az egyik térde is. Perugini és csapata más terhelő bizonyítékokat is összeszedett Pacciani házában: egy vadászpuska-lövedéket, két második világháborús töltényhüvelyt (az egyiket Pacciani virágvázának használta), egy fényképet, amelyen a fiatal Pacciani géppisztollyal pózol, öt darab kést, egy Calenzanóból küldött képeslapot, egy iktatókönyvet, amelynek első oldalán egy azonosíthatatlan út kezdetleges rajza volt látható, valamint egy halom pornómagazint. Kihallgattak továbbá egy sor tanút, akik szerint Pacciani erőszakos alak volt, orvvadász, és a falusi mulatságokon soha nem tudta a zsebében tartani a kezét, folyton zaklatta a nőket. A házkutatáskor talált tárgyak között mégis egy zavarba ejtő festmény volt a „koronaékszer”. Az egyik oldalán nyitott kockában lévő kentaur emberi formájú fele tábornokot ábrázolt, aki a jobb kezében tartott szablyával hadonászott, és a feje helyén csak egy koponya volt. A kentaur másik fele egy bika volt, amelynek a két szarva és a közöttük feszülő húrok, lantot formáltak. A furcsa lénynek férfi és női nemi szerve is volt, és a tábornok óriási bohóccipőt viselt a lábán. Voltak még a képen rendőr kinézetű múmiák – az egyik éppen obszcén kézmozdulatot tett –, az egyik sarokban pedig összetekeredett, kalapos kí-
gyó sziszegett. És ami a legfontosabb, a kép előterében, virágokkal körülvéve hét kis kereszt állt ki a földből. Hét kereszt. Nyilván a rém hét gyilkosságát jelöli… A festményen a PaccianiPietro szignó volt látható, és Pacciani címet is adott neki, egy apró helyesírási hibával: „Science-fition álom.” Perugini főfelügyelő kiadta a képet egy szakértőnek pszichológiai elemzésre. A végkövetkeztetés: „A festmény összhangba hozható az úgynevezett rém személyiségével.” 1989-ben Pacciani nyaka körül kezdett szorulni a hurok. De mielőtt Perugini a nyakába akaszthatta volna a „rém” feliratú táblát, még magyarázatot kellett találnia arra, hogyan került hozzá az 1968-as „klángyilkosságnál” használt fegyver. A főfelügyelő a legegyszerűbb megoldást választotta: az 1968-as kettős gyilkossággal is Paccianit vádolta meg. Mario Rotella vizsgálóbíró már jó ideje döbbenten figyelte Perugini nyomozását. Nézete szerint a főfelügyelő a semmiből próbált rémet kreálni, és ehhez kapóra jött neki Pietro Pacciani brutális természete. Perugini azzal, hogy a legcsekélyebb bizonyíték nélkül megpróbálta Pacciani nyakába varrni az 1968-as kettős gyilkosságot is, túl messzire ment. Ez már a Szardíniai vonal fedőnevű nyomozás elleni leplezetlen támadás volt. Rotella mint a nyomozást felügyelő vizsgálóbíró, nem is hagyta jóvá. Perugini főfelügyelő Pacciani ellen folytatott nyomozásának két erős támogatója volt: Vigna, a befolyásos ügyész, valamint a rendőrség. A csendőrség viszont Rotella oldalán állt. Vigna és Rotella, illetve a rendőrség és a csendőrség csatározásában végre sor került a döntő összecsapásra. Vigna indította meg a rohamot: kijelentette, hogy a szardíniai vonal abszolút terméketlen időpocsékolás, amely már több mint öt éve tereli vakvágányra a nyomozást, csupán azért, mert figyelmet szenteltek Stefano Mele zagyválásának. Rotella és a csendőrség védekezésre kényszerültek, és azok után, hogy hagyták kicsúszni a kezükből fő gyanúsítottjukat, Salvatore Vincit, rosszul állt a szénájuk. A csöppet sem karizmatikus Rotellát fölényes kinyilatkoztatásai igencsak népszerűtlenné tették az újságírók és a lakosság körében, Vigna viszont hősnek számított. Ezenkívül pedig ott volt maga Pacciani, aki annak idején brutálisan meggyilkolta a barátnője szeretőjét, később pedig megerőszakolta a lányait, verte a feleségét, alkoholista volt, és arra kényszerítette a családját, hogy kutyaeledelt egyenek. Gyalázatos ember volt tehát, igazi rémszülött, és a firenzeiek közül sokan úgy gondolták, hogy még ha nem is ő a rém, de nem áll messze tőle. Végül Vigna győzött. Az ezredest, aki a csendőrség részéről a nyomozást irányította, áthelyezték máshová, és Rotella is azt az utasítást kapta, hogy csukja be az ügy aktáit, készítsen egy összegző jelentést, és távozzon. A jelentés tartalmára vonatkozóan is kapott eligazítást: azzal a következtetéssel kellett lezárnia részéről a vizsgálatot, hogy a szardíniaiaknak nem volt közük a rémtettekhez. A csendőrséget felbőszítette ez a fordulat: a testület hivatalosan is kiszállt a rém utáni nyomozásból. Egy csendőr ezredes ezt mondta Mario Spezinek: – Ha egy szép napon besétál hozzánk az igazi rém a pisztolyával meg esetleg valamelyik áldozat vaginájával, majd azt mondjuk neki: „Menjen a rendőrségre, jóember, minket nem érdekel a sztorija.” Rotella elkészítette a „zárójelentést”. Fölöttébb érdekes dokumentum volt. Több mint száz oldalon keresztül szikár, logikus okfejtéssel leírt mindent, ami a szárdokra nézve terhelő volt. Részletesen ismertette az 1968-as klángyilkosságot: hogyan hajtották végre, kik vettek részt benne. Végigkövette a 22-es kaliberű Beretta valószínűsíthető útvonalát is Hollandiától Szardínián keresztül Toszkánáig, és végül Salvatore Vinci kezébe helyezte a fegyvert. Meggyőzően fölépített érveléssel kifejtette, hogy a szárdok, akik részt vettek az 1968-as gyilkosságban, tudják, ki vitte haza utána a fegyvert – tehát kiből lett a firenzei rém. És ez a személy nem más, mint Salvatore Vinci.
Aztán az utolsó oldalon váratlanul ez következett: „P.Q.M. [Per questi motivi = ezen okokból] a nyomozás nem folytatható tovább.” Rotella minden átmenet nélkül ejtette a szárdok ellen fölhozott összes vádindítványt, és hivatalosan „föloldozta őket” a firenzei rém gyilkosságainak és az 1968-as klángyilkosságnak a vádja alól is. – Nem volt más választásom – mondta a Spezinek adott interjúban. – A végkifejlet rajtam kívül még igen sokakat keserűséggel tölt el. Mario Rotellát Rómába helyezték. Pedig világos volt – és ma is az –, hogy Rotella és a csendőrség minden baklövés dacára jó nyomon van. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy a firenzei rém a szardíniai klán tagja. A szardíniai vonal hivatalos lezárása tehát azt jelentette, hogy a rém utáni nyomozás bármilyen irányban is folytatódik, csak éppen a helyes irányban nem.
24. fejezet
A csendőrség tehát visszahívta embereit a Squadra Anti-Monstróból, és a különleges osztag Perugini főfelügyelő vezetésével csak a rendőri erőket tömörítő egységként újjászerveződött. Immár hivatalosan is Pacciani volt az egyetlen gyanúsított, és ők apaitanyait beleadva a nyomába eredtek. A főfelügyelő meg volt róla győződve, hogy közeleg a végjáték, és töretlen elszántsággal igyekezett siettetni azt. 1989-et írtunk, a rém immár négy esztendeje nem követett el gyilkosságot. A firenzeiek kezdték elhinni, hogy a rendőrség talán végre az igazi tettest kapta el. Perugini szerepelt egy népszerű tévéshow-ban, mely után egy csapásra ünnepelt személyiség lett. A műsor végén egyenesen a kamerába nézett sötét lencséjű Ray-Ban napszemüvegén keresztül, és határozottan, de nem minden együttérzés nélkül, közvetlenül a rémet szólította meg: – Maga nem annyira őrült, mint amennyire az emberek annak tartják. Fantáziái, ösztönös késztetései mozgatták a kezét, irányították a cselekedeteit. Tudom, hogy most, ebben a pillanatban is küzdeni próbál ellenük. Szeretnénk, ha tudná, hogy mi tudunk segíteni abban, hogy legyőzze ezeket a rossz gondolatokat. Tisztában vagyok vele, hogy a múlt gyanakvásra és hallgatásra inti, de én nem hazudok magának és soha nem is fogok, ha úgy dönt, hogy megszabadítja magát a rémtől, aki zsarnokoskodik maga fölött. – Itt szünetet tartott. – Tudja, hogyan, mikor, hol talál meg. Várni fogom. A tévénézők milliói számára csodálatos, spontán megnyilvánulásnak tűnő beszédet valójában előre megírta egy pszichológusokból álló csapat, Perugini pedig betanulta. A szöveg kifejezetten Paccianira irányult, mert tudták, hogy otthon lesz, és nézi az adást. A műsort megelőző napokban a rendőrök bepoloskázták a házát, hátha a gondosan megszövegezett beszédre reagálva mond valamit, amit később majd fölhasználhatnak ellene. A műsor után elhozták Pacciani házából a hangfelvételt, és nagy érdeklődéssel hallgatták. Jól számítottak, Pacciani valóban reagált a beszédre. Miután Perugini elmondta az utolsó szavakat, egy ősrégi, elfeledett toszkán dialektusban zúdított szitokáradatot a tévére. Egy nyelvész számára valóságos kincsesbánya lett volna az a felvétel. Végül pedig, még mindig ugyanabban a nyelvjárásban, panaszosan hozzátette: – Nevet inkább ne mondjanak, mert én csak egy szegény, szerencsétlen, ártatlan ember vagyok!
Újabb három év telt el. Perugini Pacciani elleni nyomozása 1989 és 1992 között vajmi kevés eredményt hozott. Füstölgő pisztolyt nem talált, a házkutatás során szerzett
zsákmány pedig csak arra volt elég, hogy megmozgassa a nyomozók fantáziáját, de arra már nem, hogy le is tudják tartóztatni az emberüket gyilkosságért. Pacciani a kihallgatása során egészen másképp viselkedett, mint a higgadt, összeszedett Vinci fivérek. Nagy hangon tagadott mindent, akkor is hazudott, ha csak jelentéktelen apróságokról volt szó, folyton ellentmondásba keveredett önmagával, összeomlott, zokogott, és panaszosan hajtogatta, hogy ő csak egy szegény, ártatlan ember, akit igazságtalanul üldöznek. Minél többet hazudozott és nyavalygott, annál inkább meggyőzte Peruginit a bűnösségéről. Mario Spezi ekkortájt, a kilencvenes évek elején, szabadúszóként dolgozott. Egy reggel beugrott a rendőrkapitányságra egy régi barátjához, akivel még bűnügyi tudósítóként találkozott, hátha csurran-cseppen egy sztori, ha egy kicsit „megzörgeti a harasztot”. Fülébe jutott ugyanis a pletyka, hogy Perugini és a SAM évekkel azelőtt az amerikai FBI segítségét kérte. Az eredmény: a híres viselkedéstudományi részleg Quanticóban, az FBI Akadémián elkészítette a rém titkos pszichológiai profilját. Az anyagot azonban – ha létezett egyáltalán – soha senki sem látta. Spezi barátja elment, és félóra múlva egy nagy paksamétával tért vissza. – Nem adok neked semmit sem – mondta, miközben átnyújtotta Spezinek. – Nem is láttuk egymást. Spezi leült a papírköteggel egy kávézóban, a Piazza Cavour boltíves folyosóján. Rendelt egy sört, és olvasni kezdett. (Szerencséjére az anyag le volt fordítva olaszra. Én pedig visszafordítottam angolra, mert az eredetihez nem tudtam hozzájutni.) „FBI Akadémia, Quantico, Virginia, 22135. A Polizia di Stato Ita-liana együttműködési kérelme a FIRENZEI RÉM, FPC-GCM FBMQ 00; FB/HQ nyomozásra vonatkozóan. Az alábbi nyomozati célú elemzést John T. Dunn, Jr. John Galindo, Mary Eileen O'Toole, Fernando M. Rivera, Richárd Robley és Frans B. Wagner különleges ügynökök készítették, Ronald Walker különleges ügynök irányításával és az Erőszakos Bűncselekményeket Elemző Országos Központ (NCAVC) más munkatársainak közreműködésével.” A dokumentumon 1989. augusztus 2-i dátum szerepelt. Iktatószám: FIRENZEI RÉM/Saját példány 163A-3915. Az amerikai szakértők óvatosságra intő bevezetővel kezdték „Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy a csatolt elemzés az Önök hivatala által részünkre megküldött anyagok vizsgálatán alapul, nem helyettesítheti a teljes körű, megfelelő módszerekkel elvégzett nyomozást, és nem tekintendő perdöntő, minden részletre kiterjedő anyagnak.” Az elemzés kimutatta, hogy a firenzei rém nem különleges, egyedi eset, hanem a sorozatgyilkosok egy bizonyos típusú csoportjához tartozik, mely csoportról az FBI adatbázissal is rendelkezik: magányos, szexuálisan impotens férfi, aki patologikus gyűlöletet táplál a nők iránt, és a meggyilkolásukkal érzéki vágyait elégíti ki. A bűnüldöző szervek által kedvelt, száraz stílusban katalogizálták a rém valószínűsíthető jellemvonásait, elmagyarázták, mi lehet az indítéka, és spekulációkba bocsátkoztak arra vonatkozóan, hogyan és miért ölt, hogyan választotta ki a célszemélyeket, és mit csinált a kimetszett testrészekkel. Még olyan részletekre is kiterjedt az elemzés, hogy hol lakik, és van-e autója. Spezi egy idő után már megbűvölten falta az oldalakat. Világossá vált a számára, miért hallgattak olyan mélyen erről az elemzésről: azért, mert ez a leírás nem Pietro Paccianit festette le, hanem egy tőle igencsak különböző gyilkos képét. Az FBI különleges ügynökei azt állították, hogy a rém nem az áldozatok személyét, hanem a tetthelyeket választotta ki. Csak olyan helyen gyilkolt, melyet jól ismert.
„A támadó minden valószínűség szerint figyelte áldozatait, amíg azok bele nem kezdtek valamilyen szexuális tevékenységbe. Ekkor lépett akcióba, mert így meglepetésszerűen, villámgyorsan tudott lecsapni, és lőfegyverével azonnal harcképtelenné tudta tenni az áldozatot. Ha a támadó ezt a módszert választja, az rendszerint arra utal, hogy kételkedik a saját képességeiben, nem biztos abban, hogy más helyzetben is irányítani tudná áldozatait. Nem érzi magát kellőképpen felkészültnek arra, hogy élő áldozattal kerüljön kapcsolatba, alkalmatlannak tartja magát arra, hogy szembekerüljön velük. Ezért hirtelen csap le, közvetlen közelről adja le a lövéseket, mégpedig először a férfi áldozatra, hogy semlegesítse azt, aki rá nézve a nagyobb veszélyt jelenti. A férfi áldozat kiiktatása után már eléggé magabiztos ahhoz, hogy megtámadja a női áldozatot. Az, hogy sok golyót lő ki, arra utal, hogy biztosra akar menni. Azt akarja, hogy mindkét áldozat teljes bizonyossággal meghaljon, mielőtt megkezdené a nő post mortem megcsonkítását. Ez a támadó igazi célja, a férfi csak ennek az elérését megakadályozó, leküzdendő akadályt jelenti a számára.” Az FBI szakértői szerint a rém egyedül tevékenykedett. Azt írták, lehetséges, hogy van priusza, de csak kisebb bűncselekmények, például gyújtogatás vagy piti lopások miatt. Nem „életvitelszerűen” erőszakos személy, korábban nem követett el súlyos, erőszakos bűncselekményeket és nemi erőszakot sem. „A támadó a nemi életre alkalmatlan, e téren éretlen személy, akinek korban hozzáillő nőkkel nem vagy alig volt szexuális kapcsolata.” Kifejtették továbbá, hogy az 1974 és 1981 közötti rejtélyes szünet valószínűleg azzal magyarázható, hogy a gyilkos ebben az időszakban távol volt Firenzétől. „A támadó minden valószínűség szerint átlagos intelligenciával bír, aki elvégezte a középiskolát, illetve az olasz oktatási rendszerben ennek megfelelő tanulmányokat. Valószínűleg rendelkezik tapasztalattal olyan munkában, amelyhez használnia kell a kezét.” Később ezt írták: „A támadó azokban az években, amikor a bűncselekmények történtek, valószínűleg egyedül élt egy munkások lakta környéken.” És hozzátették, hogy valószínűleg van kocsija. A legérdekesebb azonban még mai szemmel nézve is a bűncselekmények elkövetésének módja, az FBI szóhasználatával élve a gyilkos „kézjegye”. „Az ilyen típusú támadó számára rendkívül fontos a birtoklás és a rituális jelleg. Ezzel magyarázható, hogy a női áldozatokat rendszerint néhány méterrel arrébb vonszolta a járműtől, amelyben a társuk holtteste volt. Az, hogy rituálisan birtokba kellett vennie az áldozatokat, az általában a nők iránt táplált ellenséges indulatról árulkodik. A nemi szervek megcsonkítása pedig vagy a támadó szexuális alkalmatlanságát, vagy pedig szintén a nők iránti ellenséges érzéseit jelzi.” Az FBI szakértői megjegyezték, hogy az ilyen típusú sorozatgyilkos gyakran megpróbálja a rendőrséggel fenntartott közvetlen vagy informális kapcsolat révén ellenőrzése alatt tartani a nyomozást. Informátorként lép föl, névtelen leveleket küld, vagy a sajtó útján létesít kapcsolatot. Az anyag egyik fejezete az úgynevezett „szuvenírekkel” foglalkozott, azaz a kivágott testrészekkel, meg az áldozatoktól esetleg elvett csecsebecsékkel, ékszerekkel. „Ezeket a támadó szuvenírként magával vitte, és a segítségükkel egy ideig fantáziálhatott az esetről, újra átélhette azt. Az ilyen típusú sorozatgyilkos hosszú ideig megtartja az efféle szuveníreket, majd ha már nincs rájuk szüksége, gyakran visszaviszi a tetthelyre, vagy az áldozat sírjára helyezi. Alkalmanként – tette hozzá a száraz stílusban íródott elemzés – érzéki vágyai kielégítése céljából elfogyasztja az áldozat testének szuvenírként magához vett darabjait, mintegy beteljesítve a birtokba vétel aktusát.” Szenteltek egy bekezdést az egyik áldozat mellének darabját tartalmazó levélnek is, amelyet Silvia Della Monica ügyésznő kapott. „A levél arra utalhat, hogy a támadó gúnyt akart űzni a rendőrségből, azt sugallva ezzel, hogy fontos a számára az üggyel kapcsolatos
médiafelhajtás és a ráirányuló közfigyelem. Egyben azt is jelzi, hogy fokozódott a biztonságérzete.” A rém által használt pisztolyról pedig azt írta az FBI, hogy „talán fétis volt a számára.” Az, hogy mindig ugyanazzal a lőfegyverrel és ugyanabból a lőszeres dobozból való golyókkal dolgozott, a gyilkosságok rituális jellegéből következett, és valószínűsíthető az is, hogy külön az erre az alkalomra tartogatott ruhát és ruházatkiegészítőket viselt, amelyeket egyébként gondosan elrejtett. „A támadó tetthelyen tanúsított viselkedése, beleértve bizonyos kellékek és eszközök használatát, azt sugallja, hogy a támadások rituális elemei anynyira fontosak a számára, hogy a kielégüléshez mindig ugyanabban a formában kell megismételnie a bűncselekményt.” Ez a leírás egy csöppet sem emlékeztetett Paccianira, ezért az FBI elemzését nem vették figyelembe, és elsüllyesztették.
Az 1989 és 1992 között eltelt három évben Peruginit és a nyomozóit egyre jobban frusztrálta, hogy nem tudnak elegendő bizonyítékot gyűjteni a Pacciani elleni vádemeléshez. Végül úgy döntöttek, hogy nagyszabású, tizenkét napos házkutatást tartanak a parasztember nyomorúságos házában és annak udvarán. 1992 áprilisában Perugini és emberei megkezdték az olasz történelem leghosszabb és legfejlettebb technikával végzett házkutatását. Pacciani kulipintyójában és kertjében április 27-én délelőtt 9:50-től május 8-án déli 12 óráig dolgozott a nyomozók jól fölszerelt elit alakulata. Centiről centire vizsgálták át a falakat, benéztek az udvaron a járda kőlapjai alá, átkutattak minden elképzelhető rést és üreget, bekukkantottak minden egyes fiókba, fölforgattak minden egyes ágyat, széket, heverőt, ruhásszekrényt, komódot, egyenként fölemelték a tetőcserepeket, kotrógéppel csaknem egy méter mélyre leástak a kert földjébe, és ultrahanggal is megvizsgáltak a ház körül minden négyzetmilliméternyi földet. Ezenkívül tűzoltók is átvizsgálták a házat, latba vetve speciális szakismereteiket, és különböző magáncégek fémdetektorral, hőérzé-kelővel fölszerelkezett munkatársai is kiszálltak a helyszínre. A rendőrség technikusai precízen filmre vettek minden átkutatott zugot. Orvos is volt kéznél, hogy vigyázzon a szintén jelen lévő Pacciani egészségi állapotára, mert attól féltek, hogy az indulatos természetű gazda az átélt izgalmak hatására könnyen infarktust kaphat. Hoztak egy épületdiagnosztikában jártas szakembert is, aki meg tudta mutatni, hol lehet a tömörnek látszó, normál teherbírású falban rejtett bemélyedés vagy belső üreg. Április 29-én délután 5:56-kor, amikor a kimerült rendőrök az esőre álló időben már éppen abba akarták hagyni aznapra a munkát, nagy fölfedezést tettek. Ruggero Perugini később Egy egész normális ember című könyvében (igen, abban, amelyiknek a címlapján vért hányt a Botticelli-féle nimfa) így írt erről a diadalmas pillanatról: „A halványuló kora esti fényben észrevettem, hogy nagyon halványan, szabad szemmel alig láthatóan megcsillan valami a földben.” Rozsdás, H sorozatú Winchester lőszer volt. Mivel még nem lőtték ki fegyverből, nem volt rajta a rém által használt pisztoly ütőszegének egyedi nyoma. Arra utaló nyomokat viszont találtak rajta, hogy helyezték már be lőfegyver csövébe. A ballisztikai szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy a nyomok „nem összeegyeztethetetlenek” a rém pisztolyával, azaz akár abba is behelyezhették a golyót. A „nem összeegyeztethetetlen” volt a maximum, ameddig hajlandók voltak elmenni, pedig (ahogy az egyik szakértő később elpanaszolta) igen erős nyomást gyakoroltak rájuk. De ennyi is elég volt. Paccianit 1993. január 16-án letartóztatták azzal a váddal, hogy ő a firenzei rém.
25. fejezet
Pietro Pacciani büntetőpere 1994. április 14-én vette kezdetét. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. A közönség álláspontja megoszlott: voltak, akik bűnösnek gondolták a vádlottat, mások meg voltak győződve az ártatlanságáról. Sok lány nagy, piros szívvel díszített I love Pacciani pólóban flangált. A fotósok, filmesek, újságírók népes udvartartásának középponti figurája a Ruggero Perugini főfelügyelő által istápolt író, Thomas Harris volt. Egy tárgyalóterem színháznak is tökéletes. Behatárolt időintervallumban, zárt térben játszódik a cselekmény, témába vágó nagymonológok hangzanak el, és kötöttek a szerepek: ügyész, ügyvédek, bírák, vádlott. Pacciani pere pedig végképp színház volt a javából, már-már Puccini zenéje után kiáltó melodráma. A tárgyalás alatt az egyfolytában előre-hátra hintázó, föl-fölzokogó parasztgazda időnként följajdult az ősi toszkán dialektusban, hogy: – Édes kicsi bárány vagyok! Olyan vagyok, mint Krisztus a kereszten? – Máskor pedig az alacsony emberke fölállt, a ruhája rejtett zsebéből előhúzott egy Szent Szívet ábrázoló parányi szentképet, és meglengette a bírák előtt, miközben az elnöklő bíró bosszúsan püfölte kalapácsával a pulpitust, és rádörrent, hogy üljön le. Az is előfordult, hogy dührohamot kapott: valósággal lángra lobbant az arca, és fröcsögve-köpköd-ve átkozott egy-egy tanút vagy magát a rémet. Összekulcsolt kézzel, szemét az ég felé emelve hívta segítségül Istent, torkaszakadtából üvöltve, hogy „Vesd a pokol örök tüzére, Uram!” Mario Spezinek már négy nap után meglett az első nagy sztorija. A Pacciani ellen fölhozott egyik legfontosabb bizonyíték a házában talált bizarr festmény volt a kentaurral meg a hét kereszttel, amely a pszichológus szakértő megítélése szerint „összhangba hozható” volt a rém pszichopata személyiségével. A képet nem hozták nyilvánosságra, de Spezinek az ügyészségen sikerült szereznie róla egy fényképet. Ezután mindössze néhány napjába került, hogy fölkutassa a festmény igazi alkotóját, egy Christian Olivares nevű ötvenéves chilei művészt, akit a Pinochet-érában Európába száműztek. Olivares mélységesen fölháborodott, amikor megtudta, hogy a művét egy sorozatgyilkosnak tulajdonítják, és bizonyítékként használják föl ellene. Spezinek így nyilatkozott a képről: – Ezzel a festménnyel a diktatúra groteszk borzalmát akartam megjeleníteni. Nevetséges azt állítani, hogy ez egy pszichopata műve. Olyan ez, mintha Goyának A háború borzalmai című alkotása alapján azt mondanánk, hogy a festő őrült vagy egy szörny, akit be kell zárni. Spezi fölhívta Peruginit. – A lapom holnap leközöl egy cikket – mondta a főfelügyelőnek –, mely szerint a képet, amit Paccianinak tulajdonítottak, nem ő festette, hanem egy chilei festő. Óhajt valami kommentárt fűzni az ügyhöz? A cikk roppant kínosan érintette a nyomozókat. Vigna, a vezető ügyész, megpróbálta elbagatellizálni a dolgot, mondván, hogy „a média eltúlozta a festmény jelentőségét.” Egy másik ügyész, Paolo Canessa pedig úgy próbálta menteni a menthetőt, hogy kifejtette: – Pacciani aláírta a képet, és a barátainak azt mesélte, hogy tényleg ezt álmodta. A per még hat hónapig elhúzódott. A tárgyalóterem egyik sarkában elhelyezett kamerák Paccianira és a vele szemben fölsorakoztatott tanúkra fókuszáltak. A felvételeket kivetítették a terem bal oldalán elhelyezett képernyőre, hogy azok is követni tudják a drámai eseményeket, akik rossz helyen ülnek. A televízió óriási nézettség mellett, minden este sugározta a tárgyalás összefoglalóját. Vacsoraidőben mindenki a tévé köré gyűlt, és nézte a folytatásos drámát, amely jobb volt, mint bármelyik szappanopera. Az izgalom akkor hágott a tetőfokára, amikor Pacciani lányai tettek tanúvallomást. Ez alkalommal egész Toszkána a képernyőre tapadt.
A firenzeiek aligha felejtik el a két lányt (egyikük apáca volt), akik sírva, gyötrelmes részletekbe bocsátkozva elmondták, hogyan erőszakolta meg őket az apjuk. Mindenki füle hallatára merően más képet festettek a toszkán vidéki életről, mint a Napsütötte Toszkána című romantikus vígjáték. Vallomásuk nyomán feltárult egy család élete, ahol a nőknek sértéseket, részegen elkövetett bántalmazást, botozást és nemi erőszakot kellett elviselniük. Sőt, Pacciani még arra is rákényszerítette őket, hogy kutyaeledelt egyenek. – Nem lányokat akart – mondta könnyek között az egyik lánya. – Mama egyszer elvetélt, és ő tudta, hogy fiú lett volna a baba. Akkor azt mondta nekünk: „Nektek kellett volna meghalnotok, és neki életben maradnia.” Egyszer egy mormota húsával etetett meg minket, amelyet a bundájáért lőtt le. Ha nem akartunk lefeküdni vele, megvert minket. Mindennek azonban semmi köze sem volt a firenzei rémhez. Amikor a gyilkosságokra terelődött a szó, Pacciani lányai egyetlen gyanús momentumot sem tudtak fölidézni. Nem csillant meg a gyilkos fegyver, nem láttak vérnyomokat, és még az esti italozásai során sem kottyantott el az apjuk óvatlanul semmi olyat, ami a rémtettekre vonatkozott volna. Az ügyészek fölsorakoztatták szerény bizonyíték-morzsáikat. Bemutatták a lőszert, a véres rongydarabot és egy Pacciani házában talált műanyag szappantartót. (Az egyik áldozat édesanyja szerint ugyanis mintha hasonlított volna a fiáéhoz.) A tárgyalóteremben közszemlére tették a Botticelli-féle nimfa fényképét, mellette pedig egy kinagyított felvételt a rém által meggyilkolt lányról, akinek aranylánc volt a szájában. Pacciani házában találtak egy német gyártmányú vázlattömböt is. Ezt szintén bemutatták bizonyítékként, melyet a két német fiú rokonainak vallomásával támasztottak alá, akik szerint a fiúknál is lehetett ilyen papír. Pacciani azt állította, hogy a vázlattömböt még évekkel az ominózus gyilkosság előtt találta egy szeméttelepen, és a belefirkált följegyzések valóban jóval korábbi dátummal voltak ellátva, de az ügyészek szerint az agyafúrt paraszt később írta be őket, hogy elterelje magáról a gyanút. (Mint arra Spezi egy cikkében rámutatott, sokkal egyszerűbb lett volna, ha fogja a gyanús vázlatfüzetet, és a tűzbe dobja…) A tanúk között ott voltak Pacciani régi cimborái is a kommunisták által épített San Cascianó-i Casa del Popolóból. Ehhez hasonló, a munkásemberek találkozóhelyeként szolgáló klub sok más toszkán településen is található. A barátai jobbára iskolázatlan, a silány bortól és a sok kurvázástól tönkrement falusi bugrisok voltak. Egyikük, a nehéz felfogású Mario Vanni, San Casciano egykori postása, a Torsolo, Almacsutka becenévre hallgatott. Az alma értéktelen, ehetetlen részéhez hasonlították, melyet mindenki eldob… Vanni a tárgyalóteremben zavartan viselkedett, szemmel láthatóan rettenetesen félt. Az első kérdésre (Jelenlegi foglalkozása?”) remegő hangon azonnal magyarázkodni kezdett, hogy igen, ismeri ő Paccianit, de csak „piknikcimborák”, semmi több. Nyilván jól eszébe véste ezt a kifejezést, hogy el ne tévessze, és szinte mindig ezt válaszolta, bármiről is kérdezték. – Eravarno compagni di merende – ismételgette. Piknikcimborák voltunk. A szerencsétlen postás agyából kipattant kifejezés bekerült az olasz nyelv szótárába. A compagni di merende, piknikcimborák, szófordulat ma a beszélt nyelvben olyan barátokra utal, akik azt a látszatot keltik, mintha ártatlan céllal jönnének össze (például piknikezni a természet lágy ölén), pedig valójában sötét, gyilkos terveket forralnak. A kifejezés olyan népszerűvé vált, hogy az olasz Wikipediában is van róla szócikk. – Piknikcimborák voltunk – hajtogatta Vanni minden egyes kérdés után lehajtott fejjel, hunyorogva. Az ügyészt egyre jobban fölbosszantották az unalomig ismételt szavak. – Mondja, Vanni, félt Paccianitól? – szögezte neki a kérdést. – Igen, így igaz, egy kicsit féltem Paccianitól, mert megfenyegetett. Látott a csendőrségen, és fölhívott. Azt mondta: „Túl sokat jár a szád. Pedig tudhatod, hogy móresre taníta-
lak.” Erre én azt mondtam: „Hogy érted azt, hogy túl sokat jár a szám?” De egy kicsit féltem tőle, igen… Vanni ezután visszavont mindent, amit a korábbi kihallgatásai során mondott. Letagadta, hogy Paccianival járt vadászni, letagadott még ezt-azt, majd a végén már tagadott mindent. Esküdözött, hogy ő nem tud semmit sem, és hangosan ismételgette, hogy ő meg Pacciani csak piknikcimborák voltak, semmi több. A bíróság elnöke végül kijött a sodrából. – Signor Vanni, amit ön csinál, azt mi szándékos elhallgatásnak hívjuk, és ha így folytatja, kénytelenek leszünk hamis tanúzással vádolni! Vanni erre panaszosan megint csak azt mondta: – De mi csak piknikcimborák voltunk! – A terem hangos nevetésben tört ki, a bíró pedig bőszen verte a pulpitust a kalapácsával. Vanni viselkedése gyanússá vált egy Michele Giuttari nevű rendőrtisztnek, aki később átvette a rém utáni nyomozás irányítását Perugini főfelügyelőtől. Peruginit a rém (azaz Pacciani) elfogásáért igazi álomállással jutalmazták Washingtonba küldték, ahol ő lett az olasz rendőrség és az FBI közötti összekötő tiszt. Giuttari később egészen más dimenzióba helyezte a nyomozást – egyelőre azonban a színfalak mögött várta a nagyjelenetét. Nyitva tartotta szemét-fülét, és szorgalmasan csiszolgatta a gyilkosságokkal kapcsolatos, külön bejáratú teóriáit. Elérkezett a pernek az a napja, amelyet az olaszok úgy hívnak a „csavar”. Ilyenkor történik az a Perry Masont idéző fordulat, amikor belép a terembe a koronatanú, és megpecsételi a vádlott sorsát. A Pacciani-perben egy Lorenzo Nesi nevű férfi játszotta el ezt a szerepet. A sovány, mézesmázos modorú, hátranyalt hajú, sötét napszemüveges Nesi nyitott ingéből kivillanó mellkasszőrzetében aranylánc fityegett. A sima beszédű, amolyan kispályás szoknyavadászt idéző férfi (alighanem azért, hogy minden szem rá szegeződjön, netán még címlapra is kerüljön) igazi „sorozattanú” lett, mindig akkor bukkant föl és jutott eszébe hirtelen valami hosszú évek után, amikor arra a legnagyobb szükség volt. Ezen a tárgyaláson debütált, de később még sokszor színre lépett. Első tanúvallomása alkalmával, amelyre önként jelentkezett, azt állította, hogy Pacciani azzal dicsekedett neki, hogy éjszakánként pisztollyal vadászik az erdőben a fákon alvó fácánokra. Ezt is terhelő bizonyítéknak tekintették, hiszen kiderült, hogy Paccianinak van pisztolya, csak letagadta. Ahhoz pedig nem férhetett kétség, hogy ez a pisztoly csakis „az” a pisztoly lehet… Húsz nappal később Lorenzo Nesinek hirtelen eszébe jutott még valami. 1985. szeptember 8-án, vasárnap este, amikor a hatóságok szerint a két francia turistát meggyilkolták, Nesi éppen hazafelé tartott egy kirándulásról, és kénytelen volt kerülőúton, a Scopeti-tisztás felé menni, mert a Firenze-Siena autópályát útjavítás miatt lezárták. (Később azonban megállapították, hogy a szóban forgó munkálatokra a következő hétvégén került sor.) Nesi elmondta, hogy valamikor este 9:30 és 10:30 között, a Scopeti-tisztástól úgy egy kilométernyire megállt egy kereszteződésnél, hogy elengedjen egy Ford Fiestát. Azt állította, kilencven százalékig biztos benne, hogy a rózsaszín vagy pirosas színű autót Pacciani vezette. Hozzátette, hogy ült a kocsiban még valaki, akit nem ismert. Hogy miért nem számolt be erről tíz évvel azelőtt? Nesi erre a kérdésre azt felelte, hogy akkor még csak hetven-nyolcvan százalékig volt biztos a dolgában, márpedig az ember ilyenkor csak olyasmit mondjon, amiben biztos. Most viszont már kilencven százalékig meg van győződve róla, hogy Pacciani volt az, és úgy érzi, ez elegendő ahhoz, hogy elmondja a tanúk padján. A bíró megdicsérte a lelkiismeretességéért. Azt gondolhatná az ember, hogy egy pulóver-kiskereskedő (Nesi ebben utazott) nagy valószínűséggel fölismeri a színeket. Ő azonban tévedett, amikor azt állította, hogy „rózsaszín vagy pirosas színű” autót látott, mert Pacciani kocsija tiszta fehér volt. (Lehetsé-
ges, hogy Nesi a piros Alfa Rómeóra gondolt, amelynek vezetőjéről 1981-ben készült szemtanúk leírása alapján a hírhedt fantomkép.) Nesi tanúvallomása ezzel együtt a Scopeti-tisztás egy kilométeres körzetébe „helyezte” Paccianit azon a bizonyos vasárnap estén, és ez megpecsételte a parasztgazda sorsát. A bíróság gyilkosságért tizennégyszeres életfogytiglanra ítélte. Nesi tévedését azzal magyarázták, hogy a hátsó lámpa fényében pirosnak tűnhetett a fehér autó. Az 1968-as kettős gyilkosság vádja alól Paccianit fölmentették, mert arra vonatkozóan az ügyészek – azon túl, hogy a két bűntényt ugyanazzal a fegyverrel követték el – semmiféle bizonyítékot nem tudtak fölmutatni. Azt a kérdést nem feszegette a bíróság, hogy ha Paccianinak ahhoz a gyilkossághoz nem volt köze, hogyan jutott a pisztoly birtokába… 1994. november elsején este 7 óra 2 perckor a bíróság elnöke fölolvasta az ítéletet. Olaszország valamennyi országos sugárzású tévécsatornája megszakította adását, hogy beszámoljon az ítélethirdetésről. – Bűnös Pasquale Gentilcore és Stefania Pettini meggyilkolásában – kántálta a bíró –, bűnös Giovanni Foggi és Carmela De Nuccio meggyilkolásában, bűnös Stefano Baldi és Susanna Cambi meggyilkolásában, bűnös Paolo Mainardi és Antonella Migliorini meggyilkolásában, bűnös Fredrich Wilhelm Horst Meyer és Uwe Jens Rüsch meggyilkolásában, bűnös Pia Gilda Rontini és Claudio Stefanacci meggyilkolásában, bűnös Jean-Michel Kraveichvili és Nadine Mauriot meggyilkolásában. Amikor a bíró szónokias hangon elzengte az utolsó vádpontot is, Pacciani a szívére tette a kezét, lehunyta a szemét, és azt mormolta: – Meghal egy ártatlan ember.
26. fejezet
Egy fagyos februári napon, 1996 elején, Mario Spezi átvágott a San Casciano falu csendőrlaktanyája előtti aprócska téren. Nehezen szedte a levegőt, és nem is csupán a töméntelen Gauloise miatt, amit elszívott. Vaskos és párját ritkítóan ronda, csiricsáré, cipzáros-öves-csatos nagykabát volt rajta. A sok fityegő kizárólag azt a célt szolgálta, hogy leplezze a ruhadarab valódi funkcióját. A gallér közelében lévő kis gomb volt a mikrofon, a kabát mellrészén látható bugyuta műanyag címke mögött pedig parányi videokamera rejtőzött. A kabát külső rétegének anyaga és a bélés között bújt meg a felvevő, az elem és a vezetékek. Az elektronikus berendezés abszolút hangtalanul működött, még csak halk zúgás sem hallatszott. A tévécsatorna technikusa a Collegiata di San Cassiano templomban aktiválta a gyóntatószék és a keresztelőmedence közötti oszlop mögött. A templom üres volt, csak egy sánta öregasszony térdepelt az imazsámolyon. Előtte műanyag villanygyertyák fénye kelt harcra a sötéttel. A Pacciani elítélése óta eltelt két év alatt Spezi számos cikkben vonta kétségbe a parasztember bűnösségét. A mostani akciója ígérkezett azonban élete egyik legnagyobb sztorijának. A videofilm egyórás volt. Spezinek tehát hatvan perc alatt kellett rávennie Arturo Minolitit, a San Cascianó-i csendőrlaktanya parancsnokát, hogy beszéljen. Ennyi idő alatt kellett elérnie, hogy Minoliti elmondja neki az igazat arról, hogy Perugini hogyan fedezte föl Pacciani zöldségeskertjében a bizonyítékként bemutatott lőszert. Minoliti a helyi csendőrség képviselőjeként vett részt a 12 napos házkutatáson. A jelenlévők közül egyedül neki nem volt köze a SAM-hoz, illetve a rendőrséghez, ő volt tehát a hírhedt lőszer fölfedezésének egyedüli független tanúja. Spezi mindig is erős fenntartásokkal viszonyult az efféle tényfeltáráshoz, és sokszor megfogadta, hogy ő soha nem folyamodik ilyen piszkos trükkhöz. Hiszen gyakorlatilag ar-
ról van szó, hogy a szenzáció reményében aljas eszközökkel információt csal ki valakiből. De mielőtt belépett volna a csendőrlaktanyába, ahol Minoliti várta, egy csapásra elpárologtak rossz érzései, mint a szenteltvíz az ujjunk hegyéről. Hiszen tudta, hogy az igazsághoz vagy legalábbis annak egy darabkájához talán csak úgy juthat el, ha titokban fölveszi Minoliti szavait. És nem kis tétben folyt a játék Spezi ugyanis meg volt győződve Pacciani ártatlanságáról, és arról, hogy súlyos bírói tévedés történt. A laktanya bejárata előtt megállt, és úgy fordult, hogy a mellkasa lefilmezhesse a „Csendőrség” feliratú táblát. Ezután megnyomta a csengőt, és várt. Valahonnan kutyaugatás hallatszott, és jeges szél csapott az arcába. Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy leleplezhetik: a szenzációs fogás igézetében legyőzhetetlennek érezte magát. Kék egyenruhás férfi nyitott ajtót, és gyanakodva nézett az újságíróra. – Mario Spezi vagyok. Minoliti parancsnok úrral beszéltem meg találkozót. Egy időre magára hagyták egy kis szobában, ahol nyugodtan elszívhatott még egy Gauloise-t. Az előtérből, ahol ült, látta Minoliti üres irodáját. Észrevette, hogy az íróasztal előtti szék, amelyen nyilván a csendőrtiszt foglal majd helyet, jobboldalt van, ezért a mellkasa bal oldalára helyezett kamera csak az üres falat filmezi majd. Abban maradt magával, hogy amikor leül, fesztelen, könnyed mozdulattal elfordítja majd a székét, hogy Minoliti tisztán látszódjon a felvételen. Nem lesz ebből semmi sem – gondolta hirtelen Spezi. Elbizonytalanodott. Ilyen csak a hollywoodi filmekben van, csak egy rakás izgága tévés gondolhatja komolyan, hogy sikerülhet. Megérkezett Minoliti. A magas, negyvenfelé járó, konfekcióöltönyt viselő férfi intelligens arcát nem takarta el egészen aranykeretes napszemüvege. – Elnézést, hogy megvárakoztattam. Spezi kidolgozott egy tervet, hogy hogyan terelgeti majd beszélgetőpartnerét az őt érdeklő legfontosabb téma felé. Arra számított, hogy lassanként felőrölheti Minoliti ellenállását, ha sikerül a bűnüldözői lelkiismeretére hatnia, és ráébresztenie a törvény őreként viselt felelősségére. Ezenkívül úgy tervezte, a hiúságára is rájátszik majd egy kicsit – már ha van neki. Minoliti hellyel kínálta. Spezi fogta a szék támláját, és egyetlen könnyed mozdulattal elfordította. Leült a csendőrtiszttel szemben, és kitette az asztalra a cigarettásdobozát meg az öngyújtóját. Biztos volt benne, hogy Minolitit most már veszi a kamera. – Én kérek elnézést, amiért háborgatom – mondta habozva –, de holnap találkozom Milánóban a szerkesztőmmel, és kellene valami anyag a firenzei rémről. Egy újdonság, valami igazi hír. Hiszen, amint azt ön sokkal jobban tudja, mint én, elmondtak már erről az ügyről mindent, és mindennek az ellenkezőjét is, úgyhogy már senki sem figyel rá. Minoliti fészkelődött egy kicsit a székén, és furcsán tekergetni kezdte a nyakát. Az ablakra nézett, majd megint Spezire. Végül egy cigarettát hívott segítségül. – Mit akar tudni? – kérdezte, miközben kifújta az orrán a füstöt. – Arturo – hajolt közelebb bizalmasan Spezi –, Firenze kisváros. Maga ugyanazokban a körökben forog, mint én. Mindketten óhatatlanul is, de hallottunk bizonyos mendemondákat. Elnézést, hogy így a közepébe vágok, de nekem úgy tűnik, hogy magának kételyei vannak a Pacciani ellen folytatott nyomozással kapcsolatban. Mégpedig komoly kételyei… Minoliti két keze közé fogta az állát, és ezúttal az ajkát harapdálta. Aztán ömleni kezdett belőle a szó, és láthatóan megkönnyebbült. – Hát, igen… Bizonyos értelemben… Röviden arról van szó, hogy egy furcsa véletlen fölött még elsiklik az ember. Még a második fölött is. De ha már három van, akkor, szóval, akkor már ki kell mondani, hogy ez nem lehet a véletlen műve. És itt egy kicsit sok volt a véletlen, vagy inkább furcsa történés. Spezi szíve kezdett szaporábban verni a minikamera lencséje alatt.
– Hogy érti ezt? Talán valami nem stimmel a nyomozással kapcsolatban? – Hát, igen. Nézze, én meg vagyok győződve Pacciani bűnösségéről. De minket terhel a bizonyítás kötelezettsége… Azt pedig komolyan kell venni. – Vagyis? – Vagyis… ott volt például az a rongydarab. Az egyszerűen nem fér a fejembe. A rongydarabot, amelyre célzott, cáfolhatatlan bizonyítékként használták föl Pacciani ellen. Egy hónappal a nagyszabású házkutatás után, ahol előkerült a lőszer, Minoliti kapott egy névtelenül feladott csomagot. Egy rongydarabba bugyolált, pisztolyba való helyretoló rugóvezető volt benne meg egy papírdarab, amelyre csupa nagybetűvel a következőt írták: EZ A DARAB A FIRENZEI RÉM PISZTOLYÁBÓL VALÓ. LUIANÓBAN TALÁLTAM EGY FA ALATT, EGY ÜVEGBE VISSZAHELYEZVE (VALAKI UGYANIS MÁR ELŐTTEM MEGTALÁLTA.) PACCIANI AZELŐTT ARRAFELÉ SZOKOTT SÉTÁLNI. PACCIANI MAGA AZ ÖRDÖG, ÉN JÓL ISMEREM, ÉS ISMERI MAGA IS. BÜNTESSÉK MEG, ÉS ISTEN ÁLDÁSA SZÁLL MAJD MAGUKRA, MERT Ő NEM EMBER, HANEM EGY VADÁLLAT. KÖSZÖNÖM. A dolog már önmagában is határozottan furcsának tűnt. Aztán pár nappal a rejtélyes küldemény érkezése után, Pacciani garázsának újbóli átkutatása során a SAM emberei találtak egy ehhez hasonló rongydarabot, amely a 12 napos kutakodás során valahogy elkerülte a figyelmüket. És a két rongydarab tökéletesen összepasszolt… Perugini azt az elméletet állította föl, hogy maga a rém adta postára az első rongydarabot tartalmazó levelet, mert tudat alatt vágyott rá, hogy gyanúba keveredjen. – Az a rongy erősen bűzlik – mondta a rejtett kamera felé fordulva Minoliti. – Miért nem hívtak föl, amikor megtalálták? Pedig hivatalosan minden művelet a SAM és a San Cascianó-i csendőrség közös akciója volt. De amikor megtalálták a rongyot, nekem nem telefonált senki sem. Fura. Én mondom magának, e körül a rongy körül valami bűzlik. Már jártunk abban a garázsban, sok szövetdarabot találtunk, és jegyzékbe is vettük az öszszesét. Az a rongy akkor nem volt ott. Spezi rágyújtott egy újabb Gauloise-ra, hogy úrrá tudjon lenni az izgatottságán. Ez máris nagy fogás volt, és a kertben talált töltényig még el sem jutottak. – Véleménye szerint honnan származhatott a rongy? A csendőrtiszt széttárja a karját. – Hát, azt nem tudom. Nem voltam ott. Ez a baj. És ugyan miért küldött volna egy helyretoló rugóvezetőt? Hiszen az a pisztoly egyetlen olyan tartozéka, amelyet nem lehet összekötni egy konkrét fegyverrel. És véletlenül éppen azt adták postára! Spezi úgy döntött, elkezdi a parancsnokot a Winchester lövedék felől kérdezgetni. – És a lőszer? Ott is bűzlik valami? Minoliti mély lélegzetet vett, és hosszú másodpercekig nem szólalt meg. Végül Spezi felé fordult, és hirtelen belekezdett. – Nagyon kiakadtam, hogy hogyan találták meg azt a lőszert. Nagyon nem tetszett, hogy az a Perugini főfelügyelő ilyen nehéz helyzetbe hoz minket az igazsággal kapcsolatban… Spezi alig tudta megőrizni a nyugalmát. Hevesen kalapált a szíve. – Pacciani kertjében voltunk – folytatta Minoliti. – Én, Perugini meg még két ügynök az osztagból. Azok ketten a sarat vakarták le a cipőjük talpáról egy földön heverő betonoszlopon, és azon viccelődtek, hogy egyforma cipőjük van. Aztán egyszer csak szépen előbukkant a földből a töltény vége, rögtön az egyikük cipőjénél. – De Perugini ezt egészen másképp írja le a könyvében – szakította félbe Spezi, hogy a hangfelvételen minden abszolút világos legyen.
– Hát persze! Azt mondja: „Egy fénysugár éppen a lőszerre esett, és az megcsillant.” Fénysugár, na persze! Nézze, lehet, hogy csak ki akarta színezni egy kicsit. – Minoliti, maga szerint ők tették oda a lőszert? – kérdezte Spezi. A csendőrtiszt arca elsötétült. – Ez csak egy feltételezés. Talán több is, mint feltételezés… Azt nem mondanám, hogy biztos vagyok benne… de akaratlanul is ezen töröm a fejem. Ez amolyan kvázi bizonyosság… – Kvázi bizonyosság? – Öö, igen, mert a tények tükrében nem találok rá más magyarázatot… Aztán, szóval, amikor Perugini arról a fénysugárról írt, attól nagyon begőzöltem. Azt mondtam magamban: „Főfelügyelő úr, maga tiszteletlenül bánik velem. Mert ha most ellentmondok önnek, jól kitolok magammal.” Úgy értem, vajon kinek hisz majd a bíróság? Egy falusi csendőrnek vagy a főfelügyelőnek? Úgyhogy bizonyos fokig kénytelen vagyok alátámasztani a sztoriját. Spezi úgy érezte magát, mintha Oscar-díjas filmet forgatna, annyira elsőrangú volt a színészi játék. Minoliti nápolyi akcentusa pedig még színesebbé tette az alakítást. Az újságíró látta, hogy már csak tizenöt perce maradt. Kénytelen volt noszogatni egy kicsit a csendőrtisztet. – Arturo, ők tették oda? Minoliti a kínok kínját élte át. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a kollégáim, a barátaim… Spezinek nem volt vesztegetni való ideje. – Oké, megértem magát. De ha egy pillanatra megfeledkezik arról, hogy a kollégáiról van szó, akiket régóta ismer, és pusztán a tényeket nézi, akkor elképzelhető lenne, hogy ők csempészték oda a golyót? Minoliti megmerevedett. – A józan ész ezt diktálja, igen. Azt kell mondanom, hogy odacsempészték. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyes bizonyítékok nem tiszták: a töltény, a helyretoló rugóvezető meg a rongy. – Minoliti nagyon halkan folytatta, szinte csak magának beszélt. – Rendkívül nehéz helyzetben vagyok… Lehallgatják a telefonomat… Félek… Őszintén mondom, félek… – És erről még nem beszélt senkivel sem? – kérdezte megerősítésképpen Spezi. – Canessának elmondtam. – Paolo Canessa az egyik ügyész volt. – És ő mit mondott? – Semmit sem. Pár perc múlva Minoliti a laktanya kapujában elköszönt Spezitől. – Mario, felejtse el, amit mondtam – kérte. – Csak úgy kiszaladt a számon. Azért mondtam el, mert magában megbízom. A kollégáit viszont megmotoztatom, mielőtt beteszik ide a lábukat! Spezi ocsmány féregnek érezte magát. Átvágott a piazzán, majd úgy lépkedett tovább a járdán, hogy a bal válla szinte súrolta a házak falát, a két karját pedig mereven az oldalához szorította. Már nem is érezte a fagyos szelet. Istenem! – gondolta magában. – Mégis bejött! A helyi Casa del Popolóba vezetett az útja, ahol a tévécsatorna sörözgető munkatársai várták. Odaoldalazott az asztalukhoz, és szó nélkül leült. Érezte a rászegeződő tekintetüket. De nem mondott semmit sem, és ők sem kérdeztek. Valahogy szavak nélkül is megértették, hogy sikerült. Miután megnézték a beszélgetés videofelvételét, este, a vacsoránál eufórikus hangulat uralkodott. Úgy érezték, az évszázad szenzációját csípték meg. Spezi sajnálta, hogy ehhez be kellett löknie a húsdarálóba a gyanútlan Minolitit. De azzal nyugtatta magát, hogy az igazság is követel áldozatokat… Másnap az ANSA olasz hírügynökség, amely hallott a rögzített beszélgetésről, kiadott róla egy rövid hírt. Utána mindhárom országos tévécsatorna meginterjúvolta Spezit telefonon. A hírműsorok órájában Spezi távkapcsolóval a kezében lehorgonyozott a kanapén, hogy megnézze, hogyan tálalják a dolgot.
Egy szó sem hangzott el. És másnap reggel az újságok sem írtak róla egyetlen sort sem. A Rai Tre nevű országos tévécsatorna, amely megszervezte a rejtett kamerás felvételt, nem tűzte műsorra az anyagot. Nyilvánvaló volt, hogy valaki a hatalmát felhasználva leállította az anyag sugárzását.
27. fejezet
Olaszországban, ha valakit életfogytiglanra ítélnek, automatikusan megilleti őt a fellebbviteli tárgyalás joga. Ez a tárgyalás a Corte d'Assise dAppello, a fellebbviteli bíróság előtt zajlik új ügyésszel, új bírákkal. Pacciani ügyének fellebbviteli tárgyalására az elítélése után két évvel, 1996-ban került sor. Az arisztokratikus, komolyzenét kedvelő vezető ügyésznek, a velencei Piero Tonynak kopasz volt a feje búbja, oldalt növő gyér hajzata viszont jócskán a gallérja alá ért. A bíróság elnöke, az idős, tekintélyt parancsoló Francesco Ferri, hosszú és eredményes jogászi, jogtudósi pályafutást tudhatott maga mögött. Piero Tony nem játszott szerepet Pacciani két évvel azelőtti elítélésében, így nem kellett a saját presztízsét védenie. Az olasz bírósági rendszer egyik komoly erőssége éppen a fellebbviteli eljárás, amely biztosítja, hogy a másodfokú tárgyaláson az ügyészek és a bírák ne a saját szempontjaikat szem előtt tartva viszonyuljanak az ügyhöz. Tony, akinek az volt a feladata, hogy Pacciani elítélésének jogossága mellett érveljen, hideg fejjel, tárgyilagosan tekintette át a parasztember ellen fölhozott bizonyítékokat. És megdöbbent. – Ez a nyomozás – mondta a bíróságon –, ha nem járt volna ilyen tragikus következményekkel, a Rózsaszín Párducot juttatná eszembe. Az ügyész, ahelyett, hogy megerősítette volna a Pacciani ellen felhozott vádakat, arra használta föl a rendelkezésére álló időt, hogy kritizálja a nyomozást, és nemtetszését fejezze ki a bemutatott bizonyítékokkal kapcsolatban. Könyörtelen vaslogikával, apránként ízekre szedte az összesét, míg végül az építmény összes téglája a porba hullt. Pacciani ügyvédei elképedve, csöndben nézték, hogy a vád képviselője sorban elorozza előlük az érveiket. Amikor pedig rájuk került a sor, nem volt más teendőjük, minthogy csodálkozva egyetértésüket fejezzék ki. A tárgyalás pánikot és rémületet keltett a nyomozók körében. Biztosra vehették, hogy Paccianit, akiről maga az ügyész jelentette ki, hogy ártatlan, föl fogják menteni, ez pedig elviselhetetlen megaláztatást és presztízsveszteséget okozott volna a rendőrségnek. Valamit tenni kellett – és a megtisztelő feladat Michele Giuttari főfelügyelőnek jutott. Giuttari hat hónappal ezelőtt, 1995. október végén kapta meg az amerikai követség közelében lévő napfényes irodáját, amelynek ablaka alatt a mélyben ott hömpölygött az Arno. Azután vette át a firenzei rém ügyét, hogy Perugini főfelügyelő elutazott új állomáshelyére, Washingtonba. A Squadra Anti-Monstrót föloszlatták, de Giuttari hamarosan megszervezett egy különleges nyomozói egységet, amely átvette a SAM feladatkörét. Ezzel egyidejűleg nekilátott annak a herkulesi feladatnak, amit az ügy összes iratának a végigolvasása jelentett. A több tízezer dokumentum között ott volt a több száz tanúkihallgatási jegyzőkönyv, a szakértői jelentések, vizsgálati eredmények tömkelege, valamint az összes tárgyalás jegyzőkönyve. Giuttari átfésülte a szekrényeket is, amelyekben a bizonyítékokat őrizték, és megvizsgált minden, a tetthelyeken összegyűjtött jelentéktelennek tűnő apróságot is.
A sziszifuszi munka során a főfelügyelő ijesztő következtetésre jutott: ezt az ügyet senki sem látta át teljes mélységében, még Perugini sem. Úgy látta, sok az elvarratlan szál, a megmagyarázatlan bizonyíték, és igen komoly rejtélyek várnak még megoldásra. Michele Giuttari a szicíliai Messinából származott. Jóképű férfi volt, értelmesen, szabatosan fogalmazott. Regényírói ambíciókat is dédelgetett, és igazi ínyencként fogyasztotta az összeesküvés-elméleteket. A szája sarkában mindig ott lógott egy Toscano szivar fele, a kabátgallérját fölhajtva, hosszú, dús, csillogó fekete haját pedig hátrafésülve hordta. Döbbenetesen hasonlított arra a figurára, akit Al Pacino alakított A sebhelyes arcú című filmben, és volt is a viselkedésében valami filmsztáros. Stílusosan, lendületesen játszotta a szerepét, mintha egyfolytában őt venné a kamera. Az ügy aktáit átrágva fontos, de addig figyelmen kívül hagyott nyomokat ásott elő, amelyek véleménye szerint arról árulkodtak, hogy nem csupán egy magányos sorozatgyilkossal van dolguk, hanem annál sokkal baljóslatúbb dolgokkal. Először Lorenzo Nesinek azt az állítását vette górcső alá, hogy azon a bizonyos vasárnap éjszakán, az utolsó gyilkosság helyszínétől egy kilométerre, Pacciani mellett egy másik személyt is látott a piros autóban (amely valójában fehér volt). Giuttari nyomozni kezdett ez után a titokzatos személy után. Vajon ki lehetett? Mit keresett az autóban? Részt vett a gyilkosságban? Az a napnál is világosabb volt, hogy a főfelügyelő sokban elő tudná segíteni a karrierjét, ha kiderítené az igazságot, méghozzá az igazi igazságot. Perugini karrierje a rém utáni nyomozásnak köszönhetően meredeken ívelt felfelé, ahogy hamarosan Piero Luigi Vignáé is. A firenzei rém ügyében tehát bőven volt még lehetőség… Most pedig, Giuttari hivatalba lépése után alig hat hónappal, Pacciani küszöbön álló felmentése miatt félő volt, hogy a főfelügyelő formálódó teóriái, nagy műgonddal kidolgozott tervei még megvalósulásuk előtt elbuknak. De Giuttari újabb tervet dolgozott ki. 1996. február 5-én délelőtt Piero Tony vezető ügyész négyórás perbeszédben foglalta össze az ügyet. Kijelentette, hogy a Pacciani elleni vádat nem támasztották alá kellőképpen nyomok, bizonyítékok. Nem kerültek elő a pisztoly darabjai, nem találtak a kertjében olyan lövedéket, amelynek alapján el lehetne ítélni, nem volt egyetlen hitelt érdemlő tanúvallomás sem. Nem volt az égvilágon semmi sem. Tony álláspontja szerint a legalapvetőbb ténnyel nem is foglalkoztak: a nyomozók meg sem próbáltak magyarázatot adni arra, hogyan került a szardíniai klántól Paccianihoz a hírhedt 22-es kaliberű Beretta, amellyel az 1968-as kettős gyilkosságot elkövették. – Fél nyom meg fél nyom – dörögte Piero Tony –, az nem egy nyom, hanem nulla! Február 12-én Pacciani ügyvédei, akiktől elvették az érveiket, nem sok mindent tudtak hozzátenni záróbeszédükben Piero Tony érveihez. Francesco Ferrinek és bírótársainak másnap kellett bezárkózniuk irodájukba, hogy meghozzák döntésüket. Csakhogy Giuttari főfelügyelő még aznap délután belebújt fekete kabátjába, fölhajtotta a gallérját, szájába dugta a fél szivart, és összeszedte az embereit. Jelzés nélküli kocsikkal elrobogtak San Cascianóba, és körülvették Mario Vanni, az egykori postás házát – azét az emberét, aki Pacciani első tárgyalásán egyre csak azt motyogta, hogy ők csak „piknikcimborák” voltak. Giuttari és az emberei betuszkolták Vannit az egyik kocsiba, még arra sem adtak neki időt, hogy betegye a műfogsorát. Azzal vádolták, hogy ő volt a másik személy, akit Lorenzo Nesi Pacciani kocsijában látott – tehát ő Pacciani bűntársa. Hajszálpontosan időzítettek: másnap, február 13-án, amikor a fellebbviteli bíróságnak ítéletet kellett volna hirdetnie, a reggeli lapok világgá kürtölték, hogy letartóztatták Pacciani rémtársát, Mario Vannit. A hatalmas, bunkerszerű tárgyalóterem olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. Vanni letartóztatásával a nyomozók kesztyűt dobtak a bíráknak: lássuk, föl merik-e menteni ezek után Paccianit?
A tárgyalás kezdetén egy Giuttari főfelügyelő által küldött rendőr kifulladva rontott be a terembe egy nagy köteg papírral a kezében, és szót kért, pontosabban követelt. Ferrit, a bíróság elnökét bosszantotta ez az utolsó pillanatban indított akció, de azért megőrizte hidegvérét: fölkérte a küldöncöt, hogy adja elő mondanivalóját. A férfi bejelentette, hogy négy új tanú bukkant fel a rém ügyében. A görög ábécé betűivel jelölte őket: Alfa, Béta, Gamma, Delta. Azt mondta, a bíróság biztonsági okokból nem adhatja meg a valódi nevüket, de a vallomásuk döntő jelentőséggel bír az ügy szempontjából. Ketten ugyanis, közölte a döbbent bírósággal a küldött, jelen voltak az 1985-ös bűntény helyszínén, amikor a két francia turistát megölték. A tetthelyen, a kettős gyilkosság elkövetése közben látták Paccianit, és egyikük még azt is beismerte, hogy segített neki, a többiek pedig megerősítették a vallomását. Ezt a négy tanút tehát több mint egy évtizedes hallgatás után hirtelen arra indította valami, hogy mindössze huszonnégy órával a Pacciani sorsáról döntő végleges ítélet előtt szólaljanak meg… Dermedt csönd telepedett a tárgyalóteremre. Még az újságírók Bic golyóstolla is ott maradt a jegyzetfüzetükbe tűzve. Hihetetlen bejelentés volt ez, olyan, amilyet csak a moziban lehet hallani, a való életben soha. Ferri bírót most már nem csupán bosszantotta, hanem alaposan fel is bőszítette a dolog. Mégis nyugodtan, de fagyosan, maró gúnnyal válaszolt – Alfát és Bétát nem tudjuk meghallgatni. Nem algebraórán vagyunk. Nem tudjuk megvárni, míg a Procura [az ügyészség] föllibbenti a fátylat a nevükről. Vagy most azonnal megmondják, ki az az Alfa, Béta, Gamma és Delta, és akkor várjuk őket tanúskodni, vagy tudomást sem veszünk erről az egészről. A rendőr nem volt hajlandó neveket mondani. Ferri éktelen dühbe gurult, mert sértőnek érezte az eljárást a bíróságra nézve, és elzavarta a küldöncöt a betűjeles tanúival együtt. Ezután bírótársaival együtt fölállt, és visszavonultak az irodájukba. Később fölmerült, hogy Ferrit ügyesen kelepcébe csalták Giuttari és a polizia szándékosan tálalta ilyen sértő módon az új tanúkat, hogy Ferri ne hallgassa meg őket. Így teremtettek jogalapot arra, hogy megfellebbezzék Ferri ítéletét a Legfelsőbb Bíróságon. Délután négykor már terjengtek a pletykák, hogy a fellebbviteli bíróság hamarosan meghozza döntését. Az ország összes kocsmájában ugyanarra a csatornára állították a tévét, és kialakultak az egymással vitatkozó, fogadásokat kötő Pacciani-párti és Paccianiellenes frakciók. Sokan leporolták I love Pacciani pólójukat, és fölvették erre a jeles alkalomra. Francesco Ferri, a bíróság elnöke, akinek a hangján érződött már a kora, bejelentette Pacciani teljes körű, feltétel nélküli felmentését. Az öreg parasztember szabad volt. Később ügyvédeitől közrefogva, zokogva, kitárt karokkal áldást osztva üdvözölte híveit a háza ablakából, mintha ő lenne a pápa. A hivatalos tárgyalás véget ért, de hátra volt még a közvélemény ítélete. És Giuttari jól időzített akciója elérte célját: a látszat azt mutatta, hogy Paccianit annak ellenére mentették föl, hogy ketten is (a bűntársai) a saját szemükkel látták, amikor elkövette a bűntényt. A felmentő ítélet közfelháborodást keltett. Az emberek úgy gondolták, Pacciani bűnös, egyszerűen muszáj bűnösnek lennie. A bíróság azonban meg sem hallgatta az új tanúkat, és fölmentette őt. Francesco Ferri eljárását haragosan bírálták. Sokan azt mondták, muszáj megtalálni a módját, hogy az igazságszolgáltatásnak ezt a paródiáját meg nem történtté tegyék. Meg is találták a módját: abba kapaszkodtak bele, hogy Ferri nem hallgatta meg a négy tanút. Az olasz Semmítőszék (ez a Legfelsőbb Bíróság ottani megfelelője) hatályon kívül helyezte a felmentő ítéletet, és kezdeményezte az ügy újratárgyalását. Giuttari akcióba lépett: csatarendbe állította a bizonyítékokat, és készült a tárgyalásra. Pacciani immár nem magányos sorozatgyilkos volt. Lettek bűntársak is: a piknikcimborái.
28. fejezet
Spezi és más újságírók azonnal fölvették a kesztyűt, és nekiláttak a négy „algebrai” tanú azonosításának. Nem is föllibbentették, hanem inkább letépték róluk a titok fátylát: könnyen kiderült, hogy félkegyelműek és rosszéletűek nem mindennapi gyülekezetéről van szó. „Alfa” egy Pucci nevű, szellemi fogyatékos férfi volt, „Gamma” egy Ghiribelli nevű, idült alkoholista prostituált, aki egy pohár borért is vállalt fuvart, „Delta” pedig egy Galli nevű strici. A legfontosabb tanú azonban „Béta” volt, aki beismerte, hogy segített Paccianinak a francia turisták meggyilkolásában. Giancarlo Lottinak hívták, és San Cascianóba való volt, ahogy Vanni is. A faluban mindenki ismerte. Rasszista gúnynevet ragasztottak rá, pedig fehér volt: Katangának, Dzsungelnyuszinak hívták. Lotti igazi falu bolondja volt, abból a fajtából, amely a modern világból már szinte teljesen kiveszett. Kegyelemkenyéren élt San Cascianóban, a falu népe etette, ruházta, hol itt, hol ott kapott szállást. Cserében öntudatlan bolondozásával szórakoztatta az embereket: a főtéren őgyelgett, és bárgyú vigyorral szórta rájuk szitkait. Az iskolások gyakran megtréfálták. Volt, hogy üldözőbe vették, és azt kiabálták – Fuss, Katanga, fuss! Marslakók szálltak le a focipályára! – És Giancarlo Lotti vidáman futásnak eredt. Napi két liter borral állandósította boldog alkoholmámorát, vasár- és ünnepnapokon pedig még többel. A Lottiról információt gyűjtő Spezi eltöltött egy hosszú estét a trattoriában, amelynek tulajdonosa minden este ingyen vacsoráztatta a falu bolondját. A vendéglős szórakoztató történetekkel traktálta az újságírót. Elmesélte például azt az esetet, amikor a pincér, aki minden este letette a bűnbánó arcú, véreres szemű szerencsétlen elé a tál ribollita levest, nőnek öltözött. Két szalvétából kalapot csinált magának, és az inge alá dugott két rongycsomó volt a melle. Az ilyenformán kicicomázott férfi kacéran illegette magát Lotti előtt, és buján kacsingatott rá. A félkegyelmű szerelemre lobbant iránta, szíve hölgye pedig elfogadta a másnap éjszakára, a bokrokba megbeszélt légyottot. Lotti a másnapi vacsoránál nagy hangon dicsekedett küszöbön álló hódításával, és jó étvággyal evett-ivott. Aztán fölbukkant a vendéglő tulajdonosa, és szólt neki, hogy telefonja van. A bolond meglepődött, de örült is, hogy telefonon keresik egy étteremben, mint valami fontos embert. Peckesen odalépett a készülékhez. A vonal túlsó végén a konyhából egy másik pincér beszélt, aki az ifjú hölgy apjának adta ki magát. – Ha egy ujjal is hozzányúlsz a lányomhoz – dörögte a zord atya –, szétverem azt a ronda pofádat! – Miféle lányához? – hebegte halálra váltan, remegő térdekkel Lotti. – Esküszöm, hogy nem ismerem a lányát, nem ismerem én senkinek sem a lányát, higgyen nekem! Ezen aztán mindenki jót kacagott. Kevésbé volt viszont mókás az a sajtónak hamarosan kiszivárogtatott sztori, amit Lotti és a másik három „algebrai” tanú adott elő Giuttarinak. Pucci elmondta, hogy tíz évvel azelőtt, 1985. szeptember 8-án, vasárnap este hazafelé tartottak Lottival Firenzéből. Ezen az estén ölték meg a nyomozók szerint a francia turistákat, és ezen az estén látta állítása szerint Lorenzo Nesi Paccianit egy másik férfival. Pucci és Lotti megállt a Scopeti-tisztásnál, hogy könnyítsenek magukon. – Jól emlékszem rá – mondta Pucci –, hogy egy világos színű autót láttunk, amely az ott fölvert sátortól néhány méterre megállt. A benne ülő két ember kiszállt, és fenyegetően hadonászva ránk kiabáltak, úgyhogy el is mentünk. Azzal fenyegetőztek, hogy megölnek
minket, ha nem tűnünk el azonnal. „Minek jöttök ide, mit szórakoztok itt velünk, húzzatok a francba, vagy megöljük mind a kettőtöket!” Megrémültünk, és elpucoltunk. Pucci tehát azt állította, hogy közvetlenül a legutóbbi gyilkosság előtt, a tetthelyen botlottak bele a rémbe. Lotti megerősítette a történetet, és hozzátette, hogy mindkét férfit egyértelműen fölismerte. Pacciani és Vanni volt az. Pacciani pisztollyal hadonászott, Vanni pedig egy kést szorongatott. Lotti az 1984-es vicchiói kettős gyilkosságba is belekeverte a Pacciani-Vanni duót, majd arra is rávilágított, hogy nem véletlenül álltak meg azon az estén pisilni a Scopetitisztáson. Ő ugyanis tudta, hogy gyilkosság készül, és azért állt meg, hogy segédkezzen. Igen, be kell vallania, nem tudja tovább magában tartani: ő volt az egyik gyilkos! Vannival együtt a firenzei rém bűntársa volt! Lotti, akinek a vallomása rendkívüli fontossággal bírt a rendőrség számára, igazi sztártanúhoz méltó bánásmódban részesült. Titkos helyre költöztették – mint jóval később kiderült, a Firenzétől délre fekvő, csodaszép középkori város, Arezzo rendőrkapitányságára. A rendőrségen töltött hosszú hónapok alatt Lotti sztorija, amelyet kezdetben számos ellentmondás fűszerezett, lassanként összhangba került a rendőrség által már megállapított tényekkel. Ellenőrizhető új bizonyítékkal azonban nem tudott szolgálni, ráadásul a legelső verzió, amelyet még arezzói tartózkodása előtt mondott el, nem is vágott egybe a tetthelyen gyűjtött bizonyítékokkal. Megesküdött például arra, hogy látta, amikor Vanni kivágja a sátorlapot, majd Pacciani a nyíláson át belép. Ezután Kraveichvili kiugrott a sátorból, a hatvanéves, kövér Pacciani pedig pisztolyával lövöldözve utánarohant a fák közé, és végzett vele. Ez egyáltalán nem vágott össze a tényekkel. A sátoron ugyanis csak alig húszcentis vágást ejtettek, ráadásul nem is magán a sátorlapon, hanem csak az esővédő ponyván. Azon a nyíláson tehát nem tudott belépni senki sem. A töltényhüvelyeket pedig egytől egyig a sátor bejárata előtt találták, pedig ha úgy történt volna, ahogy Lotti állította, akkor az üldözés útvonala mentén elszórva kellett volna heverniük. Az pedig, ahogy Lotti első vallomásában leírta a tetthelyet, nemcsak a Scopeti-tisztáson gyűjtött bizonyítékoknak mondott ellent, hanem a pszichiátriai és viselkedéstudományi elemzéseknek, a halottszemle eredményének, valamint a bűncselekmény rekonstrukciójának is. Még zűrösebb volt a „Béta” tanúnak a vicchiói gyilkosságra vonatkozó vallomása. Lotti azt állította, hogy a lány az első lövésektől csak megsebesült, és Vanni, hogy ne mocskolja be magát, hosszú porköpönyeget vett magára, majd kivonszolta a sikoltozó áldozatot a vadvirágos rétre, és egy késsel ölte meg. A bizonyítékok szerint azonban a lánnyal már az első lövés végzett. A golyó az agyába hatolt, még arra sem volt ideje, hogy felsikoltson. Az orvos szakértő azt is megállapította, hogy a késtől származó sebeket már post mortem ejtették. És arra sem utalt semmi sem, hogy bármelyik tetthelyen egynél több elkövető lett volna. Végül pedig ott volt még a legfontosabb kérdés, hogy pontosan mikor is gyilkolták meg a francia turistákat. A nyomozók annak idején a vasárnap estében maradtak, és magától értetődően vasárnap estéről beszélt Lotti, illetve Lorenzo Nesi, a „sorozattanú” is. Pedig elég komoly érvek szóltak a szombat este mellett, köztük Sabrina Carmignani vallomása. Vajon miért tett Giancarlo Lotti hamis tanúvallomást? Erre a kérdésre nem túl nehéz a válasz. Hiszen így Lotti a falu bolondjából egy csapásra sztártanúvá és „társrémmé” lépett elő, és az egész ország érdeklődésének középpontjába került. A fényképe ott virított az újságok címlapján, nyomozók itták minden szavát. Ráadásként ingyen kosztot-kvártélyt kapott Arezzóban, és talán még borral is bőségesen ellátták… Giuttari és a kihallgatok nem csak a fő szálra koncentráltak Vanni szexuális perverzióira vonatkozó vallomást is vettek föl az „algebrai” tanúktól. Az elhangzott állítások egy része kimerítette a „gondatlanságból elkövetett közröhej” fogalmát. Az egyik történet szerint
az egykori postás busszal utazott Firenzébe kurvázni. A sofőr kissé gyorsan vette be az egyik kanyart, mire Vanni zsebéből kiesett egy vibrátor. Ide-oda gurult a busz padlóján, Vanni pedig négykézláb eredt a nyomába. – A firenzei rém utáni második nyomozás immár nem magányos tettes, hanem több személy által elkövetett gyilkosságsorozat ügyében folyik – tájékoztatta a sajtót Piero Luigi Vigna vezető ügyész. Magányos pszichopata gyilkos helyett tehát immár egész rémbanda garázdálkodott Toszkána kies tájain: a piknikcimborák. Ghiribelli, az alkoholista prostituált is elmesélt a nyomozóknak egy történetet, amely később messze túlnőtt önmagán, és erősen rányomta bélyegét az egész nyomozásra. A „Gamma” tanú azt állította, hogy Pacciani és piknikcimborái gyakori vendégek voltak egy úgynevezett druida, avagy varázsló (nappali foglalkozására nézve strici) házában, ahol feketemiséken imádták a gonoszt. – A szobába lépve – mondta Ghiribelli – régi viaszgyertyákat, egy szénnel a padlóra rajzolt ötágú csillagot, elmondhatatlan koszt, rendetlenséget, óvszereket, üres üvegeket látott az ember meg egy nagy ágyat. A lepedőn levélpapír nagyságú vérfoltok voltak. Ezt láttam 1984-ben és 1985-ben minden vasárnap reggel. A stricivarázsló, akiről beszélt, már tíz éve meghalt, így Ghiribelli állításai ellenőrizhetetlenek voltak. Giuttari azonban szorgosan lejegyezte a szavait, és elszántan ütötte tovább a vasat. Szentül meg volt róla győződve, hogy végre jó nyomon jár. A fellebbviteli bíróság elnöke, Francesco Ferri, aki fölmentette Paccianit, az új nyomozás láttán egyre jobban megdöbbent és feldühödött. Lemondott bírói posztjáról, és A Pacciani-ügy címmel könyvet írt, amelyet 1996 végén sietve nyomdába is adtak. Ferri könyvében lesújtó véleményt mondott a piknikcimborák főszereplésével zajló új nyomozásról. Giuttari új tanúiról ezt írta: „Nem is a vallomásaik valószínűtlensége, hihetetlensége a legnagyobb baj, hanem az, hogy a történeteik egyértelműen valótlanok. Ez a két személy [Pucci és Lotti] olyan részletekkel szolgált a gyilkosságokról – amelyeknek állításuk szerint szemtanúi voltak –, amelyek nem vágnak egybe az egykori nyomozás által föltárt bizonyítékokkal. […] Bizonyos, hogy Pucci és Lotti közönséges, megrögzött hazudozók. […] Nagyon nehéz elhinni, hogy a történeteiknek akár minimális igazságtartalma is lenne…” Az idős bíró így folytatta: „Rettenetesen bűzlik ez az egész. […] Ugyanakkor elképesztő, hogy mindeddig senki sem leplezte le Pucci és Lotti történeteinek súlyos hiányosságait, sem a nyomozók, sem a védőügyvédek, sem az újságírók. […] A legkülönösebb azonban az – annál is inkább, mert még mindig nem figyelt föl rá senki sem –, hogy Lottit hónapokon át titkos helyen őrizték. Olyan helyen aludt, evett, és talán mindenekelőtt ivott tehát, ahol nem háborgathatta a sajtó. Sőt talán még „kártérítést” is kapott, hiszen ő volt az aranytojást tojó tyúk. Ilyen körülmények között csordogálnak tehát apránként a kinyilatkoztatásként ható, hol jobban, hol kevésbé ellentmondásos részletek…” Francesco Ferri magyarázattal is szolgált: „A tanúkra jellemző mentális labilitás, a morális érzék teljes hiánya, valamint a büntetlenség vagy másféle előnyszerzés reménye elegendő magyarázat az igazságot eltorzító vallomásukra.” A bíró ezzel a mondattal zárta könyvét: „Nem hallgathattam egy olyan nyomozás láttán, amely ilyen látványosan fölrúgja a logika és az igazságosság szabályait, ennyire elfogult, és mindenáron fenntartott tanúvallomásokra alapoz.” Ferri sajnálatos módon nem tudta mesteri módon, lebilincselő stílusban papírra vetni véleményét, és avatatlan volt a könyvkiadás rejtelmeiben is. A könyvét naivan egy kis kiadóra bízta, amely igen alacsony példányszámban adta ki a kiadványait, és szűk körben terjesztette őket. Ennélfogva A Pacciani-ügy a sajtó és a közvélemény részéről is visszhang nélkül, nyomtalanul süllyedt el, mint a tengerbe dobott parányi kavics. A firenzei rém utáni új nyomozás hajója pedig Michele Giuttari, a vitéz kapitány kormányzásával háborítatlanul szelte tovább a habokat…
1996 októberében Piero Luigi Vigna vezető ügyészt kinevezték a Maffia Elleni Nyomozások Osztályának élére. Ez Olaszországban a legnagyobb hatalommal járó, legnagyobb presztízzsel bíró bűnüldözői pozíció. Talán emlékszik rá az olvasó, hogy korábban Perugini főfelügyelő washingtoni FBI-összekötővé lépett elő, és azok közül, akik felelősek voltak Pacciani vád alá helyezéséért, mások is ugródeszkának használták az ügyet. A csendőrség egyik magas pozíciót betöltő tisztje megosztotta Mario Spezivel a rém utáni nyomozásról kialakított sajátos elméletét. – Megfordult már a fejében – kérdezte az újságírótól –, hogy Pacciani pere talán csak a hatalom megszerzéséről és felhasználásáról szól?
29. fejezet
Pacciani szabad volt, és jogilag egészen addig ártatlannak minősült, amíg Giuttari újra össze nem hoz ellene valamit. Az átélt izgalmak azonban nem múltak el nyomtalanul, és az „édes kicsi bárány” 1998. február 22-én szívinfarktusban meghalt. A pletykagépezet pillanatok alatt elterjesztette, hogy valójában nem is infarktus, hanem gyilkosság áldozata lett. Giuttari akcióba lépett, és elrendelte a holttest exhumálását. A parasztgazda földi maradványain mérgezés nyomait keresték. Az eredmény? Megállapítást nyert, hogy a halála „összeegyeztethető” a mérgezéssel, mégpedig a saját szívgyógyszerének túladagolása miatti mérgezéssel. Mint az orvosok elmondták, gyakran előfordul, hogy az infarktust kapott páciens ijedtében túl sokat töm magába a gyógyszeréből, de Giuttari főfelügyelő túl prózainak találta ezt a magyarázatot. Az ő elmélete szerint Paccianit ismeretlen tettes vagy tettesek gyilkolták meg, nehogy kifecsegjen valamit. Pacciani piknikcimboráinak, Vanninak és Lottinak a pere 1997 júniusában kezdődött meg. Bűnösségük bizonyítékát mindössze Lotti szava jelentette, amelyet a gyengeelméjű Pucci is megerősített. Ezzel szemben mit sem ért Vanni zagyva bizonykodása, hogy ő ártatlan. Az igen szomorú látványt nyújtó per végén Vanninak és Lottinak a rém mind a tizennégy gyilkosságát a nyakába varrták. Vanni életfogytiglani kapott, Lotti pedig 26 évet. Úgy tűnt, sem a sajtó, sem a közvélemény nem kételkedett abban, hogy három, jóformán írástudatlan, csekély értelmű iszákos tizenegy év alatt tizennégy embert gyilkolt meg, pusztán azért, hogy magukhoz vegyék a női áldozatok nemi szerveit. Ráadásul a per során az indítékot egyáltalán nem vizsgálták. Egyszer sem került szóba, hogy ugyan mi célból vitték el a piknikcimborák a nők vagináját? Giuttari főfelügyelő azonban már vizsgálódott ebben a kérdésben, és meg is találta a választ: a rém gyilkosságai mögött a látszólag feddhetetlen életet élő, gazdag, nagy hatalmú emberek titokzatos bűnszövetkezete áll. A banda tagjai, akik a társadalmi és üzleti élet legmagasabb pozícióit töltik be, valamint a jog- és az orvostudomány jeles alakjai is megtalálhatóak köztük, egy sátá-nista szektához tartoznak. Ez a szekta bérelte föl Paccianit, Vannit és Lottit, hogy szerelmespárokat gyilkoljanak, és hozzák el nekik a lányok nemi szerveit, amelyeket obszcén, szentségtörő módon áldozati ostyaként használtak a feketemiséken. Elmélete igazolására Giuttari főfelügyelő létrehozott egy elit alakulatot, amelynek a Gruppo Investigativo Delitti Seriali (Sorozatgyilkosságok Nyomozócsoportja), röviden GIDES nevet adta. A csoport, amelyet Giuttari a legjobb nyomozókból válogatott össze, a firenzei repülőtér közelében, egy modern betonkolosszus legfelső emeletét foglalta el. Az épület (Lorenzo Medicire utalva) az Il Magnifico nevet kapta. A GIDES-nek egyetlen feladata volt: azonosítani és elfogni a firenzei rém által elkövetett gyilkosságok hátterében álló mandantit, az értelmi szerzőket.
Az ügyben fölhalmozódott bizonyítékok tengeréből Giuttari ki-pécézett néhány apróságot, amelyek, úgy érezte, alátámasztják a teóriáját. Giancarlo Lotti például egyszer tett egy mellékes megjegyzést, amellyel akkor nem is foglalkoztak „Egy orvos megkérte Paccianit, hogy végezzen el egy-két kisebb munkát.” Ez az elejtett mondat fölébresztette Giuttariban a sokak által osztott, régi gyanút, hogy egy orvos felelős a gyilkosságokért – immár nem tényleges gyilkosként, hanem a bűncselekmények értelmi szerzőjeként. Aztán ott volt Pacciani pénze. Az idős parasztemberről ugyanis halála után kiderült, hogy gazdag volt. A tulajdonában volt két ház, és átszámítva több mint százezer dollár volt a postai takarékbetétkönyvében. Vajon honnan volt ennyi pénze? Giuttari nem tudta lenyomozni a vagyon eredetét, de ezen nem kellett volna annyira csodálkoznia. Hiszen akkoriban az olasz gazdaság jórészt feketén működött, sok embernek volt rejtélyes forrásból származó vagyona. Giuttari azonban ennél is sötétebb okokat sejtett Pacciani gazdagságának hátterében: úgy vélte, a parasztember a piknikcimboráival összegyűjtött női testrészek eladásával keresett ilyen sokat. Giuttari főfelügyelő később könyvet írt az ügyről, amelyben részletesen kifejtette szektaelméletét: „A démonok megidézésére az emberáldozat a legalkalmasabb, és az áldozatként bemutatott emberek legkívánatosabb halálneme az orgazmus közben bekövetkező halál, a mors iusti. Hasonló indíték áll a rém gyilkosságainak hátterében is, aki szeretkezés közben csapott le áldozataira. Abban a pillanatban [az orgazmus pillanatában] óriási energiák szabadulnak föl, és ez létfontosságú a sátánista rítusokat végző ember számára, mert ebből növekszik a saját, illetve a rítus ereje.” A főfelügyelő beleásta magát a középkori legendákba és titkos tanokba, és meg is találta, hogy melyik szektával lehet dolga. A Vörös Rózsa Tana nevet viselő régi, már-már elfeledett ördögimádó rendre terelődött a gyanúja, amely amolyan visszájára fordított, perverz Sión Rendjeként hagyott nyomot Firenze évszázadain. Volt minden, ami kell: pentagramma, feketemise, rituális gyilkosság, ördögoltár. A Vörös Rózsa Tana egyesek szerint az ősi Rubinrózsa és Aranykereszt Rendjének a vadhajtása volt. Az ezoterikus szabadkőműves csoport kötődött az angol Arany Hajnal irányzathoz, ennélfogva Aleister Crowleyhoz, az utóbbi évszázad leghíresebb sátánistájához is. Crowley „vadállatnak” nevezte magát, és az 1920-as években Thelema-apátság néven templomot alapított a szicíliai Cefalúban, ahol állítólag perverz mágikus és szexuális rítusokra is sor került, amelyekben férfiak és nők egyaránt részt vettek. Giuttari elméletét más tényezők is formálták. A legfontosabb tényező egy Gabriella Carlizzi nevű, energikus, széles mosolyú, apró termetű római hölgy volt, aki összeesküvés-elméletekkel foglalkozó internetes weboldalt üzemeltetett, és saját kiadásban egész sor könyvet jelentetett meg. Gabriella Carlizzi azt állította, hogy rengeteg titkos információ van a birtokában az utóbbi évtizedek legrémisztőbb európai bűncselekményeiről, így az egykori miniszterelnök, Aldo Moro meggyilkolásáról és a belga pedofilhálózatról is. Szerinte mindegyik eset hátterében a Vörös Rózsa Tana állt. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás napján Carlizzi asszony a következő szöveget faxolta el az olasz újságoknak „Ők voltak, a Vörös Rózsa tagjai! Most Busht akarják!” Természetesen a rém gyilkosságai mögött is a Vörös Rózsa állt. Gabriella Carlizzit korábban már elmarasztalták rágalmazásért, amikor azt állította, hogy Alberto Bevilacqua, az ismert olasz író a firenzei rém, de azóta szemmel láthatóan sokat finomodott a rémre vonatkozó teóriája. A weboldala tele volt isteni sugallatról szóló történetekkel, és részletesen beszámolt a Fatimai Madonnával folytatott társalgásairól is. A GIDES nyomozói úgy érezték, szükségük van Gabriella Carlizzi szakértelmére. Giuttari és emberei órákon, sőt talán napokon keresztül is elhallgatták, ahogy a nő a Toszkána zöldellő dombvidékén rejtőzködő sátánista szektáról mesélt. Később védőőrizetet is követelt, mondván, hogy komoly veszélyben van, mert a szekta el akarja hallgattatni.
Giuttari az elmélete igazolására tárgyi bizonyítékokat is bevetett. A régi bizonyítékokat tároló szekrényekből elsőként azt az ajtóütközőt kotorta elő, amelyet a Bartoline-mezőn találtak 1981 októberében, néhány méternyire a tetthelytől. A főfelügyelő úgy látta, a kődarabbal nem csupán az ajtót támasztották ki, hanem jóval sötétebb célokat is szolgált. A főfelügyelő az egyik vezető olasz napilap, a Corriere della Sera riporterének úgy nyilatkozott, hogy az ajtóütköző egy „hatszög alapú csonka gúla, amely a földi világ és a pokol közti hidat jelképezte.” Ezenkívül egy régi aktában a rendőrség által készített fényképek között talált néhányat, amelyen gyanús kőkörök voltak láthatóak valamiféle bogyók meg egy kereszt társaságában. Ezeket azért kapták lencsevégre, mert egy öreg vadőr azt állította, hogy a francia turisták négy nappal a meggyilkolásuk előtt ott táboroztak. (Számos tanú állítása szerint viszont legalább egy hete vertek sátrat a Scopeti-tisztáson.) A nyomozók annak idején arra a következtetésre jutottak, hogy a kőköröknek nincs közük az ügyhöz, Giuttari azonban másként vélekedett. Átadta a fényképet egy okkult tanokkal foglalkozó „szakértőnek”, akinek „szakvéleményét” a könyvében így ismerteti: „A kövekből kialakított zárt kör két ember egyesülésének, azaz szerelmének felel meg, a nyitott kör viszont azt jelenti, hogy a párt kiválasztották. A bogyók az embereket jelképezik, a kereszt pedig a halálukat. A szétszórt kövek pedig azt mutatják, hogy a szerelmespár kivégzése után elpusztították a kőből kialakított kört.” Giuttari abból, hogy Pacciani és piknikcimborái valamennyien San Cascianóba valók, arra következtetett, hogy a sátánista szekta központja valahol ott kell hogy legyen a dimbes-dombos Chianti-vidéken, a világ legdrágább ingatlanjai közé tartozó birtokokkal körülvett, idilli toszkán faluban vagy annak a környékén. A főfelügyelő ismét fejest ugrott az ügy dohos, régi aktái közé, és talált is egy megdöbbentő nyomot: 1997 tavaszán két nő, anya és lánya, furcsa történettel fordult a rendőrséghez. Egy idősotthont vezettek a Villa Verde nevű, kertekkel és parkkal körülvett, csodaszép, régi vidéki házban, amely csupán néhány kilométerre volt San Cascianótól. A két nő azt jelentette be, hogy eltűnt a villa egyik vendége, Claude Falbriard, egy félig svájci, félig belga festő, és hatalmas felfordulást hagyott a szobájában. A holmija között gyanús dolgokat találtak, olyanokat, amelyeknek közük lehet a firenzei rémhez. Voltak levágott kezű, lábú, fejű nőalakok torzóit ábrázoló, hátborzongató rajzok meg egy nyilvántartásban nem szereplő pisztoly. Az otthon vezetői bepakolták Falbriard holmiját egy dobozba, és bevitték a rendőrségre. A nyomozók akkor nem foglalkoztak a dologgal, de Giuttari másképp látta a helyzetet, és utánanézett a két nőnek meg az idősotthonnak. Egyből aranyat érő összefüggésre bukkant kiderült, hogy Pacciani a gyilkosságsorozat éveiben egy darabig a Villa Verde kertésze volt! Giuttari és csapata most már a Vörös Rózsa Rendjének központjaként is el tudta képzelni a villát. Pacciani, a kertész és piknikcimborái nyilván a rend tagjaitól kaptak megbízást, hogy szállítsanak női nemi szerveket a villában zajló sátánista rituálékra. Giuttari forgatókönyve szerint az idősotthon vezetőnője és a lánya szintén a szekta tagja volt (Hogy ez esetben milyen megfontolásból mentek be a rendőrségre, arról nem esett szó.) A gyilkosságok és a Giuttarí-féle nyomozás közötti időszakban a Villa Verdéből luxushotel lett saját úszómedencével és étteremmel, és új nevet is kapott Poggio ai Grilli, Tücsökdomb. (Amint fölszerelték az új táblát, valami helybeli tréfamester máris átírt rajta egy betűt: Poggio ai Grulli, Idióta-domb lett belőle.) Az új tulajdonosok csöppet sem örültek a rendőrség kitüntető figyelmének. A sajtó, élén a La Nazionéval, ujjongva vetette rá magát a sztorira. GYANÚSAK AZ IDŐSOTTHON TULAJDONOSAI A RÉMSÉGEK VILLÁJA A FIRENZEI RÉM TITKAINAK OTTHONA VOLT?
„A villába tíz óra után nem mehettek be idegenek Mindenféle emberek érkeztek, és mágikus meg sátánista rítusokat végeztek.” Ezt állította egy ápolónő, aki egykor a San Casciano és Mercatale között található Poggio ai Grilli villában dolgozott, itt volt kertész Pietro Pacciani, akit azzal vádoltak, hogy ő követte el a firenzei rém szörnyű tetteit. A toszkán gyilkosságsorozat időszakában a „Rémségek villája” idősek otthona volt, és itt élt néhány hónapig Claude Falbriard festő, aki ellen először lőfegyver illegális birtoklása miatt folyt nyomozás, majd kulcsfontosságú tanú lett abban a nyomozásban, amely a rém gyilkosságainak esetleges értelmi szerzőit próbálja meg leleplezni. Claude Falbriard akkoriban még mindig vidáman járta Európát, és sejtelme sem volt róla, hogy ő kulcsfontosságú tanú, sőt nem kizárt, hogy egyenesen értelmi szerző. A GIDES az Interpol segítségét kérte, és meg is találták Falbriard-t a Cote d'Azuron, egy Cannes-hoz közeli faluban. A nyomozók csalódottan fogadták a hírt, hogy a festő 1996-ban, azaz tizenegy évvel a rém utolsó gyilkossága után járt először Toszkánában. Ezzel együtt Firenzébe rendelték kihallgatásra, de a harapós természetű, bomlott elméjű aggastyán kiábrándító tanú volt: nagy hangon szónokolva, vadul vádaskodott. – A Villa Verdében elkábítottak, és bezártak egy szobába! –mondta. – Több milliárd lírát raboltak el tőlem! Furcsa dolgok történtek ott, különösen éjszaka. – A festő szerint mindezek mögött a két nő, az otthon vezetője meg a lánya állt. Falbriard vallomása alapján anyát és lányát emberrablással és csalással vádolták meg. A La Nazione egész sor harsány cikket írt a villáról. Íme, egy kis ízelítő: „Az idősotthon egykori dolgozóinak tanúvallomásai nyomán számos fontos nyomra bukkant a rendőrség. Az ötvenoldalnyi anyag zavarba ejtő titkokra derített fényt. A Poggio ai Grilliben élő idős embereket magukra hagyták, saját ürülékükben, vizeletükben fetrengtek. Éjszakára az ápolókat egyenesen kitiltották a villából, ahol feketemiséket tartottak. Giuttari arra gyanakszik, hogy a rém áldozatainak kimetszett nemi szervei, illetve a mellükből levágott darabok sátánista rituálék kellékei voltak.” Giuttari abban reménykedett, hogy a Vörös Rózsa Rendjének a villa átépítése után is maradt valami nyoma, vagy esetleg a szekta még mindig a villában működik. A régi toszkán villáknak hatalmas pincéje van, ott készítik és tárolják a bort, illetve érlelik a sonkát, a sajtot meg a szalámit. Giuttari úgy gondolta, itt lehet a szentély, ahol az áldozatokat bemutatták – és talán még mindig bemutatják. A G1DES egy szép őszi napon razziát tartott a Poggio ai Grilliben. A nyomozók, miután átkutatták a hatalmas épületet, beléptek abba a helyiségbe, amely információik szerint a szekta sancta sanctoruma, a Sátán temploma lehetett. Találtak is néhány kartonból kivágott emberi csontvázat, valamint zsinóron lógó műanyag denevéreket és más hasonló dekorációkat. A pár nap múlva, mindenszentek napján esedékes halloween-partira készültek – legalábbis a hotel vezetői ezt állították. – Ez kétségtelenül arra irányuló kísérlet, hogy vakvágányra tereljék a nyomozást! – háborgott a La Nazione által meginterjúvolt Giuttari. A főfelügyelő és a GIDES nem jutott semmire a sátánista szekta utáni kutakodással, és 2000-ben már kifulladni látszott a nyomozásnak ez a szakasza. Aztán 2000 augusztusában megérkeztem a családommal Olaszországba.
II. rész
DOUGLAS PRESTON TÖRTÉNETE
30. fejezet
Az Arno 1966. november 4-én, negyvennapos esőzés után kilépett medréből, és elöntötte Firenzét, a világ egyik legcsodálatosabb városát. Nem lassanként, szelíden duzzadt meg a folyó, hanem pillanatok alatt zúdult át a Lungarni rakparton, mint a kifutott tej. Ezután óránként ötven kilométeres sebességgel száguldott végig Firenze utcáin a fatörzseket, összetört autókat, döglött teheneket magával sodró víztömeg. Ledöntötte és darabokra zúzta a Keresztelőkápolna Ghiberti-féle bronzajtaját, Cimabue Feszület című freskójából, az olaszországi középkori festészet talán legnagyobb alkotásából pedig csak egy ázott vakolatkupac maradt. Michelangelo Dávid-szobrát a hátsó fertályáig elcsúfította az olajos víz. Sártenger temette be a Biblioteca Nazionaléban őrzött több tízezer kódexet, ősnyomtatványt. Az Uffizi képtár pincéjében tárolt több száz festményről lepattogzott a festék, számtalan apró darabka hevert a mindent elárasztó mocsokban. Miután a víz visszahúzódott, a világ elborzadva nézte a reneszánsz szülővárosából maradt iszapos-törmelékes pusztaságról, az elpusztult műkincsekről készült felvételeket. Ezerszámra jöttek a világ minden tájáról az önkéntesek – diákok, professzorok, művészek, művészettörténészek –, hogy mentsék, ami menthető. Olyan városban éltek és dolgoztak, ahol nem volt fűtés, víz, villany, élelem és semmiféle szolgáltatás sem. Egy hét után gázálarcot kellett fölvenniük, hogy védjék magukat a rothadó könyvek, festmények mérgező kigőzölgésétől. Az önkénteseket úgy nevezték, Angeli del Fango, a sár angyalai. Már régóta terveztem, hogy írok egy krimit, amely a nagy firenzei árvíz idején játszódik. A Karácsonyi Madonna munkacímet viselő regényben szerepelt egy művészettörténész, aki lóhalálában Firenzébe utazik, hogy a sár angyalaként segítsen a mentőakcióban. A férfi a titokzatos festő, Masaccio életművének elismert szakértője. Ez a zseniális ifjú művész, aki a Brancaccikápolnát díszítő, rendkívüli szépségű freskóival egymaga indította útjára az olaszországi reneszánszot, huszonhat éves korában hirtelen meghalt, a szóbeszéd szerint megmérgezték. Regényem hőse a Biblioteca Nazionale pincéjében vállal önkéntes munkát, könyveket, kéziratokat szedeget ki a sárból. Egy napon nem mindennapi dokumentum kerül a kezébe, amely egy híres, elveszett Masaccio-festmény rejtekhelyére utal. A Karácsonyi Madonna című alkotás egy szárnyas oltárkép középső táblája volt, és igen érzékletesen írta le még Giorgio Vasari a 17. század első évtizedében, de később nyoma veszett. A reneszánsz egyik legfontosabb elveszett festményének tartják. Művészettörténész hősöm otthagyja az önkéntesi munkát, és őrült hajszát indít a festmény után. De hamarosan ő is eltűnik, és pár nap múlva a Pratomagno-hegységben, az út szélére dobva találják meg a holttestét, a szemét kitolták. A gyilkost nem fogják el, és a festmény sem kerül elő. Ekkor ugrunk az időben harmincöt évet, és a jelenben találjuk magunkat. A meggyilkolt művészettörténész fia, aki sikeres festő New Yorkban, „az emberélet útjának feléhez” érkezve lelki válságba kerül. Rádöbben, hogy van valami, amit mindenképpen meg kell tennie: meg kell találnia az apja gyilkosát. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha megtalálja az elveszett festményt. Firenzébe repül tehát, és megkezdi a kutatást, melynek során levéltárakban porladó iratokon, etruszk sírokon át vezet az útja, és végül eljut a Pratomagno-hegységbe, egy lerombolt faluba, ahol ijesztő titkot temettek el, és ahol hősünkre még ijesztőbb sors vár…
Azért jöttem Olaszországba, hogy megírjam ezt a regényt. De máig nem írtam meg. Mellékvágányra terelt a firenzei rém. Eletünk nagy kalandjának ígérkezett az Olaszországban töltött idő, és mi ritka felkészületlenül vágtunk bele ebbe a kalandba. Olaszul egyikünk sem tudott. Én az előző évben voltam pár napot Firenzében, de Christine, a feleségem, még soha életében nem járt Itáliában. A gyerekeink viszont abban a csodálatosan rugalmas életkorban voltak, amikor az ember vidáman, gondtalanul vesz minden akadályt, hiszen még semmi sem szokatlan a számára – ugyanis még nem tanulta meg, hogy mi a megszokott. Szóval, amikor elérkezett a pillanat, a gyerekeink teljesen gondtalanul, mondhatni közönyösen szálltak föl a gépre. Mi viszont idegroncsok voltunk. 2000 augusztusában érkeztünk meg Firenzébe: én, Christine és gyerekeink, a hatéves Aletheia és az ötéves Isaac. Aletheiát a helyi iskola első osztályába írattuk be, Isaacet óvodába, mi pedig nyelvórákat vettünk. Az átmeneti időszak során szembesültünk bizonyos kihívásokkal. Aletheia tanítónője például elmondta, hogy nagy öröm ilyen boldog gyermeket tanítani, aki egész nap énekel, csak sajnos nem érti, hogy mit. Hamarosan megtudtuk: Egyetlen szavát sem értem, Pedig egész nap beszél, De én egy szavát sem értem… Hamar felszínre kerültek a kulturális különbségek is. Isaac pár nap után azzal jött haza az óvodából, hogy az óvónő a játszótéren cigarettázott, és eldobálta a csikkeket, majd elfenekelt (igen, elfenekelt!) egy négyéves gyereket, aki megpróbálta elszívni az egyiket. Isaac úgy hívta, „az üvöltő sárkánygyík”. Gyorsan átírattuk a nővérével együtt a város túlsó felén lévő magániskolába, ahol apácák tanítottak. Reméltük, hogy ők nem dohányoznak, és nem is fenekelik el a gyerekeket. A dohányzással kapcsolatban nem is tévedtünk, azt pedig idővel elfogadtuk, hogy az alkalmankénti elnadrágolás egyszerűen a másféle kultúrából adódik – ugyanúgy, mint az éttermekben terjengő cigarettafüst, a halált megvető sofőrök, meg az, hogy sorban kell állni a postán, ha be akarjuk fizetni a számlákat. Az iskola egy vastag kőfallal elkerített, pazar 18. századi villában volt, amelyet a Keresztelő Szent János-rendi nővérek kolostorrá alakítottak át. A szüneteket a csaknem egyhektáros díszkertben töltötték a gyerekek, ciprusfák, gondosan nyírt sövények, virágágyak, szökőkutak és meztelen nőket ábrázoló márványszobrok között. A kertész és a gyerekek között folyamatosan dúlt a háborúskodás. Angolul senki sem beszélt a Merlo Biancóban, még az angoltanárnő sem… A direttrice szigorú, mélyen ülő szemű apáca volt, aki a puszta tekintetével páni félelembe tudott kergetni gyereket, szülőt egyaránt. Egy napon félrevont minket Christine-nel, és közölte, hogy a fiunk „un monello”. Megköszöntük a bókot, és rohantunk haza, hogy megnézzük a szótárban, mit jelent. Azt jelentette, hogy „gazfickó”. Attól kezdve szótárral jártunk szülői értekezletre… A gyerekeink viszont tényleg kezdtek megtanulni olaszul, pont ahogy reméltük. Isaac egy este leült a vacsorához, végigmérte a tésztát, vágott egy grimaszt, és közölte, hogy Che schifo! Ez egy vulgáris olasz kifejezés, azt jelenti, hogy „Undorító!” Annyira büszkék voltunk rá! Karácsonyra egész mondatokban beszéltek, a tanév végére pedig már kezdtek gúnyolódni a mi olasztudásunkon. Amikor például vacsoravendégeink voltak, Aletheia időnként átvonult a szobán, és élénk taglejtésekkel, harsányan rikoltozva parodizálta a botrányos amerikai akcentusunkat. – Jó estét, Mr. és Mrs. Coccolini! Micsoda öröm, hogy találkozhatunk önökkel! Fáradjanak be, helyezzék magukat kényelembe, és fogyasszanak el a társaságunkban egy pohár bort! – Az olasz vendégek majd' megszakadtak nevettükben.
Lassanként alkalmazkodtunk új életünkhöz. Mint kiderült, Firenze elragadóan kicsi hely, a városban és a környező falvakban, úgy tűnt, mindenki ismer mindenkit. Az is feltűnt, hogy itt az emberek inkább csak élik az életet, nem pedig eredményt akarnak felmutatni. A bevásárlás például itt nem szupermarketben végzett, heti egyszeri, igen hatékony művelet volt, hanem döbbenetesen csekély hatásfokú, de igen bájos mindennapi foglalatosság. Tucatnyi boltot, árust kellett végigjárni, akik közül mindenkinél csak egyvalamit lehetett kapni. Az ember mindegyikkel megbeszélte, mi újság, megvitatta a kiválasztott áru minőségét, és meghallgatta, hogyan készíti el a szóban forgó élelmiszert a boltos nagymamája, mert mondjon bárki bármit, máshogy nem lehet. A megvásárolt élelmiszert nem volt szabad megérinteni, etikett elleni vétségnek minősült, ha valaki megnézte, elég érett-e a szilva, vagy saját kezűleg tett a szatyorba egy fej vöröshagymát. A vásárlás kitűnő olasz nyelvlecke volt a számunkra, de számtalan veszélyt is rejtett magában. Christine például mély benyomást tett a jóképű fruttivendolóra, gyümölcsárusra, amikor pesche és fichi, azaz őszibarack és füge helyett pescét és fighét (halat és puncit) kért. Hónapokba telt, mire egy icipicit is firenzeinek éreztük magunkat, bár a városban mászkáló amerikai és német turistákat gyorsan megtanultuk jó firenzei módjára, gúnyosan végigmérni. A lecsüngő karimájú szalmakalapban, khaki sortban, nyalókafehér edzőcipőben pompázó, tátott szájjal bámészkodó „jöttmentek” akkora vizesüvegeket szíjaztak a derekukra, mintha a Szaharán kelnének át… Olaszországban banális hétköznapiság és magasztos fennköltség furcsa elegye volt az élet. Amikor télvíz idején, csipás szemmel fuvaroztam iskolába a gyerekeket, egyszer csak fölértünk Giogoliban a dombtetőre, és pazar látvány tárult a szemünk elé a hajnali ködből varázslatosan emelkedtek ki az óriási középkori kolostor, a La Certosa épületei és tornyai. Firenze macskaköves utcáit róva pedig bármikor beugorhattam öt percre a Brancaccikápolnába, hogy a reneszánsz kezdetét jelentő freskókban gyönyörködjek, vagy betérhettem ve-csernyekor a 978-ban alapított bencés apátságba, a Badia Fiorentinába, hogy ugyanabban a templomban hallgassam a gregorián énekeket, ahol az ifjú Dante bámulta megbűvölten szerelmét, Beatricét. Hamarosan megismerkedtünk a fregatura fogalmával is, amely nélkül nem boldogulhat az ember, ha Olaszországban él. A fregatura azt jelenti, hogy nem igazán jogszerűen, nem igazán tisztességesen, kissé szélhámos módon csinálunk valamit, de még éppen a kirívó törvénytelenség határain belül. Olaszországban a fregatura művészi tökélyre fejlesztett életforma. Mi akkor kaptuk meg belőle az első leckét, amikor jegyet rendeltünk Verdi Trubadúrjára a firenzei Operaházba. Amikor előadás előtt a pénztárban át akartuk venni a jegyeket, közölték velünk, hogy nem látják nyomát a rendelésünknek, hiába mutattuk be a foglalás számát. Azt mondták, nem tehetnek semmit sem, mert abszolút telt ház van, és ezt a pénztár előtt hömpölygő tömeg is alátámasztani látszott. Hazafelé indulva összefutottunk egy ismerős boltosnővel, aki nercbundában, gyémántokkal fölékszerezve inkább grófnőnek nézett ki, mint az Il Cantuccio nevű parányi boltocska tulajdonosának, ahol biscottit, kemény, mártogatni való kekszet szoktunk venni. – Mi az, minden jegy elkelt? – kiáltott oda. Elmondtuk neki, hogy jártunk. – Ugyan már! – legyintett. – Odaadták a jegyüket valami fontos embernek. De megoldjuk a dolgot. – Talán ismer valakit? – Nem ismerek én senkit sem. De tudom, hogy működnek a dolgok ebben a városban. Várjanak meg itt, egy perc, és jövök. – Azzal elvonult, és öt perc múlva újra fölbukkant egy zavartnak tűnő férfi társaságában. Maga az operaház igazgatója sietett oda hozzánk. Megragadta a kezemet. – Annyira sajnálom, Mr. Harris! – nyögte ki. – Nem tudtuk, hogy itt van, nem szólt senki sem! Kérem, bocsásson meg a jegyekkel kapcsolatos kavarodás miatt!
Mr. Harris? – Mr. Harris csöndben, slepp nélkül szeret utazni – közölte előkelő hanghordozással a boltosnő. – Ez már csak természetes! – kiáltotta az igazgató. – Hát persze! Elhűlve bámultam rá. A boltosnő rám villantott egy figyelmeztető pillantást, hogy Eddig megcsináltam, most már ne szúrja el! – Van néhány jegyünk félretéve – folytatta az igazgató –, és őszintén remélem, hogy elfogadnak kettőt a Maggio Musicale Fiorentino nagyrabecsülése jeléül! – És már vette is elő a két jegyet. Christine hamarabb tért magához, mint én. – Igazán kedves öntől! – mondta, majd kikapta a férfi kezéből a jegyeket, és határozottan karon ragadott. – Menjünk, Tom! – Igen, persze – motyogtam megalázottan. – Nagyon kedves. Mivel tartozunk? – Niente, niente! Nagy megtiszteltetés a számunkra, hogy Operaházunkban üdvözölhetjük, Mr. Harris! Hadd mondjam el, hogy A bárányok hallgatnak volt az egyik legkiválóbb, igen, az egyik legkiválóbb film, amit valaha láttam! Egész Firenze izgatottan várja a Hannibált. Középső páholy, első sor. A legjobb hely a nézőtéren. Giogoliban lévő tanyaházunkból biciklivel vagy autóval gyorsan be lehetett érni Firenzébe. Az óváros déli bejáratán, a Porta Romanán áthaladva kanyargós utcák és régi házak szűk labirintusába jutottam. Ez az Oltramo, a firenzei óváros legérintetlenebb része. Ott sétálgatva délutánonként gyakran láttam egy különös, aprócska, karót nyelt öreg hölgyet, aki prémes bundában, gyémántokkal fölékszerezve rótta a szűk középkori utcákat. Ki volt púderezve az arca, vérvörösre volt rúzsozva az ajka, parányi fején gyöngyhálóval díszített, régimódi kis kalapot viselt. Magabiztosan lépkedett magas sarkú cipőjében az alattomos macskakövön, nem nézett se jobbra, se balra, az ismerősöket is csak alig észrevehető szemvillanással üdvözölte. Érdeklődtem, hogy ki is ő, és megtudtam, hogy nem más, mint Frescobaldi márkiné. A Frescobaldi családé a fél Oltramo és mellesleg Toszkána jó része is. Az ősi család részt vett a keresztes hadjáratok finanszírozásában, és egy nagy zeneszerzőt is adott a világnak. Christine gyakran kocogott a város girbegurba, középkori utcáin. Egy alkalommal megállt, hogy elgyönyörködjön egy kicsit Firenze egyik legpompásabb palotájában, a Palazzo Capponiban. Az Oltramo kerület másik patinás családjának, egyben egész Olaszország egyik legelőkelőbb nemesi családjának á tulajdonában álló palotát az Arno partján hosszan elnyúló, rozsdavörös, neoklasszicista homlokzat fémjelzi, komor hátsó kőfala pedig a mélyen fekvő Via de' Bardi, a Költők utcája mentén halad. Miközben Christine álmélkodva nézte a Palazzo impozáns homlokzatát, kijött egy angol nő, és szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy a nő a Capponi család alkalmazásában áll. Amikor meghallotta, hogy Masaccióról próbálok könyvet írni, adott Christine-nek egy névjegyet, és azt mondta, föl kellene keresnünk Niccolo Capponi grófot, aki Firenze történetének nagy szakértője. – Tudja, ő nagyon közvetlen ember – biztatta Christine-t. Christine otthon odaadta nekem a névjegykártyát. Eltettem, és arra gondoltam, hogy Firenze leghíresebb arisztokrata családjának sarját, akinek már a puszta neve is megfélemlít, úgysem hívom föl csak úgy a semmiből, akármilyen „közvetlen” is. A zegzugos tanyaház, amelyben Giogoliban laktunk, magasan a domboldalba épült, ciprusok és mandulafenyők árnyékába, úgy hat kilométerre a firenzei Porta Romanától. Mario története hallatán megértettem, miért olyan erődszerű az épület. Az ablakokra masszív vasrácsot szereltek, ezenkívül volt riasztó is, és abba az épületszárnyba, ahol a hálószobák voltak, megerősített, lakattal és acélretesszel is zárható belső ajtón át lehetett bejutni.
Az épület hátsó felében az egyik hálószobát dolgozószobává alakítottam át, ott szándékoztam megírni a regényemet. A szoba egyetlen ablaka három ciprusfa mellett, a szomszéd ház piros cserépteteje fölött a zöldellő toszkán dombokra nézett. A rém területének kellős közepére.
Miután Spezi elmesélte nekem a firenzei rém történetét, heteken át rendre azon kaptam magam, hogy a házunk közvetlen közelében lévő tetthelyen jár az eszem. Egy őszi napon a Masaccio-regénnyel vívott kiábrándító küzdelem után kimentem a szabadba, és a ligeten át fölkapaszkodtam a füves rétre, hogy megnézzem magamnak a helyet. A bájos kis rétről pazar kilátás nyílt déli irányban, a Vali-caia-hegység felé sorjázó firenzei dombokra. A friss, őszi levegőben porított menta és égő fű illata terjengett. Egyesek szerint a gyilkosságok tetthelyein ott ólálkodik a gonosz, mint valami rosszindulatú fertőzés, de én nem éreztem ilyesmit. Ez a hely kívül esett jón és rosszon. Bóklásztam ott egy darabig, hátha sikerül megértenem valamit, és szinte akaratlanul elkezdtem rekonstruálni a tetthelyet. Elképzeltem, hol állhatott a Volkswagen mikrobusz, és szinte hallottam a Szárnyas fejvadász konzervált, végtelenített zenéjét. Mély lélegzetet vettem. Lejjebb, a szomszéd szőlőjében javában folyt a vendemmia, a szüret. A sorok mentén haladó emberek háromkerekű motoros taligába rakták a fürtöket. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a környék hangjainak. Kukorékolást hallottam, távoli harangszót, kutyaugatást, majd egy láthatatlan nő a gyerekeit hívta. Kezdett magával ragadni a firenzei rém története.
31. fejezet
Összebarátkoztunk Spezivel. A találkozásunk után úgy három hónappal, mivel nem tudtam szabadulni a firenzei rém történetétől, javasoltam neki, hogy írjunk róla közös cikket egy amerikai magazinba. Mint a New Yorker egykori munkatársa, fölhívtam az ottani szerkesztőmet, és vázoltam neki az ötletet. Megkaptuk a megbízást. De mielőtt tollat ragadtam volna, a rémügyi tudósító tartott nekem egy kis gyorstalpalót. Hetente néhány alkalommal besuvasztottam a laptopomat a hátizsákba, kitoltam a biciklimet, és letekertem Spezi lakásáig a tíz kilométeres utat. Az utolsó kilométeren göcsörtös olajfák között kaptattam fölfelé egy gyilkos emelkedőn. A nappalis, ebédlős lakás, ahol belga feleségével, Myriammal és a lányukkal élt, a kolostor legfelső szintjét foglalta el. A teraszról szép kilátás nyílt Firenzére. Spezi egy könyvekkel, papírokkal, rajzokkal, fényképekkel telezsúfolt kis padlásszobában dolgozott. Amikor megérkeztem, a házigazdát rendszerint füstfelhőbe burkolózva az ebédlőben találtam, szájában az elmaradhatatlan Gau-loise-zal. Az asztalt papírok, fényképek borították. Miközben dolgoztunk, Myriam pici csészékben folyamatosan hordta be az eszpreszszókat. Amikor belépett, a férje mindig gyorsan eltüntette a tetthelyeken készült fotókat. Mario Spezi először is eligazított az ügy történetét illetően. Időrendben haladva vettünk át minden apró részletet, és illusztrációként időről időre előkerült a kupacból egy-egy dokumentum vagy fénykép. Végig olaszul beszéltünk, mert Spezi angoltudása csak a legalapvetőbb dolgokra terjedt ki, én pedig kaptam az alkalmon, hogy gyakoroljam a nyelvet. Közben bőszen jegyzeteltem a laptopomon.
– Bájos, mi? – kérdezte gyakran Spezi, miután elmesélt egy-egy különösen égbekiáltó nyomozói balfogást. – Si, professore – feleltem ilyenkor. Az ügyről alkotott véleménye nem volt bonyolult. Az összeesküvés-elméletekről, állítólagos sátánista rituálékról, háttérben megbúvó értelmi szerzőkről, középkori szektákról csak a gúnyos megvetés hangján tudott beszélni. Úgy érezte, a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb magyarázat a helyes: a firenzei rém magányos pszichopata, aki beteg vágyai kielégítésére öldös szerelmespárokat. – Azonosításának kulcsa – ismételte el többször is Spezi – az 1968-as klángyilkossághoz használt fegyver. Ha lenyomozzuk azt a pisztolyt, megtaláljuk a rémet. Áprilisban, amikor a domboldalakat frissen zöldellő szőlőskertek csíkozták, Spezi elvitt Vicchio környékére, oda, ahol 1984-ben meggyilkolták Pia Rontinit és Claudio Stefanaccit. Vicchio Firenzétől északra, a Mugello nevű vidéken található, ahol meredeken szöknek az ég felé az Appenninek előhegységei. A hatvanas évek elején, a nagy bevándorlási hullám idején szárd pásztorok telepedtek meg a térségben, és birkát tenyésztettek a hegyi legelőkön. Az általuk készített pecorino juhsajt nagy sikert aratott, olyannyira, hogy ez lett a tartomány védjegyét jelentő, jellegzetes toszkán sajt. Sebes folyású patak mellett haladt a kis út. Az eset sok évvel azelőtt történt, és Spezinek többször is meg kellett állnia, míg végül megtaláltuk a tetthelyet. A helybeliek által La Boschetta, a Kiserdő néven ismert helyen volt egy kis, füves ösvény. Leparkoltuk a kocsit, és elindultunk. Az ösvénynek egy tölgyfákkal borított, egyik oldalán gyógyfüves réttel határolt domb tövében vége lett. Onnan pár száz méterre terrakottatetős, kőből épült tanyaház állt, a völgyben pedig, a jegenyefák takarásában, gyors folyású patak csobogott. A tanyaházon túl egyre magasabbak lettek a dombok, míg végül beleolvadtak a messzeségben halványan kéklő hegyláncba. A dombnyúlványokon és az alacsonyabb fekvésű domboldalakban smaragdzöld legelők sorakoztak, amelyeken Giotto, a festő is bolyongott a 13. század végén juhokat terelgetve, miközben a porba rajzolgatott és álmodozott. Az ösvény végén, egy kis, füves területen az áldozatok emlékére állított két fehér kereszt állt, két üvegkancsóban elrendezett, napszítta, kifakult művirágok társaságában. A keresztek vízszintes szárára szerelmük zálogaként pénzérméket helyeztek a környékbeli fiatal párok, akiknek zarándokhelye lett az egykori tetthely. A völgy fürdött a napfényben, illatoztak a virágok meg a frissen kaszált rétek. Pillangók röpködtek, madarak csicseregtek a fákon, a kéklő égbolton pufók, fehér felhők suhantak át. Mario Gauloise-zal a kezében fölvázolta a tetthelyet, én pedig jegyzeteltem. Megmutatta, hol állt a fiatalok világoskék Fiat Pandája, és hol rejtőzött a sűrűben a gyilkos. Megmutatta azt is, hol hevertek a földön a töltényhüvelyek, amelyek alapján meg lehetett állapítani a lövések térbeli és időbeli eloszlását. A fiú holttestét a hátsó ülésen, majdnem magzati pózban összegömbölyödve találták meg, így próbálta védeni magát a lövésektől. A gyilkos végzett vele, majd többször a bordái közé döfött a késével. Vagy azért, mert biztosra akart menni, vagy a gyűlöletét akarta így kifejezésre juttatni. – Körülbelül este 9:40-kor történt – mondta Spezi, és a patakon túli szántóföldre mutatott. – Ezt onnan tudjuk, hogy egy gazda, aki a nagy hőség miatt éjszaka szántott, hallotta a lövéseket, de azt hitte, hogy csak egy motorino utórobbanása volt. Követtem Mariót a szántóföldre. – A gyilkos idevonszolta a holttestet, erre a házból tisztán látható helyre. Elképesztő. – Kezében a füstölgő cigarettával a tanyaház felé intett. – Borzalmas látvány volt – folytatta. – Soha nem felejtem el. Pia a hátán feküdt, a karja széttárva, mintha keresztre feszítették volna, ragyogó kék szeme az égre meredt. Rémisztő dolog ilyet mondani, de akaratlanul is észrevettem, hogy milyen gyönyörű.
Körülöttünk álmosan döngicsélő méhek repdesték körül a virágokat. Már nem jegyzeteltem. A fák közül hallatszott a patak zúgása, itt sem ólálkodott a gonosz, éppen ellenkezőleg: békés, sőt már-már megszentelt, áldott helyen álltunk. Utána bementünk a Sieve folyó partján, buján zöldellő rétek közt fekvő Vicchio városkába. A macskaköves piazza közepén a kézében palettát és ecsetet tartó Giotto három méter magas bronzszobra állt. A tér közelében sorakozó üzletek között láttuk azt a kis háztartási boltot is, ahol Claudio Stefanacci dolgozott. Még mindig a családjáé volt az üzlet. A piazzához közeli, szerény kis trattoriában megebédeltünk, majd betértünk az egyik mellékutcába, hogy meglátogassuk a meggyilkolt lány édesanyját, Winnie Rontinit. Magas kőfalba épített vaskapuhoz érkeztünk, amely Vicchio egyik legimpozánsabb villájához vezetett. A kapun át elgazosodott olasz kertet láttam, és erősen lerobbant benyomást keltett a mögötte tornyosuló háromszintes ház homlokzata is. A halványsárga gipszvakolat megrepedezett, és helyenként lehullott. A villa ablakain le volt húzva a redőny. Elhagyatottnak látszott az épület. Megnyomtuk a kaputelefont. Remegő bádoghang szólt bele. Mario bemondta a nevét, mire a kapu egy kattanással kinyílt. Winnie Rontini az ajtóban állva fogadott minket, és betessékelt az elsötétített házba. Lassan, nehézkesen mozgott, mintha víz alatt járna. Követtük a nappaliba, amelyben alig volt bútor. Az egyik ablakon félig föl volt húzva a roló, a beszűrődő fénycsík fehér falként vágta ketté a sötétséget. A szállongó porszemek egy pillanatra megcsillantak a fényben, majd eltűntek. Régi bútorkárpit és padlóviasz szaga érződött a levegőben. Csaknem üres volt a ház, csak néhány rozoga bútordarab maradt. Az antik dísztárgyakat és az ezüstneműt már régen eladták, hogy finanszírozni tudják a lány gyilkosa utáni kétségbeesett nyomozást. Signora Rontini annyira elszegényedett, hogy már telefonja sem volt. Nagy porfelhőt kavarva leültünk egy-egy kifakult székre, Signora Rontini pedig a velünk szemben álló, helyenként kidudorodó huzatú fotelbe ereszkedett bele lassan, méltóságteljesen. Fehér bőre, finom szálú haja és halvány, égszínkék szeme elárulta dán származását. A nyakában aranyláncon függő medálon a P és C kezdőbetűk voltak olvashatók. Pia és Claudio… Lassan beszélt, mintha nagy követ kötöztek volna minden egyes szavára. Mario elmondta neki, hogy írni szándékozunk az ügyről, és továbbra is keressük az igazságot. Signora Rontini közömbösen, mintha már nem is érdekelné az egész, közölte, hogy szerinte Pacciani volt a tettes. Elmondta, hogy a férje, Renzo, aki jól fizetett hajómérnökként az egész világot bejárta, otthagyta a munkáját, hogy minden idejét az igazság keresésének szentelhesse. Hetente elment a firenzei rendőrkapitányságra, érdeklődött, hogy mik a friss hírek, konzultált a nyomozókkal, és a saját pénzéből busás jutalmat ajánlott föl a nyomravezetőnek. Gyakran kért segítséget tévén, rádión keresztül is. Többször átverték, és végül egészségileg és anyagilag is tönkrement. Szívinfarktus vitte el az utcán, a rendőrség előtt, közvetlenül a szokásos heti látogatása után. Signora Rontini egyedül maradt a hatalmas villában. Apránként eladogatta a bútorokat, és egyre mélyebbre süllyedt az adósságok tengerében. Mario a nyakláncáról kérdezte. – Az én életem azon a napon ért véget – mondta, és megérintette a medált.
32. fejezet Ha Ön sérthetetlen lenne, akkor talán be is menne? Belépne a palotába, mely olyan sokszor fürdött a vérben és a dicsőségben, menne az orra után a pókhálós
sötétségben? […] Az előcsarnokban a sötétség csaknem áthatolhatatlan. Hosszú kőlépcső következik, a karfa hidegen csúszik tengerünk alatt, évszázadok lépéseitől homorúra koptatott, egyenetlen grádicsokon kapaszkodunk… (Thomas Harris: Hannibal. Bihari György ford.)
Egy hideg januári reggelen azon vettük észre magunkat Christine-nel, hogy a Thomas Harris Hannibal című regényében oly érzékletesen leírt lépcsőt koptatja a lábunk. A Palazzo Capponiba voltunk hivatalosak Niccolo Piero Uberto Ferrante Galgano Gaspare Calcedonio Capponi grófhoz és feleségéhez, Ross grófnéhoz. Végül mégis fölhívtam a grófot „csak úgy”. A Palazzo Capponiban forgatták ugyanis nemrég a Hannibal Ridley Scott által rendezett filmváltozatát, amelyben Hannibal Lecter, alias „dr. Feli” a Capponi család könyvtárának és levéltárának lesz a kurátora. Gondoltam, érdekes lehetne interjút készíteni az igazi kurátorral, magával Niccolo gróffal, és a film bemutatójára időzítve cikket írni róla a New Yorker „Azt beszéli a város” rovatába. A gróf a lépcső tetején várt minket, és bevezetett a könyvtárba, ahol már ott volt a grófné is. A negyven körüli, magas, erős testalkatú, göndör, barna hajú, szája körül kis bajuszt és szakállt viselő Niccolo Capponi kék szeme élénken csillogott, a füle pedig kisfiúsán elállt. Elképesztően hasonlított ahhoz a fantasztikus portréhoz, amelyet Bronzino készített 1550-ben őséről, Lodovico Capponiról, és amely a New York-i Frick Museumban látható. Christine-t egészen különleges kézcsókkal köszöntötte – mint később megtudtam, a nemesemberek ősidők óta így fejezik ki a hölgyek iránti tiszteletüket. Villámgyors, elegáns csuklómozdulattal fölemelte feleségem kezét, majd amikor már csak tíz-tizenöt centire volt az ajkától, feszesen meghajtotta a fejét, de természetesen úgy, hogy az ajkai ne is súrolják Christine bőrét. Csak a nemesi származású firenzeiek üdvözlik így a hölgyeket, mindenki más egyszerűen kezet fog velük. A Capponi-könyvtár egy félhomályos, jéghideg, címerekkel díszített folyosó végén helyezkedett el. A gróf egymáshoz erősített, irdatlan méretű tölgyfa karosszékekbe ültetett minket, ő maga pedig egy régi, hosszú ebédlőasztal mögött foglalt helyet az ott álló magas, fel-lépős fémszéken, és babrálni kezdett a pipájával. A háta mögötti falon sorakozó kis rekeszekben nyolcszáz évig visszamenőleg őrzik a családi iratokat, kéziratokat, számlakönyveket, bérlőkről készült névjegyzékeket. A gróf barna zakót, borvörös pulóvert, bő nadrágot és – ez Firenzében erős különcségnek hat! – ronda, kopott, régi cipőt viselt. A hadtörténet doktoraként a New York University firenzei kihelyezett tagozatán tanított. Tökéletes Edward-kori angolt beszélt, olyan volt, mint egy letűnt korból ránk maradt hangos nyelvemlék. Megkérdeztem, hol tanulta, mire elmagyarázta, hogy az angol nyelv akkor került be a családba, amikor a nagyapja feleségül vett egy angol nőt, és a gyerekeikkel otthon angolul beszéltek. A gróf apja, Neri Capponi, immár amolyan családi kincsként adta tovább nyelvtudását a saját gyerekeinek, így a Capponi családban csaknem egy évszázadon át változatlan formában, őskövületként fennmaradt a VII. Edward korára jellemző angol nyelv. A nagyon csinos, tartózkodó, szertartásos modorú, fanyar humorú Ross grófné amerikai volt. – Itt ült Ridley Scott a szivarjával – mesélte a filmforgatásról a gróf. – Az mutatta nekik az utat – tette hozzá a felesége. – Elöl ment a szivar, utána jött Ridley, őutána meg a szavain csüngő slepp. – Rendesen füstölt – jegyezte meg a gróf. – Nem is beszélve a műfüstről – vette át a szót Ross grófné. – Ridleynek mániája a füst. Meg a mellszobrok. Folyton márvány mellszobrokat kért.
Niccolo gróf most az órájára pillantott, majd bocsánatkérően megszólalt: – Nem akarok udvariatlan lenni, de én naponta összesen kétszer dohányzom. Tizenkettő után, és este hét után. Három perc múlva tizenkét óra volt. A gróf folytatta a történetet: – Azt akarta, hogy a nagyszalonban a forgatás alatt több mellszobor legyen. Papírmasé szobrocskákat rendelt, amelyeket úgy csináltak meg, hogy jó réginek nézzenek ki, de nem volt velük megelégedve. Mondtam neki, hogy a pincében akad néhány, az őseimről készült darab, fölhozzuk őket? Mire ő: az pompás lenne! Elég koszosak voltak a szobrok, úgyhogy megkérdeztem, leporoljuk-e őket. Mire Ridley: Jaj, dehogy, a világért se!” Az egyik a quadrisnonnámat, a szépanyámat ábrázolta, leánykori nevén Luisa Velluti Zatit, a San Clemente hercegek családjából. Nagyon adott az illendő viselkedésre, színházba sem volt hajlandó elmenni, mert erkölcstelennek tartotta. Most pedig kellék lett egy filmben, méghozzá micsoda filmben! Erőszak, kibelezett emberek, kannibalizmus… – Sose tudhatod, talán még örül is neki – szólt közbe a grófné. – A stáb igazán jól viselkedett – folytatta Niccolo gróf. – A firenzeiek viszont igencsak harapósan fogadták őket. Persze, ma már ugyanezek a boltosok táblát tesznek az ablakukba, hogy Itt forgatták a Hannibalt! A házigazda az órájára pillantott, és miután látta, hogy már tizenkettő van, meggyújtotta a pipáját. Illatos füstfelhő szállt a magas mennyezet felé. – A füstön meg a mellszobrokon kívül még VIII. Henrikért is odavolt Ridley – mondta, majd fölállt, kotorászott egy keveset az iratok között, és végül előhúzott egy nehéz pergament. A levélben VIII. Henrik arra kérte a gróf egyik ősét, hogy küldjön neki kétezer katonát és annyi szakállas ágyút, amennyit csak tud. A dokumentumot maga a király írta alá, és lógott róla valami barna, viaszszerű micsoda. Akkora volt, mint egy szétlapított füge. – Az mi? – kérdeztem. – VIII. Henrik hivatalos állami pecsétje. Ridley viccelődött, hogy inkább VIII. Henrik bal heregolyójának nézné az ember. Lefénymásoltam neki. Mármint a levelet. A könyvtárból átvonultunk a Gran Salonéba, a nagyszalonba, a fő vendégfogadó helyiségbe. A Hannibalban itt zongorázik Hannibal Lecter, miközben Pazzi felügyelő a Via de' Bardin elrejtőzve hallgatja. A Gran Salonét sötét tónusú portrék, fantasztikus tájképek, márvány mellszobrok, páncélzatok, fegyverek díszítették. Egy ilyen hatalmas terem fűtése igencsak költséges, ezért a hőmérséklet nem sokkal haladta meg egy szibériai kínzókamráét. – A páncélok többsége utánzat – legyintett lekicsinylően a gróf. – Az viszont ott igazán szép, az 1580-as évekből való. Valószínűleg Niccola Capponié, a Szent István-rend lovagjáé volt. Valaha még rám ment. Egész könnyű, még fekvőtámaszozni is tudtam benne. A palota egyik láthatatlan szobájából életerős csecsemősírás hallatszott, és a grófné sietve távozott. – Ezek itt főként Medici-portrék – folytatta a férje. – A családunk öt házasságot kötött a Mediciekkel. Az egyik Capponit Dantéval együtt száműzték Firenzéből. De akkoriban Dante alighanem lenézett minket, mert ezt írta a magunkfajtákról: „Új néped és hirtelen könnyű hasznod / rád annyi túlzást s gőgöket idéztek, / Firenze, hogy már magad is panaszlod.” (Babits Mihály ford.) Neri Capponi 1434-ben segített Cosimo de' Medicinek, hogy a száműzetése után visszatérhessen Firenzébe. A családunk ezzel igen gyümölcsöző szövetséget kötött. Abban rejlett sikereink titka, hogy sohasem az első számú firenzei család voltunk, hanem mindig a második vagy a harmadik. Van egy firenzei mondás: A kilógó szöget visszakalapálják a helyére. Ekkor belépett a grófné a kisbabával, Francescával. A kislány a szépséges Francesca Capponiról kapta a nevét, aki Vieri di Cambio de' Medicihez ment férjhez, és tizennyolc
éves korában belehalt a szülésbe. Jacopo Pontormónak tulajdonított, pirospozsgás arcképe a szomszéd szoba falán lógott. Megkérdeztem a grófot, ki a leghíresebb őse. – Alighanem Piero Capponi. Az ő történetét minden olasz iskolás ismeri. Olyan, mint Washington átkelése a Delaware folyón. Gyakran idézik, és jócskán kiszínezik. – Szokás szerint elbagatellizálja – jegyezte meg a grófné. – Nem, kedvesem. Tényleg erősen túl van lihegve. – Nagyrészt igaz. – Szóval a történet szerint VIII. Károly francia király 1494-ben, Nápoly felé tartó serege élén elhaladt Firenze mellett, és a gyors pénzszerzés reményében hatalmas összegű hadisarcot követelt a várostól, és kijelentette, hogy ha ezt nem kapja meg, „megfújjuk a harsonákat”, azaz támadást indítanak a város ellen. Piero Capponi erre azt felelte: „Mi pedig megkongatjuk a harangokat”, vagyis hadba szólítják a város polgárait. Károly király meghátrált, és állítólag azt mondta: „Capon, Capon, vous etes on mauvais chapon. Azaz Capon, Capon, gonosz egy chapon, azaz kappan vagy te! – A családban nagyon mennek a kappanviccek – jegyezte meg a grófné. – Karácsonykor kappant eszünk – mondta a gróf. – Van ebben valami kannibalisztikus. És ha már témánál vagyunk, hadd mutassam meg, hol étkezett Hannibal Lecter. Követtük a Sala Rossa, egy piros színű, elegáns, kisebb szalonba, amelynek berendezéséhez a kárpitozott székek és az itt-ott elszórtan fölbukkanó asztalok mellett tartozott egy tükrös pohárszék is. A falat borító piros selymet 250 éve, a család selyemhernyótenyészetéből származó gubókból szőtték. – Volt a stábban egy szegény nő – mesélte a grófné –, akire folyton rá kellett szólnom, hogy engedély nélkül ne mozdítson el a helyéről semmit sem. Folyton arrébb pakolt mindent. A forgatás alatt Niccolo kisöccse, Sebastiano, aki a család Chiantiban lévő birtokát, a Villa Calcinaiát igazgatja, mindennap hozott egy üveggel a borukból, és elhelyezte a szoba egy szembetűnő pontján. A kamera azonban egyszer sem vette föl, mert az a nő mindig kivitte. Ugyanis a producereknek megállapodásuk volt a Seagram's céggel, hogy csakis az ő termékeiket fogyasztják. A gróf elmosolyodott. – De azért a nap végére valahogy mindig kiürült az üveg. Aranytartaléknak kiválóan megfelelt. Thomas Harris sok évvel ezelőtt, amikor még a Hannibal című regény írására készült, és a kutatómunkája során elment Pacciani tárgyalására, megismerkedett Capponi gróffal, aki meghívta a palazzóba. Az író jóval később fölhívta a grófot, és megkérdezte, nincs-e kifogása ellene, hogy Hannibal Lecter legyen a Capponi-könyvtár kurátora. – Családi kupaktanácsot tartottunk – mondta a gróf. – Végül beleegyeztem, de egy feltétellel: hogy nem a családunk lesz a főfogás!
Niccolóval is barátságot kötöttem. Olykor együtt ebédeltünk az Il Bordino nevű kisvendéglőben, a Santa Felicita templom mögött. Ebben a Palazzo Capponitól pár percnyi sétára lévő templomban van a család kápolnája és kriptája. Az II Bordino az utolsó régi típusú firenzei trattoriák egyike: kicsi, zsúfolt hely, ahol üvegpult mögött láthatók az aznap kapható ételek. A félhomályos helyiség megfeketedett kőfalaival, az összekarcolt faasztalokkal, faszékekkel meg az ősrégi terrakottapadlóval inkább várbörtönre emlékeztetett. A kínálat ízig-vérig firenzei volt: egyszerű húsos-tésztás ételek nagy karéj korpakenyérrel, munkáskerületet idéző árakon, öblös pohárban felszolgált, fanyar vörösborral leöblítve. Egy napon ebéd közben megemlítettem Niccolónak, hogy Mario Spezivel a firenzei rém ügyét kutatjuk.
– Á! – mondta élénken érdeklődve. – A firenzei rém! Biztos, hogy bele akarsz keveredni ebbe az ügybe? – Lenyűgöző történet. – Úgy van, lenyűgöző történet. De a helyedben vigyáznék vele. – Miért, mi bajom lehet? Hiszen ez már régi dolog. Az utolsó gyilkosság húsz éve történt. Niccolo lassan megcsóválta a fejét. – Firenzében, ha valami húsz éve történt, az olyan, mintha tegnap történt volna. És még mindig nyomoznak. Sátánista szekta, feketemisék, rémségek villája… Az olaszok nagyon komolyan veszik az ilyesmit. Az ügy során karrierek íveltek föl és mentek tönkre. Vigyázz, nehogy darázsfészekbe nyúljatok Marióval! – Vigyázni fogunk. Niccolo elmosolyodott. – A helyedben visszatérnék ahhoz a bájos kis regényhez, amit Masaccióról tervezel – és békén hagynám a firenzei rémet.
33. fejezet
Egy szép tavaszi napon, amikor immáron sokadszorra ültünk össze, a végére ért a „Bevezetés a rémtanba” című kurzus. Tudtam mindent, amit tudhattam, talán csak Spezi és maga a rém volt nagyobb szakértője az ügynek, mint én. Egyvalamiről azonban Spezi konokul, szemérmesen hallgatott arról, hogy szerinte ki lehet a firenzei rém. – Eccoci qua – mondta. – Itt tartunk sátánista szekta, szentségtörő ostyák, háttérből irányító, rejtőzködő agytröszt. Mi van még? – Ravaszkás mosollyal hátradőlt a székén, és széttárta a karját. – Kávét? – Kérek. Spezi egy hajtásra kiitta a kis csésze feketét, de én ezt az olasz szokást képtelen voltam átvenni. Csak szürcsölgettem a kávémat. – Van kérdésed? – Csillogott a szeme. – Igen – feleltem. – Szerinted ki a rém? Spezi leverte a hamut a cigarettájáról. – Ott a válasz – intett az asztalon heverő papírhalom felé. – Te mit gondolsz? – Salvatore Vinci. Spezi a fejét rázta. – Gondoljuk át úgy, ahogy Phillip Marlowe tenné. A Beretta a lényeg. Ki vitte 1968-ban a fegyvert a tetthelyre? Ki használta? Ki vitte haza? És ami a legfontosabb, később mi történt vele? Mindez ott van fehéren-feketén, csak keresni kell. – A pisztoly Salvatore Vincié volt – mondtam. – Ő hozta magával Szardíniáról, ő tervelte ki az 1968-as gyilkosságot, neki volt kocsija, és ő lőtt. – Bravó! – Tehát nyilván ő is vitte haza a fegyvert. – Pontosan. Csak azért adta át az utolsó lövésre, hogy Stefano Melének lőpornyomok legyenek a kezén. Mele a földre dobta a pisztolyt, Salvatore pedig fölvette, és hazavitte. Nem volt hülye, esze ágában sem volt a tetthelyen hagyni a gyilkos fegyvert. A gyilkossághoz használt lőfegyver veszélyes, mert a ballisztikai vizsgálat ki tudja mutatni, hogy abból a fegyverből származnak a holttestből kiszedett golyók. Ezért egy ilyen fegyvert soha nem adnak el, és nem is adnak oda másnak. Vagy megsemmisítik, vagy gondosan elrejtik. És mivel tudjuk, hogy a Berettát nem semmisítették meg, nyilván a lőszeres dobozokkal együtt Salvatore Vinci dugdosta. Hat év múlva pedig újra fölbukkant, immár a firenzei rém kezében.
Bólintottam. – Tehát szerinted is Salvatore Vinci a rém, ahogy Rotella is gondolja. Spezi elmosolyodott. – Azt hiszed? – Előhúzta a kupacból az FBI által készített profilt. – Olvastad te is. Salvatore Vincit írják le benne? – Nem igazán. – Hát egyáltalán nem! A profil egyvalamiben határozottan állást foglal: a firenzei rém impotens vagy majdnem az. Szexuális zavarokban szenved, és korban hozzáillő nőkkel nem vagy csak alig volt szexuális kapcsolata. Azért gyilkol, hogy kielégítse érzéki vágyait, mert normál módon erre képtelen. Erősen erre utal az is, hogy egyik tetthelyen sem volt nyoma nemi erőszaknak, molesztálásnak vagy bérmilyen szexuális tevékenységnek. Salvatorétól viszont mi sem áll távolabb, mint az impotencia: kész Priaposz volt! És egyébként sem illik rá az FBI profilja, különösen az elemzés pszichológiai része. – Ha nem Salvatore Vinci a rém – mondtam –, akkor továbbra is fennáll a kérdés, hogy hogyan jutott el tőle a Beretta a rémhez. A levegőben lógott a kérdés. Spezi szeme megint fölcsillant. – Ellopták tőle? – kérdeztem. – Pontosan! És ki tehette meg ezt a legkönnyebben? Ott volt az orrom előtt az összes nyomravezető jel, de nem láttam őket. Spezi megkocogtatta az ujjával az asztalt. – Az egész ügy legfontosabb dokumentuma nincs itt. De tudom, hogy létezik, mert beszéltem valakivel, aki látta. Mindent megpróbáltam, hogy megszerezzem. Mit gondolsz, mi lehet ez a dokumentum? – A lopás bejelentése? – Appunto! 1974 tavaszán, négy hónappal az első, Borgo San Lorenzo-i gyilkosság előtt Salvatore Vinci bement a csendőrségre feljelentést tenni. Azt mondta, valaki fölfeszítette a háza ajtaját, és behatolt. Amikor a csendőrök megkérdezték tőle, mit vittek el, azt felelte, nem tudja. Spezi fölállt, és kinyitotta az ablakot. A beáramló friss levegő fölkavarta a szobában gomolygó, kéklő füstöt. Mario kirázott az asztaIon heverő csomagból egy újabb Gauloiset, a szájába dugta, és rágyújtott, majd elfordult az ablaktól. – Gondolj csak bele, Doug! Ez a derék szardíniai, aki az ősi hagyomány szellemében mélységes gyanakvással viseltetik a hatóságok iránt, és nagy valószínűséggel gyilkos, most hirtelen befárad a csendőrségre, hogy feljelentést tegyen lopás miatt, amikor semmit sem vittek el tőle. Vajon miért? És eleve miért törne be bárki is a házába? Hiszen szegényes kis odú, semmilyen érték sincs ott. Hacsak… esetleg… egy 22-es kaliberű Beretta meg két doboz lőszer? Leverte a hamut a cigarettájáról. Izgatottan előrehajoltam, már a szék peremére csúsztam. – A legérdekesebbet még nem mondtam el – folytatta Mario. – Vinci megnevezte a betörőt! Egy gyereket jelentett föl, a szardíniai klán tagját, egy közeli hozzátartozóját. Olyasvalakit, akit normál körülmények között semmiképpen sem dobna föl a csendőrségen. És hogy miért jelentette föl, ha nem vitt el semmit sem? Azért, mert félt, hogy mit fog csinálni a tolvaj a pisztollyal. Salvatore Vinci azt akarta, hogy a betörésnek írásos nyoma legyen, így akarta védeni magát. Arra az esetre, ha a fiú valami… nagyon durva dolgot művelne a fegyverrel. Spezi pár centivel közelebb tolta hozzám az ujját, mintha odacsúsztatná elém a nem létező iratot. – Ott, azon a dokumentumon megtalálnánk a nevet, amit Salvatore Vinci megadott a csendőrségnek. A tolvaj nevét. És bizony, kedves Douglas, az az ember a firenzei rém. – És ki az? Spezi incselkedve mosolygott rám. – Pazienza! A csendőrség még 1988-ban, a Rotella és Vigna közti összecsapás után, hivatalosan kiszállt a nyomozásból. De nem hagyták csak úgy annyiban, titokban folytatták a kutakodást. És többek között a hiányzó dokumentumot
is előásták egy lepukkant csendőrlaktanya pincéjéből, egy isten tudja, hol porosodó doszsziéból. – Titkos nyomozást folytattak? És találtak még valamit? Mario elmosolyodott. – Sok mindent. Például azt, hogy a rém első gyilkossága után Salvatore Vinci fölvetette magát a Santa Maria Nuova kórház pszichiátriai osztályára. Hogy miért? Azt nem tudjuk, mert a kórházi dokumentumok a jelek szerint eltűntek. Lehet, hogy az a fiú borzalmas dolgot követett el a pisztolyával. Spezi most az egyik papírkupacban keresgélt, és végül előhúzta az FBI-profilt. – A ti FBI-otok ebben az anyagban fölsorolja a rém néhány valószínűsíthető jellemzőjét. Alkalmazzuk ezeket a gyanúsítottunkra. – Először is – folytatta kis szünet után – a profil szerint a rémnek valószínűleg van priusza, de csak piti dolgokért, például gyújtogatásért vagy lopásért ült, nemi erőszakért, testi sértésért nem. A mi emberünk rovásán autólopás, tűzfegyver illegális birtoklása, betörés és gyújtogatás van. – A profilban azt is írják, hogy 1974 és 1981 között, tehát az első két gyilkosság között eltelt hét évben, a rém nem volt Firenzében. A mi emberünk 1975 januárjában ment el a városból, és 1980 végén jött vissza. Majd néhány hónap múlva újabb gyilkosság történt. – A profil szerint a rém abban az időszakban, amikor elkövette a bűncselekményeket, valószínűleg egyedül élt vagy egy idősebb nővel, például a nagyanyjával vagy a nagynénjével. A mi gyanúsítottunk a hétéves időszak jó részében, amíg távol volt Firenzétől, egy nagynénjénél lakott. Aztán 1985-ben, néhány hónappal az utolsó gyilkosság után, megismerkedett egy idősebb nővel, és hozzá költözött. A gyilkosságok abbamaradtak. Igaz, hogy az illető 1982 és 1985 között nős volt, de a csendőrség egyik tisztje szerint, aki részt vett a titkos nyomozásban, a házasságot, impotencia coeundi miatt felbontották – vagyis azért, mert nem hálták el. Persze, az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy akkortájt Olaszországban sokszor mondatták ki a válást impotentia coeundira hivatkozva, akár igaz volt, akár nem. – Az FBI profilja szerint az ilyen típusú gyilkos gyakran kapcsolatba lép a rendőrséggel, és megpróbálja vakvágányra terelni a nyomozást, vagy legalábbis információt gyűjteni. A mi emberünk besúgónak ajánlkozott a csendőrségnél. – Végezetül pedig a szexuális indíttatású sorozatgyilkosoknál a tanulmányok szerint gyakran fordul elő, hogy az anya elhagyja, illetve a családon belül szexuálisan zaklatják. A mi emberünk még csak egyéves volt, amikor az édesanyját meggyilkolták. Később egy másik anyafigura is traumatikus módon tűnt el az életéből, amikor az apját elhagyta a barátnője, akivel régóta együtt volt. És az is lehetséges, hogy szemtanúja volt az apja bizarr szexuális játékainak. Hiszen egy kis házban éltek, ahol az apja szexpartikat rendezett, amelyeken férfiak, nők, sőt talán gyerekek is részt vettek. Vajon őt is rákényszerítette az apja? Erre nincs bizonyíték… de arra sincs, hogy nem. Kezdtem érteni, mire akar kilyukadni. Spezi nagyot szippantott a cigarettájából, majd kifújta a füstöt. – A profil szerint a gyilkos valószínűleg huszonéves korában kezdte. A mi emberünk viszont az első gyilkosság idején még csak tizenöt éves volt. – És emiatt nem kell kizárnunk? Spezi a fejét rázta. – Az a helyzet, hogy sok sorozatgyilkos meglepően fiatalon kezdi. – Azzal eldarálta néhány híres amerikai sorozatgyilkos nevét meg az életkorukat az első színre lépésük idején: tizenhat, tizenöt, tizennégy, tizenhét. – Az első bűntettét 1974-ben kis híján elbaltázta. Az a gyilkosság egy pánikoló, izgulós kis kezdő műve volt. Csak azért úszta meg, mert a férfi áldozat az első lövése után meghalt, de az is csak a véletlen műve volt. A golyó ugyanis a karját találta el, majd egy csonton irányt változtatva behatolt a mellkasába, és megállította a szívét. A lány még ki tudott ugrani a kocsiból, és elszaladt. A
gyilkos utánalőtt, de csak a lábát találta el, úgyhogy késsel kellett megölnie. Aztán a kocsi mögé vonszolta a holttestét, és megpróbálta a magáévá tenni, de képtelen volt rá. A profil „szexuális alkalmatlanságról” beszél – lásd impotencia coeundi. Ezért végül egy szőlővesszőt dugott föl az áldozat vaginájába. Aztán még ottmaradt a holttesttel, és gyengéden babusgatta egy kicsit az egyetlen segédeszközzel, amitől még beindult – a késével. Kilencvenhét vágást ejtett rajta. Lehet, hogy szexuálisan is próbálta molesztálni a holttestet, de nem sikerült neki. A két mell környékén és a szeméremtájékon szabdalta össze a testet, mintegy jelezve, hogy övé a lány. Hosszú csönd telepedett a kis ebédlőre. Az asztal túlsó végénél nyíló ablak pontosan azokra a dombokra nézett, ahol a rém portyázott. – Azt is írják a profilban, hogy a rémnek volt autója, és így volt az emberünk esetében is. Meg azt is írják, hogy a gyilkosságokat a tettes számára jól ismert helyen, az otthona vagy a munkahelye közelében követték el. Ha föltérképezzük az emberünk életét és mozgását, láthatjuk, hogy minden egyes tetthelyhez közel lakott, vagy más okból, de jól ismerte. Mario ismét megérintette az asztalt az ujjával. – Bárcsak megtalálnám azt a dokumentumot a betörésről! – Él még az illető? – kérdeztem. Spezi bólintott. – És azt is tudom, hogy hol. – Beszéltél vele valaha? – Egyszer megpróbáltam. – És? – kérdeztem meg végül. – Ki az? – Biztos, hogy tudni akarod? – kacsintott rám. – A francba is, Mario! Spezi nagyot szívott a Gauloise-ból, majd lassan kifújta a füstöt. – Az a személy, akit Salvatore Vinci 1974-ben betörésért följelentett, informátorom szerint a tulajdon fia volt. Antonio Vinci. A kisbaba, akit 1961-ben, Szardínián megmentettek a gáztól. Hát persze. – gondoltam. Miért is nem jöttem rá eddig? Azt mondtam magamban: „Mario, tudod, mi a dolgod, ugye?” – Mit fogsz most csinálni? – Interjút készítek vele.
34. fejezet
Barbara Loccinak és a szeretőjének az 1968-ban történt meggyilkolása óta több mint három évtized telt el, és a Szardíniai vonal fedőnevű nyomozásban érintett személyek közül már csak ketten voltak életben: Antonio Vinci és Natalino Mele. A többiek meghaltak vagy eltűntek. Francesco Vinci holttestét egy kiégett kocsi csomagtartójában gúzsba kötve találták meg, nyilván kiesett a maffia kegyeiből. Salvatore a felmentése után eltűnt, és a pletykák szerint Spanyolországban halt meg. Régen elhunyt már Stefano Mele, Piero Mucciarini és Giovanni Mele is. Úgy döntöttünk, mielőtt elkészítjük az interjút Antonióval, beszélünk Natalino Melével is, aki hatéves korában a kocsi hátsó üléséről volt szemtanúja édesanyja meggyilkolásának. Natalino hajlandó volt találkozni velünk. Helyszínként a firenzei Cascine Parkban lévő kacsaúsztatót jelölte meg, amely mellett állt egy rozoga óriáskerék meg egy körhinta. Borús, felhős, álmosító nap volt, nedves falevelek és pattogatott kukorica illata érződött a levegőben. Natalino Mele zsebre dugott kézzel érkezett. A negyvenes évei elején járó,
nagydarab, fekete hajú, egy szerencsétlen férfi benyomását keltő tekintete olyan volt, mint az űzött vadé. Izgulós, panaszos hangon beszélt, mint egy kisfiú, aki az őt ért igazságtalanságot meséli el. Elmondta, hogy miután az anyját meggyilkolták, az apját pedig lecsukták, a rokonai bedugták egy árvaházba. Márpedig egy olyan országban, ahol a család mindennél fontosabb, ez különösen kegyetlen sors. Egyedül volt, mint az ujjam. Egy padon ültünk, a háttérben, a körhintánál diszkózene dübörgött. Megkérdeztük, mire emlékszik az 1968. augusztus 21-i éjszakából. Erre teljesen begőzölt. – Hatéves voltam! – kiáltotta magas hangon. – Mit várnak tőlem? Ennyi idő után hogy juthatna eszembe bármi is? Folyton ezt kérdezgetik: Mire emlékszik? Mire emlékszik? Elmondta, hogy a gyilkosság éjszakáján annyira meg volt rémülve, hogy beszélni sem tudott, amíg a csendőrök meg nem fenyegették, hogy visszaviszik a halott anyjához. Tizennégy évvel később, amikor a nyomozók összefüggést fedeztek föl az 1968-as gyilkosság és a rém gyilkosságai között, megint faggatni kezdték. Kíméletlenül megdolgozták, láthatóan úgy érezték, fontos információkat tart vissza. Egy éven keresztül újra meg újra kihallgatták, ő pedig újra meg újra elmondta, hogy nem emlékszik semmire sem. A nyomozók szemléletes fényképeket mutattak neki a rém megcsonkított áldozatairól, és üvöltöztek vele: „Nézze meg ezeket az embereket! Ez maga miatt történt! Azért, mert maga nem emlékszik!” Ahogy fölidézte a kegyetlen kihallgatásokat, Natalino hangja megtelt fájdalommal, és egyre jobban kikelt magából. – Megmondtam nekik, hogy semmire sem emlékszem. Az égvilágon semmire! Kivéve egyvalamit. Egyvalamire pontosan emlékszem! – Kis szünetet tartott, nagy levegőt vett. – Arra, hogy amikor kinyitottam a szemem az autóban, a mamámat láttam magam előtt holtan. Ez minden, amire emlékszem abból az éjszakából. És – itt megremegett a hangja – ez az egyetlen emlékem az anyámról!
35. fejezet
Spezi évekkel azelőtt egyszer fölhívta már Antonio Vincit, és interjút kért tőle, de a férfi határozottan elutasította. Ennek fényében vitattuk meg, hogy most miként járjunk el. Végül úgy döntöttünk, nem szólunk előre, nem adunk neki esélyt, hogy még egyszer nemet mondjon. Egyszerűen beállítunk, és hamis nevet mondunk, hogy ne tudjon bosszút állni rajtunk, ha megjelenik a cikk. Megbeszéltük, hogy én leszek az amerikai újságíró, aki cikket ír a firenzei rémről, Spezi pedig a barátom, aki tolmácsol nekem. Este 9:40-kor érkeztünk meg Antonio házához. Azért mentünk ilyen későn, hogy biztosan otthon találjuk. Antonio egy Firenzétől nyugatra lévő, rendezett, munkások lakta környéken élt. A szerény, vakolt falú ház, amely előtt kis virágoskert és kerékpártartó állvány is volt, egy mellékutcában állt. A mandulafenyőkkel szegélyezett utca végén csontvázszerű, elhagyott gyárépületek magasodtak. Spezi megnyomta a kaputelefont. Női hang szólt bele. – Ki az? – Marco Tiezzi – felelte Spezi. A nő minden további kérdezősködés nélkül beengedett minket. Antonio egy szál sortban fogadott minket az ajtóban. Rámeredt Marióra. – Á, Spezi, maga az! – mondta. – Nem hallottam jól a nevét. Már régóta akarok találkozni magával. Szívélyes házigazdaként leültetett minket a konyhaasztalhoz, és megkínált egy pohár különleges szardíniai grappával, Mirtóval. A szótlan, észrevehetetlen idősebb nő, akivel együtt élt, éppen spenótot mosott a mosogatóban, de miután végzett, kiment a szobából.
Antonio jóképű, napbarnított, deltás férfi volt. Ha mosolygott, gödröcskék keletkeztek az arcán. Göndör, fekete hajába ősz szálak keveredtek. Hetyke, magabiztos benyomást keltett, és volt benne valami proletáros báj. Míg az ügyről beszélgettünk, időnként megmozgatta egy kicsit a felkarján az izomkötegeket, és végigsimított rajtuk a másik kezével. Az önimádat spontán, öntudatlan megnyilvánulása volt ez a mozdulat. A bal karjára egy négylevelű lóherét tetováltatott, a jobb karjára két, egymásba fonódó szívet, a mellkasa közepén pedig hosszú sebhely húzódott. Halkan, erőt sugárzó, figyelmet követelő hangon beszélt, mint az ifjú Robert De Niro a Taxisofőr című filmben. Nyugodtan nézett ránk élénk, fekete szemével, és mintha mulattatta volna váratlan fölbukkanásunk. Spezi kezdte a beszélgetést. – Bekapcsolhatom? – kérdezte könnyed, fesztelen hangon, és előhúzta a zsebéből a kis magnóját. Antonio megmozgatta az izmait, és elmosolyodott. – Nem – felelte. – Sajnálom a hangomat. Kár lenne bedugni bársonyos, zengő orgánumomat abba a dobozba. Spezi visszatette a magnót a zsebébe, és elmondta, hogy én a New Yorker magazin újságírója vagyok, és a rémről írok cikket. Rutinszerű interjúkat készítünk mindazokkal, akiknek közük volt az ügyhöz, és még élnek. Antoniót a jelek szerint kielégítette a magyarázat. Spezi először általánosságokról kérdezgette, hogy barátságos légkört teremtsen. Közben komótosan, folyóírással jegyzetelt. Kiderült, hogy Antonio figyelemmel kísérte a firenzei rém ügyének alakulását, és döbbenetes volt, hogy mennyire jól ismeri az ügy tényeit. Az általános kérdések után Spezi lassanként kezdett a minket érdeklő tárgyra térni. – Milyen kapcsolatban állt a nagybátyjával, Francesco Vincivel? – Nagyon közel álltunk egymáshoz. Sziklaszilárd volt a barátságunk. – Antonio itt egy pillanatnyi szünetet tartott, majd hihetetlen dolgot mondott. – Spezi, hadd szolgáljak magának egy szenzációs, új információval. Emlékszik, amikor Francescót letartóztatták, mert elrejtette az autóját? Nos, én vele voltam aznap éjjel! Ezt eddig senki sem tudta. Antonio a Montespertolinál, a Poppiano-kastély közelében, 1982 júniusában elkövetett kettős gyilkosságra gondolt. Akkori otthona hat kilométerre volt a tetthelytől. E bűncselekmény nyomán tartóztatták le Francesco Vincit azzal a gyanúval, hogy ő a firenzei fém, és az egyik fontos terhelő bizonyíték az volt, hogy valamikor a gyilkosság időpontja körül megmagyarázhatatlan módon elrejtette a kocsiját az erdőben. Ez valóban szenzációs hír volt, hiszen ha Antonio azon az éjszakán Francescóval volt, az azt jelentette, hogy Francesco nem használta föl az alibijét, és ennek köszönhetően két évig ült börtönben ártatlanul. – De hát akkor maga igazolhatta volna Francesco alibijét? –mondta Spezi. – Ha ezt elmondja, a nagybátyját nem vádolják meg azzal, hogy ő a rém, és nem tölt éveket börtönben! Miért nem mondott semmit sem? – Mert nem akartam belekeveredni a dolgaiba. – És ezért inkább hagyta, hogy két évet börtönben üljön? – Engem akart megvédeni. És hittem a rendszerben. Hittem a rendszerben. Az ő szájából nem igazán hangzott hihetően ez a mondat. Spezi továbblépett. – És milyen volt a kapcsolata az édesapjával, Salvatoréval? Antonio arcára mintha ráfagyott volna a halvány mosoly, de csak egy pillanatra. – Soha nem jöttünk ki egymással. Talán úgy mondhatnánk, hogy gyökeresen különböző volt a természetünk. – De volt valami különleges oka, hogy nem voltak jóban? Talán őt okolta az édesanyja haláláért? – Nem igazán. Bár hallottam valamit erről is.
– Az apjának furcsa szexuális szokásai voltak. Lehet, hogy részben ez volt az oka annak, hogy gyűlölte őt? – Akkoriban erről nem tudtam semmit sem. Csak később szereztem tudomást a… – Szünet. – A vonaglásairól. – De komoly összetűzések voltak kettejük között már akkor is, amikor maga még nagyon fiatal volt. 1974 tavaszán például az édesapja feljelentést tett maga ellen, hogy kirabolta a házát… – Spezi itt közömbös arccal várt egy kicsit. Ez volt a kulcskérdés, hiszen az igenlő válasz megerősítené, hogy a hiányzó dokumentum tényleg létezik, azaz Salvatore Vinci közvetlenül a rém első gyilkossága előtt tett feljelentést Antonio ellen. – Az nem egészen így volt – mondta Antonio. – Nem tudta eldönteni, hogy elvittem-e valamit, ezért csak magánlaksértéssel vádoltak. Egy másik alkalommal veszekedtünk, és én a falhoz szorítottam. A nyakára tettem a búvárkésemet, de kiszabadult, és bezárkózott a fürdőszobába. Meglett a hiányzó láncszem, amiért odamentünk, ráadásul Antonio teljesen önként – mintha csak provokálni akart volna minket – hozzátett még valamit, ami nem kevésbé volt fontos: hogy a búvárkésével fenyegette az apját. Az orvos szakértő, Mauro Maurri évekkel azelőtt úgy vélekedett, hogy a rém által használt eszköz búvárkés is lehetett… Spezi tovább kérdezgette Antoniót, és egyre jobban közeledett jövetelünk céljához. – Maga szerint ki követte el az 1968-as kettős gyilkosságot? – Stefano Mele. – De a pisztoly azóta sem került elő. – Lehet, hogy Mele, amikor kijött a börtönből, eladta vagy odaadta valakinek. – Az lehetetlen. A pisztolyt ugyanis 1974-ben újra használták, és Mele akkor még börtönben volt. – Ez biztos? Erre nem is gondoltam. – Azt mondják, a maga apja lőtt 1968-ban – folytatta Spezi. – Ahhoz ő gyáva volt. Spezi most mást kérdezett: – Mikor ment el Firenzéből? – Hetvennégyben. Először Szardíniára mentem, utána a Comói-tóhoz. – Aztán visszajött, és megnősült. – Így van. A gyerekkori szerelmemet vettem el, de nem sikerült a házasság. 1982-ben esküdtünk, és 1985-ben váltunk el. – És miért nem sikerült a házasság? – A feleségemnek nem lehetett gyereke. Ez volt az impotencia coeundi miatt érvénytelenített, azaz el nem hált házasság. – És utána újranősült? – Együtt élek valakivel. Spezi most könnyedén, csevegve folytatta, mintha lassan be akarná fejezni az interjút. – Föltehetek egy provokatív kérdést? – Persze. Legföljebb nem válaszolok. – Tehát a kérdés a következő: ha az édesapjáé volt a 22-es kaliberű Beretta, maga vehette el tőle a legkönnyebben. Például az 1974 tavaszán elkövetett magánlaksértés során. Antonio nem válaszolt azonnal, úgy tűnt, nagyon meggondolja, mit mondjon. – Bizonyítékom van rá, hogy nem én voltam – szólalt meg végül. – Éspedig? – Ha én vittem volna el a pisztolyt – mondta mosolyogva –, kilyukasztottam volna vele az apám homlokát. – Ugyanezen logika szerint – folytatta Spezi – maga 1975 és 1980 között távol volt Firenzétől, és ebben az időszakban nem történt gyilkosság. De miután visszatért a városba, újra gyilkolt a rém.
Antonio nem adott egyenes választ a kérdésre. Hátradőlt a székében, és széles mosolyra húzódott a szája. – Azok voltak életem legszebb évei. Házam volt, jókat ettem, és az a sok lány… – Füttyentett egyet, és az Olaszországban használatos obszcén mozdulattal mutatta, hogy nagyokat dugott. – Tehát… – szólalt meg változatlanul közömbös hangon Spezi – nem maga a… firenzei rém? Antonio csak egy pillanatig habozott, és a mosoly még eközben sem fagyott le az arcáról. – Nem – felelte. – Én nővel együtt szeretem a puncit. Fölálltunk. Antonio kikísért minket az ajtóig, és amikor kinyitotta, odahajolt Spezihez. Halkan, továbbra is szívélyes hanghordozással beszélt, és tegezésre váltott. – Ja, Spezi, majd' elfelejtettem. – Vészjóslóan reszelős lett a hangja. – Figyelj jól: én nem játszom kisded játékokat!
36. fejezet
Spezivel 2001 nyarán leadtuk a New Yorkemek a firenzei rémről szóló cikkünket. Nyárra feleségemmel és gyerekeimmel visszautaztam az Államokba, a maine-i tengerparton lévő régi családi farmunkra. Az ott töltött idő alatt nagyrészt a New Yorker szerkesztőjével dolgoztunk a cikken, és ellenőriztük az abban szereplő tények valós voltát. Előzetesen szeptember harmadik hetében szerettük volna megjelentetni a cikket. Spezivel arra számítottunk, hogy Olaszországban óriási visszhangja lesz a cikk közlésének. Az olasz közvélemény ugyanis már régen elfogadta Pacciani és piknikcimborái bűnösségét. Az olaszok többsége vevő volt Giuttari teóriájára is, hogy Pacciani és társai egy titokzatos, nagy hatalmú szektának dolgoztak. Az amerikaiak már az ötleten is gúnyosan mosolyogtak, hogy egy sátánista szekta állhat a háttérben, az olaszok azonban nem tartották ezt szokatlannak vagy hihetetlennek. Kezdettől fogva terjengtek olyan pletykák, hogy egy nagy hatalmú, fontos ember áll a gyilkosságok hátterében, egy orvos vagy egy nemesember. A sátánista szekta utáni nyomozás e gondolat logikus továbbvitelének hatott, és az olaszok többsége hihetőnek tartotta. Reméltük, hogy sikerül eloszlatnunk ezt a tévhitet. A New Yorkemek leadott írás igen erős érvekkel támasztotta alá, hogy nem Pacciani a rém. Ebből viszont az következett, hogy az öreg parasztgazda önjelölt piknikcimborái hazudtak, és Giuttari sátánista elmélete, amely az ő vallomásukon alapult, kártyavárként omlik össze. Onnantól kezdve pedig a nyomozás csak egy irányba tarthat: a szardíniai vonal irányába. Mario tudta, hogy a csendőrség titokban folytatta ezt a nyomozást. A csendőrségen dolgozó titkos informátora – akinek kilétéről még én sem tudok – elmondta neki, hogy a csendőrség csak a megfelelő pillanatra vár, hogy feltárja a nyomozás eredményeit. „Il tempo e un galantuomo” – mondta neki az illető. „Az idő úriember.” Spezi abban reménykedett, hogy ha a New Yorkerben megjelenik a cikkünk, az majd cselekvésre ösztönzi a csendőrséget, és visszatereli a nyomozást a helyes útra, hogy végre lelepleződhessen a rém. – Az olaszok igen érzékenyek az amerikai közvéleményre – mondta nekem Mario. – Ha egy ilyen rangos amerikai magazin, mint a New Yorker, nyíltan Pacciani ártatlanságát hirdeti, az komoly felzúdulást fog kelteni, de tényleg komolyat! 2001 nyara lassan véget ért. A tervek szerint szeptember 14-én repültünk volna Bostonból Firenzébe, hogy a gyerekek 17-én elkezdhessék az iskolát.
2001. szeptember 11-én azonban minden megváltozott. Azon a végtelen hosszú, rettenetes napon délután két óra körül kikapcsoltam a tévét a régi maine-i tanyaház konyhájában. Muszáj volt kimennem a házból. A hideg beköszönte előtt még utoljára nekibuzduló kora őszi napsütésben sétálni indultam hatéves fiammal, Isaackel. A csípős, friss levegőben égő fa füstjének szaga érződött, az égbolt vibráló kék színben játszott. Átvágtunk a ház mögötti, frissen kaszált réteken, elhaladtunk az almáskert mellett, majd egy használaton kívüli rönkszállító úton gyalogoltunk tovább, amelyet már kezdtek benőni a parányi lucfenyők. Aztán letértünk az útról, és bevettük magunkat a fák közé. Az erdő mélyén megbúvó kis tavacskát kerestük, amely hódok otthona és jávorszarvasok kedvelt búvóhelye volt. A hátam mögött akartam tudni az emberi lét minden nyomát, menekülni akartam, eltévedve bolyongani. Olyan helyet kerestem, amely érintetlen annak a napnak a borzalmától és gonoszságától. Lucfenyők és erdeifenyők csoportjain, ingoványos, tőzegmohás részeken vergődtünk át. Fél mérföld megtétele után napfény hatolt át a fatörzsek sűrűjén, és ott álltunk a tavacska partján. A csöndes és fekete víz felszínén visszatükröződött a fölé hajló erdő. Csak itt-ott festették pirosra a tó szélén álló őszi juharfa lehullajtott levelei. Zöld moha és nedves tűlevelek szagát éreztük. Ősi, romlatlan, tiszta hely volt az ismeretlen patak táplálta, névtelen tavacska, túl volt jón és rosszon, annak minden magyarázatán. Míg a kisfiam hódrágta botokat gyűjtött, én csöndben összeszedhettem a gondolataimat. Azon tűnődtem, helyes-e elhagyni a megtámadott országot, meg azon, hogy vajon biztonságos-e most repülőre szállnom a gyerekeimmel. Elgondolkodtam azon is, hogy vajon milyen hatással lesz ez a nap az olaszországi életünkre, ha visszamegyünk. És ekkor, mintegy mellékesen jutott csak eszembe, hogy a New Yorkernek leadott cikkünk ilyen körülmények között valószínűleg nem fog megjelenni. Végül, ahogy az amerikaiak többsége, mi is úgy döntöttünk, hogy élünk tovább, ugyanúgy, mint addig. Szeptember 18-án, nem sokkal azután, hogy újra beindult a légi közlekedés, visszatértünk Olaszországba. Olasz barátaink vacsorát rendeztek a tiszteletünkre egy Piazza Santo Spiritón lévő lakásban, amelynek ablakai a Brunelleschi által épített nagyszerű reneszánsz templomra néztek. Mintha temetésre érkeztünk volna: a barátaink sorban átöleltek minket, egyik-másiknak könny csillant a szemében, és részvétüket fejezték ki. Komor hangulatban telt az este, és a végén az egyik barátnőnk, aki görögöt tanított a firenzei egyetemen, elszavalta Konsztantinosz Kavafisz A barbárokra várva című költeményét, először görög eredetiben, majd olaszul. A vers arról szól, hogy a rómaiak a birodalom végnapjaiban a barbárok eljövetelét várják. Az utolsó sorokat soha nem felejtem el: Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek. S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy. (SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA) A New Yorker valóban beáldozta a rémről szóló cikkünket, de nagyvonalúan kifizették az érte járó pénzt, és a szerzői jogokat is átruházták ránk, hogy máshol meg tudjuk jelentetni. Tettem is néhány tétova kísérletet, de szeptember 1 l-e után senkit sem érdekelt egy távoli országban, húsz évvel azelőtt garázdálkodó sorozatgyilkos története. A terrortámadást követő napokban számos eszmefuttatás hangzott el a gonosz természetéről a tévében és a sajtóban. Az irodalmi és kulturális élet ünnepelt nagyjai mondták el
komor, megfontolt gondolataikat, és egymást múlták felül az ékesszólásban a politikusok, vallási vezetők, pszichológus szakértők is. Megdöbbentett, hogy mennyire képtelenek magyarázatot adni erre a roppant rejtélyes jelenségre, és kezdtem úgy érezni, hogy a gonosz egyik alapvető jellemzője talán éppen az érthetetlensége. Nem nézhetünk a szemébe, mert nincs szeme, nincs arca. Nincs teste, nincsenek csontjai, nincs vére, és a leírására tett minden kísérlet csak szócséplés, önámítás. Arra gondoltam, hogy talán éppen ezért találták ki a keresztények az ördögöt, a rém után nyomozók pedig a sátánista szektát. Ezekugyanis, a Kavafisz-vers szavaival élve, „mégiscsak megoldás voltak valahogy”. Akkoriban kezdtem megérteni, miért vált rögeszmémmé a rém. Azért, mert a húsz év alatt, amíg gyilkosságokról, erőszakról szóló thrillereket írtam, nagyrészt sikertelenül próbáltam megérteni a gonosz lényegét. A firenzei rém azért vonzott, mert reméltem, hogy utat mutathat ebbe a sötét, kietlen pusztaságba. Az ügyet kutatva a gonosz addig tapasztalt legtisztább esszenciája tárult föl előttem, elsősorban azért, mert egy zavart elméjű, elfajzott emberi lény rémtetteivel szembesültem. De máshol is megmutatkoztak a gonoszság jelei. A vezető nyomozók, ügyészek, bírák egy része, akiknek szent kötelessége lett volna az igazság kiderítése, a jelek szerint inkább az egyéni érvényesülés eszközét látták az ügyben. Miután elkötelezték magukat egy téves teória mellett, az annak ellentmondó, fajsúlyos bizonyítékokkal szembesülve sem vizsgálták felül álláspontjukat. Őrizgették a látszatot, óvták a tekintélyüket, építgették a karrierjüket, nem az lebegett a szemük előtt, hogy rács mögé juttassák a sorozatgyilkost. A rém felfoghatatlan gonoszsága nyomán a hamisság, hiúság, becsvágy, arrogancia, dilettantizmus, tehetetlenség újabb és újabb rétegei rakódtak rá az ügyre. A rémtettek burjánzó rákos sejtekként sodródtak a véráramban, hogy végül megtelepedjenek valami puha, sötét zugban, hogy osztódjanak, sokasodjanak, kiépítsék a saját külön véredényeik, hajszálereik hálózatát, majd azok segítségével egyre duzzadjanak, terjeszkedjenek, és végül elpusztítsák a szervezetet. Tudtam, hogy Mario Spezi is kemény küzdelmet folytatott azért, hogy megértse a gonoszságnak ezeket az egymásra rakódó rétegeit. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit tudott meg a rém története alapján a gonosz természetéről. – Senki sem értette jobban a gonoszt, mint Galileo testvér – felelte. A ferences rendi pszichoanalitikusra gondolt, akihez segítségért fordult, amikor az ügy borzalmai kezdték a mélybe rántani. Galileo testvér azóta meghalt, de Mario mindmáig hálás neki, mert úgy tartja, annak idején megmentette az életét. – Segített, hogy megértsem azt, ami már-már felfoghatatlan. – Emlékszel rá, mit mondott? – Pontosan el tudom mondani neked, Doug. Leírtam. Előásta a jegyzeteit, amelyeket azon a foglalkozáson készített, amikor Galileo testvér a gonoszról beszélt. Az idős szerzetes igen hatásos szójátékkal kezdte, kiaknázva, hogy az olaszban a gonoszt és a betegséget egyaránt a male szó fejezi ki, a beszéd, illetve a tanulás, tanulmányozás pedig egyaránt discorso. – „A patológia definiálható úgy, hogy Discorso sul ma/e, vagyis a betegség tanulmányozása” – olvasta Galileo testvér szavait Mario. –”Én azonban inkább úgy határoznám meg, hogy Male che parla, azaz beszélő gonosz. Ugyanez a helyzet a pszichológiával, amely a definíció szerint a lélek tanulmányozása. Én azonban kiegészíteném ezt a meghatározást a pszichológia a neurotikus zavaroktól gátolt, ám beszélni igyekvő lélek tanulmányozása.” Mario kis szünet után tovább olvasott – „Nincs már köztünk igazi kommunikáció, mert maga a nyelv beteg, és a beszéd betegsége óhatatlanul testi betegségeket, neurózist idéz elő, sőt végeredményben akár mentális betegséget is okozhat. Amikor beszéddel már nem tudok kommunikálni, a betegségem fog beszélni helyettem. A tüneteim életre kelnek, és kifejezik azt, hogy a lelkem hallatná ugyan a hangját, de nem tudja, mert nincsenek szava-
im, és mert azok, akiknek meg kellene hallgatniuk, szintén nem tudnak túllépni a saját hangjukon. A betegség nyelve a legnehezebben megfejthető jelrendszer. A zsarolás szélsőséges formája ez, amely dacol minden arra irányuló erőfeszítésünkkel, hogy kiegyenlítsük a számlát és elküldjük. Ez a kommunikáció legvégső kísérlete.” Mario újabb szünet után folytatta: – „A mentális betegség a lélek eme küzdelmének legvégső fázisa. A kétségbeesett lélek utolsó mentsvára, miután megértette, hogy nem hallgatja meg senki sem, és soha nem is fogja. Az őrület nem más, mint az önmagunk megértetésére irányuló erőfeszítésekről való lemondás. A szükséget szenvedő véget nem érő jajkiáltása/amely belehasít a közönyös társadalom néma csöndjébe. Visszhang nélküli kiáltás. Ez tehát a firenzei rém gonoszságának természete, ahogy a mindannyiunkban lakozó gonosz természete is. Valamennyiünkben ott rejtőzik egy rém, a különbség nem lényegi, csupán fokozati.” Spezit mélyen lesújtotta, hogy nem jelenik meg a cikkünk. Súlyos csapás volt ez az ügyre nézve, amelynek az életét szentelte. A csalódás hatására azonban csak még megszállottabban próbálta leleplezni a rémet. Én viszont továbbléptem. Társszerzőmmel, Lincoln Child-dal, akivel már több bestsellert írtunk egy Pendergast nevű nyomozóról, még abban az évben dolgozni kezdtünk a Kénköves pokol című új thrilleren. A Kénköves pokol részben Toszkánában játszódik, van benne sorozatgyilkos, sátánista rituálék és egy elveszett Stradivari-hegedű. A firenzei rém meghalt, és én boncolni kezdtem a hulláját, hogy fölhasználhassam a regényeim számára. Egy napon Firenze utcáin barangolva utamba esett egy parányi üzlet, ahol kézi könyvkötést vállaltak. Támadt egy ötletem. Hazamentem, könyv formátumban kinyomtattam a rémről írt cikkünket, és elvittem a könyvkötészetbe. A mester két bőrkötéses példányt készített márványmintás előzéklappal. A két kötet borítójára aranyfüsttel rá volt nyomtatva a cím, a nevünk és a Firenze címerében látható liliom.
A RÉM
SPEZI & PRESTON A könyvkötő által szignált, kétpéldányos, számozott kiadás lett belőle. Amikor legközelebb Spezinél vacsoráztam, a Firenze környéki dombokra néző terrazzón átadtam neki az egyes számú példányt. Le volt nyűgözve. Hosszasan forgatta a kezében, gyönyörködött az aranyozásban, a finom bőrkötésben. Kis idő múlva rám nézett. Hamiskásan csillogott a barna szeme. – Tudod, Doug, amennyi munkát ebbe már belefektettünk… írnunk kellene a rémről egy könyvet. Azonnal beleszerettem az ötletbe. Beszélgettünk róla, és úgy döntöttünk, hogy először Olaszországban, olaszul jelentetjük meg. Aztán átdolgozzuk az amerikai olvasóközönség számára, és én megpróbálom kiadatni az Egyesült Államokban.
A regényeim olasz fordítása már évek óta az RCS Libri nevű hatalmas cégcsoporthoz tartozó Sonzogno kiadónál látott napvilágot. Az RCS Libri tulajdonában volt a Rizzoli kiadó és a Corriere della Sera című napilap is. Fölhívtam a szerkesztőmet a Sonzognónái. A hölgy érdeklődését fölcsigázta a dolog, különösen azután, hogy elküldtük neki a New Yorkemek írt cikkünket. Meghívott minket Marióval a kiadóba, hogy tárgyaljunk a könyvről. Elvonatoztunk Milánóba, előadtuk az elképzeléseinket, és egy csinos kis összegről szóló szerződéssel távoztunk. Az RCS Libri elsősorban azért csapott le ilyen lelkesen az ötletre, mert nemrég kiadtak a rémről egy másik könyvet, amely igazi bestseller lett. Ki volt a szerző? Michele Giuttari főfelügyelő.
37. fejezet
Időközben Giuttari nyomozása, amely a rémségek villájával kapcsolatos epizód után csúnyán megfeneklett, kezdett újból erőre kapni. 2002-ben ugyanis a szomszédos Umbria tartományban, a Firenzétől százötven kilométerre lévő Perugia dombokon fekvő, csodaszép, ősi városában a nyomozás új irányt vett. Ennek első jele az volt, hogy az év elején Mario Spezi kapott egy furcsa telefont Gabriella Carlizzitől, akire talán még emlékszik az olvasó. Ő volt az a hóbortos nőszemély, aki szerint a Vörös Rózsa Rendje nemcsak a rém gyilkosságait rendelte meg, hanem a szeptember 11.-i terrortámadás mögött is ők álltak. Carlizzi nem mindennapos történetet mesélt el Spezinek, a „rémügyi tudósítónak”. Egy napon, amikor a Róma közelében lévő Rebibbia börtönben végzett önkéntes munkát, az egyik rab, aki a hírhedt Magliana-banda tagja volt, bizalmasan elárult neki valamit. A férfi állítása szerint annak a perugiai orvosnak, aki 1985-ben belefulladt a Trasimeno-tóba, nem baleset vagy öngyilkosság okozta a halálát, ahogy az akkori vizsgálat megállapította, hanem meggyilkolták, mégpedig nem más, mint a Vörös Rózsa Rendje, amelynek maga a doktor is tagja volt. A szektatársai tették el láb alól, mert megbízhatatlanná vált, és a nyilvánosság elé akarta tárni gyalázatos tetteiket. A bűnjelet úgy tüntették el, hogy kicserélték a holttestét valaki másnak a holttestére, és azt a hullát dobták a tóba. A doktor sírjába tehát ezt a bizonyos másik embert temették el. Spezi, aki komoly rutinra tett szert az összeesküvés-elméleteket gyártók lerázásában, megköszönte Gabriella Carlizzinak, hogy megosztotta vele a történetet, és sajnálkozva közölte, hogy pillanatnyilag nem érdekli. A lehető leggyorsabban és legudvariasabban zárta le a beszélgetést. Spezi homályosan emlékezett a vízbe fúlt orvos történetére. Egy hónappal a rém utolsó gyilkossága után egy Francesco Narducci nevű, gazdag családból származó, jóképű fiatalember fulladt bele a Trasimeno-tóba. Akkoriban olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy öngyilkos lett, mert ő volt a rém, és elviselhetetlenül nyomasztotta a bűntudat. A másik verzió szerint a családja, miután rájött az igazságra, eltette láb alól. A szóbeszédnek a rém ügyében vizsgálódó eredeti nyomozógárda rutinszerűen a végére járt, és elvetette mint valótlan híresztelést. A nyilvánosságot fáradhatatlanul kereső Gabriella Carlizzi 2002 elején, miután Spezitől elutasító választ kapott, Perugia tartomány Pubblico Ministeróját, egy bizonyos Giuliano Migninit kereste meg a történetével. (A Pubblico Ministero egy régió főállamügyésze, aki az állam érdekeit képviselve, az állam ügyvédjeként vesz részt a bírósági tárgyalásokon.) Migninit érdekelte a dolog – a sztori ugyanis kapcsolódni látszott egy másik ügyhöz, amelyen éppen akkor dolgozott. Ebben az esetben egy uzsoráscsoport csillagászati kamatra
kölcsönzött pénzt boltosoknak és értelmiségieknek, majd ha nem kapták vissza a pénzüket, kegyetlen bosszút álltak az adósokon. Egy kis üzlet tulajdonosnője, akinek szintén hátraléka volt, úgy döntött, leleplezi őket. Magnóra vette az egyik fenyegető telefonhívást, és elküldte a szalagot a főállamügyész hivatalába. Egy délelőtt éppen Giogoliban, a tanyaházban dolgoztam, amikor fölhívott Spezi. – A rém megint benne van a hírekben – újságolta. – Átjövök hozzád. Tegyél föl kávét. Hamarosan meg is érkezett. A reggeli lapokat szorongatta a kezében. Olvasni kezdtem. „Vigyázz, mert azt csináljuk veled is, amit a doktorral a Trasimeno-tóban!” – idézték az újságok az uzsorás magnófelvételen elhangzott szavait. Ennyi volt: nevek, konkrétumok sehol. Mignini főállamügyész azonban sok mindent belemagyarázott ebbe a mondatba. Arra a következtetésre jutott – a jelek szerint a Gabriella Carlizzitól kapott információk alapján –, hogy Francesco Narduccit az uzsorások gyilkolták meg, akik közül néhányan kapcsolatban állhattak a Vörös Rózsa Rendjével vagy valamelyik másik ördögi szektával. Ennélfogva az uzsorások és a Narducci-gyilkosság is kapcsolódhat valahogy a firenzei rém bűntetteihez. Mignini főállamügyész tájékoztatta Giuttari főfelügyelőt a gyanított összefüggésről, és a GlDES-csoport máris ráállt a forrónyomra. Narducci nem öngyilkos lett! Meggyilkolták! Hogy elhallgattassák, mert rémisztő titkokat tudott! – Ezt nem tudom követni – mondtam egy idő után. – Nincs semmi értelme. Spezi cinikus mosollyal bólintott. – Az én időmben nem közölték volna le ezt a szart. Az olasz újságírás megindult a lejtőn. – De legalább szolgáltattak egy kis anyagot a könyvünkhöz – mondtam. Hamarosan újabb híreket közöltek a lapok. Ezúttal – még mindig névtelen forrásokra hivatkozva – az állítólagos hangfelvétel újabb verzióját közölték. Az uzsorás immár ezt mondta: „Vigyázz, mert azt csináljuk veled is, amit Narduccival és Paccianival!” Spezi később egy hírforrásától megtudta, hogy a szalagon valójában a következő, jóval kevesebb konkrétumot tartalmazó mondat hangzott el: „Vigyázz, mert azt csináljuk veled is, amit a doktorral a tónál!” Sem Narducciról, sem Paccianiról nem esett szó. Némi utánjárással sikerült kideríteni, hogy volt egy másik orvos is, aki több mint kétmilliárd lírát vesztett szerencsejátékon. Az ő holttestét golyóval a fejében nem sokkal a boltosnő által fölvett telefonhívás előtt találták meg a Trasimeno-tó partján. Mivel a hangfelvétel későbbi verziójában „a tónál” kifejezés szerepelt, nem pedig „a tóban”, ahogy először megírták a lapok, úgy tűnt, az utóbbi orvosról van szó, nem pedig Narducciról, aki tizenöt évvel a fenyegető telefonhívás előtt halt meg… Mire azonban ez az új információ napvilágra került, a dr. Narducci ügyében folyó nyomozás feltartóztathatatlan áradattá nőtte ki magát. Giuliano Mignini perugiai főállamügyész elrendelte a Narducci-akta újbóli megnyitását, és Giuttari elit alakulata, a G1DES, teljes gőzzel nyomozni kezdett, immár gyilkossági ügyben. Összefüggést kerestek Narducci halála és a firenzei rém között – és találtak is, méghozzá nem is keveset! Elméleteik nyomán zaftos, horrorisztikus forgatókönyvek születtek, és szivárogtak ki a sajtóhoz. A híradások szerint dr. Narducci volt a női áldozatokból kivágott fétisek őrzője, és azért ölték meg, hogy ki ne tálaljon. Állítólag a leggazdagabb perugiai családok egy része sötét szekták híve volt – mivel Narducci apja és apósa is szabadkőműves volt, lehetséges, hogy a szabadkőművesség leple alatt tevékenykedtek. Giuttari és a GIDES nyomozói nyomravezető jelek után kutatva aprólékos munkával összerakták Narducci életének utolsó napját. A gazdag perugiai családból származó, ésszel és tehetséggel is bőségesen megáldott dr. Francesco Narducci 36 évesen a gasztroenterológia legifjabb professzora volt Olaszországban. A fényképeiről kisfiús arcú, feltűnően jóképű, napbarnított bőrű, vakító fogsorú,
sportos, elegáns férfi mosolyog vissza. Narducci feleségül vette Francesca Spagnolit, a Luisa Spagnoli női divatház gyönyörű örökösét. A Narducciakat befolyásuk és gazdagságuk dacára – vagy talán éppen azért – nemigen kedvelték Perugiában. A gazdagság, a kiváltságos helyzet felszíne alatt, ahogy ez oly sokszor előfordul, boldogtalanság rejtőzött. Francesco Narducci egy ideje egyre nagyobb dózisokban szedte a Demerolt. Egy orvosi jelentés szerint a halála idején már naponta fogyasztotta. 1985. október 8-án délelőtt meleg, napsütéses volt az idő. A doktor éppen nagyvizitet tartott a perugiai Policlinico di Montelucén, amikor fél egy körül egy nővér telefonhoz hívta. Innentől kezdve zavarossá válik a történet. Az egyik tanú szerint a beszélgetés után Narducci gyorsan lezavarta a vizitet, és idegesnek, szórakozottnak tűnt. Egy másik tanú szerint viszont a szokásos módon folytatta le a vizitet, és semmi feltűnő nem volt abban, ahogy a kórházból távozott. Megkérdezte egy kollégáját, nem akar-e tenni egy kört a motorcsónakján a Trasimeno-tavon. Fél kettőkor hazaért, és a feleségével megebédelt. Kettőkor fölhívta annak a motorcsónak-kikötőnek a tulajdonosát, ahol villája is volt, és megkérdezte, készen áll-e a motorcsónakja. A férfi azt felelte, igen. Csakhogy Narducci távozóban hazudott a feleségének: azt mondta, visszamegy a kórházba, és korán hazajön. Elindult Honda 400-as crossmotorján a tóhoz, de nem ment egyből a kikötőbe. Előbb a családja San Felicianóban lévő házát ejtette útba. A pletykák szerint, amelyeket azonban a nyomozók nem tudtak igazolni, írt egy levelet, és lezárt borítékban az ablakpárkányon hagyta. A levél, ha létezett is egyáltalán, sohasem került elő. Narducci végül fél négykor ért ki a kikötőbe. Beugrott csillogó-villogó, tűzpiros Grifo motorcsónakjába, és beindította a hetven lóerős motort. A kikötő tulajdonosa azt tanácsolta neki, ne menjen túl messzire, mert félig üres a tank. Francesco azt felelte, hogy ne aggódjon, és a parttól másfél kilométerre lévő Polvese-sziget irányába fordította a hajót. Soha nem tért vissza. Fél hat körül, amikor már kezdett sötétedni, a kikötő tulajdonosa megijedt, és fölhívta Francesco Narducci fivérét. Fél nyolckor a csendőrség vízre bocsátott egy motorcsónakot, hogy segítsen megkeresni a doktort. A Trasimeno-tó azonban Olaszország egyik legnagyobb tava, így csak másnap este találták meg az üresen sodródó piros Grifót. A fedélzeten egy napszemüveg, egy irattárca és egy csomag Merit cigaretta volt. (Narducci ezt a márkát szívta.) Öt nap múlva megtalálták a holttestet is. Egyetlenegy, fekete-fehér fénykép készült róla, akkor, amikor partot ért. Egy mólón látható teljes hosszában elnyúlva, emberekkel körülvéve. Gabriella Carlizzi azt mondta a főállamügyésznek, hogy Narducci holtteste helyett elterelő hadműveletként egy másikat dobtak a vízbe. Giuttari szakértői vizsgálatot kért, hogy meggyőződjön az állítás igazságtartalmáról. A szakértők a móló deszkáinak szélességét használták mértékegységként, és arra a következtetésre jutottak, hogy a fényképen egy tíz centivel alacsonyabb férfi holtteste látható, mint Narducci. Azt is kiszámították, hogy a jó karban lévő Narducci nem lehetett olyan széles derékban, mint a halott. Más szakértők viszont más véleményen voltak. Néhányan rámutattak, hogy a vízben lebegő holttest öt nap alatt általában jócskán felpuffad, és egy móló deszkái rendszerint nem mind egyforma szélesek. Ráadásul a szóban forgó mólót időközben fölújították, és ki tudja, milyen szélesek voltak a deszkák tizenhét éve? Azok pedig, akik annak idején körülállták a holttestet – köztük a hatósági orvos szakértő –, megesküdtek rá, hogy Narducci holttestét látták. Az orvos szakértő 1985-ben azt állapította meg, hogy a halál oka fulladás volt, és becslése szerint száztíz órával a holttest partra hozatala előtt következett be.
Boncolásra nem került sor, pedig az olasz törvények előírják. Narducci családja – élén az apjával – elintézte, hogy eltekintsenek tőle. Akkoriban Perugia lakói úgy vélték, hogy a Narducci família nem szerette volna, ha a halottszemle megállapítja, hogy Francescónak már jóformán a fülén folyt ki a Demerol. Giuttari és a GIDES azonban óriási jelentőséget tulajdonított az elmaradt boncolásnak. Szerintük a család azért bundázta meg a dolgot, mert kiderült volna, hogy nem is Francesco holttestét találták meg. Arra gyanakodtak tehát, hogy a család valamilyen módon nem csak a gyilkosságban, hanem az annak fedezésére végrehajtott hullacserében is bűnrészes. Giuttari teóriája szerint Francesco Narduccinak azért kellett meghalnia, mert tagja volt a firenzei rém gyilkosságai mögött álló sátánista szektának, amelybe apja vezette be. A Pacciani és piknikcimborái által begyűjtött, hátborzongató fétisek őrzőjévé nevezték ki. Az ifjú doktor, akit mélyen megrázott, hogy mibe keveredett, határozatlanná, megbízhatatlanná vált, depresszió kínozta. A szekta vezetői úgy döntöttek, likvidálni kell. A sátánista szekta ügyében folyó, Giuttari által vezetett nyomozás föltámadt hamvaiból. A főfelügyelő most már legalább egy embert meg tudott nevezni a rettenetes szekta tagjai közül: Francesco Narduccit. Már csak a gyilkost kellett megtalálnia .
38. fejezet
Ahogy a nyomozás kezdett forrósodni, Mario telefonjai rendszeressé váltak. – Olvastad a reggeli lapokat? – kérdezte ilyenkor. – Ez egyre furcsább! – És utána megint elkávézgattunk a dolgozószobámban a friss hírekbe merülve, a fejünket csóválgatva. Akkor én még szórakoztatónak, sőt bájosnak találtam ezt az egészet. Spezit viszont már nem bűvölte el ennyire a dolog. Ő mindennél jobban szerette volna, ha fény derül az igazságra, szenvedélyes odaadással küzdött azért, hogy lelepleződjön a rém. Ő látta az áldozatok holttestét, én nem. Találkozott az áldozatok többségének családjával is, látta, mennyire megviselte őket szeretteik meggyilkolása. Én is hullajtottam egykét könnycseppet, amikor elhagytuk Winnie Rontini sötét házát, Spezi azonban immár több mint húsz éve morzsolgatta a könnyeit. Látta azt is, hogyan teszik tönkre ártatlan emberek életét a hamis vádak. Amit én elragadóan sajátságosnak, régimódinak, mondhatni mulatságosnak találtam, azt ő halálosan komolyan vette. Nem kis fájdalmat okozott neki, hogy a nyomozók egyre jobban beveszik magukat az abszurditás sűrű, sötét erdejébe. 2002. április 6-án a sajtó jelenlétében kiásták és fölnyitották Francesco Narducci koporsóját. A holtteste ott feküdt, és 17 év után is azonnal rá lehetett ismerni. A DNSvizsgálat is megerősítette, hogy ő az. A GIDES-t, Giuttarit, valamint a perugiai főállamügyészt azonban nem rendítette meg a teóriájukra mért súlyos csapás: nekik elcserélt holttest nélkül is voltak bizonyítékaik. Azzal álltak elő, hogy a holttest túlságosan is felismerhető állapotban van ahhoz képest, hogy annak idején öt napig ázott a vízben, majd tizenhét évig koporsóban volt. Ebből pedig Giuttari és Mignini kapásból levonta a következtetést, hogy a holttestet visszacserélték. Igen, nem tévedés: Narducci 17 éven át rejtegetett, igazi holttestét az összeesküvők most rakták vissza a koporsóba a másik hulla helyére, mert előre tudták, hogy exhumálás lesz! A koporsóban talált holttestet Paviába szállították, hogy a hatósági orvos szakértő megvizsgálja, nem látszanak-e rajta gyilkosság nyomai. Szeptemberre meglett az eredmény. Az orvos szakértő jelentése szerint a gégeporc eltörött, és ennek alapján „többé-kevésbé
valószínűsíthető”, hogy a halál oka „a nyak összeszorításából fakadó erőszakos, mechanikus fulladás (kézzel vagy más gyilkos eszközzel történő fojtogatás)”. Azaz Narduccit meggyilkolták. A sajtónak ismét nagy napja volt. A La Nazione a következőket kürtölte világgá: ELMÉLET A GYILKOSSÁGRÓL RÉMISZTŐ TITKOK Narduccit azért gyilkolták meg, mert tudott vagy látott valamit, amit nem kellett volna? Az ügyön jelenleg dolgozó nyomozók szinte kivétel nélkül meg vannak győződve arról, hogy a Pacciani és piknikcimborái által elkövetett kettős gyilkosságok mögött titkos szekták, illetve a szálakat a háttérből mozgató értelmi szerzők állnak. […] A gyilkosságokat egy körülbelül tíz személyből álló csoport rendelte meg a fölbérelt hóhéroktól. […] A hátborzongató „áldozatokat” bemutató, titkos, deviáns, ezoterikus csoportok utáni nyomozásba immár perugiai bűnüldözőket is bevontak. Spezivel újfent álmélkodtunk egy sort azon, hogy micsoda sületlenségeket írnak le kritikátlanul a lapok. Tetőfokára hágott, az ostobaság: a nagy szemeket meresztő, ámuldozó újságírók az égvilágon semmit sem tudtak a firenzei rém történetéről, a szardíniai vonalról pedig még csak nem is hallottak. Megfellebbezhetetlen igazságként szajkózták a nyomozók és az ügyészség által kiszivárogtatott silány spekulációkat. Feltételes módot alig-alig használtak, ahogy az állítások érvényességét korlátozó kifejezéseket sem, például azt, hogy „állítólag” vagy „szerint”. Kérdőjelet pedig csak hatásvadász eszközként dobtak be olykor-olykor. Spezi újfent elsiratta a gyászos állapotban lévő olasz újságírást. – Ugyan miért főztek volna ki ilyen bonyolult tervet Narducci gyilkosai? – háborgott. – Ezek az újságírók nem tették föl maguknak ezt a kézenfekvő kérdést? Nem lett volna elég, ha egyszerűen vízbe fojtják, és öngyilkosságnak állítják be a dolgot? Miért cserélték volna ki a holttestet kétszer is? És honnan a francból jött a másik hulla? Az akkori orvos szakértő, aki a holttestet megvizsgálta, kitart amellett, hogy Narducci volt az, és egybehangzóan ezt állítja az áldozat családja is és az összes barátja meg mindenki, aki ott áll a holttest mellett azon a fényképen! Még ma is egyértelműen úgy emlékeznek, hogy Narduccit látták holtan! Talán mind benne voltak az összeesküvésben? – Szomorúan csóválta a fejét. A cikket tovább olvasva szinte már nem is hittem a szememnek. A La Nazione hiszékeny tudósítója arról számolt be, hogy az orvos szakértői jelentés szerint „a holttest elszappanosodása (a belső szervek, a bőr és a haj jó állapotban maradt meg) nem egyeztethető össze azzal, hogy öt napig vízben ázott.” Íme, egy újabb érv a hullacsere-elmélet alátámasztására… – Mit jelent az, hogy nem egyeztethető össze? – kérdeztem Spezitől, miközben félretettem az újságot. Ez a szó újra meg újra fölbukkant a rém utáni nyomozás során. Spezi elnevette magát. – Összeegyeztethető, nem összeegyeztethető, kompatibilis, inkompatibilis… Ezek a barokkos fordulatok az olasz szakértők találmányai, akik nem akarnak felelősséget vállalni azért, amit mondanak. Azért írnak ilyeneket, hogy ne kelljen beismerniük, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi az ábra. Behelyezték a Pacciani kertjében talált golyót a rém pisztolyába? A lövedék állapota „összeegyeztethető” ezzel. A gégeporc törését gyilkos szándékkal okozta valaki? A gégeporc állapota „összeegyeztethető” ezzel. A festmény egy pszichopata rémszülött műve? Ez is „összeegyeztethető”. Talán igen, talán nem – egyszóval nem tudjuk! Ha a szakértőket a nyomozók bízzák meg, akkor az eredményeik „összeegyeztethetőek” a vád teóriájával, ha az ügyvédek kérik fel őket a
vizsgálatra, akkor a védelem elméletével „összeegyeztethető”, amit találnak. Be kellene tiltani ezt a szót! – Szóval, mire megy ki ez az egész? – kérdeztem. – Mi lesz a vége? Spezi megint csak a fejét csóválta. – Már a gondolattól is elborzadok.
39. fejezet
Időközben a festői toszkán faluban, San Cascianóban Giuttari új frontot nyitott a rémtettek értelmi szerzői utáni hajszában. Úgy gondolta, San Casciano lehet a sátánista szekta központja. Hiszen csupán néhány kilométerre volt a Villa Verdétől, a rémségek villájától, és itt lakott Vanni, a szerencsétlen postás, meg Lotti, a falu bolondja, akiket Pacciani bűnsegédeiként elítéltek. – Láttad a mai újságot? – kérdezte a telefonban az egyik délelőtt Spezi. – Ne vedd meg, áthozom. Ezt nem fogod elhinni! Az újságot szorongatva, szemmel láthatóan rendkívül feldúltan lépett be. A szájában egy szál Gauloise fityegett. – Most már szinte a küszöböm előtt zajlik az ügy – mondta, és lecsapta az újságot az asztalra. – Olvasd el! A cikk arról számolt be, hogy a GIDES házkutatást tartott egy bizonyos Francesco Calamandreinél, San Casciano egykori patikusánál, mert a férfit azzal gyanúsítják, hogy ő volt a rém gyilkosságainak egyik értelmi szerzője. – Calamandrei régi barátom! – mondta felindultan Spezi. – Ő mutatott be a feleségemnek! Ez egyszerűen abszurd, nyilvánvalóan nevetséges! Az az ember a légynek sem tudna ártani! Spezi elmesélte Calamandrei élettörténetét. Egyetemista korukban, a hatvanas évek közepén ismerkedtek meg. Spezi joghallgató volt, Calamandrei pedig gyógyszerészetet és építészetet tanult, mégpedig kiváló eredménnyel. San Casciano egyetlen patikusának fia volt, márpedig Olaszországban ez igen jól fizető, nagy megbecsülésnek örvendő foglalkozás. A Calamandrei család különösen jól élt belőle, mivel San Casciano gazdag település volt, és az övék volt az egyetlen gyógyszertár. A hatvanas évek Firenzéjében komoly feltűnést keltett a menő Lancia Fulvia Coupé sportkocsin furikázó, magas, elegáns, jóképű Francesco Calamandrei, aki kifogástalan firenzei stílusban öltözködött. A fanyar humorú, csípős nyelvű fiú oldalán szebbnél szebb barátnők villogtak. Ő mutatta be Mariót a város egyik híres éttermében Myriamnak, aki később a felesége lett. („Ismerek egy helyes belga lányt, Mario!”) Utána mindannyian bezsúfolódtak Calamandrei kocsijába, és tettek egy őrült kiruccanást Velencébe, ahol bakkarát játszottak a kaszinóban. Francesco Calamandreiben valósággal testet öltött a modern kori olasz történelem La Dolce Vita néven emlegetett, a Fellini által emlékezetes filmben megjelenített, röpke korszaka. A hatvanas évek végén Calamandrei feleségül vette egy gazdag gyáros apró, vörös hajú, ideges, túlérzékeny lányát. Nagyszabású esküvőt tartottak San Cascianóban, amelyre Mario és Myriam is hivatalos volt. Pár nap múlva a nászútra induló ifjú házasok megálltak egy kis időre Speziéknél. Calamandrei egy vadonatúj, nyitható tetejű, krémszínű Mercedes 300L kabrió volánjánál ült. Spezi ezután évtizedekig nem látta. Huszonöt év elteltével azonban véletlenül összefutott vele, és valósággal sokkolta, hogy a barátja mennyire megváltozott. Kórosan elhízott, depressziós, hanyatló egészségű embert látott viszont. Kiderült, hogy Calamandrei eladta a gyógyszertárat, és most képzőművészettel foglalkozik. Nem ecsettel vászonra festette megrázó, szenvedéssel átitatott
képeit, hanem gumicsövekből, fémlemezekből, kátrányból rakta össze őket, sőt időnként igazi fecskendők, érleszorítók is fölbukkantak. Műveit gyakran a társadalombiztosítási azonosító számával szignálta, mondván, hogy a modern olasz társadalomban már csak ennyi az ember. A fia drogfüggő lett, majd lopásra adta a fejét, hogy pénzt szerezzen az anyagra. A kétségbeesett Calamandrei, mivel nem tudta, mi mást tehetne, följelentette a rendőrségen a tulajdon fiát, abban a reményben, hogy a börtön talán majd fölrázza, és megváltozik. A fiú azonban a szabadulása után továbbra is drogozott, majd szőrén-szálán eltűnt. Hasonlóan tragikus volt a felesége sorsa is, akin úrrá lett a skizofrénia. Egyszer, amikor nagyobb társasággal a barátaiknál vacsoráztak, sikítozni, törni-zúzni kezdett, majd letépte magáról a ruháit, és anyaszült meztelenül rohant ki az utcára. Kórházba került, és ez később még sokszor megismétlődött. Végül elmeállapota miatt cselekvésképtelennek nyilvánították, és beutalták egy szanatóriumba, ahol mindmáig tengeti napjait. Calamandrei 1991-ben elvált tőle. Az asszony ezután írt a rendőrségnek egy levelet, amelyben azzal vádolta a férjét, hogy ő a firenzei rém. Azt állította, hogy megtalálta a hűtőszekrényükben az áldozatok testéből kivágott darabokat. A nyomozók akkor annak rendje-módja szerint végére jártak a dolognak, és megállapították, hogy őrült zagyvaság az egész. Giuttari főfelügyelő azonban a régi rendőrségi aktákban kutakodva rábukkant az aszszony kézzel írt levelére, amelynek sorai furcsán fölfelé kunkorodtak. Giuttari szemében a „gyógyszerész” és az „orvos” egymáshoz elég közel álló fogalmak voltak, az pedig, hogy Calamandrei valaha San Cascianónak, a sátánista szekta feltételezett központjának gazdag, előkelő lakója volt, csak még jobban fölcsigázta az érdeklődését. A főfelügyelő nyomozni kezdett utána, és a település más tehetős polgárai után is. 2004. január 16-án házkutatási parancsot kért a gyógyszerész házára, amit 17-én meg is kapott. Január 18-án hajnalban Giuttari és emberei már be is csöngettek a Piazza Pierozzin álló házba. Másnap, 19-én újra tele voltak az újságok a firenzei rém történetével. Spezi csodálkozva ingatta a fejét. – Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy ilyen irányba tart az ügy. Ijesztő.
Perugiában élénk tempóban folyt Narducci halálának a kivizsgálása. A nyomozók fejében világosság gyúlt: a holttest kétszeri cseréje csak befolyásos emberek részvételével zajló, nagyszabású összeesküvéssel volt kivitelezhető! Mignini perugiai főállamügyésznek föltett szándéka volt, hogy leleplezi ezt az összeesküvést – és rövid úton meg is tette. Az újságok pedig – még a józan hangvételű Coniere della Sera is – teljes oldalakat szenteltek a témának. Hiszen szenzációs hírről tudtak beszámolni: Perugia egykori rendőrfőnöke, aki Narducci halála idején hivatalban volt, állítólag a csendőrség ezredesével, valamint a halott családjának ügyvédjével összejátszva megakadályozta, hogy a halálesettel kapcsolatban kiderüljön az igazság. A trió összejátszott továbbá a halott orvos apjával, annak fivérével és a halotti bizonyítványt aláíró orvossal is. Bűnlajstromukon többek között összeesküvés, zsarolás, valamint emberi holttest megsemmisítése, illetve rejtegetése szerepelt. A Narducci meggyilkolását leplező összeesküvésen túlmenően a nyomozóknak azt is ki kellett mutatniuk, hogy a doktor kapcsolatban állt Paccianival, a piknikcimboráival, illetve San Casciano faluval, a sátánista szekta feltételezett központjával. Ez is sikerült. Gabriella Carlizzi a rendőrségnek tett vallomásában azt állította, hogy Francesco Narduccit az apja vezette be a Vörös Rózsa Rendjébe. Carlizzi szerint az idősebb Narducci a fia bizonyos szexuális problémáit próbálta ilyenformán megoldani, az ördögi szekta pedig már évszázadok óta működik Firenzében és környékén. A rendőrség és
az ügyészség a jelek szerint megbízható információnak tekintette a nő állításait, amelyek alapján eljárást lehet indítani. Giuttari és a GIDES a lehető legjobbkor szedett elő olyan tanúkat, akik megesküdtek rá, hogy látták Francesco Narduccit San Cascianóban időzni, és azt is, hogy találkozott Calamandreijel. Eltartott egy ideig, mire nyilvánosságra hozták az új tanúk kilétét. Amikor Spezi meghallotta a nevüket, először azt hitte, viccelnek vele. Ugyanis a négy „algebrai tanú” közül került elő ismét kettő, akiket Pacciani sok évvel azelőtti fellebbviteli tárgyalásán is bevetettek. Ott volt Alfa, azaz a szellemi fogyatékos Pucci, aki állítása szerint szemtanúja volt annak, hogy Pacciani megöli a francia párt, és Gamma, azaz Ghiribelli, az alkoholista prostituált, aki egy pohár borért is vállalt fuvart. Sőt, mintegy varázsütésre előkerült egy harmadik tanú is, méghozzá nem más, mint Lorenzo Nesi! Igen, a derék Nesi, akinek annak idején a legjobbkor jutott eszébe, hogy azon az éjszakán, amikor a feltételezések szerint meggyilkolták a francia párt, látta Paccianit és társát egy „pirosas színű” (valójában fehér) autóban, egy kilométerre a Scopeti-tisztástól. A három tanú falrengető új információkkal állt elő, amelyeket nyolc évvel korábban elfelejtettek megosztani az elképedt olasz közvéleménnyel… Ghiribelli azt állította, hogy „a perugiai doktor”, akinek a nevét nem tudja, de fényképről fölismerte, majdnem minden hétvégén ellátogatott San Cascianóba. Hogy is felejthetné? Hiszen, mint a nyomozóknak büszkén elmesélte, négy-öt alkalommal is szexelt vele egy szállodában, és „minden numeráért háromszázezer lírát kaptam tőle.” A szellemi fogyatékos Puccinak a GIDES irodájában különböző emberek, fényképeit mutogatták, és kérdezgették, hogy látta-e valamelyiket korábban, és ha igen, hol. Pucci memóriája fenomenálisnak bizonyult, húsz év távlatából is kristálytisztán emlékezett az arcokra, ha neveket nem is tudott párosítani hozzájuk. Fölismerte a „magas, vékony, kissé buzis” Francesco Narduccit és Gianni Spagnolit, a vízbe fúlt doktor sógorát is. Fölismerte továbbá az egyik legnevesebb firenzei orvost, aki gyerekmolesztálás miatt került bajba, és akinek a fényképe azért került a többi közé, mert a nyomozók úgy gondolták, a sátánista szekta pedofiliában is érdekelt volt. Fölismert egy köztiszteletben álló San Cascianó-i bőrgyógyászt, valamint egy jeles nőgyógyászt is, minekutána mindkettőjüket azzal gyanúsították, hogy szintén a szekta tagjai voltak. Pucci ezenkívül ráismert Carlo Santangelóra, az ál-orvosszakértőre, aki éjszakánként előszeretettel mászkált temetőkben, és egy fiatal afroamerikai fodrászra is, aki évekkel azelőtt AIDS-ben halt meg Firenzében. A nyomozás szempontjából azonban az volt a legfontosabb, hogy fölismerte San Casciano patikusát, Francesco Calamandreit. Pucci nem fukarkodott a konkrétumokkal: – Láttam őket együtt San Cascianóban, a Bar Centraléban, az óra alatt. Nem mondhatom, hogy minden alkalommal együtt láttam őket, mert megtörtént, hogy külön-külön voltak ott, de biztos, hogy ezek az emberek sokszor találkoztak. Lorenzo Nesi, a sorozattanú, szintén fölismerte valamennyiüket, és rátett még egy lapáttal: magát Roberto Corsini herceget látta ezzel a díszes társasággal kvaterkázni. Igen, a herceget, akit egy orvvadász ölt meg, és akiről – Narduccihoz hasonlóan – azt híresztelték, hogy ő volt a rém. A Gamma tanú, azaz Ghiribelli, a prostituált, is elmesélt egy történetet, amely Giogoliban, a házunk közelében lévő Villa Sfaccia-tában játszódott. A két német turistát a villa kerítése mentén haladó dűlőút túloldalán ölték meg. Ghiribelli a rendőrség által rögzített, hivatalos tanúvallomásában a következőket mondta: – 1981-ben egy orvos mumifikálással kísérletezett a villában. Lotti is sokszor beszélt erről a helyről a nyolcvanas években, amikor odajártunk. Elmondta nekem, hogy odabent, de hogy pontosan hol, azt nem mondta meg, szóval odabent egész falakat töltenek ki olyan festmények, mint amilyeneket Pacciani csinált. Lotti mindig azt mondta nekem, hogy a villa alatt volt egy titkos laborató-
rium, ahol a svájci doktor a mumifi-kálási kísérleteit végezte. Hadd magyarázzam el jobban: Lotti azt mondta, hogy ez a svájci doktor az egyiptomi utazása során szerzett egy régi papirusztekercset, amelyen le volt írva, hogy kell mumifikálni a holttesteket. Azt mondta, a papiruszból hiányzott egy darab, amelyen a lágy részek mumifikálását írják le, szóval többek között a nemi szervek és a mell mumifikálását. Lotti azt mondta, ezért csonkította meg a firenzei rém a lányokat. Elmondta azt is, hogy 1981-ben meggyilkolták ennek a doktornak a lányát, és a halálesetet nem jelentették, és a doktor azt mondta, vissza kell mennie Svájcba, hogy megmagyarázza a lány eltűnését. A mumifikáláshoz ugyanis a föld alatti laboratóriumban kellett tartania a lánya holttestét… A nyomozóknak talán eszükbe jutott a rémségek villájában talált műanyag denevérek és karton csontvázak kínos esete, mert úgy döntöttek, nem kutatják át a Villa Sfacciatát. Így aztán nem kerültek elő sem Pacciani freskói, sem a föld alatti laboratórium, sem a svájci orvos mumifikált lánya…
40. fejezet
Dietrologia – mondta Niccolo gróf. – Ez az egyetlen olasz szó, amit tudnod kell, hogy megértsd a firenzei rém utáni nyomozást. Szokás szerint az íl Bordinóban ebédeltünk. Én baccaldt, sózott tőkehalat rendeltem, a gróf pedig töltött karajt. – Dietrológia? – értetlenkedtem. – Dietro: mögött, logia: tan. – A gróf úgy beszélt, mintha még mindig az egyetemi előadóteremben lenne. Előkelő angol akcentusától visszhangzott a barlangszerű étterem. – A dietrologia tanítása szerint az igazság soha nem az, ami nyilvánvaló, hanem mindig van valami mögötte. Ez nem egészen ugyanaz, mint amit ti, amerikaiak összeesküvéselméletnek neveztek. Az összeesküvés-elmélet ugyanis, mint a neve is mutatja, elmélet, azaz egy bizonytalan lehetőség. A dietrológus azonban csak tényekben gondolkodik, számára a dolog egész egyszerűen így van. A futball mellett a dietrologia a másik olasz nemzeti sport. Mindenki szakértőként nyilatkozik arról, hogy mi is folyik valójában, még akkor is, ha… hogy is mondjátok ezt ti, amerikaiak…? Még akkor is, ha lószart se tud róla. – És miért van ez? – kérdeztem. – Azért, mert az emberek ettől fontosnak érzik magukat! Lehet, hogy csak az idióta barátaik szűk körében aratnak sikert, de legalább tudják, mi a dörgés. Ha én tudok valamit, amit te nem tudsz, akkor hatalmam van fölötted. A dietrológia az olaszok hataloméhes mentalitásából fakad. Muszáj azt a látszatot kelteniük, hogy mindig tudják, mi a helyzet. – És mi köze ennek a rém utáni nyomozáshoz? – Kedves Douglas, hiszen ez a dolog lényege! Mindenáron találniuk kell valamit, ami a szemmel látható valóság mögött rejlik. Az nem lehet, hogy ne legyen ott valami! Hogy miért? Azért, mert olyan nincs, hogy az az igazság, amit látsz! Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Öngyilkosságnak néz ki? Igen? Hát, akkor az csakis gyilkosság lehetett. Valaki elment kávézni? Aha! Szóval elment kávézni… De vajon mit jelent ez valójában? Niccolo elnevette magát. – Olaszországban – folytatta – mindig benne van a levegőben a boszorkányüldözés. Tudod, az olaszok alapvetően irigyek. Ha valakinek sok pénze Van, ott kell hogy legyen valami susmus. Az illető természetesen mutyizott valakivel. Mivel tombol a materializmus
kultusza, az olaszok irigylik a gazdagokat és a hatalmasokat. Gyanakodnak rájuk, ugyanakkor ők is közéjük szeretnének tartozni. Ambivalens viszonyban vannak velük, egyszerre gyűlölik és szeretik őket. Klasszikus példa erre Berlusconi. – Szóval ezért vetik magukat a nyomozók a gazdagokat és hatalmasokat tömörítő sátánista szekta nyomába? – Pontosan. És mindenáron muszáj találniuk valamit. Ha egyszer belekezdtek, onnantól kezdve nem állhatnak le, mert akkor elvesztenék az arcukat. Ezért bármit megtesznek, hogy igazolják az elképzelésüket, egyszerűen képtelenek feladni. Ti, angolszászok nem értitek, mekkora szerepet játszik a mediterrán világban az „arc”, azaz a tekintély, a jó hírnév. Egyszer történeti kutatásokat végeztem egy régi család levéltárában, és rábukkantam egy érdekes apróságra. Az egyik ősük háromszáz éve csinált valamit, nem valami komolyat, csak egy kis csintalanságot, amiről már egyébként is mindenki tudott. A családfő azonban halálra rémült. Azt mondta: – Ezt nem publikálhatja! Che figura ci facciamo! Micsoda szégyent hozna a családunkra! Végeztünk az ebéddel. Fölálltunk, és a pult felé indultunk, hogy fizessünk. A gróf szokás szerint ragaszkodott hozzá, hogy ő egyenlítse ki a számlát. – Engem itt ismernek, adnak kedvezményt – magyarázta. Az étterem előtt, a macskaköves utcán Niccolo komoran mért végig. – Nálunk, Olaszországban az ellenség gyűlöletét szépen föl kell építeni. Minden bajért okolható mumust kell csinálni belőle, aki maga a Sátán. A nyomozók tudják, hogy az egyszerűnek látszó tények sátánista szektát rejtenek, amelynek csápjai a legfelső körökig is elérnek. Ők ezt tudják, és be is fogják bizonyítani, történjen is bármi. És jaj annak – itt jelentőségteljesen rám pillantott –, aki vitatja a teóriájukat. Az csak azt jelentheti, hogy ő is bűnrészes, és minél vehemensebben tagad, annál jobban meggyőzi őket az igazukról. Niccolo Capponi lapátkeze megpihent a vállamon. – Persze, az is lehet, hogy van valami igazság az elméletükben. Talán tényleg van sátánista szekta. Hiszen Olaszországban vagyunk…
41. fejezet
Olaszországi tartózkodásunk utolsó évében, 2004-ben, teljes gőzzel folyt a rém utáni nyomozás. Az újságok szinte havonta kürtölték világgá a vadabbnál vadabb sztorikat. Közben mi Marióval folytattuk a munkát, és kezdett körvonalazódni a könyvünk. Szorgalmasan gyűjtöttük az információt, és egész halom újságkivágást szedtünk össze a legújabb fejleményekről. Mario ezenkívül szabadúszó oknyomozó újságíróként is tevékenykedett. Megvoltak a maga kapcsolatai a csendőrségnél, így rendszeresen hozzájutott valami új információhoz. Folyamatosan szaglászott, kereste az újabb szenzációs fogást. Egy napon fölhívott – Doug! – mondta lelkesen. – Találkozzunk a Ricchi bárban! Nagyszerű hírem van! Találkoztunk tehát a törzshelyünkön. Négy éve éltem már Olaszországban a családommal, jól ismertek a Ricchi bárban. Nevén szólítottam a tulajdonost és valamennyi családtagját, sőt időnként lo scontót, kedvezményt is kaptam. Spezi késett. Szokás szerint tilosban parkolt le a Piazza Santo Spiritón, és kitette a kocsi ablakába az ÚJSÁGÍRÓ táblát meg a különleges engedélyét, amellyel behajthatott az óvárosba. Füstfelhőbe burkolózva lépett be, rendelt egy eszpresszót stretto stretto, nagyon sürgősen, meg egy pohár ásványvizet. A ballonkabátját egy nehéz tárgy húzta lefelé.
A padra dobta Humphrey Bogartot idéző puhakalapját, majd becsusszant a kalap mellé ő is, és az asztalra tette az újságpapírba csomagolt tárgyat. – Mi ez? – Majd meglátod. – Kis szünetet tartott, míg fölhajtotta a kávéját. – Láttad már valaha a Chi L'ha Visto? című tévéműsort? – Nem. – Ez az egyik legnézettebb műsor az olasz televízióban. A ti bűnügyi magazinotokról, az America's Most Wantedról koppintották. Fölkértek, hogy működjek közre a sorozatukban, amely rekonstruálja a firenzei rém ügyének a történetét a kezdetektől máig. Spezi diadalmas, kéklő füstfelhőbe burkolózott. – Fantastico! – kiáltottam fel. – És én – folytatta csillogó szemmel – olyan szenzációs újdonsággal tudok szolgálni nekik, amiről nem tud senki, még te sem! Kortyoltam egyet a kávémból, és türelmesen vártam. – Talán emlékszel rá, hogy meséltem neked egy nyomozóról, aki szerint a francia turistákat csak szombat éjjel gyilkolhatták meg, mert akkora rovarlárvák voltak a holttestükön, mint egy cigarettacsikk. Szóval sikerült rátennem a kezem a fényképekre, amelyeket a helyszínelők készítettek a gyilkosságot követő hétfő délután. A fotók sarkában ott van a felvétel pontos ideje. Öt óra körül készítették a képeket, három órával azután, hogy fölfedezték a két holttestet Ha kinagyítjuk a fotókat, nagyon jól látszanak a lárvák, és tényleg bazi nagyok. Egy kis kutatómunkával eljutottam az első számú olasz törvényszéki rovartani szakértőhöz, egy nemzetközileg ismert professzorhoz, aki tíz éve egy amerikai kollégájával kifejlesztett egy módszert, amellyel a lárvák fejlettsége alapján meg tudják állapítani a halál időpontját. A szakértő neve Francesco Introna, ő a padovai Törvényszéki Orvostani Intézet igazgatója, valamint a törvényszéki rovartani laboratórium igazgatója Bariban, az ottani Törvényszéki Orvostani Intézetben, ahoi tanít is. Háromszáz tudományos publikációja van a különböző orvosi szaklapokban, és az FBI konzultáns szakértője! Szóval fölhívtam, elküldtem neki a fényképeket, ő pedig megküldte az eredményeket. Méghozzá gyönyörű eredményeket! Megvan a perdöntő bizonyíték, amelyet mindig is kerestünk, Doug! Pacciani ártatlan volt, Lotti hazudott, és a piknikcimboráknak semmi közük sem volt a gyilkosságokhoz! – Ez mesés – mondtam. – De hogy működik ez a módszer? Milyen tudományos elven alapul? – A professzor elmagyarázta. A lárváknak kulcsszerepük van a halál időpontjának megállapításában. Az úgynevezett cailiforidi, a kék légy hatalmas mennyiségű petét rak a holttestre egy csomóban. Csak nappal petéznek, mert éjszaka nem repülnek. A peték 1824 óra alatt kelnek ki, és utána szigorú menetrend szerint fejlődnek. Előhúzta a jelentést. – Olvasd el magad. Rövid, velős, lényegre törő szakvélemény volt. Nagy nehezen kibogoztam a szakkifejezésektől hemzsegő olasz szöveget. A francia áldozatokon talált lárvák „már elhagyták a fejlődés első fázisát, és a második fázisba léptek. […] Legalább 36 órával azelőtt már ott kellett lenniük az áldozat maradványain. Ezért azt az elméletet, miszerint a gyilkosságot szeptember 8-án, vasárnap éjszaka követték el, és a petéket 9-én hajnalban, azaz tizenkét órával a fényképek készítése előtt rakták le a rovarok, nem támasztják alá a rovartani bizonyítékok. A vizsgálat eredménye szerint a halál legalább egy nappal előbb állt be. Tehát a francia párt csakis szombat éjjel ölhették meg! – Érted, mit jelent ez? – kérdezte Spezi. – Azt, hogy az önjelölt szemtanúk hazug disznók, mert mind azt állították, hogy vasárnap éjszaka látták a gyilkosságot!
– És Lorenzo Nesi tanúvallomása is érdektelen, hogy vasárnap este a tetthely közelében látta Paccianit! És ha ez nem lenne elég, Paccianinak szombat estére, amikor a gyilkosság valójában történt, még alibije is van. Egy falusi búcsún volt! Ez abszolút perdöntő bizonyíték volt. A rovartani vizsgálat igazolta (mintha kellett volna még igazolni bármit is…), hogy Paccianinak és piknikcimboráinak semmi közük a firenzei rém gyilkosságaihoz. Ennek következményeképpen összeomlott a sátánista szektára vonatkozó elmélet is, amelyet teljes egészében Pacciani bűnösségére alapoztak. Fény derült rá, hogy Lotti és a többi „algebrai” tanú hamis vallomást tett. Pontosan azok voltak, aminek Francesco Ferri bíró minősítette őket a könyvében: közönséges, megrögzött hazudozók. Spezi elmondta, hogy az új bizonyíték hatására a nyomozók kénytelenek lesznek újból elővenni a szardíniai vonalat, és rá fognak bukkanni a szardíniai klán által rejtegetett igazságra. – Ez hihetetlen! – mondtam. – Ha ezt a műsort leadják, óriási felzúdulás lesz! Spezi bólintott. – És ez még nem minden. – Kibontotta az asztalon heverő csomagot. Különös, fényesre csiszolt oldalú, csonka gúla formájú, itt-ott lepattogzott felületű kőtárgyat láttam magam előtt. Szemmel láthatóan jó régi volt, és talán két, két és fél kilót nyomhatott. – Mi ez? – Giuttari főfelügyelő szerint ezoterikus funkciójú tárgy, amelynek segítségével a mi világunk és a pokol régiói közti kommunikáció zajlott. Mindenki más szerint ajtóütköző. Ezt a példányt a firenzei Villa Romana egyik ajtaja mögött vettem észre, ott működik a Német Kulturális Intézet. Az igazgatóval, Joachim Burmeisterrel jó barátságban vagyok, úgyhogy kölcsönadta nekem. Majdnem ugyanúgy néz ki, mint a Bartoline-mezőn, az 1981-es gyilkosság tetthelyének közelében talált darab. Na most a Chi L'ha Visto? a Bartoline-mezőn is készít egy kis anyagot. Pontosan ott állok majd, ahol 1981-ben az „ezoterikus funkciójú tárgyat” találták, és bebizonyítom, hogy csak egy ajtóütköző volt. – Giuttarinak ez nem fog tetszeni. Spezi arcára kaján, gonosz kis mosoly ült ki. – Arról nem tehetek.
A műsor 2004. május 14-én került adásba. Introna professzor bemutatta vizsgálati eredményeit, és elmagyarázta, milyen módszerekkel dolgozik a törvényszéki rovarszakértő, Spezi pedig a Bartoline-mezőről jelentkezett be, kezében az ajtóütközővel. De a várva várt hatalmas felzúdulás elmaradt. Nem történt az égvilágon semmi sem. Az ügyészség és a rendőrség az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatta. Giuttari főfelügyelő rá sem hederített Introna professzor vizsgálati eredményeire, az ajtóütközőhöz pedig sem a rendőrség, sem az ügyészség nem fűzött kommentárt. Giancarlo Lotti és Mario Vanni, az úgynevezett piknikcimborák börtönbüntetésével kapcsolatban a hatóságok szelíd hangvételű közleményt hoztak nyilvánosságra, mely szerint az olasz igazságszolgáltatás ezekben az ügyekben már ítéletet hozott, és nem érzi szükségét azok felülvizsgálatának. Általában véve elmondható, hogy a hivatalos körök kínosan kerülték a tévéműsor említését – a sajtó pedig ezt annyiban hagyta. Az olasz újságok nagy többsége tudomást sem vett a Chi L'ha Visto? adásáról. Itt ugyanis természettudományról volt szó, nem a sátánista szektáról szóló újabb zaftos sztori került elő, amellyel el lehetett volna adni a lapot. A szekták, háttérből irányító, titokzatos értelmi szerzők, kicserélt holttestek és az ezoterikus funkciójú ajtóütközők utáni nyomozás zavartalanul folytatódhatott. Spezi televíziós szereplése mégis hozott kézzelfogható eredményt sikerült magára vonnia Giuttari főfelügyelő sírig tartó gyűlöletét…
A hazautazásunk előtti utolsó estén Speziéknél, a Firenze környéki dombokra néző teraszon költöttük el a búcsúvacsorát Mario, Myriam és még néhány barátunk társaságában. 2004. június 24-ét írtunk. Myriam pazar lakomával rukkolt elő. Édesborssal megszórt crostinivel, olaszos pirítóssal kezdtünk, amelyhez a dél-tiroli Alto Adige régióból származó habzóbort ittunk. Ezután az egyik barátunk által előző nap lőtt fácán és fogoly következett szőlőlevélben, hozzá Chianti classico a viticchiói borászatból, majd fűszeres olívaolajjal és markáns ízű, tizenkét éves balzsamecettel meglocsolt, vadon nőtt zöldségek. Ezt követte a Mario szülőfalujából, Sant'Angelóból való friss pecorino juhsajt, majd desszertnek zuppo inglesét, „angol levest” kaptunk, amely valójában egy rumos-csokis édesség. Előző nap, június 23-án a La Nazione leközölte Spezi Mario Vannival készített interjúját. Spezi elmesélte a társaságnak, hogyan találkozott a Pacciani bűntársaként elítélt férfival. Merő véletlen folytán botlott bele San Casciano egykori postásába egy öregotthonban, ahol egészen más ügyben gyűjtött anyagot. Senki sem tudta, hogy Vannit időközben megrendült egészségi állapotára és előrehaladott korára való tekintettel kiengedték a börtönből. Spezi fölismerte, és a kiváló alkalmat megragadva ott helyben interjút készített vele. „Rémként fogok meghalni, pedig ártatlan vagyok!” – harsogta a szalagcím. Spezi azért járt sikerrel, mert emlékeztette Vannit a régi szép időkre. Egyszer, még jóval azelőtt, hogy a szerencsétlen postás Pacciani piknikcimborája lett volna, összefutottak egy San Cascianó-i fesztiválon. Együtt utaztak egy zsúfolt autóban, és Vanni az ablakon kilógatott nemzeti lobogót lengette. Az öreg postás emlékezett az esetre, nosztalgikus hangulatba került – és megeredt a nyelve. Miközben vacsoráztunk, a firenzei dombok mögé lebukó nap aranyló fénybe vonta az olajligeteket. A közelben lévő középkori templom, a Santa Margherita a Montici harangjai a környező dombok közt megbúvó többi templom harangjával felelgetve egymásnak jelezték az egész órákat. A lenyugvó nap sugarai által fölmelegített levegő lonc illatát hozta a völgyből, ahol a hatalmas, lőrésekkel ellátott várkastély hosszú árnyékot vetett a környező szőlőskertekre. Elgyönyörködtünk az aranysárgából bíborvörösbe hajló, majd a szürkületbe lassanként beleolvadó tájban. Akkor és ott különösen fájdalmasan nyilallt belém, hogy micsoda éles kontrasztban áll ez a varázslatos táj a valaha errefelé portyázó rém szörnyű bűntetteivel. Mario megragadta az alkalmat, hogy átadjon nekem egy kis ajándékot. Kibontottam. Oscar-szobrocska műanyag utánzatát tartottam a kezemben, a talapzatán ez állt: „A firenzei rém.” – Arra az esetre, ha megfilmesítenék a könyvünket – mondta Mario. Nekem adta egy évekkel azelőtt készített, a vádlottak padján ülő Pietro Paccianit ábrázoló ceruzarajzát is, amelyre ezt írta: „Dougnak az ő gyarló firenzei barátja és a dicsőséges közös munkánk emlékére.”
Miután visszatértünk Maine államban épített házunkba, kiakasztottam a rajzot a közeli erdőben lévő „írókunyhóm” falára. A ceruzával megörökített Pacciani mellé egy fénykép került, amelyen Mario Spezi ballonkabátban, puhakalapban, szájában Gauloisezal pózol egy hentesboltban, kampón lógó disznófejek alatt. Gyakran beszéltünk Spezivel telefonon, hiszen tovább dolgoztunk a rémről szóló könyvünkön. Hiányzott az olaszországi életünk, de a nyugodt, csöndes Maine, ahol gyakori vendég a ködös, hideg idő, tökéletesen alkalmas hely az elmélyült munkára. (Kezdtem érteni, miért teremnek Olaszországban inkább festők, Angliában pedig inkább írók…) A Round Pond nevű, 550 lakosú falucska, ahol laktunk, a Currier and Ives cég 19. századi
litográfiáit idézi: fehér tornyú templom, deszkaburkolatú házak, vegyesbolt, homárhalászok hajóival teli kikötő, tölgy- és fenyőerdők. Télen pedig vastag, csillogó hótakaró lepi a falut, és ködfelhő jön az óceán felől. Bűnözés gyakorlatilag nem létezik, sokan még akkor sem zárják be a házukat, ha nyaralni mennek. A helyi újságban rendre címlapra kerül a helyi gazdakörben évente megrendezett babvacsora. Round Pondtól 12 mérföldnyire van a legközelebbi „nagyváros”, a kétezer lakosú Damariscotta. Hatalmas kultúrsokkot éltünk át. E-mailen és telefonon konzultáltunk Spezivel, aki a könyv nagy részét írta. Én elolvastam a szöveget, és kommentárokat fűztem hozzá – meg kiegészítettem néhány, csapnivaló olaszsággal megírt fejezettel, amelyeket Spezinek át kellett írnia. (Olasz irományaim a legnagyobb jóindulattal is csak egy ötödik elemista szintjét ütik meg.) írtam egyet-mást angolul is, ezeket az anyagokat regényeim olasz fordítója, Andrea Carlo Cappi volt szíves átültetni olaszra. Cappival az Olaszországban töltött éveink során barátságot kötöttünk. Most is rendszeresen beszéltem vele telefonon, és a könyv munkálatai kitűnően haladtak. Úgy terveztük, hogy az év végén leadjuk a kéziratot olasz kiadónknak. Aztán 2004. november 19-én reggel kimentem az erdei kunyhóba, és meghallgattam a hangpostámat. Sürgős üzenetem volt Mariótól. Döbbenetes dolog történt.
42. fejezet
Polizia! Perquisizione! Rendőrség! Házkutatás! 2004. november 18-án reggel 6:15-kor Mario Spezi a csengő ber-regésére ébredt meg a bebocsátást követelő rendőrnyomozó rekedtes harsogására. Az ágyból kikászálódó Spezinek, miután valamelyest kitisztult a feje, az volt az első gondolata, hogy el kellene dugni a flopit! Kiugrott az ágyból, és fölszaladt a szűk lépcsőn a padlásszobában lévő dolgozószobájába. Föltépte a műanyag dobozt, amelyben az ősrégi számítógépéről kimentett anyagokat tároló lemezeket tartotta, kivette azt, amelyiknek a címkéjén az angol „MONSTER” szó díszelgett, és az alsónadrágjába dugta közös könyvünk anyagát. Mire az ajtóhoz ért, a rendőrök már özönlöttek befelé. Egyre csak jöttek: három, négy, öt… Spezi végül hetet számolt össze. A többségük kövér volt, és nagy, szürkésbarna bőrkabátjukban még testesebbnek látszottak. A legidősebb a Giuttari-féle GIDES-osztag egyik parancsnoka volt, a többiek pedig a csendőrség és a rendőrség emberei. Ősz Szakáll, a parancsnok, egy kurta „buongiorno” után Spezi kezébe nyomott egy papírdarabot. A fejlécen ez állt: Procura della Repubblica presso il Tribunale di Perugia, vagyis a Perugiai Bíróság Államügyészi Hivatala. Alatta pedig ez: „Házkutatási parancs, a vádlott védelemhez való jogáról szóló értesítés és garancia.” Tehát Perugia főállamügyészének, Giuliano Mignininek a hivatalában állították ki. „A fent nevezett személy ellen – folytatódott a dokumentum – hivatalos nyomozás folyik az alábbi bűncselekmények elkövetése miatt: ,,A), B), C), D)…” Egészen az „R”-ig tartott a betűk listája. Tizenkilenc bűncselekményt soroltak föl, de egyiket sem nevezték meg. – Mik ezek az A, B, C satöbbi bűncselekmények? – érdeklődött Spezi Ősz Szakállnál. – Köteteket lehetne velük teleírni – hangzott a válasz. Spezi tehát nem tudhatta, mivel vádolják, mert a bűnei segreto istruttorio, bírói titkosítási rendelet hatálya alá estek.
Spezi hitetlenkedve olvasta a házkutatás okát. A dokumentum szerint a vádlott „különös és gyanús érdeklődést mutatott a nyomozás perugiai szála iránt”, és „fanatikus erőfeszítéseket tett arra, hogy a televíziót eszközként fölhasználva aláássa a nyomozást.” Ez csakis a Chi L'ha Visto? május 14-én sugárzott adására vonatkozhatott, amelyben Introna professzor gyakorlatilag kirántotta a sátánista szekta utáni nyomozók alól a talajt, Spezi pedig egy ajtóütközővel bolondot csinált Giuttari főfelügyelőből. Az irat nemcsak a ház átkutatására adott felhatalmazást, hanem „a jelenlévő, illetve időközben érkező személyek” megmotozására is. Olyan tárgyakat kerestek, amelyeknek – akár csak érintőlegesen is – közük van a rém ügyéhez. „Alapos okunk van feltételezni, hogy a fent nevezett személy lakóhelyén, illetve a fent nevezett személynél találhatók ilyen tárgyak.” Spezi ereiben meghűlt a vér. Ez azt jelentette, hogy meg is motozhatják. Mintha égette volna bőrét a flopi négyszögletes, műanyag tokja. Közben a felesége, Myriam és húszéves lányuk, Eleonora fürdőköpenyben, riadtan, zavarodottan álldogált a nappaliban. – Mondják meg, mi érdekli magukat – javasolta Spezi. – Majd én megmutatom, hogy ne kelljen föltúrniuk a házat. – Minden anyag kell, amely a rémmel kapcsolatos – mondta Ősz Szakáll. Tehát nemcsak Spezi negyedszázados kutatómunkájának, illetve az ügyről írt cikkeinek archívuma, hanem a könyvünkhöz felhasznált anyagok is. Azt ugyanis Spezi őrizte, én csak a legfrissebb dokumentumokból kaptam másolatot. Hirtelen belenyilallt, hogy miről is szól ez az egész: meg akarják akadályozni, hogy a könyv megjelenjen! – A francba! És mikor adják vissza? – Amint átnéztük – felelte Ősz Szakáll. Spezi a padlásszobába vezette, és megmutatta neki a fölhalmozott archívumot: a több dobozra való megsárgult újságkivágást, a jogi dokumentumok hegyekben álló fénymásolatait, a ballisztikai elemzéseket, orvos szakértői jelentéseket, perek, kihallgatások jegyzőkönyveit, ítéleteket, fényképeket, könyveket. A rendőrök mindezeket nagy kartondobozokba csomagolták. Míg dolgoztak, Spezi fölhívta egy barátját az ANSA hírügynökségnél, az Associated Press olasz megfelelőjénél. Szerencséjére az illető éppen bent volt. – Átkutatják a házamat – mondta neki. – Elvisznek mindent, ami ahhoz kell, hogy megírjuk a könyvet Douglas Prestonnal a rémről. Így egy szót se tudunk írni. Tizenöt perc múlva az ország összes újságjának, tévécsatornájának a szerkesztőségében megjelent a monitorokon a sztori. Közben Spezi fölhívta az Újságíró Szövetség elnökét, az Európai Sajtószövetség elnökét, valamint a La Nazione lapigazgatóját. Mindhármukat inkább fölháborította, mintsem meglepte a dolog, és azt mondták, pokoli patáliát fognak csapni. Spezi mobiltelefonja egyfolytában csengett. A kollégái egyre-másra hívták, miközben a házkutatás kitartóan haladt tovább. Mindenki meg akarta interjúvolni. Spezi megnyugtatta őket, hogy amint a rendőrök végeznek a házkutatással, beszél velük. Még javában folyt a házkutatás, amikor a ház elé már szállingózni kezdtek az újságírók. A rendőrök nem érték be a Spezi által megmutatott dokumentumokkal. Föltúrták a fiókjait, leszedegették a könyveket a polcról, kinyitogatták a CD-tokokat. Még a lánya szobájába is bementek, és átkutatták a ruhásszekrényét, az iratait, könyveit, leveleit, naplóit, az újságkivágásokat, fényképeket tartalmazó albumait. Mindent kiszórtak a padlóra, óriási felfordulást csináltak. Spezi átkarolta Myriamot. A felesége egész testében remegett. – Ne aggódj, ez csak rutineljárás – mondta Spezi. Myriam időközben fölvett a fürdőköpenyére egy kabátot. Spezi
egy alkalmas pillanatban gyorsan kikapta a flopit az alsónadrágjából, és becsúsztatta Myriam egyik zsebébe. Ezután arcon csókolta a feleségét, mintha vigasztalná. – Dugd el! – súgta oda neki. Pár perc múlva Myriam eljátszotta, hogy nagyon fölizgatta magát. Lerogyott egy alacsony puffra, amelyről tudta, hogy az egyik oldalon kezd szétjönni a varrása. Amikor a rendőrök hátat fordítottak neki, gyorsan becsúsztatta a flopit a szűk nyílásba. Úgy tűnt, hogy három óra elteltével végeztek a rendőrök. Kartondobozokba pakolták a zsákmányt, majd guruló kiskocsikra szíjazták. Megkérték Spezit, hogy tartson velük a csendőrlaktanyába, ahol leltárt vesznek föl, és azt alá kell majd írnia. A laktanyában leültették egy barna műbőr fotelbe, hogy ott várakozzon, amíg elkészítik a listát. Míg ott üldögélt, fölhívta a mobilján Myriam, a felesége, aki közben próbálta rendbe szedni a házat. Myriam franciául beszélt hozzá, és ez, mint kiderült, nem volt bölcs dolog. Pedig otthon rendszeresen ezt a nyelvet használták, hiszen Myriam belga. Kétnyelvű család voltak, a lányuk francia iskolába járt Firenzében. – Mario, ne aggódj, ami igazán érdekel téged, azt nem találták meg! – mondta Myriam. – A scagliola iratait viszont nem találom sehol. – A scagliola régi típusú asztalka, és Spezinek volt belőle egy rendkívül értékes, 17. századi darabja. Nemrég újíttatták föl, és azt tervezték, hogy eladják. Myriam a felújítással kapcsolatos iratokra utalt. Az adott helyzetben azonban nem volt a legszerencsésebb erről beszélni, pláne franciául, hiszen nyilvánvaló volt, hogy lehallgatják a mobiljukat. Spezi félbe is szakította a feleségét – Myriam, ez nem a legalkalmasabb pillanat – mondta, és elvörösödve összecsukta a telefont. Tudta, hogy a felesége abszolút ártatlan dologról beszélt, de azt is tudta, hogy kiforgathatják a szavait, különösen azok után, hogy franciául szólalt meg. Kis idő múlva megjelent Ősz Szakáll. – Spezi, szükségünk van magára egy percre. Mario fölállt a fotelből, és követte a nyomozót a szomszédos helyiségbe. Ősz Szakáll szembefordult vele, és barátságtalanul végigmérte. – Spezi, maga nem működik együtt velünk. Ez így nem lesz jó. – Nem működöm együtt? Mégis, mit vár tőlem? Hagytam, hogy végigtúrják a mocskos mancsukkal a házamat, mi a francot akarnak még? Ősz Szakáll kőkemény tekintettel mérte végig. – Nem erről beszélek. Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről van szó. Jobban járna, ha együttműködne velünk. – Ja, már értem! Az a baj, hogy a feleségem franciául beszélt. Azt hiszi, egy titkos üzenetet adott át nekem. Pedig csak arról van szó, hogy neki ez az anyanyelve, és otthon is gyakran beszélünk franciául. Ami pedig a beszélgetés tartalmát illeti – Spezi nem hitte, hogy Ősz Szakáll tudna franciául –, ha esetleg nem értette volna, egy dokumentumról beszélt, amit önök nem láttak. A szerződésről, amelyet a rémről írandó könyvrőt kötöttem a kiadómmal. A feleségem elmondta nekem, hogy azt nem vitték el. Ennyi az egész. Ősz Szakáll továbbra is összeszűkült szemmel, változatlan arckifejezéssel méregette. Spezinek kezdett derengeni, hogy a scagliola szó okozhatott problémát. Ennek a szónak a jelentését ugyanis az olaszok közül sem sokan ismerik, ha nem régiségkereskedők vagy gyűjtők. – A scaglioláról lenne szó? – kérdezte. – Nem tudja, mi az? Ez a probléma? A rendőr nem felelt, de így is egyértelmű volt, hogy valóban ez a probléma. Spezi megpróbálta elmagyarázni, mi az a scagliola, de hiába. Ősz Szakáll nem volt kíváncsi semmiféle magyarázatra. – Sajnálattal közlöm magával, Spezi, hogy kénytelenek leszünk elölről kezdeni az egészet. A házkutatásban részt vevő rendőrök és csendőrök újra kocsiba szálltak, és Spezivel együtt a lakáshoz hajtottak. Újabb négy óra alatt valósággal a feje tetejére állítottak mindent.
Nem hagytak ki semmit sem, még a könyvespolc és a fal közötti rést sem. Elvitték a komputert, az összes flopit (kivéve azt, amelyiket Myriam bedugott a puff fölszakadt varrásába), sőt még a Rotary Club által rendezett „rémkonferencia” vacsorájának az étlapját is. Elvitték továbbá Spezi telefonszámos füzetét meg az összes levelét. Nem voltak humoruknál. De kezdett kijönni a sodrából Spezi is. A könyvtárszobába lépve a német barátjától kölcsönkapott ajtóütköző felé intett, amelyet a tévéműsorban is bemutatott, és amely pontosan azt a funkciót töltötte be, amire szánták: kitámasztotta az ajtót. – Látja? – kérdezte gúnyosan a nyomozótól. – Pontosan ugyanolyan, mint az egyik tetthelyen talált csonka gúla alakú kő, amelyről maguk makacsul állítják, hogy „ezoterikus funkciójú tárgy”. Hát itt van, nézzék meg jól! Nem látják, hogy csak egy ajtóütköző? – Spezi csúfondárosan felnevetett. – Toszkánában minden vidéki házban talál ilyet! Ez roppant súlyos hiba volt. A nyomozó gyorsan fölkapta és bezsákolta az ajtóütközőt, és így a Spezi elleni terhelő bizonyítékok között immár szerepelt a Giuttari és a GIDES által kulcsfontosságúnak hitt tárgy tökéletes mása is. Azé a tárgyé, amelyről a Corriere della Sera a címoldalon írt, és minden irónia nélkül olyan tárgynak nevezte, amely „a földi világ és a pokol régiói közötti kapcsolatteremtés célját szolgálta.” A rendőri jelentésben, amely a Spezi házából elvitt tárgyakat sorolja föl, az ajtóütköző így szerepel: „ajtó mögé rejtett, hatszög alapú csonka gúla”. A megfogalmazás azt sugallja, hogy Spezi tudatosan rejtette el a kis kőtárgyat. Giuliano Mignini perugiai főállamügyész pedig azzal indokolta jelentésében az ajtóütköző lefoglalását, hogy a tárgy „közvetlenül összefüggésbe hozta a vizsgálat alatt álló személyt [Spezit] a kettős sorozatgyilkossággal.” Más szóval az ajtóütköző miatt Spezit immár nem csupán azzal gyanúsították, hogy akadályozza a firenzei rém utáni nyomozást, hanem úgy gondolták, hogy a házában talált tárgy arra utal, hogy köze van az egyik bűncselekményhez. A Chi L'Ha Visto? adása és a június 23-án megjelent cikk Spezire irányította Giuttari gyűlöletét és gyanúját. A főfelügyelő A rém.– egy nyomozás anatómiája című könyvében elmagyarázta, hogyan alakult ki benne ez a gyanú. Érdemes bepillantani az agyműködésébe: „Június 23-án – írta Giuttari – megjelent a La Nazionéban [Spezinekj az életfogytiglanra ítélt Mario Vannival készített interjúja, Rémként fogok meghalni, pedig ártatlan vagyok! címmel. Spezi az interjúban megemlítette, hogy egyszer, sok évvel a rém első gyilkossága előtt, találkozott Vannival San Cascianóban.” Giuttari úgy gondolta, ez igen fontos nyom. „Kissé meglepett, hogy ők ketten már ifjúkoruk óta ismerik egymást” – írta. „Az azonban még inkább megdöbbentett, hogy a rém utáni hivatalos nyomozás esküdt ellensége, a szardíniai vonal elszánt védelmezője nem csupán a vád alá helyezett egykori gyógyszerésszel [Calamandreijel] ápolt kitűnő kapcsolatot, hanem immár az is kiderült róla, hogy Mario Vanni régi barátja.” Giuttari megírta továbbá, hogy Spezi „szerepet vállalt egy tévésorozatban”, amely megkísérelte újra a szardíniai vonalra irányítani a figyelmet, „fölmelegítve azokat a fáradt, bebizonyítatlan teóriákat”, amelyek már régen hitelüket vesztették. „Most pedig – írta Giuttari – kezdett gyanússá válni Spezi nyomozást akadályozó tevékenysége.” Az ajtóütköző lett Giuttari és Mignini kezében a tárgyi bizonyíték, amelynek segítségével kapcsolatba tudták hozni Spezit a rém egyik gyilkosságának a helyszínével. Miután a rendőrök távoztak, Spezi lassú léptekkel ment föl a padlásszobába, mert félt a látványtól, amely ott várja. A helyzet rosszabb volt, mint gondolta. Lerogyott a számítógép helye előtt álló székbe, amelyet még tőlem kapott búcsúajándékként a Firenzéből való
elutazásom előtt, és hosszú ideig bámulta némán az őt körülvevő romhalmazt. Eszébe jutott az a bizonyos, kristálytiszta, felhőtlen vasárnap délelőtt, 1981. június hetedike, amikor a kollégája megkérte, hogy vegye át aznapra a bűnügyi rovatot, és biztosította afelől, hogy „Firenzében vasárnap délelőtt soha nem történik semmi sem.” Meg sem fordult a fejében, hogy idáig juthat. Később elmondta, hogy föl akart hívni, de Amerikában akkor már nagyon késő volt, emailt pedig nem tudott írni, hiszen nem volt számítógépe. Végül úgy döntött, elmegy otthonról, sétál egyet Firenze utcáin, és keres egy internetkávézót, ahonnan e-mailezhet. A ház előtt újságírók, tévékamerák hada várta. Mondott nekik pár szót, válaszolt néhány kérdésre, majd kocsiba ült, és a városba hajtott. A via de' Bencin, néhány lépésre a Piazza Santa Crocétól, bement egy internetkávézóba, amely tömve volt a szüleikkel VIPen beszélgető, pattanásos arcú amerikai diákokkal, és leült egy gép elé. Kissé tompán hallatszott, hogy valahol a távolban, szomorkásán játssza Marc Johnson a harsonáján Charlie Mingus „Goodbye Pork-Pie Hat” című szerzeményét. Spezi kapcsolódott a levelezőszerveréhez, beírta az e-mail címét meg a jelszavát, és látta, hogy már van egy tőlem érkezett üzenete, amelyhez melléklet is tartozik. Rendszeresen váltottunk e-mailt az egymás fejezetein végzett javításokkal kapcsolatban. Mario most a készülő könyv általam írt zárófejezetét találta meg a postaládájában. Ez a fejezet az Antonióval készített interjúról szólt. Mario válaszul beszámolt nekem a házkutatásról. Reggel, miután elolvastam az e-mailt, rögtön fölhívtam telefonon. Most részletesebben is elmondta a házkutatás történetét, és arra kért, hogy segítsek a nyilvánosság elé tárni a könyvhöz gyűjtött anyagaink elkobzását. A rendőrök által elvitt dokumentumok között volt a New Yorker-nek írt, de meg nem jelent cikkünkhöz készített összes jegyzet, pisz-kozat is. Fölhívtam Dorothy Wickendent, a New Yorker lapigazgatóját, aki megadott néhány nevet, akik segíthetnek. Ugyanakkor elmondta, hogy mivel végül nem közölték a cikket, nem érezné helyénvalónak, ha közvetlenül beavatkoznának az ügybe. Napokon át telefonálgattam és leveleket írogattam, de csak egészen minimális reakciót sikerült kiváltanom. A szomorú valóság az volt, hogy Észak-Amerikában nem sok embert hozott lázba egy olasz újságíró sorsa, aki fölbosszantotta a rendőrséget, és elvitték az anyagait. Hiszen Irakban robbantgattak, Oroszországban öldösték az újságírókat. – Na már most, ha Spezit esetleg lecsukták volna… – hallottam a telefonban nemegyszer. – Akkor talán tehetnénk valamit. Végül a PEN Club hivatalosan is felkarolta az ügyet. 2005. január 11-én a PEN International bebörtönzött írókkal foglalkozó bizottsága, a Writers in Prison Committee levelet írt Londonból Giuttarinak, amelyben bírálja a Spezinél tartott házkutatást, illetve az anyagaink elkobzását. Így fogalmaztak: „A PEN Internationalt aggasztja, hogy megsértették az Európai Emberjogi Egyezmény 6.3-as cikkelyét, amely mindazoknak, akiket bűncselekménnyel vádolnak, biztosítja a jogot, hogy haladéktalan és részletes tájékoztatást kapjanak az ellenük felhozott vádak jellegére és okára vonatkozóan.” Giuttari válaszul újabb házkutatást rendelt el Spezinél, amelyre január 24-én került sor. Ezúttal egy üzemképtelen számítógépet vittek el meg egy sétabotot, mert arra gyanakodtak, hogy Spezi valamiféle elektronikus eszközt rejthetett el benne… A flopit azonban, amelyet Mario az alsónadrágjába dugott, nem kaparintották meg, így tovább dolgozhattunk a könyvön. Az elkövetkező hónapokban a rendőrség apránként viszszaadta a flopik, iratok többségét, a jegyzeteinket és a számítógépét is – az elhíresült ajtóütközőt azonban nem. Giuttari és Mignini immár tudta, mi van a készülő könyvben, hiszen Spezi számítógépén piszkozatban ott volt a teljes anyag – és a jelek szerint egy csöppet sem tetszett nekik, amit olvastak.
Egy szép napon Spezi kinyitotta az újságot, és a szalagcím láttán majd' leesett a székről. NARDUCCI-GYILKOSSÁG: NYOMOZNAK AZ ÚJSÁGÍRÓ UTÁN Giuttari gyanúja tehát megérett, mint amikor a bor a rosszul lezárt hordóban ecetté válik. Spezi a nyomozást akadályozó újságíróból gyilkosság gyanúsítottjává lépett elő. – Amikor ezt elolvastam – mondta a telefonban Spezi –, úgy éreztem magam, mintha A per című Kafka-regény új filmfeldolgozásában szerepelnék Jerry Lewisszal és Dean Martinnal együtt.
43. fejezet
Spezi ügyvédei 2005 januárjától 2006 januárjáig, tehát egy teljes éven át hiába próbálták megtudni, mivel is vádolják konkrétan az ügyfelüket. Perugia főállamügyésze ugyanis segrexo istruttorióval, bírói titkosítási rendelettel tiltotta meg, hogy bármit is eláruljanak nekik a vádakról. Olaszországban az ügyészek rendszerint gondosan kimazsolázott részleteket szivárogtatnak ki a segreto istruttorio hatálya alá eső vádakból, a kegyeikkel kitüntetett újságírók pedig minden fenntartás nélkül publikálják, amit megtudtak. Az ügyészek ilyenformán lehetővé teszik, hogy a történet az ő szemszögükből kerüljön a napvilágra, mást viszont nem írhat meg a sajtó. Úgy tűnt, ezúttal is erről van szó. Az újsághírek szerint Spezit azzal gyanúsították, hogy akadályozta a Narducci-gyilkosság ügyében folyó nyomozást, ennélfogva pedig felmerült a gyanú, hogy esetleg bűnrészes is lehet, aki el akarja tüntetni a nyomokat. Hogy mindez pontosan mit jelent, az nem volt. világos. 2006 januárjában elkészültünk a könyvvel, és elküldtük a kiadónak. A Dolci Colline di Sangue címet kapta, amely szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „A vér édes dombjai”. Ez a Dolci colline di Firenze, a „Firenze édes dombjai” kifejezés parafrázisa. A kiadó 2006 áprilisára tervezte a könyv megjelentetését. Az év elején Mario egyszer fölhívott egy firenzei telefonfülkéből. Elmondta, hogy miközben egy egészen más sztorin dolgozott, amelynek semmi köze sem volt a firenzei rémhez, találkozott egy Luigi Ruocco nevű börtönviselt, kisstílű bűnözővel, aki, mint kiderült, régi ismerőse Antonio Vincinek. Ez a bizonyos Ruocco nem mindennapi történetet mesélt el neki, olyat, ami áttörést hozhat az ügyben. – Megvan, amit húsz éve keresünk! – lelkesedett Mario. – Doug, ez egyszerűen hihetetlen! Ez az új információ végre megoldhatja az ügyet! A telefonomat lehallgatják, és az e-mail sem biztonságos, úgyhogy vissza kell jönnöd Olaszországba, hogy elmondhassam neked. Te is benne leszel, Doug! Együtt leplezzük le a rémet!
Olaszországba repültünk 2006. február 13-án. A családomat az egyik barátomtól kölcsönkapott, csodaszép lakásban hagytam, amely a Ferragamo cég egyik örökösének a tulajdonában állt, én pedig fölmentem Spezihez, hogy beavasson a hihetetlen fejleményekbe. Mario vacsora közben elmondta a történetet. Mint kiderült, pár hónappai azelőtt egy nőről akart cikket írni, aki egy gyógyszergyárnak dolgozó orvos áldozata lett. Az orvos az engedélye nélkül kísérleti nyúlnak használta
egy új, pszichofarmakon gyógyszer teszteléséhez. Mario figyelmét egy Fernando Zaccaria nevű egykori nyomozó hívta föl az esetre. Zaccaria, amíg a rendőrségnél dolgozott, kábítószer-kereskedő bandákba épült be ügynökként, jelenleg pedig egy biztonsági céget vezet Firenzében. Valóságos keresztes hadjáratot folytat az igazságtalanságok ellen, ebben az ügyben is ingyen és bérmentve gyűjtötte össze a bizonyítékokat, amelyek segítségével az illegális kísérleteket folytató orvost el is ítélték. Zaccaria ezután megkérte Spezit, hogy írja meg az esetet. Mario egyik este az egészségkárosodást szenvedett nő lakásán, a nő anyjával és Fernando Zaccariával beszélgetve megemlítette, hogy a firenzei rém ügyével is foglalkozik. Elővette Antonio Vinci fényképét, ami véletlenül éppen nála volt. A kárvallott nő anyja, aki éppen kávét töltött, a fotóra pillantva felkiáltott: – De hiszen Luigi ismeri ezt az embert! És kislánykoromban ismertem én is, meg a többieket is! Emlékszem, falusi búcsúkra vittek. – Luigi Ruocco, akiről beszélt, az egykori férje volt. – Találkoznom kell a volt férjével – mondta Spezi. Másnap este máris egy asztalnál ült az egész társaság: Zaccaria, Spezi, a nő és Luigi Ruocco. Ruocco a kispályás huligán mintapéldánya volt: hallgatag, bikanyakú, nagydarab, szögletes arcú, göndör, barna hajú, kék szemű férfi. Mariónak mégis szimpatikus volt gyanakvó, de nyílt tekintete. Ruocco a fényképre pillantva megerősítette, hogy jól ismeri Antoniót és a többi szardíniait is. Spezi röviden összefoglalta neki a firenzei rém történetét, és megosztotta vele a gyanúját is, hogy Antonio követte el a gyilkosságokat. Ruocco érdeklődéssel hallgatta. Pár perc múlva Spezi a lényegre tért tud-e egy olyan titkos rejtekhelyről, ahol Antonio a gyilkosságok idején elbújhatott? Mario nemegyszer elmondta nekem, hogy a rém valószínűleg egy elhagyatott, esetleg romos vidéki házban húzta meg magát a gyilkosságok előtt és után, és ott rejthette el a pisztolyt, a kést és a többi kelléket is. A gyilkosságok időszakában Toszkána vidéki tájain bőven akadt ilyen elhagyatott ház. – Hallottam erről szóló mendemondákat – mondta Ruocco. – Hogy hol van a ház, azt nem tudom. Viszont ismerek valakit, aki tudja. 'Gnaziót. – Hát persze, Ignazio! – kiáltott fel Zaccaria. – Ő ismer egy csomó szardíniait! Ruocco pár nap múlva fölhívta Spezit, hogy beszélt ezzel a bizonyos Ignazióval, és tudja, hol van Antonio rejtekhelye. Firenze külterülétén, egy szupermarket előtt találkoztak. Beültek egy kávézóba. Mario bedobott egy eszpresszót, Ruocco pedig Camparit ivott egy kis Martini & Rossi keserűlikőrrel megbolondítva. Amit mondott, az valósággal fölvillanyozta Mariót. Kiderült ugyanis, hogy Ignazio nem csupán tudott a házról, hanem mindössze egy hónappal azelőtt járt is ott Antonióval. Föltűnt neki egy vitrines szekrény, amelyben hat, szépen sorba rakott fémdobozt látott. Aztán a vitrin alatti, félig nyitott fiókra tévedt a tekintete, ahol kettő vagy talán három pisztolyt is megpillantott, és az egyik lehetett akár egy 22-es kaliberű Beretta is. Ignazio megkérdezte a szardíniait, hogy mi van a fémdobozokban, mire Antonio a mellét döngetve, nyersen azt felelte: – Az az én cuccom! Hat fémdoboz. Hat meggyilkolt nő… Spezi alig tudta leplezni izgalmát. – Ez az apróság győzött meg végleg – mondta nekem a vacsoránál. – A hat fémdoboz. Ruocco nem tudhatta, mit jelent ez, hiszen mindenki arról beszélt, hogy a rém hét vagy nyolc kettős gyilkosságot követett el. Ruocco viszont hat fémdobozt említett. Márpedig a rémnek, ha nem számítjuk az 1968-as gyilkosságot, amely nem az ő műve, meg azt az esetet, amikor tévedésből egy meleg párt gyilkolt meg, pontosan ennyi női áldozata volt! – De nem mindegyiket csonkította meg. – Így van, viszont a pszichológus szakértők szerint biztosan mindegyiktől elvitt valami „szuvenírt”. Csaknem az összes tetthelyen ott hevert a földön a lány pénztárcája.
Lenyűgözve hallgattam. Ha a rém Berettája, az olasz történelem legkeresettebb lőfegyvere, ott lapul abban a vitrinben az áldozatoktól begyűjtött „szuvenírekkel” együtt, az életünk legnagyobb fogása lesz! Spezi folytatta: – Megkértem Ruoccót, hogy menjen el a házhoz, és mondja el pontosan, hogy hol van, és hogy néz ki. Meg is ígérte, és pár nap múlva ugyanott találkoztunk. Elmondta, hogy bekukucskált az ablakon, és látta a vitrint, benne a hat fémdobozt. Elmagyarázta, hogy jutok el a házhoz. – És elmentél? – Hát persze! Nandóval együtt. – Spezi ezután elmondta, hogy a romos ház a Firenzétől nyugatra lévő Villa Bibbianihoz tartozó hatalmas, négyszáz hektáros birtokon van, a Capraia nevű városka közelében. – Lenyűgöző a villa – mondta Mario. – Vannak ott kertek, szökőkutak, szobrok meg egy ritka fákkal beültetett, elképesztően nagy park. Elővette a mobilját, és mutatott pár fényképet a villáról. Ellátottam a számat. – Hogy jutottál be? – kérdeztem. – Gond nélkül! Be lehet menni, mert olívaolajat meg bort árulnak, és ki is adják a házat esküvőkre meg más rendezvényekre. Szóval tárva-nyitva áll a kapu, és még nyilvános parkoló is van. Úgyhogy sétáltunk egyet Nandóval. Pár száz méterrel a villa mögött halad egy földút, amely két, düledező kőházhoz vezet. Az egyikre pont ráillett Ruocco leírása. A két házat külön kis erdei úton lehet megközelíteni, nagyon el vannak dugva. – De nem törtél be, ugye? – Nem, dehogy! Pedig megfordult a fejemben, hidd el! Csak hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg ott van-e a vitrin. De beláttam, hogy őrültség lenne. Túl azon, hogy illetéktelen behatolást követnék el, ugyan mit kezdenék a dobozokkal meg a pisztollyal, ha meg is találom őket? Nem, Doug, ki kell hívnunk a rendőrséget, tegyék, amit kell. A szenzációs sztorit pedig remélhetőleg megkapjuk tőlük utána. – Akkor hívtad a rendőrséget? – Még nem. Megvártalak téged. – Közelebb hajolt. – Gondolj bele, Doug! Két héten belül megoldódhat a firenzei rém rejtélye! Ekkor végzetes kéréssel álltam elő: – Ha az a villa úgyis nyitva van, megnézhetném én is? – Persze – mondta Spezi. – Holnap odamegyünk.
44. fejezet
Mi a franc történt a kocsiddal? – kérdeztem. A Spezi háza előtti parkolóban álltunk. A Renault Twingo ajtaját alighanem feszítővassal feszítették föl, de olyan ügyetlenül, hogy nem csak az ajtót tették tönkre, hanem a kocsi jobb oldalának nagy részét is. – Kilopták belőle a rádiót – mondta Spezi. – Hát nem hihetetlen? Itt áll ez a sok Mercedes, Porsche meg Alfa Romeo, és ezek pont az én Twingómat szúrják ki! Zaccaria biztonsági cégéhez hajtottunk. A jellegtelen épület Firenze peremén, egy ipari negyedben állt. Az egykori ügynök az irodájában fogadott minket. A feltűnően jóképű, rámenős, eleven férfi tetőtől talpig úgy nézett ki, mint a detektívek a filmekben: kifogástalan szabású, hajszálcsíkos öltöny, csaknem vállig érő ősz haj. Hányaveti nápolyi kiejtéssel mondta a magáét, a hatás kedvéért időről időre bedobott egy kis alvilági szlenget, és úgy beszélt a kezével is, ahogy csak a nápolyiak tudnak. Mielőtt ellátogattunk volna a villába, megebédeltünk. Zaccaria egy közeli csehóban vendégelt meg minket, és a tányér maltagliata al cinghiale fölött történetekkel szórakozta-
tott minket azokból az időkből, amikor kábítószercsempész bandákba épült be. Egyikmásik sztoriban az amerikai olasz maffia is szerephez jutott. Csodáltam, hogy még él… – Nando, mondd el Dougnak Catapano történetét! – kérte Spezi. – Á, Catapano! Ő aztán igazi nápolyi volt! – Zaccaria hozzám fordulva folytatta: – A nápolyi bűnszövetkezet főnöke, Catapano, gyilkosságért ült a Poggioreale börtönben. Úgy alakult, hogy a fivére gyilkosa is ugyanabba a börtönbe került. Catapano bosszút esküdött. Azt mondta: Megeszem a szívét! Zaccaria pillanatnyi szünetet tartott. Evett egy kis maltagliatát, és kortyolt hpzzá a borból. – Lassíts – mondta Spezi –, és ne beszélj dialektusban. Doug nem érti. – Ezer bocsánat – mondta Zaccaria, és folytatta a történetet. Elmondta, hogy a börtön vezetősége a fegyintézet két ellentétes végén helyezte el a két férfit, és gondoskodtak arról, hogy még véletlenül se futhassanak össze. Egy napon azonban Catapano fülébe jutott, hogy halálos ellensége a gyengélkedőre került. A kanalából faragott késsel túszul ejtett két őrt, és eljutott a segítségükkel a gyengélkedőig. Azonnal rátámadt a fivére gyilkosára. Három ápolónő meg egy orvos nézte halálra válva, ahogy elvágja a torkát, és összevissza szurkálja. Utána fojtott hangon azt kiáltotta: – Hol a szíve? Hol a mája? A rémült orvos tartott Catapanónak egy kis anatómiai gyorstalpalót, a maffiavezér pedig egyetlen erőteljes mozdulattal fölnyitotta a férfi testét, kitépte egyik kezével a szívét, a másikkal a máját, és mindkettőből harapott egyet. – Catapano valóságos legenda lett az övéi között – folytatta kis hatásszünet után Zaccaria. – Nápolyban ugyanis a szív a minden. Az jelképezi a bátorságot, a boldogságot, a szeretetet. Ha valaki kivágja az ellensége szívét, és beleharap, azzal állati hússá redukálja az illetőt, megfosztja mindentől, ami emberré teszi az embert. Catapanónak jól jött az is, hogy a tévé tudósított az esetről, hiszen így az ellenségei láthatták, hogy még a börtönben is képes igazságot szolgáltatni, méghozzá igen kifinomult módon. Bebizonyította, hogy bátor, kiváló szervező, és van érzéke a színpadi hatásokhoz is. És mindezt Olaszország egyik legmagasabb biztonsági fokozatú börtönében adta elő öt, halálra rémült tanú szeme láttára! Az ebéd végeztével szitáló, jéghideg téli esőben keltünk útra a Villa Bibbiani felé. Az ég olyan színű volt, mint egy hulla bőre. Amikor megérkeztünk, még mindig esett. Behajtottunk a nyitva álló, kétszárnyú vaskapun, majd a mandulafenyőkkel szegélyezett, hosszú, kanyargós kocsibehajtón folytattuk utunkat a parkolóig, itt elővettük az esernyőnket, és az árusító csarnokhoz ballagtunk. A faajtó azonban be volt reteszelve és le volt lakatolva. Egy nő hajolt ki az ablakon, és közölte, hogy ebédszünet van. Zaccaria elbájoló stílusban kérdezte meg tőle, hogy hol találjuk a kertészt, mire a nő azt felelte, hogy talán valahol hátul. Átsétáltunk egy boltív alatt, és a villa mögötti hatalmas díszkertbe jutottunk, grandiózus márványlépcsők, szökőkutak, a környező tájat visszatükröző medencék, szobrok, sövények közé. A villát a 16. században építette a firenzei Frescobaldi család, a kertet pedig száz évvel később hozta létre Cosimo Ridolfi gróf. A 19. században egy olasz felfedező és botanikus, aki a világ legtávolabbi pontjairól gyűjtött növényeket, több ezer növénytani ritkasággal, fával gazdagította a parkot. A kertek és a hatalmas fák még ezen a szürke, esős téli napon, víztől csöpögve is fenséges benyomást keltettek. A villa mellett elhaladva a park távolabbi vége felé tartottunk. Az arborétum mellett haladó földút sűrű erdőbe vezetett. Egy tisztáson roskadozó kőházakat pillantottunk meg. – Az lesz az – mormolta Spezi, és rámutatott az egyikre. Mereven bámultam a sáros földút végén megbúvó épületet, amely a firenzei rém titkát rejti. A fák közé hideg ködpára szivárgott, esernyőnkön dobolt az eső. – Talán odamehetnénk körülnézni – mondtam. Spezi a fejét rázta. – Szó sem lehet róla!
Visszaballagtunk a kocsihoz, leráztuk az ernyőnkről a vizet, és beszálltunk. Nekem csalódást okozott, amit láttunk, úgy éreztem, Ruocco sztorija túlságosan is tökéletes. Nem tartottam valószínűnek, hogy a firenzei rém ilyen környezetben bujkálna. Miközben Zaccaria irodája felé tartottunk, Spezi ismertette a tervüket. Azt mondta, ha csak úgy bejelentik a dolgot a rendőrségen, és valóban megtalálják a rém fegyverét, a hír bejárja egész Olaszországot, és kicsúszik a markunkból a szenzációs sztori. Azzal is számolnunk kellett, hogy ha Antonio megtudja, hogy mi adtuk föl, veszélybe kerülhet az életünk. Ezért Spezi és Zaccaria úgy tervezte, hogy egy ismerős főfelügyelőnek adják át az információt, mondván, hogy névtelen levélben írta meg nekik valaki, ők pedig törvénytisztelő polgárként tudják, mi a dolguk. Így a miénk marad a sztori, és nem tudódik ki, hogy ők állnak a bejelentés mögött. – Ha ez sikerül – mondta Mario térdét csapkodva Zaccaria –, engem kineveznek igazságügy-miniszternek! Elnevettük magunkat. Pár nappal a Villa Bibbianiban tett látogatásunk után Spezi fölhívott a mobilomon. – Megcsináltuk! – újságolta. – Megcsináltuk! –Nem bocsátkozott részletekbe, de tudtam, mire gondol: arra, hogy átadta a rendőrségnek a névtelen levelet. Amikor kérdezősködni kezdtem, Mario félbeszakított, mondván, hogy „Il telefonino é brutto”, ami szó szerinti fordításban azt jelenti: „a telefon csúnya”. Tehát úgy gondolta, lehallgatják. Megbeszéltük, hogy a városban találkozunk, és ott majd részletesen is elmondja, mi történt. A Café Cibreóba ültünk be. Mario elmondta, hogy amikor bementek a főfelügyelőhöz, furcsa dolog történt – a főfelügyelő megmagyarázhatatlan módon nem volt hajlandó átvenni tőlük a levelet. Kur-tán-furcsán közölte velük, hogy adják oda a gyilkossági ügyekben nyomozó különleges akciócsoport vezetőjének. Idegesnek tűnt, szemmel láthatóan nem akarta, hogy bármi köze is legyen ehhez az egészhez. Kifejezetten barátságtalanul viselkedett. Spezi megkérdezte, hogy szerintünk mi oka lehet egy főfelügyelőnek arra, hogy ne kapjon két kézzel egy olyan bizonyíték után, ami élete legnagyobb dobását jelenthetné? Zaccaria, az egykori rendőrfelügyelő, nem tudott mit válaszolni.
45. fejezet
Február 22-én reggel kávéért és péksüteményért indultam a szemközti kis kávézóba. Éppen mentem át az utcán, amikor megcsörrent a mobilom. Egy férfihang olaszul közölte, hogy rendőrségi nyomozó, és találkozni akar velem, mégpedig azonnal. – Na ne! – mondtam nevetve. – Halljam, ki vagy? – Mély benyomást tett rám az illető hibátlan olasz beszéde, fontoskodó, hivatalos hanghordozása, de hiába törtem a fejem, nem ugrott be, ki ugrathat. – Ez nem tréfa, Mr. Preston. Lassanként leesett, hogy ez tényleg komoly ügy. Torkomra forrt a szó. – Elnézést… Miről van szó? – nyögtem ki nagy sokára. – Azt nem mondhatom meg. Találkoznia kell velünk. Obbligatorio. – Nagyon elfoglalt vagyok – feleltem, és közben egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik. – Nincs időm. Nagyon sajnálom. – Akkor intézze úgy, hogy legyen ideje – hangzott a válasz. – Pillanatnyilag hol van? – Firenzében. – De hol?
Tagadjam meg a választ, vagy hazudjak? Egyik sem tűnt bölcs dolognak. – A Via Ghibellinán. – Ne menjen sehova. Már jövünk is. Körülnéztem. A városnak ezt a részét nem ismertem jól. Sok volt a szűk utcácska, és kevés a turista. Ez nem lesz jó. Azt akartam, hogy legyenek tanúk – méghozzá amerikai tanúk. – Találkozzunk a Piazza della Signorián – javasoltam. Az Firenze legnagyobb tere. – De hol? Az elég nagy hely. – Ott, ahol Savonarolát megégették. Van tábla is. Csönd. – Azt a helyet nem ismerem. Találkozzunk inkább a Palazzo Vecchio bejáratánál. Fölhívtam Christine-t. – Attól tartok, ma reggel nem tudok neked kávét hozni. A megbeszélt időpontnál előbb értem oda. Tettem egy kört a piazzán, és közben lázasan járt az agyam. Amerikai állampolgárként, íróként és újságíróként mindig is a sebezhetetlenség önelégült érzése töltött el. Ugyan mit csinálhatnak velem? Most viszont már nem éreztem magam annyira érinthetetlennek. A megbeszélt időpontban két férfit pillantottam meg, akik a turisták forgatagán átvágva egyenesen felém tartottak. Farmert, fekete cipőt, kék dzsekit viseltek, sötét napszemüvegüket föltolták rövidre nyírt hajukra, in borghese, civil ruhában voltak, de száz méterről is kiszúrtam, hogy zsaruk. Odamentem hozzájuk. – Douglas Preston vagyok. – Erre jöjjön. A két nyomozó bevezetett a Palazzo Vecchióba, és a Vasari freskóival körülvett, csodaszép reneszánsz kori udvaron átadtak nekem egy idézést, amelyben az állt, hogy meg kell jelennem Perugia főállamügyésze, Giuliano Mignini előtti kihallgatáson. Az egyik nyomozó udvariasan elmagyarázta, hogy ha nem jelenek meg, az súlyos bűncselekmény, és ez esetben sajnálatos módon kénytelenek lennének elővezetni. – Itt írja alá, hogy megkapta ezt a papírt, megértette a tartalmát, és tudja, mit kell tennie. – Még mindig nem mondták meg, hogy miről szól ez az egész. – Azt majd holnap, Perugiában megtudja. – Legalább egyet áruljon el, a firenzei rémmel kapcsolatos a dolog? – Bravó! – gratulált a nyomozó. – Most pedig írja alá. Aláírtam. Utána fölhívtam Spezit, akit mélyen megdöbbentett a dolog. – Nem gondoltam volna, hogy rád is rád szállnak – mondta aggodalmasan. – Menj el Perugiába, és válaszolj a kérdéseikre. Csak arra felelj, amit kérdeznek, annál többet ne mondj. És az isten szerelmére, nehogy hazudj!
46. fejezet
Másnap elautóztam Christine-nel és a két gyerekkel Perugiába. Útközben egy darabig a Trasimeno-tó partján haladtunk. Perugia, ez a csodaszép, ősi város, szabálytalan alakú, sziklás dombon terül el a Tiberis felső völgyében, és védelmi célból emelt fala mindmáig majdnem teljes épségben fennmaradt. Perugia már régóta Olaszország egyik oktatási központja. Számos egyetemmel, iskolával büszkélkedhet, egyik-másik ötszáz éves múltra tekint vissza. Christine úgy tervezte, várost néznek, majd megebédelnek a gyerekekkel,
amíg engem kihallgatnak. Arra jutottam magamban, hogy ez az egész procedúra csupán blöff, a megfélemlítésemet célzó, nem túl kifinomult próbálkozás. Nem tettem semmi rosszat, nem szegtem meg a törvényt, író és újságíró vagyok, Olaszország pedig civilizált állam. Legalábbis egyre ezt ismételgettem magamban a kocsiban… A Procura irodái a régi városfalon éppen kívül eső, modern, travertino mészkőből épült házban kaptak helyet. Fölkísértek az egyik felső emeletre, ahol betessékeltek egy kellemes irodába. A helyiség néhány ablaka a gyönyörű, zöldellő, enyhe ködbe burkolózó, szitáló eső áztatta umbriai tájra nézett. Elegánsan öltöztem fel, és a jelmezem részét képezte az International Herald Tribüne hónom alá csapott, összehajtott példánya is. Öt ember tartózkodott a szobában. Megkérdeztem és fölírtam a nevüket. Ott volt Castelli felügyelő, az idézést átadó két nyomozó egyike. Ő is divatosan kiöltözött erre a jeles alkalomra: fekete sportzakó és legombolt gallérú fekete ing volt rajta, a haján pedig jó sok zselé. Jelen volt egy alacsony, roppant feszült rendőrtiszt is, bizonyos Mora százados, akinek fejbőrét narancssárga hajbeültetések csúfították el, s akinek a jelek szerint feltett szándéka volt, hogy jó benyomást tesz a főállamügyészre. Erősítette még a csapatot egy szőke nyomozónő, aki kérésemre odafirkálta a nevét a jegyzetfüzetembe, de úgy, hogy máig nem sikerült kisilabizálnom, és az egyik számítógép előtt ott ült még egy gépírónő. Az íróasztal mögött pedig maga Perugia tartomány főállamügyésze, Giuliano Mignini foglalt helyet. Az alacsony, ápolt, középkorú férfiról ennél pontosabban nehéz lett volna megmondani, hány éves lehet. Húsos arca gondosan simára volt borotválva, és szemmel láthatóan arcmasszázst is végzett. Kék öltönyt viselt, és ahogy a jó nevelést kapott olaszok általában, rendkívül méltóságteljesen viselkedett. Könnyed, elegáns mozdulatokat tett, és nyugodt, kellemes hangon beszélt. Fölruházott az Olaszországban a legnagyobb tiszteletet kifejező dottore titulussal, és szertartásos udvariassággal, önözve beszélt hozzám. Elmagyarázta, hogy jogom van ugyan tolmácsot kérni, de órákig is eltarthat, mire találnak valakit, és ugye, kényelmetlen lenne, ha ilyen sokáig föl kellene tartaniuk. Véleménye szerint egyébként is folyékonyan beszélek olaszul. Megkérdeztem, hogy szükségem lesz-e ügyvédre, mire Mignini azt felelte, hogy természetesen ehhez is jogom van, de nem szükséges, mert csak néhány rutinjellegű kérdést akarnak föltenni. Azt már előre eldöntöttem, hogy újságírói előjogaimra nem fogok hivatkozni. Az természetes, hogy a saját hazájában harcol az ember a jogaiért, de egy idegen országban nem szándékoztam elvi okokból börtönbe kerülni. A főállamügyész eleinte szelíden, már-már szégyellősen tette föl kérdéseit, a titkárnő pedig a válaszaimmal együtt rögzítette azokat a számítógépbe. Mignini időnként kijavította a nyelvi hibáimat, és jobb olaszsággal átfogalmazta a válaszaimat, majd mindig aggályosan rákérdezett, hogy azt akartam-e mondani. Eleinte szinte rám sem nézett, a jegyzeteibe meg az előtte heverő egyéb papírokba mélyedt. Olykor pedig a válla fölött hátrapillantva megnézte a képernyőn, hol jár a gépírónő. A kihallgatás végén kérésem ellenére sem a jegyzőkönyvből, sem pedig a velem aláíratott nyilatkozatból nem adtak másolatot. Ezért az itt olvasható beszámolóm a közvetlenül a kihallgatás után lefirkantott jegyzeteimen, illetve a két nappal később, emlékezetből írt részletesebb összefoglalón alapul. Mignini sokat kérdezősködött Speziről, és tiszteletteljes érdeklődéssel hallgatta a válaszaimat. Kíváncsi volt a rémmel kapcsolatos elméleteinkre, és Mario egyik ügyvédjéről, Alessandro Traversiről is alaposan kifaggatott. Ismerem ezt az embert? Találkoztam vele? Mondott valamit Spezi Traversi jogi stratégiájáról? Ha igen, mi a stratégiája? Ez utóbbi különösen érdekelte, sokáig vallatott, hogy tudok-e valamit arról, hogyan védi majd Spezit az ügyvédje. Az igazságnak megfelelően azt feleltem, hogy nem tudok semmit sem. Ezután Mignini eldarált jó néhány nevet, és meg kellett mondanom, hogy hallottam-e ezekről
az emberekről. A nevek túlnyomó többsége ismeretlen volt a számomra, néhányat azonban, így Calamandreiét, Paccianiét és Zaccariáét, ismertem. Így ment ez egy órán keresztül, és már kezdtem megnyugodni. Halványan még annak reménye is fölcsillant, hogy talán együtt ebédelhetek Christine-nel és a gyerekekkel. Mignini ezután megkérdezte, hogy hallottam-e valaha az Antonio Vinci nevet. Enyhe borzongás futott végig rajtam. Igen, feleltem, hallottam ezt a nevet. Hol hallottam, és mit tudok róla? Azt feleltem, hogy interjút készítettem vele, és további kérdésekre a beszélgetés körülményeiről is beszámoltam. Most a rém fegyverére terelődött a szó. Említette Spezi a pisztolyt? Mi az elmélete ezzel kapcsolatban? Elmondtam neki, hogy hitünk szerint a fegyver mindvégig a szardíniaiak körében maradt, és közülük került ki a rém. Erre Mignini fölhagyott az úri modorral, és indulattól fűtött hangon folytatta: – Tehát azt mondja, hogy ön és Spezi kitart emellett, annak ellenére, hogy a „Szardíniai vonal” fedőnevű nyomozást Rotella vizsgálóbíró 1988-ban lezárta, és a szardíniaiakat hivatalosan is fölmentették az alól a vád alól, hogy az üggyel kapcsolatban állnának? Igen, feleltem, mindketten kitartunk emellett. Mignini most a villában tett látogatásunkra terelte a szót, és vészjósló, vádló lett a hanghordozása. Mit kerestünk ott? Hol sétáltunk? Miről beszélgettünk? Mindig láttam Spezit és Zaccariát? Egyszer sem fordult elő, akár egy pillanatra is, hogy szem elől tévesztettem őket? Szóba került a pisztoly? És valami fémdobozok? Hátat fordítottam-e egyszer is Spezinek? Milyen messze álltunk egymástói beszélgetés közben? Láttunk ott még valakit? Kit? Mi hangzott el? Mit keresett ott Zaccaria? Mi volt a szerepe? Beszélt arról a vágyáról, hogy igazságügy-miniszter szeretne lenni? Legjobb tudásom szerint, az igazságnak megfelelően válaszolgattam, és igyekeztem úrrá lenni azon a rossz szokásomon, hogy túlmagyarázom a dolgokat. Mignini végül megkérdezte, hogy miért mentünk oda. Azt feleltem, hogy a Villa Bibbiani nyilvános hely, és mi újságíróként mentünk oda, mert… Az „újságíró” szó hallatán Mignini dühösen félbeszakított, és levágott egy szónoklatot, hogy ennek semmi köze a sajtószabadsághoz, azt írunk, amit akarunk, őt az egy csöppet sem érdekli. Felvilágosított, hogy itt egy bűnügyről van szó. Azt mondtam, hogy igenis van köze a sajtószabadsághoz, mivel újságírók vagyunk. Ismét a szavamba vágott, és előadást tartott arról, hogy ennek az égvilágon semmi köze a sajtószabadsághoz. Gunyoros hangon kérdezte meg, hogy úgy gondolom-e, hogy pusztán azért, mert Spezi meg én újságírók vagyunk, egyúttal nem lehetünk bűnözők is? Határozottan az volt az érzésem, hogy nem szeretné, ha a kihallgatásról készülő magnófelvételen hallható lenne bármi is, amit a sajtószabadságról vagy az újságírók jogairól mondok. Kezdtem izzadni. A főállamügyész másképp megfogalmazva újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket tette föl. Vörösödő arca jelezte, hogy egyre frusztráltabb. Gyakran utasította a titkárnőjét, hogy olvassa vissza a korábbi válaszaimat. – Akkor azt mondta, most meg ezt mondja? Melyik az igazság, dr. Preston? Melyik? Kezdtem hebegni-habogni. Az igazat megvallva messze vagyok attól, hogy folyékonyan beszéljek olaszul, különösen, ha jogi és kriminológiai szakkifejezéseket kell használnom. Egyre rémültebben hallgattam saját tétova dadogásomat, és rádöbbentem, hogy olyan benyomást keltek, mint aki hazudik. Mignini gúnyosan azt kérdezte, arra legalább emlékszem-e, hogy február 18-án telefonon beszéltem Spezivel. Zavartan azt feleltem, hogy az azon a napon folytatott konkrét beszélgetésre nem emlékszem, de majdnem mindennap beszélünk egymással. – Akkor figyeljen jól – mondta Mignini, majd odabiccentett a gépírónőnek, aki megnyomott egy gombot a számítógépen. A komputerhez csatlakoztatott hangszórókból telefoncsörgést hallottam, majd a saját hangomat:
– Pronto. – Ciao, sono Mario. Tehát lehallgatták a telefonjainkat. Rövid beszélgetés következett Marióval. Elképedve hallgattam a saját hangomat, amely most sokkal tisztábban hallatszott, mint az eredeti beszélgetés alatt silány minőségű mobiltelefonomon. Mignini másodszor, majd harmadszor is lejátszotta a felvételt, és amikor Mario azt mondta, Megcsináltuk, leállította, és rám szegezte csillogó szemét: – Pontosan mit csináltak meg, dr. Preston? Elmondtam, hogy Spezi arra utalt, hogy továbbították az információt a rendőrségnek. – Nem, dr. Preston. – A főállamügyész újra meg újra lejátszotta a beszélgetést, és egyre csak azt kérdezte: – Mit csináltak meg? Mit? – Belecsimpaszkodott Mario egy másik mondatába is, abba, hogy „a telefon csúnya”. – Mit jelent az, hogy „a telefon csúnya”? – Azt, hogy Spezi úgy gondolja, lehallgatják. Mignini diadalittasan hátradőlt. Szó szerint dagadt a keble. – És miért van az, dr. Preston, hogy aggódtak emiatt, ha egyszer nem folytattak illegális tevékenységet? – Azért, mert nem kellemes, ha az embernek lehallgatják a telefonját – feleltem erőtlenül. – Újságírók vagyunk, titokban végezzük a munkánkat. – Ez nem válasz, dr. Preston. Mignini újra meg újra lejátszotta a felvételt. Más szavaknál is megállt, és egyre arról faggatott, hogy mire gondoltam, vagy mire gondolt Spezi, mintha maffiózóként rejtjelezett üzenetekkel kommunikálnánk egymással. Megkérdezte azt is, hogy volt-e Spezinél pisztoly, amikor a Villa Bibbianiba látogattunk. Pontosan, percről percre tudni akarta, mit csináltunk ott, merre jártunk, de a válaszaimat rendre lesöpörte az asztalról. – Sokkal több van e mögött a beszélgetés mögött, mint amennyit elmond nekünk, dr. Preston. Többet tud, mint amennyit elárul. – Tudni akarta azt is, miféle bizonyítékokat rejthettek el a szardíniaiak a házban, illetve a fémdobozokban, én pedig azt feleltem, nem tudom. – Tippeljen! – erőltette a főállamügyész. Erre azt mondtam, talán fegyvert, vagy az áldozatoktól zsákmányolt ékszereket, netán a holttestek darabjait. – A holttestek darabjait?! – kiáltott fel hitetlenkedve Mignini, és úgy nézett rám, mint egy őrültre. – De hát több mint húsz éve történtek a gyilkosságok! – De az FBI-profil szerint… – Hallgassa meg még egyszer, dr. Preston! – És a főállamügyész újra megnyomta a gombot. Most először megszólalt a rendőr százados is. Feszült volt a hangja, és fülsértően éles, mint a macskanyávogás. – Nagyon furcsának találom, hogy Spezi itt nevet. Vajon miért nevet? A firenzei rém gyilkosságsorozata az Olasz Köztársaság történetének egyik legtragikusabb bűnügye, egyáltalán nem nevetséges dolog. Akkor miért nevet? Mi olyan mulatságos ebben? Mivel nem hozzám intézte szavait, tartózkodtam a kérdés megválaszolásától. De a százados kitartónak bizonyult: felém fordult, és megismételte a kérdést. – Nem vagyok pszichológus – mondtam tőlem telhetően higgadtan, de a kívánt hatást jócskán lerontotta, hogy rosszul ejtettem ki a psicologo szót, és ki kellett javítaniuk… A százados résnyire összehúzott szemmel meredt rám, majd Migninihez fordult, és az arckifejezése jelezte, hogy vele aztán nem járatom a bolondját. – Kérem jegyzőkönyvbe venni! – sipította. – Nagyon furcsa, hogy Spezi ezen nevet. Ez pszichológiailag nem normális, egyáltalán nem normális! Emlékszem, hogy ebben a pillanatban Migninire néztem, és láttam, hogy egyenesen rám szegeződik a tekintete. Kipirult arca megvetést és diadalittasságot tükrözött. Hirtelen
világos lett előttem az is, hogy miért: azért, mert arra várt, hogy hazudjak, és most teljesült a vágya. Nagy megelégedésére bebizonyítottam, hogy bűnös vagyok. De vajon miben? Nagy nehezen, dadogva kinyögtem a kérdést: szerintük bűncselekményt követtünk el a Villa Bibbianihoz tartozó birtokon? Mignini fölegyenesedett ültében, és diadalmas hangon azt felelte: – Igen. – És mit? – Maga meg Spezi odacsempészett vagy oda akart csempészni egy pisztolyt vagy más hamis bizonyítékot – dörögte –, hogy azt a látszatot keltsék, hogy egy ártatlan ember a firenzei rém! Hogy tévútra vigyék a nyomozást, és eltereljék a gyanút Speziről! Hát ezt követték el! Erre vonatkozott az, hogy megcsináltuk! És akkor a rendőrséghez próbáltak fordulni, de mi jő előre figyelmeztettük őket, ezért nem dőltek be a csalásnak! Padlóra kerültem. Nagy nehezen kinyögtem, hogy ez csak egy elmélet, de Mignini megint a szavamba vágott: – Ez nem elmélet, hanem tény! És ön, dr. Preston, sokkal többet tud erről az ügyről, mint amennyit elárul. Fölfogja ezeknek a bűncselekményeknek a súlyosságát, az ügy rendkívüli komolyságát? Nagyon jól tudja, hogy Spezi ellen Narducci meggyilkolásának ügyében vizsgálat folyik, és szerintem maga erről is igen sokat tud. Ezáltal pedig ön bűnsegéd! Igen, dr. Preston, érzem a hangján, amikor a telefonbeszélgetésük felvételét hallgatom, érzem a hanghordozásán, hogy ismerősek önnek ezek az események. Hallgassa csak meg még egyszer! – mondta emelt hangon, az örömujjongást csak nagy nehezen visszafojtva. – Hallgassa csak meg! És újra lejátszotta a beszélgetést, már legalább tizedszerre. – Lehet, hogy ön balek – mondta –, de őszintén szólva nem hiszem. Maga tudja, miről van szó! És most, dr. Preston, adok önnek még egy esélyt, az utolsó esélyt, hogy elmondja nekünk, amit tud, különben hamis tanúzással fogom vádolni. Igen, megteszem, nem érdekel, ha holnap szétkürtölik a hírt az egész világon! Rosszul éreztem magam, és hirtelen rádöbbentem, hogy sürgősen könnyítenem kell magamon. Megkérdeztem, merre van a mosdó. Pár percre kimentem, de nem nagyon sikerült visszanyernem az önuralmamat Halálra voltam rémülve. Átfutott az agyamon, hogy a kihallgatás végeztével egyenesen a börtönbe visznek, és soha többé nem látom a feleségemet meg a gyerekeimet. Hamis bizonyítékok elhelyezése, hamis tanúzás, bűnrészesség gyilkosságban… Méghozzá nem is akármilyen gyilkosságban, hanem a firenzei rémmel összefüggésbe hozott bűncselekményben… Könnyen egy olasz börtönben sínylődhetek. – Az igazat mondtam – nyögtem ki nagy nehezen, rekedtes hangon. – Mit mondhatnék még? Mignini intett, mire a kezébe adtak egy vaskos könyvet, amelyet nagy műgonddal, vigyázva az asztalra helyezett, majd kinyitotta a megfelelő oldalon. Olyan hangon olvasta föl a törvény szövegét, mintha gyászbeszédet mondana. Azt hallottam, hogy indagato vagyok, azaz hivatalosan is meggyanúsítottak szándékos elhallgatással és hamis tanúzással. A főállamügyész bejelentette, hogy a nyomozást felfüggesztik, hogy elhagyhassam Olaszországot, de ha a Spezi ellen folytatott vizsgálat lezárult, újra elkezdik. Más szóval tűnjek el Olaszországból, és ne is jöjjek vissza. A titkárnő kinyomtatta a jegyzőkönyvet Kijavítottam, majd aláírtam a két és fél órás vallatás kétoldalas sűrítményét. – Megtarthatom? – Nem. Segreto istruttorio hatálya alá esik. – Tehát titkosítottak. Merev mozdulatokkal vettem a kezembe az International Herald Tribune-t, a hónom alá csaptam, és az ajtó felé indultam. – Ha egyszer úgy dönt, hogy beszélni akar, dr. Preston, mi itt leszünk. Gumilábakon mentem le a lépcsőn, majd ki a hideg, szitáló téli esőbe.
47. fejezet Szakadó esőben autóztunk vissza Firenzébe. Útközben fölhívtam a mobilomon a római amerikai követséget. A jogi osztály egyik munkatársa elmagyarázta, hogy nem tehetnek az ügyemben semmit sem, mivel nem tartóztattak le. – Azoknak az amerikaiaknak, akik bajba kerülnek Olaszországban, ügyvédet kell fogadniuk – mondta a férfi. – Az amerikai nagykövetség nem avatkozhat be egy olasz bűnügyi nyomozásba. – De én nem azért keveredtem bele egy itteni nyomozásba, mert hülyeséget csináltam! – kiáltottam. – Engem azért zaklatnak, mert újságíró vagyok! Ez a sajtószabadságról szól! A követségi tisztviselőt ez sem hatotta meg. – Bármit is gondol ön, ez egy olasz bűnügy. Olaszországban van, nem Amerikában. Az itteni bűnügyi nyomozásokba nem avatkozhatunk bele. – Akkor legalább tud ajánlani egy ügyvédet? – Nem foglalkozunk az olasz ügyvédek minősítésével. Majd elküldjük önnek a nagykövetség által ismert ügyvédek listáját. – Köszönöm szépen. Mindenekelőtt beszélnem kellett Marióval. Világos volt, hogy valami nagy dolog készül, és az én kihallgatásom csak amolyan figyelmeztetés volt, hogy hagyjam abba a kutakodást. Hiszen egy amerikai újságírót beidézni és kőkeményen kivallatni igencsak merész húzás volt, még egy olyan nagy hatalmú embertől is, mint Perugia főállamügyésze. Ha velem ezt megcsinálták, nem törődve a várható kedvezőtlen médiavisszhanggal (márpedig föltett szándékom volt, hogy olyan botrányt csinálok, mintha egy téglafal omlana a fejükre!), akkor mit fognak csinálni Spezivel? Hiszen ő az, akire igazán utaznak… A mobilomról nem hívhattam Mariót. Miután visszaértem Firenzébe, kölcsönkért mobilokról és telefonfülkékből szerveztem meg a találkozót. Éjfél felé Spezi, Zaccaria és Myriam eljött a Via Ghibellinán lévő lakásunkra. Mario Gauloise-zal a szájában, füstfelhőt eregetve járkált föl-alá az elegáns szalonban. – Nem gondoltam volna, hogy ezt meglépik! Biztos vagy benne, hogy hamis tanúzással vádoltak? – Igen. Persona indagata vagyok. – Kaptál avviso di garanziát? – Azt mondták, majd postázzák a maine-i címemre. Elmondtam nekik mindent, amire emlékeztem a kihallgatásból. Amikor ott tartottam, hogy Mignini szerint becsempésztünk a villába egy pisztolyt, mert egy ártatlan emberre akartuk terelni a gyanút Spezi helyett, Mario megállított. – Ezt mondta? Hogy helyettem? – Igen, ezt mondta. Spezi a fejét csóválta. – Porca miseria! – szitkozódott ékes olaszsággal. – Ez a Giuttari meg ez a Mignini nem csak egy egyszerű újságírói svindlivel vádol. Szerintük nem csak odacsempésztem egy pisztolyt a nagy szenzáció reményében, hanem közvetlenül benne voltam a rém gyilkosságaiban – legalábbis Narducci meggyilkolásában! – És ez az őrült fantazmagóriájuk tulajdonképpen egybevág a tényekkel – mondtam. – Gondold csak végig a dolgot az ő szemszögükből! Évek óta erősködünk, hogy Antonio a rém, de senki sem hederít ránk. Úgyhogy szépen besétálunk a villába, majd pár nap múlva szólunk a rendőrségnek, hogy Antonio bizonyítékokat rejtett el a villa melletti házban, jöhetnek érte. Nagyon nem szívesen mondok ilyet, Mario, de hihető az az elmélet, hogy odacsempészhettünk valamit.
– Ugyan már! – kiáltotta Spezi. – Ez a teória nem csak a nyomozói logikát nélkülözi, hanem mindenfajta logikát! Ha valaki elgondolkodik rajta, pillanatok alatt ízekre szedheti! Ha tényleg én állnék Narducci meggyilkolása mögött, akkor biztos úgy terelném el magamról a gyanút, hogy beavatok szenzációs tervembe egy börtönviselt embert, akit nem is ismerek, egy rendőrt, aki a firenzei akciócsoport egyik legjobb nyomozója volt, meg egy híres amerikai írót, ugye? Rólad meg végképp nem gondolhatja ép ésszel senki sem, Doug, hogy idejössz szaglászni, és odacsempészett bizonyítékokkal próbálod félrevezetni a rendőrséget, mint egy kisstílű szélhámos! Hiszen már így is bestselleríró vagy, nincs szükséged mindenáron egy szenzációs sztorira! Nando pedig egy fontos biztonsági cég vezetője, ő ugyan miért tenne kockára mindent egy nyomorult hírlapi szenzációért? Ennek semmi értelme sincs! Egyre csak járkált föl-alá, és közben odahamuzott mindenhova. – Doug, föl kell tenned magadnak a kérdést, hogy Giuttari és Mignini vajon miért szállt ránk ilyen keményen? Talán azért, mert alig két hónap múlva jelentetünk meg erről a témáról egy könyvet, amely megkérdőjelezi az egész általuk irányított nyomozást? Lehetséges, hogy így akarják már jó előre hitelteleníteni a könyvünket? Hiszen tudják, mi van benne: olvasták! Körbejárta a szobát, majd folytatta. – Engem az a vád érint a legérzékenyebben, Doug, hogy el akartam terelni magamról a gyanút. Miféle gyanút? Azt, hogy én voltam a Narducci-gyilkosság egyik értelmi szerzője! Az újságok mind ugyanazt írták, és ez arra utal, hogy ugyanabból a forrásból dolgoztak: egy igen jól értesült, minden bizonnyal hivatalos forrásból. Mi vagyok én ezek után? Újabb kör. – Doug, érted, mit gondolnak valójában? Nem csupán valakinek a bűnsegédje vagyok, nem csupán a Narducci-gyilkosságban vagyok érintve! Hanem a rém gyilkosságainak egyik értelmi szerzője vagyok! Szerintük én vagyok a rém! – Adj egy cigarettát – mondtam. Általában nem dohányzom, de most muszáj volt rágyújtanom. Mario adott egy szálat, és ő maga is rágyújtott egy újabb Gauloise-ra. Myriam sírva fakadt. Zaccaria kissé előrehajolva, a kanapé szélén ült. Hosszú haja zilált volt, nemrég még ropogósra keményített öltönye gyűrötten lógott rajta. – Gondold csak végig! – folytatta Mario. – Állítólag én csempésztem a villa melletti házba a rém fegyverét, hogy gyanúba keverjek egy ártatlan embert. Na most hogy jutottam hozzá a rém fegyveréhez, ha nem én magam vagyok a rém? Már legörbült a hamu a cigarettája végén. – Hol a hamutartó? Hoztam egy tányért a konyhából. Spezi erőteljes mozdulattal elnyomta a félig elszívott Gauloise-t, és rögtön rá is gyújtott egy másikra. – Megmondom én neked, honnan szedi Mignini az ötleteit! Attól a római nőtől, Gabriella Carlizzitől, aki szerint a szeptember 11-i terrortámadás mögött is a Vörös Rózsa Rendje állt! Láttad a weboldalát? Hát erre a nőre hallgat a perugiai főállamügyész! Spezi pályája száznyolcvan fokos fordulatot írt le: rémügyi tudósítóból ő lett a rém.
Másnap reggel elhagytam Olaszországot, és visszatértem a szürke Atlanti-óceánra néző, meredek sziklaszirtre épült maine-i házamba. A parti sziklákat ütemesen nyaldosó hullámok zaját meg a fölöttük köröző sirályok rikoltozását hallgattam, és a boldogságtól, hogy szabad vagyok, és nem egy olasz börtönben rohadok, a könnyem is kicsordult.
Niccolo gróf a hazatérésem utáni napon fölhívott. – Nahát, Douglas! Látom, kevertél egy kis bajt Olaszországban! Szép munka volt! – Honnan tudod? – A ma reggeli lapok szerint immár hivatalos gyanúsítottá léptél elő a firenzei rém ügyében. – A lapok szerint? – Megírta mindegyik. – Niccolo halkan elnevette magát. – De ne aggódj! – Niccolo, az isten szerelmére, gyilkosságban való bűnrészességgel vádolnak, meg azzal, hogy odacsempésztem abba a villába egy pisztolyt, és vád alá helyeztek hamis tanúzásért meg az igazságszolgáltatás akadályozásáért! Megfenyegettek, hogy be ne merjem többé tenni a lábam Olaszországba! És te ezek után azt mondod, ne aggódjak? – Kedves Douglas, Olaszországban mindenki „indagato”, aki számít! Úgyhogy hadd gratuláljak, immár te is igazi olasz vagy! – Most viszont nyoma veszett a hangjában bujkáló cinizmusnak, már nem nyújtotta el mókásan a szavakat. – Akinek viszont van oka az aggodalomra, az közös barátunk, Spezi – mondta komolyan. – Neki minden oka megvan az aggodalomra.
48. fejezet
Amint hazaértem, egyből elkezdtem telefonálgatni a sajtónak. Nagyon féltettem Mariót, hiszen nyilvánvalóan ő volt az igazi célpont. Reméltem, hogy ha jó nagy hűhót csapok Amerikában, az némi védettséget nyújt majd neki, és talán nem tartóztatják le csak úgy, önkényesen, pillanatnyi szeszélyből. Amikor Spezinél házkutatást tartottak, az amerikai sajtót abszolút hidegen hagyta, hogy egy olasz újságírónak elvitték a papírjait. Most viszont, hogy egy amerikai került a célkeresztbe, ráharaptak a sztorira. A Boston Globe ezzel a szalagcímmel jelent meg: Saját thrillere csapdájában. Idézet a cikkből: „A legújabb könyvén dolgozó Douglas Preston számára szép volt az élet – mígnem egyszer csak ő is a szereplők között találta magát.” A Washington Post a következő címet adta cikkének „Douglas Preston bestselleríró belekeveredett a toszkánai gyilkosságsorozat utáni nyomozásba.” Az Associated Press is közölte a hírt, és tudósított az ügyről a CNN és az ABC News is. Az olasz lapok szintén a kihallgatásommal voltak tele. A Corriere della Sera így írt: RÉM-ÜGY: A FŐÁLLAMÜGYÉSZ ÉS AZ AMERIKAI ÍRÓ PÁRVIADALA Firenzei sorozatgyilkosság. Hamis tanúzással vádolják a thrillerírót. A kollégái szervezkednek. Az ANSA olasz hírügynökség a következő tudósítást tette közzé: „A perugiai államügyészségen fontos tanúként hallgatták ki Douglas Preston amerikai írót, majd vád alá helyezték hamis tanúzás miatt. Preston és Mario Spezi könyvet írt az ügyről, amely áprilisban fog megjelenni Dolci Colline di Sangue címmel. A könyv, Spezi szavaival élve, egyfajta „ellennyomozás” a hivatalos nyomozással szemben. Spezi ellen két éve vizsgálat indult azzal a gyanúval, hogy bűnsegéd volt Narducci meggyilkolásában, és végül azzal vádolták meg, hogy részt vett a gyilkosságban.” Más lapok olyan információkat közöltek, amelyeket valószínűleg Mignini hivatalából szivárogtattak ki: azt állították, hogy Spezivel
megpróbáltuk becsempészni a Villa Bibbianiba a már mindenki által ismert 22-es kaliberű Berettát, hogy gyanúba keverjünk egy ártatlan embert. Giuttari és Mignini azonban a rájuk irányuló reflektorfényben csak még agresszívebbek lettek. Február 25-én, két nappal azután, hogy elhagytam Olaszországot, a rendőrség harmadszor is razziát tartott Spezinél. Intenzív rendőri megfigyelés alá helyezték: valahányszor elment otthonról, követték, és titokban videózták is. A telefonjait lehallgatták, valamint feltételezése szerint bepoloskázták a lakását, és elolvasták az e-mailjeit. Változó e-mail címeken és kölcsönként telefonokkal kommunikáltunk. Mariónak egyszer sikerült e-mailt küldenie nekem egy internetkávézóból, miután lerázta az őt követő nyomozót. Ebben a levélben javasolt egy titkos jelrendszert: ha a szokásos címéről küld emailt azzal a szöveggel, hogy „salutami a Christine” (add át üdvözletemet Christine-nek), az azt jelenti, hogy másnap egy előre megbeszélt időpontban hívjam föl a kölcsöntelefonján. Niccolo Capponi rendszeresen elküldte nekem az üggyel kapcsolatos újsághíreket, és telefonon is gyakran beszéltünk. Mario március elsején végül elvitte a kocsiját a közeli szervizbe, hogy kijavíttassa a megrongált ajtót, és beszereltessen egy új rádiót. A szerelő egy hipermodern elektronikai szerkentyűvel a kezében mászott ki az autóból. A cigarettásdoboz méretű fekete dobozkán, amelyből piros és fekete drótok álltak ki, szigetelőszalaggal ragasztották le az „ON” és „OFF” feliratú folyadékkristály-kijelzőket. A dobozka egy másik, 5 * 12 centis kütyühöz, az pedig a régi rádió áramellátó vezetékeihez volt csatlakoztatva. – Én nemigen értek hozzá – mondta a szerelő –, de ez nagyon úgy néz ki, mint egy mikrofon meg egy magnó. Fölnyitotta a motorháztetőt. – Ez pedig – mutatott az egyik sarokban megbúvó, szintén cigarettásdoboz nagyságú, fekete micsodára – bizonyára a GPS. Spezi fölhívta a La Nazionét. A lap kiküldött egy fotóst, aki lefényképezte, amint a magasba emeli a két dobozkát, mint büszke horgász a zsákmányát. Mario még aznap elment a firenzei ügyészségre, és írásban feljelentést tett ismeretlen tettes ellen az autója megrongálása miatt. Egy ismerős ügyészhez ment be a feljelentéssel a kezében, de a férfi hozzá sem nyúlt a dokumentumhoz. – Ez nagyon kényes ügy, dr. Spezi – mondta. – Egyenesen a főügyész úrhoz nyújtsa be a feljelentését. – Mariót a főügyész irodája előtt megvárakoztatták, majd végül kijött egy rendőr, és elvette tőle az iratot, mondván, hogy átadja a főügyésznek. Mario azóta sem hallott az ügyről semmit sem… 2006. március 15-én aztán telefonáltak neki a helyi csendőrőrsről, hogy fáradjon be hozzájuk. Egy parányi helyiségben furcsán viselkedő, zavartnak tűnő csendőrtiszt fogadta. – Visszaadjuk az autórádióját – mondta. Spezi majd' hanyatt esett. – Tehát… tehát beismerik, hogy önök vitték el, és önök rongálták meg a kocsimat? – Nem, nem mi voltunk! – A csendőrség tisztje idegesen babrált az asztalán heverő papírokkal. – A perugiai ügyészségtől kaptuk a megbízást, hogy adjuk vissza. Mignini főállamügyész úr utasította Giuttari főfelügyelőt, a GIDES parancsnokát, hogy szolgáltassa vissza önnek a rádióját. Spezi alig tudta visszafojtani a nevetését. – Ez hihetetlen! Úgy érti, hivatalos dokumentumban írták le, hogy ők tették tönkre a kocsimat, és lopták el a rádiómat? A csendőrség tisztje kínosan feszengett. – Itt írja alá, kérem. – És mi van, ha elrontották a rádiómat? – kérdezte diadalmasan Spezi. – Nem vehetem át anélkül, hogy meggyőződnék róla, hogy működik-e! – Spezi, aláírná, kérem?
Mario gyorsan írt egy újabb feljelentést, immár Mignini és Giuttari ellen, akik megmagyarázhatatlan módon tálcán kínálták neki a bizonyítékot.
Az RCS Libri még ugyanabban a hónapban, 2006 márciusában, megjelentette Giuttari új könyvét A rém.– egy nyomozás anatómiája címmel. Az óriási példányszámban elkelt műben a főfelügyelő többször is célba vette Spezit: azzal vádolta, hogy bűnrészes volt a Narducci-gyilkosságban, és rosszindulatú célzásokat tett arra is, hogy Mario valamilyen módon a rém gyilkosságaiban is benne volt. Spezi azonnal polgári pert indított ellene rágalmazásért, valamint a rém ügyére vonatkozó titoktartási törvények megszegéséért. A feljelentést Milánóban tette meg, ugyanis ebben a városban adta ki Giuttari könyvét a Rizzoli, amely szintén az RCS Libri cégcsoporthoz tartozik, akárcsak a mi kiadónk. (Olaszországban rágalmazás miatt a kiadás helyén lehet csak feljelentést tenni.) Mario a Giuttari-könyv összes példányának begyűjtését és bezúzását követelte. „íróként nem nagy öröm a számomra, hogy egy könyv bevonását kell kérnem” – írta –, „de az engem ért erkölcsi kár csak így enyhíthető valamelyest.” Spezi a feljelentést nagyrészt maga írta. Gondosan megválogatta a szavait, hogy minél jobban felbőszítse ellenségét: Több mint egy éve vagyok áldozata immár nem csupán a hanyag rendőri munkából fakadó sületlenségnek, hanem egy olyan eljárásnak, amely most már bízvást tekinthető az alapvető állampolgári jogok megsértésének. Az eset, amely rajtam kívül számos más személyt is érint, a társadalom oly rendellenes működésére hívja fel a figyelmet, amilyenre inkább ázsiai vagy afrikai országokban számítana az ember. Michele Giuttari úr, a Polizia di Stato főfelügyelője, kiagyalt egy elméletet, amit fáradhatatlanul hirdet. Teóriája szerint az úgynevezett firenzei rém szörnyű tetteit egy rejtélyes, ezoterikus varázslatokat űző, sátánista szekta követte el. Úgy véli, felső középosztálybeli értelmiségiek (hivatalnokok, magas rangú rendőr-és csendőrtisztek, vizsgálóbírók, valamint az ő szolgálatukban álló írók, újságírók) szervezett csoportja áll a háttérben, akik a legszegényebb társadalmi rétegekből származó személyeket bíztak meg a szerelmespárok legyilkolásával. A bérgyilkosokat busásan megfizették a birtokukba jutott női nemi szervekért, amelyeket bizonyos, közelebbről meg nem határozott, kideríthetetlen tartalmú és általában véve nagyon valószínűtlen rítusokhoz használtak fel. A magát zseniális és hangyaszorgalmú nyomozónak beállító főfelügyelő arról is fantáziál, hogy a látszólag feddhetetlen személyekből álló bűnbanda rovására féktelen orgiák, szado-mazochista játékok, pedofília és más förtelmes bűnök is írhatók. Spezi Giuttari legsebezhetőbb pontjára is bevitt egy kemény ütést: írói tehetségét vette célba. A periratban egymás után idézi a részleteket a főfelügyelő könyvéből. Ízekre szedi gondolatmenete logikáját, nevetségessé teszi az elméleteit, és az íráskészségén is gúnyolódik. A március 23-án kelt feljelentését egy héttel később, 2006. március 30-án iktatták.
49. fejezet
Miközben a távoli Amerikából figyeltem a gyülekező viharfelhőket, az RCS Librinél dolgozó szerkesztőnktől mindketten kaptunk egy kurta-furcsa e-mailt. A hölgyet komolyan aggasztották a történtek, megrémítette, hogy a kiadó zavaros jogi hercehurcába keveredhet. Különösen az hozta ki a sodrából, hogy megadtam a telefonszámát a Boston Globe riporterének, aki fölhívta, és a véleményéről érdeklődött. „Meg kell mondanom” – írta nekem és Mariónak –, „hogy ez a telefonhívás komolyan fölbosszantott. A személyes jogvitáikhoz, akár igazuk van, akár nem, semmi közöm, és nem is érdekelnek. Nagyra értékelném, ha kihagynák az RCS-t a személyes ügyeikkel kapcsolatban fölmerülő mindennemű jogvitából.” Időközben egy szeszélyes pillanatomban, merő kíváncsiságból megnéztem a Gabriella Carlizzi nevű nőszemély weboldalát, és mélységesen fölháborított, amit ott találtam. Carlizzi ugyanis többoldalnyi személyes jellegű információt tett közzé rólam. A télire magvakat gyűjtögető patkány szorgalmával szedegette össze rólam a neten föllelhető információmorzsákat, majd kerített valakit, aki lefordította ezeket olaszra (ő maga ugyanis nem beszélt más nyelven), és az így létrejött egyveleghez hozzákutyulta a regényeimből vett, szövegösszefüggésből kiragadott idézeteket, rendszerint gyilkosságok leírását. Előásta néhány, Olaszországban nyilvánosan elhangzott megjegyzésemet is, amelyekről addig fogalmam sem volt, hogy magnóra vették őket. Különösen nagy hasznát vette egy könyvbemutatón elsütött, gyengécske poénomnak, mely szerint, ha Mario Spezi nem dönt úgy, hogy inkább írni fog a bűnügyekről, remek bűnöző válhatott volna belőle. A kotyvalékot még megbolondította saját kútfőből származó, baljóslatú vádaskodásaival, hátborzongató félreszólásaival, ócsárló megjegyzéseivel. A végeredmény: az én méreganyaggal átitatott portrém. Egy zavart elméjű ember portréja, akinek a regényei tobzódnak a legalantasabb emberi ösztönöket kiszolgáló, öncélú, fölösleges erőszakban. Ez is épp elég nagy baj volt. Igazából mégis az dühített föl, amikor a feleségem és a gyerekeim nevét (az életrajzomból tudhatta meg, hogy hívják őket) is viszontláttam, mégpedig Jeffrey Dahmer, az emberevő sorozatgyilkos, valamint az égő ikertornyok képei mellett. Fölháborodott e-mailben követeltem Carlizzitól, hogy távolítsa el a családtagjaim nevét a weboldaláról. Váratlanul szelíd, sőt behízelgő hangnemben válaszolt. Elnézést kért, és megígérte, hogy teljesíti kérésemet, amit azonnal meg is tett. Az üzenetem tehát elérte célját, viszont Gabriella Carlizzi immár tudta az e-mail címemet. Ezt írta: „Mivel a mi kis eszmecserénk, ha rövid is volt, kényes, és bizonyos fokig intim témákat érintett, úgy érzem, butaság lenne, ha továbbra is magázódnánk. Akik szívből jövő gondolatokat fogalmaznak meg, azok mindig tegezik egymást. Nem neheztelsz meg rám, Douglas, ha mostantól kezdve én is tegezlek téged?” Több eszem is lehetett volna, mint hogy válaszoljak erre a levélre. De válaszoltam. Ezután hosszú oldalakat megtöltő e-mailek valóságos áradata zúdult rám. Olyan nyakatekert, mézesmázos bizalmaskodással és kótyagos összeesküvés-elméletekkel súlyosbított leveleket kaptam, hogy szinte lehetetlen volt kibogozni az értelmüket. De kibogoztam, mert regényíróként magával ragadott, hogy bepillantást nyerhetek egy igazi holdkóros agyműködésébe. Gabriella Carlizzi tudta az igazságot a firenzei rémről, és mindenáron meg akarta osztani velem:
Szia, Douglas, megkaptad hosszú e-mailemet? Talán megijesztett a kérésem, hogy foglald le a New Yorker címlapját, hogy ott tegyék közzé a firenzei rém nevét és arcát? […] A weboldalamon írni fogok egy cikket, amelyben bejelentem, hogy arra kértelek, foglald le a tekintélyes magazin címlapját, és értesíteni fogom a New Yorkert is… Re: KÖNYÖRÖGVE KÉRLEK… HINNED KELL NEKEM… BÁRCSAK A SZEMEMBE TUDNÁTOK NÉZNI A FELESÉGEDDEL… Drága Douglas! […] Tudd meg, hogy miközben írok neked, nem csak rád gondolok, hanem a feleségedre is, meg mindazokra, akiket szeretsz, és nagyon jól tudom, milyen sokat jelentenek ők neked mint embernek, aki túl azon, hogy író és újságíró, férfi, barát, apa is. […] Belevágtam ebbe a csatába, az igazság keresésébe, mégpedig csupán azért, hogy betartsam az Úrnak, valamint lelki atyámnak, a híres ördögűzőnek, űabriele atyának tett ígéretemet. […] Azért tettem ezt az ígéretet, Douglas, hogy így köszönjem meg az Úrnak a csodát, melyet fiammal, Fulvióval tett. Fulvio mindössze negyednapos korában halt meg. Már öltöztették, hogy koporsóba tegyék, amikor fölhívtam Gábriel atyát, hogy áldja meg, és az atya azt mondta: „Ne aggódj, leányom, a fiad matuzsálemi kort fog megérni.” És pillanatok múlva egy emberként kiáltott fel a római San Giovanni Kórház száz orvosa: „Csoda történt, a baba újraéledt!” Akkor nem volt olyan erős a hitem, mint most, de az Istentől kapott ajándékot előbb vagy utóbb valamilyen módon vissza kell fizetnem. […] Kedves Douglas, minden egyes gyilkosságról vannak fényképeim, amelyek abban a pillanatban készültek, amikor az áldozat észreveszi a rémet, és felsikolt. A sikolyokat a titkosszolgálat minikamerájával vették föl. […] […] És kedves Douglas, találtam japánban egy dokumentumot, amely szerintem hasznos, és amely megakadályozhatja, hogy a rém megöljön valakit, aki közel áll hozzád. Pillanatnyilag nyomozást folytatok ez ügyben. […] Nézd meg a weboldalamon közzétett cikket, amelyben megírtam, hogy őszintén meghívlak magamhoz, és hogy megkértelek arra, hogy intézkedj a New Yorker címlapja ügyében. […] Csak azért írtam ezt a cikket, hogy meggyőződhess arról, hogy nem viccelek. Riasztott, hogy belekeveri a New Yorkert, és arra célozgat, hogy a rém megöl egy „hozzám közel álló” személyt. A hátborzongató sugalmazások alapján úgy tűnt, hogy ez a személy nem más, mint a feleségem … Megint megnéztem Gabriella Carlizzi weboldalát, amely időközben a Kénköves pokol című regényem borítójának reprodukciójával gazdagodott. Ott volt Spezi Il passo dell'orco című regényének borítója is, no meg a következő szöveg: Gabriella nem vesztegette az időt: meghívta Prestont, hogy jöjjön el hozzá látogatóba, és nézze meg saját szemével a rémet és áldozatait. Fehéren-feketén leírja ezt, és Preston emailjére válaszolva hozzáteszi: „Tartsd fenn a New Yorker címlapját, és gyere el hozzám. Tőlem megkapod a szenzációt, amelyre oly régen vársz.” Vajon hogy reagál Douglas? Elfogadja a meghívást, vagy enged olasz barátja tiltó szavának? A New Yorker viszont biztosan nem hagyja futni ezt a szenzációs sztorit… És mindenekelőtt derűsen megkérdezném Douglas Prestontól: „Te, mi lenne, ha egy szép napon bebizonyosodna, hogy a te rémed az egyik súlyos tévedésed, az igazi rém pedig a másik? […] Ha fölfedeznéd, hogy nagyon közel áll hozzád, hogy együtt dolgoztatok, hogy a barátja lettél, nagyra értékelted szakmailag, és soha meg sem fordult a fejedben, hogy egy ilyen kulturált, érzékeny, jóindulatú emberben vadállatot rejtő labirintus lakozhat…] Olyan rém ő, akit tisztelnek, aki tudja, hogy kell a bolondját járatni az emberekkei. […] Nem ez lenne életed legfölkavaróbb élménye, kedves Preston? Akkor aztán megírhat-
nád a világ legkülönlegesebb thrillerét, amelynek jogdíjaiból talán még a New Yorkert is megvásárolhatnád…” Nem vitás tehát: Spezi a rém! Úgy zúdultak rám az újabb és újabb őrült e-mailek, mint teliholdkor a dagály: naponta több küldemény is érkezett. Gabriella Carlizzi részletesen előadta elméleteit, és sürgetően, könyörögve kért, hogy utazzak Firenzébe. Arra is célzott, hogy különleges kapcsolatban áll a főállamügyésszel, és ha Olaszországba jövök, garantálja, hogy nem tartóztatnak le. Sőt, még arról is gondoskodna, hogy ejtsék az ellenem fölhozott vádakat… Firenze parancsba kapta, hogy védje az igazi rémet, és ezek a parancsok nagyon magas helyről jönnek, mert a rém borzalmas dolgokról ránthatná le a leplet. Például nagy hírű vizsgálóbírók pedofil hajlamairól, akik soha nem fogják elkapni őt, mert ezzel zsarolja őket Kedves Douglas, téged Olaszországban tudtodon kívül fölhasznál a rém, aki illusztris személyiségek nevével takarózik. […] Nagyon kérlek, Douglas, azonnal gyere el hozzám, akár a feleségeddel együtt, vagy add meg a telefonszámodat, hogy megbeszélhessük a dolgot. […] Spezinek ne mondj semmit se! […] Én majd mindent elmagyarázok. […] Kérem az Istent, hogy higgyetek nekem a feleségeddel. […] Meg tudok mutatni neked mindent… Ha egy napon kedved támad megírni az életrajzomat, rá fogsz jönni, hogy egy igaz történettel túlszárnyalhatod a fantázia világát. Gondolhatod, hogy a nyomozás éjszaka és ünnepnapokon is rendületlenül halad. Ezért könyörögve kérlek, hogy HALADÉKTALANUL VEDD FÖL VELEM A KAPCSOLATOT! […] És ne feledd: csakis a legszigorúbb titoktartás mellett! Kedves Douglas, még mindig nem kaptam választ az e-mailjeimre. Talán valami probléma van? Nagyon kérlek, jelentkezz, mert aggódom, és szeretném tudni, mit tehetnék, hogy tisztázzam a dolgot. Rövidesen már csak az üzenetek tárgyát olvastam el. Re: HOL VAGY? Re: IMÁDKOZZUNK MARIO SPEZIÉRT. Re: MOST MÁR HISZEL NEKEM? Re: URGENTISSIMO URGENTISSIMO És végül, negyvenegy e-maillel később: Re: DE HÁT MI A FENE VAN VELED? Zsongott a fejem a rám zúduló össztűztől. És nem is csupán az üzenetekből áradó tömény, vegytiszta őrülettől, hanem elsősorban attól, hogy a perugiai főállamügyész és a rendőrség főfelügyelője komolyan vesz egy ilyen embert. Márpedig, ahogy azt maga Carlizzi állította, és Spezi későbbi nyomozása is beigazolta, ez a nő volt az a koronatanú, aki meggyőzte Migninit és Giuttari főfelügyelőt arról, hogy Narducci halála egy sátánista szekta révén összefügg a firenzei rém bűntetteivel. Gabriella Carlizzi volt az, aki Spezire irányította a főállamügyész gyanúját, és aki először állította, hogy Mariónak köze van Narducci meggyilkolásához. (Spezi később kimutatta, hogy az államügyészségen készült jogi dokumentumokban egész bekezdések tükrözték szöveghűen Carlizzi paranoiás zagy-
vaságait, amelyeket előzőleg a weboldalán tett közzé. Úgy tűnik, Gabriella Carlizzi olyasféle hatással volt Migninire, mint Raszputyin a cári családra…) És ami még hihetetlenebb, Gabriella Carlizzi valahogy szakértővé lépett elő. Nagyjából abban az időszakban, amikor e-mailekkel tömte tele a postaládámat, igen keresett médiaszemélyiség volt Olaszországban. Az újságok, magazinok előszeretettel kérték ki a véleményét rém-ügyben, és hosszasan idézték, mint megbízható szakértőt. Szerepelt az olaszországi tévécsatornák legjelentősebb show-iban is, ahol szintén komoly emberként kezelték, aki megosztja a nézőkkel mélyen szántó gondolatait… Drótposta-hadjárata időszakában egyszer megemlítettem Mariónak, hogy e-maileket váltottam Carlizzival. Mario nagyon leszidott érte. – Doug, lehet, hogy te ezt mulatságosnak találod, de a tűzzel játszol. Igenis tud ártani neked, nem is keveset! Az ég szerelmére, tartsd távol magad tőle! Gabriella Carlizzi őrült volt ugyan, de a jelek szerint kitűnő hírforrásokkal rendelkezett. Valósággal sokkolt, hogy mi mindent elő nem ásott rólam. Időnként mintha a jövőbe látott volna, olyannyira, hogy Marióval arra gyanakodtunk, hogy egyenesen a főállamügyész hivatalából szerzi az értesüléseit. Március végén Carlizzi nem mindennapi hírrel szolgált a weboldalán: küszöbön áll Mario Spezi letartóztatása!
50. fejezet
2006. április 7-én, pénteken telefonáltak. Niccolo gróf hangja harsogott a kagylóba a tengerentúlról. – Most tartóztatták le Spezit – mondta. – Giuttari emberei elmentek hozzá, kicsalogatták a házból, és betuszkolták egy autóba. Ennél többet nem tudok. Még egészen friss a hír. Alig jutottam szóhoz. Soha nem hittem igazán, hogy idáig fajulhat a dolog. Nagy nehezen kinyögtem az ostoba kérdést: – Letartóztatták? Ugyan miért? – Nagyon jól tudod, hogy miért. Azért, mert már évek óta hülyét csinál a szicíliai Giuttariból az egész ország előtt. És egy olasz ezt nem tűrheti! Azt is meg kell mondanom neked, kedves Douglas, hogy Mario igencsak vitriolos tollal írt. Itt az „arcról”, a tekintélyről van szó, arról, hogy milyennek látszik az ember. Ti, angolszászok ezt soha nem fogjátok megérteni. – És most mi lesz? Niccolo nagy levegőt vett. – Ezúttal túl messzire mentek. Giuttari és Mignini átlépte a határt. Ez már sok. Olaszország kínos helyzetbe kerül a világ előtt, és ezt nem hagyhatják, úgyhogy Giuttari bukni fog. Ami pedig Migninit illeti, a bírói kar összezárja sorait, és zárt ajtók mögött mossa tisztára a szennyesét. Nagyon is elképzelhető, hogy Giuttari egészen másért kapja meg a magáét, de bukni fog, ezt jól vésd az eszedbe! – De mi lesz Marióval? – Ő sajnálatos módon börtönben lesz egy darabig. – Őszintén remélem, hogy nem sokáig. – Utánajárok a dolognak, és visszahívlak. Hirtelen eszembe jutott valami. – Niccolo, légy óvatos! Hiszen ideális jelölt vagy a sátánista szekta élére! Egy gróf, aki az egyik legősibb firenzei család sarja… Niccolo szívből, harsányan hahotázott. – Ez már nekem is megfordult a fejemben! – mondta, majd éneklő hangon folytatta, mintha valami mondókát mondana. Nem hozzám beszélt, hanem beszélgetésünk feltételezett lehallgatójához.
Brigadiere Cuccurulio, Mi raccomando, segni tutto! Cuccurullo brigadéros, Jó a vétel, nem túl hangos? – Borzasztóan sajnálom azt a szegény ördögöt, akinek hallgatnia kell minket – folytatta. – Mi sente, Brigadier Gennaro Cuccurullo? Mi dispiace per lei! Segni tutto! (Figyel, Gennaro Cuccurullo brigadéros? Sajnálom magát! Aztán vegyen ám föl mindent!) – Tényleg úgy gondolod, hogy lehallgatják a telefonodat? – kérdeztem. – Naná! Ez Olaszország. Alighanem még a pápát is lehallgatják. Speziéknél senki sem vette föl a telefont. Fölmentem a netre, és megnéztem a híreket. Éppen akkor tette közzé a sztorit a Reuters és az ANSA. A FIRENZEI RÉM: MARIO SPEZI ÚJSÁGÍRÓT LETARTÓZTATTÁK AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS AKADÁLYOZÁSÁÉRT (Reuters) Tizenkét nap múlva volt esedékes a könyvünk megjelenése. Félelem tört rám, hogy Mario letartóztatása a könyv betiltásának előjátéka is lehet, vagy esetleg a kiadónk begyullad, és lefújja a dolgot. Fölhívtam a szerkesztőhölgyet a Sonzogno kiadónál. Nem tudták adni, mert éppen a kialakult helyzetről tartott megbeszélésen volt, de később beszéltem vele. Fölzaklatta Mario letartóztatása – hiszen nem mindennap fordul elő, hogy a kiadó egyik bestsellerírója elrendeli a másik bestselleríró letartóztatását –, és haragudott is ránk. Ő úgy látta a helyzetet, hogy Spezi túlságosan belelovallta magát a Giuttari elleni személyes bosszúhadjáratába. Fölöslegesen provokálta a főfelügyelőt, és az RCS Libri emiatt csúnya jogi huzavonába keveredhet. Meglehetősen indulatosan mutattam rá, hogy Spezivel az igazságot kereső újságírók törvényes jogait gyakoroltuk, és nem szegtünk meg egyetlen törvényt sem, sőt etikátlan dolgot sem cselekedtünk. Ez utóbbit illetően a szerkesztőnő, nem kis meglepetésemre, némiképp szkeptikusnak tűnt. Mint utóbb megtapasztaltam, ez a hozzáállás igen gyakori az olaszok körében… De legalább a megbeszélésük biztató eredménnyel zárult. Az RCS Libri ugyanis úgy döntött, teljes gőzzel folytatja a könyvünk előkészületeit – sőt, egy héttel előre hozza a kiadását, hogy gyorsan eljusson a könyvesboltokba. Már ki is adták az utasítást, hogy minél előbb szállítsák el a raktárakból a Dolci Colline di Sangue példányait. Ha ugyanis szétszórják a köteteket az ország több ezer könyvesboltjában, a rendőrség már sokkal nehezebben tudja majd begyűjteni őket. Végre elértem Myriam Spezit. Úgy-ahogy még tartotta magát, de az összeomlás szélén volt. – Lecsalogatták a kapuhoz – mondta. – Papucsban volt, még a tárcája sem volt nála. Letartóztatási parancsot nem mutattak, csak megfenyegették, és betuszkolták az autóba. – Először a GIDES irodájába, az Il Magnifico épületébe vitték kihallgatásra, majd vijjogó szirénákkal, lóhalálában Perugiába szállították, a zord külsejű Capanne börtönbe. Ez volt a vezető hír Olaszországban az esti hírekben. Miközben a képernyőn Speziről és a kettős gyilkosságok tetthelyeiről készült felvételek, valamint Giuttari és Mignini fényképe követte egymást villámgyorsan, a bemondó dallamos hangon olvasta a hírt: – Mario Spezi írót, aki hosszú ideje tudósított a firenzei rém ügyéről, a büntetett előéletű Luigi Ruoccóval együtt letartóztatták azzal a váddal, hogy akadályozták a Francesco Narducci meggyilkolása ügyében folyó nyomozást azzal a céllal, hogy leplezzék Spezinek a firenzei rém gyilkosságaiban játszott szerepét. A perugiai főállamügyész feltevése sze-
rint a két férfi hamis bizonyítékként különböző tárgyakat és dokumentumokat próbált becsempészni a capraiai Villa Bibbianiba. Így akarták elérni a kilencvenes években lezárt szardíniai nyomozás újbóli megnyitását, valamint el akarták terelni a figyelmet arról a nyomozásról, amely összefüggésbe hozta Mario Spezit, valamint Francesco Calamandreit, San Casciano egykori gyógyszerészét, Francesco Narducci meggyilkolásával… Ezután én bukkantam föl a tévében, amint a kihallgatás után kisétálok Mignini irodájából. – Ugyanezen bűncselekmény gyanújával – folytatta a bemondó – még két személy ellen folyik nyomozás: egy egykori rendőrfelügyelő ellen, valamint Douglas Preston amerikai író ellen, aki Mario Spezivel közösen írt könyvet a firenzei rémről. A sok telefonhívás közül az egyik a külügyminisztériumból érkezett. Egy kellemes hangú nő arról tájékoztatott, hogy a római amerikai nagykövetség érdeklődött a jogi státusomról a perugiai főállamügyésznél. A követség meg tudja erősíteni, hogy indagato vagyok, egy bűncselekmény elkövetésének hivatalos gyanúsítottja. – Megkérdezték, milyen bizonyítékaik vannak ellenem? – Mi nem foglalkozunk a folyamatban lévő ügyek részleteivel. Csak annyit tehetünk, hogy tisztázzuk a jogi státusát. – Előttem eddig is világos volt a jogi státusom, köszönöm szépen! Benne van az összes olasz újságban! A nő megköszörülte a torkát, és megkérdezte, hogy fogadtam-e Olaszországban ügyvédet. – Az ügyvéd pénzbe kerül – morogtam. – Mr. Preston – mondta korántsem barátságtalanul a nő. – Ez nagyon komoly dolog, nem fog magától elmúlni. Csak egyre rosszabb lesz, és még egy ügyvéddel is évekig elhúzódhat. Nem hagyhatja annyiban, mert csak elgennyesedik. Muszáj rászánnia a pénzt, és fogadnia egy ügyvédet. Majd szólok a római követségünknek, hogy küldjék el önnek emailen a listájukat. Név szerint, sajnos, nem ajánlhatunk senkit, mert… – Tudom – mondtam. – Nem foglalkoznak az olasz ügyvédek minősítésével. A beszélgetés végén a nő bizonytalanul megkérdezte: – Egészen véletlenül ugye nem tervezi, hogy a közeljövőben visszatér Olaszországba? – Most viccel? – Annyira örülök, hogy ezt mondja! – Érződött a hangján, hogy nagy kő esett le a szívéről. – A legkevésbé sem hiányzik, hogy, öö… újabb problémával kerüljünk szembe, mert önt letartóztatták. Megérkezett a lista, amelyen túlnyomórészt gyerekelhelyezési ügyekre, ingatlantranzakciókra és szerződésjogra specializálódott ügyvédek szerepeltek. Büntetőügyekkel csak néhányan foglalkoztak. Találomra fölhívtam az egyiket. A római férfi olvasott újságot, tudott az ügyről. Nagyon örült a hívásomnak. Elmondta, hogy pontosan azt találtam meg, aki nekem kell. Ő ugyanis azonnal félbehagyja rendkívül fontos munkáját, és Olaszország egyik vezető ügyvédjét kéri fel maga mellé társnak, akinek nevét a perugiai főállamügyész jól ismeri és tiszteli. Ha egy ilyen fontos ember vesz részt a védelmemben, akkor félig-meddig máris nyert ügyem van – Olaszországban így működnek a dolgok. Ha megbízom az illetőt, azzal jelzem a főállamügyésznek, hogy un uomo serio vagyok, egy komoly ember, akivel nem lehet packázni. Amikor félénken a honoráriuma felől érdeklődtem, közölte, hogy mindöszsze huszonötezer euró előleget kér, hogy beindítsa a dolgot, és ez a roppant alacsony tiszteletdíj (gyakorlatilag pro bono) kizárólag azért lehetséges, mert nagy érdeklődés középpontjában álló ügyről van szó, amely sajtószabadsággal kapcsolatos kérdéseket is fölvet. Boldogan elküldi nekem e-mailen a pénz átutalására vonatkozó instrukciókat, de még az-
nap intézkednem kell, mert Olaszország első számú ügyvédjének hamar betelik a naptára… Fölhívtam a névsorban utána következő ügyvédet, majd az azután következőt. Végül találtam egyet, aki hatezer euróért vállalta az ügyet, és a szövegéből ítélve tényleg ügyvéd volt, nem pedig használtautó-kereskedő. Később megtudtuk, hogy a GIDES nyomozói Mario letartóztatása előtt átkutatták a Villa Bibbianit és a hozzá tartozó birtokot. Nagy erőket bevetve keresték a fegyvert, fémdobozokat, egyéb tárgyakat, esetleg dokumentumokat, amelyeket állítólag odacsempésztünk, de nem találtak semmit sem. A roppant találékony Giuttarinak azonban ez sem okozott problémát. Azt mondta, azért cselekedett ilyen gyorsan, hogy ne legyen időnk a gyalázatos terv végrehajtására. És lám, sikerült is meghiúsítania az akciónkat…!
51. fejezet
Spezi még a letartóztatása napján, április 7-én megérkezett a Perugiától húsz kilométerre lévő Capanne börtönbe. Belökdösték egy sivár kis helyiségbe, amelyben csak egy asztal volt, egy szék, egy kartondoboz meg a padlóra terített pokróc. Az őrök ráparancsoltak, hogy ürítse ki a zsebeit. Mario tette, amit mondtak neki. Bankjegyek, aprópénz, kocsikulcs, mobiltelefon, zsebkendő, öngyújtó és cigaretta került elő. De ez nem volt elég. Le kellett csatolnia a karóráját is, és a feszületet is le kellett akasztania a nyakából. Aztán az egyik őr ráordított, hogy vetkőzzön. Spezi levette a pulóverét, az ingét, a trikóját, majd a cipőjét, és várt. – Mindent! Ha fázik a lába, álljon a takaróra! Spezi anyaszült meztelenre vetkőzött. – Hajoljon le háromszor! – utasította az őrök parancsnoka. Spezi ezt nem egészen értette. – Így – hajolt le mélyen egy másik őr. – Egészen a földig. Háromszor. – Azzal gumikesztyűt húzott, és az egyik ujját bekente vazelinnel. A megalázó motozás után Mariót utasították, hogy vegye föl a kartondobozban lévő rabruhát. Egyetlen doboz cigarettát engedélyeztek neki. Kitöltöttek néhány nyomtatványt, majd egy hideg cellába kísérték. Az egyik őr kinyitotta az ajtót, és Mario belépett. A háta mögött négy hangos, fémes csattanást hallott: becsukták és bereteszelték a cellaajtót, majd ráfordították a kulcsot. Vacsorára kenyeret és vizet kapott. Másnap, április 8-án reggel találkozhatott az egyik ügyvédjével, aki már jó korán megérkezett. Később a feleségének is engedélyeztek volna egy rövid látogatást. Az őrök bekísérték Spezit egy szobába, ahol már ott ült az ügyvédje. Előtte, az asztalon nagy halom akta hevert. De még alig üdvözölték egymást, amikor arcán gonosz vigyorral berontott egy addig nem látott börtönőr. – A beszélő elmarad. Az ügyészségről jött az utasítás. Ügyvéd úr, ha lenne szíves… Spezinek arra is alig maradt ideje, hogy megüzenje az ügyvédjével Myriamnak, hogy jól van, és hogy a Prágában élő lányukat ne nagyon biztassa arra, hogy visszajöjjön Firenzébe. Nem akarta, hogy Eleonora is belecsöppenjen ebbe a zűrzavarba. Fogalma sem volt róla, hogy miért nem beszélhet az ügyvédjével, és miért dugják be öt napra az elkülönítőbe. Másnap reggel viszont megtudta egész Olaszország. Mint kiderült, Mignini főállamügyész egy kérvényt terjesztett be az ügyön dolgozó vizsgálóbírónőhöz, Marina de Robertishez, hogy léptessen életbe egy általában csak veszélyes terroristák és maffiavezérek esetében alkalmazott törvényt. A jogszabály értelmében öt napig elkülöní-
tőben őrizték a gyanúsítottat, és még az ügyvédjével sem találkozhatott. A törvény célja az volt, hogy a különösen veszélyes bűnözők ne rendelhessék el ügyvédjükön keresztül a tanúk meggyilkolását vagy megfélemlítését. Most a különösen veszélyes újságíró, Mario Spezi ellen alkalmazták a korlátozó intézkedést. A sajtó figyelmét nem kerülte el, hogy még Bernardo Provenzano, a maffia nagyfőnöke sem részesült ilyen durva bánásmódban. Provenzanót négy nappal Mario után tartóztatták le a szicíliai Corleone közelében. Öt napig senkinek sem volt fogalma arról, hogy mi történt Spezivel, hol van, mit csinálnak vele. Bíró által elrendelt eltűnése komoly aggodalmat váltott ki barátaiból és családtagjaiból. Myriam magánkívül volt. A hatóságok semmiféle információval nem szolgáltak az egészségi állapotáról, illetve a fogva tartása körülményeiről. Mario Spezinek egyszerűen nyoma veszett a Capanne börtön sötét gyomrában.
52. fejezet
Niccolo szavai jutottak eszembe: Olaszország szégyenben marad a világ előtt. Gondom lesz rd, hogy így legyen! – határoztam el. Azt reméltem, hogy ha nagydobra verem az ügyet Amerikában, akkora felzúdulást fog kiváltani, hogy az olasz állam kínos helyzetbe kerül, és kénytelen lesz orvosolni ezt a groteszk, súlyos bírói tévedést. Telefonáltam minden általam ismert szervezetnek, amelynek köze volt a sajtószabadsághoz. Ezenkívül írtam egy felhívást, és föltettem a netre. A szöveg így végződött „Kérek mindenkit, aki híve az igazságnak és a sajtószabadságnak, hogy siessen Mario Spezi segítségére. Ilyesminek nem szabadna előfordulnia abban a csodaszép, civilizált országban, amelyet annyira szeretek, és amely megajándékozta a világot a reneszánsszal.” A kiáltványt, amely tartalmazta Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, valamint a belügy- és az igazságügyminiszter nevét, címét és e-mail címét, sok weboldal átvette és terjesztette. A szöveget olaszra és japánra is lefordították, és jó néhány blogger is írt róla. A PEN Club bostoni irodája igen hatásos levélíró kampányt szervezett. Egy író barátom, David Morrell (az ő regényéből készült a Rambo című film), tiltakozó levelet intézett az olasz kormányhoz, és a thrillerírók nemzetközi szervezetének, az ITW-nek (International Thriller Writers) számos ismert tagja követte a példáját. Többségük művei Olaszországban is bestsellernek számítottak, így volt súlya a szavuknak. Én pedig megbízást kaptam az Atlantic Monthlytól, hogy írjak egy anyagot a rém ügyéről és Spezi letartóztatásáról. A legrosszabb az volt, hogy semmit sem tudtam. Az olasz igazságszolgáltatás csöndje miatt keletkezett tátongó űrt komor spekulációk és ijesztő pletykák töltötték ki. Mario Spezi ki volt szolgáltatva a nagy hatalmú perugiai főállamügyész, valamint Giuttari főfelügyelő kénye-kedvének. Az utóbbinak az újságok az il superpoliziotto, vagyis „a szuperzsaru” becenevet adták, mivel láthatóan mindenféle felügyelet nélkül cselekedhetett. A némaság öt napja alatt rendre azzal az őrjítő gondolattal ébredtem, hogy vajon mit művelnek Marióval a börtönben. Mindannyiunknak van egy pszichológiai töréspontunk, és nekem egyre az járt a fejemben, hogy az övét vajon megtalálták-e. (Eltűnődtem rajta, hogy talán az is elég-e, ha elveszik a cigarettáját…) Délelőttönként a maine-i erdőben megbúvó kis kulipintyómban üldögéltem. A frusztráltságtól szinte remegve, tehetetlenül vártam, hogy visszahívjanak attól a rengeteg szervezettől, amelyekkel fölvettem a kapcsolatot, hogy tegyenek lépéseket az ügy érdekében. A New Yorker lapigazgatója összehozott Ann Cooperrel, az Újságírókat Védő Bizottság New York-i központú szervezetének igazgatójával. A bizottság mindenki másnál jobban
fölfogta a helyzet sürgető voltát, és akcióba lépett. Azonnal megkezdték a saját olaszországi magánnyomozást, elbeszélgettek újságírókkal, rendőrökkel, bírákkal és Mario kollégáival is. A Spezi letartóztatását követő első napokban a nagyobb olasz napilapok többsége – különösen a toszkánai és az umbriai sajtóorgánumok, de még különösebben Mario „házi” újságja, a La Nazione – félt lehozni a teljes sztorit. Beszámoltak Mario letartóztatásáról és az ellene fölhozott vádakról (amelyeket minden valószínűség szerint az ügyészségről szivárogtattak ki), de egyszerű bűnügyi történetként kezelték az ügyet, a sajtószabadsággal kapcsolatos kérdésekről nagyrészt hallgattak. Szinte semmiféle tiltakozás nem volt, nagyon kevés újságíró fűzött kommentárt az egyik legalattomosabb vádponthoz: ahhoz, hogy Spezi „a sajtó eszközeivel akadályozott egy hivatalos nyomozást.” (Mint később megtudtuk, a La Nazionénál Mario néhány kollégája hadakozott a vezetőséggel az újság liliomos címlapja fölött…) Amint azt olasz barátaimmal, illetve újságírókkal folytatott beszélgetések során meglepetten tapasztaltam, jó néhányan arra gyanakodtak, hogy a vádaknak legalábbis egy része igaz. Egyesek azon morfondíroztak, hogy talán mégsem értettem meg igazán Olaszországot, hiszen az olasz újságírók nap mint nap ezt csinálják. Fölháborodásomat naiv és kissé suta dolognak találták. Hiszen aki fölháborodik, az komoly, őszinte ember – vagyis könynyen rászedhető palimadár. Olasz ismerőseim közül sokan az életunt, megfáradt, cinikus bölcs magatartását öltötték magukra, aki tudja, hogy a dolgok soha nem azok, mint aminek látszanak, és sokkal okosabb annál, mint hogy bedőljön a bizonykodásunknak, hogy ártatlanok vagyunk. – Á, persze! – mondta gyakori beszélgetéseink egyike során Niccolo gróf. – Hát persze, hogy rosszban sántikáltatok Spezivel abban a villában! A dietrológia szerint ez nem is lehet másként. Nagyon naiv, aki azt képzeli, hogy két újságíró csak úgy körülnézni megy valahova! A rendőrség nem tartóztatta volna le Spezit, ha nem lenne rá valami oka! Tudod, Douglas, egy olasznak mindig furbónak kell látszania. Ennek a csodálatos szónak nincs is angol megfelelője. Ravasz, agyafúrt embert jelent, aki tudja, merről fúj a szél, és át tud verni téged, vele viszont soha senki sem járathatja a bolondját. Olaszországban mindenki igyekszik a legrosszabbat képzelni másokról, nehogy hiszékenynek tűnjön. Az a legfontosabb a számukra, hogy furbónak látsszanak. Amerikai lévén nemigen fért a fejembe, miért lengi körül ezt az ügyet a megfélemlítettség légköre. Olaszországban igazi sajtószabadságról nem beszélhetünk, elsősorban azért, mert bármely közhivatalnok kérheti egy újságíró vád alá helyezését diffamazione a mezzo stampa, sajtó útján történő becsületsértés miatt. A sajtó megfélemlítettségét ékesszólóan igazolta, hogy a kiadónk, az RCS Libri, amely a világ egyik legnagyobb kiadói cégcsoportjának a része, nem volt hajlandó egy olyan nyilatkozatot közzétenni, melyben Spezi mellett álltak volna ki. Míg Mario börtönben ült, a szerkesztőnk kínosan kerülte a sajtót… A Capanne börtönben raboskodó Mario Spezi sorsáról pedig továbbra sem volt semmi hír.
53. fejezet
Április 12-én véget ért az ötnapos hírzárlat. Spezi végre találkozhatott az ügyvédeivel is. Ezen a napon került sor a fogva tartása jogszerűségét felülvizsgáló tárgyalásra, amelyet az ügy vizsgálóbírája, Marina de Robertis vezetett.
Ezen a napon Mario végre kapott tiszta ruhát meg egy szappant. Megborotválkozhatott és meg is fürödhetett. A főállamügyész amellett érvelt De Robertis bírónő előtt, hogy Spezi komoly veszélyt jelent a társadalomra. „A firenzei rém utáni nyomozás akadályozásával vádolt újságíró” – írta vádbeszédében Mignini – „egy igazi dezinformációs kampány középponti figurája. A kampány módszerei rossz célok szolgálatába szegődött titkosszolgálatot idéznek.” Mignini kifejtette, hogy a dezinformációs kampány megkísérli vakvágányra terelni a nyomozást, hogy fedezze azt a „neves személyekből álló csoportot”, amelyből a firenzei rém gyilkosságainak értelmi szerzői kikerültek. Ezek közé a neves személyek közé tartozott Narducci is, aki fölbérelte Paccianit és piknikcimboráit, hogy fiatal szerelmespárokat gyilkoljanak, és hozzák el neki a lányok nemi szerveit. Spezinek és a többi értelmi szerzőnek az volt a stratégiája, hogy teljes egészében Paccianira és piknikcimboráira hárítja a firenzei rém gyilkosságait. Amikor pedig ez a stratégia csődöt mondott, és a nyomozók – Narducci halálának felülvizsgálatával – közel kerültek az igazság kiderítéséhez, Spezi megpróbálta visszaterelni őket a szardíniai nyomra, mert „ez esetben minimális veszélye sem állt volna fönn annak, hogy a nyomozás a magas társadalmi státusú értelmi szerzők viselt dolgait feszegesse.” A főállamügyész indoklása egy fikarcnyi kézzelfogható tárgyi bizonyítékot sem tartalmazott. Hihetetlenül hosszúra nyújtott, meseszerű összeesküvés-elmélet volt csupán. Vegytiszta dietrológia. A tárgyaláson Spezi tiltakozott fogva tartása körülményei ellen. Kitartott amellett, hogy ő csak újságíró, aki a törvényeket betartva kutatómunkát végez, nem pedig rossz célok szolgálatába szegődött titkosügynök, aki dezinformációs kampányt folytat… Marina de Robertis bírónő ránézett, és föltett neki egy kérdést. Az egész tárgyalás alatt ez volt hozzá az egyetlen kérdése. – Volt valaha tagja sátánista szektának? Mario először azt hitte, rosszul hall. Az ügyvédje oldalba bökte, és azt sziszegte: – Ne röhögj! Mario úgy érezte, erre a kérdésre egy egyszerű „nem” kevés. – Az újságíró-szövetségen kívül soha életemben nem voltam tagja semminek sem – mondta szárazon. Ezzel a tárgyalás véget is ért. A bírónő nem kapkodta el a döntést. Mariót szombaton látogatta meg az ügyvédje, hogy közölje vele az ítéletet. – Van egy jó hírem meg egy rossz hírem – mondta Traversi. – Melyikkel kezdjem? – A rosszal. Kiderült, hogy De Robertis bírónő döntése értelmében Mario előzetes letartóztatásban marad, mert komoly veszélyt jelent a társadalomra. – És mi a jó hír? A jó hír az volt, hogy Traversi egy firenzei könyvesbolt kirakatában látta a Dolci Colline di Sangue példányait. Végre napvilágot látott a könyv!
54. fejezet
Közben a fáradhatatlan, elszánt arcú, Toscano szivart rágcsáló Giuttari főfelügyelő teljes gőzzel nyomozott tovább a Narducci-gyilkosság ügyében. Egy darabig kínos volt, hogy nincs második hulla, amelyet oda-vissza cserélgethettek volna Narducciéval. Giuttari azonban végül talált egy alkalmas holttestet: egy 1982-ben fejbe vágott dél-amerikai férfiét, akiért azóta sem jelentkezett senki, ezért lefagyasztva tárolták a perugiai halottasház-
ban. A hulla, legalábbis egyesek szerint, hasonlított a fényképre, amely Narducci holttestéről készült a mólón, közvetlenül azután, hogy kiterítették. Giuttari teóriája szerint, miután Narduccit meggyilkolták, a régóta halott dél-amerikai tetemét kilopták a hullaházból, és bedobták a tóba, az orvos holttestét pedig – talán a hullaházban, talán másutt – elrejtették. Aztán sok évvel később, amikor küszöbön állt Narducci exhumálása, visszacserélték a holttesteket: Narducci visszakerült a koporsójába, a délamerikai pedig a hűtőbe… Míg Spezi börtönben ült, Giuttari arról nyilatkozott a la Nazionénak, hogy a Narducciügyben folyó nyomozás kitűnően halad. „Igen, vizsgáljuk ennek a férfinak a '82-ben bekövetkezett halálát, és vannak egész érdekes momentumok, amelyek segítségével eljuthatunk valami konkrétumhoz. […] Úgy gondolom, kétségtelen, hogy a Trasimeno-tóból előkerült holttest nem Narduccié volt. […] És most, ezen tények tükrében, talán tisztázódik a helyzet.” A nagyszabású teóriának ezzel az elemével azonban valami probléma adódhatott, mert Giuttari soha többé nem tett említést a halott dél-amerikairól, és az állítólagos kettős hullacsere története mindmáig ugyanolyan zavaros, mint volt. Spezi ügyvédei a Felülvizsgálati Bíróság elé vitték az ügyet. Ez az előzetes letartóztatásban lévők számára fenntartott fellebbviteli bíróság, amelynek szerepe az Amerikában szokásos óvadéki tárgyalásokéhoz volt hasonló. A testület azt volt hivatott eldönteni, hogy megalapozott-e Mario előzetes letartóztatása, vagy várhatja a perét szabadlábon, házi őrizetben, esetleg más feltételek mellett. Az olasz jogrend nem ismeri az óvadék intézményét. Az előzetes letartóztatásról aszerint döntenek, hogy mennyire veszélyes a vádlott, és valószínűsíthető-e, hogy elmenekül az országból. Spezi tárgyalását április 28-ára tűzték ki. A feleket három perugiai bíró hallgatta meg, akik közeli munkatársai voltak Mignini főállamügyésznek, illetve az ügy vizsgálóbírójának, Marina de Robertisnek. A Felülvizsgálati Bíróság nem arról híres, hogy könnyen megmásítja a bírókollégák korábbi döntését, különösen egy ilyen nagy visszhangot kiváltó ügyben, amelyben a főállamügyész szakmai hitele a tét. Április 18-án, azaz tizenkét nappal Spezi letartóztatása után, az Újságírókat Védő Szervezet lezárta a Spezi-ügyben folytatott nyomozását. Másnap Ann Cooper, a szervezet igazgatója elfaxolt egy levelet Silvio Berlusconi olasz miniszterelnöknek. Többek között ezt írta: „Az újságíróknak nem szabadna félniük attól, hogy kényes ügyekben magánnyomozást folytassanak, és nyíltan bírálják a köztisztviselőket. Egy demokratikus országban, amilyen az önöké is, és amely az Európai Unió szerves részét képezi, elfogadhatatlanok az ilyen félelmek. Felszólítjuk önt, hogy gondoskodjon róla, hogy az olasz hatóságok tisztázzák a kollégánk, Mario Spezi ellen fölhozott súlyos vádakat, és hozzák nyilvánosságra az ezeket alátámasztó valamennyi bizonyítékot, vagy pedig azonnal helyezzék őt szabadlábra. Mario Spezi, valamint amerikai kollégája, Douglas Preston üldöztetése, aki a hasonló eljárástól való félelme miatt nem mer Olaszországba utazni, veszélyes üzenetet hordoz: azt sugallja az olasz újságíróknak, hogy a kényes témákat, amilyen a toszkánai sorozatgyilkosság ügye is, kerülniük kell. Rendkívül káros a demokráciára nézve, ha a kormányszervek az öncenzúra légkörének kialakítását célzó erőfeszítéseket tesznek.” A levélből másolatot kapott Mignini főállamügyész, az Egyesült Államok római nagykövete, az Amnesty International, a Freedom Forum, a Human Rights Watch, a Reporters sans Frontiéres és még vagy tucatnyi nemzetközi szervezet. Ann Cooper levele, valamint más nemzetközi szervezetek, köztük a Reporters sans Frontiéres párizsi irodájának tiltakozása nyomán fordulni látszott a kocka. Az olasz sajtó hirtelen nekibátorodott, és vehemensen ostorozni kezdte a hatóságokat.
„Spezi bebörtönzése gyalázat!” – kiáltotta világgá a Libero vezércikke, amelyet a magazin helyettes lapigazgatója írt. A Corriere della Sero címlapján is terjedelmes vezércikk látott napvilágot „Igazságszolgáltatás bizonyíték nélkül” címmel, amelyben Spezi letartóztatását „ijesztőnek” minősítették. Az olasz sajtó végre foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy mit jelent Spezi letartóztatása a sajtószabadság, illetve Olaszország nemzetközi megítélése szempontjából. Cikkek áradata jelent meg az ügyről. A La Nazionénál Spezi kollégái felhívást írtak alá, és a lap nyilatkozatot tett közzé. Sok újságíró kezdte felfogni, hogy Spezi letartóztatása egy újságíró elleni támadás volt, aki mindössze annyi bűnt követett el, hogy nem értett egyet a hivatalos nyomozás irányvonalával. Más szóval tehát magát az újságírást minősítette bűnnek a hatalom. Az olasz újságoktól, sajtószervezetektől egyremásra érkeztek a tiltakozások. Egy nyilatkozat például, amelyet neves írók és újságírók láttak el kézjegyükkel, így fogalmazott: „Őszintén szólva nem hittük, hogy Olaszországban ilyesmi megtörténhet. Nem hittük, hogy az igazság buzgó keresését félreérthetik, és a bűnösök törvénytelen támogatásának minősíthetik.” A tájékoztatás biztonságát és szabadságát védő olasz szervezet elnöke pedig így nyilatkozott a londoni Guardiannek: „Spezi és Preston ügye nagymértékben befolyásolja Olaszország nemzetközi megítélését. Fennáll annak a veszélye, hogy az országokat a szabadság és a demokrácia szempontjából rangsoroló listák legaljára kerülünk.” Engem is ostromolt az olasz sajtó, és adtam is néhány interjút. Az ügyvédnő, aki Olaszországban képviselt, nem örült annyira neki, hogy ilyen szép számmal olvashatók a lapokban tőlem származó idézetek. Találkozott Giuliano Migninivel, hogy megbeszélje vele az ügyemet, és megpróbálja kideríteni, hogy milyen vádakat hoztak föl ellenem. Ez is természetesen hétpecsétes titok volt, a segreto istruttorio hatálya alá esett. Az ügyvédnő a nekem írott levelében közölte, hogy a főállamügyész részéről „bizonyos rosszallást” érzékelt a kihallgatásom után adott nyilatkozataim miatt, majd meglehetősen szárazon hozzátette: „A főállamügyész úr bizonyára nem helyeselte, hogy az ügy a nemzetközi diplomácia szintjén folytatódott. […] Nem mozdítja előre az ön ügyét, ha személyes jellegű nyilatkozatokat tesz a főállamügyész úrról. […] Kívánatos és időszerű lenne, ha miután felülvizsgálta az akkoriban tett kijelentéseinek egy részét, elhatárolódna azoktól, ily módon enyhítve a hatásukat (mert bizonyára negatívan befolyásolták dr. Migninit).” Az ügyvédnő megerősítette, hogy a vád szerint hamis állításokat tettem a főállamügyész előtt, továbbá elkövettem a „hamis vád” bűntettét (azaz megpróbáltam gyanúba keverni egy ártatlan embert), a sajtó eszközeivel való becsületsértést és a létfontosságú közszolgáltatás akadályozását. Tehát nem igazolódott be a félelmem: a Narduccigyilkosságban való bűnrészességgel nem vádoltak meg. Válaszomban közöltem az ügyvédnővel, hogy sajnálom, de nem áll módomban elhatárolódni a kijelentéseimtől, és semmilyen módon nem tudom enyhíteni Mignini abból fakadó rossz érzéseit, hogy az ügy a „nemzetközi diplomácia szintjére” került. Időközben kaptam egy újabb hosszú e-mailt Gabriella Carlizzitől is, aki a jelek szerint az elsők között vásárolta meg könyvünket, a Dolci Colline di Sanguét. Hát itt vagyok, kedves Dougias. […] Tegnap nagyon későn értem haza Perugiából. Az elmúlt héten háromszor is jártam a vizsgálóbírónő irodájában, mert, mint tudod, amióta Mario Spezit lecsukták, sokan léptek velem kapcsolatba, olgan emberek, akik éveken át rettegésben éltek, és mind el akarták mondani nekem a Mario tevékenységével kapcsolatos élményeiket. […] Most azt kérdezheted, hogy eddig vajon miért nem beszéltek ezek az emberek? Azért, mert féltek Mario Spezitől, meg azoktól, akikről erősen gyanítják, hogy érdekeltek az ő fedezésében. Ezért hozzád fordulunk.
Mivel az utóbbi napokban sokan tettek nekem vallomást, lehetőségem nyílt arra, hogy megértessem dr. Migninivel, hogy te semmiképpen sem lehettél benne ebben a dologban, és ismétlem, Douglas, veled kapcsolatban a vizsgálóbírónő nyugodt, mert meg van győződve az ártatlanságodról. […] Fenntartom a meghívásomat. Ha eljössz hozzám Olaszországba, meglátod, hogy a vizsgálóbírónővel mindent tisztáztam. Ha akarsz, találkozhatsz is vele Perugiában az ügyvédeddel együtt, aki, remélem, nem ugyanaz, mint Spezié, és teljes mértékben föl fog menteni minden vád alól. Elolvastam a Dolci Colline di Sangue című könyvet Már az elején le kell szögeznem, hogy jobb lenne, ha nem lenne rajta a neved. A könyv ugyanis az ügyészségre is eljutott, és szerintem jogi következményei lesznek. […] Sajnálatos módon, Douglas, te aláírtad a könyvben foglaltakat. Ez nagyon komoly dolog, és semmi köze Migninihez, de a könyv a Bűnüldöző Szervek látókörébe került, és ez írói pályafutásodra nézve komoly kockázattal jár. […J Spezi jól csengő nevedet fölhasználva kellemetlen helyzetbe hozott téged, de ha Olaszországba jössz, én majd segítek kisebbíteni a te felelősségedet, és ismétlem, sürgősen találkoznunk kell, hidd el nekem! […] Hiszen ezen a könyvön, porca miseria, ott van a neved! Bocsáss meg a kifejezésért, de mindig dühbe gurulok, ha ez az ördögi Spezi… Várom tőled az újabb híreket, és szeretettel ölellek téged és családodat Gabriella Még valami: mivel úgy gondolom, helyénvaló lenne, ha a New Yorker is elhatárolódna Spezitől és a tetteitől, ha kívánod, egy interjúban elmagyarázhatok bizonyos dolgokat, hogy kihúzzalak a csávából, amelybe Spezi miatt kerültél, azaz be tudom bizonyítani az amerikai sajtónak, hogy nem volt közöd a csaláshoz. Hitetlenkedve olvastam az e-mailt, és hetek óta először azon kaptam magam, hogy hangosan nevetek ennek az egésznek a végtelen abszurditásán. Hát ki mert volna találni egy ilyen figurát, mint ez a nő, bármelyik regényíró, még ha olyan belevaló fickó is, mint mondjuk Norman Mailer? Szerintem nem.
Közeledett április 28-a, amikor Spezinek meg kellett jelennie a Felülvizsgálati Bíróság előtt. Előző nap, 27-én beszéltem Myriammal, aki rettenetesen félt a tárgyalás kimenetelétől, és mint elmondta, Mario ügyvédei osztották pesszimizmusát. Tudvalevő volt, hogy ha a bírák helybenhagyják Spezi előzetes letartóztatását, akkor legalább három hónapig börtönben marad, hiszen csak ekkor lesz esedékes a következő felülvizsgálat – ahol még nehezebben másítják meg az eredeti döntést. És mivel az olasz igazságszolgáltatás malmai csigalassúsággal őrölnek, a szomorú igazság az volt, hogy Spezi akár több évet is börtönben tölthet, mire sor kerül ügye tárgyalására. Az ügyvédei megtudták, hogy Mignini mindent latba akar vetni annak érdekében, hogy Spezit semmiképpen ne helyezzék szabadlábra. A főállamügyész pályafutása során ennek az ügynek volt a legnagyobb visszhangja a médiában. Mivel a hazai és a nemzetközi sajtó napról napra egyre hevesebben bírálta őt, a tekintélyét csak úgy őrizhette meg, ha győztesen hagyja el a tárgyalótermet. Fölhívtam Niccolót, és megkérdeztem, mit jósol. Visszafogottan, pesszimistán nyilatkozott. – Olaszországban a bírók védik a közülük valókat – mondta szűkszavúan.
55. fejezet
A kitűzött napon rabszállító furgon érkezett a Capanne börtönhöz, és elvitte a perugiai Tribunaléra azokat, akiknek aznap volt a tárgyalásuk. Spezit is kihozták az őrei, és a többiekkel együtt betuszkolták a furgon hátsó ajtaján. A Tribunale, amely Perugia középkori városközpontjának egyik híres épülete, légies, fehér, gótikus márványkastélyként magasodik a Piazza Matteotti fölé. Az útikönyvek is megemlítik a város nevezetességei között, és évről évre turisták ezrei csodálják meg. A reneszánsz kor két híres építésze által tervezett Tribunalét a Perugiát egykor körülvevő, 12. századi fal alapjára építették – azt pedig annak idején az ősi etruszk várost, Perusiát védő fal masszív, háromezer éves kőtömbjeire. Az épület impozáns főbejárata fölött talárt viselő, kezében kardot szorongató nőalak szobra villantja rá talányos mosolyát a belépőkre. A felirat szerint ő IUSTITIAE VIRTUTUM DOMINA, vagyis az igazságosság erényének úrnője. Perugiát szimbolizáló két griffmadár fogja közre, karmaik közt egy borjút és egy bárányt tartanak. Amikor a rabszállító kocsi a bíróság előtti téren megállt, már újságírók és tévériporterek hada várta Spezi érkezését. Nekik köszönhetően pedig kezdtek odagyűlni a turisták is, akik kíváncsiak voltak, hogy ki lehet ez a hírhedt bűnöző, aki körül ilyen nagy a felhajtás. Spezi rabtársait egyenként elvezették a húsz-negyven percig tartó tárgyalásukra, amely a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. Nemhogy az újságírók, de még a vádlottak házastársai sem tehették be a lábukat a tárgyalóterembe. Myriam azért elautózott Perugiába, és a folyosón, egy fapadon ülve várta a híreket. Fél tizenegykor Spezire került a sor. Kivezették a ketrecből, és fölvitték a tárgyalóterembe. Épp csak annyi ideje volt, hogy tisztes távolból rámosolyogjon Myriamra, és hüvelykujját fölemelve próbáljon bátorságot csöpögtetni belé. A hosszú asztal mögött három, hagyományos talárt viselő bírónő foglalt helyet. Mariót előttük, a terem közepén ültették le egy kemény fából készült székre, amelynek nem volt karfája, és asztal sem állt előtte. Tőle jobbra, Mignini főállamügyész ült a segédügyészekkel egy asztal mögött, balra pedig az ügyvédei, akik immár négyen voltak. Az ő tárgyalása nem húsz-negyven percig tartott, hanem hét és fél óráig. Spezi később ezt írta: „Teljes egészében nem tudom fölidézni azt a hét és fél órát, csak kis emlékfoszlányok maradtak meg bennem. […] Emlékszem ügyvédem, Nino Filasto szenvedélyes szavaira. Filasto úgy ismerte a firenzei rém történetét, mint senki más. Tisztában volt vele, hogy milyen gyalázatos módon folyt a nyomozás, és szenvedélyes bajnoka volt az igazságnak. Emlékszem a papírjai fölé hajoló Mignini céklavörös arcára, ahogy Nino dörgedelmes védőbeszédét hallgatta. Emlékszem a fiatal gyorsírónő elkerekedett szemére is: talán megdöbbentette, hogy egy ügyvéd ilyen tüzesen beszél és nem finomkodik. Hallottam, hogy az ügyvédem Gabriella Carlizzi nevét említi. […] Hallottam a főállamügyészt is. Azt mondta, tagadom, hogy bűnrészes lennék Narducci meggyilkolásában és a firenzei rém bűntetteiben, de csak azért, mert nem tudom, hogy neki, Mignininek, a bűnösségemet bizonyító, »rendkívül kényes és érzékeny anyag« van a birtokában. Megmaradt bennem az is, ahogy Mignini azt kiabálja, hogy a házamban »az ajtó mögé rejtve sátánista szimbólumként szolgáló követ« találtak, amelyet »a vádlott következetesen ajtóütközőnek nevez.«„ Spezi emlékezett arra is, hogy Mignini remegő ujjal rámutatott, és magából kikelve azt dörögte, hogy ő „megmagyarázhatatlan rosszindulattal viseltetett a nyomozás iránt.” A legélesebben mégis az maradt meg az emlékezetében, amikor Mignini „a tájékoztatás rendkívül veszélyes manipulációjáról” beszélt, meg „a vádlott által sikeresen mozgósított
médiakórusról”. És nem felejtette el azt sem, amikor a főállamügyész azt kiabálta, hogy „A bírósággal a mai napon ismertetett vádak csupán egy iszonyatos méretű jéghegy csúcsát jelentik.” A legnagyobb meglepetést az okozta Spezi számára, hogy Mignini érvelése rengeteg párhuzamot mutatott a Gabriella Carlizzi összeesküvéseket „leleplező” weboldalán pár hónapja megjelent vádaskodásokkal. Helyenként még a szóhasználatuk is hasonló volt, ha ugyan nem teljesen egyforma. A három bírónő szenvtelen arccal hallgatta a két felet, és jegyzetelt. A tárgyalás ebédszünet után folytatódott. Mignini egy alkalommal fölállt, és kiment a folyosóra levegőzni meg pipázni. Az ott várakozó Myriam, amikor meglátta, hogy a főállamügyész egyedül sétálgat, fölállt, és a bosszú angyalaként, vádlón szegezte rá az ujját. – Tudom, hogy maga hívő ember! – kiáltotta szenvedélyesen lángoló hangon. – Isten meg fogja büntetni magát azért, amit tett! ISTEN MEG FOGJA BÜNTETNI! Mignini arca rákvörös lett. Szó nélkül, merev testtartással elindult a folyosón, és sietve befordult az első kanyarban… Később Myriam elmondta a férjének, hogy képtelen volt csöndben maradni azok után, hogy hallotta, miket kiabál Mignini a tárgyalóteremben. – Rémületes dolgokat mondott rólad, azt mondta, bűnöző vagy! Mignini a terembe visszatérve folytatta vádbeszédét, amely inkább az inkvizíciót idézte, mintsem szabályszerű bírósági eljárást. Beszélt többek között Spezi magas fokú intelligenciájáról, „amely még veszedelmesebb bűnözővé teszi.” Végezetül pedig ezzel zárta szónoklatát: – Időközben még inkább beigazolódott, mennyire fontos, hogy Spezi börtönben maradjon. Hiszen saját maga bizonyította rendkívüli veszélyességét azzal, hogy még a cellájából is meg tudott szervezni egy őt támogató médiakampányt! Spezi agyába bevésődött ez a pillanat. Így írt róla: „Az elnöklő bírónő kezéből itt kiesett a toll, és halkan koppant egyet az asztalon. […] Attól kezdve a bírónő nem jegyzetelt többet.” Nyilván valamilyen következtetésre jutott… Végül, miután mindenki más elmondta a magáét, Spezi következett. Mindig is csodáltam szónoki képességeit. Szellemesen forgatta a szót, könnyedén rögtönzött, és igen logikusan tálalta a mondanivalóját. Rendezetten, tömören, világosan követték egymást az információk, mint egy hibátlanul megírt újságcikkben. Most a bíróság előtt csillogtatta meg nem mindennapi tehetségét. Migninivel szembefordulva kezdett beszélni, de a főállamügyész nem állta a tekintetét. A jelenlévők egybehangzó beszámolói szerint szép sorban, halkan, némi megvetéssel a hangjában ízekre szedte Mignini vádjait. Porrá zúzta a főállamügyész gyenge lábakon álló konspirációs logikáját, és rámutatott, hogy Mignini teóriáit semmiféle tárgyi bizonyíték nem támasztja alá. Mario később azt is elmondta nekem, hogy miközben beszélt, látta, hogy a szavai milyen hatással vannak a három bírónőre. Megköszönte a főállamügyésznek, hogy megdicsérte az intelligenciáját és a memóriáját, majd szóról szóra idézte Mignini vádbeszédéből azokat a kifejezéseket, amelyek Gabriella Carlizzi weboldalán már hónapok óta olvashatók voltak. Megkérdezte Migninitől, tud-e magyarázatot adni a furcsa egybeesésre. Megkérdezte azt is, hogy megfelel-e a valóságnak, hogy a nőt tíz éve már egyszer elítélték becsületsértésért, amikor azt írta, hogy Alberto Bevilacqua író a firenzei rém? És az igaz-e, hogy ugyanez ellen a Gabriella Carlizzi ellen jelenleg is büntetőeljárás folyik, mégpedig cselekvőképtelen személyek sérelmére elkövetett csalásért? Mario végül az elnöklő bírónőhöz fordult. – Én csak egy újságíró vagyok, aki a legjobb tudása szerint igyekszik végezni a munkáját. Jó ember vagyok. Ezzel befejezte.
A tárgyalás véget ért. A tárgyaláson jelen lévő két börtönőr lifttel levitte Spezit a középkori palota pincéjébe, és bezárták egy parányi, sivár cellába, amelyben alighanem már évszázadok óta rabok sínylődtek. Mario nekidőlt a kőfalnak, és kimerülten lecsúszott a padlóra. Teljesen kiürült az agya. Kis idő múlva valami zajt hallott. Kinyitotta a szemét. Az egyik börtönőr állt ott, kezében egy csésze forró eszpresszóval, amit a saját pénzén vett. – Spezi, igya meg. Ahogy elnézem, igencsak szüksége van rá.
56. fejezet
Este a rabszállító furgon visszavitte Mario Spezit a Capanne börtönben lévő cellájába. Másnap szombat volt, így a bíróság déli egy órakor bezárt. A bíráknak addig kellett dönteniük. Délelőtt Spezi a cellájában várakozott. A vele egy blokkban lévő rabtársai, akik a bent töltött idő alatt, bár nem láthatták, de mégis megismerték őt, szintén izgatottan várták a döntést. Elmúlt egy óra, majd fél kettő is. Két óra felé Spezi már kezdett beletörődni, hogy kedvezőtlen ítélet született. Aztán a cellasor túlsó végén hirtelen nagy üdvrivalgás tört ki. Az épületben ugyanis valahol bömbölt egy tévé, és az egyik őrizetes meghallott valamit. – Bácsi, maga szabad! Elmehet! Bácsi, feltétel nélkül elengedték! Myriamot, aki egy kávézóban várta a híreket, Mario egyik kollégája hívta föl a laptól. – Fantasztikus hír! Gratulálok! Győztünk! Minden egyes vádpontban! Az olasz állami televízió, a RAI így számolt be a hírről: „Mario Spezi újságírót, akit azzal vádoltak, hogy a firenzei sorozatgyilkosság ügyében akadályozta a bűnüldöző szervek munkáját, huszonhárom napi előzetes letartóztatás után, a Felülvizsgálati Bíróság döntése értelmében szabadlábra helyezték.” A három bírónő még csak feltételt sem szabott.– nem rendeltek el házi őrizetet, nem vonták be Mario útlevelét. Minden megszorítás nélkül, teljesen szabad volt. A perugiai főállamügyész számára ez roppant kínos felsülés volt. A Spezi cellájához érkező börtönőr nagy, fekete kukászsákot tartott a kezében. – Siessen! Pakolja bele ebbe az összes cuccát. Gyerünk! Mario bedobált mindent a zsákba, és már indult volna, de az őr elállta az ajtót. Hátra volt még egy megaláztatás. – Mielőtt elmegy, ki kell takarítania a celláját! Spezi azt hitte, viccel. – Én nem kértem, hogy idejöhessek – mondta –, és jogszerűtlenül tartottak itt. Ha azt akarja, hogy tiszta legyen a cella, takarítsa ki maga. Az őr szeme összeszűkült. Becsapta a vasajtót Mario orra előtt, elfordította a kulcsot a zárban, és azt mondta: – Ha ennyire jól érzi itt magát, felőlem maradhat! – És már ment is. Mario nem akart hinni a szemének. – Ide figyeljen, maga kretén! – szólt utána a rácsba kapaszkodva. – Tudom a nevét, és ha nem enged ki azonnal, följelentem jogtalan fogva tartásért. Érti? Följelentem! Az őr megtorpant, majd lassan tett még néhány lépést a posztja felé. Ezután ugyanolyan lassan megfordult, és visszaballagott a cellához, mintha nagy kegyesen szívességet tenne. Kinyitotta az ajtót, és átadta Spezit egy másik, fagyos arcú börtönőrnek, aki egy váróhelyiségbe kísérte. – Most miért nem enged ki? – kérdezte Spezi. – Van még egy kis papírmunka. Meg aztán… – Az őr habozott. – Van egy kis probléma odakint a közrend fenntartásával.
Amikor Mario végül a nagy, fekete szemeteszsákkal a kezében kilépett a Capanne börtön kapuján, az ott várakozó újságírók és bámészkodók hatalmas ovációval fogadták. Engem Niccolo gróf hívott föl elsőként. – Rendkívüli hírem van! – ordította a kagylóba. – Spezi szabad!
57. fejezet
Marióval
aznap hosszasan beszéltünk telefonon. Elújságolta, hogy elmennek Myriammal kettesben a tengerpartra, de csak pár napra. – Mignini május 4-ére visszarángatott Perugiába egy újabb kihallgatásra – mondta. – Ugyan miről hallgat ki? – kérdeztem döbbentem. – Új vádpontokat készít elő ellenem. A főállamügyész máris megfellebbezte Spezi szabadlábra helyezését a Legfelsőbb Bíróságnál. Még azt sem várta meg, hogy a Felülvizsgálati Bíróság közzétegye írásos állásfoglalását. Volt valami, amit már hetek óta meg akartam kérdezni Mariótól. – Miért csinálta ezt Ruocco? Miért találta ki azt a történetet a fémdobozokról? – Ruocco tényleg ismerte Antonio Vincit – felelte Mario. – Azt mondta, Ignazio mesélt neki a dobozokról. Ignazio amolyan apafigura ebben a szardíniai társaságban… Ruoccóval a letartóztatásunk óta nem beszéltem, úgyhogy nem tudom, ő találta-e ki a történetet, vagy Ignazio is benne volt valahogy. Lehetséges, hogy pénzért csinálta, időnként adtam neki pár eurót a költségeire, benzinre meg ilyesmire, de nem nagy összegeket. És nagy árat fizetett érte, hiszen őt is lecsukták, mint a bűnsegédemet. Ki tudja? Akár igaz is lehet a sztori. – És miért pont a Villa Bibbianiba vitt el? – Lehet, hogy puszta véletlenségből. De az is elképzelhető, hogy a szardíniaiak valamikor tényleg használták azt a két régi házat. Spezi május 4-én a kihallgatás után azonnal fölhívott, és nagy meglepetésemre igencsak beszédes hangulatban volt. – Doug? –mondta harsány kacaj kíséretében. – Ez a kihallgatás gyönyörű volt, egyszerűen gyönyörű! Életem egyik legjobb kis epizódja! – Mesélj! – Reggel az ügyvédem értem jött kocsival, és megálltunk egy újságosbódénál. Alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a szalagcímet! Itt van nálam, mindjárt beolvasom neked. Némi hatásszünet után meg is tette. – „Giuttarit, a GIDES parancsnokát bizonyítékok hamisítása miatt vád alá helyezték.” Bájos, mi? Harsány hahotára fakadtam én magam is. – Fantastico! Miért, mit csinált? – Ennek semmi köze nem volt hozzám. Azt mondják, fabrikált egy magnószalagot, amelyen olyasvalaki beszél, akinek szintén fölmerült a neve a rém-ügyben. Fontos ember az illető, egy bíró. De nem is ez a legjobb. Képzeld el, úgy hajtottam össze az újságot, hogy látszódjon a szalagcím, és bevittem Mignini irodájába! Amikor leültem, a térdemre tettem, és Mignini felé fordítottam! – És mit csinált, amikor meglátta? – Nem látta meg! Egész idő alatt másfelé nézett, rám egyszer sem. Persze, nem tartott sokáig a kihallgatás. Mondtam, hogy nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseire, és enynyi. Öt perc volt az egész. És az volt a legviccesebb, hogy a gyorsíró viszont látta az újsá-
got! Figyeltem a fickót: nyújtogatta a nyakát, mint a teknősbéka, aztán meg eszeveszetten próbált jelezni Mignininek! De nem járt sikerrel. Aztán amikor végeztünk, alig léptem ki az irodából, még a folyosón voltam, amikor kivágódott az ajtó, kirontott rajta egy csendőrtiszt, és lerobogott a lépcsőn. Nyilván rohant a legközelebbi újságoshoz. – Mario kajánul elnevette magát. – Úgy látszik, Mignini nem olvasott újságot ma reggel. Nem sejtett semmit sem! Mariót a rövid kihallgatás után újságírók hada várta a főállamügyész irodája előtt. Míg dolgoztak a kamerák és villogtak a vakuk, maga elé tartotta a szalagcímnél kinyitott újságot. – Nincs több hozzáfűznivalóm – mondta.
Na, nem úgy van, ahogy mondtam? – kérdezte másnap diadalmasan Niccolo gróf. – Giuttari viszi el a balhét. A kampányotok az egész világ előtt lejáratta az olasz igazságszolgáltatást, könnyen közröhej tárgyává válhatnak. Magasról tesznek ők Spezire meg a jogaira, csak minél gyorsabban el akarták intézni a dolgot. Semmi más nem érdekli őket, csak az „arcvesztés” elkerülése. La faccia, la faccia! Engem csak az lep meg, hogy sokkal hamarabb történt, mint vártam. Kedves Douglas, Giuttari számára ez a vég kezdete. Milyen gyorsan leng az inga! Ugyanezen a napon történt, hogy könyvünk, a Dolci Colline di Sangue, fölkerült az olasz bestsellerlistákra. Az inga valóban gyorsan kilengett, és nagyot ütött Giuliano Migninin. Az olasz legfelsőbb bíróság egy az egyben elutasította a fellebbezését, azzal a kurta-furcsa indoklással, hogy „elfogadhatatlan”. Spezi ellen az összes eljárást megszüntették, nem kellett újabb tárgyalástól, nyomozástól tartania. – Nagy kő esett le a szívemről – mondta Mario. – Szabad ember vagyok. Pár hónap múlva a rendőrség átkutatta Giuttari és Mignini irodáját, és több dobozra való aktát vittek el. Kiderült, hogy Mignini egy különleges terroristaellenes törvényre hivatkozva olyan újságírók telefonjának lehallgatását rendelte el, akik kritikusan írtak a firenzei rém utáni nyomozásáról. A lehallgatást Giuttari és a GIDES hajtotta végre. Ezen túlmenően Giuttari lehallgatta néhány firenzei bíró és nyomozó, többek között Paolo Canessa, az ottani főállamügyész telefonbeszélgetéseit is. A jelek szerint Mignini arra gyanakodott, hogy nagyszabású firenzei összeesküvés próbálja meghiúsítani az értelmi szerzők utáni nyomozását… 2006 nyarán Giuttarit és Migninit is vád alá helyezték hivatali hatalommal való visszaélésért. A GlDES-t feloszlatták, és a csoporttal kapcsolatban rögtön olyan adatok kerültek elő, amelyek arra utaltak, hogy hivatalosan eleve nem is hagyták jóvá a létrehozását… Giuttari tehát elvesztette az embereit, és elvették tőle a firenzei rém ügyét is. A főfelügyelő a dispozione, állandó megbízatás nélkül dolgozott tovább. Mignini egyelőre megmaradt főállamügyészi pozíciójában, de beosztottak mellé még két ügyészt. A hivatalos verzió szerint azért, hogy segítsenek ellátni bokros teendőit. Mindenki tudta azonban, hogy valójában arra kell ügyelniük, hogy Mignini ne kerüljön megint bajba. Mind Mignini, mind Giuttari bíróság elé kerül hivatali hatalommal való visszaélésért és más bűncselekményekért. A perük 2008 januárjában kezdődik. 2006. november 3-án a Dolci Colline di Sangue című könyvért Mario Spezinek ítélték a legértékesebb olasz újságírói díjat ő lett „az év írója a sajtószabadságért”.
58. fejezet
Az Atlantic Monthly júliusban hozta le a cikkemet. A magazin néhány hétre rá manuális írógépen, régi stílusú levélpapírra írt levelet kapott. A nem mindennapi episztola feladója Niccolo apja, Neri Capponi gróf volt, Olaszország egyik legősibb, legillusztrisabb nemesi családjának a feje. Amikor először találkoztam Niccolóval, megemlítette, hogy miért maradhatott a családja oly hosszú időn át sikeres Firenzében: azért, mert soha nem bonyolódtak fölösleges vitákba, mindig diszkréten, körültekintően jártak el, és nem próbáltak elsők lenni. A Capponi-családnak azért sikerült érvényesülnie nyolcszáz éven keresztül, mert nem ők voltak a kiálló szög, ahogy Niccolo fogalmazott, amikor hét éve megismerkedtem vele huzatos palotájában. Most azonban Neri gróf szakított a családi hagyománnyal, és olvasói levelet írt az Atlantic Monthlynak, méghozzá nem is akármilyet. Az idősebb Capponi, aki maga is bíró és ügyvéd volt, megsemmisítő vádakkal illette az olasz igazságszolgáltatás rendszerét. Neri gróf tudta, miről beszél, és világosan, kertelés nélkül fogalmazott. Tisztelt Uram! Az igazságszolgáltatásnak az a megcsúfolása, amelgnek Douglas Preston és Mario Spezi szenvedő alanya volt, csak a jéghegy csúcsa. Az olasz igazságszolgáltatás (amelynek az ügyészség is része) a közszolgálat egyik ága. Mégpedig olyan ága, amely maga választja tagjait, önmagát igazgatja, és senkinek sem tartozik elszámolással: valóságos állam az államban! Ez a hivatalnokgárda nagyjából három részre osztható: van a volt kommunista párt korrupt tagjaiból álló népes kisebbség, valamint a tisztességes többség, amely azonban fél szembeszállni a kulcspozíciókat kezében tartó kisebbséggel, és van a becsületes, bátor emberek csekély befolyással rendelkező, maroknyi csoportja. A politikailag elfogult, tisztességtelen bíráknak van egy biztos módszerük politikai vagy más ellenfeleik elhallgattatására, hitelük rontására. Az első lépés a hamis vádak alapján, titokban történő vád alá helyezés, majd az illető telefonjának lehallgatása. Ezután a fölvett beszélgetéseket (gyakran manipulált formában) kiszivárogtatják a sajtónak, amely a példányszámot szépen növelő sárdobáló kampányba kezd. Ezt követi a látványos letartóztatás, majd a célszemélyt a lehető legrosszabb körülmények között, hosszú ideig előzetes letartóztatásban tartják. Kíméletlen módszerekkel vallatják, majd a sok éven át tartó per végén fölmentik az addigra tönkrement embert. Spezinek az volt a szerencséje, hogy a nagy hatalmú firenzei főállamügyész nincs jó barátságban perugiai kollégájával, és amint hallottam, „javasolta” Spezi szabadlábra helyezését. A perugiai bíróság pedig elfogadta a „javaslatot”. Talán érdekes az az információ, hogy Olaszországban az igazságszolgáltatást megcsúfoló eljárások száma ötven év alatt négy és fél millióra rúgott, és ebben még nincsenek benne azok az esetek, amikor a tönkrement vádlottat végül fölmentették. Üdvözlettel: Neri Capponi P.S. Kérem, hogy amennyiben lehetséges, ne közöljék a nevemet, vagy szorítkozzanak csak a kezdőbetükre, mert tartok tőle, hogy megtorlás ér engem és családomat. Amennyiben a levél név nélküli közlése nem lehetséges, akkor közöljék le a nevemmel, Isten majd megsegít! Az igazságnak ki kell derülnie. Az Atlantic Monthly aláírással együtt közölte a levelet.
A brit Guardian szintén cikket írt az ügyről, és készített egy interjút Michele Giuttarival is. A főfelügyelő azt mondta, hazudtam, amikor azt állítottam, hogy letartóztatással fenyegettek arra az esetre, ha visszamennék Olaszországba. Kitartott amellett, hogy Spezivel hamis bizonyítékokat csempésztünk a villába. – Preston nem mondott igazat. A hangfelvételeink ezt fogják igazolni, és Spezi bíróság elé fog állni. Az Atlantic Monthly cikke fölkeltette az NBC tévécsatorna érdeklődését. A Dateline című hírműsor egyik producere fölkért minket Marióval, hogy szerepeljünk a firenzei rémről készítendő műsorában. 2006 szeptemberében némiképp félve tértem vissza Olaszországba a Dateline NBC stábjával. Az olasz ügyvédnő azt írta, hogy mivel Giuttari és Mignini ellen eljárás folyik, valószínűleg biztonságban tudhatom magam. Az NBC pedig megígérte, hogy pokoli ribilliót csapnak, ha engem elfognak a reptéren – ahol a biztonság kedvéért várt minket egy másik NBC-stáb, hogy megörökíthessék az esetleges letartóztatásomat. Örültem, hogy végül nem tudtak ilyen szenzációs anyagot forgatni… Elvittük Marióval a Dateline műsorvezetőjét, Stone Phillipst a tetthelyekre, és ott beszéltünk a kamerák előtt a gyilkosságokról meg a saját kis összeütközésünkről az olasz törvénnyel. Stone Phillips meginterjúvolta Giuttarit is, aki változatlanul amellett kardoskodott, hogy Spezi és én bizonyítékokat csempésztünk a Villa Bibbianiba, és kritizálta a könyvünket is. – Nyilvánvaló, hogy Mr. Preston a legcsekélyebb mértékben sem ellenőrizte a tényeket – mondta. 1983-ban, amikor a két fiatal német férfit megölték, ez a személy [Antonio Vinci] börtönben ült egy másik bűncselekmény elkövetéséért, amely nincs öszszefüggésben a rém gyilkosságaival. – Phillipsnek kamerán kívül sikerült készítenie egy rövid interjút Antonio Vincivel is. Vinci megerősítette Giuttari szavait, hogy a rém egyik gyilkossága idején börtönben volt. Talán nem számított rá, hogy az NBC ennek utánajár. A műsorban Stone Phillips a következőt mondta: – Később utánanéztünk, hogy mikor ült börtönben Antonio, és kiderült, hogy a rém valamennyi gyilkossága idején szabadlábon volt. Antonio Vinci és Giuttari főfelügyelő tehát vagy tévedett ezzel kapcsolatban, vagy hazudott. Vincit az a feltételezés, hogy impotens, sokkal inkább fölháborította, mint az a vád, hogy ő lenne a firenzei rém. – Ha Spezi felesége fiatalabb és csinosabb lenne – mondta Stone Phillipsnek –, megmutatnám neki, mennyire nem vagyok impotens! Akár itt és most, ezen az asztalon megmutatnám! Az adás zárszavaként Phillips elmondta, hogy a beszélgetés végén egyenesen nekiszegezte Antoniónak a kérdést: – Ön a firenzei rém? – Erre ő mélyen a szemembe nézett – mondta Phillips –, megszorította a kezemet, és egyetlen szóval válaszolt: innocente. Ártatlan.
59. fejezet
A Dateline NBC műsorának forgatása során történt egy olyan eset is, amelyet nem vettek filmre. Stone Phillips meg akarta interjúvolni Winnie Rontinit, a rém egyik áldozatának, Pia Rontininek az édesanyját. Pia Rontinit Vicchio közelében, a La Boschetta, a Kiserdő nevű helyen gyilkolták meg 1984. június 29-én. A Dateline stábja a városka főterén, a Giotto-szobor árnyékában várakozott a mikrobuszokban, mi pedig elballagtunk a régi Rontini-villához, hogy megkérdezzük Winnie Rontinit, hajlandó-e nyilatkozni. Némán, döbbenten bámultuk a házat. A rozsdás vaskapu egyetlen zsanéron lógott, a csontvázszerű bokrokat zörgette a szél, a kert sarkaiban nagy kupacokba gyűltek a száraz falevelek. A redőnyöket leengedték, helyenként bágyadtan csüngtek le a törött lécek. Az
eresz alatt galambok pöffeszkedtek, a tetőgerincen pedig fekete rongyként féltucatnyi varjú gubbasztott. Mario megnyomta a kapucsengőt, de nem hallottunk semmit sem. A csengő nem működött. Egymásra néztünk. – Nem úgy néz ki, mintha lakna itt valaki – mondta Mario. – Kopogjunk be az ajtón. Belöktük a rozoga, rozsdás kaput, amely fájdalmasan megnyikordult, mintha felnyögne, és beléptünk a halott kertbe. A lábunk alatt száraz levelek, gallyak ropogtak. A villa ajtaja be volt zárva. A zöld festék helyenként lepattogzott, máshol pedig fölkunkorodott, mint a kenu orra. A festék alatt a faanyag is jócskán megrepedezett már. A lyukból, ahol egykor a csengő volt, csak egy foszladozó burkolatú drótdarab állt ki. – Signora Rontini! – kiáltotta Mario. – Van itthon valaki? Az elhagyatott házat suttogva, kacagva járta át a szél. Mario bedörömbölt. A faajtót megrengető ütések tompán visszhangzottak az üres szobákban. A varjak nagy szárnycsattogtatással a magasba emelkedtek, bosszús rikoltozásuk olyan volt, mint amikor valaki végighúzza a körmét az iskolai táblán. Álltunk a kertben, és néztük a kihalt házat. A varjak károgva köröztek a fejünk fölött. Mario megcsóválta a fejét. – A helybeliek biztos tudják, mi történt vele. A. piazzán valóban elmondta nekünk egy férfi, hogy a bank végül lefoglalta a jelzáloggal megterhelt házat, és Signora Rontini jelenleg segélyen él a tó közelében, a rászorulóknak épített házak egyikében. A férfi megadta nekünk a címet is. Rettegve indultunk a keresésére. A helyi Casa del Popolo mögött bukkantunk rá. Egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy mi, amerikaiak elképzeljük a szegényeknek kiutalt házakat: a vidám, takaros, halvány krémszínűre festett, stukkódíszes épület ablakpárkányait virágok díszítették, és szép kilátás nyílt a tóra. Megkerültük a házat, és bekopogtunk Signora Rontini lakásának ajtaján. Betessékelt minket, majd leültetett a konyhaként és étkezőként is szolgáló kis helyiségben. A lakása szöges ellentétben állt a sötét kísértetházzal, amelyet maga mögött hagyott: világos, hangulatos hely volt, tele szobanövényekkel, csecsebecsékkel, fényképekkel. Az ablakokon csak úgy áradt be a napfény, kint pedig csivitelő poszáták röpdöstek a szikomorfák között. Frissen mosott ruha és szappan illata lengte be a szobát. – Nem – felelte a kérdésünkre szomorkás mosollyal, szelíd hangon Winnie Rontini. – Én nem adok többé interjút. Soha többé. – Valósággal szikrázott élénksárga ruhája, és elegáns frizurába fésülte vörösre festett haját. – Még mindig reménykedünk benne, hogy sikerül kiderítenünk az igazságot – mondta Mario. – Sose tudhatja az ember… talán segíthetne, ha mondana valamit. – Tudom, hogy talán segíthetne. De már nem érdekel az igazság. Ugyan mit számít? Piát és Claudiót már nem hozza vissza semmi sem. Sokáig azt hittem, hogy ha tudnám az igazságot, akkor valahogy minden jobb lenne. A férjem az igazság keresésébe halt bele. De most már tudom, hogy nem számít, és úgysem segítene rajtam. Muszáj volt elengednem. Elhallgatott. Kicsi, gömbölyded kezét összekulcsolta az ölében, a bokáját keresztbe tette, arcára halovány mosoly ült ki. Csevegtünk még egy keveset. Signora Rontini tárgyilagosan elmondta nekünk, hogy anyagilag tönkrement, és elvesztette a házát meg mindent, amije csak volt. Mario ezután a falon látható fényképekről kérdezgette. Signora Rontini fölállt, levette az egyiket, és odanyújtotta nekünk. – Ez volt Piáról az utolsó fénykép – mondta. – Pár hónappal a halála előtt készült, a jogosítványához kellett. – Most a szomszédos fotóra mutatott. – Pia és Claudio. – Mosolyogva ölelték át egymást a fekete-fehér felvételen, ártatlanok voltak és boldogok. Pia a hüvelykujját fölemelve mutatta, hogy minden a legnagyobb rendben.
Az édesanyja most a szemközti falhoz lépett. – Ez itt Pia tizenöt éves korában. Csinos lány volt, ugye? – Most egy másik képre mutatott. – A néhai férjem, Renzo. – Leakasztott a falról egy másik fekete-fehér fotót. Egy darabig bámulta, majd odaadta nekünk. Ereje teljében lévő, életvidám, boldog ember nézett vissza ránk. Signora Rontini a képek felé intve odafordult hozzám. Rám szegeződött a kék szempár. – Pár napja történt, hogy beléptem ebbe a szobába, és egyszer csak rádöbbentem, hogy halottakkal vagyok körülvéve. – Szomorkásán elmosolyodott. – Le fogom szedni ezeket a fényképeket, és elrakom őket. Nem akarom, hogy a halál nézzen rám a falról. Megfeledkeztem egy fontos dologról: arról, hogy én még élek. Kikísért minket, és az ajtóban megfogta Mario kezét. – Én arra biztatom magát, hogy keresse csak tovább az igazságot, Mario. Remélem, hogy meg is találja. De azt ne kérje tőlem, hogy segítsek. Az utolsó éveimet nem akarom ezzel a teherrel leélni. Remélem, megérti. – Megértem – felelte Mario. Kiléptünk a napsütésbe. A virágok között méhek zsongtak, a tó vizén ezüstös csíkban szikrázott a napfény. A napfény, amely szétáradt Vicchio piros cseréptetős házai fölött, és aranyszínű üstökösként ragyogta be a városka határában a szőlőskerteket, olajligeteket. Javában folyt a vendemmia, a szüret; serénykedő emberek és kiskocsik népesítették be a kerteket. Préselt szőlő és erjedő must illatát hozta a szél. Egy újabb tökéletes délután Toszkána zöldellő dombjai között.
Epilógus San Casciano egykori patikusának, Francesco Calamandreinek a pere 2007. szeptember 27-én megkezdődött. Mario Spezi elment az első tárgyalásra, és pár nap múlva e-mailben számolt be róla. A következőket írta: Szeptember 27-én egyhavi forró szárazság után váratlanul hideg reggel virradt ránk De ezen a hideg reggelen mégis inkább annak volt igazán hírértéke, hogy a rém rovására írt gyilkosságok állítólagos értelmi szerzőjének tárgyalásáról hiányoztak a nézők. A teremben, ahol több mint tíz évvel ezelőtt elítélték, majd fölmentették Paccianit, a nagyközönség számára fenntartott részen senki sem foglalt helyet, csak az újságírók padsorai teltek meg. Nehezen tudtam fölfogni, miért ilyen közömbösek a firenzeiek egy olyan ember pere iránt, aki a vád szerint maga a sátán. Bizonyára a hivatalos verzióval szembeni kétely tartotta távol az embereket. A vádlott bizonytalanul, aprókat lépve jött be a terembe. Alázatosnak, mondhatni beletörődőnek tűnt, elrévedő fekete szemén látszott, hogy kifürkészhetetlen gondolataiba mélyed. Elegáns kék kabátjában és szürke puhakalapjában visszavonult úriember benyomását keltette, hájas teste mintha a boldogtalanságtól és a pszichés problémáira szedett szerektől duzzadt volna meg ennyire. Úgy tűnt, mintha a mellette haladó ügyvédjére, Gabriele Zanobinira és lányára, Francescára kellett volna támaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni. A vakuvillogásra és a felé forduló tévékamerákra fittyet hányva ült le a padra. Amikor egy újságíró megkérdezte, hogy érzi magát, azt felelte: „Úgy, mint aki belecsöppent egy filmbe, de a cselekményről és a szereplőkről semmit sem tud.” A firenzei ügyészség azzal vádolta meg Calamandreit, hogy ő volt a rém öt gyilkosságának értelmi szerzője. Állításuk szerint lefizette Paccianit, Lottit és Vannit, hogy kövessék
el a gyilkosságokat, és vigyék el neki a női áldozatok nemi szerveit, hogy azokat hátborzongató, de közelebbről meg nem határozott ezoterikus rítusokhoz használhassa. A vád szerint a két francia turista Scopeti-tisztáson való meggyilkolásában ő is részt vett, az 1984-es vicchiói, valamint az 1983. szeptemberi (ekkor ölték meg a két német fiút) és az 1982 júniusában, Montespertolinál történt gyilkosságot pedig ő rendelte el. Arról a nyugtalanító kérdésről hallgat a vádirat, hogy vajon ki követhette el a rémnek tulajdonított többi gyilkosságot…? A Calamandrei elleni terhelő bizonyítékok nevetségesek. A vád többek között skizofrén felesége eszelős zagyválásával próbál érvelni. A nő olyan súlyos beteg, hogy az orvosai megtiltották neki, hogy tanúskodjon a bíróságon. Ellene vallott még a tíz éve Pacciani és piknikcimborái ellen is tanúskodó négy „közönséges, megrögzött hazudozó”: Alfa, Béta, Gamma és Delta. Figyelemre méltó, hogy már egyikük sincs az élők sorában… Csak Lorenzo Nesi, a sorozattanú van még közöttünk, aki kész visszaemlékezni bármire, ha szükséges. Csatasorba állítottak Calamandrei ellen egy irdatlan dokumentumhegyet is: a Pacciani-per huszonnyolcezer oldalas anyagát, a piknikcimborák elleni nyomozás tizenkilencezer oldalát, valamint a róla, Calamandreiről összeszedett kilencezer oldalt. Az összesen ötvenötezer oldal – több mint a Biblia, Marxtól A tőke, Kanttól a Tiszta ész kritikája meg az Iliász, az Odüsszeia és a Don Quijote együttvéve. A vádlottal szemben, az impozáns, magas pulpituson foglalt helyet De Luca bíró. Ő helyettesítette a két vizsgálóbíróból és a kilenctagú esküdtszékből álló esküdtbíróságot, amely a legsúlyosabb bűncselekmények ügyében ítélkezik. Calamandrei ügyvédje ugyanis meglepő módon rövidített tárgyalást kért, amelyet általában csak olyanok kérnek, akik már beismerték bűnösségüket, hogy enyhébb büntetést kapjanak. Zanobini és Calamandrei viszont egészen más okból élt ezzel a lehetőséggel: az ügyvéd szavaival élve azért, „hogy minél gyorsabb lefolyású legyen a per, mert látjuk, hogy a kimenetelét illetően nincs félnivalónk.” Calamandreitől balra, szintén az első sorban, Paolo Canessa firenzei főállamügyész ült egy másik ügyész társaságában. Mosolyogva, halkan viccelődtek egymással, talán magabiztosnak akarták mutatni magukat, vagy ezzel is a védelmet akarták szurkálni. De Zanobini a tárgyalás végére letörölte az arcukról a mosolyt. Nagy hévvel vetette magát a küzdelembe, és mindján. az elején rámutatott egy Canessa által elkövetett technikai jellegű, de roppant kínos hanyagságra. Ezután a rém utáni nyomozás Mignini által irányított perugiai vonala ellen intézett támadást. A főállamügyész hozta ugyanis kapcsolatba Calamandreit Narducci halálával. – A perugiai nyomozás eredményeit ki lehet dobni a szemétbe – mondta Zanobini. – Hadd mondjak önöknek egy példát. – Azzal fölemelt egy paksamétát, amely elmondása szerint egy Mignini főállamügyész által fölvett, és mostanáig titkosított vallomást tartalmazott. – Hogyan lehetséges – folytatta az ügyvéd –, hogy egy vizsgálóbíró ennyire komolyan vesz egy ilyen dokumentumot, és hitelt ad neki? Fölolvasom önöknek. Zanobini olvasni kezdett, az addig Caiamandreire szegeződő kamerák pedig felém fordultak. Alig tudtam hinni a fülemnek, Doug, de ennek a dokumentumnak én voltam a sztárja! A paksaméta egy Gabriella Carlizzival kapcsolatban álló nő állítólag spontán vallomása volt. A nő elismételte Mignininek Carlizzi teóriáit, és azt állította, hogy mindezt a rég halott szardíniai nénikéjétől hallotta, aki jól ismerte az összes érintettet. Mignini pedig mindezt írásban rögzítette, föleskette a nőt, és aláíratta vele. Fittyet hányt a nő állításainak nyilvánvaló abszurditására meg a bizonyítékok teljes hiányára, és ráütötte a pecsétet, hogy szigorúan titkos, „tekintettel a vádak súlyosságára és kényes voltára”. Zanobini tehát a Tribunale szürke tárgyalótermében fölolvasta a dokumentumot, és én megtudtam, hogy nem is az apám fia vagyok. Az igazi apám – legalábbis a nő állítása sze-
rint – híres zenész volt, akinek beteges, perverz szokásai voltak. Ő követte el 1968-ban a legelső kettős gyilkosságot. Azt is hallottam, hogy egy toszkán szárd farmon fogantam, és amikor megtudtam, ki az igazi apám, a családi hagyományt ápolva folytattam az ő ördögi művét. Én lettem az „igazi firenzei rém”. Az őrült nagynéni azt is mondta, hogy mindanynyian összejátszottunk én, a Vinci fivérek Pacciani és a piknikcimborák, Narducci, Calamandrei. Sátáni szövetségünknek „mindenki élvezte valamilyen előnyét.– a kukkolók hódolhattak sajátos szenvedélyüknek, a szektások fölhasználhatták rítusaikhoz a holttestek kivágott darabjait, a fetisiszták tartósították azokat, SPEZI pedig egy különleges szerszámmal, úgynevezett vargakéssel csonkította meg az áldozatokat – mondta a nénikém… Villacidro egyes lakosai pedig nemrég elmondták nekem, hogy Douglas Preston író, Spezi barátja, kapcsolatban áll az amerikai titkosszolgálattal.” A nő még ezt is mondta a Mignininek tett vallomásában-. „Eddig azért nem beszéltem minderről, mert féltem Mario SPEZItől meg a barátaitól. De amikor önök letartóztatták Spezit, összeszedtem a bátorságomat, és úgy döntöttem, elmondok mindent Gabriella Carlizzinak, mert benne megbíztam, és tudtam, hogy az igazságot keresi…” Egészen képtelen dolgokat hordott össze, nem álltam meg mosolygás nélkül Zanobini felolvasását. De nem jókedvemben mosolyogtam, nem felejtettem el, hogy részben a Carlizzi nevű nőszemély rosszindulatú vádaskodása miatt kerültem börtönbe. A Caiamandrei-per első napja a védelem egyértelmű győzelmével zárult. De Luca bíró november 27-ére, 28-ára és 29-ére tűzte ki a folytatást. Olaszországban, sajnos, megszokott az ilyen hosszú szünet. Eddig tartott az e-mail. Fölhívtam Mariót. – Szóval amerikai titkosügynök vagyok? A francba! – Másnap megírta az összes újság. – És mihez kezdesz ezekkel a nevetséges vádakkal? – A nőt már bepereltem rágalmazásért. – Mario – mondtam –, rengeteg őrült szaladgál a világban. Miért van az, hogy Olaszországban az ilyen emberek vallomásait egy főállamügyész komoly bizonyítékként kezeli? – Azért, mert Mignini és Giuttari sohasem adják fel. Ez napnál világosabban bizonyítja, hogy még mindig el akarnak kapni, így vagy úgy. Amikor e sorokat írom, Calamandrei pere még mindig tart. Szinte biztos, hogy az öreg patikust felmentik, és szabadon élheti le tönkretett élete hátralevő éveit Ő a firenzei rém legújabb áldozata.
A rém utáni nyomozás malmai tovább őrölnek, még mindig nem látszik az ügy vége. Spezinek a Giuttari ellen, rágalmazás miatt tett feljelentését a Tribunale elutasította. Mario mindmáig nem hallott a kocsija megrongálása miatt, Giuttari és Mignini ellen benyújtott kártérítési keresetéről sem. Törvénytelen letartóztatása kapcsán viszont a legfelsőbb bíróság a javára döntött: úgy ítélkezett, hogy kérhet kártérítést. Mario 300 000 eurót kért, az államot képviselő ügyvédek 4500 eurót ajánlottak. Mignini egyre húzza-halasztja a Spezi elleni nyomozás hivatalos lezárását, ugyanakkor arra hivatkozik, hogy Mario azért nem igényelhet kártérítést, mert a nyomozás még nincs lezárva… A főállamügyész 2007 novemberében újabb szenzációs ügyet kapott: egy Meredith Kercher nevű brit diáklány Perugiában történt brutális meggyilkolása miatt letartóztattak egy amerikai diáklányt, Amanda Knoxot. Giuttarit a bizonyítékok hamisításának vádja alól fölmentették, most mégis felfüggesztett börtönbüntetését tölti, mert egy másik ügyben, amelynek nincs köze a rémhez, valótlan kijelentéseket tett.
Giuttarinak és Mignininek 2008 januárjában hivatali hatalommal való visszaélés miatt bíróság elé kellett állnia. Többek között azzal vádolják őket, hogy a rém-ügy kapcsán törvénytelenül rendelték el újságírók telefonjának lehallgatását. Jómagam továbbra is persona indagata vagyok Olaszországban, és a bűnlajstromom többé-kevésbé mindmáig a bíróilag elrendelt titkosítás hatálya alatt áll. Maine-i lakóhelyem, Round Pond csöppnyi postahivatalába nemrég ajánlott levél érkezett a napfényes Olaszországból, amelyben arról értesítenek, hogy az észak-olaszországi Lecco város bírósága elmarasztalt diffamazione a mezzo stampa, a sajtó eszközeivel elkövetett rágalmazás bűncselekménye miatt. A dokumentumból furcsamód kimaradt azon személy vagy személyek neve, akik a vádemelést kérték, és az is, hogy mely cikkem vagy interjúm miatt fogtak perbe. Ha meg akarom tudni legalább a vádlóm nevét és azt, hogy milyen bűnt követtem el állítólag, további súlyos euróezreket kell majd leszurkolnom olasz ügyvédemnek… Gyakran fölteszem magamnak a kérdést, hogy vajon megtalálják-e valaha is a firenzei rémet? Egykor szentül hittem, hogy Mario Spezivel leleplezzük a gonoszt, most viszont már nem vagyok ebben annyira biztos. Elképzelhető, hogy az igazság nyomtalanul eltűnik ebből a világból, és mindörökre felderítetlen marad. Az emberi történelem bővelkedik a soha meg nem válaszolható kérdésekben, és talán ezek közé tartozik az is, hogy ki volt a firenzei rém. Thrilleríróként jól tudom, hogy egy sikeres bűnügyi regényből nem hiányozhatnak bizonyos elemek. Kell hogy legyen benne egy gyilkos, akinek ésszel felfogható indítéka van. Kell hogy legyen bizonyíték. Kell hogy legyen egy felderítési folyamat, amely így vagy úgy, de elvezet az igazsághoz. És minden regénynek kell hogy legyen befejezése, még a Bűn és bűnhődésnek is. Elkövettünk Spezivel egy végzetes hibát abból indultunk ki, hogy a firenzei rém története is ezt a mintát követi majd. Itt azonban indíték nélküli gyilkosságokkal, bizonyítatlan elméletekkel és végtelenített cselekménnyel kerültünk szembe. A felderítés folyamata pedig az összeesküvés-elméletek sűrű dzsungelébe vezette a nyomozókat, és erősen kétlem, hogy ebből a vadonból valaha is kitalálnának. Tárgyi bizonyítékok és megbízható tanúk híján a rémmel kapcsolatos hipotézisek óhatatlanul az Agatha Christie-regények végén elhangzó Hercule Poirot-beszédekre hasonlítanak: csodaszép történetet mondanak el, de ezt a történetet csak a beismerő vallomás hitelesíthetné. Ez azonban nem regény, így beismerő vallomás nem lesz. Anélkül pedig nem lehet megtalálni a rémet. Talán elkerülhetetlen volt, hogy a nyomozás egy középkori eredetű sátánista szekta utáni bizarr és hiábavaló kutatásba torkolljon. A rémtettek ugyanis olyan hátborzongatóak voltak, hogy nem követhette el őket egyszerű földi halandó. Úgyhogy végeredményben muszáj volt megidézni a Sátánt. Hiszen Olaszországban vagyunk…
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Melléklet:
