Douglas Preston, Lincoln Child - Két Sír

D. PRESTON – L. CHILD

1 KÉT SÍR

VILÁGSIKEREK

Douglas Preston Lincoln Child

KÉT SÍR

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN


2 KÉT SÍR

Lincoln Child a lányának, Veronicának, Douglas Preston pedig Forrest Fenn-nek ajánlja ezt a könyvet


3 KÉT SÍR

„Mielőtt bosszút állnál valakin két sírt áss” Konfucius


4 KÉT SÍR

ELSŐ RÉSZ Délután hat óra

A

z ibolyakék szemű nő a kezét ballonkabátja zsebébe mélyesztve, lassan ballagott a Central Park fái alatt. A bátyja mellette lépkedett, és nyugtalan tekintettel nézegetett körbe. – Mennyi az idő? – kérdezte már sokadjára a nő. – Pontosan hat. Enyhe novemberi este volt, a lenyugvó nap árnyékfoltokat vetett a széles pázsitra. Átkeltek az East Drive-on, elhaladtak Hans Christian Andersen szobra mellett, és felsétáltak egy enyhe emelkedőn. Aztán – mintha hirtelen ugyanaz jutott volna eszükbe – egyszerre megtorpantak. Előttük, a víztározó nyugodt tükrének túlsó partján ott állt a Kerbs Memorial csónakház. Szinte apró játékmodellnek tűnt az ötödik sugárúton sorakozó toronyépületek háttere előtt. Képeslapra kívánkozóan festői látványt nyújtott a vérvörösre színezett égboltot viszszatükröző tó a mozdulatlan vizet hasító kis hajómodellekkel,


5 KÉT SÍR

melyeket vidáman rikoltozó gyerekek figyeltek. Két felhőkarcoló között egy résben épp felbukkant a felkelőben lévő telihold. A nő szája kiszáradt, és összeszorult a torka. Szinte fojtogatta a kis édesvízi gyöngysor, amelyet a nyakában viselt. – Judson – szólalt meg. – Nem vagyok biztos benne, hogy végig tudom csinálni. A bátyja bátorítóan megszorította a karját. – Minden rendben lesz. A nő hevesen dobogó szívvel körbepillantott. A tó partjánál húzódó alacsony mellvédnél egy hegedűs játszott. A csónakház előtti padok egyikén egy fiatal pár üldögélt, teljesen belemerülve egymás társaságába. Mellettük pár lépéssel egy rövid hajú, erős testalkatú férfi a Wall Street Journalt olvasgatta. Sétálók és kocogok haladtak el kis csoportokban. A csónakház árnyékában egy hajléktalan férfi készült éjszakai nyugovóra térni. És a tó partján állt ő – egy mozdulatlan, vékony alak, hoszszú, világos színű, elegáns kabátban. Szőke haját platinára fakította a lenyugvó nap fénye. A nő vett egy mély lélegzetet. – Menj oda, én itt maradok a közelben – mondta Judson, és elengedte a húga karját. Ahogy a nő elindult, úgy érezte, mintha az egész világ megszűnt volna körülötte. Minden figyelmét a férfira összpontosította, aki nézte, ahogy közeledik feléje. Ezerszer elképzelte D. PRESTON – L. CHILD

6 KÉT SÍR

már ezt a pillanatot, minden lehetséges variációt, és mindig arra a keserű következtetésre jutott, hogy ez soha nem fog megtörténni, mindig csak álom marad. És most mégis itt van… A férfi valamivel idősebbnek tűnt annál, mint amire számított, de nem sokkal. Alabástromfehér bőre, finom, arisztokratikus vonásai, csillogó szeme, amely olyan áthatóan szegeződött rá, viharos érzelmeket és emlékeket ébresztett benne – és vágyakozást, még ebben a végletesen veszélyes pillanatban is. Egy-két méterre tőle megállt. – Tényleg te vagy az? – szólalt meg a férfi. A hangja érzelmektől remegett. A nő igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Sajnálom, Aloysius. Annyira sajnálom… De választ nem kapott. Ennyi év után is úgy érezte, hogy képtelen olvasni az ezüstszürke szempárban. Vajon mit érezhet most? Azt, hogy elárulta? Haragot? Szerelmet? Egy hajszálvékony, friss heg húzódott a férfi arcának egyik oldalán. A nő felemelte a kezét, és egy ujjal, gyengéden megérintette. Aztán hirtelen a válla fölött a távolba mutatott. – Nézd – suttogta. – Ennyi év után, még mindig itt van nekünk a holdfelkelte. A férfi hátranézett, és követte a nő tekintetét az ötödik sugárúti felhőkarcolók irányába. Az impozáns épületek fölött ott függött a telihold sárga korongja a gyöngyházfényű, rózsaszín égbolton, amely lassan mély, hideglilába váltott át. A férfi D. PRESTON – L. CHILD

7 KÉT SÍR

megborzongott. Amikor visszanézett a nőre, új kifejezés ült az arcán. – Helen… – suttogta. – Istenem, azt hittem, meghaltál. A nő szó nélkül belekarolt, és elindultak a tó körül. – Judson azt mondja, elviszel innen… ettől az egésztől. – Igen, visszamegyünk a lakásomra, a Dakota-házba. Aztán onnan majd… – Elhallgatott. – Minél kevesebbet mondok, annál jobb. Legyen elég annyi, hogy elmegyünk. Nem kell félned semmitől. A nő megszorította a karját. – Nem kell félni semmitől… El sem tudod képzelni, milyen jó ezt hallani. – Ideje, hogy visszakapd az életedet. – A férfi a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy aranygyűrűt, amelyet hatalmas zafírkő díszített. – Akkor kezdjük a legelején. Felismered? A nő elpirult. – Nem hittem volna, hogy valaha újra látom. – Én pedig nem hittem volna, hogy még egyszer az ujjadra húzhatom. Amíg Judson el nem mondta, hogy élsz. Tudtam, tudtam, hogy igazat mond, akkor is, ha rajtam kívül senki nem hitte el. Könnyedén a nő bal karja után nyúlt és felemelte, hogy az ujjára húzza a gyűrűt. A szeme nagyra kerekedett, amikor meglátta, hogy csuklóból hiányzik a kézfeje. – Értem… – mondta egyszerűen. – Hát persze. Hirtelen mintha véget ért volna az óvatos, diplomatikus D. PRESTON – L. CHILD

8 KÉT SÍR

tánc, amelyet eddig egymást kerülgetve jártak. – Helen – szólalt meg a férfi éles hangon. – Miért mentél bele ebbe a borzalmas színjátékba? Miért titkoltál el előlem annyi mindent? Miért nem… – Kérlek, ne beszéljünk most erről – vágott közbe gyorsan a nő. – Hidd el, jó okom volt rá. Ez egy borzalmas, borzalmas történet. Majd mindent elmondok, de ez nem a megfelelő hely és idő. Kérlek, kérlek, húzd fel a gyűrűt, és menjünk. Odanyújtotta a jobb kezét, a férfi pedig az ujjára húzta a gyűrűt. Helen látta, hogy a tekintete közben elsiklik a válla fölött. A férfi hirtelen megmerevedett. Egy pillanatig csak állt, a nő kezét fogva, aztán látszólagos nyugalommal arrafelé fordult, ahol Helen bátyja álldogált, és intett neki, hogy menjen oda hozzájuk. – Judson – mormolta – vidd el innen Helent. Nyugodtan, de gyorsan. A már-már halványuló félelem hirtelen újult erővel szorította össze a nő mellkasát. – Aloysius, de miért… A férfi egy kurta biccentéssel elhallgattatta. – Vidd a Dakota-házba – utasította Judsont. – Ott találkozunk. Kérlek, menjetek. Most azonnal! Judson megfogta a húga kezét, és elindultak. Mintha számított volna rá, hogy így fog történni. – Mi történik? – kérdezte Helen, de nem kapott választ. D. PRESTON – L. CHILD

9 KÉT SÍR

Hátranézett. Legnagyobb rémületére azt látta, hogy Pendergast előhúzza a pisztolyát, és az egyik hajómodellezőre szegezi. – Álljon fel – mondta éppen. – Tartsa úgy a kezét, hogy lássam. – Judson… A bátyja nem válaszolt, csak megszaporázta a lépteit, és maga után húzta. Hirtelen lövés dörrent a hátuk mögött. – Fussatok! – kiáltotta Pendergast. Az idilli nyugalom egyetlen szempillantás alatt káoszba torkollott. Az emberek sikoltozva rohangáltak összevissza. Judson még erősebben megrántotta a húga kezét, és futásnak eredtek. Automata fegyverek ropogása hasított a levegőbe. A nő kezén hirtelen enyhült a szorítás, majd a fivére a földre zuhant. Helen először azt hitte, csak elbotlott, aztán meglátta, hogy vér önti el a zakóját. – Judson! – kiáltott fel. Megtorpant, és a bátyja fölé hajolt. A férfi az oldalán feküdt, és felnézett rá. Görcsösen összerándult a fájdalomtól, a szája rángatózott. – Fuss tovább! – zihálta. – Menj… Ismét automata fegyverek ropogtak, és a halálos golyók elsüvítve mellettük a fűbe csapódtak. Judsont megint eltalálta egy lövedék. A lökéstől a hátára fordult. – Ne! – sikoltotta Helen, és félreugrott. D. PRESTON – L. CHILD

10 KÉT SÍR

A káosz egyre fokozódott – sikoltozás, fegyverropogás, menekülő emberek lépteinek zaja –, de Helen szinte semmit sem hallott. Térdre rogyott, és rémülten bámulta bátyja nyitott, vakon a semmibe meredő szemeit. – Judson! – kiáltotta. – Judson! Csak pár másodperc telhetett el, de az is lehet, hogy több, nem tudta – aztán meghallotta, ahogy Pendergast a nevét kiáltja. Helen felnézett. A férfi feléje rohant kezében a pisztolyával, amivel közben oldalirányba tüzelt. – Az ötödik sugárútra! – kiáltotta. – Fuss a sugárút felé! Ismét lövés dörrent, és Pendergast is a földre zuhant. Ez az újabb sokk végre kizökkentette Helent a bénultságból. Talpra ugrott. A kabátját eláztatta a bátyja vére. Látta, hogy Aloysius életben van, és sikerült felállnia. Egy pad mögött keresett fedezéket, és onnan lőtt a fiatal párra, akikről pár perccel korábban még úgy tűnt, egymáson kívül semmivel sem törődnek. Fedezi a menekülésemet – gondolta Helen. Megpördült, és inaszakadtából rohanni kezdett. Ha kiér az ötödik sugárútra, lerázhatja a támadóit a tömegben, aztán a Dakota-házba megy, és ott találkoznak… Pánikban zakatoló gondolatait újabb lövések és rémült emberek sikoltozása zavarta meg. Helen tovább rohant. A sugárút ott húzódott nem messze a park kőkapuján túl. Már csak tizenöt méter… – Helen! – hallotta meg a távolból Pendergast kiáltását. – D. PRESTON – L. CHILD

11 KÉT SÍR

Vigyázz! Tőled balra! Balra nézett. A fák sötét árnyékában két férfit pillantott meg melegítőben, akik egyenesen felé szaladtak. Helen irányt változtatott, letért a sétaútról, és egy szikomorfákból álló kis liget felé indult rohanva. Futás közben hátrapillantott: a két férfi követte, és a távolság egyre csökkent közöttük. Újabb lövések dörrentek. Erejét megkettőzve vetette előre magát, de a cipője sarka belesüppedt a puha talajba, és ez akadályozta a futásban. Aztán iszonyatos erejű ütést érzett a hátán, és a földre zuhant. Valaki megragadta a kabátja gallérját, és durván talpra rángatta. Helen sikoltozva küzdött, de a két férfi lefogta a karját, és vonszolni kezdték a sugárút felé. A rémülettől halálra váltan felismerte őket. – Aloysius! – kiáltotta torkaszakadtából hátrafelé nézve. – Segíts! Én ismerem ezeket! Der Bund… a Szövetség emberei! Meg fognak ölni, segíts, kérlek…! Az alkonyati szürkületben már alig látta Pendergastot, aki talpra kecmergett. Erősen vérzett a lába egy lőtt sebből, s így bicegve igyekezett Helen után. Az ötödik sugárúton egy taxi várakozott a járdaszegély mellett – Helenre és az elrablóira. – Aloysius! – sikoltotta ismét kétségbeesetten. A két férfi tovább vonszolta, kinyitották a taxi hátsó ajtaját, és belökték. A kocsi edzett üvegű szélvédőjéről golyók pattantak le. D. PRESTON – L. CHILD

12 KÉT SÍR

– Los! Verschwinden wir hier! – kiáltotta az egyik melegítős férfi, és bevágódtak a kocsiba. – Gib Gas! Helen vadul küzdött, miközben a taxi elindult. Próbálta feltépni az ajtót. Egy futó pillanatra még látta Pendergastot előbukkanni a park félhomályából. Térdre roskadt, és a kocsi után nézett. – Ne! – kiáltotta Helen tovább küzdve. – Ne! – Halt die Schnauze! – förmedt rá az egyik férfi, és az öklével halántékon vágta, mire az egész világ elsötétedett előtte.

Hat órával később

E

gy gyűrött műtősruhát viselő orvos dugta be a fejét a Lenox Hill Kórház intenzív osztályának várószobájába. – Ébren van, ha szeretne beszélni vele. – Hála istennek. – Vincent D’Agosta hadnagy a zsebébe dugta a noteszét, és felállt. – Hogy van? – Nem lépett föl semmilyen komplikáció. – A sebész arcán enyhe bosszúság suhant át, és hozzátette: – Bár mindig az orvosokból lesznek a legrosszabb betegek. – De hát ő nem… – kezdte a nyomozó, aztán inkább elhallgatott, és követte a doktort az intenzív osztályra.


13 KÉT SÍR

P

endergast különleges ügynök az ágyban ült fél tucat monitorral körbevéve. Egyik karjába infúziót kötöttek, az orrából kanül lógott ki. Az ágyon mindenféle leletek hevertek, és egy röntgenfelvételt tartott a kezében. Mindig nagyon sápadt volt ugyan, de most olyan áttetszőén fehérnek hatott a bőre, mint a porcelán. Egy orvos hajolt az ágya fölé, és elmélyült beszélgetésbe merültek. Bár D’Agosta alig hallotta a válaszait, egyértelműen kiderült számára, hogy nem igazán értenek egyet. – Az teljesen ki van zárva – tiltakozott épp az orvos, amikor a nyomozó az ágy mellé ért. – Még sokkos állapotban van a lövéstől és a vérveszteségtől, a sebnek – hogy a két bordazúzódásról ne is beszéljünk – még gyógyulnia kell. Folyamatos orvosi felügyeletre szorul. – Doktor úr… – Pendergast általában maga volt a megtestesült déli udvariasság, de most úgy csengett a hangja, mintha jégszilánkok hullanának egy vaslemezre. – A golyó alig súrolta a vádlimat. Sem a sípcsontot, sem a szárkapocscsontot nem érte. A seb tiszta, és operációra sem volt szükség. – De a vérveszteség… – Igen, a vérveszteség – vágott közbe a férfi. – Hány egység vért is kaptam? Az orvos kicsit hallgatott. – Egyet. – Szóval összesen egy egységet, a Giacomini-vénába vezető kisebb ereket ért sérülés miatt. Ez triviális. – Meglobogtatta a D. PRESTON – L. CHILD

14 KÉT SÍR

röntgenfelvételt, mint egy zászlót. – Ami a bordákat illeti, ön mondta, hogy csak zúzódás érte őket, az ötös és hatos borda sérült nagyjából két milliméterre a gerincoszloptól, de nincsenek eltörve. Mivel ezek valódi bordák, a rugalmasságuknak köszönhetően gyorsan rendbe fognak jönni. Az orvos bosszús képet vágott. – Dr. Pendergast, egyszerűen nem engedhetem, hogy elhagyja a kórházat ilyen állapotban. Ön tudja a legjobban… – A helyzet az, doktor úr, hogy nem tudja megakadályozni. Az életfunkcióim az elfogadható határon belül vannak. A sérüléseim jelentéktelenek, és én magam is tudom kezelni őket. – Fel fogjuk jegyezni a kartonjára, hogy a kifejezett utasításom ellenére hagyta el a kórházat. – Nagyszerű. – Az ügynök a közelben álló asztalra dobta a röntgenfelvételt. – Akkor most megbocsát…? Az orvos vetett még egy utolsó kétségbeesett pillantást a férfira, aztán sarkon fordult, és távozott. A sebész, aki D’Agostát beengedte a kórterembe, szintén követte. Pendergast a hadnagyhoz fordult, mintha csak most venné észre. – Vincent! Barátja gyorsan odalépett az ágy mellé. – Pendergast, te jóságos ég! Annyira sajnálom… – Miért nincs Constance mellett? – Biztonságban van. A Mount Mercyben megkettőzték a biztonsági intézkedéseket. Nekem ide kellett… – Egy pillanatD. PRESTON – L. CHILD

15 KÉT SÍR

ra elhallgatott, mert megremegett a hangja. – Ide kellett jönnöm, hogy megnézzem, mi van magával. – Köszönöm, de ez csak sok hűhó semmiért. – Azzal kivette az orrából a kanült, kihúzta az infúzió tűjét, levette a vérnyomásmérőt a karjáról és az ujjára csíptetett pulzoximétert. Felhajtotta a takarót, és felült. – Nagyon remélem, nem azt tervezi, hogy elmegy. Pendergast megfordult, és a hadnagyra nézett. A szeme úgy égett egyébként halott arcában, hogy D’Agosta azonnal elhallgatott. – Hogy van Proctor? – kérdezte az ügynök, és a padlóra tette a lábát. – Azt mondják, a körülményekhez képest jól. Néhány bordája eltört, ahol a lövedékek eltalálták a golyóálló mellényt. – És Judson? Barátja csak megrázta a fejét. – Hozza ide a ruháimat – kérte Pendergast a szekrény felé biccentve. A hadnagy habozott, de aztán belátta, hogy felesleges lenne ellenkeznie, és odavitte a ruhákat. Pendergast felállt, az arca megrándult a fájdalomtól. Egy pillanatra alig észrevehetően megtántorodott, aztán összeszedte magát. D’Agosta odanyújtotta a ruháit, és elhúzta az ágy melletti függönyt. – Van valami ötlete, hogy mi történhetett a parkban? – kérdezte a függönyön keresztül. – Tele vannak vele a hírek, öten D. PRESTON – L. CHILD

16 KÉT SÍR

meghaltak, a gyilkossági csoport őrült nyomozásba kezdett. – Most nincs időm elmagyarázni. – Sajnálom, de addig nem megy el innen, amíg el nem mondta, mi történt. – A hadnagy elővette a noteszét. – Hát jó. Hajlandó vagyok beszélni magával, de csak amíg felöltözöm. Aztán már itt sem vagyok. D’Agosta megvonta a vállát. Úgy látszik, be kell érnie enynyivel. – Az egész egy gondosan – méghozzá rendkívül gondosan – kitervelt emberrablás volt. Megölték Judsont, és elrabolták a feleségemet. – De hát kik ezek? – Egy rejtélyes náci csoport, vagy egykori nácik utódai, akik Der Bundnak nevezik magukat. – Nácik? Jézusom, de hát hogy lehetséges ez? És miért tették? – A motivációjuk ismeretlen a számomra. – Szükségem lenne a pontos részletekre. Pendergast a függöny mögül folytatta. – A csónakházhoz mentem, hogy ott találkozzam Judsonnal és Helennel, hogy aztán segítsek neki elrejtőzni ez elől a csoport elől. Helen hatkor érkezett, ahogy megbeszéltük, de hamar kiderült, hogy tőrbe csaltak minket. Észrevettem, hogy az egyik modellező a tónál furcsán viselkedik. Egyáltalán nem értett a hajókhoz, és nagyon idegesnek tűnt, izzadt, annak ellenére, hogy hűvös volt. Nekiszegezve a pisztolyomat rászólD. PRESTON – L. CHILD

17 KÉT SÍR

tam, hogy álljon fel, és így kezdődött minden – aztán elszabadult a pokol. D’Agosta jegyzetelt. – Hányan vettek részt az akcióban? Pendergast kis hallgatás után válaszolt: – Legalább heten. A modellező, egy szerelmespár a padon – ők ölték meg Judsont. Egy hajléktalan, aki rálőtt Proctorra. A helyszínelők valószínűleg már megállapították, milyen sorrendben dördültek el a lövések. Még legalább hárman voltak: két melegítős férfi, akik kocogónak álcázva rabolták el a feleségemet, amikor megpróbált elfutni, és a sofőr a taxiban, amibe betuszkolták. Kilépett a függöny mögül. Általában makulátlan fekete öltönye rémes állapotban leledzett: a zakó fűfoltos, az egyik nadrágszára elszakadt, és vér száradt rá. Pendergast áthatóan a hadnagy szemébe nézett, miközben megigazgatta a nyakkendőjét. – Ég önnel, Vincent. – Várjon. De hogy a csudába értesült ez a szövetség a találkozójukról? – Ez kitűnő kérdés. Az FBI-ügynök felkapott egy botot, és bicegve kifelé indult. D’Agosta elkapta a karját. – Őrültség, hogy csak így ki akar sétálni innen. Nem tudnék segíteni valamiben? – De igen. – Pendergast kikapta a nyomozó kezéből a noD. PRESTON – L. CHILD

18 KÉT SÍR

teszt meg a tollat, és felfirkantott valamit. – Ez a taxi rendszáma, amivel elvitték Helent. Az utolsó két számot már nem láttam, de a többi itt van. Próbálja megtalálni. Ez pedig a taxi sorszáma, bár nem hinném, hogy sokra mennek vele. D’Agosta visszavette a noteszt. – Meglesz. – Adjon ki körözést Helenre. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, mivel hivatalosan halott, de azért tegye meg. Majd küldök róla egy fényképet. A fotó tizenöt évvel ezelőtt készült, öregítsék meg számítógépes szoftverrel. – Még valami? Pendergast kurtán megrázta a fejét. – Csak találják meg azt a taxit. – Azzal kisétált a kórteremből, és egyre gyorsuló léptekkel végigbicegett a folyosón.

Huszonkét órával később

M

iközben D’Agosta kelet felé hajtott Newarkból, úgy érezte magát, mintha visszacsöppent volna azokba az időkbe, amikor még utcai járőr volt Dél-Bronx 41. körzetében. A lerobbant boltok, a bedeszkázott ablakok, a lepusztult utcák – minden ezekre a régi, nem túl boldog időkre emlékeztette. Ahogy továbbhajtott, a környék egyre lehangolóbb látványt nyújtott: itt, Amerika legsűrűbben lakott metropoliszának kelD. PRESTON – L. CHILD

19 KÉT SÍR

lős közepén teljes háztömbök álltak üresen kiégve, romhalmazként. Megállt egy saroknál, és kiszállt a pisztolyát óvatosan készenlétben tartva. Aztán meglátott a romok közepette egy házat, amely úgy állt ott, mint egy virágszál a betonozott parkolóban – csipkefüggönyökkel, muskátlikkal, frissen festett redőnyökkel. Egy apró remény a városi pusztaságban. D’Agosta vett egy mély lélegzetet. Dél-Bronx is újjáéledt annak idején – gondolta. Ez a környék is rendbe fog jönni. Átsétált a járdán, és elindult egy üres telken félrerugdosva a téglákat. Pendergast megelőzte: az ügynök a telek túlsó végében álldogált egy kiégett taxi roncsai mellett, és egy egyenruhás rendőrrel beszélgetett, aki egy kis csapat helyszínelővel együtt érkezett. Pendergast Rolls-Royce-a ott parkolt a sarkon. A szokásosnál is kirívóbban hatott ebben a nyomornegyedben. Pendergast kurtán biccentett a hadnagynak. Attól eltekintve, hogy megdöbbentően sápadt volt, az FBI-ügynök már egészen úgy festett, mintha régi önmaga lenne. A késő délutáni napfényben elmaradhatatlan fekete öltönye tisztának és jól vasaltnak tűnt, fehér inge ropogósnak. A csúnya alumíniumbotot egy ébenfából faragottra cserélte, amely bevésésekkel díszített ezüst fogantyúban végződött. – Háromnegyed órával ezelőtt találtuk meg – mondta épp a rendőr. – Tizenkét éves kiskölyköket üldöztem, akik színesfémet loptak. – A rendőr megcsóválta a fejét. – És itt volt ez a taxi. A rendszáma megfelelt a körözésben kiadottnak, úgyhogy beszóltam a kapitányságra. D. PRESTON – L. CHILD

20 KÉT SÍR

D’Agosta szemügyre vette a kocsit. Alig maradt több belőle, mint a puszta váza: a teteje eltűnt, a motort szétszedték, az ülések is hiányoztak, a műszerfal elszenesedett és részben megolvadt, a kormánykerék kettétört. A helyszínelőcsapat vezetője megkerülte a roncsot, és odalépett hozzájuk. – Még ha a vandálok nem belezték volna ki, akkor se találtunk volna semmit – mondta, és lehúzta a kezéről a gumikesztyűt. – Nem volt benne semmiféle papír vagy irat. Kiporszívózták, és mindent letöröltek, nem maradt egyetlen ujjlenyomat sem. Egy különösen agresszív égésgyorsítót használtak. Amiről az elkövetők nem gondoskodtak, azt eltüntette a tűz. – A jármű sorozatszáma? – kérdezte D’Agosta. – Megvan. Lopott autó. Nem sokra megyünk vele. – A férfi kicsit hallgatott. – Beszállítjuk a telepünkre alaposabb vizsgálatra, de nagyon úgy tűnik, hogy profi munkát végeztek a nyomok eltüntetésével. Szervezett bűnözésről árulkodik. Pendergast semmit sem mondott. Bár végig hallgatott, a hadnagy érezte, hogy kétségbeesés és valami könyörtelen elszántság sugárzik belőle. Aztán hirtelen előkapott a zsebéből egy pár gumikesztyűt, felhúzta, és odament a roncshoz. A fájdalomtól összerándult az arca, amikor behajolt a kocsiba, aztán kétszer is körbejárta vékony hosszú ujjaival, itt-ott könynyedén végigsimítva az elszenesedett fémet. Csillogó szeme mindent felmért. Miközben a többiek figyelték, gondosan benézett a motorházba, az utasülés helyére elöl és hátul, és a D. PRESTON – L. CHILD

21 KÉT SÍR

csomagtartóba is. Aztán amikor harmadszor is körbejárta a roncsot, elővett egy kis zárható bűnjeltároló zacskót, néhány kémcsövet meg egy kis szikét. Letérdelt az elülső ütköző elé, miközben az arca eltorzult az erőfeszítéstől. A szikével lekapirgált egy kis odaszáradt sarat az egyik zacskóba, amelyet lezárt és a zsebébe dugott. Aztán feltápászkodott, és még lassabban körbejárta a kocsit. Megállt a jobb hátsó keréknél, megint letérdelt, és egy kis csipesszel kiszedett pár apró kavicsot a gumiabroncs mintázatából, és egy másik zacskóba helyezte. Ezt is gyorsan a zsebébe mélyesztette. – De ez bizonyíték lehet… – szólt közbe a rendőr. Pendergast felállt, és odafordult. Nem mondott semmit, de olyan tekintetet vetett rá, hogy a rendőr azonnal hátralépett. – Rendben, de értesítsen minket, ha talált valamit – motyogta. Pendergast továbbra is rászegezte szúrós tekintetét. Végignézett a helyszínelő csapat minden egyes tagján, végül megállapodott a tekintete D’Agostán. Volt valami vádló a szemében, mintha kimondhatatlan bűnt követtek volna el. Aztán elfordult, és kissé bicegve, a botra támaszkodva elindult a RollsRoyce felé. A hadnagy utána sietett. – Most mi lesz? Pendergast meg sem állt. – Megkeresem Helent. – És… hivatalos megbízással fog dolgozni? – kérdezte D. PRESTON – L. CHILD

22 KÉT SÍR

D’Agosta. – Ne foglalkozzon a hivatalos státuszommal. A barátját meglepte a hideg hangnem. – Folytassa a hivatalos nyomozást a gyilkosságok és az emberrablás ügyében. Ha megtudna bármi érdekeset, értesítsen. De ne feledje: ez az én háborúm, nem a magáé. D’Agosta megállt, az ügynök pedig visszafordult, a karjára tette kezét, és lágyabb hangon hozzátette: – A maga helye itt van, Vincent. Amit tennem kell, azt egyedül kell megtennem. D’Agosta bólintott. Pendergast megint elfordult, és kinyitotta a kocsi ajtaját, miközben a másik kezével a füléhez emelte a mobilját. Ahogy az ajtó becsapódott, D’Agosta még hallotta, ahogy beleszól a telefonba: – Mime, sikerült találnia valamit?

Huszonhat órával később

H

orace Allerton épp arra készült, hogy nekilásson kedvenc elfoglaltságának, és eltöltsön egy nyugodt, kellemes estét egy csésze kávé és egy kitűnő tudományos folyóirat társaságában, amikor hirtelen kopogtattak szép lawrenceville-i háza ajtaján. Letette a csészét, és a homlokát ráncolva az órára pillantott. Negyed kilenc volt, túl késő ahhoz, hogy valamelyik barátja D. PRESTON – L. CHILD

23 KÉT SÍR

látogassa meg. Fogta a Sztratigráfiai Értesítő című folyóiratot, és elégedett kis sóhajjal belelapozott. Újból kopogtak, most már hangosabban. Allerton az ajtóra emelte a tekintetét. Talán Jehova tanúi lehetnek, vagy egy idegesítő kölyök, aki házról házra járva gyűjt előfizetőket valamelyik magazinnak. Ha nem vesz róla tudomást, majd elmegy. Épp belefogott a folyóirat vezércikkébe – „Az üledékes kőzetek szerkezetének rétegtani elemzése” ami valóban érdekes olvasmánynak ígérkezett, amikor óriási megdöbbenésére egyszer csak azt vette észre, hogy egy elegáns fekete öltönyt viselő férfi áll a nappali közepén. Az arca olyan sápadtnak tűnt, mint Drakuláé. – Maga meg ki a fene?! – kiáltott fel Allerton, és felugrott a fotelből. – Pendergast különleges ügynök, FBI. – A férfi elővarázsolta a jelvényét, és Allerton orra alá dugta. – De hogy jutott be? És mit akar? – Ön dr. Horace Allerton, a geológus? – kérdezte az FBIügynök. A hangja hidegen, és enyhén fenyegetően csengett. Allerton csak bólintott, és nyelt egy nagyot. Hívatlan látogatója szó nélkül odalépett egy székhez. Allerton csak most vette észre, hogy bicegve jár, és egy ezüstfejű botra támaszkodik. A geológus óvatosan visszaült a fotelbe. – Miről van szó? – Dr. Allerton, szükségem lenne a segítségére. Ön ismert D. PRESTON – L. CHILD

24 KÉT SÍR

szakértője a talajelemzésnek, és tisztában vagyok vele, hogy rendkívül sokat tud a glaciális lerakódásokról. – És…? Az ügynök a zsebébe nyúlt, elővett két lezárt kis nejlonzacskót, és a dohányzóasztalra tette őket. Allerton kicsit habozott, aztán odahajolt, és szemügyre vette őket. Az egyik földdel kevert csillámos agyagmintát tartalmazott, a másik apró, töredezett kavicsokat porfíros gránitból. – Két dolgot szeretnék tudni. Először is szükségem lenne egy térképre arról, hogy merrefelé található az első mintához hasonló anyag. Allerton lassan bólintott. – A másik minta egy kavicszúzdából származik, ha nem tévedek. A geológus kinyitotta a zacskót, és a tenyerébe szórta a kavicsokat. Durvák voltak és élesek, a szélüket nem koptatta meg a kor, az időjárás vagy a gleccserek. – Igen, onnan. – Tudni szeretném, pontosan honnan. Allerton egyik zacskóról a másikra pillantott. – De miért késő este jött el hozzám, és miért tör be így? Időpontot kellett volna kérnie a princetoni irodámba. Az FBI-ügynök szoborszerű arcán enyhe remegés futott végig. – Ha jelentéktelen kérésről lenne szó, professzor, akkor nem zaklattam volna ilyen késő este. Egy nő élete forog kockán. D. PRESTON – L. CHILD

25 KÉT SÍR

Allerton letette a két zacskót a kávéscsészéje mellé. – Pontosan mikorra szeretné az eredményeket? – Úgy tudom, van egy kisméretű, de remekül felszerelt ásványtani labor a háza alagsorában. – Úgy érti… úgy érti, azt akarja, hogy most rögtön elemezzem a mintákat? Az ügynök válasz helyett csak hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett. – De hát ez órákba is telhet! – tiltakozott Allerton. Pendergast csak rászegezte higgadt tekintetét. A geológus megint az órára pillantott. Már fél kilenc múlt. A folyóiratra gondolt, és a cikkre, amit el akart olvasni. Aztán megint az FBI-ügynökre nézett. Halványszürke szeme alatt fekete karikák sötétlettek, mintha nagyon régóta nem aludt volna, és a pillantásában volt valami, amitől rettentő kényelmetlenül érezte magát. – Talán ha elmondaná, miért van szüksége ezekre az adatokra. – Elmondom: egy kocsi abroncsán találtam a mintákat, amely úgy tűnik, egy zúzottkő-burkolatos részen hajtott át, és egy sáros behajtón. Meg kell találnom ezt a helyet. Allerton fogta az anyagmintákat, és felállt. – Várjon itt – mondta. Aztán még visszafordult a kávéscsészéért, és azt is magával vitte az alagsorba.


26 KÉT SÍR

Harminc órával később

jfélre járt az idő. Pendergast a járó motorral várakozó Rolls Royce-ában üldögélt dr. Allerton háza előtt. Ezúttal nem kerülte el a szerencse: ez a bizonyos gránitfajta kizárólag egy olyan helyen fordult elő, ahol kavicsbánya is akadt a közelben. A bánya tulajdonosának, a Reliance Sand and Gravel Companynak a telephelye pedig a New York állambeli Ramapo határában volt. Óriási kavicszúzdájuk Rockland megye nagy részét ellátta. Az ügynök a laptopján megkereste a Reliance honlapját, és ennek alapján sikerült a térképen behatárolnia, hogy honnan kerülnek ki a vevőik, akiket be is jelölt Rockland megye térképén. Ezután átnézte, mit állapított meg Allerton elemzése a sárról. Nagyrészt egy szokatlan anyagból állt, amelyet csillámos halloizitként azonosított. Ez az ásvány szerencsére nem túl gyakori ezen a vidéken, habár a geológus szerint Quebecben és Vermont északi részén aránylag gyakran előfordul. Allerton adott Pendergastnak egy térképet a földrajzi eloszlásáról, amit az internetről másolt ki. Az FBI-ügynök összevetette ezt a térképet azzal, amelyet ő készített a kavics előfordulásáról. Csak egy átfedést talált köztük: egy két és fél négyzetkilométeres területet Ramapótól északkeletre. Pendergast megnyitotta a Google Earth-öt, és rákeresett a

É


27 KÉT SÍR

terület koordinátáira. Ráközelített a legnagyobb felbontásban, és megvizsgálta a terepet. A javát sűrű erdő borította a Harriman Nemzeti Park határa mentén. Egy másik részét egy kertváros foglalta el, de ez nemrégiben épült, és úgy tűnt, az utak és a behajtók szépen le vannak aszfaltozva. Más helyeken elszórva akadt néhány földút és egy-két lakóház, itt-ott farm is, de ezeknek a környékén sehol sem tűnt úgy, hogy kaviccsal lenne felszórva a talaj. Végül észrevett egy épületet, amely ígéretesnek tűnt: egy óriási, elszigetelten álló raktárt. Hosszú behajtó vezetett hozzá, mellette kis parkoló terült el, amelynek foltos talaja nagyon úgy hatott, mintha kaviccsal lenne felszórva. Pendergast becsukta a laptopot, elrakta, és csikorgó kerekekkel elszáguldott a New Jersey-i autópálya felé.

M

ásfél órával később leparkolt az út szélén a raktárépülettől nem messze, majdnem egy kilométerre a Rockland megyei szemétteleptől, egy erdős részen. A kopár fák között, a halvány holdfényben ki tudta venni az épület körvonalait. A súlyos fém hullámlemez ajtó előtt egy kis lámpa égett. Fél órán át megfigyelés alatt tartotta a raktárt. Senki sem érkezett vagy távozott, az épület teljesen elhagyatottnak tűnt. A kocsi hátsó üléséről elvett egy kis zseblámpát, de nem kapcsolta be. Kiszállt, és a fák között némán a raktár felé osont. Óvatosan megkerülte az épületet, aminek egyetlen ablakán feketére volt festve az üveg. D. PRESTON – L. CHILD

28 KÉT SÍR

Pendergast felkattintotta a zseblámpát, és a fájdalomtól öszszerándulva letérdelt a földre. Elővette a zsebéből a kavicsmintát, majd a fényénél összehasonlította a behajtóra szórt kavicscsal: tökéletesen egyformának bizonyultak. Megtapogatta a kavics alatt a sáros talajt, szétdörzsölgette a hüvelykés mutatóujja között. Ez is tökéletesen egyezett a mintával. Futva átvágott a nyílt területen. A raktár oldalához érve a falhoz simult, és így indult a bejárat felé. Az épület kívülről nézve omladozott, és láthatóan nem használták, semmiféle tábla vagy felirat nem volt rajta. Ennek ellenére az egyetlen ajtón vadonatúj, drága lakat csillogott. Az ügynök egyik kezével megemelte a lakatot, a másikkal szinte simogató mozdulatokat tett. Nem nyílt ki azonnal, csak azután engedett, hogy megpiszkálta egy apró csavarhúzóval és egy tolvajkulccsal. Levette, majd pisztolyát előreszegezve résnyire kinyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy be tudjon lesni. Odabent sötétség és némaság honolt. Egy kicsit jobban kitárta a kaput, besurrant rajta, és becsukta maga után. Talán öt percig is mozdulatlan maradt, csak a zseblámpával világított körbe, és megvizsgálta a padlót, a falakat, a mennyezetet. A raktár szinte teljesen üresnek bizonyult, betonpadlózatán a fém falak mentén üres polcok sorakoztak. Úgy tűnt, ez sem nyújt több támpontot, mint a kiégett taxi. Lassan körbejárt, itt-ott meg-megállva, ha valami megragadta a figyelmét: felvett egy apró tárgyat a földről, készített egy-egy fényképfelvételt, megtöltött egy-két zacskót szabad D. PRESTON – L. CHILD

29 KÉT SÍR

szemmel szinte alig látható bizonyítékokkal. Annak ellenére, hogy látszatra üresnek tűnt a raktár, éber szeme előtt kezdett kibontakozni a történet, bár még mindig csak a leghalványabb, kísérteties körvonalakban. Pendergast egy órával később visszatért a csukott ajtóhoz. Letérdelt, és szétteregette a földön a kis nejlonzacskókat, melyeknek mindegyikében egy kis nyomtöredék lapult: fémreszelék, egy üvegszilánk, olaj, amelyet a betonról kapart fel, egy megszáradt festékszemcse, egy törött műanyagdarabka. Végighordozta rajtuk a tekintetét, és lassan összeállt benne a kép. A raktár valamikor garázsként szolgálhatott. A padlón talált olajfoltok korából és állapotából ítélve volt idő, amikor nagyon is gyakran használták. A legutóbbi időben azonban mindössze két jármű fordult meg itt. Az egyik a betonon hagyott keréklenyomatok alapján – Goodyear márkájú abroncs, 215/75-16 méretű – az a Ford Escape lehetett, amelyet taxinak használtak. A falon látható sárga festékfoltok és az egyik sarokban talált fadarabkára kenődött festékspray-nyomok arról árulkodtak, hogy a kocsit itt festették át hamis New York-i taxivá. A másik járművet már nehezebben lehetett beazonosítani. A keréklenyomata szélesebb volt, mint a Fordé, valószínűleg Michelin gumi. Lehetséges, hogy egy nagyméretű, európai márkájú luxusautóhoz tartozik, mondjuk Audi A8-ashoz vagy BMW 750-eshez. Az ajtó belső felén egy egészen apró kis festéknyom látszott, amely nemrégiben kenődhetett oda, amikor a kocsi oldala súrolta az ajtófélfát. Pendergast gondosan lekaD. PRESTON – L. CHILD

30 KÉT SÍR

pirgálta a festékszemcséket egy zacskóba. Szokatlan, sötétbarna színű metálfesték volt. Miközben a festéket vizsgálgatta, hirtelen megakadt a szeme valamin a tolóajtó sínének résében: egy apró édesvízi gyöngyszemen. Majdnem elakadt a lélegzete. Egy pillanattal később összeszedte magát. Felvette a gyöngyöt egy csipesszel, és rámeredt. Lelki szemei előtt megjelent, hogy mi történhetett úgy huszonnégy órával ezelőtt. A taxi ideért. Négyen ültek benne: a sofőr, a két melegítős férfi és Helen, akit elhurcoltak. Itt átültették a külföldi, sötétbarna kocsiba. Amikor indulni akartak, a nő szökni próbált, és kinyitotta a kocsi ajtaját – ez okozhatta a festéknyomokat az ajtófélfán –, majd miközben megpróbálták visszarántani, az elrablói leszakították a nyakláncát. A gyöngyök szanaszét szóródtak a kocsi belsejében, és nyilván a földön is. Káromkodtak, talán meg is fenyegették, és kapkodva elkezdték összeszedni a gyöngyöket a betonról. Pendergast a csipesszel tartott apró, csillogó gyöngyszemre pillantott. Ezt az egyet nem találták meg… Miután Helent átrakták a másik autóba, elváltak az útjaik, az áltaxi New Jersey-ben végezte, ahol felgyújtották, a sötétbarna kocsi pedig…? Még vagy tíz percig a gondolataiba merült a földön térdelve. Aztán mereven feltápászkodott, és kiment a raktárból. Visszatette a lakatot, és zajtalan léptekkel elindult a várakozó D. PRESTON – L. CHILD

31 KÉT SÍR

Rolls-Royce felé.


32 KÉT SÍR

Harminchét órával később

T

homas Purview mindig is kínosan ügyelt arra, hogy pontban hétre ott legyen ügyvédi irodájában, de ezen a reggelen valaki megelőzte: egy férfi várakozott az előtérben. Úgy tűnt, épp most érkezhetett. Sőt, egy pillanatra az volt a benyomása, mintha az irodája ajtaját próbálná felfeszegetni, bár ez azért nem tűnt túl valószínűnek. Amikor Purview besétált, a férfi megfordult, sántikálva, egy botra támaszkodva feléje indult. – Jó reggelt! – szorította meg az ügyvéd a felé nyújtott kezet. – Azt még meglátjuk – felelte az idegen délies kiejtéssel. Vékony volt, szinte betegesen sovány, és nem viszonozta Purview hivatalos mosolyát. Az ügyvéd büszke volt rá, hogy mindig ki tudja olvasni az ügyfelei arcából, ha bajban vannak – de ez az ember kifürkészhetetlennek tűnt. – Velem óhajt beszélni? – kérdezte Purview. – Általában időpontot kell kérni. – Nincs időpontom, de sürgős ügyről lenne szó. Purview elfojtott egy sokattudó mosolyt. Soha nem találkozott még olyan ügyféllel, aki ne tartotta volna életbevágóan fontosnak a saját ügyét. – Kérem, fáradjon be. Megkínálhatom egy kávéval? Carol, a D. PRESTON – L. CHILD

33 KÉT SÍR

titkárnőm még nincs bent, de egy perc, és megcsinálom én. – Köszönöm, nem kérek semmit. – A férfi bevonult Purview irodájába, és alaposan körbenézett a könyvespolcokkal borított falakon és a sorokban álló irattartó szekrényeken. – Kérem, foglaljon helyet. – Purview reggel hét és nyolc között általában a Wall Street Journalt olvasgatta, de nem akart elküldeni egy esetleges klienset – főleg most, a válság idején, amikor minden megbízás jól jön. A férfi leült az egyik székre a tágas irodában, az ügyvéd pedig letelepedett az íróasztala mögé. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Információra lenne szükségem. – Milyen jellegű információra? A férfinak mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Elnézést, még be sem mutatkoztam. Aloysius Pendergast különleges ügynök, FBI. – A zakója zsebébe nyúlt, elővette a jelvényét, és Purview íróasztalára fektette. Purview nem nyúlt hozzá, épp csak egy pillantást vetett rá. – Hivatalos ügyben van itt, Pendergast ügynök? – Egy bűnügyben nyomozok, igen. – Az ügynök ismét körbepillantott az irodában. – Ismeri az ingatlant, amely a New York állambeli Ramapóban az Old County Lane 299. szám alatt található? Purview habozni látszott. – Nem hangzik ismerősen. De hát számos ingatlanüzletet intéztem Nanuetben és környékén. D. PRESTON – L. CHILD

34 KÉT SÍR

– A kérdéses telken egy régi raktárépület áll, amely most üres és elhagyatott. A telektulajdonos cég az ön címén van bejegyezve, és ön a jogi képviselőjük. – Értem. – Tudni szeretném, kik a valódi tulajdonosok. Purview egy pillanatig gondolkozott. – Értem – ismételte meg. – És van bírósági végzése, amely kötelez arra, hogy kiszolgáltassam ezt az információt? – Nincsen. Purview arcán halvány, fensőbbséges mosoly suhant át. – Akkor mint szövetségi ügynök bizonyára tisztában van vele, hogy nem szeghetem meg az ügyvédi titoktartást, és nem adhatom ki az információt. Pendergast előbbre hajolt. Az arca továbbra is zavarba ejtően semleges és kifürkészhetetlen maradt. – Mr. Purview, ön abban a helyzetben van, hogy tehet nekem egy óriási szívességet, amiért bőségesen megkapná a jutalmát. Ecce signum. – ismét a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis borítékot, amelyet az íróasztalra fektetett, és ugyanazzal a mozdulattal visszavette a jelvényét. Purview nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, egy ujjal résnyíre nyitotta a borítékot, és belepislantott: vaskos köteg százdolláros lapult benne. – Tízezer dollár – mondta az ügynök. Ez hatalmas összeg pusztán csak azért, hogy kiadjon egy nevet és egy címet. Purview eltűnődött, vajon miről lehet szó: D. PRESTON – L. CHILD

35 KÉT SÍR

talán valami drogügyiét, vagy szervezett bűnözéssel kapcsolatos ügy? Vagy talán csak csel? Csapda lenne? Bármi legyen is, nem tetszett neki a dolog. – Nem hinném, hogy a felettesei jó szemmel néznék a megvesztegetési kísérletét – mondta. – Tartsa meg a pénzét. Pendergast legyintett, mintha egy bosszantó legyet akarna elhessegetni. – Jutalmat ígérek önnek – tartott egy kis hatásszünetet, mintha nem akarná említeni, hogy mi lehet a másik lehetőség. Az ügyvéden kellemetlen borzongás futott végig. – Mindenre megvan a megfelelő eljárás, Pendergast ügynök. A rendelkezésére állok, amint meglesz a bírósági végzés, amely erre utasít – addig nem. Semmiképp nem fogadhatom el a pénzét. Az FBI-ügynök pár pillanatig hallgatott, majd egy halvány sóhajjal – amely sajnálkozást vagy bosszúságot fejezett ki – elvette a pénzt az asztalról, és visszadugta fekete zakója belső zsebébe. – Akkor nagyon sajnálom – mondta halkan. – Kérem, jól figyeljen. Rendkívüli módon szorít az idő. Nincs se kedvem, se türelmem ahhoz, hogy a törvény finomságairól vitatkozzam. Ön bebizonyította, hogy becsületes ember, ez nagyon helyes. Akkor most tegyük próbára, hogy mennyire… bátor ember! Hadd biztosítsam valamiről: mindenképp meg fogja adni a kért információt. A kérdés csak az, hogy mit kell előtte kiállnia. D. PRESTON – L. CHILD

36 KÉT SÍR

Thomas Purview soha életében nem hagyta, hogy bárki is megfélemlítse, és most sem állt szándékában eltűrni. Felállt. – Megkérem, hogy távozzon, Pendergast ügynök, vagy hívom a rendőrséget. Pendergast semmi jelét nem adta, hogy fel akarna állni. – A kérdéses raktárépület papírjai aránylag régiek – mondta. – Majdnem huszonöt évesek. Nem léteznek digitális formában, ennek utánanéztem. Viszont annyi más információhoz hozzá lehet jutni, amelyek csak úgy röpködnek a virtuális éterben, Mr. Purview, az embernek csak ki kell nyújtania a kezét, és elkapni őket. És nekem van egy rendkívül szakavatott forrásom, aki kivételesen jól ért az ilyen információk elcsípéséhez. Őtőle kaptam egy másik címet is, amiről szerintem feltétlenül beszélnünk kellene. Úgy értem, az Old County Lane 299.-en kívül. Egy igen érdekes címről van szó. Purview felemelte a telefonkagylót, és tárcsázni kezdte a rendőrség számát. – Park Avenue South 129. – szólalt meg Pendergast. Az ügyvéd keze hirtelen megállt a levegőben. – Tudja, Mr. Purview – folytatta –, az interneten nemcsak különféle dokumentumok érhetők el, hanem fényképek is. Például biztonsági kamerák képei – ha az ember tudja, hogy kell hozzájuk férni. Pendergast elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet. – Az elmúlt pár órában a forrásom búvárkodott egy kicsit az interneten egy arcfelismerő szoftverrel, amellyel önről kereD. PRESTON – L. CHILD

37 KÉT SÍR

sett képeket. Rá is bukkant néhányra, többek között az előbb említett címen található ház biztonsági kameráinak felvételei között. Purview hallgatott. – Ezeken a képeken egy bizonyos Felicia Lourdes nevű hölgy társaságában látható, aki a 14A lakásban lakik. Nagyon csinos leányzó, akár a lánya is lehetne. És magának több is van. Mármint lánya, nem igaz? Purview hallgatott. Lassan lerakta a telefonkagylót. – A biztonsági kamerák képein az is látható, hogy szenvedélyesen ölelkeznek a liftben. Milyen megható. Jó néhány ilyen kép van. Igazi nagy szerelem lehet a maguké. Csönd. – Mit is mondott Hart Crane a szerelemről? „Egy vécébe dobott, elégett gyufaszál.’’ Miért is vállalnak az emberek emiatt ilyen nagy kockázatot? – csóválta meg a fejét szomorkásan Pendergast. – Park Avenue South 129. Nagyon előkelő cím. Vajon Miss Lourdes hogy engedheti meg magának ezt a luxust egyszerű ügyvédgyakornokként? – Kicsit elhallgatott, majd folytatta: – Persze a felesége rendkívül érdekesnek találná, ha értesülne erről a címről. Az ügyvéd továbbra sem szólt egy szót sem. – Kétségbeesett helyzetben vagyok, Mr. Purview, és ha nem tesz eleget a kérésemnek, nem fogok habozni. Kénytelen leszek a legvégső eszközökhöz folyamodni. D. PRESTON – L. CHILD

38 KÉT SÍR

Purview egy hosszú pillanatig elgondolkozott, majd végül megszólalt: – Azt hiszem, most elmegyek sétálni egy negyedórácskára. Ha ez idő alatt valaki betörne az irodámba, és felforgatná az aktáimat – nos, arról én nem tehetek, ugyebár. Főleg ha az illető gondoskodna róla, hogy utólag ne látszódjon, mely aktákat nézte át. Pendergast nem mozdult, Purview pedig fogta a Wall Street Journal-t, kisétált az íróasztala mögül, és kifelé indult. Az ajtóból még visszafordult: – Egyébként, csak hogy ne csináljon nagy felfordulást, kezdje a harmadik irattartó szekrénnyel, fölülről a második fiók. Negyedórája van, Pendergast ügynök. – Kellemes sétát, Mr. Purview.

Negyven órával később

A

z elmúlt negyven órában Helen, akinek a szemére kendőt kötöttek és végig rajta is hagyták, megállás nélkül úton volt. Előbb egy kocsi csomagtartójába lökték be, majd egy teherautó hátuljába, aztán ha jól sejtette, egy hajó gyomrába. A folyamatos utazás közben teljesen elveszítette a tájékozódó képességét és az időérzékét. Fázott, éhség és szomjúság gyötörte, a feje még mindig fájt a durva ütéstől, amit a taxiban kaD. PRESTON – L. CHILD

39 KÉT SÍR

pott. Nem adtak neki enni, csak egy üveg ásványvizet nyomtak a kezébe, de már ennek is jó ideje múlt. Most ismét egy kocsi csomagtartójába zárták. Órákon át száguldottak nagy sebességgel, valószínűleg egy autópályán. A jármű egyszer csak lassított, több kanyart tett, aztán hirtelen zötyögni kezdett, amiből Helen azt gyanította, hogy egy földútra kanyarodtak rá. Ahányszor átrakták egyik rögtönzött börtönből a másikba, az elrablói mindig némák maradtak. Most azonban, hogy megszűnt odakint a forgalom zaja, hátraszűrődött a csomagtartóba halk mormolásuk. Portugál és német keveréknyelven beszéltek. Helen mindkét nyelvet tökéletesen értette, korábban megtanulta őket, mint az angolt, vagy mint az édesapja anyanyelvét, a magyart. A beszélgetés azonban alig hallatszott, nem nagyon tudott kivenni semmit, csak a hanghordozást, amely dühösnek és türelmetlennek tűnt. Úgy sejtette, négyen ülnek a kocsiban. Miután perceken át zötykölődtek egy földúton, az autó megállt. Helen hallotta, hogy nyílnak és csukódnak az ajtók, és léptek csikordulnak a kavicson. Aztán felnyitották a csomagtartó tetejét, és az arcát megcsapta a hűvös levegő. Egy kéz megragadta a könyökét, felhúzta ülő helyzetbe, majd kirángatta a csomagtartóból. A nő botladozott, térde megroggyant, mire a szorítás a karján erősebbé vált, és megakadályozta, hogy orra bukjon. Aztán szó nélkül előbbre taszigálták. Furcsa volt, hogy mennyire nem érez semmit, még fájdalD. PRESTON – L. CHILD

40 KÉT SÍR

mat vagy félelmet sem. Miután annyi éven át bujkált állandó félelemben és bizonytalanságban, a bátyja beállított a hírrel, amiről olyan rég álmodott, de amiről tudta, hogy soha nem fog bekövetkezni. Egy rövid napig eltöltötte az a remény, hogy viszontláthatja Aloysiust, és újrakezdhetik az életüket, amit végre úgy folytathatnak, mint bármely más normális ember. Aztán egyetlen szempillantás alatt mindent megint elragadtak tőle – a bátyját megölték, és a férjét is lövés érte, talán már ő is halott. Úgy érezte magát, mint egy üres edény. Jobb lenne, ha soha nem támadt volna fel benne a remény. Egy ajtó nyikorgása ütötte meg a fülét, majd egy küszöbön átlépve dohos, állott levegőjű szobába kísérték. A kéz tovább vezette, át egy második ajtón egy még dohosabb helyiségbe. Egy elhagyatott, régi vidéki házban lehettek. A karját szorító ujjak elengedték, és megérezte, hogy egy széket tolnak alá. Leült, az ép kezét az ölébe fektette. – Vegyék le a kendőt a szeméről – szólalt meg egy hang németül, egy hang, amelyet azonnal felismert. Érezte, ahogy valaki a fejéhez nyúl, és leoldja a kötést. Helen pislogott párat. A szobában ugyan sötétség uralkodott, de mivel rég be volt kötve a szeme, nem kellett hozzászoknia a fény hiányához. Hallotta, hogy léptek távolodnak a háta mögött, és becsukódik az ajtó. Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és felnézett Wulf Konrad Fischerre. Persze idősebb lett, de ugyanolyan erőt sugárzó és izmos maradt, mint régen. Egy D. PRESTON – L. CHILD

41 KÉT SÍR

széken ült vele szemben szétterpesztett lábbal, a kezét összekulcsolva. Egy kicsit fészkelődött, a szék megnyikordult a súlya alatt. Átható kék szemével, napbarnított bőrével és rövidre nyírt dús fehér hajával maga volt a teuton tökéletesség. Helenre meredt, és az ajka hideg mosolyra húzódott. A nő nagyon is jól emlékezett erre a mosolyra. Az apátiát és az ürességet, amelyet eddig érzett, félelem váltotta fel. – Soha nem gondoltam volna, hogy halottak látogatnak meg – szólalt meg Fisher németül. – És most tessék. Fräulein Esterhazy – elnézést, Frau Pendergast –, akiről úgy tudtuk, hogy több mint tizenkét évvel ezelőtt eltávozott az élők sorából. – A nőre meredt, kemény tekintetében gúny, düh és kíváncsiság csillogott. Helen nem felelt semmit. – Natürlich, így visszatekintve már látom, hogyan történt. Az ikertestvére – der Schwächling – volt az, akit feláldoztak, mint egy gyalogot a sakktáblán. Bármennyit tiltakozott is, bármilyen kenetteljes felháborodással, látom, nagyon is jól megtanulta a módszereinket. Szinte megtisztelőnek érzem. Helen továbbra is hallgatott. Újból elöntötte a teljes apátia. Jobb lesz meghalni, mint hogy tovább éljen ezzel a fájdalommal. Fischer mereven rászegezte a tekintetét, mintha a szavainak hatását akarná felmérni. Előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát, kivett egy szálat, és egy arany öngyújtóval rágyújtott. – Nem lenne kedve elmesélni nekünk, hogy hol rejtőzött D. PRESTON – L. CHILD

42 KÉT SÍR

ennyi időn át? Vagy hogy voltak-e más cinkosai is ebben a kis színjátékban a bátyján kívül? Esetleg, hogy beszélt-e bárkinek a szervezetünkről? Amikor nem kapott választ, Fischer nagyot szippantott a cigarettából. Szélesebb mosollyal folytatta: – Mindegy, nem számít, erre még bőven lesz időnk, miután hazavittük. Biztos vagyok benne, hogy örömmel elmond mindent az orvosainknak… mielőtt elkezdődnek a kísérletek. Helen megdermedt. Fischer a Versuchsreihe szót használta – de ez többet jelentett egyszerű „kísérletnél”. A gondolatra, hogy ez mit jelent, és az emlékekre Helent hirtelen pánik fogta el. Talpra ugrott, és az ajtóhoz rohant, ösztönös, meggondolatlan cselekedet volt, az önfenntartás atavisztikus késztetése. Ahogy az ajtóra vetette magát, az kinyílt, és ott álltak az elrablói. Helen nem lassított a lendületén, és hátralökött két férfit, de a másik kettő megragadta, és kemény kézzel szorította. Négyen kellettek, hogy megfékezzék, és visszavonszolják a szobába. Fischer felállt. Még egyet szippantott a cigarettájából, és figyelte Helent, aki némán, vadul küzdött. Aztán az órájára pillantott. – Ideje indulni – mondta, és megint a nőre nézett. – Azt hiszem, elő kéne készíteni az injekciót.


43 KÉT SÍR

Negyvennégy órával később

D

élután fél háromkor kopogtak az ajtón. Kurt Weber letette a teáját, megtörölte a szája sarkát egy selyem zsebkendővel, kikapcsolta a számítógép-monitort, és az ajtóhoz sétált. Kinézett a kukucskálónyíláson: egy tiszteletre méltó külsejű úriember állt az ajtó előtt. – Ki az? – A Freiheit importvállalatot keresem. Weber visszatette a zsebkendőt a mellzsebébe, és kinyitotta az ajtót. – Tessék. Egy férfi állt odakint a folyosón: vékony termettel, átható pillantású, ezüstszürke szemekkel, és olyan világos szőke hajjal, ami már szinte fehérnek hatott. – Tudna szánni rám egy percet? – kérdezte. – Hogyne. – Weber szélesebbre tárta az ajtót, és helyet mutatott a látogatónak. Egyszerű fekete öltönye gyönyörű anyagból készült, és igazi szabászremek volt. Weber mindig is szerette a szép ruhákat, és miközben visszasétált az íróasztalához, azon kapta magát, hogy önkéntelenül is megigazgatja inge mandzsettáját. – Érdekes – nézett körbe a látogató –, hogy egy hotelben van D. PRESTON – L. CHILD

44 KÉT SÍR

a vállalatuk központja irodája. – Nem volt mindig hotel – felelte Weber. – Amikor 1929-ben elkészült, Rhodes-Haverty épületnek nevezték. Aztán amikor szállodává alakították, nem láttam okát, hogy miért fáradozzunk a költözéssel. Csodálatos kilátás nyílik innen Atlanta történelmi negyedére. Weber leült az íróasztalához. – Miben állhatok a szolgálatára? – Nyilvánvalónak tűnt, hogy a látogatás csak félreértés lehet – az a fajta „importszolgáltatás”, amivel Weber foglalkozott, kizárólag magánügyfelek számára szólt. De már korábban is előfordult, hogy beállítottak idegenek. Mindig igyekezett a legudvariasabban bánni velük, hogy azt a benyomást keltse, teljesen legitim vállalatról van szó. A férfi leült. – Csak egyetlen kérdésem lenne. Ha válaszol rá, már itt sem vagyok. Volt valami az idegen hangjában, ami miatt Weber egy kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna: – És mi lenne az a kérdés? – Hol van Helen Pendergast? Nem, ez lehetetlen – gondolta Weber. Hangosan azt mondta: – Fogalmam sincs, miről beszél. – Ön a tulajdonosa egy raktárépületnek, amely New York államban található. Ezt a raktárt használták bázisként Helen D. PRESTON – L. CHILD

45 KÉT SÍR

Pendergast elrablói. – Maga összevissza beszél. És mivel úgy látom, nem üzleti ügyben jött, attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzon, Mr… – Miközben beszélt, Weber könnyedén kihúzta az íróasztala középső fiókját, és belenyúlt. – Pendergast – mondta az idegen. – Aloysius Pendergast. Weber egy Berettát húzott elő a fiókból, de mielőtt célozhatott volna, a férfi – mintha csak olvasott volna a gondolataiban – egy villámgyors mozdulattal kiütötte a kezéből a pisztolyt, amely a padlóra zuhant és odébb csúszott. Az ügynök kezében szinte a semmiből megjelent a saját pisztolya, amelyet Weberre szegezett. Felvette a földről a Berettát, zsebre vágta, és visszament a székhez. – Akkor megpróbáljuk újból? – kérdezte tárgyilagos hangon. – Nincs semmi mondanivalóm magának – közölte a másik. Az FBI-ügynök szórakozottan méregette a Beretta súlyát a tenyerében. – Magának tényleg nem kedves az élete? Webert alapos kiképzésnek vetették alá a vallatási technikákból – nagyon jól tudta azt is, hogyan kell végrehajtani egy kihallgatást, és azt is, hogyan kell ellenállni neki. És a gondos nevelésnek köszönhetően azt is elsajátította, hogyan kell viselkednie mások jelenlétében olyasvalakinek, akinek felsőbbrendű vér folyik az ereiben. – Én nem félek meghalni azért, amiben hiszek. D. PRESTON – L. CHILD

46 KÉT SÍR

– Akkor már ketten vagyunk. – A férfi elhallgatott, és gondolkozott egy kicsit. – És pontosan miben is hisz? – kérdezte aztán. Weber csak elmosolyodott. Pendergast ismét körbenézett az irodában, végül visszatért a tekintete Weberre. – Nagyon szép az öltönye – jegyezte meg. Annak ellenére, hogy egy nagy Colt szegeződött rá, Weber tökéletesen nyugodt maradt, úgy érezte, uralja a helyzetet. – Köszönöm. – Egész véletlenül nem a Hardy Anmiesnél készült, ahol magam is dolgoztatok? – Sajnos nem. A Taylor és Mertonnál. Csak pár üzlettel található odébb a Saville Row-n. – Látom, közös a szép ruhák iránti szenvedélyünk. Az az érzésem, hogy ezen kívül más közös érdeklődési körünk is van. Itt vannak például a nyakkendők. – Pendergast végigsimított a nyakkendőjén. – Régebben inkább a kézzel készült párizsi darabokat kedveltem, mint a Charvet, de manapság jobban szeretem a Jay Kost. Például ez is az, amit most viselek. Kétszáz dollárért nem olcsó, de véleményem szerint minden fillért megér. – Rámosolygott Weberre. – A maga nyakkendői honnan valók? Ha ez valami újfajta kihallgatási technika, hát nem fog beválni – gondolta Weber. – A Brionitól – felelte. D. PRESTON – L. CHILD

47 KÉT SÍR

– Brioni. Nagyszerű. Kitűnő márka. Hirtelen – olyan villámsebesen, hogy inkább robbanásnak hatott, mint emberi mozdulatnak – Pendergast felpattant a székről, átugrott az íróasztalon, és megragadta Weber nyakát. Megdöbbentő erővel magával vonszolta, kinyitotta a legközelebbi feltolható ablakot, és odarángatta a kapálózó férfit. Az rémülten kapaszkodott az ablakkeret két oldalába. Hallotta a forgalom zaját, amely a húsz emelet mélységben lévő Peachtree Streetről szűrődött fel, érezte a felfelé húzó meleg légáramlatot. – Tetszenek az ablakok ezeken a régi felhőkarcolókon – mondta az FBI-ügynök. – Ki is lehet nyitni őket, nem úgy, mint a modern épületeken. És igaza volt, tényleg pompás a kilátás. Weber kétségbeesetten kapaszkodott az ablakkeretbe, és zihálva kapkodta a levegőt. Pendergast a pisztoly markolatával akkorát ütött Weber bal kezére, hogy a csontjai is megreccsentek, aztán a jobb kezére is. Weber felordított, és érezte, hogy az idegen kifelé löki. A karjával hadonászott, a lábát beakasztotta az ablakpárkányba, úgy tartotta magát. Pendergast a nyakkendőjénél fogva lógatta kifelé. Weber kétségbeesetten szorította oda a térdhajlatát a párkányhoz, fuldokolva próbálta megtartani magát. – Az ember legyen mindig tisztában a ruhatárának korlátaival – folytatta Pendergast könnyed, csevegő hangon. – Az én Jay Kos nyakkendőim például hétrétegű olasz selyemből kéD. PRESTON – L. CHILD

48 KÉT SÍR

szülnek. Nemcsak gyönyörűek, de erősek is. Nagyot rántott Weber nyakkendőjén. A férfi rémülten felkiáltott, ahogy egyik lába kezdett lecsúszni a párkányról, de kapálózva sikerült visszatornáznia magát. Próbált megszólalni, de a nyakkendő túlságosan fojtogatta. – Más gyártók azonban időnként spórolnak a munkával – folytatta Pendergast. – Tudja, nem kétszer varrják végig, csak egyszer, és csak kétrétegű anyagot használnak. – Megint rántott egyet a nyakkendőn. – Szeretném, ha tényleg biztos lenne a nyakkendője minőségében, mielőtt újból felteszem a kérdést. Megint rántott egyet a nyakkendőn, amely egy éles reccsenéssel szakadni kezdett. Weber rámeredt, és önkéntelenül felkiáltott. – Jaj, istenem – mondta csalódottan Pendergast. – Brioni? Nem hinném. Lehet, hogy átverték egy hamisítvánnyal. Vagy maga hazudott, és nem ott vásárol, ahol mondta. Megint rántott egyet a nyakkendőn. A vastagabbik vége már félig kettéhasadt. A szeme sarkából Weber látta, hogy odalent az utcán kisebb csődület támadt, az emberek felfelé mutogattak, és halk kiáltások szűrődtek fel. Szédülni kezdett, és elöntötte a pánik. Egy újabb rántásra megint reccsent egyet a nyakkendő. – Jól van! – kiáltotta Weber, és Pendergast keze után kapkodott törött ujjaival. – Beszélek! – Akkor igyekezzen. Ez az olcsó nyakkendő már nem bírja sokáig. D. PRESTON – L. CHILD

49 KÉT SÍR

– A nő ma este elhagyja az országot. – Hová viszik? Hogyan? – Magánrepülővel, a Fort Lauderdale-i Pettermars repülőtérről. Kilenckor. Pendergast egy utolsó durva rántással visszahúzta a férfit az irodába, – Scheiße! – kiáltott fel Weber, és magzatpózba kuporodva, törött kezeit szorongatva elterült a földön. – Mi lett volna, ha teljesen elszakad a nyakkendőm? Az ügynök mosolya szélesebb lett. Weber hirtelen megértette, hogy ez az ember már olyan messzire elment, amennyire csak lehet anélkül, hogy közben elveszítené a józan eszét. Pendergast hátrált egy lépést. – Ha igazat mond, és minden baj nélkül sikerül megmentenem a nőt, akkor nem kell aggódnia, soha többé nem lát. De ha becsapott, akkor újból fel fogom keresni. Az FBI-ügynök az ajtó felé indult, de váratlanul megtorpant. Kilazította és kikötötte a csomót a saját nyakkendőjén, majd odadobta Webernek. – Ez valódi. Ne feledje, amit a hazugságokról mondtam. – Aztán hideg mosollyal még egyszer Weberre pillantott, és távozott az irodából.


50 KÉT SÍR

Negyvenöt órával később

P

endergastnak alig hat órája maradt, hogy odaérjen a több mint ezeregyszáz kilométerre lévő Pettermars repülőtérre. Gyorsan ellenőrizte a környékbeli kisebb reptereket, de egyikről sem indult alkalmas utasszállító járat vagy chartergép, így konstatálta, hogy kénytelen lesz autóval megtenni az utat. Atlantába repülővel érkezett, és taxival jött be a városba, ezért bérelnie kell egy autót. Pár sarokkal odébb a Peachtree Streeten talált egy speciális igényekre szakosodott kölcsönzőt, és kiválasztott egy vadonatúj piros Mercedes-Benzet. Csak odaútra bérelte ki Miamiig, teljes biztosítással, csillagászati összegért. Bár a csúcsforgalom még nem kezdődött el, a hírhedt atlantai forgalom már elárasztotta az autópályát. Pendergast besorolt az I-75-ösön dél felé hömpölygő kocsisorba, aztán tövig nyomta a gázpedált. A jobb szélső sávban száguldott nagy sebességgel, át a külterületeken. Ahogy remélte is, a Mercedes 563 lóerős motorja olyan fülsiketítőén dübörgött, hogy mindenkinek felkeltette a figyelmét, és ez segített, hogy letisztuljon előtte az út. Csaknem százhatvannal száguldott majd egy órán keresztül, míg bele nem futott egy gyorshajtókra vadászó D. PRESTON – L. CHILD

51 KÉT SÍR

járőrbe. Pontosan erre volt szüksége. Egy georgiai rendőrautó vágódott ki egy útszéli töltés mögül sivító szirénákkal, és villogó kék-piros fényekkel. Pendergast olyan gyorsan leállt az út szélén, hogy a rendőr majdnem beleszaladt hátulról. Az ügynök nem várta meg, hogy a rendőr intézkedni kezdjen, gyorsan kipattant a kocsiból, FBI-jelvényét a magasba tartva a járőrautó felé sietett, és integetett a rendőrnek, hogy engedje le az ablakot. Amikor odaért, bedugta a jelvényét az ablakon. – Szövetségi Nyomozóhivatal, New York-i iroda. Kiemelt fontosságú vészhelyzetről van szó. A rendőr Pendergastról a jelvényre nézett, aztán a Mercedesre, majd vissza az ügynökre. – Ööö… igen, értem. – Kénytelen voltam bérelt autóval útnak indulni. Most nagyon figyeljen. A Pettermars repülőtérre tartok, amely Fort Lauderdale határában található, a 75-ös, a 10-es és a 95-ös főúton közelíthető meg. A rendőr rámeredt, és próbálta követni. – Szóljon be rádión, és intézze el, hogy biztosítsák számomra a minél gyorsabb és akadálymentes útvonalat. Sehol ne állítsanak meg, rendőri kíséretet pedig nem kérek, ahhoz túl gyors leszek. A kocsim elég jól felismerhető, ezzel nem lesz probléma. Megértette? – Igen. De a mi fennhatóságunk csak Georgia határáig érvéD. PRESTON – L. CHILD

52 KÉT SÍR

nyes. – Szóljon a parancsnokának, hogy telefonáljon a floridai főkapitányságra. – Talán inkább az FBI New York-i irodájának kellene… – Amint már mondtam, vészhelyzetről van szó. Nincs időnk ilyesmire. Tegye, amit mondtam. – Igenis. Pendergast visszarohant a kocsijához, és porzó kerekekkel elszáguldott. A járőrautót beburkolta a kék benzinfelhő. Délután négykor elhaladt Macon mellett, és még jobban délnek vette az irányt. Az autók, az útjelző táblák, az egész táj csak elmosódott, színes foltként suhant el mellette. Egy kanyar után hirtelen meglátta, hogy a távolban piros féklámpák hoszszú sora világít. Két pótkocsis kamion kapaszkodott fel a domboldalba, a bal oldali megpróbálta megelőzni a jobb oldalit, és ezzel mindenkit lelassítottak – ami felháborító dolog egy kétsávos autópályán. Pendergast az út szélén haladva, a fényszóróit villogtatva elhaladt pár autó mellett, míg közvetlenül a bal oldali kamion mögé nem ért. Az tüntetőleg nem vett tudomást a dudálásról és villogtatásról – sőt, mintha szándékosan még jobban lassított volna. Az út itt jobbra kanyarodott, és ahogy az gyakran előfordul ilyen helyzetben, a lassú sávban haladó kamion kezdett kisodródni az útpadkára. Pendergast ezt kihasználva visszatért a bal oldali sávba. Ahogy várta, az előtte haladó kamionos is D. PRESTON – L. CHILD

53 KÉT SÍR

balra húzódott, hogy elállja az útját. Itt volt a lehetőség. Enyhén gyorsított, aztán átállította az automata sebváltót kézire, hirtelen jobbra húzódott, a két kamion között keletkező résbe, és három másodperc alatt felgyorsított nyolcvanról száznegyvenre. Elszáguldott a kamionok mellett, majd tovább az immár üres autópályán. Dühös dudálás követte. Megállás nélkül hajtott tovább, néha a jobb vagy bal szélre húzódva megelőzött autókat, a vonakodó sofőrökre rádudált vagy a fényszóróit villogtatta. Néha úgy kényszerítette őket a sávváltásra, hogy nagy sebességgel egészen mögéjük húzódott, és csak a legutolsó pillanatban fékezett. Fél hatra elhagyta Valdostát, és átlépte a floridai államhatárt. Tudta, hogy a legrövidebb, közvetlen útvonal, ami Orlando dugókkal és turistákkal teli belvárosán át vezet, problémás lehet, ezért inkább keletre fordult az Atlanti-óceán partja felé vezető I-10-es úton. Ez nem volt a legkézenfekvőbb alternatíva, mégis ez tűnt a legígéretesebbnek. Jacksonville-nél megint délre fordult, az I-95-ösre. Daytona Beach után megállt tankolni, odadobott egy százdollárost a csodálkozó benzinkutasnak, és csikorogó kerekekkel elhajtott, meg sem várva a visszajárót. Ahogy telt-múlt az este, a forgalom kezdett gyérülni az autópályán, és a kamionok is gyorsabban haladtak. Pendergast sorra előzgette őket. Lenyitotta a kocsi tetejét, hogy a hűvös éjszakai szellő segítsen ébren maradnia. Elszáguldott Titusville, Palm Bay és Jupiter mellett, bár csak fényfoltokat látott D. PRESTON – L. CHILD

54 KÉT SÍR

belőlük. Amikor megérkezett Boca Ratonba, beírta a GPS-be az úti célját. Átlagosan kétszáz kilométeres sebességgel tette meg az eddigi utat. A Pettermars repülőtér Coral Springstől tizenhat kilométerrel nyugatra feküdt az Everglades keleti oldalában. Ahogy közeledett Fort Lauderdale kertvárosán keresztül, Pendergast már látta a távolban a kis irányítótornyot, a szélzsákokat és a kifutópálya fényeinek villogását. Öt perce volt még kilenc óráig. Egy magas fűvel borított mezőn túl meglátta a kifutópályát. Egy egymotoros, hatszemélyes kisgép készülődött indulásra a legközelebbi hangár előtt. Az FBI-ügynök csikorgó fékkel megállt a repülésirányító központ előtt, kiugrott a kocsiból, és ahogy csak bírt, bicegve futni kezdett az alacsony, sárgára festett épület felé. – Hová indul ez a gép? – kérdezte a pult mögött ülő egyetlen reptéri adminisztrátort, miközben előkapta és felmutatta a jelvényét. – FBI, vészhelyzet! A férfi csak egy pillanatig habozott. – A repülési terv szerint Cancunba tartanak. Cancun. Lehet, hogy ez csak félrevezetés. Mindenesetre annyi biztos, hogy délnek, a mexikói határ felé indulnak. – Indulnak ma este más gépek? – Egy Lear, amely másfél óra múlva érkezik Biloxiból. Segíthetek esetleg… De Pendergast már ott sem volt. D. PRESTON – L. CHILD

55 KÉT SÍR

Visszarohant a Mercedeshez, és bepattant. A gép már a kifutópálya felé gördült dübörgő motorral. A hangárt és a betont biztonsági kerítés zárta körbe. Célba vette a bejáratot, és a gázba taposott. A Mercedes felbőgött majd nekilódult, és a betonra döntve a kaput áttörte a kerítést. A kisrepülőgép épp gyorsítani kezdett, ahogy végiggördült a felszállópályán. Pendergast odahajtott közvetlenül mellé, és benézett a pilótafülkébe. A vezetőülésben feltűnő alakot pillantott meg: egy magas, nagyon izmos, napbarnított arcú és hófehér hajú férfit. A másodpilóta kinézett az ablakon a Mercedesre. Az egyik melegítős fickó volt azok közül, akik elhurcolták Helent a Central Parkból. Amikor felismerte Pendergastot, előhúzott egy pisztolyt, és tüzelni kezdett az ablakból. Pendergast félrerántotta a kormányt, aztán a szárny mellé húzódott, ahol nem érhették el a golyók. Miközben a sebességét a repülőéhez igazította, azt fontolgatta, hogy esetleg eléje kanyarodik, és úgy állja útját – de ez odavezethetne, hogy a gép irányíthatatlanná válik. Márpedig Helen is a fedélzeten van. Inkább még közelebb húzódott a kocsival a szárnyhoz, és továbbra is tartotta a sebességet. Kinyitotta a kocsi ajtaját, várt, egész teste megfeszült – aztán kivetette magát a mozgó autóból, és felugrott a jobb oldali futóműre. Egy hajszállal elvétette az időzítést, így alig tudott megkapaszkodni, és pár másodpercig a betonon húzta maga után a lábát. Hatalmas erőfeszítéssel biztonságosabb pozícióba tornázta fel magát, miközben D. PRESTON – L. CHILD

56 KÉT SÍR

összerándult a sérült lábába hasító fájdalomtól. A repülő egyre inkább gyorsított, és hatvan kilométer per órás sebességgel emelkedni kezdett. A szél belekapott Pendergast hajába és ruhájába. A futóműbe kapaszkodva feljebb húzódzkodott, közvetlenül a szárny alá. Előbbre hajolt, és előhúzta a pisztolyát. Csak a másodpilótára látott rá, a többi utast eltakarta előle a szárny. Már feltűnt a kifutópálya vége, ami mögött csak embermagasságú fű és a mocsár terült el. A pilótának észrevehetően gondot okoz, hogy kompenzálja a gépre nehezedő extra súlyt. Pendergast még jobban előrehajolt. A másodpilóta kidugta a fejét az ablakon, és kinézett a sötétségbe. Ahogy a gép a levegőbe emelkedett, az FBI-ügynök gondosan célzott, és szinte teljesen vízszintesen előredőlve és kihajolva egyenesen a férfi arcába lőtt. Az felüvöltött, és hátracsapódott a feje. A teste görcsösen megrándult. A gép ajtaja kinyílt, és a test kizuhant. Úgy csapódott a betonra, mint egy húsdarab, miközben a gép elemelkedett a földtől, és suhanni kezdett a mocsár fölött. Számítani lehetett rá, hogy most már a kerekeket is bármelyik pillanatban behúzhatják. Pendergast villámgyorsan próbált gondolkozni. A gép már vagy hat méter magasra emelkedett. Visszadugta a tokba a pisztolyát, és a kerék mellett kapaszkodva megkereste az egyensúlyát. Elővett a zsebéből egy töltőtollat, és beledöfte a motorház aljánál lévő üzemanyagtartály kivezető nyílásának D. PRESTON – L. CHILD

57 KÉT SÍR

fedőlapjába. Aztán ahogy meghallotta a kerekeket működtető hidraulika zümmögését, készülődni kezdett, hogy leugorjon. Megkereste az eséshez legmegfelelőbb szöget, majd levetette magát a mocsárba, és hatalmas csobbanással elmerült a sáros vízben.

Ötvenhárom órával később

P

endergast a Pettermars repülőtér 29-R kifutópályájának végében üldögélt egy acélcölöpön. A koromsötét, csillagtalan éjszakában nem adott más fényt, csak a kifutópálya két szélét szegélyező lámpák sora. Az esés miatt ismét felnyílt a lőtt seb a lábán. Sikerült elállítania a vérzést, és amennyire tudta, kiöblítette a sérülésből a sarat. Szüksége lesz majd alaposabb orvosi ellátásra és antibiotikumokra is, de most egyelőre fontosabb dolga akadt. A válla fölött úgy száz méter magasban megjelent egy újabb fényforrás: egy közeledő repülőgép. A világító folt lassan külön fénypontokra bomlott, ahogy kirajzolódtak a gép reflektorai. Egy perccel később hangosan sivítva egy Learjet 60-as zúgott el talán hat méterrel a feje fölött, a leszállásra készülődve. Légörvénye fojtogató porfelhőt kavart. Pendergast azonban észre sem vette. Átkutatta a melegítős férfi holttestét, amely a kifutópálya D. PRESTON – L. CHILD

58 KÉT SÍR

végén a magas fűbe zuhant. Nem talált semmit. A reptéren volt egy kis kavarodás azt követően, hogy kidöntötte a kaput. Megérkezett a rendőrség, átkutatták a területet, lefoglalták a Mercedest, aztán távoztak. Nem találták meg sem Pendergastot, sem a holtestet. Ezután minden újból elcsendesedett. Az FBI-ügynök felállt, és a magas fűben megbújva megkerülte a leszállópályát, és elsétált az út mellett található benzinkúthoz, ahol talált egy rozzant nyilvános telefont, amely csodával határos módon még működött is. Felhívta D’Agostát. – Hol van most? – kérdezte a hadnagy New Yorkból. – Az nem fontos. Adjon ki körözést egy egymotoros Cessna 133-as kisgépre, N579FC a sorozatszáma. Mexikóba indult, Cancunba adták be a repülési tervet, de kénytelenek lesznek kényszerleszállást végrehajtani úgy… – egy pillanatig elgondolkodott – Fort Lauderdale háromszáz kilométeres körzetében, mert szivárog az üzemanyagtartályuk. – Honnan tudja, hogy szivárog? – Onnan, hogy én szúrtam ki. A pilótafülkéből nem tudják helyrehozni. – El kell mondania, hogy mi a fene folyik itt. – Hívjon vissza ezen a számon, ha találtak valamit. – Jézusom, várjon, Pendergast…! Az ügynök letette a telefont, és kisétált a kivilágított telefonfülkéből a törpepálmákkal benőtt üres parkoló sötétjébe. Lefeküdt a földre – a vérveszteség legyengítette –, és várt. D. PRESTON – L. CHILD

59 KÉT SÍR

Fél órával később meghallotta, hogy csöng a telefon. Felállt, és szédelegve odasántikált a fülkéhez. – Igen? – Megtaláltuk a gépet. Úgy tíz perccel ezelőtt tették le egy kis leszállópályán, az alabamai Andalusia mellett. Tönkrement a futóműve. – Folytassa. – Valószínűleg telefonon előre odaszóltak, mert egy furgon várta őket. A reptéren csak egy ember volt, aki a hangárban kávézgatott. Annyit látott, hogy egy csomó ember beszállt a furgonba, aztán elhúztak a Conecuh-erdő irányába. A gépet egyszerűen otthagyták a leszállópályán. – A furgon rendszámát meg tudta mondani? – Nem, sötét volt. – Riassza az alabamai autópálya-rendőrséget. És minden határátkelőre is továbbítsák a körözést – Mexikóba tartanak. Később majd telefonálok. A mobilom nem működik. D’Agosta kissé vonakodva annyit felelt: – Rendben. – Köszönöm. – Pendergast letette a telefont. Még úgy tíz percig üldögélt mozdulatlanul a párás sötétségben, azután feltárcsázott egy másik, számot. – Yo! – szólalt meg vékony hangon Mime, a remeteéletet folytató, etikailag megkérdőjelezhető feladatokat is gyakran bevállaló hacker, akinek nemigen volt más kapcsolata a külvilággal az FBI-ügynökön kívül. D. PRESTON – L. CHILD

60 KÉT SÍR

– Van valami? – Nem is tudom. Nem sok. Reméltem, hogy sikerül többet kideríteni, és csak azután akartam felhívni… – Mime drámai hatásszünetet tartott. – Most nincs időm játszadozni, Mime. – Jól van – folytatta sietősen a hacker. – Egy kicsit belefüleltem abba, hogy mit hallgatnak le elektronikusan Fort Meade-i barátaink. Úgy is mondhatnánk, hogy kémkedtem a kémek után – kuncogott. – Hiába állítják az ellenkezőjét, nagyon is ellenőrzik a belföldi hívásokat és e-maileket. Rátaláltam egy mobiltelefonos beszélgetésre, ami szerintem ettől a „Der Bund” nevű szervezettől származik. – Biztos benne? – Száz százalékig soha nem lehet biztosnak lenni. A hívás kódolt, és csak annyit tudtam megállapítani, hogy németül van. Itt-ott sikerült megfejtenem egy-egy főnevet. A kormányszervek háromszögeléssel beazonosították a helyzetüket: anynyit lehet tudni, hogy a beszélgetés közben gyorsan haladtak Florida középső részén át északnyugat felé. – Mennyire gyorsan? – Egy repülőn lehettek. – Ez mikor volt? – Hetven perccel ezelőtt. – Ez lehetett az a gép, amely most szállt le Alabamában. Még valami? – Semmi, csak egy rövid, kódolatlan spanyol nyelvű közlés. D. PRESTON – L. CHILD

61 KÉT SÍR

Egy helységnevet említettek: Cananea. – Cananea – suttogta Pendergast. – Ez hol van? – Egy kisváros Mexikóban, Sonora államban. A nagy semmi közepén fekszik, a határtól ötven kilométerrel délre. – Felvázolná, hogy mit tudunk a városról? – A kutatásaim szerint harmincezer fő a lakossága. Valamikor nagy bányászközpont hírében állt – rezet fejtettek –, és volt itt egy véres sztrájk is, ami később a mexikói forradalom kirobbanásához vezetett. Ma néhány összeszerelő üzem található a város északi részén – ez minden. – A geográfiai helyzete? – Van egy folyó, amely Cananeánál ered, és észak felé halad tovább a határon át Arizonába. San Pedrónak hívják. Egyike a néhány északi irányba tartó folyónak a kontinensen. Fontos útvonal a drog- és embercsempészek számára. Csak az a baj, hogy a környező sivatag nagyon kegyetlen. Sok illegális bevándorló odavész. A határ isten háta mögötti helyeken húzódik, csak egy szögesdrótkerítés jelzi, de akadnak szenzorok és őrjáratok is. Valamint egy kikötött léghajóról is figyelik a területet hőkamerákkal és radarokkal, amelyek egy cigarettát is érzékelnek a földön a sötétben. Pendergast letette a telefont. Világosnak tűnt a helyzet. Mivel a gépet ott kellett hagyniuk, és nyilván számítottak rá, hogy a határállomásokat már értesítették, Helen elrablóinak találniuk kellett egy titkos útvonalat Mexikóba. A San Pedro folyó medre, amely Cananea felé déli irányba húzódik, nagyon D. PRESTON – L. CHILD

62 KÉT SÍR

is megfelel erre a célra. Ez lesz az utolsó esélye, hogy elkapja őket. Botladozva, még mindig szédelegve kitántorgott a telefonfülkéből, de kénytelen volt hirtelen leülni a földre. Nagyon gyengének és kimerültnek érezte magát, egyre több vért vesztett, és több mint két napja nem aludt és nem evett. De a hirtelen rátörő erőtlenség túlment a puszta fizikai fáradtságon. Az elméje, az egész lénye elgyengült. Rákényszerítette magát, hogy alaposabban megvizsgálja romokban heverő lelkiállapotát. Nem tudta, mit érez Helen iránt – hogy szereti-e még egyáltalán. Tizenkét éve halottnak hiszi, már belenyugodott. És most kiderült, hogy mégis él… Csak annyit tudott bizonyosan, hogy ha ő nem akarta volna annyira újra látni, ha nem szúrta volna el a találkozót, akkor Helen még most is biztonságban lenne. Jóvá kell tennie ezt a kudarcot. Ki kell ragadnia a Bund karmaiból – nemcsak azért, hogy a feleségét megmentse, de saját maga miatt is. Máskülönben… Inkább bele sem gondolt, mi lenne máskülönben. Utolsó csepp erejét összeszedve talpra állt. Akárhogy is, el kell jutnia Cananeába. Elbicegett a reptér parkolója felé, amely az ívlámpák fényében fürdött. Egyetlen autó várakozott ott: egy régi, világosbarna Eldorado. Nyilván a reptéri adminisztrátoré. Úgy tűnt, az illető tenni fog neki még egy szívességet.


63 KÉT SÍR

Nyolcvankét órával később

P

endergast behajtott a benzinfelhőt eregető, ütött-kopott Eldoradóval egy benzinkútra az arizonai Palominas nevű városka határában. Pihenés nélkül tette meg a háromezerötszáz kilométert, csak tankolni állt meg. Kiszállt, és az ajtóra támaszkodott. Hajnali két óra lehetett, a végtelen sivatagi égbolton szikrázva ragyogtak a csillagok. A hold sehol. Pár pillanatot követően belépett a boltba. Vett egy térképet Mexikó Sonora nevű államáról, fél tucat üveg ásványvizet, pár csomag szárított marhahúst, kekszet, húskonzervet, pár konyharuhát, kötszert, antibiotikumos kenőcsöt, fájdalomcsillapítót, koffeintablettát, szigetelőszalagot és egy elemlámpát. Mindent egy műanyag szatyorba pakoltak, így vitte vissza a kocsihoz. Beült a volán mögé, és tanulmányozni kezdte a térképet. Igyekezett mindent az agyába vésni. Kelet felé indult a benzinkútról a 92-es főúton, és egy kis hídon átkelt a San Pedro folyó felett. A híd után jobbra kanyarodott egy kis földútra, amely dél felé vitt tovább. Lassan vezetett, a kocsi nagyokat zökkent a mély barázdákban. Áthajtott a ritkás mesquitocserjék és akáciák között. A reflektorok fénypászmája belehasított az összefonódó ágak szövevényébe. A láthatatlan folyó tőle jobbra hömpölygött feketén a sűrűn álló nyárfák között. D. PRESTON – L. CHILD

64 KÉT SÍR

A határtól alig egy kilométerre lehajtott a kocsival a mesquito cserjék közé, és amennyire csak tudott, befurakodott a bozót sűrűjébe. Leállította a motort, a szatyorral a kezében kiszállt a kocsiból, és hallgatózott a sötétségben. A távolban két prérifarkas vonyított, ezen kívül életnek semmi jelét nem tapasztalta. Tudta, hogy ez csak illúzió. Az amerikai-mexikói határnak ez a szakasza, amelyet csak egy drótkerítés jelez, tele van bonyolult szenzorokkal, a tájat pásztázó infravörös kamerákkal és radarokkal. A gyorsreagálású határőregységek percek alatt odaérnek bárhová. Pendergastot azonban ez nem aggasztotta. Olyan előnnyel rendelkezett, ami kevés csempészről vagy határsértőről mondható el: ő délnek tartott, és Mexikóba akart átszökni. Levette a zakóját, belecsavarta a szatyrot, és amolyan hátizsákot rögtönzött a csomagból. A vállára vette, és elindult. A gyaloglástól újból vérezni kezdett a seb a lábán. Megállt, leült, és az elemlámpa fénye mellett levette róla a gézpólyát, aztán jó szorosan átkötötte a sebet a konyharuhával. Ezután bevett négy fájdalomcsillapítót és ugyannyi koffeintablettát is. Csak percek múlva tudott újból lábra állni. Ez így nem lesz jó – még hosszú út áll előtte. Elrágcsált némi szárított marhahúst, és ivott rá egy kis vizet. Azt remélte, ha távol marad a földúttól és folyótól, akkor elkerüli az elektronikus szenzorokat és csapdákat. A hatalmas léghajó, amely láthatatlanul lebegett a feje fölött az éjszakai D. PRESTON – L. CHILD

65 KÉT SÍR

égen, talán észreveszi a jelenlétét, de mivel dél felé haladt, remélhetőleg nem reagálnak rá – legalábbis egyelőre. Az éjszakai levegő errefelé nyáron is hűvös volt. A prérifarkasok közben elhallgattak, minden némaságba burkolózott. Pendergast tovább gyalogolt. Az út derékszögben elkanyarodott a drótkerítéssel, vagyis a határral párhuzamosan. Az ügynök átment az ösvény túloldalára, a kerítéshez – biztosra vette, hogy ezzel több szenzort is beindított. Pár másodperc alatt átvágta a dróthálót, és átfurakodott a mexikói oldalra. Elbicegett a sötétségbe, és átvágott egy tágas, kavicsos, sivatagos részen, ahol elszórtan akáciafák nőttek. Hamarosan reflektorokat pillantott meg az amerikai oldalon. Tovább sietett, amilyen gyorsan csak bírt. A folyó mentén álló nyárfák felé vette az irányt. Több reflektor is bekapcsolt, a fényfoltok belehasítottak a sivatagi éjszakába, és átsöpörtek a tájon. Végül megállapodtak rajta, és vakító fehér fénnyel árasztották el meggyötört alakját. Ám Pendergast csak ment tovább. Egy hang szólította fel megafonon keresztül harsogva előbb angolul, majd spanyolul arra, hogy álljon meg, forduljon vissza, emelje a magasba kezét, és nevezze meg magát. De ő nem vett róla tudomást, csak ment tovább. Úgysem tehetnek semmit. Üldözni nem tudják, a mexikói határőröket pedig semmi értelme sem lenne értesíteni. Senkit nem érdekelnek a dél felé tartó határsértők. D. PRESTON – L. CHILD

66 KÉT SÍR

Éles szögben a folyó menti nyárfák felé tartott. A reflektorok fénypászmája egy darabig még követte, és újabb megafonos parancsok harsogtak, míg el nem ért a fák közé. Akkor feladták. A lombok védelmében, a sekély San Pedro folyócska partján leült, hogy megpihenjen. Próbált enni valamit, de olyan száraznak érezte a szájában az ételt, mint a fűrészport. Kényszerítenie kellett magát, hogy rágni és nyelni tudjon. Ivott egy kis vizet, és ellenállt a kísértésnek, hogy újból kicserélje az átvérzett kötést a lábán. Úgy becsülte, hogy Helen és az elrablói nagyjából vele egy időben, vagy talán egy kicsivel előtte lépték át a határt. Mindentől távol eső, kihalt sivatagi vidék tárult a szeme elé, csak meszkitócserjék és tüskés bokrok nőttek errefelé. A tájat térképeken nem jelölt földutak hálózták be, amelyeket leginkább az illegális fegyver- és drogcsempészek használtak. A Bund emberei bizonyára gondoskodtak róla, hogy a mexikói oldalon valamiféle jármű várja őket a Cananeába vezető út mentén. A város a határtól ötven kilométerre feküdt. Ezeken az utakon fognak haladni, és mindenképp utol kell érnie őket, még mielőtt elérnék a települést, és az onnan továbbvezető rendes aszfaltozott országutakat. Ha ez nem sikerül, akkor szinte nulla lesz az esélye annak, hogy valaha is Helen nyomára akadjon. Felállt, és sántikálva továbbindult a majdnem kiszáradt folyómederben, itt-ott pár centis pocsolyákon gázolva át. Lehet, hogy máris elkésett… D. PRESTON – L. CHILD

67 KÉT SÍR

Úgy fél kilométerrel délebbre a ritkásan álló fák lombján keresztül fényeket pillantott meg a távolban. Kisétált egészen a partra, és kilesett a fák közül: egy magányos ranchet látott, amely egymagában álldogált a hatalmas sivatagban. Láthatóan nem volt üres. A holdtalan éjszaka sötétségének leple alatt becserkészte a házat. A fő lakóépület ablakaiból lágy, sárgás fény szűrődött ki. A régi, fehérre meszelt épületet törött karámok és düledező melléképületek vették körbe. Egy csillogó-villogó, vadonatúj terepjáró parkolt előtte, azt jelezve, hogy mostanában nem igazán szarvasmarha-tenyésztésre használják a ranchet. Pendergast lehajolva, majdhogynem guggolva osont oda a parkolóhoz. Egy pillanatra meglátta, amint felparázslik egy cigaretta vége, és észrevette, hogy a ház ajtaja előtt egy férfi álldogál. Az őr a kocsikat és a házhoz vezető utat figyelte, miközben egy puskát szorongatva cigarettázott. Egyértelmű, hogy drogcsempészek lehetnek. Pendergast a sötétben továbbosonva megkerülte a házat. Az egyik oldalon egy motorkerékpár parkolt, egy Ducati Streetfighter. Pendergast végtelenül óvatosan lopakodva megközelítette az épületet arról az oldalról, ahol nem voltak ablakai. Egy alacsony fal választotta el az udvart a sivatagtól. A fal tövében leguggolt, aztán macskaszerű fürgeséggel átugrotta, átrohant az udvaron, aztán a ház oldalához lapult. Pár pillanatig várt, hogy enyhüljön a lábában lüktető fájdalom, aztán a zsebébe D. PRESTON – L. CHILD

68 KÉT SÍR

nyúlt, elővett egy kicsi, de rendkívül éles kést, és továbblopakodott a ház sarka felé. Várt, és hegyezte a fülét. Mormoló hangok ütötték meg a fülét, olykor-olykor pedig a kint cigarettázó őr köhögése. Pár pillanattal később hallotta, hogy a férfi eldobja a cigarettát, és eltapossa. Aztán egy öngyújtó villant, enyhe derengést vetített az udvarra a lángja, ahogy a férfi rágyújtott egy újabb szálra. Hangosan nagyot szippantott belőle, kifújta a füstöt, és megköszörülte a torkát. Pendergast a ház sarkához lapulva lehajolt, és felvett a földről egy ököl nagyságú kődarabot. Finoman megkocogtatta vele a talajt, és várt. Semmi. Kapirgálni kezdte vele a földet kicsit nagyobb zajt keltve. Az őr megdermedt. Pendergast várt, majd megint kapirgálni kezdett, most már némileg hangosabban. Csönd. Aztán lassú, lopakodó léptek csikordultak. A férfi a ház sarkához közeledett, majd megállt. Pendergast a lélegzését is hallotta, a puska halk csörrenéseit, ahogy felemelte a fegyvert, készen arra, hogy kirontson a forduló mögül. Pendergast lassan még jobban a földhöz lapult erőt véve a fájdalmán, és várt. Az őr hirtelen megjelent a ház sarkánál előreszegezett fegyverrel. Pendergast villámgyorsan felugrott, és a késével átvágta a férfi jobb mutatóujjánál az inat, majd ugyanabban a pillanatban egy felfelé irányuló mozdulattal kiütötte a kezéből a puskát, a kővel pedig lesújtott a halántékáD. PRESTON – L. CHILD

69 KÉT SÍR

ra. A fickó egy hang nélkül zuhant eszméletlenül a földre. Pendergast elvette a puskát – egy M4-es volt és a vállára akasztotta. Aztán odalopkodott a motorkerékpárhoz. A slusszkulcsot megtalálta az indítóban. A szörnyetegre emlékeztető járműnek nem volt csomagtartója. Pendergast a vállára vetette rögtönzött hátizsákját, a puska mellé. A sötétségbe húzódva odalopakodott a ház előtt parkoló három terepjáróhoz, és mindegyiknek kiszúrta a késével egy kerekét. Visszaosont a motorkerékpárhoz, felpattant rá, és indított. A masszív jószág azonnal dübörögve életre kelt. Egyetlen másodpercet sem vesztegetve sebességbe rúgta a váltót, felengedte a kuplungot, és egy csuklómozdulattal felpörgette a motort. A vasparipa földet spriccelve maga mögött száguldott ki a bekötőúton. Még mindig egyesben tartva a motort nyolcezer fölé pörgette a fordulatszámot. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a drogcsempészek kezükben fegyverrel kirohannak a házból, mint ahogy a méhek rajzanak ki a kasból. Miközben egy sor lövés dörrent a háta mögött, Pendergast kettesbe kapcsolt. Kigyulladtak a terepjárók reflektorai, újabb lövések és bosszús kiáltások hallatszottak. Aztán mindent maga mögött hagyott, és elnyelte a sötét éjszaka. Dél felé haladt tovább, egyre nagyobb sebességgel száguldva a kihalt sivatagban. Utol kell érnie őket, még Cananea előtt… D. PRESTON – L. CHILD

70 KÉT SÍR

Még jobban felpörgette a motort, a hatalmas, csillagokkal teli égbolt pedig csak úgy suhant a feje fölött.

Nyolcvannégy órával később

M

ég jóval hajnal előtt piros fényeket látott meg pislákolni a sivatagi sötétségben: egy jármű hátsó lámpáit, amely nagy sebességgel haladt a távoli bozótosban délnyugat felé. Kilenc-tíz kilométerre már látta Cananea fényeit is. Elkanyarodott, és átvágott a nyílt sivatagi terepen, míg nem keresztezte az egyik párhuzamos keleti utat. A motorkerékpár rázkódott az egyenetlen talajon, a lábához csapódó ágak kilazították a kötést, érezte, hogy vér szivárog le a lábszárán. A vércseppek sziszegve hullottak az átforrósodott kipufogódobra. Előkotorta a csomagjából a fájdalomcsillapítót, és megint bevett négy szemet. A jármű közben eltűnt a bokrok között, valahol jobb felé. Továbbszáguldott abba az irányba. Cananea fényei egyre erősebben világítottak. Mime szerint legelőször a városkától északra fekvő összeszerelő üzemeket kell majd megpillantania. A gyáraktól aszfaltozott út vezet a városba, ahol belefutnak egy nagyobb országúiba. Még a sivatagban kell elkapnia őket. Még jobban felgyorsított, miközben dél felé egyre világoD. PRESTON – L. CHILD

71 KÉT SÍR

sabb lett az ég alja, ennek köszönhetően még gyorsabban tudott haladni. Cananea már csak három kilométerre lehetett. Amikor Pendergast úgy gondolta, hogy most nagyjából egy vonalba került a láthatatlan járművel, nyugatnak fordult, és átszáguldott a kihalt tájon. A motorral gödröket ugratott át, bozóton gázolt keresztül. Egy perc múlva meglátta a keresett fényeket: tőle nyugatra, vele párhuzamosan haladtak, olyan közelségben, hogy már azt is ki tudta venni, hogy két egymás mögött haladó jármű az. Úgy tűnt, két Escalade. Nagy sebességgel száguldottak, de közel sem annyira gyorsan, mint ő. Úgy tűnt, még nem vették észre a motor fényszóróját. A bal kezével levette a válláról az M4-est, és jobb kezével kormányozva rátámasztotta a puskát a motor kormányára, a végét pedig az oldalához szorította. Ellenőrizte, hogy teljesen automatára van-e állítva. A kocsikban ülők közben észlelték a motor reflektorát, és elkezdtek eltávolodni, letértek az útról a ritkás bozótba. De már elkéstek. Az FBI-ügynök gyorsabbnak és mozgékonyabbnak bizonyult a motorral, az útról letérve pedig a nagy terepjárók nem tudtak igazán felgyorsítani. Pendergast ferde vonalban célba vette a két terepjáró közötti rést, odaszáguldott, aztán lefékezett, hogy alkalmazkodjon az ő sebességükhöz. A manőver közben szemügyre tudta venni, kik ülnek a járművekben. Egy pillanatra Helen rémült arca tűnt fel a második autó hátsó ablakában. Az elsőből kihajolt egy férfi, és rálőtt egy pisztollyal, de nem sokat ért el vele. Pendergast töD. PRESTON – L. CHILD

72 KÉT SÍR

vig húzta a gázkart, és elhajtott az első autó mellett, miközben beleeresztett egy sorozatot a géppuskából. A kocsi megfarolt, és csúszkálni kezdett, aztán felborult. Többször is átfordult, majd lángokban tört ki. A második jármű vezetője gyorsan a fékre taposott. Pendergast is élesen fékezett, oldalra csúszott a motorral hatalmas porfelhőt kavarva, és a városnak háttal, az Escalade felé fordulva megállt. Várta, hogy mit lép a sofőr. Az nem állt meg, hogy szembeszálljon vele, inkább még jobban elkanyarodott, és zötykölődve távolodni kezdett a hepehupás sivatagi terepen, átvágva az alacsony bokrok között a város szélénél húzódó aszfaltozott út felé. Az autóból folyamatosan lőttek, fel-felvillant a pisztolyok torkolattüze. Pendergast gázt adott, kilencven fokban elfordult, és üldözőbe vette őket. Hamar utol is érte a kocsit, délről, oldalról próbálta bekeríteni, amivel arra kényszerítette, hogy keleti irányba húzódjanak, eltávolodva a gyáraktól és a várostól. A legközelebbi gyárhoz vezető út azonban, amelyet lámpák szegélyeztek, egyre közelebb került. Újabb lövések dördültek az autóból, az ügynök mellett golyók csapódtak a földbe felverve a port. Egy férfi a hátsó ablakból pisztollyal próbálta eltalálni, a kocsi azonban olyan vadul rázkódott, hogy Pendergastot nem fenyegette a veszély, hogy eltalálják. Gyorsított, és megint az Escalade-del párhuzamosan haladt, kicsit lemaradva mögötte. Ismét felemelte a D. PRESTON – L. CHILD

73 KÉT SÍR

puskát. Közben a férfi a hátsó ablakon kihajolva újból lőtt. Pendergast kissé ferdén a kocsi felé vette az irányt, és megint felpörgette a motort, aztán ismét gázt adott, és beérte a terepjárót. Alacsonyan, előrecélozva beleeresztett egy sorozatot az egyik első kerékbe. Ugyanekkor a kocsiból érkező lövések eltalálták a motort, amely oldalra csúszott. Az ügynök gyorsan a fékre taposott, nehogy irányíthatatlanul megpördüljön. Ahogy a sebessége hirtelen lecsökkent, leugrott a gépről a bokrok közé, a motor pedig továbbcsúszott, és beleszánkázott egy keskeny vízmosásba. Pendergast azonnal felpattant kezében a puskával, célzott, és a távolodó kocsira lőtt. Az Escalade megcsúszott a kidurrant kerék miatt. A lövése eltalálta az egyik hátsó kereket is ugyanazon az oldalon. A kocsi vadul ide-oda csúszkált, végül megállt. Négy férfi ugrott ki belőle, majd a terepjáró mellett fedezékbe húzódva letérdeltek, és folyamatosan tüzelni kezdtek. Pendergast a földre vetette magát, miközben körülötte sorra csapódtak be a golyók. Gondosan célzott. Gyors egymásutánban két fickót is leterített a pisztolyoknál sokkal jobban használható gépfegyverrel. A másik kettő fedezékbe vonult a kocsi mögé, és abbahagyták a tüzelést. Pendergast felállt, és amilyen gyorsan bírt, előrerohant – bár inkább csak bicegni tudott. Közben folyamatosan tüzelt, jó magasra célozva. Hirtelen a két férfi megjelent a kocsi oldalánál. Egyikük magával vonszolta Helent a halántékához szoríD. PRESTON – L. CHILD

74 KÉT SÍR

tott pisztollyal, a másik – a magas, izmos, hófehér hajú férfi, aki a repülőgépet is vezette – mögötte guggolt, a társát használva pajzsnak. Úgy tűnt, nála nincs fegyver, legalábbis nem tüzelt. Pendergast ismét hasra vetette magát, célzott, de nem mert lőni. – Aloysius! – sikoltotta vékony hangon Helen. Újból célzott, és várt. – Dobja el a fegyverét, vagy megölöm a nőt! – kiáltotta erős akcentussal a férfi, aki pajzsként tartotta maga elé Helent. A három alak hátrált, eltávolodtak a kocsitól. A fehér hajú férfi a másik kettő mögé húzódott. – Esküszöm, hogy megölöm! – ordította a fickó. De Pendergast tudta, hogy nem fogja megtenni. Helen jelentette az egyetlen védelmet a számára. A férfi kétszer rálőtt, de a pisztoly száz méter távolságból pontatlannak bizonyult. – Engedje el! – kiáltotta Pendergast. – Őt akarom, nem magát! Engedje el, és maga elmehet! – Nem! – A férfi kétségbeesetten szorította Helent. Pendergast megállt, és leengedte a puskát. – Csak engedje el! Magának nem lesz semmi baja. Szavamat adom. A férfi újból felé tüzelt, de még csak a közelébe sem ért a golyó. Az ügynök sántikálva feléjük indult, a puskát továbbra is maga mellett lógatva. D. PRESTON – L. CHILD

75 KÉT SÍR

– Engedje el! Ez az egyetlen módja, hogy élve elmenekülhessen innen. Engedje el! – Dobja el a fegyverét! – A fickó már-már hisztérikussá vált a félelemtől. Pendergast lassan a földre fektette a puskát, felállt, és magasba emelte a kezét. – Aloysius! – zokogott Helen. – Menj innen, menj! Fogvatartója tovább hátrált, magával vonszolva Helent, és megint Pendergastra tüzelt. De a célpont túl messze állt, ő pedig túlságosan pánikba volt esve ahhoz, hogy pontosan tudjon lőni. – Bízzon bennem – mondta Pendergast halk, kimért hangon, magasba tartott kézzel. – Engedje el! Egy pillanatra hátborzongató csönd állt be, majd a férfi egy artikulálatlan üvöltéssel hirtelen a földre lökte Helent, leeresztette a pisztolyát, és közvetlen közelről a nőre lőtt. – Választhat, hogy rajta segít, vagy engem üldöz! – kiáltotta, azzal sarkon fordult, és futásnak eredt. Helen élesen felsikoltott, aztán hirtelen elhallgatott. Pendergast, akit totális meglepetésként ért a dolog, felordított, és odarohant. Egy pillanat múlva már ott térdelt az asszony mellett. Azonnal látta, hogy a lövés halálos – a vér ritmikusan lüktetve patakzott a mellkasán tátongó sebből. A szívét érte a golyó. – Helen! – kiáltotta elcsukló hangon. A nő úgy kapaszkodott belé, mintha fuldokolna. – Aloysius… hallgass rám… – Csak zihálva tudott suttogni. D. PRESTON – L. CHILD

76 KÉT SÍR

A férfi közelebb hajolt, hogy jobban hallja. Helen még erősebben szorította a karját. – Ő ide fog jönni… Bocsáss meg… Bocsáss meg nekem… – Aztán vér tolult a torkába, és elakadt a szava. Pendergast a nyaki artériára fektette két ujját: érezte, ahogy felesége szíve egy utolsót dobban, aztán leáll. Egy pillanat múltán felállt. Bizonytalanul visszasántikált oda, ahol a földre dobta a puskát. Úgy tűnt, a fehér hajú férfit ugyanúgy meglepte, ami történt, mert csak jóval később kezdett a társa után futni. Pendergast letérdelt, felemelte a gépfegyvert, és a felesége gyilkosára irányította. A menekülő alak már ötszáz méterre járhatott. Különös, szinte közönyösen hideg emlékként az suhant át az agyán, amikor utoljára vadászni volt. Célzott, számításba vette a szélerősséget és azt is, hogy a puska egy kicsit felfelé hord, majd meghúzta a ravaszt. A puska nagyot rúgott vissza, a férfi pedig a földre zuhant. A fehér hajú férfi jól futott, már megelőzte a társát, így még jobban eltávolodott Pendergasttól, aki ismét célzott és lőtt, de nem találta el. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta a levegőt. Megint gondosan vállához emelte a puskát és lőtt, de nem talált. Pár pillanat után letette a fegyvert, és visszasétált oda, ahol Helen feküdt a lassan terjedő vértócsában. Hosszú ideig csak nézte a holttestet, aztán munkához látott.


77 KÉT SÍR

Kilencvenegy órával később

A

nap magasan állt a forróságtól fehéren izzó égbolton. A távolban egy porördög tölcsére kavargott. A horizonton kékes hegyvonulat húzódott. A halál szaga odavonzott egy pulykakeselyűt, amely lustán lebegve keringett egy meleg légáramlaton egyre szűkülő körökben. Pendergast az utolsó adag földet is a hantra lapátolta, és elsimítgatta a tetejét a rozsdás ásó lapjával. Hosszú ideig tartott megásni a gödröt. Mivel nem akarta, hogy akár állatok, akár emberek megbolygassák a sírt, nagyon mélyre ásott a száraz agyagban. Az ásóra támaszkodva megpihent, és mélyeket lélegzett. A seb a lábán megint vérezni kezdett a kimerítő munkától, átáztatta az utolsó kötést is. Kifejezéstelen arcán sárral keveredett izzadság folyt le. Az inge elszakadt, és megbarnult a portól, a zakója cafatokban lógott, a nadrágja kiszakadt. Rámeredt a friss sírhalomra, aztán nagyon lassan, mint egy öregember, lehajolt, és fogta a durván ácsolt keresztet, amelyet egy elhagyatott ranchháznál talált deszkákból tákolt össze, ahonnan az ásót is hozta. Nem akarta, hogy messziről szemet szúrjon, hogy egy sír van itt. Elővette a zsebéből a kést, és bizonytalan mozdulatokkal annyit faragott a keresztre: H. E. P. Aeternum vale D. PRESTON – L. CHILD

78 KÉT SÍR

Odabicegett a sírhant fejéhez, és beleszúrta a fejfa hegyes végét a földbe. Aztán hátrált egy lépést, felemelte az ásót, gondosan célzott, majd egy hatalmas ütéssel leverte a földbe a keresztet. Bang! …Egy kis tábortűz mellett üldögélt, a Cannon-hegység erdős oldalának rejtekében. A tűz túloldalán ott ült Helen kockás flanelingben és túrabakancsban. A harmadik napja volt ez az egyhetes kirándulásnak, amelyet a White-hegységben tettek Egy kis tengerszem túlpartján már lemenőben volt a nap skarlátvörös gömbje, de még megvilágította a Franconia Rangé csúcsait. Odalentről, a Lonesome Laké Hűt felől egészen halk hang- és dalfoszlányok szűrődtek fel a hegyoldalba. A tűzön egy kanna kávé forrt, az aromája egybevegyült az égő fa, a fenyők és a gyanta illatával. Ahogy Helen megfordította a kannát a tűz fölött, felnézett rá, és hirtelen elmosolyodott – azzal a különleges, csak rá jellemző, félig szégyenlős, félig magabiztos mosollyal aztán egy kőre letett egymás mellé két kis kávéscsészét… Pendergast megtántorodott, kifulladt az erőfeszítéstől. A karjával megtörölte verejtékes homlokát. Sár és izzadság kenődött zakója rongyos ujjára. Várt, és csak állt a tűző napon, próbálta egy kicsit kifújni magát, és összeszedni utolsó csepp erejét. Aztán zihálva ismét felemelte az ásót. A súlyától megtántorodott, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. A térde megroggyant, de mielőtt újból megingott volna, teljes erőből D. PRESTON – L. CHILD

79 KÉT SÍR

még egyszer lesújtott az ásóval a fakeresztre. Bang! …London, kora ősz. A Devonshire Streetet szegélyező árnyas fák levelei már kezdtek sárgulni. A Regents Park felé sétáltak, épp a Chrisde’s-től jöttek. Helen biztatására most vásárolt meg egy aukción két festményt, amelyekbe első látásra beleszeretett: egy tengeri tájképet John Marintői, és egy festményt a Whitby apátságról, amelyet a Christie’s katalógusa „ismeretlen másodrendű romantikus festőnek” tulajdonított, de amelyről ő azt gyanította, hogy egy korai Constable lehet. Helen becsempészett magával az aukcióra egy kis flaska konyakot, és most, ahogy végigsétáltak a park kapuja felé, csengő hangon szavalni kezdte a Doveri part című Matthew Arnold verset: „A tengeren nyugodt az éj. Dagály van, szőkén telt a hold…”1 Észre sem vette, amikor kihullott a kezéből az ásó. Ferdén a cipőjére esett a nyele, hegyes vége belefúródott a laza homokba. Letérdelt, hogy felvegye, aztán hirtelen térdre rogyott. A kezét kinyújtva próbálta megtámasztani magát, de a tenyere megcsúszott, és elterült a földön, arcát a homokba temetve. Milyen hihetetlenül könnyű lett volna így maradni, itt feküdni, Helen holtteste fölött… De meghallotta a lábából csöpögő vércseppek lassú koppanását, és rájött, hogy nem adhatja fel, amíg nem végezte be a munkáját. Felült, és pár perc múlva 1

Lakatos Kálmán fordítása. D. PRESTON – L. CHILD

80 KÉT SÍR

már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy felálljon. Emberfeletti erőfeszítéssel, az ásóra támaszkodva feltápászkodott. Már nem érezte a fájdalmat sebesült lábszárában – a világon semmit sem érzett. Annak ellenére, hogy a nap vakítóan tűzött, a látómezeje szélén mintha sötétség vette volna körbe: csak pár másodperce maradt, hogy rendesen a helyére állítsa a keresztet, mielőtt elájul. Vett egy nagy levegőt, amilyen erősen csak tudta, megragadta az ásó nyelét, remegő kézzel felemelte, aztán erejének utolsó felvillanásával rácsapott a fejfa függőleges szárára. Bang! … Meleg nyári éjszaka, tücsökciripelés. Helennel a penumbrai ültetvényes ház hátsó verandáján üldögéltek, a kezükben magas falú poharakkal. Elnézték, ahogy az esti köd beszivárog a mocsárvidék felől, és a pára meg-megcsillan a holdfényben. A köd először a mocsár szélén suhant végig, aztán áthömpölygött a kerten, majd a nagy házhoz vezető pázsiton. Kavargott a gyepszőnyeg fölött, a ködnyelvek nyaldosták a lépcsőket, mint a lassan terjeszkedő dagály hullámai. A pára kísérteties fehér színt öltött a telihold fényében. Egy kerekes zsúrkocsin félig teli kancsó jeges limonádé állt, egy tálon garnélarák-saláta maradéka. A konyhából grillezett hal illata szállt: Maurice makrélát készített Pontchartrain-módra vacsorára. Helen rápillantott. – Nem maradhatnánk itt örökre, Aloysius? Pendergast kortyolt a limonádéból. D. PRESTON – L. CHILD

81 KÉT SÍR

– Miért is ne? Előttünk az egész élet. Azt csinálunk vele, amit akarunk. Helen elmosolyodott, és felnézett az égre. – Azt csinálunk vele, amit akarunk… Esküszöl a holdfelkeltére? Pendergast megjátszott ünnepélyességgel a borostyán sárga holdkorongra emelte a tekintetét, és játékosan a szívére fektette a kezét. – Esküszöm. Felállt a hatalmas, kihalt, könyörtelen, idegen sivatag közepén. A feketeség egyre közelebb kúszott hozzá, mintha egy sötét alagútba nézne bele, amelynek a vége egyre jobban távolodni látszik. Az ásó kicsúszott zsibbadt kezéből, és hangos csattanással a kövekre zuhant. Egy utolsó, alig hallható sóhajjal térdre roskadt, megingott, majd ájultan terült el felesége sírján.


82 KÉT SÍR

MÁSODIK RÉSZ


83 KÉT SÍR

1. fejezet

A

lban Lorimer belépett a New York-i Marlborough Grand Hotel halljába. Halványszürke szemével mohón falta a látványt: a kifényesített olasz vörösmárvány padlót, a diszkrét megvilágítást, a falat, amelyen vízfüggöny folyt le halkan susogva egy virágzó lótuszokkal teli kis tóba, a tágas teret, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Megállt az átrium közepén. Felpezsdítette a kora reggeli sürgés-forgás. Kiszemelt egy-egy embert, és követte őket a szemével, ahogy megérkeznek a hallba, ahogy körbejárkálnak, vagy ahogy távoznak. Sokan beálltak a Starbucks kávézó kioszkja előtt kígyózó sorba, ahonnan frissen őrölt kávé illata szállt. New York… Finom kezével végigsimított hajszálcsíkos öltönye hajtókáján, vékony, de erős ujjai élvezettel siklottak át a drága gyapjúszöveten. Soha életében nem viselt még ilyen öltönyt. A cipője is a legmagasabb minőséget képviselte. Nagy gondot fordított az öltözékére, hogy a legjobb formáját hozza, mintha élete legfontosabb állásinterjújára készülne. Tulajdonképpen bizonyos értelemben tényleg erről volt szó. Különleges nap a mai, piros D. PRESTON – L. CHILD

84 KÉT SÍR

betűs ünnep – persze kissé sietősen szervezték meg, de azért rendkívül nagyjelentőségű. Mélyeket lélegzett. Milyen csodálatos, milyen pompás és biztonságot nyújtó érzés ilyen jólöltözöttnek lenni, a zsebében sok pénzzel, és itt állni a világ legnagyobb városának egyik elegáns szállodájában! Csak egyvalami rontotta el kissé az összképet: a kis fehér kötés a bal fülcimpáján, de ezen sajnos nem tudott segíteni. Egy kávét? Talán majd később. Még egyszer végigsimított az öltönyén, aztán átsétált a hallon a liftekhez, beszállt az egyik várakozó fülkébe, és megnyomta a tizennegyedik emelet gombját. Vetett egy pillantást a vadonatúj órájára, amelyet szintén most kapott, és nagyon tetszett neki: reggel fél nyolcat mutatott. A liftben hárman álltak még rajta kívül óriási műanyag kávéspoharat szorongatva a kezükben. Alban eltűnődött, miért ekkorák a poharak. Ő jobban szerette az olaszos stílusú eszpresszókávét, apró csészében, méregerősen, feketén. Meglepte, és enyhén megbotránkoztatta, hogy milyen hanyagul öltözködnek New Yorkban a turisták. Még itt, ebben az ötödik sugárút közelében álló, elegáns luxusszállodában is sokan úgy voltak felöltözve, mintha csak a gyereküket vinnék le a játszótérre, vagy kocogni indulnának edzőcipőben, pólóban és farmerben. Habár kevesen akadtak köztük, akik egyáltalán képesek lettek volna futni, amilyen a fizikai állapotuk – a férfiaknak hatalmas lógó sörhasa van, a nők kövérkések, és erősen sminkelik magukat. Soha nem látott még ennyi rossz kondíciójú D. PRESTON – L. CHILD

85 KÉT SÍR

embert egy rakáson. De hát nem szabad elfelejteni, hogy ez az alsóbbrendű köznép. Kiszállt a tizennegyediken, balra kanyarodott, és szapora léptekkel elindult a folyosón. Könnyedén vette a kanyarokat, míg el nem ért a folyosó túlsó végébe, ahol egy vészkijárat vezetett a lépcsőházba. Megfordult, és visszanézett. Nyolc szoba nyílt jobbra, nyolc balra. Úgy a szobák fele előtt ott hevert a reggeli újság. Némelyik vendég Timest kért, mások a Journalt, megint mások az USA Todayt. Alban maga előtt összekulcsolt kezekkel várakozott. Minden érzéke éberen működött. Tökéletesen mozdulatlanná dermedt. Tudta, hogy amióta a hotelbe érkezett, egészen mostanáig minden lépését rögzítették a rejtett biztonsági kamerák. Élvezte ezt a gondolatot. Később, ha megnézik a felvételeket, az emberek olyanokat mondanak majd, hogy „Milyen elegáns!” és „Milyen jó az ízlése!”. Mindenki módfelett érdeklődni fog iránta. Talán az újságokba is bekerül a képe. Itt azonban pontosan a feje fölött volt a kamera, úgyhogy egy vakfoltban állt. Tovább várakozott. Aztán pontosan a kellő pillanatban határozott, céltudatos léptekkel elindult a folyosón. Abban a másodpercben, amikor odaért a 1422-es szoba elé, nyílt az ajtó. Egy nő lépett ki köntösben, és lehajolt, hogy felvegye a küszöb előtt heverő Wall Street Journalt. Alban még csak a léptei tempóján sem változtatott, és különösebben hirtelen mozdulatot sem tett, csak elkapta a nőt, és belökte a szobába. Hátulról átD. PRESTON – L. CHILD

86 KÉT SÍR

karolta a nyakát, és olyan erővel megszorította, hogy az egyetlen hangot sem tudott kiadni. Alban a bal kezével halkan becsukta az ajtót, és beakasztotta a biztonsági láncot. A nő vadul küzdött, miközben a férfi odavonszolta a padlószőnyeggel borított szoba közepére. Élvezte, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy zihálva kapkod levegő után, ahogy sikoltani próbál, és ide-oda rángatózik a felsőteste, ahogy megpróbálja lerázni magáról a támadóját. Igazi harcosnak bizonyult, kisportolt alkatával ugyancsak elütött azoktól a kövér öregasszonyoktól a liftben. Szerencséje volt vele. Talán harminc lehetett, szép szőke, jegygyűrűt nem viselt. A köntöse szétnyílt a küzdelem közben, és Alban láthatta teljes meztelenségében. Tovább szorította a nyakát, amíg a nő végre beletörődött, és abbahagyta a kapálózást. Alban egészen kicsit engedett a szorításon, épp csak annyira, hogy a nő lélegzethez jusson, de azért sikoltani ne tudjon. Hagyta, hogy vegyen egy nagy levegőt, majd még egyet, aztán megint befogta a száját. Csak álltak összefonódva, a nő háta a mellkasának simult. Egész testében remegett, aztán megroggyant a térde a rémülettől. – Álljon egyenesen! – parancsolt rá. A nő engedelmeskedett. – Egy perc lesz az egész – mondta Alban. Ezt most meg kellett tennie, meg is akarta tenni, de szerette volna el is nyújtani ezt a csodás pillanatot, amikor ilyen hatalma lehet egy másik D. PRESTON – L. CHILD

87 KÉT SÍR

emberi lény felett, amikor megfürödhet a mámoros érzésben, amelyet a nő rettegése kelt benne. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon. Neki mindenképp a legkedvesebb. De most már ideje munkához látni. Kissé vonakodva a zsebébe nyúlt, és elővett egy különösen éles kis tollkést. Egyetlen gyors, szinte rituális mozdulattal a nő nyakába döfte. Egy hosszú, csodás pillanatig ott tartotta, hallgatta az átszúrt légcső gurgulázó hörgését. Aztán egy gyors oldalirányú mozdulattal átvágta a nő légcsövét és a nyaki artériát, valahogy úgy, mint amikor leszúrnak egy disznót. Ahogy a nő teste görcsösen rángatózni kezdett, elengedte, és gyorsan hátrább lépett. A test a földre zuhant, így a vér nem rá spriccelt. Nagy baj lett volna, ha véres lesz az öltönye – nagyon nagy baj. Ők nem helyeselnék. A nő arccal előre a szőnyegre zuhant, épp csak akkora puffanással, amiről az alattuk lévő szobában legfeljebb azt gondolhatják, hogy feldőlt egy szék. Alban várt, és nagy érdeklődéssel figyelte áldozata haláltusáját, míg végül az kivérezve mozdulatlanná dermedt. Ismét az órájára pillantott: háromnegyed nyolc. Schön. Letérdelt, csaknem úgy, mintha imádkozni akarna, elővett a zsebéből egy kis bőrtokot, szétnyitotta, és kirakosgatott néhány fontos apró szerszámot. Aztán munkához látott. Nyolc körül jól fog majd esni egy dupla fekete a Starbucksban.


88 KÉT SÍR

2. fejezet

A

köd ismét kitisztul a szeme előtt, és a férfi elmosolyodik. Kibiztosítja a pisztolyt, és céloz. – Auf Wiedersehen – szólal meg. Alattomos mosolya szélesebb lesz, látszik, hogy élvezi a pillanatot. Corrie még mindig a hátizsákjában kotorászik, végre megtalálja, amit keres, és megragadja. – Várjon… a papírok. Nálam vannak. A férfi habozik. – A papírok… Laufertől. – Hirtelen eszébe villan a név, amelyet az egyik iraton látott. – Az lehetetlen! Laufer halott. – A férfi, a náci, meglepettnek látszik, a kegyetlen magabiztosság bizonytalansággá és ijedtséggé változik az arcán. Corrie ujjai összezárulnak néhány papírlapon, meghajtja őket, aztán kihúzza a táskájából, épp csak annyira, hogy elővillanjon a fekete horogkereszt a fejlécen. A férfi türelmetlenül közelebb lép, és odanyúl, hogy kikapja a kezéből. A meghajtott papírok között azonban ott lapul egy paprikaspray, amit szintén elővett a táskából. Amikor a férfi lefelé pillant, és a papírcsomó után nyúl, Corrie egyenesen az arcába fúj. A férfi artikulátlan üvöltéssel hátratántorodik, a pisztoly kiesik a kezéből, ahogy az arcához kap, a papírok pedig szerteszóródnak. Corrie felkapja őket, félrerúgja a pisztolyt, és az ajtó felé rohan, át a D. PRESTON – L. CHILD

89 KÉT SÍR

szobán, ahol az oltárszerűség állt, a lépcsőhöz, aztán le a földszintre. Hármasával veszi a fokokat, a nehéz hátizsák malomkőként húzza a vállát. Aztán fura érzés fogja el, mintha ólomnehéz lenne a lába, és szinte megbénul. Az emeletről rekedtes német káromkodást hall, és súlyos léptek koppanását. Elszáguld az irathamisító szoba, majd a hálók mellett, miközben a háta mögött állandóan hallja a férfi súlyos lépteit. A kimerültségtől zihálva lerohan az első emeletre furcsán lelassult mozdulatokkal, mintha a félelem sűrű mocsarában gázolna, de végül sikerül az ajtóig érnie, és megragadja a kilincset. Zárva van. Az összes földszinti ablakon rács. Ahogy visszafordul, egy pisztolylövés dörren a háta mögött, a golyó az ajtófélfába csapódik, és kiszakít belőle egy darabot. Corrie átrohan a nappaliba, és bebújik egy nagy üveges szekrény mögé, amely kissé eltolva áll a faltól, mintha el akarták volna szállítani. A hátát a tégláknak veti, jól megtámaszkodik, és felemeli a lábát. Egy másodperccel később a férfi is belép, ekkor Corrie mindkét lábával nagyot lök a szekrényen, és ráborítja a férfira. Az félreugrik, miközben porcelánok, ónedények, könyvek és üvegtárgyak zuhannak szanaszét. Megint minden olyan, mintha lassított felvételen zajlana. A férfinak csak félig sikerül elugrania, a szekrény széle borulás közben eltalálja a térdét, mire dühödt kiáltással a földre zuhan. Corrie átugorja a szekrényt, és átrohan az ebédlőbe. Újabb lövés dörren, és hirtelen valami erős ütést érez az oldalán. Égető forróság önti el, a fájdalomtól szinte térdre roskad. Félig futva, félig botladozva lefut a keskeny lépcsőn az alagsorba, ahol halomban állnak a könyvek, felmászik a székre, amelyet korábban D. PRESTON – L. CHILD

90 KÉT SÍR

otthagyott az ablak alatt, és kibújik a félig nyitott ablakon. Hallja a feje fölött koppanó lépteket: a férfi továbbra is követi, de lassabban, nehézkesebben, kissé sántítva. Corrie odarohan az ecetfák között a rozoga kerti asztalhoz, amit a két és fél méter magas kőkerítés mellé tolt, felmászik rá, aztán átugrik a falon a barátnője, Maggie házának hátsó udvarába. Itt megáll. Minden néma. Tovább kell mennie. A hátsó udvarból besurran Maggie konyhájába, és halkan becsukja maga után az ajtót, villanyt nem gyújt. Hajnali egy óra van. Maggie még nem jött meg a munkából. Corrie megnézi az erősen vérző sebet az oldalán: megkönnyebbülten látja, hogy csak súrolta a golyó. Gyorsan a bejárati ajtóhoz lopakodik a néma, sötét lakásban. Aztán végtelenül óvatosan résnyire nyitja, és kikukucskál. Az East End Avenue csendes, csak hébe-hóba húz el egy-egy autó az utcalámpák alatt. Corrie kirohan, becsukja maga mögött az ajtót, és sietősen észak felé indul, taxit keresve. Az oldala lüktet, a válla fáj a hátizsák súlyától. Sehol sem lát taxit. Aztán megtörténik, ahogy mindig újra meg újra: csikorgó fékek, egy kocsiajtó csapódása, futó léptek koppanása. – Halt! – harsan egy éles kiáltás. – Hände hoch! Egy másik férfi rohan felé, a kezében pisztollyal. Corrie egy fojtott, kétségbeesett kiáltással behúzódik a leg közelebbi kapualjba: egy kis éjjel-nappali csemegebolt. Még ilyen későn is tele van emberekkel, a pultnál vagy az önkiszolgáló salátabárnál álldogálnak. Corrie beviharzik, feldönt pár konzervhalmot, fellöki a salátabárt, hogy ezzel is hátráltassa az üldözőjét. A boltban felháborodott D. PRESTON – L. CHILD

91 KÉT SÍR

kiabálás tör ki. Kirohan a hátul lévő konyhába, onnan egy nyitott ajtón át egy rövid folyosóra jut, aztán beront egy újabb konyhába, amely jóval nagyobb és sötét: úgy tűnik, a szomszédos épületben egy étterem üzemelhet. Átszáguld a kihalt éttermen a fehér abrosszal leterített asztalok mellett, amelyek már a másnapi vendégeket várják, kinyitja a bejárati ajtót, és megint az East End Avenue-n találja magát, tizenöt méterrel odébb attól a ponttól, ahonnan elindult. Kétségbeesetten körbenéz. Taxi sehol. Percek vagy talán csak másodpercek kérdése, és az üldözője utoléri. Körbenéz, és a tekintete megakad valamin a Carl Schurz park zöldellő lombjai között az utca túloldalán: egy téglafal, egy csukott kapu, és mögötte egy sárga, klasszicista épület. A Gracie Mansion, a mindenkori polgármester rezidenciája. Átrohan a sugárút túloldalára, felkapaszkodik a kovácsoltvas kapun a téglafal tetejére. Tudja, hogy jelenleg nem lakik itt a polgármester, aki inkább a saját luxuslakását választotta – ennek ellenére nyilván jól őrzik az épületet. Hátrapillant a válla fölött, és meglátja, hogy a második férfi előbukkan a boltból. Észreveszi, és futni kezd felé. Corrie átkozza magában a saját lassúságát, lecsusszan a fal túlsó oldalán, és a ház felé rohan. Odabent sötét van, csak kívülről világítják meg a homlokzatot a reflektorok. Az egyenruhás rendőr felé rohan, aki az épület egyik sarkánál álldogál. – Biztos úr! – zihálva próbál levegőhöz jutni, és a hátizsákkal igyekszik eltakarni a vérfoltot az oldalán. – Meg tudná mondani, hogy jutok el a Times Square-re? A rendőr úgy mered rá, mintha elment volna az esze. D. PRESTON – L. CHILD

92 KÉT SÍR

Corrie az épület és a rendőr közé húzódik. – Eltévedtem, és próbálok visszatalálni a szállodámba. Tudna nekem segíteni? A rendőr háta mögött meglátja a második nácit, amint épp beles a téglafal fölött, és rájuk bámul. A rendőr a homlokát ráncolja. – Kisasszony, tudja, hogy hol van? – Ööö… a Central Parkban? A rendőr most már láthatóan meg van győződve róla, hogy egy drogossal áll szemben. – Ez egy zárt terület, illetéktelenül hatolt be. Attól tartok, velem kell jönnie. – Rendben. Corrie elindul rendőr oldalán, aki a ház elejéhez vezeti. Amikor visszanéz, látja, hogy az üldözője eltűnt. Most már csak a rendőrt kell leráznia – nem kockáztathatja meg, hogy a neve bekerüljön egy hivatalos jegyzőkönyvbe. Megvárja, amíg az épület keleti frontjának közelébe érnek. A rendőr a kulcsával kinyitja a kaput, és a járőrautó felé kíséri. Corrie kicsit lemarad, aztán hirtelen futni kezd a park szélén álló fák felé. – Hé! – kiált utána a rendőr. – Jöjjön vissza! Corrie-nak azonban esze ágában sincs visszamenni. Csak rohan és rohan, át a fák között, a kihalt utcákon, a sötét sugárutakon, addig rohan, míg a szíve már majd kiugrik a helyéről…

C

orrie fojtott kiáltással ébredt. Egy pillanatig teljesen össze volt zavarodva, nem tudta, hol van. Aztán meglátta az D. PRESTON – L. CHILD

93 KÉT SÍR

összefirkált falakat, a csukott ajtót, megcsapta a vizeletszag, és elárasztották az emlékek. A Penn pályaudvar női mosdójában húzta meg magát, és ott aludt el. Megint álmodott… ugyanazt a nyomasztó, hátborzongató és hosszan elnyúló álmot, amely tulajdonképpen nem is álom volt, hanem valóság, mert pontosan így történt meg két héttel korábban. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a ködként rátelepedő félelmet. Két hét telt el azóta, és nem történt semmi. Most már biztonságban van. Felállt. A térde alig akart engedelmeskedni. A feneke teljesen elzsibbadt attól, hogy hat órán át ücsörgött a vécéülőke fedelén. De legalább a golyó okozta horzsolás begyógyult, és az oldala nem fájt. Kiment a fülkéből, megmosta a kezét és az arcát, fogat mosott és megfésülködött a drogériában beszerzett tisztálkodószerek segítségével. Aztán megszemlélte magát a tükörben. Két hete élt az utcán, és meglehetősen úgy festett, mint egy hajléktalan, piszkos drogos. Este hat óra felé járt, és a Penn pályaudvaron csak úgy nyüzsögtek az emberek – pontosan ahogy Corrie remélte. Az elmúlt két hétben soha nem ment sehová, csak ha nagy tömegben mozoghatott. A szeme állandóan ide-oda járt, figyelte, nem követi-e valaki, és főleg azt a kegyetlen arcot kereste a sötét szemüveggel. Az utcán élte az életét, metróállomásokon és templomokban húzta meg magát, a parkban padokon és felüljárók alatt aludt, a McDonald’s mögötti kukába zárás után kidobott Big Mac szendvicseken élt. Semmi kétsége nem maD. PRESTON – L. CHILD

94 KÉT SÍR

radt afelől, hogy valami nagy hatalmú, jól szervezett náci csoportba vagy szervezetbe botlott. Ez volt az egyetlen magyarázat a házra, a felszerelésekre, a rengeteg iratra – és a könyörtelen elszántságra, amivel az a két férfi üldözte. Tudták, hogy iratokat lopott el. Lehet, hogy túlságosan paranoiás, de nagyon is valószínűnek tűnt, hogy bármire képesek lennének, hogy megtalálják. Elmehetett volna a rendőrségre, de akkor meg kellett volna magyaráznia, hogy miért tört be a szomszéd házba, és ezzel véget vetne a bűnüldöző-pályafutásának, még mielőtt az elkezdődött volna. Ráadásul nem is biztos, hogy hitelt adnának a szavainak. Ugyan, ki hinné el, hogy egy náci csoport bujkál egy manhattani házban, a huszonegyedik században? Többször is megpróbálta elérni Pendergastot, de sikertelenül. A Riverside Drive-i ház üresen, bezárva állt. Miközben megigazgatta a vállán az immár megszokott súlyú hátizsákot, megint eszébe jutott, milyen fontos lenne, hogy kapcsolatba lépjen az FBI-ügynökkel. Biztos volt benne, hogy a papírok nagyon fontosak, bár mivel nem beszélt németül, azt sem tudhatta, mi áll bennük. Többször diszkréten megfigyelte a saját házát is, de nem tapasztalt semmiféle gyanús tevékenységet. Nagyon remélte, hogy az üldözőinek nem sikerült kideríteniük a személyazonosságát és a lakcímét. Ám ezzel az ügynek még közel sem volt vége. így vagy úgy, de el kell juttatnia ezeket az iratokat Pendergast kezébe, és meD. PRESTON – L. CHILD

95 KÉT SÍR

sélnie kell neki arról, amit látott. A Dakota-házbeli lakása lesz a következő állomás. Lesétált a Nyolcadik sugárúti metróállomásra. A zsúfolt peronra épp befutott egy szerelvény. Corrie hátrább húzódott a peron végébe, megvárta, amíg az utasok kiáramlanak a kocsikból, és a tömeg beszáll. Várt, amig a metrószerelvény kigördült az állomásról, és a kiszálló utasok is eltűnnek a peronról a Long Island és New Jersey felé tartó ingázó vonatok felé. Még egyszer körbenézett, aztán leült a peron szélére, óvatosan lemászott a sínek mellé, és a gyorsan távolodó szerelvényt követve eltűnt a sötét alagútban.

3. fejezet

V

incent D’Agosta hadnagy már nagyon régen rájött, hogy ha a Keleti Huszonhatodik utcai halottkémi hivatalban van dolga, akkor jobb mindig késni egy kicsit. A saját kárán tanulta meg, milyen hátrányokkal járhat az, ha valaki túl korán érkezik. Például előfordulhat, hogy akkor sétál be, amikor a boncolás még folyik, és így kénytelen szemtanújává válni az utolsó mozzanatoknak, amelyek mindig a legszörnyűbbek. A kollégák azt mondogatták neki, hogy idővel majd hozzászokik. D. PRESTON – L. CHILD

96 KÉT SÍR

De ez nem így történt. Tudta, hogy ez a mostani boncolás még nagyobb kihívást jelent, mint a többi. Az áldozat egy fiatal nő, informatikus, aki Bostonból érkezett üzleti útra New Yorkba. A szállodában ölték meg, a holttestét feldarabolták. A biztonsági kamerák rögzítették a gyilkos képét – úgy festett, mint egy férfimodell, és az áldozat szintén rendkívül csinos volt. Nagyon úgy tűnt, hogy véletlenszerűen szemelték ki, és kizárólag a gyilkolás gyönyöre lehetett az indíték, így a bűntény jellege garantálta, hogy a közvélemény nagy érdeklődést fog mutatni az eset iránt. Még a Times is írt róla. Bár nem szívesen ismerte be magának, de D’Agostának egyáltalán nem volt ellenére, hogy itt lehet. A kerületi kapitány őt jelölte ki az ügy felderítésére felállított különleges nyomozócsoport vezetőjének. Ez most már az ő ügye. Belépett a bejáraton, amely fölött a híres idézet díszelgett: TACEAT COLLOQUIA, EFFUGIAT RISUS. HIC LOCUS EST UBI MORS GAUDET SUCCURRERE VITAE. „Szűnjön meg minden beszéd, hallgasson el a nevetés. Ez az a hely, ahol a halottak örömmel segítenek az élőknek.” D’Agosta némi elégedettséggel gondolt arra, hogy milyen jól alakulnak a dolgok az életében. A szíve teljesen rendbe jött, a kapcsolata Laura Haywarddal a legjobban alakul, az exfelesége végre eltűnt a színről, rendszeres kapcsolatot ápol a fiával, és a fegyelmi ügyeit is lerendezték. Csak Pendergast nyugtalanította, az, hogy egyedül üldözi a felesége elrablóit. De hát, ha valaki tud vigyázni magára, akD. PRESTON – L. CHILD

97 KÉT SÍR

kor ő igen. A gondolatai visszatértek a mostani ügyre. Nemcsak hogy óriási lehetőséget jelentett számára, de fontos keresztúthoz is érkezett a karrierjében, egy új kezdethez. Talán ez az első lépés ahhoz, hogy századossá léptessék elő. Ez járt a fejében, miközben belépett a központi folyosóra. Felvillantotta a jelvényét egy nővérnek, aláírta a belépési naplót, és elindult a 113-as boncterem felé. Felvett egy fehér köpenyt, aztán belépett a helyiségbe – és örömmel nyugtázta, hogy tökéletesnek bizonyult az időzítés. A szétdarabolt holttest egy kerekes hordágyon feküdt. A mellette lévő másik asztalon katonás precizitással elrendezve sorakoztak a holttestről levágott kisebb-nagyobb testrészek, műanyag dobozokban pedig a különféle szervek, amelyeket a boncolás során távolítottak el. A patológus épp az utolsót – a májat – méregette, majd azt is elhelyezte egy dobozban. A holttest körül ketten ácsorogtak az újonnan felállított akciócsoport tagjai közül: Barber, a körzeti nyomozó, és az ujjlenyomat-szakértő, akinek valami fura neve volt, amit D’Agosta nem tudott megjegyezni. Barber jó formában volt, nem hagyta el szokásos vidámsága, barna szeme mindenre élénken figyelt. A másik fickó – hogy a csudába is hívják? – olyan arcot vágott, mintha valami nagy bejelentenivalója lenne. A hadnagyot kissé bosszantotta, hogy egyikükön sem látszott a rosszullét legkisebb jele sem. Vajon hogy csinálják? Próbálta elkerülni, hogy nagyon aprólékosan megnézzen D. PRESTON – L. CHILD

98 KÉT SÍR

bármit is. Semmin sem időzött el hosszasabban a tekintete. Az adott körülményekhez képest tulajdonképpen egész jól érezte magát. Laura bosszúságára aznap reggel visszautasította kedvenc reggelijét – a bundás kenyeret –, sőt narancslevet vagy kávét sem kért, beérte egy nagy pohár olasz ásványvízzel. Halk üdvözlésekkel és biccentésekkel fogadták. A beöltözött patológust, aki épp a jegyzőkönyvet diktálta egy mikrofonba, nem ismerte. Csak annyit látott, hogy nő, meglepően csinos, szorosan hátrafogott, fényesfekete hajjal. Láthatóan ideges és feszült volt. – D’Agosta hadnagy vagyok, a nyomozócsoport vezetője – mutatkozott be neki. – Dr. Pizzetti – felelte a nő. – Én vagyok az új rezidens a törvényszéki patológián. Nahát, szóval olasz. Ez jó jel. És ha új, az megmagyarázza, miért ilyen ideges. – Ha ráér, tájékoztatna az eddigiekről, dr. Pizzetti? – Hogyne. – A nő lediktálta utolsó megjegyzéseit, és elrendezte a holttestet, amely úgy feküdt ott, mint egy lazán összerakott emberi puzzle. A nő megigazgatott egy-egy darabot, amelyek elmozdultak a helyükről a boncolás során, és így a holttest aránylag emberi formát öltött. Áthelyezett egy-két szervet, rárakta a még nyitott dobozokra a fedeleket. Aztán az asszisztense halkan odaszólt valamit, és átadott egy hosszú, ijesztő kinézetű tűt. D’Agosta önkéntelenül is megdermedt. Ez meg mi? Irtózott D. PRESTON – L. CHILD

99 KÉT SÍR

a tűktől. Pizzetti a holttest feje fölé hajolt. A koponya fel volt nyitva, az agyat eltávolították. Még nincs vége? Mi a fenét csinál? A hadnagy figyelte, ahogy a nő a hüvelykujjával felhúzza a szemhéjat, és beleszúrja a tűt a szemgolyóba. Nem tudta elég gyorsan elkapni a tekintetét, és a látványtól, ahogy a tű belehatolt a ragyogó kék, üres szembe, igen kellemetlenül görcsbe rándult a gyomra. Többnyire a boncolás elején szoktak mintát venni a szemfolyadékból, hogy toxikológiai teszteket végezzenek rajta, nem a végén. D’Agosta úgy tett, mintha köhögne a szájmaszkja mögött, és elfordította a tekintetét. – Már majdnem végeztünk, hadnagy úr – mondta Pizzetti. – Csak még egy minta kellett a toxikológiai vizsgálatokhoz. Az első alkalommal nem vettünk eleget. – Értem, persze, rendben. A nő eldobta a tűt, a sárgás folyadékot tartalmazó fecskendőt pedig átadta az asszisztensének. Aztán hátrább lépett, és körbenézett. Lehámozta a kezéről a gumikesztyűt, kidobta, majd lehúzta a maszkját, és levette a headsetet. Az asszisztense egy alátéten odanyújtott egy papírt. A nő tényleg nagyon feszült volt. A hadnagy kicsit megsajnálta: fiatal, kezdő, és valószínűleg ez az első igazán fontos esete. Nyilván aggódik, nehogy valami hibát kövessen el. De abból, amit látott, úgy tűnt, a doktor nagyon is alapos munkát végzett. D. PRESTON – L. CHILD

100 KÉT SÍR

Pizzetti a szokásos dolgok felsorolásával kezdte a beszámolót: ismertette az áldozat magasságát, súlyát, életkorát, a halál okát, a különös ismertetőjeleit, az egészségi állapotát, betegségeit. Kellemes, bár feszült volt a hangja. Az ujjlenyomatszakértő jegyzeteket készített. D’Agosta jobban szerette fejben megjegyezni dolgokat. Ha jegyzetelt közben, előfordult, hogy nem tudta követni a tempót, és kihagyott ezt-azt. – A sérülések közül csak egy volt halálos: az a késszúrás, amely a nyakát érte – folytatta a nő. – A körmei alatt nem találtunk szöveteket. Az elsődleges toxikológiai vizsgálatok mind negatívak. Semmi jele annak, hogy dulakodott volna a támadójával. Ezután aprólékos leírást adott a késszúrás mélységéről, a behatolás szögéről és pontos anatómiai helyéről. Ez egy komoly háttérrel rendelkező, intelligens gyilkos – gondolta D’Agosta, miután kiderült, milyen hatékonynak bizonyult az első szúrás, amely azonnal elhallgattatta az áldozatot, aki nagyon gyorsan elvérzett. A gyilkos egyetlen, nagyjából tíz centiméter hosszú vágást ejtett egy borotvaéles, dupla pengéjű késsel. – A halál fél percen belül beállt – folytatta a patológus. – Az összes többi vágás a boncoláskor keletkezett. Szünet. – A holttest feldarabolásához oszcillációs orvosi fűrészt használtak, talán nagyon hasonlót ahhoz, ami itt is látható – mutatott a holttest mellett lévő állványra. – A fűrésznek ék D. PRESTON – L. CHILD

101 KÉT SÍR

alakú az éle, a nagy sebességgel előre-hátra mozgó pengét sűrített levegő hajtja. Specifikusan a csont átvágására tervezték, ha lágy szövetekbe ütközik, akkor azonnal leáll. Vágás közben nem spriccel szét csontszilánkokat vagy folyadékot. Az, ahogy az elkövető ezt használta, nagy szakértelemre vall. Szokatlanul nagy szakértelemre. D’Agosta megköszörülte a torkát. A gyomrából nem múlt el a görcs, de legalább attól nem kellett tartania, hogy elhányja magát. – Tehát lehetséges, hogy az elkövető mondjuk patológus vagy ortopéd sebész? A doktornő csak hosszabb szünet után válaszolt: – Ez puszta spekuláció lenne… – Csak a személyes véleményére vagyok kíváncsi, nem pedig tudományos konklúziókra. ígérem, nem fogok magára hivatkozni. Szóval…? – A hadnagy igyekezett nagyon kedvesen beszélni, hogy a nő ne érezze feszélyezve magát. Pizzetti habozott. A hadnagy kezdte sejteni, miért ilyen feszült a boncorvos: lehet, arra gyanakszik, hogy esetleg valamelyik kollégája a gyilkos. – Nekem úgy tűnik, hogy az elkövető részesült valamiféle szakmai képzésben – bökte ki végül a nő. – Köszönöm. – A gyilkos sebészeti eszközöket is használt, ezekkel fejtette le a húst, és amint mondtam, a csontokat orvosi fűrésszel vágta el. Feltűnő precizitással dolgozott. Minden vágás rendkívül D. PRESTON – L. CHILD

102 KÉT SÍR

pontos, sehol nem csúszott meg a fűrész, nem követett el hibát, úgy dolgozott, mint egy amputációt végző sebész. Csak persze a végén nem égette ki vagy kötötte el az ereket. A doktor megköszörülte a torkát, és folytatta: – A holttestet szimmetrikusan darabolták fel: egy vágás hét centivel a térd alatt, egy hét centivel felette, egy vágás öt centivel a könyök felett, és öt centivel alatta. Aztán levágta a füleit, az orrát, az ajkait, az állát és a nyelvét, mindent sebészi pontossággal. A másik asztalon sorban elhelyezett testrészekre mutatott. A fülek, az orr, az ajkak és más kis darabkák így lemosva úgy hatottak, mintha viaszból lennének. D’Agosta megint érezte, hogy görcsbe rándul gyomra és égni kezd a torka. Jézusom, még az ásványvizet se kellett volna… – Aztán itt van még ez. – Pizzetti megfordult, és egy fényképre mutatott, amelyet egy parafa táblára tűztek ki a tetthelyen készült sok más fotóval együtt. A hadnagy már látta a helyszínen, de azért erőt kellett gyűjtenie, hogy újból megnézze. Az áldozat hasára három szót írtak vérrel: Büszke vagy rám? D’Agosta az ujjlenyomat-szakértőre pillantott. Hogy is hívják? Most rajta volt a sor, és D’Agosta látta a szeme csillogásából, hogy valami fontos mondanivalója van. D. PRESTON – L. CHILD

103 KÉT SÍR

– Igen, Mr. ööö…? – Kugelmeyer – vágta rá lelkesen a férfi. – Nos, gyakorlatilag egy teljes ujjlenyomat-sorozatot találtunk a holttesten. Jobb és bal hüvelykujj, jobb és bal mutatóujj, jobb gyűrűsujj, és volt néhány részleges tenyérlenyomat is. Sikerült két szép példányt rögzíteni az áldozat vérével írt üzenetről is, amely a gyilkos bal mutatóujjával készült. – Nagyszerű – bólintott D’Agosta. Sőt, még annál is jobb. A gyilkos megdöbbentően elővigyázatlan volt, hagyta, hogy rögzítse fél tucat biztonsági kamera, ráadásul egy csomó helyen otthagyta az ujjlenyomatát. Másrészt viszont a helyszínelők nem sok nyomot találtak a tetthelyen – nyál-, ondó-, izzadságvagy vérmintákat nem sikerült rögzíteni. Természetesen egy csomó haj- és textilszálat igen – végül is egy szállodai szoba volt a helyszín –, de semmi olyat, ami különösebben ígéretesnek tűnt volna. A holttesten nem maradtak harapásnyomok, karmolások, semmi, ami alapján a gyilkos DNS-e azonosítható lenne. Ennek ellenére rengeteg mintát vettek abban a reményben, hátha mégis sikerül elcsípni egy kósza DNS-t. Pizzetti átvette a szót: – Szexuális érintkezésnek, erőszaknak vagy zaklatásnak nincs semmi nyoma. Az áldozat közvetlenül előtte zuhanyozott, így megkönnyítette az esetleges bizonyítékok rögzítését. D’Agosta épp fel akart tenni egy kérdést, amikor hirtelen egy ismerős hang csendült fel a háta mögött. – Lám-lám, kit látnak szemeim, csak nem D’Agosta hadD. PRESTON – L. CHILD

104 KÉT SÍR

nagy? Hogy van, Vinnie? A nyomozó megfordult, és dr. Matilda Ziewicz terebélyes alakjával találta szemben magát – New York fő halottkémével. A nő úgy tornyosult ott, mint egy futballhátvéd, pirosra rúzsozott ajkán cinikus mosoly játszott. Hatalmas szőke hajkoronáját nagyméretű fehér sapka takarta, és a külön méretre készített fehér köpeny is majd szétrepedt rajta. Nagy tekintélyű briliáns elmeként tartották számon, ugyanakkor visszataszító külseje és szarkasztikus modora miatt mindenki rettegett tőle, ezzel együtt azonban módfelett hatékonyan végezte a munkáját. New Yorknak soha nem volt még nála hozzáértőbb főhalottkéme. Dr. Pizzetti még feszültebbé vált. Ziewicz csak intett. – Folytassák, folytassák, mintha itt se lennék! Lehetetlen volt nem tudomást venni a nő jelenlétéről, de Pizzetti azért megpróbálta. Folytatta az előzetes vizsgálati eredmények, a fontosabb és kevésbé fontos adatok ismertetését. Ziewicz figyelmesen hallgatta. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és idegesítő lassúsággal körbejárta a két kerekes hordágyat, amelyeken a holttest, illetve az egyéb szervek feküdtek. Összeszorított szájjal alaposan mindent megszemlélt. Pár perc után halkan hümmögni kezdett, aztán bólogatott, felhorkant, és motyogott valamit. Pizzetti elhallgatott. Ziewicz felegyenesedett, és D’Agostához fordult. D. PRESTON – L. CHILD

105 KÉT SÍR

– Hadnagy úr, emlékszik a Természettudományi Múzeumban történt gyilkosságokra még évekkel ezelőttről? – Hogy is tudnám elfelejteni? – A hadnagy akkoriban találkozott először ezzel a félelmetes asszonnyal. Akkoriban még nem ő volt a fő halottkém. – Nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozni fogok egy annyira szokatlan üggyel, egészen mostanáig. – Mondta a nő, aztán Pizzettihez fordult: – Nem vett észre valamit. D’Agosta látta, hogy Pizzetti kővé dermed. – Nem vettem észre valamit? Ziewicz bólintott. – Valami nagyon fontosat. Éppen azt, ami ezt az esetet a sztratoszféra magasságába emeli – intett az ég felé kövérkés kezével. Hosszú, riadt csönd állt be. Ziewicz D’Agostához fordult. – Hadnagy úr, csodálkozom magán. D’Agosta nem jött zavarba, inkább szórakoztatta a helyzet. – Miért, itt is megtalálta egy szörny karmát, mint a múzeumi gyilkosságoknál? Ziewicz hátravetett fejjel, dallamosan felnevetett. – Nagyon vicces. – Visszafordult Pizzettihez. A többiek érteden pillantásokat váltottak. – Egy jó igazságügyi patológus mindig úgy lát neki a boncolásnak, hogy nincs semmiféle prekoncepciója. – Igen – bólintott Pizzetti. D. PRESTON – L. CHILD

106 KÉT SÍR

– De maga egy prekoncepcióval jött ide. Pizzetti láthatóan egyre nagyobb pánikba esett. – Nem hinném. Én mindenre nyitottan láttam neki a munkának. – Megpróbálta, de nem sikerült. Azt feltételezte, hogy egyetlen holttesttel van dolga. – Nem szeretnék tiszteletlen lenni, dr. Ziewicz, de nem így volt. Külön-külön megvizsgáltam mindent, és ellenőriztem, hogy minden darab a holttesthez tartozik-e. Mindegyik stimmel, a darabok összeillenek. Egyiket sem cserélték el más holttestből származó tagokkal. – Legalábbis úgy tűnik. De csinált teljes leltárt? – Leltárt? Ziewicz odasétált a második hordágyhoz, amelyen az arcról lemetszett, leöblített darabkák sorakoztak. Rámutatott egy kis húscafatra. – Ez mi? Pizzetti közelebb hajolt, és megnézte. – Ez… az ajak egy darabkája, legalábbis azt feltételeztem. – Azt feltételezte. – Ziewicz fogott egy hosszú csipeszt egy tálcáról, és nagyon óvatosan felemelte a húsdarabkát. Rátette egy mikroszkóp tárgylemezére, felkattintotta a lámpát, és hátrább lépett, hogy Pizzetti megnézhesse. – Mit lát? – kérdezte Ziewicz. Pizzetti belenézett a mikroszkópba. – Nekem továbbra is úgy tűnik, hogy az ajak egy darabkája. D. PRESTON – L. CHILD

107 KÉT SÍR

– Lát porcokat? Szünet, Pizzetti megpiszkálgatta a húsdarabkát egy csipeszszel. – Igen, egy aprócska darabot. – Akkor újból felteszem a kérdést: mi ez? – Ezek szerint nem ajak, hanem… fülcimpa. Ez egy fülcimpa. – Nagyon jó. Pizzetti feszült arccal felegyenesedett. Úgy tűnt, Ziewicz még valamit vár, úgyhogy egy pillanatnyi hallgatás után Pizzetti odalépett a másik ágyhoz, és megvizsgálta a két levágott fület, amelyek úgy hevertek ott a rozsdamentes acélon, mint két sápadt kagyló. – Ööö… úgy látom, mindkét fül teljesen ép. Nem hiányoznak a fülcimpák. – Pizzetti elhallgatott. Visszament a mikroszkóphoz, még egyszer belenézett, és a csipesszel megpiszkálgatta a fülcimpa darabkáját. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez a gyilkosé – mondta. – Nem? – Ezt a fülcimpát – folytatta megfontoltan Pizzetti – nem a dulakodás közben tépték vagy vágták le. Úgy tűnik, mintha óvatosan, sebészileg operálták volna le, szikével. D’Agostába mintha villám csapott volna – eszébe jutott egy apró részlet a biztonsági kamerák felvételeiről, amelyeket órákon át tanulmányozott. Megköszörülte a torkát. – Szeretném megjegyezni, hogy a biztonsági kamerák képeD. PRESTON – L. CHILD

108 KÉT SÍR

in látszik, hogy a gyilkos egy kis kötést visel a bal fülén. – Ó, te jóságos ég! – kiáltott fel Pizzetti a bejelentést követő döbbent csöndben. – Csak nem gondolja, hogy levágta a saját fülcimpáját, és otthagyta a tetthelyen? Ziewicz fanyarul elmosolyodott. – Ez kiváló kérdés. A hosszú csöndet végül Pizzetti törte meg: – Teljes elemzést fogok kérni a labortól a fülcimpáról, toxikológiai és DNS-vizsgálatot és minden egyebet. Dr. Ziewicz széles mosollyal lehámozta a gumikesztyűt, levette a maszkot, és a szemetesbe dobta. – Helyes, dr. Pizzetti. Némileg helyrehozta a hibáját. Szép napot mindenkinek! Azzal távozott.

4. fejezet

D

r. John Felder felsétált a hatalmas neogótikus épület lépcsőjén. Egyetlen felhő sem zavarta meg az enyhe késő őszi délelőtt színtiszta kékségét. Az épület homlokzatát nemrégiben renoválták, az ódon téglák csak úgy ragyogtak a napfényben. Még az ablakokat védő fekete rácsokat is kifényesítették. Úgy tűnt, csak egyvalamit nem tisztítottak meg: a kapu D. PRESTON – L. CHILD

109 KÉT SÍR

mellé csavarozott bronztáblát, amelyen a Mount Mercy Igazságügyi Elmegyógyintézet felirat állt. Felder megnyomta a kapucsengőt, és várt. Személyesen a Mount Mercy igazgatója, dr. Ostrom nyitott ajtót. Felder nem vett tudomást az orvos hideg arckifejezéséről. Látszott, hogy nem örül a látogatásának. Ostrom hátrább lépett, és beengedte a vendéget. Aztán biccentett egy ott várakozó őrnek, aki azonnal bezárta az ajtót. – Köszönöm, hogy engedélyezte ezt a látogatást, dr. Ostrom – kezdte a férfi. – Próbáltam elérni Pendergastot, hogy az ő jóváhagyását is megszerezzem, de nem sikerült kapcsolatba lépnem vele. Ugyanakkor nem találtam elfogadható ürügyet arra, hogy visszautasítsam a kérését, mivel – bármily sajnálatos is – ön a bíróság által kijelölt pszichiáter. – Odavezette Feldert a váróhelyiség túlsó végébe, és lehalkította a hangját: – Van azonban néhány alapvető szabály, amelyet be kell tartania. – Hogyne. – A mostani és a jövőbeli látogatásait is tíz percre kell korlátoznia. A férfi bólintott. – Nem izgathatja fel semmivel a beteget. – Hogyne, ez természetes. – És többet szóba sem jöhet semmiféle intézményen kívüli… – De doktor úr, kérem! – vágott közbe Felder, mintha a téma említése is fájdalmas lenne a számára. D. PRESTON – L. CHILD

110 KÉT SÍR

Ostrom elégedett arcot vágott. – Akkor kérem, jöjjön velem. Ugyanabban a szobában van, mint korábban, bár a biztonsági intézkedéseket fokoztuk. Felder és Ostrom egy ápoló nyomában indultak el a hosszú folyosón, amelynek mindkét oldalán ajtók sorakoztak. A látogató érezte, hogy végigfut a hideg a hátán. Alig két hét telt el azóta, hogy itt, ebben az épületben része volt szakmai pályafutása legnagyobb szégyenében és megaláztatásában. Egy beteg miatta szökött meg a Mount Mercyből. Illetve nem megszökött – emlékeztette magát –, hanem elrabolta egy elvetemült alak, aki pszichiáternek adta ki magát. Az arca újból égni kezdett. Ő is bedőlt a csalásnak. Ha a beteg nem került volna vissza olyan hamar a Mount Mercybe, a karrierje is rámehetett volna. így csak egy hónapos kényszerszabadságra küldték. Majdnem belebukott, majdnem… De most itt van, újból visszatért. Mi vonzza ehhez a beteghez, mint éjjeli lepkét a gyertya lángja? Megvárták, amíg az ápoló kinyit egy súlyos acélajtót, aztán továbbindultak egy újabb végtelennek tűnő, visszhangos folyosón, majd végül megálltak egy ajtó előtt, amely semmiben sem különbözött a többitől, csak épp egy őr állt előtte. Ostrom Felderhez fordult. – Óhajtja, hogy én is jelen legyek? – kérdezte. – Köszönöm, de erre nem lesz szükség. – Rendben, akkor ne feledje: tíz perc. – Ostrom kinyitotta az ajtót egy súlyos láncon lógó kulccsal. Felder belépett a szobába, és megvárta, amíg mögötte hanD. PRESTON – L. CHILD

111 KÉT SÍR

gosan zörögve megfordul a zár. Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, amelyben kezdtek kibontakozni a szobában lévő tárgyak körvonalai: az ágy, az asztal, és a szék – mind a padlóhoz csavarozva a régi bőrkötésű könyvekkel telezsúfolt polc, a műanyag virágváza. És az asztal mögött megpillantotta Constance Greene-t. Se könyv, se papír nem hevert előtte, egyenes háttal, mereven, kimérten ült. A férfi azt gyanította, talán meditál. Akárhogy is, egyáltalán nem üres, álmodozó tekintet csillogott a hideg szempárban. Felder önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét. – Constance – szólalt meg, és a kezét összekulcsolva megállt az asztal előtt, mint egy bűntudatos iskolás fiú. A lány nem reagált azonnal, de pár másodperc múlva alig észrevehetően bólintott, amitől meglibbent vállközépig érő haja. – Dr. Felder. A férfi két hete csak erre a percre várt, de most, ahogy meghallotta a halk, már ismert csengésű hangot, mintha minden, gondosan előre kitervelt gondolata füstbe ment volna. – Constance, csak azt szerettem volna mondani… hogy nagyon sajnálom, ami történt. Mindent nagyon sajnálok. Constance ránézett nyugtalanító szemeivel, de nem válaszolt. – Tisztában vagyok vele, hogy mennyi fájdalmat, szenvedést és félelmet okoztam magának, és szeretném, ha tudná, hogy soha nem jutna eszembe, hogy szándékosan ilyesminek D. PRESTON – L. CHILD

112 KÉT SÍR

tegyem ki egy betegemet. – Főleg egy olyan beteget, aki olyan különleges, mint maga – tette hozzá gondolatban. – Elfogadom a bocsánatkérést – mondta a lány. – Mivel annyira szerettem volna segíteni magán, nem voltam elég éber. Hagytam, hogy félrevezessenek, ahogy mindenki más is. Ez a kis megjegyzés azonban, amivel magát próbálta mentegetni, válasz nélkül maradt. Aggodalmasan hozzátette: – Jól érzi magát, Constance? – Amennyire csak lehet. A férfinak fájdalmat okozott ezt hallani. Pár pillanatra csönd telepedett a kis szobára, miközben azt fontolgatta, hogyan folytassa. – Hibát követtem el – mondta végül. – De tanultam belőle. Ami azt illeti, eszembe jutott valami. Egy fontos tétel, amit az orvosi egyetemen tanultunk: a hatékony kezelést nem lehet semmilyen úton-módon megrövidíteni. A lány fészkelődött a széken, és megmozdította a kezét. Felder most először vette észre, hogy a jobb hüvelykujja be van kötözve. – Nem titok, hogy különös érdeklődéssel viseltetem a maga esete iránt – folytatta. – Sőt nyugodtan mondhatom, hogy senki sem érezhet nálam nagyobb együttérzést és megértést az ön állapota iránt. Constance arcán fagyos kis mosoly suhant át. D. PRESTON – L. CHILD

113 KÉT SÍR

– Az állapotom iránt? – ismételte meg. – Azt szeretném kérdezni, hogy folytathatjuk-e a kezelést ott, ahol abbahagytuk, és tovább dolgozhatunk-e ugyanabban a szellemben, mint… – Nem – vágott közbe Constance. A hangja halkan, de olyan acélosan csengett, hogy Felder beleborzongott. Nyelt egy nagyot. – Tessék? A lány csendesen, de határozottan válaszolt, és egy pillanatra sem vette le a szemét a pszichiáterről. – Hogy gondolhatta, hogy folytatjuk ezt az úgynevezett „kezelést”? A maga téves ítélőképessége miatt elraboltak és bántalmaztak. Mivel annyira vágyott rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön egy maga által különlegesnek és egzotikusnak tartott beteggel, akkora veszélybe sodort, ami majdnem az életembe került. Ne sértegesse az intellektusomat azzal, hogy azt akarja, továbbra is cinkosa legyek a kudarcában. Hogy várhatja el tőlem, hogy valaha is megbízzak magában? Márpedig nem a bizalom az efféle terápia alapja? Feltéve persze, hogy egyáltalán szükségem van terápiára – ami elég sértő feltételezés. Amilyen gyorsan jött a szenvedélyes kitörés, olyan hirtelen vége is szakadt. Felder épp hogy válaszra nyitotta volna a száját, amikor rögtön be is csukta. Nem tudott mit mondani. A hirtelen beállt csöndben egyszer csak kopogtak az ajtón. – Dr. Felder? – szólalt meg Ostrom hangja odakintről. – LeD. PRESTON – L. CHILD

114 KÉT SÍR

telt a tíz perc. A férfi el akart köszönni, de egy árva szót sem tudott kinyögni. Csak kissé meghajtotta a fejét, aztán az ajtó felé fordult. – Dr. Felder – szólalt meg halkan Constance. A terapeuta visszafordult. – Lehet, hogy kissé túl éles hangon beszéltem önnel. Időnként azért meglátogathat, ha gondolja. De csak mint barát – nem mint orvos. A férfi hirtelen megkönnyebbülést és hálát érzett. – Köszönöm – mondta. Maga is meglepődött, hogy milyen érzelmek árasztják el, miközben kilépett a szoba homályából a jól megvilágított folyosóra.

5. fejezet

V

incent D’Agosta a One Police Plazán található rendőrfőkapitányság nyomozati osztályának legnagyobb konferenciatermét foglalta le az értekezlethez. A boncolás után elkövette azt a hibát, hogy megivott három feketét, és két szelet süteményt is megevett az előcsarnokban lévő Starbucks kávézóban, és most valami gyanús folyamat zajlott a gyomrában, ami távol állt a normálisnak nevezhető emésztéstől. D. PRESTON – L. CHILD

115 KÉT SÍR

Öt perc múlva egy óra. Jézusom, ez hosszú nap lesz… A baj az volt, hogy a kézzelfogható eredmények ellenére valami rossz érzés gyötörte ezzel az üggyel kapcsolatban. Nagyon rossz érzés. Ismét eltűnődött, hogy vajon hol a pokolban lehet most Pendergast. Nagyon szeretett volna konzultálni vele az eddig talált nyomokról, csak hogy kikérje a nem hivatalos véleményét. Ez az ügy éppen neki való lenne. Proctor, aki nemrég jött ki a kórházból, és már visszatért a Riverside Drive-i házba, nem hallott felőle semmit, ahogy Constance sem. A Dakota-házban senki nem vette fel a telefont, és az ügynök mobilja is süket volt. D’Agosta megcsóválta a fejét. Tudta, hogy nincs értelme aggódni – a barátja gyakran eltűnt hosszabb-rövidebb időre. Ideje indulni. D’Agosta fogta a dossziéját meg a laptopját, felállt az íróasztalától, és átsétált az irodájából a konferenciaterembe. Több mint harminc rendőrt állítottak erre az ügyre, ami azt jelentette, hogy közepes fontosságúnak tekintik. A legkiemeltebb ügyeken kétszer ennyien is dolgoztak. De így is átkozottul sokan voltak, akik közül többen is szerettek volna felszólalni az értekezleten. Ennyit a délutánjáról. Ugyanakkor az ilyen megbeszélésekre szükség van: mindenkinek tudnia kell, mire jutottak a többiek, és az is tény, hogy a rendőrök többségét se hízelgéssel, se fenyegetéssel nem lehet rávenni arra, hogy elolvassanak egy hosszú jelentést. Muszáj értekezleteket tartani. Pár perccel egy után érkezett meg, és örömmel látta, hogy D. PRESTON – L. CHILD

116 KÉT SÍR

már mindenki egybegyűlt. A teremben nyugtalanság érződött, szinte vibrált a feszültség a levegőben. Ahogy lassan elhalkult a mormolás, D’Agosta arra lett figyelmes, hogy baljósan megkordul a gyomra. Fellépett a pódiumra a kivetítő és a fehér táblák mellé. Ahogy végighordozta tekintetét a termen, észrevette Singleton kapitányt, a nyomozók főnökét. Az első sorban ült, a manhattani helyettes rendőrfőkapitány mellett több más fejessel együtt. A gyomra ismét kordult egyet. Letette a dossziét, egy pillanatig várt, hogy teljes legyen a csönd, aztán belekezdett az előre elpróbált nyitó mondatba: – A legtöbben bizonyára ismernek: D’Agosta hadnagy vagyok, a nyomozócsoport vezetője. – A lehető legrövidebben összefoglalta, amit a gyilkosságról tudni lehet, aztán a szakértők névsorára pillantott. – Kugelmeyer az ujjlenyomat-csoporttól. Kugelmeyer fellépett a pódiumra, és begombolta rémes barna konfekciózakóját. D’Agosta egy ujjal megkocogtatta az óráját. Mindenkivel előre közölte, hogy fejvesztés terhe mellett tilos öt percnél tovább beszélnie. – Hibátlan ujjlenyomat-sorozatot sikerült rögzítenünk a holttestről és a helyszínen is – kezdte gyorsan Kugelmeyer. – Teljes és részleges ujjlenyomatokat találtunk a jobb és a bal kézről, valamint tenyérlenyomatokat is. Ellenőriztük minden adatbázisban, de nem találtunk egyezést. Úgy tűnik, az elkövetőről eddig még soha nem vettek ujjlenyomatot. D. PRESTON – L. CHILD

117 KÉT SÍR

Ennyi volt. Kugelmeyer lesétált a pódiumról, és visszaült a helyére. D’Agosta körbenézett a teremben. – Forman, hajszálak és textilszálak? Elhangzott egy újabb rövid beszámoló, majd egy tucat másik – vércseppekről, lábnyomokról, mikroszkopikus nyomokról, viktimológiai elemzésről. Nagy megelégedésére olajozottan zajlott minden. Próbálta kerülni a tekintetével Singletont, bár nagyon kíváncsi lett volna a reakciójára. D’Agosta egyvalamit megtanult az ilyen értekezletekről: nem árt egy kis drámai hatást kelteni azzal, hogy a legjobbat hagyja a legvégére, hogy ébren tartsa az emberek figyelmét. Ebben az esetben Warsaw rendelkezett a legérdekesebb információkkal, a videoszakértő, aki a biztonsági kamerák felvételeinek elemzésére specializálódott. Hivatalosan nyomozói státuszban állt, de égnek meredő hajával meg a pattanásaival inkább úgy festett, mint egy ápolatlan tinédzser. A többiektől eltérően ő nem öltönyt viselt, még rossz szabásút sem, hanem szűk fekete farmert és heavy metál logókkal díszített pólót. Elnézték neki, mert annyira értette a dolgát. És szeretett egy kicsit felvágni is. Távirányítóval a kezében lépett fel a pódiumra, a fények elsötétedtek. – Köszöntök mindenkit, ez itt a kandi kamera legújabb adása! – kezdte Warsaw. Halk nevetgélés tört ki. – A Marlborough Grand Hotelben a legmodernebb digitális D. PRESTON – L. CHILD

118 KÉT SÍR

biztonsági berendezéseket alkalmazzák, és tényleg gyönyörű felvételek állnak rendelkezésünkre. Van képünk a gyilkosról elölről, hátulról, oldalról, felülnézetből – és minden HD minőségben. Íme, itt láthatók a legjobb felvételek öt percben összevágva. A dossziéjában mindenki talál egy válogatást a kinagyított filmkockákból. A fotókat elküldtük több más luxusszállodának is, és nemsokára a Times, a Post és a Daily News is megkapja. Közben elkezdődött a videobemutató, és valóban olyan jónak bizonyultak a felvételek, ahogy Warsaw ígérte. A képeken a gyilkos volt látható – bekötözött bal füllel – a hallban, a liftben, ahogy végigsétál a folyosón, aztán ahogy benyomul az áldozat szobájába. Aztán képek arról, ahogy nagyjából ugyanúgy távozik, minden sietség nélkül, nyugodtan, zavartalanul. D’Agosta látta már a videofelvételt, de most ismét hátborzongatónak találta. Tudta, hogy a gyilkosok többnyire két nagy csoportra oszthatók: vannak, akik mindent nagyon szervezetten csinálnak, és vannak, akik szervezetlenül. Ez az ember azonban olyan nyugodt volt és annyira módszeres, hogy szinte külön kategóriába tartozott. Ezt pedig mélységesen nyugtalanítónak találta. Egyszerűen nem illett bele a képbe a gyilkos viselkedése. A videofelvétel véget ért, és elszórt taps tört ki a teremben. Warsaw esetlenül meghajolt, és távozott, ami azért némi boszszúsággal töltötte el főnökét. D’Agosta visszatért a pódiumra. Már fél három volt. Ez idáD. PRESTON – L. CHILD

119 KÉT SÍR

ig minden úgy ment, mint a karikacsapás. A gyomra megint hangosan kordult egyet – kezdte úgy érezni, mintha egy üveg sósavat ivott volna. Az utolsó érdekességet – a levágott fülcimpát – a legvégére tartogatta, és ő akarta bejelenteni. Az ilyesmi a nyomozócsoport vezetőjének privilégiuma. – Egyelőre nincs még DNS a tetthelyen talált fülcimpából, amely nem az áldozathoz tartozik – kezdte. – De van néhány előzetes eredmény. Tudjuk, hogy férfié. A bőr állapota azt mutatja, hogy ötven évesnél fiatalabb – ennél közelebbről nem tudjuk meghatározni. Majdnem bizonyos, hogy nem a helyszínen történt dulakodás eredményeképp szakadt le, hanem úgy tűnik, a gyilkos magával vitte, és szándékosan hagyta ott. A fülcimpát órákkal korábban operálták le, nem halottról, hanem egy élő személyről – ami nem nagy meglepetés, mivel a videofelvételről láthatjuk, hogy az elkövető nagyon is él és virul. – Tudjuk, hogy néz ki a gyilkos, és nemsokára egész New York is megtudja. Elég feltűnő jelenség a vöröses hajával és a drága öltönyében. Jó megjelenésű, egy olimpiai sportoló fizikumával rendelkezik. Vannak ujjlenyomatok, hajszálak, a ruhából szövetszálak, és nemsokára a DNS-e is meglesz. Már azonosítottuk, honnan származik Charvet nyakkendője, és már majdnem megvan az öltöny és a cipő is. Úgy tűnik, csak egy lépésre vagyunk attól, hogy elkapjuk a fickót. D’Agosta kis szünetet tartott, majd úgy döntött, folytatja. – Tehát mi nem stimmel ezekkel a felvételekkel? – ÉrezheD. PRESTON – L. CHILD

120 KÉT SÍR

tően költői kérdésnek szánta, senki sem jelentkezett, hogy megválaszolja. – Lehetséges-e, hogy ez az ember valóban ilyen ostoba? Egy hosszú pillanatig hatásszünetet tartott, mielőtt továbbpörgette volna a gondolatmenetet: – Nézzék meg ezeket a videofelvételeket. Lehetséges-e, hogy ez az ember olyan totális idióta, mint amilyennek látszik? Úgy értem, néhány egyszerű lépéssel álcázhatta volna magát, megváltoztathatta volna a külsejét, vagy legalább részben kikerülhette volna a biztonsági kamerákat. Nem volt rá semmi szükség, hogy teljesen mozdulatlanul ácsorogjon öt percen keresztül a hall kellős közepén, ahol a teljes személyzet láthatta, és a kamerák négy szögből vették. Meg se próbált elvegyülni. A pszichológusok már dolgoznak rajta, igyekeznek megállapítani, mi motiválja, mit jelent a holttestre vérrel írt üzenet, és az otthagyott fülcimpa. Talán őrült, és direkt azt akarja, hogy elkapják. De nekem nagyon úgy tűnik, hogy a fickó pontosan tudja, mit csinál, és kizárt, hogy ostoba legyen. Tehát a rendelkezésünkre álló sok nyom ellenére sem szabad azt feltételeznünk, hogy máris kezünkben van a megoldás. Csönd ülte meg a termet. Akadt még egy fontos mozzanat, ami aggasztotta D’Agostát, de úgy döntött, inkább nem említi meg, mert furcsán hangozhatna, és különben sem tudta, hogy is fogalmazza meg, ami a fejében motoszkál. A támadás időzítéséről volt szó. A kamera mindent rögzített: a gyilkos végigsétált a folyosón, és az áldozat éppen abban pillanatban lépett D. PRESTON – L. CHILD

121 KÉT SÍR

ki, hogy felvegye az újságot, amikor a gyilkos elhaladt a szoba ajtaja előtt. Hajszálpontos és tökéletes volt az időzítés. Vajon ez csak véletlen lenne…?

6. fejezet

K

joko isimura, a japán házvezetőnő lassan sétált végig a folyosón, úgy söprögette maga előtt a kifényesített fapadlót hagyományos cirokseprűjével. A hall ragyogott a tisztaságtól, de Miss Isimura azért megszokásból nap mint nap végigsöprögetett mindent. A három lakás egybenyitásával keletkezett tágas tér sűrű, mély csöndbe burkolózott. A Nyugati Hetvenkettedik utcáról, öt emelet mélységből felszűrődő zaj alig hatolt át a vastag kőfalakon. Visszatette a seprűt a takarítószerek tárolószekrényébe, fogott egy puha filc törlőruhát, és bement egy antik kazettás mennyezetű kis szobába, ahol tabriz- és iszfahanszőnyegek borították a padlót. A falak mentén gyönyörű kötésű kódexek és ősnyomtatványok sorakoztak, amelyeket ólomüveges mahagóni szekrényekben őriztek. Miss Isimura letörölgette előbb a szekrényeket, aztán az üveget, majd egy másik, speciális törlőruhával magukat a köteteket is. Gondosan leporolta bordázott gerincüket és aranyozott élüket. Bár a könyvek is tiszták volD. PRESTON – L. CHILD

122 KÉT SÍR

tak, azért mindegyiket külön-külön gondosan letörölgette. Nem pusztán megszokásból tette: ha Miss Isimura aggódott valami miatt, vigaszt talált a takarításban. Mióta a gazdája négy nappal ezelőtt minden előzetes bejelentés nélkül hazatért, nagyon furcsán viselkedett. Eddig is különös ember volt, de a mostani magatartása rendkívül felzaklatta. Napokon át ki sem mozdult a lakásból, selyempizsamában és angol selyemköntösben lézengett, és egy árva szót sem szólt. Órákon át csak a márványfalon lecsorgó vízesést bámulta a fogadószobában, vagy a nap nagyobbik részében csak mozdulatlanul üldögélt a zen kertben, teljes letargiába süllyedve. Ráadásul nem is evett semmit. Hiába próbálta elcsábítani a kedvenc japán ételeivel – mozukuval, shiokarával –, hozzájuk sem nyúlt. És ami még aggasztóbb volt, valami gyógyszert kezdett szedni. Miss Isimura titokban megnézte az üvegcséket, és ellenőrizte az interneten, hogy mik azok. Döbbenten látta, hogy erős narkotikumok, és nagyon úgy festett a helyzet, hogy a gazdája egyre nagyobb mennyiségben szedi őket. Eleinte úgy tűnt, mintha valami mélységes, szinte elképzelhetetlen bánat nyomasztaná, de ahogy teltek a napok, testileg is egyre jobban leromlott az állapota: a bőre megszürkült, az arca beesett, a szeme sötét lett és karikás. Ahogy egyre mélyebbre süllyedt a némaságba és az apátiába, a házvezetőnő azt gondolta, nem is annyira a bánat emészti, hanem sokkal D. PRESTON – L. CHILD

123 KÉT SÍR

inkább az, hogy kihalt belőle minden érzés. Mintha valami szörnyű élmény kiégetett volna belőle minden érzelmet, és így nem maradt belőle más, csak egy kiszáradt, üres héj – a teste. Egy kis kék LED lámpa kezdett villogni az ajtó mellett. Miss Isimura számára – aki süketnéma volt – ez jelezte, hogy csöng a telefon. Odasétált a sarokban álló kisasztalhoz, és megnézte a kijelzőn, ki telefonál. Ismét D’Agosta hadnagy volt az. Talán öt másodpercig meredt a készülékre, aztán hirtelen felkapta a kagylót, annak ellenére, hogy a gazdája épp ennek az ellenkezőjére utasította. Csatlakoztatta a telefont a TTYeszközhöz, és beírt egy szöveges üzenetet: Kérem, várjon, rögtön idehívom. Kiment a szobából, végigsétált a hosszú folyosón, a kanyarnál befordult, továbbhaladt a következő folyosószakaszon, aztán megállt, és halkan bekopogott egy rizspapír tolóajtón. Pár pillanat múlva félretolta, és belépett. A helyiségben egy világos színű hinoki fából készült nagy japán ofuro kád állt. Pendergast ebben feküdt elnyúlva, csak a feje és keskeny válla látszott ki a gőzölgő vízzel teli kád magas szélénél. Több orvosságos üveg és francia ásványvíz sorakozott mellette, mintha őrszemek lennének. Így meztelenül még megdöbbentőbb volt a külseje: az arca borzalmasan lesoványodott, világos színű szeme most egészen sötétnek látszott. T. S. Eliot Négy kvartettje feküdt a kád szélén, mellette egy éles borotva csillogott. Miss Isimura már többször látta, hogy időnként szórakozottan a borotvát élesítgeti, néha órákon át. A D. PRESTON – L. CHILD

124 KÉT SÍR

fürdővíz halvány rózsaszínűvé vált – nyilván megint vérezhet a seb a lábán. Nem kezelte, hiába könyörgött neki. Átnyújtott a férfinak egy cédulára firkantott kis üzenetet: D’Agosta hadnagy. Pendergast csak bambult rá. A nő odanyújtotta a telefont, és a szájával egy szót formált: – Dozo. A házigazda továbbra sem felelt semmit. – Dozo – ismételte meg nyomatékosan. Pendergast végül utasította, hogy kapcsolja a kihangosítóra. A nő engedelmeskedett, aztán tisztelettudóan hátrább lépett. Nem hallott ugyan, de tökéletesen tudott szájról olvasni. Egyáltalán nem állt szándékában távozni. – Halló? – szólalt meg a hang vékonyan a falra erősített hangszóróból. – Halló, Pendergast? – Vincent… – felelte halkan az FBI-ügynök. – Pendergast, te jó ég, maga meg hol járt? Napok óta próbálom elérni! Pendergast nem válaszolt, csak még jobban elnyújtózott a kádban. – Mi történt? Hol van Helen? – Helent megölték – felelte Pendergast kifejezéstelen, síri hangon. – Micsoda? Hogyhogy? Mikor? – Mexikóban, a sivatagban. D’Agosta felszisszent, aztán egy rövid ideig hallgatott. D. PRESTON – L. CHILD

125 KÉT SÍR

– Jézusom. Jézusom. Ki ölte meg? – A nácik. Szíven lőtték, közvetlen közelről. – Úristen. Szörnyen sajnálom. Sikerült elkapnia őket? – Egy megszökött. – Értem. El fogjuk kapni a rohadékot. Igazságot fogunk szolgáltatni… – Minek? – Minek? Hogyhogy minek? Pendergast Miss Isimurára emelte a tekintetét, és jobb mutatóujjának kis mozdulatával jelezte, hogy tegye le a kagylót. A házvezetőnő, aki le sem vette a szemét a gazdája ajkáról a rövid beszélgetés alatt, kis habozás után odalépett a telefonhoz, lenyomta a kikapcsoló gombot, aztán a fürdőszoba kőpadlóján kihátrálva nagyon halkan becsukta a rizspapír ajtót, és magára hagyta a férfit. Most már tudta, mi a baj. De hiába, ezzel sem ment sokra. Nem tehetett semmit.

7. fejezet

V

incent D’Agosta egyik, kezében egy kis fémtálcán italokkal egyensúlyozva kilépett a lakásuk aprócska erkélyére, ahol épp csak egy kis asztalnak és két széknek jutott hely. Az D. PRESTON – L. CHILD

126 KÉT SÍR

egyiken Laura Hayward ült formás lábát keresztbe vetve, és épp a boncolási jegyzőkönyvet olvasgatta, amit D’Agosta hazahozott magával. A forgalom zaja felszűrődött az Első sugárútról, és habár még mindig szép idő volt ahhoz képest, hogy november legvégén jártak, a levegő már kissé csípősnek érződött – valószínűleg ez az utolsó alkalom tavaszig, hogy kint ülhetnek az erkélyen. D’Agosta letette a tálcát az asztalra, a nő pedig felnézett a szörnyű fotókról, amelyek láthatóan nem tettek rá különösebb hatást. Az italokra pillantott. – Hm, jól néz ki. Mi ez? D’Agosta odanyújtotta az egyik poharat. – Kóstold meg, és majd meglátod. A nő belekortyolt, összevonta a szemöldökét, aztán még egyet kortyolt, most már kisebbet. – Vinnie, mi ez? – Aperol Spritz koktél – felelte, és leült. – Jég, prosecco, egy kis szóda, aperol vérnaranccsal ízesítve, amit hazafelé jövet vettem a zöldségesnél. Laura még egyet kortyolt az italból, aztán letette a poharat. – Ööö… – habozott. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy ízlik! – Miért, nem? – Keserűmandula íze van – nevetett Laura. – Úgy érzem magam, mint Szókratész, amikor kiitta a méregpoharat. Pedig mennyit dolgoztál vele…! – Megszorította D’Agosta kezét. – Ez egy nagyon közkedvelt ital. D. PRESTON – L. CHILD

127 KÉT SÍR

Laura megint felemelte a poharat, karnyújtásnyira eltartotta magától, és szemügyre vette az opálos, narancsszínű italt. – A Camparira emlékeztet. Ismered? – Most viccelsz? A szüleim mindig azt ittak, amikor Queensben laktunk, és még csak remélték, hogy egyszer Manhattanbe költözhetnek. – Azért köszönöm, Vinnie, drága vagy, de inkább a szokásosat kérem, ha nem bánod. – Persze. – D’Agosta kortyolt a saját italából, és úgy döntött, hogy ő is inkább visszatér a megszokotthoz. Bement a konyhába, a mosogatóba tette a két poharat, és készített két újabb italt: magának egy jéghideg sört, Laurának egy pohár finom, de nem túl drága francia fehérbort, amiből mindig tartottak a hűtőben. Kivitte a poharakat az erkélyre, és megint leült. Percekig csak némán ücsörögtek, hallgatták New York lüktetését, és élvezték egymás társaságát. D’Agosta vetett egy lopott pillantást Laurára. Már vagy tíz napja tervezgette magában ezt az estét, a legapróbb részletig mindent előre eltervezett: a vacsorát, a desszertet, az italokat – és a nagy kérdést. Most, hogy már rendbe jött az egészsége, a munkájával minden rendben, és a válása már csak kellemetlen emlék, végre készen állt, hogy megkérje a nő kezét. És többé-kevésbé biztos volt benne, hogy Laura igent fog mondani. De aztán a dolgok kezdtek összezavarodni. Ez a bizarr gyilkossági ügy biztos, hogy lefoglalja majd minden idejét. Ráadásul ezek a fura hírek Pendergastról… D. PRESTON – L. CHILD

128 KÉT SÍR

Elkészítette a vacsorát, ahogy tervezte, de úgy érezte, még sincs itt az ideje, hogy előálljon a lánykéréssel. Laura ismét belelapozott a jegyzőkönyvbe. – Hogy ment ma délután a nagy értekezlet? – Jól. Singleton elégedettnek tűnt. – Megvannak már a DNS-eredmények? – Még nem. Ez az átkozott labor a leglassúbb a városban. – Érdekes, hogy a gyilkos meg se próbálta álcázni magát, vagy elkerülni a kamerákat. Szinte olyan, mintha szándékosan kihívná maga ellen a rendőrséget. D’Agosta belekortyolt a sörébe. Laura kérdőn rápillantott. – Mi a baj, Vinnie? D’Agosta felsóhajtott. – Pendergast. Ma délután végre sikerült elérnem. Meghalt a felesége. Laura letette a poharát, és döbbenten ránézett. – Meghalt? Hogyan? – Az elrablói lelőtték Mexikóban, valószínűleg azért, hogy eltereljék Pendergast figyelmét, és meg tudjanak szökni előle. – Te jóságos ég… – sóhajtotta Laura a fejét csóválva. – Borzalmas tragédia. Soha nem hallottam még ilyen hangon beszélni. Úgy tűnt, mintha… – D’Agosta elhallgatott. – Nem is tudom. Mintha nem is érdekelné a dolog. Mintha halott lenne. Aztán csak úgy letette a kagylót. Hayward együttérzően bólogatott. D. PRESTON – L. CHILD

129 KÉT SÍR

– Aggódom a lelkiállapota miatt. Úgy értem, így elveszíteni a feleségét… – Vett egy mély lélegzetet, és a sörébe bámult. – Félek, hogy ennek valami következménye lesz. – Milyen következménye? – Nem tudom. A múltbeli dolgai alapján ítélve lehet, hogy valami erőszakos cselekedetre fogja ragadtatni magát. Teljesen kiszámíthatatlan. Bármi megtörténhet. Az az érzésem, mintha lassított felvételen néznék egy közelgő vasúti szerencsétlenséget. – Lehet, hogy tenned kéne valamit. – Egyértelművé tette, hogy nem kér az együttérzésemből és a segítségemből. És tudod mit? Most kivételesen tiszteletben fogom tartani a kívánságát, és nem avatkozom közbe. D’Agosta elhallgatott. Pár pillanatig Laura is némán ült, aztán megköszörülte a torkát. – Vinnie, az az ember szenved. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de talán éppen ez az az alkalom, amikor közbe kellene avatkoznod. D’Agosta kérdően emelte Laurára a szemét. – Nézd, én a következőképpen látom a helyzetet. Pendergast eddig még soha nem vallott kudarcot semmiben. Most fordult a kocka. Úgy értem, annak idején a végsőkig eltökélte magát, hogy megtudja az igazságot arról, mi történt a feleségével valójában. Amiatt a nyomozás miatt te is majdnem meghaltál, engem pedig majdnem megerőszakolt egy egész banda. D. PRESTON – L. CHILD

130 KÉT SÍR

Aztán amikor végre megtudta, hogy a felesége mégis él… – Laura kicsit hallgatott. – Szerintem valójában soha meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nem jár sikerrel ebben az ügyben, ismered Pendergastot, tudod, milyen. És ezt a dolgot jobban akarta, mint bármi mást, jobban, mint bármely korábbi ügyét – és most vége. Kudarcot vallott. El sem tudom képzelni, mit érezhet. Azt mondod, lehet, hogy valami erőszakos cselekedetre ragadtatja magát. De ha így áll a helyzet, most miért nem a gyilkosokat üldözi? Miért nem dörömböl az ajtónkon, hogy segíts neki megtalálni őket? D’Agosta megrázta a fejét. – Jó kérdés. – Szerintem teljesen kétségbeesett – mondta Hayward. – Biztos vagyok benne. Csönd lett. A hadnagy rosszkedvűen kortyolgatta a sörét. Laura végül megmozdult. – Vinnie, a jobb belátásom ellenére mégis azt mondom, hogy Pendergastot talán egy igazán érdekes ügy zökkentené ki ebből az állapotból. És szerintem itt van egy épp az orrunk előtt – kocogtatta meg a boncolási jegyzőkönyvet. D’Agosta felsóhajtott. – Tényleg hálás vagyok, hogy segíteni próbálsz, de ez alkalommal… nem fogok odamenni. Nem lenne helyénvaló, ha rátörnék. – A nőre pillantott, és kissé szomorkásán elmosolyodott, aztán az utca túloldalán sorakozó házak homlokzatára siklott a tekintete, amelyeket rózsás és arany fényben fürdetett D. PRESTON – L. CHILD

131 KÉT SÍR

a lemenő nap.

8. fejezet

A

lban Lorimert kellemesen meglepte a Vanderbilt Hotel előcsarnoka. Meglehetősen különbözött a Marlboroughtól: kisebb volt, visszafogottabb, meghittebb. Egy friss virágokkal teli hatalmas váza uralta a csendes hallt, amely leginkább olyan benyomást keltett, mint egy elegáns nappali. A puha szőnyegeken kényelmes, süppedős kanapék és fotelek álltak az üvegtetejű ébenfa asztalkák körül. A falakat sötét színű tölgyfa burkolat fedte, és régi, talán a viktoriánus időkből származó csillárok és falikarok szolgáltatták a világítást. Helyet foglalt egy kis asztalkánál a hallban. Odalépett egy pincér, és megkérdezte, hozhat-e teát. Alban egy pillanatig gondolkodott, átfutotta az itallapot, aztán azt mondta, igen, kér teát, lehetőleg Assam vagy hasonlóan enyhe aromájú márka legyen, angolosan elkészítve, tejjel és cukorral. Aprólékos részletességgel adta le a rendelést, és gondoskodott róla, hogy a pincér kellő figyelmet szenteljen neki. Miután a felszolgáló távozott, kényelembe helyezte magát, és ízlelgette a hely hangulatát. Az első, ami feltűnt neki, az volt, hogy a vendégek itt valahogy mások. A Marlborough D. PRESTON – L. CHILD

132 KÉT SÍR

Grand is elegáns hely ugyan, de ez a szálloda inkább hasonlított egy exkluzív klubhoz, ahol a gazdagok és a kiváltságos felsőbb osztálybeliek fogadhatják a vendégeiket. Eltűnődött a két szálloda közti különbségeken. Vajon minden hotelnek megvan a maga személyisége? A Marlborough Grand olyan, mint egy fiatal és divatos szőkeség, egy kicsit feltűnő, kicsit talán vulgáris, de csinos, csábos és vidám. A Vanderbiltet inkább olyannak látta lelki szemeivel, mint egy előkelő, őszes hajú, kifinomult ízlésű és jól nevelt úriembert: jóképű, elbűvölő modorú, de egy kicsit unalmas. Eltűnődött, neki melyik tetszik jobban. Nehéz lett volna eldönteni. Nem volt még elég tapasztalata a szállodák terén. Már alig várta, hogy más New York-i hoteleket is felkereshessen és tanulmányozhasson. Mindegyiknek kreálhatna külön karaktert és személyiséget. Jó móka lenne. Miközben a teára várt, egyik kezével végigsimított a zakóján. Zavarta a jobb kisujján lévő kötés. Viszketett a seb, de egyelőre nem tudott mit tenni. Biztonságban érezte magát, tudta, hogy kellőképpen eltér megjelenése attól a személyétől, akinek tiszta, éles fotói az összes újságban megjelentek. Persze minél tisztább a kép, annál kevésbé kell megváltoztatni a külsejét. Vicces, hogy senkinek nem tűnik fel a helyzet iróniája. Persze lehet, hogy a rendőrségnek igen. Nem árt óvatosnak lenni. Most barna színt választott mindenhez, úgy mint a haja vagy a szeme is. A bőre nem annyira sötét-, mint inkább olajbarnásan csillogott. Csak a ruhája volt más színű. Mivel nem D. PRESTON – L. CHILD

133 KÉT SÍR

kedvelte a barna öltönyöket, inkább szürkét választott. Minden a Brooks Brotherstől származott, a cipőtől a nyakkendőig. Eddig soha nem is hallott a Brooks Brothersről. Az ott vásárolt ruhák elég banálisak ahhoz, hogy ne legyen túl feltűnő. Habár egyik napról a másikra lehűlt az idő, a fülére húzott kasmírsapka kicsit furcsa lehet. Talán azt hiszik az emberek, hogy rákban szenved, és amiatt takargatja a kopaszságát. A felső fogsora és az ajka közé dugott viaszdarab kikerekítette az arcát, barátságosabb, és talán kissé ostobább kifejezést kölcsönzött neki. És persze a járását is elváltoztatta azzal, hogy egy kis darabot levágott az új cipőjének sarkából – a külső részét úgy egy centivel rövidebbre faragta a belsőnél, így más lett a lépteinek ritmusa. Azt tanulta, hogy a személyazonosság megállapításán dolgozó szakértők az emberek járását tartják az egyik legfontosabb jellemzőnek. A tea kitűnőnek bizonyult, ahogy arra számított is. Otthagyott az asztalon pár friss, ropogós bankjegyet, és miközben felállt, a bal kezét jól rányomta az asztal üveglapjára. Az ujjaival megfogta a szélét azon a helyen, ahol a legkevésbé tűnt valószínűnek, hogy a pincér letörli. A lifthez ballagott, beszállt, és megnyomta a hatodik emelet gombját. Ott kiszállt, és elsétált a folyosó túlsó végéig, ahol megint keresett egy vakfoltot, ahol nem látott a biztonsági kamera. Elhelyezkedett, és várt. A folyosó nem volt olyan hoszszú, mint a Marlboroughban, és attól tartott, sokáig kell majd itt ácsorognia. De nem így lett: öt perc múlva már szapora lépD. PRESTON – L. CHILD

134 KÉT SÍR

tekkel el is indult visszafelé a folyosón. Amikor a sarkon megjelent egy szobalány, a kezében egy párnával, Alban lassított a léptein, és meleg mosolyt varázsolt az arcára. A folyosó közepén találkozott össze a lánnyal. Kinyújtotta a kezét. – Ugye nekem hozta a párnát, a 614-es szobába? – Igen, uram. – Köszönöm. – Elvette a párnát, adott a lánynak egy ötdollárost, aztán megfordult, és elindult a 614-es felé. Közben próbaképp megnyomkodta a párnát. Formamegőrző memóriahabból volt. Úgy tűnt, a 614-es szoba lakója nem szereti a fojtogatóan puha tollpárnákat. Ebben egyetértenek. Odasétált az ajtóhoz, és udvariasan kétszer kopogott. Amikor egy komor férfihang kiszólt, és megkérdezte, ki az, annyit mondott: – A párnája, uram. Nyílt az ajtó. Alban odanyújtotta a párnát, és ahogy a férfi érte nyúlt, hirtelen rávetette magát, belökte a szobába, és a nyakát átkarolva azonnal elnémította, miközben a másik kezével finoman becsukta az ajtót. Az áldozat most alig küzdött, próbálkozása szánalmasan gyengének bizonyult, különösen a múltkori nőhöz képest. Idősebb volt, kövérebb, puhányabb. Alban a szoba közepére lökte. A férfi még igyekezett hátrafelé bevinni néhány ütést, de miután jól megszorította a nyakát, abbahagyta a kapálózást. Alban érezte, hogy a félelemtől vagy talán az oxigénhiánytól kezd összecsuklani a térde. Undorítóan bűzlő, zsíros haja, amelyet előrefésült kopasz feje búbjára, D. PRESTON – L. CHILD

135 KÉT SÍR

épp Alban orra alá lógott, és ez feldühítette. Korántsem szórakozott olyan jól, mint a nővel. Itt nem érzett a dologban semmi kihívást, és nem tudta olyan stílusosan végrehajtani. Ezt nem szabad elfelejtenie a következő áldozat kiválasztásánál. Lazított a szorításán, és a férfi hörögve, kétségbeesetten levegő után kapott. – Mit akar… Alban újból megszorította az áldozata nyakát. Nem akart beszélgetésbe bonyolódni. Ahogy a férfi újból küzdeni kezdett, Alban barátságos hangon megszólalt: – Ssss… minden rendben lesz, ha együttműködik. – A férfi megdermedt. Meglepő, hogy elhisznek mindent az embernek. A biztonság kedvéért azért továbbra is átkulcsolta a férfi nyakát. A megfelelő pozícióba helyezkedett, erőt gyűjtött, aztán elővette a kést úgy tartva, hogy a férfi ne láthassa meg. Jobbra kinyújtotta a karját, aztán villámgyorsan lecsapott, és mélyen a férfi nyakába döfte, ahogy már százszor tette. Többnyire disznókon gyakorolt. Aztán előrelökte a testet, ő pedig ugyanabban a pillanatban hátrább ugrott. Erőteljes vérsugár lövellt ki, de Albant egyetlen csepp sem érte. Az áldozat ez alkalommal nagyobbat és hangosabbat puffant, ami Albant kissé kellemetlenül érintette. Arra emlékeztette, hogy még csiszolnia kell a technikáján. Az órájára pillantott. Megvárta, amíg a férfi utolsót lehel, aztán elővette a szerD. PRESTON – L. CHILD

136 KÉT SÍR

számait, és gyorsan munkához látott. Közben az erőfeszítéstől kissé zihálva és várakozással teli izgalommal arra gondolt, milyen nagyszerű lesz tanulmányozni a New York-i szállodákat, és mindegyiknek megalkotni a karakterét.

9. fejezet

A

hotel egyik szárnyát kordonnal zárták le, és minden vendéget kitereltek. A szállodaigazgatót, egy gyenge idegzetű fiatalembert úgy kellett hordágyon elvinni, mert idegösszeomlást kapott. D’Agosta még soha nem pipált ilyet. A sajtó emberei ott tolongtak az ötödik sugárúton, a hadnagy még a hatodik emeleten is hallotta a lentről felszűrődő zajt, és a csipkefüggönyökön keresztül látta a rendőrségi autók fényeinek villogását. Vagy talán csak pirkad végre a hosszú éjszaka után. A hadnagy megállt a szobában cipővédővel a lábán, és figyelte, ahogy a helyszínelők utolsó emberei is összeszedik a felszerelésüket. Több mint nyolc óra telt el a gyilkosság óta. A holttestet már elszállították, és a nem hozzátartozó testrészt is, amelyet a helyszínen találtak: egy jobb kisujj első percét. A szőnyegen majdnem egy méter átmérőjű vérfolt terjengett, a D. PRESTON – L. CHILD

137 KÉT SÍR

szemben lévő falra vörös vér fröccsent, mintha locsolócsőből spriccelték volna oda. A szobában az erőszakos halál jellegzetes, fémes szaga terjengett, amelybe a helyszínelők által használt vegyszerek enyhe illata vegyült. Singleton kapitány fél órával azelőtt érkezett, hogy befejezték a helyszínelést. D’Agosta egyrészt hálás volt a támogatásért – ha a rendőrfőkapitány is érdeklődést mutat egy ügy iránt, az felgyorsítja a dolgokat –, másrészt viszont nem tudta elhessegetni azt az érzést, hogy Singleton azért van itt, mert nem bízik benne eléggé. A második szállodai gyilkosságnak köszönhetően ez az ügy vezető hír lett minden esti híradóban, és teljesen elfeledtette az emberekkel a Central Parkban történt lövöldözést, amely öt áldozattal járt. És az is tény, hogy Singletonnal nem voltak mindig a legjobb barátságban. Néhány évvel korábban egy szerencsétlen ügyben, amelyben Pendergasttal együtt nyomozott, Singleton túlságosan is ragaszkodott a szabályok betartásához, amikor D’Agosta a fegyelmi bizottság elé került. De azt is el kell mondani a főnöke védelmében, hogy mindig igyekezett igazságosan bánni vele. Ugyanakkor, ha ennyire tiszteli, akkor miért veszi most kissé zokon, hogy megjelent a helyszínen? Talán azért, mert a kapitány nem volt hajlandó rendőri erősítést biztosítani, amikor nem hivatalosan megkérte erre, ugyanis aggódott, hogyan fog sikerülni barátja találkozója Helennel a csónakháznál. – Nácik, itt, New Yorkban? – kérdezte. – Ez nevetséges, még Pendergasttól is. Nem rendelhetek ki puszta szeszélyből egy D. PRESTON – L. CHILD

138 KÉT SÍR

egész osztagot! – D’Agosta nem erőltette a dolgot. Az FBIügynök amúgy is ráparancsolt, hogy senkinek ne beszéljen róla. És most Helen halott. – Boldog születésnapot – mormolta Singleton az üzenetet, amelyet az áldozat holttestére írtak vérrel. – Mit gondol erről, hadnagy? – Egy igazi pszichopatával állunk szemben. – Az üzenetekről és a helyszínen talált külön testrészekről nem beszéltek a sajtónak. – Az biztos – bólintott Singleton. Magas volt, vékony, jól ápolt külsejű, a negyvenes éveinek vége felé járhatott, de még mindig egy úszó fizikumával rendelkezett. Gondosan vágott hajában egyre gyarapodtak az ősz hajszálak, de volt valami nyugtalan elevenség a modorában, amitől nagyon fiatalosnak hatott. Ő rendelkezett a legtöbb kitüntetéssel az egész New York-i állományban, legendák keringtek rendkívüli munkabírásáról, és arról, hogy milyen kevés alvásra van szüksége. A legtöbb nyomozótól eltérően mindig jól öltözködött, szerette a drága, méretre készült öltönyöket. A kisugárzásával mindig extra teljesítményre késztette az embereit is. Az a fajta főnök volt, aki nem megfélemlítéssel fegyelmez, és soha nem emeli meg a hangját – inkább csak csalódottságának ad hangot, ha valaki nem nyújt megfelelő teljesítményt. D’Agosta inkább elviselte volna, hogy egy másik főnök fél órán át ordítozzon vele, mint hogy akár egy percen át is néznie kelljen Singleton komor és csalódott arcát. D. PRESTON – L. CHILD

139 KÉT SÍR

– Gondolkoztam ezen a dolgon – mondta a rendőrkapitány olyan hanghordozással, amiből a hadnagy már tudta, hogy most egy nehéz vagy ellentmondásos tanácsot fog hallani. – Az ügy pszichológiai aspektusai különlegesek. Jóval meghaladja az átlagos deviancia szintjét. Nem gondolja, hadnagy? – Egyetértek. – D’Agosta igyekezett semleges hangon válaszolni. Előbb látni akarta, hová fog kilyukadni Singleton. – Azt tudjuk, hogy a fülcimpát több órával az első gyilkosság előtt távolították el. A halottkém most azt mondja, hogy az ujjpercet is több órával a mostani gyilkosság előtt vágták le. Az első esetnél készült biztonsági kamerafelvételeken láttuk, hogy be volt kötve az elkövető füle, a mostaniakon azt látjuk, hogy azt a furcsa sapkát viseli, és kötés van a kisujján. Vajon miféle gyilkos az, aki saját magát is megcsonkítja? És mit jelentenek ezek az üzenetek? Kinek a születésnapjáról van szó, és kinek kell büszkének lennie? Végül pedig: egy ennyire precíz és intelligens gyilkos hogy lehet ilyen hanyag, és miért nem próbálja álcázni magát? – Biztos vagyok benne, hogy nem olyan hanyag – mondta a nyomozó. – A mostani felvételeken egészen másképp nézett ki. – De hátrahagyta az ujjlenyomatait. Egyáltalán nem bánja, ha tudjuk, hogy megint ő volt az. Sőt, az otthagyott testrészek mintha arra utalnának, hogy egyenesen azt akarja, hogy tudjuk. – Engem az zavar, ahogy megállította a szobalányt – tette D. PRESTON – L. CHILD

140 KÉT SÍR

hozzá D’Agosta. – A lány azt mondta a vallomásában, hogy a férfi tudott a párnáról, és hogy melyik szobába kérték. Ezt az információt vajon honnan szerezte? – Lehet, hogy van egy belső kapcsolata – vélekedett Singleton. – Valaki, aki a recepción vagy a telefonos kapcsolótáblánál dolgozik. Ennek majd utána kell nézni. A hadnagy komoran bólintott. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Pendergast. Ezek pontosan olyan kérdések, amikre ő talán válaszolni tudna. – Tudja, nekem mi a véleményem? A hadnagy sejtette, hogy valami fontos következik. – Mi? – Nem szívesen mondok ilyet, de ez az ügy meghaladja a képességeinket. Segítséget kell kérnünk az FBI viselkedéslélektani csoportjától. D’Agosta elsőre meglepődött, de aztán jobban belegondolva mégsem találta különösnek a dolgot. Logikus lépésnek tűnt ez egy olyan sorozatgyilkos esetében, aki ennyire szélsőséges és egészen egyedülálló patologikus vonásokat mutat. Észrevette, hogy Singleton komolyan rászegezi a tekintetét, és a helyeslését várja. Ez is újdonságként hatott rá. Mióta kíváncsi a főnök az ő véleményére? – Szerintem ez kitűnő ötlet, főkapitány úr – mondta. Singleton megkönnyebbültnek tűnt. – Természetesen tudja, hogy az emberek nem fognak örülni ennek a fejleménynek. Először is, nincs olyan eleme a gyilkosD. PRESTON – L. CHILD

141 KÉT SÍR

ságoknak, amely megkívánná, hogy bevonjuk az FBI-t. Semmi jele annak, hogy terrorizmussal függene össze az ügy, és nem lép át államhatárokat. Nyilván azzal is tisztában van, milyen elviselhetetlen tud lenni az FBI – most sem lesznek mások. De a pályafutásom során még soha nem találkoztam ilyen gyilkossal. A viselkedés-lélektani csoport jóval több adatbázishoz és forráshoz hozzáfér, mint mi. Mindenesetre nem lesz könnyű rávenni az embereinket az együttműködésre. D’Agosta tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a New York-i rendőrök általában nem tudnak túl jól együtt dolgozni az FBI-jal. – Megértem – mondta. – Majd beszélek a nyomozócsoport tagjaival. Mint tudja, én már dolgoztam együtt a szövetségiekkel, és nincs ellenük semmi személyes kifogásom. Singleton szeme megvillant. A hadnagy egy percig attól tartott, esetleg szóba hozza Pendergastot, de a kapitány túlságosan is tapintatos volt ehhez. Inkább csak bólintott. – Rendőrfőkapitányként én fogok kapcsolatba lépni Quanticóval, aztán majd átadom magának a dolgok intézését. Ez lesz a legjobb módja, főleg az FBI-jal, ők mindig nagyon ragaszkodnak a hivatalos út betartásához. D’Agosta bólintott. Most már tényleg nagyon örült volna, ha itt van Pendergast. Egy ideig némán figyelték, ahogy a textilszálakat gyűjtögető technikus egyik kezében egy csipesszel négykézláb mászkál a padlón, és négyzetenként átvizsgálja a kifeszített zsinórokból D. PRESTON – L. CHILD

142 KÉT SÍR

készült négyzethálót. Micsoda munka… – Majdnem el is felejtettem – szólalt meg Singleton. – Mit állapított meg a DNS-vizsgálat a fülcimpáról? – Még mindig nem érkeztek meg az eredmények. Singleton a hadnagyra nézett. – Már hatvan órája elküldtük a mintát. D’Agosta érezte, hogy elvörösödik. Mióta az igazságügyi DNS-labor kivált a halottkémi hivatalból, és külön osztállyá alakult, amelynek dr. Wayne Heffler lett az igazgatója, azóta lehetetlenné vált velük az együttműködés. Néhány évvel ezelőtt neki és Pendergastnak volt egy kisebb összeütközése Hefflerrel. Azóta a hadnagy azt gyanította, hogy Heffler szándékosan visszatartja az ő ügyeihez szükséges eredményeket, épp csak annyi ideig, hogy bosszantsa vele, de ő azért ne kerüljön bajba. – Most rögtön utánanézek – mondta higgadtan. – Azt nagyra értékelném – felelte Singleton. – A nyomozócsoport vezetőjeként az egyik feladata az, hogy seggbe rugdossa azokat, akik nem végzik rendesen a munkájukat. És ebben az esetben talán nem ártana minél hegyesebb orrú cipőt felvenni, ha érti, mire gondolok. Barátságosan hátba veregette D'Agostát, majd távozott.


143 KÉT SÍR

10. fejezet

A

taxi megállt a Dakota-ház Hetvenkettedik utcai bejáratánál szemben a portásfülkével, ahonnan egy libériás férfi lépett ki. A portásokra a világ minden táján jellemző méltóságteljes komolysággal a taxihoz sétált, és kinyitotta a hátsó ajtót. Egy magas, karcsú és nagyon elegáns nő szállt ki a kora délelőtti napsütésbe. A fehér, széles karimájú kalap kiemelte a késő ősz ellenére erősen napbarnított arcán virító szeplőket. Kifizette a sofőrt, aztán a portáshoz fordult. – Szeretném használni a házi telefont, ha lehet – mondta éles brit akcentussal. – Erre parancsoljon, hölgyem. – A portás bekísérte a nőt a kapu vasrácsa alatt átvezető sötét, hosszú átjárón egy kis helyiségbe, amely az épület belső udvarára nézett. A nő felemelte a kagylót, és tárcsázta az egyik lakás számát. A telefon hússzor is kicsöngött, de nem vették fel. A portás várakozás közben a látogatót méregette. – Úgy látom, nincsenek itthon – jegyezte meg. Viola a portásra nézett. Úgy tűnt, olyasvalaki, aki nem tűri, hogy utasítgassák. Jobb lesz barátságosan bánni vele. Kedvesen rámosolygott. – Mint tudja, a házvezetőnő süketnéma. Megpróbálom újra. D. PRESTON – L. CHILD

144 KÉT SÍR

A portás vonakodva bólintott. Újabb húsz csöngés. – Hölgyem, azt hiszem, ennyi elég. Engedje meg, hogy feljegyezzem a nevét. Viola tovább csöngetett. A portás most már a homlokát ráncolta, és a nő érezte, hogy mindjárt odanyúl, és megszakítja a vonalat. – Kérem, csak egy pillanat – mondta, újabb ragyogó mosolyt villantva a portásra. A férfi keze már nyúlt a készülék felé, amikor végrevalahára felvették. – Halló – szólt bele gyorsan a nő. A portás visszahúzta a kezét. – Megtudhatnám, miért ilyen átkozottul makacs és kitartó? – szólalt meg egy monoton, szinte síri hang. – Aloysius? Csönd. – Én vagyok az, Viola. Viola Maskelene. Hosszú csönd. – Miért jöttél? – Rómából utaztam ide, hogy beszéljek veled. Élet-halál kérdésről van szó. Semmi válasz. – Aloysius… a régi barátságunk kedvéért kérlek… Kérlek! Pendergast mélyet sóhajtott. – Gondolom, feljöhetsz, ha akarsz. D. PRESTON – L. CHILD

145 KÉT SÍR

A

lift ajtaja surrogva kinyílt. A kis lépcsőfordulót sötétbarna padlószőnyeg borította, a falakat fényes, sötét faburkolat. A szemben lévő lakásajtó nyitva állt. Lady Maskelene besétált az ajtón, aztán döbbenten megtorpant. Az ügynök ott állt visszafogott mintájú selyemköntösben, beesett arccal és csapzott hajjal. Nem vette a fáradságot, hogy becsukja az ajtót, szó nélkül sarkon fordult, és odasétált az egyik bőrkanapéhoz. Többnyire ruganyos mozdulatainak nyomát se lehetett látni, lassú és vontatott volt a mozgása, mintha víz alatt járna. Lady Maskelene becsukta a lakás ajtaját, és követte a fogadószobába, amelynek falait rózsaszínűre festették. Csak néhány vénséges vén, göcsörtös bonszai fa szolgált dekorációként. Három falat impresszionista festmények díszítettek, a negyedik fekete márványból volt, és leheletvékony vízfüggöny folyt le rajta. Pendergast helyet foglalt a kanapén, Viola pedig leült mellé. – Aloysius – kezdte, és megfogta a férfi két kezét. – Megszakad a szívem, annyira sajnállak. Borzalmas, borzalmas, ami történt. Annyira sajnálom! Pendergast elbámult mellette a levegőbe. – El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most – folytatta Viola, és megszorította a kezét –, de egyvalamit nem szabad érezned: bűntudatot. Te mindent elkövettél, amit csak lehetett – tudom, hogy így volt. Nem tudtad volna megakadályozni, ami történt. – Kicsit hallgatott. – Bárcsak mondhatnék valamit, ami D. PRESTON – L. CHILD

146 KÉT SÍR

segítene…! Pendergast kiszabadította a kezét, lehunyta a szemét, és a halántékára szorította az ujjait. Úgy tűnt, óriási erőfeszítéssel koncentrál valamire, igyekszik összeszedni magát. Aztán kinyitotta a szemét, és a nőre nézett. – Azt mondtad, élet-halál kérdésről van szó. Kiről beszéltél? – Rólad – felelte a nő. Pendergast először mintha nem is értette volna. Pár pillanat után annyit tudott csak kinyögni: – Á. – Megint csönd lett, aztán újból megszólalt: – Elárulnád, honnan értesültél a dologról? – Laura Hayward keresett meg. Elmesélte, mi történt. Én otthagytam csapot-papot, és azonnal iderepültem Rómából az első géppel. Nem bírta elviselni a tompa tekintetet, amivel a férfi ránézett – illetve inkább keresztülnézett rajta. Ez annyira távol állt az udvarias, összeszedett, kifinomult modorú Pendergasttól – akivel annak idején capraiai villájában találkozott először, és aki úgy elvarázsolta hogy el sem tudta viselni. Iszonyú düh fogta el azokkal az emberekkel szemben, akik ezt tették vele. Kis habozás után átölelte. Az ügynök megdermedt, de nem tiltakozott. – Jaj, Aloysius – suttogta. – Miért nem engeded, hogy segítsek? Amikor továbbra sem kapott választ, folytatta: – Hallgass rám! A gyásszal nincs semmi baj. Gyászolni jó. D. PRESTON – L. CHILD

147 KÉT SÍR

De az, hogy bezárkózol ide, nem vagy hajlandó beszélni senkivel, nem engedsz be senkit… Ezt nem így kell kezelni. – Még szorosabban átölelte. – Márpedig valahogy meg kell birkóznod vele, Helen kedvéért. Az én kedvemért. Tudom, hogy hosszú időbe fog telni. Ezért jöttem, hogy segítsek a gyászban. Együtt meg tudjuk… – Nem – mormolta Pendergast. Viola meglepetten elhallgatott. – Ezt nem lehet kezelni – mondta Pendergast. – Hogy érted? Persze hogy lehet. Tudom, most tökéletesen reménytelennek tűnik, de majd meglátod, hogy idővel… Az ügynök kissé türelmetlenül felsóhajtott. Némileg visszanyerte az önuralmát. – Úgy látom, fel kell hogy világosítsalak. Velem jönnél? Viola egy pillanatig csak nézett rá, felvillant benne a remény, és egy kis megkönnyebbülés fogta el. Ez már a régi, parancsolgató Pendergast. A férfi felállt a kanapéról, és átvezette egy szinte észrevehetetlen ajtón, amely az egyik rózsaszín falban nyílt. Elindult egy hosszú, félhomályos folyosón, végül megállt egy résnyire nyitott ajtó előtt. Kitárta, majd belépett a szobába. Viola követte, és kíváncsian nézett körbe. Járt már régebben is a Dakota-házbeli lakásban, de ebben a szobában még soha nem fordult meg. Régi fapadlója volt széles, gyönyörűen lakkozott deszkákból, a falakat antik, finom mintájú tapéta fedte. A mennyezetet a kék eget ábrázoló tromp l’oeil stílusú freskó D. PRESTON – L. CHILD

148 KÉT SÍR

díszítette, Andrea Mantegna stílusában. Egyetlen üvegezett szekrény állt a szobában, amelyben számtalan furcsa tárgy hevert: egy fekete lávakődarab, valamilyen egzotikus liliomféle lepréselve, áttetsző műanyagba zárva, egy letört cseppkő, egy kerekesszék valamelyik darabja, több szétlapult golyó, egy antik orvosi műszereket tartalmazó doboz, és még sok más. Excentrikus és bizarr kis gyűjteményt alkotott, amelynek a jelentőségével talán csak Pendergast volt tisztában. Ez lehet a legbelső dolgozószobája. Viola tekintetét azonban leginkább a XV. Lajos stílusú íróasztal vonzotta magára, amely a szoba közepén terpeszkedett: rózsafából készült, aranyozott szélekkel és fantasztikusan bonyolult intarziadíszítéssel. Az asztal üres volt, csak három tárgy állt rajta: egy kis orvosságos üvegcse bedugaszolva, egy injekciós tű, és egy ezüsttálka, amelyen valami fehér por állt kis kupacban. Pendergast leült az íróasztalhoz. Csak egyetlen másik ülőalkalmatosságot látott a szobában: egy díszes faragású karosszék az egyik fal mellett. Viola odahúzta az íróasztalhoz, és ő is leült. Pár pillanatig hallgattak, aztán Pendergast egy legyintéssel az asztalon heverő tárgyakra mutatott. – Mik ezek, Aloysius? – kérdezte Viola, és félelem markolt a szívébe. – Fenilkolin para-metilbenzol – mutatott az ügynök a fehér porra. – Elsőként az ükapám szintetizálta 1868-ban. Egyike D. PRESTON – L. CHILD

149 KÉT SÍR

volt a sok fura keveréknek, amelyet megalkotott. A privát kipróbálása óta családi titok. Állítólag tökéletes, elragadtatott eufóriát vált ki a használójából, megszabadítja minden bánattól és fájdalomtól, és különleges intellektuális megvilágosodást okoz, amely húsz-harminc percig tart – majd ezután visszafordíthatatlan, halálos és fájdalmas veseleállást okoz. Mindig is szerettem volna megtapasztalni a kezdeti hatásait, de idáig soha nem tettem meg – érthető okokból. Ahogy az asztalon heverő tárgyakról beszélt, mintha kissé energikusabb lett volna. A kis orvosságos üvegre siklott a tekintete. – És itt van ez. – Felemelte az üvegcsét, és megmutatta Violának. A színtelen folyadék meglöttyent benne. – Többek között nátrium-tiopental és kálium-klorid keveréke. Eszméletvesztést okoz, majd szívleállást, jóval azelőtt, hogy a parametilbenzol kellemetlen mellékhatásai jelentkeznének. De azért lesz elég idő ahhoz, egy kis békességet éljek át a vég előtt, sőt talán egy kicsit el is szórakozzak. Viola Pendergastról a tárgyakra nézett, aztán megint a férfira. Ahogy kezdte felfogni, miről beszél, rettegés fogta el. – Aloysius – suttogta. – Ezt nem mondod komolyan. – Halálosan komolyan mondom. – De hát… – Viola nem tudta folytatni, úgy összeszorult a torka. Ez (ehetetlen, egyszerűen lehetetlen… – De ez nem te vagy. Küzdened kell. Nem választhatod a gyávák menedékét. Nem engedem. D. PRESTON – L. CHILD

150 KÉT SÍR

Pendergast az asztalra fektette tenyerét, majd lassan felállt. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Viola némi habozás után követte vissza a folyosón, majd a rejtett ajtón át a fogadószobába. Olyannak tűnt az egész, mint valami rossz álom: meg akarta állítani, lesöpörni az asztalról azokat a gyűlöletes tárgyakat. De nem tudta megtenni. Olyan mélységesen meg volt döbbenve, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát. Élet-halál kérdésről van szó – a saját szavai borzasztó ironikusan csengtek a fülében. Az ügynök hallgatott, míg oda nem értek a lifthez vezető ajtóhoz. Aztán végre megszólalt: – Köszönöm, hogy aggódsz értem – mondta furcsán bágyadt és üresen kongó hangon, mintha nagy távolságból szólna. – És amiért ennyi időt és fáradságot áldoztál rám. De most megkérlek, hogy menj vissza Rómába. – Aloysius… – kezdte, de Pendergast felemelt kézzel elhallgattatta. – Ég veled, Viola. Jobban teszed, ha elfelejtesz. A nő csak most vette észre, hogy folynak a könnyei. – Ezt nem teheted – mondta remegő hangon. – Egyszerűen nem teheted. Túl önző lenne. Nem feledkezel meg valamiről? Vannak emberek, nem is kevesen, akik törődnek veled. Akik szeretnek. Kérlek… kérlek, ne tedd ezt velük. Velünk. – Habozott, aztán még dühösebben hozzátette: Velem. Valami mintha megcsillant volna Pendergast szemében – egy halvány szikra, mint egy jégtömbbe zárt parázs, de aztán D. PRESTON – L. CHILD

151 KÉT SÍR

újból kihunyt. Olyan gyorsan játszódott le az egész, hogy Viola nem is volt biztos benne, nem csak képzelte-e. Talán csak a saját szemét elhomályosító könnyek tették. Alysious megfogta a kezét, és alig érezhetően megszorította. Aztán szó nélkül kinyitotta neki az ajtót. Viola ránézett. – Nem engedem, hogy ezt tedd. Pendergast futó, kedves pillantást vetett rá. – Bizonyára elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, senki és semmi nem tántoríthat el az elhatározásomtól. Most ideje menned. Mindkettőnk számára roppant kellemetlen lenne, ha meg kéne kérnem a portást, hogy vezessen ki. Viola csak könyörgőn nézett rá, de a férfi tekintete ismét távolivá vált. Amikor a nő végre elfordult, egész testében remegett. Egy perccel később már lent állt a belső udvarban. A lába elgyengült, és fogalma sem volt, hová menjen. Az arcán patakzottak a könnyek.

P

endergast még sokáig álldogált a fogadóhelyiségben, aztán nagyon lassan visszasétált a dolgozószobájába, letelepedett az íróasztalhoz, és – ahogy már megszámlálhatatlan órán át tette – megint mereven bámulni kezdte az asztalon elrendezett három tárgyat.


152 KÉT SÍR

11. fejezet

M

iután otthagyta Singletont, D’Agosta rögtön a belvárosba indult. A francba Hefflerrel! Fel fogja törölni a padlót azzal a rohadékkal. Levágja a tökeit, és felakasztja karácsonyfadísznek. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Pendergasttal nála jártak, és az ügynök alaposan elbánt vele. Nagyon vicces volt. Úgy döntött, utánozni fogja a barátja módszereit. Ezekkel a kellemes gondolatokkal állt meg a William Streeten a DNS-labor előtt, amely a New York-i központi kórház egyik melléképületében kapott helyet. Az órájára pillantott: reggel nyolc volt. Az ügyeletes portástól megtudta, hogy Heffler hajnali három óta az irodájában van. Ez jó jelnek tűnt, bár D’Agosta nem volt egészen biztos benne, hogy mit jelent. Kikászálódott a megkülönböztető jelzés nélküli autóból, becsapta az ajtaját, és bevonult a William Street-i épület üvegezett kapuján. Le sem lassítva elsétált a recepciós előtt, csak a jelvényét mutatta fel. – D’Agosta hadnagy – mondta jó hangosan. – Dr. Hefflerhez jöttem. – Hadnagy úr, alá kellene írnia a belépési… D’Agosta azonban csak ment tovább a lifthez, és megnyomta a legfelső emelet gombját, ahol Heffler befészkelte magát D. PRESTON – L. CHILD

153 KÉT SÍR

egy kényelmes, tölgyfa burkolatú kis sarokirodába. A liftből kilépve azt látta, hogy az előtérben nem ül titkárnő – még túl korán volt. A nyomozó kopogtatás nélkül berontott a belső irodába. Valóban ott találta Hefflert. – Á, hadnagy…! – pattant fel a székéről. D’Agosta egy pillanatig habozott. Ez nem az a Heffler volt, akit ő ismert, a kinyalt, beképzelt, fölényeskedő tökfej ezerdolláros öltönyben. A férfi most ziláltnak és fáradtnak tűnt, és nagyon úgy festett, mint aki valamiben vereséget szenvedett. A hadnagy azért belekezdett jó előre megfogalmazott kis beszédébe: – Dr. Heffler, már több mint hatvan órája várunk a… – Igen, igen! – vágott közbe Heffler. – Megvannak az eredmények. Épp most érkeztek meg. Ezen dolgozunk hajnali három óta. Csönd lett. Heffler buzgón megkocogtatott szépen manikűrözött körmével egy dossziét, amely az asztalán hevert. – Itt mindent megtalál. És hadd kérjek elnézést a késlekedésért. Nagyon kevés emberünk áll rendelkezésünkre, mióta csökkentették a költségvetésünket, tudja, hogy van ez. – Olyan pillantást vetett D’Agostára, amely valahol félúton volt a szarkazmus és a panaszkodás között. A hadnagy érezte, hogy hiába próbálta jó előre felhergelni magát, elszáll a haragja. Úgy látszik, valaki már nagyon letolta Hefflert. Talán Singleton lehetett? Kicsit hallgatott, vett egy D. PRESTON – L. CHILD

154 KÉT SÍR

nagy lélegzetet, és próbálta visszafogni magát. – Megvannak az eredmények mindkét gyilkosságról? – Hogyne, természetesen. Rögtön ismertetem őket. Kérem, foglaljon helyet, hadnagy úr. D’Agosta kissé mogorván elfogadta a felajánlott széket. – Akkor összefoglalom, mit tudtunk meg, de nyugodtan vágjon közbe, ha valami kérdése lenne. – Heffler kinyitotta a dossziét. – A helyszínelők kitűnő munkát végeztek, remek mintákat vettek. Nagyon jó DNS-t sikerült kivonnunk a hajszálakból, az ujjlenyomatokból és persze a fülcimpából. Megerősíthetjük, hogy ez utóbbi valóban az elkövetőé. Lapozott egyet. – Ami a második esetet illeti, ott szintén egyértelmű a hajszálakból, a látens ujjlenyomatokból és a kisujjpercből kivont DNS. Mindhárom minta egyezik, és az első gyilkosság helyén találttal is azonosak. A kisujjperc és a fülcimpa ugyanattól a személytől származik – a gyilkostól. – Mennyire megbízhatóak az eredmények? – Teljes mértékben. Bőséges és tiszta minták álltak rendelkezésünkre. Annak a lehetősége, hogy mindez véletlen egybeesés, egy a milliárdhoz. – Heffler már kezdte némiképp viszszanyerni a magabiztosságát. D’Agosta bólintott. Nem szolgált semmi újdonsággal az információ, de a megerősítés megnyugtató érzéssel töltötte el. – Ellenőrizték a DNS-adatbázisokban? D. PRESTON – L. CHILD

155 KÉT SÍR

– Igen, minden adatbázisban, amihez csak hozzáférünk. Nem dobott ki találatot, ami persze nem meglepő, hiszen az emberek nagy többségének DNS-e nem szerepel semmilyen adatbázisban. Heffler becsukta a jelentést. – Ez az ön példánya, hadnagy úr. A fájlt már elküldtem emailben a gyilkossági csoport vezetőjének és elemzőinek, valamint a központi nyomozóosztálynak is. Van még valaki, akinek meg kellene kapnia? – Nem, nem hiszem. A hadnagy felállt, és fogta a dossziét. – Dr. Heffler, amikor Singleton kapitány felhívta, említette, hogy szeretne mitokondriális DNS-elemzést is? – Nem, Singleton kapitány egyáltalán nem hívott fel. D’Agosta az orvos arcába nézett. Valaki egészen biztosan seggbe rugdosta, és nagyon szerette volna tudni, hogy kicsoda. – Valaki bizonyára felhívta. – A rendőrfőnök. – A rendőrfőnök? Úgy érti, Tagliabue? Mikor? Heffler kicsit habozott. – Hajnali kettőkor. – Tényleg? És mit mondott? – Közölte, hogy ez egy nagyon fontos ügy, és a legkisebb probléma esetén is búcsút mondhatok a karrieremnek. Egy kis csönd lett, aztán Heffler gúnyosan elmosolyodott. D. PRESTON – L. CHILD

156 KÉT SÍR

– Hát akkor, sok szerencsét, hadnagy úr! Megvannak az eredmények, amiket kért. Most már a maga dolga, hogy elkapja a gyilkost. Remélem, nem lesznek vele problémák. A mosolya azonban azt sugallta, hogy épp az ellenkezőjét reméli.

12. fejezet

E

lső ránézésre a Mount Mercy könyvtára úgy festett, mint bármely előkelő úri klub olvasószobája: sötét, fényes faburkolatok, barokkos bútorok, diszkrét világítás. Közelebbről megnézve azonban feltűntek bizonyos furcsaságok. A fotelek és az asztalok mozdíthatatlanok voltak, mert mindet odacsavarozták a padlóhoz. Hiányoztak az éles vagy súlyos, tompa tárgyak. A magazinokból kiszedték a lapokat összefűző kapcsokat. Az egyetlen bejáratnál pedig egy izmos ápoló állt őrt. Dr. John Felder egy kis kerek asztalnál üldögélt a könyvtárszoba távolabbi sarkában. Láthatóan idegesen dobolt az ujjaival. Amikor valami mozgolódás támadt a bejáratnál, gyorsan odapillantott. Constance Greene állt az ajtóban egy őr társaságában. Körbenézett, meglátta és odament hozzá. Szolidan volt öltözve, fehér rakott szoknyát és egészen halvány orgonalila D. PRESTON – L. CHILD

157 KÉT SÍR

blúzt viselt. Egyik kezében egy levelet tartott, a másikban egy légipostán érkezett borítékot. – Dr. Felder – üdvözölte udvariasan a pszichiátert, és leült vele szemben. A levelet visszadugta a borítékba, és a címzéssel lefelé az asztalra fektette, de a férfi annyit még észrevett, hogy a levél egyetlen szót tartalmazott furcsa, egzotikus írással – szanszkrit vagy maráthi lehetett, vagy valami hasonló. A levélről Constance-ra pillantott. – Köszönöm, hogy fogadott. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újból felkeres. – Én magam sem. Elnézését kérem. Azért jöttem, mert… – elhallgatott, és körbenézett, hogy biztosan senki nem hallja őket. A biztonság kedvéért azért lehalkította a hangját. – Constance, nehezemre esik azzal a tudattal élni, hogy… nem bízik meg bennem. – Nem értem, ez miért nyugtalanítja. Egyszerűen csak egy régi betege vagyok – nyilván egy a sok közül. – Szeretném valahogy jóvátenni a dolgot. – Felder nem volt hozzászokva, hogy az érzéseiről beszéljen, főleg nem egy betegének. Érezte, hogy elpirul zavarában és szégyenében. – Nem hiszem, hogy a jövőben tovább fogom kezelni – tiszteletben tartom a kívánságát. Csak szeretném… szeretném valahogy kárpótolni azért, ami történt, amit elkövettem. Helyre akarom hozni a hibát, hogy ismét bízhasson bennem. Az utolsó szavak már izgatottan törtek ki belőle. Constance ránézett, hűvös, fürkésző tekintet bujkált ibolyakék szemében. D. PRESTON – L. CHILD

158 KÉT SÍR

– Miért olyan fontos ez önnek, doktor úr? – Én… – Felder rádöbbent, hogy maga sem tudja a választ. Vagy csak nem vizsgálta meg elég mélyen az érzéseit, hogy tisztában legyen az indokaival. Egy hosszú pillanatra csend telepedett közéjük. Aztán a lány megszólalt: – Múltkoriban azt mondta, elhiszi, hogy valóban az 1870-es években születtem a Water Streeten. – Igen, ezt mondtam. – Még mindig hisz benne? – Kissé… bizarrnak tűnik, nagyon nehéz felfogni. De nem találtam semmit, ami megcáfolná az állítását. Külső források is megerősítették. És tudom, hogy nem hazudik. Ha jól megfontolom, klinikai szempontból kérdéses, hogy szenved-e bármilyen pszichológiai rendellenességben. Lehet, hogy érzelmileg zaklatott, és biztos vagyok benne, hogy valamilyen múltbeli traumát nem tud kiheverni. De nem hinném, hogy baj van a valóságérzékelésével. És azt is egyre inkább kétlem, hogy igaz, amivel vádolják, és tényleg kidobta a kisbabáját arról a hajóról. A levelében, amelyet Pendergastnak írt, arra utalt, hogy a gyermek életben van. Úgy érzem, valami folyik itt, valami csel az egész, vagy nagyobb összeesküvés, amire még nem derült fény. Constance mélyen hallgatott. Amikor a lány nem szólalt meg, a pszichiáter folytatta: – Mindezek persze csak közvetett bizonyítékok, de nagyon D. PRESTON – L. CHILD

159 KÉT SÍR

meggyőzőek. Aztán itt van ez. – Felder elővette a tárcáját, kinyitotta, és elővett belőle egy kis papírdarabot. Széthajtogatta, majd odanyújtotta. Egy fénymásolat volt egy régi újságban megjelent metszetről: maszatos képű utcagyerekek labdáztak egy bérkaszárnyákkal szegélyezett utcán. Oldalra húzódva egy vékonyka, ijedt kislány álldogált a kezében seprűvel. Mintha Constance gyerekkori fényképe lett volna. – A New York Inquirerben jelent meg 1879-ben – mondta Felder. – „Utcagyerekek játék közben” címmel. Constance nagyon sokáig bámulta a metszetet, aztán gyengéden, szinte szeretetteljesen végigsimított rajta az ujja hegyével, majd összehajtogatta, és visszaadta. – A tárcájában hordja? – Igen. – Miért? – Időnként előveszem és megnézem. Gondolom, próbálom megfejteni a titkot. Constance rászegezte a tekintetét. Felder talán csak képzelte, de mintha meglágyult volna a lány tekintete. Aztán beszélni kezdett: – Akkoriban, amikor ez a metszet készült, az újságok illusztrációit rajzolók készítették, akik az utcán dolgoztak. Tollrajzokat, ceruzavázlatokat, szénrajzokat csináltak mindenről, ami érdekesnek vagy hírértékűnek tűnt. Aztán beadták a rajzaikat az újságoknak, ahol profi metszetkészítők reprodukálták őket nyomtatható formában. D. PRESTON – L. CHILD

160 KÉT SÍR

Az összehajtogatott papírdarab felé biccentett, amelyet Felder még mindig a kezében szorongatott. – Emlékszem arra, amikor ez a rajz készült. A rajzoló egy olyan cikksorozathoz készített illusztrációkat, amely New York egyik szegénynegyedéről íródott. Gondolom, megtetszettem neki, mert megkérdezte, megfesthetné-e a portrémat. A szüleim akkor már nem éltek, úgyhogy a nővéremtől kért engedélyt. Ő beleegyezett. Amikor a kép elkészült, fizetségképpen neki adta a ceruzavázlatait. – És hol vannak a vázlatok? – kérdezte lelkesen a pszichiáter. – Már rég nincsenek meg. De a nővérem hálából adott neki egy fürtöt a hajamból. Akkoriban ez gyakori szokás volt. Emlékszem, hogy a rajzoló betette a hajfürtöt egy kis borítékba, és beragasztotta a mappája belső oldalára. Kicsit hallgatott, majd folytatta: – A festőt Alexander Wintournak hívták. Ha megtalálná ezt a mappát, lehet, hogy még mindig benne lenne a hajfürt. Beismerem, hogy ez nem túl valószínű, de ha sikerülne, egy egyszerű DNS-vizsgálat bebizonyítaná, amit mondok: hogy majdnem százötven esztendős vagyok. – Igen – mormolta Felder. – Igen, valóban. – Felírta a festő nevét a papírdarab hátuljára, majd összehajtogatta és visszadugta a tárcájába. – Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem, Constance – mondta búcsúzóul, és felállt. – Hogyne, doktor úr. D. PRESTON – L. CHILD

161 KÉT SÍR

Felder megszorította a lány kezét, és kisétált a könyvtárszobából. Napok óta először könnyedek voltak a léptei, és mintha megelevenedtek volna a tagjai. A Mount Mercy lépcsőjén azonban ismét megtorpant. Miért csinálja ezt Constance? Mindig úgy tűnt, teljesen közönyös aziránt, hogy az emberek hisznek-e neki vagy sem. Valami megváltozott. De vajon micsoda? És miért?

13. fejezet

V

incent D’Agosta megnézte a mobilján az időt: egy perc múlva egy óra. Ha igaz az, amit Conrad Gibbs különleges ügynökről hallott, akkor hajszálpontosan fog érkezni. A hadnagy egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Korábban leginkább csak Pendergaston keresztül került kapcsolatba az FBI-jal, és arra gondolt, ez így talán még rosszabb, mintha egyáltalán nem lenne semmilyen tapasztalata. Pendergast módszerei és mentalitása igencsak eltért az FBI-nál általános intézményes elvektől, sőt gyakran épp ellentétes volt azokkal. Vetett egy pillantást a dohányzóasztalra, amelyen a Starbucksból származó kávé és a tucatnyi kis fánk várakozott, aztán megint az órájára nézett. D. PRESTON – L. CHILD

162 KÉT SÍR

– D’Agosta hadnagy! – csendült fel egy hang az ajtóból. A hadnagy mosolyogva felállt. Elsőre jó benyomást tett rá Gibbs. Minden szempontból tipikus figurának tűnt: szigorú, hivatalos, jóképű, konfekcióöltönye rásimul izmos alakjára, barna haja rövidre nyírva, keskeny arcán még látszik a legutóbbi küldetésén, Floridában szerzett barnaság. – D’Agosta utánanézett, mit lehet tudni a karrierjéről. Nyílt, barátságos arckifejezése rögtön megnyerte a hadnagyot, és a kissé ugyan száraz, tárgyilagos magatartás, amely áradt belőle, még mindig jobb volt, mintha okoskodni próbálna, vagy ha fensőbbséges és lekezelő lenne. Kezet ráztak. Gibbs kézfogása erős volt, de nem csontropogtató, rövid és lényegre törő. A nyomozó megkerülte az íróasztalát, és odavezette a vendéget a dohányzóasztalhoz és a fotelekhez. Egy kis barátságos csevegéssel kezdték az időjárásról, New York és Florida különbözőségéről. D’Agosta kifaggatta Gibbset a legutóbbi ügyéről, amit briliánsán oldott meg – egy sorozatgyilkos után nyomoztak, aki a tengerparti homokdűnéken szórta szét az áldozatainak testrészeit. Az ügynök halk szavúnak bizonyult, ugyanakkor egyértelműen nagyon intelligensnek is. A hadnagy az előbbi tulajdonságot igen nagyra értékelte. Nemcsak hogy könnyebb lesz így együttdolgozni vele, de az embereire is nagy hatással lesz – bár közülük a legtöbben amolyan tipikus nagyszájú New York-iak. Az egyetlen gondot csak az jelentette, hogy miközben Gibbs D. PRESTON – L. CHILD

163 KÉT SÍR

az ügyről mesélt, egyre inkább úgy tűnt, hogy nagyon szereti a saját hangját hallani. És közben egyáltalán nem evett, D’Agosta viszont majd meghalt egy karamellás fánkért. – Ahogy bizonyára tudja, hadnagy úr – mondta éppen Gibbs –, Quanticóban átfogó adatbázissal rendelkezünk a sorozatgyilkosokról, amely az országos bűnügyi adatbázis részét képezi. A sorozatgyilkos meghatározása a következő: olyan elkövető, aki idegeneket szemel ki, három vagy annál több áldozata volt, a motivációja valamilyen pszichológiai kielégülés, és általában minden egyes gyilkosságot ugyanazzal a módszerrel követ el. D’Agosta bölcsen bólogatott. – Ebben az esetben még csak két gyilkosság történt, tehát az ügy egyelőre nem felel meg a definíciónknak. De azt hiszem, egyetértünk abban, nagyon valószínű, hogy az ügynek lesz folytatása. – Teljes mértékben. Gibbs elővett az aktatáskájából egy vékony dossziét. – Amikor tegnap délelőtt először megkeresett minket Singleton kapitány, gyorsan átfuttattuk az adatokat a gépeinken. D’Agosta közelebb hajolt. Ez már kezdett érdekessé válni. – Azt szerettük volna kideríteni, fordultak-e már elő olyan esetek, amikor a gyilkos a saját testrészeinek darabkáit hagyta a helyszínen. – Az asztalra tette a dossziét. – Ezek persze csak előzetes eredmények, és jobb, ha egyelőre minden köztünk marad. Ha megengedi, összefoglalom, mire jutottunk eddig. D. PRESTON – L. CHILD

164 KÉT SÍR

– Hogyne. – Egy nagyon jól szervezetten dolgozó gyilkossal van dolgunk. Művelt, gazdag, és kényelmesen érzi magát luxuskörnyezetben. Az áldozat feldarabolása elég gyakori módszer, többtucatnyi ilyen esetet is találhatunk – de az ilyen gyilkosok általában inkább magukkal visznek egy-egy testrészt. Ez a gyilkos azonban nem így tesz. Sőt otthagyja a saját testrészeit – ez teljesen különleges és egyedülálló. – Igen, ez érdekes. És van ezzel kapcsolatban valami ötletük? – kérdezte D’Agosta. – A pszichológus szakértőnk már dolgozik a problémán. Szerinte a gyilkos azonosítja magát az áldozattal. Tulajdonképpen saját maga ellen követ el sorozatgyilkosságot. Olyan személy, aki tele van önutálattal. Szinte biztos, hogy gyermekkorában szexuális és pszichés zaklatásnak volt kitéve, azt mondták neki, hogy rossz, hogy inkább meg se született volna, vagy hasonlókat. – Igen, ez elképzelhető. – Az elkövető ránézésre teljesen normálisnak látszik. Mivel nincsenek gátlásai, és bármit hajlandó megtenni azért, hogy megszerezze, amit akar, nagyon meggyőző, elbűvölő, sőt karizmatikus hatást képes gyakorolni a környezetére. A lelke mélyén azonban súlyos patologikus problémákkal küzd, és teljes mértékben hiányzik belőle az empátia. – És miért öl? – Épp ez a lényeg: szinte biztosan szexuális kielégülés céljáD. PRESTON – L. CHILD

165 KÉT SÍR

ból. – Kielégülés? Nem találtak ondónyomokat a helyszínen, és úgy tűnik, nincs semmiféle szexuális vonatkozása a gyilkosságoknak. A második áldozat egy idősebb férfi volt. – Úgy van. Hadd magyarázzak el valamit: az adatbázisunk különféle csoportosításokon és korrelációkon alapul. Mindazt, amit elmondtam a gyilkosról, tucatnyi hasonló pszichológiai profilú és hasonló elkövetési móddal dolgozó gyilkos jellemzőiből vonatkoztattuk el. Ezenfelül több mint kétezer sorozatgyilkossal folytatott beszélgetésből, akiknek kérdéseket tettünk fel arról, hogy miért és hogyan követték el tettüket. Az adatbázis nem csalhatatlan, de azért majdnem az. Minden jel arra mutat, hogy ez a fickó szexuális örömöt lel a gyilkolásban. A hadnagyot továbbra sem győzte meg teljesen, de azért bólogatott. – Tehát a gyilkosságok szexuális töltettel rendelkeznek. Két dolog okoz szexuális izgalmat a gyilkosnak: az az érzés, hogy hatalma van az áldozat fölött, és a vér látványa. Maga a szexuális aktus nem olyan fontos. Az ondónyomok hiánya fakadhat abból, hogy a gyilkos nem érte el a csúcspontot, vagy a ruhái felfogták a spermát. Az utóbbi gyakran előfordul. D’Agosta fészkelődött a fotelben. Egyre kevésbé látta étvágygerjesztőnek a fánkokat. – Egy másik gyakori jellemzője az ilyen eseteknek, hogy jelentős rituális elemek szerepelnek bennük. A gyilkosnak kielégülést jelent, hogy mindig ugyanúgy, ugyanolyan késsel gyilD. PRESTON – L. CHILD

166 KÉT SÍR

kol, vagy hogy ugyanolyan csonkítást végez az áldozaton. A hadnagy ismét bólintott. – Az illetőnek van munkája, valószínűleg jó állása. Ez a típusú gyilkos csak olyan környezetben öl, amelyet jól ismer, tehát lehetséges, hogy a szállodák egykori alkalmazottja, vagy ami valószínűbb, valamikor vendég volt ott. – Igen, már ellenőrizzük a vendégek és alkalmazottak listáját, és összevetjük az elkövető személyleírásával. – Nagyszerű. – Gibbs vett egy nagy levegőt. Beszélni azt tud, gondolta D’Agosta, de nem akarta beléfojtani a szót. – A gyilkos feltűnően szakértő módon bánik a késsel, ami azt jelenti, hogy talán a foglalkozásához is használja, vagy egyszerűen csak rajong a késekért. Nagyon magabiztos és arrogáns. Ez is gyakori fő jellemzője az ilyen típusú bűnözőknek. Egyáltalán nem zavarja, hogy szerepel a biztonsági kamerák felvételein, gúnyolódik a rendőrséggel, és azt hiszi, ő irányíthatja a nyomozást. Ezért hagy hátra üzeneteket. – Sokat gondolkoztam azokon az üzeneteken. Van róluk valami elméletük? – Amint már mondtam, a gúnyolódás a célja. – És van valami elképzelésük, hogy kinek szólnak? Gibbs arcán mosoly terült el. – Nem szólnak személyesen senkinek. – A Boldog születésnapot sem? Nem gondolják, hogy ezt valakinek címezte? – Nem. Ez a típusú gyilkos gúnyolja a rendőrséget, de nem D. PRESTON – L. CHILD

167 KÉT SÍR

szemel ki egy bizonyos nyomozót, főleg az elején nem. Egyformák vagyunk neki – az arctalan ellenség. A születésnap valószínűleg csak általános jellegű, vagy utalhat bármilyen évfordulóra – talán az is lehet, hogy a saját születésnapja. Ennek is utána lehetne nézni. – Jó ötlet. De nem lehetséges, hogy ezek az üzenetek olyan valakinek szólnak, aki nem rendőr? – Ez nagyon valószínűtlen. – Gibbs megpaskolgatta a doszsziét. – Van itt még néhány dolog: a gyilkost feltehetően elhagyta az anyja, egyedül él, rossz a kapcsolata az ellenkező nemmel, vagy ha homoszexuális, akkor a saját nemével. Végül pedig: valami történhetett nemrégiben, amitől bekattant – szerelmi visszautasítás, a munkája elvesztése, vagy – ami a legvalószínűbb – az anyja halála. Gibbs elégedetten hátradőlt. – Tehát ez az előzetes pszichológiai profil? – kérdezte D’Agosta. – Ahogy újabb információkhoz jutunk, még jelentősen finomítani fogunk rajta. Az adatbázis rendkívül jól használható. – Gibbs a hadnagy szemébe nézett. – Meg kell mondanom, hadnagy, nagyon jól tették, hogy hozzánk fordultak. Az FBI viselkedés-lélektani csoportja a legjobb a világon ebben a témában. Megígérem, hogy szorosan együttműködünk majd önökkel, nem gázolunk bele semmibe, tiszteletben tartjuk az embereit, és ha bármire jutunk, arról azonnal tájékoztatjuk. D. PRESTON – L. CHILD

168 KÉT SÍR

A hadnagy bólintott. Ennél többet nem is kérhetett volna.

M

iután Gibbs távozott, még hosszú ideig üldögélt a fotelben. Elgondolkozva majszolgatta a fánkot, és azon töprengett, amit az ügynöktől hallott a gyilkosról és a motivációjáról. Eléggé hihetőnek tűnt. Talán túlságosan is. Istenem, mekkora hasznát venné most Pendergastnak…! Megcsóválta a fejét, bekapta az utolsó falatot, lenyalogatta az ujjait, aztán minden akaraterejét összeszedve lecsukta a fánkos doboz tetejét.

14. fejezet

V

incent D’Agosta a jelvényét felvillantva egyszerűen elsétált a portásfülke előtt, egy pillantást sem vetve a portásra, aki „Uram! Uram, kit keres?” kiáltásokkal loholt utána. A hadnagy odalökte Pendergast nevét és a lakása számát, aztán besietett a belső udvarba. A liftkezelő egy kicsit már makacsabbnak bizonyult, és azzal kellett megfenyegetnie, hogy az igazságszolgáltatás akadályoztatásával fogják vádolni, mire végül vonakodva hajlandó volt elhúzni a liftajtó régimódi vasrácsát, és felvinni a hadnagyot Pendergast lakásához. D’Agosta jó néhányszor járt már a Dakota-házban, és amiD. PRESTON – L. CHILD

169 KÉT SÍR

kor belépett, mindig szinte mellbe vágta az illat, amelyben méhviasz, régi fa és bőr szaga keveredett. Minden előkelő és régimódi volt, a lift kifényesített rézgombjától kezdve a puha szőnyegekig, a szép szürke mészkőfalaktól a tizenkilencedik századi falikarokig. De mindebből most szinte semmit sem vett észre. Már betegre aggódta magát a barátja miatt. Napok óta várta, hogy történjen valami, és a növekvő feszültség valamilyen módon feloldódjon. De nem történt semmi, és ez talán még rosszabb volt, mint egy robbanás. A portás persze felszólt figyelmeztetésül, úgyhogy amikor a hadnagy megnyomta a kaputelefon gombját, Pendergast azonnal válaszolt: – Vincent? – Beszélnem kell magával. Kérem, nagyon fontos. Hosszú, hosszú csönd lett. – Miről? Volt valami különös az FBI-ügynök hangjában, amitől D'Agostának végigfutott a hátán a hideg. De lehet, hogy csak a telefon recsegett furcsán. – Nem engedne be? Ismét szünet következett. – Inkább nem. A hadnagy fontolgatta, hogy most mit tegyen. Pendergast hangja rémesen csengett. Eszébe jutott, mit tanácsolt Laura, és úgy döntött, azért tovább próbálkozik. – Nézze, Pendergast, történt két gyilkosság. Egy sorozatD. PRESTON – L. CHILD

170 KÉT SÍR

gyilkosról van szó. Komolyan szükségem lenne a tanácsára. – Nem érdekel. D’Agosta vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Csak pár percig rabolnám az idejét. Szeretném látni. Már rég nem találkoztunk. Beszélnünk kellene, tudni szeretném, mi történt magával, hogy van. Szörnyű megrázkódtatás lehetett… – Kérem, menjen el, és ne zavarjon többet. Az ügynök hangja még a szokásosnál is hidegebben csengett, kimért volt és modoros. A nyomozó várt egy kicsit, aztán halkan megszólalt: – Nem fogok elmenni. Addig állok itt, és nyaggatom magát, amíg be nem enged. Ha kell, egész éjszaka itt maradok. Ez végre hatott. Néhány másodperc múltán egymás után kattantak a zárak. Lassan kinyílt az ajtó, és D’Agosta beléphetett a hallba. Pendergast fekete köntösében már hátat is fordított neki, egy árva szóval sem üdvözölte. A hadnagy követte a fogadószobába, ahol a bonszai fák és a vízeséssel borított márványfal állt. A házigazda bágyadtan leült, összekulcsolta a kezét, felemelte a fejét, és D’Agostára nézett. A hadnagy megdermedt. Alig hitt a szemének. Pendergast arca beesett és szürke volt, általában ezüstösen csillogó szeme tompa és ólomszürke. Összekulcsolt keze enyhén remegett. D’Agosta belevágott: – Pendergast, szeretném, ha tudná, menynyire sajnálom, ami Helennel történt. Nem tudom, most mit tervez, de száz D. PRESTON – L. CHILD

171 KÉT SÍR

százalékban támogatom mindenben, bármit is akar tenni, hogy elkapja azokat a rohadékokat. Semmi reakció. – Szükségünk lesz egy… halotti bizonyítványra, és hivatalosan is megállapításra kell kerülnie, hogy gyilkosság történt. Exhumálni kell a holttestet, és végigcsinálni a jogi huzavonát Mexikóban. Nem tudom biztosan, mivel jár az ilyesmi, de mindent megteszünk, hogy felgyorsítsuk a folyamatot, és mielőbb megadjuk számára a végtisztességet itthon. Aztán teljes gőzzel belevetjük magunkat a nyomozásba – természetesen az FBI-t is bevonjuk, ők támogatni fogják a saját emberüket. A New York-i rendőrség is kiveszi a részét a munkából, gondoskodni fogok róla, hogy minden lehetséges forrásunkat bevessük. El fogjuk kapni azokat a mocskokat, ezt garantálom. Felindultan zihálva elhallgatott. Pendergast lehunyta a szemét, mintha elaludt volna. D’Agosta rámeredt. Még roszszabb volt a helyzet, mint gondolta. Ahogy elnézte régi barátját és kollégáját, hirtelen egy borzalmas felismerés tört rá, mintha villám csapott volna belé. – Jesszusom. Maga be van lőve! – Belőve? – mormolta az. – Valami droggal. Hosszan elnyúlt a csönd. D’Agostát hirtelen elöntötte a düh. – Láttam már ilyet ezerszer. Maga drogozik! Pendergast alig észrevehetően legyintett. D. PRESTON – L. CHILD

172 KÉT SÍR

– És? – És? Mi az, hogy és?! – D’Agosta felpattant, és elvörösödött. Annyi borzalmat, gyilkosságot, halált és szörnyen felesleges szenvedést látott már, amit a drogok okoztak. Gyűlölte a kábítószereket. – Szembefordult Pendergasttal. – Ezt el sem hiszem! Azt gondoltam, maga okosabb ennél. Hol van? Pendergast válasz helyett csak egy grimaszt vágott. D’Agosta alig tudott uralkodni magán. – Hol vannak a drogok? – kérdezte, megemelve a hangját. Amikor barátja továbbra sem válaszolt, érezte, hogy elönti a düh. Épp a könyvespolc mellett állt. Lekapott róla egy könyvet, aztán egy másikat. – Hol vannak a drogok? – Lesöpört az asztalról egy bonszait. – Hol vannak a drogok? Nem megyek el innen, amíg meg nem találtam. A rohadt életbe, maga szerencsétlen idióta! – A munkásosztálybeli stílusa már nem hat rám olyan elementáris erővel, mint régen. Most legalább egy pillanatra felvillant a régi Pendergast. D’Agosta csak állt, és remegett az indulattól, de rájött, hogy jobb lesz, ha uralkodik magán. – Ez a lakás nagyon nagy, és a legtöbb ajtó jól be van zárva – közölte Pendergast. A hadnagy már őrjöngött a dühtől, majdnem elvesztette az önuralmát. – Ide hallgasson, tudom, hogy milyen borzalmas tragédia, ami Helennel történt… D. PRESTON – L. CHILD

173 KÉT SÍR

Pendergast hidegen közbevágott: – Soha többé ne említse Helen nevét, és azt, ami történt. Soha! – Jó, rendben, nem fogom. De nem lehet, hogy csak úgy… úgy értem… – D’Agosta megcsóválta a fejét. Nem találta a kellő szavakat. – Azt mondta, segítségre lenne szüksége egy gyilkossági ügyben. Megmondtam, hogy nem érdekel. Ha más nincs, akkor megkérhetem, hogy most távozzon? D’Agosta inkább leült, és a kezébe temette az arcát. Lehet, hogy Laurának igaza van, és tényleg egy nyomozás kéne, hogy kizökkentse az ügynököt ebből a lelkiállapotból, bár ő kételkedett benne, hogy így lenne. Megdörzsölte az arcát, és felnézett. – Azért hadd meséljek a dologról, rendben? – Ha nagyon muszáj. D’Agosta a térdére fektette a kezét, és vett pár mély lélegzetet. – Olvasta mostanában az újságokat? – Nem. – Van itt nálam egy rövid jelentés az ügyről. – Elővette a háromoldalas összefoglalót, és átadta Pendergastnak. Az ügynök tompa tekintettel, közönyösen átfutotta, de nem adta vissza azonnal, csak bámulta és lapozgatta. Aztán pár pillanat múlva elkezdte elölről, most már alaposabban odafigyelve. Amikor felnézett, D’Agosta mintha valami csillogást látott volna a szemében. De nem – csak képzelődött. D. PRESTON – L. CHILD

174 KÉT SÍR

– Nos… úgy gondoltam, ez éppen magának való ügy. Együtt dolgozunk az FBI viselkedés-lélektani csoportjával is, egy Gibbs nevű pasassal. Conrad Gibbs. Ismeri? Pendergast lassan megrázta a fejét. – Van egy csomó érdekes elmélete. De ez az ügy… nekem úgy tűnik, hogy nagyon is a maga asztala. Van itt nálam egy dosszié az előzetes laborjelentésekkel, a helyszínelők jelentéseivel, a boncolási jegyzőkönyvvel, a DNS-vizsgálatok eredményeivel – mindennel, ami kell. – Elővett az aktatáskájából egy dossziét, és kérdőn felmutatta. Amikor a barátja nem reagált, letette az asztalra. – Számíthatok a segítségére? Legalább a nem hivatalos véleményére? – Sajnálatos módon nem lesz időm átnézni az anyagot, mielőtt elmegyek. – Elmegy? Hová? Pendergast nehézkesen felállt. Fekete köntösében úgy festett, mint maga a nagy kaszás. A csillogás a szemében nyilván csak D’Agosta reménykedő képzeletének a szüleménye: a tekintete tompább volt, mint valaha. Pendergast odanyújtotta a tenyerét, amely olyan hideg volt, mint egy döglött hal. De aztán váratlanul megszorította a hadnagy kezét, és még mindig feszült, de sokkal melegebb hangon azt mondta: – Ég önnel, kedves Vincent.


175 KÉT SÍR

A

z ügynök becsukta a lakás ajtaját. A fogadószobából kivezető ajtó felé indult, de megtorpant. Megfordult, és habozott. Az arca mérhetetlen belső vívódásról árulkodott. Végül úgy tűnt, meghozott egy súlyos döntést. Az asztalhoz ment, felemelte a vaskos dossziét, kinyitotta és olvasni kezdte. Két órán át csak állt ott egy helyben, mozdulatlanul. Aztán letette a dossziét. Az ajka megrezzent, és egyetlen szót suttogott: – Diogenes.

15. fejezet

A

z 1959-es évjáratú Rolls-Royce Silver Wraith halkan duruzsolva közeledett a Riverside Drive északi vége felé. Az utcalámpák és a reflektorok fénye visszatükröződött az autó fényezéséről. Miután elhaladt a Százharminchetedik utca mellett, lelassított, majd egy magas kovácsoltvas kerítésen nyíló kapun át egy behajtóra kanyarodott. Elgördült a kopár ecetfák és szömörcebokrok mellett, és megállt a hatalmas, beauxarts stílusú ház előtt, amelynek márvány és tégla homlokzata négy emelet magasba emelkedett. A manzárdtetőn kovácsoltvas korlát húzódott körbe. Az égen egy villám cikázott át, és mennydörgés morajlott. Hideg szél süvített a Hudson folyó D. PRESTON – L. CHILD

176 KÉT SÍR

felől. Még csak hat óra volt, de így kora decemberben New Yorkot ilyenkor már az est sötét leple borította. Pendergast kiszállt a kocsiból. Az arca sápadtan derengett a sötétben, a hűvös idő ellenére verejtékcseppek gyöngyöztek rajta. Ahogy az oszlopos tornácon nyíló tölgyfa ajtóhoz lépett, hirtelen levelek zörgését hallotta meg a bokrok közül. A zaj felé fordult, és megpillantotta Corrie Swansont. A lány hihetetlenül piszkos volt, a ruhája sáros és gyűrött, a haja csapzott, az arca maszatos. Egy szakadt, rongyos hátizsák lógott a vállán. Körbenézett, mint egy ijedt csikó, aztán odarohant az ügynökhöz. – Pendergast ügynök! – suttogta rekedten. – Hol volt ennyi ideig? Napok óta várok itt magára, már befagy a fenekem! Nagy bajban vagyok. A férfi gyorsan kinyitotta az ajtót, és beterelte a lányt. Becsukta a súlyos tölgyfa ajtót, és felkattintotta a villanyt. Feltárult a márványpadlójú előcsarnok és a sötét bársony függönyök. Elindultak a gótikus faragványokkal díszített hosszúkás ebédlőn át, aztán egy nagy szalonba léptek, ahol üvegezett tárolószekrények sorakoztak. Proctor, Pendergast sofőrje ott állt mereven, köntösben, mankóra támaszkodva. A zaj riaszthatta fel. – Proctor, szóljon Mrs. Trasknak, hogy engedjen fürdővizet Miss Swansonnak – mondta Pendergast. – És kérem, mossák és vasalják ki a ruháit. Corrie ránézett. D. PRESTON – L. CHILD

177 KÉT SÍR

– Na de… – A könyvtárszobában fogom várni.

M

ásfél óra múlva Corrie újjászületve sétált be a könyvtárszobába. Sötét volt odabent, a kandallóba nem gyújtottak be. Pendergast egy távolabbi sarokban üldögélt egy fotelben, szinte láthatatlanul. Sugárzott belőle valami mozdulatlan nyugtalanság – ha lehet ilyet mondani –, ami furcsa érzéseket keltett Corrie-ban. Letelepedett vele szemben. Az FBI-ügynök csak ült összekulcsolt kézzel, félig lehunyt szemmel. Corrie érthetetlenül ideges volt. Sietősen belekezdett a történetébe. Mesélt Bettertonról, az újságíró Pendergasttal kapcsolatos vádjairól és elméleteiről, a jachtról, aztán az őrült ötletéről, hogy betör az East End Avenue-i gyanús házba, amelyről Pendergast beszélt neki. Miközben Corrie mesélt, Pendergast szórakozottnak tűnt, mintha oda sem figyelne. A ház említése azonban mintha felkeltette volna az érdeklődését. – Ezzel betörést követett el – mondta. – Tudom, tudom. – A lány elvörösödött. – Ostoba vagyok, de ezt eddig is tudta… – Próbált nevetni, de Pendergast nem találta viccesnek a dolgot, sőt sehogy sem reagált. A szokásosnál is furcsábban viselkedett. Corrie vett egy nagy levegőt, és folytatta: – A ház úgy festett, mintha ami évek óta elhagyatottan állna, úgyhogy bemásztam egy ablakon. El sem hiszi, mit D. PRESTON – L. CHILD

178 KÉT SÍR

találtam. Az a ház valami náci rejtekhely lehet. Az alagsorban nagy halmokban áll a Mein Kampf, van egy régi rádiókészülék, még egy kínzókamra is. Az emeleten nagyon úgy nézett ki minden, mintha épp csomagolnának, és készülnének elhagyni a helyet. Találtam egy szobát, ami tele volt épp megsemmisítés alatt álló iratokkal. Corrie elhallgatott. Az ügynök továbbra sem reagált az elhangzottakra. – Átnéztem a dokumentumokat, gondoltam, talán fontosak lehetnek. Sok közülük a háború idejéről származik, és tele van horogkeresztekkel. Némelyikre az volt rápecsételve, hogy STRENG GEHEIM, később megtudtam, hogy ez németül azt jelenti, hogy „szigorúan titkos”. Aztán észrevettem az Esterházy nevet is. Pendergast erre felkapta a fejét. – Esterházy? – Ez a felesége lánykori neve, igaz? A netről derítettem ki. Pendergast épp csak bólintott. Elgyötört volt az arca. – Szóval – folytatta Corrie – amennyi papírt tudtam, begyömöszöltem a hátizsákomba, de aztán… – Elhallgatott. Még mindig túl friss és rémisztő volt az emlék. – Egy náci elkapott, és megpróbált lelőni. Lefújtam a rohadékot paprikaspray-vel, és sikerült elmenekülnöm. Azóta halálosan rettegek, és állandóan menekülök. A Bryant Parkban csöveztem és menhelyeken húztam meg magam. A lakásomba nem mertem visszamenni, a főiskolára sem. Egész idő alatt próbáltam elérni maD. PRESTON – L. CHILD

179 KÉT SÍR

gát! – A lány hirtelen azon kapta magát, hogy a sírás kerülgeti. Igyekezett visszafojtani a könnyeket. – Nem vette fel a telefont. A Dakota-ház előtt nem mertem ácsorogni, az a portás olyan, mintha a KGB embere lenne. Amikor Pendergast továbbra sem válaszolt, Corrie a hátizsákjába kotort, elővett egy csomó papírt, és az asztalra tette. – Itt vannak. Pendergast nem nézte meg az iratokat. Megint elkalandozott a figyelme. Corrie közben kicsit megnyugodott, és alaposabban is szemügyre vette az ügynököt. Megdöbbentően vékony, sőt sovány volt, a félhomályban látta, hogy a szeme táskás, és hogy mennyire sápadt. De leginkább a viselkedése lepte meg. A mozdulatai máskor is bágyadtak voltak ugyan, mégis úgy érezte az ember, hogy egy macska ruganyossága rejtőzik mögöttük, olyan volt, mint egy összenyomott rugó, mely bármelyik pillanatban szétpattanhat. Most azonban egyáltalán nem ilyennek látta. A férfi szórakozott volt, közönyös, alig érdekelte, amit mesélt neki. Azzal sem törődött, hogy mi történt vele, és milyen veszélynek tette ki magát miatta. – Pendergast, jól van? Olyan… furcsán néz ki. Sajnálom, de ez az igazság. Az ügynök legyintett, mintha egy legyet hessegetne el. – Ezek az állítólagos nácik… tudják a maga nevét? – Nem. – Hátrahagyott bármit, aminek alapján rájöhetnek, kicsoda? – Nem hinném. Mindenem ebben volt – bökte meg Corrie a D. PRESTON – L. CHILD

180 KÉT SÍR

lábával a hátizsákot. – Észlelte valami jelét annak, hogy követték? – Nem. De eléggé meghúztam magam. Azok a fickók átkozottul ijesztők voltak. – Mi a ház címe? – East End Avenue 428. Pendergast egy percig hallgatott, aztán újból megszólalt: – Nem tudják, hogy ki maga, így megtalálni sem tudják, hacsak nem véletlenül botlanak magába. Ez persze roppant valószínűtlen, de nem árt, ha még jobban csökkentjük az esélyét. – A lányra pillantott. – Nincs valami hely, ahol elbújhatna egy darabig? Esetleg egy barátjánál, valahol a városon kívül? Corrie megdöbbent. Azt feltételezte, az ügynök majd befogadja és megvédelmezi, segít neki megbirkózni a helyzettel. – Itt miért nem jó? Hosszú csönd lett, aztán Pendergast mélyet sóhajtott. – Nem akarok a részletekbe belemenni, a lényeg az, hogy jelenleg egyszerűen nem lennék képes magával törődni. Annyira lefoglal valami, hogy nem tudnám garantálni a biztonságát. Ha rám akarna támaszkodni, csak veszélybe sodorná magát. Különben is, New Yorkban – bármennyire is kicsi az esélye – összeakadhat ezekkel az emberekkel. Tehát, nincs valami hely, ahová elmehetne? Annyit megígérhetek, hogy biztonságosan eljuttatom oda, és pénzt is tudok adni, de ettől eltekintve magáról kell gondoskodnia. Corrie-t ez hideg zuhanyként érte. Hová a csudába mehetD. PRESTON – L. CHILD

181 KÉT SÍR

ne? Az anyja még mindig a kansasi Medicine Creekben lakott, de megesküdött, hogy inkább meghal, mint hogy még egyszer betegye a lábát abba a porfészekbe. – Az apám Allentown közelében él… – mondta tétován. Pendergast – aki ismét közönyös, távoli arcot vágott – erre Corrie-hoz fordult. – Igen, emlékszem, egyszer említette. Tudja, pontosan hol lakik? A lány már megbánta, hogy szóba hozta az apját. – Megvan a címe. Nem láttam, mióta otthagyta az anyámat, talán tizenöt éve. A házigazda megnyomott egy kis gombot az asztal széle alatt. Egy perc múlva megjelent Proctor az ajtóban. Még a mankóval is erőt sugárzott. – Proctor, kérem, hívja fel a limuzintársaságot. Szeretném, ha elvinnék Miss Swansont egy címre, a pennsylvaniai Allentownba. Adjon neki háromezer dollárt és egy új mobiltelefont. A sofőr bólintott. – Igen, uram. Corrie Pendergastról Proctorra nézett, aztán vissza az ügynökre. – Még mindig nem tudom elhinni. Azt akarja mondani, hogy húzzam be fülem-farkam, és meneküljek? – Már elmagyaráztam, miért van erre szükség. Nagyobb biztonságban lesz az apjánál, főleg így, hogy jó ideje nem állt kapcsolatban vele. Legalább egy vagy talán két hónapig távol D. PRESTON – L. CHILD

182 KÉT SÍR

kellene maradnia. Csak készpénzzel fizessen, ne használjon hitelkártyát. A régi mobilját dobja el, a SIM-kártyát semmisítse meg. Ha visszatért, lépjen kapcsolatba velem – illetve Proctorral. – És mi lesz, ha nincs kedvem a lúzer apámnál lakni? – tiltakozott Corrie. – Nem szabad alábecsülni ezeket az embereket, akiknek betört a rejtekhelyére, és akiktől rendkívül kompromittáló iratokat lopott el. Higgye el, nem örülne neki, ha megtalálnák. – De… – Corrie képtelen volt elhinni, ami történik. Kezdett nagyon dühös lenni. – És mi lesz a főiskolával? – Mi haszna lenne az iskolának egy halott számára? – kérdezte higgadtan Pendergast. A lány felállt. – A francba, mi van magával? – Elhallgatott, és alaposan szemügyre vette Pendergastot. – Talán beteg? – Igen. Corrie most vette észre, hogy verejtékezik az ügynök homloka. Jézusom, tényleg beteg lehet. Ez sok mindent megmagyaráz. Vállat vont, és igyekezett elfojtani a bosszúságát. Anynyit rettegett az elmúlt pár hétben – talán Pendergastnak igaza van, amikor azt tanácsolja, hogy bújjon el. – Sajnálom. – Corrie hirtelen leült. – Csak nem tetszik az ötlet, hogy elmeneküljek. Kik ezek az emberek, és mi folyik itt? – Attól tartok, ezzel az információval csak még nagyobb veszélybe sodornám. D. PRESTON – L. CHILD

183 KÉT SÍR

– Hadd maradjak magával! Segítek, bármibe is keveredett. – Corrie mosolyt erőltetett az arcára. – Régen jó csapatot alkottunk. Most először tűnt úgy, hogy Pendergastra némi hatással van, amit mond. – Nagyra értékelem a gesztust – mondta halkan és nyugodtan. – Tényleg. De nincs szükségem segítségre. Pillanatnyilag igazából semmi másra nincs szükségem, csak magányra. A lány makacsul ülve maradt. Már el is felejtette, milyen szörnyen bosszantó tud lenni az ügynök. – Proctor már várja. Corrie egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül felállt, felkapta a hátizsákját, és kivonult a könyvtárszobából.

M

iután a lány távozott, Pendergast mozdulatlanul ült a sötét szobában. Tíz perc múlva meghallotta, hogy a távolban becsapódik egy ajtó. Ekkor felállt, és odament az egyik könyvespolchoz. Kihúzott egy feltűnően nagyméretű, dohos, régi kötetet. Tompa kis kattanás hallatszott, és a könyvespolc kifordult a helyéről. Egy sárgaréz harmonikarács bukkant elő, mögötte és egy tömör juharfa ajtó: a rejtett szervizlift, amely a ház alagsorába vitt. A férfi beszállt, megnyomott egy gombot, és a lift elindult lefelé. Kiszállt, végigsétált a hosszú, titkos folyosókon, amelyek egy ősrégi, sziklába vájt lépcsőhöz vezettek, amely lefelé vitt a sötét mélységbe. Lesétált a lépcsőn a hatalmas, zegzugos pincébe, áthaladt egy sor félhomályosán D. PRESTON – L. CHILD

184 KÉT SÍR

megvilágított, dohos kamrán, míg végül megérkezett egy helyiségbe, ahol hosszú asztalok álltak, modern laborfelszereléssel. Felkattintotta a villanyt, és odament egy szerkezethez, amely úgy festett, mintha egy fax és egy modern pénztárgép kereszteződése lenne. Leült a gépezet elé, bekapcsolta, és lenyomott egy gombot az oldalán. Elöl kicsúszott egy széles tálca, amelyen egy csomó kis kémcső sorakozott. Pendergast kivett egyet, majd a hüvelykés mutatóujja közé szorítva a magasba emelte. Aztán elővett a zakója zsebéből egy kis szikét, megszúrta a másik hüvelykujját, kis vérmintát vett, és betette a kémcsőbe, amit ezután visszahelyezett a gépbe, majd lenyomott egy sor gombot, és várt.

16. fejezet

D

r. Felder átkelt a Hetvenhetedik utca túloldalára, a saroknál bekanyarodott a Central Park Westre, felsétált a rövid, széles lépcsősoron, és belépett a New York-i Történeti Társaság székházának félhomályos belsejébe. A tekintélyes beaux-arts épületet nemrégiben teljes körűen felújították. Felder kíváncsian nézett körül a bejáratnál. Habár a könyvtár és a galériák komoly modernizáláson estek át, úgy tűnt, az intézmény nagyon erős gyökerekkel kötődik a múlthoz – D. PRESTON – L. CHILD

185 KÉT SÍR

vagyis jobban mondva megragadt a múlt posványában, amit az is egyértelműen jelzett, hogy makacsul ragaszkodtak a régi kötőjeles „New-York” írásmódhoz. Odament az információs pulthoz. – Dr. Felder vagyok, Fenton Goodboyhoz jöttem. A recepciós megnézett valamit a számítógépen. – Egy pillanat, máris felszólok neki. A nő felemelte a kagylót, és tárcsázott. – Egy bizonyos dr. Felder keresi, Mr. Goodboy. – Letette a telefont. – Rögtön itt lesz. – Köszönöm. Eltelt tíz perc. Feldernek bőven volt ideje, hogy szemügyre vegye a teljes előcsarnokot, mire Goodboy megjelent. Magas, szemüveges, túlsúlyos, vöröses arcú, a hatvanas éveinek elejét taposó férfi lépett hozzá. Tweedöltönyt viselt hozzáillő mellénnyel. – Á, dr. Felder! – üdvözölte fújtatva a látogatót, és mielőtt kezet nyújtott volna, megtörölte a tenyerét a mellényébe. – Elnézést, hogy megvárakoztattam. – Semmi baj. – Remélem, nem haragszik, de nem tudok sok időt szánni önre. Már fél kilenc van, és ma este kilenckor zárunk. – Persze, ez épp elég lesz. – Akkor kérem, kövessen. Elsétáltak az információs pult előtt, majd végigmentek egy visszhangzó folyosón, át egy ajtón, le egy keskeny lépcsőn, D. PRESTON – L. CHILD

186 KÉT SÍR

majd egy újabb, sokkal ridegebb folyosó következett, aztán egy tágas helyiségbe értek, amelynek falait agyonzsúfolt fémpolcok borították, rajtuk óriási irattartó dobozokkal, poros szalagokkal átkötött, megsárgult papírkötegekkel, összetekert dokumentumokkal, málladozó bőrbe kötött könyvekkel, régies kézírással feliratozott dossziékkal. Felder körbenézett. Máris viszketett az orra a portól. Hallott már pletykákat arról, hogy a történeti társaság milyen hatalmas, szinte katalogizálhatatlan gyűjteménnyel rendelkezik különféle dokumentumokból és műalkotásokból, de most először léphetett be ide személyesen. – Lássuk csak… – Goodboy előhalászott a zsebéből egy cédulát, levette a szemüvegét, összehajtotta a szárát, és a zakója zsebébe dugta. Az orra elé tartotta a cédulát. – Á, igen. J-142140. – Visszatette a papírt a zsebébe, megint elővette a szemüvegét, megtörölgette a nyakkendője végével, aztán határozott mozdulattal visszabiggyesztette az orrára. Odasétált a távolabbi falhoz. Felder várt, amíg keresgélt, előbb a magasabb polcokon, aztán lejjebb, de sikertelenül. – Hol a pokolban lehet… nemrég láttam… Á, itt van! – Goodboy megragadott egy csomó nagyméretű papírt, és odavitte a közelben álló íróasztalhoz. A lapokat lazán megkötött kartonfedél tartotta össze. Goodboy lelkesen Felderre mosolygott, és közelebb húzta az állítható asztali lámpát. Kis porfelhő szállt fel a mozdulattól. – Tehát, dr. Felder… – és egy székre mutatott az asztal melD. PRESTON – L. CHILD

187 KÉT SÍR

lett. – Önt Alexander Wintour munkássága érdekli? Felder bólintott, és helyet foglalt. Az orrában érezte, hogy erőteljes allergiás roham fenyegeti. Nem akarta kinyitni a száját, amíg le nem ülepedik egy kicsit a felkavart por. – Valószínűleg ön az első. Nem hinném, hogy rajtam kívül bárki más megvizsgálta volna ezeket, mióta idekerültek. Az ön kérésére sikerült némi információt előásnom. – Goodboy kicsit hallgatott, majd megkérdezte: – Ön milyen doktor is? Művészettörténész? – Igen, úgy van – vágta rá Felder. Nem is gondolta át igazán, milyen sztorival álljon elő, eszébe sem jutott, hogy megkérdezhetik, miért érdekli Wintour. A hazugság könnyedén csúszott ki a száján, és már nem volt visszaút. – Akkor ha megmutatná a kutatói megbízólevelét, rendben is lennénk. Felder felnézett. – A megbízólevelet? – A kutatói megbízását, igen. – Ó, attól tartok, most nincs nálam. Goodboy meglepett és bosszús arcot vágott. – Nincs magánál? Jaj, istenem, ez nagy kár. – Kicsit hallgatott. – Nos, nem hagyhatom itt egyedül. Úgy értem, a gyűjteménnyel. A szabály az szabály, ugye megérti? – Nincs rá valami mód, hogy… közelebbről megvizsgáljam ezeket? – Itt kell maradnom önnel. És ne feledje, sajnos csak fél D. PRESTON – L. CHILD

188 KÉT SÍR

óránk van. – Az elég is lesz. – Felder maga sem szívesen maradt volna tovább a kelleténél. A látogató engedékenysége láthatóan felderítette Goodboyt. – Hát akkor lássuk, mi van itt. – Kikötötte a mappa zsinórját, és levette a fedelét. Egy súlyos, vastag merített papírlap bukkant elő, melyet szinte teljesen belepett a por. – Húzódjon hátrább! – mondta Goodboy. Vett egy jó nagy levegőt, aztán oldalról ráfújt a papírra. A szürke, gomba alakú porfelhő egy pillanatra szinte befedte. – Amint már említettem, találtam némi anyagot Wintourról – szólalt meg a porfelhő mögül egy hang. – Van néhány feljegyzés abból az időből, amikor az adományt kaptuk. Úgy tűnik, Wintour a Bowery lllustrated News című hetilap vezető illusztrátora volt, amely a tizenkilencedik század utolsó éveiben jelent meg. Ezzel kereste a kenyerét, de valójában festő akart lenni. Úgy tűnik, nagyon érdekelte a szegényebb sorú manhattani néprétegek élete. A porfelhő közben leülepedett, és Felder végre ki tudta venni, mi van a papíron. A ránézésre olajjal készült festmény egy fiatal fiút ábrázolt, aki egy barna téglából épült bérház lépcsőjén üldögélt, egyik kezében labdával, a másikban ütővel. Kissé dacos arckifejezésével egyenesen kibámult a képről. – Á, igen… – mormolta Goodboy a képre pillantva. Az orvos óvatosan félretette a festményt. Egy másik bukkant elő alóla, amely egy nagy üzlet kirakatát ábrázolta, R&N D. PRESTON – L. CHILD

189 KÉT SÍR

MORTENSON BÚTOR ÉS KOSÁRÁRU feliratú cégtáblával fölötte. Négy gyerek hajolt ki a földszinti ablakból, meglehetősen mogorva arckifejezéssel. Felder a következő képhez lapozott: egy kisfiút pillantott meg rajta, aki egy söröskordé hátulján üldögélt. Az utca szemetes volt, tele törmelékkel és agyagcserepekkel. A kép hátuljára valaki – valószínűleg maga Wintour – annyit firkantott oda: Worth Baxter Street, 1879. Több hasonló kép következett, többnyire fiatal fiúkat és lányokat ábrázoló tanulmányok a háttérben Manhattan szegénynegyedével. Néhány képen ilyen-olyan munkát végző férfiak vagy játszadozó gyerekek szerepeltek. Akadtak formálisabb portrék is, egész alakosak és arcképek egyaránt. – Wintour soha nem tudta eladni ezeket a munkáit – mondta Goodboy. – A halála után a családja – mivel másképp nem tudtak túladni rajtuk – mindent felajánlott a történeti társaságnak. A vázlatokat, tanulmányokat, festőalbumokat nem tudtuk befogadni, mivel nincs elég helyünk, de a festményeket átvettük. Mégiscsak New York-i festő volt, ha nem is különösebben jelentékeny. Felder egy festményt nézett, amelyen két kisfiú karikával játszott egy üzlet előtt, amelyen a COOPER ENYVNAGYKRESKEDÉS felirat állt. Nem lepte meg, hogy Wintour nem ért el sikereket a munkáival: a képek mindent egybevéve meglehetősen középszerűnek tűntek. Nem is annyira az ábrázolt környezet miatt, inkább azért, mert valamiféle művészi erőtlenség jelleD. PRESTON – L. CHILD

190 KÉT SÍR

mezte őket, az arcokban és a pózokban nem volt semmi élet. A következő képhez lapozott, és megbűvölten rámeredt. Constance Greene arca nézett vissza rá – vagyis Constance Greene úgy hatévesen. Wintour ez alkalommal fel tudott emelkedni a tárgyához. A kép hasonlított a metszethez, amelyet Felder az újságban látott, csak sokkalta életszerűbben hatott: a szemöldök íve, az enyhén durcás ajak, a haj sátora félreismerhetetlen volt. Csak a szeme csillogott másként. Ezekből a gyermeki, kissé ijedt szemekből ártatlanság sugárzott. Egészen eltért attól a szempártól, amelybe aznap délelőtt belenézett a Mount Mercy könyvtárszobájában. – Ez például elég szép – jegyezte meg Goodboy. – Talán ki is lehetne állítani. Az orvos mintha transzból tért volna magához, gyorsan lapozott. Nem akarta, hogy Goodboy észrevegye, mekkora hatást tett rá a portré – és valamilyen rejtélyes okból az a gondolat sem tetszett neki, hogy esetleg kiállítják. Gyorsan átnézte a többi festményt is, de Constance-ról nem talált több képet, és a hajfürt sem került elő. – Meg tudja mondani esetleg, hogy hol lelhetők még fel Wintour munkái? – kérdezte. – Főleg az albumok és vázlatfüzetek érdekelnének, amelyeket említett. – Sajnos nem tudom. A feljegyzéseink szerint a családja a connecticuti Southportban élt. Talán megpróbálhatná ott. – Úgy lesz. – Felder felállt. Kissé megszédült, a polcba kellett kapaszkodnia. A portré a lelke mélyéig felkavarta. – KöD. PRESTON – L. CHILD

191 KÉT SÍR

szönöm, hogy ennyi időt szánt rám. Goodboy rámosolygott. – A társaság mindig szívesen segít a kutatást végző tudósoknak. Á, épp kilenc óra. Jöjjön, visszakísérem a földszintre.

17. fejezet

A

Riverside Drive-i hideg és sötét könyvtárszobájának kandallójában már elhamvadt a parázs, a hamuban egy csomó felbontatlan levél hevert. A hosszú asztalt, amely általában az egyik sarokban állt, most középre húzták. Nyomtatott papírok és fényképek hevertek rajta halomban, néhányat, amely leesett közülük a földre, össze is tapostak. A könyvtárszoba végében nyitva állt a falburkolat egy tölgyfa panelje, amely mögül sík monitor bukkant elő. Újra meg újra ismétlődött rajta a felvétel, amelyen a hotel halljában ácsorgó férfi volt látható. Pendergast nyugtalanul járkált fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Néha megállt, és a monitort bámulta, máskor az asztalon heverő iratokat nézegette. Ide-oda rendezgette őket, felemelt egyet-egyet, megvizsgálta, aztán türelmetlen mozdulattal visszadobta az asztalra. Furcsa gyűjtemény volt ez különféle papírokból, főleg a gélelektroforézis lemezeiD. PRESTON – L. CHILD

192 KÉT SÍR

ről készült fluoreszkáló felvételekből, fekete vonalakkal és DNS-molekulák kacskaringóival. Úgy festettek, mintha a holtak szellemeiről készült elmosódott fotók lennének. Felemelte az egyiket, aztán a másikat, remegő kézzel egymás mellé tartotta őket, aztán mindkettőt visszaejtette a többi tetejére. Felegyenesedett, és egy kis szekrénykéhez sétált, amelyben palackok sorakoztak. Töltött magának egy pohár Amontilladót, és egy hajtásra kiitta. Majdnem a pereméig újratöltötte a poharat, és ezt is felhajtotta. Újból járkálni kezdett fel-alá. Nyakkendőjét kilazította, zakóját egy szék támlájára terítette, az inge gyűrött volt. Világosszőke haja csapzottan tapadt a fejére, az arca verejtékben úszott. A kandallópárkányon álló óra éjfélt ütött. Megint visszasétált az amontilladós palackhoz. Teletöltötte a talpas poharat, a szájához emelte, de aztán egy pillanatnyi habozás után letette. Olyan erővel csapta oda, hogy a szára elpattant, és kilöttyent a borostyánszínű ital. Pendergast ezt észre sem vette, csak járkált tovább. Egy pillanatra megtorpant a kandalló előtt, egy piszkavassal megbökdöste a hamut, és betemette a borítékokat. Aztán megállt a monitor előtt, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy megnézze a felvételt. Fogta a távirányítót, és vékony ujjaival nyomogatni kezdte a gombokat. Kockáról kockára megállítva végignézte a videót. Figyelte, ahogy a sötét öltönyös férfi belép a szálloda halljába, álldogál, majd távozik. D. PRESTON – L. CHILD

193 KÉT SÍR

Közelebb ment a képernyőhöz, és alaposan szemügyre vette a férfi arcát, a tartását, a járását, felmérte a magasságát és a testsúlyát. Egy újabb türelmetlen gombnyomásra egy másik felvétel indult el ugyanarról a férfiról – tényleg ugyanaz lenne? –, amint magabiztosan végigvonul egy másik hotel hallján. Pendergast újra és újra megnézte mindkét videót, lassan, gyorsan, kockánként megállítva, kinagyítva. Hall-folyosó-hall-folyosó, ugyanazok a képek ismétlődtek újra meg újra. Végül ledobta a távirányítót egy székre, és visszasétált az italosszekrényhez. Remegő kézzel fogott egy újabb finom metszésű poharat. A sherry kilöttyent, ahogy töltött belőle. Ezt is felhajtotta. Alkohollal próbálta enyhíteni az elvonási tüneteket, bár tudta, hogy ezzel inkább csak elnyújtja az agóniát. Megint körbejárta a szobát, aztán megállt. Egy izmos, magas alak jelent meg az ajtóban ezüsttálcával kezében. Az arca a sötétben maradt, és teljesen kifürkészhetetlen volt. – Mi az, Proctor? – kérdezte élesen Pendergast. – Ha nincs más kívánsága, uram, én most lefeküdnék. Proctor várta az utasításokat, de amikor a főnöke nem felelt semmit, kissé fájdalmasan bicegve eltűnt a sötétben. Ahogy távozott, az ügynök tovább folytatta a járkálást, és mániákusan újra meg újra megnézte a videofelvételeket és az asztalon heverő dokumentumokat. Egyszer csak hirtelen megtorpant, és megfordult. – Proctor! – szólalt meg, szinte meg sem emelve a hangját. A sötétbe burkolózó alak újból megjelent az ajtóban. D. PRESTON – L. CHILD

194 KÉT SÍR

– Igen? – Meggondoltam magam, kérem, álljon ki a kocsival. – Megkérdezhetem, hová megyünk? – A rendőr-főkapitányságra.

H

a belebonyolódott egy különösen nehéz ügybe, D’Agosta mindig úgy találta, hogy az éjfél és hajnali kettő közötti időszak a legideálisabb ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, átnézze az aktákat, és ami a legfontosabb, elrendezze az adatokat egy parafa táblán, ahová kitűzött minden fontos bizonyítékot, és összekötötte a helyben és időben összefüggő pontokat. A tábla a fal felét elfoglalta, és az évek során kissé megviselt lett, de azért még használható állapotban volt. Épp hajnali egyet ütött, és D’Agosta a tábla előtt álldogált. Egy csomó kártyát, fényképet és sárga post-it cédulát tűzött ki rajzszögekkel, és kifeszített zsinórokkal összekötötte az összefüggő információkat. – Á, hadnagy! Látom, éjjel egykor még mindig dolgozik. A hadnagy megfordult: Conrad Gibbs különleges ügynök támaszkodott az ajtófélfának az arcán mosollyal. D’Agosta igyekezett elfojtani a feltörő bosszúságot, amiért megzavarták. – Üdvözlöm, Gibbs ügynök. Már kialakult köztük egyfajta formális, szigorúan szakmai kapcsolat, ami a rendőrnek tökéletesen megfelelt. – Szabad? – kérdezte az FBI-ügynök befelé intve. A hadnagy nem tudta, hogyan küldhetné el, úgyhogy azt D. PRESTON – L. CHILD

195 KÉT SÍR

felelte: – Hogyne, jöjjön csak be. Gibbs a háta mögött összekulcsolt kézzel besétált. A tábla felé biccentett. – Ez már kissé elavult módszer. Évekkel ezelőtt mi is így csináltuk, amikor még Quanticóban dolgoztam. De azóta áttértünk a számítógépekre. Sőt – tette hozzá mosolyogva – az utóbbi időben már kezdem a megbízható iPademet használni erre a célra. – Megkocogtatta bőr aktatáskáját. – Azt hiszem, én jobban kedvelem a régi módszereket – felelte a hadnagy. Gibbs megszemlélte a parafa táblát. – Remek. Csak az a baj, hogy nem nagyon tudom elolvasni a kézírását. D’Agosta igyekezett azzal csillapítani magát, hogy az ügynök biztos csak barátkozni akar. – A Holy Cross egyházi iskolában, ahová jártam, a kedvesnővéreknek nem sikerült belém verniük a szépírást. – Nagy kár. – Gibbs egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést. Aztán felragyogott az arca. – Örülök, hogy itt találom ilyen késői órán. Csak azért jöttem, hogy beadjak valamit. – A hadnagy telezsúfolt íróasztalára tette az aktatáskáját, felkattintotta a csatját, és elővett egy vaskos dossziét. Szó nélkül, büszkeségtől ragyogó arccal átnyújtotta. D’Agosta elvette. A borítóján az FBI és a viselkedéslélektani csoport emblémája állt, valamint a következő felirat: D. PRESTON – L. CHILD

196 KÉT SÍR

Szövetségi Nyomozóhivatal Viselkedés-lélektani Csoport és Az Erőszakos Bűncselekményeket Elemző Országos Központ A „szállodás gyilkos” Előzetes elemzés (Pszichológiai profil, elkövetési módszer, a veszélyességi szint felmérése) – Hát ez gyorsan ment – jegyezte meg D’Agosta, és átvette a jelentést. – Szóval „szállodás gyilkosnak” nevezték el? – Tudja hogy van ez az FBI-nál – felelte Gibbs kis nevetéssel. – Mindennek nevet kell adni. Az újságok többféle módon is emlegették – kiválasztottuk a legtalálóbbat. A hadnagy nem volt biztos benne, hogy a szállodások vagy ami azt illeti, a főpolgármester örülni fog az elnevezésnek, de nem mondott semmit. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, jól ki fog jönni az FBI-jal. – Teljes erőbevetéssel ráálltunk erre az ügyre – folytatta Gibbs –, mivel amint látni fogja az elemzésből, úgy gondoljuk, hogy a szállodás gyilkos csak most kezdte, és a gyilkosságok valószínűleg folytatódni fognak. Ráadásul egy kivételesen kifinomult és ravasz elkövetővel van dolgunk. Az ügy már most igen jelentősnek számít, és még komolyabbá fog válni, ha nem állítjuk meg a fickót. D. PRESTON – L. CHILD

197 KÉT SÍR

– Ez az én példányom? – Hogyne. Jó olvasást! Ahogy az ügynök sarkon fordult, hogy távozzon, majdnem összeütközött egy vékony, szikár, fekete öltönyös alakkal, aki szinte a semmiből jelent meg az ajtóban. D’Agosta felpillantott a jelentésről. Pendergast. Úgy festett, mint egy valódi zombi. Nem lehetett másképp leírni: a ruhák úgy lógtak rajta, mint egy halotti lepel, a szeme fehéren világított beesett és halálsápadt arcából. – Elnézést – mormolta Gibbs szórakozottan, és megpróbált elmenni mellette, ám az nem engedte, inkább elállta az útját, kinyújtotta a kezét, és halvány, kísérteties mosoly jelent meg halotti maszkra emlékeztető arcán. – Gibbs megbízott vezető ügynök? Pendergast különleges ügynök vagyok. A férfi meglepetten megtorpant, de gyorsan összeszedte magát. Megragadta a kollégája kezét. – Nagyon örvendek, Pendergast ügynök. ööö… vagy találkoztunk már? – Sajnos nem – felelte az. A hangja megrémisztette D’Agostát, annyira idegenszerűen csengett. – És mi szél hozta ide? – érdeklődött Gibbs. Pendergast belépett az irodába, és némán a vaskos dossziéra mutatott a hadnagy kezében. Gibbs még mindig zavartan nézett. D. PRESTON – L. CHILD

198 KÉT SÍR

– Önt ráállították a szállodás gyilkos ügyére? Elnézést, de kissé meglepődtem. Engem senki nem tájékoztatott. – Azért nem tájékoztatták, Gibbs ügynök, mert még nem jelöltek ki az ügyre. De meglesz. Ó, igen, ebben egészen biztos lehet. A férfi egyre jobban zavarba jött, és igyekezett profi módon leplezni, hogy kellemetlenül érinti a hír. – Értem. És megkérdezhetem, melyik csoportnál dolgozik, és mi a szakterülete? Pendergast válasz helyett megjátszottan barátságos gesztussal az ügynök vállára fektette a kezét. – Látom, Gibbs ügynök, hogy nemcsak szorosan együttműködő kollégák leszünk, de jó barátok is. – Már alig várom – felelte az feszengve. Pendergast megveregette a vállát, és D’Agosta mintha úgy látta volna, hogy egy kicsit meg is löki az ajtó felé. – Akkor holnap találkozunk. – Igen – felelte Gibbs. Már visszanyerte a nyugalmát, de azért egyértelműen bosszús volt, az arca elsötétedett. – Igen, holnap találkozunk, és akkor hivatalosan is felvesszük a kapcsolatot a két csoport között. – Hogyne, ahogy óhajtja. Még meg is fogja unni a társaságomat – mondta Pendergast, és hátat fordított. Egy pillanattal később Gibbs távozott. – Ez meg mi a franc volt? – kérdezte halkan D’Agosta. – Most szerzett magának egy komoly ellenséget. Mi ütött magáD. PRESTON – L. CHILD

199 KÉT SÍR

ba? – A francba vele – felelte a férfi. Kissé természetellenesen hangzott a szájából a szitkozódás. – Maga kért meg, hogy vegyek részt a nyomozásban, hát részt veszek. – Kivette a jelentést a hadnagy kezéből, futólag átlapozta, aztán könnyed mozdulattal az íróasztal melletti szemeteskosárba ejtette. – Mi is az a szó, amit maga szokott használni ilyen helyzetekben? Ökörség. El se kell olvasnom, így is megmondom, hogy ez a jelentés az utolsó szóig címeres ökörség. – Ezt meg miért mondja? – Mert én tudom, hogy ki a gyilkos. Az öcsém, Diogenes.

18. fejezet

A

férfi, aki Alban Lorimernek nevezte magát, a földön térdelve megtörölte a homlokát bőrkesztyűs kezével. Zihálva szedte a levegőt. Egy ilyen méretű holttestet aránylag kis szerszámokkal feldarabolni nem bizonyult könnyű feladatnak, de jó formában volt, kiváló testi erőnek örvendett, és élvezte a próbatételt. Eddig ezt a leginkább. A szálloda – a Hotel Cheshire – lenyűgöző benyomást tett rá elegánsan visszafogott stílusú, fekete-fehér halljával, bensőséges hangulatával. S bár ez megneD. PRESTON – L. CHILD

200 KÉT SÍR

hezítette a dolgát, ugyanakkor nagyobb kihívás elé is állította. A szálloda karakterét kicsit nehezebben tudta megfogalmazni, mint az előző kettőét. Talán egy főnemesi rangú személyre emlékeztet: sok-sok nemzedéknyi kifinomultság és stílusérzék jellemzi, de a legkevésbé sem vágyik arra, hogy vulgárisán kérkedjen azzal, amije van. Ez a tizenötödik emeleti lakosztály különösen ízlésesen volt berendezve. A fiatal nő – most ügyelt rá, hogy mindenképp fiatal nő legyen az áldozat – minden elvárását kielégítette. Hősiesen küzdött, még azután is, hogy a torkába döfte a kést. Azzal jutalmazta az erőfeszítéseit, hogy ez alkalommal különös gondot fordított mindenre, és Leonardo da Vinci Vitruvius-ember című tanulmányrajzának mintájára rendezte el a feldarabolt holttestet. A szerveket egy kör mentén rakta ki, a pièce de rèsistance pedig a nő homlokára került. Vett egy nagy levegőt, belemártotta kesztyűjét a holttest alatt összegyűlt friss vérbe, és egy rövid üzenetet firkantott a hasára, aztán megtörölte az ujját a szőnyegben. Alban eltűnődött, vajon ő rájött-e már, ki követi el a gyilkosságokat. Milyen csodásan ironikus az egész… Hirtelen felnézett. A legkisebb nesz sem zavarta meg a csöndet, de ösztönösen mégis megérezte, hogy csak pár másodperce van a cselekvésre. Gyorsan összekapkodta a szerszámait, mindent becsomagolt a bőrtokba, felállt, kirohant a hálószobából a nappaliba, aztán be a fürdőszobába, és elbújt az ajtó mögött. D. PRESTON – L. CHILD

201 KÉT SÍR

Egy pillanattal később kattant a zár, és nyikorogva nyílt a lakosztály ajtaja. Alban tompa lépteket hallott koppanni a szőnyegen. – Mandy? – szólalt meg egy férfihang. – Mandy, itt vagy, drágám? A léptek a nappalin át a hálószoba felé távolodtak. Alban amilyen halkan csak bírt, lábujjhegyen kilopakodott a fürdőszobából a hallba, aztán egy másodpercnyi habozás után visszasurrant a fürdőszobaajtó mögé. – Mandy…? Úristen! – Hirtelen hangos kiáltás harsant a hálószobából. – Nem, nem, nem! – Valami puffanás hallatszott, mintha a férfi térdre rogyott volna, aztán zihálás és öklendezés. – Mandy! Mandy! Alban várt. A hálószobából hisztérikus jajongás hallatszott, és a férfi segítségért kiáltott. A lakosztály ajtaja ismét nyílt. – Biztonsági szolgálat! – szólalt meg egy éles hang. – Mi történt? – A feleségemet meggyilkolták! Újabb súlyos léptek haladtak el a fürdőszoba előtt, aztán egy rádió adó-vevő recsegése tört ki, miközben az áldozat férje tovább jajveszékelt a háttérben. Alban kiosont a fürdőszobából, és némán az ajtóhoz surrant. Kilépett a folyosóra, megtorpant, aztán halkan becsukta maga után az ajtót. Könnyedén elsétált a lifthez, és megnyomD. PRESTON – L. CHILD

202 KÉT SÍR

ta a hívógombot. A kis jelzőlámpák azonban azt mutatták, hogy a lift épp felfelé halad. Nem akart várni, inkább továbbindult a folyosón a lépcsőházba vezető ajtóhoz, és gyalogosan lement két emeletet. Halvány mosollyal az arcán kilesett az üres folyosóra, aztán elindult a lift felé. Két perccel később már ki is sétált a hotel hátsó gazdasági bejáratán a szemére húzott kalapban, kesztyűs kezét ballonkabátja zsebébe mélyesztve. Könnyedén végigballagott a Central Park Westen. A kora reggeli nap ragyogó fényben fürdette a járdát, a távolban pedig valahol felvijjogtak egy rendőrségi autó szirénái.

19. fejezet

C

orrie Swanson megállt a pennsylvaniai West Cuyagohában, a Fourth Street és a Birch Street sarkán álló roskatag ház tornácán. Allentown egy lepusztult, haldokló kertvárosi negyede volt ez. Rengeteget csöngetett, de senki sem nyitott ajtót. Ahogy mindkét irányba végignézett az utcán – az egyforma ikerházak előtt ócska, húszéves tragacsok sorakoztak arra gondolt, hogy pontosan ilyennek képzelte azt a helyet, ahol az apja él. Nyomasztóan hatott rá a gondolat. Újból megnyomta a csengőt, hallotta, ahogy megszólal odaD. PRESTON – L. CHILD

203 KÉT SÍR

bent az üres házban. Ahogy ismét körbenézett, meglátta, hogy a szomszédban megrezzen a függöny az ablak mögött, az utca túloldalán pedig egy férfi, aki épp kivitte a szemetet, megállt és megbámulta a fekete Lincoln Continentalt, amely Corrie-t idehozta. Mi a fenére vár még ez a sofőr? – bosszankodott a lány. Türelmetlenül megrázta a kilincset. A bőröndjét otthagyta a tornácon, és visszament a kocsihoz. – Nincs rá semmi szükség, hogy tovább várjon, elmehet. A sofőr udvariasan elmosolyodott. – Sajnálom, Miss Swanson, de azt az utasítást kaptam, hogy meg kell várnom, amíg bemegy a házba. Ha nincs itthon senki, akkor telefonálnom kell újabb utasításért. – Már a kezében is tartotta a mobilját. Corrie égnek emelte a tekintetét. Hát ez hihetetlen. Hogy fog megszabadulni ettől a fickótól? – Még ne telefonáljon, megpróbálom még egyszer. Talán csak alszik. – Nagyon is lehetséges, hogy az apja tényleg alszik, vagy talán csak sokat ivott, és kiütötte magát. Persze az is lehet, hogy dolgozik, annak ellenére, hogy szombat van – már ha egyáltalán van munkája. Visszament az ajtóhoz, és újból próbálkozott. A zár nem tűnt túl masszívnak, nála pedig ott voltak a szerszámai. Úgy állt, hogy a sofőr ne lásson oda, előhalászta a kis betörőszettet, és megpiszkálgatta a zárat. A vártnál sokkal hamarabb érezte is, hogy a nyelve enged, az ajtó kinyílt. D. PRESTON – L. CHILD

204 KÉT SÍR

Becipelte a bőröndjét, és becsapta maga után az ajtót. Aztán a reluxát széthúzva kiintegetett a sofőrnek, és erőltetett mosollyal felemelte a hüvelykujját. A sofőr visszaintegetett, és a fekete autó elhajtott az utcában. Corrie körbenézett. A bejárati ajtó közvetlenül a nappaliba nyílt, amely nagy meglepetésére rendes volt és tiszta, ha kicsit kopottas is. Letette a bőröndjét, leroskadt az ócska kanapéra, és nagyot fújt. Csak most kezdett igazán ráébredni, hogy milyen nyomasztó a helyzete. Nem lett volna szabad belemennie ebbe. Tizenöt éve nem látta az apját, mióta otthagyta őket. Ezt még csak meg tudta volna bocsátani neki – az anyja egy őrült nőszemély –, de azon képtelen volt túltenni magát, hogy meg sem próbálta tartani vele a kapcsolatot, soha nem írt, nem telefonált. Nem kapott tőle születésnapi vagy karácsonyi ajándékot, üdvözlőkártyát a ballagására. Ha legalább egyszer felhívta volna, amikor bajba került – de semmi. Rejtély, hogy miért úgy él az emlékeiben, mint melegszívű, vicces és kedves apafigura, akivel horgászni járt. De hát, csak hatéves volt akkoriban, amikor elhagyta. Egy szeretetéhes kisgyerek számára egy ilyen szánalmas alak is viccesnek és kedvesnek tűnhet. Körbenézett. A lakás meglehetősen jellegtelen volt, de legalább nem hevertek mindenfelé üres üvegek, és a szemetest sem tömítették el a sörös- vagy pizzásdobozok. Úgy tűnt, mintha egy ideje üresen állna a ház. Vajon hová ment az apja? Lehet, hogy jobb lett volna, ha előbb idetelefonál… D. PRESTON – L. CHILD

205 KÉT SÍR

Hát ez szar helyzet. Corrie majdnem sírva fakadt. Feltápászkodott a kanapéról, és átsétált a hálószobába. Kicsi volt, de rendes, egyszemélyes ággyal. Az éjjeliszekrényen az anonim alkoholisták kézikönyvének agyonolvasott példánya hevert. A szobában két szekrény állt. A lány szórakozottan kinyitotta az egyiket. Farmerek, vászoningek és néhány olcsónak kinéző öltöny lógott a fogasokon. Becsukta a szekrény ajtaját, és odament a másikhoz. Ez már szokatlannak tűnt: a polcokon barna papírba bugyolált csomagok sorakoztak. Több tucatnyi volt belőlük különböző méretben, mellettük összekötözött levélcsomók hevertek, nagyalakú, színes borítékok, amelyekben üdvözlőlapok bújhattak meg, és rengeteg képeslap, gumival összefogva. Megnézett párat: mindegyik neki volt címezve. Corrie Swanson, Kansas, Medicine Creek, Wyndham Parke Estates 29. Úgy tűnt, időrendben sorakoznak a küldemények, több mint tizenkét évvel ezelőttig visszanyúlóan. Minden egyes csomagra és levélre VISSZA A FELADÓNAK felirat volt rápecsételve. A lány egy percig csak bámulta a szekrény tartalmát, és a fejét vakargatta. Aztán kiment a hálószobából, kisétált a házból, és bekopogott a szomszédok ajtaján. Ismét meglibbent a függöny, aztán kiszólt egy feszült hang: – Ki az? – Corrie Swanson. – Kicsoda? – Corrie Swanson. Jack Swanson lánya vagyok. Csak látogaD. PRESTON – L. CHILD

206 KÉT SÍR

tóba jöttem. Fojtott kis zajt hallott, mintha meglepetten mordult volna egyet valaki, aztán kattant a zár, és nyílt az ajtó. Egy zömök, nem épp megnyerő külsejű asszonyság állt előtte vaskos karját összefonva, zsírosan fénylő arccal. A lakásból cigarettafüst szaga tódult ki. A nő gyanakvóan összeszűkült szemmel végigmérte Corrie-t, és kicsit elidőzött a hajába festett lila csíkon. – Jack Swanson lánya? Á, értem. – Tovább vizsgálgatta a látogatót. – Jack nincs itthon. – Ezt én is tudom – mondta Corrie, és igyekezett elfojtani szokásos szarkazmusát. – Megmondaná, hogy hol van? – Elment. Corrie megint visszanyelte a csípős választ. – Nem tudja véletlenül, hogy hová ment, és mikor jön haza? – Kényszerítette magát, hogy rámosolyogjon a boszorkányra. A nő tovább méregette, és a grimaszaiból úgy tűnt, azt fontolgatja, eláruljon-e valami fontosat. – Jack bajba került – közölte végül. – Elmenekült a városból. – Milyen bajba került? – Ellopott egy kocsit az autókereskedésből, ahol dolgozott, aztán kirabolt egy bankot. – Hogy mit csinált? – Corrie őszintén meglepődött. Azt tudta, hogy az apja egy szánalmas lúzer, és az évek során azt szűrte le az anyja keserű megjegyzéseiből, hogy egy elbűvölő modorú gazember, aki szeret lódítani, hajszolja a nőket, igyekszik könnyen és gyorsan pénzhez jutni, de képtelen egy rendes D. PRESTON – L. CHILD

207 KÉT SÍR

állást megtartani, és aki élete legjobb pillanatait a kocsmában tölti, vicceket és anekdotákat mesélve rajongó barátainak körében. De semmi esetre sem bűnöző. Persze sok minden megváltozhatott abban a tizenöt évben, mióta nem találkoztak. Miután mindezt fontolóra vette, arra jutott, hogy talán nem is olyan rossz, hogy így történt. Itt lakhat a házban, és nem is kell találkoznia az apjával. Feltéve, hogy a ház bérét kifizette. De ha nem, egy ilyen romhalmaz bérleti díja nem lehet túl sok, rendezni tudja a háromezer dollárból, amit Pendergast adott. – Szóval kirabolt egy bankot? – Corrie arcán széles vigyor terült el. – Ejha! Az én jó öreg apám! Remélem, jó nagyot kaszált. – Lehet, hogy maga viccesnek találja, de biztosíthatom róla, hogy mi nem! – Azzal a nő összeszorította a száját, és határozott mozdulattal becsapta az ajtót. Corrie visszament az apja házába, és bezárta maga után az ajtót. Megint leroskadt a kanapéra, és végignyúlt rajta. Ha el akarja kerülni a zűröket, nem árt szólni a ház tulajának, hogy itt van, rendezi a bérleti díjat és a közüzemi számlákat. Megint azt mondta magának, hogy még mindig jobb így, hogy nem kell találkoznia az apjával. De valahol a lelke mélyén nem örült. Csalódott volt, sőt szomorú. Kénytelen-kelletlen beismerte, hogy mindennek ellenére szerette volna látni – ha másért nem, hogy egyenesen nekiszegezze a kérdést, hogy miért hagyta ott annak idején az D. PRESTON – L. CHILD

208 KÉT SÍR

anyja karmai között, akiről nagyon jól tudta, hogy egy alkoholista szörnyeteg. Kell, hogy legyen rá valami magyarázat, és a rengeteg levélre és csomagra is, amelyeket a szekrényében őrizget. Corrie legalábbis nagyon remélte. Rájött, hogy szomjas. Kiment a konyhába, és kinyitotta a csapot. Addig folyatta a kissé rozsdás vizet, amíg elég hideg lett, megtöltött egy poharat, és felhajtotta. Szóval az apja szökésben van. De vajon hová mehetett? Alighogy felmerült benne a kérdés, már tudta is rá a választ.

20. fejezet

F

elder még soha nem járt a connecticuti Southportban, és maga is meglepődött rajta, milyen elbűvölő hely. Álmos kis kikötőváros volt az egyébként élettől nyüzsgő Fairfield megyében. Ahogy lekanyarodott a Pequot Avenue-ról a Center Streetre, és továbbhajtott a történelmi negyed felé, úgy érezte, hogy akár boldogan el is lakna egy ilyen helyen. Tősgyökeres New England-i hangulat uralkodott mindenhol. A gyarmati stílusú, fehér deszkaborítású házakat ránézésre a huszadik század elején építhették. Léckerítés, szépen ápolt pázsit és sok fa vette körül őket. A hatalmas, román stílusú D. PRESTON – L. CHILD

209 KÉT SÍR

városi könyvtár is lenyűgözte cikornyás kőfaragványaival. A város arculatát egyetlen folt csúfította el: egy ódon, lerobbant, barokkos stílusú épület, amely pár házzal odébb állt a könyvtártól, és akár az Az Addams család díszlete is lehetett volna. A redőnyök ferdén lógtak, a tetőn kilazultak a cserepek, a pázsitot felverte a gaz. Amikor beért a belvárosba, kissé jobb kedvre derült. Leparkolt a jachtklub bejárata előtt, megnézett egy cédulára felfirkantott címet, aztán ruganyos léptekkel átkelt az úttesten, és odasétált a kikötőre néző barátságos, egyemeletes faházhoz. A southporti történeti múzeumot régi könyvek és bútorfényesítő illata lengte be, szobáit szépen megőrzött régiségek töltötték be. Különben teljesen kihalt volt, csak egy elegáns frizurájú idős hölgyet talált odabent, aki ugyanolyan jól konzerválnak tűnt, mint a kiállított tárgyak, és egy hintaszékben üldögélve hímezgetett. – Jó napot – üdvözölte a látogatót. – Segíthetek valamiben? – Ami azt illeti, igen – felelte Felder. – Lenne néhány kérdésem, ön talán tudna válaszolni rájuk. – Örömmel, persze csak ha tudok. Kérem, foglaljon helyet. – A nő egy másik hintaszékre mutatott. Felder leült. – Egy Alexander Wintour nevű festő és rajzoló munkásságát kutatom. Úgy tudom, hogy a családja innen származott a környékről. A nő bólintott. D. PRESTON – L. CHILD

210 KÉT SÍR

– Igen, így van. – Érdekelnének a munkái, különösen a vázlatfüzetei. Kíváncsi lennék, hogy megvannak-e még egyáltalán. Nem tudná megmondani esetleg, hogy hol lenne érdemes keresnem őket? A nő óvatosan az ölébe fektette a hímzést. – Nos, fiatalember, azt bizton állíthatom, hogy léteznek a vázlatfüzetek. És azt is meg tudom mondani, hol találja őket. – Ezt örömmel hallom – felelte Felder, és izgatott borzongás futott át rajta. Úgy látszik, könnyebb dolga lesz, mint gondolta. – Errefelé tudunk ezt-azt a Wintour családról – folytatta az idős hölgy. – Úgy is mondhatnánk, hogy Alexander Wintour soha nem ért fel a csúcsra. Éles szemű megfigyelőnek és kitűnő illusztrátornak tartották, de nem nevezhetjük igazi művésznek. Mindazonáltal történelmi szempontból érdekesek a munkái. De bizonyára olyasmiket mondok, amiket magától is tud – mosolyodott el. – Nem, nem, dehogy – nyugtatta meg gyorsan Felder. – Kérem, folytassa csak. – Ami a családját illeti, a bátyjának a fia, vagyis az unokaöccse nagyon jól házasodott. Egy helybéli gazdag hajótulajdonos lányát vette el. Alexander, aki soha nem nősült meg, ezután átköltözött a Wintour család Old South Road-i otthonából az unokaöccse sokkal előkelőbb és nagyobb házába, amely nem messze állt onnan. Felder lelkesen bólogatott. D. PRESTON – L. CHILD

211 KÉT SÍR

– Folytassa. – A hajótulajdonos lelkesen gyűjtötte az irodalmi érdekességeket: könyveket, kéziratokat, litográfiákat, és főleg régi leveleket. Azt mondják, megszerezte Albert Bierstadt összes levelét, amelyet 1882-es kaliforniai utazása során írt, és egy tucatnyi vázlatát is. Sikerült hozzájutnia egy sor szerelmes levélhez is, amelyeket Grover Cleveland írt Frances Folsomnak, mielőtt feleségül vette – tudta, hogy ő az egyetlen elnök, aki a Fehér Házban tartotta az esküvőjét? – Nem, ezt nem tudtam – mondta Felder, és érdeklődve kissé közelebb hajolt. – Aztán ott vannak a levelek, amelyeket Henry James írt a szerkesztőjének a Houghton Mifflinnél, abban az időszakban, amikor az Egy hölgy arcképén dolgozott. Igen figyelemreméltó gyűjteményről van szó. – A nő a hímzésén nyugtatta összekulcsolt kezét. – Tehát Alexander Wintour fiatalon, nőtlenül halt meg. Azt mondják, hogy a műveinek nagy részét a húga örökölte, egy festménygyűjteménytől eltekintve, amelyet úgy tudom, a New York-i történeti társaságnak adományoztak. Az albumokat és a vázlatfüzeteket Wintour húga a fiára hagyhatta. A fiúnak és gazdag feleségének csak egyetlen gyermeke született – egy kislány. Ő még ma is itt él Southportban. Itt a múzeumban meg vagyunk győződve róla, hogy Wintour vázlatfüzetei az ő könyvtárában vannak, a nagyapja levélgyűjteményével és kézirataival együtt. Természetesen nagyon örülnénk, ha megkaphatnánk őket, de hát… – A nő elmosolyodott. D. PRESTON – L. CHILD

212 KÉT SÍR

Felder szinte tapsikolt örömében. – Hát ez remek hír! Megmondaná kérem, hol lakik a hölgy, hogy meglátogathassam? A nő mosolya lehervadt. – Jaj, istenem… – Kicsit habozott. – Hát ezzel lesz egy kis gond. Nem szerettem volna feleslegesen felcsigázni a reményeit. – Ezt hogy érti? A nő megint habozott. – Azt mondtam, hogy tudom, hol találhatja meg a vázlatfüzeteket. De azt nem, hogy meg is nézheti őket. Felder rámeredt. – Miért nem? – Miss Wintour – hogy is mondjam? – eléggé hóbortos, már kislány kora óta. Soha nem jár el sehová, nincs társasága, nem fogad senkit. Azóta, hogy a szülei meghaltak, bezárkózva él a házában, azzal a borzalmas inasával… – A nő megcsóválta a fejét. – Tragikus. A szülei a városka közösségének oszlopos tagjai voltak. – De a könyvtára… – Ó, sokan próbáltak bejutni oda, tudósok és mások, főleg mivel a Henry James- és a Grover Cleveland-levelek nagy történelmi és irodalmi jelentőséggel bírnak, de Wintour mindenkit elküldött. A Harvardról egyenesen azért jött ide egy küldöttség, hogy tanulmányozhassák Bierstadt leveleit. Az emberek azt pletykálják, szép kis összeget is ajánlottak értük. Még D. PRESTON – L. CHILD

213 KÉT SÍR

az ajtón se engedte be őket. – A nő közelebb hajolt, és bizalmasan odasúgta: – Nincs ki mind a négy kereke szegénynek. – De nem tehetnék mégis valamit? Borzasztóan fontos lenne. – Őszintén szólva csodaszámba menne, ha beengedné. Nem szívesen mondok ilyet, de sok tudós vár arra, hogy végre ne álljon az útjukba. Felder felállt. – Sajnálom, hogy nem segíthettem többet. A férfi felsóhajtott. – Ha már eljöttem idáig, csak megpróbálom felkeresni. A nő sajnálkozó pillantást vetett rá. – Meg tudná mondani, hol találom a házat? Abból csak nem lehet baj, ha bekopogtatok, nem igaz? – Persze, de a maga helyében nem nagyon reménykednék. – Nem fogok. Azért ha megmondaná a címet… – Felder elővette a kis cédulát, hogy feljegyezze rá. – Ó, erre nem lesz szükség. Az a nagy ház az a Center Streeten, a könyvtár után. – Csak nem az, amelyik úgy omladozik? – kérdezte Felder, és még reményvesztettebb lett. – De igen, az. Szörnyű, ahogy hagyta tönkremenni. A város szégyenfoltja. Ahogy már mondtam, elég sokan vannak, akik alig várják, hogy… – Inkább be sem fejezte a mondatot, tapintatosan elhallgatott, és folytatta a kézimunkázást.


214 KÉT SÍR

21. fejezet

F

elder nagyon lassan végighajtott a Center Streeten. A kocsija nyomában száraz levelek sodródtak az úton. A fejét lehajtotta, szinte elbújt a Volvo műszerfala mögé. Mélységes elkeseredettséget érzett, ami nem volt igazán arányban a csalódással, amely az imént érte. Rájött, hogy azzal áltatta magát, hogy ezzel a kis connecticuti kiruccanással véget is ér a nyomozás, és megfejtheti a rejtélyt. De még mindig lehetséges, hogy sikerrel fog járni. Bármi megtörténhet. A házak elsuhantak mellette: frissen festett homlokzatok, szépen ápolt növények, a télre fenyőkéreggel felszórt kertek. Aztán hirtelen minden elsötétedett, mintha egy felhő takarná el a napot – ott emelkedett az a bizonyos ház. Felder összerezzent a látványtól. Megszemlélte a hegyes tüskékben végződő kovácsoltvas kerítést, az előkertben burjánzó elszáradt gyomokat, és magát a rémisztő házat, amelynek elszíneződött homlokzata fölé aránytalanul magas, oromdíszes tető emelkedett. Úgy tűnt neki, mintha az alaptól a tetőig egy hatalmas repedés futna végig az épületen, mint Poe novellájában az Usher-házon – elég egy kis széllökés, hogy az egész összeomoljon, és az enyészet martalékává váljon. A ház elé kanyarodott, leállította a motort, és kiszállt a koD. PRESTON – L. CHILD

215 KÉT SÍR

csiból. Ahogy benyitott a hangosan nyikorgó kertkapun, vöröses rozsda és fekete festékszemcsék tapadtak a kezére. Végigsétált a repedezett betonnal borított kerti úton, és próbálta kitalálni, mit is mondjon. Rájött, az a baj, hogy hiába pszichiáter, nem igazán ért az emberek manipulálásához. Szörnyen rosszul tudott hazudni, és őt is könnyű volt rászedni – amit a nemrégiben történt események is fájdalmasan bebizonyítottak. Adja ki magát továbbra is tudósnak, ahogy a történeti társaságnál? Nem, az nem lesz jó – ha az öreg Miss Wintour elküldött egy harvardi delegációt, akkor egy magányos tudós sem fogja érdekelni, akinek még megbízólevele sincs. Talán rájátszhatna a családi büszkeségére, és azt mondhatná, szeretné újjáéleszteni a nagybátyja művészi hírnevét. Ez sem jó – ha érdekelné az ilyesmi, maga is tehetett volna lépéseket már réges-rég. Mi a csudát mondjon neki? Hamarosan már ott is állt a ház lépcsőjén. A kilazult kövek veszélyesen mozogtak a talpa alatt, ahogy fellépkedett rajta. Összekaristolt, málladozó festésű fekete ajtó fogadta. Hatalmas réz kopogtató díszelgett a közepén, amely egy griffmadarat formázott. Úgy meredt Felderre, mintha meg akarná csípni. Csengőt nem talált. A férfi vett egy mély lélegzetet, óvatosan megfogta a kopogtatót, és egyszer koppintott az ajtón. Várt. Semmi válasz. Másodszor is zörgetett, most egy kicsit hangosabban. HalD. PRESTON – L. CHILD

216 KÉT SÍR

lotta, ahogy a koppanások visszhangzanak odabent a házban. Semmi. Megnedvesítette az ajkát. Szinte megkönnyebbülést érzett. Még egyszer megpróbálja, aztán elmegy. Határozottan megragadta a griffmadarat, és nagyot koppantott vele. Valami meghatározhatatlan zaj harsant odabent. Felder várt. Egy perccel később kongó léptek visszhangoztak a márványpadlón. Aztán egy biztonsági lánc csörrent, csikorgó zárak fordultak, és az ajtó résnyire kinyílt. Odabent nagyon sötét volt, Felder először nem látott semmit. Aztán ahogy beljebb siklott a tekintete, egy szempár meredt rá. Gyanakodva végigmérte, mintha arra számítana, hogy Jehova tanúja vagy porszívóügynök. – Igen? – szólalt meg a sötétből egy vékony hang. Felder szája idegesen megrándult. – Én… – Tessék, mit akar? A férfi megköszörülte a torkát. Ez még nehezebb lesz, mint gondolta. – A kerti ház miatt jött? – kérdezte a hang. – Tessék? – Azt kérdezem, hogy a kerti házat akarja-e kivenni. Ragadd meg a lehetőséget, te ostoba! – A kerti házat? Igen, persze, azért jöttem. Az ajtó becsapódott az orra előtt. Felder értetlenül állt a lépcsőn egy teljes percig, amikor is D. PRESTON – L. CHILD

217 KÉT SÍR

újból nyílt az ajtó, és most már szélesebbre tárult. Egy aprócska nő állt a küszöbön. Kissé molyrágta rókaprém simult a nyakába, és furcsamód széles karimájú szalmakalapot viselt, amilyet a tengerpartra hord az ember. Pipaszár karjáról egy drágának látszó fekete retikül lógott. A háta mögött megmozdult valami a sötétben, aztán ahogy az alak kilépett a fényre, Felder rájött, hogy egy férfi az. Nagyon magas volt – majdnem két méter –, és olyan nagydarab, mint egy amerikai futballista. A vonásai és bőrszíne alapján Felder úgy tippelt, Fidzsi-szigeteki bennszülött lehet, vagy talán valamelyik déltengeri szigetről származhat. Fura, formátlan köntöst viselt, narancssárga-fehér batikolt mintával. A haja egészen rövidre volt nyírva, az arcát és a karját kezdetleges, de hihetetlenül bonyolult mintázatú tetoválás borította. Nyomatékosan Felderre pillantott, de nem szólalt meg. Ez lehet az inas, gondolta a látogató. Kínosan nyelt egyet, és igyekezett nem túl feltűnően megbámulni a tetoválásokat. – Szerencséje van – mondta a nő, és felhúzott egy fehér kesztyűt. – Már épp abba akartam hagyni a hirdetést. Eleinte jó ötletnek tűnt, hogy kiadjam – végül is bárki boldog lenne, ha egy ilyen házat bérelhetne –, de hát az ember nem érti a modern gondolkodásmódot. Már két hónapja fut a hirdetés a Gazette-ben. Csak pénzpocsékolás. – Elsétált Felder mellett a lépcsőn, aztán visszafordult. – Akkor jöjjön, jöjjön! A férfi követte a nőt, aki átvezette a kerten az elszáradt gyomok között, amelyek hangosan zörögtek a téli szélben. A D. PRESTON – L. CHILD

218 KÉT SÍR

múzeumban hallottból azt feltételezte, Miss Wintour egy vénséges vén, összeaszott szipirtyó lehet. De legfeljebb a hatvanas éveinek elején járhatott, és egy kissé az idősödő Bette Davisre emlékeztetett – tulajdonképpen jól karban tartotta magát, sőt akár csinosnak is lehetett volna nevezni. Ráadásul manapság már ritkán hallott, előkelő kiejtéssel beszélt, olyasfélével, amilyet a békebeli időkben használtak a Long Island-i North Shore környékén, ahonnan Felder családja is származott. Miközben végigsétáltak a kerti úton, nagyon is tudatában volt, hogy az óriás termetű inas némán ott lépked a nyomában. – Mit is mondott? – kérdezte hirtelen a nő. – Elnézést, miről mit mondtam? – Hogy mi a neve! – Ó, igen, elnézést… Feldman, John Feldman. – És a foglalkozása? – Orvos vagyok. A nő erre megtorpant, és hátranézett. – Tud referenciákat mutatni? – Igen, azt hiszem, ha szükséges. – Vannak bizonyos formalitások, amiket be kell tartani, fiatalember. Végül is ez nem egy egyszerű kerti ház. Stanford White tervezte. – Stanford White? – Az egyetlen kerti ház, amelyet valaha is tervezett. – A nő ismét gyanakvóan nézett rá. – Benne volt a hirdetésben, nem olvasta? D. PRESTON – L. CHILD

219 KÉT SÍR

– Ó, igen – vágta rá gyorsan Felder. – Csak megfeledkeztem róla, elnézést. A nő csak hümmögött, mintha ez olyasmi lenne, aminek bele kellene égni az ember agyába. Továbbgázolt az elszáradt fűben. Ahogy bekanyarodtak a ház sarkánál, a szemük elé tárult a kis kerti lak. Ugyanolyan sötét színű kőből épült, mint a főépület. Egykor talán egy ma már nem létező behajtóút kapuja melletti őrházként funkcionálhatott. A repedt üvegű ablakain alig lehetett átlátni a kosztól. Több helyen be is voltak deszkázva a nyílászárók. Feldernek feltűnt, hogy a kis háznak szépek az arányai, de ezt már alig lehetett észrevenni omladozó állapota miatt. A nő a ház egyetlen bejáratához vezette, amelyet lakat zárt le. Hosszasan kotorászott a retiküljében, míg megtalálta a kulcsot. Aztán benyitott, és nagy lendülettel az épület belsejébe mutatott. – Ezt nézze meg! – mondta büszkén. Felder belesett. A levegőben porszemek lebegtek, a napfény alig tudta átküzdeni magát az ablakokon. Épp csak homályba burkolózó formákat tudott kivenni, semmi többet. A nő, akit láthatóan bosszantott, hogy nem ájult el azonnal a gyönyörűségtől, belépett, és felkattintott egy villanykapcsolót. – Jöjjön be, jöjjön be! – mondta ingerülten. Felder belépett. Az inas megállt az ajtónyílásban, ahol alig D. PRESTON – L. CHILD

220 KÉT SÍR

fért el, és hordóra emlékeztető mellkasa előtt összefont karral eltorlaszolta a kijáratot. A mennyezeten egyetlen csupasz körte világított. Felder meghallotta, hogy egerek motoszkálnak valahol. Körbenézett: a gerendákról vastag pókhálók lógtak, és a helyiség tele volt zsúfolva régi limlomokkal: babakocsi, utazóládák, egy próbababa. Minden lépésével kisebbfajta porfelhőt kavart fel. A falakon virító zöldes penészfoltok egy párduc mintázatára emlékeztettek. – Stanford White – mutatott körbe a nő büszkén. – Sehol nem láthat ehhez hasonlót. – Nagyon szép – mormolta a férfi. – Persze egy kicsit le kell majd porolni mindent, de egy délután alatt rendbe lehet hozni. A bérleti díj ötezer egy hónapra. – Ötezer? – ismételte meg Felder. – Bútorozottan ez szerintem elég olcsó És a bútorokat, ugye, nem lehet elmozdítani a helyükről. A rezsiköltség persze ebben nincs benne. A kazánba szenet kell majd venni. De olyan jól van megépítve a ház, hogy valószínűleg nem is lesz szükség fűtésre. – Á – nyögte Felder. Odakint nem sokkal lehetett magasabb a hőmérséklet a fagypontnál. – A hálószobát és a fürdőt az emeleten találja, a konyhát pedig itt a szomszédos helyiségben. Szeretné megnézni? – Azt hiszem, nem, de azért köszönöm. A nő nem kis büszkeséggel nézett körbe. Látszott, hogy D. PRESTON – L. CHILD

221 KÉT SÍR

számára a kosz, por és penész mintha nem is létezne. – Nagyon megfontolom, hogy kinek adom ki ezt a helyet. Nem tűröm a szabados magatartást, és nem lehet ellenkező nemű vendégeket fogadni. Ez egy történelmi jellegű épület, és persze gondolnom kell a családom hírnevére is – bizonyára megérti. Felder szórakozottan bólintott. – De maga elég rendes fiatalembernek látszik. Majd meglátjuk, egy-egy délután esetleg együtt is teázhatnánk nálam a szalonban. Feldernek eszébe jutott, amit a nő mondott a múzeumban arról, hogy a harvardi delegációt, akik pénzt ajánlottak a levelekért, Miss Wintour még az ajtón sem engedte be. Hirtelen megérezte, hogy a nő várakozóan mered rá. – Nos? Nem érek rá egész délután! Ötezer havonta, plusz a rezsi. – Rendben, kiveszem – csúszott ki Felder száján, bár maga is csodálkozott rajta, mintha nem is ő ejtette volna ki a szavakat.


222 KÉT SÍR

22. fejezet

V

incent D’Agosta sok hátborzongató szörnyűséget látott már életében, de ez elvitte a pálmát. Ez volt eddig a legborzalmasabb helyszín a kivételesen véres gyilkosságsorozatban. A fiatal nő holttestét meztelenre vetkőztették és a hátára fektették, levágott tagjait pedig egy óra számlapjához hasonlóan rendezték el körülötte. Óriási vértócsa terült szét alatta. A szerveket a kör széle mentén rendezte el a gyilkos, mint valami borzalmas csendéletet. Az áldozat homlokán egy levágott kislábujj hevert, amely láthatóan nem hozzá tartozott. És mindezt megkoronázta egy üzenet, amelyet a torzóra írtak vérrel: Te vagy a fogó! A halottkém, a helyszínelők, az ujjlenyomatosok és a fotós már végeztek a munkájukkal, rögzítették a nyomokat, összegyűjtötték a bizonyítékokat és távoztak. Órákon át dolgoztak. Most rajta és Gibbsen volt a sor. Be kellett ismernie, hogy az FBI-ügynök elég jól viselte a várakozást. Nem villogtatta a jelvényét, és nem tolakodott, ahogy a szövetségiek általában szokták. Az elmúlt évek során a gyilkossági csoportnál igyekeztek bizonyos szabályokat felállítani, amelyek megakadályozzák, hogy a fejesek megjelenjenek a tetthelyeken, és megzavarják a szakértők munkáját. D’Agosta nagyon komolyan vette ezeket az intézkedéseket. Számtalanszor látott már olyat, D. PRESTON – L. CHILD

223 KÉT SÍR

hogy tönkretette a helyszínt egy nagykutya, aki csak fotóztatni akarta magát az újságírókkal, pusztán a politikus cimboráival akart mutatkozni, vagy csak úgy fitogtatta a hatalmát. A szobában fülledt meleg volt a felállított reflektoroktól, és kellemetlen szag terjengett, vér, ürülék és a halál bűze. A hadnagy körbejárta a holttestet, minden apró részletet felmért és jól az agyába vésett. Próbálta magában rekonstruálni, mi történhetett. Egy újabb aprólékosan megszervezett gyilkosság, amelyet olyan precizitással terveztek meg és hajtottak végre, mint egy katonai hadjáratot. Magabiztosság, sőt arrogancia áradt az egészből. Miközben a hadnagy mindent felmért, déjà vu érzés fogta el: emlékeztette valamire ez a helyszín, és némi töprengés után rá is jött, mire. Olyannak tűnt az egész, mint egy szépen elrendezett múzeumi dioráma, amelynek az a célja, hogy minél erőteljesebb vizuális hatást keltsen. De milyen hatást akartak elérni, és miért…? Vetett egy pillantást Gibbsre, aki az áldozat mellett guggolva épp a vérrel írott üzenetet tanulmányozta. A holttest köré kirakott reflektorok többszörösen is odavetítették az árnyékát. – Ez alkalommal kesztyűt viselt – jegyezte meg. D’Agosta bólintott. Érdekes megfigyelés. Egy fokkal javult az ügynökről alkotott véleménye. Őszintén szólva komoly kételyei voltak afelől, hogy Pendergast öccse állna a háttérben. A világon semmi összefüggést nem látott ezeknek a gyilkosságoknak az elkövetési módja és D. PRESTON – L. CHILD

224 KÉT SÍR

Diogenes egykori módszerei között. A korábbi esetektől eltérően ez alkalommal semmiféle indítéka sem lett volna arra, hogy épp ezeket az áldozatokat szemelje ki. Az alak, akit a biztonsági kamerák felvételein láttak, ugyan termetét és testalkatát tekintve hasonlított Diogenesre, de egyáltalán nem azzal a sima könnyedséggel mozgott, ami az emlékeiben élt róla. És a szeme is más volt. Ráadásul Pendergast öccse egyáltalán nem olyan benyomást tett rá, mint egy pszichopata, aki a saját testrészeit levagdossa és otthagyja a tetthelyen. Végül pedig ott van az a nem elhanyagolható apróság, hogy Diogenes halott – állítólag belezuhant egy szicíliai vulkán kráterébe. Az egyetlen szemtanú, aki látta az esetet, meg volt győződve róla, hogy meghalt. Márpedig az illető a lehető legmegbízhatóbb szemtanú volt: Constance – bár az is igaz, hogy ő maga is egy kicsit furcsa. Pendergast nem árulta el, miből gondolja, hogy az öccse lehet a gyilkos. D’Agosta azt gyanította, hogy ez a furcsa ötlet csak a felesége halála miatti mélységes depresszió mellékterméke és a drogok hatása. Utólag már megbánta, hogy megpróbálta bevonni barátját a nyomozásba, és nagyon megkönynyebbült, amikor az ügynök nem jelent meg a helyszínen. Miután hosszan és alaposan megszemlélte a holttestet, Gibbs felállt. – Hadnagy úr, kezdek arra gyanakodni, hogy két gyilkossal állunk szemben. Amolyan Leopold és Loeb-féle kettőssel. – Tényleg? A videofelvételeken csak egy embert látni, egy D. PRESTON – L. CHILD

225 KÉT SÍR

véres lábnyomsorozat van, és egy kés. – Ez igaz, de gondoljon csak bele: mindhárom hotelben rendkívül jó a biztonsági szolgálat, és mindenhol nyüzsög a személyzet. A gyilkos minden esetben úgy jutott be és ki, hogy senki nem állította meg, nem vonta kérdőre. Az egyik lehetséges magyarázat erre az, hogy volt egy cinkosa, aki helyette szemmel tartotta a terepet, és figyelmeztette a veszélyekre. D’Agosta lassan bólogatott. – A gyilkosunk elvégzi a véres munkát. Ő vonja magára minden figyelmünket. Ő az, aki beleinteget a kamerába, hogy „Helló, itt vagyok!”. De valahol rejtőzik egy társa, aki épp az ellenkezője: láthatatlan, a háttérbe simul, de ő maga mindent lát és hall. A bűncselekmény elkövetése közben nincsenek együtt, valahogy mégis titkos és állandó kapcsolatban állnak. – Mondjuk egy fülhallgató vagy más technikai eszköz segítségével. – Pontosan. A hadnagynak rögtön megtetszett az ötlet. – Akkor keressük a másik fickót. Rajta kell hogy legyen a biztonsági kamerák felvételein. – Valószínűleg. Persze nagyon gondosan álcázva. Hirtelen egy hosszú árnyék vetült a holttestre a hálószoba felől. D’Agosta kissé meg is ijedt. Egy pillanattal később egy feketébe öltözött, magas alak jelent meg. Szőke haja dicsfényként derengett a feje körül a hátulról jövő fényben – de egyáltalán nem úgy festett, mint egy angyal, inkább mint egy hazaD. PRESTON – L. CHILD

226 KÉT SÍR

járó szellem. – Szóval azt mondja, két gyilkos? – szólalt meg egy sima hang. – Pendergast! – kiáltott fel a hadnagy. – Hogy a pokolba kerül ide? Hogy jutott be? – Ugyanúgy, ahogy maga, Vincent. Épp a hálószobát vizsgáltam át. D’Agosta az ügynök hangját nem találta túl barátságosnak, de legalább olyan acélosan csengett, amit már rég hallott tőle. A hadnagy Gibbsre pillantott, aki viszont kollégájára meredt, és nem is tudta leplezni az arcára kiülő rosszallást. Ahogy még egy lépést tett előre, a fény ferdén hullott Pendergast arcára, amitől úgy festett, mintha márványból faragták volna. Aztán Gibbs felé fordult. – Akkor viszontlátásra, Gibbs ügynök. – Viszontlátásra! – Remélem, kielégítő volt a kapcsolatfelvételünk. Csönd lett. – Ha már szóba hozta, nem, még nem kaptam hivatalos megerősítést arról, hogy pontosan milyen szerepet játszik a nyomozásban. Pendergast megcsóválta a fejét. – Hiába, ilyen az FBI-féle bürokrácia. – Természetesen mindig szívesen veszem egy kollégám segítségét – jegyezte meg Gibbs alig leplezett rosszindulattal. – A segítségét? – ismételte meg az ügynök. Megkerülte a D. PRESTON – L. CHILD

227 KÉT SÍR

holttestet, gyorsan lehajolt, egy nagyítóval megvizsgált egykét dolgot, aztán felvett valamit egy csipesszel, amit eltüntetett egy kémcsőben. Miután körbejárta a holttestet, ismét szembe találta magát Gibbsszel. – Szóval azt mondja, két gyilkos volt? Gibbs bólintott. – Ez csak munkahipotézis. Nyilván egyelőre még nem tartunk ott, hogy következtetéseket vonjunk le. – Szívesen meghallgatnám, mit gondol az ügyről, rendkívüli módon érdekel. D’Agosta érezte, hogy Pendergast kissé feszélyezetten fogalmaz, de nem szólt közbe. – Nos, nem tudom, hogy a hadnagy megosztotta-e önnel az előzetes jelentést, de úgy látjuk, a gyilkos vagy gyilkosok rituálisan ölnek. Ha nincs példánya a jelentésből, majd küldök egyet. – Ó, köszönöm, van belőle. De így első kézből hallani egészen más. És mi lenne a motiváció? – Az ilyen típusú elkövetők általában szexuális kielégülést találnak a gyilkolásban – folytatta nyugodtan Gibbs –, amit az nyújt a számukra, hogy szélsőséges hatalommal bírhatnak más emberek felett. – És az otthagyott testrészek? – Ilyennel még nem találkoztunk. A pszichológus szakértőinknek az az elméletük, hogy a gyilkost önutálat és a saját értéktelenségének tudata gyötri – ami talán gyerekkori trauD. PRESTON – L. CHILD

228 KÉT SÍR

máknak tudható be –, és amolyan lassított öngyilkosságot követ el. A tudósaink ebből a feltételezésből indulnak ki. – Mekkora szerencse, hogy ilyen tudósok állnak rendelkezésünkre. És a Te vagy a fogó üzenet? – Az ilyen típusú gyilkos gyakran gúnyolódik a rendőrségen. – Úgy látom, az adatbázisukban mindenre megtalálják a választ. Úgy tűnt, Gibbs nem tudja mire vélni a megjegyzést, és D’Agosta se nagyon értette. – Igen, az adatbázis nagyon jó – felelte. – Ahogy bizonyára ön is tudja, Pendergast ügynök, az egyesített adatbázisunk és a statisztikákon és korrelációkon alapuló profilalkotó rendszerünk több tízezer tételt tartalmaz. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyilkosunk feltétlenül beleillik a sémákba, de azért ad valami kiindulási alapot. – Igen, valóban. Kínál valami nyomot, amit követve bemehetnek az erődbe. D’Agosta próbált rájönni, hogy pontosan hová akar kilyukadni barátja a furcsa metaforával. Feszült csönd lett, Pendergast pedig enyhén félrehajtott fejjel Gibbsre meredt, mintha valami különleges példányt vizsgálgatna. Aztán a hadnagyhoz fordult, és megragadta a kezét. – Nos, Vincent, ismét kollégák lehetünk, és együtt dolgozhatunk egy ügyön. Szeretném megköszönni magának, hogy megmentette az életemet. D. PRESTON – L. CHILD

229 KÉT SÍR

Azzal sarkon fordult, és olyan sebesen távozott, hogy fekete zakója csak úgy lobogott utána.

23. fejezet

V

incent D’Agosta hadnagy görnyedten ült a monitorok előtt a rendőr-főkapitányság tizenkilencedik emeletén található C videolaborban. Alig egy órája jött el a harmadik gyilkosság helyszínéről, és olyan kimerültnek érezte magát, mintha egy tizenöt menetes bokszmeccsen lenne túl. Odafordult a technikushoz, egy Hong nevű cingár fiatalemberhez. – A tizenötödik emeleten készült felvételeket, kérem, hatvan másodperccel tekerje vissza. Hong kopogtatta a billentyűket, mire a középső monitoron látható fekete-fehér felvétel elkezdett felgyorsítva visszafelé pörögni. Miközben a képet figyelte, a hadnagy magában végiggondolta, hogyan is zajlott le a gyilkosság. A tettes benyomakodott a szobába – a Royal Cheshire biztonsági felvételein is úgy tűnt, hogy ez alkalommal is előre tudta, hogy pontosan mikor fog kinyílni az ajtó –, aztán bevonszolta a szerencsétlen nőt a lakosztály hálószobájába. Meggyilkolta, aztán folytatta a méD. PRESTON – L. CHILD

230 KÉT SÍR

száros munkát. Az egész alig telt tíz percbe. Aztán váratlanul visszatért a nő férje a lakosztályba. A gyilkos elrejtőzött a fürdőszobában. A férfi felfedezte a felesége holttestét, aztán a kiabálását meghallotta a biztonsági őr, aki belépett a lakosztályba, meglátta a tetemet, majd hívta a rendőrséget. A gyilkos az ezt követő kavarodásban elillant. Mindezt megerősítették a videofelvételek és a helyszínen talált bizonyítékok, valamint a férj és a biztonsági őr vallomása is. Elég egyszerűnek tűnt a történet. Az ördög azonban mindig a részletekben rejlik. Hogy tudott például a gyilkos elrejtőzni a fürdőszobában? Ha az zavarta meg a holttest feldarabolása közben, hogy kattant a bejárati ajtó zárja, akkor nem lett volna módja eljutni a fürdőszobába úgy, hogy a férj ne lássa meg. Még azelőtt kellett elbújnia, hogy zajt hallott volna az ajtó felől. Teljesen egyértelmű, hogy a fickónak van egy cinkosa. De vajon hol rejtőzik? D’Agosta már vagy tizedszer nézte végig a felvételen, ahogy a férj belép a lakosztályba. Öt másodperccel később újból nyílik az ajtó, és a gyilkos puhakalapban és ballonkabátban kilép. Ezután azonban minden logikát megcáfolva megint visszasurran a szobába. Pár pillanattal később megjelenik a folyosó kanyarulatában a biztonsági szolgálat embere. – Állítsa meg egy pillanatra – mondta a technikusnak a hadnagy. A rejtélyt csak az jelentette, hogy senki nem volt a folyosón, D. PRESTON – L. CHILD

231 KÉT SÍR

aki a gyilkos cinkosaként láthatta volna, hogy a biztonsági őr közeledik. A folyosó teljesen kihalt volt. – Indítsa újra. Komoran figyelte, ahogy a biztonsági őr eltűnik a szobában. A tettes szinte azonnal ismét kilép, és a lift felé indul. Megnyomja a hívógombot, vár egy percig, aztán mintha meggondolná magát, végigsétál a folyosón, és távozik a lépcsőházon keresztül. Pár másodperccel később nyílik a lift ajtaja, és három öltönyös férfi lép ki belőle. – Állítsa meg – mondta D’Agosta. – Most mutassa a tizenharmadik emeleti képeket, ugyanettől az időponttól. – Máris, hadnagy. A tizennegyedik emeleti felvételeket már megnézték – több takarítónő is dolgozott ott ebben az időben, a takarítószeres kocsik elállták a folyosót. A hadnagy feszülten követte, ahogy a gyilkos kilép a lépcsőházból a tizenharmadik emeleti folyosóra. Odamegy a lifthez, megint megnyomja a hívógombot, és vár. Egy elmegy megállás nélkül, ezért újból megnyomja a gombot. A felvonó most megállt, az ajtó kinyílik, a tettes pedig beszáll. – Állítsa meg – mondta D’Agosta. Újra meg újra átgondolta az egészet. Hol rejtőzhet a cinkos? A legtöbbször egy árva lélek sincs a közelben, máskor pedig ugyan jelen vannak emberek, akik a gyilkos segítői lehetnének, de mindig más és más személyek. Senki nem alakulhat át tiD. PRESTON – L. CHILD

232 KÉT SÍR

zenöt másodperc alatt hajlott hátú, nyolcvanas öregúrból kövér dominikai takarítónővé. Hacsak nem azt feltételezzük, hogy a gyilkosnak egy tucat különböző cinkosa van. Hát ez tényleg nagyon, nagyon furcsa. – Akkor nézzük a hall felvételeit, ugyanebben az időpontban. A monitoron elhomályosodott a kép, majd ismét kiélesedett: a szálloda elegáns, diszkrét hallja látszott a magasban elhelyezett kamera szemszögéből. Nyílt a lift ajtaja, és kilépett a gyilkos, egyedül. Elindult a kijárat felé, aztán mintha meggondolta volna magát, megfordult, leült egy fotelbe, és egy újság mögé rejtette az arcát. Pár másodperccel később a hotel biztonsági szolgálatának egyenruhás embere sietett el futva mellette. A tettes rögtön ezután felállt, és egy jelöletlen ajtó felé indult, amely a hátsó gazdasági bejárathoz vezetett. Épp mielőtt odaért volna, nyílt az ajtó, és kilépett egy hordár. A gyilkos besurrant, mielőtt az becsukódott volna – még a kilincshez sem kellett hozzáérnie. D’Agosta nézte, ahogy becsukódik utána az ajtó. Más kamerák felvételein látszott, ahogy a gyilkos kisétál a gazdasági bejáraton. Többször megnézte a hallban készült felvételeket is, de ezeken sem találta semmi nyomát annak, hogy a gyilkos cinkosa vagy segítője jelen lett volna. Hong leállította a videót. – Szeretne megnézni még valamit? – Igen, mondjuk a kedvenc sorozatom ismétlését. – A hadD. PRESTON – L. CHILD

233 KÉT SÍR

nagy felállt. Még kimerültebbnek érezte magát, mint amikor idejött. Ahogy azonban távozott, hirtelen eszébe ötlött valami. A cinkosnak nem kellett feltétlenül jelen lennie az összes helyszínen. Ha hozzáfért a videokamerák képeihez, azokon is láthatott élőben mindent, ahogy most ő látta a felvételekről, és figyelmeztethette a gyilkost a közelgő veszélyről. Tehát vagy olyasvalaki, aki a biztonsági szolgálatnál dolgozik, vagy pedig feltörte a zártláncú biztonsági kamerarendszert, és átirányította a képeket a saját számítógépére az internet segítségével. Ez esetben a cinkosnak még New Yorkban sem kell lennie. Ez ragyogó ötletnek tűnt – és D’Agosta rögtön fontolgatni kezdte, hogyan lehetne ennek alapján továbblépni.

24. fejezet

A

kis erdei faház nem az apjáé volt. Jack Swanson nem abba a típusba tartozott, aki tulajdont szerez. Inkább rábeszélte a tulajdonost, hogy adja kölcsön neki, elfoglalta, aztán egy idő után elkezdett úgy viselkedni, mintha az övé lenne. Ez a történet is jellemző volt Jackre: hosszú évekkel ezelőtt egyszer rábukkant erre a kis ócska, kátránypapírral fedett kunyhóra a Royal Paper cég erdőségében, ahol fakitermelést végezD. PRESTON – L. CHILD

234 KÉT SÍR

tek, a Delaware Water Gap New Jersey-i oldalán. Corrie úgy hallotta, hogy összebarátkozott a cég egyik vezetőjével horgászás közben, és az beleegyezett, hogy ha Jack rendbe hozza a kunyhót, akkor használhatja, ameddig csak akarja. Feltéve persze, ha csendben meghúzza magát. A kalibában nem volt se víz, se fűtés vagy áram, az ablakok betörve, a tető tele lyukakkal. Jack kipofozta a kunyhót, aránylag lakhatóvá alakította, és elfoglalta, mintha az övé lenne. Ezt használta szálláshelynek, ha a közeli Long Pine-tóra ment horgászni. Corrie persze soha nem járt itt, csak tudott a létezéséről, mert amikor a válásnál arra került a sor, hogy elosszák a nemlétező vagyont, az anyja sokat panaszkodott, amikor rájött, hogy a kis faház nem Jack tulajdona. A lány meg volt győződve arról, hogy az apja most ebben a kunyhóban húzta meg magát. Mivel hivatalosan nem az ő tulajdona, a hatóságok itt soha nem fognak ráakadni. Abban is biztos volt, hogy a bankrablás híre nem nagyon jutott meszszebbre Allentownnál, a New Jersey-i kistelepüléseken biztos nem hallottak róla. Vajon hány Long Pine nevű tó lehet a környéken? A Google térképe szerint csak egy. Corrie nagyon remélte, hogy ez az, amit keres, amikor kiszállt a rémesen drága taxiból, amelybe egy East Stroudsburg-i buszmegállóban ült be, és amely elhozta a New Jersey-i Old Foundry vegyesboltjához. Ez volt a Long Pine-tóhoz legközelebb fekvő bolt. Leszámolta a sofőrnek a százhúsz dollárt, aztán besétált az D. PRESTON – L. CHILD

235 KÉT SÍR

üzletbe. Pontosan megfelelt a várakozásainak: a zsúfolt kis helyiségben olcsó horgászbotokat, csalit, hűtőtáskákat, motorcsónak-tartozékokat, üzemanyagot, kempingfőzőhöz való gázpalackokat és persze sört árultak. Egy egész polc meg volt rakva vele. Épp az apjának való hely. Ahogy odasétált a pulthoz, a pénztár körül lézengő sörivók elhallgattak. Nyilván a lila tincset bámulták a hajában. A fáradt és bosszús lány kicsit sem örült, hogy százhúsz dollárt kellett költenie a taxira, így nagyon remélte, hogy a vidéki öregfiúk nem fogják megnehezíteni a dolgát. – Jack Swansont keresem – mondta. Csönd. – Tényleg? – szólalt meg végül valaki a sörözgető társaságból. – Miért, Jack talán felcsinálta, vagy ilyesmi? – A férfi felröhögött, és a barátaira nézett helyeslésért. – A lánya vagyok, maga szellemileg visszamaradt vadbarom – mondta Corrie jó hangosan, hogy a bolt legtávolabbi sarkában is hallani lehessen. Hirtelen csönd támadt. A többiek felnevettek. A férfi elvörösödött. – Ezt megkaptad, Merv – bökte oldalba egyik barátja, aki kissé kevésbé festett majomszerűen. Corrie összefont karokkal várta a választ. – Szóval maga a lánya, akiről annyit beszélt – mondta barátságosan a másik férfi. Corrie-t ez meglepte, de nem mutatta. Nem is nézett MervD. PRESTON – L. CHILD

236 KÉT SÍR

re, aki még mindig zavarban érezte magát. – Szóval maguk ismerik az apámat? – Valószínűleg fönt van a kunyhójában – mondta a másik. Bingó, gondolta a lány. Szóval igaza volt. Óriási megkönynyebbülés fogta el, hogy nem jött ide hiába. – És hol van az a kunyhó? A férfi útba igazította. Úgy másfél kilométerre lehetett a bolttól. – Szívesen elviszem kocsival – ajánlotta fel. – Nem, köszönöm. – Corrie fogta a hátizsákját, és elindult. – De tényleg szívesen. Az apja a barátom. A lány megállta, hogy megkérdezze, milyen ember is az apja. Nem ez a módja – inkább magának kell kiderítenie. Kicsit habozott, és végigmérte a férfit. Őszintén barátságosnak látszott, odakint hideg volt, a hátizsákja meg jó nehéz. – Hát jó – mondta végül. – Ha a perverz Merv nem jön velünk. Kitört a röhögés. – Jól van, akkor jöjjön.

C

orrie megkérte a férfit, hogy tegye ki ott, ahol a kunyhóhoz vezető ösvény leágazott a főútról. Csak egy kis erdei ösvény vezetett a fenyők között, és rögtön az elején egy óriási pocsolya állta az útját, amit ki kellett kerülnie. Úgy nyolcszáz métert kellett gyalogolni a kunyhóig. A lány elindult, és nagyon régóta most először kezdett egy kicsit megnyugodni. A D. PRESTON – L. CHILD

237 KÉT SÍR

kora decemberi napfény átragyogott a tölgyek és a fenyők ágai között, és árnyékfoltokat vetített a földre, a levegőben gyanta és avar illata lebegett. Ha van jó hely, ahol el lehet bújni a zsaruk elől – vagy ha már erről van szó, az őt üldöző nácik elől –, akkor ez az. Amikor azonban az apjára gondolt, és arra, hogy mit is fog mondani neki, megint görcsbe rándult a gyomra. Alig emlékezett rá, hogyan nézett ki, és el sem tudta képzelni, most milyen lehet – az anyja kidobta az albumot a közös fotókkal. Nem tudta, mire számítson. Szóval most bankrabló. Lehet, hogy alkoholista vagy drogos. Előfordulhat, hogy az a fajta bűnöző, aki tele van önsajnálattal, állandóan nyavalyog, és másokat hibáztat mindenért, a nehéz gyerekkorát vagy a balszerencsét okolja azért, hogy rossz útra tévedt. Az is lehet, hogy együtt él valami rémes tramplival. És mi lesz, ha éppen akkor kapják el, amikor ő is ott van vele a kunyhóban? Már utánanézett az interneten a szövetségi törvényeknek: csak akkor lenne bűnös, ha szándékosan rejtegetné, vagy megakadályozná, hogy rátaláljanak vagy letartóztassák. Ha csak úgy vele lakik, az önmagában még nem büntetendő. Akkor is, hogyan befolyásolná egy ilyen dolog a jövőbeli rendőrségi karrierjét? Az biztos, hogy nem festene jól az önéletrajzában. Vagyis ez elég buta ötlet. Nem gondolta át igazán. Inkább az apja házában kellett volna maradnia, ahol tökéletes biztonságban lett volna. Lelassított, megállt, lerakta a hátizsákot, és D. PRESTON – L. CHILD

238 KÉT SÍR

leült. Hogy juthatott eszébe, hogy jó ötlet idejönni? A legjobb lenne, ha szépen visszafordulna, visszamenne Allentownba, és elfelejtené ezt az egészet. Felállt, megint vállára vette a hátizsákot, és már meg is fordult, hogy induljon visszafelé. De aztán megtorpant, és habozott. Ahhoz már túl messzire jött, hogy most csak úgy visszaforduljon. És tényleg tudni akarta, hogy mit jelentenek azok a levelek, amelyeket a szekrényben talált. A Medicine Creek-i postás nagy tökfej volt, de azért ennyire talán mégsem. Megfordult, és tovább gyalogolt az erdei ösvényen. Egy kanyar után napos kis tisztás tárult elé, a tisztáson pedig egy magányos kunyhó. Közel s távol nem volt semmiféle más épület. Corrie megállt, és rábámult. Nem mondhatni, hogy a ház elbűvölő látványt nyújtott volna. A tetejét borító kátránypapírt fagerendákkal szorították le. Az ajtó két oldalán egy-egy ablak nyílt, törött üvegük mögött függöny lógott. A tetőből rozsdás kályhacső nyúlt ki. A kunyhó előtti kis udvart azonban szépen rendben tartották, még a füvet is lenyírták. Corrie hallotta, hogy valaki motoszkál odabent. Ó, te jó ég, hát itt van… Odasétált az ajtóhoz, és bekopogott. Hirtelen csönd lett. Lehet, hogy az apja ki fog slisszolni egy hátsó kijáraton? – Halló! – kiabált be a lány. Csönd. Aztán megszólalt odabentről egy hang: – Ki az? D. PRESTON – L. CHILD

239 KÉT SÍR

– A lányod, Corrie. Megint hosszú csönd állt be, aztán hirtelen kivágódott az ajtó, és egy férfi rontott ki rajta – a lány azonnal felismerte –, a karjába zárta, és úgy szorította magához, hogy majdnem agyonnyomta. – Corrie! – kiáltotta, és elcsuklott hangja. – Hány éve imádkoztam ezért! Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap! Istenem, mennyit imádkoztam, és most megtörtént. Az én Corrie-m! – örömében kitört belőle a zokogás, amitől a lány akár zavarba is jöhetett volna, de annyira megdöbbent, hogy nem volt rá alkalma.

25. fejezet

A

kunyhó belseje meglepően rendes és barátságos képet nyújtott, sőt egészen takarosnak bizonyult, amolyan ütött-kopott rusztikus stílusban. Az apja – Corrie Jacknek hívta, nem tudta rávenni magát, hogy apának szólítsa – büszkén vezette körbe. A ház két helyiségből állt: a nagyobbik nappalikonyha-étkező szerepet töltött be, és volt egy aprócska háló is, amelyben épp csak egy rozoga dupla ágy fért el, egy komód meg egy mosdóállvány. Vezetékes víz, villany nem volt. A fűtést egy régi kályha szolgáltatta. Egy kempingfőzőn lehetett D. PRESTON – L. CHILD

240 KÉT SÍR

főzni, mellette egy deszkán feküdt a mosogató, amelynek csöve egyszerűen kivezetett a padlón. Az ivóvíz műanyag palackokban állt az ajtó mellett, az apja azt mesélte, hogy a kunyhótól alig egy kilométerre lévő forrásnál szokta megtölteni őket. Minden tiszta és rendes, minden a helyén. Corrie sehol sem látott italosüvegeket vagy sörösdobozokat. A piros mintás függönyök vidámmá varázsolták a hangulatot, a durván ácsolt konyhaasztalt kockás abrosz borította. Ami azonban leginkább meglepte Corrie-t – bár nem tette szóvá – az az volt, hogy az asztal melletti falon egy csomó fénykép lógott, és mind őt ábrázolta. Nem is sejtette, hogy ennyi kép maradt gyerekkorából. – Menj, rendezkedj be a hálószobában – mondta Jack, és kinyitotta az ajtót. – Én majd a kanapén alszom. A lány nem szállt vitába vele. Ledobta a hátizsákját az ágyra, aztán visszament a konyhába az apjához, aki a kályha mellett álldogált. – Maradsz egy darabig? – kérdezte. – Ha lehet. – De még mennyire! Kávét kérsz? – Jaj, persze! – Nem a legjobb fajta – szabadkozott Jack. Kávét és vizet öntött egy zománcozott kannába, felkavarta, és feltette főni. Ez idáig mind a ketten tartózkodtak attól, hogy túl sok kérdést tegyenek fel, bár Corrie majd meghalt a kíváncsiságtól, és tudta, hogy az apja is így lehet vele. Úgy tűnt, egyikük sem akarja siettetni a dolgot. D. PRESTON – L. CHILD

241 KÉT SÍR

Jack dudorászott kávéfőzés közben. Elővett egy doboz fánkot, és elrendezte őket egy tányéron. A lánynak hirtelen beugrott, hogy régen is mindig dudorászott – tizenöt éve nem jutott eszébe. Lopva figyelte az apját, ahogy sürgölődik. Vékonyabb lett, és meglepő módon sokkal alacsonyabbnak tűnt, de nyilván azért, mert ő megnőtt közben. A haja ritkult, egy rakoncátlan tincs égnek állt a feje búbján. Az arca barázdált lett, de azért még mindig feltűnően jóképű volt a maga vidám ír módján. Jóllehet csak negyedrészben folyt ír vér az ereiben, a többi felmenője svéd, lengyel, bolgár, olasz és magyar volt. – Egy korcs vagyok – mondta egyszer. – Tejet, cukrot? – Tejszín van? – Persze, jó zsíros. – Tökéletes. Sok tejszínt kérek és három kanál cukrot. Jack odavitte a két gőzölgő bögrét, letette az asztalra, és leült. Néhány pillanatig némán iszogatták a kávét, Corrie pedig, aki csak most jött rá, hogy milyen éhes, megevett egy fánkot. A madarak csicseregtek odakint, a késő délutáni napfény besütött a faágakon keresztül, érezte az erdő illatát. Hirtelen minden olyan tökéletesnek tűnt, hogy sírva fakadt. Jack tipikus férfiként pánikba esve felugrott. – Corrie, mi történt? Valami bajban vagy? Én segíthetek. A lány csak intett, hogy üljön le. Megtörölte a szemét és elmosolyodott. – Nem, semmi, felejtsd el. Csak… fáradt vagyok. D. PRESTON – L. CHILD

242 KÉT SÍR

Az apja idegesen leült, aztán át akarta karolni a vállát, de Corrie elhúzódott. – Várjunk még egy kicsit, hozzá kell szoknom ehhez az egészhez. Jack gyorsan elhúzta a karját. – Jó, persze – a lányt meghatotta, mennyire aggódik. Kifújta az orrát, és kínos csönd támadt. Egyikük sem akarta az első kérdést feltenni. – Nyugodtan maradhatsz nálam, ameddig csak akarsz – mondta végül Jack. – Nem kérdezek semmit, úgy jössz és mész, ahogy tetszik. Kocsival vagy? Nem láttam odakint. Corrie megrázta a fejét. Aztán hirtelen kicsúszott a száján: – Azt mondták, hogy kiraboltál egy bankot. Néma csönd lett. – Hát… nem raboltam ki. A lány úgy érezte, mintha hidegség öntené el. Az apja máris hazudik neki. – Komolyan nem. Csak rám kenték. – De hát… elmenekültél. A férfi megrázta a fejét, amibe az égnek álló hajtincs is beleremegett. – Igen, elmenekültem, mint egy átkozott idióta. Iszonyatos ostobaság volt, tudom. De nem én tettem. Kérlek, higgy nekem. Van mindenféle bizonyítékuk, de csak mert rám kenték a dolgot. Elmondom, hogy történt… – Várj – emelte fel a kezét a lány. – Várj. – Nem akart több D. PRESTON – L. CHILD

243 KÉT SÍR

hazugságot hallani – már ha tényleg hazugság. Jack elhallgatott. Corrie kortyolt egy jó nagyot a kávéból. Csodás íze volt. Fogott még egy fánkot, és nagyot harapott belőle. Élvezd a pillanatot, gondolta. Próbált megnyugodni, de a valódi kérdés, amit fel akart tenni, és amit eddig elkerült, újra meg újra beléhasított, úgyhogy végül nyelt egy nagyot, és megkérdezte: – Mi az a sok levél és csomag otthon a szekrényedben? Jack rámeredt. – Láttad őket? – Tulajdonképpen mi történt? Miért hagytál ott minket, és miért nem telefonáltál egyszer sem, tizenöt éven át? Jack meglepetten és szomorúan nézett rá. – Az anyád nem engedte, hogy telefonáljak neked, azt mondta, nem akarsz beszélni velem, és én ezt meg tudtam érteni. De majdnem minden héten küldtem neked valamit, Corrie. Ajándékokat, ha meg tudtam engedni magamnak. Ahogy nőttél, próbáltam kitalálni, mi érdekelhet, mit szeretsz. Barbie baba, mesekönyvek… Minden születésnapodra küldtem valami szépet. Legalább ezer levelet írtam – elmeséltem, mit csinálok, mi történik velem, tanácsokat adtam neked. De mind visszajött. Gondoltam, Duette nem engedte, hogy megkapd. Vagy talán csak elköltöztetek, és nem hagytátok meg az új címeteket. Corrie nyelt egyet. – Akkor miért küldtél továbbra is dolgokat, ha tudtad, hogy D. PRESTON – L. CHILD

244 KÉT SÍR

úgyse kapom meg? Jack lehorgasztotta a fejét. – Mert azt reméltem, egy nap majd odaadhatom személyesen az összeset. Bizonyos értelemben olyanok a küldemények, mint egy napló – egy napló az életemről, és ha furcsán is hangzik, a te életedről, ahogy én elképzeltem, hogyan nősz fel… mik érdekelnek… hogy elkezdesz fiúkkal járni… – Jack zavartan elhallgatott. – így, hogy ott voltak azok a levelek és csomagok, még ha vissza is küldték őket… egy idő után úgy tűnt, mintha te is velem lennél. – Megint hallgatott egy kicsit. – Mindig azt reméltem, hogy egyszer majd írsz nekem. Amikor meglátta a levelekkel és csomagokkal telezsúfolt szekrényt, Corrie arra gondolt, vagy inkább remélte, hogy ez lesz rá a magyarázat. De az soha nem jutott eszébe, hogy Jack is ugyanúgy várja a jelentkezését, mint ahogy ő az apjáét… – Anya azt mondta, hogy nem fizetsz gyerektartást, mert nincs munkád, ráadásul összeköltöztél egy másik nővel, és az egész napot a kocsmában töltőd. – Ebből semmi sem igaz, Corrie, vagy legalábbis… – Jack elvörösödött. – Elég sok időt töltöttem a kocsmában, és voltak nők is. De kilenc éve józan vagyok. És amikor tudtam, igyekeztem fizetni a gyerektartást. Néha inkább nem is ettem, csak hogy el tudjam küldeni a csekket. A lány megcsóválta a fejét. Hát persze hogy nem volt igaz, amit az anyja tizenöt éven át mondott. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy higgyen a megrögzött hazudozó, megkeseredett, D. PRESTON – L. CHILD

245 KÉT SÍR

alkoholista anyjának? Hirtelen szörnyen butának érezte magát, és bűntudata támadt, amiért tizenöt éven át annyi rosszat gondolt az apjáról. De mindenekfelett nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. – Sajnálom – mondta. – Mit? – Amiért ezt mind nem tudtam. Amiért olyan passzív maradtam. – Csak gyerek voltál. Nem tudhattad. – Huszonkét éves vagyok. Rég kitalálhattam volna mindezt. Jack legyintett. – Ami elmúlt, elmúlt. Én soha nem értettem a szép szavakhoz, de megvan a saját életfilozófiám. – És mi az? – Bocsáss meg mindenkinek mindent. Corrie nem volt biztos benne, neki mi az életfilozófiája – vagy hogy van-e egyáltalán. Jack felhajtotta a kávéját, és fogta a kannát. – Kérsz még? – Igen. Újból teletöltötte mindkét bögrét, aztán leült. – Corrie, szeretném elmesélni, hogy volt ez az állítólagos bankrablás. Egy kollégám kente rám, nem tudom, melyikük. Biztos vagyok benne, hogy az egész azzal függ össze, hogy az autószalonban átverik a vevőket, többet fizettetnek velük. Mind benne vannak, Charlie-t kivéve – ő az egyetlen rendes D. PRESTON – L. CHILD

246 KÉT SÍR

fickó köztük. – De elmenekültél – mondta újból Corrie. – Tudom. Mindig ostobán és meggondolatlanul cselekszem. Azt reméltem, meg tudom húzni magam itt addig, amíg kiderül az igazság. De hát itt még telefon sincs, a mobilomat pedig nem tarthattam meg, mert annak alapján megtalálnának. Úgyhogy nem tudok utánajárni a dolgoknak – és azzal, hogy elmenekültem, csak bűnösnek tüntettem fel magam. így hát itt ragadtam. A lány ránézett. Nagyon szeretett volna hinni neki. – Én kinyomozhatnám, mi történt – mondta. – Ugyan már! – nevetett Jack. – Te? Mit tudsz arról, hogyan kell nyomozni? – Hogy mit? Közlöm veled, hogy a John Jay Főiskolán kriminológiát hallgatok, eddig kitűnő eredménnyel, és Medicine Creekben dolgoztam egy ügyön az ország egyik legjobb FBIügynökének asszisztenseként, aki egy sorozatgyilkos után nyomozott. Jack szeme nagyra kerekedett. – Jaj, ne. Az én lányomból rendőr lesz?


247 KÉT SÍR

26. fejezet

A

férfi olyan hirtelen jelent meg Madeleine Teal kis irodájának ajtajában, hogy a titkárnő felugrott ijedtében. Roppant különös ember volt – fekete öltöny, sápadt arc, szürke szempár –, és zaklatott nyugtalanság áradt belőle. – Te jóságos ég, megijesztett! – kiáltott fel a nő dús keblére szorítva kezét. – Miben segíthetek? – Dr. Hefflerhez jöttem. A férfi furcsán festett ugyan, egy kicsit olyan volt, mint maga a Kaszás, de kellemesen lágy hangja és délies kiejtése bizalmat ébresztett a nőben. Madeleine Teal közép-nyugatról származott, és a hideg futkározott a hátán a sokféle New Yorki kiejtéstől. – Időpontja van? – Dr. Hefflerrel régi cimborák vagyunk – felelte a férfi. Régi cimborák. Volt valami furcsa abban, ahogy ezt mondta. Dr. Wayne Hefflert senki nem nevezné a cimborájának. Teal véleménye az volt róla, hogy egy beképzelt, leereszkedő idióta. Sok ilyen Heffler-félével találkozott már hosszú pályafutása során, de ő volt a legrosszabb mind közül: az a típus, akinek abban telik a legnagyobb öröme, ha állandóan beleszólhat az alárendeltjei munkájába, csak azért, hogy hibát találjon mindenben, és azt a lehető legnagyobb nyilvánosság D. PRESTON – L. CHILD

248 KÉT SÍR

előtt tegye szóvá. A saját munkájával közben nem törődik, és másoknak kell tartani miatta a hátukat, ha valami baj van. – Megkérdezhetem a nevét, uram? – Pendergast különleges ügynök. – Ó. Az FBI-tól jött? A férfi arcán rendkívül kellemetlen mosoly terült szét. Márványfehér kezével a zakója zsebébe nyúlt, elővett egy kis bőrtárcát, és szétnyitotta. FBI-jelvény és igazolvány lapult benne. Óvatosan összecsukta, és megint eltüntette a fekete gyapjúszövet zakó zsebében. Madeleine Teal izgatott kis bizsergést érzett, miközben felvette a telefont, hogy beszóljon a főnökének. – Dr. Heffler, egy Pendergast nevű FBI-ügynök keresi, nincs időpontja, de azt mondja, ismeri önt. Kis szünet. – Azt mondja, Pendergast? – Igen, dr. Heffler. – Küldje be. A nő letette a telefont. – Befáradhat. Az ügynök azonban nem mozdult. – Inkább dr. Heffler jöjjön ki. A nő csodálkozott, de megint felemelte a telefont. – Azt szeretné, ha ön jönne ki. – Mondja meg annak az alaknak, hogy ha látni akar, akkor itt vagyok, az irodámban – jöjjön be, vagy menjen el. D. PRESTON – L. CHILD

249 KÉT SÍR

Madeleine érezte, hogy valaki finoman megrántja a kezét. Pendergast óvatosan megfogta a telefonkagylót. A titkárnő elengedte. Úgy gondolta, senki nem róhatja fel neki, hogy nem áll ellen egy FBI-ügynöknek. – Dr. Heffler? Pendergast ügynök vagyok. A nő a választ nem hallotta, de a kagylóból kiszűrődő vékonyan ciripelő hang azt sejtette, hogy Heffler meglehetősen emelt hangon vitatkozik. Hát ez remek, gondolta élvezettel Madeleine Teal. Az FBI-ügynök türelmesen hallgatott, aztán azt felelte: – A szállodás gyilkos mitokondriális DNS-tesztjének eredményeiért jöttem. A kagylóból ismét ingerült hadarás szűrődött ki. – Hát ez nagy kár. – Az ügynök megfordult, és a titkárnőre mosolygott – ez alkalommal őszintén –, és visszaadta neki a telefont. – Köszönöm. Merre van az a laboratórium, ahol a mitokondriális DNS-teszteket végzik? – Jobbra, a folyosó végén – mondta a nő. – De… oda senki nem mehet kíséret nélkül – tette hozzá, lehalkítva a hangját. – Ó, nem leszek kíséret nélkül. Dr. Heffler velem jön. Rögtön itt lesz. – Na de… Pendergast elővette a mobilját, és telefonálni kezdett, miközben kisétált az ajtón. Jobbra fordult, és elindult a folyosón. Alighogy eltűnt, Madeleine Teal telefonja megcsörrent. D. PRESTON – L. CHILD

250 KÉT SÍR

– Starke polgármester vagyok, dr. Hefflerrel szeretnék beszélni. – Főpolgármester úr? – A nő döbbenten nyugtázta, hogy tényleg ő az, személyesen. – Igen, uram, máris, egy pillanat. – Kapcsolta a hívást Hefflemek. Alig fél percig tartott a beszélgetés, aztán Heffler kirontott az irodájából. – Hová ment? – Elindult a folyosón a laborba. Én mondtam neki, hogy… De Heffler már nem épp méltóságteljesen kocogva kirohant a folyosóra. A titkárnője még soha nem látta ilyen feldúltnak és ijedtnek, és be kellett vallania magának, hogy módfelett élvezi a helyzetet.

A

Rolls-Royce megállt a Riverside Drive 891. kocsi beállójának védőteteje alatt. Pendergast kiszállt egy vékony barna dossziéval a hóna alatt. Késő délutánra járt már, és a Hudson felől fújó hideg szél belekapott a zakójába, és összekócolta világosszőke haját. Száraz levelek sodródtak a járdán és kavarogtak a ház körül, miközben nyílt a súlyos tölgyfa ajtó, és elnyelte a fekete ruhás alakot. Pendergast a félhomályos folyosókon át a könyvtárszobába sietett. Ugyanolyan rendetlenség uralkodott, mint amikor elment, az asztalon és a földön is szétszórt papírok hevertek. A szoba túlsó végébe sétált, majd egy gyors csuklómozdulattal bekapcsolt valami láthatatlan mechanizmust, mire egy kis munkaasztal bukkant elő számítógéppel és monitorral. Le sem ült, azonnal gépelni kezdett valamit. A képernyő fénybe boD. PRESTON – L. CHILD

251 KÉT SÍR

rult. A dossziéból kivett egy CD-t, miközben sietségében egy csomó papírt is kirántott belőle. Betette a lemezt a számítógépbe, és gyorsan begépelt néhány utasítást. Miután beírta a jelszót, egy fekete-fehér kezdőoldal jelent meg: „NÁCI ORVOSPEREK” mtDNS ADATBÁZIS Homo sapiens haploid alcsoport mitokondriuma Polimorfizmusok és mutációk AZ ADATBÁZIS SZIGORÚAN BIZALMAS! AZ ENGEDÉLY NÉLKÜLI HOZZÁFÉRÉS TILOS! Villámgyorsan begépelt még egy-két dolgot, aztán várt. Néhány másodperc múlva megjelent pár sor, egy DNS-teszt eredménye. Pendergast öt másodpercig csak bámulta a monitort, aztán megtántorodott, hátrált egy lépést, és elgyengülve térdre roskadt.

27. fejezet

P

endergast megérkezett Dakota-házbeli lakásába, és belépett a fogadószobába. Tétován megállt, és hallgatta a fa-


252 KÉT SÍR

lon lefolyó vízfüggöny susogását. Pár pillanat múlva odalépett egy kis Monet-festményhez, és megigazította, habár amúgy is tökéletesen egyenesen függött a rózsaszínre festett falon. Aztán odament egy göcsörtös bonszai fához, fogta az asztalon heverő aprócska metszőollót, és óvatosan lecsippentett néhány új hajtást. A keze enyhén remegett közben. Miután ezzel végzett, nyugtalanul fel-alá járkált, néha megállt, hogy elrendezze a fal tövében lévő medencében úszkáló lótuszszirmokat. Meg kellett tennie valamit, de szinte elviselhetetlen volt még a gondolata is. Végül odament a lakás belsejébe vezető ajtóhoz. Kinyitotta, és végigsétált egy hosszú folyosón, több ajtó előtt is elhaladva. Biccentett Miss Isimurának, aki a szobájában pihent, és egy japán könyvet olvasott, aztán odaért a folyosó végébe, ahol az derékszögben balra kanyarodott. Kinyitotta balra az első ajtót, és belépett a szobába. A falat mindkét oldalon a padlótól a mennyezetig érő mahagóni könyvespolcok borították, telis-tele tizennyolcadik és tizenkilencedik századi bőrbe kötött könyvekkel. Szemben, az ablak előtt fényes mahagóniból készült ablakülést alakítottak ki, két kis pad állt egymással szemben, puha párnákkal. A hatalmas ablak a Central Park West és a Hetvenkettedik utca kereszteződésére nézett. Azon túl a Central Park terült el, a fák kopáran és szigorúan álltak a téli napban. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy egész teste elernyedjen, és D. PRESTON – L. CHILD

253 KÉT SÍR

gondosan szabályozta a légzését. Lassan kezdett eltűnni a külvilág – előbb a szoba, aztán az egész lakás, az épület, Manhattan szigete, az egész világ – egyre tágulóbb körben minden a semmibe merült. A teljes folyamat tizenöt percbe telt. Amikor ez megvolt, csak várt a sűrű sötétségben, várta a teljes kiüresedést és a tökéletes nyugalmat. Amikor elérte ezt az állapotot, lassan, nagyon lassan kinyitotta a szemét – nem testi valójában, csak képzeletben. A kis könyvtárszoba minden apró részletében kirajzolódott előtte, de továbbra is üres maradt. Pendergast nem engedte meg magának azt a fényűzést, hogy meglepődjön. Művészi fokon űzte az ősi himalájai Chongg Ran meditációs technikát, amelyet csak hosszú évek alatt lehet elsajátítani. Ritkán fordult elő, hogy nem sikerült elérnie a stong pa nyid – a Tökéletes Üresség – állapotát. Nyilván valahol az elméje legmélyén ellenáll. Több időre lesz szüksége – sokkal többre. Megint lecsillapította a légzését, és lelassította a szívverését percenként negyvenre. Hagyta, hogy az elméje kiüresedjen, elcsendesítette a belső hangot, elengedte minden reményét és vágyát, még azt is elfelejtette, hogy miért jött ebbe a szobába. Egy hosszú pillanatig súlytalanul lebegett az űrben. Aztán – most az előző alkalomnál végtelenül lassabban – elkezdte felépíteni a fejében Manhattan tökéletes modelljét. A lakásával kezdte, és kifelé haladt. Előbb szobáról szobára, aztán épületről épületre, majd aprólékos figyelemmel háztömbről házD. PRESTON – L. CHILD

254 KÉT SÍR

tömbre. Pendergast kiválóan ismerte Manhattan topográfiáját, és minden egyes épületnél hosszan elidőzött, minden kereszteződésnél, minden kis építészeti érdekességnél, harmonikus egységbe szőve az emlékképeket, összefonva minden apró részletet, aztán teljes egészében az elméjében tartotta a képet. Lépésről lépésre elkészült a nagy mentális konstrukció, egyre jobban kiterjedt, míg el nem érte a határokat, a Hudson folyót nyugaton, a Harlem folyót keleten, a Battery Parkot délen, a Spuyten Duyvil-öblöt északon. Egy hosszú, hosszú pillanatig az egész sziget megjelent a fejében, minden apró részlete párhuzamosan, egyszerre létezett a többivel a mentális rekonstrukcióban. Majd miután megbizonyosodott róla, hogy minden tökéletes, elengedte a képet, amely egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott. Eltűnt, megszűnt, és nem maradt más utána, csak a sötétség. Ezután képzeletben ismét kinyitotta a szemét. Öt óra telt el. Helen Esterházy Pendergast ott ült vele szemben a másik padon. A Dakota-házbeli lakás összes szobája közül mindig ez volt Helen kedvence. Nem kedvelte különösebben New Yorkot, és szeretett ide visszavonulni, ebbe a könyvekkel és a kifényesített mahagóniillattal teli kis kuckóba, ahonnan csodálhatta a Central Park látványát. Helen persze nem valóságosan volt ott – de minden más módon létezett. Minden, ami Pendergast elméjében élt róla, minden róla őrzött kis emlék, minden apró részlet beleszövődött a mentális képbe, olyannyira, hogy akár azt is mondhatD. PRESTON – L. CHILD

255 KÉT SÍR

nánk, kvázi önálló életre kelt a Chongg Ran meditáció csodájának és erejének köszönhetően. Helen az ölében pihentette a kezét, és egy olyan ruhát viselt, amelyre Pendergast jól emlékezett – fekete selyem, mély nyakkivágása mentén korallpiros díszvarrással. Fiatalabb volt – nagyjából annyi idős, mint a szafaribaleset idején. A baleset. Az az ironikus, hogy ami történt, tényleg baleset volt – csak nem úgy, ahogy ő annyi éven át gondolta. – Helen – szólalt meg. A nő egy pillanatra ránézett. Elmosolyodott, aztán megint elfordult, és lesütötte a szemét. A mosolyától Pendergastba éles fájdalom hasított – a kép megremegett és majdnem szertefoszlott. Megvárta, amíg újból megszilárdul, és a szívverése ismét lelassul. – Egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban – kezdte. Hallotta, hogy remeg a hangja, és olyan hűvösen hivatalos modorban beszél, amit nem szokott használni a feleségével. – Eddig háromszor ölt. Minden alkalommal hagyott egy üzenetet. A második az volt, hogy „Boldog születésnapot”. Csönd. – A második gyilkosság az én születésnapomon történt. Emiatt – és bizonyos más körülmények miatt – arra kezdtem gyanakodni, hogy az öcsém, Diogenes a tettes. Úgy tűnt, ez a gyanúm megerősítést is nyert, amikor összehasonlítottam a gyilkos DNS-ét a sajátommal, és kiderült, hogy valóban közeli rokonok vagyunk. Elég közeliek ahhoz, hogy a testvérem leD. PRESTON – L. CHILD

256 KÉT SÍR

hessen. Elhallgatott, és figyelte, milyen hatást tesznek a szavai Helenre. A nő lefelé fordította tekintetét, a kezét összekulcsolta az ölében. – De most megnéztem a mitokondriális DNS-vizsgálat eredményét is. És ezekből valami más is kiderült. A gyilkos nem csak velem áll rokonságban. Hanem veled is. Helen felnézett. Nem tudott, vagy nem akart megszólalni. – Emlékszel, amikor egyszer hosszabb időre elutaztál Brazíliába? Úgy egy évvel a házasságkötésünk előtt történt, és majdnem öt hónapig távol voltál. Akkor azt mondtad, a „Doctors With Wings” szervezetnél végzett munkád miatt kell elutaznod. De ez hazugság volt, ugye? Az igazság az, hogy azért mentél Brazíliába, hogy titokban életet adj egy gyermeknek. A mi gyerekünknek. Csönd lett. Helen elgyötört arccal viszonozta a pillantását. – Azt hiszem, azt is sejtem, mikor fogant a gyermek. Az első közös holdfelkelténk alkalmával – két héttel azután, hogy megismerkedtünk. Igaz? És most… most meg kell birkóznom azzal a ténnyel, hogy nemcsak hogy van egy fiam, akit nem ismerek, akivel soha nem találkoztam – de aki ráadásul sorozatgyilkos. Helen megint elfordította a tekintetét. – Láttam olyan iratokat, amelyek arra utalnak, hogy a családod – konkrétan te és a bátyád, Judson is – részt vettetek olyan eugenetikai kísérletekben, amelyek még a náci időkre D. PRESTON – L. CHILD

257 KÉT SÍR

nyúlnak vissza. Brazília, John James Audobon, Mengele és Wolfgang Faust, a Longitude gyógyszergyár, a Bund – ez egy hosszú, ocsmány történet, amely csak most kezd összeállni előttem. Judson egyszer beszélt egy kis részéről, nem sokkal a halála előtt. Azt mondta: „Csak azzá váltam, amire a születésem predesztinált. Én ebbe beleszülettem, és nem tudom irányítani az eseményeket. Ha tudnád, hogy Helen és én milyen borzalmakon mentünk keresztül, akkor megértenél.” Pendergast elhallgatott, és nyelt egyet. – De az igazság az, hogy nem értem. Miért titkoltál el előlem ennyi mindent, Helen? A terhességedet, a gyerekünket, a családod múltját, a borzalmakat, amelyekről Judson beszélt – miért nem engedted, hogy segítsek? Miért titkoltad el ennyi éven át a gyerekünk létezését? Talán emiatt lett belőle az, aki? Bizonyára tudod, hogy a családom múltjában generációkra visszamenően sötét fonálként húzódnak az ilyen bűnöző tendenciák. És te soha, de soha nem szóltál róla, csak a legutolsó szavaiddal, amikor azt mondtad: „Ő ide fog jönni.” Helen továbbra sem volt hajlandó ránézni. Hol ökölbe szorította, hol szétnyitotta ölében heverő kezét. – Szeretném azt hinni, hogy nem voltál a cinkosuk – vagy legfeljebb nagyon közvetetten – az ikertestvéred halálában. Azt is szeretném hinni, hogy Emma Grolier, ahogy nevezték, már halott volt – és könyörületesen végeztek vele –, amikor te értesültél az egész tervről. Nagyon remélem, hogy így volt. így bizonyára könnyebben el tudtad fogadni az egészet. D. PRESTON – L. CHILD

258 KÉT SÍR

– De miért kellett meghalnia helyetted? Hosszú ideje gondolkoztam ezen, és azt hiszem, már értem, mi történt. Miután értesültél a Doane család tragédiájáról, és arról, milyen kegyetlenül kihasználták őket, nyilván megfenyegetted Charles Slade-et és a Longitude céget – és ezáltal a Szövetséget hogy nyilvánosságra hozol mindent az Audobon-féle szerről. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy eltesznek láb alól, mielőtt beszélnél. így volt? Helen keze remegett. – Judsont, a saját bátyádat bízták meg a feladattal. De ő nem volt képes megtenni, és nyilván emiatt szakított a Szövetséggel, inkább kitalált egy bonyolult színjátékot, hogy megmenthesse az életed. Tudta, hogy szellemileg visszamaradt ikertestvéred amúgy is gyógyíthatatlan betegségben szenved – ezt is ma tudtam meg, utánanéztem az orvosi feljegyzések között. Így elintézte a szafaribalesetet az oroszlánnal, és azt tervezte, hogy a húgod holttestével helyettesíti a tiédet. Elmondta a megbízóinak, hogy ki fogja cserélni a golyókat a fegyveredben vaktöltényekre, ők pedig elégedettek voltak a tervvel. Megszerezte az idomított oroszlánt, amelyik majd elvonszol, de nem tesz benned kárt. És előled is eltitkolta a tervet egészen a végzetes napot megelőző estéig, nem igaz? Ezért tűntél olyan komornak az utolsó éjszakánkon. Judson ott volt a tábor közelében az oroszlánnal és az idomárjával meg Emma holttestével. Elhívott, és elmagyarázta neked az egész tervet. Csak épp nem úgy mentek a dolgok, ahogy tervezte – az oroszlán letépte az D. PRESTON – L. CHILD

259 KÉT SÍR

egyik kezedet, amikor elvonszolt. Szerencse volt, hogy a húgod holttestét annyira szétmarcangolta, hogy nem tűnt fel, hogy Judson a te kezedet hagyta ott a gyűrűvel bizonyítékként. Nem mondom, micsoda lélekjelenlét! Pendergast keserűen megcsóválta a fejét. – Milyen ördögien bonyolult terv – persze annak kellett lennie, hogy ne keltse fel a gyanakvásomat. Ha nem tűnt volna tökéletesen hihető balesetnek, akkor nem nyugodtam volna, amíg ki nem derítem az igazságot – ahogy most sem nyugszom. Borzalmas csönd lett. – De miért nem jöttél oda hozzám egyszerűen azon az estén a táborban? Miért nem hagytad, hogy segítsek? Miért zártál ki? Elhallgatott, aztán folytatta: – És van még valami – valami, amit tudnom kell. Szeretsz engem, Helen? Szerettél valaha is? A szívem mélyén mindig úgy éreztem, hogy igen. De miután megtudtam mindezt, már nem vagyok benne biztos. Szeretném azt hinni, hogy habár csak azért ismerkedtél meg velem, hogy hozzáférhess Audobon naplójához, de aztán váratlanul belém szerettél. És szeretném azt hinni, hogy csak véletlenül estél teherbe. Vagy tévedek? A házasságunk is csak színjáték lett volna? Öntudatlanul is bábu voltam valami nagyszabású sakkjátszmában, amit még nem értek teljes egészében? Helen, kérlek, mondd el… iszonyú gyötrelem, hogy nem tudom. A felesége mozdulatlan maradt, mint egy kőszobor. Egy D. PRESTON – L. CHILD

260 KÉT SÍR

könnycsepp csordult ki a szeméből, és végigfolyt az arcán. Ez is egyfajta válasz volt. Pendergast nagyon sokáig csak nézte, és várt. Aztán alig hallható sóhajjal lehunyta a szemét. Amikor legközelebb kinyitotta, a szobában nem volt más, csak ő egymaga. Aztán nagyon halkan, valahonnan a lakás elülső részéből egy fojtott sikoly hallatszott.

28. fejezet

P

endergast talpra ugrott, kisietett a könyvtárból, és végigszaladt a folyosón a fogadószoba felé, a sikolyt követve. Ahogy közelebb ért, egyre nagyobb lett a zaj, több hang is öszszevegyült: Miss Isimura éles, magas hangon tiltakozott, valaki pedig hangosan nyögött és érthetetlenül motyogott valamit. Amikor berontott a fogadószobába, különös látvány fogadta. A portás és a Dakota-ház biztonsági szolgálatának főnöke, egy Franklin nevű férfi egy vékony fiatalembert fogtak közre, és a karjánál fogva tartották. Szinte még gyerek volt, farmert és szakadt flanelinget viselt. Csapzott haja és korom borította teste csak úgy bűzlött. Egyik fülén véres kötés látszott, akár csak az egyik kezén és lábán is. A fiú láthatóan nem volt magánál, alig bírt talpon maradni, a szeme fennakadt, és halkan D. PRESTON – L. CHILD

261 KÉT SÍR

motyogott. Pendergast a biztonsági főnökhöz fordult. – Ez meg mi az ördög? – Elnézést, Mr. Pendergast, de a fiú megsérült, és bajban van. – Azt én is látom. De miért hozták ide? A biztonsági főnök zavartnak látszott. – Tessék? – Mr. Franklin, miért hozták ide ezt a fiút a lakásomba? Kórházban lenne a helye. – Ezt tudom, uram, de mivel az ön fia… – A fiam?! – Pendergast teljes döbbenettel meredt a rongyos fiúra. A biztonsági főnök kicsit habozott, aztán idegesen folytatta: – Én azt feltételeztem abból, amit mondott… – megint elhallgatott. – Remélem, nem követtem el hibát azzal, hogy felhoztam ide. Pendergast továbbra is csak bámult. Egyszerűen lebénult az agya, annyira elárasztotta az az érzés, hogy ez az egész nem valóságos, mintha a világ hirtelen kétdimenzióssá változott volna, mint egy rajzfilm. Ahogy a fiú kormos arcát nézte – világosszőke haj, ezüstös, kékesszürke szempár, arisztokratikus vonások – csak még inkább megbénította a döbbenet. A szobában mindenki arra várt, hogy mondjon valamit, hogy cselekedjen, hogy megerősítse vagy cáfolja a dolgot. A fiú felnyögött a mély csöndben. D. PRESTON – L. CHILD

262 KÉT SÍR

Franklin ettől mintha magához tért volna zavarából. – Bocsásson meg, Mr. Pendergast, de ha gondolja, majd mi gondoskodunk róla, hívjuk a rendőrséget vagy a mentőket. Gondoltam, ha tényleg a maga fia, akkor szeretne ön intézkedni, mellőzve a hatóságokat… – Zavartan elhallgatott. Az ügynök ajka megremegett, de nem jött ki hang a torkán. – Mr. Pendergast? – A biztonsági főnök és a portás csak álltak a fiú karját szorongatva kétfelől. Ismét hosszú csönd következett, szinte megdermedt a levegő a szobában, miközben mindenki várt. A márványfalon lefolyó vízesés halk susogása természetellenesen hangosnak tűnt. Végül az aprócska termetű Miss Isimura avatkozott közbe. Odalépett Franklinhez, és hevesen intett neki. A gesztusai egyértelműek voltak: azt akarta, hogy fektessék le a fiút a szoba közepén álló bőrkanapéra. Miután ezt megtették, a házvezetőnő hozott egy párnát, és a feje alá tette. Úgy látszott, mintha a fiú kissé magához térne. Ahogy ott feküdt, a tekintete kitisztult, és körbejárt a szobában – végül megállapodott Pendergaston. Felemelte a fejét, színtelen szeme megcsillant, és rámeredt. – Apám… – zihálta erős akcentussal. – Bújtass el… – Még ez a kis erőfeszítés is kifárasztotta, hátrahanyatlott a feje, a szeme elhomályosodott, az ajka rángatózott, és érthetetlen szavakat mormolt. Pendergast csak pislogott. A szeme, amely most nagyon sötétnek tűnt, még egyszer végigsiklott a fiún, és elméje végre D. PRESTON – L. CHILD

263 KÉT SÍR

felfogta a sok apró részletet: a kötések helyét, a fiú magasságát, alakját, tartását, az arcvonásait. Ahogy lassan elmúlt gondolatainak bénultsága, teljes egészében elárasztotta a tudatát az, amit látott: hogy a fiú mennyire hasonlít Diogenesre – de még jobban saját magára és Helenre. És akaratlanul is eszébe jutottak a biztonsági kamera képei, amelyeket órákon át nézegetett. Egy mondat villant át az agyán. Ez a fiam – a szállodás gyilkos. – Mr. Pendergast – szólalt meg Franklin. – Akkor mit csináljunk? Hívjuk a rendőrséget? A fiúnak orvosi ellátásra lenne szüksége. A fiam – a szállodás gyilkos. Egy szempillantás alatt villámcsapásként tört rá a valóság. Pendergast hirtelen odaugrott, és letérdelt a kanapé mellé. Megragadta a fiú tűzforró kezét, és kitapintotta a pulzusát. A szíve gyorsan és szaggatottan vert. Magas lázzal küzdött, és alig volt eszméleténél. A saját kezével ejtett sebek valószínűleg kezdtek elfertőződni. Pendergast felállt. – Köszönöm, Mr. Franklin – mondta gyorsan. – Nincs szükség a rendőrségre. Jól tette, hogy idehozta. Azonnal hívok hozzá orvost. – Igen, uram. – Franklin és a portás távoztak. Pendergast a házvezetőnőhöz fordult, aki figyelmesen csüggött az ajkán. – Miss Isimura, kérem, hozzon kötszert, egy lavór forró viD. PRESTON – L. CHILD

264 KÉT SÍR

zet, antibiotikumos kenőcsöt, egy mosdókesztyűt, ollót, és vigyen mindent a Vörös Szobába. A házvezetőnő elsietett. Pendergast felemelte a kanapéról a fiút – megdöbbentően sovány volt –, és átvitte egy hideg, használaton kívüli hálószobába, amely a Dakota-ház belső udvarára nézett. A beteg motyogott valamit, miközben rázta a hideg. Az apja levetkőztette, ha nem ment másképp, levágta róla a piszkos ruhadarabokat, aztán megvizsgálta a sebeket a fülénél kezdve. A fülcimpáján nagyon jól látszott, hogy az a darab hiányzik, amelyet az első holttest mellett találtak. Csúnyán festett a seb, kezdett elfertőződni. A hiányzó végű kisujj még rosszabb állapotban volt, az amputált lábujj helyén pedig felnyílt a seb, és erősen vérzett. Úgy tűnt, a fiú sokat gyalogolhatott a sérült lábával. Miss Isimura megérkezett a forró vízzel és a mosdókesztyűvel. Pendergast letörölgette a fiú arcát, aki ettől ismét magához tért. – Apám… segíts… – Jól van, itt vagyok – nyugtatta meg Pendergast. – Most már biztonságban vagy. – Rekedtes volt a hangja. Kiöblítette a mosdókesztyűt, és szárazra törölgette a fiú arcát. A házvezetőnő visszatért egy tálcán kötszerekkel, kenőccsel és más kellékekkel. – Nem az én hibám… bitte, mein Gott, ne adj fel… Pendergast óvatosan lemosta a fiú sérült kisujját, kitisztította a sebet, bekente a kenőccsel és friss kötést tett rá. Aztán a D. PRESTON – L. CHILD

265 KÉT SÍR

lábujj helyét tette rendbe, amely a legcsúnyább sérülése volt. Bármivel próbálkozott, nem állt el a vérzés, azért kimosta és bekötözte. Miközben dolgozott, a beteg nyögdécselt, és nyugtalanul hánykolódott, miközben folyton csak azt mormolta: – Nem az én hibám… Amikor Pendergast végzett, felállt. Egy pillanatra megszédült, Miss Isimura kapta el a karját. Szinte úgy vezette ki a folyosóra, mint egy gyereket, és jelekkel mutatta, hogy majd vigyáz a fiúra, ő pedig menjen és pihenjen le. Pendergast szó nélkül bólintott, és a dolgozószobájába ment. Becsukta az ajtót, és pár pillanatra nekidőlt, hogy egy kis erőt gyűjtsön, és rendbe szedje a gondolatait. Odament a fotelhez, leroskadt, lehunyta a szemét, és óriási erőfeszítéssel próbált úrrá lenni tomboló érzésein. Lassan, fokozatosan sikerült normálisra lassítania a szívverését és a légzését. A fiam – a szállodás gyilkos. Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott. – Dr. Rossiter? Aloysius Pendergast vagyok. Kérem, jöjjön ki a Dakota-házbeli lakásomra. Egy fiatal fiút kellene ellátni, akinek több nyílt sebe van, amputált ujjak a lábán és kezén. Operációra nem lesz szükség, és mint mindig, most is azt kérném, hogy a legnagyobb diszkrécióval végezze a dolgát.


266 KÉT SÍR

29. fejezet

L

aura Hayward a díszterem felé sietett az iskola központi főfolyosóján. Ezen az őszön több esetben is követtek el erőszakos bűncselekményeket hajléktalanok ellen – megverték vagy kirabolták őket, sőt egy esetben egy férfit fel is gyújtottak randalírozó tinédzserek a Riverside Parkban –, és a rendőrfőkapitány felkérte Haywardot, hogy tartson előadásokat iskolákban az utcai életről. A hajléktalanok is emberek – ez volt az üzenet lényege. Az elmúlt pár hétben már fél tucat iskolában megfordult, és nagyon jól fogadták. Úgy érezte, tényleg sikerül elérnie valamit, ráadásul élvezte is a dolgot, mivel sokat tudott a témáról. Annak idején az egyetemen a New York-i föld alatti hajléktalanközösségről írta a szakdolgozatát. Hónapokat töltött köztűk, megfigyelte az életüket, meghallgatta a problémáikat, igyekezett megérteni a motivációikat és a nehézségeiket. Az utóbbi években túlságosan lefoglalta a rendőrségi munka, és nem vette sok hasznát a szociológia diplomájának, ami most tökéletes előképzésnek bizonyult erre a feladatra. A sarkon bekanyarodva nagy meglepetésére D’Agostával futott össze, aki épp szembe jött vele. – Vinnie! – kiáltott fel. Visszafogta magát, hogy ne csókolja meg, végül is mind a ketten szolgálatban voltak. – Te meg mit csinálsz itt? D. PRESTON – L. CHILD

267 KÉT SÍR

– Ami azt illeti, téged kereslek. Épp erre jártam a környéken. Van valami, amit meg kellene beszélnünk. – Miért nem említetted a reggelinél? – kérdezte Laura. A hadnagy zaklatottnak tűnt, és egy kicsit bűntudatosnak is. Látszott, hogy valami aggasztja. A nő ezt már napok óta érezte rajta, de ilyen esetekben soha nem siettette, mindig megvárta, amíg magától elmondja, mi baja. Laura az órájára pillantott. – Tíz perc múlva kezdenem kell az előadást. Gyere, addig beszélhetünk a díszteremben. D’Agosta követte a nőt a folyosón, és beléptek egy tágas, hatalmas színpaddal rendelkező terembe. Laurának a saját középiskolájának díszterme jutott eszébe, ahol a bálokat, ünnepségeket és filmvetítéseket tartották. A terem máris félig telve volt diákokkal, akik inkább hátul kerestek helyet maguknak. – Jól van – fordult D’Agostához. – Szóval mi aggaszt? A férfi egy pillanatig hallgatott. – Pendergast – szólalt meg végül. – Miért nem vagyok meglepve? – Halálra aggódom magam miatta. Annyi szörnyűségen ment keresztül, amit senkinek nem kívánnék, és most nagyon furcsán viselkedik, még önmagához képest is. – Mesélj. – A felesége halála után visszavonult a lakásába, és biztos vagyok benne, hogy azóta valamilyen drogokat szed – elég D. PRESTON – L. CHILD

268 KÉT SÍR

kemény anyagokat. – Milyen anyagokat? – Nem tudom pontosan, de az a szörnyű érzésem, hogy ez szándékos önpusztítás – előkészület az öngyilkosságra. Követtem a tanácsodat, és odaadtam neki a szállodás gyilkos aktáját, hogy nézze át. Úgy tűnik, ettől bekattant. A teljes apátiából átfordult teljes megszállottságba, annyira elkezdte érdekelni az ügy. Megjelent a harmadik gyilkosság színhelyén, elintézte, hogy hivatalosan is megbízzák az üggyel, és most megőrjíti Gibbs ügynököt. Én mondom neked, ő és Gibbs nagyon össze fogják rúgni a port. Az az érzésem, Pendergast csak azért kekeckedik vele, mert maga alatt van. Úgy értem, máskor is láttam már, ahogy kikészít embereket – de korábban legalább volt rá oka. – Jézusom! Lehet, hogy mégsem volt ez olyan jó ötlet a részemről. – A legrosszabbat még nem mondtam. – Mit? – Hogy mi az elmélete a gyilkosságokról. Elég bizarr, hogy finoman fogalmazzak. – Ne kímélj. D’Agosta habozott. – Azt gondolja, hogy a szállodás gyilkos nem más, mint az öccse, Diogenes. Hayward összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, Diogenes meghalt. D. PRESTON – L. CHILD

269 KÉT SÍR

– Igen, mindenki ezt hitte. De Pendergast nem hajlandó elárulni, miért gondolja úgy, hogy az öccse a gyilkos. Hajmeresztő. Attól tartok, hogy a felesége halála tényleg elvette az eszét. – És milyen bizonyítékai vannak? – Nem tudok róla, hogy lennének. Legalábbis velem nem osztotta meg. És én nem látok semmit, ami az ő elméletét támasztaná alá. Az elkövetési mód teljesen eltérő, és semmi nincs, ami az öccséhez kötné ezeket az eseteket. Gyorsan átfutottam az adatbázisokat, de minden arra utal, hogy az öccse tényleg eltűnt, és halottnak nyilvánították. Ez tiszta őrültség. – És mit gondol Singleton a dologról? – Ez a másik probléma. – Bár egyedül voltak a díszterem hátsó zugában, D’Agosta lehalkította a hangját. – Pendergast nem akarja, hogy bárkinek elmondjam a dolgot, se Gibbsnek, se Singletonnak nem említhetem – senkinek. Hayward ránézett, és már nyitotta a száját, hogy azt kérdezze: Ezt eddig miért nem mondtad el? De mivel D’Agosta annyira feldúltnak látszott, meggondolta magát. Végül is most elmondta, és nyilván a tanácsát szeretné kérni. Ráadásul éppen az ő ötlete volt, hogy vonják be az FBI-ügynököt a nyomozásba. – Az a legnagyobb bajom, hogy ha van valami bizonyíték, ami Diogenesre utal – bármennyire őrültségnek is tűnjön –, akkor kötelességünk lenne továbbadni az információt. Lehetséges, hogy segítene az ügy felderítésében. De hát… megígérD. PRESTON – L. CHILD

270 KÉT SÍR

tem neki, hogy hallgatok. – Tanácstalanul megcsóválta a fejét. – Jézusom, tényleg nem tudom, mit csináljak. Laura gyengéden megfogta a kezét. – Vinnie, kötelességed minden bizonyítékot, minden információt átadni, még ha őrültség is. Te vagy a nyomozócsoport vezetője. D’Agosta nem felelt. – Tudom, hogy Pendergast a barátod. Tudom, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül. De ez most nem a barátságról szól. Még csak arról sem, hogy a karriered szempontjából mi lenne a legjobb. Hanem arról, hogy elkapjunk egy veszélyes sorozatgyilkost, aki valószínűleg újra ölni fog. Vinnie, azt kell tenned, ami helyes. Ha Pendergast tényleg használható információkkal rendelkezik, akkor ki kell szedned belőle, és ha megvan, továbbítani az illetékeseknek. Ez ilyen egyszerű. D’Agosta a földet nézte. – Ami pedig őt és Gibbset illeti, ez az FBI belső ügye. Hagyd rájuk, hogy rendbe hozzák, oké? – Megszorította a férfi kezét. – Akkor most kezdenem kell az előadást. Majd este még beszélünk. – Rendben – bólintott D’Agosta. Laurának megint nehezére esett megállni, hogy ne csókolja meg. Vetett rá még egy pillantást, mielőtt elindult a színpad felé, de úgy látta, ugyanolyan zaklatott, mint korábban.


271 KÉT SÍR

30. fejezet

D

él felé járt az idő. Az orvos már elment, a szobában sötétség és csend honolt, a függönyök összehúzva. A fiú tisztára mosdatva aludt. A puritán berendezett helyiség sarkában egy árnyékba burkolózó figura ült mozdulatlanul, sápadt arca szinte kísérteties jelenésként lebegett a félhomályban. A fiú megmozdult, a másik oldalára fordult, és felsóhajtott. Egyik keze a takarón pihent, a csuklóján bilinccsel, amelyet az ágy fémkeretéhez rögzítettek egy lánccal. Megint felsóhajtott, aztán valami megcsillant a sötétben – kinyitotta az egyik szemét. Nyugtalanul megint megfordult, aztán felemelte a fejét. Körbenézett, majd a sarokban üldögélő alakra szegezte tekintetét. Hosszú ideig csak nézték egymást, aztán a fiú suttogva megszólalt: – Vizet… Az alak némán felállt, kisétált a szobából, majd visszatért egy pohár vízzel és egy szívószállal. A fiú érte nyúlt, de megakasztotta a karját a lánc. Meglepetten rápillantott, de nem szólt semmit. Pendergast odanyújtotta a poharat, a beteg pedig ivott. Amikor végzett, visszahanyatlott a feje a párnára. – Köszönöm. D. PRESTON – L. CHILD

272 KÉT SÍR

Erőtlenül csengett a hangja, de már nem beszélt félre. Teljesen magánál volt, a láza lement, hatott az antibiotikum. A hosszú alvás is jót tett neki. Ismét hosszú csönd következett. Aztán a fiú felemelte a csuklóját a lánccal. – Miért? – kérdezte. – Tudod, hogy miért. Én viszont azt szeretném tudni, hogy miért jöttél ide? – Mert… te vagy az apám. – Az apád – ismételte meg Pendergast bizonytalanul, mintha nem ismerné ezt a szót. – És ezt honnan tudod? – Hallottam… beszéltek róla. Rólad. Pendergast. Az apám. Az ügynök nem felelt semmit. A fiú végül ismét megmozdult az ágyban. – Tudják… hogy itt vagyok? – Bizonytalanul beszélt, furcsa akcentussal, amely részben németnek hangzott, de valami legömbölyített lágyság is megbújt a hangzóiban, ami inkább arra utalt, hogy portugál lehet az anyanyelve. Tisztára mosdatott arca olyan sápadt és finom volt, hogy átlátszottak a bőrén a halványkék erek. A szeme alatt karikák sötétlettek, vékony szálú haja izzadtan a koponyájára tapadt. – Ha a rendőrségre gondolsz, még nem tájékoztattam őket – felelte jéghidegen Pendergast. – Egyelőre. – Nem a rendőrség… Ők. – Ők? – A többiek. A… a bátyám. D. PRESTON – L. CHILD

273 KÉT SÍR

Ezt döbbent csönd fogadta, aztán Pendergast furcsa hangon megszólalt: – A bátyád? A fiú köhögött, és megpróbált felülni. – Kérek még vizet. Pendergast lerakta a pisztolyát, jó messzire, ahol a fiú nem érheti el, aztán odament, párnákkal feltámasztotta az ágyban, és adott neki még egy kis vizet. A beteg mohón kortyolva, az egész poharat kiitta. – Éhes vagyok – mondta. – Ha eljön az ideje, majd kapsz enni – felelte Pendergast. Visszaült a helyére, és becsúsztatta a zakója alá a pisztolyt. – Szóval azt mondtad, hogy a bátyád? – Igen. Pendergast türelmetlenül meredt a fiúra. – Mesélj róla! – Albannnek hívják. Ikrek vagyunk. Ő követte el a gyilkosságokat. Megcsonkított engem. Azt hiszi, ez lustig. Vicces. De megszöktem. Követett? – kérdezte félelemtől megremegő hangon. Pendergast felállt. A vékony alak kísértetnek hatott a félhomályban. Odalépett az elfüggönyözött ablakhoz, aztán megfordult. – Szóval azt állítod, hogy van egy ikertestvéred, aki gyilkosságokat követ el New York-i szállodákban. Téged fogságban tartott, és megcsonkított – levágta a fülcimpádat, a kisujjadat, a D. PRESTON – L. CHILD

274 KÉT SÍR

lábujjadat –, és ezeket hagyta ott a gyilkosságok helyszínén. – Igen. – És miért jöttél hozzám? – Mert te vagy… az apám. Vagy nem? Alban beszélt róla. Sokat beszélt rólad másokkal. Nem tudták, hogy kihallgatom őket, vagy hogy megértem, amit mondanak. Pendergast mozdulatlanul állt, és hosszú ideig egy szót sem szólt. Aztán visszament a székhez, és leült, olyan nehézkesen, mintha fájdalmai lennének. Sápadt kezét végighúzta a homlokán. – Talán jobb lenne, ha a legelején kezdenéd. Mondj el mindent, amit tudsz. Hol születtél, milyen körülmények között, mit tudsz a bátyádról, Albanról, és mit kerestek New Yorkban. – Megpróbálom, már amennyit tudok. – Annyi éppen elég lesz. – Brazíliában születtem. Nova Godóinak hívják a helyet. Pendergast megdermedt. – Az anyád…? – Az anyámmal soha nem találkoztam. Alban volt a jó iker, én a rossz… – Hogy hívnak? – Nincs nevem. Csak a jó ikreknek van. Én csak a Negyvenhetes vagyok. – Mi ez az egész a jó ikrekkel meg a rossz ikrekkel? Mit jelent? – Nem tudom, hogy működik pontosan. A jó ikrekkel jól D. PRESTON – L. CHILD

275 KÉT SÍR

bánnak, a rosszakkal rosszul. A jó ikrek iskolába járnak, sportolnak, képzést kapnak. Jó ételeket esznek. Mi… a földeken dolgozunk. Pendergast lassan, árnyékként felállt. – Szóval ebben a városban, Nova Godóiban sok ikerpár él? A fiú bólintott. – És a testvéred, Alban – ő a gyilkos? – Igen… imád gyilkolni. – Miért öli meg ezeket az embereket? A fiú vállat vont. – És te megszöktél tőle? Hogyan? – Ostobábbnak gondolnak, mint amilyen vagyok. Becsaptam őket, és megszöktem. – A fiúból zokogás tört fel. – Remélem, nem követtek. – Hol tartottak fogva? – Valahol… a föld alatt. Volt ott egy hosszú, régi és rettentő hideg alagút. Egy nagyjából akkora kamrába zártak, mint ez a szoba. Ott is nagyon hideg volt. Koszos téglafalak, koszos padló… nagy fémajtó. Aztán egyszer elfelejtették bezárni. – És? – Kiszöktem és elfutottam, aztán csak rohantam megállás nélkül. – Hogy találtál meg? – Hallottam, ahogy mondták, hogy egy szép házban laksz, amit Dakotának hívnak. Kérdezősködtem. Egy idegen segített, berakott egy sárga autóba. Azt is adta. – A néhány bankjegyre D. PRESTON – L. CHILD

276 KÉT SÍR

bökött, amelyeket Miss Isimura a farmeréből vett ki. Aztán elhallgatott. Pendergast a zsebébe nyúlt, előhalászott egy kulcsot, és levette a bilincset a fiú csuklójáról. – Sajnálom – mondta. – Félreértettem a helyzetet. A fiú elmosolyodott. – Nem baj… megszoktam. Pendergast megnyomott egy gombot az ajtó mellett, és egy perc múlva megjelent Miss Isimura. – Legyen szíves, készítsen bőséges reggelit a vendégünknek. Tojás, sült kolbász, pirítós, narancslé. Köszönöm. Aztán ismét a fiúhoz fordult: – Szóval valaki beültetett egy taxiba? Meddig tartott az út? – Nagyon soká. Sok, sok autó mellett hajtottunk el. – És mire emlékszel az útból? Átkeltetek hidakon? Vagy alagutakon? – Átmentünk egy nagy hídon egy folyó felett. Sok-sok magas épület… Pendergast felkapta a telefont, és leszólt a portásnak. – Charles? Szükségem lenne annak a taxinak a számára, amelyik a fiút hozta. Nézze meg a biztonsági kamera felvételein, és rögtön szóljon, ha megvan. Köszönöm. – Visszafordult a beteghez, aki nagyon elveszettnek, zavarodottnak és sebezhetőnek látszott, ahogy ott feküdt az ágyon. – Akkor lássuk, hogy jól értettem-e, amit mondtál. Van egy ikertestvéred, Brazíliában születtetek és nevelkedtetek, úgy tűnik, valamiféle program alanyaiként, melynek során ő részeD. PRESTON – L. CHILD

277 KÉT SÍR

sült minden jóban, mintha ő örökölt volna minden jó tulajdonságot genetikailag is, a nemkívánatos dolgok pedig neked jutottak, így van? – Azt mondják, mi csak szemét vagyunk. Genetikai hulladék. – És csak számot kaptok. Te vagy a Negyvenhetes. – Igen. Negyvenhetes. – Tehát sokan vagytok? A fiú bólintott. – Széthúzhatnánk a függönyt? Szeretnék egy kis fényt. Pendergast az ablakhoz ment, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. A kora téli, sárgás napfény besütött a szobába a Dakota-ház manzárdablakain a tornyocskák és oromdíszek között. A fiú hálásan a fény felé fordult, amely sápadt arcára hullott. Az ügynök halkan megszólalt: – Először is adunk neked egy nevet. Egy igazi nevet. – Nem tudom, minek hívjam magam. – Majd én elnevezlek. Mit szólnál ahhoz, hogy… Tristram? – Tetszik. Én szólíthatlak apának? – Igen. Kérlek, szólíts… – nagy küzdelem árán kimondta a szót: –… apának.


278 KÉT SÍR

31. fejezet

C

orrie megállt a Joe Ricco Chevrolet-Cadillac kereskedés parkolójának legtávolabbi végében. A hosszú sorokban álló vadonatúj kocsik és teherautók csillogtak-villogtak a fagyos napsütésben. Nehéz idők jártak, főleg Allentown környékén, és nagyon hamar kipenderítették az autókereskedésből, amikor rájöttek, hogy nem vásárolni akar, hanem munkát keres. A lány rettentő bosszús volt. Még a haját is szépen megcsináltatta egy helyi fodrászatban. Pokoli nehézségek árán mosták ki a lila festéket, végül az egészet feketére kellett festeni, és vállhosszúságúra levágni. Amolyan ötvenes évekbeli retro stílusú külseje lett tőle, ami tulajdonképpen tetszett neki, de akkor is túl konzervatív volt az ízléséhez. Szürke kosztüm, lapos sarkú papucscipő, és egy kis smink egészítette ki az átalakulást. Elég sokat ráköltött a Pendergasttól kapott háromezer dollárból. Hát, sokat ért vele. Így utólag már maga is belátta, hogy nulla tapasztalattal és mindössze egy év főiskolával a háta mögött nem volt reális esélye arra, hogy munkát kapjon eladóként az autókereskedésben, inkább adminisztrátornak vagy takarítónőnek kellett volna jelentkeznie. De már késő. Most ki kell találnia valami D. PRESTON – L. CHILD

279 KÉT SÍR

más módszert arra, hogy a kereskedés közelébe kerülhessen, és kideríthesse, hogy mi folyik ott. Ahogy a parkolóban ácsorgott, és azon töprengett, most mihez kezdjen, a háta mögött megszólalt egy hang: – Elnézést! Megfordult, és egy idősebb, jól öltözött, barátságos házaspárral találta szembe magát. – Igen? – Tudna segíteni nekünk? Corrie körbenézett, és épp közölni akarta, hogy ő nem itt dolgozik, de valami megállította. Inkább azt mondta: – Hogyne. – Ragyogó mosolyt villantott rájuk, és kezet nyújtott. – Corrie vagyok. – Sue és Chuck Hesse – mondta a férfi, és megszorította a lány kezét. A lány nem nagyon tudta, hogy mi fog kisülni ebből, de kit érdekel? – Isten hozta önöket a Joe Ricco Chevy-Cadillac szalonban! – Épp most vonultam nyugdíjba az egyetemi tanári állásomból, és valami kényelmes, de elegáns autót keresünk – mondta a férfi. Corrie azonnal látta, hogy a professzor fog végig beszélni, de ahogy az asszony figyelmes arcára nézett, azt gyanította, a végső döntés az övé lesz. Kedves párnak tűntek. A férfi csokornyakkendőt viselt, amit a lány rögtön barátságosnak talált. Egy ötlet kezdett motoszkálni a fejében. D. PRESTON – L. CHILD

280 KÉT SÍR

A baj csak az volt, hogy az égadta világon semmit sem tudott az autókról. – A szedánokat nézegettük – folytatta a férfi –, és a CTS Sport és a CTS-V között próbálunk dönteni. Tudna segíteni az összehasonlításukban? Corrie megint elmosolyodott, és bizalmasan közelebb hajolt. – Be kell vallanom valamit. A férfi felvonta bozontos szemöldökét. – Maguk az első vevőim, és attól tartok, én magam sem vagyok igazán tisztában a különbségekkel. – Jaj, istenem… – A férfi tanácstalanul körbenézett. – Nincs egy másik eladó, akit megkérdezhetnénk? – Chuck – súgta oda hangosan a felesége. – Hát nem hallottad, mit mondott ez a kislány? Mi vagyunk az első vevői. Nem teheted ezt! Corrie hálásan pillantott a nőre. – Á, igen, erre nem is gondoltam. Nem akartam megsérteni. A professzor szeretetre méltóan zavarba jött. – Minden tőlem telhetőt elkövetek – mondta Corrie. – Tényleg rám férne egy kis tapasztalat. Jól jönne, ha eladnék egy kocsit. Három napja vagyok itt próbaidőre, és… – Nem tudom, meddig maradhatok, ha nem adok el semmit. – Megértem – mondta a férfi. – Persze ma még semmiképp nem vennénk meg a kocsit. – Esetleg meg tudná mutatni, merre vannak a szedánok? – kérdezte Corrie. – Megnézhetnénk együtt. D. PRESTON – L. CHILD

281 KÉT SÍR

– Erre. – A férfi azonnal átvette az irányítást, és odakísérte a tágas parkolón át a több sorban álló csillogóan fényes, többféle színű négyajtósokhoz. Úgy tűnt, elég jól kiismeri magát. Megállt egy piros autó mellett, és ráfektette a kezét. – Ez tetszik? – érdeklődött Corrie. Kissé idiótának érezte magát, de nem tudta, mi mást mondhatna. – Nem rossz. – Ha nem haragszik, megkérdezhetem, mi tetszik rajta? Meg kéne tanulnom ezeket a dolgokat, ha már kocsikat akarok árulni. A férfi lelkesen sorolni kezdte az autó előnyeit, és megemlítette, hogy nagyon dicsérő ismertetőt olvasott róla a New York Times-ban, vagy talán a USA Todayben. Beszélt arról, hogy a GM őskövületből modern, innovatív céggé alakult, amely versenyre tud kelni a Toyotával és a Hondával is – egy igazi amerikai sikertörténet. Elsőrangú minőséget gyártanak. Miközben Corrie figyelmesen hallgatta, és bátorítóan mosolygott, a férfi felsorolta, mivel ajánlhatná a vevőknek ezeket az autókat. Corrie régebben mindig úgy gondolta, hogy a Cadillac csak öregeknek való, de úgy tűnt, nagyon is divatba jött. – Szóval – szólalt meg, amikor a férfi kis szünetet tartott –, a V szedán miért kerül majdnem kétszer annyiba, mint a Sport? Én nem látok olyan nagy különbséget köztük. Ó, nagyon is nagy a különbség, magyarázta a férfi, olyan lelkesen, hogy a csokornyakkendője is beleremegett. Tovább sorolta a különbségeket profi részletességgel, Corrie pedig D. PRESTON – L. CHILD

282 KÉT SÍR

csüggött minden szaván. Meglepte, hogy a fickó milyen alaposan utánanézett a dolgoknak. Hiába, mégiscsak professzor!

H

úsz perccel később Corrie bekísérte a párt a szalonba, és megkereste a vezetőt, akivel korábban beszélt állásügyben – vagyis jobban mondva, aki nem volt hajlandó szóba állni vele. A férfi ott álldogált barna öltönyében egy diétás kólával a kezében, és két eladóval beszélgetett, épp nevetgéltek valamin. Amikor a lány közeledett, hirtelen elhallgattak. A vezető gyanakvó pillantást vetett rá, de bölcsen nem mondott semmit. – Szeretném elmondani – lépett oda hozzá a professzor –, hogy az új eladójuk remek munkát végzett, amikor megmutatta nekünk azt a piros CTS-V szedánt odakint. Akkor beszéljük meg az árat, és meg is köthetjük az üzletet. Corrie csak állt, és várta, hogy most mi fog történni. A szalon vezetője vette a lapot. Szemrebbenés nélkül intett az egyik eladónak, hogy kezdje el kitölteni a papírokat, aztán kezet rázott a házaspárral, és gratulált nekik, amiért ilyen jó ízléssel választottak, valamint megdicsérte Corrie-t, amiért ilyen jó munkát végzett, mintha tényleg náluk dolgozna. Megveregette a lány vállát, és barátságosan azt mondta: – Ha lenne szíves befáradni az irodámba… Beszélnünk kellene. Corrie bement, és megszeppenve várt. A férfi fél óra múlva megérkezett, letelepedett az íróasztalához, felsóhajtott, összekulcsolta a kezét, és előrehajolt. D. PRESTON – L. CHILD

283 KÉT SÍR

– Mégis mi a fenét művelt? – Eladtam maguk helyett egy autót, nem? A férfi rámeredt. – Na és, nagy dolog. Én naponta fél tucatot adok el. A lány dühösen felállt. – Csak meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Ha nem kedvel, oké. Tartsa meg a jutalékot, én kisétálok innen, és soha többé nem lát. – Üljön le, üljön le. – A szalon vezetője is lecsillapodott egy kicsit. – Jó, beismerem, jó benyomást tett rám. A prof meg a felesége már egy tucatszor megfordultak itt, és biztos voltam benne, hogy soha nem fognak venni semmit. Maga fél óra alatt rájuk sózott egy hetvenegyezer dolláros autót. Hogy csinálta? – Ez az én titkom. A férfinak nem nagyon tetszett a válasz, szúrósan rámeredt. – Szóval itt akar dolgozni? Akkor tanuljon egy kis tiszteletet. Corrie megrázta a fejét. – Van egy szisztémám, és ha az emberei meg akarják tanulni tőlem, figyelhetik, ahogy dolgozom. – Arrogánsán a férfira mosolygott. A pasas nyilvánvalóan nagy barom volt, de elég intelligens ahhoz, hogy tisztában legyen a saját érdekeivel. – Hát jó – mondta végül. – Felvesszük egyhetes próbaidőre. Úgyis kellene egy női eladó. Fizetést nem kap, csak jutalékot az eladott kocsik után, és ne próbáljon adót fizetni, mert nem lesz bejelentve. Mindig egy másik kollégával együtt osztom D. PRESTON – L. CHILD

284 KÉT SÍR

majd be. Megegyeztünk? – Meg. A férfi odanyújtotta a kezét. – Ifjabb Joe Rocco. – Corrie Swanson. – Egész véletlenül nem Jack Swanson rokona? – kérdezte könnyedén Ricco. – Nem, miért? – Mert az ő helyére veszem fel. – Soha nem hallottam róla. A Swanson gyakori név. Tudja, mint a készételgyártó cég. – Csak nem abból a családból származik? Corrie elpirult. – De ne mondja el senkinek. Jobban szeretem, ha az emberek azt gondolják, hogy dolgoznom kell a megélhetésért. Ricco meglepett arcot vágott. Úgy tűnt, nagy hatást tett rá a dolog.

32. fejezet

A

fiú az asztalnál ült, és vajas pirítóst evett dzsemmel. Soha életében nem kóstolt még ennyire csodálatos ennivalót. És a sült kolbász, amit a japán nő adott – sokszor látta már, D. PRESTON – L. CHILD

285 KÉT SÍR

amikor a bátyja ilyet evett, de neki soha nem jutott, csak folyt a nyála a finom illattól, és elképzelte, milyen lehet az íze. Lassan rágott, kiélvezve a dzsem hihetetlen édességét, és az új nevére gondolt: Tristram. Furcsán hangzott. Ismételgette magában, próbált hozzászokni. Tristram. Tristram. Szinte csodának tűnt, hogy saját neve lehet. Soha nem gondolta volna, hogy ez lehetséges. És most mégis. Még egyet harapott a pirítósból, és az apjára pillantott. Félt tőle – olyan távolinak és hidegnek tűnt! Egy kicsit hasonlított rájuk. De Tristram azt is érezte, hogy az apja fontos és jó ember, mellette életében először biztonságban érezheti magát. Egy erőteljes testalkatú, izmos, néma férfi lépett be a szobába. Olyan volt, mint azok, akik sokszor megbüntették. Tristram óvatosan figyelte a szeme sarkából. Hozzászokott, hogy mindig csak figyeljen és hallgasson, anélkül, hogy mások ezt észrevennék. Ha kiderült, hogy hallgatózott, vagy nézte őket, akkor megfenyítették. Rég megtanulta, hogy ezt is leplezze, ahogy minden mást magával kapcsolatban. Minél kevésbé veszik észre, annál jobb. Mindig is az volt a fő célja, hogy ne is vegyenek róla tudomást. Mások nem voltak ilyen óvatosak, mint ő, és sokan közülük meghaltak. Az óvatosság a túlélés kulcsa. – Á, Proctor, üljön le – mondta az apja az idegen férfinak. – Kávét? A férfi mereven állva maradt. – Nem kérek, köszönöm, uram. D. PRESTON – L. CHILD

286 KÉT SÍR

– Proctor, ez itt a fiam, Tristram. Tristram, bemutatom Proctort. A fiú ijedten emelte fel a fejét. Nem volt hozzászokva, hogy megnevezzék, vagy bemutassák idegeneknek. Ha ilyesmi történt, utána általában verés következett – vagy még rosszabb. A férfi alig észrevehetően biccentett. Úgy tűnt, nem mutat különösebb érdeklődést iránta, és ez Tristramnek nagyon is megfelelt. – Követték? – kérdezte az apja. – Igen, ahogy számítottam is rá. – El kell vinnünk Tristramet a Riverside Drive-i házba. Az a legbiztonságosabb hely. Természetesen a hátsó bejáratot használja. Elintéztem, hogy egy másik kocsi is elinduljon innen a ház elől, amivel félrevezetjük őket. Gondolom, tudja, mi a dolga. – Hogyne, uram. – Akkor ne vesztegessük az időt. – Az apja odafordult hozzá: – Fejezd be a reggelit, Tristram – mondta kedves hangon. A fiú a szájába tömte a maradék pirítóst, és felhajtotta a kávét. Soha nem evett még ilyen finom dolgokat, és remélte, hogy ahová mennek, ott is ilyen ízletes lesz minden. Követte az apját és a másik férfit végig a kanyargós folyosókon, majd megálltak egy ajtó előtt. A lábujja fájni kezdett, de igyekezett leplezni a bicegést. Ha azt gondolják, hogy túlságosan súlyos a sérülése, akkor lehet, hogy itt hagyják. Látott már ilyet nem is egyszer. D. PRESTON – L. CHILD

287 KÉT SÍR

Beléptek egy szobába, ahol nem volt más, csak egy összetekert kötélhágcsó, a padlón pedig egy lakattal lezárt csapóajtó. Pendergast kinyitotta a lakatot, felhajtotta a csapóajtót, és levilágított egy zseblámpával a nyílásba. Tristram látott már ilyen sötét lyukakat, sokszor be is zárták hasonló helyekre, és hirtelen feltámadt benne a félelem. De aztán észrevette, hogy odalent egy kis szobácska található, komóddal és kanapéval berendezve. Egy asztal mellett egy csomó fura gép sorakozott, amelyekből drótok vezettek ki. Az apja széttekerte a kötélhágcsót, aztán odaadta a zseblámpát a Proctor nevű férfinak. – Tartsa maga mellett a fiút, amikor végighaladnak a folyosón. Amikor felmennek az utcára a Hetvenkettedik utca 24. számnál, gondosan nézzen körül. Ha el tudnak illanni anélkül, hogy észrevennék magukat, tegyen úgy. A ház előtt ott fog parkolni egy bérelt autó, 1984-es Honda Civic. Pár óra múlva találkozunk a házban. Pendergast a fiához fordult. – Tristram, te most elmész Proctorral. A fiút félelem fogta el. – Te nem jössz velünk? – Ő majd vigyáz rád. Nemsokára utánatok megyek. Tristram egy pillanatig habozott. Aztán megfordult, és rezignáltan követte Proctort a kötélhágcsón. Azt kell tennie, amit mondanak. Talán ennek köszönhetően életben marad, ahogyan eddig is. D. PRESTON – L. CHILD

288 KÉT SÍR

K

ét órával később Proctor már a Riverside Drive 891. tágas, félhomályosán megvilágított könyvtárszobájában üldögélt a fiúval, akivel Pendergastot várták. Mindig is szolgálatot teljesítő katonának tekintette magát, és erre a megbízatásra is így gondolt – még ha csak arról is volt szó, hogy egy furcsa fiú sofőrje legyen. Persze a védence nem más, mint Pendergast fia. Az apjának szakasztott mása volt – a viselkedése viszont a tökéletes ellentéte. Proctornak semmit nem magyaráztak el, és nem is volt szüksége magyarázatokra. Mióta az FBI-ügynöknek dolgozott, fel volt készülve a meglepetésekre, de eddig ez volt a legnagyobb. A fiú eleinte idegesen és félénken hallgatásba burkolózott, de miután megérkeztek a házba, és nyilvánvalóvá vált a számára, hogy megbízhat Proctorban, kezdett megnyílni, és fél óra múlva már kíváncsian nézelődött. Esetlen, erős akcentussal kérdezősködött mindenről, a könyvekről, a festményekről, a szőnyegekről, a műtárgyakról. Kiderült, hogy hihetetlenül tudatlan a világ dolgait illetően. Soha nem látott még tévékészüléket. Nem tudta, mi a számítógép. Soha nem hallgatott rádiót, nem ismert semmiféle zenét, csak néhány német dalt, mint például a Horst Wessel-indulót. Proctor számára hamar világossá vált, hogy Tristram soha nem járt étteremben vagy uszodában, nem játszott semmit, soha senki nem ölelte meg, nem volt háziállata, nem evett fagylaltot, soha nem találkozott az anyjával, soha nem biciklizett – és ma reggelig meleg ételt sem evett. Olyan volt, mintha csak most kezdene formálódni a D. PRESTON – L. CHILD

289 KÉT SÍR

személyisége sok-sok évnyi szunnyadás után, mint amikor egy virágot először ér a napfény, és kezdi kibontani a szirmait. Néhány alkalommal dacos természete is felvillant, de az ilyen pillanatok hamar el is szálltak. Többnyire inkább félénknek mutatkozott: félt, hogy elfogják, félt, hogy megsérti valamivel Proctort, félt, hogy bármivel is magára vonja a figyelmet. Megtört és passzív volt az egész lénye. Proctor eltűnődött, vajon honnan jöhetett, és milyen bizarr körülmények között nevelkedett. Hirtelen nyílt a könyvtár kétszárnyú ajtaja, és halkan belépett Pendergast. Tristram felpattant. – Apám! Pendergast szinte védekezően hátrább lépett. – Jól van, Tristram, maradj csak ülve. – Proctorhoz fordult: – Mi a helyzet? A fiú halkan leült. – Azt hiszem, most nem követtek – mondta a sofőr. – Minden biztonsági intézkedést megtettem. Pendergast bólintott, aztán leült, és Tristramhez fordult. – Többet kell tudnom arról a helyről, ahol felnőttél. Mesélj Nova Godóiról. Tristram vágott egy fintort. – Megpróbálhatom. – Kérlek, írd le nekem azt a helyet. A fiú zavartnak látszott. D. PRESTON – L. CHILD

290 KÉT SÍR

– Leírni? – Mi ez tulajdonképpen? Csak egy épület? Egy város? Hogy néz ki? Hogy lehet odajutni? – Értem. Nem tudok sokat róla – minket, rossz ikreket mindig őriztek, nem mehettünk sehová. – Hirtelen aggodalom suhant át az arcán, mintha attól félne, hogy csalódást okoz az apjának azzal, hogy nem tud semmit mondani. – Csak meséld el azt, amit tudsz, amit láttál. – Ez egy város, mélyen bent a dzsungelben. Utak nem vezetnek oda. Csak a folyón lehet eljutni, vagy… – egy repülőt utánzott széttárt karokkal. – A város egy tó partján áll. – Egy tó? – Igen, és a tó közepén van egy… rossz hely. – Mesélj arról a rossz helyről. – Nem! – Tristram megint felpattant. – Nem, nem. A rossz ikreket, mint én, odaviszik a rossz helyre. És többet nem jönnek vissza. Annyira izgatottá vált, hogy Pendergast percekig hallgatott arra várva, hogy a fiú megnyugodjon. – Ki lakik abban a városban, Tristram? – kérdezte aztán. – A munkások. A jó ikrek. – És te hol laksz? – A lyukban – felelte egyszerűen. – A többiekkel együtt, akik olyanok, mint én. Akiknek csak száma van. – És mit csináltok napközben? – Dolgozunk a földeken. Néha elvisznek… kísérletekre. – D. PRESTON – L. CHILD

291 KÉT SÍR

Vadul megrázta a fejét. – Nem beszélhetek róla. – Ezt a várost őrzik? A fiú bólintott. – Katonák. Sok katona. – És ki parancsol nekik? Ki vezeti a várost? Van egy tanács? Egy csoport, amelyik mindent irányít? Tristram megrázta a fejét. – Egy ember. – Mi a neve? – F… Fischer. – A fiú alig hallhatóan suttogta a szót, mintha kiejteni is veszélyes lenne. – Hogy néz ki? – kérdezte Pendergast. – Magas. Idősebb nálad. Stark, kräftig. Erős, mint ő – mutatott Proctorra. – A haja fehér, hófehér. A sofőr meglepetten látta, mekkora hatást tesz Pendergastra a leírás, aki megborzongott és elfordult. – Ennek a városnak… – szólalt meg furcsa hangon, háttal állva –… van valami jellegzetessége? Tristram összevonta a szemöldökét. – Jellegzetesség? Hogy érted? Pendergast visszafordult. – Van valami, amiben különbözik más városoktól? Amiről mondjuk már messziről fel lehet ismerni? – Igen, van egy… – A fiú felemelte mindkét karját, köröket rajzolt, aztán sátorszerűen összeillesztette a két kezét. – Nem igazán értem – mondta Pendergast. D. PRESTON – L. CHILD

292 KÉT SÍR

Tristram megismételte a mozdulatot, aztán bosszúsan felsóhajtott, amiért nem tudja elmagyarázni. Pendergast felállt. – Köszönöm, Tristram, sokat segítettél. Ide hallgass: most meg kell próbálnom megakadályozni, hogy a bátyád még több embert megöljön. A fiú bólintott. – Amíg ezzel foglalkozom, nem tudok itt maradni veled. – Ne! – pattant fel a fiú. – Itt kell maradnod. Téged nyilván keresnek. – Nem félek tőlük! Proctor rápillantott. A szavai bátrak, de nyilván, ha csak kopognának az ajtón, már fülét-farkát behúzva bújna az apja háta mögé. – Tudom, hogy jót akarsz – mondta szelíden Pendergast. – De most meg kell húznod magad. – Meghúzni magam? – Elrejtőzni. Ebben a házban sok jó zug van, ahol elbújhatsz és biztonságban lehetsz. A fiú finom vonásait düh torzította el. – Elrejtőzni? Egy lyukban? Nem fogok ilyet tenni! Már épp elég időt töltöttem ilyen helyeken. – Tristram, nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy megszöktél. Eljöttél hozzám, most bíznod kell bennem. – Az ügynök megfogta a fiú kezét. – Nem kell semmilyen lyukba bújnod. Proctor itt lesz veled. Én pedig meglátogatlak olyan gyakran, D. PRESTON – L. CHILD

293 KÉT SÍR

amilyen gyakran csak lehet. A fiú elvörösödött és lehajtotta a fejét. Láthatóan dühös volt, de visszafogta magát. Pendergast félrevonta a sofőrt. – Tudja, hová vigye. – Igen, uram. – És Proctor… megbízhatnám azzal is, hogy használja ki ezt a kényszerű elzártságot arra, hogy egy kicsit oktatja Tristramet? Proctor Pendergastra nézett. – Oktassam? – Beszélgessen vele. Hadd gyakorolja az angolt. Legyen a társa. Nyilván nagy szüksége van némi szocializációra. Semmit sem tud a külvilágról. Olvasson vele könyveket, regényeket, történelmi műveket, ami csak érdekli. Hallgasson zenét, nézzen filmeket. Válaszoljon a kérdéseire. Mutassa meg neki, hogy kell használni a számítógépet. Proctort némileg sokkolta a gondolat, hogy pesztrálnia kell valakit. – Igen, uram – felelte kimérten. Pendergast ezután Tristramhez fordult. – Most mennem kell. Jó kezekben leszel. Holnap visszajövök. Szeretném, ha addigra felidéznél mindent, amire emlékszel a gyerekkorodról, arról, hogy nőttél fel, hogyan éltél, hol laktál, milyen volt az a hely, ki volt ott veled, és ha visszajöttem, majd elmeséled. Hosszan elbeszélgetünk. A fiú lógatta a fejét, aztán sóhajtott, és komoran bólintott. D. PRESTON – L. CHILD

294 KÉT SÍR

– Viszlát, Tristram. – Pendergast hosszú, átható pillantást vetett a fiúra, aztán biccentett Proctornak, sarkon fordult, és távozott ugyanolyan némán, mint ahogy érkezett. A sofőr a fiúra pillantott. – Gyere, megmutatom az új szobádat. A könyvespolchoz lépett. A fiú kissé vonakodva követte. Úgy tűnt, elvesztette a lelkes kíváncsiságot. Proctor megkeresett egy könyvet a polcon, és kihúzta a helyéről, mire egy kattanással az egész polc kifordult, és egy lift ajtaja tárult fel mögötte. – Scheiße – mormolta Tristram. Beszálltak a liftbe, és Proctor megnyomta a gombot. Miután leértek az alagsorba, Proctor végigkísérte a fiút a félhomályosán megvilágított, salétromos falú folyosók labirintusán. Szaporán szedte a lábát, nem hagyta, hogy Tristram megálljon és benézzen a kamrákba, amelyek esetleg nyugtalaníthatják. – Az apám nem kedvel engem – szólalt meg a fiú boldogtalanul. – Csak azt teszi, ami neked a legjobb – felelte mogorván a férfi. Megálltak egy kis boltozatos helyiségben, amely teljesen üres volt. Az egyik falba egy címert faragtak: egy nyitott szem, alatta egy félhold meg egy telihold, és egy fekvő oroszlán – a Pendergast család címere. Proctor odament, és két kézzel megnyomta a domborművet. A kőfal megnyílt, mögötte egy meredek lépcsősor indult lefelé a sötét mélységbe. Tristram nagy D. PRESTON – L. CHILD

295 KÉT SÍR

szemeket meresztett, de nem szólt semmit. A sofőr felkattintott egy villanykapcsolót, és elindult lefelé a pincébe. Tristram követte. Amikor leértek a lépcső aljába, átkeltek egy rövid folyosón, amely egy hosszan elnyúló boltozatos pincehelyiségbe vezetett, aminek nem is látták a végét. – Mi ez a hely? – kérdezte Tristram, és csodálkozva nézett körbe. – Valamikor régen egy apátság állt itt – mondta Proctor. – Azt hiszem, a szerzetesek nekropolisznak használták ezt a pincét. – Nekropolisz? – Temetkezési helynek. Ide temették a halottaikat. – Eltemették a halottakat? Proctor inkább nem kérdezte meg, hogy ott, ahonnan Tristram jön, mit csinálnak velük. Elhaladtak néhány ősi laboratórium mellett. Más helyiségekben palackok sorakoztak a polcokon, megint másokban faliszőnyegek és antik műtárgyak. A férfi soha nem kedvelte ezeket a penészes föld alatti kamrákat. Gyorsan szedte a lábát. A fiú követte, és nagy szemekkel nézelődött jobbra-balra. Proctor végre befordult egy oldalfolyosóra, ahonnan egy kicsi, de szépen berendezett hálószoba és egy fürdőszoba nyílt. Állt benne egy ágy, asztal székekkel, könyvek, és egy fésülködőasztal is tükörrel. Tiszta és kellemes benyomást keltett, már amennyire egy ilyen dohos föld alatti helyen ez lehetséges. A szobának vaskos faajtaja volt erős zárral. D. PRESTON – L. CHILD

296 KÉT SÍR

– Ez lesz a szobád – mondta Proctor. A fiú bólintott, és körbenézett. Úgy tűnt, tetszik neki. – Tudsz olvasni? – kérdezte a sofőr a könyvekre pillantva. – Csak a jó ikrek olvashatnak. De én megtanultam magamtól. Egy kicsit. De csak németül. – Értem. Akkor, ha megbocsátasz, most itt hagylak. Hozok egykét dolgot. Úgy félóra múlva jövök. – Mit is mondott, mi a neve? – Proctor. A fiú félénken elmosolyodott. – Köszönöm, Herr Proctor.

33. fejezet

P

endergast megállt a Rolls-Royce-szal a Bushwick Avenue és a Meserole Street sarkán Brooklynban. A taxivállalat adatai szerint ez volt az a hely, ahol a menekülő fiú kocsiba ült. Régi, többnyire elhagyatott ipari jellegű épületek álltak csak errefelé, ahová épp csak kezdtek beköltözni azok, akik láttak fantáziát a környékben. A falakat még graffitik díszítették, a járdákon szemét hevert, mindenfelé bedeszkázott épületeket és kiégett autóroncsokat lehetett látni. Az utcákon hajléktalanok, hipszterek és gyanús külsejű fiatalok kószáltak. D. PRESTON – L. CHILD

297 KÉT SÍR

Pendergast elég feltűnő jelenség volt fekete öltönyében, ahogy kiszállt a Rolls-Royce-ból. Bezárta a kocsi ajtaját, és zsebre vágott kézzel végigsétált a Meserole Streeten. A késő délutáni ragyogó napsütés már nem adott meleget. Többsaroknyira odébb egy tizenkilencedik századi sörfőzde állt majdnem egyhektárnyi területen. Egy komlószárító hatalmas, szögletes kéménye magasodott fölé, amelyen még ott díszelgett a VAN DAM felirat, és a gyár alapításának évszáma: 1858. Nagyon úgy tűnt, hogy ez lehet az a hely, amelyet Tristram próbált leírni a hosszú, föld alatti alagúttal, és a hatalmas, téglából épült komlószárítóval. Csak itt tarthatták fogva, és ezt a helyet használhatják főhadiszállásnak Alban és náci cimborái az akcióikhoz – bármit is terveznek. Pendergast közelebb sétált, és alaposan szemügyre vette az épületet. Még Brooklynnak ebben az eldugott zugában is elsőrangú ingatlannak számított, és ennek megfelelő védelemmel is látták el, mindent alaposan bedeszkáztak. Az egykori főbejáratot két ősrégi, hatalmás fémajtó zárta el. Az egyikbe vágott kisebb bejáratot nem elég, hogy lelakatolták, de keresztbe két fémrudat is hegesztettek rá. Pendergast továbbsétált, és megvizsgálta a kisebb ajtókat is, amelyek az omladozó téglahomlokzatban nyíltak az utca mentén, de amelyek közül egyiken sem lehetett bejutni. Ahogy megállt az egyik előtt, és a zárat vizsgálgatta, egy hang csendült fel a háta mögött: – Van egy kis apród, haver? D. PRESTON – L. CHILD

298 KÉT SÍR

Az ügynök megfordult. Egy vékony fiú állt mögötte, és beesett, mohó szemekkel bámulta. Nyilván heroinfüggő lehetett. – Ami azt illeti, van – felelte Pendergast. Belekotort a zakója zsebébe, és elővett egy húszdollárost. A fiú halott szemében szikra csillant, és remegő kézzel a pénz után nyúlt. Pendergast azonban elhúzta a bankjegyet. – Be akarok törni ebbe az épületbe – mondta. – Hol tudnék bejutni? A fiatalember tátott szájjal rámeredt. – Maga tolvaj? – Egy biztosító kárfelmérője vagyok. A srác habozott, és próbált gondolkodni. – Nem lehet bejutni, legalábbis én úgy tudom. – Igen, de ha mégis be akarnék törni, hogy csináljam? A fiú kétségbeesetten törte a fejét. – Én hátramennék oda, ahol a vasúti sínek húzódnak. Ott átmászhat a kerítésen. Pendergast odanyújtotta a pénzt, a fiatalember kikapta a kezéből, és elsietett az utcán. – Csak el ne kapják! – kiáltott még vissza. Az ügynök elsétált a sörgyár sarkáig, aztán befordult, és az épületegyüttes hátsó frontjához sétált, ahol egy drótkerítéssel körbevett, használaton kívüli rendező pályaudvar terült el, tele rozsdásodó konténerekkel és régi gépekkel. Denevérként suhanva, egyetlen villámgyors mozdulattal átvetette magát a kerítésen, és leugrott a túlsó oldalán. Egy D. PRESTON – L. CHILD

299 KÉT SÍR

pillanatra megállt, és lesimítgatta a zakóját. Aztán a konténereket kerülgetve, a mellkasig érő gazban gázolva követte a síneket, amelyek a sörgyár hátuljához vezettek, majd eltűntek egy újabb hatalmas, ipari méretű fémajtó mögött. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy némelyik gyomnövénynek letört a szára, nemrégiben letaposhatták. A puha talajon a sínektől eltávolodó lábnyomok is kirajzolódtak. A pályaudvaron át követte az alig észrevehető nyomokat, amelyek a téglaépület egy kisebb ajtajához vezettek. Amikor odaért, kiderült, hogy ez az ajtó is ugyanolyan régi és erős, mint a többi, de legalább nincs behegesztve, és az is látszott, hogy frissen olajozták a sarokvasait. Egy új sárgaréz zár volt rajta – olyan modell, amelyet nem ismert. Ez jelentett némi kihívást, az összes szerszámát és minden ügyességét be kellett vetnie, hogy el tudjon bánni vele. Sajnos elég nagy zajjal is járt a dolog, mivel több fémpecket erővel kellett letörni. A zár végül megadta magát, de Pendergast nem nyitotta ki azonnal az ajtót. Majdnem tíz percig várt a pisztolyát készenlétben tartva. Aztán a bejárat mellett a falhoz lapult, és a cipője orrával finoman berúgta. Az ajtó némán fordult ki, de aztán egy hangos csikorgással elakadt. Csönd. Eltelt újabb öt perc. Pendergast besurrant, a földre vetette magát, áthengeredett, aztán fedezéket keresett egy térdmagasságú téglafal mögött. D. PRESTON – L. CHILD

300 KÉT SÍR

Csönd. Nem harsant figyelmeztető kiáltás, senki nem tüzelt. Várta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Egy tágas csarnokban találta magát, ahová csak a tető lyukain és repedésein át jutottak be a napfény ceruzavékonyságú sugarai. A levegőben lustán lebegtek a porszemek, és enyhén édeskés földszag terjengett. Nyilván ez lehetett valamikor a sörgyár raktára, és itt rakodták fel az árut, mivel a sínek bevezettek a csarnokba, ahol rozsdásodó daruk is álltak. A sínpár végében egy régi vasúti kocsi vesztegelt kisiklott kerekekkel, a teteje rozsdás volt, az oldala behorpadt. Pendergastot úgy kilenc-tíz méteres üres terület választotta el a vagontól. Hirtelen felpattant, odarohant, és fedezékbe húzódott mögötte. Innen rálátott a bejáratra, amelyen bejött, és a távolabbi falban nyíló nagyobb boltíves ajtóra is. A poros betonpadlót szemét borította, és a porban friss lábnyomokat is észrevett. Ellopakodott a vagon mellett, majd átrohant az üres részen, és behúzódott egy oszlop mögé, onnan egy másik oszlophoz futott, majd odasietett a boltíves ajtóhoz. Nem volt zárva. A zsebébe nyúlt, és elővett egy kis LED-es zseblámpát. A pisztollyal együtt előreszegezte, berontott, és gyorsan körbevilágított. Az ajtó nem egy újabb helyiségbe vezetett, hanem egy hoszszú, hideg alagútba, amelyet nyilván a sör tárolására használtak annak idején – több sorban álltak a korhadó hordók, melD. PRESTON – L. CHILD

301 KÉT SÍR

lettük rengeteg régi, penészes sörösüveg. Pendergast egyre értetlenebbül nézett körül, itt kellett volna lenniük, és rá várni. Nyilván gondolták, hogy el fog jutni ide. De sehol nem látta nyomát senkinek. Hamarosan oda is ért a folyosó végébe, ahol egy újabb boltíves átjáró fogadta. Azon túl egy újabb tágas helyiség nyílt, ahová beesett a napfény a tető lyukain át. Az egyik sarokban állt a hatalmas komlószárító. A zseblámpa fényében mindenfelé lábnyomokat látott, főleg a komlószárító masszív fémajtajának környékén, amely félig nyitva állt. Az építmény kéménye körül, nem sokkal a menynyezet alatt egy fém futóhíd vezetett körbe. Pendergast a fal mellett lopakodva odasétált, és felnézett. A szeme mostanra már teljesen hozzászokott a félhomályhoz, és látta, hogy a híd üres. Továbbosont a komlószárító ajtaja felé. Előreszegezett pisztollyal közeledett, aztán odaugrott, és kitárta úgy, hogy közben pajzsként is használta. A rozsdás ajtó hangosat csikordult. Bevilágított a zseblámpával, de nem talált ott senkit. A falak feketélltek a koromtól, a padlón ételmaradékok. Az egyik sarokban egy vödör. A falba erősített fémkarikán egy bilincs lógott. A megfeketedett téglapadlón apró vércseppek vöröslöttek. Egy mocskos takaró hevert összegyűrve a sarokban, véres kötések a másikban. Nyilván ez lehetett Tristram ideiglenes börtöne. D. PRESTON – L. CHILD

302 KÉT SÍR

Pendergast aprólékos figyelemmel átvizsgálta a szemetet, egy-egy apróságot kémcsőbe vagy nejlonzacskóba rakott, de nem talált semmi különösebben érdekeset. Visszament a raktárba, és alaposabban elkezdett körülnézni. Egy alkóvban megtalálta azt a helyet, ahol Alban lakhatott: volt egy ágy, egy üres utazóláda, egy tiszta vödör. Átkutatta a helyet, de mindent gondosan eltakarítottak. Tudták, hogy ide fog jönni, és idejében elmenekültek a rejtekhelyükről. Egy másik alkóvban egy durván ácsolt farostlemez asztalt talált, rajta egy elektromos főzőlap, egy olcsó kávéfőző és egy bögre. A zseblámpával a földre világított, és amennyire lehetett, követte a porban kirajzolódó, ide-oda kanyargó lábnyomokat, de nem talált semmi érdekeset. Ezután felsétált a rozoga fémlépcsőn a hídra, és ott is körülnézett, hátha talál valami rejtekhelyei. Semmi. Ezután újból átkutatta az Alban szállásául szolgáló alkóvot, majd szemügyre vette az asztalt. A durva farostlemez tele volt kávéfoltokkal és a bögrék kör alakú lenyomataival. Az asztal széléhez tartotta a zseblámpát, és különböző szögekből világított rá a lapjára. A negyedik próbálkozásra a fénysugárban előtűnt valami írás halvány lenyomata a puha farostlemezen. Főleg egy szó rajzolódott ki, amelynél nagy erővel nyomták oda a tollat, és kétszer alá is húzták. Pendergast lerakta az asztalra a zseblámpát, elővett egy darab papírt meg egy ceruzát a zsebéből. A papírt a lenyomatra fektette, és a ceruza hegyének D. PRESTON – L. CHILD

303 KÉT SÍR

oldalával finoman satírozni kezdte. Lassan előbukkantak a betűk. Az ügynök leírta őket egy másik papírdarabra, kihagyva azoknak a betűknek a helyét, amelyek túl halványak voltak. Próbálta több irányból dörzsölgetni a fecnit, míg végül hat betűt sikerült kirajzolni a kilencből. BÉ - — - E5ZT Megvizsgálta egy nagyítóval a papírt, aztán az asztalt is, és sikerült még egy betűt kisilabizálnia: BÉ-A-E5ZT Hosszú ideig a papírra meredt, aztán néhány gyors ceruzavonással kiegészítette a szót: BÉTATESZT

34. fejezet

D

r. John Felder kissé csüggedten üldögélt a kerti ház nappalijában. Több órát áldozott rá, hogy valamennyire lakhatóvá tegye – lemosta a penészes falakat és felmosta a padlót, lesöpörte a pókhálókat, minden felületet leporolt, a lomokat


304 KÉT SÍR

pedig felcipelte a kis padlásra. Most már legalább éjszaka tud aludni úgy, hogy nem kell állandóan attól félnie, hogy valami rámászik a kezére vagy az arcára. Csak néhány holmit hozott ide: egy felfújható matracot meg egy hálózsákot, pár kisebb bútort, a laptopját, egy hősugárzót, könyveket, némi ennivalót és egy elektromos főzőlapot – a konyha túlságosan rémesen nézett ki ahhoz, hogy eszébe jusson használni. Nem festett túl otthonosan a hely. Miközben dolgozott, újra meg újra feltette magának a kérdést, hogy miért csinálja ezt – persze az igazság az volt, hogy nagyon is jól tudta a választ. Felállt az egyetlen székről, és odament az ablakhoz. Már megtisztította a piszkos üveget, és a lemenő nap utolsó sugarainak fényében jól rálátott a Wintour-házra: a téglafalak majd megroggyantak a hatalmas tető súlya alatt, a számtalan sötét ablak olyannak tűnt, mint a fogak helye egy hiányos fogsorban. Előző nap Miss Wintour meghívta egy délutáni teázásra, és kiderült, hogy a ház belülről éppannyira hátborzongató, mint kívülről. Olyan volt, mintha egy, az 1890-es évekből ittmaradt időkapszula lenne, benne egyenes hátú, kényelmetlen karosszékekkel, kis csipketerítőkkel, apró porcelánfigurákkal és egyéb ősrégi csecsebecsékkel. A szőnyegek sötét színűek, a tapéta sötét mintás, a falakon sötét faburkolat – úgy tűnt, semmiféle fény nem tudná felderíteni a ház komor, visszhangzó belsejét. Mindenből enyhe molyirtószag áradt. Igazából nem volt por, Felder mégis állandó késztetést érzett, hogy az D. PRESTON – L. CHILD

305 KÉT SÍR

orrát vakargassa. Ahogy ott ültek a szalonban, olyan érzése támadt, mintha az öreg, gonosz ház élőlényként figyelné. Miss Wintour a városvezetőket szapulta, vagy arról panaszkodott, hogy fiatal lány korában mennyivel jobban mentek a dolgok. Elmúlt nyolc óra: már eléggé besötétedett, hogy ne vegyék észre, ha egy kicsit járkál a kertben. Jó melegen felöltözött, kilépett a kis házból, majd halkan becsukta maga után az ajtót. Ahogy átsétált a gyomok között, úgy érezte, mintha a ház követné, és mereven bámulná a hátát. Azt már megállapította, hogy az idős hölgy szellemi képességeivel nincs semmi baj, csak rendkívül különc. Nagyon is élesen vágott az esze, és csípett a nyelve. Amikor Felder egyszer a lehető legkönnyedebb és legtapintatosabb módon szóba hozta a könyvtárát, a nő szinte nekiesett, és tudni akarta, miért érdekli. Felder alig tudta más irányba terelni a beszélgetést, és elcsitítani a nő gyanakvását. Azt azért kiderítette, hol találja a könyvtárszobát: egy mindig zárva tartott tolóajtó mögött. Onnan tudta, hogy melyik az a szoba, mert napközben belesett az ablakán: könyvespolcok borították a falakat telis-tele ismeretlen kincsekkel. Felder halkan lopakodott a ház felé a magas fűben. A könyvtárszoba ablaka koromsötéten meredt a holdfényes éjszakába. A házat nem védte riasztó, ezt már tudta. Persze nem is volt rá szükség – ott volt helyette Dukchuk. Dukchuk, a hatalmas, mindig néma inas, aki ajtót nyitott, aki behozta a langyos, gyenge teát, aki végig ott állt Miss D. PRESTON – L. CHILD

306 KÉT SÍR

Wintour fotelje mögött, amíg beszélgettek, és kifürkészhetetlen tekintetét egy pillanatra sem vette le Felderről, akinek rémálmai voltak a tetoválásaitól. Megint a könyvtár ablakára nézett. Lehet, hogy nincs elreteszelve – korábban úgy látta, hogy a szalon ablakai nincsenek belülről zárva. Jellemző Miss Wintourra, hogy a bejárati ajtóra négy zárat is szereltet, az ablakokra meg semmit. De akkor is, ott van Dukchuk. Nagyon is kinézi belőle, hogy el tud bánni a betolakodókkal. Felder tisztában volt vele, hogy végtelenül óvatosnak kell lennie, ha… Ha micsoda? Komolyan azt fontolgatja, hogy betör? Bizony, azt. Az eddig tapasztaltak alapján teljességgel kizártnak tartotta, hogy Miss Wintour valaha is beengedje a könyvtárába. Ha be akar jutni, és meg akarja találni azt a mappát, akkor valami más utat-módot kell találnia. Idegesen megnedvesítette kiszáradt ajkát. Holnapra borús, holdtalan éjszakát jósolnak. Ez lesz a legmegfelelőbb időpont.

35. fejezet

P

endergast megállt a zegzugos Dakota-házbeli lakás kisebbik dolgozószobájában. A helyiségben nem volt semmiféle dekoráció, ami elvonhatta volna a figyelmét vagy akadáD. PRESTON – L. CHILD

307 KÉT SÍR

lyozta volna az intenzív koncentrációját. A falat és a padlót is hűvösszürkére festették, a lehető legsemlegesebb színre. A Hetvenkettedik utcára néző ablakok csukva voltak, a redőnyök leeresztve. A sarokban egy nagy halom megsárgult irat hevert, amelyeket Corrie hozott el a nácik rejtekhelyéről. A dolgozóban nem állt más bútor, csak egy, a szoba egész hoszszát betöltő tölgyfa asztal. Székek nem voltak. Az asztalt rendőrségi jelentések, helyszínelési jegyzőkönyvek, fényképek, az FBI pszichológiai elemzései, szakértői vélemények és más papírok borították, amelyek mind egy témáról szóltak: a szállodai gyilkosságokról. Amelyeket a fia, Alban követett el. A fia. Pendergast úgy érezte, hogy ez a tény rendkívüli módon zavarja a logikus gondolkodásban. Fel-alá járkált az asztal mellett, hol az egyik iratra pillantott, hol a másikra. Végül bosszús fejcsóválással odament a fal bemélyedésében elhelyezett magnóhoz, és bekapcsolta. Bach Musikalischen Opferjének 6. tétele, a Ricercar csendült fel a rejtett hangszórókból. Ez volt az egyetlen zenemű, amelyet ebben a szobában hallgatott. Nem a szépsége miatt, hanem mert a végtelen matematikai bonyolultságú kompozíció megnyugtatta és kiélesítette az elméjét. Ahogy szólt a zene, léptei egyre lassabbá váltak, és még rendszerzettebben és aprólékosabban kezdte vizsgálgatni az asztalon heverő papírokat. A fia, Alban követte el ezeket a bestiális bűntetteket. D. PRESTON – L. CHILD

308 KÉT SÍR

Tristram azt mondta, élvezi, ha ölhet. De miért utazott el Brazíliából ilyen messzire, New Yorkba, hogy elkövesse a gyilkosságsorozatot? Miért hagyta ott a helyszínen a saját öccse testrészeit? Miért írta a holttestekre a véres üzeneteket, amelyek csak neki, Pendergastnak szólhatnak? BÉTATESZT. Bétateszt. Nyilván rejlik valami módszer, valami irányító alapelv a gyilkosságok mögött, amit Pendergastnak kell felfedeznie. Csak így van értelme a dolognak. Bach finom, végtelenül bonyolult ellenpontja halkan szólt a háttérben. Pendergast próbálta friss szemmel nézni az adatokat, egyfajta logikai ellenpontozással összevetve a dátumokat, az időpontokat, a címeket, a szobaszámokat, az áldozatok korát – mindent, ami rávezetheti egy esetleges rendszerre vagy sémára. Tíz-húsz percig gondolkozott, aztán hirtelen megdermedt. Az asztal fölé hajolt, gyorsan átrendezett néhány papírlapot, és újból megvizsgálta őket. Aztán előkapott a zsebéből egy tollat, és az egyik papír aljára felírt egy csomó számot, aztán újból ellenőrzött valamit az iratokban. Úgy tűnt, nem tévedett. Az órájára pillantott. Villámgyorsam kirohant a folyosóra, átment a másik dolgozószobájába, elővett az íróasztalfiókból egy táblagépet, és beütött valamit a keresőbe. Miután megtalálta, ami után kutatott, halkan, latinul káromkodott egy cifrát, aztán felkapta a telefont, és tárcsázott. – D’Agosta hadnagy, tessék. D. PRESTON – L. CHILD

309 KÉT SÍR

– Vincent, hol van most? – Pendergast? – Hol van most? – A Broadwayn, most hagytam el az Ötvenhetedik utcát. Épp most indultam a… – Azonnal forduljon vissza, és jöjjön a Dakota-házhoz, amilyen gyorsan csak tud! A sarkon fogom várni. Siessen, egyetlen percet sem vesztegethetünk el. – De hát mi történt? – kérdezte a hadnagy. – A kocsiban majd megbeszéljük. Remélem, nem fogunk elkésni.

36. fejezet

V

incent D’Agosta nyaktörő tempóban, a kék-piros lámpát villogtatva száguldott végig a Park Avenue-n az esti forgalomban, és néha még a szirénával is rávijjogott egy-egy autósra, aki nem húzódott félre az útjából. Pendergast telefonhívása teljesen váratlanul érte, és aggasztotta a szinte megszállott sürgetés, amely a hangjában csengett. Nem volt biztos benne, hogy végképp bedilizett, vagy tényleg történt valami – mindenesetre elég régóta ismerte már a barátját ahhoz, hogy tudja, nagyon ráfázhat, ha nem vesz tudomást a figyelmeztetéD. PRESTON – L. CHILD

310 KÉT SÍR

séről. Most, miközben már együtt száguldottak a Murray Hill Hotel felé, D’Agosta vetett egy pillantást az ügynökre. A felesége halála óta az érzelmek teljes skáláját megjárta. A korábbi teljes apátia és a drogok okozta bágyadtság után most úgy csillogott a szeme, mint a legkeményebb gyémánt, egész lénye majd szétrobbant a feszültségtől és az őrült energiától. – Szóval azt mondja, egy újabb gyilkosságot fognak elköveti? Nem avatna be a részletekbe? Honnan tudja, hogy… – Vincent, nagyon kevés időnk van, és amit mondani fogok, furcsán hangozhat, sőt őrültségnek fog tűnni. – Hallgatom. Pendergast pillanatnyi habozás után folytatta: – Van egy fiam, akinek a létezéséről eddig nem tudtam. Albannek hívják. Ő a gyilkos – nem Diogenes, ahogy korábban feltételeztem. Nincs semmi kétségem a dolog felől. – Jézusom, várjunk csak egy kicsit… Az ügynök egy rövid intéssel elhallgattatta a hadnagyot. – A gyilkosságokat egyenesen nekem címezte. A pontos indítéka egyelőre számomra sem világos. – Eléggé nehezemre esik… – Most nincs idő részletes magyarázatra. Legyen elég annyi, hogy a szállodák címei és a gyilkosságok időpontjai egy matematikai séma szerint rendeződnek el. A következő szám a sorozatban a huszonegyes. És csak egyetlen manhattani szálloda van, amelynek a címében szerepelt huszonegy – a Murray D. PRESTON – L. CHILD

311 KÉT SÍR

Hill, a Park Avenue 21. szám alatt. Már utánanéztem az interneten. – De ez… – És feltűnt magának a gyilkosságok időpontja? Ezek is egy sémát követnek, bár egyszerűbbet. Az első reggel fél nyolckor volt. A második este kilenckor. A harmadik megint reggel fél nyolckor. Váltogatja az időpontokat. És már majdnem kilenc óra van. Átszáguldottak a Helmsley Building-alagúton, aztán csikorgó kerekekkel áthajtottak a viadukton. – Én ezt nem tudom elhinni – mondta D’Agosta, miközben próbálta egyenesben tartani a kocsit. – Van egy fia, akiről nem tudott, meg ezek a sémák… Ez tiszta őrültség. Pendergastnak láthatóan nehezére esett, hogy megőrizze az önuralmát. – Tudom, hogy furcsán hangozhat, de egyelőre kérem, függessze fel a hitetlenkedést. – A hitetlenkedést? Elég finoman fogalmaz. Totális őrültségnek tartom. – Nemsokára meglátja. Már itt is vagyunk. D’Agosta csikorogva lefékezett a szálloda előtt. Az előző három luxushoteltől eltérően ez régi volt és kissé lerobbant, barna téglahomlokzata koromtól sötétlett. A hadnagy a gazdasági bejárat előtt állt meg, és mire kiszállt, Pendergast már az FBI-jelvényét lobogtatva be is rontott a hallba. – Merre van a biztonsági főnök irodája? D. PRESTON – L. CHILD

312 KÉT SÍR

A concierge pánikba esve sietett oda, és bekísérte őket a recepciós pult mögött nyíló kis irodába, ahol az egész falat beborították a monitorok. Az ügyeletes biztonsági őr talpra ugrott, amikor berontottak. – FBI – mutatta fel a jelvényét Pendergast. – A hallt hány kamera veszi? – Ööö… egy – felelte a biztonsági őr értetlenül. – Tekerje vissza a felvételt fél órával. Most rögtön! – Igen, máris. – Az ijedt biztonsági őr kapkodva nyomogatta a gombokat. D’Agosta látta, hogy szerencsére elég modern a biztonsági rendszer, és a férfi is hozzáértőnek tűnt. Egy percen belül már pörögtek is a felgyorsított képkockák. A hadnagy egyre fokozódó szkepticizmussal figyelte a monitort. Ez nevetséges: a szállodás gyilkos soha nem választana egy ilyen ócska kis hotelt. Egyáltalán nem illett az eddigi elkövetési módszeréhez. Vetett egy lopott pillantást Pendergastra: úgy tűnik, a felesége halála még jobban megviselte, mint gondolta. – Gyorsítsa fel – utasította a biztonsági őrt. A férfi engedelmeskedett. Figyelték, ahogy az alakok merev mozdulatokkal cikáznak ide-oda a hallban. – Állítsa meg! Ő az! A felvétel leállt, aztán rendes sebességgel folytatódott. Egy jellegtelen külsejű férfi tűnt fel a képen, aki könnyedén besétált a hallba, aztán megállt, megigazgatta a nyakkendőjét, majd elindult a lift felé. D’Agosta érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. A fickó mozgása és a külseje alapján nagyon úgy tűnt, D. PRESTON – L. CHILD

313 KÉT SÍR

hogy tényleg ő az. – A francba – mormolta. – Váltson át a liftben lévő kamerára – mondta Pendergast. A férfi az ötödik emeleten szállt ki a felvonóból, elindult a folyosón, majd megállt és várt. Aztán amikor egy nő megjelent a folyosó kanyarulatánál, az alak megint elindult, és követte, míg ki nem kerültek a kamera látószögéből. A felvétel szerint mindez mindössze három perccel korábban történt. – Jézusom – szólalt meg D’Agosta. – Jézusom, megint elkapott valakit. – Tekerje vissza öt másodpercet! – Pendergast a nőre mutatott a képen, és a concierge-hez fordult. – Felismeri? Mi a szobaszáma? Gyerünk, gyorsan! – Ma jelentkezett be. – A férfi kisietett a recepciós pulthoz, és bepötyögött valamit a számítógépbe. – 516-os szoba. Pendergast a hadnagyhoz fordult. – Maradjon itt, figyelje a kamerákat! Ha megint megjelenik a képen, kövesse minden mozdulatát! Én utána megyek. És ne feledje – ne szóljon senkinek a fiamról! – Hé, várjon csak egy kicsit! Ne szóljak senkinek? Pendergast, nem szívesen mondom ezt, de szerintem most már túllépte a… – Ne szóljon senkinek – ismételte meg határozottan az FBIügynök, és a következő pillanatban már eltűnt.


314 KÉT SÍR

A

lépcsőn rohant fel az ötödikre, aztán végig a folyosón az 516-os szobához. Az ajtót zárva találta, de előrántotta .45-ös pisztolyát, szétlőtte a zárat, és berúgta az ajtót. Elkésett. A nő, akit a videón látott, ott feküdt a földön – halott volt, de a holttestet nem darabolták fel. Pendergast csak egy pillanatig habozott. Ezüstszürke szeme körbecikázott, aztán a holttestet átugorva feltépte a fürdőszobaajtót. A keskeny helyiség végében nyíló ablaknak, amely a tűzlétrára vezetett, betörték az üvegét. Pendergast gyorsan kimászott az ablakon a létrára, és lenézett: épp meglátta, hogy egy fiatalember – Alban – lefelé mászik, majd a tűzlépcső legalján leugrik a földre. Pendergast utánavetette magát hármasával véve a fokokat. A szemével követte Albant, aki végigrohant a Park Avenue-n, aztán eltűnt a Harmincötödik utca sarkánál, kelet felé, a folyó irányába. Pendergast utánarohant. Amikor bekanyarodott a Harmincötödik utca sarkán, meglátta Albant: kétsaroknyival előtte járt, épp csak az alakjának körvonalai rajzolódtak ki az utcalámpák fényében. Hihetetlen sebességgel száguldott, kitűnő futónak bizonyult. Pendergast tovább üldözte, de mire odaért a Lexington Avenue-hoz, Alban egészen aprócskának tűnő figurája már átkelt a Második sugárúton, és a St. Vartan Park mellett futott tovább. Pendergast rájött, hogy soha nem fogja utolérni – ennek ellenére folytatta az üldözését azt remélve, hogy legalább annyit sikerül meglátnia, merre menekül. Az alig kivehető alak elhaladt az Első sugárút kereszteződésénél, és toD. PRESTON – L. CHILD

315 KÉT SÍR

vábbrohant a Roosevelt Drive felé, átugrott egy drótkerítést, átmászott egy kis betonfalon, majd eltűnt a szeme elől a sötétségben. Pendergast elrohant a St. Vartan Park mellett, átvágott az Első sugárút kereszteződésén, átmászott a kerítésen, majd a kis betonfalon át a Roosevelt Drive-ra ugrott. Hangos dudakórus és fékcsikorgás kíséretében kerülgette az autókat. Átjutott a túloldalra, ott megállt, és körülnézett mindkét irányba, de nem látott senkit sem. Albant elnyelte az éjszaka. Előtte ott hömpölygött az East River, jobbra a Hunter’s Point kompkikötő, balra a Queensboro-híd tündöklő fényei ragyogtak. Közvetlenül előtte két romos móló nyúlt a folyóba a szemetes, törött kövekkel teli rakpartról. Nagy részét benőtte a gaz, a nád és a tüskebokrok, amelyek elszáradva, barnán rajzolódtak ki a téli holdfényben. Rengeteg hely kínálkozott itt, ahol el lehetett tűnni. Alban nyilván jól ismerte a környéket, és jó előre kitervelte, merre fog menekülni. Reménytelen volt rátalálni. Pendergast sarkon fordult, és elindult az útpadkán az ötsaroknyira lévő gyalogos-átkelőhelyig. Ekkor azonban a szeme sarkából megpillantott egy alakot: egy fiatalember ácsorgott az első romos móló végében, hátulról világították meg a híd fényei. Alban volt az. Egyenesen őt bámulta. Ahogy Pendergast megtorpant és rámeredt, felemelte a kezét, és odaintegetett neki. D. PRESTON – L. CHILD

316 KÉT SÍR

Az ügynök azonnal átvetette magát az út korlátján, leugrott a töltésoldalba, és átfurakodott a bozóton. Egy repedezett betonnal borított rakpartszakaszon lyukadt ki, de mire odaért, Alban ismét eltűnt a szeme elől. Úgy sejtette, hogy felfelé ment a töltésen, ezért észak felé rohant. A következő pillanatban valami mozgást vett észre. Alban végigszaladt a második mólón, félúton megállt, megfordult, és összefont karokkal csak várt. Pendergast futás közben előhúzta a pisztolyát. Ahhoz, hogy elérje a második mólót, meg kellett kerülnie egy sor kikötőcölöpöt, és megint átgázolni a bozóton, így közben átmenetileg újból szem elől veszítette a fiút. Ahogy odaért a móló végébe, és kibukkant a bokrok közül, hirtelen erős ütést érzett a lábán, és megbotlott. Közben egy újabb ütés érte a kezét, amitől kirepült a kezéből a pisztoly. Elesett, de gyorsan megpróbált felállni, Alban azonban a térdével eltalálta a fejét, és leszorította a betonra. Aztán ugyanolyan hirtelen el is engedte. Pendergast talpra ugrott, harcra készen. De a fia nem akart küzdeni. Csak hátrább lépett, és megint összefonta a karját. Pendergast megdermedt, és csak bámulták egymást, mint két vadállat, akik azt várják, hogy a másik tegye meg az első lépést. Aztán Alban hirtelen ellazult, és barátságosan elmosolyodott. D. PRESTON – L. CHILD

317 KÉT SÍR

– Endlich… – szólalt meg. – Végre-valahára elbeszélgethetünk egy kicsit, mint apa a fiával… Már nagyon régóta vártam erre a pillanatra.

37. fejezet

C

sak álltak mozdulatlanul, és nézték egymást a majdnem teljes sötétségben. Pendergast kissé zihált, és csak most döbbent rá igazán, hogy még soha életében egyetlen ellenfele sem győzte le ilyen gyorsan és hatékonyan. Alban teljes mértékben meglepte. Nem vette le szemét a fiáról, leporolgatta magát, és várta, hogy az mit lép, és hogy eljöjjön a kellő pillanat, amikor reagálhat. Volt még nála egy másik pisztoly, valamint egyéb kisebb fegyverek is elrejtve a zakója alatt. Alban most már nem fog elszökni előle. – Hát nem nagyszerű? – szólalt meg a fiú. – Itt vagyunk, szemtől szembe. – A hangja hűvösen és dallamosan csengett. Az öccsétől eltérően neki a leghalványabb akcentusa sem volt, sőt túlságosan is precízen ejtette a szavakat, amiből érezni lehetett, hogy nem ez az anyanyelve. – Az volt a sorsom, hogy találkozzak veled. Ahogy minden fiúnak találkoznia kell az apjával. D. PRESTON – L. CHILD

318 KÉT SÍR

– És az anyjával? – szólt Pendergast. A kérdés nem lepte meg Albant, zavartalanul folytatta: – A teszt kulcsfontosságú szakaszához ért. Egyébként hadd gratuláljak, hogy megfejtetted a kis rejtvényemet. És én még kételkedtem benne, hogy sikerülni fog. Elnézést kérek. – Szeretsz sokat beszélni – jegyezte meg Pendergast. A szeme sarkából látta, hogy az elejtett pisztolya ott csillog a fűben, tőle úgy három méterrel balra. A fia felnevetett. – Igen, szeretek. – Tett egy lépést jobbra, aztán még egyet, ezzel elállva Pendergast útját, aki így nem juthatott el a pisztolyhoz. Habár a fiú csak tizenöt éves volt, ennél jóval idősebbnek látszott – magas, kisportolt, erős testalkatú és villámgyors. Pendergast eltűnődött, vajon tanult-e harcművészeteket. Ha igen, akkor nem tud fizikálisán fölé kerekedni. – Miért tetted ezt… – A gyilkosságokat? Amint már mondtam, ez egy teszt. – Mesélj a… – A tesztről? Egyszerű. Legalábbis részben arról szól, hogy kiderítsük, ki a jobb, te vagy én. – A tenyerét felfelé fordítva Pendergast felé nyújtotta a kezét. – Én is fegyvertelen vagyok, ahogy te. Egyenlőek az esélyeink. Persze nem egészen sportszerű a dolog, mert én fiatalabb vagyok, tehát adok egy kis előnyt. Pendergast érezte, hogy közeledik a megfelelő pillanat, amikor cselekedhet. Mentálisan felkészült, és elképzelte a pontos D. PRESTON – L. CHILD

319 KÉT SÍR

koreográfiát, hogy mi fog történni. De aztán egy-két másodperccel azelőtt, hogy mozdulhatott volna, Alban egyik kinyújtott kezével a zakója alá nyúlt, és egy megdöbbentően gyors mozdulattal kikapta a másik pisztolyt. Olyan villámgyorsan történt az egész, hogy mire Pendergast reagálhatott volna, már a fiúnál volt a fegyver. – Hoppá! – Alban megvizsgálta a Walther PPK .22-est, és felhorkant. – Nem gondoltam volna, hogy van egy ilyen oldalad is. Ilyen romantikusak vagyunk, kedves apám? Pendergast hátrált egy lépést, de Alban ugyanabban a pillanatban előbbre lépett, és így továbbra is másfél méter távolság maradt köztük. A kezében tartotta a Walthert, az ujjával a biztosító kallantyún. – Mire kell ez a teszt? – kérdezte Pendergast. – Á, igen, ez a fő kérdés, nem igaz? Miért állítanak ki engem veled szemben? Furcsa dolog ez, de annyi minden függ tőle… – a fiú hirtelen elhallgatott, és hátrább lépett. Mintha megingott volna arrogáns magabiztossága. – Ezért nevezted… – Bétatesztnek? Igen. – Alban ismét megnyugodott, és elmosolyodott. Kivette a tárat a pisztolyból, egyenként kicsúsztatta belőle a golyókat, és csak az utolsót hagyta benne. Viszszakattintotta a helyére a tárat, csőre töltötte a golyót, és kibiztosította a fegyvert. Aztán a markolatával előre odanyújtotta Pendergastnak. – Tessék. Ez az előnyöd. Egy golyó. Akkor lássuk, hogy el D. PRESTON – L. CHILD

320 KÉT SÍR

tudsz-e kapni. Pendergast Albanre célzott. Nem akarta megölni, nem lett volna képes rá – egyelőre legalábbis. Mindenáron tudni akarta, mik az indítékai, és milyen kapcsolatban áll a Szövetséggel. De a fiú annyira erős és annyira gyors, hogy még így is elmenekülhet előle – elég, ha egyszerűen elfut. Kénytelen lesz golyót ereszteni a térdébe. Rezzenésnyi, alig észrevehető mozdulattal lejjebb engedte a pisztoly csövét, és lőtt – de Alban olyan villámgyors volt, hogy szinte még azelőtt, hogy Pendergast keze mozdult volna elugrott, és a golyó nem talált, épp csak a ruháját súrolta. A fiú felnevetett, lenyúlt, és beledugta az ujját a nadrágján keletkezett lyukba. – Huh, majdnem! De nem voltál elég jó. Hogy is mondják? Túljártam az eszeden. Gyorsan hátrább lépett, lenyúlt a fűbe, és felkapta az ügynök másik pisztolyát. – Ismered a Der Erlkönig című Goethe verset? – Igen, fordításban. – Schön! Tudod kívülről? – Igen. – Nagyszerű. Akkor megmondom, mi legyen. Hátat fordítasz nekem, behunyod a szemed, és elkezded szavalni a verset. Elég lesz az első három versszak. Vagy nem is – mivel majdnem teljesen sötét van, még sportszerűbb leszek: elég lesz kettő. Azután elindulhatsz utánam, hogy megkeress. D. PRESTON – L. CHILD

321 KÉT SÍR

– És ha csalok? – Akkor lelőlek. – Alban halvány szeme megvillant a sötétben. – Persze most rögtön is lelőhetnétek, de az is csalás tenne. Mi Pendergastok pedig nem csalunk. – Megint barátságosan elmosolyodott. – Akarsz játszani? – Lenne még pár… – Azt hiszem, épp elég kérdésre válaszoltam. Szóval: akarsz játszani? – Miért is ne? – Ha túl hamar kinyitod a szemed, az azt jelenti, hogy csaló vagy, lövök, és meghalsz. – Egyszerűen elfutsz előlem, ez nem igazi kihívás. – Igaz, hogy gyorsabban futok, és elmenekülhetnék, de nem ezt fogom tenni. Amíg a verset mondod – ami nem tarthat tovább tíz másodpercnél elrejtőzöm. Neked pedig meg kell találnod az intelligenciád segítségével, a nyomok követésével, logikai következtetéssel… rád bízom. Tehát, akkor fordíts hátat, és kezdjük. Pendergast hallotta, ahogy halkan kattan a kibiztosított pisztoly. Hátat fordított, és hangosan, tisztán szavalni kezdte a verset: Ki nyargal a szélben az éjen át? Egy apa az, ő viszi kisfiát…2

2

A Villikirály. Vas István fordítása. D. PRESTON – L. CHILD

322 KÉT SÍR

A második versszak végére érve gyorsan megfordult, és végignézett az elhagyatott mólón. Albannek nem volt se híre, se hamva. A Les Baer pisztoly ott hevert pár méterrel odébb, a gyomok között. Három órával később Pendergast feladta a keresést.

38. fejezet

A

pokolba az egésszel! – motyogta D’Agosta a Murray Hill Hotel folyosóján ácsorogva. Még ide is felhallatszott az utcáról az odalent nyüzsgő újságírók és tévéstábok hangja, a szirénák, az autók dudálása és az egyéb jellegzetes New York-i zajok. Órák teltek el a gyilkosság óta, de a riporterek egyre jobban tolongtak. A Park Avenue forgalma elakadt, egészen a MetLife székházig állt a kocsisor, nyilván mindenki bámészkodott. A szállodát felverte a helikopterek berregése, a reflektorok fénysugara végigsöpört az épületen. Ráadásul Pendergast is eltűnt. Vajon miért van az, hogy a New York-iak úgy imádják és falják a bűnügyi híreket? A News és a Post óriási szalagcímei napok óta csak a szállodás gyilkossal foglalkoztak. És most itt van ez… Ha a bűnözés megszűnne, a legtöbb újság valószínűleg egyik napról a másikra csődbe menne. D. PRESTON – L. CHILD

323 KÉT SÍR

A 615-ös szobából kiáradó ragyogó fehér fény elöntötte a folyosót. D’Agosta látta, hogy egy-egy helyszínelő még mindig dolgozik odabent. Gibbs is velük volt. Bosszantotta, hogy jelen lehetett a nyomrögzítésnél, de az FBI-ügynök ragaszkodott hozzá. Még a hadnagy sem járt bent a holttest felfedezése óta, pedig ő volt a nyomozócsoport vezetője. – Hé, mit keres itt azzal a kólával? – förmedt rá egy ujjlenyomat-szakértőre, aki épp végigsétált a folyosón. – Tudja, hogy tilos enni vagy inni a tetthelyen! A férfi megszeppenten lehajtotta a fejét, megfordult, és elsietett a kezében a dobozos üdítővel, nem is mert többet kortyolni belőle. D’Agosta látta, hogy néhány nyomozó, akik ott lézengtek a folyosón, furcsa pillantásokat vált. Jó, igaz, nagyon dühös volt, és nem is titkolta. Nem érdekelte, mit gondolnak a többiek. Kikészítette ez az egész, ami Pendergast körül zajlott, és hogy megint csak eltűnt, ráadásul a gyilkossal együtt. És ez az őrült elmélet, hogy az illető a fia… de az is igaz, hogy tényleg eltalálta a következő gyilkosság helyét és időpontját. D’Agosta sok furcsa dolgot átélt már Pendergast oldalán, de eddig ez volt a legkülönösebb. Komolyan fel volt dúlva. Ráadásul az aránylag friss mellkasi sebe az utóbbi időben megint fájni kezdett. A zsebébe kotort, és bekapott pár szem fájdalomcsillapítót. – Hé, ki adott engedélyt arra, hogy csak úgy beszambázzon ide?! – ordított rá az egyik fehér köpenyes bűnügyi technikusD. PRESTON – L. CHILD

324 KÉT SÍR

ra, aki épp átbújt a rendőrségi kordon alatt. – Jelentkezzen be, az ég szerelmére! – Igen, hadnagy úr, már megvolt. Csak kimentem a mosdóba… A férfi próbált mosolyogni, de D’Agosta tovább üvöltözött vele: – Akkor jelentkezzen be újra! – Igenis, hadnagy úr. D’Agosta hátat fordított, és ekkor hirtelen megpillantotta Pendergastot. A szikár alak a folyosó túlsó végében bukkant fel. Ahogy szapora léptekkel közeledett, D’Agosta gyomra görcsbe rándult az idegességtől. Muszáj lesz beszélnie vele, és többet kideríteni erről a bizarr ügyről és az állítólagos fiáról. Megdöbbentette Pendergast arca: csak úgy izzott valami kemény, szikrázó feszültségtől. Szinte eszelősnek látszott, de a tekintete teljesen tiszta volt. – Hol járt? – kérdezte D’Agosta. – Üldöztem a gyilkost a folyópartig. A mólónál sikerült eltűnnie. – Üldözte? – Épp akkor hagyta el a szobát, amikor megérkeztem, a fürdőszobaablakon és a tűzlépcsőn keresztül menekült. Nem volt időm mást tenni, azonnal a nyomába eredtem. – És biztos benne… hogy a fia az? Pendergast rámeredt a hadnagyra. – Amint már mondtam, ennek az információnak szigorúan D. PRESTON – L. CHILD

325 KÉT SÍR

kettőnk között kell maradnia. D’Agosta nyelt egyet. Az ügynök szúrós tekintete nyugtalanította. – Ha van valami információja, akkor azt meg kell osztanunk… – kezdte. Pendergast határozottan barátságtalan arcot vágott. – Vincent, én vagyok az egyetlen, aki elkaphatja ezt a gyilkost. Senki más nem képes rá. Sőt, ha megpróbálkoznak vele, csak rontanak a helyzeten. Tehát ennek a dolognak kettőnk között kell maradnia, legalábbis egyelőre. Megértette? A hadnagy nem tudta rávenni magát, hogy válaszoljon. Megértette. De visszatartani egy ilyen fontos információt, amely talán fényt deríthet a gyilkos kilétére – ezt nem teheti. Viszont teljesen őrült gondolatnak tűnt, hogy a gyilkos Pendergast fia lenne, sőt már az is, hogy egyáltalán van egy fia. Az volt az érzése, kezd megbolondulni. Lehet, hogy tényleg jobb lesz, ha ezt az információt nem osztja meg mással. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. – Nahát, csak nem Pendergast ügynök van itt? – csendült fel Gibbs hangja, aki épp kisétált a szobából. Közelebb ment, az arcán a lehető legőszintétlenebb mosollyal odanyújtotta a kezét, a kollégája pedig megszorította. – Úgy fest, mint aki verekedésbe keveredett – jegyezte meg Gibbs az ügynök sáros öltönyére pillantva. – Igen, valóban. – Kíváncsi lennék, hogyan sikerült alig percekkel a gyilkos D. PRESTON – L. CHILD

326 KÉT SÍR

érkezése után kiérniük a helyszínre? A hadnagy azt mondta, a maga ötlete volt, és valami számokból jött rá. – Egy Fibonacci-sorozatból – mondta Pendergast. Gibbs összevonta a szemöldökét. – Fibonacci? Ki az a Fibonacci? – Leonardo Fibonacci – magyarázta Pendergast. – Egy középkori matematikus. Persze olasz. – Olasz. Értem. – Megvizsgáltam a gyilkosságokkal kapcsolatos minden számadatot, és feltűnt, hogy a szállodák címe egy sorozatot követ: Ötvennegyedik utca 5., Ötvenedik utca 8., Central Park West 13. Öt, nyolc, tizenhárom. Ez egy Fibonacci-sorozat, amelyben minden szám a megelőző kettőnek az összege. A következő szám a sorozatban a huszonegyes. Rájöttem, hogy egész Manhattanben csak egy szálloda van, amely a huszonegyes házszám alatt található – a Murray Hill, a Park Avenue 21.-ben. Gibbs lehajtott fejjel, összefont karral hallgatta, továbbra is a homlokát ráncolva. – A gyilkosságok időpontja egyszerűbb sorozatot követ, a reggel fél nyolc és az este kilenc váltakozik. Ez az egyszerűség is a gyilkos arroganciáját mutatja – mint amikor megmutatta az arcát a biztonsági kameráknak. Mintha annyira lenézne és megvetne bennünket, hogy meg se próbálja leplezni magát. Amikor Pendergast elhallgatott, Gibbs égnek emelte a tekintetét. D. PRESTON – L. CHILD

327 KÉT SÍR

– A gyilkosságok időpontjával nem vitatkozhatok, de minden egyéb arról a Fib… Fibo… izéről a legelrugaszkodottabb ötlet, amit valaha is hallottam. – Hát nem tudom, nekem úgy tűnik, bevált – szólt közbe D’Agosta. Gibbs elővette a noteszét. – Tehát, Pendergast ügynök, pontosan mi történt, amikor ideért? A hadnagy azt mesélte, csak úgy eltűnt a helyszínről. – Ahogy D’Agosta hadnagynak is mondtam, amikor bejöttem, a fürdőszobaablakot nyitva találtam. Az elkövető épp menekült a tűzlépcsőn. Üldözőbe vettem, és követtem a folyópartig, ahol a régi mólóknál nyomát vesztettem. Gibbs feljegyzett egy-két dolgot. – És jól megnézte? – Nem jobban, mint a biztonsági kamerák. – Mást nem tud mondani? – Attól tartok, nem. Talán annyit, hogy kitűnően fut. D’Agosta alig hitte el, amit hallott: Pendergast tényleg viszszatart egy fontos bizonyítékot. Egy dolog beszélni erről, de más dolog tényleg meg is tenni. Ráadásul a barátja ezt egy olyan nyomozás során teszi, aminek ő a vezetője. Egyre inkább nehezére esett eltűrni, hogy Pendergast ilyen könnyű kézzel bánik a törvénnyel. Gibbs becsapta a noteszét. – Érdekes, hogy egy ilyen ócska kis hotelt választott. Úgy tűnik, változtat az elkövetés módján. Ez gyakori az efféle soroD. PRESTON – L. CHILD

328 KÉT SÍR

zatgyilkosoknál. Először olyan környezetben öl, ahol biztonságban érzi magát, aztán egyre bátrabb lesz, és messzebbre merészkedik. – Azt mondja? – Igen, azt. Sőt azt hiszem, ez nagyon fontos tényező. Először a Marlborough Grandben gyilkolt, aztán a Vanderbiltben, majd a Royal Cheshire-ben. Mindegyik ötcsillagos szálloda. Szerintem ez arra utal, hogy az elkövető gazdag, kiváltságos háttérből származik. Olyan helyen kezdte, ahol kényelmesen érezte magát, aztán ahogy egyre magabiztosabb, merészebb is lesz, és szegényesebb helyeket is célba vesz. – Csakis egy okból választotta ezt a hotelt – mondta Pendergast halkan és szelíden – Azért, mert ez az egyetlen Manhattanben, amelyiknek szerepel a címében huszonegyes. Semmi köze a családi hátteréhez vagy ahhoz, hogy merészebb lett. Gibbs felsóhajtott. – Pendergast ügynök, mi lenne, ha megmaradna a saját szakterületénél, és a többit a pszichológus szakértőkre hagyná? – Milyen szakértőkre gondol? Gibbs rámeredt. Pendergast vetett egy pillantást a 615-ös szoba nyitott ajtajára. Az odabent dolgozók árnyékát a folyosó szemben lévő falára vetítették a bent felállított reflektorok. – Ismeri Platón barlang-hasonlatát? – kérdezte. – Nem. D. PRESTON – L. CHILD

329 KÉT SÍR

– Pedig sokatmondó lenne a jelenlegi helyzetben, Gibbs ügynök. Alaposan megvizsgáltam az úgynevezett szállodás gyilkosról készült pszichológiai profilt. Amint ön is mondta, valószínűségeken és korrelációkon alapul – azon a feltételezésen, hogy ez a gyilkos is ugyanolyan, mint az ebbe a típusba tartozók általában. De az igazság az, hogy ez a gyilkos teljesen más. Nem illenek rá a feltételezéseik és az oly sokra tartott adatbázisaik. Amit csinálnak, az nemcsak hihetetlen időpocsékolás, de egyenesen hátráltatják vele a tettes elfogását. A gyermeteg elemzésük teljesen rossz irányba tereli a nyomozást – ami lehet, hogy nagyon is megfelel a gyilkos szándékainak. D’Agosta megdermedt. Gibbs Pendergastra meredt, aztán kimérten válaszolt: – Az elejétől fogva el sem tudtam képzelni, mi a fenét keres maga itt, és mit akar elérni. Utánanéztünk a múltjának, és nem vagyunk elragadtatva tőle. Elég sok a szokatlan dolog a karrierjében – titokzatos engedély nélküli eltávozások, belső vizsgálatok, fegyelmik. Meglepő, hogy még nem bocsátották el. Arról beszél, hogy mi hátráltatjuk a nyomozást? Az egyetlen hátráltató tényező a maga jelenléte. Figyelmeztetem, Pendergast ügynök, hogy nem fogom sokáig tűrni a kis játékait. Az erre némán meghajtotta a fejét. Kis csönd lett, aztán megszólalt: – Gibbs ügynök? – Mit óhajt? – Észrevettem, hogy egy kis vér van a bal cipőjén. Épp csak D. PRESTON – L. CHILD

330 KÉT SÍR

egy csepp. Gibbs lenézett a lábára. – Micsoda? Hol? Pendergast lehajolt, végighúzta az ujját a cipő oldalán, és felmutatta a vörös foltot. – Sajnos ezt a cipőt le kell foglalnunk mint bizonyítékot. Attól tartok, jelentést kell írnunk a hibáról, amit elkövetett. Sajnos ez kötelező, ahogy a hadnagy is meg fogja erősíteni. – Odaintett egy bűnügyi asszisztenst, akinél bűnjeltároló zacskók voltak. – Gibbs különleges ügynök oda fogja adni a cipőjét – mondta. – Nagy kár érte, ha jól látom, méretre készült Testoni. Nyilván súlyos veszteség Mr. Gibbsnek a szerény fizetéséhez képest. Egy perccel később D’Agosta azt figyelte, ahogy Gibbs végigbiceg a folyosón az egyik lábán cipővel, a másikon csak zoknival. Fura, ő nem vette észre, hogy vér lett volna a cipőjén. – Az embernek végtelenül óvatosnak kell lenni manapság a tetthelyeken – jegyezte meg Pendergast. A hadnagy nem válaszolt. Érezte, hogy hamarosan történni fog valami, ami nem lesz túl kellemes.


331 KÉT SÍR

39. fejezet

H

ideg, szürke, ködös hétfő reggelre virradt. A parkolóban úgy sorakoztak az autók, mint megannyi fadarab, az oldalukon kis patakocskákban folydogáltak le az esőcseppek. Tizenegy múlt, de már látszott, hogy ez nagyon rossz nap lesz az üzlet szempontjából, ami ellen Corrie-nak nem volt különösebb kifogása. A személyzeti pihenőben lézengett a többi eladóval, akik vacak kávét iszogattak, és csak fecserésztek, miközben várták, hogy felbukkanjon egy vevő. Négyen ücsörögtek rajta kívül a szobában, mind férfiak. Joe Ricco és a fia, az ifjabbik Joe nem voltak bent, és az eladók kicsit elengedték magukat. Corrie már némileg megismerte őket az elmúlt két napban, és mindegyiküket eget rengetően nagy seggfejnek találta. Ez alól egyedül Charlie Foote jelentett kivételt, akit az apja is említett. Fiatalabb volt a többieknél, egy kicsit félénk, és többnyire nem vett részt az ostoba viccelődésekben. A kollégáitól eltérően főiskolát is végzett, és őt tartották a legjobb eladónak – volt valami a lágy hangjában és visszafogott, szerény modorában, amivel elbűvölte az embereket. Az egyik idősebb eladó épp valami mocskos viccet mesélt, Corrie tüntetőleg nagyot nevetett rajta. Belekortyolt a kávéjába, tett bele még egy kis tejszínt, hogy elnyomja az odakozmált D. PRESTON – L. CHILD

332 KÉT SÍR

ízt, aztán azt mondta: – Fura, hogy annak, aki előttem itt dolgozott, ugyanaz volt a vezetékneve, hát nem? Annak az eladónak címezte a megjegyzést, aki a viccet elsütötte. Millernek hívták. Nagy komédiás volt, és Corrie igyekezett rávenni magát, hogy jó hangosan nevessen minden idétlen viccén. Egyszer át is passzolt neki egy ígéretes vevőt, úgy tett, mintha segítségre lenne szüksége, aztán hagyta, hogy Miller üsse nyélbe az üzletet. Cserébe a férfi a szárnyai alá vette, nyilván azt remélve, hogy majd meghálálja. Már kezdett is megjegyzéseket tenni a bárról, ahová munka után járni szokott, és ahol fantasztikus a Margarita. A lány nem ábrándította ki – legalább addig meghagyja abban a hitében, hogy hajlandó lenne lefeküdni vele, amíg a hasznát veheti. – Igen, furcsa – mondta Miller, és rágyújtott, pedig nem lett volna szabad odabent. De Joe Ricco is dohányzott, úgyhogy senki nem szólt érte. Miller nagydarab, kövérkés, rövidre nyírt hajú fickó volt, háromszoros tokával, sörhassal, széles ajkakkal és tömpe orral. Valamicskét javított a külsején a drága öltöny, amit viselt. A szalon minden alkalmazottja jól öltözködött. Ma már nem poliészter kockás inget hordanak az eladók, mint régen. – És milyen volt? – kérdezte Corrie. – Mármint Jack Swanson. Miller fújt egyet. – Egy idióta. D. PRESTON – L. CHILD

333 KÉT SÍR

– Tényleg? Ezért rúgták ki? Miller felröhögött. – Nem. A fickó kirabolt egy bankot. – Micsoda? – Corrie megdöbbenést tettetett. – Miller, tudod, hogy erről nem szabad beszélnünk – szólt közbe egy másik eladó, akit Riverának hívtak. – A francba, úgysincsenek itt vevők. A lány meg előbbutóbb úgyis megtudja. – Kirabolt egy bankot! – Corrie igyekezett visszaterelni a témát Jackre. – Hogyan? – Egy idióta volt, egyáltalán nem tudott semmit eladni, így nem is kapott soha jutalékot. Egy nap kölcsönvett innen egy kocsit, elhajtott a helyi Delaware Takarékszövetkezetbe, bement és kirabolta. A többiek nevettek. – És honnan tudták, hogy ő tette? – kérdezte Corrie. – Először is, a kocsi innen származott, rajta volt a kereskedés rendszámtáblája. Másodszor, a megszokott ócska öltönyét viselte – mind felismertük. És Ricco maga látta, ahogy elhajtott a helyszínről. A többiek buzgón bólogattak. – Harmadszor, megtalálták egy hajszálát a kocsi fejtámláján. – Szóval nem volt nehéz kinyomozni, rögtön le is zárhatták az ügyet – állapította meg Corrie. El volt keseredve. Hát ez nem lesz könnyű ügy – feltéve, hogy az apja tényleg ártatlan. – Ráadásul az ujjlenyomatait is megtalálták azon a cédulán, D. PRESTON – L. CHILD

334 KÉT SÍR

amit a rabló átadott a pénztárosnak. Ez már kezdett gyanúsan hangzani. – És most börtönben van? – kérdezte a lány. – Nem, eltűnt. Még mindig keresik. Corrie tartott egy kis szünetet, aztán tovább faggatózott: – És miért mondja, hogy idióta volt? Miller nagyot szippantott a cigarettájából, majd kifújta a füstöt az orrán keresztül, miközben a lányra bámult. – Ennyire érdekel? – Persze, végül is ugyanaz a nevünk. Miller bólintott. – Ahogy már mondtam, semmit se tudott eladni, és nem volt hajlandó részt venni a programunkban. – Program? – Egy sajátos módszer szerint intézzük az üzletet. – Nem kéne nekem is tudnom erről a programról? Miller elnyomta a cigarettáját, felállt, és az eladótér felé pillantott, ahová besétált egy pár. Épp az ernyőjüket csukták öszsze. A férfi egy dossziét tartott a kezében. – Mindjárt megtudod. Egy ilyen pocsék napon mindenki vevő, aki bejön. Gyere velem. – Rákacsintott Corrie-ra, aztán lejjebb siklott a tekintete a mellére. Miller visszafogottan üdvözölte a betérőket, a lányt gyakornokként mutatta be, és megkérdezte, nem bánják-e, ha ő is jelen van. – Lehet, hogy ez lesz az első jutaléka – mondta. – Talán piD. PRESTON – L. CHILD

335 KÉT SÍR

ros betűs ünnep lesz neki, igaz, Corrie? – Hát persze! – vágta rá vidáman a lány. Szemügyre vette a vevőket. A férfi szinte biztosan orvos lehetett, aki hozzá van szokva, hogy kevés az ideje, és gyors döntéseket kell hoznia. A felesége vékony és ideges nő volt. Egy fekete Escalade-et szerettek volna venni. A férj azonnal belekezdett gondosan előkészített beszédébe. Órákat töltött azzal, hogy mindennek utánanézzen az interneten. Már meg is kereste a parkolóban azt a kocsit, amelyiket szeretnék elvinni. Hosszú listát készített a hozzá tartozó extra felszerelésekről, amit kinyomtatott. Tudta, mennyi az autó beszerzési ára, és annál kétszáz dollárral többet volt hajlandó fizetni. Ha nem tudnak megegyezni, akkor átmegy egy másik kereskedésbe, a szomszéd városba, ahol majdnem ugyanilyen kocsit látott. Még azt is hozzátette, hogy nem akar luxuskárpitot vagy rozsdásodás elleni védelmet, vagy bármi ilyesmit, amivel csak átvágják a vevőket. Kissé lihegett, miután elhallgatott. Valószínűleg ez is van olyan stresszes, mint egy vészhelyzet a sürgősségi osztályon, gondolta Corrie. Eltűnődött, vajon Miller hogy fogja kezelni. Nagy meglepetésére az eladó egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Meg se próbált tárgyalásba bocsátkozni vagy ellentmondani. Épp ellenkezőleg, helyeselte, hogy a férfi ilyen alaposan utánanézett mindennek, és azt mondta, ő is nagyra értékelné, ha gyorsan és hatékonyan megköthetnék az üzletet, még ha csak kis profittal is jár. Az eladás az eladás. Persze nem biztos D. PRESTON – L. CHILD

336 KÉT SÍR

benne, hogy tényleg odaadhatja az autót ennyire alacsony áron, de megbeszéli a szalon tulajdonosával. Készpénzben óhajt fizetni, vagy részletre vennék a kocsit? A férfi azt felelte, részletre. Tízezret most fizetnének ki, a többit később. Miller elkérte a társadalombiztosítási számát és még néhány adatot. Leültette az orvost meg a feleségét az elegáns váróhelyiségben, és megkínálta őket kávéval, míg ő bement az irodába. Corrie követte. A válla fölött leskelődve figyelte, ahogy ellenőrzi a vevő hitelképességét a számítógépen, majd megírja a szerződést. – Nem kell megkérdeznie Mr. Riccót? – érdeklődött Corrie. – Egy frászt – mondta Miller. – És tényleg odaadja nekik a kocsit ennyiért? Miller elvigyorodott. – Persze. – Akkor hogy lesz ebből profit? Kétszáz dollár az semmi. Miller tovább írt, aztán nagy lendülettel odakanyarította az aláírását a papír aljára. – Nem csak egyféleképpen lehet lenyúzni a bőrt a rókáról – mondta. – Hogyhogy? – Figyelj és tanulj. Corrie követte Millert vissza a szalonba. A férfi lelkesen átadta a papírokat a vevőknek. – Minden rendben is van – közölte. – A főnököm, Mr. Ricco D. PRESTON – L. CHILD

337 KÉT SÍR

hozzájárult, bár egy kicsit győzködni kellett. De amint már mondtam, az eladás az eladás, és egy ilyen pocsék napon szerencsések vagyunk, ha egyáltalán van vevőnk. Csak egy kis gond van: a hitelképességük nem igazán teszi lehetővé, hogy a legkedvezőbb kamatot számítsuk fel. De így is kiváló ajánlattal szolgálhatok, az adott körülmények között a lehető legjobbal… Az orvos összevonta a szemöldökét. – Ezt hogy érti? Nem elég jó a hitelbesorolásunk? Miller könnyedén rámosolygott. – Nem erről van szó, elég jó, csak nem a legfelső kategória, ez minden. Talán késtek a hiteltörlesztésük egy-két részletével, vagy átvitték a hitelkártya-tartozásukat egyik hónapról a másikra… Egy ilyen apróság is elég, és a bank már leminősíti. Higgyék el nekem, a lehető legkedvezőbb ajánlatot kapják tőlünk. Az orvos elvörösödött, és a feleségére pillantott, aki idegesnek látszott. – Késtünk mostanában a törlesztőrészletekkel? Most a nő vörösödött el. – Hát, pár hónappal ezelőtt késtem egy hetet az átutalással, tudod, amikor nyaralni voltunk… Az orvos összevont szemöldökkel Millerhez fordult. – És mennyit számolnak fel? Nem fizetek uzsorakamatot! – Mindössze háromnegyed százalékponttal magasabb, mint a legkedvezőbb kamat. És elnyújthatjuk hetvenkét hónapra, hogy minél alacsonyabbak legyenek a havi törlesztőrészletek. D. PRESTON – L. CHILD

338 KÉT SÍR

Miller megnevezte a havi összeget, amely valóban nagyon kevésnek tűnt, főleg egy ilyen minden extrával ellátott nyolcvanezer dolláros Escalade-ért. Corrie tűnődni kezdett, hogyan fognak ezen bármit is keresni.

H

úsz perc múlva az orvos meg a felesége már távozott is vadonatúj autójukkal. Alighogy eltűntek, Millerből kitört a nevetés. Visszament a társalgóba, újratöltötte a kávésbögréjét, és hájas testével letelepedett a kanapéra. – Eladtam nekik egy Escalade-et – jelentette be a többieknek. – Kétszáz dollár haszonnal. A pasas elszánta magát, hogy remek üzletet fog kötni, hát megkapta. – Azt elhiszem – bólintott az egyik eladó. – Baj volt a hitelképességével, mi? – Igen, azt mondtam neki, nem elég jó a hitelbesorolása, és belement hét és fél százalékos kamatba hetvenkét hónapon keresztül! Mindenki nevetett, és a fejüket csóválgatták. – Nem értem – csodálkozott Corrie. Miller még mindig kuncogva azt mondta: – Egy ilyen szerződésen nekünk úgy nyolcezer dollár hasznunk van. így keresünk pénzt a részletre eladott kocsikkal. Ez az első lecke, amit meg kell tanulnod. – Nyolcezer dollár profit? – Tisztán. – De hogy működik ez? D. PRESTON – L. CHILD

339 KÉT SÍR

Miller rágyújtott, nagyot szippantott a cigarettából, és miközben beszélt, a füstöt is kieregette. – Mielőtt bejött ide a drága doktor úr, nyilván mindennek alaposan utánanézett, csak épp a legfontosabbat felejtette el ellenőrizni: a saját hitelképességét a bankjánál. Azzal, hogy rátettem a kamatra háromnegyed százalékot hetvenkét hónapos időszakon keresztül, önmagában háromezret keresünk – és ezt már eleve az átlagnál magasabb kamatra terheljük rá. Ha elment volna a bankjába, akkor felvehetett volna ugyanennyi kölcsönt öt és fél százalékos kamatra, vagy még kevesebbért. – Szóval nem volt igaz, hogy bajok vannak a hitelképességével? Miller felkapta a fejét. – Valami gondod van ezzel? – Nem, nem, dehogy – vágta rá gyorsan Corrie. A szeme sarkából látta, hogy Charlie az égnek emeli a tekintetét, és bosszús arcot vág. – Szerintem teljesen rendben van – tette hozzá gyorsan. – Helyes. Mert az elődöd, a jó öreg Jack ezt nem értette meg. Ha el is adott egy kocsit, ami elég ritkán fordult elő, mindig a valódi legjobb kamatot számolta fel. Aztán amikor beszéltünk vele, azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti az autókereskedést. – Ez elég komolynak hangzik. És akkor mi történt volna? – Tulajdonképpen elég gyakori eljárásról van szó, máshol is így csinálják. Mindegy, nem került rá sor, mert az a hülye kiD. PRESTON – L. CHILD

340 KÉT SÍR

rabolt egy bankot. Megoldódott a problémánk! – Miller megfordult, és szúrósan Charlie-ra meredt. – Igaz, Charlie? – Tudod, hogy nekem nem tetszik, amit műveltek – felelte halkan a fiú. – Előbb vagy utóbb rá fogtok fázni. – Ugyan, ne kezdd már te is, mint Jack! – mondta Miller, és hirtelen barátságtalan lett a hangja. Charlie hallgatott. Egy újabb pár lépett be a szalonba. – Az enyémek – mondta az egyik eladó, és összedörzsölte a kezét. – Akkor lássuk azt a hét és fél százalékot! Corrie körbenézett a kollégáin. Most már minden a napnál is világosabb volt a számára. Valamelyikük kitalálta, hogy kenjék az apjára a bankrablást, és így megszabadultak tőle, hogy ne jelenthesse fel őket. De melyikük lehetett az? Vagy mindnyájan benne voltak?

40. fejezet

A

vészjelző csengő azóta szólt D’Agosta fejében, hogy megkapta az üzenetet, mely szerint Glen Singleton látni akarja. És ez csak erősödött, amikor belépett a rendőrfőkapitány irodájának előterébe. Midge Rawley, Singleton pletykás titkárnője alig nézett fel a számítógépéről, és kerülte a tekinteD. PRESTON – L. CHILD

341 KÉT SÍR

tét. – Menjen csak be, hadnagy úr. D’Agosta besétált főnöke irodájába. A félelmei azonnal megerősítést nyertek. Singleton szokás szerint nagyon elegánsan ült az íróasztala mögött. D’Agosta gyomra az arckifejezésétől rándult görcsbe. A főkapitány volt talán a legegyenesebb ember, akivel valaha is találkozott. Nyomát se lehetett találni benne kétszínűségnek vagy tettetésnek – úgyhogy D’Agosta rögtön látta rajta, hogy valami nagyon fogós problémával küszködik. – Látni akart, kapitány úr? – kérdezte. – Igen. – Singleton lenézett egy iratra, mely az asztalán hevert. Átfutotta, lapozott egyet. – Kellemetlen helyzetbe kerültünk, hadnagy – vagy legalábbis maga kellemetlen helyzetbe került. D’Agosta felvonta a szemöldökét. – Úgy tűnik, a szállodás gyilkos ügyén dolgozó nyomozócsoport vezetőjeként két FBI-ügynök háborújába keveredett. – Ismét az asztalon heverő papírokra pillantott. – Eljuttattak hozzám egy hivatalos panaszt, amelyet Gibbs ügynök nyújtott be Pendergast ügynök ellen. Többek között az együttműködés hiányára, önálló akciókra és a koordináció mellőzésére panaszkodik. – Kicsit hallgatott, majd folytatta: – Az ön neve is szerepel a panaszban, ami azt illeti, nem is egyszer. A hadnagy nem felelt semmit. – Két okból hívattam ide, nem hivatalosan. Először is, azt D. PRESTON – L. CHILD

342 KÉT SÍR

szeretném tanácsolni, hogy próbáljon meg nem kereszttűzbe kerülni. Ez az FBI ügye, és higgye el nekem, jobb lesz, ha kimarad belőle. Singleton megint az iratra pillantott, és még egyet lapozott. – A második ok az, hogy tájékoztatást kérjek arról, rendelkezésére áll-e valami különleges információ erről az ügyről. Meg kell osztani velem minden releváns információt – mindent. Tudja, hadnagy, ha kitör a botrány, nem szeretném, ha éppen én lennék az, aki nem tud semmiről semmit. – Minden benne van a jelentésemben – felelte óvatosan D’Agosta. – Valóban? Ez most nem a legmegfelelőbb idő arra, hogy az egyik oldalra álljon, hadnagy. Csönd lett az irodában. Singleton végül felsóhajtott. – Vincent, előfordultak köztünk komolyabb súrlódások, de én mindig is azt gondoltam, hogy maga jó rendőr. – Köszönöm, kapitány úr. – De nem ez az első alkalom, amikor problémát okoz a Pendergasthoz fűződő kapcsolata. És ezzel veszélyezteti a magáról alkotott jó véleményemet. – Én… – Hadd beszéljek nyíltan. Ebből a jelentésből az derül ki, hogy Gibbs ügynök úgy gondolja, Pendergast visszatart valami fontos információt. Nem oszt meg velünk mindent, amit tud. – A rendőrfőnök elhallgatott. – Gibbsben komoly gyanút ébresztett Pendergast viselkedése a legutóbbi gyilkosság után. D. PRESTON – L. CHILD

343 KÉT SÍR

És én egyetértek vele. Ebből a jelentésből az derül ki, hogy közelről sem tartották be a szokásos eljárási protokollt. És számtalan furcsa dolog történt, amire nincs magyarázat. A nyomozó nem bírta elviselni Singleton csalódott tekintetét, inkább a cipője orrát bámulta. – Tudom, hogy maga és Pendergast régóta ismerik egymást, és jó barátok. De ez évek óta az egyik legkomolyabb sorozatgyilkossági ügy. Maga a csoport vezetője, így maga veszíthet rajta a legtöbbet. Úgyhogy gondolkodjon egy kicsit, mielőtt válaszolna. Van bármi, amiről tudnom kellene? D’Agosta hallgatott. – Nézze, hadnagy, egyszer már nagyon megégette magát, és majdnem tönkretette a karrierjét Pendergast miatt. Nem szeretném, ha ez újból megtörténne. Nyilvánvaló, hogy Gibbs nagyon elszánta magát, hogy a földbe döngölje a barátját, és nem érdekli, hogy eközben kinek okoz még kárt. A férfi továbbra is hallgatott. Eszébe jutott a sok-sok kaland, amikor vállt vállhoz vetve küzdött Pendergasttal. Ugyanakkor azt sem tagadhatta, hogy neki is kételyei támadtak az FBIügynök utóbbi időben tanúsított furcsa viselkedésével és a motivációival kapcsolatban, sőt egyenesen amiatt kellett aggódnia, hogy nem veszítette-e el a józan eszét. És Laura szavai is eszébe jutottak: A kötelességed minden bizonyítékot, minden információt átadni, még ha őrültség is. Ez most nem a barátságról szól, hanem arról, hogy elkapjunk egy veszélyes sorozatgyilkost. D. PRESTON – L. CHILD

344 KÉT SÍR

Vett egy nagy lélegzetet, és felemelte a fejét. Aztán meghallotta a saját hangját úgy, mintha nagyon távolról szólna: – Pendergast azt gondolja, hogy a fia a gyilkos. Singleton nagy szemeket meresztett. – Tessék? – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de Pendergast azt mondja, a gyanúja szerint a fia követte el a gyilkosságokat. – És maga ezt elhiszi? – Nem tudom, mit gondoljak. Pendergast felesége most halt meg szörnyű körülmények között. Majdnem összeomlott miatta. A főnöke megcsóválta a fejét. – Hadnagy, amikor azt kérdeztem, tud-e valami információt az üggyel kapcsolatban, valódi információkra gondoltam. – A kapitány hátradőlt. – Ez nevetséges. Azt sem tudtam, hogy Pendergastnak van egy fia. – Én sem. – Van még valami, amit el akar mondani? – Semmi mást nem tudok. Ahogy már mondtam, minden egyéb benne van a jelentésemben. Singleton rámeredt. – Szóval Pendergast fontos információkat tartott vissza. És maga mióta tud erről? – Elég régóta. A főkapitány hátradőlt. Egy pillanatig mindketten hallgattak. D. PRESTON – L. CHILD

345 KÉT SÍR

– Jól van, hadnagy – mondta végül. – Még végig kell gondolnom, hogy mit tegyek. D’Agosta nyomorúságosán bólintott. – Mielőtt elmenne, még hadd adjak egy utolsó tanácsot. Egy perccel ezelőtt azt mondtam, jobb lenne, ha nem keveredne bele ebbe, és ne álljon egyik oldalra sem. De eljöhet az idő – annak alapján, amit most elmondott, az is lehet, hogy nagyon hamar –, amikor mindnyájan kénytelenek leszünk állást foglalni. Ha erre kerül a sor, magának Gibbs és a viselkedéslélektani csoport mellé kell állnia, nem Pendergast mellé. Őszintén megmondom, én nem kedvelem ezt az embert, és nem tetszenek a módszerei. És ez az egész ügy a fiával… nekem nagyon úgy tűnik, hogy végképp elveszítette a realitásérzékét. Megértett, hadnagy? – Teljes mértékben, kapitány úr. – Helyes. – Singleton megfordította és arrébb tolta a jelentést az asztalán, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.

41. fejezet

P

roctor halkan járkált a könyvtárszobában a polcok előtt, és a könyveket nézegette. Nem olvasott sokat, és alig ismert egy-egy címet, az idegen nyelvűeket meg még annyira sem. D. PRESTON – L. CHILD

346 KÉT SÍR

Fogalma sem volt, hogyan kell valakit oktatni, hát még egy ilyen különös fiút, mint Tristram. De a feladat az feladat, és a sofőr tudta, mi a kötelessége. Be kellett ismernie, hogy a fiú felügyelete nem okoz számára különösebb nehézséget. Szerény igényeit könnyen kielégítette, ráadásul minden kis kedvességért és még a legegyszerűbb étkezésért is rettentő hálásnak mutatkozott. Eleinte kissé akadozó beszéde és fura viselkedése miatt Proctor úgy gondolta, nem teljesen ép szellemileg, de nyilván rosszul ítélte meg – a fiú nagyon is gyorsan tanult. Megakadt a tekintete egy könyvön, amelyet ismert, Geoffrey Household egy klasszikus krimijén. Ez egy jó könyv, nagyon is jó. Proctor a kötet gerincére tette az ujját, kivette a helyéről, aztán megállt és hallgatózott. A házvezetőnő mára kimenőt kapott, a ház némaságba burkolózott. …Vagy mégsem? Egy könnyed mozdulattal a hóna alá dugta a kötetet, megfordult, és körbenézett a félhomályos könyvtárszobában. A hideg teremben – ha Pendergast nem tartózkodott otthon, nem fáradt azzal, hogy begyújtson a kandallóba – csak egy-két kisebb lámpa égett. Este kilenc felé járt az idő, odakint csípős téli szél fújt a Hudson felől. Proctor tovább hegyezte a fülét. Ki tudta venni a ház apró neszeit, a szél fojtott süvítését, a régi épület minden nyikorgását és recsegését. A szokásos szagokat érezte: méhviasz, bőr, D. PRESTON – L. CHILD

347 KÉT SÍR

fa. Mégis az volt az érzése, hogy hall valami furcsát szinte az érzékelhetőség határán. Az emeletről jött a halk nesz. Továbbra is könnyedén a szoba túlsó végébe sétált, és kinyitott egy tölgyfa panelt, amely mögül egy riasztóberendezés billentyűzete és egy kis LCD monitor bukkant elő. A lámpácskák mind zölden világítottak, az összes riasztókészülék be volt kapcsolva, az ajtók és az ablakok biztonságosan zárva, a mozgásérzékelők nem jeleztek semmit. A sofőr megnyomott egy gombot, és átmenetileg hatástalanította a szenzorokat. Aztán kiment a könyvtárból a hallba, és egy márvány boltív alatt átsétált az úgynevezett régiségtárba. Több szobát is kis múzeumféleségnek rendeztek be, ahol Pendergast az üknagybátyja, Enoch Leng furcsa gyűjteményét tárolta. Az első helyiség közepén egy kisméretű, de rémisztő kinézetű dinoszaurusz-csontváz állt, csupa fog és karom, körülötte pedig üvegezett szekrényekben különösen bizarr példányok és tárgyak sorakoztak, a koponyáktól a gyémántokig, a meteoritoktól a kitömött madarakig. Proctor könnyed, sima mozdulatokkal lépkedett, de egyáltalán nem volt nyugodt. Belső radarja, amelyet a különleges alakulatoknál töltött hosszú évek gyakorlata élesített ki, jelzett valamit. Nem tudta pontosan meghatározni, miért. Úgy tűnt, a házban minden a legnagyobb rendben. Csak ösztönösen érezte, hogy valami nem stimmel. Márpedig Proctor soha nem hagyta figyelmen kívül az ösztöneit. D. PRESTON – L. CHILD

348 KÉT SÍR

Felment az első emeletre. Kikerült egy molyrágta kitömött csimpánzt, és végignézett a folyosóról nyíló ajtók során. Mind csukva volt. A tekintete egy pillanatra megpihent egy festményen, amelyen egy szarvast téptek szét a farkasok, aztán továbbsétált. Minden rendben. Visszament a földszintre, aztán be a könyvtárba, visszakapcsolta a mozgásérzékelőket. Fogta a kiválasztott könyvet, és leült egy fotelbe, amelyet úgy fordított, hogy a szemben lévő falon függő tükörből kilásson a hallba. Kinyitotta a könyvet, és úgy tett, mintha olvasna. Közben minden érzéke a legélesebben működött – főleg a szaglása. Proctornak természetellenesen éles szaglása volt, majdnem olyan jó, mint egy vadállaté. A legtöbben erre nem számítottak, és nemegyszer ez a képessége mentette meg az életét. Eltelt fél óra, de nem történt semmi, amit gyanúsnak talált volna. Rájött, hogy valószínűleg tévedett. De soha nem érte be puszta feltételezésekkel. Becsukta a könyvet, ásított, és odasétált a titkos lift ajtajához, amely levitt a pincébe. Lement, és végigsétált a nyirkos, salétromos falú föld alatti folyosókon. Befordult egy sarkon, aztán nesztelenül behúzódott egy kis fali fülkébe, és várt. Semmi. Lassú, mély lélegzetet vett, de nem érezte ember szagát, se furcsa áramlatokat vagy váratlan melegséget a levegőben – D. PRESTON – L. CHILD

349 KÉT SÍR

semmit, csak a hideg nyirkosságot. Most már kezdte kicsit ostobának érezni magát. Túlságosan idegessé tette az elszigeteltség, és ez a furcsa szerep, amire kényszerült, hogy az oktatója és védelmezője legyen valakinek. Senki nem követhette. A könyvespolcot behajtotta maga után, amikor beszállt a liftbe, a felvonó pedig még mindig idelent áll a pincében, senki nem hívta fel. Még ha van is valaki odafent, nem követhette ide. Lassan kezdtek elcsitulni az aggodalmai. Nyugodtan tovább mehet a pince mélyébe. Odaért a kis szobához, ahol a kőcímer volt a falon, és megnyomta. A rejtett ajtó kinyílt. Belépett, és megvárta, amíg újból becsukódik. Aztán elindult lefelé a hosszú, kanyargó lépcsőn, majd átsietett a furcsa pincehelyiségeken, amelyeket üvegekkel, rothadó faliszőnyegekkel, szárított rovarokkal, orvosságokkal, és Enoch Leng egykori bizarr gyűjteményével zsúfoltak tele. Odasietett a súlyos vaspánttal megerősített ajtóhoz, amely Tristram szállásához vezetett. A fiú türelmesen várta. A türelem bizonyult az egyik legnagyobb erényének. Képes volt mozdulatlanul ülni és semmit sem csinálni, akár órákon át. Proctor csodálta ezt a tulajdonságát. – Hoztam neked egy könyvet – mondta. – Köszönöm! – A fiú felállt, lelkesen átvette a könyvet, majd megnézte és megforgatta a kezében. – Miről szól? A sofőrbe hirtelen kis kétely hasított. Tényleg ez lenne a jó D. PRESTON – L. CHILD

350 KÉT SÍR

olvasmány valakinek, akinek a bátyja sorozatgyilkos? Erre eddig nem is gondolt. Megköszörülte a torkát. – Egy férfiról szól, aki megpróbál megölni egy diktátort. Elfogják, de megszökik. – Elhallgatott. Ennek a leírásnak az alapján nem tűnt túl érdekesnek a könyv. – Felolvasom neked az első fejezetet. – Az jó lesz! – Tristram leült az ágy szélére, és várt. – Szólj közbe, ha vannak olyan szavak, amiket nem értesz. Ha elolvastam, megbeszéljük az első fejezetet. Ha vannak kérdéseid, tedd fel nyugodtam. – Proctor letelepedett egy székre, kinyitotta a könyvet, újból megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett: „Nem okolhatom őket, amiért megvádoltak. Végül is ahhoz nem kell távcsöves puska, hogy az ember lelőjön egy vaddisznót vagy egy medvét…” Proctor hirtelen úgy érezte, valaki áll a háta mögött. Felpattant, és a pisztolya után kapott, de az alak eltűnt a folyosó sötétjében, még mielőtt a fegyverhez ért volna a keze. Az arc azonban, amelyet épp csak egy futó pillanatra látott, beleégett az agyába: Tristram arca volt, csak elevenebb és élesebb vonású. Alban.


351 KÉT SÍR

42. fejezet

P

eter S. Joyce vezető különleges ügynök irodája volt az egyik legzsúfoltabb a Federal Plaza 26. szám alatt található székházban. A polcokon az amerikai történelemről, a jogrendszerről és a hajózásról szóló könyvek sorakoztak. A falakat viharvert vitorlásának fényképei díszítették. Joyce íróasztala azonban tökéletesen üresen állt, mint egy hajó fedélzete, amelyet gondosan kiürítettek a közelgő vihar előtt. Az iroda egyetlen ablaka a manhattani éjszakára nézett. Odakint már besötétedett. Joyce köztudottan éjjeli bagoly volt, és mindig késő estére hagyta a nap legkomolyabb feladatait. Halkan kopogtak az ajtaján. – Tessék! – szólt ki a férfi. Nyílt az ajtó, és Aloysius Pendergast különleges ügynök lépett be rajta. Halkan becsukta maga mögött, aztán közelebb lépett, és helyet foglalt az íróasztal elé helyezett széken. Joyce enyhe bosszúsággal nyugtázta, hogy a látogató meg sem várta, hogy hellyel kínálja, de nem tett rá megjegyzést. Ennél fontosabb mondanivalója is akadt. – Pendergast ügynök, az elmúlt három évben, mióta idehelyeztek a New York-i irodába, eltűrtem az ön – mondjuk úgy – nem konvencionális szakmai viselkedését, amihez mások jó tanácsai ellenére is ragaszkodott. Több alkalommal be kellett D. PRESTON – L. CHILD

352 KÉT SÍR

avatkoznom az ön érdekében, és mindig támogattam a módszereit, akkor is, ha mások felelősségre akarták vonni miattuk. Több okból tettem ezt. Én soha nem ragaszkodtam a protokollhoz. Nem vagyok oda az FBI-ra oly jellemző bürokráciáért. Engem sokkal jobban érdekelnek az eredmények, és ebben a tekintetben ritkán okozott nekem csalódást. Lehet, hogy nem átlagosak a módszerei, de átkozottul hatékonyak. A különleges katonai tapasztalata is figyelemre méltó – legalábbis annak alapján, amit a dossziéjában található nem titkosított jelentésekből láttam. És szerepel ott egy rendkívül komoly dicséret is, amelyet a néhai Michael Decker írt, aki a legtöbb kitüntetéssel bíró és legnagyobb tiszteletnek örvendő ügynökünk volt az utóbbi időkben. Sokszor gondoltam az ő dicséreteire, amikor a viselkedése ellen benyújtott panaszok kerültek az íróasztalomra. Joyce az asztalra könyökölt, és összekulcsolta a kezét. – Most azonban, Pendergast ügynök, valami olyat tett, amit nem hagyhatok figyelmen kívül, és amit nem tolerálhatok. Túl messzire ment a szabályok áthágásában. – Gibbs ügynök hivatalos panaszára céloz? – kérdezte Pendergast – Csak részben. – Kicsit habozott. – Én sem Gibbsnek, sem a viselkedés-lélektani csoportnak nem vagyok nagy barátja. Nem aggasztanak az állításai arról, hogy a saját szakállára dolgozik, nem hajlandó együttműködni, eltér a sztenderd eljárástól, és nem jó csapatjátékos – legyintett Joyce. – De akadnak D. PRESTON – L. CHILD

353 KÉT SÍR

súlyosabb vádjai is. Például az, hogy beleavatkozott a nyomozásba úgy, hogy nem várta meg a hivatalos megbízást. Magának kell a legjobban tudni, hogy Gibbs csak azért nyomoz az ügyben, mert a New York-i rendőrség segítséget kért a viselkedés-lélektani csoporttól. Ön nem tartozik hozzájuk. Teljesen homályos, hogy tulajdonképpen mi köze van ehhez az ügyhöz, és sokan helytelenítik, hogy megpróbálta kijelöltetni magát a nyomozócsoportba. De talán még ettől is eltekintenék – történt azonban egy felháborító kihágás, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. – És mi lenne az? – kérdezte Pendergast. – Visszatartott olyan információkat, amelyek rendkívül fontosak lehetnek a nyomozással kapcsolatban. – Megkérdezhetem, milyen információkra gondol? – Hogy a szállodás gyilkos a fia. Pendergast megdermedt. – Gibbs gyanította, hogy titkol valamit, a New York-i rendőrség pedig megerősítette. Amikor ma délután megtudták, hogy maga arra gyanakszik, hogy a fia a szállodás gyilkos, először nem vették komolyan. Azt gondolták, hogy… nos, hogy nem egészen épelméjű. Persze ennek ellenére kötelességük volt utánajárni a dolognak. Összehasonlították a szállodás gyilkos DNS-ét a magáéval – a mintája megvan a nyilvántartásunkban –, és ez igazolta, hogy valóban a fiáról van szó. – Joyce felsóhajtott. – Ezt az információt – egy teljes mértékben kulcsfontosságú információt – maga visszatartotta. Erre nincs D. PRESTON – L. CHILD

354 KÉT SÍR

semmiféle igazolás. Ez tényleg komoly dolog, és messze meghaladja azt, amit érdekkonfliktusnak lehet nevezni. Ez mármár cinkosságnak számít. Pendergast nem felelt. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett Joyce-ra. – Pendergast ügynök, sejtelmem sincs, a fia hogyan és miért keveredett ebbe bele, vagy hogy maga honnan tudta meg ezt a dolgot és mit tervezett. Nyilván rendkívül nehéz személyes helyzetbe került, és ezért mélyen együttérzek önnel. De őszinte leszek: amit tett, azt a legjobb esetben is nem etikusnak kell bélyegeznem, a legrosszabban pedig illegálisnak. Joyce tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta: – Amint ön is tudja, a fegyelmi eljárások során a bevett bürokratikus utat kell követnünk. Mint a közvetlen főnöke, még annyit se tehetek, hogy rácsapok a kezére. Tehát a szabályoknak megfelelően jelentést küldtem a New York-i irodának, amelyben részleteztem a kihágásait, és az azonnali felfüggesztését javasoltam. Joyce ismét kis szünetet tartott. – Ők azonban rögtön visszaküldték az iratokat, nem voltak hajlandóak semmit sem csinálni. Úgyhogy ma reggel megint elküldtem a jelentést, ez alkalommal a fegyelmi bizottsághoz. Joyce felsóhajtott. Vetett egy lopott, fürkésző pillantást Pendergastra, mintha valami bonyolult rejtvényt próbálna megfejteni. – Általában ilyen esetekben azonnal rászállnak az illetőre, D. PRESTON – L. CHILD

355 KÉT SÍR

kihallgatják, tanúkat hívnak be, majd meghozzák a döntést, és kiróják a büntetést. És most mi történt? Egy órán belül megkaptam a választ. Harmincnapos felfüggesztés. A vezető ügynök megcsóválta a fejét. – Ennyi. Nem öttől tíz évig terjedő szabadságvesztés a leavenworthi katonai börtönben, hanem harminc nap felfüggesztés. Egy hónap fizetés nélkül. És mivel maga jelképes öszszegért dolgozik az FBI-nál – mennyiért is, évente egy dollárért? –, nem hinném, hogy nagyon komolyan fogja érinteni ez a dolog. – Felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, ki a védőangyala, Pendergast ügynök, de hogy maga nagyon szerencsés fickó, annyi szent. Csönd ült az irodára, amit végül Joyce mocorgása tört meg. – Szeretne valamit hozzáfűzni? Pendergast alig észrevehetően megrázta a fejét. – Azt mondanám, kitűnően vázolta fel a helyzetet, Joyce vezető különleges ügynök. – Ebben az esetben vegyen ki harminc nap szabadságot. És tartsa magát nagyon távol ettől az ügytől. – Elfordult, levett egy hajózási szakkönyvet a háta mögött álló polcról, az asztalára fektette, és olvasni kezdett.


356 KÉT SÍR

43. fejezet

P

roctor visszasietett Tristramhoz, aki sápadtan üldögélt az ágyán. – Maradj itt – mondta. – Rád zárom az ajtót, ebben a szobában biztonságban leszel. – Kilépett, gondosan ráfordította a kulcsot a zárra, aztán végigrohant a folyosón. Mielőtt továbbment volna a következő pincehelyiségbe, a falhoz lapult. Elővette .45-ös pisztolyát, csőre töltötte, és felkapcsolta a lézeres célzókészüléket. Aztán megpróbálta tiszta fejjel átgondolni a helyzetet taktikai szempontból. Félretolt minden zavaró gondolatot, minden spekulációt arról, hogy Alban hogyan juthatott be, és hogy lephette meg így – ehelyett igyekezett csak a megoldandó problémára összpontosítani. A behatoló nyilván szeretné kicsalogatni a legmélyebb pinceszintről. Azt akarja, hogy kövesse. Az is nyilvánvaló, hogy ezt is kell tennie. Nincs más lehetősége. Nem engedheti meg, hogy a fiú szabadon járjon-keljen a házban. Meg kell találnia. Alban lesből akarja megtámadni, ebben biztos volt. Tehát az a legfontosabb, hogy kiszámíthatatlan legyen. Ki kell dolgoznia valami stratégiát. És rá kell jönnie, hogy a fiú miért nem ölte meg azonnal, amikor nyugodtan megtehette volna. Mindez a másodperc töredéke alatt futott át az agyán. D. PRESTON – L. CHILD

357 KÉT SÍR

Proctor alaposan körbenézett, nem látja-e a nyomokból, hogy Alban merre mehetett, de nem tudta kivenni, hogy a porban kirajzolódó sok friss lábnyom közül melyik lehet az övé. Vett egy nagy levegőt, aztán a folyosóról berontott a következő helyiségbe, és a pisztolyát előreszegezve körbenézett. A kamrában egyetlen villanykörte világított éles árnyékokat vetve a falakra, amelyek mentén üvegezett vitrinek sorakoztak kitömött hüllőkkel. Úgy tűnt, a helyiség üres. Villámgyorsan átrohant a szobán, és egy felborult szekrény oldala mellett keresett fedezéket, amelyből rozsdásodó középkori alabárdok dőltek ki. Innen próbálta felmérni a helyzetet. Sietségre nem volt oka. Alban nem megszökni próbál, hanem őt akarja becserkészni, ugyanúgy, ahogyan ő a fiút. Miután megbizonyosodott róla, hogy a kamra üres, átrohant a túlsó végébe, és meglapult a következő helyiségbe vezető boltíves átjáró alatt. Ezen a helyen már nemcsak falak mentén sorakoztak polcok, hanem a helyiség közepén is, megrakva különféle színű üvegekkel, amelyekben furcsa dolgokat tároltak: szárított rovarokat, gyíkokat, magvakat, folyadékokat és porokat. A zegzugos polcsorok között bőven akadt hely, ahol jól el lehetett bújni. A sofőr sajnálta, amit tennie kellett, de nem volt más választása. Egy Beretta Px4 Stormot tartott a kezében tízes tárral, de mindig hordott magánál két póttárat is húsz-húsz golyóval – D. PRESTON – L. CHILD

358 KÉT SÍR

tehát összesen ötven töltény állt a rendelkezésére. Rettegett attól, hogy esetleg kifogyhat a lőszerből. Soha nem fordult vele elő ilyesmi, és nem is fog. Kivette a tízes tárat, és kicserélte egy húszasra. Ettől ugyan jelentősen nehezebb lett a fegyver, de szükség rá ahhoz, amit tenni készült. Proctor hirtelen berontott az átjárón, és miközben végigrohant a kamrán, tüzelni kezdett a polcokra, hol az egyik oldalra, hol a másikra. Óriási csörömpölés törte meg a csendet, és üvegszilánkok záporoztak szerteszét. A szűk kamrában fülsiketítően hangzottak a dörrenések. Ha valaki ott rejtőzik a polcok mögött, azt minimum megvakítják a röpködő üvegszilánkok, és nagy valószínűséggel el is találja egy golyó. Az biztos, hogy nem tudja viszonozni a tüzet. Proctor átrohant a következő kamrába, miközben továbbra is folyamatosan tüzelt. Több száz üvegcse is szilánkokra zúzódott. A húsz golyó kitartott addig, amíg átjutott az előző kettőnél kisebb harmadik kamrába, amely kitömött madarakkal volt tele. Itt kiürült a tár. A sofőr behúzódott egy súlyos tölgyfa szekrény mögé, leguggolt, és a lélegzetét visszafojtva hegyezte a fülét. A lövések dörrenéseinek visszhangja még ott lebegett a pincében – folyadékok csöpögtek, üvegcserepek pottyantak le, néha reccsenve feldőlt valami. A kőpadlót beterítették az üvegszilánkok. Senki nem lépkedhetett úgy rajtuk, hogy ne D. PRESTON – L. CHILD

359 KÉT SÍR

csapjon zajt. Ha Alban a háta mögött van, akkor nem tud utána lopakodni anélkül, hogy észrevenné. Tovább várt. Fokozatosan elhalt minden zaj, és csak a monoton csöpögés maradt. Orrfacsaró bűz terjengett, alkohol, formaldehid, állati tetemek és szárított rovarok szaga. Tudta, hogy a következő kamra is tömve van vitrinekkel, és sok helyen el lehet bújni. Emlékezett rá, hogy a szekrényekben különféle antik eszközöket és szerszámokat tartanak. Proctornak fogalma sem volt, hogy Pendergast üknagybátyja, a különc tudós Enoch Leng miért halmozta fel ezt a bizarr gyűjteményt, de nem is érdekelte. Csak azt tudta, hogy az ellenfele valószínűleg ott várakozik valahol, valamelyik következő helyiségben. A sofőr nagyon sokáig várt. A siker sokszor attól függ, hogy az embernek van-e türelme kivárni, hogy az ellenség lépjen. Végül úgyis megmozdul, és akkor lecsap… Most azonban továbbra is csönd honolt a pincében. A behatoló nem mutatkozott. Persze az is lehet, hogy a háta mögött hagyott kamrákban hever holtan vagy súlyosan megsérült, de Proctor valahogy ezt nem tartotta valószínűnek. Az ösztönei azt súgták, hogy Alban az egyik következő kamrában lapul, és vár. Kivette az üres tárat, és betette a másik húszasat. Ebben a pillanatban meghallotta, hogy egy lépés csikordul az üvegszilánkokon. Döbbenten megpördült, és gyorsan egy jól védhető pozícióD. PRESTON – L. CHILD

360 KÉT SÍR

ba húzódott, egy kis alkóvba. Várt, és hallgatózott. Az előző kamra padlóját teljesen beborították az üvegszilánkok. Lehetetlen lenne végigmenni rajta úgy, hogy ne halljon meg minden lépést – vagy mégis lehetséges? Végtelenül lassan, a fülét hegyezve odalopakodott a boltíves átjáróhoz. Nem hallott újabb zajt. Lehet, hogy az előbb csak leesett valami az üvegcserepekre? A bizonytalanság kezdte megviselni. Látnia kell, meg kell tudnia, mi a helyzet. Hirtelen kirontott a rejtekhelyéről, visszarohant az előző kamrába, és megint végigrohant középen, mindkét irányba tüzelve. Hirtelen egy pillanatra valami mozgást látott meg jobbra, egy sor széttört üveg mögött. A polcok között többször is arrafelé lőtt, aztán behúzódott a kamra túlsó felében egy alkóvba. Meglapult a bemélyedésben, és megint hallgatózott. Eltalálhatta Albant, ha nem is egy golyó, legalább az üvegszilánkok. Megsérült, talán megvakult, ijedt és elbizonytalanodott. … Vagy csak ő szeretné, hogy így legyen? Ismét hangos üvegcsikordulás hallatszott – egyértelműen egy lépés. Proctor kirontott az alkóvból, és a hang irányába rohant, miközben folyamatosan tüzelt. Kaleidoszkópszerű mintában szóródtak szét a csillogó üvegcserepek, újabb polcok dőltek fel, lombikok tartalma ömlött ki. De miután átfésülte a területet, ahonnan a hang jött, kénytelenül belátta, hogy nincs ott D. PRESTON – L. CHILD

361 KÉT SÍR

senki. A kamra túlsó végébe sietett, behúzódott egy sarokba, és körbenézett. Hirtelen egy kavics repült a levegőben, eltalálta a villanykörtét, és a kamrára teljes sötétség borult. Proctor azonnal lőtt abba az irányba, ahonnan a kavicsot dobták. A szomszédos kamrából átszűrődött némi fény. Zihálva leengedte a pisztolyát. Vajon hány golyója maradhatott? Többnyire számolni szokta, de most egy idő után már nem figyelt oda. Egy teljes tárat ellőtt, a másodikból legalább tizenötöt. Vagyis talán öt maradt még, tíz pedig az eredetiben. A legszörnyűbb rémálma kezdett valóra válni – hogy kifogyhat a lőszerből. Ahogy ott guggolt egy sötét sarokba húzódva, rájött, hogy kudarcot vallott a stratégiája. Alban valószínűleg azt várja, hogy továbbmenjen, és keresgéljen, ahogyan eddig. Tehát ehelyett most inkább visszafordul, és arrafelé indul, amerről jött. Rákényszeríti az ellenfelét, hogy kövesse. A fal mentén odaosont a szomszédos kamrába vezető átjáróhoz. A villanykörte fénye ide is átszűrődött. Ez a szoba is tele volt üvegekkel, a padlót szilánkok borították. Most azzal a problémával kellett szembenéznie, amivel az ellenfelének – nem tudott úgy lépkedni, hogy ne csapjon vele zajt. De talán mégis sikerülhet. Leguggolt, és levette a cipőjét. Átbújt az átjárón a kamrába, zoknis lábbal lopakodva, meghúzódva a ripityára törött polcok mögött. Lassan, nagyon lassan osont, néma csöndben, nem törődve a talpába hasító szilánD. PRESTON – L. CHILD

362 KÉT SÍR

kokkal. Minden lépés után megállt és hallgatózott. Jobb felől valami kis zajt hallott: mintha valaki felszisszent volna egy sor polc mögül. Nyilván az ellenfele is mezítláb lopakodhat. Vajon meglátta őt? Nem tudhatja. A kiszámíthatatlanság a legfontosabb, erről nem szabad megfeledkeznie. Hirtelen rohanni kezdett a hosszú, magas állványsor mellett, és feldöntötte a polcokat, amelyek dominóként nekidőltek a következő sornak. A már amúgy is megrongált bútorok úgy dőltek össze, mint egy kártyavár – ha ott bujkált valaki, maga alá temette a törmelék. Ahogy Proctor hátrább lépett, hirtelen erős ütést érzett a karján, és kirepült a kezéből a pisztoly. Megpördült, és odasújtott az öklével, de a fekete ruhás alak már félreugrott. Egy ütéssel eltalálta a bordái alatt, amitől Proctor a földre zuhant. Áthengeredett, és már talpra is ugrott. Felkapott a földről egy törött nyakú lombikot. Alban hátrább ugrott, ő is felvett a földről egy nagy üvegszilánkot, és óvatosan kerülgetni kezdték egymást. A sofőr, aki nagy szakértője volt a késsel való verekedésnek, rávetette magát Albanre, de ő félreugrott, és egy mozdulattal feléje suhintva megvágta az ellenfele karját. Proctor visszahőkölt, aztán megint a fiú felé sújtott a törött üveggel Sikerült az ingét felhasítania, de Alban megint szinte természetfeletti gyorsasággal elfordult, és elkerülte a vágást. D. PRESTON – L. CHILD

363 KÉT SÍR

Proctor még soha életében nem találkozott senkivel, aki ilyen fürgén mozgott volna, vagy ennyire képes lett volna előre kiszámítani az ellenfele minden mozdulatát. Újra meg újra feléje suhintott és támadott, így hátrálásra kényszerítette ugyan, de egyszer sem találta el. Ellenfele nekihátrált egy asztalnak, elejtette a kezében tartott üvegszilánkot és felkapott egy súlyos lombikot. Proctor ismét feléje sújtott. A fiú úgy tett, mintha megint meghátrálna, de aztán hirtelen egy teljesen váratlan mozdulattal megpördült, és alkalmi fegyverével halántékon találta a férfit. A súlyos üveg eltörött, Proctor pedig szédelegve elterült a földön. Alban egy szempillantás alatt rávetette magát, és leszorította a földre. A lombik törött, hegyes szilánkját a torkának szegezte, közvetlenül a nyaki artéria mellett, de épp csak annyira nyomta oda, hogy felsebezze a bőrét. A sofőr szédelgett, kábult volt a döbbenettől és a fájdalomtól. Alig tudta elhinni, hogy a fiú így fölé kerekedett. Lehetetlennek tűnt, de mégis vereséget szenvedett – épp abban, amihez a legjobban értett. – Folytasd – mondta rekedten. – Végezz velem! Alban felnevetett, fehéren megvillantak a fogai. – Nagyon jól tudod, hogy ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. Nem, nem. Át kell adnod egy üzenetet a gazdádnak. Nekem pedig gondoskodnom kell az öcsémről. Hosszú karjával odanyúlt, és kivette Proctor zsebéből Tristram szobájának a kulcsát. D. PRESTON – L. CHILD

364 KÉT SÍR

– Most pedig jó éjszakát. Hirtelen erős ütést mért Proctor halántékára, amitől elsötétedett a sofőr előtt a világ.

44. fejezet

V

incent D’Agosta nyugtalanul járkált fel-alá Első sugárútra néző lakásukban. Leheveredett a kanapéra, bekapcsolta a tévét, szórakozottan váltogatta a csatornákat, aztán kikapcsolta a készüléket. Felállt, és kinézett a sötét erkélyre. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, aztán meggondolta magát, és visszatette. Pár percenként a telefonra pillantott, aztán újból elfordította a tekintetét. Tudta, hogy jobban tenné, ha lefeküdne és pihenne vala– mennyit, de azt is tudta, hogy úgy is képtelen lenne elaludni. A Singletonnal lefolytatott beszélgetés után figyelmeztetésben részesítették, és leváltották a nyomozócsoport vezetői posztjáról. Ahogy főnöke rámutatott, átkozott szerencséje volt, hogy nem járt rosszabbul, és ezt nem Pendergastnak köszönheti. Szinte elviselhetetlenül kínozta a gondolat, hogy reggel fel kell majd kelnie, visszatérni az íróasztalához, és folytatni a fél tucat pitiáner nyomozást, amelyekkel eddig foglalkozott. D. PRESTON – L. CHILD

365 KÉT SÍR

Megint a telefonra nézett. Akár túl is eshetne rajta – úgyse lesz nyugta, amíg el nem intézi ezt a dolgot. Nagyot sóhajtott, aztán felemelte a kagylót, és tárcsázta Pendergast mobilszámát. A harmadik csöngésre fel is vették. – Igen? – szólalt meg a hűvös, déliesen lágy hang. – Pendergast? Én vagyok, Vinnie. Kis csönd állt be. Amikor Pendergast végre megszólalt, még néhány fokkal hidegebb lett a hangja. – Igen? – Hol van most? – A kocsimban. Épp hazafelé tartok. – Remek. Gondoltam, hogy még nem alszik. Nézze… csak azt szerettem volna mondani, hogy… hogy nagyon sajnálom, ami történt. Amikor az ügynök nem válaszolt, D’Agosta kínlódva folytatta: – Nem tudtam, mit tegyek. Úgy értem, a nyomozócsoport vezetőjeként kötelességem volt jelenteni minden lehetséges információt. Singleton nagyon rám szállt, sarokba szorított. Pendergast továbbra sem válaszolt semmit. A hadnagy megnedvesítette az ajkát. – Nézze, tudom, hogy sok mindenen ment keresztül az elmúlt pár hétben. A barátja vagyok, segíteni szeretnék, amiben tudok. De… ez a munkám. Nem volt más választásom. Meg kell értenie. D. PRESTON – L. CHILD

366 KÉT SÍR

Az FBI-ügynök olyan jéghideg és acélos hangon válaszolt, amilyet még soha nem hallott tőle. – Nem kell nagy észkombájnnak lenni, hogy megértsük a helyzetet. Elárulta a bizalmamat. D’Agosta vett egy mély lélegzetet. – Nem szabad így felfognia. Nem arról van szó, hogy elárultam egy szent gyónási titkot. Elhallgatni egy sorozatgyilkos személyazonosságát, még ha a saját húsa és vére is – ez törvénytelen. Higgye el, jobb így, hogy most derült ki, mint ha később. Semmi válasz. – Elvették tőlem az ügyet. És lássuk be, maga eleve nem is volt megbízva vele. Felejtsük el ezt az egészet. – A fiam, ahogy volt olyan kedves rámutatni, egy sorozatgyilkos. Mégis hogy tudnék erről elfeledkezni? – Akkor engedje, hogy segítsek. Még mindig hozzájutok az üggyel kapcsolatos információkhoz, elmondhatom, hogy mik a legújabb fejlemények. Dolgoztunk már így együtt régebben is. Most is megtehetnénk. Pendergast ismételten csak hallgatott. – Na, mit mond? – Hogy mit mondok? Csak azt kérdezném, hogy meddig kell még hallgatnom a szánalmas önigazolását, és meddig kell elviselnem a kéretlen ajánlkozásait, hogy segít? D’Agostát lesújtotta a válasz, és az, hogy Pendergast ilyen igazságtalan vele. Hirtelen kirobbant belőle a düh. D. PRESTON – L. CHILD

367 KÉT SÍR

– Hát tudja, hogy én meg mit mondok? – kiabálta. – Dögöljön meg! – Azzal lecsapta a telefont.

45. fejezet

A

hogy Pendergast belépett a házba, rögtön érezte, hogy valami nincs rendben. Különös, természetellenes némaság honolt mindenütt, és egészen enyhén valami furcsa szag is megcsapta az orrát. Gyorsan ellenőrizte, hogy az összes riasztó be van-e kapcsolva, hogy nem piszkálták-e meg a zárakat, és minden a helyén van-e. Ezután az üresen visszhangzó folyosón át a könyvtárszobába sietett. Hideg fogadta, sötétség és némaság, a kandallóban nem égett a tűz. Proctort nem találta sehol. Kinyitotta a polcba rejtett ajtót, a lifttel lement az alagsorba, és végigrohant a föld alatti folyosókon a titkos bejárathoz, és benyitott. Most már szinte mellbe vágta a szag – formaldehid, etanol és milliónyi más kémiai anyag, porok és rejtélyes kotyvalékok bűzének keveréke. Elővette a pisztolyát, és lerohant a mélybe vezető csigalépcsőn. Egy boltíves átjárón keresztül a föld alatti kamrák sorához ért. Átrohant az első hat helyiségen, aztán megtorpant. Az D. PRESTON – L. CHILD

368 KÉT SÍR

előtte elterülő helyiségekben mintha tornádó pusztított volna. Mindenhol színes cserepek és törött üvegek hevertek, a polcok felborultak és összetörtek, a szekrények üvegében nagy kaliberű golyók ütötte lyukak tátongtak. – Tristram! – kiáltott fel, és futni kezdett. Átrohant a kamrákon, a cipőtalpa alatt recsegtek-ropogtak a szinte összefüggő szőnyeget alkotó szilánkok. Amikor odaért a fia szobájához, gyorsan a zárba dugta a kulcsot, elfordította, és feltépte az ajtót. A padlón egy lepedővel letakart test hevert. Pendergast fojtott kiáltással odaugrott, és lerántotta a leplet – Proctor feküdt alatta véres arccal. Gyorsan kitapintotta a nyakán az ütőeret: erősen vert a szíve. Élt, csak eszméletlen volt. Az ügynök gyorsan megvizsgálta, nincs-e valami komolyabb sérülése, de látta, hogy csak fejbe vágták. A halántékán húzódó csúnya seb erősen vérzett, és nyilván agyrázkódása is lehetett. Átment a fürdőszobába, meleg vízbe mártott egy mosdókesztyűt, majd visszatérve óvatosan letisztogatta Proctor arcát és a vágást a fején. A férfi lassan kezdett magához térni, és megpróbált felülni, de majdnem elájult. Pendergast visszafektette. – Mi történt? – kérdezte halkan, de sürgetően. A sofőr megrázta a fejét, és felnyögött a fájdalomtól. – Alban… elvitte Tristramet. – Hogy a csudába tudott bejutni? Proctor megint megrázta a fejét. D. PRESTON – L. CHILD

369 KÉT SÍR

– Fogalmam sincs. Valami zajt hallottam… – Ez mikor történt? – Úgy háromnegyed tízkor. Most tizenegy múlt. Pendergast felugrott. Nem volt semmi jele annak, hogy Alban és áldozata elhagyták volna a házat, a riasztók lámpácskái mind zölden világítottak. Pedig több mint egy óra telt el a támadás óta. – Most itt hagyom, utánuk megyek – mondta. Proctor csak intett, mintha azt akarná mondani, ne aggódjon miatta. Pendergast a pisztolyát készenlétben tartva gyorsan átkutatta a szobát. Átnézte a Tristram asztalán heverő papírokat, amelyeken az angol írást gyakorolta, és talált egy meglepően jól sikerült rajzot egy hegyről, egy kis jegyzettel, amely szerint az apjának szánta ajándékba. Fájdalom hasított belé, de amennyire tudta, elfojtotta. Elrakta a rajzot, kiment, és bezárta maga után az ajtót. Alaposan szemügyre vette a folyosón a porban húzódó lábnyomokat, de Tristram szobája előtt túl zavarosak voltak, nem tudott kihámozni belőlük semmit. Visszament a központi folyosóra. Úgy sietett, ahogy csak bírt, de közben azért éberen figyelte a padlót borító törmeléket. Áthaladt néhány újabb kamrán, és Leng professzor régi laboratóriumához érkezett. A felfordulás nem ért el idáig, a laborban aránylag rend uralkodott. A régi kőasztalokon lombikok, retorták, titrálóberendezések sorakoztak. Óvatosan körülnézett, aztán nesztelenül odaD. PRESTON – L. CHILD

370 KÉT SÍR

osont a fal mentén a következő, utolsó kamrába vezető nyitott ajtóhoz. Ez a helyiség régi és aránylag újabb fegyverekkel volt tele: kardok, buzogányok, puskák, gumibotok, láncos buzogányok, gránátok, háromágú szigonyok sorakoztak benne. Pendergast megállt, elővette a kis LED lámpát a zsebéből, és körbevilágított a helyiségben. Úgy tűnt, nem hiányzik semmi. A kamra túlsó végében ismét megállt. A falban egy alig észrevehető ajtó nyílt, amelyen látszott, hogy nemrég hozzányúlhattak. A riasztók lámpái zölden világítottak. A mozgásérzékelő szenzorok nem jeleztek semmit. Az egész ház rendkívül jól el volt látva biztonsági berendezésekkel – kivéve az alagsort és a pincét, amelyeket viszont csak a rejtett lifttel és a titkos ajtón át lehetett megközelíteni. A szövevényes folyosó- és kamrahálózatot nem lehetett volna biztonsági berendezésekkel felszerelni, sőt azzal inkább csak kitették volna a felfedezés veszélyének a ház legrejtettebb részét. Az ügynök a csukott ajtóra meredt. Lehetséges lenne, hogy… Gyorsan kinyitotta az ajtót. Egy durván faragott kőlépcsőn találta magát, amelyet már a ház alapja alatt húzódó sziklarétegbe vájtak. Penészes, dohos szag áradt odalentről. Elindult lefelé a lépcsőn, ami egy ősrégi kő rakpartra vezetett egy vízzel teli alagútban. A ház helyén korábban egy folyami kalóz háza állt, az ő rejtett barlangja volt ez a föld alatti kikötő. Egy szárazra húzott, felfordított csónakot tároltak itt, amely most D. PRESTON – L. CHILD

371 KÉT SÍR

eltűnt. A rakpart kövén friss tócsák sötétlettek – ez is arra utalt, hogy a csónakot nemrégiben bocsáthatták vízre. Pendergast tudta, hogy az egykor csempészek által használt alagút a Hudson folyóhoz vezet. Annyira el volt rejtve, hogy mindig úgy gondolta, senki nem bukkanhat rá erre a kijáratra. De most már belátta, hogy nagyot tévedett. Alban magával vitte a túszát, és immár egy óra előnye van – ráadásul a vízen lehetetlen a nyomait követni. Pendergast leült, vagy inkább leroskadt a rakpartra.

46. fejezet

D

r. John Felder kilépett a kerti házból, és halkan becsukta maga után az ajtót. Ahogy a naptár is ígérte, holdtalan éjszaka borult a tájra. A Wintour-házat kívülről nem világították meg – Miss Wintour túlságosan spórolós volt, hogy a feltétlenül szükségesnél többet költsön villanykörtékre. Az ódon romhalmaz csak egy nagy fekete foltnak látszott a sötét éjszakában. Felder vett egy nagy levegőt, aztán osonni kezdett a térdig érő gazban. Az éjszakai hideg fagypont közelében járhatott, a lélegzete fehér párafelhőt hagyott a levegőben. A ház, az utca, egész Southport némaságba burkolózott. A sötétség ellenére D. PRESTON – L. CHILD

372 KÉT SÍR

mégis úgy érezte, hogy szörnyen könnyű észrevenni. Amikor odaért a főépülethez, a hideg falhoz lapulva megállt és hallgatózott. Mindenhol csend uralkodott. Lassan elosont a fal mentén, míg oda nem ért a könyvtár alá. A szobán három nagy ablak is nyílt. Felder még óvatosabban lopakodva belesett a hozzá legközelebb esőn. Koromsötétség honolt odabent. Kissé hátrább húzódott, a falhoz lapult, és körbenézett. Semmi sem zavarta meg a csöndet, egyetlen autó sem járt arra. A háznak ez az oldala az utcára merőlegesen állt, és a kerítés mentén telepített őstujasor is eltakarta. Felder azért még jó darabig elácsorgott a könyvtár ablaka alatt. Tényleg megtegye…? Az este folyamán, amíg a kisházban üldögélve várta, hogy elteljen az idő éjfélig, azzal győzködte magát, hogy nem akar semmi rosszat. Csak eltulajdonítja egy másodrendű festő mappáját, akivel a kutya sem törődik, Miss Wintour a legkevésbé. Sőt nem is lopja el, csak kölcsönveszi. Végül majd visszaküldi postán, névtelenül. Senkinek nem okoz vele semmi kárt. De aztán szembesült a kérlelhetetlen valósággal. Igenis betörést tervez. Ez bűncselekmény, amiért börtönbüntetés is járhat. Aztán Dukchuk jutott eszébe, és arra gondolt, hogy még a börtön is jobb annál, mint hogy esetleg az ő karmai közé kerüljön. A lába már kezdett elgémberedni a hidegtől és a sok ácsorgástól. Változtatott a testhelyzetén. Tényleg megteszi…? Igen – D. PRESTON – L. CHILD

373 KÉT SÍR

csak még egy percet vár. Vagy kettőt. A kabátja zsebébe nyúlt, és ellenőrizte a tartalmát: egy nagyméretű zseblámpa, egy csavarhúzó, egy szike, egy kis flakon olaj, egy vékony bőrkesztyű. Vett még egy mély lélegzetet, megnyalta az ajkát, és megint körbenézett. Semmi. Tökéletes volt a sötétség, a könyvtárablakot is alig tudta kivenni. A ház némaságba burkolózott, mint egy sírbolt. Még egy pillanatig habozott, aztán elővette a kesztyűt, felhúzta, és odalépett a legközelebbi ablakhoz. Bekapcsolta a zseblámpát, és a fénysugarat kesztyűs kezével leárnyékolva megvizsgálta az ablakkeretnek azt a részét, ahol a két szárny találkozott. A fenébe – most vette csak észre, hogy ezen az ablakon a spaletták is be vannak csukva. Lekapcsolta a zseblámpát, megint körbenézett, aztán odament a következőhöz, és azt is szemügyre vette. Az ablakot kilincs zárta belülről, amit csak úgy tudna elfordítani, ha betörné az üveget, és benyúlna – de ez elképzelhetetlen, túl nagy zajt csapna vele. Nem is tudta, hogy csalódást vagy megkönnyebbülést érez. Odalépett az utolsó ablakhoz, leárnyékolta a zseblámpa fénysugarát, és rávilágított. Az egyik ablakszárnynál el volt fordítva a kilincs is, de ahogy megnézte a másikat, látta, hogy az résnyire nyitva áll. Itt letört a spaletta, és nem javították meg. Az ablakkereten kis lyuk tátongott azon a helyen, ahol egykor a sarokvas lehetett. Kikapcsolta a zseblámpát, és odaosont az ablak túlsó feléhez. Megint várt egy kicsit, óvatosan körbenézett, hallgatózott. D. PRESTON – L. CHILD

374 KÉT SÍR

Semmi. Azon kapta magát, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből. Ha most nem csinálja meg, inába fog szállni a bátorsága. Határozottan a falhoz lépett, elővette a csavarhúzót, bedugta az ablakkeret melletti kis résbe, és finoman feszegetni kezdte. A rés tiltakozó nyikorgással kitágult. Felder elővette a zsebéből az olajat, bekente a rozsdás sarokvasakat, és megint megpróbálkozott a csavarhúzóval. Most már nem nyikorgott az ablak. Egy pillanat múlva már akkora volt a rés, hogy az ujja is belefért. Végtelenül óvatosan benyomta az üveget. Visszatette a zsebébe az olajat meg a csavarhúzót. Továbbra sem mozdult sehol semmi. Összeszedte minden bátorságát, mindkét kezével rátenyerelt az ablakkeretre, aztán a lábát is felemelve felkészült, hogy felhúzódzkodjon. De aztán habozni kezdett. Egy pillanatra mintha kívülről látta volna saját magát. Hirtelen olyan nevetségesnek tűnt az egész. Egy gondolat villant át az agyán: ha most az egyetemi professzoraim látnának… De túl ideges volt ahhoz, hogy most ezzel törődjön. Még jobban megkapaszkodott a párkányban, egy gyors mozdulattal felhúzódzkodott, beljebb tolta az ablakot, és már bent is termett. A könyvtárszobában majdnem ugyanolyan hideg volt, mint odakint. Felder gyorsan körbevilágított a zseblámpával, hogy felmérje, miként helyezkednek el a bútorok. Nem lenne jó, ha mondjuk felrúgna egy széket. A szobát hasonlóan rendezték be, mint a szalont: merev, magas háttámlájú székek, néhány D. PRESTON – L. CHILD

375 KÉT SÍR

kisasztalka csipketerítőkkel, porcelán és ón dísztárgyakkal. Mindent por lepett, mintha régóta nem járt volna itt senki. A falak mentén a padlótól a mennyezetig érő ólomüvegajtós könyvszekrények sorakoztak. Felder még egyszer körbenézett, és jól a fejébe véste a bútorok elhelyezkedését. Aztán leoltotta a zseblámpát, és amilyen gyorsan és halkan tudott, odasietett az ajtóhoz. Megállt, rászorította a fülét, és hallgatózott. Semmi. A torkában dobogó szívvel megfordult. Fogalma sem volt, hol kezdje a kutatást. A polcokon ezernyi könyv sorakozott, tárolódobozok, zsinórokkal összekötözött régi kéziratok és sok más anyag. Nem volt szívvidító gondolat, hogy esetleg órákat kell töltenie a kutatással, miközben folyamatosan attól kell rettegnie, hogy felfedezik. Azzal öntött lelket magába, hogy Constance-ra gondolt. Balra indult el, odaosont, ahol a polcok elkezdődtek az ajtó mellett. A tenyerével eltakarva megint felkattintotta a zseblámpát, épp csak annyi időre, hogy halványan felvillanjon egy sor bőrbe kötött könyv bordázott gerince: Henry Adams művei, négy kötetben. Egy kicsit odébb sétált a polc mentén, aztán megállt, és egy pillanatra megint felkattintotta a zseblámpát. Az egyik polcon talán fél tucat lakkozott, bonyolult faragással díszített fadoboz állt. Mindegyik elejére kis cédulát ragasztottak, a szélük felpöndörödött, ahol az összeszáradt enyv mér nem tartotta. D. PRESTON – L. CHILD

376 KÉT SÍR

Megfakult tintával állt rajtuk a felirat: Bierstadt, 1. kötet, Bierstadt, 2. kötet. A Bierstadt-levelezés, amiért hiába zarándokolt el ide a harvardi küldöttség. Nyilván egy vagyont ér… Kikapcsolta a zseblámpát, és gyorsan hátrább lépett a polctól. Mi volt ez zaj? Mozdulatlanná dermedve állt egy hosszú percig, és hegyezte a fülét, de nem hallott semmit. Megfordult, és az ajtó felé pillantott. Nem látott fényt az ajtó alatti résben. Azért idegesen tett pár lépést az ablak felé. Újból megállt, és egy percig hallgatózott, aztán visszatért a polcokhoz. Felemelte a zseblámpát, félig eltakarta a kezével, és a polcra irányította a fénypászmát. Egy hatalmas fóliókötet hevert szemmagasságban, körülötte kisebb könyvek ugyanolyan aranyozott gerinccel. Goethe Faustja – gyönyörű példány volt, a bőrkötést bonyolult dombornyomás díszítette. Felder hirtelen úgy összerándult az ijedtségtől, hogy majdnem elejtette a zseblámpát. Vajon csak képzelődik, és idegességében hall zajokat? Vagy tényleg egy lépés koppant odakint a hall szőnyegén, mintha valaki lopakodna, mint egy macska? Idegesen az ajtó felé pillantott. Továbbra sem szűrődött be fény alatta, minden koromsötét volt. Nyelt egy nagyot, aztán visszafordult a polchoz, hogy tovább keresgéljen. Aztán hirtelen valami – maga sem tudta, mi – megint arra késztette, hogy megforduljon. A nyitott ablakhoz sietett, kiugrott rajta, és halkan behúzta maga után az ablakszárnyat. D. PRESTON – L. CHILD

377 KÉT SÍR

Örült, hogy magával hozta az olajat. Állt a sötétségben, és enyhén remegett. Ahogy lassan lecsillapodott a szívverése, egy kicsit elszégyellte magát. Csak a képzelete játszik vele. Nem is hallott semmit, és fényt sem látott. Ha a saját árnyékától is folyton megijed, soha nem fogja megtalálni azt a mappát. Az ablak felé fordult. Szépen visszamászik, és jobban körülnéz a könyvek között. Ebben a pillanatban kitárult a könyvtár ajtaja, ami csak még ijesztőbben hatott attól, hogy teljes némaságban történt. Felder riadtan elhúzódott az ablaktól. Egy hatalmas alakot látott meg az ajtóban a hallból beszűrődő halvány fényben. Egy férfi volt, különös, formátlan ruhadarabban. Egyik kezében egy görbe, durván faragott bunkósbotot szorongatott. Dukchuk. Felder riadtan állt a sötétségben az ablak alatt, és bebámult. A lába a földbe gyökerezett a rémülettől. Az inas alaposan körbenézett a szobában, kopasz feje tompán megcsillant, miközben lassan körbejárkált olyan elszántan, mint valami hatalmas vadállat, és minden négyzetcentimétert átvizsgált. Aztán kiment, és némán becsukta a tolóajtót. A házra ismét teljes csönd telepedett – olyan némaság, hogy Felder a saját szívdobogását is hallotta. Miután összeszedte magát, a lehető leggyorsabban visszamenekült a kisházba. Még nem heverte ki teljesen a nagy riadalmat, de valami mást is érzett – halvány remény kezdett motoszkálni benne, mert tett egy fontos felfedezést. D. PRESTON – L. CHILD

378 KÉT SÍR

Adams. Bierstadt. Goethe. A Wintour-ház könyvtárának polcain ábécérendben sorakoznak a könyvek.

47. fejezet

C

onstance Greene mozdulatlanul üldögélt a Mount Mercy elmegyógyintézet alagsorában található tágas, faburkolatú 027-es szobában. Ezt a helyiséget valamikor régen vízkúrára használták, amelynek alkalmazását Bradford Tuke vezette be, a Mount Mercy egyik legelső elmeorvosa. A fémkarikákat, ahová odaláncolták a betegeket, már rég eltávolították a falakból, de a padlószőnyeggel borított szoba közepén látni lehetett egy kis bemélyedést – az azóta betonnal feltöltött egykori lefolyó helyét. A kényelmesen bebútorozott szobát most arra használták, hogy a pszichiáterek itt beszélgessenek a kevésbé veszélyes betegekkel. A székeket és asztalokat itt nem csavarozták a padlóhoz, de arra azért ügyeltek, hogy ne legyenek a szobában éles tárgyak, vagy bármi olyasmi, amit ütésre lehetne használni. Az ajtó nem volt bezárva, de odakint mindig állt két őr. Constance-on kívül csak Pendergast tartózkodott a szobában. Lassan, tétova léptekkel járkált fel-alá, végtelenül sápadtan. D. PRESTON – L. CHILD

379 KÉT SÍR

Constance egy darabig figyelte, aztán az asztalon előtte heverő papírokra nézett: rendőrségi jelentések, homályos feketefehér biztonságikamera-felvételek, szakértői jelentések, DNSelemzések. Mindent átolvasott már, és minden bonyolult öszszefüggés és adat megragadt az agyában. Az információkat a Tsan B’tsan nevű meditációs technika segítségével dolgozta fel. Ez a Chongg Ran, az ősi bhutáni meditációs gyakorlat legnehezebb formája, amelyet a nyugati világban alig fél tucat ember ismert teljes finomságában – akik közül ketten most itt álltak ebben a szobában. A Tsan B'tsan állapotában Constance egy váratlan felismerésre jutott. Pár percnyi gondolkodás után Pendergastra pillantott, aki még mindig fel-alá járkált. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha sorra vennénk az eddigi eseményeket, amelyek idáig vezettek – szólalt meg halkan és higgadtan Constance. – A feleséged, Helen Esterházy, akinek a felmenői között volt egy náci orvos, egy ikrekkel folytatott genetikai kísérlet részeként született. A kísérleteket egy szövetség irányítja, amely Der Bundnak nevezi magát. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Helen azzal fenyegette meg őket, hogy napvilágra hozza a kísérleteket, elhatározták, hogy megölik. A bátyja, Judson azonban egy bonyolult tervvel megmentette, és a fogyatékos ikertestvére halt meg helyette, Emma. Nemrégiben, amikor a Szövetség rájött, hogy Helen életben van, elrabolták, mielőtt biztonságba tudtad volna helyezni – azután D. PRESTON – L. CHILD

380 KÉT SÍR

pedig megölték. Pendergast léptei még jobban lelassultak. – A feleséged még a házasságotok előtt a te tudtodon kívül ikreknek adott életet a Bund eugenikai és genetikai manipulációs kísérleteinek részeként. Az egyik fiú, akit Albannek hívnak, rendkívül intelligens, agresszív, könyörtelen gyilkos lett, a teuton tökéletesség példája, ahogy azt a náci ideológusok elképzelték. A másik fiú, akit Tristramnek neveztél el, azt kapta, ami megmaradt a génkészletükből, vagyis Alban tökéletes ellentéte: gyenge, félénk, együttérző, kedves, jámbor. Mindkettőjüket idehozták New Yorkba, valamilyen „bétateszt” miatt, aminek a célját nem tudod. Alban sorozatgyilkosságokat követ el hotelekben, és neked szánt üzeneteket hagy hátra. Jól foglaltam össze? Pendergast oda sem nézve bólintott. – Tristram megszökött tőlük, és hozzád menekült. Tegnap éjjel a fivére megtalálta, és elrabolta, ahogy nem olyan régen Helent is elrabolták. Valahogy ez a száraz, tényszerű, minden érzelemtől mentes összefoglalás mintha feloldotta volna a feszültséget. Az ügynök arckifejezése kissé megenyhült, kevésbé tűnt elgyötörtnek. Megállt, és Constance-ra pillantott. – Nem tudom a helyedbe képzelni magam – folytatta a lány. – Mind a ketten tudjuk, hogy ha velem történt volna mindez, én sokkal hevesebben és ösztönösebben reagáltam volna. Az azonban, hogy hozzám jöttél, sokat elárul. Tudom, milyen D. PRESTON – L. CHILD

381 KÉT SÍR

gyötrelmes lehetett, hogy a feleséged elrablása ilyen tragikus véget ért. És látom, milyen keserűen ironikus a sors: a fiadat, akiről soha nem is tudtál, hasonlóképpen elrabolták. Megértem, hogy ez lebénított. Nem bízol a saját ítélőképességedben. Ha már eldöntötted volna, hogy mit tegyél, akkor most nem lennél itt. Pendergast továbbra is csak nézte a lányt, aztán letelepedett az asztal túloldalán álló székre. – Tökéletesen igazad van – mondta. – Paradox helyzetbe kerültem. Ha nem teszek semmit, soha többé nem fogom látni Tristramet. Ha utánamegyek, lehet, hogy a halálát okozom, ahogy a feleségemét is. Percekig hallgattak. Végül Constance megmozdult. – Számomra teljesen világos a helyzet. Nincs választásod. Ő a te gyermeked. Túl régóta folytatod ezt a küzdelmet közvetetten, ahelyett, hogy a valódi ellenségeddel szállnál szembe. Az idegközpontot kell megtámadnod, a viperafészket. El kell utaznod Nova Godóiba. Pendergast az asztalon heverő papírokra pillantott, és nagyot sóhajtott. – Emlékezz az én gyermekemre – folytatta Constance. – Amikor megtudtuk, hogy milyen veszély fenyegeti, nem haboztunk cselekedni, még ha ez azt is jelentette, hogy engem csecsemőgyilkossággal fognak vádolni. Most neked is cselekedned kell, határozottan és az erőszaktól sem riadva vissza. Az ügynök felvonta a szemöldökét. D. PRESTON – L. CHILD

382 KÉT SÍR

– Igen, erőszak. Határozott és nagyfokú erőszak. Néha ez az egyetlen megoldás. Ezt a magam példáján tanultam meg… – Constance elhallgatott, és az antik óra ketyegése töltötte be a csöndet. – Sajnálom – mondta halkan Pendergast. – Annyira el voltam foglalva magammal, hogy a te gyerekedre nem is gondoltam. Mostanra biztosan kaptál már valami hírt. – Öt nappal ezelőtt megkaptam a jelet. Végre megérkezett Indiába, egy Tibettől távoli helyre, a Dharamsala fölötti hegyekbe. Biztonságban van. – Ez jó – mormolta Pendergast, majd újból csönd lett. Épp fel akart állni, amikor a lány ismét megszólalt: – Várj még! – A fényképekre és iratokra mutatott. – Valami szokatlant érzek ebben az Albanben. Van valami különös abban, ahogy a valóságot érzékeli. – Mire gondolsz? – Nem tudom biztosan. Valahogy többet lát… többet tud, mint mások. Pendergast összevonta a szemöldökét. – Nem egészen értem. – Magam sem értem igazán. De úgy érzem, van valami képessége, egy hatodik érzék, amely az átlagemberekben nincs meg, vagy csak szunnyad. – Hatodik érzék? Olyasmi, mint a tisztánlátás vagy érzékfeletti észlelés? – Nem ilyen nyilvánvaló, valami kifinomultabb, de talán D. PRESTON – L. CHILD

383 KÉT SÍR

még erősebb dolog. Pendergast pár pillanatig eltűnődött. – Megszereztem néhány régi iratot, amelyek egy Upper East Side-i náci rejtekhelyről kerültek elő. Az Esterházy családról is szó van bennük, és említenek valamit, amit úgy neveznek, hogy „Koppenhagener Fenster”. – Koppenhágai ablak? – Igen, az iratokban gyakran szó esik róla, de soha nem magyarázzák el. A genetikai manipulációkhoz lehet köze, vagy a kvantummechanikához, esetleg a kettő valamiféle kombinációjához. De nyilvánvaló, hogy az ezen dolgozó tudósok kulcsfontosságúnak tartották a jövőbeli uralkodófaj kifejlesztése szempontjából. Talán összefügg azzal a képességgel, amiről beszéltél. Constance nem felelt semmit. A csöndben Pendergast ökölbe szorította a kezét. – Követni fogom a tanácsodat – mondta. Az órájára pillantott. – Déltájban akár már Brazíliában is lehetek. így vagy úgy, de a végére járok ennek az ügynek. – Legyél nagyon óvatos! És ne feledd, amit mondtam: néha az erőszak az egyetlen megoldás. Az ügynök lehajtotta a fejét, aztán megint felnézett, és csillogó ezüstszürke szemét a lányra szegezte. – Tudnod kell, hogy ha nem sikerül Tristramet épségben visszahoznom, akkor én sem térek vissza. Egyedül maradsz. A közönyös, rejtélyes kifejezés eltűnt Constance arcáról, és D. PRESTON – L. CHILD

384 KÉT SÍR

enyhe pír futotta el. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, aztán a lány felemelte a kezét, és megsimogatta Pendergast arcát. – Akkor feltételesen búcsúzzunk el! Pendergast megfogta a lány kezét, és gyengéden megszorította. Aztán felállt, és kifelé indult. – Várj – szólalt meg halkan Constance. Pendergast visszafordult, a lány pedig még jobban elpirult, és lesütötte a szemét. – Drága gyámom – mondta alig hallható suttogással. – Remélem… remélem, hogy végül békére lelsz.

48. fejezet

C

orrie megállt az autókereskedés előtt. Hajnali három óra volt, az éjszaka koromsötét, a hőmérséklet mínusz tíz fok. A kellemetlen fényű ívlámpák betegesen sárga fényben fürdették a sorokban álló autókat, a szélvédőkön fagyos dérréteg csillogott. A lánynak nem adtak kulcsot a kereskedéshez, de sikerült elcsennie Millerét, aki állandóan elhagyta, és káromkodva, a szemeteseket rugdosva kellett keresgélnie. Corrie alaposan utánanézett a dolgoknak, és mindent átgondolt a szélhámossággal kapcsolatban, amit az eladók folyD. PRESTON – L. CHILD

385 KÉT SÍR

tattak, és amiről olyan büszkén meséltek neki. Mint kiderült, valóban tényleg elég gyakori módszerről van szó, amit „kamattrükk”-nek neveznek. Miller igazat mondott, amikor azt állította, hogy sok autókereskedésben alkalmazzák ezt a kis csalást, és csak nagyon ritkán buknak le vele. Minél többet gondolkozott rajta, a lány számára annál világosabb lett, hogy ha lebuknának, azzal igazából nem az eladók járnának rosszul, hanem a tulajdonosok, vagyis Ricco és a fia. Ha Jack azzal fenyegetőzött, hogy lebuktatja őket, nekik volt a legtöbb veszítenivalójuk. Corrie úgy döntött, ezután rájuk fog fókuszálni. Igyekezett jó távol maradni a kivilágított részektől, és hátrament az autókereskedés mögé, ahol a szerviz működött. Itt is égett néhány lámpa, de az útról nem lehetett idelátni, a kereskedés mögött pedig hatalmas kukoricaföld terült el, ahol most csak a száraz téli tarló barnállott. Elrohant a lámpák alatt, és megállt az épület háta mögött. Felhúzott egy gumikesztyűt, és várt. Minden kihalt volt, nem látta semmi nyomát, hogy lenne éjjeliőr vagy biztonsági szolgálat. Odaosont a szalon oldalsó bejáratához. Keresgélt a kulcsok között, megtalálta azt, amelyik az ajtót nyitotta, és besurrant. Napközben felmérte a helyet, és megfigyelte, hol van az ajtó mellett a riasztóberendezés. Aznap délután „véletlenül” nekidőlt, és megnyomta a piros gombot, amitől beindult a sziréna. Millernek kellett odarohannia, hogy beüsse a kódot, amivel D. PRESTON – L. CHILD

386 KÉT SÍR

elhallgattatta. Corrie jól megjegyezte a számokat. Amikor pislákolni kezdett a figyelmeztető lámpácska, gyorsan beírta őket. A lámpa zöldre váltott. Az autószalon hatalmas kirakatán át jó sok fény áradt be a parkolóból – szinte túlságosan is sok. A lány az árnyékok közt meghúzódva az irodákhoz osont. A titkárnő számára kialakított kis előtérből két szoba nyílt, az egyik Riccóé, a másik a fiáé. Az ajtók nem voltak bezárva. Corrie besurrant az idősebb Ricco irodájába. A hátsó fal mentén sorban álltak az irattartó szekrények. Elővette a magával hozott kis feszítővasat, bedugta a legfelső fiók széle alá, és felfeszítette. Az olcsó fémfiók könnyen ki is nyílt, és kicsúszott a helyéről. Hosszú sorban álltak benne a dossziék, több száz is lehetett. És ez csak egy a húsz fiókból. Most, hogy így belegondolt, igazából nem volt semmi ötlete, hogy mit is keressen. Bizonyítékot a csalásra? Úgy döntött, azzal fogja kezdeni, hogy megnézi az apja személyi aktáját, aztán csak úgy találomra, szúrópróbaszerűen belenéz a dossziékba. Az első fiókban csak az eladásokkal kapcsolatos iratok sorakoztak. Gyorsan átpörgette őket, aztán felfeszített egy másik fiókot, majd egy újabbat. Te jóságos ég, mennyi papír…! Fél óra múlva végre megtalálta a személyi aktákat. Külön fiókban tárolták őket. Beléjük lapozva szinte azonnal meg is találta a SWANSON feliratút. Kicsit habozott, és törte a fejét. Nyilvánvaló lesz, hogy valaD. PRESTON – L. CHILD

387 KÉT SÍR

ki betört. Nem lophatja el csak ezt a dossziét, azzal rögtön az apjára irányítaná a figyelmet. Inkább elvisz egy csomó más aktát is, és akkor nem fognak rájönni, hogy melyik érdekelte. Begyömöszölte a táskájába a SWANSON feliratú dossziét, és épp elkezdett találomra kihúzogatni még egyet-kettőt a fiókból, amikor váratlanul zajt hallott. Valaki halkan becsukott egy ajtót. Corrie megdermedt. Nem tudott kimenekülni az irodából, mivel hátsó kijárata nem volt. Csak az eladótéren keresztül vezetett ki út, de az úszott a parkolóból beáradó fényben. Miközben tovább várt, hallotta, hogy egy másik ajtó is csukódik, és léptek koppannak a kifényesített gránitpadlón. Halkan becsukta az irattartó szekrény fiókjait. Remélte, nem túl szembetűnő rajtuk, hogy feltörték őket. Eltette a feszítővasat a válltáskájába, és behúzódott az iroda sarkába. Most merre? A mosdó! Óvatosan besurrant, és eltolta a reteszt, aztán bement az egyik fülkébe, azt is bezárta maga után, és felállt a vécé tetejére, hogy ki tudjon lesni a fülke fala fölött. Néma csönd lett. Akárki jött is be a szalonba, nem valószínű, hogy be akarna menni Ricco irodájába. De ha igen, a mosdóba akkor sem fogja bedugni az orrát. Vagy mégis? Rájött, hogy nem kellett volna bereteszelni azt az átkozott ajtót. Ez gyanús lesz, ha valaki megpróbál benyitni. Kiverte a verejték, amikor rájött, ez milyen ostoba hiba volt. D. PRESTON – L. CHILD

388 KÉT SÍR

Komoly bűncselekményt követett el azzal, hogy betört – már megint. Mi a csudát művel? Lehet, hogy a lelke mélyén bűnöző hajlamai vannak? Miért vállal ilyen őrült kockázatot? A léptek még közelebbről toppantak, és Corrie meghallotta, hogy nyílik az iroda előterének ajtaja. Valaki bejön… A lépéseket eltompította a puha szőnyeg. A lány hegyezte a fülét. Egy hangos csikorgástól összerezzent – valaki kinyitotta az egyik feltört irattartó szekrény fiókját, aztán hangosan becsapta. A lépések most már szaporábban haladtak át az irodán. Hirtelen hangosan megrángatták a mosdó ajtaját. Rövid csönd állt be, majd még erősebben megrázták az ajtót, és egy tompa puffanást is hallani lehetett, ahogy az illető egész testével nekiveselkedve próbálta belökni az ajtót. Ki lehet az? Ricco? Ha igen, neki vége… Nagy csattanás hallatszott, aztán egy reccsenés, és fény árasztotta el a mosdót. Egy pillanatra csönd lett. Corrie levegőt venni is alig mert. A szíve vadul kalapált a mellkasában. Gyors léptek koppantak, aztán valaki felrántotta a fülke ajtaját, olyan erővel, hogy a retesz letört. – Te vagy az? Charlie Foote állt ott. Sápadt arca verejtékezett. Majdnem ugyanolyan ijedtnek látszott, mint Corrie. – Hadd magyarázzam meg… – kezdte a lány pánikba esve. Foote fújt egy nagyot, és felemelte a kezét. – Gyere, szállj le onnan, röhejesen festesz. D. PRESTON – L. CHILD

389 KÉT SÍR

Corrie lekászálódott a vécé tetejéről. A férfi szó nélkül megfordult, ő pedig követte kifelé a mosdóból. Már látta lelki szemei előtt, ahogy megérkezik a rendőrség, letartóztatják, rájönnek, hogy kinek a lánya, és az apját is megtalálják és letartóztatják. Mindkettőjüket elítélik, és börtönbe kerülnek, talán hosszú évekre. Vége a karrierjének, az együttműködésnek Pendergasttal… Vége az életének, pedig csak most kezdte végre összeszedni magát, és kimászni a gödörből. Olyan szörnyen bántotta ez a gondolat, hogy megtántorodott tőle. Foote elkapta a karját. – Nyugalom – mondta halkan. – Menjünk át a társalgóba, oda nem látni be az utcáról. Corrie leroskadt az első útjába kerülő székre. A férfi leült vele szemben, és rámeredt. – Kérlek… – kezdte a lány. Bármire hajlandó lett volna, hogy megússza. Foote csak megrázta a fejét. – Nézd, Corrie – mondta. – Azt hiszem, tudom, mi folyik itt. Corrie rámeredt. – Te Jack Swanson lánya vagy, igaz? Nem kapott feleletet. Foote folytatta: – Minden rendben, nyugodj meg. Nem foglak elárulni. Már eddig is gyanúsnak találtam, ahogy folyton kérdezősködtél. Most meg Ricco irodájában kutatsz. Az apádnak akarsz segíteni, igaz? D. PRESTON – L. CHILD

390 KÉT SÍR

Corrie hallgatott. – Nem hasonlítasz rá, de a hangodban őt hallom. Én mindig kedveltem az apádat. Barátok voltunk. Nekem sem tetszik, ami itt zajlik, ahogy neki sem tetszett. Lehet, hogy csak rákenték azt a bankrablást. Ezt gondolod? Ezért nyomozol? Corrie ránézett a fiatalemberre. Mindig udvariasan viselkedett vele, és nemigen vett részt a többiek durva viccelődésében. És tudta, hogy ő sem rajong a vevők átveréséért. Corrie ennek ellenére bizonytalan volt abban, hogy mit mondjon, és mennyire bízhat meg benne. Foote bólintott. – Igen, nyilván azt gondolod, hogy rákenték a bankrablást, és azért törtél be, hogy bizonyítékot találj. Óvatosan megfogta a lány táskáját, és kinyitotta. – Tessék, Jack aktája. Most már biztos vagyok benne, hogy igazam van. – Halványan elmosolyodott. – Tudod, mit? Szerintem jól jönne neked egy szövetséges. Talán tudnék segíteni, és legalább ezen a helyen is végre helyükre kerülnének a dolgok. – Nem fogsz feladni? A férfi felnevetett, és megrázta a fejét. – Nem, dehogy. De jobb lesz, ha mielőbb eltűnsz innen, mielőtt még Ricco megérkezik. Az öreg néha már hajnali ötkor bejön a papírmunkát elintézni. Corrie majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Charlie a karját nyújtotta, a lány elfogadta, és felállt. D. PRESTON – L. CHILD

391 KÉT SÍR

– Van itt a közelben egy egész éjszaka nyitva tartó kávézó, megreggelizhetnénk, és közben mesélhetnél az apádról, és hogy miért gondolod, hogy csak rákenték a bankrablást – intett Charlie a kereskedés kijárata felé.

49. fejezet

A

Cable Streeten található kávézó a múltból ragadt itt – nem egy retro stílusú hollywoodi bisztrólánc tette rá a kezét, hanem tényleg minden eredeti volt, a lerobbant zenegépektől kezdve a felhólyagosodott linóleumpadlóig, a műanyag asztaloktól a légypiszkos étlapokig. A platinaszőke pincérnő hangosan kiabálta be a kora reggeli rendeléseket a konyhába a szakácsoknak. De legalább a kávé jó erős volt. Corrie kiment a mosdóba, és kidobta a szemetesbe a zsebébe gyűrt gumikesztyűt, amit a betörésnél használt. Eltűnődött, mit fog majd szólni az öreg Ricco, ha felfedezi, hogy feltörték az irattartó szekrényt. A legjobb lesz, ha szabadnapot vesz ki, akkor legalább nem kell hallgatnia a kiabálását. Visszatért a bokszba, megitta a kávéját, és hallgatta, amit Foote mesélt. A férfi nagyon dühös volt, és egyre jobban belelovalta magát. – Hihetetlen, hogy ezek képtelenek becsületesen akár egy D. PRESTON – L. CHILD

392 KÉT SÍR

dollárt is keresni. Én vagyok a második eladó a rangsorban. És tudod miért? Mert az emberek megérzik, hogy én nem verem át őket. Nekem nincs rá szükségem, hogy filléres csalásokkal szerezzek pénzt. – Meg vagyok győződve róla, hogy ezek mártották be az apámat. – Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább az az érzésem, hogy igazad lehet. Jack rendes fickó. Ugyan nem bizonyult túl jó eladónak, de legalább becsületes volt. Nehéz lenne elképzelni róla, hogy kiraboljon egy bankot. Csönd lett. – És hogy keresel rajta, ha egy vevő csak kétszáz dollárt akar ráfizetni? – kérdezte aztán Corrie. Foote belekortyolt a kávéjába. – Sokféle módon lehet becsületesen is profitot csinálni egy kocsi eladásából. Mondjuk eladsz egyet hetvenezerért. Először is kapsz három százalék jutalékot, az máris kétezer-egyszáz dollár haszon. Aztán kaphatsz prémiumot is, ami szintén kétezerre is rúghat. Ráadásul abból is van haszon, ha tisztességes kamatot számolunk fel. Nincs rá semmi szükség, hogy csaljunk vele. Beleharapott a ropogós pirítósba, és rágni kezdett. – Egyébként – folytatta egy újabb korty kávé után – ez a kamatcsalás nem az egyetlen trükkjük. Néha, ha egy idősebb vagy tapasztalatlan vevő nem rögtön viszi el a kocsit, hanem később jön vissza érte, átírják a papírokat, és kicserélik az auD. PRESTON – L. CHILD

393 KÉT SÍR

tót egy olcsóbb felszereltségű változatra, ami ránézésre pontosan ugyanúgy néz ki. Olyat is láttam már, hogy egy tesztvezetésen összetört és később kipofozott autót adtak el vadonatújként. És Ricco meg a fia bátorítják őket. Nem nyíltan, ennyire azért nem ostobák, de szemet hunynak a dolog fölött. Foote odaintette a pincérnőt, és rendelt még egy adag rántottát. Meglepő étvággyal rendelkezett. Fürkésző pillantást vetett Corrie-ra. – Teljesen biztos vagy benne, hogy nem az apád rabolta ki azt a bankot? – Nem ő volt! – csattant fel a lány. – Biztos vagyok benne! – Jó, jó, hiszek neked. Megint szünet állt be a beszélgetésben. – Talán csapdát állíthatnánk nekik – javasolta Corrie. – Én is épp erre gondoltam. – A férfi kihörpintette a kávéját, aztán megint intett a pincérnőnek, és a bögrére mutatott. – Tudod, akár még többet is elérhetnénk, mint hogy tisztára mossuk az apád nevét. Közben leleplezhetnénk az egész rohadt disznóságot. – Hogyan? Foote pár pillanatig gondolkodott. – Beszervezünk egy beépített embert, aki bedrótozva odamegy, és vevőnek adja ki magát. Elintézzük, hogy maga Ricco intézze az eladást. Aztán elvisszük a bizonyítékot a rendőrségre, hogy indítsanak nyomozást. Ha ez meglesz, a zsaruk azt is jobban hajlandóak lesznek elhinni, hogy az apád nem bűnös. D. PRESTON – L. CHILD

394 KÉT SÍR

Corrie a főiskolai kurzusokon tanultakra gondolt. – Bedrótozva? Nem hiszem, hogy ezt elfogadnák bizonyítéknak, ha bírósági felhatalmazás nélkül csináljuk. Ennek alapján nem indíthatnak nyomozást. – És mi a helyzet az apád alibijével? Ő hol volt a bankrablás idején? Corrie elvörösödött. – Ezt nem kérdeztem meg tőle. Valahogy… nem tűnt helyénvalónak. – Valószínűleg úgy gondolja, túl gyenge lábakon áll az alibije, különben nem menekült volna el. De lehet, hogy tévesen hiszi ezt. Ha mondjuk be volt kapcsolva a mobilja, annak alapján ki lehet nyomozni, hol járt éppen. Talán valaki látta őt vagy a kocsiját. Lehet, hogy használta a hitelkártyáját épp abban az időben. Vagy talán be volt kapcsolva a számítógépe. Manapság milliónyi módon meg lehet állapítani, hogy hol tartózkodott valaki egy adott időpontban. Lehet, hogy Jack sziklaszilárd alibivel rendelkezik, és nem is tud róla. A lány átgondolta, amit Charlie mondott. Ésszerűnek hangzott. – El tudjuk érni valahogy az apádat? – Nem, csak ha személyesen odamegyek hozzá. – Van kocsim, mehetnénk együtt. Corrie Foote-ra pillantott. Nagyon komoly fiatalembernek látszott, de nem akarta senkinek elárulni az apja rejtekhelyét, még neki sem. D. PRESTON – L. CHILD

395 KÉT SÍR

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Holnap szabadnapot veszek ki, és elmegyek hozzá. Aztán majd felhívlak. – Remek. Van egy barátom, aki szerintem hajlandó eljátszani a beépített vevő szerepét, hogy leleplezzük azokat a szemeteket. Profi színész, és imádja az ilyen bulikat. Majd elintézem. Lehet, hogy igazad van, és ennek alapján nem tud lépni a rendőrség, de az biztos, hogy legalább felkelti a figyelmüket. Ha a főügyész értesül róla, ő kiadhatja a bírósági engedélyt. – Köszönöm. – Tudod, hogy kedvelem Jacket. Szeretnék segíteni neki. De nem vagyok nemes lovag, magamért is teszem. Ha megszabadulnánk azoktól a pocsék eladóktól, akkor nekem több vevő jutna, és talán saját autókereskedésem is lehetne egyszer. – Charlie elmosolyodott. – Ki kell derítened, hol volt az apád a bankrablás idején. Aztán majd hívj fel. Fogadni mernék, be tudjuk bizonyítani, hogy nem is volt ott abban az időpontban.

50. fejezet

P

enelope Waxman elegánsan üldögélt a kényelmetlen, egyenes hátú széken a brazíliai Alsdorf katonai rendőrségének főkapitányságán. A tágas, sárgára festett terem nyitott D. PRESTON – L. CHILD

396 KÉT SÍR

ablakain át kellemes szellő járt ki-be. Az egyik falon az elnök arcképe lógott – ahogy a legtöbb brazil közhivatalban a másikon feszület. Egy alacsony fakorlát osztotta két részre a helyiséget, elválasztva a várótermet az irodától, ahol a dolgozók buzgón papírokat töltögettek ki, vagy gépeltek. Néha egy-egy rendőr sétált át az aulán kék zubbonyban és piros barett sapkában, aztán eltűnt egy ajtón keresztül. Mrs. Waxman felsóhajtott, és nyugtalanul fészkelődött a széken. Két éve élt Brazíliában – a férje textilexportőr volt de nem tudta megszokni a csigatempót, amivel a hivatalos ügyeket intézték. Több mint fél órája várt, és még be sem tudta adni a feljelentést. Úgy tűnt, ebben az országban csak némi csúszópénzzel lehet felgyorsítani a dolgokat, de ebben büszkesége megakadályozta. Az órájára pillantott: délután három felé járt. Mi a csuda tart ennyi ideig? A váróhelyiségben csak egyvalaki tartózkodott rajta kívül, egy megállás nélkül hangosan panaszkodó férfi. Igazából a férje hibája minden. Hallott egy Blumenau nevű kisvárosról a déli Santa Catarina államban, amely egy régi bajor város majdnem tökéletes mása, és elrángatta ide a fővárosból egy hosszú hétvégére. Be kellett ismernie, hogy Blumenau valóban érdekes hely. Tényleg pontosan úgy festett, mint egy német kisváros, amelyet odapottyantottak a brazil őserdő közepére: sörivócsarnokok, színes homlokzatú boltocskák, gerendavázas, fehérre meszelt épületek sorakoztak egymás mellett, sőt még ősinek tűnő gótikus épületek is súlyos palatetővel, D. PRESTON – L. CHILD

397 KÉT SÍR

amelyen manzárdablakok díszelegtek. A legtöbb itteni lakos szőke volt, kék szemű és rózsás arcú. Az utcákon gyakrabban lehetett német szót hallani, mint portugált. A férjét, aki nagyon büszke volt német őseire, elbűvölte a hely. Hamarosan elkezdődtek azonban a problémák. Az ura nem volt olyan előrelátó, hogy előre foglaljon szállodai szobát, és épp valami óriási német kulturális fesztivál kellős közepén érkeztek. Az összes hotel megtelt, így Waxmanék arra kényszerültek, hogy a szomszédos Alsdorfban keressenek szállást, ami Blumenau sokkal kisebb, olcsóbb változata volt. Láthatóan próbálta kihasználni a szomszédja vonzerejét, de úgy tűnt, nem sok sikerrel. Az itteni, láthatóan szegényebb lakók kevésbé hasonlítottak az európaiakra, sokkal inkább bennszülöttnek tűntek. És Blumenautól eltérően itt a bűnözés is elharapódzott. Épp aznap reggel ellopták az utazási csekkjeiket a hotelszobájukból. A férje most Blumenauban igyekezett újakat szerezni, Mrs. Waxman pedig itt várakozott az alsdorfi rendőrségen, hogy bejelentést tegyen a lopásról. A gondolatait ismét félbeszakította a váróhelyiségben várakozó férfi. Hosszú litániába kezdett, a szerencsétlen titkárnőt nyaggatta, aki egy közeli íróasztal mögött ült. Mrs. Waxman vetett egy bosszús pillantást a férfira. Rikító trópusi mintás inget viselt, széles karimájú szalmakalapot, gyűrött fehér vászonnadrágot. Az arca szinte betegesen sápadt volt. Nagyon úgy tűnt, hogy turista lehet – tipikus idegesítő amerikai, aki mindenhol igyekszik minél hangosabban angolul beszélni, azt D. PRESTON – L. CHILD

398 KÉT SÍR

gondolván, hogy attól mindenki hasra esik. – Borzasztó régóta várok – panaszkodott éles, ingerült hangon. – Mi tart ennyi ideig? – Ahogy lehet, fogadni fogja a kérvényeket feldolgozó ügyintéző – felelte a nő. – Ha lenne útlevele, uram, gyorsabban menne… – Már elmagyaráztam, hogy az útlevelemet ellopták a tárcámmal együtt, amiben a pénzem és a hitelkártyáim voltak. – Letargikus hangon tette hozzá: – Te jó ég, mintha egy Kafkaregénybe csöppentem volna! Valószínűleg soha nem fogok kijutni innen. Itt fogok meghalni, a bürokrácia áldozataként. – Nagyon sajnálom, uram – mondta a nő, egy szenthez illő türelemmel. – Jelenleg minden ügyintéző foglalt. Sűrű napunk van. – Azt elhiszem. Gondolom, az alsdorfi rendőrség leginkább ilyen piti kis lopásokkal van elfoglalva. Tudtam, hogy jobban tenném, ha Rióban maradnék. Egy rendőr lépett ki a hátsó irodából, és átsétált a helyiségen. A turista felugrott. – Hé! Hé, maga! A rendőr tudomást sem vett róla, eltűnt a kijáraton. A férfi visszafordult a titkárnőhöz. – Ez az ember süket? – Egy fontos ügyön dolgozik – felelte a nő. – Hát persze, nyilván egy másik zsebtolvajláson. Aki engem D. PRESTON – L. CHILD

399 KÉT SÍR

kirabolt, nyilván talált magának újabb amerikai áldozatokat. A nő megrázta a fejét. – Nem, nem zsebtolvajlás. – Akkor micsoda? Mi olyan fontos, hogy nem tud velem foglalkozni? A nő nem válaszolt. Jól is teszi, gondolta Mrs. Waxman. Legszívesebben alaposan megmondta volna a magáét ennek az idegesítő alaknak. A turista kilesett az ajtón abba az irányba, amerre a rendőr távozott. – Talán még utolérhetném – mondta, inkább csak saját magának. – Megállítom, és elmondom a problémámat, akkor kénytelen lesz segíteni. A titkárnő megrázta a fejét. – Túlságosan elfoglalt. – Túl elfoglalt? Persze, azzal hogy kávézgat és fánkkal tömi magát! A nő nem bírta tovább, és éles hangon azt felelte: – Gyilkossági ügyekben nyomoz. Mrs. Waxman felkapta a fejét. – Gyilkosságok? Milyen gyilkosságok? A titkárnő azonban nyilván úgy gondolta, hogy már így is többet mondott a kelleténél, és csak megrázta a fejét. A turista hátradőlt a széken, és égnek emelte a tekintetét. – Nyilván valami kocsmai verekedés volt. Én meg itt ülök, minden papír nélkül egy idegen országban. Úristen! – Kis szüD. PRESTON – L. CHILD

400 KÉT SÍR

net után folytatta: – Szóval azt mondja, gyilkosságok? Egynél több? A nő csak bólintott. – Mi az, csak nem egy sorozatgyilkos garázdálkodik? A nő nem felelt semmit, összeszorította a száját. Hirtelen az utazási csekkek már nem is tűntek olyan fontosnak Mrs. Waxman számára. Gyilkosságok? Lehet, hogy jobb lenne elfelejteni a feljelentést, megkeresni a férjét, és a lehető leghamarabb elutazni innen. Míg ezt fontolgatta, úgy tűnt, az idegesítő turistának támadt egy ötlete. Előhalászott gyűrött vászonnadrágja zsebéből egy bankjegyköteget, és a titkárnő felé hajolt. – Nézze – mondta színpadias suttogással. – A zsebtolvaj ezt nem vitte el. Adjon egy húszast az ügyintézőnek. Talán ezzel kicsit megolajozhatjuk a gépezetet. Erre már odanézett a többi ügyintéző is. – Ezt nem tehetem, uram – felelte a titkárnő összevont szemöldökkel. – Nem elég, mi? Jó, velem lehet alkudni. – A férfi lehámozott még néhány gyűrött bankjegyet a kötegről. – Tessék, ötven reál. Adja oda neki. A nő még nyomatékosabban megrázta a fejét. – Nem fogadunk el kenőpénzt. – Nem fogadnak el kenőpénzt? Most viccel? Ez itt Brazília, vagy nem? Én se ma jöttem le a falvédőről! – Az alsdorfi rendőrséget nem lehet megvesztegetni, uram – D. PRESTON – L. CHILD

401 KÉT SÍR

közölte a nő jó hangosan, kis büszkeséggel a hangjában. – Az ezredes nem engedné. – Az ezredes? Milyen ezredes? – Souza ezredes. – Nem hiszem el – mondta a turista. – Mi az, még több pénzt akarnak legombolni rólam? A felét meg akarja tartani magának, igaz? Minden szentnek maga felé hajlik a keze! – Uram, tegye el a pénzét. – Úgy tűnt, a titkárnő türelme végleg elfogyott. – Nézze, ha akar, menjen be, és várjon a belső iroda előterében. Ha ezt megengedem, hajlandó lesz csendben maradni? A turista gyanakvó pillantást vetett a nőre. – Így hamarabb sorra kerülök? – Lehetséges. A férfi megvonta a vállát. – Hát jó, vezessen be. Felállt, a titkárnő pedig bekísérte az íróasztalok mellett egy hátsó ajtón át. Áldott csönd lett. Mrs. Waxman felállt, nem is szólt senkinek, csak kisietett, és taxit kezdett keresni, hogy a lehető leghamarabb távozhassanak a férjével Alsdorfból.

A

titkárnő megmutatta a virágos inget és vászonnadrágot viselő turistának, hol ülhet le. A férfi megvárta, amíg elhalkulnak távolodó léptei, majd halkan odaosont az ajtóhoz, és óvatosan behúzta. Aztán megfordult, és körülnézett az irodában. Négy szék vett körbe egy asztalt, három fal mentén D. PRESTON – L. CHILD

402 KÉT SÍR

irattartó szekrények sorakoztak. Ahogy végignézett rajtuk, halványan elmosolyodott. Szóval egy sor gyilkosság történt… És az is kiderült, hogy a rendőrfőnököt nem lehet megvesztegetni. Ez ígéretesnek tűnt. – Nagyszerű – szólalt meg lágy délies kiejtéssel, amely egészen másképp csengett, mint amivel odakint beszélt. – Ez igazán nagyszerű…

51. fejezet

A

Blumenau központjában található, német falucskára emlékeztető Vila Germánica negyedben rengeteg sörivó, sörkert és taverna várta a turistákat. A legtöbb igen vidám benyomást keltett, zsúfolva jókedélyű vendégekkel. Német népviseletbe öltözött pincérnők cipelték a hatalmas, egyliteres korsókat. Akadtak azonban csendesebb helyek is, ahová inkább a helybéliek jártak – ezek is igazi bajor stílust tükröztek, de odabent sötétebb volt, és nem tombolt úgy a zajos tivornyázás. Az ilyenek közé tartozott például a Hofgarten. Odabent vaskos, faragott gerendák húzódtak az alacsony mennyezeten, amely majdnem a vendégek fejéig ért. A falakon német várakat ábrázoló, bekeretezett nyomatok függtek, a napi menüt D. PRESTON – L. CHILD

403 KÉT SÍR

egy táblára írták fel krétával. Minden rendelés mellé ingyen járt a bajor sósperec. Középen állt egy hosszú bárpult is, de a legtöbb vendég inkább a bokszokban foglalt helyet. Az egyikben egy férfi ült, és egy helyi lapot olvasgatott. Alacsony termetéhez, széles mellkasához és vastag karjához képest a feje kissé kicsinek tűnt. Borotvált arcának vonásai és beolajozott haja alapján inkább brazilnak látszott, nem németnek. Jóképű volt, magas járomcsonttal, hosszú orral. Sört ivott, és egy rövid, vékony szivart szívott mellé. Felnézett, amikor valaki becsusszant a bokszba, és leült vele szemben. Olyan némán és villámgyorsan történt, hogy az idegen már kényelmesen el is helyezkedett, mire észrevette a jelenlétét. – Boa tarde – szólalt meg. A férfi nem válaszolt, csak enyhe kíváncsisággal szemlélte az idegent. – Beszélhetnénk angolul? Sajnos a portugál nyelvtudásom nem túl használható. A fickó leverte a hamut a szivarról, és vállat vont, mintha még nem döntötte volna el, hogy egyáltalán hajlandó-e szóba állni az illetővel. – A nevem Pendergast – folytatta az idegen. – És lenne egy ajánlatom az ön számára. A férfi megköszörülte a torkát. – Ha tudná, hogy ki vagyok, akkor eszébe sem jutna, hogy ajánlatokkal jöjjön hozzám. D. PRESTON – L. CHILD

404 KÉT SÍR

– Ó, én nagyon jól tudom, ki maga. Souza ezredes, az alsdorfi katonai rendőrség főnöke. Az ezredes csak szippantott egyet a szivarjából. – Nemcsak azt tudom, hogy ön kicsoda, de ezenkívül még egy csomó mindent magáról is. Valamikor a Batalhão de Operações Policiais Especiais vezetője volt, ami a brazil hadsereg legelitebb gyorsreagálású egysége. A BOPE-t mindenhol nagy tisztelet és félelem övezi. De ön mégis otthagyta – önként, ugyebár? –, hogy Alsdorfban legyen rendőrfőnök. Én ezt nagyon furcsának találom. Nem mintha le akarnám kicsinyelni Alsdorfot, hiszen elbűvölő kisváros a maga módján. De nekem elég nagy visszalépésnek tűnik a meredeken emelkedő karrierje után. Választhatott volna egy csomó más megbízatás közül, akár a helyi, akár a szövetségi rendőrség kötelékében. De ön ehelyett… – Pendergast csak körbeintett a Hofgartenben. – Látom, utánanézett a múltamnak – mondta Souza ezredes. – Azt kell mondanom, o senhor, hogy ez nem célravezető megközelítés. – Drága ezredes úr, csak szeretném lefektetni az alapokat az ajánlatomhoz. Ne aggódjon, nem annyira üzleti, mint inkább szakmai jellegű ajánlatról lenne szó. Az ezredes hallgatott. Pendergast várt egy percig, mielőtt folytatta volna. – Megvan önben egy olyan tulajdonság is, amely elég ritka a világnak ezen a táján: nem fog magán a korrupció. Nemcsak hogy nem fogad el semmiféle megvesztegetést, de a kollégái D. PRESTON – L. CHILD

405 KÉT SÍR

körében is mindent megtesz ellene. Talán ez is az egyik oka annak, hogy itt találta magát az isten háta mögött Alsdorfban – vagy nem? Souza ezredes elnyomta a szivarját a hamutartóban. – Épp eleget mondott, kedves barátom. Azt javaslom, távozzon, mielőtt az embereimmel dobatom ki a városból. Pendergast válasz helyett a zakója zsebébe nyúlt, elővette az FBI-jelvényét, és az asztalra fektette. Az ezredes gondosan szemügyre vette, aztán megint az ügynökre pillantott. – Itt nincs semmiféle fennhatósága – mondta. – Attól tartok, valóban nincs. – Mit akar? – Szeretném, ha együttműködne velem egy vállalkozásban, amely ha sikerrel jár, mindkettőnknek nagy hasznot hajtana. Az ezredes hátradőlt, és rágyújtott egy újabb szivarra. – Hallgatom. – Önnek van egy problémája. Nekem is van egy. Beszéljünk előbb a magáéról. – Pendergast kissé közelebb hajolva folytatta: – Az utóbbi hónapokban egy sor megoldatlan gyilkosság történt Alsdorfban. Nagyon kellemetlen gyilkosságok, bár a részleteket elhallgatták a nyilvánosság elől. Souza ezredes igyekezett palástolni a meglepetését. Kivette a szájából a szivart, megszemlélte, aztán megint visszadugta. – Tudja, egy kicsit belepislantottam az aktáikba – folytatta az FBI-ügynök. – Mint már mondtam, a portugál tudásom hagy maga után némi kívánnivalót, de azért így is átfogó kéD. PRESTON – L. CHILD

406 KÉT SÍR

pet kaptam. Legalább nyolc gyilkosságot követtek el Alsdorfban és a környékén az elmúlt fél év során, de a helyi újságokban erről szinte egy sor sem jelent meg. Az ezredes megnedvesítette az ajkát. – Mi a turizmusból élünk. Az ilyen hírek… rosszat tennének az üzletnek. – Főleg ha az is kiszivárogna, milyen módszerrel követték el a gyilkosságokat. Némelyik egészen kivételesen szadistának tűnik. A többit pedig a lehető leggyorsabban követték el, általában a nyaki ütőér elvágásával. Láttam a fotókat is. Az ezredes összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. – És van itt valami, amit nehezemre esik megérteni: amenynyire látom, a helyi rendőrség szinte a kisujját sem mozdította, hogy kiderítse, ki követte el ezeket a gyilkosságokat. Az ezredes még jobban ráncolta a homlokát. – Nem érdekelte őket igazán. Alsdorf egy szegény kisváros. Az áldozatok mind camponês. Parasztok, akik a hegyekben dolgoznak. Egyszerű idénymunkások, ide-oda sodródnak. Pendergast bólintott. – Tehát magára és a katonai rendőrségre marad, hogy megpróbálják megoldani a gyilkosságokat, miközben alig van valami bizonyíték a kezükben, és közben mindent próbálnak eltitkolni a turisták és a helybéliek elől. Ez elég nagy probléma, ugyebár. Közben a pincérnő hozott egy újabb korsó sört az ezredesD. PRESTON – L. CHILD

407 KÉT SÍR

nek, Pendergasttól pedig megkérdezte, mit kér. – Ugyanazt, amit az ezredes – felelte portugálul, aztán viszszaváltott angolra. – Hadd tegyek fel egy kérdést. Amikor éjszakánként nem tud aludni, és azon töri a fejét, hogy kik lehetnek a gyilkosok, mire szokott jutni? Beszélgetőtársa belekortyolt a sörbe, de nem válaszolt. – Azt hiszem, én tudom, merre kalandoznak a gondolatai. A folyón, a dzsungel mélyében. Egy bizonyos Nova Godói nevű helyen. Az ezredes arcán most először jelent meg igazi megdöbbenés. Az ügynök bólintott. – Sokat pletykálnak arról a helyről, nem igaz? Több mint fél évszázada rossz a híre. Rengeteg spekuláció kering arról, hogy mi folyik ott, kik a lakói és mit művelnek… Elég sokat suttognak az alsdorfiak. Különös emberekről beszélnek, akik elhajóztak felfelé a folyón, de soha többé nem tértek vissza. Megérkezett Pendergast söre. Csak ránézett, de nem kóstolta meg. – Van még valami, amit tudok önről, ezredes. Ön valóban törődik Alsdorffal. Nagyon is. Nyilván bosszantja a tény, hogy a polgári rendőrséget nem érdeklik ezek a gyilkosságok. De maga a seregben szolgált, a BOPE sokszorosan kitüntetett tagja volt. És érzem, hogy olyan ember, aki – ha tisztán látja, mi a kötelessége – nem engedi, hogy a bürokrácia vagy a parancsnoki lánc az útjába álljon. Ha tudná, mi folyik Nova Godóiban, D. PRESTON – L. CHILD

408 KÉT SÍR

ha tudná, hogy ők a felelősek ezekért a gyilkosságokért és azokért, amiket még csak ezután fognak elkövetni, akkor azt hiszem, nem habozna, hanem azonnal cselekedne. Souza ezredes az amerikaira nézett, hosszú, átható, elgondolkozó pillantással. Végül alig észrevehetően bólintott. – Mi tud Nova Godóiról? – kérdezte Pendergast. A férfi a hamutartó szélére támasztotta a szivart, és nagyot kortyolt a söréből. – Azt mondják, valamikor missziónak épült, amelyet évszázadokkal ezelőtt alapítottak a ferencesek odafent a hegyekben. – És? Vonakodva folytatta: – A szerzeteseket lemészárolták a helyi indiánok, a missziót pedig erőddé alakították a portugál katonák, akik végül kiirtották a helyi őslakosságot. Aztán egy ültetvény központja lett, amelyet a harmincas években elhagytak. A háború után néhány német menekült telepedett le itt, ahogy sok más helyen is Brazíliában. – És hol található pontosan ez hely? – Igen távol eső vidéken, szinte lehetetlen odajutni, csak a folyón lehet megközelíteni. A német település a hegyekben fekszik, egy ősi vulkáni kráterben keletkezett tó partján. A tó közepén áll egy kis sziget, oda épült annak idején a misszió, majd később az erőd. A lakók teljesen visszavonult életet élnek. Alsdorfot használják a külvilág felé kapunak, onnan érkeznek a hírek és az ellátmány, de soha nem lépnek kapcsolatD. PRESTON – L. CHILD

409 KÉT SÍR

ba az itteniekkel, még a németekkel sem. Amennyire lehet, meghúzzák magukat, igyekeznek elkerülni az idegenek figyelmét. Ezen kívül nem tudok mást. Pendergast lassan bólogatott. – Amit tervezek, veszélyes vállalkozás lenne, egy katonai akció. A polgári rendőrséget természetesen nem vonnánk be – a Polícia Militar emberei intéznék, nem hivatalos akció lenne, papíron nem maradna semmi nyoma. A célpontot nyilván jól őrzik, ezért legalább százfős csapatra lenne szükség, vagy ha lehet, még nagyobbra. Persze nem kellene előzetes felderítés nélkül odamenniük, arról én gondoskodnék. Ha sikerrel járnánk, akkor Alsdorf örökre megszabadulna ettől az átoktól. – Szóval azt akarja mondani, hogy Nova Godói lakói a felelősek a gyilkosságokért? – kérdezte az ezredes. – Igen, pontosan azt. – És milyen bizonyítéka van rá? Pendergast elővett sportzakója belső zsebéből néhány fényképet a New York-i gyilkosságok helyszíneiről. Egyenként lefektette őket az asztalra az ezredes elé, aki némán megszemlélte őket. – Igen, ezeket ugyanúgy hajtották végre, mint a helybéli gyilkosságokat – bólintott. – Ezek az esetek New Yorkban történtek. A gyilkos nyomai Nova Godóiba vezetnek. – De miért ment New Yorkba? – Ez hosszú történet, később majd örömmel elmesélem. TeD. PRESTON – L. CHILD

410 KÉT SÍR

hát szüksége van több bizonyítékra, vagy ennyi elég lesz? – Elég – felelte az ezredes, és undorral elfordult a képektől. – Lenne néhány feltételem. Találni fogunk két fiatalembert Nova Godóiban. Ikrek. Egyiküknek sem eshet baja, őket bízza rám. Majd adok róluk egy rajzot. Az ezredes Pendergastra nézett, és nem válaszolt. – A másik: van ott egy ember, magas, erős testalkatú, rövidre vágott hófehér hajjal. Fischer a neve. Őt is én akarom elkapni, senki más nem nyúlhat hozzá. Csönd telepedett az asztalnál ülők közé. – Csak ezek a feltételeim – mondta Pendergast. – Nos érdekli, hogy mit tervezek? Az ezredes egy pillanatig még hallgatott, aztán lassan mosoly terült szét az arcán. – Azt hiszem, nagyon is érdekel, Pendergast ügynök.

52. fejezet

A

kis kunyhó ablakán kinézve Corrie látta, hogy csillogó dér borítja a füvet és a közelben álló bükkfák ágait. A gyengécske napfény próbálta beküzdeni magát a kockás függönyökön keresztül, a jól megrakott kályha kellemes meleget sugárzott. Jack megolajozott egy serpenyőt, egy másikban peD. PRESTON – L. CHILD

411 KÉT SÍR

dig már sisteregve sült a szalonna. – Készül Jack specialitása, az áfonyás palacsinta! – Hadd segítsek – mondta a lány, és fel akart állni. – Nem, nem! – fordult vissza pecsétes kötényével a férfi a serpenyőhöz. Corrie-nak az volt a benyomása, hogy az apja nem a legjobb szakács, de hát ezt magáról sem mondhatta volna el. – Te csak maradj, majd én megcsinálok mindent. – Jack felkapta a kávéskannát, és újratöltötte lánya bögréjét. – Nem szeretek csak ölbe tett kézzel ülni. A férfi elmosolyodott. – Szokj hozzá. Corrie a kávét kortyolgatta. Előző nap a délutáni busszal érkezett. Nagyon figyelt, hogy nem követik-e, és Frank boltjától gyalog jött a kunyhóig. Az apja nevetségesen örült neki. A lány részletesen elmesélte, mire jutott a nyomozással, mire Jack nagyon izgatott lett. – Szóval tényleg igaz, hogy Charlie nem veri át a vevőket? – kérdezte Corrie. A fiú elég meggyőzőnek tűnt ugyan, de még mindig nehezére esett elhinni, hogy van olyan eladó, aki enynyire becsületes. – Én soha nem láttam, hogy ilyet tett volna – mondta az apja. – Az öreg Ricco egyszer behívatta az irodájába. Nyitva hagyta az ajtót, és hallottuk, hogy nagyon lehordja, amiért nem vesz részt a „programban”. Azt mondta, ezzel árt a munD. PRESTON – L. CHILD

412 KÉT SÍR

kamorálnak. – Jack nevetett. – Hallottál már ilyet? A becsületesség árt a morálnak! – Akkor miért nem rúgták ki, ha nem volt hajlandó együttműködni? – Charlie nagyon jó eladó. – A férfi még egy kis zsírt tett a forró serpenyőre, amely erre barátságos sistergéssel válaszolt. Corrie kezdett ráébredni valamire. Az apja problémája nem az, hogy becstelen, hanem éppen az ellenkezője: van benne valami hajthatatlan, merev becsületesség. Elmesélte, hogy az előző munkahelyéről – egy hifiberendezéseket árusító boltból – szintén azért bocsátották el, mert nem volt hajlandó bizonyos gyanús eladási taktikákhoz folyamodni. Ott is azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket a kereskedelmi kamaránál. És ugyanilyen okokból nem lett sikeres biztosítási ügynökként sem. A lány figyelte az apját, ahogy a tűzhely mellett sürgölődik. Eltűnődött, hogy ő vajon mit tett volna hasonló helyzetben. Belement volna a csalásokba? Valószínűleg nem, de az biztos, hogy ő nem az a fajta, aki rohanna feljelentést tenni egy olyan jelentéktelen apróság miatt, hogy egy-két százalékkal magasabb kamatot számítanak fel. A hitelkártya- vagy jelzálogtársaságok, a bankok naponta milliószor vágják át így az ügyfeleiket. Valószínűleg csak otthagyta volna a munkahelyét. Megint eltűnődött rajta, hogy vajon tényleg neki való-e a rendőrségi pálya, amikor nem tölti el elégedettséggel, ha megD. PRESTON – L. CHILD

413 KÉT SÍR

büntetheti azokat, akik valami rosszat követtek el. Pendergast vajon hogy csinálja? Jack ügyesen megfordította a palacsintát. – Ezt nézd! Tényleg szép aranybarnára sült, és ínycsiklandó áfonyadarabkák kandikáltak ki a tésztából. – Igazi juharszirup is van hozzá – lelkendezett az apja. – Szóval Charlie-nak van egy színész barátja, aki elvállalná, hogy bemegy oda bedrótozva? Imádom! Nekem is eszembe juthatott volna. – A bíróság nem fogja elfogadni bizonyítékként. – Talán nem, de elég, ha elkezdenek vizsgálódni és kérdéseket feltenni, akkor majd az egész disznóság kiderül. Ez jó ötlet, nagyon is jó. Ekkor megcsörrent Corrie mobilja. – Charlie keres. – Felvette, és kihangositotta. – Corrie! – kezdte Charlie izgatottan. – Ezt nem fogod elhinni! Elkaptuk őket. A barátomra nem is lesz szükség. Megvan a bizonyíték arra, hogy az apádat ártatlanul vádolták. – Micsoda? Hogyhogy? – Tegnap, miután elmentél, Ricco és a fiúk értekezletet tartottak. Engem nem hívtak. Utána mind átmentek együtt a bárba, valószínűleg a betörésről beszéltek. Engem egyedül hagytak a szalonban a nyitva tartás utolsó egy órájára. – És? – Az öreg Ricco kivett valamit korábban a széfjéből, és nem D. PRESTON – L. CHILD

414 KÉT SÍR

csukta be rendesen. Nem tudtam kihagyni a lehetőséget, odamentem és belenéztem. Találtam egy borítékot tele pénzzel, legalább tízezer dollárral. Egy cédula hevert mellette egy Lenny Otero nevű fickónak címezve. Volt ott egy kézzel írott jelentés is ettől az embertől, amiben a kiadásait és a honoráriumát részletezte egy bizonyos megbízásért, amit nemrégiben végzett el. – Milyen megbízásért? – Hogy Jack Swansonra kenje a bankrablást. – Ez állt ott? – kérdezte döbbenten Corrie. – A rohadék! – pattant fel Jack, és ökölbe szorította a kezét. – Ki van ott, az apád? – kérdezte Foote. – Igen, kihangosítottam. – Jó. Persze nem fehéren-feketén írták le. A jelentés kissé homályosan van megfogalmazva, nincsenek benne nevek vagy ilyesmi, de ha elolvasod az egészet, teljesen egyértelmű, miről van szó. Otero arra is megkérte Riccót, hogy miután elolvassa az iratokat, égesse el. Ez egyértelmű bizonyíték. – Hát ez fantasztikus – mondta Jack. – És mit csináltál vele? – Ott kellett hagynom, de lefotóztam a mobilommal. Itt vannak a zsebemben a képek. Megmondom, mit tegyünk. Egyenesen a rendőrségre megyünk, átadjuk a fotókat, és rávesszük őket, hogy kutassák át a széfet, amilyen hamar csak lehet. A kereskedés tízkor nyit, vagyis három óra múlva. Csak reménykedhetünk, hogy Ricco ma nem megy be túl korán. Corrie, neked és nekem még ma reggel el kell mennünk a D. PRESTON – L. CHILD

415 KÉT SÍR

rendőrségre, hogy megszerezhessék a házkutatási engedélyt, és átvizsgálhassák a széf tartalmát. Legalább tízig még biztos ott lesz minden, de ha ennél tovább várunk, akkor ki tudja, lehet, hogy Ricco tizenegyre már továbbítja a pénzt, elégeti a jelentést, és a széf üres lesz. – Értem – mondta a lány. Az apja feszült arccal hallgatott. – Figyelj, Corrie, odamegyek érted. Együtt kéne mennünk – két alkalmazott szava meggyőzőbb lesz, mint egyvalakié. – Igen, de… – Corrie próbált gyorsan kitalálni valamit. – Mondd meg neki, hová jöjjön – mondta Jack. – Benne megbízhatsz. A lány megrázta a fejét. – Milyen messze vagy a várostól? – kérdezte Foote. – Kocsival valamivel több mint egy óra, de… – Olyan messze? A fenébe. Nézd, nem akarom, hogy eláruld, hol van az apád búvóhelye, de nem várhatunk. – Jól van, találkozzunk valahol. Van egy kisbolt Old Foundryban, amit Frank boltjának hívnak. Egy óra múlva ott leszek. – Hogy jutsz oda kocsi nélkül? – Ne aggódj miattam, a kunyhó nincs messze onnan. Odaérek. Corrie letette a telefont, Jack pedig a karjába kapta és megölelte a lányát. – Ez nagyszerű! – Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése, mert megérezte a füstszagot. – Jaj, ne, odaégettem a palaD. PRESTON – L. CHILD

416 KÉT SÍR

csintát!

53. fejezet

A

z alsdorfi kikötő az Itajai-Açu partján feküdt. A barna vizű, bűzös folyó Brazília legdélebbi tartományának őserdejéből eredt. A rakparton nagy volt a nyüzsgés, a halászok épp kirakták a fogást nagy fatalicskákba, a halkereskedők ordibáltak, és pénzkötegekkel a kezükben hadonásztak. A jégárusok hatalmas jégtömböket cipeltek, a mozgóárusok perecet, sült kolbászt, savanyú káposztát és furcsamód tandori csirkét kínáltak, részegek dülöngéltek, prostituáltak kínálták a szolgáltatásaikat. A tarka tömegben egy feltűnő alak közeledett: kissé hajlott tartású férfi khakiöltözékben, őszes kecskeszakállal, a fején trópusi sisakkal. A hátizsákjához hatalmas lepkehálót erősített, üvegeket, csapdákat, tölcséreket és sok más furcsa lepkegyűjtő kelléket cipelt. A férfi próbált lejutni a rakparthoz, átfurakodott a kavargó tömegen, miközben tört portugálsággal, motyogva szitkozódott. A móló végében lévő fabódéhoz igyekezett, amelyen egy kézzel festett tábla állt ALUGUEL DE BARCOS felirattal.


417 KÉT SÍR

A

bódéban egy Belmiro Passos nevű vékony férfi üldögélt pólóban, sortban és vietnami papucsban. Egy nagy perecet eszegetett, és figyelte a közeledő alakot. A háta mögött csónakok sorakoztak, többnyire ütött-kopott ladikok ócska Yamaha motorral, amelyeket bárkinek bármilyen – akár legális, akár másféle – célra hajlandó volt kölcsönözni. Többnyire utazók béreltek itt csónakot, akik a folyó mentén fekvő, másképp nehezen elérhető falucskákba tartottak, vagy halászok, akiknek elromlott a saját hajójuk. Időnként egy-egy kalandvágyó turista, természettudós vagy sporthorgász is megfordult a kölcsönzőben. Ahogy figyelte a közeledő férfit, azonnal látta rajta, hogy természetbúvár, ráadásul lepkegyűjtő. Gyakran megfordultak hozzá hasonlók Santa Catarina tartományban, amely híres sokszínű és egzotikus lepkeállományáról. A férfinak végre sikerült átverekednie magát a tömegen, és kifulladva odaért a csónakkölcsönzőhöz. Belmiro széles mosollyal üdvözölte. – Yo… eu… quero alugar um barco! Alugar um barco! – kiabálta a férfi, spanyollal keverve a portugált. – Beszélek angolul – mondta halkan Belmiro. – Hála az égnek! – A fickó letette a hátizsákját, és lihegve nekidőlt. – Úristen, micsoda hőség van! Szeretnék egy csónakot kölcsönözni. – Hogyne. Hány napra? – Négy, vagy talán hat. És szükségem lenne egy vezetőre is. Lepkegyűjtő vagyok. D. PRESTON – L. CHILD

418 KÉT SÍR

– Á, lepkék! És merre tart? – Nova Godóiba. Belmiro kicsit hallgatott. – Az nagyon hosszú és veszélyes út a folyón, mélyen be a dzsungelbe. És Nova Godói magánterület, senki nem mehet oda. Idegeneknek tilos a belépés. – Ó, nem zavarok én senkit! Tudom én, hogy kell az ilyen emberekkel bánni – mondta a férfi, összedörzsölve az ujjait. – De miért éppen Nova Godóiba akar menni? Miért nem megy a Serra Geral Nemzeti Parkba, ahol sokkal több ritka lepkefaj él? – Mert a Nova Godói hegy kráterében látták az utolsó Beatrice királynő lepkét 1932-ben. Azt mondják, kihalt, de szerintem nem így van, és be is fogom bizonyítani! Belmiro a férfira bámult, akinek színtelen szemében fanatikus lelkesedés csillogott. Már látta, hogy ha ügyesen intézi a dolgot, elég jó üzletet köthet, habár valószínűleg oda fog veszni a csónakja, és esetleg egy kellemetlen nyomozásba is belekeveredhet, ha valami rosszul sül el. – Szóval Nova Godói… Nagyon drága lesz. – Van pénzem – mondta a lepkevadász, és elővett egy vaskos köteg bankjegyet. – Amint már mondtam, egy vezetőre is szükségem lenne. Nem ismerem a folyót. A kölcsönzős megfontoltan bólintott. Egy vezető Nova Godóiba. Ez problémás, de nem megoldhatatlan. Vannak, akik pénzért bármire hajlandóak. D. PRESTON – L. CHILD

419 KÉT SÍR

– Maga nem vállalná? – kérdezte a férfi. Belmiro megrázta a fejét. – Nem, én nem hagyhatom itt a csónakházat. – Azt nem tette hozzá, hogy otthon várják a felesége és a gyerekei, akiket szeretne még újra látni. – De találok magának vezetőt, és kaphat egy csónakot. Rögtön telefonálok. Hátrament, és felhívott valakit. Pár percig győzködte az illetőt, de ő is azok közé tartozott, akiknek határtalan a kapzsisága. Széles mosollyal tért vissza. Abból a pénzből, amit ezért a csónakért kap, akár két használtat is vehet majd. – Találtam egy vezetőt, Michael Jackson Mendonçának hívják. – A férfi arckifejezését látva hozzátette: – Brazíliában sok embert hívnak Michael Jacksonnak, sokan szerették az énekest. Gyakori név. – Értem. De mielőtt felbérelném, szeretnék találkozni ezzel a Michael Jacksonnal. – Nemsokára idejön. Jól beszél angolul. New Yorkban is élt. Addig kössük meg az üzletet. A csónak naponta kétszáz reál. Kétezer reált kérek letétbe, amit visszakap, ha rendben visszahozta a csónakot. Ebben persze nincs benne Senhor Mendonça bére. A megszállott tudós szemrebbenés nélkül elkezdte leszámolni a kért összeget.


420 KÉT SÍR

54. fejezet

C

orrie a hegygerincen át vezető rövidebb ösvényen indult el a főút felé. Az apja idegesen fel-alá járkált, és ellátta szükségtelen jótanácsokkal és figyelmeztetésekkel. Az egész jövője azon állt vagy bukott, hogy a lánya és Foote sikerrel járnak-e, és ezt mindketten tudták. Az erdő hideg volt és kopár, a fák száraz ágai egymásnak ütődtek az egyre erősebb szélben. Vihar közeledett, eső vagy talán havas eső is. Corrie nagyon remélte, hogy addig nem ered el, amíg oda nem érnek a rendőrségre, és rá nem veszik őket, hogy kutassák át az autókereskedést. Az órájára pillantott: nyolc múlt. Még van két órájuk. Az ösvény az Old Foundry Roadra lyukadt ki, és a távolban már feltűnt Frank boltja a kopottas táblával és a Budweiser sört hirdető pislákoló neonreklámmal. A lány gyorsan tovább indult az út szélén haladva. Ahogy közelebb ért, a kirakaton át már látta, hogy a kora reggeli vevők megtöltik a boltot, kávézgatnak és cigarettáznak. Összeszedte magát, és lezserül benyitott a nyikorgó ajtón. – Mit adhatok? – kérdezte Frank. Kiegyenesedett, és sikertelen kísérletet tett, hogy behúzza a pocakját. – Egy kávét kérek. Corrie leült az egyik kis asztalhoz, és megint az órájára néD. PRESTON – L. CHILD

421 KÉT SÍR

zett. Negyed kilenc. Foote-nak legkésőbb fél kilencre ide kell érnie. Frank odavitte neki a kávét, ami a három adag cukor és a sok tejszín miatt alig volt iható. Corrie azért felhajtotta, aztán odatolta a bögrét, és kért még egyet. – Úgy néz ki, esni fog – jegyezte meg Frank. – Igen. – Hogy megy a soruk az apjával odafönt? Corrie egyszerre feltépett újabb három csomag cukrot, és a kávéba öntötte, aztán a tejszínt is. – Jól. – Le sem vette a szemét az ablakról, amely a parkolóra és egy benzinkútra nézett. – Pár nap múlva megkezdődik a vadász szezon – mondta Frank, aki atyáskodó hangulatban volt. – Sokan járnak ide vadászni a Long Pine tó környékére. Ne felejtsen el élénk színű ruhákat hordani, ha az erdőben jár. – Jó – bólintott a lány. Egy kocsi érkezett, és halk csikorgással lefékezett a bolt előtt. Egy Escalade Hybrid, füstszínű ablakokkal – Foote autója. Corrie felpattant, néhány bankjegyet dobott az asztalra, és kisietett. Foote kinyitotta neki a sárral felvert ajtót az anyósülés oldalán, a lány pedig beszállt a kellemes bőrillatú autóba. A férfi szokásos kifogástalan öltönyét viselte, de nagyon feszültnek látszott. Corrie még be sem tudta csukni rendesen az ajtót, Foote már indított is, és nagy kerékcsikorgással kikanyarodott az Old Foundry Roadra. D. PRESTON – L. CHILD

422 KÉT SÍR

– Telefonáltam az allentowni rendőrségre – mondta, és még jobban a gázba taposott. – Mindent elmondtam nekik. Eleinte szkeptikusan fogadták, de sikerült meggyőznöm őket. Várnak minket, és ha meggyőzőnek találják a bizonyítékainkat, akkor hajlandóak házkutatási parancsot szerezni. – Ez nagyszerű, köszönöm. – Ne köszönd, magamat védem. És azt hiszem, az apádat tényleg ártatlanul vádolták meg. Foote még jobban felgyorsított, és vetett egy pillantást a napellenzőre csíptetett radardetektorra. Száguldottak a vidéki úton, a fák csak úgy suhantak mellettük. A férfi szakértő módjára bevett egy kanyart, a kerekek épp csak enyhe susogással tiltakoztak. – A francba, túlmentünk a 94-es út lehajtóján – szólalt meg Corrie. – Ó, a fenébe, tényleg. – Foote lelassított, és az út szélére húzódott, hogy visszaforduljon. Corrie-ra pillantott. – Kapcsold be a biztonsági övét. A lány az ülés és az ajtó közé csúszott csat után kotorászott. Ekkor hirtelen valami megmozdult mellette. Félig odafordult, és csak azt érezte, hogy egy erős kar fonódik a nyaka köré, és egy rongyot nyomnak az orrára, amely kloroformszagot áraszt. Corrie-t azonban nem érte váratlanul a támadás. Előhúzta a ruhája ujjába rejtett linóleumvágót, és belevágott az élével Foote tenyerének leghúsosabb részébe. A férfi felorD. PRESTON – L. CHILD

423 KÉT SÍR

dított a fájdalomtól, elejtette a rongyot, és sérült kezéhez kapott. A lány feléje fordult az ülésen, és a nyakához szorította a pengét. – Most megvagy! A férfi hallgatott, és a kezét szorongatta. – Teljesen hülyének nézel? – Corrie még jobban odanyomta a fickó nyakához a pengét. – Lehet, hogy az apámat sikerült átvágni ezzel „a munkásosztály hőse” figurával, de engem nem. Az elejétől fogva gyanús voltál nekem. Az egyetlen becsületes eladó, na persze! És ez a marhaság a széfben talált számláról! Gyorsan, mielőtt magához térhetett volna, átkutatta a kabátja és nadrágja zsebeit. Talált egy nagy kaliberű pisztolyt, amit a férfira szegezett. – Szóval mi a fene folyik itt? Foote zihált. – Mit gondolsz? Egy szép nagy svindli. Sokkal komolyabb, mint a pár százalék kamat. Bevehetlek téged meg az apádat is. – Meg még mit nem! Gondolom, az apám kiszagolta a dolgot, és ezért akartátok eltávolítani az útból. Nyilván rájöttél, hol van a kunyhója. Már korábban idejöttél, és láttad, amikor kiérek a főútra. Megmondom, mi lesz: most felmegyünk a kocsival a kunyhóhoz. A pisztolyt végig rád szegezem. Először is elmondod az apámnak az egész történetet, aztán kihívjuk a rendőrséget, és nekik is szépen elmesélsz mindent. Megértetted? D. PRESTON – L. CHILD

424 KÉT SÍR

A férfi egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán bólintott. – Jól van. Akkor vezess lassan, és ne próbálkozz semmivel, különben lövök. – Valójában még életében nem volt a kezében pisztoly. Azt sem tudta, hogy ki van-e biztosítva. Jól elhúzódott Foote-tól, és rászegezte a fegyvert, miközben a férfi kikanyarodott az Old Foundry Roadra, aztán elindult a Long Pine tó felé. Egyikük sem szólalt meg, míg felfelé haladtak a szerpentinúton. Harminc méterre attól helytől, ahol a kunyhóhoz vezető ösvényre kellett kanyarodni, Corrie intett a pisztollyal. – Itt állj meg! Foote lefékezett. – Állítsd le a motort, és szállj ki! A férfi engedelmeskedett. – Most indulj el a kunyhó felé. Én a hátad mögött megyek. Tudod, mi fog történni, ha bármivel próbálkozol! Foote a lányra nézett. Nagyon sápadtnak tűnt, és a hideg ellenére verejtékezett az arca. És láthatóan jó dühös is volt. Elindult a kunyhó felé, a száraz ágak meg-megreccsentek a talpa alatt. Corrie érezte, ahogy egész szervezetét elárasztja az adrenalin. A szíve kellemetlenül hevesen vert, de sikerült nyugodtan beszélnie, nem remegett a hangja. Igyekezett arra gondolni, hogy került már ennél sokkal veszélyesebb helyzetekbe is. Csak őrizd meg a nyugalmadat, és minden rendben lesz. Ahogy odaértek a kunyhó ajtajához, Corrie hallotta, hogy D. PRESTON – L. CHILD

425 KÉT SÍR

elfordul a zár. Az ajtó hirtelen kivágódott, és épp eltalálta a lány kezét. Felkiáltott, és elejtette a pisztolyt. Az apja állt az ajtóban, és hol Foote-ra, hol a lányára pillantott. – Corrie? – kérdezte értetlenül. – Zajokat hallottam. Mit kerestek itt? Azt hittem, a városba mentek, hogy… Corrie ugrott, hogy felkapja a pisztolyt, de Foote gyorsabbnak bizonyult. Megkaparintotta a fegyvert, és durván hátralökte a lányt. Swanson értetlenül bámult a férfira, aki lassan ráemelte a pisztoly csövét. Jack az utolsó pillanatban ugrott el, és berohant a kunyhó mögött álló fák közé. A fegyver nagyot dörrent, és Corrie látta, hogy az apja egész teste megrándul – eltalálta a golyó. – Te szemét! – kiáltotta, és a kezében a linóleumvágóval Foote-ra vetette magát. A férfi azonban halántékon vágta a pisztoly markolatával, és hirtelen az egész világ elsötétedett előtte.

C

orrie gyorsan magához tért, és kitisztult a feje. A csuklója és a bokája műanyag gyors kötözővel volt megbilincselve. Foote kocsijának hátsó ülésén feküdt. Elviselhetetlen feszültséget érzett, csak várt, és hegyezte a fülét. Mindent olyan gondosan kitervelt – és tizenöt másodperc leforgása alatt minden félresiklott. Most mit tegyen? Mi fog történni? Istenem, az egész az ő hibája – rögtön a rendőrségre kellett volna mennie, és nem a saját szakállára nyomozD. PRESTON – L. CHILD

426 KÉT SÍR

ni. De attól félt, ha hozzájuk fordul, akkor letartóztatják az apját. Hirtelen két újabb lövést hallott gyors egymásutánban. Aztán csönd lett, amit csak a feltámadó szélben egymáshoz koccanó száraz faágak zörgése tört meg.

55. fejezet

A

természettudós az árnyékba húzódva, a hátizsákjára telepedve várta Michael Jackson Mendonça érkezését. Egyszer csak egy nagydarab, széles vállú, barna bőrű, aránylag fiatal férfi jelent meg a téren. Az arcán széles mosoly ragyogott, hosszú, göndör haját homlokpánt fogta hátra. Ujjatlan trikót viselt, sortot és vietnami papucsot. A tömegben lökdösődve nagy hangon, barátságosan noszogatta az embereket, hogy engedjenek utat. Még húsz méterre volt a természettudóstól, de már a kezét nyújtotta, és ahogy odaért, lelkesen parolázott vele. – Michael Jackson Mendonça – mutatkozott be. – Állok szolgálatára! A tudós amilyen gyorsan csak tudta, kiszabadította agyonnyomorgatott kezét. – Percival Fawcett – mondta kissé mereven. Örült, hogy D. PRESTON – L. CHILD

427 KÉT SÍR

legalább Mendonça angolsága majdnem tökéletes. – Percival! Szólíthatom Percynek? A tudós mereven bólintott. – Nagyszerű, nagyszerű! Én is New York-i vagyok, Queensben éltem! Húsz évet töltöttem az önök csodálatos országában. Tehát úgy hallom, Nova Godóiba akar menni. – Igen, habár úgy tűnik., ez nem lesz olyan egyszerű. – Nem, egyáltalán nem! Hosszú az út. És Nova Godói nem is igazi város, nem nyilvános hely. Mélyen bent lapul a dzsungelben, és nem látják szívesen a kívülállókat. Nem épp barátságos emberek. – Én nem barátkozni akarok – mondta a tudós. – Nem fogok zavarni senkit. Ha valami gond van, akkor fizetek. Tudja, a Beatrice királynő pillangót keresem. Ismeri? Mendonça arcán értetlenség tükröződött. – Nem. – Nem? Ez a világ legritkább lepkefaja. Mindössze egy példányt gyűjtöttek belőle, amely most a British Múzeumban található, a sorszáma 75935A1901. – A fura figura áhítattal ejtette ki a számokat. – Mindenki azt hiszi, hogy kihalt, de nekem jó okom van feltételezni, hogy nem így van. – Belemelegedve folytatta: – Tudja, a kutatásaim szerint a Nova Godói-i kráterben különleges ökoszisztéma található, egészen sajátos körülményekkel. Ez a pillangó csakis itt élt. És abban a kráterben nem járt lepkeszakértő a második világháború óta! Akkor mit várjon az ember? Persze hogy nem láttak belőle több példányt, D. PRESTON – L. CHILD

428 KÉT SÍR

mivel nem járt itt egy tudós sem, aki láthatta volna! De most itt vagyok én. A hátizsákjába kotort, és elővett egy laminált fotót, amely egy kisméretű barna lepkét ábrázolt. Gombostűvel egy fehér lapra tűzték, alatta valami írás állt. Mendonça ránézett. – Ez a Beatrice királynő? – Hát nem pompás? – Esplêndido. Most beszéljünk a honoráriumomról. – Ez itt a British Múzeumban található példány. Mint látja, sajnálatosan kopottas. Eredetileg állítólag szép sötétbarna színe volt. – A honoráriumom… – folytatta Mendonça. – Igen, igen. Mennyit kér? – Háromezer reált – felelte könnyedén Mendonça. – Ez négy nap. Plusz az élelmiszerek és az egyéb felszerelések költségei. – A csónakkölcsönzési díjon felül? Hm. Hát, ha ennyibe kerül, akkor ennyibe kerül. – Előre kérem az egészet. Kis szünet. – A felét előre, a felét a végén. – Kétezret előre, ezret, ha megérkeztünk. – Rendben, – Mikor induljunk? – kérdezte Mendonça. A tudós meglepett arcot vágott. – Természetesen most azonnal. – És elkezdte leszámolni a D. PRESTON – L. CHILD

429 KÉT SÍR

pénzt.

F

awcett a csónak orrában ült a hátizsákjával, és egy Nabokov-regényt olvasott, amíg Mendonça berakodta a csónakba a hűtőtáskát, tartós élelmiszereket, egy sátrat, hálózsákokat és a saját szerény csomagját, ami mindössze egy váltás ruhát tartalmazott. Rövidesen el is indultak a folyón. A csónak fehéren habzó nyomvonalat hagyott maga mögött a barna vízben. Már jól benne jártak a délelőttben, és Mendonça úgy gondolta, este lesz, mire elérik a dzsungel előtti utolsó falut. Szállást ugyan nem kapnak ott, de legalább megvacsorázhatnak, és ami a legfontosabb, hideg sör is van a helyi kocsmában. Majd letáboroznak a folyó partján. Nagyon remélte, hogy ott valakitől megtudhatják, merre vezet a folyón az út utolsó szakasza Nova Godóiba, mert valójában még soha nem járt ott, bár nagyon sok mendemondát hallott a helyről. Rengeteg halász és utazó mellett haladtak el, ahogy a csónak felfelé siklott a folyón. Kellemes, hűsítő szellő lengedezett a víz fölött, amely távol tartotta a moszkitókat. Alsdorf utolsó házait is elhagyva zöldellő mezők jelentek meg, szántók és legelők. Ápolt, gondozott földek tűntek föl, ahogy az Brazília déli részére jellemző szemben a kaotikus, bűnözőkkel teli Rio de Janeiróval. A tudós letette a könyvét. – Járt már Nova Godóiban? – érdeklődött barátságosan. D. PRESTON – L. CHILD

430 KÉT SÍR

– Nem igazán – felelte Mendonça. – De tudom, hogyan lehet odajutni. – És azon kívül még mit tud arról a helyről? Mendonça felnevetett, hogy leplezze az idegességét. Tartott tőle, hogy a tudós elkezd majd ilyen kérdéseket feltenni. Ő ugyan nem hitte el a rémhírek felét sem, de nem szerette volna elijeszteni az idegent. – Hallottam ezt-azt. – Mendonça megcsóválta a fejét, és kikerült a csónakkal egy csapat halászt, akik épp a hálójukat vonták be. – Hányan élnek ott? – Nem tudom. Ahogy már mondtam, nem igazi város. Régen dohányültetvény volt, most magánterület, nem nyilvános. Amolyan német kolónia, amilyen sok volt régen errefelé, még távolabbi helyeken is. – Szóval régen dohányültetvény volt? – Igen. A dohány errefelé a legfontosabb mezőgazdasági termény – mondta büszkén Mendonça. Mintegy igazolásképpen elővett két szivart a zsebéből, és az egyikkel megkínálta a tudóst. – Nem, köszönöm, nem élek ilyen koporsószöggel. – Haha, maga nagyon vicces! – Mendonça rágyújtott, és pöfékelni kezdett. – Az ültetvényt a harmincas években elhagyták. A háború után németek érkeztek ide, és egy kis település jött létre. Ott élnek, szinte soha nem jönnek be Alsdorfba. A városokban lakó németek nem szeretik őket, azt mondják, náD. PRESTON – L. CHILD

431 KÉT SÍR

cik. – Mendonça harsogva nevetett. – De maga nem hiszi el. – Itt Brazíliában az emberek mindenhol folyton nácikat látnak. Ez amolyan nemzeti hobbi nálunk. Ha él öt öreg német egy városban, akkor már mindenki azt mondja, hogy biztos nácik. A Nova Godói-ak egyszerűen csak maguknak való emberek, ez minden. Mint egy – hogy is hívják? – szekta. Nem látják szívesen az idegeneket. Megint nagyot pöfékelt a szivarból, aztán még egyet. Két hatalmas füstfelhő lebegett a csónak után. – Vannak, akik úgy gondolják, hogy az alsdorfi gyilkosságok szálai Nova Godóiba vezetnek – jegyezte meg könnyedén a tudós. – Gyilkosságok? Á, a városban keringő pletykákra gondol? Az emberek itt szörnyen provinciálisak. Ha bármelyik kisvárosban körbekérdezősködik, azt fogják mondani, hogy a szomszéd városban rossz emberek laknak. Én Queensben is éltem, és nem dőlök be ennek. – Megint nevetett, próbálta ártatlan színben feltüntetni a dolgot. Meglepte, hogy a tudós ennyi mindent hallott. Nem szerette volna elijeszteni, míg meg nem kapta az utolsó ezer reált is. – És a másik pletyka? Tudja, hogy Nova Godóiban csupa ikerpár él? Mendonça megdermedt. Ő is hallott erről, de ezt már csak nagyon halkan suttogták az emberek. Honnan a csudából értesült erről az idegen? D. PRESTON – L. CHILD

432 KÉT SÍR

– Erről nem tudok semmit – mondta. – Biztosan hallotta. Azt mondják, hogy rengeteg iker él ott, többnyire egypetéjűek. Azt rebesgetik, hogy valami genetikai kísérlet folyik. Szörnyű kísérletek… – Ezt meg hol hallotta? – Egy sörcsarnokban. Mendonça hátán végigfutott a hideg. A tudós kezdte kicsit megijeszteni. – Nem, én erről nem tudok semmit. Nem igaz. – Igyekezett másra terelni a szót. – Van ott egy régi rom, egy erőd. Hallotta a történetét? – Nem. – A portugálok építették a tizenhetedik század második felében. – Mendonça sokféle munkát elvállalt, többek között egy turistabuszt is vezetett Blumenauban, és szinte mindent tudott a környék történelméről. – Egy csoport ferences misszionárius egy monostort épített a szigeten, és megtérítették az aweikoma indiánokat. Vagy legalábbis ők azt hitték. – Harsogva felnevetett. – Egy nap a bennszülöttek fellázadtak. Megunták, hogy nekik kell művelniük a szerzetesek kertjét. Lemészárolták őket mind egy szálig. Úgyhogy a portugál katonaság bevonult, erőddé alakították a monostort, és megölték vagy elűzték az indiánokat. Aztán amikor már nem maradtak többen, a katonák is távoztak. Később ültetvényt alakítottak ki a környéken. – És miért él errefelé ennyi német? – kérdezte a természettudós. D. PRESTON – L. CHILD

433 KÉT SÍR

- 1850-ben a brazil kormány meghirdetett egy német letelepedési programot. Nem hallott róla? Németországban nagy volt a túlnépesedés, és kevés a föld, Brazíliának meg telepesekre volt szüksége. Úgyhogy felajánlották, hogy a németek ingyen kaphatnak földet az ország távoli vidékein. így alapították Blumenaut, aztán Alsdorfot, Joinville-t és még sok más kisvárost Santa Catarina tartományban. Az itteni lakosság harminc vagy talán negyven százaléka is németek leszármazottja. – Ez nagyon érdekes. – Igen. Az új telepek olyan elszigeteltek voltak, hogy teljesen megőrizték német kultúrájukat, a nyelvet, az építészetet – mindent. Ez persze 1942-ben teljesen megváltozott. – Mi történt akkor? – Brazília hadat üzent Németországnak. – Ezt nem is tudtam. – Nagyon kevesen tudják. A második világháborúban az amerikaiakat támogattuk. Törvénybe iktatták nálunk, hogy a német telepeseknek meg kell tanulniuk portugálul, és brazillá kell válniuk. A legtöbben meg is tették, de a távoli vidéken néhányan nem. Sok német elhagyta Brazíliát, és visszatért Németországba, hogy a nácik oldalán harcoljon. Aztán a háború után néhányan visszajöttek, idemenekültek a nürnbergi bíróság elől. Legalábbis ezt mesélik. De ez már nagyon régen volt. Ahogy portugálul mondjuk, água debaixo da ponte – sok víz lefolyt azóta a híd alatt. D. PRESTON – L. CHILD

434 KÉT SÍR

– Szóval Nova Godóiban nincsenek nácik? – A tudós szinte csalódottnak látszott. Mendonça hevesen megrázta a fejét. – Nem, nem! Ez csak legenda. – Eregetett még néhány füstfelhőt a szivarjából, aztán eldobta a vízbe. Persze Nova Godóiról állandóan suttognak az emberek mindenféle nevetséges babonás ostobaságot, de Mendonça húsz évet töltött Queensben, és sokat látott a világból. Tudta, mi a különbség a mendemondák és a valóság között. A csónak egyenletes tempóban siklott tovább. A földek már eltűntek, az araukáriaerdő egyre sűrűbb lett mindkét parton sötét árnyékot vetve a barna folyóra. Bármilyen világlátott ember volt is, Mendonça érezte, hogy egy kis borzongás fut végig rajta.

56. fejezet

A

z első lövés Jack Swanson vállát találta el, amikor fedezéket keresett a kunyhó mögötti bozótosban. A második golyó elröpült a feje fölött. Pár pillanatig kábultan feküdt a földön. Nyögéseket hallott és dulakodás zaját, aztán csapódott egy kocsi ajtaja. Jack közben már fel is tápászkodott, és berohant az erdőbe. Az ég elsöD. PRESTON – L. CHILD

435 KÉT SÍR

tétedett, a szél hangosan zörgette a faágakat és rázta a sűrű babérbokrokat. Jack jól ismerte a vadont. Az örökzöld babér tökéletes rejtekhelyei nyújtott. Behúzódott a bokrok közé, és igyekezett a lehető legtávolabb kerülni Foote-tól. Amikor úgy érezte, elég mélyen bemenekült az erdőbe, oldalirányba kezdett el távolodni, egyre mélyebbre furakodva a sűrű bozótosba. Azt gondolta, sikerült elmenekülnie – üldözője soha nem fogja megtalálni ebben a bozótban, ahol sok helyen ösvényeket tapostak ki az állatok. De vajon mi történhetett? Hogy tehette ezt Foote, aki segíteni akart nekik? Hirtelen egy hang harsant a fák között: – Jack! A férfi megdermedt. Az exkollégája hangja volt az. – Jack, beszélnünk kell! Swanson megállt, leguggolt, és zihálva kapkodta a levegőt. Kezdett összeállni a fejében a kép. Szóval mégis igaz – Foote is benne volt a csalásban. Minden, amit eddig mondott, hazugság. És most elkapta Corrie-t. – Hallasz engem, Jack? Nálam van a lányod, megkötözve fekszik a kocsimban! Sok mindent kell megbeszélnünk, nem igaz? A férfi mér hallotta is, hogy Foote közeledik, hangosan zörögtek a bokrok, ahogy átfurakodott köztük. – Jackie! Beszélnünk kell! Jack oldalirányban haladt tovább, eltávolodva attól a vonalD. PRESTON – L. CHILD

436 KÉT SÍR

tól, amelynek mentén üldözője közeledett. Jézusom, mérlegelnie kell a helyzetet, összeszednie a gondolatait… Foote elkapta Corrie-t. Ez elnyomott minden más racionális gondolatot a fejében. Most mit tegyen? Nem menekülhet el. Valahogy túl kell járnia a fickó eszén, és megmentenie a lányát. Csak éppen annál a rohadéknál fegyver van, neki pedig nincs semmije, csak egy bicska a zsebében. Közben tudatosult benne, hogy meglőtték. A vállán átázott a ruha a vértől, a bal karja hasznavehetetlenül lógott. Furcsamód nem érzett semmi fájdalmat, csak zsibbadtságot. Tehát az egyik karját nem tudja használni. Mit tegyen? Kétségbeesetten próbálta törni a fejét, de közben hallotta, hogy Foote még közelebb ér a bokrok között. Megint elindult oldalirányba, a lehető legnagyobb csendben, a fejét behúzva osont. A szélrohamok elnyomták a zajt, és mivel a légáramlatok amúgy is megmozgatták a bokrokat, nem lehetett észrevenni, hogy merrefelé tart. – Jack, ha nem jössz elő, akkor visszamegyek a kocsimhoz, és megölöm a lányt. Hallasz? Vagy beszélsz velem, vagy meghal! A férfit megbénította a félelem. A zsebébe nyúlt, elővette a bicskát, szétnyitotta, és a hüvelykujján kipróbálta az élét. Elég tompa volt. – Beszéljünk! – kiáltotta Foote. Jack nagy nehezen kipréselte magából a szavakat: D. PRESTON – L. CHILD

437 KÉT SÍR

– Rendben, beszélek veled. Hallotta, hogy üldözője elindul a hangja felé. Kicsit odébb húzódott, és közben vadul száguldoztak a fejében a gondolatok. Ki kell találnia valamit. Érezte, hogy egy jeges esőcsepp pottyan rá, aztán egy újabb. Az eső halk kopogása lassan betöltötte az erdőt. – Ide hallgass, Jack, megbeszéljük a dolgot, és kitalálunk valamit. Se neked, se a lányodnak nem esik semmi bántódása, ha hajlandó vagy együttműködni. Rendben? – Rendben! – kiáltotta vissza Swanson. Hallotta, hogy Foote közeledik. Megint helyzetet változtatott, egy csapáson beljebb lopakodott a még sűrűbb bozótba. – Persze hogy én is benne voltam a csalásban – folytatta megnyugtató hangon a férfi. – De nem abban, amire gondolsz. Nem károsítottam meg a vevőket. – Akkor miben voltál benne? – A General Motors bankját vertük át. Rávettük őket, hogy nemlétező autóeladásokat finanszírozzanak. Összejátszottunk az auditorral, aki minden hónapban kijön hozzánk, megszámolja a kocsikat, és felírja az azonosító számukat. Ez egy óriási csalás, és rengeteget keresünk rajta. Neked is elég szép részesedés juthat belőle. Jack továbbosont a bokrok között. – Mit szólnál ötvenezerhez? És elengedem a lányodat. Foote lassan közeledett. – Szóval te is benne voltál, amikor rám kentétek a bankrabD. PRESTON – L. CHILD

438 KÉT SÍR

lást – szólalt meg Jack. – Igen, igaz, rád kentük a rablást. Nagyon sajnálom, Jack. Nem hagyhattam, hogy elmenj a szövetségiekhez, és nyomozást indítsanak. Bármilyen nyomozásból – még ha csak egy ostoba kis hitelcsalás miatt is folyik – végül nagyobb baj lehetett volna. Ugye megérted? Nincs veled semmi személyes bajom. Csönd lett. – Jack? Nem tudok a bokrokhoz beszélni! Gyere elő, beszéljünk szemtől szembe. Foote úgy ötven méterre lehetett, ami túl nagy távolság egy pisztolynak. Jack felállt a bokrok közül, de rögtön vissza is bújt a fedezékbe, mert azonnal egy lövés dörrent, ahogy kidugta a fejét. Foote feléje rohant, és újból lőtt. Swanson a fejét lehúzva menekülni kezdett. Egy újabb lövés dörrent, de csak leveleket és faágakat talált el. – A lányodnak annyi! Jack inaszakadtából rohant tovább a bozótban, váratlan irányváltásokkal ide-oda cikázva, remélve, hogy a szél és az eső elfedi a nyomait. Közben vad, perzselő düh váltotta fel a bénultságát. Ez a disznó elrabolta a lányát, megkötözte, őt pedig meg akarja ölni – és biztos, hogy meg is teszi, mindkettőjüket lelövi, ha lehetősége lesz rá. A dührohamnak köszönhetően gondolatai is helyrerázódtak, és tisztábban tudta megítélni a helyzetet. D. PRESTON – L. CHILD

439 KÉT SÍR

Foote zajosan csörtetve követte, de elveszítette a nyomát. – Ugyan már, Jack, nem is rád céloztam! Gyere elő, és beszéljük meg. Kitalálunk valamit, és visszakapod a lányodat. Legyen százezer a részesedésed. Swanson emlékezett rá, hogy miután eltalálta a lövés, hallotta egy kocsiajtó csapódását közel a házhoz. Corrie nyilván abban az autóban van. De pontosan hol lehet? Sietve, de óvatosan elindult az erdő legsűrűbb részén át. Nagy ívben kikerülte Foote-ot, aki továbbra is elárulta a helyzetét, mivel folyamatosan beszélt, hol hízelgett, hol fenyegetőzött. Végül hallotta, ahogy azt kiabálja: – Jó, ennyi volt! A lánynak vége! – és határozott léptekkel elindul kifelé az erdőből. Jack megállt, és felvett egy kavicsot. Az ép karjával eldobta a háta mögé és kissé oldalra, ahol zörögve leesett a bokrok között. Hallotta, hogy a férfi megtorpan, és gyorsan elindul a zaj irányába. – Jack, tudom, hogy hol vagy! Gyere elő. Háromig számolok! Swanson a zajt kihasználva gyorsan továbbment megint oldalirányba. Foote párszor még kiáltott, aztán ő is gyorsan elindult az erdőn át. Jack felvett egy újabb kavicsot és eldobta, de az visszapattant egy fa törzséről. – Kavicsokat dobálsz, mi? Nem fog beválni, seggfej! Csak kiabálj, gondolta, miközben átvágott egy kis tisztáson, D. PRESTON – L. CHILD

440 KÉT SÍR

majd újból bevette magát a bozótosba. Az eső már elég jól eleredt, teljesen bőrig ázott. Rájött, hogy jóval le van maradva Foote mögött. Gyorsabbnak kell lennie. Eldobott egy újabb kavicsot, amire több lövés jött válaszul, nagyjából az ő irányába célozva. Jól hallotta, hogy a fickó továbbhalad a kunyhó felé, miközben folyamatosan fenyegetőzik, és részletesen ecseteli, hogyan fogja megfojtani Corrie-t. Jack a fejét behúzva továbbsietett a bokrok között. Az eső elnyomta a zajokat, így akár futni is tudott. Foote kiáltásai egyre hangosabbak lettek. Igyekeznie kellett. Meglátott egy nyílást a sötét fák között: az ösvény. Az üldözője közben elhallgatott, ő pedig az ösvénnyel párhuzamosan továbbindult a bozótban, míg meg nem látott valami tompa csillogást. A kocsi volt az – nagyjából ott állt, ahol sejtette. Foote azonban közelebb járt hozzá, mint ő, túlságosan is közel. Látta, hogy pisztolyt szorongat vérző kezében, és kinyitja a hátsó ajtót. – Kifelé, te kis kurva! Jack lábai teljesen elgyengültek, és a földre roskadt. Vége, elkésett. Mindennek vége. Ebben a pillanatban valami sötét tárgy bukkant elő a hátsó ülésről, és Foote felé lendült – Corrie bakancsos lába és farmeres lábszára. A bakancs orra épp ágyékon találta a férfit. Foote felüvöltött a fájdalomtól, hátraesett, és elejtette a pisztolyt. Jack azonnal felpattant, a következő pillanatban pedig már D. PRESTON – L. CHILD

441 KÉT SÍR

rá is vetette magát a fickóra. A fűben heverő pisztollyal nem törődött, inkább a bicskával döfött a férfi arcába. A penge a szemgolyóba hatolt kocsonyás zselét spriccelve szerteszét, és érezte, ahogy csontot is ér. Foote felüvöltött, és az arcához kapott. Swanson megragadta a pisztolyt, és a férfira szegezte, aki a földön hentergett fájdalmában, és vér szivárgott arcára szorított keze alól. Jack az autókereskedő homlokához szorította a fegyver csövét. – Ne! – kiáltotta egy hang a háta mögül. Megfordult, és Corrie-t látta, aki a hátsó ülésen feküdt a háta mögött összekötözött kézzel. – Élve van rá szükségünk – mondta. – Beszélnie kell. Jack egy pillanatig hallgatott, aztán lassan leeresztette a pisztolyt. A lány bokájára esett a pillantása. A lába nem volt összekötözve, az elszakadt műanyag bilincs az ülés előtt hevert a földön. Corrie követte a pillantását. – Van itt egy kapaszkodó a sofőrülés hátulján, azon volt egy éles rész. Swanson odalépett. Letörölte a véres bicskát, és Corrie kezén is átvágta a műanyag bilincset, aztán szó nélkül megölelte a lányát, ahogy még soha senkit életében. Mindkettőjük arcán patakzottak a könnyek.


442 KÉT SÍR

57. fejezet

H

ideg reggel köszöntött rájuk az éjszakai eső után. A víz felett hömpölygött a köd, miközben továbbindultak a folyó mentén fekvő utolsó faluból a legdélebbi mellékágon, az Itajaí do Sulon. Mendonça rosszkedvűen és másnaposan kormányozta a csónakot. A természettudós, Fawcett ismét elfoglalta helyét a csónak orrában, de már nem olvasott, hanem a lepkéket figyelte. Időnként, ha meglátott egy pillangót a parton, odakiáltott Mendonçának, hogy lassítson, sőt egyszer még üldözőbe is vettek egyet a csónakkal. A tudós kihajolt az orrából, és addig hadonászott a hálójával, míg el nem kapta. Az utolsó település a folyó mentén egy lehangoló, piszkos kis falu volt, Colonia Marimbondo. Mendonça óvatosan kérdezősködött a helybélieknél Nova Godói után – merre van pontosan, hogy lehet megismerni, hol kell kikötni a folyóparton. A legtöbb információt a helyi cervejaridban kapta, ahol kénytelen volt egy csomót elkölteni a nehezen megkeresett pénzéből. Több rundot kellett fizetnie, hogy szóra bírja a nem túl beszédes helybélieket. Amit végül sikerült kiszednie belőlük, az nemigen nyugtatta meg. Nagy része nyilván csak babonás ostobaság, de azért nyugtalanította, amit hallott. Kora hajnalban indultak. A motor berregését visszaverték D. PRESTON – L. CHILD

443 KÉT SÍR

parton sorakozó araukáriafák, amelyekről még csöpögött az esővíz. Mendonça érezte, ahogy a nedvesség beeszi magát a hajába és a szakállába, még az inge alá is beszivárog. Te jó ég, csak már túl lenne ezen…!

D

él körül egy nagy kanyarulathoz értek a folyón. A jobb parton egy mólót pillantottak meg, amelyről egy rámpa vezetett a rozoga, fából ácsolt kikötőhöz. Mögötte a folyóparton egy gazzal félig benőtt tisztás terült el, néhány rozsdásodó bádogkunyhóval és egy fából épült fészerrel, amelyet raktárnak használhattak. Pontosan olyan volt minden, ahogy a falubeliek leírták. – Megérkeztünk – jelentette be Mendonça, és a kikötőt fürkészte, látja-e életnek bármiféle jelét. Nagy megkönnyebbülésére teljesen elhagyatottnak tűnt minden. Lassított, és a part felé, a mólóhoz irányította a csónakot. Miután kikötöttek., kiugrott és tartotta a csónakot addig, amíg a tudós esetlenül kihajította hátizsákját a mólóra, aztán maga is kikászálódott. Bizonytalanul megállt, és körbenézett. – Megérkeztünk – mondta újból Mendonça, és sikerült kierőltetnie egy bátor mosolyt. Kinyújtotta a kezét. – Kérném a pénz hátralévő részét, o senhor. – Várjunk csak egy kicsit – mondta Fawcett, és ingerülten megremegett a szakálla. – Megegyeztünk, kétezret előre, és a többit… – A többit a megérkezéskor – fejezte be Mendonça helyette a D. PRESTON – L. CHILD

444 KÉT SÍR

mondatot. – Ugye emlékszik? A tudós vágott egy fintort. – Á, szóval ebben egyeztünk meg? – Igen, ebben. A tudós csak morgott valamit. – Meg kell várnia itt, amíg visszatérek. Abban egyeztünk meg, hogy oda-vissza elkísér, az összesen hat nap. – Hogyne, persze, megvárom – nyugtatta meg Mendonça. – De most fizessen. – Honnan tudjam, hogy nem fog itthagyni? Mendonça kihúzta magát. – Onnan, hogy becsületes ember vagyok. Úgy tűnt, a válasz kielégíti Fawcettet. Belekotort a hátizsákjába, előhalászott egy bankjegyköteget, és lehámozott róla két ötszáz reálost. Mendonça kikapta a kezéből, és zsebre vágta. A tudós fogta a hátizsákját. – És merre van a város? Mendonça egy mély keréknyomoktól barázdált földútra mutatott, amely átvágott a tisztáson, elhaladt a bádogkunyhók mellett, majd eltűnt a fák között. A zöld lombok beborították a hegyoldalt, egészen az egykori vulkanikus kráter széléig, amely eltűnt az alacsonyan szálló felhők között. – Felfelé ezen az úton, úgy öt kilométer. Nem lehet eltéveszteni, csak egyfelé lehet menni. – Öt kilométer? – Fawcett összevonta a szemöldökét. – Ezt miért nem mondta előre? D. PRESTON – L. CHILD

445 KÉT SÍR

– Azt hittem, tudja – vonta meg a vállát Mendonça. Fawcett szúrósan nézett rá. – Itt várjon meg. Három nap múlva délben itt leszek. – Itt maradok a csónak mellett, itt is alszom. Megvan mindenem, ami keli. – Mendonça elvigyorodott, és rágyújtott egy szivarra. – Helyes. – A tudós nagy nehezen felvette a hátizsákját, megigazgatta a vállpántját, aztán botorkálva elindult a sáros úton. Távolodó alakja hol eltűnt, hol előbukkant a kavargó ködben. Amikor végképp elnyelte az erdő, Mendonça a csónakhoz sietett, beindította a motort, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult vissza a folyón Alsdorf felé.

58. fejezet

P

endergast füléig épp csak hogy eljutott a zaj, ahogy a motorcsónak elindult a folyón, de hamarosan a halk berregés is elhalt. Halvány mosoly játszott az ajkán, miközben továbbhaladt a sűrűben. A dzsipek által kitaposott ösvény kanyarogva hatolt át az őserdőn. Az araukáriafenyők fura tüskés ágain megragadtak az esőcseppek. Továbbgyalogolt, néha megmegállt, hogy szemügyre vegyen egy lepkét. Az út felfelé kanyargott a sűrű erdőben, egyre magasabbra és magasabbra D. PRESTON – L. CHILD

446 KÉT SÍR

hágott, míg végül elérte az alacsonyan lebegő felhőket. Fél órával később az ösvény egy hegygerinc tetejére ért, az ősi vulkáni kráter szélére. Innen már lefelé ereszkedett tovább, beleveszve a ködbe. Alig pár száz méter volt csak a látótávolság. Pendergast szemügyre vette a krátert, aztán a zsebébe nyúlt, és előkotort egy összehajtogatott papírlapot: a képet, amelyet Tristram rajzolt egy hegyről. Nova Godói legfőbb földrajzi jellemzője, amelyet szavakkal nem tudott leírni. A rajz tökéletesen ábrázolta az előtte elterülő látványt. Elindult lefelé. Az ösvény két lávakő oszlop között ért véget, ahol egy kapuval találta szembe magát. Két oldalán hoszszú kőkerítés indult a dzsungelbe. A kapu mellett kis őrházikó is állt. Ahogy közelebb ért, két őr rontott ki belőle, puskával a kezében. Németül kiabáltak valamit, és rászegezték a fegyverüket. – Csak angolul beszélek! – kiáltotta Pendergast, és a magasba emelte a kezét. – Természettudós vagyok, az itteni lepkéket vizsgálom! Az egyik katona, aki láthatóan a parancsnok lehetett, előbbre lépett, és kitűnő angolsággal megszólalt: – Ki maga, és hogy jutott el ide? – A nevem Percival Fawcett – mondta Pendergast, a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy brit útlevelet. – A Királyi Tudományos Társaság tagja vagyok. Csónakkal jöttem a folyón, nem volt könnyű utazás. D. PRESTON – L. CHILD

447 KÉT SÍR

Az őrök kissé megnyugodtak, és leengedték a fegyverüket. – Ez magánterület – közölte a parancsnok. – Nem jöhet be. – Ideutaztam a világ túlsó feléről, hogy megtaláljam a Beatrice királynő pillangót – mondta Pendergast könyörgő és kissé dacos hangon. – Nem fogok csak úgy visszafordulni. – Elővett egy papírt. – Van ajánlólevelem a helyi kormányzótól, és egy másik Santa Catarinából. – Odanyújtotta a pecsétekkel és hivatalos aláírásokkal teli papírokat. – És van egy levelem a tudományos társaságtól is, amelyben azt kérik, mindenki támogassa fontos küldetésemet. Rendelkezem egy ajánlással a British Múzeum lepketani osztályától is, és a Brazil Rovartani Társaság támogatását is élvezem. – Újabb papírokat szedett elő. – Ahogy látják, rendkívül fontos tudományos küldetésben járok – tette hozzá megemelt hangon. A parancsnok átvette az iratokat, és összevont szemöldökkel átlapozta őket. – Nem engedünk be látogatókat, semmilyen indokkal – jelentette ki. – Amint már mondtam, ez magánterület. – Ha nem engednek be – mondta élesen Pendergast –, abból botrány lesz, majd én gondoskodom róla. Óriási botrány! Az őr ettől kissé nyugtalanná vált. Hátrábblépett, és valamit megbeszélt az alárendeltjével. Aztán bement az őrházba, és valakit hívott rádión. Egy ideig beszélt vele, aztán visszament a kapuhoz. – Várjon itt. Pár perc múlva egy dzsip jelent meg az úton, egy olajbarna D. PRESTON – L. CHILD

448 KÉT SÍR

egyenruhás férfi vezette, hátul pedig egy szürke egyenruhás alak ült. A dzsip megállt, a hátul ülő férfi kiszállva a kapuhoz sétált. Bár az egyenruhájából ez nem látszott egyértelműen, de nagyon katonásan tartotta magát. – Nyissák ki a kaput – rendelkezett. Az őrök engedelmeskedtek. A férfi előbbre lépett, és kezet nyújtott. – Scheermann kapitány vagyok – mutatkozott be egészen enyhe német akcentussal, és megrázta Pendergast kezét. – Ön Mr. Fawcett? – Dr. Fawcett. – Hogyne. Ha jól tudom, ön tudós. – Úgy van – felelte Pendergast harciasan. – Ahogy már elmondtam az uraknak, átutaztam a fél világot egy rendkívül fontos tudományos küldetés miatt, két brazil tartomány kormányzójának ajánlólevelével, valamint a British Múzeum és a Tudományos Társaság támogatásával, továbbá együttműködöm a Brazil Rovartani Társasággal is. Ragaszkodom hozzá, hogy bánjanak velem tisztességesen! Ha elküldenek, abból vizsgálat lesz, nekem elhiheti, nagyon komoly vizsgálat! – Hogyne, hogyne – mondta megnyugtatóan a kapitány. – Ha megengedi… Pendergast nem hagyta, hogy beléfojtsák a szót. – A Beatrice pillangót keresem – Lycaena regina –, amelyről régóta úgy gondolták, hogy kihalt. Utoljára a Nova Godói kráterben látták 1932-ben. Húsz éve kutatok utána, és arra jutottam, hogy… D. PRESTON – L. CHILD

449 KÉT SÍR

– Igen, igen – vágott közbe a kapitány kissé türelmetlenül. – Értem. Nincs szükség semmiféle vizsgálatra, nem kell ekkora ügyet csinálni ebből. Szívesen látjuk. Szigorú szabályaink vannak, de az ön kedvéért kivételt teszünk. Egyszeri kivételt… – Nos – mondta Pendergast egy pillanatnyi szünet után – ez nagyon kedves önöktől. Igazán kedves! Nyilván nem várhatom el, hogy ingyen bocsássák rendelkezésemre a… A kapitány felemelte a kezét. – Nem, nem, erről szó sincs. Pusztán arra kérjük, hogy fogadja el a kísérőnk segítségét. – A kísérőjükét? – vonta fel a szemöldökét Pendergast. – Hozzá vagyunk szokva, hogy elzártan élünk, és vannak, akiket nyugtalanítana egy idegen jelenléte. Szüksége lesz egy kísérőre, leginkább az ön kényelme és biztonsága érdekében. Sajnálom, de ez nem alku tárgya. – Ha feltétlenül szükséges, rendben. De az erdőt fogom járni, akármilyen is az idő, úgyhogy remélem, az illető bírja majd a tempót. – Természetesen. Akkor elkísérhetem a városházára, hogy elintézzük a papírokat? – Ezt már szeretem – mondta Pendergast, és miután a kapitány kinyitotta neki az ajtót, bemászott a dzsipbe. – Ez pompás, igazán pompás!


450 KÉT SÍR

59. fejezet

M

iközben áthajtottak a városkán, Pendergast érdeklődve nézelődött. Az eső lassan elállt, a felhők is eloszlottak, és fokozatosan minden kibontakozott a ködből. A smaragdzöld vizű tó partján elterülő település széles utcáin stukkódíszes házak álltak. A hely ugyan nem lehetett több ötvenévesnél, ám a gyönyörű, régies stílusú épületek, a macskaköves utcák, a tó partjára levezető kőlépcső, a kézzel festett cégtáblák, a palatetős és gerendavázas nagyobb középületek mind egy régi bajor falu hangulatát idézték. A tónál hosszú kőrakpart nyúlt el, amely jól karban tartott dokkokhoz és kikötőhelyekhez vezetett, ahol a frissen festett halászhajók mellett néhány motorcsónak is horgonyzott. Mindent finom ködpára burkolt be, a víztükör látszott a szemerkélő esőben. A közepén emelkedő kis szigetnek csak a körvonalai rajzolódtak ki szürkén. A városka hirtelen ért véget az erdő szélénél, ahol hihetetlenül magas araukáriafák álltak, fenyőkkel és más szubtrópusi növényekkel vegyesen. A sötétség, a köd, a szomorkás idő, és a komor, sűrű erdő furcsa kontrasztot alkotott a városkával, amely végtelenül tiszta, rendes és európai hangulatot árasztott. Az utcák furcsán kihaltnak tűntek, de ez talán az eső miatt D. PRESTON – L. CHILD

451 KÉT SÍR

lehetett. Pár perc alatt meg is érkeztek a városházára, amely középkori stílusú, gerendavázas épület volt. A kapitány bekísérte a vendéget az épület spártaian egyszerű belsejébe, ahol hosszú padok sorakoztak, mintha egy városi gyűlésre készülődnének. Ezek mellett elhaladva egy sor irodához érkeztek. Pendergast követte Scheermannt egy nagyobb hátsó irodába, amelynek tárva-nyitva állt az ajtaja. Hatalmas ablaka a tóra nézett, a kandallóban égett a tűz. Egy asztalon egy vázában gyönyörű vörös rózsacsokor virított. Az asztal mögött egy köpcös férfi ült tiroli öltözékben. Az arca piros volt és vidám, kék szemei mégis teljesen kifejezéstelennek tűntek, mintha üveggolyók lennének, amelyekben csak a külvilág fényei tükröződnek vissza. – Az úr Keller polgármester – mutatta be a kapitány. – Nova Godói első embere. A polgármester felállt, és odanyújtotta kicsi, kövérkés kezét. – Ha jól hallom, a Beatrice királynő pillangót keresi – mondta barátságosan. Ő is tökéletesen beszélt angolul. – Remélem, sikerül megtalálnia. A papírmunka elég időigényesnek bizonyult, de azért nagyon hatékonyan elintéztek mindent. Pendergast kapott egy hivatalos, lepecsételt iratot, amelyet állandóan magánál kellett tartania. Miután mindennel végeztek, egy vékony férfi lépett be az irodába. Harmincöt körül járhatott, keskeny feje, magas homloka, vizenyős kék szeme és vastag, kiálló alsóajka miatt furcsán beesettnek tűnt az arca. D. PRESTON – L. CHILD

452 KÉT SÍR

– Íme, a kísérője – mondta a polgármester. – Egonnak hívják. – Nyugodtan mehet bárhová, amerre akar, csak a tóra és a szigetre nem. – A kapitány nyomatékosan elhallgatott. – Gondolom, nem is áll szándékában a szigetre látogatni. – Ó, nem – felelte Pendergast. – Az utolsó Beatrice királynő pillangót a tó partján látták. Nem hiányzik több csónakázás, elég volt az ideút a folyón! A polgármester kacagott a kis tréfán. – Nagyszerű! Egon majd megmutatja a szállását is. Egon, kérem, gondoskodjon róla, hogy a Herr Doktor a legudvariasabb elbánásban részesüljön. A fiatalember bólintott. Az FBI-ügynök meghajolt. – Köszönöm, igazán nagyon kedvesek. De nem lesz szükségem éjszakai szállásra: tudják, a Beatrice királynőt leginkább éjjel lehet megfigyelni.

A

mikor kiléptek az utcára, a nap végre áttörte a felhőket, és bágyadt fénnyel árasztotta el a várost. A tó fölött is eloszlott lassan a ködfátyol, és előbukkant a kis sziget – egy ősi, kúp alakú lávakürtő csúcsa, amelyen egy komor fekete erőd emelkedett. Tornyai félig romokban álltak, a csipkézett mellvéd is omladozott. A nap épp rásütött a romokra, és ahogy egy kósza fénysugár végigsuhant az erődön, Pendergast látta, hogy a masszív falak mögött valami fémesen megcsillan. D. PRESTON – L. CHILD

453 KÉT SÍR

A nap kibukkanása különös hatást tett a városkára. Az utcák hirtelen, mintegy varázsütésre megteltek emberekkel, akik feltűnő céltudatossággal igyekeztek a dolgukra. Szinte olyan volt, mintha egy filmforgatás zajlana. Sokan régies öltözéket viseltek a negyvenes évek végének stílusában: az ondolált frizurájú nők jól szabott kosztümöt vagy ruhát széles válltöméssel, a férfiak sötét öltönyt és kalapot, néhányan pipáztak. Mások inkább munkásruhát húztak magukra, overallt, sapkát vagy szalmakalapot. Mindenki külsője kellemes benyomást keltett, a klasszikus germán szépségideálnak megfelelően – magasak voltak, szőkék, kék szeműek, a vonásaikat mintha szobrász vésője faragta volna. Kerékpárral vagy gyalogosan siettek dolgukra, többen kézikocsit toltak. Pendergastnak feltűnt, hogy autók egyáltalán nincsenek. Csak néhány második világháborús időkből ittmaradt dzsipet látott, amelyeket barna egyenruhás férfiak vezettek, hátul pedig fontos kinézetű utasok ültek szürke egyenruhában. Csak ők viseltek fegyvert, elég alaposan fel voltak szerelve nagykaliberű gépkarabélyokkal, amelyhez jó nagy tár tartozott. Sok városlakó megállt, és csodálkozva megbámulta az idegent. Sokan leplezetlen ellenségességgel meredtek rá. Pendergast, azaz dr. Percival Fawcett igencsak nagy feltűnést keltett ezen a helyen, ami pontosan meg is felelt a szándékainak.


454 KÉT SÍR

S

zaporán sietett a tópart felé, közben hangosan magyarázta a kísérőjének, hogy a Beatrice királynő a vízpart menti helyeket kedveli, és nem annyira a napnyugtát, mint inkább a hajnalt, de hát soha nem lehet tudni, mikor lesz az embernek szerencséje. Egon mintha nem is hallotta volna, csak makacs kitartással, fáradhatatlanul követte minden lépését. A rakpart mentén sorakozó csónakok nagyon jó állapotban voltak. Némelyik jóval nagyobbnak tűnt, mint amekkora a tavi halászathoz kell. Volt köztük két kisebb motoros hajó is, amelyeken ismeretlen funkciójú nehézgépek és különös felszerelések álltak – megint csak sokkal nagyobbak, mint amikre szükség lehet egy ilyen isten háta mögötti kis földművelő közösségben. Pendergast el sem tudta képzelni, hogyan szállították ide ezeket a nagyméretű vízi járműveket erre az eldugott kis hegyi tóra. Kezdett esteledni, és a rakparton megindult a nyüzsgés: a halászok kezdték kirakodni az aznapi fogást, jégre rakták és kézikocsikra pakolták a halakat. Akármerre nézett az ember, mindenhol szorgalmas, kemény munka folyt. A helybéliek láthatóan önellátóak voltak – egy igazi mintatársadalom. Az ügynöknek az is feltűnt, hogy a városban nincs egyetlen kávézó vagy kocsma sem. – Mondja csak, Egon, itt senki nem iszik? Tilos az alkohol? Ez volt az első kérdése, de Egon nem válaszolt rá, sőt mintha meg sem hallotta volna. – Hát jó, akkor menjünk. Pendergast sietősen elindult a rakparton. A rossz idő végleg D. PRESTON – L. CHILD

455 KÉT SÍR

elmúlt, és gyönyörű, sőt festői naplemente követte: a nap hatalmas, narancsszínű gömbje vöröses felhőkben nyugodott le a tó túlsó partján, és a víz tükrét is vérvörösre színezte. A komor erőd romjainak már csak a körvonalai rajzolódtak ki a magányos kis szigeten. A rakpart végében egy szokatlan sziklaformáció emelkedett: három meglepően egyforma méretű és formájú nagy kő. Egymástól nagyjából tíz méterre, háromszöget alkotva emelkedtek ki a vízből. Pendergast megállt, és visszanézett a városra, amely az egykori vulkán oldalának enyhe lejtőjén telepedett meg. Nagyon kellemes benyomást nyújtott, minden rendes volt, tiszta, hatékony és szabályozott. Az épületeket szépen karbantartották, legalábbis erről árulkodtak a friss fehér stukkók és a kékre vagy zöldre festett vidám spaletták. Sok épület ablakpárkányán virágládák álltak, tele dúsan nyíló virágokkal. Szemetet sehol nem lehetett látni, még egy eldobott rágógumipapírt sem. Se grafittik, se kóbor kutyák nem zavarták meg a rendet, sőt kutyák egyáltalán nem voltak, de hajléktalanokat, részegeket, csavargókat sem lehetett látni az utcákon, amelyeknek nyugalmát nem törte meg kiabálás, vitatkozás, vagy egyéb zaj. A kutyákon és a szeméten kívül még valaminek feltűnt a hiánya. Sok volt ugyan a középkorú vagy idősebb ember, de kimondottan öregekkel nem lehetett találkozni, se testi fogyatékosokkal, de még csak kövérekkel sem. Pendergast kissé furcsállta, hogy ikreket sem lát. D. PRESTON – L. CHILD

456 KÉT SÍR

Egyszóval tökéletes kis utópia volt ez a brazil őserdő mélyén. Ahogy leszállt az est, világosság gyúlt a szigeten az erődben, a reflektorok éles fényben fürdették a bástyafalakat. Ahogy Pendergast megállt a rakparton, az alkonyat csöndjében hangokat hallott szállni a víz fölött: generátorok zümmögését, valami gépezet kattogását, elektromosság sistergését, és nagyon halkan mintha egy madár rikoltása sodródott volna a tó fölött – vagy talán egy fájdalmas sikoly.

60. fejezet

A

kőből rakott rakpart véget ért, a tó partvonala kanyarodott egyet, és egy kavicsos szakasz következett. Pár száz méterrel odébb már elkezdődött az erdő, sötéten meredeztek a tüskés ágú fák látszólag áthatolhatatlan falat alkotva. Az ég egyre sötétebb lett, ahogy a nap lebukott a felhőrétegen át, majd az utolsó fények is eltűntek a horizonton. Pendergast a hátizsákjába nyúlt, és elővett egy piros fényű lámpát. A rendíthetetlen nyugalmú Egonhoz fordult, és halkan, fojtott izgatottsággal azt mondta: – Kedves barátom, közeledik a Beatrice királynő ideje! Elindult a tóparton, Egon pedig követte. Néhány kisebb D. PRESTON – L. CHILD

457 KÉT SÍR

csónak pihent a kavicsos parton, ahol kiteregették száradni a halászhálókat. Kicsit távolabb vulkanikus sziklák váltották fel a kavicsokat, és pár perc múlva már meg is érkeztek az erdő széléhez. A nappal utolsó fényei is elhaltak, amitől még élesebben ragyogott a kivilágított erőd. Ismét egy távoli kiáltás sodródott a víz fölött – ember volt, vagy madár? – Egon, látja ott azt a romot? – mutatott az erődre Pendergast. – Miért van így kivilágítva? Mi folyik ott? Egon egy pillanatra rámeredt. A szemében visszatükröződtek az erőd reflektorai. Most először szólalt meg, mióta elindultak: – Mezőgazdasági kísérleteket folytatnak, állattenyésztéssel foglalkoznak. – Állattenyésztés? – Pendergast megcsóválta a fejét. – Hát ez engem nem érdekel. Mi az erdőbe megyünk. – Megint a hátizsákjába kotort, és elővett egy elemlámpát. – Van itt egy piros fényű lámpa magának is. Kérem, ne használjon rendes zseblámpát, a Beatrice királynő nem szereti a fényt. Kövessen, maradjon szorosan a nyomomban, és ne csapjon zajt. Átadta Egonnak a lámpát, és besétáltak a sűrűbe. Az araukáriafák tüskés ágai egybefonódtak a bozóttal, alig tudtak utat törni köztük. Még minden nedvesen csillogott az esőtől. Pendergast vékony alakja fürgén cikázott a sötétségben, mint egy kígyó, ide-oda világítva a piros fényű lámpával. – Ne maradjon le! – suttogta hátra Egonnak, aki botladozva követte. D. PRESTON – L. CHILD

458 KÉT SÍR

A talaj emelkedni kezdett. Se kitaposott ösvényeket, se más jelét nem lehetett látni annak, hogy valaha is ember járt volna az erdőnek ezen a részén. Igazi ősvadonnak tűnt minden szempontból, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis természetellenesnek hatott. – Ott van egy! – kiáltott fel hirtelen Pendergast. – Látja? Szent ég, el sem hiszem! – És egy szempillantás alatt már el is tűnt, a hálójával hadonászva belegázolt a bozótba. Egon felkiáltott, és a nyomába eredt zajosan csörtetve a bokrok között.

T

íz perccel később Pendergast egy kilenc méter magas fa egyik vastag ágáról figyelte, ahogy Egon az erdőben botladozva körbevilágít egy erős elemlámpával, és pánikba esve Fawcett nevét kiabálja. Pendergast várt fél órát, míg a kísérője továbbment dél felé. Aztán némán, egy majom ügyességével lemászott a fáról. Elárnyékolta a piros lámpát, és sietve észak felé indult az enyhe emelkedőt követve. Egy órán át haladt felfelé a hegyoldalban, míg ki nem ért a kráter szélére. Itt kikapcsolta a lámpát. A fák errefelé már ritkásabban álltak, és a félhold fényénél jól lelátott a hatalmas képződmény aljába. A több kilométer átmérőjű kráter viszonylag sekély volt. Több ezer hektár szántóföld és legelő terült el odalent, láthatóan jól kihasználták a gazdag vulkanikus talajt. Ez volt Nova Godói kenyeres kosara, és nyilván itt terülhetett el egykor a dohányültetvény. A kráterben szinte tökéletes mikroklíma alakult ki. A túlsó végében D. PRESTON – L. CHILD

459 KÉT SÍR

szürke, kúp alakú lávatömbök emelkedtek, a sziklák tövében néhány fészer állt, üvegházak és silók. Mindenhol csend honolt, a bársonyos sötétségben sehol sem látszott fény. A kráter peremén körbe alig kivehető ösvény húzódott, Pendergast ezen indult el, majd egy újabb ösvényhez ért, amely lefelé kanyargott, először meredeken, de aztán a szántóföldekhez közeledve már egyre kevésbé lejtett. Pár perc alatt oda is ért az első föld széléhez. Az óriási kukoricatábla némán szunnyadt a sápatag holdfényben. Az ügynök bebújt a kukorica közé, és gyorsan, némán lopakodott tovább a kráter túlsó vége felé, ahol a mezőgazdasági épületek álltak. A kukoricatábla után újabb földek következtek, a legkülönfélébb terményekkel – paradicsom, bab, tök, búza, gyapot, lucerna –, és dús legelők az állatoknak. Gyorsan átvágott a földeken, míg oda nem ért a fészerekhez. Az elsőnek, egy hatalmas, lapos tetejű bádog raktárépületnek az ajtaján lakat lógott. Épp csak egy villámgyors mozdulatot tett a kezével, és a zár ki is nyílt, már csak be kellett surrannia az ajtón. Odabent motorolaj-, dízel- és földszag fogadta. Gyorsan körbevilágított a piros lámpával. Mezőgazdasági gépek álltak hosszú sorokban: traktorok, ekék, talajlazítók, tárcsás boronák, trágyázó-, kapáló- és bálázógépek. Egyik sem új, de mind kitűnő állapotú. Az épület hátsó ajtaján kisétált. Jobbra egy istálló emelkedett, amelyből tehenek bőgése szűrődött ki halkan. Balra egy sor kukoricasiló emelkedett, távolabb üvegházak. Feltűnően D. PRESTON – L. CHILD

460 KÉT SÍR

rendezett, produktív farm volt, látszott, hogy kifogástalanul működtetik. De most teljesen kihaltnak tűnt. Pendergast körbejárta az üvegházakat, amelyek megmegcsillantak a holdfényben. Odabent rengeteg virág nyílt, az egyikben egzotikus rózsák mindenféle méretben és színben. Az üvegházak mögött ott emelkedtek a vulkáni hamu nyomaival borított magas, meredek lávakősziklák. Pendergast megkerülte a legközelebbit, aztán megtorpant. A szikla aljához egy ablaktalan barakképület simult. Odaosont az ajtajához, és rászorította a fülét. Először nem hallott semmit, de aztán egészen halk neszek ütötték meg a fülét: motoszkálás, sóhajok, csoszogás, talán egy köhögés. Az ajtó indokolatlanul masszívnak tűnt, vastag fából készült vaspántokkal és szegecsekkel megerősítve. A bonyolult zár rajta egy perc után megadta magát Pendergast próbálkozásainak. Az ajtó kitárult a jól olajozott sarokvasakon. Orrfacsaró bűz áradt ki a koromsötétből. Pendergast beljebb lépett, óvatosan elárnyékolva a lámpa fényét. A barakkról kiderült, hogy valójában csak egy bejárat, ahonnan egy, a föld alá vagy talán a sziklák belsejébe vájt helyiségbe lehet lejutni. Egy keskeny, kopott kőlépcső indult lefelé. Pendergast megállt a legfelső fokon, és kikapcsolta a lámpát, aztán elindult lefelé. Odalentről egészen halvány, vöröses fény szivárgott fel. Ahogy lejjebb ért, a szag egyre erősebb lett, mosdatlan emberi testek kipárolgása töltötte meg a levegőt. Amikor leért a lépcső aljába, egy hosszú alagútban találta maD. PRESTON – L. CHILD

461 KÉT SÍR

gát. A sötétségben még tisztábban hallotta a neszeket. Csoszogás, horkolás, motyogás – emberek. Sok ember. Végtelenül óvatosan, a fal mellé lapulva osont tovább a sötétben. A vöröses fény két rácsos kisablakból jött, amelyek az alagút túlsó végében lévő, csukott kétszárnyú ajtón nyíltak. Pendergast odasurrant, és megvizsgálta a zárat, aztán hallgatózott. Az ajtó túloldalán ide-oda járkált valaki: egy őr. Megfigyelte az időzítést, hogy mikor fordul az őrszem, és egy biztonságos pillanatban belesett a rácsos kisablakon át. Egy tágas helyiséget pillantott meg, amelyet tompa vöröses fényben fürdettek a mennyezetről lógó csupasz villanykörték. Hosszú sorokban háromemeletes faágyak álltak, mindegyiken egy ember feküdt vékony takaró alatt, az arcukról szomorúság sugárzott még álmukban is. Mások – mintha kísértetek lennének – nyugtalanul jöttek-mentek az egyik fal mellett elhelyezett latrinák és az ágyak között. Megint mások csak ide-oda bolyongtak céltalanul, mert nem tudtak aludni, reménytelen tekintetükben visszatükröződött a villanykörték vöröses fénye. Mindenki itt volt, akiket Pendergast Nova Godói utcáin nem látott: nyomorékok, csúnyák, gyengék, kövérek, öregek és szellemi fogyatékosok. De leginkább az borzasztotta el, hogy némelyik arc ismerősnek tűnt a számára: pár órával ezelőtt ragyogóan, mosolyogva, vidáman látta ugyanezeket az embereket a városban – vagyis az ikertestvéreiket. Ezeknek a föld alatti doppelgángereknek furcsa, torz arckifejezésén mentális betegség, kétségbeesettség és reménytelenség tükröződött. D. PRESTON – L. CHILD

462 KÉT SÍR

Izmos testük, napbarnított bőrük és kérges tenyerük arról tanúskodott, hogy egész életükben a földeken dolgozhattak. Az ügynök a szeme sarkából látta, hogy az őr épp visszafelé indul. Ő a kintiekhez tartozott, magas volt és jóképű. Úgy látszott, nincs igazán szükség a jelenlétére – ezek a szegény ördögök aligha voltak olyan állapotban, hogy fellázadjanak vagy megszökjenek. Általános és tökéletes megadást sugároztak a szemeik. Pendergast elfordult a kisablaktól, és visszaindult az alagútban, majd felsietett a lépcsőn. Pár perc múlva kiért a szabadba, és mély lélegzetet vett. Szinte nyelte a hűvös, friss levegőt. A mérhetetlen emberi szenvedés imént látott groteszk képei örökre beleégtek a tudatába.

61. fejezet

F

elder a következő alkalommal több mint egy órát ácsorgott feszülten és ijedten a fagyos éjszakában a könyvtár ablakai alatt. A ház halottnak tűnt, sehol semmi fény, semmi mozgás. És ami a legfontosabb, Dukchuknak sem volt semmi nyoma. Végül megnyugodva, a bátorságát összeszedve kinyitotta az ablakot, és bemászott. Nyitva is hagyta, hátha megint hirtelen kell menekülnie, azD. PRESTON – L. CHILD

463 KÉT SÍR

tán egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt a hideg szobában, és hallgatózott. Semmi nesz, ahogy remélte is. Megtett minden előzetes óvintézkedést, az elmúlt néhány éjszaka a tujabokrok között megbújva figyelte a könyvtárat, és mindent nyugodtnak talált. Dukchuk éjféli felbukkanása csak valami furcsa véletlen lehetett, úgy tűnt, nem szokása éjszakánként a házban járkálni. Előző délután Miss Wintour újból meghívta teára, de sem ő, sem félelmetes inasa nem tett rá semmi utalást, hogy bármi probléma lenne. Látszólag nem gyanítottak semmit. Felder azonban tudta, hogy nem várhat a végtelenségig. Ma este cselekednie kell – ha még tovább halogatja, végképp inába száll a bátorsága. Constance és a Mount Mercy máris kezdett furcsán távolinak tűnni. Elsétált a könyvszekrények mellett, a sötétben kitapogatva az ólomüveg recés felszínét. A W-vel kezdődő szerzők, így Alexander Wintour is, valahol a polcsor legvégén lehetnek, a hallba vezető ajtó közelében, ami szerencsére csukva volt. Felder megállt az utolsó előtti könyvszekrény mellett, és hegyezte a fülét, de a házban továbbra is síri csönd honolt. Elővette a zseblámpáját, és a fénysugarat tenyerével óvatosan leárnyékolva végigvilágított a könyvek gerincén. Trapp, Traven, Tremain. Lekattintotta a lámpát, és odalépett az utolsó könyvszekrényhez. Kicsit habozott, hallgatózott, aztán a felső polcokra világított. Voltaire művei hét gyönyörű bőrkötésű kötetben. Mellettük fél tucat összehajtogatott pergamenszerűség hevert D. PRESTON – L. CHILD

464 KÉT SÍR

foszladozó vörös szalaggal átkötve. Tovább világított a következő polcra, aztán a következőre, és végignézett a címeken: Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe, P. G. Woodehouse-tól a Folytassa, Jeeves. Mindkettőről úgy tűnt, első kiadás. Köztük három vaskos mappa egyszerű fekete bőrből, cím nélkül. Felder szíve vadul kalapálni kezdett. A foga közé vette a zseblámpát, kinyitotta az üvegajtót, és kivette az első mappát. Vastagon állt rajta a por, úgy festett, mint amihez legalább száz éve nem nyúltak. Óvatosan kinyitotta, szinte levegőt venni is alig mert. Egy tucat nyers vázlatot és festményekhez készült tanulmányokat talált benne. A megsárgult, megfakult rajzok stílusa nagyon hasonlított a Történeti Társaság gyűjteményében látottakhoz. A szívverése még jobban felgyorsult. Remegő kézzel lapozgatni kezdte a rajzokat. Az első néhány vázlatot nem szignálták, de a harmadik jobb alsó sarkában ott állt az aláírás: WINTOUR, 1881. A mappa hátuljához lapozott. A belső feléhez egy megsárgult, töredező borítékot ragasztottak. Kivette a zsebéből a kis szikét, és lefejtette. Az ujjai olyan zsibbadtak és merevek voltak, hogy csak a második próbálkozásra sikerült felnyitnia. Egy sötét hajfürt lapult benne. Egy pillanatig csak mereven bámulta, és furcsa érzelmek keveréke tört rá: diadal, megkönnyebbülés, hitetlenkedés. Szóval igaz – minden igaz. D. PRESTON – L. CHILD

465 KÉT SÍR

De várjunk csak, vajon ez biztosan az a hajfürt? Van még két másik mappa. Lehet, hogy Wintour más lányoktól is kapott ilyen ajándékot. Nem túl valószínű, de azért utána kell néznie. A zsebébe csúsztatta a borítékot, a mappát visszatette a polcra, levette a következőt, és azt is gyorsan átlapozta. Újabb vázlatok és akvarellek. Érezte, hogy egyre gyorsabban kapkodja a levegőt. Nagyon szeretett volna már túllenni ezen. A második mappában nem talált semmiféle hajfürtöt. Visszatette a polcra, levette a harmadikat, és azt is átlapozta, sietségében el is szakított egy-két papírlapot. Semmi. Becsukta a mappát, és visszarakta, de ez alkalommal nem volt olyan óvatos, mint eddig, és elég nagyot puffant, ahogy a helyére tolta a polcon. A torkában dobogó szívvel kővé dermedt. A ház hideg csendjében akkorát szólt ez a kis puffanás, mint egy mennydörgés. Várt. Egy rezdülést sem hallott, így lassan megnyugodott. Senki nem vett észre semmit. Ahogy megtapogatta a zsebében lapuló borítékot, szárazon megzörrent a papír. Miután kissé csillapodott a félelme, csak akkor fogta fel teljes egészében, mit is fedezett fel. Minden kétsége elszállt – Constance tényleg igazat mondott a koráról. Nem őrült. Mindenről igazat mondott. Furcsamód ez a felismerés nem is döbbentette meg annyira, mint várta. Valahol a lelke mélyén eddig is tudta, hogy igaz. D. PRESTON – L. CHILD

466 KÉT SÍR

Meggyőzte a nyugodt tárgyilagosság, amivel a lány leírta az 1880-as évekbeli Water Streetet, és az őszinteség, amely mindenben jellemezte. És hinni is akart neki, mert… Hirtelen nagy zajjal feltárult a könyvtár ajtaja, és ott állt Dukchuk a formátlan batikolt tunikában, a kezében a múltkori bunkósbottal, és rámeredt apró, fekete szemével. Felder rémülten felkiáltott, és az ablak felé vetette magát, de Dukchuk gyorsabbnak bizonyult, és becsapta az ablakot. A némaság, amivel mozgott, szinte ijesztőbben hatott, mintha ordított volna. Az arcán állatias vigyor ült, amitől kivillantak a fogai. Felder csak most vette észre, hogy hegyesre vannak csiszolva. Felder felordított, és próbált védekezni, de Dukchuk rávetette magát, egyik tetovált karjával átfogta a nyakát, és jól megszorította, beléfojtva minden hangot. A férfi vadul kapálózott, aztán hirtelen izzó fájdalom hasított belé, ahogy a bunkósbot eltalálta a halántékát. A térde megroggyant, Dukchuk pedig a mellkasára is lesújtott. A szörnyű ütéstől a földre zuhant, és levegőt is alig kapott. Mindent vörös köd borított el, és úgy érezte, mindjárt elveszíti az eszméletét. A mellkasára szorította a kezét, míg végre nagy küszködés árán sikerült egy mély lélegzetet vennie. Ahogy a köd lassan eloszlott a szeme előtt, Felder látta a hallból beáradó halvány fényben, hogy Dukchuk fölétornyosul összefonva vaskos, tetovált karjait. Természetellenesen apró szeme olyannak tűnt, mint két fekete széndarab. A háta möD. PRESTON – L. CHILD

467 KÉT SÍR

gött ott állt az aprócska Miss Wintour. – Na, tessék! – szólalt meg. – Igazad volt, Dukchuk. Ez az ember egy elvetemült tolvaj, aki bérlőnek adta ki magát! – Rámeredt Felderre. – És még volt képe a házamban teázgatni, a vendégszeretetemet élvezni, miközben azt tervezte, hogy kirabol egy gyenge, tehetetlen öregasszonyt! Maga utálatos alak! – Kérem… – kezdte Felder, és megpróbált feltérdelni. A feje lüktetett, valószínűleg több bordája is eltört. A szájában a vér és a félelem fémes ízét érezte. – Kérem, én nem vittem el semmit… Csak kíváncsi voltam, körbe akartam nézi, olyan sokat hallottam a… Elhallgatott, mert Dukchuk fenyegetően felemelte a bunkósbotot. Miss Wintour hívni fogja a rendőrséget, letartóztatják, börtönbe kerül… Vége a karrierjének. Hogy a csudába jutott eszébe ilyen ostobaságot művelni? Az inas hátranézett az öregasszonyra, mintha azt kérdezné: Mit csináljak vele? Felder fájdalmasan nyelt egy nagyot. Ennyi – hívni fogják a rendőrséget. Jobb lesz, ha beletörődik, és gyorsan kitalál valami hihető mesét. Miss Wintour pár pillanatig szúrósan rámeredt, aztán Dukchukhoz fordult. – Öld meg – mondta. – Aztán temesd el a pincében, a többiek mellé. – Azzal elfordult, és hátra sem nézve kisétált a könyvtárszobából. D. PRESTON – L. CHILD

468 KÉT SÍR

62. fejezet

F

elder lassan, szinte gépiesen botladozott végig a régi ház dohszagú, kopottas szőnyegein. A feje lüktetett, a halántékából szivárgó vér lecsorgott a nyakán. Törött bordái minden lépésnél egymáshoz súrlódtak. Dukchuk mögötte lépkedett, és időnként megbökte a bunkósbottal. Nem hallatszott más, csak az inas tunikájának suhogása, és nagy, meztelen talpának puffanásai a szőnyegen. Miss Wintour már eltűnt valahol az emeleten. Felder tovább botladozott a hallban. Szinte megszűnt körülötte a világ. Ez nem valóság, ez nem történhet meg… Bármely percben felébredhet a kényelmetlen, keskeny ágyon a kerti házban. Vagy talán a saját lakásában fog ébredni, New Yorkban, és az egész őrült southporti utazásról kiderül, hogy csak rémálom volt… Dukchuk újból megbökte a bunkósbot legömbölyített végével, és Felder tökéletesen tisztában volt vele, hogy habár ez tényleg egy rémálom, de nagyon is valóságos. Még mindig nem tudta elhinni. Miss Wintour tényleg arra utasította az inasát, hogy ölje meg? Komoly volt, vagy csak rá akart ijeszteni? És azt is mondta, hogy temesse el a pincében a többiek mellé – ez meg mi a csudát akar jelenteni? Megtorpant. A halvány fényben ki tudta venni, hogy a köD. PRESTON – L. CHILD

469 KÉT SÍR

vetkező helyiség az étkező, azon túl pedig a konyha nyílik, amelynek hátsó kijárata kivezet a kertbe, az éjszakába – és a szabadságba. Dukchuk megint megbökte, és a bottal jelezte, hogy forduljon balra a hall folyosóján. Miközben továbbhaladt, körbenézett. Ősrégi, légypiszokkal pettyezett litográfiák függtek a falakon, porcelánszobrocskák álltak kisasztalkákon, de nem akadt semmi olyan, amit fegyverként használhatott volna. Óvatosan a zsebébe nyúlt, és kitapogatta a tartalmát: a csavarhúzó, a szike, a boríték a hajfürttel. A zseblámpa ottmaradt a könyvtár padlóján. Az óriás termetű, izmos Dukchuk csak nevetne a pár centis pengéjű szikén. A csavarhúzó már egy fokkal jobb, talán beledöfhetné a mellkasába. De ez a szörnyeteg olyan erős és izmos, és annyira gyors, hogy úgysem járna sikerrel. Csak még jobban feldühítené. Reménytelen a helyzete. Még annál is rosszabb. Az inas a bottal koppantott egy csukott ajtón, aztán intett Feldernek, hogy nyissa ki. A férfi lenyomta a kilincset. Többször kellett próbálkoznia, mert nyirkos tenyere megcsúszott rajta. Az ajtó mögött sötétség fogadta. Dukchuk elfordított egy régimódi villanykapcsolót, és kigyulladt egy dróton lógó csupasz körte. Egy lépcső indult előttük, a pincelejáró. Felder érezte, hogy elgyengül a lába a félelemtől. Ez már valóság. – Ne – mondta, és hátrahőkölt. – Ne, kérem. Ezt nem teheti! Az óriás hátba lökte a bot végével. D. PRESTON – L. CHILD

470 KÉT SÍR

– Adok magának pénzt – hadarta Felder. – Van nálam százötven dollár a kerti házban. Talán kétszáz is. Vagy elmehetünk az automatához. A mi titkunk marad, senki nem fogja megtudni… Dukchuk ismét taszított rajta egyet, most sokkal keményebben. Felder megtántorodott, a korlátba kellett kapaszkodnia. Fia az inas még jobban meglöki, le fog gurulni a lépcsőn. – Nem ölhet meg csak így egy embert. Tudnak róla, hogy kibéreltem a kerti lakot. A rendőrség keresni fog, szét fogják szedni az egész házat. – Persze nagyon jól tudta, hogy a rendőrségnek esze ágában sem lesz keresni. Ugyan ki hinné el, hogy egy idős hölgy képes lenne hidegvérű gyilkolásra? Különben is álnéven bérelte ki a kerti kunyhót, és senkinek nem mondta el, hogy itt van. Az óriás újból meglökte. Felder próbált nyelni egyet, de szinte öklendezett a félelemtől. Tett egy lépést, aztán még egyet, és fájdalmasan botorkálva elindult lefelé a lépcsőn, mint egy öregember. Dukchuk követte pár lépcsőfokkal lemaradva mögötte. Az idő mintha lelassult volna. Minden egyes lépés kisebbfajta agóniával ért fel. Öld meg, aztán temesd el a pincében, a többiek mellé. Te jóságos ég, tényleg meg fog halni! Vagy az egész csak valami beteges, morbid tréfa, amivel rá akarnak ijeszteni? Valahogy nem ez volt az érzése. Leért a lépcsősor aljába, és megállt. Hideg és nyirkos levegő csapta meg. Csak a fönt világító villanykörte adott némi fényt, D. PRESTON – L. CHILD

471 KÉT SÍR

és az egyik balról nyíló kamrából pislákolt valami világosság. Egy keskeny folyosó indult ki a lépcső aljából két oldalt csukott ajtóval. Felder várt, és erőt gyűjtött. Várta a fejére lesújtó ütést, az éles fájdalmat, a vakító fehér fényt, amelyet felvált a sötétség… Az inas azonban csak megbökte a fejét a bunkósbottal. Amikor elhaladtak a nyitott ajtó előtt, Felder a szeme sarkából látta, hogy a kis kamrában hosszú gyertyák lobognak pislákolva, és tarka, festett függönyök előtt félkörben fura figurák állnak elrendezve kis emelvényeken. Ez nyilván Dukchuk barlangja lehet. Egyenesen a folyosó végén lévő csukott ajtó felé tartottak. Felder lélegzete felgyorsult, és hangosan felzokogott. – Kérem, kérem, kérem… – Megálltak a folyosó végében. Az inas intett, hogy nyissa ki az ajtót. Felder remegő kézzel nyúlt a kilincs után, a lába majdnem összecsuklott. Háromszor is kellett próbálkoznia, míg elég erőt gyűjtött, hogy lenyomja a kilincset. Az ajtó mögött teljes sötétség honolt, az ideszűrődő gyertyafényben épp csak halvány formák rajzolódtak ki: almásrekeszek álltak odabent, dobozokban félig elrothadt fehér- és sárgarépa, a fapolcokon pedig befőttesüvegek sorakoztak. Némelyik szétrobbant, és kifolyt belőle bűzös tartalma. Felder meghallotta a saját hangját, ahogy még hangosabban felzokog. Úgy tűnt számára, mintha egy idegent hallana. Dukchuk megint meglökte. Most azonban a férfi nem bírt, D. PRESTON – L. CHILD

472 KÉT SÍR

vagy nem akart mozdulni. A zsebébe nyúlt, és ösztönösen megmarkolta a borítékot. – Constance… – mormolta. Ebben a végzetes pillanatban hirtelen rádöbbent arra, amit már rég tudnia kellett volna, hogy reménytelenül szerelmes a lányba. Talán régebben is sejtette már, csak nem ismerte be magának. Erről szólt az egész. És most mindennek vége. Constance soha nem fogja megtudni, hogy megtalálta a hajfürtjét, és azt sem, hogy milyen árat kellett fizetnie érte. Az inas újból meglökte, de Felder nem mozdult, csak állt a küszöbön. Egy durva ütés sújtott le a jobb vállára. Felder felkiáltott, és megbotlott. A második csapástól térdre rogyott, aztán eldőlt, a feje nagyot koppant a földön. Ennyi. Hirtelen azt érezte, hogy minden félelme elszállt, bizonyára amiatt, hogy ráébredt a Constance iránti érzéseire. Mintha csodálkozás váltotta volna fel a rettegést – és düh. Csodálkozás, hogy így kell végeznie, és az utolsó, amit látni fog itt a Földön, az egy pince poros padlója és Dukchuk hatalmas lábai lesznek a fekete, cakkos szélű körmeivel. És dühöt is érzett, amiért ez az egész olyan szörnyen igazságtalan. Világéletében csak jót tett, segített a betegeken, és próbált a lehető legjobb ember lenni… és most egy őrült gyilkos tehetetlen áldozataként végzi. A keze, amivel a borítékot szorongatta, valami hideget és D. PRESTON – L. CHILD

473 KÉT SÍR

keményet érintett. A szike. Elengedte a papírt, és az ujjai öszszezárultak a kés nyelén. Ekkor hirtelen belévillant, hogy mit kell tennie. Egy villámgyors mozdulattal kirántotta a zsebéből a szikét, a hüvelykujjával megtámasztotta a tenyerében, a mutatóujját a felső szélére simította – pontosan úgy, ahogy annak idején az egyetemi boncolási gyakorlatokon tanulta –, és átvágta a vaskos Achilles-ínt Dukchuk bokája fölött. Nedves reccsenés hallatszott, ahogy az ín gumiszalagként elszakadt. Az inas azonnal térdre rogyott. A szeme nagyra nyílt, a szája elkerekedett, mint egy Ó betű, és most először valami hangot is kiadott: fülsiketítőén éles, fájdalmas bődülést hallatott. Felder gyorsan feltápászkodott, még mindig a kezében szorongatva a véres szikét. Dukchuk újból felüvöltött, és Felder után kapott, de a férfinak sikerült félreugrania, miközben az inas keze felé suhintott a szikével, és végigvágta a tenyerét. – Akarsz még többet is, te rohadék? – kiáltotta, és maga is meglepődött a saját dühén. Dukchukot azonban lefoglalta a fájdalom, a bokáját szorongatva hempergett a padlón, miközben a tenyeréből ömlött a vér, és úgy zokogott, mint egy csecsemő. Látszólag teljesen el is feledkezett Felderről, aki emberfeletti erőfeszítéssel rohanni kezdett visszafelé, fel a lépcsőn. Kibotorkált az étkezőbe, ahol feldöntött egy széket. Valahonnan az emeletről meghallotta az idős hölgy zsémbes hangját: – Az ég szerelmére, Dukchuk! Szórakozz csak el vele, de D. PRESTON – L. CHILD

474 KÉT SÍR

halkan! Felder amilyen gyorsan tudott, átbotorkált a sötét konyhán. Odalentről hallotta az inas üvöltését, de csak egészen tompán. A hátsó ajtóhoz sietett, és feltépte. Törött bordáira és sérült lábára ügyet sem vetve átrohant a gazos hátsó kerten a kisházhoz, ahol épp csak addig időzött, amíg bedobált pár holmit a bőröndjébe és összeszedte a kulcsait, aztán bevágódott a Volvójába. Gyorsan indított, kikanyarodott a Center Streetre, és szélsebesen elhajtott, maga mögött hagyva a kísértetházat.

63. fejezet

A

brazíliai őserdőben még mindig éjszaka honolt. Köd lebegett a fák sűrűjében, és illatoztak az éjjel nyíló orchideák. Pendergast némán, nyílegyenes vonalban lopakodott vissza arrafelé, ahol Egont hagyta, és hamarosan rá is lelt a nyomaira: törött ágakat, letépett leveleket, lábnyomokat vett észre a mohos talajon. Követte őket, és továbbsietett, míg végül már a zajokat is meghallotta. Egon Fawcett nevét kiabálva járkált az erdőben. Pendergast jó nagy ívben kikerülte, aztán ellenkező irányból közelítette meg. – Itt vagyok! – kiabálta, és hadonászott az elemlámpával. – Erre! D. PRESTON – L. CHILD

475 KÉT SÍR

– Maga meg hol volt? – kérdezte Egon fenyegető és gyanakvó hangon, és az arcába világított. – A fenébe, maga hol volt? – méltatlankodott az áltudós. – Pontos utasítást adtam, hogy kövessen, maga pedig nem engedelmeskedett! Órákon át bolyongtam, és így nem sikerült elfognom a Beatrice királynőt. Nagy kedvem lenne jelenteni a hatóságoknak! Ahogy Pendergast várta is, Egon – akibe belenevelték, hogy a tekintélytisztelet és alárendeltség mindennél fontosabb erre azonnal meghunyászkodott. – Sajnálom – dadogta de olyan gyorsan ment, aztán egyszer csak eltűnt. – Elég volt a kifogásokból! – kiáltotta az ügynök. – Egy éjszakát elpocsékoltunk. Ez alkalommal elnézem, de soha többé ne veszítsen szem elől. Meg is ölhetett volna egy jaguár, vagy felfalhatott volna egy anakonda! Most menjünk vissza a városba, és mutassa meg a szállásomat. Aludnom kell valamenynyit. Ázottan, sárosan értek vissza a településre, miközben a kráter széle körül már pirkadni kezdett. A rózsás fény a felhők aljáig ért, és vörösre színezte őket. Ahogy a nap sugarai elárasztották a macskaköves utcákat, a vulkáni lejtőn félhold alakban megtelepedett városka életre kelt, és beindult, mint egy gépezet. Ajtók nyíltak, kémények kezdtek füstölni, az utcák megteltek céltudatosan a dolgukra igyekvő gyalogosokkal. A tó közepén emelkedő sziget változatlan maradt, fekete, koD. PRESTON – L. CHILD

476 KÉT SÍR

mor és félelmetes. Ismét gépek halk zúgása sodródott a víz fölött. Ahogy végigsétáltak a népes utcákon, Pendergastnak megint feltűnt – és ez most borzongást keltett benne –, hogy némelyik arc ismerős, mert a föld alatti gettóban látta a tükörképüket. Egon egy kis gerendavázas házhoz vezette, amely a városháza mellett állt. A kopogtatásra egy nő nyitott ajtót kötényben, a kezét törölgetve. Odabentről frissen sült kenyér illata szállt. – Herzlich willkommen – üdvözölte a vendéget. Két szőke kisfiú üldögélt a konyhaasztalnál, lekváros kenyeret és lágy tojást eszegettek. Tátott szájjal Pendergastra meredtek, ugyanolyan döbbent kíváncsisággal, mint általában a városlakók. – Egyikük sem beszél angolul – közölte Egon szokásos kurta modorában. Nem vett tudomást a nőről és a barátságos üdvözlésről, elsétált mellette egy keskeny lépcsőhöz. Felkísérte a tudóst egy vidám kis padlásszobába, amelynek csipkefüggönyökkel takart manzárdablakai a városkára néztek. – Ez lesz a szobája – mondta. – Itt marad napnyugtáig. A nő majd ad vacsorát. Én lent fogom várni. Nem hagyhatja el a szobáját. – Itt kell rostokolnom napnyugtáig? – méltatlankodott Pendergast. – De hát csak öt óra alvásra van szükségem. Szeretnék sétálgatni egy kicsit a városban, megnézni a nevezetességeket. D. PRESTON – L. CHILD

477 KÉT SÍR

– Itt marad napnyugtáig – ismételte meg Egon nyomatékosan, aztán kiment, és becsukta az ajtót. Az ügynök hallotta, ahogy fordul a kulcs a zárban. Ahogy Egon léptei eltávolodtak a lépcsőn, Pendergast halvány mosollyal megszemlélte a régimódi zárat. Aztán a hátizsákjához ment, és kipakolta a példányokat, amelyeket még utazás közben gyűjtött be a folyón, illetve az aznap éjjeli zsákmányt. Csipesszel kirakosgatta őket egy fatáblára, és gombostűvel odatűzte. Miután végzett, ruhástul végignyúlt a bevetett ágyon, és azonnal el is aludt.

E

gy óra múlva arra riadt fel, hogy kopognak az ajtón. – Igen? – szólt ki. A háziasszony feszült hangja csendült fel az ajtó túloldalán: – Herr Fawcett, hier sind einige Herren, die Sie sprechen möchten. Pendergast felkelt, és közben hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban. Nyílt az ajtó, és fél tucat szürke egyenruhás férfi lépett be, a puskájukat rászegezve. Scheermann vezette őket, ő állt középen. Az akció kifogástalan hatékonysággal zajlott, szó sem lehetett szökésről vagy ellenállásról. Az ügynök összeszűkült szemmel nézett a kapitányra, és már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon. – Ne mozduljon – mondta Scheermann, bár erre nem volt semmi szükség. – A kezét tartsa el magától. Pendergast szó nélkül széttárta a karját. Levetkőztették, és egy csíkos vászon rabruhát adtak rá, ahhoz hasonlót, mint D. PRESTON – L. CHILD

478 KÉT SÍR

amilyet a föld alatti barakk lakóin látott. Az őrök lekísérték a lépcsőn, aztán kilökdösték az utcára. A fegyverüket végig rászegezték, úgy kísérték le a kikötőbe. Furcsamód a városlakók most kevesebb figyelmet szenteltek neki, mint amikor civil öltözéket viselt. Nyilván ehhez a látványhoz már hozzá voltak szokva. Egész úton senki sem szólalt meg. Egy kis motoros bárka orrába vitték, ahol az őrök félkörben körbefogták. A motor felberregett, a bárka lassan kisiklott a tóra, és habzó hullámokat keltve elindult a komor erőd felé.

64. fejezet

A

z út rövid volt, hamarosan kikötöttek a kő rakparton. A katonák a puskatussal lökdösték ki Pendergastot a partra. A régi erőd ott tornyosult előttük. A külső falak csipkézett mellvédje úgy hatott, mint egy megfeketedett, töredezett fogsor. Egy kövekkel kirakott út vezetett a masszív vaskapuhoz. A nagykapuban egy kisebb ajtó is nyílt, ezen mentek be, ami aztán nagy csattanással csukódott be mögöttük. Megdöbbentő látvány tárult Pendergast szeme elé: az erőd omladozó külső fala egy belső, újabb építményt rejtett, amelyet a romokra és a megerősített régi kőalapra építettek. Az D. PRESTON – L. CHILD

479 KÉT SÍR

épületet betonból öntötték, monumentális, jellegzetes fasiszta stílusban. A masszív falak simaságát csak apró ablakok törték meg. Az épületen nem volt más díszítés, csak a Harmadik Birodalom szimbólumát – a karmaiban horogkeresztet szorongató sast – ábrázoló hatalmas dombormű. Pendergast megállt, hogy körbenézzen, de az egyik katona az oldalába nyomta a puska csövét. – Beweg Dich! – förmedt rá. Pendergast elindult. Egy belső udvaron átvágva egy ajtóhoz értek, amely bevezetett az erődbe. Jó sok katonát látott, néhányan őrködtek, mások a fegyvereiket tisztogatták. Voltak, akik gúnyos arccal megbámulták Pendergastot. Gépészek siettek el mellettük ismeretlen feladatuk után. Miután beértek a belső erődbe, felfelé indultak nyirkos lépcsőkön és salétromos falú folyosókon át. Néhány fehér köpenyes labortechnikus és tudós jött velük szemben. Aztán felértek a betonépítmény újabb, felső részébe. A csigalépcső tetején egy tölgyfa ajtó állta útjukat. Ez egy tágas, levegős helyiségbe vezetett, amelynek ablakaiból pompás kilátás nyílt a tó fölött a környező dzsungelre és a hegyekre. Gyönyörűen berendezett irodába léptek be, a padlón perzsaszőnyeg, a terebélyes antik íróasztal két oldalán náci zászlók, a fal mentén elrendezve pompás régi ezüst- és egyéb műtárgyak sorakoztak. Az asztal mögött egy feltűnő külsejű férfi ült, a teuton tökéletesség megtestesítője. Erős, izmos testalkatú, napbarnított bőrű, a szeme áthatóan kék, a haja hófehér. D. PRESTON – L. CHILD

480 KÉT SÍR

Elmosolyodott. Pendergast azonnal felismerte: Fischer. – Rendben van, Oberführer Scheermann – szólalt meg a férfi. A kapitány mereven összecsapta a bokáját. – Danke, mein Oberstgruppenführer. Fischer felállt, és egy ezüstdobozból kivett egy szál Dunhill cigarettát. Arany öngyújtóval rágyújtott, és nagyot szippantott belőle. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét Pendergastról. Kifújta a füstöt, aztán odasétált, és alaposan szemügyre vette a foglyot, aki mozdulatlanul állt. Az őrök körbevették a gépkarabélyaikkal. Fischer erős kezével odanyúlt, és megérintette a férfi álszakállát, aztán megragadta, és egy mozdulattal letépte. Lustán járkált körülötte egyre szélesebb mosolylyal az arcán. Aztán feléje nyújtotta a karját, mintha kezet akarna rázni vele, de váratlanul pofon vágta olyan erővel, hogy Pendergast a földre zuhant. – Vegyék ki a szájából, ami benne van. A katonák rászegezték a fegyverüket, míg egyikük a puska csövével szétfeszítette az ajkait, és belenyúlt. Pár pillanat múlva kinyújtotta a tenyerét és megmutatta, mit talált. Egészen apró zárfeltörő szerszámokat, színházi sminkhez használt szilikondarabokat, amikkel az arc formáját lehet elváltoztatni, és egy apró üvegfiolát valami átlátszó folyadékkal. A katona durván talpra rángatta az ügynököt. Az orra vérzett, a szeme színtelen lett, mint egy fehér papírlap. D. PRESTON – L. CHILD

481 KÉT SÍR

– Most már bizonyosak lehetünk – mondta Fischer. – Valóban Pendergast ügynök az. Milyen kedves öntől, hogy megtette ezt a hosszú utat, hogy meglátogasson minket! A nevem Wulf Konrad Fischer. Én raboltam el a feleségét. Megint elmosolyodott. Amikor Pendergast nem szólalt meg, Fischer folytatta: – Meg kell mondanom, nagyon remek volt az álcája. Tudtam, hogy egy ilyen ember, mint maga, utánam fog jönni, hogy megkeressen – hogy megkeressen minket. És hihetetlen képességei ismeretében feltételeztem, hogy végül meg is fog találni. De az álcára nem számítottam. Azt vártam, valahogy elvegyül majd a városlakók közt, vagy az erdőben bujkálva próbál becserkészni. Nem gondoltam volna, hogy csak így besétál közénk, ilyen merészen és nyíltan. Jó volt az álcázás, és az a sok szamárság a Beatrice királynőről… Ügyes trükk, gratulálok. Nagyot szívott a cigarettából egyenesen tartva, hogy le ne essen a végéről az egyre hosszabb hamu. – Azon bukott le, hogy megpróbálta átrázni Egont. Tudja, Egon az erdőben nőtt fel, és nagyon jól ismeri a környéket. Amikor meghallottam, hogy sikerült meglógnia előle, rögtön tudtam, hogy nem egyszerű természettudós. Pendergast mozdulatlanul állt. – Meg kell hogy mondjam, a kollégáimra és rám nagyon nagy hatást tett az, amit a Vergeltung nevű jachton véghezvitt. Persze sokkolt bennünket, amikor megtudtuk, hogy Helen Esterházy még mindig életben van. Mi nagyon szerettük volna D. PRESTON – L. CHILD

482 KÉT SÍR

visszahozni ide, de maga rákényszerített minket, hogy meglehetősen durván varrjuk el ezt a szálat. Ugyanakkor legalább megtaláltuk a sírt, amit ásott, és a holttestét ide tudtuk szállítani, hogy felboncoljuk, ami nagyon tanulságosnak bizonyult. Pendergast szeme alatt erre mintha megrándult volna egy kis izom. – Ó, igen, soha nem hagyunk ki egyetlen lehetőséget sem, hogy tovább folytassuk a kutatásainkat. Elsősorban és mindenekfelett tudósok vagyunk. Meglehetősen aggasztott, hogy a megjelenésével beleavatkozott a programunkba, de tudósok lévén képesek vagyunk alkalmazkodni az új helyzetekhez. Gyorsan átalakítottuk az eredeti terveinket, hogy magát is belefoglaljuk az itt folyó nagy munka utolsó szakaszába. Megláttuk a lehetőséget, és meg is ragadtuk. Tehát hadd mondjak köszönetét a közreműködéséért. A hamu még mindig nem hullott le a cigaretta végéről. Fischer kissé megbillentette, mire lepottyant. Aztán finoman elnyomta a csikket egy cizellált ezüst hamutartóban. Vékony kezével felemelte a kis ampullát az asztalról, és elgondolkozva megforgatta két ujja között. – Csodálom a bátorságát, de hamar rá fog jönni, hogy erre nincs szüksége. Mi megspóroljuk magának a fáradságot. Fischer a katonákhoz fordult. – Vigyék a négyes szobába!


483 KÉT SÍR

65. fejezet

A

4-es számú szoba az erőd legmélyebb gyomrában bújt meg. Masszív bazaltkövekből épült helyiség volt, a padlója vulkanikus kő. Boltozatos mennyezetéről egyetlen csupasz villanykörte lógott egy dróton. Pendergastot bevonszolták és az egyik falhoz lökték, aztán a karját és a lábát is majdnem teljesen szétfeszítve a falba erősített hatalmas fémkarikákhoz láncolták. Scheermann figyelő tekintete előtt a katonák ellenőrizték, hogy jó szorosak-e a láncok, aztán otthagyták a foglyot állva, a falhoz láncolva, és kimentek. A villanyt is leoltották, és becsukták a súlyos vasajtót. Az ajtóban lévő kis kukucskáló nyílás egy pillanatra kivilágosodott, aztán ez a fény is eltűnt. Pendergast csak állt a nyirkos sötétségben, és hallgatózott. A katonák odakint maradtak az ajtó előtt, hallotta a mozgásukat, a mormoló hangokat. Ezenkívül más nesz nem ütötte meg a fülét, csak valami mély zúgás – talán a hatalmas generátorok, vagy valami még mélyebbről jövő morajlás, a magma természetes mozgása a nem teljesen kihunyt vulkán gyomrában. Alig észrevehetően mintha megremegett volna a padló és a fal is. Az egész erőd enyhén rázkódott, mintha egy hatalmas hangvillát ütöttek volna meg a föld mélyében, és az rezegne. Pendergast hegyezte a fülét a sötétben, és Fischer szavain D. PRESTON – L. CHILD

484 KÉT SÍR

gondolkodott.

E

ltelt egy óra. Az ügynök egyszer csak lépteket hallott, aztán egy súlyos retesz zörgését. Az ajtó kitárult, és hosszú fénysugár vetült be rajta. Két alak körvonala rajzolódott ki. Egy pillanatig csak álltak egymás mellett, aztán szétváltak, és beljebb léptek. A villanykörte kigyulladt, Pendergast pedig megpillantotta Fischert és Albant. Alban. Alban, mindenféle álruha, smink és álcázás nélkül. A valódi arca olyan volt, mint Tristramé – csak éppen egészen másféle, sőt szögesen ellentétes személyiséget tükrözött. Albanból sugárzott a végtelen magabiztosság és a könnyed karizma, egy leheletnyi arrogancia keveredett benne egy kis gunyorossággal. Higgadt önfegyelem áradt a tartásából, közönyösség minden iránt, ami érzéki, szenvedélyes vagy intuitív. Sok szempontból jobban hasonlított az apjára, mint Tristram. Pendergastba kis fájdalom hasított, amikor észrevette, hogy az anyja száját és szemét örökölte. De minél hosszabban bámult ebbe a sápadt, szögletes arcba, minél tovább nézte a magas homlokot, az ibolyakék szempárt, a szőke hajat és a szépen metszett ajkakat, annál inkább érezte, hogy valami hiányzik belőle: egy hatalmas lyuk tátongott a személyiségében ott, ahol a szívének kellett volna lennie. Ezután végignézett a fián tetőtől talpig: tiszta, frissen vasalt vászoninget viselt, egyszerű szabású vászonnadrágot, fonott bőrövet és strapabíró, kézzel varrott bakancsot. A ruhája furD. PRESTON – L. CHILD

485 KÉT SÍR

csa ellentétet képezett a társa jól szabott, drága szürke öltönyével, aranygyűrűivel, arany órájával és öngyújtójával. Végül Fischer megszólalt: – Megengedi, Pendergast ügynök, hogy hivatalosan is bemutassam a fiának, Albannek? A fiú csak állt, és rámeredt az apjára. Lehetetlen lett volna megmondani, mi csillog a szemében, hogy érez-e bármit is. Tökéletes volt az önuralma. – Örülök, hogy újból találkozunk, apám – szólalt meg mély, kellemes hangján, amiből hiányzott Tristram erős akcentusa. Pendergast hallgatott. Hirtelen élesen kopogtak az ajtón. – Jöjjön be, Berger – szólt ki Fischer. Egy alacsony, nagyon sovány, pengevékony arcú férfi lépett be, egyik kezében egy régimódi orvosi táskával, a másikban egy kis összecsukható asztalkával. Őt Egon követte, akit egy katona taszigált a puskája markolatával. A haja csapzottan a fejére tapadt, falfehér arcán és rémült szemében rettegés ült. Az őr becsukta az ajtót, aztán megállt előtte a puskáját készenlétben tartva. Fischer megvárta, amíg Egont odaláncolják a falhoz ugyanúgy, ahogy Pendergasttal tették. Aztán visszafordult az ügynökhöz. – Úgy tudom, ön komoly tudományos érdeklődéssel van megáldva – mondta. – Ebben a tekintetben nem különbözik tőlünk. Tehát van bármiféle kérdése, vagy hozzáfűznivalója? Mert ha nekikezdtünk, már nem lesz módja beszélni. D. PRESTON – L. CHILD

486 KÉT SÍR

– Hol van Tristram? – kérdezte Pendergast. – Életben van? – Tristram? Szóval a Schwächling nevet is kapott. Milyen kedves. Milyen családias! Ha jól értem, a Negyvenhetesre gondol. Igen, természetesen életben van. Ő hordozza Alban pótszerveit. Ezért, és csakis ezért nagyon fontos személy. Nyugodjon meg, biztonságban van, visszatért a nyájhoz. Az átmeneti szabadság, amiben része volt, kissé elvadította, de már újra megszelídítettük, és most jól van. – Fischer kicsit hallgatott. – Ami azt illeti, az elrablása és a visszatérése három célt szolgált. Visszahoztuk, hogy a jövőben szükség esetén szervdonor lehessen Albannek. Azt is tudtuk, hogy ha elraboljuk, akkor maga utána fog jönni, vonzani fogja, mint a lepkét a gyertya lángja. Továbbá az, hogy sikerült elrabolnunk a saját házából, az őrizetéből, megfelelő befejezése volt a munkánk utolsó szakaszának. Milyen csodálatra méltó gazdaságosság! Mondhatnánk úgy is, hogy három legyet ütöttünk egy csapásra. – A munkájuk utolsó szakasza – mondta Pendergast színtelen hangon. – Erre már korábban is utalt. Gondolom, az úgynevezett bétatesztről van szó. Fischer arcán egy pillanatra meglepetés suhant át, aztán elmosolyodott. – Kitűnő, kitűnő. Igen, a bétatesztre gondoltam. – Ez pontosan mit jelent? – Erre már bizonyára magától is rájött. Több mint fél évszázada követjük doktor Mengele és doktor Faust nyomdokait, és D. PRESTON – L. CHILD

487 KÉT SÍR

folytatjuk a nagyszabású kutatást, amit ők végeztek ikreken. – Vagyis tehetetlen áldozatokon a koncentrációs táborokban – mondta Pendergast. – Mi továbbvisszük a munkásságukat, amelyet egy szerencsétlen háború alatt kezdtek meg, és amelyet később itt Brazíliában folytattunk. A nagy munka immár elkészült, részben önnek köszönhetően. – És milyen tudományos elvekről van szó? – kérdezte hidegen Pendergast. – Elméletben egyszerű, de a gyakorlatban végtelenül bonyolult. A megtermékenyülés után, az első mitózist követően a két sejtet elválasztjuk, és külön-külön kezdenek fejlődni egypetéjű ikerpárrá. Amikor a két petesejt eléri a szedercsíra állapotot, akkor kezdődik az igazán kényes munka. Genetikai anyagokat viszünk át egyik embrióból a másikba. A jó embrió kapja a másik embrió összes jó génállományát, az alacsonyabb rendűt pedig átültetjük a rossz embrióba. – De ha egypetéjű ikrek, akkor hogy lehet köztük bármiféle különbség? – kérdezte Pendergast. Fischer finom vonásain mosoly suhant át. – Á, Mr. Pendergast, pontosan rávilágított a központi problémára, amivel a tudósaink éveken át küzdöttek. A válasz a következő: az emberi genom hárommilliárd bázispárt tartalmaz. Még az egypetéjű ikrek esetében is előfordulnak hibák: rosszul másolódnak át egyes párok, egyes szekvenciák megfordulnak, és a többi. A nemkívánatos variációkat azzal javítD. PRESTON – L. CHILD

488 KÉT SÍR

juk ki, hogy még az egyesülés előtt enyhe besugárzásnak teszszük ki a pete- és az ondósejtet. Nem azért, hogy szörnyeket alkossunk – épp csak annyira avatkozunk be, hogy az a variáció álljon elő, ami szükséges a gének kicseréléséhez. Tehát nem találomra keverednek a gének, ahogy a természet olyan durván csinálja, hanem gondos tervezés alapján tudunk megalkotni egy személyt. – És a „rossz” embrió? – Semmi nem megy kárba. A rossz embrió is kifejlődik. A maga Tristram fia tökéletes példa. – Fischer felkacagott. – Arra neveljük őket, hogy alantas munkát végezzenek a földeken a társadalom hasznos tagjaként. Arbeit macht frei. És persze a rosszabbik iker, der Schwächling, kitűnő szervdonor vagy véradó lehet, ha a jó ikernek valamilyen átültetésre lenne szüksége. Természetesen így lehetséges a legtökéletesebb szervátültetés, mert az ilyen szervet nem löki ki idegenként a szervezet. – Fischer elhallgatott, míg rágyújtott egy cigarettára. – A rengeteg alapos kutatás, az eljárás finomítása, az eredmények tökéletesítése – gondolhatja, mindez hány évbe, sőt évtizedbe telt, és sok-sok próbálkozásba. Mindegyik épp csak kicsivel vitt előrébb, mint az előző. – Próbálkozások? – ismételte meg Pendergast. – Más szavakkal voltak olyan ikerpárok, akik csak köztes lépcsőfokot jelentettek a kísérletekben, akik nem feleltek meg a kívánalmaiknak. Emberi lények, akiket likvidálni kellett. – Egyáltalán nem erről van szó. Mindennap láthatja őket a D. PRESTON – L. CHILD

489 KÉT SÍR

városban, hasznos és produktív életet élnek. – A másaikat pedig szintén látni lehet, a föld alatti koncentrációs táborukban. Fischer felvonta a szemöldökét. – Ejnye, látom, nem tétlenkedett tegnap éjjel. – És Alban? Feltételezem, ő a munkásságuk csúcspontja. Fischer alig tudta leplezni a büszkeségét. – Igen, valóban így van. – Vagyis ő maga a bétateszt. – Pontosan. Dr. Faust, aki Helen nagybátyja volt, önként felajánlotta, hogy a saját családján kísérletezik. A Faust-Esterhazy család rendkívül gyümölcsöző táptalajnak bizonyult. De meg kell mondanom, hogy a Pendergast-ág még érdekesebb. Az ön és Helen egyesülése, bár véletlenül történt, rendkívüli eredménnyel járt. Minden várakozásunkat felülmúlta. – Fischer megcsóválta a fejét. – Megengedtük, hogy Helen szülei Amerikába költözzenek, ott szabadon éljenek, és felneveljék a gyerekeiket. Ez egy korai kísérlet volt arról, hogy az alanyok hogyan képesek funkcionálni a külvilágban. De katasztrofális kudarc lett belőle. Amikor Helen felnőtt, ellenünk fordult. A testét alávetettük bizonyos kezeléseknek, hogy mindig ikreket foganjon – ez nem volt nehéz. Amikor véletlenül állapotos lett, rákényszerítettük, hogy térjen vissza ide. A magzatok elhaltak volna, ha nem kap meg bizonyos speciális kezeléseket. De amikor visszajött Brazíliába, már több mint két hónapos terhes volt, ami túl késő ahhoz, hogy elvégezzük az általunk itt Nova D. PRESTON – L. CHILD

490 KÉT SÍR

Godóiban kifejlesztett blasztociszta kezelést. Ez arra késztetett minket, hogy kipróbáljunk valami újat, egy bonyolult és igencsak kísérleti fázisban lévő technikát, melynek során kifejlettebb állapotban lévő magzatok között cserélünk genetikai anyagot. Nyilván látja, milyen ironikus ez, Herr Pendergast: épp ez a késedelem vezetett oda, hogy az erőfeszítéseinket végső siker koronázta. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ezeket a genetikai változtatásokat nagyon korán kell elvégezni, a fogantatás utáni első pár hétben. De Helen ikrei nagy áttörést jelentettek. – Fischer kicsit hallgatott, majd folytatta: – Helen soha nem tudott belenyugodni, hogy nem viheti vissza a gyerekeit Amerikába. Természetesen itt kellett tartanunk őket. Alban már egészen kicsi korában is rendkívül ígéretesnek tűnt. A beszélgetés alatt Alban végig csak hallgatott teljesen kifejezéstelen arccal. – Az anyádról beszélünk – fordult hozzá Pendergast. – A legkevésbé sem érdekel? – Hogy érdekel-e? Inkább büszkeséget érzek. Milyen egyszerű volt kideríteni, hol fogtok találkozni a Central Parkban. Ráadásul nem mástól tudtam meg, mint a New York-i rendőrség egy alkalmazottjától. És az embereink milyen hatékonyan dolgoztak! Rövid csönd lett. – És a Longitude gyógyszergyár hogy került a képbe? – kérdezte Pendergast. – Ez csak egyike volt a munkánkhoz lazán kapcsolódó külső D. PRESTON – L. CHILD

491 KÉT SÍR

intézményeknek – felelte Fischer. – Kifinomult, végtelenül bonyolult és széles körű kutatásokat végeztünk, sok forrásra kellett támaszkodnunk. Többnyire távol tartjuk őket magunktól, de ha néha balesetek történnek, mint a Longitude-nál, akkor kénytelenek vagyunk bizonyos sajnálatos lépéseket megtenni. – Fischer megcsóválta a fejét. – Említette, hogy részben nekem köszönhető, hogy sikeresen bevégezték a munkájukat – mondta Pendergast. – És hogy engem is belefoglaltak az utolsó szakaszba. Ez pontosan mit jelent? – Kedves Pendergast ügynök, erre már bizonyára rájött. De már utaltam is rá: a támadás a Vergeltung fedélzetén, és az, hogy ilyen makacsul követett minket, Helen elrablóit… Még egy utolsó bétatesztet szántunk Albannek, de amikor maga is belépett a képbe, az esetleges hátrányban megláttuk a lehetőséget. Megváltoztattuk a teszt paramétereit – hadd tegyem hozzá, meglehetős sietséggel. Úgy döntöttünk, szabadon engedjük Albant New Yorkban, hogy bebizonyítsa, büntetlenül tud ölni akár a biztonsági kamerák előtt is. Nyomokat hagyott a helyszíneken, amiből ön rájöhetett, hogy a gyilkos nem más, mint a saját fia. Úgy gondoltuk, ez elég motivációt biztosít ahhoz, hogy mindenképp megpróbálja elkapni. És ha egy ilyen kiváló és rettenthetetlen nyomozó sem volt képes elfogni a saját gyilkos fiát – gondolom, egyetért, hogy ez alapján a teszt, amely elé Albant állítottuk, tökéletesen sikeresnek mondható. Pendergast nem válaszolt. D. PRESTON – L. CHILD

492 KÉT SÍR

– Aztán a Negyvenhetes megszökött, és eljutott magához. A szerencsétlenséget megint az előnyünkre fordítottuk. Megváltoztattuk Alban végső küldetését. Az ötödik gyilkosság helyett elrabolta a Negyvenhetest a maga házából. Ezt a feladatot is kifogástalanul végrehajtotta. – Fischer Albanhez fordult: – Szép munka volt, fiam. Alban egy bólintással nyugtázta a dicséretet. – Szóval immár tökéletesítették az ikreken végzett munkájukat – mondta Pendergast. – Olyan ikerpárokat alkotnak, amilyet akarnak, az egyik tökéletes gyilkológép, erős, intelligens, rettenthetetlen és ravasz. És ami még fontosabb, tökéletesen mentes mindenféle morális vagy etikai korláttól. Fischer bólintott. – Az ilyen korlátok, ahogy ön fogalmaz, nagyon veszélyesek. Tudja, ezek miatt vesztettük el a háborút. – A másik ikerpár pedig, aki olyan gyenge, mint amennyire a testvére erős, és annyira hiányoznak belőle a természetes adottságok, amennyire a testvére bővelkedik bennük, rabszolga lesz, és ha kell, szervdonor. És miután tökélyre fejlesztették az eljárást, és képesek ördögien tökéletes emberi lényeket teremteni, most mit terveznek? – Hogy mit tervezünk? – Úgy tűnt, Fischert meglepi a kérdés. – Hát nem nyilvánvaló? Amit megfogadtunk, amire megesküdtünk, mióta a maguk hadseregei lerohanták a városainkat, megölték a vezérünket, földig rombolták a birodalmunkat. Miért gondolja, Herr Pendergast, hogy a céljaink szemernyit is D. PRESTON – L. CHILD

493 KÉT SÍR

változtak ahhoz képest, amik mindig is voltak? Az egyetlen különbség az, hogy most, hetvenévnyi szüntelen munka után készen állunk, hogy el is érjük a célunkat. A végső bétatesztet elvégeztük. Most elkezdődhet a végkifejlet. Fischer a földre dobta a cigarettacsikket, és eltaposta. – Kezd fárasztani ez a beszélgetés – mondta, és Bergerhez fordult: – Folytathatja.

66. fejezet

B

erger, aki az egész beszélgetés alatt egyik cigarettáról a másikra gyújtott, most kimérten bólintott. Középre rakta az összehajtható asztalkát, rátette az orvosi táskát, kinyitotta, és kotorászni kezdett benne. Végül előhúzott egy injekciós tűt meg egy gumidugóval lezárt ampullát, amely valamilyen pirosas folyadékot tartalmazott. Belenyomta a tűt, aztán nagyon óvatosan, minden sietség nélkül háromnegyedig felszívta. Pár cseppet kispriccelt belőle, majd megfordult, és Egonhoz lépett kezében a fecskendővel. A beszélgetés alatt a fiatalember a padlót nézte a láncokon lógva, mint egy sorsába beletörődött állat. De most, amikor meglátta, hogy Berger közeledik hozzá, hirtelen őrjöngeni kezdett. D. PRESTON – L. CHILD

494 KÉT SÍR

– Nein! – kiabálta, és vadul tépni kezdte a láncokat. – Nein, nein, nein, nein! Fischer rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán Pendergastra pillantott. – Egon nem követte a határozott utasításainkat. Mindig maga mellett kellett volna maradnia. Tudja, Herr Pendergast, nálunk nem szokás jutalmazni, ha valaki kudarcot vall. Berger biccentett az őrnek, aki félretette a puskáját, odament, megragadta a szerencsétlen Egon haját, a másikkal az állát, és durván hátrahajtotta a fejét. Az orvos még közelebb lépett az injekciós tűvel a kezében. Óvatosan kipróbált néhány helyet az Egon álla alatti lágy részeken, majd miután kiválasztotta a megfelelő pontot, beledöfte a tűt. A férfi hisztérikusan kapálózott. Felüvöltött, illetve inkább csak félelmetes, hörgő hangot adott ki összeszorított fogai között, miközben az őr vasmarokkal tartotta a fejét. Aztán gyorsan az őr és Berger is hátrább léptek. Egon előredőlt, és zihált, majd egész teste megmerevedett. Kék erek dagadtak ki a nyakán, egyre több és több, mintha egy folyó válna szét újabb és újabb mellékágakra. Egészen az arcáig értek a kidülledő vénák, aztán a karján is láthatóan lüktetni kezdtek. Összecsuklott volna, ha nem tartják a láncok, és furcsa hörgő hangokat hallatott. Egyre hevesebb rángások futottak végig rajta, az arca lilára vált, aztán hirtelen vér spriccelt ki az orrából, a füléből, a szájából, majd összecsuklott. A lehető legborzalmasabb kivégzés volt. D. PRESTON – L. CHILD

495 KÉT SÍR

Berger furcsán pedáns mozdulatokkal eltette a táskájába az injekciós tűt és az üres ampullát. Fischer egész idő alatt egy pillantást sem vetett az áldozatra. Alban azonban végignézte a haláltusáját, miközben érdeklődés csillogott ibolyakék szemében. Fischer ismét Pendergasthoz fordult: – Amint már mondtam, nagy hatást tett ránk, amit a Vergeltung fedélzetén véghezvitt. Eközben azonban sok jó emberünket elveszítettük maga miatt. Most, hogy a bétatesztet befejeztük, már nincs szükségünk önre. De mielőtt Berger tovább tenné a dolgát, esetleg szeretne valami végső megjegyzést fűzni az eddigiekhez, vagy egy utolsó kérdést feltenni? Pendergast mozdulatlanul állt a falhoz láncolva. – Szeretnék mondani valamit Albannek. Fischer elegánsan intett. Pendergast a fiúhoz fordult. – Az apád vagyok. – Az egyszerű kis mondatot lassan, jelentőségteljesen ejtette ki a száján. – És Helen Esterházy Pendergast az anyád – Fischer felé biccentett a fejével –, akit ez az ember ölt meg. Hosszú csönd állt be, aztán Fischer Albanhez fordult, és leereszkedő, szinte atyáskodó hangon megszólalt: – Alban, ha van valami mondanivalód erről a témáról, itt a megfelelő alkalom. – Apám – szólalt meg a fiú tiszta, éles hangon Pendergasthoz fordulva. – Valamiféle primitív családi érzést akarsz D. PRESTON – L. CHILD

496 KÉT SÍR

ébreszteni bennem? Te és Helen Esterházy csak egy petesejtet és egy ondósejtet adományoztatok. Engem mások teremtettek. – Ahogy az ikertestvéredet, aki rabszolgaként dolgozik a földeken? – Hasznos tagja a társadalomnak, és én örülök ennek. Mindenkinek megvan a maga helye. – És azt hiszed, hogy jobb vagy nála. – Hát persze hogy jobb vagyok nála. Mindenkit arra teremtettek, hogy betöltse a saját helyét, és ezt az elejétől fogva mindenki tudja is. Ez a legfejlettebb társadalmi rend. Láttad Nova Godóit. Itt nincs bűnözés. Nincs depresszió, nincsenek mentális betegségek, drogok – semmiféle társadalmi probléma. – És ezt a társadalmat egy csomó rabszolga tartja fenn. – Tudatlanságból beszélsz így. Nekik is megvan a céljuk. Megkapnak mindent, amire szükségük lehet, persze azt nem engedhetjük, hogy szaporodjanak. Egyesek egyszerűen jobbak, mint mások. – És te, mint a legjobb, te vagy az Übermensch. A legvégső, legtökéletesebb náci ideál. – Büszkén elfogadom ezt a címkét. Az Übermensch az ideális ember, kreatív és erős, akit nem foglalkoztat a jó és rossz kicsinyes problematikája. – Köszönöm, Alban – szólt közbe Fischer. – Nagyon szépen megfogalmaztad. – Az Übermensch – ismételte meg Pendergast. – Mondd csak, mi az a „Koppenhagener Fenster”? D. PRESTON – L. CHILD

497 KÉT SÍR

Alban és Fischer sokatmondó pillantásokat váltottak. Láthatóan meglepődtek, és talán kicsit meg is ijedtek a kérdéstől. De mindketten hamar összeszedték magukat. – Úgy kell meghalnia, hogy ezt nem fogja megtudni – felelte élesen Fischer. – És most, auf Wiedersehen. A szoba elcsöndesült. Pendergast arca fehér volt, mint a márvány. Lassan lehajtotta a fejét, és lehorgadt a válla. Kétségbeesés és rezignáció áradt belőle. Fischer pár pillanatig mereven nézte a foglyot. – Nagyon örültem, hogy megismerkedtünk, Herr Pendergast. Az ügynök fel se nézett. Fischer biccentett Bergernek, és az ajtó felé indult. Egy pillanattal később Alban is sarkon fordult, és követte. Az Oberstgruppenführer megtorpant az ajtóban, és visszanézett Albanre. Enyhe meglepetés tükröződött az arcán. – Azt hittem, szeretnéd végignézni – mondta. – Nem érdekes – felelte Alban. – Van jobb dolgom is. Fischer egy pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát, és kilépett. A fiatalember követte. Az ajtó súlyos csattanással zárult be mögöttük, és az őr ismét elfoglalta a helyét a puskáját a kezében tartva.


498 KÉT SÍR

67. fejezet

O

dakint valami zörgés hallatszott, és újból nyílt az ajtó. Három őr lépett be, kettőnél láncok és bilincsek voltak, a harmadiknál egy acetilénvágó. Berger körbenézett. így most már heten voltak a szobában: a négy katona, ő maga, a fogoly – és Egon holtteste. A férfi a hullára pillantott, amelynek arcán még ott tükröződött a haláltusa. A tagjai mereven kifacsarodtak, a nyelve kilógott, vérpatak folyt a füléből, az orrából és a szájából. Berger az egyik őrhöz fordult: – Vigye ezt innen. A katona odasétált, és levette a bilincseket a holttest csuklójáról és bokájáról, mire az súlyos puffanással a földre zuhant. Az őr lehajolt, megragadta az egyik karját, a szoba sarkába vonszolta, és a fal mellé rugdosta. Berger Pendergast felé biccentett, aki a falhoz láncolva állt. – Puhítsa meg egy kicsit – mondta a katonának németül. A férfi arcán kegyetlen mosoly terült el. Az ügynökhöz lépett, és vagy egy tucat jól célzott, módszeres ütést mért az arcára és a gyomrára. Pendergast hánykolódott a láncok között és felnyögött a fájdalomtól, de más hangot nem adott ki. Berger végül helyeslően bólintott. – Fedezzen – mondta a katonának. Az lihegve hátrább léD. PRESTON – L. CHILD

499 KÉT SÍR

pett, felvette a gépkarabélyát, és újból elfoglalta őrhelyét az ajtó mellett. Az orvos utasítására ezután a három másik katona közelebb lépett. Kiszabadították Pendergastot a láncokból, mire a földre zuhant. Közben a gépkarabélyos őr gondosan szemmel tartotta, két őr pedig talpra rángatta a foglyot, aztán megbilincselték. A derekára is egy vaspánt került, a lábára béklyó. Az egyik őr mindent ráhegesztett az acetilénvágó lángjával. Végül átfűztek két, nagyjából kétméteres láncot a kéz- és lábbilincseken. Amikor minden a helyére került, és végeztek a hegesztésekkel, az őrök Bergerre pillantottak további utasításért. – Most elmehetnek – mondta Berger. A három katona az ajtó felé indult. – Egy pillanat – szólalt meg Berger. – Az acetilénvágót hagyják itt, még hasznát vehetem. A harmadik őr letette a hátizsákot, amelyben a szerszám volt két pótgázpalackkal, aztán távoztak. A gépkarabélyos katona, aki bent maradt, becsukta mögöttük az ajtót, és elfoglalta előtte az őrhelyét.

B

erger elővett egy rövid, fémhegyű lovaglókorbácsot a táskájából, aztán felmérte a foglyot. Magas volt és vékony, nyilván gyenge testalkatú, a karját leszorították a láncok. A feje élettelenül lógott, szőke, csapzott haja szanaszét állt, vér szivárgott az orrából és a szájából. Szinte áttetsző bőre szürkés színben játszott. Láthatóan megtört. Nem számít – Berger majd D. PRESTON – L. CHILD

500 KÉT SÍR

életre kelti. – Mielőtt nekikezdenénk – mondta –, tudnia kell valamit. Azért választottak engem erre a feladatra, mert maga megölte az öcsémet a Vergeltung fedélzetén. A mi társadalmunkban az áldozatoknak mindig megadjuk azt a tisztességet, hogy igazságot szolgáltatunk nekik. Jogom és kötelességem, hogy megbüntessem, és én nagyon hálás vagyok ezért a feladatért. – Egon holttestére biccentett, amely úgy hevert a sarokban, mint egy óriási pók. – Azt fogja kívánni, bárcsak ilyen kellemes halálban lehetne része. A fogoly mintha nem is hallotta volna, amitől Berger kissé dühösebb lett. – Hozza közelebb – mondta a katonának. Az őr a falhoz támasztotta Sturmgewehr 44-es gépfegyverét, odament Pendergasthoz, és durván Berger felé taszigálta. Aztán visszatért az ajtóhoz, fogta a fegyverét, és tovább őrködött. – Pendergast – szólalt meg Berger, és megkocogtatta a fogoly mellét a lovaglókorbáccsal. – Nézzen rám. A fogoly felemelte a fejét, és a férfira szegezte a tekintetét. – Először is megássa a sírját. Aztán szenvedni fog. Végül eltemetjük, talán élve, talán nem. Még nem döntöttem el. A fogoly semmi jelét nem adta annak, hogy értené, amit beszél. – Fogja azt a csákányt meg az ásót – intett Berger a szoba sarka felé. D. PRESTON – L. CHILD

501 KÉT SÍR

A katona is nyomatékot adott a parancsnak a fegyverével. – Beweg Dich! – förmedt rá. Az ügynök lassan a sarokba csoszogott a láncokat esetlenül maga után vonszolva. – Itt ásson. – Berger a cipője sarkával egy négyszöget húzott a porba. – Gyerünk! Spute Dich! Miközben Pendergast munkához látott, Berger biztos távolságban maradt tőle, ahol nem érheti el a szerszámokkal. Figyelte, ahogy a fogoly felemeli a csákányt, és nagy kínlódás árán újra meg újra belevágja a földbe, míg fel nem töri a ledöngölt padló felső rétegét. Ügyetlenül dolgozott, akadályozták a láncok. Amikor lelassult, Berger közelebb lépett, és megbökdöste a lovaglókorbáccsal. A fogoly az erőfeszítéstől zihálva átváltott az ásóra, és azt motyogta, hogy pihennie kell. Berger válaszul jól belerúgott, amitől az elterült a földön. – Ne hagyja abba! – parancsolt rá kínzója. A gödör ásása lassan haladt. A fogoly kitartóan dolgozott, a láncok zörögtek a csuklóján. Az arcán teljes apátia és kimerültség tükröződött. Egy ember, aki tudja, hogy kudarcot vallott – gondolta Berger –, aki nem akar mást, csak meghalni. És úgy is lesz. Eltelt egy óra, és végül Berger nem bírta tovább türelemmel. – Elég! – kiáltotta. – Schluss jetzt! – A sírgödör csak nyolcvan centi mély volt, de Berger szeretett volna már tovább lépni. A fogoly a gödör szélén állt, és várt. Fogvatartója a katonához fordult, és németül odaszólt neki: – Fedezzen, amíg dolgozom D. PRESTON – L. CHILD

502 KÉT SÍR

rajta. Ne vállaljon felesleges kockázatot. Ha bármi gyanús történne, lője le. A katona pár lépéssel közelebb ment, és feljebb emelte a fegyverét. – Tegye le az ásót – mondta Berger. A fogoly ledobta a szerszámot, és csak állt a karját lelógatva, lehajtott fejjel, várva a véget. Berger odalépett hozzá, felvette az ásót, erőt gyűjtött, és oldalról megütötte vele. Az ügynök térdre rogyott, az arcán fájdalmas meglepetés suhant át. Berger a mellkasára tenyerelve ellökte, amitől Pendergast a gödörbe zuhant, és a hátán fekve elnyúlt. Kínzója gondosan úgy helyezkedett, hogy az őr jól sakkban tudja tartani a foglyot a puskával, aztán odalépett, és belenyúlt a hátizsákba, amiben az acetilénvágó volt. Úgy tartotta, mint egy gyertyát, és meggyújtotta. A láng fellobbant, és erős fehér fény töltötte be a szobát éles árnyékokat vetve. – Ich werde Dich bei lebendigem Leib verbrennen – mondta Pendergastra pillantva, és nyomatékosan felé intett a lánggal. Odalépett a sírgödörhöz, és lenézett. A fogoly félelemtől tágra nyílt szemmel feküdt benne. Megpróbált felülni, de Berger a mellkasára taposott, és visszalökte. A talpát rajta tartva lehajolt, és a fogoly arcához közelített a lánggal, egyre közelebb és közelebb. Az ügynök hánykolódott, megpróbálta elfordítani a fejét, de Berger könyörtelenül lenyomta a lábával. A láng széle megperzselte Pendergast arcát. Kínzója elégedetten látta a rettegést a szemében, amikor a bőrén megjelentek az D. PRESTON – L. CHILD

503 KÉT SÍR

első hólyagok. Ekkor Pendergast tett egy hihetetlenül villámgyors és furcsán kicsavarodott mozdulatot, aztán egy éles reccsenés hallatszott, mint amikor kificamodik egy csont és szakad az izom. Berger meglepetten hátrahőkölt, és döbbenten látta, hogy a fogoly keze feléje lendül. Érezte, hogy kikapja a kezéből az acetilénvágót, és egy pillanattal később vakító fehér fény öntött el mindent a szeme előtt. Hátrahőkölt, és felkiáltott, közben döbbenten érezte, hogy valami hideg acél nyomódik a tarkójához – az egyik lánc, amely a fogoly csuklójáról lógott, rátekeredett, és a fehér fény felé húzta, egyre közelebb és közelebb. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, ami történik, bár nem lehetett több egy-két másodpercnél. A sziszegő, fehéren izzó láng a szájába, az orrába, a szemébe csapott, és mintha mindene bugyborékolva felforrt volna – aztán hihetetlenül éles fájdalom hasított belé, amely véget vetett minden másnak, és mindent elnyelt az izzó fehér hőség.

P

endergast hátrahanyatlott a gödörbe, és magára rántotta Berger testét, hogy fedezéknek használja, miközben az őr – aki végre magához tért a meglepetéséből – tüzelni kezdett. A golyók felverték a földet a sír széle körül. A gödör ugyan nem volt olyan mély, mint aminek Pendergast örült volna, de így is megvédte a lövésektől. Továbbra is a német holtteste alatt megbújva arra a láncra irányította az acetilénvágót, amely a bal csuklóját a derekán lévő vaspánthoz erősítette. Pár másodD. PRESTON – L. CHILD

504 KÉT SÍR

perc alatt sikerült elvágnia a derékpánt közelében, így a hoszszú lánc ott maradt a csuklóján lógva. A golyók süvítve csapódtak be körülötte, több Bergert is eltalálta nagy csattanással. Az ügynök egy kiáltással hirtelen felugrott, félrelökte a holttestet, és nagy ívben meglendítette a karját ostorként használva szabadon lógó bilincsét, amely a mennyezet felé csapódva összetörte a villanykörtét. Ahogy a szoba sötétségbe borult, a fejét behúzva gyorsan előbbre lopakodott, kikerülve a pánikba esett őr lövéseit. Közben újból meglóbálta a láncot, amely a katona fegyverére csavarodott, és kirántotta a kezéből, így sikerült megkaparintania a puskát. Egy lövéssel leterítette az őrt. Hirtelen kivágódott az ajtó. Épp csak annyi ideje maradt, hogy visszaugorjon a gödörbe. A kint őrködő katonák berontottak, és tüzelni kezdtek. Pendergast kivárta, amíg biztos mindannyian bejönnek a szobába, aztán a hátán fekve felemelte a gépkarabélyt, és automatára állítva egy sorozattal lekaszálta az összes katonát, alig három másodperc alatt kiürítve a teljes tárat. Hirtelen néma csönd állt be. Pendergast kimászott a gödörből, eldobta a fegyvert, aztán odasétált a falhoz átlépve a még rángatózó testeken. Vett pár mély lélegzetet, aztán minden erejét összeszedve a falhoz vágta magát, hogy visszaugrassza kificamodott vállát, amit kénytelen volt teljesen kicsavarni, hogy kihúzza a kezét a láncokból. Összerándult a fájdalomtól. Ellenőrizte, hogy helyén van-e az ízület, és tudja-e mozgatni. Aztán felkapta az acetilénvágót, D. PRESTON – L. CHILD

505 KÉT SÍR

bekapcsolta, és levágta a lábáról meg a derekáról a láncokat. Sietségében az inge is meggyulladt, úgy kellett letépnie magáról. Az ép vállára vetette a hátizsákot a gáztartályokkal, aztán átkutatta a katonák holttestét. Összeszedett egy pisztolyt, egy kést, egy öngyújtót, egy órát, egy elemlámpát és néhány póttárat. Fogta a csákányt, amivel a gödröt ásta, az egyik halott katonáról levette a legkevésbé véres inget, aztán kirontott a szobából és végigrohant az alagúton. Ahogy futás közben belebújt az ingbe, már hallotta a távolból a kiabálást, és a katonák bakancsának dobbanásait a régi erőd kövein.

68. fejezet

S

ouza ezredes harmincfős válogatott csapatával tört előre a Nova Godóit körbevevő sűrű dzsungelben. A fák között látta már felderengeni a hegyeket, ahol a vulkáni kráter is található. Megállt, és megnézte a GPS-t. Elégedetten nyugtázta, hogy már csak másfél kilométerre vannak a kráter szélétől. Minden a terv szerint haladt, nem vették észre a közeledésüket. A keletről, a legmeredekebb hegyoldalban elterülő sűrű erdőkön keresztül közeledtek. Nem láttak kitaposott ösvényeket, sem más nyomát annak, hogy szoktak volna itt vadászni – D. PRESTON – L. CHILD

506 KÉT SÍR

ez azt jelezte, hogy a városlakók nemigen járnak erre. A harminc fő ugyan jóval kevesebb volt, mint amennyit Pendergast kért, de Souza gondosan mérlegelte, mik az előnyei és a hátrányai annak, ha egy kisebb, de alaposan képzett kommandósokból álló csapattal jön, akiket a régi emberei közül válogat ki. Úgy döntött, a harminc a tökéletes létszám. Villámgyors, kommandós jellegű támadás – egész életében erre képezték ki, és ehhez értett a legjobban. Ebben a helyzetben, egy maroknyi fanatikussal szemben nyilván ez a legmegfelelőbb taktika. Az emberek, akiket kiválasztott, jól értettek a fegyverekhez, kiváló taktikai kiképzésben és pszichológiai felkészítésben részesültek. A saját fia, Thiago is velük tartott. Erős fizikumú, lojális, intelligens fiatalember volt, akit a szárnysegédjének választott. A taktika mindennek a kulcsa: most a meglepetés ereje a legfőbb fegyverük. A lehető leggyorsabban és legkeményebben kell lecsapniuk. Az ezredes elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, hogy az internetről sikerült mindent kideríteniük, amit csak tudni akartak. Korábban soha nem gondolta volna, mire képes a világháló, míg Pendergast meg nem mutatta a részletes műholdas térképeket a városról és a környező erdőről. A Google Earth képeit rávetítették egy hagyományos topográfiai térképre. Az amerikaiak és a technikai zsenialitásuk! Már csak két lényegi fontosságú információt nem ismertek: az erőd belső alaprajzát, és azt, hogy pontosan hány fegyveres van az ellenség táborában. D. PRESTON – L. CHILD

507 KÉT SÍR

Biztos volt benne, hogy Pendergast – akinek ravasz terve azt is magában foglalta, hogy szándékosan elfogatja magát – meg fogja szerezni ezeket a hiányzó információkat is. Minél több időt töltött a különös, sápadt amerikaival, annál nagyobb hatást tett rá. Persze abban senki sem lehetett biztos, hogy meg tud szökni a nácik markából, így magára utalva. De úgy tűnt, Pendergast bízik benne, hogy sikerülni fog, és hajlandó kockára tenni az életét is. A katonák teljes csöndben haladtak az esőtől csöpögő erdőben, szinte csak árnyakként lopakodva a fák között. A talaj lassan emelkedett, ahogy egyre közelebb értek a kráter széléhez. Egy ponton Souza intett az embereinek, hogy álljanak meg, ő pedig előreosont Thiagóval, a szárnysegédjével. Éppen időben értek ide, és remélte, hogy Pendergast – a kiszámíthatatlan tényezőket is figyelembe véve – hasonlóképpen hatékonyan hajtotta végre a tervet. Souza intett a csapatának, hogy tovább indulhatnak. Egy nagy sziklához értek, ahonnan a fák közötti kis nyíláson át jól ráláttak a városkára, a tóra és a szigetre az erőddel. A város úgy másfél kilométerrel odébb terült el félhold alakban, a fehér és sárga stukkódíszes, palatetős házak a tó partján csoportosultak. Egyik oldalon hatalmas megművelt szántóföldek terültek el. Az erőd, amely a tó közepéből kiemelkedő kúp alakú vulkanikus sziklára épült, úgy nyolcszáz méterre lehetett a parttól, tőlük északkeletre. Az alsóbb bástyafalak kőből voltak, az újabb belső építmények betonból. Az D. PRESTON – L. CHILD

508 KÉT SÍR

ezredesnek első pillantásra rossz érzései támadtak. Nagyon sok függ a gringótól… A távcsövével felmérte az erőd pozícióját. Hátul észrevett egy sekély kis öblöt – ideális hely lenne, hogy ott szánjanak partra, mivel egy kis kiemelkedés eltakarta az erőd felől. Alaposan szemügyre vette, és minden részletet az agyába vésett. Az órájára pillantott: negyedóra maradt még hátra a megbeszélt jelig. Elhelyezkedett a sziklák és a bokrok védelmében, és várt. – Igyanak az emberek egy teát – szólt oda a fiának. Előkerültek a termoszok a cukorral és tejjel ízesített fekete teával. Az ezredes várakozás közben lassan kortyolgatta a forró italt, és időnként vetett egy-egy pillantást a távcsövével az erődre.

69. fejezet

A

mikor Pendergast meglátta a tükör villanását az erdő távoli zöld lombjai között, tudta, hogy Souza ezredes megkapta a jelzését. Eldobta a törött tükörszilánkot, amelyet egy barakk mosdójában talált, és lemászott a régi erőd bástyafalának romos lőrése mellől. Nem tudta ugyan teljesen felderíteni a terepet, de azért sikerült beazonosítania a fő behatolási pontokat, a fontosabb védőbástyákat, és az alaprajzot is nagy D. PRESTON – L. CHILD

509 KÉT SÍR

vonalakban. Most már csak a leggyengébb, legsebezhetőbb helyet kellett megtalálnia az erőd külső falán. Eredetileg azt tervezték az ezredessel, hogy megkeresik a lőszerraktárat vagy a központi fegyvertárat, és felrobbantják, így ütnek rést a falon – ez azonban nem vált volna be. Egyszerűen túl sok katona nyüzsögött mindenhol, akár a méhek a kaptárban. Bár ez nem is tűnt olyan rossznak, mert eszébe ötlött a második legjobb megoldást, amely itt rejtőzött a vállára lógó hátizsákban: két majdnem teli acetilénpalackot. Lefelé indult az ódon csigalépcsőn, aztán megállt hallgatózni. A hatalmas erőd visszhangos folyosói nagy áldásnak bizonyultak, mert jól lehetett távolról is hallani, ha bakancsos léptek közeledtek. Pendergastot meglepte, milyen óvatlanok a bázist őrző katonák, milyen csekély a kezdeményezőkészségük, és mennyire nincs semmiféle stratégiájuk. S bár mindez felkeltett benne valamiféle gyanút, ennek ellenére úgy tervezte, kihasználja a helyzetet, amennyire csak lehet. Még mélyebbre osont a lépcsőn az erőd legrégebbi részébe, ahol talált egy alagutat, amely a külső fal mentén futott körbe. Végigvilágított a köveken a zseblámpával, aztán a kés hegyét közéjük dugva kipróbálta, mennyire erős a fal. A habarcs úgy porlott szét, mintha nedves föld lenne, de a köveket nagyon jól megfaragták, és olyan szorosan illeszkedtek, hogy nem lehetett elmozdítani őket. Egyes helyeken látott ugyan repedéseket, de ezek túlságosan kicsinek tűntek. A szerkezet túl stabil volt ahhoz, amit tervezett. D. PRESTON – L. CHILD

510 KÉT SÍR

Lejjebb ment a következő szintre. Időnként megállt, és a fülét hegyezte. Elhaladt egy sor rozsdamentes acélajtó előtt. Aránylag frissen szerelhették be őket a korábban várbörtönként szolgáló helyiségekbe, amelyeket most láthatóan laboratóriumokká alakítottak. Több ajtó tárva-nyitva állt, a villany is égett odabent. Úgy tűnt, sietve hagyták el a laborokat az ott dolgozó tudósok, talán a lövöldözés zaja ijesztette el őket. Az ajtók sora után végre megtalálta, amit keresett: a külső falban egy sor széles repedés futott felfelé legyező alakban, több helyen a kövek is kilazultak. Egyes helyeken akár húszhuszonöt centi széles is volt a repedés. A kőpadlózat is megrepedezett. Pendergast ezt nagyon érdekesnek találta. A repedéseket kisebb földmozgás okozhatta, de nem oldalirányú. A sugár alakban futó vonalak sokkal inkább arra utaltak, hogy a vulkán kráterének alja nyomulhatott fölfelé, amitől instabil pontok keletkeztek a hat méter vastagságú külső fal alapja mentén. A legnagyobb repedésnél gyorsan lekapargatta a késsel a málladozó habarcsot az egyik kő körül, aztán csákánnyal kilazította a kőtömböt. Ide-oda mozgatva végül sikerült kiszabadítania, így egy nagy lyuk támadt a helyén. Benyúlt, és örömmel tapasztalta, hogy a masszív fal belsejét a hagyományos tizennyolcadik századi spanyol módszer szerint törmelékkel töltötték fel, és kövekkel csak a külső rétegét rakták ki. A kést és a csákányt váltogatva sikerült egy nagy üreget vájnia, ahová belefért a két acetilénpalack. Óvatosan bedugta őket, aztán D. PRESTON – L. CHILD

511 KÉT SÍR

megnézte az órát, amit az egyik katonától vett el. Minden a terv szerint haladt. Souza emberei ebben pillanatban kezdik lerohanni a várost, és elfoglalják a hajókat, hogy nekivágjanak az erőd ostromának. Az előre megbeszélt időzítés szerint nagyjából húsz-harminc perc múlva néhány hajó fog befutni a sziget kikötőjébe félrevezetésként, miközben a fő haderő az erőd mögötti kis öbölben száll partra. Tehát még negyedórát kell várnia. Addig akár körül is nézhetne az imént felfedezett laboratóriumokban. Az elsőt egy primitív, a második világháborús időkből ittmaradt zár védte, amely csak egy percig állt ellen, amikor a kés hegyével megpiszkálta. A labor a modern elvárások szerint nem volt túl jól felszereltnek mondható, de a célnak megfelelt: emberi maradványokat boncoltak benne. Ahogy a zseblámpával körbevilágítva alaposabban is körülnézett, észrevett egy apró, de sokatmondó különbséget a szokásos kórbonctani laborokhoz képest: egy kórházi alagsorban található patológián nincsenek szíjak, láncok és bilincsek. Egyértelműnek tűnt, hogy itt élveboncolást folytattak. Pendergast kilépett a szobából, és elindult a folyosón. A nyitott ajtókon bevilágított, a csukottaknál pedig belesett a kisablakon. A legtöbb helyiségben ki sem takarítottak, hajszálak, vérfoltok, elfűrészelt csontok árulkodtak arról, hogy nemrégiben használhatták őket. Borzalmas kísérletek színhelyéül szolgálhattak. Annak ellenére, hogy láthatóan hirtelen hagytak itt mindent, az a benyomása támadt a nyomok alapján, hogy egy D. PRESTON – L. CHILD

512 KÉT SÍR

régóta folytatott kísérletsorozat nemrégiben elérhette a csúcspontját. Az egyik bezárt labornál valami felkeltette a figyelmét. Belesett a kisablakon. Ezt a zárat is sikerült egy-két perc alatt feltörnie. A zseblámpa fényében egy hajcsomót pillantott meg az asztalon. Minden jel arra vallott – főleg az elpusztult rovarlárvák –, hogy a boncasztalon fekvő holttest a bomlás meglehetősen előrehaladott állapotában lehet. Lassan, nagyon lassan közelebb osont, és a hajfürtre világított. Feltűnt neki, hogy pontosan olyan vörösesbarna árnyalatú, mint Helen haja volt – mindig vadvirágból készült mézre emlékeztette a színe, ösztönösen odanyúlt, hogy megérintse, de aztán elkapta a kezét. Egy asztalon műanyag dobozok álltak a szerveknek. Rövid habozás után odalépett, és leemelte az egyik tetejét. Helen ruhájának maradványai voltak benne, és néhány kisebb személyes tárgya. Ahogy tétován belekotort, a zseblámpa fénysugarában megvillant valami bíborszínű. Félretolt egy anyagdarabot, és megtalálta a zafírköves aranygyűrűt. Pendergast kővé dermedt. Tíz percig vagy talán tovább is csak állt mozdulatlanul, és bámulta a dobozt, aztán végre kivette a gyűrűt, és rabruhája zsebébe tette. Némán kiosont a helyiségből. Egy percig állt, és figyelmesen hallgatózott: a távolban léptek dobogtak és parancsszavak harsantak. Aztán gyorsan visszament a falban talált repedésekhez és a rögtönzött acetilénbombához, majd az órájára pilD. PRESTON – L. CHILD

513 KÉT SÍR

lantott. Már rég el kellett volna indítania a robbantáshoz szükséges folyamatokat.

70. fejezet

S

ouza ezredes a város szélénél, a sűrű erdőben megbújva várakozott csapatával. A visszatérő felderítőkkel pár perccel egy óra előtt találkoztak össze, és a beszámolójukból úgy tűnt, minden pontosan úgy van, ahogy remélte: a városba vezető egyetlen utat és a három kisebb ösvényt alig őrizték, és a település határánál sem járőröztek. A lakók nem számítottak támadásra, főleg a várost körülvevő erdő felől nem. Hamis biztonságérzetbe ringatták magukat, amit nyilván a végletes elszigeteltség keltett bennük. Az ezredes azonban nem akart kockázatot vállalni. A bevezető utat lezáró kapunál egy figyelemelterelő támadást fognak végrehajtani, amely – az órájára pillantott – pontosan két perc múlva fog megtörténni. Lehet, hogy a városban egy nagyobb csapat felfegyverzett katona is tartózkodik, akik bármikor támadásra készek. Semmit sem szabad a véletlenre bízni. Az emberek némán meglapultak terepmintás öltözékükben. Három szakaszra osztotta őket – piros, kék és zöld –, mindegyikbe tíz-tíz ember került. Minden szakaszból egy katonát D. PRESTON – L. CHILD

514 KÉT SÍR

küldtek a kapuhoz a félrevezető manőver végrehajtására. Teltek-múltak a másodpercek, aztán egyszer csak meghallotta a távolból az automata fegyverek ropogását, és a gránátok még hangosabb robbanásait. Az akció megkezdődött. Felemelte a kezét, és intett az embereknek, hogy készüljenek fel. A fegyverek távoli zajából úgy hallotta, az őrök viszonozzák a tüzet, de nem annyira, mint ahogy várta, szétszórtnak és szervezetlennek tűnt az ellenállás. Látszólag ezek a nácik az állítólagos katonai kiválóságuk ellenére nagyon is felkészületlennek bizonyultak. Az ezredes azért fontolóra vette azt a lehetőséget is, hogy az ellenség csak megjátssza, hogy védtelen és gyenge. Ha túlságosan elbízzák magukat, halálos csapdába kerülhetnek. Ahogy teltek a percek, a zajok egyre erősödtek a kapu felől. Újabb robbanások és fegyverropogás hallatszott, ahogy az erdőben megbújó emberei támadtak. A válasz továbbra is meglehetősen vérszegénynek tűnt. Souza megigazította a rádió adó-vevő fülhallgatóját és mikrofonját, és figyelte az óráján a múló másodperceket – aztán hirtelen leengedte felemelt karját, és intett. Az emberei kirontottak a bozótból, és szétváltak három szakaszra. A város legszélső épületei száz méterre álltak tőlük egy sáros út túloldalán, néhány kiskerten túl: vidám, nyeregtetős kis házak színesre festett spalettákkal, virágládákkal. A katonák átkeltek az úton, és letapostak egy veteményest. Két kislány, akik épp paradicsomot szedtek, elejtették a kosaraikat, és sikoltozva elszaD. PRESTON – L. CHILD

515 KÉT SÍR

ladtak. Souza emberei elárasztották a legközelebbi utcákat. Az ezredes a kék egységet vezette, Thiago a pirosat. A stratégiájuk kulcsa az volt, hogy meglepetésszerűen és villámgyorsan kell támadni. Végigszáguldottak az utcákon, és közben igyekeztek minél jobban szétszóródni, hogy ne egy nagy célpontot nyújtsanak, amivel veszélyes gránáttámadásoknak tennék ki magukat. El kell érniük a kikötőt, mielőtt szervezett ellenállással találnák szembe magukat. Souza a legkevésbé sem szeretett volna tűzpárbajba keveredni ezeken a szűk utcácskákon. Az ezredes tovább vezette a szakaszát. A néhány járókelő, akikkel találkoztak, meglepetten kővé dermedt, vagy rémülten elmenekült. Ahogy azonban beljebb hatoltak a városba, egyes ablakokból, háztetőkről és mellékutcákból tüzelni is kezdtek rájuk. – Tüzet viszonozni! – kiáltotta az ezredes a rádió mikrofonjába. Az emberei lőni kezdték az utcákat és a háztetőket, ezek után az elszórt lövöldözés elhallgatott. Ahogy közeledtek a főtérhez és a városházához, már komolyabb ellenállásba ütköztek. Egy csapat fiatalember – akiket láthatóan kapkodva fegyvereztek fel, és egyenruhájuk sem volt – betódult a térre, és elfoglalták állásaikat néhány lovaskocsi mögött. Ahogy Souza emberei előbukkantak, azonnal golyózápor fogadta őket szemből és a keresztutcákból is. – Piros osztag, fedezzék az előrenyomulást – adta ki a paD. PRESTON – L. CHILD

516 KÉT SÍR

rancsot az ezredes. – Kék és zöld, előre! A Thiago által vezetett piros szakasz fedezékbe húzódott, és heves sorozattal támadott: a hordozható .50 kaliberes gépfegyver gyilkos golyózápora végigsöpört a téren fél tucat jól célzott gránáttal megtámogatva. El is érték a kívánt hatást, az ellenség szétszóródott. Ahogy a terület kitisztult, a piros szakasz átrohant rajta, és követték a másik két egységet a túloldalon kiinduló szűk utcákba, amelyek lejteni kezdtek a tópart felé. Souza már látta a rakpartnál kikötött hajókat és csónakokat. Korábban a távcsövön át már kinézett magának két motoros hajót: egy acéltestű bárkát és egy kisebb, karcsú személyszállítót. Az ellenség azonban ismét lőni kezdett, nemcsak a háztetőkről, hanem a kikötőből is. Sortűz árasztotta el a vízpartra levezető hosszú utcákat. Hirtelen egy újabb csoport tört elő az egyik mellékutcából a rakpart közelében, és tüzelni kezdett. – Ellentámadás! – kiáltotta az ezredes, de Thiago osztagának lövésze már eleresztett egy sorozatot a gépfegyverből, és legalább fél tucat támadót lekaszált, a többieket pedig megfutamította. A közelben egy gránát is robbant, majd még egy szétrombolva az egyik épület homlokzatát. Szanaszét repültek az üvegszilánkok és a faldarabok. – Tovább! – kiáltotta az ezredes, de az embereknek nem is volt szükségük biztatásra: a három osztag előőrsei elárasztották az utcákat golyókkal és gránátokkal, amit gépfegyverek ropogása követett. D. PRESTON – L. CHILD

517 KÉT SÍR

Kiértek a széles rakpartra, amely minden oldalról védtelen volt. Újabb golyózápor zúdult rájuk. Az ezredes egyik embere felnyögött és megtántorodott, eltalálta egy golyó. Ismét mindhárom szakasz fülsiketítő lövésekkel és mennydörgő gránátrobbanásokkal válaszolt. – A hajókra! – adta ki a parancsot Souza. A katonák felszálltak a két hajóra az előre megbeszélt terv szerint, és elvágták a köteleket. A két hajózási szakértő megállt a csónakok orrában a kormánynál, és beindították a motort, míg a többiek elfoglalták pozícióikat a fedélzeten. A hajók alig két perc múlva már el is indultak a kikötőből, és kisiklottak a tóra, miközben a katonák folyamatosan tovább lőtték a partot. Az ezredes gyors jelentést kért a sebesültekről. A századorvos két sérültet látott el kisebb lőtt sebekkel, egyik sem bizonyult komolynak. Többé-kevésbé mindketten használható állapotban voltak. Az ezredes nagy megkönnyebbüléssel nézte a távolodó partot. Az akció eddig pontosan a tervek szerint zajlott. Ha száz emberrel jött volna, lehet, hogy elakadnak az utcákon, több a sebesült, többen hátramaradoznak, elkerülhetetlenül akadt volna egy-két ember, aki rossz sarkon fordul be és eltéved, és utánuk kellett volna menni. Több hajóra is lett volna szükség, nőttek volna a logisztikai problémák, és a kudarc lehetősége is. Az elszórt puskaropogás a part felől elhallgatott, ahogy a hajók lőtávolságon kívül értek. A katonák pontosan célzott lövésekkel megakadályozták, hogy az ellenség csoportosuljon, D. PRESTON – L. CHILD

518 KÉT SÍR

és hajóra szállva az üldözésükre induljon. Az ezredes elővett egy zsebkendőt, levette a sisakját, és megtörölgette az arcát. Az akció első szakaszán sikeresen túlestek, minimális veszteséggel. Kissé aggodalmasan előrenézett a vízből kiemelkedő sötét kis sziget felé. Embereket nem látott, sehol semmi mozgás. Ahogy szemügyre vette a fekete kúp alakú hegy tetején álló erődöt, némileg megingott benne a diadalérzet, amely eddig eltöltötte. Tapasztalt szemmel hamar megállapította, hogy az erőd bevehetetlen. Minden a gringótól függ… Nem örült neki, hogy egy emberen áll vagy bukik a siker, bármennyire hozzáértő is az illető – főleg, ha egy olyan emberről van szó, akit alig ismer. Ahogy körbenézett, látta, hogy a katonák is az erődöt fürkészik sötét, komoly tekintettel. Ők is ugyanarra gondoltak, amire ő. A hajók már a tó közepén jártak, a sziget egyre nagyobbnak tűnt. Közeledett az igazság pillanata. Souza az órájára pillantott. Megint minden attól függ, hogy milyen gyorsan tudnak lecsapni. A közeledő hajókat nyilván meglátják az erődből, ráadásul a sziget védőit biztos, hogy értesítették a várost ért támadásról. A meglepetés erejére már nem támaszkodhatnak, de erre persze számított is. Miközben a helyzetet fontolgatta, újból átgondolta a stratégiájukat. Egyre kevésbé tűnt jónak az az ötlet, hogy megkerülik a szigetet, és hátulról támadják meg az erődöt, mert ezzel időt veszítenek. Mit is mondott egyszer Lord Nelson, a nagy brit admirális? „Öt perc a győzelem és a vereség közti különbD. PRESTON – L. CHILD

519 KÉT SÍR

séget jelentheti.” És azt is mondta, hogy egy manőveren nem gondolkozni kell, hanem azonnal belevágni. Ha megkerülik a szigetet, az nem öt, hanem tízpercnyi vagy még annál is nagyobb időveszteséget jelentene, és ismeretlen partszakaszon kellene kikötniük. Ugyanakkor közvetlenül előttük ott fekszik egy gyönyörű, nyílt, üres és védők nélküli kikötő. Megint az órájára pillantott, ideje, hogy megérkezzen Pendergast jelzése, sőt el is múlt a megbeszélt időpont, de nem látott semmit. Az ezredes kezdett nyugtalankodni. Hiba volt az amerikaira támaszkodni, nagy hiba. Ha a jelzése előtt kötnének ki a szigeten, akkor nincs rá semmi remény, hogy bejussanak az erődbe. Arra pedig már nincs lehetőségük, hogy viszszatérjenek a városba. A jelzés már öt percet késett. Egyre közelebb értek a szárazföldhöz, lassan lőtávolságába kerültek. Souza beleszólt a rádió mikrofonjába: – A hajókat leállítani! Senki nem kérdőjelezte meg a parancsot, bár nem nagyon értették, mi történt. Mindkét hajó lelassult, majd leállt. A tó nyugodt tükre visszatükrözte a kristálytiszta égboltot. A városban itt-ott még fegyverropogás harsant, és füst szállt fel. A sziget néma sötétségbe burkolódzott. Ahogy álltak egy helyben, üresben járó motorokkal, mintha mindenkit elfogott volna a nyugtalanság, az esetleges vereség előérzete. Minden szempár az ezredesre szegeződött, de az arckifejezése nem árult el semmit a gondolatairól és kételyeiD. PRESTON – L. CHILD

520 KÉT SÍR

ről, tekintetét mereven a szigetre szegezte. A hajók lassan sodródtak a vízen. Aztán egyszer csak meglátta, hogy egy kis füstfelhő száll fel, majd felcsap egy lángnyelv. Pár másodperccel később a hang is megérkezett: mennydörgésszerű robaj szállt el a víz felett. Az erőd külső falának egy nagy darabja úgy omlott le, mintha az ember lassított filmfelvételen látná, aztán a felső betonépítmény is megroggyant. Nagy füstfelhő szállt fel, és az építmény oldalában hatalmas, tátongó nyílás keletkezett. Pendergast jele. Az ezredes ugyan nem erre számított, de nem bánta, mert ez felülmúlta a várakozását. Úgy tűnt, megvan a pont, ahol behatolhatnak az erődbe. – Teljes sebességgel előre! – adta ki a parancsot Souza. – A kikötőbe! A katonák vidám éljenzésben törtek ki, a hangjuk egybevegyült a motorok berregésével. A két hajó megindult egyenesen a védtelen kikötő felé, az ezredes pedig elkiáltotta magát: – Estão prontos! Ataque!

71. fejezet

F

ischer letette a rádiót, és felállt, amikor Alban belépett az irodájába. Szokás szerint büszkeség öntötte el, amikor ráD. PRESTON – L. CHILD

521 KÉT SÍR

nézett a fiatalemberre, és kezet nyújtott neki. Nehéz volt elhinni, hogy a fiú mindössze tizenöt esztendős. Legalább húsznak nézett ki közel százkilencven centis magasságával. Szépen metszett vonások, élesen kiálló arccsont, a nemes homlok alatt ragyogó szempár, rövid szőke haj, Michelangelo-faragta ajkak, hófehér fogak – egy istenség arca. De leginkább a kisugárzása ragadta meg az embert: magabiztosság áradt belőle arrogancia, karizma magamutogatás, férfiasság hetvenkedés nélkül. Bele sem mert gondolni, hogy milyen lesz majd huszonegy éves korában. Fischert most azonban egy kellemetlen kis dolog nyugtalanította. – Látni akart, Herr Fischer? – kérdezte Alban. – Igen. Megtudtam, hogy az apád megszökött. Megölte Bergert, és az őröket is lemészárolta. És most úgy tűnik, felrobbantott valami rögtönzött bombát, amivel lyukat ütött az erőd falán. Árgus szemekkel figyelte a fiú arcát, miközben beszélt, nem lát-e rajta valami nem ideillő érzelmet, de nem vett észre semmit. – Hogyan történt? – kérdezte Alban. – A „hogyan” most nem fontos, csak az, hogy ez lesz a vége, ha egy ilyen ostoba alak, mint Berger szembe kerül egy olyan valakivel, mint az apád. Ő igazán félelmetes figura, Alban. Nagy kár, hogy nem a mi oldalunkon áll. – Amikor a fiú csak hallgatott, Fischer hozzátette: – Most pedig két hajó közeledik D. PRESTON – L. CHILD

522 KÉT SÍR

a sziget felé felfegyverzett brazil katonákkal. – Harcolni fogok – vágta rá azonnal a fiatalember. – Megvédelmezem a… Fischer egy kis kézmozdulattal csendre intette, és a fiú azonnal engedelmeskedett. – A különleges osztagunk meg tud birkózni vele. Sőt már folyamatban is van a dolog. Egy másik okból kérettelek. Lenne egy feladat a számodra. Egy különleges feladat. Alban éber, figyelmes arccal hallgatta, de az érzéseit nem lehetett kifürkészni. Persze ez az átláthatatlanság része volt a kiképzésének, Fischert mégis zavarba ejtette kissé. – A bétateszt sikeresen véget ért. De be kell ismernem, meglepett, hogy nem akartál jelen lenni az apád halálánál. Ez arra utal… ha nem is gyengeségre, de mondjuk úgy, arra, hogy nincs meg benned a kellő érdeklődés a… kifinomultabb dolgok iránt. Azért mondom, hogy ez csak az érdeklődés hiánya, mert nem szeretném azt hinni, hogy a gondos nevelőmunkánk ellenére esetleg férfihoz nem méltó érzelmek is szerepet játszottak abban a döntésedben, hogy távoztál. Ha ott maradtál volna, az az idióta Berger nem tett volna tönkre mindent. – Elnézést kérek. Én úgy gondoltam, hogy annyi őr jelenlétében nem lehet semmi baj. – Valami rosszul sült el, az összes katona halott. – Fischer elhallgatott. Elővett egy cigarettát egy ezüstdobozból, és rágyújtott. Alban tiszteletteljes vigyázzállásban, a kezét a háta mögött összekulcsolva várt. Amikor Fischer ismét rápillantott, D. PRESTON – L. CHILD

523 KÉT SÍR

szinte atyai érzések árasztották el a fiatalember iránt, ami még elviselhetetlenebbé tette, hogy bármiféle gyengeséget feltételezzen róla. – Tehát, Alban, az utolsó feladatod a következő: azt akarom, hogy kutasd fel az apádat, és öld meg. Hogy ne legyen semmi kétely afelől, hogy mire vagy képes. – Igen, uram – vágta rá a fiú habozás nélkül. – Úgy tűnik, a bomba nagy lyukat ütött a külső falban, az ötös szektorban, a patológia laboroknál. Tehát azt tudjuk, hogy pár perccel ezelőtt hol tartózkodott. A végső célja nyilván az, hogy megkeresse és megmentse az ikertestvéredet. Nem lesz nehéz feladat megtalálni és megölni Herr Pendergastot – figyelembe véve a különleges képességeidet. – Készen állok. Nem fogok csalódást okozni. – Helyes. – Fischer nagyot szívott a cigarettából, majd kifújta a füstöt. – Ha végeztél, jelentést kérek. Hirtelen tompa, fojtott fegyverropogás hallatszott a távolból, időnként hangosabb gránát- és aknarobbanásokkal tarkítva. Fischer látta, hogy Alban arcán enyhe csodálkozás fut át. – Emiatt ne aggódj – nyugtatta meg. – Csak ostoba brazil katonák. Nemsokára mind halottak lesznek.


524 KÉT SÍR

72. fejezet

E

scão proncos! – kiáltotta el magát újból az ezredes, amikor a kikötőbe értek. A katonák előreszegezett fegyverekkel felsorakoztak a hajó korlátja mellett. A másik bárka is odasiklott melléjük, a motor berregése elhallgatott, a propellerek lelassultak, majd leálltak. A hajók egyszerre érkeztek, tökéletes volt a partot érés. A katonák első sora kiugrott a fából ácsolt mólóra, és a második sor is készülődött, amikor hirtelen egy hatalmas robbanás dörrent a lábuk alatt. A móló deszkái között lángnyelvek csaptak fel, amelyek egyetlen tűzgömbbé összeállva körbevették az embereket. Az ezredes háttal a vízbe zuhant. A hajó egyik oldala, ahol a legjobban érte a robbanás ereje, megdőlt. A hideg víz hamar magához térítette Souzát. A füle csöngött, a haja megperzselődött, az egyenruhája cafatokban lógott. Először nagyon furcsán érezte magát, szinte nem is tudta, hol van, mintha egy hosszú utazásról tért volna vissza. Aztán ott találta magát a kapálózó emberekkel teli, forrongó vízben. A hajó nehézkesen egyik oldalára dőlt, a móló deszkái vadul lángoltak, az emberek rémülten kiabáltak. Akármerre nézett, mindenhol vért és letépett testrészeket látott. Az ezredes összeszedte magát. Látta, hogy a másik hajót is eltalálták. Az is az oldalára dőlt, körülötte halottak és sebesülD. PRESTON – L. CHILD

525 KÉT SÍR

tek lebegtek a vízen. A kikötő alá volt aknázva, és ők egyenesen belesétáltak a csapdába. Zihálva taposta a vizet, próbálta összeszedni a gondolatait, és valami tervet kitalálni. A part felől automata fegyverek ropogását hallotta, a golyók felcsapták körülötte a habokat. A közelben fülsiketítő robbanás dörrent, megint víz fröcskölt fel, aztán tovább ropogtak a fegyverek. Megindult a védők második támadása. A kikötő mögött jobbra meglátott néhány nagyobb sziklát a parton, amelyek esetleg fedezéket nyújthatnak. Ha odáig el tudnának érni… – Emberek! – kiáltotta. – Mindenki a vízbe, fegyverekkel együtt, és kelet felé úszunk a sziklákhoz! Maradjanak a víz alatt! Megismételte a parancsot, aztán ő maga is a habok alá bukott, és hosszú, erős karcsapásokkal tempózni kezdett. Annak idején sokat gyakorolták a víz alatti úszást a különleges alakulatoknál. Kétszer kellett felbukkannia a felszínre, hogy levegőt vegyen, aztán megint lemerült – mindkét alkalommal golyók fogadták. Miközben nyitott szemmel úszott tovább a víz alatt, látta, hogy buborékokat keltve becsapódnak körülötte golyók, de tudta, hogy ha harminc-harmincöt centire a vízbe hatolnak, már elveszítik halálos erejüket. Tovább úszott, a tüdeje szinte már szétrobbant. Ahogy felfeD. PRESTON – L. CHILD

526 KÉT SÍR

lé nézett a zöldes vízben, ki tudta venni a sziklák homályos körvonalait és a partot. A megfelelő helyen bukkant ki a habokból, épp a sziklák tövében, amelyek védelmet nyújtottak az erőd irányából érkező gyilkos golyók elől. Hihetetlen módon legalább fél tucat embere szintén kiemelkedett mellette a vízből – hála istennek Thiago is köztük volt. A golyók visszapattantak a sziklákról, legfeljebb apró kőtörmelék záporozott rájuk. Itt egyelőre biztonságban voltak. A parttól nem messze óriásit robbant valami a vízben – ez tudatosította az ezredesben, hogy az ellenségnek gránátjai és aknái is vannak. Igyekezett nem gondolni arra, hogy katasztrofális vereséget is szenvedhetnek. Még vannak emberei, tovább harcolhatnak – nincs veszve minden. A sziklák mögött guggolva, fél lábbal a tóban elkiáltotta magát: – Hozzám! – Észrevette, hogy a vízben még néhány katona közeledik, páran sebesülten evickélnek. Többen közülük elmerültek, és nem jöttek fel víz fölé, mások segítségért kiáltottak. Nem tehetett semmit, csak nézte, ahogy eltalálják őket a golyók vagy a gránátok. Az ezredes szinte szédelgett attól, hogy ilyen váratlanul megfordult a szerencséjük. Zihálva körbenézett. Rajta kívül hat embere guggolt ott szánalmasan a sziklák mögött. Rettegtek, és megbénultak. Valamit tennie kell, kézbe venni az irányítást, a vezetőjükként fellépni. A sziklák közötti keskeny D. PRESTON – L. CHILD

527 KÉT SÍR

nyíláson kilesve felmérte a helyzetet. A támadók a kikötő fölé emelkedő vulkanikus hegy gerince mögött húzódtak meg és onnan tüzeltek rájuk. Jobbra fekete vulkáni sziklák emelkedtek – ha át tudnának vágni a nyílt terepen, és meghúzni magukat a mögöttük, akkor onnan elindulhatnának felfelé a hegyoldalban. Körbenézett, és elkiáltotta magát: – Figyelem! Filhos da puta, hallgassatok! Ez felkeltette a katonák figyelmét. – Fedezékbe húzódunk azoknál a szikláknál. Utánam! – Nem kéne, hogy valaki fedezzen közben? – kérdezte Thiago. – Ha a támadók felé lőnénk, azzal csak figyelmeztetnénk őket, hogy mire készülünk. Egyszerűen csak rohanni kezdünk, ahogy bírunk. Háromra. Egy, kettő, három! Kiugrottak a sziklák mögül, és ferde vonalban futni kezdtek a sziklák felé. Azonnal kitört a golyózápor, de az ellenség nyilván nem számította arra, hogy ilyen hamar akcióba lépnek, és mind a hét embernek sikerült épségben eljutnia a fekete kőtömbökhöz, mielőtt újból repülni kezdtek volna feléjük a gránátok. Souza hallotta, hogy német parancsszavak harsannak. – Gyerünk, tovább! – kiáltotta. A fejüket lehúzva továbbrohantak, felfelé a hegyoldalban. Az erőd fala baljósan, feketén emelkedett előttük. Amikor kibukkantak a fedezékből, újabb golyózáporral taD. PRESTON – L. CHILD

528 KÉT SÍR

lálták szembe magukat. Egy katona, aki az ezredes balján haladt, felnyögött. A mellkasából vér fröccsent ki, és a sziklákra zuhant. A többiek továbbrohantak. A golyók csak úgy pattogtak körülöttük. Újabb német parancsszavak harsantak: – Ihnen nach! Verfolgt sie! Az ezredes megértette: üldözőbe vették őket. – Le a földre! – kiáltotta. – Tüzet viszonozni! A jól képzett katonák szinte egy emberként azonnal földre vetették magukat a puha homokba, és tüzet nyitottak automata fegyvereikből. Az ezredes elégedetten látta, hogy az üldözőik közül többen is elesnek. A többiek fedezékbe húzódtak. – Fel! Gyerünk tovább! – adta ki a parancsot. Az emberei egy szempillantás alatt talpon termettek, és továbbrohantak. Ahogy feljebb értek a hegyoldalban, Souza meglátta, hogy fölöttük úgy négyszáz méterre egy hatalmas lyuk tátong a falban. Ha bejutnak az erődbe, ott sokkal jobbak lesznek az esélyeik, mint idekint a nyílt terepen. – A lyukhoz! – kiáltotta és arrafelé mutatott. A katonák felfelé kapaszkodtak a hegyoldalban, de így újból golyózápornak tették ki magukat. Ha sikerülne elérni a nyílást a falban…


529 KÉT SÍR

73. fejezet Pendergast bepréselődött a régi erőd romos falának egyik lőrésébe, és onnan figyelte, ahogy a hajók közelednek a kikötőhöz. Először azt hitte, hogy minden az eredeti terv szerint zajlik, de aztán egy szörnyű pillanatban rádöbbent, hogy az ezredes eltért attól, amit megbeszéltek, és nem a kis hátsó öbölben fog partot érni, hanem egyenesen a kikötő felé tart. Pendergast úgy gondolta, érti, mi járt Souza fejében: a gyorsaság most mindennél fontosabb. Ezt a lehetőséget is megbeszélték még Alsdorfban, de elvetették, mert ha nagyon kevéssé is, de fennállt a veszélye annak, hogy a partraszállásnál megtámadhatják őket a kikötőben. Ha a támadás híre elér a városból a szigetre, akkor az erődben lévők elég gyorsan tudnak cselekedni, és csapdát állíthatnak, vagy beindíthatnak egy már korábban elhelyezettet. Az ezredes ezt nem tartotta ugyan valószínűnek, de végül elfogadta Pendergast érvelését. Most azonban úgy tűnt, hogy végül mégsem a megbeszéltek szerint cselekszik. Pendergast tovább figyelte a közeledő hajókat, és egyre gyorsabban vert a szíve. Lehet, hogy mégis beválik… Már azt is látta, hogy az ezredes kevesebb embert hozott, mint amenynyiben megegyeztek. Ilyen kis létszámnál a meglepetés és gyorsaság mindennél fontosabb. D. PRESTON – L. CHILD

530 KÉT SÍR

Ha beválik, az csak jó. De nagyon kockázatos, amit az ezredes csinál, óriási szerencsejáték. Aztán felhangzottak az első dörrenések, és robbant a kikötő, az emberek a vízbe zuhantak, és mindkét hajó megdőlt. Pendergast teljes döbbenettel bámult. Egyetlen szempillantás alatt minden megváltozott. Hallotta az automata fegyverek távoli ropogását, és észrevette az erőd alatt húzódó hegygerinc mögött a torkolattüzek villanásait. Magát a támadást innen a magasból nem láthatta, de úgy becsülte, az erőd védői elég sokan lehetnek, talán százan is, ráadásul jól képzett és szervezett haderőt alkottak. Amikor kezdett eltisztulni a robbanások után a füst, akkor fogta fel teljes egészében, milyen mértékű a kudarc: sok katona meghalt, vagy súlyosan megsebesült, a túlélők a vízbe zuhantak. De úgy tűnt, az ezredes túlélte, és egy maroknyi embere is. Pendergast figyelte, ahogy meghúzódnak néhány nagy szikla mögött a parton, aztán újabb fedezéket keresnek a hegyoldalban, majd a nyílt terepen átvágva az erőd felé rohannak. Közben egy újabb katona is elesett. Négy ember és az ezredes értek csak oda a falban tátongó nyíláshoz. Öt katona maradt, és ő maga. Hatan egy egész erődnyi jól felfegyverzett, képzett katonával szemben, akiket könyörtelenségre és ravaszságra teremtettek, akik saját pályán játszanak, a saját földjüket, a városukat és erődjüket védik – az életük értelmét. Ahogy Pendergast fontolóra vette a problémát, kezdett rájönni, hogy lehetséges, hogy semmiféle remény nincs a sikerre. D. PRESTON – L. CHILD

531 KÉT SÍR

Az egyetlen vigasza az volt, hogy minden emberi cselekvés közül a háború a legkiszámíthatatlanabb végkimenetelű, és még bármi megtörténhet. Lemászott a magasból a leshelyéről, végigrohant egy alagúton. Amikor meghallotta, hogy bakancsos léptek közelednek, behúzódott egy kis oldalfolyosóra. A katonák elmasíroztak mellette, ő pedig tovább menekült. Egy romos lépcsőn leereszkedett egészen az erőd alapjáig, a legmélyebb pinceszintre. Odaföntről hallotta, hogy a falakon belül valahol lövöldözés tört ki. A védők nyilván felvették a harcot az ezredes megmaradt embereivel a falba robbantott lyuknál. A lövések egyre hangosabbak lettek, miközben Pendergast odaért egy vastag falú, lejtős alagúthoz, amely a külső fal mentén húzódott. A háta mögül ismét bakancsok dobbanását hallotta, és épp csak annyi ideje maradt, hogy behúzódjon egy laborba, amit szerencsére nyitva talált, és gyorsan behúzza maga után az ajtót. Újabb lövöldözést és hörgő sikolyokat hallott. A brazil katonák mindenesetre bátran harcoltak. Visszasurrant a folyosóra, és tovább lopakodott a következő derékszögű kanyarulatig. Óvatosan kilesett: a kanyar mögött egy csapat német katona lapult meg, mivel tartottak a brazilok golyóitól. A szűk alagutak, a vastag kőfalak, a számtalan kis oldalfolyosó és falifülke bizonyos fokig segített ellensúlyozni a brazilok létszámbeli hátrányát. Pendergast azt gyanította, hogy szövetségesei valahol a falakon belül, egy igen jól védhető zugban húzódtak meg, és keményen harcolnak, de minden D. PRESTON – L. CHILD

532 KÉT SÍR

oldalról szorongatják őket. Vereségre vannak kárhoztatva, hacsak ki nem tudnak szabadulni onnan valahogy. Pendergast óvatosan a folyosó kanyarulatához osont, és ott meglapult. Megvárt egy hangos robbanást, és ennek leple alatt egy lövéssel leterített egy német katonát. A combartériájára célzott, hogy ne legyen rögtön nyilvánvaló, hogy melyik irányból jött a támadás. Megint várt, és következő adódó alkalmat kihasználva még egy németet leterített. Úgy történt, ahogy remélte: a katonák nem jöttek rá, hogy a lövések nem szemből, hanem a hátuk mögül jönnek, és kissé összezavarodva elkezdtek visszavonulni. Pendergast gyorsan hátrább húzódott a laborba, és megvárta, amíg elhaladnak az ajtó előtt. Aztán előbújt, és az egyik agyonlőtt katonától több gránátot és két teljes tárat zsákmányolt. Közben többször is fedezékbe kellett húzódnia a brazil katonák pánikszerűen záporozó lövései elől. Visszament a laborba, és egy zsinórral lazán összekötözte az összes gránát biztosítókarját. Aztán keresett egy vékony drótot, és kiszedte valamennyi biztosítószeget. Végtelenül óvatosan visszaosont az alagútba, és várta a lövések és robbanások közti szüneteket. A megfelelő pillanatban végigrohant a folyosón, egy olyan pontig, ahol széles repedések hálózták be a mennyezetet. Egy közeli laborból kitolt egy kerekes hordágyat, felállt rá, és bedugta a gránátokat a mennyezet repedéseibe, aztán elvezette a vékony drótot, amely a gránátok biztosítókarjához csatlakozott. A hordágyat visszatolta a laborba, az ajtóD. PRESTON – L. CHILD

533 KÉT SÍR

ban meghúzódva leguggolt, és hegyezte a fülét. Pár pillanat múlva kilőtt néhány sorozatot a puskájából, és elordította magát: – Sie sind hier! Schnell! Erre, siessetek! Megeresztett még egy sorozatot. – Siessetek! A német katonák gyorsan visszaindultak abba az irányba, miközben folyamatosan tüzeltek. Pendergast még egy sorozatot megeresztett automata fegyveréből, aztán segítségért kiáltott. – Hilfe! Hilfe! Ahogy a katonák elég közel értek, meghúzta a drótot, amely sorra megrántotta az összes gránát biztosítókarját, aztán gyorsan visszabújt a laborba, és magára csukta az acélajtót. Egy pillanattal később hatalmas robbanás rázta meg a folyosót. Az ajtó kisablaka kirobbant, az ajtó is lerepült a sarokvasakról. Pendergast a távolabbi fal tövében guggolt. A robbanás után felpattant, kirohant az ajtónyíláson át a fojtogató porfelhőbe, és rohanni kezdett az omladozó falakból potyogó kövek között. Fuldoklott a porban, és szinte az orráig sem látott, de sikerült elérnie az ezredes és katonái búvóhelyét. – Ezredes, én vagyok az, Pendergast! – kiáltotta angolul, aztán portugálul is megismételte. – Me ajude! – Kövessenek, csak egy percünk van! Megfordult, és rohanni kezdett, egyenesen bele a fojtogató, vakító porfelhőbe, az ezredes és négy megmaradt katonája D. PRESTON – L. CHILD

534 KÉT SÍR

pedig követte.

74. fejezet

A

beomlott folyosószakasz után az alagút széles ívben kanyarodott a külső erődfal vonalát követve. Balra laborok nyíltak, jobbra a fal húzódott. Ez volt a fő közlekedési útvonal az erődnek ezen a legalsó szintjén, ezért veszélyes helynek számított. Pendergast úgy döntött, az lesz a legjobb, ha még mélyebbre húzódnak, ahol talán egérutat nyerhetnek a földalatti járatok, cellák és raktárak labirintusában. Ezen a részen állt az a cella is, ahová bezárták, de amikor a felderítést végezte, erre nem nézett körül, mert úgy gondolta, nem lesz rá szükség. Most azonban nagyon is jól jött volna, ha ismeri a terepet. Ez volt az egyetlen esélyük a menekülésre. Már hallotta is, hogy egy csapat katona közeledik futva feléjük, a puskák csörgése és a bakancsok ritmikus koppanásai visszhangoztak a folyosó kőfalai között. Balra, egy alkóvszerű bemélyedésben észrevett egy laborajtót, de zárva volt, és már nem maradt ideje arra, hogy feltörje. Jelekkel mutogatva intett az ezredesnek és az embereinek, hogy lapuljanak a falhoz, térdeljenek le, és szegezzék fegyverüket a közeledő katonák iráD. PRESTON – L. CHILD

535 KÉT SÍR

nyába. – Ha meglátnak valakit, lőjenek – mondta halkan, az ezredes pedig portugálul megismételte a parancsot. A lépések egyre közelebb dobbantak, már a folyosó kanyarulatából jöhettek. A kis csapat felkészült, hogy golyókkal fogadja az ellenséget. Egy parancsszó harsant, és a közeledő katonák megálltak, még mindig a kanyaron túl. Hirtelen mélységes csönd állt be. Egy pillanatra szinte elektromos feszültség töltötte meg a levegőt, aztán két szakértőén eldobott gránát repült feléjük, a padlóra esett, és elgurult a brazil katonák felé. Pendergastot és a többieket meglepetésként érte a dolog, azonnal felugrottak, megfordultak, és bevetették magukat az alkóvba, ahol a laborajtó volt. A két gránát egyszerre robbant, az óriási lökéshullám hátrataszította őket. Az egyik brazil katonát, aki nem volt olyan gyors, mint a többiek, elkapta a robbanás, és nem maradt utána más, csak vér-, húscafat- és porfelhő. Pendergast alaposan megrázta a fejét a robbanás után, aztán vakon belelőtt a porfelhőbe. Hallotta, hogy kövek potyognak a mennyezetről. Tudta, hogy a német katonák nem tudnak közelebb jönni, legalábbis nem azonnal, mert a lehullott törmelék eltorlaszolja az útjukat. – Visszavonulás! – kiáltotta, és még egyszer belelőtt a porfelhőbe. Az ezredes és három megmaradt embere futni kezdett. PenD. PRESTON – L. CHILD

536 KÉT SÍR

dergast tovább tüzelt a németek felé, hogy visszatartsa őket, míg a többiek biztonságos helyre érnek a kanyaron túl, aztán követte őket. Tudta, hogy pár száz méterrel odébb egy oldalirányú alagút indul, de arról sejtelme sem volt, hová vezet. Nem szívesen kockáztatott, de nem volt más választásuk, mint arra venni az irányt. – Jobbra! – kiáltott előre a katonáknak. – Direita! Befordultak az alagútba, és maguk mögött hagyták a porral teli főfolyosót. Itt már nem volt világítás, a katonák elővették a zseblámpáikat, hogy valamit lássanak. Az ősrégi alagutat láthatóan nem használták. A köveken kicsapódott a salétrom, a levegő áporodott, penészszagú és dohos volt. Egy szúette tölgyfa ajtóhoz értek, amelyet rozsdásodó vaspántok fogtak át. Az első puskatusütésre már ki is nyílt. Egy ódon csigalépcső kanyargott lefelé a dohos sötétségbe. A hátuk mögül közben ismét felhangzott a bakancsok dobogása. A kőlépcső helyenként beomlott, alig tudtak lebotorkálni az omladozó, csúszós köveken, de végül megérkeztek az erőd legalsó szintjére. Végigrohantak egy hosszú folyosón, amely a lépcső aljánál indult ki. Már egészen közelről hallották az üldözőiket. Az alagút végül kétfelé vált, újból elágazott, aztán egy tágas, boltozatos helyiségbe értek. Furcsa látvány fogadta őket: középen egy nagyméretű, talán két négyzetméteres alapterületű acélketrec állt. Alja nem volt, úgy építették meg, hogy körD. PRESTON – L. CHILD

537 KÉT SÍR

bevegyen egy mély, természetes sziklahasadékot, amely a pince padlózatában nyílt. A hasadékot és magát a ketrecet is dugig megtömték fegyverekkel, gránátokkal, puskaporral és lőszerrel. Horogkeresztekkel ellátott feliratok – SEHR GEFÄHRLICH! – figyelmeztettek a veszélyre. Úgy tűnt, ez lehet az erőd központi fegyver- és lőszerraktára, amelyet elővigyázatosságból a lehető legmélyebben helyeztek el a föld alatt. Tehát az eredeti tervük, mely szerint a lőszerraktárt akarták felrobbantani, eleve kudarcra lett volna ítélve: túl mélyen helyezkedett el az erőd gyomrában ahhoz, hogy a robbantás lyukat üssön a külső falon, amin aztán az ezredes bejuthatott volna az embereivel. Nem jutott idő a hosszas vizsgálódásra, továbbsiettek a kamra túlsó végéből kiinduló újabb alagúton. Hamarosan ismét egy elágazáshoz értek: mindkét oldalon üres cellák sorakoztak, a faajtók korhadt maradványai a nyirkos földre dőlve hevertek Egy ősrégi csontvázat is találtak az egyik falhoz láncolva. A köveken víz csörgött le, és kis tócsákban összegyűlt a földön. Pendergastnak feltűnt, hogy a porban sajnálatos módon jól megőrződnek a lábnyomaik. A futó léptek dobogása egyre közelebbről hallatszott. – Meg kell ölnünk ezeket – mondta az ezredes. – Kitűnő ötlet – felelte Pendergast. – Készítsék elő a gránátokat. Elővette az utolsó nála lévőt, és biccentett Souzának. Az ügynökkel az élen futni kezdtek, közben az ezredes és megD. PRESTON – L. CHILD

538 KÉT SÍR

maradt három embere kihúzta a biztosítószeget a gránátjából. Ahogy közeledett egy kanyar az alagútban, egyszerre elhajították őket, és a földre vetették magukat. – Oltsák el a lámpákat – suttogta Pendergast. Pár másodperc múlva fülsiketítő robbanások dörrentek az alagútban. Pendergast rögtön talpra ugrott, és intett a többieknek, hogy kövessék. Visszarohantak a kanyarba, ahol az omladozó törmelék között itt-ott halvány fénysugarak cikáztak. A fényekre célozva lövöldöztek bele a sűrű porfelhőbe. A németek csak zavarodottan, hatástalanul viszonozták a tüzet. Pár perc múlva vége is lett mindennek. Az üldözőik mind holtan hevertek a földön. A por lassan leülepedett a nyirkos levegőben. Pendergast felkattintotta a zseblámpáját, és végigvilágított a halottakon: hat katona egyszerű szürke egyenruhában, amelyen nem látott más jelzést, csak egy kisméretű Vaskeresztet. A hetedik azonban, aki láthatóan a parancsnokuk volt, régi náci egyenruhát viselt, a Waffen-SS harci egyenruháját kisebb modernizálásokkal. – Babaca! – rúgott bele az ezredes a holttestbe. – Nézze ezt a rohadékot, játssza itt a nácit. Que bastardo. Pendergast futólag megvizsgálta a tiszt holttestét, aztán a többi holttestet is: fél tucat jóképű fiatalember, akiknek kék szeme vakon meredt a semmibe, a szájuk meglepetten kitátva, a kezük még a fegyverükön. Lehajolt, és az egyiktől elvett egy tárat meg egy gránátot. A többiek követték a példáját. Néma csönd telepedett az alagútba, csak a víz csöpögése D. PRESTON – L. CHILD

539 KÉT SÍR

hallatszott valahonnan. A vér és a halál bűze egybevegyült a por és a penész szagával. Aztán a csöndben valami halk neszezés hallatszott. A robbanás kilazította a masszív fal egy részét, és a kövek alól kezdtek előmászni a megzavart bogarak, sőt a mennyezetről is potyogtak a nyálkás százlábúak, hatalmas fülbemászók, az ollójukat csattogtató albínó skorpiók és a szőrös pókok. Az ezredes elkáromkodta magát, és lesöpört a válláról egy bogarat. – Ki kell jutnunk innen – szólalt meg Pendergast. – Most rögtön. Aztán valami nagyon furcsa történt: az egyik katona felkiáltott, megfordult, és egy véres kést rántott ki a mellkasából, amit valaki messziről hajított oda. Pár pillanatig döbbenten rámeredt, aztán térdre rogyott.

75. fejezet

A

mikor Souza ezredes meghallotta a kiáltást, megpördült, és a katonára világított a zseblámpájával. A férfi a kezében szorongatta a súlyos kést, és teljes döbbenettel meredt rá, mielőtt lassan összecsuklott. – Fedezékbe! – mondta Pendergast, és gyorsan leguggolt. D. PRESTON – L. CHILD

540 KÉT SÍR

Souza a fal mellé húzódott, az ügynök pedig végigvilágított a zseblámpája fénysugarával az alagútban. Megvizsgálta a falakat, a mennyezetet, a cellákat és a korhadt ajtókat. Pára lebegett a vékony fénysugárban, a néma csöndet csak halk vízcsöpögés zavarta meg. A fény végigsiklott a falhoz láncolt csontvázon. Egy hosszú fekete hajtincs még mindig ott lógott a koponyáján. – Nossa Senhora… – suttogta az ezredes. Pendergasthoz fordult, és összetalálkozott a tekintetük. Megint furcsán nyugtalanítónak találta a színtelen szempárt, amely szinte világított a sötétben. Érezte, hogy megremeg az alsó ajka, nem tudta elfojtani. Képtelen volt arra gondolni, hogy mennyire elszúrta ezt az akciót. A fia, Thiago nem szólt semmit a fiaskó óta. Nem bírta rávenni magát, hogy a szemébe nézzen, de tudta, mit gondol. Érezte a tarkóján vádló tekintetét. Csak guggolt, és maga sem tudta, mire vár, mivel fogalma sem volt, most mit tehetnének. Látta, hogy Pendergast megmozdul, kinyújtja a karját, és megtapintja a földre rogyott katona nyakán az ütőeret. Egy másodpercig várt, aztán az ezredesre pillantott, és megrázta a fejét. Souza úgy érezte, mintha egy kést döfnének belé. Elveszíteni ennyi jó emberét… de most nem volt ideje ezen gondolkodni. Pendergast óvatosan kivette a véres kést a halott katona kezéből, és megvizsgálta, aztán a saját övébe dugta. Az ezredes látta, hogy régi náci fegyver, súlyos, vastag pengével. Nem könnyű elhajítani, de ha valakit eltalál, a szegycsontot is képes D. PRESTON – L. CHILD

541 KÉT SÍR

átütni. Hallgatózott. Meglepte, sőt megdöbbentette, hogy nem hall és nem lát semmit a sötétségben. Mintha a katona mellkasába fúródott kés egyszerűen csak a semmiből jelent volna meg. Senki sem szólalt meg. Pár pillanatig teljes volt a csend és a mozdulatlanság. Végül Pendergast óvatosan felállt, megtörve a bénultságot. Intett a megmaradt embereknek, hogy kövessék, és tovább indult az alagútban. Souza volt a sereghajtó a fiával. Egyikük sem nézett a másikra. Az ezredes átadta a parancsnokságot egy civilnek, és képtelen volt kellőképpen öszszeszedni magát, hogy újból a kezébe vegye az irányítást. Négy ember egy egész erődnyi kiképzett náci katonával szemben – mi jöhet ezután? Megint elhessegette ezeket a rémisztő gondolatokat. Vajon az amerikainak van valami terve? Ez a gringó olyan hallgatag és furcsa… Az alagút talaja lejteni kezdett, a levegő egyre áporodottabbá és bűzösebbé vált. A padlót helyenként már víz borította, először csak bokáig ért, aztán egyre mélyült, és egy idő után már gázolniuk kellett benne. A levegőben úszó pára sűrűbb lett, a lélegzetük is meglátszott benne. Halkan visszhangzottak a loccsanások, ahogy a vízben gázoltak. Egy ponton Pendergast intett, hogy álljanak meg. Hegyezték a fülüket, de nem hallották, hogy bárki is a nyomukban lenne. Az alagút tovább folytatódott, és a víz egyre mélyült. Döglött, felpüffedt bogarak lebegtek a felszínén. Egyes helyeken újabb emberi csontvázakat találtak a falhoz láncolva, vagy D. PRESTON – L. CHILD

542 KÉT SÍR

részben befalazva kis üregekbe – még a spanyol időkből maradhattak itt. Egyszer elúszott mellettük egy kövér vízisikló ügyet sem vetve rájuk. Hamarosan egy kör alakú helyiségbe érkeztek, ahol több alagút futott össze. A víz itt már derékig ért. Megálltak, míg az ügynök azt vizsgálgatta, nem érezni-e valamiféle áramlatot. Odavilágított a zseblámpával, és a vízre ejtett egy cérnaszálat. A cérna azonban meg se mozdult – semmi sem jelezte, hogy melyik irányba lenne érdemes indulni. Pendergast épp el akart fordulni, amikor az ezredes hirtelen észrevette, hogy a cérnaszál megpördül a vízben. Ugyanakkor valami kis örvénylést látott, ahogy a zseblámpája fénysugara behatolt a sáros vízbe. – Nézze! – kiáltotta, és ugyanebben a pillanatban az egyik katona is felkiáltott a háta mögött – Thiago. Az ezredes megpördült, és rémülten odavilágított, de Thiago már eltűnt a vízben. Vad hánykolódás hallatszott a víz alól, majd hirtelen vége szakadt. Az ezredes odabotorkált a még kavargó sáros vízben. A zseblámpa fényében látta, hogy valami lassan felemelkedik a víz alól. Egy alak bukkant elő, a nyakából sötét folt terjedt lefelé, és a vizet is sötétre színezte. – Meu filho! – kiáltott fel az ezredes, és megragadta a testet. – Thiago! Meu filho! – Átfordította a fia holttestét, és artikulálatlan üvöltéssel felemelte. Iszonyattal látta, hogy a feje hátracsuklik. A nyakát szinte teljesen átvágták. A szeme vakon meredt a semmibe. D. PRESTON – L. CHILD

543 KÉT SÍR

– Bastardos! – üvöltött fel az ezredes, és elejtette a holttestet. A dühtől elhomályosult tekintettel felemelte a puskáját. Eleresztett egy automata sorozatot a sötétségbe, körbesöpörve a vízen. Az egyik katona pánikba esve követte a példáját. – Bastardos! – kiáltotta újból Souza. – Elég – szólt rá Pendergast nem túl hangosan, de acélos keménységgel. – Hagyja abba. Az ezredes megérezte, hogy egy hideg kéz megszorítja a vállát. Egész testében reszketett. – A fiam – mondta kétségbeesetten. – Játszik velünk – felelte Pendergast. – Találnunk kell valami kiutat. – De kicsoda? Ki ez az ember? – Az ezredest megint elfogta egy dühroham, és beleüvöltött a sötétségbe: – Ki vagy? Quem é você? Pendergast az utolsó megmaradt katonára mutatott. – Maga jöjjön leghátul. – Aztán az ezredeshez fordult: – Maradjon mellettem. Indulnunk kell. Souza követte az ügynököt az egyik alagútban. Nem tudta, miért éppen azt választotta, és már nem is érdekelte. Az amerikai gyorsan gázolt a vízben, szinte úgy suhant, mint egy cápa. Az ezredes alig tudott lépést tartani vele. Látta, hogy elővesz egy gránátot, kihúzza a sasszeget, és a biztosítókart lenyomva a kezében szorongatja. Továbbhaladtak, míg elértek egy újabb veszélyes pontot, ahol ismét több alagút futott össze. Hirtelen az ezredes nagy D. PRESTON – L. CHILD

544 KÉT SÍR

meglepetésére Pendergast megfordult, és eldobta a gránátot, vissza abba a folyosóba, ahonnan jöttek. – A földre! – kiáltotta el magát. A vízbe vetették magukat, ahogy robbant a gránát. Úgy fröccsent végig a víz az alagútban, mintha egy vízágyúból jönne. Miután lecsillapodott a szökőár, hallották, hogy a visszhangja tovább zeng az alagutak labirintusában. Pendergast az egyik alagútra mutatott. – Honnan tudja, hogy arra van a kijárat? – kérdezte zihálva az ezredes. – Ez az egyetlen, ahonnan nem jött visszhang – mormolta Pendergast. A víz egyre mélyült, de hamarosan felbukkant egy kőből rakott keskeny járda az alagút fala mentén, amely egy idő után felfelé vezető lépcsősorba váltott át. Az ügynök jól választott: ez nyilván a tóról az erődbe vezető titkos alagút lehetett. – Agora eu esto satisfeito… – szólalt meg hirtelen egy hang a párából, visszhangosan, torzítva, hátborzongatóan. Az ezredes megfordult, és szinte gondolkodás nélkül lőtt, míg ki nem ürült a teljes tár, de üvöltve még akkor is tovább húzta a ravaszt. – Ki van ott? Ki az? – Remegő hangja visszhangzott a ködben. Nem jött válasz, csak egy puska dörrenése hallatszott a sötétségből: egy rövid fényfelvillanás, aztán hörögve az utolsó katona is a vízbe hanyatlott. D. PRESTON – L. CHILD

545 KÉT SÍR

Pendergast a kőlépcsők fedezékébe húzódva leguggolt az ezredes mellé, és ezüstös szeme a sötétséget fürkészte. Souza kapkodva kivette a kiürült tárat, a vízbe dobta, elővett egy másikat a hátizsákjából, és remegő kézzel megpróbálta behelyezni. Pendergast odanyúlt, és megtartotta a puskát, amíg az ezredes végre a helyére kattintottá a tárat. – Spóroljon a lőszerrel – mondta halkan. – Azt akarja, hogy mindet ellője. – Os fantasmas? – kérdezte remegve az ezredes. – Nem, sajnos ez a valóság. Ezzel a rejtélyes válasszal Pendergast felállt, és elindult a kőlépcsőn, az ezredes pedig botladozva követte meg-megcsúszva a síkos köveken. Egy keskeny járdára értek, és behúzódtak egy falifülkébe. – Agora eu esto satisfeito… – szólalt meg ismét a hang a ködből. Az ezredes úgy érezte, mintha jégcsákányt vágtak volna a fülébe. Az alagútban lehetetlen volt megállapítani, melyik irányból jön a halk, mégis furcsán átható hang – egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan. – Satisfeito… ez mit jelent? – kérdezte suttogva Pendergast. – Borzalmas… azt, hogy elégedettség, beteljesülés… – Souza hangja elfulladt. A gondolatai kavarogtak. Alig tudta felfogni, ami történik. Elképzelhetetlen rémálom volt az egész. – Tovább kell mennünk, ezredes. Volt valami a hideg hangban, amitől Souza kicsit erőre kapott. Megragadta M16-osát, felállt, és követte Pendergastot, aki D. PRESTON – L. CHILD

546 KÉT SÍR

már távolodni kezdett. Vaskos csövek és kisebb kivezető alagutak mellett haladtak el, némelyikből fekete víz ömlött ki. Halk nevetés úszott utánuk. Az ezredes alig bírta elviselni. Úgy érezte, az egész világa összeomlott. Hogy történhetett ez? Ki lehet ez a sátán? – Você está satisfeito, Coronel? – szólalt meg a hang még közelebbről. Most elégedett, ezredes? Souza felordított, megfordult, és visszarohant a hang irányába. Szinte nem is emberi üvöltés tört fel a torkából, állati düh öntötte el. Az ujja a fegyver ravaszára szorult, és beleürítette a ködbe a harmincas tárat. Miután a puska kifogyott, hirtelen néma csönd ült a folyosóra. Souza megtorpant, mintha most tért volna magához egy rémálomból. Megállt és várt – várta a véget, amire hirtelen a világon mindennél jobban vágyott.

76. fejezet

P

endergast a falhoz lapulva hallgatta a hosszan ropogó sorozatot és az állati üvöltést – aztán hirtelen csönd lett. A zajok visszhangozva elhaltak az alagutakban, és egy pillanatra minden elnémult. Aztán egyetlen, nem túl hangos lövés dörrent egy kis kaliberű fegyverből. D. PRESTON – L. CHILD

547 KÉT SÍR

Egy pillanattal később meghallotta, ahogy az ezredes teste nagyot csobban a vízben, majd ismét felcsendült a hang – a hang, amelyet oly jól ismert. – És most, apám, csak mi ketten maradtunk. Pendergast a falhoz lapult a sötétben, és nem felelt semmit. – Apám? Pendergastnak beletelt egy kis időbe, míg meg tudott szólalni: – Mit akarsz? – kérdezte lassan és higgadtan. – Meg foglak ölni. – Tényleg azt hiszed, hogy képes vagy rá? Megölni a saját apádat? – Majd meglátjuk. – Miért tennéd ezt? – Miért mássza meg valaki a Mount Everestet? Minek repül a Holdra? Miért fut le egy maratont? Számomra ez a legvégső próbatétel. Csönd lett. Pendergast nem tudta, mit válaszoljon. – Úgysem menekülhetsz előlem, ugye tudod? – Egy pillanatra csönd lett, aztán Alban folytatta: – De előbb van egy ajándékom a számodra. Korábban kérdezted, mi az a „koppenhágai ablak”. Szeretnéd tudni a titkomat? „Pillants a világra, mintha nem volna idő – és minden, mi görbe, egyenessé válik a szemedben.” Nietzschétől származik az idézet, gondolom, te is tudod. Egy kés villant a sötétségben, mint egy röppenő denevér, D. PRESTON – L. CHILD

548 KÉT SÍR

olyan gyorsan és váratlanul, hogy Pendergast nem tudott igazán félrehúzódni előle. Eltalálta a kulcscsontját, de lepattant róla. Megsebezte, bár nem túl mélyen. Félreugrott, a földre vetette magát, és áthengeredett, aztán talpon termett, és villámgyorsan fedezékbe húzódott a nyirkos falban megbújó következő alkóvban. Még most sem tudta kitalálni, pontosan merre lehet Alban, mivel olyan jól kihasználta a visszhang különös játékát az alagútban. – Te nem fogsz megölni engem, mert gyenge vagy. Ebben különbözünk. De én meg tudnálak ölni téged, ahogy az előbb be is mutattam. Meg kell mondanom, elég ügyesen kikerülted a kést. Mintha megérezted volna, hogy mi következik. Pendergastnak feltűnt, hogy némi büszkeség cseng Alban hangjában: a fiú büszkesége az apja miatt. Betegesen furcsa volt az egész, nem tudta, mit gondoljon. Érezte, hogy a kés ütötte seb élesen szúró fájdalmat okoz amúgy is kificamodott vállában, és meleg vér csorog az inge alá. Egy része – talán a nagyobbik része – nem törődött vele, hogy életben marad-e vagy meghal. Csak azt remélte, hogy a fia egy lövéssel leteríti. – Igen, igaz, hogy akár most is megölhetnélek – folytatta a hang. – Ami azt illeti, ebben a pillanatban is a célkeresztben vagy. De ez nem lenne helyes. Én becsületes ember vagyok, és nem lőnélek le úgy, mint egy kutyát. Tehát adok egy választási lehetőséget. Most tízig számolok. Ha úgy döntesz, hogy meg akarsz halni, akkor ne tegyél semmit, és tízre meghúzom ravaszt. Ha menekülni akarsz, akkor megteheted, megvan rá az D. PRESTON – L. CHILD

549 KÉT SÍR

esélyed. Pendergast csak akkor vetette magát a vízbe, amikor Alban már a hatnál tartott. A víz alatt maradva úszott, amilyen gyorsan bírt, bár a puska súlya lefelé húzta. A fal mellett maradt, és csak néha jött fel levegőt venni. Több lövés is dörrent – Alban betartotta a szavát, és csak tíz után lőtt –, és hallotta, ahogy a vízbe csapódnak körülötte a golyók. Nem tudott elég gyorsan haladni, és végül némi vívódás után inkább elengedte a puskát. Nyitott szemmel úszott, de így sem látott semmit. A víz hideg volt és mocskos, időnként állati tetemekbe ütközött. Többször úgy érezte, mintha vízi kígyók siklanának el mellette. Nem vett tudomást semmiről, csak úszott tovább. Az alagút széles ívben kanyarodott, majd Pendergast érzékelni kezdte a víz alatt, hogy valami világosság dereng. A felszínre jött, és meglátta, hogy fény csillan meg az alagút nyirkos falán. A lövések közben elhallgattak. Tovább úszott most már a víz fölött tartva a fejét. Amikor végül kiért az alagútból a tóba, a hirtelen világosság majdnem megvakította. Még délután volt. Nyugat felé nézett, és látta, hogy úgy nyolcszáz méterre lehet a parttól. Hátranézett, de Albant nem látta sehol, se az alagút kijáratánál, se a parton. De tudta, hogy ez nem marad így sokáig. A fiú biztosan a nyomába ered. Továbbúszott nyugatnak, a part felé.


550 KÉT SÍR

77. fejezet

A

lban egy darabig csak hallgatózott a sötétségben, míg lassan elhaltak a halk csobbanások, amelyeket Pendergast karcsapásai keltettek. A tóba kivezető nyílás nem volt messze, pár perc alatt odaér. Alban szíve erősen dobogott, és érezte, hogy minden érzéke a legélesebben működik, az agya simán és gyorsan forog. Ez volt a leglelkesítőbb dolog, amit valaha is csinált, furcsán és váratlanul izgalmas. Már megértette, mire gondolt Fischer, amikor azt mondta, hogy értékelni kell a „kifinomultabb” dolgokat. Pár évvel korábban amolyan felnőtté avatási próbaként Fischer kiküldte az erdőbe egyetlen vadászkéssel, hogy öljön meg egy jaguárt. Nagyon különleges tapasztalatnak bizonyult. De ez – egy embert megölni, méghozzá nem is akárkit, hanem a saját apját –, ez a legvégső kihívásnak tűnt. Alban fontolgatta, vajon az apja mit fog csinálni ezután. Könnyen válaszolni tudott rá: nyilván nem marad a szigeten, ahol úgysem kezdhet semmihez, és óriási túlerővel kell szembenéznie, hanem kiúszik a partra. Mégpedig nyugati irányba, a genetikai selejtek szálláshelye felé, mert meg akarja keresni a másik fiát, a Negyvenhetest, akinek nevet is adott: Tristram. Tristram. Volt valami ebben a névben – már a puszta létezése is –, ami mélységesen felingerelte Albant. D. PRESTON – L. CHILD

551 KÉT SÍR

Gyorsan végigkocogott a kőjárdán egy eldugott alkóvban alig észrevehetően megbújó fémajtóig. Kinyitotta a jól olajozott zárat, és belépett. Egy keskeny alagútba jutott, amelyről tudta, hogy ferde vonalban a partra vezet. Alig egy perc múlva egy másik ajtón át már ki is lépett a délutáni napfényre, a tó fölé kinyúló omladozó kőteraszra, amelyet nádas vett körbe. Félretolta a nádszálakat, és feljebb mászott a lejtős parton. A talpa alatt csikorgott a vulkáni salak. Megállt, megfordult, és lenézett a tóra. Éles szemével szinte azonnal észrevette az apja távolodó alakját: nyugat felé úszott, pontosan úgy, ahogy várta. Alban felemelte a puskáját, és megnézte a célzókészüléken keresztül is. Átfutott a fején, hogy annak ellenére, hogy háromszáz méter a távolság, ebben a teljesen szélcsendes, kellemes délutánban szinte biztosan el is találná, amilyen kiváló lövész. De nem lőtt. Leeresztette a puskát, és megdicsérte magát, amiért ilyen becsületes és igazságos. Az apja nagy ember, és szép halált érdemel, nem azt, hogy a távolból hátba lőjék. Úgy nyolcszáz métert kell úsznia, és ha ilyen tempóban halad a sérült vállával, legalább tizenöt percbe telik, míg eléri a partot. Addig bőven van ideje elrendezni egy sokkal érdekesebb és egyenlőbb küzdelmet. A vállára lógatta a puskát, és elindult a szigetet körbevevő jól kitaposott ösvényen. Pár perc múlva egy kis mólóhoz ért, amelyhez több motorcsónakot is kikötöttek. Odasétált, megnézte őket, aztán kiválasztotta a legkönnyebbet, amelyikkel a D. PRESTON – L. CHILD

552 KÉT SÍR

legjobban lehet manőverezni, egy üvegszálas műanyagból készült lapos fenekű bárkát. Beugrott, ellenőrizte, van-e elég üzemanyag, beindította a motort, és kisiklott a tóra. A csónak csak úgy hasította a vizet. Alban a kormánynál állt, és előre nézett. Érezte, ahogy elsuhan mellette a kellemesen hűvös szellő. Ilyen közel a vízhez már nem látta jól az apját, de nagyjából tudta, merre lehet. Ahogy közeledett a tó közepe felé, már észre is vett valami mozgást, a ritmikusan mozgó karokat és lábakat. Az apja észrevette, hogy közeledik, és lebukott a víz alá. Alban lassított a csónakkal, és kissé dél felé fordult. Ha Pendergast a felszín alatt úszik, irányt is változtathat. De nem – nem fogja ezt tenni. Azzal akarja meglepni, hogy továbbra is pontosan ugyanabba az irányba úszik, mint eddig. Vajon mennyi ideig tudja visszatartani a lélegzetét? Két perc is eltelt – Alban alig tudta elhinni –, mire Pendergast felbukkant a víz alól, pontosan ott, ahol várta, az eddigi útirány mentén, csak majdnem száz méterrel közelebb a parthoz. A fiú százötven métert is képes volt úszni víz alatt, de a száz is kiemelkedő teljesítmény, főleg az apja korában. Az úszó felé kormányozta a csónakot, és nagy sebességgel közeledett hozzá. Mi lenne, ha egyszerűen átgázolna rajta? Miért is ne? Jó móka lenne. Az apja persze megint a víz alá bukna. Felpörgette a motort, és célba vette a tempózó alakot. Pendergast az utolsó pillanatban bukott le. Ezután Alban elrántotta a kormányt, szűk ívben visszafordult, és arrafelé iráD. PRESTON – L. CHILD

553 KÉT SÍR

nyította a csónakot, ahol várhatóan az apja fel fog bukkanni. Nem állt igazán szándékában így megölni, csak ki akarta fárasztani. És amit igazán élvezett, hogy jól szórakoznak – mind a ketten. Pendergast a víz alatt nyitott szemmel úszva jól látta, hogy a csónak visszafordul, és pontosan abba az irányba indul, amerre ő is tart. Amint meglátta, változtatott a tervén. A lélegzetét visszafojtva lebegett a víz alatt. De a csónak ismét kissé irányt változtatott, és még jobban lassított, mintha Alban olvasna a gondolataiban. Olvas a gondolataiban? Ez abszurdnak tűnt – mégis, ha szokatlan történésekkel kerülünk szembe, akkor a legszokatlanabb feltevést is meg kell vizsgálnunk, amely esetleg magyarázatot adhat a tényekre. Pendergast érezte, hogy valami nagy felismerés motoszkál a fejében. A szálak összefonódtak oxigénhiánytól szenvedő agyában – a New York-i gyilkosságok megmagyarázhatatlansága, a legutóbbi üldözés az erőd alatti alagutakban, amikor Alban olyan észrevétlenül követte minden lépésüket, a büszkesége, amikor az apja képességeiről beszélt, a végtelen magabiztossága, amivel úgy gondolta, hogy Pendergast úgysem menekülhet előle. És az a furcsa Nietzsche-idézet… Valami nagyon különös folyik itt. Tényleg olyan, mintha Alban olvasni tudna a gondolataiban. Hirtelen elfogyott a levegője, nem bírta tovább. A felszínre emelkedett, és nagy lélegzetet vett. Meglátta, hogy a fiú épp D. PRESTON – L. CHILD

554 KÉT SÍR

eltávolodik tőle a csónakkal, de aztán az arcán meglepetéssel és zavarodottsággal visszakanyarodik. Nem, Alban mégsem olvas a gondolataiban. Valami másról lehet szó. Pendergastnak eszébe jutott, amit Constance mondott róla – hogy rendelkezik valami különleges hatodik érzékkel, vagy talán a meglévő öt érzéke működik felfokozottabban, mint másoké. Megint átfutott a fején a Nietzsche-idézet, amelyet Albántól hallott. Vajon mit jelenthet…? Újból lemerült úgy egy méterre a felszín alá, és oldalirányban kezdett el úszni a part felé. A csónak nagy ívben elkanyarodott, a motor zúgása betöltötte a fülét. Aztán üldözője lassított, és pontosan a felé a pont felé indult, ahol majd fel kell bukkannia, ha legközelebb levegőt akar venni. Pendergast úgy döntött, hogy valóban ott fog feljönni. Nem, nem arról van szó, hogy Alban olvas a gondolataiban, ez lehetetlen. Valami szokatlan képességgel van megáldva, de nem ezzel. Ennél egyszerre többel és kevesebbel. Még jóval azelőtt, hogy tényleg szüksége lett volna levegőre, Pendergast hirtelen a felszínre bukkant, miután egy másodperc töredéke alatt megváltoztatta az addigi tervét. A fiú alig hat méterre volt tőle, de rossz irányba haladt. Amikor észrevette, láthatóan megint meglepődött, elrántotta a csónakot, és felpörgette a motort. Pendergast várt, aztán a víz alá bukott. Amikor a csónak pontosan a feje fölé ért, és körözni kezdett, megint felfelé rúgta magát a kezében a katonától zsákmányolt késsel, amit aztán beledöfött a bárka aljába, amikor az elhúzott D. PRESTON – L. CHILD

555 KÉT SÍR

fölötte. A súlyos penge könnyedén áthatolt a vékony műanyagon, és Pendergast jól meg is forgatta, mielőtt a távolodó jármű kitépte volna a kezéből. A propeller alig pár centivel a feje fölött húzott el, úgy zúgott, mint egy hatalmas darázs. Pendergast közvetlenül a csónak mögött bukkant fel, és levegő után kapkodott, aztán őrült tempóban úszni kezdett a part felé. Albannek kell legalább pár perc, hogy megbirkózzon a léken beáradó vízzel. Pendergast pedig már közeledett a part menti sekély vízhez, egy-kétszáz méterre lehetett attól a résztől, ahol már elkezdődött a mocsaras-nádas terület. Amennyire tudott, a víz alatt maradva úszott tovább, és időnként váratlanul irányt változtatott, minden előzetes terv nélkül, sokszor épp ellentétes irányba, mint amit az ösztönei súgtak, sőt néha egy kicsit visszafelé is úszott. Amikor megint felbukkant, látta, hogy Alban lehajol a csónakban, és elszántan dolgozik, hogy betömje a léket, de amikor észrevette az apját, felkapta a puskáját, és rálőtt. A golyó alig pár centire a fejétől csapódott be a vízbe. Megfordult, és ismét lebukott, közben hallotta, hogy újabb lövések zúgnak el mellette. Alban minden kétséget kizáróan meg akarta ölni. Ez megválaszolt egy másik fontos kérdést, amely a fejében motoszkált. Tovább úszott időnként találomra irányt változtatva, de mindig a part felé tartva. A csónak már egész komolyan oldalra dőlt, de úgy tűnt, Albannek sikerült betömnie a léket. Időnként leadott egy-egy újabb lövést, amikor Pendergast feljött D. PRESTON – L. CHILD

556 KÉT SÍR

levegőt venni. Kitűnően célzott: az ügynököt csak az mentette meg, hogy a horizont felé ereszkedő nap egyenesen üldözője szemébe sütött, és a vízről is vakítóan visszaverődtek a sugarai. Pendergast hirtelen megérezte, hogy a lába súrolja a tó sáros fenekét. Még pár tempót úszott, amíg derékig ért a víz. A mocsaras rész szélénél már gyalog tudott gázolni, ha nehézkesen is, a fejét jól behúzva. Újabb lövések dörrentek, de most már neki kedvezett a távolság, és a sűrű nádas is elrejtette. Alban azért tovább lövöldözött – nyilván a sás zörgését követve célzott. Pendergast próbált a nád között nyíló ösvényeken tovasurranni, időnként kinyújtotta a karját, és jól megrázott pár távolabbi nádszálat, mintha arra menne. De Alban hamar rájött a cselre, és jobbról és balról is csak úgy röpködtek az ügynök körül a golyók. A csónak motorja hangosan felberregett, és Pendergast kétszeres tempóban igyekezett tovább. Hallotta, hogy a bárka közeledik, és befurakodik a nádasba – aztán valami tompa zaj ütötte meg a fülét, ahogy a propeller a sárba ért, és elakadt. Egy loccsanás – üldözője kiugrott a csónakból, és a nyomába eredt. Pendergast a nád között gázolva elért a mocsár szélére, és bevette magát az erdőbe, befurakodva a sűrű bozótosba. A fia fizikai adottságait tekintve felülmúlja, és talán mentálisan is. Nincs az a csel, amivel lerázhatná Albant ebben az erdőben, amelyet olyan jól ismer, mint a tenyerét. Egyetlen D. PRESTON – L. CHILD

557 KÉT SÍR

esélye az lehet, ha sikerül megértenie, mi az a titokzatos előny, ami a fiát segíti, és aztán ezt fordítja ellene. Megint átvillant az agyán a különös Nietzsche-idézet: „Pillants a világra, mintha nem volna idő – és minden, mi görbe, egyenessé válik a szemedben.” Ebben a pillanatban mindent megértett – olyan vakító világossággal tört rá a felismerés, mintha a nap kelt volna fel ragyogva az égen.

79. fejezet

W

ulf Fischer elegáns irodájában üldögélve újabb cigarettára gyújtott, és a helyettesét, Scheermannt is megkínálta. Meg is gyújtotta neki a cigarettát, élvezte, hogy szerepet cseréltek. A gesztussal a saját önbizalmát és biztonságérzetét hangsúlyozta ki, valamint azt is, mennyire megbízik a kapitányban. Odasétált a tóra néző ablakhoz, és szeme elé emelte a távcsövet. Látta, hogy Alban csónakja köröz a tavon, és látta az aprócska úszó figurát is. Ha a fiú érzett is valami vonakodást, hogy megölje a saját apját, most nem mutatkozott semmiféle habozás a cselekedeteiben. – Ez roppant érdekes. Nézze meg, Oberführer. D. PRESTON – L. CHILD

558 KÉT SÍR

Fischer félreállt, hogy Scheermann is megszemlélhesse a jelenetet. Várt, és beszívta a Latakia dohány füstjét, amelyet a saját farmjukon termeltek, és a legjobb minőséget képviselte egész Dél-Amerikában. – Igen, nagyon érdekes – mondta a kapitány, és leengedte a távcsövet. – Úgy látom, Alban állja a sarat. Nagyon ígéretes. Csönd lett. – Majd meglátjuk, hogy képes lesz-e megölni. – Biztos vagyok benne, mein Oberstgruppenführer. A születése és a neveltetése is kifogástalan. Fischer nem válaszolt. Az igazság az, hogy a legfőbb és legvégső próba még hátra van. Mélyen beszívta, majd az orrán kiengedte a füstöt. – Mondja, vannak túlélők a támadók között? – Nem, senki. Öten bejutottak az erődbe, de Alban és a katonáink mindet megölték. Megtaláltuk mind az öt holttestet. – Az ikrek gárdájában vannak sérültek? – Senki, bár elég sok embert vesztettünk, majdnem két tucatot. Még várom a végső adatot. – Ez sajnálatos. Fischer visszavette a távcsövet, és megint kinézett a tóra. Úgy tűnt, mintha két gyerek fogócskázna. A csónak lustán körözött, az úszó hol a víz alá merült, hol feljött levegőért – ilyen távolságból minden úgy hatott, mintha lassított felvételen zajlana. Hirtelen történt valami: a csónak mintha léket kapott volna, Pendergast pedig egyenesen a part felé kezdett úszni. D. PRESTON – L. CHILD

559 KÉT SÍR

A logika azt súgta Fischernek, hogy Pendergast nem állhatja a versenyt a fiával. A fiúval, aki hordozza az apja legjobb génjeit, – ráadásul feljavítva –, és nem terheli semmiféle hátrányos tulajdonság. És akit születése óta éppen az ilyenfajta kihívásokra képeztek ki. – Ez aztán a látványosság – jegyezte meg magabiztos hangon. – A római Colosseumban is megállná a helyét. – Igen, Oberstgruppenführer. Fischer azonban csak nem tudott szabadulni a benne motoszkáló apró kételytől, és ahogy az üldözés folytatódott a vízben, egyre nyugtalanabbá vált. Végül újból megszólalt: – Biztos vagyok benne, hogy ha Pendergast eléri a partot, a selejtek barakkja felé veszi az irányt. Alban persze üldözni fogja, de hogy semmi esetre se lépjen föl probléma, szeretném, ha mozgósítana pár katonát és az ikrek gárdáját, hátha Albannek erősítésre lesz szüksége. Csak a biztonság kedvért. – Igyekezett úgy feltüntetni, mintha jelentéktelen dologról lenne szó. – Máris, Oberstgruppenführer. – Most azonnal intézkedjen. Scheermann feszesen tisztelgett, és távozott. Fischer visszafordult az ablakhoz, és a távcsővel tovább figyelte a tavon kibontakozó drámát. Alban a csónakban felállva tüzelt, de nem talált. Persze rendkívül nehéz pontosan leadni egy ilyen lövést ekkora távolságból, ráadásul mozgó célpontra a mozgó csónakból, szemben a tűző nappal. D. PRESTON – L. CHILD

560 KÉT SÍR

S bár tudatában volt mindennek, Fischert valahogy mégis nyugtalanította a dolog.

80. fejezet

M

iközben Pendergast az erdőben lopakodott, nagyon is tudatában volt, hogy Alban biztosan követi, jóllehet semmiféle zajt nem hallott a háta mögött. Semmi kétség, hamarosan utol fogja érni. Ahogy tovább surrant a fák között, az iménti felismerésén gondolkozott. Azt gondolta, most már érti, mi lehet a fiú különleges képessége. Olyan képesség ez, amelyet már saját magán is tapasztalt néha, őbenne és másokban is megvan, csak csökevényes formában és gyengén. Albanben azonban genetikailag felerősítették ezt a vonást. Nagyon kell vigyáznia, hogyan fogja kihasználni ezt a felismerést – ki kell várnia a megfelelő pillanatot, és nem engedheti, hogy a fia rájöjjön, tudatában van az előnyének. Rábukkant egy ösvényre, amely a genetikai selejtként számon tartott ikrek barakkja felé vezetett az erdőn át. Futólépésben haladt tovább minden erejét beleadva. Az ösvény egy enyhe emelkedőn haladt felfelé, aztán pár száz méter után a kráter szélére ért. Pendergast a túloldalon leereszkedett, mégD. PRESTON – L. CHILD

561 KÉT SÍR

hozzá úgy, hogy a kanyargós ösvény helyett nyílegyenesen rohant lefelé a lejtőn. Egy szántóföld szélénél lyukadt ki a bozótosból. A magasra nőtt takarmány elég jó fedezéket nyújtott, így gyorsan bevetette magát a kukoricaszárak közé. A sorok merőlegesen húzódtak arra az irányra, amerre neki haladnia kellett. Egy kissé lassított, úgy furakodott át a növények között. Már hallotta is az üldözőjét zörögni a kukorica között, egyre inkább közeledett. Pendergast derékszögben elkanyarodott, és futni kezdett egy sor mentén, aztán hirtelen taktikát változtatott, és egyik sorból a másikba cikázott. De hiábavaló volt a próbálkozás – sehogy sem tudta lerázni Albant, és sehová sem tudott elbújni előle, hogy meglepetésszerűen lecsaphasson rá. A fiúnál ráadásul fegyver is van, nála pedig nincs. Ennek nem lesz jó vége… Halvány világosságot látott meg, és rövidesen ki is ért a kukoricatábla végébe. Tovább futott, átvágott egy gyapotföldön, ahol az alacsony bokrok nem nyújtottak semmiféle védelmet. Hallotta, hogy Alban lihegve mögötte szalad. Ez már egyértelmű versenyfutás volt – és egyikük veszíteni fog. Amikor az villant át az agyán, hogy már nem fog elérni a tisztásra, ahol a barakk van, hirtelen megpillantott egy csapatot a távolabbi földek felől közeledni, rongyos ruhákban, a fejükön ütött-kopott szalmakalappal, a vállukra vetett szerszámokkal. Furcsa, néma, rendezetlen tömeg volt. Az elöl haladók megtorpantak, és tátott szájjal bámulták a hajszát. PenD. PRESTON – L. CHILD

562 KÉT SÍR

dergast gyorsan végignézett az arcokon, de Tristramet nem látta köztük. Hirtelen furcsa énekszó ütötte meg a fülét – valami harci induló. Jobbra nézett, és észrevette, hogy a kikötő felől több tucat katona menetel feléjük: az ikrek gárdája. Úgy százan lehettek, ugyanannyian, mint fogyatékos testvéreik: férfiak és nők, fiatal fiúk és lányok, talán tizennégytől negyvenévesig, egyszerű szürke egyenruhában, amelyet Vaskereszt díszített. Nyilván ez lehetett az új uralkodó faj szimbóluma. Több tiszt vezette őket frissen vasalt náci egyenruhában. Jól fel voltak fegyverkezve, és ahogy közelebb értek, csatasorba rendeződtek, majd német nyelven felharsant a kórus: Es zittern die morschen Knochen, Der Welt vor dem großen Krieg. Pendergast tudta, hogy mindennek vége. Nem menekülhet el a fia elől. Megállt, és szembefordult vele. Alban még száz méterre járt. Lelassított, és ahogy közelebb ért, az arcára mosoly ült ki. Levette a válláról puskát, és futásról sétára váltott. A katonák is közeledtek. Wir haben den Schrecken gebrochen, Für uns war's ein großer Sieg. A fiú azonban nem lőtt. Ahogy közelebb ért, Pendergast látD. PRESTON – L. CHILD

563 KÉT SÍR

ta a szemében csillogó diadalból, hogy szeretné minél jobban elnyújtani a pillanatot, és kiélvezni a győzelmet, nem pedig idő előtt véget vetni neki egyetlen lövéssel. Ráadásul most már közönségre is szert tett. Elérkezett a drámai pillanat, és Albannek lehetősége nyílt, hogy mindenki előtt diadalmaskodjon. Pendergastot émelyítette, hogy milyen jól megérti a saját fiát. Wir werden weiter marschieren Wenn alles in Scherben fällt. Alban végtelenül magabiztosan Pendergasthoz lépett, átkutatta a zsebeit, és elvette utolsó fegyverét is, egy kis kést. Felmutatta, aztán szuvenírként az övébe dugta. A masírozó katonák közben felsorakozva megálltak előttük – fiatalok voltak, az arcuk piros, majd kicsattantak az egészségtől és az edzettségtől. Befejezték az indulót: Denn heute da hört uns Deutschland Und morgen die ganze Welt!3 A parancsnokuk, Scheermann, aki a Waffen-SS egyenruháját viselte, végigsétált az elnémult katonák sora előtt, aztán megfordult, és előbb Pendergastra, majd Albanre nézett. Lassan megkerülte őket. – Szép munka volt – mondta a fiúnak angolul. – Ő az utolsó. 3

Részlet egy 1932-ben született nemzetiszocialista indulóból. – A szerk. D. PRESTON – L. CHILD

564 KÉT SÍR

Rád bízom. – Köszönöm, mein Oberführer – felelte az, majd mosolyogva Pendergasthoz fordult. – Hát akkor, itt volnánk, apám. Az ügynök várt. A rabszolgákra nézett, akik rendezetlen sorokban álldogáltak, és csak bámultak. Úgy tűnt, elképzelni sem tudják, mi folyik. A két csoport egymásra meredt – áthághatatlan genetikai szakadék választotta el őket egymástól. Ahogy Pendergast hol a katonákra, hol a rabszolgákra pillantott, sok egyforma arcot látott köztük. Csak épp a fogyatékosok arca elkeseredett volt és üres, a katonákén viszont az tükröződött, hogy megtalálták a helyüket a világban, és teljesen elégedettek is vele. Mindennek így kell lennie, minden a legnagyobb rendben. Pendergastnak összeszorult a torka az iszonyattól. Alig tudta elviselni a gondolatot, hogy Helen egy ilyen helyről származott, hogy ő maga sem volt más, mint egy korai hajtása a nagyszabású eugenikai kísérletnek, amely három generáción ívelt át a második világháborús koncentrációs táboroktól a brazil őserdőig. És amelynek az volt a célja, hogy megteremtsék az igazi uralkodó fajt, amely képes megalapítani és fenntartani a Negyedik Birodalmat, ahol nem léteznek elődeik emberi gyengeségei, könyörület vagy együttérzés. Szörnyűséges volt a gondolat. Scheermann halkan megszólalt: – Alban? Rád várunk. A fiú előbbre lépett, és még szélesebb lett a mosolya. Vetett D. PRESTON – L. CHILD

565 KÉT SÍR

egy futó pillantást a kapitányra, aztán ököllel Pendergast arcába vágott, amitől az a földre zuhant. – Küzdj! – mondta. Pendergast feltápászkodott, miközben vér folyt a szája sarkából. – Attól tartok, nem adhatom meg ezt az elégtételt, Alban. Egy újabb ökölcsapás ismét a földre terítette. – Küzdj! Nem fogom hagyni, hogy az apám gyáva kutyaként haljon meg. Pendergast ismét felállt színtelen szemét a fiára szegezve. Alban ökle ismét lendült, és az ügynök megint a földre zuhant. Hirtelen egy kiáltás harsant a rabszolgák rongyos seregéből, és váratlanul előbukkant Tristram. – Hagyd abba! – kiáltotta. – Ő az apám, és a te apád is! – Pontosan – felelte Alban. – És örülök, hogy te is itt vagy, hogy lásd, Schwächling. – Megfordult, és újból megütötte Pendergastot. – Milyen gyáva alak az apánk! Ez nagy csalódás. Tristram rávetette magát Albanre, de végtelenül ügyetlen volt. A bátyja egyszerűen csak odébb lépett, és kinyújtott lábával elgáncsolta az öccsét, aki elhasalt a földön. A katonák durván röhögtek. Pendergast feltápászkodott a porból, és némán állva várta a következő ütést.


566 KÉT SÍR

81. fejezet

A

nevetés elhallgatott. Alban lenézett a földön fekvő öcscsére, aztán lassan visszafordult Pendergasthoz. Elővette a pisztolyát, egy Walther P38-ast, amelyet a saját kezével, gondos munkával újított fel. Érezte a hideg, súlyos fegyvert a tenyerében. Fischertől kapta ajándékba tízéves korában. Az eredeti markolatot is kicserélte, saját maga faragott hozzá újat elefántcsontból. A Negyvenhetes felült a földön, és a pisztolyra meredt. A fivére könnyedén odaszólt neki: – Ne aggódj, testvérem, nem áll szándékomban ártani a saját szervdonoromnak. – Megméregette a kezében a fegyvert. – Nem, ezt az apánknak szántam. Tristram talpra kecmergett. – Menj vissza a fajtádhoz – mondta Alban. Eközben a náci tisztek feszülten álltak, ahogy az ikrek brigádja is. Várták, mit fog most tenni, hogyan vet véget a helyzetnek a bétatesztre kiválasztott személy. Ez volt az ő nagy pillanata. Most nem követhet el hibát. Alban kivette a tárat, ellenőrizte, hogy tele van-e, aztán visszacsúsztatta a helyére. Lassú, elszánt mozdulattal előrenyújtotta a pisztolyt, és csőre töltötte. Az öccse nem mozdult. Éles, tiszta hangon, németül megszólalt: D. PRESTON – L. CHILD

567 KÉT SÍR

– Jó ez így? Alban gúnyosan felnevetett, és egy Nietzsche-idézettel válaszolt: – ”Mi a jó? Minden, ami a hatalom érzetét, a hatalom akarását, magát a hatalmat növeli az emberben.” – Ez beteges – mondta Tristram. A testvére csak legyintett, mintha egy bosszantó legyet hessegetne el. Minden pillanatban tudatában volt, hogy közönség veszi körül. – Mi vagy te, Negyvenhetes? Csak egy vért és szerveket tartalmazó zsák, egy genetikai szemétdomb. A véleményed anynyit se számít, mint a szél zúgása a fák között. Erre újból nevetgélés tört ki a katonák soraiban. Alban nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást az apjára, aki rámeredt különös szemével. Képtelen volt bármit is kiolvasni a tekintetéből, de ez most nem is számított. Az öccse, aki láthatóan nem tudta, mikor elég, újból megszólalt, de most nem hozzá, hanem a saját társaihoz fordult: – Hallottátok, mit mondott. Azt mondta, hogy az én fajtám. Meddig fognak még úgy bánni velünk, mintha csak vér és szervek lennénk? Meddig bánnak úgy velünk, mint az állatokkal? Én ember vagyok! A tömegből halk mormolás hallatszott. – Ne erőltesd meg magad, testvérem – mondta Alban. – Ha látni akarod, milyen a hatalom akarása, most figyelj. – Az apjára szegezte a pisztolyt. D. PRESTON – L. CHILD

568 KÉT SÍR

– Testvéreim! – kiáltott fel Tristram a tömeghez fordulva. – Hallottátok ezt a szót? Hát nem látjátok, mennyire helytelen mindez? Testvér fordul a testvér ellen? A fiú megöli a saját apját? Alban meglepetésére a tömeg reagált a Negyvenhetes szavaira. Egyre hangosabb lett a moraj, és nyugtalanul mozgolódni kezdtek. – Lárifári! – kiáltott fel. – Ezek csak üres szavak! Nagy megkönnyebbülésére erre ismét nevetés tört ki a katonák között. Ami azt illeti, ő is elég szórakoztatónak találta, hogy ez a szánalmas csőcselék így fellázad a sokévnyi felhalmozódott megaláztatás után. Az azonban megdöbbentette, hogy a Negyvenhetes milyen ékesszólóan fejezi ki magát. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. Ahogy körbenézett, kellemetlen előérzet fogta el, mintha vihar közeledne. A lehetséges jövőbeli események sokfelé elágazó útjai kezdtek egyre jobban kirajzolódni előtte. Visszanézett az apjára, aki csillogó szemmel figyelte. Alban ujja megmozdult a ravaszon. Ideje véget vetni ennek az egésznek. – Ez nem helyes! – kiáltotta hangosan a Negyvenhetes, a tömeghez fordulva. – A lelketek mélyén ti is tudjátok, hogy ez rossz! Nyissátok ki a szemeteket! Mind testvérek vagyunk – ikrek! Ugyanaz a vér folyik az ereinkben! Alban elméjében kavarogtak a jövő történéseit kirajzoló világvonalak, és hirtelen erős veszélyt érzett. Látta, érezte, hogy D. PRESTON – L. CHILD

569 KÉT SÍR

valami nagy fordulat következik. Nem, ez nem történhet meg a rengeteg belefektetett munka és az évekig tartó kifinomult tervezés után… És most mégis bekövetkezett – már látta, mi fog történni, a jövő úgy sejlett fel a jelenben, mint amikor egy régi kép átüt a ráfestett újabb alól. Látta, hogyan fog végződni mindez. A tömeg halk mormolása lassan hangos zúgássá erősödött, és az emberek tétován megmozdultak. A kapák, ásók és kaszák a magasba lendültek, néhányan lehajoltak, és köveket vettek fel a földről. – Megállíthatjuk mindezt! – kiáltotta a Negyvenhetes. – Most! Alban hátrált egy lépést, a pisztolyt az apjára szegezve. Scheermann valami parancsot kiáltott oda a katonáknak, akik felsorakoztak, és előreszegezték a fegyvereiket. – Menjetek vissza a földekre! – kiáltotta az Oberführer. – Különben lövünk! Alban azonban tudta, hogy nem fognak rájuk lőni – nem tudják megtenni. A néhány legújabb generációs ikertől eltekintve, akik a legjobb tulajdonságokkal rendelkeztek, ahogyan ő maga, a többiek nem lennének képesek a saját kezükkel megölni a testvérüket. Ha pedig a náci tisztek próbálnának végezni velük… A fiú elméjében rémisztő tisztasággal összeállt a kép, hogy mi fog történni. Vége lesz a programnak, az egész kolóniának, váratlanul vége szakad a több mint fél évszázados tudományos kísérletnek. A fogyatékosok, bármilyen borzalmasak is, lényegi szerepet töltenek be. Most először érD. PRESTON – L. CHILD

570 KÉT SÍR

tette meg, hogy ugyanolyan fontosak a projekt szempontjából, mint ő maga. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Miért is nem jött rá erre eddig? Miért nem látta senki? Az egész terv egy téves hipotézisen alapult – egy nagy blöff. És most épp a saját ikertestvére leplezi le ezt. Teljesen ledöbbentette és megbénította a felismerés, és az, hogy ilyen váratlanul és ijesztően megfordult a szerencséje. A tömeg továbbra is fenyegetően és egyre határozottabban közeledett a katonák sorfala felé kiabálva, a szerszámaikkal hadonászva. Alban szinte érezte a forró dühöt, amely belőlük áradt. Most. Meghúzta a ravaszt, és rálőtt Pendergastra. Az apja azonban számított a lövésre. Valahogy már azelőtt mozdult, hogy Alban tüzelt volna. Egyetlen szemvillanás alatt hihetetlenül gyorsan és váratlanul félreugrott – vajon hogy csinálta? A fiú másodszor is lőtt, de most megzavarta a kőzápor, amely a tömegből repült feléje, így kénytelen volt az arca elé kapni a karját. Az apja egy hatalmas ugrással rávetette magát. Alban pirulettszerű mozdulattal félretáncolt, Így Pendergast csak az oldalát kapta el. Megint lőtt, de lehetetlen volt rendesen célozni a záporozó kövektől, és kénytelen volt meghátrálni. Megfordult és leguggolt, a karjával védte a fejét. Hallotta, hogy Scheermann vezényszavakat üvölt a katonáinak: – Lőjetek a levegőbe! – A hadnagyok elismételték a parancsot, és egy sor mennydörgésszerű lövés dörrent, amit újabb D. PRESTON – L. CHILD

571 KÉT SÍR

sorozat követett. A tömeg erre kaotikusán kavarogva megtorpant. Patthelyzet alakult ki. Alban körbenézett, és megkereste az apját: a Negyvenhetes mellett állt, a tömeg élén. Ismét felemelte a pisztolyát, de az elméjében már tisztán kirajzolódott a jövő. Fordult a világ kereke, és az idő görbe vonalai kiegyenesedtek… Hátrálni kezdett megrémülve attól, amit látott, miközben Pendergast rászegezte hátborzongató tekintetét. Minden hasztalan – az idő valamennyi lehetséges elágazása zsákutcába vezet, minden útvonal végén sakk-matt várja. Hirtelen sarkon fordult, és futni kezdett, átvágva a katonák sora között, akik szétváltak és utat engedtek neki. El kell jutnia a tóhoz, szerezni egy csónakot, eljutni az erődbe, és megkeresni Fischert. Figyelmeztetnie kell, hogy mi fog történni.

82. fejezet

P

endergast nézte, ahogy Alban elfut, és pontosan értette, hogy miért teszi ezt. A fiú azzal a képességgel volt megáldva, hogy előre lássa a nagyon közeli jövőt – és most épp ez a képessége mért vereséget rá. A genetikai fejlesztéseknek köszönhetően épp csak annyira látott előre a jövőbe, ami lehetővé tette, hogy olyan különös hatékonysággal hajthassa végre a D. PRESTON – L. CHILD

572 KÉT SÍR

szállodai gyilkosságokat, hogy olyan könnyedén elmeneküljön az apja elől, amikor üldözőbe vette, hogy kijátssza Proctort és elrabolhassa az öccsét a Riverside Drive-i házból, hogy győzedelmesen kerüljön ki szinte minden konfrontációból – de ez az adomány most ellene fordult. A jövő ismerete – még ha csak nagyon rövid, tíz-tizenöt másodpercnyi betekintést nyert is bele – kétélű kardnak bizonyult. Eközben továbbra is patthelyzet uralkodott. A feszültség a végletekig fokozódott: a selejtes ikrek az egyik oldalon sorakoztak fel, dühösen, szervezetlenül, rendezetlen sorokban, a másik oldalon az ikrek brigádja fegyelmezett sorokban, némán, de mélyen felkavarva. Középen pedig ott állt maroknyi náci egyenruhás tiszt, akik csak most ébredtek rá, milyen dilemma elé kerültek. Mindkét szembenálló csapatban nagyjából százan lehettek. – Engedelmeskedjetek! – ordított rá Scheermann a fogyatékosokra. – Menjetek vissza a táborba! – Aztán Pendergastra mutatott. – Fogják el ezt az embert! Tristram, aki a tömeg élén állt, felkiáltott: – Ha egy ujjal hozzáértek az apámhoz, támadunk! A tömeg helyeslő morajlásban tört ki. A kapitány habozott, Pendergast pedig várt. Aztán látta, hogy elérkezett a kellő pillanat. Minden figyelmeztetés nélkül odalépett az ikrek gárdájához, és a gallérjánál fogva megragadta az egyik katonát, mint egy tanár egy rakoncátlan nebulót. D. PRESTON – L. CHILD

573 KÉT SÍR

– Állítsák meg! – üvöltötte Scheermann, és elővette a pisztolyát, de úgy tűnt, a patthelyzet őt is cselekvésképtelenné teszi. Nyilván váratlanul érte és meglepte Alban megfutamodása. Az ügynök nem vett róla tudomást, csak magával rángatta a megdöbbent és semmiféle ellenállást nem tanúsító katonát, a másik kezével pedig megragadta az ikertestvére rongyos ingét, és odaállította őket egymás mellé. – Bemutatom a testvéredet! – kiáltott a katonára. – A saját fivéred! – Az egymással szembenálló két csoporthoz fordult: – Mindenki keresse meg a testvérét, a saját húsát és vérét! Látta, hogy az ikrek akaratlanul is fürkészni kezdik egymást. Nyugtalan mormolás hallatszott, és a katonák rendezett sorai kezdtek felbomlani. – Ebből elég volt – szólt közbe Scheermann, és Pendergastra emelte a pisztolyát. – Engedje le a fegyverét, vagy támadunk! – kiáltotta Tristram. – Hogy ti, támadtok? A kapákkal? Lemészárolunk benneteket egytől egyig – felelte megvetően a kapitány. – Ezek az emberek – mutatott Pendergast a náci tisztekre – az igazi ellenségeitek, akik elválasztanak testvért a testvértől. Mindnyájatokból kísérleti nyulat csináltak. És továbbra is ők parancsolnak. Miért van ez így? Scheermann pisztolya enyhén megremegett a kezében. A forrongó tömeg felé fordult. – Ha lőni mer, meghal! – kiáltotta egy hang. D. PRESTON – L. CHILD

574 KÉT SÍR

– Menj vissza, katona – szólt rá megvetően a kapitány a fiatalemberre, akit Pendergast odarángatott. A katona nem mozdult. – Engedelmeskedj! – Üvöltött rá a tiszt, és felé fordította a fegyvert, amelyet addig az ügynökre szegezett. – Engedje le a pisztolyát – mondta lassan a katona –, vagy mindnyájukat megöljük. Scheermann arca falfehérré vált. Egy pillanatnyi habozás után leengedte a karját. – Lépjen hátrább. Az Oberführer óvatosan hátrált egy lépést, aztán még egyet. Hirtelen megint kinyújtotta a karját, és mellkason lőtte a katonát. – Támadjátok meg őket! – üvöltötte a náci tiszteknek. – Lőjétek agyon mindet! A harcvonal mindkét oldalán álló csapatából dühödt kiáltás tört fel. Aztán mintha átszakadt volna egy gát, a rendezetlen tömeg rárontott a tisztekre, fenyegetően a magasba emelve a szerszámaikat. Scheermann tovább hátrált, és belelőtt a tömegbe, de a dühös kiáltással előrelóduló fogyatékosok támadása elsodorta. A katonák és feletteseik tüzet nyitottak, így kitört a csata. A tisztek minden irányba lövöldöztek, és szörnyű mészárlást vittek véghez. Minden összezavarodott, eluralkodott a káosz. A katonák küzdöttek a rongyos rabszolgákkal, automata fegyverek ropogtak, ásók és kaszák csattantak a puskákon, sebesültek jajgatása szállt fel a porfelhőből. D. PRESTON – L. CHILD

575 KÉT SÍR

– Testvéreim! – kiáltotta el magát Tristram. – Ne gyilkoljátok a saját véreteket! Ekkor történt valami: az ikrek brigádjából sokan kiváltak a sorból, és átálltak a másik oldalra – voltak, aki eldobták a puskáikat, és megölelték a testvérüket, mások a saját tisztjeik ellen fordították a fegyvert. A legelszántabb ikrek maroknyi csapata azonban kitartott a náci elöljárók mellett, és hevesen védelmezte őket. Aztán a teljes káoszból lassan kibontakozott a két szembenálló oldal, és dúlni kezdett a csata. A náci tisztek és a kis csoport katona, akik lojálisak maradtak hozzájuk, visszavonulásra kényszerültek, lassan hátráltak, miközben végig tüzeltek rengeteg áldozatot szedve. A gárda többi része, akik átálltak a másik oldalra, a rabszolgákkal együtt küzdöttek, most már szervezettebben, mint eddig. Egy erőteljes támadással véget vetettek a mészárlásnak. A nácik visszavonultak a kukoricás fedezékébe, de az ikrek egyesült csapata tovább üldözte őket. A csata tombolt a kukoricaföldön, ahol hamarosan tűz ütött ki. Lángok csaptak fel a száraz kukoricaszárak között, és fekete füstfelhő telepedett mindenre, amitől még nagyobb lett a zűrzavar. Pendergast elvette egy halott katonától a fegyverét meg a zseblámpáját, és begázolt a kukoricásba a legvadabban dúló harc felé. Átfurakodott a törött kukoricaszárak között a füstben, és Tristramet kereste. Hallotta a hangját a harc sűrűjéből, ahogy a társait lelkesítette és buzdította. Mélységesen megrázD. PRESTON – L. CHILD

576 KÉT SÍR

ta, amikor arra gondolt, hogy mennyire alábecsülte a fiát. Oldalról megkerülte a náci tiszteket és maroknyi emberüket, akik tovább hátráltak a tó felé. A hátuk mögé osont, és leguggolt, a kukorica közt megbújva várta, hogy odaérjenek. Akkor felemelte a puskáját, Scheermannra célzott, és egyetlen lövéssel leterítette. Azonnal golyózápor tört rá viszonzásul, az automata fegyverek szinte lekaszálták körülötte a kukoricaszárakat. A parancsnok elvesztése azonban súlyosan demoralizálta a visszavonuló csapatot, pár pillanatnyi zavarodott pánik után szétszóródtak, és futni kezdtek a tó felé, nyomukban az üldözőikkel. Pendergast folytatta az egyszemélyes bekerítő manővert, és kelet felé haladt tovább a kukoricáson át, míg eljutott az erdőbe. A bozóton átgázolva felért a kráter szélére, ahol megállt, hogy felmérje a helyzetet. A visszavonuló katonák elérték a tópartot és a csónakokat. Innen a magasból jól látta, mi történik: egy csapat meghúzta magát a parton, míg a többiek felsereglettek a bárkákra, a többit pedig elsüllyesztették, hogy ne lehessen üldözőbe venni őket. Közben a másik tábor Tristram vezetésével szintén a partra ért, és újabb heves küzdelem bontakozott ki. A náciknak és megmaradt embereiknek sikerült ellökni a hajókat a szárazföldtől, fél tucat törött, felgyújtott csónakot hagyva hátra. A puskaropogás lassan elhalt, végül teljesen elnémult, a csónakok pedig eltávolodtak a parttól. Füst lebegett a tájon. A nácik elmenekültek, és visszaigyekeztek az erődbe, hogy megD. PRESTON – L. CHILD

577 KÉT SÍR

vívják a végső csatát.

83. fejezet

M

iután a nácik elmenekültek, a rabszolgák csapata, akikhez a testvéreik nagy része is csatlakozott, Nova Godói felé vette az irányt. Az erdei ösvényeken hamarosan elérték a várost, és elárasztották a tisztára söpört utcákat. Minden kihalt volt, a házak elsötétítve, lehúzott redőnyökkel álltak. A városiak meghúzták magukat, akadtak, akik elbújtak, mások elmenekültek. A csapat a főtérre érve kisebb csoportokra oszlott, szétszéledtek a mellékutcákban, hogy ha kell, elbánjanak a megmaradt ellenséggel. Pendergast követte őket, megkereste a tömegben Tristramet, és odament hozzá. Egy pillanatig csak álltak, aztán megölelték egymást. – Kell majd egy főhadiszállás – mondta a fiának Pendergast keverék német és angol nyelven. – A városházát javasolnám. A polgármestert és a városi hivatalnokokat fogjátok el. Ha támadás érne, álljatok ellent. – Igen, apám – mondta Tristram. Az arca kipirult és zihálva kapkodta a levegőt. A homlokán egy erősen vérző vágás éktelenkedett. D. PRESTON – L. CHILD

578 KÉT SÍR

– Nagyon vigyázz magadra, Tristram. Még sok náci lehet a városban, és a háztetőkön is megbújhatnak mesterlövészek. Te vagy az egyik fő célpontjuk. – Te hová mész? – Van még egy kis elintézetlen dolgom az erődben. Pendergast elfordult, de aztán visszanézett a fiára. – Nagyon büszke vagyok rád, Tristram – mondta. A fiú zavartan és meglepetten elvörösödött. Miközben Pendergast elindult, arra gondolt, hogy valószínűleg életében most először dicsérték meg bármiért is. Miután Tristramet otthagyta, a mellékutcákon át a kikötőbe indult. Itt-ott bujkáltak orvlövészek, de mivel vezetőjük nem akadt, és egyre jobban be is sötétedett, nem bizonyultak túl hatékonynak. A nap már lebukott a vulkán nyugati szélénél vérvörös sávot festve az ég aljára. Pendergast látta, hogy a tó túlsó partján két csónak a megmaradt nácikkal megérkezik a sziget romba dőlt kikötőjébe. Felnézett az erőd baljós körvonalára, amit vörösre színezett a lenyugvó nap utolsó sugara. A nácik és a legmagasabb rendű ikrek, akik kitartottak az ügy mellett, egyértelműen vereséget szenvedtek, és visszavonulásra kényszerültek. De akadt még bőven ellenség – ott voltak a tudósok és a technikusok is a szigeten, és az erőd továbbra is félelmetes, szinte bevehetetlen menedékhely maradt. Súlyos csapást szenvedtek, ám ez még nem tántorította el őket attól, hogy folytassák gonosz munkájukat. Ráadásul még Fischer is életben van. D. PRESTON – L. CHILD

579 KÉT SÍR

Pendergast sokáig csak bámulta a szigetet, aztán végigsétált a rakparton, és kiválasztott egy nem túl feltűnő, épnek látszó motorcsónakot. Beugrott, beindította a motort, és elindult az erődítmény felé. Közben már annyira beesteledett, hogy a kis bárkát egészen elnyelte a tó fölött lebegő sötétség. A motor halk berregését alig lehetett hallani. Az ügynök átkelt a tavon, és a sziget nyugati oldalához siklott a csónakkal. Pár száz méterre a parttól leállította a motort, és evezve haladt tovább. A zseblámpával megkereste az alagút bevezető nyílását, ahonnan nemrég úszva menekült. Amikor megtalálta a bejáratot, amely bevezetett a kőfalú folyosóba, újból beindította a motort, és végigkanyargott a vízzel elöntött alagutak labirintusán, míg meg nem érezte, hogy a hajó alja a kőpadlóhoz súrlódik. Kikötötte a csónakot, és gyalogosan haladt tovább. Elhaladt az ezredes és több katonája holtteste mellett, majd odaért a tágas, boltozatos helyiséghez, ahol a fegyvereket és a lőszereket tároló acélketrec állt. Megtorpant, és hallgatózott. Odafentről egészen halk zajok szűrődtek le, bakancsok ritmikus dobogása és fojtottan elkiáltott parancsszavak, de idelent, az erőd legmélyebb gyomrában csend honolt. Visszafordult a rácsok közé zárt lőszerekhez, és bevilágított a zseblámpájával a ketrecbe. Óriási, és nagyon vegyes készlet tárult elé mindenféle lőszerből: összetekert gyújtózsinórok, C14-es plasztik robbanóanyagok, M112-es robbanótöltetek, 120 D. PRESTON – L. CHILD

580 KÉT SÍR

mm-es páncélos lövedékek, bádogdobozokban puskapor, taposóaknák, rengeteg láda töltény, kézigránátok, aknák, és .50 kaliberes gépfegyverek több tucat doboz lőszerrel. A ketrecet komoly biztonsági zár védte. Pendergastnak több mint öt percébe telt, míg rögtönzött szerszámok segítségével sikerült feltörnie. Miután bejutott, alaposabban is körülnézett. Ahogy korábban is észrevette, amikor itt járt, a tároláshoz kihasználták a vulkán szikláinak egy természetes hasadékát is. Annak ellenére, hogy óriási halom gránát, töltény és egyéb felszerelés hevert a ketrecben, mindez valójában csak a jéghegy csúcsát képezte: a padlószint alatt még többet halmoztak fel a bazaltszikla védelmében. Nem akarták azt kockáztatni, hogy egy esetleges támadás esetén egy véletlenül becsapódó gránát eltalálja a fegyvereket. Az erőd legmélyebb pontján rejtették el a teljes készletet, amelynek nagy részét mindenfelől körbevette és védelmezte a vulkanikus üreg. Még ha a levegőbe is repülne a készlet az óvintézkedések ellenére, a robbanás erejét akkor is erősen lefojtaná a szikla, és maga az erőd nem omlana össze. Vagy mégis…? Ahogy tovább vizsgálgatta a fegyverarzenált, Pendergastnak még valami eszébe jutott: a friss, széles, legyező alakú repedések, amelyeket az építmény külső falában látott. Ezeket nem az ősi fal természetes elmozdulása okozta, hanem a talaj felfelé irányuló mozgása, amely megbolygatta az alap hatalmas köveit. Ez csak egyvalamit jelenthet: a vulkán kráterében mozgolódik a feltörni készülő magma. A kihunyt D. PRESTON – L. CHILD

581 KÉT SÍR

vulkán talán mégsem olyan halott, mint gondolták. Mintegy válaszként imént támadt gondolatára, hirtelen mély morajlás támadt, hasonló ahhoz, amit már korábban is hallott. A padló egészen enyhén megremegett a talpa alatt. A nácik gondosan óvták a fegyverarzenáljukat minden külső fenyegetés ellen, talán csak egy nukleáris csapásnak nem állt volna ellen. Eközben azonban nem gondoltak arra, hogy belülről is érkezhet támadás – egy olyan támadás, amelyet az anyatermészet indít ellenük. Az ügynök elmosolyodott magában, és arra gondolt, hogy a geológiai ismereteik hagynak maguk után némi kívánnivalót. Felkapta az egyik puskaporos bádogdobozt, átdöfte a késével, és kiöntötte tartalmát a ládák tetejére, amelyekben lőszerek voltak. Kiürített rájuk még egy dobozzal, aztán még egygyel, míg az egész felületet vastagon beterítette a puskapor. Aztán fogott még két rekeszt, az egyiket a hóna alá dugta, a másikból pedig vékony puskaporcsíkot szórt ki, amely a ketrecből elvezetett a padlón vissza abba az irányba, amerről jött. Eldobta a kiürült ládát, kinyitotta a másikat, és folytatta a csíkot a boltozatos helyiségből kifelé haladva, végig a keskeny alagútban. Végül kiürült az utolsó doboz is. Elővette a zseblámpáját, és végigvilágított a fekete puskapornyomon, amelyet hagyott. Nagyjából húsz méter hosszú volt. Egy percig csak állt, és vett pár mély lélegzetet. Aztán letérdelt, előkaparta a zsebéből az öngyújtót, felkattintotta, és odatartotta a lángot a puskaporD. PRESTON – L. CHILD

582 KÉT SÍR

hoz. Azonnal hatalmas szikra pattant ki, kis füstfelhő támadt, és a csík dühödt sziszegéssel begyulladt. Alacsony füstfelhő lebegett a talaj felett, ahogy a láng végiglobbant a ketrec felé. Pendergast sarkon fordult, és rohanni kezdett az elágazó pincealagutakban. Épp visszaért a csónakhoz és beszállt, amikor egy iszonyatos, fülsiketítő robbanás hallatszott. Ezt egy második követte, aztán a harmadik, ahogy beindult a láncreakció. Még ilyen távolságból is olyan ereje volt az első robbanásnak, hogy a lökéshullám ledöntötte a lábáról, így elterült a csónak aljában. Csöngő fülekkel feltápászkodott, beindította a motort, és teljes sebességgel kifelé indult. Veszélyesen közel siklott a kőfalakhoz, miközben végigkanyargott az alagútban. A detonációk már olyan gyorsan követték egymást, hogy nem is lehetett kivenni a különálló dörrenéseket, csak az egybefüggő, tomboló hangkavalkádot. A fegyverraktárat megrázó heves robbanások egyre mélyebbre hatoltak a sziklaüregben. A falak is rázkódtak, időnként törmelék és kődarabok potyogtak a mennyezetről, és a vízbe csapódtak a háta mögött, mennydörgő robajjal nagy hullámokat keltettek, amelyek előbbre lökték a csónakot. Kiszáguldott az alagút száján a tó nyílt vizére, épp amikor a bejárat beomlott mögötte. Nem állt meg, még csak nem is lassított, hogy visszanézzen, sőt még jobban felpörgette a motort, és átvágott a tavon a város kikötője felé. Csak amikor már a tó közepe táján járt, akkor lassított egy kicsit, és tekintett vissza D. PRESTON – L. CHILD

583 KÉT SÍR

az erődre. A robbanások közben elhallgattak. Az erődítmény továbbra is állt, sötéten és némán, csak egy vékony füstcsík kígyózott felfelé ott, ahol az alagút bejárata kiért a partra. Pendergast várt. Teltek-múltak a másodpercek, de nem történt semmi. Úgy tűnt, hogy a detonáció ereje nem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy megrepessze a sziklát, és lehatoljon egészen a magmakamráig. Az ügynök tovább várakozott. Egyszer csak hirtelen finom remegés hullámzott végig a tó felszínén. Halk morajlás ütötte meg a fülét, szinte alig hallhatóan, inkább csak a csontjaiban érezte az enyhe vibrálást. A víztükör ismét megremegett, majd apró hullámok fodrozták föl. A morajlás még hangosabbá vált, miközben a tó felszíne egyre őrültebben táncolt. Pendergast látta, hogy az erődöt körbevevő masszív fal tövénél megjelenik egy vörösen izzó repedés, ami lassan tágulni kezd, és hosszan elnyúlik, majd kis lángok és gőzfelhők csapnak ki belőle, mintha valami gigantikus kukta tetejét nyomná fel a gőz, és az egész épp készülne felrobbanni. Egy éles villanás hasított bele a sötétségbe, majd még egy. Ez már nem ember okozta robbanásnak hatott, ahhoz túl erősnek és hangosnak tűnt, és egészen mélyről, a föld gyomrából jött. Pár pillanat múlva az ügynököt is elérte a mennydörgő detonáció hulláma, ami majdnem kilökte a csónakból. Látványos lávafolyamok lövelltek föl az éjszakába, mint egy hatalmas szökőkút, és fülsiketítő sivítással gázokat és gőzt okádott D. PRESTON – L. CHILD

584 KÉT SÍR

ki magából a föld. Az elementáris robbanás lökéshulláma áthömpölygött a tó fölött, és megremegtette a víz felszínét. Pendergast csak bámulta, ahogy az erőd hatalmas darabjai – tornyok, bástyák, falak – szétrobbannak, és tomboló lángok és gomba alakú füstfelhők közepette lassan leomlanak. Apró alakokat is megpillantott a távolban, néhányukat egyenruhában, másokat fehér köpenyben vagy overallban. Úgy rohantak le a tópartra, mint a hangyák, és beugráltak a kikötőben várakozó csónakokba. Voltak, akik égő ruhával bukkantak elő a lángokból és a füstből, mint megannyi emberi tűzbomba. Pendergast tekintete önkéntelenül is a borzalmas látványra tapadt. Szaggatott sorozatban újabb robbanások rázták meg a szigetet, és félelmetes, sárga és vörös lángtenger csapott fel. Az erőd már félig romokban hevert, és az éjszakát kísérteties nappali világosságba borította a tomboló tűz. A robajt kísérő lökéshullám pár másodperc késéssel ért el Pendergasthoz, egyik a másik után. A hatalmas nyomás hátralökte, és megtaszította a csónakot a vadul hullámzó tavon. Végül egyetlen monumentális robbanás következett be, amely mindent elpusztított. A sziget felső részét elborította a hatalmas lávaözön és füstfelhő. Ezt egy második, még hangosabb robaj követte, olyan mélyről jövő, hogy úgy tűnt, a környező hegyeket is megrengeti. Csakhogy ez már nem robbanás volt, hanem az összeomló erőd hangja. Pendergast látta, ahogy a falak repedezett maradványai egyre gyorsuló tempóban zuhannak a mélybe, míg végül D. PRESTON – L. CHILD

585 KÉT SÍR

az egész ősi homlokzat kísérteties robajjal ledől. A lávapatakok kicsaptak a sziget gyomrából, és vörösen izzó nyomvonalat hagyva a tóba ömlöttek. A tüzes kövek bombaként hullottak a csónak körül, és sisteregve zuhantak a vízbe. Pendergast újból felpörgette a motort, és a part felé száguldott. Hirtelen egy végső robbanással, amely mintha az egész földet alapjaiban rázta volna meg, a sziget kettéhasadt, és ház nagyságú szikladarabok lövelltek fel a levegőbe. Visszahullva több menekülő csónakot is eltaláltak, sőt a törmelék darabjai még a várost is elérték, és sok helyen lángok csaptak fel a környező erdőben. Pendergast alig tudta kikerülni a pusztító kőzáport és törmelékesőt, miközben a legnagyobb sebességre kapcsolva száguldott, hogy mentse az életét.

84. fejezet

P

endergastnak szerencsésen sikerült elérnie a csónakkal a kikötőt. Kiugrott, és futni kezdett a rakparton. Az ikrek gárdájának több tagja is ott ácsorgott a rakpartot őrizve, miközben megbabonázva bámulták az erőd pusztulását. Az utolsó, borzalmas robbanás keltette káosz kezdett lecsillapodni, és a vulkánkitörés derengő fényében az ügynök látta, hogy fél D. PRESTON – L. CHILD

586 KÉT SÍR

tucat különböző méretű csónaknak sikerült megmenekülnie a szigetről, és a város felé tartanak a tavon. Egy kis, karcsú bárka nagy sebességgel közeledett. Úgy tűnt, tudósok vagy labortechnikusok ülnek benne fehér köpenyben. A csónak nagy motorzúgással a rakparthoz ért, és az emberek kiugráltak a szárazföldre. Döbbenten, üveges szemmel támolyogtak, sokaknak megperzselődött a haja és a szemöldöke, kormosak voltak, fuldokoltak és köhögtek. Elbotorkáltak a rakparton a város felé, de nem szóltak senkihez. Az ikrek gárdája sem állította meg őket. Fegyvereiket a második érkező csónakra szegezték, amelyben fél tucat náci egyenruhás tiszt ült. Őket is megviselte a robbanás, az arcuk koromtól feketéllett, az öltözékük megperzselődött. Néhányan meg is sebesültek. Ahogy a hajójuk közelebb ért a szárazföldhöz, a gárdisták lőni kezdtek. Egy percig elszórtan viszonozták a tüzet a csónakokból, de a tűzpárbaj szinte el sem kezdődött, már véget is ért. A nácik eldobták a fegyvereiket, és magasba emelték a kezüket, ahogy a csónak a partra ért. Az ikrek egy különítménye őrizetbe vette és elvezette őket. Pendergast megint a tóra nézett. A víz fekete felszínén viszszatükröződött a lángokban álló sziget, a forrongó lávát ontó kúp alakú szikla, amelynek szélénél már csak néhány leomlott faltöredék emelkedett. Egy kisebb motorcsónak közeledett a tavon át, ferde szögben célozva meg a rakpartot, amennyire lehet, távol maradva a lángok fényétől. Pendergast alaposabban szemügyre vette a bárkát: egyetlen férfi ült benne kezét a D. PRESTON – L. CHILD

587 KÉT SÍR

kormányon tartva. Magas volt, erős testalkatú, sűrű, fehér hajjal, amely szinte lángolni látszott a pokoli fényben. Fischer. Pendergast előhúzta a pisztolyát, és rohanni kezdett a parton a közeledő csónak irányába. A német azonban észrevette, rákapcsolt, és élesen elkanyarodott. Eltávolodott a kikötőtől, és a távolabbi kavicsos tópart és az azon túl elterülő erdő felé vette az irányt. Pendergast rálőtt, de elvétette. Fischer is előrántotta a fegyverét, és viszonozta a tüzet, de a mozgó csónakból elvétette a célt. Az ügynök megállt, és gondosan célzott. Most eltalálta a csónak motorját, amely azonnal köhögni kezdett, és ocsmány fekete füst szállt fel belőle a vulkáni hamuval teli levegőbe. Fischer igyekezett megfordítani a csónakot, vissza a tó közepe felé, de Pendergast harmadszor is lőtt. A férfi a bárkában megtántorodott, a melléhez kapott, felkiáltott, és a vízbe zuhant. Az égő csónak továbbsodródott. Pendergast a rakpart végéhez rohant, aztán tovább a kavicsos részen, míg egy vonalba nem került azzal a hellyel, ahol Fischer testét elnyelte a tó. Amikor odaért a part közelében a vízből kiemelkedő három egyforma sziklához, felmászott a legközelebbire, és onnan fürkészte a sötét vizet, nem látja-e valahol ellenfelét. Hirtelen egy lövés dörrent. Pendergast éles szúrást érzett, mintha egy kést vágtak volna a bal karjába, nem sokkal a vállát ért seb alatt, amit Alban kése okozott. Hátrazuhant a csúszós sziklán, és majdnem a pisztolyát is elejtette. Átkozta maD. PRESTON – L. CHILD

588 KÉT SÍR

gát, amiért nem volt elég óvatos. Amikor sikerült összeszednie magát, és megint körülnézett, rájött, hogy Fischer a mögött a szikla mögött húzhatta meg magát, amely a három közül a legbeljebb áll a vízben. A golyó alig súrolta a karját, de azért érezte, hogy meleg vér csordogál le a könyökére. A német megszólalt a szikla mögül: – Úgy látom, alábecsültem magát. Sikerült elég rendesen összezavarnia a dolgokat. Most mit tervez? – Meg fogom ölni magát. – Egyikünk meg fog halni, de nem én leszek az. Itt a fegyverem, és sértetlen vagyok. Csak megjátszottam, hogy eltalált, amikor vízbe estem, de gondolom, már rájött. – Maga megölte a feleségemet. Ezért meg kell halnia. – Ő idetartozott, nem pedig magához. A mi teremtményünk volt. Része a nagy tervünknek. – A nagy tervüknek befellegzett. A laborok, a főhadiszállásuk, minden romokban hever. Még a kísérleti alanyaik is maguk ellen fordultak. – Talán. De soha semmi nem tudja elpusztítani az álmainkat, azt az álmot, hogy tökéletesítsük az emberi fajt. Ez a legfőbb és legvégső tudományos cél. Ha úgy gondolja, ez itt mindennek a vége, akkor sajnálatosan téved. – Attól tartok, hogy ön az, aki téved, mein Oberstgruppenführer – szólalt meg váratlanul egy hang Pendergast háta mögött. Megfordult, és Albant pillantotta meg, aki az erdő felől D. PRESTON – L. CHILD

589 KÉT SÍR

közeledett. Csupa víz volt, az inge véres, egykor jóképű arcának egyik fele borzalmasan összeégett, helyenként az izmok, sőt a csontok is kilátszottak. Egyik kezében a Walther P38-ast szorongatta. A fiú egy könnyed szökelléssel a harmadik sziklán termett, és megállt. A lángoló sziget fényében kirajzolódott az alakja. Bár összeégett és megsebesült, még mindig gazellára emlékeztető kecsességgel mozgott. – Már kerestem, Herr Fischer – folytatta. – Szerettem volna közölni, hogy a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy tervezte. – Az égő sziget felé biccentett. – De valószínűleg ezt ön is észrevette. Egyik kezéből a másikba dobta a pisztolyt, és furcsán felkacagott. Szeszélyes hangulatban volt. – Mi lenne, ha mind a ketten előjönnének a sziklák mögül, ahol rejtőzködnek, és megállnának szemtől szembe, mint két férfi? A végjátszma tisztességes küzdelem lesz. Jól mondom, Herr Fischer? A német mozdult meg először. Szó nélkül felegyenesedett, és felmászott a szikla tetejére. Pendergast egy pillanat után követte a példáját. A három férfi megállt egymással szemben a narancsszínű, pokoli fényben. Fischer Albanhez fordult, és keserűen így szólt: – Téged még inkább okollak mindazért, ami történt, mint az apádat. Teljes mértékben cserbenhagytál, Alban. Sok generációnyi genetikai tökéletesítés, tizenöt évnyi aprólékos és gondos D. PRESTON – L. CHILD

590 KÉT SÍR

nevelés – és ezek után így teljesítesz. – A vízbe köpött. – És mennyiben vallottam kudarcot, Herr Fischer? – kérdezte Alban. Valami újszerű színezet csengett a hangjában. – Kudarcot vallottál az utolsó próbán. Sok lehetőséged lett volna, hogy megöld ezt az embert, az apádat, és nem tetted meg. Emiatt szétszóródott ifjúságunk színe-virága, a magvak, amelyekből a Negyedik Birodalom sarjadt volna. Le kéne hogy lőjelek, mint egy kutyát. – Fischer Alban felé intett a fegyverével. – Várjunk, mein Oberstgruppenführer. Még mindig megölhetem az apámat. Megteszem most rögtön. Engedje meg, hogy most lelőjem, és ezzel ismét visszakerüljek a kegyeibe. – Alban felemelte a pisztolyát, és Pendergastra célzott. Egy hosszú, dermedt pillanatig csak álltak hárman a három kiugró sziklán. Alban Pendergastra célzott a fegyverével, Pendergast pedig Alban felé fordította a saját pisztolyát, amit eddig Fischerre emelve tartott. A fiú pár gyötrelmes pillanatig csak állt. Apa és fia egymásra szegezték a fegyverüket, miközben a sziget pokolian izzott és mennydörgőit, a város felől pedig elszórtan fegyverropogás hallatszott. – Nos? – szólalt meg végül Fischer. – Mire vársz? Ahogy gyanítottam, nincs benned elég bátorság, hogy lőj. – Gondolja? – kérdezte Alban. Hirtelen egy áldozatára lecsapó kígyó gyorsaságával, Fischer felé fordította a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. A golyó hasba találta a férfit. Felkiáltott D. PRESTON – L. CHILD

591 KÉT SÍR

és odakapott, aztán térdre rogyott, és elejtette kezéből a fegyvert. – Maga vallott kudarcot – mondta Alban. – A mesteri tervük hibás volt… alapjaiban hibás. Soha nem lett volna szabad megengedni, hogy a fogyatékos ikrek életben maradjanak. Én már beláttam. Az, hogy esetleg jók szervdonornak, nem érte meg a kockázatot. A vérségi köteléket soha nem voltak képesek kiirtani. Maga vallott kudarcot, mein Oberstgruppenführer, és már régen megtanította nekem, hogy a kudarcnak mi a jutalma. Ismét célzott, és másodszor is rálőtt Fischerre, ezúttal a homloka közepén találta el. A fejének hátsó része vér- és csontszilánkfelhőt szórva robbant szét. Teste hang nélkül hátrazuhant, lecsúszott a szikláról, és eltűnt a vízben. Pendergast látta, hogy a P38-as tárja kiürült. Alban is észrevette. – Úgy tűnik, kifogytam a golyóból – mondta, és a nadrágja derekába dugta a pisztolyt. – Ezek szerint mégsem foglak megölni. – Bár nagy fájdalmat okozhatott sérült arcának, azért gúnyosan elmosolyodott. – És most, ha megbocsátasz, mennem kell. Pendergast csak bámult, alig tudta felfogni, ami történt. Eltűnődött, hogy a fia a szörnyű égések és sebek ellenére, és azok után, hogy mindent elveszített, hogy képes megőrizni arrogáns magabiztosságát és lelki nyugalmát. – Egyetlen búcsúszavad sincs a fiadhoz? D. PRESTON – L. CHILD

592 KÉT SÍR

– Nem mész sehová – felelte Pendergast lassan, Albanre szegezve a fegyverét. – Gyilkos vagy, a legrosszabb fajtából. A fiú bólintott. – Ez igaz. Több embert megöltem, mint gondolnád. Pendergast rá irányította fegyvere csövét. – És most neked kell meghalnod a bűneidért. – Valóban? – Alban halkan felkacagott. – Majd meglátjuk. Tudom, hogy már rájöttél, hogy milyen különleges az időérzékelésem, igaz? – A koppenhágai ablak – mondta Pendergast. – Pontosan. A kvantummechanika koppenhágai modelljére utal. Nyilván hallottál már róla. Pendergast alig észrevehetően bólintott. – A kvantummechanikai értelmezés szerint a jövő nem más, mint valószínűsíthető események végtelen számú összessége, lehetséges idővonalak kiterjedt hálózata, amely azon nyomban összeomlik egyetlen valósággá, amint megpróbáljuk megfigyelni vagy behatárolni. Ez a kvantummechanikai modell sztenderd magyarázata, ahogy az egyetemeken tanítják. – Úgy tűnik, a te elméd valahogy képes arra, hogy beletekintsen a nagyon közeli jövőbe, és egyszerre meglátod az öszszes szerteágazó idővonalat. Alban elmosolyodott. – Briliáns! A legtöbb embernek csak futó megérzései vannak a közvetlen jövőről, talán pár másodpercre előrevetítve. Látod, hogy egy autó lassít előtted egy stoptáblánál, és ösztönösen D. PRESTON – L. CHILD

593 KÉT SÍR

megérzed, hogy meg fog állni, vagy továbbmegy. Vagy tudod, mit fogsz hallani a beszélgetőpartneredtől pár pillanattal azelőtt, hogy kimondta volna. A tudósaink már fél évszázaddal ezelőtt felismerték, milyen hasznos ez a képesség, és nekiláttak, hogy genetikai manipulációk segítségével fejlesszék. – Alban hangjában jól hallható büszkeség csengett. – Az én ez irányú képességem jóval magasabb rendű, mint másoké. Úgy tizenöt másodpercre látom előre a jövőt, és az elmém képes egyszerre több tucat lehetséges idővonalat is felfogni, villámgyorsan kielemezni, és kiválasztani azt, amelyik a legvalószínűbb, hogy bekövetkezik. Mintha egy ablakon át pillantanék a jövőbe. Lehet, hogy ez így nem tűnik nagy dolognak, de mennyit tud jelenteni! Bizonyos módon az agyam rá tud hangolódni a ψ hullámokra. Ám ez nem ugyanaz, mint amikor valaki megjósolja a jövőt. A koppenhágai modell szerint ugyanis nem létezik szilárd, rögzített jövő. Ahogy a magad agyafúrt módján nyilván rájöttél, váratlan, illogikus vagy kiszámíthatatlan viselkedéssel ki lehet játszani a képességemet. Alban mosolya még szélesebb lett, ami hátborzongatóan hatott a borzalmasan megégett arcon. – De még ha nem használom a kivételes, jövőbe látó érzékemet, egyvalamit akkor is minden kétséget kizáróan tudok, apám: nem vagy képes megölni. Most elmegyek az erdőbe. Ha meg akarsz állítani, le kell lőnöd, és ezt nem fogod megtenni. Tehát auf Wiedersehen. – Ne legyél ostoba, Alban. Képes vagyok rá. D. PRESTON – L. CHILD

594 KÉT SÍR

A fiú széttárta a karját. – Tessék, várok. Hosszú csönd lett, aztán a fiú majdnem vidáman folytatta: – Most, hogy a Szövetség felbomlott, szabad lettem. Még csak tizenöt éves vagyok, hosszú és gyümölcsöző élet áll előttem. A világ a lábaim előtt hever, és megígérhetem, hogy érdekesebb hely lesz attól, hogy én is a része vagyok. Azzal fürgén leugrott a szikláról a sekély vízbe. Pendergast követte a rászegezett pisztoly csövével. A bal kezéről lassan csöpögött a vér. Alban kigázolt a partig, és elsétált az erdő felé. Pendergast mozdulatlanul állt, a pisztolyt továbbra is a fiára szegezve, miközben Alban látszólag minden sietség nélkül továbbsétált a füves tóparton. Felkapaszkodott egy kis lejtőn, aztán kisétált a mezőre, végül az erdő szélén elnyelte a fák sötét, áthatolhatatlannak tűnő fala. Pendergast csak ekkor engedte le a pisztolyt remegő kézzel.

85. fejezet

K

arácsonyeste volt a Mount Mercy elmegyógyintézetben. Egy frissen kivágott kis duglászfenyő állt a várószobában a biztonsági őr fülkéje mellett, az ágairól gumiszalagokkal felfüggesztett műanyag díszek lógtak. Valahonnan a hatalmas, D. PRESTON – L. CHILD

595 KÉT SÍR

zegzugos épület mélyéről karácsonyi énekek szűrődtek ki. Ettől eltekintve mindenütt nosztalgikus csönd honolt. A bentlakók – gyilkosok, méregkeverők, erőszaktevők, gyújtogatok, élve boncolok és más deviánsok – a múltbeli karácsonyokon merengtek, amikor még ajándékot adtak és kaptak. Felder dr. Ostrom társaságában sétált végig az egyik eldugott folyosón. Az elmúlt pár hétben nagyjából rendbe jöttek törött bordái, és az agyrázkódását is kipihente. A Wintourházban átélt megpróbáltatások egyetlen látható nyoma maradt csak, egy vöröses, cikcakkos heg a halántékán. Ostrom megcsóválta a fejét. – Milyen különös eset! Még mindig úgy érzem, hogy csak a felszínét kapirgáltuk meg. Felder nem válaszolt. Kollégája megállt egy kétszárnyú ajtó előtt, amelyen – mint a legtöbb ajtón a Mount Mercyben – nem volt semmiféle felirat vagy tábla. Egy őr állt előtte. – Ez az? – kérdezte Felder. – Igen. Ha szüksége lenne valamire, szóljon az őröknek. A látogató kezet nyújtott. – Köszönöm, doktor úr. – Nagyon szívesen. – Ostrom sarkon fordult, és visszafelé indult a folyosón. Felder odabólintott az őrnek, vett egy nagy lélegzetet, aztán belépett az ajtón. A kétszárnyú ajtó a Mount Mercy kápolnájába vezetett, D. PRESTON – L. CHILD

596 KÉT SÍR

amely még azokból az időkből származott, amikor az épületben tüdőszanatórium működött gazdag betegek számára. Felder, aki még soha nem járt itt, ámulva nézett körbe. Minden változatlanul megőrződött késő tizenkilencedik századi pompájában, amikor a betegek számtalan bőkezű adományának köszönhetően olyan összegek álltak a kápolna építőinek rendelkezésére, amit a Mediciek is megirigyelhettek volna. Miniatűr mestermű volt a kápolna, egy kis ékszerdoboz. A főhajóban mindössze hat sorban álltak a padok. Az építők ügyesen utánozták egy hatalmas gótikus katedrális boltíveit, az oldalfalakat pedig finom, élénk színekkel festett ólomüveg ablakokkal látták el. A késő délutáni napfényben a terem belsejét szinte elárasztották a színek, a padokat és a karcsú oszlopokat tarka fényfoltok borították. Felder tett egy tétova lépést, aztán még egyet. Olyan érzése támadt, mintha egy kaleidoszkóp belsejébe került volna. Jobbra-balra nézelődve elindult a padsorok között. Néma csend honolt, nem látott itt senkit. De aztán a szentélyhez közeledve észrevette, hogy balra egy kis mellékoltár áll. Az előtte lévő pádon ott ült Constance Greene. Mozdulatlan alakját szinte alig lehetett észrevenni a félhomályban. Felder arrafelé indult. A lány kissé előrehajolva egy könyvbe mélyedt, amelyet két kezében tartott, az ajka enyhén szétnyílt, a szemét félig lehunyta, és így hosszú szempilláival olyan benyomást keltett, mintha szundikálna. De a férfi látta, hogy nagyon is éber, és figyelmesen követi a szemével a könyv sorait. Eltűnődött, D. PRESTON – L. CHILD

597 KÉT SÍR

hogy vajon a Biblia lehet-e. Próbálta lecsillapítani heves szívdobogását. Constance megfordult, és észrevette. – Jó napot, dr. Felder. A pszichiáter biccentett. – Csatlakozhatok? A lány halványan elmosolyodott, és odébb csúszott a pádon. Amikor becsukta a könyvet, Felder meglátta, hogy nem a Biblia az, hanem Petronius Satyriconja. – Rég nem járt itt – jegyezte meg a lány. – Hogy van? – Elég jól, köszönöm. És maga? – Én úgyszintén. Remélem, az ünnepek miatt nem fog… – Constance – vágott közbe Felder. – Nem bánná, ha félretennénk az udvariassági formulákat? A lány meglepetten nézett rá. Felder benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővett két borítékot – egy régi, megsárgultat, és egy vadonatújat. Letette őket a Constance elé. A lány egy pillanatnyi habozás után felemelte a régit. Felder észrevette, hogy kitágulnak a pupillái. Constance szó nélkül kinyitotta a borítékot, és belenézett. – A hajfürtöm – mondta. Egészen más hangon szólalt meg, mint amit eddig használt. Felder lehajtotta a fejét. A lány visszafojtott izgatottsággal fordult hozzá. – Ezt meg hol a csudában találta? D. PRESTON – L. CHILD

598 KÉT SÍR

– Egy connecticuti kisvárosban. Constance összevonta a szemöldökét. – Connecticutban? De hát… Felder felemelt kézzel félbeszakította. – Minél kevesebbet tud a részletekről, Constance, annál jobb, mindkettőnknek. A lány pillantása a férfi halántékán húzódó hegre esett. – Amikor beszéltem a hajfürtről, nem állt szándékomban, hogy bármiféle veszélybe sodorjam vele. – Tudom. Constance kivette a tincset a papírból, és a tenyerébe fektette. Egy ujjal lágyan végigsimított rajta. A furcsa csöndben és a fényfoltokban úszó félhomályban végtelenül távolinak tűnt az arckifejezése. Hosszú perceken át némán ült. Felder is hallgatott. Aztán a lány hirtelen kizökkent a merengésből. Bedugta a hajfürtöt a borítékba, és visszaadta a férfinak. – Bocsásson meg nekem – mondta. – Nincs miért. – Remélem, nem került nagy fáradságába… a felfedezés. – Nagyon érdekes tapasztalat volt. Constance felemelte a másik borítékot, amelyen egy Saratoga Springs-i laboratórium címe szerepelt feladóként. – Ez micsoda? – A hajszálakról készült DNS-elemzés eredménye. – Értem. – A lány eddig a szokásosnál kissé kevésbé mereD. PRESTON – L. CHILD

599 KÉT SÍR

ven viselkedett, de most hirtelen megváltozott a magatartása. – És mi áll a jelentésben? – Ha megnézi a borítékot, láthatja, hogy még nem bontottam fel – válaszolta Felder. Constance megfordította a kezében a borítékot. – Nem értem. A férfi vett egy nagy levegőt. Érezte, hogy remegni kezd a keze. – Nincs rá szükségem, hogy megnézzem az eredményeket. Már hiszek magának, Constance, mindent elhiszek. A lány a borítékról Felderre nézett, aztán vissza a papírosra. – Tudom, hogy mennyi idős, és mégis milyen fiatal. Nem kell hozzá DNS-teszt. Tudom, hogy igazat mondott, amikor azt állította, hogy az 1870-es években született. Nem tudom felfogni – de elhiszem. Constance hallgatott. – Azt is tudom, hogy nem ölte meg a gyermekét. Nyilván volt valami jó oka, hogy ezt a látszatot keltse. Ha úgy érzi, hogy képes elmondani nekem az igazságot, akkor folytathatjuk az eljárást. A lány szemében felvillant valami. – Milyen eljárást? – Hogy visszavonassuk a kényszergyógykezelésről szóló bírói határozatot, és felmentessük a gyilkosság vádja alól. – Felder kicsit közelebb csúszott hozzá. – Constance, az én ajánlásomra küldték ebbe az intézetbe. Már látom, hogy hibát köD. PRESTON – L. CHILD

600 KÉT SÍR

vettem el. Maga nem őrült. És nem ölte meg a kisbabáját, az csak valami színjáték volt. Ha megmondaná, hol van a gyermek, akkor elrendezem, hogy a hatóságok is igazolják a dolgot, és elkezdhetjük intézni a szabadon bocsátását. Constance habozott. – Én… – kezdte, de rögtön el is hallgatott. Rá nem jellemző módon nem találta a szavakat. Felder rengeteget álmodozott erről a pillanatról, mindent átgondolt és megtervezett. De most, hogy tényleg sor került rá, ugyanolyan váratlanul érte, mint a lányt. – Óriási kockázatot vállaltam, hogy megszerezzem ezt a hajfürtöt – mondta, és megérintette a halántékán húzódó heget. – Ez volt a legkevesebb. Kicsit hallgatott, aztán folytatta: – Tudnom kellett, mi az igazság. Persze nem a maga hibája, ami történt, de most, hogy túl vagyok rajta, szeretném, ha tudná, hogy gondolkodás nélkül megtenném még egyszer. Tűzbe mennék magáért, Constance. Nem, ne szóljon közbe, engedje, hogy befejezzem. Amiatt tenném meg újból… amit maga iránt érzek. Nem csak azért, mert hibát követtem el magával szemben, amikor idehozattam. Azért akarom jóvá tenni a hibámat, és kiszabadítani innen, mert akkor egyenlő felekként állhatnánk szemben, és idővel talán nem úgy nézne rám, mint egy pszichiáterre, hanem mint… – Habozott, és zavartan elhallgatott. – Természetesen a szakmai etika megköveteli, hogy ezután ne kezeljem tovább… persze akkor, ha… D. PRESTON – L. CHILD

601 KÉT SÍR

Felder végül felindultan elhallgatott, aztán tétován odanyúlt, és megfogta Constance kezét. Rettegve nézett rá, de egyetlen pillantás is elég volt. Elfordította a tekintetét, és elengedte a lány kezét. Borzasztóan érezte magát. – Doktor úr – mondta gyengéden Constance – John… ez igazán megható. El sem tudom mondani, mennyit jelent nekem az, hogy hisz bennem. De az az igazság, hogy soha nem tudnám viszonozni az érzéseit, mert már foglalt a szívem. Felder nem nézett fel. Miközben Constance beszélt, a hangja egyre lágyabb és aggodalmasabb lett. Az utolsó szavakat már alig hallhatóan suttogta. Felder arra a napra gondolt, amikor a Mount Mercy könyvtárában Constance először említette a hajfürtöt, és azt sugallta, hogy ha előkerítené, azzal nemcsak őt igazolná, de egyfajta próbatétel is lenne a számára, amivel bebizonyíthatja, mit érez iránta, és amivel jóvátehetné a múltban elkövetett tévedéseit és szakmai hibáit. De most már rájött, hogy mindezt csak képzelte, és Constance nem gondolt semmi ilyesmire. Érezte, hogy a lány megfogja a kezét. Amikor felpillantott, látta, hogy mosolyogva néz rá. Constance már teljesen visszanyerte lelki nyugalmát, és a mosolyában a szokásos hűvös gunyorosság és jóindulatú távolságtartás csillogott. – Nem tudom viszonozni az érzelmeit, doktor úr – mondta, és gyengéden megszorította a férfi kezét –, de egyvalamit megtehetek. Elmesélhetem a történetemet, amit még soha nem mondtam el senkinek, legalábbis nem teljes egészében. D. PRESTON – L. CHILD

602 KÉT SÍR

Felder pislogott. Alig tudta felfogni a lány szavait. – Attól tartok, amit hall, annak kettőnk között kell maradnia. Így is érdekli? – Hogy érdekel-e? Te jóságos ég, hát persze! – Helyes. Akkor vegye úgy, hogy ez az ajándékom az ön számára. Végül is karácsony van.

86. fejezet

M

ozdulatlanul ültek a szivárványos fényfoltokkal tarkított félhomályban. Constance Felder válla fölött hátranézett a kápolnába. A két boríték – a régi és az új – ott feküdt kettőjük között a padon. A lány mesélni kezdett: – Az 1870-es években születtem New Yorkban, a Water Street 16. szám alatt. A legvalószínűbb az, hogy 1873 nyarán. Ötéves koromra elveszítettem mindkét szülőmet, tüdőbajban haltak meg. 1878-ban a nővérem, Mary egy szegényházba került, a Five Points misszióhoz, és végül nyoma veszett. A bátyám, Joseph 1880-ban halt meg. Ennyit már maga is tud. – Azt azonban nem tudja, hogy a nővérem, Mary egy orvos áldozata lett, aki a missziónál dolgozott. Egy nagyhírű orvosról van szó, akit Enoch Lengnek hívtak. Dr. Leng egy egészen D. PRESTON – L. CHILD

603 KÉT SÍR

különleges célt tűzött ki maga elé – meg akarta hosszabbítani a saját élettartamát, jóval a megszokott emberi határokon túlra. Mielőtt elítélné, szeretném azt is hozzátenni, hogy dr. Leng nem önző okokból kísérletezett ezzel. Egy nagyszabású tudományos projekten dolgozott, amelynek a befejezéséhez egy átlagos életnél hosszabb időre lett volna szükség. – Milyen tudományos projekten? – kérdezte Felder. – Ennek a részletei nem fontosak a történetem szempontjából – Constance kicsit hallgatott. – A doktornak meglehetősen szokatlan elméletei voltak, és az orvosi etikáról vallott felfogása sem mondható átlagosnak. A kutatásai során arra jutott, hogy lehetséges lenne kifejleszteni egy olyan csodaszert, amely nagymértékben meghosszabbítja az ember életét. A szer hozzávalóit kizárólag egészséges fiatal személyektől származó, élő emberi szövetekből lehetett kivonni. – Szent ég – mormolta Felder. – Mivel egy árva gyerekeket befogadó manhattani szegényházban dolgozott orvosként, New York leghírhedtebb nyomornegyedében, így nem szenvedett hiányt alanyokból. A nővérem is dr. Leng kísérleteinek esett áldozatul. A megcsonkított csontvázát több tucat más áldozat maradványaival együtt úgy három évvel ezelőtt fedezték fel egy manhattani építkezés színhelyén egy tömegsírban. Feldernek eszébe jutott, hogy olvasott erről egy cikket a könyvtárban végzett kutatásai során. A New York Timesban jelent meg, egy Smithback nevű riporter tollából, akit később D. PRESTON – L. CHILD

604 KÉT SÍR

meggyilkoltak. Tehát Mary Greene Constance nővére volt… – Sajnos sokan áldozatul estek dr. Lengnek, miközben a technikáját finomította. Legyen elég annyi, hogy 1885-ben sikerrel járt, és tökélyre fejlesztette a csodaszerét. – Megtalálta a módját, hogy meghosszabbítsa az életét? – A technika lényege a cauda equina nevű idegkötegre összpontosít – gondolom, nem kell hozzá részletesebb anatómiai magyarázat, orvos lévén tudja, miről van szó. Igen, egyre kifinomultabb próbálkozásokkal végül sikerült megalkotnia a szert, amely drámaian lelassítja az emberi test öregedését. Akkoriban én már nála éltem, a házában, mert a gyámom lett. – A gyámja…? – Miután a nővéremnek nyoma veszett, belőlem egyszerű utcagyerek lett. Nem volt senkim, az utcán tengődtem, és próbáltam valahogy életben maradni. Koldultam, besegítettem árusoknak a talicskájukat tolni, az utcát söpörtem egy-egy pennyért. Sokszor majdnem megfagytam vagy éhen haltam. Éjszakánként ott aludtam a Five Points misszió közelében, ahol dr. Leng ingyenesen dolgozott. Egy nap megállt, és megkérdezte a nevemet. Amikor megmondtam, ki vagyok, azt hiszem, rájöhetett, hogy ő is felelős azért, hogy ilyen helyzetbe kerültem, és valami érthetetlen okból kifolyólag megsajnált. Magával vitt a Riverside Drive-i házába, és kísérleti nyúlnak használt. Beadta nekem a tökéletesített csodaszert, talán mert azt akarta kipróbálni, nincsenek-e nemkívánatos mellékhatásai. Aztán idővel furcsamód megkedvelt, soha nem fogom D. PRESTON – L. CHILD

605 KÉT SÍR

megtudni, miért. Etetett, ruházott, tanított, és… továbbra is adagolta nekem a csodaszert, amelyet ő maga is szedett. Az utolsó szavakat Constance már nagyon lassan ejtette ki. Aztán percekre csönd telepedett a kápolnára. A történet hihetetlen volt, Felder mégis tudta, hogy igaz. A lány végül folytatta: – Sok-sok éven át magányosan és visszavonultan éltünk abban a házban. Én rengeteget tanultam, irodalmat, filozófiát, művészettörténetet, zenét, történelmet és nyelveket, részben a doktor segítségével, részben önállóan. Szabadon használhattam a könyvtárát és a tudományos eszközeit. Eközben dr. Leng tovább folytatta a munkáját. 1935 körül újból nagy sikert ért el: különféle vegyi anyagok és összetett vegyületek révén, amelyek korábban még nem léteztek, sikerült szintetikusan is előállítania a szert, és így már nem volt szükség élő emberi alanyokra. – Vagyis nem kellett tovább gyilkolnia – mondta Felder. Constance bólintott. – Amíg ezzel sikerül meghosszabbítani az életét, minden lelkiismeret-furdalás nélkül elvette másokét. De tudósként ez mégis sértette az esztétikai érzékét és a tisztaság utáni vágyát, igen, ezután abbahagyta a gyilkolást, már nem volt rá szükség. A szert, amelyet mindketten tovább szedtünk, már tisztán szintetikusan állította elő. A nagyobbik feladatát azonban még mindig nem végezte el. Tovább folytatta a tudományos kutatásokat, míg végül 1954 tavaszán meglehetős hirtelenséggel D. PRESTON – L. CHILD

606 KÉT SÍR

félbeszakadtak. – Miért éppen 1954-ben? – kérdezte Felder. Constance arcán halvány mosoly jelent meg. – Ez megint nem lényeges a történetem szempontjából. De egyvalamit még elmondok: dr. Leng egyszer elmagyarázta nekem, hogy két módja van annak, hogy meggyógyítsunk egy beteget. A bevett módszer az, hogy visszaállítják az egészségét. – És mi a másik? – Hogy véget vetünk a szenvedéseinek. – A halvány mosoly eltűnt a lány arcáról. – Mindenesetre, miután végre befejezte a nagy művet – vagyis pontosabban már nem volt rá szükség –, dr. Leng abbahagyta az elixír szedését. Elvesztette az élet iránti érdeklődését, egyre visszavonultabban élt, és elkezdett rendes ütemben öregedni. Nekem azonban választási lehetőséget adott, és én úgy döntöttem, hogy tovább szedem a szert. – És így maradtak a dolgok úgy ötven évig… amikor is egy erőszakos banda betört hozzánk, és megölték dr. Lenget. Nekem sikerült megmenekülnöm, elrejtőztem a ház pincéjében. Végül aztán a házat dr. Leng dédunokaöccse örökölte – Aloysius Pendergast. – Pendergast? – ismételte meg csodálkozva Felder. Constance bólintott. Felder megcsóválta a fejét. Ez már túl sok volt neki – túlságosan is sok. – Hosszú hónapokon keresztül a rejtekhelyemről figyeltem, D. PRESTON – L. CHILD

607 KÉT SÍR

mielőtt felfedtem magam előtte. Ő nagyon kedves volt hozzám… és a gyámleányává fogadott. – Constance fészkelődött a pádon. – Hát ez lenne történetem, dr. Felder. A férfi vett egy nagy levegőt. – És a gyermek? – Nagyon kíváncsi lett volna, hogy ki az apja. – A fiam egy távoli tibeti kolostorban jött világra. A szerzetesek bizonyos bonyolult jelekből rájöttek, hogy ő az egyik legszentebb tibeti rinpocse láma tizenkilencedik megtestesülése. Ez nagyon veszélyes dolog. A megszálló kínai hatóságok könyörtelenül elnyomják a tibeti buddhizmust, és üldözik a szent emberek reinkarnációit. 1995-ben, amikor a dalai láma egy hatéves kisfiút nevezett meg a pancsen láma tizenegyedik reinkarnációjaként, a kínaiak elfogták a gyereket, és azóta senki sem látta. Lehet, hogy megölték. A kínaiaknak tudomásukra jutott, hogy a fiamat tartják a tizenkilencedik rinpocsénak, és ezért el akarták fogni. – Tehát meg kellett győzni őket, hogy a gyermek halott – mondta Felder. – Pontosan. A hazafelé vezető hajóúton úgy tettem, mintha az óceánba dobtam volna, de ez csak félrevezetés volt. A letartóztatásom nagy nyilvánosságot kapott, és úgy tűnt, a kínaiak megnyugodtak. Közben a gyermeket kicsempészték Tibetből Indiába. – Szóval egy játék babát vitt magával a Queen Mary fedélzetére, és azt dobta a vízbe. D. PRESTON – L. CHILD

608 KÉT SÍR

– Úgy van. Egy életnagyságú babát. Az út közepe táján dobtam az óceánba. Rövid csönd lett, mielőtt Felder újból megszólalt: – Van még valami, amit nem értek. Miért küldött el, hogy keressem meg a hajfürtöt? Én azt hittem, hogy… – Elvörösödött. –… hogy ez amolyan szerelmi próbatétel, amivel bebizonyíthatom, mit érzek. De maga nyilvánvalóvá tette, hogy nem táplál irántam ilyen érzelmeket. – Nem is sejti a választ, dr. Felder? – kérdezte Constance. – Azt hiszem pedig, tulajdonképpen kettő is van. Épp aznap, amikor a könyvtárban felkeresett, megkaptam az üzenetet arról, hogy a gyermekem szerencsésen megérkezett Indiába. Dharamsalába vitték, ahol az emigráns tibeti kormány székel, és nagyon gondosan őrzik. Ott nyugalomban nőhet fel, és megkaphat minden képzést, ami ahhoz szükséges, hogy a tizenkilencedik rinpocseként betöltse a pozícióját. Ott biztonságban lesz a kínaiaktól. – Tehát már nincs rá szükség, hogy fenntartsa azt a fikciót, hogy megölte a gyermekét. – Pontosan. És így arra sincs szükség, hogy tovább itt maradjak a Mount Mercyben. – De ahhoz, hogy kiengedjék, bizonyítania kell az épelméjűségét. Constance bólintott. – Ami azt jelentette, hogy engem meg kellett győznie róla. – Úgy van. De van egy második válasz is, ahogy az előbb D. PRESTON – L. CHILD

609 KÉT SÍR

említettem. Ha meggyőzöm az épelméjűségemről, az a maga kínzó kétségeit is enyhíti. Ha tudja, hogy igazat mondok, az segíti abban, hogy megértse a történetem olyan pontjait, amelyek talán nyugtalanították. Felder ebből úgy látta, a lány valamennyire mégiscsak törődik vele. Legalább azt észrevette, mennyi belső vívódást okozott neki, és megsajnálta. Az ezt követő csöndben Felder azon kapta magát, hogy az új információk fényében már azon töpreng, milyen érvekkel fogja alátámasztani a kérvényt, hogy szüntessék meg Constance kényszer gyógykezelését. Kissé aggasztotta, hogy amit a lány elmondott, azt nem használhatja fel bizonyítékként. Szóba sem jöhet, hogy egy bírósági meghallgatáson ez elhangozzék. Meg kell majd találnia a módját a jogi útvesztőben, hogy bebizonyítsa, az Indiában élő gyermek valóban Constance-é. De tudta, hogy ennyivel tartozik neki… sőt még többel is. A fejlett DNS-teszteknek köszönhetően legalább azt aránylag egyszerű lesz bebizonyítani, hogy a gyermeke életben van. A rengeteg kérdés még mindig úgy tolongott a fejében, hogy egyet sem tudott megfogalmazni. Érezte, időre van szüksége, hogy feldolgozza mindazt, amit hallott. Ideje volt indulni. Fogta a két borítékot, aztán a régebbit odanyújtotta Constancenak. – Ez a magáé – mondta. – Jobban örülnék, ha magánál lenne. D. PRESTON – L. CHILD

610 KÉT SÍR

Felder bólintott. Mindkét borítékot a zakója zsebébe csúsztatta. Felállt, de nem indult el. Még egy fontos kérdés megválaszolatlanul maradt. – Constance – szólalt meg. – Igen, doktor úr? – A csodaszer… Mikor hagyta abba a szedését? – Amikor az első gyámom, dr. Leng meghalt. – És nem bánja, hogy…? – Mit? – Ne haragudjon, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg tapintatosan… Azt, hogy ártatlan emberek meggyilkolása árán hosszabbították meg az életét. Constance rápillantott mély, kifürkészhetetlen szemével. A kápolnában néma csönd lett. – Ismeri ezt az F. Scott Fitzgerald-idézetet? „Az elsőrangú intelligencia próbája az, hogy képes-e egyszerre két ellentétes ideát szemlélni úgy, hogy közben mégis működőképes marad.” – Igen, hallottam már. – Gondoljon bele: nemcsak a haszonélvezője voltam dr. Leng kísérleteinek, de a gyámleánya is lettem annak az embernek, aki megölte és megcsonkította a nővéremet. Több mint száz évet töltöttem egy fedél alatt vele, a könyveit olvastam, az ő borát ittam, az ő ételét ettem, és kellemesen elbeszélgettem vele esténként – miközben tudtam, hogy kicsoda, és mit tett a nővéremmel. Ez egy elég ritka esete az ellentétes ideák egyséD. PRESTON – L. CHILD

611 KÉT SÍR

gének, nem gondolja? Constance elhallgatott. Feldert megdöbbentette a lány különös tekintete. Nem tudta volna megmondani, hogy mit fejez ki a pillantása. – Tehát felteszem a kérdést, doktor úr: ez azt jelenti, hogy elsőrangú az intelligenciám, vagy azt, hogy őrült vagyok? – Kicsit hallgatott, és a szeme furcsán csillogott. – Vagy… mindkettő? Aztán egy biccentéssel jelezte, hogy vége a beszélgetésnek, fogta a könyvét, és folytatta az olvasást.

87. fejezet

V

incent D’Agosta attól félt, hogy a régi bár esetleg már végleg be is zárt. Évek óta nem járt itt. A kollégái közül csak kevesen ismerték ezt a helyet – az ablakokban makramé virágtartókban lógó szobapáfrányok garantálták, hogy egyetlen valamire való önbecsüléssel rendelkező zsaru se tegye be ide a lábát. A talpa alatt csikorgott a frissen hullott hó, ahogy befordult a Vesey Streetről a Church Streetre. Megkönnyebbülten látta, hogy a kocsma még megvan. Az ablakokban lógó páfrányok a szokásosnál is kókadtabbnak hatottak, ha ez egyáltalán lehetD. PRESTON – L. CHILD

612 KÉT SÍR

séges. Lesétált a lépcsőn a bárba. Laura Hayward már várta. Hátul ült, ugyanannál az asztalnál, ahol annak idején először látta – lehet ez véletlen? –, a kezében egy pohár habzó Quinness sörrel. Amikor D’Agosta közeledett, felnézett, és rámosolygott. – Nem is tudtam, hogy ennek a helynek neve is van – jegyezte meg. A férfi bólintott. – Vino Veritas. – Lehet, hogy a tulaj nagy borszakértő. Vagy a Harvardon végzett. Esetleg mindkettő. D’Agosta ezt nem egészen értette, úgyhogy válasz helyett csak bólintott a pincérnek, és Laura sörére mutatva jelezte, hogy ugyanazt kéri. – Ez jó helynek tűnt a találkához – mondta, miután elétették a sört. – Csak egy ugrásra van a főkapitányságtól. Belekortyolt a Guinnessbe, aztán hátradőlt, és igyekezett könnyednek látszani. Valójában pokolian ideges volt. Aznap reggel jutott eszébe ez az ötlet, munkába menet. Ez alkalommal nem készített nagy terveket, és nem tett semmiféle bonyolult előkészületet. Az ösztönei azt súgták, hogy jobb lesz, ha csak úgy belevág. – Hallom, nagy események zajlottak Singleton irodájában – mondta Laura tréfásan. – Szóval már elterjedt a híre? Laura bólintott. D. PRESTON – L. CHILD

613 KÉT SÍR

– Midge Rawley… Ő az utolsó, akiről ezt feltételeztem volna. Ő volt Glen bizalmas titkárnője, aki minden apróságot tudott a munkájáról. Mióta is dolgozik vele? Legalább tíz éve. – Én azt hiszem, egészen a legutóbbi időkig lojális is volt hozzá. A bankszámlája szerint csak a legutóbbi időben kezdődtek a kifizetések. – Úgy hallottam, valami magánéleti problémával küzdött. Elvált a férjétől, az anyját be kellett adnia egy öregek otthonába – gondolom, ezért környékezték meg őt. – Vagy talán megzsarolták valamivel. Majdnem sajnálja az ember szegényt. – De csak majdnem. Amíg arra nem gondolsz, hogy ő árulta el a Central Park-i találkozó helyét. Ez vezetett aztán a lövöldözéshez, öt ember halálához, és Helen Pendergast elrablásához és megöléséhez. – Laura kicsit hallgatott. – A házkutatás kiderített valamit? D’Agosta megrázta a fejét. – Azt reméljük, többet megtudunk majd a biztonsági kamerák felvételeiről, vagy talán magától a nőtől. A belső vizsgálatot végzők épp most hallgatják ki. Ki tudja, talán beszédes lesz. Megint kortyolt a Guinnessből. Percről percre egyre idegesebb lett, és ezen a csevegés sem segített. – Egyébként nagyon ügyes voltál, Vinnie. Igazán büszke lehetsz magadra. – Köszönöm. – És ezek után talán Singleton is kicsit megértőbb lesz veled. D. PRESTON – L. CHILD

614 KÉT SÍR

D’Agosta is gondolt erre. Azok után, hogy felfedezte, hogy egy beépített ember van a saját irodájában, Singleton kénytelen lesz egy kicsit engedékenyebbnek lenni, és ez talán segít, hogy a hadnagy kimásszon a pácból, amibe került. Mindenesetre nagy kár, hogy így alakult a kapcsolatuk. A rendőrkapitány nagyon rendes ember. – Igazából Pendergast érdeme volt – mondta. – Csak úgy felhívott, teljesen váratlanul, és elmondta? – Nem egészen. Mondjuk úgy, hogy megmutatta, merre keresgéljek. – Szóval mégiscsak a te rendőri munkádnak köszönhető minden. Ne kicsinyeid le a saját teljesítményedet, Vinnie, ez nagy találat volt. Zsebeld csak be a dicséreteket. – Laura ravaszkás mosollyal nézett rá. – Szóval ez azt jelenti, hogy te és Pendergast ügynök megint a legjobb barátok vagytok? – ”Kedves Vincentem”-nek szólított, ha ez jelent valamit. – Értem. Szóval Pendergast visszatért New Yorkba, a szállodás gyilkosságok abbamaradtak, és az FBI profilalkotói úgy gondolják, a gyilkos nem is fogja folytatni. Karácsony van, „Isten fent van az égben – Mily boldog a világ!”4 – Laura magasba emelte a poharát. D’Agosta még egyet kortyolt a sörből, de alig érezte az ízét. Szinte tűkön ült. Egyre elviselhetetlenebb lett a feszültség. Valahogy szóba kell hoznia, amit akar, de sehogy sem tudta, hogy fogjon bele. Részlet Robert Browning Amerre Pippa jár című művéből. Reichard Piroska fordítása. 4


615 KÉT SÍR

Hirtelen észrevette, hogy Laura letette a poharát, és figyelmesen őt nézi. Egy pillanatig némán egymás szemébe néztek, aztán Laura halkan megszólalt: – Igen. A férfi teljesen összezavarodott. – Tessék? Laura odanyúlt, és megfogta a kezét. – Te nagy bolond. Hadd vessek véget a szenvedéseidnek. Hát persze hogy hozzádmegyek. – De honnan… – D’Agosta elhallgatott, nem találta a szavakat. – Ilyen butuskának nézel? Miért hívtál volna meg pont erre a helyre, ahol először találkoztunk? Két évvel ezelőtt, emlékszel? – Megszorította a férfi kezét, aztán felnevetett. – Vino Veritas, hát igen. D’Agosta hadnagy a lelke mélyén javíthatatlanul lágyszívű romantikus. Ez az egyik dolog a sok közül, amit szeretek benned. A férfi lesütötte a szemét. Annyira meghatódott, hogy alig tudott megszólalni. – El sem tudom hinni, hogy rájöttél. Úgy értem… – És hol a gyűrű? D’Agosta dadogva kezdte magyarázni, hogy spontán ötlet volt, az utolsó percben jutott eszébe, míg Laura nevetése félbeszakította. – Csak ugrattalak, Vinnie. Szeretem a spontán ötleteket. Tudok várni a gyűrűre. D. PRESTON – L. CHILD

616 KÉT SÍR

D’Agosta szégyenlősen megfogta a nő kezét. – Köszönöm. Laura még mindig mosolyogva félrehajtotta a fejét. – Menjünk el valahová. Egy új helyre. Legyen a mai este egy újabb emlék, amire majd nosztalgikusan visszagondolhatunk. Ünnepelnünk kell, és nem csak mert karácsony van. Sok mindent kell még elterveznünk. Laura intett a pincérnek, hogy kérik a számlát.

És végül…

A

Riverside Drive 891. tágas, díszes faburkolatú könyvtárszobáját csak a kandalló tüze és néhány gyertya világította meg. Február végi este volt. Ónos eső hullott a Riversideon és a West Side Highway-en elsuhanó autókra, a forgalom zaja és a fagyott esőcseppek kopogása azonban nem hatolt át a ráccsal és vastag sötétítőfüggönnyel védett ablakokon. A tűz ropogása mellett csak Pendergast töltőtollának sercegése hallatszott, ahogy a krémszínű levélpapírt szántotta. Constance Greene és Tristram néha halkan mormolva váltott egy-két szót. A kandalló elé helyezett kártyaasztalnál ültek. A lány épp a hombre szabályaira tanította Tristramet, egy régi kártyajátékD. PRESTON – L. CHILD

617 KÉT SÍR

ra, amely évtizedekkel – ha nem évszázadokkal – ezelőtt kiment a divatból. A fiú mereven bámulta a lapjait, az arca elmélyült koncentrációról árulkodott. Constance lassan kezdte bevezetni a játékok világába – először a whist re tanította meg. Tristram memóriája, koncentrációs képessége és logikája máris sokat fejlődött. Most a pikk, a treff, a káró és a kör rejtelmeibe merült bele. Pendergast az íróasztalnál ült a könyvtár távolabbi sarkában, a bőrkötésű könyvekkel teli polcok előtt. Időnként felnézett, ezüstszürke szemét körbehordozta a szobában, de végül mindig a két kártyázó alakon pihent meg a tekintete. A szoba csöndjét hirtelen a mobiljának csöngése zavarta meg. Előhúzta a zsebéből, és vetett egy pillantást a kijelzőre. – Igen? – Pendergast? Én vagyok az, Corrie. – Á, Miss Swanson! Hogy van? – Remekül. Kicsit felhalmozódott a tanulnivalóm, ezért telefonálok csak most. Egy hihetetlen sztorit kell elmesélnem, és… – a lány kicsit habozott. – Minden rendben van? – Hát, ha arra gondol, hogy már nem félek, folyton attól, hogy nácik masíroznak a hátam mögött, akkor igen. Képzelje, megoldottam egy ügyet, egy igazi, komoly bűnügyet! – Ez nagyszerű. Elnézést kell kérnem, amiért nem tudtam többet segíteni, amikor nálam járt decemberben, de biztos voltam benne, hogy képes lesz vigyázni magára. Amint látom, így D. PRESTON – L. CHILD

618 KÉT SÍR

is lett. Ami azt illeti, nekem is van egy nagyon érdekes történetem. Csönd lett. – Szóval… – mondta Corrie. – Akkor esetleg megejthetjük végre azt az ebédet a Le Bernardinben? – Milyen figyelmetlen voltam, hogy nem mondtam rögtön! Hogyne, feltétlenül sort kerítünk rá – minél előbb, mivel azt tervezem, hogy hosszabb vakációra indulok. – Mondjon egy időpontot. Pendergast elővett a zakója zsebéből egy kis noteszt, és megnézte. – Jövő csütörtök, egy óra? – Az remek lesz, csütörtök délután nincsenek óráim a főiskolán. – Corrie megint habozott. – Mondja, Pendergast… – Igen? – Nem lenne baj, ha az apámat is magammal vinném? Ő is szerepel a történetemben. – Hogyne, persze, hozza csak. Már nagyon várom, hogy találkozzunk. Akkor jövő csütörtökön. Pendergast félretette a tollat meg a papírt, és felállt. Tristram közben kiment, Constance egyedül üldögélt az asztalnál, és a kártyát kevergette. Pendergast rápillantott. – Hogy megy Tristramnek a játék? – Egész jól. Sőt jobban, mint vártam. Ha továbbra is ilyen gyorsan tanul, akkor át kell térnünk a bezique-re vagy a skatra. D. PRESTON – L. CHILD

619 KÉT SÍR

Pendergast egy kicsit hallgatott. – Gondolkoztam azon, amit a Mount Mercyben mondtál, amikor a tanácsodat kértem. Természetesen igazad volt. Mindenképp el kellett mennem Nova Godóiba. Nem volt más választásom. És sajnos a legdurvább erőszakkal kellett cselekednem. Megmentettem Tristramet, ez igaz. Az egyenlet másik fele azonban – a bonyolultabb és nehezebb része – megoldatlan maradt. Constance egy pillanatig hallgatott, aztán halkan azt felelte: – Szóval róla nem kaptál semmi hírt. – Nem. Vannak bizonyos hírforrásaim, amelyek szerint már rajta van a Kábítószer-ellenes Hivatal és a helyi konzulátus körözési listáján – persze csak a legdiszkrétebben. De úgy tűnik, nyoma veszett az erdőben. – Gondolod, hogy meghalt? – Talán. Súlyosak voltak a sérülései. Constance letette a kártyacsomagot. – Tűnődtem valamin. Nem akarlak megbántani a kérdéssel, de… gondolod, hogy képes lett volna megtenni? Úgy értem, megölni téged. Pendergast egy pillanatig hallgatott, és a tűzbe bámult, aztán a lányra nézett. – Én is sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést. Volt olyan pillanat – mint amikor a tóban rámlőtt –, amikor biztos voltam benne, hogy ez a szándéka. Több más alkalommal azonban úgy tűnt, hogy szándékosan szalasztja el a lehetőséD. PRESTON – L. CHILD

620 KÉT SÍR

get. Constance megint fogta a kártyát, és osztani kezdett. – Így, hogy nem tudjuk, mik a jövőbeli szándékai, sőt azt sem, hogy él-e vagy halott… ez elég nyugtalanító. – Igen, valóban az. – És mi lett a Szövetséggel? – kérdezte Constance. – Még mindig fenyegetést jelentenek? Pendergast megrázta a fejét. – Nem. A vezetőik halottak, az erőd romba dőlt, ráadásul a több évtizednyi kísérletezés eredményeit is maga alá temette. Maguk az ikrek is megtagadták a projektet. A jelentések szerint, amelyeket kaptam, sokan közülük már kezdenek is beilleszkedni a brazil társadalomba. Persze más a helyzet azokkal az ikrekkel, akik a legújabb kísérletek során – amelyeknek a csúcspontja Alban és a bétateszt volt – születtek. A brazil hatóságok úgy találták, néhányan közülük javíthatatlanok, és nem lehet rehabilitálni őket. De ők nagyon kevesen vannak, és kizárt, hogy a Szövetség ismét elegendő embert toborozzon, még akkor sem… – Halkan fejezte be: –… akkor sem, ha Alban felbukkanna. Rövid szünet állt be a beszélgetésben, aztán Constance Tristram üres székére biccentett. – Eldöntötted már, mi lesz vele? – Fontolgatok valamit… – És mi lenne az? – Arra gondoltam, hogy amellett, hogy az én asszisztensem D. PRESTON – L. CHILD

621 KÉT SÍR

vagy, és a bölcs tanácsadóm is, esetleg lehetnél Tristram… Constance felnézett, és enyhén felvonta a szemöldökét. – Micsodája? Nevelőnője? – Annál azért több, de egy gyámnál kevesebb. Inkább… a nővére. – Hát, hogy idősebb vagyok nála, az biztos. Százharminc évvel. Aloysius, nem gondolod, hogy kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy most kezdjek el úgy viselkedni, mint valakinek a nővére? – Beismerem, elég újszerű ötlet. De legalább fontolóra vennéd? A lány hosszan ránézett, aztán megint Tristram üres székére esett a tekintete. – Van benne valami szeretetreméltó – mondta. – Annyira az ellentéte a bátyjának, legalábbis annak alapján, ahogy leírtad. Olyan fiatal és türelmetlen, és hihetetlenül naiv a világ dolgait illetően. Olyan ártatlan. – Ahogy egykor valaki, akit ugyebár mind a ketten jól ismerünk. – Valami hihetetlen, szinte végtelen empátiát érzek benne, olyan együttérzést, amit sehol nem tapasztaltam a tibeti kolostor óta. Ekkor Tristram belépett a szobába a kezében egy pohár tejjel. – Rögtön jön Herr Proctor – jelentette be. – Hozza a… hogy is mondta? Frissítőket. – Leült az asztalhoz, és közben megisD. PRESTON – L. CHILD

622 KÉT SÍR

mételte a szót, mintha ízlelgetné. Pendergast a fiúhoz fordult. Egy pillanatig csak nézte, ahogy látható élvezettel issza a tejet. Nagyon szerények voltak az igényei, és a legapróbb kedvességért is végtelenül hálásnak mutatkozott. Pendergast felállt, és odasétált a fiához. Tristram letette a poharat, és felnézett rá. Pendergast letérdelt, hogy az arcuk egyvonalba kerüljön, a zakója zsebébe nyúlt, és elővett egy aranygyűrűt, amelyet hatalmas, hibátlan zafírkő díszített. Megfogta a fiú kezét, és a tenyerébe nyomta a gyűrűt. Az rábámult és megforgatta, aztán a szeme elé emelte a csillogóvillogó drágakövet. – Ez az édesanyádé volt, Tristram – mondta gyengéden Pendergast. – Ezzel jegyeztem el. Ha majd úgy érzem, készen állsz rá – talán nem is olyan soká –, majd mesélek neked róla. Nagyon különleges nő volt. Mint mindenkinek, neki is akadtak hibái. És voltak… titkai is. De én nagyon szerettem. Ahogyan te, ő is a Szövetség áldozatai közé tartozott. Neki is volt egy ikertestvére, és neki is nagyon nehéz sors jutott osztályrészül. De azok az évek, amelyeket együtt töltöttünk, a legcsodálatosabbak voltak az életemben. Főleg ezeket az emlékeimet szeretném megosztani veled. Talán egy kicsit kárpótolnak majd azokért az emlékekért, amelyektől megfosztottak. Tristram a gyűrűről Pendergastra pillantott. – Nagyon szeretnék hallani róla, apa. Diszkrét köhintés hallatszott. Pendergast felnézett: Proctor állt az ajtóban egy ezüsttálcával, amelyen két pohár sherryt D. PRESTON – L. CHILD

623 KÉT SÍR

egyensúlyozott. Amikor Pendergast felállt, közelebb lépett, és odanyújtotta az egyik poharat neki, a másikat Constance-nak. – Köszönjük, Proctor – mondta a gazdája. – Nagyon kedves. – Semmiség, uram – hangzott a kimért válasz. – Mrs. Trask megkért, hogy szóljak, a vacsorát nyolckor tálalja. Pendergast bólintott.

M

ilelőtt Proctor kilépett volna a könyvtárból a ház rotunda alakú, tágas halljába, még megállt, és visszanézett. Pendergast visszaült az íróasztalhoz, és szórakozottan a tűzbe bámult. Constance a kártyát kevergette, és halkan beszélt valamit Tristramhez, aki figyelmesen hallgatta. Amikor Constance-t három héttel korábban kiengedték a Mount Mercyből, eleinte nagyon hűvösen és távolságtartóan viselkedett a fiúval, de Proctornak feltűnt, hogy azóta valamicskét kedvesebb lett hozzá. A kandallóban égő tűz és a gyertyák lángja lágy fénybe vonta a régi könyveket, az elegáns bútorokat és a három embert. Ha nem is kimondottan béke, de valamiféle halk nyugalom lengte be a szobát. Proctor általában nem volt hajlamos az efféle elmélkedésre, de most megfogta a jelenet – mint egy családi zsánerkép. Jobban mondva inkább olyanok, mint az Addams família, jegyezte meg magában egy kis félmosollyal, aztán kilépett a könyvtárszobából.


624 KÉT SÍR

P

endergast figyelte, ahogy a sofőrje távozik, aztán fogta a töltőtollát, hogy folytassa az írást. Talán két percig körmölt még, majd letette a tollat az asztal zöld filcborítására, és felemelte a papírlapot, hogy elolvassa a levelet. Kedves Viola! Több okból is írok. Először is, hogy bocsánatot kérjek, amiért a legutóbbi találkozásunkkor nem volt részed túl kedves fogadtatásban. Nagy fáradságodba került, hogy ideutazz, és én gyalázatoson viselkedtem veled. Nincs rá semmi mentségem, csak annyi – amit bizonyára magadtól is tudsz –, hogy nem voltam igazán önmagam. Azért is szeretnék köszönetet mondani, hogy megmentetted az életem – és ezzel nem túlzok. Amikor majdnem két hónappal ezelőtt megjelentél a küszöbömön, a határán álltam annak, hogy elkövessem azt, amiről olyan érzéketlenül beszéltem. A jelenléted, a szavaid elég sokáig késleltették a kezemet, hogy végül az újabb fejlemények eltereljék a figyelmemet. A lehető legjobb pillanatban érkeztél a Dakota-házba, és ezért mélységes és örök hálával tartozom. Az a szándékom, hogy egy kis vakációra utazom. Még nem tudom, mennyi időre és hová, de ha esetleg Rómában járnék, akkor mindenképp felkereslek – mint a barátomat. Ennek így kell maradnia kettőnk között mindörökre. Nagyon kevés dolog van, ami még ehhez a világhoz köt, Viola, és még kevesebb ember. Tudd, hogy te közéjük tartozol. Szeretettel üdvözöl: Aloysius D. PRESTON – L. CHILD

625 KÉT SÍR

Pendergast letette a levelet, összehajtogatta és becsúsztatta egy borítékba. Aztán a kártyázókra nézett. Constance és Tristram belemerültek a játszmába. A tekintete megint a tűzre tévedt, és nagyon sokáig mozdulatlanul bámulta a lángokat. A sherry érintetlenül állt az asztalon. Végül Proctor zökkentette ki a merengésből, aki visszatért, hogy bejelentse, a vacsora tálalva van. Tristram azonnal felugrott, és a sofőr után sietett. Láthatóan éhes volt – minden egyes étkezés igazi újdonságot jelentett a számára. Constance méltóságteljesebben követte. Végül Pendergast is felállt. Ujjai hegyével végigsimított az íróasztalon heverő borítékon, aztán némán kisurrant a szobából, és homályba burkolózó alakját elnyelték a Riverside Drive-i ház titokzatos, árnyakkal teli folyosói.


626 KÉT SÍR

A kiadó utószava

A

Preston-Child szerzőpáros sajátos világot teremtett eddig megjelent könyveiben, visszatérő szereplőkkel és szövevényesen összefonódó cselekményszálakkal. A titokzatos FBI-ügynök, Aloysius Pendergast és Vincent D’Agosta hadnagy A megtalált ereklye című kötetben lépnek színre először, amelyben a New York-i Természettudományi Múzeumban nyomoznak egy szörny után. A történet Az ereklyetartóban folytatódik. Pendergast és ördögien gonosz öccse, Diogenes Káin-Ábel harcát meséli el a „Diogenes-trilógia”: a Kénköves pokol, A halál tánca és az Elátkozott völgy, amelyben a híres egyiptológusnő, Viola Maskelene is szerepel, akit gyengéd szálak fűznek Pendergasthoz. Constance Greene titokzatos alakja a Kénköves pokolban tűnik fel először, az ő gyermekkorát és Enoch Leng történetét dolgozza fel a Titkok háza. Constance tibeti útjáról A sötétség kerekében olvashatunk. Corrie Swansonnal a Csendélet varjakkal című regényben találkozhatunk, amelyben Pendergast egy kansasi kisvárosban történt bizarr gyilkosságsorozat ügyében nyomoz.


627 KÉT SÍR

A

„Helen-trilógia” első kötetében, a Lázálomban Pendergast megtudja, hogy tizenkét éve halott felesége nem vadászbaleset áldozata lett, ahogyan addig hitte, hanem fondorlatosan kitervelt gyilkosság történt. A második kötetben, a Leszámolásban tovább bonyolódik a történet: kiderül, hogy Helen csak megrendezte a halálát, hogy a múltjában rejlő sötét titkok és a rejtélyes Szövetség elől meneküljön – ez a történet zárul le a Két sír lapjain.


628 KÉT SÍR

Douglas Preston, Lincoln Child - Két Sír

Recommend Documents