Thea Beckman
POKOLI ÉDEN
A mű eredeti címe: Het helse paradijs A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Thea Beckman: Het helse paradijs Lemniscaat, Rotterdam © 1987 Fordította: DAMOKOS KATALIN A címlapon HELÉNYI TIBOR festménye ISBN: 963 7425 78 0 Maecenas Könyvkiadó, 1993
1. FEJEZET Nagy tervek Kilian Werfel dobogó szívvel sietett végig a Nagy Bádeni Birodalom fővárosa, Bádenburg poros utcáin. Valóságos csoda, ami vele történt: az Egon, a nagy diktátor színe elé rendelték. Aznap reggel jelentkezett a futár az olcsó panzióban, ahol Kilian szobát bérelt, és átnyújtotta a rövid hivatalos parancsot. „Elrendeltetik, hogy Kilian Werfel nyelvtudós a mai napon délelőtt tizenegy órakor jelentkezzék a Győzelem téri palotában, ahova is a legkegyelmesebb IV. Egon meghallgatásra maga elé idézte. Aláírás: Benno Kwatschi kormánybiztos.” Csoda ez, igazi csoda, de ugyanakkor nyugtalanító is, mert az ég szerelmére, ugyan miről is akarna az Egon meghallgatni egy fiatal nyelvtudóst, akinek két éve rosszul fizetett állása van a Bádenburgi Egyetemnél? Kilian az egészből semmit sem értett. Csak nem mondott, írt vagy tett valami olyat, ami ellentétes a Birodalom érdekeivel? De ilyen esetben nem maga az Egon rendeli raportra az embert, hanem két katona rángatja ki az ágyból, és elsüllyeszti a bádenburgi büntetés-végrehajtási intézet pincebörtöneiben, hogy aztán majd néhány hónap múlva kihallgassák – méghozzá a híresztelések szerint igencsak kellemetlen módon. Ráadásul Kilian el sem tudta
képzelni, mit vétett. Bár… az ilyesmiben senki sem lehet biztos. Nem is olyan régen történt, hogy a magiarok újra fellázadtak. A felkelést ugyan vérbe fojtották, de mivel Kilian az apanyelvén kívül magiarul és britül is folyékonyan beszélt, elképzelhető, hogy árulással vádolják. Professzora parancsára ugyanis lefordította a magiarok néhány lázító írását. Kilian feltételezte, erre azért van szükség, hogy az anyagot továbbíthassák a titkosrendőrségnek. Lehet, hogy azokat a szövegeket nem lett volna szabad lefordítani, és a professzor az alárendeltjére akarja kenni a dolgot? Neeem, nyugtatta Kilian önmagát, az Egon nem foglalkozik ilyen apróságokkal, az ilyesmit a kormánybiztosra bízza. Valami más miatt rendelhette magához. De miért? Ősz volt, a Bádeni Birodalomban megszokott poros, száraz ősz, amikor lehull a fák meg-sárgult lombja, a tikkasztó nyári hőséget elűzik a hideg északi szelek. De még hetekbe telik, amíg megindul a téli esőzés… Az utóbbi években túl kevés volt a csapadék, és bár az újságok nem írhattak róla, Kilian azért jól tudta, hogy Európa egyre nagyobb területei válnak porsivataggá. Az aszályos vidékek termése már nem elég a tizenhatmilliónyi bádeninek és magiarnak. Ezért emelkednek állandóan az élelmiszerárak. Az áremelkedéseket ráadásul a spekulánsok is fokozzák, akik idejekorán felvásárolják a termést,
és visszatartják egész addig, amíg kétszáz százalékos nyereséget nem érnek el. Kilian átvágott a parkon, ahol néhány piszkos gyerek játszott a porban. Hirtelen eszébe jutott, hogy jött először kisfiúként, édesapja kezét fogva ebbe a parkba, amely akkor még zöld volt és üde, az utacskákat gondosan felgereblyézték, az ágyasokban pedig virágok nyíltak. Később a növényzet jelentős részét kiirtották, mert kellett a hely az új lakóházaknak. A magas, szürke épületek most a természet utolsó darabkáját is körülzárták, csak középen maradt meg az eliszaposodott tavacska, amelyben több patkány tanyázott, mint vadkacsa. A szökőkút sem működött már. Pedig kisfiúként milyen elragadtatva nézte a táncoló vízsugarat, amelyen csak úgy ragyogott a napfény. De ezeken a forró nyarakon nagy volt a vízhiány, télen meg túl sivár és sáros volt a park, úgyhogy már senki sem járt ide. Sietett, félt, hogy elkéshet, épp ezért alig ügyelt a boltokra, amelyek előtt elhaladt. A kirakatok fényűző árukkal voltak teli, drága étkészletekkel, ezüst evőeszközzel, gazdagon fénylő szövetekkel, a legfinomabb tartósított hal– és húsételekkel. Mindez megfizethetetlen a szegény tudósok vagy közönséges munkások számára. De Bádenburgban sok dúsgazdag üzletember is élt, nekik tették ki a kirakatba ezt a sok drágaságot. Kilian is szívesen meggazdagodott volna. Milyen jó
lehet, ha az ember megvehet akármi szépet, anélkül hogy az árra kellene gondolnia. Végre megérkezett a hatalmas Győzelem térre, ahol az Egon munkapalotája állt. A rezidenciát magas, hegyes lándzsákban végződő vaskerítés védte a külvilágtól, alul még karikába tekert szögesdróttal is megerősítették. A láncokkal lezárt kapu előtt tizenkét őr teljesített szolgálatot, lábhoz tett fegyverrel. Mereven maguk elé néztek. Az őrbódé előtt géppuska állt, mellette két katona. Kilian megmutatta a behívóját az őrmesternek, aki bizalmatlanul méregette, és rögtön odahívta két emberét. Bevitték magukkal az őrbódéba, és alaposan megmotozták. Még a száját is ki kellett tátania, le kellett vetnie a cipőjét, és vásott kabátkája gallérját is alaposan végigtapogatták. Amikor a katonák meggyőződtek róla, hogy nincs nála sem fegyver, sem méreg, sem tiltott könyv, sem más törvénytelen dolog, a két őr kíséretében beléphetett a palota előtti sivár térre. Csikorgott a kavics a talpuk alatt. A palota széles lépcsőin újabb silbakok álltak, akik bonyolult jelszavakat váltottak a Kiliant kísérő katonákkal. Kilian még mindig szorosan a két egyenruhás között, végre bejutott a palota magas, tágas előcsarnokába. Az őrök egy szűkös várószobához vezették, és odavetették neki, hogy majd szólítani fogják.
A behívóját elvették tőle. Háromnegyed tizenegy volt. Kilian várt. Mély benyomást tettek rá ezek a biztonsági intézkedések, amelyekkel a legkegyelmesebb Egon körülvette magát. A magiar merénylőktől félne? Tizenkét perc telt el, és Kilian szorongani kezdett. Megfeledkeztek volna róla? Ekkor kitárult az ajtó, és a küszöbön libériás inas jelent meg. – Jöjj! – mondta röviden. Kilian követte. Újra átmentek az előcsarnokon, fel az emeletre. Folyosó, kanyar, újabb folyosó. Kiliant elkápráztatta a pompa. Lágy, süppedős futószőnyegek, fehérre és aranyszínre festett ajtókablakok, drága nemes fából készült asztalkákon értékes vázák, a mennyezeten stukkóangyalkák és virágfüzérek. Nyomasztó volt az Egon hatalma és gazdagsága. A lakáj megállt az egyik díszesen festett ajtó előtt, kopogtatott, kinyitotta, és hangosan kiáltotta: – Kilian Werfel nyelvtudós, a Bádenburgi Egyetem munkatársa! – Bocsáttassék be! – válaszolt egy éles hang. A lakáj félreállt, és intett Kiliannak, hogy lépjen be. A fiatalembernek reszketett a térde. Fényűzően berendezett előszobafélébe jutott. A szoba közepén egy férfi állt, akiről Kilian rögtön tudta, hogy kormánybiztos. Nem is lehetett más abban a fekete ruhában, amelyet ezüstgallér és a bal vállán villámot formázó ezüsttőr díszített. Kiliannak
elakadt a lélegzete. Szóval mégiscsak elkövetett valami bűnt! A férfinak kerek arca volt, vastag nyaka, széles válla, és a tekintete, mint egy ragadozó madáré. Hideg, szürke pillantásával tetőtől talpig végigmérte Kiliant. – Kilian Werfel nyelvtudós? – kérdezte kurtán. – Igenis, uram. Szolgálatára, uram. – Kövess! Elkéstél. Kilian meg akarta magyarázni, hogy egy negyedórát várakoztatták, de a Kb úgysem hitt volna neki, így hát csak annyit mormogott, hogy sajnálja, és követte a férfit az ajtó túloldalán egy másik gyönyörű szobába, ahol minden csillogottvillogott, aztán egy újabb terembe. És mindenütt őrszemek… Kiliant még ezek után is váratlanul érte, hogy szemtől szembe találta magát az Egonnal. Lába reszketett. Bár képmása minden bádenburgi közhivatalban ki volt függesztve, és minden bélyegen az ő fejét csodálhatták, Kilian először nem ismerte meg. IV. Egon magasan, kihúzott derékkal ült a hosszú asztal fejénél, és szigorúan nézett maga elé. De az átható pillantás, amelyet Kilian oly jól ismert az arcképekről, mazsolaszemekből villogott elő. Az erőteljes áll, amelyet az arcképfestők olyannyira kihangsúlyoztak, csak kiugró állkapocscsont volt.
Az élő modellnek az ajka is sokkal vastagabb, húsosabb és gyengébb volt, mint a festményeken. Az Egon hófehér egyenruhát viselt arany kitüntetésekkel és csilingelő érdemérmekkel; úgy látszott, mintha válltömést hordana, és ráncos arca is öregebb volt, mint amilyennek Kilian gondolta. A fiatalember azért persze tudta, hogy mi illik. Mélyen meghajolt, jobb térdével a padlót érintette, kezét összekulcsolta a mellkasa előtt, úgy dadogta: – Legkegyelmesebb Egon, a megtiszteltetés, amelyben részesültem, életem végéig melengetni fogja a szívemet. Az Egon nem volt egyedül. Balján egy tudóskülsejű férfi ült. Jobbján egy tengerészkék egyenruhás tiszt, karján aranycsíkokkal és majdannyi kitüntetéssel, mint ahány magának az Egonnak volt. Egy admirális! A kormánybiztos intett Kiliannak, hogy üljön a tudós mellé, maga pedig az admirális oldalára telepedett le. Tehát mégis megbeszélésről van szó, méghozzá jelentősről. Kilian csak azt nem értette, mit akarhat tőle ez a magas rangú társaság. Rettenetes zavarban ült le. Az Egon végigjártatta mazsolaszemét a négy férfin, aztán intett a kormánybiztosnak, aki ismét felállt, megköszörülte a torkát, hátravetette a fejét,
és nagy hangon belekezdett, mint aki szóról szóra betanult szöveget mond fel: Figyelmeztetek minden jelenlévőt, véssék eszükbe, hogy ami itt elhangzik, szigorúan titkos, és újabb utasításig, mély en hallgatni kell róla. Aki harmadik személynek továbbadja, ami ezen a megbeszélésen elhangzik vagy határoztatik, a hazaárulás bűnében vétkes. Kilian tudta, hogy a hazaárulás büntetése halál. Engedelmesen bólintott, de úgy látszott, a kormánybiztos meg sem látja, mert monoton hangon folytatta: – Jelen vannak: a mi legkegyelmesebb, legtudósabb Egonunk, ezen a néven a negyedik, akinek hatalma és jósága az egész művelt világban közismert. Továbbá: Berthold Cranach admirális, dr. Mannix, a Bádenburgi Egyetem munkatársa, Kilian Werfel, szintén ezen egyetem alkalmazottja és jómagam, Benno Kwatschi kormánybiztos. Szeretett és tudós Egonunk azért hívott össze bennünket, hogy tanáccsal szolgáljunk őfelségének. Kiliannak leesett az álla. Kormánytanácsos! Ő, a frissen végzett, alulfizetett tudós, aki mit sem tud az államügyekről, és kamaszkora óta csak nyelvi problémákkal foglalkozik, ugyan milyen tanácsot is adhatna az Egonnak? Csak nem azt akarja tudni az uralkodó, hogy mondják magiarul: „ez parancs!”?
A kormánybiztos újra leült, és az államfő felemelte súlyos gyűrűkkel ékített kezét. – Mannix doktor. Beszéljen Kilian úgy becsülte, hogy a tudós vagy ötven lehet, már kopaszodott, és arcát sebhely torzította el, amelyet talán dárda vagy nyíl okozhatott. Valószínűleg az arcizmai is megsérültek, mert bal szemhéja lecsüngött, mintha kacsintana. De a hangja meleg volt. – Sok éve történt, hogy a munkások ősi városok kiásásakor mindenféle hasznavehetetlen tárgyak mellett egy légmentesen lezárt könyvtárra bukkantak. Ebben a könyveken kívül sok térkép is volt. Tudósaink ezekből azt következtették ki, hogy a Föld másképp nézett ki a világot elpusztító Nagy Háború előtt. A Föld tengelye valószínűleg a Nagy Háború alatt vagy közvetlenül utána mozdult el. Az elmozdulás következtében még a háborútól megkímélt vidékeken is árvizek, viharok és más természeti csapások pusztítottak. Ezt a borzalmas időszakot annaleseink a Nagy Változás koraként írják le. A Nagy Változás kiváltó oka ismeretlen. A tudósok úgy vélik, hogy a Nagy Háború során elszabadult erők okozták a világ kizökkenését. Papjaink azt gondolják, hogy Isten büntetése volt, mellyel jó útra akarta téríteni a bűnösöket.
Kilian eddig még semmi újat nem hallott. Minden iskolás gyermek ismerte a Nagy Változás történetét. Mannix doktor folytatta: – A tudósok a foszladozó térképekből kikövetkeztették, hogy a világ nagyobb, mint az általunk ismert Európa, és hogy a Brit Birodalomtól nyugatra hatalmas óceán terül el. És ott, távol nyugaton, egy egész földrész: Amerika. A Nagy Bádeni Birodalomban mit sem tudtak Amerikáról, ezért a legbátrabb Egon tavaly egy felderítőhajót küldött ki, hogy feltárja ezt az ismeretlen világrészt. Nekem is részem volt abban a nagy megtiszteltetésben, hogy tagja lehessek ennek az expedíciónak, melyet Snauzer kapitány vezetett. Kilian hirtelen kiegyenesedett, mert erről az expedícióról semmit sem tudott. Tavaly? Nyilván titkos expedíció volt. Látta, hogy Cranach admirális összevonja a szemöldökét. Lehet, hogy ő sem tudott róla? Mannix doktor zengő hangon folytatta: – Az expedíció nem járt sikerrel, de ezért nem a tengerészek, a katonák és a részt vevő tudósok a felelősek. Amerika éghajlata kedvezőtlen, sok a sivatag, és minél délebbre megyünk, annál forróbb és kietlenebb a táj. Kevesen lakják, de a lakosok vad törzsekbe tömörültek, akik igen kezdetleges körülmények között élnek. Az egyes települések állandó harcban állnak egymással. Minket is ellenségesen fogadtak. – Megdörzsölte arcán a
sebhelyet. – Amikor partra szálltunk, lándzsákkal és mérgezett nyilakkal támadtak ránk, ezért a földdel egyenlővé kellett tennünk néhány part menti települést. Ezek után a vademberek menekültek előlünk, de közben a betegeket és sebesülteket egyszerűen hátrahagyták, így aztán sikerült néhány foglyot ejtenünk. Ami a legjobban meglepett, az volt, hogy ezek az emberek egyfajta eltorzult britet beszéltek. Ezt azzal magyarázom, hogy mint az a feltalált régi könyvekből kitűnt, a brit, amelyet manapság csak a Brit-szigeteken beszélnek, vagy ezer évvel ezelőtt, még mielőtt bekövetkezett volna a Nagy Változás, világnyelv kellett hogy legyen. – Azokból a könyvekből leginkább az tűnt ki, hogy a bádeni kellett világnyelv legyen! – vágott éles hangon a doktor szavába a kormánybiztos. – Valóban, Kwatschi úr, a bádeni akkoriban az egyik legfontosabb nyelv volt – válaszolt Mannix doktor gyorsan, elvégre egy Kb-val igazán nem keveredhet vitába az ember. – De úgy tűnik, hogy abban az időben Amerikában a bádeni mellett a britet is beszélték, és ebből igen sok megmaradt a merrikaiak, ahogy magukat nevezik, zagyva nyelvében. De nemcsak a nyelv fajzott el, legtudósabb Egon, hanem maga a nép is. Az emberek írástudatlanok, vadak, értelemmel nem lehet rájuk hatni. Minden törzsnek van egy vezetője, annak egy hadnagya, akit szárzsnak
hívnak, a többi mind közember. Minden törzs minden másik törzs ellensége. Az állandó harcban semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy kárt okozzanak az ellenségnek; gyakran indítanak éjszakai támadásokat, csapdákat állítanak, elpusztítják a másik termését, elrabolják asszonyait… A merrikaiak szemében a gyöngeség a legnagyobb vétek, mert az erősebb jogán kívül semmilyen jogot nem ismernek. Ráadásul hihetetlenül gőgösek is, meg vannak róla győződve, hogy széles e világon nincs jobb, bátrabb és fontosabb nép a merrikainál, és ezt állandóan be is akarják bizonyítani. Vagy, ahogy az az öregember mondta, akitől az információinkat szereztük: „Atyáink az egész világon uralkodtak, a többi nép reszketett tőlük, és még a csillagokba is fölrepültek.” De amikor megkérdeztem, hogy akkor ma miért kell a büszke merrikaiaknak íjjal és nyíllal vadászniuk, nyomorúságos viskókban lakniuk, és miért nem tudnak még tisztességes hajókat sem építeni, csak a fejét rázta, és azt hajtogatta, hogy a sivatag tette őket tönkre. Mi meg hagytuk, hadd beszéljen, hiszen jól tudtuk, hogy a Nagy Háború és a Nagy Változás volt az oka, hogy ez a büszke nép majdnem teljesen kipusztult, és egészen elfajzott. Az Egon haragos pillantást vetett Mannix doktorra.
– A háborúzástól minden nép csak nagyobb, erősebb, eszesebb lesz! – mondta szigorú, éles hangon. – Természetesen, legkegyelmesebb Egon – válaszolta Mannix doktor gyorsan, szinte hízelgőn. – Akkor folytasd a történeted, de ne beszélj ostobaságokat! – parancsolta az Egon. – Hogy rövid legyek: a foglyaink, akiket, mint mondottam volt, mind betegen vagy sebesülten hagytak hátra, hamarosan meghaltak, mi pedig felvontuk a horgonyt, hogy visszatérjünk a Nagy Bádeni Birodalomba, és jelentést tegyünk. Világos volt, hogy az amerikai kontinens gyarmatosítása rengeteg erőfeszítést, munkaerőt és tőkét követelne, ugyanakkor pedig igen kevés előnnyel járna. Sivatagunk magunknak is van elegendő, sőt egyre több lesz. – Mannix doktor! – kiáltotta a kormánybiztos figyelmeztetően. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy Amerika értéktelen a számunkra – ijedt meg a tudós. – De foglyaink szavaiból az is kitűnt, hogy a merrikaiak időről időre kapcsolatba kerültek más népekkel, akik tőlük északra élnek. Ezek a vidékek a régi térképeken alig-alig vannak részletezve, mert a Nagy Változás előtt örök hó és jég borította őket. – Például Grönland – mordult fel az admirális.
– Pontosan. A régi térképek szerint hatalmas sziget fekszik az amerikai szárazföldtől északkeletre, akkora, mint fél Európa, amelyről pusztán annyit tudunk, hogy hegyesnek kell lennie, és hogy évszázadokig több száz méter vastag jégréteg borította. A Nagy Változás előtt alig is lakták, csak néhányan a part mentén, amely a nyári hónapokban legalább részben fel-olvadt. De miközben a mi vidékünkön erősen romlott az éghajlat, mert forró és száraz lett, akárcsak a merrikaiak földjén, biztos, hogy a legendás Grönlandon épp ellenkezőleg, meg-enyhült, úgyhogy fennáll annak a lehetősége, hogy a jég időközben elolvadt, és termékeny szűzföld bukkant elő. Az Egon türelmetlenül dobolt a lábával. – Már sok pénzembe és emberembe került ez az elmélet! – mondta éles hangon. – Már kétszer küldtem felderítőhajót az úgynevezett Grönlandra, és egyik hajóról sem hallottunk soha többé. Kilian számára ez is újdonság volt. Mennyi minden történik a Bádeni Birodalomban, amiről egy közönséges polgárnak fogalma sincs! Nem csoda, hogy titokban kell tartani az efféle megbeszéléseket. De még a kormánybiztos is meglepődött. – Kétszer? – kérdezte. Mannix doktor hallgatott, de az ő arca is csodálkozást tükrözött.
– Tizenkét évvel ezelőtt történt – mondta az Egon –, hogy egy hajó, amely az én nevemet viselte, elindult, hogy megkeresse a legendás Grönlandot, és soha többé nem tért vissza. Bő két évvel ezelőtt ugyanezzel a paranccsal indult el a Badenfelder, és ez a hajó is nyomtalanul eltűnt. A Hajnalcsillag visszatért ugyan amerikai útjáról, de a legénység fele odaveszett a barbár merrikaiakkal, vagy hogy a csudába hívják őket, folytatott csatározásokban. Eddig nem sok eredménnyel jártak a kísérleteink, hogy ismeretlen földeket gyarmatosítsunk, és ennek meg kell legyen az oka: tengerészeink vagy a hajózáshoz nem értenek, vagy gyáva a legénység, vagy… – és fenyegetően nézett az admirálisra, aki félelem nélkül viszonozta a pillantását. – Kegyelmes Egon – mondta Cranach –, nem látom okát, hogy eltekintsünk a további felfedezőutaktól. Csak azt a hibát követtük el, hogy mindig csupán egyetlen hajót küldtünk. Egész flottával kellett volna mennünk. Az Egon elvörösödött haragjában. Az admirális ugyan azt mondta, hogy „elkövettük azt a hibát…”, de a szobában mindenki tudta, hogy a szemrehányás az államfőnek szólt, hiszen ő volt az, aki a döntéseket hozta. A kormánybiztos leplezetlen megvetéssel nézett az admirálisra. Sosem szabad igazat adni azoknak, akik esetleg hamarosan kegyvesztettek
lesznek. De Kiliannak tetszett az öreg admirális bátorsága, aki szóba mert hozni egy hibát. Az Egon Mannix doktort kérdezte: – Mivel tudja megmagyarázni azt a tényt, hogy azok a hajók, amelyek Grönland felfedezésére indultak, nem tértek vissza, miközben a Hajnalcsillag, amely Amerikát akarta fölfedezni, hiába volt veszedelmes az ország és ellenséges a lakosság, mégis hazatért? Különös logika, gondolta Kilian. Ha az egyik dolog lehetséges, akkor ä másik is? A „leg-tanultabb” Egontól azért értelmesebb kérdést várt volna. Mannix doktor igen magabiztosan válaszolt: – A hajók eltűnése több módon is magyarázható, legnemesebb Egon. Lehetséges, hogy a Nagy Változás során az egész sziget a tengerbe süllyedt, mint sok más sziget is, és így már nem létezik többé. Még olyan tudósok is vannak, akik azt feltételezik, hogy a hajdani Grönland helyén hatalmas örvény keletkezett, amely ellenállhatatlanul a mélységbe ránt minden hajót, amely megközelíti. Kilian valami félelemfélét látott az Egon szemében megjelenni, és nem tehetett róla, el kellett mosolyodnia. De a kormánybiztos figyelmét semmi sem kerülte el. – Ön nevet, Werfel úr? – Úgy bizony! – kiáltott fel a fiatalember, aki örült, hogy végre szóhoz juthat. – Nagyon
valószínűtlennek tartom, hogy létezzék több mint ezer kilométer átmérőjű örvény. Nem is tudtam, hogy ilyen gyermekmesék keringenek az egyetemünkön. Mannix doktor mérgesen nézett rá, de úgy látszott, az Egon megkönnyebbült. – Akkor maga mivel magyarázza, fiatalember, hogy eltűnt két jól felszerelt felderítőhajó? – Az admirális megjegyzéséhez csatlakozom, legtiszteletreméltóbb Egon. Aki teljesen is-meretlen területet akar felderíteni, esetleg meghódítani, annak flottával kell érkeznie, nem egyetlen sebezhető hajóval. – Te sebezhetőnek mered nevezni az én hadihajóimat?! – Ha megengedi, kegyelmes uram, hogy ilyen tiszteletlen legyek, igen! Egyetlen hajón kitörhet egy járvány, a vihar a sziklákhoz csaphatja, és akkor elsüllyedhet. Lehet, hogy elsodorta az ár, az ellenséges merrikaiak pedig elfogták és elsüllyesztették – bármi megtörténhet egyetlen magányos hajóval, ha nincs senki, aki a segítségére siethet. – Admirális? – Ez a taknyos legalább értelmes dolgokat mond. Egy pillanatra mindannyian elhallgattak. Az Egon gondolkozott. Virsliujjaival határozatlanul dobolt az asztallapon. Szemmel láthatóan nem kedve
szerint alakult a megbeszélés. De az admirális, aki alaposan belelendült, még nem fejezte be: – Kiutat kell találnunk, mert a helyzet egyre nehezebb. Tíz év múlva nem lesz elegendő szenünk a hadihajóinkhoz, és ki leszünk szolgáltatva a britek önkényének, akiknek van elég. Már most minden évben megkétszerezik az áraikat, és ezzel túlságosan is sok pénzt vonnak el az államkasszából. Ráadásul bizonyos jelek arra utalnak, hogy a brit King a legnagyobb titokban erős hadiflottát építtet. Eltarthat még öt-hat évig, amíg elkészül, de egész biztosan eljön az idő, amikor bádeniek és britek ismét harcba keverednek. És lehet, hogy az segíthet majd győzelemhez, hogy van egy támaszpontunk az óceán közepén, ki tudja, mennyi ásványi kinccsel. De milyen esélyünk lehet a háború megnyerésére, ha a britek előttünk fedezik fel Grönlandot? – De hát ki állítja, hogy Grönland ásványi kincsekben gazdag? – kérdezte az Egon. – Én! – tört ki Mannix doktorból.– Már amennyiben óhajtja, hogy kifejtsem nézeteimet, kegyelmes Egon. – Kezdje! – Biztos, hogy amikor a világ éghajlata a Nagy Változás során átalakult, Grönland fokozatosan kiolvadt. Mivel pedig eleve igen ritkán lakott volt, kicsi a valószínűsége, hogy bárki is túlélte ott a Nagy Változást. Tehát még ott kell lenniük az
ásványi kincseknek, melyek a jég alatt rejtőztek. Tudjuk, hogy a jég alatt hegységek húzódtak, amelyeknek csak a csúcsa emelkedett a gleccserek fölé. És mi van ezekben a hegyekben? Valószínűleg arany, ezüst és egyéb fémek. És mi van a völgyekben? Úgy gondolom, szén. Ha Grönlandon semmi sem zavarta meg a természetet, a hegyoldalakon erdők vannak. Gondoljon csak bele, legnagyszerűbb Egon, egy sziget, amelyik akkora, mint fél Európa, és még teljesen érintetlen, lakatlan, ismeretlen! Az Egon mohón nézett maga elé. – Adjanak jó tanácsot – mondta hirtelen. – Lassan itt az ebédidő, tehát csak röviden. Azt kérdezem: mit tegyek? Kíséreljem meg megszállni az amerikai földrészt, vagy hódítsam meg Grönlandot, vagy várjam ki, mit tesznek a britek? – Semmiképpen se várjon, legkegyelmesebb Egon! – kiáltott fel az admirális. – És azok után, amiket hallottam, nem l tűnik célszerűnek flottát küldeni Amerikába. Túl messze van és túl jelentéktelen. Úgy vélem, célszerűbb volna Grönlanddal próbálkozni. – Mannix doktor? – Ha elegendő hajó és személyzet áll rendelkezésünkre, akkor én is Grönlandra szeretnék menni. – Kwatschi?
A kormánybiztos megköszörülte a torkát, ünnepélyesen összekulcsolta a kezét, úgy szónokolta: – Bármilyen döntést hoz is a legkegyelmesebb Egon, biztos lehet benne, hogy minden erőmmel az ön világraszóló terveinek megvalósításán fogok munkálkodni. Amerika, amely csupa végtelen sivatag, aszályos, és lakossága ellenséges, kevéssé tűnik vonzónak. Ezzel szemben áll az, hogy Grönlandról semmit nem tudunk azon kívül, hogy két hajónk már oda-veszett. – Ezeket az érveket már jó néhányszor felsorakoztatták. Mit tanácsol? – Azt, hogy ha úgy dönt, hogy flottát küld Grönlandra, önmagát is képviseltesse, s amint meghódítottuk az országot, az ön megbízottja felállíthassa a kormányt, és mindent elrendezhessen. – Ez magától értetődik. Werfel? Kiliannak hirtelen nagyon melege lett. Még mindig nem értette, miért rendelte oda az Egon erre a nagyon is titkos tanácskozásra. És most tanácsot kell adnia egy olyan kérdésben, amelyről nem tud semmit, és aminek csak a felét érti. Úgy döntött, hogy az admirálist követi, mert az értelmes embernek látszott. – Grönland – dadogta. Mannix doktor nagy erdőkről, érintetlen természetről beszélt, és Kilian már olyan régóta nem látott erdőt. – Bizonyáraikkor
a legjobbak az esélyeink, ha több hajóból álló flottát küldünk Grönlandra. Már ez a név, zöld sziget, is milyen vonzó! Látta, hogy az admirális elégedetten bólint, és megkönnyebbülten felsóhajtott. És ekkor jött a nagy meglepetés. – Werfel, milyen gyorsan tud egy teljesen ismeretlen nyelvet elsajátítani? – kérdezte a kormánybiztos. – Één? Az attól függ, milyen bonyolult a nyelv. Úgy érti…? Az Egon szúrós pillantást vetett a fiatalemberre. – Igen, úgy értjük. Nem tudjuk, hogy Grönland lakatlan-e. Ha nem, akkor a lakosai esetleg ugyanúgy, mint a merrikaiak, valami eltorzult britet beszélnek, vagy elfajult bádenit, vagy, bár ezt teljesen valószínűtlennek tartom, egy egészen ismeretlen nyelvet. Vagyis kell hogy legyen az expedíciónak egy tagja, aki képes rá, hogy nyelvüket megfejtse a kormánybiztosom számára, és mint tolmács teljesítsen szolgálatot. Kilian még mindig képtelen volt elhinni a dolgot. – Tehát én… – Ha úgy döntünk, hogy hajókat küldünk Grönlandra, maga is velük tart. Most mind a négyen rá néztek, és Kiliannak meg kellett szólalnia:
– Én… álmodni sem mertem volna, hogy valaha ilyen óriási megtiszteltetésben lesz részem, legkegyelmesebb Egon. – A határozatot meghoztuk – mondta az Egon csillogó szemmel. – Expedíciót szervezünk Grönland felfedezésére és meghódítására. Cranach admirális, hány hajóval tud nekivágni ennek a vállalkozásnak? Az admirális örömteli meglepetéssel nézett föl. – Tekintettel a sziget feltételezett méreteire, szükségesnek látszik, hogy öt nagy hadihajóval menjünk. – Öt! – Az Egon hirtelen magánkívül volt. – Miért nem rögtön tizenkettő?! Maga félrebeszél, admirális. Öt az egyszerűen lehetetlen! Kérdem én: ki fizetné meg azt a rengeteg pénzt, amibe öt hadihajó megépítése és felszerelése kerül? Kicsoda? Van egyáltalán fogalma róla, hogy ez mennyibe kerülne? – Az Egon töprengve nézett egyikükről a másikra. – Öt hadihajó – mormolta még mindig dühösen maga elé. – Ennyi pénzt nem tudok nélkülözni… Az admirális fújtatott, kivörösödött arca erősen elütött ősz hajától. – Törődjünk inkább bele, hogy a britek megelőznek? – kezdte, de ekkor a kormánybiztos emelte fel a hangját: – Legalázatosabban tisztelt Egon, megengedné, hogy megoldást javasoljak erre a kérdésre?
– Rajta! – Sőt két megoldást, ha meg méltóztatik engedni. Az egyik, hogy felkeltsük üzletembereink érdeklődését, és kölcsönöket vegyünk fel a bankoktól. Ez azzal a nehézséggel jár, hogy ezek az emberek készek lesznek ugyan pénzt fektetni az expedíciónkba, de ha sikerrel járunk, és valóban meghódítunk egy új szigetet, amely gazdag nyersanyagokban és ásványi kincsekben, akkor részesedést kívánnak majd. A második lehetőség, hogy húszmilliós pótlólagos adót vetünk ki a magiarokra, amit egy fél éven belül kell megfizetniük. Ebből megépíthetünk öt darab négymilliós hadihajót. Ebben az esetben, teljes mértékben az állam viseli az expedíció költségeit, és így állami tulajdon lesz Grönland minden gazdagsága is. Az Egon arca felragyogott. – Különadó a magiaroknak, hogy megbüntessük őket a lázongásukért… – Ön azonnal megértette, legtanultabb Egon. Kilian döbbenten ült. Húszmillió! Egy fiatal tudósnak, aki évi ötszáz márkát keres, elképzelhetetlenül nagy összeg. És szegény magiaroknak fél éven belül kell összekaparniuk ezt a pénzt. A rendes adón felül, ami szintén igen magas. Úgy látszott, Mannix doktornak is kételyei vannak.
– A magiarok a télen éhen fognak pusztulni – mormolta óvatosan maga elé. De senki sem figyelt rá. Az Egon hangja minden kételyt eloszlatott. – Kwatschi, ez egyszerűen zseniális ötlet! Hadd éhezzenek egy darabig azok az átkozott magiarok! Akit az éhhalál környékez, annak nincs ideje és ereje lázadozni. Az éhező nép engedelmes. Eddig túlságosan is engedékeny voltam a magiarokkal, akik pedig alsóbbrendű nép, egy csöpp bádeni vér sem csörgedez az ereikben. Cranach admirális, egy éven belül megkapja az öt hadihajóját, hogy meghódítsa Grönlandot. Kwatschi, önt bízom meg, hogy Loran hadi-kikötőnkben felügyeljen a hajók építésére, azonkívül jövő nyáron részt vesz az expedícióban, mint az én megbízottam. Werfel fiam, maga is megy, mint tolmács és nyelvtudós. Utasításait Kwatschi kormánybiztostól fogja megkapni. Mannix doktor, ön geológusi minőségében vesz részt. Kwatschi volt az egyetlen, aki tiltakozni mert. – Azt reméltem, legméltóságosabb Egon – kezdte savanyú képpel –, hogy engem fog megbízni azzal, hogy megszervezzem a különadó behajtását a magiaroknál. No meg hogy közben a saját zsebedet is megtömhesd – gondolta Kilian. Az Egon elutasítóan intett.
– Ez szükségtelen, Kwatschi. Épp elég kormánybiztosom van a magiaroknál. Önt azzal bízom meg, hogy felügyelje az expedíciós flotta építését. Az ön feladata lesz arról gondoskodni, hogy a jövő nyár elején indulásra kész legyen az öt hadihajó. – Boldogan, összehasonlíthatatlan Egon – mondta Kwatschi, és megpróbált Örömteli arcot vágni. Az Egon intett. – Megbeszélés lezárva – károgta. – Ugye fölösleges az urakat figyelmeztetnem a titoktartási kötelezettségükre? – Megragadott egy rézcsengőt, és megrázta. Azonnal kitárultak a középső szoba ajtajai, és láthatóvá váltak a kinti őrszemek. Kwatschi, az admirális, Mannix doktor és végül Kilian is felálltak, mélyen, nagyon mélyen meghajoltak az Egon előtt, búcsúszavakat mormoltak, és folyamatosan hajlongva kihátráltak. Az Egon ülve maradt, amíg el nem tűntek. Amikor végre kiértek, Kilian mély lélegzetet vett, de ettől por került az orrába, és tüsszentenie kellett. Még alig tudta felfogni, mi is történt vele. Egy röpke év múlva részt vesz egy szigorúan titkos, de rendkívül fontos expedícióban, mint tolmács, mint nyelvfenomén! Micsoda kaland! Öt hadihajóval indulnak, hogy felfedezzenek és meghódítsanak egy ismeretlen földet. És erre a
feladatra őt, Kilian Werfelt választották ki, aki addig csak jelentéktelen fogaskerék volt a bádenburgi tudósok gépezetében. Minek köszönheti? Főnökének, a professzornak? A titkosrendőrség számára készített fordításoknak? Annak, hogy diákkorában olyan jók voltak a tanulmányi eredményei? Nem tudta, és nem is fogja neki soha senki elmondani, mert az Egonról az a hír járta, soha senki nem tudja, miért döntött úgy, ahogy. Óriási hatalma volt, egyetlen tollvonással magas méltóságra emelhetett vagy tönkretehetett bárkit. Azonkívül bármennyire szerette is volna, Kilian senkivel nem beszélhetett arról, hogy kiválasztották. Ez az expedíció is titkos, éppúgy, mint az, előzők. És ez azt jelenti, nagy a kudarc esélye, mert az olyan vállalkozásokat, amelyeknél a siker biztosra vehető volt, mindig jó előre nagydobra verték. De ha valami félresikerülhet… És ahogy Kilian aznap megtudta, ez a kísérlet eddig már kétszer kudarcba fulladt. De most aztán jó vége kell hogy legyen a dolognak, gondolta. Öt négymilliós vadonatúj hadihajó, a parancsnok pedig a hallgatag, de igen megbízhatónak látszó admirális. Ilyen emberrel a fél világot meg lehet hódítani! Vagy ezer évvel ezelőtt, gondolta Kilian, az egész világ összeomlott, és az emberiség majdnem teljesen kipusztult – legalábbis ha igaz, ami a könyvekben áll. És miért is ne lenne igaz?
Az elmúlt kétszáz év ásatásai kellő bizonyítékot szolgáltattak, hogy valaha itt, Európában is virágzott egy másik civilizáció, amelyet elsöpört a Nagy Változás, amikor a Föld kizökkent. De voltak túlélők, és utódaik végtelen nehézségekkel, értelemmel, végtelen bátorsággal fel-építettek egy új civilizációt, hatalmas államot alapítottak, és a határaik mentén minden vad törzset az uralmuk alá hajtottak. És még tovább fogunk terjeszkedni, az Egon hatalma messze túl az óceánon is érezhető lesz! Nagyon büszke volt arra, hogy bádeni, a győzedelmes nép fia. De a hazaszeretet mellett valami határozatlan csalódottságot is érzett a szívében. Higgadtsága és józan paraszti esze csökkentette a kiválasztottsága fölött érzett örömét. Kiválasztottság? Ugyan, egyszerűen parancsot kapott. Sem az Egon, sem a tanácskozás többi résztvevője nem kérdezte meg, hogy van-e kedve részt venni az expedícióban, hogy nincsenek-e más kötelezettségei, mint hogy könnyedén igent mondjon. Egész egyszerűen nem volt választása. Kilian sejtette, hogy történhetett a dolog. Kwatschi az Egon megbízásából összeállíttatta a nyelvtudósok listáját, és kiválasztott róla egy fiatalembert, aki még nőtlen, kellőképpen hazaszerető, a titkosrendőrség soha semmivel
nem gyanúsította – és aztán megjelölte ezt a nevet. Kilian Werfel. Kwatschi Kb választotta ki Kiliant, nem az Egon. És volt még valami, ami csalódást okozott a fiatalembernek. Ma látta életében először az Egont, méghozzá jó közelről, és nem tetszett neki, amit látott. Hogy a diktátor csúfabb volt, mint az arcképein, hogy nem látta a bélyegekről megszokott nemes arcvonásokat, ez még nem igazán zavarta. Nyilvánvaló, hogy ha egy művésznek az Egont kell megörökítenie, igyekszik megszépíteni. De Kilian mégis több kisugárzást várt volna a Nagy Bádeni Birodalom uralkodójától, attól az embertől, aki egyetlen tollvonással utasítást adhat egy egész sor halálos ítélet végrehajtására, aki törvényeket alkot, de ő maga felettük áll, akinek korlátlan hatalma van. Kit látott a tanácsteremben? Olyasvalakit, aki szemmel láthatóan megijedt és elsápadt, amikor az admirális a britekről beszélt; aki tehetetlenül nézett egyikről a másikra, és azt kérdezgette, mit tegyen, mit tanácsolnak neki. Aki siránkozni kezdett, amint kiderült, hogy a tanácsok megfogadása pénzbe fog kerülni, és aki megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint a Kb azt javasolta, hogy még jobban fosszák ki a magiarokat, még ha éhhalál fogja is őket fenyegetni. Magától az Egontól egyetlen önálló gondolatot sem hallott Kilian.
A legkevésbé azonban az tetszett Kiliannak, hogy az Egon közvetlenül Kwatschi kormánybiztos parancsnoksága alá helyezte. A Kb-ket még a leghűségesebb bádeniek is gyűlölték. Nem volt titok, hogy az Egon hatalma a kormánybiztosokra támaszkodik. Ők voltak azok, akik szoros kapcsolatban álltak a titkosrendőrséggel, akik állandóan kutattak a lakosság lázongásra hajlamos elemei után. A Kb-k uralkodtak a börtönök, bankok fölött, felügyelték a bíróságokat, és ők voltak az Egon legbefolyásosabb tanácsadói. A kormánybiztosok jelentették az Egon hatalmának fenyegető karját, és így nekik maguknak is igen nagy volt a hatalmuk. Akinek egy Kb volt az ellensége, nem számíthatott hosszú életre. És – bár ezt senki sem merte hangosan kimondani – korruptak is voltak. Minden alkalmat megragadtak, hogy megtömjék a saját-zsebüket. Nem véletlen, hogy Kwatschi akarta megszervezni a magiarok különadójának behajtását. Nyilván gondoskodott volna róla, hogy abból a húszmillióból huszonegy legyen. Ehelyett azonban Loran hadikikötőjébe küldte az Egon, ahol a nagy hajóépítő műhelyek voltak, és Kwatschinak nem nagyon tetszett a dolog. Kaphat ugyan némi kenőpénzt a sólyamesterektől és a fémszállítóktól, de ez biztosan nem lesz több néhány ezer márkánál. Ráadásul részt kell majd vennie az expedícióban, ami nyilván nem lesz
veszélytelen. Kiliannak tehát 0lyan ember alatt kell majd szolgálnia, akinek minden oka megvan rá, hogy rosszkedvű legyen. Ha szerencsém van, gondolta a fiatalember, lehet, hogy egész úton tengeribeteg lesz, és nem sokat fog piszkálni. 2. FEJEZET Kilian pénzszűkében Kilian Werfelnek azon a télen nagyon sok volt a dolga. Nemcsak az egyetemen dolgozott, hanem még az expedícióra is fel kellett készülnie, amiről ráadásul senkinek sem beszélhetett. Ami pedig elég nehéz volt, mert Kwatschi időnként magához rendelte a hivatalába, és mindenféle utasításokat adott neki. Mint polgári személynek, magának kellett a felszereléséről, a megfelelő ruházatról, erős lábbeliről, messzelátóról, írószerekről gondoskodnia, ráadásul saját költségére – és erre nem volt pénze. Vegyen fel kölcsönt? De ha uzsoráshoz fordul, meg kell mondania, mire kell a pénz, ezt pedig megtiltották. Kérjen a szüleitől? Édesapjának kis festőműhelye volt az egyik külvárosban, és már az is épp elég nagy megterhelést jelentett neki, hogy taníttatta a fiát. Az erre felvett adósságokat még mindig nem tudták visszafizetni. Lehetetlen, hogy újra pénzt kérjen az édesapjától. Nagy megtiszteltetésben van ugyan részem, gondolta Kilian, de azt egy szóval sem mondták,
hogy milyen drága mulatság lesz ez a megtiszteltetés. Amikor már végképp kétségbeesett, Kwatschi újra hívatta. A kormánybiztos rendszeresen felutazott Loranba, de azért minden hónapban legalább egy hetet a fővárosban töltött. Amikor Kilian jelentkezett nála, a Kb jóindulattal nézett a fiatalemberre. – És hogyan áll az útifelszerelés összegyűjtésével, fiatal barátom? – kérdezte gyanús barátságossággal. – Takarékoskodom, uram – mondta Kilian, és elvörösödött. – A családja tud segíteni? Kilian szomorúan megrázta a fejét. – Hát igen, mint tanársegéd nem sokat kereshet – mormolta a Kb, és úgy tett, mint aki mélyen elgondolkozik. – És ugye pótolhatatlan veszteség volna, ha azért nem vehetne részt a titkos küldetésben, mert nincs elég készpénze? Kilian megrettent. Hogy ne menjen velük? Csak azért, mert nem tudja összeszedni azt a szerencsétlen pár száz márkát? – Hát… izé… próbálok itt-ott kölcsönkérni – dadogta –, de mivel expedíciónk célját ti-tokban kell tartani, és én nemigen tudok hazudni… – még csak be sem tudta fejezni a mondatot. A Kb újra szelíden ránézett – Értem. Mennyire volna szüksége?
– Hát… a ruhára, lábbelire és a messzelátóra körülbelül háromszáz márka kellene. – És magának mennyi pénze van? – Én… izé… ötvennégy márkám. – Tartsa csak meg. Én tudok magának háromszázat adni. – Igazán? – És Kilian máris kész volt, hogy megváltoztassa a véleményét a Kb-kről általában, erről a Kb-ről meg különösen. – Rendben – döntött Kwatschi. – Kölcsönadok háromszáz márkát. Kamatmentesen… – Kamatmentesen! Ön igazán nagylelkű, uram! – …azzal a feltétellel, hogy az expedíció után nekem adja a jussa felét. – Minek a felét?! – A részének. Tudja, ha pontosan végrehajtjuk az Egon utasításait, hazatérésünk után bő-kezűen meg fog bennünket jutalmazni. – Es ön ennek a felét akarja? – Pontosan. És ne felejtse el, igencsak nagy a valószínűsége, hogy elveszítem a háromszáz márkát, amit kölcsönadok, mert ha valami nem sikerül... szóval ezt az egész ajánlatot kizárólag azért tettem, mert szívesen segítek igyekvő fiatalembereknek az előrejutásban. Kilian csak azt nem tudhatta, hogy a kormánybiztos ötezer márkát vett fel abból a célból, hogy megfelelő felszereléssel lássa el az expedíció polgári résztvevőit. De persze egy ügyes
kormánybiztos értett hozzá, hogyan irányítsa az ilyen potyapénzeket a saját zsebébe. Kwatschi természetesen tudta, hogy Kilian mint tanársegéd keveset keres, olyannyira, hogy még a szál-lását és ellátását is alig tudja kifizetni. Kilian tapasztalatlan volt ugyan, de csöppet sem ostoba, és érezte, hogy a kormánybiztos valami módon be akarja csapni. Alá kellett volna írnia egy papírt, amelyben lemond a „részesedése” feléről, bármi legyen is az. De miben való részesedésről? Mennyiről? Kérdezősködni kezdett, de a Kb tudatlanságot színlelt. Csak homályos utalásokat tett arra, hogy ha minden jól megy, „jutalmazásra” kerül majd sor… Kilian elmosolyodott. – Igazán nagyon kedves öntől, uram, hogy segíteni akar rajtam, és még azt a kockázatot is hajlandó vállalni, hogy esetleg elveszít háromszáz márkát. De ilyen óriási összeget egyszerűen nem fogadhatok el öntől, uram. Hiszen ez több, mint a félévi fizetésem! És ha az expedíció nem sikerül, sohasem tudnám visszafizetni önnek. Nem, uram, nem fogadhatom el. A Kb-nek nem tetszett a dolog. – Csak arról ne feledkezzék meg, hogy tisztességes felszerelésről kell gondoskodnia! Különben más nyelvtudóst kell keresnem – ez fenyegetésként hangzott.
– Biztosítom, Kwatschi úr, hogy a felszerelésem rendben lesz. – Jól van, jól van – mérgelődött Kwatschi. – Ha máshonnan tud elegendő pénzt szerezni, nekem semmi közöm hozzá. De ne feledkezzék meg a titoktartási kötelezettségről! – Egy pillanatra sem, uram! Kiliannak eszébe jutott, mit tehet. Mannix doktorral fogja megosztani a gondjait. Elbúcsúzott és indult, de mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, hallotta, hogy a kormánybiztos káromkodva tépi szét a kötelezvényt, amit nem volt hajlandó aláírni… Kilian két nappal később meglátogatta Mannix doktort, a kiváló geológust. Az Egonnál tartott tanácskozás óta nem beszéltek egymással, és a tudós egy kissé meg is lepődött, amikor Kiliant bejelentették. A fiatal nyelvész elmondta, miért keresi, – A Kb azzal a feltétellel kölcsönözte volna a pénzt, hogy írásban lemondok a sikeres expedíció után járó részesedésem feléről. Azt azonban nem akarta megmondani, hogy mekkora is lesz ez a részesedés… Csak nem mondhatok le valamiről, amiről még csak nem is sejtem, mennyit ér? Ön talán többet tud a dologról, Mannix doktor. A tudós megdörzsölte kopasz fejét. – Nem – mondta őszintén –, ugyanolyan keveset tudok róla, mint maga, fiatalember. De azt ugye
mindketten tudjuk, milyenek a kormánybiztosok. Mindig a saját hasznukra dolgoznak, és azt hiszem, nagyon okos dolog volt, hogy nem fogadta el az ajánlatát. Bár persze nem épp életbiztosítás magára haragítani egy Kb-t azzal, hogy keresztezi a terveit. De mivel útitársak leszünk, és nagy valószínűséggel közös kabinban is fogunk lakni, szívesen segítek. A szokásos feltételekkel kölcsön tudok adni kétszázötven márkát, melyet egy éven belül kell visszafizetnie. Jó lesz így? – Hálásan köszönöm. – Ugye sokat vár ettől az expedíciótól? – Nagy kaland lesz. – Attól félek, fiatalember, hogy veszedelmes kaland lesz. Ne felejtse el, hogy már kétszer indult egy-egy hadihajó Grönland felfedezésére, és egyik sem tért vissza. Nem tudhatjuk, mire számítsunk, paradicsomi országra egyetlen lélek nélkül, vagy valami rettenetes helyre. De maga még fiatal, és nem fél. – Nincs feleségem, és nincsenek gyermekeim, uram, akik megsiratnának, ha nem jönnék vissza. Mannix doktor nagyot sóhajtott. Neki volt felesége és két felnőtt gyermeke is. Nem szívesen vállalkozott újra ilyen bizonytalan kimenetelű kalandra. Már az amerikai utat is épphogy csak sikerült élve megúsznia. És most vajon mi lesz? Eleve nem kedvelte a kalandokat, egyszerűen
csak sokat tudott a talajviszonyokról, kőzetekről, ásványi kincsekről… Épp ezért jó ötletnek tartotta, hogy lekötelezzen egy ilyen erős fiatalembert, mint Kilian Werfel. Bízott benne, hogy Kilian nem fog megfeledkezni nemeslelkűségéről, és ha a szükség úgy hozza, hát megvédelmezi. Kilian szemmel láthatóan megkönnyebbülten hagyta el a tudós házát, zsebében kétszázötven márkával, melyet strapabíró ruhákra, csizmákra, cipőkre, messzelátóra és írószerekre akart költeni. Mosolygott; sikerült túljárnia a Kb eszén. Öt új hadihajó építését persze nem lehetett titokban tartani a bádeni nép előtt, ezért az újságok is írtak a dologról. Hosszasan dicsérték a legkegyelmesebb, legtanultabb és legbátrabb Egon nagyszerű politikáját, aki elképzelhetetlen anyagi áldozatok árán védi meg népét minden lehetséges ellenségtől. A britek közben nyugtalankodni kezdtek. Lehet, hogy a bádeniek invázióra készülnek? Így aztán gyorsan rendbe hozták a part menti erődítményeket, és felemelték az exportszén árát. A King nem tilthatta meg a szén kivitelét, mert a Bádeni Birodalomtól kapott arany nélkül leállt volna a brit gazdaság. Kiliant egész télen lefoglalták a lázas előkészületek, a térképek tanulmányozása és hogy némán, anélkül hogy azok tudták volna, mi történik, elbúcsúzott barátaitól és rokonaitól. Csak
a legutolsó pillanatban tudhatják majd meg, hogy ő is részt vesz az új hadihajók „próbaútján”. Az újságok ugyanis ezt írták, amikor az öt hadihajó végre kész volt elhagyni Loran kikötőjét. A hajóépítés során fennakadások voltak, és már jól benne jártak a forró nyárban, amikor megkezdődhetett az expedíció. Ι Az indulásnak – ahogy az újságok írták, a próba-útnak – igencsak megadták a módját. A rakpart tömve volt síró, mégis büszke és kíváncsi asszonyokkal és gyermekekkel, akik szeretteiknek intettek búcsút. Kiliannak arra kellett kiadnia az utolsó márkáit, hogy kifizesse a Bádenburg és Loran közötti vonatjegyet. Új hátizsákjában egy pléhdobozban keksz, amit az édesanyja sütött neki az útra, hiszen köztudott volt, hogy a bádeni haditengerészetnél nem épp bőségesek a fejadagok. Az öt vadonatúj hajót egy nemrégiben kifejlesztett módszer szerint tervezték, amitől állítólag elsüllyeszthetetlenek lettek. A találmány lényege az volt, hogy a hajótestet kamrákra osztották, melyeket, ha a hajó valahol léket kapott, le lehetett zárni, úgyhogy csak egy kamra telhetett meg vízzel – amitől ugyan lehet, hogy a hajó kissé megdől majd, de mindenképpen fennmarad a víz felszínén. A fedélzeti ágyúk igen nagy teljesítményűek voltak. Mind az öt hajónak ugyanaz volt a neve,
Hódító, csak beszámozták őket. A Hódító volt a zászlóshajó, ahol különleges kajütöt rendeztek be Cranach admirálisnak. Benno Kwatschi kormánybiztost, Mannix doktort és Kiliant is ezen a hajón szállásolták el. A rendes legénységen kívül mindegyik hadihajón még kétszáz-kétszáz jól, kiképzett tengerészgyalogos is utazott, akik Wilhelm Berger ezredes felügyelete alatt álltak, akit mindenki csak parancsnokként emlegetett. Így aztán augusztus végén elhajóztak az ismeretlenbe. A partról integettek, és áldást küldtek utánuk, a kémények sűrű fekete füstöt okádtak, a gépek dohogtak, és a hatalmas hajócsavarok felszántották a vizet. Kilian, aki még sohasem utazott a tengeren, a fedélzeten állt, mélyeket lélegzett, beszívta a szél sós illatát, figyelte, ahogy a part lassan eltűnik a szeme elől, és úgy érezte, hogy nincs nála boldogabb ember a földön. Hogy a gyanakvó britek nehogy félreérthessék a dolgot, az öt hadihajó egy darabig délnek tartott, aztán nagyon széles ívben megkerülve a Britszigeteket, északnyugatnak fordult. Az idő jó volt, és gyorsán haladtak. Snauzer kapitány számításai szerint négy napon belül meg kell pillantaniuk a szárazföldet, azt feltételezve, hogy Grönland még mindig ugyanott van, ahol a régi, foszlott térképek mutatják. Elkezdődött a nagy kaland. Vajon mit hoz a jövő?
3. FEJEZET Az első csapás Thuléban – a grönlandiak így nevezték országukat – felkészültek a bádeniek eljövetelére. Amikor a Badenfelder két évvel ezelőtt horgonyt vetett a nyugati parton Gothabnál, a fővárosnál, alaposan megismerhették a bádeni mentalitást és hódításvágyat. Amitől aztán úgy megijedtek, hogy most az egyszer félretették az erőszakmentesség elvét, és elsüllyesztették a Badenfeldert. A legénység tagjait életben hagyták ugyan, de Thuléban kellett maradniuk, mert Armina-Dottir, Thule Konegája nem óhajtotta, hogy országáról hírt kapjanak a Bádeni Birodalomban. Ugyanakkor ő maga is, az Asszonytanács és családtagjai is megértették: igen nagy a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb ismét feltűnik egy, vagy ki tudja, nem is csak egy bádeni hadihajó Thule partjai előtt. A thuleiek az erőszak minden formájától borzadtak, de hát hogyan védelmezhették volna meg önmagukat másképp olyan betolakodók ellen, akiknek puskáik, messzehordó ágyúik, páncélozott acélhajóik vannak? Mit tehetnek, ha saját országuk törvényei tiltják a fegyvergyártást? Múltak az évek, a bádeniek nem jöttek, de azért rendületlenül folytak az előkészületek a fogadásukra. Minden thulei pontosan tudta, egy esetleges invázió esetén mit kell tennie. Anouk, a
Konega sógora, aki eredetileg tengerész volt, szellemes módszert dolgozott ki, hogy a hatalmas országban néhány órán belül mindenütt megtudják, ha feltűnik egy bádeni hajó. Minden dombtetőn, minden magas épületen, a szélmalmokon, a part menti világítótornyokon zászló-rudak meredeztek. Bárhol tűnnének is fel a bádeniek, azonnal felhúznak egy élénkpiros zászlót, közepén fehér pöttyel. E jelet aztán átveszik a többiek, ők is felhúzzák a piros-fehér zászlót, amit aztán újabb mérföldekkel odébb látnak majd meg, és így néhány órán belül a sok ezért zászló segítségével egész Thuléban tudni fogják, hogy mi történt. A zászlójelzést aztán majd többi tucat futár követi, akik tájékoztatják a lakosságot, hogy hol és hogyan… Armina-Dottirt, Thule Konegáját ugyan előérzetek gyötörték, ennek ellenére nyárra szokás szerint családtagjaival együtt elhajózott a nyugati fővárosból, Gothabból a nyári palotába, a Konegaszigetre, amely az északkeleti part mentén feküdt. Férje, Rajo, fia, Krisztián, fia-menyasszonya, Thura kapitány, Hannah-Dottir, a Konega húga, az ő férje, Anouk és a kislányuk, Berthe-Dottir tehát vele tartottak. Az Asszonytanács pedig, mint minden nyáron, most is szünetet tartott, a tagjai hazatértek saját tartományaikba, hogy pihenjenek, és hogy megtudják, mi újság otthon.
A thuleiek már nem igazán hittek abban, hogy valaha feltűnik még egy bádeni hajó a partok előtt, de Armina-Dottir meg volt róla győződve, hogy igen. Valósággal érezte, hogy közelednek a bádeniek. A család hajón tette meg az utat Gothabból a Konega-szigetre, méghozzá a Tengeri Sason, azon a gyönyörű vitorláson, amelynek Thura volt a kapitánya. Úgy tervezték, hogy néhány hét múlva a szokással ellentétben nem a szárazföldön keresztül térnek vissza, hanem ugyanezzel a hajóval. – Tulajdonképpen miért? – kérdezte Thura egyik este vacsora után, amikor a teraszon üldögéltek. – Mert nem akarom – válaszolta Armina-Dottir –, hogy akkor érjen a bádeniek támadásának híre, amikor épp valahol a szárazföld belsejében vagyunk. – Úgy tetszik viselkedni, mintha bármelyik pillanatban megérkezhetnének – nevetett Thura, és Krisztián komolyan rábólintott. – Úgy is van. Anya meg én már hetek óta érezzük, hogy közelednek. – És én miért nem érzem? – Mert benned nincs Konega-vér – válaszolt Armina-Dottir nyugodtan. – De hát már majdnem vége a nyárnak! Thura kinézett a sötét tengerre. A távolban fény pislákolt, egy kereskedelmi hajó, amely Iselanból tér vissza,
és valószínűleg Kulusba tart, amely a Konegaszigettől háromszáz mérföldnyire délre fekszik. A tenger különben üres volt, a kis sporthajók már rég hazatértek. – Ha mindenki ennyire meg van róla győződve, hogy a bádeniek néhány napon belül itt lehetnek, akkor talán nem volna haszontalan, ha eléjük mennék – mondta Thura, és Krisztián rémülten nézett rá. – Komolyan beszélsz? – Igen. No persze nem üdvözölni akarom őket. De azt hiszem, annál jobb, minél előbb kapunk megbízható híreket. Hannah-Dottir felkacagott. – Úgy látszik, nem nagyon bízol a Konegád megérzéseiben. – Dehogynem. Épp azért akarok elmenni. – Nem, egyszerűen csak unatkozol a Konegaszigeten. – Krisztián megint fején találta a szöget. – Kitűnő ötletnek tartom – mondta Hannah-Dottir váratlanul –, hiszen amúgy is Kulusba akartam menni, hogy onnan induljak ellenőrző körútra, Thura elvihet, aztán meg visszajöhet értetek, mire indulni akartok Gothabba. – De mi van akkor, ha anyának igaza van, és közben tényleg megérkeznek a bádeniek? – Majd meglátjuk. Akkor majd módosítom a terveimet.
– Én is megyek – mondta Krisztián. – Nem engedem, hogy Thura egyedül induljon útnak, ha fennáll a veszélye, hogy összetalálkozik egy bádeni hadihajóval. Nem ülhetek és várhatok itt tétlenül, miközben ő veszélyes dolgokat művel. Thura boldogan végigsimította Krisztián arcát. Mindennél jobban szeretett vitorlázni, és Krisztiánnal együtt vitorlázni még annál is csodálatosabb volt. – Tudja Konega, tulajdonképpen nem értem a dolgot. Azt állítja, a bádeniek bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és akkor bajok lesznek. Mégsem tiltakozik, hogy Krisztián meg én indulni akarunk, pedig nagy valószínűséggel összefutunk majd az ellenséggel. Olyan nyugodtan, oldottan ül itt, mintha egyáltalán semmi sem fenyegetne, mintha nem lennénk védtelenek. – Nem vagyunk védtelenek – válaszolt ArminaDottir. – Még a legostobább thulei is okosabb bármelyik bádeninél. És különben is, Földanya nem fogja megengedni, hogy szófogadó gyermekei ostoba, kapzsi alakok prédájává váljanak, akik ágyúkkal és nagyotmondással akarják bebizonyítani az igazukat. Berthold Cranach admirális elégedett volt. Ha Snauzer kapitány számításai helyesek, egy-két napon belül megpillantják a szárazföldet. Az öt hadihajó, a Hódító I-gyel az élen már csak félgőzzel haladt, részben hogy takarékoskodjanak
a drága üzemanyaggal, részben pedig mert a bádeniek nem ismerték az óceánnak ezen a részén az áramlatokat, zátonyokat, kis szigeteket és az időjárást. Az idővel eddig szerencséjük volt, az áramlatokkal már kevésbé, sokszor eltértek a helyes iránytól. A három polgári utas, a kormánybiztos, Mannix doktor és Kilian Werfel együtt étkezett a tisztekkel. Azon az estén épp nekikezdtek a levesnek, amikor egy matróz beóvakodott. – Elnézést a zavarásért, kapitány úr, de az őrszem valami különöset vett észre. Egy nagy vitorlást. – Vitorlást? Ezen a szélességi fokon? Csak nem egy brit halászhajót? Snauzer már fel is állt, és az admirális is követte a példáját. A következő pillanatban az egész társaság felszaladt a vaslépcsőn, és a fedélzeten gyülekezett. Már alkonyodott, egy óra múlva teljesen sötét lesz, mert újhold volt, de most még messzelátó nélkül is tisztán kivehették a hajót. Ferdén előttük teljes vitorlázatban karcsú háromárbocos szelte a tengert. – Grönlandi hajó volna? – kérdezte reménykedve az első tiszt. – Mi más? A merrikaiaknak nincsenek ilyen hajóik – válaszolt Mannix doktor. – Egész biztosan nem brit – fűzte hozzá valaki más. – A brit hajók sokkal lomhábbak.
Kilian hallgatott, de nem tudott betelni a látvánnyal. Gyönyörű is volt a karcsú hajó a három felvásznazott árbocával, hosszú orrárbocával és magas tatépítményével. Az orrárbocon pedig volt Valami, ami úgy nézett ki, mint egy fából faragott repülő madár, egy tengeri sas. Az orron nagy fehér betűk, de ebből a távolságból nem lehetett elolvasni őket. A civilizált népek, gondolta Kilian, nevet adnak a hajóiknak. Ha ez grönlandi hajó, akkor a grönlandiak nem lehetnek barbárok. A Hódító kapitánya tanácskozott az admirálissal, és úgy döntött, követi a vitorlást. A tat-fedélzetről jelezték a megváltozott irányt a többi Hódítónak. – Fogadok, hogy ez a vitorlás egyenesen egy kikötőbe vezet – mondta Snauzer boldogan. De persze a vitorláson is észrevették a flottát, mert a hajó széles ívet írt le, mintha távolodni akarna a bádeni hajóktól. – Visszafordulnak, megijedtek tőlünk! – kiáltotta a kormánybiztos. Snauzer és az admirális felmentek a hídra. Az utasok érezték, hogy a Hódító fokozza a sebességét. De szemmel láthatóan nem az volt a céljuk, hogy utolérjék vagy elhagyják a menekülő vitorlást. Az egyre sötétedő víz fölött sok száz sirály körözött, ez is azt mutatta, hogy közel a szárazföld.
– Remélem, hamarosan kivilágítják, mert elég sötét kezd lenni – mormolta a parancsnok, aki a Kb mellett állt. És nemcsak besötétedett, mintha ködösödött volna az idő. – Ott! Látjátok? Fényeket gyújtottak a fedélzeten. Az ember akár azt is hihetné, hogy a vitorlás vezetni akar bennünket. – Miért pislákolnak úgy a fények? – kíváncsiskodott a Kb. – Valószínűleg olajlámpások – vélekedett Mannix doktor. – Vagy valami más éghető anyag. Vitorlás hajón nemigen lehet villanyáram. A Hódító fedélzetén fokozódott az izgalom. Kilian megpróbálta pillantásával átfúrni az egyre sűrűsödő sötétséget, és pokolba kívánta a ködfoszlányokat, amelyekben a vitorlás szinte eltűnt. Ráadásul hátszéllel hajózott, úgyhogy alaposan felgyorsult. Senki sem gondolt már a levesre, amely közben odalent teljesen kihűlt. A vitorlás fényei hirtelen eltűntek egy sűrű ködfelhőben. A Hódító I-nek csökkentenie kellett a sebességét, és megfújták a ködkürtöt. Messze előttük éles füttyöt hallottak. A vitorlást? A köd egyre sűrűbb lett, de Snauzer kapitány félt, hogy elveszítik a grönlandi hajót, így utasította a gépházat, hogy félgőzzel menjenek tovább. Újra
az az átható hang. Fényt látnak ott a távolban pislogni? És hirtelen egy kiáltás: – Zátony! Négy csomó! Négy csomó mélység a tenger kellős közepén? Lehetetlen. – Állj! Teljes gőzzel hátra! A Hódító minden eresztékében megremegett. Kilian megragadta a korlátot, látta, hogy Mannix doktor hadonászik mellette. Csak ne lenne olyan koromsötét! Mi történik? A hajó nem tudott azonnal megállni, a tehetetlenségi erő még egy darabig továbbvitte, és a csikorgó, fémes hang, amely a mélyből szállt föl, és túlharsogta a matrózok ordítozását, a hajócsavar és a gépek zúgását, jelezte, hogy megtörtént a hihetetlen: sziklazátonyra futottak. Sziklákra, amelyeket nem lehetett látni, amelyek ármányosan megbújtak a víz alatt, hogy végezzenek azokkal, akik nem ismerik ezeket a tengereket. Valaki ordítva rohant fel a lépcsőn: – Léket kaptunk! Snauzer azonnal utasított néhány tisztet, hogy mérjék fel a kárt, és azt üvöltötte, hogy zárják le a vízhatlan kamrákat. A Hódító már nem mozgott, és csak kissé dőlt meg, de Kilian élénken el tudta képzelni, hogyan ömlik be a sós víz a hasadékon.
Hova tűnt a vitorlás? Elnyelte a köd és a sötétség, vagy szintén sziklára vagy zátonyra futott? Egész biztosan nem, gondolta Kilian, aki azon a hajón parancsnokol, nyilván ismeri ezeket a vizeket. Egyszerűen idecsalogatott bennünket… Még a többi Hódító-t sem látták, csak egy ködkürtöt hallottak a távolból. Még csak nem is figyelmeztethették a többieket, hisz a zászlójelzéseket nem látták volna, és ezen a sűrű ködön a fényjelzések sem tudnak áthatolni. Snauzer kapitány bekapcsoltatta a gőzsípot, jelezvén, hogy valami baj van. Az admirális fent maradt a parancsnoki hídon, de maga a kapitány lement, hogy személyesen győződjék meg róla, mekkora kárt okoztak a víz alatti sziklák. A szivattyúk teljes erővel dolgoztak, a vízhatlan kamrákat lezárták. A Hódító nem fog elsüllyedni, de elmozdíthatatlanul fennakadt a sziklán, oldala a vízvonal alatt kiszakadt, úgyhogy a szénraktárt elárasztotta a tenger. A gőzsíp figyelmeztetően rikoltozott, Kiliannak úgy tűnt, mintha csapdába esett állat sikoltozna segítségért. Minden szabad embert leküldték, hogy próbálják meg betömni a léket, de ez nem sikerült, mert a szénraktárban már két méter magasan állt a víz. Hirtelen feltámadt a szél, szétfútta a ködöt, és Kilian legnagyobb meglepetésére nem egészen egymérföldnyire habos fehér csíkokat látott, a
durva sziklaparton megtörő hullámokat. Ki gondolta volna, hogy ennyire közel járnak a szárazföldhöz? A köd újra körülvette őket, a megtörő hullámok eltűntek a homályban. – Tehát így pusztult el a Badenfelder – hallotta Kilian maga mögött. Megismerte a kormánybiztos hangját. Igaz volna? – gondolta a fiatalember. És különben is, még messze vagyunk a pusztulástól, ez a hajó a vízhatlan kamrák miatt nem süllyedhet el. Jó, az egyik kamra teliment vízzel, és ez elég kellemetlen, különösen, mivel ez a két szénraktár közül az egyik. De holnap reggel, ha megvirradt, valamelyik másik hadihajó lehúzhat a zátonyról, és ha félig bénán is, de folytathatjuk az utunkat. Hiszen már megérkeztünk, és csak megfelelő fjordot vagy kikötőt kell találnunk, ahol horgonyt vethetünk. Feltéve, hogy ma éjjel nem lesz vihar, töprengett tovább. De a szél már elállt, nyirkos köd burkolta be a Hódító 1-et, valahonnan messziről hallották a köves partnak csapódó hullámok zúgását. Kiliannak hirtelen feltűnt, hogy a feje felett, a parancsnoki hídon kitört a veszekedés. Berger parancsnok azt követelte az admirálistól, bocsássák le a mentőcsónakokat, hogy a fedélzeten lévő kétszáz tengerészgyalogos átevezhessen a többi hajóra. Berger nyilván attól félt, hogy a Hódító bármelyik pillanatban
elsüllyedhet. Cranach admirális meg visszaüvöltözött, hogy nincs semmiféle veszedelem, hogy a hajó nem süllyedhet el, hogy egyszerűen pechjük volt, és hogy a tengerészgyalogosok jobban tennék, ha segítenének a szivattyúk működtetésében. Snauzer kapitány is visszament a hídra, és beleavatkozott a veszekedésbe, amely ettől még hevesebben lángolt fel. Snauzer úgy vélte, a behatoló víz olyan veszedelmes, hogy a kazánházban el kell oltani a tüzeket, az admirális meg azt akarta, hogy továbbra is működtessék a gőzsípot, amihez viszont kellett a tűz. – Továbbra is figyelmeztető jelzéseket kell adnunk, hogy a többiek kellő távolságban maradjanak, Vagy azt akarja, hogy mások is zátonyra fussanak a ködben? – Ez még nem lehet a part, legfeljebb egy szigetecske! – ordítozott Snauzer. – Ha Berger parancsnok partra akarja szállítani az embereit, hát csak tegye meg, itt úgyis csak láb alatt vannak. – Ostobaság, a szivattyúkhoz parancsoltam a tengerészgyalogosokat. – Amihez nem volt joga, admirális úr, mert ezek az emberek az én parancsnokságom alatt állnak. – De én vagyok a felelős az egész expedíció sorsáért, és én vagyok a főparancsnok.
– Csak a hajóknak parancsol, admirális úr, az én katonáimnak nem. – A tengerészgyalogosok is a tengerészeihez tartoznak, parancsnok úr. – Igen, de ezek az én inváziós csapataim, és csakis és kizárólag nekem tartoznak engedelmességgel. – Nekem magasabb a rangom, parancsnok úr. Jelentetni fogom az esetet a kormánybiztossal. Olyan hangosan ordítoztak, hogy Kilian, aki a hídra vezető lépcső alatt állt, minden szót hallott. Úgy marakodnak, mint a kisgyerekek, csodálkozott. Aznap éjjel szó sem lehetett alvásról. A végén még Kiliant is leküldték a szivattyúkhoz, mert Snauzer győzött: a tüzeket eloltották, elfogyott a gőz, és ezután mindent kézi erővel kellett csinálni. Időnként még mindig hallották a távolból a többi hajó komor ködkürtjét. Vajon megértették, mi történt a Hódító1-gyel? Vagy óvatosan cirkálnak a ködben? Esetleg horgonyt vetettek, úgy várják a virradatot? Közben rájöttek, hogy egy sziklasziget mellett futottak zátonyra. Az erős áramlat egyre jobban a sziklákra szorította a Hódító1-et. A lék valószínűleg tovább hasadna, ha le akarnák húzni a hajót a zátonyról. De ezt a kockázatot vállalniuk kell. A szivattyúzás különben alig segített valamit, a víz szinte azonnal visszafolyt, a lék betöméséről szó
sem lehetett, a matrózok egyszerűen nem jutottak oda. – Ömlő csap mellett akarunk feltörölni – mondta Mannix doktor, amikor Kilian, akit végre leváltottak, holtfáradtan betámolygott a kajütbe. A kabinok egy fedélzettel feljebb voltak, és eddig szárazon maradtak. Mannix doktor felcsavarta az olajlámpást, annak a fényénél írt valamit. – Igazán nem vagyunk veszélyben? – kérdezte Kilian. Nem mintha félt volna, de nem tudta kiverni a fejéből a menekülő vitorlás hajó képét, amelynek orrárbocán ott volt a tengeri sas. Egyre jobban meg volt róla győződve, hogy szándékosan csalta erre a veszedelmes helyre a bádeni hajókat. – Nem, az új hadihajók a vízhatlan kamrák miatt elsüllyeszthetetlenek – nyugtatta meg a tudós. – Legrosszabb esetben megdől egy kicsit a hajó, miután lehúztak a szikláról. Ez a sziget – mert tekintettel az áramlatra, biztos vagyok benne, hogy sziget – nincs rajta a régi térképeken. Nyilván a Nagy Változás során emelkedett ki az óceánból. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk arról, mi történt akkor a világgal. Azt azonban igen, hogy a partvonalak megváltoztak, hogy szigetek süllyedtek el, és újak keletkeztek. Szörnyű korszak lehetett. Ezért nem hagyatkozhatunk az óceánnak ezen a részén a régi térképekre. Minden más, mint az ősidőkben.
– Ez nagyon érdekes – válaszolt Kilian. – Mit ír? – Naplót. Hát persze, gondolta Kilian, ha hazaérünk, könyvet akar kiadni az expedícióról. Nekem vajon miért nem jutott eszembe, hisz az ilyesmiből meg lehet gazdagodni. Kilian újra felment a fedélzetre, hogy megnézze, felszállt-e már a köd. De még nem, az éjszaka koromsötét volt, a ködfoszlányok beburkolták a felgyújtott olajlámpákat, időnként az ágyúcsövek végéig sem lehetett ellátni. Messze, nagyon messze egy ködkürt búgott, de azt is alig lehetett hallani… Felvirradt a nyári reggel, de még órákig tartott, amíg a nap eloszlatta a ködöt, és a Hódító hajósai meglátták, hol is vannak. Vagy egymérföldnyire tőlük egy sziget volt, alig nagyobb, mint vízmarta hegy, melyen dübörögve törnek meg a hullámok. Barátságtalannak és lakatlannak látszott. Keleten, épp a látóhatár alatt sötét füstcsík szállt az égre, nyilván valamelyik másik hadihajó. A tenger különben üres volt. Mannix doktor Kilian mellett állt, és messzelátó jávai à szigetet vizsgálgatta. – Gránit – mondta egy idő múlva. – Tiszta gránit – és a fiatalemberhez fordult. – Ha sejtésem nem csal, egész Grönlandnak gránitalapja van, éppúgy, mint ott annak a szigetecskének.
– De hát fák és bokrok nőnek rajta – tiltakozott Kilian. – Persze. A jégnek olyan nagy az erodáló hatása, hogy még a gránitot is porrá morzsolhatja. Ilyenkor vékony réteg termőföld keletkezik, melyet a növények gyökerei tartanak meg a helyén. Ha a növényzetet kiirtják, az eső lemoshatja a talajréteget, és akkor nem marad más, mint kopár sziklák. A Hódító tisztjeit nemigen érdekelte a kis sziget. Gondosan figyelték, hogy a közeledő füstcsík alatt megjelenik egy sötét pont. Jelzőrakétákat lőttek fel. Egy óra múlva már érintkezni is tudtak a Hódító IIImal, és zászlójelekkel tudathatták Schmitt kapitánnyal, hogy milyen bajba került a zászlóshajó. Erős kábeleket feszítettek ki a két hajó közé, és megkísérelték levontatni a szikláról a Hódító I-et. A tengervíz a négyes kamrában nekinekicsapódott a vízhatlan válaszfalaknak. Szerencsére csendes maradt az idő. A tengelyek nyikorogtak, a kábelek csikorogtak, az admirális a parancsnoki hídon állt, Snauzer kapitány ide-oda rohangált, és parancsokat osztogatott, az erőlködő Hódító III kéményéből sűrű fekete füst szállt fel. A Hódító megreszketett, elmozdult – és ebben a pillanatban elpattant a kábel. Újabb kábeleket feszítettek ki, újra nyikorogni kezdtek a tengelyek…
Mindez hosszú órákig tartott, és már késő délután volt, amikor sikerült végre a láthatatlan sziklákról lerángatni és a mély vízbe vontatni a Hódító I-et. És abban a pillanatban, amikor mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, letörölte a verítéket a homlokáról, és már azt gondolta, hogy végre sikerült, felhasadt az első vízhatlan kamra. Azután még egy… A hajó egyre jobban az oldalára dőlt, és mind mélyebbre merült, a tengervíz pedig beáradt a léken, és egyre erősebb nyomást fejtett ki a még érintetlen kamrákra. Kwatschi kormánybiztos már jött is a kofferével, és követelte, hogy bocsássák le a mentőcsónakokat. Berger parancsnok felsorakoztatta a tengerészgyalogosait, Snauzer kapitány azt kiabálta, hogy ez a hajó nem süllyedhet el, de lentről egyre aggasztóbb hírek érkeztek, és fokozatosan mindenki megértette, hogy a Hódító Iet már nem lehet megmenteni. A kamrák nem bírták a terhelést. Egy óra múlva Kilian reszketve ült az egyik mentőcsónakban, ölében a csomagjával. A Hódító III-ra. eveztek. Jobbra-balra, előtte és mögötte a többi evezős csónak. Messze mögöttük a hullámok nekicsapódtak a lakatlan szigetnek, miközben a bádeni flotta büszke zászlóshajója lassan eltűnt a mélyben. A láthatáron megjelent egy másik hajó, a Hódító V. Gyorsan közeledett, és felvette a hajótöröttek felét.
Közben beesteledett, és mindkét hajó lehorgonyzott, mert a sötétben nem mertek tovább menni ezeken a veszedelmes vizeken. Alkonyatkor újra ködös lett az idő. Vajon hol lehet a Hódító II és a Hódító IV? Zátonyra futottak valahol, eltévedtek a ködben, megtalálták a keresett Grönlandot? Senki sem tudta. A két hajón nagy volt a zsúfoltság, hisz több mint kétszázötven embert kellett felvenniük a fedélzetre. Kiliant és a Kb-t a Hódító III egy picurka kabinjában helyezték el, ahol két hajó-szakács is lakott, úgyhogy csak felváltva alhattak. Kiliant kimerítette az álmatlan éjszaka és a rá következő hosszú, megerőltető nap. Ráadásul éhes is volt, mert a sok új ember miatt erősen csökkenteni kellett a fejadagokat, amelyek eleve sem voltak valami nagyok. És a Hódító I-gyel nagyon sok értékes készlet, élelmiszer, fegyver és lőszer süllyedt a tenger fenekére. Kilian rájött, hogy a felfedezőutakon számolni kell a balszerencsével és a csapásokkal is. 4. FEJEZET Első pillantás a paradicsomi Grönlandra Másnap legnagyobb megkönnyebbülésükre ismét megpillantották a két eltűnt hadihajót; ráadásul a Hódító IV-ről, amely nem is tudta, mi történt a zászlóshajóval, azt az örömteli hírt hallották, hogy megtalálták a szárazföldet. Jó messzire északnyugatra. A hosszan elnyúló
magas part előtt néhány kis sziget volt. Ha ez nem Grönland… Így aztán a négy hajó lassan, óvatosan megindult ebbe az irányba. Késő délután valóban megpillantották a szárazföldet. És nemcsak azt. Sziklás, erdős félszigetet láttak, csúcsán világítótoronnyal. A félsziget mellett széles öblöt, partján egy nagyvárossal. Az öbölben pedig finom vonalú nagyobb és kisebb vitorlásokat. Kikötő! Védett, biztonságos – ideális hely, hogy horgonyt vessenek, és megkezdjék Grönland meghódítását. A négy Hódító az öböl bejáratánál horgonyzott le, és a felső fedélzetről a kapitányok, tisztek, no meg Kilian Werfel messzelátóval vizsgálgatták a várost. Széles rakpartokat láttak hosszú famólókkal, vitorlásokra rakodtak ki és be. A darukat ökrökkel és emberi erővel hajtották meg. A rakpart mentén mindenféle raktárházak. Mögötte pedig szélesen elterülő nagyváros, és mindenütt kertek, fák, virágzó bokrok. Széles, árnyékos fasorok, lovas és szamaras szekerek, játszadozó gyermekek, hatalmas, tavacskákkal és szökőkutakkal díszített parkok és malmok – több tucat, talán száz malom! Vitorláik vidáman forogtak a tengeri szélben. A kék égen pedig habos, fehér felhők úsztak. – Paradicsomi vidék – mormolta a kormánybiztos. Kilian hallgatott, nem tudott betelni a látvánnyal. De hisz ez civilizált ország, gondolta.
A világítótornyon két égővörös zászlót láttak, közepükön fehér pöttyel. A város mögötti malmokon ugyanilyen zászlók lengtek, mintha ünnep volna. – Vártak bennünket, és így üdvözölnek – reménykedett az egyik tiszt. Kilian mellett állt, és ő sem tudott betelni a grönlandi kikötőváros látványával. Kilian hallgatott. Az egyik stég mellett megpillantott egy ismerősnek tűnő hajót. Mintha már látta volna ezt a tengeri sast ábrázoló faragást az orrárbocon. Kilian rádöbbent, hogy valami különös történik. Megjelent négy szürkére festett, felfegyverzett, páncélozott hadihajó, lezárta az öböl bejáratát, horgonyt vetett, úgyhogy a grönlandi hajók sem ki, sem bemenni nem tudtak tőlük, mégis úgy látszott, hogy sem a rakparton, sem a városban nem vesznek róluk tudomást. Az öbölben sporthajók furikáztak, a strandokra is ki volt húzva néhány, és az emberek úgy úszkáltak és piknikeztek tovább, mintha mi sem történt volna. A hajók kirakodása is rendben folyt, szekerek hajtottak a rakpartra, aztán elmentek. De egyetlen hajócska sem közeledett a bádeni flottához, hogy megnézzék, miféle idegenek is érkeztek és zárták le az öblöt. A rakparton nem gyülekezett kíváncsi tömeg, nem csodálkoztak, hogy mi-csoda hajók jöttek… mintha az egész bádeni flotta láthatatlan lett volna a grönlandiak szemében.
Kilian nem tudta levenni szemét a karcsú hajóról, amelynek tengeri sas volt az orrárbocán. Igen, egész biztosan ezt a hajót követték előző este. Természetesen ebbe a kikötőbe tartott. Ha nem veszítik el a ködben, már akkor elvezette volna őket erre a pompás földre, gondolta. Úgy látszott, senki nincs a hajón, kivéve egyetlen férfit, aki a fedélzetet sikálta. A vitorlákat fel-csavarták. A főárbocon ott lobogott a vörös zászló a fehér pöttyel. Vajon már akkor is fenn volt a zászló, amikor néhány napja megpillantottuk a hajót? – töprengett Kilian, de nem tudott visszaemlékezni. Nem tudta elolvasni a hajó orrán lévő betűket. De meg volt róla győződve, hogy a hajót Tengeri Sasnak hívják. Ez a név remekül illett egy ilyen büszke, fürge hajóra. Egyelőre semmi sem történt. A tisztek a várost és a vad, elhagyatottnak tűnő félszigetet tanulmányozták. Alkonyodott, a világítótoronyban fényt gyújtottak. Kilian arra számított, hogy újra leszáll a köd, de az idő tiszta maradt. Megjelentek a csillagok, és később a keskeny félhold is. A városban is kigyúltak a fények, nemcsak a házakban, minden utcasarkon és téren is fellángoltak a fáklyák. Csak a rakpart borult sötétségbe, ahol már rég abbahagyták a munkát. Most már a kis hajók is eltűntek az öbölből, ugyanúgy, mint az úszó és a lustálkodó emberek.
A világítótorony fénye rendszeresen végigsöpört a flottán. Az admirális a fedélközben megbeszélést tartott. Kiliant is hívatta. Némi vita után összeállították a tervet: Berger parancsnok hatszáz tengerészgyalogossal megszállja a kikötőnegyedet. Négyszáz másik tengerészgyalogos Franzi hadnagy parancsnoksága alatt felderíti a félszigetet, mert elképzelhető, hogy ott lövészek rejtőznek. Cranach admirális a félszigetre és a városra irányítja a flotta ágyúit, és ha a lakosság ellenséges maga-tartást tanúsít, azonnal tüzet nyit. A négy hajó ott marad, ahol van, az öböl bejáratánál, hogy elvágja a kívülről jövő segítség útját. – Egyébként úgy látszik – mondta az admirális –, hogy ebben az országban sem a villany-áramot, sem a puskaport nem ismerik. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nincsenek magas épületek, tornyok meg hasonlók. Csupa földszintes ház. Csak a malmok emelkednek a többi épület fölé. – Szép helyet választottak a kikötővárosnak – dicsérte őket Schmitt kapitány. – A félsziget megvédi a kikötőt az északi szelektől és viharoktól. És a táj is nagyon kellemes, a hullámzó dombokkal és mögöttük a magas hegyekkel… És olyan… olyan zöld, mint a smaragd. Az admirális szigorúan nézett körül.
– Természetesen meg kell szállnunk és szögesdróttal elkerítenünk a kikötői negyedet, de határozottan megtiltom a szabadrablást, vagy hogy más módon kellemetlenkedjenek a lakosságnak. – Rendben van, admirális úr – mondta Berger parancsnok. – De számításba kell vennünk, hogy ezek az emberek valószínűleg nem ismerik a tűzfegyvereket. Ha esetleg késsel vagy lándzsával támadnak nekünk, azonnal kiadom embereimnek a tűzparancsot. – Ez természetes. És mielőtt holnap reggel először partra szállnánk, megmutatjuk nekik, mire képesek az ágyúink. Hogy rögtön jól rájuk ijesszünk – mondta a kapitány. – Mire akar lövetni? – Az egyik stég mellett láttam azt a hajót, amelyik a sziklazátonyra csalt. Javaslom, hogy azt lőjük szilánkokra – mondta Snauzer. – Nem! – kiáltott fel rémülten Kilian. – Mi az, hogy nem? – Olyan pompás hajó! Megnézte egyáltalán? Múzeumba illő darab. – Ennek a hajónak a manőverei okozták a Hódító I. pusztulását – fújtatott az admirális. – Ez egyáltalán nem biztos. Egyszerűen csak menekült előlünk és eltűnt a ködben. Csak nem azt akarja mondani, hogy a Tengeri Sas kapitánya tehet a ködről? Nem az ő hibája, hogy túl gyorsan követtük, amikor a hazai kikötőjébe tartott.
– Tengeri Sas? Hát el tudtad olvasni a hajó nevét? – Igen. Hiszen nyelvtudós vagyok. A betűk különböznek ugyan egy kicsit a mieinktől, de azért ki tudtam silabizálni őket Kariliq volt a felirat. Nos, így mondják grönlandiul a tengeri sast. – Honnan tudod? – Nem tudom, de különböző adatokból kikövetkeztettem, így dolgozunk mi, nyelvtudósok, ha meg akarunk fejtem egy számunkra teljesen ismeretlen nyelvet. Kilian látta, hogy a katonákra nagy hatással volt a fejtegetése, de a Kb beleköpött a levesébe. – A fiatal Werfel egyszerűen abból a faszoborból indult ki, amely ott van a hajó orrárbocán. Madár, valószínűleg tengeri sas. Igazán nem kell egyetemre járni ahhoz, hogy az ember rájöjjön egy ilyen egyszerű dologra. Kilian legszívesebben megfojtotta volna. – Akkor is az a véleményem, hogy helytelen volna a hajót megsemmisíteni – makacskodott. – Neve van, pompás darab, ami azt jelenti, hogy civilizált emberekkel találkoztunk itt Grönlandon, és civilizált emberekre nem lehet csak úgy vaktában lövöldözni, először meg kell próbálni tárgyalni velük, és békésen megállapodni. – A fiatalembernek igaza van – vakkantotta az admirális.
– Mégis szükséges, hogy néhány riasztólövést adjunk le, nehogy megtámadják partra szálló csapatainkat. – Schmitt kapitány is nyakas ember volt. – Rendben, majd a sziklákra lövetek. Ha azok darabokra esnek szét a gránáttűztől, a grönlandiak rögtön megértik, hogy komolyan gondoljuk az inváziót – morogta az admirális. – Admirális úr megtiltotta a rablást – szólalt meg • félénken az egyik fiatal tiszt –, de az könnyen lehetséges, hogy némelyik raktárházban élelmiszer van. Gabona, liszt vagy hal… És tekintve, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentenünk kellett a fejadagokat… – Majd meglátjuk – válaszolt az admirális barátságtalanul. Mert ha nem is merte hangosan kimondani, a tiszt természetesen arra gondolt, hogy a flotta legnagyobb hajójának, a Hódító I-nek az elvesztése okozza a nehézségeket, és nemcsak a zsúfoltság a baj. Az admirális viszont nem örült, ha állandóan az elsüllyedt, büszke zászlóshajóra emlékeztették, amely több mint négymillió márkába került, hogy a hajón lévő készletek el-vesztéséről ne is beszéljünk. Egyelőre még halvány fogalma sem volt róla, hogyan fogja mindezt megmagyarázni az Egonnak. Csak akkor járhat szerencsével, ha a megmaradt négy hadihajóval óriási sikereket ér el itt, Grönlandon.
– Nem értek egyet a fiatal Werfellel abban, hogy olyan civilizáltak lennének ezek az emberek. Jó, szép hajókat építenek, de nyilvánvalóan sohasem hallottak még gőzgépről, csupa vitorlásaik vannak. Szép helyen, nyugodt öbölben építették fel a kikötővárosukat, de minden munkát állati erővel végeznek, nyilvánvalóan szélmalmokban őrlik meg a gabonájukat, ahogy elnézem, nagyon egyszerű a ruházatuk, rövidnadrág és valami ingféle, meztelen lábukra húzzák a szandált, és hajadonfőtt járnak – jegyezte meg a kormánybiztos. Szemmel láthatóan még mindig nem bocsátotta meg Kiliannak, hogy egy évvel ezelőtt nem hagyta becsapni magát, és akármit mondott is a fiatalember, mindenbe belekötött. Kilian viszont, aki ki nem állhatta a Kb-t, nem hagyta magát. – Erről még semmit sem tudunk – mondta hevesen. – Eddig csak olyan embereket láttunk, akik a kikötőben dolgoznak. Nyár van, meleg, nem csoda, hogy a lehető legkönnyebb ruházatot viselik. Ez nem a szegénység, hanem a józanész jele. Vagy azt várta volna, hogy itt az ünneplőruhájukban dolgoznak a kikötői munkások? Kilian otthon, Bádenburgban sohasem mert volna ilyen hangon beszélni egy kormánybiztossal, de most az volt az érzése, hogy Kwatschi nem sokat árthat neki.
– És nagyon rosszarcúak – folytatta a Kb, mintha Kilian ott sem volna. – Mi, akarom mondani, a hajóink igazán jól láthatók a rakpartról. De észrevett olyat, admirális úr, hogy bárki is vetett volna ránk egy pillantást? Nem volt egyetlen rakodó sem, aki akár egy pillanatra is abbahagyta volna a munkát, hogy kezét a szeme fölé tartva, döbbenten bámuljon ránk, és feltegye magának a kérdést: milyen fura, fenyegető alakok jelentek itt meg nagy hirtelen, hogy lezárják az öblük bejáratát. Nem, senki. Az ember akár azt is hihetné, hogy nem vettek észre bennünket. – Igen – bólintott Snauzer, a hajótlanná lett kapitány. – Ezen én is elcsodálkoztam. – Azért nem lepődtek meg, mert az a hajó, amit a fiatal Werfel szerint Tengeri Sasnak hívnak, meglátott bennünket, és a kapitánya nyilván jelentette az érkezésünket. – Lehetséges. De az ember mégiscsak arra számítana, hogy a grönlandiak legalább egy kicsit kíváncsiak. – Talán azon lepődtek meg, hogy egyikünk sem szállt még partra, holott zászlókkal köszöntöttek – vetette közbe Rotsum, a Hódító IV kapitánya. Nyugodt, hallgatag ember volt, és javíthatatlan optimista. Szavai nyomán mindenki nagyon megkönnyebbült a Hódító III kapitányi kajütjében.
Ki tudja, talán igaza van? Ki tudja, a grönlandiak talán még örülnek is, hogy felkereste őket egy távoli ország négy hatalmas hadihajója, és holnap reggel dallal, virággal, és gyümölccsel fogadják majd a partra szálló tengerészgyalogosokat. Mivel a terveket kellően kidolgozták, az admirális berekesztette az ülést. Előbb azonban még utasította az udvarmestert, hogy mindenkinek szolgáljon fel egy pohár rumot. Úgy érezték, igazán van okuk megünnepelni Grönland felfedezését, még ha egy hajójukba került is. 5. FEJEZET A megszállás Másnap hajnalban pontosan ötkor, amikor épp hogy csak virradt, a Hódító III három ágyúja tüzet nyitott, és gránátokat Jött ki a szemmel láthatóan lakatlan félszigetre. Tűzoszlopok szálltak fel, fák és bokrok lángolva repültek szanaszét, és a félsziget felől sűrű füstoszlop gomolygott az öböl felé. A második és harmadik sorozatot a sziklákra lőtték ki. Az admirális feltételezte, hogy minden grönlandi rémülten pattant ki az ágyból az ágyúdörgés, a robbanások és a visszhang hallatán. És rosszarcúak vagy sem, ha kinéztek, látniuk kellett, milyen pusztító hatásuk van a bádeni ágyúknak. Ezután lebocsátották a csónakokat, és az állig felfegyverzett tengerészgyalogosok Berger parancsnok vezetésével beszálltak. Kilian Werfel
és Mannix doktor is velük tartottak a rakpartra, ahol nem találtak senkit. A raktárházak még be voltak zárva, a hajók csendesen és szemmel láthatóan elhagyatottan ringatóztak kikötőköteleiken. Senki sem akadályozta meg a tengerészgyalogosokat abban, hogy kikössenek, és a stégen végighömpölyögve megszállják a kikötőt. A raktárházakat feltörték, és látták, hogy dugig vannak sajtokkal, hordós vajjal, zsákos gabonával, szárított és füstölt hallal, sokbálányi gyapottal és gyapjúval. A rakpart végén fakerítéssel övezett telepet találtak, ahol több száz tonna kőszén volt. Az itt dolgozók nyilván mind elmenekültek. Egy csapatnyi tengerészgyalogos a kikötő mögötti lakónegyedbe is bemerészkedett. Itt ugyan láttak néhány járókelőt és embereket, akik a kertecskéikben dolgoztak, de ezek úgy tettek, mintha észre sem vennék a bádenieket, és nyugodtan folytatták a munkát. A felfedezők találtak egy meglehetősen nagy, alacsony épületet, amely nyilvánvalóan iskola volt, de ez is üres. Ezt rögtön meg is szállták, hogy kaszárnyát és parancsnoki főhadiszállást rendezzenek be benne. Ezzel a kikötő elfoglalása befejezett ténnyé vált. És senki nem tanúsított ellenállást, csodálkozott Kilian. Az itteniek kitérnek előlünk, elfordított fejjel mennek el mellettünk, de egy szóval sem tiltakoznak. Senki sem jött oda, hogy
megkérdezze, tulajdonképpen mit keresünk itt. Hagyják, hogy azt csináljunk, amit akarunk, még csak meg sem látnak. De hisz ez képtelenség. Gyanús nekem ez… Egyik bádeni sem bízott a dologban. Az egész túlságosan könnyen sikerült. A kikötőnegyed és a szomszédos városrész „meghódítása” olyan simán és magától értetődően ment végbe, hogy az egyszerűen nem lehet igaz. Ha legalább egyetlenegy grönlandi kirántott késsel esett volna nekik, vagy ha mást nem fenyegetően rájuk kiabált volna. De nem, semmi… Ettől aztán halálosan megrémültek. Berger parancsnok is így gondolkozott, és erős szögesdrótkerítéssel vetette körül a megszállt iskolaépületet. Az első és a hátsó kijárathoz tengerészgyalogosokat állított őrködni, és szigorú parancsba adta, hogy lőjenek mindenkire, aki túl közel merészkedik. De a grönlandiak biztos távolságban maradtak, csak a park bejáratánál beszélgetett egy csapatnyi asszony, akik közül néhányan lopott pillantásokat vetettek az iskolaépület felé. Hát igen, az asszonyok mindenütt kíváncsiak, nyugtatgatta magát a parancsnok. A kis csoport megfogyatkozott, később újabb asszonyok csatlakoztak hozzá, de egy idő múlva ezek is eltűntek. A kormánybiztos megrángatta Kilian kabátujját.
– Hé, nyelvtudós, szükségem van rád! – Parancsára, uram. – Látod azt a házat ott az iskola mellett? Elfoglaljuk. Láttam, hogy laknak benne. Te több nyelvet beszélsz, mint amennyit normális ember meg tud jegyezni. Kergesd el őket. – Rakjam ki őket a házukból? – Igen. Értesd meg velük, hogy a Nagy Bádeni Hadsereg tart igényt a házukra. A ruháikat és kedves emléktárgyaikat magukkal vihetik, de többet nem. Ott rendezem be a főhadiszállásomat. A parancsnoki irodámat. Világos? – De csak nem egyedül kell odamennem? – Vigyél magaddal egypár tengerészgyalogost. – Parancsára, uram. Kiliannak nem sok kedve volt hozzá, hogy békés embereket kergessen el szép házukból, de hát a parancs az parancs. Egy őrmesterhez fordult, aki a szögesdrót kerítés építését felügyelte. – Kilian Werfel vagyok. Azt a feladatot kaptam, hogy kisajátítsam a szomszédos házat. Tudna adni néhány embert? Csak rövid időre. – Bratschel őrmester – mutatkozott be a másik is. Széles válla volt, tömött bajusza, rövid, sötét szakálla és értelmes szeme. – Értettem, Werfel úr. Frits, Carl, gyerünk! Négyesben indultak a ház felé, amelyet, mint egyébként minden épületet a városban, jókora kert
övezett. Keskeny ösvény vezetett a nyitott utcai ajtóhoz. Egyenesen bemasíroztak. Tágas lakószobába jutottak. Középen gyalult asztal állt hat tám-látlan székkel, a falak mentén szépen faragott ládák; egy ajtó nélküli nyílás vezetett egy másik helyiségbe, amely nyilvánvalóan a konyha volt, és ahonnan edénycsörömpölés hallatszott. A küszöbön megjelent egy három év körüli gyermek, aki nagy szemeket meresztett a betolakodó bádeniekre. Tehát mégsem vagyunk láthatatlanok, gondolta Kilian. A gyerek mögött feltűnt egy férfi valami serpenyőfélével a kezében. Amikor megpillantotta a bádenieket a szobája közepén a homlokát ráncolta. Kilian megszólította. Először bádeniül, aztán britül. A férfi semmit sem válaszolt, a gyerek meg a lábába csimpaszkodott. – Családjával együtt el kell hagynia ezt a házat – ismételte Kilian magiarul. A férfi még mindig némán, hallgatagon állt az ajtónyílásban. Kilian kínosan érezte magát. Azt gondolta, hogy a férfi a konyhában dolgozhatott valamit, a felesége talán halálos betegen fekszik az egyik hálószobában, és neki kell a kicsiről gondoskodnia. Lehet, hogy az asszony most szült újra… És ezeket az embereket kergesse ki a saját házukból? Bratschel őrmester megbökte Kiliant. – Nem érti önt – mondta halkan.
Így aztán Kilian mutogatással próbálkozott. Önmagára mutatott, az őrmesterre, a két tengerészgyalogosra, akik lövésre készen tartott puskával álltak, körbeintett, és ismét magára bökött. Aztán a gyerekre meg a férfira, a bejárati ajtóra, úgy tett, mint aki kifelé tart, és három nyelven is elkiáltotta magát: „Menjetek!” A férfi elmosolyodott egy kicsit, aztán sarkon fordult, visszament a konyhába, és nyugodtan tette tovább a dolgát. A gyerek követte, de előbb még jól megnézte magának ezeket a különös alakokat. Nem látszott rajta, hogy igazán félne. Kilian utána akart menni a konyhába, de Bratschel őrmester visszatartotta. – Vigyázz! – sziszegte. – Lehet, hogy odakint húsvágó bárddal vagy fejszével vár ránk. Bratschel előhúzta a revolverét, és ő ment ki elsőnek. Kilian dobogó szívvel követte. A grönlandi azonban háttal állt nekik. Valami tűzhelyfélére tette az edényt, vizet öntött bele, aztán kis kockákra vágott szárított húst, majd felaprított zöldséget és fűszereket. Egyszerűen levest főzött. Az őrmester utasította két beosztottját, hogy kutassák át a házat. Ő maga pedig megfogta a férfi vállát. – Kifelé, ti ketten! – mondta barátságtalanul, bádeni nyelven. – Keressetek magatoknak másik szállást, ez a ház mától fogva bádeni felségterület.
A férfi kinyitotta a tűzhely ajtaját, úgyhogy láthatóvá váltak a lángok, bedobott egy fahasábot, és újra becsukta az ajtót. Csak a gyereknek szólt oda valamit. A betolakodók persze nem értették, de megnyugtatóan, majdnem becézően hangzott. – Azt mondta a kicsinek, hogy ne féljen, nemsokára úgyis elmegyünk – fordította Kilian. – Hát megértette? – Nem, a hangsúlyból, a mondatok zenéjéből jöttem rá. – Okos. De hát ő nem érti önt, amikor azt mondja neki, hogy szedje a sátorfáját? – Nem tudom. Bratschel a kezében tartott revolverre nézett. Lehet, hogy ez az ember azt sem tudja, micsoda. Hát akkor majd megmutatja neki. A konyha simára vakolt falára célzott és tüzelt. A lövés hangja megriasztotta a férfit. A golyó elég mélyen behatolt a falba, a vakolat egy darabon lehullott. A gyerek borzasztóan megijedt, és sírni kezdett. A férfi azonnal lehajolt, felkapta és magához szorította a kicsit. Végtelenül gyöngéden megsimogatta a haját. De még mindig nem szólt egy szót sem… A két tengerészgyalogos, akiket szintén megriasztott a lövés, berohant a konyhába, és nagy megkönnyebbüléssel látták, hogy Kilian, az őrmester és a házigazda még mindig nyugodtan állnak egymás mellett.
– Senki más nincs a házban, őrmester – jelentette Frits. – A pincébe is lementem – folytatta Carl. – Ott sem volt senki, de bőséges élelmiszer-készleteket találtam. – Így csak az időnket pazaroljuk – mondta az őrmester dühösen. – Werfel úr, értesse már meg ezzel az alakkal, hogy távoznia kell. Különben én magyarázom meg neki, de erőszakkal. – De hát nem ért bennünket – feszengett Kilian. A gyerek már nem sírt. Az édesapja nyaka köré fonta a karját, és odabújt hozzá. A férfi még mindig a haját simogatta. Kilian roppant kellemetlenül érezte magát. Nem próbálhatnának meg egy másik házat kiüríteni? De Bratschel őrmesternek elege lett a dologból. Övébe dugta a pisztolyát, megparancsolta a két tengerész-gyalogosnak, hogy fedezzék, és előrelépett. Nagy kezével megragadta a férfi karját. – Kifelé! – kiáltotta, a hátsó bejárat felé taszigálta a grönlandit, és kilökte a kertbe. Aztán határozottan becsapta a férfi után az ajtót. A grönlandi egyébként nem védekezett, még csak meg sem feszítette magát. Kilian az ablakhoz sietett, és látta, hogy apa és gyermeke a kerten át tényleg elmennek. – De hát semmit sem vihetett magával – mondta –, még a gyerek kabátkáját vagy egy takarót sem, semmit!
– Ő maga tehet róla, nem kellett volna annyit makacskodnia – morogta az őrmester. De volt valami a hangjában, amitől Kilian hirtelen felnézett rá. Valami szégyenfélét vett észre az altiszt szemében. – Háború van, Werfel úr, olyankor nem érzelgősködhet az ember. – Igen, valószínűleg igaza van… Kilian újra kinézett. A grönlandi közben a gyerekkel a karján kiért az utcára, és úgy ment el, hogy még csak vissza sem nézett. – Talán vannak rokonai vagy ismerősei a városban, akik befogadják – reménykedett az őrmester. A kormánybiztosnak nagyon tetszett a kisajátított ház. A lakószoba és a konyha mellett még két hálószoba volt. Mindegyik helyiség egyszerűen, de ízlésesen berendezve. Az ágyak puhák voltak, csak párna nem volt rajtuk, a takarók jó minőségű szövött gyapjúból készültek, a lá-dákban ruhák. Az egyik falipolcon könyvek sorakoztak. Ezeket természetesen Kilian vette először kézbe. Egészen idegen nyelvet látott, amely sem a bádenire, sem a britre, sem a magiarra nem hasonlított. Szép kis munka lesz megfejteni! Az iskolaépület túloldalán Berger parancsnok is kiüríttetett tengerészgyalogosaival egy hasonló házat a maga meg à legmagasabb rangú tisztjei számára. Az előkertekből kivágták a fákat és
bokrokat, úgyhogy semmi sem akadályozta a katonák kilátását az utcára. És az ellenállásnak még mindig nem találkoztak a nyomával sem. Még mindig nem jelentkezett a grönlandi polgármester vagy más méltóság, hogy nagy hangon magyarázatot követeljen az ismeretlen betolakodók önkényes fellépésére. Berger, hogy nyilvánvalóvá tegye a grönlandiak számára, ez a városrész ezentúl bádeni felségterület, a padlásablakba bádeni zászlót tűzetett, a ház homlokzatára pedig felszereltette a bádeni címert. Bár nem volt élő bádeni, aki valaha is látott volna oroszlánt, és a sast is csak képekről ismerték, a címeren kétfejű sas díszelgett, a Nagy Bádeni Birodalom fehér zászlaja közepén meg egy ágaskodó, aranyszínű oroszlán, amely egy nyaláb nyilat tartott a jobb mancsában. Az oroszlán fenyegetően kitátotta a pofáját. Időközben még több asszony jelent meg a park bejáratánál, akik zavartan bámulták ezeket a hatalmi jelvényeket. Nyilván ők sem ismerték az oroszlánt, de nagyon jót mulattak ezen a macskaszerű ragadozón, amely felágaskodván egy virgácshoz hasonlatos nyílcsomóval hadonászik. A zászlóra mutogattak, hangosan felkacagtak, utánozták az állat tartását és arckifejezését, és dőltek a nevetéstől. Berger majd megpukkadt mérgében.
Az asszonyok jókedve azonban akkor hágott a tetőfokára, amikor a homlokzatra felszerelték a címert is. A sast ismerték – az erdeikben rengeteg volt –, de még sosem láttak kétfejű sast, mely ellentétes irányba néz a két fejével, és a látványt olyan mulatságosnak tartották, hogy egyikük a földön hempergett a nevetéstől, másik kettő kipróbálta, milyen érzés lehet, ha valakinek két feje van, mások a karjukat lengették, mint tört szárnyú madarak, vagyis teljesen nevetségessé tették a büszke címert és a szent zászlót. Berger kirohant a házból, megparancsolta az őrt álló tengerészgyalogosoknak, hogy kergessék szét ezeket a vihorászó nőszemélyeket, amit azok rögtön meg is tettek. Fenyegetően előretartott puskával közeledtek az asszonyokhoz, akik erre elmenekültek, és eltűntek a parkban. Nem is jöttek vissza. Csend, nagyon nagy csend lett a megszállt iskolaépület és a két szép ház körül. Kilian, aki végig a házuk ablakában állt, csodálkozva nézte végig a jelenetet. Hirtelen rádöbbent, hogy ezek az asszonyok tudják, mi a puska. Vagy csak veszedelmes botnak nézték, és az ütéstől féltek? Igen, ez lesz az… – A grönlandiak gyermeteg, félénk emberek – hallotta maga mögött a kormánybiztos hangját. –. Semmit nem értenek abból, amit teszünk, de könnyű rájuk ijeszteni. Nem lesz velük semmi bajunk, hisz a közelünkben is alig mernek
mutatkozni. Igyekezz, Werfel, gyorsan megtanulni a nyelvüket, hogy megértethessük velük: alá kell vetniük magukat a parancsainknak és törvényeinknek, és hogy ezentúl tekintsék magukat bádenieknek. Kilian hallgatott. Ha olyan egyszerű volna megtanulni olyanok nyelvét, akik nem hajlandók szóba állni az emberrel… De rájött, mit kell tennie. Az iskolában, ahol a tengerészgyalogosok berendezkedtek, több láda könyvet talált. Nagyon egyszerű képeskönyveket, amikből nyilván a gyerekek tanultak olvasni. Ezek segítségével könnyen elsajátíthatja majd a grönlandi nyelv alapjait, a többi meg majd jön magától. Látta, hogy Bratschel őrmester ellenőrzi a strázsákat, és felügyeli annak a nyolcvan hálózsáknak a kirakodását, amelyet a hajókról hoztak az iskolában állomásozó katonáknak. – Ne feledkezz meg a levesről, Werfel! – kiáltotta a Kb. Kilian sóhajtva sarkon fordult, és kiment a konyhába, ahol a leves, amit még a grönlandi tett fel, pompás illatot árasztott. 6. FEJEZET Hosszú türelem Harmy asszony, Kulus városának vezetője az egyik dombon lakott, ahonnan jó kilátás nyílt a város utcáira és fasoraira, sőt az öbölre és a kikötőre is. Thuléra alkony borult, odalenn már
meggyújtották az első fáklyákat, és lámpásokat. Harmy az előkertben állt, mellette a vendégei, Thura és Krisztián. Nem sokkal később Hannah-Dottir és a férje, Anouk is kijöttek hozzájuk, csak előbb még lefektették a kislányukat, Berthe-Dottirt. – Mikor lépünk közbe? – kérdezte Anouk, miután hosszasan lebámult a tengerre. Az öböl kijáratánál horgonyzó négy kivilágított hadihajót akkor sem lehetett volna nem észrevenni, ha nem söpör rajtuk rendszeresen végig a világítótorony fénye. – Türelem – intette Hannah-Dottir. – Várjuk meg, amíg kezdik magukat biztonságban érezni. – Elfoglalták az iskolát, amelyik legközelebb esik a kikötőhöz, meg egypár lakóházat. A tulajdonosokat meg csak úgy utcára tették – jelentette Harmy keserűen. – Még egyéb gonosztetteket is el fognak követni – jósolta Krisztián. – De most az a leg-fontosabb, hogy ne hagyjuk magunkat idő előtti ellenállásba belerángatni. Akkor fogunk lecsapni rájuk, amikor a legkevésbé várják. – Én már lecsaptam – mondta Thura igen elégedetten. – És ezzel szinte felmérhetetlen kockázatot vállaltál – mormolta Krisztián szemrehányón. – Hajszálon múlt, hogy mi magunk is nem futottunk sziklára – de Thura csak a fejét rázta.
– Kedves Krisztián, mellettem sosem kell félned a fedélzeten. Ismerem ezt a keleti partot, hisz itt nőttem fel. Ők viszont nem ismerték – komoran elmosolyodott. – Bár bevallom, azt reméltem, több hajójuk is elpusztul a ködben. Kár, hogy csak egy… – És az a négy, amelyik megmaradt, egész Kulust képes elpusztítani – motyogta Harmy. Testes, középkorú asszony volt, már erősen őszült. Szinte kidagadt kartonruhájából. Mint minden thulei, ő is szeretett jókat enni, és szenvedélyesen rajongott a mézeskalácsért. – Nem szabad alábecsülnünk a bádeniek ravaszságát és kegyetlenségét – aggódott Krisztián. – Mert ha igen, vereséget szenvedünk, és Thuléból bádeni gyarmat lesz. Akkor aztán vége a jó életünknek, a szabadságunknak… – És az ország szépségének – tette hozzá Hannah-Dottir halkan. – Szerencsére olyan ostobák voltak, hogy elsütötték az ágyúikat, és ez a zaj elűzött az öbölből minden madarat, így nem kaphatják el őket, hogy kitekerjék a nyakukat. – Hannah-Dottir a Konega húga volt, Thuléban a természeti egyensúly felelőse, és jobban szerette az állatokat, mint az embereket. Úgy gondolta, az emberek tudnak vigyázni magukra, de az állatok túl együgyűek, ártatlanok, és túlságosan bíznak az emberben.
– Azzal a sortűzzel csak ránk akartak ijeszteni – vélekedett Thura. – És meg is ijedtünk! – kiáltotta Harmy. – Azt hittem, az egész világ felrobbant. Jóságos Földanya, micsoda ricsaj volt! – Pontosan ilyen ágyúkkal lőtték három éve a fővárosunkat – mondta Thura. – Hidd el nekem, Harmy, a bádeniek semmitől nem riadnak vissza. Minél előbb elűzzük őket, annál jobb. Ha engedjük, hogy továbbjussanak Kulusnál, elképzelhetetlen szenvedés vár ránk. El kell innen tűnniük, egyszer s mindenkorra. – Türelem – mondta Hannah-Dottir újra. – Jól elő kell készítenünk az ellentámadást. Mikorra várod Armina-Dottirt, Krisztián? – Anya legkorábban három nap múlva érkezhet meg. Addig valóban hagyjuk békén a bádenieket? – Attól függ, mit művelnek – vágott közbe Thura hevesen. – Nem engedhetjük meg, hogy áldozatok essenek. – A bádeniek közül sem? – nevetett HannahDottir. Thura elpirult. – Annál a hajótörésnél, amibe te vitted bele őket, áldozatok is eshettek volna. Sőt nem is tudjuk biztosan, nem voltak-e halottak, amikor zátonyra futottak a Madár szigeten – mondta Harmy. – Jól van, csak tegyetek szemrehányásokat, amiért máris elpusztítottam a flottájuk egyötödét!
– Senki sem tesz neked szemrehányásokat, Thura, csak Harmynak még hozzá kell szoknia, hogy kicsit keményebben intézzük a dolgokat – csitította Krisztián. – Harmy, ha anya megérkezik, tőle is hallhatod majd, hogy a bádeniekkel nem viselkedhetünk úgy, mintha thuleiek lennének. Bennük magukban sincs egy csöpp könyörületesség sem. Csak akkor állhatunk nekik ellen, ha mi is kemények vagyunk. Szomorú, de így van, és bármennyire erőt is kell majd magunkon vennünk, a dolog elkerülhetetlen. Kérdezd csak meg Hannah-Dottirt, ő is jól tudja, milyenek. – Gyilkosok, és egyáltalán nem tisztelik a természetet – bólintott Hannah-Dottir. – Természetes dolognak tartják a vadorzást. Le akarnak ölni minden állatot, amellyel a szabadban találkoznak, csak úgy, a mulatság kedvéért. Harmy reszketett az iszonyattól. Thura egyenesen a város vezetőjéhez fordult. – Mennyi készlet van Kulusban? A bádeniek megszállták a raktárakat, de ott csak élelmiszer és szövet volt. A kábítópisztolyok biztonságban vannak? Harmy megnyugtatóan bólintott. – És már ki is osztottuk. Ugyanúgy, mint a mérges tüskéket és a kábító bort. Minden ház pincéjében van egy hordócska bor. Nem hiszem,
hogy a bádeniek sokáig csapra veretlenül hagynák. – Remélem, ízleni fog nekik. Mégis… nem lenne jobb, ha fokozatosan kiköltöztetnénk az embereket Kulusból? Először a kisgyerekes családokat. – De hát jövő héten kezdődik az iskola, vége a szünidőnek! – Kulusban egyelőre úgysem lehetne megtartani az órákat. Jobb volna, ha észrevétlenül kiürítenénk a várost. Nem mindenkit egyszerre, a legtöbb férfinak és a rendőrnőknek a lehető legtovább maradniuk kell. A bádeniek nem vehetik észre, hogy az evakuáció máris megkezdődött. Éppen ezért legjobb lenne, ha éjszaka költöznének ki. Ezt te nagyon jól meg tudnád szervezni, Harmy. Vonuljanak be a dombok közé, Holtak és Denborg irányába. Mindenütt segítségre és támogatásra számíthatnak útközben. A zászlójelekből már egész Thule tudja, hogy a bádeniek partra szálltak. – Igen, de ezt az egészet erős túlzásnak tartom. – Ha múltkor nem ürítettük volna ki villámgyorsan a fővárost, sok ezer lett volna a halálos áldozatok száma – válaszolt Krisztián, és belereszketett az emlékbe. – Jól van, jól van, ha tényleg azt hiszitek, hogy erre szükség van… – Kérj segítséget Rijától, a tartományi képviselőnőtől – javasolta Hannah-Dottir. – Igen, persze.
– Három nap – döntött Thura, aki a hajóján megszokta, hogy parancsokat osztogasson, és ez a szokása szárazföldön is megmaradt. ArminaDottir egyébként nem véletlenül ölelte keblére, mint leendő menyét, tudta, mit ér ez a lány. – És időközben Krisztián meg én megszervezzük az ellentámadást. Három nap múlva Armina-Dottir és Rajo is itt lesznek, és hidd el, Harmy, a bádeniek még nem tudják, mire képes Rajo! Ha ő egyszer nekidurálja magát… – Édesapa igazán félelmetes, amikor megharagszik – mondta Krisztián lelkesen. – Nem kell mást tenni, csak végrehajtani a természeti csapások esetére kidolgozott tervet – tanácsolta Hannah-Dottir a város vezetőjének. – Az lesz a legegyszerűbb. Harmy bólintott. Hat éve volt Kulus városának vezetője, de még soha nem került rá sor, hogy végre kelljen hajtani a katasztrófatervet. Nem kínozta tornádó a tengerpartot, nem pusztította el földrengés a várost, nem volt megfékezhetetlen tűzvész, amely hamuvá változtatta volna. Hat évig ki-be jártak a hajók a kikötőbe, sütött a nap, eső áztatta a földet, szél dagasztotta a vitorlákat, az emberek kereskedtek, dolgoztak a gyárakban, a szélmalmok energiát szolgáltattak, a tiszta hegyi patakok átfolytak a városon, felduzzasztottak a tavacskákat, tisztára mosták az öblöt. Hatéves vezetése alatt a város virágzott, állandóan
terjeszkedett a dombok felé, a kertekben beértek az almák, a ló- és szamártelepek sok ezer állatot adtak, hogy az élet a megszokott mederben folyhasson tovább. És most… most négy hadihajó jelent meg a kikötő kijáratánál, fel kell dúlni a megszokott, mindennapi életet, a gyerekeket el kell vinni, a betegek, öregek, várandós asszonyok és nyomorékok a tágas, ismeretlen világban, a dombok mögött kell hogy menedéket keressenek. Harmy szeme könnybe lábadt. Hannah-Dottir” vigasztalóan megveregette az arcát. – Ne sírj, Harmy, reménykedjünk, hogy csak ideiglenes intézkedésről van szó. És főleg bízzál Thurában, nincs Thuléban még egy olyan találékony valaki, mint ő. – És ne felejtsd el – tette hozzá Krisztián –, hogy van egy óriási előnyünk a betolakodókkal szemben. Hála annak a ténynek, hogy három évvel ezelőtt elfogtuk a felderítőhajójukat, sok mindent tudunk róluk. Ők viszont egyáltalán semmit nem tudnak rólunk. Harmy bólintott, megtörölte a szemét, felnézett a csillagos égre, aztán újra le a sötétbe borult városra. – Földanya megsegít – mormolta jámborul. – És mi magunk is megteszünk mindent, amit meg kell tennünk – ígérte Thura komoran.
7. FEJEZET A hallgatag emberek országa A tengerészgyalogosok másnap reggel folytatták az elfoglalt városrész megerősítését, Cranach admirális pedig a fedélzeten megbeszélésre hívta össze a kapitányokat, tiszteket és a három civilt. Kilian jól látta az öreg tengeri medvén, hogy még távolról sem tette túl magát a zászlóshajó elvesztésén. Rövid szakállal keretezett arca komor volt, és a szeme harciasan csillogott. Az értekezlet meglehetősen zavarosan kezdődött. Cranach úgy vélte, ő a legmagasabb rangú, tehát az ő joga, hogy az ülést vezesse, és a helyzetet összefoglalja. A kormánybiztos azonban ugyanezt gondolta önmagáról, mert ki, ha nem ő, aki a legtanultabb, legbátrabb Egon személyes képviselője? Berger parancsnok sem tartotta magát alábbvalónak a másik kettőnél, hisz ő meg ezer embernek parancsol, akik elfoglalták a város egy részét, miközben az admirális biztonságban üldögélt a Hódító III fedélzetén, és várta, hogy mások kaparják ki a gesztenyét. Az admirális körülnézett, hogy ellenőrizze, mindenki ott van-e, közben meg a kormánybiztos kéretlenül magához ragadta a szót. – Azért jöttünk össze… – így az admirális. – Azért kérettem ide önöket – ez meg a Kb volt. Ahogy egyszerre szólaltak meg, egyszerre is hallgattak el.
Cranach és Kwatschi dühösen méregették egymást. – Kwatschi úr, itt én vagyok a parancsnok! – De én, mint legkegyelmesebb Egonunk képviselője… – Uraim, uraim, ne felejtsék el, hogy a parancsnok én vagyok! – kiáltotta Berger sértődötten. Az admirális dühösen az asztalra csapott. – Csöndet! – kiáltotta. – Ez katonai akció, és mindannyian az én parancsnokságom alatt állnak. Ön is, Berger ezredes. És ön, Kwatschi úr, önnek csak akkor lesz itt szerepe, ha sikerült kapcsolatba lépnie a város vagy az ország polgári hatóságaival. A katonai akciókat nyugodtan bízza ránk. És most erről van szó. A kormánybiztos, aki nem szokott hozzá, hogy bárki is megkérdőjelezze a hatalmát, sötéten meredt maga elé, mint aki azt gondolja: megállj, öreg, ezt még megkeserülöd! Kilian alig tudta visszafojtani a mosolygását. Nagyon tetszett neki, hogy így helyretették a beképzelt kormánybiztost. Berger parancsnok, aki belátta, hogy nem lehet kukoricázni egy admirálissal, aki a rangjára hivatkozik, ugyancsak elhallgatott. Igaz, hogy elhúzta a száját, és összevonta a szemöldökét. – Tehát – folytatta az admirális, aki örült a győzelmének – hogy is állnak a dolgok? Eljutottunk egy részben dombos, részben erősen hegyes
országba, ahol gyermeteg, de nem teljesen civilizálatlan bennszülötteket találtunk. Annyira legalább képesek az itteniek, hogy városokat építsenek és kereskedjenek. Műszakilag viszont roppant elmaradottak. Továbbá azt is teljes joggal feltételezhetjük, hogy ez a föld a keresett Grönland, és a fiatal Werfel azt mondta, hogy az itteniek egy semmilyen ismert nyelvre nem hasonlító idiómát beszélnek. Arról még keveset tudunk, hogy a grönlandiak mennyiben képesek védekezni. Ha jól értettem, Berger ezredes, emberei, semmilyen ellenállásba nem ütköztek? – Úgy van – morogta Berger, aki még mindig rosszkedvű volt. – Csak jól kinevettek bennünket – szaladt ki Kilian száján, aki önkéntelenül is elmosolyodott. – Werfel úr, magát senki sem kérdezte – mérgelődött a Kb, Kilian azonban csak egy derűs pillantással válaszolt. – Most, hogy a flottám lezárta az öböl bejáratát, és a tengerészgyalogosok elfoglalták a kikötőnegyedet – folytatta az admirális –, megbénult a grönlandiak kereskedelme. Nem férhetnek hozzá a raktárházakban felhalmozott készleteikhez. Szükségszerű, hogy a grönlandiak erélyesen tiltakozzanak a dolgok ilyetén alakulása ellen. – Épp ezért jeleztük egyértelműen a címerrel és zászlóval – vágott közbe a Kb –, hogy hol van a
főhadiszállásunk, ahol megtalálhatják a bádeni kormányzat képviselőit. – Kitűnő! Amíg azonban nem sikerül kapcsolatba lépnünk a város polgármesterével vagy vezetőivel, az a feladatunk, hogy a lehető legjobban felkészüljünk egy alattomos grönlandi támadás visszaverésére. – Nem vagyok zöldfülű – morogta Berger ezredes. – Védhetővé tettük és szigorúan őrizzük az összes elfoglalt épületet. – És ha jól értettem, a félsziget felől sem kell a támadástól tartanunk? – Tegnap négyszáz felderítőt küldtem ki oda, de csak sziklákat, köveket, bokrokat és fákat találtak. Az egész műveletlen, vad földnyelv, a grönlandiaknak nyilván hiányzik a műszaki fejlettségük a meghódításához. Az egyetlen épület a világítótorony a félsziget csücskén, oda pedig négyfős őrséget állítottam. A világítótorony őre, egy öregember, evezős csónakon ment be a városba. Egyébként ő sem tiltakozott, hogy elfoglaltuk az őrhelyét. – Pompás! Szólni kíván, Kwatschi úr? – Az a véleményem – mondta a kormánybiztos gőgösen –, hogy a tengerészgyalogosok nem elégedhetnek meg a kikötő és a raktárházak elfoglalásával, hanem be kell hatolniuk a városba, hogy megszállják a városházát, rendőrőrsöket és egyéb középületeket. Aztán pedig a fiatal
Werfelnek meg kell próbálnia megértetni a helyi hatóságokkal, hogy mik a követeléseink. – Sorolja fel a követeléseket, Kwatschi úr! – Engedelmeskedjenek parancsainknak, és teljes mértékben vessék alá magukat legkegyelmesebb Egonunknak – mondta a kormánybiztos keményen. – Majd a jövőben elválik, milyen fokú szabadságot és önkormányzatot engedélyezünk a grönlandiaknak. Egyelőre tekintsék magukat legyőzött népnek. Az ellenállásra erőszakkal válaszolunk, az együttműködést viszont megjutalmazzuk. A parancsnok mondani akart valamit, de Kwatschi nem engedte szóhoz jutni. – A gyakorlat megmutatta – folytatta zavartalanul –, hogy ez a legjobb stratégia. Ezért elsőrendű fontosságú, hogy kapcsolatba lépjünk a grönlandi vezetőkkel. Senki sem veszíti el szívesen a hatalmát. Ha sikerült felvenni a kapcsolatot, megértethetjük velük: nem azért jöttünk, hogy elűzzük őket – feltéve természetesen, hogy készek velünk együttműködni. Ha igen, az itteni polgármester, vagy hogy hívják, nyugodtan polgármester maradhat, csak éppen azt kell tennie, amit kívánunk. Nem tekint ön túl sok mindent magától értetődőnek, Kwatschi úr? – vetette közbe Mannix doktor bátran.
– Szó sincs róla! A magiarok esetében is bebizonyosodott, hogy a helyi hatalmasságok mindig készek az együttműködésre a megszállókkal, ha biztosak lehetnek benne, hogy megtarthatják a rangjukat. Az ilyen embereket nem érdekli, kik a valódi uraik, csak az, hogy maguk is hatalmaskodhassanak a nép egy része fölött. Ugyancsak érdekes dolgokat tanulok itt, gondolta Kilian, és közbevágott: – A baj persze csak az, hogy nem értjük a grönlandiakat, és ők sem minket. – Pontosan erre az eshetőségre számítva hoztunk magunkkal nyelvtudóst – vágott vissza a Kb. Az admirálishoz fordult. – Ez a Werfel gyerek tegnap egész este azon iparkodott, hogy megfejtse a grönlandi nyelvet. – Csak egypár kisiskolásoknak való könyvet nézegettem – kiáltotta Kilian –, de a betűik mások, mint a mieink, és nem tudom, hogy kell kiejteni a szavakat. – Akkor minél előbb derítse ki – mondta a Kb. – Szólítson meg embereket az utcán, próbálja meg rávenni őket, hogy nevezzék meg a dolgokat, amelyekre rámutat. – Hát persze hogy ezt csinálom. Igazán nem szükséges, hogy ön akarjon a saját szakmámra megtanítani. Schmitt kapitány kért szót:
– Elnézését kérem, admirális úr, de engem nagyon meglep, ahogy a dolgok itt alakulnak. Már több mint tizenkét éve szolgálok a bádeni hadiflottánál, de még soha nem láttam ilyenfajta háborúzást. Rendszerint azt csináltuk, hogy a hajóinkkal odaálltunk az érintett ország egy jelentős kikötőjéhez, és egyszerűen szétlőttük. Éttől aztán kellőképpen megrémültek, és a védelmi rendszereiket is megsemmisítettük, úgyhogy ezután partra szállhattak a tengerészgyalogosok, és befejezhették a munkát. Most miért nem ezt tesszük? Ágyúink elég messze hordanak ahhoz, hogy az egész várost elpusztíthassuk, és ezzel vérbe fojtsunk minden ellenállást, még mielőtt istenigazában megkezdődhetett volna. Akkor aztán nem maradna más dolgunk, mint hogy az ország többi részét is megszánjuk. – Tehát ön egy teljesen elpusztított kikötőt akarna felajánlani a legtiszteltebb Egonnak? – kérdezte Kilian, aki elborzadt Schmitt szavaitól. – Fiatal barátunknak igaza van – vágott közbe az admirális. – Az Egon flottájának támasz-pontokra van szüksége az óceán északnyugati részén, és jó kikötőkre. Ez pedig igazán pompás kikötő. A mérések kimutatták, hogy az öböl a hadihajóink számára is elég mély, és a félsziget megvédi a viharoktól és az ellenséges támadásoktól. Ha a félszigetre géppuskafészkeket telepítünk és erődítményeket építünk, az öböl és a kikötő
bevehetetlenné válik. Ha valaha még háborúba keveredünk a Brit Birodalommal, felbecsülhetetlen értéke lesz egy ilyen támasz-pontnak. – Ostoba egy nép lehetnek a grönlandiak, hogy nem ismerték fel a saját kikötőjük stratégiai értékeit – mondta Berger parancsnok gőgösen. – Hogy érti ezt? – lázadozott Kilian. – Hát láttál valahol is védelmi berendezéseket, tüzelőállásokat vagy erődítményeket? – Valószínűleg nem ismerik még a puskaport – feltételezte a Kb. – Még több tengerészgyalogost is a szárazföldre akar vezényelni, parancsnok úr? – kérdezte Rotsum kapitány. – A Hódító I elvesztése miatt a hajókon Meglehetősen szűkösen vagyunk, és a fejadagokat is a felére kellett csökkentenünk. Ha jól értettem, a városban elegendő élelmiszer áll rendelkezésre, és tekintve, hogy a grönlandiak szemmel láthatóan nem kívánnak ellenállást tanúsítani, azt tartanám célszerűnek, ha az ön emberei mind a városban táboroznának. A hajóink legénysége képes megvédeni magát abban az esetben, ha a bennszülöttek megtámadnának. – Semmi kifogásom ellene! – kiáltotta a parancsnok, aki alig várta, hogy belevághasson a hódító hadjáratba. – Akkor ebben megállapodtunk – szólalt meg az admirális. – Berger parancsnok minden tengerészgyalogosa partra száll, és elfoglalja a
város középületeit. Kilian Werfel kapcsolatba lép a helyi lakossággal, hogy a lehető leghamarabb elsajátítsa a nyelvüket. A flotta továbbra is az öböl bejáratánál marad lehorgonyozva, és állandó evezőshajó-szolgálattal biztosítjuk az összeköttetést a Hódító III és a part között. Van még valakinek kérdése? – Igen, nekem– mondta a Kb. – Ez a város nagy, és védett helyen fekszik. Lehetséges volna, hogy ez Grönland fővárosa? – Könnyen lehetséges, és ebben az esetben kormányépületeknek is kell itt lenniük. – Igen, de nem láttunk kétemeletesnél magasabb házakat. – Hiányzanak a magasépítéshez szükséges műszaki ismereteik – vélekedett Mannix doktor. – A rakparton, a raktárházak mellett találtunk egy kisebb épületet, amely teli volt mindenféle irományokkal. Szeretném, ha Werfel úr végignézné ezeket, és elmondaná, hogy mik is. Azt hiszem, az épület valami irodaféle. – Még ma délután megnézem – ígérte Kilian. – Rendben. Nyomja még valami bárkinek a szívét? – és az admirális kérdőn nézett körül. Amikor senki sem szólt, berekesztette az ülést. Kiliant Berger, Mannix doktor, a Kb és Franzi hadnagy társaságában evezős csónakon vitték ki a rakpartra. A parancsnok megmutatta neki az irodát, és Kilian érdeklődve lapozgatta az
irományokat. Egy szót sem tudott elolvasni, de a hosszú oszlopokban álló számjegyek nagyon hasonlítottak azokra, amelyeket a bádeniek használtak, és ebből sok mindent megtudott. – Úgy látom, ez valami kereskedelmi vagy kikötői irodaféle – mondta Bergernek. – És nézze csak, ezzel a szóval az ábécéskönyvekben is találkoztam, egy vitorlás képe alatt. Tehát ez hajót, vagy csónakot kell hogy jelentsen. Ezeken az íveken kellett a bejövő és kimenő hajókat regisztrálniuk, és valószínűleg a rakományokat is. Mannix doktor érdeklődve hallgatta. – Az, hogy a számjegyeik és a betűik annyira hasonlítanak a mieinkre, annak a jele, hogy a grönlandiak ősei is ahhoz a kultúrához tartoztak, amely a Nagy Változás során pusztult el. – Feltétlenül. A Kb sértődötten felhorkant. – Elfelejti, Werfel úr, hogy a bádeni abban az időben világnyelv volt. Ez meg egyáltalán nem hasonlít a bádenire. És a britre sem. Hát akkor hogyan feltételezheti, hogy akik ezeket a listákat összeállították, az elpusztult magas kultúra civilizált leszármazottai? Kétségtelen, hogy Európa a Nagy Változás előtt is a leghatalmasabb világbirodalom volt a Földön. – A merrikaiak pedig azt állítják, hogy valaha ők voltak a leghatalmasabb nép. – A merrikaiak bolondok.
Mannix doktor nem tartotta szükségesnek, hogy ellentmondjon a Kb-nek, de Kilian igen. – Egy szót sem hiszek ebből az egészből – mondta vidáman. – Grönland távol fekszik Európától, és lehet, hogy soha nem állt vele kapcsolatban. A régi, majdnem olvashatatlanná vált írások ugyan vagy bádeniül, vagy britül voltak, vagy valami olyan nyelven, amely nagyon hasonlított rájuk, ezért is tudták legalább részben kisilabizálni, de csak összefüggéstelen töredékekről van szó, úgyhogy semmi bizonyosat nem tudunk a régi kultúráról. – Werfel fiam, makacs vagy, mint egy öszvér, és nem tiszteled kellőképpen a náladnál idősebb, bölcsebb és hatalmasabb férfiakat – fújtatott a Kb. Kilian igencsak meglepődött, amikor Mannix doktor a védelmére kelt. – Lehet – mondta –, mégis úgy tapasztalom, hogy a fiatalember gyakran tesz józan és értelmes megjegyzéseket. Fiatal és tapasztalatlan, sőt még pimasz is, de semmiképpen sem ostoba. – Így igaz – bólintott Kilian, aki remekül mulatott. – Most pedig bemegyek a városba, és megpróbálok kapcsolatba kerülni a lakossággal. – Küldök veled tíz tengerészgyalogost – mondta a parancsnok. – Mert az azért értelmetlen hősködés volna, hogy egyedül, fegyvertelenül sétálj egy ellenséges városban.
Igaza van, gondolta Kilian, és magát is meglepte saját viselkedése. Vajon miért érzi úgy, hogy a városban senki sem ellenséges vele szemben? Mert nem tanúsítottak ellenállást, vagy mert olyan békések a napsütötte utcák és fasorok? Az egész olyan szép, kellemes… olyan paradicsomi, mintha egyáltalán nem ismernék az erőszakot. – Köszönöm, parancsnok úr! Így aztán Kilian egy félóra múlva tíz tengerészgyalogos és egy őrmester (Bratschel) élén végigmasírozott a városon, és bemerészkedett azokba a fasorokba, parkokba és terekre, amelyeket a bádeni katonák még nem szálltak meg, és így grönlandi felségterületnek számítottak. Remek idő volt. Az enyhe tengeri szellő kellemesen hűssé tette a levegőt. A sok terjedelmes fa árnyékba borította az utcákat. A házakat szépen rendben tartották. Kilian megszólított egy kocsist, aki a meredeken felfelé haladó ökrös szekere mellett ballagott. Megpróbálta megtudni, hogy hívják mindezt grönlandiul: a szekeret, az ökröket, a szekéren szállított hordókat. A kocsis nem válaszolt, mereven maga elé bámult, mintha észre sem vette volna a fiatalembert meg a katonákat. Még arra sem reagált, amikor Bratschel őrmester megragadta a karját. Csak az állataihoz beszélt, biztatta őket, mert az út meglehetősen meredek
volt. Egy nagy térbe torkollott, melynek közepén szökőkút csobogott. Ott lefékezte a szekeret, kifogta és megitatta az ökröket. A bádeniek nem is léteztek a számára… – Nem hajlandó szóba állni velünk – állapította meg Bratschel mérgesen. Az egyik mellékutca sarkán négy asszony beszélgetett. Ők viszont alaposan megbámulták az idegeneket. Kilian arra gondolt, hogy a nőket könnyebb megfélemlíteni, és különben is közismert, hogy nem tudnak ellenállni az egyenruhának. És a bádeniek egyenruhája nagyon snájdig volt, az őrmesternek rangjelzésként még egy ezüst háromszög is jutott a kabátujjára, és ezüstgombok voltak a zubbonyán. Igen, az asszonyokkal fog próbálkozni. Kilian így találkozott először Thurával. Intett a tengerészgyalogosoknak, hogy maradjanak hátra, és odalépett a kis csoporthoz. A legjobban egy hosszú, fekete copfos lány tetszett neki, akinek kerek arcában kissé ferde szem csillogott. Bádeni fogalmak szerint még csak csinos sem volt. Tömzsi volt, fehér kartonblúzt viselt, kék rövidnadrágot, amely a lábszárát szabadon hagyta, és meztelen lábra húzott kötélszandált. De Kilian az egyszerű öltözék és a teltség el-lenére is roppant vonzónak látta.
– Jó napot kívánok – mondta barátságosan. A lány ránézett – igen, látta, de egy szót sem szólt. Kilian megismételte a köszönést, de most britül. Aztán magiarul. A lány mozdulatlanul meredt rá. Kilian, mint polgári személy, nem viselt egyenruhát. Szürke hosszúnadrág volt rajta, kockás ing meg fekete cipő, és úgy vélte, egyáltalán nem fest rosszul. – Kilian Werfel – mutatott önmagára. – Ez a nevem, Kilian Werfel. – És kérdőn nézett a lányra, hátha ő is megmondja majd a nevét, de az hallgatott. A másik három asszony kacarászva mutogatott a kicsit távolabb álló tengerészgyalogosokra. Aztán még hangosabban nevettek. A kedves lány is hirtelen elfordult Kiliantól, és elmosolyodott. – Kinevetnek! – kiáltotta Bratschel sértődötten. – Szó sincs róla – válaszolt Kilian. – Egyszerűen tetszünk nekik. Óvatosan megveregette a lány karját, aztán azt mondta grönlandiul: „kar”, legalábbis remélte, hogy jól ejtette ki. A válasz harsogó nevetés volt. Újra megveregette a lány karját, és igyekezett kérdőn nézni. A lány hátralépett, megdörzsölte meztelen karját, mintha darázs csípte volna meg, és felhúzta az orrát. – Igazán nem kell így kényeskedned – morogta Kilian sértődötten.
A lány most egyenesen a szemébe nézett, és Kilian szinte beleszédült a sötét pillantásba. – Figyelj – folytatta a fiú britül. – Igazán nem kell tőlem félned. Senkinek nem ártok. Tetszel nekem, aranyos vagy. De ne nézz rám ilyen haragosan. Csak a nyelveteket próbálom megtanulni. Miért nem tudsz segíteni egy kicsit? Hát nem volna jó, ha beszélgetni tudnánk egymással? A lányon nem látszott, hogy megértette volna, némán nézett rá, és Kilian érezte a megvetését. – Nem vagyok én szörnyeteg. Na, nevess hát rám, fogadok, hogy ragyogó fogaid vannak! Felemelte a kezét. Az ábécéskönyvekből tudta, hogy van a „kéz”, csak a kiejtésben nem volt még biztos. – Kéz – mondta. A másik három újra hangosan felkacagott. – Igen, biztos valamit rosszul mondok. De hát hogy kell? – és a sötét szemek előtt meglengette a kezét. A lány csak nézett, de a kezét mintha meg sem látta volna. – Nyugodtan feladhatja, Werfel úr – szólalt meg mögötte az őrmester. – Úgy látszik, a hölgy nem akar önnel kezdeni. – Kár – válaszolt Kilian a saját nyelvén –, pedig annyira tetszik.
– Hát, szerintem semmi különös. Nekem sokkal jobban tetszik az a szőke. Az aztán a pompás asszony! – De túl öreg hozzám – nevetett Kilian, azt azonban el kellett ismernie, hogy az őrmesternek igaza van, a nő valódi szépség volt, hosszú aranyszőke hajjal, amely kibontva omlott a vállára, és majdnem a derekáig ért. Magasabb is volt, mint a sötét hajú lány, és bokáig érő szoknyát viselt. Finom, szabályos arca volt, kék szeme, széles válla és hófehér foga. És nagyon vidámnak látszott. Kilian éppen ezért fordult most hozzá. – Ön is olyan hallgatag, mint ez a lány? – kérdezte találomra először britül, aztán bádeniül. Az asszony mintha mit sem hallott volna, megbökte a lányt, a tengerészgyalogosokra és a puskáikra mutogatott, szélesen elmosolyodott, és a fejét rázta, mintha egy puska nevetséges valami volna. És a négy asszony olyan vidáman és olyan gyorsan pergő nyelvvel kezdett egymással cseverészni, hogy Kiliannak zúgott tőle a feje. – Állj, hagyjátok abba! – kiáltotta. – Szóljatok már hozzám is! De meg sem hallották. Sarkon fordultak, és vihorászva elmentek, Kilian meg úgy állt ott, mint szamár a hegyen. Az egész délután félresikerült. Bárkit szólított is meg, bárkit állított is le, próbált kikérdezni,
mindenütt a hallgatás falába ütközött, az emberek mindig elfordultak tőle, vagy kinevették és otthagyták. Mintha összebeszéltek volna. Mégsem találkozott sehol ellenségességgel. Senki sem közeledett hozzá feltűrt ingujjal és harciasan ökölbe szorított kézzel. És még valami feltűnt neki: órákig kóboroltak a városban, de semmi olyasmit nem láttak, ami hivatalos épülethez hasonlított volna. Csak lakóházakat láttak, boltokat, raktárakat, gyárakat és műhelyeket. – Lehet, hogy itt nincsenek rendőrök? – töprengett Bratschel hangosan. – Még egyetlenegyet sem láttam. – Egész biztosan vannak, csak mi nem tudjuk, hogy milyenek. Lehet, hogy csak civil ruhásaik vannak, amolyan titkosrendőrség-féle. – Azokat is megismeri az ember a testtartásukról, a pillantásukról, arról, ahogy a közönséges emberek néznek rájuk, vagy ahogy kitérnek előlük. Egy rendőr mindig tekintélyt áraszt. És az is feltűnt, hogy olyan kevés gyereket lehet látni. Ez nagyváros, és egy csomó iskolaépületet is láttunk, de mind üresek. Hol vannak a gyerekek? – Nyár van, őrmester, lehet, hogy nyaralnak. – Amikor két napja megérkeztünk, és messzelátón tanulmányoztam a várost, mindenütt gyerekeket láttunk játszani, a parkokban, a szökőkutaknál… Egy csomó gyerek szaladgált a rakparton, emberek kirándultak a félszigetre, az
öbölben csónakáztak, és mindenütt voltak gyerekek is a társaságban, most meg alig látni egyet-egyet. – Meglehetősen félelmetesen nézhetünk ki. Lehet, hogy az emberek nem engedik ki játszani a csemetéiket. – De az utcai járókelők mintha egyáltalán nem félnének tőlünk… – Mit akar, Bratschel őrmester, hogy negyvennyolc órán belül lelke mélyéig megértsem ezt a népet? – Nem, uram, de azért mégiscsak furcsállom. – Én is, őrmester, szerintem is érthetetlen az egész. Nem tapasztaltunk semmi ellenségeskedést, semmi félelmet vagy felháborodottságot; egyszerűen úgy viselkednek, mintha nem is léteznénk. Az ember azt hihetné, azért csinálják, hogy megzavarjanak. – Engem nem olyan könnyű megzavarni, Werfel úr. – Engem sem – nevetett Kilian –, de igaza van, furcsa egy helyzet. Sehol egy egyenruha, sehol egy katona, sehol egy előkelő úr, akiről sugárzana a gazdagság és a hatalom, csupa hét-köznapi ember, aki megy a dolga után, nem törődik velünk, sőt még csak meg sem lát bennünket. Tudja, egyszerűen félelmetes…
– Örülök, hogy maga is így érzi, uram. Ne menjünk vissza főhadiszállásra? Teljesen kitikkadtam és… – Egy pillanat! – Egy bevásárlóutcában álltak. A grönlandi boltok mások voltak, mint a bádeniek, egész aprók, a homlokzatból messzire kiálló fatáblákat estére le lehetett csukni, kirakatok nem voltak. A falba épített pultokra rámolták ki az árut, élelmiszereket, tányérokat, lábasokat és egyéb háztartási eszközöket, mindenféle formájú és színű képecskéket, amelyek közül nem egy nagyon szép volt. Bratschel megpróbált megvenni egy delfinszobrocskát. Kezébe vette, és a pult mögött álló asszony elé tartott egy csomó ezüstmárkást, de az átnézett az őrmesteren, meg sem moccant, amikor Bratschel zsebre rakta a szobrocskát, és két ezüstmárkát letett a pultra. – Az admirális szigorúan megtiltotta a rablást, őrmester. – Fizettem érte, uram. – Igen, de olyan érmékkel, amiket itt nem ismernek. – Nem számít. Ezüstmárka volt. Gondolom, itt is van értéke az ezüstnek. – Reméljük. Szomjúság! Kilian megállt egy épület előtt, amely nem volt sem lakóház, sem bolt. A széles ajtó tárva-nyitva állt, odabenn emberek ültek a faasztalok mellett, vidáman beszélgettek, és
mindegyikük előtt bádogkorsó állt, amelyből szemmel látható élvezettel kortyolgattak. – Sörözőnek látszik. Bemenjünk? – éledt fel Bratschel őrmester. – Inkább ne. – Dehogynem. Gyerünk, emberek! A tengerészgyalogosok betódultak a helyiségbe. Némi habozás után Kilian is követte őket. A terem hátsó részén itt is pult állt, rajta harmatos agyagkannák és hosszú sorokban bádogkorsók. Az asztalkáknál ülő vendégek egy pillanatra felnéztek, aztán folytatták a beszélgetést. Bratschel odament a söntéshez, rámutatott egy korsóra, és letett egy félmárkást. A söntésben álló asszony mozdulatlanul átnézett rajta. – Na, most már aztán elegem van! – mérgelődött az őrmester. A pénzdarabot otthagyta, és saját kezűleg töltött meg egy korsót a habos, világosbarna folyadékkal. Óvatosan megkóstolta és csettintett. – Valami sörféle. Édesebb, mint minálunk, és cseresznyeíze van. Fiúk, szolgáljátok ki magatokat! Ha ezek az emberek úgy tesznek, mintha nem vennének bennünket észre, nekünk kell önmagunkról gondoskodnunk. – Nem tetszik nekem ez a dolog – tiltakozott Kilian erőtlenül, de a sör látványának nem tudott ellenállni, őt is kínzó szomjúság gyötörte a városban tett séta után.
Élvezettel ittak és csettintgettek. Nehogy megharagítsák az admirálist, minden tengerészgyalogos letett a pultra néhány rézérmét. Az egész társaság sokkal vidámabb volt, amikor újra kivonultak. Mögöttük ismét felhangzott a beszélgetés és a nevetés. Ügy látszik, a grönlandiak sokat és szívesen nevetnek. – Ez jólesett. Lehet, hogy ostoba vademberek, de sört azt tudnak főzni. Legalább valami jó hírrel is szolgálhatunk a parancsnoknak – mondta az őrmester. Kilian felnevetett. Rokonszenves volt neki az altiszt. Elég nehezen találtak vissza a kikötőnegyedbe, a főhadiszállásra. A többi tengerészgyalogos sem töltötte tétlenül a délutánt. Újabb városrészt szálltak még, a lakosságot elkergették, ami ellen alig-alig tiltakoztak, további iskolákat rendeztek be kaszárnyának, ezeket szögesdróttal kerítették be, és őrséget állítottak. Most már a város jó egyötöde bádeni ellenőrzés alatt állt. Az oroszlános zászló büszkén lobogott a homlokzatokon. Kilian hazament a házba, amelyet a Kb-vel és Mannix doktorral osztott meg, és itt meglepetés várta. A Kb-nek sikerült rávennie az admirálist, hogy bocsássa rendelkezésükre a flotta egyik tisztiszolgáját, aki ezután főzni fog rájuk, tisztán tartja a ruháikat, és kitakarítja a házat. Kwatschi
úgy vélte, hogy egy kormánybiztosnak jár a szolga. Tehát mire Kilian hazaért, már kész volt a vacsora. Leves, kenyér és gyümölcs. Nagyon jóízű volt, csak a levesben főtt húst találta Kilian rá-gósnak. Vacsora után újra kiment, hogy élvezze a meleg estét, és elbeszélgessen az őrködő tengerészgyalogosokkal. Hirtelen összerázkódott. Az utca túloldalán, a park szélén fiatal lányt pillantott meg. Fekete, hosszú copfos, tömzsi lányt. De most nem nevetett, sem rajta, sem rá, inkább töprengőnek tűnt. Kilian már mozdult, hogy átmenjen az úton, mert még egyszer meg akart próbálni szóba elegyedni vele, de amikor közeledni látta a lány, sarkon fordult, és eltűnt a parkban. Utána futni… nem, ez nem egyeztethető össze egy bádeni tudós méltóságával… Az itteni parkok egyáltalán nem hasonlítanak a bádeniekre, gondolta Kilian. Otthon széles ösvények vannak a parkokban, nyiszlett bokrok és senyvedő fák. Itt a város közepén is mindenütt üde zöld ligetek vannak magas fákkal, bokrokkal és virágágyásokkal, melyeket széles fűcsíkok választanak el egymástól, vagy gyors folyású, csobogó patakocskák, amelyek dísz-tavakat táplálnak. A tavakban pedig mindig fürdött valaki. A bádeniekre főleg az volt nagy hatással, hogy milyen gazdag vízben ez az ország, és a katonáknak az volt az érzésük, hogy szabadságon vannak valahol az ígéret földjén. Az ellenállás
hiánya még csak erősítette a gondtalan, elragadtatott hangulatot. Ebben az országban, egyszerűen boldognak kell lenni! A szögesdrót akadálynál álló katonák persze látták, hogy Kilian Werfel – egy polgári személy, vagyis olyasvalaki, aki csak megvetést érdemel – hogyan sült fel. De sikerült elfojtaniuk a gúnyos mosolyt, és Kilian némán visszament a házba. Nem sürgős, gondolta a fiatalember. Az a lány érdeklődik utánunk, különben nem jött volna ide. Biztos fogok még találkozni vele. 8. FEJEZET Félresikerült vadászat Grönland meghódítása valami érthetetlen okból mintha megtorpant volna. Jó, a bádeniek megszálltak és megerősítettek néhány iskolát. Házakat sajátítottak ki, hogy elszállásolják a tisztjeiket. Igénybe vették a raktárházakban talált készleteket, úgyhogy mindennap bőséges lakomákat élvezhettek. Magabiztosan úszkáltak az öbölben és a dísztavakban. Miután felfedezték, hogy a vad félszigeten csak úgy nyüzsögnek az állatok, a tisztek úgy döntöttek, hogy nagyszabású vadászatot rendeznek. Csurgott a nyáluk, ha csak eszükbe jutott a szarvasbecsinált és a fácánsült. Így aztán Berger parancsnok Franzi hadnagy és vagy húsz tengerészgyalogos kíséretében nekiindult, hogy megöljék a lakomához szükséges állatokat.
Kiliannak és Mannix doktornak nem sok kedve volt a vadászathoz, inkább a városban maradtak, de a kormánybiztos a társasággal tartott. Hiszen amúgy sem volt sok dolga, amíg meg nem jelennek a grönlandi hatóságok, hogy tiltakozzanak a bádenieknél, vagy legalább tárgya-lásokat kezdjenek velük. Kilian és Bratschel őrmester megint nekivágtak a városnak, hogy megpróbálják megtalálni a középületeket, és ha sikerül, szóba elegyedjenek a grönlandiakkal. A sétának azonban nem volt semmi eredménye, és Kilian titkos csalódására a csinos fekete lányt sem látták viszont. De már az is nagyon kellemes volt, hogy a városban csavarognak, betérnek egy sörözőbe, hogy szomjukat oltsák, és leheverednek a parkok füvére. Amikor Kilian estefelé visszatért a főhadiszállásra, Heini, a tisztiszolga aggodalmas arccal fogadta. – Werfel úr, a kormánybiztos még mindig nem ért haza. – De hát még nincs is este, legalább két óra hosszat világos marad még. Előbb-utóbb biztosan megérkezik. Én viszont éhes vagyok. – Már félórája kész a vacsora, uram. – Nagyszerű! Szolgálja fel. – Ne várjuk meg Kwatschi urat? – Tartsa melegen az adagját.
Két órával később besötétedett, de a Kb még mindig nem jött. A szomszédos iskolakaszárnyából átjött az egyik tengerészgyalogos. – Uram, nem tudja, hol lehet a parancsnok úr? – Hát nem a félszigetre mentek vadászni? – Igen, de azt mondták, még sötétedés előtt hazajönnek. – Hogy mentek oda? – Természetesen evezős csónakon. Túl messzi lett volna az egész öblöt gyalogosan megkerülni. – Helyes. Akkor valószínűleg egyenesen a flottához mentek a vadászzsákmányukkal. – Nem hiszem, hogy ezt tervezték volna, uram. – Nyugodjék meg, biztosan előkerülnek majd. Kilian lefeküdt. Fáradt volt, és igazán nem izgatta, hogy a Kb eltévedt-e a többiekkel együtt a félszigeten, vagy esetleg úgy döntöttek, hogy a flottán töltik az éjszakát. Másnap reggel még mindig nem volt nyoma sem a Kb-nek, sem a parancsnoknak, a had-nagynak és a húsz tengerészgyalogosnak. Kilian Werfelt átküldték az admirálishoz, hogy értesítse eltűnésükről, Birkenhof hadnagy pedig, aki egy másik iskolában volt elszállásolva, azt tervezte, hogy negyven tengerészgyalogossal átkel az öblön, és kutatásba kezd a félszigeten. A kutatócsoport dél körül rálelt a dühöngő Berger parancsnokra, a tomboló kormánybiztosra, a
megalázott Franzi hadnagyra és a húsz semmit sem értő tengerészgyalogosra. Mindannyiukat lefegyverezték, és csak sokára tértek magukhoz valami mély kábulatból. Semmit sem sikerült lőniük. És sehol sem volt a bárka, amellyel előző reggel áteveztek az öblön… – Hihetetlen volt – mesélte Berger parancsnok az admirálisnak, mert egyenesen a flottára vitette magát. – Valahol a vad terület közepén értünk partot, egy kellemes partszakaszon, ahol első nap, amikor megérkeztünk, egy csomó embert láttunk strandolni és napozni. Szárazra húztuk a csónakot, és elindultunk az erdőbe. Hamarosan szarvasnyomokra leltünk, és a lábunk előtt fácánok szálltak fel. De amikor Franzi hadnagy felemelte a puskáját, hogy leterítsen egy vadkecskét, amely átvágott egy gazos tisztáson, egy csomó asszony bukkant elő. Hirtelen körülfogták; Franzi hadnagy annyira meglepődött, hogy elfelejtett lőni, és leeresztette a puskáját. Ekkor egyikük odalépett hozzánk. Gyönyörű nő volt, hosszú szőke hajjal, valami bőr overallfélét viselt. Mutogatott, de napnál világosabb volt, hogy mit akar mondani: azt, hogy ott nem vadászhatunk. Hát, kérdem önt, hagyhattuk, hogy egy nőszemély dirigáljon nekünk? Tehát Franzi hadnagy odament hozzá, és egyszerűen félrelökte. Akkor még több asszony jött elő, ugyanolyan mozdulatokat tettek, és integettek, hogy menjünk el. Tudja, ez volt az
első eset, hogy olyasmivel találkoztunk, amit ellenállásként vagy tiltakozásként lehetett érteni. Azt mondtam nekik, hogy tűnjenek el, vadászni jöttünk, és vadászni is fogunk. És hogy ebben a pillanatban mi történt, azt még mindig nem értem. Mintha egy szúrást éreztem volna a vállamban, de csak egy pillanatig, és miközben azon töprengtem, hogy mi is történhetett, minden elsötétedett körülöttem. A hadnagy és az embereim később elmondták, hogy velük is ugyanaz történt. Egy szúrás… és aztán sokáig semmi. Amikor újra magunkhoz tértünk, már nagyon késő volt, majdnem besötétedett. Órákig, legalább nyolc órát lehettünk eszméletlenek. Egy erdőfélében tértünk magunkhoz, és a fegyvereinket, minden fegyverünket elszedték. És nemcsak azt. Nyilván a csizmáinkra is fájt a foguk, mert azokat sem találtuk sehol. Tehát egy szál zokniban kellett megpróbálni visszatalálni a csónakhoz, de fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk, és az a félsziget legalább tizenöt kilométer széles. Mezítláb vágtunk neki, és persze éhesek meg szomjasak voltunk. Vizet találtunk, voltak patakok, de hiába láttunk sok száz madarat, vadkecskéket, no meg szarvasnyomokat, nem maradt semmink, amivel vadászhattunk volna. Amikor már teljesen besötétedett, feltűnt, hogy a világítótorony nem működik, pedig arra számítottunk, hogy annak a fénye majd
megmutatja a helyes irányt. És a világítótoronyban a mi embereink ültek, tehát nyilván azokat is megtámadták. Szóval korom-sötét volt, és nekünk nem maradt más választásunk, mint hogy a lehető legközelebb húzódjunk egymáshoz, megpróbáljunk valamit aludni, és reménykedjünk, hogy azok az átkozott grönlandiak nem fognak bennünket éjnek évadján lemészárolni. A sötétben nem tudtunk továbbhaladni, nagyon is vad az a terület. Persze aludni sem sikerült igazán, Meglehetősen hideg volt, és csöppet sem éreztük magunkat biztonságban, annyi különös hangot hallottunk a sziklák között és az erdőben… Amikor végre felkelt a nap, már tudtunk tájékozódni, és elindultunk nyugati irányba. így érkeztünk meg órák múlva a partra, ahol aztán találkoztunk Birkenhof hadnaggyal, aki a keresésünkre indult. Utasítottam a hadnagyot, hogy tíz emberrel menjen a világítótoronyhoz, és ellenőrizze, ott mi a helyzet. Kilian, aki szintén ott volt, összevont szemöldökkel hallgatta a történetet. – De amikor korábban átkutatták a félszigetet, lakatlan volt. – Figyeljen, fiatalember, amikor pár nappal ezelőtt négyszáz felderítővel voltunk ott, egy lelket sem találtunk, és egyetlen árva kunyhót sem. Csak az öreggel találkoztunk a világítótoronyban, akit visszaküldtünk a városba, és akit a saját embereinkkel váltottunk föl. De amikor tegnap
vadászatra indultunk, egy csomó grönlandi bujkált ott. – Furcsa. – Ebben az országban minden furcsa. – Nem – mondta Kilian –, nem úgy értettem, hanem hogy az a furcsa, hogy a grönlandiak semmi ellenállást nem tanúsítottak, amikor elfoglaltuk az iskoláikat és lakásaikat, hogy befészkeljük magunkat a városba. Egy szóval sem tiltakoztak, amikor a raktárakból kihordtuk a készleteiket. De most, hogy ön meg az emberei szabadon élő állatokra akartak vadászni, azonnal akcióba léptek. Hát nem különös? – Azt hiszem, tudom, mi ennek az érthetetlen viselkedésnek a magyarázata – szólt közbe Mannix doktor. – Talán a félszigetnek különös jelentősége van a grönlandiak számára, szent hely, ahol szigorúan tilos fegyvert használni. Hátha a vadon élő állatoknak szentelték, vagy valami istenségnek, és ezért nem szabad ott megzavarni a békét. – Vagyis úgy érti, a grönlandiak pogányok. – Ez nyilvánvaló. Kilian, Bratschel őrmester és a tengerészgyalogosok napokig járkáltak a városban. Én is útnak indultam egy másik csapattal. Szép, tágas város, és van benne mindenféle, szövödék, pékségek, serfőzdék, egy vágóhídféle, iskolák, raktárépületek, de templomot sehol sem láttunk.
– Sem pedig rendőrőrsöt vagy kormány épületet… – tette hozzá a Kb. – Pontosan. Az ember akár azt hihetné, hogy ezt a népet nem is kormányozzák. – Lehetetlen! – kiáltotta a kormánybiztos. – Hatóságok nélkül nem lehet rend és nyugalom. És a hatóságoknak a kényszer alkalmazásához rendőrökkel vagy csendőrökkel kell rendelkezniük. Különben elszabadulnak a bűnözők, és senki sincs biztonságban. Éppen az tűnt föl, hogy a legtöbb ház egyszerűen tárva-nyitva van, még éjszakára sem zárkóznak be. – Az ajtók belsején vannak reteszek – mondta Kilian. – Szerencsére. De nekem feltűnt, hogy a grönlandiak igen ritkán használhatják ezeket a reteszeket. Olyan nehezen járnak… – mondta Mannix doktor. – Ez az építkezési mód is érthetetlen a számomra – szólalt meg ismét Kilian. – Az egyik ház talán nagyobb, mint a másik, és nem is egyformák, de nem valami nagy a különbség. Úgy értem, nincs nyomornegyed, nincsenek luxusvillák vagy munkáslakások, olyan épületek, amelyekről látni lehet, hogy a gazdájuk vagyonos. – És a város tiszta – bólintott Mannix doktor. – Az utcákat minden reggel felsöprik és végiglocsolják. A kormánybiztosnak igaza van, ezt valakinek meg
kell szervezni, és valakinek ellenőrizni kell. De ki csinálja? – Lehet, hogy hiba volt rögtön, ahogy megérkeztünk, elsütni az ágyúkat – szólalt meg Franzi hadnagy óvatosan. – Ez annyira megrémítette a grönlandiakat, hogy most aztán nem mernek közeledni hozzánk, és ezért nem mernek tiltakozni sem. – Ostobaság! Gondoljon csak bele, hogy jártunk azon a félszigeten. Megtámadtak, sőt még ki is raboltak. Huszonkét puskát, két revolvert és huszonkét kést zsákmányoltak. És aznap éjjel nem működött a világítótorony. – Ráadásul – tette hozzá a hadnagy – egyáltalán nem az volt a benyomásom, hogy azok a nők, akik körülvettek bennünket, és akik, ki tudja, milyen titokzatos módon lefegyvereztek, szóval hogy féltek volna tőlünk. – A városban is ugyanez az ember érzése – vágott közbe Kilian. – Az emberek nem vesznek rólunk tudomást, úgy tesznek, mintha nem is léteznénk, de mintha egyáltalán nem félnének. És jó néhányszor kinevettek, amikor megpróbáltam szóba elegyedni velük. Egy szót sem hajlandók szólni hozzám, pedig de szeretném, ha megtennék, mert ha teljesen érthetetlen is, akkor is csak kiókumulálnék belőle valamit. Még azt is megpróbáltam, hogy az ábécéskönyvekből kimásoltam egypár szót, amelyeknek a jelentésére
már rájöttem, és az orruk alá dugtam a cédulákat. De keresztülnéztek rajtam, vagy elnevették magukat, és egyszerűen továbbmentek. Nem akarják, hogy bármi közük is legyen hozzánk, ez a helyzet. – De hát igenis van közük hozzánk! – fújtatott a Kb. – Egyelőre itt vagyunk, és nem is megyünk el innen soha többé. – De ezt a grönlandiak még nem tudják. Lehet, azt hiszik, hogy csak látogatóba jöttünk, és majd magunktól szedjük a sátorfánkat, ha jelzik, hogy nem kívánják a jelenlétünket. – Még a grönlandiak sem lehetnek ennyire naivak – mondta Mannix doktor. – Én azt szeretném tudni, hogy ön és az emberei mitől vesztették el az eszméletüket – aggódott az admirális. – Nem tudjuk. Azok a nők elég messze álltak tőlünk, gáz nem lehetett azon a nyitott tisztáson. Amikor magamhoz tértem, fájt a fejem, fáztam, és a tagjaim elgémberedtek, de ezek a tünetek elég hamar elmúltak. – Beszéljen a hajóorvossal a dologról. – Rendben. Ebben a pillanatban jelentette be egy matróz, hogy megérkezett Birkenhof hadnagy. Nem-sokára meg is jelent a tiszt. – Parancsnok úr, utasítása szerint elmentünk a világítótoronyhoz, de ott nem volt semmi. Négy
embert állított oda, és azok nem emlékeztek rá, hogy előző este elmulasztották volna bekapcsolni a torony fényeit, illetve azt állították, hogy bekapcsolták, de amikor tovább kérdezgettem őket, kiderült, hogy semmire sem emlékeznek. – Semmire sem emlékeznek? De hát ez lehetetlen! – Én is úgy gondoltam, parancsnok úr, de azért tovább folytattam a kihallgatást, de az a négy csak hímezett-hámozott, és amikor körülnéztem, láttam, hogy sehol sincsenek a puskáik, a töltényöveik meg üresek… Végre aztán sikerült kiszednem belőlük, hogy tegnap éjjel… – Elvesztették az eszméletüket, és kirabolták őket? – Igen, parancsnok úr, valami ilyesmi történhetett, de nem merték pontosan bevallani. – És most négy fegyvertelen tengerészgyalogos őrzi a világítótornyot? – Megígértem nekik, hogy azonnal küldöm a váltást. – Admirális úr, követelem, hogy ezt a négy embert szigorú vallatásnak vesse alá, és ha szükséges, keményen büntesse meg őket kötelességmulasztás miatt. – Ha ugyanaz történt velük, parancsnok úr – vágott közbe Kilian –, mint önnel és az embereivel, akkor nem ők tehetnek róla. – Ne üsd bele az orrod, Werfel, ez az én dolgom!
– Csak arra lennék kíváncsi, hogy önmagát és a vadásztársait is megbünteti-e, amiért hagyták, hogy kirabolják önöket – szemtelenkedett Kilian. – Fiatalember, egyáltalán nem tetszik nekem, ahogy maga az utóbbi napokban viselkedik – morogta a kormánybiztos. Kilian megrázta a fejét. – Lehetséges, Kwatschi úr, de nekem meg egyre inkább az a benyomásom, hogy nem jól csináljuk ezt az úgynevezett hódítást. Azt mondja, nem tetszik önnek a viselkedésem. De hát akkor mit szól a grönlandiak viselkedéséhez? Az talán tetszik? Ön szerint nem félelmetes, hogy ennyire megőrzik a nyugalmukat, és engedik, csináljunk, amit akarunk? Szerintem terveznek valamit, és felkészülhetünk a kellemetlen meglepetésekre. Ami itt történik – pontosabban, ami nem történik –, az nem normális. A furcsa nem is jó szó rá, én inkább azt mondanám, hogy félelmetes. – Fiatal barátunk megint okos dolgokat mond – vágott közbe az admirális. – Éppen ezért utasítom önöket, hogy haladéktalanul értesítsenek minden megmagyarázhatatlan eseményről, amely a parton történik. És ez szigorú parancs! – Miért nem jön ki ön is a szárazföldre, admirális úr? – kérdezte a Kb savanyú képpel. – Akkor személyesen győződhetne meg róla, hogy célszerűen cselekszünk-e.
– Nekem itt a helyem a hajón. De egészen nyugodt lehet, ágyúim állandóan a városra irányulnak. Egyelőre megtiltok minden vadászatot, rablást és a lakosság zaklatását. Ez nem vonatkozik a rakparton lévő raktárházakra, mert az élelmiszerekre nagy szükségünk van. Parancsnok úr, elvárom, hogy a széntelepet is szigorúan őriztesse, mert ezt a szenet a hajóinkon akarom felhasználni. – Értettem, admirális úr. Ezek után elmehettek. A kirabolt tengerészgyalogosokat a Hódító III készleteiből újra felfegyverezték, Kilian azonban még egy revolvert sem volt hajlandó magához venni. – Még sohasem lőttem emberre, és nem is fogok soha – mondta. – Különben is én polgári személy vagyok, és a Bádeni Birodalomban a polgári személyeknek tilos fegyvert viselniük. Én pedig tisztelem a törvényt. A Kb nagyon mérgesen nézett rá. 9. FEJEZET Kijózanító ébredés Armina-Dottir, Thule Konegája, a férje, Rajo és egy csapatnyi erdőkerülő megérkeztek Kulusba. Harmynál, a város vezetőjénél szálltak meg, és tájékozódtak a helyzetről, no meg Thura terveiről. – Végrehajtani – mondta a Konega röviden, és odabólintott Krisztián jegyesének. – Azonnal! Közben meg, Harmy, a lehető legkisebb feltűnés
mellett, tervszerűen folytatni kell a város kiürítését. Most, hogy Hannah-Dottir szükségesnek tartotta, hogy megvédje Kulaq állatvilágát, a bádeniek nyilván rájöttek, hogy nem vagyunk teljesen védtelenek. Tehát itt az ideje, hogy ezt még jobban megértessük velük, méghozzá nagyon alaposan és titokzatosan. Rajo, azt akarom, hogy hívj össze annyi erdőkerülőt, amennyit csak tudsz, szükségem lesz rájuk. Krisztián, mialatt Thura a tengerészgyalogosokkal foglalkozik, te menj a városi kórházba, és szervezd meg a betegek elszállítását. – Onnan nincs messze a nagy kiralai méntelep – szólalt meg Harmy. – Ott jó szállásra találna, Konega. Remekül megfelel főhadiszállásnak, egy magas domb mögött rejtőzik, mégis könnyen elérhető a városból. – Én is ismerem azt a helyet – mondta HannahDottir –, és Harmynak igaza van, ott biztonságban leszünk. Ráadásul több száz ló áll majd rendelkezésedre, és elegendő futár. – Kitűnő! Anouk, te gondoskodj a robbanószerekről arra az esetre, ha visszavonulás közben fel kell robbantanunk magunk mögött az utat. Anouk mosolyogva bólintott, Thura pedig körbetáncolta a szobát.
– Végre – ujjongott –, végre kimutathatjuk a fogunk fehérét. Hogy meg fognak lepődni azok a nyavalyás bádeniek! Armina-Dottir figyelmeztetően emelte fel a kezét. – Csak óvatosan, kislány, ne heveskedj! Nem akarom, hogy halálos áldozatok essenek. – Halálos áldozatok? – ijedt meg Harmy. – Drága anya, Harmy képtelen megszokni, hogy a bádeniek ellen keményen kell fellépni – magyarázta Krisztián. – Most nem fog áldozatok nélkül menni a dolog – jósolta Hannah-Dottir komoran. – Annyian vannak… Három éve ötven embert is csak a legnagyobb nehézségek árán tudtunk lefegyverezni, és most több százan vannak… csak magában a városban! Hogy fogunk tőlük valaha is megszabadulni? – El fognak menni – ígérte Raj ο komoran. – Elmennek vagy meghalnak. Nincs más választásuk. Harmy reszketett, és segítséget kérőn nézett a Konegára. Armina-Dottir felsóhajtott. – Tudom, Harmy, borzalmas ez a helyzet, nekem is fájdalmat okoz. De nincs más megoldás, Thule fennmaradása a tét. – Földanya, segíts! – suttogta Harmy kétségbeesetten. – És Földanya bizonyára segíteni is fog – mondta Thura. – Gyere, Hannah néni, dolgunk van. És
tudjátok mit? Ma este, vagyis pontosabban holnap hajnalban, esni fog. – Thura úgy viharzott ki a szobából, mint egy zabolátlan kölyökkutya, a szőke Hannah-Dottir pedig valamivel megfontoltabban követte. Kilian és Mannix doktor már feladta a reményt, hogy a városban kószálva sikerül találniuk valami hatalmasságot, vagy hogy akár egyetlen grönlandit is szóra tudnak bírni. A fiatalember inkább az iskolakönyvek fölé görnyedt, de gyakran kibámult az ablakon a túloldali nagy parkra, abban a reményben, hogy megpillantja azt a bizonyos fekete lányt. De a város lakosai félénken elkerülték a parkot, amelyhez túlságosan is közel esett a harcias oroszlános zászlóval megjelölt bádeni főhadiszállás. Már egyetlen gyerek sem játszott a közelben, egyetlen anya (vagy apa) sem hűsölt a szép öreg fák árnyékában. A kormánybiztos papírokkal foglalkozott. Valami jelentésfélét írt, és néha felkereste a parancsnokot, akivel aztán suttogva tanácskoztak. Az iskolában elszállásolt tengerészgyalogosok unatkoztak, a fegyvereiket tisztogatták, meg az egyenruhájuk fémgombjait és a csizmájukat fényesítgették, és régebbi hőstetteikről mesélgettek egymásnak. A város feltűnően nyugodt volt. Egyszer aztán Heini, a kormánybiztoshoz beosztott tisztiszolga nagy örömmel jött föl a pincéből.
– Nézzék csak, mit találtam! – kiáltotta. – A hordócska egypár szárazbabbal teli zsák mögé volt rejtve. Óvatosan megkóstoltam, olyan, mintha bor volna. Az asztal közepére tett egy kancsót, amibe a kormánybiztos bizalmatlanul szagolt bele. – Hát az biztos, hogy nem limonádé. Kóstold csak meg Werfel! Kilian öntött magának a vörös folyadékból, és nagyon óvatosan belekortyolt. – Igen, valóban valami borféle. De nem szőlőből készült… Van benne szesz, és olyan íze van… nem is tudom, milyen, de ízlik, nagyon kellemes. – Akkor ezt félretesszük estére – döntött a kormánybiztos. – Ha valóban bor, gyümölcsbor, jól fogunk tőle aludni. És hogy megünnepelje a leletet, átküldetett a parancsnokhoz, hogy jöjjön át estére, és segítsen elpusztítani a bort. A parancsnok irigykedett egy kicsit, hogy az ő pincéjéből nem került elő ilyen finomság, és elfogadta a meghívást. Bratschel őrmester is meghallotta, hogy ivászatra készülnek a kormánybiztosnál, és elégedetlenül morgott a szakállába. – Persze megint csak a tiszteknek jut. Úgy hallom, egy hordó bort találtak. Mink meg igyunk vizet… – Nem úgy van az, őrmester – suttogta az egyik tengerészgyalogos. – Én is tudok ám egy ilyen
hordócskát a szomszéd üres ház pincéjében. Peter meg én átkutattuk a házat. Elhozni nem mertük, mert az admirális megtiltotta a rablást, de… – Lehet, azért rejtették oda a grönlandiak, hogy megmérgezzenek bennünket – morogta Bratschel. – Jobb lenne, ha nem nyúlnánk hozzá. – Nem úgy van az, őrmester, a tisztek is mernek belőle inni – morogta egy harmadik, de Bratschel úgy döntött, jelenti a dolgot a parancsnoknak. – Szóval a hátsó szomszédban – töprengett a parancsnok. – És egész biztos, hogy nem lakik ott senki? – A környékbeliek mind elmentek, nyilván nem tetszett nekik a szomszédságunk. És csak nagyon kevés dolgot vittek magukkal, legfeljebb a ruháikat. A pincékben mindenütt ott rohadnak a leszedett gyümölcsök, és ott penészedik a kenyér. Különben újabban rengeteg egér is van, mert a háziállataikat is Magukkal vitték. Jó volna kiüríteni a pincéket, mielőtt minden megromlik. – Parancsban tiltották meg a rablást. – Talán jobb taktika hagyni megromlani az értékes élelmiszert? Berger felsóhajtott. – Rendben van. Ürítsék ki a pincéket. De ami a gyümölcsbort illeti, csak óvatosan, nem szeretném, ha az embereim holtrészegre innák magukat. Így aztán aznap este a kaszárnyaiskolában is meg a szomszédban, a kormánybiztosnál is vígan
ünnepeltek. Finomságok kerültek az asztalra: hús, sajt, gyümölcs, és az egészet sok-sok pohárnyi gyümölcsborral öblítették le. Kilian boldog fáradtsággal vánszorgott el az ágyig, és úgy elaludt, mint akit fejbe csaptak. A thulei rendőrnők, az erdőkerülők, Thura és Hannah-Dottir a park mögött gyülekeztek. – Mind ittak belőle – örvendezett az egyik rendőrnő. – Remek, akkor alig lesz szükség a kábítópisztolyokra – Thura reménykedve nézett fel az égre. A holdsarló el-elbújt a felhők mögött. Nedves szél fújt a tengerről. – A szekerek készen állnak? Akkor kezdődik az akció. Mindenki pontosan tudja, mi a dolga? Fáklyáikat eloltották, és a fekete árnyékok között megbújva átosontak a parkon. A szöges-drót akadálynál ott álltak ugyan az őrök, de alig bírták nyitva tartani a szemüket, pedig szolgálatban lévén, csak egy fél pohárka bort ihattak. Csakhogy a thulei szer, amelyet arra használtak, hogy mély, gyógyító álmot bocsásson a lázas betegekre és sebesültekre, nagyon erős volt… Kilian Werfel arra ébredt, hogy az arca csurom víz. Eltartott egy darabig, amíg rájött, hogy valami keményen fekszik az esőben. Reszketett, és teljesen elgémberedett, csak nagy nehezen tudott felülni, és aztán döbbenten nézett körül. Egy nagy, kövezett téren feküdt, körülötte mindenütt
tengerészgyalogosok, akik a lezúduló esőtől lassan kezdtek magukhoz térni, nyöszörögtek és mocorogtak. És az volt az őrület, hogy a város kellős közepén voltak, levetkőzve! Csak alsónadrág és ing volt mindenkin, de ez most pillanatok alatt átázott. Kilian értetlenül tapogatózott. Álmodik talán? De egyre hevesebben esett, minden tagja sajgott, a lába jéghideg volt, úgyhogy valóság kellett hogy legyen. – Mi… ki – dadogta. Körülötte egyre több ember ült fel, akiket szintén felébresztett az eső és a hideg, és akárcsak Kilian, ők is értetlenül néztek körül. Hogy kerültek ide? Hol van a ruhájuk, a fegyverük, a takarójuk? Kilian hallotta, hogy mellette igen cifrán káromkodik valaki, és amikor odanézett, megismerte Berger parancsnokot, akinek valami furcsa vörös folt volt az arcán. Mellette meg ott volt a Kb, ugyanolyan vörös folttal kidekorálva, és mint az egész társaság, alsógatyában. – Vér? – Mi… az ördögbe is, mi történt? Egyre több döbbent, mérges hang: – A fenébe is, hogy kerültünk ide? – Mit jelent ez az egész? – Minden Egonokra, mi történt? – Hé, Rudi, megharapott valaki? Mintha véres lenne az arcod.
– A francba, hol vagyunk? Zavart kiáltások, panaszok és morgás. Mindenki fázott, és bőrig ázott. Vagy hatvan tengerészgyalogos állt mezítláb a jéghideg kövön, és még vagy húszan feküdtek halottmereven a földön. Bratschel őrmester aggódva hajolt az egyik fölé. – Hékás, ébresztő! Aztán elsápadt az ijedségtől. – Parancsnok úr, ez mintha eszméletlen volna. – Ismered? – Hát persze. Tegnap este én magam osztottam be őrszolgálatra. Hé, ott is fekszik egy meg még egy! Parancsnok úr, a tegnap esti őrség minden egyes tagja eszméletlen! – Nézd meg, hogy nincs-e rajtuk valami szúrás. – Igen, itt. Olyan apró, hogy alig látszik. A felkarjukon. Honnan tetszett tudni? Berger nem válaszolt, csak káromkodott, és talpra rángatta Kiliant. – Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? – de a fiatalember csak reszketett, képtelen volt válaszolni. A térre nyíló utcán hat asszony jelent meg, akik sűrű szövésű köpenyt viseltek. Amikor megpillantották az összegémberedett, csuromvizes férfiakat, ahogy ott álltak szürke alsógatyában, vidáman felnevettek, mint akiket nagyon mulattat a több tucat szédelgő, ázott betolakodó látványa,
akik nyilván nem értenek semmit. Berger ösztönös mozdulattal nyúlt a hiányzó pisztolyáért. – Úgy látszik, tegnap este megtámadtak és kiraboltak – csodálkozott Kilian. – De miért nem vettünk észre semmit? Hogy alhattunk ilyen mélyen? Az eszméletlen őrökön kívül már mind felébredtek, reszketve bújtak össze, melegre, kiadós reggelire vágytak, csodálkoztak, de dühöngtek is. Franzi hadnagynak túl sok volt a nők vihogása, mereven, kicsit támolyogva, de annál elszántabban lépkedett a csoport felé. – Mit vihorásztok itt, mi?! – üvöltött rájuk. – Inkább mondjátok meg, melyik gazember játszotta velünk ezt a mocskos trükköt! Az asszonyok persze nem értették, de azt jól látták, hogy roppant dühös. Kilian is látta, és arra gondolt, hogy a dolognak nem lesz jó vége. A csoport felé tartott. De közben Fanzi, akinek agyát elöntötte a vér, megragadta és alaposan megrázta az egyik asszonyt. – Kiröhögtök, mi?! Csúfot űztök a bádeni hadsereg színe-virágából? No, majd én… – Ne! – kiáltotta Kilian. – Egy asszonyt csak nem… Aztán elhallgatott. A tiszt hirtelen mozdulatlanná merevedett, keze lecsúszott az asszony válláról, térde megcsuklott, és a következő pillanatban a földre rogyott. Kilian letérdelt mellé. Sérülést sehol
sem látott. Kérdőn nézett fel a fiatalasszonyra, aki nyugodtan megmutatta neki üres kezét. Nem, ő igazán nem csinált semmit. Lehet, hogy a hadnagyot hirtelen dühében megütötte a guta? – Berger úr! – kiáltott Kilian a válla fölött. – Jöjjön csak ide! A nedves kavicsokon majd lefagyott a meztelen lába, már régóta nem volt egyetlen száraz porcikája sem. A parancsnok odajött. – Teljesen eszméletlen – mormolta –, de hát hogy lehet ilyen hirtelen? Mi az ördögöt csináltak vele ezek a nők? – A hadnagy rákiáltott erre az asszonyra, alaposan megrázta… és hirtelen összeesett. Azt hiszem, ugyanúgy, mint ön azon a bizonyos vadászaton. Hogy csinálják? Az asszonyok hátráltak néhány lépést, de azért a közelben maradtak, nézelődtek, hallgatóztak, és jókat mulattak a bádeniek tehetetlen dühén. Mit nem adtak volna a tengerészgyalogosok a fegyvereikért! A környező utcákból egyre többen gyűltek köréjük, férfiak, nők vegyesen. – Nem maradhatunk itt – döntött a parancsnok. – Emberek, négyes oszlopba sorakozó! A lehető leggyorsabban visszamegyünk az iskolába. Werfel, te ismered a várost, állj az élre! Az eszméletleneket majd visszük.
A reszkető csapat kezdett felsorakozni. Az eszméletlen őröket és Franzi hadnagyot a vállukra emelték, és a csuromvizes tengerészgyalogososztag csöpögő alsónadrágban, a dühtől fuldokolva masírozott végig Kulus utcáin. És minden grönlandi, aki mellett elhaladtak, kétrét görnyedt a nevetéstől. Fiatal lányok eredtek a nyomukba, és gúnyverseket énekeltek – legalábbis úgy hangzott. Reménytelen egy menet volt, Kilian is nevetségesnek és nagyon boldogtalannak érezte magát, pedig ő nem volt katona, úgyhogy kevesebbet számított neki a tekintélye elvesztése. De el tudta képzelni, milyen hangulatban vannak a kormánybiztos, a parancsnok meg az altisztek. Megaláztatás! Ennél rosszabb dolog nem is történhet egy bádeni nagykutyával… Jobbról Mannix doktor, balról Bratschel őrmester botladozott mellette. Az eső végigcsurgott az arcukon, de a különös vörös folt nem tűnt el. Kilian alaposan körülnézett, és megállapította, hogy minden tengerészgyalogos arcán ott díszeleg a folt, ott, ahol már nem nő szakáll. Csodálkozva dörzsölgette az arcát. – Nekem is van? – kérdezte az őrmestert. – Micsoda? – Ilyen elszíneződés az arcomon. Bratschel ránézett, és bólintott. – Tehát mindannyiunknak. Szabad? – és megtapogatta az őrmester arcát. – Mintha tinta
vagy valami festék volna… Mit jelenthet ez az egész? – Fogalmam sincs. A grönlandiak tréfája… A főhadiszállás jó messze volt, és annyira azért Kilian sem ismerte a várost, hogy megtalálta volna a legrövidebb utat. Berger parancsnok körülnézett valami taligaféle után, de semmi ilyesmit nem látott. Viszont feltűnően sok fiatal férfi és nő volt az utcán, és mind nevetve figyelték a nyomorult menet vánszorgását. – Ígérem nektek, hogy ezt még megkeserülik! – mondta Berger parancsnok legalább tízszer, miközben átküzdötték magukat az esőáztatta városon. Végre, végre hazaértek! Teljesen el voltak gémberedve, a lábuk kisebesedett, és mindenki pokolian érezte magát. Mennyire vágytak egy kis melegre, száraz ruhára, gőzölgő reggelire! A szögesdrót akadály érintetlennek tűnt, bár a kapuban nem álltak őrök. De amikor betámolyogtak az iskolaépületbe… Döbbenten néztek körül. Minden helyiség üres volt. Sehol egy puska, egyenruha, töltényöv vagy hálózsák. Mindent elraboltak. – Te jó ég! Ezek a nyavalyás grönlandiak mindent elvittek! – Ami azt jelentette, hogy száraz ruhát sem tudtak venni. Berger parancsnok is bement az iskolába, és a következő pillanatban üvöltve rohant ki.
Odaszáguldott a házhoz, amelyben a Kb, Mannix doktor és Kilian eltűntek. Az ajtó nyitva volt. – Kwatschi úr! A kormánybiztos dideregve, meztelenül jelent meg a lakószobában, csak egy darab vászon volt a dereka köré tekerve. – Megloptak bennünket! – lihegte a parancsnok. – Minket is – válaszolt a Kb. Eltűnt az ezüstvillámmal díszített szép fekete egyenruha, amelyet előző este gondosan a ládára fektetett. Az ágyat, amelyben aludt, lehúzták, a takaróknak nyomuk veszett. Kiürítették a ruhásládákat, amelyeket az előző lakók hagytak ott. A Kb csak valami törülközőfélét talált. – Titeket is! Berger parancsnok ökölbe szorította a kezét, és kegyetlen bosszút esküdött. – Biztosíthatom, hogy meg fognak bűnhődni azok a nyavalyás grönlandiak! Kiraboltak! Először megmérgeztek, aztán meg kiraboltak… Ez ellenséges cselekedet, és én, mint a tengerészgyalogosok parancsnoka, nem tűröm az ilyesmit. Kwatschi úr, az Egon felhatalmazta önt, hogy akár halálos ítéleteket is aláírhasson. Azt követelem, hogy egész Grönlandra mondja ki a halálos ítéletet! – Nyugalom, nyugalom – csitítgatta a kormánybiztos, és tüsszentett. – A fenébe, hát nem megfáztam!
Kilian és Mannix doktor, akik szintén levetették nedves alsóneműiket, és abba burkolóztak, amit találtak, elborzadva nézték az őrjöngő parancsnokot. – Az admirális megparancsolta, hogy minden különleges eseményt azonnal jelentsünk – jutott Kilian eszébe. – Haladéktalanul értesítenünk kell a flottát. – És megdörzsölte az arcát, mert újra feltűnt neki a vörös folt Berger képén. És neki is ugyanilyen van. Tulajdonképpen hogy került rájuk ez a folt? És mit jelenthet? – Követelem, hogy maga menjen, Werfel! Az embereimnek pillanatnyilag nincs mit felvenniük. Az ördögbe is, teljesen meztelenek vagyunk, még késünk sincs, hogy egy esetleges támadás ellen védekezzünk. De majd ért… Ebben a pillanatban egy csuromvizes, egy szál alsógatyába öltözött tengerészgyalogos jelent meg a még mindig nyitott ajtóban. – Engedelmével, parancsnok úr – dadogta a katona, aki reszketett, mint a nyárfalevél –, a szomszédban azt mondták, hogy itt tetszik lenni… – Igen, mi van? A férfi döbbenten bámult az ezredesre, akin, akárcsak rajta, nem volt más, mint egy vizes alsónadrág. – P-pa-parancsnok úr, ma éjjel megtámadták a kaszárnyánkat, és… és… Éjszaka hallottuk, hogy az őr lead egy lövést, és amikor felpattantunk és
kirohantunk az iskolából, az őrök halottmereven feküdtek a földön, és hirtelen rengeteg ember vett bennünket körül, és akkor… hogy akkor mi történt, arra senki sem emlékszik, de amikor magunkhoz tértünk, a vizes fűben feküdtünk valami parkszerűségben, és eleredt az eső, de a felsőruháink eltűntek, és amikor visszataláltunk az iskolába, kiderült, hogy az épületből mindent elvittek. És… és Birkenhof hadnagy úr engem küldött át a főhadiszállásra, hogy megkérjem önt, gyorsan lássa el a legénységet száraz egyenruhával, csizmával és takarókkal, mert az emberek mind bőrig áztak és elgémberedtek, és mind megbetegszünk, ha nem… ha nem kapunk gyorsan … – A férfi nyelt egyet, és kétségbeesetten nézte a majdnem meztelen parancsnokot. – Fiam, nem látod, hogy velünk pontosan ugyanaz történt? Elkábítottak, megloptak és kiraboltak. De majd megtapasztalják, hogy én nem tűröm az ilyesmit! Majd megbűnhődnek érte azok a háromszor is átkozott grönlandiak, abban biztos lehetsz! Majd… – Parancsnok úr – szólt közbe gyorsan Kilian –, honnan tudhatnánk, hogy kik a bűnösök? – Az egész város bűnös! – üvöltötte Berger. Mondd csak, fiam, nem szlopáltatok ti tegnap este
Véletlenül bort abban a barátságos kis iskolaépületben? – Bort? – lepődött meg a tengerészgyalogos. – Igen, olyan vörös gyümölcsbort, amivel teli vannak a pincék. – Nem, parancsnok úr, az admirális úr kifejezetten megtiltotta… – Jól van, jól van, tehát nem a bor volt az. – De minket a borral kábítottak el – csodálkozott Mannix doktor. – Ez csak feltételezés – válaszolt Kilian. A tengerészgyalogos, aki a rossz hírt hozta, és aki jéghideg lábbal még mindig ott toporgott a küszöbön, megpróbált katonás testtartást felvenni, ami adott körülmények között nem ment könnyen. – Szolgálatára, parancsnok úr. Mit jelentsek Birkenhof hadnagy úrnak? Bergernek nem volt ideje válaszolni, mert ebben a pillanatban egy kétlovas szekér gördült be a fasorba, amely teli volt mozdulatlan testekkel. Egy csöpögő gatyába öltözött tiszt, akit csak szálegyenes tartása és harcias pillantása különböztetett meg a többiektől, a parancsnok elé állt. – Parancsnok úr, Schwatsholder őrnagy jelentkezem. Ma éjszaka valami szörnyű történt. El… – Elkábították és kirabolták magukat, és lerakták valahol a város szélén! – vágott dühösen a
szavába Berger. – Az üzleti negyedben voltak elszállásolva? – Igenis, parancsnok úr. Szolgálatára, parancsnok úr – és az őrnagy akkorát tüsszentett, hogy semmi sem maradt a katonás vigyázzállásból. Reszketve folytatta: – Nem egészen értem, hogy mi van az embereimmel. Néhány utcányira a kaszárnyától tértem magamhoz, körülöttem ott feküdt a legénység, és nem tudtam felrázni őket. És csak esett… – Igen, és aztán? – Aztán felfedeztem, hogy kicsit távolabb ott áll ez a szekér a két lóval. Ugyanekkor néhány emberem magához tért, akárcsak én, hát elrekviráltuk a szekeret, rátettük a még eszméletlen bajtársakat… és most itt vagyunk. Hapci! – Körülnézett már az éjszakai szállásukon? – Igenis, parancsnok úr, akarom mondani, odaküldtem néhány embert, akik, akárcsak én, képesek voltak járni, és holtra rémülten jelentették, hogy az iskolánkat teljesen kirámolták! Eltűnt minden egyenruha, fegyver, csizma és hálózsák… Berger káromkodva elsietett a saját iskolájába, hogy az ott összegyűlt embereket utasítsa: gyorsan vigyék be a kocsiról a „betegeket”. Kilian és Mannix doktor összenéztek, a kormány-biztos meg dühösen járt fel-alá a szobában, és közben
mindkét kezével görcsösen markolta a derekán a törülközőt. – Szörnyű bosszút fogunk állni! – fenyegetőzött. Kilian azonban nem a bosszúra gondolt. Kinézett a főhadiszállással szembeni, csöpögő parkra. Az ablaküvegen patakokban folyt le a víz, de azért jól látta a zöld, üde zöld, dús lombkoronákat. Bádenburgban az évnek ebben a szakában, nyár végén már minden fa lombja elsárgult és leszáradt… – Micsoda ország! – sóhajtott elragadtatva. – Itt még nyáron is esik. Milyen nedves lehet akkor a tél? Nem csoda, hogy minden olyan ragyogó zöld és üde. Annak ellenére, hogy mezítláb volt, és csak a dereka körül viselt egy kendőt, most, hogy bejött, máris kezdett újra átmelegedni. Mannix doktor ifjú barátja okulására tudományos előadásba kezdett az éghajlati különbségekről. Kilian nem figyelt rá. Még mindig az ablak előtt állt, és a park túloldalán észrevett néhány alakot, akik bő, sűrű szövésű köpenyt viseltek. Grönlandiak. Azért Jöttek, hogy óvatosan kikémleljék, milyen hatása volt az akciójuknak. Berger újra beviharzott. – Werfel – vakkantotta –, menj azonnal a kikötőbe, vitesd át magad a flottára, és jelentsd az admirálisnak, mi torrent velünk. Azonnal küldessen
tartalék egyenruhát és fegyvert. Ha a grönlandiak most támadnak, teljesen tehetetlenek vagyunk… – Ha a grönlandiak valóban ártani akarnának nekünk – válaszolt Kilian nyugodtan –, akkor ma éjjel minden további nélkül lemészárolhattak volna minket. Ám nem tették, csak lefektettek valahol a szabad ég alá, aztán kirámolták az iskolákat, amelyeket elfoglaltunk. – Igen, a fegyvereinket akarták megszerezni. Hát nem érted, te szamár? Most aztán úgy lőhetnek ránk, mint ülő kacsára, mert nem tudunk védekezni. – Nem hinném. Honnan tudnák, hogyan kell bánni a puskáinkkal és revolvereinkkel? – kérdezte Mannix doktor. – Siess, Werfel! – morogta a kormánybiztos. – Megyek már. Kilian Werfel mezítláb, egy szál konyharuhával a dereka körül ment ki a házból. Még mindig esett, bár nem olyan hevesen, mint néhány órája. A felhőzet kezdett felszakadozni, mintha egy-egy pillanatra még a nap is kisütött volna. Csak zápor volt, gondolta Kilian, és végigsietett a fasoron. A főhadiszállás szerencsére nem volt túl messze a rakparttól. Amikor a szögesdrót akadályhoz ért, egy pillanatra meglepődött, hogy sehol sem lát őröket. És amikor kiért a rakpartra, látta, hogy ott is nyüzsögnek az alsógatyás tengerészgyalogosok,
míg a stégeknél több tucat csónak volt kikötve, amelyekbe minél többen igyekeztek beszállni. Előretolakodott, és megkérdezte az első útjába akadó embert: – Mi történt? – Az éjjel megtámadtak a grönlandiak… ellopták minden egyenruhánkat és fegyverünket. – Hát itt is? – Mért, még hol? – A városban. Azonnal beszélnem kell az admirálissal! Beugrott egy induló csónakba. Az eső elállt, a felhők szétszakadoztak, és a nap ragyogóan sütött az öböl felett. A félsziget fölött gyönyörű szivárvány jelent meg. Még szerencse, gondolta Kilian, hogy amikor megszálltuk a várost, a hajón hagytam a zsákomat egy váltás ruhával. Legalább felvehetek valami rendes öltözéket, mielőtt jelentkezem az admirálisnál. Csak a szürke nadrágom sajnálom, még majdnem új volt. 10. FEJEZET Bosszú Estére Berger parancsnok ezer tengerészgyalogosa, a tisztjeik és altisztjeik mind vissza-mentek a flottára. A hajóorvosok pasztillákat és kanalas orvosságot osztogattak, mert sokan megfáztak. A Hódító III-on teli volt a betegszoba, többtucatnyi katona mászkált tüsszögve, taknyosan, könnyező szemmel, miközben dühös
pillantásokat vetett a zöld városra, amely újra békésen sütkérezett a meleg napsütésben. Az admirális odalenn az étkezőben a tisztekkel tanácskozott, de Kiliant most nem hívatták. így aztán a fedélzeten álldogált, nézte, hogyan bukik le a nap a hegyek mögé, és a helyzeten töprengett. A grönlandiak napokig hagyták, hogy tegyünk, amit akarunk, gondolta, és most visszaütnek, de olyan módon, amire igazán nem számíthattunk. Hogy csinálták? Hogy tudtak mindannyiunkat elintézni? Ezer embert elkábítottak, levetkőztettek, és elszállítottak a város túlsó végére… kirámolták a szállásainkat. Ez nem megy aprólékos szervezés nélkül, a város egész lakossága részt kellett hogy vegyen az akcióban. Él tudom képzelni, milyen dühös Berger parancsnok, és azt is, hogy a Kb tüzet fúj, csak azt az egyet nem értem, hogy a grönlandiak miért nem mészároltak le bennünket egytől egyig, amikor pedig megvolt rá à lehetőségük. Miért hagytak életben? Talán azt hiszik, elegendő, ha a városból kiüldöznek? De hát igazán könnyen kiszámíthatják, hogy nem sikerült elűzniük, s holnap újra partra szállunk, új egyenruhában, új fegyverekkel és bosszúért lihegve. Hogyan sikerült legyőzniük az őröket? Alvó embereket nem olyan nehéz megtámadni és elkábítani, de minden torlasznál állig felfegyverzett
őrszemek álltak, és azokkal ugyanolyan könnyen elbántak, mint az alvó katonákkal… Hogyan? És miért festettek mindannyiunk arcára ilyen vörös foltot? És ezt a tintát vagy akármit nem lehet lemosni! Hogy lehet, hogy még mindig nem ellenséget látok a grönlandiakban? Ma éjjel jól kitoltak velünk, de mintha inkább csak tréfa lett volna az egész. Közben persze elvesztettünk vagy ezer puskát, egy tucat revolvert, minden hálózsákot és kétezer takarót – sőt már a kezdet kezdetén egy teljes hajót, amely dugig volt készletekkel. Nem, mégsem volt ez tréfa. Úgy látszik, ők így háborúznak… Amikor megérkeztünk, mindenütt zászlók lobogtak. Hogy üdvözöljenek? És erre mit tettünk mi? Elsütöttük az ágyúkat, elfoglaltuk a kikötőnegyedet, elkoboztuk a készleteiket, befészkeltük magunkat az iskoláikba, és megpróbáltuk megkeresni az ország vezetőit, hogy eléjük tárjuk a követeléseinket. Egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy esetleg szívesen is fogadhatnának. Semmit sem értek az itteniek viselkedéséből, és nagyon valószínűnek tartom, hogy ők meg a mi viselkedésünkből nem értenek semmit. Nem teljesítettem a kötelességem – szorongott. – Öt nap alatt sem sikerült rájönnöm, hogy is hívják ezt a várost, hol vannak az ország vezetői, kivel
kellene tárgyalnunk. Hiába fitogtattuk az erőnket, semmit sem értünk el, csak elképzelhetetlenül sok készletet veszítettünk. Nem csoda, hogy a Kb dühös rám. Kudarcot vallottam. Nem segítettem kellőképpen, hogy itt is megalapozhassa az Egon hatalmát. És a vén gazember képes rá, hogy engem tegyen meg bűnbaknak… Szipogott, az orra szúrt. Hármat tüsszentett egymás után, és megrázta a fejét. Tegnap éjjel nem folyt vér, gondolta vidáman, de mindannyian alaposan megfáztunk. Berger parancsnok meg volt róla győződve, hogy az emberei többé nincsenek biztonságban a városban – ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a lakosságot megbüntessék. Ráadásul a flottán nem is volt elég hely az összes tengerészgyalogos elszállásolására. Kilian másnap már kora reggel a fedélzeten volt. Az éjszakát nagyon kényelmetlenül töltötte egy lyukas függőágyban, többtucatnyi köhögő, horkoló katona között. A kormánybiztos utasította, hogy készüljön föl az újbóli partraszállásra. A csónakokat már lebocsátottak. Mindegyikben huszonöt, újra felfegyverzett tengerészgyalogos ült, és két géppuskát is vittek magukkal. Kiliannak a kormánybiztos mellett mutattak helyet az egyik evezőspadon. Mannix doktor beteg volt, és a hajón maradt.
– Ezeket miért visszük? – kérdezte Kilian, miközben átszelték az öblöt. – A géppuskákat? Majd meglátod – felelte a kormánybiztos vészjóslóan. A rakpart elhagyatott volt. Egyetlen grönlandi sem mutatkozott, a szögesdrót akadályok érintetlennek látszottak. Maga a város is nagyon csendes volt. Gyerekeket egyáltalán nem láttak, és az ijedt lakosok mintha minden házból kiköltöztek volna a kikötőnegyedben és a környékén. Amikor átmasíroztak egy bevásárlóutcán, látták, hogy a boltok zárva vannak. – Ez után a mocskos trükk után be vannak tojva a következményektől – mondta Berger parancsnok elégedetten. Vörös foltos arca komor volt. Kilian nyugtalankodott, hogy mit tervezhet, félt, hogy semmi jót. A tengerészgyalogosokat ismét az iskolában szállásolták el, amely felett még ott lobogott a büszke oroszlános zászló. A szomszédos ház homlokzatán is érintetlen maradt a kétfejű sassal ékes címer, amelyen a grönlandiak olyan jót nevettek. – De most majd elmegy a kedvük a nevetéstől! – morgott a Kb. – Itt maradunk éjszakára? – kérdezte Kilian, amikor beléptek a jól ismert szobába. – Nehogy aztán újra elkábítsanak és meglopjanak!
– Nem lesz rá lehetőségük azoknak az átkozott grönlandiaknak! – fenyegetőzött a Kb. Kilian gyorsan rájött, hogy mire készülnek. Miután újra berendezkedtek, kétfős őrjáratok indultak a városba, és amikor visszatértek, mindegyik pár egy megkötözött grönlandit hozott magával. A foglyokat egyelőre az egyik üres terembe zárták. Nem adtak nekik sem enni, sem inni, és négy tengerészgyalogos őrizte őket lövésre készen tartott puskával. – Miért fogták el ezeket az embereket? – kérdezte Kilian. – Túszok – válaszolt a Kb röviden. – Igen, de mi… – Pofa be! Majd elmondom, mi lesz a dolgod! – A kormánybiztos odaült az asztalhoz, és írni kezdett. Estére már a város ötven lakosa raboskodott Megkötözve az iskolában. A kormánybiztos átnyújtott Kiliannak egy papírlapot. – Menj át a szomszédba, és olvasd ezt fel a foglyoknak. Először bádeniül, aztán britül. Tőlem akár Még magiarul is. Egy szót sem fognak ugyan érteni belőle, de azért utólag senki sem tehet majd szemrehányást nekünk, hogy nem olvastuk fel nekik az ítéletet. – Ítéletet? – Persze, hát mire számítottál? Holnap mind az ötvenüket nyilvánosan kivégezzük.
– Te jó isten, de hát ezt nem tehetik meg! Lehet, hogy ezek az emberek teljesen ártatlanok! – Ebben a városban senki sem ártatlan. Éjszaka ránk támadtak, valami módon elkábítottak, mindenünket elrabolták, több mint ezer fegyvert zsákmányoltak. Ebben az akcióban a fél város részt kellett hogy vegyen, másképp sehogy sem sikerülhetett volna. No, most majd megmutatjuk nekik, hogy az ilyesmi nem marad büntetlenül! – És… holnap reggel kivégeztet ötven találomra összefogdosott polgárt, bírósági tárgyalás nélkül, miközben nem is tudja, hogy személy szerint ők részt vettek-e a rablásban? – Bírósági tárgyalás! Hogyan folytathatnánk tárgyalást olyanok ellen, akikkel nem tudunk beszélni? És ők sem velünk? Nem, példát statuálunk. Egyszer s mindenkorra megértetjük ennek a városnak a lakosságával, hogy a bádenieket nem lehet büntetlenül megalázni! – De… de… A kormánybiztos kihúzta magát, és fenyegetően meredt Krisztiánra. – Werfel, megtagadod a parancs teljesítését? Kilian megrázkódott. – Nem, azt nem, de… – Tedd, amit parancsoltam! Kilian ólomnehéz léptekkel ment át az iskolába, és abba a terembe kísértette magát, ahol az ötven férfit, öregeket és fiatalokat vegyest, bezárva
tartották. Volt, aki állt, volt, aki a földön ült vagy feküdt, némán bámultak maguk elé, és mintha nem is látták volna az ajtónál álló fegyvereseket. A parkra néző ablak előtt is őr posztolt. Kilian köhintett, széthajtotta a papírlapot, és belefogott a halálos ítélet felolvasásába. A betűk táncoltak a szeme előtt, és néha elakadt a szava. Csak az vigasztalta, hogy a szerencsétlenek úgysem értenek semmit. Aztán, el-elakadva és még rekedtebben britül is felolvasta az ítéletet, de persze ezt ugyanúgy nem értették. Aztán még magiarul is megismételte, de amikor felnézett, csak üres pillantásokat és mozdulatlan arcokat látott. Britül még azt is hozzáfűzte (bár tudta, hogy semmi értelme), hogy sajnálom, fiúk, de a Kb és a parancsnok példát akarnak statuálni, és ti vagytok azok a balszerencsések, akiken ezt végrehajtják. Nem tehetek ellene semmit. Aztán sarkon fordult és kirohant. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, megkérdezte a kormánybiztost, találtak-e fegyvert a foglyoknál. – Nem, nem viseltek fegyvert. Persze alaposan megmotozták őket, de senkinél sem volt fegyvernek minősíthető tárgy, még csak egy zsebkés sem. – De hát akkor ezek az emberek egyáltalán nem veszélyesek a számunkra.
– Nem?! Elfelejtetted már, hogy jártunk azon az esős éjszakán? – Biztos mások hajtották végre azt az akciót. – Werfel, egyszer már figyelmeztettelek, háborús időkben nincs helye az érzelgősségnek! – De hát ez igazságtalanság – vitázott Kilian. – Lehet, hogy ártatlan családapák is vannak köztük, családfenntartók, fiatalemberek, akiknek öreg édesatyjukról kell gondoskodniuk… Nem vagyunk barbárok, nem engedhetjük meg magunknak azt a szégyent… – Abbahagynád végre a nyavalygást? Úgy beszélsz, mint egy magiar. – Ha ezt az admirális meghallja… – Az admirális mindennel teljes mértékben egyetért. Schmitt kapitány tegnap azt javasolta, hogy büntetésből az egész várost lőjük szét, de erről az admirális hallani sem akart. Ez ellen a büntetés ellen viszont nem volt semmi kifogása. Hisz a múltban is annyiszor kellett túszokat agyonlövetnünk, hogy a nép lázongó elemeivel megértessük, a mienk a hatalom, és senki és semmi nem veheti el tőlünk. – De hát az a Bádeni Birodalomban történt, ahol mindenki tudja, mihez tartsa magát, milyen törvényeknek kell engedelmeskednie. Most viszont Grönlandon vagyunk, ahol senki nem tud rólunk semmit, és nem értenek bennünket. – És akkor? Én nem látok különbséget.
– De én igen! Igaz, a grönlandiak kiraboltak bennünket, de életben hagytak. – Ez az ő ostobaságuk és a mi szerencsénk. – Azért bünteti meg őket, mert nem mészároltak le minket, amikor lehetőségük lett volna rá? – Werfel, utoljára figyelmeztetlek, hogy hagyd abba a nyavalygást! Különben megbilincseltetlek, és vádat emelek ellened hazaárulás miatt. Egyáltalán nem tetszik sem az, ahogy beszélsz, sem az, amit mondasz. Kilian rájött, hogy ez a hatalom, nem az értelem logikája. Elhallgatott, de szíve vérzett az ötven halálraítéltért. Így aztán másnap reggel ötven tengerészgyalogos, a parancsnokkal és a kormánybiztossal az élen ismét végigvonult a városon, középen pedig az ötven sápadt, megbilincselt férfi lépkedett. Kiliant is magukkal parancsolták, pedig nem szívesen vett részt egy tömeges kivégzésen. De a Kb azt akarta, hogy ismét olvassa fel az ítéletet a nagy téren ugyanott, ahol azon az esős reggelen alsóneműben ébredtek, és ismét fordítsa le britre. Hogy eleget tegyenek a formai követelményeknek… A két géppuskát is vitték. Mikor megérkeztek a térre, a foglyokat felsorakoztatták, velük szemben felállították a géppuskákat. Bratschel őrmester állt mellettük, szálfaegyenesen, mozdulatlan arccal.
A többi tengerészgyalogos félkört alkotott a foglyok körül, lövésre készen tartott puskával. Parancsot kaptak, hogy ha a mellékutcákban összegyűlt tömeg kísérletet tenne a foglyok kiszabadítására, azonnal tüzeljenek. Kilian az egésztől borzadt, és még egyszer utoljára megpróbálkozott. – Parancsnok úr – kiáltotta hangosan –, nem vagyok hajlandó részt venni ebben a tömegmészárlásban! Nem gyilkoltathatja le ezeket az embereket bírósági tárgyalás nélkül, anélkül hogy meggyőződött volna róla, valóban vétkesek-e a bádeni birodalmi tulajdon elrablásában. – Fogd be a szád, taknyos! Olvasd fel az ítéletet! – Még ezt sem kívánhatja tőlem. Polgári személy vagyok, semmi közöm az önök katonai akcióihoz. – Példát akarok statuálni! – Igen, ezt most hallom tizennyolcadszor. De ha a grönlandiak is követni fogják a példánkat, mind elpusztulunk. – És mondd csak, hogyan követhetnék a példánkat? Nézz csak körül, úgy állnak itt, mint a birkák, halálosan meg vannak rémülve és még csak nem is értik… miről van szó. Rajta, olvasd fel! – Én… képtelen vagyok rá – válaszolt Kilian. papírlap kiesett a kezéből, ő maga pedig átcsúszott az őrködő tengerészgyalogosok között, és beállt a közönség soraiba. Látta, hogy nagyrészt
asszonyok. A férfiak már jóformán nem is mertek a bádeniek közelébe jönni. Kilian legszívesebben elment volna, de akkora volt a tolongás, hogy nem tudott, a körülötte szorongók elálltak az útját. A két tüzér elfoglalta a helyét a géppuskák mögött. Bratschel őrmester részesült abban a megtiszteltetésben, hogy felolvashatta a halálos ítéletet. A hangja kifejezéstelen volt, bár néhányszor meg kellett szakítania a felolvasást, hogy tüsszentsen, ami gúnykacajt váltott ki a bámészkodókból. Istenem, még nevetnek is, gondolta Kilian, nem értik, hogy mi fog történni, nem tudják, mi az a géppuska, s hogy a golyói egy pillanat alatt szitává lyuggathatják az embert. A megbilincselt férfiak némán bámultak a fegyverekre. Értették a dolgot? Tudták vajon, hogy a halállal néznek szembe, vagy azon töprengtek, hogy miféle fura szerkezeteket látnak? Berger parancsnok, aki ismét makulátlan, aranypaszományos fehér egyenruhában volt, hátrafeszítette a vállát, és ökölbe szorította a kezét. Még várt egy pillanatig, mielőtt felemelte az öklét, és kiadta a tűzparancsot. Mint aki azt gondolja, hadd növekedjék a feszültség. Hadd szenvedjenek az asszonyok, akik ott tolonganak a háta mögött, és halkan mormognak, hadd nézzék még egy darabig az embereiket, akik
menthetetlenül halál fiai. Ekkor éles kiáltás hangzott az asszonyok csoportjából. Valami elrepült Kilian feje mellett. Látta, hogy a parancsnok megmerevedik, térde lassan összecsuklik, és közben döbbenten eltátja a száját. Egymás után felbuktak a tengerészgyalogosok is, akik a tömegre irányozták a puskáikat, illetve még csak nem is egymás után, hanem majdnem egyszerre, és mindegyikük egyformán döbbent arcot vágott. Senki sem maradt állva, egyiküknek sem volt lehetősége, hogy belelőjön a tömegbe, amelyből most asszonyok siettek elő, odamentek a foglyokhoz, és elvágták csuklóikon a köteleket. A megszabadított férfiakat gyorsan eltüntették a mellékutcákban. Kilian Werfel volt az egyetlen bádeni, aki nem eszméletlenül hevert a földön. Értetlenül állt a grönlandiak között, és kimeredt szemmel bámult. Hihetetlen, hogy a tengerészgyalogosok csak úgy eszméletlenül összeestek. Aztán elakadt a lélegzete. Az elzuhant katonák között egy hosszú, fekete copfos, kerek arcú lány járkált… Odafutott a géppuskákhoz, és alaposan megvizsgálta őket. Vele együtt egy fiatalember hajolt a fegyverek fölé. A sok eszméletlen tengerészgyalogossal még csak nem is törődtek. A lány felnézett, kiáltott valamit, mire öt, hat, tíz széles vállú férfi lépett elő, felkapta és odébb vitte a gépfegyvereket. Újabb zsákmány, villant Kilianba. Még mindig mozdulatlanul
bámészkodott, úgy érezte, álmodik. Az a lány… valóban ő az? Ő hallatta azt a kiáltást, ami után a tengerészgyalogosok a kemény földre zuhantak? Most a tér közepén állt, és utasításokat adott. Vagy hatvan asszony vetette rá magát a földön heverő katonákra, és a fehérneműjük kivételével mindent lehúztak róluk. Egy szekér zörgött be a térre, amire felrakodták a zsákmányolt puskákat, egyenruhákat, a géppuskákat és kézigránátokat, majd eljutottak. De hova? Az egész olyan gyorsan, hatékonyan, majdnem hang nélkül történt! Kiliant leginkább az lepte meg, hogy a munkát főleg nők végezték. A sötét copfos lány adta az utasításokat. A mellette álló fiatalember segített neki, és a kocsissal is váltott néhány szót, nyilván azt magyarázta, hova vigye a zsákmányt, de a lány parancsolt. Kilian nem merte elhinni, hogy ugyanaz, akivel szóba akart elegyedni, és akit később a főhadiszállás környékén látott leselkedni. Hirtelen azt érezte, hogy hátulról megragadják, olyan erősen, hogy moccanni sem tudott. Valaki a fülébe sziszegte, hogy maradjon nyugton, és jól figyeljen. Bádeniül mondta, de valahogy furcsán hangzott. Kilian meg akart fordulni, hogy lássa, ki ragadta meg, de a szorítás nem engedett, a férfi szinte összeroppantotta a bordáit. Te jó ég, milyen erős ez a fickó! – Mit… mit akar tőlem? – dadogta Kilian.
– Tudni akarom, miért vagy másképp öltözve, mint a bádeni katonák! – Kilian most már biztos volt benne, hogy nem honfitársa szól hozzá, az illető megtanult bádeniül, de nem valami jól, összekeverte az eseteket, és a végződések sem stimmeltek. De azért érthető volt, amit mondott. – Nem vagyok katona – nyögte Kilian. – Tudós vagyok. – Aha. Milyen tudós? – Nyelvtudós. Az apanyelvemen kívül britül és magiarul is beszélek. – És thuleiül? – Mi az a thulei? – Az én nyelvem – és a férfi halkan felnevetett. Kilian már semmit sem értett. – Muszáj úgy szorítania? – nyögte ki. – Szinte megfulladok. A szorítás lazult valamit. – Van fegyvered? – Nem. Civil vagyok, nem katona. A férfi olyan hirtelen eresztette el, hogy Kilian megtántorodott, miközben megfordult. Nagydarab szakállas fickó állt előtte, akinek széles válla volt, keskeny csípeje, hosszú lába. Tipikus sportolónak látszott, csakhogy ahhoz nem volt elég fiatal, Kilian olyan negyven-negyvenöt évesnek nézte. Barna szeme körül ráncok, sötét szakállában ezüstszálak is voltak, és tetőtől talpig bőrbe volt öltözve. – Ki… kicsoda ön? – dadogta Kilian.
A férfi nem válaszolt, átkiáltott a tér túloldalára. A következő pillanatban ott állt mellettük a fekete copfos lány. Kilian közelről megismerte: valóban ő volt az. A férfi és a lány gyorsan váltottak néhány szót thuleiül, amit Kilian nem értett. De nem is igen figyelt, csak a lányt bámulta. Nem volt valami nyúlánk, de szikrázó szeme, erős járomcsontja, amely különlegessé tette az arcát, és tömzsi kis alakja erőt sugárzott. Egyáltalán nem hasonlított azokra a bádeni lányokra, akik tetszettek Kiliannak, azok lágy, erőtlen teremtések voltak, akiket óvni és védeni kellett, és akikért az ember hajlandó lett volna ostobaságokat elkövetni. Ez a lány viszont úgy nézett ki, mint aki ugyancsak képes vigyázni magára, erős, magabiztos volt. Neki aztán nem volt szüksége védelmező karokra, nem lehetett neki hízelegni és bókolni, nem kellett kényeztetni. A férfi tört bádeniül újra Kilianhoz fordult. – Hallottam, hogy tiltakoztál a honfitársaim tervezett legyilkolása ellen, nem értettél egyet a kivégzéssel. – Gyalázatnak tartottam. De hát ki vagyok én? Egyszerű nyelvtudós, akit elküldtek a flottával ebbe az országba – nincs semmi hatalmam. Nem tehetem semmit… „Tudom – mondta a férfi nyugodtan. Kilian hirtelen megértette, hogy ő miért nem fekszik eszméletlenül a tengerészgyalogosok
között. Mert nem visel egyenruhát, és hangos szóval kiáltotta, hogy nem akar részt venni a tömeggyilkosságban. És a férfi megértette. – Hogy lehet, hogy beszéli a nyelvünket? De az óriásnak szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy kérdésekre válaszoljon, ő akarta a beszélgetést irányítani. – Figyelj – mondta komolyan –, azt akarom, hogy rögtön menj vissza a hajókhoz. És mondd meg annak, aki ott parancsol, hogy haza kell mennetek a Nagy Bádeni Birodalomba, és soha, érted, soha többet nem tehetitek thulei földre a lábatokat! Ez az ország túl nagy és túl jól szervezett ahhoz, hogy el lehessen foglalni és le lehessen igázni. Még ha egymillió katonával jönnétek is, és ezer hajóval… akkor sem sikerülne. A lány mondott valami érthetetlent, és a férfi válaszolt neki. Kilian törte a fejét. – És mi van, ha az admirális nem hallgat rám? – kérdezte óvatosan. – Ha egyszerűen kinevet? Már mondtam, nincs semmi hatalmam vagy tekintélyem. – Ostobaság volna, ha az admirálisod semmibe venné a figyelmeztetésemet. Kilian a válla fölött egy pillantást vetett a tengerészgyalogosokra, akik mozdulatlanul hevertek a földön. Szinte, mint a holtak… – Meghaltak? – kérdezte rémülten.
– Még nem. De ha nem hagyjátok itt nagyon gyorsan ezt az országot, könnyen megeshet, hogy lesznek bádeni áldozatok. Ez nem a ti országotok. Ez a mi hazánk! Kilian bólintott. Egy kicsit félt ettől a keménykezű óriástól. – Ön… a polgármester, aki ebben a városban parancsol? A férfi felnevetett, és lefordította a kérdést a lánynak, aki megvetően mosolygott. A beszélgetést megzavarta, hogy három nagy szekér gördült be a térre. Grönlandi férfiak futottak oda, és az eszméletlen tengerészgyalogosokat minden ceremónia nélkül kezdték felrakodni a szekerekre, szépen sorba. A kormánybiztost és a parancsnokot középre tették. Elviszik és valahol ledobálják őket, ijedt meg Kilian. Nekem csak azért kegyelmeztek, hogy átadjam ennek a fickónak az üzenetét. – Hova viszik őket? – kérdezte, de ezúttal sem kapott választ. Érezte, hogy a lány végigméri. Önkéntelenül is hozzá fordult, bár mintha a lány nem tudott volna bádeniül. – Mi, bádeniek azt hittük, hogy teljesen védtelenek vagytok, hisz az első napokban nem volt semmi ellenállás. De úgy látszik, az admirális tévedett.
A férfi csak mosolygott, de a lány továbbra is Kiliant nézte, mintha jól meg akarná jegyezni az arcát. – Rendben – mondta Kilian –, elmegyek az admirálishoz, és átadom az üzenetet, de távolról sem garantálhatom a sikert. Nem ismeri a bádenieket. Ha azok egyszer nekikezdenek valaminek… – Túlságosan is jól ismerjük a bádenieket – szaladt ki a férfi száján, ám Kilian nem értette. – De honnan… – kezdte, a férfi azonban csak intett. – Eridj! A lány elfordult tőle. Kilian még álldogált ott egy darabig, és a távolodó szekerek után nézett. Nem kellene megpróbálni kideríteni, hova mennek? Nem valami gyorsak, gyalog is a nyomukban tudna maradni. De nem merte megtenni, habár semmi kedve sem volt a rábízott feladat teljesítéséhez. A szekerek eltűntek, a tér kiürült. Csak a sötét hajú lány maradt ott, a nagydarab szakállassal és a fiatalemberrel beszélgetett. Kilian látta, hogy a fiú milyen közel áll hozzá, és hogy megfogja a kezét. A barátja? Egymást átölelve elindultak valahová. Kilian mélyet sóhajtott, sarkon fordult, és visszament a kikötőbe.
11. FEJEZET Újabb megaláztatások – Ötven embert? – üvöltötte az admirális. – Elraboltak ötven embert alsónadrágban, és még Berger parancsnokot is? De hát hova vitték őket? – Igazán nem tudom, uram. Én voltam az egyetlen, aki nem volt eszméletlen, és nem volt rá lehetőségem, hogy a szekerek után menjek – dadogta Kilian. – És akkor veled miért nem csináltak semmit? Miért hagyták, hogy te szabadon mászkálj? – Azt hiszem, mert… mert én nem viseltem fegyvert… és – félve számolt be a nagydarab, erős emberről, aki saját nyelvén szólt hozzá. – Pontosan mit mondott? – Azt… azt kívánja, hogy minél előbb menjünk haza, és azt mondta, hogy ezt az országot semmi módon nem lehet meghódítani. – Minden országot el lehet foglalni, ha az ember ügyesen kezd hozzá. Gondolj csak a magiarokra. Büszke, makacs nép, mégis térden csúsznak előttünk! – De uram, a grönlandiak nem magiarok. Itt állandóan olyasmi történik, ami nem normális. Az ötven túszt sem sikerült kivégezni, de ha megkérsz, pontosan hogy is érték el ezt a grönlandiak, nem tudok rá válaszolni. Mintha varázslat lett volna. Van valami titokzatos erejük…
– Lárifári! Sem a varázslatokban, sem a természetfeletti erőkben nem hiszek. A világon mindennek van racionális magyarázata. – De nem láttam fegyvereseket, egyetlenegyet sem. Lövés sem dördült, nem éreztem gáz-szagot, a tengerészgyalogosok mégis úgy dőltek el, mint gabona a kasza alatt. Eszébe jutott a helyes, fekete copfos lány. Olyan nyugodtan, magabiztosan osztogatta a parancsokat ott a téren. És engedelmeskedtek neki méghozzá villámgyorsan, mintha nagyon is jelentős személyiség volna. Még a fiatalember, aki elkísérte, az is mindenben követte az utasításait. Varázslónő volna? Vagy papnő? Egész biztosan nem, azok nem járnak rövidnadrágban és kötélszandálban. Az admirális is elgondolkozott. – Csak ennyit mondott az az ember? Hogy legjobb lesz, ha minél előbb szedjük a sátorfánkat?” – Azt mondta, el kell mennünk, még mielőtt áldozatok esnének. Cranach admirális összevonta a szemöldökét. Ez úgy hangzott, mint valami fenyegetés. A flotta eddig csak csekély emberveszteséget szenvedett. Ketten vízbe fulladtak, amikor a Hódító zátonyra futott. Nyolcan feküdtek tüdőgyulladással a betegszobában, és rossz állapotban voltak. Akiket eszméletlenül hoztak fel a fedélzetre, időközben
mind magukhoz tértek, és kutya bajuk sem volt. A hajóorvos kiszámította, hogy nagyjából nyolc óra hosszat lehettek eszméletlenek, de az alapos megfázástól eltekintve nem szenvedtek semmilyen károsodást. A grönlandiak egyetlen embert sem öltek meg, de még csak meg sem sebesítettek senkit. Mégis sikerült kézifegyvereket, muníciót és most még két géppuskát is zsákmányolniuk. Vajon a betolakodók ellen fordítják majd? Kilian kéretlenül megszólalt. – Admirális úr, van valami nagyon furcsa ezekkel a grönlandiakkal. Amíg az utcákon mászkáltam, az a különös érzésem támadt, hogy egyáltalán nem lepi meg őket a jelenlétünk. És nem is féltek tőlünk, mintha tudnák, hogy semmit sem tehetünk ellenük, mintha biztosak volnának benne, hogy abban a pillanatban, amikor úgy döntenek, képesek lesznek teljesen megsemmisíteni bennünket. Eddig is csak azért nem tették meg, mert adni akartak egy lehetőséget, hogy ép bőrrel szabaduljunk innen, feltéve, hogy a jövőben békét hagyunk nekik. Nem félnek tőlünk, és ez szerintem arra utal, hogy van valami titkos fegyverük, amellyel meg tudnak bennünket semmisíteni. – Talán bizony varázslattal?! – Nem tudom, uram. Az iskolakönyvekben, amelyeket nézegettem, csupa szép dologról írnak, legalábbis amennyire ki tudtam silabizálni. A kedves kis történetkék egymás megsegítéséről
szólnak, állatokról, építésről és kereskedelemről. Sehol egy szó fegyverekről, verekedésről vagy egyéb erőszakos dolgokról. Először nem is csodálkoztam rajta, hisz ezeket a könyvecskéket arra szánták, hogy a kisgyerekek tanuljanak belőle olvasni, tehát, akárcsak nálunk, szelídek és megnyugtatók. De az azért mégiscsak furcsa, hogy egyik képen sem veszekedtek vagy vadultak a gyerekek… – És gondolom, varázslatról és mágikus erőkről sem olvastál egy szót sem – gúnyolódott az admirális. – Ugyan hagyd már azokat a könyvecskéket! Megkérdezted azt a fickót, hogyan lehetséges, hogy beszéli a nyelvünket? – Hát persze. Kérdeztem én tőle mindenfélét, de egyetlenegy választ sem kaptam. – Leléphetsz. Partra küldök egy csapat katonát, hogy induljanak az elrabolt tengerészgyalogosok felkutatására. Reméljük, hogy élnek még szegény fiúk… A „szegény fiúk” valóban éltek, és estére fel is ébredtek. Berger parancsnok erős fejfájással, sötétben tért magához. A két lapockája között szúrt a háta, és csak nehezen tudta felemelni a kezét. Épp ezért egy darabig még mozdulatlanul hevert a szalmában… legalábbis úgy érezte, hogy szalma szúrja kezét-lábát, de látni nem látott. Jobbra-balra mocorgást, halk nyögést hallott. Valaki káromkodott. Berger megpróbált óvatosan
felülni, és néhány próbálkozás után sikerült is. A feje továbbra is fájt. Megmozdította a vállát, és érezte, hogy hátába belenyilall a fájdalom. Hol lehet? Körbetapogatózott, és emberi testeket érintett. Nagy nehezen felállt, átbotorkált a meleg, lélegző testeken, és megindult abba az irányba, amerre egy nagyon halvány fénycsík derengett. Sikerült kinyitnia az ajtót, és a friss levegőn teljesen felébredt. Alkonyi tájat látott maga előtt, hullámzó füvet, fákkal koronázott dombokat. A távolban birkák bégettek, hallotta egy vadászatra készülő bagoly rikoltását. A szél fűszeres illatot hozott a pajta felé. Körülnézett. A beáramló szürke fényben meglátta a szalmán heverő embereit, néhányan kezdtek felülni, mások még eszméletlenek voltak. Fogalma sem volt róla, hogy hol lehet, vagy hogy mi történt vele. A láthatáron megjelent az első fényes csillag. Megzavarta az emlék, hogy a rosszul sikerült vadászat után ugyanígy ébredt. Akkor sem tudta, hogy hol van, vagy hogy mi történt vele. Van valami trükkjük a grönlandiaknak, amitől az ember elveszít vagy nyolc órát az életéből, és rossz helyen tér magához… Valaki odaállt mellé. Bratschel őrmester volt. – Szép esténk van, parancsnok úr – szólt, csak hogy mondjon valamit.
– Hm. Maga emlékszik, őrmester, hogy mi történt? – Fogalmam sincs róla, parancsnok úr, az utolsó, amire emlékszem, hogy a városban egy nagy téren felsorakoztattunk ötven foglyot, hogy legéppuskázhassuk őket, és… aztán semmi. Megborzongott a hűs esti levegőn, és csak ekkor vette észre, hogy hiányzik az egyenruhája. – Hát nem megint levetkőztettek! Berger ijedten lenézett. Mezítláb volt. – De hát ez kész őrület! Jó sokáig tartott, amíg az utolsó tengerészgyalogos is magához tért. Felkelt a keskeny félhold, de ennek fényénél sem láttak mást, mint a hullámzó tájat, melyben éjszakai állatok cserkésztek. Sehol egy falu vagy kivilágított ház. Az emberek leverten üldögéltek a szalmában, egyenruha nélkül meztelennek, fegyvertelenül tehetetlennek érezték magukat. És szomjasak voltak, borzasztó szomjasak. – Emberek, egyelőre meg kell próbálnunk tovább aludni. Holnap reggel majd kiderítjük, mi a helyzet – döntött a parancsnok. Parancsra aludni? Egész nap eszméletlenek voltak, tulajdonképpen senki sem volt álmos. Mégis megpróbálták, összehúzódzkodtak a szalmában, erővel lehunyták a szemüket, és egy kis idő múlva legtöbben valóban hortyogni kezdtek.
Amikor végre, végre megvirradt, elsőnek Bratschel ment ki körülnézni. Száraz ajkát nyalogatta. – Parancsnok úr, ne nézzek körül, nem találok-e valahol vizet? Meg sem várta a parancsot, hanem mezítláb futni kezdett egy sokat ígérő facsoport felé. És valóban, a fák között kristálytiszta, hideg vizű patak csörgedezett. Tíz perccel később mind az ötven tengerészgyalogos ott térdelt a víz mellett, mint valami szürke birkanyáj, és ivott. A csűr mellett keréknyomokat láttak a fűben. – Ha ezeket követjük – mondta Bratschel –, biztosan könnyen visszatalálunk a városba. Berger aggodalmas pillantásokat vetett a felhős égre. Úgy látszik, az éjszaka időváltozás volt. De még nem esett, bár a hegyekből hűvös nyugati szél fújt. Éhesen, fázva és dühösen indultak el kelet felé. Először hullámzó fűben, melyben világosan kivehetők voltak a szekérnyomok, aztán valami útfélére jutottak, melyet laza, épphogy csak tömörített kő-zúzalék borított. A szél erősödött, egyre sűrűbbek lettek a felhők. Nem bírták volna sokáig mezítláb a kőzúzalékot, hát kihúzódtak a füves útpadkára, amely viszont teli volt csalánnal. Fájdalmas egy menetelés volt. Az út hegynek föl, hegynek le kanyargott. A távolabbi dombokon időnként legelésző birkákat
vettek észre, pásztorokat láttak, akik a szemük fölé tartott kézzel bámultak utánuk. Nyilván jót mulattak. – Mindjárt éhen halok – morogta Bratschel az előtte menetelő tengerészgyalogosnak. – Kapjunk el egy birkát, vágjuk le és süssük meg – javasolta a katona. – Hogyan? Hisz még egy árva késünk sincs! Egyik bádeni sem akart azonban siránkozni, ez összeegyeztethetetlen lett volna a tengerészgyalogosok méltóságával. A lábuk fájt, reszkettek a hidegtől, pokolba kívánták a csendes esőt, amely rákezdte, de azért fütyörésztek, katonadalokat dúdoltak, és szálfaegyenes tartással meneteltek. Milyen messze lehet a város? – Ritkán lakott területre hoztak – vélekedett Kwatschi. – Szándékosan. Először meglopnak, aztán ki akarnak éheztetni. Milyen istenverte egy nép ezek a grönlandiak! – Majd én elkapom őket – mormolta Berger. – Keservesen megbűnhődnek még ezért! Csakhogy ezt már néhány nappal korábban is mondta. Hirtelen megálltak, és ijedten néztek körül. Valami tompa dobogás támadt mögöttük, mintha egy megvadult marhacsorda eredt volna a nyomukba. A következő pillanatban meglátták őket, a domb mögül nagy létszámú csapat bukkant elő gyors lovakon. Tetőtől talpig bőrbe öltözött,
sötét szakállú férfiak voltak. Széles karimájú bőrkalapot viseltek. Bratschel negyvennyolc lovast számlált. A tengerészgyalogosok, akik azt hitték, most fogják őket megtámadni, szétszaladtak a mezőn. A földre vetették magukat, bele a zsenge fűbe, a gyomok és vadvirágok közé. De a lovasok mintha meg se látták volna őket. Jó grönlandi szokás szerint úgy mentek tovább, mintha fel sem tűnt volna nekik a bádeniek létezése, vagy legalábbis teljesen hidegen hagyná őket. A lódobogás egyre távolabbról hallatszott, és a tengerészgyalogosok felálltak. – Látta, parancsnok úr?! – kiáltotta az őrmester izgatottan. – Ezek a fickók fel voltak fegyverkezve. Az övében mindegyik hosszú kést hordott, és még valamit, ami hosszú csövű pisztolyra emlékeztet. Biztos grönlandi katonák voltak. Azt hiszem, a városbeliek erősítést kértek. – De hát még ötvenen sem voltak! – Negyvennyolcan, megszámoltam őket. Mit tehetnek ezek ellenünk, ezer tengerészgyalogos ellen? – Azért elég veszélyesnek látszottak. Még nem ottani itt ilyen embereket. Bárcsak meglettek volna még a fegyvereink, akkor lelőhettük volna őket a nyeregből, és úri módon, lovon mehettünk volna be a városba.
Berger parancsnok szigorúan nézett szókimondó őrmesterére. – Bratschel, te tengerészgyalogos vagy, és a tengerészgyalogos nem panaszkodik. Úgy képezték ki, hogy elviselje a nélkülözéseket. – Igenis, parancsnok úr. És ez igaz is volt, csakhogy kiképzés közben mindig jó erős bakancsot hordtak, elemózsiás tarisznyát és fegyvert cipeltek magukkal. Még soha senkinek nem jutott eszébe a Bádeni Birodalomban, hogy alsógatyában, mezítláb meneteltesse a tengerészgyalogságot… Csak gyalogoltak és gyalogoltak. Megpróbáltak nem megbotlani, nem húzni a lábukat. – Amint megérkezünk a városba – biztatta a parancsnok az embereit –, megtámadjuk az első utunkba eső házakat, hogy élelmet és ruhát zsákmányoljunk. És jaj annak a grönlandinak, aki megpróbál feltartóztatni minket! Saját kezűleg fogom megfojtani! Valamit csak kellett mondania, amivel tartja bennük a lelket. De még hosszú órákig tartott, amíg valami csillogást vettek észre a távolban. A tenger! – Tudtam, hogy ezen az úton be fogunk jutni a városba. Néhány perc múlva megpillantották a domboldalba épült első házakat. Ekkor azonban a fák közül egy húszfős lovasosztag bukkant ki. A
legelső lovas, egy nagytermetű, szakállas férfi egészen közel léptetett a tengerészgyalogosokhoz. Tört bádeni nyelven beszélt; – Állj! Ha esetleg az lenne a tervetek, hogy thulei házakba hatoltok be, azt tanácsolom, tekintsetek el ettől, különben igen komoly bajba kerültök. Berger csodálkozva nézett fel rá. Honnan tud egy grönlandi bádeniül? De a férfiból olyan fenyegetés áradt, hogy a tengerészgyalogosok önkéntelenül is közelebb húzódtak egymáshoz, mert erősen érezték a fegyvereik hiányát. – Fenyegetni merészel?! – kérdezte Berger gőgösen. A házakból most asszonyok jöttek elő, akik megálltak az út szélén, és kacagva mutogattak a hiányos öltözetű katonákra. A nagy lovas is felnevetett, de minden vidámság nélkül. – Menjetek csak tovább, fiúk – mondta. Furcsán ejtette a szavakat, és összekeverte a ragokat, de félelemnek nyoma sem látszott rajta. – És ha majd összetalálkoztok a hadihajók parancsnokával, mondjátok meg neki, igencsak jól tenné, ha begyújtana a kazánokba, és felszedné a horgonyt. Eddig még csak bosszantottunk benneteket, mert nem kedveljük az erőszakot. De ha mindenáron folytatni akarjátok ezt a szerencsétlen támadást, keservesen megbánjátok. Thule a thuleieké, a bádenieknek pedig nincs itt semmi keresnivalójuk.
– Ha parancsot adok rá, az embereim lerángatnak a lóról, és széttépnek! – üvöltötte Berger. Ezen aztán a férfi igen jóízűt nevetett. A mögötte álló lovasok mintegy szórakozottan Játszogattak az övükbe tűzött hosszú csövű pisztolyokkal. Berger persze jól látta, és csak nagy nehezen tudta legyűrni a tehetetlenség rátörő érzését. – Hogyhogy beszéled a nyelvünket? – kérdezte szigorúan. Választ persze nem kapott a kérdésre. A lovas az útszélre léptetett, és parancsolóan intett. – Menjetek tovább! Berger megértette, hogy engedik őket továbbvonulni. Félig hátrafordult. – Lépés, indulj! Így masíroztak be a városba, mélységesen megalázva, nevetségessé téve, halálosan fáradtan. Rajo és az erdőkerülői lépésben követték őket. 12. FEJEZET Edu a meglepetés A tengerészgyalogosok már csak a rakpartot tartották ellenőrzésük alatt, de még ott is szögesdrót akadály mögött kerestek menedéket. Mikor az őrök meglátták, hogy elveszettnek hitt bajtársaik közelednek, bár megfosztva mindattól,
ami katonává tette őket, felujjongtak. Birkenhof hadnagy a parancsnok elé sietett. – Már lemondtunk önről és az embereiről. A városban minden nagyobb épületet átkutattunk, de semmit sem találtunk. – Azok a nyavalyás grönlandiak valahol a városon túl raktak le minket – morgott Berger fáradtan. – Azonnal adjon jelt, hogy küldjenek evezős csónakokat! Berger parancsnok két órával később jóllakottan, tisztán és legeslegutolsó tartalék uniformisába öltözve jelentkezett az admirálisnál, aki a kapitányi kajütben ült, és a kormánybiztossal – aki egyébként szintén úgy nézett ki, mint aki hat hetet töltött egy lakatlan szigeten – és Kilian Werfellel tanácskozott. Mannix doktor még mindig a betegszobában feküdt magas lázzal. Kwatschi is szakított magának időt, hogy egyék és felöltözzék. Kimerült, de dühe és felháborodása talpon tartotta. Cranach admirális komor arccal hallgatta végig a parancsnok beszámolóját. –– De most aztán elkapom ezeket a nyomorultadat! – fejezte be Berger. – Még ma este visszavonulok az embereimmel a rakpartról, és az egész várost szétlövetem. – Erről én döntök – válaszolt az admirális –, és nem engedélyezem. Semmi értelme megsemmisíteni a várost.
– De egyikünk sincs biztonságban, amíg azok az átkozott grönlandiak ott lófrálnak a titkos fegyvereikkel. Ki kell füstölnünk ezt a kalózfészket! – Aki önt bádeniül megszólította, biztosan ugyanaz volt, aki velem is üzenetet küldött – vélekedett Kilian. – És úgy beszélt, mint aki komolyan gondolja a dolgot. Nem tudom, kicsoda, de nagy hatalma kell hogy legyen. A kormánybiztos bizalmatlan pillantást vetett a fiatalemberre. – Azért arra kíváncsi lennék, hogy téged miért nem varázsoltak el ugyanúgy, mint minket – és közben maga sem vette észre, hogy varázslatról beszél. – Ezt már tegnap megmagyaráztam az admirális úrnak. Nem volt fegyverem, és a tömegben álltam. Nem tartoztam a gyilkosság… izé, kivégzés végrehajtóihoz. – Talán bizony összejátszol azokkal az átkozott grönlandiakkal? – kérdezte a Kb szigorúan, Kilian érezte, hogy az arcából kifut a vér. – Honnan veszi ezt? Hát tettem vagy mondtam valaha olyat, ami nem a Nagy Bádeni Birodalom érdekeit szolgálta? Te jó ég, rémült meg Kilian, bárcsak itt volna Mannix doktor, aki ki merne állni az ártatlanságom mellett. A Kb válaszolni akart, de Cranach admirális a szavába vágott.
– Erre majd még később visszatérünk – mondta gyorsan. – Most azonban azt kell megbeszélnünk, hogy mik a legsürgősebb teendőink. Javaslom, hogy holnap reggel vonjuk fel a horgonyt, és… – Felvonni a horgonyt?! – kiáltotta Berger. – És büntetlenül hagyni ezt a nyomorult várost, ahol mindenki kinevet és gúnyol bennünket? Kushadni és hazamenni? Soha! – Azt akartam javasolni, hogy holnap reggel vonjuk fel a horgonyt, hajózzunk tovább a part mentén, és keressünk kedvezőbb helyet az ön csapatainak partraszállásához – folytatta az admirális zavartalanul. – Előbb meg kell semmisíteni ezt a várost! – Én az admirális úr javaslatát támogatom – szólt közbe Kilian. – Téged senki sem kérdezett, taknyos! – morogta a Kb. – Admirális úr, részemről Berger parancsnokkal értek egyet. A vereség tudomásulvételével volna egyenértékű, ha elhajóznánk, és büntetlenül hagynánk a várost. – Úgy van! – kiáltott Berger. – Hogy nevetnének ezek az ostoba bennszülöttek. Azt hihetnék, hogy megijedtünk tőlük. – Fütyülök rá, hogy a grönlandiak gyávának tartanak-e vagy sem – válaszolt az admirális. – A legtöbb háborút félreértések és tudatlanság miatt nyerik meg. Itt egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre. Az embereink már nem érzik magukat
biztonságban. Eddig alig voltak veszteségeink, de azt hiszem, ez hamarosan megváltozik. Jobb volna új helyet keresni a partraszálláshoz. Úgy látszott, hogy a dolog már megint veszekedésbe torkollik, de ekkor halkan kopogtattak, Bratschel őrmester jelentkezett, kölcsönuniformisban. – Mi az már megint? – kérdezte az admirális türelmetlenül. – Nagy újság van, uram. Ebben a pillanatban kötött ki mellettünk egy vitorlás csónak, amelyben egyetlen ember ült. Egy héttel ezelőtt értesült arról, hogy partra szálltunk, és azonnal a keresésünkre indult. És uram, lehet, hogy nem fogja elhinni, de ez az ember bádeni. – Honfitárs itt, Grönlandon? – Hát nem valóságos csoda, admirális úr? Azt állítja, hogy három éve került ide egy hadi-hajón, a Badenfelder en. – Az eltűnt Badenfelder! – így mondta, uram. – Azonnal hozza ide ezt a fickót! – Parancsára, uram. Bratschel kiment, a másik négy meg döbbenten meredt egymásra. – Tehát a Badenfelder annak idején mégiscsak megtalálta Grönlandot – mormogta a Kb, aztán gyanakvó pillantást vetett Kilianra, de később eszébe jutott, hogy a fiatalember is tud a dologról.
Bratschel őrmester nemsokára visszatért egy negyven körüli, apró termetű férfi társaságában, aki – mint a legtöbb grönlandi – térdnadrágot, szandált, kockás inget, fölötte meg hosszú gyapjúmellényt viselt. A fején gyapjúsapka volt, amit sietve lekapott, amikor észrevette, hogy rangos társaságba került. Szalutált és összecsapta a sarkát. – Edu Zimmerman udvarmester jelentkezik, uram! – Pihenj! Edu elengedte magát, és némi vágyakozással pillantott a kajüt sarkába, ahol egy asztalkán poharak és üvegek álltak. – És, Zimmerman, mit tud jelenteni? – Először is, uram, a Badenfelder pusztulását. Bő három évvel ezelőtt érkeztünk meg ide, Thuléba, csak a nyugati partra, és a főváros, Gothab felé tartottunk. Elég nagy város, nagyobb Kulusnál, és a Gothab fjord partján fekszik. A thuleiek kezdetben barátságosan fogadtak, aztán megváltozott a véleményük, és úgy döntöttek, hogy a hajónak is meg a legénységnek is örökre itt kell maradnia. A Bádenfeldert megsemmisítették, minket, hajósokat pedig befogadtak a társadalmukba. – Akkor biztos az a fickó is bádeni volt, aki tegnap megszólított! – kiáltotta Kilian izgatottan. Edu Zimmerman a fiatalemberhez fordult.
– Itt, Kulusban? Biztos, hogy nem. Amennyire tudom, egyetlen bádeni sem él Kulusban. így hívják ezt a várost. Legtöbbünket, még ha nem akarta is, elvittek az ország belsejébe, és munkába állítottak. Kezdetben engem is. Megtanítottak a nyelvükre, és amikor már tisztességesen beszéltünk thuleiül, mindnyájan olyan munkát választhattunk, amilyet akartunk, csak a tengerészkedéstől tiltottak el. Én is jó állást kaptam, tanár lettem. Tanár? Egy semmi kis udvarmester, aki csak azt tanulta meg, hogy kell megteríteni az asztalt és kiszolgálni a tiszteket – még hogy tanár lett! A kormánybiztos közelebb lépett hozzá. – És ugyan mire tudtad te megtanítani a grönlandiakat? – kérdezte éles hangon. – Thuleieknek hívják őket, uram. Ezt az országot Thulénak nevezik. És… izé… a bádeni nyelvre tanítottam őket. – Bádenire? – Nem kell minden szavamat megismételnie. Igenis voltak thuleiek, akik szükségesnek tartották, hogy megtanulják a nyelvünket. És ez egyáltalán nem olyan furcsa, mint ahogy hangzik. A Konegájuk meg volt róla győződve, hogy a bádeniek vissza fognak jönni, és ezért hasznosnak tartja, hogy családja tagjai meg a vezető pozícióban lévő asszonyok megtanulják a nyelvünket. Az ország belsejében minden
magasabb iskolában alkalmaztak egy bádeni nyelv-tanárt is. Én Denborgba mentem. Ez a város vagy százötven mérföldnyire északra van innen, körülbelül harmincmérföldnyire a tengerparttól. Denborg egy nagy folyó torkolatában fékszik, amely a keleti óceánba ömlik. Amikor hallottam az érkezésetekről, elkötöttem egy csónakot, lecsurogtam a folyón, ki a tengerre. Hallottam, hogy a bádeni flotta Kulus előtt fekszik, és most itt vagyok. Miközben beszélt, Schmitt és Snauzer kapitány is bejött, és visszafojtott lélegzettel hallgatták az udvarmester történetét. Bratschel őrmester pedig a kajüt sarkába húzódott vissza, és reménykedett, hogy mindenki megfeledkezett a jelenlétéről. – Egy szót sem értek az egészből – mondta a kormánybiztos. – Azt állítod, hogy a Badenfelder egész személyzetét befogadták a grönlandi társadalomba. Hát soha egyikőtök sem próbált a tengeren át megszökni? Hisz te magad is azt mondtad, hogy csónakon jöttél ide. – Igen, uram, de ez afféle jolie, túlságosan kicsi és törékeny ahhoz, hogy át lehessen vele szelni az óceánt. Még a part mentén is elég veszélyes volt százötven mérföldet hajózni vele. Egy nyári vihart nem éltem volna túl, még szerencse, hogy az idő nyugodt maradt. És megszökni… hisz már mondtam, minden bádenit a parttól távol telepítettek le. Ráadásul a thuleieknek csak vitorlás
hajóik vannak, és egy nagy vitorlást képtelenség elrabolni. A kicsiket bárki használhatja, de egy ilyen nagy kereskedelmi hajót… Tudom, hogy egypáran megpróbálkoztak a dologgal, de azokat rögtön lelőtték. – Aha. Szóval az ittenieknek mégiscsak vannak lőfegyvereik. – Nem, uram, kábítópisztolyokat használnak. Régebben, vagyis három éve, amikor megérkeztünk, még nyilakat lőttek ki, amelyeket azonnal ható méregbe mártottak. Akit eltaláltak, úgy érezte, mintha fejbe vágták volna, minden elfeketedett körülötte, megszédült, a következő pillanatban elvesztette az eszméletét, és nem is tért magához vagy öt-hat óra hosszat. Mostanában már nem nyilakat használnak, hanem valamiféle tűket. Ezek könnyebbek, nagyobb távolságról is találni tudnak vele, és még gonoszabbak, mint a nyilacskák, mert áthatolnak az ember ruháján, a bőrön csak egy apró szúrás látszik, de az ember nyolc-kilenc óráig nem tud magáról. És ha végre felébred, minden tagja sajog, a feje meg úgy fáj, mintha egész éjjel rumot ivott volna. De másnapra rendbe jön. – Legénységünk néhány tagjának pontosan ilyen tünetei voltak – mondta a parancsnok. Persze magára gondolt, de hát egy egyszerű udvarmesternek ehhez semmi köze.
– Úgy, szóval máris megismerkedtetek a dologgal – vigyorgott Edu Zimmerman. A Kb tiszteletlenségnek tartotta, hogy egy alárendelt ilyen megjegyzést tegyen, és fenyegetően meredt Edura. Kilian viszont megkönnyebbülten kiáltott fel: – Ez sok mindent megmagyaráz. Csakhogy egyetlen férfit sem láttam a városban, akinél pisztolyhoz hasonló valami lett volna. Még tegnap reggel sem, a téren, amikor elintézték Berger parancsnokot és ötven tengerészgyalogosát. Edu Zimmerman tiszteletlenül vigyorgott. – Hát persze hogy nem. Nem a férfiak hordják a fegyvert, hanem az asszonyok. A férfiak egyáltalán nem viselhetnek fegyvert Thulén, kivéve az erdőkerülőket, de azok mind az ország belsejében vannak, a hegyekben, a vadonban. Elvégre mégsem lehet a vadállatokról nyüzsgő erdőbe fegyvertelen embereket küldeni a vadorzók elfogására. – Vadállatok? – kérdezte a Kb ijedten. – Persze, van mindenféle. Nagy vadmacska, medve, róka, farkas, keselyű és sas, sólyom és héja… ez az egész ország a vadállatok paradicsoma. – Az ország belseje tehát még teljesen vad? – kérdezte a parancsnok. – Azt azért nem, utak szelik át, vannak ott falvak és néhány város is. De ez az ország nagy, uram,
elképzelhetetlenül nagy. Egy egész világrész, egy emberélet nem elég, hogy teljesen megismerje valaki. Még Armina-Dottir, a Konega sem volt mindenütt, pedig ahogy hallom, igen sokat utazik. És a tél nagyon kemény tud lenni a szárazföld belsejében, különösen északon. A legfontosabb városok a tengerparton vannak, és ezek a kikötők télen sem fagynak be, mert az óceáni áramlatok délről meleg vizet hoznak. – Mit mondtál, hogy is hívják ezt a várost? – Kulus, ez az egyik legnagyobb kikötő. És azt mondják, a védett öböl miatt a legbiztonságosabb is. A félszigetet, amely az öblöt védi, Kulaqnak hívják. És izé… esetleg leülhetnék? Nagy út van mögöttem, és meglehetősen fáradt vagyok. Schmitt és Snauzer felhorkant, hogy egy udvarmester kapitányok jelenlétében széket mer kérni, de az admirális kegyesen bólintott. – Ott egy zsámoly. Tehát ha jól értettem, ezt az országot Thulénak hívják, a sziget akkora, mint egy fél világrész, a legtöbb nagyváros a tengerparton vagy egy fjordnál fekszik, és az asszonyok olyan szerkentyűkkel vannak ellátva, amelyekkel képesek valakit elkábítani. De ha a férfiak nem viselhetnek fegyvert, mi van a hadsereggel? – Nincs.
– Nincs hadsereg?! – kiáltott fel Berger parancsnok. – De ma délután lovasokat láttam, akik igenis fel voltak fegyverkezve. – Erdőkerülők – bólintott Edu Zimmerman. – Akik az orvvadászokat üldözik? – Igen. És ha nem veszik zokon, uraim, szívesen innék egy pohárkával. Öt napig egyfolytában, éjjelnappal hajóztam, méghozzá egyedül. Jóformán nem is aludtam. Igazán rám fér egy kis frissítő. – Adjanak neki inni! – parancsolta az admirális. Kilian odasietett az asztalkához, amelyen az italok álltak, de a Kb dühödten tiltakozott: – Hogy tűrhet el ilyen függelemsértést?! Ez az ember neveletlen parasztként viselkedik. Kilian odavitt egy pohár rumot az udvarmesternek, aki élvezettel szopogatta. – Ez igazán hiányzott. Itt nincs semmi hasonló. A sörük kellemes és üdítő, de a thuleiek hírét sem hallották a jó pálinkának. – Edu udvarmester – dühösködött Snauzer kapitány –, az admirális kajütjében vagy, két kapitány, egy kormánybiztos és egy tudós jelenlétében. Viselkedj tisztességesen, és azonnal állj fel! Edu még egyet kortyolt, és ülve maradt. – Figyeljenek csak, uraim – mondta nyugodtan –, már hosszú ideje nem vagyok udvarmester, hanem Denborg városának köztiszteletben álló polgára,
aki tanít, ezért tisztességes fizetést kap, és jól megy a sora. Ez remek ország pompás lakosokkal. A thuleiek barátságosak, segítőkészek és kedvesek. Kizárólag azért jelentkeztem, mert haza akarok menni. Nem azért, mert itt nem tetszik nekem, hanem mert koránban feleségem van és két apró gyerekem, akidet jó három éve nem láttam. Már azt hittem, hogy egész hátralevő életemet Thulén kell leélnem, és ha legényember lettem volna, mint a Badenfelder legtöbb hajósa, nem is lett volna semmi kifogásom a dolog ellen, mert ez igazán pompás hely. De viszont akarom látni a feleségemet, látni akarom felnőni a gyerekeimet. Egyébként felőlem ugyan nyugodtan ellophatják az egész Bádeni Birodalmat. – Két év börtönt is kaphatsz egy ilyen megjegyzésért, Zimmerman! – fújtatott a kormánybiztos. Edu, aki thuleibb lett, mint maga is sejtette, nyugodtan nézett a kormánybiztosra. – Hallja csak, ha így kezdi, nem mondok többet, hanem szépen visszahajókázom Denborgba, és lássák, mire jutnak magukban. – Ha még az életben viszont akarod látni a feleségedet és a gyerekeidet, tiszteletteljesen kell viselkedned! Edu Zimmerman letette az üres poharat, nagyot ásított, és megrázta a fejét.
– Ne felejtse el, uram, hogy egy kormánybiztos itt Kulusban senki és semmi, csak egy férfi, akinek nincs hatalma, ráadásul még egy piros pecsét is van a képén, ugyanúgy, mint ennek a fiatalembernek meg a parancsnoknak. Tudja, hogy ez mit jelent? Azt jelenti, hogy a thuleiek megjelölték, megbélyegezték, mint gonosztevőt. Ez pedig annyit tesz, hogy egyetlen thulei nő sem hajlandó szóba állni veletek, amíg a festék el nem halványodott, ez pedig évekig tart. A boltosok bezárják előttetek az üzleteiket, a rendőrnők sosem veszítenek szem elől, és a legkisebb szabálysértést sem úszhatjátok meg. Azt jelenti, hogy másra sem vagytok valók, mint hogy a bányákban dolgozzatok, vagy a mocsarak lecsapolásánál. Piros pecsét! Nagyságos Földanya, ez aztán nem semmi! Azt jelenti, hogy rablók és betörők vagytok. Ez pedig legalább három évig ott fog virítani a képeteken… – Megrázta a fejét, és újra ásított. – Most pedig legszívesebben egy fél napig aludnék. Úgy érzem, ennyit igazán meg is érdemlek ilyen hosszú út után. – Szó sem lehet róla! – kiáltotta a Kb dühösen. – Először szépen elmondod nekünk, hogy itt, Kulusban ki az izé… főnök. Edu nagyot sóhajtott. – Kulus – kezdte fáradtan – a kulusi tartomány fővárosa. A várost egy polgármesternő vezeti, de
nem tudom, ki az. Nem itt lakom. Továbbá itt található a tartományt vezető asszony, és mivel nyár van, a tartományi képviselő is, aki különben a fővárosban székel, de a nyári hónapokra feloszlatják az Asszonytanácsot, és minden képviselő visszatér a saját tartományába, hogy lássa, ott hogy állnak a dolgok. Ezenkívül természetesen a kikötőnek is van egy főnöknője, a rendőrnőknek is van vezetőjük, és vannak sámánák, vagyis orvosnők, akik az állatok és növények betegségeihez és még sok mindenhez értenek. És egyáltalán nem lennék meglepődve, ha időközben a Konega is megérkezett volna Kulusba. – Ki a csuda az a Konega? – Thule államfője. – Aha. – Aházzon csak nyugodtan, uram. Ez az asszony ravaszabb, mint tíz másik thulei együtt, márpedig mind igen talpraesettek. Most pedig megyek szunyáim. Feltápászkodott, és az ajtó felé támolygott. A kormánybiztos vissza akarta tartani, de Bratschel őrmester kinyitotta az udvarmesternek az ajtót, és utánament a folyosóra. A Kb öklével az admirális íróasztalára csapott. – Gyalázat – habzott a szája –, ezt az embert azonnal vasra kell veretni! Szégyentelenül felfuvalkodott ez az uborkafára kapaszkodott lakáj. Mert lehengerelte az itteni bunkókat azzal, hogy
ismeri a bádeni nyelvet, azt hiszi, hogy már nem kell tisztelettel viseltetnie a feljebbvalói iránt. No de várjunk csak, amíg el nem kezdem kihallgatni, akkor majd leszokik a pimaszkodásról! Majd én… – Kwatschi úr, elfeledkezik arról, hogy hol van – vágott közbe az admirális jeges hangon. – Ez az én kajütöm, és az egész flotta az én parancsnokságom alatt áll. Önnek, mint polgári személynek nincs joga utasításokat adni, és egyedül én dönthetek arról, vasra kell-e verni valakit, és ha igen, kit. – Nekem, mint kormánybiztosnak jogom van… – A Bádeni Birodalomban lehet, hogy akármihez joga van, de a tengeren, az én hajómon nincs. – Ugyan, hiszen már nincs is hajója! A hajóját zátonyra futtatta Grö… Thule szikláin. – Igen? És mondja csak, Kwatschi úr, kinek kellett az Egon megbízásából a hajók építésére felügyelnie? Nem ön volt az, akinek ellenőriznie kellett a könyvelést, akinek figyelemmel kellett kísérnie az anyagszállítást, meg kellett akadályoznia a panamákat? Ugye így volt? Hát akkor magyarázza meg nekem, hogyan lehet, hogy a Hódító vízhatlan kamrái, melyeknek meg kellett volna akadályozniuk a hajó elsüllyedését, a döntő pillanatban egymás után beszakadtak? És miért? Mert ellopták az anyagot. Mert a vízhatlan kamrák nem voltak valóban vízhatlanok, és nem bírták el a beáramló tengervíz nyomását. Nem kellett volna
elveszítenünk a Hódító I-et, ha nem selejtes anyagból készül. Mennyi csúszópénzt kapott a hajógyári fejesektől, hogy szemet hunyjon? – Nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a vádaskodást! Azért veszítettük el a Hódító I-et, mert ön rossz tengerész. Kilian, aki még mindig nem tette le Edu üres poharát, tátott szájjal hallgatta őket. – Igen? No, figyeljen ide, Kwatschi úr, amint visszatértünk Loranba, alaposan kivizsgáltatom az ügyet. – Csak rajta! El fogja veszíteni az admirálisi rangját. – Azt hiszem, hogy inkább önnek fog a fejébe kerülni a dolog. Egyszer csak véget kell vetni a korrupciónak. Az Egon nem fog örvendezni, ha meghallja, hogyan tékozolják a millióit olyan hadihajókra, amelyek alig alkalmasak a hajózásra, hála a kormánybiztos felügyeletének. – Amint visszatértünk Loranba, feljelentem önt lázadásért, admirális. – Ezt nem meri megtenni. – Majd meglátja, hogy mit merek, és mit nem. Rám akarja kenni a felelősséget a zászlóshajó elvesztéséért, de ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. És egy szót sem hiszek abból, amit ez az ostoba udvarmester megpróbált megetetni velünk. Még hogy a thuleieknek nincs hadseregük, nincsenek lőfegyvereik, csak kábító tűik! Akkor hogy tudták
elsüllyeszteni a Bádenfeldert és ellenállás nélkül elfogni a legénységet? Ugyan, az ilyesmit senki sem veszi be! – Én elhiszem – szólalt meg Kilian. A kormánybiztos tüzet fújva fordult felé. – Hát te mit keresel itt még mindig, nagyszájú? Tűnés! 13. FEJEZET Edu mesél Edu Zimmerman udvarmester tizennégy órát aludt egyfolytában. Amikor pedig végre fel-ébredt, éhes volt, pokoli éhes! Kilian, aki aznap reggel félóránként benézett hozzá, végre ülve találta a függő-ágyban, Bratschel őrmester meg ott állt mellette. – Éhes vagyok! – kiáltotta Edu. – Kaphatnék valami ennivalót? – Az admirális beszélni akar veled – jelentette Kilian. – Már azt hittük, sohasem fogsz felébredni. Siess már kicsit, minden nagyfejű összegyűlt a kabinban. Ezer dolgot akarnak kérdezni tőled. – Először enni akarok! – Edu igen határozott volt. Mivel a reggeli ideje már rég elmúlt, Kilian a szakácstól próbált valami ennivalót szerezni. Egy csésze rizzsel jött vissza, amiben csak néhány apró darabka hús volt. A bádeni hadihajókon általában ezt ették, de Edu undorodva nézegette. – Csak azért eszem meg, mert farkaséhes vagyok, de az a véleményem, hogy igazán
ünnepibb lakomával is fogadhattatok volna valakit, aki ennyi értékes információt hoz. – Ez a sajátom – morgott Kilian. – Igazán emlékezhetnél, hogy a flottánál nem túl nagyok a fejadagok, ráadásul mindent pontosan kimérnek. Zimmerman vigyorogva falta a rizst. – Bizony elszoktam tőle – mondta. – El vagy kényeztetve – mérgeskedett Kilian. – Határozottan az a benyomásom, hogy túlságosan is jó dolgod volt itt. Bratschel őrmester mintha forró parázson állt volna. – Siess már! – kiáltotta. – Az admirális, a kapitányok és a tisztek mind rád várnak. – Hadd várjanak. Éhgyomorra csak nem beszélhetek – és végigsimogatta borostás állát. – Azt azért remélem, megengeditek, hogy előbb megborotválkozzam és megmosakodjam? Így igazán nem jelenhetek meg egy parancsnoki kabinban. Nagy nehezen elkészült, majd Kilian és Bratschel társaságában felment a parancsnoki kabinba. Szemmel láthatóan igen fontosnak érezte magát. A kabin teli volt, annyira teli, hogy senkinek sem tűnt föl, hogy az őrmester megbújt egy sarokban, és szépen ott maradt. Kíváncsi volt, hogy miről lesz szó.
– Végre! – kiáltotta az admirális, amikor az udvarmester belépett. Edu kihúzta magát és tisztelgett. – Edu Zimmerman jelentkezik, uram. – Pihenj! Először is mondd el nekünk, hogy épül fel ennek az országnak, amit te Thulénak nevezel, a kormányzata, – De hát már tegnap elmeséltem – tiltakozott az udvarmester. – Akkor csupa ostobaságot beszéltél – vetette oda Berger parancsnok. – Jó, a Konegát még el tudom képzelni, főleg, ha nem voltak fivérei, és a cím örökletes. De folyton csak nőkről be-széltél, és azt állítottad, hogy a férfiak itt nem viselhetnek fegyvert… Komolyan azt hitted, hogy elhisszük ezt a sok ostobaságot? – Már egy jó hete itt vagytok – csodálkozott Edu –, és még mindig nem értitek, Thuléban női társadalom van, a férfiaknak kevés beleszólásuk van a dolgokba, bár azt meg kell mondanom, elkényeztetik őket. Itt mindent a nők irányítanak, az országot, az ipart, a kereskedelmet… és a honvédelmet is. Kiliannak hirtelen eszébe jutott a fekete copfos lány, ahogy ott állt a tér közepén, és a fegyverek meg az egyenruhák, végül pedig az eszméletjen tengerészgyalogosok elszállítását irányította. És ő, ostoba, csak az arcára figyelt, a rövidnadrágból kibukkanó tömzsi lábára, meg hogy milyen
határozottan áll ott. Hirtelen megértette, hogy mi vonzotta benne annyira: a természetes tekintély, amely csak úgy sugárzott belőle. És nők voltak, akik megszabadították az ötven megbilincselt, halálra ítélt férfit. Furcsa, gondolta, ott álltam, és mégsem láttam. Az ember nyilván meg se lát olyasmit, amire nem számított. – Tehát asszonyokkal kell majd tárgyalnunk a megadás feltételeiről? – kérdezte a parancsnok, és Edu rábólintott. – De hát ez képtelenség! – Mi ugyanebbe a tévedésbe estünk a Badenfelderen – mondta Edu –, és ez okozta a pusztulásunkat. Na jó, életben hagytak, ezt el kell ismerni, és jól bántak velünk, úgyhogy gyorsan be tudtunk illeszkedni. Tudják, az asszonyokban megvan a hajlandóság, hogy jól bánjanak a rájuk bízott élőlényekkel, legyen szó állatokról, gyerekekről vagy férfiakról. Ami azt illeti, nem rossz itt az élet. Bőségesen van ennivaló, és a többiek azonnal segítenek, ha valamire szükséged van, vagy egyedül nem tudod elvégezni. És nem kell folyton mindent elmesélned önmagádról. Ha nincs kedved a múltról beszélni, békén hagynak, ha viszont beszélni akarsz róla, nagy érdeklődéssel hallgatnak. És tudjátok, mi a legnagyszerűbb Thulén? A szabadság. Mindenki azt csinál és mond, amit akar, csak a törvényeket kell betartani, de ez egyáltalán nem nehéz, mert
nagyon értelmes törvényeik vannak, amelyeknek az a lényegük, hogy az élet szent, az erőszak bűn, még az Hatokkal szemben is. Ezért is büntetik olyan szigorúan a vadorzókat. Persze tenyésztenek állatókat a tej miatt, és a húst és a bőrt is felhasználják, de az állatokat csak akkor szabad levágni, ha jó néhány évet megértek. Aminek az a következménye, hogy a hús mindig rágós, és rettentő sokáig kell főzni, hogy egyáltalán ehető legyen. Nem véletlen, hogy minden thuleinek olyan remek a foga. Ezenkívül esznek persze kenyeret is, száraz süteményeket, sok zöldséget és édes gumókat, gyümölcsöt és diót… A mézből és vajból finom csemegéket készítenek. A halászatot korlátozzák, de ünnepnapokon azért hozzájut az ember lazachoz, pisztránghoz vagy édesvízi halhoz, amit a tavakban fognak. Persze nagydarab, vén halakhoz, a kicsiket nem szabad kifogni. De a szabadság, az a csodálatos szabadság! Az ember oda utazik, ahova akar, oda költözik, ahova akar, és olyan munkát végez, ami leginkább a kedvére való. És ha valaki úgy érzi, hogy bizonyos dolgokról túl keveset tud, akkor egy időre egyszerűen újra beül az iskolapadba. A gyerekeknek vagy tizenhat éves korukig kell iskolába járniuk, de ha bárki tovább akar tanulni, életkortól függetlenül megteheti. Ingyen van… És senki sem néz rá furcsán, ha valaki felnőtt fejjel
beül egy időre az iskolapadba a tizenháromtizennégy éves gyerekek közé, vagy ha ötvenéves korában kezd egyetemre járni. És ha valahol nem tetszik, az ember fogja a betyárbútort, és odábbáll – nem számít, hová. Nem kell hozzá engedély, mint nálunk, nem kell papírokat kitöltögetni, tisztviselőket megvesztegetni, még tulajdona sem kell hogy legyen az embernek, mert egész Thule a rendelkezésére áll. Az volt az egyetlen kikötésük, hogy bádeniek nem szolgálhatnak a kereskedelmi flottánál, és ezt meg tudom érteni. – Sok nagyvárosuk van a thuleieknek? – kérdezte Mannix doktor, aki erre az alkalomra lázasan is felkelt. – Nem, ha azt nézzük, milyen hatalmás az ország, tulajdonképpen nagyon kevés. Talán hat vagy hét. Tudja, uram, Thule nagyon ritkán lakott. Úgy becsülöm, hogy öt- és tízmillió között lehet a lakosság, de hát itt soha senki nem tartott népszámlálást. A csekély népességnek persze az az oka, hogy itt az asszonyok dirigálnak, és nincs idejük arra, hogy sok gyereket szüljenek, mert leköti őket a szervezés, az igazgatás és a parancsolgatás. – Edu szélesen vigyorgott. – Igen ritkák a nagy családok, két, legfeljebb három gyerek után az asszonyok leállnak, és életük további részét egy gyár, egy falu, egy tenyésztelep vagy valami hasonló vezetésének szentelik.
Vegyük például a Konegát. Egyetlen fia van. A húgának meg egy szem kislánya. A királyfi, azt mondják, az ősszel fog megnősülni, a menyasszonya pedig tűzrőlpattant egy teremtés, akinek már most is mindenbe nagy beleszólása van. Mindenki reméli, hogy az ifjú párnak hamarosan születik néhány kislánya. A lánygyereknek persze jobban örülnek. Egy Konegafi nem követheti az anyját a trónon, a Konegalányok és a Konega-lányunokák igen. Hát ezért. A kormánybiztos még mindig csupa bizalmatlanság volt, de hát ez a foglalkozásával járt. – És miért kerestél meg bennünket, ha itt minden ennyire szép és jó? – Hiszen már mondtam: viszont akarom látni a feleségemet és a gyerekeimet. Ez alatt a három év alatt nem volt nap, hogy ne jutottak volna eszembe. Folyton az járt a fejemben, hogy mi lehet velük, hogy nagy szegénységre jutottak-e, hogy megvane a betevő falatjuk… Maguk is tudják, hogy minálunk nem veti fel a pénz a tengerészözvegyeket. Nyomorult kis nyugdíjat kapnak, ami az éhenhaláshoz sok, de az élethez kevés. És egy anyának, akinek két kisgyereke van, nem könnyű munkát találni. Nálunk azt mondják,
hogy az anyáknak a gyerekeik mellett van a helyük, nem számít, hogy közben nyomorognak… A kormánybiztos mérgesen Edura akart kiabálni, de Kilian megelőzte: – Thuléban ki gondozza a gyerekeket, amíg az anyák dolgoznak? – Az egész közösség. A gyerekek iskolába járnak, és ha hazajönnek, mindig van valaki, aki gondoskodik róluk: idősebb szomszédok, az apjuk, a szülők barátai, nagyszülők… Hiszen már mondtam, itt mindenki mindenkinek segít. Külön szavuk is van rá: konareiq. Eltartott egy ideig, amíg megértettem, mit is jelent, és amikor végre rájöttem, nagyon megijedtem, mert valami olyasmit, hogy szolidaritás. Ez pedig a Bádeni Birodalomban tiltott fogalom. – Lázító fogalom – morogta a Kb fenyegetően. – De a thuleieknél ennek nincs köze a lázadáshoz… az egész életfelfogásukat tükrözi. Mindent együtt csinálnak, mindent megosztanak egymással. Együtt küzdik le a nehézségeket, minden kényszer, minden kötelezettség nélkül. Nehéz megmagyarázni. – Ami egyébként a műszaki színvonalat illeti, nem valami fejlettek ezek a thuleiek – szólt közbe Snauzer kapitány. – Szélmalmok, vitorlás hajók… még nem jutottak tovább. – Igen, az ember előszörre azt gondolja, milyen szegényes ország, semmi luxus, teljes műszaki
elmaradottság, de ha jobban megismeri az életüket, rá kell döbbennie, hogy senki nem szenved hiányt semmiben. Teljesen magától értetődő, hogy minden mindenkié. Aki gyárban dolgozik, rögtön társtulajdonos lesz, és részesedést kap a nyereségből, félig pénzben, félig áruban. Amire pedig az embernek magának nincs szüksége, elcserélheti más javakra; sokat csereberélnek. Kocsikat, lovakat még hosszú útra is csak úgy kölcsönkérhet az ember. Ingyen. Ha pedig már nincs rá szüksége, otthagyja valamelyik istállóban, valaki másnak. Csak a Konega meg a családtagjai kapnak néha olyan ajándékokat, amelyeket megtarthatnak, lovakat, kocsikat, van egy saját hajójuk, a Tengeri Sas, és palotákban laknak, amelyeket a thuleiek építettek… – A Tengeri Sas? – vágott közbe Kilian. – Természetesen az is vitorlás. Eredetileg kereskedelmi hajó volt, de amikor ez a Thura lett a kapitánya, a Konega rendelkezésére bocsátotta a hajót. Ezt itt csak úgy lehet. Egyébként ügyes lépés volt attól a Thurától, ugyanis ő a leendő meny, úgyhogy félig-meddig már most is a családhoz tartozik. – Honnan tudod te mindezt? Úgy beszélsz, mint aki mindennapos vendég a királyi családnál – morgott a parancsnok. Edu Zimmerman felvonta a vállát.
– A Konegának nincsenek titkai a népe előtt, miért is lennének? Az élete nyitott könyv. És ha egyszer véletlenül mégis titokban akar valamit tartani, akkor ezt mindenki tiszteletteljesen tudomásul veszi, mert a Konegának is joga van a magánélethez. Amíg megmarad a jó híre, mint a nép anyjának, azt csinál, amit jónak lát. – És milyen az oktatás? – érdeklődött Mannix doktor. – Erről igazán mindent el tudok mondani, mert magam is iskolában dolgozom – válaszolt büszkén az udvarmester. – A gyerekek először természetesen írni-olvasni tanulnak, és egy kicsit számolni. Ez az utóbbi azonban nem olyan fontos, hiszen főleg cserekereskedelem folyik. A thuleiek maguk döntik el, hogy mennyi valaminek az értéke. Amiből hiányuk van, azt a Kanadai-szigetvilágból hozzák be, ami Thulétól nyugatra fekszik. Ott fölösleg van gabonából, acélból, és sok gyapotot termesztenek. A thuleiek arannyal, szőnyegekkel, edényekkel és dísztárgyakkal fizetnek. Mert azért itt is van ám luxus, de mindenki számára hozzáférhető! – Az oktatásról érdeklődtem. – Ja, igen. Szóval a gyerekek mindenfélét tanulnak, úszni, asztaloskodni, festeni, fát faragni, amit csak el tud képzelni az ember. Éppen ezért minden thulei, legyen férfi vagy nő, képes maga
felépíteni és kidíszíteni a házát, meg tudja varrni a saját ruháját, lábbelijét… És minderre idejük is van, mert bár az ország első pillantásra a semmittevők mennyországának látszik, igazán szívesen dolgoznak. Ahogy vége van a hatórás munkanapnak, rohannak haza, és újra munkálkodni kezdenek, de most már a saját kedvükre. És mivel olyan ügyesek, soha nem unatkoznak. Ha egy thuleit egy szál magában kiraknak a vadon közepén – és vadonból épp elég van errefelé –, néhány hét múlva vidáman és jóltápláltan fog előkerülni, mert már az iskolában megtanulta, hol találhat ehető gyökereket, gumókat és bogyókat, hogy Kell kunyhót építenie védekezésül az eső és a szél ellen, a vadállatoktól pedig nem fél. Ez a thuleiek ereje, minden körülmények között életben tudnak fáradni, még a városi emberek is. És mindezt még iskoláskorukban megtanulják. – Tehát nincs szakképzés – vélekedett Mannix doktor. – De van, ezért mennek egyesek tizenhat éves koruk után egyetemre. Ott képezik a hajóskapitányokat, a közigazgatási vezetőket, a sámánákat, a bányamérnököket és geológusokat. A képzés hatnyolc évig tart. – És ön még azt hitte, hogy ez primitív nép – mondta Kilian vidáman a Kb-nek, aki csak egy sötét pillantással válaszolt.
– Még valami nagyon jópofát kitaláltak – folytatta Edu Zimmerman nem kis megelégedéssel. – A büntetőtörvényeket. Mint minden más országban, itt is vannak semmirekellők, akik erőszakot alkalmaznak, többet vesznek el a közösből, mint amennyi megilletné őket, vagy akik vadorozni mennek a rengetegbe, ami szigorúan tilos. És vannak forrófejűek, akik embertársaikat megverik, sőt meg is ölik. De miután a thuleiek elképzelhetetlennek tartják, hogy bárkit is megfosszanak a szabadságától, különös büntetést vezettek be. Aki megszegi a törvényt, és elkapják, azt megbélyegzik – és az udvarmester vigyorogva mutatott a parancsnokra. – Már ön is kapott egyet, és az emberei is mind, és ön is – mutatott Kilianra. – A vörös pecsét garázdaságot jelent, azt, hogy thulei tulajdont vettek el a közösségtől. Lassan majd elhalványodik a vörös, vagy három év után. A zöld azt jelenti, hogy az illető a természet ellen vétett, engedély nélkül fákat vágott ki, rosszul bánt az állatokkal, túl fiatal állatokat vágott le. Ez a bélyeg egy év alatt tűnik el. A lila rosszabb: azt jelenti, hogy az illető szándékosan okozott testi sérülést embertársainak vagy magasabb rendű állatoknak. A Vadorzók is ezt kapják, és legalább négy-öt évig díszeleg a képükön. A legnagyobb bűn természetesen a gyilkosság, a thuleiek ezt mélységesen elítélik, és szigorúan büntetik. Tehát a gyilkosok fekete bélyeget kapnak. Gondolják
csak el: hét évig gyilkosként megbélyegezve járni! Szabadon járhatsz, dolgozhatsz a megélhetésedért, tehát nem kell éhen halnod, de egyetlen tisztességes ember sem barátkozik veled, egyetlen asszony sem osztja meg veled az ágyát, egyetlen gyerek sem nevet rád vagy játszik veled. Mindenki jól látja, milyen gazember vagy – hét hosszú éven át. – Na és? Ha szabad marad az ember… – mormolta a parancsnok. – Miért hét évig? – kérdezte Mannix doktor. – Hát, a thuleiek úgy gondolják, hogy még a legsúlyosabb bűnt is le lehet vezekelni hét év alatt. Ezután a gyilkos megkapja a lehetőséget, hogy új életet kezdjen. Kilian érezte, hogy összeszorul a szíve, és önkéntelenül is megdörzsölte az arcát. – Tehát – kérdezte ijedten –, amíg az arcomon viselem ezt a bélyeget, egyetlen thulei lány sem fog szóba állni velem? – és megbicsaklott a hangja. – De nem ám. A tinta vagy két év múlva halványulni kezd, és három év múlva már nyoma sem marad. De addig meg vagy bélyegezve, mint olyan, aki a többieket fenyegette, kellemetlenséget okozott ártatlan polgároknak, elvett olyasmit, ami nem az övé.
– Ez igazságtalanság! – kiáltotta Kilian. – Senkit sem fenyegettem vagy raboltam ki, és mégis rajtam van a vörös bélyeg. – De hát ön nem része az inváziós hadseregnek? Láttam, hogy az összes tengerészgyalogos ugyanígy meg van bélyegezve. – Akkor bélyegeztek meg, amikor eszméletlenek voltunk – morogta a Kb. – A thuleiek ezzel jelezték, hogy betolakodóknak, tolvajoknak tartják a bádenieket, akikkel semmilyen módon nem akarnak közösködni – bólintott Edu Zimmerman. – Gyalázat! – ez Schmitt kapitány volt. Edu Zimmerman töprengve simogatta simára borotvált arcát. – Tudják – mondta –, nem egészen értem a dolgot. Már tegnap is feltűnt, hogy a hajón mennyi emberen van vörös bélyeg. Még a nagykutyák… úgy értem, a magas rangú tisztek is viselik. Hát mindenkit elkaptak egyszer a kábító tűikkel? Nahát… – Mind az ezer tengerészgyalogost – bólintott Kilian. – Werfel, fogd be a szád! – szólt rá a parancsnok. Edu Zimmermanra szemmel láthatóan nagy hatással volt a hír. – Hát akkor igazán jól megszervezhették a védelmet – mormolta. – De figyelmeztetlek benneteket, vigyázzatok azokkal a kábító tűkkel!
Első alkalommal nem történik semmi különös, az ember vagy nyolc órára elveszíti az eszméletét, de miután felébredt, nemsokára megint teljesen jól érzi magát. Másodszorra már komolyabb a dolog, utána napokig hasogat az ember feje. A harmadik alkalommal… – ha már sok idő eltelt, nem olyan vészes a dolog, de ha az ember rövid időn belül három-négy adag ilyen mérget kap a szervezetébe, jaj neki! Hallottam, hogy a Badenfelder egyik fűtőjét, aki ugyanúgy, mint én, haza akart menni, egypárszor le kellett lőniük, és most félig megbénult. Már mindannyian kaptatok egy adagot, hát ne ingereljétek a thuleieket, mert látom, hogy kezdenek nagyon bőkezűen bánni a méreggel. – Tulajdonképpen azt hittem, hogy valami borfélével kábítottak el – mondta Kilian. – Igen, az a kábító ital, az nem olyan veszedelmes, mint a tűk. Enyhébb, ha értitek, mit akarok mondani. Az ember nagyon álmos lesz tőle, aztán hosszú órákra olyan mély álomba merül, hogy azt sem veszi észre például, ha kidobják az ágyból. Aki a kábító bor hatása alá került, azt egy vödör hideg vízzel a legkönnyebb felébreszteni. Kilian megkönnyebbülten sóhajtott. – Tehát nem szúrtak meg. Arra ébredtem, hogy az esőben fekszem. – Mi az a kábítószer? – kérdezte Mannix doktor.
– Nem tudom, miből csinálják – válaszolt az udvarmester. – Elsősorban arra használják, hogy a sebesülteket és a súlyos betegeket, akiknek magas lázuk van, és hánykolódnak, elaltassák. Van benne valami lázcsillapító is, és mivel a betegek megnyugszanak, és nagyon mélyen alszanak tőle, hamarabb meggyógyulnak. Berger parancsnok nyugtalankodott. Kiszámította, hogy rövid időn belül kétszer is meglőtték a kábító tűvel. És Edu Zimmerman azt mondja, hogy a harmadik alkalom végzetes lehet… – A felét se hiszem el annak, amit mesél, udvarmester. Gondolom, a thuleiek azért küldték, hogy ránk ijesszen. De elszámították magukat, mert egy bádeni tisztet nem lehet megijeszteni! És különben is be tudom bizonyítani, hogy hazudik. Alig van pár napja, hogy láttunk egy csapat lovast, akik tetőtől talpig bőrbe voltak öltözve, és a vezetőjük nemcsak a nyelvünket beszélte, igaz, hogy törve, de szemmel láthatóan nagyhatalmú valaki volt. Azt mondod, a thuleieknek nincs hadseregük, márpedig napnál világosabb, hogy ez a csapat a hadsereg egyik osztaga volt. Edu megrázta a fejét. – Csak egy csapat erdőkerülőt láttak, ez minden. Ezek általában a vadonban kószálnak, felügyelnek rá, hogy szükségtelenül ne károsítsák a fákat és a vadállományt. Itt csak akkor szabad kivágni egy fát, ha az ember újat ültet a helyébe.
Ha a vadállatok túlságosan elszaporodnak egy adott területen, egy csomót elkábítanak, és átszállítják őket egy másik helyre, ahol kevés van belőlük. Ha valahol túl sok a káros rovar, az erdőkerülők gondoskodnak arról, hogy sok száz madarat szállítsanak oda, amelyek azzal a fajta rovarral táplálkoznak és így tovább. Az erdőkerülők igen hasznos munkát végeznek, és nagyon meg is becsülik őket. Olyan emberek, akik nyugdíjas korukig a természetben élnek, rengeteg kalandban van részük. Ők gondoskodnak Thulén a természet egyensúlyának fenntartásáról. Amit a thuleiek igen fontosnak tartanak, a természetet itt óvni kell. Van valami vallásféléjük is, Földanyát tisztelik, és rendkívüli mértékben félnek attól, hogy a természetbe való beavatkozással esetleg megsérthetik. Mert hitük szerint a Földanya akkor szörnyű bosszút áll. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de hát ha egyszer ők ebben hisznek… És minden törvényük ezen a hiten alapszik. Az a véleményem, hogy a thuleiek a világ legszelídebb népe. Ami pedig az erdőkerülőket illeti, nem tudom, ki lehetett az a férfi, akivel beszélt, azt viszont tudom, hogy az erdőkerülők fő főnöke asszony, Hannah-Dottir, a Konega húga. – Ez pedig férfi volt – állította a parancsnok. – Még az is lehet, hogy a te egyik tanítványod – tette hozzá a Kb. Edu Zimmerman csak a vállát vonogatta.
– Lehetséges, bár nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna erdőkerülő tanítványom. A tanítványaim rendszerint lányok voltak, akik vezetői képzést kaptak. De nem hiszem, hogy én lennék Thulén az egyetlen bádeni nyelvtanár. Vagy ötven bádeni él az országban szétszórtan, és legtöbben biztos nagyon is elégedettek a sorsukkal. – Gyalázat! – kiáltott újra közbe Schmitt kapitány, aki valódi örömkatona volt. – Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy igazi ádeni a Bádeni Birodalmon kívül bárhol is boldog lehessen – jegyezte meg szigorúan a Kb. Edu Zimmerman elhúzta a száját. – Ugyan már, uraim… Hiszen ez pompás ország, nem olyan száraz és kopár, mint nálunk. Telenként még havazik is, főleg a szárazföld belsejében szokott nagyon hideg lenni. És Denborgban is befagynak a tavacskák, korcsolyázhatunk és síelhetünk. Az ég olyankor ragyogó kék, és a levegő friss, harapós… – Felsóhajtott. – Ha nem vágynék annyira a feleségem és a gyerekeim után, soha nem akarnék innen elenni. – Ez hazaárulás! – Ostobaság! Miért ne élhetne az ember kedve szerint? – Zimmerman, tanúsíts több tiszteletet a feljebbvalóid iránt! – kiáltotta dühösen Schmitt kapitány.
– Figyeljen ide, uram, ennek már vége. Három éve nem vagyok tengerészgyalogos. Tanár vagyok egy thulei iskola felsőbb osztályaiban, Denborgban, ahol tisztelettel bánnak velem. Még meg is házasodhattam volna, csak persze nem akartam, hiszen Loranban van már feleségem. Aki vár. Ezért is akarok hazamenni, csakis ezért. Mert a Bádeni Birodalomban feleolyan jó dolgom sem lesz, mint itt. – Ilyesmit hallani sem akarok! – fújtatott a Kb. – Nem tudod, mit beszélsz, ember! Lassan kezdem azt hinni, hogy megháborodtál. – Erről szó sincs. Én kezdettől fogva betartottam a thulei törvényeket, ezért aztán belém nem döftek kábító tűt. Nagyon vigyáztam magamra, mert halálosan félek ezektől az izéktől. És ha van egy kis józan eszetek akkor nagyon gyorsan eltűntök Thuléből. Mert ha hetekig, hónapokig itt maradtok, akkor az életben nem kerültök többé haza. A thuleieket nem lehet leigázni. Amit nem akarnak megtenni, nem is teszik. És nem lehet legyőzni őket. Minden thulei felelősnek érzi magát az egész országért. Nemcsak a saját családjáért, a szomszédságért vagy á tartományért, hanem egész Thuléért. Ezt hívják konarciq-nak. Egy thulei több mint az ország egyik lakosa, minden thulei maga Thule. Hogy is magyarázzam meg… ez olyasmi, amit mi Bádenben nem ismerünk.
– Hogy érezheti magát jól egy bádeni egy olyan országban, ahol nők basáskodnak fölötte? – kérdezte Snauzer kapitány. – Tudja, uram, az ember jóformán észre sem veszi. Denborgot egy asszony irányítja, na és akkor mi van? Nagyon kedves és értelmes. A rendfenntartók nők, és pisztolyt viselnek, de tényleg csak akkor használják, ha elkerülhetetlen. Különben pedig mindnyájan egyenlők vagyunk, kivéve, hogy a nőkre jobban hallgatnak. Őszintén szólva, elég hamar megszokja az ember. Kezdetben folyton azt akartam mondani: hé, kisanyám, mégis mit gondolsz, ki vagy, jó volna, ha kicsit lejjebb adnád, de egypár hónap múlva már elhittem, hogy így van ez rendjén. Különösen, mert észrevettem, hogy az asszonyok pontosan tudjak, mit csinálnak, és nem próbálják meg becsapni az embert. Itt megtanulunk adni és kapni. És nem is kell mindent hajszálpontosan kiszámítgatni; úgy értem, ha a szomszéd átjön, és segít megjavítani a háztetőt, mert én nem tudom megcsinálni, bőven elegendő viszonzás, ha egyszer kiviszem a gyerekeit a játszótérre, és vigyázok, hogy ne verjék be a fejüket. Itt az emberek egyszerűen mindent megtesznek egymásért, és ezt mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartja. És még valami: itt nincsenek olyan törtetők, mint nálunk. Még az asszonyok között sem. A különbségek olyan kicsik, egy gyár igazgatónője nem keres sokkal többet,
mint egy közönséges szövő vagy egy ács, csak a felelőssége nagyobb, és ezért egy kicsivel a hatalma is. Gondoskodnia kell róla, hogy az üzem rendben működjék, és olyasmiket gyártson, amire a thuleieknek szükségük van. Ötévi megfeszített kötelességteljesítésért mindössze annyi a jutalma, hogy kap valami szép ajándékot a Konegától, mondjuk egy thulevárosi szőnyeget vagy egy holtaki vázát. Ezt aztán kiteszi az irodájában, hogy mindenki, aki belép, rögtön lássa, milyen jól végzi a munkáját. Gondolom, ezek értékes dolgok. Megvenni nem lehet őket? – Lehetni lehet, de őrült drágák, és feleolyan értékük sincs, mint ha ajándékba kapják. Az ilyesminek a thuleiek szemében csak akkor van igazi értéke, ha az ember kiérdemelte. A holtaki vázákat aranytartalmú agyagból égetik, amely csak Holtak város környékén található. A kanadaiak is bolondulnak értük, tehát a vázákat nagyrészt exportálják, főleg gyapotért, acélért és kénért cserébe. A thulevárosi szőnyegekkel ugyanez a helyzet. Ez a város északon fekszik, a tengerparton, pont szemben a kanadai szigetcsoporttal, és a környékbeli birkáknak hihetetlenül szép bundájuk, erős, rugalmas gyapjúk van. Ezt aztán megtisztítják, befestik, és csodaszép szőnyegeket szőnek belőle. Az iskolám igazgatónőjének is van egy, úgy érdemelte ki.
Nagyon büszke rá, mert thulevárosi szőnyeget csak az kap ajándékba, aki rendkívül sokat tett Thule jólétéért és fejlesztéséért. Az ilyen szőnyeg majdnem elnyűhetetlen, vagy ötven évig megtartja a színét és a fényét. – Milyen a pénzrendszerük? – érdeklődött a Kb. Magában már elhatározta, hogy nem mehet haza legalább egy holtaki váza és egy thulevárosi szőnyeg nélkül. – Pénz? Ezüstérméik vannak, kroniqnak hívják. Egy kroniqban tíz rézőre van. A fémet a hegyekben bányásszák, az érméket pedig a nagyvárosokban verik. De itt nem olyan fontos a pénz, egyszerű csereeszköz, ugyanúgy, mint minden más is, amit a thuleiek készítenek, termesztenek vagy tenyésztenek. Úgy értem, a pénzt kiegészítőként használják azok mellett a dolgok mellett, amelyeknek csereértékük van, és amikkel az ember pillanatnyilag nem rendelkezik. Amikor három éve megérkeztünk, és elkezdtük lobogtatni a papírpénzeinket, jól kinevettek, mert azt nem ismerik. Képtelenségnek tartották, hogy egy papírdarabka száz márkát érjen. Bank, tőzsde, kötvény, államkölcsön… ezek itt mind ismeretlen fogalmak. Itt egyetlen kormánybiztos vagy magas rangú katonatiszt sem tudna a beosztottai kárára meggazdagodni. Nem mintha Thulén nem lenne lehetőség a zavarosban halászni, lehetőség az van bőven, csak éppen nem ér semmit az egész,
az ember nem lesz tőle igazán gazdagabb. Hiába van egy ládád tele ezüstkroniqokkal, semmire sem mész vele, ha a thuleiek nem kedvelnek, vagy ha a képeden egy ilyen átkozott bélyeggel mászkálsz. – Ezt nem értem! – kiáltott fel Mannix doktor. Edu Zimmerman mélyet sóhajtott. – Nehéz megmagyarázni. A felfogásukból következik, hogy nem izgatja őket a tulajdon. Olyan nagy az összetartás, hogy senki nem szegényedhet el igazán. Ha valaki nem tud dolgozni, mert öreg, testileg vagy lelkileg beteg, akkor az egész közösség támogatja, és soha semmiben nem szenved hiányt. Aki tud dolgozni, az pedig dolgozik, munka pedig van bőven. Az egyetlen thulei, aki valóban gazdag – ha már ezt a szót akarjuk használni –, az a Konega. Merthogy valójában minden az övé Thulén: a föld, bányák, egyszóval minden. Ő… ő maga Thule. nap minden pillanatában rendelkezik minden fölött, és mégis ugyanolyan egyszerűen él, mint bármelyik másik thulei. A Konegát nagyon sokáig nem értettem. A szava törvény, egyetlen pillantására ugranak, de az Asszony tanács szigorúan ellenőrzi, hogyan kormányozza az országot. Minden törvényváltozást az Asszonytanácsnak kell jóváhagynia. Nem úr élet és halál fölött, senkit sem kényszeríthet olyan munkára, amihez az illetőnek nincs kedve. És mert nincs hadserege, nincsenek kormánybiztosai és kényszerítő eszközei,
sohasem szerezhet erőszakkal érvényt az akaratának. Senki sem él tőle. Ez még mindig nem fér a fejembe: a hatalma korlátozott, és éppen azért olyan nagy, mert korlátozott… Denborgban azt mondják, korlátlan ha-alma azon a bizalmon alapul, melyet a thuleiek a Konegáik iránt éreznek. De én nem értem ezt az egészet. – Én igen! – tört ki Kilianból az őszinteség. – Tavaly egyszer az Egonhoz hívattak. Elképzelhetetlen, hogy az Egon mennyi biztonsági intézkedéssel veszi körül magát. Mielőtt az ember a színe elé járulhatna, vagy egy tucat őr ellenőrzi, majdnem meztelenre vetkőztetik, hogy meggyőződjenek róla, nincs-e nála fegyver, méreg, holmi lázító iromány. Ellenőrzik, és még egyszer ellenőrzik. És amikor ezen az egészen keresztülmentem, az jutott eszembe, hogy a csudába is, ha valaki ennyi őrrel és szögesdróttal veszi körül magát a merénylőktől való félelmében, akkor a saját maga foglya. – Werfel, amit most mondtál, az majdnem hazaárulás. – Ugyan, Kwatschi úr, maga sem tud mást mondani, mint hogy ez is hazaárulás meg az is hazaárulás… az ön szemében minden hazaárulás, no persze a kormánybiztosok megvesztegetését kivéve. A Kb holtsápadtan pattant fel, de az admirális rendreutasította.
– Nyugalom, Kwatschi! Ez a taknyos szörnyű dolgokat mond, de maga meg én tudjuk, hogy legalább félig igaza van. Werfel, a jövőben tartsd a szád. Meggondolatlanul beszélsz, és az ártalmas az egészségre. – Igenis, uram – motyogta Kilian, akit megijesztett a saját bátorsága, és már rég megbánta, hogy őszinte volt. A kormánybiztosnak habzott ugyan a szája, de nem mert nyíltan szembeszállni az admirálissal. És az is észébe jutott, hogy ez a nyomorult Kilian Werfel azt is tudja, az admirális megvádolta őt, hogy a hadihajók építésekor kenőpénzeket fogadott el. Magában megfogadta, hogy ha lehetősége adódik, az admirálist is meg a fiatal tudóst is elteszi láb alól. Az admirális ismét Edu Zimmermanhoz fordult – El tudnád mondani, hogyan szervezték meg a thuleiek az ország védelmét? – Erről keveset tudok, uram. Csak azt, hogy egész Thule a támadók ellen fog fordulni. Kiliantól hallottam, hogy már kétszer figyelmeztette önöket az a nagydarab erdőkerülő. Ha jól meggondolom, egyáltalán nem volna meglepő, ha Rajo lett volna az. Rajο a Konega férje, és maga is erdőkerülő volt, sőt ha nem tévedek, még mindig az. Régebben semmibe sem volt beleszólása, hiszen csak férfi, de a helyzet az utóbbi években
megváltozott, és úgy látszik, most már Rajo is részt vesz az államügyek irányításában. Azt hiszem, mozgósította a déli országrész erdőkerülőit. Ezek nem anyámasszony katonái, a természetben élnek, megedzette őket a vadon, nem félnek senkitől és semmitől. Higgye el, admirális úr, ha ez az ember figyelmeztette, akkor komolyan beszélt. Nem akarja, hogy itt pusztuljanak. Ez pedig elkerülhetetlenül megtörténik, ha holnap, de még jobb lenne, ha még ma, nem fordulnak vissza. Admirális úr, nem adhatok jobb tanácsot, mint hogy húzzák fel a horgonyt, és induljanak minél előbb. – Te megbolondultál! – fortyant fel a parancsnok. – Az Egontól azt az utasítást kaptuk, hogy foglaljuk el számára Thulét vagy Grönlandot, vagy akárhogy hívják is ezt az országot. És meg is fogjuk tenni. – Nem fog sikerülni, uram. Ezt az országot nem lehet leigázni. Ezek az emberek nem fogják eltűrni, hogy valaki, bárki legyen is az, elvegye a szabadságukat. Hiába alkalmaznak erőszakot, hosszú távon csak önök veszíthetnek. – Komolyan azt hitted, hogy megijedünk egypár nőszemélytől? – kérdezte Berger. – Igen, uram. Vagyis hogy nem gondolom, hanem pontosan tudom. A thuleiek nem fenyegetőznek bele a vakvilágba, még csak nem is tudják, mi az a fenyegetőzés. A törvényeik pedig tiltják, hogy bárkit is megöljenek. Ám ravaszak, de
még milyen ravaszak! Olyan elviselhetetlenné fogják tenni az ön meg az emberei életét, hogy a végén már térden állva fog könyörögni, csak hogy hazamehessen. És egyáltalán nem biztos, hogy el fogják engedni… – Életemben nem hallottam még ennyi ostobaságot! – dühöngött Schmitt kapitány, és a többiek sértődötten rábólintottak. – Változatlanul az a véleményem, hogy ez az ember a thuleiek kémje, álnok ürüggyel fér-kőzött fel a fedélzetre, és az volt a feladata, hogy ránk ijesszen – mondta a Kb. – Majd lecsukunk, Zimmerman, és a kormánybiztos úr szigorú kihallgatásnak vet alá – jósolta Snauzer kapitány. Erre azonban már nem került sor, mert a kabin előtt ebben a pillanatban rohanó lépteket és kiabálást hallottak, és valaki megverte az ajtót. Kilian az admirális intésére kinyitotta. A fedélzetmester berohant, és rémülten felkiáltott: – Kapitány úr, ég a város! Edu Zimmerman udvarmesterről mindenki rögtön elfeledkezett. A két kapitány, az admirális, a parancsnok és a többiek, akik ott voltak a kabinban, mind kirohantak a folyosóra, majd fel a lépcsőn a felső fedélzetre. És meglátták... – A raktárházak! – kiáltotta az egyik tengerésztiszt. – Égnek a raktárházak!
– A messzelátómat, a messzelátómat! – kiáltozott Snauzer kapitány. Kilian is elrohant, hogy a zsákjából előszedje a saját messzelátóját. Mert azt ugyan szabad szemmel is ki tudták venni, hogy az egész rakpart lángokban áll, de azt nem látták, hogy mi történt az ott állomásozó és őrködő tengerészgyalogosokkal. Néhány pillanat múlva mind a partot bámulták, miközben Berger parancsnok hangos utasításokat osztogatott: – Ötven embert azonnal a rakpartra! Vigyetek tömlőket és szivattyúkat, próbáljátok eloltani, amit csak lehet. Várjatok, én is megyek! Gyorsan leeresztették az evezősöket, miközben Cranach admirális és Schmitt kapitány versenyt káromkodtak. Kilian messzelátón át bámult a partra; a nagyítás olyan erős volt, hogy úgy érezte, közvetlenül a tűz mellett áll. Hat szomszédos nagy raktárház égett, mint a fáklya. A lángok kicsaptak a tetőn, szálltak a szikrák, a törött ablakokon repültek kifelé a parázsló gabonaszemek. És kicsit távolabb, a rakpart végén, a széntelep is égett. Cranach admirális kihajolt a korláton, és a csónak után kiabált: – Elsőnek a szenet kezdjétek oltani! Persze kérdés, hogy eljutnak-e odáig, gondolta Kilian, elviselhetetlen lehet ott a hőség. Jelt adtak a többi hajónak, hogy küldjenek ők is tűzoltó felszereléssel ellátott tengerész-
gyalogosokat. Edu Zimmerman Kilian mellett állt és könyörgött, hadd nézhessen bele a távcsőbe. – Tessék! – Kilian kedvelte a szabad szájú udvarmestert. – A gabona- és halraktárak – szólalt meg Edu egy idő múlva. – Igen. – És egy széntelep. Ajaj, fázni fognak a kulusiak a télen! És csak bámult és bámult. – Mondja csak, Werfel úr, nem tűnt fel magának valami a városban? Nézze csak meg. Hova tűntek az emberek? Kilian visszavette a távcsövet. – Hogy érted, hogy hova tűntek az emberek? Lapulnak. Már napok óta nagyon csendes a város. Gondolom, meghúzódnak a házaikban, mert félnek a tengerészgyalogosoktól. – Hogy a thuleiek félnek a tengerészgyalogosoktól? Ugyan! Hiszen egyszer már mindannyiótokat elkábítottak és szépen megbélyegeztek. Ha kedvük tartja, akármikor megtehetik újra, amíg a végén már szivárványszínű lesz a képetek, és hét évig nem mutatkozhattok semmilyen rendes társaságban. Az az üzletutca ott… hát nem látja? Minden bolt zárva van, állnak a malmok. – Lovasokat látok – válaszolt Kilian.
– Biztosan elég embert hagytak itt, többek között azért, hogy legyen, aki megsemmisíti a készleteket. De nekem az a véleményem, hogy a lakosság nagy része elmenekült. – Elmenekült? Úgy érted, hogy feladták Kulust? – Egyelőre igen. A thuleiek nemcsak mások életére vigyáznak, hanem a saját embereikére is. – Akkor mégiscsak megijedtek. – Óvatosak. Nem akarják a bádeni erőszaknak kitenni a gyerekeiket és öregjeiket. – Gondolod, hogy a thuleiek maguk gyújtották fel a várost? – Hát ki más lehetett volna? – Talán a tengerészgyalogosok nem voltak elég vigyázatosak. – Annyira nem voltak vigyázatosak, hogy egyszerre hat-hét raktárház gyulladt ki? Ezt maga sem hiszi. És hol vannak azok a tengerészgyalogosok? – Ezt én is szeretném tudni. – Azt hiszem – mondta Edu –, hogy az egész társaságot eszméletlenül és lefegyverezve fogják megtalálni valahol a rakparton. Olyan messzire a tűztől, hogy egyéb bajuk ne essék, de nyolc órára harcképtelenné téve. – Ott! – kiáltott fel Kilian, ahogy körbenézett. – Ott, azon a mólón. Edu átvette a távcsövet.
– Igen, most már én is látom. Először azt hittem, hogy zsákok vagy bálák, de emberek. No, mit mondtam? – Ami embereink – csodálkozott Kilian. – De hogy lehet, hogy egyik fedélzeti őr sem vette észre, hogy a thuleiek a parton eszméletlen tengerészgyalogosokat vonszolnak? Az öböl felett füst gomolygott, és mindig újra elrejtette a rakpartot és a mólókat. A segédcsapatok kiértek a partra, a tengerészgyalogosok elkezdték lefektetni a vastag tömlőket, és hozzákapcsolták a szivattyúkhoz. De világosan látszott, hogy nem sokat fognak megmenteni. A raktárak olyan hevesen égtek, hogy senki sem merészkedett a közelükbe, de ha mertek volna, sem jutnak oda. A széntelepen minden izzott. Még itt, a hajókon is hallani lehetett a tűz ropogását. – Még szerencse, hogy nyugati szél fúj, különben az egész város elpusztulna – mormolta Edu. – Az admirális pedig nagyon számított arra a szénre – gondolkozott hangosan Kilian. – A flotta nagy hasznát vehette volna. – De hát csak van elég tüzelőanyag a haza jutáshoz? – kérdezte Edu némi aggodalommal. – Gondolom… illetve nem is tudom. Az volt a terv, hogy kirámoljuk a raktárházakat, berakodjuk a szenet is, és aztán, miután Kulust meghódítottuk, továbbmegyünk a többi kikötőbe, hogy azokat is megszálljuk. De a thuleiek állandó zavarokat
okoztak azzal, hogy megfosztottak a fegyvereinktől és egyenruháinktól, és ezért még sehol sem tartottunk a készletek berakodásával. És kerestük a város vezetőit, hogy tárgyalhassunk velük, de senkit sem találtunk. Fogalmunk sem volt róla, hogy épül fel az itteni rendszer. – Igen, ez a hátrányotok. Ti semmit sem tudtok a thuleiekről, ők viszont egy csomó mindent tudnak már rólunk. – Épp ezért gondolom, hogy igazán barátságosabban is bánhattak volna veled a fejesek – mondta Kilian. – Te legalább értékes felvilágosítással szolgáltál. És erre mit csinálnak? Rögtön azt feltételezik, hogy kém vagy. – Igen. Tudja, Werfel úr, szép lassan kezdem megbánni, hogy jelentkeztem. Haza akartam menni, ez volt minden, de már elfeledkeztem róla, hogyan mennek itt a dolgok, hogy vigyázzba kell állni, és igenis, uramot meg értettem, uramot kiáltani, ha egy ilyen fejes megtisztel azzal, hogy rám ordít. Elszoktam tőle. Nézze csak, megtalálták a bajtársaikat a parton, és berakják őket a csónakba. De… elkérhetem a messzelátót? Hova lett az egyenruhájuk? – Még egy adag egyenruha eltűnt. Te jó ég, hogy fog káromkodni az admirális! Már annyit elszedtek tőlünk. A thuleiek minden eszméletlen tengerészgyalogost levetkőztetnek… Bratschel őrmesternek már most is kölcsönuniformisban kell
járnia, és azt hiszem, szép lassan kimerülnek a tartalékok. Ha így folytatják, a tengerészgyalogosoknak hamarosan matrózruhát kell húzniuk. – A parancsnok viszont úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. – Igen, és retteg, hogy ezzel a ruhájával is történik valami, mert ez az utolsó. A múlt héten már két egyenruhájától megszabadították – válaszolt Kilian nem minden káröröm nélkül. – Egyébként én is elvesztettem egy szép nadrágot és egy vadonatúj zakót. – Sajnálom, uram. – Másrészt viszont – tette hozzá Kilian – a thuleiek, ahelyett hogy levetkőztetnek, a torkom is átvághatták volna, és semmi ilyesmit nem csináltak. – Hisz mondtam már, nem gyilkolnak. – De mit gondolnak, hogyan fognak valaha is megszabadulni tőlünk, ha mindenkit életben hagynak? Edu hirtelen nagyon elkomorodott. – Eddig még mindenkit életben hagytak. Lehet, azt remélik, van annyi eszetek, hogy magatoktól elmentek. De ha nem hajóztok el, és folytatni akarjátok az ország meghódítását, hát akkor nem tudom, akkor lehet, hogy mégis feladják az elveiket, és ölni fognak. Sajnálnám. Úgy értem, a thuleieket… bár azt hiszem, arra azért képtelenek,
hogy hidegvérrel elpusztítsanak embereket. Ez annyira ellentétes mindazzal, amit vallanak. Nem! Vegyük csak ezeket az eszméletlen tengerészgyalogosokat, akiket most hoznak fel a flottára. Ugyanezzel az erővel akár az égő raktárházakba is behajigálhatták volna őket, ehelyett meg elcipelik egy mólóra, jó messze a lángoktól. Érti, hogy mit akarok mondani? Áldott jó emberek, de nem hagyják magukat leigázni. – Tegnap este még azt hittem, hogy ez a legfurább háború, amit a bádeniek valaha vívtak. Áldozatok nélküli háború, melyben mindkét fél leselkedik a másikra, és gonosz kis trükköket hajt végre, halálos áldozatok azonban nem esnek. De a hajótörésnél két embert veszítettünk, pedig akkor még meg sem érkeztünk Thulébe. Sokan nagyon komolyan megfáztak, de ennek az eső volt az oka. Mi magunk pedig még egyetlen thuleit sem öltünk meg, és erre kezdek büszke lenni, elhiszed? A rakparton elsősorban a szenet próbálták meg eloltani. A víz sziszegve zúdult az izzó halmokra, úgyhogy minden füstölt. Szállt a gőz, és nem végzett semmi munkát – szörnyű látvány egy bádeninek! A lassan összeomló égő raktárak ijesztő látványt nyújtottak. – Pedig már eddig is olyan kicsik voltak az adagok! – sóhajtott Kilian. – Valami hajótörésről beszéltél.
– Igen, idefelé jövet találkoztunk egy vitorlással, amely elmenekült előlünk. Legalábbis azt hittük. De becsalogatott a ködfoltok közé, amelyek egy kis sziklasziget körül gomolyogtak, és a zászlóshajónk zátonyra futott. – Thulei hajó volt? – Igen, ott van kikötve a mellé a móló mellé. A tengeri sassal az orrárbocán. Edu belenézett a messzelátóba. – Igen, azt a hajót valóban Tengeri Sasnak hívják. Thura hajója, aki a Konega rendelkezésére bocsátotta. – Thura? Aki a Konega fiával fog összeházasodni? – Úgy tervezték, hogy ezen az őszön lesz az esküvő, a fővárosban. A fiú épp most lett húszéves; ez az a kor, amikor házasodnia szabad. Thura persze egypár évvel idősebb. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna, vagy nem tudtam, kicsoda, de azt mondják, hogy roppant okos. Okosabb, mint amilyen szép. De az, hogy a hajója itt van Kulusban, azt is jelentheti, hogy ő is itt van, és a város védelmét szervezi. Nem csoda, hogy sehogyan sem jutottatok az ötről a hatra. – Tényleg olyan különleges? – Hát persze, különben nem házasodhatna össze a Konega fiával.
– Az előbb azt magyaráztad, hogy Thuléban minden közösségi tulajdon, most meg azt, hogy Thurának volt egy saját hajója, amit a Konegának adott. – Nem, ez nem így van. Minden hajó a Konegáé, a legkisebb sportvitorlásig bezárólag. De a hajókat a thuleiek használják, a kis hajókat szórakozásra, a nagy vitorlásokat kereskedelmi szállításokra, a part mentén vagy át a tengeren, Baffinföldre vagy Kanadába. A kapitány azonban felelős a hajóért, azt is mondhatnánk, mint helyettes tulajdonos. És azt csinál vele, amit akar. Ha tehát Thura úgy dönt, hogy a Konega szolgálatába állítja a hajóját, akkor azt mindenki elfogadja. És amikor a Konega a téli palotájában ülésezik az Asszony tanáccsal, és épp nincs ideje utazgatni, akkor Thura teherárut szállít Kanadába vagy Thulevárosba – ezt neki kell eldöntenie. – Tehát a nagy vitorlások kapitányai mindig nők. – Ez magától értetődik. – Fura. Hisz a hajózás férfimunka. – Miért? A kapitánynak nem magának kell bereffelnie a vitorlákat, arra való a legénység. Hát láttad te már az admirálist mentőcsónakot leereszteni? A thuleieknél a kapitány meg a kapitánytanulók meghatározzák a hajó útvonalát, parancsokat osztogatnak, de nem nekik kell végezniük a nehéz testi munkát. Ami azt illeti, ez ugyanúgy van, mint nálunk.
– Igen, de ha vihar van… – Akkor a kapitány egy darabig nem kerül ágyba. Na és? A thulei hajóknak nincs parancsnoki hídjuk, csak valami fedett kormányállásuk. Ott van a kormánykerék meg a navigációs műszerek. Egész másfajták, mint amiket a mi hajóinkon használnak, de ha az ember tud bánni velük, nagyon jók. A thuleiek nem annyira elmaradottak műszakilag, mint hinnéd. Nem akarnak gőzgépeket, bár úgy hallottam, az utóbbi időben már használják őket az útépítésnél. De a gyáraik meghajtására felhasználják a szél és a gyorsan folyó víz erejét, a hajóikat szél viszi előre, a szekereiket meg ökrök és lovak. És mivel úgy vélik, hogy az élet hosszú és napos, sohasem sietnek, hogy eljussanak valahova. Ilyenkor azt mondják, hogy Thule mindenütt szép. – Nagyon odavagy te ezektől a thuleiektől, Zimmerman! – Úgy is van! És ha nem lenne Hilde, a feleségem, akkor eszem ágában sem volna elmenni innen. Remélem, az admirálisotoknak van annyi esze, hogy belássa: Thuléval semmire sem megy, és hamarosan visszatér Loranba. Kilian igencsak kételkedett benne, hogy az admirális kapható volna ilyesmire. Kimutatott a partra. – Egész nap el lesznek foglalva a széntelep oltásával – mondta. – Menjünk le és próbáljunk
valami ennivalót szerezni, mert igencsak korog a gyomrom. A beszélgetés újra eszébe juttatta azt az estét, amikor a Hódító I a sziklának ütközött. Tényleg egy asszony, nem, egy fiatal lány volt az, aki a ködben és sötétségben a zátonyhoz csalta őket? Nehezen tudta elképzelni. Ő maga is veszélybe kerülhetett közben azzal a nagy vitorlás hajóval. És az a másik lány, aki a téren utasításokat osztogatott? Ki lehetett? Önkéntelenül is megdörzsölte az arcát. Akárki is az a fekete lány, biztosan szóba sem áll majd a pirossal megbélyegzett Kiliannal. Ahogy más thulei lány sem. Kár, gondolta, mindig is ilyen tűzrőlpattant barátnőt szerettem volna. 14. FEJEZET Kilian mint tárgyalópartner A bádenieknek nagy csapást jelentett, hogy a raktárházak és a készletek elpusztultak. Rá-adásul a thuleiek már megint igen titokzatos módszereket alkalmaztak. Amikor á bádeniek, akiknek a rakpartot és a tárolókat kellett volna őrizniük, néhány óra múlva magukhoz tértek, különös történetet adtak elő. Miközben lábhoz tett fegyverrel őrködtek, meztelen kislányok közelítettek hozzájuk. Még gyerekek voltak, egyikük sem lehetett idősebb tízévesnél. Mezítláb táncoltak oda a katonákhoz, és barátságosan rájuk nevettek. Azok meg nemigen
tudták, mit csináljanak. Intettek nekik, hogy menjenek odébb, hiszen a thuleieket kitiltották a rakpartról. De a gyerekek csak ugráltak tovább vidáman, és kedves dalocskákat énekeltek. És különben is, mi kárt tehettek volna, anyaszült meztelen gyerekek nem rejtegethetnek fegyvert! Egyik tengerészgyalogos, egy őrmester, egészen meghatódott tőlük, a zsebéből cukorkát szedett elő, és a kislányok felé tartotta, akik rávetették magukat… Ezután elfeketült körülöttük a világ, és néhány óra múlva a hajókon tértek magukhoz. Vajon hogy kábították el a gyerekek a rakpart végén őrködő tengerészgyalogosokat? Nem volt náluk pisztoly, még csak ruha sem volt rajtuk, amelyben bármilyen fegyvert elrejthettek volna. És különben is, ki számított volna arra, hogy a játszadozó meztelen gyerekek megtámadják… mivel is? A tengerészgyalogosok, akik a raktárakat őrizték, egyszer csak szintén azt vették észre, hogy kislányok veszik őket körül. Döbbenten nézték a meztelen kis testeket, a táncoló lábacskákat, a nevető arcocskákat. Hogyan lehetséges, hogy a szögesdrót akadálynál álló katonák beengedték őket? Ezek a katonák sem tudták, mit kéne tenniük. – Eredjetek – kiáltották –, ide nem jöhettek be! A gyerekek persze egy szót sem értettek, és nevetve, énekelve jöttek egyre közelebb. Amíg ott
nem álltak közvetlenül a katonák előtt. Kis kezükkel kíváncsian simogatták az egyenruhák szövetét. És boldogan, felszabadultan csacsogtak üveghangocskájukon. Aztán hirtelen egy szúrás – és teljes sötétség. – De semmi nem volt náluk, az égvilágon semmi, hisz még csak ruhát sem viseltek! – ismételgették a döbbent katonák. Berger leszidta őket, üvöltözött, hogy nem teljesítették a kötelességüket, mert amíg ők eszméletlenül hevertek, egyik raktárépület a másik után gyulladt ki. Cranach admirális másnap ismét összehívta a főtiszteket a kabinjába. Kiliant és a még mindig nagyon náthás Mannix doktort is odarendelte. És természetesen Edu Zimmermant, az elthuleiesedett bádenit is, hátha ő meg tudja magyarázni, hogy most meg mi az ördög történt a kulusi rakparton. De Edu csak értetlenül vonogatta a vállát. – Figyeljenek csak ide, urak – mondta fesztelenül –, tőlem aztán igazán ne várjanak felvilágosítást a thulei védelmi rendszerekről. Hisz én csak férfi vagyok, ami azt jelenti, hogy sohasem vehettem részt a vezetői tanácskozásokon. És hiába bántak velem úgy Denborgban, mint valódi thuleivel, az asszonyok nagyon is jól tudták, hogy bádeni vagyok, és nyilván nem mesélték el a titkaikat egy bádeninek. De már kezdettől fogva azt
tanácsoltam önöknek, hogy a lehető leghamarabb induljanak haza, mert itt úgysem jutnak semmire. – Azt majd mi fogjuk eldönteni! – vetette oda Berger parancsnok. – Egyszerűen meg akarsz bennünket félemlíteni, mert te magad minél előbb vissza szeretnél jutni Loranba, ahol az asszonykád vár rád. Hát csak várjon. Nekünk itt végre kell hajtanunk egy megbízatást, és végre is fogjuk hajtani! – Helyes! – kiáltotta hevesen a kormánybiztos. – De kezdettől fogva rosszul láttunk a dologhoz – szólalt meg Kilian kérdezetlenül. – Amikor megérkeztünk, minden dombon és malmon lengedeztek a zászlók, mintha szívélyesen üdvözölnének. És erre mi mit csináltunk? Elsütöttük az ágyúkat, hogy mindenkinek tudomására hozzuk: erőszakot alkalmazunk, ha nem adják meg magukat azonnal! De hisz ez őrültség! Nem csoda, hogy a grönlandiak, izé, thuleiek hallani sem akarnak rólunk. – Fogd be a szád, Werfel! – kiáltott rá a kormánybiztos. – A te ostoba megjegyzéseidre az égvilágon semmi szükségünk nincs. Kilian sértődötten elhallgatott, de az admirális odabólintott neki. – Lehet, hogy a fiatalembernek igaza van – szólalt meg. – Ostobaság! – kiáltotta Berger parancsnok. – Nekem egyébként az a véleményem, hogy itt
állandóan fenn vannak a zászlók. Vagy talán megfigyelt olyasmit, hogy napnyugtakor levonták volna őket? Szó sincs róla, állandóan ott libegneklobognak, és senki nem tanúsít megfelelő tiszteletet irántuk. Egyszerűen ezen a primitív módon díszítik fel a városukat. – Szó sincs róla! – vigyorgott Edu Zimmerman. – Nyilván ez volt a megbeszélt jel, mert amikor Denborgban hirtelen megjelentek a zászlók, az egész város felzúdult, az emberek mind azt kiabálták: a bádeniek, a bádeniek! A zászlók felvonása jelezte, hogy partot értetek. Tudom, hogy egész Thulén ott lengedeznek, ezért még a legtávolabbi településen is tudják, hogy megérkeztetek. Én magam csak másnap hallottam, hogy itt vagytok Kulusban négy hajóval, és ekkor arra gondoltam az csak vagy háromszáz mérföld délre, hát elkötök egy csónakot, és megpróbálok idejutni. – Tehát a zászlók voltak a figyelmeztető jel? – Igen, és azt hiszem, addig fennmaradnak, amíg fel nem adjátok, és haza nem mentek. És higgyétek el, minél előbb indultok, annál jobban jártok. – Ember, a feljebbvalóiddal beszélsz! – üvöltötte Berger. Edu csak felvonta a vállát, és hallgatott. – Csend! – kiáltotta az admirális. – Értelmes javaslatokra van szükségem, nem veszekedésre.
– Meg kell semmisítenünk a várost! – heveskedett Berger. – A földdel kell egyenlővé tennünk! Ez az én javaslatom. – Ostobaság volna – vetette közbe Rotsum kapitány. – A kikötői raktárak leégtek ugyan, de azért még találhatunk készleteket a városban. Biztos egy csomó minden van még ott, és nemcsak élelmiszer, hanem mindenféle, amire nagy szükségünk van, gyapjúszövetek, takarók, ágynemű. – Talán bizony öltözzünk thuleinek? – gúnyolódott a Kb. – És különben sem akarom, hogy fosztogassunk, mint holmi barbár horda – tiltakozott az admirális. – De hisz az egész város üres! – kiáltott fel Zimmerman. Mind csodálkozva meredtek rá. – Tessék? – Hát nektek nem tűnt fel? A malmok leálltak. Az üzletekre felrakták a fatáblákat. Az utcákon szinte alig látni embert. Én mondom nektek, Kulust evakuálták. Ma reggel alaposan megnéztem a várost Werfel úr messzelátójával. Csak lovasokat láttam, nyilván erdőkerülőket, akik őrjáratoznak. Különben az egész város kihalt. És ez nagyon is jellemző a thuleiekre. Minden polgármesternőnek van egy jól kidolgozott terve természeti csapások esetére, és sok az önkéntes segítőjük. így aztán egy ilyen nagyvárost is pillanatok alatt ki tudnak
üríteni. Dél-Thulére néha pusztító orkán csap le a tengerről, de a thuleiek mindig előre tudják, hogy jön… Hogy honnan, azt képtelen vagyok megérteni, mert barométereik nincsenek. Mindenféle előjelekből veszik észre, a megváltozott hullámverésből, a madarak viselkedéséből. Vagy megérzik, de az is lehet, hogy a halak figyelmeztetik őket… csak azt tudom, hogy nem tehetetlenül várják az orkánt, hanem menedéket keresnek a dombok között, és nagyon fegyelmezetten vonulnak ki, semmi káosz vagy pánik. Gondtalan, felületes emberek, de veszély esetén minden thulei tudja, mit kell tennie, mert már az iskolában megtanulta. Ha lőni kezditek a várost, elpusztíthatjátok az épületeket, műhelyeket, utcákat, de emberben alig fogtok kárt tenni. Fogadok, hogy amint kikötöttetek itt az öbölben, máris megkezdődött az evakuáció. A thuleiek nem kockáztatnak semmit, amit Földanya a gondjaikra bízott. Kwatschi azt morogta, mesebeszéd, de az admirális megismételte, amit már korábban is mondott: – Eszem ágában sincs megparancsolni a város elpusztítását. Érintetlenül akarom felajánlani legkiválóbb Egonunknak ezt a remek kikötőt, ami kitűnő flottabázis lesz a britek elleni következő háborúban.
– Ez mind szép és jó – morogta a tengerészgyalogosok parancsnoka –, de nem hiszem, hogy a gr… izé, thuleiek minden további nélkül feladták volna a várost. Gondoljanak csak arra, hogy tegnap is megtámadták a tengerészgyalogosokat a kikötőben. És gyerekek támadtak! Lehet, hogy a thuleiek megbújtak valahol, de azért még itt vannak. És mindig aljas, alávaló csellel támadnak. – Hiszen már mondtam nektek, hogy a thuleiek nagyon ravaszak! – kiáltott fel Edu nem minden káröröm nélkül. – Ravaszak… nem, egyáltalán nem ravaszak, hanem alávaló gyalázatosak, akik egyetlen szabályra sincsenek tekintettel. – Egyszerűen más szabályaik vannak. – Ahhoz semmi közünk. El fogjuk érni, hogy a mi szabályainkat, követeléseinket és törvényeinket tiszteletben tartsák. Ez a feladatunk, ezért küldött minket Grönlandra a legbátrabb Egon – szónokolt a Kb hevesen. – Igen, de akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk – vágott közbe Kilian. – Tartsd a szád! Ha nem te volnál az egyetlen, aki legalább kapiskálja a nyelvüket, már rég kirúgtalak volna a tanácskozásról. – Az én kabinomból senki nem rúg ki senkit! – kiáltott közbe az admirális éles hangon.
– Ön állandóan a védelmébe veszi ezt a taknyost – dühöngött a kormánybiztos. – Hát nem látja, hogy mindig mindent csak kifogásol? – Ennek ellent kell mondanom – szólalt meg váratlanul Mannix doktor. – Kilian Werfel minden megnyilvánulása józan észről tanúskodik. – Köszönöm – suttogta Kilian, akinek mindig inába szállt a bátorsága, amikor a Kb nekiesett. Mannix doktor felemelte a kezét. – Admirális úr – mondta rekedten –, tehetnék egy javaslatot? Azt hiszem, az volna a leg-célszerűbb, ha ismételten megpróbálnánk kapcsolatba kerülni a thulei vezetőkkel. Eddig azért nem sikerült, mert férfiakat kerestünk. Most viszont megtudtuk Edu Zimmermantól, hogy nőkhöz kell fordulnunk. Én sem hiszem, hogy minden további nélkül feladták volna Kulus városát. Amikor ma reggel körülnéztem, lovas nőket és férfiakat láttam. És abból, amit Kilian elmesélt a thuleiekkel való találkozásairól, megértettem, hogy neki, mint fegyvertelen polgári személynek, némi előnye van. A thuleiek vele üzentek. Úgy vélem – itt krákognia kellett – …feltételezem, hogy ha Kilian Werfel újra bemenne a városba fehér zászlóval, igenis kapcsolatba tudna kerülni valamelyik asszonnyal, aki tagja a vezetőségnek. Persze nem tábornokkal vagy miniszterrel, de egy olyan nővel, aki legalább hajlandó meghallgatni. Ugyan mi szólhat a
tárgyalások megkezdése ellen? Beszélni mindig jobb, mint harcolni. Nem vett tudomást a parancsnok megvető horkantásairól. – Pillanatokon belül mérgezett nyilat repítenek majd Werfel hátsó felébe – jósolta komoran a Kb. De Edu Zimmerman izgatottan kiáltott közbe: – Az úrnak igaza van! És tudjátok, mit? Biztosak lehettek benne, hogy ha valahol megjelennek a bádeniek, onnan a Konega vagy valamelyik családtagja sincs messze. Egy fegyvertelen civilt talán beengednek hozzá. Kilian szíve hevesen dobogott. Természetesen újra a fekete lány jutott eszébe, aki a halálraítéltek kiszabadítását irányította. Lehet, hogy ő is azok közé a nők közé tartozik, akikről Edu Zimmerman beszélt? Ó, de szeretné viszontlátni és beszélni vele, még ha csak azzal a pár töredékes thulei szóval is, amit ismer, no meg kézzel-lábbal! – Szívesen! – kiáltotta meggondolatlanul. – Kész vagyok egyes-egyedül és fegyvertelenül bemenni a városba, hogy keressek valakit, aki hajlandó meghallgatni. Talán Edu Zimmerman is velem jöhetne, hisz ő folyékonyan beszéli a nyelvet, és… – Szó sem lehet róla! – kiáltotta ijedtén az egykori udvarmester. – Elárultam őket. Nem merem többé thulei földre tenni a lábam, hisz
bizonyára lila bélyeget kapnék, erre pedig még gondolni sem akarok! – Gyáva alak! – morogta Schmitt kapitány a bajusza alatt. – Gondolod, hogy a feleségedet odahaza, Loranban zavarná az a billog? – vigyorgott a Kb. – Nem… de még messzi vagyunk otthonról, nagyon messzi. – Majd én elkísérem Werfel urat – szólalt meg váratlanul Mannix doktor. – De hiszen ön beteg. – Csak alaposan meg vagyok fázva. Már alig van lázam. Nem volt igaz, az arca lángolt, keze remegett. Kilian biztos volt benne, hogy a tudós pocsékul érzi magát. De nagyon örült az ajánlatnak, mert nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy teljesen egyedül bemerészkedjék az ellenséges városba. És Kilian jól tudta önmagáról, hogy nem valami nagy hős. – Menjünk minél előbb – mondta –, még mielőtt a thuleiek megint kitalálnak valamit ellenünk. Velünk igazán semmi sem fog történni. Elhiszem, Edunak, hogy a thuleiek nem bántják az embereket. – Bántani nem bántanak, csak éppen telitömnek méreggel – morogta Berger parancsnok. Úgy érezte, sohasem tudja megbocsátani a kulusiaknak a megalázó ébredést, távol a várostól, abban a csűrben.
– Hát ezt a kockázatot vállalnom kell – mondta Kilian, bár távolról sem érezte magát olyan bátornak, mint ahogy beszélt. Egy darabig még elvitatkoztak, de aztán a kormánybiztos lediktálta a két követnek, milyen követelésekkel lépjenek fel a thuleiekkel szemben, ha valóban sikerül találkozniuk a hatalom valamelyik képviselőjével. Kilian előszedte a thulei iskolakönyveket, hogy megpróbálja lefordítani a követeléseket, de a dolog elég nehezen ment, mert sehogy sem tudott rájönni, hogy mondják thuleiül például azt: hadikikötő. Meg azt, hogy fegyverszünet és véd– és dacszövetség. Az ábécéskönyvekben nem szerepeltek ezek a szavak. Kilian és Mannix doktor egy óra múlva ott álltak a romba dőlt kulusi rakparton. Még mindig érezték a tűz bűzét. A tengerészgyalogosoknak nem sikerült eloltaniuk a széntelepet, úgyhogy még mindig izzott. Berger azonban ismét visszahívta minden emberét a flottára, és az új támadási terven dolgozott. Azt azonban nem merte megkockáztatni, hogy az emberei újabb mérgezett nyilakat kapjanak. A raktárházakból csak elszenesedett gerendák, beomlott falak és izzó gyapjúbálák maradtak. A két férfi arca elé szorított nedves zsebkendővel kelt át a göröngyös rakparton. A száraz szél még mindig
nyugatról fújt, az öbölből a félsziget felé sodorta a bűzt és a füstfelhőket. – A szélirányt is számításba vették, amikor tegnap felgyújtották a raktárakat – mondta Mannix doktor némi csodálattal. – Igen, ahogy az esőre is számítottak, amikor eszméletlenül kifektettek a térre – válaszolt Kilian. – Tudod, Werfel fiam, az jutott eszembe… – Igen? – Hogy vajon ismerik-e a thuleiek a sakkot? – A sakkot? – Igen, mert előre kigondolják a lépéseiket, kitalálják, hogy az ellenfél mire készül, és megelőzik. Hisz érted. – Az ábécéskönyvekben szerepeltek mindenféle játékok, de semmi olyasmi, ami a sakkra hasonlított volna. – Hát az túl nehéz is a kisgyerekeknek. Örültek, amikor végre maguk mögött hagyták a bűzlő kikötőnegyedet, és megérkeztek az üde zöld fasorokba. Igen, az üzletek be voltak zárva, a műhelyek elhagyatottak. A malmok némán és haszontalanul meresztették égnek a vitorláikat. De a távolból néha lódobogást hallottak, és a fákon szünet nélkül csiviteltek a madarak. – Úgy érzem – nézett körül Kilian –, hogy nagyon is kulturált néppel van dolgunk. Nézze csak, hogy építették fel a városukat. Igazi kertváros. Minden csupa zöld, az egyes városnegyedeket óriási
parkok választják el egymástól, amelyekben szabadon burjánzik a növényzet. És mindenütt hatalmas fák, amelyek árnyat adnak, megtörik a szél erejét, és tisztítják a levegőt. Sehol sincs füst, bűz vagy kavargó por, mint nálunk. A bádeni városokban az utcák szűkek voltak, a magas házak szorosan egymás mellett álltak. Különösen a munkásnegyedekben, de hát arra volt szükség, hogy a dolgozók viszonylag közel lakjanak az üzemekhez. És különben is, a városon kívül mindig bajok voltak a vízellátással. Mannix doktor folytatta a gondolatot: – Valamikor régen a mi városaink is így kellett hogy kinézzenek, még mielőtt a mérnökeink felfedezték volna a gőzgép és az áramfejlesztés titkait. De a lakosság gyorsan növekedett, ellenség támadt a Bádeni Birodalomra, tehát gyors műszaki fejlődésre volt szükség a túléléshez. – Igen, így tanultuk az iskolában – válaszolt Kilian, a tudós pedig hirtelen a szemébe nézett. – Kételkedsz benne, Werfel fiam? Kilian hallgatott. Mondhatta volna, hogy a thulei társadalom, bár műszakilag fejletlen, szemmel láthatóan jómódú, és kellemes benne élni. De hát Thule sziget, nem fenyegetik szomszédos népek. Meglengette a fehér zászlót, megállt és felkiáltott: – Hahó, van itt valaki?! Békével jöttünk. Senkit sem akarunk bántani.
Csend. Csak a madarak csipogtak és repkedtek a város felett, és talán csodálkoztak a szokatlan csenden. – Hahó! – kiáltott újra Kilian dallamos thulei nyelven. – Van itt valaki? Beszélni akarunk. Barátok! – ennél többre nem tellett a nyelvtudásából. Ugyan hogyan beszélhetnék és tárgyal-hatnék olyanokkal, akiknek a nyelvén csak egypár szót tudok, gondolta reményvesztetten. Mégis meg kell próbálnom, mert nem akarom, hogy elpusztítsuk ezt a gyönyörű várost; nem akarom, hogy emberek haljanak meg. – Ott! – mutatott előre Mannix doktor. Az egyik mellékutcában mozgást vett észre, de mire odasiettek, már nem volt ott senki. – Mintha én is láttam volna valakit. Továbbmentek. – Tárgyalni akarunk! Barátok! – Mannix doktor is együtt kiabált Kiliannal. – Barátok! Beszélni! Nagy parkhoz közeledtek. Átvágtak a pázsiton a Pompás facsoportok között, és egy bokor mögül hirtelen három asszony lépett elő, mindegyik kezében kábítópisztoly. A két férfi gyorsan felemelte a kezét, hogy mutassa, fegyvertelen. Kilian meglengette a fehér zászlót. – Barátok! – kiáltotta oda az asszonyoknak és reménykedett, hogy a kiejtése érthető. – Tárgyalni akarunk. Csak tárgyalni.
Vajon megértették? Halkan beszéltek valamit egymás közt, és a távolból méregették a két férfit. Aztán lassan közelebb jöttek. – Béke! – kiáltotta ismét Kilian. – Barátok! Beszélni! Most két lovas közeledett a pázsiton. Kilian erdőkerülőnek nézte őket. A thuleiek váltottak néhány szót a feje fölött, bólintottak, és vidáman felnevettek. Az egyik asszony intett. – Gyertek! – Megteszik, megértettek – örvendezett Kilian az anyanyelvén, és Mannix doktor is szélesen elmosolyodott. – És még csak nem is lőttek ránk! – Kilian ujjongott. Végre hajlandók észrevenni a thuleiek. Feladták a „bádeniek nem is léteznek” taktikát. Talán mégiscsak el tud majd érni valamit. Azt is észrevette azonban, hogy állandóan rájuk irányulnak a pisztolyok, és tudta, elég egyetlen rossz mozdulat, hogy leterítsék őket a kábító nyilak. Az asszonyok mégsem tűntek barátságtalannak. A bádeniek előtt meneteltek, az erdőkerülők meg mögöttük lovagoltak. Hosszú volt az út. Néha embereket is láttak, fegyveres nőket, olyanokat, mint akik őket vezették, és lovas erdőkerülőket, akik csatlakoztak a csoporthoz. Kilian alig-alig értette, amit egymásnak kiabáltak.
Nyugatra tartottak, a város magasabban fekvő része felé, fel a dombokra. Újabb park szökőkutakkal, tavacskákkal és egy nyitott oldalú, kerek, fehér kis épülettel. Kilian hallotta, hogy Mannix doktor néhányszor mélyet sóhajt, mint aki nehezen kap levegőt, és időnként egész testét megrázta a köhögés. Mikor végre a legutolsó dombra is felértek, az egyik asszony oldalt mutatott. Magasan Kulus városa fölött, a fák között H alakú, fehérre vakolt, nagy ház állt. Az oldalhomlokzat teljes hosszában oszlopos tornác, és ösvény vezetett a nyitott ajtóhoz. Mielőtt a házba beléphettek volna, a két bádenit megmotozták, nincs-e náluk valami elrejtett fegyver. Megtalálták és azonnal elkobozták Mannix doktor bicskáját. – Nyugodtan megtarthatják – mondta a tudós közömbösen. – Meg is feledkeztem róla, hogy a zsebemben maradt. Kilian megfordult. A tornácról pompás kilátás nyílt az egész városra és a kikötőre. Az asszonyok valami csarnokfélébe vezették őket, ahol párnák hevertek a padlón. – Várjatok itt! Kilian a hosszú gyaloglás után elégedetten ereszkedett le a párnákra. – Hogy érzi magát, doktor úr? Mi van a náthájával?
– Egész jól. A séta használt. Nem úgy nézett ki. Arca holtsápadt volt, csak a járomcsontján izzott két lángvörös folt, a szégyenbélyeg mellett. Homlokát kiverte a veríték, és mégis, mintha fázott volna. Kilian aggódva tapogatta meg a pulzusát. – Azt hiszem, még mindig lázas. Aggódott Mannix doktorért, akit kedvelt, mert a tisztekkel ellentétben nem volt felfuvalkodott, és nem az volt a legfőbb gondja, hogy esetleg megsértik a tekintélyét. Kinyílt mögöttük egy ajtó, és egy rendőrnő lépett be a csarnokba. – Gyertek! – intett. Egy tágas oldalterembe vezették őket, ahol sokan voltak, főleg asszonyok, de Kilian csak egyetlenegyet látott. Megrázkódott, és úgy érezte, forog vele a világ. Ő az! Ott állt a többiek között, aprón, de mindkét lábával szilárdan a földön, hosszú fekete copfjával, csupa érdeklődés, csillogó szemmel kerek arcocskájában. Kilian rámosolygott, aztán eszébe jutott valami, és meghajolt. Persze az összes jelenlévő hölgy, de legfőképpen mégiscsak őelőtte. Mannix doktor is meghajolt, bár nem tudta, ki előtt. Néhány asszony párnákon ült a padlón. A sötét hajú lány mellett meg egy fiatalember állt, akit Kilian szintén megismert. Ugyanaz volt, akit aznap reggel is
látott, amikor az asszonyok kiszabadították a halálraítélteket. Akkor is a lány közelében állt. A lány túloldalán magas, szőke nő, már nem fiatal, de nagyon szép. Tekintélyt sugárzott, és még valamit: elutasítást és bizalmatlanságot. Mellette pedig egy sokkal idősebb, meglehetősen kövér asszony, aki elég ijedtnek látszott. De az egész teremben a harmadik asszony volt a legtekintélyesebb; amikor Kilian megpillantotta, elfeledkezett a sötét hajú lányról, egyáltalán mindenről elfeledkezett. Magas volt, két dús barna hajfonatába ezüstszálat font. Nem a megszokott bőr kezeslábast vagy inget és rövidnadrágot viselte, hanem ezüstszállal átszőtt hosszú ruhát, amely bokáig ért. A hajában virágok voltak. Nem volt olyan gyönyörű, mint a szőke nő, de természetes méltóság áradt belőle, és olyan nyilvánvaló tekintély, hogy Kiliannak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Egy évvel ezelőtt a Nagy Bádeni Birodalom legkegyelmesebb, leghatalmasabb Egonjának a színe elé rendelték, de az sokkal kisebb benyomást tett rá, mint ez a királynői hölgy, aki nem is barátságtalanul nézett rá, szinte mosolygott. – Kanadaiul fogunk beszélni, amit önök britnek neveznek – mondta csengő hangon. Kilian megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Örömmel, nemes hölgy! Brit tudásom jobb, mint az a néhány thulei szó, amit sikerült megtanulnom – és újra meghajolt. Az Egon előtt le kellett térdelni. Itt vajon mit várnak tőle? – Neved? – Kilian Werfel, nemes hölgy. A Bádeni Birodalomban nyelvtudósnak hívnak. Társam pedig Carl Mannix doktor. Ő, akárcsak én, polgári személy és tudós. Ismeri a tájakat, talajokat, nyersanyagokat. – Ne nevezz nemes hölgynek, ez nevetséges. A nevem Armina-Dottir. Kilian hallotta, hogy Mannix doktor felszisszent és megértette. A Konega, Thule államfője előtt áll! Edu Zimmermannak mégiscsak igaza volt: ha valahol ott vannak a bádeniek, a Konega sem lehet messze. – Ez pedig – mutatott Armina-Dottir barátságosan a kövér öregasszonyra –, Harmy, Kulus polgármesternője. Aki mellette áll, a húgom, Hannah-Dottir, aki sámána. A két fiatal pedig Krisztián, a fiam, szintén sámána, és leendő felesége, Thura kapitány. Most pedig elmondhatja, miért jöttek. Kilian reszketett, és alig tudott megszólalni. Tehát Thurának hívják. És az a fiatalember ott mellette a jegyese! Aki ráadásul még a Konega fia is. Kilian nagyon nehezen tudta feldolgozni a hallottakat. A szőke Hannah-Dottir hirtelen felemelte a kezét.
– Várjatok – mondta komolyan, előrelépett, és megtapogatta Mannix doktor arcát. – Ön beteg – mondta. – Csak… csak egy kicsit. – Nem, komolyan beteg. Láza van, és alig áll a lábán. Inkább üljön le. Aztán odakiáltott valamit az egyik asszonynak, aki felugrott és kiment. – Mindjárt hoz valamit, amitől jobban lesz, Mannix. A csudába is, gondolta Kilian, úgy bánnak velünk, mint tisztelt vendégekkel, nem pedig, mint ellenséggel. Thurára nézett, és észrevette, hogy fogják egymás kezét Krisztiánnal. Thura kapitány a Tengeri Sasról. Tehát ő volt az, aki zátonyra futtatta a Hódító I-et. És ő akadályozta meg ötven thulei kivégzését. Vajon azon az éjszakán is ő irányította a dolgokat, amikor minden tengerészgyalogost elkábítottak, és vörös bélyeget ütöttek rájuk? Még az is lehet, hogy saját kezűleg bélyegezte meg Kiliant! Akaratlanul is az arcához nyúlt, és megpróbált tisztába jönni ellentétes érzelmeivel. Most akkor szeresse vagy gyűlölje ezt a csodálatos lányt? Te jó ég, gondolta, nem lehet idősebb húsz-huszonkét évesnél. És egy ilyen… ilyen gyerekre bízták Thule védelmét? Kilian egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán Mannix doktorra nézett, akinek épp átnyújtottak egy gőzölgő csészét. A tudós habozott.
– Fogadja csak el! – kiáltotta oda neki Kilian. – Nem akarnak ártani önnek. Mannix doktor ivott, aztán lehunyta a szemét, és a falnak dőlt. Újra a Konega szólalt meg: – Mondd el nekünk, Kilian, miért jártál kiáltozva Kulus utcáin. – Azt reméltem, hogy önök közül valaki… Kulus valamelyik vezetője hajlandó lesz meghallgatni a rám bízott üzenetet. – Mondd el az üzenetet. Kilian mély lélegzetet vett. Megörült, hogy britül beszélhet, de még jobban annak, hogy végre talált valakit, aki hajlandó meghallgatni. És mégis izgult, hisz nagyon fontos, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Nemes Konega – kezdte –, a mi legkiválóbb IV. Egonunk, a Nagy Bádeni Birodalom ura azért küldte el a hajóit, hogy felfedezzük a szigetet, amelyről tudtuk, hogy léteznie kell, de amelyet csak a régi nevén, Grönlandként ismertünk. Azóta az ország egyik lakosával folytatott beszélgetésből megtudtuk, hogy most Thulénak hívják. Nem tudta folytatni, mert Armina-Dottir felemelte a kezét. – Nevezze meg azt a thuleit, akivel beszélt. Aha, szóval nem tudja elképzelni, hogy van olyan alattvalója, aki akár csak egyetlen szót is váltott volna a bádeniekkel. Tehát nem volt véletlen a
kulusiak hallgatása, ez is része volt a védelmi tervnek. – Ez az ember már három éve él Thulén, Edu Zimmerman, korábban udvarmester volt a Bádenfelder hadihajón. – Miért is hazudnék? Világosan érezte a Konega megkönnyebbülését. – Tehát bádeni. Honnan jött? Kulusban nem élnek bádeniek. – Az ország belsejéből, azt mondja, egy Denborg nevű városból. – Rendben van. Folytassa! – Nos, legkegyelmesebb Egonunk barátsági szerződést kíván kötni Thule kormányával, és reméli, használhatja majd az önök kikötőit, és katonai támaszpontokat hozhat itt létre, arra az esetre, ha a Bádeni Birodalom ismét háborúba keveredne a Brit-szigetekkel. Egy ilyen óceáni támaszpont… – Remélem, jól értettem brit szavait. Tehát magukkal akarnak rántani egy háborúba két, számunkra teljesen ismeretlen ország között? – A hangja még mindig lágy és tiszta volt, de már csöppet sem barátságos. – Nemes Konega, a hozzájárulásáért cserébe legkegyesebb uralkodóm barátságot is óhajt kötni a thulei néppel, és így kereskedelmi kapcsolatok is létrejönnek majd, amelyek mindkét félnek nagy hasznára lehetnek. És…
Ismét az a parancsoló kézmozdulat. Kilian rémülten elhallgatott. – Ez az üzenet nem újdonság a számomra, Kilian. Már három évvel ezelőtt is hallottam, és már akkor is tudtam, hogy hazugság. – De… – Hadd fejezzem be. Amikor belépett, azt hittem, hogy jó ember, becsületes és békeszerető. – Az is vagyok! – kiáltotta Kilian hevesen. – Akkor miért hazudik a szemembe? Kilian izzadni kezdett. Segélykérőn nézett Mannix doktorra, de az még mindig lehunyt szemmel a falnak dőlt, és úgy látszott, túl beteg ahhoz, hogy részt tudjon venni a társalgásban. Kilian idegesen tördelte a kezét. – Asszonyom… nemes Konega, könyörgöm, hallgasson végig! A bádeniek, a honfitársaim – Kilian most már rögtönzött – harcias és szerencsétlen nép. De ez nem a mi hibánk. Az éghajlat száraz és forró, főleg nyáron. Azt hiszem, valamikor régen másképp volt, akkor egész Európa zöld volt és termékeny. De most száraz és poros. Telente esnie kéne, de úgy látszik, minden évben egyre kevesebb a csapadék. Országunk mégis sűrűn lakott, vannak nagyvárosaink, és a műszaki színvonalunk igen fejlett. Ugyanakkor nagy hiányt szenvedünk bizonyos nyersanyagokban, amelyekről reméljük, hogy Thulén megtalálhatók. Ismerünk olyan eljárásokat és
gépeket, amelyeknek viszont az önök országa vehetné nagy hasznát. Miért ne egyesítenénk erőinket, miért ne tanulhatnánk egymástól? – Nem azért jöttetek, hogy barátságot kössetek a thuleiekkel, hanem azért, hogy meghódítsátok az országot az Egon számára! – Honnan tudhatta a hölgy ezt ilyen biztosan? Kilian horkantott egyet. – De asszonyom, ezer tengerészgyalogossal megszállni egy országot, amelyik akkora, mint egy fél világrész? Hisz ez képtelenség! – De ti azt hiszitek, hogy sikerülni fog. Öt hadihajóval, különösen, mivel ágyúkkal és géppuskákkal felszerelt bádeni hadihajókról van szó, és ezer lőfegyverrel felszerelt katonával egész ütőképes kis hadseregetek van. Öt. Tehát tudja, hogy öt hajó volt, de az egyik elpusztult a sziklákon. – Valóban – ismerte el. – Öt hajóval jöttünk. Mert egy hajó túlságosan is sebezhető. Öt hajó már segítheti egymást, hajótörés esetén van hova menekíteni a legénységet. Ezt nem szabad rögtön ellenséges lépésnek értékelni. A lehető legjobban akartuk védelmezni az embereinket, hisz nem tudhattuk, mire számíthatunk ezeken a vizeken és partokon. – Mi viszont tudtuk, mit várhatunk a bádeniektől – dünnyögte Thura. Belecsípett a fiatal-ember
karjába, aki szeretettel pillantott le rá. Kiliannak nagyon fájt az egész. – Nemes hölgyek – dadogta –, elismerem, hogy az egésznek rosszul fogtunk neki, nem kellett volna fitogtatni az erőnket és rögtön megszállni Kulus egy részét. De azért bizonyos fokig önök is felelősek azért, hogy annyi félreértésre került sor. Ha békén hagyták volna a tengerészgyalogosainkat, akik a légynek sem ártottak, akkor már korábban megkezdhettük volna a tárgyalásokat, és… – Kilian! – ez újra Thura volt. – Minket akarsz felelőssé tenni ezért a helyzetért? Kilian könyörögve nézett rá. – Ne haragudj, nem úgy értettem. De… az egésznek az az oka, hogy egyáltalán nem értettük ezt az országot és az ittenieket. Nem tudtuk, kihez forduljunk. Kerestünk… kerestük à hatalmasokat, valakit, aki a várost vezeti, egy ezredest, minisztert… valami hasonlót. Valóban tárgyalni akartunk, mielőtt más lépéseket teszünk, de nem találtunk senkit, aki szóba állt volna velünk. Hát csak nem beszélhettünk a fákkal, a sziklákkal, az öböllel… Olyan embereket kellett találnunk, akiknek van felhatalmazásuk a tárgyalásra. – Még mindig hazudik, Kilian – mondta a Konega jeges hangon. – Nem mi hívtuk ide a bádenieket. Amint lehorgonyoztak, rögtön elsütötték az ágyúikat, hogy megmutassák, mire képesek, és
ezzel jól ránk ijesszenek. Szerencsére tudtuk, hogy ez fog történni, hisz ez a szokásos bádeni eljárás, úgyhogy a kulusiak alig ijedtek meg. Ezután a bádeni katonák, akiket maga tengerészgyalogosoknak hív, szemtelenül partra szálltak, házakat és iskolákat foglaltak el, mintha Thule máris az övék volna. Kilian, nálunk másmilyenek a barátság megnyilvánulásai. És még azt is képes a szemünkre vetni, hogy védekeztünk! A fiatalember válaszolni akart, de Thura nem engedte szóhoz jutni. – Kilian! – A hangja tiszta volt és kemény, mint az üveg. – Nem adtad át Rajo üzenetét az admirálisodnak? – Dehogynem adtam át. – Tehát Rajónak hívják azt a szálfaegyenes erdőkerülőt, aki egyszer bádeniül szólította meg. Eszébe jutott, hogy ez a Konega férje. Gyorsan körülnézett, de a férfi nem volt ott. – Rajo azt tanácsolta nektek, hogy a lehető leghamarabb vonjátok fel a horgonyt, és induljatok haza, mert nem tűrjük el a jelenléteteket az országunkban. Azt hittem, ez elég világos figyelmeztetés volt. Hogyan lehetséges akkor, hogy a bádeni flotta még mindig elzárva tartja az öblöt, és semmi sem utal arra, hogy indulni akarnátok? Sötét szemét egy pillanatra sem vette le Kilianról.
– De hisz a flotta nem az én parancsomra horgonyoz itt! – kiáltotta a fiatalember. – Én rögtön továbbadtam az admirálisnak, amit Rajo mondott, de… – Csak nevetett? Kilian érezte, hogy elpirul. – Higgyék el, hölgyeim, Cranach admirálissal igazán szót lehet érteni. De a legkiválóbb Egon küldte Gr… izé, Thulére. És amíg nem fejezte be sikerrel a rábízott feladatot, nem térhet vissza a Bádeni Birodalomba. Hiszen ez nyilvánvaló. Elpusztíthatta volna a várost, miután a thuleiek megtámadták a tengerészgyalogosokat, de nem tette. Megtiltotta a rablást és a fölösleges erőszakot, engem pedig megbízott… Armina-Dottir nyugodtan belefojtotta a szót: – Az ön admirálisa hozzájárult, hogy a tengerészgyalogosok megszállják a város egy részét. Megbénította a kereskedelmünket. Megtiltotta a szabadrablást, mégis katonákkal őriztette a kikötőben a téli készleteinket, mert meg akarta szerezni az egészet a maga meg a katonái részére. Ötven emberünket elfogatta, és agyon akarta őket lövetni, és végre is hajtották volna a parancsot, ha a rendőrnők nem lépnek közbe. És most, hogy nem sikerült erőfitogtatással és fenyegetésekkel ránk ijeszteni, ideküldi önt, aki azt állítja, hogy a bádeniek egyetlen célja: barátságot kötni velünk!
– Tárgyalni akarunk! – kiáltotta Kilian kétségbeesetten. – Nem tárgyalunk. A bádeni flottát nem látjuk szívesen Thulén, és távozniuk kell. Bármik legyenek is a kívánságaik vagy követeléseik, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni őket, sem pedig tárgyalni róluk. Ez itt Thule, a mi országunk, és ha valaki kéretlenül idejön, akkor hallgassa meg ő a mi követeléseinket. A követelésünk pedig az, hogy haladéktalanul távozzék az összes bádeni hajó teljes legénységével! – Asszonyom! – Mannix doktor nagy nehezen feltápászkodott, és Kilian mellé állt. – Meg-értjük, hogy némi bizalmatlansággal viseltetik irántunk. Kultúráink erősen különböznek, a mi szemünkben jó és helyes sok minden, ami az önök szemében ostobaság, ami pedig szerintünk igazságtalan, az önök szerint nagyon is helyénvaló és így tovább. De ennek nem kell feltétlenül azt jelenteni, hogy semmiben sem tudunk egyezségre jutni. Nem azért jöttünk Thulére, hogy pusztítsunk, gyilkoljunk, uralmunk alá gyűrjük, még ha ön esetleg így is gondolja. Azért jöttünk, hogy támaszpontokat találjunk flottánknak, hogy árukat és tudást cseréljünk. Sohasem volt célunk, hogy korlátozzuk az ön thuleiek feletti uralmát, vagy hogy bármelyik vezető pozícióban lévő asszonyt megfosszuk a hatalmától. Együtt akarunk működni, egyezségre akarunk jutni. És az is igaz, amit fiatal barátom
mondott az előbb: azt sem tudtuk, kihez forduljunk. Az ön alattvalói nem voltak hajlandók szóba állni velünk vagy felvilágosítást adni. Úgy tettek, mintha a világon se volnánk. Ettől aztán a flotta tisztjei dühbe gurultak, hisz nincsenek hozzászokva, hogy átnézzenek rajtuk. Nálunk a tisztek jelentik az elitet, ők a társadalom legfontosabb rétege, büszkék és öntudatosak. Úgy érezték, hogy az ön alattvalói megalázták őket, ezért aztán olyasmiket csináltak, ami az ön szemében ellenséges cselekedet. A Konega halkan fölnevetett. – Hát igen, a mi számunkra tulajdonképpen valóban nem léteznek a bádeniek. – De hát ezzel semmibe veszi a valóságot. Létezünk, és itt vagyunk! – De már nem sokáig – jósolta Thura komoran. – De igen. Már fiatal barátom is megmondta: az admirális nem engedheti meg magának, hogy felvonja a horgonyt, és dolgavégezetlenül térjen haza. Az Egon rögtön felköttetné kötelességmulasztás miatt. – Ezt nem mondhatja komolyan! – kiáltotta ijedten a polgármesternő. – Ilyen szörnyűséget… Kilian is megijedt. Most aztán majd barbároknak tartanak minket, gondolta. Ezek előtt az emberek előtt az élet szent. Mannix doktor folytatta:
– A mi legkegyelmesebb Egonunk nagyon kegyetlen is tud lenni, ha az alattvalói kudarcot vallanak. Nálunk a kudarc megbocsáthatatlan. – Nem érzem magam hivatottnak, hogy megoldjam az önök admirálisának problémáit – válaszolt a Konega hidegen. – De az az igazság, hogy az admirális nem fogja felvonni a horgonyt, amíg az utolsó vesszőig nem teljesítette az Egon utasításait! – kiáltott fel Kilian. – Egyszerűen nem teheti meg, még ha akarná sem. És mit gondol, mire lesznek képesek ezekkel az ártatlan kis kábítópisztolyokkal a mi ágyúinkkal, puskáinkkal, revolvereinkkel és golyószóróinkkal szemben? Tudom, hogy nincsenek más védelmi fegyvereik. Hát nem érti, hogy ha Cranach admirális kiadja a parancsot, földig rombolhatjuk ezt a varost és minden part menti városukat? Mannix doktor meg én épp azért jöttünk ide, hogy valahogy megakadályozzuk ezt a rengeteg szenvedést, ezért akarunk önnel tárgyalni. Én is békeszerető ember vagyok, senkinek sem akarok rosszat, önnek a legkevésbé, de… – Már három éve tudjuk, hogy a bádeniek szívesen lődöznek, és boldogan tesznek tönkre minden szépet – válaszolt a Konega. – Épp ezért üríttettem ki a várost. És ezért nem akarom, hogy bármi közünk legyen a népedhez. Miután a Badenfelder három éve elsüllyedt, az ötven tengerészt befogadtuk a saját társadalmunkba, és
már ez is végtelenül sok nehézséget okozott. Minden egyes embert át kellett nevelni, és a felnőttek átnevelése igen hosszadalmas munka. Évekbe telt, amíg megértették, hogy mi fontos a thuleiek számára. Semmi kedvünk, hogy újabb ezerkétszáz-ezerháromszáz bádenit fogadjunk be, és végtelen türelemmel megtanítsuk őket, mik a nézeteink, milyen törvényeket kell betartaniuk, és hogy megértessük velük: nem tűrjük az erőszakot és a verekedést. Épp ezért követelem az admirálistól, hogy távozzék, mégpedig azonnal, amíg még szabad az út! – Hogy érti azt, hogy amíg még szabad az út? – kérdezte Mannix doktor nyugtalanul. Most a szőke Hannah-Dottir válaszolt: – Eddig még csak bosszantottunk benneteket egy kicsit – mondta –, hogy egyértelműen jelezzük, nem tetszik, hogy idejöttetek. Óvatosak voltunk, mert legmélyebb meggyőződésünkkel ellentétes, hogy embereknek ártsunk, azért nem öltük meg az ezer tengerészgyalogost. De ha az admirális nem hajlandó elvonulni a négy megmaradt hajójával, hamarosan mindannyian elpusztultok. Ami nagyon el fog bennünket szomorítani. Élete végéig nyomasztani fog a lelkiismeretfurdalás minden egyes thuleit. Remélem, nem akartok ekkora bánatot okozni nekünk. Mannix doktor tátott szájjal meredt rá. – Ez… fenyegetés?
– Figyelmeztetés. Vagy elvonultok egy napon belül, vagy egyik bádeni sem fogja viszontlátni a hazáját. Végtelen nagy fájdalmat jelent számomra, hogy ezt kell mondanom. Remélem, hogy ön és fiatal barátja a legnyomatékosabb formában továbbítja a figyelmeztetést az admirálisnak. Tegyenek meg mindent, amire csak képesek, hogy távozásra bírják. – De hát nem mehet el! – kiáltott fel újra Kilian. – És komolyan beszélt az előbb? Asszonyom, a hajókon szinte csupa sorkatona van, egyszerű fiúk, akiket elrángattak a munkájuktól és a családjuktól, hogy három évig katonaként szolgáljanak. Vannak köztük, akik csak négy hónapos kiképzést kaptak, és egyszerűen megparancsolták nekik, hogy jöjjenek a flottával. Kegyes hölgy, a bádenieknek engedelmeskedniük kell a parancsoknak. És most az utolsó szálig el akarja pusztítani ezeket a szegény fiúkat, akik semmiről sem tehetnek? – Nem én – válaszolta Hannah-Dottir, de már az ő nyugalmának is vége volt. Szép szeme villámokat szórt, arca eltorzult. – Nem mi, thuleiek vagyunk a bádeniek pusztulásának az okai. Ők maguk lesznek a felelősek a pusztulásukért, ha nem távoznak azonnal. – Bocsássanak meg, hölgyeim – mondta Kilian nagyon boldogtalanul –, de rá kell mutatnom arra, hogy önök következetlenek. Mint ahogy önök is rámutattak, a kulusiaknak meglett volna a
lehetőségük, hogy miután elkábítottak, mindnyájunkat legyilkoljanak. Nem tették, mert a thuleiek nem akarnak embernek ártani. Ez rendkívüli nemeslelkűségre vall. Most azonban teljes pusztulással fenyegetnek, de már nem lehetséges megismételni, ami azon az éjszakán történt. Most már résen vagyunk. – Más módszerek is vannak az emberek kikapcsolására – válaszolt Thura komoran. – Higgye el, Kilian, csak az azonnali távozás jelenthet menekülést a bádenieknek. Azt mondja, az admirális ezt nem teheti meg. Hát akkor nagyon sajnálom, de egyikük sem fogja viszontlátni hazai kikötőjét. Erről személyesen én fogok gondoskodni! Kilian fájó szívvel nézett a könyörtelen arcra. Olyan fiatal és helyes… olyan aranyos asszonyka lehetne. Ehelyett pedig bosszúálló angyalként áll előtte, és sötét szemével mereven bámulja arcán a szégyenbélyeget. Milyen elérhetetlenné vált hirtelen! Nem egy helyes lány a megszállt területen, akivel az ember csak úgy szóba elegyedhet, hanem valami hercegkisasszony-féle, aki ráadásul még tábornok is, és magára vállalta, hogy megszabadítja Thulét a betolakodóktól. Szinte még gyermek, de ezekben a pillanatokban ugyanolyan erő és tekintély árad belőle, mint magából a Konegából. Kilian megrezdült a heves pillantás alatt, és úgy érezte, vissza kell ütnie,
fájdalmat kell okoznia neki, hogy letörölje arcáról azt a gőgös kifejezést. Kihúzta magát, és szigorúan nézett le rá. – Thura – kezdte rekedt hangon – maga a Tengeri Sas kapitánya. És az volt a hajó, amelyik maga után csalta a ködbe a flottánkat, aminek következtében elvesztettünk egy hajót. Tudom, láttam a hajóját a Város kikötőjében, és azonnal megismertem. Az talán nem bűn, hogy idegen vizeken zátonyra csalt egy hajót? – Dühösen megdörzsölte az arcát. – Engem bezzeg megbélyegeztek, bár soha nem ártottam senkinek. Maga viszont zátonyra csalt egy hajót, amelynek úti céljában még csak nem is lehetett biztos, és a hajótörésben ketten életüket vesztették. De maga nincs megbélyegezve! Miközben beszélt, a lány lassan elsápadt. Kilian fájdalmat akart ugyan okozni neki, de most majdnem megsajnálta. Hannah-Dottir némi tisztelettel nézett Kilianra. De Krisztián volt az, aki gyorsan átölelte Thura vállát, és válaszolt helyette. Eddig meg sem szólalt, tiszteletteljesen átengedte a szót az asszonyoknak. – Kiliannak igaza van. Egy hajót, bármilyen hajót szántszándékkal zátonyra csalni bűn. Különösen, ha eközben emberéletben is kár esik. De Kilian, nem érted, hogy ti vagytok azok, akik ilyen bűnökre kényszeríttek bennünket? Nem érted, hogy jobb
meggyőződésünk ellenére még számos újabb bűnt kell majd elkövetnünk, hogy megőrizhessük a szabadságunkat? Hiszen éppen ezért gyűlöljük a bádenieket, Olyan dolgokra kényszeríttek, amiket nem akarunk megtenni. Sarkából fordítjátok ki az életünket. Épp ezért követeljük, hogy azonnal térjetek vissza a birodalmatokba, ahhoz a végtelenül ostoba Egonhoz. Ezzel menthetitek csak meg a saját életeteket és a mi nyugalmunkat. A fiú szemmel láthatóan teljesen logikusnak érezte az érvelését. Kilian és Mannix doktor viszont úgy vélték, hogy csupa ostobaságot hord össze. – Igen nemes Konega, az önök országa szép és érdekes, és azt hiszem, hogy az itteniek boldogan élnek. De ami a műszaki fejlettséget illeti, igencsak elmaradottak. Ha nincs elég szél, leállnak a gyáraik. Más műhelyek pedig a vízi erőtől függenek. Az alattvalói gyertyával és olajlámpásokkal világítják meg a házaikat. A közvilágítás pedig fáklyákból áll. A kikötői darukat ökrökkel vagy emberi erővel mozgatják. Mindez igen elmaradott. Megtaníthatnánk a népét olyan gépeket építeni, amelyek elvégzik a nehéz munkát. Megtaníthatjuk az elektromosság alkalmazására. Cserébe… Úgy látszott, a thulei hölgyek sohasem hagyják, hogy az ember befejezze a mondandóját. Most Hannah-Dottir vágott hevesen a szavába:
– Tudjuk, hogy mire gondol, Kilian. A bádeniek, akiket három éve befogadtunk, elmagyarázták nekünk, mi is az a villanyáram. De szavaikból megértettük, hogy a villanyáram a rabjává teszi az embert, mint holmi kábítószer. Az elsüllyedt Badenfelder gépésze jobban szereti a gépeket, mint az embereket. És nemcsak ő. Számunkra az volt az ijesztő, hogy megértettük: aki a technika rabja lesz, már nem tekinti szentnek az életet. Az csak szent gépeket lát, összezavarja a dolgokat, és azt hiszi, hogy az állatok kevésbé fontosak, mint egy villanyáram hajtotta masina, és ezért fel is áldozza az állatokat. Az ilyen ember holt tárgynak tekinti a földet, amellyel azt csinálhat, amit csak akar. Megértettük, hogy a villamosság a Földanya életereje. Aki pedig korlátlanul megcsapolja és pusztításra használja fel ezt az életerőt, és közben közömbös a természet iránt, sőt esetleg még meg is veti Földanyát, saját pusztulását okozza. Azt mondja, tisztjeik dühbe gurulnak, ha megalázva érzik magukat. Mit gondol, hogy fog visszaütni Föld-anya, ha évszázadokon át erőszakot tesznek rajta, ha évszázadokon át megcsapolják életerejét, és nem adnak cserébe mást, mint megvetést? Akkor visszaüt vakon, és milliók pusztulását okozza. Már neki is kezdett a birodalmuk elpusztításának. Hisz maguk beszéltek aszályról, sivatagosodásról, terméketlenségről. Thule nem száraz, nem
terméketlen, de mi tudjuk, mivel tartozunk Földanyának. Tiszteljük őt, aki életerőt, egészséget és táplálékot ajándékoz nekünk, és ezért jók vagyunk nemcsak hozzá, hanem minden gyermekéhez is, legyenek azok akár emberek, akár állatok vagy növények. Ezért élünk összhangban Földanyával, ezért nem bontjuk meg szükségtelenül az egyensúlyt az orcáján. Kilian, ez életünk legfontosabb alapelve, ezért utasítjuk el a technikát. Nem pedig azért, mert túl ostobák vagyunk hozzá, ugyanis nem vagyunk ostobák. Azért utasítjuk el a technikát, mert megbontja a természet egyensúlyát, mert rabszolgává teszi az embert, mert arra indíthatja, hogy Földanyának és embertársainak végtelenül sok kárt okozzon, ami hosszú távon a saját pusztulásunkat jelentené. A Konega intett, – Eleget beszéltünk. Látom az arcán, Kilian, hogy alig értette meg, amit a húgom megpróbált elmagyarázni. És még tudós társa is a fejét rázza. Majd… Ekkor egy fiatal lány rontott be lihegve a szobába, és minden tiszteletadás nélkül, pergő nyelvvel beszélni kezdett, olyan gyorsan és lihegve, hogy Kilian jóformán egy szavát sem értette. Csak annyit tudott kivenni a beszédéből, hogy tenger meg madarak. De látta, hogy HannahDottir megrémül, Thura elrohan, Krisztiánnal a sarkában: látta, hogy a Konega összevonja a
szemöldökét, és ahelyett hogy megróná a lányt tiszteletlen viselkedéséért, jóindulatúan megveregeti az arcát, és kegyesen odabólint neki. Aztán a bádeniekhez fordult. – Menjenek most, és adják át üzenetemet a tábornokuknak. És már mehettek is. Kilian bizonytalan érzésekkel segítette talpra a társát. Meghajolt az asszonyok felé, és Mannix doktort kihúzta maga után a teremből. – Tud járni? – kérdezte, amint kiértek. A szél majdnem teljesen elállt, és meleg volt, de a nap nem sütött. – Fog ez menni – válaszolt Mannix bátran. – Nyomorultul érzem ugyan magam, de adott némi erőt az az ital, amit az az asszony hozott nekem. Kíváncsi vagyok, mi lehetett. Valami herbateaféle… De ami az itteni asszonyokat illeti, hát furcsán vélekednek, az szent. – Én... nem is tudom… – Kilian nem szívesen ismerte volna be, milyen nagy hatással voltak rá. Lassan végigsétáltak a kerti ösvényen, és kijutottak az utcára. Kilian újra megcsodálta a nagyszerű kilátást, a sok zöldet, a virágágyásokat, a magas fákat. És mégis, gondolta, e sok szépség mögött a lakosság elmaradottsága húzódik meg. Este pislákoló gyertyák és füstölgő lámpások mellett kínlódnak, nem tudják leaszfaltozni az utcáikat, szénnel vagy fával gyújtanak be a
tűzhelybe, pedig mennyivel könnyebb volna gázon főzni. Ez a sok szépség csak látszat. Még mindig úgy gondolkozott, mint egy bádeni. Hallotta, hogy Mannix doktor felsóhajt mellette. – Pedig különben nagyszerű nő. – Kicsoda, Thura? – Nem, Hannah-Dottir, a Konega húga. – Ja, igen. Kilian alig figyelt rá, jóformán csak Thurát látta, és szomorúan nézte, ahogy szinte önkéntelenül nekitámaszkodott a fiatalembernek, és fogták egymás kezét. – Azért érdekelne, mit mondhatott az a lány, aki úgy berohant – mormolta Mannix doktor. – Valami nagyon fontos lehetett, hiszen utána azonnal elküldtek. – Jóformán semmit sem értettem belőle, csak annyit, hogy a tengerről mondott valamit. Éles füttyszót hallottak maguk mögött, és látták, hogy síppal a szájában néhány asszony jön ki az épületből. Újabb éles sípszó, és kicsit távolabbról már a válasz is felhangzott. Megijedtek. Figyelmeztetés lenne? Az alsóvárosból tompán hangzott fel ugyanaz a jelzés. Néhány lovas vágtatott velük szembe. A mellékutcákból rendőrnők rohantak elő, de a két sétáló férfira ügyet sem vetettek. – Az a benyomásom, hogy összehívják őket – motyogta Mannix doktor.
– Nagyon úgy néz ki. Vajon mi lehet ez az egész? – Fogalmam sincs. Minden thulei, akit csak láttak, a dombon lévő ház felé tartott. Ahogy Mannix doktor és Kilian leereszkedtek a kikötőbe, egyre több emberrel találkoztak össze. És mind siettek. – Biztosan történt valami… – nyugtalankodott Mannix doktor. Kilian megpróbált visszaemlékezni a beszélgetésre, amelyet Thule leghatalmasabb asszonyaival folytatott. Csak nem mondott valami olyasmit, amit a Konega fenyegetésnek érzett, s ezért most összehívatja az összes segédcsapatát? Vagy az a lány indította el mindezt azzal az eldadogott hírrel? 15. FEJEZET Az éjszaka démonai Mannix doktor annyira kimerült, hogy amint visszaértek a flottára, rögtön lefeküdt. így aztán Kiliannak kellett arról beszámolnia, hogy nem sikerült meggyőzni a thulei asszonyokat, képtelenség az a követelésük, hogy a flotta azonnal távozzék. Cranach a kapitányok, a parancsnok, a kormánybiztos és még néhány magasabb rangú tiszt társaságában összevont szemöldökkel hallgatta a jelentést.
Arról viszont hallgatott Kilian, amit Hannah-Dottir mondott a végén arról, hogy a thuleiek elvetik a technikát. Egyrészt nem értette egészen pontosan, hogy miről is van szó, másrészt meg úgy gondolta, hogy nem is igazán fontos a dolog. Hiszen a lényeg az, hogy a Konega határozottan elutasított minden tárgyalást a bádeniekkel. – Legalább azt megtudtuk, hogy hol székel a Konega – mondta a kormánybiztos elégedetten, de Kilian csak a fejét rázta. – Egész biztos nem várja tétlenül, hogy egy csapat tengerészgyalogost küldjünk az elfogására. Amikor elindultunk visszafelé, sípszóval összehívták a városban maradt utolsó embereket. Többtucatnyival találkoztunk, mind a felsővárosba siettek, abba a házba, ahonnan jöttünk. De képtelenek voltunk rájönni, miért. Azt hiszem, a Konega arra számít, hogy tüzet nyitunk. – Megfenyegetted őket, hogy szétlőjük Kulust, ha nem tárgyal velünk? – kérdezte Berger parancsnok éles hangon. – Legalábbis céloztam valami hasonlóra – felelte Kilian bizonytalanul. – Semmi értelme szétlőni egy kiürített várost – vélekedett Rotsum kapitány. Jó tengerész volt, és nyugodt ember, aki takarékoskodni akart a lőszerrel, hátha komolyan szükség lesz még rá.
– Nem akarom elpusztítani a várost – szólalt meg az admirális –, hiszen így is elértük a célunkat. Fontos támaszpontra tettünk szert, ahonnan elindulhatunk az ország többi részének meghódítására. Berger ezredes, elkészítette a tervet? – Igenis! – ujjongott a parancsnok. – Holnap reggel ismét partra küldöm a tengerészgyalogosaimat, és megparancsolom, hogy házról házra kutassák át a várost. Úgy vélem, azok után, hogy a thuleiek halálosan megfenyegettek, már nem kell olyan körültekintően eljárnunk. Kirámoltatom a házakat, és lefoglalunk mindent, aminek csak hasznát vehetjük: fegyvereket, élelmiszert, ruhákat, takarókat, mindent! Elvégre ezek a lesipuskások is megloptak minket, úgyhogy ezt nem lehet rablásnak tekinteni. Aztán nyugatra vonulok az embereimmel. Werfel elhozta a térképeket, amelyeket az iskolákban talált. Thule fővárosát Gothabnak hívják, a nyugati parton fekszik, egy mély fjord partján. Ha ön, admirális úr, elindul három hajóval, és megkerüli közben dél felől a szigetet, akkor két oldalról támadhatunk a fővárosra, és tekintettel arra, hogy a thuleiek nem rendelkeznek hatékony védelmi fegyverekkel, Kulus után Gothabot is elfoglalhatjuk. És akkor mi leszünk az ország urai. – Tévedés! – kiáltotta Edu Zimmerman, akit szintén odarendeltek. – Amíg az utolsó thuleit is el
nem fogják, nem lesznek az ország urai. És legtovább a Konega fogja megőrizni a szabadságát. A Konega pedig maga Thule. Sokkal jobban tennénk, ha megfogadnánk a tanácsát, és hazaindulnánk. Senki sem hallgatott rá. – Én is megnéztem azokat a térképeket – mondta Kilian –, de attól félek, nem túl sokra megyünk velük. Az ország belseje csupa fehér folt – egyszerűen nem térképezték még fel. Épp ezért fogalmunk sincs róla, milyen folyókat, hegyláncokat vagy utakat találunk arra. A Kulus és Gothab közötti távolság toronyiránt hat-hétszáz kilométer lehet, és már innen is jól látszik, hogy az ország belseje csupa hegy. Ez azt jelenti, hogy sok kerülőt kell majd tennünk, ki tudja, milyen úttalan utakon. Tehát az embereinek vagy ezer kilométert kell majd ismeretlen terepen masírozniuk. Hogy tudják ezt véghezvinni, parancsnok? – Az én embereim minden nehézséget leküzdenek, és minden nélkülözést elviselnek! – büszkélkedett Berger. – Ha az időjárás viszonylag kedvező marad, napi ötven kilométert képesek megtenni, tehát három hét alatt elérhetjük a fővárost. Edu Zimmerman csak a fejét rázta. – Nem fog ez menni, parancsnok. Az ország belseje csupa vadon, és nagyon ritkán lakott. A legtöbb thulei a tengerparton telepedett meg. És
izé… a vadon, uraim, vadállatokkal is teli van. Hogy pontos legyek, csak úgy hemzsegnek ott a ragadozók, és minden egyes állat a thuleiek pártján áll, mert azok is védelmezik őket. – A gyerekeidnek mesélj ilyesmiket, ne nekünk! – De hát igaz! Miért nem akartok hinni nekem? Már három éve itt élek, és azt mondom… – Fogd be a szád! Nem kérdeztünk. Edu Zimmerman mérgesen elhallgatott. Úgy érezte, egyre kisebb az esélye, hogy hamarosan hazainduljanak Loranba. – Akkor most…– kezdte az admirális, de megverték az ajtót. – Pedig megparancsoltam, hogy ne zavarjanak – morogta Cranach, de tovább kopogtattak, úgyhogy Schmitt kapitány ajtót nyitott. A másodtiszt állt az ajtóban. Kipirult arcából és félrecsúszott sapkájából ítélve a parancsnoki hídról jöhetett. Tisztelgett. – Elnézést a zavarásért, kapitány úr, de a barométer erősen süllyed. – Szélirány? – Délkeletire fordul. – Hm. Az admirális is felállt, és pattogó kérdéseket tett fel a fiatal tisztnek, melyekre gyors válaszokat kapott. – Magam nézek utána a dolognak – határozott Cranach. – Uraim, térjenek vissza a hajóikra, és figyeljék a barométert. Az ilyen hirtelen süllyedés
nem ígér semmi jót. És a jelzőrendszereket is tartsák bevetésre készen. Vajon mi történhetett? – töprengett Kilian, miközben a kapitányok és tengerésztisztek sietve hagyták el a kajütöt. Cranach admirális végignézett az ottmaradottakon. – Önök is mehetnek, uraim. Holnap folytatjuk. Kiliant a kíváncsiság felvitte a felső fedélzetre. Amikor a balul sikerült küldetés után visszatért a flottára, teljes volt a szélcsend, és a levegő nagyon nyomott. Most feltámadt a szél, és az ég ólomszínűvé vált. A Hódító III fedélzetén a tisztek az admirális köré gyűltek, a többi kapitány és tiszt pedig gyorsan áteveztetett a saját hajójára. Kilian a tengert nézte. Vajon csak képzelődik, vagy valóban megváltozott a hullámverés? Nem látott tarajokat, csak széles hullámokat, mintha az óceán mély lélegzetet venne. Rengeteg különféle tengeri madár repült az öböl felé, és vagy a parton ültek meg, vagy a védett vízen ringatóztak. A hídról parancsok csattantak, a fedélzetmester hangos utasításokat osztogatott. Lassan szürkült, a matrózok igyekeztek a fedélzeten mindent lekötözni. Vajon viharra számítanak? – töprengett Kilian. Egyelőre azonban nem történt semmi, hát lement a rizses haladagjáért. Mióta a raktárházak elpusztultak, a fejadagok újra kisebbek lettek. De Kiliannak ennyi is elég volt. Mint a legtöbb bádeni,
szívós és sovány volt, nem szokott bőséghez. Mannix doktor is lejött vacsorázni. – Begyújtják a kazánokat – mondta, és az utolsó pár szem rizst is összekaparta a tányérjáról. – A kazánokat? Hát mégis hazamegyünk? – lepődött meg Kilian. – Nem, Azt hiszem, az admirális viharra számít, és itt, az öböl bejáratánál túlságosan is sebezhetőek vagyunk. Ha viszont a kazánban nyomás van, lehet a hajóval manőverezni. Talán beljebb akar menni az öbölbe, a félsziget védelmébe. – Komolyan azt gondolja, hogy ma éjjel elszabadul a pokol? – Úgy néz ki. A szél megfordult, és egyre erősödik. A vízimadarak nyugtalanok. Azt hiszem, napközben vihar tört ki a nyílt óceán fölött, és most errefelé tart. A barométer egyre csak süllyed, és ez kiterjedt alacsony nyomású területet jelent. – Azt hittem, mindig a délnyugati szél hozza a vihart. – Igen, nálunk, az óceán túlpartján. Kilian olyan izgatott volt, hogy rögtön vacsora után újra felment a fedélzetre. A hármas kéménye fekete füstfellegeket okádott. A többi hajón is meggyújtották a tüzeket. De még órákig eltart, amíg annyira megnő a gőznyomás, hogy képesek lesznek behajózni az öbölbe, hogy a magas félsziget mögött keressenek védelmet.
– A thuleiek most biztos azt hiszik, hogy indulunk – mormolta Kilian maga elé. – Csalódni fognak, ha látják, hogy épp ellenkezőleg, beljebb megyünk az öbölbe. Szorosabbra húzta magán a kabátját, és kibámult a sötét partra. Lehet, hogy odafentről, a sziklákról thuleiek lesik minden mozdulatukat? A világítótoronyban 1 a szolgálatos tengerészgyalogosok lámpást gyújtottak. Kilian hirtelen rádöbbent, hogy mióta itt horgonyoznak, egyetlen thulei hajó sem tett még csak kísérletet sem, hogy megközelítse Kulus kikötőjét. Nagy ritkán láttak egy-egy vitorlást a nyílt tengeren, de mindegyik továbbhajózott dél felé. A világítótorony fénye végigsöpört az öblön, a flottán, a tengeren. Kilian nem látott semmi nyugtalanítót. De a szél az este folyamán egyre erősödött. A hadihajók rángatták a horgonyt. A tengeri hullámok már tarajosak voltak, még az öböl vize is felkavarodott. Kilian fázni kezdett, és lement. A szakácsok nagy üstökben főzték a kávét. Az őrséget megkettőzték, és akik nem voltak szolgálatban, korán lefeküdtek, mint akik arra számítanak, hogy esetleg éjnek évadján fogják szólítani őket. Az admirális és Schmitt kapitány a parancsnoki hídon maradtak, akárcsak Snauzer kapitány és a többi tiszt.
– Az a nyavalyás barométer meg csak tovább süllyed – hallotta Kilian a fedélzetmestert, aki szintén lejött egy bögre kávéért. – Úgy látszik, nem marad ilyen ártatlan ez a szellő. Kilian valamivel később, amikor már a függőágyában feküdt, hallotta, hogy felvonják a horgonyt. Az egész hajó megremegett. Lassan megindultak az öbölbe. A hajó hánykolódása azonnal enyhült. A magas félsziget pompás védelmet nyújtott. Kilian fejében még megfordult; a gondolat, hogy az admirálisnak igaza van; pompás hadikikötőt lehetne itt kiépíteni, aztán elaludt. Nem tudta, meddig aludt. Arra ébredt, a függőágy annyira leng, hogy majdnem kiesett belőle. A hajó fala úgy döngött, mintha valami súlyos tárgyat vagdosnának hozzá – nyilván a hajótestet csapdosó hullámokat hallja. Kilian körül minden recsegett-ropogott. Látta, hogy matrózok futnak át a hálótermen. A lámpák vadul lengtek, és félelmetes árnyékokat vetettek a falra. Kilian kikászálódott a függőágyból, és öltözni kezdett. Lehet, hogy mint szárazföldi patkány csak útban lesz odafönn, de semmiképpen sem akart kimaradni a viharból, mert még sohasem látott ilyesmit. Milyen lehet most odakinn az óceánon, ha a hajó itt, a félsziget védelmében is ennyire hánykolódik? Ráadásul mióta a Hódító elpusztult, nem igazán bízott a bádeni hadi-hajókban.
Elpusztíthatatlannak tűnnek ugyan, de úgy látszik, csak úgy összegányolták őket. Kiürült körülötte a hálóterem. Nyilván minden matrózt szolgálatba rendeltek, hogy mentsék a hajót. Kilian négykézláb mászott fel a vaslépcsőn a következő szintre. A folyosón összefutott Mannix doktorral, aki épp a betegszobából jött. – A hajóorvos le akart kötözni az ágyamba – lihegte a tudós –, de nem engedtem. Mert ha léket kapunk… – Ugyan, hiszen benn vagyunk az öbölben. Ha még mindig odakint lennénk, mint délután… Bumm! Majdnem felbukott. – Ez nem holmi közönséges őszi vihar – kapaszkodott Mannix doktor a korlátba –, hanem valóságos ciklon. – Felmegyek, látni akarom – mondta Kilian. Mannix doktor még utána kiáltott, hogy vigyázzon, de nem hallgatott rá, nekivágott a következő lépcsőnek. Amint felért a fedélzetre, szorosan meg kellett kapaszkodnia, nehogy elfújja a szél. A fedélzeten és a parancsnoki hídon minden lámpa égett, halvány fényt vetettek az öböl kavargó vizére. A közelben látta a szintén fényesen kivilágított többi hadihajót. Szélbe álltak, és hevesen rángatták a horgonyt. Nem sajnálták a drága, megfogyatkozott üzemanyagot – fenn kellett tartani a gőznyomást,
hogy ha valamelyik hajó elszakítaná a láncot, ne sodródjék tehetetlenül az orkánnal. A világítótorony fénye végigsöpört az öblön, és Kilian rengeteg törmeléket látott a vízen letört faágakat, elszabadult thulei evezős csónakokat. Az éjszaka először koromsötétnek tűnt, hiszen Kilian világos helyiségből jött ki, szemének szoknia kellett a sötétet. \ A szél a ruháját rángatta, a zápor ostorként verte, belevágott az arcába, és pillanatok alatt bőrig áztatta. Irigyelte a matrózok viaszosvászon köpenyét és kalapját. Talán mégis okosabb lett volna odalenn maradni, villant fel benne, de hát ehhez túlságosan is szerette a kalandokat. Mindent látni akart, érezni akarta a tomboló természetet. Izgatott volt, szinte ujjongott. A tatfedélzetre ment fel, és hamar rájött, legokosabb, ha az ágyútorony szélárnyékában marad. Minden kiálló tárgyban megkapaszkodva, nagy nehezen megkerülte a magas felépítményt, és hátát az acéltoronynak vetette. Innen látta az öblöt és a sötét várost. Nem mintha sok látnivaló akadt volna, a kivilágítatlan város eltűnt a sötétségben, még a rakpartot és a mólókat is csak akkor tudta kivenni, amikor végigsöpört rajtuk a világítótorony fénye. A tomboló szél szinte megsüketítette. Szorosan belekapaszkodott az ágyútoronyba, hallotta maga mögött a fedélzetmestert, aki utasításokat kiabált a
matrózoknak, és kibámult a láthatatlan városra. A lába alatt, a hajó mélyén ott dohogtak a gőzgépek, hogy valahogy megtartsák láncán a hármast, nehogy oldalával forduljon a szél felé, mert akkor teljes erejével csapna le rá az orkán. A hajónak szélbe fordulva kellett maradnia. Most, hogy van nyomás, akár haza is indulhatnánk Thuléről, gondolta Kilian. Vagy dehogyis, öngyilkosság lenne ebben az időben kimenni a nyílt tengerre. A vihar nekicsapna a szikláknak, és csúfos véget érnénk. Ugyan mit is jár az eszem ilyen ostobaságokon, hiszen semmit sem tudok a hajózásról… Csodálattal gondolt az admirálisra, aki, amikor a barométer olyan aggasztóan süllyedni kezdett, idejében kiadta a parancsokat, hogy az öbölben kereshessenek védelmet. Kiliannak eszébe sem jutott volna. Puff! Egy nagydarab uszadékfa nekivágódott a hajó oldalának, és a felcsapódó vízben szilánkokra hullott szét. Az orkán végigszáguldott a félszigeten, ahol minden recsegett-ropogott, aztán lecsapott az öbölre, és a kikötő felé hajtotta a vizet. A bádeni hadihajóknak elég nagy volt a merülésük, így nem horgonyozhattak le közvetlenül a félsziget mellett, az öböl közepén küzdöttek az orkánnal. A szél lefújta a vízre a kis sporthajókat, amelyek már napok óta elhagyatottan hevertek a parton. Kilian látta, amint az északkeleti szél egyre közelebb
viszi őket a hadihajókhoz. Hamarosan ezek is szilánkokra törnek az acélfalon, hacsak két hajó között ki nem viszi őket a szél a nyílt tengerre. Szemével követte az egyik kis lélekvesztőt, melyet a hármas felé sodort a szél. Lehet, hogy épp elúszik majd a kormány mellett, ki a tengerre. Persze ott sem maradhat majd sokáig fenn, a vad hullámok becsapnak, megtelik vízzel, és elsüllyed. A világítótorony fénye átsiklott a Tengeri Sason, Thura hajóján, amely ott ringott az egyik móló mellett. Senki sem volt a fedélzeten. Vajon hogy vészeli át a vihart a karcsú árbocú, keskeny orrú vitorlás hajó? Újra felfigyelt a hármashoz egyre közelebb sodródó csónakra. Amikor a hajó fala elfedte előle, önkéntelenül is megfeszítette a testét, és várta, hogy hallja odacsapódni a magas acél-testhez. A következő pillanatban majdnem feldöntötte egy heves robbanás. Rémületében még szorosabban kapaszkodott az ágyútoronyba, miközben kiáltozó matrózok és tengerészgyalogosok rohantak el mellette. Újabb robbanásokat hallott egy kicsit távolabbról, és látta, hogy a Hódító II mögött fehéren tajtékzó vízoszlop emelkedik a magasba. Tovább kiabáltak körülötte, és a tomboló szél ellenére ki tudott venni néhány szót: – A kár! Mérjétek fel a kárt! Kiliant a kíváncsiság a tat felé vitte. Többször megcsúszott a nedves fémfedélzeten, de végre
odaért, és kihajolt a korláton. Lába alatt döngött a hajó. Túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lásson, de a parancsnoki híd vakító lámpáinak fénye a kavargó vízre esett, és mintha egy emberfejet látott volna a hullámok között. Már majdnem felkiáltott, hogy ember a vízben, amikor a mellett a valami mellett, amit emberfejnek vélt, két nagy fekete uszonyt vett észre. Hunyorgott, mert nem hitt a szemének. Ilyen viharban, ennyire felkorbácsolt vízben senki sem tud úszni. Pedig mégiscsak emberfejet látott két óriási hal között. Tengeri emlősök? Eltűntek, és Kilian maga sem hitt már a szemének. A tengeri emlősök nem merészkednének ilyen viharban a part közelébe, még az olyan nagyok sem, mint a szürke vagy barna delfinek. És mégis, valahol a lelke mélyén tudta, hogy a lehetetlent látta, még ha csak egy pillanatra is: egy úszó embert az öbölben, akit két barna delfin kísért és tartott a víz fölött. Képzelődés. Érzékcsalódás. Maga mögött kiabálást hallott: – A szivattyúkhoz! Zárjátok le a vízhatlan kamrákat! Nyilván léket kaptak. Bumm! Újabb robbanás, most a Hódító IV tatjánál. Kilian még épp ki tudta venni, hogy egy elszabadult csónak látszólag céltalanul a hajó tatja felé sodródik, és egy pillanatra megáll a szélárnyékban. Aztán ugyanabban a
másodpercben, amikor bekövetkezett a robbanás, meg-rándult, és továbbsodródott a tenger felé. A csónak felborult, azonnal elsüllyedt, és Kilian ismét emberfejet és uszonyokat vélt látni a tajtékos vízben. Hunyorgott. Nem, ez lehetetlenség! Képzelődés. Érzékcsalódás. Eszébe jutott Thura kérlelhetetlen arcocskája, beszédes, sötét szeme és tömzsi lába, amelyet a díszteremben is ugyanúgy szétvetett, mint az ingó fedélzeten. Egy maroknyi ugrásra kész erő. És megjósolta a bádeniek pusztulását. Bumm! Ez a Hódító V tatja volt. Az ötös volt a legközelebb a félszigethez. Kilian odanézett, meglátta a felcsapódó vízoszlopot, és hirtelen megértetette, hogy mi történik. A thuleiek! A thuleiek eresztették a látszólag sodródó csónakokat a hadihajók irányába, és mindegyik Hódító kormánya fölé bombát erősítettek. És a vihar meg a zuhogó eső ellenére még felrobbantaniuk is sikerült a bombáikat. Ilyen pokoli viharban? De hát hogy lehettek rá képesek? … És… honnan vannak ilyen hatékony robbanószereik? Újra mélyen kihajolt a korlát fölé, és lebámult a vízre, oda, ahova a hajólámpák fénye esett. És újra gyorsan távolodó fejeket és uszonyokat látott…
Nem, nem, tiltakozott a józan esze, ez teljes lehetetlenség. Törmelékfát látok, összetört evezős csónakok darabkáit. Ágakat, fatörzseket, amelyeket a félszigetről sodort ide a vihar. A tengeri emlősök segítenek a thuleieknek, felelt meg önmagának. Erővel elfojtotta az őrült gondolatot. De hát nem azt mesélte Edu Zimmerman is, hogy a thuleiek, a szürke és barna delfinek egymás szövetségesei, és mindig tekintettel vannak egymásra? Nem azt mesélte Edu, többször előfordult, hogy a thulei hajótörötteket a delfinek mentették meg, s a tengerparti gyerekek egész nyáron együtt játszanak a vízben a barna delfinekkel? Hát nem azt mondta az egykori udvarmester, hogy a thuleiek nyáron sosem halásznak a tengeren, mert meg akarják hagyni a tengeri emlősök táplálékát? És maga is látta, hogy amikor a bádeni matrózok kieveztek halászni a tengerre, megtámadták őket a delfinek. Edu Zimmerman egyáltalán nem lepődött meg a dolgon. Azt mondta, hogy erre igazán számíthattak volna. A thuleiek mint a nagy tengeri ragadozók szövetségesei. Hihetetlen! És mégis… Mi, gondolta, minden állatban, amelyet nem tudunk megenni vagy más módon hasznosítani, ellenséget látunk. A thuleiek pedig társakat látnak bennük, ugyanúgy Földanya gyermekeinek tekintik
őket, ahogy önmagukat is. Hát akkor miért ne működhetnének együtt, miért ne lehetnének tekintettel egymásra, miért ne segíthetnének egymásnak? Azok után, amit aznap délben mondtak neki Thule legelőkelőbb asszonyai, már nem is tűnt az egész olyan képtelenségnek. Kilian újra behúzódott az ágyútorony szélárnyékába, és látta, hogy a főgépész sápadtan jön föl a tatból. – Lék a tatban – kiáltotta –, tönkrement a csavaralagút! Kilian nagy nehezen, mindenfélébe kapaszkodva, előrekúszott. Az orkán meg mintha még tovább erősödött volna. A tomboló szél lecsapott a fedélzetre, az ágyútorony acélfala olyan hangot adott, mintha bunkóval vernék. Az eső ostorként csapott Kilian arcába, mégis képtelen volt lemenni a meleg hálóterembe. Még mindig az előbbi hihetetlen látványon tépelődött, meg akarta győzni magát, hogy nem hihet a szemének, hogy csak képzelődött zavarában. Látta, hogy a többi Hódítón ugyanúgy kitört a pánik, mint a hármason, és azokon is elsősorban a tat, főleg a hajócsavar és a kormány sérült meg. És ez nem lehetett véletlen. Úszó bombák voltak, amiket elsodort csónakoknak vélt. És egészen biztos, hogy ült valaki a csónakok kormányánál. Vagy talán az irányításban is a barna delfinek segítettek?
A kettes veszedelmesen megdőlt. Ez a támadás nem sikerült tökéletesen, a robbanóanyaggal telt csónakot a vihar átfordította, és nem a kormányt találta el, hanem a hajó oldalának ütközött. A bomba, vagy akármi volt is, ennek ellenére felrobbant, és épp a vízvonal alatt ütött léket a hajó acélfalába. Az ötös fényszórói hirtelen kialudtak. A bádeni hadihajók – legalábbis elvben – elsüllyeszthetetlenek voltak, hála a tökéletesen záró kamráknak. De a flottán már mindenki tudta, hogy ezek a kamrák a valóságban nem sokat érnek… A kettesen újabb robbanás történt. Kilian látta, hogy lángnyelv csap a magasba, és még a vihar tombolása ellenére is hallotta a rémült kiáltásokat. Amikor a világítótorony fénye átsiklott a hajón, ijedten vette észre, hogy a kettes derékba tört. A következő felvillanáskor a hajó tatja már félig a víz alatt volt. Kilian reszketve kulcsolta össze a kezét. Nagy ég, mi történik most szegény fiúkkal?! Vajon az okozta a robbanást, hogy a bezúduló víz elérte a nyomás alatt lévő gőzkazánokat, vagy valami kigyulladt, és a levegőbe repült a lőszerraktár? Egy azonban biztos: a Hódító II menthetetlenül elveszett. A többi hajóról leeresztették a mentőcsónakokat, hogy kimentsék a fuldoklókat, de a feladat a pokoli viharban megoldhatatlan volt, és csak újabb baleseteket okozott. Kilian nagyon szeretett volna
a kettes szerencsétlen hajósain segíteni. Bárcsak delfin volna, hogy a vízből a partra vontathatná az embereket… Földanya haragra gerjedt. Földanya el akarta pusztítani a bádenieket. És a thuleiek segítenek neki a pusztításban. Honnan támadtak megint ilyen őrült gondolatai? Hirtelen minden elcsendesedett. A szél elállt, és már nem is esett. A hold felhőtlen égről ragyogott le Kilianra, az öblöt ezüstös fény árasztotta el. – Gyorsan! – hallotta a kiáltást. – A csónakokba! Ez az orkán szeme, talán félóránk ha van, hogy mentsük, ami menthető. Eszébe jutottak az iskolai földrajzórák, hogy minden ciklon közepén van egy nyugodt mag, amelyet szemnek neveznek. Ármányos szélcsend, amely csak addig tart, amíg a szem a meg-kínzott terület fölött lebeg. Ez az orkán szíve. De aztán újra feltámad a vihar, és a szél még vadabbul tombol, csak épp más irányból fúj. Az ágyútorony védelméből a korláthoz merészkedett. Az alsó fedélzetről épp lebocsátották a mentőcsónakokat, matrózok és tengerészgyalogosok indultak a fuldoklók megmentésére. Amikor felpillantott, rémülten látta, hogy a Hódító IV már nincs ott, ahol az előbb még a horgony láncát rángatta, hanem tehetetlenül sodródik az öbölben, kazánjai és fényei egyaránt
kialudtak. Úgy látszik, a robbanás itt is több kárt tett, mint ahogy a thuleiek tervezték. Vagy… lehet, hogy a békeszerető, emberséges thuleiek ma éjjel valóban minden bádenit el akartak pusztítani? Thura? Kilian hirtelen megértette, mit is mondott az a fiatal lány, aki berohant a terembe, és minden különösebb tiszteletadás nélkül megszólította a Konegát. Hogy pusztító orkán közeledik. A thuleiek előbb tudták ezt, mint a bádeniek, akik kizárólag a műszereikre hagyatkoztak. A flotta tisztjei csak órákkal később döbbentek rá, hogy üvöltő szörnyeteg közeledik Kulus felé. Hiába kerestek menedéket az öbölben. Sokkal kevésbé volna veszedelmes a helyzet, ha a thuleiek nem épp ezt az éjszakát választották volna ki, hogy elpusztítsák, de legalábbis kormányozhatatlanná tegyék a bádeni flottát. Hát épp ezért támadtak a kormányra és a hajócsavarra, mert jól tudták, hogy ezeket képtelenség Kulusban, ahol csak vitorlások vannak, megjavíttatni. Bár Kulusban is kell legyen sólya, Kilian maga látta a város szélén, vagy fél kilométernyire a széntelepen túl. Itt azonban nem építenek új hajókat, csak javításokat végeznek. Csakhogy ez a műhely is éppoly primitív, mint minden más ebben a különös országban – nincsenek hegesztőkészülékek, nincs villanyáram, és most már a munkások sincsenek ott.
A négyes utolsó maradék gőzével megszólaltatta a sípját, hogy segítséget kérjen. Kidobták a tartalék horgonyokat, de nem nagyon bíztak benne, hogy ellen tudnak majd állni a hamarosan újra feltámadó szélnek. Egy negyedóra múlva, ha elvonult az orkán szeme, újra feltámad majd a szél, de most várhatóan délkeleti irányból, és a négyest az a veszedelem fenyegeti, hogy a félsziget durva sziklapartján darabokra zúzódik. A hármas, amelyen Kilian is volt, viszonylag jól tartotta magát. Meghallotta a kiáltást, hogy „Lék betömve!” és megkönnyebbülten felsóhajtott, bár a többi hajó sorsa is nagyon aggasztotta. A kettes elsüllyedt, a négyes gyakorlatilag menthetetlen, az ötös és a hármas megsérült. Szép kis éjszaka! Közben többtucatnyi csuromvizes, reszkető hajótöröttet segítettek fel a hármas fedélzetére. Sápadtak, rémültek és nyomorultak voltak, elveszett társaikat gyászolták. Kilian mellett sötét árny tűnt föl, Mannix doktor. – Mit csinál itt?! – kiáltott rá a fiatalember. – Hiszen beteg, ágyban a helye! A doktor szomorúan nézett rá a holdfényben. – Igaza volt a Konegának – mondta leverten. – Egyikünk sem fogja Bádenburgot vagy Lorant viszontlátni. – Csak nem hiszi azt, hogy a thuleiek képesek felkelteni egy olyan vihart, mint a mai?
– Nem, azt azért nem. De tudták, hogy közeledik, órákkal előbb tudták, mint mi. Ez már Kilian fejében is megfordult. – De a robbanások! – kiáltotta kétségbeesetten. Mannix doktor megvonta a vállát. – Nyilván egy öngyilkos kommandó volt. A thuleiek annyira gyűlölnek bennünket, hogy már a saját embereiket is habozás nélkül feláldozzák, csak hogy kárt okozhassanak nekünk. Ezt azonban Kilian nem tartotta valószínűnek. Azt kinézte ezekből az asszonyokból, hogy bátor támadásokat hajtsanak végre, hogy látszólag céltalanul sodródó csónakokban embereket küldjenek a flotta ellen, akik majd elhelyezik a bombákat, vagy hogy nagy halakkal vontassak oda a csónakokat, hogy így tegyék kormányozhatatlanná a flottát, azt igen. De a Konega sohasem adott volna ki olyan parancsot, amellyel a biztos halálba küld embereket. Újra eszébe jutottak az uszonyok, az egymás mellett látott emberi és delfinfejek, a hullámokat csapkodó villás farkak. És hirtelen egészen biztos volt benne, hogy akik a bombákat elhelyezték, együttműködtek a tengeri emlősökkel. De ha elmondaná Mannix doktornak, biztosan nem hinne neki, hisz ő maga is szinte képtelen elhinni. A hold tintafekete felhők mögött tűnt el, villámlani kezdett, feltámadt a szél, és pillanatokon belül ismét orkánerővel fújt.
– Menjen le! – kiáltott rá Kilian Mannixra, aki bólintott, és a lépcső felé kezdett kúszni. Legszívesebben Kilian is követte volna, mert ahogy várta, a szél megfordult, és most még vadabbul tombolt. De akármilyen borzalmas volt is az éjszaka, hiába fázott, hiába ázott bőrig, képtelen volt moccanni. Az eső újra lecsapott rá. A fedélzeten egyáltalán nem volt biztonságban, de azért maradni akart, a maga teljességében akarta átélni a tragédiát. A négyesen utolsót pislákoltak a lámpák. Kilian épphogy csak ki tudta venni a sötét hajó-testet, látta, hogyan rángatja az utolsó megmaradt horgonyláncot. A hajótest elfordult, és a vihar teljes erejével csapott le az oldalára. A horgonylánc épp abban a pillanatban szakadt el, amikor a világítótorony fénye végigsöpört rajtuk, úgyhogy Kilian tisztán látta, amint a hajó elsodródik a félsziget felé, az erdő borította sziklák irányába, ahol a kormánybiztos és Berger parancsnok hiába akartak vadászni, és ahol megismerkedtek a thulei asszonyokkal, akik megtiltották, hogy szabadon élő állatokra lőjenek. A világítótorony még mindig működött, a fénynyaláb harminc másodpercenként végigkúszott az öblön, hogy aztán elforduljon a kavargó tenger felé. És Kilian a felvillanó fényben látta, hogy a négyes egyre közelebb sodródik a sziklákhoz…
Kilian lába alatt hánykolódott, remegett, döngött a fedélzet. Most az ágyútorony másik oldalán keresett menedéket, hogy ne veszítse szem elől a tehetetlen négyest. Nem tudott elszakadni a látványtól. Nagy ég, ezt a hajót lehetetlen megmenteni! Szinte akarata ellenére szakadt ki belőle a fohász: „Nagyságos Földanya, segíts rajtuk!” Látta, hogy a négyes legénysége megpróbálja lebocsátani a mentőcsónakokat, ami szinte megoldhatatlan feladat volt. Az egyik csónak szilánkokra tört a hajótest oldalán, de a többi szerencsésen lejutott a kavargó vízre, és a matrózok erejüket megfeszítve eveztek a part felé. A négyes pedig ebben a pillanatban nagy recsegéssel szétzúzódott a sziklákon. Kilian, aki bőrig ázott, nem bírta tovább a látványt. Négykézláb mászott oda a lépcsőhöz, és leereszkedett a hajó belsejébe, ahol megcsapta a meleg. A hármas még mindig jól tartotta magát, a kazánokban égett a tűz, a viharhorgonyok szélbe fordítva tartották a hajó orrát (nyilván a szélcsendes félórában változtatták meg a helyzetét). Hallotta, hogy a léket betömték. Lehet, hogy a hajócsavar és a kormány sem javíthatatlan. Odalenn nyüzsögtek az emberek. Fényes viaszosvászon viharkabátos matrózok siettek el mellette. A hálóterem, ahol Kilian függőágya is lógott, teli volt csuromvizes, elkeseredett ha-
jótöröttekkel, akiknek a szakácsok forró kávét osztogattak. Mind nagy egyetértésben átkozták az alattomos thuleieket. És az egészről én tehetek, szégyenkezett Kilian, miközben levetette nedves gönceit, és száraz ruhát húzott. Én értettem meg a Konegával, hogy nem mehetünk el dolgunk végezetlenül. Bárcsak befogtam volna azt a lepcses számat, hagytam volna, hogy azt higgye, az admirális fontolóra fogja venni a követelését, akkor talán nem hívta volna segítségül az erdőkerülőket és a barna delfineket, hogy elpusztítsák a flottát. Vajon akkor is próbálkoztak volna, ha nem tör ki ez a rettenetes vihar ma éjjel? Lehet, hogy a tervek már régen elkészültek, a bombák bevetésre vártak, csak épp az egész akciót előrehozta, amit az asszonyoknak mondtam? Ami azt illeti, eléggé meglepő volt, hogy olyan türelmesen végighallgatnak, miközben állandóan azt ismételgették, hogy nem hajlandók tárgyalni. Magam sem vettem észre, mennyi információt kiadok nekik. Micsoda ostoba fajankó vagy te, Kilian Werfel! Valaki egy bögre forró kávét nyomott a markába. Hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznie, a terem szélére furakodott, az egyik kerek ablak közelébe. Innen a városra látott. A világítótorony épp fénybe borította. A rakpartot elöntötte a víz, a fából épült daruk feldőltek, Thura hajójának egyik árboca kitört. Azt is látta, hogy a vihar az
alsóvárosban is sok kárt okozott. Az öböl hullámai rengeteg fatörmeléket dobáltak. Igen. Földanya bosszút állt a bádenieken, de vakon ütött, és nemcsak az ellenséget találta, hanem a szép várost is. A tomboló természeti erőktől még a magas félsziget sem tudta Kulust megvédeni. Ez a felismerés némileg csökkentette a lelkiismeret-furdalását. A természet igazságos, és ha tombolni kezd, senkire nincs tekintettel, egyaránt megkínoz embert és állatot, barátot és ellenséget. Nem csoda, hogy a thuleiek annyira tisztelik. És mi, gondolta, miközben a kávéját szürcsölgette, mi a csodálatos technikánkkal, a büszke hajóinkkal, a villanyáramunkkal és hatalmas gőzgépeinkkel? Mi is ki vagyunk szolgáltatva neki, ha egyszer úgy dönt, hogy megmutatja az erejét. Mindig is így volt, és így is marad, mindig a természeté az utolsó szó. Hol lehetnek most az asszonyok? Nyilván jókor visszahúzódtak a város mögötti dombok közé. A meredek hegyvonulaton még az orkán sem tud változatlan erővel átcsapni, a túloldalán biztonságban lesznek az emberek. Úgy látszik, a thuleiek olyan szoros kapcsolatban vannak a környező természettel, hogy egy ilyen ciklon nem érheti őket meglepetésként. Nyilván biztonságos helyre húzódnak, és nyugodtan kivárják, hogy elvonuljon a tomboló vihar. És amint
a vihar lecsendesedett, előjönnek, felmérik a kárt, gyorsan mindent helyreállítanak, és ott folytatják gondtalan életüket, ahol abbahagyták. Egyre jobban megértette, mire is gondolt Edu Zimmerman, amikor azt mondta, hogy sohasem tudják legyőzni ezt a népet és ezt a földet. Hogyan is sikerülhetne ezer bádeni tengerészgyalogosnak az, ami még a tomboló természeti erőknek sem sikerült? A hajó még mindig hánykolódott, a szél tovább tombolt, az eső hevesen dobolt a fedélzeten, a hármas rángatta a horgonyláncot, és füstfellegeket eregetett, amelyek azonnal elszálltak – Kiliannak mégis az volt az érzése, hogy csendesedik az orkán. Vagy csak az tévesztené meg, hogy idelent nem érzi a szelet? Hiába vették körül hajótöröttek, hiába szorgoskodott körülötte Wildborg doktor, a hajóorvos, aki a sebesülteket látta el, hirtelen nagyon jól kezdte magát érezni. Mert melegben vagyok, és száraz ruha van rajtam, gondolta. Hiba volt felmennem a fedélzetre. Soha nem fogom elfelejteni, amit láttam. Szörnyű volt, borzalmas, én meg úgy néztem, mint valami izgalmas színielőadást. Hát miféle ember vagyok én? Két idegen nyelvet beszélek, no meg egypár szót thuleiül, ki tudom silabizálni az ásatásokból előkerült régi irományokat, meg kiigazodom az ezeréves térképeken, de ha éles helyzetbe
kerülök, nem tudom, mit kell tennem. Semmit sem tudok a világról, nem értem meg az embereket, nem tudom megkülönböztetni egymástól a sirályt és a sast. Ugyanakkor pedig annyira öntelt alak vagyok, hogy még az sincs rám különösebb hatással, ha az Egon közelébe kerülök. Az olyan hatalmas férfiak iránt pedig, mint a Kb, az admirális vagy a tengerészgyalogosok parancsnoka, egyenesen valami megvetésfelét érzek. Tulajdonképpen mit képzelek magamról? Újra odament az ablakhoz, hogy megnézze, mi történik Kulus városával ebben az ítélet-időben, ezen az éjszakán, amelyen mintha egyszerre szabadult volna el a tenger összes démona. A zuhogó esőben azonban semmit sem látott, a fedélzetre meg nem akart újra kimerészkedni, mert még egy váltás száraz ruhája nem volt. Mintha sohasem akarna véget érni ez az éjszaka. A vihar kegyetlenül ostorozta a hármast, a négyest egyre jobban feltolta a sziklákra, amelyeken zátonyra futott, a hullámok ide-oda dobálták a kettes roncsait, és azt, hogy az ötössel mi történt, egyáltalán nem lehetett tudni. Kilian a ricsajtól elkábulva ült a hajótöröttek között, akik szintén hallgattak. El-elbóbiskoltak, de aludni senki sem tudott. Hát sohasem lesz vége ennek a viharnak?! – gondolta Kilian fáradtan.
Végre szürke fény jelent meg a kerek ablakokban, 1 virradt. A szakácsok nagy üstökben hozták a kávét és kosarakban a felszeletelt száraz kenyeret. Pár órával később Bratschel őrmester jelent meg. – Mindenki a fedélzetre! – kiáltotta. – Elhagyjuk a hajót! Az emberek felugráltak, és vadul kiabálni kezdtek. Bratschel őrmester megnyugtatóan emelte fel a kezét. – Nincs semmi baj, emberek. Ez a hajó megúszta, és a legénysége a fedélzeten marad. Csak a hajótörötteknek és a tengerészgyalogosoknak kell partra szállniuk. – Hát elállt a vihar? – kérdezte Kilian. Úgy érezte, a hajó még mindig ugyanúgy hánykolódik, mint az éjjel. – Majdnem – válaszolt Bratschel. Kilian begyömöszölte a zsákjába még mindig nedves ruháit, a messzelátóját meg az ábécéskönyveket, és a többiekkel együtt felkapaszkodott a lépcsőn. A felső fedélzeten óriási volt a tömeg. Nyirkos, borongós nap volt. A szél még mindig erősen fújt, a nyílt tenger felől szürke hullámok hömpölyögtek be az öbölbe, ahol még mindig tarajos volt a víz. A sirályok rikoltozva repkedtek a félsziget fölött, melynek szikláira elmozdíthatatlanul felnyársalódott a négyes. A hajó erősen megdőlt,
és úgy látszott, senki sincs rajta. Dagály volt, de nem tudta lemosni a négyest a sziklákról. Erős uszályaik pedig, amelyekkel elvontathatták volna, nem voltak. Kilian megpillantotta a tengerészgyalogosok között reszkető Mannix doktort. – Mi történt? – kérdezte. – Miért kell elhagynunk a hajót? Csak nem kaptunk újabb léket? – Akire nincs feltétlenül szükség, azt mind kiteszik a városban, bár az sem néz ki épp sértetlennek. – Valóban megsemmisült a kettes, vagy csak álmodtam? – Nem volt álom – sóhajtott Mannix doktor szomorúan. – A kettes ma éjszaka derékba tört és elsüllyedt. A bezúduló víz elérte a kazánokat, és annyi gőz fejlődött, hogy szétszakította a hajót. Ráadásul még ki is gyulladt… – Senki sem menekült meg? – kérdezte Kilian aggódva. – De igen, a legénység legnagyobb része szerencsére a fedélzeten tartózkodott, kivéve persze a fűtőket meg a gépészeket. – Tehát… vannak áldozatok? – Még nem tudjuk, hogy hány. Biztosan a többi hajón is történt szerencsétlenség, egy mentőcsónak pedig felborult és elsüllyedt. Ó, Thura! – Valami nem stimmel – mondta Kilian.
– Hogy érted? – A thuleiek állítólag olyan emberségesek. Mindig meg akarják kímélni az életet. Edu Zimmerman legalábbis ezt mondta. És a Konega, a húga meg a fia is ezt mondták, és őszintének látszottak. És erre mit csináltak ma éjjel? Megtámadták a hajóinkat. Miközben tombolt a vihar, megpróbáltak mindannyiunkat a levegőbe röpíteni. Csak a kettesnél sikerült, a flotta többi hajója fennmaradt, és ha nincs ez az orkán, nem sok kárt tettek volna bennünk. És tudták, hogy milyen idő készül. Tudták. A tengeri madarak, a delfinek figyelmeztették őket, azok látták, hogy messze kinn a nyílt tengeren megszületik ez a szörnyeteg, és erre tart. Figyelmeztették a thuleieket, akik rögtön felismerték: itt az alkalom, hogy… hogy megsemmisítsenek bennünket. Orgyilkosok ezek a jóságos thuleiek! – De hát mi kezdtük – válaszolt Mannix doktor józanul. Kiliannak hirtelen eszébe jutott, mit is mondott Krisztián, az a nyugodt fiatalember, Thule legfőbb parancsolójának a fia. Ti kényszerítetek minket arra, hogy olyasmit csináljunk, amit nem akarunk. Ti vagytok az okai, ha akaratunk ellenére keményen és kegyetlenül lépünk fel, mert ez az egyetlen kiút. Kiforgatjátok sarkából az életünket,
ezért gyűlöljük a bádenieket. Ezt mondta. Töprengését Mannix doktor szakította félbe: – A hirtelen időváltozás egészen különös hatással lehet az emberekre. Egyesek ilyenkor szörnyű levertek, és legszívesebben véget vetnének az életüknek. Mások meg nagyon is harciasak lesznek, és mindenféle ostobaságot követnek el. Eltartott egy darabig, amíg Kilian megértette, miről is beszél a doktor. – Úgy érti, hogy a Konegára hatással volt?… – Vagy valakire a klikkjéből. Tegnap rájöttem, hogy a húgának nagy hatalma van ebben az országban. És talán annak a fekete hajú lánynak is. Nagyon is harciasnak láttam. – Thura. – Igen, úgy hívják. – Thura gyűlöl bennünket. – Egész biztosan. – És az a feladata, hogy megvédje Thulét a betolakodóktól. Mannix doktor meglepetten nézett fiatal barátjára. – Ezt meg honnan veszed? – Már régebben is láttam, amikor épp parancsokat osztogatott. És az is ő volt, aki a madarak szigeténél maga után csalogatta a ködbe a Hódító I-et. – Igen, valami ilyesmit már tegnap is mondtál. Biztos vagy benne?
– Nézd csak, ott a hajója, a Tengeri Sas. Jó hajó, a tegnapi vihart is átvészelte, bár az árbocai letörtek, és egyéb sérülései is vannak. – De ez a Thura... igazán nem szervezheti meg a védelmet. Hisz szinte még gyermek! – Azt hiszem, a thuleieket nemigen érdekli az ilyesmi. Nem fontos nekik sem az életkor, sem a tapasztalat… csak a rátermettség. – Úgy beszélsz, Werfel, mintha értenéd ezt a népet. – Nem, egyáltalán nem értem őket – mondta Kilian fájdalmas hangon. – Amikor már kezdem azt hinni, hogy követni tudom a gondolatmenetüket, mindig tesznek valami váratlan lépést, és ezzel halomra döntik az elméleteimet. Ha tudták, hogy orkán közeledik, hogyan követelhették, hogy haladéktalanul menjünk ki a nyílt tengerre? Meg akartak szabadulni tőlünk. És amikor megértettem velük, hogy az admirálisnak egyszerűen nem áll módjában teljesíteni ezt a követelést, elhatározták, megpróbálják elsüllyeszteni a hajóinkat. És hajszál híján sikerült is nekik. A négyes ott van a sziklákon, a kettes elsüllyedt, és vajon hol lehet az ötös? – Az is zátonyra futott, ott van a széntelepen túl. És a legénység még örülhetett, hogy legalább kazánjaik nem robbantak fel. Hallottam, mindannyian szerencsésen partot értek. – És nekünk miért kell partra szállnunk?
– Az admirális parancsa. Csökkenteni akarja a hajók terhelését. Berger parancsnok pedig meg akarja szállni Kulust. Nemcsak a kikötői negyedet, hanem az egész várost. Ez lesz a támadás kiindulópontja. Rájuk került a sor, hogy vízre szálljanak. Kilian vállára vetette a zsákját, és amíg partot nem értele elkeseredett képpel ült a csónakban. A kulusi rakpart még mindig víz alatt volt. A vízen a leégett raktárházak elszenesedett gerendái úsztak, meg tönkrement vitorlások, daruk darabjai. A vihar a városban is nagy kárt tett. Sok ház összeomlott, letört a malmok vitorlája, az alsóváros utcáin mindenütt mély tenger-vízpocsolyák. Sok volt a kidőlt fa. Az öböl vize még mindig nagyon hullámzott, csak nehezen tudtak a part felé evezni. A víz állandóan becsapott a csónakba, hát Kiliannak is a markába nyomtak egy vedret, hogy segítsen merni. Kulusban már évek óta nem volt ciklon. Mintha Földanya kifejezetten a bádeniek érkezését akarta volna megvárni. 16. FEJEZET Hosszú menetelés nyugatra A bádeni tengerészgyalogosok a kulusi felsővárosban kerestek maguknak szállást, ahol az utcák és terek viszonylag szárazak maradtak, bár itt is sok volt a sérült ház. Az a csoport, amelyhez Kilian is tartozott, egy széles, alacsony épületben
talált magának helyet, amelynek megvolt még a teteje. Eredetileg malommeghajtású textilgyár volt, a kereket azonban a thuleiek kiemelték a vízből. Az épület mellett patak sietett a tenger felé. Kilian a tágas csarnokban többtucatnyi szövőszéket számlált össze. A falak menti fapolcokon sok vég festetlen, sűrű, fehér meg sötét gyapjúszövet. Egy másik csarnokban volt a fonoda, halmokban álltak a nyersgyapjú-bálák. A szövődé melletti raktárban pedig sok száz meleg gyapjúköpenyt találtak. A megmentettek boldogan vetették le vizes egyenruhájukat, és beburkolóztak a könnyű, de annál melegebb köpenyekbe. Mindnyájan meleg ebédre és sok-sok bögre meleg kávéra áhítoztak, de már annak is örülniük kellett, hogy száraz és biztonságos menedékre találtak. Mind fáradtak voltak, hisz alig aludtak valamit az elmúlt éjszakán, de egyelőre szó sem lehetett pihenésről. Kijelölték az önkénteseket, akiknek ételről-italról kellett gondoskodniuk, és a kormánybiztos káromkodva rángatta talpra Kiliant, aki megágyazott magának meg Mannix doktornak a szövetvégek között. – Csak semmi lustálkodás, indíts fát vágni! – morogta. Hiába, a gazemberek nem egykönnyen vesznek oda, gondolta Kilian, miközben nagy nehezen feltápászkodott. Ez a nyavalyás miért nem tudott az éjszaka vízbe fulladni?
Kezébe nyomtak egy baltát, és segítenie kellett felhasogatni a fa szövőszékeket, hogy azokon főzzenek. Felpakolt tengerészgyalogosok mentek el mellette. Átkutatták a környékbeli házakat, és mindenütt találtak valamennyi élelmiszert: sajtot, kolbászt, szárított húst, a vihar által partra vetett döglött halakat, sós víz áztatta babos és liszteszsákokat. Evés után megpróbáltak jólrosszul berendezkedni a gyárban, míg egyes csoportok kieveztek a fegyverekért és készletekért a zátonyra futott hajókhoz. A vihar elállt, de még mindig élénk szél fújt. Már nem esett, és ki-kisütött a nap. Kilian kiment a ház elé, és megszemlélte a pusztulást. Első pillantásra igen jelentősnek tűnt a kár, de amikor jobban körülnézett, látta, hogy a helyzet nem is annyira komoly. A vihar sok ház tetejét elvitte, letört a malmok vitorlája, néhány utcát kidőlt fák torlaszoltak el. De Kilian könnyen el tudta képzelni, hogy a kulusiak normál körülmények között hamarosan visszatérnek a házaikba, és haladéktalanul hozzálátnak a tatarozáshoz. Férfiak, nők és gyerekek együtt. Gyorsan eltakarítanák a romokat, betennék az új ablakokat, megjavítanák a tetőket, feltakarítanák az utcákat, és mindezt a legnagyobb egyetértésben. Edu Zimmerman azt mesélte, hogy már az iskolában megtanulják az ácsmesterséget, a lányok is. Gyakorlatias egy nép ez a thulei!
Csakhogy most nem normális időket élnek, és a tengerészgyalogosoknak nyilván eszük ágában sem lesz rendbe hozni a várost, amíg teljesen bizonytalan a jövőjük ebben az országban. Eszébe jutott valami, és behatolt egy épen maradt házba. Nemsokára két kis hordó borral jött fel a pincéből. – Hát ez meg mire jó? – mérgelődött a Kb, amikor meglátta, hogy Kilian a zsákmányával visszatér a csarnokba. – Hisz ez az az átkozott kábító bor. – Gyógyszer a sebesülteknek – válaszolt Kilian – meg azoknak, akik megfáztak és belázasodtak. Megitatta Mannix doktort, és gondosan betakargatta. Kwatschi mérgesen hallgatott. A sebesültek eszébe sem jutottak, pedig épp elegen voltak. Nemcsak ebben a csarnokban, hanem mindenfelé a városban, ahol a túlélők menedéket kerestek. Edu Zimmerman is előkerült, megvizsgálta a hordócskákat, és bólintott. – Igaza van, uram, a thuleiek betegekkel és sebesültekkel itatják ezt a bort. Mély álomba merülnek tőle, és lemegy a lázuk. – Ezek után elküldték Kiliant, hogy további hordócskákat gyűjtsön be. Megijedt, amikor egy park szélén tengerészgyalogosokat látott, akik sírokat ástak. Ásójuk mélyre hatolt a nedves földbe. Egy kicsit
odébb sok vászonba burkolt, mozdulatlan test hevert. Bratschel őrmester felügyelte a műveletet. – Ma reggel mosta őket partra a víz – mondta, amikor észrevette Kilian pillantását. – Hány… hányan vannak? – Ötvennégyen. – Te jóságos isten! – Mind a kettesről. – Borzasztó! – Biztos, hogy még sokkal több áldozat is van – mondta az őrmester komoran. – A tengeri viharban nem tudtunk minden hajótöröttet idejében felvenni. Kilian lehajtott fejjel vánszorgott tovább. Ó, Thura, hogy tehetted ezt velünk?! Szegény fiúk… Múltak a napok. A vihart két hajóorvos élte túl, akiknek jócskán akadt dolguk a több tucat beteggel és sebesülttel. A bádeniek lassacskán kezdtek magukhoz térni a katasztrófa után. Cranach admirális és Berger parancsnok összeállították a veszteséglistát. Százhatvannégy ember tűnt el, közülük valamivel több, mint hetven holttestét megtalálták és eltemették a parkban. A többiek… – Valahol messze mosta őket partra a víz, vagy felfalták őket a halak – vélekedett Bratschel őrmester. – És tudja, Werfel úr, hogy mi a legfurcsább? Hogy egy vízbe fúlt thuleit is találtunk, mellette két elpusztult delfinnel. – Azok egyike lehetett, akik bombát helyeztek a hajóink tatja alá – válaszolt Kilian. – Elkapta a vihar, még mielőtt partot érhetett volna.
– Azt hiszi, hogy a thuleiek okozták a robbanásokat? – Hát persze. Ki más? – De hát a delfinek? Ezek az állatok, ha vihar közeleg, kimennek a nyílt tengerre. Túl értelmesek ahhoz, hogy veszély esetén a part közelében maradjanak. – Most a thuleieknek jötték segíteni. – Tessék?! – Hosszú! – sóhajtott Kilian, és továbbment. A csarnokban ott találta Edu Zimmermant, aki reményvesztetten üldögélt egy gyapjúbálán. – Már négy napja vége a viharnak – morogta az egykori udvarmester –, és még mindig nem tudják, hogy képesek lesznek-e megjavítani a hármast. A kormány nem működik, a csavaralagút elgörbült, és az egyik csavarszárny letört. És itt nincs olyan hajóépítő műhely, ahol meg lehetne javítani. A thuleiek csak favitorlásokat építenek. – Nem tudják felhasználni az egyik zátonyra futott hajó kormányát és csavarját? – kérdezte Kilian. Edu csak a fejét rázta. – Mindegyik robbanás a tatnál történt. A thuleiek kifejezetten a hajócsavarokat akarták tönkretenni. És sikerült is nekik. Most már soha nem jutunk haza.
– Ugyan, ugyan, nem kell rögtön kétségbeesni. Cranach admirális tapasztalt tengerész, biztosan talál valami megoldást. És amikor Edu továbbra is szomorúan hallgatott, így folytatta: – Honnan is sejthettük volna, hogy ilyen hatékony robbanóanyagaik vannak? Még mindig nem értem… – Hát persze hogy vannak – gurult dühbe Edu. – Mégis mit gondolt, hogy ez elmaradott nép? Hát erről szó sincs! Megvan mindenük, amire szükségük van, és bányásznak, és utakat építenek a hegyeken keresztül. Hát persze hogy ismerik a robbanóanyagokat! – Akkor hogy lehet, hogy nincsenek tűzfegyvereik? – Hát még mindig nem érti? A tűzfegyverek használata szigorúan tilos, egyszerűen nem gyártanak ilyesmit, még titokban sem. A kábítópisztoly épp elég ahhoz, leterítsenek egy támadó vadmacskát vagy farkast. Hát ki akarna elpusztítani egy ilyen állatot?! – Mondd, Edu, te elhiszed, hogy a delfinek segítették a thuleieket a hajóink elleni támadásban? Edu Zimmermannak egyáltalán nem voltak kétségei.
– Persze. Hát nem tudja, hogy a delfineknek saját nyelvük van, és a thuleiek még gyermekként, játszva megtanulják ezt a nyelvet? Kilian csak a fejét rázta. Jóformán nem is mert tovább gondolkozni a dologról. – Úgy beszélsz, mintha a tengeri emlősök majdnem emberek volnának. Én… hát nekem ez egy kicsit túl fantasztikus. – Az állatok nem emberek. De az emberek igenis állatok. Nagyon okos, különleges állatok. A delfinek, a barna delfinek is nagyon okosak. De önmagában ez még nem teszi őket emberré, tengeri emlősök, ragadozó halak maradnak. Kilian feladta. Még mindig nem tudta feldolgozni magában azt a döbbenetes tényt, hogy emberek és delfinek működtek együtt a bádeni flotta megsemmisítésében. Berger parancsnok másnap reggel beszédet tartott annak a százötven embernek, aki a textilgyárban volt elszállásolva. A kormánybiztos egész idő alatt ott állt mellette. A parancsnok ugyanezt a beszédet mondta el a túlélők többi csoportjának is. – Emberek! Figyeljetek rám! Két nap múlva elkezdjük meghódítani ezt az országot. Thulénak hívják, az itteniek thuleieknek nevezik magukat. Kormányozni pedig – ne nevessetek! –, szóval kormányozni az asszonyok kormányozzák. Kizárólag asszonyok. Az államfő neve Konega. A
családja igen hatalmas. Itt minden várost, minden települést egy asszony vezet. A tűzfegyvereket nem ismerik, nincsenek gőzgépeik, villanyáramuk, semmijük. Ebben a városban, amelyet Kulusnak hívnak, és amelyet ugyancsak megtépázott a vihar, nincs már semmi keresnivalónk. A Hódító III legénysége az admirálissal, a tengerésztisztekkel és a többi hajó néhány matrózával itt marad, hogy megjavítsák a hármast. A többi hadihajót sajnos elveszettnek kell tekintenünk, javíthatatlanok. Azok, akiknek nem kell Kulusban maradniuk, és ezek az összes tengerészgyalogos, a maradék matrózok és a polgári személyek, el fognak engem kísérni az ország fővárosába, melyet Gothabnak hívnak. Gothab nyugaton fekszik. Amint a fővárost meghódítottuk, mienk az ország! Az emberek halkan morogtak, de Bergen nem vett róluk tudomást. – Ezzel a tettünkkel – folytatta emeltebb hangon – történelmet csinálunk. Ezt a hősies cselekedetünket a Nagy Bádeni Birodalom krónikái aranybetűkkel fogják megörökíteni. Minden iskolás gyermek nagy tisztelettel fog ránk gondolni. Ez a vállalkozás halhatatlanná tesz bennünket. Hősi tettünkről úgy emlékeznek majd meg a krónikák, mint a Hosszú Menetelésről Nyugatra. Csupa nagybetűvel. Mert most, hogy a hajóink már nem használhatók, én, a parancsnokotok, a
szárazföldön át foglak benneteket a fővárosba vezetni. A távolság bő hatszáz kilométer. Mivel az áruló thuleiek alattomban minden járművet és igásállatot eltüntettek a városból, gyalog kell majd megtennünk ezt a távolságot, de ez nem jelenthet nehézséget a kiképzett, szívós tengerészgyalogosoknak. Társaitok a város másik részében egy kovácsműhelyre találtak, ahol kerekek, tengelyek és acélrudak is voltak. Ezekből deszkák segítségével lapos kiskocsikat fabrikáltak, amelyekre felpakolhatjuk a poggyászunkat és a gépfegyvereket. A puskáitokat és a lőszert ki fogják osztani, és azt magatoknak kell vinnetek, akárcsak a takaróitokat és az első napokra járó élelem-adagot. Egy ilyen nagyszabású vállalkozást alaposan elő kell készíteni. Éppen ezért megparancsolom, hogy a város minden házát, amelyet még nem kutattatok át, gondosan vizsgáljátok meg, és szedjetek össze mindent, aminek útközben hasznát vehetjük: élelmet, takarókat, kötszert, főzőedényeket, ponyvákat stb. Ez azt jelenti, hogy súlyos teherrel kell majd menetelnünk. És mivel utunk egy része vadonon és erdőkön át vezet, és már ősz van, múlhatatlanul szükségünk lesz meleg ruházatra is. Ezenkívül az alábbiakat kell magatokkal hoznotok a hátizsákjaitokban: egy tábori kulacsot, egy pléh-tányért, bögrét, éles kést, meleg ruhát, ha
lehet, kötszert. Wildborg doktor, a hajóorvos velünk fog tartani, hogy legyen, aki gondoskodik az esetleges betegekről és sebesültekről. Ismétlem, ez a menetelés Thulén keresztül, ha sikerül, a legnagyobb hőstett lesz, amelyet egy csapat tengerészgyalogosnak valaha is megadatott végrehajtania. Azonban soha ne feledjétek, hogy minden thulei az ellenségünk! Éppen ezért ezennel kiadom a parancsot, bárki keresztezze is az utunkat, férfi, nő vagy gyermek, azonnal le kell lőni. Ne habozzatok! A habozás végzetes lehet. A thuleiek mindent meg fognak tenni, hogy megnehezítsék a dolgunkat, és már jól tudjuk, olyan alattomosak, hogy még attól sem riadnak vissza, hogy gyerekeket küldjenek ellenünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy foglyokat ejtsünk, hiszen csak hátráltatnának a villámgyors menetelésben. Gondoljatok a bajtársaitokra, akik a thuleiek gyáva cselvetése miatt pusztultak el a vihar éjszakáján. Esküszöm nektek, hogy véres bosszút fogunk értük állni! Halk éljenzés volt a válasz. – Éppen ezért, munkára fel! És két nap múlva, hajnalban kezdődik dicsőséges Hosszú Menetelésünk Nyugatra! – Büszkén nézett körül. – Van valakinek kérdése? Természetesen ezer kérdésük lett volna, de ugyan ki merné azokat föltenni? Végül is egy tizedes szólalt meg:
– Igenis, parancsnok úr. Hogy jutunk majd haza most, hogy a hajóink tönkrementek? – Ha a hármast megjavították, az is utánunk jön Gothabba. És amint szilárdan megvetettük a lábunkat a fővárosban, a hármas elmehet Loranba győzelmünk hírével és a leváltás iránti kérelemmel. Azok a hajók fognak benneteket hazavinni, amelyek a váltást hozzák. – És ha nem lehet megjavítani a hármast? – érdeklődött Kilian merészen. – Hát persze hogy meg lehet javítani. Van még kérdés? – Igen! – kiáltotta Bratschel őrmester. – A parancsnok úr kocsikról beszélt, amelyeket egy másik csoport készített a nehéz poggyász szállítására. De hát nincsenek igásállatok. Ki fogja ezeket a kocsikat húzni? – Egyelőre mi magunk, felváltva. Majdcsak találunk útközben ökröket vagy lovakat. – És az ellátmány? – Egy hétre való készletet tudunk magunkkal vinni. A továbbiakban azt kell ennünk, amit találunk, de hát igazán elegendő élelmiszer van ebben az országban. Ősz elején vagyunk, ember, minden csűr és pajta dugig van! – és szigorúan nézett körül. – Van még kérdés? – Igen! – kiáltotta Kilian. – Jól értettem, hogy Mannix doktornak meg nekem részt kell vennünk a Hosszú Menetelésben?
– Igen. Neked azért, mert beszélsz egy kicsit thuleiül, és az még jól jöhet. Mannix doktor pedig igazán pótolhatatlan, hiszen ismeri a talajviszonyokat. – Mannix doktor beteg. – Mind meg vagyunk fázva. Majd magától elmúlik. – Igen – erősködött Kilian –, de nekem nehézségeket okoz az ön parancsa, hogy lőjünk le minden thuleit, akivel csak találkozunk. Azt mondja, ez a nőkre és gyerekekre is vonatkozik. De a kisdedekre? És a csecsemőkre? Berger fenyegetően ráncolta a szemöldökét. – Megmondtam, kivétel nélkül minden thuleire. És ezt úgy értettem, hogy kivétel nélkül minden thuleire. – Akkor meg miért van szükségé rám meg a nyelvtudásomra, ha amúgy is rögtön lelövet mindenkit, akivel csak találkozunk? – Werfel, ne nyavalyogj! Velünk jössz, és kész! – Semmi kifogásom az ellen, hogy, amint ön mondja, történelmet csináljak. Csak az embertelenség ellen van kifogásom. Hisz nem vagyunk barbárok. – Kilian Werfel, te nem vagy katona, és felszólítalak, hogy ne bíráld a katonai parancsaimat. Tudom, mit teszek. Neked pedig nincs más dolgod, mint hogy meghallgasd és végrehajtsd a parancsokat.
– Pontosan! – dördült a kormánybiztos hangja. – Ne pocsékoljuk az időt. Emberek, munkára fel! Két nap múlva napkeltekor mindenki legyen menetkész. Lelépni! A parancsnok hosszú léptekkel masírozott ki a csarnokból. Kwatschi még maradt, és alaposan szemügyre vette Kiliant. – Werfel, az arckifejezésedből ítélve nem valami nagy kedved van a hősies menetelésünkhöz. Talán bizony az nem tetszik, hogy végre egyszer használnod kell a piskótáidat? – és csak úgy csöpögött belőle a káröröm. Kilian viszont nem hagyta magát megfélemlíteni: – Az én lábam jóval fiatalabb, mint az öné, uram. Nem lesz semmi bajom. A tengerészgyalogosok kimentek a csarnokból, hogy teljesítsék a parancsot. Kwatschi meg ott állt és bosszankodott. – Ha egy csöpp józan eszed volna, Werfel fiam, megfékeznéd a nyelvedet. Én is írok ám jelentést a legnagyszerűbb Egonnak, és biztosítlak, hogy abban minden egyes pimaszságodról megemlékezem. – És mondja csak, uram, mi az elképzelése, hogy és mikor fogja azt a jelentést eljuttatni az Egonhoz? – Amint visszatértünk Bádenburgba.
Vagyis sohanapján, gondolta Kilian, de még épp idejében lenyelte ezt a két szót. Túl veszedelmes állandóan felbosszantani egy kormánybiztost. – Megnézem, hogy van Mannix doktor – mondta épp ezért, és elment. A geológus négy láztalan éjszaka után sokkal jobban érezte magát, és kijelentette, hogy nem fél a hosszú meneteléstől. – Legalább alaposan megismerhetjük majd az országot – mondta. – És nem kell túl komolyan venni Bergernek azt a parancsát, hogy minden thuleit azonnal lőjünk le. Figyeld csak meg, már holnap vissza fogja vonni. De a parancsnok nem vonta vissza az utasítást. Még akkor sem, amikor két nappal később ott álltak megrakodva, indulásra készen. A legígéretesebb utat választották, amely Kulusból nyugatra indult, egyenesen az erdős hegyeknek. Az utat ledöngölt kőtörmelék borította, a padkán helyenként sóderhalmok álltak, nyilván abból a célból, hogy azzal tömjék be a kátyúkat. Persze hetek óta nem dolgoztak a karbantartáson, és a vihar és az eső igencsak megrongálta az utat. Kidőlt fák hevertek keresztbe, a lezúduló eső elmélyítette a szekérnyomokat, úgyhogy a tengerészgyalogosok csak nehezen tudták tartani az egyenes sort. Minden kordét tizenkét ember húzott vastag kötelekkel. Órán-ként váltották őket.
Kiliannak is részt kellett vennie a cipekedésben, csak Mannix doktort mentették fel. A dombsor mögött magas, zord hegyek emelkedtek. Kilian vállát marta a kötél, és azon gondolkodott, vajon hogy jutnak át igásállatok nélkül a magas hegygerincen. – Nem is lesz olyan nehéz – nyugtatta meg Mannix. – Az ilyen hegylánc a távolból mindig áthatolhatatlannak látszik, de ha közelebb érünk, látni fogod, hogy szakadékok, vízmosások szabdalják az innen tömörnek látszó falat. Ezt az országot valaha mindenütt hatalmas gleccserek borították, és ezek az évezredek folyamán völgyeket vájtak ki. Méghozzá valószínűleg U alakú, lapos fenekű völgyeket. – És az út majd egy ilyen völgyben folytatódik? – Ebben egész biztos vagyok. Embereket nem láttak, csak egy elhagyott falut, amelyet kiraboltak és leromboltak. A falu körüli legelőkön nem láttak állatokat, a thuleiek nyilván minden lábasjószágukat magukkal vitték. Egy mellékút másik faluba vezetett, de az is elhagyatott volt. Aztán már nem tartott sokáig, csak a második nap estéjéig, amíg megérkeztek a hegyek lábához, ahol kiderült, hogy Mannix doktornak igaza volt. Az út mély szakadékban folytatódott, melynek fenekén vad patak zubogott. A tisztek és őrmesterek bizalmatlanul méregették a szakadék majdnem függőleges falait. Lehet,
hogy odafönn, az ágas-bogas bokrok és a sziklák között thuleiek bújtak meg, készen arra, hogy rávessék magukat a bádeniekre? De csak hegyi kecskéket láttak, amelyek szemmel láthatóan otthon érezték magukat ezen a barátságtalan terepen. Az embereknek összefutott a szájában a nyál, amikor a sok friss húsra gondoltak, de Berger megtiltotta, hogy vadászatra pazarolják a lőszert. – Ez a szakadék – oktatta Mannix doktor a társaságot – néhány kilométer után U alakú völggyé fog kiszélesedni. Ez akármilyen biztatóan hangzott is, Berger még mindig habozott. Csapdára” gyanakodott, de végül csak kiadta a parancsot, hogy menjenek tovább. Az út itt sokkal keskenyebb volt, mint a lankás dombok között, bal oldalukon ott harsogott a patak, amely fehér tajtékot szórva száguldott a sziklák között. Ekkor bukkantak az első akadályra. Egy kanyar után hirtelen házmagas sziklák zárták el teljes szélességében az utat. Sima falú, meredek, megmászhatatlan sziklák voltak. Mannix doktor közelről megvizsgálta őket, és felnézett a függőleges hegyfalra. – Gránit – állapította meg. – És ez emberkéz munkája. Az útra robbantották a hegyoldalt. – Nem tudunk átjutni rajta? – kérdezte Kilian.
– El kell távolítanunk az akadályt – döntött Berger parancsnok, de Birkenhof hadnagy odasúgta, hogy ehhez túl kevés a robbanóanyaguk. – Nem gázolhatnánk át a patakon? – kérdezte Bratschel őrmester. De a szikladarabokból a patak medrébe is jutott, a beszűkült helyen így aztán olyan gyors lett a sodra, hogy lehetetlen lett volna az ár ellen gyalogolni. A víz úgy harsogott, hogy alig értették egymás szavát. Megpróbálták ékekkel és kötelekkel megmászni az akadályt, de mire az első öt félig feljutott, ketten már le is zuhantak, ami két sebesültet jelentett. A másik három erre óvatosan le-ereszkedett. – Egy biztos – nyögték –, hogy a kiskocsikat az életben nem tudjuk átvonszolni. Menjenek vissza Kulusba újabb készletekért, és robbanóanyagért? Berger elgondolkozva bámulta az utat eltorlaszoló sziklákat. Még ha el is tudnák tisztítani az útból ezt az akadályt, vajon mi lehet mögötte? – Feltételezem – mondta lassan –, hogy a kulusiak ezen az úton menekültek nyugat felé, és felrobbantották maguk mögött, mert féltek, hogy követni fogjuk őket. De Kulusból még más utak is indulnak, amelyeket valószínűleg nem ilyen könnyű lezárni, legalábbis úgy vélem. Tehát az lesz a legjobb, ha visszamegyünk, és megpróbálkozunk valamelyik másik kivezető úttal.
Két nap alatt visszaértek Kulus külső kerületeibe. A két szerencsétlenül jártat a Kulusban maradt hajóorvos gondjaira bízták, és egy nyugodt éjszaka után újra megkezdték a Hosszú Menetelést Nyugatra. Most azon az úton indultak el, amelyen egyszer Berger parancsnok befelé jött a városba, azok után, hogy ötven emberével az elhagyatott csűrben ébredt. Kezdetben megint jól ment minden. A széles út nagyjából nyugati irányba vezetett, elkerült néhány megmászhatatlan hegyláncot, és kanyargott ugyan, mégis teli volt emelkedőkkel, ami csöppet sem könnyítette meg a kiskocsik vontatását. Négy nap múlva széles, U alakú, ígéretes völgybe érkeztek, de itt is minden paraszttanya elhagyatott volt. Sok élelmiszert zsákmányoltak. Az út egy idő múlva egy nagy tó partján ért véget. Igazán pompás tó volt, a vize kristálytiszta, magas sziklák, meredek part övezték, és a túlparton egy városkát láttak. Berger messzelátóján tanulmányozta a várost. Végre valami életjel! Az itteniek nem menekültek el, teljes gőzzel dolgoztak, éltek. A város mögött széles síkság terült el, melyet részben szántónak, részben legelőnek használtak. Berger a messzelátóján apró négylábú lényeket látott a távoli réteken, marhákat vagy lovakat, ilyen távolról nem tudta őket pontosan kivenni.
Bárcsak átjuthatnának a tavon! Akkor igásállatokra tehetnének szert, és talán még jobb szekerekre is. A tavat nem lehetett megkerülni, a terep ehhez túlságosan is járhatatlan volt, a növényzet meg túl sűrű. Az út egyébként egy mólón ért véget, ahol békeidőben kompok köthettek ki. Ott is voltak, csak épp mind a túloldalon. A messzelátóval tisztán ki lehetett venni, hogy ott ringatóznak az ellenmólóhoz kikötve. Nagy, lapos, vitorlás kompok voltak. Berger úgy becsülte, hogy legalább kétszáz embert tudna elhelyezni egy-egyen. – Itt nem volt rá szükségük a thuleieknek, hogy elbarikádozzák az utat – súgta oda Kilian Mannix doktornak –, hisz van természetes akadály. Egyelőre tábort vertek a parton, és vágyakozva meredtek a túlpartra, ahol biztosan bőségesen található élelem, ahol szekerek zörögtek az utcákon, és állatok legelésztek a réteken. Kilencszáz ember igazán könnyen elfoglalhat egy ilyen kisvárost, és akkor minden a bádenieké lesz, az élelem, az igás- és hátasállatok, a kocsik és talán még egy csomó kábítópisztoly is. A tisztek a sátrukban tanácskoztak, a tengerészgyalogosok meg behatoltak a bozótba, hogy tűzifát gyűjtsenek. Napos, őszies, majdnem szélcsendes idő volt. Igazán nagy élvezet lett volna ebben az időben egy ilyen tó partján táborozni, csak ne lett volna olyan sietős az útjuk.
De a Hosszú Menetelés első hete alatt alig száz kilométerre távolodtak el a tengerparttól, és ha így folytatják, hónapokba telik, amíg elérnek Gothabba. Rövid idő múlva Bratschel Őrmester jelent meg rémülten a vezetők sátrában. – Parancsnok úr – lihegte –, parancsnok úr, kérem, jöjjön gyorsan! – Ne zavarj! – förmedt rá Berger. – De komoly a dolog! Berger nagy mérgesen kijött a sátorból, és barátságtalanul méregette kedvenc őrmesterét. – No, mi van már megint? – Hát ez az, amit nem tudunk. Tessék jönni! És abba az irányba mutatott, ahol a rőzsegyűjtők eltűntek. Hát igen, ott hevert, a három eszméletlen katona. Kezükön vérző karcolás. – Hirtelen összeestek – hebegte az őrmester. Berger letérdelt a katonák mellé. – Akkor pedig thuleiek rejtőzködnek a közelben. Semmit sem láttál vágy hallottál a bokrok között? – Nem. Nem láttunk senkit, és nem hallottunk semmit. – Hívd ide Wildborg doktort. Talán az orvos meg tudja magyarázni, miért vesztette el ez a három férfi hirtelen az eszméletét. Az világos, hogy valami megszúrta őket. Berger kivonta a pisztolyát, úgy méregette a bokrokat. Moccant volna valami? Nem, csak a szellő mozgatja a leveleket. Kicsit távolabb hatalmas
szikla takarta el a kilátást. Erre senki sem menekülhetett, hacsak nem úszott. Ha itt thuleiek álltak lesben, akkor ugyan hova tűnhettek nagy hirtelen? – Hívjatok ide húsz embert! – kiáltotta Berger a válla fölött. – Alaposan kutassák át azt a bozótost. De legyetek óvatosak, az ellenség akárhol megbújhat! Még néhány óráig világos marad, és Berger eltökélte, hogy a thuleiek, akik itt lesnek rájuk, nem úszhatják meg élve. Biztosan ott rejtőznek még a bokrok és sziklák között. Akkor pedig a tengerészgyalogosok megtalálják, előráncigálják, és itt helyben agyonütik őket. A három eszméletlen férfit kirángatták a bokrok közül. Közben már meg is érkezett a ha-jóorvos, a sarkában Mannix doktorral és Kiliannal. A mozdulatlan testek fölé hajoltak. – Az ismert kábítószer – állapította meg Wildborg doktor. Közben a tengerészgyalogosok a bozótos minden egyes négyzetcentiméterét átkutatták. Egyikük hirtelen felkiáltott, szólni akart, de megszédült, kaszált egyet a karjával, és eszméletlenül rogyott össze. Ám akárhogy kutattak is, thuleieknek nyomát sem látták. Mannix doktor elgondolkodva nézegette a bokrot, amelyik mellett a tengerészgyalogos összeesett.
Nem ismerte ezt a növényt, de elég veszedelmesnek látszott hosszú, hegyes tüskéivel és a tüskék közötti izzóvörös bogyókkal. Azok a tüskék… A thuleieknek csak elő kell állítaniuk valamiből azt a rengeteg kábítószert. És mivel mindenük a természetből ered, nyilván azt a mérget is valamilyen élő szervezetből nyerik. Valószínűleg egy bizonyos növényből. Ebből a növényből? Mannix doktor óvatosan hátrakulcsolta a kezét, és elgondolkozva méregette a bokrot. Hogy tehették eszméletlenné az őröket azok a thulei gyerekek, akik meztelenül táncoltak oda a rakpartra? Első pillantásra úgy tűnt, hogy fegyvertelenek, mégis megszúrták a bádenieket. A meztelen gyerekek teljesen ártalmatlannak látszhatnak, ha nincs náluk más, mint egyetlen tüske az ujjaik közé rejtve. Úgy ni, gondolta elégedetten, ezt a rejtélyt is sikerült megoldani. Berger parancsnoknak is beszámolt az elméletéről, aki elkerekedett szemmel nézett a geológusra. – Azt akarja mondani, hogy ebben az átkozott országban még a bokrok is ellenünk fordulnak? Hány látszólag fegyvertelen thulei járkál körülöttük a zsebében vagy a markában ezekkel a gonosz tüskékkel, amelyeknek ugyanolyan hatásuk van, mint a kábítópisztolyoknak? Berger előtt felmerült egy kép: hatalmas földek teli ilyen
mérgező bokrokkal, amelyeket magas kerítés vesz körül, és szigorúan őriznek, hogy távol tartsák az állatokat és a gyermekeket. – Minden embere alaposan nézze meg ezt a bokrot, hogy a jövőben felismerjék – tanácsolta Mannix doktor, és Berger rábólintott. – Néhány óra múlva magukhoz fognak térni – vigasztalta Kilian. – A tengerészgyalogosok, akiket a gyerekek a rakparton elkábítottak, szintén felébredtek vagy három óra múlva. Ami mind nagyon megnyugtató, csakhogy ezek után a legnagyobb körültekintéssel kellett eljárni, miközben tűzifát gyűjtöttek. Kilian elfáradt. Aznap órákon át húzta ő is az egyik kiskocsit, hát úgy vélte, hogy a favágást és a vacsorafőzést nyugodtan ráhagyhatja a többiekre. És különben is kíváncsi volt. A tisztek sátra mögött terítette le a takaróját, és úgy tett, mintha aludnék, de valójában hallgatózott, ami nem volt különösebben nehéz, Berger ugyanis nagyon hangosan beszélt. – Tutajt kell építenünk – hallotta a parancsnok hangját –, amin ötven embert átvihetünk a túlpartra. Azok aztán könnyen elfoglalhatják és áthozhatják erre a partra a komphajókat, amivel átszállíthatjuk a csapategységet. – De hát napokig eltart, amíg megépítünk egy ötvenszemélyes tutajt – tiltakozott Franzi hadnagy.
– Visszamenni még sokkal több időbe telne. Gondolod, hogy a többi kivezető út nincs valami módon lezárva? Nyilvánvaló, hogy a thuleiek meg akarják akadályozni, hogy kitörjünk Kulusból. Kulust feladták, de nem akarják, hogy mélyebben behatoljunk az országba. – Igazán nem tudjuk megkerülni a tavat? – Mégis hogy képzelte, hadnagy? A parton egyszerűen nincs út, véget ér itt a mólónál, és csak a túlparton folytatódik. Miért építettek volna ezek a lusta thuleiek óriási nehézségek árán utat a tóparton, amikor hajóval sokkal könnyebben átkelhetnek? Úgy látszik, a végén még kezdi megérteni ezt a népet, mulatott magában Kilian. – Talán mégsem volna helyes megosztani az erőinket – aggodalmaskodott Birkenhof had-nagy. – Ahogy elnézem, ez a város nem valami nagy. Hányan lakhatják? Ezren? Ezerkétszázán? Többen egészen biztosan nem. Ötven jól felfegyverzett tengerészgyalogos pedig képes ennyi embert sakkban tartani. Ne felejtsék el, hogy a thulei férfiak nincsenek felfegyverezve! Hiszen itt tilos a férfiaknak verekedniük. Az asszonyoknak valószínűleg vannak kábítópisztolyaik, de nem mindegyiknek, csak a rendőrnőknek. És talán van még a városban két vagy három erdő-kerülő. Azt hiszem, teljes biztonságban érzik magukat ennek a szép tónak a túlpartján, és nem számítanak arra,
hogy egyik éjszaka tutajjal fogjuk elfoglalni a komphajókat. És ha őröket állítottak a kompra, hát azokat könnyű lesz kiiktatni a puskáinkkal. – Helyeslem a tervet – szólalt meg a kormánybiztos. – Tény, hogy ígéretesnek hangzik – ismerte el Birkenhof. – Néhány mérföldnyire mögöttünk hatalmas erdőt láttunk. Fenyőerdőt, szép egyenes fákkal. Holnap reggel odaküldünk száz embert, hogy vágják ki a szükséges fákat. Másik száz legallyazza őket, és még mindig marad elég emberünk, hogy megépítsék a tutajt. Szerszámunk van elég, a tutaj huszonnégy órán belül elkészülhet. A valóságban harminchat óráig tartott, de aztán mégiscsak elkészült egy hatalmas tutaj \ árboccal és vitorlával, amelyen elfért ötven felfegyverzett katona. Az átkelést, egy hadnagy vezetése alatt, az éjszaka legsötétebb óráiban akarták végrehajtani. Az is előnyükre szolgált, hogy az éjszaka általában ködös szokott lenni. Úgy tervezték, hogy másnap hajnalra érnek vissza az elfoglalt kompokkal. Az emberek azt a parancsot kapták, hogy habozás nélkül lőjenek minden thuleire, aki a közelükbe merészkedik, legyen az tizenkét éves kislány vagy vénséges vén öregasszony. Még holdkelte előtt indultak neki. Alig volt szél, de a tengerészgyalogosok evezőket is faragtak.
– És köd van – állapította meg elégedetten Berger parancsnok. – Észrevétlenül sikerül majd partot érniük. Parancsot adott, hogy csak apró tüzeket gyújtsanak, hogy azok se vessenek fényt a vízre. Türelmesen várták az ötven bátor férfiú visszatértét. Nem tértek vissza. Reggel sem és a következő nap folyamán sem. A parancsnok és a Kb szemük fölé emelt kézzel bámulták a szikrázó vizet. A város közelében apró vitorlásokat, halászcsónakokat vagy sporthajókat láttak a tavon. A tutajnak azonban nem volt semmi nyoma, és a kompok változatlanul elérhetetlenül ringatóztak a távolban. Berger kétnapi várakozás után feladta. Nyilvánvaló, hogy az ötven ember valamiképpen mégis csapdába esett, és a thuleiek elfogták őket. Nem értette, hogyan volt ez lehetséges ennyi elővigyázatossági intézkedés mellett. Hol lehetnek az emberei? Lefegyverezve, egy szál ingben hevernek valahol a vadon közepén? Egyetlen lövést sem hallott azon a bizonyos éjszakán. Berger kétségbeesetten félrehívta Birkenhof hadnagyot. – Most mit tegyünk? Ezenkívül még egy olyan út indul Kulusból, amelyik szóba jöhet. Amelyik északnyugatra vezet.
– Hát… azt még megpróbálhatjuk – válaszolt bizonytalanul a hadnagy. – És elvesztettük ötven emberünket. – Azt sem tudjuk, életben vannak-e még. Kilian, aki meghallotta őket, komolyan közbeszólt: – Igen, élnek. A thuleiek nem gyilkolnak. Még nem. Nyilván lefegyverezték őket, és feltették nekik – a kérdést, thulei alattvalók akarnak-e lenni a jövőben, vagy a tavon keresztül visszaúsznak hozzánk. Ön mit tenne ilyen helyzetben? Úszna? Vagy annyira elkeserítette volna a sikertelenség, hogy azt mondaná: hát jó, legyen, elvégre nem olyan rémes hely ez az ország… – Nem akarok ilyen hangot hallani az alárendeltjeimtől! – üvöltötte Berger. Katonás szelleme nem tűrt ellentmondást. A gondolkodásában csak olyan fogalmak játszottak szerepet, mint menetoszlop, felvonulás, géppuskafészkek elfoglalása. Korábban olyan népek ellen harcolt, akik ugyanazt a taktikát alkalmazták, minta bádeniek, úgyhogy előre lehetett tudni, mi fog történni, és mit kell majd tenni. Erre képezték ki, ez volt a szakmája. De nem volt találékony. Ha váratlan helyzetbe került, csődöt mondott a kiképzés, és egyik durva hibát a másik után követte el. Kilian megértette, hogy józan paraszti ésszel nem sokra megy a parancsnoknál, hát megvonta a vállát, és odébbállt.
A parancsnok nem mert még egy kísérletet tenni a komphajók elfoglalására. így hát nem maradt más választásuk, mint hogy visszatérjenek Kulusba, és megpróbálkozzanak a két utolsó út valamelyikével. Csakhogy az egyik dél felé indult a tengerparton, és a térkép szerint mély, széles fjordhoz vezetett, ahol nyilván szintén nem férhetnek majd hozzá a komphajókhoz. Az egyetlen lehetőség, bár így nagy kerülőre van kilátás, hogy az északnyugat felé vezető úton induljanak el. Berger azonban egyelőre nem akart lemondani a történelmi jelentőségű hosszú Menetelésről. Mindenképpen be akart hatolni az ország belsejébe és eljutni Gothabig. Minden jobb, mint tétlenül ülni az elhagyatott Kulusban, és várni a thuleiek újabb támadására. Miután visszaértek Kulusba, ismét egy teljes napig pihentek, feltöltötték a készleteiket, és harmadszor is nekikezdtek a hősies vállalkozásnak. – Nem túl messzire jutottunk kétheti menetelés után – mormolta Kilian, amikor ismét elhagyták a várost. Mannix doktor, aki mellette lépdelt, megrovóan nézett rá. – Úgy beszélsz, mintha mulattatna ez a sok kudarc. – Hát nem éppen mulatságos. A csizmám talpa ugyancsak megkopott. Még szerencse, hogy ez jó út.
A széles út szép tájon át vezetett, és számos szekérnyom tanúsította, hogy valaha igen forgalmas lehetett, sok nehéz lovas vagy ökrös szekér haladt erre. De most senkit sem láttak. Az utazás nagyon jól kezdődött. Sűrű erdőkön vágták át, ahol rengeteg volt a vad. Esténként, táborverés után egy csapat tengerészgyalogos vonult be az erdőbe, hogy csapdákat állítsanak. Rengeteg nyulat fogtak, néha még egy-egy őzet is. A kulacsaikat minden reggel friss forrás-vízzel töltötték meg. Néha az út gyors patakot keresztezett, ezeken erős fahidak vezettek át. A vezetőknek főleg az szolgált-örömükre, hogy bár falvakat nem láttak, vagy hatvan kilométerenként vendégházakra bukkantak. Elhagyatottak voltak, de a pince mindenütt teli élelmiszerrel. Itt pihentek volna meg a thuleiek, akik erre hajtottak megrakott szekereikkel? Minden vendégház mellett tágas álló állt, teli szalmával és zabbal, de a lovak már nem voltak ott. Így aztán a tisztek, a Kb, Mannix doktor és Kilian ágyban tölthették az éjszakát. – A nyomokból ítélve ez lehetett a thuleiek egyik főútvonala – mondta Birkenhof hadnagy. – Azt hiszem, hamarosan jelentős városhoz érkezünk, vagy olyan vidékre, amely más szempontból volt igen fontos a thuleiek számára. Az út kanyargott ugyan, de változatlanul északnyugatnak tartott. Berger hiába várta, hogy
előbb-utóbb nyugati leágazásra bukkannak. A hegyek azonban egyre távolabb kerültek, és ez némi reményre adott okot. Itt nem építhettek áthághatatlan sziklatorlaszt a thuleiek. Annak sem sok értelme lett volna, hogy felrobbantsák az utat, mert a bádeniek a nem túl sűrű erdőn át elkerülhették volna a tönkretett részt. Nem, három napig minden remekül ment, csak a szépen karbantartott út kanyargott a végtelen zöldben. A terep dombos volt, de ezek a lankák nem jelentettek akadályt. Az út később lejteni kezdett, és az erdők is megritkultak. – Már jó messze lehetünk a tengerparttól – örvendezett a parancsnok. Mannix doktor elnyomott az arcán egy szúnyogot. – Igen, csak azt nem tudom, Gothabhoz is közelebb kerültünk-e. – Majdcsak találunk egy leágazást. – És akkor? Ha rátérünk egy nyugati útra, elkerülhetetlen, hogy ismét bemenjünk a hegyek közé, és a leghalványabb fogalmunk sincs róla, hogy ott mi vár ránk. – Kulus lakói – fontoskodott Berger – nyugati irányba menekültek a városukból. 4 hegyekben kerestek menedéket, és felrobbantották a sziklákat, hogy ne tudjuk követni őket, ez világos. Nyilván egyetlen menekült sem választotta ezt az
utat, mert ez nem lett volna biztonságos, ezért is nincs eltorlaszolva. Azoknak az ostoba thuleieknek meg sem fordult a fejükben, hogy hajlandók leszünk akár nagy kerülőt is tenni azért, hogy elfoglalhassuk a fővárosukat. A bádeni tengerészgyalogosokat azonban nem lehet visszatartani. Még ha egész ősszel• és télen menetelnünk is kell, akkor is el fogjuk érni Gothabot. És akkor, jaj Gothabnak! – Kíváncsi vagyok, hova vezethet ez az út – mondta Kilian később Mannix doktornak. – Kulus forgalmas kikötő volt. Feltételezem, hogy ezen az úton jó sok árut szállítottak a szárazföld belsejéből Kulusba, hogy ott behajózzák. Az út továbbra is lejtett, és egy mocsaras síkságot keresztezett. A szúnyogok egyre jobban kínozták őket. A készleteik kezdtek megfogyatkozni, és Berger katonáinak egyre inkább azt kellett enniük, amit meg tudtak szerezni: szarvasokat, őzeket, apró vadat. Itt, ezen a mocsaras területen rengeteg volt a vadliba és vadkacsa, de ahhoz, hogy ezeket megfogják, vagy undorító pocsolyákon kellett volna átgázolni, vagy rengeteg értékes lőszert elpazarolni. Voltak járható ösvények a posványok, iszapszigetek és vizes tőzegfoltok között, de ha valaki nem ismerte a járást, könnyen elsüllyedhetett, és Berger inkább nem engedte be a mocsárba az embereit. Az út rémesen kanyargott, építői nyilván megkeresték a
ritka szilárd részeket. A legjobban azonban a szúnyogok gyötörték őket. Sokmilliárdnyi táncolt zümmögve a pocsolyák fölött, rávetették magukat az emberek védetlen kezére és arcára, és mindenkit megőrjítettek a zümmögésükkel. Az elkínzott katonák úgy próbáltak védekezni, hogy iszapot kentek az arcukra meg a kezükre, és éjszaka füstölgő fáklyákat szúrtak maguk mellé a földbe. De minden lélegzetvétellel szúnyogokat nyeltek, minden falattal szúnyogot is ettek, és minden lépésükkel szúnyogfelhőket kavartak fel. Kínszenvedés volt. Lázasan, éhesen és halálos fáradtan támolyogtak tovább. Hallgattak, mindenki rémesen érezte magát, az arcuk vörösre dagadt a szúnyogcsípésektől, fájó, feldagadt ujjaikkal alig tudtak fogni. Vajon mit csinálnak a thuleiek, akik nyilván igen gyakran használták ezt az utat? – töprengett Kilian. Vajon bekenik magukat meg az állataikat valamivel, ami távol tartja ezeket az átkozott szúnyogokat? És vajon mivel? De lassan ez a kínszenvedés is véget ért. Az út végre újra emelkedni kezdett, kiszélesedett, és a mocsárifűz- és rekettyebokrokat felváltották a lombos fák. A szúnyogok megritkultak, újra könnyebben lépkedtek, csak az éhség maradt meg. Nem könnyű dolog naponta háromszor megtölteni nyolcszáz korgó gyomrot.
Kilian alig volt képes elhinni, hogy Thuléban ilyen óriási lakatlan területek vannak, amelyeket mégis jól kiépített utak szelnek át. Egyre szilárdabb lett a meggyőződése, hogy ennek az útnak valami nagyon érdekes helyre kell vezetnie. Egy nagyvárosba, egy fontos iparvidékre, egy… Mannix doktor mellette lépkedett, és érdeklődve nézegetett a lába alá. – Mondd csak, Werfel fiam, észrevetted, hogy min járunk? – Kőzúzalékon – válaszolt Kilian. – A csizmám talpán keresztül is érzem. Mannix doktor lehajolt, és felmarkolt egy kis törmeléket. – Nézd csak meg jobban. Kilian azonban semmi különöset nem vett észre. – Meddőzúzalék. – Igen? – Ha az érctartalmú kőzetet felhevítik, a fém kiolvad, és megmarad a meddő kőzet. Ezt aztán apróra lehet törni, mondjuk gőzkalapáccsal, és útburkolásra használni. – Ez az út tehát… – Nem az egész utat borítja meddőzúzalék. De ma reggel feltűnt, hogy megváltozott a burkolat minősége. – Értem, mit mondasz. Nemsokára újabb hegyekhez érkezünk, már látom is őket a távolban. És ott nyilván bányák vannak.
– Pontosan. És nemcsak bányák, kohók is, ahol az ércet kinyerik. – Ez érdekes! – Emlékszel, Edu Zimmerman azt mesélte, a thuleiek fémeket bányásznak a hegyekben, ezüstöt és aranyat is. Edu Kulusban maradt, részben mert megrándította a bokáját, de főleg azért, mert igen kevés jót várt a Hosszú Meneteléstől Nyugatra. Kiliannak hiányzott néha, bár Mannix doktor is kellemes társaság volt. – Hűha – mondta –, ha igazad van, holnap vagy holnapután megérkezünk egy helyes kis bányavároshoz, ahol füstölögnek a kohók kéményei, és halmokban állnak a vastag arany-, ezüst- és rézrudak, szállításra várva. Csakhogy most leállt a szállítás, hiszen Kulus a bádeniek kezébe került. – Pontosan! És éppen ezért lovakat, ökröket és szekereket is fogunk találni. – Ezt meg kell mondani a parancsnoknak. – Nem, ez még csak feltételezés. Egyelőre jobb, ha hallgatsz, elvégre tévedhetek is. És azt még nem tudjuk, milyen fémet is bányásznak a thuleiek. Az is könnyen lehetséges, hogy rezet, nem aranyat. – A réznek is hasznát vehetjük az ágyúöntésnél. – Igen, de az arany jobban izgatja a képzeletet. Kilian képzeletét is igencsak izgatta a dolog.
– Hűű… gondolod, hogy sok az arany a thulei hegyekben? Kulusban csak kevés aranytárgyat vagy ékszert láttam. De Edu azt mondta, hogy a thuleiek nem nagyon szeretik az aranyat, és a legnagyobb részét más dolgokra cserélik a kanadaiakkal. Tudod, mit jelent, ha igazad van? A megjavított Hódító III-at azzal a hírrel küldhetjük haza Loranba, hogy felfedeztük az arany országát. És ebben a helyzetben az Egon is könnyebben megfeledkezne a másik négy hajó elvesztéséről. Az út egyre emelkedett, a lombos erdőket fokozatosan fenyvesek váltották fel. Még mindig nem láttak egyetlen thuleit sem, de Kilian nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy rejtett szemek figyelik a masírozó sereget. Most naponta majd ötven kilométert tettek meg, és az emberek kezdték érezni a lábukat. Az út durva burkolatán gyorsan elvásott a csizmatalpuk, feltört a lábuk. Kilian is elég sokat szenvedett. Külön érzett minden hegyes kövecskét, amelyre rálépett, és kezdte megérteni, miért szeretnek a thuleiek vastag kötéltalpú szandálban járni. És minél magasabbra jutottak, annál gyakrabban hallottak éjszakánként farkasüvöltést. Szinte átmenet nélkül érkeztek meg a hegyek közé; az utat most mindenütt magas hegyfalak szegélyezték, amelyeket bozótos és szikladarabok borítottak. A meredélyeken zergék és hegyikecskék ugrándoztak. A hasadékokban
ezrével éltek a mormoták, melyek éles hangú füttyögetésbe kezdtek, amikor megpillantották a katonákat, aztán villámgyorsan eltűntek. Az emberek már olyan éhesek voltak, hogy rengeteg muníciót pazaroltak vadászatra. 17. FEJEZET Az arany hívó szava Aznap este a néma erdők között ütöttek tábort, vagy ezer méter magasan a hegyoldalban. Hideg, tiszta éjszaka volt, hiába burkolóztak be gyapjútakaróikba, reszkettek, úgy fáztak. Az őrök folyamatosan raktak a tűzre. Távolabb, a sötétben farkasok leselkedtek. Néha fel-felvillant a szemük, de csak golyópazarlás lett volna rájuk lőni, meg különben is felverte volna az egész tábort. Így aztán az őrök csak lángoló gallyakat hajigáltak az árnyak felé. Bratschel őrmester aznap éjjel nagyon nyugtalan volt. A parancsnok mindig bátor arccal kezdte a napot, és biztatta az embereit, az őrmester azonban jól látta, hogy egyre pocsékabbul mennek a dolgok. Mindenkinek kisebesedett a lába, begörcsölt a vádlija, állandóan éheztek, elkeserítette őket a felismerés, hogy tulajdonképpen foglyai ennek az átkozott országnak, úgyhogy nem sok maradt a tengerészgyalogosok harci kedvéből. És a matrózok még rosszabb állapotban voltak. Ahhoz szoktak, hogy a legnagyobb pontossággal
végrehajtsák a tisztjeik utasításait, de nem voltak katonák, akik felkészültek a hosszú menetelésekre és arra, hogy csákánnyal, baltával és késsel harcoljanak egy ismeretlen nép ellen. Egyáltalán nem mennek jól a dolgok, gondolta Bratschel, és sokadszor is végigjárta a tábort. Átlépett az alvó embereken, a farkasok távoli üvöltését hallgatta. Mintha azok az istenverté thuleiek küldték volna ránk a bestiákat, gondolta. De rögtön el is hessegette ezt a képtelen gondolatot. A thuleiek emberek. Jó, elismeri, különös emberek, de alapvetően mégsem különböznek a bádeniektől. Vadállatok és emberek együttműködése – no nem, ez lehetetlenség! És mégis… Az erdőszélről ijedt nyüszítést hallott, morgást, újabb nyüszítést. Az egyik farkas nyilván fogott valamit. Az erdőben bagoly rikoltott. A lába alatt megzizzent a fű, és még épp látta, hogy valami apró árny ijedten elszalad. Mindenütt állatok. Kíváncsi, zsákmányra éhes állatok. Bratschel megremegett, és hirtelen mélységes honvágyat érzett a lorani hadikikötő mocskos utcái után, ahol egyetlen fűszál sem nőtt, a szegényes házak, a mindig szigorúan őrzött kormányépületek után, még a szegény koldusok is hiányoztak neki, a kiszolgált háborús veteránok, akik valamilyen okból elvesztették a nyugdíjjogosultságukat. Sok minden
rossz volt a Bádeni Birodalomban, sok mindent lehetett kifogásolni, de az volt az otthona! Ott kiismerte magát, tudta, mire számíthat. Nem vették körül farkashordák, nem fordulhatott elő, hogy valahonnan a nyakába ugrik egy vadmacska, vagy hirtelen egy vérszomjas medvével találja szembe magát. Megértette, miért volt hajlandó Edu Zimmerman elárulni új hazáját azért a halvány reményért, hogy esetleg hazamehet Loranba. Hallotta, hogy valaki felsikolt. Odarohant. Az egyik matróz rémülten ült a tűz mellett, és undorodva kiáltotta: – Megharaptak! Te jó ég, valami dög megharapott! Mások is rémülten odasiettek. Bratschel letérdelt, és megvizsgálta a sérült kezet. Jól látszottak a fognyomok, és ömlött belőle a vér. – Farkas nem lehetett – mondta Birkenhof hadnagy, akit szintén odacsalt a zaj. Kötszert hozott magával, és kitisztította a sebet. – Úgy nézem, patkányharapás. Csak sokkal nagyobb. Patkányharapás? Mintha Loran bűzlő nyomornegyedeiben lennének. A tengerészek ijedten néztek egymásra a tábortűz fölött. A patkányokat persze ismerték, mocskos barna állatok, amelyek a szemétben és hulladékban kotorásznak, és veszedelmes betegségeket terjesztenek. De a sebből ítélve a thulei patkányok
legalább kétszer akkorák, mint az otthoniak, tehát nyilván kétszer olyan veszedelmesek is. – Erősen vérzett, az pedig kitisztítja a sebet – vigasztalta a hadnagy a matrózt, és ügyesen bekötözte. – Hát nem halálos ez a harapás? – kérdezte az egyik tengerészgyalogos ijedten. – Ugyan, ne beszélj marhaságokat! Annyira nem vészes a dolog. A tábor egy negyedóra múlva újra elcsendesedett, de Bratschel még mindig nem tudott aludni. Takarójába burkolózva, szálfaegyenesen ült a kis tűz mellett, hallgatta az erdőből ki-szűrődő nyüszítést, morgást, sírást és csipogást. A hangok néha félelmetesen közel voltak. Megértette, hogy a táborik csalta oda a patkányokat, és őket követték a farkasok, akik nem az emberekre, hanem a rágcsálókra vadásztak. Hirtelen hálával gondolt a farkasokra, remélte, jó sok kering a tábor körül, és minél több undorító, nagydarab patkányt elkapnak. Az is lehet, fordult meg a fejében a gondolat, hogy igazuk van a thuleieknek, hogy nem avatkoznak be a természetbe, és békén hagyják a vadállatokat, amelyek a kártékony állatokat, férgeket pusztítják. Bár azért mégiscsak őrültség, hogy emberek és vadállatok békésen megosztozzanak ezen a földön. A kettő nem illik össze.
Éhes volt, és forró kávéra vágyott, de a kávé már rég elfogyott. Ugyanúgy, mint a bab, a sajt, a gumók és kolbászok, amelyeket még Kulusban sikerült zsákmányolni. Mozgást vett észre, valaki felült mellette. Kilian Werfel. Mint minden rendes katona, Bratschel is megvetette a civileket, de a nyelvtudóst valami okból megkedvelte. Ez a Werfel olyan fiatal, hogy akár a fia lehetne. Bratschel sohasem nősült meg, nem voltak gyermekei, talán ezért táplált apai érzelmeket Kilian iránt. – Maga sem tud aludni? – suttogta a fiatalember. Bratschel bólintott. – Arra gondoltam – folytatta Kilian halkan –, hogy mégsem a bádenieknek való ez az ország. Túlságosan vad és ellenséges. És nem a thuleiekre gondolok, akik szépen visszavonultak, és hagyják, hadd meneteljünk, amíg csak össze nem rogyunk. Hanem magára az országra. Nem hajlandó befogadni minket. Bratschel valami érthetetlent morgott. Nem örült, hogy valaki világos szavakba önti a saját homályos gondolatait. – Maga a természet ellenséges velünk szemben – beszélt tovább Kilian. – Az asszonyok, akikkel találkoztam, előre figyelmeztettek. Megmondták, hogy Thule maga fog bennünket elpusztítani, nem az emberek. Ők nem fognak közvetlenül ártani
nekünk, csak egyszerűen kiszolgáltatnak a természetnek. – Ne beszéljen butaságokat! – tiltakozott Bratschel. – Egyetlen embert sem láttunk egész úton – mondta Kilian –, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy szemmel tartanak bennünket, pontosan tudják, meddig jutottunk, mit csinálunk, és milyen rossz a helyzetünk. Félek, hogy soha nem fogjuk elérni az arany várost. – Aranyvárost? – Mannix doktor azt mondja, hogy ez az út egy bányavárosba vezet, és a meddőzúzalékból, amivel az utat burkolták, arra következtet, hogy ezekben a hegyekben aranyércet bányásznak. Bratschel számára újdonság volt a dolog. – Werfel úr, komolyan beszél? – Tulajdonképpen hallgatnom kellett volna. De még soha nem tette fel magának a kérdést, miért vezet ilyen jól kiépített út a vadonon át, ahol senki sem lakik? Mannix doktor azt mondja, ez az összekötő út a bányaváros és Kulus között. – Ha a fiúk ezt meghallják… – Hallgasson a dologról, Bratschel. Csak megzavarná szegény fiúkat. – Jót tenne a harci szellemüknek. Na jó, nem fogom idő előtt kikotyogni a dolgot. De örülök, hogy elmondta nekem, éttől visszatér a
bátorságom. Úgy értem, most legalább tudom, hogy a küldetésünk valóban fontos. Nem maradhatott titokban, mi várja a bádenieket az út végén. Másnap reggel alig két órája voltak úton majdnem üres gyomorral, amikor az egyik matróz kimerülten lerogyott az út szélére, és begörcsölt lábát masszírozta. Birkenhof hadnagy rögtön mellette termett. – Felállni, ember! Ki mondta, hogy most pihenhetsz? Az egész menetoszlopot feltartod ezzel a kényeskedéssel! A férfi csak a fejét rázta, és fájdalmas arccal masszírozta a vádliját. Birkenhof tudta, hogy szigorúan el kell nyomnia a gyengeség minden megnyilvánulását; tudta, ha az emberei egyszer is észreveszik, hogy nem tudja fenntartani a fegyelmet, kitör a káosz. Már két napja úgy érezte, hogy lázadás fenyeget. Megpróbálta dühösen talpra rángatni a matrózt. – Felállni! Férfi lennél, vagy mi? Semmi bajod nem lesz attól a kis görcstől. Tessék szépen továbbmenni, akkor majd magától elmúlik. A férfi kétségbeesetten markolta az árokpart füvét. A keze valami keményhez ért, és mivel kapaszkodót keresett, megragadta. – Rajta, indulás! – dühöngött Birkenhof. – Nem tudok felállni – nyögte a férfi, és felemelte a kezét. Birkenhof megragadta, és talpra állította, de a matróz térde rögtön újra összecsuklott.
– Ha nem igyekszel, itt hagyunk! A matróz nem válaszolt. Egy pillanat alatt megfeledkezett a fájdalomról, és döbbenten bámulta, amit a fűvel együtt felmarkolt. És mivel hang nem jött ki a torkán, némán mutatta oda a hadnagynak a kis aranyrögöt. Az meg döbbenten vette ki a kezéből. – De hiszen ez… Közben körülvették őket a többiek. A hír villámgyorsan elterjedt. – Péter egy aranyrögöt talált. Csak úgy az út mentén. Erre már Berger és a kormánybiztos, no meg Kilian és Mannix doktor is odamentek. – Csak úgy a fűben hevert – dadogta a matróz. – Véletlenül találtam meg. Jaj, ez az átkozott görcs!… – és erősen masszírozta a lábát. – Hadnagy úr, adja vissza. Az enyém. Én találtam. – Jól van, mindjárt. Nézze csak, parancsnok úr, ugye tényleg arany? De nem a parancsnok, hanem Mannix doktor volt az, aki a rögöt kivette a kezéből, a tenyerén méregette, és alaposan megnézte. Kerekded volt, vagy két centi hosszú, sima felületű, csak az egyik vége volt letörve. Mintha egy rudacskából pattant volna le. – Valóban arany – mondta a tudós megfontoltan –, de nem teljesen tiszta. Úgy értem, hogy még
különböző szennyeződések vannak benne. Talán nyersaranynak lehetne nevezni. Ráharapott és bólintott. – Ezt még nem keverték más fémekkel, hogy megkeményítsék, még mindig nagyon puha. További tisztítási műveletekre van szükség, hogy olyan szép ragyogása legyen, mint a finomított aranynak. – Adja vissza, az enyém! – kiáltotta újra a matróz. Nagy nehezen feltápászkodott, és odasántikált Mannix doktorhoz, aki átnyújtotta neki az aranyrögöt. A matróz vigyorogva vágta zsebre. Mannix doktor a parancsnokhoz fordult. – Azért nem szóltam eddig senkinek, mert nem voltam biztos a dolgomban, de ez a lelet megerősíti a feltételezéseimet. Azt hiszem, ez az út a thuleiek egyik aranybányájához vezet. – Aranybányához? De hogy kerül ide ez a darabka? Úgy értem, egy aranyszállítmányt igazán gondosabban kéne őrizni, nem lehet hagyni, hogy útközben elveszítsenek egypár darabkát. – Úgy gondolom – folytatta Mannix doktor komolyan –, hogy a thuleiek a hegyekben aranyércet bányásznak, helyben megolvasztják, és vékony rudakat öntenek belőle. Ezeket aztán Kulus kikötőjébe viszik, hogy onnan exportálják vagy továbbvigyék Thule más városaiba. A thuleiek minden szállítást lovas vagy ökrös szekerekkel végeznek, esetleg szamárkordékkal.
Képzelje el, hogy szerencsétlenség ér egy ilyen kocsit a viharban, vagy mert megvadulnak a lovak. Ha leszalad az útról, vagy a hegyfalnak ütközik, a rakomány is lehull, és elképzelhető, hogy a visszarakodásnál nem veszik észre, ha az egyik rudacskából egy darab letört, és ott maradt az árokparton. Talán már hónapok óta itt hever. – De hát nem hiányzott nekik az a darabka? Az arannyal mégiscsak gondosan kell bánni. Biztosan keresték. – Lehet, ezt nem tudhatom. Abban azonban most már mindenképpen biztosak lehetünk, hogy ezen az úton aranyszállítmányokat vittek. Berger szeme csillogni kezdett. – De hát ez nagyszerű! Szóval aranybányák is vannak ebben az országban! Tehát ezt fedeztük fel, egy olyan országot, ahol aranybányák vannak! A hír szájról szájra szállt. Az arany országába tartanak. Katonák és tengerészek rögtön megfeledkeztek minden bajukról, a fájós, felsebzett lábakról, az éhségről. Nemsokára, talán már holnap megérkeznek arra a helyre, ahol halmokban áll az arany. A lázat, amelyet a mocsári szúnyogok és az éhség okoztak, felváltotta az aranyláz. Már nem volt szükség a tisztek biztatására, hogy gyorsabban meneteljenek. Az út kanyarodott egyet az erdős hegyoldalban, és újra lejteni kezdett. Egy óra múlva megváltozott a táj. Több száz méterrel maguk alatt széles
völgyet láttak, melyet fehéren tajtékzó nagy folyó szelt ketté. Az út kanyarogva ereszkedett lefelé. A folyót fahíd keresztezte, a híd túloldalán pedig egy várost láttak, amelynek széles utcáit, mint minden thulei városét, fák szegélyezték. A városból több út vezetett a hegyekbe, amelyek a völgy túloldalán ismét fenyegetően emelkedtek a magasba. A csúcsokat hó borította. A várostól kicsit távolabb pedig füstölgő kémények. A kohók! Most már nem lehetett őket visszatartani. Izgatottan kiabálva rohanni kezdtek, készen arra, hogy azonnal kiirtsák a városka lakóit, és elrabolják a felhalmozott kincseket. Kilian is a tömeggel együtt rohant, teljesen megfeledkezett a vízhólyagjairól. Arany! Ezer gondolat kavargott a fejében. Ha ő is megkapja a részét az aranyból, könnyen kifizetheti Mannix doktornak az adósságát, a kétszázötven márkát. Amikor az előőrs a lejtő aljára ért, ahonnan már nyílegyenes útszakasz vezetett a folyóhoz, a híd pokoli robaj közepette a levegőbe repült. A tengerészgyalogosok kétségbeesetten álltak meg. A hátul levők a hátukba szaladtak. Tátott szájjal barnulták a híd roncsait, amelyeket a folyó sebesen sodort kelet felé. Az örvény megpörgette a fadarabokat, a víz a szikláknak csapta őket, úgyhogy pillanatok alatt szilánkokra törtek. – A pokolba is! A nyavalyások felrobbantották a hidat!
A tengerészgyalogosok még mindig sűrű sorokban érkeztek, szétszóródtak a síkságon, lementek a vízpartra, és szomorúan nézték a leküzdhetetlen akadályt. Az egyik matróz, aki félig beleőrült már az éhségbe és az aranylázba, a vízbe vetette magát, hogy úszva érje el a túlpartot, de az ár azonnal magával ragadta. Még látták, hogy kapálózik, hallották, hogy segítségért kiált, aztán nekicsapódott egy sziklának, és örökre eltűnt. Csak a két hídfő maradt meg. Néhányan kimentek a roncs széléig, és kétségbeesetten nézték az eltűnt rész hűlt helyét. A híd középső hatvan métere repült a levegőbe. Óriási robbanás volt, és a szemük láttára történt. És ez volt a legnagyobb csapás: saját szemükkel láthatták, hogy épp akkor, amikor már azt hitték, megmenekültek, elpusztul az élelemhez és gazdagsághoz vezető út. A túlparton thuleiek gyülekeztek. Kilian látta, hogy főleg hosszú copfos nők. Néhány tengerészgyalogos elvesztette az önuralmát, felemelte a puskáját, és az ellenségre lőtt, de túl messze voltak ahhoz, hogy kárt tegyenek bennük. A golyók a vízbe hulltak, vagy a szikláknak csapódtak, ez volt minden. Teljes volt a tehetetlenségük.
– Nyugalom, fiúk, nyugalom! – kiáltotta Bratschel őrmester. – Ne pazaroljátok a lőszert, higgyétek el, még nagy szükségünk lesz rá. Bratschel igazi veterán volt, hivatásos katona, aki már négy háborúban vett részt, és nem egykönnyen vesztette el a fejét. Az arany gondolata őt is lázba hozta, de túl sokat tapasztalt és csalódott már ahhoz, hogy azt higgye, egy kis pénzzel rögtön boldogságot is lehet vásárolni. Már rég túltette magát a fiatal sorkötelesek vad álmain. – Inkább ennivalóról gondoskodjatok – szólt oda a katonáknak. – Itt a parton egész biztosan találunk valamit, akármibe lefogadom, hogy ez a folyó telis-teli van lazaccal. Lassan túltették magukat a rettenetes csalódáson, újra érezték, milyen fáradtak és éhesek. Ezen a parton is volt néhány ház, amelyet lakói elhagytak, meg egy nagy pajta teli szerszámokkal és egy szekérrel (csak igásállat nem volt). Nyilván innen végezték a híd karbantartását. A férfiak a hosszú, hajlékony ágakból horgászbotokat készítettek, és nemsokára egész sor állt a folyóparton kapásra várva. A többiek tűzifát és érett szedret gyűjtöttek, bár mindenki halálra rémült, ha véletlenül megszúrta egy tüske. De senki nem veszítette el az eszméletét, úgy látszik, errefelé nem nőtt a mérges tüskebokor.
Az elhagyatott házakban nem találtak élelmiszert, csak bútorokat, takarókat, sőt még egy kábítópisztolyt is ottfelejtett valaki. De nem voltak sehol a nyilacskák, amelyekkel meg lehetett volna tölteni. Birkenhof hadnagy gondosan megvizsgálta a fegyvert. Kicsi volt, és fémből készült ugyan, de nagyon egyszerű volt a szerkezete: egy erős rugó lőtte ki a nyilat. Egy csoportot Franzi hadnagy vezetése alatt az erdőbe küldtek vadászni. Csak órákkal később, alkonyatkor tértek vissza egy zsákmányolt szarvassal. Végre újra ehettek, szarvasgulyást és lazacot, bár az adagok rettentő szűkösek voltak. Berger parancsnok csak azután mert az embereihez szólni, hogy mindenkinek jutott néhány meleg falat. – Tengerészgyalogosok vagyunk – mondta büszkén –, és semmilyen akadály nem tarthat bennünket vissza. A thuleiek ott állnak a folyó túlpartján, és kinevetnek bennünket, de hamarosan el fog menni a kedvük a nevetéstől, hisz még nem tudják, mire képesek a bádeni tengerészgyalogosok. Emberek, mi nemcsak harcolni tudunk, arra is képesek vagyunk, hogy hidakat építsünk, lövészárkokat ássunk, géppuskafészkeket alakítsunk ki. Holnap reggel nekilátunk a híd helyreállításának. A híd közepéből kirobbantottak egy ötven-hatvan méteres darabot,
de a kő tartóoszlopok megmaradtak, és új hídpályát fogunk építeni, még ha hetekbe telik is! Még e hónap vége előtt megostromoljuk a túlparti várost, és akkor majd elmegy a thuleiek kedve a nevetéstől! A beszédet halkan megéljenezték, de úgy hangzott, mintha nem szívből, hanem kötelességtudatból kiabálnának. Kilian lement á folyópartra. A híd maradványai mellől bámult át a túlpartra. Elővette a messzelátóját. Vajon ott van a Konega? Ott van Thura? A városban meggyújtották a közvilágítás fáklyáit. A folyóról köd szállt fel, a távolban még vörösen izzottak a hóborította csúcsok. Mannix doktor odament hozzá. – Ugye szép ország? – kérdezte a doktor. – Olyan zöld és romlatlan. Itt még egy bányavároska is úgy néz ki, mint valami nyaralótelep. És mégis olyan ritkán lakott, hogy minden bádeninek bőven jutna itt hely. Gondolj csak bele, mennyi lehetőséget jelent ez az ország! – Semmi lehetőséget -– válaszolt Kilian komoran. – A thuleiek nem akarják, hogy itt maradjunk. Megjósolták a pusztulásunkat, és egyre inkább úgy érzem, hogy ezt a jóslatot be is fogják rajtunk teljesíteni. Elpusztították a hajóinkat, és minket is meg fognak semmisíteni.
– Ugyan, ugyan, nem szabad ennyire kétségbeesni! Igazán jobban kellene bíznod Berger parancsnokban. – Te bízol benne? – Feltételezem, hogy tudja, mit csinál. 18. FEJEZET Veszedelmes szökés A tengerészgyalogosok, amennyire lehetett, berendezkedtek a lapályos folyóparton, és munkához láttak. Berger vagy negyven embert elküldött felfelé a folyó mentén, hogy vizsgálják meg, nem tudnának-e esetleg ott átkelni a túlpartra. A felderítők azonban csak meredek sziklákat és megmászhatatlan hegyoldalakat találtak. Lefelé nem volt értelme menni, hisz a folyó keletre tartott, a tengerpart felé. Ráadásul számítottak rá, hogy ott ismét magas sziklapartok közé szorul a víz. Vad ország ez. Nem, csak egyetlen lehetőségük maradt arra, hogy elfoglalják a bányavároskát, ez pedig a híd helyreállítása. Hát nekiláttak. A következő napokban keményen dolgoztak, és keveset ettek. Berger nehéz döntés elé került: nem tudta, elküldje-e embereit az erdőbe, hogy ott szarvasokat, rénszarvasokat és vapitiket lőjenek, vagy pedig tartalékolja-e a muníciót a bányaváros elleni támadásra. Végül is az utóbbi mellett döntött, és utasítást adott, hogy rakjanak le hurkokat, ássanak vermeket, csináljanak horgászbotokat, és reménykedett,
hogy ezekkel a módszerekkel sikerül majd elegendő élelemre szert tenniük. Bár soha nem látták őket, pontosan tudták, hogy a folyónak ezen a partján is vannak thuleiek. A vadászni küldött tengerészgyalogosok néha csak a következő napon tértek vissza, lefegyverezve és levetkőztetve. Vagy egyáltalán nem tértek vissza. Az őrjáratok néha bajtársaik meztelen holttestére bukkantak az erdőben. Összeharapdálták őket a hegyipatkányok, vagy félig felfalták a farkasok, rókák vagy más vadállatok. Sokuknak az életébe került, hogy éjszakára meztelenül, eszméletlenül kinn hagyták őket az erdőben. Ez nyilván a thulei erdőkerülők műve, azoké a kemény fickóké, akik valósággal eggyé váltak a természettel, és életüket a vadorzók elleni küzdelemnek: szentelték. Amit pedig a bádeniek tettek, hogy csapdákat állítottak, és vadon élő állatokra vadásztak, nyilvánvalóan vadorzás volt a szemükben. Tehát megvédték a vadállományt, ahogy mindig is tették, eszméletlenre lőtték a gonosztevőket, és elkobozták a fegyvereiket. Utána meg nyugodt lélekkel otthagyták az áldozataikat. – Ki akarnak bennünket éheztetni – mondta Birkenhof hadnagy keserűen. A halászat ment valamennyire, de távolról sem fogtak annyit, amennyiből nyolcszáz éhes embert jól lehetett volna lakatni. Ha a
tengerészgyalogosoknak sikerült szarvast lőniük, akkor a legízletesebb darabok a tisztekhez kerültek a házakba, a maradékból meg, a bőrt is beleértve, levest főztek a közlegényeknek. Ezenkívül mindenféle növények főtt leveleit ették, sült disznót, sőt ha sikerült őket elkapni, még hegyipatkányt is. Patkány pedig volt elég. Zsíros, undorító volt a húsuk, de aki éhezik, nem válogathat. Egyszer még egy rénszarvasdögöt is becipeltek a tá-borba, amelyet a farkasok már kikezdték. Az állat valószínűleg végelgyengülésben múlt ki, mert hihetetlenül szívós volt a húsa. A vadászatot különösen nehézzé tette a szarvasok harciassága. Ősz volt, amikor a kérődzők párosodnak. Az erdő zengett a szarvasbőgestől, mindenütt bikák küzdöttek egymással, és ha valaki nem akarta, hogy a hatalmas agancsok szétmorzsolják, jobban tette, ha távol tartotta magát tőlük. A hegyi patkányok pedig egyre jobban elszemtelenedtek, éjszaka a táborban szaladgáltak, megrágták a maradék élelmiszert is, és éles hangú cincogásukkal a tengerész-gyalogosokat teljesen kiborították. Ráadásul harapósak is voltak a dögök, az alvókat támadták meg. A fák lombja aranysárgáról rézvörösre, változott, minden elvirágzott, lombját kezdte hullatni a sok fa, amelynek a bádeniek a nevét sem tudták.
De semmi nem hátráltathatta a híd helyreállítását. Az erdőben visszhangzottak a baltacsapások, a tengerészgyalogosok, mint igásállatok cipekedtek a nehéz törzsekkel, vastag kötelekből kábeleket fontak, napkeltétől napnyugtáig megállás nélkül dolgoztak. A tisztek és a kormánybiztos a két elhagyatott házban szállásolták el magukat. A nagyobbik volt Berger főhadiszállása. Mannix doktor is itt lakott, de Kiliannak, aki a kormánybiztosnak nagyon a begyében volt, a mezőn kellett aludnia a katonák között. És az élelmezéséről is magának kellett gondoskodnia. A szerszámos pajtát hamarosan kórháznak kellett berendezni, mert «egyre többen betegedtek meg. Wildborg doktor nem értette, hogy mi történik. A katonák szédültek, fejfájásra panaszkodtak, mindent azonnal kihánytak, és magas lázuk volt. Szemmel láthatóan folyamatosan gyöngültek, és semmilyen gyógyszer nem segített rajtuk. Három napon belül vagy száz halálosan beteg ember feküdt a pajtában, és a hajóorvos, aki napi tizennyolc órán át dolgozott, önmaga árnyékává vált. Kilian nem dolgozott a hídon, és nem járt vadászni – nem tudott lőfegyverrel bánni, és félt az erdőkerülőktől –, nem ápolt betegeket, hanem azzal töltötte az idejét, hogy a zúgó folyam partján járkált, ahol ehető növényeket, mogyorót és
bogyókat gyűjtögetett. Mannix doktor néha félretett neki valamit a saját adagjából, de a tudós sem kapott valami sokat. – Werfel semmirekellő, kolonc a nyakunkon, csak gondoskodjék magáról – mondta a kormánybiztos, amikor Mannix szóba hozta a dolgot. A doktor pedig nem mert szembeszállni egy hatalmas kormánybiztossal. Kiliannak nem voltak barátai a tengerészgyalogosok és a matrózok között, hacsak Bratschel őrmester nem, akit nagyon rokonszenvesnek talált, és akivel mindig jól megértették egymást. De Bratschelnek rengeteg dolga volt. Kilian egy napon megint a folyóparton kószált, a zsebe teli volt makkal és bükkmakkal (ebből, ha összetörte az ember, valami kétszersültfélét lehetett készíteni). Egy kidőlt fára bukkant, amely félig belelógott a vízbe, és a rothadó törzsön gombák nőttek. Vajon ehetők? Remélte. Olyan éhes volt, hogy tulajdonképpen nem is érdekelte, mérgezők-e vagy sem. Amióta látta, Krisztián hogyan fogja Thura kezét, és rájött, hogy a lány milyen fontos szerepet játszik a thulei társadalomban, és így teljesen elérhetetlen a számára, sokat veszített kalandvágyából. Ráadásul szeme láttára repítették levegőbe az aranyvárosba vezető utat, és a híddal együtt a vízbe veszett utolsó reménye is, hogy valaha is
törleszthesse adósságát Mannix doktornak. Amikor az aranykincsre gondolt, újra fellobbant benne a gazdagság utáni régi vágy, és az élet egy darabig rózsásabbnak tűnt. De csak egy pillanatig. Akkor jött a robbanás, és ezzel minden reménye elszállt. Soha többet nem láthatja viszont a hazáját, nem ölelheti karjába a szüleit, soha nem fogja hallani, hogy az édesapja azt mondja: fiam, büszke vagyok rád! Örökre itt rekedt ebben a vad, félig lakatlan országban, és ez a föld előbb-utóbb el fogja pusztítani. Thura félreérthetetlenül megmondta, a thuleiek nem fognak könyörületet tanúsítani a betolakodók iránt. Eldöntötték, hogy így vagy úgy, de meg fognak szabadulni a bádeniektől. Igaz, a munka nagy részét ráhagyják Földanyára, a természetre, a vadállatokra, az ismeretlen betegségekre, de á pusztulás akkor is bekövetkezik. És csalétekként ott van a vad folyó túlpartján az aranyvároska. Kilian megpiszkálta és megszagolgatta a gombákat, aztán körülnézett. A folyó kanyarulata eltakarta a tábort, a lerombolt hidat és a városkát. Megrémült. Nagyon messzire került! De hát mit számít? Áthajolt a fatörzsön, hogy újabb gombákat szedjen, és megdöbbent. Volt valaki a fatörzs mögött! Egy fiatal lány húzódott meg ott. Dobogó szívvel nézett le a guggoló alakra, a kockás ingre,
a rövidnadrágra, a kötélszandálra. A lány fölemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett. – Thura… – suttogta a fiú rémülten. – Hogy kerülsz te ide? Ilyen közel a táborhoz? Ha megtalálnak… A parancsnok kiadta az ukázt, hogy lőjünk le minden thuleit, a nőket és a gyerekeket is. – Te nem viselsz fegyvert, Kilian – mondta a lány nyugodtan, kanadaiul. Rámosolygott, és a gombákra nézett, amiket a fiú a kezében tartott. – Ehetők ám – mondta megnyugtatóan. – Mit csinálsz itt? Utánunk kémkedsz, Thura? Szokás szerint nem kapott választ a kérdéseire. A lány benyúlt valami tarisznyafélébe, amely a nyakában lógott, és kivett belőle valamit. – Tessék – mondta. Mézeskalács volt. A thuleiek, ha kirándulni vagy utazni mentek, rendszerint ilyet vittek magukkal. Kémény, édes sütemény volt, jó fogak kellettek hozzá, hogy az ember el tudja rágni, de nagyon jóízű és tápláló. A kiéhezett Kilian rávetette magát. Thura a rejtekhelyéről elgondolkozva nézte. – Éhes vagy. Kilian teli szájjal bólintott. – Miért nem mentek vissza Kulusba? Úgysem sikerülhet helyreállítani a hidat. – De igen. Berger parancsnok makacs ember. Nem adja fel egykönnyen.
– Kilian, mondd meg a parancsnokaitoknak, hogy jobban tennék, ha azonnal visszamennének Kulusba. – Hányszor mondjam még, Thura, hogy senki sem hallgat rám?! – Itt mind elpusztultok. – Kulusban talán nem? – A városban van esélyetek, hogy átvészeljétek a telet, Kilian felsóhajtott, és lassan megrázta a fejét. Lenyelte az utolsó darabka mézeskalácsot, és megszólalt: – Nem tudunk visszamenni. Túl sok a beteg. Thura lehajtotta a fejét. – A patkánybetegség – hallotta Kilian. A lány nagyon halkan beszélt, mint aki szégyenkezik. Aztán hevesen felkiáltott: – Saját magatok tehettek róla, olyan ostobák vagytok! A minden-napos puskaropogás távol tartja a farkasokat. És a farkasok azok, amelyek a hegyipatkányokra vadásznak. Hannah-Dottir öt hónappal ezelőtt egy csomó farkast hozatott erre a vidékre, hogy megfékezzék az elszaporodott patkányokat, de ha ti elüldözitek a vadállatokat, a hegyi patkányok zavartalanul szaporodhatnak, és egyre jobban elszemtelenednek. Fogadok, hogy éjszakánként bemerészkednek a táborba. – Igen. Es harapnak. A harapás okozza a betegséget?
Thura mélyet sóhajtott. – Krisztián kétségbe lesz esve, ha ezt meghallja – mondta halkan. Kilian döbbenten látta, hogy könnyek szöknek a szemébe. Most meg mi a csudának bőg? Kilian semmit sem értett belőle, hát nyersen így szólt: – Csak ne sirasd szegény kis farkasaidat! A lány felpillantott, szeme a könnyeken át is tüzelt. – A farkasok meg tudják védeni magukat. De ahogy ti az erdőben tomboltok, nem nézitek, hova lőttök, mit vágtok ki, feldúljátok az állatok fészkét. Menjetek vissza Kulusba, ez az egyetlen esélyetek az életben maradásra. – Először levegőbe akarod repíteni az egész bádeni flottát az ezerkétszáz fős legénységével együtt, most meg hirtelen elkezdesz bennünket sajnálni? Ugyan, Thura, ezt te sem gondolod komolyan. A lány némán nézett rá. – A vihar éjszakáján majdnem kétszázan pusztultak el – folytatta Kilian vádlón. Thura csak a fejét rázta. – Ez rosszabb – mondta. – A vízbe fúlás csak néhány percig tart. A patkánybetegségbe ötnapi kínszenvedés után pusztul bele az ember. Én… Kilian, mit gondolsz, a parancsnokotok beengedné a táborba a mi sámánáinkat? Ha még az első
stádiumban van, meg tudják gyógyítani a patkánybetegséget. De csak akkor. – Minden thuleit azonnal lelőnek, aki a táborhoz közeledik – mondta Kilian. – Ez Berger parancsa. – És minket mersz kegyetlennek nevezni, mert tönkretettünk néhány vashajót? – fortyant fel Thura. Kilian lenézett a sötét hajra, és úgy érezte, vérzik a szíve. – Javasolhatom a parancsnoknak, hogy engedjen be néhány sámánát a táborba, de nem hiszem, hogy bele fog egyezni. És tulajdonképpen nem is hiszek neked, Thura, nem segíteni akartok rajtunk, hanem el akartok bennünket pusztítani. – Igen – úgy hangzott, mint egy sóhaj. – Ez benne a legborzasztóbb. Krisztiánnak nagyon komoly problémái vannak ezzel. Mindannyiunknak… Mit érdekli őt Krisztián?! – És a Konega? Ő mit szól ehhez az egészhez? Ő is azt akarja, hogy mind odavesszünk? Thura soha nem adta meg a kért felvilágosítást. – Miért tört ki a betegség a táborban? Mert megharaptak bennünket azok a dögök, vagy mert megettük őket? Nem kapott választ. Thura szinte hozzánőtt a korhadt fatörzshöz, amely mögött megbújt. Kilian megfordult, és öt tengerészgyalogost látott
közeledni, horgászbottal a kezükben. A parton jöttek. Most elárulhatná Thurát, kiszolgáltathatná az ellenségeinek. De tudta, hogy nem fogja megtenni. Elterpeszkedett a fatörzsön, és a közeledő katonákra nézett. Bratschel őrmester is velük volt. – Hé, Werfel úr, túl messzire kószált a tábortól! Ráadásul fegyvertelenül. Mi a csudát művel itt? – Gombászom – és Kilian megmutatta a zsákmányát. – A parancsnok már nem ad ennem, magamnak kell magamról gondoskodnom. – Néhány napja mindannyian így vagyunk vele – és Bratschel végigmérte a sovány, sápadt Kiliant, akinek a háta mögött egy thulei lány bújt meg. – Tessék – mondta a jószívű Bratschel, és Kilian markába nyomta a zsákmány egyik darabját. – Nem valami nagy ez a lazac, de biztosan jóízű. És fogadjon el egy jó tanácsot, Werfel úr: ne merészkedjék egyedül ilyen messzire a tábortól. Ezek az átkozott thuleiek mindenütt ott leselkednek, és még mindig nem szoktak le róla, hogy lepuffantsanak és levetkőztessenek. Gyertek, fiúk, mára eleget fogtunk! Ma este főtt lazacot eszünk. Jön, Werfel úr? – Mindjárt megyek én is, csak előbb még pihenni akarok egy kicsit. – Hát, maga tudja, de nekem az a véleményem, hogy túl nagy kockázatot vállal.
A tengerészgyalogosok továbbmentek, de Kilian csak akkor mert megfordulni, amikor már a kanyaron is túl voltak. – Thura – mondta sürgetően –, mondj többet arról a betegségről. – A hegyipatkányok bolhái átmehetnek az emberre. A fertőzést ezek a bolhacsípések okozzák. – A patkányok nem pusztulnak bele? – Krisztián azt mondja, hogy nem. Azt mondja, a hegyipatkányok vérében van valami anyag, ami a betegséget okozza, és amit a bolhacsípések visznek át az emberre. Én sem értem pontosan, de van egy szerünk, amit azoknak adunk, akik frissen megbetegedtek. A betegség a belső szerveket támadja meg, és ha elhatalmasodott valakin, akkor már nincs mentség. – És a ti sámánáitoknak van rá egy gyógyszerük. A lány bólintott. – Kilian, menj vissza a táborba, mondd meg a parancsnoknak, hogy vissza kell mennie Kulusba. ígérem, hogy a visszaúton nem fogunk bántani benneteket. – Hát… megpróbálom – és Kilian lecsúszott a fatörzsről. – Thura, miért csak velem állsz szóba? – Eridj – intett a lány. Ha még sötétedés előtt be akar érni a táborba, sietnie kell. Egy pillanatig még várt, aztán majdnem gyűlölködve azt mondta:
– Rendben. És add át üdvözletemet Krisztiánnak. Nagyon mérgesen ment el. Pedig Thura segítséget ígért. Nemsokára újra ott volt a szedett-vedett táborban. Úgy érezte, kötelessége a parancsnoknak szólni, de túlságosan is kínozta az éhség. Először tehát tüzet gyújtott, és a forró hamuban megsütötte a lazacot. Az ízletes gombával isteni volt. Aztán elégedetten és erőre kapva indult Berger keresésére. A parancsnok a kormánybiztossal együtt a hídnál volt, ahol a tengerészgyalogosok savanyú képpel, hangosan nyögve cipelték a fatörzseket, amelyeket a többiek szállítottak oda az erdőből. Berger kiabált és hadonászott. Szemmel láthatóan a fiúk elvesztették minden lelkesedésüket, és nem volt erejük tisztességgel végezni a nehéz munkát. Tehetetlenül káromkodtak, a nehéz fatörzsek néha kicsúsztak a kezükből, megbotlottak egymás lábában, és ellenséges pillantásokkal méregették a tisztet. Kilian érezte, hogy a szíve megremeg. Ez már nem hadjárat, ezeket a fiatalokat egyszerűen rabszolgamunkára kényszerítették. Alkonyodni kezdett, nemsokára abba kell hagyniuk a munkát. – Parancsnok úr, beszélhetnék önnel?! – kiáltotta Kilian. A kormánybiztos persze rögtön beleszólt a dologba:
– Hát te meg mit keresel itt, Werfel? Menj vissza a táborba, itt csak útban vagy. Semmi hasznát nem tudjuk venni a hozzád hasonló tehetetlen alakoknak. Itt. férfimunkát végeznek. – Itt időt, fáradságot és erőt pazarolnak – válaszolt Kilian merészen. – Parancsnok úr, jelentenem kell, hogy ma délután beszéltem a thuleiek egyik vezetőjével. Üzenetet küldött önnek. Azt mondta, embereink sosem fognak a folyón átkelni. A thuleiek nem fogják hagyni. – Találkoztál egy thuleivel! Hol? – Lejjebb a folyó mentén, innen jó pár kilométernyire. Véletlenül összefutottam vele, és… – Nem lőtt rád? – kérdezte a Kb éles hangon. – Mégiscsak furcsa, hogy mindig veled küldik az efféle üzeneteket – tette hozzá Berger bizalmatlanul. – Igen, és mindig ugyanazt mondod: adjátok fel, menjetek haza – vágta oda a Kb. Kilian megvonta a vállát. – Erről nem tehetek. A thuleiek mindig ugyanazt mondják. A lehető leggyorsabban meg akarnak tőlünk szabadulni. – Parancsot adtam, hogy minden thuleit, korra vagy nemre való tekintet nélkül, azonnal öljetek meg – mondta Berger. – Miért nem hajtottad végre a parancsot? – Nincs fegyverem.
– Fegyvertelenül is messzire kószálsz a tábortól halálos ellenségeink földjén. Egész véletlenül összetalálkozol az egyik thulei vezetőnővel, és beszédbe elegyedsz vele. És nem lő beléd kábító nyilacskát, hogy utána levetkőztessen, és ott hagyjon a vadállatok martalékául, nem, barátságos beszélgetésbe elegyedik veled. Werfel, szerinted ez nem furcsa? És nem gyanús? Kilian elvesztette a türelmét. – De hát hallgasson végre rám, parancsnok úr! Az a lány igazán jót akart, még segítséget is felajánlott, amikor hallotta, hogy a táborban annyi a súlyos beteg… – Te ostoba, elárultad neki? – Nem. Igen… azt mondtam neki, nem tudunk visszatérni Kulusba, mert túl sok a beteg, és hogy ezt igazán nem kívánhatják tőlünk. Mire felkiáltott, hogy nagyságos Földanya, a patkánybetegség! Azt is mondta, hogy mi tehetünk róla, mert elűzzük a farkasokat. Jobb lenne békén hagyni őket, mert a patkányokra vadásznak. – Micsoda ostobaság! Komolyan azt hiszik a thuleiek, hogy szívesebben tépetjük szét magunkat a farkasokkal vagy más vadállatokkal, mintsem hogy elviseljünk néhány patkányharapást? – A farkasok nem támadják meg az embereket. Olyan kártevőkre vadásznak, mint a hegyipatkányok is. A lány azt mesélte, hogy fél
évvel ezelőtt sok farkast szállítottak erre a vidékre, mert már nagyon elszaporodtak a hegyipatkányok. – Ahogy így hallgatlak – vágott közbe a Kb éles hangon –, hosszú, barátságos beszélgetést folytattatok erről az egész állatkertről. És persze minden szükséges felvilágosítást megadtál annak a nőnek, hogy még több nehézséget okozhasson nekünk, mi? – Felajánlotta, hogy sámánákat küld a táborba, hogy segítsenek ápolni a betegeket. – Persze, újabb kémeket! – Parancsnok úr, azt hiszem, komolyan gondolta. – Ugyan, te fajankó, úgy hazudsz, mintha könyvből olvasnád! Ezt még egy gyerek is átlátná. Talán bizony olyan jól ismered a nyelvüket, hogy hosszú beszélgetéseket tudsz folytatni? – Britül beszéltünk. Amit ők kanadainak mondanak, és… – Látom, Werfel, mindenre kész válaszod van – ez megint a Kb volt. – Tényleg olyan együgyűnek nézel minket, hogy azt gondolod, mindent elhiszünk? A fiatal Werfel együttműködik a thuleiekkel. Már kezdettől fogva így viselkedett. Minden balsikerünket az ő árulásának köszönhetjük. – De hát ez képtelenség! – sikoltotta Kilian. Kétségbeesetten nézett körül. A sűrűsödő alkonyatban látta, hogy egész tömeg gyűlt köré meg a két fejes köré. – Cranach admirális maga
bízott meg, hogy kapcsolatot keressek a thuleiekkel. És ezt tettem. Ostobaság engem árulással vádolni. – Ne is reménykedj, hogy megúszhatod, te gazember! – üvöltötte Kwatschi. – Kapcsolatban vagy az ellenséggel, rendszeresen találkozol velük. Hagyod magad küldöncnek használni, miközben tájékoztattad őket minden tervünkről és megmozdulásunkról. Kilian toporzékolt. – Szó sincs róla! Nem én tehetek róla, hogy ezek az asszonyok nem hajlandók tárgyalni. És arról sem én tehetek, hogy felrobbantották a hidat, és hogy a hegyipatkányok betegséget terjesztenek. A kormánybiztosnak még egy aduja volt. – A vihar éjszakáján, amikor a thuleiek bombatámadást indítottak a hajóink ellen, fenn voltál a fedélzeten, hogy onnan irányítsd őket. Láttalak, Werfel! Áthajoltál a korláton, és jelzéseket adtál. – Hazugság! Azért mentem fel a fedélzetre, hogy… – Ugyan, hagyd már abba ezt az értelmetlen tagadást. Az ügy teljesen világos. Folyamatosan elárultál bennünket, és ez több száz emberéletbe került. A tengerészgyalogosok, akik közül soknak elpusztult a barátja, dühös morgásba kezdtek. Olyan kiáltásokat is ki lehetett venni, hogy kötelet
neki, lelőni, a folyóba dobni. És még rosszabb dolgokat is kívántak Kiliannak. A Kb kivillantotta a fogát. – Kilian Werfel – mondta metsző hangon –, letartóztatlak hazaárulásért. Bizonyított hazaárulásért. Holnap virradatkor főbe lőnek. – Nem teheti meg, ez lehetetlen! – kiáltotta Kilian rémülten. – Semmit sem bizonyított, csak mindenféle hazugságot állított. Jogom van bírósági eljárásra, védőre! – Aki egy hazaárulót véd, maga is áruló, te nyomorult! Őrmester! Kötözze meg ezt az alakot, és zárja be a főhadiszállás pincéjébe. Jól őrizzék az épületet. A mai éjszakát még azzal töltheti, hogy sötét lelkébe nézzen, de holnap a kivégzőosztag elé kerül. A tengerészgyalogosok hangosan helyeseltek. Bár Kilian torkaszakadtából tiltakozott, kezét hátrakötötték, és bokáját is egymáshoz szíjazták. Miközben harsányan szidalmazták, és néhányan megvetően leköpték, négyen magukkal vonszolták a tiszti szállásra, és bedobták a pincébe. A pince különben üres volt, csak a sarokban állt egy kis kupac szén. Kilian a letaposott, nedves földön feküdt, és a pince keskeny ablakán át látta, hogy tűnik el az utolsó napsugár. Csuklójába és bokájába belemart a kötél, csípejét nyomta a kemény föld. Nem is tölthetné nyomorultabbul utolsó óráit.
Thurát sohasem fogja viszontlátni, és a lány nem tudja meg, mi is történt vele. És még ha meghallaná is, akkor sem törődne vele, hiszen csak jelentéktelen küldönc volt a számára. Mocorgott, megpróbált kevésbé kényelmetlen testhelyzetet felvenni. Milyen lelkesen indult az expedícióra! Azt gondolta, hogy pompás kaland lesz. A kaland azonban villámgyorsan rémálommá változott, szerencsétlenségek, kudarcok és kellemetlenségek sorozatává. Megpróbált másra gondolni, mert félt, hogy elsírja magát. Kulus jutott eszébe, amilyennek először megpillantotta a várost, ahogy szélesen elterülnek a tarka házak, a kiterjedt parkok, a vígan forgó malmok, a széles, platánok és vadgesztenyék szegélyezte utcák és a könnyű ruhájú, szorgoskodó emberek. A város körül a rengeteg kis patak és csermely, a vízimalmok, amik mindenfélét gyártottad, szép és hasznos tárgyakat a thuleiek örömére. Pompás ország. De ezt a paradicsomi képet felváltotta az a Kulus, amilyennek utoljára látta, az orkán okozta károk, az összedőlt házak, elpusztult malmok, kidőlt fák. A romhalmazzá vált rakpart az elszenesedett gerendákkal és a hajóroncsokkal. A zátonyra futott, szürke acél hadihajók, amelyek nem tartoztak oda, és amelyek sokáig fognak még ott rozsdásodni. A pusztulás… a háború képei.
Miért vagyunk mi, bádeniek tulajdonképpen olyan harciasak? – csodálkozott. Ha a szenvedélyek kitombolták magukat, és aláírják a békeszerződést, nem marad már más, mint rozsdásodó fémhalmok, sírdombok, üresség… Miért tesszük ezt más népekkel? Ugyan mit nyerünk vele? A lépcső tetején kinyílt az ajtó, és fény esett a pincébe. Kilian látta, hogy valaki lejön. Bratschel volt, egy korsó vizet hozott, meg egy tányéron egy darab zsíros húst. Durván felültette, Kiliant, és a szájához tartotta a korsót. A fiatalember szomjasan ivott. Aztán egy darabka húst tömött a szájába, de Kilian undorodva kiköpte. – Jézus, ez patkányhús! – Örülj, hogy olyan kegyesek voltak, és enni küldtek – morogta az őrmester. – Tulajdonképpen az értékes élelem elpazarolása, hogy megetessenek valakit, aki holnap reggel a kivégzőosztag elé kerül. – Tartsa csak meg azt a vacakot, rosszul vagyok tőle. – Ahogy a nagyságos úr kívánja. – Bratschel arca könyörtelen volt, hűséges lelke borzadt az árulótól. – Őrmester, komolyan azt hiszi, hogy áruló vagyok? – kérdezte Kilian. Magát is meglepte, milyen fontos számára a másik véleménye. – Erről nem nekem kell döntenem, uram.
– De elhiszi? Bratschel nem válaszolt, a kezében tartott tálra meredt. Arca beesett, a szája csak keskeny csík. – Tényleg nem akar enni, uram? – Köszönöm nem. Nem azért jöttem Thuléra, hogy patkányt egyek. Az őrmester felállt, és lenézett a fogolyra. – Megmondom, mit gondolok, uram. Ma délután, amikor megtaláltam, kilométerekre volt a tábortól. Nem volt magánál fegyver, mégsem félt cseppet sem a thuleiektől. Ugye azért, mert tudta, hogy úgysem fogják bántani? És a patkány hús nem ízlik. Nyilván jobb dolgokat kapott tőlük. Örökre bántani fog, hogy magának adtam azt a lazacot, de hát olyan éhesnek látszott. – Tehát árulónak tart? – Mit keresett olyan messzire a tábortól? – Élelmet kerestem. És beszéltem a thuleiek egyik vezetőjével, amely beszélgetést jelentettem Berger parancsnoknak. – Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy meg kell ölnünk minden thuleit, akivel találkozunk. – Igen, tudtam. De komolyan hiszi, őrmester, hogy képes vagy ok. puszta kézzel meggyilkolni egy lányt? Bratschel némán nézte Kiliant. – És maga, őrmester, maga rá tudna lőni egy gyerekre? Bratschel most egyenesen a szemébe nézett.
– Tudja, Werfel úr, soha nem tartottam magát rossz embernek. Néha kicsit önfejű volt, az igaz, de akkor mindig az jutott eszembe, hogy hiszen maga iskolázott ember, tudós, és a tudósok másképp gondolkoznak, mint mi, katonák. Azt is láttam, hogy nem valami jól jön ki a parancsnokkal meg a Kb-vel. De hogy valaki elárulja a saját népét, ahhoz nagyon mélyre kell süllyedni. – Csak megpróbáltam megmenteni az inváziónkat, őrmester, és nem sikerült: – Azzal, hogy az itteni fehérnépekkel cseverészett? – Megtettem, ami tőlem telt. Gyűlölöm a vérontást. – Hm. – Kedves Bratschel, erre mind rámegyünk. Ne higgye, hogy félek a haláltól. Rossz dolog meghalni, ha az ember még olyan fiatal, mint én, de ismétlem, mindannyian el fogunk pusztulni. Nem sokat számít, hogy néhány nappal előbb vagy utóbb, de mindannyian elveszünk. – Árulás ilyesmit mondani. – Ezt gondolja maga. Nem akar beletörődni a vereségünkbe, és ez becsületére válik. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy a bádeniek vereséget is szenvedhetnek. De most ez történik. Nem valami dicsőséges csatában, ahol mindkét seregből sokan elpusztulnak, erre csak mi megyünk rá. A thuleiek meg a markukba nevetnek.
Moccani sem tudunk, és semmi sem lett a Hosszú Menetelésből Nyugatra. A hajóink tönkrementek. Híd nélkül nem tudunk átkelni a folyón, és ha a thuleiek nem akarják, soha nem fogjuk tudni helyreállítani a hidat. Akár hajlandó elhinni, akár nem, veszítettünk. – Uram, nem hallgathatok az ilyen beszédre. De azért maradt, mintha megértette volna, milyen nagy szüksége van rá Kiliannak, hogy beszélhessen valakihez. – És senki – folytatta Kilian –, egyik tiszt sem hajlandó belátni, hogy ő felelős ezért a le-hetetlen helyzetért. Ezért kerestek bűnbakot, akire ráfoghatják, hogy ő okozta minden bajukat, mert így nem furdalja őket a lelkiismeret a saját hibáik miatt. És engem választottak bűnbaknak, mert én nagyon jól megfeleltem erre a célra. De mi történik, miután holnap kivégeznek? Komolyan azt hiszi, hogy ezután minden remekül fog menni, hogy nem követnek majd el több hibát hogy a thuleiek tárt karokkal fogják magukat várni, és azt mondják: bocsássátok meg, kedves bádeniek, hogy annyit kellemetlenkedtünk nektek, soha többet nem teszünk ilyesmit! Komolyan azt gondolja, hogy a halálom bármit is megold? – Nem tudom, uram. Én csak egyszerű őrmester vagyok, akinek nem kell ilyesmiken törnie a fejét. – Nem, nem kell. De azért töri a fejét, igaz? Figyeljen, Bratschel, megtenne valamit a
kedvemért? Menjen el Mannix doktorhoz, és mondja meg neki, sajnálom, hogy nem tudom megadni a kétszázötven márkát, amit kölcsönkaptam tőle. Mondja meg, hogy cserébe legyen az övé mindenem, ami megmaradt, a hátizsákom, a messzelátóm, a viharkabátom és a feljegyzéseim. Nem sok, de mindent az ő pénzéből vásároltam. Megtenné, Bratschel? – Igen, uram, számíthat rám. Jó éjt, Werfel úr! Az őrmester egy pillanatra zavarba jött, hogy ilyesmit mondott egy halálraítéltnek. Elkezdett felfelé mászni a lépcsőn, de egy sor heves robbanás szinte a földre lökte. Rémületében elejtette a korsót és a tálat, és a lépcsőkorlátba kapaszkodott. – Mi volt ez? Újabb robbanás. Kívülről kiabálás hallatszott, és futó léptek dobogása. Bratschel felrohant a lépcsőn, de arról nem feledkezett meg, hogy gondosan bezárja és bereteszelje maga mögött az ajtót. Kilian mozdulatlanul hallgatózott. A keskeny ablakon át lángokat látott. És mindig újabb és újabb csattanások. Már nyolc robbanást számlált. Aztán minden elcsendesedett, de a lángok fénye továbbra is ott táncolt az ablakban. A híd, gondolta, a thuleiek semmivé tették a munkát, amit az elmúlt héten végeztek. De hogyan? A tűz fénye megvilágította a pincét, és Kilian meglátta a törött tál cserepeit. Odagurult, és
hátrakötött kezével sikerült megfognia az egyik éles szilánkot. Végtelen türelemmel próbálta elvágni a kötelékeit. Olvasott egyszer valami kalandregényt, amelyben a hősnek ezzel a módszerrel sikerült kiszabadulnia. De a gyakorlatban kivihetetlennek bizonyult a dolog, a cserép-darab nem volt elég éles, és alig tudott moccanni. Egyszóval nem sikerült. Leejtette a cserépdarabot, és gondolkodni kezdett. Foggal? Addig vonaglott, amíg az ajka közé tudta fogni a cserépdarabot, és megpróbált annyira előrehajolni, hogy elérje a lábát. De ez sem sikerült. Nem volt sem elég hajlékony, sem elég erős. Fáradtan hanyatlott hátra. A könyvekben minden olyan egyszerűnek tűnik, gondolta. Hirtelen vad düh ébredt benne. Mi, bádeniek mindenre képesek vagyunk, őrjöngött. Meghódítjuk az egész világot, és minden nehéz helyzetben győzünk. Igen, igen, de csak a könyvekben, amelyeket a kezünkbe nyomnak, és amelyekben mindig egy bádeni fiúra osztják a hős szerepét, amelyekben a halált megvető bádeni bátorságot dicsőítik, amelyben az Egonok a legnagyobb hősök, akik mindig győznek. De saját szememmel láttam az Egont, a hatalmas IV. Egont, és csak egy kövér emberke, aki képtelen a határozottságra, félti a tekintélyét, és retteg a kémektől meg az
orgyilkosoktól. Miközben a kormánybiztosok, a gazdag üzletemberek, és mindenki, aki a népen élősködik, úgy csapja be, ahogy akarja. És megismertem Kwatschit, a kormánybiztost, aki nyilván milliókat lopott össze a hadihajók építésénél, és aki képes lett volna nekem, szegény tudósnak néhány száz nyomorult márkát kihúzni a zsebemből. Bratschel őrmester nem akarja látni, nem akarja hallani az igazságot. Hisz a bádeni nép felsőbbrendűségében, hisz a bölcsőtől kezdve ezt hallotta. De nem vagyunk azok, akiknek gondoljuk magunkat. A fiúk azt hiszik, hogy hőstettet hajtanak végre, ha puskavégre kapnak egy menekülő szarvast. Feleolyan hősiesek, bátrak és nemesek sem vagyunk, mint hisszük magunkról. Ostobák vagyunk, teli hazaszeretettel, miközben a haza kizsákmányol minket, a hatalma kiterjesztésére használ, és habozás nélkül a halálba küld az Egon nagyobb dicsőségére, aki közben otthon marad, biztonságban. Azért látna mindent ilyen világosan, mert halálra ítélték? Vagy végre legalább magában ki meri mondani azt, ami már hetek óta foglalkoztatja, mióta megismerkedett ezzel a néppel, amely mindenről eltérően gondolkozik? Hirtelen minden megvilágosodott. Berger parancsnok képtelen megemészteni, hogy asszonyokat nem tud legyőzni. Egy magas rangú
bádeni tiszt egyszerűen nem tűrhet ilyesmit. És erre az érthetetlen tényre muszáj találni valami magyarázatot, egy bűnbakot. Valaki, de nem ő tehet erről a rengeteg kudarcról, valaki más, a Nagy Áruló. És persze hogy azért választotta Kilian Werfelt, mert ő volt olyan arcátlan, hogy rámutasson néhány hibájára. Odakint még mindig nagy volt a nyüzsgés. Parancsok csattantak, kiáltoztak. Megpróbálják mégis megmenteni a hidat? Úgy látszik, a tüzet sikerült eloltani, mert a táncoló lángok kihunytak, és a pincére újra koromsötét borult. Kilian feladta a próbálkozást, hogy megszabaduljon kötelékeitől. Holnap… Hallotta, hogy újra nyitják a pinceajtót, de most nem látott fényt. Kilian gyorsan odébb gurult, nehogy Bratschel őrmester, vagy ha más jött, az felbukjék benne. Hallotta, hogy valaki suttog: – Kilian?… – Itt vagyok – sziszegte. Tapogatózó kezet érzett, aztán egy kést a csuklóján, és lehullottak a kötelei. A bokáját is megszabadították, és a hang tovább suttogott: – Fel tudsz állni? Tudsz járni? Gyorsan, menekülj! Mannix doktor volt. Kilian érezte, hogy a kezébe nyomja a kést. A doktor felsegítette, és a lépcső felé terelte.
– Gyorsan! A hátsó kijáraton. Most nincs ott senki. – Köszönöm – suttogta Kilian. Nehezen kapaszkodott fel a lépcsőn, és kilesett a folyosó sarkán. Megmentője szorosan a nyomában jött. A folyosó sötét volt, tényleg nem volt ott senki. Kilian a hátsó kijárathoz osont, de ott állt egy őr. Épp hogy ki tudta venni a férfi fekete árnyát. Mannix doktor is meglátta. – Várj – sziszegte. Kilian a falhoz simult, a doktor meg köszönt az őrködő katonának. A tűzről kezdett beszélni, hogy elvonja a figyelmét. – Rájöttek már, hogyan robbanthatták fel a thuleiek az újjáépített részt? – Igen, uram. Kézigránátokkal. A saját kézigránátjainkkal, amelyeket még Kulusban zsákmányoltak. – De hát senki nem tud ilyen messzire dobni! – Nem, uram. Franzi hadnagy azt mondta, hogy biztos katapultot használtak. – Hát akkor még örülhetünk, hogy este rendezték ezt a helyes kis tűzijátékot, amikor már senki sem dolgozott a hídon. Mannix doktor beszélgetés közben kicsit távolabb vezette az őrt az ajtótól, és Kilian kiosont. – Tehát a saját fegyvereinket vagdossák a fejünkhöz! – kiáltotta Mannix doktor
felháborodottan. Remélte, hogy a hangja elnyomja Kilian menekülésének a zaját. – Ezek á nyavalyás thuleiek mindig kitalálnak valami újat, hogy megkeserítsék az életünket. Sokkal jobb volna, ha szemtől szembe harcolnánk, de ezeket az alattomos húzásokat nem bírom elviselni – panaszkodott az őr. – Igazad van, fiam, alattomos, kegyetlen egy nép. Kilian már elég messze került ahhoz, hogy megkockáztassa a futást a legközelebbi bokrokig. Mannix doktor közben tovább csevegett az őrrel: – De legalább az árulót lelepleztük, aki minden lépésünkről beszámolt az ellenségnek. Holnap pedig kivégzik. – Én is hallottam, uram. Bár őszintén szólva nem értem, hogyan sikerült annak a fiatalembernek kapcsolatba kerülnie a thuleiekkel. Hiszen a gyalázatosak úgy tesznek, mintha a világon se volnánk. – Az árulóknak megvannak a maguk módszerei, fiam. – Igen, uram. Gyalázat! – Hát, isten veled! Megyek, hátha találok még valami ennivalót. Mannix doktor lassan megkerülte a házat. Az őr újra mozdulatlanul állt a hátsó ajtónál. Kilian hason fekve, nagyon óvatosan távolodott, egyre mélyebben behúzódott a bokrok közé.
Megreccsent alatta egy ág, mire rémülten visszatartotta a lélegzetét, és mozdulatlanná merevedett. De a tábor körül kószáló állatok annyi zajt csaptak, hogy erre senki sem figyelt fel. Kezében-lábában újra megindult a vérkeringés, és mintha ezer tű szurkálta volna. A bokája fájt, csuklójáról lejött a bőr. De Mannix doktor hozzásegítette, hogy megmentse az életét. És hálátlanság volna, ha nem tenne meg mindent, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Végre sikerült kígyómozgással elérnie az erdő szélére. Felemelkedett. A lehető legmesszebb kell kerülnie a tábortól, még mielőtt észreveszik a szökést. De olyan sötét volt; megbotlott egy kőben, ágak csaptak az arcába. Hallotta, hogy a sötétben egy kis állat menekül előle. És hirtelen eszébe jutottak a farkasok, a vadmacskák, a ragadozók, amelyek éjszakánként az erdőt járják. Reszketve markolta a kését. De nem szabad haboznia, nem szabad megállnia. Minél távolabb került a tábortól, annál jobban sietett. Ahogy távolodott, egyre nehezebb lett a terep, a földből hegyes kövek álltak ki, amelyekben mindig újra megbotlott. Egyszer nekiment egy nagy sziklának. De rendületlenül ment tovább, felfelé a hegyoldalba, úgy érezte, órákon át. Felkelt a hold, de a keskeny sarló alig adott valami fényt.
Egy idő múlva nem bírta tovább. Hatalmas szikla emelkedett előtte, amely kettérepedt, és a két rész közti hasadékban valami szúrós fűféle nőtt. Négykézláb mászott be erre a természetes védelmet adó helyre. Felhúzta a térdét, maga köré kulcsolta a karját, és halálos kimerülten lehunyta a szemét. Nagyon messziről vízcsobogást hallott, később meg kiáltozást. Máris keresnék? Mozdulatlanul feküdt, igyekezett mélyen behúzódni a sziklák közé, aztán, akarata ellenére, elaludt, vagy pontosabban, félig elájult a fáradtságtól, az éhségtől és a halálfélelemtől. 19. FEJEZET Úton Aputeqbe Kilian arra ébredt, hogy valami nedves és hideg ér az arcához. Amikor kinyitotta a szemét, egyenesen egy farkas pofájába nézett, amelyik kíváncsian szagolgatta. Rémülten felkiáltott, mire az állat hátraugrott, rávicsorgott, aztán megfordult, és eltűnt a bokrok között. Kilian minden ízében reszketett, és kétségbeesetten tapogatózott maga körül. Hova tűnt a kése? Nem találta, nyilván még menekülés közben vesztette el. Most aztán teljesen védtelen. A farkas, az az erdei vadállat nyilván épp arra készült, hogy átharapja a torkát. Ha nem ordított volna akkorát… Csak ekkor vette észre, hogy megvirradt. Szürkés fény vette körül. Rájött, hogy itt nem maradhat. A tengerészgyalogosok is keresni
fogják, éhes volt, és pokolian szomjas. Reszkető térdekkel indult újra útnak. Letépett egypár harmatos levelet, és lenyalogatta róluk a nedvességet. Nesztelenül elrepült fölötte egy bagoly, amely épp akkor készült nyugovóra térni. Kilian nagyon megijedt tőle, úgy érezte, maga a balsors lebeg fölötte, és mindenféle kimondhatatlan rémségeket jósol. Addig rohant, amíg nem hallotta valami gyors víz csobogását. A folyóparti növények gyökerei ehetők, erre még az elmúlt napokban rájött. De ha ennivalót akar keresni, ott kell hagynia az erdős hegyoldal viszonylagos biztonságát. Nem, még sokkal messzebb kell jutnia a tábortól. Így aztán továbbrohant, áttört a bozótoson, tüskebokrokon, toronyiránt az egyenetlen talajon, lehetőleg kelet felé. Felkelt a nap, és felszáradt a harmat. Kilian nem bírta tovább, leült egy kőre, hogy lélegzethez jusson, és kitörölje szeméből a verítéket. Kínozta a szomjúság, és nagyon éhes volt, semmit sem evett az előző napi kis lazac óta. A gyomra fájt, lába reszketett, és lenyúzott csuklója égett. De erős volt benne az életösztön, a kitartás, hát csak ment tovább a csobogó víz felé. Hirtelen ott állt a folyó fölött, amely fehér tajtékot hányva száguldott lefelé a sziklákon a keleti part irányába. Tulajdonképpen csak a folyót kell
követnie, hogy ki tudja, hány napi gyaloglás után megérkezzék a tengerpartra. És akkor? A csobogó, kristálytiszta víz ellenállhatatlanul vonzotta. Innia kell! És talán valami ehetőt is talál majd, gombát vagy gumókat. Nagyon óvatosan ereszkedett le, a meredek, laza sziklákkal beszórt, hasadékos hegyoldal szinte járhatatlan volt. Végre leért a vízhez, amely itt szűk völgybe szorult. Kicsit távolabb talált egy tavacskát, ahova kicsapott a víz a kövek közé, és ivott, ivott, ivott. Kihúzott néhány növényt, megrágta a nedvdús, kicsit kesernyés szárakat, mert valamit ennie kellett. És különben is, nem azt mesélte Edu Zimmerman, hogy egyetlen thulei sem pusztul éhen a vadonban, mert már az iskolában megtanulta, hogy melyik növény és gumó ehető? Egy ilyen vad országban csak az képes életben maradni, aki ismeri a természetet. A bádeniek viszont soha nem tanultak ilyesmit, hisz kinek is lett volna szüksége erre a tudásra a szürke gyárvárosokban vagy kaszárnyákban, melyeket cserepesre száradt földek vettek körül. Pihent egy kicsit, aztán elindult tovább, lefelé a folyó mentén. Mindenféle akadályon kellett átmásznia, úgy érezte, egyre vadabbak a folyóparti hegyek. És aztán meg kellett állnia. Függőleges sziklafalak zárták el az útját, amelyek leértek egészen a vízig. Döbbenten állt meg, és nem tudta, hogy mihez kezdjen. Ha visszafordul,
egészen biztos, hogy az őrjárat karjaiba fut. Próbáljon meg átjutni a túlpartra? Ez is lehetetlen, ott is sima, függőleges szikla zárja el az utat. A folyó itt sokkal keskenyebb volt, épp ezért mélyebb és gyorsabb folyású is. A fehéren habzó víz hangos zúgással áramlott a sziklák fölött, pokoli látvány volt az örvénylő folyó. Ahogy Kilian bámult, egy nagy lazacot látott kiugrani a vízből, aztán még egyet, de nem volt horgászszerszáma. Nehezen vonszolva fáradt tagjait, visszament egy darabkát. Felismert egy széles levelű, vöröses szárú növényt: vad rebarbara. Csakhogy a gyomra tiltakozott a sok nyers növény ellen, amit a nap folyamán megevett. Körülnézett. Ha tovább akar menni, jó darabon vissza kell gyalogolnia, amíg fel nem tud mászni a hegyoldalba, és át kell törnie az erdőn. De előbb még pihen egy kicsit… Hangok! Bádeniül beszélnek! Ijedten levetette magát a rebarbara széles levelei közé, igyekezett megbújni. Igen, már látta is őket, legalább húsz tengerészgyalogost, akiket Bratschel őrmester vezetett. Lövésre készen tartották a puskájukat, úgy lestek körül. Elveszett. Bratschel árulónak tartja, és biztosan nagyon haragszik, amiért Kiliannak sikerült megszöknie a főhadiszállásról. Még az is elképzelhető, hogy a parancsnoki hűséges őrmestert tette felelőssé a történtekért, és
megfenyegette, ha nem találja meg Kiliant, le fogják fokozni. Kilian az őrmester arckifejezéséből látta, hogy komolyan veszi a keresést, többé nem számíthat kegyelemre! Most a tengerészgyalogosok is megpillantották a sima sziklafalat, – Erre senki nem juthat át – hallotta Kilian az őrmester hangját. Alaposan megnézték a meredek, sima sziklát, és közben veszedelmesen közel kerültek Kilianhoz, aki visszatartotta a lélegzetét, és remélte, hogy senkinek nem fog eszébe jutni bepillantani a széles levelek alá. Ám Bratschel alaposan körülnézett. – Nem, erre nem menekülhetett. De a nyomai erre vezettek, tehát itt kell lennie valahol a közelben. Mindent alaposan kutassatok át, fiúk! Kutattak. És megtalálták. Az egyik tengerészgyalogos bement a rebarbarabokrok közé, és felbukott benne. – Itt van, őrmester! Kilian lehunyta a szemét, és holtnak tettette magát. Kemény kezek ragadták meg és rángatták elő. Úgy állt elbillent fejjel a két tengerészgyalogos között, mint egy zsák. – Igen, ő az. Hé, Werfel úr, ébresztő! – Aztán: – Őrmester úr, azt hiszem, hogy eszméletlen. – Loccsantsatok egy kis vizet az arcába, attól majd magához tér.
Kiliant lecipelték a folyópartra, ledobták a köves földre, és marékkal locsolták rá a vizet. Sikerült teljesen mozdulatlannak maradnia, közben meg ezer gondolat járt a fejében. Vajon visszaviszik a táborba, vagy ott helyben megölik? Akárhogy is, most már nem menekülhet. – Mit kezdjünk vele? – Először is térítsétek magához ezt az árulót. Meg kell tudnom, ki segített neki a szökésben. Arcul ütötték. Kilian ezt már nem bírta mozdulatlanul. Felnyitotta a szemét, ránézett a tengerészgyalogosokra és az őrmesterre, és érezte, hogy folynak a könnyei. De nem vették észre, hiszen csurom víz volt az arca. – Így ni, Werfel, mégiscsak elkaptunk. A thuleiekhez igyekeztél, mi? Kilian felült, belenézett az őrmester szemébe, komor arcába, és felzokogott. – Őrmester úr, ez bőg! – lepődött meg a tengerészgyalogos, aki megtalálta. A férfiak nem sírnak, legfeljebb a gyenge nők és gyerekek, akik túlságosan is érzékenyek. De egy férfi! Az mindent hang nélkül visel el, anélkül hogy kimutatná a gyengeségét. Bratschel fenyegetően előrehajolt. – No, mondd csak el szépen, ki segített megszökni! Egy thulei? Kilian hallgatott. Az őrmester belerúgott a lábába.
– Nem akarsz beszélni, mi? No, ne félj, a kormánybiztosnak megvannak a módszerei, hogy akárkit szóra bírjon. Kilian ekkor már csak egy dologra tudott gondolni: nem akart úgy meghalni, hogy megkínozzák, és utána a honfitársai lőjék agyon. A szurdokban ott zúgott mellette a vad folyó, a folyó, amely már sok bádeninek lett a sírja, akik a hídon dolgoztak. Mindegy, hol hal meg, csak ne egykori bajtársai lőjék agyon. A kétségbeesés erőt adott. Felpattant, megingott, előrenyújtotta a kezét, mint aki megadja magát, és várja, hogy megkötözzék, aztán hátravetette magát a vízbe. – Fogjátok meg! – üvöltötte Bratschel. Elkésett. A folyó magával sodorta a függőleges sziklafalak között. Kilian összeszorította az ajkát, és tágra nyitotta a szemét, de a felcsapódó tajték elvakította. Egy lövést még hallott, de aztán a víz harsogása minden más zajt elnyomott. Vadul csapkodott, miközben elragadta az ár. Érezte, hogy nekiütközik valaminek, és ösztönösen belekapaszkodott. Egy vastag faág volt. Sokszor lebukott, átfordult, vizet nyelt, aztán újra kapott levegőt, és már nem tudta, hogy a víz alatt vagy felett van-e. A vastag ág, majd akkora, mint egy fiatal fa, fenntartotta a víz színén, de bármelyik pillanatban halálra zúzhatta volna magát egy kiálló sziklán.
A víz hideg volt, nagyon hideg. Lassan teljesen elgémberedett. De Kilianban erős volt az élni akarás. Lábával keményen tempózott, és megpróbálta a part felé kormányozni a faágat, ami azonban nem sikerült. Semmi sem sikerült. Az ár könyörtelenül ragadta magával, és már csak egyetlen gondolata volt. Tudta, hogy amíg az ágat nem ereszti el, fennmarad. A folyó zúgása egyre erősebb lett, és hirtelen valóságos mennydörgést hallott. Lassan felderengett benne, ez a hang azt jelenti, hogy vízeséshez közeledik. A következő pillanatban már át is bukott a peremén. Tehát így fogja végezni. Ágastul eltűnt egy mély örvényben, majd hirtelen… hirtelen csendes vízre jutott. Felnyitotta a szemét, csodálkozott, hogy a víz már nem dobálja és forgatja, és akkor rájött, hogy még mindig fogja az ágat, és hogy széles limányba került. A hegyek itt nem nyúltak le a partig, a folyó nagyon mély volt, és legalább háromszor olyan széles, mint a vízesés fölött, amelynek dübörgését még mindig hallotta. – Ússz! – biztatta önmagát. – Ússz! Próbáld meg elérni a partot. A part messze volt, ő pedig halálosan fáradt, minden tagja sajgott, de kitartott. Összeszedte ereje maradékát, és amikor már azt hitte, hogy valóban nem bírja tovább, feneket érzett.
Az arca előtt bokrok nőttek. Vadul megragadta őket, elengedte az ágat, amely megmentette az életét, és a partra húzta magát. Végtelen fáradságába került teljesen kimászni a vízből. Vacogó fogakkal, halálosan kimerülve rogyott le a földre. Így meg a lehűléstől fogok meghalni, gondolta. A nap lebukott a nyugati hegylánc mögött, úgyhogy az sem melegíthette fel. Kicsit magasabban valami sötét nyílást látott, egy üreget. Meleget, védelmet keresett, hát nagy nehezen odakúszott. Már szinte nem is látott. A barlangban sötét volt, de valami meleget és szőröset érzett. Nem tudta, mi lehet, de nem is érdekelte, odasimult hozzá, és elvesztette az eszméletét. Azt már nem érezte, hogy egy hosszú, forró nyelv végignyalja az arcát. Amikor sok órával később felnyitotta a szemét, meleg fény áradt be a barlangba. Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt, és nem értette, hogy hol van. Egyedül volt, bár valami vad, meleg szagot érzett maga körül, amit nem ismert. A sziklapadlón meg mindenféle szemét, avar, letört ágacskák, tisztára nyalt csontok, szőrdarabkák, patkány farkak. Tehát valami ragadozó búvóhelyére került. Ettől megrémült, és hasogató fejfájása ellenére négykézláb kimászott. Lenézett a magas hegyoldalról, és a víznél, a kavicsos parton egy hatalmas medvét látott, amely figyelmesen nézte a folyót. Hirtelen lecsapott a
mancsával, olyan gyorsan, hogy Kilian alig tudta szemével követni a mozdulatot, és a következő pillanatban egy kövér hal csapkodott a parti köveken. A medve rávetette magát, és szemmel látható élvezettel falta fel. Kilian zavartan hunyorgott. Hát lehetséges volna, hogy kimerülten, bőrig ázottan egy medve mellett töltötte az éjszakát? Eszébe jutott a durva, meleg prém, amelyhez olyan hálásan bújt hozzá. És a medve még csak nem is tiltakozott a hívatlan hálótárs ellen. Nem bántotta, és ma reggel szokás szerint elindult élelmet keresni, Hihetetlen! Kilian nagy óvatosan, nehogy magára irányítsa az állat figyelmét, még feljebb kapaszkodott a hegyoldalon, és megbújt a bokrok között, onnan leste a medvét. A nap közben felkelt, és nedves ruhái gőzölögni kezdtek. Csodálatos érzés volt, ahogy a nap elkínzott testét melengette. Tulajdonképpen mit is tud a medvékről? Európában már kipusztultak, az ipari civilizáció és a vadon élő állatok nem létezhettek egymás mellett. Csak a könyvekben szerepeltek, a mesékben, amelyekkel a rossz gyerekeket ijesztgették. És hallott egy történetet az Egonról, aki állítólag saját kezével pusztította el az utolsó európai medvét… De itt, ezen a csodálatos Thulén még szabadon élnek ezek a ragadozók. Sőt gyakoriak is, akárcsak a rókák, farkasok, vadmacskák. Ezeket
az állatokat a Bádeni Birodalomban már rég kipusztították, a képeik is csak a kihalt fajokról szóló könyvekben voltak megtalálhatók. A könyvek szerint a medvék kegyetlen, vérszomjas állatok, egyetlen élőlény sincs tőlük biztonságban. Akkor meg ez a medve, amelyik épp elég veszedelmesnek látszik, miért nem falta fel őt szőröstül-bőröstül? Puff! A halászó medve fantasztikus látvány. Máris újabb hal repült a partra, aztán gyorsan eltűnt a hatalmas állkapcsok között. Hogy lehet egy ilyen lomha állat ilyen csoda gyors? Nem értem, gondolta Kilian. Ebben az erdőben rengeteg a ragadozó, tegnap reggel is egy farkas ébresztett, aztán egyszerűen csak továbbment, a mai éjszakát meg egy medve karjai között töltöttem, és ez a fenevad sem bántott. Hát mégsem kell az embernek félnie tőlük? Nem, válaszolt a saját kérdésére, ha a medve azt hitte, thulei vagy, valóban nem volt tőle félnivalód. Edu Zimmerman azt mesélte, hogy a thuleiek barátságot kötöttek a tengeri emlősökkel, pedig azok is ragadozók. A gyerekek játszanak velük, hajótörötteket mentenek meg, és tartják magukat a megállapodáshoz, nyáron a delfinek, barna delfinek és orkák vadászhatnak a tengeri halakra, télen a thuleiek. Lehet, hogy ennek a hihetetlen
országnak a népe a szárazföldi ragadozókkal is hasonló megállapodásokat kötött? Thura azt mesélte, Hannah-Dottir fél éve sok farkast hozatott a bányavidékre, mert fenyegetően elszaporodtak a patkányok. És ezek a patkányok terjesztették a betegséget, amely ellen a bádeniek nem tudtak védekezni. A betegség a thuleiekre is veszélyes, épp ezért vetették be terjesztői ellen a farkasokat. Tehát itt is van együttműködés. Vajon ezért tiltják szigorúan a vadászatot, ezért üldözik erdőkerülők a vadorzókat, és ezért vigyáznak rá annyira, hogy Thulén sehol se borulhasson fel a természet egyensúlya? Akkor ez az oka, hogy a medvék nem bántják az embereket, hisz van elegendő táplálékuk, és az emberek védelmezik, nem pedig üldözik őket. A medve hirtelen megelégelte a hideg folyót, felmászott a partra, és kirázta bundájából a vizet. Kilian látta, hogy bemegy a barlangjába, és a következő pillanatban morogva újra előjön. Hátsó lábára emelkedett, jobbra-balra forgatta a fejét, beleszagolt a levegőbe, aztán újra négykézlábra ereszkedett, és eltűnt a bokrok között. Kiliannak az jutott eszébe, bármilyen fantasztikus is a gondolat, a medve igenis őt keresi, mert nem érti, hova tűnt. A hosszú éjszakai nyugalom jót tett neki, csak a feje fájt még mindig nagyon. ɧ a gyomra korgott. Bratschel őrmester nyilván azt hiszi, hogy a
folyóba veszett, többé nem kell bujkálnia a honfitársai elől. A vadon állataitól már nem félt. Elhatározta, hogy keres valami ennivalót, és a folyót fogja követni, keleti irányba. Előbb-utóbb csak talál valamilyen emberi települést. A következtetés helyesnek bizonyult. Mire a nap delelőre hágott, és Kilian kezdett kimelegedni, a völgy is kiszélesedett. Hirtelen egy széles tónál találta magát, annak partján pedig egy sokat ígérő, csendes, barátságos kis falu volt. A tavon csónakok, és a falunál, a famólókhoz kikötve még egy csomó. A faluból keskeny kavicsos út vezetett a dombok közé, ahol kecskék és juhok legelésztek, a másik oldalon pedig tarlók várták a szántást. Az egész látvány olyan békés és nyugodt volt, hogy Kilian legszívesebben térden állva adott volna hálát. Itt kaphat valami ennivalót, megpihenhet, szerezhet új ruhát, mert a régi már foszlányokban lógott róla. Bármilyen kevéssé tud is thuleiül, egészen biztosan meg tudja majd értetni az emberekkel, hogy idegen ugyan, de nem ellenség, és hogy segítségre van szüksége. Betámolygott a faluba. A legszélesebb utcának vágott neki, remélte, hogy majdcsak összetalálkozik valakivel. Itt biztos ritkán fordul meg idegen, hát nyilván kíváncsiak rá. Egy asszony jött vele szembe, ránézett, elfordította a
fejét, és egy szó; nélkül továbbment. Egypár játszadozó gyerek elszaladt, amikor meglátta. Csák akkor jött rá, hogy mi a baj, amikor egy másik asszonyhoz maga ment oda. Szándékosan olyat választott, aki csöppet sem volt szép és fiatal, hanem legalább ötvenéves. Senki nem gondolhat rosszra, ha egy ilyen kevéssé vonzó asszonysághoz fordul. De ez az asszony is csak ránézett, megvetően horkantott és elfordult. A pecsét, jutott hirtelen eszébe. Edu elmondta, hogy az asszonyok nem hajlandók szóba állni olyannal, aki a bűnözők jelét viseli. « Akkor nem is nagyon figyelt a szavaira, csak most értette meg, hogy mit is jelent valójában a dolog. Meglátott egy férfit, aki egy tömött zsákokkal megrakott targoncafélét tolt. – Barátom, éhes vagyok – mondta tört thulei nyelven. – Kaphatnék valahol enni? Edu azt is mondta, hogy a thuleiek senkit nem hagynak éhen halni, még egy gyilkost sem. A férfi megállította a kocsit, és Kilianra nézett. – Honnan jössz? Kilian arra a helyre mutatott, ahol a folyó beleömlött a tóba. – Nyugatról. – A bányákból?
Pillantása mindig újra visszatért a Kilian arcán lévő vörös pecsétre. – Éhes vagyok – ismételte Kilian –, és eltévedtem. – Gyere csak velem! – A férfi újra megragadta a talicska szarvát, és elindult. Kilian csoszogva követte. – Gyere csak mellettem – kérte a férfi. – Nem szeretek a vállam fölött hátrabeszélni. Kilian nem értette pontosan, de kitalálta, mit akarhat a másik, és mellé került. – Miért beszélsz olyan furcsán? Hát erre meg mit válaszoljon? Hogy bádeni? Nem, azt nem meri. – Éhes vagyok – ismételte hát meg, a férfi elvigyorodott. Kijutottak a faluból, rátértek egy mellékösvényre, és egy kovácsműhelyhez értek, amely mellett nagy csűr állt. À férfi elkezdte lerakodni a zsákokat a taligáról, és Kilian segített neki. Hát nem ez a jellemző a thuleiekre, hogy mindig mindent együtt csinálnak? Bevitték a zsákokat a csűrbe, Kilian érezte, hogy szárazbab van bennük. Aztán a férfi magával vitte a házba, ahol egy jóval fiatalabb férfi állt a tűzhely mellett, és egy lábasban kavargatott valamit. – Hoztam magammal egy szerencsétlent, aki a bányákból jött, és aki majd éhen hal. Vörös pecsétje van, úgyhogy nem lehet valami kedves
fiú, de hát nem engedhetjük, hogy éhezzék. Adj neki egy nagy tányér levest, Finn. Finn engedelmeskedett, letette Kilian elé a levest, de aztán gyorsan elfordult tőle. Kilian megértett egypár szót, ki is találta, mit mondhat a másik, de meg sem próbált magyarázkodni, túlságosan is lekötötte a leves fenséges illata. Húsdarabkák úszkáltak benne, meg puhára főtt bab, és zsírkarikák voltak a tetején. Kiéhezett teste szinte ordítva követelte a meleg ételt. Senki sem törődött vele, amíg ki nem ürítette a tányért. – Nagyon finom volt. Köszönöm. – Furcsán beszél – mondta a gazda, a Finn nevű fiú pedig elgondolkodva rábólintott. Ebben a pillanatban egy asszony jött be. Ugyanaz a csúf öregasszony volt, aki a főutcán nem akart vele szóba állni. Csodálkozva nézte Kiliant, a pecsétet az arcán, a levesestányért, de nem tiltakozott, amikor Finn újra telimerte. Kilian megérezte, hogy magyarázattál tartozik ezeknek az embereknek. – Azért beszélek furcsán – nyögte ki –, mert nem vagyok thulei. Az asszony egyenesen éjé állt. – Neve? – Kilian Werfel. Az asszony magára mutatott.
– Arna. Polgármesternő. – A leves finom. – Finn jól főz. A bányavidékről jött? Mégiscsak meg kell mondania az igazat. – Bádeni… bádeni… (hogy az ördögbe mondhatják thuleiül, hogy tudós?) …tanár vagyok. Az asszony a szemöldökét ráncolta. Ugyan mit tudhatnak egy ilyen eldugott faluban, az ország belsejében a bádeniekről? – töprengett Kilian. – Bádeni? Kilian bólintott, és gyorsan tovább falt. – Vadorzó – mondta az asszony. – Nem, nem… Menekülök. Azért vagyok éhes. Az asszony az arcára mutatott. – Ezért? Jaj, de nehéz ez az egész! Kilian fel akart kiáltani, hogy nem, nem vagyok vadorzó. Egy farkas ébresztett fel, és így egy nappal később fogtak el. Egy medve melengetett, amikor már azt hittem, hogy elpusztulok a hidegben. Thule állatai befogadtak. De nem ismert annyi thulei szót, hogy ezt elmondhatta volna. Újra visszatért borzalmas fejfájása, ami pedig már múlóban volt. Kilian ásított, és hirtelen sírva fakadt. Nem bírta tovább, túl sok volt a hihetetlen menekülés, az üldözöttség, a harsogó folyó, a halálos félelem, a fáradtság, és hogy most meg úgy bánnak vele, mint egy gonosztevővel – nem bírta tovább.
Leborult az asztalra a levesestányér mellé, és hangosan felzokogott. Aztán meg elaludt. Érezte, hogy puha szénára fektetik, hogy valaki betakarja. Amikor egy pillanatra felébredt, valami, meleg teafélét itattak vele, és aztán tovább aludt egész délután és egész éjszaka. Kakaskukorékolásra ébredt. Felült. Elmúlt a fejfájása, és a tagjai sem sajogtak már, bár még nehezen mozgott. Mellette egy zsámolyon egy kopottas thulei nadrág, egy kockás gyapjúkig, kötélszandál és egy köpeny hevert. Saját rongyait lehúzták róla. Felöltözött és kiment. A parasztcsalád keményen dolgozott, hallotta, hogy a fiú a csűrben matat, a férfi az eke után ballagott, amely elé két ökör volt fogva. Az asszony egy kosár zöldséggel épp megkerülte a csűrt. – Most menj – mondta Kiliannak, és útravalóul egy nagy mézeskalácsot nyomott a markába. Nyilvánvaló volt, hogy meg akartak tőle szabadulni, nem nagyon bíztak egy olyanban, akinek vörös pecsét van az arcán. Minél előbb szedi a sátorfáját, annál jobb. De hiába nem akartak közösködni vele, mégiscsak adtak neki enni, felruházták, és befogadták egy éjszakára. Kilian hosszasan hálálkodott, és elindult. Meg kellett kerülnie a tavat, tanyák, megművelt földek,
nyájak mellett haladt el. A hegyek egyre távolabb kerültek. Az éjszakát egy elhagyatott épületben töltötte, és a száraz kalácsot rágcsálta. Meleg volt, és biztonságban érezte magát, de ugyanakkor végtelenül magányosnak is. Bádenburg poros utcáin gyakran látott koldusokat. Szegény szerencsétleneket, akiken csak néhány foszlott rongy volt, mocskosak voltak, csontsoványak, sebek és kék foltok borították egész testüket. Aki a Bádeni Birodalomban nem tudott dolgozni, és katonának sem vált be, az bizony igen nehezen juthatott hozzá a betevő falathoz. Minden városban hemzsegtek ezek a nyomorultak, Kiliannak sokszor elszorult láttukra a szíve, és gyakran nyomott egyegy krajcárt kinyújtott kezükbe. Különösen, ha asszony volt az illető, kisgyerekkel. Ugyanakkor undorodott mosdatlan testüktől, mohón nyúlkáló kezüktől. Most pedig ő is koldus lett, akitől borzadnak a többiek, de akinek együttérzésből mégis odaodavetnek valamit. Honfitársai és barátai kilökték maguk közül. A thuleiek meg bizalmatlanul méregetik a vörös pecsét miatt. Mivel érdemelte ki ezt a büntetést? Miért bélyegezték meg őt, aki, soha életében semmi gonoszat nem tett? Az igazságtalanság keserűvé tette, lázongott. De a bizonytalan düh
mellett ott munkált benne a magány, a tökéletes elveszettség érzése is. Így aztán egyedül menetelt tovább. Sehol nem volt otthon, nem tudta, milyen jövő vár rá. Két héttel később betegen, kiéhezve, öregemberként botorkálva érkezett meg a tengerparti kisvárosba, Aputeqbe. Összeesett az utcán, és egy rendőrnő parancsára bevitték a városka kórházába. 20. FEJEZET A vesztesek Berger parancsnoknak nem maradt más választása, mint hogy feladja a folyóparti tábort. Nehezen hozta meg ezt a döntést, ami egyben azt is jelentette, hogy elismeri a vereségét. Még mindig csábította a túlparti városka, ahol az emberek nyugodtan folytatták mindennapi életüket; füstöltek a kohók kéményei, s minden bizonnyal aranyraktár is van, amit igen jó volna kirabolni. És semmihez nem tudott hozzáférni. Az egész csak karnyújtásnyira volt, de akár a Holdon is lehetett volna. A leküzdhetetlen folyó zúgása gúnykacaj volt a fülében. Különösen azok után, hogy a tengerészgyalogosok odaküldtek Bratschelt azzal az üzenettel, hogy nem hajlandók tovább dolgozni a híd helyreállításán. Semmi értelme. Es mi történik akkor, ha a thuleiek a fejükbe veszik, hogy fényes nappal támadjanak kézigránátokkal, nem pedig este, miután befejezték a munkát?
Berger káromkodott, fenyegetőzött, szidta az őrmestert, mint a bokrot, de az csak biza-lommal tekintett rá. – Parancsnok úr, a fiúkat már korbáccsal se tudnánk odahajtani a hídhoz. És nagyon is megértem az elkeseredettségüket. Éheznek. A pajtában ott haldoklik hatvan társuk, a többiek meg mind félnek, hogy ők is elkapják a betegséget. El akarnak innen menni. Készek rá, hogy azonnal lelőjenek minden thuleit, akit megpillantanak, de ahhoz előbb meg kéne látni a nyomorultakat. Eddig összesen két erdőkerülőt sikerült elkapni és a túlvilágra segíteni. Kettőt! És mi hány embert veszítettünk közben? A fiúk el akarnak innen menni, parancsnok úr, és ezen én sem tudok segíteni. Ebben a pokoli országban mindannyian elpusztulunk. Senki nem mondta ki Kilian Werfel névét, de a tisztnek egy pillanatra eszébe jutott. – Lelépni! – mondta végül Berger. – Haditanácsot hívok össze. A főhadiszállásra összehívta a tiszteket és Mannix doktort, és ismertette a lehetőségeket. – Két dolgot tehetünk. Vagy visszatérünk Kulusba, ahol semmi keresnivalónk, és ahol nincs már valami sok élelmiszer, és megpróbálunk ott áttelelni. Mannix doktor azt mondja, Kulusnak óceáni éghajlata van, nem lesz kemény a tél. De most még nincs tél! A másik lehetőség az, hogy
visszamegyünk egynapi járóföldet, a mocsáron túlra, és aztán nyugatra fordulunk. Én a magam részéről a második megoldás mellett vagyok. – De mihez kezdünk a pajtában lévő betegekkel? – kérdezte Mannix doktor. – Aki tud járni, azt magunkkal visszük. A többieket itt hagyjuk Wildborg doktor felügyelete alatt, és amint meggyógyultak, elindulhatnak Kulusba. Mannix doktor tiltakozott: – Nem fognak meggyógyulni. Már most is naponta legalább tizenketten halnak meg. – Igen, ez borzasztó, és attól félek, hogy mindannyian halálra vannak ítélve. De ez is amellett szól, hogy a lehető leghamarabb menjünk el innen, különben mindannyiunkat fenyeget a megbetegedés veszélye. Ezek a mocskos thuleiek az elképzelhető legegészségtelenebb helyre csalogattak minket. Berger elhallgatta Kilian üzenetét, hogy a thuleiek sámánákat akartak küldeni. Ezt csak a Kb tudta, de ő sosem hozná kínos helyzetbe a parancsnokot. – Megjegyzem, az a mocsár se tűnik valami, hű de egészséges helynek – erősködött tovább Mannix doktor. – Teli van moszkitókkal és… – Egypár szúnyogcsípésbe igazán nem fogunk belehalni.
– És embertelenségnek tartom, hogy csak úgy magukra hagyjuk a betegeket. – Figyeljen ide, doktor, azt én döntöm el, hogy mi embertelen és mi nem. És megkérem, hogy ne ellenkezzék velem állandóan. Ugyan mit tud maga a katonai akciókról? Semmit. A maga feladata az lesz, hogy megtalálja a mocsárban a legjobban járható részeket. Akkor legalább valami hasznos munkát is fog végezni. Egyébként három napja mind azon töröm a fejem, hogy vajon ki engedhette ki a pincéből Werfelt. Amennyire tudom, maga volt az egyetlen barátja. – Mit számít, hiszen meghalt – válaszolt Mannix doktor szomorúan. – Akkor is… – Bocsánat – mormogta a tudós, és gyorsan eltűnt. Berger rákacsintott a kormánybiztosra, és tovább fejtegette terveit a hadnagyoknak. Nehezebben tudtak átkelni a mocsáron, ahol nem voltak utak, mint ahogy Berger parancsnok és Kwatschi eredetileg gondolták. Fennállt a veszély, hogy az egész Hosszú Menetelés Nyugatra beleragad az iszapba. Sok tengerészgyalogos ottpusztult, hiába próbálták a bajtársai kötéllel kihúzni. A szúnyogok még jobban kínozták őket, mint odafelé menet. Valóságos kínszenvedés volt a nedves, iszapos földön aludni, miközben a szúnyogok rajokban támadtak.
A katonák láztól reszketve törtek maguknak utat a rekettyésben, a moha borította talajon, posványos tavacskák között Állandóan zúgtak körülöttük a szúnyogok, szinte megsüketítette őket a békabrekegés, piócák tapadtak a lábukra, és mérges vízikígyók támadtak rájuk. Főtt békát ettek, néha vízimadarakat lőttek, mert abból rengeteg volt, kígyót és vízinövényeket főztek össze, de legtöbbször félig nyersen falták fel a zsákmányukat, hisz hogy lehetne rendes tüzet rakni, ha minden csurom víz? Naponta újabb emberek pusztultak el, és nem tudták, mikor fog véget érni a kínlódás. Ráadásul az a szerencsétlenség is érte őket, hogy elvesztették a kis-kocsikat, amelyeken a géppuskákat húzták. Aztán végre, végre újra szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, tölgy– és bükkerdők közé kerültek. Rengeteg volt a makk, és melegvérű állatokra vadászhattak, nem kellett sikamlós mocsári lényeket enniük. És akkor teljesen váratlanul egy falura bukkantak, egy lakott falura, amely körül birka- és kecskenyájak legelésztek, és felszántott földek várták a tavaszt. A falutól északra erdős dombok. A tengerészgyalogosok, akiket megvadított a sok nélkülözés és társaik halála, kegyetlenül elbántak a településsel. Még mindig érvényben volt Berger parancsa, hogy kérdés nélkül lőjenek le minden thuleit, aki a puskájuk elé kerül. Tehát vérfürdőt
rendeztek, az erdőbe is követték a menekülő lakosokat, senkinek és semminek nem kegyelmeztek. Aztán meg kifosztották a falut. Hát igen, a bádeni katonák így szerettek háborúzni, erélyesen és kíméletlenül, így lehet megtanítani kesztyűbe dudálni a helyi lakosságot. Bratschel őrmester, miközben átkutatta a falu házait, három halálosan rémült kisgyerekre bukkant, akik a konyha sarkába bújtak, és reszketve bámultak rá. Most lője le a gyerekeket is?… Dühösen és szomorúan nézett le a kicsikre, akik félve kapaszkodtak egymásba. Veszélyesek lennének? Ugyan, dehogy. Egyszerű parasztgyerekek, akikre hirtelen rázúdult a vér és az erőszak, a gyilkosság és a rémület. Csak nem fog gyerekek ellen harcolni ő, Bratschel•, aki már húsz éve katona? Képtelen rá. Rajta, tűnjetek el! – kiáltott rá a gyerekekre, akik nem értették, és továbbra is ijedten bámultak rá. Elszorult a szíve. – Tűnés az erdőbe! – ordította újra, és a nyitott konyhaajtóra mutatott. Az erdő alig fél kilométernyire volt. Ott talán biztonságban lesznek. – Menjetek! – kiáltotta ismét, és dobbantott. A legidősebb mintha megértette volna, feltápászkodott, magával húzta a két kisfiút, és mondott nekik valamit. Bratschel olyan fenyegetően mutatott kifelé, hogy engedelmeskedtek.
A három gyerek lehajtott fejjel, kéz a kézben szaladt át a veteményesen, a réten, a biztonságos erdő felé. Ekkor lövés dördült, és a kislány elesett. A két kisfiú bénultan bámult le rá. – Rohanjatok! – kiáltotta utánuk Bratschel, de a gyerekeket megbénította a nővérkéjük halála. Újabb lövés. Bratschel látta, hogy a középső is összerogy, mire a legkisebb futni kezdett, de ő sem jutott messzire. Az őrmester eltakarta a szemét, és átkozódott, ahogy életében még soha, pedig ugyancsak tudta cifrázni. – Minden Egonokra – nyögte két káromkodás között –, hát ezért jöttünk ebbe a rémes országba, hogy gyerekeket gyilkoljunk le? Isten az égben, hát mit művelünk mi? Ez… Kábultan ment ki a házból. Semmit sem vitt magával, még a kolbászokat sem, amelyek hívogatóan lógtak egy rúdon, még a négyszögletes sajtot sem az asztalról. Maga sem vette észre, hogy arcán folynak a könnyek. Puskáját bedobta a káposztásba, lerogyott az út menti kőre, és úgy ült ott, mint a szégyenkezés szobra. Egyenruhája még bűzlött a mocsár mocskos vizétől. Sovány térde kinyomta a nadrág szövetét, szakálla és lenőtt haja összeragadt. Úgy nézett ki, mint egy csavargó, ráadásul olyan csavargó, aki már semmit sem vár az élettől.
– Hé, őrmester úr, mi baj van? Megsebesült? Bratschel felnézett. A tengerészgyalogos, aki megszólította, megijedt, amikor meglátta az arcát. – Beteg? Bratschel bólintott. Beteg volt az undortól. Öklendezett. – Gyerekek… – motyogta. – Gyerekekre lövünk. Védtelen kicsikékre. Mi, bádeniek. – De hát ez volt a parancs, maga az ezredes adta ki – mondta a tengerészgyalogos könnyedén. – És különben is tudjuk, hogy a gyerekek ugyanolyan elvetemülnek, mint az asszonyok. Bratschel csak némán rázta a fejét, úgy érezte, egész bensője egyetlen nyers seb. A háborút meg tudta érteni. Hivatásos katona volt, nem riadt vissza a vérontástól, a szabadrablástól, gyújtogatástól, ez egyszerűen a szakmához tartozott. De menekülő kisgyerekeket hátba lőni… Nem csinálom tovább, gondolta. Még a parancsnok sem kívánhatja tőlem, hogy kisdedek és ősz öregemberek, asszonyok ellen háborúzzak. Nem csinálom tovább. Ha akar, lövessen itt helyben főbe, nevezzen gyávának, de akkor sem csinálom tovább! A fiatal tengerészgyalogos közben elment. Nem okkal később Franzi hadnagy tűnt föl. – Mi baj van, őrmester? Beteg? Bratschel hallgatott, mozdulatlanul ült tovább, háttal a mezőnek, a szégyentől megroskadva.
– Láza van? – aggódott Franzi hadnagy. Nem akarta elveszíteni Bratschelt, tudta, hogy jó katona, bátor és megbízható. – Az undortól vagyok beteg – morogta végre az őrmester. Néhány kirámolt házat már felgyújtottak. A füst vádlón szállt a falu felett. – Ugyan már, egy kis lázba nem hal bele az ember! Vegyen be egy lázcsillapítót, és emberelje meg magát. Bratschel dühösen emelte fel a fejét. – Meg tudná magyarázni nekem, hadnagy úr, hogy miért kellett gyerekekre lőni? Meg tudja magyarázni, hogy miért támadtunk vadállatként védtelen, ártatlan emberekre? Meg tudja magyarázni? Mert én semmit sem értek az egészből. Csák azt érzem, hogy forog a gyomrom, és legszívesebben a föld alá süllyednék, hogy semmit se lássak, semmit se tudjak… Franzi megbotránkozott. – Mi az ördögöt beszél, őrmester? Hát még nem fogta fel, hogy ezek a világ legmocskosabb, legálnokabb, leggyalázatosabb népe? És a gyerekeik sem jobbak. Ugyanolyan gonoszak, ravaszak és alattomosak, mint a nők. Azok az árvák, akik könyörögve néztek rá. Azok lettek volna ravaszak és gonoszak? Egy-szerűen halálra voltak rémülve.
– Miért is vagyunk ilyen barbárok? – suttogta Bratschel. – Barbárok? Hallja, őrmester, ne túlozzon! Mondja csak, nem kezd maga túl öreg lenni a szolgálathoz? Mert akkor itt az ideje, hogy nyugdíjba menjen, a hadseregben semmi szükségünk nyavalygós altisztekre. Férfiakra van szükségünk, olyan férfiakra, akik semmitől sem riadnak vissza! És álljon vigyázzba, ha egy tiszttel beszél! Bratschel nem válaszolt. Csak ült tovább magába roskadtan, lélektelenül, de tántoríthatatlanul. Nem volt hajlandó tovább csinálni. A bádeniek aznap este ünnepeltek. Végre jóllakhattak, mert a falu pincéiben bőségesen találtak élelmiszert, sokhordónyi sózott húst, zsákokban babot és gabonát, hosszú kolbászfüzéreket, puha, négyszögletes sajtokat, diót, sört és egypár korsócska lázcsillapító kábító bort. Megosztoztak a meleg takarókon, köpenyeken és csizmákon. Igazán jól él itt a parasztság! Énekeltek, ettek-ittak. Akit furdalt a lelkiismeret – és távolról sem Bratschel volt az egyetlen –, az kábító bort ivott, hogy ne legyenek rémálmai. Hirtelen nem is tűnt olyan nehéznek a Hosszú Menetelés Nyugatra. Az istállókban szekereket is találtak, a mezőkön lovak, ökrök, szamarak
legelésztek. Már nem maguknak kell cipelniük a poggyászukat. Látták, hogy a faluból több út is vezet tovább. Közönséges szekérnyomok, amelyek nagy esők után nyilván sártengerré változnak, de ez is jobb a semminél. Messze nyugaton újabb kérlelhetetlen hegyek nyúltak a magasba, de Berger parancsnok ebben a pillanatban nem izgatta magát miattuk. Még mindig jobbak a meredek hegyi hágók, mint az a borzalmas mocsár, gondolta. Ha tovább menetelnek, ökröket foghatnak a szekerek elé, a tisztek lovagolhatnak, és magukkal vihetnek egy csomó birkát, hogy minden este levágjanak egyet. A következő néhány hétben biztos nem kell majd éhezniük. Még legfeljebb négyszáz kilométer, számolgatta Berger, és ott állunk majd Gothab alatt. És akkor miénk az ország! Jövő tavasszal pedig hazahajózunk Loranba, ha más nem akad, hát egy vitorláson, és megvisszük a legkegyelmesebb Egonnak az örömhírt, hogy meghódítottuk számára Thulét, ezt a ritkán lakott, de dúsgazdag országot, ahol halmokban áll az arany, és ami olyan zöld, mint a tavaszi rét. Én pedig legalábbis marsall leszek! Másnap reggel akadt még néhány apróbb nehézség. Vajon hogy kell befogni az ökröket a szekérbe? És hogy kell befogni és felszerszámozni egy lovat? Hogy kell felpakolni a szamárra?
A Bádeni Birodalomban már kevés ló volt. Csak a legesleggazdagabbak engedhettek meg maguknak egy hátaslovat, a teherszállítás pedig vagy vonaton, vagy gőzkocsikon történt. Berger szerencséjére azonban volt néhány sorköteles, aki vidéken nőtt fel, és tudták, hogyan kell bánni a lószerszámmal és a hámmal. Végre indulhattak. Az egész falut, minden házat, csűrt és istállót felgyújtottak, és folytatták a Hosszú Menetelést. – Gyí, te! – kiáltottak az állatokra, és botokkal estek nekik. Az ökrök és lovak meg, amelyek nem voltak ütlegekhez szokva, csodálkozva rázták a fejüket. A lovak ágaskodtak. Két fogat elszabadult. Csak úgy repültek utánuk az élelmiszerek és takarók. A kocsik végül leszaladtak az útról, felborultak, a tengelyek eltörtek, a lovak meg a hámba keveredve, sérülten nyihogtak, el kellett őket pusztítani. Az ökrök nem voltak sietséghez szokva, lassan baktattak, és sem bot-ütésekkel, sem káromkodással nem lehetett őket gyorsabb tempóra bírni. A megrakott szamarak megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandók engedelmeskedni az új gazdáknak. – Próbáljátok meg szép szóval – tanácsolta Birkenhof hadnagy, de erre csak gúnykacaj volt a válasz. A szamarak azonban megőrizték közmondásos csökönyösségüket, és csak a
legnagyobb nehézségek árán tudták őket mozgásra bírni, Bratschel őrmester kővé dermedt arccal nézte a kalamajkát. Nem moccant, nem adott egyetlen parancsot sem. Hátratett kézzel, mozdulatlanul állt a sokadalom szélén. Franzi hadnagy elsietett mellette, és rácsodálkozott. – Hé, őrmester, mozduljon már! Bratschel nem vett róla tudomást. Birkenhof hadnagy kompániájába tartozott, és ezt Franzi is jól tudta, de egy tiszten keresztülnézni akkor is súlyos fegyelmi vétség. – Mi a csuda baja lehet az őrmesternek? – morgott Franzi kicsit később a parancsnoknak. – És hol van a puskája? Berger személyesen kereste meg az őrmestert. – Vigyázz! – ugatta. – Hé, Bratschel, mi a baj? Az őrmester csak maga elé meredt némán. Rosszul néz ki, gondolta Berger. – Pocsékul érzed magad, mi? – kérdezte. – Lázad van? A mocsárban annyi embert vesztettek, hogy Berger úgy érezte, nem lehet túl szigorú a katonáival. Már szó sem volt szabályos menetoszlopról. A falu kirablása a legjobbkor jött, de ez még nem jelentette azt, hogy végképp elmúlt a lázadás veszélye.
Bratschel olyan pillantást vetett a parancsnokra, hogy az úgy érezte, az életben nem fogja elfelejteni. Üres, halott tekintettel nézett rá. – Rajta, pakolj, felvonulunk! Varázsos egy szó ez a felvonulás, a hadsereg, amelyik felvonul, előnyös helyzetben van, győz. Berger nagyon szívesen használta ezt a szót. De Bratschelnek arcizma sem rándult. A parancsnok úgy vélte, hogy épp elég türelmet tanúsított, és elővette a revolverét. – Lépés, indulj! – vetette oda. – Csak lőjön le nyugodtan – mondta az őrmester tompán. – Tegyen úgy, mintha én is egy thulei kisgyerek volnék. Szóval ez a baj. Az előző napi támadásnál néhány gyereket is megöltek. Na és? Háború van, ilyenkor nem lehet apróságokkal vacakolni. – Érzelgős, vén kecske – morogta Berger –, indulj, vagy tényleg golyót eresztek beléd. – A thuleiek – mondta Bratschel tompán – szörnyű bosszút fognak állni. Meggyilkoltatta a gyerekeiket. Akármilyen szelídek is, ezt nem fogják eltűrni. Berger habozott. Jogában állt helyben agyonlőni minden lázadót. No de Bratschel őrmestert? Leghűségesebb és legmegbízhatóbb altisztjét? Birkenhof hadnagy is odajött. – Valami baj van? – kérdezte óvatosan.
– Bratschel megbolondult. Azt hiszi, thulei kisgyerek. A válla fölött odakiáltott néhány katonának: – Kötözzétek meg, és rakjátok fel az egyik kocsira! – parancsolta. – Az őrmester sokkot kapott, nem tudja, mit cselekszik. Lehet, hogy még magához tér. Ha nem, akkor majd otthagyjuk valahol. Bratschel nem védekezett, amikor mint valami zsákot vitték magukkal nyugati irányba. A falu nem minden lakója esett a támadás áldozatául. Néhányuknak sikerült idejében bemenekülni az erdőbe. Tudta ezt Berger is, tudták a tisztjeik is, és nem tetszett nekik a dolog. Nyugtalanította őket Bratschel jóslata, hogy a thuleiek bosszút fognak állni. A katonák valóban nagyon kegyetlenül bántak a védtelen parasztokkal, de hát mi mást várhatott volna tőlük a rengeteg szenvedés és nélkülözés után? A tengerészgyalogosok elvesztették a fejüket, vérre szomjaztak. Ez igazán logikus. Berger szomorú volt, hogy Bratschel nem tudta túltenni magát a dolgon. Lehet, hogy tényleg öregszik az őrmester. Vagy Werfel árulásának és halálának is köze lenne a dologhoz? Az őrmester nagyon kedvelte a fiatalembert. Újra erdőben jártak, végtelen, rengeteg erdőben, és lassan egyre feljebb kapaszkodtak a hegyoldalon. Az út erdős dombok között
kanyargott. Az éjszakák egyre hűvösebbek lettek, de napközben még mindig kellemesen meleg, rendszerint napos idő volt. Berger pompásnak találta Dél-Thule éghajlatát. Másnap újabb faluhoz értek, de ennek lakóit nyilván idejében figyelmeztették, hogy köze-lednek a bádeniek, mert mindenüket hátrahagyva elmenekültek. A szekereket és állatokat is magukkal vitték, de a tengerészgyalogosok sok élelmiszert találtak. Berger ismét megparancsolta, hogy a házakat rabolják ki, és utána gyújtsák fel. A Hosszú Menetelés Nyugatra kezdett sikeres lenni. A völgy után ismét erdők következtek, amelyeknek csak nem akart végük szakadni. Az igásállatok szenvedtek, a katonák utánuk csoszogtak a lopott thulei csizmákban – már csak vagy ötszázan voltak. Az út egyre keskenyebb lett, végül már csak gidres-gödrös ösvény volt, amelyen a szekerek nehezen jutottak előre. Bratschel őrmestert Birkenhof hadnagy parancsára megszabadították kötelékeitől, még mindig az egyik szekéren ült, maga elé meredt, nem szólt egy árva szót sem, és teljesen magába zárkózott. De nem látszott veszélyesnek, és Berger nem vette a szívére, hogy csak úgy hátrahagyják valahol. A korábbi hadjáratok idején, Európában, Bratschel kétszer is megmentette a parancsnok életét, és az ilyesmi mégiscsak kötelez.
Szegény egyszerűen kimerült, gondolta Berger. Hiszen már nem fiatal, és az elmúlt hetek igazán nem voltak könnyűek. De Bratschel nem volt kimerült, egyszerűen csak nem volt hajlandó tovább csinálni. Ült a szekéren a babos zsákok tetején a környező erdőt bámulta, és tudta, ez a legmegfelelőbb hely a thulei támadáshoz. Szinte reménykedett benne, hogy az erdőkerülők kihasználják a lehetőséget, egyszerre több százan bukkannak ki a fák mögül, és bosszút állnak a halott gyermekekért. Ő, Bratschel egyetlen mozdulattal sem fog védekezni. A fák ágai majdnem összeértek az ösvény fölött, úgyhogy aranyos-zöldes alagútban mentek, és időnként egy-egy elsárgult levél hullt le rájuk. „ – Az ősz reánk borítja aranyát – nevetett Birkenhof, aki néha még verseket is olvasott. A parancsnok azonban nem válaszolt, az arany szó hallatán szinte fizikai fájdalmat érzett. A menetoszlop élén haladó lovak felnyihogtak, és ijedten ágaskodni kezdtek. És hiába az ostor, nem mentek tovább. Mi történhetett már megint? Berger előrerohant, és kiabálni kezdett. Mannix doktor, aki a legelső szekéren ült, leugrott. – Hát nem érzi a szagot, parancsnok? Valahol tűz van. Tűz? Ebben a sűrű, száraz erdőben? Berger ijedten meredt a doktorra. – Hol? Hol? – Úgy vélem, egyesen előttünk.
Vajon meg tudnak fordulni a keskeny szurdokban? – Milyen a szélirány? Senki sem tudta. Félve néztek fel a magas fákra, melyek ágai épphogy csak mozogtak, de ebből nem lehetett megállapítani a szélirányt. Az egész menet leállt, a tengerészgyalogosok kis csoportokban kérdezgették egymást, hogy honnan fenyeget a veszedelem. A füst szaga közben erősebb lett, tőlük balra ágak reccsentek, egy szarvascsorda tört át a bokrokon, és keleti irányba menekült. Akkor tehát a karaván előtt, nyugat felé ég az erdő. – Vissza kell fordulnunk! Bratschel őrmester, amint meghallotta a riadót, magához tért, leugrott a szekérről, és elkezdte elvagdosni a hámokat. – Abbahagyni! – kiáltotta Berger. – Mi bajod van? – Itt nem tudunk megfordulni – válaszolt az őrmester, anélkül hogy vigyázzba állt volna. – Azt akarja, hogy az állatok is a készleteinkkel pusztuljanak? A még mindig gyenge szellő már füstcsíkokat hozott. És mintha messze maguk előtt sárga lángokat láttak volna felvillanni. Ekkor kitört a vakrémület, a tengerészgyalogosok sarkon fordultak, és rohanni kezdtek. Előttük nyulak és mindenféle apró állatok ugráltak. Az ökrök bőgtek, és a földet taposták, hirtelen tudtak
gyorsan menni, vissza oda, ahonnan jöttek. A lovak legázolták a menekülő embereket. Kwatschinak sikerült megragadni az egyik ló kötőfékjét, és felküzdötte magát az állat hátára. Berger is követni akarta a példáját, de egy fürge fiatal tengerészgyalogos megelőzte. Az egyik parasztfiú volt, aki reggel segített befogni. Berger nem habozott, előrántotta a pisztolyát, és lelőtte a közlegényt, de a ló elmenekült, mielőtt felülhetett volna rá. A megpakolt szamarak is elszáguldottak. – Szétszóródni! – üvöltötte Berger. – Próbáljátok meg feltartóztatni a tüzet! Talán bizony puskagolyókkal? Senki sem hallgatott rá, mindenki inaszakadtából rohant. A füst egyre sűrűbb lett. Bratschel az utolsó igavonók hámjait is elvágta. Lassan, módszeresen dolgozott, mintha álomban mozogna. – Rajta – csapott rá az ökrök hátsó felére –, meneküljetek! – Aztán odafordult a tanácstalan parancsnokhoz. – Tudtam, hogy meg fognak bennünket büntetni. És meg is érdemeljük, mert barbárok vagyunk. Berger nem válaszolt. Az egyik menekülő ló után vetette magát, és reménykedett, hogy eléri, és az állat hátán biztonságba kerülhet. De a ló túl fürge volt. Berger lihegve megállt egy pillanatra, a menekülő tengerészgyalogosok elrohantak
mellette. És csak úgy otthagyják a készleteket, kétnapi rablás és gyújtogatás gyümölcsét? De hát semmit nem tehetett. Franzi hadnagy megragadta a parancsnok karját, és magával húzta. – A tűz előtt kell futnunk, uram! – kiáltotta. A tűz pedig rémisztő gyorsasággal közeledett. Mintha a feltámadó szél hajtotta volna feléjük. A földre hullt száraz ágak pattogva kaptak lángra, a lángok már a vastag törzseket nyaldosták, belekaptak az alsó ágakba, felszaladtak a fák csúcsáig, és közben szikraeső hullott. A szikrák pedig mindenütt újabb kis tüzeket gyújtottak a bádeniek körül. Még Bratschel őrmester is futni kezdett, szinte akarata ellenére, át a bokrokon, a tűzzel a sarkában. Látta Mannix doktort, aki megbotlott, és csak nehezen tudott feltápászkodni. Az őrmester némán megragadta Mannix gallérját, és magával vonszolta. – Fuss az életedért, doktor! – lihegte. A lángok felcsaptak, a fák a hőségtől szétrepedtek, a bokrok ropogva égtek. A menekülő katonák a rohanó állatok gyűrűjébe kerültek, néha felbuktak bennük. Bratschel hirtelen egy világosabb foltot vett észre az erdőben. Egy tisztás! Tudta, hogy a tűz utol fogja őket érni, így a doktort is arra húzta. Valóban tisztás volt, elsárgult fű borította, közepén pedig egy iszapos, sekély tavacskát vett
észre. Mások is felfedezték, mindenfelől emberek bukkantak ki a fák közül, és az iszapba vetették magukat. Bratschel őrmester Mannix doktort is belelökte. – Húzza olyan szorosra a köpenyét, amennyire csak tudja! – kiáltott rá az ijedt tudósra. – Tiszta gyapjú, és az nem ég, csak összemegy. A tűzáradat elborította az erdőt, ropogva vitte magával a levegőt. Füst csapott le az emberekre, akik az iszapban kerestek menedéket, és akik olyan boldogan másztak be a pocsolya közepébe, mintha bizony sosem átkoztak volna el minden mocsarat. Bratschel nedves rongyot kötött orra és szája elé, és Mannixra is ráparancsolt, hogy utánozza. Igyekeztek, amennyire lehet, összehúzódni, miközben tombolt körülöttük a tűz, és a száraz fű is lángra kapott. Szikraeső hullott rájuk, Bratschel nedves, iszapos kezével oltotta ki őket. Szorosan egymás mellett, levegőért kapkodva, halkan nyöszörögve próbálták meg túlélni az erdőtüzet. Apró, lángoló ágak hulltak rájuk. A nedves gyapjúköpenyek nyújtottak valami védelmet a szikrák ellen; a levegőhiány volt a legrosszabb. Egy tengerészgyalogos az anyja után kiáltott. Egy ι másik akkor sikoltott fel, amikor egy lángoló ág hullt védtelen nyakára. A pocsolya vize kezdett felmelegedni, és féltek, hogy teljesen elpárolog. Az iszapos part lassan kiszáradt, az emberek
kénytelenek voltak még közelebb húzódni egymáshoz a csúszós dágványban. A napot sűrű füstfellegek takarták el, egyre nehezebben kaptak levegőt. Mannix doktor érezte, hogy a szikrák átégetik a ruháját, egész teste fájt, már alig-alig tudta, mit csinál, és hol van. A lángok ropogása megsüketítette, csak néha hallott ki fölötte egy-egy jajkiáltást. Elvesztette az időérzékét, és később elájult. Bratschel őrmester talpon tartotta a tudóst, mert az már mégiscsak különös balszerencse lett volna, hogy valaki egy dühöngő erdőtűz kellős közepén belefulladjon egy sekély kis pocsolyába. Nem, az őrmester úgy érezte, meg kell mentenie a doktort. Csakhogy ez a megerőltetés azt jelentette, hogy mélyebben kell lélegeznie, és így még több füstöt nyel. Vajon mennyi ideje állhattak, fekhettek és guggolhattak egymás mellett az iszapban, a mocskos fekete vízben, amelyre koromeső hullott, és amely valóságos oázis volt ebben a pokolban? A távolból robbanásokat hallottak, ez a poggyászkocsikon hagyott lőszer volt, a rémületükben elhajigált töltött puskák, a legutolsó kézigránátok. Bratschel a babos zsákokra gondolt, a hosszú kolbászokra és a szárított húsra, ami most mind a lángok martaléka lesz. Még ha élve meg is ússzák a tüzet, akkor is tovább pusztítja majd őket az éhség. Thule nem való a
bádenieknek. A thuleieknek paradicsom, de a bádenieknek valóságos pokol. És hirtelen, mintha csoda történt volna, eleredt az eső. Bratschel nem vette észre, hogy a lángoló erdő fölött sötét fellegek gyülekeznek, s a fekete eget villámok hasítják ketté. Eleredt az eső, és egyre jobban esett. A víz vastag sugárban ömlött, mindent eláztatott, sziszegő gőz szállt fel az égő erdőből. De a szenvedő emberek valóságos jótéteménynek érezték az esőt, amely átáztatta megpörkölődött ruhájukat, hűsítette égett bőrüket, elszenesedett hajukat. Bratschel ledobta a köpenyét, és az esőbe tartotta arcát. Az esővel szél is jött, és szétfújta a füstöt. Bratschel köhögött, megpróbálta tüdejét megtisztítani a fojtogató füsttől, kinyújtózott, hogy mindenütt érje a víz. Mannix doktor is magához tért és nyögött, – Köhögjön, doktor, köhögjön! – kiáltott neki oda az őrmester, de addigra már Mannix is krákogott. Megfordult a szél, most keletről fújt, és újabb esőt hozott az óceán felől. Az ilyen őszi esők néha órákig tartanak. Bratschel őrmester még soha nem örült ennyire az égből jött áldásnak. Felfohászkodott a sötét égre. – Kedves Földanya, adj még esőt! – könyörgött. Hirtelen eszébe jutott Kilian Werfel, akit a vad folyóban látott eltűnni, maga előtt látta, hogy ragadja el az ár a sziklák közé, a biztos halálba.
Szegény Werfelnek a víz lett a halála, Bratschelnek meg a víz mentette meg az életét. Vajon tényleg kém, áruló lett volna Werfel? Vagy, ahogy maga mondta, csak küldönc? Azok után, ami az elmúlt hetekben a bádeni hadsereggel történt, Bratschel kezdett az utóbbiban hinni. A thuleiek egyszer, kétszer, háromszor figyelmeztették őket, de a bádeniek nem akartak hallgatni rájuk. Közben pedig egyik szerencsétlenség a másik után érte őket. Leszállt az éj, és még mindig esett. Bratschel és Mannix doktor kimerülten, de hálásan hevertek a tavacska mellett, és próbáltak nem gondolni égési sebeikre. Másnapra majd kialszik az erdőtűz, és elkezdhetik keresni a túlélőket… Az őrmester később nem tudta, hogy elaludt-e, vagy elvesztette az eszméletét. De egyszer csak világos lett körülötte, hangokat hallott, mozgást látott. Kinyitotta a szemét, nagy nehezen felült, és lovakat pillantott meg. És tetőtől talpig bőrbe öltözött férfiakat. Letérdeltek a szét-szórtan heverő tengerészgyalogosok mellé, és megvizsgálták a sérüléseiket. Az erdő gőzölgött és füstölgött, de már nem égett. Bratschel észrevette, hogy a mocskos, fekete iszapban fekszik, és fáj a nyaka, a válla meg a dereka. Éles, égő fájdalom volt. De élve szabadult a pokolból! És mindenütt thulei erdőkerülőket látott, akik bekötözték a túlélők
sebeit, megitatták, segítették őket. Hunyorgott kivörösödött szemével, felnézett az elszenesedett fákra, az égett fekete bokrokra. ,És az elpusztult növényzet között is embereket látott járkálni, és mindegyiknek valami táskaféle volt a vállán. Kerestek, élőket és holtakat kerestek. Ők voltak a megmentőik. Nyilván már pirkadatkor bejöttek az épphogy elaludt erdőbe, hogy megnézzék, mi maradt a tengerészgyalogos-egységből. Bratschel nem értette a dolgot. Először felgyújtanak egy erdőt, hogy megállítsák a tengerészgyalogosokat, aztán meg jönnek és segítenek, gondolta zavartan. De talán nem az erdőkerülők okozták a tüzet. Lehet, hogy az első faluból elmenekült parasztok, akik látták, hogy meggyilkolják a gyermekeiket. Bratschel csak most vette észre, hogy nem is mind férfiak. Sok nő is volt köztük, csak első pillantásra nehéz volt felismerni őket, mert ők is bőr kezeslábast viseltek, és ugyanolyan táskájuk volt. Egy asszony letérdelt Mannix doktor mellé, és elkezdte megvizsgálni. A tudós kezén és karján csúnya égéshólyagok voltak. Az asszony elővett a táskájából egy kis üveg olajat, és bekente vele az égési sebeket. Aztán bekötözte, és az őrmesterhez fordult. Kérdezett valamit, amit Bratschel nem értett, de kitalált, felé nyújtotta égett kezét, és a vállára
mutatott. Az asszony gyorsan ellátta a sebeit, ahogy a doktoréit is, és aztán borral kínálta. Kábító bor volna? Bratschel vissza akarta utasítani, de aztán eszébe jutott, hogy ugyan mit számít? Nyilván elviszik valahova, ahol rendesen tudják ápolni. Miért szenvedjek többet, mint feltétlenül szükséges? – gondolta. A bor gyorsan hatott, és újra elaludt. Nem érzékelte, hogy felemelik, szénára fektetik egy szekéren, hasra, hogy kíméljék sérült derekát. Még több sebesült is nyöszörgött mellette. Nem látta, hogy a kocsi megindul, áthajtanak a megfeketedett erdőn, és néhány óra múlva megérkeznek egy városkába a dombok közé. Szép város volt, széles utakkal, vidám lakosokkal, kórházzal és vendégházzal. A tájban itt is, ott is tavacskák csillogtak, amelyeket szeder- és málnabokrok vettek körül. A domboldalakon pedig, ameddig csak a szem ellátott, mindenütt gyümölcsösök. 21. FEJEZET Gothab Kilian lassan kiheverte a megpróbáltatásokat. A kis aputeqi kórházban saját szobája volt, kilátással a parkra, melynek fái már majdnem teljesen elveszítették lombjukat. Keserves volt az út a tengerpartra, koldult, és ehető gyökereket gyűjtögetett, és az-a kevés ember, akivel összetalálkozott, elhúzódott tőle. Itt, Aputeqben sem volt más a helyzet. Ápolták és etették, de
különben nem törődtek vele, és senki nem kérdezett tőle semmit. Mégis volt valami halvány emléke, hogy nem sokkal érkezése után az egyik ápoló felkiáltott: – Micsoda?! Bádeni? De hát úgy néz ki, mint egy közönséges ember! Az egyetlen, aki időnként néhány szót váltott vele, Averna volt, a sámána, aki a kórházat vezette. Viszonylag jól beszélt kanadaiul, de ő sem igazán figyelt Kilianra. Teljesítette ugyan a kérést, de nagyon csodálkozott, amikor Kilian thulei iskolás-könyveket akart. Néha kipróbálta a tudását az ápolókon, de azok csodálkozva néztek rá, és alig-alig válaszoltak. Hát senki nem érti, hogy próbál kitörni ebből a rettenetes magányból? Két hét múlva eléggé megerősödött ahhoz, hogy reszkető lábbal ugyan, de körbe tudta járni a szobáját. Amikor Averna napi körútja során benézett hozzá, Kilian összeszedte a bátorságát. – Miért ilyen elutasító velem mindenki? Miért nem a többiekkel együtt fekszem a nagy-teremben? Az asszony hidegen nézett rá. – Maga bádeni. – De hát ettől még nem vagyok szörnyeteg! És amikor az asszony hallgatott, folytatta: – Nem vagyok rossz ember. Mi, bádeniek sem vagyunk barbárok. Senki sem kérdezte; hogy el
akarunk-e jönni Thulére, ideküldtek bennünket. Nem volt választási lehetőségünk. – Felnőtt ember mindig választhat. – Nem, sámána, nem ilyen egyszerű a helyzet. Nálunk szigorúan büntetik az engedetlenséget. – Ez talán nem barbár szokás? – Ugye nem tudja, miért kellett nekivágnom a hosszú útnak, ami alatt majdnem elpusztultam a hidegtől és az éhségtől? Mert engedetlen voltam, mert tiltakoztam az ellen, ahogy a honfi-társaim ebben az országban viselkedtek. Ezért meg akartak ölni, illetve a tisztek halálra ítéltek. Nem a többiek. A legtöbb bádeni hétköznapi ember, ugyanúgy, mint maga vagy én, de nincs más lehetőségük, mint hogy végrehajtsák a parancsokat. A sámána a fejét csóválta. – Nem értem. Azt állítja, hogy a parancs ellen nem lehet tiltakozni. De mi van, ha a parancs rossz vagy ostoba? – Akkor is engedelmeskednünk kell. – Még ha ölni kell, akkor is? – kérdezte az asszony elborzadva. – Azt kívánják, hogy ne gondolkozzunk, és ne erezzünk semmit. – De hát ez lehetetlen! – Lehetséges, ha az ember megtanulta, hogy elzárja a lelkét a fájdalomtól, amit másoknak okoz.
Épp ezt vették zokon a honfitársaim, hogy én erre képtelen voltam. Az asszony döbbenten nézte. – Ez lenne hát a magyarázat? – Mire? – Egy egész falu legyilkolására. – Nem irtottunk ki falvakat! Az asszony szomorúan felsóhajtott. – Maga nem, maga már nem volt velük. De a honfitársai igen. Ők elzárták a lelküket a szenvedés elől, amelyet másoknak okoztak, és válogatás nélkül lőttek férfira, asszonyra, gyerekre, mindenkire, aki a puskáik csöve elé került. Aztán pedig elpusztították a falut – és még egyet. Kilian érezte, hogy megroggyan a térde; – Mikor… mikor történt? – Tizenhét napja. A honfitársai, akik az Apu folyó partján táboroztak, elvonultak onnan, átvágtak a Tiniteq mocsáron, megtámadták Miutalaa falut, és majdnem mindenkit legyilkoltak. – Jaj, nem! – nyögte Kilian. – Csak négyen menekültek meg – folytatta a sámána. – Néhány nappal később kigyulladt az erdő, ahol a maga honfitársai átvonultak. Azt hallottam, hogy sokan meghaltak és megsebesültek közülük. Kilian meg sem mert szólalni. – Az erdőtüzek – folytatta Averna még mindig hűvös, majdnem elutasító hangon – nyáron elég
gyakoriak, hisz itt nagyon sok az erdő. Az azonban elég szokatlan, hogy ilyen késő ősszel keletkezzék tűz. Éppen ezért azt gyanítják, hogy gyújtogatás történt. – A thuleiek gyújtották volna fel? – kérdezte Kilian hitetlenkedve. Averna kimérten biccentett. – Komoly bűntett szándékosan nagy erdőtüzet okozni. Éppen ezért, ha megtalálják a tetteseket, keményen meg fogják őket büntetni. Felmerült a gyanú, hogy Miutalaa falu túlélői okozták a tüzet, mert látták, hogy a bádeniek agyonlövik a családtagjaikat. – Szemrehányóan nézett Kilianra. – A maga honfitársai nemcsak kegyetlen gyilkosok, hanem a mi embereinket is gonosztettekre késztetik. Akármilyen hideg volt is az asszony hangja, Kilian megindultságot hallott ki belőle, és valami titkos diadalt. Nyilván sohasem ismerné be, de Averna a szíve mélyén igazat adott a gyújtogatóknak. Kilian kezébe temette az arcát, és megpróbálta kizárni Averna hangját, a szörnyű hírt. – Én… alig tudom elhinni… – nyögte. De hitt az asszonynak, tudta, hogy Averna nem hazudik. A hűvös hang csak arra szolgál, hogy elrejtse a borzadását. – Nem tudja – kérdezte reszkető hangon –, hogy hány áldozata volt az erdőtűznek?
– Nem. Még az volt a szerencse, hogy megfordult a szél, és kitört a zivatar. Ez eloltotta a tüzet. Így aztán voltak, akik megmenekültek. – És mi történt a túlélőkkel? Averna megvonta a vállát. – A jelentések szerint sokan megsebesültek. Úgy hallottam, különböző helységekben ápolják őket. Azt is hallottam, hogy még mindig sok bádeni bolyong az erdőkben. Felállt, és már menni akart, de Kilian utolsó kérdése még visszatartotta: – Averna, mikor hagyhatom el a kórházat? – Amikor csak akarja – odabólintott Kiliannak, és már ott sem volt. Kilian kétségbeesetten bámult ki a park csupasz fáira. Ködös idő volt, és szemerkélt az eső. Mit csináljon? Már majdnem teljesen meggyógyult, de nehéz lenne Aputeqben munkát találnia, most, hogy az egész városka hangos a bádeniek rémtetteinek hírétől. Senki sem hinne Kilian ártatlanságában. Sehova sem mehetek, gondolta szomorúan. És itt sem maradhatok. Az ég szerelmére, mit tegyek?! Nem hitte, hogy lenne még egy ember az egész országban, aki olyan elhagyatott, olyan végtelenül magányos és tanácstalan, mint ő, Kilian Werfel. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább, ki kell mennie a szabadba, a hajában kell éreznie a szelet, az arcán a szelíd esőt, látnia kell, hogy
törnek meg a hullámok a parton, és be kell szívnia az óceán sós illatát. A kis szoba rettenetesen nyomasztotta, és Averna azt mondta, elmehet, amikor csak akar. Még nem érezte magát igazán erősnek, és talán ezért volt benne ilyen nagy az önsajnálat, de arra sem volt képes, hogy itt maradjon ezek között az emberek között, akik borzadnak tőle. Vállára vetette a köpenyét, és kiment a folyosóra. Egy sárga kezeslábasba öltözött ápoló egy pillanatig kérdőn nézett rá, de nem szólt semmit. Kilian átment az utca túloldalára, a parkba. Elhagyatott volt, a gyerekek az iskolában voltak, a felnőttek dolgoztak, és akikkel összetalálkozott, azok is keresztülnéztek rajta. Ösztönösen indult kelet felé, a kikötő és a tenger irányára. Minél tovább ment, annál élénkebbnek látta a várost. Hirtelen kiért a rakpartra. Kisebb-nagyobb hajókat pillantott meg. Egy stég mellé fehér evezős csónakok és kenuk voltak kikötve. Egy szép kétárbocost is látott, melynek vitorlái fel voltak csavarva, az orrárbocon fából faragott vízityúk. Valószínűleg a hajót is így hívják. Látta, hogy nagy csomagokkal megrakott férfiak mennek fel a pallón a hajóra, tehát nyilván hamarosan indulnak. Bárcsak velük tarthatna! A fedélzeten egy asszony állt, és utasításokat adott. Kiliant valaki barátságosan megkérte, hogy ugyan menjen már odébb néhány lépést, mert
útban van. Eleget tett a kérésnek, de tovább bámulta a gyönyörű hajót. A thuleieknek igazán van művészi érzékük, gondolta, a házak bejáratát is gyakran díszítik faragásokkal, a falakat kívül-belül színesre festik, karcsú, gyönyörű vonalú vitorlásokat építenek, egyszerű, de praktikus ruhát viselnek, nem szeretnek cifrálkodni, de ha valaki mégis ékszert visel, azt majdnem mindig maga készítette, kagylókból, gyöngyökből és szép kavicsokból. Kedvesek egymáshoz, sokat nevetnek, és szívesen énekelnek. Amikor az előbb elment egy iskola mellett, zeneszót hallott kiszűrődni. Miért olyan más itt a hangulat, töprengett, mint Kulusban a megérkezésünk után, amikor még nem ürítették ki a várost? Akkor, miközben a polgármestert kerestük, semmi ilyen gondtalan vidámságot nem éreztem, mint ebben a kikötőben mindenütt. De hisz akkor, gondolkodott tovább, négy szürke, fenyegető hadihajó horgonyzott az öbölben, Kulusra irányították az agyúikat, és ezer tengerészgyalogos volt a fedélzeten. Úgy viselkedtek, mintha nem is léteznénk, de azért nyilván nyomasztotta és megrémítette őket a Hódítók fenyegető jelenléte. A megérkezésünk megzavarta az életritmusukat, és nyilván megkönnyebbüléssel fogadták a parancsot, hogy ürítsék ki a várost. Itt, Aputeqben csak egyetlen
bádeni mászkál, és az nem jelent semmilyen veszélyt. Ezért úgy viselkednek, ahogy mindig is: szorgalmasak, vidámak, bíznak egymásban. Észrevette, hogy eltűntek a vörös zászlók, közepükön a fehér pöttyel, amelyek korábban mindenütt ott lengtek. Az orkán nemcsak Kulusban, hanem Aputeqben is károkat okozott. Kilian séta közben látta, hogy sok helyen javítják a tetőket. Még mindig a kétárbocost csodálta, és közben egyre jobban hátrált, hogy ne zavarja azokat, akik a rakparton dolgoznak. Látta, hogy egy különálló épületből kilép egy fiatalember, aki valahonnan ismerős volt neki. De hát ez persze csak képzelődés, hiszen néhány kórházi ápolón és a sámánán kívül senkit sem ismer Aputeqben. A fiatalember egyenesen odament a hajóhoz, amelyet Kilian figyelt, megállt a palló végénél, és odakiáltott valamit az asszonynak, aki fenn állt a fedélzeten. Az asszony válaszolt, a fiú meg erre visszament a rakpartra. Kilian hirtelen rájött, hogy kicsoda: Krisztián, a Konega fia! De hát mit keres ebben a jelentéktelen kis kikötőben? Kilian utoljára Kulusban látta a Konegafit. Most meg itt van, vidáman fütyörészve megy a rakparton az egyik raktár felé. És egészen közel haladt el Kilian mellett.
– Krisztián – suttogta Kilian. A fiú megállt és megfordult. Kilian mindkét kezét felé nyújtotta. – Krisztián – mondta britül –, én vagyok az, Kilian Werfel. Tudna segíteni? Nem tudom, mihez kezdjek, teljesen egyedül vagyok… A másik is megismerte. – A bádeniek követe” – mondta. – Már nem követ vagyok, hanem menekült. A parancsnok árulással vádolt, mert az Apu folyó partján Thurával beszéltem. – Látta, hogy Krisztián bólint, tehát Thura nyilván beszámolt neki a beszélgetésről. – Akkor azt mondták, hogy elárultam őket, és ki akartak végezni, de egy barátom segített megszökni, így kerültem ide. Beteg voltam, Averna sámána kórházában feküdtem. De most nem tudom, mihez kezdjek. Teljesen egyedül vagyok. Még soha nem voltam ilyen rettenetesen egyedül… – és megbicsaklott a hangja. – Averna küldött hozzám? – Nem, nem! Csak már nem bírtam tovább a kórházban. Lelkiismeretesen ápoltak, de… nem bíztak bennem. Elkülönítettek a többi betegtől. Minden percben éreztem, hogy undorodnak tőlem, és ezt nem tudtam tovább elviselni. De hát ugyan ki lenne hajlandó egy bádenin segíteni? Ki fog nekem munkát, egy kis együttérzést adni, ki fog abban hinni, hogy ártatlan vagyok? Miután Thurával beszéltem és megszöktem,
legyalogoltam a tengerpartra, közben kisebesedett a lábam, és majdnem éhen haltam! – Annyira elragadták az érzelmei, hogy alig tudta folytatni: – Krisztián, tudnál tanácsot adni? Mit tegyek? A Konegafi egész idő alatt némán, figyelmesen nézte. Vajon hisz neki? – Várj itt – mondta, mint aki elhatározta magát. – Előbb még el kell intéznem valamit – és meglengette a kezében tartott papírokat. – Rögtön visszajövök. Ezzel eltűnt az egyik raktárban. Kilian egy házfalnak támaszkodott és várt. Sokáig tartott, amíg Krisztián újra megjelent, nyomában négy férfival, akik súlyos kosarakat vittek fel a Vízityúkra. – Hát ez el van intézve. Gyere velem, Kilian! – és előrement. Ahogy Kilian várta is, felmentek a kétárbocosra. A fedélzeten álló asszony rájuk nevetett, és Krisztián futólag bemutatta: ez a kapitánytanulónk, Lisa, aztán lement egy kis lépcsőn, Kilian meg utána, és beléptek egy nagy kajütbe. Középen peremes asztal állt, körülötte párnákkal borított fapadok. Az asztalnál egy lány ült, aki tengeri térképeket tanulmányozott elmélyülten. Thura volt. Kilian nem csodálkozott, és nem is ijedt meg ha (Krisztián ott van valahol, akkor Thura sem lehet messze), mégis alig kapott levegőt, amikor a lány
felnézett. A szíve repesett. A lány is eltátotta a száját. – De hisz ez Kilian! Hogy kerül ide? – Inkább beszéljünk kanadaiul, az kellemesebb lesz a vendégünknek – javasolta Krisztián, és Kilian hálásan rámosolygott. Thura felállt, összefogta és feltekerte a tengeri térképeket, gondosan összekötötte a tekercset, és betette egy rekeszbe a pad fölé. $ – Ülj le – mondta Krisztián, aztán Thurához fordult. – A rakparton találtam rá. Azt mondja, hogy menekülnie kellett a többi bádeni elől, mert meg akarták ölni, és így került Aputeqbe. De megbetegedett, és két hétig feküdt az itteni kórházban. Ahogy nézem, még mindig nem jött teljesen rendbe. – Igen, rosszul néz ki. Kilian, mondd el pontosan, hogy mi történt. Mindent részletesen elmesélt, és amikor odáig ért, hogy megkockáztatta a halálugrást az Apu folyóba, hallotta, hogy Thura felszisszen. – Csak úgy beleugrottál? De hisz ez… ez… Kilian lehajtotta a fejét. – Magam sem számítottam rá, hogy életben maradok. De szívesebben választottam ezt a halált, mint hogy egy olyan ember lőjön le, aki… akit azért félig-meddig barátomnak éreztem. És a nélkül az ág nélkül nem is maradtam volna életben.
A thuleieknek a medvével esett kalandját is el merte mondani, nyilván kevésbé csodálkoznak majd rajta, mint ő maga. – Aztán pedig – folytatta – igyekeztem a folyót követni, mert tudtam, hogy akkor előbb-utóbb eljutok a keleti partra. így is történt, csak nagyon sokáig tartott az út, közben koldulnom kellett, és élelmet keresni. Legtöbbször félájult voltam az éhségtől. Borzalmas volt! Krisztián, volt már teljesen egyedül, mindentől és mindenkitől elhagyatva? Egyedül úgy, hogy nincs otthona, érezte már, hogy mindenki kerüli, megveti? – Egészen elgyengült, és könnyek szöktek a szemébe. Megpróbálta visszatartani a sírást, és Krisztián vigasztalón a karjára tette a kezét. De Thura csak maga elé bámult, és éles hangon kérdezte: – Kilian, tudod, mit követtek él a honfitársaid? – Averna sámána elmondta. – Helyes. És ezért ma már elmondhatjuk, hogy a bádeni hadsereg nincs többé. És közben úgy nézett ki, mint aki roppant meg van elégedve a világgal és önmagával. Kilian felsóhajtott. – Soha nem kellett volna Thuléra jönnünk – mondta. – Így van – válaszolt Thura komoran. – Nagyon sok szenvedést okoztatok nekünk. Még sohasem láttam Hannah-Dottirt sírni, de amikor hírét vette az
erdőtűznek, képtelen volt megőrizni az önuralmát. Mind csak azt hajtogatta, hogy szegény állatok. Thura lángoló pillantást vetett Kilianra. – Ti – kiáltotta –, ti sosem lesztek képesek megérteni bennünket, sosem fogjátok felfogni, mit jelent thuleinek lenni, szeretni az életet, a földet, amelyen jársz, egynek érezni magadat a növényekkel és az állatokkal, átölelni egy fát, megsimogatni egy virágot, arcodat egy kőnek simítani! Semmit, de semmit nem értetek belőlünk. Thuléból, a természetből. Számotokra fontosabb egy jól működő gép, mint egy élő, lélegző, mozgó ember, aki szenved és szeret, dolgozik és pihen. Titeket csak a hatalom érdekel, harácsolni és szájalni akartok. És mit sem számít nektek az emberélet a hatalomért és pénzért folytatott küzdelemben. Tagadd le, ha mered! – Nem vagyunk mind ilyenek – motyogta Kilian. – Nézd – mondta Krisztián komolyan –, én tudom, hogy nem vagytok mind ilyenek. Te más vagy, és talán a barátaid is mások. Thura nem neked akar szemrehányást tenni azért, mert a bádeniek másképp gondolkodnak, mint mi. De azt hiszem, azért a te szíved is megdobban, ha olyan szavakat hallasz, mint hatalomnövelés, győzelem és dicsőség. De azt akarjuk, hogy értsd meg, miért tesszük, amit teszünk. – Értem én – suttogta Kilian megtörten.
Nem mert felpillantani, Thura vad szemébe nézni. Krisztián újra a boldogtalan fiatalember karjára tette a kezét. – Holnap reggel indulunk Gothabba, ha akarsz, velünk jöhetsz. Kilian meglepetten és reménykedve nézett fel. – Igazán veletek mehetek Gothabba? Miért? Krisztián szemében meglátta a részvétet, és hirtelen mintha hatalmas tehertől szabadult volna meg. Már nem volt egyedül, vannak már barátai. Thuleiek ugyan, de úgy látszik, hajlandók elfogadni, akkor is, ha idegen, aki még sok mindent nem ért, aki számára az ország csupa rejtély, de aki bebizonyította, hogy nem barbár. A fojtogató magány lassan feloldódott, mintha hirtelen meleggé vált volna a fény, amely a kajüt kis kerek ablakán áradt be. Thura felállt. – A legénységgel együtt lesz a szállásod, és a fedélzetmester majd elmagyarázza, hogy az út folyamán milyen munkát kell végezned. – Nem – tiltakozott Krisztián –, Kilian még túl gyenge, néhány napi pihenésre van szüksége. – Rendben, te vagy a sámána. De azután mégiscsak dolgoznia kell majd. – Nincs szükségem pihenésre, szívesen elvégzek minden rám bízott munkát – vágott közbe Kilian gyorsan. – Az nem jelent semmit, hogy
sovány vagyok, a legtöbb bádeni sovány. Ilyenek vagyunk. Még szeretnék elbúcsúzni Avernától. Nem valami nagyon kedvel, de gondosan ápolt, és segített, hogy mihamarabb felépüljek. – Menj csak. – Olyan hálás vagyok nektek – mondta Kilian halkan –, újra reményt adtatok nekem. Kilian már Thule felé tartva is élvezte a tengeri utazást, annak ellenére, hogy a hadihajókon nagyon kevés volt a hely, szűkös az ellátás, és az egyik hajó még érkezésük előtt elpusztult. De rá kellett jönnie, hogy vitorláson járni a tengert egész más. Ez az igazi hajózás! Boldogan hallgatta az árbocmerevítő kötelek nyikorgását és zizegését, érezte, hogyan szeli a hajó a vizet, és hogy szinte eggyé válik a hullámokkal. Hallotta, hogy fütyül a szél, és viszi őket előre. Látta, amint a madarak a hajó fölött köröznek, és néha megpihennek az árboccsúcson. Beszívta az óceán sós illatát, amely ezen a hajón nem keveredett a füstölgő kémény és a korom bűzével. A hajó reccsenései, a matrózok éneke, a fedélzetmester vagy a kapitány tanonc utasításai, a víz csobogása, a vitorlák csattogása manőverezés közben – a tenger szimfóniájává vált a fülében. A kormány és a navigációs műszerek a megemelt tatfedélzeten voltak, egy féltető alatt. Itt időnként Thura kapitány is megjelent, hogy tanácskozzék a kormányossal, kijelölje az irányt, megmérje a csillagok vagy a nap állását. A hajó
jobb oldaláról Kilian látta a távolban elsiklani Thule partjait, melyeket öblök, fjordok és beugrók csipkéztek. Rengeteg volt az apró félsziget, rendszerint csupa terméketlen szikla. Itt csak tengeri madarak fészkeltek. A hajó bal oldaláról csak vizet és még több vizet lehetett látni, óriási hullámzó felületet, mely visszatükrözte a napfényt, amelyből halak ugráltak ki a fényre, néha pedig egy vízoszlop csapott fel, amit bálna fújt a magasba. Kilian néhány nap alatt megerősödött. A tápláló ételtől megizmosodott, a tiszta tengeri levegőtől dagadt a mellkasa. A legegyszerűbb munkákat bízták rá: az étel szétosztását, a matrózszállás takarítását, a fedélzet felsikálását. A matrózoktól thulei tengerészdalokat tanult. Néha nem értett egy parancsot, ilyenkor Lisa fordította le neki kanadaira, de a félreértéseknek soha nem voltak kellemetlen következményei. Kilian nagyon könnyen tanult nyelveket, szivacsként szívta magába a tengerészeti kifejezéseket, az egyszerű nyelvtant, az éneklő intonációt. Egy hét múlva már remekül értette a fedélzetmestert. Az viszont nehéz pillanat volt, amikor Krisztián az első este felhívta a tatfedélzetre, kezébe nyomott egy messzelátót, és megmutatta neki Kulust. Kilian kinézett a magas félszigetre, amely elrejtette az öblöt, és a hegyoldalra felkúszó városra. Milyen lehet most az élet a megkínzott, elhagyatott
Kulusban? Vajon tudják már az admirális, a kapitányok, a tengerésztisztek és a maréknyi matróz, aki ott maradt, hogy milyen szerencsétlenségek érték a bádeni tengerészgyalogos-egységet? Vagy még mindig erejüket megfeszítve próbálják helyreállítani a Hódító III-at. Leeresztette a messzelátót. – Krisztián, tudja, mi a helyzet a városban? – Hát persze – válaszolt a Konegafi könnyedén. – Körülbelül nyolcvan ember maradt ott. – Nyolcvanhárom. – Szóval figyelik őket? – A mieink? Természetesen. Anouk, HannahDottir férje megfigyelőket helyezett el a félszigeten, és lezárta azt az egész terméketlen területet. Tehát a mieink biztonságban vannak, és a bádeniek még csak nem is sejtik, hogy szemmel tartjuk őket. – És a világítótorony? Ott is bádeni katonák voltak. – Már rég nincsenek ott. – A megfigyelők hogy tartják a kapcsolatot az ország többi részével? – Vannak csónakjaik. Nem, azokat nem látod, jól elrejtették. De amíg még vannak bádeniek Kulusban, megfigyelés alatt tartjuk őket, és pontosan tudjuk, mi történik, és mit művelnek. A honfitársaid be vannak kerítve. A megfigyelőket
tizenkét naponként leváltják, és olyankor Anouknak tesznek jelentést. – Tehát az admirális még nem tudja, hogy a Hosszú Menetelés kudarcba fulladt? Krisztián mosolygott. – A bizonytalanság erős fegyver. A bizonytalanság megbénít, szorongást kelt, elgyengít. Ezért aztán a Kulusban maradt bádenieket egész télen bizonytalanságban fogjuk tartani. Majd tavasszal felvesszük velük a kapcsolatot. Ha akarod, te mehetsz oda. – Én? – Hiszen az admirális nem tudja, hogy a parancsnok halálra ítélt. – Nem. De mi van, ha a bádenieknek mégis sikerült megjavítani a Hódító III-at? Kulusban vannak kovácsműhelyek és hajójavítók. És a széntelep sem pusztult el teljesen. Felvehetnek üzemanyagot, kihajózhatnak az öbölből, lebombázhatják a part menti városokat. – Soha egyetlen hajójuk sem fog már kifutni – válaszolt Krisztián nagyon nyugodtan, mint aki teljesen biztos a dolgában. – És ha elkötik egyik Kulusban maradt hajótokat, lés azzal vitorláznak haza? Cranach admirális jó tengerész. – Hidd el nekem, nem jutna messzire. És Kilian hitt neki.
Kilian néha csodálkozott önmagán. Nem érzett féltékenységet Krisztián iránt, bár hamarosan össze fog házasodni Thurával, de a Konegafit mindenki szerette, akár akarta, akár nem. Még nagyon fiatal volt, az embernek mégis az az érzése támadt, hogy évszázadok bölcsessége lakozik benne. Néha, ha leszállt az alkony, látta, hogy Krisztián és Thura ott állnak egymás mellett a tatfedélzeten, kéz a kézben, összesimult arccal, megbonthatatlan egységként. Két fiatal, akik teljesen felolvadtak egymásban, és „kikről csak úgy sugárzott, hogy egy életre összetartoznak. Kiliant meghatotta a látvány, de ugyanakkor fájdalmat is okozott neki, és könnyeket csalt a szemébe. Azért mégis boldog volt, mert azok ketten boldogok. Az idő viszonylag jó maradt. Néha ellenszelük volt, ilyenkor időt vesztettek. Aztán újra feltámadt a szél, amire a fedélzetmester azt mondta, hogy kellemes kis szellő, Kilian meg azt, hogy tomboló vihar, és gyorsabban haladtak; Kilian maga is meglepődött, hogy nem lett tengeribeteg. Öt nappal azután, hogy elindultak Aputeqből, befutottak Julianahab kikötőjébe. Ez a város Thule legdélibb csücskén fekszik. Friss zöldséget és ivóvizet vettek fel, aztán megkerülték a fokot, és továbbindultak észak felé. – Még négyszáz mérföld – mondta Krisztián csillogó szemmel.
– Az édesanyja… a Konega Gothabban van? – kérdezte Kilian habozva. Szívesen viszont-látta volna a Konegát. Vajon emlékszik még rá? – Igen, már hetek óta. A támadásotok miatt egy csomó mindent el kellett halasztani. Az esküvőmet. Az Asszonytanács összehívását. Az Őszi Játékokat. Miután szétszórtuk a bádeni hadsereget, a mama rögtön visszament Gothabba Hannah-Dottirral és Rajóval, az édesapámmal. – Ti akkor miért mentetek keletre Thurával? Igazán nem számítottam rá, hogy Aputeqben találkozom veletek. – Thura szívesebben utazik hajón, mint a szárazföldön át. Minden ízében tengerész. Ráadásul beszélni akart Anoukkal, aki megszervezte a kulusi megfigyelést. Nagyon sajnálom, hegy Anouk nem vehet majd részt az esküvőnkön. De mama szerint nagyon fontos, hogy szemmel tartsuk a Kulusban lévő bádenieket, és megakadályozzuk, hogy kitörjenek. – Krisztián, ezek tulajdonképpen katonai titkok. Nem tartja kockázatosnak ilyesmiket tudatni egy bádenivel? De Krisztián csak vigyorgott. – Tényleg bádeni vagy még, Kilian? – Tulajdonképpen nem is tudom. Kilian zavartan elhallgatott. Visszaemlékezett rá, hogy a honfitársai ki akarták végezni, de mégsem
volt képes megtagadni őket. Ha eszébe jutott Mannix doktor… Krisztián, úgy látszik, megérezte, mi játszódik le benne, mert csendesen megszólalt: – A thuleiek az egyik legnagyobb erénynek tartják a hűséget. Az országhoz, a Konegához, de az önmagunkhoz való hűséget is. Te, Kilian, rendelkezel ezzel a tulajdonsággal, ezért esik nehezedre megtagadni bádeni voltodat. Elítéled a bádeni életmódot. Borzadsz a Bádeni Birodalom hatalmasaitól, akik elnyomják, kihasználják, ugyanakkor meg is vetik az alattvalóikat. Átláttad, hogy az Egon kicsinyes, gyenge és kegyetlen. De ez még nem jelenti azt, hogy képes vagy gyűlölni azt az országot, ahol születtél, és az embereket, akik közt felnőttél. Kedvesek neked, és azok is maradnak, nem tudod őket megtagadni. – Igen – kiáltott fel Kilian megkönnyebbülten –, pontosan így érzek! – Nem is kívánom, hogy osszad a bádeniek iránti ellenszenvünket. Számunkra minden bádeni veszélyt jelent, amíg nem sikerül rávennünk, hogy elfogadja a mi értékrendünket. Számodra minden bádeni lehetséges barát, bajtárs, akivel megoszthatod a tapasztalataidat és emlékeidet. Nem kell meggyűlölnöd őket ahhoz, hogy jó thuleivé válhass. Kiliannak egy pillanatra eszébe jutott Edu Zimmerman, aki hiába várja Kulusban, hogy
visszatérhessen a birodalomba. Most először mesélt Krisztiánnak Eduról. – Igen – bólintott a Konegafi –, ebből is láthatod, hogy a hűség is kétoldalú. Ez az ember nem akarta feladni Loranban élő feleségét és gyerekeit. Nem akarta elfelejteni őket, ami rendíthetetlen hűségét bizonyítja. Es ez a hűség oda vezetett, hogy elárulta új hazáját. – Nekem is van Bádenburgban apám és anyám – mondta Kilian. – Nem félsz, hogy egyszer elárullak benneteket, mert viszont akarom őket látni? – Nem, bár soha nem lehet pontosan megjósolni, hogyan fog valaki adott körülmények között viselkedni. De egy asszony és az apjuk után síró gyerekek vonzása ezerszer erősebb, mint a szülőké. A szüleid egyszer amúgy is elhagynak, hisz meghalnak, de az ember együtt akar megöregedni azzal az asszonnyal, akivel megosztja az életét. Igen, ő meg Thura, gondolta Kilian szomorúan. – Thura elmondta – folytatta Krisztián –, hogy lett volna lehetőséged elárulni és kiszolgáltatni a honfitársaidnak. De nem tetted meg, hanem megvédelmezted. Thura ugyan nem szorul senki védelmére, mert remekül tud vigyázni magára, és a tengerészgyalogosok sohasem kapták volna el. De te ezt nem tudhattad. Úgy gondolkoztál… gondolkozol, mint egy bádeni, és ezért megvédted.
Ezért hívtalak magunkkal Gothabba. Tudom, hogy megbízhatom benned. Egyre közeledtek a fővároshoz, és Kilian sajnálni kezdte, hogy hamarosan véget ér az utazás. Most már nem maradtak távol a parttól és a szétszórt szigetektől, hanem a szárazföld felé fordultak. A hajó mindkét oldalán a fjord meredek sziklafalai emelkedtek a magasba. Aztán a fjord hirtelen kiszélesedett, és egy hatalmas hajóépítő, telepet láttak. Még tovább hajóztak felfelé. Elhaladtak egy kis, vad sziget mellett, amely a fjord közepén feküdt. A hajó délről kerülte meg. – Nézd – mutatta Krisztián –, ott van a Bádenfelder! Kilian a sziget melletti északi hajózóúton rozsdás vasakat látott kiállni a vízből, egy bádeni hadihajó kéményét és ágyútornyát. Bóják vették körül, amelyeket éjszaka ki is lehetett világítani, hogy a bejövő hajók nehogy véletlenül nekimenjenek. Aztán a fjord kanyarodott egyet, és… Az őszi napsütésben ott ragyogott előttük Gothab, Thule fővárosa. Kilian meglepetten felszisszent. Akárcsak Kulus, Gothab is felkúszott a part menti dombokra, de ez a város sokkal nagyobb, tágasabb volt, nagyon nagy területet foglalt el. A leg-magasabb domb tetejét fehér márványtemplomocska díszítette, amely selyemfénnyel csillogott. Egy másik közeli domb tetején volt a Konega fehér mészkőből épült
palotája, amelyből az egész várost be lehetett látni. A város középpontja egy óriási tér volt, ahonnan széles fasor indult csillag alakban. A rakparton minden egyes épületet más és más vidám színre festettek, és különböző faragásokkal díszítettek. Nyikorogtak az ökör mozgatta emelődaruk, társzekerekről rakodtak le és fel, mindenütt kellemes nyüzsgés. Minden dombtetőn szélmalmok forogtak. A várost kis patakok szelték át, melyek a fjordba ömlöttek. A vízen rengeteg kis sportvitorlás, evezős csónak és kenu úszott. A várossal szemben meredek sziklák emelkedtek, ezeket is bokrok borították, és a repedésekbe ferdén nőtt fenyők kapaszkodtak. Az egész felett pedig kéken ragyogott az ég, melyen bodros fehér felhők úsztak, és sok ezer madár körözött, amelyek le-lebuktak a vízre. A sziklák között fészkeltek. – Ugye milyen szép? – kérdezte Krisztián örömmel. Kilian mellett állt a korlátnál. A Vízityúk lassan odasiklott a rakpart mellé, segítőkész kezek kapták el a kidobott kötelet, és a bakok köré tekerték. Thura is otthagyta a kormányállást, és a két fiatalember mellé állt. – Végre újra itthon! – sóhajtott fel boldogan, és Krisztián átölelte a vállát. – Mama örülni fog. Jó utunk volt.
Kilian némán, hunyorogva szívta magába a sok szépséget. Ebben a városban is hatalmas parkok választották el egymástól az egyes, lakónegyedeket, az utcákat tölgyek, platánok és bükkök szegélyezték. Rájött, hogy néhány alacsony épület csak iskola lehet. Épp most fejeződött be a tanítás, sok ezer gyerek zúdult ki az utcákra. Nevetgéltek, rohangásztak, a könyveiket lóbálták, boldogan ugató kutyák ugráltak fel rájuk, és rohantak velük együtt hazafelé. Tehát így néz ki egy ország, ha kedvező az éghajlata, nők kormányozzák, és nem ismeri a háborút, gondolta Kilian. Nem, ez nem lehet igaz, biztosan csak káprázat. Biztos, hogy a vidám, tarka házakban lakó, malmokban és gyárakban szorgalmasan dolgozó emberek is ismerik a szomorúságot, gondjaik vannak, mint mindenki másnak a világon, biztosan ők is gyakran éreznek kétséget vagy elégedetlenséget. Amit most lát, az csak a szándékosan megszépített külszín. De milyen lehet ez az egész belülről? Milyen hatalmi játékokat játszhatnak odafenn a palotában? Milyen rejtett gyűlölség és féltékenység keseríti meg az életet itt, a hatalom köz-pontjában? Azt mondták, a Konega együtt uralkodik az Asszonytanáccsal. Talán bizony soha nincsenek ellentéteik, nincsenek elfojtott lázadások? Beszélhetsz, amit akarsz, kedves Krisztián, az emberek a világon
mindenütt egyformák, és soha nem képesek teljes összhangban együtt élni, nem képesek megállni, hogy ne ártsanak egymásnak. Thura oldalról rápillantott. – Kilian olyan arcot vág, mintha nem hinne a szemének. – Igen – válaszolt kicsit mérgesen –, pontosan így van. Az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A kapitánytanonc közben kirakatta a pallót. Krisztián Kilianhoz fordult. – Egyelőre itt maradhatsz a fedélzeten, és segíthetsz a kirakodásnál. A rakparton nyitott bricska közeledett, amelyet két koromfekete ló húzott. A bakon vagy tízéves, hosszú szőke hajú kislány ült. Megállította a lovakat, és könnyedén a földre ugrott, Krisztián meg már rohant is lefelé a pallón, és boldogan felemelte a gyereket. Thura kicsit lassabban követte. Aztán mindhárman újra felszálltak a bricskába, és elmentek. Továbbra is a gyerek hajtott. – Ki volt ez? – kérdezte Kilian a fedélzetmestert. – Berthe-Dottir, Hannah-Dottir lánya. Gyakran vendégeskedik a palotában. – De hát még gyerek! És úgy bánt a lovakkal, mintha már húsz éve kocsis volna. A fedélzetmester azonban egyáltalán nem furcsállotta a dolgot.
– Mikor kezdjük a kirakodást? – Holnap. Nem sietünk, nem hoztunk semmi romlandót. No, szép, gondolta Kilian, amint a kapitány eltűnt, a legénység rögtön lazsálni kezd. – Gyere – mondta a fedélzetmester, akit Thialfnak hívtak –, igyunk egy korsó sört. Sehol sem főznek olyan jó sört, mint Gothabban. Először azonban még Kilian markába nyomott egy csomó aprópénzt. – Ez a béred. Ezüst- és rézpénzek voltak. Vajon mennyi időre lesz elég? És mennyit érhet? A söröző ott volt a rakparton. Kellemes helyiség volt, a férfiak és nők fapadokon ültek a kerek asztalok körül. Thialf bemutatta Kiliant egypár ismerősének, aztán rámutatott a vörös pecsétre, és nagyon gyorsan kezdett beszélni, úgyhogy Kilian már nem tudta követni. De a többiek odabólintottak neki, és összehúzódtak, hogy ő is elférjen a padon. Érezte, hogy befogadták. Valószínűleg csupa tengerész járt ide énekelni, játszani. Nem sokkal később Lisa, a kapitány tanonc is megérkezett, és leült Thialf mellé. Úgy látszik, a thuleieket nem érdeklik a rangkülönbségek. Kilian jól érezte magát, de azért aggódott a jövője miatt. Jó, egyelőre ott maradhat a Vízityúk fedélzetén, és segíthet a ki- és berakodásban, de
mi lesz azután? Ha a hajó újra kifut, itt kell maradnia Gothabban, hiszen nem ért a tengerészethez. Valami munkát kell majd találnia, de biztos, hogy itt nem veszi semmi hasznát a diplomáinak. A thuleieket egész másképp nevelik, mint a bádenieket. Itt ácsmunkát, vitorlavarrást, főzést, hajóépítést tanulnak az iskolában, csupa gyakorlati dolgot. És mit tud ő? Semmi ilyesmit… Újra kezdte magát magányosnak és elhagyatottnak érezni. Másnap partra vitték a Vízityúk rakományát, a következő napon pedig újra berakodtak. Egy másik kapitány jött fel a fedélzetre, Kilian sem Thurát, sem Krisztiánt nem látta többé. Aztán a hajó kifutott Baffinföld felé, Kilian meg ott állt a rakparton, és csak bámult a szép kétárbocos után. Most mihez fogjak? – gondolta, de ebben a pillanatban megérintették a vállát. Egy asszony állt mögötte, aki sem barátságos, sem elutasító nem volt. – Maga Kilian? Jöjjön velem. Az irodába vitte a rakpart végén, és rámutatott egy zsámolyra, hogy üljön le. – Frika vagyok, a kikötőparancsnok helyettese – mutatkozott be kanadaiul. – Megkértek, hogy segítsek magán. A Rózsakert negyedben üresen áll egy kis ház, oda beköltözhet. Majd ez a fiú megmutatja az utat. Azt is mondták, hogy munkát keres. Falazni tud? Nem… Asztalos-munkát
végezni? Azt sem. Vitorlát varrni? Szőni? Szóval semmit… hm… akkor jelentkezzék holnap reggel a nyolcas raktárban, Yolanthánál, ő még tud munkát adni egy anyagmozgatónak. Öt napot dolgozunk egymás után, napi hat órát, a hatodik nap a pihenőnap. Vannak még kérdései? – De még mennyi! Először is: eleget keresek majd a cipekedéssel ahhoz, hogy megéljek belőle? Az asszony csodálkozva nézett rá. – Itt mindenki eleget keres. Csak nem beteg vagy nyomorék? Mert akkor valahogy segítenünk kell magán – minden szégyenkezés nélkül alaposan végigmérte. – Nem, egészségesnek látszik. Tehát teljes értékű munkát végezhet. Nem lesz mindig könnyű dolga, mert az itteniek gyűlölik a bádenieket, de a Konegafi elhíresztelte, hogy a vörös pecsét tévedés, tehát nem fogják hívatlan betolakodónak tekinteni. Csak magán múlik, hogy elnyerje az emberek jóindulatát. Odahívott egy tizenhat év körüli fiút, aki elég együgyűnek látszott. – Kövesse ezt a fiút, ő majd megmutatja a házát. – Várjon egy pillanatra. Mennyi a lakbér? – kérdezte Kilian nyugtalanul. Ismét csodálkozás. – Miről beszél? – Hát fizetnem kell a lakásért, nem?
– A házacska üres, az előző lakók elköltöztek. És mivel nem tudná felépíteni a saját házát, hát ki kell utalnunk magának valamit, ami épp szabad. – Köszönöm. De mibe fog ez kerülni? Még nem ismerem a thulei pénz értékét. Én… Frika úgy rázta a fejét, mint aki nem egészen érti a dolgot. – A törvény szerint Thule minden lakosának joga van lakáshoz, munkához, szabadidőhöz, oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz – sorolta. – Magával is úgy bánnak majd, mint akármelyik thuleivel. A Konegafi így óhajtja – Úgy érti – kérdezte Kilian meglepetten –, hogy ingyen lakhatom ott? – Mi az, hogy ingyen? Dolgozni fog, a bérét pedig részben pénzben, részben természetben kapja meg. Kiliant megzavarta a dolog. De aztán hirtelen mindent megértett. Igen, a Konegafi óhajtja így. Krisztián igazi thuleinek fogadta el őt, a bádenit. Befogadták a thulei társadalomba. Igaz ugyan, hogy nem tud semmit, amit egy thuleinek tudnia kell, de mégis… – Köszönöm – mondta szívből. Kilian háza csendes utcácskában volt, vagy félóra járásnyira a kikötőtől. A berendezés csak a legszükségesebbekből állt; volt benne egy ágy, egy asztal, néhány támlátlan szék, a falakon üres
polcok, az apró konyhában tűzhely, amelyben fával és mindenféle hulladékkal lehetett tüzelni. Panasz nélkül végezte a cipekedést, amelyet a kikötőben és főleg a raktárban rábíztak. Minden hatórás munkanap végén kapott egy maréknyi pénzt, három mézeskalácsot és néha meglepetésként valamit abból, ami aznap érkezett, mondjuk egy bőrdarabot, valami szerszámot, főzőedényt. Rájött, hogy amire nincs szüksége, azt könnyen elcserélheti az utcabeliekkel olyasmire, amiből nekik volt feleslegük. A bőrdarabot például egy új ingre. Egy kézi darálót (hisz úgysem tudott kenyeret sütni) írószerekért áldozott fel, meg egypár könyvért. Észrevette, hogy a thuleiek imádnak csereberélni. A béreket csak részben adták ki pénzben, egy másik részéért árut kaptak. Minden hatodik napja szabad volt, ezt rendszerint a fjordon töltötte, egy evezős csónakban. Egy külön kikötőben sok száz csónak volt, és ezeket akárki elvihette egy körre. Szép napokon néha magával hívta a szomszédok gyerekeit is. Örült, hogy az utcabeliek befogadták, annak ellenére, hogy vörös pecsét volt az arcán, és hogy csak most tanulta a nyelvet. Egyébként egyre jobban ment neki a thulei, ami nem is volt csoda, hisz egész nap csak azt hallotta maga körül. Esténként pedig egy olajlámpás fénye mellett megpróbálta kisilabizálni a könyveket. A thulei irodalom főleg elbeszélésekből, elbeszélő
költeményekből és útleírásokból állt. Az egyik könyvet egy nyugdíjas erdőkerülő írta, és ez lett a kedvence, mert csak úgy sugárzott belőle a szeretet Thule, az ország állat– és növényvilága iránt. Gothab közben Thura és Krisztián esküvőjére készült. A ceremónia nyilvános volt, a város főterén tartották, de Kilian nem ment el, mert nem akarta fölöslegesen kínozni magát. Munka után gyakran sétálgatott a városban, vásárolt, betért egy sörözőbe, de a Konega palotájának még a környékét is gondosan elkerülte. Mire Aputeqből Gothabba értek, félig-meddig barátjának tekintette Krisztiánt, és szívesen viszontlátta volna a fiatalembert, de félt, hogy Thurával is összefut. Először el kell felejtenie a lányt, pontosabban meg kell tanulnia úgy rágondolni, hogy közben nem szúr a gyomra, és nem sajog a szíve. Ettől azonban még nagyon messze volt. De azért nem érezte magát igazán boldogtalannak. Alkalmazkodott, és alig törődött a jövővel. Majd csak lekopik egyszer az arcáról az az undorító vörös bélyeg, és akkor majd eldöntheti, hogy Gothabban maradjon-e, vagy körbejárja az országot, esetleg erdőkerülőnek álljon. A sors azonban nem így akarta. Krisztián, a frissen nősült Konegafi adott új irányt az életének.
22. FEJEZET A kormányzati felügyelő Kilian az első téli hónap elején rövid levélkét kapott. Krisztián küldte, amelyben meghívta, hogy másnap reggel látogasson el a palotába. Kilian dobogó szívvel háromszor-négyszer is végigolvasta, félt, hogy valamit félreértett. De valóban meghívás volt. Tehát Krisztián nem feledkezett meg róla… A levél eszébe juttatta Kiliannak azt a másikat, amit a kormánybiztostól kapott valamikor nagyon régen, és amelyikben az Egon színe elé rendelték. Akkor is félve és reménykedve töprengett, hogy mit is akarhatnak tőle. És nagyszerű kaland lett a vége, ami ugyan rosszul végződött, de alapjaiban változtatta meg Kilian életét. Ez a levélke… ez is ilyen gyökeres fordulatot hozna? Alig merte remélni. A Konegafi nem az Egon. Krisztián kedves, szelíd fiú, akivel jókat beszélgetett, amikor együtt hajóztak Aputeqből Gothabba, nem félt tőle. A nagyhatalmú Egon egy pillantásával a pusztulásba küldhetett embereket. Krisztián pedig… Kiliant valahol mégis zavarta ez a levél, ezért aztán megmutatta Yolanthénak, a főnöknőjének, aki a közelben lakott. Kilian szinte rémülten kérdezősködött: – Mit kell ilyenkor csinálni? Hogy viselkedjek a palotában? Kinél jelentkezzem?
Eszébe jutottak az Egon bonyolult biztonsági intézkedései. De Yolanthe csak mosolygott a kérdéseken. – Hogy érted ezt, Kilian? Hát egyszerűen csak odamész. És az első embernek, akivel a palotában összetalálkozol, megmondod, hogy Krisztián kéretett. Ez épp elég. Holnapra szabad-napot adok neked, most úgysincs valami sok munka. – De még azt sem írta meg, hogy pontosan hánykor menjek – panaszkodott Kilian. – Ugyan, mit számít! Az áll itt, hogy a délelőtt folyamán. Ennyi bőven elég. Kilian másnap reggel meglehetősen idegesen közeledett a palotakert kovácsoltvas kerítéséhez. A kapu tárva-nyitva állt, és sehol nem látott őröket. Habozva lépett rá a széles, kavicsos ösvényre. A szíve szaporán vert. Vajon Thurával is találkozni fog? Már minden virág elszáradt, a fákon egyetlen levél sem volt, de azért el tudta képzelni, milyen gyönyörű lehet ez a park nyáron. Maga a palota alacsony, hosszan elnyúló épület volt, ablakai és ajtajai kőtornácra nyíltak. Egy asszony jött vele szembe, és Krisztián előmutatta a levélkét. – Gyere csak velem! Átmentek egy csomó folyosón és termen, végül az asszony megállt egy faragott ajtó előtt. Krisztián maga nyitotta ki, és bevezette Kiliant a tágas szobába, ahol a falak mentén könyvespolcok álltak, középen egy íróasztal, a sarokban meg egy
szekrényke orvosi műszerekkel. A padlón pedig mindenütt párnák hevertek. A Konegafi egyedül volt. – Ülj le, Kilian – mondta, és a párnákra mutatott. – Hogy vagy? – Köszönöm jól. Kezdek megszokni. Részben megkönnyebbült, részben csalódott, hogy Thura nem volt ott. Egy fiatal fiú korsókban sort hozott. Miután kiment, Krisztián folytatta: – Igen, Gothab valóban pompás hely, de azt hiszem, a munkáddal nem vagy igazán megelégedve – és elgondolkodva kortyolt a söréből. – Nem olyan vészes. Krisztián a fejét rázta. – Tudós vagy, Kilian, értelmes ember. És most csak cipekedsz. – Igyekszem beilleszkedni – válaszolt Kilian. – És nem utálom a munkámat. Az a képzés, amit otthon kaptam, nem tesz alkalmassá a thulei városi életre. Néha kellemetlen a dolog, mert mindent, amire szükségem van, meg kell vásárolnom, nem tudom magam elkészíteni a dolgaimat, mint a szomszédaim. – De hát csak segítenek neked. – Igen. A közvetlen szomszédom tanítónő”, és esténként nyelvórákat ad nekem. – Tényleg egész jól beszélsz már. De azt akarom, hogy kanadaiul folytassuk, mert fontos, hogy pontosan megértsd, amit mondok.
Kilian bólintott, és várakozóan hallgatott. Krisztián letette a korsóját, és átkulcsolta a térdét. – Miután a bádeni hadsereg szétesett – kezdte –, a honfitársaid különböző tartományokba kerültek. Néhányan a vágóhidakon dolgoznak, mások meg a bányavidéken. Mivel a tengerészgyalogosok – ugye, így hívjátok őket? – nem ismerik az életmódunkat, főleg olyan vidékekre vittük őket, ahol munkaerőhiány van. Az volt a cél, hogy megtanulják a nyelvünket, megismerjék a szokásainkat, vagyis megpróbáltunk jó thuleit faragni belőlük. De ez nem könnyű. – Ezt minden további nélkül el tudom képzelni – válaszolt Kilian. – Nyilván úgy érzik, hogy kényszermunkára ítéltétek őket. – Ez nem egészen így van. Persze nem engedjük őket a tengerpart közelébe. És mert mindegyikük, vagy legalábbis majdnem mindegyikük vörös pecsétet visel, igyekszünk őket a helyi lakosságtól is elkülöníteni. De ettől eltekintve nagyon jól bánunk velük, és a bányamunkának sok előnye is van. A honfitársaid mégis rengeteg bajt okoznak nekünk. – Nem hajlandók alkalmazkodni? – Pontosan. Ha megtalálunk egy bádenit – és még mindig újabbakra bukkanunk –, lefegyverezzük, és az egyik említett területre küldjük átnevelésre. Amint megismerkedtek az itteni élettel, és megfogadták, hogy betartják a
törvényeinket, ott telepedhetnek le, ahol csak akarnak, és szabadon választhatnak maguknak munkát. És ha szívesebben átköltöznének Baffinföldre vagy Kanadába, azt is megengedjük nekik. A vágóhidakra és szénbányákra feltétlenül szükségünk van, de ez még nem jelenti azt, hogy büntetőtelepek. És nem csak szenet bányászunk, hanem vasat, ólmot, ónt, ként is… a kőbányákról nem is beszélve. – Szóval Földanya gyomrában turkáltok – nevetett Kilian. És Krisztián arcára lesett, hogy lássa, hogyan reagál, de a fiú nem bosszankodott. – Éppen ezért nagyon óvatosak vagyunk, és ha egy bánya kimerült, lehetőség szerint helyreállítjuk az eredeti állapotot. Ráadásul soha nem hatolunk igazán mélyre, már csak azért sem, mert a felszín közelében is bőven vannak érc- és szénrétegek. Jó, jó, de mit akarhat tőlem Krisztián? – töprengett Kilian. – Az a baj – folytatta Krisztián, mintha megérezte volna, mire gondol a másik –, hogy a munkába állított bádeniek állandóan bajt kevernek. Megtámadják a nőket. Verekedéseket provokálnak, néha a thuleiekkel, néha maguk között. Nem lehet őket minden egyes esetben elkábítani, hisz abba belebetegednének. És a legtöbben makacsul visszautasítják, hogy megtanuljanak thuleiül. Kilian megértően bólintott.
– Mert itt minden olyan más, mint nálunk – magyarázta. – A sorkatonák közül sokan csak néhány évig jártak iskolába. Nálunk nagyon sok pénzbe kerül a tanulás, a munkásgyerekek sose jutnak el a felsőbb iskolákba. Tehát azt mondják, hogy a tanulás fölösleges, unalmas ostobaság. Megvetik azokat a fiúkat, akik iskolázottabbak náluk, mert titokban irigykednek rájuk. Csak így tudják megőrizni az önbecsülésüket. Krisztián komolyan nézett rá. – Te viszont, Kilian, tanultál, nagyon is sokat. Minden thuleinél jobban megérted a bádeni felfogást. Ezért kérlek, hogy segíts. – Ühüm. – Meg akarlak kérni, hogy utazz el a vágóhidakra és a bányavidékre, mindenhova az országba, ahol bádeni csoportok vannak, és beszélj velük. Magyarázd meg nekik, hogyan épül fel a rendszerünk. Beszéled a nyelvüket, ismered őket, rád hallgatni fognak. Értesd meg velük, hogy nem akarunk nekik rosszat, hogy nem foglyok, s azt akarjuk elérni, hogy békés, boldog thulei polgárikká váljanak. Kilian döbbenten nézte a Konegafit. Ilyen naiv, vagy ennyire nem érti a bádenieket? Eszébe jutott a durva beszédmodor, a kétértelmű viccek, amelyek a Hódítók fedélzetén járták a tengerészgyalogosok között. Aggódva rázta a fejét.
– Krisztián, lehetetlent kívánsz! Átnevelni! Rendes, barátságos kispolgárokat akarsz faragni a bádeni haditengerészekből. Olyan fiúkból, akiket harcra és hazaszeretetre, az Egon tiszteletére neveltek. Olyanokból, akiket azért küldtek el otthonról, hogy erővel meghódítsák a világot! Ezekből akarsz te szelíd állatbarátokat nevelni, akik hagyják, hogy nők dirigáljanak nekik, és folyton azt mondogatják, hogy kérem szépen meg köszönöm szépen? – Nem értem – válaszolt a Konegafi –, hisz egyszer azt mondtad, hogy engedelmesség a bádeniek legjellemzőbb tulajdonsága. – Igen, de azért engedelmeskednek, mert nem tehetnek mást, mert valaki töltött pisztollyal áll mögöttük, és habozás nélkül lelövi őket, ha nem teszik azt, amit parancsol. – Micsoda nép! – sóhajtott fel Krisztián. – És különben is – folytatta Kilian –, ugyan mi vesztenivalójuk van még ezeknek a fiúknak? Tudják, hogy soha nem térhetnek haza. Idegen országban kóborolnak, a tisztjeiknek már nincs felettük hatalmuk, nem kell reszketniük a legközelebbi kormánybiztostól vagy a titkosrendőrségtől, amely minden bírósági ítélet nélkül borzalmas tömlöcbe vetheti őket. És most büntetlenül szájalhatnak, amit eddig sohasem tehettek meg a feljebbvalóik előtt. És számíthatsz
rá, hogy nem is fognak megjuhászodni. Sajnálom, Krisztián, de mi, bádeniek ilyenek vagyunk. – Te magad mondtad, hogy nem minden bádeni ilyen. – Nem, szerencsére nem vagyunk mind ilyenek, ebben igazad van. De a katonáinkat ilyenné teszi a kiképzés. Távolról sem mind gyilkosok, liliomtiprók és gazemberek, nagyon kedves fiúk is vannak köztük, de már a kiképzés során alaposan megjárja, aki kedves. A bádeni katona legyen kemény, mutassa meg, hogy erős, hogy a bajtársaitól is meg tudja magát védeni. Akkor lesz tekintélye, ha nagy a szája, ha kérkedik, ha közömbös a fájdalommal és szomorúsággal szemben. Ha egy csomó ilyen fiú összekerül, és nincsenek ott a tisztjeik, hogy kordában tartsák őket, akkor egymással fognak verekedni, egymás előtt fognak felvágni, egyik sem akar kisebbnek látszani a másiknál. És el tudom képzelni, hogy most különösen kiállhatatlanok, hiszen megsemmisítő vereséget kell magukban feldolgozniuk. Önmaguknak és a társaiknak is be akarják bizonyítani, hogy ezek a fehérnépek valójában nem tudták legyőzni őket. Krisztián elgondolkozott. – És még valamit – folytatta Kilian, aki egészen tűzbe jött. – Azt kéred, hogy beszéljek a fiúkkal, de hát én civil vagyok, sosem voltam katona. A katonák egész különleges helyet foglalnak el a mi
társadalmunkban, még a sorkötelesek is. Ők azok, akik kiterjesztik országunk területét. Egyenruhát viselnek, ami megkülönbözteti őket a közönséges munkásoktól, és ezért gőgösek. Nálunk mindig tisztelettel viseltetnek a katonák iránt, könyveinkben mindig hősi szerepet játszanak. Ezek a fiúk, akik itt ragadtak Thulén, mind olvastak ilyen könyveket, még ha csak az iskolában is. Tehát amint egyenruhát húznak, úgy érzik, hősként kell viselkedniük. Az ő szemükben én, tanult polgár, akinek nincs semmi hatalma, nyámnyila alak vagyok, ráadásul még áruló is. Nem fognak hallgatni rám, hanem kinevetnek, és el akarnak majd páholni. – Kilian Krisztián arcába nézett, és nagyon óvatosan folytatta: – Azt hiszem, a thuleiek ott követték el a hibát, hogy csoportosan helyezték el a bádenieket. Ha Thule minden falujában, városában csak egyetlen bádeni tengerészgyalogos volna, az nyugodtan viselkednék. Ha ketten-hárman együtt vannak, torzsalkodni fognak. – Ezt most már én is értem – válaszolt Krisztián. – Csak nem akartam, hogy ugyanolyan magányosnak és elhagyatottnak érezzék magukat, mint te a menekülésed során. Hát nem azt mondtad, hogy rémes volt? Kilian az emlék hatására összerázkódott. – Tulajdonképpen hány emberről van szó?
– Nem tudjuk pontosan, az erdőkerülőink még mindig találnak bádenieket, akik kétségbe-esetten bolyonganak a vadonban. Ezeket aztán elhozzuk a lakott világba. Az erdőtűz után nagyon sok volt a súlyos sebesült, néhányukat még mindig ápolják. Azt hiszem, körülbelül háromszáz bádeni dolgozhat különböző helyeken. – Az ezerből? – kérdezte Kilian rémülten. – Rendkívül nagyok voltak a veszteségeik az ország belsejében. Kilian összerándult. – Hát nem ezt akartátok? – Tulajdonképpen igen – suttogta Krisztián, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Kilian mély lélegzetet vett. – És az a néhány száz túlélő most ugyanúgy, ahogy én, nehéz, lélekölő munkát végez, a thuleiek bizalmatlanok velük szemben, egyetlen lány sem hajlandó szóba állni velük, és most azt kívánnád tőlem, hogy meséljem be nekik: nagyszerű, békeszerető országba kerültek, ahol mindenki boldog kell hogy legyen. Krisztián erélyesen kihúzta magát. – Igen – mondta keményen –, miért is ne? Akár tetszik, akár nem, ebben az országban kell a hátralevő életedet leélned, Kilian. És ugyanez vonatkozik a honfitársaidra is. Nektek is érdeketek, hogy ne. zavarják meg garázdák és hősködök a dolgok megszokott, nyugodt menetét. Nem elég,
hogy arra kényszerítettetek, hogy olyasmiket tegyünk, amik súlyosan nehezednek a lelkiismeretünkre, olyan súlyosan, hogy képtelenek voltunk addig folytatni, amíg mind el nem pusztultatok? Miért nem akarsz segíteni, hogy amennyire lehet, jóvátegyük a dolgokat? – Ugyan mit lehet itt jóvátenni? – kérdezett vissza Kilian, és közben zavartan arra gondolt, hogy maga sem tudja, mit cselekszik. Olyan kedves fiú ez a Krisztián, és hirtelen megint ellenfelet lát benne. Megkönyörült rajta, ő meg szemrehányásokat tesz neki. – Jóvátenni, ugyan hogy? – kérdezte szinte akaratlanul, és Krisztián nem válaszolt. – Azt hiszem – folytatta Kilian lassan –, hogy értem. Aputeqben azt mesélte a sámán, hogy az erdőtűz, amelyben annyi honfitársam elpusztult, valószínűleg gyújtogatás következménye volt, és hogy a kiirtott falu megmenekült lakosai lehettek a tettesek. Valóban ők voltak azok? Vagy pedig…? És amikor Krisztián tovább hallgatott, újra megszólalt: – Tehát nem. Nem a parasztok voltak. Thura volt az, ugye? Ő vállalta Thule védelmét, ő kovácsolta a tervet, amellyel legyőzhettek bennünket. Krisztián meggörnyedt, és határozatlanul megrázta a fejét, de nem tagadott. – És te? – kérdezte Kilian elkínzottan. – És a Konega? Tudtatok róla? Mert ha igen, akkor
álszentek vagytok, ha azt állítjátok, hogy ti vagytok a jó emberek, a bádeniek pedig a gonoszak. Akkor… – Rákényszerültünk – szólalt meg Armina-Dottir. Kilian nem hallotta, hogy nyílik az ajtó; most ott állt a küszöbön a királynő, büszkén kihúzta magát. Hosszú, ezüsthímzéses ruha volt rajta, barna hajfonatait a feje tetejére tornyozta. Tekintély, méltóság és nyugalom áradt belőle. Mellette meg ott állt Thura, ugyanolyan hosszú ruhában, és bár sokkal kisebb volt, mint a Konega, ő is végtelen nyugalmat sugárzott. Leültek Krisztián mellé, aki, úgy látszott, hirtelen megkönnyebbült. Most majd az anyja irányítja tovább a dolgokat. A Konega farkasszemet nézett Kiliannal. – Igazad van – mondta –, amikor világossá vált, hogy nem adjátok fel a hódítási kísérletet, nagyon is megfontoltan és tudatosan megpróbáltunk mindannyiótokat halálba kergetni. Te voltál az, aki meggyőzött, hogy ez az egyetlen lehetőségünk. Tűzben és füstben akartuk elpusztítani, ami megmaradt az orkán, a patkánybetegség és a mocsarak után. És még mindenféle más természeti csapást is előkészítettünk… De egyszerűen megsokalltuk, képtelenek voltunk véghezvinni a tervet. Fulladoztunk a részvéttől. A kegyetlenség és érzéketlenség idegen a természetünktől, ezért hagytuk abba, összegyűjtöttük a túlélőket, és megpróbáljuk
jóvátenni, amit ellenük vétettünk. De nem értik, még mindig ellenséget és ellenfelet látnak bennünk. Nem akarnak belenyugodni a vereségükbe. Az őszintesége lefegyverző volt. Kilian Thurára pillantott. Milyen remekül néz ki! Kerek arcocskája csak úgy ragyog az egészségtől, mélyfekete haja selymesen fénylik, a tekintete azonban nagyon komoly. – Annyiszor figyelmeztettelek benneteket, Kilian – mondta Thura –, de semmit sem használt. Reméltük, hogy hamarosan hazamentek, és megviszitek a hírt, hogy Thule nem a bádenieknek való hely. De ezt vagy nem akartátok, vagy nem tudtátok megtenni. És akkor nem maradt más hátra, mint hogy Földanya segítségével megpróbáljunk megsemmisíteni benneteket. Vagy ha úgy jobban tetszik, az itteni vad természet segítségével. – De most már nem akarunk mást, mint thuleit kovácsolni az életben maradt bádeniekből – vette át a szót Armina-Dottir. – Tudjuk, hogy lehetséges. Három évvel ezelőtt befogadtuk ötven honfitársadat, és néhány kivételtől eltekintve jól beilleszkedtek. Igen, időbe és fáradságba került, de én végig tudtam, hogy biztos el fog még ide jutni bádeni hadihajó, és felkészítettem a népemet. Csakhogy egy hajó helyett öt jött, meg ezer jól képzett katona. Ekkor választanom kellett, hogy
vagy egyetlen éjszaka alatt váratlanul elpusztítalak mindannyiótokat, vagy lehetőséget adok, hogy épségben vissza1 térjetek a Bádeni Birodalomba. Az utóbbi mellett döntöttem, mert képtelen lettem volna ezer öntudatlan embert megöletni. De amikor az ismételt felhívásaink ellenére sem mentetek el, kénytelenek voltunk Földanya segítségét kérni ellenetek. A saját felelősségét az istenére hárítja, gondolta Kilian, de ezt nem mondta ki. Széttárta az ujjait. – Elismerem, tisztelt Konega – mondta –, hogy minden népnek joga van védekezni, ha úgy érzi, hogy megtámadták. Nem ezt hánytam a fia szemére. Én… – Hallottam, mit mondtál, Kilian. Álszentnek neveztél bennünket, mert azt mondjuk, hogy az élet szent, és mégis megpróbáltunk elpusztítani ezer embert. Kilian bólintott. – És igazad is volt. Ez a két dolog összeegyeztethetetlen. És mi… nem, én is követtem el hibákat. Amikor honfitársaid otthagyták a tábort az Apu-folyó partján, azt hittük, hogy vissza fognak térni Kulusba. Ehelyett nekivágtak a mocsárnak, én meg azt gondoltam, hagyjuk őket, úgysem juthatnak messzire. De igenis átküzdötték magukat a mocsáron, és eljutottak a mögötte fekvő területre, arra a békés, termékeny vidékre, ahol csak kis falvak vannak. És én nem figyelmeztettem
kellő időben a környék lakosait, nem küldtem oda erdőkerülőket, hogy mindent kiürítsenek. Ezért gyilkolhattak le egy egész falut… Én addigra már visszatértem Gothabba. – De én nem – vágott közbe Thura. – Ahhoz túl későn érkeztem, hogy megmentsem azt a szerencsétlen falut, de idejében, hogy megállítsam a bádenieket. – Tehát te… – dadogta Kilian – te voltál felelős az erdőtűzért? Thura állta Kilian elkínzott pillantását, de a Konega válaszolt. – Thura – mondta nagyon nyomatékosan – észak gyermeke, olyan partszakaszon nőtt fel, ahol a telek kemények, az óceán vad, süvít a szél, az emberek pedig maguk is kemények, kérlelhetetlenek és szívósak. És amikor délre jött, magával hozta ezt a keménységet. A tenger gyermeke, hozzászokott, hogy harcba szálljon a viharral, áramlatokkal, váratlanul rátörő is-meretlen veszedelmekkel. Elég nagy volt a felzúdulás Thulén, amikor megtudták, hogy egyetlen fiam épp ezt a lányt választotta hitveséül, de én felismertem, hogy milyen értékes ember, és nem tiltakoztam. Megértettem, hogy ha valamelyikünk képes legyőzni a betolakodókat, akkor ő az. Tudom, a módszerei kegyetlenek, de nem teszek neki szemrehányást, mert a bádeniek is kegyetlenek.
Kilian elfordította a fejét, már nem mert Thurára nézni. De a Konega még nem fejezte be: – Ismét sikerült megakadályoznunk, hogy a Bádeni Birodalom urai tudomást szerezzenek a létünkről. Mégis arra számítok, hogy a távoli jövőben a bádeniek le fogják rohanni Thulét. Nálatok folytatódni fog a műszaki fejlődés, egymást követik majd a találmányok, és ha már elég erősek és okosak vagytok, a bádeniek újra meg fogják támadni Thulét, olyan hatalmas erővel és hatékony fegyverekkel, hogy akkor már mit sem fog érni a ravaszságunk. El fogjuk veszíteni a függetlenségünket. Elektromossággal, gáztűzhelyekkel és más műszaki csodákkal fogtok boldogítani minket, amiket még csak el sem tudok képzelni, de el fogjuk veszíteni a szabadságunkat, közösségi érzésünket, életörömünket. Az én feladatom – és nemcsak az enyém, hanem a családomé és minden thuleié is – az, hogy a lehető legtovább megakadályozzuk ennek a tragikus eseménynek a bekövetkezését. És addig is úgy akarunk élni, ahogy megszoktuk, a magunk egyszerű, primitív, békeszerető módján. Egymással szoros egységben és nagyon boldogan. – Nem – vágott közbe Thura hevesen –, hiába jönnek a britek vagy bádeniek vagy merrikaiak akármilyen csodafegyverekkel és akár százezer katonával, sohasem fognak legyőzni minket,
Armina! Addig, amíg én vagy a lányaim élnek, nem! – Egy pillanatra a hasára kulcsolta a kezét. – Thule asszonyai mindig győzni fognak, technika nélkül is! – Igen – kiáltotta Krisztián –, mert ostoba az, aki erőszakkal akar másokat megfosztani a szabadságuktól. A thuleiek mindig okosabbak lesznek, mint a támadóik. – És különben is – szólt közbe Kilian, aki ösztönösen a fiatalok álláspontját fogadta el –, mi akadálya van, hogy erős védelmi vonalakat építsen ki? Miért nem öntet ágyúkat, miért nem csinál Kulusból hadikikötőt, és miért nem gyártat olyan fegyvereket, amelyekkel a thuleiek minden támadó hadsereget vissza tudnak verni? A Konega mosolyogva rázta a fejét. – Kilian, most megint úgy beszélsz, mint egy bádeni. Hogy mi akadályoz abban, hogy a ti nyomdokaitokba lépjünk? Hát az egész életmódunk. Amit te javasolsz, az nemcsak azt jelentené, hogy megsemmisítő fegyvereket kellene kifejlesztenünk és gyártanunk, hanem a férfiakat is fel kellene fegyvereznünk, s akárcsak nektek, nekünk is fiatalembereket kellene behívnunk, hogy megtanítsuk őket ölni. Azt jelentené, hogy nagy hatalmat kellene adnunk a férfiaknak, fegyvergyárakat kellene építenünk, úgyhogy egész hadiipar fejlődne ki. És ez az asszonytársadalom végét is jelentené, mert akié a fegyver, azé a
hatalom. Nem, Kilian, ezt sem én, sem az unokáim nem fogjuk megengedni. Társadalmunk sok száz éve alatt bebizonyosodott, hogy az országnak és a népnek is jobb, ha az asszonyok kezében van a hatalom. Európa történelme pedig. – amiről többet tudok, mint gondolnád – harminc borzalmas évszázad során bizonyította, hogy ha a férfiak kezébe kerül a hatalom, akkor annak mindig vérontás, elnyomás, igazságtalanság és rabság a vége. – Igen! – kiáltott Thura újra. – És éppen ezért Thule asszonyai sohasem fogják megengedni, hogy idegenek ragadják el tőlük a hatalmat. – Thura, azt hiszem, igazad van – mondta Kilian, és őszinte volt. – Én is – lelkesedett Krisztián. – Mama, te túl sötéten látod a jövőt. Mert ostobák, akik hagyják elnyomni magukat, pusztán azért, mert azt hiszik, nincs más megoldás. A thuleiek pedig nem ostobák, és minden ravaszságukat latba vetve fogják a szabadságukat védelmezni. Nem, soha senki nem fog bennünket legyőzni, sem most, sem háromszáz év múlva! Thura boldogan végigsimította a férje arcát, Kilian meg gyorsan félrenézett. – Ezekre a gyermekekre bárki büszke lehetne – mondta Armina-Dottir. – És ők a jövő. De akárhogy is, most a pillanatnyi nehézségeket kell megoldanunk, nehogy még több áldozat essék.
Sajnálom, hogy ebben nem akarsz segíteni, Kilian. Kitűnő munkát végezhetnél a honfitársaid között. – Nem mondtam én nemet – kiáltotta Kilian –, csak megmagyaráztam Krisztiánnak, hogy keveset tudok majd elérni a fiuknál! Nincs felettük hatalmam. – De én adhatok neked hatalmat. Mire lenne szükséged? – kérdezte a Konega komolyan. Kilian elgondolkozott, és csak néhány perc múlva szólalt meg: – Egy szép egyenruha mindig nagy hatással van a tengerészgyalogosokra, főleg ha ezüst-csillagok vannak a gallérján és aranycsíkok a karján. Szükségem volna még egy magas, sildes sapkára, ami szintén arannyal van kihímezve. Ha így állhatnék a fiúk elé… És valami hatalmi jelvény is kéne, például egy ezüstgombos bot, hogy beszéd közben azzal adhassak nyomatékot a szavaimnak. És… izé… egypár szolga, akiket dirigálhatok, hogy bizonyítsam, befolyásos ember vagyok. És ami szintén óriási hatással volna rájuk, egy szép lány, aki mellettem áll, mondjuk egy rendőrnő, aki fel is van fegyverezve. – Hogy rögtön testőröd is legyen? – Igen – somolygott Kilian. – Tudom, hogy az itteni nők szóba sem állnak olyan férfival, aki szégyenbélyeget visel, és nincs is arra szükség, hogy valóban tessem annak a lánynak, de a látszatot fenn kell tartanunk.
Erre már Krisztián is vigyorgott. – Ha ilyen maskarában mész végig az utcán, a thuleiek a hasukat fogják majd nevettükben – jósolta. – Igen, de hát mit számít? Azt akarod, a honfitársaimat vegyem rá, hogy tisztességesen viselkedjenek. Tehát rájuk kell nagy hatással lennem, nem a thuleiekre. Azok csak nevessenek, ha akarnak. – Kilian nagyon értelmes – szólalt meg a Konega. – És kedves is – tette hozzá Thura. – Biztos vagyok benne, hogy segít nekünk. Hát igen, Thura kedvéért bármit megtett volna. – És címem is kell hogy legyen – folytatta Kilian. – Krisztiánnak már mondtam, hogy nálunk a katonák megvetik a civileket. Tehát kell legyen valami rangom. Nevezhetném magamat mondjuk… kormányzati felügyelőnek. Erre mind felnevettek, maga Kilian is. – Igen, tudom, hogy a thuleieknek semmi nem jut eszükbe egy ilyen címről. De egy bádeni szerint ez valami nagyon magas rang kell hogy legyen. És a fejeseket, ahogy nálunk a tiszteket hívják, nagy tisztelet övezi! – Kilian mint katonatiszt – vigyorgott Krisztián. – Igen, magam is meg vagyok lepve, mert nem hittem volna, hogy valaha az életben egyenruhát fogok húzni. Egyáltalán nem illik hozzám. De hát egy ilyen különleges esetben…
– Tehát ha csináltatunk egy ilyen nevetséges maskarát, és adunk melléd néhány kísérőt, akkor kész vagy elutazni a bádeni csoportokhoz és beszélni velük? – kérdezte a Konega. – Igen. Csak a sikerben nem vagyok biztos. Megértettem, hogy azok a szegény fiúk vademberként viselkednek, de valószínűleg azért, mert nagyon boldogtalanok. Ha tehetek valamit, hogy kevésbé érezzék magukat idegenül és elveszettnek, szívesen megpróbálkozom vele. Gondolom, le vannak fegyverezve? – Persze. Hiszen férfiak – válaszolt Thura. – Hol vannak a tisztjeik? – Ötöt kaptunk el – mesélte Krisztián –, és mindegyiket északra küldtük. Egyikük, aki Franzi hadnagynak nevezi magát, most Thuleváros gyapjúgyáraiban dolgozik. Egy másik hadnagy egy rénszarvascsordát pásztorol. Mivel úgy látszik, a bádeniek különösen alkalmasak arra, hogy a vágóhidakon dolgozzanak, azt, aki parancsnoknak nevezte magát, oda küldtük, együtt a barátjával, a kormánybiztossal. Igen, ők is északon vannak. Ott ugyan nagyon harapósak a telek, de annál szebb a nyár. – És most tél van. Kilian már látta is maga előtt a parancsnokot meg a Kb-t, amint egy jéghideg vágóhídon güriznek egypár kemény asszonyság irányítása alatt. Kárörömmel mosolygott.
Krisztián az anyjához fordult. – Kilian azt mondta, ha minden faluban vagy városban csak egyetlenegy bádeni volna, semmi nehézséget nem okozna, és hogy hiba volt csoportosan letelepíteni őket. – Nem volt hiba – válaszolt a Konega –, egyetlen magányos fiatal olyanok között, akiknek még nem ismeri a nyelvét, belebolondulna a honvágyba és boldogtalanságba. Nekünk pedig az a célunk, hogy otthon érezzék magukat Thulén, egy idő múlva már ne is akarjanak visszamenni a Bádeni Birodalomba, még akkor se, ha megvolna rá a lehetőségük. – A tiszteket mégis elszigetelték – vetette közbe Kilian. – Igen, hogy meg tudjuk fegyelmezni az embereiket. De hát eddig ez nem sikerült, ezért akarunk téged is bevonni a dologba, Kilian. – Rendben. Mikor induljak? – A lehető leghamarabb. Először el kell készíttetnünk az egyenruhát, és ki kell választanunk a kísérőidet. Kilian, nagyon hálás vagyok, hogy ezt megteszed értünk. – Nem értetek teszem, hanem a fiúkért, akik boldogtalanok, és ezért lehetetlenül viselkednek – válaszolt Kilian szerényen, de ez nem volt egészen igaz. Új kalandok várják, abbahagyhatja az egyhangú munkát a raktárban, jobban megismerheti az országot. És úgy vághat neki az
útnak, mint a Konega család barátja és küldötte. Hát kívánhat egy egykori ellenség ennél többet? 23. FEJEZET Anthira Így lett Kilian Werfelnek új foglalkozása. A raktárba nem ment vissza dolgozni, mert indulás előtt még a palotában kapott „kiképzést” az ország nyelvéből és törvényeiből, no meg lovaglásból. Közben megvarrták ezüstszállal gazdagon hímzett szép sötétkék egyenruháját, amelynek gallérját és a hozzá tartozó tányérsapkát is ezüstcsillagok díszítették. Ezüsttel kivert övére meg egy pénzes zacskó került, teli ezüstkroniqkal. Finom, fűzős, szűk szárú szarvasbőr csizmája is méretre készült. Kapott egy rövid, ezüstgombos pálcát, amit elegánsan a hóna alá csaphatott. Körülbelül négy héttel a Krisztiánnal meg a Konegával folytatott megbeszélés után indulásra készen állt. Először azonban teljes díszben kellett elvonulnia Armina-Dottir, Krisztián és Thura előtt. Thurának a könnyei potyogtak a nevetéstől. Kilian meg hirtelen szégyellni kezdte a szép új egyenruháját és a kackiás sapkát, úgyhogy ezt gyorsan le is kapta. A lány gúnyosan nézte végig. – Tényleg szükség van erre a maskarára ahhoz, hogy jó thuleieket faragjunk a bádeniekből? – kérdezte.
– Higgy nekem – válaszolt Kilian. – Te nem ismered úgy a bádenieket, mint én. Kiguvad a szemük, ha ezt meglátják. – Furcsa egy nép vagytok ti, hallod-e! Thura pompásan nézett ki, az egészség és boldogság pírt varázsolt kerek arcára, sötét szeme pedig olyan vidáman nevetett, hogy attól egészen megszépült. Mosolyogva nyújtott kezet a fiúnak. – Sok sikert kívánok, Kilian! – Azzal sarkon fordult és elment, Kilianba meg hirtelen be-lemart az értelmetlen féltékenység. Armina-Dottir felemelte a kezét. – Kilian, ezek az útitársaid: Anthira, a rendőrnő, no meg Miut és Karo, akik mutatják az utat, és mindenben segítségedre lesznek. Kilian megdöbbent. A lány, aki előrelépett, nagyon hasonlított Thurára, ugyanolyan kerek arcocskája volt, kicsit ferde szeme és pompás fekete haja. De magasabb volt és karcsúbb, valóságos szépség. Nem öltözött díszbe, a szokásos téli hosszúnadrágot viselte, kockás inget, kötött pulóvert, sarkantyú nélküli marhabőr csizmát. Vízhatlan esőköpenyét a karjára vetette, és övéről nem hiányzott a kábítópisztoly. Aki csak egy kicsit is tudott a thulei társadalomról, rögtön látta, hogy ez a nő rendőr. – Üdvözöllek, Anthira! – szólalt meg Kilian halkan, és a lány, vörös pecsét ide vagy oda, rámosolygott.
Kilian hirtelen megértette, hogy Armina-Dottir belelátott a szívébe, tudta, hogy mennyit álmodozott Thuráról, milyen szomorúságot okozott neki a lány elérhetetlensége, és hogy milyen féltékeny volt Krisztiánra, mert olyan lányt rendelt melléje kísérőül, aki talán feledtetni tudja vele Thurát. Bár nem volt benne biztos, hogy sikerül… Miut és Karo hétköznapi, tagbaszakadt férfiak voltak, amilyeneket ezrével látott Gothabban is. Miut sötét hajú volt, Karo rövid haja és bajsza világosbarna. Kilian mindkettőt harminc körülinek nézte. Nem volt benne biztos, hogy valaha is utasításokat mer majd adni ennek a két embernek. De megbízhatónak látszottak, és biztosan nagy segítséget jelentenek majd a hosszú úton. Szívélyesen kezet rázott velük, aztán újra csak Anthirát nézte. – Holnap reggel induljatok, hajóval. Első állomásotok Holtak városa lesz – döntött a Konega. – Onnan pedig forduljatok északnak. Most még a legtöbb hegyi hágó járható, tél közepén valószínűleg nehezebb volna az utazás. Holtakban találtok majd lovakat, hogy továbbmehessetek. Mind a négyötöknek nagyon jó utat kívánok! A fjord, amelynek partján Gothab feküdt, mélyen benyúlt a szárazföldbe, és a széles és mély Katmandjar-folyóban folytatódott, amelyen egészen Holtakig mehettek.
Kilian meglepődött, amikor meglátta a várost, amely a csillogó holtaki tó nyugati partján feküdt. Kicsit távolabb bányászták azt az aranytartalmú agyagot, amelyből a híres holtaki vázákat és szobrocskákat készítették. A várostól délre nagy marha-vágóhidak és füstölők voltak. Voltak persze tímárműhelyek is a vízparton, olyan messze a várostól, hogy bűzük ne zavarja az ott lakókat. Több tucat bádeni dolgozott a vágóhidakon és a tímárműhelyekben. Nagy barakkokban szállásolták el őket. Ezek a hajdani tengerészgyalogosok sok bajt okoztak Holtak lakosainak. Nem tudták elviselni, hogy nők parancsolnak nekik, és hogy a lányok szóba sem állnak velük, amikor szabadnapjukon a városban mászkálnak. Nem érezték jól magukat thulei viseletben, hiába volt kényelmesebb, mint az egyenruhájuk. De aki egyenruhát hord, az belevaló fickó, aki meg közönséges nadrágot, inget és pulóvert, az egyszerű civil. És ezt nagyon megalázónak érezték. Valahányszor garázdálkodni kezdtek a városban, a rendőrnők kábítópisztollyal fenyegették őket, amitől megtanultak félni, és persze tragédiának érezték, hogy a saját fegyvereiket meg elvették tőlük. Egyszerűen gyalázat, hogy ki legyenek szolgáltatva ezeknek a szigorú, rossz-indulatú nőszemély éknek. És nem voltak hajlandók
megtanulni a nyelvet, sem pedig egyéb módon alkalmazkodni. Persze nem mind voltak született bajkeverők, de aki hajlandó lett volna beletörődni a változtathatatlanba, azt a társai állandóan gúnyolták, tehát az illető hallgatott, és úgy tett, mintha szívesen részt venne a lázongásban. Kilian Anthira, Miut és Karo társaságában a barakk előtt várta őket munka után. A bádeniek roppant meglepődtek, amikor meglátták. Persze megismerték a fiatal nyelvtudóst, bár nem sok kapcsolatuk volt vele sem Kulusban, sem a Hosszú Menetelés során, hiszen csak civil volt. De hogy most hirtelen itt terem pompás egyenruhában, két tisztelettudó szolga és egy gyönyörű lány társaságában! Még a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. Hisz úgy nézett ki, mint valami generális! – Jó napot! – köszönt Kilian bádeniül, és mosolygott. – Armina-Dottir, a Konega azért küldött, hogy megnézzem, hogy vagytok, és megkérdezzem, van-e valami kívánságotok. Az egykori tengerészgyalogosok csak bámultak rá. – Kívánságunk? – szólalt meg végre valaki. – Te jó ég, hát haza akarunk menni! Erre aztán megjött a többiek bátorsága is.
– Egyszerűen hadifoglyok vagyunk, kényszermunkát végeztetnek velünk! – Ez nem igaz – mondta Kilian –, ha nem tetszik a hely vagy a munka, máshova is mehettek dolgozni. – Hogyne, hogy újra eltévedjünk a vadonban! – kiáltotta egyikük dühösen. – Legalább két hétig bolyongtam és rohadt gumókat ettem, amíg végre újra emberekre találtam. És akkor borzasztó boldog voltam. Idehoztak, és azt mondták, hogy jó sorom lesz. De most vénséges vén ökröket nyúzhatok naphosszat, és ha egyszer bemegyek a városba, hát ott se történik semmi. Senki sem akar verekedni. Még csak be sem rúghat az ember. A hátunk mögött kiröhögnek, és most azt akarnák, hogy a szabadnapunkon még iskolába is járjunk! Iskolába! Aszondják, hogy megtanuljunk thuleiül. Hát, ha beszélni akarnak velünk, tanuljanak meg ők bádeniül! Még csak az hiányzik, hogy húszéves vén fejjel beüljek az iskolapadba! Az itteniek nem normálisak, egy se! És így tovább, csak úgy záporoztak a panaszok. Mindenkiből kitört az elégedetlenség. Toporogtak (természetesen kötélszandálban), ökölbe szorították a kezüket, üvöltöztek, átkozódtak, aztán egyikük végre összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: – És az hogy lehet, hogy te ilyen szép ruhában mászkálsz, Werfel? Emlékszem, azt mondták,
meghaltál, és hogy te árultál el minket a thuleieknek. Hát halott, látom nem vagy, de az ellenségnél csak az árulókból lehet fejes. Kilian kihúzta magát, és szigorúan nézett a beszélőre. – Ilyen megjegyzéseket nem óhajtok hallani! Én vagyok a kormányzati felügyelő – amitől mindenki elhallgatott, mert ez nagyon tekintélyt parancsolóan hangzott. – Különben sem értelek benneteket – folytatta Kilian emelt hangon. – Hát olyan jó dolgotok volt a seregben? Gondoljatok csak vissza az üvöltöző tisztekre, akik habozás nélkül mindannyiótokat a halálba küldtek volna, csak hogy ők magasabbra jussanak. Bekergettek benneteket az ismeretlen vadonba, és ha valaki megbetegedett, otthagyták, hogy egyedül, ápolás nélkül elpusztuljon. Hagyták, hogy éhezzetek, és ha néha sikerült valamit lőni, a finom falatokat megtartották maguknak, ti pedig megkaptátok a bőrt, a csontokat és a farkát, hogy abból főzzetek magatoknak valami híg levest. És miért? Hogy még gazdagabbá tegyétek azt az átkozott Egont! Kilian látta, hogy kezdenek figyelni rá. Mély lélegzetet vett. – Itt nem éheztek, nem üvöltözik veletek senki, senki sem hajt benneteket lövésre kész pisztollyal a veszedelembe. Ha egy kicsit is megpróbálnátok beilleszkedni, a thuleiek nem nevetnének rajtatok,
hanem befogadnának benneteket, és akkor élhetnétek, mint hal a vízben. És ha valaha is visszajutnátok a Bádeni Birodalomba, mit gondoltok, ott mi várna rátok? Csak nyomor. Még sokévi katonai szolgálat. És utána vagy dolgozhatnátok napi tizenkét órát éh-bérért, ha egyáltalán olyan szerencsétek volna, hogy kaptok munkát, vagy koldusbotra jutnátok. Haza akartok menni? Csak nem hiszitek, hogy ott olyan jó? – Az az otthonunk – morogta valaki. – Az ember ott van otthon, ahol kedvére élhet. – Az ember ott van otthon, ahol született – felelt meg ugyanaz a makacs kinézetű férfi. – Te pedig mocskos áruló vagy! – Carl – sziszegte a haverja –, vigyázz a nyelvedre! – Nem – tiltakozott az első –, nem hagyom, hogy egy ilyen tányérsapkás lóvá tegyen. Kilian a másik lábára állt. – Figyeljetek – mondta nyomatékosan –, ennek az országnak a Konegája még nem is olyan régen úgy gondolta, hogy mindannyiótokat, minden egyes bádenit kivétel nélkül megölet. Be akart benneteket kergetni a vadonba, és ott a sorsotokra hagyni. A tengerpart és a folyók mentén, mint itt is, civilizált emberek élnek, de Thule belseje egyetlen egybefüggő, felderítetlen vadon, ahol az ember nem maradhat életben, medvék, farkasok, hatalmas vadmacskák vadásznak zsákmányra,
ragadozó madarak vájják ki a szemedet, és amint aludni térsz, patkányok és szúnyogok ezrei támadnak rád. De én, akit árulónak neveztek, elintéztem, hogy legalább egy részeteknek megkegyelmezzenek. (Hát igen, hazudik, de látta, hogy nagy hatással van rájuk.) – És hogy értem ezt el? Úgy, hogy vettem magamnak a fáradságot, hogy megtanuljam ennek az országnak a nyelvét, és tudok velük beszélni. Sikerült meggyőznöm a Konegát, hogy a bádeniek is emberek, nem a magunk akaratából jöttünk ide, hanem az Egon és a tisztjei kergettek. Sikerült elérnem, hogy megkegyelmezzen azoknak, akik életben maradtak, és befogadjanak benneteket. És higgyétek el, fiúk, nem ment könnyen a dolog, a thuleiek nehezen hitték el, hogy nem vagytok ti sem talpig gonoszok. A Konega nagy nehezen hallgatott rám, és nem bocsátott rátok több természeti csapást, hanem parancsot adott, hogy bárhol bolyongtok is, gyűjtsenek benneteket össze, adjanak nektek enni, lakást és munkát, hogy ne pusztuljatok el a vadonban. Nem is tudjátok, milyen mázlisták vagytok, hogy megmenekültetek. És erre mit csináltok? Garázdálkodtok, morogtok, panaszkodtok és nyavalyogtok. Én sem segíthetek, fiúk, tudomásul kell vennetek, hogy szó sem lehet hazautazásról. Ha nem panamáztak volna annyit a hadihajóink építésénél, ha Kwatschi
kormánybiztos nem lett volna olyan korrupt, akkor a thuleieknek sem sikerült volna olyan könnyen tönkretenni a hajóinkat, ezt ne felejtsétek el! Csak kisebb részben a thuleiek tehetnek róla, hogy itt ragadtunk, hogy hátralevő életünket itt kell leélnünk. Ez elsősorban Kwatschi és az áruló lorani hajóépítők bűne, akik drága, megbízható anyagokat számláztak, de ócska vacakot használtak fel. Ne nézzetek ilyen hitetlenkedve, ezt magától az admirálistól hallottam. És tudjátok, hol van most Kwatschi? Majd én megmondom nektek. Kwatschi és Berger parancsnok is egy vágóhídon dolgozik, de nem ám itt délen, hanem odafönn északon, ahol már most két karhossznyi, akarom mondani, vagy másfél méter magasan áll a hó, és ahol olyan erősen fagy, hogy bundában kell járni. Kwatschi ott nyúzza a vénséges vén rénszarvasokat odakinn a szabadban, puszta kézzel kell tisztára vakarnia a bőröket. És én bizony nem sajnálom! Az emberek vigyorogtak. – Miközben ti, nyavalyások, ti panaszkodtok, pedig itt enyhe az éghajlat, közel vagytok Thule legszebb városához, egy kristálytiszta tó partján, amelyben rengeteg a hal, és alig néhány kilométernyire vannak a meleg források, ahol mindenki ingyen fürödhet, akinek fájnak a csontjai. Nem fáztok, nem éheztek, nem nyomorogtok. Egy idő múlva, ha elhalványodik a vörös pecsét, a
lányok is biztosan szóba állnak majd veletek. Akkor majd nem csapják az orrotokra az ajtót, és nem fordítanak nektek hátat a nők. De ti csak folyton siránkoztok és nyavalyogtok, mert nem mehettek haza. Hálátlanok vagytok! Ha azt akarjátok, hogy a thuleiek tiszteljenek benneteket, akkor be kell illeszkednetek, meg kell tanulnotok a nyelvüket, be kell tartanotok az ország törvényeit. Itt egyszerűen nem szeretik az erőfitogtatást, az erőszakot és a nagy szájat. A thuleiek kedves emberek, de más az életmódjuk, és ha engem kérdeztek, hát megmondom: szerintem nem is olyan rossz. Úgy kapaszkodnak egymásba, mint a bogáncs, mindig segítenek a másiknak, és ha kicsit is tisztességesen viselkedtek, ti is részeivé válhattok ennek a közösségnek. – Rohadt egy ország ez! – kiáltotta Carl. – Még villanyáram sincs, nincs gáz, gőzgépek, vasút, semmi. Fával és hulladékkal kell a tűzhelybe begyújtani, és a hús olyan rágós, hogy beletörik az ember foga. Csajok dirigálnak az embernek, és a palikkal végeztetik el a legrohadtabb munkákat, mert magukat túl finomnak tartják. És akkor még legyünk nekik hálásak, hogy életben hagytak? Te könnyen ígérgetsz nekünk aranyhegyeket, te cifra ruhás, de mi itt a társadalom söpredéke vagyunk, és még leköpni se hajlandók bennünket. És mit kezdenek az arany vázákkal, amiket itt gyártanak? Elkótyavetyélik a kanadaiaknak egy csomó
gabonáért. És mit kezdenek az arannyal, amit a hegyekben bányásznak? Azt is elkótyavetyélik acélért Baffin-földön. Igen, elég sokat felszedtem már a vartyogásukból, és beszereztem a szükséges információt, mert pontosan tudni akartam, hogy hova kerültem. És te még azt állítod, hogy a thuleiek nem bolondok? Elmondhatatlanul ostobák, nem is tudják, milyen gazdagok, és hagyják, hogy a kanadaiak kicsalják tőlük a vagyonukat. És ennél az együgyű, pazarló népnél érezzem én otthon magam? Ugyan, hagyj békén! – A gabonát meg lehet enni, a holtaki vázákat és az aranyrudakat nem – válaszolt Kilian. – Patakokban folyik itt a méz, de olyan kalácsot sütnek, hogy az embernek beletörik a foga – lázongott tovább Carl. – A nyájak teli vannak omlós, zsenge húsú fiatal állatokkal, de mi végelgyengülésben kimúlt teheneket zabálunk, amiknek a húsát órákig kell főzni, hogy emészthető legyen. Mert olyan humánusak? Marhaság! Ezek az átkozott thuleiek nem szeretik sem ön-magukat, sem a többi embert, csak azokat a nyomorult dögöket szeretik. A magam szemével láttam, hogy a vágóhídon vigasztalóan megsimogatják szegény állatokat, mielőtt beléjük nyomnák a kábítótűt, hogy a csontkollekciók ne tudják, most le fogják őket vágni. Én mondom neked, Werfel, az itteniek mind őrültek. És semmit nem értek a sok nyavalygásból
a jóságos Földanyáról. Hisz a föld csak egy maroknyi por, néhány kő, de ezek a nyamvadt pogányok templomokat építenek neki. Egész egyszerűen primitív vademberek. És ráadásul még azt hiszik, hogy különbek, mint mi, bádeniek. Átkozott bolondok! – A te helyedben jobban meggondolnám, hogy mit beszélek összevissza – rótta meg Kilian. – Ha a thuleiek egyszer rájönnek, hogyan gondolkozol, pillanatokon belül a hideg északon találod magad, és Kwatschival együtt kapirgálhatod a fagyott bőröket. – Fenyegetőzz csak nyugodtan. Tudjuk, hogy te kezdettől fogva a thuleiek pártján álltál. Azért is kaptad meg ezt a jó kis állást. De akárcsak nekünk, neked is ott virít a képeden a vörös pecsét, és úgysem hiszem el, hogy az a csaj, aki melletted áll, több mint testőr. Fogadok, hogy szóba sem áll veled. Nagyon szép kis szöveget adtál le, de ha azt hiszed, hogy beveszem, hát akkor tévedsz. Egy olyan alak, mint te, reggelire sem elég nekem, és rettentően sajnálom, hogy nem fulladtál a folyóba, mint ahogy először hittük. A többiek, akik eddig olyan tiszteletteljesen hallgatták Kiliant, újra morgolódni kezdtek, az arckifejezésük ismét fenyegetővé vált. Kilian a homlokát ráncolta. – Te, Carl, te aztán igazi bádeni vagy. Amit az Egon csinál, az mind csak jó lehet, mi? És ha
valaki másképp gondolkodik, vagy másképp szeret élni, mint te megszoktad, akkor az sült bolond. Téged másra tanítottak gyerekkorodban, és máig azt tartod helyesnek. Azt hiszed, hogy nagyon okos vagy, pedig fafejű idióta vagy, aki képtelen új dolgokat megtanulni, nem hajlandó az eszét használni, és habozás nélkül elhiszi az Egon szép beszédeit és hazugságait. Ha tényleg olyan okos vagy, mint hiszed, ugyan nézz már egyszer körül, de közben vesd le az átkozott előítéleteidet. Akkor látni fogod, hogy az ittenieknek a kisujjában több józan ész van, mint neked a fejedben. – Werfelnek igaza van – szólalt meg valaki váratlanul. – És ha igaz, hogy életünk végéig itt ragadtunk, akkor meg kell próbálni a legjobbat kihozni a helyzetből – és Anthirára kacsintott, aki nem reagált. Ezt a beszélőt is megéljenezték. Az egyik egykori tengerészgyalogos előrelépett. – Ha jelentést teszel rólunk a Konegának – mondta –, akkor meséld el neki, hogy hajlandóak vagyunk megtanulni thuleiül, de majd bolondok leszünk a szabadnapunkon iskolába menni. Szerintem a tanulás is munka. És azon a heti egy napon, amikor nem kell állatokat nyúznom, akkor evezni akarok ezen a szép tavon, nem pedig egy zsúfolt osztályteremben az ábécét gyakorolni. – Ezt elmondhatom a polgármesternőnek – mondta Kilian –, de egyáltalán nem vagyok benne
biztos, hogy bele fog egyezni. Miért lennének a thuleiek ilyen előzékenyek veletek szemben? Épp elég szabadidőtök van, ugyanúgy, mint bármelyik thuleinek. Használjátok ki a hosszú estéket, hogy megtanuljátok a nyelvet, és megismerjétek az itteni szokásokat. Annál előbb lesz belőletek igazi thulei. – De mi bádeniek vagyunk, és egyáltalán nem akarunk thuleivé válni! – üvöltötte Carl dühösen. – Ezt mondod most. De én megjósolom, hogy fél éven belül befogod azt a nagy szádat, és hálát adsz istennek, hogy itt élhetsz, nem pedig egy olyan országban, ahol egész nyáron csípi a szemedet a por, ahol egy üveg tiszta víz egy egész vagyonba kerül, és ahol, mielőtt ki mernéd nyitni a szád, óvatosan körülnézel, hogy nem látsz-e valahol egy Kb-t. Carl elhallgatott, de továbbra is haragosan méregette Kiliant. – Most pedig vacsorázzunk – vetett véget Kilian a beszélgetésnek. Becsörtettek a barakkba, ahol egy fiú hatalmas fazék pörköltet kavargatott. A hosszú asz-talon öt egész kenyér és egy kosár alma állt. Carl, aki észrevette, hogy a pajtásai elfordultak tőle, felkiáltott, hogy nem kér ebből a moslékból, és kirohant. A többiek kicsit zavartan rávigyorogtak a frissen kinevezett kormányzati felügyelőre, megtörték a kenyeret, és telimerték a tányérjukat.
Kilian és a kísérete együtt ettek velük. A fiúk vacsora közben elárasztották kérdésekkel. Igaz, hogy a tiszteket északra száműzték? Ez mindenkinek nagyon tetszett. Tényleg nem lehet megjavítani a hajót? És akkor mi lesz a tengerészekkel, akik Kulusban maradtak? Az admirálisnak is a bányában vagy egy vágóhídon kell majd dolgoznia? És – ez volt a legnagyobb kérdés – vajon az Egon tényleg cserben fogja hagyni hűséges tengerészgyalogosait? – Az Egonra aztán tényleg ne számítsatok – válaszolt Kilian. – Hatalmas jövedelmének legnagyobb részét arra fordítja, hogy fenntartsa drága palotáit, és pompában éljen. Hihetetlenül gazdag. Higgyetek nekem, én jártam a palotájában, és az embernek káprázik a szeme a pompától, amivel önmagát és a családját körülvette. De újabb hadihajókra nincs pénze. Egész vagyonba kerül a hadsereg, amellyel a magiarokat, isztriaiakat és luthéneket elnyomja. És mit gondoltok, mennyibe kerülhet az Egon titkosrendőrsége és az a sok ezer kormánybiztos, aki mindig mindenbe beleüti az orrát, és letartóztatja, akinek nem tetszik a képe? És akkor még nem is szóltam arról, mi pénzt elnyelnek a börtönök, büntetőtáborok, az őrök fizetése… Az emberek elnyomása pénzbe kerül, Arthur, rengeteg pénzbe. És ha az Egon új hajókat építtet, csakis abból a célból teszi, hogy a britektől
megvédje magát. Minket már rég leírt, és legalább húsz évbe beletelik, amíg újra hajókat küld erre. Nem, az Egonra igazán nem számíthatunk. – Azt mondod, hogy nem voltál áruló, de akkor miért adtak neked a thuleiek ilyen magas állást meg ilyen szép egyenruhát, miközben mi betegre dolgozzuk magunkat? – Ne beszélj ostobaságokat, Helmut. Kwatschi árulással vádolt, mert meg kellett szabadulnia tőlem. Túl sokat tudtam a mocskos üzelmeiről, és félt tőlem. Hetekig bolyongtam a vadonban, és majdnem ott pusztultam. Aztán három hónapig málhahordó voltam a kikötőben, és majd beleroppant a derekam. És hogy miért kaptam meg ezt a jó kis állást? Hát azért, mert én hajlandó voltam beilleszkedni a thulei életbe, mert nemcsak egész nap nyavalyogtam, és mert vettem magamnak a fáradságot, hogy megtanuljam a nyelvet. És sok mindent megtanultam az életmódjukról. Az asszonyok, akik itt kormányoznak, igazán nem gonoszak, bár van köztük néhány satrafa, akikkel nem lehet kukoricázni, és akik ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, mint maga az Egon. De a Konegájuk igazán jó asszony, és nem tetszik neki, hogy úgy viselkedtek, mint egy csapat dühöngő őrült. Ennek tényleg semmi értelme. Hát keresett valakit, aki hajlandó volt, eljönni ide és utánanézni, hogy jogosak-e a panaszaitok. És ha valahol azt
tapasztalom, hogy nem jól bánnak a bádeniekkel, akkor egész biztosak lehettek benne, hogy arról jelentést teszek. Nem a thuleieknek dolgozom, hanem értetek! Mindig is ezt tettem, és a jövőben is ezt fogom tenni. – Ez nagyon szép, ha igaz, de Carl egy szavadat sem hiszi. – Az az ő baja. Ha továbbra is lázadozik, csak magának csinál zűrt. Nem nekem vagy nektek. – Carl különben nem buta fiú. Tizedes volt, és Berger parancsnok megígérte neki, hogy amint hazaértünk Loranba, előlépteti. – És egy barátnője is volt – folytatta Helmut –, aki most persze sírva várja. Nem csoda, hogy haza akar menni. – Igen, és az itteni lányok szóba sem állnak velünk. – Nyugodjatok meg, én igazán csak egy kis türelmet kérek tőletek. A vörös pecsét a thuleiek szemében azt jelenti: vigyázat, ez az ember bajkeverő, könnyen erőszakoskodik! De ha nyugodtan viselkedtek, a thuleiek sem lesznek olyan elutasítóak. Carl, aki odakint hallgatózott, bedugta a fejét az ajtón. – Fiúk, ne hagyjátok, hogy egy áruló behálózzon benneteket a szép szavaival! – kiáltotta. Kilian fenyegetően kiegyenesedett.
– Ebből pedig elég! – mennydörögte. – Mégis mit gondolsz, ki vagy te, hogy itt megjátszod nekünk a parancsnokot?! Még egy szó, még egy nem akarom, és elvitetlek a leghidegebb vadon közepére. Ha magad túl ostoba vagy ahhoz, hogy megfogadd a jó tanácsot, az a te bajod, de megtiltom, hogy felhecceld a fiúkat, és ezzel az ő életüket is tönkretedd! – Te aztán semmit sem tilthatsz meg nekem. Halljátok, a tudós áruló úr azt hiszi, hogy bármit is megtilthat nekem, de én puszta kézzel verem pacallá! Berohant, és megragadta Kilian szép egyenruhájának a gallérját. Dühösen megrázta a fiatalembert, és már emelte ökölbe szorított kezét, hogy az arcába csapjon, de ekkor hirtelen megmerevedett, és lassan összerogyott. Anthira nyugodtan eltette a kábítópisztolyát, és thuleiül szólt Kilianhoz: – Jól tetted, hogy nem próbáltál visszaütni. Egy verekedő férfi olyan rémes látvány. A tengerészgyalogosok mozdulatlanul ültek az asztal körül, és ijedten nézték a padlón heverő eszméletlen társukat. Kilian két „szolgája” felkapta az ájult Carlt, és kivitte. – Utoljára láttátok – jelentette be Kilian. Riadtan néztek egymásra, és némán ettek tovább. De Kilian látta, végre kezdik elhinni, hogy a tudósnak hatalma is van. És a hatalom és annak
külsőségei előtt meghajoltak. Már az almánál tartottak, amikor egyikük meg merte kérdezni: – És mi lesz most Carllal? – Semmi. Más munkát kap valahol, de egyetlen honfitársa sem lesz mellette. Meg kell tanulnia, hogy a thuleiek nem tűrik az erőszakot. – Ez azért kegyetlenség. – Igen, de ő maga tehet róla. Az előbb azt mondtátok, hogy meg kell próbálni a legtöbbet kihozni a helyzetünkből. Mi vagyunk a vesztesek, és kész. Ezzel az utolsó kijelentésével fordult a kocka. A tengerészgyalogosok addig nem tekintették vesztesnek magukat, de most, hogy Kilian hangosan kimondta, igaz lett a dolog. Mi történik egy bádeni katonával, akit elfognak a magiar lázadók? Halálra kínozzák. És mi történik a magiar lázadókkal, akiket elfognak a bádeni katonák? Pontosan ugyanaz. Itt nem ütik-verik, éheztetik őket, és nem is nagyon alázzák meg. Van bizonyos fokú szabadságuk, emberi körülmények között laknak, és ami a legfontosabb, senki sem kínozza őket. Csak a honvágytól szenvednek, az meg majd csak elmúlik egyszer. Kilian egész este köztük maradt, és annyit beszélt, hogy a végén már megfájdult a torka. Csak késő este menték Anthirával vissza a városba.
– Jó munkát végeztél, Kilian – mondta a lány másnap reggel, miután elintézte, hogy Carlt elvigyék valahova máshova. – Semmit sem értettem abból, amit a bádenieknek mondtál, de figyeltem az arcukat, először fenyegetően és bizalmatlanul néztek, aztán lassan megnyugodtak. Azt hiszem, ezzel a csoporttal már nem lesz sok bajunk. Kiliannak újra feltűnt, hogy ez a lány mennyire hasonlít Thurára, bár a hangja egész más, és hiányzik belőle az a vadság, ami Thurában annyira vonzotta. – Még egyszer meg akarom köszönni, hogy megmentettél egy alapos veréstől – mondta nevetve. – Ez a Carl nagyon erős gyerek, biztosan tényleg pacallá vert volna, ahogy ígérte is. – Azért vagyok itt – válaszolt Anthira nyugodtan. – Borzasztó, ha két férfi verekszik. Olyan ostoba és céltalan, ha valaki veszekszik ahelyett, hogy közösen végeznék a munkát. Nekem aztán beszélhetsz, gondolta Kilian, és megkérdezte: – A thuleiek soha nem veszekszenek? – De, persze hogy köztük is vannak véleménykülönbségek. De akkor megbeszélik a dolgot. És ha valaki tényleg torkig van a szomszédaival, akkor egyszerűen elköltözik. Nem gondolod, hogy ha valakit ki nem állhatsz, akkor jobb elkerülni, mint arcul ütni?
– Hát, azért egy pofon nagy megkönnyebbülést jelenthet. De mi van akkor, ha nem tudsz elköltözni, mondjuk, mert nagyon szereted a munkád, és nem akarnád otthagyni? Mi van, ha azt gondolod magadban: ki nem állhatom ezt a nyavalyás Kiliant, mégis hónapokig együtt kell vele bolyonganom szerte az országban, hallgathatom, hogy valami érthetetlen nyelven vartyog órákig, ráadásul még meg is kell védelmeznem. Mit tehetsz, ha magadban valami ilyet gondolsz? A Konega azt mondta, hogy gyere velem, és légy segítségemre, közben meg lehet, hogy neked egyáltalán nem volt hozzá kedved. Akkor csak elképzelhető, hogy holnap vagy holnapután kitör közöttünk a veszekedés? Anthira halkan nevetett. – Te buta, te még mindig nem értesz bennünket. Hát persze hogy önként jöttem veled, akárcsak Miut és Karo. Rokonszenves vagy nekünk, egész másképp viselkedtél, mint a többi ostoba bádeni, akik folyton azt hajtogatták, hogy parancsra tették, amit Thule ellen elkövettek, mintha ez mentség volna. Kilian megmerevedett. A téli nap átragyogott a kopasz fák ágain, és fényfoltokat rajzolt a járdára. Az egyik eresz alatt úgy énekelt egy madár, mintha már tavasz volna. A tavon fehér vitorlások siklottak. És Anthira, a kerek arcú, nevető szemű Anthira könnyedén kimondta, hogy tetszik neki.
– Komolyan beszélsz? Tényleg rokonszenves vagyok neked? – Hát persze. Hiszen olyan helyes fiú vagy, igyekszel, nem félsz a nehézségektől, és akkor sem ijedsz meg ezektől a durva bádeniektől, amikor neked esnek. És nagyon tetszik az arcod. Nem mintha szép volnál, láttam már szebb férfiakat is, de mindig olyan elragadtatással bámulod a világot, mintha valóban szeretnéd a földet. Kilian beszívta a friss levegőt. Tél közepén jártak, de Holtakban ragyogott a nap, a hideg északi szelet felfogták a város körüli hegyek és dombok. Úgy érezte, ez a legpompásabb hely egész Thulén. És ez a fekete lány azt mondja neki, hogy megkedvelte. Nem is olyan kilátástalan az élet… Lovon mentek tovább. Néha átvágtak egy síkságon, ahol süvített a szél, és bőrig áztak. Aztán hágókon keltek át, térdig érő hóban. Gyakran aludtak erdőkerülők kunyhóiban, szénával tömött matracon és rengeteg gyapjútakaró alatt, mert még benn a házban is fagyott. A medvék téli álmukat aludták, de a vadonban farkascsordák jártak zsákmány után. Kilian, aki a meleg Európából származott, jobban szenvedett, mint a szívós thuleiek, de vidáman viselte, hogy a hidegtől könnyezett a szeme, elgémberedett a keze, és majd lefagyott a lába. Mert szívesen utazott egyik csapatnyi bádenitől a
másikhoz; örült, hogy az anyanyelvükön beszélhet velük, és néha találkozhat egy régi ismerőssel. Egyre jobban végezte a munkáját, egyre kevésbé esett nehezére, hogy magyarázkodjék, vigasztaljon, megnyugtasson, kérdésekre válaszoljon. Minden egyes csoportban volt egy olyan lázadó, mint Carl, aki hallani sem akart vigaszról vagy józan észről, hanem szájalt, ökölbe szorította a kezét, és mindennek elmondta Kiliant. Néha valóban tiszteletet ébresztett az egyenruhája és a tányérsapkája, néha azonban kigúnyolták miatta. Anthira minden esetben csendesen állt mellette, és nyugodtan figyelt, bár egyetlen szót sem tudott bádeniül. De mindig kész volt beavatkozni, ha valamelyik egykori tengerészgyalogos erőszakkal fenyegette a királynő követét. És aki ugyanúgy, mint Carl, egyáltalán nem hallgatott az okos szóra, azt elkábították, és ahogy Kilian tanácsolta, olyan helyre vitték, ahol közel s távol nem volt más bádeni. Nem felejtették el, hogy azt mondta: a magány a legvadabbakat is megszelídíti. Kilian elmagyarázta a dolgot Anthirának is, aki azonban úgy vélte, ez az eljárás túl kegyetlen. – Senki sem viseli el, hogy mindenki csak kerülje és gyanakodjék rá – fejtegette Kilian. – Amíg a bajtársai csodálják az ilyen bajkeverőt, persze hogy vademberként viselkedik. De ha egyedül van olyanok között, akik elítélik az erőszakot, és nem
törődnek a szájalásával, akkor hamar rájön, hogy így semmit sem tud elérni. És még a legvadabb bádeniek is, ugyanúgy, mint minden ember, azt akarják, hogy legalább egypáran szeressék őket. Tehát az ilyen ember hamar alább adja, és akkor azt is látni fogja, hogy a többiek kezdenek barátságosabban viselkedni vele. Egy fél éven belül elfelejti a makacsságát, és megpróbál a környezete kedvére tenni. Anthira elgondolkozva bólintott. – Örülök, Kilian, hogy figyelhetlek munka közben. Csak úgy árad belőled a meggyőződés és a kiegyensúlyozottság… mintha pontosan tudnád, hogy ezeknek a fiúknak mire van szükségük, és hogyan lehet őket megközelíteni. Nagy szolgálatot teszel ezzel a hazánknak. – Nem értetek teszem, Anthira, hanem elsősorban magukért a fiúkért. Nem akarom, hogy boldogtalanok legyenek; azt szeretném, ha megbékélnének a vereségükkel. Anthira melegen rámosolygott, és a karjára tette a kezét. És bár épp egy jégmezőn gyalogoltak keresztül, kötőféken vezetve a lovakat, ahol bármelyik pillanatban megcsúszhattak volna, Kilian egészen kimelegedett. – A fiúknak meg kell tanulniuk – folytatta–, hogy milyen nagyszerű dolog is thuleinek lenni. És csodálkozva hallgatta saját szavai visszhangját.
24. FEJEZET Régi ismerősök A harmadik téli hónapban jártak, Kilian, Anthira és két kísérőjük napokig bolyongtak a végeláthatatlan fenyőerdőben, amíg végül megérkeztek Kitaa bányavidékre. Késő délután volt, épp elhelyezték az istállóban a lovakat, mikor Kilian az utcán megpillantotta azt az embert, akit nagyon régen szeretett volna viszontlátni. – Mannix doktor! A férfi meglepetten fordult meg. – Kilian Werfel, hát te élsz?! Odarohantak egymáshoz, és boldogan kezet ráztak. – Igen, élek! – ujjongott Kilian. – Hála neked. És hála az Apu folyónak. Hajszálon múlt, hogy bele nem fúltam, de úgy látszik, még nem érkezett el az időm. Hogy vagy, doki? Gyere, menjünk be abba a sörözőbe, ott melegebb van. Meghívlak. Anthira eltűnt a fogadóban, hogy éjszakára szállást foglaljon, de Kiliannak régi barátja társaságában nem is volt szüksége testőrre. % Leültek, melegített sört ittak, és örömmel nézegették egymást. – Doki, jól nézel ki. – Jó sorom is van, a szénbányában dolgozom. Az itteni bányamérnök asszony, aki egész jól beszél kanadaiul. Kicsit másképp hangzik, mint a brit, de azért nagyjából megértjük egymást. Úgyhogy meg tudjuk beszélni, hol nyissunk új
tárnákat, hogyan fúrjuk át vagy robbantsuk fel a sziklákat. Nagyon jól tudunk egymásnak segíteni. De hogy kerülsz ide, Kilian? Téged is a bányákba küldtek dolgozni? Kilian beszámolt új munkaköréről, és Mannix figyelmesen hallgatta. – Furcsa, hogy épp téged kértek fel – szólalt meg egy idő múlva. – Soha nem voltál túl népszerű a katonák körében. – Nincs is valami könnyű dolgom – ismerte el Kilian. – El is hiszem. Negyvenhárom honfitársunk él itt, és nem mind elégedetlenek vagy boldogtalanok. Talán mert itt sok olyan thulei is dolgozik, akinek ugyanilyen bélyeg van az arcán. És ők önkéntesen töltik itt büntetésük idejét. A sötét tárnában, a szenes arcon nem látszik a szégyenbélyeg, és olyan embernek érezhetik magukat, mint a többi. Legalábbis azt mondják. Beszélek már egy kicsit thuleiül, amire szükségem is van, mert állandó kapcsolatban állok a munkásokkal. Mint a bányamérnök helyettese, felelősségteljes munkát végzek. – Mégis úgy hallottam, hogy Kitaa lakosságának elég sok baja van a bádeniekkel. – A fiúknak honvágyuk van. Az én helyzetem könnyebb, én fel tudom használni a képzettségemet – bólintott Mannix doktor. – Igazán hasznomat veszik, így aztán nagyobb tiszte-lettel
is viseltetnek irántam, mint egy közönséges munkás iránt. Úgy öltözöm, mint a thuleiek, úgy lakom, ugyanazt eszem, és meg vagyok ugyan bélyegezve, de ha az új tárnákról beszélek, a veszélyes földrétegekről, a munka műszaki részéről, akkor figyelmesen meghallgatnak, és nagyra értékelik a tanácsaimat. A tengerészgyalogosok helyzete más. Rendszeresen összeverekednek a thuleiekkel. Megértem, hiszen nagyon boldogtalanok. Semmi sem lett Berger szép ígéreteiből, hogy csupa nagybetűkkel írhatják be nevüket a történelem könyvébe, meg a hasonló ostobaságokból. Nem otthon ünneplik őket, mint hősöket, hanem csilléket kell feltolniuk a dombra, szenet kell csákányozniuk, kosárban cipelik a szenet, és este jéghideg vízben kell lemosniuk a szénport. És mit csinálnak az itteni bányászok munka után? Hazamennek pihenni, vagy beülnek a kocsmába, szóval egész jól elszórakoznak. De a mi fiaink mindebben nem vehetnek részt, mert nem értik a nyelvet, nem ismerik a játékszabályokat. Tehát úgy szabadulnak meg a feszültségtől, hogy egymással vagy a thuleiekkel veszekszenek. Mert meg akarják mutatni, hogy mint bádeni katonák felsőbbrendű fajhoz tartoznak. Így aztán mindig újra megnövekszik a feszültség, ezért örülök, hogy eljöttél, így talán sikerül lecsillapítani őket, mert különben még komoly baj lehet.
– De csak nem egyformán kezelhetetlen mind a negyvenhárom? – kérdezte Kilian. – Persze hogy nem, de van egypár hangadó, aki igyekszik a lehető legnagyobb felfordulást okozni. És te is ismered a tengerészgyalogosokat: egyik sem akar elmaradni a másiktól. – Kik a főkolomposok? – Kettőt ismerek. Az egyik Wessing tizedes, a másik meg egy fiatal fickó, akinek a nevét nem tudom, de mindenki Vasöklűnek hívja. Csak tizenkilenc éves, bivalyerős, és nagyon büszke rá, hogy a hadjárat során két erdőkerülőt és három thulei parasztot juttatott a túlvilágra. És ha valakinek ilyen neve van, akkor ahhoz méltón is akar viselkedni. Imád másokat megverni és a lányokkal erőszakoskodni. Hát pontosan ez az a két dolog, amit a thuleiek a legszigorúbban tiltanak, tehát képzelheted, hogy érzi itt magát. Ráadásul, amikor a thuleiek megtudták, hogy megölte a honfitársaikat, a vörös pecsét mellé egy koromfekete bélyeget is nyomtak a képére, és úgy hallottam, az legalább hét évig rajta marad. És a fiú nem ért az egészből semmit. Ha bebörtönöznék vagy megkorbácsolnák, azt értené, de egy bélyeg… Nálunk az ilyen alakokat, ha nem maradnak a hadseregben, húsz évre lecsukják. Itt meg hagyják szabadon kószálni ezt a gyilkost, hogy még több gonosztettet követhessen el. Azért mégiscsak furcsa egy nép ez a thulei.
– No, majd én kézbe veszem ezt a Vasöklűt – ígérte Kilian. Mannix doktor keserűen felnevetett. – Csak nem képzeled, hogy a Vasöklű hallgat az okos szóra? Majd kiköp és megfenyeget, hogy összetöri a csontodat. – Nem, nem ilyen egyszerű ez – mondta Kilian önbizalommal telten. – Ismerem én az ilyenfajta fiúkat. Ha valaki egyenruhában van, és gőgös pillantást vet rájuk, rögtön meghunyászkodnak. Erősek, de ostobák, és valójában nagyon kicsi az önbizalmuk. Gondolkozni nem tudnak, önmagukat sem értik. Tehát mindent verekedéssel és erőszakkal intéznek el. Abban igazad van, hogy jó katonát lehet belőlük faragni. Azért akarják kivívni mások csodálatát, mert nem biztosak saját értékükben. Törnek-zúznak, aztán diadalmasan néznek körül, és megharagszanak, ha mindenki rosszalló pillantásokat vet rájuk, mert akkor megalázva érzik magukat. Tudom én, hogy kell megfogni egy ilyen fiút. Hol találom? – A nyolcas barakkban lakik, Wessing tizedessel együtt. Csak ketten vannak az egész épületben, mert sem a mieink, sem a thuleiek nem hajlandók velük együtt lakni. A tizedes persze rangban a Vasöklű fölött áll, de nagyon élvezi, ha a fiú tombol, és úgy biztatja, mintha bokszedző volna, a Vasöklű meg a legjobb tanítványa. Már kértem a művezetőt, hogy válassza szét őket, de nem
akarta. Szó szerint azt mondta: azt reméli, egyszer beverik egymás fejét. De azt ugyan hiába várja, mert az egykori tizedes nagy helyesléssel fogad mindent, amit a Vasöklű művel. És az sem tűnik jó megoldásnak, hogy a fiút teljesen elszigeteljük, mert abba meg belebolondul. – Tudnom kell a valódi nevét – mondta Kilian elgondolkodva. – Azt hiszem, már maga sem tudja, mindig mindenki Vasöklűnek hívja, már azóta, hogy eljöttünk Loranból. Valószínűleg nem ismered, a Hódító II-n utazott, amelyik a viharban el-pusztult. Azt mondják, aznap éjjel két pajtása életét mentette meg úgy, hogy megragadta a gallérjukat, és partra úszott velük. Szinte elképzelhetetlen, hogy egyszerre kettőt vonszolt magával abban a kavargó vízben! A többiek félnek ugyan tőle, de azért egy kicsit hősként is tisztelik, így aztán nem támadnak neki. És ne is haragudj, ha azt mondom, ez tényleg hőstett volt. – Senki sem csupa rossz – bólintott Kilian. Felállt, és kezet nyújtott Mannixnak. – Nagyon örülök, hogy összetalálkoztunk, doki, és főleg annak, hogy ilyen jól megy a sorod. Nincs honvágyad? – De igen, néha a legidősebb fiammal álmodom. Soha nem fogom viszontlátni, és ez fáj. Másrészt viszont, ha meggondolom, hogy hányszor került veszélybe az életem, örülhetek, hogy itt vagyok.
Tudod különben, hogy Bratschel őrmester volt az, aki az erdőtűz alatt megmentett? – Ő is itt van? – kérdezte Kilian meglepetten. – Igen, de csak ritkán látom. Nem a bányában dolgozik, hanem az istállókban. A tűz után egy darabig ugyanabban a kórházban feküdtünk, aztán idehoztak bennünket. Egy kicsit furcsa lett az öreg. Én vagyok az egyetlen bádeni, akivel szóba áll, egyáltalán nem törődik a régi bajtársaival. Nem akar velük lakni, és nem hajlandó velük közösködni. De különben, úgy látszik, egész jól beilleszkedett, senkinek sincs vele baja. Kilian bólintott. – Thule mindenkire másként hat. Most vissza kell mennem a fogadóba, Anthira biztos aggódik már, hogy hol vagyok. Találkozunk még a napokban. – Szívesen, és izé… Kilian, vigyázz a Vasöklűvel. Fél kézzel szétmorzsolhat. – Nem fogom elfelejteni. Kilian a fogadóban elmesélte, mit tudott meg régi barátjától. – Mikor vágsz bele? – kérdezte Anthira. – Holnap, munka után. Mindig az a legjobb pillanat, hogy hassunk az ilyen alakokra. Amikor belefáradtak a hatórás csákányozásba, nyugalomra és meleg ételre vágynak, olyankor a leggyöngébb az ellenállásuk. Anthira bólintott, és mondani akart valamit Miutnak és Karónak, de Kilian megelőzte:
– Várj egy pillanatig. Azt akarom, hogy most ne gyertek velem. A Vasöklű vérszomjas őrült, és senkit nem akarok veszélybe sodorni. – De hát azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád – tiltakozott Anthira. – Tudok én magamra vigyázni! – Nem hagylak egyedül odamenni! – kiáltotta Anthira, és a szemében valódi aggodalom látszott. Csak Karo helyeselt: – Kiliannak biztos jó oka van rá. – Így igaz – felelt Kilian. – Anthira, higgyél nekem, ha mellettem állsz, amikor megkeresem a Vasöklűt, és meglátja a pisztolyodat, amiből megérti, hogy engem, a férfit neked, a nőnek kell megvédelmezned, semmire sem jutok vele. Arra van szükség, hogy tőlem ijedjen meg, csak így lehet megzabolázni. Az ő szemében a nő csak játékszer, és kinevet mindenkit, akinek játékszerre van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Anthira, szépen kérlek, hagyd, hogy egyedül intézzem el ezt a dolgot. A lány még sokáig tiltakozott, de végül legalább részben megadta magát. – Jó, menj egyedül, de Karo, Miut meg én ott leszünk a közeledben, hogy szükség esetén beavatkozhassunk. Nem akarom, hogy bármi bajod essék, Kilian, azt sohasem tudnám megbocsátani magamnak – és egy pillanatra
megfogta a fiú karját. – ígérd meg, hogy óvatos leszel! – Nem. – Ó, Kilian… Tényleg fontos vagyok neki, döbbent rá Kilian, és ettől egész kimelegedett. És zavarba is jött, úgyhogy gyorsan felment a saját szobájába, hogy ne lássa az átható pillantású fekete szemeket. Másnap délután esett az eső. Kilian elindult a barakk felé, ahol Wessing és a Vasöklű laktak; Anthira és a két „szolga” távolról követték. Egész nap kellemetlen, nyirkos idő volt, és már sötétedett. – Maradjatok az épület mögött – mondta Kilian a thuleieknek. – Nem akarom, hogy haza-jövet meglássanak benneteket. – De… – Anthira! Megbeszéltük, hogy ezt az ügyet úgy intézzük el, ahogy én javasoltam. – Félek – suttogta a lány. Én is, gondolta Kilian, de nem mondta ki. Kísérői elbújtak, Kilian meg beállt egy csupasz fa alá, és szorosan maga köré tekerte a köpenyét. Az ösvényen két alak közeledett. Már messziről hallatszott, hogy morognak. A fa alatt álló férfit nem vették észre. Az ösvényről letértek a barakkhoz, és beléptek. Nem sokkal később kigyulladt a fény az épületben. Kilian még néhány percig várt, aztán ledobta a köpenyét,
ezüstgombos botját a bal karja alá csapta, belökte az ajtót, és bádeniül elüvöltötte magát: – Vigyázz! A két férfi, aki az asztalnál ült, ijedten nézett fel. Az olajlámpás fénye az ajtóban álló egyenruhás alakra esett, a bot ezüstvége csillogott, a csillagok szinte szikráztak Kilian gallérján. A két egykori tengerészgyalogos felpattant, kezét a combjára szorította, kidomborított mellkassal, magasra felvetett állal álltak. – Név! – vetette oda Kilian. Az egyik bányász kimérten megszólalt: – Hans Wessing tizedes jelentkezik, uram. Kilian biccentett, és rávakkantott a másikra: – Név! – Horst Kamel tengerészgyalogos jelentkezik, uram. Kilian tett egy lépést előre. – Komoly panaszok érkeztek a viselkedésetekre. Mit tudtok mondani? – A hangja pengeéles volt. Wessing meg akart szólalni, de Kilian felemelte a botját, és ráüvöltött: – Hallgass! Kamel tengerészgyalogost kérdeztem. A Vasöklű mintha összement volna a tiszt szigorú pillantásától. – Én… izé… nem is tudom, miről lehet szó, uram. És úgy látszott, valóban fél.
– Erőszakos cselekedeteket követtél el. Megsértetted és bántalmaztad ennek a városnak a lakosait. Elhanyagoltad a munkádat, és ami mind közül a legsúlyosabb, lányokkal és asszonyokkal erőszakoskodtál. Te pedig – üvöltött rá az egykori tizedesre –, te egy hajszállal sem vagy jobb! Te is komoly fegyelemsértést követtél el. Könnyen lehet, hogy a haditanács elé idéztetlek benneteket, ahol a lehető legsúlyosabb büntetést fogják rátok kiszabni. Mit szólsz ehhez, Kamel? – Ez, izé… erős túlzás, uram. Úgy értem, ezek a vádak. – Igen? – vágta oda Kilian. – Ha kell, harminc tanút is állíthatok. – Igen, uram, de… – Ne pofázz vissza! Elismered, hogy bűntetteket követtél el? – A thuleiek… – Csak semmi kifogás. Elismered? – …igen, uram. – És te, Wessing? – Mi… izé… – Igen vagy nem? A szavai ostorként csattantak. A tizedes elsápadt. Már csak bólintani mert. – De cukkolnak, uram – nyögte ki a Vasöklű. – Kicsoda? – Az itteniek mind. Ha valakivel beszélgetni akarok, otthagy. Ha bemegyek egy kocsmába, az összes vendég rögtön kimegy, és a pult mögött
álló asszony nem hajlandó kiszolgálni. Ha végigmegyek az utcán, a szülők behívják a gyerekeiket a házba. Úgy tesznek, mintha leprás volnék. – Mert úgy is viselkedtél. És miért nem mosakodtál meg rendesen? Fekete foltos a képed. Rajta, menj oda ahhoz a lavórhoz, és sikáld tisztára. Ilyen mocskos arccal nem állhatsz egy főtiszt elé. A Vasöklű reménytelenül dörzsölgette a képét. – De ez a fekete nem jön le, uram. Kilian úgy tett, mint aki megdöbbent. – Micsoda! – üvöltötte. – Azt akarod mondani, hogy egy gyilkos bélyegét viseled? A Vasöklű lehajtotta a fejét. – Én… én nem tehetek róla, uram. – Dehogynem tehetsz róla! No, figyelj ide, Kamel fiam. A thuleiek senkinek nem adnak ok nélkül fekete bélyeget. Csak ha valaki komoly bűnöző. No, beszélj, mi minden van a rovásodon? – Semmi, uram. No jó, egyszer verekedtem. De senkit meg nem gyilkoltam. Komolyan nem, uram. De a bíró azt mondta, igen. Az a nő hazudott, uram, hazudott. – Részt vettél egy egész falu kiirtásában. – De hát mind ott voltunk, uram. Berger parancsnok utasított. – Bergert leváltották. Úgy tájékoztattak, hogy te két erdőkerülőt is lelőttél.
– A folyó menti táborban, amikor vadászni voltunk. Azok az átkozott erdőkerülők meg akarták akadályozni, hogy szarvast lőjünk, és kettőt sikerült elkapnom. De uram, azt is parancsra tettem. – Tehát parancsra ölni nem gyilkosság? – Hát persze hogy nem! – Az emberölés emberölés. – De… de uram, én katona vagyok! Én csak a parancsot teljesítettem. – A thuleieknél ez nem számít. És… „vigyázz!” Hát mondtam, hogy pihenj?! A fiú újra megmerevedett. – Tehát elismered, hogy legalább öt thuleit megöltél. Elismered, hogy verekedést provokáltál a városban. Elismered, hogy komoly fegyelemsértést követtél el. Miért? – Én... én… – Rajta, válaszolj, ha kérdezlek! – De hát már mondtam, uram. Cukkolnak. – Csak elkerülnek. Te meg úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyerek, és nekitámadsz olyanoknak, akik téged egyáltalán nem bántottak. Erőszakot alkalmazol, ahelyett hogy normálisan megmondanád, mi bajod. – De hát nem értenek, uram. – Nem, mert túl ostoba vagy, hogy megpróbáld megtanulni a nyelvüket. Wessing, te mit tudsz felhozni mentségedre? Csak azt a kifogást, hogy parancsra tetted? Te is csak nyavalyogni tudsz,
hogy a lányok faképnél hagynak? No, válaszolsz végre? Az egykori tizedes reszketett. – Én… én… – Ne dadogj, ember! Egyet mondok neked, Wessing. És ez rád is vonatkozik, Kamel fiam. Ha még egy panaszt hallok rátok, ha még egyszer zavart keltetek, ha nem viselkedtek engedelmesen, ha nem mutattok kellő alázatosságot, akkor gondoskodom róla, hogy mindkettőtöket kitegyenek a vadon közepén, élelmiszer, szerszámok, egy árva bicska nélkül, és olyan vidéken, ahol rengeteg a farkas, medve és vadmacska. És akkor aztán megnézhetitek magatokat. Értve? Feleljetek! – Igen, uram – suttogta a Vasöklű. – Te is megértetted, Wessing? – Igen, uram. – Nagyszerű! – mondta Kilian, tisztelgett, összecsapta a sarkát, és kivonult. Nem fordult meg, de ahogy behúzta maga mögött az ajtót, még hallotta a megkönnyebbült sóhajt. Mosolyogva ment tovább. Anthira, Miut és Karo hamarosan csatlakoztak hozzá. Anthira odanyújtotta neki a köpenyét. – Nagyságos Földanya – mondta –, el nem tudom képzelni, mit mondtál ennek a két erőszakos fráternek, de belestem az ablakon, és láttam, hogy valósággal reszketnek előtted. Mintha te egyáltalán nem féltél volna, pedig a városban
mindenki retteg tőlük. Hogy csináltad? Mit mondtál nekik? – Nem sokat, csak annyit, hogy a jövőben normális emberként kell viselkedniük. – És még csak neked sem estek! Igazán kellemes, ha az embert egy helyes lány így csodálja. Kilian csendesen mosolygott. – Az ilyen alakokra nem hatnak az észérvek. Éreztetni kell velük, hogy senkik és semmik, magasan fölöttük állsz rangban, csak ezt értik. Nem tehetek róla, Anthira, egyszerűen ilyenek. Ha üvöltöznek velük, fenyegetik őket, akkor meghunyászkodnak. És persze akkor is, ha szép egyenruhát látnak. Azt hitték, hogy nagyon hatalmas ember vagyok, aki egy szavával megsemmisítheti őket. Csak az ezüstcsillagjaimat és arany csíkjaimat látták, engem magamat nem. Még csak meg sem ismertek, amit egyébként reméltem is, azért is nem vettem le a sapkámat. – Tudod, az az érdekes – mondta Anthira –, hogy minden csoportnál más és más hangot ütsz meg. És ha velem beszélsz, azt megint másképp teszed, sokkal hétköznapibban. Pontosan tudod, hogy kell ezekkel a fiúkkal bánni… Olyan okos vagy! Kilian hirtelen rájött, főleg azért végzi ezt a munkát, hogy ilyesmiket halljon Anthirától. A csudába is, gondolta, lehet, hogy már megint szerelmes vagyok? Persze ott van a vörös pecsét.
De azért remélte, hogy még egy ideig sütkérezhet Anthira csodálatában, ezért megszólalt: – Nem hiszem, hogy az ittenieknek még sok bajuk lenne ezzel a két „erősjánossal”, de azért a biztonság kedvéért maradjunk még egypár napig. Rendben? Amúgy is azt hallottam, hogy a Kalmarbjerg tartományba vezető utak a hó miatt még mindig járhatatlanok. Lassan kiértek a bányavároska főutcájára. Az emberek a legtöbb házban még a vacsoránál ültek vagy barkácsoltak. Túl hideg volt ahhoz, hogy kimenjenek, és még mindig szemerkélt az eső. A sarki fáklyák fénye megvillant Anthira fekete haján. Kilian remekül érezte magát. Sikeresen elvégzett egy nehéz feladatot. Anthira úgy viselkedik vele, mint jó baráttal, mintha nem is látná a vörös bélyeget az arcán. Ki tudja, talán egy vagy két év múlva… Megszorította a lány karját, aki nem tiltakozott. Elmentek egy nagy söröző mellett, melynek ajtaja tárva-nyitva állt. Zenét, nevetést, vidám beszélgetést hallottak. Thulén a sörözők voltak a társasági élet színterei, a családok együtt jártak ide szórakozni. Énekeltek, zenéltek, táncoltak, és vidám színdarabokat adtak elő. – Bemenjünk? – kérdezte Kilian reménykedve, de Anthira megrázta a fejét. – Ma este nem, fáradt vagyok.
A sörözőből kijött egy megtermett férfi, aki egy darabig Kilianék előtt ment. A járása valahogy ismerősnek tűnt. Amikor aztán a férfi egy utcasarkon megállt, és a fáklya fénye az arcára esett, akkor ismerte meg. – Bratschel őrmester! A férfi megfordult. Szakállát-bajuszát leborotválta, a fején furcsa, kopasz folt, tűzvörös és ráncos, egy csúnya égési seb nyoma. De tényleg Bratschel volt. Úgy nézett Kilianra, mint aki kísértetet lát. – Ki… kicsoda ön? – dadogta tört thulei nyelven. Kilian kezét nyújtotta, és bádeniül válaszolt: – Bratschel, hát nem ismer meg? Én vagyok az, Kilian Werfel. Látja, még élek, és mond-hatom, nagyon örülök neki. Tudja, hogy Mannix doktor is itt van? És. Az egykori őrmester egész idő alatt rosszallóan nézte Kilian egyenruháját. – Csodálkozik a ruhámon? Ne is törődjék vele! Civil vagyok, és mindig is az maradok. Azt hitte, hogy meghaltam, ugye? De nem, nagyon is élek. Azért ugrottam bele a folyóba, mert inkább választottam a vízbefúlást, mint hogy a társaim gyilkoljanak le. De szerencsém volt, élve megúsztam. Ez itt Anthira, egy gothabi rendőrnő. Bratschel, hogy van? Mit dolgozik? Ha valamiben segíthetek, csak mondja meg, én…
Bratschel hátralépett, kiköpött, és csak egyetlen szót mondott, egy megvető, megsemmisítő szót: – Renegát! – Aztán sarkon fordult és elment. Kilian már nem érezte magát olyan remekül. 25. FEJEZET Vissza Kulusba A Fjorelberg tartomány volt Kilian körútjának utolsó állomása. Vad, hegyes, gyönyörű vidék volt. A fenyő borította hegyek, csobogó patakok és harsogó vízesések között kis falvak és bányavároskák bújtak meg a gyémánttiszta tavak partján. A vízben öt-hatezer karhossznyi magas havasok tükröződtek. Mire Kilianék megérkeztek Saviq bányavárosba, épp tavaszodni kezdett. A folyócskákat az olvadó hó felduzzasztottá, a levegőt virágillat töltötte be. Az égen vadlibák húztak észak felé. A téli álmukból ébredt kisemlősök vígan szaladgáltak, a völgyekben virágzottak a gyümölcsfák, és még a sziklák között is sok ezer tarka vadvirág nyílt. A madarak lelkesen rakták új fészküket, minden fán ott csipogtak és csiviteltek. A kanyargós utakon ökrös szekerek indultak azokba a városokba, ahol kezdtek kifogyni a télre felhalmozott készletek. Minden mozgolódott, és boldogan szívta be a friss levegőt, és már előre örült a hosszú, pompás nyárnak… A bádeniek itt, Saviqban a kőbányákban dolgoztak. Nem voltak sokan, és a thuleieknek
sem volt velük bajuk. Kilian mégis megkereste a társaságot, hogy felkészítse őket a jövőjükre, a thulei életre. Mint mindenütt, ahol eddig a honfitársaival találkozott, itt is azt látta, hogy gyötri őket a honvágy és a csalódottság. A szabadidejében meg Miut és Karo és néha Anthira társaságában felfedezte a környéket. A téli hónapok nagyon nehezek voltak, úgy érezte, megérdemel egy kis pihenést. A Fjorel-hegység pedig elmondhatatlanul gyönyörű volt. Vagy három hét múlva azonban nyugtalankodni kezdett. A lágy tavaszi időben ismét mehetnékje támadt. De hisz már meglátogattak minden helyet, ahol bádeniek voltak, nem maradt semmi dolga. Vagy igen? Kilian megkereste Anthirát. A lány egy platánok árnyékolta nagy téren játszott egy csapat gyerekkel. – Beszélnem kell veled – mondta, de Anthirának semmi kedve nem volt otthagyni a gyerekeket. – Mindjárt. Kilian leült egy padra a fák alá, és várt. Tapasztalatból tudta, hogy Anthirát nem lehet sürgetni, majdcsak odajön hozzá, ha megunja a játékot. És különben is szívesen nézte. Magasabb, karcsúbb volt, mint Thura, és sokkal vidámabb. Úgy szaladgált és kiabált a kicsikkel együtt, mintha maga sem volna több hatévesnél. Önkéntelenül is elnevette magát.
Az egyik mellékutcából éles füttyszót hallott. Ez azt jelentette, hogy vége a tanításnak. A kicsik nagyobb testvéreik elé szaladtak, a térre csend borult. Anthira lihegve huppant le Kilian mellé. – Neked nem volt kedved beszállni? – pihegte. Kilian megdöbbenten nézett rá. Még hogy ő, a felnőtt férfi részt vegyen a kicsik játékában? Eszébe sem jutott. Meglepetten rázta a fejét. – Kilian, mit akartál kérdezni? – Ja igen. Azon gondolkoztam, vajon meddig maradunk még ebben a városban. A munkánkat elvégeztük, arra is szakítottunk időt, hogy kipihenjük magunkat, és élvezzük a tavaszt. Nem kéne visszamennünk Gothabba? Anthira csak a fejét rázta. – Nem. Utasításokra várok. – Igen? Miféle utasításokra? – Hát a Konega üzenetére. – De hát nem jártunk végig minden tartományt, ahol bádeniek dolgoznak? – De. Kivéve Kulust. Kilian majdnem elfelejtette, hogy a honfitársai még mindig megszállva tartják Kulust, ami hajdan Thule egyik legfontosabb kikötője volt. Méghozzá ott nem megvert, a természet meggyötörte tengerészgyalogosok vannak, hanem egy jól felfegyverzett kis hadsereg! – Armina-Dottir vissza akarja szerezni Kulust – magyarázta Anthira nyugodtan.
Hát persze, gondolta Kilian, de hogyan? – Azt hiszed, oda fognak bennünket küldeni? – Ez magától értetődik, nem? Te beszéled a nyelvüket, ismered őket… te tudsz velük tárgyalni. – És én majd megvédelmezlek. Olyan öntudatosan beszélt, mint aki nem érti, hogy más felfegyverzett bádenieket megadásra felszólítani, mint egy csapatnyi elbizonytalanodott, lefegyverzett katonát, akik örültek, hogy élve kerültek ki a pokolból. Vajon Cranach admirális kész rá, hogy thuleivé váljék? Kilian ebben erősen kételkedett. Tudta, hogy vagy nyolcvan ember maradt Kulusban, hogy ott várja be Berger parancsnok értesítését. És ez az üzenet sohasem fog megérkezni. Vajon hogy vészelték át a telet? Kulus a délkeleti parton fekszik, az éghajlat enyhe és esős. Emlékezett, Krisztián azt mesélte, a Kulusban lévő bádenieket a félszigetről tartják megfigyelés alatt. A thuleiek tehát nyilván tudják, hogy mi a helyzet, de ő nem tud semmit. – Nem tudod – kérdezte óvatosan –, hogy Kulusban mi a helyzet? – Nem. De a Konega hírnöke majd elmondja, ha megérkezett. – Tudja… tudja a Konega, hogy mi itt vagyunk Saviqban? – Hát persze hogy tudja.
És amikor meglátta Kilian kételkedő arcát, halkan elnevette magát. – Bízd csak rám magad, Kilian. Akkor igazán minden rendben lesz. – Csak nehogy azt hidd, hogy a Kulusban lévő bádeniek minden további nélkül meg fogják magukat adni. Az admirális egész biztosan a mindhalálig tartó harcot választja. Tudom, ismerem. Anthira azonban egyáltalán nem aggódott. – Thura majd kitalál valamit – mondta nyugodtan. Úgy látszik, a thuleiek rendületlenül bíznak Thura ötleteiben. Négy nappal később három tetőtől talpig bőrbe öltözött erdőkerülő lovagolt be Saviqba. Annál a fogadónál szálltak le a nyeregből, ahol Kilianék is laktak. Becsörtettek, és a legidősebb mély hangon érdeklődött, hogy hol van a bádeni. Kilian rögtön megismerte, ugyanaz a szál-faegyenes fickó volt, aki hónapokkal ezelőtt a saját nyelvén szólt hozzá Kulusban a főtéren. Rajo volt, a Konegahitves. Kilian zavarba jött. Nem tudta, meg kell-e hajolnia. De nem, itt csak nevetnek az ilyesmin. Szólítsa egyszerűen nevén? Azt meg nem meri. Zavartan nézett a rokonszenves szakállas arcba. – Üdvözöllek, Kilian! Jól nézel ki – szólalt meg Rajo. – Üdvözlöm, izé… uram. Megismer?
– Senki sem felejtené el az arcodat. Krisztián gyakran emleget. Hol van Anthira? – Odafönn. Azt hiszem, még alszik. – Hívd ide. Rajo egyáltalán nem viselkedett olyan szerényen, mint a többi thulei férfi. Ugyanolyan magabiztos volt, mint egy polgármesternő. Kilian felrohant a lépcsőn, és megkapirgálta Anthira ajtaját. – Megérkezett Rajo! – kiáltotta. Bentről neszezést hallott, aztán feltárult az ajtó. Anthira egy szál rövid inget viselt csak, és vidáman ránevetett. Egyszerűen ellenállhatatlan volt! – Rögtön jövök. Addig igyatok meg egy sört – mondta, és gyorsan becsukta az ajtót. Kilian leszédelgett a lépcsőn. Kilian csak akkor viselte a maskaráját, ha a bádenieket kellett hivatalos minőségében felkeresnie, különben szívesebben öltözött úgy, mint a thuleiek, térdnadrágba és kockás ingbe, amire hűvös időben pulóvert vagy köpenyt vett. De ha tudta volna, hogy aznap reggel érkezik a Konegahitves, akkor mégis díszbe vágta volna magát. Kormányzati felügyelő vagy sem, megint úgy érezte magát, mint egy közönséges kikötői munkás. Raj ót azonban szemmel láthatóan nem érdekelte a felügyelő öltözéke. Kiliannal együtt
bement a fogadóba, rendelt két sört, és könnyedén csevegett az időjárásról. Nemsokára Anthira is beszáguldott, és melléjük ült. – De jó, hogy magad jöttél, Rajo – mondta vidáman. – Már napok óta várom az üzenetet a fővárosból, de azt hittem, egy közönséges futár jön majd. Ennyire kényes volna a dolog? Rajo elnevette magát, és Kilianhoz fordult. – Ugye tudod, hogy miért jöttem? Hogy rendet csináljunk Kulusban. Kilian csak bólintott. Nyugtalan volt. – Ezt már elmondtam neki! – kiáltott újra közbe Anthira lelkesen csillogó szemmel. Kilian megköszörülte a torkát. – Nem lesz könnyű a dolog – kezdte. – Ott van az admirális, öt hadihajó kapitányai és összes tisztjei és elég nagyszámú legénység is. Nem fogják harc nélkül megadni magukat. Attól félek… – Mióta félsz te? – nevetett Anthira, és Rajóhoz fordult. – Kilian hihetetlenül bátor. Senki elől nem hátrál meg. És ahogy a bádeniekkel viselkedett! Nem győztem csodálkozni rajta. – Armina-Dottir nagyon elégedett a munkáddal, Kilian – mondta Rajo melegen. – Minden tartományból kaptunk híreket, és most már nagyon kevés baj van a honfitársaiddal. Kezdenek beilleszkedni. Most már csak a Kulusban lévő bádeniek vannak hátra.
– De azoknak megvannak a fegyvereik – aggódott Kilian. – És a végsőkig védekezni fognak. Cranach admirális nagyon okos ember, de sohasem adná meg magát az ellenségnek. Ez azt jelentené, hogy elismeri, vereséget szenvedett. És arra képtelen volna. A kapitányok meg imádnak verekedni, és ott maradt a Bádeni Birodalomban a családjuk, akárcsak a legénység sok tagjának. A sorköteles tengerészgyalogosok legtöbbje Fiatal, egyedülálló fiú, és akkora volt az emberveszteség, hogy örülnek, hogy egyáltalán életben maradtak. De a Kulusban lévők helyzete egész más, ők nem csinálták végig ezt a pokoli menetelést. Nagy erőbedobással fognak védekezni. – Miért beszélsz folyton harcról? – kérdezte Rajo csodálkozva. – Egyáltalán nem az a tervünk, hogy erőszakkal foglaljuk vissza Kulust. – Harc nélkül pedig nem fog menni – morogta Kilian. Rajo csak mosolygott. – Tévedsz, Kilian. Neked csak az lesz a dolgod, hogy azután beszélj az emberekkel, hogy megadták magukat. És nagyon komolyan nézett a fiatalemberre. – Mondd meg nekem, Kilian, mi vagy te tulajdonképpen: bádeni vagy thulei? – Én… már magam sem tudom. Egyrészt elfogadtam, hogy hátralevő életemet Thulén kell leélnem. Örülök, hogy a télen a Konega
szolgálatára lehettem, mert csodálom őt is meg a thuleieket is. De ez – és megdörzsölte az arcát –, ez zavar. Érzem, hogy megvetnek miatta, hogy új honfitársaim nem bíznak meg bennem igazán. – A bélyeg idővel elhalványul majd – vigasztalta Rajo. – Tudom. De amíg rajtam van, nem tartozom igazán közétek. – De igen! – heveskedett Anthira. – Igenis közénk tartozol! Kilian lehajtotta a fejét. – De… renegát vagyok – suttogta. – Ostobaság! – ez megint Anthira volt. – Hát már elfelejtetted, hogy a bádeniek meg akartak ölni? Kivetettek maguk közül, Kilian, nem tehettél mást, mint hogy csatlakozz hozzánk. Igaza volt. Rajo nagyon komolyan folytatta: – Kilian, meg kell értened, hogy szabad ember vagy. Nem követelhetem tőled, hogy gyere velünk Kulusba, és beszélj az ottaniakkal, csak megkérhetlek, hogy segíts, és reménykedhetem, hogy igent mondasz. – Hát persze hogy veletek megyek! – kiáltotta a fiatalember. – Én is gyűlölöm a vérontást és a szükségtelen erőszakot. Meg fogom tenni, amire képes vagyok, de egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a kulusi bádenieknek nagyon
veszedelmes fegyvereik vannak. És Rajo, biztos vagyok benne, hogy használni is fogják. – Talán. – Nem talán. Egész biztosan. – Mikor indulunk? – kérdezte Anthira mohón. – Holnap reggel. Lovon megyünk a legközelebbi kikötőig, Tiniteqig. A Tiniteq-fjord partján fekszik, tizennyolc mérföldnyire Kulustól délre. Ott találkozunk majd Thurával és a fiammal, akik hajón jönnek Gothabból. Thura! Tudhatta volna, hogy Thura is benne lesz a dologban, elvégre ő a tervek fő kiötlője. Vajon mit talált ki már megint? Cranach admirális szürke szakállát simogatta, és elgondolkozva nézett Rotsum kapitányra, aki boldogtalan képpel állt előtte. Odakinn zuhogott az eső. Szelíd tavaszi zápor volt, néhány óra múlva ismét sütni fog a nap; az ilyen idő jó a vetésre, de mi történik azzal, akinek nincs mit ültetnie vagy vetnie? – Tehát biztos vagy benne, hogy még mindig körül vagyunk zárva? – mormogott az admirális. – De hát valahogy csak ki kell törni az embereinknek. – Annyiszor próbálkoztunk már, uram – válaszolt a kapitány. – De a thuleiek szigorúan őriznek minden kivezető utat. És az egészben az a legrémesebb, hogy soha nem látunk egyet sem.
Nagyon ügyesen rejtőznek, és hiába nem látjuk őket, lőnek az embereinkre. Amint pedig a mieink az eszméletüket vesztették, levetkőztetik és lefegyverzik, aztán meg otthagyják őket. Biztos sok a vad a dombok között, de egyszerűen nem jutunk hozzá, hogy csapdákat állíthassunk, vagy hogy vadászhassunk. Ezek az átkozott thuleiek mindenütt ott vannak, még a fél-szigeten is. És ha vadászokat küldünk ki, az emberek másnap egy szál gatyában, fegyvertelenül térnek vissza. És az sem segített, hogy lőttük a félszigetet, mikor a sortűz után bevonultunk, egyetlen döglött szarvast találtunk, szétlőtt köveket és kidőlt fákat. De egyetlen halott thuleit sem. Annyi emberünk meg nincs, hogy alaposan átfésülhetnénk a félszigetet, a vadon túl nagy kiterjedésű. Cranach felsóhajtott, és Rotsum válla fölött kibámult az ablakon. Az eső már alig szemerkélt. – És már a halászatnak is vége – folytatta a kapitány. – Mióta ott úszkálnak a tengeri emlősök, azok zabálnak fel minden halat, és amint az emberek megpróbálják az öbölben kivetni a hálóikat, egész delfincsapatok jelennek meg, és megtámadják a csónakokat. És hihetetlenül vadak, egyszerűen a vízbe rántják a matrózokat, felborítják a csónakokat, összetörik az evezőket. Még sosem hallottam, hogy tengeri emlősök embereket támadtak volna meg, de ezek tényleg azt csinálják. Tegnap egy tíz méter hosszú orka
felfalta egyik fűtőnket. Néha már azt hiszem, a thuleiek küldték ránk azokat a dögöket. – Ostobaság! – Én is tudom, hogy ostobaság, de az embernek mégis ez jut eszébe, ha látja, hogy az a hatvanhetven hatalmas állat egymás után támadja meg a csónakokat. – Hát lőjetek rájuk! – kiáltotta az admirális türelmetlenül. – Hiszen azt tesszük, uram. Az a barna delfin, amit a múlt héten sikerült leteríteni, égi ajándék volt, de mi egy barna delfin nyolcvan éhes embernek? Az admirális dühösen az asztalra csapott. – Ez azért mégiscsak képtelenség – kiabálta –, hogy itt vagyunk ebben a hihetetlenül termékeny országban, ahol rengeteg az ehető állat, csak úgy hemzseg a víz a halaktól, és szép lassan éhen halunk. Rotsum kapitány mereven állt. – Admirális úr… megjósolták – felelte halkan. Cranach nem válaszolt. Újra kibámult a vigasztalanul üres városra. A házak mögötti veteményeskerteket felverte a gaz. Mindenütt virágok nyíltak, még az utca kövei között és a vihartépte házak romjain is. De hát virágot nem lehet enni, és még sokáig fog tartani, amíg beérnek a bogyók, gyümölcsök és csonthéjasok.
Az élelmiszer, amit Berger parancsnok hagyott ott, már rég elfogyott. A télen, ha nem volt vihar, az öbölben halásztak, néha még a tengerre is kimerészkedtek a mentőcsónakokkal. De tavasszal rengeteg tengeri emlős érkezett, és nem tűrték, hogy a bádeniek halásszanak. Az öböl közepén még mindig ott horgonyzott a megbénult Hódító III. Az admirális nehezen viselte ezt a látványt. A hajó távolról nagyjából épnek látszott, de a bádeniek akármilyen kétségbeesetten próbálkoztak is, nem tudták megjavítani a széttört hajócsavart. A fedélzeten négyen teljesítettek szolgálatot, akiket rendszeresen váltottak, és az ágyúk a városra irányultak. De mit használ az ágyú az éhség ellen? Az eddig sem elkényeztetett tengerészek és a nagyon is elkényeztetett tisztek napi egy darab kemény kétszersültet kaptak, egy bögre forró kávét, és ha jutott, egy darabka halat vagy húst. Nem jutott több, ennyi pedig túl kevés egy felnőtt férfinak. És a thuleiek blokádja folytán sok puskát és pisztolyt, kést és takarót is elveszítettek. A lőszerük is fogytán volt. Az admirális újra az asztalra csapott. – A fenébe is – kiáltotta –, nyakunkon a nyár, legalább valamit vetni tudnánk! Rotsum kapitány szomorúan felvonta a vállát.
– Azt is megpróbáltuk már, uram, de hát a mi fiaink tengerészek, nem parasztok. Nem tudják, mi a gyom és mi ehető. Ültettünk mi babot meg olyan fehér gumókat meg mindenféle magvakat. És csak lestük, ahogy a zöld csírák kibújnak a földből, de aztán mindig valami más nőtt, mint amire számítottunk. A fiúk esténként már csalánlevest és pitypangsalátát esznek. Aminek ugyan jó íze van, de nem lehet vele jóllakni! Ha elkapjuk őket, sirályokat eszünk, főleg a tojásaikat, de ahhoz, hogy a fészkekhez férjünk, veszedelmes sziklákra kell felkapaszkodni, és a nagy nehezen megszerzett tojások gyakran nem ehetők, mert már meg vannak termékenyítve. A sok lövöldözés miatt már a tengeri madarak is félénkek, és nem hagyják megközelíteni magukat. Nem, uram, már csak egyetlen menekülésünk lehet, hogy nehéztüzérséggel támadjunk a félszigetre. Akkor talán sikerül annyi állatot elpusztítani, hogy egy hétig megint legyen mit ennünk. – Ágyúval lőjünk nyúlra? De hát ez képtelenség! – sóhajtott az admirális. Rotsum kapitány egyetértett vele. – Hát mi mást tehetnénk? Bárcsak hírt kapnánk már Berger parancsnoktól! – De ő az ország túlsó felén van, már ha egyáltalán eljutott odáig – válaszolt az admirális. – De nem hiszem, hogy sikerrel járt volna. Ahogy a thuleiek minket is tehetetlenné tesznek, biztos
Berger és a tengerészgyalogosai ellen is kitaláltak valamit. Lehet, hogy szegény fiúk már mind elpusztultak, vagy reménytelenül eltévedtek a rengetegben. Rotsum kapitány nyelt egyet, aztán összeszedte minden bátorságát. – Admirális úr… Miért nem adjuk fel? Valahogy csak fel tudnánk szerelni azt a nagy vitorlást, amelyik ott áll törött árboccal az öbölben, és azzal hazamehetnénk. – És aztán mondjuk el Loranban, hogy elvesztettünk öt hadihajót, ráadásul több mint ezer embert és… és… – Az admirális szinte fuldoklott a felindultságtól. – De hát ember, az Egon azonnal a kivégzőosztag elé parancsolna! Hát csak nem ismerhetjük el, hogy legyőztek bennünket? Istenemre, engem még soha nem győztek le, és még most sem vagyok legyőzve! – Nem, uram – suttogta Rotsum, bár más volt a véleménye. – A bádeni flotta admirálisa soha nem ismerheti el, hogy legyőzték. Soha! – kiáltotta Cranach. – Amíg a hajóm ágyúi akár egyetlen gránátot is képesek kilőni, nem vagyunk legyőzve. Rotsum a másik lábára állt, és némi aggodalommal nézett az admirálisra. Nem ijesztette meg a parancsnoka dühe, megértette, hogy csak színjáték, kétségbeesett kísérlet, hogy letagadja a keserű valóságot. A kapitánynak még
megvolt az egyenruhája, bár ráncosán lógott lesoványodott testén. Éhes volt, és fárasztotta, hogy állnia kell. De azért makacsul folytatta: – Nem bírjuk már sokáig, uram. Az emberek reményvesztettek, már napok óta fenyeget a lázadás veszélye. Enni akarnak! És nincs több ennivaló. Megtiltottam ugyan, mégis vaktában lőnek minden madárra, amit a távolban megpillantanak, még verebekre és fecskékre is. Egerekre és patkányokra vadásznak. A friss hajtásokat rágják, hogy legyen végre valami a gyomrukban, és ebbe belebetegszenek. A helyzet lassan valóban tarthatatlanná válik, uram. Lehet, hogy a thuleiek nem győztek le bennünket, de valamennyien éhen pusztulunk. Miért nem akarja ezt belátni? – Mert… mert… – Az admirális lehajtotta a fejét. Hirtelen ólmos fáradtság tört rá. Legszívesebben azt mondta volna, mert bádeni, és a bádeniek nem lehetnek vesztesek, de Rotsum kapitány józansága erősebb volt. Valaki megverte az ajtót. – Újabb rossz hírek? – kérdezte Cranach. – Nézd meg, ki az. Egy fiatal tengerésztiszt viharzott be izgatottan a szobába. – Admirális úr, admirális úr! – kiabálta. – A déli úton valóságos szekérkaraván közeledik, és a szekerek roskadásig rakva élelmiszerrel.
– Micsoda?! Cranach olyan hirtelen ugrott fel, hogy a széket is fellökte. – Thuleiek, uram. Enni hoznak nekünk. – Ez nem lehet igaz. – De igen, uram, igaz. Cranach felkapta a sapkáját, és kirohant. Rotsum megragadta a fiatalember sovány vállát. – Azt mondtad, hogy thuleiek? Azonnal továbbítsd a parancsot, hogy ne lőjenek rájuk! – Izé… ezt már elintéztem, uram – dadogta a tiszt. – Rendben, akkor vezess hozzájuk. Édes istenem, ennivaló… Támolyogtak az éhségtől, de azért rohantak. A többi házból is emberek tódultak ki, mert a hír, hogy ennivaló közeledik, futótűzként terjedt. Ennivaló? Annyi éhezés és kétségbeesés után ismét jóllakhatnak? És igaz volt. A város déli részén az egyik téren, az elhagyatott kórháztól nem messze három ökrös szekér állt, melyet lovas thuleiek vettek körül. Az egyik lovas leszállt, és a megdöbbent admirálishoz közeledett. Szép sötétkék egyenruhát viselt, a gallérján három ezüstcsillaggal. A bal karja alá ezüstgombos botot szorított. Egyenesen Cranach elé állt, levette a sapkáját, és vidáman rámosolygott az admirálisra. – Jó napot, uram. Megismer?
– Werfel! – csodálkozott Cranach. – Igen, uram, Kilian Werfel kormányzati felügyelő a thulei kormány szolgálatában. Élelmiszert hoztunk, mert feltételeztük, hogy a készleteik már kimerültek. – Ember, ez életünket mented meg! Ez mind a miénk? Körülöttük ott nyüzsögtek a katonák. Kilian végignézett rajtuk. Elszürkült, sovány arcokat látott, a legtöbbnek bozontos szakálla volt, éhségtől és láztól csillogott a szemük. Látta, hogy az admirálison is lóg a fehér egyenruhája. Csupa részvéttel mutatott a kocsikra. – Tizenkét zsák gabona, tizenöt zsák fehér gumó, három hordó sör, húsz zsák szárazbab, harminc tábla szárított marhahús, tíz hordó sózott hal – sorolta. – Négy korsó olaj, tizenkét hordócska vaj és négyszáz tojás. Meg huszonnégy sajt. Az admirális arca ragyogott. – Werfel, egyszerűen csodálatos vagy! Berger parancsnok küldött? Mi történt vele? Sikerült nem egész ezer tengerészgyalogossal elfoglalnia a fővárost? Ez… – Nem, admirális úr, a thulei kormány nevében jöttem, mint ahogy már mondtam is. A negyedik bádeni tengerészgyalogos-ezred nincs többé. – Miii? – lépett hátra Cranach. – Azt akarod mondani, Werfel fiam, hogy mind elpusztultak?
Rotsum kapitány közben már kiadta a parancsot az embereinek, hogy rakodjanak le a szekerekről, és vigyék egy tágas pajtába az élelmiszereket. Nem érdekelte, honnan van az ennivaló, a lényeg az, hogy ott van. Az a fontos, hogy mától kezdve megint rendesen főzhetnek és ehetnek. Az éhhalál kísértete eltűnt a dombok mögött. Az admirális viszont mindezzel nem törődött, úgy nézett Kilianra, mint aki kísértetet lát. – Azt mondod, hogy a tengerészgyalogos-ezred nincs többé. Mi történt? – Sok minden, uram. Súlyos veszteségeket szenvedtek. Van pár száz túlélő, de azok szét vannak szórva egész Thulén, és már kezdik megszokni az új hazájukat. – Ha tréfálsz, Werfel… – Ez a keserű igazság, uram. Berger parancsnokot legyőzték, a hadserege szétesett, legalábbis ami még megvolt belőle. – Berger meghalt? – Él és dolgozik, északon, egy vágóhídon. – Hadifogoly? – A thuleiek nem ejtenek foglyokat. Berger ugyanolyan szabad ember, mint én. Thuleiekkel él és dolgozik együtt. Nem volt más választása. – Nem értem. Közben a többiek is leszálltak a lóról, és segítettek a legyengült bádenieknek a rakodásban. Egyikük, egy magas erdőkerülő egy
fiatalasszonnyal meg egy ifjúval odament az admirálishoz. – Ön az az admirális, akiről Kilian annyit mesélt? – kérdezte az erdőkerülő tört bádeni nyelven. Cranach rábámult, de ehhez fel kellett emelnie a fejét. – Én vagyok Cranach admirális. Ön kicsoda? – Rajo, a Konegahitves. És itt a fiam, Krisztián, az meg a felesége, Thura kapitány. Kilian mellett is feltűnt egy csinos lány. Jobb keze egy kábítópisztoly agyával játszott, de Cranach nem is figyelt rá, ösztönösen az erdőkerülőhöz, a férfihoz fordult. – Szívesen vennék némi magyarázatot – mondta kimérten. – Werfel azt állítja, hogy Berger parancsnokot és a tengerészgyalogosait legyőzték. Volt valami csata? – Admirális úr, a thuleiek nem harcolnak – válaszolt Kilian gyorsan. – Hagyják, hogy a vadon végezze el helyettük a nehéz munkát. Minden ellenséget, aki behatol ebbe az országba, megsemmisít a vad természet. Admirális úr, élelmiszert hoztunk, ugyanakkor azt is követeljük, hogy adja meg magát. – Megadni magamat? Soha! – Kénytelen lesz, admirális úr. Egyik bádeni sem fogja soha viszontlátni a hazáját. Thule Konegája így döntött. De biztos lehet benne, hogy meg fogják önnek adni a köteles tiszteletet, és hogy
élete végéig bőségben élhet. A thuleiek civilizált nép, és tisztelik a bánatot. Cranach átnézett a fiatalember válla fölött a saját embereire. Izgatottan beszélgettek, már hozták is a vizet és a tűzifát, azonnal hozzá akartak látni a főzéshez. És milyen boldogok voltak! Szó sem lehetett ellenségeskedésről, senkit nem érdekelt, hogy a megmentőik thuleiek voltak. Szívesen látták őket, hisz enni hoztak, és elűzik az éhséget. Éljenek a thuleiek! – Még hogy megadjam magam – fújtatott az admirális, és dühösen meredt Kilianra. – Werfel, mindig azt hittem, hogy okos fiú vagy, és megvan a magadhoz való eszed. De most tényleg kezdem azt gondolni, hogy megbolondultál. Egy fegyvertelen népnek adja meg magát egy bádeni admirális, akinek negyven év szolgálat van a háta mögött, és eddig még sohasem győzték le? Olyan elképzelhetetlen volt, hogy Cranach még csak gondolni sem akart rá. – Kilian igazat mond, admirális – dörögte Rajo. – Az inváziónak vége. Önt és az embereit befogadjuk a társadalmunkba. Ezt eddig már háromszáz honfitársukkal megtettük. Ön és az emberei is követni fogják a példájukat. Egyszerűen nincs más lehetőségük. A parancsnok tiltakozni akart, hangsúlyozni akarta a rendíthetetlenségét, ugyanakkor látta, hogyan cipelik a bádeniek és thuleiek közösen a
tüzelőt, hordják a vizet, együtt töltik meg a fazekakat. Közben egyre több thulei érkezett lovon vagy öszvéren. A nyugati dombok felől jöttek, vagy az északi erdőkből. Azok a férfiak és nők voltak, akik a télen fenntartották Kulus körül a blokádot, és akik felelősek voltak a kiéheztetésükért. Most azonban a blokádot is fel-adták, mert egészen biztosak voltak benne, hogy a bádeniek feltétel nélkül megadják magukat. Egypáran még bádeniül is tudtak egy kicsit, mint az a magas erdőkerülő is. És az egykori őrök mind kábítópisztolyt viseltek, bár nem fenyegetőztek vele. A szekerek kiürültek, a füstölgő kémények mutatták, hogy mindenütt fő az ebéd. Az admirálison mély kétségbeesés lett úrrá. Hirtelen olyan magától értetődőnek tűnt, hogy véget ért az ellenségeskedés. És az emberei arcán látta, hogy senki és semmi nem tudná rávenni őket, hogy harcoljanak. Pillanatnyilag csak egy dolog volt fontos a számukra: a fövő ebéd illata meg a darab sajt, amit majdnem mindegyik rágcsált, a tojások sercegése a serpenyőben. Krisztián kitalálhatta, hogy mi megy végbe az admirálisban, mert előrelépett, kezét a karjára tette, és halkan megszólalt kanadaiul: – Melyik házban lakik? Menjünk oda, és beszéljük meg nyugodtan a dolgot. Cranach is belátta, hogy ez a legjobb, amit tehet. Utasította a kapitányokat, hogy felügyeljék az ételkészítést, csak Rotsumot kérte, kísérje el.
Aztán Rajo, Thura, Anthira, Krisztián és Kilian kíséretében bement a házba, ahol a télen át lakott. Onnan, a dombtetőről az egész városra kilátás nyílt. Kilian megismerte a házat. Jó fél évvel ezelőtt itt jósolta meg Thura a bádeni flotta pusztulását. Kilian a lehető legrészletesebben elmondta az admirálisnak és Rotsum kapitánynak, mi történt azóta, hogy Berger ezredes és kilencszáz embere elindultak északnyugat felé. Azt sem hallgatta el, hogy árulással vádolták, és hogy menekülése után befogadták a thuleiek. Cranach admirális némán, szomorúan hallgatta. Még csak a történet felénél tartott, amikor kopogtattak, és egy fiatal udvarmester nagy tál levessel és egy adag gőzölgő sült hallal jött be. Megterített az admirálisnak és a kapitánynak, és jócskán telimerte a tányérokat. Cranach is, Rotsum is rávetette magát az ennivalóra, és ahogy Kilian nézte őket, könnybe lábadt a szeme. Mindig kedvelte az admirálist, és elfacsarodott a szíve, hogy az öreg ennyire lesoványodott és ilyen levert. – Végül is – fejezte be elbeszélését – ArminaDottir, a Konega úgy döntött, hogy Berger seregének maradékát és az ön embereit is befogadja az itteni társadalomba. Nagyon jól tudja, hogy ez nagy bánatot okoz önnek és az embereinek, és hogy erőfeszítést igényel majd a beilleszkedés. De a továbbiakban nem ellenséget akar önökben látni, hanem barátokat és munka-
társakat. Különösen azok tehetik majd nagyon hasznossá magukat, akiknek van némi műszaki képzettségük. A thulei asszonyok belátták, hogy nem lehet évszázadokra megállítani a műszaki fejlődést. Készek tanulni, új dolgokat bevezetni, és ebben felmérhetetlenül értékes segítséget jelenthetnek az emberei. Nemcsak a bádenieknek kell beilleszkedniük, a thuleieknek is alkalmazkodniuk kell a bádeniekhez, ha azt akarjuk, hogy teljes legyen az összeolvadás. Cranach admirális eltolta az üres tányért, és komoran bámult maga elé. Aztán felnézett és megkérdezte: – Rotsum kapitány, önnek mi a véleménye? – Nincs választási lehetőségünk, admirális úr! Cranach ezután Raj óhoz fordult. – Azt kívánja a Konega, hogy írásban adjam meg magam? Rajo csak a fejét rázta, Kilian szólalt meg: – A thuleiek nem törődnek az ilyen formaságokkal. Az az egyetlen követelésünk, hogy mindenki leadja a még meglévő fegyvereit és á lőszert. A férfiak ebben az országban nem viselhetnek fegyvert. Csend. Aztán az admirális nagy nehezen kipréselte magából a szavakat: – Rotsum kapitány, menjen ki, mondja meg az embereknek, hogy adják le a thuleieknél a
fegyvereiket és lőszerüket. Hirdesse ki, hogy az inváziónak vége. – Igenis, admirális úr! Kilian megértette: ez Cranach életében az utolsó parancs, amelyet kiadott. Számára is véget ért minden. Legyőzték. A részvét elszorította a torkát, csak nehezen tudta lefordítani a többieknek az admirális szavait. Aztán folytatta: – Thura, igazad volt. Amikor néhány napja „értesültem a tervedről, nem hittem benne; azt hittem, sohasem fog sikerülni, sortüzet kapunk, és több tucat ember meghal… azt hittem, csak akkor járhatnánk sikerrel, ha több száz rendőrnő és erdőkerülő váratlan éjszakai támadást indítana. Erről azonban hallani sem akartál. És izé… szóval neked lett igazad. Thura mosolygott. – Még mindig túlságosan is bádeni módon gondolkozol, Kilian, harcról, verekedésről, elnyomatásról. De mindig sokkal hatásosabb baráti jobbot nyújtani, meggyőzni a másikat, hogy jók a szándékaid. Az ősszel nagyon is sok gonosz dolgot kellett kitalálnom a bádeniek ellen. Most másképp, emberibb módon akartam eljárni. És most megyek, megnézem, hogy a kapitány valóban teljesítette-e az admirális parancsát. Jössz, Krisztián?
Rajo és Anthira az admirálissal és Kiliannal maradtak, aki lassan felemelte a fejét. Kilian megijedt, hogy milyen mélységesen elkeseredett Cranach arca. Az öreg lassan kezdett beszélni: – Ott van az öbölben egyetlen megmaradt hajóm, ha már nem is működőképes. Még négy ember van a fedélzetén. Mielőtt megadnám magam a thulei hatóságoknak, még egyszer ki akarok menni a hajómra. Én, egyedül. Rajo és Kilian egymásra néztek. Az erdőkerülő thuleiül kérdezte: – Mit akar a hajón? A városra lőni? – Nem hiszem – válaszolt Kilian, és az admirálishoz fordult. – Feltételezem, hogy a négy őrt kiküldi a partra. – Természetesen. Ők is éhesek. Kilian nyelt egyet. Kezdte érteni a dolgot. – Nem hinném, hogy ez ellen bármi kifogásunk lehetne. Rajo még mindig nem volt benne biztos, hogy a dolog veszélytelen, talán a fedélzeti ágyúkra gondolt. De Kilian a fülébe súgta, hogy minden rendben van. Az admirális felállt, és megigazította a zubbonyát. Még mindig viselte a pisztolyát és a díszkardját. Kilian nem vette volna a szívére, hogy elvegye tőle méltósága jelvényeit. – Elkísérhetem a kikötőig? – kérdezte, és Cranach rábólintott.
Egymás mellett sétáltak le a városba, – Azt hiszem, szép ez az ország – mondta az admirális nyugodtan. Néhány lefegyverzett matróz jött velük szembe, akik tiszteletteljesen köszöntötték parancsnokukat. – Igen – helyeselt Kilian –, csodálatos ország, kedvező az éghajlata, és még rengeteg a műveletlen terület. Már egész otthon érzem magam, és azt hiszem, egy idő múlva a legtöbb honfitársunk így lesz vele. Az a feladatom, hogy ebben a segítségükre legyek. Edu Zimmerman, az egykori udvarmester nagy segítségemre lehetne ebben. Ma még nem láttam. Hogy van? Az admirális szomorúan rázta a fejét. – A tél kellős közepén elkötött egy evezős csónakot, és nekivágott a tengernek. Elég viharos idő volt. Egész a láthatárig evezett, és soha többet nem láttuk. Azt hiszem, megértette, hogy soha nem fogja viszontlátni a feleségét és a gyermekeit. Az biztos, hogy szerette Thulét, de a Hildáját meg a két porontyát még jobban szerette. Annyira reménykedett, amikor megérkeztünk. És a reményei semmivé foszlottak. Nagyon szomorú. Egy parkon mentek át, ahol minden virágban állt. Kilian hallott valamit, és amikor gyorsan megfordult, még épp látta, hogy egy karcsú alak tűnik el egy fa mögött. Anthira. A város képe még mindig elhanyagolt, reménytelen volt, a bádeniek nem tettek semmit,
hogy helyreállítsák a vihar okozta károkat, csak a kidőlt fákat gyűjtötték össze, hogy a télen legyen mivel tüzelni. De Kilian tudta, hogy Kulust még ezen a nyáron újjáépítik. Hosszú séta után érkeztek meg a romos kikötőbe. A Hódítók roncsai szanaszét hevertek a sziklákon. Az öböl közepén horgonyzott a látszólag elhagyatott hármas, olyan volt, akár egy kísértethajó. Kilian beleremegett a látványba. – Ha az Egon azt látná – mondta az admirális leverten –, könnyekben törne ki. – Az Egon csak az elpazarolt milliók miatt dühöngene – mondta Kilian keserűen –, az elpusztult emberei sorsa nem izgatná. Katona, matróz, tengerészgyalogos épp elég van a Birodalomban. Az admirális rámutatott az egyik kis evezős csónakra. – Ezzel megyek. – Ne evezzek ki a hajóhoz, admirális úr? – ajánlkozott Kilian, de Cranach csak a fejét rázta. – Nem, Werfel. Ezt egyedül kell véghezvinnem és kezet nyújtott. – Isten veled, fiam, remélem, jó sorod lesz! – Admirális úr, én… – Ne, hagyj. Beugrott a csónakba, elkötötte, és erélyes csapásokkal kezdett a Hódító III felé evezni. Kilian addig várt, amíg oda nem ért a hajóhoz, és lassan
fel nem kapaszkodott a hágcsón. Magányos alak megszürkült egyenruhában. Kilian pontosan tudta, mit jelent ennyire magányosnak lenni… Hamarosan négy férfi ugrott be a csónakba, és eleveztek. Anthira Kilian mellé állt. – Nem értem – mondta –, mi a csudát akarhat egész egyedül azon a hajón. Hé, te sírsz! Kilian nem tudott megszólalni, elfordult és elment, az arcán meg csorogtak a könnyek. Anthira néhány hosszú szarvasugrással utolérte és átkarolta. Kilian a vállára hajtotta a fejét. A hátuk mögött a Hódító III fülsiketítő robajjal a levegőbe repült. Cranach admirális, akit soha nem győztek le, az egyetlen utat választotta, amelyen nem gyalázat és vereség várt rá.
