Amanda Quick - Míg a Halál El Nem Választ

Franknek: mindig és örökké

Egy

Nestor Kettering felkapta az asztalról a brandys üveget, és újratöltötte a poharát. – Meg kell szabadulnom tőle, Birch. Látni sem bírom a feleségemet. Fogalmad sincs róla, milyen érzés egy fedél alatt élni vele. Dolan Birch fészkelődött kicsit ültében, és kinyújtotta a lábát a kandalló felé. – Nem te vagy az első, aki a pénz miatt házasodott, és később megbánta a dolgot. A férjek többsége ilyenkor keres valami módot a békés egymás mellett élésre. A társaságbeli házaspárok körében meglehetősen gyakori, hogy külön élnek. Nestor elgondolkodva bámulta a lángokat. A klubban kártyázással eltöltött este után Dolan meghívta egy késői iszogatásra. Így esett, hogy most egy üveg brandy mellett üldögéltek Dolan villájának kicsi, de elegánsan berendezett könyvtárszobájában. Oly mindegy, hol, csak ne kelljen még visszamenni a Lark Street 5.-be, gondolta Nestor. Fontolóra vették, hogy betérnek egy bordélyházba, de Nestor nem lelkesedett különösebben a gondolatért. Igazság szerint nem kedvelte a bordélyházakat. Tartott tőle, hogy elkap valami kórságot. És az sem volt titok, hogy a prostituáltak gyakran ellopják a kliensük óráját, nyakkendőtűjét és pénzét. Jobban szerette, ha a nő jó hírű, szűzies, és legfőképpen ha nincsenek közeli rokonai. A legkevésbé sem vágyott az összecsapásra egy felbőszült apával vagy fivérrel. A szeretőit a londoni hajadonok közül választotta – csupa ártatlan, jól nevelt nőket, akik hálásak voltak, amiért egy gentleman figyelemre méltatta őket. A múlt évben Dolan Birchnek köszönhetően mindig talált olyan fiatal, szemrevaló nevelőnőket, akik megfeleltek a kívánalmainak.

Ha sikerült az illetőt meghódítania, azzal el is vesztette az érdeklődését iránta, de ez nem jelentett problémát. Könnyű volt megszabadulni tőlük. Azzal senki sem törődött, hogy mi lesz ezekkel a nőkkel. Dolan villája közel sem volt olyan nagy, mint az ő kastélya, mégis sokkal kényelmesebbnek találta, mivel itt nem lábatlankodott körülöttük egy feleség. Dolan a felesége, egy gazdag özvegyasszony halála után örökölte a házat. Az asszonyt álmában érte a halál nem sokkal az esküvőjük után – és röviddel azt követően, hogy a végakaratát megváltoztatva a villáját és tekintélyes vagyonát újdonsült férjére hagyta. Egyeseknek mindenben szerencséjük van, gondolta Nestor. – Nem tudom, meddig leszek képes elviselni Anna jelenlétét – panaszkodott. Ivott egy újabb korty brandyt, és lejjebb engedte a poharát. – Esküszöm, úgy bolyong a házban, mint egy kísértet. Mellesleg csakugyan hisz a szellemekben. Hetente legalább egyszer rendszeresen eljár egy szeánszra. Nagyjából minden hónapban keres egy új médiumot. – Kivel akar kapcsolatot teremteni? – Az apjával. – Nestor elfintorodott. – Azzal a gazemberrel, aki a végrendeletével tőrbe csalt engem. – Miért akar kapcsolatba lépni vele? – Sejtelmem sincs, és nem is érdekel. – Nestor erélyes mozdulattal letette a poharát az asztalra. – Kezdetben azt hittem, hogy könnyű lesz. Egy gyönyörű menyasszony, és a vele járó nagy vagyon. Dolan elgondolkodva nézte a tüzet. – Mindig van valami turpisság a dologban. – Erre én is rájöttem. – A feleséged valóban gyönyörű. A legtöbb férfi azt mondaná, hogy átkozottul szerencsés vagy egy ilyen nővel az ágyadban. – Bah. Anna az ágyban meglepő hasonlóságot mutat egy hullához. Hideg, mint a jégcsap. Nem voltam együtt vele azóta, hogy idő előtt véget vetettem a mézesheteinknek. – A szűzies teremtések többnyire elég hidegek. El kell csábítani őket.

– Anna nem volt szűz, amikor elvettem – horkant fel Nestor. – Felteszem, többek között ezért is akarta annyira férjhez adni az apja. Dolan letette a poharát, két könyökét letámasztotta a széke karfájára, és összetette az ujjhegyeit. – Egy régi mondás szerint, ha pénzért házasodsz, minden fillérért fizetni fogsz. – Nem szabadulhatok meg tőle. Ha meghal, a pénzét távoli, kanadai rokonai fogják örökölni, és képzelheted, mennyire várják, hogy lecsaphassanak az örökségre. – A te helyedben más biztosan elhelyezné őt egy elmegyógyintézetben – tűnődött fennhangon Dolan. – Ha őrültnek nyilvánítják, többé nem rendelkezhet a vagyonáról. – Sajnos az apja erre az eshetőségre is gondolt – kesergett Nestor. – Ha a bolondok közé záratnám, ugyanaz lenne a következmény, mint ha meghalt volna, és a vagyon Kanadába kerülne. – Gondoltál már arra, hogy vidéken bérelj vagy vásárolj egy házat, és küldd őt oda lakni? – Persze – felelte Nestor. – Csak az a gond, hogy nem engedelmeskedik nekem, és kényszeríteni sem tudom rá, hogy megtegye. Azt mondja, nem akar vidéken élni. – De közben nem jelenik meg a társaságban sem. – Nem, de a legtöbb médium itt van, Londonban. – Egy alapos verés jobb belátásra bírná. – Kétlem – morogta Nestor, miközben jobb keze ökölbe szorult. – Mint említettem, ő rendelkezik az öröksége felett. Ha elhagy, viszi magával a vagyonát is. De csak kell lennie valami kiútnak, a keservit neki! Dolan sokáig hallgatott. – Talán tényleg van – szólalt meg nagy sokára. Nestor mozdulatlanná dermedt. – Tudsz valami megoldást? – kérdezte. – Tudok, de annak ára van. – A pénz nem probléma – közölte Nestor. Dolan ivott egy korty brandyt, azután letette a poharat. – Ami azt illeti, nem pénzt kérek a szolgálataimért.

Nyugtalan borzongás kerítette hatalmába Nestort. Némi szünet után rákérdezett. – Akkor hát mit kérsz cserébe? – Mint tudod, üzletember vagyok. Bővíteni akarom az egyik vállalkozásomat, és te a sajátos helyzetednél fogva támogathatsz ebben. – El sem tudom képzelni, hogyan – válaszolta Nestor. – Nem értek az üzlethez. – Én azonban szerencsére értek hozzá, úgyhogy nincs szükségem a te üzleti képességeidre. Te másban vagy tehetséges, és én azt szeretném kiaknázni. – Mi lenne az? – El tudsz bűvölni és csábítani embereket – felelte Dolan. – Ezen a téren egészen kivételes jártasságra tettél szert. Nestor legyintett. Ez tény volt; a csábításhoz valóban értett. – És mit kívánsz tőlem? – kérdezte. Dolan elmondta. Nestor megnyugodott. Mosolygott. – Nem probléma – mondta. – Ez minden, amit cserébe kérsz, amiért Annát eltávolítod az életemből? – Igen. Ha sikerrel jársz, úgy tekintem, hogy kiegyenlítetted a számlát. – Az alku megköttetett – jelentette ki Nestor. A nászéjszakája óta most először látta felcsillanni a remény szikráját.

Kettő

A nő az övé volt. A férfi egy koporsó méretű és alakú ketrecben kuporgott. Mintha valami erős, mámorító szerrel kábította volna el magát, a vére felforrósodott a sötét izgalomtól. Ha eljön az ideje, meg fogja tisztítani a nőt, és a vérével tisztára mossa önmagát. De a ma este nem a megfelelő idő. A szertartást pontosan kell végrehajtani. Meg kell értetni a nővel, és el kell ismertetni vele, hogy gonosz dolgot tett. A félelemnél nincs jobb tanár. A rejtett liftben kuporogva hallgatta, amint valaki a fal túloldalán lévő hálószobában jön-megy. Elfogta az izgalom, amikor a faburkolat keskeny résén keresztül megpillantotta a nőt. Az öltözőasztalánál ülve épp hajtűket tűzött sötétbarna hajába. Mintha tudná, hogy ő figyeli, és szándékosan gúnyt űzne belőle. Külsőre elég mutatós volt, de a férfi látta őt az utcán, és nem tett rá különösebben mély benyomást. Nőnek túlságosan magas volt, és erős jelleme kiütközött éles arcvonásain. Veszélyesnek látszott. Elég volt belenézni a szemébe, és az ember elbátortalanodott. Nem csoda, hogy elküldték hozzá, tisztítsa meg. Meg fogja menteni őt önmagától – és egyúttal magát is megmenti. Nem ő lesz az első nő, akit megment. Talán ezúttal végre maga is megtisztul. A liftet azért építették be a régi udvarház vastag falába, hogy öreg és beteges úrnőjének ne kelljen gyalog járnia egyik emeletről a másikra. De a lady pár éve meghalt, és a nagy házat ráhagyta leány és fiú unokájára. Neki azt mondták, hogy egyikőjük sem használja a liftet. Miután érzése szerint egy örökkévalóság óta volt bezárva benne, meg tudta érteni őket. A mozdulatlan, dohos levegő és a

sötétség majdnem olyan volt, mintha egy sírban kuporogna. Majdnem. Bármikor szabadon leereszkedhetett a lifttel. Kötelek és csigák mozgatták, amelyeket a fülkén belül és kívül is lehetett kezelni. Tudta, hogyan működik, mert elbeszélgetett egy szolgálatkész kereskedővel a sok közül, akik a nő által előszeretettel szalonnak nevezett gyalázatos összejövetelek miatt bizonyos napokon ki-be járkáltak a házban. Valójában az egyetlen különbség a nő ténykedése és egy bordély között a tiszteletreméltóság látszata volt, amellyel e társasági eseményeket megrendezte. A kereskedő elmondta, milyen jó szolgálatot tesz a lift, amikor a nehéz árukat kell felvinni az emeletre. Azt is megtudta tőle, hogy a nő sohasem használja. Bizonyára fél, hogy bennragad a fülkében. A nő fölkelt az öltözőasztal mellől, és kisétált a képből. A férfi csakhamar hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a hálószoba ajtaja. Csend lett. Félrecsúsztatta a lift ajtaját, és kinyitotta a fatáblát. A fali gyertyatartóban lejjebb csavarták a lángot, de így is ki lehetett venni az ágyat, az öltözőasztalt és a ruhásszekrényt. Kilépett a liftből. Most is, mint az ilyen pillanatokban mindig, mámoros öröm fogta el. A szertartás minden egyes lépésével közelebb került önmaga megtisztításához. Pár másodpercig fontolgatta, hová tegye az ajándékát. Az ágyra vagy az öltözőasztalra? Az ágyra, döntötte el. Úgy sokkal meghittebb. Lépteinek halk dobbanásaival nem törődve, átvágott a szobán. Már érkeztek az első vendégek. Megélénkült a forgalom a Cranleigh Hall bejárati lépcsőjéhez vezető hosszú kocsifelhajtón. A hintók kerekeinek zörgése és a lovak patáinak csattogása minden más zajt elfedett. Az ágyhoz érve felöltője zsebéből kivette a bársonyzacskót és a fekete keretes borítékot. A zacskóból kiemelte a fekete köves hegyikristály gyűrűt. A divatos memento móri ékszer kövébe egy koponya aranyozott képét maratták. A kő fekete zománccal bevont szélébe arannyal vésték be a nő monogramját: C. L. Ha itt lesz az

ideje, a nő egy parányi hajfürtjét bedugja a koponyát formázó kő titkos rekeszébe. Ez is bekerül majd a gyűjteményébe. Egy pillanatig elgyönyörködött a gyűrűben, majd visszacsúsztatta a zacskóba. A párnán helyezte el az ajándékát, ahol a nő mindenképpen észre fogja venni. Egy ideig elégedetten állt az ágy mellett, kellőképpen kiélvezve az élmény intimitását. A nő legbelső szentélyében volt, a hálószobájában, ahol azt hitte, egyedül van. A szobában, ahol kétségtelenül biztonságban érezte magát. Ez a biztonságérzet hamarosan szertefoszlik. A nő ugyanis az övé volt. Csak ő ezt nem tudta. Még nem. Elindult vissza a falba rejtett lifthez, de amikor meglátta a falon a bekeretezett fotográfiát, megtorpant. A nőt ábrázolta, olyan volt rajta, amilyen körülbelül tíz évvel korábban lehetett, tizenhat-tizenhét éves lányként. Épp a nővé válás kapujában, még ártatlanul és mit sem tudva, de már akkor volt valami zavarba ejtő a tekintetében. Az öccse is rajta volt a képen: olyan tízévesforma fiú. A fotográfián szereplő két felnőtt minden bizonnyal a gyermekek apja és anyja. A fiúban látott valamit a férfiból. Leakasztotta a képet a falról, és sietős léptekkel továbbment. Miután belépett a liftbe, a helyére tolta a fal paneljét, és becsukta a lift ajtaját. A gyűrű fekete kövéhez fogható sötétség borult rá. Gyertyát nem mert gyújtani. Kitapogatta a köteleket, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a lift megindult, le a földszintre. A liftből kilépve újra a kis előszobában találta magát, a hátsó lépcső mögött. Nem volt ott senki. Az öreg házvezetőnő és szintén öreg férje, az inas, a könyvtárszobában összegyűlt társasággal foglalatoskodott. A régi időkben, amikor az udvarházat még népes család lakta, és tucatnyi, vagy annál is több alkalmazott szolgálta őket, lehetetlen lett volna észrevétlenül ki- és besurranni az épületbe. Manapság azonban csak a nő, az öccse, az öreg házvezetőnő és az inas lakott benne. A személyzeti bejáraton át észrevétlenül kijutott a kertbe. A kaput, amelyet nyitva hagyott, még nem zárták be.

Percek alatt eltűnt a ködben. Kesztyűs kezében erősen szorította a bekeretezett fotográfiát. A kabátja alá rejtett, tokba bújtatott kés súlya biztonságérzettel töltötte el. A szertartás majdnem teljes volt. Az elbátortalanító tekintetű nő hamarosan rá fog jönni, hogy hozzá tartozik. A sors akaratából neki kell megtisztítania őt. A férfi teljesen biztos volt ebben. A köztük lévő kapcsolat olyan kötelék, amelyet csak a halál szakíthat szét.

Három

Nestor Kettering az olyan férfi hűvös gőgjével beszélt, aki megszokta, hogy mindent megkap, amit csak megkíván. – Ezt nem mondhatod komolyan – jelentette ki. – Tudom, hogy a szíved mélyén még mindig szeretsz. Hogy is felejthetnéd el, milyen szenvedély fűzött egymáshoz bennünket? Az ilyen erős érzelmek nem múlhatnak el. Calista mahagóni íróasztalának bástyája mögül figyelte. Elképedéssel vegyes düh sistergett benne. – Nagyon tévedsz. Amikor több mint egy éve véget vetettél a kapcsolatunknak, megölted az irántad táplált érzelmeimet is. – Amikor rájöttem, hogy becsaptál, kénytelen voltam véget vetni bizonyos dolgoknak. – Sohasem hazudtam neked, Nestor. Te hitted azt, hogy gazdag örökösnő vagyok. Amikor felvilágosítottalak a tévedésedről, egyik napról a másikra eltűntél. – Azt a benyomást keltetted bennem, hogy jómódú vagy. – Nestor körbemutatott a nagy házon és az azt övező kerten. – Nemcsak engem vezettél félre, de mind a mai napig megtéveszted az előkelő társaságot és a klienseidet is. Az az igazság, hogy kereskedő vagy, Calista. Ne is tagadd. – Nem tagadom. Ahogy te sem tagadhatod le, hogy már házas vagy. Megtaláltad az örökösnődet. Menj haza hozzá. Nekem egyáltalán nem fontos, hogy a kedvesed legyek. Hibát követett el azzal, hogy belement ebbe a négyszemközti beszélgetésbe Nestorral. A férfi három hete virágcsokrot küldött neki, és a mellé tűzött levélkében találkozót kért tőle. A dolog meglepte, mivel közel egy éve nem hallott hírt a férfi felől. Rögtön utasította Mrs. Sykest, hogy dobja ki a csokrot. Esze ágában sem volt elfogadni.

A második csokor pár nappal az első után érkezett. Újra csak azt mondta a házvezetőnőnek, hogy dobja a virágokat a szemétbe. Mivel semmivel sem bátorította Nestort, nem számított rá, hogy váratlanul megjelenik nála. Ma már vagyonos ember volt. Ha szeretőt akart, Londonban bőven talált volna magának. Amikor röviddel ezelőtt bejelentés nélkül beállított, Mr. Sykes azt hitte, egy potenciális kliens érkezett. Amiért nem lehet egyértelműen őt hibáztatni, gondolta Calista. Nestornak külön tehetsége volt ahhoz, hogy elhitesse másokkal azt, amit el akart hitetni velük. Lélegzetelállítóan jóképű, előkelő arcélű, hamvasszőke hajú, meleg pillantású, a nyári égboltot idézően kék szemű férfi volt. Ha mosolygott, az ember egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét. De nem a tökéletes külseje tette őt felettébb veszedelmessé, hanem a sármja, és az, ahogy meg tudta téveszteni az embereket. Szemfényvesztő, afféle bűvész, a szívek összetörője, mások álmainak megrontója, gondolta Calista. A bűvészekkel azonban az a helyzet, hogy ha valaki rájön a trükkjükre, onnantól kezdve megszűnik a varázslat, a mutatvány elveszíti az érdekességét. Most, hogy kicsit több mint egy év múltán viszontlátta Nestort, csak hálát tudott adni, amiért a dolgok ilyen szerencsésen alakultak. Egy hajszálon múlt ugyan, de megmenekült tőle. Ha belegondol, hogy valamikor feleségül akart menni hozzá! Ki kell találnia, mi módon szabaduljon meg tőle. Perceken belül megérkezik egy reménybeli kliense. Nem szerette volna, ha Trent Hastings fültanúja lenne, amint a dolgozószobájában veszekszik valakivel. Szavahihető forrásból tudta, hogy az író visszavonultan él, és könnyen elriaszthatja egy ilyen jelenet. Nestor nyilván megértette, hogy nem képes rábírni Calistát, vállalja a felelősséget kettejük szétválásáért, tehát más taktikához folyamodott. – Életem legnehezebb döntése volt, hogy el kell hagynom téged, Calista. – Ujjaival beletúrt a hajába, és lassú, macskaszerű léptekkel járkálni kezdett a kis dolgozószobában. – Meg kell értened a helyzetemet. A családom kedvéért kénytelen voltam egy gazdag nőt elvenni feleségül. Be kell látnod, hogy nem volt más választásom.

Valamikor Calista egy romantikus lélek megnyilvánulásait látta Nestor drámai gesztusaiban és élénk hangulatváltásaiban. Elhitte, hogy egy szenvedélyes férfival van dolga, aki valódi metafizikai és intellektuális kapcsolatot szeretne létesíteni vele. Ma már világosan látta, hogy amit ő szenvedélynek és mély érzéseknek vélt, felszínes színjáték volt csupán, semmi több. Az ilyesmit a színpadon jobban adták elő. Csodálkozott önmagán, vajon mit látott egykor ebben az emberben – az izzó tekintetén és a poétikusan csinos külsején túl, természetesen. – Nagyon is értem, hogy milyen helyzetben voltál – válaszolta, és az órára pillantva látta, hogy a bejelentkezett látogató nem egészen öt perc múlva megérkezik. Már meg kellett volna szabadulnia Nestortól. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miért akartál feleségül venni. Azt képzelted, hogy a nagyanyám egy vagyont hagyott rám és a fivéremre. Amikor rájöttél, hogy mindössze ezt az udvarháznak nevezett szörnyűséget örököltük tőle, elhagytál, helyesebben hanyatt-homlok menekültél a közelemből. Nestor megállt az ablaknál, s kezét a háta mögött összekulcsolva bólintott. – El kell ismerned, hogy ez a nagy ház a gazdagság benyomását kelti az emberekben. – Ezt a benyomást hasznosnak találom az üzletem szempontjából – vágta rá Calista. – Ne mondd nekem azt, hogy az elmúlt egy év alatt egyszer sem gondoltál rám – csóválta a fejét a férfi. – Én minden éjjel rólad álmodom. – Nem sűrűn gondolok rád, Nestor, de ha mégis, olyankor hálát adok, amiért akkor véget vetettél a kapcsolatunknak. Belegondolni is rémes, milyen lett volna az életem, ha összeházasodunk. A férfi megfordult, és esdeklő pillantással nézett rá. – Lehet, hogy hajadonként te elégedett vagy az életeddel, de én egy kőszívű szajhát vettem el, aki szórakoztatónak tartja, hogy a barátaimmal folytat viszonyt.

– Talán mert sejti, hogy neked meg az ő barátnőivel van viszonyod. Nestor sóhaja őszintének tűnt. – Nem tagadom, hogy olykor ott keresek vigaszt, ahol megtalálni vélem. Magányos vagyok, Calista. Emlékszem, mennyit nevettünk együtt, és hogy rendre megosztottuk egymással a könyvekről, műalkotásokról és költeményekről szerzett benyomásainkat. Amennyire meg tudom ítélni, a feleségem komoly intellektuális tevékenysége kimerül a shoppingolásban és a szeánszok látogatásában. – Mivel nyilván mindkettőhöz megvan a pénzügyi fedezete, nem látom, mi ebben a probléma. – Lassan egy éve szenvedek egy pokolban köttetett házasságban – szűrte Nestor a fogai között. – Legalább megkímélhetnél a gúnyos megjegyzéseidtől. Calista felállt. – A beszélgetésnek ezennel vége. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kész vagyok folytatni a kapcsolatunkat. Erről szó sem lehet. Több mint egy év telt el azóta, hogy kimutattad, milyen ember vagy valójában, mostantól tehát semmilyen formában nem óhajtok érintkezni veled. – Ezt nem hiszem el. – A férfi megállt Calista íróasztala előtt, és két tenyerét letámasztotta a fényezett asztallapra. – Félsz újra rábízni magad a szívedre. Megértem. De nagyon jól emlékszem, milyen szenvedélyes természetű vagy. – Bármi volt is az, amit irántad éreztem, Nestor, réges-rég elpárolgott. – Azt a lobogó lángot semmi sem olthatta ki. Te meg én mások vagyunk, mint a többi ember. Mindkettőnkben mélyről fakadó érdeklődés mutatkozik a metafizika iránt. Tisztában vagyunk azzal, hogy mit jelent, ha két lélek között valódi házasság jön létre. Nincs szükségünk a törvény szentesítésére. Az a sorsunk, hogy egymáséi legyünk, míg a halál el nem választ.

– A jelen körülmények között jobb, ha nem idézed nekem a házassági fogadalom jól ismert szavait. Csak az idődet vesztegeted, Nestor. – Muszáj adnod egy esélyt. Sokkal tartozol nekem. – Nem tartozom neked semmivel – válaszolta a nő. – Követelem, hogy menj el. Pár perc múlva jön hozzám valaki. – Ne mondd, hogy már nem érzel irántam semmit. Ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Te meg én arra lettünk kiválasztva, hogy a szenvedély szárnyán újra, másodszor is felrepüljünk a szerelem egy magasabb síkjára. Ígérem, újraélesztem azokat az érzelmeket, amelyeket egykor irántam éreztél. – Sajnálom. Kizárt dolog. Calista egy ideje kapcsolatközvetítéssel foglalkozott, és ha valamit, azt az egyet megtanulta, hogy a tartós kapcsolat alapja csakis a barátság lehet, nem pedig a szenvedély. Klienseinek csak egyet ígért, hogy alkalmat kínál nekik hasonló gondolkozású partner megismerésére, és talán egy barátság kialakulására. Ha egy kapcsolatból házasság születik, az csak jó, de az ügynöksége ezt nem tudja garantálni. Az ügyfelei – már vénkisasszonyoknak titulált hajadonok és bizonyos kort megélt urak, akik úgy érezték, egyedül vannak a világban – általában hozzá hasonlóan felvilágosult gondolkodású emberek voltak. Nestornak ugyan nem szándékozott elmondani, de a dolog úgy állt, hogy ma már kellemesen és biztonságban érezte magát az egykor félelmetesnek vélt vénlányságban, és komoly fenntartásai voltak a házasság értékével szemben, legalábbis ami a nőket illeti. Ez a pakli kártya úgy volt megkeverve, hogy a férfiak jóval többet nyerhettek vele. A férjes asszony tulajdonáról szóló törvény néhány éve némi jogorvoslatot nyújtott a nők számára – immár a házasságban élő asszonyoknak is lehetett saját tulajdonuk, ami fölött maguk rendelkeztek. De mivel egy nő nagyon nehezen tudott tisztességes életet teremteni a maga számára, és közben saját tulajdont szerezni, a valóságban csak kevesen tudtak élni ezzel a jogukkal, nagy többségük továbbra is egy rettenetes házasság csapdájában vergődött.

A válás rendkívül nehéz és drága mulatság volt, ami után a nő gyakran kényszerült arra, hogy a továbbiakban az utcán éljen. Calistának ma már nem voltak romantikus illúziói a házasság intézményével kapcsolatban. Nestor sokat segített abban, hogy megtanulja ezt a leckét. És ezt nem bocsátotta meg neki. Lópaták csattogását és hintókerekek zörgését hallva kinézett a dolgozószoba ablakán. Egy könnyű egyfogatú fordult be a kocsifelhajtóra. Nyilván a következő kliense. Most már csakugyan meg kell szabadulnia Nestortól. A kocsi a Cranleigh Hall bejárati lépcsője elé érve megállt. Egy hosszú szürke kabátot viselő férfi szállt ki belőle. A kabát felhajtott gallérja félig eltakarta a profilját, a szemébe húzott kalapjától pedig még kevesebbet lehetett látni az arcából. Bőrkesztyűs kezében egy elegáns sétabot ívelt fogantyúját tartotta, de nem használta a botot, miközben fellépdelt a lépcsőn. Léptei hosszúak és határozottak voltak. Céltudatos ember, gondolta Calista. Valami várakozásfélét érzett. Szóval ő Trent Hastings. Nem tudta, mit várt, de erre a furcsa kis izgalomra egészen biztos, hogy nem számított. Üzleti ügyben jön, emlékeztette magát. Próbálta alaposabban is megszemlélni, de még mielőtt jobban megnézhette volna, a lépcső tetejére érve a férfi eltűnt a szeme elől. – Figyelsz rám, Calista? – kérdezte Nestor. Düh és türelmetlenség érződött a hangján. – Hmm? Nem, ami azt illeti, nem figyelek rád. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy elmész. Ma nagyon sok dolgom van. – A fenébe is! – fortyant fel Nestor. – Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, hadd legyek a kliensed. Azért jöttem, mert nem tudok nélküled élni! – Minden jel szerint nagyon jól tudsz nélkülem élni. És én egyáltalán nem óhajtok a szeretőd lenni. – Már van pénzem. Gondoskodni fogok rólad. Szeretni fogjuk egymást. – Sajnálom, de jelenleg más foglalkozásom van. És te nem szeretsz engem. Sohasem szerettél. Azt hiszem, az egyetlen ember,

akit szeretni tudsz, te magad vagy. Valid be, azért jöttél, mert meguntad a házasságodat. – Átkozottul igazad van, meguntam. – Ez a te problémád, Nestor, nem az enyém. Menj el. Most rögtön. – A keservit, Calista, te már túl öreg vagy ahhoz, hogy megjátszd itt a buta, naiv szűzlányt – sziszegte a férfi. – Menynyi vagy most? Huszonhét? Le merném fogadni, hogy jócskán voltak szeretőid az állítólagos klienseid között. Calistát most először elhagyta a béketűrése. – Hogy merészeled? – Csupán kimondtam azt, ami nyilvánvaló – közölte önelégült vigyorral Nestor; tetszett neki, hogy így kihozta a sodrából a nőt. – A te foglalkozásodban fölösleges a tisztesség látszatát kelteni. Kapcsolatközvetítő iroda, na persze. – Felhorkant. – Bevallom, csodálom a találékonyságodat, Calista. Figyelemre méltó üzletasszony lett belőled. De beszéljünk nyíltan. Nem vagy te több, mint egy osztályon felüli bordélyház madámja. Harag és csöppnyi félelem fogta el Calistát. Gondosan ügyelt arra, hogyan működteti az üzletét. Csak közvetítés alapján dolgozott. Mielőtt elvállalt egy ügyfelet, meggyőződött róla, hogy az öccse, Andrew, alapos vizsgálatnak vetette alá. Az általa rendezett szalonok és teadélutánok elegáns és minden tekintetben tiszteletre méltó események voltak. Ugyanakkor nagyon is tudatában volt egy rosszindulatú híresztelés veszélyeinek. Nem Nestor volt az első, aki arra a következtetésre jutott, hogy az ügynöksége nem emberek egymásnak való tisztes bemutatásával foglalkozik, hanem valami egészen mással. – Nem hallgatom tovább a sértéseidet. – Calista a csengő után nyúlt. – Menj el, különben megkérem az inasomat, hogy kísérjen ki. – Azt a totyakos vénembert, aki az ajtóban fogadott? Hisz ő még egy látogató kalapját és kesztyűjét is alig bírja el. Menten elájulna, ha arra szólítanád fel, hogy erőszakkal távolítson el innen engem. A nő kissé a bokája fölé emelte a szoknyáját, kiperdült az íróasztala mellett, és átvágott a szobán.

– Tűnj el innen, különben sikoltok – mondta, és felrántotta az ajtót. – Megőrültél? – Ez is egy lehetőség. Az utóbbi időben feszült állapotban vannak az idegeim. Ez volt az igazság. Tegnap este megtalálta a párnáján a második memento móri tárgyat. Ezek után Andrew-val és Mr. Sykesszal együtt végigjárták a nagy ház minden egyes helyiségét, ellenőrizték az ajtók és az ablakok zárait. Nem sokat aludt az éjjel. – Meg kell hallgatnod, Calista – vicsorgott ellentmondást nem tűrően Nestor. – Nem – válaszolta a nő. – A legkevésbé sincs szükségem arra, hogy egy hivatásos hozományvadász, azok után, hogy elhagyott egy másik nőért és egy gyümölcsözőbb házasságért, megpróbálja elhitetni velem, hogy még mindig szerelmes belém. Emlékeztetlek rá, hogy nem vagyok egyedül ebben a házban. Lehet, hogy a házvezetőnőm és az inasom idős emberek, de biztosíthatlak, hogy ha a szükség úgy kívánja, fütyülni még tudnak egy rendőrnek. Igen, Nestor, ha ahhoz, hogy eltávolítsalak a házból, gyilkost kell kiáltanom, megteszem. A férfi megdöbbent arcát látva ráeszmélt, hogy már nincsenek egyedül. – Segíthetek valamiben? A mélyen zengő férfihang közvetlenül mögötte szólalt meg. A fagyos udvariassággal elhangzó szavakat tévesen közömbösségként lehetett volna értelmezni, ha a felszín alatt nem érződött volna rajtuk a borotvaéles gúny. Calista megpördült, és meglátta Mrs. Sykest, aki az ijedtségtől tágra nyílt szemmel állt a hallban, a háta mögött azzal a férfival, aki az imént szállt ki az egyfogatúból. Calista szíve összeszorult. Nem sok jót ígérő kezdet egy kiválónak ígérkező üzleti kapcsolathoz. Az első gondolata az volt, hogy elegáns öltözéke dacára a látogató meglepő hasonlóságot mutat olyasféle egyénekkel, akikkel az ember

könnyen összefuthat valami mellékutcában egy holdtalan, sötét éjszakán. Nem is az arca bal oldalán és az állán végighúzódó, töredezett szélű forradások miatt tűnt olyan veszedelmesnek – inkább a tekintetében volt valami. Az arannyal pettyezett zöld szempárból kérlelhetetlen, elszánt akarat sugárzott. Nestor zavarában végre elhallgatott. Mrs. Sykes volt az, aki sokéves gyakorlatát segítségül híva, végül megtörte a fagyos csendet. – Megérkezett a tíz órára megbeszélt ügyfele, Miss Langley – mondta. – Mr. Hastings. – Majd a hatást nyomban lerontva, mint valami összeesküvő, suttogva hozzátette: – Az író, kisasszony. – Ó, igen, hogyne – szedte össze magát Calista, és a legszebb profi mosolyát villantotta Trentre. – ön bizonyára Eudora Hastings fivére. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, uram. – Elnézést kérek, hogy megzavartam önöket – mondta Trent, miközben továbbra is olyan szenvtelen érdeklődéssel figyelte Nestort, amely minden szónál nyugtalanítóbbnak hatott. – Remélem, nem jelent problémát az érkezésem. – A legkevésbé sem. – Calista hátralépett egyet, és intett a férfinak, hogy lépjen beljebb. – Fáradjon be. Mr. Kettering már épp távozni készült. Nemde, Mr. Kettering? Nestor dühös pillantást lövellt rá, de mindnyájuk számára világos volt, hogy csapdába esett. Mindazonáltal még megpróbálkozott egy oldalvágással. – Ön Trent Hastings, a Clive Stone-detektívregények szerzője? – kérdezte megtévesztően enervált hangon. – Úgy van – válaszolta Trent. – Részvétem azokért a hegekért. Nem csoda, hogy szükségét érezte igénybe venni egy kapcsolatteremtő ügynökség szolgálatait. Ezzel az arccal elég nehéz lehet tiszteletre méltó hölgyekkel megismerkedni. – Nestor – kiáltott fel elszörnyedve Calista. Mrs. Sykes döbbenten meredt Nestorra. Nestor elégedett kis mosollyal nézett Calistára.

– Bocsáss meg, Calista. Elfoglalt ember vagyok – mondta. Elviharzott a nő mellett, ki a hallba, ahol hirtelen megtorpant, majd színpadias félfordulatot téve visszanézett Trentre. – Olvastam az új regénye legújabb fejezetét a Flying Intelligencerben, Hastings. Nem gondolnám, hogy ez lesz a legsikerültebb műve. Elég gyengécske a történet. Még csak a sztori felénél járunk, de én már tudom, ki a tettes. Remélem, elteszi láb alól Wilhelmina Prestont. Ki nem állhatom azt a szereplőt. Választ nem várva továbbment; léptei hangosan kopogtak a hall keményfa padlódeszkáin. – Kikísérem – mondta Mrs. Sykes, és elsietett Nestor után. Trent hangsúlyozott lassúsággal lehúzta a kesztyűit, látni engedve ezáltal a bal kezén lévő forradásokat. – Bocsánatot kérek – szólalt meg Calista. – Nem szükséges – felelte Trent. – író vagyok immár évek óta. Már megtanultam, hogy mindenkiben rejtőzik egy kritikus.

Négy

Calista nagy megkönnyebbülésére Trent nem próbálta kínos helyzetbe hozni azzal, hogy Nestor jelenléte felől tudakozódjon. Ehelyett ugyanazzal a szenvtelen érdeklődéssel nézett körbe a dolgozószobában, mint amivel Nestort vette szemügyre, majd eleget téve Calista felhívásának, leült. A szerencsétlen jelenet elmúltától fellélegezve Calista az íróasztala mögé sietett, leült, és kinyitotta a jegyzetfüzetét. Készen állt rá, hogy a megszokott módon kikérdezze a férfit, ám az első kérdést Trent intézte hozzá, és ez felkészületlenül érte. Gondolja, hogy a sebhelyeim problémát fognak jelenteni? Felnézett a jegyzeteiből, és biztatóan Trentre mosolygott. – Mindenkinek vannak sebhelyei, Mr. Hastings. Némelyik jobban látszik a többinél, de ennek nincs különösebb jelentősége. Trent hátradőlt a székben, és töprengő arccal nézett rá. – Tehát ön nem tartja az arcomat akadályozó tényezőnek abban, hogy feleséget találjon számomra? – Ön tévedésben van a vállalkozásom természetét illetően – felelte a nő. – Nem ígérem, hogy a segítségemmel létrejött kapcsolatokból házasságok születnek. Arra törekszem, hogy elősegítsem olyan, hasonló gondolkozású egyének, tisztességes emberek közötti barátságok létrejöttét, akik valamilyen okból kifolyólag magányos életet élnek. Nem mindenki vágyik házasságra. Van, aki barátot és társaságot keres. – Vajon mi kelti bennem azt a benyomást, hogy kegyed is azok közé tartozik, akik nem vágynak házasságra? Úgy látszik, ez már egy ilyen nap, gondolta Calista. Először Nestor rontott be újra az életébe, abban reménykedve, hogy ott folytathatják, ahol abbahagyták, most meg ez a kiváló ügyféljelölt,

akinek a megnyerésében annyira bízott, váratlanul kemény diónak mutatkozik. Intette magát, hogy ne veszítse el a türelmét. Nem Trent Hastings volt az első óvatos ember, akivel dolga akadt. Annak ellenére, hogy szigorúan szóbeli és bizalmas közvetítéssel bonyolította le az üzleti ügyeit, előfordult, hogy valaki heves izgalommal lépett be a dolgozószobájába. Kevesen érkeztek úgy, hogy pontosan tudták, mire számítsanak egy partnerközvetítő irodától. Arra azonban soha senki nem tett utalást, még burkolt célzás formájában sem, hogy ő nincs férjnél. A családi állapota, a korát tekintve, mindenki számára napnál világosabb volt: vénkisasszony. – Ha kérhetném, maradjunk a szóban forgó témánknál – javasolta. – Biztosíthatom, hogy több, tiszteletre méltó hölgy is van az ügyfeleim között, aki rendelkezik egyfajta kifinomult intelligenciával és ítélőképességgel, amelynek révén a felszín mögé látnak. Az első és legfontosabb, amit egy baráttól, vagy éppenséggel egy férjtől elvárnak, a jellemszilárdság. – És kegyed hogyan szerez bizonyosságot egy kliense jelleméről? Calista jegyzetfüzete üres lapjához ütögette a ceruzája hegyét. Állítólag ő készíti az interjút, de a kérdéseket rendre Trent tette fel. Reggel még örömmel várta a férfival való találkozást. Két oka is volt annak, hogy felismerte a nevet, amelyet Mrs. Sykes beírt az előjegyzési naptárába. Először is mert Trent húga, Eudora Hastings, a kliense volt. A második ok pedig az volt, hogy nagyjából öt perccel ezelőttig a férfi detektívregényei nagy kedvelőjének tartotta magát. Az a tudat, hogy nemsokára elégedett ügyfelei között tarthatja számon a rendkívül sikeres, de közismerten visszavonultan élő regényírót, jókedvre hangolta – egy ideig. Most azonban kezdett más szemmel nézni rá, és nem a markáns arcát elcsúfító hegek miatt. – Rájöttem, hogy egy részletekbe menő interjú készítésekor sok mindent meg lehet tudni valakinek a jelleméről – válaszolta. – Apám mérnök volt, anyám botanikus. A vizsgálati módszereket tőlük tanultam. Trent ismét a könyvespolcokra pillantott.

– Igen, látom a hatásukat. Megtisztelve érzem magam, amiért a könyveim Mrs. Loudon Növénytan hölgyek számára című munkája és a Building News and Engineering Journal között kaptak helyet. Calista megköszörülte a torkát. – Nos, igen, nagy rajongója vagyok a műveinek, uram. Akárcsak a fivérem, a házvezetőnőm és az inasom. Való igaz, ön nagy népszerűségnek örvend ebben a házban. – Kis szünet után folytatta. – Tulajdonképpen most, hogy belegondolok, kérdeznék is valamit azzal a történettel kapcsolatban, amelyet jelenleg közöl folytatásokban a Flying Intelligencer. Trent hosszan kifújta a levegőt. – Ettől féltem. A nő elengedte a füle mellett a megjegyzést. – A kérdésem Miss Wilhelmina Preston bemutatására vonatkozik. Roppant érdekes személyiség, részben a szerteágazó természettudományos érdeklődése miatt. Érthető, miért bizonyul olyan hasznos segítőtársnak Clive Stone számára a nyomozásaiban. Valójában az érdekel, hogy tervezi-e egy romantikus kapcsolat kibontakoztatását Clive és Wilhelmina között. – Soha nem beszélek olyan műről, amin még dolgozom. – Értem. – Calista csalódottan visszatért a jegyzeteihez. – Ebben az esetben… – A húgom azt mondja, hogy kegyed megpróbált tudományos módszereket alkalmazni a házasságközvetítő vállalkozásában. – Így van. – Calista ujjai szorosabban fogták a ceruzát. Ideje átvennie az irányítást az interjúkészítésben. – A mai alkalommal felteszek önnek néhány kérdést, továbbá elmondom, milyen módszerrel igyekszem összepárosítani a klienseimet. Amennyiben ez az első megbeszélés mindkettőnk megelégedésére szolgál, kitűzöm a második, hosszabb beszélgetésünk időpontját. Azon összeállítjuk azoknak a tulajdonságoknak a részletes listáját, amelyeket ön fontosnak tart egy kapcsolatban, legyen az baráti vagy házastársi, és sort kerítünk arra is, amit ön tud felmutatni. – Pénz – közölte Trent. Calista ceruzája megállt az üres lap felett.

– Tessék? – Az egyetlen és legkiválóbb tulajdonságom az, hogy viszonylag szép jövedelemmel rendelkezem. A könyveimből származó bevételeimet jól jövedelmező ingatlanokba fektettem. A kérdés mármost az, vajon van-e elég pénzem, hogy rábírja a kegyed által emlegetett intelligens és biztos ítélőképességű hölgyek valamelyikét, tekintsen el a sebhelyeimtől. Más férfi talán bajuszt vagy szakállat növesztett volna, hogy eltakarja a szóban forgó hegeket, de Trent Hastings nem tett erőfeszítést, hogy elrejtse az arca bal oldalán ejtett sérülések nyomait, amelyek úgy festettek, mintha sav vagy tűz mart volna a bőrébe. A hegek az álla oldalán lefelé tartva eltűntek fehér inge ropogósra keményített állógallérja mögött. Calista nem tudta, mi történt vele, ami ezt a bélyeget sütötte rá, de abban biztos volt, hogy szörnyen fájdalmas lehetett. Szerencsére a szemének nem esett baja. Biztosan vannak, akik szánakoznak rajta, vagy elfordítják a tekintetüket, gondolta. De a kicsit is jó emberismerők arra a következtetésre fognak jutni, hogy aki olyasmin ment keresztül, ami ezt a nyomot hagyta rajta, és megtanult együtt élni a sebhelyei által másokból kiváltott reakciókkal, az csak erős jellem lehet. Az ilyen ember vagy nagyon jó barát, vagy nagyon veszélyes ellenség. Már azt is kezdte sejteni, hogy nehéz lesz párt találnia számára. Nem a sebhelyei miatt, tette hozzá gondolatban. A valódi kihívást az jelenti, hogy találjon olyan hölgyet, aki egy ilyen erős akaratú férfi mellett megállja a helyét. – Az anyagiak nyilvánvalóan fontos szempontot jelentenek mindkét fél számára, amennyiben házasságra kerül sor – felelte. – Tapasztalatom szerint többnyire ez a legfontosabb szempont. – Bocsásson meg, uram, de az a benyomásom, hogy ön kissé cinikusan viszonyul a házasság témájához. – Realista vagyok, Miss Langley. Calista letette a ceruzáját, becsukta a jegyzetfüzetét, és összekulcsolt kezét az asztal lapjára helyezte. – Nem tagadom, hogy ha házasságra kerül a sor, nem célszerű figyelmen kívül hagyni a gyakorlatiasság szempontját – mondta. –

De ha tudom, hogy a kliens házastársat keres, akkor elővigyázatosságból utánanézek mindkét fél anyagi helyzetének. Ez volt az a mondat, amely végre felkelteni látszott Trent érdeklődését. – Hogy az ördögbe csinálja ezt? – kérdezte. – Van egy alkalmazottam, aki rendkívül diszkrét módon beszerzi azokat az információkat, amelyek révén megbizonyosodunk mindkét kliens valódi anyagi helyzetéről. Nem mindenki vall őszintén a magánéletének erről a vonatkozásáról. – Aha. Érdekes. És ki ez az alkalmazott? – A fivérem. – Értem. Érdekesnek találom, hogy ilyen fontosságot tulajdonít a pénzügyi dolgoknak. – Ön hozta szóba a témát – emlékeztette a nő. – Talán mert azért jelentkeztem be erre a konzultációra, hogy rájöjjek: megpróbálja-e megkárosítani a húgomat, vagy sem. – Tessék? – Eudora az ügyfele. Természetesen vannak ezzel kapcsolatban aggodalmaim. Calista másodpercekig nem tudott megszólalni. Végül nagy nehezen összeszedte magát. – Igen, Miss Hastings valóban az ügyfelem. De biztosíthatom, uram, hogy részemről nem fenyegeti őt veszély. Sőt, ami azt illeti, láthatóan élvezettel vesz részt a heti összejöveteleimen. Nagyon intelligens, olvasott hölgy. – Lehet, hogy a húgom intelligens és olvasott, de egyszersmind egy bizonyos életkort megért hajadon is, aki igen kevés tapasztalattal bír a férfiak vonatkozásában. Ugyanakkor tagadhatatlanul igen jó anyagi körülmények között él. – Köszönhetően az ön vagyonának? – Igen. Ez kiszolgáltatottá teszi azokkal a lelkiismeretlen férfiakkal szemben, akik jómódú vagy tekintélyes örökséget váró nőkre vadásznak. Calista most első ízben érzékelt egy pillanatra valami indulatot a férfi hűvös tárgyilagossága mögött. Végigfutott a hátán a hideg.

Hastings nem volt dühös rá – még nem, legfeljebb csak gyanakodott –, de fogadni mert volna, hogy valamikor a múltban ténylegesen összeütközésbe került egy hozományvadásszal, aki kihasznált egy általa szeretett személyt. – Azt hittem, világossá tettem, uram, hogy óvakodom az olyan személyektől, akik megpróbálhatják kihasználni a klienseimet – felelte, miközben minden erejével azon volt, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Álmomban sem jutna eszembe, hogy olyasvalakinek mutassam be a húgát, aki nem talpig úriember, és az anyagi helyzetét illetően esetleg valami titkolni valója van. – Az a benyomásom, Miss Langley, hogy ön anyagilag érdekelt lehet gazdag, vagy jó kapcsolatokkal rendelkező klienseinek összeismertetésében. – Ebből elég. – Ezen a délelőttön már másodszor kapta magát azon, hogy dühösen felpattan az asztalától. – Ön sértegeti a húgát is, és engem is. Arra kell kérnem, hogy azonnal távozzon. Egy lélegzetelállító pillanatig attól félt, hogy a férfi nem lesz hajlandó elmenni. Már nyúlt a mögötte lévő csengőzsinór felé, hogy megrántsa. Óriási megkönnyebbülésére azonban Trent felállt, és szó nélkül elindult az ajtó felé. Calista visszahúzta a kezét, és a széktámlát megfogva, visszafojtott lélegzettel figyelte a férfit. Trent kinyitotta az ajtót, és megállt. Szembefordult a nővel. – Csak még egy kérdés, mielőtt elmegyek, Miss Langley – mondta. Calista nagyot nyelt. – Nem vagyok abban a hangulatban, hogy válaszoljak a kérdéseire, uram. – Megértem, de nem bírok a kíváncsiságommal. Kegyed valóban hisz abban, hogy képes lenne megfelelő feleséget találni számomra? – Erősen kétlem, Mr. Hastings. Attól tartok, hogy az iménti interjúja sikertelen volt. A férfi kimérten biccentett. – Igen, magam is úgy vélem.

Azzal kilépett a hallba, és minden szónál többet mondó határozottsággal becsukta maga után az ajtót. Ide nem szándékozik visszajönni többé. Ugyanezt gondolta Calista is. De a dolgozószobában mintha több fokkal hűvösebb lett volna, mint egy perccel ezelőtt.

Öt

A Calista Langley-vel folytatott interjú nem ment valami jól. A villa bejárati halijába lépve Trent felkészült rá, hogy a húga többé-kevésbé fegyelmezetten, mindazonáltal szomorú csalódottsággal, sértettséggel, haraggal és néhány könnycseppel fogja fogadni. Eudorának azonban hosszú idő óta először sikerült tökéletesen meglepnie. Feldúltan és sértett haraggal viharzott le a lépcsőn. – Elmentél Miss Langley-hez, ugye? – támadt rá a bátyjára. – Hogy merted? A vele kapcsolatos ügyem csak rám tartozik! Neked ehhez semmi közöd. Eudora a húszas évei derekán járt, Trent úgy vélte, hogy egy-két évvel lehet fiatalabb Calistánál, de külsőre mintha ő lett volna kettőjük közül az idősebb. Calista elegáns kék ruhájában előkelő hölgy benyomását keltette. Gesztenyebarna haját mutatós hajtűk segítségével, elragadó összhatást keltve, feltornyozta a feje tetejére. A stílus csinos profilját és értelmet sugárzó mogyoróbarna szemét volt hivatott kihangsúlyozni. Egész lényéből derű, elevenség és lendületesség sugárzott. A férfi azon vette észre magát, hogy bármilyen különös, ez a nő elbűvölte. Érdekesnek, izgalmasnak találta, és abban is biztos volt, hogy hetven-nyolcvan évesen is érdekes és izgalmas lenne. Ezzel szemben Eudora a legutóbbi időkig mintha a szeme láttára hervadt volna el. Magára vette az önfeláldozó nővér szerepét, aki arra tette fel az életét, hogy felügyeljen a fivére háztartására. Szerepének megfelelően aranyszőke haját középen elválasztva, szoros kontyba fésülte a tarkóján, és praktikus anyagokból varrt unalmas, sötét színű ruhákat hordott.

Magát büntette ezzel az önmagára kirótt életpályával. A ház, amelyen ketten osztoztak, pontosan beszabályozott gépezetként üzemelt. Hajnaltól a lefekvés idejéig nyugodtan, a megszokott rend szerint zajlott benne az élet. A személyzet hibátlan precizitással látta el a kötelességét. A kertet a legapróbb részletekre is odafigyelve gondozták. De az eleven, talpraesett, jókedvű lány, aki valamikor ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljon kerékpározni és krokettezni, az évek múlásával eltűnt. Egy nő lépett a helyébe, aki mintha örökös gyászba burkolózott volna. Eudora nem viselt gyászruhát, sem gyászfátyolt, de Trent véleménye szerint akár ezt is megtehette volna. Mindazonáltal újabban némi változás jelei mutatkoztak rajta, amit a bátyja örvendetesnek talált, legalábbis eleinte. Eudora több figyelmet fordított a megjelenésére, és még új fülbevalót is vásárolt magának. A férfi tudta, hogy megkönnyebbüléssel fogadta volna húga átalakulását, ha nem jön rá, hogy a jelenség Calista Langley heti szalonjaihoz kapcsolódik. – Csillapodj – intette a húgát, miközben kalapját és kesztyűjét átadta Guthrie-nak, az inasnak, a sétapálcáját azonban nem engedte el. – Azért kerestem fel Miss Langley-t, mert kíváncsi voltam rá és a szolgáltatására. – Ezt nem hiszem el! – csattant fel Eudora. – Azért mentél el hozzá, hogy megfélemlítsd. Valid csak be. Nem tudtál meggyőzni arról, hogy csaló és szélhámos, vagy annál is rosszabb, ezért megpróbáltál ráijeszteni, hogy ő maga szakítsa meg az érintkezést közöttünk. – Ha ez volt a tervem, megnyugtathatlak, a dolog nem sikerült – válaszolta Trent. – Nagyjából hárompercnyi beszélgetés után világossá vált, hogy egy egyszerű írónál sokkal kegyetlenebb valaki tudná csak megfélemlíteni Miss Langley-t. Eudora meglepetten torpant meg az utolsó lépcsőfokon. Aztán felderült az arca. Kék szeme diadalmasan csillogott.

– Szóval Miss Langley alaposan helyre tett, igaz? Örömmel hallom. – Megértem, hogy haragszol, amiért elmentem hozzá. De szükségét éreztem, hogy megvizsgáljam Miss Langley meglehetősen szokatlan foglalkozását – felelte a bátyja. – Összejöveteleket rendez, ahol tiszteletre méltó emberek találkozhatnak egymással. Mi olyan veszélyes ebben? – Ezt már megbeszéltük – közölte Trent, és elindult dolgozószobája menedéke felé. – Miss Langley vadidegen emberek összeismertetésére vállalkozik. – Egyedülálló idegenek összeismertetésére. – Rendben lévő lenne, ha jól ismerne mindenkit, aki részt vesz az összejövetelein, de erről aligha lehet szó. A szalonjában megjelenő emberek nem a személyes barátai, hanem az ügyfelei. Te komoly örökség birtokosa vagy, és emiatt a legveszedelmesebb ragadozók zsákmányává válhatsz. Eudora a bátyja után sietett. – Miss Langley ragaszkodik az ajánlólevélhez minden kliensénél – magyarázta. – Ezenkívül hosszasan elbeszélget mindenkivel, hogy megbizonyosodjon róla, nem valami hozományvadásszal, netán nős emberrel van dolga, aki a meghívottak listáján szereplő hölgyek között próbál zsákmányt ejteni. Trent a dolgozószobája ajtajába érve megtorpant. – Nem meghívottak, Eudora. Miss Langley nem társaságbeli háziasszony, aki zenés teadélutánokat rendez jó hírű ismerősei szórakoztatására. Ő üzletasszony, ami azt jelenti, hogy számára a legfőbb szempont a pénz. Azzal bement a szobájába. Eudora követte. – Nincs semmi jogod beleavatkozni a magánügyeimbe – jelentette ki. – A bátyád vagyok. – A széke támlájára akasztotta a sétapálcáját, és az ablakhoz sétált. – Kötelességem megvédeni téged. – Nincs szükség rá, hogy Miss Langley-től megvédj. Trent kinézett a színekben pompázó kertre és az üvegházra. Mostanság Eudora egyedül a kertészkedésben és az olvasásban

lelte örömét. Legalábbis így volt addig, amíg el nem kezdett járni Miss Langley heti összejöveteleire. Újabban az alkalmakról hazatérve rendre beszámolt a legkülönbözőbb területekhez – művészethez, utazáshoz, könyvekhez, színházhoz – kapcsolódó újdonságokról. – Tudom, hogy szerinted túl óvatos vagyok – ismerte el. – Komolyan úgy hiszed, fenyeget az a veszély, hogy felülök egy hozományvadász hazugságainak? Hidd el, kérlek, megvan a magamhoz való eszem. – Nem kételkedem az intelligenciádban, sem a józan eszedben – felelte higgadtan Trent. – De aggódom a Miss Langley-vel való kapcsolatod miatt. Kis ideig csend volt, majd Eudora kérdése hangzott fel a háta mögött: – Mi volt a benyomásod róla? A lány hangja gyanúsan közömbös volt. A férfi ráeszmélt, hogy amióta elhagyta Miss Langley lenyűgöző házát, egyfolytában a róla szerzett kaotikus benyomásai között próbál rendet teremteni. – Hogy mi? – kérdezett vissza, igyekezve időt nyerni a gondolatai összeszedésére. – Hallottad. Most, hogy találkoztál vele, mi a véleményed Miss Langley-ről? Trent megpróbált a kérdésre válaszolni, de valami okból kifolyólag nem találta a megfelelő szavakat. Vonzó, de nem a szó megszokott értelmében. A mesterkéletlen jobban illene rá. De valami miatt mindig az elbűvölő szó jutott az eszébe. Kíváncsi természetű ember volt, széles körű érdeklődésénél fogva számos szokatlan témát és készséget tanulmányozott behatóan. Ezeket a kutatásait rendre belefoglalta minden új Clive Stoneregényébe, ami rutinszerűen vezette el különös, néha bizarr utakra. Calista Langley azonban egészen új és szokatlan módon keltette fel az érdeklődését. Azonnal felismerte, hogy olyan nő, aki harcolni is hajlandó azért, amit el akar érni; olyan nő, aki mindent megtenne, hogy megvédje, ami az övé. És ha szereti azt, amit csinál, akkor abba szívét-lelkét

beleadja. Volt ebben a nőben valami, ami azt sejtette, hogy nem idegen tőle a szenvedély. Élete során volt már dolga intelligens, független, erős akaratú nőkkel – vonzódott ehhez a típushoz –, de Calista Langley különleges vonzerőt gyakorolt rá. – Nos, érdekes nő… – válaszolta, majd megfordult, és mindkét kezével megragadta a széke támláját. – Beismerem, más volt, mint amire számítottam. – Érdekes? – képedt el Eudora. Aztán keskenyebbre húzott szemmel kezdte fürkészni a bátyját. – Azt hiszem, értem. Azért találod őt érdekesnek, mert nem hagyta magát megfélemlíteni. – Kétlem, hogy egy közepes méretű hadsereg meg tudná félemlíteni Miss Langley-t. Ám ez engem még nagyobb óvatosságra késztet mind a személyét, mind a kenyérkereső foglalkozását illetően. – Nem vagyok hajlandó elmaradni az összejöveteleiről, Trent, hacsak nem törli a nevemet a vendéglistáról. És ha ez bekövetkezik, tudni fogom, hogy a te kezed van benne. – Ennyire fontosak neked ezek az összejövetelek? – Igen, Trent, és kérlek, próbáld megérteni. Izgalmasnak találom őket. Sok új emberrel találkozhatom, és az előadások mindig valami érdekes témáról szólnak. A múlt héten MacPherson professzor beszélt a nálunk, Angliában található római kori emlékekről. Egy héttel korábban pedig Mr. Harper számolt be az amerikai nyugaton tett utazásairól. A következő szalon alkalmával a fotográfia fejlődéséről és új útjairól fognak előadást tartani. – És mondd csak, bemutatott már Miss Langley egy férfinak? – A szalonok minden vendégét bemutatják a többieknek. Épp ez az összejövetelek célja – válaszolta Eudora hűvösen. – Hadd fogalmazzak pontosabban. Miss Langley férfi ügyfelei között volt olyan, aki közelebbről is meg akart ismerkedni veled? Eudora makacsul összeszorította a száját. – Azok között, akiknek bemutattak, egyetlen úr sem viselkedett velem illetlenül vagy bármilyen szempontból kifogásolhatóan –

felelte kis hallgatás után. – De mondhatok neked bármit, úgysem tudlak meggyőzni. Miért nem győződsz meg róla te magad? – Éppen ezt próbáltam tenni ma, ha elfelejtetted volna. – Nem arról a sikertelen próbálkozásodról beszélek, amivel Miss Langley megfélemlítése volt a célod. – Eudora szája mosolyra rándult. – Azt javasolom, hogy legyél te is a kliense. – Ne nevettesd ki magad. – Felteszem, hogy a mai találkozótok után valószínűleg nem lesz hajlandó felírni téged a vendéglistára, de talán rá tudom beszélni, hogy tegyen veled egy próbát. Végtére is nagy rajongója a könyveidnek. Hátha megengedi, hogy elkísérj engem néhány összejövetelre, és magad alkothass véleményt a tevékenységéről. – Ezt most komolyan mondod? – Legalább gondolkodj rajta, drága bátyám. – Eudora ezzel megfordult, és elindult az ajtó felé. – Mert biztosíthatlak, hogy továbbra is elfogadom a szalonjába szóló meghívásokat. Kilépett a hallba, és a kelleténél jóval nagyobb eréllyel csukta be maga után az ajtót. Trent leereszkedett a székébe. Egy ideig eltűnődött saját magán, a belső nyugtalanságán. A dolgozószobája volt az egyetlen hely, ahol biztos lehetett benne, hogy zavartalanul egyedül lehet. A házban mindenki tudta, hogy ha az ajtó be van csukva, olyankor senki sem háborgathatja, kivéve, ha ég a ház, vagy itt a világ vége. Folytatnia kell az írást, gondolta. A Calista Langley-nél tett látogatás kész katasztrófa volt, ráadásul időpazarlás. A Flying Intelligencer szerkesztője azonban várja a Clive Stone és az eltűnt menyasszony esete soron következő folytatását. Ennek ellenére hosszan elmerengett a csukott ajtó látványán. Már egészen biztos volt benne, hogy Calista valamelyik férfi kliense különösen érdeklődik Eudora iránt. Ahhoz a következtetéshez pedig nem volt szükség egy detektívregény-író csavaros eszére, hogy Eudora alighanem viszonozza az illető érdeklődését. Mindig is abban reménykedett, hogy Eudora majd megismer egy derék férfit, akit szeretni tud, aki méltányolni fogja az eszességét és a szervezőtehetségét. Egy olyan férfit, aki meg tudja adni neki azt,

amire a legnagyobb szüksége lenne: egy saját otthont, aminek ő lehet az úrnője. Az elmúlt néhány évben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez csak remény marad, a valóságban soha nem fog megtörténni. Az ő intelligens, bájos kishúgából időközben vénlány lett. Ami nem akkora sorscsapás, ha Eudora boldog. De Trent biztos volt abban, hogy nem az. Egy ideje észrevette, hogy az arcán megjelenik valami sóvárgó kifejezés, és ilyenkor elszorult a szíve. Szerette volna megvédeni, de hogy a boldogságot meg tudná szerezni neki, abban már nem hitt. A dolgok mostanában kezdtek megváltozni, köszönhetően a titokzatos Calista Langley-nek. Ez a nő épp azt nyújtotta Eudorának, amit ő nem tudott megadni neki. Hálásnak kellene lennie, amiért a húga végre-valahára kilépni látszik az önmagára kényszerített mártíromságból. De aggódott is. Calista Langley ismeretlen tényező volt. Az ösztöne azt súgta, hogy a nőnek hatalmában áll feldúlni az ő nyugodt, rendezett, és minden szempontból kiszámítható életét. Azt nem tudta volna megmondani, hogy miért érzi így, de egy dologban nem kételkedett: érzett valamit-és ez az érzés rendkívül intenzív volt. Nagyon hosszú idő óta Calista az első nő, aki jobban érdekelte, mint a képzeletében megszületett alakok.

Hat

Andrew hangjából kiérződött a már jól ismert dac. – Vacsora után elmegyek itthonról – jelentette be. – Nincs értelme, hogy ébren várj rám. Néhány barátommal találkozom, és későn fogok hazajönni. Miközben Calista egy falat csirkét vett a villájára, azon gondolkodott, hogyan fogadja öccse bejelentését. Igazság szerint vajmi keveset tehetett vagy mondhatott, amivel megakadályozhatta volna, hogy kiruccanjon a városba, veszekedni pedig végképp nem akart. Az ember döntse el maga, hogy miért hajlandó harcolni, gondolta. A hosszú ebédlőasztal túlsó végén ülő Andrew sietve befejezte az evést, hogy mielőbb elmehessen a barátaival találkozni. Könnyebb lett volna a kisebb, meghittebb reggelizőszobában beszélgetni, de Mrs. Sykes ragaszkodott hozzá, hogy a vacsorát a faburkolatos, sötét ebédlőben tálalja fel. A házvezetőnő és a férje azóta éltek és dolgoztak Cranleigh Hallban, amióta évtizedekkel ezelőtt szobalányként és inasként szolgálatba álltak. Együtt öregedtek meg mogorva, depressziós munkaadójukkal, Roberta Langley-vel. Roberta két unokájára hagyta a házat, de Calista magában azt gondolta, hogy a Sykes házaspárnak több jussa lenne az omladozó fa- és kőrakásra, mint neki és Andrewnak. Tudta, hogy öccsével hálásak lehetnének, amiért ilyen előkelő tető van a fejük felett. Üzleti szempontból Cranleigh Hall tagadhatatlanul felettébb hasznos hely volt. A reménybeli ügyfelekre mély benyomást tett az impozáns udvarház, amely ráadásul az előkelő Cranleigh Square-en állt. De Calistának az volt a véleménye, hogy a

nagy házból sohasem válik meleg, barátságos otthon, sem az ő, sem Andrew számára. Számtalan aggodalom nyugtalanította amiatt, hogy Andrew újabban késő éjszaka járt haza, de ezek közül egy kifejezetten személyes és meglehetősen önző is volt. Nem szeretett egyedül lenni a nagy házban. Igaz, hogy a Sykes házaspár mindig otthon volt, csakhogy ők minden este pontban kilenc órakor visszavonultak. Attól kezdve, hogy ők ketten nyugovóra tértek, a ház falaiba beivódni látszó magány előbújt, és kísérteni kezdte. Amióta két hete valaki bedobta az ajtón lévő levélládába azt a kis könnyfiolát, erőt vett rajta a szorongás, ami Nestor Kettering látogatása óta tovább súlyosbodott. Napokig olyan érzése volt, mintha minden mozdulatát figyelnék. És most egy újabb magányos éjszaka előtt áll. Meg kell szoknia, győzködte magát. Andrew hamarosan azzal fog előállni, hogy önálló lakásba akar költözni. Ez elkerülhetetlen. Minden fiatal embernek szabadságra van szüksége, hogy megtalálhassa a maga útját az életben. Nincs joga bűntudatot kelteni benne, amiért elhagyja őt. – Színházba mentek? – kérdezte, amennyire csak tudta, kedvesen, és udvarias érdeklődést mutatva. – Talán. – Andrew befalt egy villára való zöldbabot. – És utána valószínűleg kártyázunk kicsit. Calista ujjai összébb szorultak a villán, és megpróbálta eltitkolni a szorongását. A számtalan kicsapongás közül, amelyek egy fiatal számára Londonban könnyűszerrel elérhetők, a leginkább a kártyabarlangok csábításától tartott. Nem létezett annál gyorsabb út a romlásba. Az a kis örökség, amit Cranleigh Hall mellett még kaptak, elment a partnerközvetítő ügynökség megalapítására. Ahhoz, hogy az ügyfelek tetszetős képet kapjanak egy minőségi vállalkozásról, a földszinti szobákat divatos bútorokkal kellett berendezni. Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy amit nyújt, az az előkelőség látszata. De abban, amivel ő foglalkozott, a látszat mindennél fontosabb volt.

És a vállalkozása szerencsére jól ment. Szépen megéltek Andrewval az ügynökségen keresztül befolyt jövedelemből, de kockázatos manővereket nem engedhettek meg maguknak. Óvatosan letette a villáját a tányérra. – Andrew… nem kerültél bajba, ugye? Úgy értem, pénzügyileg? – Miért kell mindennap azzal fejeznünk be az ebédlőasztalnál folyó beszélgetésünket, hogy burkoltan arra célozgatsz: nem tudok vigyázni magamra? Már nem vagyok gyerek. Nincs szükségem arra, hogy a nővérem vigyázza minden lépésemet. Való igaz, Andrew nem gyerek, gondolta Calista. Már nem. Tizenkilenc éves, vékony, kisportolt, életerős ifjú, aki ráadásul örökölte apjuk előkelő, markáns arcélét és intelligenciát sugárzó, mogyoróbarna szemét. Már nem volt az a rémült kilencéves kisfiú, akinek el kellett mondania, hogy a szüleik a tengerbe vesztek, és soha többé nem jönnek haza. Már nincs szüksége arra, hogy ő védje meg egy megkeseredett nagyanya rideg bánásmódjától. Készen állt rá, hogy kilépjen a világba. Ennek ellenére az a gondolat, hogy Andrew eltűnik előle London sötét utcáin, valami különös rettegéssel töltötte el. Nyilvánvaló volt, hogy semmi értelme korholnia – attól csak még gyorsabban távolodna el tőle. És ő annál hamarabb maradna magára. Legjobb lesz témát változtatni. – Ma egy elég zavarba ejtő interjút folytattam egy úriemberrel, akiről azt reméltem, hogy kitűnő kliens válik belőle – mondta. Andrew egy pillanatig gyanakodva nézett rá, majd hirtelen őszinte aggodalom jelent meg kissé összébb szűkülő szemében. – Van valami köze azokhoz az utálatos kis memento móri tárgyakhoz, amiket újabban kapsz? – Nem. Ez teljesen más ügy. Trent Hastings volt a látogatóm. A Nestor Ketteringgel lezajlott kellemetlen jelenetről nem akart szót ejteni. Tartott Andrew reakciójától. – Trent Hastings, az író? – ugrott a magasba Andrew szemöldöke. – Pontosan.

– De hiszen ez jó hír! – lelkesedett Andrew. – Gondolj csak bele, milyen jót tenne az üzletnek egy olyan híres ügyfél, mint Mr. Hastings! – Nagyon jól tudod, hogy nem teszem közhírré a klienseim nevét. Sokan kínosan éreznék magukat. – Igen, tudom. De az üzleted sikere a szóbeli ajánlásokon múlik, és ha Trent Hastings szájából hangzanak el a megfelelő szavak, akkor biztos lehetsz benne, hogy elsőrendű kliensek fognak kopogtatni nálad. – Sajnos nem valószínű, hogy Mr. Hastings ajánlani fogja az ügynökségemet. A jelek szerint azt gondolja, hogy ki akarom használni egynémely tisztes jövedelemmel rendelkező női kliensemet, különösen az ő húgát. – Teljes képtelenség. Hogy merészel így megsérteni téged, és kétségbe vonni a jó hírnevedet? – Andrew a markába gyűrte a szalvétáját. – Beszélnem kell vele. – Ne, ne tedd. – A gondolat, hogy Andrew szembeszálljon egy olyan félelmetes emberrel, mint Hastings, újabb rémülettel töltötte el. Egyáltalán nem kellett volna említenie neki a vele folytatott beszélgetését. Kétségbeesett igyekezettel próbált diplomatikus utatmódot találni, hogy elejét vegye egy katasztrófának. – Tulajdonképpen nincs is rá szükség, hogy beszélj vele. Megnyugtatlak, tisztáztam Hastingsszel a dolgot. Az egész csak egy félreértés volt. Ne felejtsd el, a húga nagyon jó ügyfelem. Ne tegyünk semmi olyat, ami arra késztetné, hogy megszakítsa a kapcsolatát velünk. – Hastings bocsánatot kért? – Azt azért nem mondanám… – A gazember. Megvan a lakáscíme? Nem baj. Megtalálom. – Andrew, kérlek, hallgass rám. Tévedés volt az egész. – Megnyugtató mosolyt erőltetett az arcára. – Akkor, abban a pillanatban megdöbbentem, ennyi az egész. – Tartozik neked egy bocsánatkéréssel. – Úgy gondolom, idővel maga is rá fog erre jönni. – Nem sok esély van rá, gondolta, de erről hallgatott. – És mellesleg nem

akarom Eudora Hastingst olyan helyzetbe hozni, hogy választania kelljen, kinek az oldalára áll. Ha arra kényszerülne, hogy megszakítsa velünk a kapcsolatát, az okot adna az alaptalan híresztelések terjedésének. – Huh. Andrew még mindig dühös volt, de haragját lassan a háttérbe szorította a józan ész. – Jól van – mondta Calista csendesen. – Ígérem, Mr. Hastings nem fog problémát jelenteni. A húga roppant erős akaratú hölgy, aki élvezi az összejöveteleinket. Elmondta nekem, hogy nagyon jól érezte magát a múlt heti szalonon, és elfogadta a következőre szóló meghívásomat. Erősen kétlem, hogy a bátyja távol tudná tartani a házunktól. Andrew láthatóan nem volt erről teljesen meggyőződve, de felülkerekedett benne a kíváncsiság. – Milyen ember? – Mr. Hastings? Olyan… – Calista a megfelelő szó után kutatott. – Félelmetes. – Úgy értem, hogy néz ki? – Oh. – Maga elé idézte Trent alakját. – Nos, ami a külsejét illeti, kimondottan férfias termetű. Sötét hajú. Lebilincselő tekintetű. – Férfias termetű? – Andrew összevonta a szemöldökét. – Hát ez meg mit jelent? – Mmm, igen, azt hiszem, ez illik rá a legjobban. Andrew tűnődő arccal nézte a nővérét. – Azt akarod mondani, hogy az a fajta férfi, akit a nők jóképűnek tartanak? – Nem egészen. De jóleső érzés ránézni, ha érted, mire gondolok. – Nem, nem értem. – Tartott tőle, hogy a sebhelyei esetleg problémát jelentenének, ha ügyfélként akarna eljárni hozzám, de megnyugtattam, hogy téved – folytatta Calista a közbeszólástól nem zavartatva magát. – Sebhelyei? – Az álla bal oldalán. Sajnos elég feltűnőek. Az egyik kezén is van néhány. Valami baleset érhette valamikor.

– Benned nem keltett félelmet a sebhelyei látványa? – Egyáltalán nem – válaszolta Calista. – Bosszantó alak volt, de félni nem féltem tőle. Andrew mozdulatlanná merevedett. – Elképzelhetőnek tartod, hogy ő az, aki a memento móri tárgyakat hozza neked? – Micsoda? Az Isten szerelmére, dehogy! Hogy jut az eszedbe? Biztos vagyok benne, hogy nem Mr. Hastings hozta nekem azokat a szörnyű holmikat. – Miért vagy olyan biztos az ártatlanságában? Calista töprengve próbálta szavakká formálni a megérzésből fakadó bizonyosságát. – A mai találkozásunk alapján úgy ítélem meg, hogy Mr. Hastings nem lehet más, mint egyenes jellem – jelentette ki. – Nem az az ember, aki a sötétben megbújva zaklatna egy nőt. – Honnan tudhatod? A nő elgondolkodott a kérdésen, de aztán egy mozdulattal félresöpörte. – Nem tudom. Talán abból, ahogy rám nézett. – Nem valami biztos alap. – Nem. De nagyon jól tudod, hogy a megérzéseim rendre beigazolódnak, amikor véleményt kell mondanom emberekről. – Kivéve annál a csirkefogónál, aki az oltár előtt állva hagyott cserben. Milyen jó, hogy nem említette meg Nestor ma reggeli látogatását, gondolta Calista. – Mr. Kettering és én még csak az eljegyzésre készültünk – felelte türelmesen. – Az oltárról még szó sem volt. – Elhanyagolható különbség. Calistában újra feléledt valami a régi haragból, amiért annak idején hagyta, hogy Nestor ámítsa. Milyen hiszékeny bolond volt! össze kellett szednie az erejét, hogy ne emelje föl a hangját, amivel megijesztette volna a konyhában vacsorázó Mr. és Mrs. Sykest. – Nagy különbség, nekem elhiheted – mondta.

– Bocsáss meg – szólt Andrew nyersen. – Nem akartam Ketteringet felemlegetni. – Mostanában elég feszült idegállapotban vagyok. És ez még enyhe kifejezés, tette hozzá magában. – Tudom. – Andrew komoran összeszorította a száját. – A keservit neki, nem hiszem el, hogy az az ember, aki a memento móri ajándéktárgyakat hordja neked, észrevétlenül bejuthatott a házba! A hálószobádban járt, Calista! – Szükségtelen emlékeztetned rá. Ezt már többször megtárgyaltuk. Tegnap délután a következő szalonra készülődve sokan megfordultak a házban. És egész nap ki-be jártak az iparosok és az árukihordók. – Árukihordónak álcázta magát, úgy juthatott be. Kérdés, hogy ki tudhatott annak a régi liftnek a létezéséről? – Bárki, aki valaha dolgozott a házban vagy a kertben – felelte Calista. – Egyiküknek sincs oka rá, hogy félelmet keltsen benned. – Mindentől függetlenül egészen biztos vagyok benne, hogy nem Mr. Hastings küldte nekem a könnyfogó üvegcsét, és nem ő hagyta a gyűrűt az ágyamon. Kérlek, hidd el nekem, hogy nem azért keresett fel ma, mert bosszút akar állni. Mindössze a húgát próbálta védeni. Az ő helyében te is ezt tetted volna. – Gyanakvó természetű ember lehet. – Ez nála magától értetődő. Olyan regényeket ír, amelyekben a cselekmény sötét titkok és gyilkosságok körül bonyolódik. El lehet képzelni, hogy ha valaki nap mint nap ilyen dolgokkal foglalkozik, az kihat arra, ahogy az emberi természetet látja. – Most, hogy beszámoltál a Trent Hastingsszel való találkozásodról, nagyon rossz véleményem lett róla. – Bevallom, én sem fogok rohanni, hogy megvegyem a legújabb könyvét – sóhajtotta Calista. – Ami sajnálatos. Nagyon tetszett ugyanis a legutóbbi regénye. – Csakugyan szellemes a meseszövés, és lenyűgözők az utolsó jelenetek azzal a gazfickóval – mondta Andrew, majd hirtelen összevonta a szemöldökét. – De nem vagyok benne biztos, hogy

ebben az új történetben kedvemre való Miss Wilhelmina Preston karaktere. – Mi bajod van Wilhelmina Prestonnal? Nekem kifejezetten tetszik. – Odáig nagyon is rendjén van, hogy szerepeljen egy nő a történetben, de egy szerelem ne terelje mellékvágányra Clive Stone-t. Az tönkre fogja tenni a sorozatot. – Nézőpont kérdése.

Hét

A férje roppant veszedelmes ember volt. Anna Kettering rettegett tőle. Érezte, hogy szaporán lüktet a pulzusa. Vadul kalapált a szíve. Elakadt a lélegzete. Már biztos volt benne, hogy csak az öröksége miatt van még életben. Apja pontosan és világosan megfogalmazta a feltételeit a végrendeletében. Ha a lányával történnék valami – leesne a lépcsőn, elvinné a láz, bármi –, a pénzt a távoli, Kanadában élő rokonok kapnák. Papában alighanem élt valami gyanú Nestorral kapcsolatban, gondolta. Pedig úgy tűnt, hogy ő testesíti meg az ideális férjet. Az apja nyilván attól félt, hogy Nestor túl tökéletes. Anna remegő ujjakkal illesztette a kulcsot a zárba. Nagy nehezen sikerült kinyitnia az ajtót. Még egyszer végigpillantott a hosszú folyosón, hogy csakugyan nincs ott senki, aki megláthatná. Ez a délután volt a személyzet rendes kimenőjének az ideje, Nestor pedig feltehetőleg egy sporteseményen vett részt, ezzel együtt tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Elégedetten nyugtázva, hogy egyedül van a nagy villában, belépett a sötét szobába, és gyorsan becsukta, majd kulcsra zárta az ajtót. Gyertyát gyújtott, és körülnézett a kis helyiségben. A szoba a mélységes gyász sötét színárnyalatait viselte magán. Egy kovácsoltvas állványon nagy gonddal elrendezett fehér virágok díszlettek. Az elhervadt és hervadó virágok nehéz illata már-már elviselhetetlennek tűnt. Az aranyozott keretű tükröt a szokásnak megfelelően fekete bársonnyal takarták le. Ostobaság volt elhinni, hogy a gyászolókra szerencsétlenséget hozna, ha a nemrég elhunyt házában megpillantanák magukat a tükörben, de egyes régi babonák ma is éltek a halálhoz kötődő rítusokban.

A kandallópárkányon álló óra öt perccel éjfél előtt állt meg – a halál időpontjában. A kis szobán átvágva lenézett a fehér bársonnyal bélelt ezüsttálcára. A könnyfogó üvegcse és a fekete köves gyűrű eltűnt. Már csak egy C. L. monogrammal ellátott fekete zománcozott csengettyű maradt a tálcán. A csengettyű egy fémláncon lógott, amely egy gyűrűben végződött. A falon az elhunyt fotográfiája függött. A halott nőn kívül mindenki mást ollóval távolítottak el a képről. A kép keretét fekete csipkével vonták be. A fotográfia alatt egy gyászjelentést helyeztek el, rajta elegáns kézírással az elhunyt neve volt olvasható: Calista Langley. A halál időpontjának sora még nem volt kitöltve. Nem Calista Langley volt az első nő, akinek a képe a szoba falán függött. Anna sietve átvágott a helyiségen, kilépett a folyosóra, és bezárta maga után az ajtót. Csak akkor sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor visszaért a földszintre. Kétség sem férhet hozzá, hogy a férje egy mániákus őrült. Ki kell szabadulnia ebből a lidérces házasságból. De ki hinne neki? Egy férj minden további nélkül el tudja hitetni a hatóságokkal, hogy a felesége megtébolyodott, de egy asszony számára majdhogynem lehetetlenség elérni, hogy a férjét letartóztassák.

Nyolc

Calista megkönnyebbülten lépett be a Masterson könyvesboltba. Az ajtó fölötti kis harangok vidám csilingeléssel üdvözölték. Elég volt megéreznie a bolt atmoszféráját, hogy csillapodjon benne a feszültség. A nyugalmat árasztó, barátságos kis üzlet polcain sorakozó régi és új könyvek illata minden zegzugot átjárt. Mintha egy másik dimenzióba lépett volna át. Odakint baljós köd gomolygott az utcán, kísértetiessé tompítva a lovak patáinak csattogását és a kocsikerekek zörgését. Idegenek bukkantak elő és tűntek el a szürke, jellegtelen külvilágban. Idefelé jövet nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy bárki, aki mellett elhalad, akár a betolakodó is lehet, aki a memento móri gyűrűt az ágyán hagyta. A Mastersonban azonban nyugalom és derűs békesség honolt. Csak néhány mély lélegzetvétel után döbbent rá, milyen feszült idegállapotban volt az elmúlt napokban. A pult mögött ülő középkorú nő épp egy eladott tételt ütött be a pénztárgépbe, de közben barátságosan rámosolygott. – Miss Langley, örülök, hogy látom! Egy pillanat, és az öné vagyok – mondta. – Jó napot, Mrs. Masterson – köszönt Calista. – A világért sem szeretném sürgetni. Mindig nagy élvezettel böngészgetek a boltjában. – Nos, nézelődjék csak nyugodtan. Azzal Martha Masterson visszafordult a vevőjéhez, egy nagyjából Andrew-val egyidős fiatalemberhez. – Parancsoljon, uram – mondta élénken. – Jó szórakozást kívánok a Clive Stone és a gyilkológép esetéhez. Nagyon népszerű, amióta könyv alakban is kijött. – Természetesen olvastam, amikor a Flying Intelligencer folytatásokban közölte, de akartam egy példányt belőle a saját

könyvtáramba is – magyarázta a vevő. – Jelenleg az újságban olvasom Mr. Hastings legújabb regényét. De nem tudom, mit gondoljak Wilhelmina Preston alakjáról. Nem értem, miért kell az írónak egy olyan hölgyet szerepeltetnie, aki többé-kevésbé ugyanazt a foglalkozást űzi, mint Clive Stone. – Miss Preston természettudós, nem pedig detektív – mutatott rá Martha. – De Stone felkéri őt, hogy legyen az asszisztense legújabb nyomozásában – morogta a vevő. – Ne aggódjék – mondta Martha, és a fiatalemberre kacsintott. – Lehet, hogy a végén kiderül, Wilhelmina Preston volt a tettes, ön is tudja, hogy Mr. Hastings szereti úgy elrejteni a bűnöst, hogy az illető végig a szemünk előtt van. – Női tettes. – A vásárlót láthatóan felderítette ez a lehetőség. – Ez csakugyan szellemes csavar lenne. Isten önnel, Mrs. Masterson. – Viszontlátásra, uram. Martha megvárta, míg az ajtó becsukódik a fiatalember mögött, és csak ekkor jegyezte meg fejcsóválva: – Nagyon remélem, hogy Mr. Hastings nem fogott alaposan mellé Wilhelmina Preston alakjával – mondta. – A női vásárlóim el vannak ragadtatva tőle, de a férfiak enyhén szólva megijedtek tőle. – Ha már szóba került Mr. Hastings, ma éppen őmiatta jöttem – sietett megjegyezni Calista. – Először is szeretném megköszönni, hogy elküldte a húgát az ügynökségemhez. Martha szeme elégedetten csillogott. Kellemesen gömbölyded, barátságos, társaságkedvelő nő volt. – Ezek szerint Eudora Hastings megfogadta a tanácsomat? Nagyon bízom benne, hogy sikerül hozzá illő férjet találni. Az a szegény lány idő előtt indult hervadásnak. Nagy kár érte. – Eljött pár összejövetelre, és úgy tűnt, hogy jól érzi magát. – Calista óvatosan megválogatva a szavait, folytatta: – Arra lennék kíváncsi, hogy ön vagy Miss Ripley a közelmúltban ajánlotta-e a szolgálataimat a boltjában megforduló urak valamelyikének. – Nem – válaszolta meglepetten Martha. – Miért kérdezi?

– Pusztán kíváncsiságból – füllentette Calista. – Még egyszer köszönöm. Csak ekkor tudatosult benne, hogy mennyire szerette volna, ha valami kapcsolatot talál Martha Masterson és a között az ember között, aki a memento móri tárgyakat vitte neki. Tulajdonképpen kezdettől fogva csekély valószínűsége volt, hogy itt és most megtudja, ki az a személy, aki a jelek szerint tönkre akarja tenni az életét, emlékeztette magát. Mindazonáltal volt rá némi esély, hogy a könyvesbolt tulajdonosnője vagy a szintén itt dolgozó barátnője, jóllehet nem állt szándékában, mégis egy elborult elméjű egyént küldött az ügynökségéhez. Martha volt az egyetlen korábbi kliense, aki a foglalkozásánál fogva számos emberrel került kapcsolatba. Ennyit erről az elképzeléséről. Újra elő kell hát vennie a kliensei dossziéit, és keresni valaki mást, aki épp egy olyan emberrel szemben volt elővigyázatlan, akivel nem kellett volna. Már épp valami ürügyet keresett, hogy vásárlás nélkül távozhasson, amikor valaki kiszólt a hátsó szobából: – Ön az, Miss Langley? Egy nagyjából Marthával egykorú nő lépett elő. A magas, szikár, szögletes mozgású Arabella Ripley külsőre épp az ellentéte volt a bolt tulajdonosának. Calistát meglátva keskeny, markáns arcát elöntötte a mosoly. – Gondoltam, hogy ön az, drágám, akinek a hangját hallom – mondta. – Épp egy új könyvszállítmányt csomagoltam ki. De jó, hogy újra látom! Mit kérdezett az imént Marthától? – Miss Langley az iránt érdeklődött, hogy küldtünk-e urat vagy urakat mostanában az ügynökségére – magyarázta Martha. – Jaj, nekem, dehogy – kiáltotta Arabella. – Csak azt a nagyon kedves Miss Hastingst. Mindössze ennyit akart tudni? – Igen, köszönöm szépen – felelte Calista. Hirtelen eszébe jutott valami. Csak afféle sötétben tapogatózás volt, de elkeseredésében mégis megkérdezte: – Most jut eszembe, történetesen nem említették az ügynökségemet Miss Hastingsen kívül más hölgynek? Martha és Arabella kérdőn egymásra néztek, majd mindketten megrázták a fejüket.

– Nem, senki másnak – felelte Martha. – Nagyon diszkréten kezeljük az ügynöksége dolgát. – Köszönöm – bólintott Calista. – Nagyra értékelem. Arabella aggodalmasan felvonta a szemöldökét. – Több kliensre volna szüksége, kedvesem? Leülhetünk éppenséggel a törzsvevőinket tartalmazó listával, hogy megnézzük, találunk-e köztük más, lehetséges ügyfeleket. – Ó, nem, nem – tiltakozott Calista. – Köszönöm, de jól megy az üzlet. Csupán kíváncsi voltam. És, nos, éppen azon gondolkodom, hogyan csábíthatnék magunkhoz új, tisztességes, jó hírű ügyfeleket. Mint tudják, szóbeli közvetítéssel dolgozom, ennélfogva meglehetősen korlátozottak a promóciós lehetőségeim. – Igen, megértjük, drágám – bólogatott Martha. – Mégsem tehet be egy hirdetést az újságokba, nemde? Nem állíthat be csak úgy bárki a házába azzal, hogy most rögtön mutassa be őt valakinek. Az ön vállalkozásában minden a diszkréción múlik. – Az ön szolgálatairól csak a legnagyobb elővigyázatossággal ejtünk szót. – Arabella Marthára mosolygott, majd visszafordult Calistához. – Azzal, hogy tavaly bemutatott minket egymásnak, mindkettőnk életét megváltoztatta. Bele sem akarok gondolni, milyen magányosak lennénk most, ha nem jutunk el az ügynökségéhez. A világért sem szeretnénk tanúi lenni, hogy valami csúf pletyka tönkreteszi az üzletét. Calista nagy levegőt vett. – Mint mondtam, csak egy kis kutatómunkát végzek. Most mennem kell, ha megbocsátanak. Ebben a pillanatban kinyílt a bolt ajtaja, s a máskor finoman csilingelő harangok fülsértő kolompolásba kezdtek. Nestor állt a küszöbön. Calista elakadó lélegzettel meredt rá. – Mintha téged láttalak volna bejönni ide, Calista – szólalt meg Nestor. Nyilván ellenállhatatlannak gondolta a mosolyt, amellyel a nőre nézett, de a tekintete fagyos maradt, és haragról árulkodott. Jeges borzongás futott végig Calista hátán, de remélte, hogy az arcán hűvös nyugalom látszik.

– Mr. Kettering – mondta. – Nem is tudtam, hogy eljár ebbe az üzletbe. – A mai napig egyszer sem tettem be ide a lábamat – közölte a férfi, ügyet sem vetve Marthára és Arabellára. – De látva, hogy bejössz, gondoltam, ez jó alkalom, hogy találkozzam veled. Meghívlak egy csésze teára a sarki teázóba. – Sajnálom – felelte Calista. Megigazította a kesztyűjét, és elindult az ajtó felé, remélve, hogy Nestor utat enged neki. – Előre megbeszélt találkozóim vannak. Olyan határozott léptekkel közeledett, hogy a férfinak nem volt más választása, mint kitérni előle. – Segíthetek valamiben, uram? – szólalt meg a háta mögött Martha szokatlanul barátságtalan hangon. – Ma nem – vetette oda Nestor kurtán. Azzal kilépett Calista után az utcára. – Beszélnem kell veled, Calista. A legkevesebb, amit tehetsz, hogy áldozol rám egy percet. Parancs volt, nem kérés. A nő megpróbált tudomást sem venni róla, de amikor a férfi elindult mellette, tudta, hogy nem tehet mást, szembe kell szállnia vele. Megállt, és szembefordult a férfival. – Bármi mondanivalód van számomra, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy gyorsan elmondod. Ma még sok tennivalóm van – közölte. – Hogy sikerült a tegnapi találkozód Hastingsszel? – morogta Nestor. – Nem tartozik rád. – Kliensként fogadtad? – Nem vagyok hajlandó az üzleti ügyeimről beszélni veled. Most pedig, ha elmondtad, amit akartál, távozom. Azzal mozdult, hogy sarkon forduljon. Nestor azonban elkapta a karját. Calista a férfi pimaszságán megdöbbenve, hogy ezt merészeli tenni egy forgalmas utcán, előbb a felső karját átfogó kézre, majd Nestor szemébe nézett. – Azt akarod, hogy rendőrt hívjak? – kérdezte halkan. A férfi úgy engedte el, mintha áramütés érte volna.

– Követelem, adj alkalmat bebizonyítanom, hogy az elmúlt egy év alatt semmit sem változtak az érzéseim irántad – mondta. – Az a helyzet, hogy nem érdekel, változtak-e az érzéseid, vagy sem. Akkor sem érdekelne, ha nem házasodtál volna meg, mert az én irántad való érzéseim régóta hamuvá égtek. És azt a tüzet te gyújtottad meg. – Újjá tudom éleszteni a lángot. – Nem. Nem tudod – közölte Calista. – A hétszentségit, Calista. A nő ismét el akart fordulni, de aztán megállt. Ennél nem lesz jobb alkalom feltenni azt a kérdést, ami azóta nyugtalanította, hogy Nestor újra megjelent az életében. – Miért döntöttél úgy, hogy most visszalépsz az életembe? – Tessék? – Hallottad. Közel egy éve nős ember vagy. Mi késztetett arra, hogy ennyi idő elmúltával felkeress engem? Nestor a váratlan kérdés hallatán meglepetten ráncolta a homlokát. Aztán mintha rájött volna, hogy most van valami a birtokában, ami kell a nőnek – egy válasz. – Adj egy újabb esélyt, hogy bebizonyítsam az irántad érzett szerelmemet, és elmondom neked – felelte. Ennyit az egyenes útról, gondolta Calista. Undorral elfordult, hogy bérkocsi után nézzen, de a sűrű ködben csak akkor látta meg a járműveket, amikor már az orra előtt voltak. Elszántan gyalog indult el, abban bízva, hogy Nestor szem elől veszíti a ködben. Ám a férfi újból megszólalt, és Calista ezúttal megdermedt. – Ha nem engeded meg, hogy megpróbáljam feltámasztani a szenvedélyt, ami egykor bennünk lobogott, felhatalmazva érzem magam, hogy bizonyos társaságbeli alkalmakon meséljek a te meglehetősen szokatlan természetű vállalkozásodról – mondta fenyegetően. – Egy jól megválasztott fülek hallatára elejtett szó a klubomban sokat árthat a szakmai hírnevednek… – Képes vagy ekkora gazemberségre, igaz? – fordult szembe vele a dühtől remegve Calista. – Egy éve is hajszálon múlt, hogy

megmenekültem tőled. Mélységesen együtt érzek a feleségeddel. De megnyugtatlak, ha megpróbálod tönkretenni a szakmai hírnevemet, téged is magammal foglak rántani. Mindent kitálalok a sajtónak. – Miről beszélsz? – Csak képzeld el, miket fognak írni a lapok, ha kiderül, hogy egy egykori hozományvadász, aki gazdagon nősült, újabban másik vagyonos menyasszonyt keres egy partnerközvetítő irodán keresztül. Érdekes lenne tudni, vajon a mostani Mrs. Kettering mit gondol erről a tervről. És így tovább, és így tovább. Véged lenne, Nestor. Nestor a döbbenettől leesett állal bámult rá. – Te megőrültél. – Mindketten tudjuk, hová vezetnének az efféle szóbeszédek. Nemde? – folytatta Calista. – Az emberek megkérdőjeleznék a pénzügyi stabilitásodat. A Társaság kivetne magából, ha ilyen pletykák kelnének szárnyra veled kapcsolatban. De legalábbis feleségestől kénytelen lennél vidékre visszavonulni. Azt nagyon utálnád, Nestor. Te egy cápa vagy, aki a Társaság vizeiben tenyészel. A férfi arcán piros foltok gyúltak. – Te hülye kis cafka – mondta. De nagyon, nagyon halkan motyogott. – Tényleg azt hiszed, hogy nem vágnék vissza, ha megpróbálnál megzsarolni? Nem ismersz engem, Nestor. A vénlányság egyik nagy előnye, hogy alkalmat nyújt egy nőnek megtanulnia kiélesíteni a karmait. Csodálatosképpen egy konflis bontakozott ki a ködből. Calista megemelte a szoknyáját, és sietve elindult feléje. A kocsis leugrott, és egy lendületes mozdulattal kinyitotta a kocsi ajtaját. – Hová megyünk, asszonyom? – kérdezte. – A Cranleigh Square-re. – Igenis, asszonyom. Felsegítette Calistát a kocsiba, majd fellépett a lépcsőre, és becsukta az ajtót. Egy perc múlva a jármű zörögve eltűnt a ködbe borult utcán.

Calista csak egyszer nézett vissza, de Nestort már elnyelte a köd. Akkor vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa szapora szívdobogását, és úrrá legyen a feldúltságán. Csak ekkor vette észre a szemközti ülésen a fekete selyembe burkolt, és fekete szaténszalaggal átkötött dobozt. Akár egy kobra is lehetett benne. Calista torka összeszorult, s a szíve úgy elkezdett kalapálni, mintha egy mérgeskígyó lapulna a dobozban. A fekete szalag alól egy fekete szegélyű boríték látszott ki.

Kilenc

Pár pillanatig rámeredt a szörnyű csomagra. Lehet, hogy az elmúlt napok eseményei úgy megviselték az idegeit, hogy már rémeket lát? Megrázta magát, hogy elmúljon a kábulata, és minden erejét összeszedve megfogta a dobozt. Meglepően nehéz volt. Csak két kézzel tudta biztonságosan megtartani. Kihúzta a borítékot a szalag alól. Elegáns kézírással a neve állt rajta. Miss Calista Langley. Feladót nem írtak rá. Megpróbálta felidézni azoknak az embereknek az arcát, akik az utcán voltak, amikor beszállt a bérkocsiba. De abban a dühös állapotában egyedül Nestorra figyelt, a járókelőkre ügyet sem vetett. Délután lévén élénk volt a forgalom, de a ködben ebből nem sok látszott. Szöget ütött a fejébe, hogy milyen könnyen kapott kocsit. Ez szokatlan volt ilyen nyirkos, ködös időben. Visszagondolva úgy tűnt, mintha a kocsi, amelyben ült, kifejezetten rá várt volna. Egyik kesztyűs kezével felnyúlt, és megkopogtatta a tetőt. A csapóajtó azon nyomban kinyílt. A kocsis enyhén hunyorítva nézett le rá. – Más címre menjünk, asszonyom? – kérdezte. – Ne – felelte Calista. – De úgy látom, az előző utasa itt hagyott egy csomagot az ülésen. Fekete selyembe van burkolva. Egy gyászolónak szánt ajándék lehet. – Ahogy mondja. Önnek szól, asszonyom. Fogadja részvétem az elveszített szerettéért. – A kocsis megbökte alacsony tetejű kalapja szélét, és kezdte visszaengedni a tetőnyílás fedelét. – Várjon, kérem. Itt valami tévedés történt. Nem veszítettem el senkit.

– Nekem azt mondták, hogy a csomag az öné, asszonyom. Az úr szép borravalót adott, hogy feltétlenül vegyem fel önt, amikor kijön a könyvesboltból. Akkurátusán leírta azt is, hogy asszonyom hogy néz ki. Elmondta, hogy divatos sötétvörös ruhát fog viselni, és egy piros toll lesz a kalapjába tűzve. Calista belekapaszkodott az egyetlen hasznosnak tűnő információba. – Azt mondja, egy úr volt? Nyilván ismerem. Ő volt az, akivel beszélgettem, mielőtt maga fölsegített a kocsijába? – Nem, asszonyom. Az túl egyszerű lett volna, gondolta Calista. De az is elképzelhető, hogy Nestor felfogadott valakit, hogy tegye be a dobozt a kocsiba. – Mondja el, kérem, hogy nézett ki az a másik férfi – mondta. – Nagyon fontos, hogy megköszönhessem neki az ajándékát. – Nem volt rajta semmi különös. Nagyon szép fekete kabátot viselt, s hozzá kalapot és sálat. Drága holmiknak látszottak. Harminc-egynéhány évesnek mondanám. – Ékszer? Melltű, esetleg gyűrű? – Semmi olyan, amire felfigyelhettem volna. Ellenben nagyon szép bőrkesztyű volt rajta. Sajnálom, asszonyom, nagyjából ez minden, amit elmondhatok. Ez a hiányos személyleírás több úrra is ráillett, aki igénybe vette a szolgálatait, és néhány olyanra is, akiket elutasított. A kocsis becsukta a tetőnyílást. Calista lenézett az ölében lévő dobozra. Nem akarta kinyitni, addig nem, amíg egyedül volt. Vár vele, amíg hazaér, és ott lesz körülötte a biztonságot jelentő Mr. és Mrs. Sykes és Andrew. Letette a dobozt a szemközti ülésre, aztán csak nézte, és azon töprengett, hogy mi legyen a következő lépése. Valami terv kell, logikusan egymásra épülő cselekedetek sora. Csakhogy a gondolatai reménytelen köröket írtak le, s ezek a körök minden elmúló nappal egyre szőkébbek és szőkébbek lettek. Az egész erre ment ki – hogy a félelem borotvaélén táncolva teljen az élete. Az az érzés, hogy állandóan figyelik, no meg a kísérteties ajándékok borzasztóan megviselték az idegeit. Már nem

tehetett úgy, mintha nem érdekelné a dolog, és azzal sem nyugtatgathatta magát, hogy kínzója előbb-utóbb megunja ezt a rémítő játékot. Az ösztönei nem is súgták, hanem egyenesen üvöltötték, hogy aki az ajándékokat küldözgeti, minden nappal egyre megszállottabb, egyre veszélyesebb lesz. De hogy küzdjön az ember egy sötétben lesben álló démonnal? Az út hátralévő részében nyugtalanító gondolataitól bénultan, mozdulatlanul ült. Valamiért meg volt győződve róla, hogy az, ami a dobozban van, még ijesztőbb lesz, mint a könnygyűjtő fiola és a fekete jádeköves, kristályokkal díszített gyűrű. Nem, nem akart egyedül lenni, amikor kibontja a fekete selyembe burkolt dobozt.

Tíz

Trent épp a könyvtárszoba ablakában állva nézte a Cranleigh Hall kertje fölött gomolygó ködöt, és közben a házvezetőnő által ráerőszakolt teát kortyolgatta, amikor a bérkocsi felhajtott a házhoz vezető úton. Léptek visszhangzottak az előtérből. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. A bejárati lépcsőn megjelent a koros inas, és merev lábbal, bicegő léptekkel a kocsihoz ment. – Remélem, Miss Langley érkezett – szólt be a könyvtár ajtajából a házvezetőnő. – Mondtam, hogy teaidőre haza fog érni. Örvendeni fog, ha megtudja, hogy itt van, uram. Trent egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Calista lelkesen fogadja a jelenlétéről szóló hírt. Az ablakból nézte, amint az inas lesegíti őt a kocsiból. Valami ború és sötétség lengte körül a nő alakját. Egy fekete anyaggal bevont, és fekete szalaggal átkötött csomagot tartott a kezében. Amikor az inas át akarta venni tőle, tiltakozásul megrázta a fejét. Az öregember fölkísérte a lépcsőn, be az előtérbe. A bérkocsi zörögve lehajtott a befelé vezető útról. A haliból halk beszélgetés hallatszott. Egy perc múlva, kezében a fekete dobozt tartva, megjelent az ajtóban Calista. Tekintetén óvatosság és rosszul leplezett idegesség látszott. Így fest egy nő, aki rossz hírt kapott az imént, és el van rá készülve, hogy a rossz hírek sorának még nincs vége. – Mr. Hastings – szólalt meg. – Nem vártam önt ma. – Ami kiváló okot szolgáltatna arra, hogy ne legyen hajlandó fogadni engem – válaszolta a férfi. – Bocsánatot kérek. Megkockáztattam, hátha itthon találom, mert el szerettem

volna mondani kegyednek, hogy úgy döntöttem, nem állok a húgom útjába. – Értem. Megengedi, hogy a kliensem maradjon? – Minthogy Eudora vette a fáradságot, hogy emlékeztessen rá, miszerint felnőtt nő. Jogában áll önállóan dönteni a dolgai felől. Annyit mondhatok, hogy élvezi az ön összejöveteleit. Épp csak attól félek… – Attól fél, hogy fájdalmat fog okozni neki, ha egy szívtelen férfi kihasználja. Teljesen megértem. Az ön helyében nekem is hasonló aggályaim lennének. És készséggel bevallom, nem tudom garantálni, hogy Eudora nem jut erre a sorsra. Ezzel a kockázattal minden nőnek szembe kell néznie. Úgy beszél, mint egy olyan nő, aki épp erre a sorsra jutott, gondolta a férfi. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, Miss Langley. – A nagyobb nyomaték kedvéért kis szünetet tartott. – Hozzátehetem, a férfiak sincsenek védve attól, hogy ugyanilyen sorsra jussanak. – Természetesen nincsenek, de egy rossz házasságban élve általában több lehetőség közül választhatnak. Csak annyit mondhatok önnek, szavamra mindent megteszek, hogy csak a legmegfelelőbb emberekkel ismertessem össze Miss Hastingst. Azt mindenképpen megígérhetem, hogy bármely fogadásomon nagyobb biztonságban lesz, mint a Társaság legtöbb báltermében. A férfi halványan elmosolyodott. – Bocsásson meg, Miss Langley, de ezzel nem tette túl magasra a lécet. Calista összerezzent. – Felteszem, hogy ez igaz lehet. De biztosíthatom, mindent elkövetek, hogy még véletlenül se fogadjak el kliensként semmirekellőket és hozományvadászokat. – Azokra az adatgyűjtésekre utal, amelyeket a fivére végez. – Andrew érti a módját, hogy felderítse az igazságot az ügyfeleim pénzügyi és családi viszonyairól. Trentnek hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit még mondhatna. A nő úgy nézett rá, mintha fogalma sem lenne, mit kezdjen vele

most, hogy elmondta, amiért jött. Most el kellene mennie, gondolta a férfi. De ahelyett, hogy az ajtó felé indult volna, azon kapta magát, hogy lázas igyekezettel ürügyet keres, hátha sikerülne még elidőznie a nő társaságában. A Calista kezében tartott dobozra pillantott. – Úgy vélem, illene részvétet nyilvánítanom. Ismételten elnézését kérem. Nem volt tudomásom róla, hogy haláleset történt a családban. A nő összerázkódott, és felszisszent. – Nem volt – suttogta. Aztán kihúzta magát, és élesebb hangon folytatta. – Nem halt meg senki. – Odalépett a legközelebbi asztalhoz, és meglehetősen nagy erővel lecsapta rá a dobozt. – De esküszöm, nem bánnám, ha egy bizonyos személyt holtan látnék. A férfi szavai mintha valami varázslat alól szabadították volna fel. Az imént még nyugodt atmoszférájú, csendes szoba megtelt Calista felháborodásának és csalódottságának energiájával. – Nem bánja, ha megkérdezem, ki az, akit szívesen látna koporsóban fekve? – kérdezte Trent kíváncsian. – Fogalmam sincs. De ha egyszer megtudom… – Hirtelen elhallgatott; láthatóan minden erejével azon volt, hogy uralkodni tudjon magán. – Elnézést, Mr. Hastings. Épp rosszkor jött el hozzám. Komoly megrázkódtatás ért. Nem vagyok önmagam. – Jól sejtem, hogy ennek a doboznak a tartalma dúlta fel? – Igen. – Mi van benne? – Nem tudom. Még nem nyitottam ki. De biztos vagyok benne, hogy éppoly visszatetsző, mint a két korábbi memento móri ajándékom volt. Mint valami feszülten villogó vészjelre, a férfi tarkóján felborzolódtak az apró hajszálak. Közelebb lépett az asztalhoz, és ránézett a fekete szegélyes borítékra írt névre. – Valaki olyan ajándékokat küld kegyednek, mintha mély gyászban lenne? – kérdezte. – Felteszem, hogy az illető kegyetlen tréfának tartja, amit tesz. – Calista keze, amely az oldalánál lógott, ökölbe szorult. – De akárki legyen is, túl messzire ment. Esküszöm, érzem, hogy a sötétből

figyel engem. Ott van valahol kint, ólálkodik, leskelődik utánam, és várja a pillanatot, amikor lecsaphat. – Szabad? – érintette meg a férfi a borítékot. A nő habozott. – Nem állt szándékomban az aggodalmaimmal terhelni. – Nem tett semmi ilyesmit. Én kíváncsi természetű ember vagyok, és kegyed roppant kíváncsivá tett. – Rápillantott a fekete viaszpecsétre. Nem volt rajta lenyomat. – Nem törte fel a pecsétet. – Biztos vagyok benne, hogy a levél hasonló lesz a többihez. Rajta, olvassa el. Trent feltörte a pecsétet, és egy kártyát vett ki a borítékból. A fekete keret nagyon széles volt, ami mélységes gyászt jelentett. Felolvasta a rövid üzenetet. – Csak a halál választhat el minket. – Föltekintett. – Aláírás nincs. – Az előző két ajándékot kísérő kártyákon sem volt – felelte Calista. – A levélpapír nagyon jó minőségű – állapította meg Trent. – A levelezőpartnere jómódú személy. – Nem a levelezőpartnerem – meresztett rá vasvillaszemeket Calista. – Bocsásson meg. Rosszul fogalmaztam, ami annál sajnálatosabb, mivel író vagyok. Ez csak egy megállapítás volt a kegyedet zaklató személy társadalmi helyzetét illetően. – Értem. Én kérek elnézést, uram. Bocsásson meg, amiért ingerült voltam. Ez az egész ügy megviselte az idegeimet. – Érthető. – A férfi a dobozra nézett. – Mi lenne, ha kicsomagolná? A dobozban lévő tárgy természete több információval szolgálna a küldő személyéről. – Kétlem. – Ennek ellenére Calista bontogatni kezdte a szalagot. – Fogadni mernék, hogy hasonló lesz a többihez. Valami tárgy, amilyet olyasvalakinek szoktak küldeni, aki gyászol valakit. És kétségtelenül az én monogramom lesz rajta. Ezt meghallva a férfit ismét meglegyintette a rettegés szele. – A tárgyakon szerepel a kegyed monogramja? – kérdezte, hogy biztos legyen benne, jól értette.

– Eddig két ajándékot kaptam, egy könnyfiolát és egy gyűrűt, amiben az elhunyt egy hajfürtjét szokás tartani. Mindkettőbe a C és L betűket vésték bele. Calista kibontotta, és félredobta a szalagot, majd lerángatta a drága selymet, amely egy egyszerű fadobozt rejtett. Trent látta, hogy visszafojtja a lélegzetét. A nő úgy emelte fel a doboz fedelét, mintha arra számítana, hogy valami veszedelmes csapda rejtőzik alatta. Egy pillanatig mindketten szótlanul bámulták a dobozban lévő tárgyat. – Egy harang – állapította meg Calista. Mintegy húsz-huszonöt centiméter magas, súlyos fémből öntött, csillogó fekete zománccal bevont harang volt, a külsejére arannyal írták rá a C és L betűket. A harang nyelvéhez erősített hosszú fémlánc egy karikagyűrűben végződött. Trent fölemelte a tárgyat, hogy alaposabban megnézze. Calista borzadállyal vegyes undorral szemlélte a harangot. – Szent ég! – lépett hátra egyet. Semmi értelme, hogy a nyilvánvaló tagadásával próbálja csillapítani a félelmét, gondolta Trent. – Ez egy biztonsági koporsóharang – mondta. – Hasonlókat láttam hirdetni az újságokban. A temetéskor felállítják a harangot a sír fölé. A lánc vége a koporsó belsejében van. A gyűrűt ráhúzzák a halott ujjára. Így ha az illetőt véletlenül élve temetik el, és később a koporsóban magához tér, a harangot megszólaltatva segítséget hívhat. Calista elfordult, két karját szorosan összefonta a melle alatt, és járkálni kezdett a szobában. – Azzal fenyeget, hogy élve eltemethet. Nem értem. Ki gyűlölhet engem ilyen szenvedélyesen? Trentet éktelen düh fogta el. Maga is meglepődött ezen a régóta nem tapasztalt vad, nyers érzelmen. A legszívesebben a falhoz vágta volna a harangot.

De azzal, hogy elveszti az önuralmát, nem segítene Calistának. Elfojtotta hát hirtelen fellobbanó dühét, és figyelmét a jelzőharangra összpontosította. – Mit néz rajta? – kérdezte Calista. – Ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy megtervezzen egy ilyen drága harangot, nem beszélve a láncról és a jegygyűrűről, nyilván szabadalmaztatja, és valószínűleg ellátja valamilyen azonosító fémjellel. – Hmm. – Calista leengedte a karját. – Erre nem is gondoltam. Az igazat megvallva az utóbbi időben egyáltalán nem tudtam józanul gondolkodni. A férfi felfordította a harangot, és vizsgálgatni kezdte a belsejét – és már-már elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta a jelzést: „J. P. Fulton, London”. – Hadd lássam – nyújtotta a kezét Calista. A férfi odaadta a harangot, és figyelte, ahogy Calista fürkészve nézi a belsejét. Elcsodálkozott, látva, hogy az imént még kétségbeesett nő egy pillanat alatt átváltozik. – Gondolja, hogy ha megtalálom ezt a J. P. Fultont, azt is megtudhatom, hogy ki vásárolta tőle a koporsóharangot? – kérdezte Calista az izgalomtól kipirult arccal. – Én azt gondolom – kezdte Trent óvatosan, nehogy túlzott reményeket keltsen a nőben –, hogy J. P. Fulton felkutatása nagyszerű kezdőlépés lenne a nyomozásunkhoz. – Nyomozásai? – Calista úgy állt, mint aki megbénult. – Ugye nem gondolja, hogy hagyom egyedül foglalkozni ezzel az üggyel? Aki ezt a harangot küldte, életveszélyesen megfenyegette kegyedet, márpedig kétlem, hogy a rendőrség komolyabb segítséget jelentene, legalábbis az ügynek ebben a szakaszában. – Igaz. – Calista állán megfeszült az izom. – Fontolgattuk a fivéremmel, hogy a rendőrséghez fordulunk, de mi haszna lett volna? Addig semmit sem lehet tenni, amíg a zaklatom nem követ el valami erőszakos cselekményt. – Akkor meg lehet, hogy túl késő lesz.

A nő szótlanul meredt a férfira. – Bocsásson meg – szólt sietve Trent. – Túl nyersen fogalmaztam. De olyan szörnyű helyzetben van, ami nem ad lehetőséget a társasági jó modorra. A nő nagyot nyelt. – Tisztában vagyok vele. De kérem, értse meg. Méltányolom a segítő szándékát, de ez nem az ön problémája, uram. – Letette a harangot az íróasztalára. – Ez az új ajándéktárgy olyan utálatos, hogy attól tartok, nagy kockázatot vállalna az, aki segíteni próbálna nekem. A férfi ránézett. – Tény, hogy jómagam nem vagyok a regényeim hőse – mondta. – De többen mondták már, hogy van tehetségem a logikus gondolkozáshoz. Ráadásul, hála annak a kutatásnak, amit több regényemhez folytattam, szert tettem pár hasznos készségre és bizonyos körökhöz való kapcsolatra, amelyek a segítségünkre lehetnek. – Nem értem. – Nem baj, most még nem is kell. Térjünk vissza a mostani helyzetére. Milyen óvintézkedéseket tett? – A könnyfiola érkezésekor mindannyian azt gondoltuk, hogy valami tévedés történt, a tárgyat véletlenül rossz címre küldték – kezdte Calista kicsit habozva. – De amikor az ágyamon megláttam azt a fekete jádeköves, kristállyal kirakott gyűrűt… – Az ágyán? – szörnyedt el a férfi. – Ez rosszabb, mint amire számítottam! Az, aki ezt műveli kegyeddel, a hálószobájába is be tudott jutni? – Igen. – Mintha hűvös légáramlat vonulna át a szobán, Calista újból összefonta a karját. – Mint mondtam, azóta Mr. Sykes és Andrew minden este gondosan ellenőrzik az ajtók és ablakok zárait az egész házban. Újabban magam is ezt teszem. – Hogy juthatott be valaki észrevétlenül a hálószobájába? – Arra gondolunk, hogy áruszállítónak álcázta magát, aki a heti összejövetelünkre hozta a megrendelt árukat – válaszolta Calista. –

Gyanítjuk, hogy a falba rejtett régi liftet használta, hogy eljusson a hálószobámhoz. – Elvitt valamit a betolakodó? – kérdezte Trent elgondolkodva. – Ami azt illeti, igen – felelte a kérdésen láthatóan meglepődött Calista. – Egy bekeretezett fotográfiát, amely a hálószobám falán lógott. Andrew-ról, rólam és a szüléinkről készült. Honnan tudta? – Mindössze valószínűnek látszott, hogy így akarta jelezni a vakmerőségét, amellyel behatolt a magánszférájába. Kétségtelenül úrrá lett rajta valami egészségtelen izgalom az adott helyzetben. Végtére is nagy kockázatot vállalt. – Ez eszembe sem jutott – rázta a fejét döbbenten Calista. – Ez rendkívül fontos meglátás öntől, uram. Az elmélete teljesen logikusnak tűnik. – Roppant ijesztő az, amit most elmondott, Miss Langley. Nem csoda, hogy feszült idegállapotban van. Arról van valami elképzelése, hogy a betolakodónak hogyan juthatott tudomására a falba rejtett lift létezése? – Sejtelmem sincs, de a lift létezése nem titok. Mr. és Mrs. Sykes természetesen tudnak róla, és mindazok, akik valaha Cranleigh Hallban dolgoztak. Az évek során sok szobalány és kereskedő használta, hogy a nehéz dolgokat eljuttassa az emeletre. – Kegyed is használja a liftet? – Nem, soha. – Calista összerázkódott. – Viszolygok tőle. Olyan szűk és sötét. A puszta gondolat, hogy majd nem tudok kijönni belőle, elég, hogy messze elkerüljem. Ijesztően emlékeztet egy koporsóra. – Felteszem, tett lépéseket arra, hogy ne lehessen használni. – Hogyne, természetesen. Az a kis földszinti helyiség, ahol be lehet lépni a liftbe, már állandóan zárva van. A férfi az ablakhoz lépett, és a kezét a háta mögött összekulcsolva figyelmesen nézte a nagy házat körülvevő gyönyörű kertet. – Ha alaposan végiggondoljuk a dolgot – szólalt meg egy idő után –, rendelkezünk némi információval arról a személyről, akinek ön felkeltette a figyelmét. Néhány újabb adat birtokában már

valószínűleg tudni fogjuk, kik a gyanúsítottjaink, akiket aztán egyenként górcső alá vehetünk. Rövid, feszült csend támadt a háta mögött. Aztán hallotta, hogy a nő szoknyája halkan megzizzen. Hátrafordult, és látta, hogy Calista egy lépéssel közelebb jött hozzá. – Komolyan így gondolja? – kérdezte a nő halk, fojtott hangon. – Igen – válaszolta Trent. Nem kellene olyasmit ígérnie, amit nem biztos, hogy teljesíteni tud, intette magát. De nem vitte rá a lélek, hogy elvegye azt a kis reményt, amit a nő szemében megcsillanni látott. – Sok egyéb mellett az is aggaszt, hogy ha valóban megtudom, ki az a gazember, mit tegyek vele – árulta el Calista. – Aligha számít bűnnek memento móri ajándékokat küldeni valakinek, azt meg nem tudom bizonyítani, hogy valaki illetéktelenül behatolt a hálószobámba, és ellopott onnan egy fotográfiát. – Ezzel a problémával majd akkor foglalkozunk, ha megtaláltuk a személyt, aki ezt a gonosz játékot űzi kegyeddel. – Nekem van egy elméletem – vallotta be Calista némi habozás után. – Mi lenne az? – Arra gondolok, hogy talán valamelyik úr, akit nem voltam hajlandó felvenni az ügyfeleim közé, határozta el, hogy bosszút áll rajtam. – Ezt a lehetőséget is végig kell gondolnunk – bólintott rövid mérlegelés után a férfi. – A koporsóharangot tartalmazó doboz bent volt a bérkocsiban, amelyet ma délután leintettem. Mint kiderült, a kocsist külön lefizették, hogy mást ne, csak engem vegyen föl. – A kocsis látta azt az embert, aki a dobozt betette a kocsiba? – Igen. De az arcát nem látta közelről. Kértem tőle személyleírást, gondolhatja. Mindössze annyit tudtam meg tőle, hogy harmincegynéhány éves, jól öltözött férfi volt, és drága kesztyűt viselt. – De abban biztos volt a kocsis, hogy férfi volt? – Egészen biztos – válaszolta Calista. – Végig akarom nézni az általam elutasított férfiak dossziéit. Megvannak Andrew és a saját

jegyzeteim. Átolvasom őket, és listát készítek azokról a férfiakról, akikről elképzelhető, hogy bosszút akarnak állni. – Hány férfit utasított el? – kérdezte kis gondolkodás után Trent. – Nem lesz hosszú a lista. Mindig nagyon óvatosan kezeltem a klienseimet. Éppen ezért nem kellett sokat elutasítanom. De azért akadt egynéhány. Most, hogy a kocsis adott személyleírást, kizárhatok párat a listámon szereplők közül. Trent töprengve nézte a harangot. – A terve jónak tűnik, én mégis azt hiszem, hogy első lépésként az üzletet kellene megtalálni, ahol a harangot vásárolták. – Elszánta magát arra, hogy segít megtalálni az embert, aki ezt műveli velem? – kérdezte kétség és remény között hányódva Calista. – Amennyiben ön megengedi – felelte Trent. – Meg kell engednem, mivel a helyzetem kétségbeejtő, és az idegeim lassan felmondják a szolgálatot. Nagyon hálás lennék, ha segítene. – Szeretnék segíteni kegyednek, Miss Langley. De hadd tegyem világossá: nem várok hálát öntől. Calista most először mosolyodott el, amióta belépett a szobába. Tétova mosoly volt, de őszinte és meleg. – Akkor természetben fogok fizetni önnek – mondta. – Természetben? – A húga futólag említette, hogy ön úgy él, mint egy remete. – Eudora ezt mondta kegyednek? – Trent arra gondolt, hogy beszélni fog a húgával, ha hazaér. – Megértem, hogy íróként sok időt kell egyedül töltenie. Ez természetesen megnehezíti, hogy emberekkel találkozzon. – Biztosíthatom, nem vágyom rá, hogy sok emberrel találkozzam. Calista elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Cserébe azért, mert segít megtudni, ki küldözgeti nekem ezeket a tárgyakat, azon leszek, hogy megismertessem egy megfelelő társnővel. Bizonyára találok olyat a klienseim névsorában, aki épp önnek való lesz. Úgy vélem, ön egy olyan hölgy társaságát élvezné, akivel gondolatébresztő, értelmes beszélgetéseket lehetne folytatni. Akivel megoszthatja mindazt, ami önt érdekli.

A férfi önkéntelenül is megérintette az állán lévő sebhelyeket. – Ígérje meg nekem, a hölgy nem fogja kötelességének érezni, hogy véleményt mondjon a regényeimről.

Tizenegy

Calista nem nagyon tudta, mire számítson, amikor Trenttel együtt beléptek J. P. Fulton Koporsók és Temetkezési Cikkek feliratú, komor hangulatot árasztó üzletbe. Mindenesetre meglepődött, amikor kiderült, hogy J. P. Fulton már nincs az élők sorában. Jelenleg az özvegye vezette az üzletet. – Ó, igen, ez csakugyan a néhai férjem által szabadalmaztatott biztonsági koporsóharangok közül való – állapította meg Mrs. Fulton. – Senkit sem lenne szabad ilyen harang nélkül eltemetni. De rendeltetésszerű működésükről csak akkor kezeskedhetem, ha megveszik hozzá azt a különleges koporsót is, amelyet Mr. Fulton kifejezetten ehhez a haranghoz tervezett. Egy gyengébb minőségű koporsóhoz nem merném javasolni a használatát. Mrs. Fulton jó negyvenes, tiszteletet parancsolóan vonzó nő volt, ami illett a foglalkozásához. Ízlésesen elegáns fekete ruhát viselt, amelynek magasan záródó csipkegallérja keretbe foglalta a nyakát. Őszbe vegyülő szőke haját szoros kontyba csavarta, és egy művirággal koronázta meg. A hajdísz akár frivolnak is tűnhetett volna, ha nem fekete selyemből készül. Ujjain fekete köves, kristályokkal kirakott gyűrűk ragyogtak. Ruháján elöl fekete zománccal díszített kristály melltű díszlett, fülén fekete borostyánköves fülbevaló fityegett. – Sok ilyen harangot ad el a hozzá való koporsó nélkül? – kérdezte Trent. – Nem – válaszolta Mrs. Fulton. – Mint mondtam, nem sok hasznuk van a speciális biztonsági koporsó nélkül. Többféle áron kínálok koporsókat. Itt van például az alapmodell, a „Nyugodj békében” fantázianevű, azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a divatosabb stílust követve bocsássák útjukra a

szeretteiket. De a legtöbben vagy az „Örök álom” nevű konstrukciót, vagy a legújabb módi szerinti „Békés álmodó”-t kedvelik. Az ár természetesen az anyagok és a díszítések függvényében változik, de mindegyik alkalmas a biztonsági harang elhelyezésére. Óhajtják megnézni a teljes választékunkat? És már indult volna a sötét ajtónyílás felé. Calista egy pillantást vetett az ajtón túli, gyéren megvilágított helyiségbe, ahol a koporsók voltak kiállítva, és érezte, hogy a tarkóján felborzolódnak a hajszálak. – Köszönjük, nem – sietett közölni. – Valójában annak a vásárlónak a kilétére vagyunk kíváncsiak, aki ezt a harangot megvette – mondta Trent, és némi pénzt vett elő a zsebéből. – És örömest kárpótoljuk az időért, amit arra áldozna, hogy a kérdéseinkre válaszoljon. Mrs. Fulton a harangra nézett, amelyet Calista letett a pultra. Két szemöldöke között mély ránc jelent meg. – Hogy került önökhöz? – kérdezte. – Ajándékba kaptam – válaszolta Calista. – A rajta látható monogram az enyém. – Hát ez különös – nézett végig rajta Mrs. Fulton. – Kegyed látszatra tökéletes egészségnek örvend. – Teljesen egészséges vagyok. – Talán valami csoda folytán felépült egy végzetes betegségből? – Nem – rázta meg a fejét Calista. – Makkegészséges szervezetem van. – Értem. – Mrs. Fulton szemöldöke között még mélyebbre vésődött a redő. – Vagyis nem értem, hogy itt akkor miről van szó. – Úgy véljük, hogy ezt a harangot nemrégiben vásárolták itt – vette át a szót Trent. – Ön bizonyára nyilvántartást vezet az eladásairól. Az asszony egyre növekvő gyanakvással méregette Trentet. – Miért óhajtják megtudni a vevőm kilétét? Calista érezte, hogy Trent kezdi elveszíteni a türelmét, ezért közbelépett, mielőtt a férfi bármi olyat mondana, ami tovább ronthatott volna a helyzeten.

– Szerintünk valami tévedés történhetett – kezdte békítő hangon. – Mint ön is megfigyelte, nem állok a sír szélén. Valaki vélhetően egy haldoklónak szánta ezt a rendkívül mívesen kidolgozott, drága holmit. Szeretnénk megtalálni őt, hogy eljuttathassa a harangot annak, akit illet. – Nagyon különös. – Mrs. Fulton dobolni kezdett a mutatóujjával a pulton, s közben elgondolkodva nézte a harangot. Végül elhatározásra jutott. – Azt hiszem, azzal nem ártok senkinek, ha megadom önöknek a vevőm nevét. Egy pillanat türelmet kérek, amíg utánanézek a nyilvántartásomban. Benyúlt a pult alá, és kivett onnan egy fekete bőrkötéses, súlyos naplót. A vaskos kötetet középtájon kinyitva, figyelmesen olvasni kezdte a legfrissebb bejegyzéseket. Calista látta, hogy sok eladás szerepel a naplóban. A temetésekkel és gyásszal kapcsolatos üzlet virágzott. Az épületből ítélve Mrs. Fulton előkelő vevőkörrel rendelkezett. Az üzletben drága memento móri tárgyak széles választéka volt kiállítva. Egy magas vitrinben csak ékszereket lehetett látni – vörös bársonyon ízlésesen elrendezett medaillonok, karkötők, melltűk és gyűrűk, a legtöbbjük olyan, hogy egyben az elhunyt hajfürtjének szánt rekesze is volt. Kripták és sírkövek nyomasztó képeivel díszített vázákban művészien elrendezett, fekete csipkéből és selyemből készült művirágok. Egy egész polcon csak azok az elegáns kis üvegcsék sorakoztak, amelyek a gyászolók könnyeit voltak hivatva összegyűjteni. Látható volt még a fekete szegélyes levélpapírok széles választéka – minél szélesebb volt a szegély, annál frissebb volt a gyász. Az egyik falra síró angyalokkal, koponyákkal és csontvázakkal díszített üres képkereteket akasztottak ki. Ezekbe a halottról készült képet illesztették be, gyakran az élő képével együtt. Calistának nem tetszett az az új divat, amikor elhívtak egy fotográfust, hogy fényképezze le a halottat. De közkedvelt gyakorlat volt, és jó néhány fotográfus jól megélt belőle. Mrs. Fulton ujja az egyik oldal közepén megállt.

– Aha, ez az. Egy szabadalmaztatott biztonsági koporsóharang a C és L kezdőbetűkkel ellátva. A megrendelő bizonyos Mr. John Smith. Mélységes csalódottság ütközött ki Calista arcán. Trentre pillantott, és alig észrevehetően nemet intett a fejével. Az elutasított ügyfelei között nem volt John Smith nevű. A név semmit sem jelentett neki. Mindenesetre már van egy név, amiből ki lehet indulni, vigasztalta magát. – Lakcím is van? – kérdezte Trent. – Nem, sajnos az nincs. – Mrs. Fulton összecsapta a naplót, és visszatette a pult alá. – Készpénzzel fizettek, úgyhogy lakcímre nem volt szükség. Trent egy kis tartóból névjegykártyát vett elő, és letette a pultra. – Ha úgy gondolja, hogy bármilyen egyéb információt megosztana Mr. Smithről, kérem, üzenjen erre a címre. Ígérem, bőkezű jutalomban lesz része. Mrs. Fulton fölemelte, és szemügyre vette a kártyát. – Történetesen nem ön a Clive Stone-regények írója? – De igen, ami azt illeti – bólintott Trent. – Hmm. Épp most olvasom a Flying Intelligencerben Az eltűnt menyasszony esetéi. Bevallom, nagyon kedvelem Wilhelmina Preston karakterét. – Köszönöm – mondta Trent. – Remélem, nem fogja megölni őt a végén. – Ha megölöm, ígérem, hogy egy J. P. Fulton által szabadalmaztatott, haranggal felszerelt biztonsági koporsóban fogják eltemetni. Mrs. Fulton arca kipirult a gyönyörűségtől. – Az csodálatos lenne az üzletemre nézve. – Észben fogom tartani, amennyiben ön úgy dönt, hogy a segítségünkre lesz tudakozódásunk során. Ó, és még valami: mi a helyzet a koporsóval? Mrs. Fulton zavarba esett. Nyilván nem számított a kérdésre. – Tessék?

– Azt mondta, a harang, amelyet Miss Langley kapott, csak a speciális tervek szerint készített biztonsági koporsóval együtt működik – magyarázta Trent. – Azt szeretném tudni, hogy ez a John Smith vett-e koporsót is. Mrs. Fulton ajkán kényszeredett mosoly jelent meg. – Emlékezetem szerint a vevő azért akarta előre megvenni a harangot, hogy odaadhassa a haldokló menyasszonyának, amíg még ezen a világon van. Úgy gondolta, meg fogja őt vigasztalni a tudat, hogy ha véletlenül élve temetnék el, és a koporsóban fekve magához térne, a harangot megszólaltatva segítséget hívhatna. Egy Fultonharang igen figyelmes ajándék egy hamarosan eltávozó szerettünk számára. Calista elakadó lélegzettel hallgatta. – Smith úr visszatért már, hogy megvásárolja a koporsót is? – kérdezte. – Még nem, de mindennap várom. Biztosított, hogy rövid időn belül szükség lesz rá.

Tizenkettő

Trent valósággal új erőre kapott a vérét felforrósító ösztönös megérzéstől. Valami nem volt rendjén a gyászholmikat árusító üzletben. Ebben teljesen biztos volt. – Mrs. Fulton hazudott – jelentette ki határozottan. Calista elgondolkodva bámult ki a bérkocsi ablakán, de a férfi szavait hallva rögtön visszafordult, és átható tekintettel fürkészte az arcát. – Komolyan mondja? – kérdezte. – Tökéletesen persze nem lehetek biztos benne – ismerte el a férfi. – Megpróbáltam fejjel lefelé elolvasni a nevet, mivel mi a pult túloldalán álltunk. Nem láttam tisztán a bejegyzést, amelyre mutatott, de abban biztos vagyok, hogy a név utolsó betűje y vagy talán g volt. Mindenképpen olyan betűre végződött, amely leért a vonal alá. – Mi oka lenne hazudni? – Lehet az oka például az, hogy nem akarta kiadni egy jó vevőjét – felelte rövid gondolkodás után Trent. – Ezt meg tudom érteni. Az ő helyében magam is nagy valószínűséggel ezt tenném – vallotta be Calista. – Én is rendkívül elővigyázatosan kezelem a klienseim dossziéit. Másrészt viszont elmondtuk neki, hogy tévedésről van szó, és a harang nyilvánvalóan rossz címre ment. Úgy gondolom, a legkevesebb az lett volna, hogy felajánlja: visszaveszi a harangot, és maga juttatja el a vevőnek. – Bepillantást kell nyernünk Mrs. Fulton nyilvántartásába. – Mégis hogy gondolja? Esküdni mernék rá, hogy soha nem menne bele… – Calista hirtelen elhallgatott, és még a szája is tátva maradt. – Várjon csak, ugye nem azt akarja mondani, hogy hatoljunk be éjszaka a boltjába, amikor senki sincs ott? – Elég lenne csak belenézni abba a naplóba.

– Lehetetlenség, amit javasol, uram. Akár le is tartóztathatják. – Bízzon már egy kicsit bennem, Miss Langley. Nem vagyok tapasztalatok híján ezen a téren. – Tapasztalatok? ön író, uram. Hogy lenne már tapasztalata álkulcsok használatában? A férfi, maga sem tudta volna megmagyarázni, miért, de úgy érezte, hogy megsértették. – Rengeteg kutatómunkát végzek a regényeimhez – közölte szárazon. – Ha visszaemlékszik, Clive Stone tapasztalt zárfeltörő. Nem állítom, hogy jómagam egy szinten állok vele, de a Mrs. Fulton boltja ajtaján lévő régimódi zárral még én is elboldogulnék. – Ez nem egy regény, Mr. Hastings. Az nagyon rendjén van, hogy ön éjnek évadján elküldi Clive Stone-t, hogy kutasson egy bűnöző búvóhelyén, de azt nem engedem, hogy miattam ekkora kockázatot vállaljon. – Nem kegyed miatt vállalom a kockázatot. Magamért fogom csinálni. – Megőrült? – Tekintse úgy, hogy kutatómunka. – Badarság. Tisztázzunk valamit, Mr. Hastings. Ez az én problémám, az én ügyem. Ha eltökélte, hogy végrehajtja ezt az eszelős tervet, akkor én viszont ragaszkodom hozzá, hogy önnel tartsak. – Szó sem lehet róla, Miss Langley. Nincs az a kincs, amiért ehhez hozzájárulnék. – Szüksége lesz valakire, aki őrködjön. – Calista mosolyában volt valami kegyetlenség. – Viszek magammal egy sípot, és megfújom, ha rendőrt látok közeledni, mialatt ön bent van. – Huh. Ez egész okos gondolat. – Köszönöm. Az egyik Clive Stone-regényből vettem.

Tizenhárom

Irene Fulton megvárta, amíg a bérkocsi eltűnik az utca végén, akkor benyúlt a pult alá, és újból elővette a bolti eladásokról vezetett naplót. A hóna alatt a könyvvel az ajtóhoz ment, megfordította a rajta lógó táblát, hogy a Zárva felirat legyen kívül, azután fölment a lépcsőn a magánlakásába. Lerakta a naplót az asztalra, és föltette a teáskannát a tűzhelyre. Amikor a tea elkészült, leült, kinyitotta a naplót, és szemügyre vett egyes tavalyi tételeket. Egy üzlet tulajdonosa mindennél jobban törekszik arra, hogy legyenek visszajáró vevői, mindazonáltal kezdtek kérdések megfogalmazódni benne egyik vevőjével kapcsolatban. A férfi újra meg újra ugyanazokat a cikkeket vásárolta meg különböző idős rokonai számára, akik mind a sír szélén álltak. És most megjelent nála kérdezősködni egy fenyegető külsejű úr és egy nő, aki ezeket az ajándékokat kapta. A dolog menete mindig ugyanaz volt – először egy szép könnyfogó üvegcsére érkezett megrendelés. Ezután következett a hajfürttartó gyűrű. Ezt követte a biztonsági koporsóharangra és végül egy koporsóra szóló rendelés. A megrendelő kívánságára minden tárgyra rá kellett vésni a hamarosan eltávozó rokon nevének kezdőbetűit. A megrendelőlevél mellett minden esetben ott volt a teljes ellenérték készpénzben. A vevő sohasem kérdőjelezte meg az árat. A legelső vásárlásokat leszámítva, a memento móri ajándékokat és a harangot a vevő címére kellett küldenie, nem pedig a haldokló rokon lakására. A koporsókat viszont egyenesen a különböző ravatalozókba kellett szállítani. Valamennyi elhunytat más-más temetkezési vállalkozó temette el.

Irene becsukta a naplót, és a teát kortyolgatva azon töprengett, mit tegyen. Egy idő múlva visszavitte a naplót a földszintre, és annak rendje és módja szerint visszatette a helyére, a pult alá. Felvette a köpenyét, átment az elegánsan kivilágított koporsóbemutató helyiségbe, ahonnan az üzlet hátsó ajtaja nyílt. A szervizútra kilépve elindult a listáján szereplő három ravatalozó közül az elsőbe. Ismerte a tulajdonosokat. Lehet, hogy hajlandók lesznek beszélni neki. Megbíztak benne. Végtére is mindnyájan ugyanazt a mesterséget űzték. Kereskedők voltak, a halál szállította az ügyfeleiket. Az első a város egy csöppet sem felkapott negyedében lévő kis ravatalozó volt. Némi pénz fejében a középkorú tulajdonos örömmel osztotta meg vele mindazt, amit tudott. – Az elhunyt nem volt öreg – közölte bizalmasan. – Egyáltalán nem. Tizenkilenc, legföljebb húszéves lehetett. És nem természetes halállal halt meg. Megölték. – Biztos benne? – kérdezte feszülten Irene. – El volt vágva a torka. Az ilyesmit nehéz nem észrevenni. Az úr, aki elhozta hozzám, elmesélte, hogy esett meg a dolog. Nagyon szomorú történet. A lány nevelőnő volt, aki elveszítette az állását, miután a munkaadója egy ágyban találta a ház urával. A lány az éhhalállal és az utcára kerüléssel nézett szembe. Lassanként eladogatta mindenét, amije volt, bárkinek, aki valami pénzt adott értük. – Prostituált lett belőle? – Nem valami hétköznapi eset volt. Nekem úgy mondták, hogy az egyik ügyfele gyilkolta meg. A család természetesen titokban akarta tartani az újságok előtt a részleteket. – Magától értetődik – jegyezte meg Irene. – A gyilkosság mindig kínosan érint egy tiszteletre méltó családot, különösen egy ilyen gyilkosság, mint ez. Tudja, a botrány miatt.

Tizennégy

Calista a dolgozószobájában ülve éppen azoknak a férfiaknak az anyagait nézegette, akiket az évek során valamiért elutasított, amikor megjelent az ajtóban Mrs. Sykes. – Elnézést kérek a zavarásért, asszonyom, de egy ügyfél érkezett önhöz – mondta. – Egy ügyfél? – pillantott az órára Calista. Majdnem öt óra volt. – Legközelebb már csak holnapra várok klienseket. – Miss Eudora Hastings az, asszonyom. Azt mondja, személyes ügyben jött. Azt mondja, nagyon fontos, hogy most azonnal fogadja őt. – Hogyne, természetesen. – Calista becsukta a dossziét, amit az imént nyitott ki. – Kérem, Mrs. Sykes, vezesse őt be. Eudora kisvártatva megjelent a tőle megszokott egyszerű, minden feltűnést kerülő öltözékben. A barna ruha jobban illett volna egy nála kétszer idősebb nőhöz, és bár szép szeme volt, ilyen ruhában nem tudott érvényesülni. – Köszönöm, hogy rögtön fogad, Miss Langley, igazán hálás vagyok – mondta. – Szót sem érdemel. Foglaljon helyet, kérem – intett Calista egy szék felé. – Köszönöm. – Eudora leült a szék szélére. – Szavamat adom, hogy nem maradok tovább, mint öt perc, de úgy éreztem, sürgősen beszélnem kell önnel a bátyámról. – Nem értem. Van valami baj? – Nem tudom biztosan. Tudom, hogy kétszer is járt önnél. Az első látogatása aggodalommal töltött el. Utána világosan közöltem Trenttel, hogy az irodája ügyfele kívánok maradni. Azt hittem, ezzel a dolog el van intézve.

– Nekem is ez volt a benyomásom. – De ma megtudtam, hogy újra eljött ide, és utána együtt kikocsiztak. – Eudora egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ó, Istenem, rémesen össze vagyok zavarodva. Szemmel láthatóan olyan ideges volt, hogy azt sem tudta, hol kezdje a beszélgetést. Calistának természetesen nem először volt dolga zaklatott klienssel. Félretolta a dossziét, két kezét összekulcsolva az íróasztal lapjára helyezte, és bátorítóan rá mosolygott Eudorára. – Nem kell kapkodni, van időnk – mondta. – Talán tudok segíteni. Bizonyára tud róla, hogy a bátyjának kezdetben voltak fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy ön az irodám ügyfele lett. Ma azonban felkeresett, hogy elmondja, visszavonja az ellenvetéseit. Remélem, ez megnyugtatja önt. – Igen, tudom, hogy önnek valami módon sikerült eloszlatnia Trent aggodalmait. Nagyon hálás vagyok érte, mert nem óhajtom megszakítani a kapcsolatomat az ügynökségével, de azt sem szeretném, ha a bátyám aggódna miattam. – Ha jelenleg teljes az egyetértés ön és Mr. Hastings között, akkor azt kell feltételeznem, hogy valami más ügy miatt jött el most ide. – Őszintén szólva aggódom Trent miatt. Calista megdermedt. – Értem. Ezek szerint említette, hogy egy személyes ügyemben segíteni akar nekem? – Igen. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, én mégis… – Mégis aggódik érte. – Igen, erről van szó. – Megértem. Fél, hogy a végén letartóztathatják – folytatta Calista. – Engem is nyugtalanít a dolog. Higgye el, megpróbáltam lebeszélni a tervéről. – Miről beszél? – meredt rá döbbenten Eudora. – Miért akarná bárki letartóztatni Trentet? Calista megköszörülte a torkát. – Egész pontosan mit mondott önnek a bátyja, Miss Hastings?

– Nem arról van szó, hogy mit mondott, hanem arról, hogy mit csinált. – Sajnos nem tudom követni. – Elmondtam, hogy ma kikocsizott önnel. – Igen, valóban. Bizonyára nem az ijesztette meg, hogy kettesben voltam a bátyjával. Mindketten tudjuk, hogy koromnál és helyzetemnél fogva egy efféle dolog már nem ad okot a szóbeszédre. Nagyon remélem, nem akarja azt mondani, hogy érzése szerint a bátyja kompromittált engem és az irodámat. Ezzel elvetné a sulykot. – Attól nem félek, hogy önt hírbe hozzák, Miss Langley. A bátyám soha nem tenne olyat, amivel árthat egy nőnek. Én őmiatta aggódom. – Értem – bólintott Calista. – Akkor hát a biztonságát félti? – A biztonságát? Nem, természetesen nem a testi épségét látom veszélyben forogni. Inkább a szíve épségét féltem. – Zavarba ejt, Miss Hastings. – Trent a jelek szerint kezd élénk érdeklődést mutatni ön iránt. Calista előtt végre derengeni kezdett valami. – Jaj, Istenem – sóhajtotta. – Attól tartok, hogy itt valami nagynagy félreértés van. – Nagyon jól ismerem a bátyámat. Tegnap, miután a Cranleigh Hallban tett első látogatása után hazatért, feltűnő változás következett be a kedélyállapotában. Megjegyzem, nem tűnt különösebben boldognak vagy elégedettnek. – Értem. – Ezzel szemben sokkal… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam… sokkal energikusabbnak látszott. Felizgatott állapotban lévőnek, ez a jó szó rá. – Nem – sietett közbeszólni Calista –, ez nem. Nem a jó szó. Egyáltalán nem az. Eudora ügyet sem vetett rá. – Az utóbbi években egyre inkább kivonta magát a mindennapi életből. Mindig is hosszú órákat töltött a dolgozószobájában írással foglalkozva, de újabban szinte már ki sem mozdult a szobájából.

Mintha úgy nézné a saját élete múlását, mint egy meglehetősen unalmas sportmérkőzést. Ismerem az érzést, gondolta Calista. – Épp a minap utalt rá Harry fivérem, hogy Trenten lassan erőt vesz a búskomorság. De amikor hazaért az önnél tett első látogatásából, mintha valami erősítő italt ivott volna – vonta le a következtetést Eudora. – Ezt jó jelnek tekintettem – tette még hozzá. – Mire nézve? – Először nem tudtam biztosan. Trent határozottan jó hangulatban volt. Nagyot veszekedtünk. Kifejezetten üdítő volt, mindkettőnk számára. Évek óta nem vitatkoztunk. De bevallom, zavarba estem. Ma viszont, amikor ürügyet keresett, hogy újra meglátogassa önt, rájöttem, hogy valami sajátságos dolog történhetett kettőjük között. Ezek után megtudtam, hogy elhívta önt kikocsizni. Nem emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy kocsikázni ment egy hölggyel. – Nem ez történt. Vagyis hát nem pontosan ez. – Megmondom kerek perec – folytatta Eudora. – A bátyám egészséges férfi. Időről időre diszkrét liezonba keveredett valami magányos özveggyel. De épp itt van a lényeg. A diszkréciójában. – Értem. – Általában véve azok a nők, akikkel kapcsolatba kerül, nem reménykednek házasságban, sőt rendszerint nem is akarnak férjhez menni. Olyan hölgyek, akik élvezik az özvegységet és az anyagi függetlenségüket. – Értem – ismételte Calista, mert semmi értelmesebb nem jutott eszébe. Közben szeretett volna valami módon véget vetni ennek a beszélgetésnek, de Eudora szavai mintha megbabonázták volna. – Trent viszonyai pár hónapig elvegetáltak, aztán valahogy véget értek – mesélte tovább rendületlenül Eudora. – Vagy a hölgy unta meg, vagy Trent veszítette el az érdeklődését. Én mindig azt mondtam magamnak, hogy boldog lennék, ha azt látnám, hogy mély érzelmekkel viseltetik egy hölgy iránt. De most, hogy ez megvalósulni látszik, nyugtalan vagyok.

Calista összeszorította egymásba kulcsolt ujjait. Nem kis erőfeszítéssel sikerült továbbra is nyugalmat és magabiztosságot mutatnia. – Tehát erről van szó – mondta. – ön nyíltan beszélt velem, Miss Hastings, úgyhogy én is őszinte leszek önhöz. Fiatalkoromban házasságról és családról álmodtam én is, mint a legtöbb lány. De ez nem adatott meg nekem, így minden energiámat és szenvedélyemet a munkámra összpontosítottam. Túl vagyok azon az életkoron, amikor az embert mindennél jobban foglalkoztatja a személyes jó híre. Megtanultam élvezni a szabadságomat. Nem kell megfelelnem egyetlen férfinak sem, és biztosíthatom, hogy ezt különösen nagy áldásnak tekintem. Eudora egy pillanatra zavarba jött. – Ezt megértem. Minél idősebb lesz az ember, annál kevésbé hajlandó elviselni, hogy egy férfi parancsolgasson neki. – Az én esetemben valóban ez a helyzet. Gazdag ugyan nem vagyok, de az üzletem anyagi biztonságot nyújt számomra. Nincs szükségem arra, hogy egy férfi eltartson. Egy szó, mint száz, Miss Hastings, nincsenek terveim a bátyjával. Mr. Hastings biztonságban van mellettem. Leszámítva azt a tervét, hogy egy kisebbfajta betörést követ el értem, egészítette ki némán. Eudora ajka megremegett. – Épp en ettől félek, Miss Langley. – Nem értem. De Eudora már nem figyelt rá. Könnyek csordultak ki a szeméből, és zsebkendő után kotorászott a kézitáskájában. Calista kivett egy tiszta zsebkendőt az íróasztalfiókjából, aztán felpattant, és az asztalt megkerülve Eudora kezébe nyomta a zsebkendőt. – Mi a csuda lelte, Miss Hastings? Eudora felitatta a könnyeit a zsebkendővel. – Bocsásson meg, amiért bolondot csináltam magamból – suttogta. – Nem tudom, mit akartam elérni azzal, hogy ma eljöttem

ide. De tudja, valamit tennem kellett, mert mindebben én vagyok a bűnös. Calista hátralépett egyet. – Most már végképp nem értek semmit. Miben bűnös ön? – Abban, hogy a bátyám sohasem házasodott meg, és nem lett családja. Trent élete miattam ment tönkre.

Tizenöt

Irene a gyanúját megerősítő információ birtokában visszament az üzletébe. A három nő közül, akiket J. P. Fulton szabadalmaztatott biztonsági koporsójában temettek el, egy sem volt öreg. Mind a hárman fiatal, szemrevaló nevelőnők voltak, egyetlen hozzátartozójuk az a jól öltözött férfi, aki a holttesteket szállította. Egyik nő sem természetes halállal halt meg. Mindhármukkal ugyanúgy végeztek. Elvágták a torkukat. Mindhárom halottat egy férfi rokon fedezte fel, aki azt mondta a temetési vállalkozónak, hogy a botránytól való félelmében nem értesítette a rendőrséget. A hozzátartozó még a nők életében megrendelte a memento móri ajándékokat és a harangot. A koporsókat az után rendelte meg, miután meghaltak. A személyleírás szerint egyazon férfi szállította a holttesteket, és fizette le diszkréciójuk fejében a temetkezési vállalkozókat – egy választékosán beszélő, divatosan öltözött, jó külsejű, tiszteletre méltó úriember. Az áldozat távoli rokonának mondta magát, aki hajlandó busásan megfizetni a vállalkozó hallgatását. De mindhárom esetben más-más nevet használt. Irene kihúzott egy fiókot, és elővett egy gyászkeretes jegyzetlapot. Nem mintha gyászolt volna. Idős férje, akit több mint tíz éve szélütés vitt el, a legkevésbé sem hiányzott neki. De ugyanazon oknál fogva, amiért elegáns fekete ruhákat hordott, mindig gyászkeretes papírra írt. Egyszerű üzleti megfontolásból minden alkalmat kihasznált, hogy reklámozza az áruit. Egykettőre leírta az üzenetet, majd a papírt behelyezte egy fekete szegélyű borítékba. Ezek után kilépett a bolt hátsó ajtaján, és odaintette az egyik fiút azok közül, akik egy közeli kapualjban aludtak. Nem akarta megkockáztatni, hogy postára adja a levelet.

A borítékkal együtt egy pénzdarabot nyomott az utcagyerek markába. – Most rögtön vidd ezt el. Várd meg a választ. Ha visszajöttél, kapsz még egy ötpennyst. – Igenis, asszonyom. A fiú, aki már előre örült, hogy ma este meleg ételhez jut, elinalt a levéllel. Irene visszament az emeletre, hogy megvárja a választ az üzenetére. Ha valamit, hát azt megtanulta J. P. Fultontól, hogy az ember számtalan kreatív módon gyarapíthatja a jövedelmét, csak legyen mindig résen, hogy észrevegye a kínálkozó lehetőséget. Azok, akik a halálhoz és a gyászhoz kötődő árucikkekkel kereskedtek, gyakran kerültek sötét családi titkok birtokába. Végtére is a halálnál semmi sem utalt egyértelműbben az igazságra. Egy hajadon leány, aki belehalt a szülésbe? Egy nő, akit halálra vert a brutális férje? Egy férj, akivel véletlenül patkányméreg végzett? Az ilyen titkok a szolgálatkész temetkezési vállalkozó jóvoltából a halottal együtt a föld alá kerültek, feltéve, hogy volt, aki megfizesse a hallgatását. Egy üzlet sikerének a kulcsa a diszkréció.

Tizenhat

Eudora a zsebkendőt gyűrögette a kezében. Calista várt, nem tudta, hogy mit mondjon. – Történt valami pár évvel ezelőtt… valami borzasztó dolog. A bátyám megmentett engem, de közben egy életre szóló sebet kapott. Az arcán látható szörnyű hegek miatt a nő, akit szeretett, véget vetett a kapcsolatuknak. – Valóban? – ráncolta a homlokát Calista. – Ez elég hihetetlennek hangzik. – Pedig ez az igazság. Trent sohasem szeretett más nőt úgy, mint Altheát. Mint említettem, az elmúlt évek során voltak alkalmi, diszkrét liezonjai. De miután Althea összetörte a szívét, soha többé nem lett szerelmes. – És ezért ön saját magát hibáztatja. – Igen. Elég annyit mondanom, hogy az arcán ejtett sérüléseket nekem szánták. – Szent ég. Erről sejtelmem sem volt. Eudora megtörülte a szemét. – Soha nem beszélünk róla, még a családban sem. De valahogy mindig ott van a levegőben, ha érti, mire gondolok. – Értesülök családi titkokról. Megkérdezhetem, hány éves volt a… az incidens idején? – Tizenöt. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Tizenkét éves voltam, amikor az apánk meghalt. Anyánk tizennégy éves koromban újra férjhez ment. Mostohaapánkról kiderült, hogy erőszakos ember, mama rettenetesen boldogtalan volt mellette. Amikor belefulladt a kerti tóba, azt mondták, hogy hosszan tartó melankóliában szenvedett. De ez nem volt igaz. És ezek után történt az az incidens, amely egy életre nyomot hagyott Trent arcán. Nem

terhelem a részletekkel. Egy szó, mint száz, a dolognak az lett a vége, hogy elveszítette Altheát. – Tulajdonképpen ki volt Althea? – A családja ugyanabban a faluban lakott, ahol mi. Althea és Trent gyerekkoruk óta ismerték egymást. Amikor egymásba szerettek, Althea tizennyolc éves volt, Trent pedig huszonegy. De mielőtt eljegyezték volna egymást, Trent még világot akart látni. Althea megígérte neki, hogy várni fog rá, és így is tett. De nem sokkal azután, hogy Trent visszatért, bekövetkezett az incidens. És Althea nem tudta többé elviselni az arca látványát. Harry és én azóta aggódunk Trentért, amiért képtelen újra szeretni valakit. Most viszont attól rémültem meg, hogy látom, mennyire érdeklődik ön iránt. – Az Isten szerelmére, a bátyja és én csak egy bérkocsiban ültünk – kiáltotta Calista. – Szó sincs arról, hogy szenvedélyes szerelem kezdene kibontakozni közöttünk, Miss Hastings. – Ismerem a bátyámat. Nem jött volna el önhöz másodszor is, és végképp nem kocsizott volna ki önnel, ha nem érdeklődne élénken ön iránt. Már csak azért sem, mivel az új regénye soron következő fejezetével még tartozik a kiadójának. – Eudora összeszűkült szemmel nézett Calistára. – Ezek szerint ön nem viszonozza a bátyám érdeklődését? – Nincsenek érzelmek, amelyeket viszonozni lehetne. – Csak miattam ismerte meg önt. Elviselhetetlennek érzem a gondolatot, hogy ismét én legyek a felelős, ha Trentet újabb kudarc éri a szerelemben. Itt az ideje, hogy úrrá legyen a helyzeten, gondolta Calista. Ingerülten visszament az íróasztala mögé, de nem ült le. – Az ég szerelmére, Miss Hastings, csillapodjon – szólt. – Elragadja a képzelete, és rémeket lát. Biztosíthatom, hogy a bátyjával való kapcsolatom nélkülöz mindenféle romantikus jelleget. Jóindulatúan felajánlotta, hogy abban a helyzetben, amibe kerültem, véleményt mond, és tanácsot ad. Ennyi az egész. Eudora rámeredt. – Ön egy detektívregény-írótól kér véleményt és tanácsot?

– Nem az írói készségeire van szükségem. Hanem a nyomozói tehetségére. – De hiszen az nincs neki! Trent nem detektív. Csak szerepelteti őket a regényeiben. – Értem, de felajánlotta a szolgálatait, és hogy őszinte legyek, nincs sok választásom. Vagyis inkább semmi. Megpróbálom kideríteni, ki az a személy, aki kitüntet a figyelmével. Számomra nem kívánatos ez a figyelem, nem is tettem semmit, hogy kiérdemeljem. Az illető visszataszító kis ajándékokat küldözget nekem olyan kísérőlevelekkel, amelyek újabban kifejezetten fenyegetőek. – De hiszen ez szörnyűség! – Eudora egy pillanatig némán emésztette a hallottakat. – Nagyon ijesztő lehet. – Bevallom, a helyzet már kezdi megviselni az idegeimet. – Nem is sejti, ki művelheti ezt? – Nem. – Calista az íróasztalán fekvő dossziékra nézett. – De van egy elméletem, amely szerint egyike lehet az általam elutasított férfiaknak. – Talán így akar bosszút állni az illető? – Lehetségesnek vélem. – És azt mondja, a bátyám nyomozni fog az ön ügyében? – Együtt fogunk nyomozni – válaszolta Calista. Ezt mindenképpen tisztázni akarta. – Mr. Hastings arra gondol, hogy ebben tud nekem segíteni. Az igazat megvallva ő akart mellém állni az ügyben. Nyugodt lehet, a kedélyállapotában beállt változás annak az egyszerű ténynek tudható be, hogy izgatja egy valódi nyomozás kilátása. Eudora egy pillanatra elgondolkozott ezen, és láthatóan megkönnyebbült. – Igen, értem, mire gondol. Valószínűleg jó lehetőséget lát benne, hogy kutatást végezzen az új regénye számára. Az ilyesmi nagyon a kedvére való. – Erről van szó. Ha jól emlékszem, ő is épp ezt a szót használta, amikor a témáról beszélgettünk. Kutatás. – Nos, ha így áll a dolog, akkor teljesen másképp kell felfognom a helyzetet. Trent megváltozott hangulata azt jelenti, hogy ez a

tervezett kutatás nagyon jót tesz neki. De legalábbis ki fogja mozdítani a négy fal közül. – Ezek szerint örül annak, hogy a bátyja a kedvemért várhatóan gyakrabban fog kijárni a városba? – Mint említettem, a bátyám egy ideje visszavonult életet él. Félreértés ne essék, időnként összejön bizonyos emberekkel, akiket a barátainak mond, de attól tartok, a legtöbbjük nem olyan, akiket az ember meghívhat magához teára, ha érti, mire gondolok, Miss Langley. – Nem – felelte Calista. – Attól tartok, nem értem. – Mondjuk, hogy a legkülönösebb emberek társaságát kedveli. Nézetem szerint bármi, ami arra készteti, hogy normális, tisztességes emberekkel barátkozzon, csak jó lehet. Hacsak – tette hozzá Eudora kis szünet után – a dolog nem rejt magában valami veszélyt. – Erről nem tudok nyilatkozni – felelte Calista. – Ami a nyomozói munkát illeti, abban magam is új vagyok. – Ó, jaj. Most már végképp nem tudom, mit gondoljak. – Ne foglalkozzon az egész dologgal, hiszen nagy valószínűséggel a bátyját nem fogja befolyásolni az ön véleménye. Nekem elhiheti, mert én is megpróbáltam lebeszélni a tervéről. – Olyan konok tud lenni! – Eudora szemében hirtelen kíváncsiság csillant. – Mit gondol, én is közreműködhetnék a terv végrehajtásában? – Köszönet az ajánlatért, de fogalmam sincs, mit tehetne. – Calista kézbe vette az egyik dossziét. – Ami azt illeti, azt sem tudom még, hogy nekem mit kellene tennem. Eudora felállt, és az íróasztalhoz ment. – Ezek az ön által elutasított jelentkezők dossziéi? – Igen. – Hányán vannak? – Mindössze nagyjából tucatnyian. Szűkítettem a listát azzal, hogy lehúztam róla a nagyon időseket. – Milyen okból utasította el őket? – Különböző okokból. Néhányan el akarták titkolni, hogy házasok. Másokról gyanítottam, hogy hozományvadászok lehetnek.

És voltak olyanok, akiket egyszerűen ellenszenveseknek találtam. Az ügyfeleim kiválasztásakor sohasem hagyom figyelmen kívül a megérzésemet. – Első lépésként talán kategóriák szerint kellene csoportosítania a dossziékat. – Mire gondol? Szerintem így vagy úgy, de mindegyik jelölt hazudott nekem. – Értem – mondta Eudora. – De a szavaiból úgy vettem ki, hogy olyasvalakit keres, aki a bosszúállás megszállottjává vált. Ha pontosan tudja, kit miért utasított el, azzal ismét szűkítheti a kört. – Úgy látom, ön nagyon tájékozott e téren. – Történetesen Harry, a másik bátyám, orvos. Nagyon megragadta egy új szakterület, a pszichológia. Sokat mesél arról a munkáról, amit Németországban és Amerikában végeznek e területen. Meggyőződése, hogy sok változást fog előidézni az orvosi gyakorlat bizonyos részterületein. – Eudora elgondolkodva nézte az egymásra halmozott dossziékat. – Belepillanthatok a jegyzeteibe? Calista érdeklődve nézett rá. – Nem szeretne egy időre az asszisztensemmé szegődni? – kérdezte. Eudora szeme felragyogott. – Örömmel töltenék be egy ilyen érdekes pozíciót. Calista elmosolyodott. – Ebben a minőségében az lenne a legjobb, ha segítene felülvizsgálni és rendszerezni a jegyzeteimet. Eudora kinyitotta az egyik dossziét. – Kiváló jegyzetek – állapította meg. – Részletekbe menőek. Harry nagyra értékelné őket. – Köszönöm. Eudora továbblapozott. – Ez az illető valószínűleg hazudott az örökségét illetően. – Ez elég általános probléma az én foglalkozásomban – bólintott Calista, majd kis szünet után megkérdezte: – Azt mondja, ért valamit a pszichológiához?

– Harry a szakember, nem én, de pár dolgot már megtanultam tőle. – Nem volna kedve elmondani a véleményét néhány emberről, akiknek itt van a személyi anyaga? – Meglátom, mit tehetek – válaszolta Eudora. – Lehet, hogy a bátyja nem örülne neki – jutott kissé megkésve Calista eszébe. – Magam döntök a dolgaimban, Miss Langley. – Ha biztos benne, hogy szívesen csinálná ezt a… Eudora ujjai szorosabban fonódtak a kezében tartott dossziéra. – Igen – felelte. – Nagyon szívesen. Sőt, alig várom, hogy elkezdhessem. Calista arra gondolt, hogy talán nem Trent az egyetlen a Hastings családban, aki az utóbbi időben csak hagyta magát sodródni az életben.

Tizenhét

Trent kinyitotta a kocsi ajtaját, és egy rúgással lebocsátotta a lépcsőt. Kiszállt, és nyújtotta a kezét, hogy lesegítse Calistát. Ez volt a második alkalom, hogy megérintette őt. Calista azt gondolta, hogy ezúttal felvértezte magát a fura kis izgalom ellen, ami fél órával ezelőtt hullámzott végig rajta – akkor, amikor a férfi felsegítette a bérkocsiba. Tévedett. Amikor az erős ujjak összezárultak kesztyűs kezén, az érzés ismét végighullámzott rajta. Arra az energiára emlékeztette, amit közvetlenül egy nyári vihar kitörése előtt a levegőben érez az ember. A belátható időn belül lecsapó villám ígérete elég volt ahhoz, hogy szaporábban lüktessen a pulzusa. A férfi széles vállát, harmonikus mozdulatait, ruganyos járását látva világos volt számára, hogy Trent ereje teljében van. Amikor pedig a kezét nyújtva lesegítette őt a kocsi lépcsőjén, és megérezte a férfias izmok erejét, még inkább tudatosult benne, hogy egy élete virágjában lévő férfival van dolga. Ez a tudat elhatolt a lénye legmélyéig. Mindketten a hűvös önuralom álarcát viselték, de Calista tudta, hogy Trent tele van a várakozás feszültségével. Akárcsak ő maga – nyilván ez magyarázza az érzékei szokatlan kiélesedését, döntötte el. A levél miatt voltak most itt, amelyet Trent három órával ezelőtt kapott Mrs. Fultontói. Végre megnyílt előttük a cselekvés útja. Calistának már épp elege volt abból, hogy nem tehet mást, mint hogy vár a következő memento móri ajándék megérkezésére. Most, hála Trentnek, aki kikövetkeztette, honnan származhat a koporsóharang, úgy látszik, végre megtudják, amire kíváncsiak. Rövid ideig szótlanul állva nézték a ködbe vesző utcát. Valamennyi üzlet, beleértve a J. P. Fulton-félét is, éjszakára bezárt.

Az üzlethelyiség fölött lévő lakásban is sötétség honolt. Csendes, nyugodt környék volt, errefelé korán nyugovóra térnek az emberek. Nem voltak kocsmák, zenés mulatók, amelyek idevonzották volna a kellemetlen és zajongó sokaságot. Nem gyülekeztek prostituáltak az utcai lámpák alatt. Zsebtolvajok, részeg alakok sem álldogáltak a sötét utcasarkokon. – Nem kellett volna megengednem, hogy eljöjjön velem – jegyezte meg Trent. – Nem is tudom, mi ütött belém, hogy jó ötletnek gondoltam. – A józan ész diktálta önnek – felelte Calista. – Mrs. Fulton özvegy, tehát valószínűleg egyedül él. Továbbá a foglalkozása is megkívánja, hogy méltóságteljesnek lássák. Ha észrevennék, hogy az éjszaka kellős közepén egy férfi megy be hozzá, azzal a megélhetését veszélyeztetné. Az én jelenlétem megnyugtatóan hat rá, és bizonyára nagyobb segítőkészségre fogja sarkallni. – Nekem küldte az üzenetet, nem kegyednek. Ha pénzt akar, jó lesz, ha minél segítőkészebbnek bizonyul. – Újfent emlékeztetem, Mr. Hastings, hogy ez a nyomozás az én ügyem. Nagyra becsülöm, hogy felajánlotta a közreműködését, de nem engedem, hogy átvegye az irányítást. Remélem, világosan fejeztem ki magam. – Nem kellett volna megüzennem kegyednek, hogy megkaptam ezt a levelet. – Megharagudtam volna, ha nem mondja el. – Ettől tartottam. – Attól, hogy megharagszom? – Calista elégedetten elmosolyodott. – Jó tudni. A férfi erélyesebben markolta meg a sétapálcája fejét. – Kérem, ne akarja, hogy megbánjam a döntésemet – mondta. Calista ránézett, de a felhajtott kabátgallér eltakarta a férfi arcának nagy részét. A ködben és a gázlámpák gyenge fényében lehetetlen volt leolvasni, mi van az arcára írva. De a továbbiakban nem szólt semmit – mindketten tudták, hogy már nincs mit mondani erről a témáról. Különben is, Trent az ő jóvoltából került kapcsolatba az üggyel. Neki tehát minden joga megvolt, hogy itt legyen vele.

A férfi meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, majd megfogta Calista karját, hogy átvezesse őt az utca túloldalára. Az üzlet bejáratánál megálltak. A redőnyök le voltak húzva, de a peremüknél látszott valami kísértetiesen halvány fénycsík. Odabent egészen kicsi lángra vették vissza a lámpákat, de égtek. Trent halkan kopogtatott. – Odabent van – mondta Calista. – Nem lennék meglepve, ha nyugtalanítaná a gondolat, hogy egyedül kell találkoznia önnel. – Lehet. Trent a kesztyűs kezével megpróbálta elfordítani a kilincset. Könnyedén elfordult. A sétabotjával nyitotta be az ajtót. – Mrs. Fulton – szólt be a néma üzletbe. – Miss Langley és én eljöttünk, hogy beszéljünk önnel. Calista belépett a boltba. A halvány fény az üzlet hátulsó részében lévő koporsóteremből jött. – Mrs. Fulton? – Calista elment a keskeny lépcső aljáig, és emelt hangon felszólt: – Remélem, nem bánja, hogy ma éjjel elkísértem Mr. Hastingst. Gondoltam, fesztelenebbül fogja érezni magát, ha egy nő is jelen van. A sötétben valahol megreccsent egy padlódeszka. – Ez nem tetszik nekem – szólalt meg Trent halkan. – El kell mennünk. Azonnal. – Nem – tiltakozott Calista. – Még nem mehetünk el. Meg kell tudnunk, hogy mi mondanivalója van számunkra. – Kifelé. – Trent megragadta Calista felső karját, elrántotta őt a lépcső lábától, és már lökdöste is a kijárat felé. Calista közben felnyalábolta a szoknyáját, hogy tudjon futni. Ebben a pillanatban egy magas alak ugrott ki a pult mögötti sötétségből, és elállta a kijárat felé vezető utat. A koporsóteremből jövő kísérteties fény megcsillant a kezében tartott kés pengéjén. Egy másodpercig sem tétovázott. Kezében a halálos döfésre emelt késsel Trent felé ugrott. Trent sétabotjával egy rövid ívet leírva, a levegőben rácsapott a férfi kezében lévő késre. A férfi a váratlan ellentámadástól

meglepődve villámgyorsan kilépett oldalra, egy hajszállal elkerülve a lecsapó botot. Calista felismerte, hogy amíg ez az ember, kezében a késsel, elállja az útjukat, kevés remény van arra, hogy kimeneküljenek az üzletből, hacsak Trentnek nem sikerül leütnie őt a botjával. De ahhoz közelebb kell jutnia az ellenfeléhez, kitéve magát a veszélynek, hogy a hosszú penge eltalálja. Trent nyilvánvalóan ugyanerre a következtetésre jutott. Behúzta magával Calistát a koporsóterem ajtaján túlra. A támadó követte őket, de tartva a sétabottól, ezúttal óvatosabban. Calista gombos cipőjének sarka beakadt a szoknyája szélébe. Vadul küzdött, hogy kiszabadítsa, de elkésett. Elvesztette az egyensúlyát. Trent hirtelen elengedte, és Calista meg a támadó közé állt. Az összegabalyodott szoknyájával kétségbeesetten vesződő Calista oldalra tántorodva nekiment az egyik díszes koporsónak. A koporsó fedele fel volt nyitva. Calista térdre esett, és támaszt keresve belekapaszkodott a koporsó szélébe. Már épp lendületet vett volna, hogy felálljon, amikor meglátta a koporsóban fekvő holttestet. Mrs. Fulton bámult föl rá halálos rémületbe dermedt tekintettel. A nyaka csupa vér volt. A koporsó hófehér atlaszselyem bélésén csúf vörös folt éktelenkedett. A támadó dühös ordítását hallva Calista hátrapördült. Látta, hogy Trent lekap egy urnát az emelvényéről, hogy szabad kezével a támadóhoz vágja a nehéz tárgyat. A körülötte lévő koporsóktól a támadó nem tudott kitérni az útból. Egyik kezét a magasba emelve készült kivédeni az urnát, de az olyan erővel találta el, hogy többlépésnyi hátrálásra kényszerült. A padlóra zuhant jókora urna cserepek tucatjaira tört, ám ezzel egyikük sem törődött. A támadó közben összeszedte magát, és újból előrelendült, de most is vigyázott, hogy ne kerüljön a bot hatósugarába. Patthelyzet, de nem az ő számára, gondolta Calista. A támadó láthatóan ugyanebben a pillanatban jött rá ugyanerre. Egy gyors irányváltoztatással Calista ellen fordult. Ő azonban ekkor

már talpon volt, szoknyáját és alsószoknyáit a térdéig felrántva. A nyilvánvalóan kisportolt ellenfél fürgén mozgott, de Calistának volt egy előnye vele szemben – pár pillanattal előbb látta, mint ahogy a másikban felmerült volna, hogy túszul akarja ejteni őt. Elsiklott két koporsó között, és végigrohant a sorokat elválasztó szűk ösvényen. Hallotta a támadó lihegését a háta mögött. A válla fölött visszanézve látta, amint épp átmászik a Mrs. Fulton holttestét tartalmazó ládán. Még magasabbra emelve a szoknyáit, kilépett oldalra két másik koporsó közé. Tompa puffanást hallott a háta mögül, majd dühödt, fájdalmas ordítást. A támadó, gondolta Calista. Nem Trent. A sor végére érve lekapott egy urnát az állványáról, hasonlót ahhoz, amit Trent dobott el az imént. Nem számított rá, hogy ilyen súlyos lesz. Két kézzel is alig bírta megtartani. Amikor megfordult, látta, hogy Trent a sétabotját egy vasállványra cserélte, amilyenre a temetési koszorút szokás helyezni. Az állvány elég magas volt, így Trent úgy tudta a támadó ellen fordítani, hogy eközben ne kerüljön a kés útjába. Calista látta, hogy támadójuk fejéből ömlik a vér, és végigpatakzik az arcán. A sebesült ellenfél újból elordította magát, és kesztyűs keze fejét a szemére szorítva megpróbált kihátrálni, de minduntalan nekiment a kétoldalt útját álló koporsóknak. Trent már ugyanabban a sorban volt, ahol ellenfele, elzárva előle a Calistához vezető utat. A vasállványt készenlétben tartva újabb kíméletlen ütésre készült. A támadó letett a harcról. Átvergődött a legközelebbi koporsón, és futva igyekezett a kijárat felé. Kirohant a bemutatóteremből, át az üzlethelyiségen, és már el is tűnt az éjszakában. Útját vércseppek mutatták.

Tizennyolc

Trent Calista arcát fürkészte. – Jól van? – kérdezte. A hangja még az ő fülében is nyersnek és indulatosnak tűnt. Még nem csillapodott le az iménti erőszakos akció után. A szíve kalapált, és a megerőltetéstől, no meg a gyomrát görcsbe rántó felismeréstől, hogy mi történhetett volna, kapkodva vette a levegőt. Az én hibám, vádolta magát. Nem lett volna szabad megengednem, hogy velem tartson ma éjjel. Majdnem elkéstem. Egy percen múlt, hogy az a gazember nem kapta el Calistát. Majdnem elkéstem. – Igen. Igen, jól vagyok. – Calista kinézett az ajtón az üzlet bejárata felé. – Mit gondol, visszajön? – Nem fogjuk megvárni, míg kiderül. – Trent félredobta a nehéz vasállványt, és átlépett a koporsók közötti következő útra, ahol a sétabotja hevert. – Jöjjön. Még valamit szeretnék csinálni, mielőtt elmegyünk. – Megölte Mrs. Fultont. – Micsoda? – Ott fekszik, abban a koporsóban – mutatott Calista egy fehér szaténselyemmel bélelt fehér koporsóra. – Nézze meg. – Mi a fene? – Trent feldúltan közelebb ment a koporsóhoz, és belenézett. Csakugyan Mrs. Fulton feküdt benne. A vére már teljesen átáztatta a selymet. – Úgy látom, nem lesz szüksége a férje által szabadalmaztatott biztonsági harangra – jegyezte meg. – A gazfickó, aki meg akarta ölni önt, tolvaj lehetett, és nem sokkal a mi érkezésünk előtt tört be az üzletbe. Meggyilkolta Mrs. Fultont. Megzavarhattuk, miközben épp az értékek után kutatott. – Ez is egy lehetőség, de kevéssé valószínű.

Calista végigment a koporsók közötti soron, de óvakodott attól, hogy abba a fehérbe belenézzen. – Miért mondja ezt? – kérdezte. Logikus választ szeretett volna hallani, de döbbent tekintetét látva a férfi tudta, hogy Calista is arra gyanakszik, amire ő. – Biztosat nem mondhatok, de nehezen tudom elhinni, hogy véletlen lehet. Kapok egy üzenetet, ami arra késztet, hogy eljöjjek ide, és valaki órákon belül végez a bolt tulajdonosával. – Csapda volt – mondta Calista remegő hangon. – A körülmények ismeretében ez tűnik az egyetlen logikus feltételezésnek. Most viszont mennünk kell. – Maga elé intette a nőt. – Csak remélni merem, hogy a kocsi valóban vár ránk, bár amilyen szerencsénk van, a gyilkos azon mehetett el. – Mi legyen Mrs. Fultonnal? Itt ma éjjel gyilkosság történt. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk. – Nem lenne jó, ha itt találnának bennünket a helyszínen. Mihelyt biztonságosan hazaért, üzenetet küldök az ismerősömnek a Yardra. – Ismer valakit a Scotland Yardnál? – Azt hittem, tisztáztam, hogy a kutatásaim révén számos emberrel létesítettem kapcsolatot a Társaság különböző szintjein. Wynn felügyelő nagyon jó képességű rendőr. És ami a fő, lehet számítani a diszkréciójára. Be fogok számolni neki a ma éjszaka történtekről, és személyleírást adok a gyilkosról. Arra nincs szükség, hogy ön is belekeveredjen. Calista nem vitatkozott. Megértette, hogy ha ő is érintve lenne egy gyilkossági ügyben folytatott nyomozásban, az tönkretenné a vállalkozását. A férfi kikísérte az üzletbe. Calista óvatosan elindult a bejárat felé. – Egy pillanat – szólt rá Trent. Calista keze már a kilincs gombján volt, de megállt, és visszanézett. – Mi történt? – A Mrs. Fulton eladásait tartalmazó napló. Kis szerencsével még itt lehet.

Azzal belépett a pult mögé, és lámpát gyújtott. A bőrkötéses könyv ott volt, ahová Mrs. Fulton tette – ezt jól megfigyelte, amikor itt jártak. Fogta, és a hóna alá csapta. – Jól van. Most már mehetünk. Az utcát továbbra is köd borította, de most néma csönd honolt a környéken. Baljós léptek nem visszhangzottak a ködben. És a bérkocsi sem állt ott. – Nem meglepő, amilyen szerencsések vagyunk ma – jegyezte meg Trent.

Tizenkilenc

Calista más véleményen volt. – Nem hiszem, hogy a támadó a mi kocsinkkal ment volna el – vélekedett. – Azt gyanítom, hogy amikor a kocsis meghallotta az üzletben támadt csetepatét, elmenekült. A legkevésbé sem szeretett volna egy vérző utast szállítani. Hogy az ördög vinné el. Trent valami okból kifolyólag mulatságosnak találta a hölgyekhez nem illő kifakadását. – J. P. Fulton boltja koporsókat és gyászcikkeket árusít – mondta. – Lehet, hogy a kocsis a túlvilágról jött kísértetnek vélte a menekülő férfit. – Én valószínűbbnek tartom, hogy rájött, itt valami erőszak történt, amibe nem akart belekeveredni. De annyi biztos, hogy meg sem próbált a segítségünkre sietni. Még rendőrt sem küldött. Ha megtette volna, a rendőr azóta már itt lenne. – Annál jobb nekünk. Az ügynökségének nem hiányzik a botrány, ami ki fog törni, ha majd fölfedezik Mrs. Fulton holttestét. – De mi van a késsel támadó férfival? – jutott Calista eszébe. – Biztos, hogy nem ismerte fel? – fürkészte az arcát Trent az utcai lámpa fényénél. – Egészen biztos. – Calista összerázkódott. – Nem tartozik azok közé, akiket nem voltam hajlandó kliensként elfogadni. Nem tudom, megkönnyebbüljek-e, vagy inkább még jobban megijedjek ettől. – Mint mondtam, személyleírást fogok adni Wynn felügyelőnek. Sőt megadom egy másik ismerősömnek is. Valamelyikük talán felismeri azt az embert. – Illett rá az a leírás, amit tegnap adott nekem a kocsis – mondta Calista komolyan gondolkodóba esve. – Jól öltözött, harmincegynéhány éves úr. Azóta megtudtunk néhány újabb részletet.

Világos árnyalatú haj. Ha nem lett volna olyan ádáz tekintete, akár még jóképűnek is mondhatnám. – Egy úr, aki ügyesen használja a kést – bólogatott Trent. – Nem jellemző készség a felsőbb osztályok tagjainál. – Arra számítok, hogy valószínűleg össze kell ölteni a sebét, feltéve, hogy nem hal bele az ön által okozott sérülésébe. Mindenesetre egy darabig jókora kötést kell viselnie a fején. – A fejsérülések rendszerint erős vérzéssel járnak. Sajnos nem ütöttem meg akkora erővel, hogy harcképtelenné váljon, és újabb lehetőségem nem kínálkozott rá. – Eszébe jutott a napló, és odanyújtotta Calistának. – Megtenné, hogy ezt kegyed hozza? Tekintettel a körülményekre, szeretném, ha mindkét kezem szabadon maradna. – Hogyne, természetesen – válaszolta Calista, és a hóna alá dugta a könyvet. – Előbb-utóbb csak találunk kocsit – mondta a férfi, és szorosabban markolta sétabotja faragott fejét. Egy darabig szótlanul mentek. A férfi minden érzékére hatott a mellette lépkedő nő jelenléte. Gombos cipője sarkának halk kopogása jóleső izgalmat keltett benne. De Calistával kapcsolatban tulajdonképpen minden ugyanígy hatott rá. – Nagy bölcsességre vall, hogy rájött, a gyilkos túszul akarja ejteni – dicsérte meg. – Láttam, milyen gyors volt. Bele sem akart gondolni, hogy mi történt volna, ha a támadó átfogja a karjával Calista nyakát. – Semmi más nem jutott az eszembe – felelte Calista. – De végül ön mentett meg mindkettőnket. – Egymást mentettük meg. Calista láthatóan felvidult ettől a megjegyzéstől. – Úgy látszik, jó csapat vagyunk – jelentette ki. – Meg kell mondanom, lenyűgözően kezeli a sétabotját. Hol tanulta, hogy fegyverként is tudja használni? – Órákat vettem egy instruktortól, aki Monstery ezredes irányítása alatt végezte a tanulmányait Amerikában, az ő egyik vívó- és ökölvívó-akadémiáján. Monstery szerint érdemes fegyverként is

tekinteni a sétabotra, mivel mindig kéznél van, és szinte észrevehetetlen. Egy sétapálcára nem szoktak különösebben odafigyelni. – Mivel nagyon sok úriember jár vele – vonta le a következtetést Calista. – Divatos tartozéknak számít, nem pedig fegyvernek. – Egy oldalpillantást vetve Trentre, megjegyezte: – Most már legalább tudom, miért jár Clive Stone mindig sétapálcával. – Nem rajongok a lőfegyverekért – válaszolta Trent. – Többnyire végzetesen maradandó károsodást okoznak, ha az ember célba talál velük. Vagy pedig épp olyankor mond csütörtököt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. – Értem. Utólag beismerheti – tette hozzá Calista kis hallgatás után –, jó volt, hogy ma este elkísértem. – Utólag beismerem, hogy nagyon, de nagyon szerencsések voltunk ma éjjel. A helyzet könnyen katasztrofálissá válhatott volna, ahogy Mrs. Fulton számára azzá vált. Calista ismét elhallgatott. Érezte, hogy a jókedve elillan. Jobb lett volna tartani a számat, gondolta. – Az én hibám volt – mondta végül komoran és elszántan. – Mi az ördögről beszél? – Ön sohasem került volna ilyen bajba, ha nem áll mellém ebben a különös ügyben. Az én hibám, hogy ma éjjel kis híján megölték önt, Mr. Hastings. Hirtelen valami megmagyarázhatatlan harag és elkeseredés kerítette hatalmába a férfit. Megtorpant, és szembefordult Calistával. – Nem, nem az ön hibája volt – kiáltotta bőszen. – A keservit, madam, épp elegen vannak körülöttem olyanok, akik szentül hiszik, hogy ők tehetnek arról, ha engem valami balszerencse ér. Semmi szükségem egy újabb mártírra az életemben. – Tessék? – nézett rá megrökönyödve Calista. – Én akartam segíteni kegyednek. Az én döntésem volt. Mindkettőnk számára világos, ugye? – Felajánlotta, hogy tesz nekem egy szívességet, uram. – Én döntöttem így. Kutatásról volt szó, emlékszik?

Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amíg a nő farkasszemet nézett vele. Az utcai lámpa halvány fényében a férfi nem látta, mi van a tekintetében. – A dolog úgy áll – szólalt meg nagy sokára Calista –, hogy ez az ügy messze túlment azon, hogy kutatásnak lehessen nevezni. Abban bíztam, hogy az irodám közvetítő szolgálatával viszonozhatom a szívességét. De immár mindketten tudjuk, hogy ez nem állna arányban a kockázattal, amit ma éjjel vállalt. – Nem kértem viszonzást. – Ennek ellenére a lekötelezettje vagyok, és minden órával egyre inkább azzá válók. Ha ne adj’ isten valami szörnyűség történne önnel, ahogy az az imént majdnem bekövetkezett, életem végéig hordoznom kellene a bűntudat terhét. – Miss Langley, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy tekintettel van a büszkeségemre és a becsületemre. Jó lelkiismerettel nem engedhetem meg, hogy egyedül folytassa ezt a veszélyes nyomozást. Ha valami szörnyűség történne önnel, életem végéig hordoznom kellene a bűntudat terhét. – Hogy merészeli az arcomba vágni a saját szavaimat? – Azért merészelem, mert mindenáron meg szeretném győzni, hogy el kell fogadnia a segítségemet. – Nem tudom, mit mondjak erre – suttogta Calista. – Akkor talán az lesz a legjobb, ha abbahagyjuk ezt a beszélgetést. – Igen, Mr. Hastings. Talán valóban az lesz a legjobb. – De szeretnék egy szívességet kérni. – Igen? – Megtenné, hogy nem hív többé Mr. Hastingsnek? Tekintve, hogy min mentünk keresztül ma éjjel együtt, azt hiszem, rendjén való volna, ha ezentúl a keresztnevemen szólítana. – Trent. Calista úgy ejtette ki, mint amikor az ember felpróbál egy ruhát, hogy lássa, jó-e a mérete. – Nem valami bonyolult név – mondta a férfi. – Mindössze egy szótag. Biztos vagyok benne, hogy egy kis gyakorlással menni fog kegyednek.

– Csúfolódik, uram? – Meglehet. A férfi úgy látta, mintha egy másodpercre mosolyra rándult volna a nő szája, de nem volt benne biztos. – Ma éjjel nagyon féltem, Trent – kezdte a nő óvatosan. – Szörnyen megrémültem, az az igazság. Most pedig nagyon furcsán érzem magam. Gyengeség jött rám. Idegesség. – Kétlem, Miss Langley. Kegyednek acélból vannak az idegei. – Calista. – Calista – ismételte meg a férfi. Jó volt kimondani a nevét, határozott, érdekes, és egy kicsit titokzatos hangzású. – Nyugodjon meg, a gyengeség és az idegesség nem ritka állapot, miután az ember kimenekült egy katasztrófával fenyegető helyzetből. – Biztos ebben? – Teljesen. – Ön, hogy érzi magát? – Ebbe talán ne menjünk mélyebben bele. – Ha partnerek leszünk ebben az ügyben, akkor őszintének kell lennünk egymással. – Biztos ebben? – Feltétlenül. – Én úgy érzem, Calista, hogy most nagyon szeretném megcsókolni. Aztán lélegzet-visszafojtva várta a nő válaszát. – Azt hiszem, szeretném, ha megcsókolna. – A sötétbe vesző utcán perzselő fény gyúlt Calista szemében. – Talán az átélt megrázkódtatás miatt vágyom arra, hogy megöleljem. – Talán – felelte fojtott hangon a férfi. – Egy csóknak akár terápiás hatása is lehet, amennyiben katartikus élmény. – Kegyed kiválóan ért hozzá, Calista, hogyan kell kiölni a romantikát egy adott helyzetből. – Nem vagyok romantikus természet. Ezt olyan nyugodtan és mély meggyőződéssel mondta, hogy a férfi majdnem elnevette magát.

– Ahhoz képest elég különös foglalkozást választott – mondta. – Meglehet, de mennyivel üdítőbb, mint koporsókat és gyászcikkeket árulni. – Elismerem. – Most akkor megcsókol? – kérdezte Calista. – Mert ha nem, akkor indulhatunk tovább. Későre jár. – Biztos benne, hogy szeretné, ha megcsókolnám? – Igen. Újabb hőhullám forrósította fel a férfi vérét. – Terápiás okokból? – kérdezte. Ostoba volt, amiért megkérdezte, de tudnia kellett. – Bármilyen okból. Nem egészen ezt a választ akarta volna hallani, de egyelőre megelégedett vele. Voltaképpen bármilyen pozitív válasszal beérte volna – egyelőre. Nem emlékezett, hogy utoljára mikor szeretett volna ennyire megölelni egy nőt. Lehet, hogy Calista valóban csak azért mondott igent, mert annyira megviselték az idegeit az események, de momentán fütyül arra, hogy mi volt az ok. Kesztyűs kezével óvatosan, gyengéden átfogta Calista tarkóját. Erezte, hogy a szívverése felgyorsul. Elsöprő erejű vágy lobbant fel benne. – Trent – súgta a nő elfúló lélegzettel. Csak ennyi kellett, hogy magához vonja őt, mielőtt megint mondott volna valamit, amivel szertefoszlatná a pillanat varázsát, és száját Calista ajkára tapasztotta. A csók úgy indult, ahogy elképzelte – az izzó parázs forróságával, de úgy, hogy a láng ne lobbanjon fel. Ma éjjel még csak arra vágyott, hogy Calista jelezze az iránta való hajlandóságát. Egy ködbe burkolózott utca éjfélkor aligha a megfelelő hely és idő egy ilyen szituáció elmélyítésére. Most csak annyit kell tudnia, hogy a nőben él-e legalább egy csöppnyi vágy iránta. Pár pillanatig azt hitte, vége van. Calista csak állt dermedten, mozdulatlanul, mintha jéggé fagyott volna az érintésétől. Már-már elcsüggedt, és félő volt, hogy elfogja a kétségbeesés.

De a következő pillanatban valami halk, sürgető kis hangocska tört fel a nő torkából. Fél kézre fogva a naplót, kesztyűbe bújt kezét Trent vállára téve erősen megmarkolta, miközben a szája puhán megnyílt. Annak a nőnek a bizonytalanságával csókolta vissza, aki bár vágyik a szenvedélyre, nem meri rábízni magát egy ilyen hatalmas érzelemre. A férfi ismerte az erős érzéseknek ezt az illékony elegyét. A tudat, hogy a nőben ugyanaz a bizalmatlanság munkál, mint benne, olyan magabiztossá tette, amilyenné semmi más nem lett volna képes. – Jól van – suttogta. – Ez csak egy csók. Nem kell, hogy más legyen belőle. – Nyilván nem, itt és most, az utca közepén. A nő fátyolos hangjából kihallatszó fanyar, érzéki humor váratlan volt, és készületlenül érte a férfit, ugyanakkor izgatóan hatott rá. Olyan heves vágy fogta el, hogy beleborzongott. Orrát betöltötte a női test illata. A ruha vastag szövete alatt is érezte a karcsú test rugalmas, ívelt formáit. A csók régóta szunnyadó, vagy talán soha nem is tapasztalt érzéseket ébresztett fel benne. Úgy tűnt, hogy Calistára is hasonlóképpen hatott a csók. Egész testében remegett, de nem a félelem vagy a bizonytalanság miatt. Trent újból megcsókolta. Lószerszám csörgése és a kövezeten csattogó paták zaja törte meg a varázslatot. Trent első gondolata az volt, hogy behúzza Calistát a legközelebbi kapualjba, hogy a kocsis ne vegye észre őket, de aztán győzött a józan ész. Mindazonáltal erőt kellett vennie magán, hogy véget vessen a csóknak. Pár pillanatig csak nézte Calistát. Mindketten úgy ziháltak, mint a koporsóteremben lezajlott összecsapás után közvetlenül. Trent nagy nehezen összeszedte magát. – Kocsi – mondta. Meglehetősen büszke volt magára, hogy nemcsak rátalált a szóra láztól elhomályosult agyában, de ki is tudta mondani. Calista is szemmel látható erőfeszítést tett, hogy visszanyerje az önuralmát.

– Igen. Kocsi. Trent fölemelte a kezét. A kocsi megállt. Trent fölsegítette Calistát a lépcsőjén. A gyér forgalomban a kocsis húsz perc múlva megérkezett a Cranleigh Square-re, és ráfordult a villa bejáratához vezető útra. Abban a pillanatban, hogy a bejárati lépcső elé érve megálltak, kinyílt az ajtó. De nem a házvezetőnő vagy az inas jelent meg, hanem egy fiatalember, ingujjban. Ziláltnak és dühösnek látszott. – Calista? – kiáltotta. Elképedve bámult a nővérére, majd Trentre. – Hol voltál? Halálra izgultuk magunkat! Úristen, mi történt veled? – Mr. Hastings, engedje meg, hogy bemutassam a fivéremnek, Andrew-nak – mondta Calista. Elég volt egy pillantást vetnie Andrew döbbent arcára, és Trent tudta, hogy az aznap esti izgalmak még nem értek véget. Andrew leszegett fejjel lerobogott a lépcsőn. – Csirkefogó – mordult rá Trentre. – Hogy merészelt erőszakot elkövetni a nővéremen? Ezért megölöm!

Húsz

Calista elszörnyedve ugrott a földre, és nyomban Trent elé állt. – Fejezd be, Andrew. Nem tudod, mit beszélsz. Ráeszmélt, hogy még sohasem látta Andrew-t ilyen állapotban. Most újból tudomásul kellett vennie, hogy már nem a kisöccse, akinek az ő vigasztalására és védelmére van szüksége. Andrew felnőtt, akinek férfihoz méltóan erős izmai és erős érzelmei vannak. És ebben a mostani lelkiállapotában nemcsak borzasztóan veszélyes, hanem önmagát is veszélynek teszi ki. Andrew fiatal kora előnyt jelenthetett számára, Trent azonban tapasztaltabb volt nála, és ahogy ma este bizonyította, kellő erővel és ügyességgel tudja fegyverként használni a sétabotját. Calista nem nagyon tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Csak annyit tudott, hogy nem engedheti a két férfit egymásnak esni. Andrew kénytelen volt megtorpanni, hogy össze ne ütközzön a nővérével. Calista feje fölött bámult mereven Trentre. – Állj el az útból, Calista – szólt parancsolóan. – Hastings szörnyű dolgot tett veled, és ezért fizetni fog. – Nem tudod, mit beszélsz – ismételte meg Calista. – Mr. Hastings ma éjjel megmentette az életemet. – Úristen, Calista. Mi ez a folt a ruhádon? – Ez annak az embernek a vére, aki ma éjjel megpróbálta megölni Mr. Hastingst és engem – válaszolta Calista tőle telhetőén nyugodt és élénk hangon, hogy oldja a pattanásig feszült hangulatot. – Micsoda? – képedt el Andrew. – Nem értem. Trent megmozdult Calista háta mögött. – Azt hiszem, jobb lenne odabent folytatnunk ezt a beszélgetést – mondta. – Bizonyára mindketten egyetértenek velem abban, hogy nem kellene felébresztenünk a téren lakókat.

Andrew dühös szemeket meresztett rá, de Calista látta, hogy Trent utalása egy várható botrányra észhez térítette, legalábbis egy időre. Szó nélkül visszacsörtetett a házba. Calista átadta a naplót Trentnek, és a szoknyáját megemelve besietett az öccse után. – Andrew, hallgass meg, kérlek. Ezek után Trent is bement a bejárati hallba, és becsukta maga után az ajtót. – Mi lenne, ha felmenne az emeletre, és lepihenne, Calista? – kérdezte, ámbár inkább utasításnak hangzott, mint kérdésnek. – Tudom kezelni a helyzetet. Calista már épp tiltakozni készült, amikor meglátta magát a konzol feletti tükörben. A haja kiszabadult a hajtűkből, és összekuszálódott tincsekben lógott szabadon. Végignézve a ruháján meglátta a vérfoltokat a szoknyája és az alsószoknyái szegélyén. Rájött, hogy aj. R Fulton-féle üzletből kifelé menet átsétált a gyilkos által összevérezett padlón. Nem csoda, hogy Andrew megdöbbent és dührohamot kapott. Mielőtt megszólalhatott volna, Mrs. Sykes jelent meg. – Mi történik itt? – kérdezte, de Calistát meglátva elkerekedett a szeme. – Szent egek! Mi történt önnel? – Rémült tekintettel fordult Trent felé: – Mr. Hastings, csak nem… – Jól vagyok, minden rendben – sietett megnyugtatni Calista. – Ma éjjel megtámadtak bennünket. Mr. Hastings védett meg engem. Ha ő nincs, már egy koporsóban feküdnék, és ezt szó szerint értem. De most, ha megbocsátanak, megyek és átöltözöm. Nem bánnám, ha segítene. – Hogyne, természetesen. – Mrs. Sykes magához tért a sokkból, és ahogy az egy házvezetőnőhöz illik, átvette az irányítást. – Meg kell szabadítanunk ettől a ruhától. Calista még egy utolsó pillantást vetett Andrew-ra, aki egy pillanatra sem vette le zord tekintetét Trentről. Hirtelen ott termett Mr. Sykes is. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.

– Engedjék meg, hogy átvezessem önöket a könyvtárszobába – szólt Andrew-hoz és Trenthez. – A helyzet arra enged következtetni, hogy mindkettőjüknek jólesne egy pohár brandy. Egyik férfi sem ellenkezett. Na persze, gondolta Calista, az ember ritkán száll vitába egy inassal. – Bízzuk az urakat Mr. Sykesra – javasolta Mrs. Sykes már a lépcsőfordulóban. – Ilyesféle dolgokban a férfiak úgy tudnak szót érteni egymással, ahogy az egy nő számára szinte felfoghatatlan. – Kezdek rájönni – válaszolta Calista. Összefogta a szoknyáit, és sietve elindult fölfelé a lépcsőn. Épp amikor belépett a hálószobájába, hallotta, amint a könyvtár ajtaja erélyesen becsukódik.

Huszonegy

Trent ivott egy korty brandyt, és nézte, ahogy Andrew végiglépdel a szőnyegen. – Minden joga megvan hozzá, hogy aggódjon a nővére mostani állapota miatt – mondta. – De Calista igazat mondott. Szavamat adom, hogy nem én bántottam őt. Egy férfi késsel támadt ránk. – A vér – nézett rá összehúzott szemmel Andrew. – Ahogy Calista mondta, a támadó vére szennyezte be a ruháját. Egy vasállvánnyal, amin a temetési koszorúkat szokták elhelyezni, sikerült elhárítanom a késes támadást. Andrew a szoba közepén megtorpant. – Hogy a fészkes fenébe kerültek egy koszorútartó állvány közelébe? És egyáltalán hol történt ez a támadás? – A hely J. P. Fulton Koporsók és Temetkezési Cikkek nevezetű üzlete volt. Andrew gyanakodva fogadta ezt az információt, de folytatta a járkálást. – Mi dolguk volt ott? – kérdezte szigorúan. – Ön nem nagyon figyel oda arra, hogy mostanában milyen problémái vannak a nővérének, ugye? – Ha azokra a gusztustalan memento móri ajándékokra gondol, amiket újabban kap, akkor téved. Odafigyelek. Calistának nem szóltam róla, de utánanéztem néhány olyan férfi körülményeinek, akiket elutasított. Úgy sejtem, hogy a temetési cikkek küldője közülük való lehet. – Kiváló meglátás. És miért nem mondta el neki, hogy ezzel foglalkozik?

– Mert úgy gondoltam, hogy ettől csak idegesebb lenne. – Andrew állán megfeszültek az izmok. – És mert nem jutottam semmire, a keservit! Nem tudtam azonosítani egyetlen gyanús személyt sem. – Nem az ön hibája. Calista jól megnézte azt az embert, aki ma éjjel megtámadott bennünket. Azt mondta, hogy nem ismeri az illetőt. Andrew ismét megtorpant. – Nem azok közül való volt, akiket visszautasított? – Nem, és nem is valamelyik kliense. – Trent ismét ivott pár kortyot, majd a poharát leengedve, a lehetőségeken kezdett gondolkodni. – Ami persze nem jelenti azt, hogy a dolognak nincs semmi köze a nővére vállalkozásához. – Tucatjával voltak kliensei, amióta megnyitotta az ügynökségét. Hogy az ördögbe találhatunk kapcsolódási pontot ahhoz a személyhez, aki a tárgyakat küldi neki, ha ma éjszaka nem ismerte fel azt a gazembert? – Ha egy labirintusban eljutunk a falig, akkor egy másik úton kell keresnünk a kijáratot. – Ezt akár Clive Stone is mondhatta volna – mormolta Andrew. – De a való életben elég bosszantó. – Ezt már nekem is mondták. – Kicsoda? – nézett rá mogorván Andrew. – A húgom, többek között. – Na igen, ez most nem valamelyik regényében történik, uram. – Tisztában vagyok vele. De ebben a konkrét esetben talán van egy másik út, ami kivezet a labirintusból. – Miről beszél? – Mrs. Fulton eladási naplójáról. – Trent letette a poharát, felállt, és kézbe vette a bőrkötéses könyvet. – Clive Stone egyik kedvenc mondását idézve, a pénz fénylő nyomot hagy maga után.

Huszonkettő

Mr. Sykes a könyvtárszoba ajtajában várakozott, amikor Calista immár tiszta ruhában, haját takaros kontyba tűzve lejött az emeletről. – Jelentem, a helyzet kézben van tartva. Győzött a józan ész és a brandy – mondta. – Köszönöm, Mr. Sykes – mosolygott rá hálásan Calista. – Röviddel ezelőtt Mr. Hastings üzenetet írt egy ismerősének a Yardra, amit elküldtem. Egy gyilkosságról volt benne szó, ami a J. P. Fulton Koporsók és Temetkezési Cikkek üzlethelyiségében történt. Bevallom, rendkívül aggasztónak találom ezeket a memento móri ajándékokat, kisasszony. A hallottak alapján ön és Mr. Hastings ma éjszaka éppen csak megúszták nagyobb baj nélkül. – Attól tartok, már nem reménykedhetünk, hogy valaki rossz tréfát akar űzni velem ezekkel az undok tárgyakkal. Ma éjjel meggyilkoltak egy nőt, és egyedül Mr. Hasting gyors helyzetfelismerésén múlt, hogy nem történt még egy haláleset. Sykes a könyvtárszoba csukott ajtajára pillantott. – Bevallom, most, hogy tudom, Mr. Hastings bekapcsolódott ebbe az ügybe, megkönnyebbültem. – Valóban? – vonta föl Calista a szemöldökét. – Igen. Ki tudná nála jobban, hogyan kell egy gyilkos nyomára bukkanni? – Mondhatná valaki, hogy Mr. Hastings író, nem pedig igazi detektív. – De ha egyszer nincs kéznél egy igazi detektív… – Valóban, Mr. Sykes. Valóban nincs. Egyedül Mr. Hastings érhető el számunkra. És mondhatom – tette hozzá kis szünet után –, hogy nagyon is meggyőzően viselkedett ma éjjel.

– Értesültem róla, kisasszony. Ő pedig nagy elismeréssel szólt az ön mai ténykedéséről. Úgy emlékszem, hogy a talpraesett és a hősies szavakat használta, amikor leírta a jelenetet az öccsének. – Ezt mondta? – vidult fel Calista érthetetlen módon. – Ezt. – Sykes rést nyitott az ajtón, és belesett. – Azt hiszem, most már beléphet. – Köszönöm. Azzal Calista beviharzott az öreg inas mellett a könyvtárszobába – hogy aztán Andrew-t és Trentet megpillantva nyomban megtorpanjon. A két férfi egymás mellett állt az íróasztalánál, és elmerülten nézték Mrs. Fulton eladási naplójának egyik lapját. Andrew felnézett. Szemén a felismerés és az újonnan felébredt düh látszott. – Nestor Kettering – mondta. Olyan elemi erejű döbbenet lett úrrá Calistán, hogy még a lélegzete is elakadt. Valahogy eljutott a legközelebbi székig, és lerogyott rá. – Nem értem – motyogta. Megpróbált gondolkodni. Végül valahogy sikerült magához térnie. – Hidd el, nem kedvelem Nestor Ketteringet, de az biztos, hogy nem ő támadt ránk ma éjjel. – Tudom. – Trent szemét összehúzva fürkészte Calista arcát. – De a napló szerint Mrs. Fulton nemrégiben a Lark Street 5. szám alatt lakó Mr. N. Ketteringnek adott el egy koporsóharangot, amelybe a C és L kezdőbetűket vésték be. Pár nappal ezt megelőzően az illető úr egy medállal ellátott fekete jádeköves, kristályokkal kirakott gyűrűt vett, ugyanezzel a monogrammal. – Korábban pedig rendelt egy könnyfogó fiolát – vette át a szót Andrew. – Kell, hogy legyen összefüggés közöttük, ő az a gazember, aki meg akart félemlíteni. Calista végiggondolta a hallottakat, aztán megrázta a fejét. – Ennek semmi értelme. Miért tett volna ilyet? Végül elvett egy gyönyörű, gazdag örökösnőt. Mindent megkapott, amit akart. – Csak téged nem – vágta rá Andrew. – Téged nem kapott meg, Calista.

– Engem nem akart, Andrew. Amikor rájött, hogy én nem vagyok az az örökösnő, akinek hitt, eltűnt. Andrew nem szólt semmit, de a levegőben tapintani lehetett a csalódott dühét. Trent továbbra is Calistát figyelte. – Azt hiszem, ideje, hogy valaki meséljen nekem erről a Nestor Ketteringről. Az ügyfele volt? – Nem. – Calista összeszedte magát. – Nestor sohasem volt az ügyfelem. Tavaly ismerkedtem meg vele egy könyvesboltban. Úgy látszott, hogy ugyanazok az írók érdeklik, mint engem, például ön, uram, és így kezdtünk el beszélgetni. Jóképű volt, elbűvölően kedves, jó modorú és jól öltözött. Ráadásul intelligensnek és komoly gondolkodásúnak tűnt. Egyszóval túl tökéletes volt, semhogy igaz lehessen. – Beleszeretett? – érdeklődött Trent. Látszott rajta, hogy felvértezte magát a válasz meghallgatására. – Egy ideig azt gondoltam, hogy ő lehet az a férfi, akit mindig is vártam – vallotta be Calista. – Aki egyszerre lenne barát, társ, és igen, talán az a férfi, akit szeretni tudnék. – Elmondta neki, hogy mivel foglalkozik, ugye? – kérdezte Trent. – Igen – hangzott a válasz. – Végül szóba került a pénz is. Elmondtam neki az igazat a pénzügyeimről, és hogy abból élek, hogy társközvetítő irodát tartok fenn. Azt hittem, megbízhatom benne. Úgy láttam, hogy megdöbbent a szavaim hallatán. Időbe telt, mire rájöttem, hogy valójában mi okozta a megdöbbenését. – Kettering látta a házat, a divatos ruhákat, hallott az összejövetelekről, és azt hitte, Calista egy vagyont örökölt – szólt közbe dühösen Andrew. – Megbűvölte őt, elhitette vele, hogy őrülten szereti, és feleségül kérte. – Igent mondott? – nézett Trent Calistára. – Azt mondtam, hogy megfontolom az ajánlatát – válaszolta Calista. – Nem Kettering volt az első férfi, aki tévesen azt feltételezte, hogy jómódú vagyok. Rendszerint nem teszek kísérletet a félreértések tisztázására. Inkább ezzel indokolom, ha elutasítok egy házassági ajánlatot.

Trent megértőén bólogatott. – Úgy tesz, mintha egy gazdag örökösnő lenne, aki nem óhajtja kiengedni a kezéből a pénzügyei feletti ellenőrzést. – Pontosan. De valami oknál fogva azon kaptam magam, hogy próbára akarom tenni Nestort. Kíváncsi voltam, milyen mélyek az irántam tanúsított érzelmei. Ezért elmondtam neki az igazságot az örökségemmel kapcsolatban. Amikor megtudta, hogy ebben a házban csak a földszinti szobák vannak szépen berendezve, és hogy nincs más jövedelmem, mint amiért megdolgozom, elszörnyedt. És megdühödött. Kijelentette, hogy félrevezettem őt. – A csirkefogó lelépett, hogy másutt keressen magának gazdag feleséget – összegezte Andrew. – És talált is. – Azóta mindössze kétszer találkoztam Nestorral – vette vissza a szót Calista. Trentre nézve folytatta: – Első alkalommal tegnap, közvetlenül mielőtt ön megérkezett volna a megbeszélt időpontra. Másodjára ma délután, a könyvesbolt előtt. – Ördög és pokol! – Andrew villámló szemekkel nézett a nővérére. – Nem is mondtad, hogy Kettering idejött, hogy találkozzon veled! – Tudtam, hogy feldühítene. Bocsáss meg. – A keservit, Calista! Teljes joggal lennék dühös! A fivéred vagyok. Meg kellett volna mondanod. – Semmi jó nem származott volna belőle – felelte Calista. – Azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam. Andrew felnyögött. – Mikor hagyod abba végre, hogy megpróbálj megvédeni engem? Calista hallgatott. Erre nem tudott mit válaszolni. – Meg fogom találni a gazembert – fogadkozott Andrew. – Véget vetek ennek a zaklatásnak. – Kérlek, Andrew, ne mondj ilyeneket! – Nem hagyom, hogy félelemben tartson – válaszolta Andrew. Trent nekidőlt az íróasztal szélének, és a karját keresztbe fonta a mellén.

– Emlékeztetem mindkettőjüket, hogy nagy valószínűséggel egy gyilkossal van dolgunk, aki vitán felül nem Nestor Kettering. Azt javasolom, haladjunk lépésről lépésre. – Mire gondol? – nézett rá összehúzott szemmel Andrew. – Vegyük sorra mindazt, amit már tudunk – kezdte Trent. – Kettering egy év hallgatás után váratlanul újra megjelenik Calista életében. Minden jel szerint nagyon szeretné elcsábítani őt, noha Calista világosan az értésére adta, hogy semmiféle kapcsolatot nem óhajt tartani vele. – Teljes mértékben így van – erősítette meg Calista. – Azt is tudjuk, hogy jóllehet Kettering vásárolta a memento móri tárgyakat és a koporsóharangot, ma éjjel nem ő támadott meg bennünket. És azt hiszem, nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy a késes támadó gyilkolta meg Mrs. Fultont, nem pedig Kettering. – Mi következik ebből? – kérdezte Andrew. – Nem tudom – válaszolta Trent. – De ezek tények, és ami azt illeti, tényeknek meglehetősen híján vagyunk. Több konkrétumra lenne szükségünk. Több tény ismeretében tudjuk csak befejezni ezt a történetet. Calista az íróasztalán lévő dossziékra nézett. – Nestor Ketteringről nincsenek feljegyzéseim. Nem volt rá szükségem. Miért akarna rám ijeszteni? Hozományvadász volt, sohasem szeretett engem. – Ez nem jelenti azt, hogy ön nem vált a rögeszméjévé – felelte Trent. – Vannak, akik az elutasítás semmilyen formáját nem képesek elviselni. Nyilván ahhoz van szokva, hogy az ujja köré csavarja a nőket, kegyeddel azonban kudarcot vallott. – Még ha így volna is, miért egy év elteltével közeledik újra hozzám? – csóválta a fejét Calista. – Nem tudom – ismerte be Trent. – Több információra van szükségünk. – Tudtam, hogy előbb-utóbb valami ilyesminek kell történnie! – Andrew átviharzott a szobán, és fejét Calista felé fordítva dühösen kifakadt: – Nem megmondtam neked, hogy pletykálni fognak az ügynökségedről, és az majd idevonzza a rossz embereket?

– Megmondtad – bólintott Calista. – Nem is egyszer utaltál erre a kockázatra. De miután ez a munkámmal jár, nem tudok mit kezdeni a figyelmeztetéseddel. – Elég – szólt erélyesen Trent. – Semmi értelme, hogy ezen vitatkozzanak. Maradjunk meg a tényéknél. Adva van egy gyilkos, akiről nincs dossziéja, Calista, de akinek van valami kapcsolata, ha talán távoli is, Nestor Ketteringgel. Nem lehet véletlen, hogy újra megjelent az életében. Andrew, aki épp a szoba közepénél járt, megtorpant. – Ezzel végképp nem jutunk sehová. – Van továbbá egy elég pontos személyleírásunk a gyilkosról, aki a külsejéből és az öltözékéből ítélve otthonosan mozoghat a jó társaságban – mutatott rá Calista. – Több ezer ilyen férfit találni Londonban – legyintett Andrew. – Leszámítva két érdekes tényt – szólt Trent. – Az egyik: nem riad vissza attól, hogy késsel öljön meg valakit. Ez nem kifejezetten gyakori passzió a felsőbb osztályok tagjai körében. – Pontosan mire gondol, uram? – Andrew szemében felvillant a kíváncsiság. – Vegye tekintetbe, milyen mocsokkal jár, ha valaki elvágja egy nő torkát – válaszolta Trent. – Egy átlagos, jól öltözött úr hajlamos lenne a gyilkolásnak egy tisztább módját választani, mondjuk egy ütés a fejre, vagy pisztoly, méreg, ilyesmi. – Amivel nem teszi tönkre a ruháját – bólogatott elgondolkodva Andrew. – Csakhogy ezt a jól öltözött gyilkost mintha nem aggasztotta volna a vér – folytatta Trent. – Azonkívül a jelek szerint tudja, hogyan kell úgy gyilkolni, hogy ne piszkítsa be túlságosan magát. Ez is egyfajta szakértelem. – Mire céloz? – kérdezte Calista, ha lehet, még több szorongással. – Felmerül bennem, hogy az emberünk akár élvezheti is a gyilkolást. Ez utalhat a megszállottsága intenzitására. – Szent ég. – Calista dermedten ült a széken. – Úgy véli, hogy már korábban is elkövetett ilyesmit?

– Nagyon valószínűnek tartom – hangzott a felelet. – Nem úgy tűnt számomra, mintha most tanulná a mesterséget. Nagyon is gyakorlott mesterember. Calista két kézzel kapaszkodott a széke karfájába. – Miféle őrülttel van dolgunk? És miért kerültem a figyelme középpontjába? – Van még valami, amit tudunk arról az emberről, akivel ma éjjel találkoztunk, és ami hasznos lehet – folytatta Trent. Calista és Andrew egyszerre kapták fel a fejüket. – Mi az? – kérdezte Calista. – Sikerült némi kárt tennem a koponyájában azzal a koszorúállvánnyal – válaszolta Trent. – Elég rendesen dőlt belőle a vér. Mint Calista korábban megjegyezte, valószínűleg orvosi segítségre szorul. – Ez mennyiben segítség nekünk? – tudakolta Andrew. – Még nem tudom, de meg fogjuk látni. – Trent Calistára pillantott. – Eszébe jut még valami, ami segíthet ennek az ügynek a végére járni? – Nem, nem hiszem – felelte Calista. – Semmi értelmét nem látom ennek az egésznek. – Pedig van értelme. A végén ki fog derülni – jelentette ki Trent, majd Andrew-ra nézve folytatta: – Calista elmondta, hogy ön háttérinformációkat gyűjt azokról, akik a kliensei szeretnének lenni. Ellenőrzi a családi állapotukat, a pénzügyeiket és így tovább. – Azt nem nehéz megállapítani, hogy házasok-e vagy sem – vont vállat Andrew. – Már kicsit bonyolultabb kiszűrni a hozományvadászokat, mert ők rendszerint agyafúrtak. Az ilyenek nemcsak Calista, hanem a társaság minden tagja előtt titkolják az igazságot. Gyakorlott hazudozók. – Önnek szemlátomást van tehetsége az ilyen munkához – vonta fel a szemöldökét Trent. Andrew igyekezett közömbös arcot vágni, de az enyhe pírt nem tudta elrejteni. Calista tudta, hogy a bók jólesett neki. Felötlött benne, hogy amikor ő dicsérte meg a kutatómunkájáért, nem látta az

öccsét ilyen boldognak. Bizonyára egy idősebb férfi elismerése nagyobb súllyal esett a latba. – Térjünk vissza Nestor Ketteringhez – mondta Trent. – Többet tudunk róla, mint bárki másról, aki érintett ebben az ügyben. Tudjuk a nevét, a lakáscímét, és hogy ő vásárolta a memento móri tárgyakat. Ez elég sok információ. Most összpontosítsuk a figyelmünket őrá. – Akkor is, ha nem ő támadott meg bennünket? – kérdezte Calista. – Mr. Hastingsnek igaza van – vonta össze a szemöldökét Andrew. – Kell lennie valami kapcsolatnak Kettering és a késes férfi között. Ellentmond a logikának azt feltételezni, hogy az egész csak egy bizarr véletlen egybeesés. – Úgy van – bólintott Trent. – El tudok képzelni egy történetet, amely az általunk ismert tényeken alapszik. A történet így szól: Miután Kettering elvette az örökösnőt, most visszatér Londonba. Megkapta, amit akart, övé a gazdag feleség, de nem felejtette el, hogy kegyed visszautasította őt. Miután hónapokig emésztette magát emiatt, elhatározza, hogy bosszút áll. Megvásárolja a memento móri tárgyakat, és elküldeti őket önnek. De amikor akcióba lépünk, és eljutunk Mrs. Fultonhoz, pánikba esik, és felbérel valakit, hogy végezzen a hölggyel. – És önnel – tette hozzá gyorsan Andrew. – A Mrs. Fultonnal való találkozásról szóló üzenet önnek ment, uram, nem Calistának. Calista Trentre nézett. – Azt mondja, hogy Nestor bérgyilkossal akarta megöletni Mrs. Fultont és önt? – Mint mondtam, ez egy olyan mese, amely az általunk jelenleg ismert tényeket foglalja magába. – Ez nem mese, uram. Mi most az életemről beszélünk. – Én író vagyok, Calista. – Trent hangján hirtelen érezhetővé vált a fáradtság. – Minél idősebb vagyok, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy egy igazságot csak akkor lehet megérteni, ha egy történet formájában kerül napvilágra. Enélkül a kontextus nélkül csak egy jelentés nélküli, véletlenszerű esemény. Nem tanulunk belőle, és nem használható semmire. Egy jó sztori

azonban egészen más. Az új utat nyithat meg előttünk. Lehet, hogy tévút, de az is elvisz valahová. – Például? – kérdezte Andrew. – Ebben az esetben a történetből logikusan következik egy kérdés – mondta erre Trent. – Hová fordul egy gentleman, hogy felbéreljen egy másik gentlemant, aki egyben profi gyilkos? – Jó kérdés, de honnan kapunk rá választ? – felelt a kérdésre kérdéssel némi töprengés után Calista. – Történetesen ismerek valakit, aki megmutathatja nekünk a jó irányt. De előbb alaposabban meg kell ismernünk a gyilkos észjárását. – Egyvalamit tudunk róla – mondta Calista, és megborzongott. – Nyilvánvaló, hogy zavarodott elméjű. – Egyetértek – bólintott Trent. – Ami azt jelenti, hogy a fivérem adhat nekünk e téren valami útmutatást. Harry orvos, és újabban élénken érdeklődik a pszichológia új tudománya iránt. – Igen, a húga említette ezt – jegyezte meg Calista. – Kis szerencsével bepillantást nyerhetünk általa az emberünk személyiségébe. – Mit használ nekünk az, ha beszélünk egy orvossal? Már tudjuk, hogy egy gyilkolásra is képes őrülttel van dolgunk – értetlenkedett Andrew. – Ha valamennyire tisztába jövünk annak az embernek a természetével, akit el akarunk kapni, akkor vélhetőleg előre kiszámíthatjuk, mit fog tenni – magyarázta Trent. – Szeretnék emlékeztetni rá, hogy nagyon előreszaladtunk – intette a két férfit Calista. – Még azt sem tudjuk, miért végzett az az őrült ma éjjel Mrs. Fultonnal. – Azt hiszem, egy kis találékonysággal beilleszthetjük őt a történetünkbe – ellenkezett Trent. – Nem lepne meg, ha Mrs. Fulton megpróbálta volna megzsarolni a memento móri ajándékok vevőjét. Ez magyarázat lenne arra is, hogy miért adott olyan bizonytalan válaszokat nekünk, amikor ma kérdéseket tettünk föl neki. – Zsarolni próbálta Nestor Ketteringet, és ezért megölték? – tűnődött Andrew. – Igen, ez hihető.

– Én nem tudom, mit gondoljak, Trent – csóválta meg a fejét Calista. – Ez a dolog kezd nagyon bonyolulttá és veszélyessé válni. Andrew és Trent összenéztek. Calista későn eszmélt rá, hogy a beszélgetésben most először használta Trent keresztnevét, méghozzá olyan magától értetődő módon, ami a kettőjük között újabban bizalmassá váló kapcsolatról árulkodott. Jó, hát legyen, gondolta. Trentnek volt igaza: azok után, amin együtt keresztülmentek, joguk volt keresztnéven szólítani egymást. – Ha sikerül több mindent megtudnunk Nestor Kettering-ről, akkor talán megszabadulhatunk a fenyegetések egy részétől – vélte Trent, majd Andrew-ra nézett. – Önnek van gyakorlata a Calista ügynökségénél jelentkező férfiak pénzügyeinek, családi állapotának és jellemének feltérképezésében. Hajlandó lenne kicsit mélyebbre ásni Kettering körülményeiben? – Mint mondtam, az az ember egy hozományvadász, aki nőül vett egy gazdag örökösnőt. Mit akar még tudni róla? – Addig nem tudok erre a kérdésre válaszolni, amíg nem szerez tudomást valamiről, amit még nem tudtunk róla. Valami olyat, ami új fejezetet nyit a történetünkben. – A szolgák – mondta Andrew felcsillanó szemmel. – Ők mindig tudják, hogy mi folyik a házban. A múltban párszor már előfordult, hogy eredményesen kérdezősködtem egy úr házában a személyzetnél. – Ön valóban ösztönösen jól végzi ezt a munkát – jegyezte meg derült ábrázattal Trent. Andrew elfintorodott. – Biztos lenne, aki azt mondaná, ez csak ürügy, hogy kielégítsem a természetes kíváncsiságomat. De én inkább úgy fogom fel, hogy a kliensei körülményeit illető kutatásaimmal segítettem Calistának, hogy kiszűrjön a jelentkezők közül néhány semmirekellőt és hozományvadászt. – Tökéletesen igaz – helyeselt Calista. Mellesleg feltűnt neki, hogy Andrew jóval kedvesebb és lelkesebb, mint egy perccel ezelőtt volt. Trent adott neki egy feladatot. – De gondolkodnunk kellene

még ezen a terven – mondta. – Kockázatos dolog Kettering házában, a személyzet között kérdezősködni. – Emlékeztetlek rá, hogy e téren nem vagyok tapasztalatlan kezdő – mordult rá Andrew. – Az a munka, amit nekem végzel, egészen más. – A keservit, Calista… – Azt hiszem, Andrew kellőképpen biztonságban lesz, legalábbis egyelőre – vágott közbe Trent. – Feltéve – vetett éles pillantást a fiúra –, hogy használja a józan eszét, és titokban tartja a kilétét. – Feltétlenül – fogadkozott Andrew. – E pillanatban Kettering nem tudhatja, hogy a személye a figyelmünk középpontjába került. Nem fog a tudomására jutni, hogy megszereztük az eladási naplót. Andrew elvigyorodott, és kinyitotta az ajtót. – Reggel első dolgom lesz, hogy munkához lássak. De addig alszom egy keveset, ha lehet. Azzal kilépett a hallba. A kisöcsém előlépett a védelmezőmmé, gondolta Calista. Változik a világom.

Huszonhárom

A doktor ideges volt. Enyhén remegő kézzel öltögette be bet. Jól megfizették, hogy késő éjjel eljöjjön a beteg lakására. Azt mondták, hogy az úr leesett a lépcsőn, és csúnyán beütötte a fejét. Mégsem lehet hagyni, hogy egy ember reggelig vérezzen, főleg ha a szokásos tiszteletdíjának a dupláját ajánlják fel. Ráadásul a cím egy jó hírű negyedben volt, nem pedig valami veszélyes környéken, ahol még közvilágítás sincs. De amikor meglátta azt az embert, aki ajtót nyitott neki, megfagyott a vér az ereiben. Nem tudta volna pontosan megmondani, miért ijedt meg tőle, és miért gondolta azt, hogy bárcsak ne lett volna otthon, amikor a hívás érkezett. A beteg deréktól felfelé meztelen volt. A tűztől megvilágított szoba sarkában véres ruhák hevertek egymásra dobálva. A páciens keveset beszélt, de amikor megszólalt, a kiejtése jó házból való úriemberre vallott. Ennek meg kellett volna nyugtatnia, ámde a különös kis oltár látványa túl sok volt a doktor idegeinek. Az oltár tetején egy hüvelyébe dugott kés volt, s fölötte egy fotográfia lógott a falon. A derék doktor arra gondolt, hogy talán egy okkult praktikákat űző embert kell most ellátnia. – Jól értettem, hogy leesett a lépcsőn? – kérdezte. Egy csepp kedve sem volt társalogni a beteggel, de szorongásában úgy érezte, meg kell törnie a félelmet keltő csendet. – Igen. – Szerencséje volt. Elállítottam a vérzést, de egy fejet érő ütés mindig ad okot az aggodalomra. Volt rövidebb-hosszabb idejű eszméletvesztése? – Nem volt.

– Ebben az esetben nem várható, hogy bármilyen maradandó károsodást szenvedett, de egy-két napig még valószínűleg fájni fog a feje. Hagyok itt önnek fájdalomcsillapítót. A páciens nem válaszolt. Az utolsó néhány öltést is egykedvű nyugalommal tűrte. A doktor gyorsan végzett a seb bevarrásával, bekötözte a beteg fejét, majd sietősen becsukta a táskáját. A mielőbbi szabadulás reményében már indult is az ajtó felé. – Egy pillanat. A doktor megdermedt. Az ajtó még legalább három-, de lehet, hogy négylépésnyire volt. Kiszáradt a szája. – Igen? – nyögte ki. – A tiszteletdíja. A doktor lassan, zakatoló szívvel megfordult. – Rendben vagyunk. Örülök, hogy a szolgálatára lehettem. A páciens szó nélkül néhány bankjegyet nyújtott feléje. A doktor megbűvölten meredt a pénzre. – A tiszteletdíja – ismételte meg a páciens halkan. A doktor két lépést tett feléje, kikapta a kezéből a bankjegyeket, és szinte futva indult vissza, az ajtó felé. Az első mély lélegzetet csak akkor vette, amikor már bent ült a konflisban, útban hazafelé. Eszébe jutott a különös oltár, rajta a hüvelybe dugott késsel, fölötte a fotográfiával. Végigfutott a hideg a hátán. Nem tudta, ki lehet a képen látható nő, de szánalmat érzett iránta. Szerencsétlenségére egy nagyon veszedelmes férfi figyelme irányult rá. Csak remélhette, hogy a nő még életben van. Mert bármi történt is ma éjjel, abban egészen biztos volt, hogy a páciens nem a lépcsőn gurult le.

Huszonnégy

Amikor az ajtó becsukódott Andrew mögött, Calista hosszan, elgondolkodva nézett Trentre. – Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült megszelídítenie Andrew-t – mondta. – Hálás vagyok érte. Nemrég még attól féltem, hogy össze fognak verekedni, most meg kis túlzással szívélyesnek mondható kapcsolatba kerültek egymással. – Az öccsének az kell, hogy hasznosnak érezze magát, Calista. Minden férfinak, legyen gazdag vagy szegény, szüksége van valamilyen foglalkozásra. – Ezt tökéletesen értem. – Calista felállt, és a szobán átvágva megállt a kandalló előtt. – Az utóbbi időben világossá vált számomra, hogy nagyobb függetlenségre vágyik. Hamarosan el akar majd költözni ebből a házból egy saját lakásba. Gyanítom, hogy eddig csak azért nem tette meg, mert nem tartja helyénvalónak, hogy magamra hagyjon. Trent odament, és megállt mellette. – A ma esti összeszólalkozásuk ellenére, vagy talán éppen abból nyilvánvaló, hogy igen közel állnak egymáshoz. – Ketten maradtunk a családból. Nincs más rokonunk, amióta a nagymamánk meghalt. Befogadott minket, és ránk hagyta ezt a házat, meg egy kis pénzt, de sohasem fogadta el a szüleim házasságát. Mindvégig haragudott az apámra, amiért beleszeretett a mamába, és rávette, hogy szökjön meg vele. Tudja, mindketten mással voltak eljegyezve. Óriási botrány volt. – A nagyanyja sohasem bocsátott meg az apjának? – Soha. Kitagadta őt az örökségből. De papa és mama megélt abból a kevés pénzből, amit mama családjától kaptak, és amit apám keresett mérnök szakértőként.

– Feltételezem, hogy a nagyanyja keserűségét csak növelte, hogy sohasem jöttek el hozzá segítségért könyörögni – kockáztatta meg Trent. – Igen, de nem ez volt a legrosszabb. Tudja, Andrew nagyon hasonlít a papára. Ha megnéz egy róla készült képet, rögtön észreveszi a hasonlóságot. – Vagyis valahányszor a nagyanyja Andrew-ra nézett, a fiát látta benne. – És valahányszor rám nézett, a menyét látta, akit lenézett és megvetett. – Calista nagyot nyelt. – Nagyon hidegen bánt Andrewval és velem. Belülről emésztette a keserűség. Attól kezdve, hogy hozzá költöztünk, a boldogtalanságának mi voltunk a szenvedő alanyai. Bizonyos értelemben minket hibáztatott az apánk haláláért. – Ezt nehéz lehetett elviselniük. – Mindent megadtam volna, hogy elkerülhessek nagymamától. A szüleimnek köszönhetően kiváló oktatásban részesültem, bármikor elhelyezkedhettem volna nevelőnőként. De gondolnom kellett Andrew-ra is. Tizenhat éves voltam, amikor a szüleinket megölték. Andrew mindössze kilencéves volt. Egyetlen család sem alkalmazott volna olyan nevelőnőt, aki magával hozza az öccsét is. – Így hát félretette a büszkeségét, és elfogadta a nagyanyja ajánlatát. És közben megpróbált egy személyben anyja és apja is lenni Andrew-nak. – Igyekeztem megvédeni őt nagymama szeszélyeitől. A vége felé már nagyon nehéz volt, mert eltökélte, hogy még mielőtt meghal, férjhez fog adni. Meg volt győződve róla, hogy örököltem az anyám szerinte heves temperamentumát. Ahogy idősebb lettem, egyre jobban izgatta, hogy majd megszököm valakivel, és egy újabb botránnyal sárba tiprom a család nevét. – Ezek szerint nem talált megfelelő házastársat az ön számára. – Megnyugtathatom, ezért is engem hibáztatott. Amikor meghalt, húszéves voltam, és még mindig hajadon. Szerintem szándékosan több altatót vett be, részben mert rettentő dühös volt rám. – Azt remélte, hogy a halála felett érzett bűntudattal büntetheti önt?

Calista halkan, fanyarul felnevetett. – Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy büntetésképpen koldusbotra akart juttatni bennünket. A halála után ugyanis kiderült, hogy nagyon kevés pénzt hagyott ránk. Titokban eladogatta az ékszereit és az ezüstöket, így még évekig fenn tudta tartani a látszatot. A kedvenc mondása volt, hogy minden a látszaton múlik. – Nem ő az első az előkelő társaságban, akit e bölcs szavak éltetnek. – Nagyon igaz. És be kell vallanom, hogy amikor elindítottam a vállalkozásomat, megszívleltem ezt a tanácsot. – Nem kellett eladnia a házat – mondta Trent, körülnézve az elegáns könyvtárszobában. – Nem, de szinte minden értéket eladtunk, amit még találtunk, beleértve néhány festményt és nagymama maradék ékszereit is. Szerencsére maradt pár nagyon szép darab. A pénzből újra bebútoroztam a földszinti szobákat, és gondoskodtam róla, hogy a kert jó benyomást keltsen a potenciális ügyfelekben. Vásároltam két új ruhát, és az előkelő férjezetlen életmódnak szenteltem magam. – Csodálom a találékonyságát és a lelkierejét, Calista – nézett le rá Trent. – Nagyon kedves, hogy ezt mondja, de mindketten tudjuk, hogy egy üzleti vállalkozást működtetek – fintorodott el Calista. – Vagyis kereskedő vagyok. Nagymama bizonyára forog a sírjában. – Nagy valószínűséggel én sem tetszenék neki – jegyezte meg Trent. – Magam is kereskedelemmel foglalkozom. – Ön sikeres író. Ezt aligha nevezném kereskedésnek. Nagyon is tiszteletreméltó hivatás. – Kegyed nem sokat tud az írói foglalkozásról, ugye? – Nem, sajnos nem. – Az egész a határidőkről, a kiszámíthatatlan olvasóközönségről, a követelőző szerkesztőkről szól, és arról, hogy az ember kihajtsa az örökké az eladási nehézségei miatt siránkozó kiadóból a neki járó honoráriumot. Aztán az ember reggelente fölkel, és megismétli az egészet. Calista elnevette magát, amin mindketten meglepődtek.

– Nem beszélve arról, hogy mindenki késztetést érez a könyvei megkritizálására – tette hozzá. – Pontosan. – De nincs más, amit szívesebben csinálna, igaz? – mosolygott Calista. – Igaz – ismerte be Trent derűs rezignáltsággal. – Sajnos be kell vallanom, hogy az írás nem egyéb, mint függőség, egyfajta narkotikum. Nem hiszem, hogy le tudnék állni vele. – Még akkor sem, ha nem találna rá kiadót? – Kérem, ne mondja ezt ki hangosan – rezzent össze a férfi. – Nem vagyok különösebben babonás, de azért ne kísértsük a sorsot. – Én üzletasszony vagyok, Mr. Hastings. Higgye el, magam is hasonlóan vélekedem a sorsról. Trent a kandallóban lobogó lángok felé fordult. – Tudja, nem mindenki érti ezt – szólalt meg egy idő után. – Azt, hogy az írás egyben szenvedély is az ön számára? – Igen. Általában hobbinak vagy különcködésnek, egyszóval viszonylag ártalmatlan időtöltésnek tartják. – Talán meg kell tapasztalni egy szenvedélyt ahhoz, hogy megértsük egy másik emberét. – Önnek szenvedélye az, amit csinál, nemde? – kérdezte a férfi. – Oly sok szükségtelen magányosság van a világon. Nem biztos, hogy a házasság a megoldás, legalábbis a nők számára nem feltétlenül. De egy tartós barátság nagy ajándék és áldás az ember életében. – Kegyed pedig örömét leli abban, ha segít másoknak elnyerni ezt az ajándékot. – Így van. Talán a brandy tette. Talán csakugyan megviselték az idegeit a közelmúltban történtek. Akármi volt is az oka, Calistát hirtelen könnyű szédülés fogta el. – Bárcsak nagymama látna most, kezemben brandys pohárral, egy híres detektívregény-író társaságában, egy olyan éjszaka után, amikor egy koporsókkal teli helyiségben megvédtük magunkat egy gonosz gyilkos támadásától – kiáltott fel halkan.

– Így, hogy egy történetként meséli el, sokkal szórakoztatóbban hangzik. – Igen, valóban – bólintott Calista. És kuncogni kezdett. Trent zavartan nézte. Soha nem szoktam kuncogni, gondolta Calista elszörnyedve. A kuncogás hirtelen nevetésbe váltott át. Mesterkélt nevetés volt, de nem tudta abbahagyni. Aztán megérezte az arcán a könnyeket. – Ó, az ég szerelmére – mondta elfúló hangon. Megszégyenülve, sietős léptekkel indult az íróasztalához, hogy zsebkendőt vegyen elő. De Trent elállta az útját. Két karjával átölelte, és Calista zokogva fúrta az arcát az ingébe, úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig. A férfi nem próbálta szavakkal vigasztalni. Egyszerűen csak szorosan átölelve tartotta. Calista csodálkozva és ijedten eszmélt rá, hogy nagyon jól érzi magát Trent karjai között. E pillanatban épp itt akar lenni, sehol másutt. Egy idő után elfogytak a könnyei. Fölemelte a fejét. – Kérem, bocsássa meg nekem ezt az érzelemkitörést – mondta. – Szégyellem magam, talán mondanom sem kell. A férfi elengedte a füle mellett a szavait. – Elfelejtette a csókot – mondta. – Tessék? – Említette a késő éjszakai brandyt, a gonosz gyilkost, a koporsókkal teli helyiséget, de kihagyta a csókot, amit váltottunk. Talán azért, mert nem élvezte a történetnek ezt a részét? Soha az életben nem felejtem el azt a csókot, gondolta Calista. – Szerintem az volt a legeslegjobb rész – felelte. Trent tekintete felforrósodott. A két vállát megfogva gyengéden magához húzta Calistát, és lassan, mintha egy drága bort ízlelgetne, csókolni kezdte. Amikor jó sokára fölemelte a fejét, Calista enyhén remegett. Nem az idegességtől, gondolta. A csodálatos, energiával feltöltő izgalomtól. – Örülök – mondta erre a férfi. – Mert nekem is az a kedvenc fejezetem.

Olyan volt, mintha a könyvtárszoba átkerült volna egy másik dimenzióba, oda, ahol csak ők ketten laktak. Ragadd meg ezt a pillanatot, mondta Calista önmagának. Tedd el az emlékeid közé, hogy majd elővehesd, és átmelegedhess tőle. Aztán felülkerekedett a józan ész. Minden vágya az volt, hogy Trent karjai közt maradhasson, de tudta, hogy ostobaság lenne, ha ott biztonságban érezné magát. Vonakodva elhúzódott a férfitól, aki vonakodva engedte el. – Úgy látszik, ma éjjel kissé megviselődtek az idegeim – mondta Calista. – Akárcsak az enyéim – felelte Trent. – Talán megkockáztathatjuk, hogy mindketten okkal érezzük magunkat kissé zaklatottnak. – Ön egyáltalán nem tűnik zaklatottnak, dacára a történteknek – mosolygott Calista. – Ahogy épp kegyed állapította meg az imént, a látszat csal. De ideje, hogy elengedjem, hadd aludjon egy keveset. – Kézbe vette a naplót. – Nagyon érdekes este volt, de meglehetősen hosszúra nyúlt. – Szólok Sykesnak, hogy Rittyentsen bérkocsiért. – Köszönöm, de nem szükséges. Kell egy kis mozgás és a friss éjszakai levegő, hogy tisztán tudjak gondolkozni. – Megértem. A mai éjszaka tele volt zűrzavaros eseményekkel. – Momentán nem a J. P. Fulton-beli események zavarják össze a gondolataimat, hanem ön, Miss Langley. – Én? – Igen, ön. – A férfi öles léptekkel átvonult a szobán az ajtó felé. – Holnap megkeresem, hogy megbeszéljük a tervünk részleteit, de azt hiszem, legelőször a fivéremmel, Harryvel kellene konzultálnom. – Nagyon szeretnék jelen lenni, amikor vele beszél. – Természetesen. Sykes a hallban várakozott. – Hívjak kocsit, uram? – Köszönöm, Sykes, de ne – válaszolta Trent. – Gyalog megyek.

Sykes előrement, hogy az ajtóhoz vezesse, míg Calista kettejük mögött haladt. Az ajtóban megállt, és nézte, ahogy Trent lemegy a lépcsőn. – Biztonságosnak tartja, ha ma éjjel gyalog megy haza? – szólt utána. Trent megállt, és visszanézett rá. – A gyilkos kudarcot vallott, és megsebesült. Kétlem, hogy ma éjjel komoly sérülést tudna okozni. Ami pedig Ketteringet illeti, ha valóban ő áll a ma éjszakai események hátterében, időbe fog telni, míg kifőz egy újabb tervet. Nem könnyű gyilkolásra alkalmas képességű embert találni. – Logikus következtetés – bólintott Calista. – Ugye ellenőrizni fogja, hogy be vannak-e zárva az ajtók és az ablakok? – nézett Trent ezek után Sykesra. – Természetesen, uram – válaszolta Sykes.

Huszonöt

Trent fölment a villája bejáratához vezető lépcsőn, és kivette a kulcsát a zsebéből. Valóban kitisztultak a gondolatai, mialatt hazasétált, de nem egészen úgy, ahogy elképzelte. Nem támadtak új meglátásai a nyomozással kapcsolatban, de mire belépett a ház előszobájába, egy dologban már biztos volt. Calista kell neki. Ráadásul a vágy, hogy Calista az övé legyen, azzal sem enyhült, hogy alábbhagyott benne a koporsóteremben történt összecsapás keltette erős felindultság. Sőt, ha lehet, még erősebb lett. Talán soha semmi nem esett annyira nehezére, mint magára hagyni őt ma éjjel. Biztonságban van, gondolta. Legalábbis most. Nincs egyedül abban a nagy házban. De nem tudott szabadulni attól a tudattól, hogy Calistát valaki üldözi. A kényszer, hogy megvédje, olyan erős volt, hogy majdnem visszafordult. Bízva abban, hogy Eudora már réges-rég alszik, belépett a sötét előtérbe. A lány azonban, hálóköntösét a nyakán összemarkolva, ott állt a lépcső tetején. Trent elfojtotta kitörni készülő nyögését. – Mi történt, Trent? Már órákkal ezelőtt haza kellett volna érned. Úgy aggódtam! Nem történt semmi bajod? – Eudora elindult lefelé, hogy közelebbről is megnézze. – Szent egek! Csak nem érte baleset a bérkocsit? – Ennél kicsit bonyolultabb dolog történt, de jól vagyok. – Hála Istennek! De el kell mesélned mindent, mert addig nem tudok elaludni. Nem háríthatja el a kérést, gondolta. Eudorának joga van tudni a történtekről.

– Hát, ha nem vagy álmos, és van türelmed végighallgatni, gyere be a dolgozószobámba, elmesélem – mondta.



Eudora döbbenten és elragadtatottan hallgatta végig a beszámolóját, így újabb félórába telt, mire végre ágyba került. Aztán sokáig ébren feküdt az ágyában, és kezét a tarkóján összekulcsolva szemlélte az árnyakat a szobában. Nem lesz könnyű megtalálni azt a bizonyítékot, amelynek alapján egy olyan gazdag úriembert, mint Nestor Kettering, letartóztatnak gyilkosságért. Ha csakugyan ő fogadott fel bérgyilkost, ami elég valószínűnek látszik, könnyen lehet, hogy nem fogják tudni bebizonyítani. Ami pedig azokat az utálatos ajándékokat illeti, Calistának igaza volt: semmilyen törvény nem tiltja, hogy valaki memento móri ajándékokat küldjön egy hölgynek. Trent visszagondolt arra az egyetlen alkalomra, amikor egy hasonló problémával találkozott. Régebben korlátozottak voltak egy férfi választási lehetőségei. Végül elaludt. És újra jött az a régi álom. A laboratóriumból kihallatszott Eudora sikoltozása. Kétségbeesett igyekezetében, hogy eljusson hozzá, fel akart rohanni a lépcsőn, de beleveszett valami csúf, fekete ködbe. A lépcső elkanyarodva a végtelen messzeségbe tűnt. Jeges félelem fogta el, hogy túl későn fog odaérni, ahogy legutóbb is túl későn érkezett…

 Hideg verítékben úszva riadt fel. Régi szokása szerint kiült az ágy szélére, és mélyeket lélegzett. Az álom töredékei lemerültek a sötétségbe, de tudta, hogy már nem fog tudni elaludni. Egy idő múlva felállt, és nyúlt a köntöse után. Hamarosan le kell adnia Az eltűnt menyasszony esetének újabb fejezetét. Ezzel az erővel akár dolgozhat is.

Lement a dolgozószobájába, leült az íróasztalához, és már nyúlt egy üres lap és egy toll után. De útban volt Fulton eladási naplója, úgyhogy inkább azt nyitotta ki. Az oldalak tele voltak a három évre visszamenőleg gondosan lejegyzett tranzakciók adataival. Ahogy Andrew-nak mondta, a pénz mindig fénylő nyomot hagy maga után. Az indíték nyugtalanította a legjobban. Egy gyilkosság elkövetése mindig jár némi kockázattal. Továbbá egy embernek, még ha őrült is, kell valami ok, hogy átlépje a civilizált viselkedés és az erőszak között húzódó éles határvonalat. Harry szerint egy beteg személyiség a tett elkövetésekor érzett izgalomért is gyilkolhat. Akár ez is lehet egyfajta indíték. Másokat a kapzsiság, a szenvedély vagy a bosszúvágy késztethet ilyesmire. Ez utóbbi hajtóerőről sokat tudott. Megérintette állának azt az oldalát, ahol a sebek hegeket hagytak a bőrén. Amikor tudatosult benne, hogy mit csinál, elvette onnan a kezét. Ha Nestor Kettering bérgyilkost fogadott, hogy így hallgattassa el Mrs. Fultont, akkor valami súlyosabb dolgot titkol, mint néhány memento móri tárgy megvásárlása.

Huszonhat

Harry kényelmesen zsúfolt dolgozószobájában ültek. Trent fel volt rá készülve, hogy Calista vele tart, hiszen az elmúlt éjszaka világosan értésére adta, hogy részt akar venni a megbeszélésükön, és ehhez minden joga megvolt. De a reggelinél Eudora azzal lepte meg, hogy ő is jelen akar lenni. Olyan eltökéltnek, sőt lelkesnek mutatkozott a gondolattól, hogy ő is feladatot kap a nyomozásban, hogy Trentnek nem volt szíve elutasítani. Igazság szerint nem is volt biztos benne, hogy távol tudta volna tartani Eudorát az ügytől. Magának azt is bevallotta: jó érzés volt látnia, hogy Eudora a kertészkedésen és a regényein kívül másért is tud lelkesedni. Derengett benne, hogy valószínűleg a húga ugyanezt érzi vele kapcsolatban. Éveken át mindig lehúztuk egymást, gondolta. Gyorsan elhessegette a villanásnyi felismerést, és figyelte, ahogy Harry kilép az íróasztala mögül. – Azt mondod, hogy Nestor Kettering az elmúlt évben négyszer vásárolta meg ugyanazokat a memento móri tárgyakat, koporsóharangokat és koporsókat? – kérdezte a középső Hastins testvér. – Mrs. Fulton nyilvántartása szerint igen – válaszolta Trent. – A módszer is ugyanaz volt. Először a könnyfiola, azután egy gyűrű, azután egy biztonsági koporsóharang. Egyedül a tárgyakba vésett kezdőbetűk változtak. Utoljára vette meg a koporsót, amit minden alkalommal más-más temetkezési vállalkozóhoz küldetett el. – Az ilyen helyzetekben mindig nagy jelentősége van a módszernek és az ismétlődésnek. Ezek utalnak a rögeszmés személyiségre – mutatott rá Harry.

Öccse anyjuktól a kék szemét, apjuktól a természettudományok, különösen a kémia iránti rajongását örökölte. Így lett végül orvos, de továbbra is fenntartotta jól felszerelt laboratóriumát. Itt készítette el lepárlással és mindenféle kotyvasztással a saját orvosságait az Eudora üvegházából származó növényekből. Az volt a véleménye, hogy a drogériákban és a patikákban vásárolható szerek minőségében nem lehet megbízni. Harry megigazította az orrán az olvasószemüvegét, és belenézett az eladási napló egyik megjelölt oldalába. – A koporsóharangok elég drágának tűnnek – jegyezte meg szárazon. – Különösen ha belegondolunk: arra nézve nincsenek adatok, hogy egyet is sikeresen használtak volna. – És ez valóban így van? – szólalt meg Calista. Egy könyvespolc közelében állt, amelyen anatómiai, sebészeti, és az új, igen ellentmondásos tudománnyal, a pszichológiával foglalkozó vaskos szakkönyvek sorakoztak. – Egészen biztos vagyok benne, hogy ha lett volna rá példa, azt óriási szenzációként tálalta volna a sajtó. – Harry lapozott egyet a naplóban. – De a sírásóbizniszben érdekeltek azt fogják mondani, hogy előfordultak téves riasztások. – Mire gondolsz? – kérdezte Eudora. – Az a probléma, hogy a természetes bomlási folyamat során a szövetek megduzzadnak, felpüffednek, és még apró rángások is keletkeznek a test valamely részén, amitől a harang megkondulhat – magyarázta Harry. Eudora elfintorodott. – Lesz mire gondolnom, ha elmegyek egy temető mellett. – Mrs. Fulton bejegyzései szerint Kettering az elmúlt hónapban egy könnygyűjtő üvegcsét, egy jádeköves, kristályokkal kirakott gyűrűt és a harangot vásárolta Calista monogramjával ellátva – mondta Trent. – De a koporsót még nem vette meg. – Érdekes – jegyezte meg Harry úgy, mintha egy betegét hallgatná, aki a tüneteit sorolja el. – Mint említettem, egy év alatt négyszer vette meg ugyanazokat a tárgyakat, beleértve a Calistának küldött ajándékokat is. Az utolsó

három esetben a tárgyakat N. Kettering címére küldték a Lark Street 5. szám alá. Az első rendeléseknél azonban nem így történt. Harry enyhén összehúzott szeme mutatta, hogy megértette a közlés értelmét. – Azokat a tárgyakat közvetlenül az áldozatnak küldték el? Trent a szeme sarkából látta, hogy Calista szája az áldozat szóra megrándul. – Úgy tűnik – válaszolta. – Mrs. Fulton bejegyzése szerint bizonyos Miss Elizabeth Dunsforthnak Milton Lane-be. – Innen már el lehet indulni. – Harry hátradőlt a székben. – Sok mindent tisztázhat egy beszélgetés valamelyik másik személlyel, aki szintén kapott memento móri tárgyakat és harangot. – De miért változott a módszer? – kérdezte Calista. – Miért ment az első küldemény közvetlenül a megajándékozottnak, míg a többi Kettering címére? – Ezt természetesen nem tudom – felelte Harry. – Arra gondolok, hogy az első esetben Ketteringnek még nem volt gyakorlata ezen a téren. Még csak kísérletezett, hogy hogyan gyötörje az áldozatait. Ahogy egyre inkább elhatalmasodott rajta a rögeszméje, talán nagyobb kielégülést jelentett neki, ha előre megveszi a memento móri ajándékokat, és egy darabig élvezi a birtoklásukat, csak aztán küldi el őket a nőknek. – Rossz belegondolni – suttogta Eudora. – Vagy talán egyszerűen nem bízott abban, hogy Fulton valóban annak a személynek küldi a tárgyakat, akinek ő szánja – töprengett tovább Harry. – Vagy nem akarta, hogy Mrs. Fulton tudja, hová kerülnek – vélekedett Trent. – Igen – bólintott Harry. – De én valószínűbbnek tartom, hogy rájött, neki élvezetet jelent, ha maga viszi el a címzettnek a tárgyakat. – Ha itt mindent megbeszéltünk, Trent és én el akarunk menni Miss Dunsforth lakására – közölte Calista. – Van még valami, amire az ajándékozás módszeréből következtetni tud? – Sajnos nincs, Miss Langley. – Harry levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. – Az emberi viselkedés tanulmányozása

még nagyon új tudomány. Még sok minden van, amit nem tudunk. Talán sok dolgot nem is tudhatunk. De a mód, ahogy ez az ember önt gyötri, arról győz meg engem, hogy megszállott módjára figyeli önt, ami nagyon veszélyes. – Olyan érzés, mintha állandóan a nyomomban járna. Harry komor tekintettel nézett rá. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy vadászik önre. Úgy követi, ahogy a vadász üldözi a szarvast az erdőben. – Hogy végül leterítse – tette hozzá Calista. – Ön nincs egyedül – tette a vállára a kezét Eudora. Calista gyámoltalanul rámosolygott. – Van egy nagyon lényeges különbség – szólalt meg Trent. – A szarvast üldöző vadász mindent elkövet, hogy a vad ne vegye észre, mielőtt leteríti. Kettering azonban láthatóan egy nagyon kegyetlen játékot űz. – Egyetértek – nézett rá Harry. – Meg kell állítanod, mielőtt Miss Langley közelébe jutna. – Komolyan gondoljátok, hogy meg akarja őt ölni? – kérdezte Eudora. Harry továbbra is Trenthez intézte a szavait: – Kudarcra ítélted a már bevált módszerét. Nem lehet tudni, hogyan fog erre reagálni. Ha igazad van, akkor Kettering szervezte meg Mrs. Fulton meggyilkolását. Fel kell tételeznünk, hogy ezt követően egy másik áldozat felkeresésére fogja utasítani a bérgyilkost. Mielőtt megszólalt, Calista mély lélegzetet vett, majd lassan kiengedte a levegőt. – Nagyon szeretném, ha ezentúl nem használná az áldozat szót, dr. Hastings. – Elnézését kérem, Miss Langley. De sajnos ezen kívül csak a préda vagy a zsákmány szó jut az eszembe. Mivel az az ember vadásznak képzeli magát. – Feltételezem, hogy nem sok értelme lenne elmenni a rendőrségre ezzel az információval – mondta Calista.

– Nem, hacsak Trent nem tudja valamiképpen megállapítani annak a férfinak a személyazonosságát, aki megölte a J. P. Fulton üzlet tulajdonosát – válaszolta komoran Harry. – Fel fogom keresni Wynn felügyelőt a Yardon, de kétlem, hogy túl sokat tehetne, amíg Kettering nem tesz újabb lépést – mondta Trent. – Addig nem szabad egyedül az utcára lépnie, Calista. A nő borús pillantást vetett rá. Az egész világ a feje tetejére állt körülötte egy gazember miatt, gondolta Trent. Nem kevés akaraterejébe került, hogy elfojtsa a haragját, valamint egy másik érzelmét. A félelmet. Erezte, hogy a gyilkos egyre szőkébb köröket leírva mind közelebb kerül Calistához. Kétségbe ejtette a gondolat, hogy egyedül van, nincs, aki megvédje. – Értem – válaszolta nyugodtan Calista. – De a végtelenségig nem élhetek ilyen korlátok között. A vállalkozásomat is muszáj vezetnem. Kell lennie valami megoldásnak. – Egyetértek azzal, hogy a következő lépésük a Miss Dunsforthszal való beszélgetés legyen – mutatott a Fulton-féle naplóra a szemüvegével Harry. Elképzelhető, hogy ő elárul ezt-azt Nestor Kettering gondolkodásmódjáról, és ad valami támpontot a felbérelt gyilkos kilétének megállapításához. – Feltéve, hogy még életben van – jegyezte meg Eudora. – És feltéve, hogy Kettering valóban bérgyilkost fogadott, és hogy a tegnap éjszakai támadás nem egészen más irányból érkezett – tette hozzá Trent. Harry megrázta a fejét. – Itt nem holmi véletlen egybeesésről van szó. A kettő között kell lennie valami összefüggésnek. – Egyetértek – mondta Trent. Csak imádkozni tudott, hogy a feltevés igaz legyen. Ekkor Rebecca Hastings jelent meg az ajtóban, egy vonzó fiatal nő, akinek a tekintete intelligenciáról árulkodott. Kevés közeli rokona volt, de Harrynek és pólyás kisfiúknak szerető, meleg otthont teremtett. Ezenkívül amikor Harry beteget operált, ő látta el az asszisztensi teendőket. A férje gyakran emlegette büszkén, hogy a feleségének nagyon jó érzéke van a gyógyítás mesterségéhez.

– Bocsánat a zavarásért, de most érkezett egy fiú egy üzenettel – mondta Rebecca. – Mrs. Jenkins fia lázas – nézett Harryre. – Reménykedik, hogy még ma meg tudod őt nézni. – Máris megyek – állt fel Harry. Kilépett az íróasztala mögül, lekapta a kabátját a fogasról, és kézbe vette nagy fekete táskáját. – Kérlek, majd számoljatok be nekem a Nestor Ketteringgel kapcsolatos ügyről. És legyen nagyon óvatos, Miss Langley. Nem bánom, akkor is kimondom: minden okunk megvan az aggodalomra. Azzal eltűnt a hallban. Rebecca végignézett Trenten, Calistán és Eudorán. – Itt maradtok teára? – Attól tartok, nem lehet – válaszolta Trent, és felemelte az asztalról a naplót. – Calista és én máris indulunk a Milton Lane-re, hogy ha lehet, megtudjunk valamit Elizabeth Dunsforthtól. – Először hazavisznek engem – magyarázta Eudora. – Értem. – Rebecca elgondolkodva szegezte a tekintetét Calistára. – Talán majd máskor, Miss Langley? – Szíves örömest – felelte Calista. – Mr. Hastings elmondta nekem, hogy ön gyakran asszisztál a férjének a rendelésein. Ez nagyon izgalmasan hangzik. Rebecca elmosolyodott. – Igen, nagy örömömet találom ebben a munkában. Valamikor arról álmodoztam, hogy orvos leszek, de egy nő számára ez gyakorlatilag lehetetlen, mint bizonyára ön is tudja. – A legjobb orvosi egyetemek közül egy sem fogad női jelentkezőket – húzta el a száját Eudora. – Ez igaz, de én nagyon sokat tanultam azzal, hogy a férjem mellett dolgozom – felelte Rebecca. – Bízom benne, hogy hasznomat veszi. – Harry szerint nélkülözhetetlen vagy – mosolygott Trent. – De most mennünk kell. Rebecca udvarias, de félreérthetetlen mosollyal fordult Calista és Eudora felé.

– A napnak ebben a szakában erős a forgalom a városban. Calista és Eudora bizonyára élnek az alkalommal, hogy indulás előtt kicsit felfrissülhessenek. A két nő úgy nézett rá, mintha el akarnák hárítani az ajánlatot, de aztán kifürkészhetetlen arccal összenéztek, s a következő pillanatban Calista Rebeccára mosolygott: – Köszönjük – mondta. – Nagyszerű gondolat – tette hozzá Eudora. – Mrs. Bascombe odavezeti önöket – mondta látható elégedettséggel Rebecca. A hallban megjelent a testes házvezetőnő, Calista és Eudora pedig még egyszer, utoljára kíváncsi pillantást vetve Rebeccára, engedelmesen követték őt a hallon át. Egy perc múlva már a lépcsőről hallatszottak egyre halkuló lépteik, ahogy a lépcsőpihenőről nyíló vízöblítéses illemhely felé közeledtek. – Van valami, amiről én nem tudok? – kérdezte Trent. Rebecca elengedte a füle mellett a kérdést. – Mi folyik itt, Trent? – kérdezte halkan, a férfi arcát fürkészve. – A ma reggeli újság nagy szenzációként közli a gyászáruk boltja tulajdonosának meggyilkolását. Sem téged, sem Miss Langley-t nem említik meg a cikkben, de tudom, hogy titeket is majdnem megöltek, és hallottam, amikor Harry azt mondta, hogy a helyzet veszélyes. Itt már a rendőrségnek kell vizsgálódnia. – A rendőrség már megindította a nyomozást Mrs. Fulton halála ügyében. Ha sikerül is elfogniuk a gyilkost, még azt is be kell bizonyítani, hogy Nestor Kettering bérelte fel őt. – Attól félek, hogy nehéz helyzetbe kerülsz, amiből aztán nem tudsz kiszabadulni. Trent nagyon kedvelte Rebeccát, ennek ellenére időnként idegesítőnek találta. Úgy tűnt számára, hogy csupa olyan nő veszi körül, aki természetesnek tartja, hogy kimondja a véleményét. Az meg az ő balszerencséje, gondolta, hogy ő épp az ilyen nők társaságát kedveli. Sokkal érdekesebbnek találta őket, mint a többi nőt.

– Ha egy jobb megközelítésmódot találtál a bennünket foglalkoztató témához, bízom benne, hogy közlöd velem, Rebecca. – Addig viszont nyilván tovább nyomozol ebben a veszélyes ügyben. – Már nem szállhatok ki belőle. – Nem, szerintem sem. Már csak azt nem értem, hogyan keveredtél bele egyáltalán? – kérdezte Rebecca fontoskodó arckifejezéssel. – Eudorát okold érte. Ő ragaszkodott hozzá, hogy Miss Langley ügyfele lehessen. – Aha – derült fel Rebecca arca. – Feltétlenül gratulálni fogok neki. Már épp ideje volt, hogy megváljon a mártírszereptől. – Mélységesen egyetértek veled. – Te meg én mindig is egy véleményen voltunk ebben a kérdésben. – Kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Harry és Eudora rajongásig szeretnek téged, Trent. De egyikük sem képes megszabadulni a bűntudattól. Úgy érzik, kisiklatták az életedet. – Tisztában vagyok vele, de mi az ördögöt tehetek? Számtalanszor megmondtam nekik, hogy nem ők tehetnek arról, ami a laboratóriumban történt. – Egy ilyen helyzetben a szavak nem használnak. Ha segíteni akarsz a testvéreidnek abban, hogy megtalálják a lelki békéjüket, cselekedned kell. Csak megismételhetem a tanácsot, amit már több alkalommal mondtam neked. Szeress bele valakibe, házasodj meg, és legyen saját családod. Egyedül ez szabadíthatja meg a bűntudattól Harryt és Eudorát. – Úgy beszélsz, mintha ez olyan egyszerű lenne. – Minden, csak nem egyszerű. Nagy erőpróba, és mindig van benne kockázat. De az a gyanúm, hogy te már belekezdtél a terv megvalósításába. – Mi az ördögről beszélsz? – Van valami jellegzetes kifejezés a tekintetedben, valahányszor Miss Langley-re nézel. – A keservit, Rebecca! – Elakadt a szava, mert nem jutott semmi az eszébe, amivel befejezhetné a mondatot.

Léptek zaja hallatszott a lépcsőn. Calista és Eudora megindultak lefelé. – Menj – küldte Rebecca. – Vár rád a vakmerő játék Miss Langley-vel. Azt hiszem, épp erre van szükséged. De az ég szerelmére, ne gyilkoltasd meg magad. Ha ez megtörténne, Harry és Eudora minden reményüket elveszítenék, hogy valaha is túlléphetnek a múlton. Eudora valószínűleg újra önmagát hibáztatná, mivel ő mutatott be Miss Langley-nek. Erre nem tud mit mondani, gondolta Trent. Ez volt az igazság. – Sohasem bocsátom meg neked, ha miattad egyedül kell elboldogulnom az öcséddel és a húgoddal – figyelmeztette a sógornője. – Nem fogok megfeledkezni a fenyegetésedről.

Huszonhét

Calista a kocsiülés szélén ült – divatos utcai ruhájának turnűrje és anyaga csak erre adott lehetőséget. Irigyelte Trentet, aki fél lábát előrenyújtva, lustán elnyúlt a sarokban. A férfi elgondolkodva nézte a forgalmas utcát. – Nagyon szoros a kapcsolata a testvéreivel – szólt Calista. – A bűneimért – pillantott rá Trent; s közben halvány derű látszott az arcán és csöppet megránduló szája szélén. Most arról kellene beszélgetniük, amit Harrytől megtudtak, és hogy miként közeledjenek Miss Elizabeth Dunsforthhoz, gondolta Calista. De nem tudta leküzdeni a Trent személyét és családját illető, egyre növekvő kíváncsiságát. – Ezt nem gondolja komolyan – felelte szelíden. – Láttam, mennyire szereti őket és a sógornőjét. – Elhallgatott; nem tudta eldönteni, meddig mehet el abban, hogy véleményt mondjon a férfi magánéletéről. De azok után, amin együtt keresztülmentek, talán van joga valamelyes közvetlenségre. – Javítson ki, ha tévedek, de az a benyomásom, hogy Eudora és Harry kicsit az apát látja önben. – Kérem, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy nem emlékeztet erre. öregnek érzem magam tőle. – Nevetséges. Ön most van a legszebb férfikorban. De tagadhatatlan, hogy pár évvel idősebb Harrynél és Eudoránál, érthető hát, hogy úgy tekintenek önre, mint családfőre. – Nagy valószínűséggel azért, mert anyánk halála és az ő második férjének halála után én lettem a család feje. Túl későn – tette hozzá megkeményedő arccal. – Mikor halt meg az édesanyjuk? Trent egy darabig hallgatott. Calista már azt hitte, nem is fog válaszolni, és bánta, hogy egyáltalán megkérdezte.

– Anyánkat megölték – szólalt meg a férfi nagy sokára. – A második férje ölte meg. Olyan nyugodtan mondta, mintha egy közönséges tényt közölne, nem pedig egy megrázó vallomást. – Szent ég. – Calista a megdöbbenéstől másodpercekre megnémult. – Erre utalt, amikor a mostohaapjuk halálát említette? Felakasztották gyilkosságért? – Nem akasztották fel. – Trent olyan jeges tekintettel nézett rá, hogy Calista ereiben megfagyott a vér. – Én már elkerültem otthonról, mire Bristow hozzánk költözött, de biztosíthatom, hogy semmilyen értelemben vagy formában nem vált soha Harry és Eudora apjává. Mérgeskígyó volt, akinek sokáig sikerült megbűvölnie anyámat, annyira, hogy a végén hozzáment feleségül. – Ó, de borzasztó – suttogta Calista. – Bristow mindenkinek azt mondta, hogy anyám önkezével vetett véget az életének, hogy szándékosan fojtotta bele magát a vidéki házunk parkjában lévő tóba. De Eudora, Harry és én soha egy percig sem hittük ezt el. Bristow a pénzéért vette el őt. Az esküvőjük után fél évvel anyánk halott volt. – Hány éves volt akkor ön? – Huszonkettő. Mint említettem, akkoriban én Amerikában utazgattam. Majdnem egy évig távol voltam hazulról. Világot akartam látni, de különösen a Vadnyugat vonzott. Úgy hírlett, hogy páratlanul izgalmas vidék. Egy ifjú embert épp az ilyen kalandok vonzanak. A szavaiból kicsendülő keserűség elárulta, hogy magát okolja, amiért nem védte meg az anyját. – Miután megkaptam az anyám halálhíréről szóló táviratot, nyomban hazajöttem – folytatta Trent. – Eudorát és Harryt egyedül találtam a házban a személyzet néhány tagjával, akik még megmaradtak nálunk. Addigra többen felmondtak, mert rettegtek Bristow-tól. De mire megérkeztem, ő már elment. – Hová? – Egy nappal azután, hogy anyám holttestét kihozták a tóból, Londonba utazott. A temetésről sem intézkedett. Amikor hazaértem,

Eudorát és Harryt sokkos állapotban találtam. Rémülten számoltak be nekem a gyanújukról. A megmaradt szolgálók is arról beszéltek, hogy szerintük anyát meggyilkolták. De nem volt szemtanú, és nem volt bizonyíték. – Feltételezem, hogy Bristow megkaparintotta az édesanyja örökségét. – A nagy részét, igen, noha anyám ügyelt rá, hogy minden gyermekére hagyjon bizonyos összeget. Bristow szenvedélyes szerencsejátékos volt. Nagyon gyorsan elherdálta a pénzt. De legalább úgy tűnt, hogy Londonban marad, minket pedig békén hagy. A házra nem tudta rátenni a kezét, mert azt a nagyapám rám hagyta. – Az otthonukat tehát nem vesztették el. – A ház elméletileg biztonságban volt tőle, de gyanítottam, hogy Bristow-ban nem bízhatunk meg. Amíg élt, tudtam, hogy veszélyt jelent ránk. – Ekkor kezdett detektívregényeket írni? – Honnan tudta? – ráncolta a homlokát Trent. – A helyzete ismeretében logikusnak tűnt, hogy valamin levezesse a… – Gyorsan elhallgatott, mielőtt kimondta volna az indulatszót. – Hogy utat találjon a tehetségének és az energiáinak. – Egy ideig abból a pénzből éltünk, amit a nagyapámtól örököltem, de tudtam, hogy az nem tart örökké. Úgyhogy írni kezdtem. Mindig jól tudtam történeteket mesélni, és a külhoni utazásaim alkalmával szerzett ismereteimből és ötleteimből megalkottam Clive Stone figuráját. – De közben ott rekedt vidéken, ugye? Másképp nem tudta volna megvédeni az öccsét és a húgát. Nem mert elmenni, mert félt, hogy Bristow visszatérhet. – Kegyed tökéletesen ért engem, Calista. – Talán mert tudom, milyen az, amikor az ember felelős egy fiatalabb testvér biztonságáért és jólétéért. – Az ember természetesen megteszi, amit meg kell tennie. – Trent újra kinézett a kocsi ablakán. – Anyám halála után néhány hónappal eladtam egy vidéki újságnak az első fejezeteket abból a regényemből, amelynek Clive Stone volt a főszereplője. Az újság

folytatásokban kezdte közölni a regényt, és amikor a végére ért, kiadták könyv formájában is, ami sikert aratott. A Flying Intelligencer nagyon előnyös ajánlatot tett nekem a jogért, hogy folytatásokban megjelentethesse a következő regényemet. Rájöttem, hogy egy karrier kezdetén állok. Calista visszagondolt az első Clive Stone-regény, a Clive Stone és az éjféli találkozó esete témájára. Egy semmirekellő feleségül vesz egy vagyonos nőt, azután megöli őt. A gyilkos a végén megfizet a tettéért, ahogy a Clive Stone-regények gonosztevői rendre megbűnhődtek. Ebben a történetben a gyilkos férj egy hídon megtámadja Clive Stone-t, s végül a küzdelemben alulmaradva belefullad az örvénylő folyóba. – Azt mondta, hogy Bristow meghalt? – kérdezte Calista. – Igen. – Hosszú csend következett. – Pár hónappal anyám halála után. – Értem. – Calista érezte, hogy ingoványos területre lépett. Roppant óvatosan válogatta meg a szavait. – A halála bizonyára nagy megkönnyebbülést jelentett mindannyiuknak. – Nem tagadom, jóllehet mielőtt végleg elhagyta volna e földi pályát, Bristow-nak sikerült elvernie az anyám örökségéből megkaparintott utolsó pennyjét is. Trent hangján valami olyan keménység, olyan szigor érződött, hogy Calista megértette, egyelőre be kell érnie ennyivel.

Huszonnyolc

Milton Lane, mint kiderült, egy jómódról árulkodó villanegyed volt. A bérkocsi a 14-es számú villa előtt állt meg. Calista és Trent felment a bejárati lépcsőn. Trent a kopogtatóval kettőt ütött az ajtóra. – Meg sem beszéltük, mit teszünk, ha Miss Dunsforth nincs itthon, vagy nem hajlandó fogadni bennünket – mondta Calista. – Ha semmi sem sikerül, még mindig reménykedhetünk, hogy az, aki itthon van, Clive Stone rajongója. – Ez már máskor is bejött önnek? – Csak olyankor folyamodtam hozzá, ha a kutatásommal kapcsolatban kellett kérdezősködnöm. De igen, az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember nem sajnálja az idejét, ha egy író a szakvéleményét kéri valamilyen ügyben. – Így tanult meg Clive Stone zárat feltörni? – Többek között azt is. Egy házvezetőnő nyitott ajtót. – Nagyon fontos ügyben szeretnénk Miss Elizabeth Dunsforthszal beszélni – kezdte Calista. – Reméljük, hogy lesz olyan kedves, és pár perc erejéig fogad bennünket. – Nem értem – pislogott a házvezetőnő. – Itt nem lakik semmiféle Miss Dunsforth. Mintha egy jeges ujj simított volna végig Calista gerincén. A mellette álló Trent mozulatlanná merevedett. – Ez különös – szólalt meg lassan. – Egészen biztosak vagyunk abban, hogy jó címre jöttünk. Történt valami Miss Dunsforthszal? – Nem tudom. Új vagyok ezen a helyen. – Történetesen itthon tartózkodik a ház úrnője? – tudakolta Calista. – Nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk valakivel, aki meg tudná adni nekünk Miss Dunsforth új címét.

A házvezetőnő elbizonytalanodott. – Azt hiszem, meg kell kérdeznem, hogy Mrs. Abington fogad-e látogatókat. Még nagyon korán van. Trent elővett egy névjegykártyát a zsebéből. – Kérem, mondja meg neki, hogy Mr. Trent Hastings hálás lenne, ha áldozna rá pár percet az idejéből. Az új Clive Stone-regényemmel kapcsolatos kutatásomról van szó. A házvezetőnő nagy szemeket meresztett. – Ön a Clive Stone-regények írója? Ó, milyen izgalmas! Legalább kétszer olvastam minden könyvét. Az asszonyom csupa kedvességből mindet odaadja nekem, ha ő már kiolvasta. El sem tudom mondani, hány örömteli estét töltöttem a Clive Stoneregényekkel. – Köszönöm, Mrs.…? – Mrs. Button, uram – pirult fülig a házvezetőnő. – Köszönöm, Mrs. Button. Örülök, hogy tetszenek a történeteim. És most, ha nem bánja, kérdezze meg a munkaadóját, volna-e olyan kedves, hogy fogad bennünket… – Hogyne, uram, máris megyek, uram. Mrs. Button becsukta az ajtót. Calista hallgatta a szapora léptek tompa kopogását. – El kell ismernem, ez bevált – mondta. – Rendszerint beválik – felelte komoran Trent. Két perc sem telt bele, újból kinyílt az ajtó. – Mrs. Abington itthon van, és örömmel látja önt, uram – nézett Trentre sugárzó arccal Mrs. Button. – Köszönöm – felelte Hastings. A házvezetőnő, Calistára többé-kevésbé ügyet sem vetve, bevezette őket egy szépen berendezett szalonba. A sötétvörös bársonnyal bevont kanapén egy harminc év körüli, divatosan öltözött nő ült. Közönyös pillantást vetett Calistára, míg Trentet szívélyes mosollyal tüntette ki. – Mr. Hastings – mondta. – Micsoda váratlan öröm! Kérem, foglaljon helyet. – Köszönöm – felelte Trent. – A hölgy Miss Langley.

– Miss Langtree? – engedett meg magának Mrs. Abington egy futó pillantást, alig leplezve a lenézését. – Langley – helyesbített Calista. – Nos, igen – nyugtázta szórakozottan Mrs. Abington, majd nyájas mosollyal visszafordult Trenthez. – Elárulom, hogy nagy rajongója vagyok a könyveinek, uram. Ami azt illeti, az egész családom élvezettel hallgatja, amikor esténként felolvasást tartunk belőle. De kérem, foglaljon helyet. Trent tartotta Calista székét, majd maga is leült. – Örülök, hogy tetszenek a történeteim – mondta. – De még mennyire! De be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi hozta el önt hozzám, uram. – A kutatás, asszonyom. – Kutatás? Izgalommal tölt el a tudat, hogy a segítségére lehetek, de el sem tudom képzelni, hogy miben. – Miss Langley és én egy valóságos nyomozásban veszünk részt bizonyos Miss Elizabeth Dunsforth eltűnésével kapcsolatban. – Értem. – Mrs. Abington szemöldökét összevonva egy pillanatra Calistára nézett, majd ismét Trent felé fordult. – Ez roppant különös. És miért, ha szabad kérdeznem? – Lejegyezzük, hogy milyen lépéseket kell megtenni egy eltűnt személy felkutatásához – magyarázta Trent. – Maga a folyamat érdekel engem. Szeretném felhasználni a következő könyvem megírásakor. – Értem – ismételte meg Mrs. Abington. – Feltételezem, hogy ez magyarázza Miss Langtree jelenlétét, ő a titkárnője. – Langley – helyesbített Calista. Senki sem figyelt rá. – Valami olyasmi – bólintott Trent. Óvakodott Calistára pillantani. – Hogy a csudába jutottak Miss Dunsforth nyomára ezen a címen? – tudakolta Mrs. Abington. – Megtudtuk, hogy néhány memento móri tárgyat küldtek neki ide, ebbe a házba – felelte Trent. – Egy könnygyűjtő üvegcsét, egy jádeköves gyűrűt, egy biztonsági koporsóhoz való harangot.

– Ó, igen, emlékszem ezekre a tárgyakra. Nem értettük, miért küld valaki ilyesmiket Miss Dunsforthnak. Tudja, nem volt családja. Egy vagy két unokatestvére esetleg, de ők sem látogatták soha. És Miss Dunsforth sem volt a halálán, legalábbis akkor még nem. Makkegészségesnek tűnt. Úgy gondoltuk, csak valami szerencsétlen tévedés lehet. – Miss Dunsforth tehát itt lakott abban az időben? – kérdezte feszülten Calista. – Igen – válaszolta Mrs. Abington. – Nevelőnői alkalmazásban. Ami azt illeti, nagyon meg voltam elégedve vele. Sajnáltam, hogy el kell bocsátanom. – Miért küldte el? – kérdezte Trent. – A második memento móri ajándék érkezését követően egyre rosszabbul teljesített. Mondhatni, igen rossz idegállapotba került. Meg volt győződve arról, hogy valaki figyeli, és követi. A végén teljesen elhatalmasodott rajta ez a rögeszme. Természetesen nem engedhettem meg, hogy ebben a labilis idegállapotában a gyerekeim mellett maradjon. Visszaküldtem az ügynökséghez. Fogalmam sincs, hol lehet most. – Elárulná nekünk az ügynökség nevét? – kérdezte Trent. – A Tanner Streeten lévő Grant Agency. Calistának pár másodpercre elakadt a lélegzete, és hirtelen megszédült. Borzongás fogta el, és átsuhant az agyán, amit régen mondtak ilyenkor: mintha valaki átment volna a síromon. – Egészen biztos benne, hogy Miss Dunsforth a Grant Agency ügyfele volt, Mrs. Abington? – kérdezte. – Természetesen – felelte kurtán Mrs. Abington, és visszafordult Trenthez. – Köztünk legyen mondva, Mr. Hastings – kezdte a hangját lehalkítva, mint egy összeesküvő valószínűleg akkor is el kellett volna küldenem Miss Dunsfortht, ha nem vált volna a téveszméje áldozatává. – Miért mondja ezt? – vonta fel Trent a szemöldökét. – Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, hogy a könnyfogó és a többi tárgy megérkezését megelőző hetekben Miss Dunsforth találkozgatott egy férfival.

Calista lélegzet-visszafojtva hallgatta. Nem mert Trentre nézni, de érezte, hogy benne is gyűlik a feszültség. – Miből gondolja? – kérdezte Trent. – Megváltozott a hangulata – válaszolta Mrs. Abington. – Egyik napról a másikra boldogabbnak és felszabadultabbnak látszott, legalábbis eleinte. – Egy nevelőnőnek a helyzetéből adódóan rendkívül nehéz lehet bármiféle meg nem engedett viszonyt fenntartania – mutatott rá Calista. – Én nagylelkű és megértő munkaadónak tartom magam – jelentette ki kissé éles hangon Mrs. Abington. – Miss Dunsforthnak hetente egy szabad délutánja és estéje volt, valamint vasárnaponként kapott három órát, hogy templomba mehessen. Feltételeztem, hogy a szabad idejét könyvesboltba, múzeumba járással, esetleg egy kis vásárlással tölti. De azokban a hetekben az esti kimenőiből kezdett nagyon későn hazajárni. És valami különös izgalom érződött rajta. Meg kell mondanom, hogy ez megijesztett. – Miért nem mondott fel neki akkor? – kérdezte Calista. – A legtöbb munkaadó ezt tette volna. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a nevelőnők nem folytathatnak tiltott viszonyt. – Hogy egészen őszinte legyek, nem akartam még egyszer végigcsinálni azt a procedúrát, ami egy nevelőnő szerződtetésével jár. – Mrs. Abington felsóhajtott. – Sajnos a gyermekeim meglehetősen elevenek. Már három nevelőnőjük volt. Egyébként, amikor Miss Dunsforth egy délután igencsak lehangolt állapotban tért haza, azt hittem, a liezonnak vége. – És megtudta, hogy miért volt rosszkedvű? – faggatta Calista. – Gondolom, az úr véget vetett a viszonyuknak. Előbb-utóbb így szokott történni. A férfiak előszeretettel csábítanak el szegény nevelőnőket, de mindenki tudja, hogy ezek a kapcsolatok rendre rosszul végződnek. – A könnyfogó fiola érkezését követően mennyi idő múlva történt ez? – kérdezte Trent. – Egy héten belül – válaszolta Mrs. Abington. – Kedvetlen volt és lehangolt, de akkor még nem kezdték az idegei felmondani a

szolgálatot. De a könnyfiolától nagyon megijedt. Tudja, bele volt maratva a monogramja. Ekkor kezdett idegileg összeomlani. – Van valami elképzelése arról, hogy ki volt a férfi, akivel a szabad délutánjain és estéin találkozgatott? – kérdezte Calista. – Nincs. Csak feltételezem, hogy azok közé a férfiak közé tartozott, akik kihasználják az olyan nőket, akiknek egyedül kell helytállniuk a világban. – Mrs. Abington mosolyogva nézett Trentre. – Tudtam valamit segíteni a kutatásában, uram? – Felbecsülhetetlen segítséget nyújtott, Mrs. Abington – válaszolta Trent. – Ezt is jegyezze le, Miss Langtree – fordult Mrs. Abington Calistához, és még hozzátette: – A teljes nevem Beatrice Abington. – Feltétlenül le fogom jegyezni – felelte Calista. Megkönnyebbült, amikor Trent elérte, hogy még a tea felszolgálása előtt elhagyhassák a házat. Fürgén lépett fel a kocsi lépcsőjén. Trent megadta a Grant Agency címét a kocsisnak, majd ő is felmászott a kocsiba, és leült a Calistával szemközti ülésre. – Elnézést kérek a mellettem betöltött szerepét illető félreértésért – mondta. – Higgye el, tökéletesen elégedett vagyok, hogy eljátszhatom a titkárnője szerepét. Mrs. Abington éppenséggel egy ennél sokkal kevésbé tiszteletreméltó szerepet is tulajdoníthatott volna nekem. Trent bosszúsnak látszott e megjegyzés hallatán, de nem bocsátkozott magyarázkodásba. Inkább másra terelte a szót. – Miért lepődött meg a Grant Agency neve hallatán? – kérdezte. – Észrevette? Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi jelentősége. Puszta véletlen lehet. – Micsoda? – Az elmúlt év folyamán két kliensem jött a Grant Agencytől. Mindkettőjüket be tudtam mutatni az épp nekik megfelelő férfiaknak. Azóta mindkét nő férjhez ment, és vidéken él. Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lehet ehhez az ügyhöz. – Nem szeretem a regényeimben a véletleneket.

Huszonkilenc

A titkárnő bevezette őket az ügynökség tulajdonosának irodájába. – Mr. Hastings, az író szeretne beszélni önnel, Mrs. Grant. – Jelentőségteljes szünet következett. – Oh, és a titkárnője, Miss Langley. Mrs. Grant keresztülnézett Calistán, és örömtől sugárzó arccal fordult Trenthez. – Kérem, uram, foglaljon helyet. Minden regényét olvastam. Bámulatosan izgalmasak. – Egy intéssel elbocsátotta a titkárnőjét. – Köszönöm, Miss Shipley. Egyelőre ennyi elég. – Igenis, Mrs. Grant. Miss Shipley harminc-egynéhány éves volt, de merevsége egy lánynevelő intézet igazgatónőjére emlékeztette Calistát. Egykor csinos, sőt szép nő lehetett, de az élet megfosztotta attól a boldogságtól, ami a kezdet kezdetén osztályrészéül juthatott. A divat terén próbálta kárpótolni magát. Tömör kontya – le sem tagadhatta volna, hogy vendéghaj – úgy ült a feje tetején, mint egy korona, és hosszú, díszes hajtűkkel volt rögzítve. Mielőtt elhagyta volna a szobát, rosszalló pillantással végigmérte Calistát. Még pár év, és úgy fog kinézni, mint nagymama, gondolta Calista. Az ajtó egy határozott kattanással becsukódott Miss Shipley mögött. Mrs. Grant pár évvel idősebb, de ami a megjelenését és a kedélyét illeti, merőben más volt, mint a titkárnője. Kellemesen gömbölyded alkatához túláradó jókedv és életerő társult. – Úgy örülök, hogy megismerhetem, Mr. Hastings – lelkendezett. – Tehát valamelyik nevelőnőm iránt érdeklődik. Mennyi idősek a gyermekek?

– A gyermekek? – vonta össze Calista a szemöldökét. – A kor fontos, tudja – sietett a válasszal Mrs. Grant. – Valamennyi nevelőnőm rendkívül jól képzett, de rájöttem, hogy vannak, akik jobban értenek az egészen kicsi gyermekek tanítgatásához, míg mások inkább a nagyobbak mellett teljesítenek jobban. – Visszafordult Trenthez. – Hány évesek az ön kisgyermekei, uram? – Mi voltaképpen Miss Elizabeth Dunsforthszal szeretnénk beszélni. Egy barátunk ajánlotta őt – magyarázta Calista. – Miss Dunsforthszal? – jött láthatóan zavarba Mrs. Grant. – Nem értem. – Már nincs kapcsolata az ügynökségével? – kérdezte Trent. – Nem erről van szó. Ó, Istenem, látom, nem tudják, hogy mi történt Miss Dunsforthszal. – Nem – mondta Calista. Csak félig-meddig tudatosult benne, hogy teljes erejéből szorítja a táskáját. – Mi történt vele? – Az a szegény nő teljesen összeomlott idegileg. Szörnyű volt látni őt ebben az állapotban. Szentül hitte, hogy egy férfi mindenhová követi, figyeli, a távollétében bejár a szobájába, illetlen ajándékokat küldözget neki. Szomorú történet. Nagyszerű nevelőnő volt, de végül már nem mertem elküldeni őt leendő ügyfelekhez interjúkra. Meg kellett válnom tőle. Sajnálatos módon egy hét sem telt bele, és halott volt. – Megölték? – kérdezte szenvtelenül Trent. – Megölni? – szörnyedt el Mrs. Grant. – Szentséges ég, dehogy! Ha jól emlékszem, a temetkezési vállalkozó valami súlyos torokfertőzést említett. Nem ismerem a halála pontos körülményeit, de abban biztos vagyok, hogy nem ölték meg, hiszen az óriási szenzációként jelent volna meg a lapokban. Tudják, hogy van az, amikor egy tisztességes fiatal nő bűncselekmény áldozatává válik. – Igen, hogyne – felelte Calista. – Az újságok és az olcsó ponyvaregények előszeretettel hordanak össze mindenféle aljasságot a nő magánéletéről.

– Úgy van. De megnyugtathatom, Miss Dunsforth halála békés, teljes mértékben tiszteletteljes eset volt. Ott voltam a temetésén. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. – Sokan mentek el a temetésre? – érdeklődött Trent. – Sajnos nem. Egyedül én voltam ott. – Mrs. Grant kis hallgatás után hozzátette: – De volt legalább egy rokona, aki adott a látszatra. – Mire alapozza ezt? – kérdezte Trent. – A temetkezési vállalkozó bizalmasan elmondta nekem, hogy a férfi, aki odavitte a holttestet, és kifizette a temetést, egy távoli unokatestvér volt. A sírnál ugyan nem jelent meg, de el kell ismernem, hogy illő módon temettette el. Drága, egészen modern biztonsági koporsót rendelt neki, azt a fajtát, amihez egy lánccal harangot erősítenek, hogy az elhunyt a koporsó belsejéből jelezhessen, ha netán hirtelen magához térne. – Drága – ismételte meg elgondolkodva Calista. – Igen, valóban. – Mrs. Grant nagyot sóhajtott. – Meg kell mondanom, nehéz év volt ez az irodám számára. – Miért? – kérdezte Calista. Trent a kérdés hallatán meglepetten nézett rá. De Calistát őszintén érdekelte a dolog. Végtére is az üzlet az üzlet és ő mindig kíváncsi volt azokra a vállalkozásokra, amelyek nők tulajdonában voltak, és nők is működtették. Mindig volt mit tanulnia a többiektől. – Azzal persze mindig számolni kell, hogy idővel elveszítünk egykét nevelőnőt – válaszolta Mrs. Grant. – Sajnos a szép és fiatal nők gyakran hagyják, hogy elcsábítsák őket, ha nem a ház ura vagy a legidősebb fiú, akkor egy szívtelen úr, aki kihasználja a naivságukat. Vagyis a nőket megerőszakolják, aztán elhagyják, gondolta Calista. A nevelőnők nagyon magányos életet élnek egy-egy házon belül. A szolgálókkal nem vegyülnek össze, de a családtagok között sincs helyük. Ez a köztes állapot rendkívül kiszolgáltatottá teszi őket. – Ilyenkor mi történik velük? Trent egy gyors, finoman figyelmeztető pillantást vetett rá. Calista erőt vett magán, hogy el ne veszítse az önuralmát.

– Sajnos rendszerint utcára kerülnek szegények – válaszolta Mrs. Grant. – Mint mondtam, számítani lehet a nevelőnők bizonyos fokú cserélődésére. De az én klienseim jórészt nagyon egészségesek. – Egészségesek? – hökkent meg Calista. – Igyekszem csak erős testalkatú hölgyeket alkalmazni. Csak az ilyenekre van kereslet. A szülők nem szeretnek beteges külsejű nevelőnőt látni a gyerekeik körül. – Értem – bólintott Calista. – De a múlt évben két nevelőnőm is meghalt, mindketten látszólag egészséges fiatal nők voltak. Calista ekkor már nehezen vette a levegőt. – Történetesen az ő idegeikkel is baj volt? – Most, hogy mondja, eszembe jut, hogy Miss Forsyth meglehetősen gondterheltnek tűnt röviddel a halála előtt – ráncolta a homlokát Mrs. Grant. – Miss Townsend pár nappal korábban adta be a felmondását, hogy a betegség leverte a lábáról. Mindketten depressziósnak tűntek. Miért kérdezi? – A kutatás miatt – szólt közbe gyorsan Trent. – A következő könyvemhez. Az eltűnt nevelőnők esete. – Oh, persze! – Mrs. Grant elkomolyodva bólintott. – Lássuk, hogy a titkárnőm emlékszik-e még valamire, különösen a két említett nevelőnővel kapcsolatban. Hátradőlt a székben, és meghúzta a falon lógó zsinórt. A másik szobából behallatszott a csengő hangja. Kinyílt az ajtó, és megjelent Miss Shipley. – Parancsol, Mrs. Grant? – Miss Forsythról és Miss Townsendről van szó. Nem emlékszik véletlenül, szenvedett-e valamelyikük ideggyengeségben? – Sejtelmem sincs, Mrs. Grant. Az is igaz, hogy az ilyesmit nem szokták egy titkárnővel megbeszélni. Nem, ha valaki meg akarja tartani az állását, gondolta Calista. Elizabeth Dunsforth elkövette azt a hibát, hogy a munkaadója tudtára adta, mi nyugtalanítja, ami oda vezetett, hogy elvesztette az állását az Abington családnál. – Köszönöm, csak ezt akartam megkérdezni – mondta Mrs. Grant.

– Igenis, Mrs. Grant. Az ajtó újra becsukódott. – Sajnálom, Mr. Hastings – mosolygott a jókedvét visszanyerve Mrs. Grant. – Attól tartok, ebben az ügyben nem tudok segíteni önnek. – Nem tudja véletlenül, hogy a másik két nő halálát mi okozta? – Azt hiszem, mindketten elkaptak valami ragályos torokbetegséget – válaszolta Mrs. Grant. Calistának összeszorult a torka. – Ott volt az ő temetésükön is? – kérdezte. – Igen – sóhajtotta Mrs. Grant. – Úgy éreztem, ennyivel tartozom nekik. Ők is egy szál magukban álltak a világban. Kiváló nevelőnők voltak. És nagyon fiatalok. – Állta valaki Miss Forsyth és Miss Townsend temetésének költségeit? – tudakolta Trent. – Igen – derült fel Mrs. Grant arca. – Méghozzá mindkettőjükét dicséretes nagyvonalúsággal. De meg kell mondanom, szomorú, hogy az ott megjelent családok egyike sem segítette ezeket a fiatal nőket, amíg éltek. Mindhárman egyedül, kétségbeesetten jelentek meg az irodámban, állást keresve. – Ugyanaz a vállalkozó temette el mind a hármukat? Mrs. Grant kicsit gondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Nem. Mindhármuk temetését más-más vállalkozó bonyolította le. – Mindnyájan drága koporsót kaptak? – kérdezte Trent. – Ó, igen, méghozzá a legmodernebbet. A biztonsági haranggal felszereltet. De sajnos egyik nevelőnő sem húzta meg a harangot.

Harminc

Az idő megenyhült, Trent ezért javasolta, hogy gyalog sétáljanak vissza a Cranleigh Square-re. Más körülmények között nagyon kellemes séta lenne, gondolta Calista, de a gyilkosság mint beszédtéma még a legszebb napot is tönkre tudja tenni. – Fertőző torokgyulladás. – Calista a napsütés ellenére megborzongott. – A szeretője meggyilkolta Elizabeth Dunsfortht, továbbá valószínűleg a Grant Agency másik két nevelőnőjét is, és ezek után volt képe drága koporsókat venni nekik. Ez az ember egy vadállat. A szó szoros értelmében vadászik a nevelőnőkre. Szinte hihetetlen, hogy a lapok nem kerekítettek botrányt belőle. – És most önt próbálja becserkészni – közölte Trent dermesztő hidegséggel. – Minden jel szerint. – Ön nem nevelőnő. – Mi ennek a jelentősége? – nézett rá Calista. – Nem tudom. Egy egyszerű tény, amely egyelőre nem illik bele a történetünkbe. Ami a sajtó hallgatását illeti, azt könnyen meg lehet magyarázni. A gyilkos megvásárolhatta a temetkezési vállalkozók hallgatását. Eléggé elterjedt gyakorlat. Ha nem sikerül elérni, hogy engedélyezzék a holttestek exhumálását, lehetetlen lesz bebizonyítani, hogy a nőket megölték. Calista ujjai görcsösen markolták a táskáját. – Nestor Kettering őrült. Ha belegondolok, hogy egyszer feleségül kért! Meg kell állítanunk őt. – Bizonyítékra van szükségünk, valamire, bármire, amivel elmehetünk a rendőrségre. Wynn felügyelő derék ember. Cselekedni fog, ha valamivel bizonyítani tudjuk, hogy profi gyilkost bérelt fel.

– Egyre az jár a fejemben, amit Mrs. Abington mondott. Hogy Elizabeth Dunsforth azt hitte, valaki követi őt. Az a szegény nő nem képzelődött. Valaki csakugyan figyelte. – Mrs. Abington arra gyanakodott, hogy Elizabeth Dunsforth tiltott szerelmi viszonyt folytathatott röviddel az idegösszeomlása előtt. Ez érdekes. – Szörnyű játékot űz Nestor, nem gondolja? Elcsábít egyedülálló, magányos nőket, azután halálra rémíti őket, és végül bérgyilkost küld rájuk. – Valahogy így – bólintott Trent. A parkban papírsárkánnyal játszott egy kisfiú. A nevelőnője egy közeli pádon valami könyvet olvasott, s közben fél szemmel a kisfiút figyelte. Calista nézte, ahogy a piros papírsárkány a fák fölött lebeg a magasban. A gyerek nevetett. A nevelőnő felpillantott, és ő is nevetett. Calista szerette volna figyelmeztetni, hogy veszély fenyegetheti, de tudta, hogy ha őrült férfiakról és gyilkosságról beszélne neki, a nevelőnő bolondnak tartaná, aki veszélyeztetheti a rá bízott gyereket. – Mire gondol? – kérdezte Trent. – Arra, hogy milyen kiszolgáltatottak a nevelőnők. Gyakran vannak egyedül a gyerekekkel, akiknek tanításáért és felügyeletéért fizetik őket. A többi felnőttől elszigetelődve töltik a napjaikat. Milyen könnyű lenne például egy férfinak, hogy odaüljön a padra a mellé a fiatal nevelőnő mellé. – A nevelőnők sajátos helyet töltenek be egy házon belül, az emelet és a földszint között. Igaza van. Sokféle szempontból elszigetelődésre és egyedüllétre kárhoztatnak. – És minden bizonnyal magányosságra – tette hozzá Calista. – Kell lennie valaminek, amit tehetünk. – Wynn még nem tehet semmit, de vannak mások, akik sok mindent tudnak a bűnöző alvilágról – mondta Trent. – Ismerek valakit, akit minden bizonnyal rá lehet venni, hogy segítsen nekünk. – Ki az? Trent szája sarka épp csak megrándult.

– Egy bűnöző, természetesen. Ki más? Mondtam, hogy a regényeimhez végzett kutatómunkám során szert tettem néhány érdekes ismeretségre. – Eudora említette, hogy nem minden ismerősét lehet meghívni teázni. – Tartok tőle, hogy Jonathan Pell ebbe a kategóriába tartozik. Calista nem tudta, a kíváncsisága vagy a megdöbbenése nagyobb. Végül a kíváncsisága győzött. – Hány bűnözőt sorol az ismerősei közé? – kérdezte. – Mindössze néhányat, megnyugtathatom. Ami Pellt illeti, ő nem bánja, ha közönséges bűnözőnek tartják. Egyébként magas rangú személynek számít a saját társadalmi csoportjában. – Szóval bandavezér. – Ez egyre érdekesebbnek ígérkezett. – Egyáltalán hogy ismerkedett meg vele? – Jonathan Pell falja a regényeimet. – Hát persze – mosolyodott el Calista. – Alig várom, hogy találkozhassam vele. – Kegyed, Miss Langley, Jonathan Pellnek a közelébe sem mehet. – De… – Szívességet fogok kérni tőle, ami azt jelenti, hogy el kell mennem oda, abba a világba, ahol ő él. Az nem olyan világ, ahová ön beléphet. – Emlékeztetem, hogy tegnap éjjel önnel voltam, amikor kis híján megöltek minket. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem csak holmi futó találkozásom volt a bűnözők világával. – Az az ember, aki a múlt éjjel megtámadott bennünket, valóban gyilkos gazember volt, de a világa… nos, ez még nyitott kérdés. – Mennyivel lehet nála veszélyesebb Mr. Pell? – Nem a veszély aggaszt engem, hanem hogy milyen hatással lenne a reputációjára, ha ellátogatna Pell valamelyik intézményébe. Az ő vállalkozása a legkülönbözőbb életkörülmények között élő férfiaknak nyújt szolgáltatást, beleértve az úgynevezett jobb társaság tagjait is. Valaki felismerheti kegyedet, vagy megkérdezheti, mi ok késztette rá, hogy felkeresse Pellt. És az katasztrofális lenne. Mr. Pell

még a saját feleségének és gyermekeinek sem engedi meg, hogy belépjenek abba a világba. – Értem. – Calista elgondolkozott a hallottakon. – Miféle vállalkozásokat működtet ez az úr? – Pell annak idején árva gyerekként az utcán élt. Életének erről a szakaszáról csak ritkán beszél. Jelenleg orfeumokat, kocsmákat és játéktermeket üzemeltet. – Félek, hogy Andrew újabban épp ilyen intézményeket látogat. – Kegyed az öccse miatt aggódik, én a kegyed jó híre miatt – nyugtázta Trent, majd hozzátette: – Bízom benne, hogy megérti az aggodalmaimat. Calista úgy döntött, nem vitatkozik tovább. Trentnek igaza volt. Már így is kényes terepen egyensúlyozott a vállalkozásával, és ráadásul most belekeveredett egy lehetséges botránnyal fenyegető gyilkossági ügybe. Semmiképpen sem vállalhatja azt a kockázatot, hogy megjelenik egy hírhedt alvilági bandavezér főhadiszállásán. – Tulajdonképpen mit akar megtudni Mr. Pelltől? – kérdezte. – Abban reménykedem, hogy tud valamit mondani arról az emberről, aki tegnap éjjel megpróbált végezni velünk. – Gondolja, hogy egy olyan világban, amelyben számtalan gyilkos él, ismerni fog személy szerint egyet is? – Megbízható bérgyilkosból, akinek a támadónkat véljük, nincs olyan sok, mint gondolná az ember – válaszolta Trent. – Ha a mi emberünk az alvilágból jött, Pell ismerni fogja. És ha túlélte a fejsérülését, akkor mostanság pólyakötést visel a fején. Ez némi feltűnést kelthet a profi bűnözök között. – Értem. – Mit szólna, ha szállóvendégeket kapna? – nézett rá Trent. – Szállóvendégeket? – lepődött meg Calista a váratlan témaváltáson. – A húgomra és magamra gondolok. Nem volna ellenére, ha beköltöznénk a házába, amíg a végére nem járunk ennek a Nestor Kettering-ügynek? – Nem akarja, hogy egyedül legyek, ugye? – Nem, egy percre sem.

Harmincegy

Hasogató fejfájással tért magához a lidérces álomból. Megint azon töprengett, hogy meg kellett volna ölnie a doktort. De figyelmeztették, hogy ne hívja fel túlságosan a figyelmet magára. Egy holttesttől megszabadulni egyáltalán nem volt egyszerű, tervezés és kellő energia kellett hozzá. Márpedig most nem volt olyan állapotban, hogy vállalni merje ezt a feladatot. A fejsebe elgyengítette. Időre volt szüksége, hogy felépüljön. Fölkelt a szalmazsákról, és öltözködni kezdett a hideg szobában. A lüktető fejfájástól ügyetlenné váltak a mozdulatai. Lepillantott a szalmazsák mellett lévő kis üvegre. Egy kis ideig hezitált. Nem akarta, hogy a doktortól kapott orvosság megzavarja a tisztánlátását. A hangok a fejében azt suttogták, hogy nyugodtan beveheti az orvosságot. Még egy kicsit tétovázott, de aztán kelletlenül kinyitotta az üveget, és ivott belőle. Kis idő múlva valamelyest enyhült a fájdalom. Amikor érezte, hogy már nem fogja elveszíteni az egyensúlyát, lassan lement a lépcsőn. Kényszerítette magát, hogy egyen pár falat sajtot és kenyeret, azután főzött egy kanna jó erős teát. Amikor befejezte szűkös reggelijét, átment a bútorozatlan szalonba, és keresztbe vetett lábbal leült az oltár elé. Meggyújtotta a fehér gyertyát, és a kudarcán gondolkodott. A fejsebe majd begyógyul, de a becsületén esett seb túl mély volt. Nézte a képet, amely az oltár fölötti falon lógott. A fejében suttogó hangok emlékeztették, hogy van egy küldetése, amit teljesítenie kell.

– Még egyszer nem fogok kudarcot vallani – fogadkozott. A hangokhoz beszélt, de a tekintetét nem fordította el a fotográfián látható nőről. Lovag volt. Az esküje kötelezettséget jelentett. Le fogja mosni magáról a kudarc szennyfoltját és szégyenét. És aztán teljesíti a küldetését. – Míg a halál el nem választ – mondta a nőnek a fotográfián.

Harminckettő

Annak ellenére, hogy Calista az általa rendezett összejöveteleken háziasszonyi minőségében gondoskodott arról, hogy a kliensei kellemes körülmények között ismerkedhessenek meg egymással, a vacsoravendégek jelenléte újdonság volt Cranleigh Hallban. Bizonyos események dacára Calista élvezte a helyzetet. Talán mert Trent ül az asztal másik végén, gondolta. – Ma este egy alvilági bandavezérnél tesz látogatást? – Andrew villája félúton a szája felé megállt a levegőben. – Miért? A szentségit, honnan ismeri egyáltalán? Calista összerezzent. – Andrew! Hogy beszélsz? Vendégeink vannak. Trent és Eudora pár órával korábban, a csomagjaikkal érkeztek. Mrs. Sykes felajzottan fogadta a hírt, hogy szállóvendégeik lesznek. Ő és Mr. Sykes az egész délutánt azzal töltötték, hogy előkészítsenek két hálószobát a látogatók számára. Mr. Sykes igyekezett nagystílűén felszolgálni a vacsorát. Andrew elvörösödve nézett az asztal szemközti oldalán ülő Eudorára, aki épp vajat kent egy zsemlére, és láthatóan nem zavartatta magát a fiatalember szóhasználatától. – Elnézést kérek, Miss Hastings – motyogta Andrew. – Szót sem érdemel – felelte mosolyogva, könnyedén Eudora. – Két bátyám van. Megnyugtathatom, a legkevésbé sem vagyok érzékeny az erősebb kifejezésekre. És egészségeset harapott a vajas zsemléből. – Nos, uram? – fordult vissza Andrew megkönnyebbülten Trenthez.

– Bonyolult történet – válaszolta Trent. – Elég annyi, hogy Pell a Clive Stone-regényeim nagy rajongója, és időnként segítségemre volt a kutatómunkámban. – És milyen kérdéseket fog feltenni Mr. Pellnek? – Abban bízom, hogy meg tudja mondani, ki az az ember, aki a múlt éjjel megtámadta a nővérét és engem. – Nekem is önnel kell tartanom – közölte Andrew. – Nem kétséges, hogy veszélyes környék az, ahová menni készül. Nem gondolja, hogy jó ötlet lenne, ha elkísérném? A múlt héten vásároltam egy pisztolyt. Calista olyan gyorsan tette le a villáját, hogy odakoccant a tányér széléhez. – Mi csináltál? Nekem meg sem mondtad, hogy vettél egy pisztolyt! – Nem akartam, hogy még jobban aggódj, mint most – morogta Andrew. Calista már nyitotta a száját, de Trent egy pillantással elhallgattatta. Aztán Andrew-hoz fordult: – Szívesen veszem, ha csatlakozik hozzám. Mr. Pell ma éjszaka az irodájában lesz. Az emberei ugyan járőrözni fognak a környező utcákban, hogy biztosítsák Pell rendszeres látogatóinak nyugalmát, de a józan ész megkíván némi óvintézkedést. – Nagyszerű – felelte Andrew. – Magammal hozom a pisztolyomat. Még nem sok alkalmam volt, hogy gyakoroljak vele, de remélem, a gazfickók egy revolver láttán elfutnak. – Nem fogják megengedni, hogy bevigye magával Mr. Pell irodájába – figyelmeztette Trent. – De talán nem rossz ötlet, hogy az útra magával hozza. Calista a legszívesebben megtiltotta volna Andrew-nak, hogy ilyen kockázatot vállaljon, de közben tudta, már nem sokáig mondhatja meg neki, hogy mit tehet és mit nem. Az öccse felnőtt férfi. Ő maga hozza meg a döntéseit arról, hogy mit akar tenni. És láthatóan izgalomba jött a gondolattól, hogy bemerészkedhet a bűnözői alvilágba. Én is ilyen lennék, ha elkísérhetném Trentet.

Vele lesz Trent, emlékeztette magát. Ő megvédi, ha kell. De persze Trentet is féltette. Másrészt logikus volt, hogy a két férfi együtt nagyobb biztonságban lesz. Elkapta Eudora pillantását, és már tudta, hogy mindketten tele vannak aggodalommal. De az is eszébe villant, hogy alighanem Eudora is megkönnyebbült kicsit, miután tudja: Trent nem lesz egyedül. Trent lenyelt néhány falatot, majd Andrew-ra nézett. – Kíváncsi lennék, mit tudott kideríteni Nestor Ketteringről. – Sajnos nem sokkal többet, mint amit már tudtunk róla – válaszolta Andrew. – Miután elhagyta Londont, vidéken nézett gazdag örökösnő után. Meghívatta magát vadászatokra, hétvégi összejövetelekre és hasonlókra. Az egyik ilyen alkalommal megismerkedett egy fiatal hölggyel, Anna Wilkinsszel, aki állítólag szép, és szép a vagyona is. Az apja a halálán volt, és szerette volna férjhez adni, mielőtt elhagyná ezt az árnyékvilágot. – Egy évvel ezelőtt volt az esküvő? – tudakolta Trent. – Egész pontosan tizenegy hónappal ezelőtt. A pár felköltözött Londonba, és Kettering, ahogy az várható volt, nyomban költeni kezdte a felesége pénzét. – Andrew beledöfte a villáját egy darab marhasültbe. – Mint mondtam, ez jórészt nem volt újdonság számomra. De azért megtudtam egy-két érdekes dolgot, amikor elcsevegtem az egyik szobalánnyal. Mint kiderült, az apa a végrendeletében Annának adta az öröksége feletti rendelkezés jogát. – Amiért az asszony hálás lehet az új tulajdonjogi törvénynek – jegyezte meg Eudora. – Valóban, de az apai végrendeletnek van egy másik nagyon érdekes kikötése – folytatta Andrew. – Az említett szobalányt gyengéd kapcsolat fűzi a kocsishoz, aki hallotta, amikor Kettering a körülményeire panaszkodott egy másik úrnak. A szavaiból az következik, hogy Anna apjának komoly aggodalmai lehettek a lánya újdonsült férjével kapcsolatban. – Vajon miért? – kérdezte Calista. – A szobalány szerint az apai végrendelet értelmében Anna halála esetén, függetlenül a halál okától, a pénz távoli kanadai rokonoké

lesz. Ugyanez lép érvénybe, ha Annát bármi okból elmegyógyintézetbe zárnák. – A két legnépszerűbb módszer olyan emberek eltávolítására, akik a vagyonszerzés útjában állnak – szólt közbe Eudora. – Igaza van – mondta megújuló érdeklődéssel Trent. – Az apának komoly aggodalmai lehettek a lánya biztonságát illetően. Gondoskodott róla, hogy Kettering ne járhasson jól azzal, ha árt a feleségének, vagy magánintézetbe zárja őt, így kívánta megvédeni a lányát. – Ha igaz az, amit Nestorról gondolunk, akkor valószínűleg az apósa végrendelete az egyetlen, ami életben tartja Annát – vonta le a következtetést Calista. – Vajon tudja-e, hogy egy őrülttel él együtt? – töprengett hangosan Eudora. – Nem biztos – felelte Andrew. – A személyzet láthatóan nem tud arról, hogy Kettering előszeretettel gyilkol nevelőnőket. Kétlem, hogy megmaradnának a szolgálatában, ha tudnák az igazságot. A szobalány szerint Anna Kettering nagyon magányos nő. A férje ritkán tartózkodik otthon. Szeánszokban keres vigaszt. Hetente legalább egy, néha több szeánszon vesz részt. Calista letette a vajkést. – Kíváncsi lennék, kivel próbál kapcsolatba lépni a túlvilágról. – Számít az? – kérdezte Eudora. – A szeánszok ostobaságok. A médiumok, akik azt állítják, hogy meg tudják idézni egy elhunyt szellemét, mind szélhámosok.

Harminchárom

Egy órával később Trent és a rendkívül izgatott Andrew egyfogatún hagyták el a házat. Eudora és Calista az ajtóig kísérték őket. Amikor a kocsi eltűnt a ködben, Mr. Sykes becsukta az ajtót. – Mi lenne, ha a könyvtárszobában várakoznának? – kérdezte szelíden. – Szólok Mrs. Sykesnak, hogy vigyen be teát. – Köszönjük – mondta Calista. – Hosszú lesz az éjszaka. – Az a fontos, hogy egyikőjük se maradjon egyedül ma éjjel – figyelmeztette őket Sykes. – Tökéletesen igaza van, Mr. Sykes – bólintott Eudora. Calista bevezette őt a könyvtárszobába. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Mrs. Sykes behozta a teatálcát, és kitöltött két csésze teát. – Ne aggódjanak az urak miatt – biztatta őket. – Minden rendben lesz velük. Látnivaló, hogy Mr. Stone érti a dolgát. – Mr. Hastingsre gondol, ugye, Mrs. Sykes? – mosolyodott el Calista. – Ó, persze – kiáltotta Mrs. Sykes. – Olyan könnyű összekeverni őket, nemde? Mr. Hastings sok közös vonást mutat a teremtményével. Azzal kiment, és becsukta maga után az ajtót. Calista Eudorára nézett. – Szörnyű kellemetlenül érzem magam, amiért belevontam önt és a bátyját ebbe a kínos helyzetbe. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek. – Azt hiszem, én tartozom önnek hálával – mosolygott Eudora. – Azért, mert a tűzvonalba küldtem a bátyját? Kis híján megölték őt, Eudora!

– Tudok róla. – Eudora elkomolyodott. – És beismerem, a helyzet valóban ijesztő. Ugyanakkor jó látni, hogy Trent a regényíráson kívül érdeklődést és lelkesedést mutat valami iránt. – És ön? – kérdezte Calista. – Az a benyomásom, hogy ön meg Edward Tazewell iránt tanúsít bizonyos fokú lelkesedést. Eudora elpirult. – Ennyire nyilvánvaló? – Képes volt szembeszállni a bátyjával, amikor ő nemtetszését fejezte ki az ügynökségemmel szemben. Világosan értésére adta, hogy továbbra is látogatni óhajtja a szalonomat. Feltételezem, Mr. Tazewell személye is közrejátszott abban, hogy mindenképpen a kliensem óhajtott maradni. – Trent jót akart. Meg akart védeni engem. – Tudom. – Az évek során más férfiak is mutattak érdeklődést irántam. Legalább hárman csak a pénzemet akarták megkaparintani. Nem titok, hogy Trent a regényeiből származó jövedelmét a család anyagi helyzetének helyreállítására fordította. Rendkívül sikeresek voltak az ingatlanbefektetései, és az ebből származó nyereséget megosztotta Harry és énközöttem. – Értem. – Voltak másféle csodálóim is – fintorodon el Eudora. – Meglepődne, ha tudná, hányán! Férfiak, nők vegyesen. Barátkoztak velem, azt remélve, hogy rá tudnak venni: beszéljem rá Trentet, olvassa el a kéziratukat, és ajánlja a kiadójának. – Ó, egek – nevetett Calista. – Megértem, hogy miért olyan óvatos a széptevőivel szemben. – Sajnos akadtak kellemetlen tapasztalataim – mondta Eudora. – De Mr. Tazewell más. Nincs szüksége a pénzemre, hiszen nem csekély saját jövedelemmel rendelkezik. – Be sem mutattam volna önnek, ha él bennem a gyanú, hogy netán hozományvadász lehet. – Ráadásul nem foglalkozik regényírással – kuncogott Eudora. – Jobban szeret feltalálni dolgokat. Tudta, hogy legalább négy

szabadalma van különböző, bonyolult matematikai számítások elvégzésére tervezett gépekre? – Nem, ezt nem tudtam. – Arról is meg van győződve, hogy a jövő fűtőanyaga az olaj. Mert lassan kifogyunk a szénből, tudja? – Sajnos nem sokat gondolkoztam erről a témáról. Tulajdonképpen mi az, ami nem hagyja nyugodni önt Mr. Tazewellt illetően? Eudora elgondolkodott. – Amióta megismertem, én is sokszor feltettem magamnak ezt a kérdést – kezdte a választ kis idő múlva. – Az az igazság, hogy nem is tudom. Nem az a fajta ember, akit különösebben jó társalgónak lehetne tartani. Ha egy téma komolyan érdekli, nehéz visszatartani attól, hogy kínzó részletességgel taglalja a végtelenségig. – A mérnöki énje teszi, gondolom. – A könnyed, felszínes társalgás nem az ő terepe. Ezért is találja vonzónak az ön összejöveteleit. Ezek mindig afféle oktató és ismeretterjesztő alkalmak. Ebben a vonatkozásban kicsit emlékeztet engem Trentre és Harryre. Mind a hárman jó és rossz értelemben is komoly emberek. – Az biztos, hogy felszínesnek nem nevezhetők. – Valóban nem. – A lelkesedés átmelegítette Eudora hangját. – Komoly dolgok tekintetében Mr. Tazewell érdeklődése igen széles körű. Figyelemmel kíséri a tudomány és a technika legújabb eredményeit, ami pedig a nők jogait illeti, rendkívül modern nézetet vall. Özvegyember, van két lánya. – Tudom – felelte derűsen Calista. Eudora elvörösödött. – Persze, természetesen. Történetesen nagyon fontosnak tartja, hogy a kislányai idővel ugyanabban az oktatásban részesüljenek, mintha fiúk lennének. Nekem ez nagyon tetszik, főleg mivel engem is elég szokatlan nevelésben részesítettek, legalábbis egy lánynál szokatlan volt. – Valóban?

– A szüléink ilyen dolgokban nagyon modern nézeteket vallottak. A papa halála után anyám tanított tovább bennünket. Számomra ennek akkor lett vége, amikor hozzáment ahhoz a szörnyű emberhez, Bristow-hoz. Attól kezdve, hogy ő hozzánk költözött, minden megváltozott. És aztán a mama… meghalt. Eudora elhallgatott, majd felállt, elsétált a kandallóhoz, aztán csak állt némán, és bámulta a lángokat. Calista odament hozzá, és megállt mellette. – Trent elmondta nekem, hogy amikor az édesanyjuk meghalt, ő Amerikában utazgatott – mondta. – Azt is elmesélte, hogy ön, Harry és a személyzet meg van győződve róla, hogy Bristow ölte meg őt. – Trent elmondta ezt önnek? – kapta fel a fejét meglepetten Eudora. – Ez nagyon… érdekes. Trent jóformán soha nem beszél arról, hogy mi történt a mamával. Nem tudok róla, hogy a családon kívül valaha is a bizalmába fogadott volna valakit. – Azt hiszem, arra a következtetésre jutott, hogy vannak bizonyos hasonlóságok az én jelenlegi helyzetem és az édesanyjuk halálának körülményeiben. Eudora fél kézzel megkapaszkodott a kandallópárkányban. – Egy dolog mindenképpen igaznak látszik: mindkét esetben hiányzik a bizonyíték, amivel el lehetne menni a rendőrségre. Főleg olyan bizonyíték, amely elég okot szolgáltatna a letartóztatásra. – Együtt érzek önnel, Eudora. – Tudja, az a gazember Bristow verte is a mamát. Calista nem tudta, mit mondjon, ezért csak Eudora vállára tette a kezét. – Egyszer Harry megpróbált beavatkozni, mire Bristow őt is megverte. Attól kezdve mama igyekezett elrejteni előlünk az ütések nyomait. Trent a verésekről nem tudott, mert mama nem számolt be róluk a leveleiben. Szerintem arra gondolhatott, hogy ha Trent tudná, mi történik itthon, nem riadna vissza az erőszaktól sem. Képes lenne olyat tenni, ami miatt börtönbe zárnák, vagy akár meg is ölhetnék. – Az édesanyjuk teljes joggal aggódhatott emiatt – jegyezte meg Calista, mérlegre téve mindazt, amit Trent személyiségéről tudott. Eudora továbbra is a lángokba nézve folytatta:

– Egy férfi olyan könnyen bánthatja, akár meg is ölheti a feleségét, és nem lesz belőle semmi baja. Ki tudja, hány ilyen eset létezhet, az újságokban mégsem olvasni róluk. Calista úgy érezte, csak most kezd valamit megérteni. – Ez a valódi oka annak, hogy ön nem ment férjhez? – kérdezte halkan. – Fél, hogy netán olyan lesz a házassága, mint az édesanyjáé? – Az ő házasságuk fél évig sem tartott, de félelmet keltő volt. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy amikor Bristow otthon tartózkodott, éjszaka zárjam magamra a szobám ajtaját. Szerencsére az ideje java részét Londonban töltötte, ahol mama pénzét költötte. – Rettenetes, rettenetes ember. – A házasság szörnyen kockázatos egy nő számára, ugye? – Igen. Eudora szája bánatos mosolyra húzódott. – De az embert, bár tisztában van a kockázatokkal, néha mégis elfogja a vágy, hogy saját családja legyen, egy derék férj és gyerekek, akiket szerethet… – Azt hiszem, a szíve mélyén minden rendes ember arra vágyik, hogy szeretetet adhasson, és cserébe viszontszeressék – válaszolta Calista. – Ezért néha vállaljuk a kockázatot. – Eudora, bár nem tisztem ilyet mondani, de egészen biztos vagyok abban, hogy a bátyjai megvédenék, ha egy szörnyű házasság csapdájába esne. – Azt gondolja, én nem tudom? – Eudora elfordult a kandallótól, és kézbe vette a csészéjét a csészealjjal együtt. De amikor kortyolni próbált a teából, úgy remegtek az ujjai, hogy gyorsan visszatette a csészét a csészealjra. – Egy alkalommal Trent az életét tette kockára, hogy megmentsen. És Harry ugyanezt tenné, ha azt hinné, hogy veszélyben vagyok. – Még így is fél a házasságtól? – Nem a házasságtól félek, Calista. Való igaz, van két bátyám, akik megvédenének. De nem hagyhatom el Trentet. Elmondtam

önnek, hogy miattam veszítette el a nagy szerelmét. Addig nem szabadulok meg ettől a tehertől, amíg nem talál rá újból a szerelemre. – Nem értem, hogy hibáztathatja önmagát a történtekért – mondta Calista. – A sebhelyek – felelte Eudora. – Tudja, Bristow megfenyegetett, hogy savat fog az arcomba fröcskölni. – Szent egek! – Szörnyű jelenet játszódott le Harry laboratóriumában. A végén Trent kapta az arcába a savat. Althea utána nem bírt az arcára nézni. – Mi lett Bristow-val? – Még aznap elmenekült. Visszament Londonba. Miután Trent sebei gyógyulni kezdtek, Bristow nyomába eredt. Harry és én rettegtünk, hogy megöli Bristow-t, és fel fogják akasztani gyilkosságért. De Bristow-t végül elvitte valami láz. – Örülök, hogy az az ember nincs többé jelen az életükben. – Senki sem ejtett érte könnyet, annyit mondhatok. – Trent nem akarja, hogy a történtek miatt bűntudata legyen. Ugye tudja? – Tudom. De ez nem változtat az érzéseimen – válaszolta Eudora. Erről az ügyről már nincs mit mondani, gondolta Calista. A bűntudat félelmetes zsarnok. Az órára pillantott. Ez az éjszaka nagyon hosszú lesz. Egy perc múlva az egyik falnál álló iratszekrény felé fordult. – A minap említette, hogy segítséget jelenthetne egy olyan rendszer kialakítása, amely megkönnyítené a hasonló érdeklődésű emberek nyilvántartását – jegyezte meg. Eudora megrezzent, mint aki hirtelen magához tér sötét gondolataiból. A dossziékra nézett. – Igen, egyfajta kereszthivatkozás az érdeklődési körökre, és talán a kliensei személyiségjegyeire is. Azt hiszem, egy ilyen rendszernek nagy hasznát venné. Én a melegházamban lévő növények fejlődését követem nyomon egy hasonló rendszerrel. – Úgy vélem, hosszú éjszaka előtt állunk. Mi lenne, ha az aggódáson túl hasznosan töltenénk el ezt az időt? Nagyon hálás lennék, ha újdonsült asszisztensemként gyakorlati tanácsokat adna

nekem az ön által ismertetett, használható nyilvántartási rendszer kialakításához. Előfordulhat, hogy a kliensek anyagaiban rábukkanunk valamire, ami összefüggésbe hozható Nestor Ketteringgel. – Örülnék, ha betekintést nyújtana a nyilvántartási rendszerébe, és láthatnám, milyen változtatásokat lenne célszerű alkalmazni – válaszolta immár hivatalos asszisztensi minőségében Eudora.

Harmincnégy

Jonathan Pell felállt a székéből, és megkerülte az íróasztalát, hogy köszönthesse a látogatóját. – Hastings, mindig örülök, ha látom! Apropó, élvezettel olvastam a legutóbbi folytatást a Flying Intelligencerben. Nagyon szellemes húzás volt bedobni azt a titokzatos női szereplőt, Wilhelmina Prestont. Remélem, kiderül róla, hogy igazából gonosztevő. Andrew Trent nyomában lépkedve elhaladt az ajtó két oldalán szoborként strázsáló behemót alakok mellett, majd belépve a bandavezér irodájába, megállt. – Tudja, hogy a regényeim cselekményéről nem szoktam beszélni, Jón – válaszolta Trent. – De annak örülök, hogy tetszett Az eltűnt menyasszony. Köszönöm, hogy ilyen hamar, még az éjszaka folyamán fogad bennünket. – Bármikor, akármikor. Önt mindig szívesen látom, tudja jól. – Jonathan pillantása elidőzött Andrew-n. – Bizonyára bemutat az új barátjának. – Hogyne – felelte Trent. – Mr. Andrew Langley. Andrew, bemutatom Mr. Jonathan Pellt. – Uram. – Andrew rövid főhajtással nyugtázta a bemutatást. Nem volt biztos benne, hogy az efféle szokatlan helyezetekben mit írnak elő a társadalmi szabályok. De Trent viselkedéséből ítélve ugyanazok az illemszabályok voltak érvényesek egy bandavezér főhadiszállásán is, mint egy urak számára fenntartott klubban, vagy egy szalonban. – Foglaljanak helyet – intett Jonathan az íróasztalával szemben lévő két karszékre. Andrew leült, majd kíváncsiságát leplezni próbálva körülnézett. Ha az ajtóban nem álltak volna őrök, és a szomszédos táncteremből nem hallatszott volna át a részeg gajdolás tompa lármája, a helyiség

akár egy tiszteletre méltó, gazdag úriember dolgozószobája is lehetett volna. Az irodájához hasonlóan Jonathan Pellre sem illett az a kép, ahogy az újságok a gengszterfönököt szokták ábrázolni. Pell magas, sudár termetű, negyven-egynéhány évesnek látszó férfi volt. Markáns arcát divatosan nyírt pofaszakáll keretezte. Finom anyagból készült divatos öltönyt, ropogósra vasalt fehér inget, és nyakkendőt viselt. Egyedül a kiejtésén érződött még valamelyest a külvárosi származása. Andrew-t azonban a mennyezetig érő könyvespolcok látványa lepte meg a legjobban. A Clive Stone-regények sorozata egy fél polcot töltött meg, de a közeli polcokon más regények széles választéka is helyet kapott. Rögtön észrevette közöttük Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, Wilkie Collins Holdgyémánt, valamint Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül, és Húszezer mérföldnyire a tenger alatt című műveit. E két utolsó az eredeti francia nyelvű kiadás volt, ami ugyancsak meglepte Andrew-t. A regényeken kívül a tudományos és technikai újdonságoknak szentelt folyóiratok egész gyűjteménye sorakozott a polcokon. Darwin A fajok eredete című műve kiemelt helyen volt látható. Andrew-ban felötlött, hogy Pell talán önmagára mint Darwin elméletének humán példájára és élő bizonyítékára tekint – a nyomorra született ember, aki elég erős volt ahhoz, hogy életben maradjon, és végül felépítsen egy birodalmat. Nyilvánvaló volt, hogy Trent és Pell egyenrangúként kezelik egymást. Egészen szokatlan összhang volt a két férfi között. Jóllehet teljesen különböző világokból származtak, Trent valami módon kiérdemelte Pell tiszteletét, és az érzés kölcsönös volt. Andrew kíváncsi lett volna, vajon mi hozta létre ezt a köteléket. Nem tartotta valószínűnek, hogy bármi köze lenne Trent detektívregényeihez. Volt valami ismerős mind Pellben, mind az irodájában. Aztán rájött, hogy ez is, az is szerepelt Clive Stone egyik alvilági kapcsolatának leírásakor – Bartholomew Drake alvilági bandavezér Stone sakkpartnere volt, és mellesleg betekintést nyújtott számára a bűnöző alvilág életébe.

– Épp most bontottam ki egy üveg brandyt – mondta Jonathan, és felkapott egy elegáns metszett kristály brandys üveget. – Velem tartanak? – Remek ötletnek tűnik – felelte Trent. – Nyomasztó ez a nyirkos köd odakint. – Mondták mások is. – Pell töltött az italból három konyakospohárba. –Amennyire lehet, az ilyen éjszakákon igyekszem idebent maradni. Az orvosom azt mondja, a köd nem tesz jót a tüdőmnek. – Az én orvosom szerint a cigaretta is árt a tüdőnek – nézett Trent az íróasztalon lévő arany cigarettatárcára. – Felteszem, hogy az öccsére utal – vonta fel a szemöldökét Jonathan. – Hallottam ezt az elméletet, de az orvosom állítja, hogy nincs semmi tudományos alapja. De persze ő a pipa nagy kedvelője, ennélfogva lehet, hogy nem érdeklik az orvostudomány azon elméletei, melyek ellenzik azt, amiben ő a kedvét leli. Trent megfogta a poharát, és elégedetten bólintott. – Mindnyájunknak megvannak a maga vakfoltjai, nem igaz? – De. – Jonathan visszaült az íróasztalához, és hátradőlt a székében. – Nos, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? – Mr. Langley és én szakmai tanácsot szeretnénk kérni. – Zenés mulatót vagy játékbarlangot akarnak nyitni? – kérdezte láthatóan mulatva Jonathan. – Megnyugodhat, nem áll szándékunkban konkurenciát támasztani önnek – válaszolta Trent. – Megkönnyebbüléssel veszem tudomásul. – Jonathan előredőlt, és két kezét összekulcsolta az asztal lapján. – A riválisaim ugyanis valami okból rendre kiesnek az üzleti életből. – Tudok róla – bólintott Trent. – Elmondom, mi a problémánk. Valaki egy ideje fenyeget egy bizonyos hölgyet, aki történetesen a barátom. – A nővérem – szólt közbe gyorsan Andrew. Akármire számított is Jonathan, szemmel láthatólag nem ez volt az. – Bevallom, most meglepődtem – mondta a homlokát ráncolva.

– Az illető közel járt hozzá, hogy a múlt éjjel végezzen vele – folytatta Trent. – Habár gyanítom, hogy valójában én voltam a célpontja. Azt hiszem, csupán a balszerencsének tudható be, hogy Mr. Langley nővére épp akkor velem volt. Ettől függetlenül nagyon szeretném megtudni annak az embernek a nevét és címét, aki megtámadott minket. Jonathan hátradőlt a székben, és pár pillanatig gondolkodott. – Valami útonálló volt, aki ki akarta rabolni önöket? – Nem – rázta meg a fejét Trent. – Csapdát állítottak nekünk, és mi egyenesen belesétáltunk. Az a férfi úgy volt öltözve, mint egy úriember, de az, ahogy a késsel bánt, napnál világosabban mutatta, hogy korábban is használt ilyen fegyvert. Úgy gondoljuk, hogy legalább négy embert ölt meg, egytől egyig nőket. Az egyik áldozatáról talán olvasott is a mai lapokban, Mrs. Fultonról, a J. P. Fulton Koporsók és Temetkezési Cikkek tulajdonosnőjéről. Jonathan szeme alig észrevehetően összeszűkült. – Elvágták a nő torkát – mondta. – Igen. Miss Langley és én fedeztük fel a holttestet. – A sajtó nagy szenzációként tálalta az esetet: a holttestet egy vérben úszó koporsóban találták meg, és így tovább. Azt akarja ezzel mondani, hogy az eset valóban így történt? – Meglepő módon igen. Az, aki végzett Fultonnal, Miss Langley-t és engem is megtámadott, de ki tudtuk védeni a támadását. – Le vagyok nyűgözve. – Pell elismerően meghajtotta a fejét, és egy pillantást vetett Trent sétabotjára. – De persze tudom, hogy ön nagyon ügyesen kezeli ezt a sajátságos eszközt. – A sétabotom használhatatlannak bizonyult – árulta el Trent. – Túl rövid volt a hatótávolság. De egy vasállvánnyal, amilyenre a virágkoszorúkat szokták felrakni, sikerült megsebesítenem a gazfickót. Méghozzá, azt hiszem, elég súlyos sebet ejtettem rajta. Nagy valószínűséggel össze kellett ölteni. De legalábbis ma kötést kell viselnie a fején. Pell ivott egy korty brandyt, s közben végiggondolta a hallottakat. Andrew már kezdett kételkedni benne, hogy jó ötlet volt Trenttől egy ilyen veszedelmes embertől kérni segítséget.

Meglepetésére azonban Pell leengedte a poharát, és halvány, derűs mosoly jelent meg az arcán. – Honnan a mennykőből szerezte azt a vasállványt? – Egy olyan helyiségben voltunk, amelyik tele volt koporsókkal és más temetési kellékekkel. Ez esett kézre. – Ön mindig meg tud lepni engem, Hastings – csóválta a fejét Pell. – Vajon hány más író megy el odáig, hogy kutatásokat folytasson a regényeihez? – Ön egyszer azt mondta, azért is szereti a könyveimet, mert veszem a fáradságot, hogy a legapróbb részletekig hiteles legyek – válaszolta Trent. – Valóban. Nos, rendben van. Tehát azért jöttek el ide, hogy útbaigazítást kapjanak tőlem a gyilkos kilétét illetően. – Feltételezhetem, hogy tegnap éjjel nem önnek dolgozott? Pell tekintete kihűlt. – Nem az én emberem, erre mérget vehet. – Ezt örömmel hallom. Nem mintha egy percig is azt gondoltam volna, hogy ilyen komolytalan alakokat a szolgálatába fogad. Jonathan szemén egy pillanatra átsuhant valami fagyos derű. – Ön jól ismer engem, barátom. – Arra azonban kíváncsi lennék, hogy a gyilkos nem valamelyik riválisának dolgozik-e. – Mint említettem, a riválisaim ritkán boldogulnak ezen a terepen. De azért van néhány kollégám, aki hasonló vállalkozást visz. Akad közöttük egy-kettő, akiről tudni lehet, bármikor kapható rá, hogy eltegyen valakit láb alól. És mindig van olyan üzletember az úgynevezett tisztességesek világában, aki hajlandó jó pénzt fizetni azért, hogy egy konkurensét véletlen baleset érje. Aztán ott vannak a feleségek, akik szívesen megszabadulnának egy nehéz természetű férjtől, és férjek a nehéz természetű feleségtől. Egy ilyen típusú ügylet mindig elérhető azok számára, akik készek vállalni bizonyos kockázatokat. De én ilyesmit sohasem vállaltam. Jobban kedvelem a kevésbé kockázatos pénzügyi kalandokat. – És Clive Stone bámulattal adózik az ilyen vonatkozású akcióinak – jegyezte meg Trent. – De visszatérve arra az emberre,

aki az elmúlt éjjel megpróbált végezni velem és vélhetőleg Miss Langley-vel is… – Utána fogok nézni – vágott a szavába Pell. – Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom azt a sok élvezetes órát, amit a könyvei olvasásával tölthettem. – Köszönöm – biccentett Trent. – Örülnék minden hasznos információnak. – Szóra sem érdemes. – Pell letette a poharát. – Nos, mint mondtam, élvezettel olvasom Az eltűnt menyasszony esetét, de úgy vélem, az első fejezet kicsit lassú. Itt nem úgy indított, ahogy szokott: durr bele a közepébe. A gyilkosság csak a második fejezetben történik. Az az érzésem, hogy a probléma a nő szerepeltetése a történetben. – Miss Wilhelmina Preston – mondta Trent. – Pontosan. Kár túl sok időt vesztegetni annak érzékeltetésére, hogy Clive Stone romantikus viszonyba keveredhet vele. Lassítja az események pergését, tudja.

Harmincöt

A szeánsz résztvevői először a távoli, halk harangjátékot hallották. A hang töredezetten szólt az elsötétített szobában. – Figyelmesen hallgassák – kántálta a médium. – A túlvilág zenéje, attól ilyen halk. Ez az egyik módja, ahogy a szellemek szólnak hozzánk. Remény és kétségbeesés töltötte meg Anna Kettering hevesen dobogó szívét. Oly sok kudarcot élt már át ezeken a szeánszokon. Hónapok óta próbálkozott különféle médiumokkal, de minden alkalom csalódást hozott. – Bármi történjék is, ne engedjék el egymás kezét – intette a résztvevőket a médium. – Ha valamelyikük megszakítja az energia áramlását, a kapcsolat megszakad. Anna ujjai összébb szorultak a kétoldalt mellette ülők kezén. Senki sem mozdult. Lélegezni is alig mertek. A legtöbben csukott szemmel védekeztek az asztal közepére állított lámpa erős fénye ellen, Anna azonban nyitva tartotta a szemét. Ha megjelenik az, akivel kapcsolatot akart teremteni, feltétlenül látni akarta. Éjfél felé járt az idő, amikor az evilág és a túlvilág közötti fátyol szövete a legvékonyabb. Florence Tapp olyan médium hírében állt, aki ösvényt tud nyitni a túloldalra. – Érzékelek egy jelenlévőt, aki át akar jutni a fátyolon – mondta Florence. – Azt hiszem, igen, egészen biztos vagyok benne, hogy férfi. Izgatott, lelkesült suttogás támadt az asztal körül. – Igen, határozottan férfi – folytatta Florence. – Van valaki a szobában, aki érintkezésbe szeretne lépni egy kedves halottjával, talán a fiával, a fivérével, vagy a nagybátyjával?

– Igen – felelte az Anna jobbján ülő nő. – Talán George lesz az, a bátyám. Úgy halt meg, hogy senkivel sem tudatta, hol tartja a végrendeletét. George? Te vagy az? – Nem – vágta rá határozottan Florence. – Nem George az. Azt hiszem, egy idősebb férfi. Újabb mormogás hallatszott az asztal körül. Az asztal érezhetően felemelkedett a padlóról, és a levegőben lebegett. – Az asztal! – sikkantotta az egyik résztvevő. – Megmozdult! Tényleg megjelent egy szellem közöttünk. A felerősödő harangszó kísértetiesen visszhangzott a besötétített szobában. Kopogás hallatszott. A halk mormolás egyre izgatottabbá vált. Anna visszafojtotta a lélegzetét. – Biztos, hogy idősebb ember – mondta Florence. – Azt hiszem, szólni akar a feleségéhez. A résztvevők egyike sem jelentkezett. – Nem, nem a feleségéhez – helyesbített gyorsan Florence. – Talán a lányához. – Papa? – suttogta Anna elhaló hangon. – Papa, te vagy az? Kérlek, segíts.

Harminchat

Andrew visszakapta a pisztolyát az egyik nagydarab testőrtől, és Trent mögött lépkedve elhagyta Pell irodáját. Átvágtak a zajos, füstös mulatón. Az asztalok mellett jól öltözött nemesifjak ittak nagy egyetértésben a munkásosztály tagjaival. A színpadon egy mélyen kivágott vörös ruhát viselő énekesnő épp egy sikamlós célzásokkal megtűzdelt obszcén balladát adott elő, amelynek refrénjét a közönség együtt énekelte vele. Csak aki jobban megfigyelte, vette észre, hogy az énekesnő valójában női ruhába bújt férfi. Időközben kint az utcán egyre sűrűbb lett a köd. Trent felhajtotta a kabátja gallérját. Andrew követte a példáját. A várakozó bérkocsik felé vették az irányt. – Gyakran találkozik effélével? – kérdezte Andrew. Trent odament a sorban legelöl álló konflishoz, és föllépett a fülkébe. – Mifélével? Andrew is beszállt a kocsiba, és leült a keskeny padra. – Olyan olvasókkal, mint Mr. Pell, akik kötelességüknek érzik, hogy megmondják, hogyan írja a könyveit. – Mindenkiben ott rejtőzik egy kritikus – válaszolta Trent. – Elég bosszantó lehet. – Az ember hozzászokik. – Trent egy pillanatra elgondolkodott. – Talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az ember megtanulja elviselni anélkül, hogy egyes ritka alkalmakat leszámítva, nyílt erőszakot alkalmazna. Ez ugyan nem tartozik a témához, de felmerült bennem, hogy érdekes lenne megtudni, mit csinál Kettering éjszakánként. Tudja, hogy hol van a klubja? – A Beacon Lane-en. Miért?

Trent sétabotjával kopogtatott a fülke tetőablakán. A kocsis kinyitotta, és benézett. – Parancsol, uram? – Meggondoltuk magunkat – felelte Trent. – A Beacon Lane-re mennénk. – Értettem, uram. A tetőablak becsukódott, és a kocsi ment tovább, egyenesen bele a sűrű ködbe. Andrew a Jonathan Pell irodájában tapasztaltakon gondolkodott. – Feltűnt, hogy nem küldte Mr. Pellt a pokolba a kritikájával – jegyezte meg. – Nem őrültem meg. Az az ember egy gengszterbanda vezére, Andrew. Izomkolosszusok vigyáznak rá, akik pisztolyt és kést hordanak maguknál. Jogában áll megmondani a véleményét. – Világos. Gondolja, hogy fog tudni segíteni nekünk? – Ha az az ember, aki tegnap éjjel megtámadta Calistát és engem, történetesen Pell valamelyik üzlettársának dolgozik, akkor reggel ott fog várni bennünket egy név. Efelől ne legyenek kétségei. – És ha Pell egyik üzlettársának sem dolgozik? – Higgye el, Pell majdnem annyira szeretné megtudni, kicsoda az illető, mint mi. Az üzlettársai szintén mindent el fognak követni, hogy megtalálják a gazfickót. – Miért? – A bűnözői alvilág legtekintélyesebb és legsikeresebb vezérei valójában kiváló üzletemberek – magyarázta Trent. – És ahogy az az üzletemberekkel a társadalom minden szintjén lenni szokott, ők is azon vannak, hogy eltiporják a független konkurenciát. – Értem. – Andrew elnézte, amint az elhaladó bérkocsik előbukkannak, majd kisvártatva újra eltűnnek a ködben. – Ahogy Clive Stone mondja, az alvilág a tisztességes világ sötét tükörképe. – Mindkét területnek megvannak a maga ragadozói. Mi volt a benyomása Pellről? – Nagyon veszélyes ember – felelte némi gondolkodás után Andrew. – A testőrei miatt mondja ezt?

– Imponálóak, valóban. De én a testőröktől függetlenül is veszélyesnek gondolom Mr. Pellt. – Miért? – Hogy őszinte legyek, engem önre emlékeztet, uram. Trent szúrós pillantást vetett rá, de mintha nem tudta volna, mit válaszoljon erre. – Külsőre tiszteletre méltó, gazdag úrnak látszik – folytatta Andrew. – De az éles szem észreveszi a felszín alatt a keménységet és az elszántságot. – Keménynek és elszántnak kellett lennie, hogy életben maradjon, és boldoguljon ebben a világban. – Megkérdezhetem, hogyan ismerkedett meg vele? – Egyszer alkalmam volt tanácsot és segítséget kérni tőle – válaszolta Trent. – Segített nekem, és egyezséget kötöttünk. – Alkut kötött az ördöggel? – kiáltotta nem titkolt elragadtatással Andrew. – A világban léteznek ördögök, méghozzá a társadalom minden szintjén. Pellt nem tartom közülük valónak. – Azért vállalta a kockázatot, hogy kapcsolatba kerüljön vele, mert a regényei miatt betekintést akart nyerni az alvilág életébe? – Nem – felelte Trent. – Abban az időben kerestem valakit, akinek nyoma veszett London utcáin. Amikor nyomozni kezdtem utána, azt mondták, hogy Pell talán tud segíteni. De figyelmeztettek, hogy ha segítséget kérek tőle, készüljek fel rá, hogy egy napon viszonoznom kell a szívességét. – Megtalálta azt, akit keresett? – Pell segítségével igen, megtaláltam. – Pell igénybe vette valaha a szívességet, amivel tartozott neki? – Fogalmazzunk úgy, hogy Pell szerint a mérleg serpenyői egyensúlyban vannak. A kocsi árnyékos belsejében nem láthatta tisztán, de Andrew-nak az volt az érzése, hogy Trent jól szórakozik. – Milyen szívességet tehet egy magunkfajta úriember egy gengszterfőnöknek? – A kérdésre nem várt választ, de meglepetésére kapott.

– Mr. Pell rengeteg pénzt keres – kezdte Trent. – Van két kislánya és egy csecsemő fia. Leghőbb vágya, hogy a három gyermeke ne kövesse az ő példáját. – Ah. Azt szeretné, ha jobb körökben mozognának. – Természetesen. Nem akarja, hogy rájuk vetüljön annak a botránynak az árnyéka, miszerint egy alvilági bandavezér gyermekei. – Megértem – bólintott Andrew. – De hogyan tud ön ebben a segítségére lenni? Ön író. – Pell az elmúlt évek alatt kidolgozott egy nagyon ügyes tervet. Ennek első lépéseként a jövedelmeit olyan legális üzletekbe fektette, mint például az a zenés mulató. Ez már megvalósult. – A mulatók ugyan törvényesen engedélyezett, de nem éppen tiszteletre méltó intézmények. – Ez igaz, de ez csak a kezdet. Úgy tervezi, hogy végül teljesen visszavonul, felszívódik, majd mint egy igen tiszteletreméltó vidéki nemesember jelenik meg újra. Ha minden a terve szerint történik, nemsokára szép csendben eltűnik az alvilágból és Londonból. A családjával együtt egy festői szépségű faluban fognak élni. – A jó társaság elől fog rejtőzködni, ott, ahol soha senkinek nem jutna eszébe keresni őt – kuncogott Andrew. – Csakugyan briliáns terv. De mi az ön szerepe ebben az elgondolásban? – Az a helyzet, hogy én eléggé értek a spekulatív ingatlanbefektetésekhez. – A nemjóját! – vigyorodott el Andrew. – ön fekteti be Pell pénzét. – Rendelkezem azokkal az összeköttetésekkel a tisztességes világban, amelyek a nyereséggel kecsegtető befektetések megszerzéséhez kellenek. Ezt az alkut kötöttem Pell-lel a kapcsolatunk kezdetén. Mindketten jól jártunk vele. – Az lehet, de ön nem egyszerűen egy szívességet viszonoz neki. Úgy érzékeltem, hogy önök ketten barátok. – Pell intelligens, olvasott ember, aki ki van éhezve rá, hogy olyanokkal tudjon beszélgetni, akik osztják a széles körű és szerteágazó érdeklődését. Kevés ilyen ember akad a világában.

– Láttam a könyvespolcait – emlékezett vissza Andrew. – Nem olyan könyvek sorakoztak rajtuk, amilyenekre egy gengszterfőnök irodájában számítani lehet. – Ő afféle self-made mán, aki autodidakta módon szerezte a műveltségét. A számlámat már rendeztem vele, most azért jövünk össze időnként, hogy egy üveg brandy mellett a legújabb könyvekről, politikáról és egyebekről diskuráljunk. Andrew elmélázott ezen egy ideig, aztán azt kérdezte: – Amikor legelőször fölkereste, miért állt rá Pell, hogy segítsen annak az embernek a felkutatásában? – Ezt a kérdést már én is többször feltettem magamnak. Biztos nem lehetek benne, de utólag úgy gondolom, hogy talán rokonszenves lehettem neki. – Rokonszenves? Mr. Pellnek? – Tudom, hogy a legtöbb ember nem feltételez efféle érzelmeket nála – válaszolta Trent. – De megértette, milyen okok vezettek engem arra, hogy mindenképpen előkerítsem azt az embert. – A mai éjszaka után megint tartozni fog neki egy szívességgel? – Nem úgy, ahogy ön gondolja. Ma már barátok vagyunk. A barátok anélkül tesznek egymásnak szívességeket, hogy számontartanák ezeket. – A bizalom ritka kincs – jegyezte meg Andrew. – A világon mindenütt – bólogatott Trent. – Ki volt az az ember, akit keresett? – kérdezte kis hallgatás után Andrew. – Bristow-nak hívták. – Megkérdezhetem, miért akarta mindenáron felkutatni? – Megölte az anyámat. Andrew megdermedt. – És meg… – Hogy meghalt-e? Igen. Andrew nem bírta rávenni magát, hogy feltegye a következő, kézenfekvő kérdést, ön ölte meg őt? Vannak titkok, amelyek jobb, ha megmaradnak titoknak.

Harminchét

A Beacon Lane áttetsző ködfátyolba burkolózott. Az utca egyik oldalán utasra várakozó egyfogatúk sorakoztak. A lovak szundikáltak, a kocsisok gint kortyolgatva védekeztek a nyirkos hideg ellen. Ismerős kép az úri klubok előtt, gondolta Andrew. A klub bejáratában két gázlámpa égett. Néhány jócskán becsípett úr – erre vallott túl hangos nevetésük és bizonytalan járásuk – ment föl a lépcsőn, s tűnt el a hívogatóan megvilágított bejárat mögött. – Azt sem tudjuk, hogy Kettering bent van-e – mutatott rá Andrew. – Ezt elég könnyen kideríthetjük. – Hogyan? Trent szája enyhén megrándult az egyik sarkánál. – Néha a legegyszerűbb megközelítésmód válik be a legjobban. Megkérdezem. Megvárta, amíg újra nyílik az ajtó. Egy jól öltözött férfi lépdelt lefelé a lépcsőn, és indult volna át az utca túloldalára. Nem volt olyan részeg, hogy tántorgott volna, de bizonytalan járásán látszott, hogy elég sokat ivott. Trent leszállt a kocsiból, és megcélozta az utca túlsó oldalát. Úgy intézte, hogy mintha véletlenül történne, nekimenjen a becsípett férfinak. Andrew nem hallotta, mi hangzott el, de úgy tűnt, hogy Trent bocsánatot kér, majd rövid beszélgetésbe elegyedik a másik emberrel. Még a vállát is megveregette, mintha régi cimborák lennének, aztán indult tovább a klub bejáratához vezető lépcső felé. A másik férfi felkapaszkodott az egyik egyfogatúba, amely zörögve elvonult a ködben. Trent megállt a lépcső alján, majd visszament az általa bérelt kocsihoz.

– Kettering odabent van – mondta, és felszállt Andrew mellé. – Akkor most várunk? – Várunk. Nem kellett sokáig várakozniuk. Mintegy húsz perc elteltével két férfi lépett ki a klubból. Amikor elhaladtak az utcai lámpák alatt, Andrew jól megnézte az arcukat. – A jobb oldali Kettering – mondta. – A másikat nem ismerem. – Én sem, de ez aligha meglepő. Amint azt Eudora nem győzi hangoztatni, nem járok el túl sűrűn otthonról. Kettering és a társa beszálltak egy kétkerekű kocsiba, és elindultak. – Most pedig követjük őket – jelentette ki Trent. Andrew ereiben felforrósodott a vér. Enyhén előrehajolt, hogy érezze a zsebében lapuló revolvert. – Csak óvatosan – intette Trent. – Függőséget okoz. – Micsoda? – nézett rá Andrew. – A titkok felderítésével foglalkozó szakma. – Huh. Nem gondoltam volna, hogy ez egy szakma. Trent talányos pillantást vetett rá, de végül inkább nem szólt semmit. Kettering és a másik ember kocsija maga mögött hagyta a forgalmas utcákat, és egy elegáns villákkal beépített előkelő negyedbe érkezve megállt egy palota előtt. Mindkét férfi kiszállt, és fölmentek a bejárati lépcsőn. Kettering társa kinyitotta az ajtót, s a két férfi belépett a gyengén megvilágított előtérbe. – Ez nem Kettering lakása – állapította meg Andrew. – Nyilván a társa lakik itt. – Tudja a nevét? – kérdezte Trent. – Nem. Nem volt rá okom, hogy nyomozzak az ismerősei után. – Meg kell tudnunk ennek az embernek a nevét. – Mit javasol, hogyan derítsük ki? – kérdezte kíváncsian Andrew. – A kocsi a ház előtt várakozik, valószínűleg Ketteringre. A kocsis talán hajlandó lesz válaszolni pár kérdésre. Meglátjuk, mit tud elmondani nekünk.

– Önnel tartok. Trent leszállt a kocsiból, Andrew pedig követte. Elindultak a ház előtt várakozó kocsi felé. Valahonnan a ködből vad ostorpattogás, majd egy megriadt ló rémült nyerítése hallatszott, s nyomában felhangzott az eszeveszett vágtába kezdő állat patáinak csattogása az utca kövezetén. Andrew fülét kocsikerekek hangos zörgése ütötte meg. A következő pillanatban egy kocsi sötét tömege bontakozott ki a derengő ködből, és eszeveszett sebességgel közeledett feléjük. Andrew-nak épp csak annyi ideje volt, hogy ráeszméljen, az elszabadult kocsi egyenesen feléjük tart, amikor Trent nagyot lökött rajta. – El az útból! – kiáltott rá. Felocsúdva döbbent mozdulatlanságából, Andrew egy rugaszkodással az utca széle felé iramodott. Az egyik villa lépcsőjének legalsó fokába ütközve, hogy el ne essen, gyorsan megkapaszkodott a korlátban. Trentnek sikerült elkapnia a korlát párját. Mindketten épp akkor fordultak meg, amikor a vadul himbálódzó kocsi nagy robajjal elhaladt az utcán, majd eltűnt a ködben. Andrew hallgatta, ahogy a zörgés távolodik, és valami különös kábulat lett úrrá rajta. Hallotta, hogy Trent nyers, sürgető hangon beszél hozzá, hallotta, hogy kérdez tőle valamit, de beletelt egy percbe, mire felfogta a szavai értelmét. – Megnézte a kocsist? – Hogy mi? – Andrew valahogy összeszedte magát, és megpróbált visszaemlékezni arra, amit látott. – Nem. Csak a kocsit láttam, ahogy felénk tart. – Egyvalamit tudunk. Nem Kettering volt, és nem is a barátja. Mindketten odabent vannak a villában. – A férfi, aki megtámadta önt és Calistát? – kérdezte elakadó hangon Andrew. – Nincs kizárva. Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy igyekezetem ellenére nem tettem benne elég kárt azzal a koszorútartó állvánnyal.

Harmincnyolc

A könyvtárszobában gyűltek össze. Calista úgy járkált fel és alá, mint egy ketrecbe zárt tigris. Eudora feszült és komor arccal ült egy kecses vonalú, selyemmel bevont széken. – Nem szabad megengedni, hogy ez a helyzet tovább folytatódjon – jelentette ki Calista. – Napnál világosabb, hogy ön e kegyetlen bűnöző célpontjává vált, Trent. És már Andrew is veszélybe került. Meg kell találnunk a módját, hogyan állítsuk meg ezt az őrültet, még mielőtt megölné valamelyiküket, vagy mindkettőjüket. – Öhöm. – Trent ivott egy kortyot a brandyből, amit Sykes mindannyiuknak kitöltött. Andrew hanyagul, ahogy csak fiatalemberek tudnak terpeszkedni, eltespedt egy bőrfotelben. E hanyag tartás kíméletlenül arra emlékeztette Trentet, hogy ő bizony már régen elmúlt tizenkilenc éves. Az eseménydús éjszaka, megtetézve az előző este izgalmával, sajgó izmok és néhány zúzódás formájában nyomot hagyott rajta. Eltűnődött, vajon ez már az öregedés jele-e. – Figyel rám, uram? – állt meg Calista, és haragos tekintetet vetett rá. – Minden szavára – válaszolta Trent. – Bizonyos haladást már elértünk a nyomozásunkban, Calista. – Ön ezt haladásnak nevezi? – Calista széttárta a karját. – Ma éjjel akár meg is ölhették volna önt és Andrew-t. De legalábbis súlyosan megsebesülhettek volna, ha annak az alávaló gazembernek sikerül elgázolnia valamelyiküket. – Semmi értelme ezen lovagolnod, Calista – szólt rá feddőleg Andrew. – Jusson eszedbe, hogy végül is nem történt bajunk, sem Mr. Hastingsnek, sem nekem.

– Te csak ne akarj megnyugtatni engem – fordult villámgyorsan Calista az öccse felé. – Az éjjel majdnem megöltek. Méghozzá miattam. – Nem – szólalt meg nyugodt és határozott hangon Eudora. – Nem ön miatt, Calista. Mindnyájan egyszerre fordultak felé. – Trent és Mr. Langley életét egy őrült veszélyeztette, aki önt szemelte ki áldozatául, Calista – folytatta Eudora. – Ez nem az ön hibája. Soha nem is volt az ön hibája. Calista összeszorította a száját, és folytatta a járkálást. Kisvártatva fojtott hangon megszólalt: – Ki kell találnunk valamit, amivel megállíthatjuk. – Már dolgozunk egy terven – mondta Trent a poharát a két tenyere között forgatva, s a kandalló lángjainak táncát figyelve a brandyben. – Egyre azt kérdezem magamtól, hogy vajon a bérgyilkos hogy kerül a képbe. – Nyilván úgy, hogy Nestor Kettering felfogadta – válaszolta Calista. – Úgy van – csatlakozott hozzá Eudora. – Csak ennek a magyarázatnak van értelme. – Mr. Pell viszont nem is hallott erről a bérgyilkosról, aki úgy öltözik, mint egy gazdag úriember. – Trent letette a poharát, és két könyökét a combjára téve, lazán összekulcsolt ujjait a két térde között lelógatva előrehajolt. – Hol találta őt Nestor Kettering? Az nem úgy megy, hogy az ember besétál egy boltba, és megvásárolja egy gazember szolgálatait, aki pénzért gyilkolni is hajlandó. – Mire gondol? – állt meg a homlokát ráncolva Calista. – Arra gondolok, hogy ez a gyilkos az úgynevezett tisztességes emberek világából való, nem pedig Pell környezetéből – felelte Trent. – Ami viszont újabb kérdéseket vet föl. Andrew kezében félúton a szája felé megállt a pohár. – Több információra lenne szükségünk Ketteringről, ugye? – nézett Trentre.

– Igen – hangzott a válasz. – Azt javasolom, hogy holnap, amikor a napi ügyeit intézi, kövesse mindenhova. De óvatosan, hogy ne vegye észre. – Ne féljen, nem fog észrevenni – mosolyodott el Andrew. – Értek hozzá, hogyan kell titokban követni valakit. Évekig csináltam Calista vállalkozása miatt. – Én nem vagyok biztos abban, hogy ez jó terv – torpant meg ismét Calista. – Nincs sok választásunk – szólt békítőnek szánt hangon Andrew. – Szavamat adom rá, nagyon fogok vigyázni, hogy ne vegyen észre. Calista már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. – Trentnek igaza van – vágott elébe Eudora ugyanazon az elszánt hangon, mint korábban. – Meg kell találnunk az összekötő kapcsot Kettering és az általa felbérelt gyilkos között. – Talán a társa? Az, aki ma éjszaka kijött vele a klubból? Próbáljam kideríteni, ki ez az ember? – javasolta Andrew. – Feltétlenül ki kell derítenünk, hogy ki ő – bólintott Trent. – Most, hogy tudjuk a lakcímét, nem lehet túl nehéz. – Hmm – dünnyögte Calista. – Igen? – nézett rá Trent. – Nestor Kettering hazudott nekem – kezdte Calista. – Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy Mrs. Fultonnak is hazudott arról, miért rendel olyan sok memento móri ajándékot. Nyilvánvalóan régtől fogva, és sok nőnek hazudott. – Gyakorlott hazudozóval van dolgunk – ismerte el Trent. – Nincs benne semmi meglepő. Mi következik ebből számunkra? – Nem tudom. – Calista ökölbe szorította az egyik kezét. – De az jutott eszembe, hogy mostanra már Mrs. Ketteringnek is lehet némi fogalma arról, milyen emberhez ment feleségül. – Felejtse el – rázta meg Trent a fejét. – Semmi értelme Anna Ketteringgel beszélni. Lehet, hogy nem rajong a férjéért, de nagyon valószínű, hogy semmi olyat nem fog tenni vagy mondani, ami egy botrányra, vagy ne adj’ isten egy gyilkosságra utalna. Nem fog olyan bizonyítékot szolgáltatni, ami a férje letartóztatását vonná maga után.

– És arra sem kötelezhetik, hogy a férje ellen tanúskodjon – hívta fel a figyelmüket Eudora. – Feltéve persze, hogy egyáltalán tud a férje illegális tevékenységéről. – De ha sejti, hogy mit művel a férje, akkor igencsak meg lehet rémülve – vetette ellene Calista. – Ettől még nem biztos, hogy hajlandó lenne beszélni – vette át a szót Trent. – Ő ugyanabban a helyzetben van, mint ön. Nincs értelme a rendőrséghez fordulnia. Ha megtenné, talán meg is ölnék. Calista ajka reszkető mosolyra húzódott. – Kétlem, hogy Anna Kettering ugyanabban a helyzetben volna, mint én. – Miből gondolja? – kérdezte Eudora. – Abból, amit Andrew megtudott róla. Eszerint egy szál egyedül áll a világban. Nincsenek barátai és családja, mint nekem. – Calista kis hallgatás után hozzátette: – Ilyen vonatkozásban nagyon szerencsés vagyok. Meglepettnek látszik ettől a felismeréstől, gondolta Trent. – Valóban – bólintott Eudora. – Ön és Andrew nincsenek egyedül. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg mindkettőjüknek – kezdte Calista. Andrew kicsit fészkelődött ültében, majd előbbre csúszott, és tekintetét Trentre szegezte. – Mindennek a tetejébe ön ma este megmentette az életemet, uram. Trent felnyögött. – Ez a legkevesebb, amit tehettem, elvégre én javasoltam, hogy kövessük Ketteringet. De ebből elég. Fejezzük be a köszöngetést. – Calistának egy dologban igaza van – mondta Eudora gondterhelt arccal. – Egy tervnél valamivel többre van szükségünk. – Egyetértek – felelte Trent. – De ezzel még várjunk. Nagyon hosszú volt az éjszaka. Mindannyiunknak alvásra van szükségünk. – Teljes mértékben igaza van, uram. – Andrew felugrott a székből. – Nekem korán kell kelnem, hogy odaérjek Kettering házához, mielőtt elindul a napi ügyeit intézni. Eudora is felállt, és Calistára nézett.

– Hallgassunk a férfiakra. Menjünk aludni. – Igenis szükségünk van egy használható tervre – erősködött Calista. – Ha pihentünk egy keveset, utána tisztábban tudunk gondolkodni – mondta erre Eudora.

Harminckilenc

Dolan Birch újabb adag brandyt töltött a pohárba. – Kezdem elveszíteni a türelmemet. Jutott már valamire? – kérdezte. Kettering rámeredt a brandyre. Nem akarta elfogadni, de nem merte visszautasítani a meghívást e késő éjszakai italra. Mindazonáltal a legkevésbé sem Birch volt az, akivel ma éjjel együtt akart volna lenni. És persze az újdonsült feleségével, azzal a frigid kis kurvával sem. Fél kézzel átfogta a poharát. – Időre van szükségem, Birch – mondta. – Azt hittem, megállapodtunk, Kettering. – Igen, megállapodtunk – felelte Nestor, és ivott egy kortyot. – Adjon még pár napot. – Én teljesítettem a vállalásomat. Megtörténtek az előkészületek a társammal Seacliffben. Mihelyt teljesíti a megállapodás önt illető részét, folytatjuk a terv megvalósítását. – Felmerültek bizonyos… komplikációk. – Miféle komplikációk? – Az a hülye tyúk összejött Trent Hastingsszel, az íróval. A fickó a húgával együtt bekvártélyozta magát Cranleigh Hallba. – Igen, tudok róla. Nestor megdermedt. – Hogyhogy? – Hastings és Miss Langley megjelent a Grant Agency irodájában. Dunsforth és a többiek felől érdeklődtek. – A keservit! – Ahogy mondja. Most azon kell lennem, hogy semmiképpen se tudják kapcsolatba hozni a nevemet az ügynökséggél. Nincs ínyemre,

hogy ilyen helyzetbe kerültem, Kettering. Többek között bevételkiesést fog jelenteni, s talán mondanom sem kell, hogy ennek egyáltalán nem örülök. – Mit szándékozik tenni? – Az legyen az én gondom. Megoldom. De ahhoz ragaszkodnom kell, hogy ön is teljesítse az alku önre eső részét. – Meglesz, esküszöm. – Hamarosan, Kettering. – Igen. Hamarosan.

Negyven

Andrew kényelmesen elnyúlt egy fotelban, és mialatt egy kis jegyzetfüzetben lapozgatott, egymás után tömte be a szájába Mrs. Sykes apró teaszendvicseit. – Kettering társának a neve Dolan Birch. Pár évvel ezelőtt Birch elvett egy nála sokkal idősebb nőt, egy özvegyasszonyt, aki röviddel az esküvő után álmában volt szíves elhalálozni. – Szép örökséget hagyva Birchre, ha jól sejtem – fűzte hozzá Trent. A könyvtárban ültek össze, hogy meghallgassák Andrew beszámolóját. Trent fél vállával egy könyvszekrény oldalának támaszkodva állt. Eudora az egyik olvasófotelban ült. Calista szokása szerint az íróasztala mögé telepedett le. A többiekhez hasonlóan ő is figyelmesen hallgatta Andrew jelentését, de közben nagyon is tudatában volt öccse izgatott lelkiállapotának. Élvezi a dolgot, állapította meg magában. A veszély és a titkok üdítően hatnak a kedélyére. Valami új és nyugtalanító eltökéltség érződött rajta. Calista ráébredt, hogy már nem kezelheti őt úgy, mint a kisöccsét. Mostantól ő számíthat Andrew segítségére. Nem tudta eldönteni, megkönnyebbüljön-e vagy megrémüljön ettől az új felfedezéstől. – Birch tekintélyes vagyont örökölt – válaszolta Andrew. – De megbízható hírek szerint sikerült a vagyon jó részének a nyakára hágnia. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy talált egy másik jövedelemforrást. – Mégpedig? – tudakolta Eudora. Andrew egy újabb szendvicset dobott a szájába. – Erről még nem tudtam biztos értesülést szerezni. Ami Ketteringet illeti, a mai napja mostanáig a megszokott módon zajlott.

Délelőtt a szabójánál járt, délután megnézett egy bokszmeccset, teázott a klubjában, azután hazament, hogy átöltözzön estére. Én épp csak hazaugrottam enni valamit, mielőtt visszamegyek, hogy szemmel tartsam a klubját. – Egy gentleman tipikus napja – jegyezte meg Calista. – Azt hiszem, épp erre lehetett számítani. Ha észrevétlen akar maradni, még egy gyilkosnak is látszatra hétköznapi életet kell élnie. – Egy Kettering-féle ember a legfontosabb találkozóit sötétedés után bonyolítja le – szólt közbe Trent. – Mi sem természetesebb ennél – mondta Eudora összeszorított szájjal. – Aggodalomra semmi ok, rövid időn belül újra ott leszek a klubja előtt, hogy lássam, mit művel ma éjjel – folytatta Andrew. – Nem lesz nehéz lépést tartanom vele, mivel a forgalom le fogja lassítani a kocsiját. – Légy nagyon óvatos, Andrew – kérlelte Calista. – Kérlek, ígérd meg, hogy az leszel. – Ne félts engem – vigyorgott Andrew. – Lefizettem az egyik egyfogatú kocsisát, hogy amíg szükségem van a szolgálatára, álljon mindig készenlétben. Nem volt olcsó mulatság, de ezzel a trükkel gyerekjáték lesz Ketteringet követni. – Miközben ma szemmel tartotta Ketteringet, véletlenül nem látta a feleségét? – nézett rá Trent. – Mrs. Ketteringet? Mialatt figyeltem, egyszer sem lépett ki a házból, de ebben nincs semmi különös. Persze azt nem tudhatom, hogy miközben Kettering nyomában jártam, nem ment-e el vásárolni, vagy valahova látogatóba. – Andrew egy pillantást vetett az órára, és felállt. – Indulnom kell. Nem lehet tudni, mikor megy el ma este. Az a benyomásom, hogy annyira kevés időt tölt otthon, amennyire csak lehet. Nem valami boldog házasság az övék. Utoljára felkapott még egy szendvicset, és elindult az ajtó felé. – Egy pillanat – szólt utána Trent. – Igen? – állt meg Andrew. – Önnél van a revolvere? – Természetesen.

– Helyes. Mindig legyen a keze ügyében. Tudjuk, hogy Kettering és a gyilkos, akit felbérelt, veszélyes emberek. Ugyanezt kell feltételeznünk Dolan Birchről is. – Legyen nyugodt, óvatos leszek. Ne várjanak rám. A Ketteringféle urak gyakran hajnalig is kimaradnak. A reggelinél mindenről be fogok számolni. Azzal Andrew eltűnt a hallban. Calista még hallotta, hogy mond valamit Mrs. Sykesnak, és megköszöni neki a szendvicsekből készített csomagot, majd becsukódik utána a bejárati ajtó. – Hát – nézett Trentre és Eudorára –, legalább egyikünk láthatóan élvezi ezt a kalandot. – Tizenkilenc éves korában az ember mást tart jó mulatságnak, mint később – felelte Trent. – Igen, ez valószínűleg igaz – bólintott Calista. – Ezzel együtt kicsit lehangoló ezt a felajzottságot látni Andrew-nál. Most végre értem, hogy miért leli örömét azoknak az adatoknak az ellenőrzésében, amelyeket a klienseim adnak meg nekem. – Szívesen mondanám, hogy ne aggódjon érte, de az az igazság, hogy engem mindkettőjük biztonsága aggodalommal tölt el – vallotta be Eudora. – Nagyon gyorsan meg kell találnunk a módját, hogy a végére járjunk ennek az ügynek – nézett marcona tekintettel Calistára Trent. Gyors kopogás hallatszott az ajtón. Mr. Sykes lépett be. – Üzenet önnek, uram – nézett Trentre, és nyújtotta a kis ezüsttálcát. Calista és Eudora figyelték, ahogy Trent leveszi róla a borítékot, majd az íróasztalhoz megy vele, és egy levélbontó késsel felhasítja a pecsétet. – Jonathan Petitől jött – közölte Trent. És felolvasta. A késes ember, aki után nyomoz, az ön világából való, nem az enyémből. Nem áll egyik üzlettársam alkalmazásában sem. Közel egy éve kezdtek hírek keringeni róla. Őrültnek tartják. A címét még nem sikerült kiderítenem, de tovább

tudakozódom felöle. Örülök, hogy elmondhatom, tanultam valamit Clive Stone-tól a nyomozói munkáról. Végtelenül érdekes hivatás. – Hogy az ördögbe tudott Nestor Kettering egy olyan elmebeteg embert felbérelni, aki élvezettel gyilkol nőket? – kiáltotta Eudora. – Talán kapott hozzá segítséget a társától, Dolan Birchtől – vélte Trent. – Ha ez igaz, akkor mindketten bűnösök egyedülálló nők felhajtásában – mondta Calista, mint aki kábulatból ébred. – Miféle ember képes ilyen dologra? Eudora felállt, odament Calistához, és kedvesen a vállára tette a kezét. – Ne aggódjon, közös erővel megfejtjük ezt a rejtvényt – mondta szelíden. – Köszönöm – mosolyodott el halványan Calista. Trent az íróasztalhoz lépett, fogott egy darab papírt, és kiválasztott egy tollat. – Mit akar tenni? – kérdezte Calista. – Levelet írok Pellnek, és megemlítem benne Dolan Birch személyét. Pellt nagyon érdekli mindaz, amit egy riválisáról megtudhat. Ő majd kideríti, ki ez az ember. Megírom neki, hogy hálásak lennénk mindenért, amit megtud Birchről, és cserébe mi is megosztjuk vele azokat az információkat, amelyek a tudomásunkra jutottak.

Negyvenegy

Röviddel hajnali négy óra előtt Calista egyfogatú zörgését hallotta az utcáról. Óriási megkönnyebbülést érzett. Andrew hazajött. Kiugrott az ágyból, magára kapta a pongyoláját, és kisietett a hallba. A folyosó távolabbi végében kinyílt egy ajtó. Trent jelent meg köntöse övszalagját kötözve. Rögtön utána nyílt egy másik ajtó, és Eudora lépett ki rajta. A lépcső tetején összegyűlve lenéztek Andrew-ra. – Bocsánat – mondta a fiú. – Nem akartam senkit felébreszteni. – Van valami újság? – kérdezte Trent. – Sajnos nincs. – Andrew ujjai végigszántották a haját. – Kettering színházba ment, utána megvacsorázott a barátaival, és az este hátralévő részét kártyázással töltötte a klubjában. Amikor onnan elment, rövid időre találkozott Dolan Birchcsel. Sajnos nem tudtam elég közel menni, hogy halljam, miről beszélgetnek, de úgy láttam, mintha veszekednének. Azt hiszem, Birch számonkért valamit Ketteringen. – Kettering most hol van? – kérdezte Trent. – Nem sokkal ezelőtt kísértem vissza a Lark Streeten lévő palotájába. Minden a megszokott mederben zajlott. És most, ha nem bánják, megyek, és alszom valamicskét.

Negyvenkettő

Mindannyiuknak szüksége van az alvásra, gondolta Calista. De ami őt illeti, ez nem is volt olyan könnyen megvalósítható. Egy darabig forgolódott az ágyban, aztán végleg feladta, és fölkelt. Komoly bizonyítékként csak Mrs. Fulton eladási naplójával, Andrew jegyzeteivel és a kliensei aktáival számolhattak. Mindezek odalent voltak a könyvtárszobában. Pongyolába bújt, és kilépett a sötét folyosóra. Éjszaka különösen nyomasztónak érezte a nagy házat. Mintha a nagyanyja szelleme lebegett volna körülötte, szinte hallotta véget nem érő panaszkodását az egészségére, a hanyag szolgákra, a hálátlan utódaira, akik szégyent hoztak a család nevére. De ma éjjel Andrew, ő és a Sykes házaspár nem egyedül tartózkodtak a nagy házban. Amióta itt éltek, sok év óta először szállóvendégeik voltak. Nem is csak egyszerű szállóvendégek, állapította meg magában, miközben megindult lefelé a lépcsőn – Trentet és Eudorát sokkal inkább odaadó barátnak lehetett nevezni. Jó érzés volt, hogy vannak barátaik. Leért a lépcső aljára, és elindult a könyvtárszoba felé. Az ajtó alatt keskeny fénycsíkot látott. Pár pillanatig megdermedve, vadul dobogó szívvel állt. Lehet, hogy most tetten ér egy betolakodót. Valakinek egyszer már sikerült rejtélyes módon bejutnia a házba. Lehet, hogy ő jött most vissza. A következő percben felülkerekedett benne a józan ész. Az ajtó alatti fénycsík azt jelenti, hogy a kandallóban még javában ég a tűz. Egy betörő nem vesződne azzal, hogy tüzet gyújtson. Az idegei mégis vibráltak és táncot jártak, amikor eloltotta a gyertyát, és kinyitotta az ajtót.

Trentet pillantotta meg az egyik öblös karosszékben. Köntös volt rajta, és lábát kinyújtotta a kandalló felé. Mrs. Fulton naplója nyitva feküdt az ölében. Az ajtó nyílására felnézett. Félretette a naplót, és felállt. – Nem tudott aludni? – kérdezte. – Nem – válaszolta Calista. – Amint látom, ön sem. – Gondolkoztam azon, amit korábban mondott. Igaza volt. Vizsgálódtam egy kicsit, és reménykedem, hogy Mr. Pell irányt tud mutatni nekünk. A helyzet azonban kezd rendkívül veszélyessé válni. Most már cselekednünk kell. Nem várhatjuk, hogy a válaszok maguktól az ölünkbe pottyanjanak. – Egyetértek. – Calista megindult előre, de pár lépés után megtorpant. – Azért jöttem le, hogy még egyszer belepillantsak a klienseim irataiba. Szüntelenül az a kérdés motoszkál bennem, hogy miért jelent meg Nestor Kettering a minap újra az életemben. Az elmúlt év során semmiféle érdeklődést nem mutatott irántam. – Talán mert el volt foglalva a nevelőnők levadászásával. Calista erősebben markolta a pongyolája hajtókáját. – Valóban. – Van egy elméletem – jelentette ki megfontoltan Trent. – Nestorral kapcsolatban? – Igen. Arra gondolok, hogy ha csakugyan ő az, aki elcsábítja, azután megöli a nevelőnőket, talán ki akarja terjeszteni a vadászterületét a Grant Agencyn túlra. Mert még a végén valaki képes és felfigyel rá, hogy milyen sok fiatal, egészséges nő válik a fertőző torokgyulladás áldozatává. Az ön partnerközvetítő irodája sok hasonló előnnyel kecsegtet, mint a Grant Agency. Egész sor egyedülálló nő keres önnél társaságot, és reméli megtalálni a szerelmet. – De ahhoz, hogy hozzá tudjon férni a nyilvántartásomhoz, előbb rá kell vennie engem, hogy engedjem vissza az életembe. Ezt akarja mondani? – Valami ilyesmit – felelte zord ábrázattal Trent. – Ez megmagyarázná, miért küldött nekem virágot, és pár nappal ezelőtt miért állított be az irodámba. De ha ez volt a terve, miért akart

ugyanakkor halálra rémíteni a memento móri ajándékokkal? Ez teljesen érthetetlen. Trent a kandallóhoz sétált, és belebámult a lángokba. – Kutya legyek, ha értem, mi ez az egész, de abban biztos vagyok, hogy valami módon minden részlet összefügg. Föl kell derítenünk, hogyan kapcsolódik Kettering személye Mrs. Fulton vagy egy nevelőnő meggyilkolásához. Bizonyítékra van szükségünk. – De hogyan szerzünk bizonyítékot? Egyelőre csak gyanakszunk rá. Trent merőn nézte a lángokat. – Épp ezen töröm a fejem. Ha létezik valami bizonyíték, annak Kettering házában kell lennie. – Ezért javasoltam, hogy beszéljünk Anna Ketteringgel. Trent megrázta a fejét. – Amire azt válaszoltam, hogy valószínűleg úgysem segítene. És ami még rosszabb, figyelmeztetheti a férjét. – Akkor mit tehetünk egyáltalán? – Egy kis betörés megoldhatja a problémánkat. Páni félelem fogta el Calistát. – Ne! – kiáltotta. – Túl veszélyes lenne. – Talán nem… ha jó tervet készítek. – Nem, ilyesmire még gondolnia sem szabad – tiltakozott Calista. Pongyolája két szárnya csak úgy lobogott a lába körül, amint szinte futva átvágott a szobán. – Nem engedem, hogy betörjön Kettering házába. Letartóztathatják, vagy még rosszabb is történhet. Ha az a bérgyilkos a házat is őrzi, a végén még megöli önt is. Trent fölpillantott a lángokról. Hűvös eltökéltségről árulkodó tekintete ijesztőbb volt, mint ha bármit mondott volna. – Kérem, Trent – suttogta Calista. – Már így is túl sok kockázatot vállalt. Nem bírnám elviselni, ha miattam bebörtönöznék vagy megölnék. A férfi gyengéden a tenyerébe vette az állát. Hüvelykujja végigsimított a nő alsó ajkán. – Az én döntésem volt – mondta. – Ezt soha ne felejtse el. – Trent…

Többet nem mondhatott, mert a férfi a szájára tapasztotta a száját. Ebben a pillanatban megértette, hogy az a kínzó éhség, amely akkor fogta el, amikor Trent először csókolta meg, nem valami múló, röpke szenvedély volt, amit az idegek játéka és a veszély sötét izgalma ébresztett fel benne. Most is ugyanez az érzés hevítette belül, csak még nagyobb lánggal, mint akkor. Egész lényét betöltötte ez a ragyogó, szikrázó, ugyanakkor zavarba ejtő energia. Trent karjában megtapasztalta a szenvedély igazi erejét. Becses ajándék volt, aminek a birtoklását már régóta nem remélte. És miközben teljesen átadta magát ennek az érzésnek, tisztában volt azzal is, hogy vigyáznia kell rá, mert könnyen elveszítheti. De ma éjszaka az övé, ma örülhet neki, és élvezheti. A szelíden csábítgató csók egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt mohón követelőzővé vált. Trent hirtelen felnyögött, két keze közé fogta Calista arcát, és elszakította a száját a szájáról. A szemében tűz izzott, amikor lenézett a nőre. – Kellesz nekem – mondta nyersen. – Nem, szükségem van rád. Mondd, hogy te is akarsz engem. A te szádból kell hallanom. – Igen. – Calista belekapaszkodott a férfi vállába, hogy meg ne tántorodjon. – Igen, akarlak, Trent Hastings. A férfi elengedte. Szó nélkül az ajtóhoz ment, és egy határozott mozdulattal ráfordította a kulcsot. Amikor visszaért hozzá, Calista mosolyogva széttárta a karját. Trent torkából mélyről jövő, halk morgás tört fel, ami lehetett a kétségbeesés, vagy akár a diadal hangja is. Talán mindkettő. Kibontotta a nő pongyolájának övszalagját, és ujjai finoman összezárultak a mellén. Calista a hálóing vékony anyagán keresztül érezte az ujjakból sugárzó forróságot. Trent újból csókolni kezdte, de úgy, hogy Calista beleszédült, és egész testében remegni kezdett. Amikor a férfi ajka a szájáról lejjebb vándorolva elérte a füle alatt a nyakát, még a lélegzete is elakadt. Megfordult vele a világ. Azt hitte, menten elvágódik, de a következő pillanatban ráeszmélt, hogy Trent a karjába kapta, és

megindult vele a szobán át. Furcsa rémület fogta el. Nyugtalanító érzés volt, hogy valaki fölemeli a földről. Megmarkolta a férfi ingmellét. A régi félelem, amely éveken át megzavarta az álmát – a félelem annak tudatától, hogy ő és Andrew egyedül vannak az egész világon, és ő az egyetlen, aki megvédheti az öccsét –, valami módon összevegyült annak a fizikai megtapasztalásával, hogy valaki fölemeli, és nem a saját lábán áll a földön. De a következő percben megérezte a karok erejét, és tudta, hogy a férfi nem fogja elejteni. Trent az íróasztalhoz vitte, felültette rá, és egymás után kigombolta a hálóinge gombjait. Azután beállt Calista két térde közé, és újra megcsókolta. Calista remegő ujjakkal gombolta ki Trent köntösét. Két tenyerét becsúsztatta a köntös alá, és elakadt a lélegzete, amikor ujjai a bal váll durva, forradásos bőrét tapintották. Trent ekkor már derékig ruhátlan volt. Deréktól lefelé az a fajta laza szabású nadrág volt rajta, amit a férfiak éjszaka viselnek. Calista tisztán látta az anyagnak feszülő, erekcióban lévő férfiassága körvonalait. Ez a látvány megbénította. A férfi levette a száját a szájáról. A szemén árnyékok suhantak át. – Figyelmeztetnem kellett volna téged – mondta, érezhető önuralommal palástolva idegességét. – Mire? – kérdezte Calista. – A hegek nem korlátozódnak az arcomra. Calista nyugodt határozottsággal ráfektette a tenyerét a sebhelyek barázdálta vállra. – Nem a külsőd és a sebhelyeid döbbentenek meg, hanem a tudat, hogy milyen fájdalmat kellett kiállnod, miközben a sebeket kaptad – felelte Calista. – Eudora elmondta, hogy Bristow savat fröcskölt rád, azzal a céllal, hogy örökre elcsúfítsa az arcodat. Trent nagy lélegzetet vett, és olyan lassan engedte ki a levegőt, mintha egy nagy súlyt emelnének le a válláról.

– Régen volt – mondta. – Ma éjjel egyedül az számít, hogy annyira visszataszítónak találod-e a sebhelyeim látványát, hogy emiatt nem vagy hajlandó odaadni magad nekem. – Nincs semmi, amit visszataszítónak találnék rajtad. Épp ellenkezőleg. A legvonzóbb férfi vagy, akivel életemben találkoztam. Márpedig az ügynökségem jóvoltából számtalan férfival volt alkalmam találkozni. – És reményei szerint csábosán mosolygott hozzá. Trent nem vett tudomást humorosnak szánt próbálkozásáról. Ehelyett olyan komolyan nézett rá, hogy Calistának belesajdult a szíve. – Az említett urak közül szerettél egyet is? – Nem. – Ennek örülök. Azzal újból megcsókolta, Calista pedig elmerült a szenvedély újabb hullámában. Annyira, hogy szinte észre sem vette, amikor a férfi felgyűrte a pongyolája szélét a térde fölé. De amikor megérezte Trent meleg tenyerét a combja belső oldalán, hirtelen megmerevedett, és elfelejtett levegőt venni. A teste belsejében is mintha feszessé vált volna minden. Soha életében nem érzett még ilyen feszültséget. A férfi szája mind lejjebb és lejjebb vándorolva elérte a nyakát. – Olyan finom puha vagy, hogy reggelig beérném csak az érintéseddel – suttogta. – Azt is nagyon élvezném – felelte remegő hangon Calista. – Szeretem, ahogy a kezed hozzám ér. Trent újból felnyögött, és a keze még feljebb kalandozott. Calistát hirtelen zavar fogta el, mert érezte, hogy nedves lett. Trent ujjai síkossá váltak – tőle. Nagy zavarában fészkelődni kezdett. Közben még akart, többet akart, de nem is tudta pontosan, hogy mit. Trent csinált valamit a kezével, amitől felszisszent, és teljes erejéből megmarkolta a férfi meztelen vállát. Mi történik vele? – Trent. Trent. – Gyere – mondta a férfi. – Nem értem – felelte kifulladva Calista.

– Nincs ezen mit érteni. Csak add át magad a gyönyörnek. Látni akarom, hogy képes vagyok-e gyönyört adni neked. Még mélyebbre csúsztatta az ujjait. Calista majdnem felsikoltott. Csak azért nem tette, mert nem volt levegője. Ösztönösen összeszorította az izmait az ujjak körül, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen feszültségtől. Mintha a férfi egy húrt feszítene meg egyre jobban és jobban, mígnem már félő volt, hogy a húr egyszer csak elpattan. Amikor a feszültség felengedett, ismeretlen érzések hullámoztak át rajta. A pillanat varázsától elvakult állapotában csak félig tudatosult benne, hogy Trent közben kibontotta a pizsamanadrágját, és kiszabadította magát. Aztán megragadta, és a dereka köré fonta Calista két lábát. – Tarts meg – mondta. Parancs volt, ugyanakkor kérés is. Calista engedelmeskedett, mert semmit sem akart jobban, mint megtartani a férfit. És megmaradni így, ebben a pózban, az örökkévalóságig. Szorította hát a lábával, és erősen belekapaszkodott a vállába. A férfi mélyen beléhatolt. Egy idegekig hatoló, éles fájdalom zökkentette vissza a valóságba. Trent megdermedt. – Calista. – Nincs semmi baj, minden rendben – lehelte Calista, és még jobban szorította a két combja között a férfit. – Minden jól van. Trent tétovázott, de aztán, mivel Calista nem engedte el, mozogni kezdett benne. Eleinte lassan, mélyen, óvatosan. Aztán valamivel erőteljesebben. Calista még küzdött, hogy alkalmazkodni tudjon a feszítő érzéshez, amikor Trent lemerevedett. Ujjai alatt mintha acélszalagokká változtak volna a vállizmai. Trent akarata megfeszítésével kivonta magát Calista testéből, majd a zsebéből elővett egy zsebkendőt, és bebugyolálta magát. Alig elfojtott nyögéssel várta, hogy engedjen benne a feszültség.

Amikor ez megtörtént, az egyik kezébe fogta a nedves zsebkendőt, a másikkal pedig megtámaszkodott Calista combja mellett az íróasztalon. – Calista – mondta a nő fölébe magasodva. Calista mozdulni sem mert. Mozdulni sem bírt. – Calista – ismételte meg a férfi, s a szemében még ott izzott az iménti szenvedély. – Meg kellett volna mondanod. – Én döntöttem így – felelte a nő. – Soha ne felejtsd el. A férfi mélyen beszívta a levegőt. – Szabad azt mondanom, hogy nagyon boldog vagyok, amiért ma éjjel így döntöttél? – Szabad – mosolyodott el a nő. A férfi egy futó csókot lehelt a homlokára, majd elment a legközelebbi karszékhez, és belerogyott. Most, hogy alábbhagyott a szenvedély és elcsitult a dráma, Calista kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sejtelme sem volt, hogyan viselkedik egy nagyvilági nő ilyen körülmények között. A nagyanyja nem igazította el, hogy mit kell tenni az efféle kényes helyzetekben. Az is igaz, hogy a nagyanyja elszörnyedne, ha tudná, hogy ilyen helyzetbe került. Leugrott az íróasztalról. Csakhogy a térde megroggyant. Kinyújtotta az egyik karját, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és véletlenül lelökött egy halom dossziét a földre. A nagy gonddal készített jegyzetei szétszóródtak a szőnyegen. Addig nem törődött velük, amíg össze nem vonta magán a pongyoláját, és meg nem kötötte az övszalagját. Trent figyelmesen nézte, mintha képtelen lenne levenni róla a tekintetét. Calista nagy levegőt vett, és amennyire tudta, összeszedte magát. – Egészen biztos, hogy jól van? – kérdezte Trent. Calista nem tudta, mit várt, mit fog mondani, de abban biztos volt, hogy nem ezt a kérdést várta. Lassan rádöbbent, hogy a lelke mélyén azt remélte, Trent szenvedélyes hangon fogja biztosítani a sírig tartó szerelméről. Kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy alig ismerik egymást. Ami természetesen még botrányosabbá tette ezt az egészet.

De akkor is valami romantikus, vagy legalább udvarias mondatot kellett volna mondania, gondolta. Vagy ha mást nem, jelezhette volna, hogy élvezte a dolgot. Végtére is író. Kell tudnia bánni a szavakkal. Az is igaz, hogy nem remekelt, amikor Clive érzéseiről számolt be a titokzatos Wilhelmina Preston iránt. – Persze hogy jól vagyok – felelte. – Miért ne lennék jól? Lekuporodott a szőnyegre, és kezdte összeszedegetni a papírokat és a dossziékat. – Calista? Trent felállt a karszékből, odament, és fél térdre ereszkedve mellette, maga is kezdte szedegetni a papírokat. – Ne! – szólt rá Calista kicsit élesebben, mint szándékában állt. – Csak segíteni akartam – nézett rá enyhén felvont szemöldökkel a férfi. – Tudom. – Most meg már magára volt dühös az indokolatlanul fellobbant dühe miatt. – De hamarabb végzek, ha egyedül csinálom. Gyorsabban tudom olvasni a saját jegyzeteimet. – Ahogy óhajtja. – Azzal Trent leült a sarkára, és nézte, ahogy a nő összeszedi a papírokat. – Calista – szólalt meg ismét. – Sajnálom. Fel sem vetődött bennem, hogy talán most szerzi az első tapasztalatot ezen a téren. Esküszöm, nem akartam fájdalmat okozni. – Nem szükséges bocsánatot kérnie, uram – nézett föl rá derűsnek remélt mosollyal Calista. – De bevallom, nagyon kíváncsi vagyok valamire, és örülnék, ha magyarázatot kapnék rá. – Mire? Calista abbahagyta a papírok szedegetését és lábát maga alá húzva, féloldalasán leült a szőnyegre. – Mesélne nekem valamivel többet arról, hogyan szerezte azokat a sebhelyeket? Eudora csak nagyon keveset mondott róla. Tudom, hogy nem tartozik rám, de mivel ön már annyi titkomat ismeri… – Úgy véli, joga van megtudni valamennyit az én titkaim közül. – A férfi bólintott, és felállt. – Igaza van. – Átvágott a szobán, oda,

ahol a brandys üveg volt, és töltött magának. – Önmagában véve nem valami nagy titok, de a családon kívül nem szoktunk beszélni róla. – Értem. Elnézést kérek a kíváncsiskodásomért. Trent ivott egy korty brandyt, és a nőre nézett. – Néha úgy érzem, az az igazi probléma, hogy a családon belül sem beszélünk róla. Tudja, hogy van ez a családi titkokkal.

Negyvenhárom

Úgy döntött, hogy elmondja neki az igazat, vagy legalábbis egy részét. Ennyivel tartozik neki. És mivel úgy látszott, ez az egyetlen dolog, amit ezen az éjszakán Calista kér tőle, teljesíti a kérését. Ebben a pillanatban már tudta, hogy mindent megadna neki, amit csak kér. Egy hátborzongató felismerés – tudás – villant fel benne, amitől még a lélegzete is elállt. Az imént nem egy egyszerű nemi vágynak engedelmeskedett. Az ilyen vágy egyik pillanatról a másikra ébred fel egy férfiban, s utána gyorsan kihuny, mert nincs semmi, ami állandóvá tehetné. Ez valami több volt; mélyebbre hatoló, időtlennek érzett dolog. Kivédhetetlen. Az a fajta hatalmas érzelem, ami más mederbe tudja terelni egy férfi életét – vagy megpecsételi a sorsát. Ahogy elnézte Calistát, amint a kettejük között történtektől kicsit ziláltan és zavartan kuporgott a szőnyegen, valahol mélyen benne kinyílt egy kapu. Mögötte feltárult egy út, amelyről régóta úgy tartotta, hogy soha nem fog rátalálni. Ugyanakkor az a felismerés, hogy a nő talán megbánta az iménti szenvedélyes együttlétüket, eddig soha nem érzett rémülettel töltötte el. Hagyta, hogy a brandy átmelegítse, s közben azon töprengett, hogy is mesélje el a történetet. – Említettem, hogy anyám temetését a második férje, Bristow, nem várta meg a vidéki házban – kezdte. – Egyenesen Londonba utazott, és ott is maradt hónapokig. De végül visszatért a faluba, ahol Eudora, Harry és én éltünk. – Miért ment vissza?

– Sikerült elkártyáznia anyám szinte teljes örökségét. Egy nagyon veszélyes ember adósa lett. – Az alvilági bandavezér, Mr. Pell volt az? – Nem. Pell egyik riválisa. Aznap, amikor Bristow megjelent a házunkban, nem voltam otthon. Bementem a városba, hogy körülnézzek a helyi könyvesboltban. Amikor hazaértem, halálos rémületben találtam a házvezetőnőnket. Bristow erőszakkal hatolt be a házba. Odafont volt az öcsém laboratóriumában, és Eudorával kiabált. – Ő elmondta nekem, hogy szörnyű természetű ember volt – jegyezte meg Calista. – Bristow azért üvöltözött vele, mert azt akarta, hogy csomagoljon be egy bőröndbe, és menjen vele Londonba. Meghagytam a házvezetőnőnek, hogy kerítse elő Tomot, a kertészt, majd fölmentem a lépcsőn a laboratóriumba. Bristow akkor már tajtékzott. Kiderült, hogy elígérte Eudorát egy Jenner nevű alvilági bűnözőnek. – Micsoda? – képedt el Calista. – Jenneré volt az egyik játékbarlang, ahol Bristow rengeteg pénzt veszített. – A mostohaapjuk Eudorát akarta használni arra, hogy megfizesse az adósságát? – Jenner is azok közé a férfiak közé tartozott, akik az ártatlan fiatal lányokat kedvelték. Ilyenek természetesen Londonban is bőven akadtak, de a legtöbbjük a nyomornegyedekből származott. Nyilván tetszett neki a gondolat, hogy egy jó családból való, jó nevelést kapott fiatal lady lehet a szeretője. – Szegény Eudora. Képzelem, hogy meg lehetett rémülve. – Nyilvánvaló volt az is, hogy ha Jennernek elege lesz belőle, majd berakja az egyik bordélyházába a prostituáltak közé. Aznap ott, Harry laboratóriumában Eudora még nem volt tökéletesen tisztában vele, hogy milyen sorsot szán neki Bristow, de ahhoz épp eleget tudott, hogy meg legyen rémülve. Amikor beléptem, azt láttam, hogy Bristow a falhoz szorítja őt, s a kezében egy sósavas üveget tart, amit Harry munkaasztaláról kapott fel. – Szent ég!

– Azzal fenyegette, hogy az arcába önti, ha továbbra is ellenkezik vele. Harry eközben könyörgött, hogy ne bántsa Eudorát. Calista, egyik kezében egy-két dossziét szorongatva, elborzadva felállt. – Ön mit csinált? – Amikor meglátott az ajtóban, rám rivallt, hogy tűnjek el. Megfenyegetett, hogy ha egy lépést teszek feléje, lelocsolja a savval Eudorát. – Túszul ejtette őt? – Ez volt a terve, de már kezdett pánikba esni. Hárman a szoba három különböző pontjából néztünk farkasszemet vele. Mindhármunkra egyszerre nem tudott figyelni, és tőlem tartott a legjobban. – Azt elhiszem. Ön volt a legidősebb. – Mondtam, hogy odaadom neki azt a családi gyűrűt, amit még a nagyapámtól kaptam. Elmondtam, hogy nagyon sok pénzt ér, bőven kifizetheti belőle a kártyaadósságait. Bristow először nem hitt nekem, ezért nagy részletességgel leírtam neki a gyűrűt: egyetlen nagy rubinkő köröskörül gyémántokkal és zafírokkal kirakva. – Egy vagyont érhetett, csakugyan. – Bristow persze gyanakodott. Azt felelte, az anyám sohasem tett említést semmiféle értékes gyűrűről. Elmagyaráztam, hogy azért, mert ez az én örökségem volt. Anyám félt, hogy ha egyszer Bristow kezébe kerül, eladja. Elmondtam neki, hogy a gyűrű nagyapám ritkaságokat tartalmazó szekrényének titkos fiókjában van bezárva. – Hol volt ez a szekrény? – A laboratórium egyik sarkában. Bristow azt mondta, vegyem ki, és mutassam meg neki. Odamentem a szekrényhez, kinyitottam az egyik fiókot, és kivettem egy kis dobozt. – Mi történt? – kérdezte Calista felajzott kíváncsisággal. – A doboz láttán Bristow-t nagy izgalom fogta el. Utasított, hogy tegyem le a munkaasztalra. Én ehelyett a nyitott ablakhoz mentem, és megfenyegettem, hogy ha nem engedi el Eudorát, kidobom a gyűrűt abba a kis tóba, amelyikbe belefojtotta az anyámat. – Elhitte?

– Addigra már nagyon szerette volna megkaparintani a gyűrűt. Arra is felhívtam a figyelmét, hogy nagyon nehéz lesz a sósavas üveggel a kezében egészen Londonig vonszolnia Eudorát. Úgy voltam vele, hogy legyen az övé a gyűrű, csak mondjon le Eudoráról. Szorult helyzetében belement az alkuba. Letettem a dobozkát a munkaasztalra. A savas üveget még a kezében tartva kénytelen volt elengedni Eudorát, hogy fölkaphassa a dobozt. Ebben a pillanatban rákiáltottam a húgomra, hogy fusson. Ő kimenekült a hallba. Bristow őrjöngött. De most már rám volt dühös, amiért rászedtem. – Ekkor locsolta le a sósavval? – Addigra kinyitotta a dobozt, és látta, hogy üres. – Blöff volt az egész? – kerekedett el Calista szeme. – Mese volt, amit mondtam neki, Calista. Az emberek bármit elhisznek, csak olyasmit kell mesélni nekik, amit nagyon el akarnak hinni. Meglepő, hogy milyen hiszékeny tud lenni még a legszkeptikusabb ember is, ha valamit el akar hinni. – Nem volt semmiféle gyűrű? – Ha lett volna egy ilyen gyűrűm, eladtam volna, és rögtön anyám temetése után befektetem a pénzt, mivel Bristow anyagilag tönkretette a családot. Nem, a gyűrű nem létezett. – Ez tényleg briliáns ötlet volt öntől, Trent. – Regényírással keresem a pénzt, emlékszik, ugye? Mindig is értettem történetek kitalálásához. – De ez alkalommal nagy árat fizetett érte. – Ez volt az egyetlen dolog, amit az adott körülmények között megtehettem. – Természetesen – bólintott Calista. – Meg kellett védenie Eudorát. Megérti, gondolta a férfi. Persze hogy megérti. – Félig el tudtam fordulni, és a karommal eltakartam a szememet – mesélte tovább, lenézve a kézfejét elcsúfító hegekre. – Aznap forróság volt, a hosszú gyalogúton hazafelé levettem a kabátomat, kigomboltam az inggalléromat, és felgyűrtem az ingujjamat. Nem mintha az ing anyaga komoly védelmet nyújtott volna. A sav helyenként átégette az ingemet is.

– Mi történt ezután? – Egy nehéz lapáttal felfegyverkezve megjelent a színen Tom, a kertész. Miután az üveg kiürült, Bristow fegyvertelenné vált. Az ajtó felé menekülve ráüvöltött a kertészre, hogy tűnjön el az útjából. Szóltam Tomnak, hogy engedje elmenni a gazembert. – Nem hagyhatta, hogy Tomot erőszak alkalmazása miatt letartóztassák. Ezt is érti, gondolta Trent. – Harry vödörszám zúdította rám a vizet, amit a laboratóriumban mindig készenlétben tartott arra az esetre, ha egy kísérlete közben véletlenül tüzet okozna. Egy időre elszabadult a pokol, és mire újra nyugalom lett, Bristow eltűnt. Később megtudtam, hogy még aznap elérte a Londonba tartó vonatot. – Eudorától tudom, hogy Bristow nem sokkal ezután meghalt. Említette, hogy valami láz végzett vele. Elérkeztek a történet kényes pontjához, gondolta Trent, és ivott még egy korty brandyt, hogy adjon magának egy perc gondolkodási időt. Eddig csak egyetlen embernek, Jonathan Pellnek mondta el a történetet úgy, ahogy valóban megtörtént. Mostanáig csak ő és Pell ismerték az igazi befejezést. – Tudtam, hogy ha bizonyos idő elteltével magához tér abból, ami a vidéki házban történt, addig nem lesz nyugta, amíg nem szabadul meg tőlem. Eudora volt az egyetlen reménye, hogy megmeneküljön Jennertől. Azt is tudtam, hogy valószínűleg nincs sok ideje. Jenner nem volt türelmes ember. – Elindult, hogy megkeresse Bristow-t, igaz? – Mihelyt a sebeim úgy-ahogy begyógyultak. Csakhogy Bristow elrejtőzött Londonban. Nem tőlem félt, hanem attól az embertől, akinek tartozott. – Mit tudott tenni? – Az alvilágban kezdtem kérdezősködni utána. Jonathan Pell akkoriban feltörekvő bandavezér volt. Azt hiszem, először csak felkeltettem a kíváncsiságát, vagy lehet, hogy mulattatta az elszántságom. Azt mondta, hogy segít, de meg kell fizetnem az árát. Mert mindennek ára van, közölte velem.

– Amit ön hajlandó volt megfizetni. – Igen. – Pell segített felkutatni Bristow-t? – Igen, segített. De a sors addigra közbeszólt. Mire megtaláltam, Bristow magányosan haldoklott. A láztól félig önkívületi állapotban volt, de megismert. Könyörgött, hogy hívjak hozzá orvost. Harry évekkel később felvilágosított, hogy valószínűleg az orvos sem tudta volna megmenteni. – De nem ez a lényeg, ugye? – kérdezte Calista szelíden. – Több dolgot is tehettem volna. Vehettem volna ópiumot, vagy valami más szert, amivel könnyíthetek a szenvedésén. Fogadhattam volna ápolónőt mellé. De elmentem, és magára hagytam őt, Calista. Három napra rá a folyóból húzták ki. Önkívületi állapotában elvonszolhatta magát az egyik dokk széléig, ahol vagy beugrott, vagy beleszédült a vízbe. Ezt már sohasem fogjuk megtudni, de nem is érdekel igazán. – Nagyon örülök, hogy nem kellett megölnie őt – jelentette ki Calista. – Tudom, hogy a családja védelmében tette volna, és megérteném. De örülök, hogy nem kell hordoznia ezt a súlyos terhet. A levegő megállt a könyvtárszobában. A férfi félt megtörni e mozdulatlan csendet, de fel kellett tennie a kérdést. – Tényleg? Úgy értem, valóban megérti? Átléptem egy határvonalat, Calista. Hagytam, hogy Bristow meghaljon. Ha akkor nem haldoklik, én végeztem volna vele. Calista pár lépéssel közelebb ment hozzá. – Látom, azóta sem hagyja békén az a tudat, hogy mit tett, és hogy mit kellett volna tennie – mondta. – Együtt érzek, amiért szembe kellett néznie személyiségének ezzel a vonásával. Nem lehet könnyű együtt élni az önmagáról megtudott igazság birtokában, de azt hiszem, eléggé meggyászolta már az elvesztett ártatlanságát. Itt lenne az ideje, hogy tovább élje az életét. A férfi döbbenten bámult rá. – Gondolja, hogy ezt csináltam mostanáig? Gyászoltam az igazságot, amit megtudtam magamról?

– Nagyon úgy néz ki – bólintott Calista, és lehajolt, hogy fölvegyen még néhány dossziét és jegyzetlapot a földről. – Javasolom, hogy nagyobb bizalommal legyen önmaga iránt, uram. Ön becsületes ember, aki önmagát is kész volt feláldozni azokért, akikért felelősséggel tartozott. Én ezt tiszteletre méltónak tartom. Önnek is tisztelnie kellene saját magát. – Calista, ami a mai éjszakát illeti. És az ön ártatlanságát… – Biztosíthatom, már régtől fogva nem voltam ártatlan. – Kiegyenesedett, és letette a dossziékat az íróasztalra. – Egy nő sem képes megőrizni az illúzióit, ha önállóan kell megállnia a helyét az életben. És lényegében ezt jelenti az ártatlanság, nem? Az illúziókat. – Úgy látom, mindketten eléggé megcsömörlöttünk. – Valóban – nézett a férfira kényszeredett mosollyal Calista. – És ezzel nem vagyunk egyedül. Én biztosan nem. Minden nevelőnő és minden társalkodónő, akit csak ismerek, éppolyan realista, mint én. – Hirtelen elhallgatott, és lenézett a kezében lévő dossziékra. – A nevelőnők. Igen, hát persze. – Most miről beszélünk? – A Grant Agency által kiközvetített, meggyilkolt nevelőnőkről. – Lerakta a dossziékat az asztalra, és lapozgatni kezdett bennük. – Mrs. Grant azt mondta, hogy a három nőt korszerű biztonsági koporsóban temették el. – Mit keres? – Egyik nő sem volt a mi ügynökségünk kliense. De, mint említettem, volt két nevelőnő ügyfelem, akiket a Grant Ügynökség küldött. Mindketten sikeresen párra találtak. Mintha egyikük azt mondta volna nekem, hogy beajánlott egy másik nőnek az ügynökségnél. De az a nő nem jött el, hogy interjút készítsek vele. – Ez miért olyan fontos? – Nem tudom. De nyugtalanít. Halványan emlékszem, hogy feljegyeztem a nevét. Leült az íróasztalhoz, és kinyitotta a dossziékat. Trent letelepedett az asztal egyik sarkára, és nézte, ahogy Calista gondosan végignézi a jegyzeteit.

– Igen. – Calista ujja megállt az egyik oldalon. – Itt van. Virginia Shipley. Ezt úgy mondta, mintha Trentnek fel kellene ismernie a nő nevét. – Én nem… – kezdte a férfi, majd kis szünet után azt kérdezte: – A titkárnő a Grant Agencynél? – Nem ez volt a neve? Shipley? – De igen, azt hiszem. De mi ennek a jelentősége? – kérdezte Trent. – Az jutott eszembe, hogy Nestor Kettering nagy körültekintéssel szemelte ki az áldozatait. A három meghalt nőben volt néhány közös dolog. – Mindhárman fiatalok voltak, egy szál egyedül álltak a világban, és a Grant Agencynek dolgoztak. Mi következik ebből? – Gondolkozzon, Trent. Hogy tudta kiválasztani Nestor az áldozatait? A maga kútfejéből nem jöhetett rá, kik a fiatal, egyedülálló és nem utolsósorban szép nők. Mégis sikerült három ilyen hölgyet találnia a Grant Agencynél. Csak akkor kezdett virágot küldözgetni nekem, amikor ez a három már halott volt. Trent fejében kezdett világosság gyúlni. – Úgy véli, hogy hozzáférhetett a Grant Agency nyilvántartásához, ugye? – kérdezte. – Valaki megengedte neki, hogy kiválassza az áldozatát. – És ki férhet könnyebben hozzá a személyi anyagokhoz, mint a titkárnő?

Negyvennégy

Mrs. Grant türelmetlenül dobolt mutatóujjával az íróasztalon. – Sajnos Miss Shipley ma nem jött be az irodába. Még arra sem vette a fáradságot, hogy pár sorban megindokolja a távolmaradását. Csak arra tudok gondolni, hogy az éjjel megbetegedett. Mindig teljesen egészségesnek tűnt, de az ember sohasem tudhatja, nem igaz? – De – felelte Calista. – Nagyon fontos, hogy beszélni tudjunk vele. Megmondaná nekünk a lakáscímét? – Miért? – Mrs. Grant jól látható balsejtelemmel nézett Trentre. – Miss Shipley-t akarja helyettem szerepeltetni az új regényében? – Jaj, dehogyis, eszemben sincs – felelte Trent. – De feltétlenül beszélnem kell vele, hogy pár apró részletben megerősítsen. Hálás lennék, ha volna olyan szíves, és elárulná a lakáscímét. – Mik lennének pontosan azok a dolgok, amiknek a megerősítését várja tőle? Talán én is tudnék segíteni. – Nos, jó – adta be a derekát Trent. – Többek között azt szeretnénk megtudni, hogy ismer-e Miss Shipley egy Nestor Kettering nevű férfit. – Sohasem hallottam erről az úrról. Nincs Kettering nevű ügyfelem. Honnan ismerné őt Miss Shipley, és miért olyan fontos önnek ez az információ? Calista elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye az irányítást. – Megmondom, miről van szó, Mrs. Grant – kezdte. – Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy Nestor Kettering nagyon veszélyes ember. Szerintünk több nő halála száradhat a lelkén. Ha valóban így van, akkor Miss Shipley nagy veszélybe kerülhet.

– Komolyan mondja? – bámult rá dermedten Mrs. Grant, majd visszafordult Trenthez: – Ez nem a regénye cselekményéhez tartozik, ugye? – Sajnos a Miss Shipley iránti aggodalmunk a valóságban gyökerezik – válaszolta Trent. Mrs. Grant láthatóan nem lelkesedett azért, hogy együttműködhet velük, de érthető módon meg volt rendülve. – Megadom a címét – mondta. – Miss Shipley a közelmúltban költözött egy nagyon jó környékre. Említett valami olyasmit, hogy örökölt egy távoli rokonától. Tartottam tőle, hogy fel fog mondani. Az volt a benyomásom, hogy talán már nincs szüksége arra a jövedelemre, amit az irodámban a munkájáért kap. Végre rámosolygott a szerencse.

Negyvenöt

Húsz perccel később Trent egy kicsi, de szépen berendezett szalon közepén állt, szemben Calistával. Mindketten Virginia Shipley földön heverő holttestét nézték. A drága selyem nyakkendő, amellyel megfojtották, félrecsúszott véraláfutásos nyakán. – A szerencse nem mosolygott rá – jegyezte meg Trent. – Valaki megölte. – Nestor Kettering – mondta Calista. – Csak ő lehetett. – Elképzelhető, de nem úgy halt meg, mint a többiek. Ez felvet bizonyos kérdéseket. – Nem úgy tekintette áldozatának, mint a többieket, ezért nem a megszokott módon végzett vele – gondolkozott hangosan Calista. – Azért ölte meg, hogy ne beszélhessen velünk. – Ami arra vall, hogy a nő tudott valamit, ami elvezethet minket a tetteshez. – Ugyanilyen okból gyilkolták meg Mrs. Fultont, a temetkezési cikkek boltjának tulajdonosát. – Feltehetően. – Trent kiment a hallba. – Nézzünk körül, mielőtt értesítenénk a rendőrséget. Hátha találunk valamit, ami Miss Shipley és a gyilkosa kapcsolatára utal. – Én átkutatom a hálószobát – ajánlotta Calista. – Egy nő könnyebben vesz észre valami szokatlan dolgot egy másik nő hálószobájában. – Én végigjárom a földszinti szobákat – felelte Trent. Elindult a haliból nyíló kis étkező és konyha felé, Calista pedig fölemelte a szoknyája szélét, és sietős léptekkel fölment a szűk lépcsőn az emeletre. Az első ajtónál, amely a hálószobába nyílt, megállt, és benézett. Az ablak közelében egy kis íróasztal állt. A szekrény nyitva volt,

mintha Shipley-t a lefekvéshez készülődés közben valami megzavarta volna. A magasra tornyozott póthaj, amelyet a Grant Agency irodájában viselt, és a rögzítésére szolgáló hosszú, erős hajtűk szép rendben sorakoztak az öltözőasztalon. Egy nagy méretű, drága tükör tartozott az asztalhoz. A fésű-kefe készlet hátlapja ezüsttel volt bevonva. Az öltözőasztalon a főhelyet egy kis ékszerdoboz foglalta el. Miss Shipley igazán jól élt a titkárnői fizetéséből, állapította meg Calista. Arra gondolt, hogy sok nő az ékszerdobozában tartaná a legértékesebbnek tartott tárgyait, elindult hát az öltözőasztal felé. Már nyúlt az ékszerdobozért, hogy kinyissa, amikor revolverrrel a kezében egy férfi jelent meg a tükörben. Ösztönösen megfordult, s már a szája is nyitva volt, hogy kiáltson Trentnek, de mielőtt egy hang elhagyhatta volna a torkát, a férfi egy ugrással ott termett. Jókora tenyerét a nő szájára csapta, és hátrarántotta őt a mellkasára. Tekintetük a tükörben találkozott, és Calista tudta, hogy ez az ember minden lelkifurdalás nélkül képes lenne végezni vele. – Egy szót se – figyelmeztette a férfi. – Ma már megöltem egy okvetetlenkedő nőt, egy másikat is elhallgattatok, ha kell.

Negyvenhat

Calista meghallotta a lépcsőn fölfelé közeledő Trent lépteit. – Calista? – szólítgatta őt a férfi. Calista, hogy figyelmeztesse Trentet, amennyire lehetett, zajt csapva megpróbálta kitépni magát az idegen szorításából, de foglyul ejtője elrántotta az öltözőasztaltól, és úgy fordult vele, hogy mindketten szembe kerüljenek a hálószoba ajtajával. Trent megjelent a szoba bejáratánál, sétabotját hanyagul tartva a markában. – Egy mozdulat, és lelövöm, utána végzek a nővel is – mondta a fegyveres férfi. – Értem – felelte Trent. A férfi levette a kezét Calista szájáról, hogy még szorosabban átfoghassa a karjával. Valósággal a melléhez préselte. – Ön nyilván Hastings – mondta a férfi. – Ez az idegesítő nő pedig Miss Langley lehet. Tudtam, hogy Shipley előbb-utóbb problémát fog jelenteni, de reméltem, hogy mielőtt túl terhessé válna, meg lehet egyezni vele. – Elkésett, Birch – közölte Trent. Calista heves szívdobogása ellenére is érezte, hogy a férfi az ijedtségtől összerezzen. – Honnan tudja a nevemet? – kiáltott fel fojtott hangon Birch. – Nos, mivel láthatóan nem Kettering, ez volt a következő logikus feltételezés. Történetesen egy sor ember tud róla, hogy Miss Langley és én ma idejöttünk, hogy elbeszélgessünk Miss Shipley-vel. – Ettől tartottam. Önök ketten tönkretettek egy nagyon jövedelmező üzletet. Olyan könnyű volt a fiatal nevelőnők nevét gazdag, élvezetekbe belefásult férfiaknak eladni. Uraknak, akik előszeretettel csábítottak el olyan ártatlan, jó családból való nőket,

akiknél nem kellett attól tartani, hogy egyszer csak megjelenik egy dühös apa vagy fivér. – Eladta azokat a fiatal nőket? – kérdezte Trent. – Díj ellenében neveket, címeket és személyleírásokat szolgáltattam. Az már a kliens dolga volt, hogy elcsábítsa a portékát. De meglepődne, ha tudná, hány gazdag, eltompult érzékű férfi élvezi ezt a fajta vadászatot, ha tudja, hogy a játék végeztével nyugodtan elmehet. És a nevelőnőkkel igazán könnyű dolgunk van. A munkájuk természetéből adódóan sokat vannak egyedül a rájuk bízottakkal. Parkokba és sétálni viszik a gyermekeket, méghozzá többnyire menetrendszerűen. Igazán nem nehéz flörtöléssel próbálkozni, ha valaki tudja, hol találkozhat velük. – És ön ismerte a napirendjüket, mert Miss Shipley-től rendszeres tájékoztatást kapott – szólalt meg Calista. – Shipley mindig tudta, hogy egy áru épp hol tartózkodik, és mi a napi menetrendje. A nők barátnőjükként és bizalmasukként kezelték őt. – Mi történt azokkal a nőkkel, akiket eladott a klienseinek? – kérdezte Trent. – Ki tudja? Úgy képzelem, hogy legtöbbjük az utcán végezte. Néhányan, az okosabbak, mint Shipley is, nyilván titokban tudták tartani a szajhálkodással töltött korszakukat, és új helyen nevelőnősködhettek tovább. Ez már nem tartozott rám. Én csak arról kezeskedtem az ügyfeleimnek, hogy az áru fiatal, tetszetős, jó családból való és egyedülálló. A többit rájuk hagytam. – Ön gyilkolta meg a három nevelőnőt? – érdeklődött mintegy mellékesen Trent, mintha a válasz csak futólag érdekelné. – Miért akartam volna megölni őket? Rengeteg pénzt kerestem azokon az ostoba nőszemélyeken. Valamennyien készséggel elhitték, hogy egy gazdag, tiszteletre méltó férfiú feleségül akarja venni őket. – Olyan mese volt ez, amit hallani akartak – nyugtázta Trent. – Mikor kötött üzletet Miss Shipley-vel? – Még akkor ismertük meg egymást, amikor nevelőnőként dolgozott. Akkoriban nagyon csinos lány volt. De hamarosan megváltozott a külseje, én pedig ráuntam. Végül a Grant Agencynél

helyezkedett el titkárnőként, majd pár évvel ezelőtt megkeresett az üzleti elképzelésével. Azt hiszem, arra gondolhatott, hogy ha értékessé teszi magát számomra, ha az üzleti partneremmé válik, majd újra vonzónak fogom találni. – Ha nem ön, akkor ki ölte meg a nevelőnőket? – faggatta tovább Trent. – Nyilván Kettering. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor már a második nő halt bele egy titokzatos betegségbe. Amikor a harmadik is a föld alá került, beláttam, hogy Kettering bajt jelent. Meg is akartam neki mondani, hogy nem vagyok hajlandó többé neveket szállítani neki a Grant Agency listájáról. Egyszerűen túl kockázatos. De akkoriban kezdett könyörögni, hogy segítsek megszabadulni a feleségétől. Erre láttam lehetőséget, mert nemrégiben értesültem Miss Langley nagyon érdekes vállalkozásáról. – Miss Shipley beszélt önnek az ügynökségemről, ugye? – kérdezte Calista. – Igen. Először mulattam a dolgon. Ön és én ugyanabban az üzletben vagyunk érdekeltek, Miss Langley. – Nem, ez nem igaz, maga gazember! – Már kezdtem azon spekulálni, hogy átvenném a társkereső ügynökségét, de nem találtam meg a módját, hogyan érhetném el a célomat. – Amíg rá nem jött, hogy az egyik kliense, Kettering, abban a helyzetben lehet, hogy ráteheti a kezét a nyilvántartásomra, igaz? – kérdezte Calista. – Elég régóta ismerem Ketteringet, hogy tudjam, ő valamikor elcsábította önt, Miss Langley. – Nem csábított el. – Nevezze, aminek akarja. Kettering futólag említette, hogy nagyon közel állt ahhoz, hogy feleségül vegye, csak aztán megtudta, hogy ön nem egy gazdag örökösnő. Úgy mesélte, mint aki azt gondolja: hajszálon múlt, hogy megmenekült. – Nem ő volt az egyetlen – közölte Calista. – Ezzel azt akarom jelezni, hogy tudtam az ön Ketteringgel való múltbeli kapcsolatáról, de nem voltam tisztában a vállalkozása valódi

természetével, sem a benne rejlő lehetőséggel, amíg Shipley fel nem világosított. Egy sor egyedülálló nő, akik közül többen tisztes jövedelemmel rendelkeznek. Azaz sokkalta értékesebbek, mint a nincstelen nevelőnők. – Úgy gondolta, fel tudja használni Nestort arra, hogy hozzáférjen a női ügyfeleim személyi anyagához – szögezte le Calista. – Feltételezte, hogy visszafogadom őt az életembe. – Tapasztalatom szerint a magányos nők rendszerint szívesen adnak második esélyt egy férfinak – mondta erre Birch. – Tehát alkut kötött Ketteringgel – szólt közbe Trent. – Ha lehetővé teszi, hogy hozzáférjen Miss Langley nyilvántartásához, segít eltüntetni a feleségét. – Nagyon okos következtetés, Hastings – bólogatott Birch. – Mint az el is várható egy detektívregényekre specializálódott regényírótól. Igen, ez volt a terv, de a dolgok szemmel láthatóan félresiklottak. – És most megpróbálja lenyisszantani az elvarratlan szálakat – összegezte Trent. – Elsőként Miss Shipley-től kellett megszabadulnia, mert ő fel tudta volna fedni a kapcsolatot ön és a három halott nevelőnő, valamint az ön által működtetett bordélyházak között. Gondolom, Kettering szerepel a listája második helyén. – Ő volt a következő jelölt, amíg Miss Langley-vel meg nem jelentek itt, Shipley lakásán. Most már önök a szerencsések. Ön rettenetesen a terhemre van, Hastings. Elsőként öntől kell megszabadulnom. Calista érezte, hogy Birch izmai a lövésre készülve megfeszülnek. A karja kétoldalt az oldalához simult. Kinyitotta a jobb kezét, amelyben már ott volt a hosszú, erős, kétágú acél hajtű, amelyet elrejtett a szoknyája redőiben. Pillantása találkozott Trentével, és tudta, a férfi megértette, mit akar tenni. Egy másodperccel sem tétovázhatott tovább. Birch le fogja lőni Trentet. Összeszorította a fogát, és amilyen magasra csak tudta, fölemelte a karját. Hátradöfött a hajtűvel, remélve, hogy az acél

Birch szemébe fúródik, és legalább annyi időre megzavarja őt, hogy Trentnek alkalma legyen akcióba lendülni. Érezte, hogy a hajtű két szára puha húst ér, és felkavarodott a gyomra. Birch fájdalmában és dühében felüvöltött, és ösztönösen olyan erővel lökte félre Calistát, hogy az végigvágódott a földön. Hallotta, hogy eldördül a fegyver, de Trent nem esett el. Birch tehát elvétette a célt. Trent a sétabotját ütésre emelve, egy lendülettel előreugrott. Birch dühös ordítással hátratántorodott. Calista látta, hogy a hajtű nem a szemébe, hanem az arcába fúródott. Amikor Birch kirántotta, vér bugyogott a nyomában. Addigra Trent már ott volt, és botjával teljes erejéből végigvágott a karján. Calista hallotta a csont reccsenését. A revolver tompa puffanással a padlóra esett. Birch felüvöltött, és az ajtó felé menekült. Trent követte. Mindkét férfi eltűnt a hallban. Egy újabb rémült ordítás hallatszott. Birch, gondolta Calista. Nem Trent. Az ordítást tompa puffanások rémítő sorozata követte a lépcső felől. Calista felkászálódott a földről, s a szoknyáját megemelve kirohant a hallba. – Trent! – kiáltotta. A férfi a lépcső tetején állt. Sértetlenül. Calista odafutott hozzá. – Jól van? – kérdezte Trent. – Jól – felelte Calista. – És ön? – Én is. Lenéztek a lépcső alján mozdulatlanul elterülve fekvő Birchre. Calistának úgy tűnt, mintha a feje furcsa szögben állna. Trent lassan elindult lefelé a lépcsőn. Amikor leért, két ujját Birch nyakához érintette. Egy perc múlva fölnézett, és megrázta a fejét. Calista ekkor már biztos volt benne, hogy pillanatokon belül rosszul lesz. Lerogyott a legfelső lépcsőfokra, és két karjával átfogta magát.

– Megöltem – suttogta. – Nem – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Trent. – A hajtű nem ejtett rajta halálos sebet. Megbotlott, legurult a lépcsőn, és a nyakát törte. Calista bólintott, és néhányszor egymás után mély levegőt vett. – Jöjjön. Beültetem egy kocsiba, aztán hívok rendőrt – mondta Trent. – Várjon, előbb még tennem kell valamit. – Calista nagy nehezen felállt. – Nem volt időm, hogy átkutassan Shipley íróasztalát. A kis jegyzetfüzet az egyik fiók mélyére volt eldugva.

Negyvenhét

Visszaértek Cranleigh Hallba, ahol egyenesen a könyvtárszobába mentek. Trent az ablaknál állt, Eudora pedig a kandalló előtt ülve kortyolgatott egy csésze erős teát, amit Mrs. Sykes hozott neki. Andrew egy újabb tálca szendvics ellen indított támadást. – Egy napon nagyon szeretnék valami egészen hétköznapi dolgot csinálni, amikor elmegyünk együtt valahova. Például sétálni a parkban, vagy ha egy kis izgalomra vágyunk, megnézni egy színdarabot – mondta Trent. – Akármelyik újdonságként fog hatni – bólintott Calista, aki az íróasztalnál ülve a Shipley hálószobájában talált jegyzetfüzetet lapozgatta. Calista idegei pattanásig feszültek, annyira, hogy attól tartott, aznap éjjel sem fog sokat aludni. De legalább már nem érezte magát rosszul. Shipley jegyzeteinek tanulmányozása figyelemelterelőnek is bevált. – Elizabeth Dunsforth, Jessica Forsyth és Pamela Townsend. Így hívták a három halott nevelőnőt – mondta. – De rajtuk kívül több név is fel van sorolva ebben a könyvecskében. És minden név mellett szerepel valamilyen összeg. Huszonöt font és így tovább. Eudora összerázkódott. – Ennyit fizetett Dolan Birch azoknak a nőknek a nevéért és lakáscíméért, akiket aztán eladott az ügyfeleinek. – Ha belegondolok, hogy Birchnek volt képe úriembernek nevezni magát – füstölgött Andrew. – Hozzá képest Jonathan Pell az erkölcsösség mintaképe. – Van más érdekesség is abban a naplóban? – nézett Trent Calistára.

– Nincs, hacsak nem vesszük ide az én nevemet – válaszolta Calista. – Eszerint Miss Shipley ezer fontért adott el engem Dolan Birchnek. Trent álla megfeszült. – Potenciálisan ön volt mind közül a legértékesebb portéka. Amikor Shipley eladta a nevét, egyszersmind eladta az egész ügynökségét, vele együtt az egyedülálló nők egy újabb sorát, akiket Birch vagyonos kliensei elcsábíthatnak, majd minden további nélkül elhagyhatnak. – Vagy ha a hölgyek eléggé vagyonosak, akkor elcsábíthatnak, és a pénzükért feleségül vehetnek – tette hozzá Eudora. Calista becsukta a könyvecskét. – Valamelyik ügyfelem, aki a Grant Agencytől jött, nyilvánvalóan olyan embert avatott a bizalmába, akit nem kellett volna. – Kétségtelenül úgy gondolhatta, hogy szívességet tesz Miss Shipley-nek, ha az ön ügynökségét ajánlja neki – vélte Eudora. – Shipley ehelyett eladta az információt egy olyan embernek, akitől azt remélte, hogy szeretni fogja őt, ha értékessé teszi magát előtte. Ez olyan szomorú – ingatta a fejét Calista. – De legalább megismertük a történet egy újabb fejezetét. – Trent átvágott a szobán, és kiválasztott egy szendvicset Mrs. Sykes tálcájáról. – Megtudtuk, mi a kapcsolat Kettering és Birch, a Grant Agency és ön között, Calista. Calista becsukta a noteszt, és mutatóujjával szórakozottan dobolni kezdett a fedelén. – Csak azt nem értem, hogy miért ölte meg Nestor Kettering azt a három nőt. Kétségkívül elcsábította, de miért kellett megölnie őket? – Biztosan őrült – jelentette ki Eudora. – Ahogy Harry megmondta, valami bizarr rögeszme rabja lehet. – Talán azért végzett a nőkkel, hogy egyszer és mindenkorra eltüntesse a félrelépései bizonyítékát a felesége elől – kockáztatta meg a szemöldökét ráncolva Andrew. – Kétlem, hogy sokat törődne a felesége érzéseivel – jegyezte meg Calista. Trent a kezében lévő szendvics maradékát nézte.

– Ez korántsem biztos – mondta elgondolkodva. – Lehet, hogy nagyon is törődik a felesége érzéseivel. – Nehéz elképzelnem – felelte Calista. Trent Andrew-ra nézett. – Azt mondta, hogy Anna Kettering apja úgy próbálta megvédeni a lányát, hogy a végrendeletében kikötötte, ha a lányával történne valami, a pénzét távoli rokonok kapják. – A szobalány ezt mondta nekem – bólintott Andrew. – Mi van akkor, ha a végrendelet egy lépéssel tovább ment? – folytatta Trent. – Ha Mrs. Kettering maga rendelkezik az örökségéről, akkor dönthet úgy is, hogy elhagyja a férjét. – És viszi magával a pénzét – fejezte be Calista nagyon halkan. – Egy olyan ember, mint Kettering, ezt elég oknak tarthatja, hogy gyilkosságra vetemedjék – jelentette ki Andrew.

Negyvennyolc

Jonathan Pell nyájasan Trentre mosolygott. – Igaza volt – mondta. – Érdeklődtem Dolan Birch után, legalábbis amíg meg nem tudtam, hogy tegnap volt olyan szíves, és legurult egy lépcsőn. – És mit tudott meg róla? – kérdezte Trent. Calistának az volt az első benyomása Petiről, hogy nem úgy néz ki, mint egy gengszter. Előkelő megjelenésű, jól öltözött, kitűnő modorú és viselkedésű férfi volt. Ha jelentkezett volna az irodájánál, habozás nélkül elfogadja lehetséges klienséül. Az is felvetődött benne, hogy ha együtt látja őt Trenttel egy zsúfolt teremben, semmit sem tudva róluk, inkább Trentről feltételezte volna, hogy gengszter. És nem is csak a sebhelyei miatt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy adott körülmények között mindketten egyformán veszélyesek tudnának lenni. Egy elhagyatott temető végében álló, zárt kocsiban ültek hármasban. Pell jellegtelen konflisban érkezett. A kocsis ezzel szemben korántsem tűnt annyira jellegtelennek. A kocsisok vastag, bő szabású köpenyét és lehajtott karimájú kalapját viselte, de feltűnően széles válla, és egy bokszolóénak is beillő, nagy és erős keze volt. A sűrű köd még biztonságosabbá tette a találkozó színhelyét. Calista csak a legközelebbi néhány sírkövet látta. Valami borzongató fagyosság volt a levegőben, és nem csak az időjárás miatt. Hogy tudott az ő nyugodt, rendhez szokott, magányos élete ilyen bizarr fordulatot venni?, töprengett. Az utóbbi napokban minden volt, csak nem magányos. Teljességgel elmúlt az az érzése, mintha egy külső szemlélő perspektívájából figyelné a saját életét. Olyan volt, mintha hosszú

álomból ébredt volna fel. Az elmúlt napokban erős érzelmek zűrzavaros keverékét élte át – félelmet, dühöt, elszánt élni akarást, és egy lélegzetelállító szenvedélyt. És még valami mást is. Trentre nézett, aki épp komoly beszélgetésbe merült Jonathan Pell-lel. Szerelmes lettem. Szóval ez ilyen. A felismeréstől elakadt a lélegzete. – Mi érdekeset tud elmondani nekünk? – kérdezte Trent Jonathantól. – Bizonyos környékeken hírül adtam, hogy Dolan Birchcsel kapcsolatban minden információra vevő vagyok – kezdte Pell. – Történetesen egy ideje már keringtek róla pletykák, amiket elengedtem a fülem mellett, mivel Birch ténykedése nem sértette egyik vállalkozásomat sem. – Mi újat tudott meg róla? – A jelek szerint Birch valójában az a fajta bűnöző volt, aki egy előkelő klientúrának, azon belül is főleg vagyonos uraknak tesz különféle szolgálatokat. Calista összeszedte magát, és figyelmét a beszélgetésre összpontosította. – Tudjuk, hogy fiatal nevelőnők nevét és címét adta el pénzért a klienseinek – szólalt meg. Pell undorral húzta el a száját. – Úgy van. De nemcsak ezzel foglalkozott. Másféle szolgálatokat is felajánlott azoknak, akik meg tudták fizetni. Gyanítom, hogy eltüntethetett néhány feleséget és rokont, akik egy örökség megkaparintása útjában álltak. – Birch saját elmondása szerint belement, hogy megszabadítja Ketteringet a feleségétől – közölte Trent. – De meghalt, mielőtt azt is elmondhatta volna, hogyan szándékozott végrehajtani a tervét. – Azt hiszem, én tudom a választ – mondta Pell. – Megtudtam, hogy pár napja jegyet váltott egy tengerparti kis faluba, Seacliffbe tartó reggeli vonatra. Még aznap, az esti vonattal vissza is jött. Tegnap elküldtem egy emberemet Seacliffbe, hogy kérdezősködjön. – Mi késztette erre? – tudakolta Calista.

Trent ránézett. – Dolan Birch nem az az ember volt, aki egy napra elutazik egy kis faluba, hacsak nincs ott valami fontos elintéznivalója. – Pontosan – bólintott Pell. – Az olyan társadalmi helyzetű emberek, mint ő, New Yorkba vagy Rómába utaznak, ha levegőváltozásra vágynak. Ő viszont egy meglehetősen unalmas kis tengerparti faluba tett egynapos látogatást. Calista előrehajolt, és kesztyűs kezét szorosan összekulcsolta; hirtelen támadt egy előérzete. Tudta, hogy Trent is feszülten figyel. – Mit tudott meg? – kérdezte. – Az emberem a nap nagy részét egy helyi kocsmában töltötte. Megtudta, hogy nem messze a falutól, egy régi udvarházban valami nagyon különös vállalkozást működtetnek. A ház tulajdonosa látszatra tengerparti szállodát és gyógyfürdőt üzemeltet egy teljes diszkréciót igénylő exkluzív vendégkör számára. A vendégek zárt hintókon érkeznek. – Nem értem – szólt Calista. – Miért fontos ez? – Azért, mert az emberem szerint a faluban az a hír járja, hogy a szálloda vendégei rendszerint hosszabban időznek ott. És amikor elmennek, mindig egy másik zárt hintóbán távoznak a szállodából. Az udvarház magas fallal van körülvéve, a kaput állandóan zárva tartják, és őr vigyázza. – Arra céloz, hogy a gyógyfürdő tulajdonosa valójában egy magán-elmegyógyintézetet működtethet? – kérdezte Trent. – Szerintem igen – felelte Pell. – De az ügynököm egy másik szóbeszédet is hallott. Mégpedig azt, hogy a ház tulajdonosa hajlandó egy vendéget véglegesen is eltüntetni. Bizonyos ár ellenében. – Még ha ez igaz volna is, mi haszna lenne ebből Ketteringnek? – vetette közbe Calista. – Ha az értesüléseink helyesek, a vagyon akkor is elvesz számára, ha megpróbálja megöletni a feleségét, és akkor is, ha az asszony meghal. – A kritikus szó ebben az esetben az eltüntetni – válaszolta Pell. – Értem, hogy mit mond – szólt elgondolkodva Trent. – Az a kérdés, hogy mi történik akkor, ha úgy tudni, Anna Kettering huzamos ideig élvezi a gyógyfürdőzés áldásait. Egy idő után azt a

látszatot is lehet kelteni, hogy egy tengeri hajóút kedvéért hagyta ott a fürdőt. – Hónapok, de akár évek is eltelhetnek, mire valakinek feltűnne, hogy régóta nincs Londonban – tette hozzá Pell. – Már ha egyáltalán bárkinek is feltűnne – jegyezte meg Calista. – Anna Ketteringnek nincsenek közeli rokonai, csak távoliak, valahol Kanadában. Sohasem tudnák bebizonyítani, hogy valami szörnyűség történt vele. – És hogy tudná bárki is bebizonyítani, hogy bebörtönözték, vagy hogy meghalt? – kérdezte Trent. – Mindössze pár hamisított papírlap kellene, és a vagyon Kettering kezébe jutna. – Amit könnyen elő lehetne állítani, feltéve, hogy Anna nincs jelen, és nem tudja megcáfolni a papírok valódiságát – tette hozzá Pell. – A terv sikere azon múlna, hogy a holttestet soha ne találják meg, de az sem okozna nehézséget – összegezte Trent. – Egy embert számtalan módon el lehet tüntetni. Ha jól belegondolunk, ez például egész szellemes megoldás. Calista meglepetten nézett rá. A derű egy szikrája villant fel egy pillanatra Pell mindig hűvös tekintetében. – Ahogy már nemegyszer megjegyeztem, szerencse, hogy nem az én világomban próbált boldogulni, Hastings – mondta. – Az az érzésem, hogy komoly vetélytársnak bizonyulna.

Negyvenkilenc

Trent a könyvtárszobán átvágva az ablakhoz ment, és kinézett a messzire nyúló kertre. – Be akar menni Ketteringék házába – mondta Calista halkan. – Már nem halogathatom tovább – felelte Trent. – Más módon nem kereshetek bizonyítékot Kettering személye és azoknak a nőknek a halála közötti kapcsolatra. – Kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy mielőtt egy ekkora kockázatot vállalna, megpróbálkozhatnánk valami mással. Fogalmam sincs, hogy beválik-e, elismerem, kevés rá az esély, de nincs sok vesztenivalónk. – Meg akarja osztani Mrs. Ketteringgel az aggodalmainkat – fordult szembe vele Trent. – Az a legkevesebb, hogy figyelmeztessük a férjére. – Mondtam önnek, hogy nem fog beszélni, de még ha megtenné is, a feleség nem tanúskodhat a férje ellen – rázta a fejét Trent. – Az életébe kerülhet, ha segít nekünk. Ha valóban tudja, hogy mi történik, meg fogja érteni ezt. Csapdában van. – Legalábbis sejtenie kell, hogy mit művel a férje – erősködött Calista. – De azt hiszi, hogy nincs hová fordulnia. Hát nem érti? Ezért keres segítséget a szeánszokat tartó médiumoknál. Kétségbe lehet esve. Legalább föl kellene ajánlanunk neki a segítségünket. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk.

Ötven

Anna Kettering úgy tervezte, hogy aznap délelőtt vásárolni megy. – Hogy képes ilyen normális életet élni? – csodálkozott Calista. – Hiszen egy gyilkoshoz ment feleségül, az isten szerelmére! – Nem győzöm emlékeztetni rá, hogy valószínűleg nem tud a férje szokásairól – felelte Trent. – Tud – jelentette ki Calista. Egy női szabó üzlete előtt, bérkocsiban ülve várták Mrs. Kettering megjelenését. Andrew értesítette őket pár sorban, hogy Kettering elhagyta a házat, és útban van a klubja felé. Mire Calista és Trent megérkeztek Ketteringék házához, az asszony épp beszállt egy kocsiba, hogy lebonyolítsa az aznap délelőtti vásárlásait. – Lehet, hogy végül épp ez lesz a szerencsénk – vélekedett Trent. – Könnyebb lesz rávenni őt, hogy egy forgalmas utcán beszélgessen velünk, ahol többé-kevésbé névtelennek tudhatja magát. – Igen, értem, mire gondol. Ekkor nyílt a szabóság ajtaja, és kilépett rajta Mrs. Kettering, mögötte két nagy csomaggal a kezében egy fiatal alkalmazott. – Most vagy soha – mondta Calista. Trent kiszállt, és lesegítette őt a kocsi lépcsőjén. Karon fogta, és átkísérte a forgalmas utcán. – Mrs. Kettering – szólította meg az asszonyt Calista szándéka szerint udvarias, de határozott hangon. – Örvendek. Meginna velem és Mr. Hastingsszel egy csésze teát? A sarkon van egy nagyon kellemes kis teázó. Anna gyorsan odafordult, és a szeme tágra nyílt. Karcsú, kecses alakja megremegett a döbbenettől és az ijedtségtől. Milyen izgatott lett, gondolta Calista.

– Ismerjük egymást? – Anna szorongó pillantást vetett Trentre, mielőtt visszafordult volna Calistához. – Sajnos nem emlékszem… Calista elébe állt, egészen közel, és halkan beszélni kezdett. – A nevem Miss Langley. Calista Langley. Az úr pedig Mr. Trent Hastings. – Észrevette, hogy Anna el akar menekülni, ezért kis szünet után hozzátette: – Az író. Ez egyszer Trent neve nem váltott ki látható hatást. – Nem értem – mondta Anna. – Egészen biztos vagyok benne, hogy még soha nem találkoztam egyikőjükkel sem. – Mrs. Kettering, feltétlenül beszélnem kell önnel a férjéről – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Calista. – Félek, hogy ön veszélyben van. Ha így lenne, mi talán a segítségére lehetünk. – Honnan veszik a bátorságot? – lépett egyet hátra rémült tekintettel Anna. – Fogalmam sincs, miről van szó. Hagyjanak békén mind a ketten. Most rögtön vigyen vissza a Lark Streetre – szólt oda a kocsisnak. – Igenis, asszonyom. A kocsis fölsegítette Annát a kocsiba, amelynek ajtaja becsapódott az asszony mögött. Calista nézte, amint a jármű eltűnik az utca forgatagában. – Borzasztóan meg van rémülve. Biztos vagyok benne. – Ennyit a tervéről – állapította meg Trent. – Úgy látszik, kénytelenek leszünk az enyémre hagyatkozni. Ha Anna Kettering tartja magát a napirendjéhez, akkor holnap este részt vesz egy szeánszon, és a személyzet erre az időre kimenőt kap. Kettering minden bizonnyal késő éjszakáig a klubjában fog kártyázni. Amíg mindenki oda van, ellátogatok a Lark Streetre, és meglátom, mit találok ott.

Ötvenegy

Anna a hálószobája ablakából figyelte az utcát. Az éjszaka mintha sohasem akart Volna véget érni. Már majdnem hajnal volt, mire Nestor végre hazaért. Kiszállt egy egyfogatúból, és keresgélni kezdte a kulcsát. Részeg volt, mint rendesen. Anna elfordult az ablaktól, és a sötét szobában állva hallgatta férje nehéz lépteit a lépcsőn. Az ajtó alatti kísérteties fény pár pillanatig villódzott, amikor elhaladt előtte. Aztán hallotta, hogy a folyosó végén bemegy a saját hálószobájába. A nászútjuk óta nem aludtak összenyitható szobákban. Akkoriban még boldog önfeledtségben szerette Nestort. Csak lassan ébredt rá, hogy a férje semmibe veszi őt. Megragadta a pongyolája mindkét hajtókáját, és eldöntötte, hogy szembenéz vele. Meg kellett tudnia az igazságot. Meggyújtott egy gyertyát, kinyitotta az ajtót, és végigment a hosszú, árnyékokkal tele folyosón Nestor hálószobájának ajtajáig. Hallotta, amint a férje odabent jön-megy, vetkőzik, összeszedte a bátorságát, és kettőt koppantott az ajtón. Hirtelen csend támadt odabent. Aztán Nestor kinyitotta az ajtót. – Mi az ördögöt akarsz? – kérdezte az italtól kásás hangon. – Ma Calista Langley megállított az utcán. Nestor pár pillanatig néma döbbenettel bámult rá. – Miről beszélsz? – Nem volt egyedül. Vele volt Mr. Hastings, az író. – Mit akart tőled Langley és Hastings? – kérdezte Nestor fojtott dühvel. – Nem tudom – felelte Anna, és hátrált egy lépést. – Miss Langley azt mondta, hogy beszélni akar velem. Természetesen nem voltam

hajlandó beszélni vele. Végtére is nem voltunk egymásnak bemutatva. Beszálltam a kocsiba, és egyenesen hazajöttem. – Ördög és pokol. – Nestor, mondd meg, kérlek, miről van szó? Mit csináltál? – Menj, és feküdj vissza, ostoba nőszemély. Nem érted, amit mondok? Látni sem bírlak. Életem legnagyobb baklövése volt, amikor elvettelek. Azzal Nestor bevágta az ajtót. Anna egy percig még mozdulatlanul állt odakint, azután lassan visszaballagott a szobájába. Tovább már nem menekülhetett el az igazság elől. Hónapok óta tudta, hogy csak az apja végrendeletében megfogalmazott kikötések tartják vissza Nestort attól, hogy módját ejtse a tőle való megszabadulásnak. De most azt is megértette, hogy nem támaszkodhat tovább erre a gyenge védelemre. Ma éjjel meglátta, mi van Nestor szemében. Gyilkos szándék. Kétségtelenül az volt a fejében, hogy ha egyszer talált egy gazdag örökösnőt, akkor talál majd másikat is. Menekülnie kell.

Ötvenkettő

Calista végignézett a szobát megtöltő, egymással vidáman csevegő embereken, és megállapította, hogy szemmel láthatóan jól érzik magukat. A fotografálásról szóló előadás témájához mindenki hozzá tudott szólni, így most a teasütemény eszegetése és a limonádé vagy tea kortyolgatása közben lelkesen taglalták a hálás témát. – Gratulálok – lépett hozzá közelebb Eudora. – Ez a szalon is remekül sikerült. Nagyon tanulságos volt a fotográfiáról szóló előadás, és Mrs. Sykes kitűnő teáját is élvezettel fogyasztják a kliensei. – Örömteli esemény, ha egy kiállítás vagy előadás jól sikerül – ismerte el Calista. – De nincs mindig így. Legközelebb szeretném az ön utalásos módszere segítségével tudományosabb alapon összehozni az embereket. Talán megkísérelhetnénk temperamentum szerint kategorizálni őket. – Nem gondolja, hogy meglehetősen nehéz lenne ilyen célra használható kategóriarendszert szerkeszteni? Persze tágan értelmezve, mint például hogy valaki visszahúzódó-e vagy társaságkedvelő, bizonyára osztályozni lehetne a klienseit, de abban már nem vagyok biztos, hogy ennek alapján meg tudná állapítani, ki lenne megfelelő partner egy adott személy számára. – Igaza van. Gyakran elcsodálkozom azon, hogy az összejövetelek során kik között alakul ki szorosabb kapcsolat. A legsikeresebbek nem mindig láthatók előre. – Calista figyelte, ahogy egy komoly külsejű, harminc-egynéhány éves fiatalember közeledik feléjük. Elmosolyodott. – Mindazonáltal örömmel mondhatom, az például a legkevésbé sem lep meg, hogy ön és Mr. Tazewell élvezik egymás társaságát.

Eudora szeme felragyogott, amikor meglátta, hogy Edward Tazewell, egy pohár limonádéval a kezében, utat vág magának a tömegen át. – Mr. Tazewell – üdvözölte nyájasan Calista. – Örülök, hogy el tudott jönni a mai előadásra. Remélem, élvezte. – Csodálatos volt – felelte a férfi, de közben Eudorát nézte. – Hoztam kegyednek egy pohár limonádét, Miss Hastings. – Köszönöm, uram. – Eudora átvette a poharat Tazewelltől. – Igazán nagyon figyelmes. – Az előadás kíváncsivá tett, hogy vajon lehet-e a fotográfiát események rögzítésére is használni – mondta Edward elgondolkodva. – Jelenleg elég nehézkes módszert alkalmaznak rá. Egy sor állóképet kell készíteni, amiket azután ráillesztenek egy forgó üveglemezre. Gondolják el, mi lenne, ha ezzel a módszerrel élő eseményeket lehetne rögzíteni fényképezőgéppel! – Én több alkalmazást is el tudok képzelni egy ilyen fotómasina számára – felelte Eudora. – Különösen a szórakoztatás világában. Például filmre lehetne venni egy színpadi előadást, amit később újra meg újra meg lehetne nézni. – Micsoda briliáns ötlet! – kiáltott fel Edward. – Volna kedve sétát tenni velem a kertben, ahol aprólékosan megbeszélhetnénk ezt a dolgot? – Ezer örömmel – válaszolta Eudora. – Kegyed telis-tele van kreatív ötletekkel, Miss Hastings – lelkesedett Edward. – Engem is megihlet. – Azzal karon fogta Eudorát. Eudora mosolygott, de közben kérdő pillantást vetett Calistára. – Megbocsát nekünk? Ha szüksége van rám, itt maradok, és segítek a vendégek körül. – Menjen csak, elboldogulok magam is – nevetett Calista. – Ha emlékszik, nem ez az első szalon, amelynek a háziasszonya vagyok. Élvezzék a kertet. – Ezt megígérhetem – felelte Eudora, és kacsintott. Calista nézte, amint a két ember eltűnik a nyitott teraszajtó mögött. Szép pár, gondolta. Csak még arról kellene Eudorának meggyőznie magát,

hogy Trent egész jól meglenne úgy is, ha nem ő vezetné a háztartását – feltéve persze, hogy nem tartóztatják le, vagy nem ölik meg ma éjszaka, mialatt átkutatja Ketteringék kastélyát, ahogy eltervezte. E pillanatban Trent a ház hátsó traktusában lévő kis nappaliba félrevonulva az alkalmazandó stratégia kimunkálásán dolgozott Andrew-val. Calista ez idáig csupán a terv körvonalait ismerte. A két férfi halk hangon épp azt beszélte meg, hogy Andrew a ház előtt, az utcán fog őrt állni, és ha látja, hogy valaki hazafelé közeledik, mialatt Trent még a házban van, kettőt belefúj a sípjába. A sokaságon átvágva Mrs. Sykes jelent meg Calista előtt, arcán aggodalmas kifejezéssel. – Elnézést, asszonyom, Mrs. Kettering van itt. – Micsoda? Egyedül jött? – Igen. Egy kocsi várakozik a ház előtt, a tetején valami poggyásszal, de senki sem ül benne. Azt mondja, rendkívül fontos hírt akar megosztani önnel. Nagyon zaklatottnak látszik. Azt kéri, hogy most azonnal beszélhessen önnel, négyszemközt. – Hol van most? – Bevezettem a dolgozószobájába. – Máris megyek. A vendégeim nélkülem is elég jól érzik magukat. Kérem, szóljon Mr. Hastingsnek, hogy Mrs. Kettering jött látogatóba. A nappaliban vannak Andrew-val. – Igen, kisasszony. Calista kiosont a hallba, és sietve indult a dolgozószobája felé. Az ajtót csukva találta. Amikor kinyitotta, látta, hogy Anna Kettering az ablaknál áll, és kinéz a kertre. Utazáshoz volt öltözve: sötét színű útiruhát és fátylas kalapot viselt. Az ajtónyitásra gyorsan – túl gyorsan – megfordult. A mozdulat egy megriadt őzére emlékeztette Calistát. – Miss Langley – szólalt meg Anna halk, remegő hangon. – Végtelenül sajnálom, hogy megzavartam. – Anna felhajtotta a fátylát a kalapja karimájára, ezáltal láthatóvá téve a feszültségtől megnyúlt arcát. – Nem sejtettem, hogy vendégei vannak.

– Minden rendben van, Mrs. Kettering. – Calista pár lépéssel beljebb ment a szobába, de az ajtót nyitva hagyta. Nem volt kétsége afelől, hogy Trent rövidesen megérkezik. – Foglaljon helyet, kérem. – Köszönöm, nem, nem maradhatok, úton vagyok, elhagyom Londont. Óriási kockázatot vállaltam azzal, hogy pár percre megálltam itt. – Mi a baj? – Tegnap, amikor az utcán pár szót szólt hozzám, szörnyű rémületbe ejtett. Tudja, hónapok óta egy rémálom az életem, de szüntelenül győzködtem magam, hogy csak a képzeletem játszik velem, az egész csak agyrém. Amikor ön azt mondta, hogy aggódik, mert veszélyben lehetek, tudtam, hogy tovább már nem hagyhatom figyelmen kívül a valóságot. – Mit gondol, mi a valóság? – kérdezte Calista. Anna felszisszent, és egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, jól látható félelem tükröződött benne. – Félek kimondani, de az az igazság, hogy szerintem Nestor… őrült. Valami mozgás támadt az ajtóban. Trent belépett a szobába. Tekintetét Annára szegezte, aki ismét ideges lett, amikor megpillantotta őt. Trent halkan becsukta maga mögött az ajtót. – Mrs. Kettering – mondta. Anna szorongva pillantott Calistára. – Minden rendben van – sietett Calista megnyugtatni. – Mr. Hastings a barátom. – Értem – felelte Anna. – Örülök, hogy van ön mellett egy férfi, aki megvédi. Nem hiszem, hogy a többiek ilyen szerencsések voltak. – Kik voltak a többiek? – kérdezte Calista. – Miss Dunsforth, Miss Forsyth és Miss Townsend. – Anna szája megremegett. – Tudom a nevüket, és a fényképek alapján azt is tudom, hogy néztek ki. – Milyen fényképek? – kérdezte Trent. – Mindig van egy portré – suttogta Anna, és könnyek peregtek le az arcán. – A kulcsra zárt szobában, ahol Nestor a gyűjteményét

tartja. Nem tudom, mi másnak nevezhetném. A fotográfia két-három hónap múlva eltűnik, és egy új kerül a helyébe. – Mrs. Kettering… – kezdte Calista. – Azt mondtam magamnak, hogy ezek a szeretői – folytatta Anna. – Miután az első fotográfiát felfedeztem, hetekig sírva aludtam el. Én bolond, elhittem, amikor elvett feleségül, hogy igazán szeret. – Mikor kezdett gyanakodni, hogy ezek a nők talán nem is a férje szeretői? – tudakolta Calista. – Jó ideig meg voltam győződve arról, hogy a szeretői. Aztán kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy valami szörnyűség történt mindőjükkel. De nem voltam hajlandó tudomásul venni az igazságot. Túl szörnyű volt. Tegnap azonban, amikor ön elébem állt, megértettem, hogy tovább nem csaphatom be magam. Tudja, felismertem önt. – Hogy érti ezt? – Most az ön fotográfiája lóg a falon abban a rettenetes szobában, Miss Langley. A képen sokkal fiatalabb, olyan tizenhat-, tizenhétéves-forma. De tudom, hogy ön az, mert a partecédulán az ön neve szerepel. Calista nagy levegőt vett. – Értem. – Ön mit gondol, mit jelent ez az egész? Vajon mi folyik itt, Mrs. Kettering? – kérdezte Trent. – Nem tudom biztosan. – Anna elfordította a tekintetét, és kinézett a kertre. – De a fotográfiák mellett mindig van egy gyászjelentés. A hangján érezhető remegés átterjedt a testére is, de még a kesztyűs keze is jól láthatóan remegett. – Miből áll az a gyűjtemény, amit az imént említett? – faggatta Trent. – Először mindig néhány memento móri tárgy jelenik meg. – Anna lenézett a kezére, aztán, mintha meglepődne, hogy remegni látja, gyorsan ökölbe szorította. – Olyasmik, amiket egy elegáns temetésre visznek ajándékba. Könnygyűjtő fiola. Jádeköves, kristályokkal kirakott gyűrű. Láncon lógó kisharang. Valamennyi monogrammal ellátva. Aztán hetek alatt egyenként eltűnnek. Végül a portré is

lekerül a falról. A halál időpontja a gyászjelentésen olvasható. Néhány héttel később egy újabb kép kerül fel a falra, és megjelennek a memento móri tárgyak. – Honnan tudja mindezt, Mrs. Kettering? – érdeklődött Calista. – Onnan, hogy ellenszegültem a férjemnek, és bementem a házunk negyedik szintjén lévő kulcsra zárt szobába. Nestor megtiltotta, hogy belépjek oda. Még a szobalánynak sem engedi, hogy bejárjon takarítani. Azt mondja, az az ő sötétkamrája, és a benne lévő vegyszerek veszélyesek. De én tudom, hol tartja a kulcsát, és időnként, amikor elmegy, és a szolgák sincsenek a közelben… bemegyek oda. – És mire következtet mindebből, Mrs. Kettering? – faggatta tovább Calista. Anna pár pillanatig lehunyt szemmel próbálta összeszedni magát. Amikor újra Calistára nézett, a tekintete határozottságot sugárzott. – Mint mondtam, szerintem a férjem őrült – jelentette ki. – Az a gyanúm, hogy megölte azokat a nőket, akiknek a portréi abban a bezárt szobában voltak. Amikor ön tegnap megállított az utcán, rájöttem, hogy el kell menekülnöm, de nem mehettem el anélkül, hogy önt figyelmeztessem. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit megtehetek. A rendőrségre nem mehetek el. Még ha hinnének is nekem, nincs bizonyítékom. – És azok a tárgyak, ott, a bezárt szobában? Azok bizonyító erejűek – vetette ellene Calista. Anna megrázta a fejét. – Attól tartok, ha a rendőrség szembesítené velük, Nestor azt mondaná, hogy ez nála csak egy bizarr hobbi. És hinnének neki. – Hová akar menni? – érdeklődött Trent. – Hagytam egy levelet Nestornak, amelyben megírtam, hogy vidékre utazom hosszabb pihenés céljából – nézett rá Anna. – De mihelyt Londont magam mögött hagyva biztonságban leszek, valami ürüggyel meghagyom a kocsisnak, hogy vigyen a legközelebbi vasútállomásra. Ott majd jegyet veszek valami távoli, nagyon távoli helyre. Senki sem fogja tudni, hová tűntem. Ez az egyetlen reményem. Ha a férjem rájön, hogy tudok az ő… tevékenységéről,

pláne hogy ma idejöttem figyelmeztetni önt, félek, hogy az életemre tör. Most már biztos vagyok benne, csak egy oka van annak, hogy még életben vagyok. – Mire gondol? – kérdezte Calista. – Azt hiszem, apámnak voltak aggodalmai Nestorral kapcsolatban, noha abban biztos vagyok, hogy nem tudta, miféle emberhez megyek feleségül. De abban a tudatban akart meghalni, hogy férjnél vagyok, és nem eshet bajom. A végrendeletében nagyon gondosan rendelkezett az örökségemről. Ha velem bármi történne, a pénzemet távoli kanadai rokonok kapják. Az utóbbi időben már megfordult a fejemben, hogy kizárólag emiatt vagyok még életben. – El akar rejtőzni? – kérdezte Trent. – Igen. Mást nem tudok kitalálni. – Ön nagyon bátor nő, Mrs. Kettering – mondta Calista. – Ellenkezőleg. Ezt a döntésemet semmiképp sem nevezném bátornak. Valójában nagyon is félek. De attól egyenesen rettegek, hogy még egy éjszakát eltöltsek abban a házban, most, hogy már nem tagadhatom le az igazságot. – Hol van ma a férje? – kérdezte Trent. – Nem tudom. Reggeli után szokása szerint elment, és még nem tért vissza. Talán a klubjában van. Egy ideje talán már eszébe sem jut, hogy az én hollétem felől érdeklődjön. A látásomat is alig bírja elviselni. – Segíthetünk valamiben, Mrs. Kettering? – lépett előre ösztönösen Calista. – Köszönöm, Miss Langley, de semmit sem tud tenni értem. El kell tűnnöm. Most elköszönök. A kocsis már biztosan aggódik, hogy így elmaradok. Azt mondtam neki, hogy csak elbúcsúzom egy barátomtól. Azzal elindult az ajtó felé. Trent némi habozás után vonakodva félreállt az útjából, kinyitotta neki az ajtót, és Calistára nézett. – Szeretném látni, hogy Mrs. Kettering rendben elér a kocsijáig – mondta. – Természetesen – bólintott Calista.

Trent kisvártatva visszatért. Komor arccal lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót. – Megtudott még valamit? – kérdezte Calista. – Ezért kísérte ki egészen a kocsijáig, ugye? – Igen, de nem tudtam meg semmit. Egy ijedt nő, aki el akar menekülni. – Mit tegyünk most? – A tervünk változatlan, csak valamelyest egyszerűbb lett Mrs. Kettering távollétével. Andrew-nak így csak a férjet és a szolgákat kell figyelnie, nem érkeznek-e haza, mialatt én körülnézek odabent. Ha szerencsénk lesz, Kettering a megszokott napirendjét követi, és csak a hajnal közeledtével tér haza. – Hallotta, hogy Anna Kettering szerint nincs semmiféle bizonyíték abban a házban. – Mrs. Kettering valószínűleg ha látna, sem ismerne föl egy perdöntő bizonyítékot. A rendőrség más szemmel nézi a dolgokat. – Szegény asszony. Ez a helyzet felőrölte az idegeit. Képzelje csak el, milyen lehet éjjel-nappal együtt élni egy olyan férjjel, akiről az ember sejti, hogy gyilkos.

Ötvenhárom

Nyomasztó volt a nagy házban uralkodó sötétség, noha távolról sem volt vaksötét. A lámpák kis lángra voltak állítva, ennélfogva adtak annyi fényt, hogy Trent ki tudja venni a tárgyakat. Egy percig mozdulatlanul állt a konyha előtti hallban. A kimenőn lévő személyzet a délutánt és az estét házon kívül töltötte. Nestor Kettering nem mutatkozott. A felesége ugyan eltűnt, de Kettering ettől még nyilván továbbra is ragaszkodott a megszokott éjszakai időtöltéseihez. Kis szerencsével hajnal előtt nem is tér haza. Trent a ház ürességét érzékelve megnyugodott. Lassú léptekkel átvágott a hallon. Alapvetően az a kulcsra zárt emeleti szoba érdekelte, amiről Anna Kettering beszélt, de nem akarta, hogy bármi elkerülje a figyelmét, ami bizonyítékul szolgálhat. A dolgozószobában kicsit elidőzött az íróasztalnál. A társasági és üzleti feljegyzéseket érdektelennek találta – ezek ott lapultak minden gazdag háztulajdonos íróasztalfiókjában. Belelapozott a bőrkötéses háztartási naplóba. Egy ember pénzügyi nyilvántartásában mindig rejtőznek titkok, de ezek kifürkészése időt és alapos tanulmányozást igényelt. Visszatette a naplót a fiókba, és fölment az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Csak két szobán látszott, hogy használják. Anna szobájában több üres fiókot és egy majdnem üres szekrényt talált. Látni való volt, hogy annyi holmit vitt magával, amennyit csak bírt. Nestor hálószobája a hall túlsó végéből nyílt. Trent átkutatta a szekrényt és a komódot, de semmit sem talált, amit bizonyítéknak lehetett volna tekinteni. Azzal lépett be az öltözőszobába, hogy épp csak körbepillant, de amikor meglátott egy hatalmas, sötét foltot a szőnyegen, megtorpant.

Vér. Sok vér. De holttest sehol. Kilépett a hálószobából, és elindult föl a lépcsőn a legfelső szint felé, hogy átkutassa a szobákat. Más körülmények között a személyzet lakott volna bennük, de a szobák többsége üres volt. Ketteringéknél a szolgákat az alagsorban szállásolták el. A folyosó végén lévő szoba zárva volt. Elővette az álkulcsát, és kinyitotta az ajtót. Sűrű, nyugtalanító miazma áramlott ki az ajtó mögül, a tarkóján felborzolódtak tőle a hajszálak. A halál jellegzetes szaga. Óvatosan beljebb araszolt a homállyal teli szobába, megtalálta a lámpát, és felcsavarta. Nestor Kettering holtteste hevert a földön. Ez választ ad pár kérdésre, gondolta Trent. Ketteringet a halántékán érte a lövés. A fegyver a szőnyegen, a jobb keze mellett hevert. A falon egy gyászjelentés lógott. Az egyik sorban szerepelt az elhunyt neve: Calista Langley. A halál időpontja még nem volt beírva. Ott volt a fotográfia is, ahogy Anna mondta. Valaki ollóval levágta a Langley család többi tagját, csak Calistát hagyta meg a képen. Trent figyelmesen körbenézett a szobában, azután gyorsan visszament a földszintre. A dolgozószobába betérve magához vette a pénzügyi naplót. Nestor Ketteringnek többé már nem lesz rá szüksége.

Ötvennégy

Újra a könyvtárszobában ültek négyesben – Andrew, Trent, Eudora és Calista. – Gondolja, hogy a felesége ölte meg? – kérdezte Calista. – Aligha lehet hibáztatni érte – válaszolta Eudora. – Nagyon valószínűnek tartom, hogy Anna Kettering a felelős a férje haláláért – szólalt meg Trent. – A kérdés mármost az, hogy ki segített neki. – Mire gondol? – nézett rá Calista. – Ketteringet nem abban a szobában lőtték le – magyarázta Trent. – Ebben biztos vagyok. Akkor sokkal több vér lenne körülötte. Minden jel arra mutat, hogy az öltözőszobájában ölték meg, azután felvonszolták a lépcsőn a tetőtéri szobába. Anna kis termetű nő. A hallon még csak-csak végig tudta volna vonszolni a holttestet, de a lépcsőn már nem bírta volna el. – Igaza van – bólintott Andrew. – Kellett lennie segítségének. Talán rávette az egyik szolgát, hogy segítsen neki. A személyzetnek tudnia kellett, hogy mennyire fél a férjétől. – Benne lehet a dologban akár egy szerető is – jegyezte meg csendesen Eudora. – Anna Kettering egy idő óta kétségtelenül rémült, magányos nő volt. Nem kizárt, hogy valami romantikus viszonyba keveredett. Mindnyájan ránéztek. – Ez az! – kiáltott fel Calista. Felidézte, hogy mi volt a benyomása Anna Ketteringről. – Tudjuk, hogy félt a férjétől, és ezt találta az egyetlen kivezető útnak. Ő vagy a szeretője lelőtte Nestort, és megpróbálták öngyilkosságnak beállítani. Aztán megrémült, hogy vádat emelhetnek ellene gyilkosságért, és elmenekült Londonból.

– Lehetséges – dünnyögte Trent. Belekapaszkodott a kandalló párkányába, és elmerülten nézte a lángokat. – Van némi logika ebben a történetben. Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a rendőrség öngyilkosságnak fogja tartani az esetet. Még ha gyanakodnának is, hogy talán másképp történt, erősen kétlem, hogy komoly nyomozást indítanának. – Nézetem szerint voltaképpen nem fontos, hogyan halt meg Kettering. A lényeg az, hogy halott – állapította meg Eudora. – Igenis fontos – nézett megróvóan a húgára Trent. – Minden kérdésre meg kell találnunk a választ. Eudorát láthatóan meglepte a bátyja szigorú válasza. – Igen, természetesen – hajtott fejet. – Igaza van, uram – mondta ismét Andrew. – Még hátravan, hogy kiderítsük, ki a késelő férfi. – Ehhez előbb még azt kell kiderítenünk, hogy hol lép be ő ebbe a történetbe – válaszolta Trent. – Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy a késes támadó könnyen elment volna akár gentlemannek is – kezdte Calista lassan. – És Jonathan Pell szerint nem áll egyik londoni bandavezér szolgálatában sem. – Mire gondol? – nézett rá Eudora. Calista a naplóra pillantott, amelyet Trent hozott magával Kettering házából. – Az jutott az eszembe, hogy ha a késes ember Ketteringnek dolgozott, akkor elképzelhető, hogy Kettering havi rendszerességgel fizetett neki, méghozzá a jó minőségű öltözéke alapján bőkezűen. Lehet, hogy ennek nyoma van abban a naplóban. – Ahogy Clive Stone szokta mondani, a pénz olyan, mint a gyilkos. Mindig hagy nyomot – jegyezte meg Andrew mosolyogva. Trent elsétált az íróasztal mögé. – Clive Stone azt is elmondja önöknek, hogy kevés dolog vet élesebb fényt egy ház ügyeinek állapotára, mint a család háztartási naplójában szereplő számlák – mondta. – Ez biztosan igaz, de az a napló reggelig várhat – kockáztatta meg Eudora.

– Nyugodtan elmehet mindenki aludni – kapott észbe Trent, és a közepén szétnyitotta a naplót. – Én előbb szeretnék belepillantani ebbe a könyvbe. Senki sem állt fel, hogy távozzon. Ültek nyugodtan, a teájukat kortyolgatva. Következésképpen mindenki ott volt a szobában, amikor kisvártatva Trent fölnézett a naplóból. – Ördög és pokol! – kiáltotta. – Hát persze. Már hamarabb gondolnom kellett volna erre a szempontra. – Miféle szempontra? – kérdezte várakozón Andrew. – A médiumokra – felelte Trent. – A legutolsó Florence Tapp volt. A jelek szerint Anna mostanában járt nála. Itt szerepel a szeánszért fizetett összeg. – Mint említettem, Anna Kettering rendszeresen eljárt szeánszokra – mondta Andrew, majd azt kérdezte: – Miért érdekli önt Florence Tapp? – A médiumok mind csalók és sarlatánok – jelentette ki Calista. – Pontosan – bólintott Trent. – Éppen ezért a legsikeresebb médiumok hihetetlenül jó emberismerők. Ki tudna többet Anna Ketteringről és a problémáiról, ha nem az a nő, aki azt állítja magáról, hogy meg tudja idézni a holtak szellemét?

Ötvenöt

Florence Tapp a pénzes borítékra nézett, amelyet az imént nyújtott át neki Trent. – Mrs. Kettering az apjával próbált kapcsolatba lépni, aki körülbelül egy évvel ezelőtt távozott a másvilágra. Szemmel láthatóan nagyon közel állt hozzá az édesapja. Úgy tudom, az édesanyja belehalt a szülésbe. Calista nyugtalanítónak találta Florence Tapp személyiségét. A spiritiszta médium kicsi, de lakályos házának félhomályos szalonjában fogadta őket. A délutáni napfényt kizárták a behúzott, nehéz függönyök. A tekintélyt sugárzó, terjedelmes bútorokat Calista túl nagyoknak találta a szoba méretéhez képest. Nyilván úgy tervezték őket, hogy elrejtőzhessen mögöttük az az egy vagy két asszisztens, aki egy szeánsz alatt a megfelelő pillanatokban a titokzatos kopogásokat, csilingeléseket és nyögéseket szolgáltatta. A fekete kelmével letakart asztal félre volt tolva. A közepén meggyújtatlan lámpa állt. Florence harmincadik évéhez közeledő vonzó nő volt. Szőke hajzuhataga a hátát verdeste, egzotikus stílusú, könnyű anyagból készült színes ruha és turbán formájú kalap volt rajta. Villódzó színekkel mintázott sálja lazán vette körbe a nyakát, fülében jókora fülbevaló lógott, mindkét csuklóján számtalan, a fülbevalóhoz illő karkötőt viselt. Jóformán minden ujján gyűrű csillogott. Az úri társaság hajlamos volt gyors ítéletet mondani azokról a nőkről, akik ilyen feltűnő holmikban jelentek meg, és kibontva hordták a hajukat, de a médiumokkal kivételt tett. Általában tudomásul vette, hogy akikben megvan a szellemidézéshez szükséges pszichikai érzékenység, azok más vonatkozásban is különcök, méghozzá nem csak a divat terén, de a magánéletükben is.

Közismert volt az is, hogy a szellemidézést űzők olykor zárt üléseket tartanak azon férfi ügyfelek számára, akik megfizetik az exkluzív szeánszok árát. Az utóbbi években sorra jelentek meg a sajtóban találgatások arról, hogy vajon miféle szellemeket ébresztgetnek ezeken az intim együttléteken, de a mégoly rosszindulatú célozgatások sem tudták lehűteni a közönség lelkesedését e szeánszok iránt. Az újságcikkek csak azt érték el, hogy az üzlet még jobban virágzott, és legsikeresebb művelői között sok volt a nő. A nők számára a kevés elfogadható, tisztességes karrier felé vezető út egyike volt a szeánszok tartása. – És tudja, hogy miért akart Mrs. Kettering kapcsolatba lépni az apjával? – kérdezte Trent. – Biztosat nem mondhatok. – Florence gyűrűktől csillogó kezével bizonytalan mozdulatot tett. – De sok olyan klienssel találkoztam már, aki mindenáron valamely szerettével akart beszélni. Rendszerint három kategóriába lehet sorolni őket. Vannak, akik egy hiányzó végrendelet vagy más értékes, eltűnt tárgy hollétét szeretnék megtudni. Vannak, akik a számukra kedves személy elvesztése feletti gyászukra keresnek enyhülést. És vannak, akik szerelmi vagy pénzügyi témában kérnének tanácsot. – Melyik kategóriába sorolja Mrs. Ketteringet? – kérdezte Calista. – Az a furcsa, hogy tulajdonképpen nem tudom, miért akart annyira beszélni az apjával. Először azt hittem, a gyász indította rá. Meg tudtam idézni az apja szellemét, aki tudatta vele, hogy békessége van a túlvilágon, de ez nem elégítette ki Mrs. Ketteringet. – Hogyan közölte vele az apa ezt az információt? – kérdezte Trent. – A szokott módon – felelte Florence. – Az asztal egy ideig a levegőben lebegett. Egy faliszekrény belsejéből kopogás hallátszott, aminek a jelentését meg tudtam fejteni. És természetesen volt harangjáték is. – Harangjáték? – ismételte meg Calista. – A zene a néhány mód egyike, ahogy a szellemek a fátylon keresztül kommunikálni tudnak – világosította fel Florence.

– De Mrs. Kettering ezután rögtön segítséget kért az apjától. A mi világunkat attól a másiktól elválasztó fátyol azonban roppant sérülékeny. Aznap este valamely külső, zavaró erők megakadályozták, hogy az apja válaszolni tudjon. Sajnos ezután megszakadt a kapcsolat. – Mrs. Kettering eljött egy második szeánszra is? – kérdezte Calista. – Javasoltam neki egy privát alkalmat. Meg is egyeztünk a holnap estében. Megtudhatom, miért érdeklődnek ennyire Mrs. Kettering személye iránt? – Mr. Hastings egy új regényéhez gyűjt anyagot, amelyben szerepel egy rejtélyeket megoldó médium is – sietett magyarázatot adni Calista. Trent enyhén felvont szemöldöke alól nézett rá. Calista úgy látta, hogy le van nyűgözve. Maga is le volt némileg nyűgözve saját szellemes válaszától. – Elbűvölő kiindulópont. – Florence Trentre pillantott. – Merész feltételezés lenne részemről, ha megkockáztatnám, hogy Miss Wilhelmina Preston titkon erős paranormális képességekkel rendelkező médium? – Egy készülő regény cselekményéről sohasem árulok el semmit – válaszolta Trent. – Értem. – Florence olyan mosollyal nézett rá, amelynek ragyogása vetekedett az ékszerei ragyogásával. – El kell ismernie, ez izgalmas fordulat lenne. – Valóban – bólintott Trent. Töprengő arccal nézett körül a szalonban. – Ha csakugyan médiumot csinálok Wilhelmina Prestonból, szeretnék minden részletet pontosan ábrázolni. Kérem, Miss Langley, jegyzeteljen. Az asztalnak lebegnie kell, a szellem kopogtat, és van harangjáték. Mindent lejegyzett? Calista lesújtó pillantást vetett rá, amit Trent nem látszott észrevenni. – Igen, Mr. Hastings – válaszolta fagyosan Calista. – Azt hiszem, minden szükséges részletet leírtam.

– Ne feledkezzék meg a manifesztálódásokról – tette hozzá Florence. – Manifesztálódások? – nézett rá nagy szemekkel Calista. – Mondhatni, az én specialitásom, ezért jönnek hozzám olyan sokan. Meg tudom idézni a szellemi útmutatóm manifesztációját, egy ókori egyiptomi hercegnőt. – Úgy gondolja, elő tudja idézni, hogy Anna Kettering halott apjának a szelleme testet öltsön? – kérdezte Calista. – Megeshet – válaszolta Florence. – Habár kétlem, hogy úgy nézne ki, ahogy életében kinézett. A szellemi világ ugyanis megváltoztatja a fizikai testet. – Ezt cseppet sem találom meglepőnek – jelentette ki Calista. Bedobta a jegyzetfüzetét és a ceruzáját a táskájába, amit egy éles csattanással becsukott. Florence jól megnézte magának Trentet, majd így szólt: – Boldog vagyok, hogy a segítségére lehettem, uram, de többet is megtudhatna, ha részt venne egy egyéni szeánszon. Örömömre szolgálna, ha tarthatnék egyet külön az ön számára. – Sajnáljuk – utasította vissza az ajánlatot Calista határozottan. Felugrott, és felkapta a táskáját. – Mr. Hastings túl elfoglalt, semhogy privát szeánszokra járjon. Tudja, a határidők. A derű egy szikráját vélte felvillanni Trent szemében, de a férfi egy szót sem szólt, csak szép komótosan ő is felállt. – Értem. – Florence csalódott volt, de úgy tűnt, beletörődött az elutasításba. – Rendben van. Bevallom, kíváncsivá tett a Mrs. Kettering iránt tanúsított érdeklődése. – Jellemábrázolás – mondta Trent. – Jellegzetes szeánszlátogatónak tűnik. Szükségem lesz egy-két ilyen figurára a regényemben, és a részleteket illetően pontos akarok lenni. – Oh. Nem mondhatnám, hogy Mrs. Kettering tipikus kliensem lett volna. Egyáltalán nem – mondta Florence. Trent mozdulatlanná merevedett. – Miből szűrte le, hogy Mrs. Kettering nem tipikus kliens? – kérdezte.

– Említettem, hogy a klienseim három kategória valamelyikébe illenek bele – magyarázta Florence. – De Mrs. Ketteringet egy negyedikbe sorolnám. Nem tudom, miért akar annyira beszélni az apjával, de annyit mondhatok, hogy szinte kétségbeesetten próbált kapcsolatba kerülni vele. Azt kell mondanom, hogy Anna Kettering halálra van rémülve. Úgy sejtem, azt hiszi, hogy a drága papa meg tudná menteni őt. – Mitől? – kérdezte Calista ezúttal nagyon óvatosan. – Fogalmam sincs – válaszolta Florence. – De felismerem, ha egy nő meg van rémülve. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy retteg az egyedülléttől. Valaki a szeánszra is elkísérte, és odakint várt rá. Calista megdermedt, mozdulni is alig mert. Trent is szoborrá merevedve állt. – Mrs. Ketteringet elkísérte valaki, amikor eljött a szeánszra? – kérdezte a férfi. Olyan, szinte mellékesnek tűnő hangon kérdezte, mintha a válasz csak a regény szereplőjének jellemzéséhez szolgálna újabb adalékkal, gondolta Calista. – Egészen biztos vagyok benne, hogy valaki más is volt a kocsiban – mondta Florence. – Egy férfi. De mivel ő nem jött be, nem láttam, ki lehetett az illető. – De biztos benne, hogy egy férfi várt rá a bérkocsiban? – faggatta Calista. – Ó, igen! – bizonygatta Florence. – Kiszállt, és kinyitotta neki a kocsi ajtaját. Egy nagyon jól öltözött férfi volt. Rendkívül jó modorú. Egy igazi gentleman.

Ötvenhat

Trent elgondolkozott a hallottakon. Az új információt be kellett illesztenie körvonalazódó tervébe. – Eudorának igaza volt – állapította meg Calista. – Anna Ketteringnek szeretője van, aki megpróbálja megvédeni őt. – Néhány dologra mindenesetre magyarázatot adna – mondta Trent. – Például arra, hogyan tudta felvinni a férje holttestét abba a tetőtéri szobába. – De ettől az érdekes ténytől eltekintve nem sok mindent tudtunk meg a médiumtól – jegyezte meg Calista elkeseredve. Trent kényelmesen elterpeszkedett a kocsi ülésén, és gondolatban felidézte a Florence Tappről szerzett benyomásait. – Azért valamit mégiscsak megtudtunk tőle – szólalt meg kisvártatva. – Anna Kettering nem mondta le a holnap esti szeánszon való részvételét. – Páni félelemben volt, amikor eljött hozzám. Valószínűleg a nagy sietségben, hogy mielőbb elhagyhassa Londont, megfeledkezett erről a programjáról. – Lehetséges. – Miért, mire gondol? – kérdezte Calista. – London nagyon nagy város. Egy nő és a segítője vagy szeretője könnyűszerrel elrejtőzhet benne, annyi időre mindenképpen, hogy holnap este ott lehessen a szeánszon. – Gondolja, hogy Anna Kettering csakugyan elhiszi, miszerint a médium meg tudja teremteni a kapcsolatot közte és az apja szelleme között? – Miss Tapp leírásából ítélve valószínűnek tartom. Anna kérte, hogy Florence Tapp tartson neki egy privát szeánszot. Ez arra utal, hogy a részéről többről van szó puszta kíváncsiságnál. Ráadásul

Tapp szerint Anna nagyon fél valamitől. Igen, úgy gondolom, hogy Anna Kettering nagyon is el akarja hinni azt, amit a médium állít. – Mit jelent ez? Florence Tapp önnek is felajánlotta a privát szeánszot. – Kutatás – mondta Trent. – Hah. – Úgy érzékelem, hogy vannak fenntartásai a spiritiszta szeánszokkal kapcsolatban. – Ostobaság, úgy, ahogy van, és ezt ön is tudja. – Ennek ellenére Florence Tapp elég jól megél belőle. – Csupa trükk és szemfényvesztés – legyintett kesztyűs kezével Calista. – Na és? Ha jól belegondol, egy jól sikerült szeánsz nem más, mint egyfajta történetmesélés. Valaki létrehoz egy intim kis színházat, amelyben a közönség tagjai válnak a darab szereplőivé. Ahhoz, hogy eljátszhassák a szerepeiket, a médiumnak el kell érnie, hogy a szereplők megszabaduljanak a kételyeiktől, bizonytalanságuktól és a józan eszüktől. Rá kell vennie őket, hogy higgyenek. Mert ha nem hisznek, akkor a darab szövege szétesik. – Kész csoda, hogy egy gyakorló spiritiszta médium meg tudja tartani a klienseit. – Kegyed nem veszi figyelembe ennek az üzletnek egy nagyon fontos oldalát – mondta Trent. – A médiumot egy alapvető jelentőségű tényező támogatja, amikor lefolytat egy szeánszot: a közönség tagjai akarnak hinni abban, hogy a játék valóságos. – Igen, azt hiszem, ez igaz. Mit gondol, mit akarhat Florence Tapp felfedni Anna Kettering előtt a holnap esti szeánszon? Feltéve, hogy csakugyan ott lesz. – Gyanítom, hogy Tapp azért javasolta a privát alkalmat, hogy jobban megismerje Mrs. Ketteringet. Biztos vagyok benne, hogy a szeánsz után Tapp sokkal többet tud majd Anna Ketteringről, mint most, már ha a kliens egyáltalán megjelenik rajta. Azt hiszem, az Annával való találkozását követő reggelen újabb látogatást kellene tennünk a médiumnál. Calista elgondolkodva zongorázott maga mellett, az ülés párnáján.

– Kétlem, hogy Mrs. Kettering kockáztatna, és elárulná, miszerint a férje gyilkos. De még ha megtenné is, mi következne abból számunkra? Trent a kocsi ablakán át elmerülten nézte a napfényben fürdő utcát. Annak ellenére, hogy sötét titkok vették körül őket, e pillanatban teljes tudatában volt annak, milyen élvezetet jelent számára négyszemközt lenni Calistával. A legkevésbé sem tartotta sürgősnek, hogy visszaérjenek a házba. Eudora és Andrew kérdések özönével várják, Mr. és Mrs. Sykes pedig minduntalan teával fogja kínálgatni őket. Egy szó, mint száz, Cranleigh Hallban nem lesznek zavartalanul együtt. – Néhány szépen fénylő válasszal gazdagabbak lettünk, de ennél többre van szükségünk – felelte. – Nestor Kettering halott. Az özvegye szántszándékkal eltűnt. Most ki kell derítenünk a bérgyilkos személyét. – Ezt nem folytathatjuk a végtelenségig – jelentette ki Calista, és szorosan összekulcsolta a kezét. – Veszélyes játékot játszunk egy őrülttel, aki mesterien ért ehhez a játékhoz. – Ez most nem ugyanaz a játszma számára. – Miért mondja ezt? – Megszokta, hogy ő a vadász – magyarázta Trent. – Ezúttal azonban rá vadászik valaki. Calista csillogó szemmel figyelte a férfit. – Nem tudom, hogy köszönjem meg önnek, Trent. – Minden a kutatás érdekében történik, emlékszik? Calista fanyar mosollyal jutalmazta a férfi humorosnak szánt megjegyzését. Trent arra gondolt – nem először –, hogy mi történne a Calistával való kapcsolatával, ha a gyilkos többé már nem jelentene fenyegetést. Aztán arra intette magát, hogy ne szaladjon a gondolataival ennyire előre. – Van valami nyomós oka arra, hogy rögtön visszamenjünk Cranleigh Hallba? – kérdezte.

– Nem jön hozzám senki, ha erre gondol. És különösebben fontos teendőm sincs. Eudora valószínűleg azóta beleásta magát a nyilvántartásomba, és készíti a kereszthivatkozásokat. – A húgom nagyon ért a dolgok megszervezéséhez. – Tehetsége van hozzá – bólintott Calista őszinte elismeréssel. – Ebben igaza van, de az is igaz, hogy a házamban tökélyre vitte ezt a tehetségét, amit, bevallom, néha nagyon nehéz elviselnem – csóválta a fejét Trent. – Egy idő óta abban reménykedem, hogy talál valami más módot, amivel hódolhat a szervezés és irányítás iránti szenvedélyének. – Úgy érti, azt szeretné, ha férjhez menne, és a saját háztartásának szentelné a figyelmét? – Nos, igen, hogy őszinte legyek. Szeretem a húgomat, de furcsa módon kimerítőnek találom, hogy az életem minden perce meg legyen szervezve. Calista mosolya ezúttal őszinte volt. – Azt akarja ezzel mondani, hogy az életéből hiányzik egy kis spontaneitás? Meglepőnek találom, uram. Végtére is ön író. Az ember azt gondolná, hogy a munkájában találja meg mindazt a meglepetést, amire egy ember vágyhat. – Örömömet találom az írásban. Mint mondtam, egyfajta kábítószer ez nekem. Ha hosszú ideig mellőzöm az írást, ingerült és nyugtalan leszek. De az írás csak egy része az életemnek. – Nagyon is megértem – felelte Calista gyorsan. – Csak ugrattam egy kicsit. Értem, hogy foglalkoztatja a húga boldogsága. Ami azt illeti, ő is aggódik önért. – Bárcsak meg tudnám értetni vele, hogy elégedett vagyok a körülményeimmel. – Illetve nem vagyok elégedett, gondolta. Azóta nem, amióta megismerte Calistát. Most, hogy rájött, támadt egy ötlete. – Eudora többek között létrehozott egy igazán bámulatos melegházat. Nagyon gyönyörű. Volna kedve megnézni? A házam tulajdonképpen útba is esik, és ha az ember tisztázni akarja magában a gondolatait, nincs annál jobb dolog, mint sétálni egyet egy télikertben.

Calista habozott, és Trent egy pillanatra megijedt, hogy visszautasítja a meghívást. Csak ebből jött rá, hogy mennyire szeretné a nőt a házában látni, még ha csak pár percre is. Biztos volt benne, hogy nagyon jól mutatna a házában – pontosabban szólva otthonosan mozogna benne. De aztán Calista újból elmosolyodott, és gyenge pír jelent meg az arcán. Trent fellélegezhetett. – Igen – hangzott a válasza. – Azt nagyon élvezném.

Ötvenhét

A vasból és üvegből épült teremben a zöld ezernyi árnyalatában pompázott az aprólékos gonddal elrendezett dús növényzet. – Igaza volt – mondta Calista, és egy pálmákkal szegélyezett ösvényen lépkedve félúton megállt, hogy lassan körbefordulva belássa az üvegház belső terét. – Eudora csodákat művelt itt. Trent ennek ellenére csak Calistában gyönyörködött, egyedül ő nyűgözte le az érzékeit. Valami varázslat lehet a lényében, gondolta. Egyszerűen nem akarta levenni róla a tekintetét. Egészen addig a néhány nappal ezelőtti megrázó pillanatig, amikor a dolgozószobájába lépve először meglátta őt, azt mondta volna, hogy már túl öreg, és túlságosan a szokásai rabja, semhogy ilyen szenvedély ébredhessen benne egy nő iránt. A veszélynek, amelyet kész volt érte vállalni, voltaképpen a regényeiben lett volna a legjobb helye, ahol sem az író, sem az olvasó nem szenvedhet maradandó károsodást. Összeszedte magát, hogy oda tudjon figyelni. – Biztosíthatom, az egész nyavalyás melegházban tökéletes rend uralkodik – mondta. – Balra láthatja a gyógy- és fűszernövényeket, jobbra a dekoratív virágokat és bokrokat. A kúszó- és futónövények hátul, rácsokon és lugasokon, a pálmák és egyéb egzotikumok az utak mentén találhatók. – Értem – mosolygott Calista. – Minden növényen tábla olvasható. Természetesen valamennyi kereszthivatkozásokkal ellátva. És van desztilláló laboratórium is, ami egy csodaszámba menő tudományos berendezés. Az öcsém segített beszerezni a legmodernebb felszerelést. – Gúnyolódik a húgán, de el kell ismernie, hogy kivételes tehetség – nevetett Calista.

– Valóban az. De félek, hogy rám pazarolja a tehetségét. Calista lassan sétált a férfi mellett. – Hiszek abban, hogy Mr. Edward Tazewell méltányolja a húga képességeit. – Ezt mondja Eudora is. Mr. Tazewell érthető módon briliáns elmének tartja őt, Eudora pedig csodálja az úr mérnöki észjárását. Valamint odaadó és szerető apának tartja. – Igen. – Mit tud róla, Calista? – Egy ember csak bizonyos határig ismerhet meg egy másik embert – kezdte Calista. – De Andrew alaposan utánanézett Tazewellnek, ahogy megteszi minden kliensemmel. Tazewell özvegyember, aki mérnöki és matematikai tanulmányokat folytatott. Két kislánya a rajongásig szereti őt, ami véleményem szerint arra vall, hogy jó szülő lehet. Ő is, akárcsak ön, ingatlanokba fekteti a pénzét, méghozzá nagyon sikeresen. – Valóban? Ingatlanokba? – Talán szívesen beszélgetne vele üzleti ügyekről. – Huh. – De Tazewell igazi szenvedélye a feltalálás. Sokféle számológépet szabadalmaztatott már. – Amelyek közül egyet sem tudtak rendesen legyártani és eladni – morogta Trent. – Eudora meg van győződve róla, hogy Tazewell előtte jár a korának. – Ami senki számára nem szokott előnyös helyzet lenni. Calista ismét elmosolyodott. – Eudora és Edward Tazewell nem fognak éhezni, ha netán ettől fél. Tudom, hogy az idők végezetéig védelmezni szeretné a húgát, de ez lehetetlen. Sajnos a boldogság mindig kockázattal jár. A télikert buja levegője forrón remegett, susogott Trent körül. És a mámorító örvénylés középpontjában Calista állt. – Én kegyeddel óhajtom felfedezni az igazságot – mondta. Calista közelebb ment hozzá, megállt előtte, lábujjhegyre ágaskodott, és ajkával végigsimított a férfi ajkán.

– Én pedig önnel – mondta. Amikor egy lépést hátralépett, csillogó szeme csábítón szegeződött a férfira. Trent kézen fogta, és szó nélkül – ezúttal nem jöttek szavak az ajkára – végigvezette a pálmákkal szegélyezett keskeny úton, át az üvegház ívelt bejáratán, keresztül egy hallon. A lépcső aljához érve megállt, és szembefordult Calistával. – A személyzet? – suttogta a nő. – Szabadságot adtam nekik arra az időre, amíg Eudorával a Cranleigh Square-en tartózkodunk. Mielőtt megkérdezhette volna, fölmenne-e vele az emeletre, Calista már a karjában volt. A ki nem mondott kérdésre a választ a csókja adta meg. Karjával átfogta a férfi nyakát, és a készülőben levő vihar kitört. Trent félig a karjában vitte föl az emeletre. Küzdelmes út volt, mert fölfelé menet máris fejtette volna le Calistáról a ruhadarabokat, melyek elrejtették előle a nő forró, meztelen testét. Mire az út harmadáig értek, az ingvállat sikerült levennie róla. Félúton a szoknya is lekerült, amelyet villámgyorsan követtek az alsószoknyák és a kis tornűr. Trent magában hálát adott az előrelátó gondviselésnek, hogy fűzővel nem kellett megküzdenie. Eközben Calista sem tétlenkedett. Elsőként a kabátot tépte le Trentről, majd a nyakkendőjét hajította a lépcsőkorlátra. Aztán az inggombokat vette sorra. Mire a lépcső tetejére értek, Calistán csak alsóing és a harisnya volt, a cipője valahol elmaradt a lépcsőn. Trent inge is majdnem teljesen ki volt nyitva, de az izgalomtól még így is forrón tüzelt a teste. Megragadta Calista kezét, és végigfutott vele a folyosón, ahol a hálószobája volt. Odaérve a karjába kapta, és meg sem állt a baldachinos ágyig. – Mintha a mennyországba esnék be – zihálta Calista nyakába, amikor egymásba kapaszkodva végigzuhantak az ágyon. – Tessék? – Nem fontos.

Miközben végigcsókolta, valósággal megrészegült az alatta fekvő selymes, puha test illatától. Csak ezután rúgta le magáról a rövid szárú csizmát, és szabadult meg utolsó ruhadarabjaitól, hogy teljesen elmerülhessen a nő hívogató, forró ölelésében. Calista harisnyás lábával átkulcsolta a derekát, és úgy fogta, szorította, mintha soha többé el sem akarná engedni. Nem sokkal ezután az egész testén borzongás futott át, miközben Trentet magával sodorták az ellenállhatatlan erejű áramlatok, és egy pillanatig azt hitte, elveszett. De aztán ráeszmélt, hogy nemhogy elveszett volna, épp most érkezett meg oda, ahol lenni akart, ahol lennie kellett – Calista karjai között.

Ötvennyolc

Valamivel később félig-meddig tudatára ébredt, hogy Calista nincs mellette. Kinyitotta a szemét, s a fakuló délutáni napfényben meglátta, hogy ott áll az ágy mellett. – Már épp fel akartam ébreszteni – mondta Calista. – Nem aludtam. Csak pihentem. – Későre jár. – Gyakorlott, gyors mozdulatokkal bekötötte az alsószoknyái szalagjait. – A többiek nem fogják tudni, hogy mi történt velünk. – Az ördögbe – nyögött fel Trent, és kiült az ágy szélére. A szerelmi hevület, amely őt ennyire kimerítette, szemmel láthatóan épp ellenkező hatással volt Calistára. Meglepően energikus mozdulatokkal kezdett öltözködni. – Felhoztam a ruháinkat a lépcsőről – mondta, és már röpült is az ágy felé a férfi nadrágja. Trent még a levegőben elkapta, és gyorsan kivette az óráját az egyik zsebéből. Amikor meglátta, mennyi az idő, megint felnyögött. – Igaza van. Vissza kell sietnünk Cranleigh Hallba, mielőtt megijednének. Nem épp ezeket a szavakat akarta volna mondani e pillanatban, gondolta. De semmi alkalomhoz illő nem jutott az eszébe. Nézte, ahogy Calista a harisnyáját igazgatja. Az elegáns láb látványa majdnem ismét izgalomba hozta, de összeszedte az akaraterejét, és belebújt a nadrágjába. Aztán mosolyogva az ingéért nyúlt. – Mi olyan szórakoztató, uram? – kérdezte némi gyanakvással Calista. – Az a gondolat, hogy összeszedte a ruháinkat a lépcsőn.

– Hála az égnek, hogy nem volt ott senki, aki láthatta volna a jelenetet. Komolyan mondom… elég botrányos látvány volt. – Érdekes, és nem éreztem botrányosnak. – Ön most rajtam nevet – nézett rá összehúzott szemmel Calista. – Szó sincs róla. – Trent gyorsan odalépett hozzá, gyengéden megfogta az állát, és könnyedén szájon csókolta. – Az a gondolat mulattatott, hogy mit szólt volna a családjaink többi tagja, ha látták volna a lépcsőn szanaszét heverő ruháinkat. – Most, hogy mondja, igazán hálás vagyok, hogy egyedül vagyunk – nézett rá a visszafojtott nevetéstől csillogó szemmel Calista. – Magam is – mosolyodott el szélesen Trent. – Tudja, egyvalamiben igazam volt. – Éspedig? – Tudtam, hogy nagyon jól fog mutatni a házamban. De az ágyamban még annál is jobban mutatott. A nyakkendőjére a lépcső alján lévő korlátpilléren talált rá. Mialatt Calista fölvette a kesztyűje hiányzó párját a legalsó lépcsőfokról, sikerült megkötnie a selyemszalagot a gallérja alatt. Amikor a férfi megpillantotta magát az előtérben lévő konzolasztal fölötti tükörben, észrevette, hogy önkéntelenül is vigyorog. – Trent? Tekintetük találkozott a tükörben. Calista meglepően komolynak látszott. – Hmm? – Eudora úgy gondolja, hogy ön a sav okozta sebhelyei miatt veszítette el az első szerelmét, Altheát. A húga meg van róla győződve, hogy a szakítás összetörte a szívét, és ezért nem nősült meg soha. Trent megfordult, és mindkét kezét határozott mozdulattal Calista vállára tette. – Szeretem a húgomat, de erős hajlama van a melodrámához – mondta. – Igen, nagy szerelmem volt Althea, de nem olyan nagy, hogy ne tudtam volna elhagyni Angliát, és elmenni világot látni. És

igen, ha a dolgok másképp alakulnak, és ha hajlandó lett volna várni, amit nem hiszek, valószínűleg végül nőül vettem volna. De nem a sebhelyeim vetettek véget a kapcsolatunknak. – Akkor micsoda? – Amikor híre ment, hogy az örökségemnek lába kelt, a szülei sebtében Londonba küldték. Bevezették a Társaságba, és egykettőre eljegyezték egy gazdag fiatalemberrel. Amennyire tudom, azóta is boldogan élnek. És ami a lényeg, én is. Legalábbis most, tette hozzá gondolatban.

Ötvenkilenc

Eudora evett egy falatot a krumplipüréből, és sokatmondó pillantást vetett Trentre és Calistára. – Mialatt ti ketten a médiummal készítettetek interjút, és a jelek szerint némi egészséges testmozgást végeztetek ebben a szép időben, én végignéztem Kettering háztartási naplójában az elmúlt hat hónapra vonatkozó adatokat – mondta. Calista erősen összpontosított arra, hogy a villájára vegyen egy darabka lazacot. – Dicséretes szorgalomra vall – jegyezte meg. – Nem mintha lett volna jobb dolgom – mosolyodon el Eudora. – Elmondhatom, hogy a Mrs. Fulton boltjában vásárolt memento móri tárgyakra fordított összegek hiánytalanul szerepelnek a költségek között, de ettől eltekintve többnyire a megszokott tételek vannak felsorolva, csupa olyan kiadás, amire Kettering pénzügyi státusza ismeretében számítani lehet. Szabószámlák és hasonlók. Trent bekapott egy falat lazacot, és közben elgondolkodott az információn. Rájött, hogy a hálószobájában töltött délután meghozta az étvágyát. Dacára annak, hogy ilyen veszélyes helyzetbe kerültek mindnyájan, kifejezetten élvezte mindazt az ételt, ami a tányérjára került. Ebben szerepe lehet annak is, hogy Calista az asztalnál épp vele szemben ül, állapította meg. Ezt a látványt könnyedén meg tudná szokni. Pillantása találkozott a nőével, és elmosolyodott. Calista elpirult, és szemét a krumplira szegezte. Andrew volt az egyetlen az asztalnál, aki láthatóan nem figyelt fel Eudorának a délutáni testgyakorlásra tett rosszindulatú célozgatására. Ő nagy lelkesedéssel tüntette el az ételt a tányérjáról. Trent ezzel szemben nagyon is odafigyelt Eudora megjegyzéseire.

– Felteszem, hogy a szabójának és a halkereskedőnek kifizetett számlák között könnyen megtalálhatók lennének a bérgyilkosnak fizetett összegek – mondta. – Mi van a „különfélék” címszó alatt szereplő költségekkel? – Semmi ilyesmi nincs – felelte Eudora. – Megjegyzem viszont, hogy miközben Kettering a szolgákkal kifejezetten fukarul bánt, a feleségével kifejezetten bőkezű volt. Negyedévenként egész csinos összeget juttatott neki a költségeire. Calista villája félúton a szája felé megállt a levegőben. – Végül is az asszony pénze volt – jegyezte meg a szemöldökét összevonva. Andrew láthatóan elgondolkodott. – Ennek az apró ténynek nem kellett volna őt megakadályoznia, ha kevésbé nagylelkű akart volna lenni. Tudjuk, hogy az apja végrendelete bizonyos fokig megvédte Mrs. Ketteringet, de ez nem jelenti azt, hogy napi szinten ő gyakorolt volna felügyeletet a pénz felett. – Ez igaz – hagyta helyben Trent. – Nem bizony – csatlakozott hozzá Eudora. – Anyám második férjének sikerült néhány kurta hónap alatt nyakára hágnia az ő örökségének. Most Calistán volt a sor, hogy elgondolkodjon. – Na, és Ketteringnek a feleségével szemben tanúsított meglepő nagylelkűsége mit árul el nekünk? – Meg akarta vásárolni a hallgatását? – dobta be Andrew. – Egyetértek – szólt Trent. – Valamilyen okból, talán egyszerűen csak azért, hogy béke legyen a házban, hajlandó volt meglehetősen tág költségkeretet biztosítani Anna Kettering számára. Calista szórakozottan kocogtatta villájával a tányérját. – Lehetett más oka is. Bennem az is felmerül, hogy a negyedévi nagy összegű juttatás mögött különféle költségek bújhatnak meg. – Igen, ez is elképzelhető – bólintott Eudora, majd villáját letéve folytatta: – Mi van akkor, ha Kettering ide rejtette a bérgyilkosnak fizetett pénzeket? – Hm. – Trent eltűnődött a felvetésen.

Akárcsak Andrew. – De miért akart volna elrejteni egy ilyen költséget? – kérdezte végül. – Azért, mert egy bírósági tárgyaláson bizonyítékot szolgáltatott volna ellene – válaszolta Trent. – Ha egyszer elkapnák a bérgyilkost, és ő megnevezné a rendőrségen a munkáltatóját, akkor a kifizetések listája terhelő lenne Ketteringre. – Vagyis a felesége negyedéves apanázsa címén tartotta nyilván a bérgyilkos díjazását? – kérdezte Eudora. – Ez érdekes elmélet. – Egyelőre csak elmélet – szögezte le Trent. Nézte, ahogy Eudora a tányérjára pakol még egy adag zöldséget. Nemcsak az ő étvágya jött meg, állapította meg magában. Újabban a húga is jobb kedvvel falatozott, mint szokott. Mintha mindketten téli álomból ébredve végre kijutottak volna a sötét barlangból a fényre. Jó dolog végre barátok között lenni, gondolta. Jó a testnek és jó a léleknek. – Ezen kívül már csak egy kiadásra figyeltem fel – mondta Eudora. – Kettering vett egy házat a Frampton Streeten, a 6-os szám alatt lévőt. Nyilvánvalóan befektetésnek szánta. De nincs nyoma, hogy bárki is bérleti díjat fizetne utána, sem annak, hogy eladta volna. Trent, Calista és Andrew egyszerre néztek rá. Eudora arcára önelégült kis mosoly ült ki. – A végére tartogattad meglepetésként ezt az információt? – kérdezte Trent. – Bocsánat. Nem tudtam ellenállni – felelte Eudora.

Hatvan

Trent és Andrew a Frampton Street végében lévő kis kocsma egyik asztalánál ülve figyelték a 6-os számú ház bejárati ajtaját. Ők voltak az egyetlen vendégek. A kopaszodó kocsmáros szívesen eldiskurált velük, amennyiben megfizették az idejét. – Igen, lakik egy bérlő abban a házban. Soha nem jön be ide. Nem láttam, hogy napközben eljárna hazulról, így aztán meg sem tudtam nézni a fizimiskáját. Sötétedés után néha elhagyja a házat, de akkor is hátul megy ki, és a sikátoron át távozik. Ezzel együtt rendes szomszéd. A 6-os számmal eddig még soha nem volt semmi gond. – Szoktak hozzá látogatók járni? – kérdezte Trent. – Tudtommal nem. – A kocsmáros párat hintázott a sarkán. – Jobban mondva a hét elején egy éjjel jött hozzá valaki. Én aznapra már bezártam, és odafönt voltam a feleségemmel. Már lefeküdtünk, amikor hallottuk, hogy egy egyfogatú megáll az utcában. A feleségem kíváncsi lett, melyik szomszédunk jött haza ilyen későn, úgyhogy odament az ablakhoz. Amikor látta, hogy a kocsi utasa fölmegy a 6-os számú ház lépcsőjén, odahívott. – Férfi vagy nő volt a látogató? – tudakolta Andrew. – Férfi. Fekete táska volt nála, olyan, mint az orvosoké. Nagyjából fél órát időzött ott. Amikor elment, úgy látszott, mintha sietős dolga lenne. Ami nem meglepő, tekintve, hogy későre járt. – Nem tudja véletlenül, hogy a 6-osban lakó bérlőnek miért volt szüksége ilyen késői órán orvosra? – faggatta a kocsmárost Trent. – Fogalmam sincs. Gondolom, baleset érhette, vagy talán a láz ledöntötte a lábáról. Egy dolgot azonban mondhatok. A doktorok nem szoktak hajnali kettőkor kimenni valahova, hacsak jól meg nem fizetik őket ezért. – Köszönöm – mondta Trent.

Néhány pénzdarabot tett az asztalra. A kocsmáros eltüntette, és visszament a pult mögé. Andrew az izgalomtól csillogó szemmel nézett Trentre. – Ő az, ugye? A késes támadó. Orvost kellett hívnia, miután ön megütötte azzal a koszorúállvánnyal. – Valószínűnek látszik – bólintott Trent. – Ha szerencsénk lesz, még ma éjjel biztosat tudunk. – Ha elmegy hazulról, követni fogjuk? – Ön fogja követni tisztes távolból, nagyon diszkréten. Egy gyilkossal van dolgunk, Andrew. Bizonyítékot akarunk szerezni, amit átadhatunk a rendőrségnek. Megértette, ugye? – Igen, uram. – Ha megkaptam az üzenetét, miszerint a 6-os számú ház üres, bemegyek, és körülnézek. – Okos terv – bólogatott Andrew bölcsen. – Épp olyan, mint amiket Clive Stone szokott kiagyalni. – Micsoda meglepő véletlen – felelte Trent, majd kis szünet után folytatta: – Nagyon figyeljen, Andrew. Tökéletesen biztosnak kell lennie abban, hogy a 6-os számú ház bérlője nem látja önt. De minden eshetőségre felkészülve vigye magával a revolverét. – Természetesen. Mostanában mindig magamnál hordom. – Andrew megveregette a kabátzsebét, majd elkomolyodva azt kérdezte: – Nem bánja, ha kérdezek valamit, uram? – Az a kérdéstől függ. – Gondolja, hogy ennek a szakmának van jövője? – Milyen szakmának? – A magánnyomozóinak. – Ön ezt szakmának hívja? – Azon gondolkozom, hogy magánnyomozó leszek, mint Clive Stone. Trent lassan kifújta a levegőt. – Stone tanácsadó. És néhány konkrétan meg nem nevezett befektetésből van privát jövedelme, ha emlékszik rá. – Ingatlanokból. Ingatlanokba fektet be.

– Ezzel csak azt próbálom mondani, hogy erősen kétlem, miszerint magánnyomozói munkából jól meg lehet élni. – Arra gondolok, hogy ha hivatkozások alapján dolgoznék, ahogy Calista teszi, akkor olyan ügyfeleket tudnék megnyerni, akik hajlandók jól megfizetni egy garantáltan nagyon diszkrét szolgáltatást. – Tudom, hogy ön diszkréten háttér-információkat szerez a nővére klienseiről – kezdte Trent. – De egészen más dolog lenne tanácsadói minőségben eltűnt személyek után kutatni, vagy a miénkhez hasonló szituációkba keveredni. – Az a helyzet, hogy én szeretek titkokat kideríteni. – Azt gyanítom, hogy elég veszélyes karrier lenne. Tapasztalatom szerint mindenkinek vannak titkai. Egyesek mindenre képesek, hogy megvédjék a titkaikat a leleplezéstől. Emlékezzen csak, nekünk is több halottal volt már dolgunk a nyomozásunk során, és e pillanatban is egy kocsmában ülünk, néhány háznyira egy férfitól, aki nagy valószínűséggel élvezi, ha elnyisszanthatja hölgyek torkát. – Beismerem, nem szeretem, hogy Calista veszélyben van – mondta erre kis gondolkodás után Andrew. – De ha megoldottuk ezt az ügyet, és ő már biztonságban lesz, azt hiszem, utána fogok nézni, hogyan kezdhetnék magánnyomozói karriert. Végtére is vannak már tapasztalataim e téren. Látni való volt, hogy a lehetséges veszély nem rettenti el a fiút. – Kétlem, hogy a nővére helyeselné a tervét – kockáztatta meg Trent, mivel más ellenvetés nem jutott az eszébe. – Bízom benne, hogy meg tudom győzni róla, sikeres magánnyomozó leszek. Mint említettem, nagyon gondosan fogom megválasztani, kit fogadok el megbízóként. – Nem tisztem, hogy beleszóljak a jövőt illető terveibe, Andrew. Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy tanácsot adjak. Pár évvel idősebb vagyok önnél, és van némi tapasztalatom. Higgye el, hogy… – Ne beszéljünk a jövőmről. Beszéljünk az ön jövőjéről Calistával. Azt hiszem, ideje, hogy megtudjam, mik a tervei. – Tessék? – bámult rá Trent.

– Egyértelmű, hogy önök ketten romantikus kapcsolatba kerültek egymással, uram. Én vagyok Calista egyetlen rokona. Kötelességem, hogy képviseljem az érdekeit. – Andrew kihúzta magát, és fölszegte az állát. – Szeretném tudni, mik a szándékai. – Volt egy kis él a hangjában, és némi acélos fény a tekintetében. – A szándékaim – ismételte meg Trent. – Igen. – Kiváló kérdés – mondta Trent. – E pillanatban csak annyit mondhatok, hogy a szándékaim teljes mértékben Calista szándékaitól fognak függeni. Andrew két szemöldöke között mély ránc keletkezett. – Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Trent felállt. – Azt jelenti, hogy noha tisztelem azt az óhaját, hogy megvédje a nővérét, a végén úgyis ő fog dönteni. Addig meg a saját dolgunkkal kell foglalkoznunk. Most itt hagyom, hogy szemmel tarthassa a 6-os számú házat. Üzenjen, mihelyt a gyanúsítottunk elment otthonról. Az lesz a jel, hogy elkövethetek egy újabb betörést.

Hatvanegy

Calista kortyolt párat a teából, és az órára pillantott. – Mr. Tazewell tudtomra adta, hogy szívesen tenne egy körsétát a melegházamban – mondta Eudora. – Azt mondta, hogy a fűtési rendszert illetően talán tudna tanácsot adni. Az utóbbi időben voltak vele gondjaim. A csövek öregek, és a kazán is. Mindketten kényszerítették magukat, hogy hétköznapi dolgokról csevegjenek. Egyikük sem akart egyedül lenni, sem pedig a félelmeiről beszélni. Andrew egész délután és este távol volt. Röviddel ezelőtt Cranleigh Hall hátsó ajtajához küldött egy utcagyereket a Trentnek szóló üzenettel, miszerint a késes ember elhagyta a 6-os számú házat. Trent, zsebében egy álkulccsal, nyomban távozott. – Mi újság Mr. Tazewell két lányával? – kérdezte Calista. – Mint említettem, Edward modern nevelésben akarja részesíteni őket – felelte Eudora. – Úgy látom, az a véleménye, hogy jó hatással lehetek a lányokra. Már arra is gondoltam, hogy talán jó tanár válhatna belőlem. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha nyitnék egy kis iskolát lányok számára. Nem bentlakásosat, csak bejárást. Mit gondol róla? – Nagyszerű ötletnek tartom – mosolyodott el Calista.

Hatvankettő

Az egyfogatú, benne a késes emberrel, egy csendes utca végébe érve megállt. Az utas lelépett a járdára, és szinte rögtön beleolvadt a sötétségbe. Andrew felnyitotta a kocsija tetőablakát. – Kocsis, melyik utca ez? – kérdezte. – A Blanchford Street, uram. Andrew megriadt. Valahol hallotta már ezt az utcanevet. Aztán eszébe jutott. Florence lapp, a spiritiszta médium lakik a Blanchford Streeten. Lehet, hogy a késes ember részt akar venni egy szeánszon, de nem tűnt valószínűnek. Péntek este volt, Anna Kettering ekkorra beszélt meg találkozót a médiummal – azt a találkozót, amelyet nagy sietségében, hogy eltűnjön, nem mondott le. – Ismeri az ebben az utcában lakó médiumot? – kérdezte a kocsistól. – Igen, uram. A tizenkettőben lakik. De szerdán szokta a szeánszokat tartani, nem pénteken. A késes ember nem tudhatta, hogy Anna Ketteringnek nem áll szándékában eljönni a megbeszélt találkozóra. Lehet, hogy azért jött ide, hogy megölje őt. Ha Mrs. Kettering a Blanchford Streeten halna meg, a gyanú a médiumra terelődne. Nem lehetett tudni, hogy a késes ember miért akarna végezni Anna Ketteringgel, de ha zavart elméjű ember, amilyennek tartják, akkor nincs szükség logikus magyarázatra. Azt sem lehet előre megjósolni, hogy mit fog tenni, ha rájön: a kiszemelt áldozata nem jött el a megbeszélt időre. – Úgy tudom, hogy a médium időnként más napokon privát alkalmakat is tart – magyarázta Andrew a kocsisnak, majd hozzátette: – Pár perc múlva visszajövök. Várjon meg.

– Igenis, uram. Andrew adott neki valamennyi pénzt, majd kiszállt. A másik egyfogatú, immár üresen, elindult; a gyilkos nyilván nem hagyta meg a kocsisnak, hogy várjon. Nem lehetett tudni, hogy ez mire utal, de baljósnak tűnt. A késes ember nem akart lehetséges szemtanúkat. Andrew benyúlt a kabátzsebébe; ujjai rákulcsolódtak a revolvere markolatára. Az utcán semmi sem utalt a késes ember jelenlétére, de ahogy közelebb ért a 12-es számú házhoz, Andrew hátán végigfutott a hideg. A már eddig is szapora pulzusa vadul lüktetni kezdett, amikor rájött, hogy mi történt. A gyilkos átmászott a házat az utca felől körülvevő korláton, majd lement a konyhai bejárathoz vezető lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva volt. Halkan nyikorgott a forgópántján. A gyilkos már odabent volt. Andrew óvatosan, hogy ne üssön semmi zajt, gyorsan átmászott a kovácsoltvas korláton, és lement a lépcsőn. Jobb kezében a revolvert tartva, óvatosan benyomta a konyhaajtót, amely kissé szélesebbre nyílt. Senki sem ugrott rá a sötétből. Belopakodott a sötét konyhába. Az idegei pattanásig feszültek. Érezte, hogy hideg verítékcseppek szánkáznak le az oldalán. A kis lángra lecsavart falikar épp csak annyi fényt adott, hogy ki tudta venni a helyiség közepén lévő nagy konyhaasztalt, és a földszintre fölvezető keskeny lépcsőt. Mozdulatlanul állt, és fülelt. Valahol a feje fölött megreccsent egy padlódeszka. A gyilkos végigportyázza a házat. Mostanára már rá kellett jönnie, hogy Anna Kettering nincs itt, ennek ellenére még mindig a házban van. Mint derült égből a villám, úgy jött a felismerés. A késes ember nem Anna Kettering miatt jött. A médiummal akar végezni. Mivel semmi más nem jutott az eszébe, felment a lépcsőn a hallba, és torka szakadtából kiáltozni kezdett:

– Miss Tapp, gyilkos van a házban! Zárja magára az ajtaját. Zárja be az ajtót! Halotti csend támadt odafent, majd egy női sikoly hasított bele az éjszakába. Valahol becsapódott egy ajtó. Nehéz léptek dobogtak a feje fölött. Andrew megállt a konyhai lépcső tetején. A falikarok bevilágították a bejárati halihoz és az emeletre vivő lépcsőhöz vezető szűk folyosót. A késes ember félelmetes sebességgel lerobogott a lépcsőn, az aljára érve megpördült, és indult, hogy rávesse magát Andrew-ra. A halvány fény megcsillant a kése pengéjén. Andrew meghúzta a ravaszt. Nagy dörrenés hallatszott, és fény villant. A súlyos fegyver félrerántotta a kezét. Rögtön tudta, hogy elvétette a célt, de a lövés drámai hatást tett a késes emberre. A döbbenettől megtorpant, úgyhogy Andrew már felkészült a második lövésre. Ezúttal nem tévesztheti el. Mert akkor minden elveszett. De a késes ember hirtelen megfordult, és a bejárati ajtó felé rohant. Fölrántotta, és kiugrott az utcára. Andrew utánavetette magát, át a hallon, ki a bejárati lépcsőre. Még épp idejében érkezett, hogy lássa, amint a gyilkos az utcán egyedül várakozó egyfogatú felé iramodik. A kocsis azonban nyilván arra a belátásra jutott, hogy jobban jár, ha más környéken néz utas után, és ostorával rémült vágtára sarkallta a lovát. A kocsi pillanatok alatt eltűnt a színről. Megjelent viszont egy sípját veszettül fújó rendőr. Hálószobaablakok tárultak ki végig a Blanchford Streeten. Andrew feje fölött Florence Tapp sikoltozva hajolt ki az ablakán. Andrew tekintete végigpásztázott az utcán. A késes embernek nyomát sem látta.

Hatvanhárom

Trent kinyitotta a sikátorra nyíló kaput, átvágott a teleknek azon a kopár foltján, amely az eredeti szándék szerint a kert szerepét volt hivatva betölteni, s belépett a gyilkos házába a konyhába nyíló hátsó ajtón. A hallban megállt, és a magával hozott, fényterelővel felszerelt lámpását magasra tartva körbevilágított. Nem tudhatta előre, hogy valójában mennyi ideig maradhat, úgyhogy fürgén mozgott. A konyhában egy kerek sajtból kivágott darabkát és egy félig elfogyasztott cipót talált. A teáskannát leszámítva nem voltak főzésre szolgáló konyhai eszközök. A gyilkos nyilván a közeli utcákban található üzletekből szerezte be az ennivalót. Fölment az emeletre, és gyorsan áttekintette a három kis méretű hálószobát. Egy kivételével teljesen üresek voltak, sehol egy bútor. Abban az egyben, amelyben feltehetőleg a gyilkos aludt, egy nyilvánvalóan ágy céljára használt priccs állt. A gardrób ugyanakkor meglepő módon tele volt tiszta, takarosán összehajtogatott ingekkel és fehérneműkkel. Szabónál varratott, drága nadrágok és egy kabát is lógott a szekrényben. A ruhaneműk kivétel nélkül kitűnő minőségű holmik voltak. Trent kíváncsi volt rá, miféle ember az, aki ilyen spártai körülmények között él egy csaknem üres házban, s közben divatos holmikban gyilkolni jár. Éppen elhagyni készült a hálót, amikor felfigyelt rá, hogy a priccs egyik lába enyhén elemelkedik a padlótól, azt a benyomást keltve, hogy valaki alá helyezett vagy rejtett valamit. Újra átvágott a szobán, visszament a priccshez, felemelte a végét, s a padlón egy kis dobozkát és egy bőrbe kötött könyvecskét

pillantott meg. Felnyitotta a doboz fedelét, és három köves gyűrűt talált benne. Mindegyik gyűrűbe egy-egy hajtincset húztak bele. A könyvecske naplónak nézett ki. A gyűrűket tartalmazó dobozt és a naplót a kabátja zsebébe csúsztatta. Elhagyta a hálót, és visszament a földszintre. A társalgóban semmi említésre méltóra nem számított, hiszen az utca végén található kocsma tulajdonosa szerint a késes embernél sosem jártak látogatók, kivéve a doktort, akit egyszer késő éjjel házhoz hívtak. Amikor a bejárati ajtóhoz ért, rájött, hogy csak részben volt igaza – berendezési tárgyak csakugyan nem voltak a helyiségben. Mindazonáltal látott valamit az egyik sarokban, ami leginkább egy kis oltárra emlékeztetett. Egy meggyújtatlan gyertya volt az oltár tetején, amit azonban egy eszményi szépségű nő keretezett fényképe uralt, s ami Trentet torokszorító félelemmel töltötte el. Kezdettől fogva félreismerte a helyzetet, s most már lehet, hogy túl késő. Rohanva indult az ajtó felé.

Hatvannégy

Jócskán elmúlt éjfél, és sem Trentről, sem Andrew-ról nem érkezett hír. A két nő mindent megtett, hogy elrejtsék egymás elől egyre növekvő aggodalmukat. De ilyen hosszú ideig csak a hatékony iktatási módszerekről és kereszthivatkozásokról lehet diskulrálni, gondolta Calista. – A tea kihűlt – mondta, és az órára pillantott. – Úgy látszik, kicsit még tovább fenn kell maradnunk. Megkérem Mrs. Sykest, hogy hozzon egy új kannával – mondta. Felállt, és meghúzta a csengőzsinórt. – Legalább csinálhat valamit. Ő és Mr. Sykes éppolyan nyugtalanok, mint mi vagyunk. – Mi tarthatja fel ennyi ideig Trentet és Andrew-t? – töprengett hangosan Eudora. Calista az íróasztalán lévő koporsóharangra nézett. A harang acéllánca szépen, szabályosan fel volt csavarva. Mint egy kígyó, gondolta Calista. – Én arról győzködöm magam, hogy talán a nagy forgalom miatt nem találtak szabad bérkocsit – válaszolta. – De magad sem hiszed el, igaz? – pillantott rá aggodalmasan Eudora. – Igaz. – Calista erővel elfordította a tekintetét a koporsóharangról. – Komolyan kezdek félni. – Én is – mondta Eudora. – Nem lett volna szabad megengednünk, hogy végrehajtsák ezt a veszélyes tervet. – Nem hiszem, hogy meg tudtuk volna őket akadályozni ebben. – Nem, tartok tőle, hogy nem – sóhajtotta Eudora. – Mindketten elég makacsok, ugye? – Felteszem, hogy ők ugyanezt mondanák rólunk. – Szerintem is.

Eudora felállt a székből, és a kandallóhoz sétált. Lenyúlt a sárgaréz piszkavasért, és megpiszkálta a kialvófélben lévő tüzet. Calista odament hozzá, és kezét Eudora vállára tette. – Biztosan találnak valamit, ami bizonyítékul fog szolgálni a gyilkos ellen – mondta, minden erejével próbálva önmagát is meggyőzni erről. – Talán azért maradnak el ilyen sokáig, mert épp most tisztázzák a helyzetet a rendőrségen. – Meglehet – felelte bizonytalanul Eudora. – Kíváncsi vagyok, mit fog szólni Mr. Tazewell, amikor majd elmesélem neki ezt a különös kalandot. Remélem, sikerül alaposan meglepnem őt vele. Vagy inkább megdöbbentenem, sőt elborzasztanom. – Valószínűleg meglepődik, de hogy megdöbbenne, vagy elborzadna, azt nem hiszem – válaszolta Calista szórakozottan. – Beszéljünk őszintén, Calista. Mindketten tudjuk, hogy kevés úriember fogadna el egy olyan hölgyet, aki valahogy belesodródik egy gyilkossági üggyel kapcsolatos nyomozásba. Könnyen lehet, hogy Edward Tazewell ezek után úgy ítéli meg, hogy rossz hatással lennék a két kislányára. – Magad mondtad, hogy modern nevelésben akarja részesíteni a lányait. Eudora szomorkásán elnevette magát. – Kétlem, hogy ilyesféle nevelésre gondolt. – Ha ennek vége lesz, nem kell elmondanod neki, hogy min mentünk keresztül. Jogod van hozzá, hogy titkaid legyenek, Eudora. – Ez igaz, de nem akarom, hogy titkaim legyenek az előtt a férfi előtt, akinek a felesége leszek. Igazi társat szeretnék, olyat, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. – Megértem. – Tudom, hogy te megértesz. Mindketten csendben álltak egy darabig. – A foglalkozásom okán sok emberrel találkozom – kezdte egy idő után Calista. – Akadnak köztük, akiket a barátaimnak nevezek, de valójában csak az ismerőseim. Te és Trent más kategóriába tartoztok. Mindkettőtökben megbízom, ahogy Andrew-t kivéve régóta senkiben sem tudtam.

– Magam is nagy becsben tartom a barátságunkat, Calista. De azt hiszem, amit a bátyám iránt érzel, az több annál. Lehet, hogy szerelem? – Igen, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ő is így érez irántam. – Hogy kételkedhetsz ebben? – Nem szívesen emlegetem föl a fájdalmas múltatokat, de bizonyára tudsz róla, hogy Trent éveken át magát hibáztatta azért, hogy nem volt képes megmenteni az édesanyátokat attól a szörnyű embertől, akihez férjhez ment, és nem sokon múlt, hogy Harryt és téged sem tudott megmenteni – magyarázta Calista. – Ettől féltem – suttogta lehunyt szemmel Eudora. – Sohasem beszéltünk róla, de valahogy mégis tudtam. – Te meg magadat hibáztatod, mert úgy gondolod, hogy miattad kapta Trent a sebeit. – Nagyon bonyolult, ugye? – Mindhárman jó ideje cipelitek a bűntudat terhét. Talán most már le kellene tennetek, hogy élhessétek a saját életeteket. Eudora kinyitotta a szemét. – Attól félsz, Trent irántad tanúsított érzelmei hátterében az áll, hogy olyan nőt lát benned, akit meg kell mentenie. A múltban történtekért önmagát hibáztatja, és semmiképpen sem akar másodszor is kudarcot vallani. – Igen, ezért vagyok bizonytalan abban, hogy mit érez valójában irántam. Ahogy te, úgy én is tudni akarom, hogy Trent önmagamért szeret, és nem a megmentendő nőt látja bennem. – Ha szerelemről van szó, mindketten sokat követelünk. Calista elgondolkodva bámult bele a lángokba. – Talán ezért nem mentünk még férjhez. – Valószínű. – Eszedbe jutott valaha, hogy a bátyád talán hasonló okokból nem házasodott meg soha? Eudora láthatóan meglepődött ezen a kérdésen. – Értem, mire gondolsz – mondta, miközben visszatette a piszkavasat az állványára. – Soha nem gondoltam bele, hogy a

férfiaknak is lehetnek álmaik, ahogy nekünk, nőknek. Az ember azt feltételezi, hogy őket olyan, alapvetőbb érzelmek vezérlik, mint a testi vágyak, a gyakorlatiasság, az örökség biztosításának vágya, és ilyesmik. – Mindezek csakugyan megvannak bennük, ebben biztos vagyok. De azt hiszem, ugyanakkor a lelke mélyén Trent nagyon is romantikus. – Érdekes gondolat – mosolyodott el Eudora. – Talán ez a magyarázata annak, hogy Clive Stone ennyire érdeklődik Wilhelmina Preston iránt. – Mi itt eljátszhatunk ezekkel a gondolatokkal, de Trent az egyetlen, aki tudja, hogyan érez valójában. – Calista kiegyenesedett. – Ami engem illet, innék még egy kis teát. És mivel Mrs. Sykes nem jelentkezik, ebből arra következtethetünk, hogy ő és Mr. Sykes már elmentek aludni. Úgyhogy megyek a konyhába, és felteszem a kannát. – Veled tartok. Ma este nem akarok egyedül maradni. – Én sem. Eudora megtorpant a falnál álló asztalka mellett, és ránézett Kettering háztartási naplójára. – Trentnek egyvalamiben igaza volt. A személyes kiadásait vizsgálva meglepően sok dolgot meg lehet tudni egy emberről. Meg kell mondanom, Kettering nem fukarkodott, amikor a szabóiról volt szó. – Vagy a memento móri ajándékokról – tette hozzá komoran Calista. – Ugyanolyan őrült lehetett, mint az a gyilkos, akit felbérelt. Félelmetes belegondolni, hogy milyen jól tudta leplezni a valódi természetét. – Azt hiszem, éppen ezért olyan veszélyes minden, ami gonosz. Nagyon könnyen el lehet rejteni egy vonzó külső mögé. – Eudora elindult az ajtó felé. – De azt meg kell hagyni, hogy Kettering szép és jól olvasható kézírással vezette a számlakönyvét. Mintha jeges fuvallat érte volna Calista tarkóját. Már nyitotta volna az ajtót, hogy kilépjen a hallba, de most megállt, és visszanézett Kettering naplójára.

Valami különös megérzése támadt. – Azt mondtad, hogy Nestor Ketteringnek szép és jól olvasható kézírása volt? – kérdezte. – Igen. Miért kérdezed? Calista visszament az asztalkához. Mielőtt kézbe vette volna, pár pillanatig mereven nézte a naplót. Ez volt az első alkalom, hogy kinyitotta, és figyelmesen tanulmányozta a tintával rótt szabályos sorokat. – Azért, mert nem így emlékszem az írására – felelte halkan. – Tessék? Calista az íróasztalához vitte, és letette rá a naplót. Aztán remegő ujjakkal kinyitotta az egyik fiókot. – Mit keresel? – kérdezte Eudora. – Amikor ez az egész dolog elkezdődött, Nestor két virágcsokrot küldött nekem, mielőtt időpontot foglalt, hogy eljöhessen hozzám. – Meg akarta nyerni a jóindulatodat. Miért érdekes ez? – Meghagytam Mrs. Sykesnak, hogy dobja ki a szemétbe a csokrokat, de az egyik kártyát megőriztem. – Miért? – Főleg mert borzasztóan feldühített. Emlékeztetőnek szántam, hogy soha többé ne bízzak meg benne. – Mintha bizony szükséged lenne ilyen emlékeztetőre – ráncolta a homlokát Eudora. – De miért akarod most megnézni azt a kártyát? – Azért, mert támadt egy nagyon furcsa gondolatom. Calista leült az íróasztalához, és végigpörgette a magánleveleit, míg megtalálta a második virágcsokrot kísérő elegáns, fehér kártyát. Kiemelte az iratgyűjtőből, és letette az asztalra. Azután kinyitotta a háztartási naplót, amelyet Trent elhozott a Kettering-házból. Villámcsapásként érte a felismerés. Rámeredt a kártyára, majd a számlakönyv legutolsó lapjára. – Szentséges ég – suttogta. Eudora áthajolt az íróasztalon, és felolvasta a kártyára írt szöveget.

Amióta elváltunk egymástól, a magány az osztályrészem. Kérlek, mondd, hogy még érzel irántam valamit. A természetfölötti dimenzióban mi ketten igaz boldogságra találunk. Igaz híved, N. Kettering Egy teljes percig szótlanul meredt a rövid szövegre. Azután ő is hátralapozott a napló utolsó oldalához. Calista visszafojtott lélegzettel figyelte, hátha kiderül, hogy még sincs igaza. De amikor Eudora végül felpillantott, a tekintetéből kiolvasta a döbbent felismerést. – A két kézírás nem egyezik – suttogta. – A kártyát és a naplót két különböző ember írta. – A csokrot kísérő levélkét Nestor Kettering írta. De a számlakönyvet nem ő vezette. – Egy titkár talán? Sok gazdag család alkalmaz titkárt. – Andrew egyszer sem említette, hogy Ketteringnek titkára lenne, pedig ha volt, biztosan mondta volna. Eudora a nyakához emelte a kezét. – Uram, Teremtőm! Nagyot hibáztunk. Mindvégig tévesen fogtuk fel az egész helyzetet. – Igen. – Calista felugrott, megkerülte az íróasztalt, és a szoknyáját megemelve az ajtó felé futott. – Gyere, föl kell ébresztenünk Mr. és Mrs. Sykest. – Mit fogunk tenni? Rendőrt hívunk? – kérdezte Eudora, miközben Calista után sietett. – Először üzenetet küldünk Trentnek, feltéve, hogy még a késes ember házában van. Azt nem lehet tudni, hogy jelenleg Andrew merre jár. Őt semmiképpen sem tudjuk figyelmeztetni. – Andrew biztonságban van – jelentette ki Eudora. – Trent szigorúan arra utasította, ne hagyja, hogy a gyilkos meglássa őt.

– Csak imádkozni tudok, hogy az öcsémnek legyen annyi esze, és fogadja meg ezt az utasítást – sóhajtotta Calista. – Remélem, nem késtünk el. A hallon át futva igyekezett a konyha felé, és már ott is volt. Olyan hirtelen torpant meg, hogy Eudora kis híján nekiütközött. – Bocsánat – lépett gyorsan hátra egyet. De Calista nem válaszolt. Csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és bámulta a konyhaasztal körüli rémálomszerű csoportképet. Mr. Sykes a földre rogyva, egyik karját a magasba nyújtva feküdt, mintha kétségbeesetten próbálna kivédeni egy ütést. A keze mellett, a földön, egy felfordult kávéscsésze. Lehetetlen volt megállapítani, éle vagy halott. Mrs. Sykes ültében az asztalra borult. Nem mozdult. Anna Kettering állt fölötte, elegáns kesztyűs kezében egy húsbárddal. A bárd éle Mrs. Sykes nyaka fölött lebegett. – Hát megjött – szólalt meg Anna azon a vidám, csengő hangon, amelyen a hölgyek szokták üdvözölni a kerti partira érkező vendégeiket. – Amikor röviddel ezelőtt meghallottam a csengőt, gondoltam, hogy előbb-utóbb le fog jönni a konyhába, megnézni, mi tartja vissza a házvezetőnőjét és az inasát. Hiába, manapság már nem lehet megbízni a személyzetben, nem igaz?

Hatvanöt

Valami különös és hátborzongató szenvtelenség lett úrrá rajta. Maga is meglepődött, hallva a saját, természetellenesen nyugodt hangját. De tudta, hogy továbbra is ezt a hűvös, kissé szigorú hangot kell használnia, mert ő és Eudora egy őrült nővel állnak szemben. Elég egy apró szikra, és a lázbeteg elme robbanni fog. – Mindvégig ön volt az, ugye? – kérdezte Calista. – Igen, természetesen én voltam az – felelte Anna. – Ön vadászott mindannyiunkra, a három nevelőnőre és rám. Hány más nőt kínzott meg a kis játékával? – Az elmúlt évben csak önök négyen voltak. – Anna hangja hirtelen feszültté vált a dühtől. – És nem játék volt. Megbüntettem a férjem szajháit, mert elcsábították őt, és elfordították tőlem. Mert kezdetben még szeretett. Gyönyörűnek tartott. Akart engem. De a nászutunk után összeszűrte a levet azzal az első nevelőnővel. – Elizabeth Dunsforthnak hívták – szólalt meg Eudora. – Egy senki volt – vetette oda Anna. – Senki és semmi. Csak egy nevelőnő. De elérte, hogy Nestor kívánja őt. Meg kellett leckéztetnem. – Elküldte neki a memento móri ajándékokat Mrs. Fulton boltjából, és amikor már eléggé ráijesztett, elküldött hozzá valakit, hogy ölje meg. Utána pedig vett neki egy nagyon szép biztonsági koporsót – sorolta Calista. – Tudtam, hogy soha nem fogja használni a harangot – kuncogott Anna. – Egyikük sem használta. Csak egy kis tréfa volt, tudja. – Ön ellenőrizte a háztartási számlákat – vette át a szót Eudora. – Majdnem mindent ön vásárolt meg Mrs. Fulton üzletében. – A pénz az enyém – közölte gőgösen Anna. – Papa rám hagyta. Nestor engedte, hogy én foglalkozzam a háztartás számláival. Ő nem

akart a vagyon kezelésének részleteivel bíbelődni. Amíg mindene megvolt, amit csak akart, boldog volt. – Tehát ön fizette az összes számláját. És kezdett rájönni, hogy a pénznek, amit öntől kapott, egy részét Nestor más nőkre költi – állapította meg Calista. – Nem is értem, hogy képzelte, hogy eltitkolhatja előlem. Igen, úgy volt, ahogy mondja. Még annyira sem törődött az érzéseimmel, hogy eltitkolja a viszonyait. Sőt kérkedett velük. – Láttam, hogy elég bőkezűen mérte a saját apanázsát – jegyezte meg Eudora. – Honnan tud erről? – ráncolta a homlokát Anna. – Nos, mindegy is. Igen, juttattam magamnak egy nagyobb összeget a költségeimre. – Miért nem volt elég, hogy csak a számláit fizesse? – faggatózott Eudora. – Épp az imént mondta, hogy Nestort nem érdekelték a számlák. Anna halkan felnevetett. – Féltem, hogy ha egyszer megnézi a háztartási naplót, gyanúsnak fogja találni egyes kiadásaimat. Nem akartam, hogy magyarázkodnom kelljen, ezért egyszerűen a saját apanázsomból fizettem ezeket. – Kivéve a Frampton Streeten lévő házat – szólt közbe Calista. – Azt nyíltan vásárolta, ugye? – Erről is tudnak? – hökkent meg Anna. – Igen, a ház nagy tétel volt, nem fedezhettem az árát a saját juttatásomból. De Nestor észre sem vette. Minden figyelmét lekötötte a nőkkel kapcsolatos rögeszméje. – Rögeszméje? – ismételte meg Calista. – Igen. Sajnos Nestor mániákus természettel volt megverve. Megpróbáltam kigyógyítani belőle. – Azzal, hogy elpusztította a rögeszméje tárgyait, a többi nőt – jegyezte meg Eudora. – Pontosan – mosolygott rá Anna. – Nestor előbb vagy utóbb mindig ráunt a szajháira, rendszerint inkább előbb, mint utóbb. Amikor egyikükből elege lett, elküldtem az illetőnek a memento móri

ajándékokat. Azt hitték, Nestor küldi őket, és rettentően idegesek lettek. – Végül pedig rájuk küldte a bérgyilkost – vette át a szót Calista. – De én elutasítottam Nestort. Miért üldöz mégis? – Mert ön kellett neki, mielőtt engem feleségül vett – felelte Anna, és érezni lehetett, hogy forr benne a düh. – És aztán, pár héttel ezelőtt, újra önre támadt gusztusa. Virágot küldözgetett önnek, az én pénzemen vett virágokat! Engem sohasem kívánt úgy, ahogy önt kívánta. Belőlem csak az örökségem érdekelte. A konyhában tapinthatóvá vált a baljós feszültség. Calista kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, amivel elterelheti Anna figyelmét. Tudta, hogy Eudora is azon töpreng, hogyan nyerhetnének egy kis időt, amíg Trent és Andrew visszatérnek. – A jelek szerint ön tudja, milyen az, amikor valakinek rögeszméi vannak, és a gyógymódját is ismeri. Honnan szerezte az ismereteit? – kérdezte óvatosan. – Tizenkét éves korom óta foglalkozom a pszichológia tudományával, Miss Langley. Mondhatom, hogy szakértője vagyok. – Szokatlan téma egy hölgy számára – jegyezte meg Eudora. – Kiváló tanárom volt – mosolyodott el Anna. – Dr. Morris Ashwell. – Ki ő? – kérdezte Calista. – Az az orvos, aki megpróbált kigyógyítani engem a halállal kapcsolatos megszállottságomból. Megpróbáltam elmagyarázni a drága Papának, hogy az ebből a világból a másikba való átmenetet kísérő érzelmek minden szenvedély közül a legerősebbek. Papa nem értette meg. Amikor tizenhárom éves lettem, elküldött dr. Ashwellhez. – Ashwell szemmel láthatóan nem tudta megszabadítani a komplexusától – állapította meg Calista. – Épp ellenkezőleg – kuncogott Anna. – Ő vált megszállottá, méghozzá irányomban. Mulatságos belegondolni: az orvos, aki heves szenvedélyre gyűl a betege iránt. Igaz, hogy még csak tizenhárom éves voltam, de nagyon csinoska, tudja. – És mennyi idős volt dr. Ashwell? – érdeklődött Eudora.

– Annyi, hogy akár a nagyapám is lehetett volna – fintorodott el Anna. – Ránézni sem volt jó, gondolhatja. Undorodtam a szakálla érintésétől és a kövér testétől. Eudora a döbbenettől felszisszent. – Megerőszakolta? Hiszen még kislány volt! – háborodott fel Calista. – Fölösleges sajnálnia, Miss Langley – mosolygott rá Anna derűs nyugalommal. – Megnyugtathatom, egykettőre rájöttem, hogy a velem kapcsolatos megszállottsága folytán hatalmam van fölötte. És végül ezt a hatalmat használtam fel arra, hogy elszökjek. – Honnan? – kapta fel a fejét Eudora. – Brightstone Manorból – felelte kissé türelmetlenül Anna. – Gyűlöltem azt a helyet. Éjszakára mindig bezártak. Mindannyiunkat. – Dr. Ashwell egy magántébolydát tartott fenn – ismerte fel a helyzetet Calista. – Az édesapja ott helyezte el önt. – Majdnem három évig voltam ott – rikácsolta Anna. – Az a gazember, Ashwell, kísérletezett velünk. Papának azt mondta, hogy Brightstone Manorban kell tartania engem, mert veszélyt jelentek önmagámra és másokra. De közben minden éjjel bejött a szobámba. Minden éjjel úgy tettem, mintha halott volnék. Egész jól belejöttem. – És hogy menekült meg? – kérdezte Eudora. Megjátszott nyugalom ült ki Anna arcára. Szája angyali mosolyra húzódott. – Az én fényes páncélt viselő bátor lovagom megölte a szörnyet, és kiszabadított. Azután porig égettük Brightstone Manort. – A késes ember, aki megpróbálta megölni Mr. Hastingst és engem Mrs. Fulton koporsóbemutató termében – mondta Calista. – Ő a lovagja, ugye? – Olivér rajongó hívem. Neki is én vagyok a rögeszméje, de nem úgy, mint Ashwellnek. Olivér szigorú cölibátusban él. Azáltal tisztul meg, hogy szolgálja a hölgyét. – Önt – tette hozzá Calista. – Igen. Én mentettem meg őt. Évek óta bezárva élt dr. Ashwell intézetében. Olivér úri családban született, jó nevelést kapott, de tizenhét éves korában a családja lemondott róla.

– Tudva, hogy előszeretettel vág el nyakakat, ez nem is olyan szörnyen meglepő – jegyezte meg Calista. – Tehát az ön kedvéért végzett dr. Ashwell-lel, majd megszöktek, és ön felgyújtotta az elmegyógyintézetet. – Igen. – És mi történt az intézet többi lakójával? – érdeklődött óvatosan Eudora. – Ön és Olivér mellett nyilván éltek még ott mások is. – Talán egy tucatnyian. Elfelejtettem. Miért? – Nem mentették ki a többieket, ugye? – kérdezte Calista. – Hagyták meghalni őket az égő pokolban. – Mindnyájan sültbolondok voltak. Biztos vagyok benne, a családjaik megkönnyebbültek, hogy nem kell tovább fizetniük Ashwellnek. – Ön lőtte le Nestort, igaz? – kérdezősködött tovább Calista. – Igen. Az öltözőszobájában vártam rá. Nem is látott, csak amikor már a halántékához szorítottam a pisztolyt. És akkor persze már késő volt. – Utána fölvitette Olivérrel a holttestét abba a kulcsra zárt szobába – következtette ki Eudora. – Nem terveltem ki előre, hogy még az este megszabadulok Nestortól – mesélte Anna. – Alkalmasabb halált szántam neki. De kénytelen voltam cselekedni. – Mi lett volna alkalmasabb halál? – kíváncsiskodott Calista. – Azt szerettem volna, ha sokkal lassabban hal meg. – Anna szemében veszedelmes tűz lobbant. – Végig akartam volna nézni, amint Olivér elvágja Nestor torkát. Látni szerettem volna, ahogy a vér lassan, de folyamatosan bugyog ki a sebből. Azt akartam volna, hogy Nestor tudja, végignézem, ahogy meghal. De épp akkor értesültem róla, hogy ő is el akart helyezni egy intézetben. Azonnal lépnem kellett. – Azzal, hogy elhelyezi önt egy intézetben, megszegte volna az apja végrendeletében kikötött feltételek egyikét – mutatott rá Eudora. – Nestor összefogott a barátjával, Dolan Birchcsel. Úgy akarták feltüntetni, hogy hosszabb időre vidékre utaztam, és megbíztam Nestort a pénzügyeim intézésével. Senki nem kérdőjelezte volna meg

a dolgot. Mindenki természetesnek tartja, hogy ilyen dolgokkal a férj foglalkozik. – Azt tervezték, hogy egy Seacliff nevű falu határában lévő, szállodának és gyógyfürdőnek álcázott elmegyógyintézetbe küldik önt – mondta Calista. – Önök mindent tudnak, ugye? Nem értem, de gondolom, ez most már úgysem számít. – Hogy jött rá Nestor azon mesterkedésére, hogy önt újra zárt intézetbe dugja? – kérdezte Eudora. – A puszta véletlenen múlt – válaszolta Anna, és összerázkódott. A bárd éle lejjebb ereszkedett Mrs. Sykes nyaka fölött. – Olivér mindenüvé követte Nestort, de ő ügyet sem vetett rá. Nemrégiben Olivér fültanúja volt, amikor Nestor és Birch megbeszélték, hogyan szabaduljanak meg tőlem. Veszekedtek. Nyilvánvaló volt, hogy Nestor nem teljesítette az alkujuk rá eső részét. Úgy tűnt, még adósa Birchnek. – Mivel tartozik neki? – kérdezte Calista, de egészen biztos volt benne, hogy tudja a választ. – Nestor azt állította, el tudja intézni, hogy Birch belenézhessen az ön klienseinek nyilvántartásába. Mulatságos, nem? Gondoljon csak bele, ha ön nincs, mostanára már talán megint egy bolondokháza lakója lennék. – Miért adta hozzá az apja egy hozományvadászhoz? – faggatta tovább Annát Calista. – Nestort én választottam. – Anna hangja ezúttal bátortalanul elvékonyodott. – Egy közeli vidéki birtokon tett látogatásomon ismertem meg. Estélyt rendeztek, amire minden helybeli nemesurat meghívtak. Nestor táncra kért, én pedig a világ legjóképűbb férfiját láttam benne. Még azon az estén beleszerettem. Ő is azt mondta, hogy szeret, én pedig hittem neki. – Hazudott önnek. – Kezdetben valóban szeretett – állította Anna. – Csuda szenvedélyes volt. De a nászutunk alatt megundorodott tőlem. Azt mondta, amikor szeretkezik velem, olyan érzése van, mintha egy

hullával szeretkezne. Nem értettem. Dr. Ashwell szerette, amikor halottnak tettettem magam. – Miért jött ide ma éjjel? – kérdezte Calista. – Most már biztonságban van. Nestor nem bánthatja többé. És ami a fő, teljes mértékben ön rendelkezik a pénzével. – Azért jöttem, hogy megbüntessem önt, ahogy a többi szajháját is megbüntettem – felelte Anna. – Mind közül ön kellett neki a leginkább. – Mondtam, hogy visszautasítottam. Semmit nem tettem, amivel bátorítottam volna – állította Calista. – Ez semmin nem változtat – jajdult fel Anna. – Én nem kellettem neki, ön után vágyakozott, egy olyan nő után, akinek az üzleti tevékenysége csak egy lépésre van egy bordélyház működtetésétől. Már nem sok híja volt, hogy Annát elhagyja a maradék önuralma is. – Azt mondja, azért jött, hogy megbüntessen – mondta Calista, és kinyújtott kézzel előrelépett egyet. – Ezt értem. De kérem, hagyja ki ebből a házvezetőnőmet és az inasomat. Nekik semmi közük nem volt az egész ügyhöz. – Álljon meg, különben most rögtön végzek a házvezetőnőjével – figyelmeztette Anna. Calista engedelmesen megállt, de Anna egész testében remegett a dühtől. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért várt ilyen sokáig Nestor meggyilkolásával – szólalt meg Eudora, mintha csak társalognának. – Miért várt addig, amíg rájött, hogy intézetbe akarja záratni önt? – Egészen addig biztos voltam benne, hogy ha meg tudnám szabadítani Nestort a rögeszméjétől, rájönne, hogy milyen gyönyörű vagyok. Biztos voltam benne, hogy akkor újra megszeretne. De amikor tudomást szereztem a tervéről, szembe kellett néznem a valósággal. Más körülmények között ez az utolsó mondat szinte már mulatságos lenne, gondolta Calista. Teljesen valószínűtlen volt, hogy Anna az életben valaha is felfogta volna, hogy mi a valóság.

– Mielőtt megtenné, amit ma éjjel szándékában áll megtenni, van egy üzenetem az ön számára az édesapjától – mondta. – A Papától? – meredt rá Anna. – Az lehetetlen! Hiszen Papa halott. – Jelenleg a szellemvilág lakója. Florence Tapp, a médium, meg tudta idézni, úgyhogy tudtam beszélni vele. – Hazudik. Florence Tapp csaló. Elküldtem a házába Olivért, hogy ölje meg, amiért megpróbált becsapni engem. – Nem csaló – jelentette ki Calista. – Láttam az apját. Sötét öltönyt, kihajtós gallérú fehér inget és nyakkendőt viselt. Anna kővé dermedve hallgatta. – Az utolsó születésnapjára nyakkendőt ajándékoztam neki. – Azt mondta, mindennap felveszi, mert önre emlékezteti. – Biztos, hogy hazudik – suttogta Anna, de már elbizonytalanodva. – Miért önnek jelent meg, és nem nekem? – Azt mondta, szerette volna, ha ön meglátja őt, de a zaklatott idegállapota megnehezítette a dolgát. Nekem azért jelent meg, mert szerette volna, ha átadnék önnek egy üzenetet. – Miféle üzenetet? – Arra kért, mondjam meg önnek, hogy szereti – kockáztatott vakmerőén Calista. – Most már biztos vagyok benne, hogy hazudik. Papa valójában sohasem szeretett engem. Csak úgy tett, mintha szeretne. Igazából félt tőlem. Ezért küldött el dr. Ashwellhez. Az az állítás, hogy az apja szerette őt, súlyos melléfogás volt, gondolta Calista. Kétségbeesetten próbált javítani. – Nem, azt mondta, ön nem értette őt – folytatta szelíden. – Félt, de ön miatt. Attól félt, hogy mi lesz önnel, ha nem gyógyítják ki a megszállottságából. A lánya volt, természetes hát, hogy szerette önt. Kérdezze csak meg őt. – Miről beszél? – Itt van, itt áll ön mögött, a kamraajtóban. A fátyolon át próbálja elérni önt. Nyújtja a kezét, hogy megérintse. – Igen – kiáltotta Eudora gyorsan. – Én is látom. Mindenáron meg szeretné érinteni önt. Ott áll a kamraajtóban.

– Papa? – fordult rögtön a kamra nyitott ajtaja felé Anna. – Tényleg itt vagy? Annyira hiányoztál! Tényleg szerettél engem? Most vagy soha, gondolta Calista. Eudorára nézett, és intett a hosszú asztal felé. Eudora felcsillanó szeméből látta, hogy megértette őt. Az asztal felé rohantak, és mindketten megragadták egy-egy végét. Közös erővel sikerült felfordítaniuk. Az asztal óriási robajjal az oldalára zuhant. Az eszméletlen Mrs. Sykes lecsúszott a székről, és leesett a padlóra, épp a férje mellé. Anna egy lendülettel visszafordult; csinos arcán zavar, majd düh jelent meg. Fölemelte a húsbárdot, de a célpont már a földön volt. Egy újabb lendülettel lehajolt, hogy elvágja Mrs. Sykes torkát. – Ne! – kiáltott rá Calista. Felkapott egy nehéz keverőtálat, és Anna felé dobta, aki önkéntelenül maga elé kapta az egyik kezét, és megpróbált elhajolni. A tál a vállán találta el, majd a földre esve darabokra tört. Eudora eközben egymás után kapkodta le a tálalóról a tányérokat, és vette célba velük Annát. Calista villámgyorsan leemelt egy serpenyőt a falról, és átdobta a felborult asztal fölött. Látva a cserepekből, konyhafelszerelésekből, fűszertartókból, kakaós- és zablisztes dobozokból emelkedő akadályt, Anna sikoltozva hátrált el a legközelebbi ajtóig – az éléskamra bejáratáig. Kisvártatva hallani lehetett a léptei tompa zaját, ahogy felrohan a hátsó lépcsőn az emeletre. Calista futott, és bezárta a hátsó lépcső ajtaját. – Nem kergethetjük végig az egész házon – kiáltotta lélekszakadva Eudora. – Túl nagy a ház. Bármelyik ajtó mögül, vagy szobában elrejtőzve leshet ránk, és mit kezdünk vele, ha elkapjuk? Most is nála van az az átkozott húsbárd. Calista levegő után kapkodott. A szíve majd kiugrott a mellkasából.

– Ki kell jutnunk innen, és rendőrt kell hívnunk, de félek egyedül hagyni Mr. és Mrs. Sykest. Mi lesz, ha az az eszelős nőszemély a főlépcsőn át visszajön a konyhába? – Ki kell vonszolnunk őket a kertbe, és utána hívni egy rendőrt. – Mrs. Sykes legyen az első. – Calista lehajolt, és megragadta a házvezetőnő egyik csuklóját. – Vigyük ki, és utána jöjjünk vissza Mr. Sykesért. – Jó. – Eudora két kézzel kapaszkodott bele Mrs. Sykes másik csuklójába. A házvezetőnő nem volt valami nagydarab nő, de öntudatlan állapotában meglepően nehéznek bizonyult. Csak akkor lett könnyebb dolguk, amikor kivonszolták a szőnyeg nélküli hallba, és végigcsúsztatták a tükörfényes padlón. Már majdnem a könyvtárszoba ajtajához értek, amikor lezúduló üvegcserepek és szilánkokra törő fa hangját hallva, ijedtükben elengedték Mrs. Sykes csuklóját. – A könyvtár – kiáltotta fojtott hangon Calista. – Valaki van odabent. Olivér alakja magasodott fel a könyvtárszoba ajtajában. Kezében megcsillant a kés pengéje. Egy szempillantás alatt felmérte a hallban eléje táruló látványt. – Fuss – kiáltott oda Calista Eudorának. – Fuss a kerti ajtóhoz. De tudta, hogy a szoknyáik és alsószoknyáik miatt egyikük sem remélheti, hogy gyorsabbak lesznek, mint a jól megtermett férfi. Legfeljebb egyiküknek lehet esélye. Mozdult, hogy elállja a késes ember útját. – Hallgasson ide, Olivér. Annának szüksége van önre – mondta egy szuszra. – Nem hallja őt? Az úrnője hívja. Siessen hát. Menjen, várja önt az emeleten. Hallgassa csak. Ebben a pillanatban újabb robaj, majd dühös sikoltás hallatszott az emeletről. Olivér kábultan pillantott fel a mennyezetre. – Úrnőm – suttogta.

Aztán tűzben égő tekintetét visszafordította Calistára. Fölemelte a kését, hogy lesújtson vele. Calista hátrálni próbált, de megbotlott Mrs. Sykes földön heverő testében, és elesett. Eudora felsikoltott, és el akarta húzni Calistát a kés elől. Olivér kilépett az ajtóból a hallba. Calista látta, hogy valami kirepül a könyvtárból. Fény csillant meg egy fémtárgyon, s a következő pillanatban émelyítő reccsenés hallatszott – a tárgy fejen találta Olivért. Kísérteties kolompolás visszhangzott végig a házon. Friss vér fröccsent Calista szoknyájára Olivér bekötözött fejéből. Olivér megtántorodott az ütés erejétől. A késsel a kezében térdre esett Calista előtt. – Úrnőm – suttogta ismét. Calista az őrület egy szikráját látta felvillanni a szemében, de ekkor Eudora elkapta, és elhúzta onnan. Olivér előrebillent, és arccal előre végigvágódott a földön. A padlódeszkák megremegtek a súlya alatt. A keze kinyílt, és a kés kiesett belőle. A könyvtárszoba nyitott ajtaja elsötétült. Calista felnézett. – Trent – suttogta. – Hála az égnek – mondta Eudora. – El kell tűnnünk innen. – Trent elrúgta az útjából a kést, és fölhúzta Calistát a földről. – Hol van Mr. Sykes? – Eszméletlenül fekszik a konyhában – válaszolta Calista. – Azt hiszem, még él. – Kihozom onnan. – Trent sietősen végigment a hallon. – Ti fogjátok Mrs. Sykest, és vigyétek ki a házból. Egy rendőr már úton van ide. – Anna Kettering még a házban van – kiáltott utána Eudora. – Tudom. – Trent már eltűnt a konyhában. Egy perc múlva újra megjelent, a vállán hozva Sykest. – Felgyújtotta a házat. Nem érzed a füstszagot?

Ötvenhat

Nem késett el. Trent végtelen megkönnyebbülést érzett, miközben kirohant Calista és Eudora után az ajtón, ki a sötétbe. Nem sokon múlott, de végül mindkét nő megúszta sértetlenül. Most, e pillanatban egyedül ez számított. Valahol a távolban tűzjelző harang szólt. A rendőr épp akkor érkezett lihegve, amikor Calista és Eudora kivonszolták Mrs. Sykest a bejárati lépcsőre. – Majd én – mondta a fiatalember. Fölkapta Mrs. Sykest, és levitte a lépcsőn, ki a kertbe. – Menjetek távolabb a háztól – szólt Trent. Calista és Eudora marokra fogták a szoknyáikat, és kiszaladtak a kertbe. Trent követte őket, és lefektette Sykest a fűre. A rendőr letette a férje mellé Mrs. Sykest, és Trentre nézett. – Említett egy őrült nőt, és egy késsel támadó férfit, nemde, uram? – Mindketten bent vannak a házban – felelte Trent. – A férfi valószínűleg nincs abban az állapotban, hogy ki tudjon menekülni. De a nő kiszökhet a hátsó bejáraton keresztül. Ha elmenekül, nem lehet tudni… Egy éles, fájdalmas sikoly – düh, gyász és őrület vegyült a gyötrelmes, kétségbeesett kiáltásba – hasított bele az éjszakába. Trent fölnézett a magasba. Calista, Eudora és a rendőr odakapták a fejüket. Lángok csaptak ki az emeleti ablakokon. Anna jelent meg a ház homlokzatát díszítő egyik kis erkélyen. Lángolt a ruhája. Pár másodpercig úgy tűnt, mintha lebegne. Trent majdnem biztos volt benne, hogy gyönyörködik a művében. Aztán ugrott.

Lángoló szoknyája szétterült zuhanás közben – akár az egyenesen a tűzbe repülő éjjeli lepke. – Szent ég! – suttogta Calista, és gyorsan elfordult. Trent átölelte, és magához vonta. – Andrew? – kérdezte Calista, s a hangja olyan volt, mintha a pánik vékony jegén korcsolyázna. – Nem tudom – válaszolta Trent. – Gondolja, hogy…? – Nem volt ereje, hogy befejezze. A férfi erőt vett magán, hogy becsületesen tudjon válaszolni. – Nem tudom – ismételte meg. Egy egyfogatú fordult be a hosszú kocsifelhajtóra. A ló vágtában közeledett. – Itt van – mondta Eudora. A kocsi lassított, majd megállt, és Andrew ugrott le belőle. – Calista? Nem esett bajod? Jól vagy? – Most már igen – felelte Calista. – És senkinek nem esett nagyobb baja. – Ami nem mondható el a szép házatokról – szólalt meg Eudora. – Félek, hogy reggelre nem marad belőle semmi. Andrew nagy levegőt vett, és az égő ház felé fordult. – Tudja, sohasem szerettem ezt a házat – mondta. – Én sem – vallotta be Calista. – Ezzel együtt emlékeztetlek rá, hogy ez volt az otthonunk. Minden, amink csak van, odabent van, ebben az átkozott házban. Nem beszélve az ügynökségemről. Ó, egek, az aktáim! – Ne búsuljon – szólt Trent, és még szorosabban ölelte őt magához. – Vannak barátaik. – A bátyámnak igaza van – lépett közelebb Calistához Eudora. Calista elmosolyodott. A lángok fényében Trent látta, hogy könnyek csillognak az arcán. – Igen – sóhajtotta Calista. – Vannak barátaink. Másra nincs is szükségünk.

Hatvanhét

Másnap délután Trent és Eudora házában gyűltek össze teára. Harry és Rebecca Hastings is csatlakozott hozzájuk. Eudora házvezetőnője hivatásához illő szakszerűséggel és rátermettséggel szolgálta fel a teát. Mr. és Mrs. Sykes egy unokaöccsük házában lábadoztak, miután elmúlt a kávéjukba tett kábítószer hatása. Calista és Trent a nap folyamán már meglátogatták őket. Az idős házaspár elmondta, hogy szeretnének visszavonulni abba a faluba, ahol a fiúk él a feleségével. Calista végignézett a Trent könyvtárszobájában összegyűlt kis társaságon, és ráeszmélt, hogy a nemrég átélt, kis híján katasztrófába torkolló éjszaka ellenére valami eddig ismeretlen optimizmus tölti el. Mindnyájan ültek, kivéve Trentet, aki karját a mellén összefonva, az íróasztalának támaszkodva állt, és Andrew-t, aki a szendvicsekkel és teasüteményekkel megrakott tálca fölött tartott szemlét. – Megmentette Florence Tapp életét – mondta Trent, és mint vele egyenrangú férfira, elismerően nézett Andrew-ra. – Ha nem cselekszik olyan gyorsan, a médium azóta halott lenne. – Remek munka volt – bólintott Harry. Calista meg mert volna esküdni, hogy Andrew elpirult. Láthatóan örült a dicséretnek. Gyorsan betömött egy szendvicset a szájába, és lesöpörte a morzsákat a tenyeréről. – Nem szégyellem bevallani, soha életemben nem ijedtem meg ennyire – mesélte tele szájjal. Gyorsan lenyelte a falatot. – Elvétettem ugyanis a lövést, és nem tudtam, lesz-e második esélyem. Először megkönnyebbültem, amikor a gazfickó elmenekült, de aztán aggódni kezdtem, hogy vajon hova fut, és mit akar most csinálni. Elindultam a lakása felé, attól tartva, hogy ön még ott van, uram.

Amikor láttam, hogy már elment, nem tudtam, mire gondoljak, de legalább vért nem láttam a lakásban. – Az mindig jó jel – hagyta jóvá Trent. – Igen, de aztán eszembe jutott Calista és Eudora, és szörnyű előérzetem támadt. – Helyesen következtetett arra, hogy veszélyben vagyunk – bólogatott Eudora. – A konyhaasztal felborítása briliáns ötlet volt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Rebecca Hastings. – Végtére is egy őrült nővel álltatok szemben. A figyelemelterelés volt a lehető legjobb stratégia. – Ennél jobbat akkor nem tudtam kitalálni – felelte Calista. Beleborzongott az emlékbe. – De semmit sem ért volna, ha Trent nem érkezik meg épp akkor, és nem bánik el a késes férfival. – A késes férfinak azóta neve is van. – Trent kézbe vette a megtalált naplót. – Olivér Saxby. És ő tényleg őrült volt. Mindössze tizenhét évesen megölte a szüleit. Konyhakéssel. Egy nagybátyjára maradt, hogy kezdjen valamit a fiúval. Intézetbe csukták. A kettős gyilkosságot természetesen eltussolták. – Senki sem akarja, hogy pletykák keljenek szárnyra a családjában fellelhető elmebetegségről – mondta Harry. És fejcsóválva hozzátette: – Az ilyesmi tönkretehet egy családot, különösen ha magas rangú klánról van szó. – Igen – bólintott Trent, miközben továbblapozott a naplóban. – Itt az áll, hogy könyveket adtak Saxbynak, mert az olvasás nyugtatóan hatott rá. Bizonyára nagy hatással voltak rá Artúr király és a kerekasztal lovagjainak mondái. Bomlott elmeállapotában arra a hitre jutott, hogy egy bizarr, kitalált világban él. Kóbor lovagnak képzelte magát. – Csakhogy a régi korok lovagjai tiszteletre méltó, becsületes férfiak voltak, akik sárkányokat öltek, és híven szolgálták nemes hölgyeiket – mutatott rá Eudora. – Kétlem, hogy Saxby akár egy sárkányt is megölt volna, de rátalált egy hölgyre, akit szolgálhatott – felelte Trent. Calista kezében megállt a csésze. – Anna Ketteringet.

– Úgy van. – Trent letette a naplót az íróasztalra. – Anna ugyanolyan őrült volt, mint ő, de a maga módján ragyogóan okos. Saxby naplójegyzeteiből kiderül, hogy a saját céljai elérése érdekében manipulálta őt. Elhitette vele, hogy azért zárták intézetbe, mert súlyosan megsértette a lovagi törvényt. Andrew elvette a szája elől a fél szendvicset. – Más szóval szégyent hozott a saját fejére. – Anna vajon lehetőséget kínált neki, hogy lemossa a becsületén esett foltot? – töprengett hangosan Harry. – Most, hogy megtudtuk, mi volt Saxby téveszméje, nagyon is valószínűnek látszik. – Elhitette vele, hogy ártatlan nők meggyilkolásával tisztára moshatja magát? Ennek semmi értelme – rázta a fejét Eudora. – Bomlott elméjében nem úgy szerepeltek, mint ártatlan nők – magyarázta Trent. Rámutatott a naplóra. – Anna meggyőzte, hogy a nők, akiket megölt, gonosz boszorkányok. Saxby naplója egy másik kérdésre is megadja a választ. – Mire? – kérdezte Andrew. – Kíváncsi voltam, hogy vajon ki írta a memento móri ajándékok és a koporsóharangok kísérőlevelét. A kézírás egyezik azzal, amellyel Saxby naplóját írták – felelte Trent. – Anna elküldte, hogy ölje meg azokat, akiket holtan akart látni – vonta le a következtetést Calista. – Azt a három nevelőnőt, és végül engem. Mindannyiunkról azt tartotta, hogy elcsábítottuk a férjét. Nestor Ketteringnek valóban viszonya volt azokkal a szegény nevelőnőkkel, én azonban visszautasítottam a közeledését. – Az nem számított – mondta erre Trent. – A problémát az jelentette, hogy Nestor meg akarta kapni önt. Ráadásul másodjára. – Kétségtelenül abban a hitben élt, hogy a férje, éppen azért, mert nem kaphatta meg, még jobban is vágyott önre, mint a többiekre – tette hozzá Harry. – Anna három évet élt egy olyan tébolydában, amelynek a vezetője rendszeresen megerőszakolta – mondta Rebecca. – Bizonyára sokat tudott a megszállottság természetéről. – Meggyőzte magát arról, hogy ha eltávolítja a megszállottsága tárgyait, azzal képes lesz meggyógyítani a férjét – mutatott rá

Calista. – De előbb megpróbálta kielégíteni a saját megszállottságát oly módon, hogy a memento móri ajándékokkal megbüntette Nestor szeretőit. Így akart félelmet kelteni bennük. Amikor a rítus sikeresen véget ért, elküldte a kóbor lovagját, hogy ölje meg őket. – Aztán azzal ünnepelte meg a dolgot, hogy drága temetést rendezett az áldozatainak – vonta le a végkövetkeztetést Harry. – De miért ölte meg a férjét? – kérdezte Andrew. – Hiszen ő volt a megszállottsága tárgya. – Csak találgatni tudok – kezdte Harry –, mert nem tudom megkérdezni a beteget. Gyanítom azonban, hogy amikor Anna rájött, hogy a férje intézetbe akarja küldeni, megértette, hogy sohasem nyerheti el a szerelmét. Azért ölte meg, hogy megmeneküljön a tébolydától. De azt hiszem, volt egy másik oka is. A végén ugyanazzal a terápiával, amelyet Nestornál alkalmazott, önmagát is megpróbálta kigyógyítani a saját megszállottságából. Elpusztította a rögeszméje tárgyát. – Meg akartam kérdezni tőled, hogy jutott eszedbe az a szellemes ötlet, hogy spiritiszta szeánszot rendezz a konyhádban – nézett Calistára Eudora. – Óriási lelemény volt megjátszani, hogy megidézted Anna apjának szellemét. – Trent egyszer azt mondta, hogy a szeánsz olyan, mint a színház, csak más módon ad elő egy történetet – felelte Calista. – Kifejtette azt is, hogy a médiumnak van egy óriási előnye a színházzal szemben. – A közönség mindenekfelett hinni akar – mondta ki helyette Trent.

Hatvannyolc

Calista félretolta a tányérját, rajta a tojással és a pirítóssal, kezébe vette a Flying Intelligencer reggeli kiadását, és fennhangon olvasni kezdett az asztal körül ülőknek. – Ezt hallgassátok! – És Andrew meg Eudora feszült figyelemmel hallgatták, Trent azonban nyugodtan evett tovább. Tegnapelőtt éjszaka nagy tűz volt a Cranleigh Square egyik házában. A tüzet egy őrült férfi okozta, aki késsel felfegyverkezve hatolt be a házba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy erőszakot kövessen el az ott lakó két tiszteletre méltó hölgyön. A két hölgy sértetlenül élte túl az esetet, köszönhetően a Clive Stone-regények jól ismert írójának, Mr. Trent Hastingsnek, aki épp idejében érkezett, hogy megfékezze az őrült támadót. Hála Mr. Trent Hastings hősies cselekedetének, nemcsak a két hölgy, hanem a személyzet, egy idős házaspár is megmenekült. A jelenet szemtanúinak elmondása szerint Mr. Hastings olyan volt, mint a regényhőse, Clive Stone megelevenedett mása. Sajnos egy harmadik személy, egy nemrégiben megözvegyült hölgy, aki aznap este érkezett látogatóba Cranleigh Hallba, az emeleten a lángok csapdájába esett, és az erkélyről leugorva szörnyethalt. A betolakodó szintén a lángokban lelte halálát. – Hát, a tudósító részben igazat írt – fintorodon el Eudora. – Valóban nagy tűz volt. De a többi csupa badarság. Az a rémes ember a késével, Saxby, egyáltalán nem akart megerőszakolni minket, azért

jött, hogy végezzen veled, Calista. És a tüzet Anna Kettering, a nemrégiben megözvegyült hölgy gyújtotta meg. Andrew félretette az újságot, amelyet korábban olvasott, és a villájával rábökött. – Ugyanezek a tévedések szerepelnek a többi beszámolóban is. Azt hiszem, túlzás lenne elvárni a sajtótól, hogy a valósághoz hűen tudósítson az eseményekről. – A riporter egy dologról helyesen számolt be – mosolygott Calista. – Mr. Trent Hastings, a Clive Stone-regények jól ismert írója, valóban a legalkalmasabb pillanatban érkezett. Gyanítom, hogy a sajtóban megjelent tudósítások nyomán valamivel több példány fog elkelni a szerző könyveiből. – Csak remélhetjük – mondta erre Trent, majd felállt, és a tálalóhoz ment még egy adag tojásért. – De az az érzésem, hogy mindnyájuk figyelmét elkerülte az, ami az újságcikkekben a legfontosabb. – Éspedig? – kérdezte Calista. Trent ráhalmozta a rántottát a tányérjára, és visszafordult az asztal felé. – Egyik cikk sem említi a kegyed társközvetítő ügynökségét – mondta. – Ez azt jelenti, nem kell aggódnia azon, hogy a közvéleményben sajnálatos kép alakul ki a vállalkozása természetét illetően. – Trentnek igaza van – derült fel Eudora arca. – Ezen a téren nem lesz semmi félreértés, Calista. Megnyugodhatsz. – Nem hiszem – válaszolta Calista. – Ha netán elkerülte volna a figyelmedet, az ügynökségem porig égett. – Hát, ez is hozzá tartozik a helyzethez – sóhajtotta Eudora. Calista elgondolkodva zongorázott a térítőn. – Az irataim egy részét helyre tudom állítani – szólalt meg végül. – És remélem, hogy ha az ügyfeleim értesülnek a bennünket ért szerencsétlenségről, jelentkezni fognak, hogy megtudják, szándékomban áll-e tovább vinni a vállalkozásomat. – Segítek – nézett rá Andrew. – Sok mindenre emlékszem a neked végzett kutatómunkámból. A legújabb jegyzeteim megvannak.

Ugyanabba a jegyzetfüzetbe írtam ezeket, amit Kettering követéséhez használtam. – Az üvegházam – szólalt meg hirtelen Eudora. Mindnyájan ránéztek. – Mi van vele? – kérdezte Trent. – Tökéletes keretként szolgálna egy szalonhoz. Felajánlom neked e célra, Calista. Rendelkezz vele, amikor csak akarod. Trent majd bezárkózik a dolgozószobájába. Jó lesz így, Trent? – Természetesen – válaszolta Trent. Leült, és mielőtt folytatta volna az evést, még hozzátette: – Addig, amíg Calista vendégei közül senki sem várja el tőlem, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne a műveimről mondott részletekbe menő kritikájuk, nincs ellenvetésem. Andrew hangosan felnevetett. Calista szemében könnyek csillogtak. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Eudora, Trent – mondta. – Nem kell megköszönnöd – hárította el Eudora. – Azzal, hogy bemutattál Mr. Tazewellnek, jobbra fordítottad a sorsomat, Calista. A legkevesebb, amit tehetek, hogy helyet biztosítok, ahol megtarthatod az összejöveteleidet. Így van, Trent? Trent Calistára nézett. – Ez a legkevesebb. – És bólintott hozzá.

Hatvankilenc

A nagy ház romjai füstölögve parázslovak a fakószürke ég alatt, a szemerkélő esőben. A kőből épült kémények és a külső falak egyes részei még álltak, de az épület menthetetlenül összeomlott. Calista elgondolkodva szemlélte a látványt az ernyő védelmében, amelyet Trent tartott a feje fölé. Andrew is ott állt a közelben. – Nincs értelme az újjáépítéssel próbálkozni – mondta Trent. – Változik a világ, és vele együtt a Cranleigh Hali-féle nagy házak piaca is változik. Túl sokba kerül a személyzet, és a ház karbantartása. – Egyetértek – válaszolta Calista. – De be kell vallanom, az üzletem céljára Cranleigh Hall nagyon is megfelelt. E nélkül a ház nélkül nem hozhattam volna létre a társközvetítő irodámat. – Az üzlete szempontjából a kliensei jelentik a legtöbbet. És ők megvannak – szögezte le Trent. – És még többen vannak ott, ahonnan ők jöttek – tette hozzá Andrew vidáman. – Nincs hiány olyan magányos emberekben, akik barátság, szerelem és házasság céljából szeretnének megismerkedni és találkozni más emberekkel. – Igaz – bólintott Calista. – De emlékeztetlek rá, hogy te meg én vagyunk a tulajdonosai ennek a parázsló törmelékhalomnak. Mi a csudát fogunk kezdeni vele? – Nekem volna egy javaslatom – mondta Trent. – Halljuk – nézett föl rá Calista. – Ez egy nagy értékű ingatlan – kezdte Trent. – Nagy, és jó helyen van, egy jó negyedben. Több szép villát lehetne építeni a telken, amiket busás haszonnal lehetne eladni. Andrew szeme felcsillant.

– Remek ötlet. Egy kisebb vagyont szerezhetnénk, ha építenénk néhány elegáns villát. – Csakhogy a házépítés pénzbe kerül – hívta fel a figyelmüket Calista. – Rá kellene vennünk valakit, hogy kölcsönözzön nekünk egy bizonyos alaptőkét. Szerintem legjobb lenne eladni az ingatlant egy befektetőnek, így, ahogy van. – Úgy közel sem kapnánk érte annyi pénzt – húzta el a száját Andrew. – Az igaz, de egy közvetlen eladás szép nyereséget hozna, és azt a pénzt más módokon is befektethetnénk – javasolta Calista. Trent megköszörülte a torkát. – Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy értek valamicskét a befektetésekhez. – Nem kívánom, hogy ilyen feladatot magára vállaljon – szabadkozott Calista. – Ön és a húga már eddig is oly sokat tettek értünk. Nem lenne helyes dolog. – Legyen nyugodt, én ezt nem pusztán kegyednek és Andrew-nak tett szívességnek, hanem egyszersmind kitűnő befektetésnek gondolom. Itt sok pénzt lehet keresni. Nem látok okot rá, hogy miért ne mi hatan szerezzük meg a hasznot. – Mi hatan? – lepődött meg Andrew. – Eudora és Harry is be akar majd fektetni az építendő villákba – válaszolta Trent. – És itt van még Mr. Pell. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan csak nyerhetünk egy ilyen üzleten. – Ez nagyon jól hangzik. Ha így áll a helyzet, akkor én most el is mennék – vigyorgott Andrew. – Ugyanis találkozóm van az első kliensemmel. Calista elképedve nézett rá. – Van már ügyfeled mint magándetektívnek? – Rebecca Hastings küldte el hozzám – felelte Andrew. – Mrs. Fosternek hívják. Eltűnt a házvezetőnője. Mindenki azt mondja, hogy otthagyta egy jobban fizető állásért. De Mrs. Foster meg van győződve róla, hogy a házvezetőnője nem ment volna el szó nélkül. – Gratulálok – mondta Trent. – Önnek van tehetsége a nyomozói munkához.

– Az ég szerelmére, légy óvatos – kérte Calista. – Az leszek – ígérte Andrew. – És ne aggódj, ezután is mindig utánanézek a leendő klienseid családi hátterének. – Ezt örömmel hallom. Andrew már futott is a közelben várakozó kétkerekű felé, és gyorsan beugrott a fülkébe. Calista nézte, ahogy a kocsi végiggördül az utcán. Szomorúság, öröm és megértés keveredett benne, s állt össze egyfajta meghatározhatatlan vágyban. Szája halvány mosolyra húzódott. – Ideje, nemde? – kérdezte. – Hogy az öccse megtalálja a helyét a világban? – Trent figyelte, amint a kocsi eltűnik egy sarok mögött. – Igen. Egy fiatalember tartson fenn saját lakást, kövessen el néhány ballépést, és teremtsen egzisztenciát. De ne féljen. Andrew sohasem lesz egyedül, mert van egy nővére, akit szeret, és aki szereti őt. – Tudom. Nem muszáj egy fedél alatt laknunk, attól még testvérek maradunk. – Így van. – Úgy sejtem, nem én vagyok az egyetlen, akinek meg kell tanulnia, hogyan éljen egyedül, a családtagja nélkül – folytatta Calista. – Eudora és Mr. Tazewell kapcsolata szemmel láthatóan kezd nagyon komollyá válni. A legkevésbé sem lennék meglepve, ha a közeljövőben bejelentenék, hogy össze akarnak házasodni. – Épp ideje, hogy Eudorának saját háztartása legyen. Milyen elégedett a hangja, gondolta Calista, de fennhangon ezt mondta: – Úgy tűnik, végül mindketten teljesítettük a testvérünkkel szembeni kötelezettségünket. Ez a tudat vigasztalhat bennünket. Trent tűnődve szemlélte a ház füstölgő romjait. – Ebben az esetben, azt hiszem, megvan a szabadságunk arra, hogy a saját helyzetünkre is figyeljünk. – Attól fél, hogy magányos lesz, ha egyszer a húga elköltözik a házából? Trent ekkor szembefordult vele.

– Nem, ha ön megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül – mondta. Calistának hirtelen elfogyott a levegője. De aztán összeszedte magát. – Azért szeretne feleségül venni, mert nem akarja, hogy bármelyikünk is magányos legyen? – Nem – felelte a férfi. – Azért kérem, hogy legyen a feleségem, mert szeretem. – Trent. – Calista szíve csordultig telt mámoros örömmel. – Tudom, hogy nem vagyok ideális férjanyag – folytatta a férfi. – Nem tartom magam morózus alaknak, de Eudorának igaza van, hajlamos vagyok hosszú időkre elvonulni a dolgozószobámba, ha épp egy könyvön dolgozom, ami gyakran fordul elő. Van, hogy nem nézem az időt, főleg ha egy kézirat vége felé járok. Nem vagyok társaságkedvelő, különösen amikor épp dolgozom valamin. És van néhány barátom, ahogy a húgom említette is, akiket az emberek nem hívnának meg teára. De ha úgy gondolja, hogy el tudja fogadni a különcségeimet, én lennék a földkerekség legboldogabb embere. – Szeretem, Trent. Ha visszagondolok, biztos vagyok benne, hogy már azon az első délutánon, amikor tévesen reménybeli ügyfélnek néztem, magába szerettem. Boldogan el fogom viselni a különcségeit, mert már bebizonyította, hogy ön is elviseli majd az enyéimet. Természetesen a felesége leszek. A férfi tekintete felforrósodott. – Calista, ígérem, hogy szeretni fogom, amíg… Calista kesztyűbe bújtatott mutatóujját a szájára téve elhallgattatta. – Csitt – mondta. – A felesége leszek, de kérem, ne mondja azt, hogy szeretni fog, míg a halál el nem választ bennünket. Ön író, uram. Keressen más szavakat, amelyek illenek az alkalomhoz. A férfi arca lassan mosolyra derült, megfogta a nő kezét, és magához vonta őt. – Azt akartam mondani, hogy szeretni foglak, amíg világ a világ. Mindig és örökké. – Mindig és örökké. – Mintha gyöngyöző pezsgőt ivott volna, úgy

áradt szét Calista tagjaiban a bizonyosság kellemesen izgató érzése. – Igen, Trent, azt hiszem, így jó lesz. Nagyon jó.