AMANDA QUICK
Ezzel a gyűrűvel
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amanda Quick: With This Ring Bantam Books, New York, 1998 © 1998 by Jayne A. Krentz All rights reserved Published by arrangement with Bantam Books, a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc. Fordította Varga Monika Fedéltipográfia: Szakálos Mihály Hungarian edition © Maecenas Könyvek, Budapest, 1998 Hungarian translation © Varga Monika, 1998
Első fejezet „Feketén ásítnak a romos ház ablakszemei. Vajh nem a ház urának kedélyét tükrözik-é elibénk?" (Mrs. Amelia York: A rom; részlet az 1. fejezetből) Monkcrest Tébolyult Remetéje borongós hangulatban üldögélt a kandalló előtt. Akkor sem érezhette volna különbül magát, ha egy sötét kút szélén álldogál és alápillant a mélabú vizébe. Még nem szippantotta magába a mélység, ám nem először érezte, hajszál híja, hogy nem billen ki az egyensúlya, hogy nem enged a delejes vonzásnak. Éveken át keményen tartotta magát, nem hagyta, hogy maguk alá teperjék a melankólia rohamai. De mikor is maradt volna ideje a borongásra? Amíg - mint tudós körökben is elismert szaktekintély megállás nélkül kutatásain és tanulmányain dolgozott, egyik szemét mindig anya nélkül felcseperedő fiain tartotta. Másfél hónapja azonban Carlton, az elsőszülött, és az öccse, William, öreg tanítójuk kíséretében a Kontinensre utazott. Ha minden igaz, az európai kultúra mostanra behódolt szellemük előtt. Üres a ház nélkülük. A Tébolyult Remete gondolni sem szeretett a Monkcrest Apátság kihalt, ősi termeire. Magányos volt. Annak ellenére, hogy maga mellett tudhatta szolgálatkész cselédségét és hű kutyáját, Koboldot. No igen, a fiúk egyszer visszatérnek. De akkor sem lesz semmi a régi. A tizenkilencedik és tizenhetedik életévüket betöltött ifjak lassan átlépik a férfivá érés küszöbét. Erősek, magabiztosak, szabadságra vágynak - akár a szárnyukat bontogató, ifjú sasok Talán nekik már megadatik... Talán nekik már nem kell koloncként magukkal hurcolniuk a megbélyegző, másoktól eltaszító nevet - amelyre számos előd rászolgált, netán készakarva rájátszott -: Monkcrest earlje, avagy a Tébolyult Remete. A kandalló előtt elnyújtózó-elhasaló véreb izmai hirtelen összerándultak, akárha az állat megérezné ura és parancsolója nyugtalanságát. A kutya megemelte fejét, és fürkész, zavarba ejtő tekintettel gazdájára meredt. - Odakint vihar tombol, Kobold. A levegő ilyenkor megtelik elektromossággal. És ez, ha tetszik, ha nem, rám is hatással van. Az eb - mintegy belenyugodva a magyarázatba - hangos koppanással hatalmas mancsaira zuhintotta széles állkapcsát. Nyakörvének fémszegecsein meg-megcsillantak a tűz narancsos lángjai. Leo döbbenten meredt a tömött bundából itt-ott elővillanó hófehér szőrszálakra. A pofa tájékán - emberi mértékkel mérve: a halántékon tisztes, őszes szálak meredeztek. Leo legutóbb a borotválkozótükrében látott ilyet. - Mondd, Kobold... Elképzelhető, hogy megöregedtünk? A kutya rózsaszín ínye az agyarai fölé húzódott, jelezve, hogy még a föltételezést is kikéri magának Ám a probléma nem bírt akkora jelentőséggel, hogy a szemhéját megemelintse.
- Hál' istennek! Már kezdtem megijedni - vallotta meg Leo, és brandyspohara után nyúlt. Odakint fütyült a szél. Mindenre. Pár órája még heves zápor csapkodta a Tébolyult Remetéket befogadó apátság falait. Mostanra a mennydörgés távolabb robajlott, a villám is csak a szomszédoknál csapott le. Bár a könyvtárszoba ablaka előtt természetfölötti fény villódzott, kétségbevonhatatlan volt, hogy a „legjaván' már túlvannak. Az elemek kitombolták magukat. - Nincs min elmélkednünk, Kobold. Be kéne cserkésznünk valakit... Az eb farka egyetértőn meglendült. - A baj csak az, hogy hónapok óta nem került elénk ígéretes zsákmány mondta Leo, és az italába kortyolt. - Lassan kezdem magam úgy érezni, mint azoknak az utálatos rémregényeknek a főhősei, akik... Kobold a fülét hegyezte. Az earlnek korábban sem voltak kétségei, hogy kutyája az irodalmi eszmefuttatásokból mit sem ért, de az már több mint gyanús volt, hogy a hű eb ilyen nyilvánvaló figyelemmel hallgatja szavait. - ...üresen kongó, pókhálóval átszőtt termeikben bolyonganak és szellemeket vélnek felfedezni az eldugottabb sarkokban. Miközben leghőbb vágyuk, hogy végre karjukba zárhassák a támaszra szoruló, de egyébiránt gyönyörű hősnőt. Leót még ez a gondolat sem derítette jókedvre. Rég volt, hogy bármiféle nő - támaszra szoruló vagy sem, gyönyörű vagy sem elmondhatta magáról, őt bizony a Tébolyult Remete vonja ölelésébe. A férfiban felmerült a gyanú, hogy mostani kedélytelenségének alapvetően e hiányosság lehet az oka. Rosszkedvűen futtatta végig tekintetét a polcokon. Egyetlen könyv sem keltette fel az érdeklődését. Az unalom beette magát a tagjaiba, átjárta minden porcikáját. Talán ha inna még egy pohárkával... Kobold megrezzent, felkapta a fejét. Rezzenéstelen meredt a könyvtárszoba ablakára. - A vihar nyugtalanít? Átéltünk már rosszabbat is. Ám hiába volt a csitító szó, a kutya felszökkent, majd néhány percig mozdulatlanul állt. Aztán az ablakhoz caplatott. Mancsai belesüppedtek a puha perzsaszőnyegbe. Leo homlokráncolva figyelte a nyugtalan állatot. Csak nem idegenek közeledtét jelzi? Éjszaka van, odakint még el sem csitult a heves zápor.., - Lehetetlen - állapította meg. - Bejelentetlenül senki nem merészkedik ide. Márpedig senkit nem hívtam meg. Még egyszer nem követek el akkora hibát, mint a múlt hónapban, amikor fogadtam azt a tökkelütött Gilmartint. Szája fájdalmas grimaszba rándult a látogatás emlékétől. Charles Gilmartint tudósként tartották számon, de sarlatánnak, mi több, megveszekedett idiótának bizonyult. Leo az afféle népséget nem tűrte maga körül. Alighanem ki lehetett már éhezve az emberi társaságra, mert kis időre mégis vendégül látta ezt az embert. Az égbolt szemkápráztató hirtelenséggel fényes fehérre vált, ám az átcikázó villámot nem a mennydörgés robaja követte. Hanem egy hintó kerekei kattogtak a kikövezett belső udvaron.
Valaki arra vetemedett, hogy ámbár hívatlanul, de tiszteletét tegye Monkcrest apátságában. - Ördög és pokol! - morogta a búskomor earl. Megragadta a finom metszésű üveg nyakát, és újabb adag brandyt csorgatott a poharába. Akárki is az, valószínűleg bebocsáttatást kér éjszakára. Kobold, orrát az ablaktáblának nyomva, kifelé fülelt. - Sebaj! Finch majd útilaput köt a talpára. A komornyik már Leo gyerekkorában is az apátság szolgálatában állt. Meglehetős gyakorlatra tett szert a kéretlen látogatók kitessékelésében. A Tébolyult Remeték nem a vendégszeretetükről híresültek el. A róluk keringő pletykák e tekintetben valósnak bizonyultak Az apátság urai ki nem állhatták az unalmas beszélgetőtársakat, számtalan idegőrlő társasági esemény nyűgétől szabadítva meg ezáltal magukat. Kobold puha ínye az agyarai fölé szaladt. Halk morgása nem támadókedvről, sokkal inkább kíváncsiságról árulkodott. Odakint a hintó megállt. A lovak patája csattogott a nedves kövezeten. Az istállók felől kiáltás harsant. Aztán a kocsis is elbődült. - Szedjék a lábukat, emberek! Úrihölgy ázik-fázik a kocsiban, a komornája kíséretében. Megmelengetnék már a csontjaikat, és harapnának pár falatot. A lovakkal csak óvatosan! Megrémítette a szépségeimet ez az égzengés. - Egy hölgy? - hűlt el Leo. - Mi a csudáról beszél ez a félnótás? Kobold - fülét hegyezve - nem mozdult az ablak elől. A kíváncsiságtól hajtva a férfi is felállt, és néhány lépéssel az állat mellett termett. Tenyerét a kutya széles koponyáján nyugtatva, ő is csodálkozva nézte a lenti sürgés-forgást. Ütött-kopott batár állt az udvaron. Két, lámpását magasba tartó lovász szorgoskodott a lovak körül. A kocsis már lekászálódott a bakról, és vastag köpenyébe burkolózva az ajtót nyitotta. - Akárki legyen is az - nyugtatta meg Koboldot Leo -, biztosan eltévedt. Finch útba igazítja és percek alatt megszabadul tőle. E pillanatban a sokat emlegetett komornyik is megjelent a lépcsőn. Egyenesen a konyhából érkezhetett, mert egyik markában még félbehagyott szelet sajtot szorongatott. Kabátját gömbölyödő pocakja elé húzta. Finch a szájába tömte az utolsó falatot, aztán bőszen hadonászni kezdett. Talán a sajt, talán a csukott ablak tehette, de Leónak igencsak fülelnie kellett, hogy hallja, mit mond megbízható embere. - Affene folyik itt? - A komornyik komótosan aláereszkedett a lépcsőfokokon. - Mit keresnek itt ezen az istentelen órán? Az earlt felettébb érdekelte az újonnan jöttek válasza, ezért kissé megnyitotta az ablakot. A benti meleg mintegy magába szippantotta a kinti, hűvös párapamacsokat. Egy hirtelen fuvallat kósza esőcseppeket sodort a férfi hajába. Kobold orrcimpái reszkető örömmel fogadták a friss levegőt. - Vendégeik érkeztek, jóember! - világosította fel a komornyikot a kocsis, aki már karját nyújtva segítette ki a hintóból utasait. - Monkcrest earljének rezidenciáján járnak - tájékoztatta Finch. - Nem vártunk látogatókat. Talán nem is ide igyekeztek...
A kocsis helyett a kocsiból kiszálló, vélhetőleg nőnemű egyed válaszolt, akinek arcvonásait köpenyének bő kámzsája takarta a szemlélő elől. - Álljunk meg egy szóra! - mondta csengő hangon. Szemlátomást nem zavarta a barátságtalan fogadtatás. - Ha ez itt a Monkcrest Apátság, a lehető legjobb helyen járunk! Jelentsen be! A nevem Mrs. Beatrice Poole. Én és a komornám itt töltjük az éjszakát. Finch, felelőssége teljes tudatában, kihúzta magát. Eddig is - de most még inkább - a kéretlen látogató fölé magasodott. - Őlordsága nem fogad bejelentetlen vendégeket. - Kivéve engem - szögezte le ellentmondást nem tűrőn, majdhogynem parancsolón a törékeny, apró termetű nő. - Asszonyom... - hebegte a komornyik. - Halaszthatatlan beszédem van az urával - közölte Beatrice, és a hintó belseje felé pislantott. - Csipkedd magad, SaIly! A természet erői alaposan próbára tettek bennünket. Ha könyvben olvasom, minden bizonnyal szórakoztatónak találom, de a valóságban egyáltalán nem az. - Szent igaz, asszonyom. - Gömbölyded, begyes fehérnép kászálódott elő a kocsiból. - Ilyen időben a kutyát sem verik ki, n'est-ce pas *? Leo összevonta a szemöldökét a fülsértő kiejtés hallatán. Akárki legyen is ez a Sally, egy biztos: egyetlen órát sem töltött még Franciahonban. - Hamarosan fedél lesz a fejünk fölött és megszárítkozunk - ígérte Beatrice. - Nono! - Finch kétséget sem hagyott afelől, hogy nem áll szándékában beereszteni őket. - Mégsem törhetnek be Monkcrest apátságába! - Nem azért tettem meg ekkora utat, hogy most meghátráljak tájékoztatta Beatrice. - Mint már említettem volt, beszélnem kell őlordságával. Maga meg, ha már nem tudja, miként kell két hölgyet illendőn fogadni, legalább lépjen félre az utunkból! - Ebben a házban egyedül és kizárólag Monkcrest earlje adhat utasításokat! - tiltakozott a komornyik. - Ha tudná, mi folyik itt, azonnal parancsba adná, hogy vezessenek be minket - vetette ellen Beatrice. - Ebből is kiviláglik, mennyire nem ismeri az urat - vágott vissza Finch. *nem igaz? (francia) - Monkcrest earlje valóban különc hírében áll - mondta a nő. - De még a feltételezést is visszautasítom, hogy képes lenne sorsára hagyni és az elemek martalékául dobni két ártatlan, gyámoltalan, elcsigázott hölgyet. - Őnagyságának meglehetős érzéke van a melodrámához - állapította meg az earl Kobold füle tövét vakargatva. - Nem beszélve róla, hogy nem látszik különösebben gyámoltalannak Ráadásul felettébb virgonc, ahhoz képest, hogy elcsigázottnak vallja magát. A kutya a fülét hegyezte. - Emellett nem szokás ártatlan virágszálnak nevezni azt, aki a szobalánya kíséretében kel útra éjnek évadján. Kobold szusszant egy nagyot. Finch karját széttárva védelmezte a bejáratot. - Asszonyom, arra kell kérnem, szálljon vissza a kocsiba!
- Ne legyen nevetséges! - E néhány szóból annyi eltökéltség csendült, hogy egy hadvezérnek is becsületére vált volna. - Szegény Finch - mosolyodott el Leo -, most az egyszer emberére akadt! - Kérem... - próbálkozott a kétségbeesett komornyik. - A falu határában van egy fogadó. Ott megszállhatnak. Reggel tájékoztatom őlordságát, hogy beszélni óhajt vele. Ha hajlandó fogadni önt, rögvest önért küldetek. - Én és az embereim ebben a házban töltjük az éjszakát. - Beatrice a kocsis felé intett. - Mutassa meg Johnnak, hol térhet nyugovóra. Száraz fekhelyen kívül némi ital és meleg élelem is kijár neki. Rászolgált. A komornám, természetesen, velem marad. A kocsis Finchre villantotta diadalmas vigyorát. - Rám ne legyen gondja, jóember Néhány szelet sonkával, egy kis pástétommal és pár korty sörrel is beérem. Persze nem tiltakoznék, ha pudinggal kínálna... - Gondoskodjék róla, hogy megkapja a pudingot - bólintott a komornyik felé Beatrice. - Azok után, hogy kimenekített minket az útonálló karmaiból, ennyit igazán megérdemel. - Miféle útonálló? - rebegte értetlenül Finch. - Borrzahsztó élmény volt! - Sally teátrális mozdulattal a szája elé kapta a kezét. -'Ogy egyesek mit meg nem engednek maguknak! Két hö... 'ölgyet megtámadni?! Ezer szerencse,'ogy... - Elég legyen, Sally! - utasította rendre asszonya. - Ne dramatizáld a helyzetet! Mindketten ép bőrrel megúsztuk... - Hogy is volt ezzel az útonállóval? - vágott a nó szavába Finch. - A rablók messziről elkerülik a Monkcrest-birtokot. Egy sem merészkedne ide. - A folyó túloldalán támadt ránk - magyarázta Beatrice. - A hídnál. Szerencsére nálam volt a pisztolyom, és John is előkapta a fegyverét. Együttes erővel sikerült megfutamítanunk - Egyedül kevés lettem volna - villantotta elő foghíjait John. - A gazembernek asszonyom láttán szállt inába a bátorsága. Fogadok, sosem látott még nőt pisztollyal a kezében. Kétszer is meggondolja, mielőtt újra megtámad egy hintót! A komornyikot nem érdekelték a részletek. - A híd túlsó vége már nem Monkcrest-föld. - A rabló attól még rabló marad - világosította fel Beatrice. - De nem a Monkcrestek szexi ében - mutatott rá Finch. - Csak birtokhatáron belül vállalják a felelősséget. De ott mindenért. - Kényelmes álláspont - mormolta a nő. - Félő, asszonyom - csattant fel a komornyik -, hogy nem látja tisztán a helyzetet! Őlordsága bizonyos kérdésekben nem ismer tréfát! - Ahogy én sem. Miután Johnt mindennel ellátta, küldessen fel forró teát és egy kis harapnivalót nekem és a komornámnak. Kicsit rendbe szedjük magunkat. Utána azonnal beszélni szeretnék a gazdájával. - Egy kupisza ginről se feledkezzék meg, s'il vous plat* - kottyantotta közbe Sally. -'isz tudja, kis mértékben gyógyszer... *kérem (francia) Beatrice, szoknyáját felmarkolva, fellépett az első lépcsőfokra, majd megtorpant a komornyik előtt. - Volna szíves odébblépni az utamból?
- Ez itt a Monkcrest Apátság, hölgyem - süvöltötte Finch -, nem holmi vendégfogadó! - Akkor vélhetőleg jobb kiszolgálásban lesz részünk, mint az éjjel abban az út menti fogadóban. Kérem, értesítse őlordságát, hogy fél órán belül látni kívánom. Egy hirtelen szélfuvallat lelökte Beatrice fejéről a kapucnit, és Leo végre megpillanthatta a nő arcvonásait. A nyitott bejárati ajtón kiszűrődő fényben tisztán láthatta a magas, értelmes homlokot, a hetyke orrocskát és a szép vonalú állat. Mrs. Poole a húszas évei végét taposta, talán a harmincat is betöltötte, és minden porcikájából sugárzott, hogy parancsoláshoz szokott. Sokat tapasztalt asszony, aki mindig a saját feje után megy. - Látni kívánja? - ismételte Finch. Fejét ellenségesen a válla közé húzta, mint az öklelni kész bika. - A komornáját maga elé rendelheti, amikor csak akarja, asszonyom, de őlordságának nem adhat utasításokat! - Nem parancsnak szántam, amit mondtam. De gondoltam... nem árt, ha a ház ura is tudja, mi történik a birtokán. - Higgye meg, hölgyem, urasága mindig mindenről tud, ami a házban vagy a földjein történik - mondta vészjóslóan a komornyik. - Olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket hétköznapi halandó ésszel fel sem érhet. - Hallottam már rebesgetni, hogy Monkcrest earlje természetfölötti adottságokkal bír. Én, személy szerint, nem adok hitelt az ilyen mendemondáknak. - Pedig jobban tenné, ha hinne a fülének, asszonyom. A saját érdekében. - Ne is akarjon rám ijeszteni, jóember - kuncogott Beatrice. - Csak az idejét vesztegeti. Lehet, hogy a helybeliek tátott szájjal hallgatják az efféle meséket, de - mert szakértőnek mondhatom magam a témában - én egy szavukat sem hiszem. - Szakértő a témában? - ráncolta a szemöldökét Leo. - Ez meg mit akarjon jelenteni? Kobold értetlenül szimatolgatott. Odalenn Beatrice kijött a béketűrésből. - Sally, nem álldogálunk itt tovább! Bemegyünk! Oly sebesen lendült előre, hogy még Finchet is meglepte. Leo önkéntelen csodálattal nézte a nőt, aki ellépett a komornyik mellett, felrobogott a lépcsőn, majd eltűnt az előcsarnokban. Sally igyekezett lépést tartani vele. Finch leesett állal bámult utánuk. - Ne vegye a szívére, cimbora! - lapogatta hátba barátságosan John. Bárki első szóra megállapíthatja, hogy Mrs. ole akaratos fehérnép. Amit egyszer a fejébe vesz, az úgy is lesz. - Magának mennyi ideje volt erre a felismerésre? - Finch lassan kezdett magához térni. - Tegnap reggel fogadott fel, hogy elhozzam Monkcrestbe. De ennyi idő is elég volt, hogy kiismerjem. Dicséretére legyen mondva, gondját viseli az embereinek, nem úgy, mint az úri népek legtöbbje. Rendesen kaptunk enni út közben is. És soha nem kiabál vagy teremti le az embert érdemtelenül.
A komornyik elhatározásra jutott. - Valamit tennem kell. Őlordsága éktelen dühbe gurul, ha... - Egyet se aggódjon! - nyugtatgatta a kocsis. - Mrs. Poole elbánik vele, ha mégoly furcsa szerzet is. - Nem ismeri a gazdámat. - Őt nem, de őnagyságáról tudok egyet s mást. Én mondom, a Tébolyult Remete jól teszi, ha felköti a gatyáját! Leo hátrébb lépett, és behajtotta az ablaktáblát. - A kocsis igazat szólt, Kobold. Az ember nem lehet elég elővigyázatos, ha a figyelemre méltó Mrs. Poole-lal kerül szembe. A kutyán látszott, vállat vonna, ha tudna, aztán visszaballagott a kandallóhoz. - Vajon miért jött ide? - Leo elgondolkodva nedves hajába túrt. - No persze, lenne rá mód, hogy kiderítsük. Kobold, szokásához híven, most sem válaszolt. Lehuppant a tűz előtt, és lehunyta a szemét. Az earl erélyesen megrángatta a csengőzsinórt. - Nagyon meg fogom még bánni, nem kétséges. Mindenesetre a mai este érdekesebben alakul, mint azt egy órája gondoltam volna. Beatrice nagyot kortyolt a gőzölgő teából. - Mesés! Épp erre volt szükségem. Sally szemlét tartott a tálca felett, amellyel nemrég érkezett meg a szobalány. - A gint sehol nem látom. - Szúrós tekintettel meredt a szerencsétlen lányra. -'ol a ginem? - A szakács a sajátjából küldött egy keveset - motyogta elképedve a másik. - Ott van abban a palackban. - Ezt a kis'elyes flaskát mondja? - Sally érdeklődve vizslatta a kristályüveget. - Ez majd 'asznál. - Derekas adagot töltött magának, és a felét egy szuszra legurította. - Mais oui * . A szobalány megkönnyebbülten kezdte kiporciózni a pirítóst és a hideg halpástétomot. - Isten a mennyekben! - Sally ismét a ginbe kortyolt, majd a kandalló előtti székbe rogyott. - Már azt 'ittem, sosem érünk ide, asszonyom. Előbb a vihar, azután az a szörnyű 'aramia! Mintha a sátán szövetkezett volna ellenünk, né ogy ide érjünk, n'est-ce pas? - Ne butáskodj, SaIly! A tálcán hangos csörömpölésbe kezdtek a tányérok és evőeszközök. Beatrice ijedt, elfojtott sikkantást hallott. - Elnézését kérem, asszonyom - suttogta a szobalány. Beatrice aggódva pillantott a fiatal lányra, aki talán ha tizenhat éves lehetett. - Valami baj van? - Nem, asszonyom. - A szobalány kapkodva igazgatta el a tányérokat, és felállította a felborult lekvárosüveget. - Semmi baj. - Hogy hívják? - Alice-nak, asszonyom. - Olyan sápadt, mint aki kísértetet látott, Alice. Rosszul érzi magát?
- Minden rendben, asszonyom. - A lány idegesen a kötényébe törölte a kezét. - Egészséges vagyok, mint a makk, ahogy anyám mondaná. - Örömmel hallom. Sally kétkedve nézte a lányt. - Szerintem'alálra rémült valamitől. - Nem félek semmitől - húzta ki magát büszkén Alice. - Ó kontrár - ingatta a fejét Sally. - Au contraire* - javította ki Beatrice. - Au contraire - ismételte kötelességtudóan a komornája. Alice kíváncsian méregette Sallyt. - A szakácstól hallottam, hogy maga francia. - Született franszia - mondta önelégülten Sally. - A londoni dámák csakis franszia lányt akarnak maguk mellé. És franszia varrónőt meg masamódot. - Oh. - Alice-t lenyűgözték a hallottak. - Alice - nézett rá komolyan Beatrice -, remélem, nem a gazdája haragjától tart. Semmi rosszat nem követ el azzal, hogy felszolgál nekünk. Függetlenül attól, amit a komornyik mond, nem hiszem, hogy Monkcrest earlje a személyzetet okolná azért, amiért mi ketten itt vagyunk. *hát igen (francia) *ellenkezőleg (francia) - Dehogy, asszonyom - vágta rá a szobalány. - Csupán néhány hete szolgálok itt, de abban biztos lehetek, hogy őlordsága nem büntet meg olyasmiért, amiről nem én tehetek. Jóllehet őlordsága elég furcsa... Elhallgatott, látszott, hogy legszívesebben leharapná a nyelvét. - Furcsa? - csapott le a szóra Sally. - Que c'est*? Alice fülig pirult. - Őlordságát Tébolyult Remetének nevezik. Anyám szerint már az apja és a nagyapja is különösen viselkedett, de ez nem azt jelenti, hogy a fejükkel lett volna gond. Beatrice szíve megesett a riadt lányon. - Ne féljen, Alice. Nem szólunk róla a gazdájának, hogy furcsának nevezte. De a szobalány még nem érezte úgy, hogy kiköszörülte a csorbát. - Azt szerettem volna mondani, hogy a Monkcrestek figyelnek az övéikre, jobb gazdákat remélni sem lehetne. - Tehát nem kell attól tartani, hogy a személyzeten csattan az ostor mosolyodott el Beatrice. - Ha kétségei lennének bármelyiküknek is, kérem, nyugtassa meg őket, hogy amint találkozom őlordságával, tisztázni fogom a helyzetet. - Arra semmi szükség, asszonyom - mondta Alice mély átéléssel. Őlordsága már mindenről mindent tud. - Az meg hogy a fészkes fenébe' lehet? - morogta Sally meglehetős durva angolsággal. Alice azonban nem látszott tudomásul venni a botlást, csinos arcán elragadtatottság fénylett. - Finch mesélte a szakácsnak, hogy amikor bekopogott őlordságához, hogy jelentse az önök érkezését, ő már tudott róla. - Quel * 'átborzongató! - suttogta Sally, visszazökkenve szerepébe.
- Lenyűgöző. - Beatrice-t mulattatta a bejelentés. - Igen, asszonyom, felfoghatatlan. Finch azt mondja, őlordságát egyáltalán nem lepte meg, hogy ön itt van. Azt is tudta, hogy Londonból jött a francia komornája kíséretében, és hogy egy útonálló tartóztatta fel a folyó túloldalán. Az sem érte meglepetésként, hogy fél óra múlva találkozni kíván vele. - A rablóval? - pislogott értetlenül Beatrice. - Az efféle találkát inkább meghagynám másoknak. - Nem a rablóval - magyarázta türelmetlenül Alice. - Hanem őlordságával. A Tébolyult Remete jó munkát végzett, állapította meg magában Beatrice. A cselédség vallásos, áhítattal hisz a mindenhatóságában. - Ez nem lehet igaz! - nyögte tettetett csodálkozással. - Márpedig az - jelentette ki bámulattal elegy büszkeséggel Alice. Senki nem érti, hogyan csinálja, de Finch szerint őlordságának megvannak a módszerei. - No igen,. az earl és az ő módszerei - sóhajtotta Beatrice, és újfent a teájába kortyolt. - Nem szeretném kiábrándítani, de alighanem szokványos magyarázattal szolgálhatok az esetre. Őlordsága valószínűleg kinyitott egy ablakot, és kihallgatta, ami az udvaron történt. A szobalány szemlátomást személyes sértésként élte meg, hogy gazdáját ily módon a hétköznépi halandók közé sorolják, és olyan alantas cselekedettel gyanúsítják, mint a hallgatózás. - Ó, dehogy! Miért tett volna ilyesmit? Miért dugta volna ki a fejét az esőre? - Különös viselkedés csakugyan - kuncogott Beatrice. - Talán nem véletlenül hívják Tébolyult Remetének. Alice-t felháborította, hogy a látogató gúnyt űz vendéglátója természetfölötti képességeiből. Felszegett állal az ajtóhoz lépdelt. - Szükségük van még valamire, asszonyom? - Nincs, Alice. Köszönöm, elmehet. Beatrice megvárta, amíg a lány után becsukódik az ajtó. Aztán szájához emelte a pirítóst, és jóízűen falatozni kezdett. - Farkaséhes vagyok. *hogyhogy (francia) *mily (francia) - Moi * is. - Sally jókora adag halpástétomot szedett a tányérjára, majd villájával bősz támadást intézett ellene. - Asszonyom ugyan egy vállrándítással elintézi a 'aramiával való találkozást, de annyit mondok, órriási szerencsénk volt, 'ogy élve megúsztuk. Láttam azt a gonosz csillogást a tekintetében. A 'ideg rohangált a 'átamon. - A kocsis lélekjelenléte mentett meg bennünket. Mert ha John pánikba esik...! - Oh no, madame*. - Sally újabb hatalmas falat pástétomot tömött a szájába. - Kocsisokról jót vagy semmit. Mind egy kutya. Ajtanak, mint az őrült, és vedelnek, mint a gödény. Ha asszonyom nem 'ozza magával a pisztolyát, ott'agytuk volna a fogunkat. - Felkészültem rá, hogy nehéz utunk lesz. Roppant hálás vagyok, amiért hajlandó voltál elkísérni. Sem a nagynéném, sem az unokahúgom nem
tarthatott velem, hisz nem mondhatták le meghívásaikat a legfontosabb estélyekre. A házvezetőnőmet sem hozhattam magammal. Mrs. Cheslynt megviselné egy ilyen utazás. - Igazán semmiség - vont vállat a komorna. - Ön mellett legalább tökéletesíthetem a fransziatudásomat. Amarosan elvégzem a Tanodát, és utána állást vállalhatok a legelőkelőbb 'ázaknál. A kiejtésem sokat javult, n'est-ce pas? - Napról napra jobb. Választottál már magadnak nevet? - Még nem döntöttem. A Marie is tetszik, de az olyan 'étköznapi. A Jacqueline talán jobban 'angzik. - Valóban szép név. - Mais oui. - Sally egy slukkra lehajtotta a gin maradékát. -'Át akkor legyen Jacqueline. Beatrice elmosolyodott. Csapnivaló kiejtés ide vagy oda, Sallynek nem kell félnie attól, hogy nem talál munkát. Az utóbbi időben megnőtt a francia lányok ázsiója, és az az úrinő, aki kicsit is adott magára, csakis francia komornával fésültette a haját, és csakis olyan kalapot hordott, amelyet francia kalaposnő készített. De mert ez idő tájt London nem hemzsegett a franciáktól, a kényes ízlésű dámák kénytelenek voltak beérni franciának mondott szobalányokkal, és jobban tették, ha nem firtatták alkalmazottuk származását. Sally esetében ez kétszeresen igaz volt. Franciasága is hagyott kívánnivalót maga után, ám az igazi tragédia az lett volna, ha a múltjára is fény derül. Mert Sally, akárcsak a Tanoda többi tanítványa, valaha prostituáltként kereste a kenyerét. No nem mintha Beatrice és barátnője, Lucy Harby - akit mostanra már a legkitűnőbb francia szabászat tulajdonosaként, madame D'Arbois néven ismertek - magától jutott volna arra a képtelen ötletre, hogy kiemeli a fertőből az utcára került fiatal nőkét. Kezdetben ők maguk is komoly anyagi gondokkal küzdöttek, házitanítónőként tengették életüket. Ám Beatrice-nak lelkész apja mindig azt tanította, hogy nem szabad sorsukra hagyni a szerencsétleneket. Nagy nehezen összegyúlt a pénz, és megnyithatták Lucy - akkor még szerény - üzletét. Alig egy hónappal a megnyitást követően halottra vált nő kopogtatott be a hátsó ajtón. Kezét vérző altestére szorította. Beatrice és Lucy feltámogatták a legyengült utcalányt a bolt fölötti szobájukba. Míg a lány a vetélésből lábadozott, a barátnők megvitatták, miként szerezhetnének neki emberhez méltóbb munkát. A kiutat a nyelvtudás jelentette. Amint az ötlet - hogy az örömlányokat franciául beszélő szobalányokká kell átképezni - megfogalmazódott, a Tanoda terve is körvonalazódni kezdett. Öt év telt el azóta a sorsdöntő éjszaka óta. Beatrice időközben saját házba költözött. Lucy, aki meglehetős sikerre tett szert gyönyörű ruhakölteményei révén, feleségül ment egy dúsgazdag textilkereskedőhöz, akit csodálattal töltött el asszonya üzleti érzéke. Lucy tehát az úri körök elismert tagjává vált, ám ruhaszalonját is tovább vezette, madame D'Arbois néven.
Beatrice-szal karöltve tanteremmé alakíttatta át a bolt helyiségeket. Franciatanárt fogadtak az elkeseredett lányok mellé.
fölötti
*én (francia) *oh nem, asszonyom (francia) Erőfeszítéseiket nem mindig koronázta siker - Akadt lány, aki a Tanodából egyenesen az utcára került vissza. Beatrice minden ilyen esetet személyes kudarcként fogott fel. Lucy jóval józanabbul szemlélte a dolgot: Nem menthetsz meg mindenkit. Bár Beatrice belátta, hogy barátnőjének igaza van, neveltetésénél fogva nehezen mondott le róla, hogy jó útra térítse a tévelygőket. Sally aggodalmasan vizslatta a szoba kőfalait. - A fogadósné azt mondta, ebben a 'ázban kísértetek járnak. - Csak nem hiszel egy ostoba vénasszony fecsegésének? - húzta el a száját Beatrice. - Álló éjjel vajákosságról és vérfarkasokról mesélt. Brrr! - borzongott meg Sally. - Velük fogok álmodni. - Badarság! - Asszonyom meg'agyta,'ogy órákon át járassa a lepénylesőjét. - Gyorsabban telt az idő. A komorna nem sokat tudott a hirtelen jött utazás céljáról. Beatrice csupán annyit mondott el neki, sürgős családi ügyben kell Monkcrest earljével beszélnie. És ez részben fedte is a valóságot. - Ez a Tébolyult Remete Mrs. York egyik fő'ősére emlékeztet. - Sally terjedelmes keble felindultan megreszketett. - Quel félelmetes, n'est-ce pas? Mint az a titokzatos nemes úr, aki omladozó romok közt lakott, a kriptában aludt, és még senki nem látta napvilágnál. - Olvastad Mrs. York könyveit? - hűlt el Beatrice. - Az olvasással még 'adilábon állok - ismerte el Sally. De a Tanodában mindig akad valaki, aki felolvas a többieknek. Azokat a részeket szeretem a legjobban, amikor feltűnnek a szellemek, és egy véres ujj 'ívogatón a folyosó sötétjébe csalogatja a 'ősnőket. - Vagy úgy. - Mrs. York legújabb könyve, az Árnykastély is borrzahsztóan izgalmas le'et. Rose úrnője már meg is vette. Amint kiolvassa, kölcsönadja nekünk. - Meg sem fordult a fejemben, hogy szeretheted a rémregényeket. Beatrice tagjait nem a borzadály, hanem az öröm borzongatta. - Szívesen kölcsönadom a saját példányomat. Sally szeme felcsillant. - Nagyon kedves öntől, Mrs. Poole. Igazárt 'álás lennék. Fele annyira sem, mint én, gondolta Beatrice. Buta, mámorító érzés fogta el, valahányszor kiderült, hogy mások élvezettel olvassák regényeit, amelyeket Mrs. Amelia York álnéven írt. Sally előtt természetesen nem fedte fel magát. Csupán néhány beavatott Lucy és a családtagok - tudták, hogy az írás az egyedüli pénzkereseti forrása. A komorna tekintetét követve ő is körbepillantott. Nem lenne ostobaság jegyzeteket készíteni, mielőtt elhagyják Monkcrestet. Az apátság több
mint festői. Ölnyi vastagságú kőfalak, boltíves ajtók, homályos folyosók végeérhetetlen hosszúságban. A helyszín rémregények lapjaira kívánkozik. A szobájukba jövet áthaladtak egy múzeumi kiállítóteremnek is beillő helyiségen, amelyben egymást érték az ókori görög, római és zamari műtárgyak. A fali fülkékből mellszobrok meredtek a belépőre. A tárlókban a sok száz évvel ezelőtti fazekasok remekeinek maradványai, a polcokon az ókori üvegművesség fejlettségét dicsérő edények sorakoztak. Monkcrest earlje nem csupán tudós, futott át Beatrice agyán, de az időtlen szépségnek is nagy tisztelője. Lehunyta a szemét, próbált átitatódni a hely keltette atmoszférával. Itt is, mint ősi épületromok, régről származó tárgyak közelében oly gyakran, körüllebegte az alig észrevehető, ám félreismerhetetlen érzés: az évek súlya mindenre rátelepedett, a falak az elmúlás üzenetét lehelik magukból. Az apátság kövei is búskomorságtól voltak terhesek, ám a levegőben ott rezgett a jövő ígérete. E falak láttak már boldog életeket, és semmi nem utalt arra, hogy az itt lakók vészterhes időknek néznének elébe. E falak között semmi nem történhet, ami lidércnyomásos órákat okozna az itt éjszakázónak. Beatrice kinyitotta a szemét. Talán mégis tévedett. Nem a búskomorság az, ami megül itt mindent, hanem a magány. - Engem senki nem tudna rábírni, 'ogy romok közt éljek - közölte Sally. Őlordságának tényleg 'ibádzhat valami odafent. - Az apátság valóban nem mostanában épült, de távolról sem tekinthető romnak. Szépen helyreállították Aligha így néz ki egy őrült otthona. Beatrice-nak esze ágában sem volt győzködni Sallyt. Hogy is magyarázhatná el iménti érzéseit? Mert lehet, hogy az earl nem túl szívélyes vendéglátó, netán hóbortos is, de az elmeállapota - Beatricenak efelől nem volt kétsége - kifogástalan. Sally még mindig a pástétomot majszolta. - Az ember nem lé et elég óvatos. És 'a őlordsága az áldozati bárányt látja bennünk? Felszipel minket a padlásra, és egy borrzahsztó szertartás keretében a vérünket veszi. - Tudtommal az efféle rituáléhoz szüzek szükségeltetnek - nevette el magát Beatrice. - Márpedig mi nem felelünk meg ennek a kívánalomnak. - Ez igaz - derült fel, a komorna arca. - Ezt a megkönnyebbülést! No, erre iszom még egy kortyocskát! Beatrice biztosra vette, hogy ha van valami, ami az earl érdeklődését nem köti le, az az okkultizmus. E tudós férfiút az ókori történelem és legendák foglalkoztatják. Írásai mentesek a szenvedélytől; lényegre törően, szakértő szűkszavúsággal nyilatkozik a vizsgált témáról. Nem úgy, mint ő, akinek a természetfölötti és a romantika iránti lelkesedése átsüt minden során. Az indulás előtt vette magának a fáradságot, és behatóan tanulmányozta az earl munkásságát: az ókorkutatók Társaságának Közlönyében megjelent, valamennyi Monkcrest által jegyzett cikket elolvasta. Két napot ásítozott végig, mire átrágta magát a végtelenül tárgyilagos, épp ezért élvezhetetlen tanulmányokon.
Amelyekből egyértelműen kiviláglott, hogy a szerzőt mindaz hidegen hagyja, amitől Beatrice lázba jön. Isten ne adja, hogy az earl tudomására jusson, Mrs. York időzik a fedele alatt. Egy szemvillanás alatt kitenné a szűrét. De ez a veszély nem fenyeget, nyugtatgatta magát Beatrice. Bármit állítson is a személyzet, a Tébolyult Remete nem varázsló. Nincs varázsgömbje, amibe ha bepillant, megállapíthatja vendége valós kilétét. - Meglé et, nincs is mitől tartanunk - szürcsölgette a gint Sally. - Az a 'aspók komornyik azt mondta, a gazdája nem szíveli a látogatókat. Akkor miért épp asszonyomat eresztené a színe elé? Beatrice még egyszer körbetekintett a magányról árulkodó kőfalakon. - Mert unatkozik.
Második fejezet „A jelenés a homály legsötétebb pontján öltött testet. Akármi is volt az, a nő zavarta fel évezredes álmából." (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 2. fejezetből) Leo hanyag eleganciával a dúsan faragott márvány kandallópárkánynak dőlt. - Úttalan-utakon robogott, kiállta a falusi fogadók gyötrelmeit, elijesztett egy útonállót. Mindezt azért, hogy Aphrodité Titkos Gyűrűi felől érdeklődjék? Kevesen mondhatják el magukról, hogy képesek meglepetést okozni nekem, de önnek sikerült, asszonyom. Azok az átkozott gyűrűk! Persze tudott róla, hogy újra szárnyra kapott a hír Leo mindenre odafigyelt, ami az ókorral volt kapcsolatos, ahogy a jó gazda szeme is mindent számba vesz a birtokon. Egy ideje rebesgették, hogy az elveszettnek hitt gyűrűk kétszáz év után ismét felbukkantak, de a férfi nem adott hitelt a mendemondáknak Egyik embere, egy régiségkereskedő jelentette, hogy a gyűrűk egy londoni zálogházban tűntek fel, de néhány óra leforgása alatt lecsapott rájuk egy szemfüles gyűjtő. Leo már a jelentést is kételkedve fogadta, és élt a gyanúperrel, hogy a gyűrűk valódisága erősen megkérdőjelezhető. Ugyanis nem volt rá bizonyíték, hogy valaha is léteztek. Ám a régiséggyűjtők körében elég volt egyetlen elejtett szó, és futótűzként terjedt a pletyka frissiben kiagyalt legendákról, hirtelen felbukkanó, ritka műtárgyakról. Leo első számú alapszabálya volt - ez vonatkozott tudományos munkásságára és magánéletére is -, hogy soha nem dől be a látszatnak, gondosan mérlegel, mielőtt eldöntené valamiről, hogy igaz vagy hamis. Minden legendák közül az Aphrodité gyűrűiről szóló volt a legtitokzatosabb. Kevesen ismerték a történetet, León és tudóstársain kívül még néhány befolyásosabb gyűjtő. A misztikus tanok nem tartoztak a divatos beszédtémák közé. De ez a nő, aki most itt ül vele szemközt, nemcsak hogy tud a gyűrűkről, de részleteiben is hallani akarja a legendát. Leo el nem tudta képzelni, mit akarhat tőle egy hölgy az éjszaka közepén, de erre végképp nem számított. Ahogy arra sem, hogy képtelen lesz levenni róla a szemét. Már-már bosszantó volt, hogy tekintete folyton visszavándorol a sosem látott arcra. Minden önuralmára szükség volt, hogy ne bámulja nyíltan az ismeretlent. Inkább csak a szeme sarkából leste. Bűbájt bocsátott rá ez a nő? Beatrice a kandalló előtt álló karosszékek egyikében ült. Nem látszott rajta, hogy hosszú, kimerítő utazás áll mögötte. Kiapadhatatlan asszonyi életerő lengte körül. Talán ez volt az, ami Leo pillantását vonzotta, mint nektár a méhet. Noha a férfi nem tartott lépést a legújabb divattal, annyit mindenesetre megállapíthatott, hogy a nő megjelenése választékos ízlésről tanúskodik. Aranybarna haját sima, elegáns kontyba fésülte, halántékánál pár művészien elrendezett, gyűrűs fürt göndörödött, mintha csak maguktól szabadultak volna ki a hajtűk rabságából.
A rézszínű, hosszú ujjú ruha finoman körülölelte a karcsú derekat, finoman megemelte a szép ívű, feszes keblet; a szoknya hullámokat vetett a harisnyás láb körül. Az öltözék tökéletesen illett a nőre, méret után készülhetett. A hibátlan szabás és kidolgozás mesterkézre vallott. Ilyet csak London legjobb, egyben legdrágább varrónői tudnak. Maga a lágy gyapjúszövet is egy vagyonba kerülhetett. Ez a méregdrága ruha nem illett a képbe, egyedül ez árulkodott jómódról. Hisz a nő nem a saját hintaján, nem libériás inasok és lovászok kíséretében érkezett. A kocsist egy napja fogadta fel. Ékszert nem visel. A komornáját alighanem egyenesen az utcáról vette maga mellé. Ez a probléma mindennél jobban foglalkoztatta Leót. A nő a bemutatkozáskor annyit mondott magáról, megözvegyült. A jelekből ítélve a férje nem sok pénzt hagyhatott rá. De akkor mivel magyarázható ez a káprázatos ruha? Beatrice, nos... milyen is? Leo az emlékezetében kutatott a megfelelő jelző után. Érdekes, hmm, igen. De ez a szó nem fejezi ki a nő leglényegét. Más, nagyon más, mint azok az asszonyok, akikkel az earl valaha is találkozott. Nem különösebben szép, de a tekintetéből értelem sugárzik. A korát jól becsülte meg. Harmincéves lehet: az arcvonásai fiatalabbnak mutatják, ám magabiztossága önmagáért beszél. Lánykorában sem tartozhatott a báltermek ünnepelt szépségei közé. De mindenki észrevette, ha valahol megjelent. Ezt a nőt képtelenség nem észrevenni, gondolta Leo. Beatrice rezzenéstelen meredt az earlre. A férfit megzavarta ez az állhatatos pillantás. Idegszálai megreszkettek, mintha elektromossággal töltődtek volna fel. Az a kellemetlen benyomása támadt, hogy a nő belát a hűvös, szigorú álarc mögé, amelyet magára öltött, valahányszor másokkal találkozott. Ostobaság, intette magát. Az az aranyoszöld színben játszó szempár minden baj okozója. Amely most perzselőn, mégis tárgyilagosan, tetőtől talpig végigméri őt. León nyugtalanság lett úrrá. Már-már leküzdhetetlen volt a vágy, hogy ellökje magát a kandallótól, és fel-alá rohangáljon a szobában, ahogy Kobold tette mindig, ha vadászni támadt kedve. - Úgy hiszem, egész Angliában ön az egyetlen, aki a segítségemre lehet - szólalt meg Beatrice. - Az ön tudása senkiéhez nem hasonlítható. Ha valaki pontos felvilágosítással tud szolgálni Aphrodité Titkos Gyűrűiről, az ön, uram. - Tehát idejött, hogy kifaggasson. - A férfi megcsóválta a fejét. - Nem is tudom, megsértődjek-e inkább, vagy megtisztelve érezzem magam. De felesleges volt erre a viszontagságos útra vállalkoznia, hölgyem. Elég lett volna, ha ír - Kimondhatatlanul sürgős az ügy. Attól féltem, nem válaszolna postafordultával a levelemre. Mert ha igaz, amit önről hallottam... - Arra céloz - mosolyodott el az earl -, hogy kizárólag olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek felkeltik az érdeklődésemet? - És nem pazarolja az idejét olyan kérdésekre, amelyek ön szerint nem ütik meg a kívánt szakmai mércét, netán merő kíváncsiskodásnak hatnak.
- Nem tagadom - vont vállat Leo. - Ám a legtöbb levelet olyan emberektől kapom, akik az ismereteiket regényekből szerzik. - Mi kifogása van a regények ellen? - Beatrice igyekezett közömbös hangon feltenni a kérdést. - Nagy általánosságban semmi, de a rémregényeket hátborzongatónak találom. No persze, nem abban az értelemben, ahogy a szerző szeretné. Bizonyára ismeri az efféle műveket. Természetfölötti erők csapnak össze minden oldalon, szellemek suhannak a folyosókon, a sötétben kísérteties árnyak bolyonganak. Hogy ebbe a sok sületlenségbe miért kell még egy szerelmi szálat is beleszőni, fel nem foghatom. - Úgy tűnik, sok ilyen könyvet olvashatott. - Csak egyet, de azt végig - mondta a férfi. - Semmiről nem alkotok véleményt anélkül, hogy előtte alaposan meg ne vizsgálnám a problémát. - Megkérdezhetem, melyik regényt vette górcső alá? - Mrs. York egyik remekét. A boltban azt mondták, ő a legnépszerűbb szerző. - Leo grimaszt vágott. - Talán inkább szerzőnőt illene mondanom. A legtöbb rémség állítólag az ő tolla alól kerül ki. - Én is úgy tudom - villantott rá talányos mosolyt Beatrice. - Vannak, akik vallják, hogy a női írók a helyszín hangulatának és a szenvedélyeknek az ábrázolásában felülmúlják férfi társaikat. - Ehhez nem tudok hozzászólni. - Ön szerint a nőknek nem is szabadna tollat venni a kezükbe? - Ezt nem mondtam. - Az earlt szemlátomást meglepte a kérdés. - Több szerzőnő művét is olvastam máz A rémregényekkel viszont nem tudok megbékülni. - Különösen Mrs. York könyveivel nem. - Úgy valahogy. Annak a nőnek olyan túlfűtött a képzelete, hogy az már beteges. A történetet egy romos várba helyezi, ahol minden sarokból szellemek és csontvázak bukkannak elő. - Leo a fejét ingatta. - És a végén elvárja szegény hősnőtől, hogy annyi megpróbáltatás után feleségül menjen a kísértetjárta vár titokzatos urához. - Ha jól tudom, ettől egyediek Mrs. York könyvei - jegyezte meg szerényen Beatrice. - A legtöbb rémregényben a várúrról kiderül, hogy hétpróbás csirkefogó, Mrs. Yorknál azonban hősnek bizonyul. - Az isten szerelmére! - meredt rá dühösen Leo. - Abban a könyvben, amit én olvastam, a főhős egy föld alatti kriptában élt! - Az átok. - Parancsol? Beatrice finoman megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, annak a történetnek Az átok a címe. Az utolsó fejezetben az átok megtörik, a főhős feljön a lépcsőn, és végigjárja várkastélya napfényben fürdő szobáit. - Olvasta? - Hogyne - bólintott a nő. - London-szerte ezt olvassák. Tudja, nem gondoltam volna, hogy egy úriember, aki maga is a legendákat kutatja, ennyire elítél egy regényt, amelynek középpontjában szintén egy legenda áll. - Az ég áldja meg! Azt a legendát Mrs. York találta ki!
- Sosem állította, hogy tudományos értekezést írt. - Valóban foglalkozom misztikus tanokkal, Mrs. Poole. De ez még nem jelenti azt, hogy a fantazmagóriákat is kedvelem. Beatrice a kandalló előtt elheverő Koboldra kapta a tekintetét. - Talán azért vannak ennyire kedve ellenére a kitalációk, mert nem egy kitalált történetet az ön alakja köré költöttek. Leo biztonságosabbnak találta, ha most ő is a kutyát nézi. - Igaza van, Mrs. Poole. Akit légből kapott mesék főszereplőjévé léptetnek elő, hajlamos lesz rá, hogy ellenszenvvel viseltessen a mások által kitalált históriák iránt. - Higgye el - fordult felé ismét Beatrice -, érdeklődésem Aphrodité Titkos Gyűrűi iránt nem puszta asszonyi kíváncsiság. A tűz fénye felragyogott a nő haján. Az earl elgyönyörködött a látványban, lelki szemeivel már látta, amint a dús hajkorona szétterül a bársonyos vállakon... Erőnek erejével terelte vissza gondolatait a beszélgetéshez. - Szabad megkérdeznem, honnan tud a gyűrűkről, és miért akarja megszerezni őket oly elszántan? - Családi vonatkozása van az ügynek. - Kifejtené bővebben is? - Csak untatnám a részletekkel. - Látja, ebben téved. Ha nem tárja fel előttem a helyzetet, esetleg úgy döntök, hogy nem szánok több időt a problémára. - Ez majdnem úgy hangzott, mintha zsarolni akarna. Leo elgondolkodott a kijelentésen. - Nos, vehetjük zsarolásnak is. - Megtenné, hogy nem segít, ha nem avatom be a családom legbelsőbb magánügyeibe?-ráncolta a homlokát Beatrice.-Elhiggyem, hogy ennyire gonosz? - Higgye el. Nem szokásom kiselőadást tartani egy témáról csak azért, mert valakinek fúrja az oldalát a kíváncsiság. A nő felállt és a legközelebbi ablakhoz lépett, kezét összekulcsolta a háta mögött. Felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, a kinti sötétséget fürkészi, de a férfi tudta, hogy Beatrice az ő tükörképét figyeli az ablakon. Erezte, a nő azt fontolgatja, mi legyen a következő lépése, amit Leo is érdeklődve várt. - Figyelmeztettek, hogy nehéz dolgom lesz önnel - jelentette ki kissé megadóan Beatrice. - Mégis idejött. - Nem könnyen futamodom meg a kihívások elől. - Engem sem lehet könnyen levenni a lábamról. - Rendben. Ha mindenáron hallani akarja... Jó okom van feltételezni, hogy a nagybátyámat a gyűrűk miatt gyilkolták meg. Leo nem erre a magyarázatra számított, de a kételkedés erősebb volt meglepetésénél. - Az ég óvja attól, hogy hazugságokkal traktáljon, Mrs. Poole! Könyörtelen vagyok azokkal szemben, akik be akarnak csapni. - Az igazságot akarta hallani, és azt is mondtam. - Megtudhatnám végre a részleteket is? - A férfi merőn nézte a nő hátát. Beatrice megfordult és járkálni kezdett.
- Három héttel ezelőtt Reggie bácsi összeesett és meghalt. Kínos körülmények közt. - A haláleset sosem kellemes. - Leo együttérzően biccentett. - Fogadja részvétemet, Mrs. Pbole. - Köszönöm. - Ki ez a Reggie bácsi? - Lord Glassonby. - Beatrice elkomorodott. - Távoli rokon volt, apám révén. A többiek különcnek tartották, de én nagyon szerettem. Kedves ember volt, könnyen lelkesedett mindenért, és miután kisebb örökséghez jutott, nagylelkűnek mutatkozott. - Mennyiben voltak kínosak a halála körülményei? A nő megtorpant. - Nos... Reggie bácsi nem az otthonában halt meg. A történet percről percre érdekesebben alakult. - Hanem? - Egy olyan intézményben, amelyet azok a férfiak látogatnak, akiket furcsa ízléssel vert meg a sors. - Hálás lennék, ha nem rébuszokban beszélne, Mrs. Poole. Nem világos előttem, milyen intézményről van szó. A nő mély levegőt vett. - Reggie bácsi egy nyilvánosházban halt meg. - Belepirult, mire kimondta. Nocsak, van valami, ami őt is zavarba hozza? - Úgy érti, bordélyban? - Igen. - Melyikben? - Tessék? - pislogott fel Beatrice a férfira - Melyik bordélyban? Több is van belőlük Londonban - Oh. - A nő a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta. - Ha nem tévedek... - Megköszörülte a torkát. - Virgonc Vesszőnek hívják - Ismerem. Beatrice felkapta a fejét, és megütközve nézett Leóra. - Erre nem lennék büszke, uram. Rossz fényt vet önre. - Biztosíthatom, a helyet csak hallomásból ismerem. Sosem jártam ott. Más irányú az érdeklődésem. - Értem - mormolta a nő. - Ha értesüléseim nem csalnak, a Virgonc Vesszőt elsősorban olyan urak látogatják, akik fenyítés által jutnak élvezethez. - Ha nem bánja, uram, ne menjünk bele a részletekbe - rebegte Beatrice elhaló hangon. - Mi történt a nagybátyja halála után, Mrs. Poole? - kérdezte magában mosolyogva Leo. Beatrice sarkon fordult, és a könyvtárszoba legtávolabbi sarka felé lépegetett. - Mindannyiunkat megrázkódtatásként ért a felismerés, hogy Reggie bácsi élete utolsó heteiben szinte minden pénzét elköltötte. Mondhatni, a csőd szélén állt. - Jelentős örökségre számított, Mrs. Poole? - Hogy rám nem maradt semmi, az még csak hagyján. - Beatrice energikus léptekkel a szoba másik sarka felé vette az irányt. - De Arabella unokahúgom abba a korba ért, hogy illendően be kell vezetni a társaságba. Néhány hónapja Reggie bácsi felajánlotta, hogy ennek minden
költségét állja. Tudja, Arabella szülei ezt nem engedhetnék meg maguknak. - Elgondolkozott. - Hogy őszinte legyek, a családunkban senki nem dicsekedhet hatalmas vagyonnal. - Kivéve a nagybátyját. - Reggie bácsi valóban nagyobb pénzösszeget örökölt tavaly, de még ezt sem nevezném vagyonnak Mindenesetre ő volt a legtehetősebb a rokonok közül. - Értem. - Arabella kedves, bájos lány. - A szülei azt remélték, hogy Reggie bácsi segítségével gazdag kérője akad? Beatrice a férfira nézett. - Sok családnak ez az egyetlen esélye az előbbre jutásra. - Így igaz. - Reggie bácsi szerény hozományt is ígért az unokahúgomnak. Így aztán Arabella szülei hozzájárultak, hogy ő és Winifred néni... - Az ő személyében kit tisztelhetek? - Lady Rustont - magyarázta Beatrice. - Winifred néni sok-sok évvel ezelőtt megözvegyült, de korábban bejáratos volt az úri körökbe, még ha a legelőkelőbb családokat nem is mondhatta barátainak. Ő az egyetlen rokon, akinek összeköttetései vannak. - Tehát Arabella szülei megkérték, hogy mutassa be a lányukat az ismerőseinek. - Pontosan - bólintott Beatrice. - A nagynéném és az unokahúgom nálam szálltak meg. Van egy kis házam Londonban. Minden a lehető legjobban haladt. Arabella belopta magát lord Hazelthorpe fiának a szívébe. Winifred néni már abban bizakodott, a lánykérés sem várat sokáig magára. - Ám ekkor Reggie bácsi csúfos körülmények közt meghalt, és kiderült, hogy egy árva fitying sem maradt utána. Arabella hozománya elúszott. - Röviden összefoglalva a történteket: igen. Mind ez idáig sikerült eltitkolnunk, hogy Reggie bácsi az anyagi összeomlás szélén állt. - Kezd körvonalazódni az igazi probléma - mondta halkan Leo. - De semmi módon nem tudjuk megakadályozni, hogy napvilágra kerüljön ez a tény. A nagybátyám hitelezői előbb-utóbb jelentkezni fognak. Amint ez bekövetkezik, az is világossá válik mindenki számára, hogy Arabella nem számíthat hozományra. - És a dúsgazdag kérő visszalép - vonta le a következtetést a férfi. Beatrice elfintorodott. - Winifred néni magán kívül van az aggodalomtól. Eddig még sikerült fenntartanunk a látszatot, de lassan kifutunk az időből. - Az ellehetetlenülés árnya lebeg önök felett - jósolta Leo. A nő hirtelen megállt. - Cseppet sem mulatságos a helyzet, uram. Winifred néni a pénz miatt emészti magát, pedig a nagyobb baj az, hogy Arabella beleszeretett az udvarlójába. Megszakad a szíve, ha lord Hazelthorpe eltiltja tőle a fiát. - Talán megbocsát, Mrs. Poole - sóhajtotta az earl -, ha az unokahúga szívfájdalmát a legkevésbé fontos problémák közé sorolom. Meglátásom szerint a jó házasságnak nem feltétlenül a szenvedély a biztos alapja. Legnagyobb meglepetésére a nő helybenhagyólag bólintott.
- Tökéletesen egyetértünk. Felnőtt ésszel és sok évnyi tapasztalattal a háta mögött az ember már tudja, mekkora jelentőséget tulajdonítson a romantikus érzelmeknek. De hogy magyarázza ezt meg egy tizenkilenc éves szerelmes lánynak? Annak ellenére, hogy a legnagyobb összhang alakult ki köztük a témát illetően, Leót bosszantotta, hogy a nő elutasítja a szenvedély létjogosultságát. - Sehogy - morogta. - Bár tagadhatatlan, hogy Arabella és az ifjú Hazelthorpe szép pár lennének. A fiatalember figyelemreméltóan jóképű. - Ha ön mondja, elhiszem - mondta Leo. - A nagybátyja hogyan vesztette el a vagyonát? Elkártyázta? - Nem. Reggie bácsi különc volt a maga módján, de a szerencsejátékok iránt nem érzett vonzódást. - Beatrice megállt az egyik szék mögött, és a támlát szorosan megmarkolva folytatta. - Amennyire a hátramaradt papírokból megállapítható, a bácsikám nem sokkal a halála előtt egyetlen nagyobb összeget fizetett ki. - Lehetőségein felüli összeget? - Leo farkasszemet nézett a nővel. Remélem, nem azt akarja ezzel mondani, hogy a nagybátyja Aphrodité Titkos Gyűrűit vette meg? - Történetesen épp ezt akartam mondani. A nő halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Arcizma sem rándult, állta a férfi tekintetét. Leónak ismét eszébe jutottak a pletykák, amelyeket a gyűrűk felbukkanásáról hallott. - Miért ilyen biztos a dolgában? - Reggie bácsi pontos nyilvántartást vezetett a megbeszéléseiről. Viszont a naplója eltűnt. - Hogyhogy? - A halála éjszakáján betörtek a házába. A rablók magukkal vitték a naplót. - Mihez kezdenek egy naplóval? - ráncolta a homlokát Leo. - Aligha tudják pénzzé tenni. - Talán nem is az volt a céljuk vele. - Mást is elvittek? - kérdezte az earl. - Ezüstneműt, apróságokat - vont vállat Beatrice. - Szerintem egy szokványos betörés látszatát akarták kelteni. - De önt nem tévesztették meg. - Egy pillanatra sem. - Lehetetlen. - Leo ujjai ideges dobolásba kezdtek a kandallópárkányon. - Képtelenség. - Átgondolta, amit a gyűrűk újbóli feltűnéséről megtudott. A nagybátyja gyűjtötte az antik tárgyakat? - Mindig is érdekelte az ilyesmi. De vásárolni csak azután tudott, hogy örökséghez jutott. Akkor sem túl értékes dolgokat. Azt mondogatta, a régiségkereskedésekben jóformán csak másolatokat és hamisítványokat lehet kapni. - Igaza volt - biccentett elismerően Leo. - A nagybátyjának jó szeme lehetett a műtárgyakhoz. - Azt mégis elhitte, hogy a titkos gyűrűk segítségével mesés kincs birtokába jut - jegyezte meg morózusan a nő. - Mindenét feláldozta egy legenda kedvéért.
- No, igen. Ez a kincs már sokak fejét megzavarta, és nem együknek ez lett a veszte - csóválta meg a fejét a férfi. - A nagybátyja gyakran tiszteletét tette a Virgonc Vesszőben? Beatrice elpirult. - Állandó vendége volt a tulajdonosnőnek, aki Makulátlan Madámnak szólíttatja magát. - Ezt hogyan sikerült kiderítenie? - A bácsikám - nézegette elmélyülten a körmeit Beatrice - ezeket a látogatásokat is akkurátusan beírta a határidőnaplójába. Mintha csak orvosi kezelésen kellett volna megjelennie. Megfordult a fejemben, hogy afféle férfiúi betegségben szenvedhetett. - Miféle férfiúi betegségben? - Amikor egy testrész, amelyet nem kívánok megnevezni, méretében nem a kívánt időben és mértékben történik gyarapodás - magyarázta égő arccal Beatrice. - Szóval impotens volt. - Úgy valahogy. De Reggie bácsi nem csak a Virgonc Vesszőben keresett gyógyírt a bajára. Egy bizonyos dr. Coxnál is rendszeresen megfordult, aki valami kotyvalékot itatott vele. Elixírt, hogy pontos legyek. A Férfierény Elixírjét. - Értem. - Leo az íróasztalához ment. Az Aphrodité Titkos Gyűrűiről szóló legendát mindeddig ostobaságnak tartotta. De a hallottak elgondolkoztatták. Elképzelhető, hogy azok az átkos gyűrűk mégis előkerültek? Beatrice tekintete a férfira tapadt. - Eleget tettem a kérésének, uram. Elmondtam mindent, amit az esetről tudni lehet. Lordságodon a sor. - Ám legyen. - Miután beszélt a régiségkereskedővel, Leo utánanézett, mit ír a szakirodalom a gyűrűkről. Most felidézte az olvasottakat. - A legenda szerint Aphrodité szobrát egy alkimista készítette jó kétszáz éve, ismeretlen anyagból, amelyet ő maga állított elő. Az anyag állítólag hihetetlenül erős, minden ismert fizikai ráhatásnak ellenáll. Kalapáccsal vagy vésővel sem lehet kárt tenni benne. Beatrice egy szót sem akart elszalasztani. - Az alkimista felbecsülhetetlen értékű kincset rejtett el a szobor belsejében, majd különleges zárral látta el, amelyet a két, beleillő gyűrű segítségével lehet kinyitni. Nem sokkal később mind a szobornak, mind a gyűrűknek nyoma veszett. - Az earl sajnálkozva széttárta a kezét. Kincskeresők ezreinek okozott fejtörést ez a legenda. De egyikük sem járt sikerrel. Eleddig sem a szobor, sem a gyűrűk nem kerültek elő. - Ez minden, amit mondani tud? - kérdezte Beatrice csalódottan. - Lényegében igen. Az évek során többen megtalálni vélték a szobrot vagy a gyűrűket, de mindegyikről bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Szegény nagybátyja is lépre ment. Valószínűleg hamisítványt sóztak rá. - Igen, számoltam azzal a lehetőséggel, hogy Reggie bácsi nem a valódi gyűrűket vette meg. De végére kellett járnom a dolognak, nem volt más választásom. - Ne firtassuk, valódiak vagy hamisak voltak-e a gyűrűk, amiket a nagybátyja megvásárolt. Miért gondolja, hogy ezek miatt ölték meg? Beatrice elengedte a széktámlát, és újból az ablakhoz lépett.
- Gyanakvásomat az keltette fel, hogy a házát fenekestül felforgatták. Ám a határidőnaplójában is riasztó bejegyzéseket találtam. Reggie bácsit nyilvánvalóan nyugtalanította valami. Úgy érezte, követik. - Hajlamos volt a képzelgésre? - Egyáltalán nem. Nyugodt vérmérsékletű ember volt, és nem ijedt meg a saját árnyékától. Azt is gyanúsnak találtam, hogy röviddel azután halt meg, hogy megvette a gyűrűket. Leo érezte, jeges borzongás fut végig a gerincén. Nyugalom, intette magát, tanulmányozom ugyan a legendákat, de hinni nem hiszek bennük! - Mrs. Poole, tételezzük fel, hogy megtalálja a gyűrűket. Mi a terve velük? - Természetesen eladom őket. - Beatrice-t szemlátomást meglepte a kérdés. - Nem látok rá más módot, hogy a nagybátyám pénzét visszaszerezzük. Visszafordult az ablaktól. - Valóban ez lenne minden, amit mondani tud? Leo alaposan meggondolta a választ. - Még annyit: veszély leselkedik mindenkire, aki a kincskeresők ügyeibe ártja magát. Könyörtelen népség, semmire és senkire nincsenek tekintettel. A lehetőség, hogy ősi, legendás kincs nyomára bukkanhatnak, némelyikük viselkedését kiszámíthatatlanná teszi. - Ezzel magam is tisztában vagyok. - A nőnek eszébe sem jutott megköszönni a figyelmeztetést. - Inkább az érdekelne, mit tud még Aphrodité Titkos Gyűrűiről. - Úgy hallottam, Ashwater boltjában látták őket. - Megbocsásson, uram, de ennyit már én is tudok. Felkerestem Mr. Ashwatert. Ám az üzletét zárva találtam. A szomszédok elmondása szerint az úr Itáliába utazott, és nem tér vissza egyhamar Beatrice érzékelhetően kezdte elveszíteni a türelmét. Leo nem tudta, mulasson vagy bosszankodjék a dolgon. A nő hívatlanul beállít, lerohanja a kérdéseivel és azonnali válaszokat követel. Mintha ő hordaná a nadrágot ebben a házban. - Nyomozásba fogott a saját szakállára? w, - Különben honnan tudtam volna, hogy önhöz kell fordulnom felvilágosításért? Egy kezem elég lenne, hogy megszámoljam, hányan olvassák azt a folyóiratot, amelyben publikál. Ha nem kérdezősködtem volna, azt sem tudnám, hogy ön a világon van. Az earl eleresztette a füle mellett a pimasz megjegyzést. - Tény, hogy az írásaim kevésbé népszerűek, mint Mrs. York regényei. Beatrice megengedett magának egy enyhén lekezelő mosolyt. - Ne vegye a szívére! Önnek nem a mindennapi betevőre kell a bevétel. - Én - szűrte át a szavakat a fogai közt Leo - nem ugyanannak a közönségnek írok, mint Mrs. York. - Szerencséje, hogy nem a könyvírásból kell megélnie. Van pénze elég, nincs szüksége a cikkei után járó honoráriumra. Az Ókorkutatók Társaságánál azt mondták, ön ingyen bocsátja rendelkezésükre a tanulmányait. - Eltértünk a tárgytól, Mrs. Poole. - Igaza van. - Beatrice tekintetében különös fény csillant. - Köszönöm, hogy segítségemre volt, uram, bár sokkal okosabb nem lettem. A
vendégszeretetét nem kívánom a szükségesnél tovább élvezni. Holnap kora hajnalban indulok. Az earl nem vett tudomást a bejelentésről. - lukként tervezi folytatni a nyomozást? - Első dolgom lesz, hogy beszélek azzal a személlyel, aki jelen volt, amikor a nagybátyám meghalt. - És ki lenne az? - A bordély tulajdonosa, Makulátlan Madám. Leo ereiben meghűlt a vért, tán még a szíve is kihagyott néhány dobbanásnyit. Amikor dermedtsége alábbhagyott, mély levegőt vett. - Azt... azt nem teheti. Képes lenne szóba állni egy rossz hírű ház vezetőjével? Beatrice fejét félrebillentve, ártatlan kíváncsisággal nézett rá. - Mi akadályozhatna meg benne? - Az isten szerelmére! Az a nő egy kuplerájt igazgat! Nem hozhatják összefüggésbe az ő nevét az önével. Gondoljon a jó hírére! - Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy az a világ, amelyben élünk felelte Beatrice elégedett mosollyal -, jóval nagyobb szabadságot enged az özvegyasszonyoknak, mint a fiatal lányoknak. - Ön összekeveri a szabadságot az esztelenséggel! Tisztességes hölgy közelébe sem megy efféle perszónáknak! - Majd igyekszem diszkréten intézni a dolgot - ígérte Beatrice, hátha ezzel csillapíthatja az earl háborgását. - Jó éjt, mylord! - Térjen észre, Mrs. Poole! De a nő már az ajtót húzta be maga után. - Még egyszer köszönöm, hogy fogadott. - És még rólam mondják, hogy tébolyult vagyok - szörnyülködött Leo.
Harmadik fejezet „A romos ház gazdája hátrált egy lépést, aztán eltűnt. Körülölelte, magába szippantotta a sötétség, eggyé vált az árnyékokkal. A nő szíve hevesen kalimpált. Meg kell találnia a kivezető utat, mielőtt az éj ura ismét megjelenik!" (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 3. fejezetből) Meg kell állítania a nőt! Az ajtó már vagy tizenöt perce becsukódott de Leo még mindig ideges köreit rótta a könyvtár szobában. Baljós előérzet kerítette hatalmába. Fikarcnyi kétsége sem volt, hogy Beatrice véghezviszi őrült tervét. - Ennek elment az esze! - közölte Kobolddal. - A legkevesebb amit elél hogy a jó híre egy életre odalesz. De sokkal nagyobb árat is fizethet a kalandért. Hogy mit, azt már nem is merte hangosan kimondani. Mert tegyük fel, hogy valaki tényleg meg akarja kaparintani a gyűrűket. Lord Glassonby keresztezte az útját, hát eltette láb alól. Miért kímélné akkor Beatrice életét? A hirtelen felismerés megállásra késztette. Egyetlen megnyugtató megoldás létezik. Ő fogja kideríteni az igazságot. A legendákhoz és műtárgyakhoz nálánál jobban senki nem ért. Ha valaki képes felkutatni a titkos gyűrűket és az Aphrodité-szobrot, az ő, Leo Drake. A rémregények nagy rajongója, ez az eszetlen Mrs. Beatrice Poole csak bajba sodorná magát, és mindenéből kiforgatná néhány körmönfont gazember Valamiképp rá kell bírnia, hogy engedje át az irányítást. Csak nehogy fordítva süljön el a dolog: Leo Drake tervez, Beatrice Poole végez. Mert párórás ismeretség alapján is kétségbevonhatatlan, hogy a hölgy nyakas teremtés, aki mindig a saját feje után megy. Rossz hatással volt rá az özvegység: elszokott tőle, hogy hallgasson az okos férfiszóra, hogy belátással fogadja az emberi faj hímnemű egyedeinek intelmeit. Már ha valaha is figyelemre méltó lényeknek tekintette a férfiakat. Meg kell győznie a nőt, hogy tegyen le a tervéről. Reménye sincs rá, hogy eredménnyel jár, de legalább időt nyer. Előkészítheti a londoni utazást. A személyzetet nyugodtan felügyelet nélkül hagyhatja, lelkiismeretesen ellátják a birtokon adódó feladatokat a távollétében is. Egyetlen elintéznivaló van, ami nem túr halasztást, és amit nem bízhat másra. Erélyesen megrántotta a csengőzsinórt. Mire Finch megérkezett, Leo már felhajtott egy újabb pohárka brandyt. - Uram? - Reggel közölje Mrs. Poole-lal, hogy legelőbb csak holnapután hagyhatja el a Monkcrest-birtokot. - Itt akarja tartani? - Finch ádámcsutkája ijedten le-fel szánkázott, aztán a komornyik megemberelte magát. - Ahogy óhajtja, uram. Én mindent megteszek, de... Mrs. Poole ritka erős akaratú asszony. Ha úgy dönt, hogy távozik, nincs az az isten, aki itt tarthatná. - Az égiek segítségére semmi szükség. Magam oldom meg az ügyet. - Mégis hogyan, uram?
Leo az ablakhoz lépett. - Értesítse Mrs. Poole-t, hogy az esőzések miatt a folyó megáradt, és a híd víz alá került. Amíg az ár el nem vonul, az átkelés nem oldható meg. - De, mylord, az eső már egy órája elállt. A híd járható lesz reggelre. - Látom, nem értett meg, Finch - mondta Leo hátborzongatóan nyugodt hangon. - A híd víz alatt áll, és egy napig nem is várható változás. - Parancsára, uram. A híd víz alatt áll. - Köszönöm, Finch. Tudtam, hogy magára számíthatok - Leo megfordult. - És kérdezze meg Mrs. Poole-t, nincs-e kifogása ellene, ha vele reggelizem. Tudassa vele, hogy - amennyiben érdekli - szívesen körbevezetem a télikertben. - Értem, uram, a télikertben. - A végsőkig megzavarodott komornyik hajlongva kihátrált az ajtón. Beatrice mélyen beszívta a télikert levegőjének nehéz földszaggal elegy, párás illatát. Azon morfondírozott, nem ismeretlen erők kényszerítették-e itt maradásra. Bár aligha írható Monkcrest számlájára, hogy a folyó megáradt. Hacsak nem fogadjuk el, hogy az earl igenis természetfölötti képességekkel rendelkezik és parancsol az elemeknek. Beatrice elvetette ezt az eshetőséget. Akármiben mesterkedik is a férfi, afelett nem rendelkezhet, mikor nyíljanak ki és záruljanak be az ég csatornái. Azt viszont e1 kell ismernie - és minél több időt tölt a társaságában, annál inkább így látja -, hogy rendkívüli emberrel hozta össze a sors. Intelligens, rejtélyes, az önuralmát művészi fokra fejlesztette. Vannak, akik a legendás hőst látják benne, pedig valós személyisége minden neki tulajdonított tettnél lenyűgözőbb. Magatartása erőt és meg nem alkuvást sugall. A saját törvényei szerint él, soha nem kényszerült rá, hogy másokhoz alkalmazkodjék. Beatrice még a Leo hajából elővillanó ezüstös tincseknek is csodálattal adózott. Nem holmi tejfelesszájú kölyök, Sokat tapasztalt férfi, aki a világ történéseiből levonta a megfelelő következtetéseket. Barna szeme itt-ott aranysárgába játszik, tekintete a borostyán hideg fényével villan. A róla kerengő mendemondákból annyi azonban ige, hogy elviselhetetlenül pökhendi és konok. Mégis olyan hatással volt Beatrice érzékeire, mint a néhai Justin Poole soha, még eljegyzésük boldog napjaiban sem. Nevetséges, hogy olthatatlan kíváncsiságot érzek iránta, hogy feldübörög a vérem, ha meglátom, hogy mindent tudni akarok róla, rótta meg magát a nő. Öreg vagyok én már ehhez. Ilyen csacskaságok legfeljebb egy Arabella korú lányt foglalkoztatnak, nem egy huszonkilenc éves özvegyet! Monkcrest elhűlne, ha tudná, mi jár most a fejében. A boldog, ám rövid házasélet története is a Monkcrest-legendakör részét képezte. A jó Winifred néni, minden magánügyek tudója, természetesen erről is felvilágosítással szolgálhatott. - A Tébolyult Remeték ebben is különböznek másoktól - fejtegette. - A szerelem szavának engedelmeskedve nősülnek. A mostani earl tizenkilenc évesen házasodott. - Olyan fiatalon? - kérdezte csodálkozva Beatrice.
- Amint megtalálta álmai asszonyát. A szerető anya és feleség példaképét, aki rabul ejtette a szívét. A feleség két fiúgyermekkel ajándékozta meg, de néhány év múlva elvitte a tüdőbaj. - Szegény! - Azt beszélik, az earl vigasztalhatatlan volt. Megfogadta, hogy soha többé nem nősül meg. Mert a Tébolyult Remeték csak egyszer szeretnek. - Mi szükség lett volna rá, hogy új asszonyt vigyen a házhoz, hisz volt már örököse – jegyezte meg Beatrice szárazon. Winifred elgondolkozva méregette. - Tudod, drágám, erről az esetről mindig te jutsz az eszembe. A megtalált és korán elvesztett boldogság. Micsoda tragédia! Beatrice házassága is afféle szívbemarkoló történetté nőtte ki magát az évek során, amelyet szájról szájra adtak tovább a családtagok. Beatrice félrehessegette az emlékeket, és a férfira nézett. Leo az egyik oszlopnak dőlt, széles vállán megfeszült a kabát finom szövete. A nő vizsla pillantással mérte végig a jól szabott öltözéket, amelyet mintha ráöntöttek volna a pompás, izmos férfitestre. A nyakkendő feszes csomóban simult a gallér alá, nyomaiban sem emlékeztetett azokra a fodorcsodákra, amelyeket a magukra adó ifjak újabban az álluk alá kötöttek. Talán nem kellett volna, de Beatrice még ezt is elbűvölőnek találta. Az earl nyilvánvalóan fittyet hány a divatra, mégis megakad rajta a női szem. A hűvös, távolságtartó elegancia saját könyveinek hőseit juttatta a nő eszébe. Most már elég legyen!, feddte meg magát ismét Beatrice. Az írói képzelet játszik vele. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a férfit, amelyekkel az nem is rendelkezik. Az egyik virágágyás fölé hajolt, és tenyerét óvatosan egy sosem látott színben pompázó sarkantyúka szirmai alá csúsztatta. - Csodálatosak a növényei, mylord. - Köszönöm. - Leo még mindig az oszlopnak támaszkodott. - A télikertet a nagyapám építtette. A növénynemesítés volt a rögeszméje. Olyan fajtákat kísérletezett ki - nézett végig a virágok hosszú során -, amelyek sehol másutt a világon nem léteznek. - Ön is szívesen kertészkedik, ha jól látom. - Beatrice elgyönyörködött a különlegesen dús szirmú krizantémokban. - Korántsem érdekel annyira, mint a nagyapámat. De nem volt szívem felszámolni ezt a sok szépséget. - Az édesapja folytatta a kísérletezést? - Fiatalkorában talán foglalkozott ezzel is, de őt inkább a mechanika rejtelmei kötötték le. A laboratóriumában mozdulni sem lehetett a mindenféle mérőeszközöktől, szerkezetektől, berendezésektől. Beatrice most a kaktuszok előtt állt meg. - Sokat tanulhatott tőle. - Sajnos nem. Apám és anyám odaveszett a tengeren, amikor négyéves voltam. Az igazat megvallva, nem is emlékszem rájuk. A nagyapám nevelt fel. - Elnézést - motyogta saját tapintatlanságától megzavarodva Beatrice. Nem tudtam... - Nem tudhatta. Nincs miért bocsánatot kérnie.
A nő lassan végigsétált a virágágyások mentén, rá-rá csodálkozva egyegy gyönyörű példányra. - Megkérdezhetem, miért kezdett épp az ókorral foglalkozni? - Nem tudok pontos magyarázatot adni, már gyermekként is nagyon érdekelt ez a téma. Nagyapa szerint a Monkcresteknél örökletes, hogy vonzódnak az ősi kultúrák iránt. Beatrice beszívta egy bíborszín orchidea bódító illatát. - A legendák iránti érdeklődését még csak értem. Hisz ön maga az életre kelt legenda. Leo ingerülten ellökte magát az oszloptól, végigballagott egy másik virágsoron, majd a nővel egy vonalban megállt. - Egy olyan okos asszony, mint ön, Mrs. Poole, már csak nem hisz a szóbeszédnek? - Ki kell ábrándítanom, uram. Mert, ugye: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. - Vagyis a rólam szóló pletykák igazak? - kérdezte a férfi. Beatrice végiggondolta, amit a fogadósnétól hallott két nappal ezelőtt. - Mondják, hogy a Monkcresteké a legzsírosabb termőföld. Annyi termést takarítanak be, mint máshol sehol, a birkák Angolhon legkitűnőbb gyapját adják. - Ezt nem varázslattal értük el. Amit itt lát - mutatott körbe Leo, és mozdulatában benne volt, hogy nem csupán a télikertről, hanem a birtokról is beszél -, hosszú évek fáradságos kutatómunkájának és a tudományos vívmányok felhasználásának az eredménye. - Folyton a tudományoknál lyukadunk ki - sóhajtotta kissé csalódottan a nő. - Sehol egy csipetnyi bűbáj vagy rontás. Nem túl földhözragadt dolog ez? Az earl a homlokát ráncolta. - Jóllehet egyikünk sem viseltetik akkora lelkesedéssel a mezőgazdaság iránt, mint a nagyapám, de mindnyájan tesszük, amit a kötelesség megkíván. - Ismét szegényebb lettem egy illúzióval. Lássuk, mit lehet még tudni a Monkcrestekről. - Beatrice egyik kezét a könyöke alá csúsztatta, állát másik tenyerébe fektette. - Állítólag, amikor a királyságban mindenütt másutt háború dúlt, ez a föld maga volt a béke szigete. - Ez is igaz. Mégpedig az elhelyezkedésének köszönhetően. Az apátságot építő szerzetesek választása épp azért esett erre a part menti földdarabra a tizenkettedik század táján, mert ezt a területet senki nem követelte magáénak Előrelátásuknak hála, a birtok sosem került a politikai csatározások kereszttüzébe. Így válnak köddé a legendák - Óhajtja, hogy egyéb ostoba feltételezésekre is magyarázattal szolgáljak? - feszült meg Leo állkapcsa. - Azt is beszélik, hogy az apátságban szellemek járnak - mosolyodott el várakozón Beatrice. Az earl elhúzta a száját. - Angliában minden százévesnél idősebb házról ezt tartják. - És abból mennyi igaz, hogy a Tébolyult Remeték képesek farkassá változni?
- Drága hölgyem - nevette el magát keserűen a férfi -, farkas nem jár errefelé, legfeljebb ha Kobold. - Mi a manó? - Nem manó. Kobold a kutyám. - Vagy úgy. Ahhoz képest, hogy így hívják, elég ijesztő a külseje - Meglehet. De akkor sem farkas. Elárulja, milyen Monkcrest-legendát ismer még? Beatrice-t látszólag lenyűgözte egy dáliabokor szépsége, ám közben azon tűnődött, merje-e továbbfeszíteni a húrt. Lelke mélyén érezte, hogy vendéglátójának fogytán a türelme. - A Monkcrest-fiúk állítólag már akkor ismerik a varázslás csínját-bínját, amikor más gyermekek még a latint és a görögöt biflázzák. - A tudásszomj valóban mindannyiunkra jellemző. - Leo szája félmosolyba görbült. - Gyorsan és kedvvel tanulunk, de a boszorkányság nem szerepel a tantárgyak között. Az utóbbi száz évben legalábbis. - Ó, miért kell minden izgalmas mítoszt ilyen hétköznapi magyarázatokkal eloszlatnia? - fintorodott el a nő. Az earl tekintetéből eltűnt a vidámság. - Nekem elhiheti, Mrs. Poole, legendás hősnek lenni meglehetős hátrányokkal jár - De vannak előnyei is. - Úgy mint? Beatrice érezte, hogy ingoványos területre tévedt. Egy páfrány fedezékéből kukucskált át a férfira. - Annak, akiről eleve úgy hírlik, hogy varázserővel bír nem lehet nehéz dolga, ha valamire rá akar venni másokat. A hiszékenyeket könnyű manipulálni. - Mit akarjon ez jelenteni, Mrs. Poole? - Engedelmével, uram, szabadjon rámutatnom, hogy ön hajlandó felvállalni a legendák hősének szerepét, amikor a céljai úgy kívánják. - Ami sok az sok! - Leo a páfrány dézsájára támaszkodva közelebb hajolt a nőhöz. Pillantása hidegen, eltökélten villant. - Nem a családom körüli pletykákról és a gazdálkodásról akartam beszélni önnel. Beatrice-t megzavarta a férfi közelsége, hátrált egy lépést. - Sokkal inkább lebeszélni arról, hogy előkerítsem a nagybátyám gyilkosát. - Helyes a meglátása, Mrs. Poole. - Annyit már tegnap este is megállapíthattam, hogy ellenzi a tervemet. Megkérdezhetem, mivel érdemeltem ki megtisztelő aggodalmát? - Úgy látszik, ön képtelen ésszel felérni, milyen veszélyes vállalkozásba kezdett. - Sokkal nagyobb baj lenne, ha nem derülne ki az igazság. - Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen: többen az életükkel fizettek azért, hogy egy kincs után vetették magukat. - Sajnos Reggie bácsi is erre a sorsra jutott. Feltett szándékom, hogy megtalálom a gyilkosát, és visszaszerezzek a pénzből annyit, amennyit csak lehet. - Értem, miért van szükség az utóbbira - egyenesedett ki Leo. Átgondoltam a dolgot. Mindenki számára az a legbiztonságosabb, ha a gyűrűk mielőbb előkerülnek. Ez pedig csak egyféleképp érhető el.
- Hogyan? - kérdezte bizalmatlanul a nő. - Önnel tartok Londonba - jelentette be az earl. - Én kutatom fel a gyűrűket. Ön pedig szépen kimarad az egészből. Beatrice arcán a csodálkozást a harag váltotta fel. - Saját magának akarja megkaparintani a gyűrűket, igaz? - Erősen kétlem, Mrs. Poole, hogy önnek sikerülne megtalálnia őket. Ha mégis, azzal pénzsóvár, erőszakos emberek céltáblájává tenné ki magát. Nekem nagyobb gyakorlatom van az efféle ügyek intézésében - Beatrice kihúzta magát, szeme villámokat szórt. - Mit nem merészel, mylord? Csak nem képzeli, hogy átengedem önnek a gyűrűket? Az azokból származó pénz az unokahúgomat illeti. Reggie bácsi is így akarná. - Értse már meg, engem legkevésbé a pénz érdekel! - Felfogtam. - Ezt örömmel hallom - mondta Leo némiképp megkönnyebbülve. - Ahogy azt is, hogy önt kizárólag tudományos szempontok vezérlik. Ha megtalálja a gyűrűket, azok talán elvezetik a szoborhoz. Elképzelte már, milyen világraszóló cikket kanyaríthatna a történetből? A hírneve az egekig szárnyalna - sziszegte a nő. - Mert hány tudósnak adatik meg, hogy a vizsgált legendáról bebizonyíthatja, hogy igaz? - Ilyesmi meg sem fordult a fejemben - biztosította kissé ingerülten Leo. - Engem akar becsapni? Nem ön mondta, hogy a Tébolyult Remeték megszállottjai az őket érdeklő témáknak? Ön a legendákat kutatja, és most mesés felfedezés közelébe jutott. Azzal, hogy épp önhöz fordultam segítségért, tálcán nyújtottam át a lehetőséget. - Mrs. Poole, nem szokásom kincsvadászatot játszani. Arról igyekszem meggyőzni, hogy az életét kockáztatja, ha... Beatrice teátrális mozdulattal az égnek emelte a karját. - Hogy lehettem ennyire ostoba? Egyenesen besétáltam az oroszlán barlangjába! - Túlteng önben a drámai érzék, asszonyom. Hadd nyugtassam meg, jobb helyre nem is fordulhatott volna gondjai orvoslására. - Tud róla, hogy a beképzeltsége vérlázító? - Beatrice sarkon fordult, és a kijárat felé indult. - És ne higgye, hogy egyedül ön képes segíteni nekem. Szép számmal akad majd jelentkező. - Az ő segítségükben nem sok köszönet lesz - jósolta Leo, miközben igyekezett lépést tartani a nővel a másik virágsoron. - Én ellenben szaktudást és megbízhatóságot kínálok Ezért keresett fel, ha még emlékszik. Beatrice megtorpant, és szikrázó szemmel nézett át a férfira egy tányér nagyságú margarétafej fölött. - Jól vésse az eszébe, mylord! Tájékoztatást kértem, semmi mást. Nem tűröm, hogy az ügyeimbe avatk... - Márpedig társa leszek ebben a kalandban, Mrs. Poole - mondta higgadtan Leo -, ha tetszik, ha nem. Holnap reggel indulunk Londonba. - Ennél rosszabb már nem is történhetett volna. - Beatrice még akkor is ezen mérgelődött, amikor este csatlakozott Sallyhez a szobáikat összekötő kis nappaliban. - Mit csináljak ezzel az emberrel?
Sally, kifakult köntösébe burkolózva, hálósapkácskával a fején a kandalló előtti karosszékben ült, és esti ginjét szopogatta. - Oda se figyeljen rá. - Ha az olyan könnyű volna! - Beatrice is lefekvéshez készülődött, muszlinpongyolája fodrai örvénylettek lába körül, amint fel-alá járkált. Róla muszáj tudomást venni! - Oui. Ezt már mondta, asszonyom. - A komorna arca elkomorult. Észrevette, 'ogy az earlnek ugyanolyan színű a szeme, mint annak a szhörrnyeteg kutyájának? - Káprázott a szemed, Sally. - Ha asszonyom mondja. Akkor is furcsa. - A lány az italába kortyolt. Sajnálom, 'ogy nem a tervei szerint alakulnak dolgok. De azért nem elkeserítő a 'elyzet. Ha a Tébolyult Remete kísér bennünket, semmi bajunk nem es'et az úton, és jobb szobát kapunk a fogadóban, mint idejövet. Beatrice megállt az ablaknál. Nem állt szándékában megvitatni a problémát SaIlyvel, már csak azért sem, mert a szobalány nem ismerte utazásuk valódi célját. Hova tette a jobbik eszét, amikor idejött? Elég elolvasni az írásait, hogy kiderüljön, Monkcrestet semmi nem állíthatja meg, ha a legendákról van szó. És ő elhúzta az orra előtt a mézesmadzagot. A férfit távol kell tartani az ügytől. Nem engedheti, hogy ő találja meg a gyűrűket. Két óra múltán még mindig ébredt feküdt az ágyban, és a megoldáson törte a fejét. Azt tervezgette, hajnalban nagy titokban kereket old, amikor patadobogásra lett figyelmes. Éjfélre járhatott. Beatrice el nem tudta képzelni, mit kereshet ilyenkor egy 16 az udvaron. Újabb váratlan látogató érkezett volna? Monkcrest megérdemelné. Kis szerencsével az új vendég elvonná róla, Beatrice-r61 az earl figyelmét. Kíváncsian félrelökte a takarót, felkelt. Megborzongott, amikor talpa a hideg kőlaphoz ért. A kandallóban a tűz még parázslott, de már nem adott annyi meleget, hogy felfűtse a szobát. Beatrice papucsba bújt, maga köré kanyarította pongyoláját és az ablakhoz ment. A telihold ezüstös fénye beragyogta az udvart. Még látta, amint ló és lovasa kivágtatnak a kapun. A csődör fajának büszke példánya volt, szépen ívelt nyakkal, széles vállal. A férfi a tapasztalt lovas könnyedségével ült a nyeregben, fekete köpenye lobogott utána, amint vágtázni kezdett. Agyarait kivillantva ott loholt a ló mellett Kobold is. Beatrice az ablakpárkányra könyökölt és nézte, ahogy a sötétség elnyeli a kis csapatot. Akármennyit törte is a fejét, nem tudott rájönni, hova indulhatott Monkcrest Tébolyult Remetéje az éjszaka közepén, a kutyája társaságában. Útonállókat megfutamítani nem nagyobb kihívás, mint vaddisznót elejteni. Csak ki kell ismerni a gazemberek szokásait, és tőrbe csalni őket.
Az évek során Leo kitanulta a fortélyokat. Azt is tudta, hogy egyik szomszédja estélyt ad aznap este. A meghívottak nagy része a vendéglátó otthonában tölti az éjszakát, de mindig vannak, akik megkockáztatják a hazautat. A fáradtságtól és ékszereik alatt roskadozva. Ha ez nem lenne elég, a telihold fénye akkor is az utakra csábít minden kötelességtudó haramiát. Leo biztosra vette, hogy a rabló, aki rátámadott Beatrice kocsijára, még nem hagyta el a környéket. A hír, miszerint egy gyanús külsejű idegent láttak a fogadóban, délután érkezett. A rablók felbukkanása már-már mindennapos esemény számba ment. Hogy valaki az elijesztésükkel múlassa az idejét, kevésbé volt megszokott. Leo egy vállrándítással elintézte a dolgot: ő sem szól bele, hogy mások mivel töltsék a szabadidejüket. Sok évnyi tapasztalattal a háta mögött nagy biztonsággal meg tudta állapítani, hol bújhat meg az útonálló, prédájára várva. Ritkán tévedett. Most egy kisebb facsoportot vett szemügyre, amely tökéletesen alkalmas volt rá, hogy egy lovat, lovasával egyetemben, elrejtsen. Leo az út túlsó oldalán helyezkedett el, ahonnan rálátása nyílt az útra, és várta, hogy felhangozzék a hintó kerekeinek zörgése. Tudta, a fák mögött lapuló akasztófavirág is erre vár. Lehűlt a levegő. Leo a kandalló melegére és a brandy simogató ízére gondolt. Aztán Beatrice jutott eszébe. Holnap együtt mennek Londonba. Nem tudta mire vélni a hirtelen rátörő izgatottságot. Kerékcsörömpölés és nehéz paták dobbanásának hangja rángatta vissza a valóságba. Előhúzta az övéből egyik pisztolyát, és finoman megrántotta Apolló kantárját. A szürke csődör abbahagyta a legelészést, felemelte a fejét és a fülét hegyezte. A kanyarban felbukkant a hintó, irama kicsit lassult, amint a felázott földútra ért. A függönyöket elhúzták az ablakok elől, a kocsibelsőt lámpák világították meg. Odabent egy idősebb, pofaszakállas úr és a felesége ült. Az asszony fején irdatlan szürke turbán pompázott. Néhány percig semmi nem történt. Leo kételkedni kezdett benne, jól mérte-e fel a terepet. Ekkor azonban ágak reccsenése hallatszott és egy lovas vágtatott elő a fák közül, majd megállította lovát az út közepén. - Állj vagy lövök! Semmivel ne próbálkozz, kocsis, mert szétloccsantom a fejed! A haramia széles karimájú kalapot viselt, arcát piszkosszürke kendő takarta. Kezében pisztolyt tartott. Leo felhajtotta köpenye gallérját, kalapját mélyen a szemébe húzta. A félhomályban remélhetően nem lesz felismerhető az arca. Ugrásra készen várakozott. - Hogy a hollók vájják ki a szemedet, te gazember! - ordította a kocsis, de engedelmesen megrántotta a gyeplőt. - Mit akarsz? Csak egy idős házaspár ül a kocsiban! A rabló durva kacajra fakadt, amint a hintó nagy zökkenéssel megállt. - És szegények, mint a templom egere, mi? - A kocsi mellé léptetett. Na kifele, emberek! Mozgás! Csipkedjék magukat, a kutya úristenit! Ha nem vacakolnak, mehetnek is mindjárt tovább. De elég egy rossz mozdulat, és golyót kapnak a fejükbe!
- Harold, egy rabló! - A turbános asszonyság fülsértő sikolyától idegesen toporogni kezdtek a lovak. - Látom, drágaságom - hajolt ki a férj az ablakon. - Nem sok érték van nálunk - mondta. - Nálam csak egy óra, a feleségemnél néhány kisebb: ékszer - A semminél az is több. - Az útonálló türelmetlenül intett a pisztolyával. - Szálljanak ki! Mind a ketten! Leo úgy döntött, ideje a tettek mezejére lépni. Jelt adott Apollónak. A csődör fegyelmezetten kiléptetett a fedezék mögül. - A ma esti előadásnak ezennel vége - jelentette be az earl. - Hogy az a magasságos! - A haramia hátrafordult a nyeregben. A mocskos kendő fölött riadtan villant a tekintete. - Hátrább az agarakkal, jóember! Én voltam itt előbb. Keressen magának másik hintót. Vagy közelebbről is meg akar ismerkedni a fegyveremmel? - Harold, jött még egy! Elvesztünk! Leo ügyet sem vetett az asszonyra, pisztolya csövét egyenesen az útonállóra irányította. - Errefelé nem sok babér terem a gazembereknek. Vagy eltűnik innen azonnal, vagy lógni fog. Erről kezeskedem. A rabló felröhögött. - Ja? Maga az a farkasember, akivel a fogadóban riogattak? Rossz hírem van, barátom. Rég nem hiszek a dajkamesékben. - Az legyen a maga baja. Dobja el a pisztolyt! - Hát te ilyen kemény legény vagy, farkaskoma? Most aztán tele a gatyám! Leo gyanúsnak találta a haramia magabiztosságát. Itt valami nincs rendben. Elméletileg ez ugyanaz a rabló, aki elinalt, amikor megpillantotta Beatrice pisztolyát. Kicsi a valószínűsége, hogy egyszerre ketten is garázdálkodnának a környéken. Előfordulhat persze, hogy a felfegyverzett Beatrice elrettentőbb látvány nyújtott, mint ő. De az is lehet, hogy a rabló időközben bátorságra kapott. Vagy... Leo háta mögött megreccsentek az ágak. Újabb lovas rontott elő a fák takarásából, fegyvere csövén megcsillant a hold fénye. Az idegen nem sokat teketóriázott, célzott és lőtt. Leo lebukott a nyeregben, de a lövedék még így is eltalálta a vállát. Egy pillanat alatt teljes lett a zűrzavar Égő fájdalom hasított Leo karjába, kezéből kicsúszott a pisztoly. Apolló idegesen toporzékolt, a fejét dobálta. A férfinak erősen kapaszkodnia kellett, hogy fenn tudjon maradni a 16 hátán. A nő a hintóban hisztérikusan sikoltozott. Leo bal válla perzselőn lüktetett. Rosszabb is lehetne, gondolta. Ha nem hajol el, a golyó a nyakába fúródik. No de aki haramiákra vadászik, számoljon a balesetek lehetőségével. - Ugye erre nem számítottál, derék farkasom? - röhögött fel a rabló a hintó mellett. - Ma este nem egyedül jöttem. Az út menti bozótosból félelmetes morgás hallatszott, amely aztán őrjöngő csaholásba csapott át. Mindenki megdermedt. - Ha már így szóba hozta... - mondta halkan Leo. - Én sem.
Kobold vérszomjas üvöltése az egy Apolló kivételével valamennyi lovat megvadította. Az állatok rémülten nyerítettek, rúgkapáltak. A kocsis, kihasználva a kavarodást, nagyot suhintott az ostorával. A halálra vált lovak megugrottak és eszelős rohanásba kezdtek. Az asszony a kocsiban megállás nélkül sikított. A két rabló a saját hátasaival küzdött, próbálták lecsendesíteni a riadt állatokat. Eszükbe sem jutott, hogy üldözőbe vegyék a hintót. - Mi a fene volt ez? - ordította az elsőként érkezett útonálló. - Talán a farkas, amiről a fogadóban beszéltek - lihegte a társa. - Azt az ostobaságot egy csecsszopó sem hinné el! Leo füttyentett. Kobold előviharzott a bozótból. Morogva, fogait csattogtatva az első rabló felé vetette magát. - Lődd le! - üvöltötte a férfi. - Az isten szerelmére, lőj már! Leónak végre sikerült kihalásznia a másik pisztolyát a kabátja zsebéből. Meghúzta a ravaszt. A golyó a másik útonálló combjába csapódott, aki már célba vette Koboldot. A férfi felordított, és leesett a nyeregből. Kezét sebesült lábára szorítva elterült a földön. Az első rabló sem tudta megfékezni a lovát. A megbokrosodott állat ledobta a hátáról. A gazember még fel sem tápászkodhatott, amikor Kobold már ott volt mellette. - Őrizd! - adta ki az utasítást Leo. A kutya mozdulatlanná dermedt, halkan morogva nézett le a földön fekvő rablóra. Csend ereszkedett a tájra. Leo igyekezett úrrá lenni a rátörő fáradtságon és bágyadtságon. Válla egyre jobban fájt, sebe még mindig vérzett. A Kobold őrizetére bízott útonálló óvatosan megemelte fejét, és elkeseredetten sandított fel az earlre. - A fogadóban azt mondták... - Megnyalta cserepes ajkát. - Azt mondták, a Tébolyult Remete csak a Monkcrest-földeket védi. - Vendégeket is. A hölgy, akit tegnap éjjel megtámadott, épp hozzám igyekezett. Gondoskodom ró hogy többé ne követhessen el ilyen hibát. - Tudtam, hogy az a nő még bajt hoz rám. - A férfi megadta magát a sorsának. - Abban a szent pillanatban tudtam, amint megláttam.
Negyedik fejezet „Okos dolog-e lepaktálni ezzel a férfival, akiről kiderülhet, hogy ő maga az ördög?" (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 4. fejezetből) Beatrice nézte, ahogy Leo belovagol az apátság kapuján. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni, el sem mozdult az ablak mellől. Képtelen lett volna elaludni, amíg ki nem deríti, merre járt a férfi és mit csinált. Azonnal látta, hogy valami baj történt. A pompás csődör lassan, furcsán óvatosan lépegetett. Mellette Kobold ügetett lógó nyelvvel. Nyakörvének fémszegecsei meg-megcsillantak a holdfényben. Leo kissé oldalra dőlve, megroskadva ült a nyeregben, mintha kimerítette volna az éjszakai kaland. A ló megállt. Kobold felszaladt a lépcsőn és hangosan, majdhogynem parancsolón vakkantott egyet. Leo leszállni készült. Ám a sokszor gyakorolt, automatikus mozdulatsor váratlanul megtört, a férfi a vállához kapott. Beatrice riadtan nézte, amint az earl kiemeli a lábát a kengyelből, fájdalmas lassúsággal lecsúszik a nyeregből, majd imbolyogva áll. Bár nem veszítette el az egyensúlyát, meg kellett kapaszkodnia a kápában. Mintha csak érezné, hogy nézi, a férfi fölpillantott Beatrice ablakára. A nő rémülten hátrébb húzódott. Aztán felkapott egy gyertyatartót, és az ajtóhoz sietett. Akármivel foglalkozott is Monkcrest az elmúlt órákban, egy biztos: sikerült közben megsebesülnie. A lova dobta volna le? Egyáltalán, hol volt ennyi ideig? Beatrice már a lépcsőn járt, amikor meghallotta a hangokat az előcsarnokból. - Ne sápítozzon itt nekem, Finch! És főleg ne ilyen hangosan! Egy karcolás az egész, túlélem. Magamnak köszönhetem, hogy megsebesültem. - Mylord, bocsássa meg a merészségem, de azt kell mondjam, az ön korában már nem szabadna ennyi izgalomnak kitennie magát. - Majd igyekszem észben tartani - vetette oda Leo oly jeges hangon, hogy attól még a pokol lángjai is kialudtak volna. - Uram, hisz ön vérzik! Be kell kötnünk a sebét. - Kértem már, hogy tegyen fel hangfogót! Még a végén felébreszti Mrs. Poole-t. Ha jól sejtem, azonnal magyarázatot követelne... - Emberismeretből jeles. - Beatrice a lépcső legalsó fokán állt. - De mert Mrs. Poole felébredt, máris hozzáfoghat a magyarázathoz. Mi folyik itt? Mint a ház vendégének jogom van tudni. Leo felnyögött, amikor meghallotta a nő hangját, de nem fordult felé. - Istenem, mit vétettem? Sosem hittem volna, hogy gyors egymásutánban kétszer is cserben hagyhat a szerencsém. - Mi történt a karjával? A férfi a könyvtárszoba ajtajában állt, most hátrapillantott ép válla felett. Komor arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Szeme alá sötét árkokat húzott a fájdalom. - Semmi - válaszolta nemes egyszerűséggel. - Szóval semmi. - Beatrice letette a gyertyatartót az egyik asztalkára, és odament a férfihoz. - Ha jól látom, ez itt vér a kabátján.
- Feküdjön vissza, asszonyom. És mielőtt félreértené: ez nem kérés volt, hanem parancs. - Ne legyen nevetséges! Segítségre van szüksége. - Finch majd mindennel ellát. - Leo besétált a könyvtárba. Kobold halkan nyüszítve utánasomfordált. A komornyik is a gazdája után sietett. - Mylord, egyszer s mindenkorra fel kell hagynia az ilyen esztelenségekkel! Húszévesen könnyedén veszi az ilyesmit az ember, de negyven körül már... - Még nem vagyok negyvenéves - morogta Leo. - Napok kérdése - emlékeztette Finch. Lámpát gyújtott és felélesztette a tüzet. Beatrice az ajtóban állt. - Majd én bekötözöm őlordsága sebét, Finch. Hozzon tiszta vásznat és forró vizet. - Ne hallgasson rá, Finch. - Leo a kandalló előtti székbe ereszkedett. Ha továbbra is ebben a házban akar szolgálni, nem fogad el utasításokat Mrs. Poole-tól. Beatrice a komornyikra villantotta legmeggyőzőbb mosolyát. - Őlordsága szemlátomást nincs magánál. Tegye, amit mondtam. Gyorsan, ha kérhetem. Finch meghányta-vetette magában a lehetséges következményeket, aztán elhatározásra jutott. - Egy perc és itt vagyok, asszonyom. - Ezzel elsietett a konyha irányába. Kobold Leo térdére fektette a fejét, és állhatatos kutyatekintettel nézett fel gazdájára. Beatrice néhány lépéssel a párocska mellett termett. - Hadd nézzem meg a vállát, uram. - Volt rá eset, hogy sikerült ön lebeszélni valamiről, Mrs. Poole? méregette ellenségesen az earl. - Általában kiharcolom, hogy az én akaratom érvényesüljön az általam fontosnak ítélt kérdésekben - biztosította a nő. Lesegítette a kabátot a férfiról, és félretette. Leo állkapcsa megfeszült, de nem tiltakozott. Beatrice elsápadt, amikor meglátta a kiterjedt vérfoltot a fehér vászoningen. - Uramisten! - Ha elalélni készül, Mrs. Poole, kérem, fontolja meg jól. Nem vagyok abban az állapotban, hogy elkaphassam. - Még soha életemben nem ájultam el. - Megnyugodva látta, hogy a vér száradni kezd. - Szerencséje van. A vérzés már majdnem elállt. Ollóra lenne szükségem, hogy levághassam az inget a seb környékéről. - Az íróasztalban talál. A felső fiókban. - Leo ép kezével a brandysüveg után nyúlt. - Ért hozzá? - Mihez? - kérdezte Beatrice az ollót keresgélve. - A sebkötözéshez. - Leo brandyt löttyintett egy pohárba, egy hajtásra megitta, majd újratöltött. - Ha már a beteg szerepére kárhoztatott, szeretném tudni, milyen esélyem van felgyógyulásra. Remélhetem, hogy nem rajtam gyakorol? - Apám lelkész volt, mielőtt nyugalomba vonult - közölte a nő, mintha ez bármire is magyarázat lenne. - Édesanyám, a felesége...
- Erre minden bizonnyal magamtól is rájöttem volna. Beatrice végre megtalálta az ollót, és visszalépdelt a férfihoz. - Anyám nagyon komolyan vette a kötelességét. Lelkészfeleségként csupán annyi lett volna a feladata, hogy jótékonysági eseményeket szervezzen, de ő gyakran segédkezett a falu orvosa és a bábaasszony mellett is. - És továbbadta önnek, amit tanult? - Leo bizalmatlanul nézegette az ollót. - Amikor már elég idős voltam, mindig magával vitt, ha beteghez vagy sebesülthöz hívták. - A nő gyors, szakértő mozdulatokkal levágta az inget a seb körül. - Ilyen alkalmakkor sokat tanultam. - Ha jól ítélem meg, az édesanyja olyan asszony, aki mindenre kész a jó ügy érdekében. Beatrice elmosolyodott. - Fogalmazzunk inkább úgy, az édesanyám azonnal átveszi a parancsnokságot, ahol és amikor lehet. Ha nem megy hozzá apámhoz, minden bizonnyal Wellington körül sürgölődött volna a háború alatt, és ellátta volna jó tanácsokkal a dicső hadvezért. - Tehát volt kitől örökölnie ezt a zsarnoki stílust. - Az earl levegő után kapkodott. A nő épp a vászondarabkákat szedegette ki a sebből. Könyörüljön rajtam, asszonyom. Ez a váll már eleget szenvedett mára. Beatrice megvizsgálta a lövedék szántotta vörös horzsolást, és megnyugodva látta, hogy a seb nem túl mély. - Láttam már egy-két lőtt sebet életemben. - Kalandos múltja lehetett, Mrs. Poole. - Vadászatokon előfordul az ilyesmi. Az efféle sérülésekkel csínján kell bánni. Szerencséje van, mylord. A golyó nem ért csontot, csupán a húst szakította fel. Ha néhány centivel lejjebb találja el... - Idejében elhajoltam - pislogott le Leo a vállára. - Mondtam, hogy csak egy karcolás. - De begyulladhat, ha nincs tisztességesen kitisztítva. Finch jelent meg az ajtóban. - A víz és a kötözőszer, ahogy kérte, asszonyom. - Hozza ide, legyen szíves. És kerítsen tiszta inget őlordságának. - Igenis, asszonyom. - A komornyik letette a tálcát az asztalra, és ismét kisietett. - Szegény Finch - mormolta Leo. - Félek, sosem heveri ki az önnel való találkozást. Nincs hozzászokva, hogy asszonyok parancsolgassanak neki. - Ostobaság! Belátta, hogy a szokatlan helyzet szokatlan megoldásokat követel. És ezzel több józan észről tett tanúbizonyságot, mint ön. Beatrice letette az ollót, és kihúzta a brandysüveg dugóját. Az earl kajánul elvigyorodott. - Nocsak! Egy kis szíverősítő a nagy megpróbáltatás előtt? - Téved, ha azt hiszi, inni fogok. - És mielőtt a férfi ráébredhetett volna, mire készül, jó adagot löttyintett az italból a sebbe. Leo csillagokat látott. - Szűzanyám! - lehelte könnybe lábadt szemmel. - Így, elpocsékolni ezt a nemes nedűt! - Édesanyám szerint az égetett szesznél semmi nem fertőtleníti jobban a sebet. - Félrerakta az üveget. - Apa valamelyik könyvében olvasta. - Hol élnek a szülei?
- Egy bűbájos vidéki házba vonultak vissza, Hampshire-ben. Apát teljesen lekötik a könyvei és a rózsái. Anya iskolát szervezett a falusi gyerekek részére. Dallja, hogy a tanult embereké a jövő. - Mondja csak, Mrs. Poole, a szülei tudnak róla, hogy újabban gyilkosok kézre kerítésével és régiségek felkutatásával múlatja az idejét? - Sajnos még nem volt alkalmam beszámolni nekik a terveimről. Beatrice körbetekerte a vásznat a seben. - Természetesen mindenről beszámolok, ha megoldódott az ügy. - Értem. - A férfi kissé megpihent a beszédben, amíg a nő megkötötte a vászondarab végeit. - És nagyon meg lesznek lepve, ha - legalább utólag értesülnek róla? - Szemernyi kétségem sincs, hogy belátják, az adott körülmények között nem volt más választásom. Meg kell találnom Reggie bácsi gyilkosát és vissza kell szereznem Arabella pénzét. - Oh. A rémregények lelkes olvasóját nem rettentheti el néhány életveszélyes feladat, nem igaz, Mrs. Poole? - Az ember tegye, amit tennie kell. Leo dörmögött valamit az orra alatt, majd ivott egy korty brandyt. - Mikor özvegyült meg, Mrs. Poole? Beatrice nem tudta mire vélni a hirtelen témaváltást. Aztán rájött, hogy a férfi csupán beszélgetni akar. Elterelni saját figyelmét sajgó válláról. - Három évig voltam házas, uram. Öt éve vagyok özvegy. - Mennyi idős volt, amikor férjhez ment? - Huszonegy. - Akkor most huszonkilenc esztendős. - Pontosan. - A nő nem értette, mire jó ez a nagy számolgatás. - Vagyis majdnem harminc. - Úgy is mondhatjuk. - Megcsomózta a kötést. Leo fogai jól hallhatóan megcsikordultak. - Foglalkozik az újraházasulás gondolatával? - Szóba sem jöhet. - Beatrice hidegen elmosolyodott. - Ha egy asszony megtapasztalta a legteljesebb, legharmonikusabb metafizikai összhangot, amely férfi és nő között egyáltalán létrejöhet, ha mind lelki, fizikai, értelmi és érzelmi értelemben megtalálta a hozzáillő társat, soha többé nem éri be kevesebbel. - Ilyen jól sikerült a házassága? - Maga volt a tökély. - De aztán meghalt a férje... - Minden jónak vége szakad egyszer Ám könnyebb elviselni a veszteséget, ha tudjuk, olyan szeretetben volt részünk, amelyet mások soha nem élhetnek át. - Beatrice eligazgatta a kötést. - Tudom, hogy ön előtt sem idegen ez az érzés. Az ön házasságát is a legtökéletesebbek között emlegetik. - A feleségemnél szebb, bájosabb nőt még nem hordott hátán a föld jelentette ki az earl. - Nála kedvesebb, kötelességtudóbb asszonyt keresve sem lehetett volna találni. Jó anyja volt a fiaimnak. Angyali orcával és természettel áldotta meg a sors. Férfi ennél többet nem is kívánhat. Beatrice szíve - ki tudja miért? - bolondul verni kezdett. Sikerült udvarias mosolyt varázsolnia az arcára. - Keveseknek adatik meg ilyen szerencse.
- Önnek megadatott, Mrs. Poole - emelte felé poharát a férfi. - Mint mondta, sokak soha nem élik át az igaz szerelmet, még ha kis időre is. Ilyen emlékekkel a birtokában ki vállalkozna rá, hogy új társat keressen magának? Úgysem találna az elsőhöz foghatót. - Valóban - suttogta Beatrice. Sehogy sem tetszett neki a férfi hangjából kicsendülő keserűség. Azon tűnődött, mit mondhatna vigasztalásképp. Talán így kell ennek lennie. Talán így fizetünk azért, hogy ideig-óráig igaz szerelemben élhettünk. - Nahát, Mrs. Poole! Ez úgy hangzott, mintha egy romantikus regény hősnője mondta volna., - Ön sem sokban marad le mögöttem. Úgy viselkedik, mint ugyanezen regények főhősei: kirohan az éjszakába és lelöveti magát. - Finchnek igaza lehet. Oreg vagyok én már az ilyesmihez. - Fogadja meg jó szolgája szavát, uram - mosolygott rá negédesen Beatrice -, és a jövőben - korára tekintettel - tartózkodjék az efféle izgalmaktól. - Touché*, ahogy a komornája mondaná - morogta az earl megbántottan. Sallynek sajnos sosem lesz ilyen jó a kiejtése, gondolta a nő. Végzett a kötözéssel, a tűz fényénél megszemlélte művét. Furcsa, ismerős borzongás futott át a tagjain. Nyugalomra intette magát. Igaz, rég nem látott már mezítelen férfimellkast, de ez még nem ok arra, hogy elveszítse a fejét. Egy özvegyasszony minden körülmények közt őrizze meg a hidegvérét! Justin korántsem volt olyan remek felépítésű, mint az earl. Akkoriban nem figyelt fel rá, de most úgy látja, a néhai nyeszlettke benyomást keltett volna emellett az izmos, széles vállú... Beatrice elszégyellte magát az összehasonlítgatás miatt. Mert sokkal fiatalabb, ezért soványabb is volt, hozta fel gondolatban férje mentségére. Leo ellenben meglett férfi. Erős, kifejlett példány. De nem is a mezítelen bőr látványa hozta zavarba a nőt, sokkal inkább a férfi szélfútta haja, amely magába szívta az éjszaka illatát. Noha nem ivott brandyt, mégis őt szállta meg kellemes bódulat. - Hogyan halt meg a férje? - kérdezte a férfi minden átmenet nélkül. Beatrice felriadt álmodozásából, igyekezett összeszedni magát. - Egy útonálló lőtte le. - Ó, istenem! - Az earl őszintén meglepődni látszott. *talált (francia) - Rég volt. - Az elmúlt öt évben annyiszor faggatták Justin haláláról, hogy Beatrice már felindultság nélkül tudott beszélni róla. De ha tehette, kerülte a témát. - Nem szeretném elkeseríteni, uram, de a ma esti kiruccanása erősen csorbítja a Monkcrestek hírnevét. - Ezt hogy érti? - Egy valamirevaló varázsló először a varázsgömbjébe pillantott volna. És mert látta volna, hogy csúfos véget ér a kalandja, letett volna róla, hogy kilovagoljon. Leo szaga erőltetett vigyorba szaladt.
- Higgye el, megtanultam a leckét. Feleslege, újabb csapást mérnie a büszkeségemre. - Szeretem az embert próbáló feladatokat. Hogy is állhatnék ellent a kihívásnak? - Elég. Megadom magam! - Jól teszi. - A nő megmosta a kezét. - Pár napig még érzékeny lesz a válla, de hamarosan csak egy heg fogja emlékeztetni a ma estére. A férfi tekintete megkomolyodott, amint nézte hogy a nő megtörli a kezét. - Azt hiszem, illene köszönetet mondanom. - Ne vesződjék ilyesmivel, mylord. Lelkemre venném, ha miattam tagadná meg önmagát. Észre sem vették, hogy Finch az ajtóban áll. A komornyik megköszörülte a torkát. - Az inge, uram. - Köszönöm - pillantott rá Leo. Finch beljebb jött, ura vállára terítette az inget. Az earl kísérletet sem tett rá, hogy karját az ujjakba dugja, vagy begombolkozzék. - Még valamit, asszonyom? - kérdezte a komornyik. - Nem, köszönöm - mosolygott rá Beatrice. - Eddig is sokat segített. - Feküdjön le, Finch. - Leo félresöpörte a homlokába hullott hajtincseket. - Most is, mint mindig nagyszerű munkát végzett. Rászolgált egy kis pihenésre. - Igenis, uram. - Finch összeszedte a véres ingdarabokat, fogta a tálat és a kancsót, majd kiment szobából. Az earl megvárta, amíg a komornyik mögött becsukódik az ajtó, aztán a brandy maradékát is kitöltötte magának. A lángokba meredt, de egy szót sem szólt. Beatrice leült a férfival szemközti székbe. Uralkodnia kellett magán, hogy ne bámulja leplezetlenül az earl mellkasát. Sajnos a be nem gombolt ing tökéletes rálátást biztosított a sötét, sűrű, göndör szőrzetfolyamra, amely fentről indult, majd beleveszett a nadrágderékba. Erőnek erejével a férfi arcára emelte tekintetét. - Most pedig mondja el, mi történt önnel. Leo vállat vont. Rögvest fájdalmas grimaszba rándult az arca. - Biztosra veszem, hogy ön már felállítottan saját teóriáját. - Három eset lehetséges. - Úgy mint? - húzta fel kérdőn szemöldökét a férfi. - A szeretőjénél járt, de a férj rajtakapta magukat. Leo pillantása keményen megvillant. - Biztosíthatom, Mrs. Poole, erkölcsi tartásomból futja annyira, hogy ne kezdjek férjes asszonnyal. Nem beszélve róla, hogy nincs az a nő, aki megérne egy golyót. Hallhatnám a második verzióját? - Már nem tudta, mit csináljon unalmában, hát kipróbálta, milyen lehet haramiának lenni. - Érdekes elképzelés, bár nem túl hízelgő rám nézve. - Elgondolkodva forgatta a poharát. - Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen lesújtó véleménnyel van rólam. - Akkor egyetlen lehetőség marad. - Beatrice szünetet tartott. - El akarta kapni a rablót, aki tegnap éjjel feltartóztatta a kocsimat.
Leo épp a szájához készült emelni a poharat, de a mozdulat félúton elakadt. - Honnan ez az adottsága, Mrs. Poole, hogy tévedhetetlenül a helyes következtetésre jut, bármiről legyen is szó? - Apám azt tanította, a Teremtő férfinak és nőnek egyaránt megadta a logikus gondolkodás képességét. Isten ellen való vétek nem kihasználni. Az earl elmosolyodott. - Azt hiszem, szeretném megismerni az édesapját. - Ott tartottunk, hogy elmeséli, hogyan sebesült meg - Nagy vonalakban már ismeri kudarcom történetét. - A részletekre is kíváncsi lennék. Leo megpaskolta Kobold fejét. A kutya elfoglalta szokott helyét a kandalló előtt, kényelmesen elfészkelődött. - Nincs mire büszkének lennem. - Leo kinyújtotta a lábát, fejét a támlának vetette. - Nem jellemző rám, de most elővigyázatlanul viselkedtem. - Lehunyta a szemét. - A harmadik feltételezése helytálló. El akartam kapni a rablót. Noha Beatrice felkészült rá, hogy ezt fogja hallani, mégsem tudta megállni szó nélkül. - Képes volt egy veszélyes gazember nyomába eredni? Az éjszaka közepén? A férfi kinyitotta a szemét. - Nappal hiába mentem volna - magyarázta türelmesen. - Az útonállók az éj leple alatt tevékenykednek. - Ön megőrült! Az earl gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de nem szólt. A nő elpirult. Hogy zavarát leplezze, folytatta a faggatózást. - Feltételezem, elkapta az emberét. - A rablók viselkedése előre kiszámítható. - Leo felsóhajtott. - Ez az egy most mégis meglepett. Nem egyedül érkezett. De ezt akkor vettem észre, amikor már majdnem késő volt. - Az akarja mondani, hogy ketten voltak? - Miután ön megfutamította, a gazember úgy döntött, jobban jár, ha társul valakivel. - Azt várja tőlem, hogy ezt elégedetten nyugtázzam? Istenem, ha belegondolok: ketten egy ellen...! Szerencséje, hogy ép bőrrel megúszta ezt a találkozást, mylord. - Én sem voltam egyedül. Kobold a fülét hegyezte. - Értem - pillantott a kutyára Beatrice. - Mi történt a rablókkal? - Az állapotom sem engedte, hogy a faluba kísérjem őket, és az elöljáró sem örült volna, hogy éjnek évadján felzörgetem. - Leo a brandybe kortyolt. - Hát szélnek eresztettem őket. Meghagyva, hogy nem akarom még egyszer errefelé látni őket. - Megdorgálta őket, aztán mehettek isten hírével? - Nem hiszem, hogy visszamerészkednének - vigyorodott el a férfi. Kobold mély benyomást tett mindkettejükre. Beatrice megborzongott. - Nem kétlem. De ön akkor is felesleges kockázatot vállalt, uram nézett egyenesen az earl szemébe.
- Máskor ment minden, mint a karikacsapás. De ez egyszer óvatlan voltam. - Leo elgondolkodva meredt a poharába. - Mentségemre szóljon, kimerítő napom volt. Más dolgok foglalták le a gondolataimat. Nem a legjobb formámat hoztam. - Gyakran ragadtatja magát ilyen őrültségre? - Hogy megugrasztom az útonállókat? Nem keresem külön az alkalmat, de ha idetolják a képüket, cselekszem. A farkasemberről és a mágikus képességeimről szóló híreszteléseknek megvan az a sajnálatos hatásuk, hogy ezek a mákvirágok nagy ívben elkerülik a birtokomat. - Aki engem megtámadott, még birtokhatáron kívül volt - mutatott rá a nő. - Egy hajszál választotta el a földjeimtől. - Egy folyó, hogy pontosak legyünk - igazította ki Beatrice. - Számít az? - Leo gyanakodva méregette a nőt félig leeresztett szemhéja mögül. - Ahhoz, hogy rajtaüthessen, uram - állt fel Beatrice -, át kellett kelnie a hídon. Amely állítólag víz alatt áll - Örömmel jelenthetem, a vízszint gyorsabban apad, mint vártuk. - Ezt a kellemes meglepetést! - Beatrice szorosan maga köré húzta a pongyoláját. - Mire véljem ezt az ingerült hangot, Mrs. Poole? - Tagadja-e, uram, hogy becsapott? Semmiféle áradás nem volt. Csupán meg akarta akadályozni, hogy elhagyjam a birtokot! - Legyen eszénél, Mrs. Poole! Még ha a híd járható is, az utak nagy része merő sártenger. Az utazás nem két, de három -napig is eltartott volna. Szívesen töltött volna még két éjszakát valamelyik nyomorúságos fogadóban? - Magyarázkodással nem megy semmire, Monkcrest - mondta mérgesen Beatrice. - Hazudott nekem! Miért nem fogtam gyanút már az első percben? A saját szememmel kellett volna meggyőződnöm a híd állapotáról. - Nem érti, hogy az egy nappal későbbi indulással voltaképp nem vesztett időt? - Ne terelje másra a szót! Becsapott engem. - Így láttam jónak - szögezte le az earl. - Késleltetni akart a tervem véghezvitelében. - Nem fogok térden állva könyörögni, hogy higgyen nekem - morogta Leo. - Hiába is tenné. - Beatrice dühösen a kandallópárkányra csapott. - Jól tudta, hogy amint Londonba érek, első dolgom lesz, hogy kinyomozzam, ki ölte meg a nagybátyámat. Ettől akart eltéríteni. - Valóban tisztában vagyok a szándékaival, Mrs. Poole. De azt kell mondjam, elgondolásában nyoma sincs a logikának vagy a józan észnek. Akármire is tanította az édesapja. A nő megsemmisítő pillantást vetett rá. Leo bosszús mozdulattal az asztalra tette a poharát. - Különben is. Ha ön nincs, nem megyek a rabló után, és kutya baja lenne a vállamnak. - Hogyan? - fakadt ki Beatrice. - A sebesüléséért is engem hibáztat?
- Ki mást? - nézett rá megrovóan az earl. - Nyugodt szívvel állíthatjuk, ön tehet róla, hogy megsebesültem. - A feltételezést is kikérem magamnak! - Számomra nyilvánvaló az ügy. Ha megfogadta volna a tanácsomat, letesz arról, hogy felkutassa a gyűrűket. És akkor ma éjjel én is háborítatlanul aludhattam volna. - Nem látom az összefüggést. - Pedig magától értetődő. Még ma éjjel el kellett rendeznem a dolgot, nem halaszthattam későbbre. Újabb lesújtó pillantás. - Ugyan miért nem? - Mint már mondottam volt, holnap reggel elkísérem önt Londonba világosította fel az earl. - Ha azt hiszi, engedem, hogy beleártsa magát az ügyeimbe, csalatkoznia kell, mylord. A következő pillanatban Leo már talpon volt. Az előbb még elnyúlt a karosszékben, most a nő fölé tornyosult. - Uram. - Beatrice gyorsan hátrébb lépett. Lába beleütközött valamibe. Kobold halk vinnyogása kétséget sem hagyott az akadály mibenlétéről. - A válla... - Percről percre jobban érzem magam. - Ne higgye, hogy megfélemlíthet. - Félreértett, asszonyom. - Leo a kandallópárkányra tette a kezét, egy vonalba a nő fejével. – Nem áll szándékomban megijeszteni. - Csak helyeselni tudom - nyelt nagyot Beatrice. - Ha mégis megpróbálná, nem járna sikerrel. Egy szavát sem hiszem az önről szóló pletykáknak. Ön a lehető legtávolabb áll attól, hogy tébolyodottnak lehessen nevezni. Megítélésem szerint ön talpig úriember, és elvárom, hogy ennek megfelelően viselkedjék. - Tébolyodott úriemberről még nem hallott? - húzódott hideg mosolyba Leo szája. - De hagyjuk a téma megvitatását későbbre. Együttműködést javaslok, Mrs. Poole. Beatrice a csodálkozástól tágra meredt szemmel nézett rá. Halványan érzékelte, hogy Kobold áttrappol a szoba legtávolabbi sarkába. - Együttműködést? - ismételte elhűlve. A férfi közelebb hajolt. - Közös a cél. Mindketten a titkos gyűrűket akarjuk. Ha azokat előkerítjük, talán az alkimista Aphrodité-szobra is megkerül. Mind a ketten tudunk valamit, amivel segíthetjük a másikat. - De miért kéne együttműködnünk? - Beláttam, hogy nem tudom önt lebeszélni a tervéről. És engem sem tántoríthat el semmi, ha egyszer a fejembe vettem valamit. Egyikünk sem enged a negyvennyolcból. Nem marad más hátra, mint az együttműködés. - A gyűrűk a családomat illetik. Nem hagyom, hogy ön kaparintsa meg őket. - Azt mondta, ha megtalálja a gyűrűket, eladja őket, hogy visszaszerezze a pénzt, amit a nagybátyja rájuk költött. - Pontosan ezt tervezem - ismerte el vonakodva a nő. - A továbbiakban nincs miről vitatkoznunk - tájékoztatta az earl. Nekem fogja eladni a gyűrűket. - Önnek? - Beatrice-nak kiszáradt a szája.
- Ígérem, habozás nélkül kifizetem az összeget, amit megnevez. - E... ezen még gondolkoznom kell. - A nő egészen összezavarodott. Bevallom, meglepett az ajánlata. Meg sem fordult a fejemben, hogy önnek is eladhatnám őket. - Fontolja meg ezt a lehetőséget is - lehelte Leo. Hangja elmélyült, csábító, rábeszélő volt. Nem az üzleti partner, hanem a szerető hangja volt ez. Vagy még inkább egy boszorkánymesteré. - Személyemben társat és biztos vevőt talált. Mi mást kívánhatna még? - Társat? - visszhangozta bizonytalanul Beatrice. Szájából idegenül, izgalmasan hangzott a szó. Megköszörülte a torkát. - Megfontolom az ajánlatát. - Ne sokat tétovázzon! Holnap indulunk Londonba. - Ne sürgessen, Monkcrest. Csak annyit ígérhetek, hogy meggondolom a dolgot. A férfi oly közel volt, hogy megérinthette volna csupasz mellkasát. A testének melege elbódította. Beatrice úgy érezte, nem kap levegőt. Mintha a férfi nem mellette állna, hanem ránehezedne. Társuljon vele? Agyrém. De akkor mi ez a mámorító-bénító érzés, amitől minden tagja elzsibbad? Ép eszű ember nem társul a Tébolyult Remetével. Akárhogy süljön is el a dolog, a kaland remek témát szolgáltathat a következő regényéhez. Ez a gondolat végképp kibillentette a mérleg nyelvét. - Nos jó - bólintott. - Lehet, hogy egy s másban a segítségemre lehet. - Társat mondtam, Mrs. Poole, egyenrangú társat. Nem segédet. A mosolya a legártatlanabb hősnőt is a kriptába csalogatná, gondolta a nő. - Rendben, uram - sóhajtott fel. - Elfogadom a feltételeit. - Illene megpecsételnünk a megállapodásunkat. - Megpecsételni? Hogyan? - kérdezte döbbenten Beatrice. - Netán szerződést kíván készíteni? Nem, kedves Mrs. Poole. Érdekesebb módját találtam ki, hogyan tehetnénk emlékezetessé egyezségünk szent pillanatát. Azzal se szó, se beszéd, megcsókolta a nőt. Kettőnk közül nem az earl az, aki nincs eszénél, döntötte el magában Beatrice. Hanem én, amiért hagyom, hogy ezt tegye velem. Karját a férfi nyaka köré fonta, és úgy simult hozzá, mintha az élete függne ettől az öleléstől.
Ötödik fejezet „A borzalmas csönd minden más zajnál félelmetesebb volt." (Mrs. Amelia York: A rom; részlet az 5. fejezetből) Leo ereiben dobolt vér A szobában egyszeriben elviselhetetlen lett a hőség. A férfi úgy érezte, szenvedélytől felgyúlt teste újra élettel telik meg. A rátörő vágy leküzdhetetlen volt, szinte fájt minden érintés. Közel negyvenéves. Túlvan már azon a koron, hogy balga mód elvesszen egy nő ölelésében. Rég nem történt már meg, hogy szabadjára engedte az érzéseit. Nem tervezte, hogy megcsókolja Beatrice-t. Nem, ez nem igaz. Igenis meg akarta csókolni. Legalább maga előtt el kell ismernie, hogy képtelen lett volna ellenállni a sürgető vágynak. Olyan ez a nő, mint a legtitokzatosabb keleti fűszer: kísértő, tüzes. Újra és újra érezni akarja az ízét. Előbb-utóbb úgyis megcsókolta volna. De arra álmában sem gondolt, hogy ilyen hamar enged a csábításnak. Sem az időt, sem a helyet nem választhatta volna meg rosszabbul. Már korábban kicsúszott a kezéből az irányítás, már nem ura önmagának. Mindezek tetejébe Beatrice épp az imént fejtette ki, hogy módja volt megtapasztalni a legtökéletesebb harmóniát, ami férfi és nő között létrejöhet. Leo azon tűnődött, nem ez a kijelentés volt-e az érdekli, hogy a nő már átélte a boldogságot más férfi karjában. Egyet akart: csókolni őt. Sikerült meglepnie. Az a csodálkozó villanás Beatrice tekintetében erről árulkodott. De nem ellenkezett. Sőt. Szája forrón, lágyan tapadt az övére. Szívvel-lélekkel átadta magát az ölelésnek. Leo érezte, amint a dús keblek a mellkasához simulnak. A feszes húsú, kecses test minden porcikája élettől vibrált, a megfelelő helyeken álomszépen domborodott. Ember legyen a talpán, aki a kemény tomportól képes megtagadni egyetlen simogatást is! Leót mámoros érzés kerítette hatalmába. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő egész este az ő mellkasát bámulja. Tehát sikerült felcsigázni a kíváncsiságát. Olyannyira, hogy most szenvedélyesen viszonozza a csókját. A férfi nyelvével finoman körbesimogatta a nő ajkát. Beatrice halkan nyöszörgött valamit, de nem húzódott el. Leo keze utat talált a pongyola alá, észvesztő lassúsággal lejjebb csúszott a nő hátán, majd megállapodott a fenék ingerlő halmán. A vékony hálóingen át érezte a nő bőrének forróságát. Lüktető férfiasságához vonta az engedelmesen hozzásimuló testet. Erezte, hogy Beatrice megremeg. A nő illatától valósággal megrészegült. Eszébe jutott a kerevet. Itt van néhány lépésre... - Uram - szabadította ki a csókból az ajkát Beatrice. Fátyolos tekintetében vidámság csillant. - Nem kétlem, hogy iszonyú fájdalmai lehettek, de úgy vélem, túlzásba vitte a kezelést. Reggelre bánni fogja, amit most tett. - Meglehet - ölelte szorosan magához Leo. - És ön? A nő már szólásra nyitotta a száját. Leo felkészült a legrosszabbra. Nem vitás, meg fogja bánni. Egy, az ő pozíciójában lévő hölgy mindenben
aláveti magát a társasági illemkódex szabályainak, és mélyen sértve érzi majd magát a történtek miatt. Nem beszélve róla, hogy néhai férje bizonyára nektárédes csókokkal hintette tele a testét. Leo csókja legfeljebb ha brandyízű lehetett. Beatrice becsukta a száját. Arcán különös mosoly fénylett. - Én nem. - Nem? - A férfi nem tudta, örüljön-e inkább vagy megkönnyebbüljön. Mindenesetre úgy találta, a vallomás elég alap a folytatáshoz. A nő ajka fölé hajolt. - Nos, akkor... Beatrice az earl szájára szorította ujjait. - Érdekes kísérlet volt. Leo már azon volt, hogy csókokkal szórja tele a karcsú ujjacskákat, de most megdermedt. - Érdekes? - Mindenképp. És új gondolatokra serkentő. - Ön hízeleg, Mis. Poole - vigyorgott ki az ujjak mögül a férfi. Beatrice nagyot sóhajtott. - Erőt öntött belém a csókja. - Erőt? - kérdezte Leo némiképp megrémülve. - Igen. De ez semmi jóra nem vezet, mylord. Miután már üzlettársak vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak efféle bizalmaskodást. Az earl jókedve egy csapásra odalett. - Értem. Beatrice kibontakozott az ölelésből, és ellépett a férfi mellől. - Ön is beláthatja, hogy egy ilyesfajta kapcsolat megzavarná az együttműködésünket. Ezzel Leo eszébe jutatta, hogy legalább már a nyomozást illetően megállapodásra jutottak. Úgy látszik, egyelőre be kell érnie ennyivel. - Irigylem az éléslátását, Mrs. Poole - biccentett szertartásos udvariassággal. - Ha már szóba hozta az együttműködésünket... Javaslom, térjen nyugovóra. - Magam sem értem, miért, de kicsit sem vagyok álmos, uram. Itt a ragyogó alkalom, hogy pontról pontra megvitassuk a teendőinket. - Feküdjék le! - mondta már-már fenyegetőn Leo. - Ne kelljen még egyszer mondanom! A férfi zordon arckifejezése Beatrice torkára forrasztotta a tiltakozás szavait. Az előbbi bensőséges hangulat a múlté volt. - Ahogy kívánja, mylord. Méltóságteljes léptekkel az ajtóhoz vonult, kinyitotta, majd behúzta maga mögött. Leo hallgatta, amint a nő lépéseinek üteme egyre gyorsabbra vált, a lépcsőn már valósággal rohant, kettesével szedve a fokokat. Mintha valamely rémregény félelmet keltő főszereplője lihegne a sarkában. Kobold álmosan megemelte a fejét. - Te is tudod, kiskutyám - sóhajtotta elgyötört gazdája -, a legkiválóbb elmeállapotnak örvendtem, amíg Mrs. Poole meg nem jelent az életemben. De valami azt súgja, mire befejezzük a nyomozást, ez a nő az őrületbe kerget! A múzeum új tulajdonosa a vízóra cseppjeinek halk koppanását hallgatta a sötétben. Az óra egy különös keleti szerkezet másolata volt,
amely hajdanán a kedvező és baljós előjeleket volt hivatott megjósolni. Most csak az idő múlását jelezte. Minden lehulló cseppje arra emlékeztette tulajdonosát, hogy ha nem vigyáz, kifut az időből. A gyűrűk körüli találgatás néhány hónap elteltével végre elült. A gyűjtők érdeklődése alábbhagyott, arra a megállapításra jutottak, hogy a híresztelés vaklárma volt. Csakhogy gyűrűk ismét eltűntek. Kideríthetetlen, hova lettek. Egy újabb pletykaáradat végzetes lenne. A gyűjtők komolyan elgondolkoznának, mennyi igazságalapja van a legendának. Lennének, akik hitelt érdemlőnek találnák a közszájon forgó történetet, és semmitől nem riadnának vissza, hogy előkerítsék a kincset. A magas ablakokon túl teljes szépségében ragyogott a hold. Hideg, sápadt fénye a falakon függő rituális maszkokra esett, ezüstös csíkokban megtört a talapzatokon, amelyeken egyiptomi sírokban talált szobrok másolatait helyezték el. A múzeum valóságos tárháza volt a legkülönfélébb bizarr tárgyaknak. A termekben csupa hamisítványt és másolatot állítottak ki. A sarokban álló delejezőkészülék például sarlatánok és ügyeskedők keze munkáját „dicsérte', s csupán a hiszékenyek becsapására fejlesztették ki. A múzeumtulajdonos elsétált egy római szarkofágfedelet mintázó, asztrológiai jelekkel ékes, faragott kőlap mellett. A gyertya fénye megvilágította a vízórát. Hajnali kettőre járt. Remek időpont, hogy körbejárja múzeumát. Hogy gondolkodjon. Mert bőven van min gondolkodnia. Apróbb hibák eddig is becsúsztak, de lord Glassonby halála akár végzetes is lehet a terv szempontjából. Aphrodité Titkos Gyűrűi elérhetetlen távolságba kerültek újfent. Pedig már a közelükben volt. Karnyújtásnyira. Lélegezz mélyeket! Higgadj le! Még megtalálhatod a gyűrűket. Nincs minden veszve. A szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját. Benyúlt és elfordította a titkos kallantyút. Kerekek csikordultak a kőpadlón. A szekrény elgördült a fal mellől, mögötte feketén ásítva feltárult a lejárat. A tulajdonos aláereszkedett a lépcsőn. Noha a látogatók busás belépti díjat fizettek, ebbe az ablaktalan, kriptaszerű helyiségbe egyikük sem léphetett be. Holott itt őrizték az igazi értékeket. Az új tulajdonos a birtokba vevő elégedettségével nézett körbe. Régiségek poros illata lengte be a levegőt. A műtárgyak nagy része csupán néhány hónappal korábban került ide. Valamennyi Morgan Judd gyűjteményéből származott. Azé a Morgan Juddéból, aki ha kellett, mindenen átgázolva megszerezte azt, amire szemet vetett. Ám Judd - sajnálatos módon - életét vesztette, amikor tűz ütött ki vidéki házában. Egy-két ember tudta csak, hogy gyűjteménye nem pusztult el. És még ennél is kevesebben, hogy a kollekció pillanatnyilag ebben a helyiségben található. A gyertyafény tompán megcsillant egy különös fémedényen. A múzeum előző tulajdonosa váltig állította, hogy a tálat egy alkimista készítette. Az új tulajdonos ezt kész örömmel elhitte. A lépcső aljában balra fordult. Elhaladt az üvegtárló mellett, amely azokat a bőrkötésű könyveket védte, amelyeket Judd egy olasz apátsági
könyvtárból lopatott el. A kéziratokat másoló középkori szerzetesek elővigyázatosságra intették művük olvasóit: Figyelmezz szavamra! Tested és lelked erősítsd böjttel, imával, mielőtt e könyvbe belelapozol!, rótták gondos betűkkel a bőrfedelekbe. Az új tulajdonos belépett egy üvegvitrinek alkotta folyosóra. Itt halmozta fel azokat a tárgyakat, amelyeket valaha egy keleti-tengeri kis sziget népe okkult varázslatokhoz használt. A folyosó végén nagyobb, fából készült, különféle misztikus számokkal és jelképekkel díszített szekrény állt. A tulajdonos a zárba illesztett egy óriási vaskulcsot, és kinyitotta az ajtót. A gyertya rebbenő fénye felragyogott a bent őrzött faragványon. A szobor sosem látott, zöldes színben játszott. Senki nem tudta volna megmondani, kőből, fémből, netán ezek elegyéből készült-e, de anyagában sem kalapáccsal, sem vésővel nem lehetett kárt tenni. A tulajdonos megítélése szerint ez a szobor volt a gyűjtemény legértékesebb darabja. - Trull nem jött rá a titkodra, igaz? De én azonnal felismertelek. Az alkimista Aphroditéja korántsem volt életnagyságú. Ha a padlón áll, legfeljebb a tulajdonos derekáig ér A habokból kikelő, meztelen istennőt ábrázolta. Aphrodité csodás, hosszú haja örvénylő hullámokat vetett a lábánál. A talapzatot alkimista szimbólumok ékesítették. A tulajdonos végigsimított a hűvös, zöld kebleken. - Pillanatnyi megtorpanás, gyönyörűségem. Kissé elszámítottam magam. De hamarosan elhozom neked a gyűrűket. Esküszöm! Az istennő kifejezéstelen kőarccal meredt a sötétbe. - És akkor majd feltárod a titkodat. A gyertya meleg fénye mintha elhalványult volna a hideg, mozdulatlan arcvonásokon. - Már nem kell sokáig várnod, istennőm. Több hibát nem követek el.
A Cunning Lane egyik boltjának ajtaja felett megszólalt a csengő, jelezve, hogy A. Sibsonnak, a régiségkereskedőnek kuncsaftja érkezett. Bár az erre tévedő a félhomályos, rendetlen üzletbelső láttán leginkább arra gyanakodott volna, zálogházba nyitott be véletlenül. S a gyanú nem volt alaptalan. Mert megfordultak itt tolvajok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mihamarabb túladjanak a lopott holmin. Tisztes, ám elszegényedett úriasszonyok némi pénzmaghoz jutottak, ha ide hozták el, ami családi örökségükből még megmaradt. A régiséggyűjtők közül csak azok tették itt tiszteletüket, akik hallottak Sibson boltjának hátsó helyiségéről. A csengő hangja lassan elhalt. Leo körülnézett: sehol, senki. Végigsétált a poros vitrinek között, egyet len pillantást sem vetve a fényüket vesztett ékszerekre, ókori érmékre, csorba vázákra. A pultnál megállt. - Sibson? - Egy perc és jövök! - hallatszott a mocskos függönnyel leválasztott rész mögül. Leo a pultnak dőlt, még egyszer körbenézett. Sem mi nem változott, amióta nem járt itt. A sarokba állított görög szobormásolatokon vastagon megült a por a padlón sorakozó, rovásírással díszes márványdarabokon is látszott, már évek óta nem bolygatták őket Leo is azon ügyfelek közé tartozott, akik tudták az üzletnek nem ebben a részében kell az igazi értékeket keresnie. Sibson hátul tárolta „kincseit". - Mit tehetek önért? - lépett elő a függöny mögül Sibson. Arcára kiült a rémület, amikor meglátta vendégét. Pofaszakálla idegesen megrándult, sunyi tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülési útvonalat keresne. Monkcrest? - Jó napot, Sibson! Ezer éve nem láttuk egymási Akkor jártam itt utoljára, amikor azt a hamis zamat imatekercset próbálta rám sózni. - Nézze, drága uram. Abban a pergamenbe: semmi hiba nem volt. - Azt meghiszem. A jó öreg Trull másolatai már már jobbak voltak, mint az eredetiek. Azzal a tekerccsel is remek munkát végzett, gondolom, meg kérte az árát. Azok a delfin- és kagylómotívumok egyszerűen csodálatosak voltak. - Hallottam, hogy a városban tartózkodik, mylord. Megtiszteltetés számomra, hogy szerény üzletemben köszönthetem. Ha volna szíves hátrafáradni velem, mutatnék... - Majd más alkalommal. Most nem ezért jöttem. Az utcáról beszűrődő fény még fakóbbnak mutatta Sibson csontos, hullasápadt arcát. A férfi minden porcikája állandó mozgásban volt: keze reszketett, lába idegesen meg-megrándult, homloka hol ránca szaladt, hol kisimult. - Mit kíván tőlem? - Információra lenne szükségem. Természetesen megfizetném a fáradságát. - Mit szeretne megtudni? ; - Beszélik, hogy egy bizonyos műkincs felbukkant Londonban. Módfelett érdekelne: igaz-e a hír? - Milyen tárgyról lenne szó? - Valójában nem is egy, hanem két tárgyról szeretnék hallani - mondta sokat sejtetően Leo. - Két gyűrűről, amelyek egy régi Aphrodité-szobor zárjába illenek.
Sibson szeme tágra nyílt a félelemtől, szemhéja szaporán verdesett. - Az Aphrodité- és Venus-ábrázolások nem ritkák, de, fájdalom, pillanatnyilag egy sincs raktáron. - Abba a szoborba, amit én keresek, állítólag mesés kincset rejtettek el. - Ilyen szoborról nincs tudomásom - csuklott el a kereskedő hangja. - Gyakran emlegetik az alkimista Aphroditéja néven is. - Ó, arra az Aphroditéra gondol? - horkant fel Sibson. - Mindenki tudja, hogy az nem létezik. - Jól ismerjük egymást, Sibson. Tudja, hogy nem szoktam szűkmarkú lenni - Kincset rejtő szoborról nincs tudomásom - ismételte csökönyösen Sibson. - A gyűrűkről csak hallott? Ha minden igaz, Ashwater boltjában látták őket. - Ashwaternél? - gurult dühbe Sibson, méltatlankodás torzította el arcvonásait. - Annál az alávaló fráternál? Nem is csinál titkot belőle, hogy kizárólag hamisítványokkal és másolatokkal kereskedik, amiket az olasz műhelyében készíttet és onnan szállít be Angliába. A gyűjtők szóba sem állnak vele! Ashwater akkor sem ismerne fel egy műkincset, ha kiverné a szemét. - Többek szerint Ashwater Itáliába utazott. Meghatározatlan időre. Erről mit tud? - Bizonyára az ottani embereinek akar a körmére nézni. Azt sem tudtam, hogy elutazott, a gyűrűkről pedig nem hallottam. - Sibson visszahátrált a függönyhöz. - És ha most megbocsát, mylord. Dolgom van. Nemrég futott be az új szállítmány Görögországból. Fontos ügyfeleket várok. - Sibson? A férfi mozdulatlanná dermedt. A drapériát markolva nagyot nyelt. - Igen, uram? - Remélhetem, hogy azonnal értesít, amint megtud valamit Aphrodité Titkos Gyűrűiről? - Haladéktalanul, uram. De mint említettem, mostani teendőim is halaszthatatlanok - csapódott össze a függöny Sibson mögött. Leo pár percig álldogált még a kihalt üzletben. Azt latolgatta, milyen előnyökkel vagy hátrányokkal jár, ha nyomást gyakorol Sibsonra. Úgy döntött, egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik. A kereskedő idegessége önmagáért beszélt. Viselkedésével megerősítette mindazt, amit úton-útfélen hallani lehetett. A pletyka, miszerint a Titkos Gyűrűk előkerültek, futótűzként terjedt el a régiségkereskedők és a gyűjtők körében pár hónappal ezelőtt. Aztán a lelkesedés, ahogy fellángolt, úgy alább is hagyott, amikor kiderült, hogy a gyűrűket Ashwater üzletében látták. A többség vélekedése megegyezett Sibsonéval: aki nem akarja, hogy rászedjék, messziről kerülje el Ashwatert. Sibson nem tudhatta, hogy róla is ezt tartják. Mindkét férfi szeretett a zavarosban halászni, nem rettentek vissza attól, hogy hamisítványokkal és másolatokkal kereskedjenek. Viszont mindketten benne voltak az antikvitásüzlet sűrűjében, így ők értesültek legelőbb a friss hírekről. Mivel Ashwater külhonban tartózkodott, Leo kénytelen volt Sibsonhoz fordulni, ha választ akart kapni a kérdéseire.
Kilépett a boltból, és átballagott az utca túloldalára. Az egyik kapualjból rikító vörös hajú lány mosolygott rá. Orcáin elkent foltokban virított a felmázolt pirosító, soványka vállára koszlott kendőt kanyarított. Ruhája mély dekoltázsa látni engedte tűzpirosra festett mellbimbóit. - No, legeltesse csak a szemét, jóuram! Amit itt láthat, az nem olyan ásatag, mint amit Sibson üzletében kaphat. Válassza az én árumat! Meglátja, nálam minden élettől lüktet! Fiatal volt a lány. De nálánál sokkal fiatalabbak is kelletik magukat minden sarkon, futott át Leo agyán. - Köszönöm, nem élnék a lehetőséggel. - Belekotort a zsebébe, majd maréknyi aprót nyomott az utcalány kezébe. - Menjen, egyen valamit! A lány elkerekedett szemmel nézte a pénzt, majd tenyere a ragadozók hirtelenségével zárult a kis vagyon köré. - Mit szólna egy gyors menethez? Higgye el, nem fogja megbánni! Nem kell a kapualjban csinálnunk, az emeleten van a szobám. - Pillanatnyilag nem érek rá. - Kár - mondta a lány, aztán reménykedve megkérdezte. - Talán ha legközelebb erre jár... - Nem, azt hiszem, akkor sem - válaszolta udvariasan a férfi. - Ó - sóhajtotta kissé csalódottan a lány, de szemlátomást nem lepte meg a felelet. - Finomabb, úri nőkhöz szokott, nem igaz? - Mondtam mái sietős a dolgom. Ég áldja, hölgyem! - lépett volna tovább Leo. - Még ilyet! - kuncogott a másik. A gyermeki kacaj megint Leo eszébe idézte, milyen fiatal is lehet a lány. - Maga aztán talpig úriember! Azok, akik Sibsonhoz járnak, úgy néznek rám, mint egy rakás szemétre. Jó, ha ki nem köpnek, amikor meglátnak. Leo megtorpant. Visszalesett a válla felett. - Gyakran álldogál ebben a kapualjban? - Gyakraan? Három éve minden áldott nap. - A lány arca felderült. - De már nem sokáig. Nem szórtam el a keresetem. Tom már hagyná a fenébe a kocsmázást. Azt mondta, ha megvan a pénz, eladja nekem a Kapatos Kandúrt. Leo értetlenül pillantott körbe, majd meglátta a kérdéses intézményt. A kocsma cégérén kék színű macska domborította a hátát. Leo tekintete visszavándorolt a régiségkereskedésre. - Szóval látja, kik jönnek-mennek Sibsonnál? - Persze, hogy látom - fintorodott el a lány. - De azok nem alacsonyodnak le hozzám. A kóristalányokat kedvelik, meg azokat, akik fűtött szobában várják őket. - Magát hogy hívják? - Clarindának, uram. - Clarinda, úgy látom, maga tudja, mi mennyit ér A lány büszkén elmosolyodott. - Öreg Tom jól az eszembe véste: mindennek ára van. Készen állok rá, hogy átvegyem a Kapatos Kandúrt. Tom azt mondja, tudok bánni a vendégekkel. Meg a pénzzel is! - Az egyéb szolgáltatásoktól eltekintenék. Nekem elsősorban információra lenne szükségem. Minél többet tud mondani, annál nagyobb összeg üti a markát.
- Mire kíváncsi? - tudakolta félrebillentett fejjel Clarinda. - Sibson vevőkörét ugyanaz a pár ember jelenti, ha nem tévedek. - Nagyjából. - A lány szeme összeszűkült. - De magára nem emlékszem. - Nem is emlékezhet, mert évek óta nem fordultam meg errefelé. - És ha mégis, hát épp szobán voltam. - Meglehet. - Leo a zsebében kotorászott. Nem várt fordulat! Olyan segítsége akadt, akire nem is számított. - Új arcokat nem látott mostanában? - Csak a régieket. Magát kivéve, uram. - Tartsa a szemét Sibson boltján. Jelentse, ha szokatlan forgalmat tapasztal. Ha ismeretlenek jelennének meg, akiket eddig még nem látott. Vagy ha régi vevők a megszokottnál gyakrabban bukkannának fel. A fémpénzek csilingelése hallatán a reménykedő, tettre kész lelkesedés odaadó fénye gyúlt a lány tekintetében. - Áll az alku, uram! - És legyen rá gondja, hogy senki ne vegye észre, megfigyelés alatt tartja a boltot! - A maga helyében emiatt nem aggódnék - húzta el a száját Clarinda. Hónapok óta maga az első, aki egyáltalán figyelemre méltat. - Minden másnap itt leszek, hogy meghallgassam a beszámolóját. - Tudja, hol talál. - Addig is... - Leo, maga sem tudván, miféle erő kényszeríti erre, ropogós bankókat gyűrt a lány kezébe. - Vegyen magának másik ruhát. Még megfázik itt nekem! Clarinda csodálkozó-csúfondáros nevetése az utcasarokig kísérte. Leo sietős, határozottnak szánt léptei hosszasan kanyarogtak a sötét sikátorok útvesztőiben. A férfin végtelen megkönnyebbülés lett úrrá, amint kiért a gázlámpákkal megvilágított főútvonalra. Kezét emelte, hogy a tovasuhanó bérkocsi után intsen, amikor szemébe ötlött egy könyvesbolt kirakata. Az üveg mögötti transzparens fennen hirdette, hogy kizárólag e helyütt kapható Mrs. Amelia York legújabb remekműve, az Árnykastély. Füttyentett-e, vagy sem, mindenesetre Leo előtt toporzékolva hátrahőköltek egy bérhintó kötelességtudó lovai. Az earl föltornázta magát a kocsiba: célállomásként londoni háza címét adta meg. Hátradőlt az ülésen, és az elmúlt két nap eseményein gondolkozott. Negyvennyolc órája bánta, hogy felvette a kapcsolatot régi ismerőseivel, és mégsem jutott semmire. Bebizonyosodott, hogy Aphrodité Titkos Gyűrűiről mások sem tudnak többet. Maga előtt sem szívesen vallotta meg, de üzlettársa aligha lesz elégedett a semmivel egyenlő előrehaladással. Előhalászta zsebóráját. Délután kettő. Ötkor jelentkeznie kell Beatricenál, hogy elkísérje a parkbéli sétakocsikázásra. A világért ki nem hagyná. Megérkezésük óta nem látta a nőt. Szórakozottan nézte az elsuhanó járműveket. Maga előtt sem ismerte el szívesen, hogy felfokozott várakozással néz a találkozás elébe. Reményei szerint a külön töltött két napnak elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy partnerével kapcsolatos érzelmei a nyugodt, üzlettársi hőfokra hűljenek. Csalatkoznia kellett. Minden eddiginél jobban látni akarta Beatrice-t.
- A csudába! - ütött dühösen a kocsi ajtajára. Hova vezet mindez?, morfondírozott magában. Érezte, veszélyes terepre merészkedik. amikor sűrűn forgolódik Beatrice közelében. Bölcsebb lenne távol tartania magát ettől az asszonytól, aki a forgószél sebességével képes kibillenteni őt lelki nyugalmából. Másfelől: negyvenévesen ideje megtapasztalni, milyen is lehet észbontó vágytól hajtva leborulni egy nő előtt. Idült vigyor terült szét az arcán.
Hatodik fejezet „A semmiből előbukkanó alak feléintett: Kövessen! Jöjjön velem a sötétség birodalmába." (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 6. fejezetből) Arabella suhant be a dolgozószoba ajtaján. - Itt van végre! Megérkezett az új regényed! Azt hiszem, a könyvkötő ez alkalommal felülmúlta önmagát. Nagyon elegáns könyvecske! Beatrice felpillantott a gondosan hajtogatott papírlapból, amelyet pár perccel korábban kapott. Noha az üzenet izgalommal töltötte el, örült, hogy láthatja az unokahúgát. A ragyogó világoskék szemű, fekete hajú, törékeny Arabellát a legkényesebb ízlésűek is az igazi szépségek közé sorolták. Hogy emellé a lány melegszívű teremtés volt, bájos és kedves természetű, az már csak a hab volt a tortán. Winifred óvó felügyeletével Arabella szerény, de tagadhatatlan sikerrel szerepelt a társasági életben és Pearson Burnby szívébe is belopta magát. A fiatalember másokkal versengve igyekezett felvétetni magát a lány táncrendjébe. Túlzás lenne állítani, hogy özönlöttek a meghívások, de minden napra akadt elfoglaltság. Winifred és Arabella ritkán tértek haza hajnal előtt. Beatrice elgondolkozva nézte a kötetet. - Igen, a könyvkötő remek munkát végzett. Tudod, annyi minden történt mostanában, hogy az Árnykastélyról meg is feledkeztem. - Hogy lehet ilyesmiről megfeledkezni? - suhogott értetlenül Arabella kankalinsárga ruhája, amint a lány az íróasztalhoz lépdelt. - Ez a legizgalmasabb könyved! Ha arra a jelenetre gondolok, amikor a kísértet a kriptában kóborol, borsódzik a hátam. - Reméljük, az olvasókból is hasonló hatást vált ki. Írói pályafutásom végét jelentené, ha senki nem akarna borzongani. - És a főhős! - sóhajtotta Arabella, és az asztalra ejtette a kötetet. Egyenesen imádnivaló. Mindenki azt hiszi, egészen az utolsó fejezetig, hogy kiderül róla, ő maga a Gonosz. Hogyan tudsz ilyen bonyolult jellemeket kitalálni? Beatrice a bőrkötésű könyvet nézegette. - Magam sem értem. Olyan ez, mintha a szereplők önálló életre kelnének. Saját gondolataik vannak, és nem tűrik, hogy egyszerű, könnyen kiismerhető személyiségeket faragjak belőlük. - Leo messze nem ilyen bonyolult jellem, gondolta. Arabella felkacagott. - Ne is akarj változtatni rajtuk! Láttam, mekkora sor kígyózott a könyvesbolt előtt. Az olvasók olyannak szeretik a hőseidet, amilyenek. - Ellentétben a kritikusokkal - mosolyodott el Beatrice. - De már Reggie bácsi is megmondta: aki írásra adja a fejét, döntse el, kinek akar a kedvében járni: az olvasóknak vagy a kritikusoknak. A kettő együtt nem megy. - Szegény Reggie bácsi! Kedves ember volt. - Nálánál lelkesebb olvasót keresve sem találnék.
Valósággal falta minden leírt soromat. Az öreg rajongása nem ismert határt. Mellszélességgel kiállt az unokahúga mellett, szarkasztikus megjegyzésekkel teletűzdelt cikkekben válaszolta meg a Beatrice műveit ért támadásokat. - A kritikusoknak, kincsem - hajtogatta szüntelen -, oly szegényes a fantáziájuk, hogy nem érik fel ésszel a remekműveidet. Ügyet se vess rájuk! Beatrice tekintete a könyvállvány felső polcára csúsztatott, barna papírba burkolt, zsineggel átkötött csomagra vándorolt. Hullámokban tört rá a szomorúság. - Bácsikám, annyira hiányzol! A csomag annak a regénynek a kéziratát rejtette, amely végül is Árnykastély címen jelent meg. Az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően Beatrice ez esetben is nagybátyjának küldte el először, az akkor még cím nélküli kéziratot. Reggie bácsinak vitathatatlan érzéke volt a blikkfangos cím kitalálásához. Lord Glassonby átrágta magát az irományon, és a kéziratot visszajuttatta a szerzőhöz, történetesen aznap délután, hogy meghalt. A címválasztás ilyeténképp elmaradt. Beatrice-hoz egyik nap az elolvasott kézirat, másnap reggel a nagybátyja halálhíre érkezett meg. A fájdalom és a gyász nem engedte, hogy ilyen csip-csup dolgokkal foglalkozzék. A kéziratot félrelökte, és rábólintott a kiadó címjavaslatára. Sajnálatos módon Mr. Whittle szentül hitt benne, hogy ha a címben szerepel a kastély szó, attól jobban eladható lesz a könyv. Winifred viharzott be az ajtón. - Hát itt vagy, Arabella? Már mindenütt kerestelek. Mindjárt három óra. Mr. Burnby minden percben itt lehet! Az alacsony termetű, őszbe fordult, élénk Winifredből annyi életerő sugárzott, hogy feledtette a maga mögött hagyott hetven évet. A feladat, hogy be kell vezetnie Arabellát a társaságba, valósággal felvillanyozta. Korát feledve a harmincévesek lendületével állt a kihívás elé. A nap minden áldott percét élvezte, kezdve a ruhatár és a kiegészítők kiválasztásától a jelentős diplomáciai érzéket követelő, meghívásokat kieszközlő akarat megnyilvánulásáig. - Nyugodj meg, nénikém - mosolygott Arabella. - Készen állok rá, hogy fogadjam Mx Burnbyt. Épp Beatrice legújabb regényéről beszélgettünk. - Az Árnykastélyról? - Winifred megenyhült pillantása a könyvön nyugodott. - Ha értesüléseim nem csalnak, mostanság mindenki ezt olvassa. Beatrice, drágám, ha nem sikerül visszakapnunk Reggie örökségét, igazán megtaníthatnád Arabellát az írás művészetére! Beatrice a markába gyűrte a papírlapot. - Erre nem lesz szükség. Hidd el, a legjobb úton haladunk afelé, hogy megszerezzük a gyűrűket. - Bár igazad lenne! - sóhajtotta Winifred. - Ideigóráig még fenntarthatjuk a látszatot. Hála Lucy barátnődnek, Arabella öltözéke nem hagy kívánnivalót maga után. Valójában nem engedhetünk meg magunknak ilyen divatos varrónőt. - Nincs aki Lucynál jobb varrónőt kívánna magának - jegyezte meg szemöldökét ráncolva Beatrice.
- Lucynál? - kuncogott Arabella. - Madame D'Arbois-t akartál mondani, nem igaz? - De igen - húzódott mosolyra Beatrice szája. Arabella elkomorodott. - Ki érti ezt? Lucy a legjobbak közül is a legelső, mégis... Sehol sem tartana, ha nem találod ki, hogy madame D'Arbois néven működjön. Lucy Harbyként nem tudná eladni a modelljeit. - Ilyen korban élünk - vont vállat Beatrice._- Majmoljuk a franciákat. Oda sem figyelnek rád, ha nem selypegsz, ha a hazai divatot követed. - Ha már a divatnál tartunk... - szúrta közbe Winifred. - Arabella, szívem, ma este a kék ruhádat vedd fel! Ember nincs, aki megmondaná, hogy nem jut, hogy Reggie pénze az enyészeté lett. - Túl sokat aggódsz a pénz miatt - grimaszolt a lány. Winifred a szemét forgatta. - Naiv gyermek! Csak az nem aggódik miatta, akinek bőven van. De ha nincs...! Rettegéssel tölt el, hogy híre mehet, elúszott az örökséged. Az maga lenne a vég. Hazelthorpe fiát is abban a pillanatban látnád utoljára. Arabella tekintetébe szokatlan keménység költözött. - Nem szép tőled, hogy így vélekedsz róla - mondta bosszúsan. - Hidd el, Pearson érzései mit sem változnának irányomban, ha kiderülne, a hozományom korántsem akkora, mint amiről eredetileg szó volt. Beatrice és a nagynéni beszédes pillantásokat váltottak. Beatrice alig észrevehetően megrázta a fejét, mintegy arra kérve Winifredet, ne bocsátkozzék vitába. Arabella még oly fiatal! Nem szabad a szerelem erejébe és az emberekbe vetett hitét idő nap előtt megtörni. Az ártatlanság törékeny holmi, ha egyszer megsérül, soha többé nem lehet helyreállítani. Mrs. Cheslyn jelent meg az ajtóban. A morcos, szikár, meghatározhatatlan korú asszony igen komolyan vette házvezetőnői feladatait. - Elnézést a zavarásért, asszonyom. Mr Burnby megérkezett - jelentette erős hangon. - Istenkém! - pillantott az órára Winifred. - Kicsit korábban jött. Vezesse az urat a nappaliba, Mrs. Cheslyn. - Hogy pontosak legyünk, öt teljes perccel korábban érkezett mennydörögte a házvezetőnő. - Úgy tudtam, háromra várhatjuk. - Igen, igen - próbálta engesztelni Winifred. - De a türelmetlensége igazán hízelgő az unokahúgomra nézve. - Képtelenség rendesen vezetni a háztartást, ha nem tudom előre, mi mikorra várható. - Mrs. Cheslyn sarkon fordult, és dübörgő léptekkel elvonult. Arabella az ajtó felé iramodott, arcán mosoly tündökölt. - Pearson Marsbeckék vidéki házába volt hivatalos hétvégére. Azt ígérte, mindent részletesen elmesél. - Menj csak! - bólintott a nagynénje. - De egy szót se az anyagi gondjainkról. Elég egyetlen óvatlan megjegyzés, és a hitelezők egymás sarkát-taposva fogják ostromolni a bejáratot. - Bízhatsz bennem - biccentett Arabella. - Lakatot teszek a számra, bár szerintem az ügy nem bír ekkora jelentőséggel.
Winifred megvárta, amíg a lány kimegy. Csak ekkor rogyott le egy székre. Gondterhelt pillantást vetett Beatrice-ra. - Aggaszt, nagyon aggaszt, hogy ennyire megbízik Mr. Burnbyben. Azt hiszi, a fiatalember érzései kikezdhetetlenek. Hogyan bírhatnám jobb belátásra ezt a butuska gyermeket? Hazelthorpe-ék köreiben nem szokás szerelemből házasodni. Egy valami számít, és ez a pénz. - Arabella szentül hiszi, hogy Mr. Burnbyt más fából faragták. Winifred legyintése önmagáért beszélt. - Ő is, mint minden házasulandó ifjú, úgy táncol, ahogy a szülei fütyülnek. Márpedig, ha Hazelthorpe-ék megtudják, hogy Arabella hozománya a semmivel egyenlő, rákényszerítik a fiukat, hogy más feleséget válasszon magának. - E téren nekem sincsenek illúzióim, Winifred néni. - Lady Hazelthorpe nyílt lapokkal játszik. Értésemre adta, hogy nincs megelégedve a fia választásával. Sejtenem engedte, Mr. Burnbynek másutt is lenne keresnivalója. - Blöfföl. Így akarja elérni, hogy megemeljük Arabella hozományát. - Én is így látom - villant határozottan az idős asszony tekintete. Engem nem téveszthet meg, nem vagyok már kezdő. Két éve Carolyn unokahúgom frigyét is én rendeztem el. Arabellával sem vallok. szégyent. - Efelől nem volt kétségem. - Csak sikerüljön eltitkolnunk, hogy a hozománynak se híre, se hamva! Ez esetben kezeskedem róla, hogy egy hónapon belül sor kerül a kézfogóra. - Te csak ezzel foglalkozz. Az én dolgom előkeríteni a pénzt. Magunk közt legyen mondva: a legjobb úton haladunk! - Nem tetszik nekem - ráncolta a szemöldökét Winifred -, hogy a Tébolyult Remetét is bevontad az ügybe. Elkerülhetetlen volt? - Amióta hazajöttem már vagy ezerszer tetted fel ezt a kérdést, de ezeregyedszer is csak azt tudom válaszolni, ő az, akire szükségünk van. - Gondolj bele, hogyan vélekednek róla az emberek. A legkevesebb, amit állítanak, hogy eltér az átlagostól. - A helyzetünk sem hétköznapi. Ne felejtsd el, a Tébolyult Remete, minden furcsasága ellenére, a régiségek és legendák nagy ismerője. A tudásával a segítségünkre lehet. - Mindazonáltal nyugodtabb lennék, ha beérted volna kevésbé rossz hírű segítőtárssal. Bár - derült fel Winifred arca -, akármit mondjanak is róla, ő azért főrangú úr. A család hírnevének mindenképp jót tesz, ha egy earllel kerülünk közeli kapcsolatba. - A legfőbb erényed, nénikém, hogy mindig gyakorlati oldalukról közelíted meg a dolgokat - vigyorgott Beatrice. - Újabb öröm az ürömben, hogy az earl diszkréciójában megbízhatunk. Beatrice elgondolkozva bólogatott. Leo legalább annyira meg akarja találni a gyűrűket, mint ő, gondolta. Oktalan fecsegéssel nem veszélyeztetné a nyomozás kimenetelét. Pearson Burnby kellemes, meleg hangja, majd Arabella gyöngyöző kacagása hangzott fel a folyosó felől. Winifred előbb az ajtóra nézett, aztán szomorkás pillantása visszavándorolt. Beatrice-ra.
- Nagyon félek, hogy Arabella máris fülig 'szerelmes ebbe a fiatalemberbe. - Reméljük, nem kell csalódnia. - Sajnos téged tekint a példaképének. - Igen, már nekem is mondta. - Hiába győzködöm, hogy keveseknek adatik meg az olyan tökéletes házasság, mint amilyen a tied volt. Sokunknak egy élet is kevés, hogy rátaláljunk a nagy Ő-re, aki fizikai és lelki értelemben is igazi társunk lehet. Papolhatok én, amennyit akarok: Arabella optimizmusa töretlen. Fizikai és lelki értelemben is igazi társunk lehet. E mondatról vajon, tűnődött magában Beatrice, miért Leo csókja jut eszembe? Öt nap telt el azóta, hogy a férfi a karjába zárta, de buta, mámorító érzés fogja el, valahányszor visszagondol rá. Ostobaság lenne, ha hagyná eluralkodni magán az érzelmeit. Óva intette magát attól, hogy a szenvedélynek vagy a romantikus vonzalomnak tudja be Leo ölelését. Őlordsága akkor este zaklatott lelkiállapotban volt. Mi több, sűrűn nyúlt a pohár után, hogy fájdalmát brandyvel enyhítse. Ha valaki, hát Beatrice tudta, hogy némely férfiak torkuk szorgos locsolásával igyekeznek látványos méretváltozást elérni ott, ahol amúgy vágy hiányában semminemű előretörés nem lenne tapasztalható. Az út Londonig eseménytelenül telt. Már ami a további csókokat illeti. Leo Drake savanyú úriemberként viselkedett. Beatrice meglátása szerint rég megbánta a könyvtárszobában történteket. Jobb lesz, ha még gondolatban sem időzik el annál az ölelésnél. Jobb lesz, ha meg nem valósult álomként gondol szívdobogtató, édes, mindent feledtető bódulatra amit a férfi karjában érzett. A bódulatra, amelye hősnői még papíron sem élhettek át. Mert legyünk őszinték: amikor azt állította, hogy Leo csókját új gondolatokra serkentőnek találja, legteljesebb igazságot mondta. Bárki mérget vehet rá, hogy Mrs. York új regényének hősnője nem reszket meg egyetlen ölelés súlya alatt, csókra nyíló száját egyetlen erőltetett „Ah!” sem hagyja el. Mrs. York következő könyvének lapjain petárdák robbannak a tűzijáték színes csóvái lobbannak az égre, amikor ; főhős keblére öleli szíve választottját és epedőn hajol a cseresznyeajkak fölé. No, igen: kétségtelen előnyökkel jár, ha az ember lánya romantikus regények írására adja a fejéi Semmi, amit megtapasztal, nem hiábavaló. Élményei attól fogva a legújabb történet cselekményé színesítik. A kritikusoknak - akik eddig megjelent műveiben legfőként a negédes érzelmeket, a természetellenessel határos vonzalmakat hányták a szemére - les: min gondolkodniuk. Csuklani fognak, ha az új regény szerelmi bonyodalmait, vágytól túlfűtött részeit olvassák. - Nem áltatom magam azzal, hogy a társaságomra vágynának emelkedett fel a székből Winifred - de ideje tiszteletem tenni a nappaliban. A házasság közvetítés első szabálya, hogy akkor szakíts félbe egy beszélgetést, amikor a fiatalok nélküled szeretnék folytatni. De soha ne engedd, hogy a társalgás unalomba fulladjon! Beatrice apró biccentéssel nyugtázta Winifred bölcs meglátását. Nagynénje még ki sem tette a lábát a dolgozószobából, már kezdte széthajtogatni a markába gyűrt papírlapot. Elégedett mosoly suhant át az
arcán. Leo nem győz majd csodálkozni, milyen okosan megszervezte ezt a találkát. Mintha, a semmiből termett volna elő, egyszer csak Mrs. Cheslyn állt előtte. Az egyébként is morózus házvezetőnő arcára mély ráncokat szántott a méltatlankodás. - Nem mondanám, ha nem így lenne - süvöltötte -, de őlordsága, Monkcrest earlje van itt! - Vezesse be. - Már megbocsásson, Mrs. Poole, de az úr két órával korábban érkezett! - Kéretem. - Úgy tudtam, ötre várjuk. - Öt órára vártuk, igaz... - Kérem, én nem tudok rendet tartani ebben a házban, ha mindenki akkor jön-megy, amikor akar! - Most azonnal fogadni kívánom az urat! - Ha nem tévedek, engem itt várnak - torlaszolta el az ajtónyílást Leo. - Vártuk... Persze, hogy vártuk - rebegte Mrs. Cheslyn. - Két órával későbbre. De máris felteszem a teát. - Nagyon kedves. Leo beljebb lépett, a házvezetőnő pedig sietve kihátrált. Beatrice szíve hevesen vert. Két napja feszítette a kíváncsiság, vajon a férfi itt, az elegáns városi környezetben is oly lenyűgöző hatást kelt-e, mint devoni otthonában. Igen, most is épp oly nyugtalanító, tiszteletet, parancsoló, mint volt: akár a civilizáció csapdájába esett egzotikus, nemes vad. De az apátság volt az igazi élettere, illett hozzá az ódon kövek hangulata. A legújabb módi szerint berendezett városi házban idegenül hatott. Mintha egy - sötét odújából előcsalogatott - farkas lépett volna be a barátságos, napsütötte dolgozószobába, futott át Beatrice agyán. Leo gondosan hátrafésülte a haját. Ám a fül mögül előkunkorodó tincsek árulóivá lettek: a férfit vagy nem érdekelte, vagy nem tudott róla, hogy mostanság jó néhány centivel rövidebb frizura a divat. Egyszerű, szoros csomóra kötött nyakkendője láttán harsány, lenéző kacajra fakadtak volna a divat szentségét szem előtt tartó ficsúrok. Akik a nadrág és kabát szabásán is találtak volna némi kivetnivalót. De azt még ők sem tagadhatták: nem a szabók találékonyságán múlott, hogy őlordsága idomai épp ott feszítették a szövetet, ahol kellett. Édes istenem, sopánkodott magában Beatrice, ez az ember akkor is ilyen őrjítően férfias lenne, ha darócruhában járna és hamut szórna a fejére. És még akkor is, igen, akkor is, minden és mindenki elcsépeltnek, hétköznapinak tűnne mellette. - Megkaptam az üzenetét, Mrs. Poole. Itt vagyok. A jeges hang magához térítette. Lehet, hogy sokan csak a Tébolyult Remetét látják benne, de aki pillanatnyilag fölébe magasodik, mégiscsak főrangú úr Még egy Mrs. Poole sem ugráltathat egy earlt úgy, mintha az a sarki fűszeres lenne. Jobb lesz ezt észben tartani. Beatrice fellökte magát a székből, és illendőn pukedlizett. - Nem magam elé parancsolni kívántam, mylord, csupán tájékoztatni. Sajnálom, ha félreértette szavaim. De az ügy meglehetős fontossággal bír Mondhatni, nem tűr halasztást. Olyannyira, hogy az ötórai találkánkat is előbbre kellett hozni.
- Hallgatom. - E rövid megjegyzés is félre nem érthetővé tette, hogy őlordsága további magyarázatra vágyik. Beatrice elnyomott egy sóhajt, és visszahuppant székébe. Mennyivel könnyebb lenne a helyzet, ha nem reszketne a térde, valahányszor megpillantja a férfit. Ha a szíve nem dobogna a torkában. Ha oly higgadtan, félelmet nem ismerőn tudna viselkedni, mint a könyveiben megálmodott hősnők! Térj eszedre, balga gyermek!, intette nyugalomra Mrs. York Mrs. Poolet. Minden, amit átélsz, hasznodra válhat: beleszőheted a következő regényedbe. De az isten szerelmére! Ne úgy tekints e férfira, mint aki a szerelem gyönyörével ajándékozhat meg! - Foglaljon helyet! - lehelte, saját gondolataitól megrettenve. - Talán fellengzősen fogalmaztam, de nem állt szándékomban megijeszteni önt. Nem is számítottam rá, hogy ily hamar megjelenik... - Az üzenete a legkevésbé sem töltött el rémülettel - jegyezte meg a férfi vérlázítóan nyugodt mosollyal. - Csupán felbosszantott. - Nem győzöm hangsúlyozni: nem állt szándékomban felzaklatni önt. - Mégis miről van szó? - Leo nyilvánvalóan meg sem hallotta, hogy hellyel kínálják, mert ideges léptekkel egyenesen az ablakhoz ment. Zsebébe kotort, és előrántott egy papírlapot. - Ön mire gondolna, ha ezt olvasná: Nem várt fordulat! Ki számíthatott erre?! A többit majd négyszemközt... - Ha nem én írtam volna, azt mondanám: hatásvadász, nevetséges, melodramatikus. - Ez a legkevesebb, amit állíthatunk. Miért nem próbálkozik a regényírással? Mrs. York méltó ellenfélre találna önben! - Miért van az, hogy amikor eljutok arra a pontra, hogy belátom, bocsánatkéréssel tartozom, ön olyasmit tesz, amitől legszívesebben kikaparnám a szemét?! - kiáltotta magából kikelve Beatrice. - Higgadjék le, drága asszonyom! - csitította Leo. - Inkább azt mondja el, mi az, ami nem várhatott öt óráig. - Nem több - nyelte vissza minden dühét a nő -, mint hogy van valaki, aki hajlandó találkozni velem. És ez a valaki azt az intézményt igazgatja, ahol Reggie bácsi meghalt. - Tesséék? - dermedt meg a férfi. Az sem lephette volna meg jobban, ha a nő bejelenti, amióta nem látták egymást, megtanult repülni. Bárhogy igyekezett is kordában tartani a vonásait, Beatrice arcán elégedettség ömlött szét. - Jól hallotta. Makulátlan Madám kész találkozni velem. Szándékomban áll kifaggatni a nagybátyám halála körülményeit illetően. - Hogy az a magasságos...! - Leo még nem tért magához. - Azt állítja, kapcsolatba lépett azzal a nővel?! - A lehető legdiszkrétebben intéztem. - Diszkréten? Kétlem, hogy tisztában lenne e szó jelentésével. Beatrice úgy döntött, meg sem hallja a megjegyzést. - A hölgy azt kérte, a közeli parkban találkozzunk, négy órakor. Talán helytelenül, de úgy gondoltam, ön is szeretne részt venni a megbeszélésen. Ám ha bokros teendői máshová szólítják, egyedül is megbirkózom a feladattal. Leo az asztalhoz ment, és a politúros lapra tenyerelt.
- Megállapodásunk . értelmében én vezetem a nyomozást! - Nem, mylord. Egyezségünk szerint mindkettőnknek jogában áll vizsgálódni. - Az isten áldja meg! Tisztességes nő nem mutatkozik egy bordélyház vezetője társaságában - sziszegte dühödten a férfi. - Nyugodjék meg, Monkcrest. Én sem úgy terveztem, hogy bekopogtatok a Virgonc Vessző ajtaján és beküldöm a vizitkártyámat. Makulátlan Madám is jobb szeretné, ha titokban találkoznánk. Ezért választottunk félreeső helyet a találkára. - Felfogta, hogy a tűzzel játszik, drága asszonyom? Elég a legapróbb hiba, és a jó hírének örökre búcsút inthet. - Ha hiszi, ha nem: tudok vigyázni magamra. De nem árt szem előtt tartani, hogy Mrs. York hírnevét a legkisebb malőr is kikezdheti, gondolta Beatrice. Eddig csak előnyét látta, hogy álnéven ír: így az özvegyi státussal járó viszonylagos szabadságát kötöttségek nélkül élvezhette. Ám a Mrs. Poole-ként elkövetett baklövés Mrs. Yorkot egy életre ellehetetlenítheti. Intő példáként szolgál Lord Byron esete: a társaság egy emberként fordított hátat az ünnepelt költőnek, amikor annak viselkedését már botrányosnak találta. Beatrice-nak kétsége sem lehetett afelől, hogy egy női szerzőt még szigorúbban ítélnének meg. Egyetlen botlás, és még azt is elfelejtik, hogy valaha hallották a nevét. - A nagynénje tudja, mire készül? - tudakolta Leo. - Annyit elmondtam neki, hogy szeretném előkeríteni a gyűrűket, de a részletekbe nem avattam be. - Minő figyelmesség! - Winifred hetvenéves - vetett a férfira metsző pillantást Beatrice. - Az ő korában már az is tiszteletre méltó teljesítmény, hogy az Arabella körüli teendőket ellátja. Nem akartam a saját gondjaimmal terhelni. - Évekkel hosszabbította meg az életét. Mint ahogy én is jobban érezném magam, ha nem tudnék az esztelen tervéről. Legközelebb, ha kieszel valami őrültséget, kérem, legyen tekintettel a lelki békémre is! Beatrice-t elhagyta a türelme. Felugrott, előrehajolt, úgy sziszegte bele a férfi arcába: - Nem értem a viselkedését, uram. Szemlátomást nem fogja fel, milyen rendkívüli lehetőséghez jutottunk. - Valóban nyugodtabb voltam, amíg nem tudtam, mit vett a fejébe. Sajnos e békés időszaknak egy csapásra vége lett. De ne is remélje, hogy hagyom, egyedül találkozzék Makulátlan Madámmal. - Ha továbbra is kellemetlenkedik, Monkcrest, nem engedem, hogy elkísérjen! Leo is közelebb hajolt, orruk szinte összeért. - Bánni fogom még... Egy életen át bánni fogom. De semmi nem akadályozhat meg benne, hogy önnel tartsak. A hideg futkározott Beatrice hátán a dermesztően nyugodt hang hallatán. - Az imént az a benyomásom támadt, azért ilyen dühös, mert valami roppant fontos dolgot kellett félbeszakítania az üzenetem miatt - jegyezte meg kedvesen. - Majd később elintézem. - Szívemre venném, ha miattam halasztódnának az ügyei.
- Minden, amit tenni kívántam, várhat - feszült meg a férfi állkapcsa. - Lord Monkcrest! - Winifred sietet be a dolgozószobába. Kissé zavarodottnak tűnt. - Mrs. Cheslyn most szólt, hogy ön itt van. Beatrice, kedvesem, küldettél már teáért? Leo és Beatrice eddig vasvillaszemekkel méregették egymást, most az asszonyra néztek. - Istenkém! - torpant meg Winifred, és egyik dühödt arcról a másikra pislogott. - Megzavartam önöket valamiben? - Hova gondol! - egyenesedett fel az earl. - Épp arra igyekeztem rávenni Mrs. Poole-t, hogy a tervezettnél korábban kocsizzunk ki. Szeretném megmutatni neki az új szökőkutat a parkban. - Értem - sandított Beatrice-ra a nagynénje. - Az unokahúga volt oly szíves és elfogadta a javaslatomat. - Leo szája fülig szaladt, ám mosolya semmi jót nem ígért. - Nem igaz, Mrs. Poole? Ha pillantással ölni lehetne, a férfi azonmód holtan terült volna el. Jól tudja, hogy nem folytathatjuk a vitát Winifred előtt anélkül, füstölgött magában Beatrice, hogy elmagyaráznánk neki, miről van szó. - Hogy utasíthattam volna el, mylord? Nem válogathatok. Egy magam korabeli özvegy már nem sok gáláns ajánlatot kap.
Hetedik fejezet „Érezte a másik jelenlétét. De ahányszor mag emelte a lámpást, hogy a folyosót megvilágíts; árny mindannyiszor semmivé foszlott." (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 7. fejezetből) Leo bosszúsan rántotta meg a gyeplőt, a lovak befordultak a park elhagyatott ösvényére. A férfit ingerültsége ellenére is elégedettség fogta el, ha arra gondolt, Beatrice ott ül mellette a kocsin. Legalább erre a kérdésére választ kapott. A nő két, egymástól távol töltött nap után is ugyanolyan hatással van az érzékeire, mint annak előtte. Beatrice elegáns vadászzöld délutáni ruhát és hozzáillő, világosabb zöld kabátkát viselt. A testre simuló, hosszú ujjú ingvállat szolid nyakfodor díszítette. A nő zöld, bojtos szegélyű napernyőt emelt a feje fölé. Kalapja fátylát leeresztette. A sötétzöld tüll sejtelmes, titokzatos fénybe vonta arcát. Mintha a helyzet további teátrális megoldásokat igényelne, gondolta Leo morózusan. De elég volt rápillantani, hogy lássa, Beatrice a kaland minden percét élvezi. - Ennél eldugottabb helyet nem is találhatott volna - jegyezte meg a férfi. Az út két oldalán gondozatlan, bokrokkal sűrűn telenőtt erdőrész terült el. - Hónapok óta nem járhatott erre senki. - Mint említettem, Makulátlan Madám javasolta, hogy itt találkozzunk. Beatrice előrehajolt, hogy jobban belássa a kanyargós utat. - Egy gloriettet kell keresnünk. - Akkor megérkeztünk. - Leo egyetlen mozdulatára lelassítottak a lovak. - Ott van baloldalt, a tisztás közepén. - Igen, már látom - kukucskált ki a fátyla mögül a nő. - Érdekes. Nem is tudtam, hogy itt van. Kíváncsi lennék, mikor épülhetett. A gloriett az utóbbi időben divatos „műrómnak' bizonyult. Főként az idősebb főrangok találták sikkesnek, ha kertjüket ehhez hasonló, régi korok szentélyeit formázó, eleve omladozóra tervezett kis építményekkel ékesíthették. Leo elgondolkozva nézte a templomocska kupoláját tartó, az épület stílusától elütő oszlopokat. - Amikor a nagyapám otthon, a parkban ilyet építtetett, ügyelt rá, hogy az minden részletében gót stílusú legyen - mondta. - Majd szóljon, hogy mutassam meg. Beatrice meglepetten fordította felé a fejét. Az earl előbb nem tudta mire vélni a nő csodálkozását, aztán ráébredt, mit vetít előre ez az egyszerű mondat: Majd szóljon, hogy mutassam meg. Hogy a kapcsolatuk nem ér véget a nyomozással. Hogy Beatrice nem utoljára járt Monkcrestben. Nos, miért is ne? Leo már a gondolatot is csábítónak találta. Beatrice nyakas fehérnép, majdhogynem kezelhetetlen, de minden ízében nő, akitől felpezsdül a férfiember vére. Ha véletlenül sikerül ép ésszel megúsznia ezt a lehetetlen vállalkozást, még mindig a szeretőjévé teheti Beatrice-t. Leót egyre inkább izgatta ez a lehetőség. Vajon a nő erre az ajánlatra is azt felelné, hogy nincs más választása? Azt ugyan egyértelművé tette,
hogy amíg a gyűrűk után nyomoznak, szigorúan hivatalos keretek közt kívánja tartani a kapcsolatunkat. Ám a csókját szenvedélyesen viszonozta. Lehet, hogy neki sem lenne kedve ellenére ez a viszony? - Látja azt a fekete kocsit az épület mögött? - kérdezte izgatottan Beatrice. - Bizonyára Makulátlan Madámé. Hála istennek! Már attól tartottam, meggondolja magát és nem jön el. Pedig annyi mindeni kérdezni szeretnék tőle! A nő lelkesedése kissé lehűtötte a férfiét. Ha fontolgatja is Beatrice, hogy a szeretőjévé legyen-e, pillanatnyilag más dolgok foglalkoztatják. Talán ő, Leo is jobban tenné, ha inkább a küszöbön álló találkozóra figyelne. Megállította a kocsit, leszállt és gyorsan kikötötte a lovakat. Kezét a nő derekára csúsztatva lesegítette Beatrice-t az ülésről. Kedve lett volna magához ölelni az élettől vibráló kis testet. - Monkcrest? - pislogott rá a fátyol mögül Beatrice. - Ne szorítson úgy, alig kapok levegőt! Mi baj? - Semmi, ami eddig ne lett volna - kapta el a kezét megszégyenülten Leo. - Elnézést. De a nő már ismét a gloriettre figyelt. - Ül odabent valaki a padon. Csakis Makulátlan Madám lehet. Szentséges egek! Tetőtől talpig feketébe öltözött. Csak nem egy közeli hozzátartozóját gyászolja ő is? A férfi megfordult és templomocskában ülő fekete ruhás, lefátyolozott asszonyra nézett, aki egy könyvet tartott a kezében és elmélyülten olvasott. Ruhájáról még ebből a távolságból is látszott, hogy nem olcsó holmi, a legnevesebb varrónők egyike készíthette. Tökéletesen illett karcsú termetére, és kihívón hangsúlyozta nem elhanyagolható bájait. A kalap fekete szaténnal bevont pereme kiemelte a haj sápadt szőkeségét. Az öltözéket fekete kesztyű és fekete fűzős cipő egészítette ki. Egy szó, mint száz: a Virgonc Vessző tulajdonosnője megjelenésével nem rítt volna ki a Bond Street bevásárlóinak forgatagából vagy a parkba kikocsizó hölgyek tömegéből. Leo a karját nyújtotta. - Nem hinném, hogy haláleset miatt öltözött feketébe. - Máskülönben nem szokás ilyen ruhában járni. - Makulátlan Madámnak a foglalkozása sem szokványos. - Az igaz. - Beatrice elhallgatott. - Tudja, innyira lázba hozott, hogy hajlandó szóba állni velem, hogy majd' elfelejtettem, mivel is keresi a kenyerét. - Ha valamiről, erről nem szabadna megfeledkeznie! Két mohaborította oszlop között beléptek az épületbe. A fekete ruhás asszony becsukta könyvét és fátylán át, szótlanul nézte őket. Várt. - Makulátlan Madám? - Beatrice elvette a kezét Leo karjáról, felhajtotta a fátylát, és közelebb lépett a nőhöz. - Beatrice Poole vagyok. Ő pedig a társam, Monkcrest earlje. Hálásak vagyunk, amiért eljött. A férfi ámulva hallgatta. Beatrice oly udvariasan beszélt az asszonnyal, mintha az a legelőkelőbb körök egyik tagja lett volna. Egyetlen más nőismerőséről sem tudta volna elképzelni, hogy ilyen hangot üssön meg egy bordély vezetőjével. Igaz, nekik eszükbe sem jutott volna, hogy megszervezzék ezt a találkát.
- Mrs. Poole - szólalt meg Makulátlan Madám bársonyos, behízelgő hangon. Ő is felhajtotta fátylát, felfedve hűvös, arisztokratikus arcvonásait, kék szemét. Hideg, számító pillantása a férfin állapodott meg. Biccentett. - Monkcrest. - Hölgyem - hajtotta meg a fejét Leo. Biztosra vette, az asszony a leendő ügyfelet látja benne. Alig észrevehetően elmosolyodott. Makulátlan Madám az övével szemközti padra mutatott. - Foglaljanak helyet! - Köszönjük. - Beatrice leült, elrendezgette szoknyáját. - Néhány kérdést szeretnék feltenni. - Igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni Leo úgy döntött, állva marad. Az egyik oszlopnak dőlt, karba fonta a kezét. Nézte a két elegáns nőt: k gondolná, hogy nem ugyanabból a társadalmi közegből érkeztek? De mindkettő félelmetes a magi nemében. A Virgonc Vessző tulajdonosnőjét egyrészt meglepte, másrészt megmosolyogtatta Beatrice udvariassága. Leo bármibe lefogadta volna, a madámot nem annyira a segíteni akarás, mint a kíváncsiság hajtotta, amikor beleegyezett ebbe a beszélgetésbe. Munkájából adódóan az asszony számtalan alkalommal került kapcsolatba tiszteletre méltó urakkal De minden valószínűség szerint most először adatott meg neki, hogy tisztes úrinő társaságában mutatkozzék. Leót megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába talán nem is a valóságot látja, talán csak álmodik Életének minden perce még néhány hete is előre kiszámítható pontossággal telt, hétköznapjai unalomba fulladással fenyegettek. Pár napja azonban a dolgok váratlan fordulatot vettek. Ami azóta történik vele, ellentmond a józan észnek. Ráadásul olyan érzelmeket, szenvedélyeket fedezett fel magában, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Lehet, hogy ébren álmodik? És ha kinyitja a szemét, ott találja magát a könyvtárszoba kandallója előtt? - Úgy tudom, ön jelen volt, amikor a nagybátyáin meghalt - kezdte Beatrice. - Így volt. - Szomorúság villant Makulátlan Madám tekintetében. - Lord Glassonby egyszer csak holtan rogyott össze az új szőnyegemen. Nagyon szép volt. Mármint a szőnyeg. Nemrégiben vettem. Bizonyára ismeri a zamari stílust. Tengerzöld alapon delfin- és kagylómotívumok. - Magam is láttam már ilyet. - Sajnálatos módon a foltok nem jöttek ki - sóhajtotta az asszony. Hiába, a halálesetek szennyeződéssel járnak, ha érti, mire gondolok. - Hogyne - rebegte Beatrice, és megzavarodva kulcsolta össze a kezét az ölében. , - Akárhogy súrolta is a házvezetőnőm, a foltokat nem sikerült kitisztítania. Ki kellett dobnom a szőnyeget. Leónak sehogy sem tetszett az asszony szemének hideg csillogása. - Remélem, nem azt akarja ezzel mondani, hogy Lord Glassonby családjának illene megtéríteni a szőnyeg árát? Beatrice kiegyenesedett ültében. Döbbenten kapta a fejét a férfi felé. - Micsoda?
- Nem, nem számítok kártérítésre - nevette el magát Makulátlan Madám. - Amennyi pénzt lord Glassonby nálam hagyott, abból bőven futja több szőnyegre is. Mire kíváncsi még, Mrs. Poole? Beatrice mély levegőt vett. - Feltétlenül tudnom kell, hogy... Nos, volt-e olyan mozzanata annak az estének, amiből arra lehet következtetni, hogy a nagybátyámmal esetleg nem szívroham végzett? - Arra céloz, abbéli igyekezetemben, hogy felkorbácsoljam lord Glassonby vágyát, túlzásba vittem a vessző használatát? - Gúnyos kacajra fakadt Beatrice pirulása láttán. - Nem, asszonyom. Higgye el, értem a dolgom. Hozzám elsősorban nem az ütlegek kedvéért térnek be az urak, csupán egyfajta izgalmi állapot elérése a cél. Tőlem mindig fokozottan jó lelki és testi állapotban távoznak a kuncsaftok. Abból élek, hogy rendszeresen visszatérnek. Ha bántalmaznám őket, felkopna az állam. - Nem így értettem - köszörülte meg a torkát Beatrice. - Elmesélné, hogyan történt? Makulátlan Madám elgondolkozva simított végig kesztyűs ujjával a könyv gerincén. - Nem volt kellemes látvány. De a halál ritkán az. - Valóban - vágott közbe Leo. - Beérjük a tények ismertetésével. De, ha kérhetem, kíméljen meg minket a borzalmasabb részletektől. - Ahogy kívánja. Nos... A legeslegvégén jártunk a dolognak. Lord Glassonby már a nadrágját húzta, amikor hirtelen öklendezni kezdett. A következő pillanatban nagyot rókázott. - Állatokat is bevontak a... az aktusba? - hüledezett Beatrice. - A nagybátyjának felkavarodott a gyomra. Manapság ezt így mondják magyarázta türelmesen Leo. Ha majd hazaér, megenged magának egy hatalmas vigyort: itt ez az édes, kicsi nő, aki azt hiszi magáról, hogy már mindent látott és megtapasztalt, de még azokat a közkeletű kifejezéseket sem ismeri, amelyek jelentésével már az elsőbálozók is tisztában vannak. - Ó! - lehelte megütközve Beatrice. - Szóval hányt. - Állítólag gyakori kísérőjelensége a szívrohamnak - jegyezte meg segítőkészen Makulátlan Madám. Leo szinte hallotta, amint Beatrice agyában kattognak a kerekek: de ugyanúgy utalhat mérgezésre is! - Aztán összeesett - folytatta a bordélytulajdonos. - Keze-lába rángatózott. A szívéhez kapott, és elhomályosodott a tekintete. Mindez másodpercek alatt zajlott le. Szerencsére épp akkor egy orvos is tartózkodott a házban... - Ha előbb odaérhetett volna! - szöktek könnyek Beatrice szemébe. - No, igen. Neki sajnos az a legnagyobb problémája, hogy a kelleténél mindig előbb megy el. De szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy még egykét kezelés, és kutyabaja sem lesz! - Elment? - pihegte döbbenten Beatrice. - Anélkül, hogy segíteni próbált volna a nagybátyámon?! Leo vigyorogva az égre emelte tekintetét, aztán komolyságot erőltetett magára. - Az említett doktor nem úgy ment el, ahogy ön gondolja, Mrs. Poole. Ha kívánja, megmagyarázom. Négyszemközt.
Makulátlan Madám kaján, hitetlenkedő mosolya önmagáért beszélt. Beatrice egyik csúfondáros arcról a másikra kapta a tekintetét. - Hogy lehet, hogy csak én nem látom a helyzet komikus oldalát? - Ezt mi sem értjük - vont vállat Makulátlan Madám. - Az orvos mindenesetre megvizsgálta lord Glassonbyt. De csak a halál beálltát állapíthatta meg. Minden jel szívrohamra utalt. - Ivott valamit a nagybátyám, mielőtt rosszul lett? A fekete ruhás nő arcáról lefagyott a mosoly, szeme összeszűkült. - Azzal vádol, hogy megmérgeztem? - Ugyan, dehogyis! - emelte fel kezét tiltakozón Beatrice. - Az imént fejtette ki, hogy nem áll érdekében eltenni láb alól az ügyfeleit. De a nagybátyámnak gondjai voltak... - Maga sem tudta, hogyan fogja befejezni a mondatot. - Ha jól tudom, bizonyos téren... voltak gondjai. Orvosságot is szedett. - A Férfierény Elixírjére gondol? - tudakolta Makulátlan Madám. - Nem egy látogatóm buzgón fogyasztja dr Cox készítményét. A nagybátyja is hitt a hatásában. Akkor este is felhajtott egy pohárkával. Én úgy vagyok ezzel, ahol a vesszőm nem, ott más csodaszer sem segíthet. De ártani nem árthat néhány korty. Beatrice-nak arcizma sem rándult. Leo csak csodálni tudta a nő lélekjelenlétét. Ilyesfajta beszélgetésre senki és semmi nem készíthette fel. - A nagybátyám nem panaszkodott a készítmény ízére? - Ugyanolyannak találta, mint máskor - rázta fejét Makulátlan Madám. Megitta és bízott a jótékony hatásban. - Hmm. - Beatrice körültekintően válogatta meg következő szavait. Félre ne értsen, asszonyom de... Jó okunk van feltételezni, hogy volt valami nagybátyám birtokában, amit azóta sem találunk. A beszélgetés során először villant riadalom a másik nő tekintetében. - Nézze, én lord Glassonby minden személye tárgyát és ruháját visszajuttattam a rokonaihoz Ha netán egy gyémánt nyakkendőtűnek, vagy ilyesfélének időközben lába kélt, arról én nem te hetek. - Nem állt szándékomban ilyesmivel vádolni - nyugtatta meg Beatrice. - Ezt örömmel hallom - biccentett megkönnyebbülten Makulátlan Madám, de a bizalmatlanság még tűnt el a tekintetéből. - Ismeri dr. Coxot? - Aki az elixírt készíti? - Megrázta a fejét. - Csupán annyi bennünk a közös, hogy ugyanazon probléma megoldásán fáradozunk. De személyesen nem ismerjük egymást. - Azt sem tudja, hol lakik? - Sajnos nem. - Köszönöm - sóhajtotta Beatrice. - Sokat segített. Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. - Kérdezhetnék én is valamit, Mrs. Poole? - Csak tessék. - Miért olyan fontos, hogy miben halt meg a nagybátyja? Miért gondolja, hogy megmérgezték? - Mint mondottam volt, Reggie bácsi birtokában volt valaminek, ami azóta eltűnt. Feltett szándékunk, hogy megtaláljuk. - Akármi is volt az, értékes lehetett. Gondolja, ezért gyilkolták meg?
- Felmerült ez a lehetőség is - vallotta meg Beatrice. - De abból, amit ön mondott, arra kell következtetnem, a nagybátyám természetes halállal halt meg. - Nehéz feldolgozni, de mindannyiunk élete véget ér egyszer. Higgye el, észrevenném, ha meg akarnának ölni valakit a közelemben. - Makulátlan Madám arca elé húzta fátylát. - Sajnos mennem kell. Remélem, minden kérdésére kielégítő feleletet adtam, Mrs. Poole. - Igen. Még egyszer köszönöm. - Beatrice a másik nő kezében tartott könyvre pillantott. - Jól látok? Az Árnykastélyt olvassa? - Véletlenül sem szalasztanám el Mrs. York egyetlen regényét sem. Alig várom, hogy kriptajeleneteket olvassak. Minden idegszálam beleborzong! Bár szegény írónő meglehetősen naivan viszonyul a férfiakhoz. Hogy az ütődött hősnőiről már ne is beszéljünk! Beatrice szemhéja idegesen megrebbent. - Én magam is Mrs. York lelkes olvasója vagyok. És nem gondolom, hogy naiv képet festene a férfiakról! - tört ki. Elkapta Leo helytelenítő pillantását. Őlordságának most az egyszer igaza lehet: sem az idő, sem a hely, sem a beszélgetőpartner nem alkalmas rá, hogy Amelia York műveinek irodalmi magasságait és mélységeit megvitassák. - Ha engem kérdez, ez a nő egy valamiben téved, de igen nagyot: hogy vannak még - ki tudja hol? - FÉRFIAK! - Makulátlan Madám sietős léptekkel a kocsija felé indult. - Mert én meg eggyel sem találkoztam. - Megenged még egy kérdést? - szólt utána Beatrice. - Mi lenne az? - Örömét leli a munkájában? A fekete ruhás nő megdermedt. Aztán harsány, bántó kacajra fakadt. - Hogy szeretem-e azt, amit csinálok? Mint igaz angol honleány utálkozhatok-e azon, hogy hazánk nagyjainak férfiassága csak az én kezeim közt mutatkozik meg? Szégyellnem kéne magam, amiért még pénzt is kérek érte? Leo ellökte magát az oszloptól, és a fekete ruhás asszony elé lépett. - Ha megengedi... Elkísérem a kocsijáig. - Nagyon kedves. Némán lépdeltek a fekete fogatig. Leo fölsegítette a bakra az asszonyt, majd a kezébe nyomta a gyeplőt. - Tudja, Monkcrest - méregette elgondolkozva a madám -, én első pillantásra kiszúrom a leendő ügyfeleket. De ön nem tartozik közéjük. - Nem arra vágyom, amit a Virgonc Vessző kínálni tud. - Eljön még az idő, amikor bánni fogja. - Meglehet - bólintott a férfi. - De vannak dolgok, amikért bőkezűen fizetnék. - Miféle dolgokért? - markolta meg a gyeplőt a fekete kesztyűs kéz. - Információkért, amelyekhez a munkája során könnyen hozzájuthat. Hallhat egyet s mást lord Glassonby halálával, netán a tárgyakkal kapcsolatban, amelyek valaha az ő tulajdonát képezték. Szívesen venném, ha megosztaná velem az értesüléseit- Természetesen mindezt nem kívánom ingyen. - Semmi jónak nem vagyok elrontója, mylord Ha megtudok valamit, ami vélhetőleg önt is érdekelheti, jelentkezem.
- Meglátja, nem leszek szűkmarkú. - Nem is feltételezném önről - mosolyodott el Makulátlan Madám. Egyet áruljon még el, uram. Igaz a hír, amit a családja férfitagjairól beszélnek? Hogy mindannyian őrültek vagy varázslók? - Néhányukra valóban illik ez a jellemzés - felelte Leo. - A baj csak az, hogy az esetek többségében túl későn derül ki, háborodott volt-e, vagy csupán mágiát űzött az illető. Az asszony kuncogva pillantott a gloriett felé, ahol Beatrice várakozott. - Fogadni mernék, hogy Mrs. Poole játszva túlteszi magát a problémán, bármi legyen is a helyzet önnel. No, isten áldja! Gyakorlott mozdulattal megrántotta a gyeplőt. A ló azonnal elindult, majd könnyed ügetésre váltott. Leo megvárta, amíg a fekete kocsi eltűnik a kanyarban, aztán visszaballagott Beatrice-hoz. - Érdekes asszony. - Beatrice elgondolkozva nézte a facsoportot, amely eltakarta szeme elől Makulátlan Madám fogatát. - És valószínűleg nagyon veszélyes is. Az earl meglepetten pillantott a nőre. - A foglalkozása miatt? - Sokkal inkább a szomorúság és keserűség miatt, amit magába fojt. - Ezt honnan veszi? - Kihallottam a nevetéséből - borzongott meg Beatrice. Visszagondolva Makulátlan Madám gúnyos kacagására, Leo magában igazat adott a nőnek. - Nos, mi a véleménye? - faggatta Beatrice. - Úgy láttam, leginkább attól tart, hogy lopással és gyilkossággal fogjuk megvádolni. - Remélem, sikerült értésére adnom, hogy ez nem áll szándékunkban sóhajtotta a nő. - Mit mondott neki, amikor a kocsijához kísérte? - Pénzt ajánlottam fel neki. Arra az esetre, ha használható információval tudna szolgálni az ügyünket illetően. A Virgonc Vessző az a hely, ahol az urak szószátyárrá válnak, és olyasmit is kifecsegnek, amit egyébként hétpecsétes titokként kezelnek. A madám jóindulatát pedig elsősorban pénzzel nyerhetjük el, hisz a szíve mélyén kemény üzletasszony. - Igaza van - bólogatott Beatrice, aztán elkomorodott. - Azt hiszem, ideje elgondolkodnunk azon az eshetőségen is, hogy a nagybátyámat tényleg nem gyilkolták meg. Hanem szívroham vitte el. Vagy véletlenül túl nagy adagot töltött magának az elixírből. Makulátlan Madám megtalálhatta nála a gyűrűket, és magához vette őket, mielőtt hívatta az orvost. Leo a fejét rázta. Elképzelhetetlennek tartom, hogy lord Glassonby ilyen felbecsülhetetlen értékeket magával vita volna a Virgonc Vesszőbe. Számíthatott rá, hogy a levetett ruhái őrizetlenül maradnak, amíg ő, hmm... mással van elfoglalva. - Erre nem gondoltam. - De még ha ilyen megfontolatlanul viselkedeti volna is, akkor sem hihető, hogy Makulátlan Madám felismerte a gyűrűk értékét. - Ez újabb problémát vet fel - jegyezte meg Beatrice. - Ön tudja, hogyan néznek ki a gyűrűk?
- Sajnos nem. Mielőtt eljöttünk Devonból, elolvastam minden hozzáférhető cikket. Némelyik hozzávetőleges leírást ad a szoborról, de a gyűrűkel egyik sem részletezi. - Akkor viszont előfordulhatott, hogy amikor Makulátlan Madám két, értékesnek tűnő gyűrűre bukkant Reggie bácsi ruháiban, ellopta őket kötötte az ebet a karóhoz a nő. Leo kételkedve csóválta a fejét. - Tegyük fel, hogy így történt. De tudja, akkor mi lett volna a következő lépése? - Micsoda? - Hogy megpróbálja pénzzé tenni őket. Márpedig ilyesminek azonnal híre szalad fejtegette a férfi. Kizárólag valamelyik régiségkereskedésben értékesíthette volna őket. És akkor már mi is tudnánk róla. - Hála az összeköttetéseinek - sóhajtotta Beatrice. Arckifejezése még borúsabb lett. - Min gondolkodik? - törte meg végül Leo a hosszúra nyúló csendet. - Az imént pénzt ajánlott Makulátlan Madámnak. - Tapasztalataim szerint a legcélravezetőbb út csengő aranyakkal van kikövezve. - Ezt nem vitatom. A dolgok jelenlegi állása szerint sikerrel kecsegtet a nyomozás. Vagyis hamarosan visszavásárolhatjuk a gyűrűket. - Ezt akartuk, vagy nem? - Nem egészen - szűkült össze Beatrice szeme. - Megállapodásunk értelmében ön kész kifizetni a gyűrűkért azt az összeget, amit megnevezek. De nem került szóba, hogy hajlandó-e kétszeres árat fizetni. - Miért kéne kétszeres árat fizetnem? - Első lépésben visszavásárolja a gyűrűket attól a személytől, akinek pillanatnyilag a birtokában vannak. Második lépésben tőlem is meg kell vennie őket. Másként nem tudok hozományt adni Arabella mellé. Leót bosszantotta, hogy a nő ennyire nem bízik benne. - Mrs. Poole - fakadt ki dühösen -, ígéretemhez híven bármilyen árat hajlandó vagyok megadni a gyűrűkért. Ha két részletben kell fizetnem, akkor két részletben fizetek. Sajnálom, ha nem fejeztem ki magam egyértelműen - De... - A becsületembe gázol, és mindössze ennyi a mondanivalója?! - Kérem, mylord, nem akartam megsérteni - hebegte fülig vörösödve Beatrice. - Mégis sértve érzem magam. Elégtételt követelek! - Tessék? - hűlt el a nő. - Párbajra hív? - Azt azért nem. De ragaszkodom hozzá, hogy holnap este színházba jöjjön velem. - Színházba? Önnel? Ez túlmegy minden határon!, dühöngött magában Leo. Ez a nő nem találja őt elég jónak ahhoz, hogy nyilvánosság előtt a társaságában mutatkozzék? - Egész évadra kibéreltem egy páholyt, de ritkán használom - közölte nyersen. - Természetesen a nagynénjét és az unokahúgát is szívesen látom.
- Igazán kedves - ragyogott fel meleg fénnyel Beatrice tekintete. Boldoggá teszi Winifred nénit és Arabellát. A férfinak már-már kicsúszott a száján, hogy a meghívás elsősorban nem a rokonoknak szól, amikor a szeme sarkából észrevett valamit, ami a torkára forrasztotta a szót. Noha szellő sem rebbent, egy közeli bokor levelei megrezdültek. - Tegye, amit mondok! - Hirtelen mozdulattal megragadta és magához ölelte a nőt. - Csókoljon meg! Beatrice arcán méltatlankodás ömlött szét. - Elment az esze? Megállapodtunk, hogy amíg tart a nyomozás, uhmm... Megdermedt, amikor a férfi szája az övéhez ért, de aztán vonakodás nélkül átadta magát a csodás érzésnek. Karját Leo nyaka köré fonta. Az earl figyelmét azonban még mindig a gyanús mozgás kötötte le. Újabb és újabb ágak hajoltak, emelkedtek, a levelek mögül elővillant egy világosabb ing és egy sötétbarna sapka. - Gazember! - csikorogta Leo. - No de, kérem! - kiáltotta felháborodottan Beatrice, amint a férfi félrelökte. De Leo már a fák felé rohant. Ágak reccsenését hallotta. Ezek szerint a leskelődő menekülőre fogta. Bárcsak magával hozta volna Koboldot! A kutyának gyerekjáték lenne elkapni ezt az akasztófáravalót. - Leo, megbolondult? - hallotta a háta mögül Beatrice hangját. - Mit csinál? Még rohantában is eljutott a tudatáig, hogy a nő a keresztnevén szólítja. De nem volt ideje hosszasan örvendezni felette, mert ugyanabban a pillanatban azt is konstatálta, hogy a hang túl közelről érkezett. Hát nem utánajött ez az eszement fehérnép?! Csizmás léptek dobbantak előtte, valaki hangosan szitkozódott. - Megállni! - ordította Leo. Amikor meghallotta a patadobogást, belátta, értelmetlen lenne a további üldözés. Megállt. És kis híján orra bukott, amikor Beatrice nekiütközött. - A jó isten áldja meg, drága uram! - pihegte a nő. - Mit művel? Hova rohant? - Egy férfi után - fordult meg Leo -, aki minket figyelt. Kaján elégtételt érzett Mrs. Poole kissé megtépázott eleganciája láttán: Beatrice arca kipirult a futástól, kalapja a szemébe csúszott, szoknyájára száraz falevelek tapadtak. - Azt mondja, leskelődött? - lökte helyére csálé fejfedőjét Beatrice. Nem lehet, hogy épp csak erre járt? És halálra rémült, amikor ön dúvad módjára utánavetette magát? - A parknak ebbe a részébe kevesen merészkednek el - indult visszafelé a férfi. - Látja? - mutatott a széles körben letaposott fűre, amikor ahhoz a bokorhoz értek, amely mögött az ismeretlen megbújt. - Jó ideje itt várakozhatott már - Gondolja, hogy követett minket? - kérdezte megrettenve a nő. - Nem tudom. De az biztos, hogy látta önt Makulátlan Madám társaságában. Ennyit arról, milyen diszkréten intézi az ügyeit, Mrs. Poole. Ha ennek híre megy...!
- Ne is folytassa! - húzta el a száját Beatrice. - Oda a tisztességem! Vegyem olybá, hogy visszavonja a holnapi meghívást? Leóban forrt a düh, amiért a nő félvállról veszi a jó hírével kapcsolatos aggodalmakat, de nyugalmat erőltetett magára. - Feledni látszik, kedves hölgyem, hogy én a Tébolyult Remete vagyok. Tőlem egyenesen elvárják a lehetetlen viselkedést. Ha egy bukott nővel az oldalamon jelenek meg a színházban, az csak az én „jó” híremet öregbíti!
Nyolcadik fejezet „A csontvázszerű ujjak közül méregszemcsék peregtek alá. Egyenesen a pohárba.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 8. fejezetből) Ám még másnap reggelre sem szaladt híre, hogy Beatrice-nak folt esett a becsületén. Leo a klubjában üldögélt, a kandallóban lobogó lángokba meredt, és nem nagyon tudta, miként vélekedjék a dolog felől. Egyrészt hatalmas megkönnyebbülés, hogy a nőt nem vette szájára a város, legalábbis egyelőre. Ez azonban felvet egy igen kellemetlen lehetőséget: annak, aki Beatrice és Makulátlan Madám után kémkedett, jó oka lehet rá, hogy tartsa a száját. Akárhogy törte is a fejét, nem talált elfogadható magyarázatot az idegen hallgatására. Ami magyarázat felmerült, a legkevésbé sem volt megnyugtató. Azért tért be a klubba, hogy begyűjtse a legfrissebb pletykákat, ám eddig nem sok sikerrel járt. A sarokban tiktakoló állóórára pillantott. Fél óra múlva Beatrice-ért kell mennie Hook könyvesboltjába. A zsebébe nyúlt és előhúzta Carlton fia levelét, amely kora reggel érkezett. Széthajtotta a papírlapot. De még olvasás közben is eljutottak hozzá a klub szokott neszei: halk beszélgetésfoszlányok, porceláncsilingelés. „Ma délelőtt volt szerencsénk megszemlélni a sokadik romot is. William mániákusan lerajzol minden egyes kődarabot. Nem tehetek róla, én nem sok különbséget tudok felfedezni köztük. Egyik roskatag templom pontosan úgy néz ki, mint a másik. Aztán Plugger végigvonszolt minket egy újabb képtáron. William szerint némelyik festmény (főleg, ha meztelen istennőket ábrázol) kifejezetten érdekes. Egyetértek (már ami a meztelen istennőket illeti). De igen nagy rá az esély, hogy megöl az unalom, ha még egy tájképet vagy pufók keruboktól körülvett, leomló ruhájú szentet meg kell néznem. A holnapi azonban valóban érdekes napnak ígérkezik. Megismerkedtünk egy angol úriemberrel, bizonyos Mr. Hendricksszel, aki Itáliában telepedett le. A tudománynak é1. Felajánlotta, hogy körbevezet minket a laboratóriumában. Megígérte, hogy kísérletezhetünk a gyújtólencséivel. És ha az idő engedi, kipróbálhatjuk azt az elektromos készüléket, amelytől állítólag a döglött béka combjai összerándulnak. A laboratórium melletti mezőn mindenféle gőzök és gázok törnek fel a földből. A közelben van egy vulkán is, és Mr. Hendricks azt mondja, összefüggés lehet e jelenségek és a vulkáni tevékenység között. Leo szomorkásan elmosolyodott. Egyes apák attól rettegnek, hogy fiuk nem a megfelelő nőbe habarodik bele. Carltont nem fenyegeti ez a veszély: ő a tudomány feltétlen hódolója. Bár... egyre megy. A szenvedély mindkét fajtája fogva tart és további felfedezésekre ösztökél. Ráadásul mindkettő egy vagyonba kerül. Leo nem áltatta magát azzal, hogy hazatértekor Carlton legelőször is nem gyújtólencsét fog kikönyörögni magának.
- Nocsak, Monkcrest, hát önt is látni? - Testes, bozontos szemöldökű, ősz pofaszakállas, idősebb férfi állt meg Leo széke előtt. - Hallottam, hogy a városban tartózkodik. - Tazewell - biccentett az earl, és zsebébe gyűrte a levelet. Ismét az órára pillantott. Csaknem lemondott már róla, hogy összetalálkozhat a báróval. - Hogy szolgál a kedves egészsége? - Hol jobb, hol rosszabb, ahogy az a köszvénnyel lenni szokott. - Lord Tazewell nehézkesen egy székbe ereszkedett, duzzadt bokáját egy zsámolyon pihentette. - Nemrégiben orvost váltottam. Ez az új doktor diétára fogott. Teát kell innom. Ecettel! A hideg ráz, ha csak rágondolok. - Hogy mit ki nem kell állnia! - mondta Leo, szándéka szerint együttérzőn. A báró valaha nagyon jó barátságban volt a nagyapjával. A két férfi, a köztük lévő húszévnyi korkülönbség ellenére, ugyanolyan lelkesedéssel viseltetett a kertészet iránt. A gyermek Leo gyakran látta kettejüket, amint érdeklődve hajolnak egy-egy virágágyás fölé. Ám Tazewell kedvenc témája az egészsége volt: végeérhetetlen litániákat tartott betegségeiről és a kipróbált gyógymódokról. Oly gyakran váltogatta az orvosait, mint más a fehérneműjét. Elsőként szedett be minden új pirulát, kent magára addig nem használt kenőcsöket, kortyolt mindenféle kanalas orvosságokból. Meglepő lenne, ha épp a titokzatos dr. Coxot ne ismerné. - Nem tudom, érdemes-e folytatnom ezt a kúrát - sóhajtotta elgyötörten a báró. - Nem érzem, hogy használna. Beszélik, új doktor jött a városba. Mágnesekkel vagy mifenékkel gyógyít. - Sokan a gyógyszerészek és a gyógyfűárusok tudására esküsznek. - Gondolja, hogy azoknál még nem jártam? - melegedett bele kedves témájába Tazewell. - Legtöbbjük sarlatán vagy csaló. Az egyetlen hatásos szer, amit a patikáriusok adni tudnak, az altató. - Sokan dicsérik dr. Crockot - jegyezte meg Leo. - De lehet, hogy nem is ez a neve. Talán Cox vagy Comb? Nem emlékszem pontosan. De mintha azt hallottam volna, hogy az ő főzete gyógyító erejű. - Cox? - horkant fel a báró. - Vele is beszéltem mái de kerek perec közölte, hogy az én bajomon nem segíthet. A lötty, amit készít, kizárólag az impotenciát gyógyítja. Az én koromban az embernek a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Leo kinyújtotta a lábát, és mély érdeklődéssel, hosszasan megszemlélte csizmája orra hegyét. - Az egyik barátom is... khmm, hasonló problémákkal küzd. Ön szerint dr. Cox készítménye orvosolhatja a baját? Tazewell szemöldöke bozontos csomóvá ugrott össze a homloka közepén. - Ártani nem árthat. - Nem tudja véletlenül, hol érhető el ez az orvos? - A Moss Lane-en van az üzlete. - A báró még mindig elgondolkodva ráncolta a homlokát. - Alig lehet odatalálni. Nem is értem, hogyan tudja fenntartani magát. - Az efféle bajjal küszködők a világ végére is elmennének, ha ott találják meg a gyógymódot. És hajlandók sokat fizetni a gyógyulásért.
- Ez igaz. - Tazewell homloka kisimult, majd szemöldöke újfent aggodalmasan összerándult. - Mondja, Monkcrest, az a szervi gyengeség, ami a barátját úgy megviseli, ugye önnél nem áll fenn? - Természetesen nem. Illetve... igen. Fennáll, de nem úgy... - Rá se rántson! - legyintett kedélyesen a báró, jelezve, hogy mindent ért. - Maholnap ön is betölti a negyvenet. Hát mit nem akarna még ebben a korban?! Valaki követte. Beatrice a könyvesbolt kilincsén matatott, közben szeme sarkából a járókelőket figyelte. Kissé előredöntött napernyője bojtjai mögül fürkészte az embereket. Igen, most már semmi kétség. A szőke, göndör hajú, aranykeretes szemüveget viselő férfi épp átvágott az utcán. Már akkor önkéntelen megakadt rajta a szeme, amikor kilépett Lucy üzletéből. A jóképű fiatalember őzbarna nadrágjához kék kabátot és sárgásbarna felöltőt vett fel, nyakkendője a legújabb divat szerint habos fodrokat vetett nyaka körül. A szemüveg komoly, tanult külsőt kölcsönzött viselőjének. Noha egyenesen Beatrice irányába tartott, egyetlen pillantást sem vetett a nőre. Aztán mintha megérezné, hogy Beatrice figyeli, megtorpant az egyik kirakat előtt, és szemrevételezte a benne kiállított kesztyűket. Beatrice hátán a hideg szaladgált. Leo ugyan észrevette, hogy tegnap kilesi őket valaki, de az illetőből csupán egy sötét sapkát és fehéren villanó ingujjat látott. Mi sem könnyebb, mint a megjelenésen változtatni! Hirtelen rádöbbent, hogy az úrnőikre és uraikra az utcán várakozó komornák és inasok sanda szemmel méregetik, amint a boltajtóban toporog. Határozott mozdulattal összecsattintotta ernyőjét és benyitott. Átfurakodta magát a benti tömegen, és megállt egy könyvespolc előtt. Az újdonságok között örömmel fedezte fel legújabb regényét is, bár fél szemmel még mindig az utcát leste. Kis szerencsével jobban szemügyre v heti a férfit, ha az elidőzik a kirakat előtt. Ám a fiatalember - ahelyett, hogy fel-alá sétált volna az utcán - egyszer csak bent termett a boltban. Beatrice kezéből kis híján kiesett a könyv, amit oda sem figyelve leemelt a polcról. Ilyenkor mi a teendő? Tegyen úgy, mintha észi sem venné, vagy beszédbe elegyedjen vele? Leo előbbi változat mellett voksolna. Leo... Minden percben itt lehet. Elég lenne, ha rábök az ismeretlenre és. De mi van, ha a fiatalember távozik, mielőtt Lett megérkezne? Elszalasztaná a soha vissza nem térő alkalmat, hogy rákérdezzen a jelenlétére, hogy k faggassa. Eltökélten lökte vissza a könyvet a helyére, és eladópulthoz lépdelt, ahol a szőke ismeretlen buzgón magyarázta, hová is kézbesítsék a megvásárolt köteteket. - A címem Deeping Lane 21- mondta éppen. - Mr. Lake? - színlelt elmondhatatlan örömöt Beatrice, és a szívéhez kapott. - Hát maga az? Ne mondja, hogy nem emlékszik rám! A nővére és É barátnők voltunk.
- Tessék? - pördült hátra a szőke férfi. Keze kaszáló mozdulatával lesodort egy könyvet a pultról. Utánahajolt, majd felemelkedtében tarkóját a pult kiálló végébe ütötte. - A fenébe! - szisszent fel. - Ajajaj - sopánkodott Beatrice. - Csak nem esett valami baja, Mr. Lake? - Köszönöm, jól vagyok - lökte feljebb orrnyergi a szemüveget a fiatalember - Ám, legnagyobb sajnálatomra, nincs szerencsém ismerni önt, Mrs. Poole. A szőke ismeretlen maga volt a megtestesült szerencsétlenség. Beatrice szíve már-már megesett volna rajta, ha nem olyan észbontóan jóképű. Aranyszín fürtjeit hátrafésülte homlokából. Égszínkék szeme kisfiús szégyenlősséggel ragyogott. Ha Beatrice jól ítélte meg, a férfi vele egykorú lehetett, talán egy-két évvel fiatalabb. - Bocsásson meg. Összetévesztettem valakivel. - Tévedése számomra megtiszteltetés - hajtotta meg fejét az idegen. A nevem Saltmarsh. Graham Saltmarsh. Őszintén örvendek, hogy megismerhettem, Mrs. Poole. - Azt állítja, nem ismerjük egymást, mégis a nevemen szólít? Graham felsóhajtott. : - Ha kívánja, megmagyarázom. - Tekintete gyanakvón körbepásztázta a zsúfolt bolthelyiséget. Közelebb lépett, hangját lehalkította. - Bocsásson meg, Mrs. Poole. Tudom, kicsoda ön. - Ez eddig is nyilvánvaló volt. De honnan tudja a nevem? - A nyomdászinastól - suttogta a férfi egy összeesküvő közvetlenségével. - Hogy honnan? - pislogott laposakat Beatrice. - Megvallom, lefizettem. Megnyugtatására mondom, Mrs. Poole, nem adta olcsón magát. A nőt derült égből villámcsapásként érte a bejelentés. - Atyaúristen! Azt akarja mondani, tudja, hogy valójában ki vagyok?! - Igen, tudom, hogy ön írja azokat a csodálatos regényeket Mrs. York álnéven. - Graham tekintete elragadtatottan fénylett. - Ha kell, az izzó parázson is átsétálok, csak hogy elolvashassam őket! Izgalmasabb történeteket még sosem olvastam. Nem is képzelné, micsoda örömet okoznak nekem a könyvei. Az ijedtség és a boldogság pírt csalt Beatrice arcára. Öt éven át rettegett, hogy egyszer lelepleződik, és most bekövetkezett ez a pillanat. Mégis jóleső érzés volt, hogy nem kell titkolnia: ő Mrs. York. - Mr. Lake, nem is tudom, mit mondjak. - Saltmarsh. Graham Saltmarshnak hívnak. - Ó, igen, igen, bocsásson meg, Mr. Saltmarsh. Kicsit összezavarodtam. Eddig a családomon és néhány közeli ismerősön kívül nem tudta más, hogy én írom azokat a könyveket. - Ki kell ábrándítanom, Mrs. Poole - mosolyodott el sajnálkozón a férfi. Sokan ismerik a titkát. A kiadója, a nyomdász... - ...az inasa és feltehetően a felesége is - fejezte be a mondatot Beatrice. Elhúzta a száját. - És még hosszasan sorolhatnánk. Igaza van. Semmiképp nem tudom megakadályozni, hogy valamelyikük ki ne adja a titkomat.
- Biztonságban van, higgye el - nyugtatgatta Saltmarsh. - Nekem sem ment könnyen, hogy kiderítsem a kilétét, márpedig másokban nincs annyi kitartás, mint bennem. Én pedig senkinek nem árulom el, mit tudtam meg. - Köszönöm a diszkrécióját, Mr. Saltmarsh. De kérdeznék még valamit: miért követett? A férfi elvörösödött. - Felismertem az utcán, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy pár percet a közelében töltsek. Ön a múzsám, Mrs. Poole. - A múzsája? - derült fel Beatrice arca. - Azt akarja mondani, hogy ön is író? - Még nem jelent meg könyvem, de hamarosan befejezem az első regényem. Úgy tervezem, a kéziratot elküldöm valamelyik kiadónak. - Sok szerencsét kívánok, uram. - Köszönöm. Nagyon szeretném, ha én is ugyanolyan élményekhez tudnám juttatni az olvasókat, mint ön. Bár egyetlen szerzőt sem ismerek, aki olyan hitelesen tudná ábrázolni a legsötétebb szenvedélyeket és olyan hátborzongató légkört tudna teremteni, mint ön. - Zavarba hoz, Mr. Saltmarsh. - De nem csak a regényeiből merítek ihletet. Gyakran betérek a Trull Múzeumba. A kiállított tárgyak ötletet adnak, hogyan is szőjem a cselekményt. Ön járt már ott? A név ismerős volt Beatrice-nak. Mostanában hallott vagy olvasott az intézményről, de arra nem emlékezett, hogy milyen összefüggésben merült fel a neve. - Nem, még nem. - Feltétlenül nézze meg! - mondta lelkesen Saltmarsh. - Minden egyes kiállított darab a természetfelettivel kapcsolatos. Már a látványuk is felgyújtja az ember képzeletét! - Izgalmasan hangzik. A nőnek végre eszébe jutott, hol találkozott a Trull Múzeum nevével. Feltett szándéka volt, hogy kifaggatja a fiatalembert, de a boltajtó fölötti csengő csilingelése torkára forrasztotta a szót. Abban a szent minutában teljes bizonyossággal tudta, ki az érkező. Pillantását idegesen a bejáratra kapta, és meglátta Leót. Az earl fagyos tekintete egyenesen Graham Saltmarsh hátába fúródott. - Hálás vagyok, amiért felhívta a figyelmemet a múzeumra mosolyodott el Beatrice. Szeme sarkából a határozott léptekkel közeledő férfit leste. - Feltétlenül ellátogatok oda, méghozzá a közeli jövőben. - Talán az ön fantasztikus képzelőerejére is inspirálóan, hat a gyűjtemény. - Grahamnek nyilvánvalóan sejtelme sem volt a közelgő veszedelemről. - Ha nem veszi tolakodásnak, szívesen elkísérném. Megmutatnám a legérdekesebb műtárgyakat. Képzelje, Trull még egy múmiát is beszerzett! - A hölgy nem tart igényt a szolgálataira - jelentette be Leo érzelemmentes hangon. Megállt Beatrice mellett. - Mrs. Poole van annyira intelligens, hogy figyelemre sem méltat egy ilyen nevetséges gyűjteményt. - Az isten áldja meg, Monkcrest - nézett fel a férfira Beatrice. - Miért kell rögtön gorombáskodnia? Engedje meg, hogy bemutassam Graham Saltmarshot. Mr. Saltmarsh, az úr Monkcrest earlje.
- Mylord - rebegte Saltmarsh oly ijedten, mintha egy veszélyes ragadozóval került volna szembe. - Saltmarsh - forgatta meg szájában a szót Leo, mintha azt fontolgatná, elég ízletes-e a falat. - Felkeltette az érdeklődésemet a Trull Múzeum - közölte Beatrice bűbájos mosollyal. A szőke fiatalember hálásan pislogott rá. - Pedig semmi tudományosan értékelhető nincs ott. - Leo még mindig a fiatalabb férfit nézte rezzenéstelenül, aztán elégedetten - mert ijedelmet félt fevillanni Saltmarsh tekintetében - Beatrice-hoz fordult. - Láttam azt a gyűjteményt. Hamisítvány vagy másolat minden darabja. Igaz, ami igaz, a lehető legrémisztőbb tárgyakat hordták egybe, no de kit érdekel ennyi ostobaság? - Például engem - tájékoztatta a nő. - Imádok borzongani. Az earl homloka ráncba szaladt. - Fel nem foghatom, miért. De még ha így is van, a Trull Múzeumban semmit nem talál, amitől gyorsabban dobogna a szíve. - Nem baj - vágta rá kissé pikírten Beatrice. - Köszönettel tartozom Mr. Saltmarshnak, amiért beszélt nekem erről a gyűjteményről. Saltmarsh üdvözülten köszörülgette a torkát. - Boldoggá tesz, hogy segítségére lehettem, Mrs. Poole. Beatrice látta, hogy Leo szája vérfagyasztó mosolyba görbül. Mielőtt az earl egyet is szólhatott volna, napernyője hegyét erélyesen a férfi csizmás lábfejébe döfte. Amíg Leo fogcsikorgatva visszanyelt egynémely szívből jövő szitkokat és félrerántotta a lábát, a nő angyali mosollyal rebegte: - Ismétlem, én tartozom köszönettel. Saltmarsh a másik férfi vértolulásos arcát leste feszengve. - Ha megbocsát, Mrs. Poole... Sajnos mennem kell. A szabóm már vár. - Isten önnel! - Beatrice annyi melegséget csempészett a hangjába, amennyi csak tőle telt. Saltmarsh egyetlen apró biccentéssel elintézte a további búcsúzkodást. Leo türtőztette magát, amíg a fiatalember hallótávon kívül kerül, aztán a nőre förmedt: - Túlfeszíti a húrt, drága asszonyom! Ha azt hiszi, hogy a napernyőt arra találták ki, hogy lábujjakat amputáljanak vele, hát nagyon téved! - Azt kapta, amit megérdemelt! Minősíthetetlenül viselkedett ezzel a kedves fiatalemberrel. - Honnan ismerik egymást? - Egymásba botlottunk az egyik könyvespolcnál - vetette oda könnyedén Beatrice. - Véletlenül mindketten rajonguk a rémregényekért. - Vagy úgy... Nincsenek illendően bemutatva egymásnak? A nőt elkapta a vihoghatnék. - Ki gondolta volna, hogy Tébolyult Remete minőségében leginkább a társasági illemszabályok betartása foglalkoztatja?! - Csillapodjék, asszonyom! - León látszott, sokkal szívesebben masszírozná sajgó lábujját, semmint egy magából kivetkezett úri nőszemélyt intsen illó viselkedésre. - Sajátságos, hogy a rémregényeket megvitatva egyenesen a Trull Múzeumig jutottak. Nyugtasson meg, ugye nem keresi fel ezt a helyet?
- Épp ellenkezőleg. - Beatrice testtartása teljes eltökéltségről árulkodott, amint hirtelen megkomolyodva a Saltmarsh mögött bezáródó boltajtóra nézett. - Ugyan miért? Mondtam már, nincs ott semmi, ami... - Reggie bácsi, nem sokkal a halála előtt, kétszer, de lehet, hogy háromszor is ott járt. Most az earlön volt a csodálkozás sora. - Honnan tudja? - A határidőnaplójából. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a látogatásoknak, amíg Mr. Saltmarsh meg nem említette, milyen tárgyak vannak ott kiállítva. - De semmi olyasmi, ami Aphrodité Titkos Gyűrűihez lenne fogható. - Meglehet. Ám a nagybátyám mégis többször elment a múzeumba. - Talán Trull véleményére volt kíváncsi? - kérdezte mintegy magamagától Leo. - Csak az idejét fecsérelte. Trull valaha szakértőnek számított. Mígnem kipattant az a szégyenletes ügy a legyártatott hamisítványokról. Amik valóban elsőrendűek voltak. De Trull hírneve onnantól fogva romokban hevert. A gyűjtők nem állnak szóba vele a botrány óta. - Én ennek ellenére megnézném a múzeumát. - Ha ilyen sok a ráérő ideje, csak menjen. Ám ha mégis olyan szálon kívánná folytatni a nyomozást, ami visz is valahova - csillant meg Leo szeme -, ígéretes nyommal szolgálhatok. Ez felkeltette a nő érdeklődését. - Miféle nyommal? - Kiderítettem, hol található dr. Cox boltja. Gondoltam, szívesen velem tartana, amikor felkeresem az urat. - Ez csodálatos! - mondta izgatottan Beatrice. - Ön egyszerűen zseniális, mylord! - Köszönöm. - Az earl elhúzta a száját. - Bízom a jó szerencsémben. Hátha nem indul meg körülöttem a pusmogás. - Ezt hogy érti? Leo a karját nyújtotta, és kisétáltak a könyvesboltból. - Az az úriember, aki tiszteletét teszi egy kuruzsló hírében álló orvosnál, akinek történetesen az impotencia gyógyítása a szakterülete, számolhat vele, hogy rosszindulatú találgatások középpontjába kerül. Beatrice vidáman felkacagott. - Ó, már értem! Mindenki azt fogja hinni, gondok vannak a férfiasságával. - Örülök, hogy ilyen derűsen szemléli a dolgot - jegyezte meg morózusan a férfi, majd csúfondárosan hozzátette: - Pedig ha rólam pletykálni kezdenek, az önt is érinteni fogja. - Amennyiben? - Sűrűn mutatkozunk egymás társaságában. Ki hibáztathatná a jóindulatú népeket, ha arra a következtetésre jutnának, hogy elsősorban ön miatt szeretném orvosolni a bajomat? Beatrice arcáról lefagyott a mosoly.
Szürke, nyúlós köd ülte meg az utcákat, amikor Beatrice és Leo, a Moss Lane felé menet a bérkocsiban zötykölődtek. Az időjárás semmi jóval nem kecsegtetett, várható volt, hogy a köd puha, átláthatatlan takaróba von mindent, mire beesteledik. Akármit is mondott a nőnek korábban, az earlt legkevésbé a saját jó híre foglalkoztatta. Aggasztotta viszont, hogy Mrs. Poole az illem szabta korlátoknak fittyet hány. Mert lehet, hogy özvegyként többet megengedhet magának, mint egy hasonló korú hajadon, de sokat hangoztatott szabadságának is vannak határai. A kocsi egyre szűkülő utcákon, egyre barátságtalanabb környéken haladt. Jó fél óra elteltével a kocsis megállította a lovakat és bejelentette, hogy nem tud továbbmenni. - Innét gyalogszerrel kell folytatniuk, uram. Behajtani még csak hagyján, de olyan keskeny ez az utca, hogy megfordulni már nem tudnék. Inkább itt várakoznék. - Egy órán belül visszajövünk. - Leo maroknyi aprót lökött a kocsis tenyerébe. - De nem szeretném, ha nem találnám itt. A kocsis, fogatlan ínyét felvillantva, zsebébe süllyesztette a pénzt. - Bízzék bennem, itt leszek. Leo és Beatrice kart karba öltve indult el a Moss Lane-en. A szűk utcácska két oldalán sorakozó magas házak közé már a délutáni nap gyenge fénye sem hatolt be. - Biztos benne, hogy itt kell keresnünk dr. Cox üzletét? - Beatrice gyanakodva lesett be a feketén ásító kapualjakba. - Kicsit sem bizalomgerjesztő a hely. - Miért is fizetne dr. Cox magas bérleti díjat valamely forgalmasabb, netán előkelőbb környéken? Akik hozzáfordulnak a panaszukkal, nem bánják, ha nem ütköznek folyton-folyvást ismerősökbe. - Igen, ezt meg tudom érteni. A férfi tekintete egyik kapualjról a másikra vándorolt. A napnak ebben a szakában a környék biztonságosnak volt mondható, de sötétedés után úrihölgynek nem volt tanácsos errefelé tartózkodnia. - Mit szólt hozzá a nagynénje, hogy színházba szeretném vinni önöket? - kérdezte. - Magánkívül volt örömében. Legszebb álmai váltak valóra azzal, hogy Arabellát főrangú úr színházi páholyába ültetheti. Valamilyen úton-módon már Mr. Burnbyt is értesítette e jeles eseményről. Leghőbb reményét fejezte ki, hogy a fiatalemberrel is szerencséje lesz találkozni a szünetben vagy az előadás után. Winifredet végtelenül boldoggá tette a meghívásával, mylord. Fogadja köszönetem. Az earlt leginkább az érdekelte volna, vajon Beatrice is olyan örömmel készül-e a színházba, mint a nagynénje, vagy egyszerűen csak hálás, amiért a rokonoknak alkalmuk adódik feltűnést kelteniük. A nőnek szemlátomást meg sem fordult a fejében, hogy őlordsága pusztán azért állt elő a meghívással, mert őt kívánja szórakoztatni. Bejáratott, elfogadott társasági keretek között. Már a megismerkedésük sem volt szokványos, és ami utána következett, az a legóvatosabb becslések szerint is eltér az átlagostól. Leo színházba invitálta a nőt, mert az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy
kapcsolatuk nagy közönség előtt bontakozzék ki. Ám azt egyes-egyedül ő, Leo Drake tudhatta, hogy egyes-egyedül a nő hálás mosolyát akarja látni. Érezni, hogy Beatrice jól érzi magát, hogy rámosolyog... És közben a vágy csillog a szemében. Szentséges, szép szűzanyám, ha egyszer az ágyamban tudhatnám ezt a nőt!, álmodozott Leo, készakarva tudomást sem véve feszülő ágyékáról. Ha nincs ott Beatrice, a férfi elsétál a mozsarat és mozsártörőt ábrázoló kopott cégér alatt. De a nő hátrahőkölt az enyhe szélben megmegnyikorduló fatáblácskát látván. - Azt hiszem, megérkeztünk - suttogta izgatottan. Leo benyitott. Jó néven vette volna, ha Beatrice lelkesedése annak szól, hogy vele, Leóval lehet. De szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nő csupán attól borzong, hogy végre-valahára találkozhat a titokzatos dr. Coxszal. - Igen - mormolta bosszúsan -, helyben vagyunk
Kilencedik fejezet „A nő egyre csak lépdelt előre a folyosón. Ha rajtaveszt is, felfedi a rom gazdájának titkát! Folyondárként ölelte körül a sötétség, imbolygó árnyalakok tűntek elő innen is, onnan is.” (Mrs. Amelia York: A rom, részlet a 9. fejezetből) A kirakat és a bejárati ajtó tejüvegei alig-alig eresztették át a kinti fényt, sejtelmes félhomályba vonták dr. Cox patikáját. Beatrice pislogott párat, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. A helyiségben egyetlen lámpa világított. A gyér fényben épp csak kivehetők voltak a polcokon sorjázó, gyógynövényekkel és egyéb, azonosíthatatlan szerekkel teli, vastag falú üvegedények. A pulton aprócska mérleg állt. Az ingatag könyvespolc vastag kötetek alatt roskadozott. Ezeket sűrűn átnyálazhatták, mert bőrkötésük feltöredezett, szamárfüles lapjaik tépetten fordultak ki borítójukból. Az üzlet mélyéről kaparászó nesz hallatszott, Beatrice összerezzent. Az earl megnyugtatónak szánt mosolyt küldött a nő felé. Az - mert hagyta, hogy élénk képzelete elragadja - bosszús grimaszt vágott. Az idegtépő hang közeledett. Beatrice igyekezett bátorságot önteni magába. Ám a sötétségből kibontakozó alak láttán szeme tágra nyílt a döbbenettől, Akárki volt is, aki eléjük lépett, joggal hánytorgathatta fel, hogy nem kapott szerepet az Árnykastély legrémisztőbb kriptajelenetében. A törpe botjára támaszkodva araszolgatott előre. Púpját ellensúlyozandó, mellkasa beesett, válla előrenyeklett. A bikanyakon trónoló torz fej már-már azzal fenyegetett, hogy lezuhan a püffedt törzsről. Az idomtalan testen lötyögő pecsétes kabát és nadrág megannyi, sikerrel vagy sikertelenül végrehajtott kísérletről tanúskodott. A torzszülött kötött sálat kanyarított a nyakába, viseltes sapkája alól őszes fürtök kunkorodtak. Cox torzonborz pofaszakállára ráfért volna egy alapos nyírás, krumpliorrán fémkeretes okuláré fityegett. A félhomályban lehetetlenség volt megállapítani a szeme színét. - Mit akarnak? - kérdezte az öreg reszelős, barátságtalan hangon. Senki nem volt bejelentve délutánra. - Monkcrest vagyok - közölte vele Leo. Beatrice a mennyezetre emelte tekintetét. Az earl valószínűleg nincs tudatában, milyen vérlázítóan arrogáns tud lenni már a bemutatkozáskor. Persze lehet, hogy készakarva jelenti be így magát. Mert nézhetik őrültnek, vagy akár kuruzslónak, a büszkeséget már az anyatejjel magába szívta. - Monkcrest? - pislogott szemüvege fölött Cox. - Hallottam már ezt a nevet. Tébolyult Remeteként is emlegetik magát, nem? Nos, miben segíthetek? - Jó ismerősöm, Mrs. Poole és én magánjellegű ügyben jöttünk. - Magánjellegűben, mi? - húzódott mindentudó vigyorba az öreg szája. Elővillantak girbegurba, sárgás fogai. - Gondok vannak? Egyet se féljenek,
jó helyre jöttek a bajukkal. Amit én egyszer kezelésbe veszek, az onnantól fogva áll, mint a csövek! Beatrice látta, hogy Leo állkapcsa idegesen megfeszül. Gyorsan előrébb lépett. - Félreértette az urat, dr. Cox. Nem azért kerestük fel, mert őlordsága... khmm... egészsége miatt kéne aggódnunk. Az orvosságról szeretnénk többet tudni, amit a nagybátyámnak, lord Glassonbynak felírt. Emlékszik rá? - Glassonby, Glassonby... - Cox szemöldöke a homlokára csúszott a nagy töprengésben. - Ó már meghalt, nem? Egy kuplerájban adta be a kulcsot. - Igen. Egyenes kérdésre egyenes választ várok, dr. Cox. A legutolsó adag orvosságba, amit neki adott, tett-e olyasmit, amit korábban nem? - Amit korábban nem? Mit akarjon ez jelenteni? - A gnóm óvatosan visszahátrált a sötétségbe. - Semmi közöm Glassonby halálához. Szívroham végzett vele. Ne akarja rám fogni, hogy... - Nyugodjék meg, Cox. - Leo közelebb hajolt, önkéntelen mozdulattal a pultra tenyerelt volna, ha annak mocskos-ragacsos lapja vissza nem rettenti. - Mrs. Poole csupán arról szeretne bizonyosságot szerezni, hogy a rokona természetes halállal halt meg. - Figyelmeztettem, hogy ne vigye túlzásba a... a testmozgást vinnyogta Cox. - Minden kliensemmel tudatom, hogy a túlságos izgalom megárthat. Egy éjszaka alatt nem lehet behozni több évnyi lemaradást. Nem vállalhatom a felelősséget, amiért nem fogadják meg a tanácsomat. - Dr. Cox, változtatott-e a gyógyszer összetételén? - tudakolta erélyesen Beatrice. - Nem! - tört ki a felháborodás a kis emberkéből. - A Férfierény Elixírje pontos, állandó recept szerint készül. És még egyetlen páciensemnek sem okozott panaszt. - Megtudhatnánk, miből is tevődik össze ez az orvosság? - Ez orvosi és egyben üzleti titok, asszonyom! - méltatlankodott Cox. Menjenek! Ennél többet nem mondhatok! - Nézze... - Mrs. Poole, a nagybátyja akkor éjjel habzsolta az élvezeteket, de a szíve nem bírta. Sajnálom, hogy így történt, de segíteni nem tudok rajta. Leromlott fizikai állapotú, idősödő urakkal előfordul az ilyesmi. És most megköszönném, ha távoznának. Dolgom van. - A családomnak nagy megnyugvására szolgálna, ha bizonyossággal tudhatnánk, hogy Reggie bácsi nem az ön elixírje miatt halt meg. - Efelől biztosak lehetnek - közölte lekezelő önhittséggel a törpe. Tudós vagyok, Mrs. Poole, milligrammban mérem a pontosságot. Soha nem hibázok. - Nem vitatom, dr. Cox, de véletlenül is... - Emlékszik még, mikor járt itt Glassonby utoljára? - vágott közbe az earl. - Hogyne. A halála előtti hétfőn. Mindig a hét első napján jött. - Ezek szerint egyszerre csak egy heti adagot adott neki? - Annyit - villant meg támadón Cox szemüvege. - Ez ellen már csak nem lehet kifogása.
- Nem említette esetleg lord Glassonby, hogy más gyógymóddal is próbálkozik? - Másik gyógymóddal? - Cox csúf arca még jobban eltorzult a haragtól. Felkeresett egy másik orvost is? - Nem tudom. Csak találgatok - magyarázta Leo. - A Férfierény Elixírje más szerrel kombinálva talán már sok volt a szívének. - Hah! - horkant fel Cox, de rút vonásai kisimultak. - Itt a válasz a kérdésére, Mrs. Poole! A nagybátyja összevissza kísérletezgetett anélkül, hogy kikérte volna a véleményemet. Nem vállalhatom a felelősséget más orvosok gyógymódjaiért. - Nem, ezt természetesen nem várom - mormolta Beatrice. - Köszönöm, hogy értékes idejéből hosszú perceket áldozott ránk, dr. Cox. De a családunk most már nyugodt lehet felőle, hogy ön semmiképp nem lehet felelős a nagybátyám haláláért. - Nyugodtabb lennék, ha ezzel nemcsak a családja lenne tisztában. Cox színtelen szeme megvillant a homályban. - A hírnevemre is gondolnom kell. Ha híre szalad, hogy az orvosságom nem százszázalékosan megbízható, bezárhatom a boltot. - Egyetlen rossz szó sem hagyja el a számat - biztosította a nő. Leóra pillantott. - Azt hiszem, itt ennél többet nem tudhatunk meg. Menjünk. - Ahogy kívánja, Mrs. Poole. Az earl, karját nyújtva, kikísérte a nőt az üzletből. Szótlanul lépdeltek az utcán a várakozó bérkocsi felé. A lassan mindent beborító ködben az orrukig sem láttak. Láthatatlan lópaták dobbanása, érthetetlen beszédfoszlányok értek el hozzájuk, meghatározhatatlan irányokból. A környék már idefele jövet sem volt bizalomgerjesztő, de a mindent ellepő, sűrű köd egyenesen fenyegetővé tette. Jóllehet a férfi erősen markolta a karját, Beatrice biztosra vette, hogy Leo nem annyira őrá, sokkal inkább a környezetre figyel. Veszélyt sejtve nézett be a nyitott kapualjakba, feszülten felkapta a fejét, ha léptek koppantak a közelükben. Amíg a bérkocsihoz nem értek, a nő nem is volt tudatában, hogy ő maga is idegesen, kapkodva veszi a levegőt. Ám megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle, amikor végre elfészkelődhetett az ülésen. - Későre hagytuk ezt a látogatást - jegyezte meg Leo szárazon. Becsukta az ajtót, és elhelyezkedett a nővel szemközt. - Ha a szükség úgy hozná, hogy még egyszer beszélnünk kell Coxszal, jobban tesszük, ha kora délután keressük fel. - Egyetértek - bólintott Beatrice. Hátradőlt, eligazgatta a szoknyáját. Mi a véleménye a doktorról? - Úgy láttam, ahogy Makulátlan Madám, úgy .ő is attól rettegett, hogy gyilkossággal fogjuk vádolni. - Érthető az aggodalmuk. - Igen. - Leo elgondolkozva bámult ki az ablakon. - Attól tartok, nyílt kérdezősködéssel semmire sem megyünk. Mindenki attól fél, hogy a tolvajt vagy a gyilkost látjuk benne. Közvetett módon kell megtudnunk, amit akarunk. - Ezt hogy érti? - hajolt előre érdeklődve Beatrice. Leo lassan a nő felé fordította a fejét. A kocsilámpa sárgás fényében eltökélten feszültek meg arcvonásai.
- Coxszal kezdem - mondta. - A könyvei címéből ítélve járatosabb a misztikus tanokban, mint azt egy kuruzslótól várná az ember. Némelyik könyv az én könyvtáramban is megvan. - Értem. Behatóbban szemügyre szeretné venni őket. De hogyan? - Ma este, amikor már hazakísértem önt és a rokonait a színházból, visszajövök ide. Beatrice tekintetében felismerés gyúlt, szeme elkerekedett a döbbenettől. - Azt tervezi, hogy az éj leple alatt betör dr. Cox patikájába? - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy körülnézek dr. Cox patikájában. - De, Leo, az istenért! Ez szörnyen veszélyes is lehet! Az earl arcán titokzatos mosoly suhant át. - Semmi ok az aggodalomra. Magammal hozom a barátomat is. - No igen. - Beatrice kiegyenesedett ültében. Végtére is társak. És Mrs. York hősnői sem engedhetik meg maguknak, hogy visszariadjanak némi kis éjszakai nyomozástól. - Bevallom, nem sok tapasztalatom van e téren, de gyorsan tanulok. - Számos területen bizonyította már a rátermett ségét, Mrs. Poole, így fel sem merült bennem, hogy épp egy betörés alkalmával okozna csalódást. De nem önre gondoltam, amikor a barátomat említettem. Biztosra veszem, hogy Kobold ezer örömmel elkísér. Beatrice még akkor is ezen füstölgött magában, amikor órákkal később már a színházban ültek. Se hallott, se látott a felháborodástól, amiért Leo kerek perec megtiltotta, hogy vele menjen a patikába. Nyújthatott bármilyen világraszóló alakítást Edmund Kean a színpadon, Beatrice képtelen volt az aznap esti Macbeth előadás egyetlen percére is odafigyelni. Annyit azért érzékelt, hogy Winifred egészen más érzelmekkel viseltetik az earl iránt. Oly hálás volt a meghívásért, hogy már-már egy szentnek kijáró tisztelettel beszélt a férfival. Élete nagy pillanata volt, hogy kiházasítandó unokahúgát ilyen csillogóvillogó körülmények közt vonultathatja fel a felső tízezer előtt. Semmi nem növeli meg jobban egy hajadon ázsióját, mint ha egy főrangú úr társaságában látják. És valóban. Nem egy színházi látcső villant kíváncsian a Monkcrest-páholy felé. Beatrice-nak el kellett ismernie, hogy Arabella, mint mindig, most is káprázatos látvány nyújt. Lucy egyik álomszép, habos, halvány rózsaszín kreációját viselte, haját néhány árnyalattal sötétebb szirmú virágok ékesítették. Beatrice egyszerű szabású, óarany színű selyemruhája szintén Lucy szalonjából került ki. Leo bérelt hintóval fuvarozta őket a színházba. Mint mondta, oly kevés időt tölt Londonban, hogy nem éri meg saját fogatot tartani. Egyikük sem bánta, hogy bérelt kocsiban kell utaznia. - Csodálatos! - lelkendezett Winifred, amint a második felvonás végét jelezve a függöny leereszkedett. - Lehet, hogy ez a Kean iszákos és két kézzel szórja a pénzt, de játszani, azt tud! - Leóhoz fordult. - Nem tudom szavakba önteni, milyen hálás vagyok, amiért itt lehetünk.
- Számomra a megtiszteltetés, hogy a páholyomban láthatom önöket. A férfi gunyoros tekintete Beatrice-ra villant. - Remélem, mindnyájan jól szórakoznak. A nő vállat vont, és úgy tett, mint aki a szomszédos páholyokban zajló társasági életet figyeli. - Van, aki mindent lát az előadásból, van, aki nem. - Jaj, drágám, netán rossz helyen ülsz? - sopánkodott segítőkészen Arabella. - Húzd idébb a székedet! Innen jól látni mindent. - Nem az foglalkoztat, ami a színpadon zajlik - morogta Beatrice bosszúsan, és dühödt pillantást vetett az earlre. Aztán majdnem felcsuklott meglepetésében, amikor ismerős alakot vélt felismerni az egyik szemközti páholyban. - Szent egek! - kapott látcsöve után. Ám nem tévedett. A lencsék oly élesen vetítették elé a képet, hogy szeme belekáprázott a gyémántok csillogásába. Makulátlan Madám hivalkodástól mentes, fekete szaténruhája még inkább kiemelte a vagyont érő nyakék, fülbevaló és diadém tökéletességét. Beatrice engedett a kísértésnek, és alaposan szemügyre vette az egyszerűségében is pazar ruhakölteményt. Mérget mert volna venni rá, hogy madame D'Arbois egyik legújabb modelljét látja. Az ünnepelt kurtizán - nincs rá jobb szó - leereszkedő gráciával fogadta udvartartását. Kifent-kikent urak jöttek, majd engedték át helyüket újabb délceg ifjaknak és éltesebb úriembereknek. Mindannyian mély hódolattal hajoltak a fekete kesztyűs kacsó fölé, a bátrabbak belefeledkeztek a hódolatuknál is mélyebb dekoltázs látványába. Beatrice leengedte szeme elől a látcsövet. Elkapta Leo csúfondáros pillantását. Mielőtt egyikük is megszólalhatott volna, a páholyukat a folyosótól elválasztó nehéz bársonyfüggöny félrecsapódott. Pearson Burnby lépett be. Arabella arcán boldog mosoly fénylett fel. - Pearson - rebegte. - Illetve... - Elpirult. - Mr. Burnby. Annyira örülök, hogy láthatom. Beatrice a fiatalemberre mosolygott. Kedvelte Pearsont. Sokkal inkább vidéki gazdálkodóra emlékeztetett, semmint puhány úrifiúra. A zömök felépítésű, szögletes, becsületes arcú, - egyesek szerint - tenyeres-talpas Pearson a legjobb szabókat és borbélyokat is megengedhette magának, ám szemlátomást tisztában volt vele, hogy a mostani divatot nem neki találták ki. Gondosan vágott hajában sehol egy ondolált hullám, nyakkendője a lehető legegyszerűbb bogra kötve szorította ádámcsutkáját. - Miss Arabella - olvadozott, majd összeszedve magát, hozzátette: Lady Ruston. Mrs. Poole - biccentett. - Mivel érdemeltem ki, hogy a világ három leggyönyörűbb hölgyét köszönthetem? És persze önt is... - Pearson hangja több oktávval mélyült. - Monkcrest. - Burnby - bólintott felé Leo, aki sejtette, mire kell vélni a fiatalemberből áradó ellenségességet. Pearson immár vértelen ajka kihívó vigyorba rándult. - Ha nincs ellenére, felajánlanám szolgálataimat a hölgyeknek. Hozhatnék egy pohárka limonádét? - Honnan tudta, hogy épp erre vágyom? - hüledezett pironkodva Arabella. - Nekem is jólesne - vetette közbe Beatrice.
- Ön igazán figyelmes - tette hozzá elismerően Winifred. - Mire vár, Burnby? - érdeklődött gúnyosan Leo. - Három limonádé rendel! Ám a fiatalember nem mozdult. Úgy tűnt, cseppet sincs ínyére, hogy magára kell hagynia a kis kompániát. Aztán - mert ő maga ajánlkozott – kénytelen-kelletlen a frissítők beszerzésére indult. A páholy függönye még alig zárult össze mögötte, amikor Beatrice megjegyezte: - Mi baja ennek a fiúnak? Olyan furcsán viselkedik ma este. Arabella a szája szélét harapdálta. - Valami felzaklathatta. Winifred szeme sarkában mindentudó, elégedett szarkalábak táncoltak. - Nem valami, hanem valaki. Akit történetesen lord Monkcrestnek hívnak. Leo védekezőn kapta maga elé a kezét. - Ugyan, kérem! Nem ártottam ennek a fiúnak. Jóformán nem is ismerem. - De Arabellát igen. Oly annyira, hogy vendégül látja a páholyában jegyezte meg somolyogva Winifred. - Ilyeténképp Mr. Burnby zaklatottsága is más fényben tűnik fel. - Ó, már értem! - sikkantotta Beatrice. - Mr. Burnby... fél-té-keny! - Semmi oka nincs rá - sápadt el Arabella. - Ezt nem kell az orrára kötnünk - szögezte le a sokat megélt nagynéni. A sokadik eljegyzést összehozó kerítőnő magabiztosságával közölte: Addig jó, amíg azt hiszi, hogy Monkcrest earljével kell versengenie a kegyeidért! - Kit érdekel Monkcrest earlje? - visította hangtalanul Arabella, mert Winifred nevelése azért nem tűnt el nyomtalan. Majd a lány fülig vörösödve a minden bajok okozóját megtestesítő férfira nézett. - Nem úgy értettem, mylord. Ön talpig úriember, meg minden, de... - Ne szabadkozzék, Miss Arabella. Értem én. A szívem vérzik, hogy le kell mondjak magácskáról... - Nem állt szándékomban megsérteni önt - hebegte Arabella. - Nem is sértetted meg - közölte vészjóslón Beatrice. - Szerintem őlordsága remekül szórakozik. Leo talányos mosolyt küldött a nő felé. - Hála istennek! - rebegte Arabella. - De vajon Mr Burnby is hasonlóan érez? - Nyugalom, kedveském - paskolta meg a kezét Winifred. Beszédes pillantása Beatrice-ét kereste. - Történt, ami történt. Mindenre elfogadható magyarázattal szolgálhatunk. Beatrice ezt azért nem vette volna készpénznek. Igaz, egy nyálas szájú ifjoncot féltékennyé tettek. Tudvalevő, hogy a versenytársak jelenléte erőteljesen befolyásolja az érdeklődés hőfokát. De mégsem tisztességes Leót állítani be egy féltékenykedő ifjú céltáblájául. Ez a feladat nem szerepelt a megállapodásukban. Amint az sem, hogy Beatrice kizárattatik az éjjeli nyomozásból. Mindenki azt kapja, amit megérdemel, állapította meg magában. Mielőtt a harmadik felvonás kezdetét vehette volna, az ifjú Burnby megjelent az italokkal. Korábbi tétovaságának nyoma sem volt, furcsán magabiztosnak tűnt.
- Édesanyám kérdezteti, nincs-e kedve velünk tartani az előadás után, Miss Arabella. Bakerék estélyére vagyunk hivatalosak, azután Talmadgeékhon is be kell néznünk. - Jólnevelten az idősebb hölgyek felé biccentett. Lady Ruston, Mrs. Poole... Elmondhatatlan örömömre szolgálna, ha velünk tartanának. Beatrice a szeme sarkából az earlt leste, de annak arcizma sem rándult. Arabella a nagynénjére nézett. - Nénikém, ugye elfogadhatjuk Mr Burnby meghívását? Winifred megfontolta a választ. - Noha más terveink voltak ma estére... Mégis.., Igen. Köszönjük, hogy ránk gondolt, Mr. Burnby. Pearson alig-alig tudta visszafojtani győzedelmes vigyorát. Szavait egyenesen Leónak címezte. - Egy életre leköteleztek. Sietek megmondani anyámnak, hogy... - Egy, pillanat, Mt Burnby - vágott közbe Beatrice. - Én inkább hazamennék. Kimerítő napom volt. Monkcrest majd hazakísér. - De mert a férfi nem válaszolt, megismételte: - Hazakísér. - Készséggel - ajánlkozott szórakozottan az earl.
- Szót se többet! - szállt be a hintóba Leo, és leült a nővel szemben. Semmivel nem tud rávenni, hogy megmásítsam az elhatározásomat. Nem jöhet velem. Beatrice a harmadik felvonás alatt végig azon gondolkozott, hogyan bírhatná jobb belátásra a férfit. - Elismerem, Kobold átlagon felüli a maga nemében, de még az ő jó tulajdonságai is végesek. Amíg ön átkutatja a patikát, valakinek őrködnie kell az utcán. Ezt a feladatot jobban el tudom látni, mint egy kutya. - Nem terveztem őrszemet állítani. Ebben a ködben úgysem vesznek észre. A nő kesztyűs ujjai ideges dobolásba kezdtek az ülésen. - Üzlettársak vagyunk, mylord. Egyenrangú partnerek. - Nem felejtettem el. De vannak dolgok, amikhez én jobban értek. Amire ma éjjel készülök, nem amatőröknek való. - Értsem úgy, hogy nagy gyakorlata van a betörésben? - Inkább azt mondanám, az útonállók becserkészése során megtanultam, miféle taktika és stratégia szükségeltetik ilyen alkalmakkor. - Ó, a szokásos pökhendi, fellengzős érvek! Leo tekintete megenyhült. - Felesleges vagdalkoznia, asszonyom. Ha kicsit jobban belegondol, megérti, hogy ma éjjel a legapróbb hiba is katasztrófához vezethet. Nem engedhetem, hogy ekkora kockázatot vállaljon. Beatrice hátrahőkölt, és elkapta pillantását a kérlelhetetlen férfiarcról. Idegesen tekintgetett ki az ablakon. A mellettük elhaladó hintók lámpái bizonytalan fénykörként bukkantak elő és tűntek el ismét a ködben, amely mostanra annyira rátelepedett a városra, hogy az utca túloldalán lévő házakat sem lehetett látni. - Igen, értem - szólalt meg kis idő múltán. - A tapasztalatlanságom önt is veszélybe sodorhatja. Erre nem gondoltam. - Beatrice... A nőn hirtelen meghatározhatatlan balsejtelem lett úrrá. Érezte, hogy ujjai elgémberednek a kesztyűben. Megfordult és belenézett a férfi arcába. - Ígérje meg, hogy vigyázni fog magára, Monkcrest. Leót mintha mulattatta volna a másik riadalma. - Szavamat adom. De Beatrice nyugalmához ez még nem volt elég. - Ígérje meg, hogy nem vállal felesleges kockázatot. - Mondtam már, Kobold velem lesz. Az a kutya egy egész regimenttel felér - Akkor is csak egy állat. Tudom, ön szerint hajlamos vagyok túldramatizálni a dolgokat, de egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész. Halvány mosoly derengett fel a férfi arcán. - Kívánjon sok szerencsét. Talán úgy, hogy megcsókol. - Oh, Leo... Beatrice képtelen volt uralkodni magán. Ismeretlen erők - maga sem tudta, hogy a félelem, az elkeseredettség vagy a vágy rugói - lökték föl az ülésről. Gondolkodás nélkül a férfi karjába vetette magát. Leo karja azonnal a teste köré kulcsolódott. Beatrice valósággal csüggött a férfin, torkából panaszos kis kiáltás tört fel, amint Leo ajka az övéhez ért.
Mégiscsak varázsló lehet, futott át az agyán. Hétköznapi férfiember nem tudna ilyen szenvedélyt kiváltani belőle. A csókja nem hozná annyira lázba, hogy a tisztesség megkívánta vonakodáshoz leheletnyi ereje se legyen. A bódulat fátylán át még hallani vélte az elragadtatottan dörmögő hangot: „Megőrjítesz, kicsim!” De nem, ezt nem Leo mondhatta. Egy varázsló száját sosem hagynák el hasonló szavak. Annyit azonban a gyönyör ködén át is érzett, hogy két erős férfikéz a köpenye alá csusszan, és őrjítő-felháborító magabiztossággal simogatni kezdi a mellét. Pillanatok kérdése, és a keblét fedő selyem lángot vet. Aztán jött az újabb felismerés: a hozzásimuló test - csípő tájékon félremagyarázhatatlan, kemény alakot öltött. Nocsak... Szóval Leo kívánja őt. Kívánja őt?! És ehhez az ágaskodó férfiassághoz egyedül ő, Beatrice kellett?! Vitathatatlan, Cox doktor elixírjére itt semmi szükség. A Tébolyult Remete bármely körülmények közt férfimód helyt áll. Ám Beatrice nem számolt a combja közül csorduló, édes lángcsóvával. Amit Leo észrevehetett, mert keze önkéntelen vándorútra indult a szoknya alatti forróságban. Egyre feljebb és feljebb. Ujjai alatt megreszketett a bársonyos bőr. Beatrice szája érzéki sikolyra nyílt, amikor Leo - mintegy kijózanodva - hátralökte magát. Marka mindenbe beletörődve eresztette el a feszes tomport, amely semmire sem vágyott lobban, mint egy követelőző tenyér gyömöszölésére. - Ez az az irány, amelybe haladnunk kell? - firtatta a férfi. - Jaj ne, csak ezt ne! - pihegte megszégyenülten Beatrice. Megalázottságában a szemét sem merte kinyitni. - Most az követezik, hogy bejelenti, ön igazán akarta, mégsem sikerült... - Csss! - Az imént még mohón kutakodó kéz a nő szájára tapadt. - Nem így képzeltem a hazautat. Házassága rövid évei alatt hányszor, de hányszor kellett ezt átélnie! Beatrice legszívesebben sikított volna haragjában és csalódottságában. Annyira azért nem volt dühös, hogy ne vette volna észre, a hintó lelassít. Talán a férfi azért húzódott el olyan kurtán-furcsán, mert hazaértek. - Megérkeztünk? - kérdezte a ruháját rendezgetve. - Valahova. - Leo majdhogynem lelökte az öléből a nőt. - De hogy nem az ön háza elé, arra mérget vennék. - Micsoda? - Beatrice megzavarodva kukucskált ki a hintó ablakán. Még a sűrű ködben is kivehette a házak bizonytalan körvonalait. Túl közel vannak, döbbent rá. Az utca, amelyben lakik, ennél jóval szélesebb. És a nemrégiben felállított gázlámpák fényeit sem látja. - Hol vagyunk? - suttogta kissé megrémülve. Leo nem felelt. Felállt, felhajtotta a csapóajtót a tetőn, és erélyes hangon kérdőre vonta a kocsist: - Hova az ördögbe hozott minket? - Ne haragudjék, uram - morogta a bakon ülő, arcát sáljába rejtő férfi. Eltévedtem ebben a fene nagy ködben. Az ember az orráig sem lát. De egyet se féljen, nem esik bántódásuk. - Azonnal forduljon vissza! - Amint az emelkedő tetejére érünk, uram - fogadkozott a kocsis. - Itt nincs elég hely.
- Igyekezzen! - Az earl hangjában nyoma sem volt félelemnek, inkább bosszúsnak tűnt. Beatrice homlokráncolva figyelte, ahogy Leo leereszti a csapóajtót és visszazökken mellé az ülésre. A férfi mutatóujját a nő ajkára szorítva csendre intette. Aztán olyan közel hajolt, hogy szája csaknem súrolta Beatrice fülét. - Tegye, amit mondok! Ne akadékoskodjon, ne kérdezősködjön. Megértett? Beatrice engedelmesen bólintott. Leo bátorítón megszorította a nő kesztyűs kezét. - Kinyitom az ajtót és kiugrom. Ön azonnal utánam ugrik, mielőtt a kocsis felfedezhetné, mire készülünk. - Leo... - Azonnal! Ne féljen, elkapom. Ezernyi kérdés cikázott át Beatrice agyán. Majd később, intette magát nyugalomra. Felmarkolta a szoknyáját, a térde fölé húzta, hogy ne akadályozza a mozgásban. Az earl keze már az ajtógombon volt. Aztán olyan gyors egymásutánban követték egymást az események, hogy a nőnek gondolkodni sem maradt ideje. Leo egy szemvillanás alatt kint termett a kocsiból. Beatrice mély levegőt vett és utánavetette magát. Ám a gondos előkészületek ellenére megtörtént a baj: köpenye beleakadt az ajtógombba. Ahelyett, hogy a járdára érkezett volna, magával rántotta a mozgásba lendülő hintó. Beatrice elvesztette az egyensúlyát. Ijesztő közelségbe kerültek az utcakövek. A nő maga elé kapta a kezét, hogy az esés erejét fékezze. De Leo résen volt. A karjánál fogva elkapta a nőt, mielőtt az a kövezetre zuhant volna. Még annyi időt sem hagyott neki, hogy megkönnyebbülten fellélegezzen, máris behúzta magával egy sötét sikátort Pillanatok alatt elnyelte őket a gomolygó köd. Batrice lélekszakadva rohant a férfi mellett. Hátuk mögül a kocsis dühös kiáltása harsant: - A jó életbe! Ezek megszöknek! Lövés dördült. Beatrice hallotta, amint a golyó, tőlük nem is messze, az egyik ház falába csapódik. Aztán ismét a kocsis hangja ért el hozzájuk: - Kárt ne tégy már bennük! Élve kell leszállítanunk őket! Leo befordult a sarkon. Beatrice kifulladva, botladozva követte. - Kik ezek? - kérdezte, bár oldalába hasított a fájdalom. - Rablók? - Nem - tájékoztatta az earl. - Ha nem tévedek, valaki el akart raboltatni minket.
Tizedik fejezet „Nem mert hátranézni. Rohant előre, mindig csak előre. Talán egyenesen a vesztébe.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 10. fejezetből) Leo csak akkor lassított az iramon, amikor a sokadik háztömb után bekanyarodtak egy eddiginél kevésbé vészjósló utcácskába, ahol egymás érték az apró boltok. Innen lépésben folytatták útjukat. Beatrice légszomjjal küszködött, de nem panaszkodott. A férfi ezen már meg sem lepődött. Mrs. Poole számtalanszor bizonyítékát adta, hogy nem róla mintázták meg a gyámolításra szoruló, gyenge nő szobrát. A tejfehér ködön át-átragyogott a hold ezüstös, kísérteties fénye, de csupán néhány lépésnyire világította meg előttük az utat. Éjfélre járhatott. Teremtett lélek nem járt az utcán, zaj se hallott, mintha a vattaszerű homály a legkisebb neszt is elnyelte volná` Aztán egy ivó sárgás ablakszeme villant elébük. - Hogy. érzi magát? - kérdezte a férfi. - Köszönöm. - Beatrice arcára volt írva, volt már jobban is. - Komolyan gondolja, hogy el akartak rabolni bennünket? - Minden emellett szól. Jól szervezett rajtaütés volt. A bakon sem az a kocsis ült, aki a színházba vitt minket. - Hála istennek, hogy Winifred néni és Arabella kimaradt ebből a szörnyűségből. - Talán csak kettőnkre fájt a foguk. Lehetséges, hogy a gazemberek már régóta szemmel tartanak bennünket. Amikor kijöttünk a színházból, láthatták, hogy a rokonai Hazelthorpe-ék hintajába szállnak be. Megragadták a kínálkozó alkalmat. - De miért akarna bárki is elrabolni minket? Leo a nőre pillantott. Figyelemre méltó fehérnép. Hisztériának nyoma sincs a hangjában. De azért védelmezőn magához karolta. - Nem lennék meglepve, ha kiderülne, a történtek összefüggésbe hozhatók a nyomozásunkkal. - Féltem, hogy ezt fogja mondani. - Beatrice a fejére húzta köpenye kámzsáját.,- Már bánom, hogy nem tettem be a pisztolyom a retikülömbe. Mostantól egy lépést sem teszek nélküle. - Ne hibáztassa magát - rándult meg keserűen a férfi szája. - Színházba készülő hölgyeknek ritkán van rá gondjuk, hogy magukhoz vegyék a fegyverüket is. - Kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott egy nagyobbacska revolvert. - Sajnos én már meztelennek érzem magam, ha nincs velem. Beatrice a pisztolyra sandított. - Irigylem az előrelátását. - Én inkább a szokás hatalmának nevezném. - Így jár az, aki túl sok időt tölt útonállók lefülelésével. - Sokra mentem vele ma este is. Nem sok értelme lett volna használnom. Ha jól sejtem, a kocsisnak és a társának is volt fegyvere. - Csoda, hogy még élünk. - Beatrice megborzongott. - Tudja, hol vagyunk? - A Cunning Lane-en.
A nő bizalmatlanul nézegette a sötét kirakatokat. - Még sosem jártam itt. - Én igen. Épp tegnap tettem tiszteletemet Sibsonnál. Itt van a régiségboltja, ebben az utcában. Sajátságos, hogy az emberrablók erre a környékre hoztak minket. - Ez a Mr. Sibson nem a boltja fölött lakik véletlenül? Esetleg segítséget kérhetnénk tőle. - A helyzetünket tekintve, nem biztos, hogy bölcsen tennénk. - Gondolja, hogy Sibson valamiképp belekeveredett az ügybe? - nézett kérdőn a férfira Beatrice. - Egyelőre nem tudom, mit higgyek. De nem szeretnék felesleges kockázatot vállalni. - Leo hátralesett a válla felett. - Fognunk kéne egy kocsit, bár igen kicsi az esélye, hogy egy is jár errefelé ilyen késői órán. Készüljön fel, lehet, hogy hosszasan gyalogolnunk kell. - Semmit sem szeretnék kevésbé, mint megint bérelt hintóba szállni vallotta meg Beatrice. Leo még mondott volna valamit, ám ekkor hangok úsztak feléjük a ködön át. - Az ördögbe! - A nyomunkban vannak? - Attól tartok. - A férfi megállt, majd behúzta a nőt egy kapualjba. - Egy szót se! Leo lenyomta kilincset. De a kaput belülről gondosan beakasztották. A zárat leverni túl nagy zajjal járt volna. S mert jobb rejtekhely nem akadt, Beatrice-t a legsötétebb sarokba taszigálta, majd eléje állt, hogy szükség esetén a testével védelmezze. Arccal az utca felé, jobb kezében a fegyvert szorongatva várt. A pisztolyokról köztudott, hogy félrehordanak, még kis távolságon is. Ha úgy adódik, hogy lőnie kell, nem tévesztheti el a célpontot. Nem lesz ideje újratölteni. A köd hátborzongató, mindent beborító folyóként hömpölygött a Cunning Lane-en. Csizmatalpak döndültek valahol, a léptek egyre közeledtek. Leo érezte, hogy Beatrice megreszket mögötte. De a nő száját egy árva hang sem hagyta el. A ködpamacsokból egyszerre egy férfi alakja bontakozott ki. A kocsisok jellegzetes köpenyét és kalapját viselte. Alig három lépésnyire a kapualjban lapulóktól megállt. - Hová a pokolba tűnhettek? - dörmögte mérgesen. - A te hibád, hogy megszöktek - sziszegte dühösen egy másik férfihang. - Márpedig ha hajnalig nem érünk velük a megbeszélt helyre, búcsút mondhatunk a pénznek is. - Álmomban se gondoltam volna, hogy kiugranak a kocsiból! Miért? Te talán kinézted belőlük, hogy olyan fürgék, mint a nyulak?! - Mégis meglógtak. Most aztán bottal üthetjük a nyomukat. - A fene se gondolta, hogy a fickó ennyire észnél van - mentegetőzött a kocsis. - Azt hittem, annyira be akar jutni a hölgyike szoknyája alá, hogy fel sem tűnik neki, nem arra megyek, amerre kérte. - Most már mindegy, mit gondoltál és mit nem. Ugrott a pénz, ha nem találjuk meg őket.
- Meglesznek, ne félj. Errefelé feltűnést kelt egy efféle párocska. Őnagysága biztosan kitikkadt vagy hisztérikus rohamot kapott mostanra. - Ebben az átkozott ködben nehéz lesz észrevenni őket. - Nyugalom, ember, úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet. A legtöbb kis utca zsákutca. Előbb-utóbb csapdába esnek. - Ketten akkor is kevesen vagyunk, hogy átkutassunk minden sikátort jegyezte meg elkeseredetten a másik. - Jó cimboráim laknak errefelé - nyugtatta meg a kocsis. - Ide a rozsdás bökőt, hogy most a Kapatos Kandúrban vannak. Egy kis pénzmagért cserébe segítenek a keresésben. A legnagyobb egyetértésben indultak el a kocsma irányába. Aztán az aggodalmaskodó ismét megszólalt: - Te, Jack! - Na? - Szerinted igaz, amit erről a fickóról mondanak? Hogy képes vérfarkassá változni? - Jaj, hagyjál már ezzel a dajkamesével! És ne is nagyon beszélj erről másoknak, mert még nagyobb tökfejnek néznek, mint amekkora vagy. Pár perccel később nyílt a Kapatos Kandúr ajtaja, hangos beszélgetés, nevetgélés zsivaja szűrődött ki az utcára. Amikor újra elcsendesedett minden, Leo a karjánál fogva kezdte maga után vonszolni a nőt. Beatrice-nak bőven lett volna mit kérdeznie, de inkább hallgatott. Amint elsiettek Sibson régiségkereskedésének cégére alatt, az earl megtorpant. - Valami baj van? - tudakolta suttogva Beatrice. - Jut eszembe: nekünk is van egy barátunk errefelé. - Mintha azt mondta volna, hogy Mr. Sibsonban nem bízhatunk. - Nem is rá gondoltam. Szorosan markolva a nő kezét, Leo átvágott az utcán. Az egyik kapualjban megmozdult valami. Egy aprócska lámpás fénye toldozottfoldozott köpenyt világított meg. - Van ott valaki! - mondta rémülten Beatrice. - Reméltem is, hogy itt találjuk - sietett egyenesen a kapualj felé a férfi. - Clarinda, maga az? - Nocsak, nocsak - lépett eléjük a homályból Clarinda. Lámpását magasabbra emelte. - Szép jó estét, mylord. De ki ez az elegáns dáma? - A hölgyet Mrs. Poole-nak hívják. Néhány akasztófáravaló megpróbált elrabolni minket az imént, és még mindig kutatnak utánunk. Búvóhelyre lenne szükségünk, amíg a gazemberek el nem takarodnak a környékről. Meghúzhatnánk magunkat a szobájában, Clarinda? Természetesen nem ingyen kérem. Az utcalány tetőtől talpig végigmérte Beatrice-t. - Ahogy a barátnőjét elnézem, jól megszaladt neki. Drága ruhákra telik, saját szobára meg nem? - A lakásom a város másik részén van - vetette közbe Beatrice, mielőtt Leo magyarázattal szolgálhatott volna. - Nézze, nagysád, ez itt az én placcom - oktatta kemény hangon Clarinda. - Már vagy három éve dolgozok ebben az utcában. Ne is akarja ide áttenni a helyét, mert magának itt nem terem babér, annyit mondhatok. A kocsmából mindenki hozzám jár
- Tessék? - hüledezett Beatrice. Leo úgy döntött, ideje felvilágosítani Clarindát, hogy Beatrice nem a vetélytársnője. - Mrs. Poole és én csupán ismerősök vagyunk. A hölgy nem azzal foglalkozik, amivel maga, és én nem a kuncsaftja vagyok. - Az mindjárt más. - A lány hangja azonnal barátságosabbá vált. - Akkor menjenek fel nyugodtan. Ma este úgy sincs forgalom. Végre korán ágyba bújhatok. De előtte még benézek Tomhoz. Eszek egy kis pástétomot, megiszok egy pofa sört. - Az elrablóink is éppen a kocsmában vannak. - Leo pénzt húzott elő a zsebéből, és Clarinda markába nyomta. - Segítséget akarnak kérni a kutatáshoz. A múltkori megállapodásunk továbbra is él. De nem lennék hálátlan, ha nyitva tartaná a fülét, amíg vacsorázik. - Rendben. - A lány ujjai a bankjegyekre fonódtak. - Majd szólok, ha már tiszta a levegő. Leo kivette a kezéből a lámpást. - Hármat kopogjon. - Úgy lesz, uram. - A bankjegyek eltűntek a kopottas ingvállban. Menjenek csak. A második ajtó jobbra az emeleten. Maradjanak, ameddig tetszik. - Köszönjük, Clarinda. - Leo Beatrice-ba karolt, és a lépcső felé indult. De már az első fokon megállt. - Ha már a múltkori megállapodásunknál tartunk... Jártak ismeretlenek Sibson boltjában? - Nem, uram - rázta a fejét a lány. - Csak a régi vevői, no és a barátja, dr. Cox. Leo érezte, hogy Beatrice megmerevedik. Megszorította a karját, hogy csendre intse. - Cox doktor Sibson barátja? - kérdezte. - Évek óta kezeli már a Férfierény Elixírjével. - Clarinda utálkozva felhorkant. - Köztünk legyen mondva, nem sokat ért el vele. Nem állhatott be javulás, mert Sibson a mai napig nem kopogtatott be hozzám. Persze lehet, hogy sajnálja ilyesmire kidobni a pénzét. - Értem. - Leo elindult fölfelé a lépcsőn, magával húzva Beatrice-t is. Odafönn várunk magára. Clarinda fejére húzta köpenye kapucniját, és elsietett az ivó irányába. Beatrice egy szót sem szólt, amíg az első lépcsőfordulóba nem értek. Akkor a férfira pillantott. - Ezek szerint a doktor jól ismeri Mr. Sibsont. - Nincs ebben semmi meglepő. - Leo nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni. - A Moss Lane itt van a szomszédban. Miért ne ismerhetnék egymást? Főleg, hogy Sibson igénybe vette az orvos szolgálatait. - Hmm. Felértek az emeletre. - Holnap is ráérünk ezen törni a fejünket. Pillanatnyilag kisebb gondunk is nagyobb ennél - szögezte le az earl. Mielőtt benyitott volna a szobába, körülkémlelt. A folyosó végén újabb lépcsősort vett észre. Az vagy fel a tetőre, vagy a le sikátorba vezet. Ha úgy hozná a szükség, hogy menekülniük kell, ott egérutat nyerhetnek. Be kell érnie ennyivel, aprólékosabb menekülési terv kidolgozására nincs idő.
Elfordította a gombot, és belökte az ajtót. A lámpást magasra emelve körbevilágított a szobában. Ahhoz képest, hogy egy utcalány mondhatta magáénak, az aprócska helyiség meglepően tiszta és rendes volt. A berendezést mindösszesen egy ágy, mosdóállvány és egy viharvert faláda alkotta. Az utóbbi nyilvánvalóan az asztal szerepét töltötte be. A sarokban álló kályhában nem égett a tűz, meglehetősen hideg volt odabent. - Sajnos nem gyújthatunk be, és a lámpást is el kell oltanom. - Leo már tette is, amit mondott. - Még felkeltjük valakinek a figyelmét, ha fény szűrődik ki az ablakon. Főként, hogy Clarinda is a kocsmában van. - Igen, értem. - Beatrice megköszörülte a torkát. - Tudom, hogy nem tartozik rám, Leo, de megkérdezhetem, honnan ismeri ezt a lányt? A férfi a ládára rakta a lámpást. - Tegnap találkoztam vele, amikor Sibsonnál jártam. Megegyeztünk, hogy szemmel tartja a régiségboltot és jelenti, ha új vevő bukkanna fel. - Mitől olyan érdekes az az üzlet? - Sibsonnak remek kapcsolatai vannak más kereskedőkkel, sőt orgazdákkal is. Az elsők között tudná meg, ha a gyűrűket valaki eladásra kínálná. Sokan az ilyen típusú információkért keresik fel. Beatrice karcsú sziluettje kirajzolódott az ablak előtt. - Vagyis... - firtatta - a kapcsolatuk nem személyes jellegű? - Sibsonnal? Most mondtam, hogy... - Nem, nem. Clarindával. Leo is az ablakhoz ment, megállt a nő mellett, és lenézett az utcára. Tökéletes rálátás nyílt a Kapatos Kandúrra. Néha még a fel-felcsapó durva röhögést, részeg kiáltozást is hallani lehetett. - Személyes jellegű? - ismételte szórakozottan. - Mit ért azon, hogy személyes jellegű? Ó, csak nem? Beatrice úgy tett, mint aki az utca látképének szemlélésébe merül. - Készséggel elismerem, hogy semmi közörv hozzá. Leo a szeme sarkából a nő büszke arcélére lesett. Eddig nem is vette észre, hogy a nagy rohanásban jó néhány hajtű kiesett Beatrice hajából, és a kiszabadult fürtök lágyan táncolnak a válla körül. Mélyen beszívta a nő testének illatát. Elemi erővel tört rá a vágy. Minden önunalmára szükség volt, hogy megálljt tudjon parancsolni magának. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas. - Egyetértek - morogta kissé gorombán. - Mindamellett a válaszom: nem. A Clarindával való kapcsolatom nem személyes jellegű. Beatrice hallgatott egy sort. Aztán egyszerűen csak annyit mondott: - Örülök. Leo lelki szemei előtt felrémlett a jelenet, amint a nő készségesen viszonozza a csókjait a hintóban. Őrült erővel markolta az ablakpárkányt. Azon sem csodálkozott volna, ha a fa pozdorjává törik a keze között. Tekintetét a ködbe burkolózó utcára szegezte. Csend ereszkedett a szobára. Néhány perccel később kivágódott a kocsma ajtaja. Kiáltás harsant. A szürke, nyúlós párában lámpások imbolygó fénye villant. Leo számolni kezdett: egy, kettő, három, négy. A fénykörök szétváltak, majd különböző irányokban eltűntek a Cunning Lane-t beborító vastag ködben.
Mindegyik távolodott Clarinda szobájától. Az earl megkönnyebbülten felsóhajtott. - Kezdetét vette a kutatás. Egyelőre biztonságban vagyunk. - Megbízhatunk Clarindában? - Igen. Csinos kis összeget csúsztattam a markába. Az elrablóinknak ennél többet kellene fizetniük neki, hogy eláruljon bennünket. Kétlem, hogy ez két ilyen ágrólszakadtnak módjában állna. - Úgy széledtek szét, ahogy a kutya veti magát a vad után - suttogta Beatrice. - Jó, hogy Kobold ezt nem hallotta. Szívére venné, hogy ezekhez az alávaló gazemberekhez hasonlítja. - Jogos lenne a felháborodása. Beatrice megreszketett. Leo átkarolta a vállát, és magához húzta. - Higgyen nekem, itt biztonságban vagyunk. Álmukban sem jutna eszükbe, hogy behúzódtunk valahová. Azt hiszik, még mindig odakint kóborlunk az utcán. - Remélem. Ismét hosszasan hallgattak. Odalenn az utolsó lámpás fényét is elnyelte a köd. - Maradnunk kell még egy darabig - mondta Leo. - Mikor mehetünk el? - Ha már felhagytak a kereséssel. Ha most elindulunk, lehet hogy egyenesen a karjukba száladunk. - Órákig eltarthat - vélte Beatrice. - Dehogy. Az ilyen jófélékben nem sok a kitartás. Meglátja, a kocsis meg a cimborái is hamarosan visszatérnek, aztán elborongnak a poharuk felett, amiért nem sikerült megtalálniuk bennünket. - A próféta szóljon önből. - A nő összedörzsölgette kesztyűs kezét. - Hát akkor helyezzük kényelembe magunkat, már amennyire lehet. Hosszú éjszakának nézünk elébe. - Pihenjen le. Én majd őrködöm. Beatrice bizalmatlanul méregette Clarinda keskeny ágyacskáját. - Nem, köszönöm, inkább nem. Leo vállat vont. - Némely fogadók sem kínálnak rendesebb fekhelyet. - Nem a tisztasága zavar. De Clarinda... ugye... arra használja, amire. Cseppet sem vagyok álmos. Majd én itt maradok az ablaknál. Ön lefekhet, ha gondolja. - Nem vagyok fáradt. - Jó. - A nő lepillantott a kocsmára. - Akkor őrködjünk kettesben. Leo az ablakpárkányra dőlve fürkészte az elnéptelenedett utcát. Hallgattak. - Beatrice? - Igen? - Ami a hintóban történteket illeti... - Szót se vesztegessünk rá, mylord - vágott közbe idegesen a nő. Tudomásul vettem. - Mit? - Ami történt. Nem kívánom megvitatni. - Márpedig - fordult felé hirtelen a férfi - kénytelen lesz. Nyomós okom van azt hinni, hogy a közeljövőben is előfordulhat ilyesmi.
Vágni lehetett a csöndet. - Miről beszél? - nyögte Beatrice, amikor végre a hangjára talált. - Asszonyom, igen rosszul áll önnek a naiv, ártatlan kislány szerepe! tört ki ingerülten Leo. - Hajlandó lenne felnőtthöz méltón megvitatni a dolgot? - Még önnek áll feljebb?! - pördült felé váratlanul a nő. - Azt érteném, ha én kérném ki magamnak, amit velem művelt. Egyik pillanatban csókol, a másikban úgy ellök magától, hogy csak úgy nyekkenek. Gondolom, időközben kitalálta már, milyen kifogásokat hozzon fel a mentségére. - Kifogásokat? - hebegte leesett állal Leo. - Mondja, drágám, önnek fel sem tűnt, hogy azért nem végeztem be, amit elkezdtem, mert megpróbáltak elrabolni minket? - Rendben. Ezt elfogadom magyarázatul. - Lekötelez. - A férfi a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. - És ami tegnap délután történt? Azért csókolt meg, hogy megleshesse a férfit, aki követett bennünket a Makulátlan Madámmal való találkozásra. Ne is tagadja! - Eszemben sincs. - Felháborítónak tartom, hogy rendszert merészel csinálni abból, hogy magához ölel, aztán meg eltaszít. Leo közelebb lépett. - És az első csókunk a könyvtárban? Ha jól emlékszem, annak ön vetett véget. Beatrice büszkén kihúzta magát. - Az nem számít. - Ugyan miért nem? - Mert ön nem volt beszámítható állapotban. Még nem tért magához a sebesülés okozta megrázkódtatásból, ráadásul nyakalta a brandyt. - A fájdalom távolról sem volt elviselhetetlen, és a brandyt is mértékkel fogyasztottam. - Mindkettőnkhöz méltatlan a viselkedése. A jövőben nem is tűrök efféle megnyilvánulásokat. Leo nem hitt a fülének, döbbenetében szóhoz sem jutott. - Becsületesebb lenne, ha elismerné, hogy én csak lelohasztani tudom a vágyát - lovallta bele magát a témába Beatrice. - Ezzel napirendre térhetnénk a dolog fölött. Az őszintesége, jóllehet fájna, semmiben nem befolyásolná üzleti kapcsolatunkat. Az earl megragadta a nő vállát, és maga felé fordította. - Leo? - Még hogy lelohasztja a vágyam, Mrs. Poole? Sokkal inkább az őrületbe kerget! - Meglazította a nyakkendőjét. Azután szorosan magához ölelte Beatrice-t, és szenvedélyesen megcsókolta. A vér valósággal nyargalt az ereiben. A nőt a falhoz nyomta, köpenyét leoldotta. Parázsló tekintete végigsimított a mély dekoltázson. Vágytól reszkető kézzel bogozgatta ki a ruhaderekat, tenyere magától talált utat az egyik bársonyos halomra. Ujjai előbb a selymes bőrt becézgették, aztán körbecirógatták a mellbimbót. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek: lehajolt, csókjaival árasztotta el, majd nyelvével is körbesimogatta az ágaskodó mellbimbót.
Beatrice egész testében reszketett. Lábából minden erő kiszaladt. Ha nincs ott mögötte a fal, minden bizonnyal térdre esik. Beleborzongott, amint Leo végigsimított a hátán. Maga sem tudta volna megmondani, mikor kezdte el kigombolni a férfi ingét. - Éjjel-nappal kísért az a kép, ahogy ott áll a könyvtárban, ing nélkül suttogta. - Másra sem tudok gondolni, mint az érintésére a meztelen bőrömön. Újra és újra érezni akarom. A nő keze keresztül-kasul bejárta az izmos mellkast, majd gyönyört sejtető lassúsággal a nadrágderék felé vándorolt. - Hisz ez óriási - pihegte Beatrice, amint ujjai elakadtak egy forrón lüktető valamiben. Leo leoldotta a nadrágját. A kínok leggyönyörűbbikét állta ki, amikor a nő gyengéden simogatni kezdte meredező férfiasságát. - Csodálatos - suttogta megbűvölten Beatrice. Tenyerébe vette és finoman markába szorította a felgerjedt hímtagot. - Könyörgök, hagyja abba - nyögött fel Leo. - Különben nem állok jót magamért. - Nem is kell, mylord. Hihetetlen élményhez juttatott. - A nő, mintegy jutalmazásképp, apró csókokat lehelt a nyakára és a vállára. Kissé csodálkozva megjegyezte: - Nem tudtam, hogy ilyesmi brandy és serkentők nélkül is előállhat. - Brandy és serkentők? - kapta fel megütközve a fejét Leo. - A férjének brandyre és serkentőkre volt szüksége? - Azt mondta, ezek feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy férji kötelességeinek eleget tudjon tenni. Nem szeretett engem. De örököst akart. És ezt az egyet nem tudtam megadni neki - Beatrice, drágám... - Hagyjuk, Leo. - Gyengéden megsimogatta a férfi haját. - Túlvagyok rajta. Csókoljon meg! - Én már attól is izgalomba jövök, ha önre gondolok - vallotta meg az earl. - Amióta csak ismerem, szerelmeskedni szeretnék önnel. Kiéhezve vetette magát a nő szájára, finoman megharapdálta a reszkető ajkakat. Lenyúlt, felhúzta a nő szoknyáját, és a dereka fölé gyűrte. Valósággal megrészegítette az illata. El akart veszni ebben az édes forróságban. Követelőzőn az ingerlően gömbölyű hátsóba markolt, másik kezét Beatrice térde alá csúsztatta, kissé felemelte a lábát. Csípőjét a nőéhez szorította, teljes súlyával nekidőlt. - Ó, Leo - suttogta a vágytól megittasulva Beatrice. Lábával átfogta a férfi derekát, aztán felhúzta a másik lábát is. Leo előtt szabaddá vált a gyönyörök útja. Kis idő múltán, még mindig a fal és Leo közé simulva, Beatrice megrezzent. - El kell mondanom valamit - szólt halkan. A férfi egyik kezével a nőt ölelte, a másikkal a falnak támaszkodott. Most nagyon óvatosan, finoman elhúzódott.
- Mondjad, kicsim. A levegő még a szenvedély fűszeres illatától volt terhes. De ebben a szobában nem először esik meg ilyesmi. Amint ezt végiggondolta, Leo szívverése kihagyott egy pillanatra. Úristen! Mit művelt? Ő lenne az a bárdolatlan vadember, aki Beatrice-t egy szajha otthonában teszi magáévá? Ő, aki az első együttlétüket felejthetetlenné akarta tenni a nő számára? Sikerült. Csakhogy Beatrice ezt sosem fogja megbocsátani. - Hazudtam - bökte ki nagy nehezen a nő. - Tessék? - Leo úgy érezte, menten megőrül. Hazugság volt minden csók, minden ölelés? A csalódottság vasmarokkal szorította bensejét. _.' - A házasságom... - Beatrice hangja elcsuklott. - Akármit is hisz a családom, a házasságom Justinnal sok minden volt, csak harmonikus és tökéletes nem. - Értem - mondta színtelen hangon a férfi. Lélekben dühös kifakadásra, szemrehányó megjegyzésekre számított, így beletelt némi időbe, amíg a szavak elhatoltak tudatáig. A megkönnyebbüléstől idióta vigyorba szaladt a szája. - Leo, min mulat? - csóválta a fejét rosszallón Beatrice. - Árulja el, mi olyan nevetséges? - Szabad legyen megjegyeznem, Mrs. Poole, néhai férje címeres ökör lehetett. - Ne beszéljen így róla, nem is ismerte. Justin képes volt szeretni. Ez volt élete tragédiája. Hogy túlságosan szenvedélyesen szeretett. - De nem önt. - Nem, nem engem. Mielőtt találkoztunk volna, már rabul ejtette a szívét valaki. Ám a lányt a családja hozzákényszerítette egy férfihoz, aki a nagyapja lehetett volna. Justin képtelen volt beletörődni. A nászéjszakánkon is a lány nevét kiáltotta. Aztán zokogásban tört ki. Hajnalig csitítgattam. - Beatrice elhallgatott. - Az érzései azután sem változtak, hogy férj és feleség lettünk. - Mondom: sültbolond volt. - Tőlem telhetően igyekeztem enyhíteni a gyötrelmein. És szebb halált érdemelt volna. - Önmagát hibáztatja azért, mert á férje rablótámadás áldozata lett? - Mindenkinek azt mondtam, hogy útonállók ölték meg - sóhajtotta a nő -, de ez sem igaz. - Miért? Hogyan halt meg? - A féltékeny férj lőtte le. Annak a lánynak a férje. - A nagypapa korú úriember? Beatrice bólintott - Meghúzta a ravaszt, aztán ő is holtan esett össze. Az orvos szerint megártott neki az izgalom, és a szíve felmondta a szolgálatot. Úgy intéztük a dolgot, hogy senki ne tudjon meg semmit. A lánynak, illetve akkor már dúsgazdag özvegynek nem állt érdekében, hogy kiderüljön az igazság. - Az útonállós mesét melyikük eszelte ki? - Én. Leo képtelen volt türtőztetni magát. Hangosan felkacagott. - Jól szórakozik? - vonta kérdőre bosszúsan a nő. - Igen. - A férfit feltartóztathatatlanul rázta a nevetés. - Illetve... dehogy!
- Leo! - Jó, jó - törölgette a könnyeit az earl. – Mesélek valamit, amit már ön is mulatságosnak fog találni. - Hallgatom. - Vallomással tartozom. - Megpuszilta a nő orra hegyét. - Az én tökéletesnek tartott házasságom is maga volt a pokol. - Hogyhogy? - meresztette értetlenül a szemét Beatrice. - Azt mondta, a felesége földre szállt angyal volt. - Igen. De el tudja képzelni, milyen nehéz együtt élni valakivel, aki a feje búbjától a körme hegyéig maga a tökély? Törékeny, sérülékeny, mint a legfinomabb porcelán. Elég volt egyetlen rosszul megválasztott szó, és az én angyali asszonykám könnyekben tört ki. - Ó! - Tetézte a bajt, hogy fizikailag is vonzódtam hozzá. A házaséletnek ezt a részét mocskosnak, megalázónak, szégyenteljesnek érezte. Minél jobban igyekeztem a kedvére tenni, annál elutasítóbb lett. De tudta, mit diktál a kötelesség. - Fiúkat szült önnek. - Ezért örök hálával tartozom neki. De hogy bűntudatot ébresztett bennem, valahányszor felkerestem a hálószobájában, sosem bocsátom meg. - Ne is folytassa, Leo - tapasztotta egyik ujját a férfi szájára Beatrice. Jobban átérzem, milyen szörnyű lehetett, semmint hinné. Leo megfogta a nő kezét, és minden ujjára csókot nyomott. - Néhai feleségem nem élte volna túl a megrázkódtatást, hogy egy utcalány szobájában, a falhoz szorítva kell szeretkeznie velem. - Isten az égben! Mi pedig éppen ezt tettük! - Beatrice ellépett a férfi mellől, és sietős mozdulatokkal rendezgetni kezdte a ruháját. - Azt azért el kell ismernem, mylord, az életem sokkal eseménydúsabb, amióta megismertem önt. Leo bánatosan nézte, ahogy a bársonyos keblek eltűnnek az ingvállban. Aztán elvigyorodott. - Milyen érdekes, Beatrice - jelentette be fülig érő szájjal. - Én is pontosan ezt a megállapítást tettem önnel kapcsolatban.
Tizenegyedik fejezet „Egyszerre elébe toppant a rém, szája hangtalan sikolyra nyílt. De már nem volt visszaút.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 11. fejezetből) Negyedóra telhetett el, amikor felhangzott az ajtón a megbeszélt kopogás. Beatrice-t nem érte váratlanul. Pár perccel korábban Leóval együtt az ablakból nézte, amint a keresésből eredménytelenül megtérők egymás után belépnek a kocsmába. Az earl pisztollyal a kezében ment ajtót nyitni. Beatrice még mindig gyűrött ruháját igazgatta. Úgy érezte magát, mint akin tornádó söpört végig. Félelmei szerint pontosan így is nézett ki. Arca hevült, frizurája leginkább szénaboglyához hasonlított. Leót ellenben most is mintha skatulyából húzták volna ki. Ruháján egyetlen gyűrődés sem látszott. Hol itt az igazság?, füstölgött magában a nő. - Phű! - fintorodott el Clarinda, amint belépett. - Azt hittem, kiszellőztettem az utolsó vendégem után. Elnézést, ha elfelejtettem. Miért nem nyitottak ablakot? Ohó! - Tekintete megakadt Beatrice kissé csapzott ruházatán. - Látom, kellemesen telt az idő, amíg odavoltam. Leo Beatrice elé lépett, hogy eltakarja Clarinda csúfondáros pillantásai elől. - Mit tudott meg? -Kíváncsian várjuk a híreit. - Beatrice nem kért a védelmezésből. Kilépett a férfi mögül, és a lányra mosolygott. - Hallottam egy s mást. - Clarinda ledobta a köpenyét, az ágy szélére huppant, lerúgta a cipőjét és masszírozni kezdte vastag harisnyába bújtatott lábát. - Ma estére befejezték a keresést. Gines Jack cimborái megunták, hogy odakinn kószáljanak a ködben. Agyonfagytak a hidegben, úgyhogy visszajöttek a kocsmába melegedni. - Gines Jack? - kérdezte Leo. - A kocsis, aki el akarta rabolni magukat. A társát Nyúlfogú Nednek hívják. Ez a Ned nem nagyon állt sorba, amikor az észt osztogatták. Hisz értik. - Clarinda megkocogtatta a halántékát. - Legalábbis Gines Jack ezt mondja. - Ők is visszatértek a Kapatos Kandúrba? - Jack igen. De Nedet elküldte a kocsiért. Valamelyik szomszédos utcában hagyták. De nem hiszem, hogy megtalálja. - kuncogott a lány. Mifelénk egy szemvillanás alatt eltűnik minden, ami mozdítható. Sebaj! Gines Jack majd lop magának másikat. Életrevaló ember az! - Tudja, hol lakik? - kérdezte az earl. Beatrice mérges pillantást vetett a férfira, de nem szólt. Clarinda a vállát vonogatta. - Hogy aludni hol szokott, azt nem tudom. De hogy ma éjjel hol találja, azt megmondhatom. - A kocsmában - kockáztatta meg Leo. - Ott hát. Nem véletlenül hívják Ginesnek. Nem veti meg a jóféle itókát. - Értem. - Az earl újabb bankjegyeket halászott elő a zsebéből, és Clarindának adta őket. - Sokat segített. Mi most már mennénk.
- Ennyi pénzért - gyűrögette a bankókat a lány - egész éjszakára magáé lehetne a szoba. - Beatrice-ra sandított. - Mind a ketten maradhatnának. - Köszönjük, nem élünk a lehetőséggel - utasította vissza az ajánlatot Leo. - Már nem kell attól tartanunk, hogy a keresőkbe botlunk. Kigyalogolunk valamelyik forgalmasabb utcára, és fogunk egy kocsit. Clarinda kétkedve nézegette a párocskát. - Azt még csak elhiszem, hogy ha útjukba akad, maga könnyedén elbánik egy részeg fajankóval, uram. De a barátnője miatt még meggyűlhet a baja. Egy ilyen elegáns dáma szemet szúr ezen a környéken. Beatrice végignézett a ruháján. - Azt hiszem, igaza van. Nekem adná a köpenyét? Cserébe megtarthatja az enyémet. - Áll az alku. - Clarinda már nyújtotta is a sajátját. A csere csupán néhány másodpercet vett igénybe. Ahogy a viseltes ruhadarabot a nyaka köré kanyarította, Beatrice orrát megcsapta a belőle áradó kesernyés füst- és csípős kocsmaszag. Elfintorodott. - Most már jobb? - nézett aztán a lányra. Clarinda fel sem emelte a tekintetét. Oly szeretettel simogatta az ölében tartott, dúsan hímzett színházi köpenyt, mintha egy állatkölyköt babusgatott volna. - Megteszi. De az öltözék még nem minden. A maga helyében tartanám a számat. Ha beszélni hallják, egyből tudják, hogy nem idevalósi. - Igyekszem csendben maradni - ígérte Beatrice. - Kacarásszon jó hangosan - okította tovább a lány. - Az urak szeretik azt hinni, hogy a nő jól érzi magát a társaságukban. - És ha nem érzem jól magam a kérdéses úr társaságában? - firtatta Beatrice, ügyet sem véve Leo türelmetlen pillantásáról. - Akkor is nevetgéljen. - Clarinda sajnálkozva széttárta a kezét. - Az üzlet az üzlet. Beatrice a lány elé lépett. - Ha netalántán úgy döntene, hogy felhagy a mostani mesterségével, kopogtasson be bátran madame D'Arbois szalonjának hátsó ajtaján. - Nem ezt a helyet hívják Tanodának? Ahol franciára tanítják a lányokat, és varrónő meg szobalány lehet belőlük? Hallottam már róla. Az egyik barátnőm is odajárt. Most egy rangos családnál szolgál. De az ilyesmit nem nekem találták ki. Más terveim vannak. - Miféle tervei? Leo a nőbe karolt. - Beatrice, mennünk kell! - Ha már így rákérdezett... - kezdett bele lelkesen kedvenc témájába Clarinda. - Nem sokáig álldogálok én már az utcán. Ha összegyűlik a pénz, megveszem a Kapatos Kandúrt. Onnantól fogva egy férfinak se teszem szét a lábam. Beatrice szívverése felgyorsult. Elképzelni nem tudta, mennyit érhet egy kocsma, de úgy gondolta, egy lány, aki az utcán keresi a kenyerét, aligha gyűjthet össze annyi pénzt, hogy egy jól menő ivót megvegyen. - Kisebb vagyonba kerülhet - mondta óvatosan. - Beatrice! - szólt vissza az ajtóból az earl. - Induljunk!
- Öreg Tom vissza akar vonulni - magyarázta Clarinda. - Azt ígérte, kedvezményt ad. - Ma este megmentette az életünket - szorította meg a lány kezét Beatrice. - Őlordsága és én is végtelenül hálásak vagyunk. Vagy tévednék, mylord? - Nem téved, Beatrice. - Leo már a folyosón állt. - De már kifejeztem köszönetemet. A nő mélyen gondolataiba merülni látszott. Lucynak és neki módjában áll, hogy franciára taníttassa a lányokat, és a rosszul beszélt nyelv birtokában álláshoz juttassa őket jobb házaknál vagy ruhaszalonokban. De egy kocsma megvásárlására nincs elegendő pénzük. Ám ismert valakit, akit egy ilyen vétel nem rendítene meg anyagilag. Szeme sarkából Leóra sandított. - Őlordsága, hálája jeléül felajánlja - fogott mondókájába -, hogy megveszi magának a Kapatos Kandúrt. Erre már az earl is felfigyelt. Döbbenten fordult hátra. - Hogy mit csinálok?! - Miért tenne ilyet? - ráncolta a homlokát Clarinda. - Mert, mint mondtam, maga megmentette az életünket. Ez minden pénzt megér őlordságának - fejtegette Beatrice, és közben állta Leo kemény pillantását. - Igaz, mylord? - Hogyne - feszült meg a férfi állkapcsa. - Jelentkezzen a Wells Street 5ben, Clarinda. Az ügyvédeim majd mindent elrendeznek. A lány zavartan egyikükről a másikukra tekintgetett. - Csúnya vicc ez egy ilyen szegény lánnyal szemben, mint én vagyok. Beatrice bátorítón visszamosolygott rá az ajtóból. - Monkcrest earlje még sosem szegte meg adott szavát. Ezt ne feledje, Clarinda. A lány idegesen nyalogatta a száját szélét, aztán elhatározásra jutott. - Még valamit megtudtam a kocsmában - jelentette be. - Mit? - lépett vissza a folyosóról Leo. - Az a két fickó, akiket Gines Jack felfogadott a keresésre, folyvást azon értetlenkedett, hogyan tudtak maguk megszökni. De Nyúlfogú Ned megmagyarázta nekik. - Igazán? És mit mondott? - tudakolta Leo. Clarinda lehalkította a hangját. - Hogy maga bűvös erővel bír, uram. Varázsló, mágus, vagy efféle. Az earl elnyomott egy bosszús sóhajt. - Már megint ez az ostobaság! Jöjjön, Beatrice, ne időzzünk itt tovább! Azzal kisietett a lépcső irányába. A nő néhány másodpercig tétován állt. Ha jobban belegondol, Leo csakis varázslattal érhette el, hogy azt érezze az ölelésében, amit az imént érzett. Cinkos mosolyt küldött Clarinda felé. - Nyúlfogú Ned igazat szólt. Beatrice reszketett a kimerültségtől, mire: ágyba került. Pedig még csak hajnali fél négy volt. Winifred és Arabella még nem értek haza. Feje alá tette a karját, felbámult a mennyezetre, és elégedetten somolygott magában. Nem ugyanaz az asszony volt, mint aki aznap este
korábban színházba indult. Lehetséges, hogy néhány röpke óra alatt gyökeresen megváltozzon az élete? Az út hazafelé eseménytelenül telt. Három saroknyira a Cunning Lanetől sikerült elcsípniük egy bérkocsit, amelyről erősen ittas fiatalemberek kászálódtak le egy játékbarlang előtt. A kocsis mindentudó vigyora, foghegyről odavetett megjegyzései arról árulkodtak, azt hiszi, Beatrice egy a környék örömlányai közül, akinek sikerült módos kuncsaftot fognia. A nő határozottan elégedett volt az alakításával. És módfelett mulattatta, hogy Leót nem nyűgözi le a teljesítménye. Sőt. Mire beszálltak a kocsiba, igen morcos kedvében volt, és jól látható megkönnyebbülés ömlött el a vonásain, amikor végre magukra csukhatta az ajtót. Beatrice nem tudta megállni nevetés nélkül, szája elé kapott kézzel kuncogott. - Ne is tagadja, élvezi ezt a komédiát - morogta az earl. - Még sosem volt alkalmam kipróbálni a színészi képességeimet. És igen: szórakoztatónak találom. Leo szúrós szemmel méregette, aztán különös mosoly fénylett fel az arcán. - Még egy ilyen asszonyt nem hordott hátán a föld, Mrs. Poole. - Az hiszem, önben páromra találtam, mylord - csipkelődött Beatrice. - Merem remélni. Aztán már egy szót sem szólt. A ház előtt kisegítette a nőt a kocsiból, majd felkísérte a bejáratig. Kezet csókolt és szűkszavúan búcsúzott. - Délután felkeresem - mondta még, és visszaindult a kocsihoz. - Egy pillanat, uram! - szólt utána kissé csípős hangon Beatrice. - Igen? - nézett vissza a válla felett a férfi. - Nyugtasson meg, ugye, nem áll szándékában megkeresni ezt a Gines Jacket? Ugye, nem teszi kockára az életét? - Nem győzöm hangsúlyozni: esztelenül sosem viszem vásárra a bőrömet. - Leo biccentett, azzal beszállt a kocsiba. Úgy hazudik, mint a vízfolyás, állapította meg magában Beatrice. De akármire készül is a férfi, neki nem áll módjában megakadályozni. Őlordsága is ugyanolyan önfejű és ugyanúgy mindig a saját feje után megy, mint ő, Beatrice. Csak azért, hogy ő ne aggódjon, nem változtat a tervein. Beatrice csupán remélhette, hogy vigyáz magára. Amíg levetkőzött és hálóingbe bújt, az utcán elrobogó hintók zaját hallgatta. Mindegyre Leo ölelése járt az eszében. A férfi igazán kívánta őt. Ennek egyértelmű, félremagyarázhatatlan jelét adta. És benne, Beatriceban is a szenvedély olyan lángját gyújtotta, amelyről képzelni sem tudta eddig, hogy egyáltalán létezik. De nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítania a történteknek, intette magát. Aligha hihető, hogy Leóban is olyan, sosem feledhető nyomokat hagy ennek a szeretkezésnek az emléke, mint benne. Végtére is, a férfi nem tejfelesszájú suhanc, a testi szenvedély ezer formáját megtapasztalhatta már. Azért, mert Beatrice sosem élt még át hasonlót, balgaság lenne feltételezni, hogy őlordsága is most először bukott alá a gyönyör hullámaiban. Varázsló. Beatrice lassan az oldalára fordult, nyakáig felhúzta a takarót. Történt, ami történt. Egyet azonban nem engedhet meg magának: nem eshet abba
a tévedésbe, amelybe hősnői oly gyakran zuhannak. Nem szabad összetévesztenie a testi vágyat az igaz szerelemmel. Egy óra múltán Leo már egy sötét sikátor biztonságában várakozott. Amikor a bizonytalan léptek felhangzottak, remélte, az ő embere közeledik. Kezét Kobold fején nyugtatta, érezte, az állat minden izma megfeszül a figyelemtől. A kutya a fülét hegyezte. - Még nem - csitította Leo. Lámpását magasra tartó, dülöngélő alak körvonalai bontakozódtak ki a ködből. A lámpás fénykörén kívül félelmetes árnyak nyúltak. - Te átkozott! - dünnyögte maga elé részegen Gines Jack. - Hová lettél, te átokfajzat? A kocsim meg a lovaim is elvesztettem miattad. Hogy a szemed folyjon ki, te anyaszomorító! Válasz nem érkezett. Gines Jack egyedül volt. - Kobold, fogd! A kutya felhúzott ínnyel, de hangtalan, könnyed mozdulatokkal eltűnt mellőle, és a következő pillanatban lecövekelt a részeg előtt. A lámpás fénye megvilágította az állat busa fejét, hatalmas agyarait, sápadt aranyszínbe vonta dús bundáját. Nyakörvének szegecsei vészjóslóan megcsillantak. - Mi a fene ez? - A lámpás őrült himbálózásba kezdett, ahogy Jack ijedtében és részegségében a fal mellé botladozott. - Menj innen! - Hangja ordításba csapott át. - Takarodj előlem! Hagyj békén, nem hallod? Kobold moccanatlan állt, szemét a lámpásra függesztette. Torkából vad morgás tört elő. - Kegyelmes isten! - Jack a fal mellett araszolgatva igyekezett megkerülni a kutyát. - Honnan kerültél ide, te pokolfajzat? Kobold felmorrant, egyik mancsát előrébb rakta. - Ne! - ordította Jack. Leo kilépett a takarásból. - A helyedben minden mozdulatot jól megfontolnék, Jack fiam. Mostanában nem sok időm volt vadászni, a kutyámnak hiányzik a testmozgás. Egyet füttyentek, és átharapott torokkal hoz elém, akár egy ártatlan tapsifülest. - Maga az? - emelte meg kissé a lámpását Jack. - Maga? Hogy került ide? Az előbb még nem volt itt. Magam kutattam át ezt a sikátort. - De nem elég gondosan - csóválta helytelenítőn a fejét Leo. - Mondom, hogy nem volt itt! - Jack hangjából sütött a pánik. - Most itt vagyok. Érd be ennyivel. - Hívja vissza a kutyáját! - Majd. Ha választ kaptam egynémely kérdésemre. Felelj gyorsan és őszintén, Jack fiam, aztán mehetsz isten hírével. Gines Jack elhátrált volna, de Kobold figyelmeztető vakkantása megállásra késztette. - Isten az égben! Ez képes, és tényleg átharapja a torkomat. - Meg tudja tenni, de nem fogja. - Leo szünetet tartott. - Hacsak parancsot nem kap rá. - Beszéljünk, mint férfi a férfival - fogta könyörgőre a dolgot Gines Jack. - Amit tettem, pénzért tettem. Nincs énnekem magával semmi bajom. Könnyű munkának látszott, hát elvállaltam. - Kitől kaptad a megbízást?
- A nevét nem tudom. Csak üzent, hogy kapjam el magát, ha alkalom nyílik rá. Nem messze ide, az egyik utcába kellett volna hoznom. - Aztán? - Valaki magáért jött volna. Én pedig megkaptam volna a pénzemet. - És a hölgynek, aki velem volt, mi lett volna a sorsa? - Az utasítás szerint őt el kellett volna engednem. A megbízás csak magára szólt. De maguk ketten olyan szépen összemelegedtek a kocsiban, hogy gondoltam, könnyebb lesz a dolgom, ha őt is elviszem még egy darabon... - Szóval nem tudod, hogy néz ki a megbízód? - Az élő istenre esküszöm, sosem láttam. Higgyen nekem, uram. - Jack ideges pillantásokat vetett a kutyára. Hirtelen siránkozni kezdett. - Minden összeesküdött ellenem! Maguk megszöktek, úgyhogy egy fillért sem kapok. Ráadásul a fogatomat is ellopták - Dolgoztál már ennek az embernek máskor is? - Nem, soha - vágta rá Jack. Gyanúsan gyorsan. - Biztos? Kobold ínye a fogai fölé húzódott. Jack nagyokat pislogott, mérlegelte a helyzetet. - Hát... egyszer Az volt a dolgom, hogy kövessem magát és a hölgyet a parkba. Ott voltam, amikor találkoztak Makulátlan Madámmal. - A jelentésedet hogyan küldted el neki? - Sehogy. Illetve... ahogy az utasítást kaptam. Előttem termett egy gyerkőc, megmondta, mit kéne csinálnom. Később visszajött, én elmondtam neki, mit láttam. Ő meg elszaladt. - A pénzedet hogyan juttatta el hozzád? - A kocsiülésen találtam meg, aznap délután. - Jack vállat vont. Gondoltam, ez a fizetség a munkáért. - Van még valami mondanivalód? - Nem, uram, ez minden, amit tudok. Hinnie kell nekem! - Jack könyörgő tekintettel nézett fel Leóra. - Hívja vissza a kutyáját! Engedjen el! Esküszöm, azt is elfelejtem, hogy valaha láttuk egymást, és az sem érdekel, ha nem kapom meg a pénzem. Alighanem igazat mond, fontolgatta magában Leo. Gines Jack kizárólag a pénz miatt keveredett az ügybe. - Jól van, Jack, elmehetsz - mondta. - Ne félj, a kutyám nem bánt, a hajad szála sem görbül. De a saját, jól felfogott érdekedben kívánom, hogy többé ne merészeld keresztezni az utam. - Elmehetek? - Egy feltétellel. Ha megígéred, hogy soha, senkinek nem beszélsz arról, amit a parkban láttál. - Becsületszavam adom, uram. Már el is felejtettem, hogy arra jártam. - Menj! Jack arcára kiült a hitetlenkedés, riadt tekintetét hol Leóra, hol Koboldra kapta. - Ugye, nem tréfálni méltóztatik velem, uram? Ugye, nem küldi rám a kutyáját, amint hátat fordítok? - Nem esik bántódásod - nyugtatta meg az earl. - De ne feledd: addig bízhatsz a szavamban, amíg te is tartod magad az ígéretedhez. És ha hazudtál, jaj neked! Jack nagyokat nyelt, bólogatott, majd sarkon fordult és hanyatt-homlok rohanni kezdett.
Leo megvárta, amíg a lámpás pislákoló fénye belevész a ködbe. Halkan füttyentett. Kobold a gazdájához trappolt. Leo megvakargatta a kutya füle tövét. - Erre a mákvirágra sikerült alaposan ráijesztenem, kis kutyám. Annyi baj legyen! A Tébolyult Remeték eddig sem a finom társasági modorukról voltak híresek. Újabb kudarc. A múzeum új tulajdonosának keze ökölbe szorult, tekintete a gyertya lángjába mélyedt. Ez az újabb szerencsétlen fordulat még bosszantóbb, mint a baklövés, amely Glassonby halálát eredményezte. Ez a hátulütője, ha az ember kénytelen másokkal kiviteleztetni a terveit. Ráadásul az egész város másról sem beszél, mint hogy Monkcrestnek és a nőnek valamiféle varázslat révén sikerült kereket oldaniuk. Varázslat? Badarság. De mindig akadnak olyanok, akik hitelt adnak az efféle ostobaságoknak. Már az is elég baj, hogy Monkcrest érintve van az ügyben. A vízórából halkan koppanva hulltak alá a cseppek. Kifut az időből. A gyertya lángja hirtelen nagyot lobbanva magasabbra csapott: a pokol lángja. Az új tulajdonos mély levegőt vett, aztán még mélyebbet. Nem szabad pánikba esnie. Nyugalom, gondold át még egyszer az egészet! Kétségtelen előnyei is vannak, hogy Monkcrest bekapcsolódott a nyomozásba. Az, hogy Londonban mutatkozik, egyértelműen bizonyítja: a gyűrűk nyomában van. Ha valaki, ő képes megtalálni őket. Más oldalról kell megközelíteni a problémát. Néhány perc múlva szívverése normálisra váltott. A végén siker koronázza ténykedését. Túl sok időt és energiát fektetett az ügybe, semhogy mindent veszni hagyjon. Beatrice a Trull Múzeum bejáratára kiszegezett fatáblácskát silabizálta. A felirat megkopott betűi szerint az intézmény déli tizenkét órától délután ötig tart nyitva. Az idős portás sarkig tárta előtte a bejáratot. Szemlátomást nem volt ínyére, hogy látogató érkezett. - Mindjárt zárunk - közölte köszönés helyett. - Épp most olvastam, hogy tizenkettőtől ötig vannak nyitva. Még nincs négy óra. - Addig tartok nyitva, ameddig nekem tetszik. Egy perccel sem tovább. - Mr. Trull tud róla - emelintette meg a szemöldökét Beatrice -, hogy ilyen rugalmasan kezeli a munkaidőt? - Mr. Trull néhány hónapja balesetben elhunyt - tájékoztatta az öreg. - Ó! Valaki csak működteti a múzeumot. Neki sincs kifogása ellene, hogy maga akkor nyit és zár, amikor akar? - Az új tulajdonos még nem tette be ide a lábát - felelte érezhető tetszéssel a portás. - Hacsak akkor nem, amikor nem voltam szolgálatban. A bankárjaival küldi az instrukciókat. Gondolom, jobb dolga is van, mint egy poros múzeumra vigyázni.
- Értem. - Beatrice aprót vett elő a retiküljéből. - Válthatnék belépőt, ha meg nem sértem? - Csengőszóval fogom jelezni a zárórát. - Igyekszem észben tartani. Mielőtt a portás tovább akadékoskodhatott volna, Beatrice kikapta a kezéből a jegyet, és besietett az első útjába kerülő, rosszul megvilágított terembe. Vastag por lepte a tárlókat és a kiállított tárgyakat. Érdemes lenne szemügyre venni őket, futott át az agyán. De nem, erre most nem ér rá. Teremtett lelket nem látott sehol. Továbbsietett a következő terembe. Itt már félhomály uralkodott, nyoma sem volt látogatóknak. Az elegáns, fekete ruhás hölgy sem bukkant fel. Félreértett volna valamit? Makulátlan Madám üzenetével alig háromnegyed órája kopogtatott be a konyhaajtón a küldönc. Beatrice izgatottan, mégis vegyes érzelmekkel olvasta a levelet. Mrs. Poole! Sürgősen találkoznunk kell. Azzal kapcsolatban szeretnék mondani valamit, amiről a parkban is beszélgettünk. Javasolnám, olyan helyen találkozzunk, ahol egyikünk jelenléte sem kelt feltűnést. A Trull Múzeum, négy órakor, megfelelne? Híve: M. M. Winifred és Arabella teára voltak hivatalosak és már nem voltak otthon, amikor az üzenet megérkezett. Beatrice egész nap nem hallott Leo felől. Egy szó, mint száz: nem volt kivel megvitatnia, miként cselekedjék. Neki magának kellett eldöntenie, mit tegyen. Es döntött. Közölte Mrs. Cheslynnel: majdnem kiment a fejéből, hogy találkozót beszélt meg valakivel. Gondosan lefátyolozta magát, és rohant a múzeumba. Most pedig itt áll az üres teremben, és kétségek gyötrik, vajon helyesen döntött-e. Meddig várjon? Lehet, hogy Makulátlan Madám meggondolta magát és el sem jön. Vagy csak késik. Elhatározásra jutott: marad még negyed órát. Addig is körülnéz kicsit. Egyik tárlótól a másikig lépdelt. Egy szépen faragott markolatú tőr ragadta meg a figyelmét, közelebb hajolt. Ahogy ballagott tovább, feltűnt, hogy a terem legtávolabbi sarkában álló szekrénnyel valami nincs rendben. Furcsa szögben állt el a faltól, mintha elmozdították volna. Amint közelebb ért, már a falban tátongó lyukat is látta. Beatrice-on páni félelem lett úrrá. Alig tudta legyűrni magában a késztetést, hogy sarkon forduljon és sikoltozva kiszaladjon a múzeumból. Nyugalom, Beatrice. Lehet, hogy csak egy átjáró van ott, ami egy másik terembe vezet. - Van ott valaki? A szekrény mögül nyöszörgés hallatszott. - Uramisten! Makulátlan Madám, ön az?
Félelméről megfeledkezve megkerülte a szekrényt. Legnagyobb meglepetésére egy lépcsősor tetején találta magát. De olyan sűrű volt a sötétség, hogy a fokokat sem tudta kivenni. Odalent ismét fájdalmasan nyöszörgött valaki. Beatrice tettre készen kiemelte a gyertyát az egyik tartóból, és megindult lefelé. A lépcső aljában, odadobott rongybábuként, ismerősnek tűnő alak hevert. - Mr. Saltmarsh? - Beatrice megtorpant, de nem fordult vissza. Felemelte a hangját és remélte, hogy a segélykérés végigvisszhangzik az üres termeken. - Portás, jöjjön gyorsan! Valaki megsérült. Válaszra sem várva sietett tovább. A lépcső közepén járhatott, amikor különös zajra lett figyelmes. Mintha fém súrlódna kövön. Megpördült és még látta, hogy a szekrény visszacsúszik a helyére, elzárva a kijáratot. - Hé, várjon! - kiáltotta. - Ne csukja be! - Felrohant a lépcsőn. - Itt vagyunk! Semmi válasz. Letette a gyertyát, és teljes erejéből a szekrénynek feszült. Az nem mozdult. Beatrice dörömbölni kezdett. Aztán felhagyott a hiábavaló erőlködéssel. Akárki van is odafent, esze ágában sincs segíteni. Ő és Graham Saltmarsh csapdába esett egy föld alatti kamrában.
Tizenkettedik fejezet „Figyelmeztettem, mondta az ismeretlen. Az itt tanyázó kísértetek nyugalmát századok óta senki nem merte bolygatni.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 12. fejezetből) Sibson pofaszakálla felháborodottan meredezett. - Mit akar már megint? Világosan értésére adtam, semmit nem tudok a gyűrűkről. Nehezen tudom elhinni, Monkcrest, hogy ilyesmire fecsérli az idejét. - A legenda nem tartaná magát, ha semmi köze nem lenne a valósághoz. - Leo egy ókori pénzérmét tanulmányozott. - Magának is hallania kellett a pletykákat. Minden szál magánál fut össze. Sibson tekintetében leplezetlen kíváncsiság villant. - Úgy véli, Aphrodité Titkos Gyűrűi Londonban vannak? - Arról sem vagyok meggyőződve, hogy léteznek egyáltalán. - Leo felemelte pillantását az érméről. - De van valaki, aki hisz a gyűrűk valódiságában, és azt is tudni véli, hogy itt, Londonban kell keresni őket. És ez a valaki még veszélyesnek bizonyulhat. Elsősorban magára nézve, Sibson. - Miért éppen rám? - A kereskedő szemöldöke a homlokára szaladt, ujjai ideges ritmus vertek a pulton. - Semmi közöm az egészhez. - De vajon az, aki mindenáron meg akarja szerezni a gyűrűket, tisztában van ezzel? - kérdezte halkan Leo. - Magát szakértőként tartják számon. - Mi az ördögöt akarjon ez jelenteni? - Én sem tudom, mi folyik a kulisszák mögött, de jó okom van feltételezni, hogy valakit meggyilkoltak, mert azt hitték, nála vannak a gyűrűk. Sibson szeme összeszűkült. - Lord Glassonbyra céloz? - Látja? Fél szavakból is megértjük egymást. Mindketten jól tudjuk, a gyűrűk értékét az adja, hogy egy különleges műtárgy részét képezik, nem az, hogy mesés kincs nyomára vezetnek. De hallottunk már olyanokról is, akik olyannyira birtokolni akartak bizonyos műtárgyakat, hogy emberélet kioltásától sem riadtak vissza. - Ismétlem, semmit nem tudok a gyűrűkről. - A maga érdekében remélem, hogy igazat mond. Mint régi vevőjétől, elfogad egy jó tanácsot? Tartsa magát távol az ügytől, Sibson. - Biztosíthatom, nem volt és nem is lesz közöm a gyűrűkhöz. Leginkább azért, mert nem hiszek a létezésükben. Akármi volt Glassonby tulajdonában, kizárólag hamisítvány lehetett. - Hamisítványért is öltek már. - Leo az ajtóhoz sétált. - Ne feledje, magának neve van a műkincspiacón. A gyűjtők tudják, hogy érdemes felkeresni azt a kis szobát az üzlethelyiség hátuljában. Ha valaki a fejébe veszi, hogy maga mégiscsak tudhat valamit... Nos, akkor, Sibson, maga komoly veszélybe kerül. - Mit tanácsol, mit tegyek? - ráncolta idegesen a homlokát a kereskedő. Leo kinyitotta az ajtót. - Szerintem ráférne magára egy kis pihenés. Néhány hónap vidéken, netán külhonban, biztosan jót tenne.
- Azt mondja, utazzak el? - vörösödött el Sibson. - Csak annyi időre, amíg a gyűrűk körül elrendeződnek a dolgok mosolygott talányosan Leo. Előfordulhat, hogy valaki arra a hibás következtetésre jut: maga túl sokat tud. Kár lenne magáért, Sióson. Sajnálnám, ha többé nem lenne alkalmam felkeresni azt a híres-neves hátsó helyiséget. Leo kilépett az utcára, és elégedetten behúzta maga mögött az ajtót. Sibson még szélütötten ácsorog, de nem kétséges, hogy hamarosan magához tér a megrázkódtatásból. Szép munka volt, dicsérte meg magát az earl. Azzal a határozott céllal jött ide, hogy ráijeszt a kereskedőre, hátha ettől megoldódik a nyelve. Sibsont érezhetően nyugtalanította a látogatás, és most bogarat tett a fülébe. Pár napig őrlődik, aztán vagy elmondja, amit tud, vagy elhagyja a várost. Bármit tesz is, a nyomozás szempontjából fontos adatokhoz juttatja Leót. Tekintete az ismerős kapualjat kereste. Clarinda nem volt a helyén. Talán egyszer s mindenkorra felhagyott régi mesterségével. Végül is, elérhető közelségbe került a kocsma megvétele. A lány minden valószínűség szerint már a Kapatos Kandúrban ül, és az eladás részleteit beszéli meg a mostani tulajdonossal. Hála Beatrice-nak, a kis utcalány élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Leo elővette a zsebóráját. Négy múlt. Hogy szalad az idő! De amit mára tervezett, elvégezte. Makulátlan Madám is megkaphatta már az üzenetét, amelyben - ahogy az imént Sibsont - elővigyázatosságra szólítja fel az asszonyt. Legyen óvatos! Azzal, hogy túl sokat tud, veszélybe sodorhatja magát. Meggyorsította lépteit. Beszélnie kell Beatriceszal. Ha siet, öt óra tájt kikocsikázhatnak a parkba. Keresnek egy csendes zugot, ahol nyugodtan megvitathatják a fejleményeket. És esetleg másra is idő szakítanak. Szeretőt tartani csak bajjal jár A gondok már ott kezdődnek, hogy alig találni olyan helyet, ahol háborítatlanul szerethetik egymást. Leo egyvalamiben biztos volt: soha többé nem veszik igénybe Clarinda szobáját. Beatrice-nak mindenből a legjobb jár A gondolat, hogy hamarosan találkozni fog a nővel, mosolyt csalt az arcára. Vagy még inkább: idült vigyort. A szívét szokatlan melegség töltötte el. Felkavaró élmény volt. Mi a csuda történik velem?, morfondírozott magában. Igaz, testi vágyai múlt éjjel kielégülést nyertek, de ez aligha magyarázat arra a gyermeteg örömre, amit azóta is szakadatlanul érez. Szeretkezni jó, ez tagadhatatlan, de csupán pár percnyi boldogságot nyújt. Ám ő tegnap óta újra tizennyolc évesnek érzi magát, a világ a lábai előtt hever, szárnyalni volna kedve. Most már elég legyen!, űzte ki fejéből a bosszantó, mégis felemelő gondolatokat. Fontosabb dolga is van, mint hogy egy szerelmes ifjú nevetséges gondjain rágódjék. Bekanyarodott a sikátorba, amely a Cunning Lane-t a szomszédos utcával összekötötte. Lassan már bekötött szemmel is eltalál a környéken. Még néhány sarok, és dr. Cox patikájához ér
- Hát él? - Beatrice letette a gyertyát a földre, és Graham mellé térdelt. - Már a legrosszabbtól tartottam. - Az igazat megvallva, én is. Hogy amikor magamhoz tértem, az ön angyali arcát pillanthattam meg először, annak tudtam be, hogy a mennyekbe kerültem. Bár ahhoz itt kissé kevés a fény. - Saltmarsh vaksin pislogott. - Hol vagyunk? - Azt hiszem, a múzeum raktárában. - Beatrice vizsgálat alá vette a fiatalember fejét. - Égi szerencse, hogy nyakát nem szegte. Mi történt? Elvétette a fokot és legurult a lépcsőn? - Lépcsőnek még a közelében sem jártam - makogta döbbenten Saltmarsh. - És ha leestem volna, a testem tele lenne zúzódásokkal, tán a fejem is betörik. Igen kellemetlen szagú a lehelete, állapította meg Beatrice. Leült a sarkára. - Szóval nem sebesült meg? - Nem. - Saltmarsh ülő helyzetbe tornázta magát, és fájdalmas arckifejezéssel tapogatta a derekát. - A hátát fájlalja? - Dehogy. Kicsit elzsibbadtam attól, hogy a hideg kövön kellett feküdnöm. - A hasára szorította a kezét. - Hanem a gyomrom pokolian ég. Nem látja valahol a szemüvegemet? Beatrice felemelte a gyertyát és körbevilágított. Az aranykeret tőlük nem messze csillant meg a porban. - Tessék! - vette fel és nyomta a férfi kezébe. - Érdekes, nem törött él. - Ez is azt bizonyítja, hogy nem estem le a lépcsőn. - Saltmarsh az orrára biggyesztette az okulárét. - A szemüvegem nem vészelt volna át sértetlenül egy ilyen zuhanást. - De akkor hogy került ide, uram? A fiatalember nagyokat pislogott. - Fogalmam sincs. Arra még pontosan emlékszem, hogy jegyet váltottam a portásnál. Kellemetlen fráter! Szólt, hogy ma korán zárni akar. Aztán megkínált egy bögre teával. Szörnyű íze volt. Az utolsó emlékem, hogy a zamari teremben vagyok. Egy szobrot nézegettem, illetve szerintem nem eredeti zamari darab... - Mr. Saltmarsh, térjünk csak vissza arra a teára! - vágott közbe Beatrice. - Már a gondolatától is émelyegni kezdek - nyögte fancsali képpel a fiatalember - Ha sejtésem nem csal, önt elkábították. - Elkábítottak? Engem? De miért? Beatrice felállt. - Ezzel ráérünk foglalkozni később is. Mindenek előtt ki kell jutnunk innen. - Igen, igen, későre járhat. - Saltmarsh nehézkesen feltápászkodott. Megtántorodott, az egyik tárlóba kapaszkodott, hogy el ne essen. Mindjárt összeszedem magam. Aztán egyedül is felmegyek azon a lépcsőn. - Arra semmi szükség. A bejáratot egy hatalmas szekrény torlaszolja el. Nem tudom, milyen szerkezet működtetheti, és még ha van is idelenn kapcsolója, nem sikerült megtalálnom. - Akkor most mihez kezdünk?
- Vagy találunk másik kijáratot, vagy itt éjszakázunk. - Szentséges egek! - kiáltotta halálra váltan Saltmarsh. - Belegondolni sem merek, mi lesz, ha holnap reggel itt találnak minket kettesben. - Felesleges aggódnia oly nagyon. Az özvegyasszonyok hírnevének nem árt meg némi pikáns kaland. - Az özvegyeknek nem, Mrs. Poole - mondta élettelen hangon a férfi -, de az írónőknek igen, Mrs. York. Beatrice felsóhajtott. A fiatalember fején találta a szöget. - Szerencsére az ön diszkréciójában megbízhatok. - Mrs. Poole, inkább meghalok, semmint kiadjam a titkát, de... Valamiről megfeledkezett. - Miről? - Ha nekem sikerült kiderítenem, hogy ön Mrs. Amelia York, másnak miért ne sikerülhetett volna? Beatrice elhúzta a száját. - A jó híremnél nyomósabb okunk is van rá, hogy ki akarjunk jutni innen, uram. - És mi lenne az? - Hogy annak, aki bezárt ide, nem áll szándékában kiengedni minket. Talán örökre itt ragadtunk. Saltmarsh arcából minden vér kifutott. Leo ingerültsége nőttön-nőtt. - Mi az, hogy Mrs. Poole nincs itthon? - förmedt Mrs. Cheslynre. - Hol van? - Sajnálom, uram, nem tudom. Asszonyom nem közli velem előre a programjait. Ezért ilyen nagy a fejetlenség ebben a házban. Mert ha minden a megbeszélt időben történne, az ember felkészülhetne... - Mikor ment el? És hova ment? Mit mondott, mikor jön haza? Gyalogosan távozott vagy kocsit hívatott? A házvezetőnő meghátrált a kemény hang előtt. - Azt Mrs. Poole-nál sosem lehet tudni - motyogta válaszul valamelyik kérdésre. Leo valósággal bependerítette a küszöbről az asszonyt. - Egyedül ment el? Járt nála valaki napközben? Nem lehet, hogy csak a parkba kocsizott ki? - Nem, uram - hátrált egyre ijedtebben Mrs. Cheslyn. - Gyalog indult el és egyedül. Annyit mondott, találkozója van valakivel. Leo alig merte feltenni a következő kérdést: - Lefátyolozta az arcát? - Igen, mylord - kerekedett el a házvezetőnő szeme. - Miből találta ki? Legrosszabb sejtelmei igazolódtak be. Beatrice eszetlenül belevágott valamibe, aminek nem mérte fel a következményeit. Már megint. - Lady Ruston? - Arabella kisasszony és ő is sétakocsikázni mentek Mr. Burnbyvel és lady Hazelthorpe-pal. Öt előtt pár perccel indultak. - Mrs. Cheslyn feszengve pillantott a hallban álló órára. - Nem hiszem, hogy hat előtt hazaérnek. Leo eltolta maga elől az asszonyt. - Mrs. Poole dolgozószobájában leszek.
- Helyezze magát kényelembe a nappaliban, uram. Rögtön hozom a teát. - A dolgozószobába megyek, és nem kérek teát - szögezte le ellentmondást nem tűrőn a férfi. Még hallotta, amint Mrs. Cheslyn felsóhajt a háta mögött. - Más, rendes házaknál elő nem fordulna ilyesmi! - Csak óvatosan, Mrs. Poole! - Saltmarsh szemüvegének lencséjén megcsillant a gyertyafény. - Ha leesik, nagyobb bajban leszünk, mint eddig. - Mindjárt megvagyok. - Beatrice egymásra rakott ládák tetején térdelt, és minden igyekezetével azon volt, hogy kifeszegessen a falból egy díszes mintázatú fémrácsot. „Feszítővasként” Saltmarsh sétapálcáját használta. Remélte, hogy a rácsot a helyén tartó rozsdamarta vasszegekkel könnyen megbirkózik. Jó húsz perccel korábban, miután a kamra minden szegletét átkutatták, fedezték fel az egészen fenn, a plafonnál elhelyezett méretes rácsot, amely - Beatrice feltételezése szerint - a szellőzőnyílást takarta. Saltmarsh, aki még mindig szédelgett a teától, sűrű sajnálkozások és siránkozások közepette átengedte a nőnek a magasban végzendő feladatot. - Miből gondolja, hogy a nyílás a külvilágba vezet? - kérdezte most gondterhelten. - Nézze a lángot - mutatott Beatrice a ládák tetejére, a térde mellé állított gyertyára. Az aprócska láng megnyúlt, elhajolt, meg-megrebbent a légáramlatban. - És érzem, milyen nyirkos levegő áramlik befelé. A sétapálcának nagy hasznát vette. Bár ha a szükség úgy hozta volna, akár a puszta kezével is kiásta volna magát. Minél előbb ki akart kerülni innen. Már-már a nevetségességgel határos kétségbeesés fogta el, ha arra gondolt, ebben a föld alatti helyiségben kell töltenie az éjszakát. Vajon Leo mit érzett, amikor nem találta őt otthon? Megrémült? Dühös lett? Minden erejét latba vetve küzdött a szellőzőrács ellen. Vagy nem is vette magának a fáradságot, hogy felkeresse? Egy csokor virágot igazán küldhetett volna. A vasszegek megadták magukat a sorsuknak. A rács nagyot csikordulva, ujjnyival kijjebb csúszott a falból, mögüle porfelhő finom permete szállt. Tisztességes férfiember meglátogatja a hölgyet, akivel előző nap szenvedélyesen szerelmeskedett, döntötte el magában Beatrice. - Mindjárt kint van, Mrs. Poole! - zökkentette vissza a valóságba Saltmarsh hangja. Mindent szép sorjában. Első és legfontosabb, hogy kiszabaduljak innen. Ha ez megvan, még mindig ráérek Leóval foglalkozni. Beatrice-t fojtogatták a rátörő baljós érzelmek. Egyre nyomasztóbbá vált a félhomály, amelyben az egyedüli világosságot a pislákoló gyertyaláng jelentette. Csontjáig hatolt a hideg, kis idő múltán már nemcsak a félelemtől reszketett.
Minden pillanatban azt várta, hátborzongató rémalak tűnik elő valamelyik sötét sarokból. Ne hagyd, hogy elragadjon a képzeleted! Talán az a baj, hogy mostanában túl sok rémregényt... írsz?! Leo gyors, célratörő mozdulatokkal kutatta át Beatrice íróasztalát. Az első fiók azonnal engedett. A férfi beletúrt: egy csomag írópapír, olló, két elhasznált tollhegy. Belökte a fiókot, és már húzta is ki a következőt. Ebben is papírlapokat talált, elegáns kézírással sűrűn teleírt papírlapokat. Oda sem figyelve, szórakozottan olvasta el a legfelső lap első bekezdését. „Sípoló gőzoszlop tört fel a fortyogó vizű tavacskából, a forró levegő betöltötte a sírkamrát. A kísértetiesen csillogó, áttetsző vízcseppek fátyola lassan, hátborzongató lassúsággal, egy szellemalak dermesztő formáját vette fel. Előbb egy sikolyba merevedett, fekete szájüreg vált láthatóvá, majd az óriásira tágult szempár, melyből a pokol lángjai csaptak ki." - Ejnye, kicsim, titkolózol a kedvesed és üzlettársad előtt? - dünnyögte Leo. Betolta a fiókot, és elgondolkozva nézett a könyvespolc legfeltűnőbb helyére állított, három bőrkötésű könyvre. Mindegyik gerincén aranybetűk hirdették a szerző nevét. Ugyanazét a szerzőét: YORK. - Ennyit az emberismeretemről és a jó megfigyelőképességemről. Próbát tett a harmadik fiókkal is, ám az zárva volt. Ha el nem felejtem, legközelebb álkulcsot is hozok, döntötte el magában. Lábát az asztal szélének vetette, nekiveselkedett és nagyot rántott a fiók fogantyúján. A gyenge zár reccsenve eltört, a fiók kinyílt. A ceruzák, tintatartók, radírok nem kötötték le Leo figyelmét, a gondosan összehajtott papírlap azonban felkeltette a kíváncsiságát. Gyorsan átfutotta a levelet, szeme megakadt az aláírás helyén díszelgő monogramon: M. M. - Hogy az a magasságos...! Mrs. Cheslyn! A házvezetőnő néhány pillanat múlva már az ajtóban állt, kezét kötényébe törölgette. - Hívatott, uram? Valami baj van? - Méghozzá nagy baj. A maga könnyelmű gazdasszonya volt olyan esztelen, hogy egyedül ment a Trull Múzeumba. - Leo a markába gyűrte a papírt, aztán félrehajította. - Megyek és hazahozom. - Értem, uram - bólintott mindenbe beletörődve Mrs. Cheslyn. Számíthatok rá, hogy e váratlan esemény a nap hátralévő részére tervezett teendőimet is befolyásolni fogja? - Feltétlenül. Akár a föld alól is kerítsen egy üveg brandyt, mire visszaérünk. Ha Mrs. Poole-nak nem is, nekem mindenképp szükségem lesz egy kis szíverősítőre. - Nem kenyerem a hízelkedés, Mrs. Poole, de ön állandó csodálatra késztet - küzdötte át magát szuszogva a szűk járaton Saltmarsh. - Nem találkoztam még asszonnyal, akibe ennyi bátorság és eltökéltség szorult volna. Mintha valamelyik hősnője kelt volna életre.
- Köszönöm, Mr. Saltmarsh. Nem érzem, hogy hőstettet hajtottam volna végre. Ahhoz kellett volna nagyobb bátorság, hogy az éjszakát azon a szörnyű helyen töltsem. Beatrice felállt, és magasba emelte a gyertyát. Számításaival ellentétben nem egy szűk csatornában találták magukat, hanem egy meglepően széles folyosón. - Megértem a félelmeit. Jobb nem rágondolni, mi lett volna, ha reggel felfedezik, ketten voltunk odabent. - Saltmarsh is átszuszakolta magát a lyukon. Amint átért, hatalmasat tüsszentett. - Elnézést. - Zsebkendőt halászott elő a zsebéből. - A por - Bizony, régóta nem bolygatták meg - nézett körül a nő. Saltmarsh is a nyakát tekergette. - Titkos átjáró! - jelentette lelkendezve. - Évszázadokkal ezelőtt építhették, valaki befalaztatta, azután megfeledkeztek róla. A Mallory-ház szellemében olvastam hasonlóról. Tudja, amikor a hősnő kinyit egy titkos ajtót, és feltárul előtte a semmibe vezető, sötét átjáró... - Tudom, tudom, én írtam - sóhajtotta Beatrice, és megindult a folyosón. - Jöjjön, Mr. Saltmarsh, ne lopjuk itt a napot. - Talán már a patkányok is beköltöztek ide - aggályoskodott a fiatalember - Remélem, nem. A regényeimben sem szerepelnek patkányok. Véleményem szerint az olvasók egyéb hangulatfokozó elemekkel is beérik. Mire Leo a múzeumhoz ért, az már bezárt. Remélte, hogy a portást még ott találja, de hiába dörömbölt a bejáraton, senki nem jelentkezett. Fontolgatta, mi legyen a következő lépése. A megfoghatatlan rossz érzés, ami hatalmába kerítette, sehogy sem akart csillapulni. A szitáló köd és a szürkület sem derítette jobb kedvre. Elképzelhető, hogy Beatrice már hazafelé tart, csak más útvonalat választott, mint ő. Kínos lenne, ha visszarohanna és ott találná a nőt a kandalló előtt melegedve, a teáját szürcsölgetve. És ha Beatrice még sincs otthon? Leo leballagott a múzeum lépcsőjén. Először is a Virgonc Vesszőben teszi tiszteletét, és elbeszélget azzal a személlyel, aki az üzenetet küldte. Átvágott az utcán. Ha gyalog megy, előbb odaér. Ebben a ködben a kocsik alig-alig araszolgatnak előre. Meggyorsította lépteit. Gines Jack megbízója Beatrice elrablására nem adott utasítást. Az ő részéről tehát nem fenyegeti veszély a nőt. De a gyűrűk körül nem lehet tisztán látni, főként azt nem, biztonságban van-e Beatrice, vagy sem. Ördög és pokol! Őrületbe kergeti ez a nőszemély a nyakasságával, a fennen hangoztatott függetlenségével, azzal, hogy mindig a saját feje után megy. Hogyan lehetne rávenni, hogy az ő, Leo véleményét fogadja el? Alig néhány méternyire tőle egy férfi lépett ki a ködpászmák mögül. Leo gépiesen a zsebébe nyúlt, és megmarkolta a pisztolyát. Ekkor tűnt fel a másik alak. Egy lefátyolozott nő. - Beatrice? - Leo! Mit keres itt?
- Ezt én is kérdezhetném. - Ellenséges pillantást vetett a nő kísérőjére. Saltmarsh? - Mo... Mo... Monkcrest - tüsszentette a fiatalember - Bocsánat, a por miatt van - tette hozzá mentegetőzve. Leót szemernyit sem érdekelte a magyarázkodás. Karjánál fogva maga elé penderítette a nőt. - Mi a fészkes fenét művelt már megint? Beatrice-nak a szeme sem rebbent. - Nem is tudom, hol kezdjem, Leo. Majd hazafelé mindent elmesélek. Mr Saltmarsh és én alaposan rászolgáltunk egy csésze teára. Elgondolkodott. - Vagy néhány korty brandyre. Saltmarsh a kabátját porolgatta. - Én inkább hazamennék, ha nem bánják. Leginkább forró fürdőre vágyom. - Nem megy sehova! - reccsent rá az earl. - Magához is lesz egy-két keresetlen szavam! - Miért gorombáskodik folyton, Monkcrest? - feddte meg Beatrice. - Mr. Saltmarshnak és nekem bőven kijutott mára a megpróbáltatásokból. Jöjjenek, uraim! Ne álldogáljunk itt a hidegben! - Mrs. Poole egyedül is el tudja mesélni a kalandunkat - méregette bizalmatlanul Leót a fiatalember. - Minden bizonnyal - értett egyet Beatrice. – De vannak dolgok, amiket csak ön tud megmagyarázni. - Saltmarsh értetlen arcát látva kedvesen, de határozottan folytatta. - Eddig nem adódott rá alkalom, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést: mit tud a Titkos Gyűrűkről? Mert ma délutáni jelenléte a Trull Múzeumban nem a véletlen számlájára írható. Vagy tévednék, Mr. Saltmarsh?
Tizenharmadik fejezet „Jó sorsa nem vezérelhette erre az elátkozott helyre.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 13. fejezetből) Saltmarsh felhajtotta a brandyjét. - Amikor megindult a szóbeszéd a gyűrűk körül, a legnevesebb gyűjtők csak legyintettek. - De az én érdeklődésemet felkeltette a téma. Elhatároztam, kiderítem, mi az igazság. - Így jutott el Lord Glassonbyhoz. - Leo a kandallópárkánynak dőlve kortyolgatta italát. Haragja és a rettenet, hogy Beatrice-nak baja eshet, múlóban volt, de a rossz előérzet, amely az elmúlt órákban hatalmába kerítette, nem akart enyhülni. A gyűrűk miatt okkal fő a feje, ám aggodalma nagyobbrészt személyes természetű volt. A hazaúton kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy Graham Saltmarsh bálványozza Beatrice-t. - Igen. - A fiatal férfi bocsánatkérő mosolyt villantott a nőre. - Ne haragudjék, Mrs. Poole. Elragadott a kutatószenvedély. De amit bemutatkozáskor mondtam, igaz. Nagy csodálója vagyok a műveinek, és magam is próbálkozom az írással. Leo magán érezte Beatrice riadt, kérdő pillantását. Az earlnek arcizma sem rándult. Ám tekintete semmi jót nem ígért. - Amit a gyűrűk utáni nyomozás során megtudott, remek háttéranyagul szolgál. - A nő újratöltötte Saltmarsh poharát. - Otleteket meríthet belőle a regényéhez. - Magam is így látom. Kezdetben nagyszerű játéknak tűnt az egész. Hetekig egy helyben toporogtam, ám aztán rám mosolygott a szerencse. Aznap is ellátogattam a Trull Múzeumba. Mint említettem, gyakran járok oda. Inspirálóan hatnak rám az ott kiállított tárgyak. Leo le sem vette a szemét a fiatalabb férfiról. Annak tekintete viszont Beatrice-on csüggött rajongó imádattal. A nő ezt szemlátomást igen jó néven vette. - Folytassa, Mr. Saltmarsh! - búgta. Meleg pillantása szinte simogatta a fiatalembert. Leo egyre szorosabban markolta poharát. A nő vele szemben sosem viselkedett így. Amikor ővele beszélt, Beatrice hangja tárgyilagos, számon kérő, mi több, parancsoló volt, de búgni nem búgott. Amikor őrá nézett, tekintetében nem az elmondhatatlan érdeklődés csillogott. Saltmarsh vajon mivel érdemelte ki mindezt? Elviselhetetlen alak. Úgy pitizik a nő előtt, mint a farkcsóváló kutyus, aki rajongott gazdasszonykája ölébe kéretőzik fel. Az earl ordítani tudott volna féltékenységében. Csigavér!, intette magát. Ha elveszted a fejed, csak rontasz a dolgon. Mind a kettőn. A gyűrűkén is, meg azon is, ami Beatrice-szal kibontakozóban van. - A múzeumban figyéltem fel Lord Glassonbyra. Ha járt is ott korábban, nem találkoztam vele - mesélte Saltmarsh. - Nem tulajdonítottam volna különösebb jelentőséget a személyének, ha meg nem hallom, miről faggatja a portást.
- Miért? Miről faggatta? - vágott közbe nyersen Leo. Saltmarsh nem hagyta kizökkenteni magát, továbbra is Beatrice-hoz beszélt. - A nagybátyja nem vett észre. Azt hihette, csak ők ketten vannak a teremben. Azt kérdezte a portástól, tudna-e mutatni neki egy Aphroditészobrot. Bármiféle Aphrodité-szobrot. - Milyen izgalmas! - pihegte Beatrice, és még véletlenül sem nézett az earlre. - Ebből ön rögtön kikövetkeztette, hogy a nagybátyám is a gyűrűk után kutat. És mit felelt a portás? - Hogy tudomása szerint nincs ilyen szobor a gyűjteményben. - A fiatalember nagyképűes vállat vont. - Én ezt már rég tudtam. De a nagybátyja kérdezősködése felkeltette a kíváncsiságomat. Érdekelt volna, vajon ő közelebb jár-e a megoldáshoz, mint én. - Sikerült kipuhatolnia? - tudakolta Leo. Saltmarsh felsóhajtott. - Szóba elegyedtem lord Glassonbyval. Megpendítettem, hogy alighanem közös az érdeklődésünk, és talán előbbre jutnánk, ha egyesítenénk erőinket. - Hogyan reagált Reggie bácsi? - kérdezte Beatrice. - Éktelen dühbe gurult. - Saltmarsh feszengve forgatta kezében a poharát. - Nem számítottam ilyen indulatkitörésre, egészen megrémültem. Lord Glassonby elvörösödött, a szeme kiguvadt, levegő után kapkodott. Félő volt, hogy ott helyben rossz véget ér - Elhallgatott. - Bevallom, nem lepett meg, amikor később hallottam, hogy szívroham végzett vele. Leo és Beatrice egymásra pillantott. Az este folyamán először teljes volt köztük az egyetértés: szót se arról, hogy lord Glassonbyt esetleg megmérgezték. - Természetesen nem erősködtem - folytatta Saltmarsh, ismét a nőhöz címezve szavait. - Nyilvánvaló volt, hogy a nagybátyja nem kér a segítségemből. Nyomozgattam tovább a magam szakállára, de semmi érdemlegeset nem sikerült kiderítenem. Aztán, úgy két héttel később, ismét összefutottam vele. A múzeumba tartottam, ő akkor jött kifelé. - Gondolja, hogy valami nyomra bukkanhatott ott? - kérdezte Beatrice. - Ezt már sosem fogjuk megtudni, Mrs. Poole - felelte szomorúan a fiatalember - Nem sokra rá meghalt. Csend telepedett a dolgozószobára. Leo szólalt meg először: - Úgy döntött, ezen a szálon fogja folytatni a nyomozást? - kérdezte Saltmarshtól. - Igen, de nem lettem okosabb - válaszolta az. - Azután megjelent a városban ön, Monkcrest. Mindenki számára egyértelmű, hogy Mrs. Poole és a családja kedvéért utazott fel Londonba. Ezt már nem tarthattam a véletlenek játékának. - Igaz - harapdálta elgondolkodva a szája szélét Beatrice. Őlordságáról ismeretes, hogy szakértő a legendák és a műtárgyak terén. Bármennyire is igaz volt, arculcsapással ért fel, ahogy mondta. Mielőtt Leo kikérhette volna magának, a nő újfent Saltmarshhoz fordult: - Azért tanúsít szenvedélyes érdeklődést szerény személyem iránt, mert gyakran mutatkozom Monkcrest társaságában? Beatrice önértékelésével vannak még bajok, állapította meg Leo, de Saltmarsh viselkedését a lehető legtökéletesebben jellemezte: ez a
tenyérbe mászó, tudálékoskodó alak szenvedélyesen érdeklődik az ő kedvese iránt! Vérlázító! Ismét higgadtságot erőltetett magára. Előbb ki kell szedni belőle minden használható információt, utána még mindig ráér párbajra hívni. - Amíg Monkcrest meg nem jelent a színen, azzal áltattam magam, a nagybátyja sem tudott meg többet a gyűrűkről, mint én. Akkor még nem is sejtettem, hogy ki ön valójában, Mrs. Poole. - Saltmarsh elpirult. - Eszembe sem jutott volna, hogy kapcsolatba lépjek önnel, ha a Tébolyult Remete nem... - Az úr Monkcrest hatodik earlje! - csattant fel Beatrice. - Családunk barátja. Nem tűröm, hogy a jelenlétemben ezzel a nevetséges névvel illessék. - Szörnyen sajnálom, véletlenül kicsúszott a számon. - A fiatalember a haja tövéig vörösödött, kezében megremegett a pohár - Ne vegye bántásnak, uram - nézett alázatosan Leóra. - Műgyűjtő körökben mindenki ezen a néven emlegeti önt. A megszokás... ugye... A férfit fikarcnyit sem érdekelte a motyogásba fulladó magyarázkodás. A szíve környékén jelentkező különös bizsergésre figyelt. Ez a szarházi sértegetni merészeli, de az ő Beatrice-a azonnal a védelmére kelt. Istenem, micsoda nő! Szíve hölgyét nem indíthatták meg ennyire a történtek, mert a következő pillanatban már másik imádóját noszogatta elbeszélése folytatására: - Hol is tartottunk? - Nos... - köszörülte meg a torkát a fiatalember -, azon a ponton voltam, hogy felhagyok a nyomozással. De a Téb... őlordsága felbukkanása elgondolkozásra késztetett. Lassan meggyőződésemmé vált, hogy Glassonby mégis csak pár lépéssel előttem járhatott, és amit megtudott, nem vitte magával a sírba. Leo letépte tekintetét imádata tárgyáról, és utált ellenfelére nézett: - Mrs. Poole azonban nem tudott mit kezdeni a rá hagyományozott tudással, ezért az én segítségemet kérte. Saltmarsh zavartan bólintott. - Igen. De ez csak az egyik fele a történetemnek. Amikor eldöntöttem, hogy megpróbálkozom a regényírással, feltettem magamban, ha törik, ha szakad, kiderítem, ki az a személy, akinek a könyvei örök élményt nyújtanak, és akinek a munkássága arra indított, hogy magam is tollat fogjak a kezembe. Köszönetet akartam mondani neki minden leírt soráért, és biztosítani szüntelen rajongásomról. - Majd megmondom én neked, kit biztosíts szüntelen rajongásodról!, dohogott magában az earl. Mindenesetre elégedetten konstatálta, hogy Beatrice lesüti a szemét. - Végre sikerült megkörnyékeznem a nyomdászinast. És mit kellett megtudnom? - tárta szét színpadiasan a kezét Saltmarsh. - Mrs. York nem más, mint lord Glassonby unokahúga! - Döbbenetes felismerés lehetett - ismerte el Leo, és a kandallópárkányra tette kiürült poharát. - Égi jelnek tekintettem - áradozott Saltmarsh. - De nem voltam biztos benne, hogy ön is - nézett elragadtatottan Beatrice-ra - jó néven venné, ha
felajánlanám a segítségemet. Főként, hogy már bevonta az ügybe a Téb... ühm... őlordságát. Nem akartam ajtóstul rontani a házba... - Értem - bólintott mosolyogva Beatrice. - Mint lelkes olvasóm mutatkozott be, és mintegy mellékesen megemlítette a Trull Múzeum nevét is. És várta, hogyan reagálok rá. - Abból a feltételezésből indultam ki, nem lehet véletlen, hogy lord Glassonby többször ellátogatott oda. Márpedig, ha a múzeumban van valami, ami előrébb viheti a nyomozást, arról önnek és Monkcrestnek is feltétlenül tudnia kell - magyarázta Saltmarsh. - De önnek szemlátomást nem volt ismerős a név, őlordsága pedig közölte, Trull gyűjteménye semmit nem ér Elbizonytalanodtam. Már nem voltam biztos benne, hogy önök is a gyűrűket keresik-e. - De nem tett le róla, hogy esetleg egyedül is megtalálja őket mormolta Beatrice. - Nem adtam fel a reményt. Szent esküvel megfogadtam - hajtotta meg ünnepélyesen a fejét a fiatalember -, hogy ha sikerül felkutatnom Aphrodité Titkos Gyűrűit, netán magát a szobrot is, nos... Akkor mindezt a kincset, feltétlen csodálatom szerény jeléül, múzsám lábai elé hordom. Leo a szemét forgatta. - Nem találok szavakat a meghatottságtól, Mr. Saltmarsh - érzékenyült el Beatrice, és mosolyainak legkáprázatosabbikával ajándékozta meg rajongóját. - A regényei hősei ennél sokkal többet is megtesznek szeretett hölgyükért - törülgette meg enyhén bepárásodott szemüvegét a fiatalember Leo ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy a grabancánál fogva megragadja és kihajítsa az utcára Graham Saltmarshot. De úgy határozott, még ez egyszer tekintettel lesz Beatrice érzéseire. - Térjünk vissza a ma délután történtekhez - próbálta a korábbi mederbe terelni a beszélgetést. - Mindenről beszámoltam már - mondta Saltmarsh. - Az elmúlt hetekben többször elmentem a múzeumba, hátha rájövök, miért keltette fel lord Glassonby érdeklődését a hely. Ma is minden ugyanúgy zajlott, mint máskor, kivéve, hogy az az ellenszenves portás teával kínált. Voltam olyan ostoba és elfogadtam. - Semmi másra nem emlékszik? - kérdezte Beatrice. - Sajnos nem. - A fiatalember rajongó tekintete szinte perzselte a nő bőrét. - De amíg élek, nem felejtem azt a magasztos élményt, hogy magamhoz térve múzsám arcát pillanthattam meg elsőként. Leo olyan erővel markolta a kandallópárkányt, hogy azon sem csodálkozott volna, ha a márvány szétporlad a kezében. - Ezek után felfedezték, hogy valaki csapdába csalta önöket. A szituáció mindenképp kompromittáló volt Mrs. Poole-ra nézve, olyannyira, hogy akár írói karrierjének is véget vethetett volna. - Higgye el, átéreztem a helyzet súlyát - bizonygatta Saltmarsh. - Ha belegondolok, milyen következményekkel járhatott volna, ha kiderül, hogy kettesben töltöttük az éjszakát egy mindentől elzárt helyen...! Belesápadt a gondolatba. - A kaland végül is szerencsésen végződött - mutatott rá morózusan az earl.
- Hála Mrs. Poole-nak - rebegte a fiatalember, készen rá, hogy az imádott nő elé vesse magát. - Valóságos hősként viselkedett. - Ön túloz, Mr. Saltmarsh - mondta szerényen a nő. Leo nem hitt a szemének: Beatrice elpirult! Nem rendíti meg, ha egy utcalány szobájában kell szeretkeznie, de egy törleszkedő fráter hízelkedő szavaitól égő pír futja el az arcát! - Önök mivel magyarázzák a történteket? - vetett véget a megindító jelenetnek. - Egyetlen elfogadható magyarázat létezik - vélte Saltmarsh. - Valaki más is meg akarja kaparintani a gyűrűket. - Kétlem, hogy csupán erről lenne szó - jegyezte meg az earl. A másik kettő kérdőn nézett rá. - Meggyőződésem - fejtegette Leo -, hogy ez a valaki nem ideig-óráig akarta félreállítani önöket. Feltételezem, Mrs. York személyazonosságával is tisztában van. És gondoskodott volna róla, hogy a titok ne maradjon többé titok. Saltmarsh összerezzent. - Ha kipattan a botrány, Mrs. Poole kénytelen lett volna félbeszakítani a nyomozást. Hosszú időre vidékre kényszerült volna, ahogy Byronnak is el kellett hagynia Angliát, amikor túl magasra csaptak személye körül az indulatok. Nem éltem volna túl, ha épp az én nevemhez fűződik szegény Mrs. Poole vesszőfutása! - Efelől kezeskedem - biztosította Leo vérfagyasztó mosollyal. - Minősíthetetlen a viselkedése, Monkcrest - csóválta rosszallóan a fejét Beatrice, majd a fiatalemberhez fordult. - A véletlennek köszönhető, vagy különös oka volt rá, hogy ma is ellátogatott a múzeumba? - Tessék? - Saltmarsh még nem tért magához az earl megjegyzése okozta riadalomból. - Üzenetet kaptam, hogy közszemlére teszik a legutóbb beszerzett ókori görög műtárgyakat. Reméltem, egy Aphroditészobor is lesz köztük. Gondolom, ön is ezért... - Igen, én is csapot-papot otthagyva indultam, amikor megkaptam az üzenetet. - Beatrice óvatosabban nem is fogalmazhatott volna. - Mindkettőnket megtévesztettek! - gyúlt hirtelen felismerés Saltmarsh összeszűkült tekintetében. - Most mihez kezdjünk? - Maga egyszer s mindenkorra felhagy a nyomozással - szögezte le Leo. Keze egyetlen mozdulatával a másik férfi torkára forrasztotta a tiltakozás szavait. - Mrs. Poole hírneve a tét. Ügye, nem kívánja erkölcsi romlásba taszítani a hölgyet? - Épp ellenkezőleg! - hebegte megzavarodva Saltmarsh. - Segíteni szereteték... - Mrs. Poole előzőleg már az én segítségemet kérte. Támogatásomról biztosítottam, mert felettébb érdekelnek a legendák és hozzájuk kapcsolódó tárgyak. - Igen, értem, de... - Azzal, hogy a zavarosban halászgat, hátráltatja a kutatásom sikerét. - Erre nem gondoltam - ismerte el magába roskadva Saltmarsh. - Leo, kérem, túl keményen ítéli meg ezt a fiatalembert - vetette közbe Beatrice. - Mr. Saltmarsh igyekszik a segítségünkre lenni. Jogában áll nyomozni. Tőlünk függetlenül is.
- Nem, nem - ingatta a fejét - Saltmarsh. - Őlordságának igaza van. Amennyiben a ténykedésem az ön hírnevét veszélyezteti, Mrs. Poole, jobb, ha kimaradok az egészből. Beatrice ajkán talányos mosoly játszott. - Anélkül, hogy a nevem összefüggésbe hoznák az övével - pillantott jelentőségteljesen Leóra -, Mr. Saltmarsh kérdezősködhetne itt-ott. Amíg az earl értetlenül pislogott, Graham szolgálatkészen fejet hajtott: - Nevezze meg a helyet és az időpontot: felteszem a kérdést, amelyre választ kíván. - Szöget ütött a fejemben, amit a portás mondott - magyarázta a nő, elsősorban Leónak. - Állítása szerint Mr. Trull életét vesztette... - Baleset volt - kottyantotta közbe Saltmarsh. - A kocsija felborult, és ... - Mindez néhány hónapja történt. Ha a portásnak hinni lehet, az új tulajdonos még nem járt a múzeumban. Ha közlendője van, a bankárai révén üzen. - Trull halott? - hűlt el Leo. - Ezt eddig is tudtam - vont vállat Saltmarsh. - De mi jelentősége ennek? - Figyelemre méltó - mondta Beatrice -, hogy Trull balesete nagyjából arra az időre tehető, amikor a nagybátyám érdeklődése felébredt a múzeum iránt. - Újabb véletlen egybeesés? - morfondírozott hangosan Leo. Közben mélyen sértve érezte magát, amiért a nő előbb felfigyelt erre az összefüggésre. - Meglehet, előbbre jutnánk, ha tisztában lennék az új tulajdonos kilétével. Saltmarsh tettre készen felszökkent. - Nem egészen világos előttem, mit számít, kinek a tulajdonában van a múzeum, de... Ha ezt kívánja tudni, Mrs. Poole, kiderítem. - A legnagyobb elővigyázatossággal járjon el, Mr. Saltmarsh - intette Beatrice. - Vigyázni fogok - hajolt a nő keze fölé Graham, - Ígérem. Leo összevont szemöldökkel nézte, ahogy a lámpafény megcsillan Saltmarsh kissé poros, aranyszőke haján. Kedve lett volna megszorongatni a fiatalember gigáját. Megvárta, amíg a bejárati ajtó is becsukódik a másik férfi mögött. Ekkor ellökte magát a kandallópárkánytól, és két lépéssel a nő széke előtt termett. Felrántotta ültéből Beatrice-t. - Leo, az isten szerelmére! A derekánál fogva felemelte a nőt, arcuk egy vonalba került. - Csipetnyi ész sem szorult abba a konok fejébe? - Leo, semmi szükség rá, hogy... - El tudja képzelni, mit éreztem, amikor ideértem, és azt kellett hallanom, hogy elment abba az átkozott múzeumba? Saltmarsh akkor viszi a vásárra a bőrét, amikor neki tetszik. Azt hittem, önnek több a sütnivalója. Felfogja, hogy akár baja is eshetett volna?! Beatrice tekintetében kíváncsi fény gyúlt. - Nyugodjék meg, uram.
- Azok után, amit ön miatt ki kellett állnom, még azt meri mondani, hogy nyugodjak meg? - Nem érzem felelősnek magam a történtek miatt. - Beatrice a férfi vállára tette a kezét. Lába még mindig néhány centivel a föld felett kalimpált. - Ón tehet róla, hogy nem értesült idejében a terveimről. - Még engem hibáztat? - Ha korábban jön, együtt mehettünk volna a múzeumba. - Sürgős elintéznivalóm akadt. Meg kellett volna várnia. A nő csúfondáros fintort vágott. - Abban sem lehettem biztos, meglátogat-e. _ Világosan megmondtam, hogy ma délután felkeresem. - De azt nem üzente meg, mikorra várhatom. - Beatrice idegesen félresöpört egy arcába hullott hajtincset. - Nem kötelességem itthon ücsörögni egész nap. - Értse már meg, dolgom volt. - Nekem is, és nem halaszthattam későbbre - tájékoztatta kedvesen a nő. - Vagy ültem volna ölbe tett kézzel, hátha hírt ad magáról? - Tudnia kellett, hogy eljövök. - Mégis miből kellett volna tudnom? Leo letette a nőt, vadul átölelte és megcsókolta. Beatrice meglepett kis nyöszörgést hallatott, de aztán a férfihoz bújt, és éppoly szenvedélyesen viszonozta a csókját, mint Clarinda szobácskájában is. Leo mormogott valamit. Vágya azonnal felhorgadt, sürgető-fájón feszegette ágyékát. De megálljt parancsolt magának, amikor lépteket hallott a folyosóról. A házvezetőnő, gondolta. Esetleg Winifred vagy Arabella. Letépte a száját a nőéről, és a kipirult arcocskába nézett. - Ránk nyithatnak - suttogta. Beatrice oly gyorsan ugrott hátra, hogy kissé megtántorodott. - Kínos lenne, ha rajtakapnának. - De még milyenkínos. A jó híre... - Mi ütött önbe, mylord, hogy folyton ezen a két szón lovagol? - A nő szeme dühös szikrákat szórt. - Egyedül Mrs. York hírneve miatt kell aggódnunk. - Ha már így szóba hozta... - Mikor jött rá? - fordult el megzavarodva Beatrice. - Délután, amikor átkutattam az íróasztalát. Reméltem, találok valamit, ami nyomra vezet, hová is mehetett. - Átkutatta az íróasztalomat? - nézett vissza hitetlenkedve a válla felett a nő. - Szemernyi szégyenérzet sincs önben? Ha az ön biztonságáról van szó, nincs. Így bukkantam rá a kéziratra és Makulátlan Madám levelére is. Saltmarshnak miért nem árulta el, kitől kapta az üzenetet? - Ebben a kérdésben véletlenül egyetértünk, uram - sóhajtotta Beatrice. - Nincs értelme nagyobb veszélynek kitenni a fiatalembert, mint amekkorába magától keveredett. Csak remélni merem; addig sem esik bántódása, amíg felkutatja a Trull Múzeum új tulajdonosát. Leo az ablakhoz ment. - Még ma este beszélek Makulátlan Madámmal. - Még ma este beszélünk vele. - Tudom, semmitől nem riad vissza. De kétlem, hogy sikerülne a Virgonc Vessző ügyfelének álcáznia magát.
- Férfiruhába bújhatnék - töprengett Beatrice. - Lucy néhány óra alatt rám igazít bármilyen ruhadarabot. - Felejtse el! - Ugyan, Leo... - Azt mondtam: nem! A nő harciasan méregette, de aztán úgy döntött, nem feszegeti tovább a témát. - Majdnem kiment a fejemből. - Sarkon fordult, és az íróasztalhoz lépdelt. - Sajnos már csak az átjáróban jutott eszembe, hogy elfelejtettem ellenőrizni valamit, mielőtt elindultam. Leónak sehogy sem tetszett, hogy más irányt vett a beszélgetés. Gyanúsnak találta a hirtelen meghátrálást. - Miről feledkezett el? Beatrice a fiókban kotorászott. - Eltűnt! - jelentette ijedten. - Ha Makulátlan Madám levelét keresi, összegyűrtem és elhajítottam valahová. - A férfi körülnézett. A függöny közelében fedezte fel a gombóccá gyűrt papírlapot. - Ott van. - Állandó szokása, hogy szanaszét hajigálja mások holmiját? - Nem. Lehetetlen viselkedésemet, kérem, tudja be zaklatott lelkiállapotomnak. - Miért vesz mindent a szívére? - dohogott Beatrice, és megkerülte az asztalt. - Máskor ne hagyja, hogy elragadják az indulatai. - Igyekezni fogok. A nő felvette a földről a levelet, az asztalra tette és igen óvatosan széthajtogatta. - Hova is tettem az elsőt? Végre világosság gyúlt az earl elméjében. - Össze akarja hasonlítani a kézírást? - Úgy van. - Beatrice előkereste a másik üzenetet is. - Nézze csak, Leo! - Nem egyezik - állapította meg a férfi. - A levelet, amit ma délután kapott, nem Makulátlan Madám írta. - Ez kissé összekuszálja a dolgokat - sóhajtotta megkönnyebbülten a nő -, mégis örülök, hogy nem ő akart tőrbe csalni. - Ez más problémákat is felvet. - Tudom. Akárki küldte az üzenetet, tisztában van vele, hogy ismerem a hölgyet. - Ez a valaki bízhatta meg Gines Jacket, hogy kövessen minket a parkba. - Hát ő volt az? - kérdezte Beatrice. - Igen. Tegnap éjjel kiszedtem belőle az igazságot. - Hogyan...? Nem számít - rázta meg a fejét a nő. - Gondolja, hogy Makulátlan Madám élete veszélyben forog? - Okos asszony, tud vigyázni magára. Eljuttattam hozzá egy üzenetet, és figyelmeztettem, hogy senkiben se bízzon meg. - Helyesen tette. - Beatrice a székbe roskadt, arcára kiült az aggodalom. - Megoldhatatlan dilemmák elé állít ez az ügy. Eleinte pusztán arra éreztem erős késztetést, hogy Arabella hozományát visszaszerezzem,
és egyéb vágyam sem volt, mint megtalálni Reggie bácsi gyilkosát. Noha felállított teóriáim halomra dőltek... - Megköszönném - nyelt nagyot Leo -, ha tartózkodna az erős késztetés, a vágy és a felállít szavak használatától. Beatrice leesett állal bámult rá, majd értetlen tekintete megállapodott az earl domborodó nadrágján. - Oh, bocsásson meg, mylord. Fel sem merült bennem, hogy némely szavak ilyen heves hatást váltanak ki önből. Még véletlenül sem nézett a férfira. Igyekezett kordában tartani arcvonásait. Előbb csak a szája egyik sarka rándult meg, aztán a másik is. Fülig érő vigyorral meredt a szőnyeg egy pontjára. És a következő pillanatban - úrinőhöz méltatlanul - az asztalra borulva, csillapíthatatlanul vihogott.
Tizennegyedik fejezet „A hold sugára sápadt fénybe vonta a báltermet. Ijesztő fehérre színezte a szellemarcot: az örök mozdulatlanságra kárhoztatott, élettelenségbe dermedt táncos arcát..." (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 14. fejezetből) Beatrice hangosan, tagoltan ejtette a szavakat: - Mais oui. - Mais oui - ismételte kötelességtudóan a vele szemközt ülő három lány. - Igen hasznos kifejezés. Bátran használhatjátok, ha zavarban vagytok, vagy ha semmi okosabb nem jut eszetekbe. Senki nem fog mögöttes értelmet keresni a szavaitokban - magyarázta Beatrice. - Ugyanez vonatkozik a n'est-ce pas kifejezésre is. Az egyik tanítvány - tenyeres-talpas fejőlány kinézetű - jelentkezett. - Már megbocsásson, Mrs. Poole... - Pardon, madame - javította ki azonnal Beatrice. - Ne feledd, Jenny, a hölgyeket mindig madame-nak kell szólítanod. Ezzel elnyered a jóindulatukat. - Oui, madame. A másik két lány kuncogott. Beatrice először azt hitte, Jenny borzalmas kiejtésén nevetnek, de aztán észrevette, hogy mindketten a tanterem bejáratát lesik a szemük sarkából. Hátrafordult a székben, és megpillantotta Leót. A férfi szinte betöltötte az ajtókeretet. Meglepett arccal nézett befelé. - Monkcrest - hebegte zavartan a nő. - Hogy kerül ön ide? - Mrs. Cheslyn mondta, hogy itt találom. A három lány leplezetlen érdeklődéssel méregette az earlt. - Mára végeztünk - jelentette be Beatrice. - Ne feledjétek, a mais oui és n'est-ce pas kifejezéseket bárhol, bármikor használhatjátok. A tanítványok felálltak, illedelmes úrilányok módjára udvariasan elköszöntek, pukedliztek a férfi előtt, majd sutyorogva kiviháncoltak a teremből. Leo megvárta, amíg mindegyikük leér a ruhaszalonba. - Ha nem tévedek, Sally is itt sajátította el azt a fülsértő akcentust. - Jacqueline-nak hívják, nem Sallynek - világosította fel Beatrice. - Egy kis eldugott francia faluból származik, ezért nem párizsiasa kiejtése. - Értem - mosolyodott el a férfi. - Az imént találkoztam Lucy barátnőjével. Árulja el, mióta foglalkoznak azzal, hogy komornákká és varrólányokká képezik ki a prostituáltakat! - Körülbelül öt éve. Franciatanárt is fogadtunk melléjük, de a hölgy üzent, hogy nem érzi jól magát. Megtartottam helyette az órát. - Hogyan jutott eszükbe megnyitni ezt az iskolát? Beatrice körbepillantott a kicsinyke, alacsony szobán, amelyen Lucyval osztoztak valaha. - A véletlen hozta így. Belevágtunk, és most már nem lehet abbahagyni. - Igen, vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek velünk - értett egyet a férfi.
Olyan különös hangsúllyal mondta, hogy a nő zavarba jött tőle. Kissé feszengve mutatott körbe a szobácskán. - Két évig laktunk itt Lucyval, miután megözvegyültünk. - Csinos - vélte Leo. Beatrice elnevette magát. - Diplomatikusabban nem is fogalmazhatott volna. Jóformán mindenünket zálogba csaptuk, hogy megvehessük ezt a szobát és a lenti bolthelyiséget. Itt írtam az első két könyvemet, Lucy pedig a franciatudásával próbálta becsalogatni a vevőket és minél több pénzt legombolni róluk. Kezdetben én is segítettem a varrásban, pedig isten a megmondhatója, semmi kézügyességem. - A barátnője újból férjhez ment. Beatrice el nem tudta képzelni, hova akar kilyukadni a férfi. - Igen. A férje nagyra becsüli az üzleti érzékéért. - Kis gondolkodás után hozzátette: - Két gyermekük született. - Valóban? - Leo a nőébe mélyesztette a pillantását. - Ideje lenne megvitatnunk ezt a témát nekünk is. - A gyerekek témáját? - lehelte Beatrice. - Vagy még inkább a terhesség megelőzésének módozatait. Beatrice arca lángba borult, amint eszébe villantak szenvedélyes szeretkezésük képei. Ők bizony nem védekeztek. - Igen, hallottam már ilyesmiről. - Hangja hamisan, saját füle számára is idegenül csengett. - De nincs okunk aggodalomra. - Hogyhogy? Beatrice az asztalhoz sétált, amelyen a teáskancsó állt. - Mint már mondottam volt, a férjem fiút szeretett volna. De én nem tudtam örökössel megajándékozni. - Keze remegett, amint felemelte a kancsót. - Mindennél jobban vágytam egy gyerekre. - Aki elfogadta volna azt a szeretetet, amit Justin visszautasított. - Nem adatott meg. - A férje szeretője sem került áldott állapotba? A nő megpördült, csészéjéből kilöttyent egy kis tea. - Nem, legalábbis nem tudok róla. Miért kérdi? - Nálunk már-már családi hagyomány, hogy nagy figyelmet fordítunk az állattenyésztésre is - magyarázta Leo. - Tapasztalataim szerint nem az a siker alapja, ha fiatal, erős bikával eresztik össze a tehenet. Egy másik bikát talán könnyebben elfogad, és biztos lehetek a szaporulatban. - Értem. - Beatrice azt sem tudta, hová legyen zavarában. - Justin nem volt az a kimondott... khmm... bika, de a legnagyobb egészségnek örvendett. Velem lehet valami gond. Ne beszéljünk erről többet. Kérem. Istenem, ha Leo gyermekét tarthatná a karjában! De gondolnia sem szabad erre. Érezte, még egy perc, és sírva fakad. A férfin látszott, vitatkozna még, de aztán mégis beadta a derekát. - Ahogy kívánja. Beatrice úgy kortyolgatta a teát, mintha erőt akarna meríteni az italból. Majd reszkető kézzel a tányérra rakta a csészét. - Minek köszönhetem a mostani látogatását, mylord? - Szeretnék beszámolni róla, hogyan halad a nyomozás. Jártam a múzeumban. Gondoltam, talán érdekelni fogja, hogy a portás eltűnt, és a múzeum egyelőre nem fogad látogatókat. - Vagyis nem sikerült kideríteni, ki készítette Mr. Saltmarsh teáját.
- Nem. Előbb-utóbb ennek is a végére járok, de ma estére más terveim vannak. - Mifélék? - érdeklődött a nő. - Körülnézek dr. Cox patikájában. Nem halaszthatom tovább. - Önnel tartok. - Ezt egyszer már megtiltottam. - Túlontúl aggasztó tények láttak napvilágot a gyűrűk kapcsán. Úgy ítélem meg, a helyzet szorosabb együttműködést kíván. Tehát elkísérem önt ma éjjel. - Részemről lezártnak tekintem a vitát - közölte Leo. - Sem vitatkozni, sem könyörögni nem fogok. . Helyette inkább jelentette ragyogó mosollyal Beatrice - megzsarolom önt.
- Ne mozogjon, madame. - A varrónő Beatrice előtt térdelt, a ruhadarab alját tűzte fel. A szájában tartott gombostűktől alig lehetett érteni, mit mond. - Még megtalálom szúrni, n'est-ce pas? - Bocsánat, Polly. - Beatrice lenézett a lányra. Az még tizenöt éves sem lehetett. Az utóbbi években egyre fiatalabb és fiatalabb lányok kopogtattak be madame D'Arbois szalonjának hátsó ajtaján. - Mindjárt kész, ugye? - Egen. , - Oui - javította automatikusan Beatrice. - Választottál már magadnak új nevet? - Nagyon tetszik az Antoinette, de madame D'Arby azt mondja... - D'Arbois. - Madame D'Arbois azt mondja, az Ameline-nek szebb a csengése. - Nagyon szép név. És hogyan döntöttél? Komorna szeretnél lenni vagy inkább varrónő? - Madame D'Arbois szerint szépen varrok. Felajánlotta, hogy alkalmaz a szalonban. - Igen, Polly nagyon ügyes. - Lucy lépett be mosolyogva a próbaterembe. Beatrice ránézett. A sötét hajú, kék szemű, vidám és - két gyerek után kellemesen gömbölyded Lucy csodásan mutatott tengerészkék ruhájában. - Szervusz, Lucy. - Hogy haladsz? - kérdezte az Pollyt. - Rögtön befejezem, madame. - A lány elégedetten szemlélte meg a munkáját. - Elég furcsa, hogy egy hölgy nadrágot hordjon - tette még hozzá. - Bizony az. - Nekem tetszik - forgolódott a tükör előtt Beatrice. - Igazán kényelmes. Talán egy szép napon még divatba jön. - Azt azért nem hiszem - ingatta a fejét Lucy. - Lady Danbury megérkezett, Polly. Az új báli ruháját jött próbálni. Szaladj, segíts neki. Mrs. Poole nadrágját majd megigazítom én. - Oui, madame - ugrott fel a lány, és eltűnt a függöny mögött.
- Nos, mit gondolsz? - nézett le Beatrice a barátnőjére, aki már előtte térdelt és a nadrág szárát tűzögette. - Pollyval minden rendben lesz. Egy évet sem töltött az utcán. Talpra tud állni. A tanítványok közül azok tudták maguk mögött hagyni régi életüket, akiket még nem rontott meg a fertő,-akikből nem ölte ki a küzdőszellemet a sok évnyi reménytelenség. - Úgy legyen. - Helyesen gondolom, hogy ennek az öltözéknek köze van a nyomozáshoz? - váltott hirtelen témát Lucy. - Igen. Ma éjjel olyan helyre megyünk Monkcresttel, ahol nem mutatkozhatok a rendes ruhámban. - Meg sem merem kérdezni, hova mentek - sóhajtotta Lucy. - De kérlek, vigyázz magadra! Sikerült már kiderítenetek valamit? - Ezt-azt. Nem untatlak a részletekkel. Amit eddig elmondtam, az is hétpecsétes titok! - figylemeztette Beatrice. - Bennem megbízhatsz, hisz tudod - állt fel Lucy, és barátnője szemébe nézett. - Mi van köztetek? - Köztünk? - adta az ártatlant Beatrice. - Közted és Monkcrest között. Összefutottam vele itt, a szalonban. Aztán láttalak kettőtöket együtt. Mindenki másnál jobban ismerlek. Csak nem képzeled, hogy nem látom, milyen hatással van rád? - Ennyire nyilvánvaló? - kérdezte elkedvetlenedve Beatrice. - Számomra igen. Fülig szerelmes vagy belé, ne is tagadd! - Viszonyunk van. Ez azért nem ugyanaz. - Ha nem lennél szerelmes, nem lenne viszonyotok. Beatrice tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Mert valóban, Lucy mindenki másnál - még a családtagjainál is - jobban ismeri őt. Gyerekkori barátnők. A régi szép időkben fogadalmat tettek: csak és kizárólag szerelemből hajlandók férjhez menni. Mindketten betartották a fogadalmukat. És mindketten nagyon megbánták döntésüket. Közel egy évvel azelőtt, hogy Beatrice Justin Poole felesége lett, Lucy hozzáment az ő Robertjéhez. Akiről senki nem sejtette, hogy szenvedélyes kártyás. Beatrice sosem felejti el azt a hideg, téli éjszakát, amikor Lucy kezében kis bőrönddel, benne mindazzal, amit magáénak mondhatott bekopogtatott hozzá. - Hogy kerülsz ide? - kérdezte döbbenten. - Nincs hová mennem - felelte Lucy sírástól reszkető hangon. Tekintetében kétségbeesés ült. - Robert vesztett a kártyán. Két hete főbe lőtte magát. A hitelezők mindent elvittek, semmim nem maradt. - Oh, Lucy, annyira sajnálom. De ha pénzre van szükséged, sokat nem adhatok. Justin épp hogy hagyott rám valamit. - Nem tudom, mihez kezdjek. - Gyere be! - tárta ki az ajtót Beatrice. - Majd csak kitalálunk valamit. Reggel elmeséltek egymásnak mindent. - Szörnyen megviselt - zokogta a zsebkendőjébe Beatrice. - Justin végig azt a lányt szerette. Őt kellett volna feleségül vennie. Isten is egymásnak teremtette őket, ahogy mondani szokás.
- Ugyan! - morogta teáscsészéje pereme mögül Lucy. - Ahogy így elhallgatlak, Justin Poole beképzelt, önző, szenvelgő fajankó volt, aki saját magán kívül senkit nem szeretett igazán. Csokorba lehetett volna kötni az én Robertemmel. Beatrice kifújta az orrát, szipogott még kicsit, aztán felderült az arca. - Mindjárt más színben látom a világot. - Nem szeretnék terhedre lenni - sóhajtotta Lucy. - Munkát kell szereznem. Taníthatnék, de a hátam borsódzik már a gondolattól is. - Én is így vagyok vele. A szüleimtől nem számíthatok segítségre, a rokonok sem tudnak támogatni. Nekik sem jobb az anyagi helyzetük, mint nekem. - Neked legalább van családod. Én olyan egyedül vagyok, mint az ujjam. Beatrice nem tudta, mit mondhatna erre. - Arra gondoltam, mielőtt házitanítónőnek állnék, megpróbálkozom a regényírással. - Sajnos nekem már egy levél megfogalmazása is gondot okoz. Beatrice elgondolkozva nézegette barátnője ruháját. Senki nem mondta volna meg, hogy legalább háromszor átfestették és átszabták. Tudta, az elegáns, divatos öltözék Lucy keze munkáját dicséri. - Hogy állsz a franciával? - Ha akadozva is, de beszélem még. Miért? Beatrice szája lassú mosolyra húzódott. - Mostanság ez a legdivatosabb nyelv. - Barátnője kérdő tekintetét látva figyelmeztetőleg hozzátette: - De lehet, hogy csak a kereskedelemben kamatoztathatod. Lucy megfontolta a hallottakat. - Apám és nagyapám is kereskedő volt. Akkoriban bővében voltunk a pénznek. Ha a kereskedés azzal jár, hogy többé nem kell a fogamhoz vernem a garast, nincs kifogásom ellene. Lucy mindig gyakorlati oldalukról szemlélte a dolgokat. Beatrice Arabellát nézte, aki Leóval keringőzött. A lány halványkék szoknyája egy pillangó kecsességével lebbent meg minden fordulónál. Kesztyűs kezét az earl vállán nyugtatta, a csillár gyertyáinak fénye megmegcsillant a haján. - Nyugodj meg, nénikém. Mostantól az is máson töri a fejét, akinek eddig kétségei voltak Arabella hozományát illetően. - Örök hálával tartozunk Monkcrestnek - bólogatott elégedetten Winifred. - Óriási szolgálatot tesz nekünk azzal, hogy táncra kérte Arabellát. - Valóban kedves tőle - értett egyet Beatrice. Esze ágában sem volt beavatni a nagynénjét, hogy Leo csupán azért jelent meg Charterék bálján, mert így akart alibit igazolni magának későbbi időpontra is. Megjelenése feltűnést keltett. Még be sem lépett a terembe, máris megindult a sugdolózás. Beatrice elmosolyodott. Akik most Leót és Arabellát táncolni látják, hosszú órák múltán is azzal lesznek elfoglalva, hogy kitárgyalják őlordsága házasulási terveit. Talán fel sem tűnik nekik, hogy a férfi korán távozik. Ha
mégis észreveszik, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget neki: Monkcrest earljét más estélyeken is elvárják. Az ő, Beatrice távozása sem fog feltűnést kelteni. A bizonyos kort megélt özvegyek jövés-menését senki nem tartotta számon. Kivéve, ha a kérdéses özvegy dúsgazdag volt, vagy botrányos viselkedésével felhívta magára a figyelmet. Beatrice nem tartozott ebbe a csoportba. Délután a Tanodában Leo hosszasan győzködte, miért lenne oktalanság elkísérnie őt. A nő türelmesen hallgatta az unalomig ismert érveket, de a végén megmakacsolta magát. Ahhoz képest, milyen intelligens férfi, Leo néha meglepően vaskalapos tud lenni, gondolta most. - Istenkém, milyen szép pár lennénék! - sóhajtotta Winifred. - Remélem, Helen is észrevette őket. - Az lenne a csoda, ha nem - kortyolt a pezsgőjébe Beatrice. - Mindenki róluk beszél. Furcsa sóvárgás vett erőt rajta, amint Leót és Arabellát nézte. Menyasszony korában táncolt utoljára, de akkor is csak a falusi vigadalmakban szokásos táncokat. Keringőzni csupán akkor keringőzött, amikor - saját szórakoztatására - ő is órákat vett Arabella francia tánctanárától. Szoknyasuhogás, illedelmes torokköszörülés térítette magához álmodozásából. Megfordult. Lady Hazelthorpe állt vele szemközt. Helen aznap este lila szaténban pompázott. Alacsony, kövérkés termetét jótékonyan nyújtotta a fejére tekert hatalmas, a ruha színével harmonizáló turbán. Pufók keze keményen markolta egy csodaszép legyező nyelét. Acélszürke szemében eltökéltség villant, keskeny ajkát összeszorította. Winifred száján hideg mosoly játszott: Két állig felfegyverzett lovag az összecsapás előtt. - Jó estét, Helen. - Winifred. - Lady Hazelthorpe tekintete kis ideig Beatrice-on állapodott meg. - Mrs. Pbole. - Asszonyom - hajtott fejet Beatrice. - Gyönyörű a ruhája. Más céllal érkezett, de Helen szívesen elidőzött a témánál. - Rábukkantam a világ legjobb varrónőjére. Madame D'Arbois-nak hívják. Természetesen francia. A ruhái egy vagyonba kerülnek, de higgyék el, megéri. Csak francia lányokkal dolgoztat. - Fölényes pillantást vetett Winifredre. - Talán a bájos Arabellát is bemutatom neki egyszer - Ne fáradjon. - Winifred a táncosokat figyelte. - Az unokahúgom valamennyi báli ruháját madame D'Arbois-nál készíttettük. - Valóban? - lepődött meg Helen. Aztán összeszűkült szemmel ő is arrafele nézett, amerre Winifred. - Nem is tudtam, hogy ismerik a Tébolyult Remetét. - Nem említettem volna? - Lady Ruston szemöldöke a homlokára szökött a nagy csodálkozástól. - Hogy felejthettem el?! - Őlordsága, Monkcrest earlje - ejtett tagoltan minden szót Beatrice -, családunk régi barátja. Amikor megtudta, hogy mi is Londonban tartózkodunk, ellátogatott hozzánk. - Azt beszélik, feleséget keres magának - tette hozzá fontoskodva Winifred. Helen szájából csak egy vékony csík látszott.
- Volt már házas, de pár éve megözvegyült. Mindenki tudja, a Monkcrestek csupán egyszer szeretnek. - Mi köze a szerelemnek a házassághoz? - értetlenkedett Winifred. Helen ingerülten szétcsattintotta a legyezőjét. - Örököse is van. Miért kellene újból megházasodnia? - A férfiakat más szempontok vezérlik. - Eddig nem zavarta az özvegység... - Ugyan már, Helen - csóválta a fejét Winifred. - Elég öregek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, a férfiak akkor boldogok, ha bizonyos testi szükségleteik kielégíttetnek. - Monkcrest is ezért akar megnősülni? Miért nem tart szeretőt? - Azon a mindentől elzárt helyen, ahol ő él, talán egyszerűbb asszonyt vinni a házhoz, mint szeretőt tartani - vélte Winifred. Helen már ellőtte minden puskaporát, taktikát váltott. - Túl öreg Arabellához. Te nem úgy látod? - A legszebb férfikorban van - tiltakozott Winifred. - És jól tartja magát. Beatrice visszanyelt egy dühös megjegyzést. Ha Leo ezt hallaná! Nem örülne, hogy így beszélnek róla a hölgyek. - Meglátásom szerint - védte az igazát Helen -, fiatal, ártatlan kislányok teljes elnyomásához és leigázásához vezet az éltesebb urakkal való házasság. - Épp ellenkezőleg - replikázott Winifred -, nem árt, ha a férj kicsit idősebb. Bizonyos intim kérdésekben több türelmet tanúsít. - De csak azért, mert neki is több időre van szüksége, hogy intim szándéka határozott formát öltsön! - vágott vissza Helen. Beatrice pezsgője cigányútra szaladt. - Mi történt, drágaságom? - aggodalmaskodott a nagynénje. - Semmi baj. - Beatrice zsebkendő után kotorászott a retiküljében: Megtörölgette könnyes szemét, majd a zsebkendőt visszaejtette a retikülbe, úgy hogy az takarja az alul lapuló pisztolyt. - Félrenyeltem. Winifred megnyugodva fordult vissza a táncolók felé. - Ó, már jönnek is! Helen, hogy ezek milyen jól mutatnak egymás mellett! - Még hogy jól?! - füstölgött Helen. - Én már csak azt mondom, Monkcrest túl öreg az unokahúgodhoz. - Az én szépséges Arabellám abban azonban biztos lehet, hogy őlordsága nem a pénzéért akarja elvenni - jegyezte meg elgondolkodva Winifred. - A Monkcrestek vagyona Krőzuséval vetekszik. Lady Hazelthorpe arcára vörös pírt csalt a felháborodás. - Mit akarsz ezzel mondani? - Semmit, drága Helenem, az égadta világon semmit. - Ajánlom is. - És a rangról se feledkezzünk meg - folytatta Winifred. - Gondold csak el, milyen előrelépést jelentene ez Arabellának. Mint Monkcrest feleségének a grófné megszólítás járna neki. Helent nem kellett emlékeztetni, hogy Pearson csupán bárói címet örökölhet. - Túl nagy árat kellene fizetnie érte - legyezgette idegesen magát. - A legkevesebb, amit a Monkcrestekről állíthatunk, hogy különcök. Egyesek
még ennél is továbbmennek. - Elhallgatott. - Állítólag örökletes a baj. Nem véletlenül hívják Tébolyult Remetének őket. Ezt már Beatrice sem hagyhatta szó nélkül. - Ne higgyen az ostoba szóbeszédnek, lady Hazelthorpe. Biztosíthatom, Monkcrest intelligensebb, mint a főrangú urak legtöbbje. Hiba lenne az őrült vagy a különc bélyeget rásütni. - Nem zörög a haraszt... - jegyezte meg jelentőségteljesen Helen. Márpedig a Monkcrestek körül mindig nagy volt a hírverés. - Ezzel se szó, se beszéd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott. Beatrice szemrehányó tekintete Winifredét kereste. - Tudom, mire megy ki a játék, nénikém, de nem javaslom, hogy túlfeszítsd a húrt. Monkcrest eddig mindenben készséggel a rendelkezésedre állt, hisz még Arabellát is táncba vitte. De ne kívánj túl sokat tőle. Nem azért jött Londonba, hogy újabb pletykák terjedjenek el róla. - Igazad van, drágaságon - ismerte el szégyenkezve Winifred. - Ezentúl igyekszem nem kijátszani őt Helen ellen. De oly nagy a kísértés! Közben Leo és Arabella melléjük ért. A férfi udvariasan meghajolt előbb a lány, majd Winifred előtt, aztán kérdőn Beatrice-ra pillantott. A nő úgy tett, mint akinek elkerüli a figyelmét ez az apró momentum. - Gyönyörűen táncolsz, Arabella - mondta kedvesen. - A ruhád pedig egyenesen mesés. - Köszönöm. - A lány a nagynénjéhez fordult. - Jól láttam, lady Hazelthorpe-pal beszélgettetek az imént? - Igen - húzta el a száját Winifred. - Pearson is megérkezett már? - Nem került szóba. Inkább arról mesélj, milyen érzés egy earllel táncolni? - kérte várakozó mosollyal Winifred. - Őlordsága elsőrangú táncos - felelte udvariasan a lány. - Még egyszer köszönöm, uram. - Számomra a megtiszteltetés, hogy felkérhettem - biccentett Leo. - Lehet, hogy Pearson el sem jön? - töprengett kétségbeesetten Arabella. - Hamarosan itt lesz, meglátod - nyugtatgatta Beatrice. - Előbb-utóbb mindig felbukkan a közeledben. Arabella, a szája szélét harapdálva, kissé aggodalmasan pislogott az earlre. - Remélem, Hazelthorpe-ék tisztában vannak vele, hogy ön csupán családunk barátja. Nem szeretném, ha félreértenék a helyzetet. - Ezen könnyen segíthetünk - nyújtotta a karját Leo. - Szabad, Mrs. Poole? Jöjjön, tegyük mindenki számára egyértelművé, hogy érdeklődésem a család valamennyi tagjának szól. Beatrice habozott. - Előrebocsátom, mylord, a tánctudásom hagy némi kívánnivalót maga után. - Az ön ügyetlenségét majd remekül ellensúlyozza az én öreges, minden lendületet nélkülöző mozgásom. Már a táncparketten álltak, amikor felcsendültek a keringő első taktusai. - Hirtelen ráébredt, hogy elszálltak ön felett az évek? - gonoszkodott két forduló közt Beatrice.
- Az unokahúgának sikerült felhívnia a figyelmemet erre a szomorú tényre. Nincs is felemelőbb érzés, mint karomban tartani egy szépséges lányt, aki abbéli reményében pásztázza a tömeget a vállam felett, hogy végre megpillanthatja a nálamnál jóval fiatalabb ifjút, akit egész este várt. - Szegény Arabella, ha akarná sem tudná eltitkolni a Mr. Burnby iránti lángoló érzéseit - mosolyodott el Beatrice. - Tudja, a szerelmes fiatal hölgyek ritkán látják át, hogy a lánykéréshez vezető út fondorlattal van kikövezve. - A szerelmes fiatalemberekkel sincs ez másként - közölte Leo szárazon. - Nem bánom, hogy Burnby nincs itt. Még a végén párbajoznom kéne vele. - Mr. Burnbynek több esze van annál, semhogy párbajra hívja önt! mondta mély átéléssel a nő. - Reméljük a legjobbakat. Bár volt már rá eset, hogy valamely heves ifjút elragadott a vérmérséklete. - Személyes élményei mondatják ezt önnel, uram? - A sokat megélt apa beszél belőlem. Két fiút neveltem fel emlékeztette Leo. - Értem. Mindamellett hiszem, hogy az aggodalma alaptalan. És nagyon köszönöm, hogy felkérte Arabellát. Ezzel mérhetetlenül kívánatos mennyé tette az unokahúgomat lady Hazelthorpe szemében. - Egyedül Arabella nem értékelte az erőfeszítéseimet - vigyorgott a férfi. - Winifred nénit azonban egy életre lekötelezte. - Beatrice körbetekintett a zsúfolt bálteremben. - Pár perccel múlt éjfél - jelentette. Remélve, hogy senki nem hallja meg, halkan megkérdezte: - Mikor indulunk? Leo arcáról mintha letörölték volna a jókedvet. - Beatrice, nem tartom jó ötletnek... - Minden ellenvetését meghallgattam már. De amit mondtam, megmondtam. Ha nem engedi, hogy elkísérjem, egyedül megyek el dr. Cox patikájába. - Ön az egyik legokosabb nő, akit ismerek, Beatrice. És egyben a legkonokabb is. - Máskülönben nem tudnék zöld ágra vergődni önnel. - A nő arcán elismerő mosoly fénylett fel. - Mert egy kis makacsságért ön sem megy a szomszédba, mylord. A Cox doktor patikája mögötti sötét sikátor rothadó szeméttől bűzlött. Beatrice a Lucy készítette nadrágban és ingben botladozott a csúszós macskaköveken. Leo, kocsisköpenybe burkolózva, kalapját mélyen a szemébe húzva, két lépéssel előtte haladt. Egyik kezében lámpást tartott, de nem gyújtott fényt. - Magunkkal hozhattuk volna a kutyát is - morogta Beatrice. - Kobold nagy segítség tud lenni, de igen feltűnő jelenség. Velem volt, amikor Gines Jacket kifaggattam. Biztosan felfigyelnének rá, hogy már megint itt van. Aligha maradhatnánk észrevétlenek. - Értem. - Beatrice bátorságának jót tett volna, ha Koboldot maga mellett tudhatja.
Fényes napvilágnál kézenfekvő, logikus, sőt izgalmas gondolatnak tűnt, hogy átkutatják a patikát, de amint most a hidegben botorkáltak, a nő eltökéltsége az enyészeté lett. Ám azok után, hogy Leóra kényszerítette az akaratát, nem jelentheti be, hogy meggondolta magát és inkább hazamenne! Leo megállt egy keskeny ajtó előtt. - Ez lesz az. Mostantól fogva minden, amit mondok: parancs. Nem ellenkezik, nem bírál fölül, hanem szó nélkül engedelmeskedik. Megértette? - Igen, igen - dörzsölgette türelmetlenül a karját Beatrice, hogy kissé felmelegedjék. Idefele, a kocsiban megfogadta, hogy - saját biztonsága érdekében - teljesíti a férfi minden utasítását. - Ezt már megbeszéltük. Menjünk be! Leo elfordította az ajtógombot. - Zárva van. - Várható volt. - Beatrice idegesen pislogott fel az emeleti ablakokra. Egyikben sem látott fényt. - Egészen biztos, hogy dr. Cox házon kívül tölti az éjszakát? - Utánaérdeklődtem. - Leo egy vastagabb fémdrótot húzott elő a köpenye alól. - Senki nem tudja pontosan, hol tartózkodik a doktor, de ma nem látták errefelé. - Talán elutazott a városból. - Meglehet. Beatrice érdeklődve figyelte, ahogy a férfi a zárba illeszti a tolvajkulcsot. - Ezt hol tanulta? - Nagyapa szerint örököltem valamennyit apám műszaki érzékéből. Elhallgatott. - No, meg is vagyok. Zsebre vágta az álkulcsot, és óvatosan benyitott. Furcsa, édeskés szag csapta meg Beatrice orrát. Azonnal érezte, hogy valami baj van. - Mi ez a szag? - kérdezte fintorogva. - Maradjon itt! Leo beljebb lépett, egy közeli asztalkára állította, majd meggyújtotta a lámpást. A sárgás, sápadt fényben felderengett a patikabelső. Múltkori látogatásuk óta semmi nem változott. A könyvek és poros üvegtégelyek ugyanúgy sorakoztak a polcokon, a helyiség közepén... A helyiség közepén azonban mozdulatlan test hevert. Arcra borulva egy hatalmas, száradó vértócsában. Egyik karját hosszan maga elé nyújtotta, a másik a teste alá szorult. - Uramisten! - pihegte Beatrice. - A doktor...? - Igen. Ne jöjjön közelebb! - Leo, magasba emelve a lámpást, a holttest mellé lépett. Csizmája orrával megemelintette az egyik kesztyűs, görcsbe rándult ujjat. - Órák óta halott lehet már. - Kinek állhatott érdekében a halála? - A hang sípolva tört elő a nő tüdejéből. - Jó kérdés. - Leo körbevilágított a patikában. - Minden érintetlen. Küzdelemnek, kutakodásnak nincs nyoma. Akárki tette, nem akart mást... ..mint megölni dr. Coxot - fejezte be a mondatot Beatrice.
- Úgy van. - A férfi megkerülte a hullát, és a fal mellett álló, ütött-kopott íróasztalhoz ment. A lámpást az egyik polcra rakta, majd nyitogatni kezdte a fiókokat. Beatrice mélyeket lélegzett. Az alvadó vér szagától hullámokban tört rá a hányinger - Rosszul van? - érdeklődött fel sem pillantva Leo. - Nem - hunyta le szemét a nő. - Láttam már halottat korábban is. - Itt gyilkosság történt - tájékoztatta a férfi a papírok közt matatva. - A látvány mindenképp felkavaróbb. - Igaz - sóhajtotta elgyötörten Beatrice. Amikor már elég erőt érzett magában, ő is beljebb ment és megállt a férfi mögött. - Mit keres? - Nem tudom. - Leo a patika számlakönyvét lapozgatta. - Valamit, ami a gyilkos nyomára vezethet. - Délután még azt hittem, dr. Cox áll a dolgok hátterében. - Szerepet játszott az ügyben, az biztos. - Az earl homlokát ráncolta. Érdekes. - Mit talált? - Beatrice lábujjhegyre állva próbált átkukucskálni Leo válla felett. - Pontos kimutatást a nagybátyja által fizetett összegekről. - Becsukta a könyvet. - Ezt magammal viszem. Megfordult, lépésről lépésre körbejárta a helyiséget. Itt egy könyvet vett le valamelyik polcról, ott egy tégelybe nézett bele. Beatrice több, apró üvegcsét vett észre az egyik szekrényben. Eszébe jutott, hogy - Makulátlan Madám elmondása szerint - Reggie bácsi is ilyen kis flaskából kortyolgatta az elixírt. - Most már kétségtelen: dr. Cox mérgezte meg a nagybátyámat. És valószínűleg ő kevert altatót Mr. Saltmarsh teájába is. - Több mint valószínű. Aligha hihető, hogy két, mérgekhez jól értő illető is belekeveredett volna az ügybe. - De ki ölte meg dr. Coxot? És főleg miért? Leo a pult mögötti polcokon lévő tárgyakat vizsgálgatta. - A mór megtette kötelességét, a mór mehet - mélázott hangosan. - Vagy túl sok pénzt kért a következő adag méregért - találgatott Beatrice. - Ki tudja? Mindenesetre útjában volt valakinek. A nő megborzongott. - Sorra meghalnak, akiknek közük van a gyűrűkhöz. Aggódom Clarinda életéért. - Neki nem eshet bántódása. Senki nem tud a megállapodásunkról. - Ezt nem merném nyugodt szívvel állítani. - Beatrice szorosabbra húzta magán a köpenyét. – Azt mondta, Mr. Sibsont és Makulátlan Madámot már óvatosságra intette. Clarindának is szólnunk kéne. Itt lakik a közelben, nem? - Két utcányira. - Menjünk el hozzá és figyelmeztessük, hogy veszélyben van. Vidéken talán nagyobb biztonságban lenne. Adhatnánk neki egy kis pénzt, hogy elutazhasson. - Rendben - bólintott Leo. - Percről percre szövevényesebb ez az ügy. Nem szeretném, ha Clarinda vére az én lelkemen száradna.
Clarinda szobája felé menet senkivel nem találkoztak. Részeg röhögések harsantak a sötétben, két férfi durván összeszólalkozott valahol, de őket nem vették észre. Leo lassított. - Clarinda bizonyára a szokott helyén áll és a Kapatos Kandúr vendégeit lesi, hátha kedve támad egy fordulóra valamelyiknek. Beatrice összehúzta magán a köpenyét. - Remélem, mire ez a fertelmes ügy lezárul, Clarinda átveheti a kocsma vezetését. Az ön jóvoltából, természetesen. - Aki nem kér a segítségből, azon nem lehet segíteni, Beatrice. - Mintha csak Lucyt hallanám - motyogta nő. - Hogyan? - Semmi, nem érdekes. Sokkal tartozunk ennek a lánynak, Leo. Ha akkor éjjel nem bújtat el bennünket...! - Felesleges emlékeztetnie. - A férfi megtorpant az ismerős kapualj előtt. - Itt szokott álldogálni. - Clarinda? - lesett be a sötétbe Beatrice. - Beatrice Poole vagyok. Semmi válasz. A nő hátán a hideg futkosott. - Nincs itt. - Leo hátrébb lépett, és felnézett a lány ablakára. - A szobájában sem látok világosságot. - Ó, istenem! Csak nem esett valami baja, Leo? - Nyugodjék meg! Lehet, hogy beült a kocsmába melegedni. - Nem, nem. Érzem, hogy valami borzalmas dolog történt. Miért nem figyelmeztettük időben? - sopánkodott a nő, és nekifeszült a kapunak. Nem n ! - Várjon, majd én. Beatrice oldalra lépett és idegesen nézte, ahogy a férfi a tolvajkulccsal ügyködik. Évezredeknek tűnt, holott a kapu néhány másodperc alatt feltárult. Beatrice rohant befelé. - Semmit nem látok - közölte reszkető hangon, de már a recsegő lépcsőn járt. - Lehet, hogy elkéstünk? Leo engedelmesen meggyújtotta a lámpást, és a nő után sietett. A karjánál fogva ráncigálta vissza Clarinda ajtaja elől. - Bízza ezt rám! - Halkan bekopogott. Semmi. - Nyissa már ki! - Beatrice hangjából kétségbeesés csendült. Igyekezzen! Leónak ez a zár sem okozott gondot, az ajtó hamarosan kinyílt. A lámpás fénye először az ágyra, majd az asztalul szolgáló ládára esett. Beatrice ereiben meghűlt a vér Az ágyon karcsú nőalak feküdt: nem mozdult, nem lélegzett. A ládán ugyanolyan kis flaska állt, mint amilyet dr. Cox patikájában láttak. - Ez nem lehet igaz! Clarinda!
Tizenötödik fejezet „Az útvesztő végében iszonytató szörny magasodott.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 15. fejezetből) Clarinda hirtelen felült. A takarót maga elé húzta, szája riadt sikolyra nyílt. - Mi a fene folyik itt? - Él! - kiáltotta Beatrice, és az ágyhoz szaladt. - Hála istennek, él! - Persze, hogy élek - nyelvelt mérgesen Clarinda. - Hogy a pokolban jutottak be? Leo a ládára tette a lámpást, a fejét csóválta. - Ha továbbra is ilyen hangerővel folytatják a beszélgetést, nem marad észrevétlen az ittlétünk. A lány vállat vont. - A szomszédok már megszokták, hogy mindenféle hangokat hallanak a szobámból. Mit keresnek itt? Beatrice az ablakhoz botorkált, majd megkönnyebbülve a falhoz dőlt. - Nem akartuk halálra ijeszteni, Clarinda. Ne haragudjon, elragadott a fantáziám. - Regényírókkal megesik az ilyesmi - vetette oda foghegyről Leo, majd a nő dühödt pillantására ügyet sem vetve, a lányhoz fordult: - Szóval minden rendben? - Kutyabajom, uram. - Clarinda idegesen pillantgatott egyikükről a másikukra. - Mit akarnak? Ha azért jöttek, mert hármasban akarnak szórakozni, jó előre szólok, rám ne számítsanak. Beatrice nem egészen értette, miről beszél a lány, de nem tette szóvá. - Megijedtünk, amikor nem találtuk a kapualjban. - Tényleg? - Clarinda feljebb húzódzkodott, hátát a viharvert ágytámlának vetette. Anyaszült meztelen volt a takaró alatt. - És miért ijedtek meg olyan nagyon? Beatrice zavartan pislogott a lány mezítelen keblére. - Betakarózna, ha szépen megkérem? - Bocsánat. Tudja, egy idő után hozzászokik az ember, hogy sosincs rajta ruha - fejtegette Clarinda, de azért a válláig húzta a takarót. - De ezután ez is másképp lesz - bólogatott elégedetten. - Elárulnák végre, miről van szó? - Nem akarjuk elejétől a végéig elmesélni a történetet - fonta össze a karját mellkasa előtt Leo. - Legyen elég annyi, alapos okunk volt azt hinni, hogy veszélyben forog az élete. Elsősorban is az egyezségünk miatt. - Ki akarna nekem ártani? - nézett rá megütközve a lány. - A megállapodásunkról senkinek nem szóltam. És azt sem tudja senki, hogy a szobámban húzták meg magukat a minap. - Félelmeink szerint valaki többet tud a dolgainkról, mint azt szeretnénk - mondta Leo. Eközben Beatrice a ládához ment, kezébe vette az üvegcsét. Kihúzta a dugót. Szúrós, keserű szag csapta meg az orrát. - Ezt honnan szerezte? - Ma délután nyomta valaki a kezembe - vonogatta vállát a lány. - Azt mondta, ha ezt iszom, nem maradok úgy. Beatrice a férfira nézett. Egyszerre villant a felismerés mindkettejük tekintetében: az utolsó pillanatban érkeztek.
- Kitől kapta az üveget, Clarinda? - tudakolta Leo. - Simon adta, azzal, hogy dr. Cox küldi, az adósságáért cserébe. Hanem hallják, ügyes gyerek ez a Simon. Se apja, se anyja, éjszakára hol itt vackolja be magát, hol ott. De a jég hátán is megélne -,kuncogott Clarinda. - Amolyan kis lótifuti. Mindig őt szalajtják, ha kell valami. Pár pennyért szívesen segít. De az earlt nem érdekelte az életrevaló utcagyerek élettörténete. - Dr. Cox is járt magához? - Volt itt párszor. - A lány elhúzta a száját. - Rajtam kísérletezett. - Kísérletezett? - döbbent meg Beatrice. - Ne gondoljon semmi rosszra. Tudják, olyan szert kotyvasztott, amitől a férfiaknak feláll a dorongja. Saját magán is kipróbálta. - Úgy értsem, ő is hasonló problémákkal küzdött? - kérdezte Leo. - Jól mondja, uram, küzdött - bólogatott Clarinda. - De még hogy küzdött! - Felvihogott. - A legcsekélyebb eredményt sem tudta felmutatni. Jó néhány hónapja nem láttam. Talán beletörődött, hogy hiábavaló a küzdelem. Beatrice szíve hevesen dobogott. - Mintha azt mondta volna az előbb, dr. Cox az adósságáért cserében küldte az orvosságot. - Én sem tudtam mire vélni a dolgot, nem emlékeztem rá, hogy tartozna bármivel is - vonogatta vállát a lány. - Mondtam is Simonnak, vigye vissza az üveget. De nem akarta. Attól félt, a doktor visszakéri a pénzt, amit fizetségként adott. - Így hát maga megtartotta az üveget. - Beatrice félt, hogy nem tartják meg a lábai. - Ez volt a legegyszerűbb. Leo az ablakhoz ment. - Hol találom ezt a Simont? - Nem tudom. Egész nap jön-megy. Miért? Mit akar tőle? - Lenne hozzá néhány kérdésem. - Nem hiszem, hogy többet tud, mint amennyit nekem elmondott vette védelmébe a gyereket Clarinda. - Igaz is. Nem volt oka rá, hogy hazudjon magának. - Leo keze ökölbe szorult. - Az isten verje meg! Egyre hátborzongatóbb ez az ügy. Csak tudnám, ki mozgatja a szálakat. Beatrice megborzongott. - Clarinda, mikor hozta Simon a flaskát? - Jól benne jártunk már a délutánban. A nő Leóra pillantott. - Néhány órája ölhették meg - mondta halkan a férfi. - A kora esti órákra tenném a halálát. - Megölték? - szörnyülködött Clarinda. - Dr. Cox meghalt? - Igen - bólintott Beatrice. - Ezért vagyunk most itt. Maga szerint tehát senki nem tud róla, hogy maga bújtatott el bennünket? - Efelől nyugodt lehet. Ha kiderül, Gines Jack mostanra már aprófát hasogatott volna a hátamból, - És az egyezségünkről sem beszélt senkinek. Talán valakinek szemet szúrt - gondolkozott hangosan Leo -, hogy szóba elegyedtünk, amikor kijöttem Sibson boltjából. - A fenét! - tiltakozott Clarinda. - Azt hinnék, én szólítottam le, de az úr meg nem volt hajlandó szobára jönni velem.
- És ha az illető felfigyelt arra, hogy pénzt adok magának? Beatrice lehunyta a szemét. - Esetleg a tudomására juthatott, hogy maga Clarinda, meg akarja venni a Kapatos Kandúrt. Konkrét ajánlatot közvetlenül azután tett, hogy Monkcresttel beszélt, vagy nem? Csend ereszkedett a szobácskára. - Senki nem hinné el, hogy egy magamfajta lány ennyi pénzt összegyűjthetett. Mindenki arra gyanakodna, az úr vásárolta meg nekem a kocsmát - mondta kissé ijedten a lány. - És elgondolkodnának, mivel érdemeltem ezt ki. - Valaki mindenáron meg akarja akadályozni, hogy segíthessen őlordságának. De vajon miért épp ma küldte el dr. Cox a mérget? nézegette a flaskát Beatrice. - Mérget?! - sikkantotta Clarinda, szeme elkerekedett. - Abban az üvegben méreg van? - Feltehetően - bólintott Leo. - Azóta sem történt semmi említésre méltó Sibson boltjában, amióta nem beszéltünk? - Nem - rázta fejét a lány. - Ma különösen csendes volt a forgalom. Egy régi vevője járt csak nála, senki más. - Ez mikor volt? - vágott közbe Beatrice. - Dél körül. Épp a Kandúrból jöttem ki. Pástétomot ettem ebédre. Ha átveszem a kocsmát, a pástétommal feltétlenül csinálnom kell valamit. Több fűszer kéne bele. Meg persze több hús. - Sibson kuncsaftja ugyanúgy viselkedett, mint máskor? - szakította félbe az álmodozást Leo. - Hát... csúnyán összevitatkoztak, annyi szent. De mindig ez van. Sibson vevői reklamálni járnak vissza. Mondtam már neki, lehúzhatja a redőnyt, ha mindenkire hamisítványokat sóz rá. Azt hiszik, hallgat rám?! - Nem hallotta, miről vitatkoznak? - Beatrice kíváncsian várta a választ. - Csak egy-két szót kaptam el - sajnálkozott Clarinda. - A vevő valami szobor miatt ordított, meg valamilyen múzeumot emlegetett. Valósággal tajtékzott. Aztán kicsörtetett a boltból, majd' feldöntött. Na, hogy én mit kaptam a fejemre! - És hogy nézett ki ez a vevő? - kérdezte Leo. - Fene jóképű az ifiúr - csettintett nyelvével a lány. - A haja, mint az arany. És mindig finom holmikban ját Nem lehet több harmincnál. - Szemüveges? - Nem, szemüveget még nem láttam rajta. - Leo, csak nem...? - dermedt meg Beatrice. - Nem gondolhatja komolyan, hogy... - Miért ne gondolhatnám? - kérdezett vissza Leo. - Miért ne lehetne Sibson törzsvásárlója az ön lelkes híve és imádója, Mr. Graham Saltmarsh? - Hallotta Clarindát: nem volt rajta szemüveg. - Talán nem hordja állandóan - vont vállat Leo. - Lehet, hogy csak érdeklődni tért be a boltba - vetette fel a nő. - Megígérte, hogy felhagy a nyomozással. Csupán annyi a dolga, hogy kiderítse, ki a Trull Múzeum új tulajdonosa. Clarinda ijedten figyelte a szócsatát. - Valami rosszat mondtam? Beatrice felsóhajtott.
- Szeretnénk, ha kis időre elhagyná Londont, Clarinda. Kap tőlünk elég pénzt, hogy egy-két hétig meghúzhassa magát vidéken. - Szó sem lehet róla - villant meg a lány tekintete. - Két héten belül enyém lesz a Kapatos Kandúr. Nyélbe ütöttük az üzletet. Tom elsejével átadja nekem a kocsmát. Leo a zsebébe nyúlt. - Legalább erre az időre utazzon el. És ne féljen, rajta tartom a szemem a kocsmáján. - Pénzt nyomott a lány kezébe. - Nem akarok elmenni! - siránkozott az. - Új életet kezdhetnék... - Hallgasson ide! - próbált a lelkére beszélni Beatrice. - Dr. Cox ma délután halálos mérget küldetett magának. Nem sokra rá meggyilkolták. És a szőke fiatalember is, akit Sibsonnál látott, érintve van az ügyben. - Sibson egyre gyanúsabb - mondta Leo. - Lehetséges, hogy magát is azért akarják félreállítani az útból, mert tanúja volt Sibson és a vevője összetűzésének. - A francba! - morogta Clarinda. - Kérem, szépen kérem, utazzék el egy időre! - esdekelt Beatrice. - A kedvemért! - Hát jó - szusszant nagyot a lány. Az earlre nézett. - Sokra megyek a kocsmámmal, ha eltesznek láb alól. De meg ne tudjam, hogy más kaparintotta meg a Kandúrt! - Szeme villámokat szórt. - Az ügyvédeim mindent elrendeznek - ígérte Leo. - Elintézik a papírmunkát és kipótolják a pénzt, ha szükséges. A Kapatos Kandúr tulajdonosnőjeként térhet vissza Londonba. - Jól van - bólintott Clarinda. Körbenézett a szobában. - Összeszedem a holmim és megyek az állomásra. A postakocsi hajnalban indul. - Büszke fény gyúlt a tekintetében. - És ide már nem is jövök vissza. Beköltözök a kocsma fölötti szobába. Beatrice megkönnyebbülten sóhajtott. - Nyugodtabban alszom, ha magát biztonságban tudhatom. De kérdeznék még valamit. Hogyhogy nem ivott belőle? - mutatta a lánynak a kezében tartott üvegcsét. - Miért ittam volna? Beatrice értetlenül pislogott. - Nem kell félnem tőle, hogy úgy maradok. Egy férfinak sem adtam oda magam, amióta megígérték, hogy segítenek megvenni a Kandúrt. - Az utolsó pillanatban érkeztünk - lépett be a dolgozószobába Beatrice. A batyut, amelybe báli ruháját, kesztyűjét és cipőjét kötötte, a kerevetre dobta. - Az utolsó pillanatban, Leo. - Tisztában vagyok vele. - A férfi a kandallónál tett-vett, próbálta felszítani a parazsat. - Felesleges ennyiszer elismételnie. Beatrice az íróasztalhoz ment, lerogyott a székbe. A csillogó mahagónilapra könyökölt, fejét öklére támasztotta. - Istenem, ha belegondolok, hogy azért nem ivott a méregből, mert új életet akar kezdeni! - Restellem, amiért azt mondtam, nem segíthet mindenkin. Ön igenis megmentette Clarinda életét. - Dehogy! - sóhajtotta a nő, de nem nézett fel. Leo az italosasztalkához ment, és brandyt töltött két pohárba.
- Ha ön nem erősködik, hogy pótoljuk ki Clarinda pénzét, a lány még mindig az utcán állna. És kipróbálta volna dr. Cox csodaszerét. - Az a lány önmagát mentette meg - emelte fel lassan a fejét Beatrice. Szebb jövőt álmodott magának, és belátta, ehhez változtatnia kell az életvitelén. Kevesen vannak, akik felismerik a kínálkozó lehetőséget, még kevesebben, akik hajlandók is tenni érte, hogy a sorsuk jobbra forduljon. Hány, de hány szomorú példát látott erre a Tanodában! - Némelyeknek ölükbe hullik a szerencse, mégsem tudnak élni vele. - Igen, tudom. - Leo átnyújtotta a nőnek az egyik poharat, a magáét üdvözlésre emelte. - Ürítsük poharunk a rettenthetetlen Clarindára! És természetesen önre, Beatrice. - Clarinda egészségére szívesen iszom. Kívánjunk neki sok boldogságot és virágzó üzletmenetet. - Egy kortyra felhajtotta a brandyt, a tüzes ital jólesően perzselte a bensejét. Óvatosan az asztalra tette a poharat, majd az állóórára pillantott. Hajnali öt óra volt. A házra csend és sötétség borult. Mrs. Cheslyn az igazak álmát aludta a szobájában, Winifred és Arabella még nem tértek haza az aznapi végeérhetetlen bálról. - Nem eshet baja, ugye nem? - Clarinda most már biztonságban van. A következő két napja utazással telik, aztán majdcsak talál magának egy csendes fogadót, ahol meghúzódhat. Okos lány, tud vigyázni magára. Több esze van, semhogy ismeretlen eredetű ételt vagy italt fogadjon el idegenektől. - Mindig csak a méreg, meg a méreg - sopánkodott Beatrice. - Coxot lelőtték, méghozzá közvetlen közelről - emlékeztette Leo. - De ki ölhette meg a méregkeverőt? - Talán a megbízója. Vagy a cinkosai. - Micsoda kusza ügy! - Szerencsére napról napra kevesebb az elvarratlan szál. - Leo félig az asztalnak dőlve, félig rajta ülve, elgondolkozva forgatta kezében a poharát. - Ön szerint előrébb jutottunk azzal, hogy tudjuk, Sibson és Mr Saltmarsh ismerik egymást? - Mindenképp. - Tételezzük fel, valóban Mr Saltmarsh volt az, aki Sibsonnál járt. De mi ebben a meglepő? Mr. Saltmarsh sosem titkolta, hogy érdeklődik a régiségek iránt. Miért ne kereshetné fel az egyik legismertebb kereskedőt? - Hogy kapcsolatban vannak, még nem lenne baj. De több mint gyanús, hogy Clarindához közvetlenül azután juttatták el a mérget, hogy a két férfi vitáját kihallgatta. Beatrice a homlokát ráncolta. - Az időzítés hármójuk - Sibson, Saltmarsh és Cox - együttműködésére utal. - Sibson és Saltmarsh összeszólalkoznak. Saltmarsh kirohan a boltból, majd' feldönti a kocsmából érkező Clarindát. Pánikba esik. Mi van, ha a lány minden szót hallott? - Ha netán azt is látta, hogy ön elbeszélget a lánnyal, vagy megtudta, hogy az a kocsma megvásárlására készül... Joggal vélhette, Clarinda önnek kémkedik. - Egyenesen Coxhoz megy, és utasítja a halálos szer elkészítésére. Beatrice ujjai ideges ritmust vertek az asztallapon.
Néhány aprócska tényből nem szabadna meszemenő következtetéseket levonnunk. - De ismerje el, így is történhetett. - Ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, oda lyukadunk ki, hogy a szobor, amin a két férfi összeveszett, csakis az alkimista Aphroditéja lehetett, a múzeum pedig a Trull Múzeum. Mintha csupán ez az egy múzeum lenne Londonban! - Ez az egyetlen, amely után a nagybátyja feltűnően érdeklődött. Beatrice hosszasan törte a fejét. - Tételezzük fel, ez a három tényleg összeszűrte a levet. Véd- és dacszövetséget kötöttek, hogy előkerítik a Titkos Gyűrűket. Miért kellett akkor dr. Coxnak meghalnia? - Talán a másik kettő úgy látta, jobban járnak, ha csak kétfelé kell osztani a zsákmányt. Beatrice elgondolkozva harapdálta a szája szélét. - Mr. Saltmarshot elkábították. Ha ő is az összeesküvők egyike lenne, dr. Cox nem tett volna altatót az italába. - Azt csak Saltmarsh elbeszéléséből tudjuk, hogy ivott a teából. De vajon hihetünk-e neki? Ön azt állította, igen kellemetlen volt a lehelete, amikor rátalált. Talán valóban ivott néhány kortyot valami kellemetlen szagú folyadékból, hogy hihetőbbé tegye a meséjét. - Igen, ez lehetséges. - Beatrice hátradőlt, kezét az ölébe ejtette. - Mint ahogy az is, hogy Mr. Saltmarsh tökéletesen ártatlan. - A tények ismeretében ez szinte kizárt - jegyezte meg Leo szárazon. - Ön kezdettől fogva rosszindulattal viseltetik a fiatalemberrel szemben. - A tények ettől még tények maradnak- ragaszkodott igazához az earl. - Mielőbb meg kell találnunk azokat a gyűrűket! - sóhajtotta a nő. - Most már legkevésbé Arabella hozománya miatt aggódom. Bizonyítva látom, a nagybátyám erőszakos halállal halt meg. Cox doktort lelőtték. Valaki megpróbálta megmérgezni Clarindát. Mi jöhet még? - Ma éjjel már semmit nem tehetünk. Mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés. Holnap, tiszta fejjel, még egyszer átgondoljuk az egészet, és eldöntjük, mi legyen a következő lépésünk. - Sürgősen cselekednünk kell! - Épp ellenkezőleg - mondta az earl. - Dr. Cox halálával lélegzetvételnyi időhöz jutottunk. Beatrice döbbenten nézett rá. - Ezt hogy érti? - A gyilkosság azoknak a figyelmét is felhívja az ügyre, akik eddig mit sem tudtak róla. Annak, aki meghúzta a ravaszt, kis időre el kell tűnnie szem elől. - Leo elhallgatott. - Azt hiszem, önre pillanatnyilag semmilyen veszély nem leselkedik. Egy kétes hírű orvos halála körül gyorsan elül a hírverés. Ám ha önnel történne valami... - Illetve Mrs. Yorkkal történne valami, országos lenne a botrány - vonta le a következtetést Beatrice- Értem, mire gondol. A gyilkos semmit sem akarhat kevésbé. - Ha önnek haja szála görbül, a gyilkos készülhet Teremtője elé fogadkozott Leo. Beatrice hálásan mosolygott rá, aztán megint aggodalmas ráncba szaladt a homloka.
- Ez a gazember mindent megtesz, nehogy mások is tudomást szerezzenek a gyűrűkről. Ezért hozzám, Mrs. Yorkhoz, egy ujjal sem nyúl. De önt megpróbálta elraboltatni. Azzal nem számol, hogy egy főrang eltűnése is közérdeklődésre tarthat számot? - Engem ne féltsen, drágám. Csalánba nem üt a mennykő - jegyezte meg gunyorosan Leo. - Ám az ön biztonsága érdekében megteszem a megfelelő óvintézkedéseket. - Most mondta, hogy engem nem fenyeget veszély. Különben is háborgott a nő -, hogyan tudna megvédeni? Magánnyomozót fogad és minden lépésemet figyelteti? - Ó, nem. Testőrt adok ön mellé. - Testőrt? - Nem követhetek el több hibát. Clarinda is majdnem meghalt miattam. - Arról nem ön tehet, mylord! - ugrott fel Beatrice. - Ha nem bízom meg, hogy tartsa szemmel Sibson üzletét, nem akarták volna megmérgezni. - Azonnal verje ki a fejéből ezt a butaságot! - Beatrice megkerülte az asztalt, és megállt Leo előtt. Két tenyerébe fogta a férfi arcát. - Egyesegyedül én vagyok felelős a történtekért. Az én ötletem volt, hogy felkutassuk a gyűrűket. És önt is én rángattam bele ebbe az átkozott ügybe! - Ha már az ügyeinknél tartunk... - Ügyeinknél? - ismételte megzavarodva a nő. - Mert van a gyűrűk ügye, meg az a másik, ami csak kettőnkre tartozik. Beatrice képtelen volt megszólalni, gyomra öklömnyivé ugrott össze. Leo letette a poharát, és megragadta a nő csuklóját. - Mi a véleménye a mi kis... ügyünkről? Beatrice levegőt sem mert venni. - Minden mozzanatát lenyűgözőnek találom, mylord - lehelte. - Lenyűgözőnek? - Úgy tűnt, Leo a szót ízlelgeti. - Magam sem fogalmazhattam volna szebben. Leszállt az asztalról, karjába kapta a nőt és megindult vele a kerevet felé. - Mrs. Cheslyn... - kezdte Beatrice. - Alszik, mint a bunda. - Winifred néni és Arabella... - Hajnal előtt sosem érnek haza. - Leo letette a nőt a bársonykerevetre. - Egyéb kifogás? Beatrice mosolyogva megrázta a fejét. A férfi visszaballagott az ajtóhoz, és ráfordította a kulcsot. Közben megoldotta a nyakkendőjét, félrehajította. Lezökkent a székre, lehúzta a csizmáját. Tekintete egy pillanatra sem eresztette a nőt. Beatrice nézte, amint a férfi leveti az ingét. Érezte, testét forróság borítja el. Mire Leo a kerevethez ért, a nő minden porcikáját átbizsergette a vágy. - Pokolravaló ruhadarab! - morogta Leo, miközben Beatrice-t próbálta kihámozni a nadrágjából. - Máskor inkább szoknyát húzzon. - Mert az nőiesebb? - Mert az alá könnyebben bejutok. - Amennyire megszenvedett a nő nadrágjával, olyan könnyedén kibújt a sajátjából.
Aztán ott állt férfiassága teljében. Beatrice nem hazudott az előbb: mindent lenyűgözőnek talált, ami Leóval volt kapcsolatos, de legfőként is ezt, a férfi vágyáról árulkodó szépséget. Gyengéden végigsimított a bársonyos, lüktető keménységen. Leo mellébújt a kerevetre, belecsókolt a vállgödrébe. - Ezúttal nem kapkodom el, kicsim. Órákon át foglak szeretni. - Kezét a nő hasára csúsztatta. - Leo - suttogta csiklandós kuncogással Beatrice -, a nénikém és Arabella mindjárt itthon lesz. - Igaz, csak perceink vannak - sóhajtotta sorsába beletörődve a férfi. De ezek lesznek életed leggyönyörűbb percei. Esküszöm.
Tizenhatodik fejezet „A sötétség mindent körbefolyt.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 16. fejezetből) Nem sokkal déli tizenkettő után Leo már a klubjában ült és a reggeli újságokat lapozgatta. Majdnem biztosra vette, hogy Cox meggyilkolása időhöz juttatta őt és Beatrice-t. Sibsonnak és Saltmarshnak el kell tűnnie a színről, még ha csupán néhány napra is. Mindamellett jobban szerette volna, ha bizonyos lehet a dolgában. Hajnalodott, amikor elköszönt a nőtől. Pár órácskát aludt, nyugtalan álmok zavarták pihenését. Átfutotta a főcímeket. Cox halálával egyetlen tudósítás sem foglalkozott. Elképzelhető, hogy még nem fedezték fel a holttestet. Már továbblapozott volna, amikor szeme megakadt a társasági rovat egyik cikkén. Az estélyekről, bálokról szóló „kis színesek” közé rejtették el az épületes írást. „Farkas - vérfarkas?, emberfarkas? - kóborol szép városunk kies utcáin, jelentették magukat megnevezni nem kívánó úriemberek. Szerkesztőségünk nem kíván behatóbban foglalkozni a beszámolóval, hisz az urak előtt több üveg portói elfogyasztása után jelent meg a látomás. Ám fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a titokzatos lord M. Londonban tartózkodik...” Árnyék vetült a lapra. - Reméltem, hogy összefutunk. Leo becsukta az újságot, és meghajtotta a fejét. - Hogy s mint, Ramsey? A testes, kopaszodó férfi a kandalló előtti másik karosszékbe ereszkedett. - Soha jobban - nyúlt kávéja után. - Megnősültem az ősszel. A feleségem még nincs tizenkilenc éves. Higgye el, semmi nem hozza úgy vissza az ember életkedvét, mint egy új asszony. - Fogadja szívből jövő gratulációmat. - Ramsey elmúlhatott már hatvanöt is, gondolta Leo. - Köszönöm. - Az idős férfi szemöldöke sokat sejtetően megrándult. Hallottam, ön is hasonló ügyben jár. - Hasonló ügyben? Ramsey bólintott. - Azt beszélik, újra házasodni készül. Ha jól tudom, lady Ruston védencét nézte ki magának. Bájos gyermek, valóságos kis cukorfalat. Csinos hozományt is adnak mellé, ha nem tévedek. Bár önnél ez nem elsődleges szempont. - Nem - vett mély levegőt az earl. - De vannak más szempontok is. Igaza van, ha valami fruskát vesz el. Azok még kezelhetők. Az idősebbek nem hallgatnak a jó szóra, követelőzők, házsártosak. Leo épp aznap reggel hallotta a pletykát. Kíváncsi lett volna, Ramsey akkor is lándzsát törne-e az idős férfi-fiatal lány frigye mellett, ha tudná,
amit ő. Hogy ifjú felesége nevét máris egy vele egykorú fiatalemberével együtt emlegetik. - Félretájékoztatták önt, uram - közölte morózusan Ramsey megértően bólogatott. - Nem kívánja elkötelezni magát. Különben is, a lánykérésnek megvannak az illő formái, helyes, ha ezekhez tartja magát. Bízzék bennem, tőlem egy árva szót sem fog megtudni senki. - Remélem is. - De a Hazelthorpe gyerek nagyon csalódott lesz. Odavan azért a lányért, a vak is látja. Érik még nagyobb pofonok is az életben, mint egy be nem teljesült szerelem. De ha más túlélte, túléli ő is. - Burnby és én nem versengünk Arabella kisasszony kezéért. - Ez csak természetes. Hogy jönne a fiatalember ahhoz, hogy az ön rangjával és vagyonával felvehesse a versenyt? Lady Rustonnak meg sem fordul a fejében, hogy kettejük közül őt válassza. - Tisztázzunk valamit - hajolt előre Leo. - A család barátjának tekintem magam. Nem... - Monkcrest. - Pearson Burnby jelent meg a kávészobában. Arcát eltorzította a harag. - Gondoltam, hogy itt találom. Lenne önhöz néhány szavam. - A fenébe! - morogta Leo. - Főként az ilyen jelenetek miatt van, hogy ha tehetem, elkerülöm Londont. Pearson beljebb jött, és megállt az earl előtt. - Higgye el, én sem bánnám, ha Devonban maradt volna. De itt van, és mindent elkövet, hogy tönkretegye egy gyönyörű fiatal hölgy életét. - Senkit nem áll szándékomban tönkretenni. Pearson keze ökölbe szorult. - Ugye, arra számít, hogy Miss Arabella családja kész örömmel elfogadja a házassági ajánlatát? - Nem tettem ajánlatot. Ahogy Ramseynek is mondtam az imént, a család barátja vagyok. Sem több, sem kevesebb. - Hazudik! Az ismeretségüket arra használja, hogy meggyőzze lady Rustont, egyedül ön lehet méltó férje Arabella kisasszonynak. - Leo már válaszolt volna, de Burnby mérgesen kitört. - Ne is tagadja! Ritkán mutatkozik Londonban, és ha feljön, azt határozott céllal teszi. Senkinek nincsenek kétségei, miért van most itt. Kivetette a hálóját egy ártatlan lányra... - Burnby! - ...akit majd feláldozhat piszkos vágyai oltárán! - Ó, ezt akár Mrs. York is írhatta volna. - Ne merészeljen gúnyolódni rajtam! - Higgadjon le, drága uram. Pearson szeme összeszűkült. - Ön túlságosan öreg ahhoz a fiatal teremtéshez. Míg ő a tavaszi rügyfakadás, addig ön az elmúlás. - Miért nem próbálkozik versírással? - érdeklődött Leo. - Miss Arabella, ez a kifinomult, drága lélek, nem lehet boldog ön mellett, Monkcrest. Kínszenvedés lenne az élete. És ezt nem engedhetem. - Lassan lehúzta a kezéről lovaglókesztyűjét. - Erre semmi szükség - mondta óvatosan Leo.
- Ellenkezőleg, ez az egyetlen megoldás. - Pearson az earl lába elé dobta a kesztyűt. - Ezennel kihívom önt, Monkcrest. Utasítsa a segédeit, hogy mihamarabb keressék fel az enyémeket. A helyiségben vágni lehetett a csendet. Minden fej feléjük fordult. Leo rezzenéstelen arccal nézte a fiatalembert, majd lehajolt és felvette a kesztyűt a földről. - Óriási hibát követ el. - Burnby, Burnby - csóválta meg sajnálkozva a fejét Ramsey -, felfogta, hogy ezzel a saját halálos ítéletét írta alá? Pearson ádámcsutkája ijedten le-fel szánkázott, de a fiatalember nem adta meg magát. - Hiába is akar megfélemlíteni, Monkcrest. Leo felállt. Amikor ennyi idős voltam, morfondírozott magában, én is hajlamos voltam túldramatizálni a dolgokat? - Nem áll szándékomban megkérni Arabella kisasszony kezét. - Szavai pisztolylövésként hasítottak a halotti csendbe. - Választottam az unokanővére, Mrs. Poole. - Mrs. Poole? - hebegte leesett állal Burnby. - Jól hallotta. - De... de ő már... majdnem harmincéves! - A koromról sem feledkezve meg, arra megállapításra jutottam, hogy igényeimnek és ízlésemnek leginkább egy nálamnál nem sokkal fiatalabb asszony felelne meg. Így Miss Arabella, noha az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, fel sem került a szóba jöhető feleségek listájára. - Igen, igen - nyeldekelt zavarodottan Pearson -, túlságosan fiatal önhöz. - Önnek nincs más dolga, mint sok boldogságot kívánni eljövendő házasságomhoz - nyújtotta a fiatalember felé a kesztyűt Leo. Burnby még nem tért magához a bejelentés okozta megrázkódtatásból. Az earl felsóhajtott, és Pearson elerőtlenedett markába nyomta a kesztyűt. Majd kisétált a kávészobából, vissza sem pillantva az élőképpé dermedt társaságra. Amint kitette a lábát, megindult a pusmogás. Mire a kabátját és a kalapját átvette a ruhatárban, az izgatott sustorgás jól hallhatóan betöltötte az előcsarnokot is. A csodálkozás egyre erősödő, döbbent szavai egészen a lépcső aljáig elkísérték. Aztán végre becsukódott mögötte a klub ajtaja. Öt órára ezzel lesz tele a város, gondolta. A Tébolyult Remete - nem hivatalosan - bejelentette eljegyzését Mrs. Poole-lal. Beatrice kitér a hitéből, ha ezt megtudja. Nőt még nem hoztak ilyen kínos helyzetbe. Ha a hivatalos bejelentés elmarad, Beatrice jó híre egy életre oda lesz. Szájára veszi a társaság, és hogy mi lesz a véleményük róla, arra rágondolni is rossz. És ez csak a jobbik eset. Ha az is napvilágot lát, hogy Beatrice álnéven rémregényeket írogat...! Mrs. York pályafutásának egyszer s mindenkorra befellegzett. Mrs. Poole hírneve csupán csorbulna, ha a Tébolyult Remete felbontja az eljegyzést. Mrs. York végérvényesen ellehetetlenülne. Az ördögbe is! Leo legyökerezett a járdán, az utcai forgalmat jóformán nem is érzékelte. Tisztességes úriember ilyenkor azonnal a hírbe hozott nőhöz siet és megvallja bűneit. Beatrice is megérdemelné, hogy figyelmeztesse. De ha most odamegy, olyan fejmosásban lesz része, hogy
attól koldul. Nem, nincs olyan lelkiállapotban, hogy el tudná viselni egy csípős nyelvű fehérnép szájalását. Már a gondolattól is kirázta a hideg. A Titkos Gyűrűkre kell koncentrálnia. Ha megtalálja és átadja őket, a nő sokkal megértőbben fog viszonyulni a kávészobában történtekhez. Igen, ez az egyetlen járható út. Fel kell kutatnia a gyűrűket. Csak így nyerheti el Beatrice bocsánatát. Lássuk, hol is kezdje. Ismét elmegy Sibsonhoz. Ő a leggyengébb szem a láncban. Valamennyi, eddig nála tett látogatással események láncolatát indította el. Beatrice mérges lesz, amiért nem viszi magával. Ha hírét veszi az eljegyzésnek, tajtékozni fog. Kicsivel több vagy kevesebb, egyre megy. Leo elvigyorodott: ha már lúd, legyen kövér! - Harap? - méregette bizalmatlanul a kutyát Arabella. Beatrice a dolgozószoba kandallója előtt szunyokáló Koboldra nézett. - Ahhoz fel kéne ébrednie. Amióta megérkezet egyfolytában alszik. Leo és Kobold kevéssel tizenegy óra előtt jelent meg a hátsó ajtónál. Mrs. Cheslyn szélütötten bámulta, amint a párocska nyugodtan végigvonul az ő patyolattiszta konyháján, átvág a hallon, és bejelentés nélkül belép az ebédlőbe. Beatrice, Winifred és Arabella épp reggeliztek. - Megköszönném, ha vigyázna rá - mondta Leo. - Itt akarja hagyni? - tette le döbbenten teáscsészéjét Beatrice. - Hova tegyem? A ház sem nagy, a kert pedig kifejezetten kicsi. - Egy-két napról lenne szó csupán - biztosította az earl. - Lekötelezne. Beatrice kifogások után keresgélt, de aztán eszébe jutott, a férfi azt ígérte, testőrt ad mellé. - Ám legyen - sóhajtotta. - Néhány napig itt maradhat. - Egy lépést se tegyen nélküle - kérte Leo, majd meghajtotta a fejét Winifred és Arabella felé. - További kellemes napot, hölgyeim. Este még találkozunk. - Hogyne, hogyne - pihegte Winifred, és elszörnyedve csodálta meg az állatot. - Viselkedj rendesen! - intette Leo Koboldot, majd sarkon fordult és távozott. A kutya körbeszimatolt, aztán lecövekelt a tálalóasztal mellett. - Istenkém, istenkém - sopánkodott Winifred. - Már kezdtem azt hinni, egy szó sem igaz abból, amit őlordsága különcségeiről suttognak, erre... Miért éppen téged szemelt ki, hogy vigyázz a kutyájára? - Elképzelni sem tudom. - Ha elárulnám, hogy valójában Kobold vigyáz rám, és elmesélném az okokat is, a néni szörnyethalna a rémülettől, gondolta Beatrice. - De azok után, amit értünk tett, nem utasíthattam vissza a kérését. Winifred szívből jövő sóhajt hallatott. - Igaz. És ha furcsán viselkedik, ha nem, mégiscsak főrang! Beatrice Arabellára kacsintott, aztán felállt és a tálalóasztalhoz ment. Kiválasztotta a legszebb szelet sonkát, két ujja közé csippentette, a kutya feje fölé tartotta, majd elengedte. Kobold egy szemvillanás alatt eltüntette a finom falatot.
Reggeli után engedelmesen követte Beatrice-t a dolgozószobába, és azóta olyan rendesen viselkedett, ahogy a gazdája kérte. A nő már azon tűnődött, mikor és hova vigye sétálni. - Milyen óriási! - Arabella megpaskolta a kutya fejét. Kobold megemelintette az egyik fülét, de ahhoz nem vette magának a fáradságot, hogy a szemét is kinyissa. - A tündérmesék farkasai nézhetnek így ki. A kijelentés Beatrice eszébe idézte a reggeli lapban olvasott cikket: farkas kóborol London utcáin. - Szentséges isten! - mormolta. Arabella még egyszer végigsimított Kobold fején, majd felállt. - Hogy mondod? - Semmi, semmi. Nem érdekes. - Beatrice zavarában felkapott egy tollat, és a hegyét kezdte tanulmányozni. - Mit terveztetek délutánra? - Vásárolni megyünk. Velünk jössz? Beatrice szúrós tekintettel méregette a hatalmas állatot. Lucy nem venné jó néven, ha Kobolddal együtt állítana be a ruhaszalonba. Leo viszont világosan értésére adta, csak a kutya kíséretében hagyhatja el a házat. - Nem, ma nem. Van még egy kis dolgom, aztán sétálni viszem Koboldot. Egy ekkora kutyának biztosan sok mozgásra van szüksége. Arabella bólintott. - Megyek, átöltözöm, mielőtt a néni megint noszogatni kezd. Visszafordult az ajtóból. - Beatrice, szerinted is igaza van, amikor azt mondja, a férfiak nem szerelemből nősülnek? Beatrice kezéből kis híján kihullott a toll. Unokahúga eddig fennen hirdette az igaz szerelem hatalmát, most először adott hangot kételyeinek. Hogyan válaszolhatna okosan a kérdésre úgy, hogy megnyugtassa a lányt, de túlzott reményeket ne keltsen benne? - Férfija válogatja - mondta óvatosan. - Te szerelemből mentél férjhez. - Igen. - Beatrice mély levegőt vett. - De ez nem elég a boldog házassághoz. - Mi itt, családon belül, mindnyájan tudjuk, hogy a ti egymásra találásotok maga volt a csoda. A legharmonikusabb, legtökéletesebb kapcsolat, ami férfi és nő között létrejöhet. Beatrice-nak sikoltozni lett volna kedve. Még egy dicsérő szó arról a földi pokolról, és menten megőrül! - Távolról sem volt tökéletes - bökte ki mogorván. - Tessék? A nő úgy döntött, kiönti a szívét. - Arról, amit most mondani fogok, csupán egykét ember tud. A férjem másvalakit szeretett. Ha azt a lányt nem kényszerítik hozzá egy másik férfihoz, Justin sosem vett volna feleségül engem. Ezt sajnos már csak az esküvő után tudtam meg. - De... de... - dadogta Arabella -, mindenki úgy tudta, szerelmes vagy a férjedbe. - Tiszta szívemből szerettem, igen. Az elején. De később már csak sajnálatot éreztem iránta. És haragudtam rá. - A düh, amivel a szavakat ejtette, önmagát jobban meglepte, mint az unokahúgát. - Iszonyúan
haragudtam rá, amiért ezt merte tenni velem. De ezt még magam előtt sem vallottam be, nemhogy másoknak! Bűnösnek éreztem magam. - Bűnösnek? Miben? - Elhitettem magammal, egyedül én vagyok a hibás, amiért nem tudom elfelejtetni Justinnal azt a másik nőt. Magamat okoltam, amiért nem tudtam őt meggyőzni arról, milyen reménytelen a szerelme. Amiért nem tudtam megszerettetni vele magam. De a lelkem mélyén gyűlöltem őt, képtelen voltam megbocsátani, hogy becsapott. - Gyűlölted? Gyűlölted a férjedet? - Akkortájt zavarosak voltak az érzéseim. Nem tudtam, hogy amit iránta érzek, az színtiszta gyűlölet. Aztán Justin váratlanul meghalt. Megrázott a dolog, de nem sújtott le. - Borzalmas lehetett. - Nehéz volt eldönteni, Arabella a házasságra értie, vagy a férj halálára. - Szörnyű volt, de már egyáltalán nem fáj. - Beatrice elmosolyodott. Különben nem tudnék ilyen nyugodtan beszélni róla. Milyen igaz, gondolta, a megbékélés és feloldozás nyugalma ez. - Az a csirkefogó becsapott. - Érezte, a lelke minden egyes kiejtett szóval megkönnyebbül. - Hazudott nekem, és hazudott saját magának is. - Alávaló gazember! - tört ki Arabellából a felháborodás. - Nem érdemelt meg téged! - Jól esik, hogy ezt mondod - mosolygott Beatrice. - De hidd el, mindez már a múlté. Nincs a szívemben fájdalom. - Hihetetlen - ingatta a fejét Arabella. - A családban mindenki azt hitte, a tietek a világ legcsodálatosabb szerelme. Azt hittük, azért nem akarsz újból férjhez menni, mert Justinon kívül nem tudnál mást szeretni. - Azért nem akarok újból férjhez menni, mert félek, hogy ismét rosszul választanék - mondta Beatrice. - Félsz? Te, aki mindig olyan magabiztosnak tűnsz? - Ha szerelemről van szó, távolról sem vagyok olyan magabiztos, mint egyéb dolgokban - vallotta meg unokahúgának. - Eddig azt hittem, a regényeid hősnőit magadról mintázod - suttogta mélyen megrendülve Arabella. - Ó, Beatrice, annyira sajnálom, hogy nem ismerheted az igaz szerelmet! Beatrice most vette csak észre, hogy a lány a könnyeivel küszködik. Felállt, odament hozzá és átölelte. - Semmi baj, kedvesem. Hisz látod, milyen jól megvagyok nélküle. - De... - Csss! - szorította meg a lány vállát. - Nem azért meséltem el mindezt, hogy kétségeket ébresszek benned Pearson iránt. Ő semmiben nem hasonlít Justinra. Őszintén szeret téged. - Gondolod? Beatrice-nak elég volt felidéznie a fiatalember imádó pillantását, amellyel az unokahúgára nézett. - Egészen bizonyos vagyok benne. - Hála istennek! - sóhajtotta Arabella, mint akinek nagy kő esik le a szívéről. - Figyelj ide, kedvesem - vett mély levegőt Beatrice. - Mr. Burnby rajong érted, ez senki előtt nem kétséges. De hogy a szülei beleegyeznek-e, hogy
megkérje a kezedet, az más kérdés. Minden eshetőségre fel kell készülnöd. - Pearson kötelességtudó fiú - mondta a lány. - Szeretné, ha a szülei egyetértenének a választásával. De Pearson elsősorban is férfi, aki képes önálló döntéseket hozni: akár a szülei ellenében is. Hiába beszélek én ennek!, állapította meg magában mosolyogva Beatrice. Még egyszer magához ölelte unokahúgát. - Úgy legyen. Remélem, szerelmi kérdésekben a megérzéseid sokkal jobbak, mint az enyémek. Senki és semmi nem kényszeritette őket, hogy véigkutyagoljanak a Deeping Streeten, egy óra múltán Beatrice és Kobold mégis ott állt az utca végén lévő kicsiny parkban. A gondolat - hogy nem lenne haszontalan körülnézni Graham Saltmarsh háza táján - befészkelte magát a nő agyába, és nem hagyta nyugodni. Még emlékezett rá, milyen címet adott meg a fiatalember a könyvesboltban. Ha már a véletlen erre vezérelte lépteiket, célszerű lenne felderíteni, otthon tartózkodik-e Saltmarsh, s ha igen, vane nála valaki. És Koboldnak szüksége van a mozgásra, ilyen nagy testű kutya nem éri be néhány perces sétával, emlékeztette magát Beatrice. Hirtelen ráébredt, lélekben már azt tervezgeti, miként fogja megmagyarázni az ittlétét Leónak. Miért kéne mentségeket keresnem? Leo nem a férjem, sem a döntéseimet, sem a tetteimet nem áll jogában elbírálni, mérgelődött. Nem is annyira a férfira volt dühös, mint saját magára. Reggel pár órára kitisztult az ég, mostanra azonban újra szitálni kezdett a köd, puha, szürke takaróba vonva a Deeping Streetet. Fedezékéből, egy hatalmas fa ágai mögül, Beatrice rálátott az utcára, de a huszonegyes számú ház bejáratát már nem tudta tisztán kivenni. - Közelebb kellene mennünk, Kobold. Felesleges itt rostokolnunk, ha nem látjuk, ki megy be és kijön ki. A kutya a fülét hegyezte, de a probléma közelről sem érdekelte annyira, mint a fa tövét gyűrűbe fogó, izgalmas szagú fűcsomók. Ám amikor a nő megrántotta a pórázát, engedelmesen indult, készen rá, hogy új területeket és illatokat fedezzen fel. Lassú léptekkel átvágtak az utcán, és máris a Saltmarsh háza előtt elvivő járdán álltak. Beatrice attól nem félt, hogy a fiatalember - ha netán otthon van és véletlenül kipillant az ablakon felismerheti. Hosszú köpenyében, arca elé eresztett fátyollal pontosan úgy nézett ki, mint bármely, „kis” kedvencét sétáltató úrinő. Szíve mégis hevesebben dobogott, amint elhaladtak a huszonegyes kapu előtt. A kinti félhomály ellenére nem látott fényt egyetlen ablakban sem. Kócos fiúcska kanyarodott be a sarkon, aztán hátrahőkölt. Tekintete ijedtséggel elegy kíváncsisággal tapadt Koboldra. - Nagyon szép a farkasa, asszonyom. - Tessék? - nézett megzavarodva a kölyökre Beatrice. - Ó, nem, nem farkas, hanem egy nagy termetű kutya. - Harapós? - Dehogy. Nyugodtan megsimogathatod. A fiú megpaskolta Kobold fejét, és már hátrált is el a közeléből.
- Ha én ezt a többieknek elmesélem! Nem fogják elhinni, hogy megérintettem egy igazi farkast! Beatrice, hirtelen ötlettől vezérelve, retiküljébe nyúlt, és aprót nyomott a gyerek kezébe. - Bekopognál abba a házba? A kölyök vállat vont, eltette a pénzt és felszaladt a lépcsőn. A nő odábbráncigálta Koboldot, majd tisztes távolban megálltak. A gyerek lábujjhegyre állt, és megverte a kopogtatót. Senki nem nyitott ajtót. - Jól van - kiáltotta Beatrice, amikor a fiú megfordult és széttárt karral jelezte, nem járt sikerrel. - Köszönöm, sokat segítettél. A gyerkőc még egyszer a kutyára pislantott, aztán elrobogott a park irányába. A nő elgondolkozva nézegette a huszonegyes számú kaput. - Úgy tűnik, Mr. Saltmarsh jelenleg nincs itthon, Kobold. Előbb az eb füle, pofája, majd reszkető orrcimpája emelkedett ki a járda menti magas fűből. A kutya elégedetten prüszkölt. - Azt mondod, próbálkozzunk a kert felől? Kobold nem válaszolt. A hallgatás beleegyezés, döntötte el Beatrice. A legnagyobb egyetértésben kerülték meg a háztömböt. A szagáradat, amely a sikátorban fogadta őket, lenyűgözte a kutyát. Kéjes élvezettel szaglászta a szemétkupacokat. Bár úgy ítélte meg, a hely behatóbb vizsgálódást érdemelne, hagyta, hogy a nő Saltmarsh kertjének téglakerítéséig vontassa. Beatrice megnyitotta a kis vaskaput, az engedett. - Most aztán csend legyen, Kobold! A kutya szemrehányón kapta fel a fejét, jelezvén, ő eddig sem hangoskodott. Majd az új földjét birtokba vevő gazda határozottságával betrappolt a kapun. Beatrice izgatottan követte. Valószínűleg a hátsó ajtót is zárva találja, és Leo nélkül esélye sincs rá, hogy bejusson a házba. De bekukucskálhat valamelyik ablakon. Kis szerencsével olyasmit láthat, ami hasznos lehet a nyomozás szempontjából. A gondozatlan konyhakert kínálta illatár lázba hozta a kutyát. Égre csapott farokkal, földre szegezett orral rohangált, minden egyes satnya növény alá bekukkantott. Beatrice hagyta, hadd szaglásszon kedvére. Ő addig óvatosan megközelítette az ablakot. A figyelmetlenül behúzott függöny biztosította kis résen belesett. Amit látott, saját dolgozószobájára emlékeztette. A falon tenyérnyi szabad hely sincs, körös-körül könyvespolcok, rajtuk bőrkötésű kötetek. Az asztalon is könyvkupacok tornyosultak, némelyik kötet szétnyitva hevert. A látvány a legkevésbé sem volt érdekfeszítő, minden Mr. Saltmarsh olvasás iránti szenvedélyéről árulkodott. Beatrice csalódottan fordított hátat az épületnek. Ekkor vette észre a hátsó ajtó előtt toporgó Koboldot. A kutya türelmetlenül felvakkantott, mint aki alig várja már, hogy beengedjék. - Nem tudunk bemenni - sajnálkozott a nő. És ha mégis? Beatrice fellépett a lépcsőre, óvatosan elfordította az ajtógombot. Az ajtó kinyelt. - Mégsem jöttünk hiába - suttogta, és belépett a házba.
Ugyanekkor Kobold is meglódult, szélsebesen végigviharzott a sötét, keskeny folyosón, körmei hangosan kopogtak a padlón. Mire Beatrice észbe kaphatott volna, a kutya eltűnt az egyik szobában. - Hozzám! - sikkantotta a nő, és szidta magát, mint a bokrot, amiért elengedte a pórázról ezt a szófogadatlan szörnyeteget. - Azonnal gyere vissza, nem hallod? Leo megöl, ha elveszítelek! A füleden ülsz, te átok? Felkapta a szoknyáját, és a kutya után vetette magát. A szobából, amelyből Kobold az orrát sem volt hajlandó kidugni, Monkcrest earlje lépett ki. Egyik kezében levélköteg, a másikban a pisztolya. - No lám - mondta.
Tizenhetedik fejezet „Szörnyű végzet! Feláldoztatik a természetfölötti vágyak oltárán!” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 17. fejezetből) Beatrice térde megroggyant. - Leo?! A szívszélhűdést hozza rám - pihegte, amint hangjára talált. Mit keres itt? - Számból vette ki a szót. - Meg tudom magyarázni - vágta rá gyorsan Beatrice. - Én is - villant gunyorosan a férfi szeme. - Már csak az kétséges, elfogadjuk-e a másik magyarázatát. - Meghűlt az ereimben a vér - hunyta le a szemét a nő. Kezét mellére szorítva várta, hogy szívdobogása csillapodjék. Bár nem nyugtatta a tudat, hogy meghívás nélkül tartózkodik egy úriember házában. - Azt hittem, menten elalélok... Ha ez bekövetkezik, a következő perceket a fellocsolásommal tölthette volna. - De mert kötélből vannak az idegei, nincs szüksége az asszisztenciámra. - Leo sarkon fordult, és visszament a kis nappaliba. Az íróasztal átkutatásával folytatta a vizsgálódást. - Feltételezem, ugyanaz okból jött ide, mint én. - Reméltem, használható nyomra bukkanok, ami előbbre viheti az ügyünket - jegyezte meg pikírten Beatrice. - Mi másért lennék itt? A férfi hátranézett a válla felett. Azzal a megfejthetetlen, sokat sejtető pillantással, amivel mindig felbosszantotta a nőt. - Tekintve, hogy ön szerint Saltmarshnak semmi köze az ügyünkhöz, és véleménye szerint ártatlan, mint a ma született bárány... - Elhallgatott, flegmán vállat vont. - Azt képzeli - kiáltotta magából kikelve a nő -, azért jöttem, hogy figyelmeztessem Mr. Saltmarshot, ön gyanakszik rá?! Nem gondoltam volna, hogy emlékeztetnem kell rá, mylord, társak vagyunk A beleegyezése nélkül semmit nem tennék, amiről úgy vélem, kicsit is veszélyezteti nyomozásunk kimenetelét. - Ez megnyugvással tölt el. Beatrice a szeme sarkából Koboldot leste. A kutya - anélkül, hogy erre bárki utasította volna - kicaplatott a folyosóra, lehuppant, és a bejárati ajtóra függesztette tekintetét. Őrködött. - Koboldot sétáltattam... Leo mormolt valamit a bajsza alatt. Látszólag mindennél jobban lekötötték az asztalfiókban talált iratok Beatrice torkát köszörülve folytatta: - ...és amikor úgy láttam, senki nincs itthon... Az earl fenyegető tekintete a nőébe mélyedt. - Szóval ön volt az, aki az imént bekopogott? Semmi ilyesmit nem tettem - szegte fel az állát önelégülten Beatrice. - Egy errefelé kódorgó fiút kértem meg erre. Biztosra akartam menni. - Ennyit arról, ki hozza a szívszélhűdést a másikra - lökte be a fiókot Leo, és szemügyre vette az asztalon álló Aphrodité-szobrot. - Nem sok választott el tőle, hogy elájuljak ijedtemben. Azt hittem, Sibson áll az ajtóban. - Miért épp ő?
- Körülötte jártak a gondolataim. Egyenesen a boltjából jövök. Elmélyült figyelemmel tapogatta körbe a szobor talapzatát. - A jobbik fajtából való. - Mr. Sibson boltja? - Dehogyis, a szobor. Elsőrendű másolat - simította meg Aphrodité fejét Leo. - De kevesebb mint három éve készülhetett. Az sem elképzelhetetlen, hogy Saltmarsh Sibsonnál vette. Beatrice lábujjhegyre állva belesett az egyik olasz tájkép alá. Regényeinek hősnői mindig titkos széfekre bukkantak, ha eszükbe jutott elmozdítani helyükről a festményeket. - Hallhatnék valamit a Mr. Sibsonnál tett látogatásáról? - Nem sokat mondhatok. Az emutett úrral nem találkoztam. Minden jel arra utal, elhagyta a várost. - Miért gondolja? Vettem magamnak a fáradságot, és körülnéztem az üzlet fölötti lakásban. Sibson legtöbb ruhája és tisztálkodószerei eltűntek. Ugyanezt állíthatom Saltmarshról is. Átvizsgáltam a hálószobáját. Beatrice a homlokát ráncolta. - Mindez az ön gyanúját erősíti. Mindketten érdekeltek a gyűrűk felkutatásában, de dr. Cox halála után okosabbnak látták, ha kis időre eltűnnek Londonból. - Így igaz. - Leo már az ajtóban állt. - Itt végeztem. Átmegyek a dolgozószobába. Beatrice a férfi nyomába szegődött. - Múlt éjjel sejtenem engedte, ezek hárman összedolgoztak... - ...de aztán összekülönböztek - bólintott Leo, és máris az íróasztal átkutatásába kezdett. A nő szemügyre vette a polcokon sorjázó könyveket. Ókori görög és római művek. Mindannyi Saltmarsh történelem és legendák iránti érdeklődéséttanúsítja. - A könyvtárát alapul véve, Mr. Saltmarsh rendelkezik a szükséges tudással, hogy a gyűrűket, netán magát a szobrot is azonosíthassa jegyezte meg Beatrice. - Sibson pedig a műkincs-kereskedelemben jártas. És hamisítványok gyártásától sem riad vissza. Róla joggal feltételezném, hogy egy Saltmarshfélével lelkiismeret-furdalás nélkül összeszövetkezik. - Dr. Coxra azért volt szükségük, mert könnyen hozzájutott a mérgekhez. - Úgy van. - Aztán valamelyikük lelőtte. - Nem hiszem, hogy Sibson tette volna -,csóválta a fejét Leo. - Csalárd, alattomos, de a fizikai erőszak távol áll tőle. Aggodalmaskodó, idegeskedő típus... - Az ilyenek szokták meghúzni a ravaszt, ha sarokba szorítják őket jegyezte meg tudálékosan Beatrice. - Meglehet - bólintott Leo. A nő lekapott egy könyvet a polcról, végigpörgette a lapjait, majd vehemensen meglóbálta a kötetet. - Szabad megkérdenem, mit csinál?
- A regényeim hősei a legfontosabb dokumentumokat könyvek lapjai közé rejtve találják meg. - A férfi okvetetlenkedésére és hitetlenkedő horkantására ügyet sem vetve Beatrice visszatuszkolta a helyére a kezében tartott könyvet, és a következő kötet után nyúlt. - Önt aztán semmi nem hozza ki a sodrából, mylord. Mások eksztázisba esnének, ha Aphrodité Titkos Gyűrűi után kéne nyomozniuk. - Pillanatnyilag Aphrodité érdekel a legkevésbé. Más valaki ejtette rabul az érzékeimet. - Kicsoda? - Ön, Mrs. Poole. Beatrice a mennyezetre emelte a tekintetét, de nem feszegette tovább a témát. - Talált valami érdekeset? - kérdezte könnyednek szánt hangon, és állával az íróasztalra bökött. - Attól függ, mit nevez érdekesnek - felelte megfontoltan a férfi. Egy papírköteget lapozgatott. - Mondja már, mi az?! - türelmetlenkedett a nő. - Első pillantásra kéziratnak tűnik - csippentette két ujja közé a legfelső lapot Leo. - Rémregénykezdemény, ha nem tévedek. - Hangosan olvasni kezdett, mély átéléssel ejtve minden szót: „A hegy gyomrába vájt hatalmas barlang régen élt emberek titkos temetkezési helyéül szolgált. A sziklasír boltíves bejáratát vadszőlő burjánzó zöldje takarta a kíváncsi tekintetek elől. A levelek megszűrték a napfényt. A sírkamrába belépőt sejtelmes, misztikus félhomály fogadta.” Beatrice megkönnyebbülten felsóhajtott. - Tehát Mr. Saltmarsh igazat mondott. Valóban írónak készül. Leo folytatta az olvasást. „Minden asszonyok legnemesebbike, a szépséges Beatrice halált megvető bátorságról téve tanúbizonyságot, kecses lépteit egyenesen a borzalmak e szent helye felé irányította...” - Beatrice? Hadd lássam! - sietett az íróasztalhoz a nő. Kikapta a papírlapot Leo kezéből. - Szépséges szűzanyám! Rólam nevezte el a hősnőt! - Ehhez van esze a gazembernek! - Leo visszakaparintotta a lapot, és mérgesen a papírhalom tetejére ejtette. - Ha jól sejtem, e nagylelkű gesztussal kívánta önt lenyűgözni. - Ismerje el, ez azért nagyon kedves Mr. Saltmarshtól. - Ellenkezőleg, amit tett, hideg számításból tette. Az ilyen kisstílű megoldások épp rá vallanak. - Dühösen belökte a fiókot, és feltépte a következőt. - Leo, kérem... Én nem tulajdonítanék ekkora jelentőséget a névválasztásnak. Lehet a véletlen műve, hogy Mr. Saltmarsh a Beatrice nevet adta a női szereplőnek. - Csalódtam önben, asszonyom. Azt hittem, megvan a magához való esze. Álmomban sem gondoltam volna, hogy bedől egy ilyen átlátszó, ámbátor ravasz fogásnak.
De Beatrice már nem figyelt rá. Izgatottan visszarohant a könyvespolchoz. - Nézze csak! - emelte le az egyik kötetet. – A scarcliffe-i menyasszony! Legelső munkáim egyike. Mr. Saltmarsh a klasszikusokkal egy polcon tartja a regényemet. Ezt viszont Leo engedte el a füle mellett. Mély levegőt vett, és töredelmes vallomásba kezdett: - Amit az imént mondtam, megbocsáthatatlan. Mentségemre szóljon, csupán az eszeveszett féltékenység beszél belőlem. - Vajon Mr. Saltmarsh a többi könyvemet...? - Beatrice tudatáig végre elhatoltak a szavak. - Hogy mondta? - Jól hallotta - kotort a fiókba Leo. - Idejét sem tudom, mikor gyötört meg ennyire a zöld szemű szörny, és már el is felejtettem, milyen megalázó ez az érzés. - Mylord - hebegte a nő, és úgy szorította magához a könyvet, mint aki attól fél, az menten kicsúszik a kezéből. - Biztosíthatom, Graham... illetve Mr. Saltmarsh iránti érzéseim a lehető legártatlanabbak. Nem a férfit látom benne, hanem a kedves ismerőst. Sok bennünk a közös vonás. - És mi a helyzet kettőnkkel, Beatrice? - Bennünk is sok a közös vonás - ismerte el a nő. - De ezek egészen más jellegűek. - Ennek őszintén örülök. - Ügyesen titkolja - jegyezte meg kissé félve Beatrice. - Tudja... elég idegesnek tűnik. Bármelyik percben besétálhat és rajtakaphat bennünket, amint átkutatjuk az otthonát. - Mintha azt mondta volna, Mr. Saltmarsh elutazott. - És ha tévedtem? Beatrice erre nem is gondolt. Ereiben megfagyott a vér Sajnálatos módon Kobold épp ezt a pillanatot választotta, hogy felpattanjon ültéből, és minden izmát megfeszítve a bejárati ajtó felé füleljen. - Leo, a kutya...! - Látom - morogta a férfi. - Talán a bejárónő érkezett meg. Tegye vissza a könyvet a helyére! Csipkedje magát! Beatrice önkéntelen engedelmeskedett az utasításnak. Leo elkapta a nő csuklóját, és húzni kezdte maga után. Kulcs fordult a zárban. Kobold előbb a gazdájára, aztán a bejárati ajtója nézett, parancsra várt. - Nem - suttogta a férfi. - Gyere. Kisiettek a folyosóra, a kutya engedelmesen követte őket. Leo kinyitotta a hátsó ajtót, kirohantak a kertbe. Leo épp csak becsukta maguk mögött az ajtót, amikor az újonnan jött belépett a házba. Nem láthatta meg őket, sűrű köd ülte meg a kertet. Koboldot követve szerencsésen megtalálták a szabadulást jelentő vaskaput, és egy perccel később már a sikátor biztonságában álltak. - Phű - mondta lihegve Beatrice -, majdnem lebuktunk. Leo ujjai vaspántokként szorították a nő karját. - Esküszöm, ha még egyszer a beleegyezésem nélkül... - Hagyjuk ezt, mylord! - vágott közbe határozottan Beatrice. Megállapítást nyert, hogy Mr. Sibson belekeveredett az ügybe, de Mr
Saltmarshról nem állíthatjuk biztonsággal ugyanezt. Amit láttunk, azt igazolja, eddig nem hazudott. - Igen, a bizonyítékok önmagukért beszélnek. - Leo még mindig a nő karját markolva, gyors léptekkel igyekezett a sikátor vége felé. - Vagy legalábbis ügyesen elrendezték őket. - Ezt hogy érti? - Ugyan már, Beatrice. Találtunk egy kéziratot, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Akkor sem, ha a hősnő történetesen az ön nevét viseli. Ezenkívül megtaláltuk Mrs. York egyik regényét. Mintha Saltmarsh azért hagyta volna elöl őket, hogy aki a házában kutakodik, feltétlenül rájuk bukkanjon. - Becsületes emberekről még nem hallott, Leo? - Személyesen egyet sem ismerek. - Amint kikanyarodtak az utcára, a férfi visszafogta lépteit. - Mindamellett nagyon szeretném tudni, hol lehet most ez a két gazember. Még akkor is ez a kérdés foglalkoztatta, amikor kicsivel később megérkeztek a nő házához. - Beatrice! - sietett elő a nappaliból Arabella. Szeme izgatottan csillogott. Amint észrevette a férfit, megállt és illedelmesen pukedlizett. Uram! - És már fordult is vissza unokanővéréhez. - Csak hogy megjöttél! Winifred néni és én már tűkön ültünk. - Mi a baj? - Beatrice levette és az asztalra tette a kalapját. - Mondd, mi történt? - Beatrice, drágám! - Nagynénjük jelent meg a nappali ajtajában. Döbbenten hallottuk a hírt... - Netán meghalt valaki? Winifred szempillája szaporán verdesni kezdett. - Tudomásom szerint senki - motyogta megzavarodva. - Az eljegyzésedre céloztam. - A micsodámra? Beatrice hangja jó néhány oktávval feljebb csúszott. Ha sokáig tartani tudja ezt a magasságot, morfondírozott magában Leo, berepednek az ablaktáblák. Azt latolgatta, nem lenne-e bölcsebb, ha ő most szépen kereket oldana. - Noha hivatalosan még nem jelentettétek be - folytatta Winifred, és sugárzó arccal pillantott az earlre -, máris erről beszél az egész város. - Mi lady Hazelthorpe-tól hallottuk - vette át a szót Arabella. - Lucynál futottunk össze vele. Éppen indultunk volna, amikor megérkezett. Alig várta, hogy gratulálhasson. - Szívből örülünk, hogy jobbra fordul a sorsod, drágaságom, de jegyezte meg kissé neheztelve Winifred - kicsit furcsállom, hogy nem nekünk szóltál előszöz - A néninek arcizma sem rándult - mosolygott pajkosan Arabella. Mindketten gyorsan magunkhoz tértünk a megrázkódtatásból. Úgy tettünk, mintha nem lenne újdonság a számunkra. - Úrinő soha, semmilyen körülmények között se veszítse el a hidegvérét - okította nagynénje. - Megőrültetek? - akasztotta fel a fogasra a köpenyét Beatrice. Elképzelni sem tudom, miért terjeszti ezt a nevetséges hírt lady Hazelthorpe. Talán meg akart tréfálni benneteket. Mindenesetre sajátságos a humora.
Arabella az ajkát harapdálva hol Leóra, hol Beatrice-ra kapta a tekintetét. - Azt mondta, Pearsontól hallotta, aki személyesen őlordságától értesült a... - Melyik eszement lord merészel ilyesmit állítani? - kiáltotta csípőre tett kézzel Beatrice. Leo úgy érezte, ideje közbeavatkozni. - Én - jegyezte meg szerényen. A nő megpördült, és leesett állal bámult rá. - Hogy juthatott eszébe ilyen őrültség, mylord? - Hosszú sora van annak. - Leo megfogta Beatrice karját. - Mindent részletesen elmesélek. A dolgozószobában. - Várjunk csak, uram, egy pillanat! De Leo nem várt. Esze ágában sem volt a családtagok előtt beszámolni a csúfos esetről. Erőnek erejével betuszkolta a meglepetéstől még kába nőt a dolgozószobába. Megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót. - Ami sok, az sok! - tépte ki magát a szorításból Beatrice, és az asztalhoz viharzott. Megfordult, az asztallapra támaszkodva nézett farkasszemet a férfival. - Magyarázatot követelek! - Hogy a legelején kezdjem: Burnby párbajra hívott. - Lehetetlen! - Beatrice vad haragját döbbenet váltotta fel. - Nem hiszem el. - Korábban már bátorkodtam felhívni szíves figyelmét, hogy a fiatal hölgyek és urak néha félreértelmezik a családjaik által zseniálisnak tartott férjfogási és kiházasítási praktikákat. - Leo az ablakhoz sétált. - Burnby is helytelen következtetésre jutott. Azt hitte, e házban tett látogatásaim Arabella kisasszony személyének szólnak. - De hisz ez borzalmas! Leo csodálkozva látta, hogy a nőt mélyen megrázza a hír. Beatrice lassú, óvatos léptekkel megkerülte az asztalt, és a székébe rogyott. Melegség öntötte el az earl szívét. Ez a drága teremtés félti őt. Még a gondolatba is belesápad, hogy a Tébolyult Remetének netán baja eshet. - Ne küldessen repülősóért - igyekezett megnyugtató hangot megütni. A hajnali találka elmarad. - Nem tartok itthon repülősót - suttogta szórakozottan Beatrice. Aztán hirtelen felismerés gyúlt a tekintetében. - Azért nem párbajoznak, mert sikerült elmagyaráznia Mr Burnbynek, nem az unokahúgom kezére pályázik. - Azt mondtam neki, önt szándékozom megkérni. - Értem. - Beatrice meghányta-vetette magában a hallottakat. Kénytelen volt ezt mondani. Ezzel a napnál világosabbá tette a fiatalember előtt, hogy nem vetélytársak az Arabelláért folytatott versengésben. - Másként nem tudtam volna meggyőzni. - Leo hálát rebegett magában, amiért a nő hajlandó ésszerűen gondolkodni. - Először azzal próbálkoztam, amit ön javasolt. De hiába erősködtem, Burnby nem hitte el, hogy csupán a család barátja vagyok. - Igaza volt, amikor azt állította, a fiatalok képtelenek a helyes szemszögből szemlélni a dolgokat - csóválta meg hitetlenkedve a fejét
Beatrice. - Mégis... Párbajra hívni önt, nagyfokú elmezavarra utal. Azt hittem, Mr. Burnbynek több esze van ennél. A férfi a kint gomolygó ködöt figyelte. A szürkeségben csak itt-ott rajzolódtak ki a fák sötétebb körvonalai. - Kétségbeesésében szánta el magát erre a lépésre. - A féltékenység tette elvakulttá? - A féltékenységnek itt nem sok szerepe van. E nemes fiatalember szent cél érdekében áldozta volna fel magát. - Inkább esztelenségnek nevezném, hogy az életét tette volna kockára, csak hogy eltérítse önt a lánykéréstől. - Burnby kötelességének érezte, hogy megmentse a romlástól az ön szépséges, ártatlan unokahúgát. Ugyanis szerinte nekem arra kellene Arabella, hogy feláldozzam őt piszkos vágyaim oltárán. Beatrice ijedten felcsuklott. - Ezt mondta? - rebegte. - E szavakkal fejezte ki magát? Piszkos vágyai oltárán? - Igen, így fogalmazott. - Értem. - És meglehetősen elégedettnek tűnt, amikor közöltem vele, önt kívánom feláldozni. - Piszkos vágyai oltárán. - Ott. - Leo visszafordult az ablaktól. A nő nem nézett rá. Tekintetét a szoba egyik sarkában álló földgömbre szegezte. - Sajnálom, Beatrice. Akkor és ott úgy tűnt, csak így tudom megakadályozni a botrányt. - Ne magyarázkodjék, megértettem. - Beatrice úgy meredt a földgömbre, mintha az kristálygömb lenne, és kiolvashatná belőle a jövőt. - Elismerem, szörnyen kínos helyzetet teremtettem. A nő állkapcsa megfeszült. Nagyot nyelt. - Addig nincs baj, amíg Mrs. York személyazonosságára nem derül fény. Mrs. Poole hírnevének nem tesz jót, ha Monkcrest earlje bejelenti a jegyesség felbontását, de nem lesz kiköszörülhetetlen a csorba. Ám Mrs. Yorkra nézve végzetes lenne a csapás. - Feledni látszik, hogy sem Mrs. Poole, sem Mrs. York becsületén nem esne folt, ha feleségül jönne hozzám - jegyezte meg halkan Leo. Beatrice meglepetésében csak pislogni tudott. - Hogy mondta? - Jól hallotta. Égő pír futotta el a nő arcát. - Ön talpig úriember, mylord. Az írói karrierem érdekében megtenné, amit a tisztesség megkíván. De biztosíthatom, semmi szükség ekkora áldozatra - Egyetlen pillanatig sem gondolom úgy, hogy a végítélet harsonái szólalnának meg, amikor az esküvőnkön felcsendül a nászinduló. Beatrice zavartan megköszörülte a torkát. - Ön a legnemesebb lélek, akivel valaha találkoztam, uram. Leo legszívesebben felráncigálta volna a székből és jól megrázta volna a nőt, hogy észre térítse. - Mielőtt könnybe lábadna a szeme, tájékoztatom, soha, semmit nem teszek pusztán nagylelkűségből. - Tiltakozhat, ha tetszik, de ön akkor is talpig úriember. Bizonyára felelősnek érzi magát a kialakult helyzetért, és kötelességének tekinti, hogy megóvjon engem a botránytól.
- Más mondandója nincs? - Természetesen én is felelősnek érzem magam a történtek miatt húzta ki magát Beatrice. - Nem így értettem. Arra lennék kíváncsi, vajon mennyire viselnék meg kifinomult érzékeit, ha fel kéne áldoznia magát piszkos vágyaim oltárán. - Az érzékeimről túlzás lenne azt állítani, hogy kifinomultak. - Beatrice ismét a torkát köszörülgette. - És mint ennek korábban már többször tanújelét adtam, semmi kifogásom ellene, ha maguk alá tepernek az ön piszkos vágyai. Az oltártól azonban eltekintenék. Leo minden idegessége egy csapásra megszűnt. Hirtelen azon kapta magát, szélesen vigyorog. - Alulbecsüli önmagát, asszonyom. Az érzékiségével semmi gond. Ha jól emlékszem, egynémely finom kis mozdulataival a gyönyör olyan magaslatára juttatott, amelyről - ha könyvben olvasom - el sem hiszem, hogy létezik. Beatrice előkapta a háta mögül a deréktámaszul szolgáló hímzett párnácskát, és dühödt erővel a férfihoz vágta.
Tizennyolcadik fejezet „A folyosó végén becsapódott az ajtó. A lépteit irányító, derengő fénysugár kihunyt. A nő ragára maradt a sötétben.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 18. fejezetből) Másnap este Finch megállt Leo dolgozószobájának ajtajában, és halkan köhintett. - Elnézést, hogy megzavarom, uram. A hintó előállt. Pár perc múlva fél kilenc. Háromnegyedre ígérkezett Mrs. Poole-ékhoz. - Köszönöm, Finch. Nem felejtettem el. - Leo újabb feljegyzést készített, majd becsukta dr. Cox számlakönyvét. Már a kötelezően előírt estélyi öltözékét viselte. Mennyi minden mást csinálhatna ma este! Egy kellemes, Beatrice-szal kettesben elköltött vacsora gondolata mindennél csábítóbbnak tűnt. De mert eljegyzésüknek híre szaladt, sok választásuk nem maradt. Az elkövetkező napokban annyiszor kell a nyilvánosság előtt mutatkozniuk, ahányszor csak tehetik. Ellenkező esetben találgatások és spekulációk céltáblájává tennék ki magukat. A szükségesnél jobban nem hívhatják fel magukra a figyelmet. Már-már kilépett a hallba, de aztán visszafordult. - Elfelejtett valamit, uram? - érdeklődött a komornyik. - Igen. Azonnal jövök. Finch fejet hajtott, majd eltűnt az előcsarnokban. Leo megvárta, amíg egyedül marad. Az ajtóval szemközti falhoz ment, és leakasztotta a nehéz, aranykeretes tükröt. Kis ideig elgondolkozva nézte a mögé rejtett, titkos szekrényke zárját. Aztán eltökélten kinyitotta a széf ajtaját, és elővett egy aprócska dobozt. Elgondolkodva forgatta a kezében. Maga sem tudta, mi vitte rá, hogy magával hozza Londonba. A dobozka a szülei halála óta a Monkcrest Apátság páncélszekrényében pihent. Hosszú évekkel ezelőtt pattintotta fel a fedelét utoljára. Egykoron úgy gondolta, a feleségének ajándékozza első házassági évfordulójuk alkalmából. De addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony soha nem fogja viszonozni a szerelmét. A dobozban lévő tárgy szorosan kapcsolódott az egyik családi legendához, amelyről Leo azt hitte, sosem fogja tudni beteljesíteni. A dobozkával a kezében ment ki a hallba, ahol Finch már a kabátjával és kesztyűjével várta. - Kellemes szórakozást, mylord. - Ha kellemesnek nem is, mindenképp érdekes estének ígérkezik a mai. - Leo egyik kabátzsebébe süllyesztette a dobozkát. A másikat egy pisztoly súlya húzta le. - Mrs. Poole mellett nem unatkozik az ember. - Magam is így tapasztaltam. - A komornyik ünnepélyesen kihúzta magát. - Uram, engedje meg, hogy a magam és a személyzet nevében szívből jövő jó kívánságaimat fejezzem ki eljegyzésük alkalmából. - Köszönöm, Finch. - Nem látta értelmét felvilágosítani hű emberét, hogy ez a jegyesség még korántsem végleges. Sűrű köd fogadta odakint. A bérelt hintó pislákoló lámpái halovány fényköröknek látszottak a lépcső aljában.
A hatalmas bálterem csillárai nappali fénybe vonták a teraszt is, ahová Beatrice és Leo félrehúzódott. A nyitott ajtókon kiáramlott a benti meleg, zeneszó, több száz vendég beszélgetésének moraja ért el hozzájuk. - Winifred néninek igaza volt. - Beatrice a terasz alacsony kőkorlátjára csúsztatta kesztyűs kezét. - Városszerte csakis rólunk beszélnek. - Aligha meglepő. - Leo a ködbe vesző kertet fürkészte. Megnyugvására szolgáljon, minden csoda csak három napig tart. - Roppant kellemetlen lehet önnek, hogy a nevétől hangos London vélte a nő. - Nem először fordul elő, hogy rajtam köszörülik a nyelvüket hessentette félre a bosszantó gondolatot Leo. Rossz kedvű, állapította meg Beatrice. Már akkor is morózusnak tűnt, amikor két órával korábban értük ment a hintóval. A férfi kedvetlenségét szerette volna annak betudni, hogy nem haladnak a nyomozással, de tartott tőle, a rosszkedv elsődleges oka az eljegyzésük kiváltotta pletykaáradat. Minden összeesküszik ellenük. Burnby és az ostoba párbaja nélkül is volt elég bajuk. A legrosszabb, hogy képtelen megmondani, mennyire zaklatták fel Leót a történtek. Lehetetlen, hogy annyira higgadt legyen, amennyire mutatja magát. Szenvtelen viselkedésével palástolja az indulatait. - Megtudott valamit Mr. Sibsonról vagy Mr Saltmarshról? - kérdezte nyugodtnak szánt hangon. - Sajnos nem. A detektív, akit ma reggel felfogadtam, délután már jelentést tett. De semmit nem sikerült kiderítenie. Sem a szomszédok, sem a személyzet nem tudja, hova mehettek az urak. - Minden jel arra utal, Mr. Sibson kulcsfigurája az ügynek. Érthető, hogy dr. Cox meggyilkolása után jobbnak látta, ha eltűnik a színről - ráncolta a homlokát Beatrice. - De Mr. Saltmarshnak mi oka lehetett rá, hogy elutazzék? - Önnel ellentétben én egészen bizonyos vagyok abban, hogy neki is köze van a gyűrűkhöz. De ezt már megbeszéltük. Beatrice idegesen dobolni kezdett a párkányon. - Dr. Cox számlakönyvével jutott valamire? - Rááldoztam a napot és végigolvastam. Új információt nem találtam benne. Hallgattak egy sort. Beatrice kétségbeejtően tudatában volt Leo közelségének, minden idegszála reszketett. Férfi még nem volt rá ilyen hatással. Estélyi öltözékben pedig egyenesen ellenállhatatlan. Justin sem volt csúnya, de nyomába sem érhet az earlnek. Graham Saltmarsh kimondottan jóképű, de hiányzik belőle az a megmagyarázhatatlan vonzerő, ami Leóból valósággal árad. Ez már a vég, gondolta. Minden férfit a Tébolyult Remetéhez hasonlítok. És egyiket sem találom kívánatosnak. - Valami baj van? - kérdezte Leo. - Dehogyis. Miért kérdi? - zökkent vissza a valóságba Beatrice. A férfi állával a nő kezére bökött.
Beatrice észre sem vette, hogy teljes erőből markolja a kőpárkányt. Lazított a szorításon, és hűvös mosolyt villantott az earlre. Akit mindenki eljegyzett vőlegényének hisz. Pedig csupán a szeretője. - Elnézést, elgondolkodtam. Folyton a gyűrűk járnak az eszemben. - Ezzel nincs egyedül - vont vállat Leo. No, persze. Neki aztán nem remeg a térde. Neki nem okoz különösebb érzelmi megrázkódtatást, ha az ő, Beatrice közelében lehet. - Ki kellene használnunk, hogy Sibson és Saltmarsh nincs a városban mondta a férfi. - Számíthatunk rá, hogy hamarosan visszatérnek. A nő úgy érezte, mintha egy vödör jéghideg vízzel zúdították volna nyakon. Ennyit Leóról és a heves érzelmeiről. - Ön szerint mit kéne csinálnunk? Mindhájra férfi lakását átkutattuk. Ön detektívet fogadott és átvizsgálta dr. Cox számlakönyvét. Mi egyebet tehetnénk? - A Trull Múzeumban még nem jártunk. - Azt mondta, azóta zárva tart, hogy Mr. Saltmarsh és én csapdába estünk. - Beatrice már a gondolatba is beleborzongott, hogy vissza kell mennie arra a helyre. - Figyeltetem a múzeumot is. Semmilyen mozgást nem jelentettek. De ha sejtésem nem csal, néhány kérdésünkre pontos választ kapnánk ott. Érdemes lenne körülnéznünk. Mielőtt a nő előállhatott volna az ellenvetéseivel, Pearson Burnby lépett ki a teraszra, karján Arabellával. A párocska megállt Beatrice és Leo előtt. - Szervusz, Arabella - mosolyodott el Beatrice. - Kijöttetek egy kicsit a friss levegőre? - Fontos bejelentenivalónk van - közölte boldogan a lány. Pearson katonásan kihúzta magát, előbb Beatrice, majd Leo felé biccentett. - Mrs. Poole. Monkcrest. - Burnby. - Az earlnek láthatóan nem volt ínyére, hogy ismét találkoznia kell a fiatalemberrel. - Mielőtt bejelentenénk a nagy hírt - mondta nagy komolyan Pearson -, kérem, fogadja legalázatosabb bocsánatkérésemet a tegnapi kínos incidens miatt. Mélységesen sajnálom, hogy ennyire félreértettem a helyzetet. - Fátylat rá! - morogta Leo. Arabella értetlenül nézett egyik férfiról a másikra. - Nem értem. Miért kell bocsánatot kérnie őlordságától, Pearson? - Szörnyű hibát követtem el. Elhamarkodottan cselekedtem. - Burnby őszinte megbánásról árulkodó tekintete Leóéba mélyedt. - Hagytam, hogy magukkal ragadjanak az érzelmeim. - Az okos ember tetteit nem az érzelmei vezérlik - jelentette ki az earl. Aki viszont elhamarkodottan cselekszik, az viselje a következményeket. Beatrice-nak sehogy sem tetszett a beszélgetés iránya. Gyorsan témát váltott. - Nos, hadd halljuk, mi az a nagyszerű hír, amit el akartatok mondani? nézett az unokahúgára. Arabella gyönyörű arcocskája felderült. - Pearson megkérte a kezemet, és én igent mondtam.
- Értem. - Beatrice nyugtalan pillantást vetett Burnbyre. - Szívből gratulálok. A szülei már értesültek az eseményről? - Nem, ezután szándékozom bejelenteni nekik - felelte könnyedén Pearson. - De biztos vagyok benne, hogy örülni fognak a hírnek Arabella tehát jól ítélte meg a fiatalembert. Pearson meghozta a döntését anélkül, hogy a szülei beleegyezésére várt volna. Beatrice remélte, Hazelthorpe-ék ízlése most az egyszer megegyezik a fiukéval. - Engedje meg, hogy elsőként kívánjak sok boldogságot, Burnby mondta Leo. - Köszönjük, uram. - Pearson megszorította Arabella piciny kacsóját. Jöjjön, újságoljuk el a mamának is. A lány Beatrice-ra mosolygott. - úgy döntöttünk, egyelőre titokban tartjuk a dolgot. Nem szeretnénk a ti eljegyzésetek fényét elhomályosítani. - Ugyan, kicsikém! Majd mi várunk a hivatalos bejelentéssel. A ti boldogságotok mindennél előbbre való. A mi korunkban már nem számít, ha a jegyesség tolódik pár napot. Vagy tévednék, Monkcrest? - Nem, drágám. Minket nem fűt romantikus szenvedély, tétova kísérletet sem teszünk rá, hogy tudassuk másokkal, két szerető szív végre egymásra talált. Az efféle bohóságokat meghagyjuk a fiataloknak - Még a végén elérzékenyül itt nekem, Monkcrest. Csak óvatosan! Az ön korában a legkisebb érzelmi megingás is veszélyes lehet! - jegyezte meg csípősen Beatrice. - De itt van nekem ön, és most már vigyáz rám! A nő szíve szerint bokán rúgta volna, de türtőztette magát. - Tehát nem bánja, mylord - kérdezte Pearson -, ha ma este a társaság előtt is bejelentjük az eljegyzésünket? - Tegyen belátása szerint, Burnby. Pearson meghajolt, majd visszakísérte Arabellát a bálterembe. Leo elgondolkozva nézett utánuk - Ez az újabb jegyesség legalább megosztja a társaság figyelmét. - Ön több ember érdeklődésére tart számot, mint Mr. Burnby - mondta a nő. - Azzal, hogy párbajra hívott, felhívta magára a figyelmet. Sokak szemében máris sokkal érdekesebb személyiség, mint tegnap volt. - Igaz. Kevesen mondhatják el magukról, hogy kihívták a Tébolyult Remetét és élve megúszták a kalandot - bólogatott Beatrice. - Szerencsére senki nem is sejti, hogy a devoni rém, a rettenthetetlen Tébolyult Remete elhullatta már oroszlánkörmeit, és a legcsekélyebb veszélyt sem jelenti egy olyan életerős, bátor fiatalemberre nézve, mint amilyen Mr Burnby is. - Egy magam korabeli férfitól az is szép teljesítmény, ha képes veszélybe sodorni az ön erényeit, Mrs. Poole. - Elhallgasson! - Beszélnem sem enged? Akkor mi örömem marad még az életben? villantak elő Leo fogai, de aztán lefagyott arcáról a vigyor. Tekintetébe ismét komolyság költözött. - Mielőtt az ifjú pár megzavart bennünket, a múzeumnál tartottunk. Azt mondom, mielőbb keressük fel a helyet.
- A holnap délelőtt megfelelne... - Beatrice arcára kiült a döbbenet, amikor a férfi határozottan megcsóválta a fejét. - Úgy érti, még ma éjjel oda akar menni? - A hintót itt hagyjuk a nagynénjének és az unokahúgának, hogy legyen mivel átmenniük Ballingerék estélyére. Mi leintünk egy bérkocsit, hazamegyünk, ön szépen belebújik abba a csinos nadrágjába, és már indulunk is a múzeumba. Beatrice hátán a hideg szaladgált. Nem szívesen gondolt a föld alatti kamrában töltött órákra. Igyekezett lelkes mosolyt varázsolni az arcára. - Hogyan fogunk bemenni? Leo a karját nyújtotta, és lassan visszasétáltak a bálterembe. - Azon a titkos folyosón, amelyet a múltkor felfedeztek. Amely egyenesen abba a borzalmas raktárba vezet. - Remek gondolat. Koboldot magunkkal visszük? - Nem. Napvilágnál annak látszik, ami: óriási termetű kutyának. De az éjszaka sötétjében könnyen farkasnak nézhetik. Beatrice a férfira sandított. - Már az újságok is megírták, hogy farkas kóborol London utcáin. - Igen, olvastam. - Leo udvariasan odabiccentett egy, a teremből kilépő párnak. - Ha véletlenül szemet szúr valakinek, bajt hozhat ránk. Különösen a kocsisok hajlamosak a képzelgésre, főleg ha elfogyasztottak már néhány pohárka gint. Ha fellármázzák a környéket, nekünk végünk. Kevéssel éjfél után távoztak. Beatrice latolgatta, ne igyon-e egy-két pohár pezsgőt, szíverősítőnek, de végül elvetette az ötletet. Ez alkalommal Leo is vele lesz, nincs mitől tartania, gondolta, amíg az inas felsegítette a köpenyét a ruhatárban. Leo társaságában talán az a szörnyű hely sem tűnik majd olyan félelmetesnek. - Mehetünk? - nyújtotta karját az earl. Minden mozdulatából várakozás sugárzott. A Tébolyult Remete vadászni készült. Már a ház előtt sikerült kocsit fogniuk. Beatrice arra számított, a hazafele úton apróra kidolgozzák a ma esti izgalmas kiruccanás tervét. Ehelyett a férfi a kabátzsebébe nyúlt, és egy kis dobozt húzott elő. - Szeretném, ha elfogadná - mondta halkan. - Ajándék? Nekem? - Beatrice kezdeti kellemes meglepődését kissé kényelmetlen érzés váltotta fel. - Leo, ez igazán kedves öntől, de én semmit nem tudok adni cserébe. - Az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerem, oly sok mindent kaptam már öntől. - Leo a nő kezébe csúsztatta a faragott, fényes fadobozt. Olyasmiket, amik felbecsülhetetlen értékkel bírnak a szememben. - De mylord... - Beatrice elhallgatott, amint a fa hűvöse a tenyeréhez ért. Gyönyörködve nézte a míves faragás tökéletes kidolgozását. Csodaszép. És meglehetősen régi darabnak látszik. - Ami benne van, még régebbi. Nyissa ki! Beatrice a férfira nézett. Reményt, kíváncsiságot és feszült várakozást vélt felfedezni a tekintetében. Úgy érezte, a dobozka felforrósodik a kezében. Óvatosan felpattintotta a fedelet.
A fekete bársonyágyon nehéz aranygyűrű feküdt, amelynek legfőbb ékessége az apró gyémántokkal körbevett hatalmas, mély tüzű, vérvörös rubin volt. A doboz égette a nő bőrét. - Igaza volt, uram - suttogta Beatrice. - Nagyon régi lehet. És nagyon értékes. Épp ezért nem fogadhatom el. Leo megdermedt. Hátradőlt az ülésen, mintha bele akarna olvadni a sötétségbe. - Nem a mai ízlésnek megfelelő darab, elismerem. - Hangjában nyoma sem volt az iménti kérlelő kedvességnek. - Nem erről van szó, Leo - magyarázta kétségbeesve a nő. - A gyűrű csodálatos, soha életemben nem láttam még szebbet. De egy ilyen ékszert az ember nem ajándékoz oda csak úgy sem az ismerősének, sem a barátjának, sem... - Levegőt vett a kedvesének. Ennek a gyűrűnek története van, múltja van, ereje, igen, talán varázsereje van. Elég megérinteni, hogy érezze az ember Leo kemény pillantása megenyhült. - Tudtam, hogy meg fogja érteni - mondta csendes elégedettséggel. - A gyűrű mostantól az öné, Beatrice. Kérem, fogadja el. - Kinézett az ablakon. - Soha nem kérem vissza. Bármi történjék is kettőnk között, a gyűrű önt illeti. Ha nem találjuk meg Aphrodité Titkos Gyűrűit, ezt még mindig eladhatja. A sokszorosát éri, mint amennyi hozományt a nagybátyja Arabellának szánt. Beatrice a markába szorította a gyűrűt. - Soha. Soha nem tudnék megválni tőle – szakadt ki belőle a szenvedélyes vallomás. Komolyan gondolt minden egyes kiejtett szót. Képtelen lenne pénzzé tenni azt, amit Leótól kapott. Ezt a gyűrűt a szíve fölött fogja hordani, egészen halála napjáig. Leo arcvonásai kisimultak. Szemlátomást mulattatta a hirtelen érzelmi kitörés. - Akkor ezt megbeszéltük. Lássuk, milyen teendők várnak még ránk. Épp csak addig időzött a házban, amíg felszaladt a hálószobájába és átöltözött. Elővette az előzőleg a báli köpenye zsebébe csúsztatott fadobozt. Legnagyobb meglepetésére a dobozka mellett egy gondosan összehajtogatott papírlapot is talált. Az este folyamán valamikor, valaki a zsebébe csempészte az üzenetet, amely rövid és egyértelmű volt. „Ez az utolsó figyelmeztetés. Hagyjon fel a nyomozással, különben egész London értesülni fog róla, ki bújik meg a Mrs. York álnév mögött. Ne felejtse, sokat kockáztat. Mindent elveszíthet. A gyűrűket, a megélhetését, sőt a Tébolyult Remetét is.” Beatrice összegyűrte a papírt. Hosszú percekig ide-oda csapongtak riadt gondolatai. Nyugalmat erőltetett magára. Egy biztos: a fenyegető levélről majd csak azután szól Leónak, hogy megjárták a múzeumot.
Ha a férfi megtudja, hogy a gyilkos pillanatnyilag Londonban tartózkodik, azonnal változtat a terven. És nem engedi, hogy ő, Beatrice elkísérje. Márpedig nem hagyja, hogy Leo egyedül menjen arra az átkozott helyre! A fésülködőasztalhoz ment, és az ékszeresládikából elővette a vékony aranyláncot, amely valaha a nagyanyjáé volt. Felfűzte rá a gyűrűt, majd a nyakába akasztotta a láncot. A vérvörös rubin eltűnt az ingnyakban. A kő szinte perzselte a bőrét, mintha ing szövetén át megsimogatta a gyűrűt, mintha az szerencsét hozó talizmán lenne. Aztán lesietett a bérkocsiban várakozó Leóhoz.
Tizenkilencedik fejezet „A lépcsősor alja sötétségbe veszett. A kőfokok legmélyén feketén, lustán megmozdult valami.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 19. fejezetből) Beatrice óvatosan belesett a két magas épület között nyitó sikátorba. - Azt hiszem, ez lesz az. Odabent hömpölygött a köd. A nőnek óhatatlanul az Árnykastély egyik jól sikerült mondata jutott eszébe a látványról: Akárha hatalmas óriáskígyó, mely zsákmányára vár, a mélyben örvénylett-tekergőzött a köd. Azonnal hagyd abba, intette magát. Most nem könyvet írsz, ez itt a valóság. Felesleges riogatnod magad, a végén cserbenhagy az a csöppnyi bátorságod, ami még megmaradt. Sokért nem adta volna, ha nem kell bemennie a sikátorba. Leo aprócska lámpásának fényében a szűk járat félelmetesebbnek tűnt, mint akkor délután, amikor Saltmarshsal a felszínre küzdötték magukat. Akkor ugyanez a sikátor az éltető levegőt és fényt, a szabadulást jelentette a föld alatti kamrában eltöltött órák után. Minden nézőpont kérdése. - Itt találkoztam össze magukkal - bólintott Leo, és az utca túloldalán magasodó múzeum épületére pillantott. - Míg élek, nem felejtem el. Beatrice-on már-már a pánikkal határos szorongás lett úrrá, gyomra öklömnyivé zsugorodott az idegességtől. De egy élete, egy halála, a fenyegető levelet nem hozza szóba. Ennek meg kell lennie. Leónak igaza van. ,A Trull Múzeum döntő fontossággal bír az ügyben. És ez az egyetlen hely, amit még nem kutattak át. - A titkos folyosó kijárata a sikátor végében van. Egy hatalmas faajtó takarja, az azon lévő rács biztosítja a szellőzést. Az ajtó belülről el volt reteszelve, de a zár annyira elrozsdásodott, hogy Mr Saltmarsh és én könnyedén felfeszíthettük. - Ha szerencsénk van, nyitva találjuk az ajtót. Ha netán megjavították volna a zárat, más úton kell bejutnunk. Mondjuk, valamelyik ablakon át. Bár nem szívesen törnék be egyet sem, az túl nagy zajjal járna. - Rajtam kívül egyedül Mr. Saltmarsh tud a folyosóról. Ugyan miért cserélte volna ki a zárat? - Ki tudja? Még mindig nem tudjuk biztosan, milyen szerepet játszik az ügyben - lépett be Leo a sikátorba. - Maradjon szorosan mellettem. Beatrice nem árulta el, hogy épp ezt tervezte tenni. A lámpás reszkető fénye mutatta az utat a ködben. A nő csizmája megmegcsúszott a síkos utcaköveken. Egyszer majdnem elesett, és ahogy a lába elé pillantott, olajosan fénylő tócsákat vett észre maga előtt. Úgy döntött, nem vizsgálja meg közelebbről, mi lehet az. Kicsivel később furcsa neszt hallott. - Leo? - Talán egy macska - mondta higgadtan a férfi. - Vagy patkány. - No, igen. - Beatrice alsó ajkába harapott. Mi baj van ma este az idegeimmel?, gondolta, és nyugalomért fohászkodott magában. A sikátor a
patkányok kedvenc tartózkodási helye. Mr Saltmarshsal is láttak néhány kifejlett példányt. Undorítóak voltak, igaz, de nem jelentettek veszélyt rájuk nézve. Azonnal elinaltak, amint meghallották a lépteiket. A lámpás fénye egy korhadt faajtóra esett. Leo megállt. - Ez lenne az? - Igen. Mögötte lépcső kezdődik - Fogja meg a lámpást, amíg kinyitom. A nő engedelmeskedett. Leo az ajtónak feszült. Pár pillanattal később a rozsdás sarokvasak felsírtak, az ajtó kitárult, és láthatóvá vált a sötétségbe vesző lépcsősor. Leo elgondolkozva nézett Beatrice-ra. - Szüntelen csodálatra késztet, asszonyom. - Miért? - bámult a sötétségbe a nő, bensejét vasmarokkal szorította a félelem. - Mások hisztérikus rohamot kaptak volna, ha ezen a folyosón kell végigjönniük. Beatrice hirtelenjében nem tudott mit kezdeni a dicsérettel. Mondja azt, hogy a titkos átjáróban való botorkálás valóságos sétakocsikázásnak tűnt a kamra nyomasztólevegőtlensége után? De ma este talán a raktár sem lesz olyan rémítő. Hisz most itt van vele Leo. - Mi okom lett volna a hisztériára? -kérdezte. - A folyosó a megmenekülést jelentette. És ne felejtse, nem voltam egyedül. - Felesleges emlékeztetnie, hogy Saltmarshsal járt itt - szűkült össze Leo szeme. Visszavette a lámpást a nőtől. - Jöjjön! Essünk túl rajta mihamarabb. Lassan aláereszkedtek a lépcsőn, leértek a folyosóra. Itt már melegebb volt, a köd nem tudta bevenni magát az ősi kőfalak közé. - Az úttest alatt járhatunk - világított körbe Leo. - Ha jól ítélem meg, ezt az átjárót több száz éve építhették. - Azt megelőzően, hogy Mr. Saltmarshsal erre vezérelt a balszerencsénk, régóta nem járhatott itt senki. - Ugye azt mondta, egy hatalmas rácsot feszítettek ki a falból? - Valahol beljebb, bal oldalon kell lennie - meresztette a szemét a nő a sötétben. A folyosó kanyarulatait követve továbbindultak Leónak kicsit be kellett húznia a nyakát, nem tudott teljesen felegyenesedni az alacsony járatban. Beatrice két, gyorsan eliszkoló patkányt is megpillantott, de látványuk korántsem kavarta fel annyira, mint az előbb a neszezésük. Épp ideje volt már, hogy összeszedje magát. Az egyik kanyar után a férfi megállt, Beatrice kis híján nekiütközött. - Mi történt? - kérdezte ijedten. Bosszantotta, hogy hangja árulójává válik. Aztán észrevette a négyzet alakú lyukat a falban. - Igen, itt másztunk ki. A nyílás egyenesen a raktárba vezet. - Értem. - Leo kíváncsian bevilágított a kamrába. - Érdekes. Beatrice a férfi mellé lépett, és ő is bekukucskált. Jeges félelem markolt a szívébe. Az ismerős helyiség láttán balsejtelmei ismét felerősödtek. - Előremegyek. - Leo behajolt a nyíláson, a lámpást a feltornyozott ládák tetejére tette.
Beatrice nézte, ahogy a férfi lába, majd egész teste eltűnik a falban. Leo átmászott a ládahalomra. Az építmény recsegve imbolyogni kezdett alatta. - Várjon, amíg lemegyek innen - mondta. - Kettőnket nem bír el. Leguggolt, nagy levegőt vett és leugrott a földre. Aztán nézte, ahogy a nő is átküzdi magát a nyíláson. Beatrice a félelemtől elerőtlenedve hagyta, hogy a férfi leemelje a ládák tetejéről. A hely olyan hátborzongató volt, mint emlékezett. A tudat, hogy ez alkalommal önszántából sétált be a csapdába, mit sem enyhített rossz érzésein. Lassan körbefordult. Sötét erők jelenlétét érzékelte, amelyek a kamra bizonyos pontjain erősebben jelentkeztek, mint másutt. Leo mindebből semmit nem érzékelt, lenyűgözve hajolt egy üvegtárló fölé. - Hihetetlen! - mormolta. - Mit talált? - Egyiptomi sírszobrocskák. Egytől egyig eredetiek. - A következő üveges szekrénykéhez lépett, és szemügyre vette a benne tárolt régi könyveket. - Úgy látszik, itt rejtette el a gyűjteménye legértékesebb darabjait. - Kicsoda? Trull? A férfi már néhány félelmetes halotti maszkot vizsgálgatott. - Mint említettem, jártam itt párszor. De a fönti termekben csupa hamisítványt és másolatot láttam. - Ezek itt valódiak? - Annak látszanak. Ha a szobor vagy a gyűrűk valamiképp bekerültek a múzeum épületébe, akkor csakis ebben a raktárban lehetnek. - Bár igaza lenne. Leo elragadtatottan futtatta végig ujjait egy ókori, mázas cseréptál peremén. - Nagy kár, hogy nem időzhetünk el hosszabban. - Őszintén szólva semmi olyasmit nem látok, ami kicsit is érdekes lehetne számunkra - jegyezte meg Beatrice. - Lássunk munkához! Nem tölthetjük itt az egész éjszakát. - Valami baj van? - nézett rá csodálkozva a férfi. - Nem, dehogy. Miért kérdi? - Feszültnek tűnik. - Szeretnék mielőbb kikerülni innen. - Ahhoz a tárlóhoz lépett, amelyben a könyvek voltak. Csupán egyetlen pillantást vetett a kötetekre, és idegesen már odébb is kapta a tekintetét. Nem tudta volna megmondani, mi zavarót lát a könyveken, de a látványuktól hideg szaladgált a hátán. - Hol kezdjük? Leo elgondolkozva körbenézett. - Ha a szobor itt van, csakis egy nagyobb szekrényben rejthették el. Kezdjük azoknál a tárlóknál - mutatott a helyiség legközelebbi sarkába -, és haladjunk körbe a fal mentén. Két lépéssel a legnagyobb szekrény előtt termett. Zsebéből álkulcsot vett elő, és azonnal munkálkodni kezdett a záron. - Bámulatra méltó az ügyessége - mondta ámulva Beatrice. - Ha úgy döntene, hogy felcsap ékszertolvajnak, az úri népeknek jelentősen megcsappanna a vagyona.
- Nagyapa mindig azt mondogatta, sosem tudhatjuk, miként alakul a sorsunk. Férfiembernek szorult helyzetben is biztosítania kell a családja megélhetését. No, meg is vagyok. Kinyitotta az ajtót. A szekrény polcain díszes edények sorakoztak - Elképesztő! - Mik ezek? Az earl a vázák mintáit tanulmányozta. - Ha nem tévedek, egy kicsiny római szekta kultikus tárgyai. E vallás követői túlvilági istenekben hittek. Azt vallották, kapcsolatba tudnak lépni az elhunytak szellemével. A szertartásaikon használták ezeket az edényeket. Ha León múlik, órákig itt veszteglünk, gondolta a nő. - Sem a gyűrűket, sem az Aphrodité-szobrot nem látom - jelentette kissé ingerülten. - Nézzük a következő szekrényt! A férfi vonakodva csukta be az ajtót, de szófogadón máris egy újabb zár kinyitásába kezdett. Beatrice egy pillanatnyi megállást nem engedélyezett neki. Egyik szekrény a másik után tárult ki, de sem a gyűrűk, sem a szobor nem került elő. - Csak az időnket vesztegetjük - állapította meg Leo. A kibontott szellőzőrács közelében lévő masszív szekrény előtt állt. - Ha ebben sem találunk semmit, nem marad más választásunk, mint felkutatni a múzeum új tulajdonosát. Ő talán értékes információkkal szolgálhat. A zár halkan kattant. A férfi zsebre vágta az álkulcsot, és türelmetlen mozdulattal megrántotta a szekrényajtó gombját. A lámpás fénye egy fémeszölden csillogó szoborra vetült. Beatrice megkövülten bámulta. - Leo, az alkimista Aphroditéja! Megtaláltuk! Az istennő arcán talányos mosoly látszott. Kőbe dermedt hullámok nyaldosták mezítelen lábát. A tenger felől érkező szél borzolta haját. - Kétségtelen, hogy ez itt egy Aphrodité-ábrázolás - méregette összeszűkült szemmel a szobrot Leo. - De nem biztos, hogy ezt keressük. - Annak kell lennie! - sietett a szekrényhez Beatrice. - Reggie bácsi nem véletlenül járt ide annyit. Talán tudta, hogy a szobrot a múzeumban kell keresni. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, dermesztő, fémes csikordulás hallatszott. - A fenébe is! Leo a múzeum felsőbb szintjére vezető lépcsőre nézett. Beatrice is odakapta a fejét. A lépcső tetején fény villant, majd két férfi alakja rajzolódott ki. A lámpás éles fényében azonban képtelenség volt kivenni az arcukat. Ám azt nem lehetett nem észrevenni, hogy egyikük pisztolyt tart a kezében. És a hangja is félreismerhetetlen volt. - Már azt hittem, sosem jön rá, hogy Trull titkos raktárában fogja megtalálni, amit olyannyira akar, Monkcrest. Ugye, igazam volt, Mrs. Poole? Ez a hely inspirálóan hat az emberre. - Mr. Saltmarsh? - suttogta elképedve a nő. - Mit keres ön itt? - Amit ön is, drága hölgyem - magyarázta kedélyesen a fiatalember Látom, a szoborra már rábukkantak. No, mit szól, Sibson? Nem
megmondtam, hogy ezek ketten hamarosan meglátogatnak bennünket? De maga annyit aggodalmaskodik. Pedig, ha nem tudná, a türelem rózsát terem. - Az ég rogyjon magára! - A lámpást tartó szikár férfi lebotladozott a lépcsőn. Vérben forgó szemmel meredt Leóra. - Megtalálta a gyűrűket, ne is tagadja! Legyen átkozott! Hosszú éveken át hiába kutattam utánuk, erre jön maga, és megkaparintja őket az orrom elől. Ez bizonyára Mr Sibson lesz, gondolta Beatrice. Leót megint csak nem hagyta cserben az emberismerete. Mr. Sibson képtelen uralkodni az érzései felett. Most is egész testében rázkódik az idegességtől és a dühtől. Leo nyugodtan nézte a reszkető kis embert, aztán visszafordult Saltmarshhoz. - Félreértett valamit, uram. - Nosza, oszlassuk szét a félreértéseket! Saltmarsh is leért a lépcső aljába. Beatrice riadtan látta, hogy a kezében tartott pisztolyon kívül egy másikkal is felfegyverkezett, azt a nadrágja derekába dugta. - Hogyhogy nem viseli a szemüvegét, Mr. Saltmarsh? - kérdezte a nő. Vagy az csak az álcázás részét képezte? - A szemüveg tanult külsőt kölcsönöz, még nekem is. Márpedig azt szerettem volna, ha komolyan vesz, Mrs. Poole. Kezdetben azt reméltem, sikerül belopnom a szívébe magam, és rábírnom, hogy adja nekem a gyűrűket. Úgy gondoltam, egy ilyen intelligens asszonyt, mint ön is, a tudásommal könnyebben elkápráztathatok, mint azzal, ha szüntelen csacska bókokat rebegek a fülébe a szépségéről vagy ennivaló cseresznyeajkáról. - Értem. - Sajnos a Tébolyult Remete tagadhatatlanul nagyobb hatást tett önre, mint én. Meg sem fordult a fejében, Mrs. Poole, hogy ez az ember azért kereste a társaságát, mert az ön révén akart eljutni a gyűrűkhöz? - Hol vannak a gyűrűk? - követelőzött Sibson. - Saltmarsh, mondja meg neki, hogy azonnal adja át őket! - Mindent a maga idejében. - Saltmarsh nem vette le a tekintetét Leóról. - Előbb megkérjük őlordságát, bújjon ki a kabátjából. Igazán jól áll magán, Monkcrest, de azok a hatalmas zsebek arra csábítanak, hogy fegyvert süllyesszenek beléjük. Akár többet is. - Ahogy kívánja. - Leo levette a kabátot, és egy közeli tárlóra tette. - Önt is arra kell kérnem, vegye le a köpenyét, asszonyom. - A nő szó nélkül engedelmeskedett. Saltmarsh szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Nadrág? Mondhatom, furcsán mutat egy hölgyön. Beatrice-nak sehogy sem tetszett a fiatalember sóvár tekintete. Bosszúsan egy tárlóra lökte a köpenyt. A zsebébe rejtett revolver nagyot koppanva vágódott a szekrényke oldalának. - Kutassa át a zsebeiket, Sibson! - Talán a gyűrűket is oda rejtették el. - Az idősebb férfi lerakta a lámpást, és izgatottan Leo kabátjának zsebébe túrt. - Csak egy pisztolyt találtam - morogta mérgesen. - Vegye ki és tegye olyan helyre, ahol Monkcrest nem érheti el utasította Saltmarsh azon a hangon, amelyet a türelmes tanár használ
gyenge képességű diákjával szemben. - Mrs. Poole zsebeiről se feledkezzen meg! Az earl rezzenéstelen arccal nézte, amint Sibson előhalássza a kabátból a fegyvert. - Mióta dolgoznak együtt? - kérdezte. - Saltmarsh akkortájt jött el hozzám, amikor az első hírek felröppentek. - Sibson két marokra fogta Leo pisztolyát. - Kezdetben még a legnevesebb gyűjtők is komolyan vették a híreszteléseket, hetekig másról sem lehetett hallani, mint a gyűrűkről és a szoborról. Saltmarsh és én elhatároztuk, egyesítjük erőinket. - Maga rájött, hogy Ashwaternél vannak a gyűrűk. - Ashwater remek kapcsolatokkal rendelkezik - magyarázta a régiségkereskedő. - A családja nem volt mindig ilyen ágrólszakadt, mint mostanság. A szülei megengedhették maguknak, hogy nagy európai tanulmánykörútra küldjék a fiukat. Amelynek során Ashwater befolyásos ismerősökre tett szert. Nem igazság, kérem, hogy neki megadatott, ami nekem nem. - Sajnos mire kiderítettük a gyűrűk hollétét, Ashwater eladta őket, ő maga pedig elutazott - vette át a szót Saltmarsh. - Két heti nyomozás után megtudtuk, hogy lord Glassonby volt a vevő. Beatrice-nak könnybe lábadt a szeme a haragtól. - És ezért megölték őt! - Nem szándékosan tettük - vont vállat Saltmarsh. - Tessék? - A nő azt hitte, nem jól hall. Már a keze is reszketett idegességében. - Merő véletlenségből kioltották egy ember életét? - Nem kellett volna meghalnia - makogta Sibson. - Katasztrófa volt ránk nézve, ami történt. - Ez úgy hangzik, mintha megértést várnának tőlem, amiért meggyilkolták a nagybátyámat! - Beatrice! - csitította volna az earl, ha a nő hajlandó odafigyelni rá. - Cox doktor segítségükre volt kezdettől fogva? - Igen - bólintott Saltmarsh. - Amint elmondtam neki, milyen csodás lehetőségek nyílnak meg előttünk a gyűrűk megszerzésével, kész örömmel társult velünk. - Hasznosabb partnert keresve sem találhattunk volna - kottyantotta közbe Sibson. - A mérgekhez is értett, és Glassonbyt is ő látta el az elixírrel. Bármikor könnyedén változtathatott az orvosság összetételén. - Dr. Coxot melyikük lőtte le? - Saltmarsh - pislogott idegesen a fiatalemberre Sibson. - Hiába győzködtem, hogy nem kéne. A gyilkosságok csak felhívták a figyelmet az ügyünkre. Főként a magáét, Monkcrest. Márpedig ha valamit el akartam kerülni, az épp ez volt. - Meg kellett szabadulnunk tőle - keskenyedett vékony vonallá Saltmarsh szája. - Túlságosan kapzsivá vált. - Furcsa ezt a szót épp az ön szájából hallani - csattant fel Beatrice. - Saltmarsh azt mondta, Cox már csak terhünkre van - cikázott ijedten ide-oda Sibson tekintete. - Hogy Cox nem bízik benne, valaha is megtaláljuk a gyűrűket. De pénzéhes volt. Saltmarsh attól tartott, megzsarol bennünket.
- Kétlem, hogy így történt volna - vetette közbe Leo. - Miután elküldte a mérget Clarindának, Saltmarsh úgy ítélte meg, a továbbiakban nincs szüksége Cox szolgálataira. - Clarindának? - nyúlt meg Sibson képe. - Mi köze a gyűrűkhöz annak a kis lotyónak? - Kémkedett utánunk. Maga mondta: látta, hogy Monkcrest pénzt adott neki. Mit gondol, miből futná kocsmára egy szajhának? - ráncolta a szemöldökét Graham. - No és Cox? Leo vállat vont. - Saltmarsh sajnálta tőle a pénzt. Ha csak kétfelé osztják a kincset, mindenkinek több jut. Félő volt, Sibson ott helyben agyvérzést kap. Még mindig az earl pisztolyát markolva társa felé pördült., - Így volt? Azért ölte meg a doktort, mert nem akart adni neki a kincsből? - Mit számít ez már? Cox halott - felelte nyeglén Saltmarsh. - Ami egyben azt is jelenti, hogy ketten osztozunk a zsákmányon. - Ha Coxot eltette láb alól, magát miért kímélné, Sibson? - vetette fel Leo. - Akkor megtarthatna magának mindent. - Fogja be a száját, Monkcrest! - förmedt rá a szőke fiatalember Különben golyót röpítek Mrs. Poole csinos fejecskéjébe. - Már csak nem követ el ekkora ostobaságot? - csóválta meg a fejét Leo. - Egyedül ő tudja, hol vannak a gyűrűk. Beatrice szívverése kihagyott egy pillanatra. A következő másodpercben azonban ráébredt, Leo így akarja megvédeni őt. Amíg ezek a gazemberek azt hiszik, nála vannak a gyűrűk, nem esik bántódása. Vajon mennyi időbe telik, amíg rájönnek, az earl hazudott? - Hol? Hol vannak? - ordította magából kikelve Sibson. - Nyughasson! - parancsolt rá Saltmarsh. - A maga helyében nem akarnám idő előtt megkaparintani éket mondta jóindulatúan a kereskedőnek Leo. - Amint Saltmarsh ráteszi a kezét a gyűrűkre, a maga percei meg vannak számlálva. - Figyelmeztettem, Monkcrest - emelte feljebb a fegyverét Graham. Beatrice megértette, Leo összetűzést akar szítani a két cinkos között. - Amint megszerezte a gyűrűket, a társa valamennyiünkkel végez. Önnel is - győzködte Sibsont. A kis ember kezében megremegett a pisztoly. - Az nem lehet! Megállapodtunk! - szűkölte. - Tegye le azt a fegyvert! - parancsolta erélyesen Saltmarsh, felismerve, hogy Sibson már nem ura az idegeinek. - Társak vagyunk. Osztozni fogunk a kincsen, a megegyezésünk szerint. - Cox is a társuk volt - emlékeztette a kereskedőt Leo. - Elég legyen, Monkcrest! - A fiatalember pisztolyának csöve egyenesen az earlre irányult. - Ha Mrs. Poole tudja, hol vannak a gyűrűk, magára nincs szükségünk. A nő látta, Saltmarsh ujja a ravaszra tapad. Leo már mozdult volna, de a szűk helyen esélye sem volt rá, hogy elugorjon a golyó elől. Beatrice kétségbeesésében olyasmire szánta el magát, amit hősnői a legreménytelenebb helyzetben sem engedtek volna meg maguknak Felsikoltott. - Neeee!
A páni félelem és tehetetlen harag sikolyát felerősítve visszhangozták a kőfalak. A dobhártyaszaggató kiáltás meglehetős hatással volt valamennyi jelenlévőre. Saltmarsh megzavarodva pislogott, még Leo is összerezzent. Az idegességtől eddig is félholt Sibson szája elnyílt, majd becsukódott. Fogai jól hallhatóan összekoccantak Mintha abból akarna erőt meríteni, ujjai még szorosabban kulcsolódtak Leo pisztolya köré. A fegyver elsült. A lövedék az egyik tárlóba csapódott, az üvegfedél szilánkjaira robbant. - Barom! - ordította haragtól eltorzult arccal Saltmarsh. Sibson felé fordult és lőtt. A kis ember - mintha csak Beatrice-t akarná utánozni - felsikoltott, és a melléhez kapott. Ujjai közül vérpatak csordult. Elvette kezét az ingéről, hitetlenkedve meredt a tenyeréről csöpögő vérre, majd hangtalanul a földre rogyott. Ugyanebben a pillanatban Leo hatalmas ugrással Saltmarsh felé vetette magát. A fiatalember elhajította kiürült pisztolyát, és a nadrágderékba rejtett másikért nyúlt. Még sikerült előráncigálnia, de elsütni már nem maradt ideje. Leo rávetődött Saltmarshra. Mindketten a földre zuhantak. Életre-halálra szóló közelharc kezdődött. Ütöttékverték egymást, ahol érték. Összefonódott testük nekihemperedett a tárlóknak, szekrények borultak, tartalmuk csörömpölve ért földet. Beatrice körülnézett, mivel tehetne kárt Saltmarshban. Tekintete egy méretes vázán állapodott meg. Odaugrott, de felragadni már nem tudta. Háta mögött ököl csattant a húson, aztán minden elcsendesedett. A nő megpördült. Mindkét férfi elterült a földön, egyikük sem mozdult. - Leo? Az earl felemelte a fejét. Fájdalmas lassúsággal ülőhelyzetbe tornázta magát, majd felállt. - Semmi bajom - mondta halkan. Kifejezéstelen arccal nézett le ellenfelére. Saltmarsh arccal a padló felé feküdt, szőke fürtjeit vér áztatta. Inge több helyen elszakadt. - Állon vágtam, mire hanyatt esett. Bevágta a fejét az egyik szekrény sarkába. - Leo lehajolt és kitapintotta Graham pulzusát. - Meghalt. - Mindhárman bűnösök voltak Reggie bácsi halálában - suttogta Beatrice. - Mind a hárman. - Igen. De még nem kaptunk mindenre magyarázatot. - A gyűrűk nem kerültek elő. - Nem erre gondoltam... Az earl szavait elhaló nyöszörgés szakította félbe. - Leo! Mr. Sibson életben van! - Beatrice a sebesült mellé térdelt. Elveszítette az eszméletét, de a sérülése nem súlyos. - Gyors mozdulatokkal felhasította a kis ember ingét, hogy kötést készíthessen a sebre. Az earl továbbra sem vette le a tekintetét Saltmarsh halálba dermedt testéről. - Az ördögbe! - morogta. - Mi történt! - Nézze a hátát! - Leo leguggolt a halott mellé.
Beatrice-nak minden lelkierejét össze kellett szedni, hogy teljesíteni tudja a kérést. Saltmarsh szakadozott inge alól elővillant a fehér bőr. A fiatalember csípője tájékán azonban vérvörös csíkok éktelenkedtek: ütésnyomok. - Ezeket a sebesüléseket hol szerezhette? - kérdezte elhűlve a nő. - Mintha megkorbácsolták volna. - Leo elhallgatott. - Vagy megvesszőzték. Beatrice értetlenül meredt rá, aztán elsápadt. - Úristen! A Virgonc Vessző! - Gyerünk! - pattant fel hirtelen a férfi, és átlépett Saltmarsh holttestén. - Azonnal el kell tűnnünk innen! - Mi lesz Mr. Sibsonnal? Nem hagyhatjuk itt. Leo az ájult emberkére nézett. - Ha segít, talán fel tudjuk vinni a lépcsőn. Én majd a vállánál fogom. - Hogyne segítenék - ragadta meg Sibson vékony bokáit a nő. - A legkevésbé sem tett kedvező benyomást rám, de a gyilkosságokat nem ő követte el. - Ahhoz kötélidegek kellenek - ismerte el Leo, és lehajolt, hogy megemelje a tehetetlen testet. Valami megmozdult a lépcsősor tetejében. - Jó estét! - Makulátlan Madám tetőtől talpig feketébe öltözött alakja bontakozott ki a sötétségből. Fekete kesztyűs kezében pisztolyt tartott. Remélhetem, hogy megoldották a talányt? Szeretnék már pontot tenni ennek az ügynek a végére.
Huszadik fejezet „A rettenet és borzadály sötét erői behódoltak a szerelem és akarás erői előtt. A hajnal, az telet fényei táncoltak a megfakult ablakokon túl.” (Mrs. Amelia York: A rom; részlet a 20. fejezetből) Leo nem szólalt meg, amíg az asszony a lépcső aljába nem ért. A fekete kesztyűs kéz egy pillanatra sem reszketett meg. - Mindvégig ön állt a dolgok hátterében. - Eltalálta. - Makulátlan Madám felhajtotta arcából a fátylát. A fegyvert Leóra szegezte, de pillantását Beatrice-éba mélyesztette. - A munkám során sok érdekes dolgot megtudtam már a vendégeimtől. De mind közül Aphrodité Titkos Gyűrűinek története volt a legérdekesebb. - Kitől hallott a gyűrűkről? - tudakolta Beatrice. - A nagybátyja hozta szóba őket, amikor valamelyik este a kelleténél több portóit gurított le a torkán. - Makulátlan Madám vállat vont. - Nem is hinné, de a vendégeim zöme szereti megosztani velem az üzleti titkait. Mintha csak imponálni akarnának előttem. - Egész pontosan mit mondott Reggie bácsi? A Virgonc Vessző vezetője ismét kecsesen vállat vont. - Azt hitte, megszerezheti a gyűrűket. És azt is tudni vélte, hol keresse a szobrot. - A Trull Múzeumban. - Úgy van. - Makulátlan Madám elgondolkozva Aphrodité szobrára nézett. - A nagybátyjának tudomására jutott, hogy amikor az egyik legelismertebb gyűjtő, Morgan Judd házában tűz ütött ki, a híres gyűjtemény nem pusztult el, noha a tulajdonos halálát lelte a lángokban. A kollekció legtöbb darabját Trull vásárolta meg. Glassonby szerint Trull nem ismerte fel a szoborban az alkimista Aphroditéját, nem is volt tudatában, milyen felbecsülhetetlen érték birtokába jutott. - Tételezzük fel, hogy ez valóban az alkimista Aphroditéja. De a szobor a gyűrűk nélkül semmit nem ér - jegyezte meg Leo. - Márpedig azoknak nyoma veszett. - Miután Glassonby elkottyantotta a nagy hírt - magyarázta kissé türelmetlenül Makulátlan Madám -, megkértem az egyik legkedvesebb ügyfelemet, Mr. Saltmarshot, érdeklődjék utána, mennyi igaz abból, amit Glassonby elmondott. - Saltmarsh Sibsonnál tudakozódott. Az asszony bólintott. - De az az ostoba mindig egy lépéssel Glassonby után kullogott. Glassonby megvette az orra elől a gyűrűket. - Ekkor jött a képbe a méregkeverő Cox - mondta Beatrice. Makulátlan Madám mosolyogva biccentett. Az earl annak a tárlónak támaszkodott, amelyre korábban a lámpást tette. - Sem Sibson, sem Cox nem tudta, hogy ön irányítja a szálakat. - Természetesen nem. Az utasításokat Saltmarshtól kapták. Ó, az a két ostoba fajankó! Eszükbe sem jutott, hogy egy asszony, egy bordély tulajdonosnője többre juthat ott, ahol a régiséggyűjtők egész sora csődöt mondott.
- De hiba csúszott a számításba. Glassonby meghalt - jegyezte meg Leo. - Akkor este is a szokott találkánkra érkezett. Eldicsekedett, hogy épp aznap sikerült megvennie a gyűrűket. Jóformán az egész vagyonát kifizette értük, de megérte, mondta. És ajánlatot szándékozott tenni Trullnak az Aphroditéra. Beatrice arcából kifutott a vér. - Ön tehát megtudta, hol a szobor Már csak a gyűrűket kellett megkaparintania. - Dr. Coxtól kaptam valami port, azt kevertem bele a nagybátyja elixírjébe. Glassonby azonban túl nagy adagot hajtott fel az orvosságból. A szíve nem bírta. Nem akartam megölni. Azt terveztem, elkábítom, és alaposan kifaggatom. De holtan esett össze, mielőtt válaszolt volna a kérdésemre. - Egyetlen szót sem ejtett? - firtatta Leo. Makulátlan Madám szemöldöke mérgesen megrándult. - Valami romról motyogott, de azt hiszem, akkor már nem volt magánál. Rom. Ez volt az utolsó szava. - Annyit mindenesetre megtudott, hol található a szobor. Már csak Trullt kellett eltenni az útból. Trull halála után megvásárolta a múzeumot mondta a férfi. - Ön a múzeum új tulajdonosa? - kérdezte elképedten Beatrice. - Bizony, jelentős változás a bordélyigazgatáshoz képest - bólintott elégedetten Makulátlan Madám. - Saltmarsh úgy intézte, hogy Trull halála balesetnek látsszék. - Sajnálkozva nézett le a halottra. - Graham hasznos segítőtársnak bizonyult. A nagybátyja házát is ő kutatta át. Elhozta Glassonby naplóját, de a gyűrűket illetően semmi érdemleges információt nem találtunk benne. - Nem maradt más hátra, mint megkörnyékezni Glassonby legközelebbi hozzátartozóját, Mrs. Poole-t. Azt remélte, hogy nála lesznek a gyűrűk? - kérdezte Leo. - Mi másban reménykedhettem volna? - Saltmarsh figyelni kezdte Mrs. Poole-t. És kiderítette, hogy ő valójában Mrs. York, a híres írónő. - Amikor Monkcrest felbukkant - vágott közbe Beatrice -, ön arra a következtetésre jutott, én magam is a gyűrűket keresem. - Nagyon okos döntés volt az ön részéről, hogy Monkcrestet bevonta a nyomozásba - mondta elismerően a Virgonc Vessző tulajdonosa. - De egyben szörnyű kockázatot is vállalt. A Tébolyult Remetének jó oka volt rá, hogy bekapcsolódjék a kutatásba: meg akarta szerezni a kincset. Saját magának - Miért próbált meg elraboltatni? - kérdezte Leo. Cox önállósította magát. Hármójuk közül ő volt a legkiszámíthatatlanabb. Úgy képzelte, szóra bírhatja önt a titokzatos poraival. Magamon kívül voltam a dühtől, amikor értesültem róla, mekkora hibát követett el az az ostoba. - Kétszer is figyelmeztetett - szólt közbe Beatrice. - Igen, igyekeztem rávenni, hogy tartsa magát távol az ügytől. Ha hiszi, ha nem, nem akartam megölni önt, Mrs. Poole. Hallottam a Tanodájukról. Kissé naiv az elképzelésük, de a jó szándékukhoz nem fér kétség.
- Hogy érti azt, hogy Makulátlan Madám kétszer is figyelmeztette önt? ráncolta a homlokát az earl. - Nem érdekes - pirult el Beatrice. Leo nem volt meggyőzve, de következő kérdését már a fekete ruhás asszonyhoz intézte: - Úgy tervezte, ma éjjel mindkét segítőtársától megszabadul? - Igen, bár a munka nagyját önök már elvégezték helyettem. Makulátlan Madám pisztolyának csöve a férfi mellkasára szegeződött. - De eleget fecsegtünk. Hol vannak a Titkos Gyűrűk? - Nem tudjuk. - Leo a lámpás felé csúsztatta a kezét. - Hazudik. Azért jöttek ide, mert fel akarták nyitni a szobrot - markolta egyre szorosabban a fegyvert a fekete kesztyűs kéz. - Azért jöttünk ide, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre. - Elég a dajkameséből, Monkcrest! Önnek a továbbiakban nem tudnám hasznát venni. Mrs. Poolera ellenben még szükségem van. - Mrs. Poole sem tudja, hol vannak a gyűrűk - Ne akarjon becsapni - szűkült össze mérgesen Makulátlan Madám szeme. - Hallottam, amikor azt mondta Saltmarshnak... - Hazudtam - vallotta meg őszintén Leo. Az asszony szája haragosan megrándult. - Ezért meghalsz, kutya! - Kibiztosította a fegyvert. Beatrice érezte, ideje közbeavatkozni. Finoman megköszörülte a torkát. - Az egyik itt van nálam. Óvatos mozdulatokkal előhúzta ingéből az aranyláncot, amelyre a Leótól kapott gyűrűt felfűzte. - A nyakába akasztva hordja? - pördült felé Makulátlan Madám. - Hadd nézzem meg! A Monkcrest-gyűrű rubinja szikrázva verte vissza a lámpás fényét. - Adja ide! - lépett közelebb a fekete ruhás nő. - Szentséges isten. Hisz ez önmagában is egy vagyont ér! Azonnal adja ide! Elérkezett az alkalmas pillanat. A Virgonc Vessző vezetőjének figyelmét teljesen lekötötte a gyűrű. Leo lelökte a lámpást a földre. A bura eltörött, az olaj kiömlött a padlóra. Lángok csaptak fel. - Átkozott! - kiáltotta Makulátlan Madám, és lövésre emelte pisztolyát. Leo átvetette magát a tárlón, hogy fedezéket találjon a lövedék elől. - Légy átkozott! - Makulátlan Madám meghúzta a ravaszt. Az earlnek újabban nem volt szerencséje a golyókkal. A fekete ruhás asszony is előbb és pontosabban lőtt, mint számítani lehetett. A lövedék Leo vállába fúródott. Ismerős, jeges fájdalom hasított a karjába. Két hét leforgása alatt másodszor. Talán tényleg túl öreg ő már az efféle mozgalmas időtöltéshez. A tárló túloldaláról hangos csörömpölés, majd fájdalmas kiáltás hallatszott. Leo, saját fájdalmát feledve, felpattant a földről és kinyargalt a szekrényke mögül. Aztán sóbálvánnyá dermedt. Makulátlan Madám ájultan feküdt a padlón. Fölötte - kezében egy törött vázával - Beatrice állt. A nő tekintete megakadt a férfi ingén terjengő vérfolton. - Jaj, Leo, már megint?! - Túlélem. - Az earl felkapta a kabátját, és próbálta lefojtani vele a lángokat. - Segítsen! Még a végén felgyullad az egész épület.
Néhány perc alatt sikerült eloltaniuk a tüzet. A helyiséget most már csak Sibson lámpása világította meg. Beatrice szemét csípte a füst. Az arca elé szorított zsebkendő mögül pislogott a férfira. - Azt hiszem, a lapoknak lesz miről írniuk. Hogy a csudában fogjuk ezt megmagyarázni? - Vigyen el a kánya, ha tudom - törölte le ingujjával a kormot homlokáról Leo. Körbenézett a raktárban. - Önnek nagyobb gyakorlata van hihetetlen történetek kieszelésében. Találjon ki valamit. Minden szavát hűen fogom idézni a hatóságok előtt. Csak arra kérem, ön senkinek ne nyilatkozzék a történtekről. Ha nem akarunk botrányt, jobb, ha ön kimarad az egészből. - Mrs. Poole talán még élvezné is a botrányt - hallották hirtelen Makulátlan Madám meglepően derűs hangját. Az asszony már felült, hátát egy fémveretes ládának támasztotta. Természetellenesen nyugodtnak tűnt. Fátyla visszahullott arca elé, takarva szemét és bájos vonásait. Kesztyűs kezében aprócska fiolát szorongatott. - Mrs. Poole! - emelte üdvözlésre a kis üveget. - Méltó ellenfélre találtam önben! - Mit tett, ó, istenem, mit tett? - sápadt el Beatrice. - Ittam néhány kortyot dr. Cox különleges főzetéből. - Makulátlan Madám szomorkásan elmosolyodott. - Számítva minden eshetőségre, készíttettem vele egy adagot magamnak is. - Mérget ivott? - suttogta Beatrice. - Inkább vállaljam, hogy elítélnek és felakasztanak gyilkosságért? Ilyen méltatlan véget szánna nekem? - Ön számtalan titok birtokába jutott. Ha együttműködik a hatóságokkal, elkerülheti a hóhér kötelét - mondta Leo. - Esetleg kiutasítják az országból, de az élete megmarad. - Jobb ez így - sóhajtotta az asszony. - Mielőtt végső búcsút vennék, áruljon el valamit, Mrs. Poole. A gyűrű, ami a nyakában lóg, a Titkos Gyűrűk egyike? - Nem. Ez a Monkcrestek rubinja. A Titkos Gyűrűket sajnos nekünk sem sikerült megtalálnunk. - Vagy úgy. Tehát senki nem ismeri a szobor titkát a mai napig sem halkult el Makulátlan Madám hangja. - Asszonyom - indult volna felé Beatrice. - Ne! - állította meg Leo. - Ne menjen közelebb! Makulátlan Madám erőtlenül felnevetett. - Fő az óvatosság, nem igaz, Monkcrest? De higgye el, én már nem jelentek veszélyt önökre nézve. - Beatrice felé fordította a fejét. - Ne vegye a szívére, Mrs. Poole. Hisz tudja: nem menthet meg mindenkit. - Istenem! - Beatrice a sírás határán állt. Kitépte magát Leo szorításából. A férfi nem is próbálta tartóztatni. Nyilvánvaló volt, hogy a Virgonc Vessző tulajdonosnőjének csupán percei vannak hátra. Beatrice letérdelt a haldokló mellé, és átölelte a vállát. - De ha egy is akad, akin segített, már megérte - suttogta Makulátlan Madám, s ezzel visszaadta lelkét Teremtőjének.
Huszonegyedik fejezet Két héttel később Lucy sokadszor olvasta végig az ügyvédtől kapott értesítést. Beatrice .;jegy vég halványsárga muszlint nézegetett a pultnál. - Nem tudok hová lenni a csodálkozástól. Képtelen vagyok elhinni mondogatta Lucy. - Az áll a levélben, hogy Makulátlan Madám valamennyi ingó és ingatlan vagyonát a Tanodára hagyta. - Első hallásra tényleg felfoghatatlan, de... - Beatrice elfintorodott, amikor néhány botrányosan rosszul ejtett francia szó ütötte meg a fülét. A függönnyel leválasztott másik helyiségben Arabella az eljegyzési bálra készülő ruháját próbálta. Beatrice végtelen örömére és megkönnyebbülésére, lady Hazelthorpe áldását adta a frigyre. - Mihez kezdünk, ha kiderül, Arabella örökségéből egy fillér nem sok, de annyi sem maradt? - fordult most nagynénjéhez. - Helen tisztában van vele, hogy a fia nem is választhatott volna jobban - hessegette félre a kellemetlen gondolatot Winifred. - Hisz így szegrőlvégről ugyan, de rokonságba kerülnek Monkcrest earljével. - A rokonság oly távoli, hogy szóra sem érdemes. Hivatalosan még be sem jelentettük az eljegyzéscinket. - Beatrice nem merte megvallani a nagynénjének: Leo nem akarja feleségül venni őt, csupán a párbajt akarta elkerülni. - Nincs miért aggódnod - nyugtatta meg Winifred. - Monkcrest szándékai a lehető legtisztességesebbek. Egyébként pedig felajánlotta, hogy tisztes hozományt ad Arabella mellé. - Micsoda? Nekem nem is szólt róla. - Azt mondta, teljesen kibillentett a lelki nyugalmadból, hogy nem találtátok meg azokat a buta gyűrűket. Amiket épp ezért nem tud megvásárolni tőled. Megállapodtunk, hogy mi ketten, ő meg én, rendezzük az anyagiakat. - Értem - mondta Beatrice, pedig nem értette. - Azt is mondta, úgy tekinti, hogy az egyezségben vállalt kötelezettségeidnek mindenben eleget tettél. - Értem - ismételte Beatrice, pedig ezt még az előbbinél is kevésbé értette. Nagynénje egyik mondata nem hagyta nyugodni. - Hogy értetted azt, hogy Monkcrest szándékai a lehető legtisztességesebbek? Winifred szemlátomást nem tudta mire vélni a kérdést. - Drágám, folyton azzal jössz, hogy az eljegyzéseteket hivatalosan még nem jelentettétek be. Holott Monkcrest neked adta azt a gyönyörű rubingyűrűt. Ez önmagáért beszél. - Ugyan! Ajándékba kaptam. Nem eljegyzési gyűrű. - Ne csacsiskodj! Mindenki tudja, hogy a Monkcrestek e gyűrűvel a szívüket is adják. - Erről még nem hallottam. - Kérdezz rá bátran őlordságánál. Könnyű azt mondani! Mindamellett Beatrice megfogadta magában, kipuhatolja, mi az igazság e titokzatos gyűrű körül. A lelke mélyén azonban rettegett a lehetséges választól: Rubin? Milyen rubin? Ó, azt a padláson találtam. Nincs különösebb jelentősége vagy értéke. Miért fontos ez?
- Ugye, senki nem támadhatja meg? - kérdezte Lucy. - Tessék? - rezzent össze Beatrice. - Nem. A végrendelet teljesen szabályos. Makulátlan Madám befektetéseinek hozadékából bővíthetjük a Tanodát. Több franciatanárt és varrónőt alkalmazhatunk, akik oktatják és betanítják a lányokat. - Csodálatos lesz - dőlt hátra elégedetten székében Lucy. - Kíváncsi lennék, miért épp a Tanodára hagyta a pénzét. Beatrice-nak Makulátlan Madám utolsó szavai jutottak eszébe. Hisz tudja: nem menthet meg mindenkit. De ha egy is akad, akin segített, már megérte. - Attól tartok, ezt már sosem fogjuk megtudni. Aznap délután Leo - bejelentés nélkül - berobogott Beatrice dolgozószobájába. Az alkimista Aphroditéja súlya alatt roskadozott. A férfi nyomában beügetett Kobold is. Ezek ketten nagyon megszoktak itt, gondolta a nő. Úgy jönnek-mennek a házban, mintha otthon lennének. A kutya elfoglalta kedvenc helyét a kandalló előtt. Hatalmasat ásított, és a következő másodpercben máris mély álomba zuhant. Beatrice úgy döntött, a hű eb helyett inkább a gazdával foglalkozik. - Isten hozta, mylord - tette le a tollát, és az earl vállára pillantott. Hogy van a sebe? - Szépen gyógyul. - Leo a kandalló közelében a földre állította a szobrot, majd elhátrált és hosszasan gyönyörködött a műalkotásban. - Hála a gondos kezelésnek. - Meglepően gyorsan felépül minden sérüléséből. - Nem is gondolta volna, hogy az én koromban az ember még élve megúszhat egy aprócska karcolást? - Nem így értettem - húzta el a száját a nő. - Viszont aggasztónak találom, hogy havonta átlag kétszer lelöveti magát. - Felhagyok ezzel a rossz szokással - dörzsölgette a tenyerét Leo. - Egy magam korabeli férfiú jobb, ha tartózkodik bizonyos fajta izgalmaktól. - Remélem, nem öli meg az unalom. Leo - arcán gonosz vigyorral - két hatalmas lépéssel a nő előtt termett. A szék karfájára támaszkodva előrehajolt, és megcsókolta Beatrice-t. Amikor úgy ítélte meg, hogy a nő tüdejében már nem sok levegő maradhatott, hirtelen elhúzódott. Szemében kaján elégedettség csillant. - Mint mondottam, bizonyos fajta izgalmaktól tartózkodom. De nem mindegyiktől. - Ezt örömmel hallom - nyugtázta kissé kifulladva Beatrice. - Merre járt? - Benéztem a Kapatos Kandúrba. Clarinda feljavított pástétoma mennyei. A lány egyébiránt üdvözletét küldi önnek is. - Köszönöm. - A nő a szoborra pillantott. - Mégis megtartja? - Kedves emlék marad. Ha ránéz, a mi kis kalandunk jut majd eszébe. Az emlék szóra Beatrice gyomra görcsbe rándult. Emlékezni arra szokás, ami már befejeződött, ami véget ért. - Értem. - Remélte, nem remeg a hangja. - Mi lett a raktárban talált többi tárggyal? - Árverésre kerültek. A befolyt pénz, Makulátlan Madám végrendelete értelmében, a Tanodát illeti.
- Tehát vége. - Igen, az ügy lezárult. A hatóságok minden aggályoskodás nélkül elhitték a történetet, amit kitalált. - Valljuk meg, jól sikerült kis mesét kerekítettem. A lapok nagy csinnadrattával ismertették az esetet, öregbítve ezzel a Tébolyult Remete legendás hírnevét. Megírták, hogy Monkcrest earlje, aki a néhai lord Glassonby tulajdonát képező, eltűnt régiségek után nyomozott, lopott műtárgyakra szakosodott tolvajbanda nyomára bukkant. A gazemberek, miközben a zsákmányon osztozkodtak, összeszólalkoztak. A vita hevében több fegyver is elsült. Oly szerencsétlenül, hogy a tolvajok - sajnálatos módon - kioltották egymás életét. Sem Mrs. Poole, sem Mrs. York neve nem került említésre az ügy kapcsán. Ahogy A. Sibsoné, a régiségkereskedőé sem. Beatrice és Leo nem látták értelmét, hogy a hatóságok kezére adják a kis emberkét. Sibson lábadozása idején - már egy hosszabb itáliai utazás előkészületeit szervezte. - Annyit legalább elértünk - fejtegette Leo -, hogy az ön írói karrierje nem dőlt romba. - Romba dől? Rom - mondogatta Beatrice. Tekintetét minduntalan magához vonzotta a könyvespolcra lökött, barna csomagolópapírba tekert kéziratköteg. - Jól érzi magát, asszonyom? - Rom. Makulátlan Madám szerint ezzel a szóval az ajkán halt meg Reggie bácsi. - No és? Már alig volt eszméleténél, minden pénze elúszott a szobor utáni kutatásban - fejtegette együttérzőn az earl. - Csoda, hogy úgy érezte, romokban hever az élete? - Nem biztos, hogy ezért mondta. - Beatrice izgatottan a polchoz ment, és levette a csomagot. - Hanem miért? - Az Árnykastély eredeti címe A rom volt. Reggie bácsi még visszaküldte a kéziratot, aztán elment a Makulátlan Madámmal való végzetes találkozóra. Aztán gyors egymásutánban követték egymást a dolgok. A csomagot fellöktem a könyvespolcra. Meg is feledkeztem róla. - Képtelenség - mormolta a férfi. Beatrice egy kis asztalkára tette a kéziratot, aztán csak nézte, levegőt sem mert venni. - Ollót - mondta végül. - Igenis - készségeskedett Leo, és az íróasztalhoz loholt. - A múltkor láttam itt egyet. - A felső fiókban. - Megvan - jelentette a férfi, és már iparkodott is visszafelé. A nő kezébe nyomta az ollót. Beatrice - szívből jövő sóhajtás kíséretében - elvágta a zsineget. A csomagolópapír szétnyílt. A rom kézirata feküdt előttük. Tetején egy levél. Beatrice, kedvesem!
Újabb remekmű. A rom minden egyes sorát kéjes borzongással olvastam végig. Talán érdekelni fog, hogy én magam is titokzatos dolgok közepébe csöppentem. Ha sikerrel járok, mesés kincs birtokába jutok. Nem kevés veszéllyel jár, amibe belefogtam. Előfordulhat, hogy szomorú véget érek. Ezért vettem magamnak a bátorságot, és az ügy kulcsát jelentő két gyűrűt belecsempésztem ide, a kéziratba. Ha átvészelem ezt a kalandot, értük jövök. Addig, kérlek, őrizd meg őket. Ha történne velem valami, a két gyűrű legyen a tiéd. Te - egyedül a családból - tudni fogod, mihez kezdj velük. Te képes vagy megoldani a rejtélyt. Kívánom, hogy élvezd a kutatás minden percét, de szépen kérlek, légy nagyon elővigyázatos. Ha segítségre lenne szükséged, fordulj bizalommal Monkcrest earljéhez. O szaktekintély az efféle kérdésekben Szerető nagybátyád: Reggie - Szegény bácsikám - sóhajtotta Beatrice. - Mintha előre látta volna a sorsát. A kézirat közepe furcsán felpúposodott. A nő a tizedik fejezet vége és a tizenegyedik kezdete közé rejtve lelt rá a kis csomagra. Kivette és szó nélkül Leo kezébe adta. A férfi kis ideig a tenyerén méregette a csomagocska súlyát, aztán feltépte a papírt. Két, a szoborral azonos anyagból készült, fémeszöld színű gyűrűt tartott a kezében. Mindkettőbe latin nyelvű feliratot véstek. - Illessz Aphrodité zárjába - fordította Leo. A szoborra nézett, aztán vissza Beatrice-ra. A nő elmosolyodott. - Csak bátran! Ön jobban ért a zárak feltöréséhez. A férfi a szoborhoz sietett. A nagy sürgés-forgásra Kobold is kinyitotta a szemét. Leo Aphrodité elé térdelt, és a gyűrűket a szobor talapzatán lévő két, kerek mélyedésbe illesztette. Halk kattanás hallatszott, de más egyéb nem történt. Az earl gondosan végigvizsgálta a szobrot. - Alul látok egy vékony repedést - mutatott a talapzatra. - Eddig nem volt itt. - Valószínűleg sosem nyitották még ki. - Beatrice a férfi mellé térdelt. Gondoljon bele! Hamarosan olyasmit látunk, amit kétszáz éve soha, senki sem! - De előfordulhat, hogy valaki már megelőzött bennünket. - Leo egy vékony dróttal piszkálgatta a zárakat. Újabb kattanás hallatszott. - Végre! A szobor talapzatából fiókocska ugrott ki, benne pergamentekercs. Leo kivette és óvatosan széthajtotta. - Latinul íródott. - Olvassa már! - sürgette Beatrice. - Megöl a kíváncsiság. A férfi elolvasta az írást. Szája mosolyra húzódott, aztán fülig érő vigyor terült szét az ábrázatán. Végül harsány hahotára fakadt. - Min nevet? Mi áll benne? Mondja már! - Ez ám a kincs! - mondta Leo, amint sikerült megszólalnia. - Már ahogy a kincset egy alkimista képzeli.
Beatrice idegesen kikapta a férfi kezéből a pergament. Bogarászni kezdte a szöveget. - A latintudásom hiányos, de mintha szigorú utasításokat sorolna fel... - Az aranycsinálás lépései. Így készítsünk ólomból aranyat. Fantazmagória. - Hány, de hány embernek kellett meghalnia emiatt az ostobaság miatt - sóhajtotta a nő. Leo arcáról lefagyott a mosoly. - Ma már ostobaságnak tűnik. De kétszáz éve komolyan hittek benne. Emberéleteket sem sajnáltak feláldozni, csak hogy megtudják a nagy titkot. - Szegény Reggie bácsi - pityeredett el a nő. - Értelmetlen volt a halála. - Nem, Beatrice - ölelte át Leo. - Örökké hálás leszek a nagybátyjának. Neki köszönhetem, hogy megismertem önt és az igaz szerelmet. Az ő halálával új értelmet nyert az életem. A nőnek hirtelen elapadtak a könnyei. - Leo - suttogta -, ezzel azt akarja mondani, hogy... szeret? - Már akkor is kifejezésre juttattam az érzelmeimet, amikor önnek adtam a rubingyűrűt - simogatta meg Beatrice könnyáztatta arcát a férfi. - Ha így lett volna, emlékeznék rá. - Ne butáskodjon, drágám. A Monkcrest-legendakörnek épp ezt a részét ne ismerné? A Monkcrestek életük egyetlen szerelmét ajándékozzák meg e gyűrűvel. Beatrice a tenyerébe szorította a láncra akasztott gyűrűt. - Még soha, senkinek nem adta oda? - Soha, senkinek. - Akkor jó. Mert tudja, Leo - Beatrice úgy érezte, mázsás kő gördül le a szívéről -, én is elmondhatatlanul szeretem önt. - De érez-e magában annyi szerelmet - vigyorodott el a férfi -, hogy felvállalja a Tébolyult Remete hites feleségének szerepét? - Ha olvasná a regényeimet, tudná, hogy a hősnő nem futamodik meg a kihívások elől. És a könyv végén mindig feleségül megy a főhőshöz!
A szerző jegyzete A romantikus környezetbe ágyazott, borzongtató történeteket, ún. „rémregényeket" egymás kezéből kapkodták ki az olvasók az 1800-as évek elején. A szerzők nem ritkán a nők köréből kerültek ki. Jane Austen, Percy Shelley - hogy csak a legismertebb neveket említsük - bevallottan nagy rajongója volt az efféle könyveknek. De kritikusok is akadtak szép számmal. Bárhogy fanyaloghattak, A titokzatos kéz, a Rejtélyek a föld alatt, vagy az Elvarázsolt fej osztatlan sikert aratott. A műfaj ellenzői annyit elérhettek, hogy a rémregényt nem irodalmi kategóriaként tartották számon. De ez az olvasókat mit sem érdekelte. Könyvükbe merültek, és körmüket rágva izgulták végig a főhős és főhősnő kalandjait, reszketve várták a boldog végkifejletet. Manapság egyetlen irodalmár sem mondhatja el magáról, hogy „rémregényszakon" végzett. Lehet, hogy a szerzők életműve nem került be a tananyagba, sem középiskolás, sem egyetemi fokon, de az írók hatása igenis tetten érhető az utánuk jövők műveiben. Mert vajon honnan merítettek a jelen románc-, science-fiction-, fantasy- és horrorírói? Példaként egyetlen könyvet hoznék fel. Amikor 1818-ban megjelent, a kritikusok kígyót-békát kiabáltak a szerzőre, és a művet - mai szóhasználattal élve - „lehúzták”. Ma, a huszadik század végén aligha akad ember, aki a Frankenstein nevet ne ismerné. A tisztesség kedvéért álljon itt az író neve is. Aki Frankensteint papírra álmodta, nem más, mint Mary Shelley! Ezek után ne mondják nekem, hogy egy fecske nem csinál nyarat!
