Jack McDevitt - Szuletett Stratega

A fordítás alapját képező kiadás: Jack McDevitt A Talent for War An Ace Book

The Berkley Publishing Group, 1989 Fordította: F. Nagy Piroska Szerkesztette: Hajdú Éva Sorozatszerkesztő: Burger István Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Borító: Sallai Péter ISBN 978 963 8773 08 1 © 1989 by Jack McDevitt © Hungarian translation 2008, F. Nagy Piroska © Hungarian edition 2008, Metropolis Media Group www.galaktikamagazin.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelős vezető: Antun Bašič

Joseph H. Parroffnák, a tudós L. Richárd Casavant és a premontrei rendbeli Robert E. Carson atyáknak ajánlom, akiknek nem tudok elég hálás lenni

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom James H. Sharpnak, a Smithsonian Institution Albert Einstein Planetárium munkatársának szakmai segítségéért. Lewis Shinernek a tanácsait és a nekem szentelt idejét, Ginjer Buchanannek a kézirat létrejöttében való közreműködését köszönöm. Hálával tartozom Maureen McDevittnek: jelenléte mindenütt érezhető Christopher Sim világában.

ELŐSZÓ

Tömjénfüst és forró viasz édes illata ülte meg a levegőt. Cam Chulohn szerette a dísztelen kőkápolnát. A kemény padon térdepelve figyelte, ahogy a kristálytiszta víz lecsorog Curry atya ujjai között a posztuláns kezében tartott ezüst kehelybe. A felelősség elhárítására tett emberi erőfeszítés időtlen jelképe minden ősi szertartás közül a legkifejezőbbnek tűnt Chulohn számára. Természetünk lényege mutatkozik meg benne újra meg újra, minden korban azok számára, akik felismerik, gondolta. Tekintete sorra elidőzött a Szűzanyát rejtő (néhány libegő gyertyalángtól megvilágított) falmélyedésben, a keresztút stációin, az egyszerű oltáron, a faragott szószéken, a rajta fekvő súlyos Biblián. A Rimway, a Rigel III és a Taramingo fényűző mértékével mérve szerénynek volt

mondható. De azokban a terjedelmes katedrálisokban az építészet pompája, a festett üvegablakok művészi értéke, a márványoszlopok lenyűgöző tömege, a hatalmas orgonák angyali zengése, a széles karzatok valahogy mind elálltak az utat. Itt, félúton, fent a hegyoldalban, kilátott a folyóvölgyre, amit az egykori atyák hirtelen felbuzdulásukban Toxiconi Szent Antalnak szenteltek. Itt csak a folyó volt, a hegygerincek és a Teremtő. Hivatalban lévő püspök (Chulohn személyében) a közösség fennállása óta első ízben látogatott el az apátságba (már amennyire meg tudta állapítani). E hóborította, hideg világ, az Államszövetség befolyási övezetének legeslegtávolabb szélén található Albacore, az atyákon kívül csak keveseknek adott otthont. De aki élvezte ezt a súlyos csendet, akinek füléhez eljutott egy-egy távoli sziklagörgeteg tompa morajlása, aki teletöltötte a tüdejét ezzel az éles, hideg levegővel, annak nem volt nehéz megértenie, hogyan találhattak menedékre itt vissza-visszatérően a Rend által ismert legkiválóbb tudósok. Martin Brendois annak idején a közvetlenül a kápolna felett levő cellában írta meg hatalmas történelmi munkáját, a Szenvedések korát. Albert Kale itt fejezte be a

transzgalaktikus vonós hangszerekről írt híres tanulmányát, és Morgan Ki is itt fogalmazta meg azokat a dolgozatait, melyek visszavonhatatlanul összekapcsolták a nevét a klasszikus gazdaságelmélettel. Igen, volt ebben a helyben valami, ami előhívta a nagyságot. Mise után végigsétált a mellvéden az apáttal, Mark Thasangalesszel. Köpenyüket összehúzták magukon, leheletük fagyottan gomolygott előttük a levegőben. Thasangales sok közös vonást mutatott a Szent Antal Völgyével: a Rend egyetlen tagja sem emlékezett arra, amikor még fiatal volt. Mély ráncoktól barázdált arca ugyanazt a rendíthetetlenséget sugározta, mint a mészkő sziklafalak és a hófútta szirtek. A hit erős bástyája volt: Chulohn el sem tudta képzelni, hogy az apát fekete szemében ugyanaz a kételkedés bujkáljon, amely az átlagembereket úgy meg tudja gyötörni. Emlékeikről beszélgetve felidézték a szebb időket – mint afféle középkorú férfiak, akik régóta nem találkoztak –, majd az apát lezárta a nosztalgiázást. – Cam – szólt kissé emelt hangon, hogy túlkiáltsa a szelet –, sokra vitted. Chulohn elmosolyodott. Thasangales

tehetséges ember volt: az a képessége, hogy pénzt szerezzen és azzal jól gazdálkodjon, semmit sem vont le szentségi kisugárzásából. Kiváló vezető és meggyőző szónok volt, pontosan az a fajta ember, aki méltó az Egyház és a Rend képviselésére. De mindig is hiányzott belőle a becsvágy, így mihelyt alkalma nyílt rá, visszatért Szent Antal Völgyébe. És el sem hagyta többé. – Jó volt hozzám az Egyház, Mark. Ahogy hozzád is. – Lenéztek a hegytetőről, ahová az apátságot építették. A közelgő tél már barnára színezte a völgy mélyét. – Mindig is úgy gondoltam, hogy pár évre eljönnék ide. Esetleg teológiát tanítani. Vagy csak rendbe tenni az életemet. – Az Egyháznak fontosabb dolgokhoz volt szüksége rád. – Talán… – Chulohn elnézegette a gyűrűjét, hivatala jelvényét, majd felsóhajtott. – Sok mindent odaadtam ezért. Lehet, hogy túl nagy árat fizettem érte. Az apát sem egyetértésének, sem tiltakozásának nem adott hangot, csak állt, és várta, mit kíván a püspöke. Chulohn ismét sóhajtott. – Igazából nem helyesled az általam választott utat. – Ezt nem mondtam.

– A szemed mondta – mosolygott a püspök. Egy váratlan szélroham meghajlította a fákat, a levegőben hópelyhek szállongtak. – Az első az idén – jelentette be Thasangales. Szent Antal Völgye Albacore két szárazföldje közül a kisebbik hegyvidékén volt. (Egyesek szerint ez a tömör kis világ szinte kizárólag hegyvidékből áll.) Chulohn szemében azonban a vidék Isten különleges helye volt a maga erdős, mészkőhegyes, hósapkás tájával. A püspök maga is hasonló vidéken nőtt fel a vad, szaggatott felszínű Dellacondán, amelynek napja túl távol volt, hogy a Szent Antal Völgyből látni lehessen. Ezen az ősi, vad vidéken állva harminc éve nem tapasztalt érzelmek ébredtek fel benne. A fiatalkori gondolatai. Miért voltak azok annyival valóságosabbak, mint bármi, ami később következett? Hogy lehet az, hogy valóra váltotta a kezdet kezdetén kitűzött céljait, sőt messze túlteljesítette őket, és oly kevés kielégülést talált bennük? A rárontó jeges szélben összébb húzta magán a köpenyt. Nyugtalanító volt itt állni e mozdulatlan, hideg hegycsúcsok karéjában. Valami megfoghatatlan módon provokációnak érezte őket a

kis kápolna meghitt melege után. Odahaza egy zelótákból álló csoport, amely úgy tett, mintha Krisztus nevében beszélne, mozgalmat indított. Követelték tőle, hogy adja el a templomokat, és a befolyt összeget ossza szét a szegények között. Chulohn azonban, aki éppen a félelmetes voltuk miatt szerette a világok zord és kietlen helyeit, megértette, hogy a templomok menedékhelyek, ahol az ember elrejtőzhet a Mindenható félelmetes fensége elől. Nézte az egyre nagyobb erőre kapó havazást. A refektóriumból kitódultak a szeminaristák, és zajosan siettek a tornaterem felé. A váratlan nyüzsgés látványa visszarántotta Chulohnt az álmodozásból. – Fázol? – nézett Thasangelesre. – Nem. – Akkor járjuk be a terület többi részét is. Kevés dolog változott azóta, hogy itt szentelték fel a püspököt: a sziklabarlangok, a tágas tisztások, a komor, szürke kolostori épületek között mintha összezsugorodtak volna az évtizedek. Csakugyan egy fél élet telt volna el a refektóriumban megejtett éjféli sörrazziák óta? Valóban oly régen

volt, amikor beszöktek Blasinwellbe, és ártatlanul tették a szépet az ottani fiatal nőknek? Ilyen sok év múlt el azóta, hogy meztelenül megmártóztak a hegyi tavakban? (Nagy Isten, hogy lehet az, hogy ma is érzi, amint a jéghideg áramlatok borzongató gyönyörrel harapdossák a véknyát?) Milyen élvezetesen bűnös dolognak tűnt mindez akkor. Lépteik alatt kellemesen ropogott a köves gyalogutat ellepő vékony hótakaró. Körbejárták a könyvtárat, melynek meredek lejtésű tetején az antenna lassan körbeforogva követte a bolygókörüli pályán haladó egyik vagy másik űrállomást. A hópelyhek beleestek Chulohn szemébe, és a lába is fázni kezdett. Az atyák szállása az épületegyüttes hátsó részében, a látogatók és novíciusok háborgatásától biztonságos távolban volt. Megálltak a bejáratnál, annál a sima, epezöld fémajtónál, melyet úgy építettek, hogy dacoljon az idővel, és ez minden bizonnyal sikerült is. Chulohn azonban elnézett, föl a szelíden emelkedő hegyoldalra, amely uralta az apátság mögött elterülő vidéket. A gerincen, a közeledő viharban jóformán kivehetetlenül, odalátszott egy boltív, egy vaskerítés és hosszú sorokban fehér keresztek.

A tiszteletadás helye azok előtt, akik rendületlenül kitartottak. Thasangales kinyitotta az ajtót, és türelmesen várta, hogy a püspök belépjen. – Egy pillanat – szólt Chulohn. Lesöpörte a havat a válláról, összevonta a köpenyt a nyaka körül, és tovább bámulta elgondolkodó arccal a hegygerincet. – Cam, hideg van. – Thasangales hangján csöppnyi bosszúság érződött. Chulohn nem adta jelét, hogy hallotta volna. – Mindjárt jövök – szólalt meg hirtelen, és fürge léptekkel elindult fölfelé az emelkedőn. Az apát elengedte az ajtót, és arcán épp csak annyi beletörődéssel, amelyet a felületes szemlélő talán észre sem vett volna, csatlakozott a püspökhöz. A temetőhöz vezető ösvény már eltűnt a hó alatt, de Chulohn ezzel mit sem törődve nekiindult az emelkedőnek, egyenesen a hegytető felé. A bekötőutat kétoldalt két lehajtott fejű, szétterjesztett szárnyú kőangyal őrizte. Elhaladt közöttük, majd megállt, hogy elolvassa az ívelt kapu homlokzatára vésett feliratot: Annak, aki másokat meghalni tanít, élni is tudnia kell. A keresztek szabályos sorokba rendezték, a legrégebbieket előre és balra, évek szerinti komor

egymásutánban föl, a gerinc legtetejére, majd a túloldalon lefelé. Mindegyik kereszten egy név, a Rend büszke megjelölése – O. D. J. – és a halál időpontja a keresztény kor időszámítása szerint. A temető vége felé közeledve felfedezte Brenner atya sírját. Brenner vörös hajú, robusztus, kövér ember volt – de együtt voltak fiatalok. A Nagy Kivándorlás idején Egyháztörténetről tartott órákat. – Biztosan tudtál róla… – mondta az apát, látva a püspök reakcióját. – Igen. De hallani valaki halálhírét nem egészen ugyanaz, mint megállni az illető sírjánál. Fájdalmasan sok ismerős nevet fedezett föl ebben a hátsó sorban. Elsőként mindjárt a tanítói: Philips, Mushallah és Otikapa. Mushallah szótlan, mogorva, éles szemű, megingathatatlan hitű ember volt, élvezettel küzdött meg azzal a diákkal, aki kételkedni merészelt abban a bonyolultan kifinomult érvelésben, amely észérvekkel bizonyította Isten létezését. Távolabb megtalálta John Pannellt, Crag Hovert és másokat. Immár valamennyien porrá váltak. Ezen a világ minden teológiája sem változtatott. Kíváncsian pillantott Thasangelesre, aki kezét mélyen köpenye zsebébe süllyesztve,

türelmesen, de a megindultság legcsekélyebb jele nélkül álldogált a hóesésben. Értett-e egyáltalán valamit is abból, hogy mit jelent végigsétálni egy ilyen helyen? Az apát arcán nyoma sem volt szívfájdalomnak. Chulohn nem volt biztos abban, hogy igazán szeretné-e, ha neki is ilyen erős hite lenne… Kényelmetlen gondolat: a bűnös ragaszkodik a bűnéhez. Sok kövön több évszázaddal korábbi dátum szerepelt, és sokan pihentek itt olyanok, akiknél tisztelegnie kellene; de már nagyon szeretett volna visszafordulni, talán a romló időjárás miatt, vagy talán azért, mert már nem kívánt többet látni. Amikor viszont megfordult, hogy elinduljon visszafelé, és eközben tekintete súrolta az egyik követ, valami hibát látott rajta, noha az első pillanatban nem jött rá, mi lehet az. Elindult a sírkő felé, és alaposabban megnézte a rajta lévő feliratot. Jerome Courtney Meghalt Kr. u. 11 108 A sír tehát szabványidőben számolva százhatvan éves volt. A Szent Antalon érvényes

zónaidő szerint viszonylag újabb keletű. De a felirat hiányos volt. Nem szerepelt rajta a Rend jele. A püspök összehúzott szemmel vizsgálta a sírfeliratot, és végigsimított a kövön, hogy lesöpörjön róla pár hópelyhet, melyek esetleg eltakarták a megjelölést. – Ne fáradj, Cam – szólalt meg az apát. – Nincs ott. – Miért nincs? – egyenesedett föl a püspök; arcán az eddigi zavart nemtetszés váltotta fel. – Ki ő? – Nem közülünk való. Semmiféle szűken vett értelemben. – Nem Tanítvány? – Még csak nem is katolikus, Cam. Nem hiszem, hogy hívő volt egyáltalán. Chulohn előrelépett egyet, s megállt közvetlenül alárendeltje előtt. – Akkor az Isten szerelmére, mit keres itt? Az atyák között? – Ezen a helyen nem volt szokás kiabálni, de az erőfeszítéstől, amivel uralkodni akart magán, olyan recsegőn moduláló hang hagyta el a torkát, hogy maga is zavarba jött tőle. Thasangales ráfüggesztette tágra nyílt kék szemét. – Hosszú ideig élt itt, Cam. Menekültként

jött hozzánk, és csaknem negyven évig lakott együtt a Közösséggel. – Ez még nem magyarázat arra, hogy miért nyugszik itt. – Itt nyugszik, mert az emberek, akik között élt és meghalt, szerették és úgy határoztak, hogy maradjon is közöttük – felelte az apát. I.

Az éjszaka közepén, teljes kivilágításban haladt el Awinspoor mellett. Az ingajáratban közlekedő hajók, melyek az egész rendszeren keresztül versenyt repültek vele, egyszeriben elmaradtak mögötte. Később sokan állították, hogy elcsípték a fedélzeti rádióállomás adását, amiben a kor egyik népszerű, éjszakai mulatókban fellépő komikusa szerepelt. Röviddel a reggeli után, már a legkülső sziklás bolygó szomszédságában közelítette meg az ugróhelyzetet, és menetrendszerű pontossággal lépett be az Armstrong-térbe. Kétezerhatszáz lelket – utasokat és legénységet – vitt

magával. Machias Krónikák, XXII. Azon az éjszakán, amikor hallottuk, hogy a Capella eltűnt, épp egy veszekedésbe torkolló alkudozásban voltam egy gazdag ügyféllel valami négyezer éves agyagedény-gyűjtemény felett. Rögtön abbahagytuk, hogy meghallgassuk a tudósítást. Valójában nem sokat tudtak mondani azon kívül, hogy a Capella nem lépett vissza a lineáris térbe, ahogy várták, és hogy a késés immár tekintélyesnek volt mondható, tehát bármelyik pillanatban várható volt annak a bejelentése, hogy a hajót hivatalosan elveszettnek nyilvánítják. Aztán következett a kiváló és tekintélyes utasok nevének felsorolása: diplomaták, sportolók, egy muzsikus, aki tudvalevőleg már évekkel korábban megőrült, de a műveinek minden jel szerint ez csak jót tett, egy diákcsoport, akik megnyertek valamilyen versenyt, és egy titkos tanokat ismerő gazdag nő a férfi kísérőjével. A Capella elvesztését jóformán az első pillanattól kezdve a legendák különleges légköre vette körül. Kétségtelenül előfordultak ennél sokkal

nagyobb szerencsétlenségek. De a hatalmas csillagközi űrhajó kétezer hatszáz utasa nem hétköznapi körülmények között halt meg. Ha egyáltalán meghaltak. Senki sem tudja. Épp ettől olyan elbűvölő a történet. Az ügyfél, akinek a nevére már nem emlékszem, szomorúan ingatta a fejét az élet kiszámíthatatlanságán, majd egykettőre visszatért a kezében lévő műtárgyhoz. Hamarosan meg is egyeztünk egy inkább neki, mint nekem kedvező árban. A Capella a legújabb típusú csillagközi járművek zászlóshajójaként fel volt szerelve minden elképzelhető biztonsági berendezéssel, és egy olyan pilóta irányította, aki bizonyíthatóan a legrátermettebbek közé tartozott. Fájdalmas volt belegondolni, hogy a legnagyobb csendben szellemhajóvá korcsosult. Előfordult ez már korábban is. Csak nem ilyen nagy hajóval, és nem ilyen sok utassal. Szinte azonnal slágertéma lett belőle, és elméletek sokasága született. Egyesek szerint ráfutott az idő egy metszéspontjára, ahonnan egy jövőbeli időpontban lépett ki, úgy, hogy közben az utasok és a hajó legénysége nem is sejtette, hogy bármi szokatlan

dolog történt. Természetesen régóta elveszítünk időnként hajókat, és még soha egy sem tért közülük vissza. Úgyhogy ha valahol a jövőben kóborolnak, akkor az meglehetősen távoli jövő lehet. A legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint az Armstrongok egyszerre, egyidejűleg mondták fel a szolgálatot, s hagyták sorsára a hajót, amely így senki által nem látva, nem hallva vándorol az idők végezetéig. (Bennem felmerült, milyen nagyszerű lehet ezt közölni az utasok hozzátartozóival.) Seregnyi más elképzelés volt még ezen kívül. A Capella átjutott egy másik univerzumba. Valami működési hiba kihajtotta egy másik galaxisba (még inkább a galaxisok közötti áramlatokba). Én a vándorkő-elméletet tartottam a legvalószínűbbnek: az Armstrong-tér nem tökéletes vákuum, és a Capella összeütközött valamivel, ami túl nagy volt az erőtereinek. Természetesen nekem éppúgy nem volt fogalmam a dologról, mint bárki másnak. De ettől függetlenül lehangoló volt. És egy okkal több, hogy amíg nem muszáj, ne szálljak fel ezekre a nyavalyás bárkákra.

Ezután napokig tele volt a net az ilyenkor szokásos sztorikkal. Az a férfi, aki elaludt, és ezért lekéste a járatot, a Mindenhatót emlegette nagy elismeréssel, aki a jelek szerint nem bánt ilyen kíméletesen a többi kétezer-hatszáz utassal. A kapitánynak ez volt az utolsó útja, ugyanis miután a hajó befutott volna az utolsó kikötőbe, a Saraglia Űrállomásra, nyugdíjba vonult volna. A Rimwayen egy nő azt állította, hogy a katasztrófát megelőző éjszakán megálmodta a Capella elvesztését. (Később, alaposan kiaknázva a kijelentésében rejlő lehetőséget, a kor egyik legfőbb látnokává avanzsált.) És így tovább. Hallottuk, hogy vizsgálatot fognak indítani, de természetesen ez nagy valószínűséggel úgysem vezet majd sehová. Végtére is nem sok vizsgálni való akadt az utaslistán, a rakományjegyzéken, a hajó menetrendjén és hasonlókon kívül. A fuvaroztató cég friss statisztikákat közölt, amik kimutatták, hogy az utasok nagyobb biztonsággal utaznak a Rigel és a Nap között, mintha egy átlagos város körül furikáznának. A hajó elvesztése után körülbelül tíz nappal levelet kaptam egy unokatestvéremtől, aki a Rimwayen élt, és akivel évek óta semmi

kapcsolatom nem volt. Ha még nem hallottál volna róla, Gabe rajta volt a Capellán. Részvétem. Tudasd velem, ha bármit tehetek. A hír letaglózott. Reggel két spondert tartalmazó elektronikus csomag érkezett a Brimbury & Conn ügyvédi irodától, amelynek a telephelye a mellékelt információ szerint szintén a Rimwayen volt. Betöltöttem a rendszerbe, majd letelepedtem egy székbe, és felvettem a fejpántot. A padló szintjétől mintegy fél méterre, körülbelül harminc fokos szögben megdőlve megjelent egy nő képe. A hang sem volt tökéletes. Elég könnyen ki tudtam volna egyenlíteni, de éreztem, hogy az egész nem fog tetszeni, úgyhogy nem törődtem vele. A nő a padlóhoz beszélt. Egy könyvtár próbált kirajzolódni körülötte. Kitakartam. A nő a maga irodista, tipp-topp stílusában szemrevaló teremtés volt. – Kérem, Mr. Benedict, engedje meg, hogy részvétünket nyilvánítsuk nagybátyja elvesztése miatt. – Szünet. – A Brimbury & Conn nagyra becsült ügyfele volt, és egyben jó barátunk is. Hiányozni fog nekünk.

– Ahogy mindnyájunknak – válaszoltam. A kép bólintott. A nő ajka megremegett, és amikor újra megszólalt, hangja annyi bizonytalanságról árulkodott, hogy az előre elkészített szöveg ellenére meggyőzött róla, a szavai mögött valódi érzelmek is rejtőzhetnek. – Tájékoztatni szeretnénk, hogy önt nevezték meg az egyetlen örököseként. Be kell nyújtania a jelen adás toldalékában ismertetett dokumentumokat. – Úgy tűnt, mintha keresgélné a szavakat. – Természetesen megindítottuk az eljárást, hogy Gabrielt hivatalosan holttá nyilvánítsák. Ez persze némi késlekedést fog okozni. A bíróságok nem szokták elsietni, hogy eltűnt személyek ügyében eljárjanak, még ilyen helyzetben sem. Mi azonban szeretnénk felkészülni, hogy az első adandó alkalommal lépni tudjunk az ön érdekében. Következésképpen minél előbb küldje el nekünk a szóban forgó dokumentumokat. – Leült, és elrendezte a szoknyáját. – A nagybátyja ezenkívül letétbe helyezett nálunk egy önnek szóló lezárt közlést, azzal, hogy halála esetén juttassuk el önnek. A jelen üzenet befejezéseképpen az ön hangjára el fogjuk indítani. Mondjon valamit, bármit. Kérem, ne habozzon közölni velünk, ha a továbbiakban a segítségére lehetünk. És, Mr. Benedict… – A hangja

suttogássá halkult. – Ő valóban hiányozni fog nekem. Leállítottam, lefuttattam egy ellenőrző programot, és megigazítottam a képet. Aztán visszaültem a székbe, de csak nagy sokára tettem fel újra a fejpántot. – Gabe. A fények elhomályosultak, és én újra otthon voltam, a régi, emeleti dolgozószobában, a hajdani kedvenc süppedős karosszékemben. Úgy tűnt, hogy itt semmi sem változott: ismerősek voltak a faburkolatos falak, a régi, nehéz bútorok és a vörösesbarna függönyök. A kandallóban pattogott a tűz. Gabriel állt mellettem. Alig karnyújtásnyira volt tőlem: magas volt, sovány, őszebb, mint ahogy emlékeztem rá, s arcát részben árnyék borította. Szótlanul megérintette, majd megszorította a vállamat. – Szia, Alex. Úgy, ahogy volt, szimuláció volt az egész. De akkor, abban a pillanatban rájöttem, mennyire hiányozni fog nekem a vén csibész. Vegyes érzelmeim voltak a dologgal kapcsolatban. Meglepődtem: azt vártam volna, hogy Gabe úgy

fogadja el az őt ért csapást, hogy senkit nem tesz ki egy érzelgős búcsúnak. Ez nem vallott rá. Jó lett volna, ha csak ülnöm kell és figyelni, de ilyenkor muszáj válaszolni, mert ha az ember hallgat, akkor a kép felszólítja, hogy beszéljen, vagy megnyugtatóan közli, hogy minden rendben van. Erre semmi szükségem nem volt. – Szia, Gabe. – Abból, hogy itt vagyok, gyanítom, hogy a dolgok rosszul sültek el – mondta bánatosan. – Sajnálom – feleltem. Vállat vont. – Megesik. Az időzítés aligha lehetett volna rosszabb, de nem tarthatunk mindig mindent kézben. Felteszem, ismered a részleteket. Vagy most, hogy belegondolok, lehet, hogy nem. Ahová most megyek, jó eséllyel el fogunk tűnni, és többé nem hallotok rólunk. Igen, gondoltam. Csak nem úgy, ahogy vártad. – Hová mész? – Vadászni. A Lefátyolozott Hölgybe. – Megcsóválta a fejét, és láttam, mennyire bántja a dolog. – Borzasztó belegondolni, Alex, hogyan és mivé tudnak néha válni dolgok. Remélem, bármi történt is, legalább a visszaúton történt. Nem akarok

hamarabb meghalni annál, hogy ezt megtudom. A kérés világos volt. – Nem jutottatok el a Saraglia Űrállomásig – mondtam. – Ó. – A szemöldöke összeugrott, alakja megroggyanni látszott. Elfordult tőlem, megkerült egy kisasztalt, amely már évek óta a házban volt, és merev háttal leereszkedett velem szemben egy székbe. – Kár. Lelassult: mozdulatai megfontoltabbakká váltak, eddig ábrándos vonásai elkomorultak. Nehéz volt megítélni, a kor jelei mutatkoznak-e rajta, vagy csak így reagál a saját halálhírére. Mindenesetre valami szürkeség, valami tétovaság, bizonyos el nem végzett dolgok tudata jellemezte a beszélgetésünket. – Jól nézel ki – mondtam minden meggyőződés nélkül. Az adott körülmények között hátborzongató megjegyzés volt. Mintha meg sem hallotta volna. – Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk legalább még egyszer beszélgetni. Ez csak amolyan pótmegoldás. – Igen. – Bárcsak jobban alakultak volna közöttünk a dolgok. Erre nem volt könnyű valamit is mondani. Ő

volt az egyetlen rokonom, akiről tudtam, és köztünk is kialakultak a szokásos feszültségek. De ami ennél sokkal fontosabb: Gabe idealista volt. – Nagyon megnehezítetted – folytatta. Arra gondolt, hogy én kényelmes életet éltem, azáltal, hogy ritka műtárgyakat adtam el magángyűjtőknek. Ő ezt a tevékenységet erkölcstelennek tartotta. – Nem szegtem meg a törvényt – feleltem. Semmi értelme nem volt vitatkozni: bármit mondhatnék is, nem jutna el hozzá. Gabe lehetőségeit már meghaladta ez a fajta kommunikáció. Már csak az illúzió maradt. – Itt megszegnél néhányat. Egyetlen felvilágosult társadalom sem hagyná, hogy szabályozás nélkül lehessen folytatni olyasmit, amit te csinálsz. – Vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte. – Hagyjuk. Nagyobb árat fizettem az elveimért, mint szerettem volna, Alex. Sokáig tartott. Az előttem lévő alak csupán szoftver volt, semmi több, és csak annyit tudott, amennyit a nagybátyám tudott a betáplálás pillanatában. Nem értette azokat az elveket, amelyekről beszélt, nem fogta fel igazán a sajnálatot, amelyet éreztem. De lehetővé tette Gabe számára, hogy valami olyasmit tegyen, amit nagyon vártam tőle.

– Sajnálom – mondta. – Ha lenne még egy lehetőségem, ma már hagynám. – De továbbra sem helyeselnéd. – Természetesen. – Jó. Elmosolyodott, és elégedetten megismételte a megjegyzésemet. – Még van számodra remény, Alex. – Egy lendülettel felállt, kinyitotta az italszekrényt, és kivett egy üveget meg két poharat. – Mindinmist – mondta. – A kedvenced. Jó volt otthon lenni. Azzal a sponderrel megszegtem egy általam, a magam számára felállított szabályt: hagytam, hogy a képek hassanak rám, és hogy valóságnak fogadjam el az illúziót. Rájöttem, mennyire hiányzott a ház hátsó részében lévő faburkolatos, könyvespolcokkal teli dolgozószoba. Mindig is az volt a két kedvenc szobám közül az egyik. (A másik a tetőtérben lévő varázslatos hely, ahonnan gyakran figyeltem az erdőt, várva a sárkányok vagy az ellenséges katonák közeledtét.) Fenyő, frissen mosott vászonfüggönyök, casselate könyvborító és megperzselt fa illata érződött benne. Telis-tele volt távoli tájakon készült

fotókkal: egy elhagyatott, vadszőlővel befutott templom, melyet egy obszcén, csupa has és fog bálvány őrzött, egy törött oszlop egy amúgy kihalt, üres sivatagban, egy lépcsős piramis előtt összeverődött kis csoport, fejük fölött kettős holddal. Az egyik falon Marcross festményének másolata függött a halhatatlan Corsarius hadihajóról és plyseal vázlatok olyan férfiakról és nőkről, akikkel Gabe valamikor együtt dolgozott. (A plyseal volt az egyik hobbija. Rólam is volt egy ilyen kép, körülbelül négyéves koromból, a régi hálószobámban.) És tárgyak mindenütt: játékok, számítógépek, lámpák, szobrok, amiket Gabe különböző lelőhelyeken talált. Még most is felfedeztem egy üveges szekrényben egy hengeres, szögekkel kivert tárgyat. Feléje emeltem a poharamat. Ő is fölemelte a magáét, és tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Már-már el tudtam volna hinni, hogy Gabe és én végre-valahára egyenesbe jöttünk. Az ital meleg volt, kellemesen zamatos, régi idők ízét idéző. – Van valami, amit meg kell tenned – mondta. VanDyne egyik képe, a Point Edward romjait

ábrázoló alkotás előtt állt. Mindenki ismeri: megfeketedett roncsok vörös-arany gyűrűk alatt, és ezüst holdak egy csomóban. Amilyen állapotban a támadás után találták. A szék kényelmes volt. Mondhatni, természetfölöttien az, ahogy a Mindinmist is a lehető legfinomabb. Ezt a jelenséget csak valójában nem létező dolgoknál tapasztalja az ember. Vannak, akik azt mondják, a tökéletesség lerontja az illúziót, és hogy a sponderek jobban működnének, ha fizikailag visszafogottabban vagy hiányosabban érzékelnénk a hatásokat. Ahogy a valóságos dolgokat. – Mi lenne az? – kérdeztem, arra gondolva, talán meg akar kérni, hogy értelmesen vezessem a birtokot. Tegyek róla, hogy a pénz jó célt szolgáljon. Ne költsék el mindent szórakozásra és nőkre. Megpiszkálta a tüzet. Néhány durranás hallatszott, és egy nehéz rönk lezuhant a rostélyról. A nyomában szikrák csaptak fel, majd hunytak ki. Az arcomba csapott a forróság. – Hogy történt? Szívroham? A hajóval történt valami? Az ördögbe is, én meg képes voltam taxival rohanni az űrállomásra. Nem tudtam elnyomni egy mosolyt a gondolatra, hogy lám, a képben felébredt a kíváncsiság.

– Gabe – mondtam –, a hajó nem jött ki az ugrásból. – Így kitolt velem a csibész? – A kezdeti kuncogás hangos hahotázásba csapott át. – Azon a nyavalyás kereskedelmi járaton haltam meg! Belőlem is kirobbant a nevetés. A Mindinmist melegítette a gyomromat, és újratöltöttem a poharainkat. – Nevetséges – mondta Gabe. – Utas/kilométerben számolva a legbiztonságosabb utazási forma – jegyeztem meg. – Hát, üssenek agyon, ha még egyszer elkövetem ezt a hibát. – De a nagy nevetést hosszú csend követte. – Azért szerettem volna látni. Vártam, hogy mond még valamit. Hogy nem mondott, gondoltam, emlékeztetem. – Látni? Mit? Mit kerestél? Egy kézmozdulattal elhárította a kérdést. – Hogy őszinte legyek, nekem ez nem túl kényelmes. Úgy értem, tényleg úgy illik, hogy az ember ne lábatlankodjon itt, miután már… – szórakozottan rázogatta a kezét, miközben a megfelelő szó után kutatott – …eltávozott egy boldogabb világba. – Bizonytalannak tűnt a hangja. Elveszettnek. – De erre az eshetőségre is fel kellett készülnöm. – Tekintetét az enyémbe mélyesztve,

tágra nyíló szemmel nézett rám. – Emlékszel Hugh Scottra? Kutattam az emlékezetemben. – Nem – mondtam végül. – Persze, miért is emlékeznél? Hát a Terra Nuelára? Arra emlékszel? Persze. Terra Nuela volt az első lakott világ, amit a Naprendszeren kívül építettek fel. A Beta Centauri körül keringő egyik forró, sziklás bolygóra telepítették, és ma már persze alig volt több, mint egy gödör a sivatagban. Az első ásatás volt, ahová Gabe elvitt magával. – Igen – feleltem. – A legforróbb hely, ahol valaha jártam. – Scott is ott volt ezen az úton. Gondoltam, talán emlékszel rá. Napnyugta után mindig elvitt sétálni. – Oké – mondtam, és felrémlett előttem egy nagy, szakállas, barna bőrű férfi alakja. Persze abban az életkorban, amiben akkor voltam, mindenki nagy volt. – Ha ismerted volna Scottot pár évvel ezelőtt, méghozzá olyannak, amilyennek én ismertem, most nem ismernél rá. – Egészség? – kérdeztem. – Házassági problémák?

– Nem. Semmi ilyesmi. Körülbelül három éve tért vissza egy küldetésből. Komoran, szórakozottan, összezavarodva. Teljesen ki volt vetkőzve magából. Még az is megfordult a fejemben, egy pszichiáter valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy alapvető személyiségváltozáson ment keresztül. Nem találtad volna vonzó társaságnak. – És? – Egy vadonatúj, nagy felderítőhajó, a Tenandrome fedélzetén utazott. Valami nagyon különös dolgot láttak a Lefátyolozott Hölgyben. – Mit? – Nem árulta el nekem, Alex. Semmit sem mondott róla. – Gyanakszol valamire? – Tudom, mit láttak. Vagy legalább is azt hiszem, hogy tudom. Az én utam is oda vezetett, amikor… – Elhallgatott. Nem tudta folytatni, csak felmutatott a mennyezetre. – Mit gondolsz, mit láttak? – Nem tudom, mennyit mondhatok el neked – felelte. – Az ilyen adásoknál mindig van valami biztonsági probléma. És nem akarom, hogy híre menjen. – Miért nem? – tudakoltam.

– Hidd el, ha mondom. – Már újra a székében ült, és úgy masszírozta a homlokát, mint olyankor, amikor ki akart számolni valamit. – Haza kell jönnöd. Sajnálom, de elkerülhetetlen. Jacobnál mindent megtalálsz, amire szükséged lesz. A „Leisha Tanner” dossziéban van. Az ügyvédektől megkapod a hozzáférési kódot. – Hirtelen nagy-nagy fáradtság jelent meg az arcán. De kitartott. – A francba, hogy ezt elmulasztottam, Alex. Irigyellek. – Gabe, nekem itt van az üzletem. Nem lehet, hogy csak úgy fogom magam, és itt hagyom az egészet. – Megértem. Azt hiszem, könnyebb lett volna másutt keresnem segítséget. Több munkatársam is van, akik a lelküket is eladnák ezért. De én kárpótolni akartam magunkat az elvesztegetett évekért. Az én ajándékom és a te jutalmad, Alex. Tedd meg, amire kérlek: soha nem fogod megbánni. Legalábbis nem hiszem. – Most nem mondhatsz el belőle valamit? – Többet nem, mint amit már elmondtam. Mindent megtudsz otthon. – Ki az a Leisha Tanner? Elengedte a kérdést a füle mellett. – Ne beszélj erről senkinek. Legalábbis, amíg nem tudod meg, miről van szó. Azt is meg kell

mondanom neked, Alex, hogy itt az idő a legfontosabb tényező. Ha harminc szabványnapon belül nem jelentkezel a Brimbury & Conn irodában, az ajánlatot más kapja. Sajnálom, de nem kockáztathatom meg, hogy ez kicsússzon a kezünk közül. – Gabe, te még most is nagy csibész vagy – mondtam könnyedén, mire elmosolyodott. – Annyit elmondhatok, hogy tudom az igazságot Talinóról – közölte önelégült képpel. – Ki az ördög az a Talino? Elbiggyesztette a száját. – Ludik Talino. – Ó. Az áruló. Bólintott. – Igen – mondta álmatagon. – Christopher Sim navigátora. Talán a világ egyik legszerencsétlenebb embere. – A becstelen jobb szó lenne rá. – Igen. Helyes. Még kétszáz év múlva is képes felkorbácsolni az indulatokat. – Gyors léptekkel körbejárta a szobát; valóságos energiaforrássá változott. – Tudtál róla, hogy mindvégig ártatlannak vallotta magát? Vállat vontam. – Mindez már a múlté, Gabe. Megértem az

érdeklődésedet, de el sem tudom képzelni, miért jelentene biztonsági kockázatot bármiféle, Ludik Talinóval kapcsolatos dolog. Nem adnál erre némi magyarázatot? – Inkább nem mennék bele ebbe a témába, Alex. Fogalmad sincs, mennyi minden forog itt kockán. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. – Oké. Megcsinálom. – Egyre jobban nehezemre esett a beszéd. Teljesen hidegen hagyott az az agyagedény-gyűjtemény vagy akármi, amit ebből az időből megtalálni vélt. Bizonyos értelemben ezek voltak az utolsó együtt töltött perceink, és én csak erre tudtam gondolni. – Értesítem az ügyvédeket, hogy úton vagyok. De van néhány dolog, amit itt még el kell rendeznem. Ragaszkodnak hozzá, hogy betartsam az egy hónapos határidőt? Arra gondolok, hogy amit találtál, már ott volt kétszáz éve. Nem jelenthet különösebb gondot, ha még eltelik egy-két hónap. – Nem. – Állát egyik öklére támasztva felém hajolt. Szemében derűs fény csillogott. – Talán nem. Szerintem egy kis késlekedésnek most már nincs túl sok jelentősége. De meg kell majd kérdezned erről a Brimbury & Connt. Az ő belátásukra bíztam ezt az ügyet. Gondolom, azon fog múlni, hogy megbízhatónak találnak-e. – Kacsintott. – Ha már

elolvastad az anyagot, könnyen lehet, hogy azt fogod gondolni, helytelenül jártam el. Nincs biztos módszerem arra, hogy megítéljem a reakciódat. Be kell vallanom, nem tudom eldönteni, hogyan viselkedjek ebben az ügyben. De mindent rád hagyok és megbízom benned. Sajnálom, hogy nem leszek veled, amikor a végére érsz. – Ott leszel – mondtam. Nevetett. – Szentimentális blabla, Alex. Már halott vagyok, rég nem törődöm ezzel az üggyel. De annyit megtehetsz a kedvemért, hogy ha az egésznek vége lesz, küldj egy megfelelő emléktárgyat az Akkád Tudományok Központjának. – A gondolatra öröm ragyogott fel az arcán. – Mindig is amatőrnek neveztek a nyavalyások. Kinyújtotta felém mindkét karját. – Azt hiszem, ez minden, Alex. Szeretlek. És örülök, hogy rád bízhatom ezt az utat. Összeölelkeztünk. – Kösz, Gabe – mondtam. – Így lesz jó. Azt akarom, hogy a dolog a családban maradjon. Így vagy úgy. – Álltam, de így is lenézett a szemembe. – Ha jól csinálod, egyetemeket fognak elnevezni rólunk. – Nem is tudtam, hogy ilyesmivel is törődsz.

– Már halott vagyok, Alex – húzódott derűs mosolyra a szája. – Hosszú távra kell terveznem. II.

talino [ta-li-no] mn. 1. nyomásgyakorlás hatására meghátráló. 2. megvetésre méltóan félénk. 3. gyávára jellemző vagy arra utaló vonás. (Lásd gyáván.) – SZIN. nyúlszívű, bátortalan, pipogya, csüggeteg, megbízhatatlan, ijedős. Ludik Talino: a megvetésnek és szánalomnak micsoda burjánzását váltotta ki e név két évszázad alatt! E névből mindig is hiányzott az az erő, amely egy Júdásban vagy egy Arnoldban megvolt. Ők szemérmetlenül elárulták a bennük bízókat, és romlásba vitték azokat, akiknek hűséggel tartoztak. Talino ilyen értelemben sohasem volt áruló. A közvélemény azt tartotta róla, hogy inkább a bátorság, mintsem az erkölcsi érzék mondott csődöt benne. Soha senki sem feltételezte, hogy

kiszolgáltatta volna a kapitányát az ellenségnek. De amivel megvádolták, és amiért a neve a gyávaság szinonimájává vált, a maga módján még annál is megvetésre méltóbb volt: a döntő pillanatban elmenekült. Beírtam a Talino szót a könyvtárba, és az estét a hajdani sztoriról szóló beszámolók olvasásával töltöttem. A korabeli beszámolók erősen töredékesek voltak. Egyetlen olyan eredeti dellacondai hajóról sem tudtak, amely túlélte volna az Ellenállást, teljes adatbank-hálózatokat töröltek ki, és a korai éveknek csak nagyon kevés szemtanúja érte meg a korszak végét. Magáról az emberről is keveset lehetett tudni. Lehet, hogy dellacondai volt, de arra is van bizonyíték, hogy a Cragen született, a Cityben, és legalább egy komoly történész állítja, hogy a Rimwayen nevelkedett. Mindenesetre tény, hogy a háború kitörésekor már okleveles műszaki szakemberként dolgozott Dellaconda tucatnyi fregattjának egyikén. Majdnem két évig szolgált fegyverszakértőként és navigátorként a Proctoron, mielőtt elfoglalta volna későbbi posztját Sim híres Corsariusának fedélzetén. Nyilvánvalóan kitűnő harcos volt. Állítólag

Grand Salinas után Sim személyesen fejezte ki neki elismerését, habár a dokumentumok elvesztek, és ezt már nem lehetett igazolni. Mindenesetre az Ellenállás dicső napjai alatt, midőn a Corsarius támadó élként vezette a hatvanvalahány fregattból és rombolóból álló szövetséges csapat elleni támadást, távol tartva ezzel Ashiyyur hatalmas hajóhadait, ő mindvégig a legendás hajón szolgált. Végül persze Rimway és Toxicon, valamint a többi belső rendszer felismerte a közös veszélyt, fátylat borított a régi viszálykodásra, és csatlakozott a hadviselőkhöz. De addigra Christopher Sim és a Corsarius már elvesztek. Grand Salinas után, amikor a dellacondaiak és szövetségeseik már kétségbeejtően kevesen voltak, és felhagytak minden reménnyel, Sim visszavonta flottája maradékát Abonaira, ahol a hajókat kijavították, és újra felfegyverezték. Ám Ashiyyur, megragadva az alkalmat, hogy most végre elpusztíthatja régi ellenségét, itt is a sarkában volt. A dellacondaiak tehát felkészültek egy olyan ütközetre, amelyről azt tartották, hogy számukra a végső lesz. És akkor a csata előestéjén történt valami, amiről két évszázada vitatkoznak a történészek. A leírások túlnyomó többségében az szerepel, hogy Talinónak és a Corsarius legénysége

többi hat tagjának inába szállt a bátorsága, és mivel nem láttak lehetőséget a megmenekülésre, igyekeztek meggyőzni a parancsnokukat, hagyjanak fel az öngyilkos harccal, és egyezzenek ki ádáz ellenségükkel; amikor pedig az erre nem volt hajlandó, faképnél hagyták. Állítólag olyan üzenetet írtak neki búcsúzóul, amelyben elátkozták őt és a háborút, és elszöktek Abonaira. Mások azt állítják, hogy Sim a további ellenállás hiábavalóságáról meggyőződve maga hívta össze az embereit, hogy felmentse őket kötelezettségük alól. Magam mindig is valószínűtlenebbnek éreztem ezt a változatot a többinél. Úgy gondolom, egy meleg szobában ülve könnyű elítélni rendkívül zord körülmények között megtett lépéseket. De valahogy még nagyobb aljasságnak gondoltam, hogy Talino és társai, visszaélve a kapitány nagylelkűségével, egy ilyen pillanatban magára hagyták őt, mint azt, hogy gyávaságukat nyíltan beismerve kilógtak a feneketlen sötétségbe. Akárhogy történt is, ebből az eseményből született meg egy legenda: Sim leszállása Abonaira; vándorlása e vigasztalan, zord határvilágon; segítségért folyamodása az ide menekült vagy száműzött szökevényekhez és elítéltekhez; és végül

örök időkre feledhetetlen kirohanásuk a túlerőben lévő ellenségre. Nagy emberek, nagy tettek ideje volt az. Az Államszövetségben minden gyerek ismerte annak a hét névtelen férfinak és nőnek a történetét, akik ama zord világon csatlakoztak hozzá, s e tettükkel bevonultak a történelembe. És azzal, hogy néhány óra múlva, az Ashiyyurral való végső összecsapásban együtt haltak Simmel, visszavonhatatlanul részeivé váltak a kapitány legendájának. A legtöbb kutató szerint haditengerészeti kiképzésben részesülhettek, de egyesek néhány műszakit is feltételeznek a csoportban. Akárhogy is, annyi bizonyos, hogy kedvenc témái lettek doktori értekezéseknek, regényeknek, képzőművészeti alkotásoknak és komoly színműveknek. Talino személyéről kevés tényszerű adatot ismerünk. Születés, halál. Mérnöki diploma, Schenk University, Toxicon. Otthagyta a kapitányát. Vádat nem emeltek ellene, mert a flotta, amelyben szolgált, röviddel a támadás után megszűnt létezni. Emlékezetembe idéztem Barcroft impresszionista stílusú tragédiáját, a Talinost. (Az s betű arra szolgál, hogy arisztokratikus és drámai hatást kölcsönözzön a névnek.) Tovább akartam

görgetni, de leragadtam az első felvonásnál, amin meg is lepődtem, mivel a klasszikus színház nem erősségem. Talinót meghajszolt, búskomor alaknak ábrázolták, s szerepét egy nyúlánk, szakállas, erős színpadi jelenlétet biztosító színész játszotta. Emésztő harag munkált benne Ashiyyurral, valamint azokkal a nagy hatalmú világokkal szemben, amelyek vakon kitartottak mellette, miközben a szövetségesek által képviselt kis erő fokozatosan gyöngült. A cselekmény hajtóerejét Talino Christopher Simhez való hűsége és ifjú felesége, Inaissa iránti szenvedélye adta. A dráma a Rigelen kívüli nagyszabású ütközet előestéjén játszódott. Sim már feladta a reményt, hogy túl fogja élni a csatát, de a legénységet meg akarja menteni. Az a terve, hogy egyedül viszi ki a Corsariust, annyi csapást mér az ellenségre, amennyit csak bír, és úgy fogadja a halált, hogy tettével felrázhassa és magához téríthesse az emberi világokat. „Ha nem sikerül – mondja Talinónak –, ha ezek után sem jönnek segítségünkre, akkor rád marad, hogy mentsd, ami még menthető. Vonulj el. Vonulj vissza a Lefátyolozott Hölgyig. A Föld és Rimway előbb-utóbb kénytelen lesz beszállni a harcba. Akkor talán majd visszatérhetsz, hogy

megtanítsd a nyavalyásoknak, hogyan verjék meg a Némákat…” Az elmosódott, szürke díszletek komor és reménytelen hangulatot árasztanak. Sokban emlékeztetnek arra a középkori erődre az Abonai körül keringő űrállomáson: nehéz fegyverek, hosszú, kanyargós gyalogutak, időnként felbukkanó őrség, járókelők fojtott hangú beszélgetése, sűrű, nehéz levegő. Az egész színpadképből az átmenetiség és a tragédia érződik. Az emberi cselekvés itt már semmiféle hatással nincs az események folyására. De Talino megtagadja kapitánya parancsát. „Küldj másvalakit az életben maradók felrázására – ellenkezik. – Az én helyem melletted van.” Sim egyetlen gyenge pillanatig hálát érez iránta. Elbizonytalanodik. Talino tovább üti a vasat. „Ne alázz meg így.” Sim pedig vonakodva, de beleegyezik. Együtt vezetik a végső támadást. De Talino kénytelen közölni a hírt Inaissával. A nő általános visszavonulásban reménykedett, és nyíltan beszél Sim öngyilkos eltökéltségéről, és hogy „téged is magával akar vinni”. Nem akarja hűtlenségre rávenni a férjét, mert tudja, ha megtenné, és sikerrel járna, azzal tönkretenné mindkettőjük jövőjét. Ezért hát elmegy Simhez, s azzal érvel neki,

hogy a halála úgy elcsüggesztené a dellacondaiakat, hogy mindenképpen veszítenének. Amikor erőfeszítése kudarcot vall, azt kéri, hadd állhasson be az egyik lövegállásba, hogy így végig a férje mellett lehessen. Simet úgy meghatja a nő kérése, hogy leparancsolja Talinót a hajóról. Amikor a navigátor tiltakozik, bezárja őt a keringő űrállomásra, ahonnan Talino láthatja a műszakiakat, akik felkészítik a Corsariust a csatára. És láthatja, amint e szokatlan órában, parancsnokuk felszólítására megérkezik a legénység. Megpróbál becsatlakozni a hajó fedélzeti rendszerébe, hogy hallja, mit beszélnek a többiek, de valaki elvágta a külső adattovábbító kábelt. És a hajóraszállás után pár perccel lehajtott fejjel, marcona képpel elindulnak. Kisvártatva megérkeznek, hogy kiszabadítsák őt. Sim feloldja a legénységet kötelezettsége alól. Talino megpróbálja rávenni őket, hogy térjenek vissza a hajójukra, de ők tudják, mit hoz majd a holnap. „Ha a maradásunkkal megmenthetnénk őt, maradtunk volna – mondja egyikük. – De semmi értelme: eltökélt szándéka, hogy meghal.” A szabaddá vált Talino Inaissához megy, hogy búcsút vegyen tőle, és visszatérjen a

parancsnokához. Mivel a nő nem hajlandó férje nélkül elmenni, megparancsolja, hogy kényszerrel szállítsák őt a bolygóra. Ám nem sokkal ezután kudarcot vall a saját elhatározásával, és üzenetet küld Símnek: „Elfogadom kapitányom nagylelkű ajánlatát; nem tehetek mást, Isten legyen segítségemre…” Inaissa azonban, aki el van szánva arra, hogy elkíséri a férjét, köpenybe burkolózva álcázza magát, és sikerül is helyet szereznie a Hetek között. Talino így elveszti mind a becsületét, mind a feleségét. A mítosznak azt az elemét, miszerint Inaissa is az önkéntesek között volt, korábban nem hallottam. A korabeli művészek két fényszobra is a Corsarius fedélzetén ábrázolja őt. Az egyik a konzolhoz helyezi, és balján Sim látható, a másik azt a pillanatot ábrázolja, amikor a kapitánnyal felismerik egymást. A történetnek száz változata él a köztudatban, nem beszélve Talino jellemének és motivációjának számtalan árnyalatáról. Néha úgy fogják fel, mint olyasvalakit, aki tele volt szerencsejátékon szerzett adóssággal, aki pénzt

fogadott el néma ügynököktől; néha sértődöttnek gondolják, amiért nem őt jelölték parancsnoknak; van, hogy egy tiltott szerelmi kapcsolatban Sim vetélytársának állítják be, aki szándékosan rendezte úgy, hogy parancsnoka meghaljon. Hol van az igazság ebben a hatalmas tömegű mítoszban és irodalomban? Mire gondolt Gabe? Az esemény egyéb vonatkozásai is kellően nagy figyelmet kaptak. Arven Kimonides regénye, a Marvill, egy olyan fiatalember élményeit meséli el, aki jelen van a Hetek gyülekezésénél, de végül mégis félreáll, és ezután élete végéig gyötri a bűntudat. A hagyomány úgy tartja, hogy Mikal Killian, a neves alkotmánybíró, aki a Rigel-akció idején körülbelül tizennyolc éves lehetett, megpróbált önkéntesnek jelentkezni, de elküldték. Wightbury elhelyezte a jelenetben híresen cinikus figuráját, Ed Barbart. (Ed nemcsak hogy nem jelentkezett önkéntesnek, de feltartóztatott egy jelentkezni kész fiatal nőt, akit jobb sorsra érdemesnek gondolt.) Legalább tucatnyi más, a saját korában némi hírnévre szert tett regény és dráma vonultatott fel olyan alakokat, akik vagy tanúként igazolhatták Sim kérését, vagy a Hetek között találták magukat. Volt még számtalan fénymetszet,

fotóösszeállítás, és legalább egy nagyszabású szimfónia. Sanrigal Sim a Pokol kapujában című mesterművében az ismeretlen hősök közül hárman állnak a nagy kapitány oldalán. Tchigorin az Inaissában a drogosok és egyéb emberroncsok között szerepelteti Talino feleségét. Mommsen Fináléjában egy rongyos alak segít Simnek megküzdeni a sérült Corsarius vezérművével, miközben a legénység egy sebesült tagja tehetetlenül fekszik a fedélzet padlóján, a lőállásban pedig egy, a kenyerét korábban Abonai utcáin kereső nő húzkodja a ravaszt. Gyanítottam, hogy Sim rendet akart volna teremteni új legénységében, valamint úgy gondoltam, hogy a vég gyors lett volna és teljes. De a pokolba is: művészetnek jó volt, ha történelemnek valószínűtlen is. A szökevények eltűntek szem elől, hogy az emberek megvetésének tárgyaivá váljanak. Talino csaknem fél évszázadot élt még parancsnoka halála után. Azt mesélték róla, hogy a lelkiismerete egy percre sem hagyta nyugodni, az emberek megvetése és felháborodása pedig világról világra űzte. A Rimwayen halt meg, nagyon közel a teljes megőrüléshez. A történelemkönyvekben nem találtam

nyomát Inaissának. Barcroft határozottan állítja, hogy létezett, de forrást nem jelöl meg. (Azt állítja, hogy beszélt Talinóval, de ez a kijelentése is híján van a bizonyítéknak.) Nincs tudomásunk róla, hogy maga Talino bárhol is megemlítette volna Inaissát. A történészek kétszáz éve szórakoznak azzal, hogy nevet találjanak az önkénteseknek, s még azon is képesek vitatkozni, hogy valójában nem hatan vagy nyolcan voltak-e, és hogy ki volt ott az utolsó úton. Az évek során azonban a Hetek háborús hősökké magasztosultak. Végül az Államszövetség legnemesebb gondolatának: a kormány és legelszántabb polgárai kölcsönös elkötelezettségének szimbólumává váltak. Előkészületeket tettem a hazautazásra. Szerencsére elég lazán kötődtem ahhoz a világhoz, amelyen az elmúlt három év alatt éltem. Nem okozott sok gondot üzleti érdekeltségeim felszámolása, majd ezt követően ingatlanjaim és vagyonom túlnyomó részének kiárusítása, s amim maradt, azt összecsomagoltam. Elbúcsúztam attól a két embertől, aki fontos volt nekem (azzal a szokásos ígérettel, hogy kölcsönösen meg fogjuk látogatni egymást). Ez persze vicc volt, ismerve a

Rambuckle távolságát a Rimwaytől, és azt, hogy mennyire gyűlölöm a csillagközi űrhajókat. Aznap, amikor indulni akartam, egy második üzenet érkezett a Brimbury & Conntól. Sajnálattal értesítjük, hogy betörők jártak Gabriel házában. A tolvajok elvittek egy elektronikus berendezést, némi ezüstneműt és egyebeket. A kár értéke nem jelentős. A műtárgyakat nem vitték el. Lépéseket kezdeményeztünk, hogy az eset ne ismétlődhessék meg. Gyanús egybeesésnek tűnt. Felötlött bennem, vajon biztonságban van-e a Tanner-anyag, és arra gondoltam, meg kellene ezt kérdeznem az ügyvédektől, mielőtt rászánnám magam, hogy elutazom a Rimwayre. Csakhogy a távolság ismeretében nem reménykedhettem abban, hogy a válasz húsz napon belül megérkezik. Elvetettem hát az ötletet, mint ami nem több a túlfeszített képzelet játékánál, és elindultam haza. Mint említettem, irtózom a csillagközi utaktól, s ha csak tehetem, elkerülöm. Sok embert kerülget a hányinger az Armstrong- és a lineáris űr közötti átmenetek alatt, de rám különösen is rossz hatással voltak ezek az ugrások. Nehezen alkalmazkodtam a gravitáció, az idő és a klíma változásaihoz is.

És itt volt még az egész procedúrával együtt járó bizonytalanság és kényelmetlenség. Akkoriban az ember sohasem tudhatta, mikor érkezik meg úti céljához. Az Armstrong-téren áthaladó hajók nem tudták meghatározni a külső világhoz viszonyított helyzetüket, és ez kicsikét elbizonytalanította a navigációt. A hajó helyének megállapítására vonatkozó minden műveletet becsléssel végeztek, azaz a számítógépek a fedélzeti időt mérve megpróbálták kiegyenlíteni a belépés bizonytalanságait, és mindenki reménykedett a legjobbakban. Ha egyes vektorok elmozdultak, a hajó az eredeti célállomástól ezer fényévnyire bukkant elő. De mindennél ijesztőbb volt az az eshetőség, hogy a hajó a lineáris térbe való visszalépéskor egy szilárd objektum belsejében köt ki. Ennek ugyan vajmi csekély volt a valószínűsége, bennem mégis óhatatlanul felmerült, valahányszor egy hajó felkészült a visszatérő ugrásra. Az ember tényleg sohasem tudhatta, hol találja magát, amikor kilép a hajóból. Bizonyítottan ez történt csaknem egy évszázada a Hamptonnal. Ez a kis teherhajó, akárcsak a Capella, eltűnt a nemlineáris űrben. Készárukat vitt a Marmichon-rendszerbe, egy

bányásztelep számára. Körülbelül akkor, amikor végre kellett volna hajtania az ugrást a hipertérből, egy külső bolygó – a Marmichon VI nevű gázóriás – felrobbant. Soha senki nem adott még magyarázatot arra, hogy egy világ hogyan robbanhat fel külső behatás nélkül. Akkoriban, amikor ez történt, szilárdan tartotta magát az az elmélet, hogy a Hampton a vasmag belsejében materializálódott, és hogy az Armstrong-hajtómű üzemanyagául szolgáló antianyag váltotta ki a robbanást. Egyes Armstrong-generátorokat „terelőegységekkel” látnak el, amelyek elég markáns erőteret hoznak létre, hogy ezáltal felszabadítsanak néhány atomot, és helyet csináljanak ahhoz, hogy a hajó átléphessen a lineárisba. Minden ennél nagyobb dolog, amely e kritikus időszakban betéved az adott térségbe, veszélyezteti a hajót. Természetesen kevés a valódi veszély. A hajók jóval a csillagrendszereken kívül kell, hogy megjelenjenek. Ez viszonylagos biztonságot ad, de sokáig tart, míg az utas elér a célállomásra. Rendszerint azzal kell számolni, hogy az Armstrong-kilépési ponttól a kívánt hely eléréséig tartó út nagyjából kétszer olyan hosszú lesz, mint maga a csillagok közötti utazás. Magam sohasem mentem olyan útra, amellyel becslésem szerint öt napnál később értem volna célba.

A Rimwayre repülésem sem volt kivétel. Az ugrás alatt mindkét alkalommal pokolian rosszul voltam. A hajón mindig volt gyógyszer annak, akinek ilyenkor szüksége volt rá, de rajtam egyik fajta sem segített soha. Rájöttem, hogy nekem ilyenkor csupán az alkohol használ. Mindennek ellenére jó volt viszontlátni a Rimwayt. A sötét félteke felől közelítettük meg, így láthattam a városokat kirajzoló fényfoltokat. A nap megvilágította a bolygót gyűrűbe fogó légkör áttetsző ívét. A szemközti ablakon át látni lehetett a hold fakóbarna, örvényekkel teli korongját. Vihar tombolt rajta. Keringő pályára állva átléptük a nappali oldalt elválasztó terminátort, és pár óra múlva megindultunk lefelé a napfényes égbolton a bolygó fővárosa, Andiquar felé. Szívderítő közeledés volt. Mindazonáltal megfogadtam, hogy bolygóközi röpködésemnek ezennel véget vetek. Hazaértem, és istenemre mondom, itthon is fogok maradni. A város fölé érve belefutottunk egy hóesésbe. A nap alacsonyan járt a nyugati égbolton, és ezernyi sugarat szórt a keleten emelkedő fagyos tornyokra és csúcsokra. A főváros kiterjedt parkjai szinte teljesen eltűntek a viharban. A Szövetséges Háromszögben kéken és időtlenül állt a két híres

testvér emlékműve: Christopher Sim dór piramisának megvilágított csúcsa magabiztosan fénylett a mindent elnyelni akaró sötétségben; s a Fehér Medencével átellenben Tarien Sim Omnija, e kísérteties gömb, amely az államférfi álmát, az egy családban egyesülő emberiséget jelképezte. Bejelentkeztem egy szállodába, felmentem a netre, ha netán valaki el akarna érni, aztán lezuhanyoztam. Kora este volt, de elfáradtam, ennek ellenére viszont nem tudtam elaludni. Miután vagy egy órán át bámultam a mennyezetet, leballagtam a földszintre, ettem egy szendvicset, és kapcsolatba léptem a Brimbury & Conn-nal. – A városban vagyok – közöltem velük. – Isten hozta itthon, Mr. Benedict – felelte a számítógépük AI-ja. – Segíthetünk valamiben? – Szükségem volna egy siklóra. – A szállodája tetején talál, uram. Máris szabaddá teszek egyet az ön számára. Holnap jelentkezik nálunk? – Igen – válaszoltam. – Valószínűleg délelőtt. És köszönöm. Fölmentem a repülőgépemért, betápláltam Gabe házának a kódját, és öt perc múlva kint voltam

a város fölött. Nyugat felé vettem az irányt. A sétányok és sugárutak zsúfolásig megteltek városnéző turistákkal, akiket gantnerfény védett a havazástól. Tele voltak a teniszpályák, s a pocsolyákban gyerekek tapicskoltak. Andiquar mindig ilyen szép volt éjszaka, diszkréten megvilágított kertjeivel, tornyaival, udvaraival, a mély vizű, csendesen kanyargó Narakobóval. Miközben e békés vidék fölött lebegtem, a hírháló beszámolt egy, a Peremhez túl közel kerülő távközlési kutatóhajó elleni néma támadásról. Öt vagy hat halott, még nem lehetett pontosan tudni. Kirepültem Andiquar nyugati peremvidéke fölé. Sűrűn esett a hó. Hátradöntöttem az ülés támláját, és elfészkeltem magam a pilótaülés melegében. Néhányszáz méterre alattam vonult el a táj. A külvárosok kisvárosokká töredeztek, dombok emelkedtek ki, erdők jelentek meg. Néha egy-egy út vonult át a tájon, majd körülbelül húszpercnyire kijjebb átrepültem a Melony felett, amely gyerekkoromban többé-kevésbé az ember által lakott terület határát jelölte. A Gabriel háza tetőterében lévő hálószobából látni lehet a Melonyt. Amikor először költöztem oda, még titokzatos, vad vidéken kanyargott keresztül: kísértetek, haramiák és sárkányok rejtekén át haladt.

A borostyánsárga lámpa jelzett, hogy megérkeztem. A gépet megdöntve vettem egy kanyart, majd lejjebb ereszkedtem. A sötét erdő helyén ma már ártalmatlan sportpályák, úszómedencék és kanyargós sétányok voltak. Figyeltem, az évek során hogyan hátrál meg a vadon, és számoltam a parkokat, a házakat, a hardverüzleteket. Ezen a havas éjszakán abban a tudatban szálltam fölötte, hogy Gabe meghalt, és vele együtt mindannak nagy része is odalett, amit szeretett. Átkapcsoltam kézi vezérlésre, és a fák csúcsa fölött lebegve figyeltem, hogyan tűnik elő maga a ház is a viharból. Az indítóállásban már volt egy sikló (gondolom, Gabe-é), így a ház előtti pázsiton szálltam le. Hazaértem. Talán életem egyetlen igazi otthona volt ez, s elszomorodva láttam, milyen csupaszon, milyen üresen áll a sápadt, megereszkedett ég alatt. A hagyomány szerint Jorge Shale és legénysége zuhant le a közelében. Azt ma már csak egy történész mondhatja meg, ki volt az első, aki a lábát a Rimwayre tette, de mindenki tudta, hogy ki volt az, aki meghalt, amikor megpróbálta. Életem első nagyszabású kutatási témája a roncs megtalálása

volt. Ám ha valóban ott volt valahol kint, nem fedte fel magát előttem. A ház valaha vidéki fogadóként működött, vadászok és utazók fordultak meg benne. Az erdőségek nagy részét azóta üvegből emelt tágas otthonok és szabályos négyszög alakú pázsitok foglalták el. Gabe minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze a vadont. Eleve vesztésre ítélt küzdelem volt, mint a haladás elleni harc mindig. A vele töltött utolsó éveim alatt egyre jobban idegesítették azok a szerencsétlenek, akik a szomszédságába költöztek. És kétlem, hogy a szomszédai közül sokan sajnálták, amiért elment közülünk. A tetőtéri hálószoba a negyedik szinten, a ház legtetején volt. Az ikerablakok zsalugáterei be voltak csukva. Két idaliafa nyújtózkodott feléjük a magasba. Az egyik ágai valóságos királyi trónust alkotva csavarodtak egymásba, s én előszeretettel kapaszkodtam fel ide, amivel rendre halálra rémítettem Gabe-et. Vagy legalábbis hagyta, hogy ezt higgyem. Felnyitottam a pilótafülkét, és kiléptem a siklóból. A hó rendületlenül, zizegve hullott a magasból. Valahol, ahová nem láttam el, gyerekek játszottak. Pár házzal arrébb, egy kivilágított fasorból izgatott rikkantások szálltak fel, és futó

léptek halk surranását hallottam a hóborította gyepen és utcákon. Egy tölgyfa alatt álló nátriumlámpa halvány fényével megvilágította a siklót és a mélabút árasztó utcai ablakokat. – Hello, Alex – szólalt meg egy ismerős hang. – Isten hozott itthon. A bejárati ajtó felett felkapcsolódott a lámpa. – Hello, Jacob – köszöntem vissza. Jacob valójában nem AI volt, hanem egy bonyolult adatátviteli hálózat, amelynek az volt a fő feladata, legalábbis régen, hogy társalgást folytasson Gabebel, bármilyen témáról, amihez épp kedve volt, addig, ameddig akarta. Egy valódi AI-val szemben ez kegyetlen és szokatlan bánásmód lett volna, de néha nehéz volt észben tartani, mi is Jacob igazi természete. – Jó, hogy újra találkozunk – mondta. – Sajnálom Gabe-et. A hó már bokáig ért. Nem ehhez öltöztem, így a hólé már belecsorgott a cipőmbe. – Igen. Én is. – Kinyílt a bejárati ajtó, és a nappaliban szétáradt a fény. Valahol odabent leállt a zene. Leállt. Ezek voltak azok a dolgok, amelyek életet leheltek Jacobba. – Váratlan volt. Hiányozni fog nekem.

Jacob néma maradt. Beléptem, elhaladtam egy mogorva képű kődémon mellett – amely már akkor is itt állt, amikor először tettem be ide a lábam –, és bementem a dolgozószobába. Ebből a szobából mondta el Gabe az utolsó üzenetét. Éles reccsenés hallatszott, mint amikor roppan egy ág, és a kandallóban fellobbantak a lángok. Ez is milyen régen volt! A Rambuckle henger alakú világán nem létezett fa, amivel tüzelni lehetett volna. Nem is volt rá szükség soha. (Mióta nem láttam havat? Ilyen zord időt?) Most visszajöttem, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha sohasem mentem volna el. – Alex? – Majdhogynem szomorú volt a hangja. – Tessék, Jacob. Mi van? – Van valami, amit tudnod kell. – A házban valahol egy óra ketyegett. – Igen? – Nem emlékszem rád. Már épp le akartam ülni a párnázott karosszékbe, de a mozdulat félbeszakadt a levegőben. – Hogy érted ezt? – Megmondták neked az ügyvédek, hogy betörtek a házba?

– Igen, megmondták. – A tolvaj nyilván megpróbálta lemásolni a központi egységemet. Az alapmemóriámat. Ez a lehetőség minden bizonnyal aggasztotta Gabrielt. A rendszeremet úgy programozták, hogy ha ilyen eset előfordul, töröljön minden adatot. Semmire nem emlékszem, ami az előtt volt, hogy a hatóságok reaktiváltak. – Akkor hogyhogy… – Brimbury és Conn beprogramozott, hogy ismerjelek föl téged. Azt próbálom elmondani, hogy tudok rólunk, de nincsenek közvetlen emlékeim. – Ez nem ugyanazt jelenti? – Vannak benne szakadások. Vártam, hogy folytatja, de nem mondott többet. Jacob húsz év óta a ház része volt – már gyerekkoromban is. Sakkoztunk, végigharcoltuk fél tucat háború összes hadjáratát, s mialatt a nagy ablakok üvegét odakint verte az eső, a jövőről beszélgettünk. Elterveztük, hogy körbevitorlázzuk együtt a világot, és később, amikor már nagyravágyóbb terveket dédelgettem, a csillagokról diskuráltunk. – És mi a helyzet Gabe-bel? Őrá emlékszel, ugye?

– Azt tudom, hogy szerettem. Az otthona azt mutatja, hogy sok minden érdekelte, és biztosra veszem, hogy érdemes volt őt megismerni. Azzal vigasztalom magam, hogy valóban ismertem őt. De nem: nem emlékszem rá. Percekig ültem ott, hallgattam a tűz ropogását és az ablak üvegére hulló hópelyhek neszezését. Jacob nem volt élő. Itt egyedül csak az én érzéseim voltak jelen. – Mi van az adattárral? Úgy értesültem, valamit kivettek belőle. – Megnéztem az indexet. Mondhatom, elég különös. Elvittek egy adatkristályt. De semmi hasznát nem veheti a tolvaj. Ahhoz, hogy hozzáférhessen az adatokhoz, ismernie kellene a biztonsági kódot. – A Tanner-féle anyagról van szó – mondtam hirtelen támadt bizonyossággal. – Igen. Honnan tudod? – Sejtettem. – Nagyon furcsa, hogy valaki olyasmit lop el, amit nem tud használni. – A többi holmit, az ezüstöt és minden mást, csak a falból vitték el – jelentettem ki. – Pontosan tudták, mit keresnek. Hányan voltak? Felismerted valamelyiküket?

– Kikapcsolták az áramot, mielőtt bejöttek, Alex. Nem működtem. – Hogy csinálták? – Könnyű dolguk volt. Egyszerűen betörték az egyik ablakot, bemásztak az üzemi területre, és elvágtak néhány kábelt. Odalent nincsenek monitoraim. – A fenébe! Riasztót sem szereltek fel? Valamit, amivel az ilyesmi megelőzhető? – De igen. Viszont tudod, milyen régóta nem fordult elő ilyen bűncselekmény ebben a negyedben? – Fogalmam sincs – morogtam. – Évtizedek óta. Szó szerint évtizedek óta. A rendőrségen azt hitték, csupán elromlott valami. Későn reagáltak. Még ha gyorsabbak lettek volna is, amennyiben csak egy tolvaj volt, és az illető ismerte a házat, s pontosan tudta, mit keres, három perc alatt simán végezhetett. – Jacob, min dolgozott Gabe, amikor meghalt? – Nem tudom, megkaptam-e egyáltalán ezt az információt, Alex. Tényleg nem tudom. – Mennyire biztonságos a Tanner-anyag védelme? Biztos vagy benne, hogy a tolvaj nem juthat hozzá?

– Húsz év alatt, talán. Kell hozzá a te hangodon használt biztonsági kód, amely a Brimbury & Conn birtokában van. – A tolvaj könnyen hozzájuthat egy olyan felvételhez, amelyen hallható a hangom, és amit lemásolhat. Nem ártana figyelmeztetnünk az ügyvédeket, hogy tegyenek óvintézkedéseket a kóddal kapcsolatban. – Már megtörtént, Alex. – Lehet, hogy az ügyvédek is benne vannak. – Ők nem férnek hozzá a kódhoz. Ők csak annyit tehetnek, hogy átadják neked. – Miféle kódról van szó? – Egy számsorról, amelyet neked kell kimondanod, vagy a hangod elfogadható hasonmásának, egy teljes percnél nem rövidebb időtartam alatt. Ez elejét veszi egy nagy sebességű számítógépes támadásnak. Az óvintézkedések kijátszására irányuló bármiféle próbálkozás az anyag azonnali megsemmisülését eredményezi. – Hány számról van szó? – Az ajánlott szabvány tizennégy szám. Nem tudom, Gabe hányat használt. Ültem csendben, és néztem a tüzet. Az utcai lámpák sárgán elmosódott foltokká váltak, a szél rázta a fák ágait. Hó lepte be a siklót.

– Jacob, ki az a Leisha Tanner? – Egy pillanat. A szoba világítása kicsit elhomályosult. Odakint valahol nagy dörrenéssel becsapódott egy vasajtó. Az ablak közelében megjelent egy holo: egy estélyi ruhás nő. Arcát elfordította, mintha figyelmét teljesen lekötné a kinti vihar. A kandallótűz és az utcai nátriumlámpák gyér fényében szívfájdítóan szépnek látszott. Mélyen elgondolkodónak tűnt, szeme visszatükrözte a havas tájat, melyet ő maga nem látott. – Itt a harmincas évei derekán jár. Amikor ez a holo készült, a Földön, a Tielhard Egyetemen volt oktató. A mi időnk szerint 1215 körül készülhetett. Az Ellenállás után hat évvel. – Istenem – sóhajtottam –, azt hittem, olyasvalaki lesz, akivel beszélhetek. – Ó, nem, Alex. Már nagyon régóta halott. Több mint száz éve. – Mi köze van ahhoz a munkához, amelyen Gabe dolgozott? – Lehetetlen megmondani. – Van még valaki, aki tudhatja? – Én nem tudok senkiről. Töltöttem magamnak egy italt, egy igazi

Mindinmistet. – Mesélj nekem Tannerről. Ki volt ő? – Tudós. Tanár. Leginkább az ashiyyuri filozófus, Tulisofala műveinek fordításáról ismert. Ezek ma is kaphatók, és elismert szaktekintélyek állítják, hogy hiteles fordítások. Más műveket is írt, de legtöbbjük már nincs forgalomban. Negyven éven keresztül több egyetemen adott elő ashiyyuri filozófiát és irodalmat. Khaja Luanon született 1179ben. Férjezett. Valószínűleg egy gyermeke született. – Aki? – Lány. Kisebb űrhajókra képesített űrpilóta. A háború alatt békeaktivista. A feljegyzésekből az is kiderül, hogy a dellacondaiaknak dolgozó hírszerző tisztként és diplomataként szolgált. – Békeaktivista és hírszerző tiszt. – Ez áll a feljegyzésekben. Én sem értem. Jacob megfordította a képet. A nő tekintete súrolta az enyémet. Álla olyan szögben állt, ami már-már arroganciára utalt. Enyhén megnyíló ajka látni engedte egyenletes, fehér fogsorát (ám ez nem volt mosoly). A szokottnál valószínűleg egy árnyalattal szélesebb homlokát sűrű, gesztenyebarna haj takarta. – A háború alatt szolgált a Corsariuson? Szünet.

– Erről nem sok információ szerepel a hivatalos dokumentumokban, Alex. De nem hiszem. A jelek szerint a dellacondai parancsnoki hajón, a Mercurielen teljesített szolgálatot. – Én azt hittem, a Corsarius volt a parancsnoki hajó. – Nem. A Corsarius csak egy fregatt volt. Sim arra használta, hogy támadásra vezesse az egységeit, de vezérhajónak nem volt alkalmas. A dellacondaiak két különböző hajót használtak erre a célra. A Mercurielt a toxiconi lázadók ajándékozták nekik a háború középső szakaszában. Főképpen irányításra és ellenőrzésre volt alkalmas, és egy toxiconi önkéntesről nevezték el, aki a Kürtőben halt meg. – Tudsz még valamit róla? – Azt hiszem, a rangját, a leszerelésének időpontját, ilyesmiket. – Például? – Van itt valami, ami érdekes lehet. – Mi az? – Egy pillanat. Tudod, ugye, hogy magam is most elemzem mindezt, mialatt beszélgetünk? – Persze. – Igen. Nos, azt is tudnod kell, hogy a nő meglehetősen homályos alak, nem sok adat maradt

fenn róla. – Jól van. Mire akarsz kilyukadni? – Úgy tűnik, hogy súlyos depresszióval tért vissza a háborúból. – Ebben nincs semmi szokatlan. – Nincs. Magam is így reagálnék. Ám az ő állapota hosszú ideig nem javult. Egész pontosan évekig. Szerepel egy utalás arra is, hogy 1208 körül, egy évvel az után, hogy Christopher Sim meghalt a Rigelen, meglátogatta Maurina Simet. Arra vonatkozóan, hogy miről beszélgettek, nem találtam semmi adatot. Csak az a furcsa, hogy akkoriban Tanner hosszú időkre eltűnt szem elől. Egyszer majdnem két teljes évre. Senki sem tudja, miért. Ez így ment körülbelül 1217-ig, majd ezt követően semmi sem utal arra, hogy bármikor is szokatlanul viselkedett volna. Ami persze nem jelenti azt, hogy ilyesmi ne fordult volna elő. Aznap estére feladtam. Bekaptam pár falatot, azután kiválasztottam egy szobát az emeleten. Gabe hálószobája is ezen a szinten volt, az utcára néző fronton. Bementem, talán csak kíváncsiságból, de azzal az ürüggyel, hogy kényelmesebb párnákat keressek magamnak.

Mindenütt fényképek voltak: főleg ásatásokról, de akadt egy-kettő rólam is, gyerekkoromból, és egy arról a nőről, akit ezek szerint valaha szeretett. Riának hívták, balesetben halt meg húsz évvel azelőtt, hogy Gabe-hez költöztem. A hosszú évek alatt, míg távol voltam, megfeledkeztem a képről. Pedig továbbra is őrizte megbecsült helyét egy asztalon, két gyönyörű váza között, amik talán valahol Közép-Európában készültek. Elnéztem egy percig a felvételt, ahogy gyerekkorom óta egyszer sem tettem, egy felnőtt szemével pedig még soha. Majdhogynem fiús jelenség volt: alakra vékony, barna haja rövidre nyírva, s úgy ült, melléhez felhúzott térdét két kezével átfogva, hogy abból sugárzott a gátlásoktól mentes életöröm. Tekintete azonban nagyobb mélységekről árulkodott, és sokáig nem engedett el. Tudtommal Gabe érzelmileg sohasem kötődött más nőhöz. Egy könyv feküdt az éjjeliszekrényen: Walford Candles verseskötete. Földi mendemondák volt a címe, és noha sohasem hallottam róla, tisztában voltam Candles hírnevével. Ő is azok közé tartozott, akiket senki sem olvas, de minden művelt emberről feltételezik, hogy olvasta valaha. A könyv mindazonáltal több okból is

felkeltette az érdeklődésemet: Gabe sohasem mutatott túl sok vonzalmat a költészet iránt; Candles Christopher Sim és Leisha Tanner kortársa volt; és amikor kézbe vettem, a kötet annál a versnél nyílt ki, amelynek az volt a címe, hogy Leisha.

Eltévedt pilóta Rója magányos körét, Fürkészi az éjszakát, A csillagkereket. Hányódik ős tengereken, Jelet hagy a teljes éven, Abroncsán kilencet, Kerékagyán kettőt, Így vándorol. Nem ismer kikötőt, Sem pihenőt, sem engem.

A lábjegyzetek alapján a vers 1213-ban, két évvel Candles halála előtt, és négy évvel a háború vége után keletkezett. A stílusról volt némi vita, és a

szerkesztők meg is jegyezték, hogy „úgy tartják, hogy a vers Leisha Tannerről szól, aki azzal, hogy 1208 és 1216 között ismételten eltűnt az emberek elől, megijesztette a barátait. Ezek az eltűnések máig megmagyarázatlanok maradtak.” III.

Egyetlen hajóval átrepültek a világ háztetői fölött. És amikor látták, hogy az ilyandaiak elmenekültek, szörnyű harag fogta el őket. És fölégettek mindent: az üres házakat és az elhagyott parkokat és a néma tavakat. Az egészet fölégették. Akron Garrity Armageddon Az éjszakát a házban töltöttem, másnap komótosan megreggeliztem, majd újra betelepedtem a dolgozószoba nagy karosszékébe. Az ablakokon át beáradt a napfény, és Jacob közölte, hogy nagyon örül, amiért ilyen kora reggel ébren és tettre készen

lát. – Akarsz ma reggel politizálni? – tudakolta. – Később. – Épp egy fejpántot kerestem. – Az asztalfiókban van – közölte Jacob. – Hová mész? – A Brimbury & Conn irodába. – Feltettem a fejpántot, ami nyomban rácsusszant a fülemre. – Ha elkészültél, van számodra egy csatornám – mondta szárazon. Megváltozott a fény, eltűnt a dolgozószoba, s egy modern tárgyalóterem került a helyére. A háttérben halkan szólt a zene, és az egyik falon át olyan magasról láthattam ki Andiquarra, ami jócskán meghaladta a város bármelyik épületének magasságát. Egy magas, sötét bőrű, parancsoló fellépésű nő jelent meg az ajtónál. Elmosolyodott, és kezét kinyújtva, agresszív szívélyességgel közeledett felém. – Mr. Benedict! Capra Brimbury vagyok, a fiatalabb társ. – Ez alátámasztani látszott az első gyanúmat, amely szerint Gabe birtoka jóval nagyobb értéket képvisel, mint gondoltam. Kezdtem azt érezni, hogy egész jó napom lesz. A nő bizalmasan suttogóra fogta a hangját. Azokkal szokás így beszélni, akiket pillanatnyilag egyenrangúaknak tekintünk. A megbeszélés alatt

mindvégig lelkesedést mímelt, valahogy úgy, ahogy egy exkluzív klubban szokás fogadni az új tagot. – Mindig pótolhatatlan marad számunkra – jelentette ki. – Bárcsak szavakkal ki tudnám fejezni, micsoda veszteség ért bennünket. Megköszöntem, ő pedig folytatta. – Mindent el fogunk követni, hogy megkönnyítsük önnek az átmenetet. Azt hiszem, nagyon jó árat kaphatunk a birtokért. Feltéve, természetesen, hogy el akarja adni. Eladni a házat? – Erre még nem gondoltam – feleltem. – Nagyon sok pénzt kapna érte, Alex. Akárhogyan dönt is, értesítsen bennünket, és mi boldogan állunk rendelkezésére. – Köszönöm. – Még nem tudtuk teljes pontossággal felértékelni a hagyatékot. Tudja, van egy sor eszmei vagyonrész, dísztárgyak, régiségek, műtárgyak és egyebek, amik bonyolítják a dolgot. Nem beszélve az áruban fekvő vagyonról, amelynek értéke óráról órára változik. Gondolom, meg kívánja tartani a nagybátyja befektetési ügynökét. – Igen – feleltem. – Természetesen. – Helyes. – Lejegyzett valamit, de úgy, mintha a döntésnek nem sok jelentősége volna.

– Mi a helyzet a betöréssel? – kérdeztem. – Tudunk már valamit? – Nem, Alex. – Elvékonyodott a hangja. – Furcsa dolog volt. Úgy értem, az ember nincs felkészülve olyasmire, hogy valaki betör egy másik ember otthonába. Lángvágóval vágtak lyukat a hátsó ajtóba. Föl voltunk háborodva. – Nem kételkedem benne. – És a rendőrség is. De ők vizsgálódnak. – Mit vittek el pontosan? – érdeklődtem. – Nehéz megmondani. Ha a nagybátyja készített is leltárt, elveszett, amikor kitörölték a központi memóriabankot. Tudjuk, hogy elloptak egy holoverítőt és valamennyi ezüstöt. Lehet, hogy pár könyvritkaságot is magukkal vittek. Néhány barátját elhívtuk, hogy nézzenek körül, és próbálják megnevezni, mi tűnt el. Talán valami ékszer. Egyszerűen nincs rá mód, hogy ellenőrizzük, milyen ékszerei voltak. – Nem hiszem, hogy sok lett volna – véltem. – De van néhány rendkívül értékes tárgy. – Igen, tudjuk. Összevetettük őket a biztosítási jegyzékekkel. Valamennyi szerepel rajtuk. A nő visszaterelte a beszélgetést a pénzügyekre, és végül nagyjából mindenben

engedtem a kívánságának. Amikor kértem tőle a biztonsági kódot, elővett egy vaskazettát, azt a fajtát, amely tönkreteszi a zárat, ha egyszer felnyitják. – Hanggal működik – mondta. – A születési idejét kell bemondania. Megtettem, majd fölemeltem a fedelét, és kivettem belőle egy borítékot. A ragasztós hátoldalán keresztben Gabe aláírása volt. A borítékban megtaláltam a biztonsági kódot. Harmincegy számjegyből állt. Semmit sem bízott a véletlenre. ,,Mindent rád hagyok, bizalommal.” Micsoda bánásmód egy hitvány unokaöccsel! Gabe annak idején csalódott bennem. Soha semmit nem mondott, de a kezdeti elégedettsége, amellyel a régiségek iránti érdeklődésemet figyelte, egyfajta kényszerű türelemnek adott helyet, amikor látta, hogy a terepmunka nem nekem való életpálya. Megjelent a diplomaosztó ünnepségeken, kötelességtudóan biztatott, és őszintén lelkesedett tudományos „eredményeim” láttán. De mindezeken túl pontosan tudtam, mit gondolt: az a gyerek, aki félszáz civilizáció romos falai tövében táborozott vele, végül mégiscsak otthonosabban mozog a

kereskedelem világában. Ami még ennél is rosszabb, az áruk, amelyekkel foglalkoztam, egy olyan múlt emlékei, amit folyamatosan és egyre jobban veszélyeztettek a hőérzékelőink és lézerfúróink. Lesújtó véleménye volt rólam, mert nyárspolgárnak tartott. Nem mondta ki, de láttam a szemén, kihallottam azokból a dolgokból, amiket nem mondott el, megéreztem fokozatos visszavonulásában. És mégis, noha ott volt a szakmabeliek egész kis serege, amellyel számtalan lelőhelyet ásott ki, a Tenandrome-féle felfedezéssel hozzám fordult. Ez jó érzéssel töltött el. Még valami bizonytalan elégedettséget is éreztem amiatt, hogy vakmerően bízott a biztonságban, és hagyta, hogy elvigyék a Tanner-anyagot. Gabe nem kevésbé volt gyarló és tévedhetetlen, mint mi, többiek. Ezek után elmentem a rendőrségre, és beszéltem egy rendőrnővel, aki elmondta, keményen dolgoznak az ügyön, de haladásról egyelőre nem számolhat be. Biztosított, hogy értesítenek, mihelyt találnak valamit. Megköszöntem neki, de nem bíztam abban, hogy a hatóságok bármit is tudnának lépni. Már éppen nyúltam, hogy kikapcsolom a fejpántot, amikor egy alacsony, kövérkés, egyenruhát viselő férfi lépett be sietve a kétszárnyú ajtón, és felém intett.

– Mr. Benedict? – Bólintott hozzá, mint aki érti, hogy komoly bajban vagyok. – A nevem Fenn Redfield. Régi barátja vagyok a nagybátyjának. – Megfogta, és erőteljesen megszorongatta a kezemet. – Örülök, hogy megismerhetem. Tudja, nagyon hasonlít Gabe-re. – Már mások is mondták. – Borzasztó nagy veszteség, én mondom. Fáradjon be, kérem. Beljebb, az irodámba. Elfordult, és visszavonult a kétszárnyú ajtón túlra. Vártam az adatcserére. A fény ismét megváltozott, világosabb lett. Piszkos ablakokon át tűzött be a nap erős sugara. A kis szobában, ahová kerültem, alkoholszag terjengett. Redfield lehuppant egy kényelmetlenül keménynek látszó kanapéra. íróasztalát terminálok, monitorok és konzolok sokasága vette körül. A falakat különféle oklevelek, kitüntetések és hivatalos okmányok borították. Akadt köztük néhány trófea és számos fénykép is: Redfield egy karcsú rendőrségi sikló mellett; Redfield olajtól mocskosan, karjában gyerekkel egy katasztrófa helyszínén. Ez utóbbi kiemelt helyen, középen. A trófeák oldalt, egy csomóban. Úgy döntöttem, kedvelem Fenn Redfieldet. – Sajnálom, hogy nem tudtunk többet tenni –

mondta. – Tényleg nem sok nyom alapján dolgozhattunk. – Megértem – feleltem. Intett egy szék felé, hogy üljek le, ő maga pedig az íróasztal előtt foglalt helyet. – Olyan, mint egy erőd – kuncogott. – Elveszi az emberek bátorságát. Többször is meg akartam szabadulni tőle, de már olyan régóta velem van. Egyébként az ezüstöt megtaláltuk. Vagy legalábbis egy részét. Nem lehetünk biztosak benne, de az az érzésem, hogy az egészet. Épp ma reggel. Még nem szerepel a rendszerben, így az a rendőr, akivel az imént beszélt, még nem tudhat róla. – Hol volt? – Egy kis patakban, körülbelül egy kilométerre a háztól. Műanyag zacskóban, egy olyan helyre dugva, ahol a meder egy kavicsos ösvény alatt vezet el. Gyerekek találtak rá. – Különös – jegyeztem meg. – Én is épp erre gondoltam. Nem valami nagy érték, de azért érdemes lett volna megtartani. Arra utal, hogy a tolvaj nem tudta, hogyan szabadulhatna meg tőle, de egykönnyen nem is tarthatta volna meg. – Az ezüstöt csak a falból lopták el – mondtam.

– Ó! – Redfield szemében érdeklődés csillant fel. – Miből gondolja? – Azt mondta, régi barátja Gabe-nek. – Igen. Az voltam. El-eljártunk együtt, amikor belefért az időnkbe. És sokat sakkoztunk. – Beszélt valaha magának a munkájáról? Redfield metsző pillantással méregetett. – Hébe-hóba. Megkérdezhetem, mire akar kilyukadni, Mr. Benedict? – A tolvajok elvittek magukkal egy adatfájlt. Csak egyet, történetesen épp azt a projektet, amelyen Gabe a halála pillanatáig dolgozott. – És gondolom, ön nem sokat tud róla. – Így van. Reméltem, hogy kaphatok öntől valami felvilágosítást. – Értem. – Hátradőlt a székben, egyik karját az asztal lapjára fektette, és ujjaival idegesen dobolni kezdett rajta. – Azt mondja, hogy az ezüstnemű, és bármi más, amit még elvittek, valójában arra kellett, hogy eltereljék a figyelmet a Tanner-anyagról. – Igen. Felemelkedett a székből, megkerülte az íróasztalt, és az ablakhoz ment. – Annyit mondhatok, hogy a nagybátyja élete utolsó három hónapjában nagyon elfoglalt volt.

Végül pedig rajtavesztett. – De azt nem tudja, hogy miért? – Nem. Nem tudom. Az utóbbi időben nem sokat találkoztam vele. Valóban mondta nekem, hogy dolgozik valamin, de soha nem árulta el, hogy min. Régebben rendszeresen találkoztunk hetente egyszer, de pár hónapja elmaradtak a találkozásaink. Utána meg már alig láttam. – Mikor találkozott vele utoljára? Redfield elgondolkozott. – Talán hat héttel azelőtt, hogy a halálhírét hallottuk. Aznap este sakkoztunk. De tudtam, hogy valami gondja van. – Gondterheltnek látszott? – Veszített. Aznap este tönkrevertem. Ötször vagy hatszor megvertem, ami szokatlan volt. Viszont láttam rajta, hogy nincs ott az esze. Azt mondta, érezzem jól magam, amíg tudom, legközelebb ő fog nyerni. – Mereven bámulta a padlót. – Így volt. Valahonnan az íróasztala mögül elővarázsolt egy pohár borostyánszínű puncsot. – A diétámhoz tartozik – mondta. – Kér egy pohárral? – Kérek. – Bár segíthetnék magán, khm, Alex. De

egyszerűen fogalmam sincs, mit csinált. Azt viszont megmondhatom, hogy miről beszélt állandóan. – Miről? – Az Ellenállásról. Christopher Simről. Teljesen rá volt kattanva a témára: a flotta akcióinak időrendje, hogy ki volt ott és milyen hajóval, minek mi lett a vége. Engem is érdekelnek ezek a dolgok, mint bárki mást, de ő vég nélkül tudta mondani. Játék közben nehéz az ilyesmit elviselni. Érti, mit akarok mondani? – Igen – feleltem. – Nem volt mindig ilyen. – Kitöltött egy második pohárral, és átnyújtotta nekem. – Maga sakkozik, Alex? – Nem. Valaha, jó régen, megtanultam a lépéseket. De sohasem voltam jó játékos. Redfield vonásai ellágyultak, így olyan lett, mint aki egy társasági életre alkalmatlan személyt ismert fel bennem. Otthon utolértek a hírek. Egy újabb összecsapásról számoltak be a Némákkal. Megsérült egy hajó, és voltak áldozatok is. Várható volt, hogy a kormány közleményt ad ki. A Földön népszavazást tartottak a kilépésről.

A mindent eldöntő szavazásig még hátravolt pár nap, de több „nehézsúlyú” politikus nyilvánvalóan támogatólag állt a mozgalom mellé, és az elemzők ma már arra következtettek, hogy a jóváhagyó szavazások fognak győzni. Végignéztem a többi jelentést is, van-e köztük érdekes, miközben Jacob azt fejtegette, hogy a valódi kérdés az, mit tenne a központi kormányzat, ha a Föld tényleg megpróbálna kiszállni. – Nem állhatnának csak úgy félre az útból, hogy hadd menjenek – mondta komoran. – Erre nem kerül sor – feleltem. – Az egész, úgy, ahogy van, az itthoniaknak szól. Helyi politikusok keménykednek azzal, hogy támadják a Vezetőt. – Kinyitottam egy sört. – Lássunk munkához. – Oké. – Kutakodj a fő adatbankoknál. Milyen anyaguk van Leisha Tannerről? – Már megnéztem, Alex. A Rimwayen viszonylag kevés dolog van. Három monográfia, mindegyik az ashiyyuri irodalom ismertetésében és fordításában elért teljesítményével foglalkozik. Mindhárom hozzáférhető, belenézhetsz. Megjegyzem, átnéztem őket, és semmi olyat nem találtam, amik hasznosak lehetnek számodra,

ellenben nagyon sok közérdeklődésre számot tartó dolog van bennük. Tudtad, hogy az ashiyyuri civilizáció csaknem hatvanezer évvel öregebb a miénknél? És ennyi idő alatt sem tudtak Tulisofalánál nagyobb gondolkodót produkálni, vagy legalább olyasvalakit, akinek a hírneve vetekedhetne az övével. Megjelenése egybeesett a fejlődésük egészen korai szakaszával, erkölcsi-politikai állásfoglalásaik közül soknak épp ő volt a kialakítója. Tanner hajlamos volt Tulisofalát olyan magasságba helyezni, mint mi Platónt. Egyébként néhány lenyűgöző következtetést is levont e párhuzamból… – Később, Jacob. Mi van még? – Két másik monográfiáról is tudnak, de ezek már nem szerepelnek a jegyzékben. Ennélfogva nehéz lesz a nyomukra bukkanni, ha csakugyan léteznek. Az egyik állítólag a fordítói képességével foglalkozik. A másiknak az a címe, hogy Az Ellenállás diplomáciai kezdeményezései. – Mikor adták ki? – 1330-ban. Nyolcvannégy évvel ezelőtt. 1342-ben vették ki a rendszerből, és az utolsó példány, amelynek a nyomát megtaláltam, 1381 körül tűnt el. Meghalt a tulajdonosa, a házát árverésre bocsátották, végrendeletnek pedig nincs

nyoma. Még próbálkozom. – Létezhetnek más, helyben hozzáférhető offline anyagok. Ezoterikus gyűjtők birtokában lévő darabok, ismeretlen tanulmányok és hasonlók gyakran nem is kerülnek be a műjegyzékbe. Sajnos a nyilvántartási szabályzatunk nem olyan, amilyennek lennie kéne. – A Khaja Luanon, ahol a háború előtt és után egyetemi oktató volt, ma is megvan néhány folyóirat, és ma is rendeznek vele kapcsolatos eseményeket. A Szövetségi Levéltárban őrzik a jegyzetfüzeteit, és a Hrinwhar Hajózási Múzeumban megtalálható egy töredékes emlékirata. Egyébként mindkettő a Dellacondán van. A forrásaim szerint az emlékirat rendkívül töredékes. – A csatáról nevezték el – mondtam. – Hrinwhar? Igen. Micsoda gyönyörű taktika volt az! Sim nagyszerűen csinálta. Tökéletesen. Másnap végiglátogattam fél tucat egyetemet, a Quelling Intézetet, a Benjamin Maynard Történelmi Társaságot és a Dellacondaiak Fiaínak gyűléstermeit. Természetesen minden érdekelt, ami Tannert Talinóhoz vagy tágabb értelemben az Ellenálláshoz fűzte. Nem találtam sok mindent,

csupán néhány, rá vonatkozó utalást magánjellegű dokumentumokban, régi történetekben és így tovább. Mindent lemásoltam és eltettem a hosszú estékre. Úgy tűnt, hogy kevés anyagnak van köze magához Tannerhez. Első pillantásra mintha Sim embereiről és hírszerző módszereiről folytatna eszmecseréket. Mindössze egy dokumentumot találtam, amelyről elmondható, hogy ő maga fontos szerepet kapott benne: egy negyven évvel korábban írt ismeretlen doktori disszertációt, amely Point Edward megsemmisítéséről szól. – Jacob? – Igen. Olvastam. Tudod, az mindig is rejtély volt. – Micsoda? – Point Edward. Hogy miért rombolta le Ashiyyur. Tudvalevően abban az időben már üres volt. Emlékeztem a történetre: a háború első évében mindkét fél rájött, hogy a sűrűn lakott központokat nem lehet megvédeni. Következésképpen hallgatólagos megegyezés jött létre, miszerint taktikai célpontokat nem telepítenek lakott helyek mellé. A városok így védettekké váltak a támadásokkal szemben. Point Edwardnál Ashiyyur

megszegte ezt a megállapodást. Hogy miért, senki sem tudta. – De Sim kitalálta, mi következik – folytatta Jacob. – Aztán kitelepített húszezer embert. – Csak húszezren voltak? – csodálkoztam. Mindig azt hittem, sokkal többen laktak ott. – Ilyandát a Cortai telepítette be. Egy vallási csoport, akik sohasem törődtek valami sokat a kívülállókkal. Szigorúan ellenőrizték a bevándorlókat, annyira, hogy kulturális és gazdasági értelemben egyaránt megrekedtek a fejlődésben. Ma már mindez megváltozott. Az Ellenállás idején viszont a városban teokrácia volt, és gyakorlatilag mindenki, aki a bolygón létezett, ott élt. A közösségi élet nagyon fontos volt számukra. A dokumentum szerint Sim azzal, ahogy reagált, veszélybe sodorta a teljes hírszerző hálózatot. Ashiyyur azonnal rájött, hogy leveleiket elfogták és elolvasták, és mindent megváltoztattak: a hardvert, a titkosírás-rendszereket, az adások rendjét és útvonalát. A dellacondaiak Leisha Tanner nyolc hónappal későbbi megjelenéséig észre sem vették, mit veszítettek. – Lehetséges ez? – kérdeztem. – Leisha nyilvánvalóan rendkívül intelligens ifjú hölgy volt. Azt is észre kell venni, hogy

Ashiyyur minden fantáziát nélkülözve reagált a saját válságára. A titkosírás-rendszereikben végrehajtott változtatások nem voltak jók, és ezt ők is tudták. Megpróbálták hát a bázisnyelvük egy ősi formájának használatával ellensúlyozni. Itt még nem tartasz, de ez is benne van. – Azt hittem, nincs nyelvük. Telepaták. – Beszélt nyelvük nincs, Alex. De szükségük van egy rendszerre az adatok és fogalmak tartós tárolásához. Egy írott nyelvre. Az, amit használtak, klasszikus eredetű. Ismerte minden iskolázott ashiyyuri. – És Leisha. – És Leisha. – Most legalább tudjuk, miért próbálta besorozni őt Sim. – Azért furcsa – mondta Jacob. – Micsoda? – Nem Tanner. Point Edward. A Némák lerombolták a várost, pedig üres volt, amikor odaérkeztek. Tudniuk kellett, hogy nincs ott senki. Miért vették a fáradságot? – Egyfajta katonai célpont lehetett – vélekedtem. – Lehet. De ha az volt is, soha semmi nem derült ki. Az is furcsa ráadásul, hogy nem volt

megtorlás. Sim eltüntethette volna valamelyik ashiyyuri világot, és bármelyik várost a földdel tehette volna egyenlővé. Miért nem tette? – Talán mert Point Edwardnál mindenkit kitelepítettek, és nem akart elindítani egy megtorlássorozatot. Találtunk egy holót Tannerről Rohrien Az államszövetség kardja című művében elrejtve, vezérkari tisztek egy csoportjának holóival együtt. Huszonhét éves lehetett rajta, és még a sötét- és világoskék dellacondai egyenruhában is gyönyörű volt. Kedves, szép arca sehogy sem illett a körülötte lévő marcona, ellenséges férfiarcok közé. Megpróbáltam valami jelentést tulajdonítani a tekintetének: tudhatott valamit, ami arra késztette Gabe-et, hogy kétszáz év múlva nyomozni kezdjen a Lefátyolozott Hölgyben? A földszinti kanapén elnyúlva néztem elmosódó, közeli képét. Kár, hogy akkoriban még nem létezett a sponder-technika: mennyivel könnyebb volna egyszerűen felvenni vele a kapcsolatot, és feltenni neki néhány kérdést. Még akkor is a képet bámultam, amikor Jacob halkan közölte velem, hogy látogatónk van. Egy sikló ereszkedett le a hátsó felhajtóra. Tanner képe eltűnt, és a fejem fölötti monitoron megjelent a légi jármű. Későre járt már, sötét volt

odakint. Jacob felkapcsolta a kinti lámpákat, amik megvilágították a járdát. Figyeltem, amint a pilóta felemeli a fülke tetejét, és könnyedén leugrik a földre. – Jacob, ki ez a nő? – Nem tudom. A nő tudta, hol vannak a kamerák. Ahogy elhaladt az egyik mellett, egyenesen belenézett, s közben lerántotta fejéről a sapkáját, és megrázta hosszú, fekete haját. Azután céltudatos léptekkel a főbejárat felé vette az irányt, és felment a lépcsőn. Ott vártam rá. – Jó estét – köszöntöttem. Magas, hosszú lábú, szürke szemű nő volt, olajzöld köpenye majdnem a térdéig ért. Arcvonásait félig árnyék takarta. Feltámadt a szél, és a hópelyhek kavarogni kezdtek körülötte. – Maga biztosan az unokaöcs – mondta, és hangjában enyhe rosszallás érződött. – Gondolom, a nagybátyja rajta volt a Capellán. – Hangja fátyolos volt, szemében visszatükröződött az utcai lámpa vibráló fénye. – Jöjjön be, kérem – szóltam. Belépett, gyors pillantást vetett maga köré, de tekintete átsiklott a kődémonon. – Biztos voltam benne. – Levette a köpenyét,

és megszokottnak tűnő mozdulattal felakasztotta az ajtó mellé. Nem volt csúnya nő, csak éppen semmi lágyság nem volt a vonásaiban. Pillantása átható, állának vonala határozottan agresszív. Beszédmodora és hanghordozása csak hajszállal kerülte el, hogy gőgösnek kelljen neveznem. – A nevem Chase Kolpath. Ezt úgy mondta, mintha tudnom kellene, ki ő. – Alex Benedict vagyok – feleltem. Leplezetlenül végignézett rajtam, s kissé félrebillentett fejjel vállat vont. Láttam rajta, hogy csalódott. – A nagybátyja alkalmazásában álltam – közölte. – Egy csomó pénzzel tartozik nekem. – Ahogy egyik lábáról a másikra állt, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. - Sajnálom, hogy ilyen nehéz órában szóba kell hoznom, de azt hiszem, tudnia kell róla. Elfordult, mintegy berekesztve minden további vitát a témáról, és bevonult a dolgozószobába. A kandalló közelében leült egy székre, odaköszönt Jacobnak, aki nyájasan és habozás nélkül megjegyezte, hogy jól néz ki, majd rummal megbolondított forró gyümölcsitalokat szolgált fel. A nő belekóstolt, majd letette a poharat,

és két kezét kinyújtotta a tűz felé. – Furcsa érzés itt lenni nélküle. – Igen. Én is gondoltam már rá. – Miről szólt ez az egész? – kérdezte hirtelen. – Mit keresett? Meghökkentett a kérdése. Nem valami biztató kezdet, gondoltam. – Együtt dolgozott vele ezen a kutatási témán? – kérdeztem. – Igen – válaszolta. – Akkor ugyanezt kérdezem én is. Mit keresett? Nevetett. Csengőn, tisztán. – Szóval magának sem mondta el? – Nem. – És senki másnak? – Tudtommal nem. – Jacob tudni fogja legalább egy részét. – Jacob homloklebenyét kioperálták. A nő derülten pillantott a monitorra, ami továbbra is az ő siklóját mutatta. – Úgy érti, senki sem tudja, mivel foglalkozott az utóbbi hónapokban? – Amennyire én tudom, senki – feleltem egyre ingerültebben. – Feljegyzések – mondta olyan hangsúllyal,

ahogy gyerekeknek szokás megmagyarázni dolgokat. – Biztosan vannak feljegyzések. – Elvesztek. Ezen úgy elkezdett hahotázni, mint egy viking, még a válla is rázkódott, és közben a fejét rázva még beszélni is próbált. – Nahát – nyögte ki két nevetőroham között –, ezt nem hiszem el! Pedig nagyon is rávall! – Tud valamit? Bármit? – A Tenandrome-hoz lehet valami köze. Nekem azt mondta, hogy gazdag leszek, és azt, hogy ehhez képest minden más, amit az eddigi életében tett, jelentéktelen semmiség. „Meg fogja rengetni az egész Államszövetséget”, ezt mondta. – Az arcára szorította mindkét tenyerét, és megrázta a fejét. – Soha életemben nem voltam még ilyen ostoba helyzetben! – De maga benne volt. Mit kellett csinálnia ahhoz, hogy megkapja a részét? – Harmadosztályú pilóta vagyok. Kis gépre, bolygóközi utakra. Bizonyos kutatómunkákra fogadott fel, és arra, hogy vigyem el valahová. Nem tudom, hová. Nézze, nekem ez az egész kicsit kellemetlen, de a helyzet úgy áll, hogy otthagyott engem a Saraglián kuksolni, miután jó sok pénzt kiadtam már a sajátomból.

– A Saraglián. Oda tartott a Capella, amikor nyoma veszett. – Így van. Úgy volt, hogy ott találkozom vele. – És azt nem tudja, hogy onnan hová akart menni? – Nem mondta. – Furcsa. – Nem is próbáltam túlságosan leplezni a gyanakvásomat, hogy talán személyes előnyt próbál kicsikarni Gabe halálából. – Neki magának is volt jogosítványa. Megvolt már vagy negyven éve, és sohasem hallottam arról, hogy engedett volna mást vezetni. Vállat vont. – Erre nem tudok mit mondani. Nem tudom. Ez volt a megállapodásunk. A repülési időért, levonva a kapott előleget, tartozik nekem kéthavi fizetséggel, plusz a költségeimmel. Számlám van mindenről. – Van valahol valami szerződés? – Nincs – felelte. – Megegyeztünk. – De nem írtak le semmit? – Nézze, Mr. Benedict. – A hangja érezhetően feszültebbé vált. – Próbáljon megérteni. A nagybátyja és én nagyon sokat dolgoztunk együtt az elmúlt pár évben. Megbíztunk egymásban.

Nagyon jól kijöttünk egymással. Semmi okunk nem volt rá, hogy szabályos szerződéseket kössünk. – Miféle kutatásokon dolgoztak együtt? – kérdeztem. – A Tenandrome-mal kapcsolatos kutatásokon? – Igen. – Az egyik fahasáb legurult, egyenesen bele a tűzbe. – Egy felderítőhajóról van szó. Néhány évvel ezelőtt kint voltak a Lefátyolozott Hölgynél, és úgy tűnik, láttak valamit. – Hátraejtette a fejét a szék támlájára. A szeme lecsukódott. – Gabe meg akarta tudni, hogy mit. A Saraglia a Lefátyolozott Hölgy szélén található távoli, modulusos, hatalmas kiterjedésű, változó gravitációjú világ: a nagy felderítőhajók legutolsó kikötője, ahonnan folytathatják a roppant trantikus karok feltérképezését és kutatását. – És úgy volt, hogy majd onnan viszi el őt valahová? – Igen. Valahová. – Újból rántott egyet a vállán. – Mit tudott az úti céljukról? Valamilyen információja csak volt róla. Az útirányt. Az út hosszát. Valamit. Bérelte a hajót? Lenézett a kimutatásra, amelyet nekem készített. – Lesz vita köztünk a pénz miatt?

– Nem – feleltem. – Oké. – Huncutul elmosolyodott. – Már gondoskodtam hajóról. Megkérdeztem tőle, hová megyünk, de azt felelte, majd megmondja, ha már ott lesz. Mármint a Saraglián. – A Saragliáról nyomban indulni akart tovább? – Igen – bólintott –, azt hiszem. Meghagyta, hogy a hajó álljon indulásra készen. Egyébként egy öreg őrhajó volt. Baromi jó kis hajó. – Szomorúan ingatta a fejét. – Azt is mondta, hogy öt-hét hónapig leszünk távol. – Ennek alapján milyen messze lehetett a cél? – Nehéz megmondani. Ha az előírásokat betartva akart ott tartózkodni, akkor az említett idő nem egészen fele ment volna rá az útra. Oda-vissza három hónapot számolva az úti cél nagyjából nyolcszáz fényévnyire lehetett. De ha úgy döntött, hogy fütyül a szabályokra – amiket egyébként sem nagyon lehet odakint betartani –, és a célhoz a lehető legközelebb akarta volna végrehajtani az ugrást, akkor öt hónapot vehetünk a hipertérben, ami maximum ezerötszáz fényév. – Mit derített ki a Tenandrome-ról? – Nem sokat. Azon kívül, hogy ez egy

homályos ügy. – Hogy érti? – A felderítőhajók, mármint a nagyok, rendszerint négy-ötéves missziókra mennek. A Tenandrome másfél év után visszatért. És senki sem szállt ki. – Visszafelé a Saraglia az első állomás? – Igen, ha ebbe a szektorba akarunk jönni. Hagyományosan ott szoktak megállni, és a kapitány személyesen adja le a jelentését a kikötőparancsnokkal együtt. Logisztikai adatokat vizsgálnak, alávetik magukat szúrópróbaszerű ellenőrzéseknek, azután pár napra elengednek mindenkit. Az egésznek karneváli hangulata van. Amikor viszont a Tenandrome futott be az űrkikötőbe, minden másként zajlott. A kikötői tisztviselők nekem azt mondták, hogy a hivatalos jelentést rádión keresztül küldték be. Senki sem szállt ki a hajóból, és senki sem szállt be. Mint mindig, akkor is egész tömeg jött le a kijárati rámpához. Nem tudom, tud-e bármit is a Saragliáról, vagy sem, de a hajók egészen bejönnek a belvárosba. A kikötői csarnok falai átlátszóak, így azok, akik a szünidőben odavitték a gyerekeiket, az utcán állva láthatták, amint a Tenandrome a kábelein lebegve áll. A hajó fedélzeti lámpái fel voltak

kapcsolva, így látni lehetett, amint a legénység jönmegy odabent. Viszont mindvégig egyetlen ember sem jött ki a csőalagúton. Ilyesmi még sohasem fordult elő. Mindenki értetlenül állt a dolog előtt, de különösen a kereskedők. Úgy érezték, hogy semmibe vették őket. A helyi bevételek nagy része származik abból, amit a hajók érkezése jelent. – De most nem így történt – vetettem közbe. – Most nem. – A nő megborzongott. – Végül híresztelések kezdtek szállingózni. – Például? – Hogy a hajón ragályos betegség ütötte fel a fejét. Azonban ha így lett volna, nem engedték volna tovább az Akváriumnál, ami a második állomás. – Miért, az Akváriumon partra szálltak? – Gabe szerint igen. Azt mondta, ahogy szokták, kiürítették a hajót. – Az volt az utolsó állomás? – A felderítés regionális főhadiszállása van ott. Igen, itt végzik a nagyjavításokat, itt adják le a jelentéseket, és innen szállnak fel új expedíciókra. – Hányan voltak a fedélzeten? – Hatfős legénység. Tizennyolc fős kutatócsoport. – Chase arca elgondolkodóvá vált. – Mialatt a Saraglián voltam, befutott a Westover, és

láthatóan nagyon jól érezték magukat. Kicsit tovább maradtak, mint egy hét, ami tudomásom szerint több, mint az átlagos. Ilyenkor megszalad a nő- és az alkoholfogyasztás. Kész csoda, hogy végül egyáltalán hazamennek. A Tenandrome egy napon belül eltűnt. – A felderítés adott rá magyarázatot, hogy miért szakadt félbe a küldetés? – Azt mondták, olyan hiba keletkezett az Armstrong-hajtóműben, amelyre a Saraglia szerelőkapacitása nem volt elegendő – amit akár el is lehetett hinni –, és hogy azért nem szállt ki senki, mert szorított az idő. – Lehet, hogy igazat mondtak. – Lehet. A hajót az Akváriumon műhelybe vitték, és Gabe azt mondta, a jelentések szerint a hajtómű valóban alapos átvizsgálásra szorult. – Akkor mi itt a probléma? – Gabe nem talált senkit, aki az Armstrongegységeken ténylegesen dolgozott volna. És a felderítés ideges lett, amikor megtudták, hogy kérdéseket tesz fel. Hivatalosan megtagadták, hogy hozzáférhessen a berendezéseikhez. – Hát ezt meg hogy tudták megcsinálni? – Könnyen. Kijelentették, hogy veszélyezteti a biztonságot. Szerettem volna látni a jelenetet –

mondta mosolyogva. – Én a Saraglián voltam, amikor ez történt. Az üzenete hangneméből ítélve a gutaütés kerülgethette. De aztán elmondta nekem, hogy Machesney átlépett, és hogy elindult kifelé, hogy találkozzon velem. És hogy szerezzek hajót. – Machesney? – Ezt mondta. – Ki az ördög az a Machesney? – Nem tudom. Az egész dolog Christopher Simről szól. Talán Rashim Machesneyt értette. Megráztam a fejem. – Szerepel ebben a történetben akár egyetlen ember is, aki nem halt meg már több mint száz éve? Rashim Machesney: az Ellenállás nagy öregje. Zseniális, kövér, nagyszerű elme, a gravitációs hullámelmélet tudósa, aki Tarien Simmel együtt végigjárta a planetáris törvényhozó testületeket, és óriási befolyását az Államszövetség ügye mellé állította. Hogyan „jutott át” ő? – Semmilyen más Machesneyt nem ismerek – szögezte le Chase. – Történetesen amikor befejezték a javításokat, nem vesztegették tovább az időt, és újra útnak indították a Tenandrome-ot. Már várta őket egy újabb küldetés. A kapitány és az eredeti legénység többsége ment el a hajóval. – Elképzelhető, hogy visszamentek

ugyanoda? – Nem – felelte Chase. – Legalábbis nem hiszem. Egy ezernyolcszáz fényévvel kijjebb lévő térség volt az úti céljuk. Ez túl messze van. Ha feltételezhetjük, hogy Gabe csakugyan tudta, hol voltak, és épp oda tartott. – Mi a helyzet a hajónaplókkal? Nem az a gyakorlat, hogy felhasználják a nyilvánosság számára készülő jelentéshez? – Ezúttal nem. Mindent titkosítottak. – Milyen alapon? – Nem tudom. Meg kell mondaniuk magának? Én csak annyit tudok, hogy Gabe nem jutott hozzájuk. – Jacob? Itt vagy? – Igen – felelte. – Kérlek, kommentáld. – Egyáltalán nem olyan szokatlan, hogy visszatartják az információt, ha valaki úgy ítéli meg, hogy közzététele közérdeket sért. Például, ha valakit megesznek, a részleteket nem teszik hozzáférhetővé. A szándékos elhallgatásnak egy legújabb esete történt a Borlanget repülőjáraton, amikor egy szimbolistát elkapott és magával ragadott egy szárnyas húsevő. De még ebben az esetben is csak a jelentésnek ezt az incidenst tartalmazó részletét

titkolták el. A Tenandrome-mal viszont az a helyzet, mintha a küldetés nem is létezett volna. – Van valami sejtelme arról, hogy mit láthattak? – kérdeztem. Vállat vont. – Azt hiszem, Gabe tudta. De soha nem árulta el nekem. Ráadásul, ha volt is valaki a Saraglián, aki tudta, mi volt az, nem mondták meg. – Talán valami biológiai probléma lehetett – vélekedtem. – Olyasmi, ami nyugtalanította őket, de mire az Akváriumra értek, megoldódott. – Elképzelhetőnek tartom. De ha egyszer már megnyugodtak, miért kellett továbbra is visszatartani az információt? – Azt mondta, szóbeszéd támadt. Bólintott. – Említettem a fertőző betegséget. A legérdekesebb pletyka szerint volt egy kontaktusuk. Ennek mintegy kéttucat változatát hallottam, a legelterjedtebb az volt, hogy éppen csak sikerült megszökniük, és hogy a központi kormány félt, hogy a Tenandrome-ot hazáig kísérték, ezért odarendelték a haditengerészetet. Egyesek azt mondták, az a Tenandrome, amelyik hazajött, nem ugyanaz volt, mint amelyik kiment. Vérfagyasztó.

– Egy másik történet úgy szólt, hogy egy időeltolódás miatt a hajón negyven év telt el, és a legénység borzasztóan megöregedett. De Gabe-nek sikerült beszélnie a kutatócsoport egyik tagjával, és ő tökéletesen jó állapotban volt. Nem tudom, ki volt az. – Hugh Scott – leheltem. – Elárulta, miért szakadt félbe a küldetésük? – Akárki volt is, fő, hogy a hajónak gondjai voltak az Armstrong-hajtóművével, amelyet komoly berendezések nélkül nem tudtak megjavítani. Sóhajtottam. – Akkor talán ez volt az oka. Az a tény, hogy Gabe nem talált valakit, aki elvégezze a munkát, aligha tűnik jelentősnek. Az is lehet, hogy a kapitány személyes okokból igyekezett minél előbb hazaérni. Gyanítom, hogy ennek az egész ügynek egy sor egyszerű magyarázata van. – Lehet – válaszolta. – De akárkivel beszélt is Gabe – Scott-tal vagy mással –, nem volt hajlandó elárulni neki, ki van még a járaton. – Öklét az alsó ajkához szorítva hozzátette: – Ez a furcsa. A társalgás elkalandozott egy picit, aztán áttértünk régi dolgokra, mintha ott rejtőzhetne valami, amit nem vettünk észre. Amikor újra szóba került Machesney neve, hirtelen kiegyenesedett

ültében. – Gabe-bel volt valaki a Capellán – mondta. – Lehet, hogy az volt Machesney? – Lehet – hagytam rá. Hallgattam a tűz ropogását, s az öreg ház neszeit. – Chase? – Igen? Jacob hozott valami sajtot és újabb italokat. – Maga mit gondol? – Arról, hogy mit láttak? – Igen. Hosszan kifújta a levegőt. – Ha nem ülnének még mindig az információn, már hajlanék rá, hogy ne foglalkozzam az egésszel. De úgy látszik, hogy titkolnak valamit. Erre egyetlen valódi bizonyíték létezik: hogy nem akarják feloldani a hajónaplók titkosságát. Ennek ellenére megkockáztatom, hogy Gabe-et elragadta a képzelete. – Bekapott egy darabka sajtot, és lassan rágni kezdte. – Persze nagyon romantikus dolog azt feltételezni, hogy odakint valami veszély leselkedik. Valami szörnyűség. De mi lehet az? Mi az, ami több száz fényévnyi távolságból halálra rémíthet embereket? – Mit szól Ashiyyurhoz? Lehet, hogy a Lefátyolozott Hölgybe léptek át. – Na és? Ez legföljebb a katonaságnak

szerezhet néhány álmatlan éjszakát, de engem egyáltalán nem izgat. Arról nem is beszélve, hogy odakint semmivel sem veszélyesebbek, mint a Peremvidéken. Később, amikor Chase már elment, lehívtam a Capella utaslistáját. Gabe nevét természetesen megtaláltam rajta. Gabriel Benedict Andiquarból. A járaton nem volt Machesney nevű utas. Valamikor az éjszaka derekán meg azon kezdtem tűnődni, hogy Gabe, aki mindenféle hajót elvezetett már a csillagok között, vajon miért fogad fel pilótát. IV.

Mennyi ingatlan egy rakáson! Wrightman Toomey főtanácsadó, amikor meg-hallotta, hogy becslések szerint

kétszázmillió lakott bolygó van a Lefátyolozott Hölgyben A Bolygófelderítés és Csillagászati Kutatás Főosztály a Pénzügyminisztérium és egy sereg magánalapítvány által létrehozott, amolyan félautonóm ügynökségként működött. Az irányítási feladatokat ellátó igazgatótanácsban a társult érdekeltségek és a tudományos közösség képviseltette magát. Az elnök, akit a politika állított a posztra, az alapítványoknak tartozott felelősséggel, de végső soron magának az igazgatónőnek volt az alárendeltje. Mindebből világosan következik, hogy noha a Felderítés hivatalosan tudományos testület volt, nagyon érzékenyen reagált a politika nyomására. Irodákat tartott fenn Andiquarban, azzal a céllal, hogy műszaki személyzetet toborozzanak a nagy hajókra, és foglalkozzanak a kutatócsoporthoz csatlakozni kívánó szakemberek pályázatával. Ezenkívül volt még egy információs irodájuk is. A Felderítés több más ügynökséggel is megosztotta a saját irodaházát. Ezek mind az Államszövetséget megelőző bolygókormány székhelyéül szolgáló régi kőépület felső szintjein

kaptak helyet. A nyugati falon egy nagy folt mutatta azt a helyet, ahol az Ellenállás első napjaiban eltalálta egy intervencionista bombája. A fogadószoba nyomasztó volt: színehagyott sárga falak, kemény, sima bútorok, csoportkép néhány űrhajó legénységéről és egy fekete lyukról készült „portré”. Amikor az egyik szomszédos szobából energikus léptekkel bevonult egy holo, fölálltam az egyenes hátú székből, amelybe az imént leereszkedtem. A nyúlánk termetű, derűs nyugalmat árasztó fiatal férfi képmása mögött becsukódott az ajtó. Jellegzetes figura volt, más helyzetekben többször láttam már őt. – Jó reggelt – mondta. – Segíthetek valamiben? – Igen – feleltem. – Remélem. A nevem Hugh Scott, és utolsó missziós útján én is a Tenandrome fedélzetén voltam. A kutatócsoport tagjaként. Páran szeretnénk újra összejönni. Viszont a csoport legtöbb tagjának nyomát vesztettük. Tudna nekem egy névsort adni, vagy elárulni, hol szerezhetek egyet? – Az utolsó Tenandrome-repülésről? Lássuk csak, az lenne a XVII-es? – Igen – feleltem épp csak annyi tétovázás

után, mintha utánagondoltam volna. A kép azonban valóban elgondolkodni látszott. Sűrű barna haja, megnyerő mosolya és egy egészen picikét túl hosszú orra volt. A menedzsment kétségtelenül azt akarta, hogy a személyisége intelligenciát és rokonszenvet sugározzon. Bizonyos üzletfajtáknál, mint például a régiségkereskedelemben, nagyon jól bevált. A kellemesen fantáziátlan környezetben ezek a tulajdonságok sehogy sem illettek a berendezéshez. – Ellenőrzöm – mondta a fiatalember. Átvágott a szobán, és mialatt várta, hogy a számítógépek elvégezzék a feladatukat, figyelmesen nézte a fekete lyukat. Én, lábamat keresztbe vetve, kézbe vettem egy brosúrát, amelyben arra biztattak, hogy lépjek be a Jövő Ügynöksége csapatába. Jó fizetést és egzotikus helyeken átélhető kalandokat ígértek. A holo hirtelen megfordult, és száját lebiggyesztve felkészült egy kellemetlen kötelesség teljesítésére. – Sajnálom, dr. Scott – kezdte. – A szóban forgó információ titkossá lett nyilvánítva. Ön természetesen minden különösebb nehézség nélkül hozzájuthat. Ha a titkosság feloldásáért kíván folyamodni, adok egy űrlapot, amelyet ki kell

töltenie. Ha óhajtja, itt is megteheti, és én továbbítom a megfelelő helyre. Használhatja azt a terminált – intett az egyik számítógép felé. – Természetesen előbb azonosítania kell magát. – Magától értetődik. – Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Vajon rögzítették a beszélgetésünket? – Miért lett titkossá nyilvánítva? – Sajnos az ok is titkos, doktor úr. – Értem – feleltem. – Nyilván. Rendben van. – Mintegy próbaképpen leültem a terminálhoz, majd fölpillantottam a fejem fölött lévő órára, mintha hirtelen eszembe jutott volna, hogy mindjárt elkésem egy találkozóról. – Most egy kicsit szorít az idő – mondtam, és nyúltam a fejpántom felé. – Jól van – válaszolta a fiatalember nyájasan, és megadta a dokumentum kódszámát. – Bármikor lehívhatja. Csak kövesse az utasításokat. Gabe megjegyzéseiből azt olvastam ki, hogy nem volt a legjobb viszonyban az Akkád Tudományok Központjával. Ennek ellenére az Andiquaron kívül kezdeményezett régészeti ásatások többségét ez a tiszteletreméltó intézmény koordinálta. Ennélfogva megkerestem őket, és egy agilis ifjú hölgyhöz kerültem, aki elnézően

mosolygott, amikor megemlítettem Gabe nevét. – Tudnia kell, Mr. Benedict – mondta, mutatóujjának hegyét az arcába nyomva –, hogy nekünk semmiféle kapcsolatunk nem volt az ön édesapjával. A Központ kizárólag hivatásosok által vezetett és hivatalos intézmények által támogatott tevékenységekkel foglalkozik. – A nagybátyám volt – jegyeztem meg. – Bocsánat. Mindenesetre nem álltunk kapcsolatban vele. – Arra céloz, hogy a nagybátyám tevékenységének színvonala nem érte el az ön által kívánt mértéket – jegyeztem meg szárazon. – Nem az általam kívánt mértékről van szó, Mr. Benedict. Itt a Központ kívánalmáról van szó. Értse meg, kérem, a nagybátyja amatőr volt. Senki sem vitatja el a tehetségét, de akkor is műkedvelő volt. – Schliemann és Champollion is amatőrök voltak – folytattam egyre ingerültebben. – Akárcsak Towerman és Crane. És rajtuk kívül még több százan. Ez amolyan hagyomány a régészetben. Mindig is az volt. – Természetesen – válaszolta nyájasan a nő. – Mi meg is értjük ezt. A tőlünk telhető módon, nem hivatalosan támogatjuk az olyan embereket, mint

Gabriel Benedict. És örülünk a sikereiknek. Aznap este gondolataimba mélyedve ültem a pattogó tűz mellett, amikor egyszer csak elhomályosodott, majd kialudt a világítás. Egy körülbelül kéz nagyságú, vakítóan fehér tárgy jelent meg a szoba közepén, a kávézóasztalka közelében. Többé-kevésbé gömb alakúnak láttam, noha a körvonalai nem voltak tisztán kivehetők. Fényes csóvákat lövellt ki minden oldalából, melyek visszahullva elborították a tárgyat. Lobogó tüzű fényfelhők terültek szét, forogtak-kavarogtak, majd húzódtak vissza körülötte. A tárgy megnyúlt, és ismerős alakot öltött. A Lefátyolozott Hölgy volt. – Gondoltam, illik az alkalomhoz, Alex. – Jacob hangja furcsán távolinak tűnt. A fényes valami ekkor már félig betöltötte a szobát, és lassan forgott a saját tengelye körül, úgy, hogy a valóságos időben ezalatt évmilliók teltek volna el. Csak a legnagyobb képzelőerővel lehetett volna felfedezni benne egy nőalakot. És mégis, a roppant csillagfelhőkben felsejlett egy váll, egy szem, egy földet seprő fátyol redői. Úgy vélték, félmilliárd, többségében fiatal,

forró csillag van benne. Magától értetődőnek tűnt, hogy sok lehet benne a lakható világ, így a jövőkutatók többsége úgy tekintett rá, mint a közeljövő növekvő népességének természetes otthonára. A csillagok egymáshoz való közelsége is azzal kecsegtetett, hogy itt kevésbé kell számolni az Államszövetség világai közötti irdatlan távolságokból következő súlyos problémákkal. Gyanítottuk, hogy a régi fővárosok végül el fognak néptelenedni, és a hatalmi központok áttevődnek a csillagködbe. A legfényesebb éjszakai objektum volt a Rimway déli égboltján, még az óriási holdnál is fényesebb. Jóllehet Andiquarból sohasem volt látható, a horizonttól számított húszfokos szögtartományon belül kevés téli csillag bírt elegendő magnitúdóval, hogy szembeszálljon a fényerejével. – Ide tartunk, Jacob – mondtam. – Végső fokon. – Egyetértek – felelte, félreértve a szavaimat. – Már csak annyit kell tenned, hogy elárulod, hol akarsz célba érni. Meglepő gondolat volt. De kitetszett belőle, hogy ideje visszatérni a munkához. Utasítottam, hogy gyűjtsön össze minden, Tenandrome-mal

kapcsolatos hírt, amit csak talál. – Már megnéztem – jelentette. – Nincs valami sok. – A Lefátyolozott Hölgy eltűnt, és néhány sor jelent meg a monitoron. – Ez a legkorábbi. Saraglia Állomás, Mmb 3 (ACS): A Felderítés egyik szóvivője szerint a szövetséges államok űrhajójának, a Tenandrome-nak, amely jelenleg a Rimwaytől több mint ezer fényévnyire, a Lefátyolozott Hölgy belső tartományaiban folytat felderítést, megsérült az Armstrong-hajtóműve. A kár nagysága egyelőre ismeretlen, de a szóvivő jelezte, hogy nincsenek sebesültek, és a hajót nem fenyegeti közvetlen veszély. A Haditengerészet közleménye szerint szükség esetére mentőegységeket helyeztek készenlétbe. Jacob behozta még a hivatalos bejelentést a hajó hazatéréséről, a Kereskedelmi és Hajózási Nyilvántartásban megjelent közleményt a Tenandrome Saragliára érkezéséről, és egy pár héttel későbbi keltezésű másikat arról, hogy a hajó szabályosan bejelentkezett az Akváriumon. – Van valami az utazás túlsó végéről is? Bármiféle részlet az indulásról? – kérdeztem. – Mindössze a szokásos jelentés a Nyilvántartásban – felelte. – Úti beszámolót nem

csatoltak hozzá. – Mi a helyzet a legénység névjegyzékével? Vagy az utasokéval? – Csak a kapitány neve ismert: Sajemon McIras. Egyébként ez nem szokatlan. A részleteket illetően sohasem adnak meg túl sok adatot. Előfordul, hogy riportot, cikket közölnek, de ez elég ritka. – Talán hozzá lehet férni valami nem hivatalos anyaghoz. – Ha van is ilyen, nem könnyű megtalálni. Úgy tűnik, hogy ha bármi szokatlan dolog történik, a hírszolgáltatók sohasem értesülnek róla. – Rendben. Talán McIras hajlandó lesz elmondani nekünk valamit. Tudjuk a címét? – Igen. A Moira Árkokban van a hajójával. Ellenőriztem az itthoni felvételeket. Gabe két spondert küldött a nőnek. Az elsőre nem reagált. – És a másodikra? – Csak egy nyúlfarknyi választ küldött: Dr. Benedict, a Tenandrome útja, leszámítva az egyik Armstrong-hajtóművében bekövetkezett törést, eseménytelen volt. Üdvözlettel: Saje McIras. – Próbáljuk meg máshonnan megközelíteni a dolgot: nézzük meg az elmúlt néhány év összes űrhajóját. Kell lennie valami szabályszerűségnek,

amelyből legalább arra következtethetünk, hogy nagyjából milyen térségben járhatott a Tenandrome. Jacob tehát előkereste a felvételeket, és végignéztük a Borlanget, a Rapatutut, a Westovert és a Felderítés többi, Akvárium-bázisú hajóját. Szabályszerűséget viszont, ha volt ilyen egyáltalán, nem fedeztünk fel. A célterület hozzávetőleg hárombillió köbfényévet foglalt magában. Lehet, hogy valamivel kevesebbet. – Akkor marad Scott. Jacob egy pillanatig hallgatott. Aztán azt kérdezte: – Szeretnél egy spondert készíteni? – Mennyi idő, míg választ kapok? – Ha rögtön válaszol, akkor tíz nap. Csak az a gond, hogy a kódja az utolsó négy leolvasáskor inaktívat mutat. Úgy tűnik, nem válaszol a leveleire. – Próbálj érintkezést kezdeményezni – mondtam kelletlenül. – Lehet, hogy egyébként is jó, ha személyesen jelentkezem. – Nagyon helyes. Igyekszem értesíteni a jöveteledről. – Ne – tiltakoztam. – Legyen meglepetés.

V.

Az ember belenéz a Pellinor falán túli tengeri szörnyek kíváncsi, nagy szemébe, és eltöpreng: vajon ki bámul kifelé, és ki kukucskál befelé…? Tiel Chadwick Emlékiratok A bolygót és a várost egyaránt Pellinornak hívták a kapitány után, aki először tette le hajóját arra a pár négyzetkilométernyi szárazföldre, amely egykor az egyetlen olyan hely volt az egész bolygóra kiterjedő óceánban, ahol egy ember megvethette a lábát. De annak, aki azóta megállt a tenger vizét visszatartó láthatatlan falak alatt, és fölnézett a kristálytiszta, zöld vízben ide-oda sikló árnyakra, sokkal kézenfekvőbbnek tűnt a hely közismert neve. Akvárium.

Egy világ. Egy mindenfelől tengerrel körülvett, sarló alakú földdarab. Egy lelkiállapot. Lakosai előszeretettel hangoztatják, hogy nincs még egy hely az Államszövetségen belül és kívül, amely képes a halandóságnak azt a tudatát felkelteni az emberben, amit az Akvárium. A Rimway alig felét kitevő bolygó mindazonáltal masszívnak mondható: gravitációja standard 0,92 g. A régi, G-osztályú Gideon nap körül kering, amely viszont százéves kilengésekkel járja útját az izzó fehér óriás, a Heli körül. Mindkét napnak van bolygórendszere, ami nem szokatlan a kettős csillagokban, amennyiben megvan a kellő távolság a rendszer fő alkotóelemei között. De ez a kettős csillag egy lényeges szempontból egyedülálló: egykor egy értelmes faj otthona volt. Heli negyedik bolygóján, a Belariuson, ötvenezer éves romok vannak, és Ashiyyur jöttéig az emberiség egyetlen bizonyítékául szolgált arra, hogy az idők során bármi más is bámulta odafönt a csillagokat. Belarius hihetetlenül elvadult hely a maga buja dzsungeljeivel, fojtó nedvességével, maró hatású légköri gázaival, erős gravitációjával, magasan fejlett ragadozóival és előre megjósolhatatlan mágneses viharaival, amelyek megbolondítják a berendezéseket. Nem az a világ,

ahová az ember magával viszi a családját. Mindkét rendszerben az Akvárium volt a legkönnyebben lakható világ, ezért a Felderítés kezdettől fogva stratégiai pontnak tekintette. Amikor Harry Pellinor háromszáz évvel ezelőtt felfedezte, lényegében értéktelen helynek tartotta. Csakhogy akkor még nem találta meg a Belariust: még várt rá ez a híres-nevezetes katasztrófa. Ez a későbbi felfedezés pedig biztosította az Akvárium történelmi szerepét, melyet kormányzati székhelyként, élelmiszerraktárként, valamint azok számára, akik szerettek volna betekintést nyerni e világ titkaiba, pihenő- és üdülőhelyként betöltött. Ma már természetesen régóta felhagytak a Belarius kutatásával. De mint regionális központ, az Akvárium továbbra is fontos szerepet játszik a Felderítés adminisztrációjában. A virágzó üdülőhely kiváló egyetemmel, világokat átfogó iparágakkal és az Államszövetség legjobb oceanográfiai kutatóközpontjával büszkélkedhet. Ottjártamkor valamivel több mint egymilliónyi lakosa volt. Köztük volt Hugh Scott is. Harry Pellinor szobra a közigazgatási csoport középső spiráljának csúcsán áll. Olyan

magasságban, hogy épp a tengerszint fölé emelkedjen. A helyi hagyomány szerint kimondottan vonakodtak attól, hogy így megtiszteljék azt az embert, akinek a nevét a külső világ elsősorban egy katasztrófával és egy elsietett visszavonulással kapcsol össze, és akinek az embereit nagyjábólegészéből megették. Az emberek úgy gondolták, nem ilyen képet szeretnének felmutatni magukról. Megértem őket. A város azonban így is virágzott. Nyüzsögtek benne a pénzes turisták, gazdag nyugdíjasok és azok a feltörekvő technokraták, akiket a még gyerekcipőben járó tachkommunikációs ipar alkalmazott. Az alsó kikötői bejárat egy úszó peronról nyílt, ahonnan a vizen át, egy csőalagúton lehetett bejutni Pellinor városába. Vagy jó időben akár át lehetett sétálni néhány úszó hídon. A kompra lépve első dolgom volt, hogy megnézzem a címjegyzéket. Mire a leszállópályára értünk, már meg is találtam Scott címét. Taxiba szálltam, bejelentkeztem a szállodámba, és lezuhanyoztam. Addigra helyi idő szerint kora este volt, de nagyon ki voltam merülve. A szokásos rémes repülés állt mögöttem: mindkét

ugrás közben, és jórészt a közbeeső időben is rosszul voltam. Álltam hát a hűsítő permet alatt, sajnáltam magam, s közben tervezgettem: sarokba szorítom Scottot, kiderítem, mi történt, és visszamegyek a Rimwayre. Ott felfogadok valakit, hogy kísérje el Kolpath-t, akár a pokolba is, a fő, hogy kiderítse Gabe titkát, nekem pedig soha többé ne kelljen elhagynom a szülőbolygómat. Nem csoda, hogy a nyavalyás Államszövetség szét akart hullani. Hetekbe telt eljutni egyik helyről a másikra, napokba-hetekbe, hogy érintkezésbe lehessen lépni valakivel, és az utazás a legtöbb embernek fizikai kellemetlenséget okozott. Ha Ashiyyur az eszére hallgatna, bejelentené, hogy békét akar kötni, és visszavonulna. Abban viszont nem voltam biztos, hogy a fenyegetés megszűntével nem esnénk-e egyszerűen szét. Jól aludtam, korán felkeltem, és a tetőn lévő kis nyitott étteremben megreggeliztem. Alattam szélesen terült el az óceán, vitorlások úsztak rajta. Jólesett beszívni a sós levegőt, és lassan, ráérősen enni. Villamosvonalak, parkok, többszintes üzletközpontok terjeszkedtek a gantnerfalak fölött és odakint a tengeren. Egzotikus bisztrók, kaszinók, képzőművészeti galériák és szuvenírboltok sorakoztak mellettük. Volt itt még homokos

tengerpart, függőmólók, és egy parti sétány, amely alig pár méterrel a víz fölött haladt körbe, végig a városon. Sokan azonban azt állítják, hogy Pellinor a talajszinten a legkülönlegesebb. Ott a napfény legnagyobb része az óceán mintegy húszméternyi zöld vizén szűrődik át. Látni lehet, amint e vízi világ hatalmas leviatánjai a reggelizőasztaltól karnyújtásnyira úsznak el méltóságteljesen. Az étterem előtt leintettem egy taxit, majd beütöttem Scott címét a leolvasóba. Fogalmam sem volt, hová megyek. A jármű felemelkedett a levegőbe, besorolt a forgalomba, és kihúzott az óceán fölé. Harry Pellinor szigete eltűnt a szemem elől, már csak a tornyait láttam kísértetiesen kiemelkedni az óceán egy gödréből. A szigetvilág egyetlen olyan szárazföldje, amely a tengerszint fölé emelkedett, két csoportot alkotott a várostól délnyugatra. Ezek a dombok most apró szigetek füzérének látszottak. A taxi úgy fordult, hogy a partvonallal párhuzamosan haladjon. Lenyitottam a tetőt, és élveztem a csodálatos klímát. Azóta olvastam, hogy az Akvárium légköre viszonylag oxigéndús, ami

eufórikus érzést kelt az emberben. El is hiszem. Mire a taxi egy fordulattal újra a szárazföld felé vette az irányt, már kifejezetten jól éreztem magam. Minden rendben lesz. Néhány vitorlás lavírozott kecsesen a könnyű nyugati szélben, s az égen egy kis felderítő léghajó úszott át egykedvűen. Apró permet-szökőkutak törtek fel ütemesen a felszínről, de nem láttam, miféle lények idézik elő őket. Máris szárazföld gördült alám, és a felföldek fölött lebegtem. Széles, gondozott partok, mögöttük erdő, és kőből-kristályból épült házak sora. A part mentén mólók vonalkái sorakoztak, a fák között medencék és kerti lakok tünedeztek fel. A partmenti sekély vizekből gantner fénnyel megvilágított, csillogó támfákkal alátámasztott kupolák emelkedtek ki. A vidéket az Uxbridge-öböl uralta. Talán te is láttad már Durell Coll mesterművét, mely híressé tette az öblöt. Feltehetőleg Coll idejében, két és fél évszázaddal ezelőtt alakult ki, amikor az egyik gantner-kilövőállás tönkrement, és bezúdult az óceán vize. A taxi végiglebegett az öböl partja mentén, s nyomában összegyűlt néhány izgatottan csapkodó fövenyrágó. Azután a szárazföld belseje felé

fordulva átrepült a sziget keskeny földnyelvén, s a maga mögött hagyott sűrű erdőn túli domboldalban leereszkedett egy kifutópályára. A fövenyrágók bevágódtak a közeli fák ágai közé, és éktelen zajongásba kezdtek. A levegőből nem láttam házat, és a földről sem. A leszállóhely kicsi volt, épp csak elfért rajta a sikló. Utasítottam, hogy várjon, aztán kimásztam, és egy gyalogúton elindultam az erdőbe. Szinte azonnal kijutottam a napsütésből, a sűrű ágak hűs, zöld birodalmába, ahol mókusok zajongtak. Egyébként itt meg kell jegyeznem, hogy az Akváriumon gyakorlatilag nem léteznek őshonos létformák, az állatokat jórészt a Rimwayről telepítették be. De még a fákat is. Rögtön otthon éreztem magam. A dombtetőn, páfrányok, faágak és nagy fehér napvirágok között feltűnt egy permföldből épült villa. Széles verandáján egyetlen szék volt. Az ablakok üresek, az ajtó csukva. A falak enyhén megroggyantak, és a fák lombjai ráhajoltak a tetőre. A levegő meleg volt. Hervadás és korhadó fa illatát éreztem benne. Bekopogtam. A házban néma csend volt. Az egyik fán valami meglebbent, és egy ág megremegett.

Az elülső ablakon át bekukucskáltam a nappaliba. A benti félhomályban egy kanapét, két karosszéket, régimódi íróasztalt és egy hosszú üvegasztalt láttam. Az asztalon kötött kabát hevert, mellette egy számomra ismeretlen tengeri lény kristály szobrocskája. Egy ajtó átvezetett egy másik szobába. Az ajtóval átellenben üveges szekrény, benne a legkülönbözőbb kövek, egyenként felcímkézve. Minták a környező világokról, feltehetőleg. A falakon képek másolatai függtek, de csak lassan ismertem rájuk: Sanrigaltól a Sim a pokol kapujában, Marcross Corsarius című képe, Isitami Mauriná-ja., Toldenya tűnődődő A sziklán-ja. Voltak mások is, amiket nem ismertem: Tarien Sim egy, Christopher Sim több portréja, Dellaconda egyik hegyvidéke éjszaka, előtérben egy magányos alakkal, aki nyilván Maurina, amint egy csontvázszerű fa alatt állva szemléli a tájat. Az egyetlen portré, amely láthatóan nem kapcsolódott Sim személyéhez, az üveges szekrény melletti falon lógott. Egy modern űrhajót ábrázolt, fényesen kivilágítva, meleget és életet sugárzón, a háttérben különös csillagképekkel. Arra gondoltam, vajon nem a Tenandrome-e? Tudtam, hogy néz ki Scott. A biztonság

kedvéért magammal hoztam két fotót, habár mindkettő régi volt. Magas, barna bőrű, sötét szemű férfi volt. De olyan önbizalomhiány, olyan kelletlenség látszott az egész megjelenésén, hogy inkább a boltost juttatta az ember eszébe, mint olyasvalakit, aki idegen világokra vezet kutatócsoportokat. A kunyhó érezhetően üres volt. Nem úgy értem, hogy elhagyott, inkább, amiben most éppen nem lakik senki. Sorra megnyomtam az ablakokat, hátha nyitva találok egyet. Mindegyik zárva volt. Bejáratot keresve megkerültem a házat, és közben azt fontolgattam, vajon elérek-e bármit is azzal, ha betörök. Valószínűleg nem, és ha közben felvétel készül rólam, biztos lehetek benne, hogy Scott nem fog együttműködni velem, és a végén még jól meg is bírságolhatnak. Fölszálltam a levegőbe, és leírtam egy kört a terület felett. Scott házától számítva nagyjából egy kilométeres körzetben tucatnyi házat is láttam. Egyenként leszálltam mindegyiknél, és egy unokatestvérnek kiadva magam, aki váratlanul az Akváriumon találta magát, kérdezősködtem. Úgy

tapasztaltam, hogy név szerint senki sem ismeri Scottot, és többen is említették, hogy kíváncsiak voltak, ki lakik a házában. Senki sem vallotta magát közömbös ismerősnél többnek. Rokonszenves ember, mondták róla. Jámbor fickó. Magának való. Nem könnyű a bizalmába férkőzni. Egy asszony, aki ultramodern, üveglapokból épített, részben gantnerfénnyel alátámasztott háza kertjében tett-vett, hozzátett egy nyugtalanító szót. – Megváltozott – mondta, s a tekintete elborult. – Ezek szerint ismeri? – Ó, igen – felelte. – Évek óta ismerjük őt. – Beinvitált a nappaliba, majd egy pillanatra eltűnt a konyhában, és jeges herbateával tért vissza. – Csak ez van itthon – mentegetőzött. – Elnézést. Nashának hívták. Filigrán, halk szavú, ragyogó tekintetű kis nő volt, vibráló lénye valamelyest a fövenyrágókra emlékeztetett. Látszott rajta, hogy valamikor nagyon szép lehetett, de vannak gyorsan hervadó nők – ő is ilyen lehetett. Úgy vettem észre, örül, hogy van valaki, akivel beszélgethet. – Milyen értelemben változott meg? – Mennyire ismerte az unokafivérét? –

kérdezett vissza. – Évek óta nem találkoztunk. Valójában gyerekkorunk óta. – Én persze nem ismerem őt ilyen régen – mosolyodott el. – De nyilván ön is tudja, hogy Hugh nem volt az a barátkozós típus. – Ez igaz – bólogattam. – Pedig tulajdonképpen nem volt rideg természetű – kockáztattam meg. – Csak szégyenlős. – Igen – helyeselt. – Ámbár nem vagyok biztos abban, hogy minden szomszédja egyetértene ezzel. Úgy láttam, hogy minden rendben van vele, csak magányos, ha érti, mire gondolok. Zárkózott. Sokat olvas. A legtöbben, akik vele dolgoztak, azt mondanák, mindig időzavarban van, vagy éppen elmerül a gondolataiban. De ha valaki megismeri, azzal szemben feloldódik. Csodálatos, kicsit fanyar humora van, amit nem mindenki méltányol. A férjem szerint ő az egyik legmókásabb ember, akivel valaha találkozott. – A férje… – …vele volt a Cordagne-on. – Az asszony hunyorogva kinézett a kettős nap fényébe. – Mindig kedveltem Hugh-t. Isten a megmondhatója, mindig jó volt hozzám. Akkor ismertem meg, amikor Josh – a férjem – és ő a Cordagne repülésére edzettek. A

gyerekeink is velünk voltak, akkoriban érkeztünk az Akváriumra. Gondjaink voltak az energiaellátással. A ház a Felderítés tulajdonában volt, de a karbantartóik nem értettek a berendezések, különösen pedig a videó működtetéséhez, és a gyerekeket ez kiborította. Tudja, számukra ez visszalépés volt. Nem tudom, Hugh hogy jött rá, de ragaszkodott hozzá, hogy cseréljünk lakást. – Észrevette, hogy kiürült a poharam, és sietve újratöltötte. – Ilyen ember volt. – Milyen értelemben változott meg? – Nem is tudom, hogy írjam le pontosan. Mindaz a különcség, eredetiség, ami addig jellemző volt rá, végletessé vált. A humorába keserűség vegyült. Régen is mogorva volt, de most a szemünk láttára vett erőt rajta valami rettenetes fásultság. Ha régen magának való volt, mára végül remete lett belőle. Kétlem, hogy a környékbeliek közül sokan látták őt az utóbbi két évben valakivel is beszélni. – Ez hihetőnek látszik. – Legföljebb azokkal, akik vele dolgoztak. De volt más is. Csúnya tulajdonságok kezdtek kiütközni benne. Például, amikor Harv Killian a fél vagyonát egy kórháznak adományozta azért, hogy egy szobát róla nevezzenek el, Scott ezt szánalmasnak tartotta. Ma is emlékszem a

megjegyzésére: „Meg akarja vásárolni azt, amit sohasem tudna elnyerni.” – A halhatatlanságot – mondtam. Bólintott. – És ezt szemtől szembe meg is mondta Killiannek. Ő persze többé nem állt szóba vele. – Kegyetlenség volt tőle. – Volt idő, amikor Scott nem tett volna ilyet. Meg is mondtam neki. Gondolni gondolta volna, mert mindig ilyen volt. De nem szólt volna semmit. Viszont ez az utolsó két év… – Apró, finom ráncok jelentek meg a szája és a szeme körül. – Gyakran látja őt mostanában? – Hónapok óta nem láttam. Elment valahová. Fogalmam sincs, hová. – Josh tudhatja esetleg? A férje? Az asszony megrázta a fejét. – Nem. Talán a Felderítésnél tud valaki segíteni. Ültünk, hallgattunk. Elhessegettem pár rovart. – Gondolom, a férje sohasem repült a Tenandrome-mal… – Ő csak egyszer repült. Annyi elég volt neki – felelte. – Igen, gondoltam. Ismer valakit, aki tagja

volt a Tenandrome missziónak? Ismét a fejét rázta. – Pellinorban meg tudják mondani magának. Próbálkozzon ott. – Elgondolkodott. – Az elmúlt két évben sokat utazott. Nem ez az első eset, hogy fogta magát, és szó nélkül elment. – Olyankor hová utazott? Elárulta magának? – Igen – válaszolta Nasha. – Újabban nagyon érdekelte a történelem. Eltöltött néhány hetet a Grand Salinason. Van ott egy orbitális pályán keringő múzeumféleség. Salinas volt Christopher Sim első vereségének színhelye, ahol a dellacondai ellenállás hajszál híján kimúlt. – Talán Hrinwharra ment – mondta hirtelen. – Hrinwharra? – A híres rajtaütés helye – viszont Hrinwhar nem volt több egy légkör nélküli holdnál. – Igen. – Heves bólogatásba kezdett. – Most, hogy belegondolok, többször is említette, hogy el akar menni Hrinwharra. Nasha házáék bejáratától Scott házát ugyan nem, de a dombot, amelyen a ház állt, látni lehetett. Az asszony ernyőt formált a kezéből a szeme elé a napfény miatt, és elnézett abba az irányba. – Az igazat megvallva szerintem Josh

kifejezetten örül, hogy Scott elment – mondta. – Eljutottunk odáig, hogy már kínosan éreztük magunkat a társaságában. A hangja rideggé vált. Hideggé. A barátságos felszín alatt felfedezni véltem a düh kígyózó, vékony vörös fonalát. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen. Megkértem mindenkit, akivel csak beszéltem, hogy értesítsen, ha Scott visszajött. Azután csalódottan visszatértem Pellinorba. A Felderítés Regionális Központja fél tucat, gyökeresen különböző, hagyományos és modern, import és hazai építészeti stílust képviselő épületből áll. Egy kristálytorony emelkedik egy szigorúan funkcionális irodaépület tömbje mellett; a földméréstan négyrészes hasábja látható egy gótikus templommal szomszédos telken. Az útikönyvek szerint az összhatás a világias gondolkodás szerinti építészeti rendszer és előírás elméleti semmibevételét tükrözi: a tudós alkalmi céljait alkotta bele az üvegbe és a permföldbe. Felteszem, hogy mire utazásaim során idáig eljutottam, már túl sokat gondolkoztam Christopher Sim háborújáról; de

nekem a hely olyannak tűnt, mintha ellenséges ágyútűz közben szerelték volna össze. A könyvtár a kupola földszintjén kapott helyet. Wicker Closure-ről, a kezdeti idők egyik kormányzójáról nevezték el. (Meglepett, hogy az összes épület, épületszárny és laboratórium hivatalnokoknak és alapítványtevőknek állított emléket, miközben azoknak, akik kirepültek a csillagokba, be kellett érniük néhány emléktáblával vagy múzeumi emlékeztetővel. Annak a két tucat embernek a nevét, akiket megöltek, a nagy előcsarnokban látható táblára vésték.) Mire odaértem, már későre járt. A könyvtár szinte teljesen üres volt, csak néhány továbbképzősnek látszó diák ült a termináloknál vagy jött-ment békésen az irattárakban. Kiválasztottam egy fülkét, bementem, becsuktam az ajtót, és leültem. – Tenandrome – mondtam. – A háttéranyagot. – Kérem, vegye föl a fejpántot. – A hang a monitor tetején lévő hangszóróból jött. Férfihang volt, iskolázott, középkorú. Engedelmeskedtem. A világítás elhalványult, és felvette az éjszakai égbolt planetárium-stílusú színét. A sötétben megjelent egy keskeny fénycsík,

majd kibontakozott belőle egy dobozokból és rudakból álló rendszer. Lassan forgott a tengelye körül. – A Tenandrome-ot – kezdte a narrátor –, nyolcvanhat szabványévvel ezelőtt építették a Rimwayen, kifejezetten mélyűri felderítés céljára. A Cordagne osztályba tartozó felderítőhajók egyike. A hipertérbe való átlépést az iker Armstrong-hajtómű egységek biztosítják, az ugrások közötti újratöltési időt hozzávetőlegesen negyven órára becsülik. A hajót gyorsuló fúziós hőegységek látják el energiával, amelyek normális üzemfeltételek között nyolcvanezer megawatt fejlesztésére képesek. A hajó eközben nőttön-nőtt, mígnem elfoglalta a fülke felét. Szürke, érdektelen, utilitarista szerkezet volt, párhuzamos gerincek mentén két csoportba rendezett dobozok, mágneses propulziós rendszerrel összekapcsolva (a lineáris űrmanőverezés céljára), a farszelvényben és elöl a hídnál. Félbeszakítottam a leírást. – A történetet – mondtam. – A legutóbbi küldetés történetét. A hajó úszott a sötétben. – Elnézést. Az információ nem áll rendelkezésre.

– Miért nem? – A hajónaplót bírósági letétbe helyezték a felszerelés állítólagos szabálytalanságaiból eredő bírósági döntés megszületéséig. – Mik voltak ezek az állítólagos szabálytalanságok? – Az információ pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. – A küldetés félbeszakadt? – Igen. – Miért? – Ez az információ pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. – Mikor fog rendelkezésre állni valamilyen információ? – Sajnálom, de nem tudok időpontot, így nem válaszolhatok erre a kérdésre. – Megtudhatom, mi volt a Tenandrome útiterve? – Nem – hangzott pillanatnyi szünet után a gép válasza. – Az útiterv nem szerepel a nyilvános levéltári anyagok között? – Már nem. Eltávolították onnan. – Biztos van valahol egy másolat. – Ez az információ nem áll rendelkezésemre.

A Tenandrome-ról készült sematikus ábrák villantak fel a monitoron, mintha hiba keletkezett volna a rendszerben. – Hol van most a Tenandrome? – Hatéves útjának második évét tölti a Moira árokban. – Kaphatnék egy listát a Tenandrome legénységének és kutatócsoportjának tagjairól? – Melyik útra vonatkozóan? – Bármelyikre az utolsó négyből. – Megadhatom a kért információt a XV. és a XVI. és a jelenlegi küldetésre vonatkozóan. – Mi a helyzet a tizenhetedikkel? – Nem áll rendelkezésre. – Miért nem? – Titkos anyag. Lekaptam a fejpántot, és hunyorogva néztem az ablakon túli kivilágított parkot. A távolban a fények visszatükröződtek az óceán faláról. Mi az ördögöt rejtegetnek? Lehet egyáltalán bármiféle rejtegetnivalójuk? Valaki tudta. Valahol valaki tudta. Titokban követni kezdtem a Felderítés

hivatalnokait és kutatóit. Becserkésztem őket a bárokban, a Természettudományi Múzeumban, üzletközpontok padjain üldögélve, a tengerparton, a Hadműveleti Parancsnokság fényes folyosóin, a város színházaiban és éttermeiben, atlétikai és sakkklubjaiban. Közvetett utakon-módokon jóformán mindenki előszeretettel bocsátkozott találgatásokba a Tenandrome-ot illetően. A legáltalánosabban elterjedt, sokaknál meggyőződéssé vált elmélet megegyezett Chase Kolpath véleményével, amely szerint a hajó idegen lényeket talált. Egyesek biztosan állították, hogy a haditengerészet hajóit útnak indították a felfedezés helyszínére, és szinte mindenki hallott róla, hogy a legénység több fiatal tagja ősz hajjal tért vissza. A történet egyik változata szerint a Tenandrome egy elszabadultan sodródó réges-régi flottára bukkant, és közelebbről is meg akarta nézni. Volt valami azonban az elkérgesedett külsejű hajók között, ami elvette a bátorságukat a további vizsgálódásoktól, és arra kényszerítette a kapitányt, hogy szakítsa félbe a küldetést és haladéktalanul térjen haza. Egy szakállas endokrinológus halálos komolysággal mondta nekem, hogy a hajó kísértettel találkozott. Ennél többet viszont nem tudott vagy

nem akart mondani. Egy idős rendszeranalitikus asszony, akivel egy este a tengerre néző egyik rámpán találkoztam össze, azt mondta, ő úgy hallotta, hogy egy idegen, zárt közösség él odakint, egy légkör nélküli holdon, több, egymás mellé épített toronyban. De, tette hozzá, az idegenek már régóta halottak, rejtekhelyükön azonban tökéletes épségben megmaradt a testük. – Én úgy hallottam – fejezte be a történetet –, hogy minden torony nyitva állt az űrre. Belülről nyitották ki. A legvadabb beszámolót egy siklókölcsönző ügynöktől hallottam, aki szerint a hajó egy emberekkel teli járművel találkozott, de ezek az emberek ismeretlen nyelven beszéltek, nem lehetett tudni, kicsodák, minden lényeges szempontból azonosak voltak velünk – úgy értve, hogy a nemi szerveik illettek a miénkhez, tette hozzá suttogva –, de nem volt közös a származásunk. Akadt egy fiatal nő, aki ismerte Scottot; gondolom, mindig van ilyen, ha elég sokáig keres az ember. Szobrász volt, karcsú, vonzó, szép mosolyú. Épp akkor szakított valakivel (vagy az illető vele, az ilyesmit gyakran elég nehéz megállapítani), és egy kis bárban kötöttünk ki az egyik mólón.

Ivanának hívták, aznap éjjel nagyon sebezhetőnek tűnt. Ágyba vihettem volna, de olyan nyomorult állapotban volt, hogy nem vitt rá a lélek, hogy kihasználjam a helyzetet. – Hol van? – kérdeztem. – Tudod, hová ment? Ivana túl sokat ivott, de nem látszott meg rajta. – Távol a világtól – felelte. – Valahol. De vissza fog jönni. – Honnan tudod? – Mindig visszajön. – Kis csípősséget éreztem a hangján. – Korábban is tett már ilyen utakat? – Ó, igen – vágta rá. – Nem az a fajta, aki állandóan itt lebzsel. – Miért? Hová jár? – Azt hiszem, unatkozik. Ellenálláskori csataterekre jár. Vagy emlékhelyekre. Nem tudom, melyikre. A bárban egyre nagyobb lett a zaj, ezért kivezettem a szabadba, a friss levegőre, amiről úgy gondoltam, mindkettőnknek jót fog tenni. – Ivana, mit szokott mesélni neked, amikor visszajön? Arról, hogy mit látott. – Nem nagyon beszél róla, Alex. Valójában

sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem. – Hallottál valaha Leisha Tannerről? Már majdnem rávágta, hogy nem, aztán meggondolta magát. – Igen. – És felderült az arca. – Párszor emlegette őt. – Mit mondott róla? – Hogy megpróbál kideríteni róla egyet s mást. Valamiféle történelmi személyiség. – Az óceán úgy lapult meg odakint, alattunk, mint valami fekete vadállat. – Furcsa ember. Néha kényelmetlenül érzem magam mellette. – Hogy ismerted meg? – Már nem emlékszem. Azt hiszem, egy buliban. Miért? Minek érdekel? – Nincs semmi oka – feleltem. Gyönyörű, bánatos mosoly jelent meg az arcán. Aztán a következő mondattal lepett meg: – Úgy értem, miért érdekel Scott? Elmondtam az erre a célra használt mesémet, és azzal, hogy elkerültem Scottot, kivívtam az együttérzését. – Ha újra találkozom vele, elmondom, hogy itt jártál – ígérte. Ittunk még valamit, és még többet sétáltunk. Foga volt az éjszakai levegőnek, és ahogy

végigballagtunk a légi útvonal mentén, a szemem megakadt a csípőjén. – Nagyon furcsa lett – mondta újra. Ezt többször is megjegyezte az este során. – Nem ismernél rá. – A Tenandrome óta? – Igen. – Megálltunk, s ő a korláton áthajolva kinézett a tengerre. Elveszettnek látszott. A szél belekapott a dzsekijébe, mire fázósan összébb húzta magán. – Szép itt kint. – Az Akváriumnak nincs holdja, de derült éjszakákon a Lefátyolozott Hölgy uralja az égboltot, amely sokkal fényesebb – és elbűvölőbb – látvány, mint a Rimway teliholdja. – Visszahoztak valamit. A Tenandrome-on. Tudtál róla? – Nem – válaszoltam. – Úgy látszik, senki sem tudja, mi volt az. De volt valami, amiről senki sem akar beszélni. Még McIras sem. – A kapitány? – Igen. Nála hidegvérűbb nőt nem láttam még. – Ivana tekintete kőkeménnyé vált. – Megjöttek, aztán újra elmentek. Ki, egy másik hosszú bevetésre. Mire bárki megtudhatta volna, hogy itt voltak, a legénység már újra elrepült. – Mi lett a kutatócsoporttal?

– Hazamentek. Rendszerint hazamennek, azután visszajönnek, hogy beszámoljanak a tapasztalataikról. Most nem jöttek. Egyikőjüket sem láttuk többé. Kivéve persze Hugh-t. Folytattuk a sétát. Pellinor tengerparti városrésze hívogatóan csillogott felénk: káprázatos fényei a víz tetején lebegtek. – Bizonyos értelemben sohasem jött haza. Legalábbis huzamosabb időre nem. Mindig valahol másutt van. Mint most is. – Azt mondod, csataterekre jár. Például hová? – Legutóbb a Cragen járt, a Cityben. Ilyandán. Randin'halon. Grand Salinason. Sorolta a híres helyek neveit az Ellenállás idejéből. – Igen – mondta, olvasva az arcomról. – Sim-komplexusa van. Nem tudom, mi ez, de keres valamit. Hetek-hónapok múltán hazajön valahonnan, pár napra visszamegy a Felderítéshez, és legközelebb arra eszmélünk fel, hogy már megint elment. Azelőtt soha nem viselkedett így. – Megremegett a hangja. – Nem értem. Nehogy bárki is azt higgye, nem tettem

komoly erőfeszítéseket, el kell mondanom, hogy a közvetlen megközelítéssel is próbálkoztam. A vége felé, miután informális nyomozásommal eljutottam odáig, ameddig eljuthattam, egyenesen a közigazgatási központ épületéhez, az Annexhez mentem, ahol beléptem a kapun, és bejelentkeztem a Különleges Hadműveletek osztályának vezetőjéhez. Jemumbának hívták. Egy titkárhoz irányítottak. Adja elő az ügyét, meg fogjuk keresni, valószínűleg hat hónap múlva. Végül sikerült beszélnem az egyik sameszával, aki tagadta, hogy bármi szokatlan dolog történt volna. Igen, hallotta a pletykákat, de ebben a szakmában mindig terjeng valami pletyka. Biztosíthat, hogy odakint nem léteznek idegen lények, legalábbis azokon a világokon vagy a közelükben, ahol a Felderítés eddig járt, nincsenek. Továbbá egyszerűen nem igaz az sem, hogy a Tenandrome-on bármiféle szerencsétlenség, baleset előfordult volna. Elmagyarázta, hogy pereskedés esetén bevett eljárás, hogy megtagadják a hajónapló és egyéb, a repülésre vonatkozó információk kiadását. Márpedig a Tenandrome XVII. esetében éppen ez a helyzet. „A hajtómű egyik fő egységének meghibásodása nem kis dolog, Mr. Benedict – magyarázta nyomatékosan, nem kevés hévvel. – A Szolgálatnak

komoly költséget jelentett, és meglehetősen előnytelenre változtatta a kiadási oldal képét. Mindazonáltal úgy számolunk, hogy nagyjából egy éven belül minden megoldódik. Akkor majd ön is hozzájuthat a repüléssel kapcsolatos információkhoz, kivéve a legénységre és a kutatócsoportra vonatkozó adatokat, amelyek természetesen sohasem kerülnek nyilvánosságra. Személyiségi jogi megfontolásokból, ugye, megérti? Kérem, adja meg a nevét és a kódját. Meg fogjuk keresni.” Így aztán nem volt más választásom, el kellett mennem Hrinwharra. Ide természetesen nem mennek menetrend szerinti járatok. Béreltem egy Centaurt, és leszerződtettem pilótának Chase-et. Az ugrás ilyen kis hajóval persze még kegyetlenebb, kilépéskor és vissza a szokottnál is rosszabbul voltam, annyira, hogy újra megesküdtem, ez volt az utolsó. Földre szállásra nem volt szükség. A Hrinwhar egy kráterekkel teli, légüres nikkel-vas szikla közvetlenül egy gázóriás gyűrűjén belül. Gondolom, Ashiyyur ezért tartotta jó megoldásnak, hogy itt létesítsen haditengerészeti támaszpontot.

Egyesek szerint az ellene indított támadás volt Sim legszebb pillanata. A dellacondaiak kicsalták a védőket, és szó szerint ízekre szedték a bázist. Úgy mentek el, hogy magukkal vittek jónéhányat az ellenség legszigorúbban őrzött titkai közül. A rajtaütés hátrahagyott tárgyi bizonyítékai: pár lyukas kupola, egy nyitott akna, amely egykor hadihajók helyreállítási területe volt, és a felszínen szanaszét heverő fém és műanyag darabok. Még az is lehet, hogy minden ugyanígy nézett ki, amikor Christopher Sim és emberei kétszáz évvel ezelőtt elvonultak innen. Chase nem sokat beszélt. Az volt a benyomásom, hogy engem jobban figyel, mint a holdfelszín képét. – Elég volt? – kérdezte, miután többször is elhaladtunk a felszín fölött. – Ő nem járhatott odalent – mondtam. – Nem. Itt nincs senki. – Miért jött volna ki erre a puszta helyre?

VI.

Szítsd fel a tüzet…! A Kondor-ni II.1 Sim gazember: tizennégyezer év történelme kínál tanulni valót, és ma mégis ugyanúgy folyik a vérontás és a hencegés. Leisha Tanner Jegyzetfüzetek Ki volt Gabe útitársa a Capellán? Hatvanhárman szálltak fel a hajóra a Rimway menetrend szerinti járatáról, s közülük húszan a Saraglia Űrállomás felé tartottak. (A nagy, csillagközi űrhajók természetesen sohasem álltak meg ténylegesen a menetrendszerű kikötőkben. Túl sok időt és energiát kellett volna elvesztegetniük a tehetetlenség leküzdésére, ezért nagy sebességgel átsuhantak a bolygórendszereken. Az utasokat és a rakományt helyi járművek vették át repülés közben.)

Valószínűnek látszott, hogy az útitársa e között a húsz között volt. Egy lehetséges jelölt után kutatva áttanulmányoztam a halálozási jelentéseiket. A csoportban voltak vakációra induló idősek, szabadságos haditengerészek, három nászutas pár, néhány üzletember. Négyen Andiquarról jöttek: két import-export ügynök, egy gyerek, aki egyik rokontól a másikhoz utazott és egy nyugalmazott törvénytiszt. Nem tűnt valami ígéretesnek, de John Khyberrel, a törvénytiszttel elsőre szerencsém volt. A jelentésből megtudtam a legközelebbi rokona kódját, és mindjárt belinkeltem. – Alex Benedict vagyok – mondtam. – Beszélhetnék Mrs. Khyberrel? – Jana Khyber vagyok. Vártam, hogy a nő megjelenik, de nem történt semmi. – Elnézést kérek a zavarásért. A nagybátyám rajta volt a Capellán. Azt hiszem, útitársak voltak a férjével. – Ó? – Ég és föld a két hangszín között: ez a mostani csupa lágyság, érdeklődés, fájdalom. – Fogadja részvétemet a nagybátyjáért. – Hallottam, hogy Jacob vetítőgépe bekapcsol. Színek villództak a levegőben, majd megjelent ő: méltóságteljes,

csöppet nagyasszonyos, figyelő tekintetű nő. Talán ingerült is, de hogy miattam, vagy Gabe, esetleg a férje miatt, nem tudtam. – Örülök, hogy alkalmam van beszélgetni a dologról valakivel. Hová mentek? – Maga nem tudja, Jana? – Én honnan tudhatnám? Bízzál bennem, ezt mondta nekem. A francba. – Ismerte Gabe Benedictet? – Nem – felelte kis hallgatás után. – Nem tudtam, hogy a férjem együtt utazik bárkivel is. – Összevonta a szemöldökét, tekintélyes keble föl-le hullámzott. – Még azt sem tudtam, hogy utazni szokott. Úgy értem, külső világokra. – Járt korábban is a Saraglián? – Nem. – Összefonta mellén a karját. – Azelőtt egyszer sem utazott el a Rimwayről. Legalábbis én nem tudok róla. De már ebben sem vagyok biztos. – De azt tudta, hogy egy időre elutazik? – Igen. Azt tudtam. – Nem adott rá magyarázatot? – Semmit – felelte, elfojtva kitörni készülő zokogását. – Istenem, soha semmi problémánk nem volt. Tényleg semmi. Azt mondta, ne haragudjak, de nem mondhat semmit, csak hogy hat hónapig távol

lesz. – Hat hónapig? Ön bizonyára faggatta. – Persze, hogy faggattam. Visszahívtak, azt mondta. Szükségük van rám, s nekem mennem kell. – Kikre értette? – Az Ügynökségre. Elhárítótiszt volt. Nyugdíjas, de ez nem jelentett semmit. Mindmáig megmaradt tanácsadónak. – Látszott, hogy nem biztos benne, jól mondja-e, de nem javította ki magát. – A kereskedelmi csalás volt a szakterülete, és ön is tudja, milyen gyakori ez manapság. – Hallani lehetett a hangján, hogy közel áll a síráshoz. – Nem tudom, mi volt ez az egész, és ez fáj annyira. Meghalt, és azt sem tudom, miért. – Érdeklődött az ügynökségénél? – Azt mondják, semmit sem tudnak a dologról. – Rám szegezte a szemét. – Mr. Benedict, a férjem soha semmi okot nem adott arra, hogy ne bízzam meg benne. Sok évet éltünk le együtt, és ez az egyetlen eset, hogy hazudott nekem. Az egyetlen, amiről tudsz, gondoltam. De fennhangon azt kérdeztem: – Érdeklődött valaha a régészet iránt? – Nem hiszem. Nem. Ez a Gabriel… régész? – Igen. – Semmilyen kapcsolatot nem tudok

elképzelni köztük. Én sem tudtam. – Az az igazság – folytatta, s remegő hangján érződött, mennyire küzd, hogy megőrizze az önuralmát –, hogy nem tudom, mit csinált azon az átkozott hajón, hová ment és mit akart csinálni, miután megérkezett. Ha önnek van valami elképzelése, hálás lennék, ha elmondaná. Miféle ember volt a nagybátyja? Elmosolyodtam, hogy enyhítsem a félelmeit. – Az egyik legjobb ember volt, akit valaha ismertem, Mrs. Khyber. Semmiképpen sem sodorta volna veszélybe készakarva a férjét, és semmi mással nem akart volna fájdalmat okozni önnek. – Miért kellett egy nyugdíjas rendőrtisztnek vele mennie? Testőrként? Nem tűnt valószínűnek. – A férje pilóta volt? – Nem. – Mondja, Mrs. Khyber, érdekelte a férjét a történelem? De főleg az Ellenállás? Zavar jelent meg az asszony arcán. – Igen – felelte. – Minden érdekelte, ami régi volt, Mr. Benedict. Gyűjtötte a régi könyveket, elbűvölték a régi hadihajók, és tagja volt a Talino Társaságnak. Bingo.

– Mi az a Talino Társaság? – kérdeztem gyorsan. Hosszan, komolyan nézett rám. – Nem hiszem, hogy ez bárhová is elvezetne bennünket. – Kérem. Máris sokat segített. Mondjon valamit a Talino Társaságról. Sohasem hallottam róla – kérleltem. – Valójában ez egy kocsma. Történészklubnak álcázzák magukat, de igazából minden hónap utolsó munkanapjának estéjén eljárnak a Collandiumra, és egyszerűen csak jól érzik magukat. – Nagy-nagy fáradtság látszott az arcán. – Húsz éven át volt a tagja. – Ön is tagja volt a klubnak? – Igen, rendszeresen eljártam vele. – Miért hívták Talino Társaságnak? Elmosolyodott. Végre. – Mr. Benedict, menjen el, és győződjön meg róla személyesen. Két másik dolog is történt aznap, amikor Jana Khyberrel beszélgettem. Brimbury & Conn kimutatást küldött az örökségemről. Jóval többről szólt, mint gondoltam, és rádöbbentem, hogy soha

többé nem kell dolgoznom. Soha. Furcsa módon bűntudatot éreztem miatta. A pénz elvégre Gabe-é volt, és én a legkevésbé sem bántam vele kedvesen. A másik újság az volt, hogy Jacob talált egy könyvtárat a világ túlsó felén, ahol megvoltak Leisha Tanner Jegyzetfüzetei. Azonnal meg is kérte őket, hogy küldjék el, és délre meg is érkezett. Szüntelenül jelentkeztek nálam mindenféle válogatott tolvajok és kókler művészek, azt állítva, hogy a nagybátyám üzletfelei voltak, és „folytatni” akarják eddigi méregdrága szolgáltatásukat vagy egyéb tevékenységüket. Bor- és ingatlanügynökök, egy magát kiváló üzletemberek emlékművét felállítani szándékozó alapítványnak feltüntető egyén, és több portfólió-menedzser. És így tovább. Reménykedtem, hogy lassanként elmaradnak, de nemhogy kevesebben, inkább még többen lettek, és még gyakrabban jelentkeztek. – Mostantól átadom őket neked – mondtam Jacobnek. – Rázd le, ijeszd el őket. – Hogyan? – Használd a fantáziádat. Mondd, hogy nemes célra fordítjuk a pénzt, találj ki valamit és közöld velük, hogy elvonultam egy hegytetőre. Azzal letelepedtem egy székbe Leisha Tannerrel.

A Jegyzetfüzetek öt évet ölelnek fel, ami alatt a Khaja Luan Egyetem oktatójaként dolgozott a hasonló nevű világon. Az első bejegyzések körülbelül abból az időből valók, amikor megismerkedett a költővel, Walford Candlesszel, az utolsót pedig a lemondásakor írta, az Ellenállás harmadik évében. Eredetileg a diákjai haladásához akart észrevételeket fűzni; de amikor az Inmarioson támadt feszültség után bekövetkezett a lázadás, majd Cormoral katasztrofális beavatkozása, a bejegyzések fokozatosan annak a társadalmi és politikai földrengésnek váltak festőién eleven ábrázolásává, amellyel egy kicsiny világ a semlegessége megőrzéséért, s ezáltal az életben maradásáért küzdött egy olyan pillanatban, amikor Christopher Simnek és hős csapatának minden segítségre szüksége volt. Vannak köztük zavarba ejtő portrék is. Megszoktuk, hogy hősnek tekintsük azokat, akik hazafiként ténylegesen ellenszegültek Ashiyyur támadásának. Azokat a derék, bátor férfiakat és nőket, akik életüket és vagyonukat kockára téve száz világon át próbálták meggyőzni a vonakodó kormányokat, hogy a válság idején lépjenek közbe. Tanner azonban így ír arról, hogy hogyan reagáltak a Némák City-ellenes támadására a Cragen:

Ma a belvárosban az egymást követő szónokok szidták a kormányt, és azonnali beavatkozást követeltek. Néhányan az egyetemről is jöttek, még az öreg Angus Markham is, akit eddig sohasem láttam dühösnek. Csatlakozott hozzájuk pár hatalomból kiszorult politikus meg hivatásos szórakoztató, akik komolyan úgy gondolják, hogy ki kellene küldenünk a teljes flottát, háborúzzanak az Ashiyyuron. Tegnap olvastam, hogy a „flotta” két torpedórombolóból és egy fregattból áll. Az egyik torpedóromboló nagyjavítás alatt van, és mellesleg mindhárom hajó elavult. Mások is voltak ott, akikről úgy gondolom, hogy tagjai az Államszövetség Barátainak. Felizgatták a csőcseléket, amely erre botokkal támadt néhány emberre, akik nem osztották a tömeg véleményét, és valószínűleg két olyanra is, akik osztották, csak éppen nem mozdultak elég gyorsan. Aztán gyalogosan elindultak a városon át a Tanácsterem elé. Csakhogy Grenville Park messze van a Balister Avenue-tól, úgyhogy útközben járműveket borítottak fel, megtámadták a rendőröket, és betörtek pár kocsmába. Hazafi az, aki kész feláldozni bármit, még mások gyerekeit is, egy igaz ügyért. Amúgy meg a francba, Sim! A háború tovább

folyik, és mindenki tudja, hogy hiábavaló. Elterjedt a híre, hogy az Ashiyyur az Amordát kérte tőlünk. Az ég szerelmére, remélem, van annyi bölcsesség a Tanácsban, hogy teljesíti a kérésüket. Utánanéztem az Amordának. Garancia volt a békére és az autonómiára bárki számára, aki elfogadta az ashiyyuri hűbéruralmat. Meglepő felfedezést jelentett, hogy az Ellenálláshoz csatlakozott valamennyi emberi világ képviseletében csak kettő maradt meg semlegesnek. Páran még támogatást is nyújtottak a betolakodónak. Az Amorda. Egyszerű ajándék: pár köbcenti föld az illető fővárosból, színtiszta ezüst urnában, a hűség jeleként. Továbbgörgettem: mialatt a Tanács ülésezett, ütött a Cragen lévő City órája. Ashiyyur lerombolta a védelmét és a bolygó körüli pályán keringő üzemeit. Az egész Határvidéken a kultúra központjának, hosszú idő óta az irodalom, a demokrácia és a haladás szimbólumának tartott világot félgőzzel elfoglalták. Elképesztően óriási melléfogás, írta Tanner. Az ember szinte kíváncsi lesz, vajon Ashiyyur szándékosan próbálja-e megteremteni Tarien Sim számára a feltételeket, hogy végképp tető alá hozza a velük szemben kötött szövetséget. Mindesetre Khaja Luan kormánya

számára elmúlt a kedvező pillanat, amikor kinyilváníthatta volna semlegességét, ha létezett egyáltalán ez a semlegesség. Be fogunk lépni a háborúba. Már csak az a kérdés, mikor. A támadás senkinek sem jelentett meglepetést. A Cragen lévő City és szövetségeseinek kis csoportja jogilag semleges volt, de senki előtt nem volt titok, hogy önkéntesei aktívan harcoltak a dellacondaiak mellett. Az is köztudott, hogy Sim folyamatosan kapott stratégiai felszereléseket a saját, keringőpályán lévő üzemeitől. Ettől Ashiyyur feljogosítva érezte magát; én azonban azt szeretném, ha némi önuralmat tudnának tanúsítani. Ez elég lehet arra, hogy bevonja a háborúba a Földet vagy Rimwayt. Ha ez bekövetkezik, már csak az Isten tudja, mi lesz a vége. Tanner az első jelentések érkezése idején összehasonlító erkölcstant tanított az egyetemen. A jóról és a szépről értekezni, mialatt Platón és Tulisofala gyermekei egymás torkát vágják el, jegyzi meg szomorúan. A célpontot egy több száz hajóból álló haderő támadta meg, és valósággal elsöpörte a sebtében felépített védelmet. Az összeomlás órákon belül bekövetkezett. Azon az éjszakán, mialatt többségünk figyelmét az előttünk lévő marhasült és bor kötötte le, az átkozott bolondok néhány túsz

agyonlövésével elintézettnek vélték az ügyet. Egy telepatikus faj hogy ismerheti félre ennyire az ellenség természetét? Tanner saját koráról készült képei elviselhetetlenül elevenbe vágóak és megrendítőek: a feldühödött polgárság háborút követel; az egyetem fontoskodó, nagyképű rektora közös imát vezet; az elesett világról jött cserediák a könnyeivel küszködik és saját gyötrő bűntudata amiatt, hogy azok, akik közülünk egy ésszerű, józan út mellett érvelnek, mások szemében természetellenes módon gyávának tűnnek. Újra és újra felteszi a kérdést naplójának és végső soron, gondolom, nekünk: Hogy lehet megmagyarázni azt, hogy egy olyan faj, amely képes magáévá tenni egy Tulisofala eszméit, nagyszerű muzsikát tud szerezni és páratlan szépségű sziklakerteket alkot, ugyanakkor barbárok módjára viselkedik? Választ persze nem ad. A naplójában másutt, hasonló alkalommal (azt hiszem, Randin'hal védelmének összeomlásakor) dühösen hivatkozik a Bogoljubovelvre. Ezt is kikerestem. Andrej Bogoljubov ezer évvel ezelőtt élt Toxiconon. Történész volt, aki

következetesen próbálta a történelmet egzakt tudománnyá változtatni, mintha arra is jellemző volna az egzakt tudományokat fémjelző megjósolhatóság. Természetesen nem sikerült neki. Fő érdeklődési területe az a folyamat volt, amelyben eleinte vonakodó hatalmak konfliktusba keverednek. Tézise úgy szól, hogy potenciális ellenfelek egyfajta diplomáciai harci táncba kezdenek, amelynek megvannak a maga sajátos jellemzői. A harci tánc szakasza megteremti azt a lélektani helyzetet, amely végül, az események lendületétől hajtva, elkerülhetetlenül fegyveres összecsapáshoz vezet. Ez különösen demokráciákra igaz, állítja. A folyamatot, ha egyszer elindult, nem könnyű megszakítani. Az első vér megjelenése után már szinte lehetetlen meghátrálni. Az eredeti törekvések és szándékok elfelejtődnek, mindkét oldal kezdi elhinni a saját propagandaszövegeit, a gazdaságok alárendelődnek az ellenséges környezetnek, és a közös veszély köré minden oldalról politikai karrierek épülnek fel. Ennek következtében a háborút folytató ciklus szorosabbá válik, és addig nem áll le, amíg egyik vagy másik oldal ki nem merül. Ha nem bukkannak fel egyidejűleg mindkét oldalon olyan vezetők, akik felismerik a valódi

helyzetet, akik cselekvőképes személyiségek, és megvan ehhez a belső támogatottságuk is, akkor nincs más megoldás, mint a katonai. Sajnos a politikai rendszereket ritkán tervezik úgy, hogy a csapatok szétválasztásának stratégiáját akár csak felfogni, hát még alkalmazni is képes politikacsinálókat produkáljanak. Annak esélye, hogy két ilyen személyiség lépjen elő egy válságos pillanatban, enyhén szólva is nagyon csekély. Ilyen távolságból nehéz megérteni azt a döbbenetet és kétségbeesést, amely a Cragen lévő City elesését követte, és amely a mi számunkra csupán a letűnt nagyság, egy Atlantisz jelképe. A Határvidék két évszázaddal ezelőtti világainak lakói számára viszont a város eleven erőt jelentett: bizonyos értelemben mindnyájan az ő polgárai voltak. Zenéjét, művészeit, politikai teoretikusait mindenki a magáénak vallotta; és az őt sújtó csapás támadás volt mindannyiuk ellen. Tanner idézi Walford Candlest, aki azt mondta: mindannyian ültünk széles körútjain, napfényben fürdő asztalai mellett, drága borokat kortyolgatva. Fájdalmas lehetett arra gondolni, hogy e nagyszerű helynek egy hódító ostorcsapásait kell elszenvednie. Tanner diákjai közül többen bejelentették azt a szándékukat, hogy otthagyják az iskolát, és

elmennek a háborúba. Barátai között mély megosztottság támadt. Tegnap délután kisétált a teremből, írta Matt Olanderről, egy középkorú fizikatanárról, akinek a felesége és a lánya két nappal azelőtt halt meg a Cormoralon. Órákig nem tudtuk, hol van. A biztonságiak valamivel éjfél előtt találtak rá Southpoolban, egy padon rostokolva. Ma reggel azt mondta nekem, hogy fel fogja ajánlani a szolgálatait a dellacondaiaknak. Azt hiszem, rendbe fog jönni, csak legyen lehetősége megnyugodni. Tegnap este a nálunk mostanában elszaporodó háborús bizottságok egyikének gyűlésén Bannister megpróbálta felhívni a figyelmet egy intervenció veszélyeire. Vigyázzatok, mondta, ha engedtek a csőcselék hangulatának, nem adok két hetet Khaja Luannak. Megkövezték. Olander nem nyugodott meg. Benyújtotta lemondását, pár nappal később elvitte Tannert vacsorázni és elbúcsúzott tőle. Több részletet nem közöl Tanner az indulásról. Khaja Luan azonban mindennek ellenére ragaszkodott a semlegességéhez. Továbbra is feszültség uralkodott, amit a háborús hírek és a dellacondaiak oldalán harcoló önkéntesek haláláról

szóló jelentések rendszerint még fokoztak is. Idegtépő idők voltak, és Tanner haragja nőttön-nőtt mindkét oldallal szemben, amelyek hajthatatlansága annyi embert öl meg és mindannyiunkat fenyeget. A tanszéki barátok kis köre szétforgácsolódott az elkeseredettségben és az állandó veszekedésekben. A nyomasztó éjszakákat Walford Candles ismerős, hideg szelleme járta be. A többiek a háború és egymás mellett vagy ellen beszéltek és írtak. Nagy ritkán hírt kaptak Olandertől. Ül egy korlát tetején, valami stégen, mögötte vitorlák és halászhálók. Vagy áll valami zöld növény, talán fa, talán más előtt. Mindig egy üveget tart a kezében, és egy nő áll mellette. Sohasem ugyanaz a nő, állapítja meg Tanner enyhe sajnálkozással. (Az Olandertől jövő üzenetek természetesen még nem a korszerű interaktív sponderek. Ő egyszerűen csak beszélt, a többiek meg hallgatták.) Sajnáltam, hogy Tanner nem őrzött meg valamennyit Olander holóiból. Azóta megtudtam, hogy Walford Candlest (aki húsz évvel korábban harcolt Toxicon ellen, és így első kézből ismerte a háborús viszonyokat) igencsak megdöbbentették ezek a felvételek, mert Olander kellemesnek

mondható körülményei éles ellentétben álltak a háború kegyetlen valóságával. E megdöbbenés hatására születtek meg középső korszakának nagy költeményei. Az első kötet címe Olander leveleire utal: Tudósítás a frontról. A hosszú harcra mindig csak homályosan hivatkozott (számol be Tanner). „Ne aggódjatok miattam, mondogatta. Jól bírjuk.” Vagy: „A minap elvesztettünk néhány embert” Nagy ritkán említi a hajókat: a Straczynskit és a Morimart és a Povist meg a többit: csillogók, veszedelmesek, könyörtelenek, meséli, és a hangjából, a tekintetéből sugárzó szeretet láttán megfagy a vér az ereinkben. Néha arra gondolok, egyikőnk számára sincs remény. Ahogy az idő lassú múlásával a háború is tovább folyt, és elhalványultak a kezdeti remények, hogy Ashiyyur majd meghátrál az első komoly ellenállás láttán, a valóság is átszivárgott a harcossá vedlett Olander által emelt kemény téglafalon: megjelentek a vele harcoló férfiak és nők barátságtalan, zord arcképei. „Ha mi elmegyünk – idézi Tanner a szavait –, ki áll majd a helyünkre?” A kérdés hallatán valósággal kirobban a düh és a fájdalom Tannerből: Senki! Senki, mert ezt az átkozott, ostoba háborút senki sem akarja, és

Ashiyyur is csak azért folytatja, mert mi rákényszerítjük őket! – Lehet, hogy igaza volt – jegyezte meg Jacob. – Először is az ő engedelmükkel voltunk Imarioson; a lázadás pedig az ottani kolónia szerint nem volt jogos. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, vajon hogyan alakult volna a történelem, ha Cormoral nem avatkozik be. Egyetlen Khaja Luan-i tanú Matt Olandernek küldött válaszáról sem maradt fenn felvétel. Feltételezhetően válaszoltak neki, de közvetlen bizonyíték nincs rá. Csak magamban töprenghetek, vajon Leisha Tanner a tudomására hozta-e dühös érzéseit… Candles, akinek ebben az időben született mesterművei ott sorakoznak előtte, mostantól gyakran visszahúzódik a Belső Szobába. Tannert az intervenció hívei rá akarják szorítani, hogy szervezze át ashiyyuri filozófia- és irodalomkurzusait. Diákok és a tantestület tagjai az előadóterme elé rendezett néma felvonulásokkal tiltakoznak tanterve ellen. Halálos fenyegetéseket kap. Időközben az Igazgatóság, melynek bevételei egy mind kétségbeesettebb kormánytól függenek, a semlegesség hivatalos politikájának támogatásával

akarja kimutatni hűségét. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ragaszkodnak az ashiyyuri tanulmányi program megtartásán túl annak kibővítéséhez is. A feszültség nő: Randin'halt elfoglalják, miután négy dellacondai fregattal megerősített védői rövid, kétségbeesett harc után vereséget szenvednek. A kormány intézkedik, hogy magánszemélyeknek tiltsák meg az idegen háborúkban való részvételt; és a beavatkozás egyik prominens hívét meggyilkolják, miközben beszédet mond a Tanács üléstermében. Három nappal azután, hogy hírét veszik Randin'hal elestének, egy nem engedélyezett nyilvános rádiófelvétel terjed az őt legyőző hajókon. Szívfacsaró, mondja róla Tanner. A beavatkozás követelése céljából összehívott gyűlés lázadássá fajul, és egyetlen szavazat miatt meghiúsul egy zsinati bizalmatlansági szavazás! Ezek után Sim és maroknyi dellacondai Eschaletnél rajtaüt és megfutamít egy nagyobb ellenséges flottát! Míg mindez zajlik, híre jön, hogy Matt Olander meghalt. Nincsenek szavak, írja Tanner. ,A Randin'halnál végrehajtott hadműveletben, az Államszövetség fregattja, a Straczynski fedélzetén végzett szolgálata közben

ölték meg” – így szól a hivatalos jelentés. Candles nem valami jól működő vetítőjén néztük a beszámolót. A szóvivő zöld volt, mint az epe. „Hősies küzdelemben védelmezte azokat az embereket, akiket nem is ismert, magáévá téve a Szolgálat legnemesebb hagyományait. Biztosak lehetnek abban, hogy nincsenek egyedül az elvesztése miatt érzett gyászukban. Áldozata nem fog feledésbe merülni.” Szavait az egyetem fizika tanszékének címezte. Matt tehát nem jön többé haza hozzánk. Emlékszem az utolsó beszélgetéseinkre, amikor csak a fejét rázta, mialatt én az egész ügy értelmetlenségéről próbáltam meggyőzni. Tévedsz, Leisha, mondta. Ez nem a mindennapos emberi fogalmaink szerinti közönséges háború. Ez vízválasztó. Evolúciós válaszút. Két technológiai kultúra a Karban, de lehet, hogy az egész Tejúton. Ha vallásos beállítottságú lennék, azt mondanám, természettől fogva kifejezetten fel voltunk készülve… blablabla. A francba. Jóformán egész álló nap esik. Az átázott campus nyomasztó hellyé vált: fáira, obeliszkjeire, hatalmas afoliabokraira rávetül egy másik világ árnya. Itt nincs többé Matt, és nincs többé rend. Az

a pár ember, akit látok, vastag dzsekibe bújva siet valahová. Távoli halál. Pár nappal később a dellacondaiak lesből rajtaütnek és szétszórnak egy ashiyyuri harci flottát a Kürtőben. Egy héten belül ez a második nagy győzelmük, és a mindenkori legnagyobb veszteséget ekkor okozzák az ellenségnek: két csatahajó, fél tucat kísérő hajó vész oda, míg Sim csekély hadereje csak egy fregattot veszít el. Ekkor következett be a rejtély. Ártatlanul kezdődött. És fájdalmasan. A hadiövezetekből beérkező magántermészetű holók viszonylag csekély elsőbbséget élveznek a kommunikációs rendszerekben, így senkit sem lepett meg, amikor újabb adás érkezett Olandertől. A Belső Szobában gyűltek össze: Leisha, Candles és a többiek, akik közül sokan már nem voltak beszélő viszonyban, de a közös gyász összehozta őket. Egy tisztekből álló társaság, mindkét nembeli fiatalok (az egy Mattet kivéve), a dellacondaiak világos- és sötétkék egyenruhájában buliztak éppen. Törékeny testű, légies táncosok forogtak-keringtek a háttérben, mindenki nagyon jól érezte magát. Matt

egyfolytában beszélni próbált hozzánk, s a zajt és nevetést túlkiabálva elmondta, hogy hamarosan mindnyájan hazajönnek. Azután jött az a mondat, amit először senki sem fogott fel, de ami azóta sem hagy aludni éjszakánként: „Azóta már biztosan tudtok Eschaletről és a Kürtőről – mondta egy pohár habzóbor felett. – Végre-valahára megfordítottuk ezt az átkozott helyzetet. Mondjátok meg Leishának, hogy megfutamítottuk a csibészeket!” Pár perccel később, amikor a holónak már vége volt, Candles felmordult, és őszinte, becsületes arcán végtelenül zavart kifejezéssel rám nézett. „A Kürtő – mondta. – Matt meghalt Randin'hal védelménél. Még nem vívták meg a csatát a Kürtőben!” A könyv valójában itt véget is ér. A Jegyzetfüzetek a továbbiakban a többé-kevésbé evilági történésekre szorítkozik: az egyetem alkalmazásában álló egyik kertész idegösszeomlása, egy irodalomtörténeti érdeklődésre számot tartó interjú Candlesszel, kis önbizalomhiány attól, hogy elvesztette a türelmét egy nehéz természetű diákjával szemben. Istenem, panaszolja, a világ

szétesőben van, és ez a lány attól van kiborulva, hogy meg kell próbálnia megérteni, hogyan jelenik meg élet és halál egy telepata számára. De másképpen hogyan is foghatná fel az ashiyyuri irodalmat? Pár héttel később beadja a lemondását, és megírja utolsó bejegyzését, ami egyetlen szóból áll: Millennium! Millennium: Sim első szövetségese. A világ, amely elküldte hajóit Chippewára és Grand Salinasra és Rigelre. Az Államszövetség arzenálja a dellacondaiak hőskorában. Sim a Millenniumra vitte a menekülteket ama híres eset után, amikor kiürítette Ilyandát. Olyan szeretet övezi Christopher Simet azon a világon, hogy a Corsariust továbbra is aktív csatahajóként tartják számon. A flotta minden kommunikációs csatornáján szerepel a hívójele. *** A könyvtári adatforrástól kértem egy listát azokról, akik szintén hozzájutottak a Jegyzetfüzetekhez. Mielőtt aznap estére visszavonultam volna, az információ megjelent Jacob kijelzőjén. Hatan voltak az elmúlt öt évben. Reméltem, hogy megtalálom köztük Hugh Scott

nevét. Nem találtam meg. Megleltem viszont Gabe-ét. VII.

Bizonyos értelemben [Hrinwhar] lerohanása a közvetlen katonai értékét messze meghaladó arányú győzelmet jelentett. Az ellenség legyőzhetetlenségének mítosza örökre szertefoszlott, és Ashiyyur megtanulta, hogy nem folytathatja könyörtelen előrenyomulását anélkül, hogy időnként egy pillantást ne vetne hátra a válla fölött. Machesney Review, LXIV. évf. 7. sz. A Nép Háza az emberi kormány központja. Itt gyűlésezik a Tanács; a közigazgatási hivatalok szimbolikus módon az alsó szinteken találhatók, a Bíróság pedig a nyugati szárnyban ül össze. Az épület kimagaslik a környező házak közül, beleértve az Államszövetség Ezüst Tornyát, amely a Fehértó túlsó végében emelkedik az ég felé.

A Bíróság tőszomszédságában lévő, gyakorlatilag csak gyalog megközelíthető Szövetségi Levéltár csaknem egy négyzetkilométert foglal el egy ősparkból. Román stílusú épületét Sharpley Tarien Simet ábrázoló híres bronzszobra őrzi, kinyújtott kezében az Alkotmány papírtekercsével (amelyet ő maga sohasem láthatott befejezett állapotában). A hó eltűnt, az idő az évszakhoz képest meleg volt, és a világok különböző zászlói, amelyek közül kitűnt az Ember zöld-fehér lobogója, csattogtak az élénk szélben. Túlságosan szép nap volt ahhoz, hogy megmaradjak a négy fal között, leraktam hát a fejpántot, és csatlakoztam a napsütést élvező sokasághoz. Turisták töltötték meg a sétányokat és csoportosultak az emlékművek körül. Egy idegenvezető a Levéltárról mesélt, amely a Szenvedések Korának végén épült, s így Andiquar legrégibb kormányzati épülete volt. Többször is felújították, legutóbb négy évvel ezelőtt, 1410 nyarán. Az antikváriusok kincsesbányája volt: eldugott, sötét zugaiban mindig lehetett értékes, rég elveszett dokumentumokat találni. Bent a nagy galéria viszonylag üres volt. Iskolásgyerekek kis csoportja és a tanáruk állta

körbe a márvány és üveg tárlót, amelyben az Államszövetség Alkotmányát és néhány, vele összefüggő dokumentumot állították ki. A csoportból páran áhítattal bámultak fel a Szándéknyilatkozatra, melyben a Rimway és a Föld együttesen kinyilvánítják, hogy csatlakoznak az Ashiyyur elleni háborúhoz. Elhaladtam a Déli Boltozathoz állított egyenruhás rendtag mellett, és lementem a könyvtárba. Itt az Ellenállás fő eseményeinek szimulációit lehetett megtalálni. A Pörgettyűk. Vendicari. Fekete Adrian. Grand Salinas. A Kürtő. Rigel. Tippimaru. Végül Triflis, ahol az emberi faj először egyesült. Nevek, melyeknek kétszáz év elteltével is varázserejük volt. Ők adták a legenda anyagát. Ötöt tudtam kivenni: Eschatont, Sanusart, a Kürtőt, Rigelt és a Pörgettyűket. Természetesen az utóbbi az a klasszikus rajtaütés, amely egyesek szerint megfordította a háború menetét. Hazafelé menet, miközben ráérősen sodródtunk a főváros felett, azon tűnődtem, vajon milyen lehetett egy szervezett csetepaté közepette élni. Ma is volt feszültség, olykor lövöldöztek is, de az egész mára már a távoli múltba vesző üggyé vált. Nehéz volt elképzelni olyan életet, amely létezni

tudott az intézményesített, mindennapos mészárlásban. Megdöbbentett, hogy az utolsó, kizárólag emberek között történt összeütközés az Ellenállás tetőfokán következett be. Miközben döntő csaták egész sorát vívták a Kürtőben, a Toxicon, amelynek hatalmas flottájára Simnek rettenetesen nagy szüksége volt, és szerette volna megszerezni, arra használta fel a kínálkozó alkalmat, hogy megtámadja Dellaconda szövetségesét, Murit. Később Sim ezt fogja a háború legsötétebb órájának nevezni. Ma, talán a történelemben először, nincs olyan ember, aki személyes tapasztalatból tudná, milyen az, amikor a testvére ellen harcol. Ez az örömteli tény Tarien és Christopher Sim valódi öröksége. Jóllehet akkor senki sem ismerte fel, Muri megtámadása lehetett a legjobb dolog, ami történt, mert annyira felháborította Toxicon közvéleményét, hogy egy év sem telt el, a világ autokrata kormánya megbukott. Az intervenció hívei, akik élvezték a lakosság és a katonák által megszerzett hatalom közötti ritka szövetség támogatását, véget vetettek a csatarendbe állított áldozataik elleni támadásnak és késlekedés nélkül bejelentették, hogy támogatni fogják a dellacondaiakat. Tragikus módon Toxicon

harsány hadüzenete után pár órával híre jött, hogy Christopher Sim elesett a Rigelnél. Egy könnyű vacsorára hazamentem, és a szokottnál kicsit több bort ittam. Jacob csendben volt. Odakint szeles hidegre fordult az idő. Viharos szél rázta a fákat, és nekiment a háznak. Szobáról szobára járva lapozgattam Gabe könyveit, elsősorban régi történelmi és régészeti szövegeket, beszámolókat ásatásokról, amelyeket azon a huszonöt-harminc világon folytattak, ahol elég régen hoztak létre telepeket ahhoz, hogy romba dőlt ősi kultúráikat belepje a föld. Volt néhány életrajz, pár kézikönyv bolygótudományokról, mitológiai szemelvények, és egy-két általános tematikájú kompendium. Gabe soha nem mutatott különösebb érdeklődést az irodalom iránt csak úgy, az irodalom kedvéért. Homéroszt akkor olvasta, mielőtt Hissarlikra mentünk, Kachimondát Battle Key előtt és így tovább. Következésképpen, amikor a ház egy távoli zugában rátaláltam Walford Candles további köteteire, lehoztam és feltornyoztam őket a Levéltárból hazahozott anyag, valamint a Földi mendemondák című kötet mellett, amire Gabe

hálószobájában bukkantam rá, aztán mindezzel felvonultam az emeleti dolgozószobába. Akkoriban nem nagyon voltam tisztában Candles irodalmi hírnevével. De gyorsan tanultam. Leginkább a törékenység és a múlékonyság foglalkoztatta: a túl gyorsan elmúló szenvedélyek, a háború traumájában túl könnyen elvesztegetett fiatalság. Az ő szemében azok a legszerencsésebbek, akik hősi halált halnak egy elvért. Mi, többiek, arra kényszerülünk, hogy túléljük a barátainkat, hogy végignézzük a szerelem kihűlését, és eleven testünkben érezzük a tél hosszú uralmát. Lehangoló estének indult, de valahogy jó volt lapozgatni a könyveket. Végül kikerestem, és újra elolvastam a Leishát.

Eltévedt pilóta Rója magányos körét, Fürkészi az éjszakát, A csillagkereket. Hányódik ős tengereken, Jelet hagy a teljes éven, Abroncsán kilencet, Kerékagyán kettőt,

Így vándorol. Nem ismer kikötőt, Sem pihenőt, sem engem.

Rigelről egyetlen dolog jutott az eszembe: Sim halála. De mit jelentett a többi? A jegyzetek azt sugallták, hogy a költő befejezettnek tartotta a művet, és semmi sem mutatott arra, hogy a szerkesztők bármit is érthetetlennek találtak volna benne. Természetesen az ember el van készülve rá, hogy a nagy versek töprengésre késztetik. A sorozat első kötetének, a Sötét csillagoknak a bevezetője azt írja, hogy Walford Candles a klasszikus irodalom professzora volt, sohasem házasodott meg, és a saját korában nem ismerték el. Kortársai csekély tehetségűnek tartották. Mi egészen másképp látjuk. Művében mindenütt azoknak az áldozatoknak az ereje fénylik, amelyeket a Christopher Sim oldalán harcoló férfiaknak és nőknek kellett meghozniuk. A Sötét Csillagok, a Tudósítás a frontról és az A falakon verseinek többsége arra enged következtetni, hogy Khaja

Luanon, a Belső Szobában íródott, miközben Candles az elkerülhetetlenül bekövetkezőről szóló híreket várta a régi barátokról, akik elmentek, hogy segítsenek a dellacondaiaknak. Ő maga állította, hogy felajánlotta a szolgálatait, de elutasították. Nem volt megfelelő képzettsége. Harc helyett mindössze az a szerep jutott neki, hogy

Álljon és számolja azok nevét, Akiknek pora körüllengi Chippewa szürke világait És Cormoralét.

Candles egy sötét sarokból figyel, mialatt fiatal önkéntesek búcsúbulit tartanak. Valaki félszemmel a középkorú költőre pillant, bólint, mire Candles néma tisztelgésként meghajtja a fejét. Azon az estén, amikor Chippewának híre jött, belép egy jómódú orvos, akit addig még sohasem láttak a Belső Szobában, és mindenkinek fizet egy italt. Candles megtudja, hogy a lánya odaveszett az egyik fregatton.

Negyedik kötetének címadó versében, a Földi mendemondákban leírja, milyen hatást váltottak ki azok a hírek, hogy a szülőbolygó beavatkozásra készül. Ki mer ezek után távol maradni? – kérdezi. A dolog mégsem következik be, és Chippewa ellenére, száz kis győzelem ellenére a viharvert hadat könyörtelenül meghátrálásra kényszerítik, vissza a Rigelig, a végső és végzetes csapdáig. A versek mellett szerepel a megírásuk dátuma is, és úgy tűnik, körülbelül Sim halálának időpontjától számítva majdnem egy évig Candles nem ír semmit. Azután következik a rettenetes vádirat a Föld, a Rimway és a többiek ellen, amiért oly sokáig késlekedtek:

Gyermekeink is dacolnak majd néma dühükkel S nem védi meg őket a Harcos Katona, Ő már a csillagok mögött jár A messzi Belmincouron.

– A katalógusokban nem szerepel olyan, hogy ’Belmincour’ – mondta Jacob. – Nyilván valami irodalmi utalás, olyasmit jelenthet, hogy „lelkesítő háború”, vagy „a szív szépséges helye”. Nehéz bizonyosat állítani: az emberi nyelvek nem valami pontosak. Egyetértettem. – Különböző világok városai és a Föld egyik nagyvárosa viseli ezt a nevet – folytatta Jacob. – De nem valószínű, hogy a költő ezek közül utalna valamelyikre. – Akkor mire? – Erről sok vita folyt. Az adott szövegkörnyezetben mintha egyfajta panteonra utalna. Armand Halley, a kiváló Candles-kutató szerint egy szebb múltra történő klasszikus utalás: az a világ, ahol Sim – saját szavaival – élni szeretett volna. – Furcsa, hogy olyan hely nevét, illetve olyan szót használ, amit senki sem ért. – A költők mindig ezt csinálják, Alex. Felszabadítják vele az olvasó képzeletét. – Biztosan – mordultam fel. Keleten már pirkadt az ég alja. Kimerült voltam, de valahányszor becsuktam a szemem, kérdések kezdtek gyötörni.

Olander nevére mintha emlékeztem volna, de nem tudtam, hol hallottam róla (ha egyáltalán). Újra meg újra ugyanaz a talány: mit láthatott Hugh Scott és a Tenandrome fedélzetén utazók? Szórakozottan fogdostam végig a Zsinati Könyvtárból kihozott kristályokat, s végül kiválasztottam egyet, és behelyeztem Jacob leolvasójába. – A Pörgettyűk, uram? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Scott állítólag Hrinwharra ment. Lássuk, milyennek látta Sim. – Nagyon késő van, Alex. – Tudom. Kérlek, futtasd le a szimulációt. – Ha ragaszkodsz hozzá. Ha mégis ki akarsz szállni belőle, természetesen csak le kell venned a fejpántot. Betelepedtem a párnázott karosszékbe, a kisasztal szerelvényfiókjából kivettem az irányítócsomagot, és benyomtam a jackdugót Jacobba. – A programhoz tartozik egy monitor – mondta. – Akarod, hogy részt vegyek? – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. – A helyére húztam, és bekapcsoltam a fejpántot. – Indítok – mondta Jacob. Egy whiskyízű, vontatott női hang a nevemet

kérdezte. – Alex – válaszoltam. Csukd be a szemed, Alex. Ha majd újra kinyitod, a Pauline Stein fedélzetén találod magad. Kérsz részletes hadijelentést eddig az időpontig bezárólag? – Köszönöm, nem. E hadművelet közben a Stein úgy fog működni, mint egy parancsnoki és irányító hajó. A földi támadásban szeretnél részt venni, vagy inkább a parancsnoki hajón maradnál? – A parancsnoki hajón – válaszoltam. Alex, már a Stein parancsnoki hídján vagy. Ezt a programot úgy tervezték meg, hogy nyugodtan nézhesd a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján rekonstruált csata lefolyását. Vagy ajánlhatunk más lehetőségeket is, ha neked úgy jobban megfelel. Átveheted valamelyik fregatt parancsnokságát, vagy akár magadra vállalhatod a flotta főparancsnokának felelősségét is, s vele együtt az általános hadműveleti irányítást, amivel valószínűleg változásokat idézel elő a történelemben. Melyiket választod? – A megfigyelő szerepét – feleltem. Kitűnő választás, mondta a női hang. Egyedül voltam egy elülső lövegfedélzet

alatt, több csata kijelzőjével. Egy rejtett hangszóróból recsegő hangok hallatszottak. A híd kinyílt alattam, és időnként mozgást láttam. Egy középső ülésen ősz szakállú, tagbaszakadt férfi ült. Elfordította az arcát, de az egyenruháján arany csillogását láttam. Testtartása és hangja parancsnokra vallott. A levegőt fojtott, érzelemmentes hangok beszélgetése töltötte be. Forgószéken ültem egy műanyag buborékban. Sötét, alaktalan táj vonult el alattunk, körülöttünk, komor fényét rávetette a fel-fellobbanó elektromosság. Nem volt égbolt, nem voltak csillagok, sem állandó világosság. Félelmetes hely volt, a hajóbelső, a hangok, a konzolok, az üléspárnák szilárd biztonsága örömmel töltött el. A Masipol nevű szuper gázóriás felső légrétegeiben vagyunk, tájékoztatott a Monitor. Ez a Windyne hatodik bolygója. Az úti cél a Masipol tizenegyedik holdja, a Hrinwhar, amely egy csaknem háromnegyed millió kilométeres hatósugarú pályán kering. Jóllehet az Ashiyyur nem tart támadástól, jelentős haditengerészeti egységek mozognak a térségben. Olykor, mintha rés nyílt volna a vastag felhőkben, ezüst és zöld fényszalagokat pillantottam meg, széles fényívet, amelyről úgy tűnt, együtt halad

velünk. Aztán elenyészett, és a nyomában látható rövid fényizzást teljes homály követte. A bolygó gyűrűi, magyarázta a Monitor. Röppályára álltunk. Rövidesen teljes mértékben láthatóvá kell válniuk. Igen: percekkel ezután árnyak ugrottak elő a szürreális felhőjátékból. Ék alakú puha sugárzás és keményen csillogó fénysávok tucatjai jelentek meg. Mintha az észak-európai folklórból ismert szivárvány-híd emelkedett volna ki a ködből, hogy a látóhatárral egyesülve túlragyogja a csillagmezőket. Széles, ibolyaszínű pillérrel alátámasztott bíborvörös, sárga és zöld pallók. Kék és ezüst, egymás köré csavarodó szalagok, azt az illúziót keltve, mintha szilárd anyagból volnának. Az északi és déli széleken néhány elszórt csillagot, és a vakító ragyogásban éppen csak kivehetően két összezsugorodott napot lehetett csupán látni. A Coreopholi és a Windyne, mondta a Monitor. Közös nevükön a Pörgettyűk, mivel mindkettőnek rendkívül nagy a forgási sebessége. Egyébként a galaktika felől nézve a Kar szélén vagyunk. Sim itt hatolt be legmélyebben az ashiyyuri űrbe. Christopher Sim haderejét hat fregatt alkotja. Van viszont egy problémája: hajói az elmúlt

nyolc órában léptek ki a hipertérből, és lemerültek az Armstrong-egységek. Keveset tudunk a dellacondai hajtómű-rendszerekről, de legjobb esetben is csaknem egy teljes nap kell ahhoz, hogy ismét használhatók legyenek. Márpedig neki nincs ideje várakozni. Egy csatarend bontakozott ki a központi kijelzőmön: az idegeneknek egy nehézcirkálója, két, de lehet, hogy három könnyű cirkálója, hét torpedórombolója és tizenhárom-tizenhat fregattja volt. Ráadásul ott voltak még a flottakísérő hajók is. A nehézcirkálóról tudni lehetett, hogy bent állt az egyik orbitális dokkban, ahonnan nem tudott kárt okozni. Tudtam, hogy a Pörgettyűknél győztünk, méghozzá a nagyon kis esély ellenében. Ám ez a már megszerzett elektronikus tudás volt: most viszont itt ültem, és figyeltem az ellenséges tűzerő összetételét, amely bizonyára teljesen elvette a dellacondaiak bátorságát. – Miről szól ez? Mit próbált Sim elérni? Ez a rendszer különböző okokból felkeltette az érdeklődését. Jelentős ellenséges támaszpontnak ad otthont, amely logisztikai, koordinációs, kommunikációs, adatgyűjtés és hosszú távú stratégiai tervezés központjaként szolgál.

Felkészületlennek tartják egy támadás kivédésére, mind a harcoktól való távolsága, mind az ashiyyuriak lélektana miatt. Ezen a ponton a háború még korai szakaszában van, és az ellenség még nem szokott hozzá az emberek módszereihez. Az idegenek hagyományosan egyfajta szertartásos, rituális alapon háborúztak egymással. A szembenálló felek jó előre közlik szándékaikat, majd a csatatér két átellenes oldalán felsorakozva köszöntik egymást, és a megbeszélt időben összecsapnak. Sim természetesen az embereknél bevett, klasszikus stílusban harcol – vagyis nem lehet megbízni benne. Lesből támadja meg a magányos hadihajókat, lecsap az ellátóhelyekre, figyelmeztetés nélkül ront rá az ellenségre, és ami talán a legvérlázítóbb, nem hajlandó szabályos csatát vívni. Ashiyyur szemében egy erkölcstelen figura. Számítani lehet rá, hogy mindenki a tűzerőt képviselő oldalával fog felsorakozni. A támaszpontot egy kráter közepén építették ki, ahol nehéz észrevenni. A hely voltaképpen egy tekintélyes méretű földalatti város. Jelenlegi népessége nyolcezres nagyságrendre tehető. Sim arra számít, hogy egy ide irányított váratlan támadás felettébb kívánatos hosszú távú következményekkel járna: reményei szerint itt

hozzájuthatna az ellenséges hadihajókra, taktikai lehetőségekre, hadműveleti tervekre vonatkozó részletes információkhoz. Továbbá bízik abban, hogy tönkre tudja tenni az ellenség utánpótlását, esetleg a kommunikációs és rejtjelező rendszereit is veszélyeztetheti, sőt akár foglyul ejthet pár magasrangú tisztet is. Odakint, a békésen izzó gyűrűk háttere előtt beúsztak a képbe Sim szürke farkasai. Hosszú, kúp alakban elkeskenyedő testük igazán szép volt. (Mit is mondott róluk Leisha Tanner? Amikor megállapította, hogyan reagál ő maga e harci eszközökre, nem látott reményt arra, hogy bárki is életben maradhat közülünk.) Tucatnyi állomásról sugárnyalábok és részecskekilövő fegyverek ostromolták őket. Minden hajó orrára szétterjesztett szárnyú, keskenyre húzott szemű, kimeresztett karmú fekete boszorkányt festettek. A legtávolabbi hajón az ábra egy ezüst holdsarló belsejében volt látható: láttára akaratlanul is erőt vett rajtam a büszkeség. A Corsarius volt, Sim hajója, amely ma ott látható a Nép Házában, Marcross csodálatos olajfestményén. (Ugyanennek a képnek a másolata egyébként Hugh Scott egyik falát díszíti.) A művész nem tudta teljes méltóságában ábrázolni, és nem hiszem, hogy ez bárkinek is

sikerülne. Csodálatos hajó volt: kékben és ezüstben játszó lövedék, karcsú testén tüskékként sorakoztak a fürtökbe rendezett fegyver- és kommunikációs tárak. Parabolikus orrát egy pillanatra napfény ragyogta be. Úgy nézett ki, mint ami szinte bármire képes. Két másik fregattot is láthatsz, mondta a Monitor. A Straczynskit és a Rappaportot. A Straczynski már besöpört egy halom elismerést, de mostantól számítva négy nap múlva, Randin'hal védelme közben teljes legénységével együtt el fogják pusztítani. A Rappaport lesz az egyetlen ismert dellacondai hajó, amelyik túléli a háborút. Jelenleg a Dellacondán lévő Hrinwhar Hajózási Múzeum büszkesége. A székemhez szegezve elbűvölten néztem az erőt sugárzó kecses hajókat. Ahogy a két nap hideg fénye beragyogta őket, ezüst testük félelmetesen csillogott. A Corsarius parancsnoki hídjáról sárga fény ömlött ki az űrbe: még az odabent mozgó alakokat is ki tudtam venni. A kábeleken át érkező hangok is érezhetően megteltek feszültséggel. Figyeltem, ahogy a Straczynski fokozatosan kiemelkedik a kötelékből. Pár percnyi lebegés után láthatóan hátrahúzódott, majd motorjai feldübörögtek, és a hajó elvált a többitől.

Megy, hogy elfoglaljon egy kommunikációs reléállomást, közölte a Monitor. Mindjárt követi a Rappaport. – Monitor – szólítottam meg –, úgy látszik, mindössze négy hajónk van. Hol a másik kettő? És hol van az ellenség védelme? Két fregatt visszalépett a lineáris űrbe, hogy egy másik irányból közelíthessék meg a helyet. Egyiküket, a Korbalt úgy alakították át, hogy kitörölje a Corsarius elektronikus „ujjlenyomatát”. Hrinwhar védői egy emberként akarták megtámadni a betolakodókat. – Mindannyian? Néhány egység maradt. De a könnyűcirkálók mind elmentek! Megpróbáltam felidézni a Hrinwhar elleni rajtaütés részleteit, és megdöbbentett, milyen keveset tudok azon kívül, hogy ez volt az első alkalom, amikor a szövetségesek magukhoz ragadták a kezdeményezést. A Korbal és a másik hajó máris rövid tűzharcba keveredett egy másik fregattal. Az ellenséges hírszerzés elemzői ebből tévesen következtettek a támadó kilétére: azt hitték, Sim az. Ráadásul az eltérítő haderőt követő ashiyyuri hajók egy rendellenességet fedeztek fel a Corsariusnak vélt

hajó hajtóműrendszerében. Azt hitték, hogy Sim hajójával valami baj van. Úgy vélték, a nagy ellenfél tehetetlenné vált. A hajó fedélzeti telefonvonalán folyó beszélgetés töredékeiből követni tudtam az akciót: – Tovább üldözik a Korbalt a Windyne felé. A Korbal a napfényre érve meg fog állni, hogy megakadályozza a vizuális észlelést. – A Straczynski jelentése szerint Alpha megsemmisült. Az Alpha a kijelződön látható egyik kommunikációs reléállomás, mondta a Monitor. Sim abban bízik, hogy el tud vágni minden érintkezést a bázis és védői között. – Nem túl éles eszűek – jegyeztem meg. – Az ashiyyuriak. Nincsenek hozzászokva az ilyen háborúzáshoz. Ez az egyik oka, hogy lenéznek bennünket. Nem számolnak azzal, hogy egy ellenfél erkölcstelen is lehet. Véleményük szerint Símnek minden csalafintaság nélkül ki kellene lépnie a színre, és úgy kellene harcolnia, ahogy egy férfihoz illik. – Nem értik, mi az a háború – morogtam. Egy új, érezhetően parancsoláshoz szokott hang szólalt meg:

– Kapcsolj támadás módra. Készülj fel Windsong kilövésére. Azt szokták válaszolni, hogy a fegyveres harc kegyetlensége megkövetel egyfajta erkölcsi érzéket. Aki csal, amikor életről és halálról van szó, barbárnak tekintendő. – Itt a Corsarius: a radar cirkálót jelez a térségben. Két – nem, inkább három – fregatt kíséri. A cirkáló Y kategóriás, geoszinkronikus röppályán halad a támaszpont felett. A fregattok közül kettő látszik reagálni a Straczynskire. – Rappaport közelít Betához. – Tűz a Windsongra. A gyorsulás szelíden visszanyomott az ülésbe. A felhőháttér meredek fallá változott. A Corsarius fölemelkedett, és a gyűrűk felé egy ívet húzva máris az égen mozgó fényháromszöggé zsugorodott. – Itt a Rappaport. Beta halott. Összeköttetés vége. – Most a látóhatár íve fölött vagyunk, az ellenség figyelőberendezéseinek látóterén belül. Feltételezzük, hogy a Corsariust és a Steint észrevették. – Egy fregatt az elhárítási vektoron. A cirkáló még nem reagált.

Célzott információ áramlott át a képernyőkön: az újonnan érkező fregattról készült vázlatrajzok jelentek meg, sorra, egyik a másik után. Hallottam, ahogy a hajó hosszában csukódnak a zsilipkapuk. Alattam minden tevékenység megszűnni látszott. Felnyúltam, és egy kapcsolással több hideg levegőt engedtem be a pilótafülkébe. – Cirkáló indul. – Corsarius majd elintézi. Stein kapja a fregattot. Sim hajóján kihunytak a fények. Továbbmentünk: az ellenséges hajó képe a rövid hatótávolságú teleszkópokon a csillagok között felénk suhanó fekete gömbként jelent meg. Fehér fény lobbant a felszínén. Ugyanebben a pillanatban éles hajtűkanyart vettünk balra. Be voltam szíjazva, de így is megpördültem az ülésben, hogy még az állam is belereccsent. El is hánytam magam még abban a pillanatban, s csak meg kellett volna érintenem a fejpántomat, hogy megnyugodjam, de nem mertem elengedni a hevedert, amíg újra egyenesbe nem állunk. – NDL, tűz – hallottam a fedélzeti hangszóróból. Hirtelen remegés futott át a hajó rekeszfalain, és egy villám lövellt ki a közeledő

gömb felé. – Nyomvonalon. – Egy másik is közeledik. – Egy lendülettel az ellenkező irányba lódulva lebuktunk. A gyomrom felliftezett, és már arra gondoltam, befejezem. Hirtelen a Hrinwhar holdfelszíne gördült át a látómezőmön, majd függőlegesen fölemelkedett, és elmaradt mögöttünk. – Hidegre tettük a cirkálót! Ezek a hangok a Corsariusról jönnek, mondta a Monitor. – Zárótűz! Bátorításnak hangzott, de addigra már mi is kaptunk, és a Stein úgy rázkódott, hogy nem is értettem, hogy a pokolba nem esett még szét. A hídon a kapitány olyan nyugodtan beszélgetett a tisztjeivel, mintha semmi különös nem történne. Egy nukleáris tűzgömb száguldott el mellettünk némán, mint egy nyíló virág. Aztán: – Eltaláltuk a csibészeket. Bukfenceznek. – Kárfigyelés: jelentést kérek. Éljenzés odalent a fedélzeten. – A Némák elvesztették a hajtóművet. – Az elülső pajzs tönkrement, kapitány. Dolgozunk rajta. Pár perc alatt helyreállítjuk. – Straczynski megtámadta a másik két

fregattot. – Rappaport, menj, segíts Straczynskinek. – A műszerek szerint szabad a pálya. – Leszálló egység felkészül. – Rappaport indul. – ETA Straczynski helyzete hozzávetőleg tizenegy perc. – A cirkáló kettétört. Újabb üdvrivalgás. – Kapitány, nem maradt semmijük, amivel fedezhetnék a nehézcirkálót! A plexiüvegen át csak fekete égboltot és himlőhelyes sziklát lehetett látni. A képernyőimen azonban jól kivehetően ott volt a hatalmas, kivilágított kézi súlyzó; fényeit eloltotta szánalmas igyekezetében, hogy észrevétlen maradjon. Kipányvázva lebegett röppályán keringő dokkja pókhálószerű öblében. – Egyetértek, kapitány. Taktikai védelemnek semmi jele. – Tudomásul véve. Stein a parancsnokságnak. Van egy nehézcirkálónk. Engedélyt kérünk támadásra. – Megtagadva. Ne támadjátok meg. Készüljetek fel a rohamegységek kilövésére. Emberek és felszerelések vonultak át a

hajón. Sim személyesen fogja vezetni a szárazföldi haderőt, jelentette a Monitor. Még egy ideig hallottam a beszélgetést, azután útnak indultak a leszállóegységek. A két fregatt egymással összehangoltan, támadásra készen lejjebb ereszkedett. A személyes látogatásom nyomán felismertem a puszta holdfelszínre telepített kupolák halmazát. A fekete égboltot halvány fénycsóva hasította ketté. Egy a támaszponttól északra lévő pontból indult ki. – Lézer – közölte a hangszóró. Kijelzőim ráálltak a forrásra: egy parabolaantenna-párra. Kibocsátottunk többékevésbé abba az irányba valamilyen plazmafegyverféleséget. A térség lassú, fényes lobogással lángba borult, a fények eltűntek. Miután a szárazföldi támadás alaposan felgyorsult, újra röppályára álltunk, ahol csatlakozott hozzánk a Rappaport és a Straczynski. Idegesítő percek voltak: most rendkívül sebezhetőek voltunk, és még én is, holott tudtam, hogyan végződik a dolog, szorongva vártam, mikor jelenik meg a képernyőkön az ellenséges flotta, és idegesen

hallgattam a szárazföldi haderőtől érkező jelentéseket. A földi ellenállás hamar meghátrált. Tíz perc sem telt bele, Sim vadászgépei áttörték a külső védelmet, és behatoltak a támaszpontra. – Monitor, mennyi előnyük van az ashiyyuriaknak közelharc esetén? – kérdeztem. A telepatikus képességeik miatt gondolod? – Igen. Valószínűleg semennyi. A szakértők nem hiszik, hogy képesek lennének elég gyorsan kiválogatni az információkat ahhoz, hogy harci helyzetben fel tudják azokat használni. Szerencsésnek lehet mondani, hogy képességeik passzív természetűek. Ha közvetíteni tudnának gondolatokat vagy érzelmeket ellenségeik agyába, a dolgok egészen másként alakulhattak volna. A harc nyomán egykettőre bekövetkezett a teljes összeomlás. Sim és hadereje jóformán akadálytalanul hatolt át az ellenséges komplexumon, összegyűjtve a kommunikációs és taktikai adatokat, és megsemmisítve minden egyebet: tartalék alkatrészeket, ellátmányt, fegyvereket, hírszerző hálózatokat, parancsnoki és irányítási felszerelést. – Corsarius a leszállóegységnek: igyekezzetek végezni odalent, és készüljetek a

visszatérésre. – Miért? – A korábban hallott parancsoló hang volt. Nem volt kétségem afelől, hogy kié. – Valami gond van? – Társaságot kapunk. Rengeteg jelünk van a Némákról. Gyorsan közelednek. – Mennyi időnk van még? – Harminchét percen belül elérik a maximális lőtávolságot. Hallgatás. Majd újra a földi hang: – Azt hittem, több időnk van, Andre. Rendben: azonnal indítjuk a Stein csapatát. Mi, többiek körülbelül tíz perc múlva követjük őket. – Túl szoros lesz. – Ez a legtöbb, amit tehetek. Bocsásd el Straczynskit és Rappaportot. Mondd meg nekik, hogy vonuljanak vissza. Mindent megszerzünk, Andre. – Nem nyerünk vele semmit, ha nem szabadulunk ki innen. Megkérdeztem a Monitort, mennyi idő kell ahhoz, hogy a Corsarius leszállóegysége találkozzon a hajójával. A pontos választ befolyásolta pár változó, de hozzávetőleg huszonhárom percet lehetett számolni. Ez azt jelentette, hogy el tudtunk indulni, mielőtt Ashiyyur lőni kezdett volna, de csak

a körsebesség elérésétől kezdve kezdünk el gyorsulni. Egykettőre utol fognak érni bennünket. Jóval előbb, mint hogy végre tudnánk hajtani a hipertéri ugrást. Fel kellene robbannunk – hacsak nem hagytam valamit figyelmen kívül. Radarjelek tűntek fel a nagy hatósugarú képernyőmön. Torpedórombolók és fregattok. A nagynak még nem álltunk a nyomára. Ami azt jelentette, hogy talán nehéz volt megfordulniuk, és beállniuk abba az irányba, ahol mi voltunk. Ez jól jött. A Corsarius nem továbbította ezt a többletinformációt a szárazföldi egységnek. A Stein leszállóegység jelentette, hogy felszállt. Percekkel ezután gyorsítani kezdtünk abba az irányba, ahol majd létrejön a találkozás. A nyugati égbolton a Masipol hatalmas tömege függött: titokzatos lilán fénylő szederjes folt, baljós előjel. Feszülten fürkésztem a leszállóegységet, figyeltem az óriás bolygót, miközben félszemmel az egyre növekvő jeleket néztem, amik fokozatosan felismerhető alakot öltöttek: torpedórombolók flotillája itt, fregattok raja ott. – Chris. – Ez megint a Corsarius hangja volt. – Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk.

– Kifuttok az időből. – Tudom. A hangszóróból még az emberek lélegzetvételét is hallani lehetett. Valaki módosításokat hajtott végre az útirányon. Azután megszólalt egy új hang: – Fantomot előkészíteni. Minden rendszert álcázni. – Az ellenséges hajók tizennégy percen belül lőtávolba érnek. Már elkezdték csökkenteni a sebességet. – Lőjétek ki a Fantomot. A hajó megremegett, valami sötét ugrott elő, de el is tűnt nyomban. Csalétek, mondta a Monitor. Mostantól némán haladunk, elnyeljük a jeleket. A Fantom szimulálni fogja Stein sugárzási mintáit. Ezzel félrevezeti a közeledő ellenséges haderőt. – Be fog válni? Pár percig igen. Történetesen a Corsarius is kilőtt egyet. Csak ültem ott, és izzadtam. Hogy a pokolba remélhették, hogy elszökhetnek Ashiyyur elől? Még a különleges szerkentyűikkel is. Ezeknél a régiségeknél nem tudhattam biztosan, de egy modern hajót álló helyzetből indulva is egy órán

belül utol lehet érni. – Chris? – Indulunk. A Némák megpróbáltak felvitorlázni egy részecskenyalábot, amit kénytelenek voltunk eltávolítani. Megyünk. Hamarosan találkozunk. Nem úgy beszélt, mint aki csapdában érzi magát. Pedig a radarernyőkön hemzsegtek a jelek. Hamarosan körülzárnak bennünket. – Stein leszállóegység felzárkózik. – Fregattok az élen. Elsőként ők fognak ideérni. Maximális tüzelési távolság tizenegy perc múlva. – Reméljük, a Fantomokat fogják levadászni helyettünk. Sebességcsökkentés foka? – Lassul. Már lement három százalékra. – A vezérlő jelenti, hogy a nagy hajó épp most emelkedik ki az áramlásból. Még nem tudtak irányt változtatni, és ebben az akcióban nem fognak részt venni. Ez azt jelentette, hogy továbbra is rossz irányba haladnak. Azonban nem értettem, ez itt mennyiben számít. A képernyőimen áthaladó jelfelhő már nagyon közel volt. – Fregattok a Fantomok nyomában. Az ellenséges szenzorok nehezen tudnak

ilyen kis hajókat érzékelni, Alex, különösen, ha a háttérben még egy hold is van. – Szárazföldi haderő felzárkózott. – Veszteség? – Három. Plusz Koley. Nem tért vissza, uram – Vigyétek őket a betegszobába. Helyzetjelentés a Corsariuson? – Három perc múlva összetalálkozik a leszállóegységével. – Állítsa be az irányt és a sebességet, hogy az átvétel után párhuzamosan haladjon a Corsariusszal. Indulásra felkészülni. A közeledő flotta most lemerült a látóhatár mögé. Úgy gondoltam, Sim a Hrinwhar tömegét akarja közénk és üldözőink közé ékelni, habár ettől nem sokat remélhetett. – A torpedórombolók továbbra is a Fantomokat üldözik. – Ostoba fajankók. Lekapcsoltuk az összes nem létfontosságú rendszert, a többiekben meg lecsökkentettük az energiát, hogy megállítsuk a sugárzás elszivárgását. Már a hold mögé kerültünk, láthatatlanná válva, biztonságban. Átmenetileg. De így is jó érzés volt. – Corsarius csapat a fedélzeten. – Nagyon helyes. Álljunk kilépő pályára.

Végrehajtással várunk. Vártunk. Istenem, vártunk. A hangszóróból hallatszó hangban, vagy a fedélzeten tartózkodó legénység hangjában azonban semmiféle félelem nem érződött. Haladtunk tovább a röppályánkon: néztem az előttünk lévő horizontot, s vártam, mikor bukkannak fel Ashiyyur fényei. Mihelyt kilépünk a rejtekhelyünkről, simán le tudnak szedni bennünket a fegyvereikkel. – Mi az ördögöt csinálunk? – kérdeztem csak úgy, a levegőbe. – Elfordulnak a Fantomoktól. Rájöttek. – Már nem számít – hallatszott Sim hangja a hangszóróból. – Tűnjünk el. Kilépő manővert végrehajtani. Kilépés. A forgószék hirtelen meglódulva szembefordult a gyorsulás irányával, s egy perc múlva valami ellenállhatatlan erő a székbe lapított. A hold eltűnt, az óriás bolygó keresztben átgördült az égbolt tetején. Kutya legyek, ha valamit is értettem az egészből. Azzal, hogy kiemelkedtünk a röppályáról, nyilvánvalóan elindultunk a két nap irányába. A közeledő hajóraj felé. Ekkor megjelent egy kép az ashiyyuri hajókról: a szerencsétlen nyomorultak rémülten fékeztek, miközben mi száguldva közeledtünk

egyenesen feléjük. Néhány elkapkodott lövésük reménytelenül célt tévesztett, és amikor már a hajóik között repesztettünk, nagyon kockázatos lett volna lődözniük ránk. Kifelé menet ártalmatlanná tettünk egy torpedórombolót. Odalent a hídon és a hangszóróban egyszerre sóhajtott fel mindenki. – Szép volt, barátaim – hallatszott Sim hangja. – Azt hiszem, gondoskodtunk róla, hogy legyen miről ma gondolkozniuk. VIII.

Egy jó ember nevét igazságtalanul végighurcolták az utcákon. Ha csak kismértékben is, de amennyiben orvosolni tudjuk ezt a helyzetet, azzal olyan célt szolgálunk, amiért érdemes volt fáradnunk. Ha pedig eközben eltölthetünk egy órácskát békés baráti társaságban, egy-két alkalomhoz illő köszöntővel gazdagodva, hát annál jobb!

Adrian Coyle A Ludik Talino Társaság alapításakor mondott ünnepi beszédéből Machesney átlépett. Ámbár biztos voltam benne, hogy az utalás Rashim Machesneyre vonatkozik, aki már kétszáz év óta halott volt (akárcsak e különös ügy összes többi főszereplője), utasítottam Jacobot, lépjen kapcsolatba a neten mindenkivel, aki ezt a vezetéknevet viseli. Nem voltak sokan. Egyet sem találtunk, aki valaha hallott Gabriel Benedictről, és olyat sem, akinek bármi köze lett volna az Ellenálláshoz: senkit, aki írt róla, vagy régimódi háborúrajongó volt, vagy régiségeket gyűjtött. (Ezt az információt némi nehézség árán lehetett csak megszerezni, mert egyesek, akik ezt a híres vezetéknevet viselték, valami turpisságra gyanakodtak, amikor az Ellenállásról kezdtünk kérdezősködni.) A következő lépésben igyekeztem mindent, amit csak lehetett, megtudni magáról a nagy emberről. Azonban míg Leisha Tannernél a túl kevés adat okozott gondot, Machesney esetében

kristályok, könyvek, cikkek, tudományos elemzések, egyebek áradata zúdult rám. Machesney saját munkáin kívül Jacob valami ezeregyszáz kötetet rakott elém, amiket mind róla, az ő diplomáciai és tudományos teljesítményéről írtak; és e szám sokszorosára rúgott az, ahányszor a neve e művek névmutatóiban előfordult. Rashim Machesney fizikus volt, kora talán legkiválóbb fizikusa. Amikor kitört a háború, és a legtöbb kollégája józanságra intett, ő a közös veszélyre figyelmeztetett, és bejelentette azt a szándékát, hogy „utolsó csepp erejéig” támogatni fogja a dellacondaiakat. Szülővilága megpróbálta megállítani (olyan kényszerhelyzetet teremtve, amit máig nem hevert ki), de Machesney megszökött, sőt néhány társát is magával vitte és csatlakozott Simhez. Az a tény, hogy a szövetségesek ügye mellé állt, amennyire ez tudható, elsősorban diplomáciai jelentőségű. Óriási tekintélyével támogatta azt az erőfeszítést, hogy a semlegeseket rábírják, csatlakozzanak az egyenlőtlen küzdelemhez. Félszáz világon folytatott kampányt, elmés röpiratokat írt, egész bolygók hallgatóságának tartott beszédeket, gyilkossági kísérleteket élt túl, és egy emlékezetes kalandja során Ashiyyur fogságába esett, ahonnan

csak órák múlva szabadították ki. A legtöbb történész Machesney érdemének tartja, hogy a Föld végül beavatkozott a háborúba. Engem azonban letaglózott az anyagnak már a mennyisége is. – Jacob – mondtam –, kizárt dolog, hogy végig tudjam olvasni mindezt. Csináld te. Keresd meg a kapcsolatot. Én majd egy másik megközelítéssel próbálkozom. – Pontosan mit kell keresnem, Alex? – Nehéz megmondani. De ha meglátod, tudni fogod. – Ez nem valami pontos utasítás. Egyetértettem, és közöltem vele, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt. Ezek után beléptem abba az intézménybe, amelyet Machesney emlékére hoztak létre. A Rashim Machesney Intézet valójában egy klasszikus hellén felfogás szerint épült templom. A kecses oszlopokkal és szobrokkal díszített fehér márvány épület méltóságteljesen emelkedett a Melony partján. A rotundában kőbe vésték a nagy ember képmását. Odafent, a kupola falán körben a toxiconi országgyűléshez intézett híres mondatát olvashattam: „Barátaim, a veszély az első adandó alkalomra vár.”

Az Intézetben helyet kapott egy csillagászati adatvételi állomás, amely az ezernyi obszervatóriumról, a Felderítés hajóiról, a mélyűri szondáktól és az Isten tudja, még honnan beérkező távmérések amolyan elszámoló és elosztó szerveként működött. De elsősorban és mindenekelőtt a tudomány és a technológia tára volt, az a hely, ahová az emberek elvitték a családjukat, hogy lássák, milyen is valójában az élet odakint a hengervilágokon. Vagy hogyan jön létre a számítógépek és a Herkules X-1 pulzár összefogásából az Egyetemes Szabványidő. Az előadóteremben egy fekete lyukba tett utazás szimulációját lehetett látni. A könyvtár és a könyvesbolt elsőrangú lelőhelye volt a Machesney-forrásműveknek. Szerettem volna végignézni a könyvtár teljes anyagát, hogy lássam, kivett-e tőlük bármit is Gabe, de a könyvtáros azt állította, hogy efféle információhoz lehetetlenség hozzájutni. – A legtöbb, amit tehetünk, hogy megnézzük a hálózaton kívüli adatokat. Jobb nyilvántartásunk van azokból az anyagokból, amiket kikölcsönzött. Ha valamit késve hozott vissza, arról tudni fogunk. Egyébként… – vállat vont. – Ne fáradjon – mondtam.

Reméltem, hogy majd találok egy szakértőt, akit félrevonhatok, és új nézőpontból fogom látni a problémát, viszont még egy valamirevaló kérdést sem tudtam megfogalmazni, így aztán beértem annyival, hogy kivegyek egy külsős anyagot, kimásoljam egy üres kristályba, és hozzátegyem Jacob kupacához. Jacob jelentette, hogy semmire sem ment az első tétellel. – Lassan haladok, hogy többet lássak. De nem ártana, ha meghatároznád a kutatás paramétereit. – Keress utalásokat egy elveszett műalkotásra – javasoltam. – Leginkább egy olyan talányra, amelyről okkal remélhetjük, hogy dr. Machesney ismerte a megoldását. Vagy valamire, ami elveszett, és amit mi műtárgynak tarthatunk. Már magam is Rash Machesney-szakértővé kezdtem válni. Mindent kockára tett abban a háborúban. A tudományos közösség kigolyózta soraiból; szülőbolygója bűnvádi eljárást indított ellene, és in absentia két év börtönre ítélték. A békemozgalom elátkozta, egyik szóvivőjük kijelentette, hogy nevét az iskariótival együtt fogják emlegetni, Ashiyyur pedig prostituáltnak bélyegezte, aki arra használta a tudását, hogy modern

fegyvereket alkosson. Ezt a vádat sohasem tagadta. Vádolták azzal is, hogy különc, hóbortos, szoknyavadász, iszákos. Kifejezetten megkedveltem. De mivel nem jutottam vele sehová, néhány éjszaka múlva feladtam. Semmi jel nem mutatott arra, hogy hiányozna valami értékes dolog, és a Lefátyolozott Hölggyel sem találtam kapcsolatot. Az illető csillagköd messze esett a háború színhelyétől. A fátyol redői között nem zajlottak csaták és nem rejtőztek célpontok. (A Lefátyolozott Hölgy iránti hadászati jellegű érdeklődés viszonylag új keletű fejlemény, amely az Államszövetség e térség felé terjeszkedéséből származik. Sim idejében nem lett volna értelme a Nebulán keresztül előrenyomulni, hiszen könnyebben járható utak is vezettek az Államszövetség szívébe. Ma azonban már más a helyzet.) Chase felajánlotta a segítségét. Elfogadtam, és kapott egy zsák olvasni- és néznivalót. Nem túl sokat számított. Én is ott voltam, amikor a Ludik Talino Társaság a következő havi gyűlését tartotta a Collandiumban. Jana Khybernek igaza volt: inkább társasági,

mint tudományos estnek szánták az eseményt. Az előcsarnokban jókedvű, sok-sok nevetéssel tarkított beszélgetés folyt, és láthatóan mindenki egy kellemes partira készült. Kicsit úgy éreztem magam, mintha színházba mentem volna. Az emberek kiöltöztek, integettek egymásnak, fesztelenül jöttek-mentek. Egyáltalán nem az a közönség volt, amire a helyi történésztársaság, vagy az Egyetemi Múzeum Barátai összejövetelén számítani lehetett volna. Beballagtam, néhány semmitmondó mondatot váltottam egy-két nővel, azután kiszolgáltam magam egy itallal. Egymásba nyitott konferenciatermek szolgáltak a gyűlés helyszínéül, a legnagyobbat mintegy háromszáz ülőhellyel rendezték be. Épphogy elég volt. Az intézetnek volt pénze: süppedős szőnyegek, faburkolatos falak, kristálycsillárok, gyertyaégők, faragott könyvespolcok, Manois- és Romfret-festmények. Talino képe a nagyteremben volt kiállítva egy banneren. Christopher Sim boszorkányos gépezetét a pódiumon állították fel. Kiállították a tagok e témába vágó munkáit is: történetírásokat, csataelemzéseket, a sokat vitatott háború különböző részleteiről szóló fejtegetéseket. Legtöbbje magánkiadásban látott napvilágot, de

néhányon valamelyik nagy kiadó neve szerepelt. A szónokok emelvénye fölött egyébként Marcross Corsariusa volt látható. Kifüggesztették a napirendet. Először különböző munkaközösségek értékelték ki, mennyiben érvényesek ma is különböző történelmi dokumentumok, majd megvizsgálták két, számomra sohasem hallott ember kapcsolatát (kiderült, hogy két ismeretlen nőről van szó, akik talán ismerték Talinót, és a jelenlévők között többek szerint összekaptak azon, hogy melyiküket részesíti a kegyeiben), és betekintést nyújtottak az ashiyyuri harcászat bizonyos ezoterikus jellegébe. A gyűlés kezdetén csendre intett bennünket az elnök, egy nagydarab, barátságtalan nő, akinek a tekintete lézerágyúként meredt ránk. Üdvözölt bennünket, bemutatott pár vendéget, zavaros előadást tartott régi ügyekről, elfogadta a pénztáros beszámolóját (mint megtudtuk, egész csinos hasznuk volt) és bemutatott egy pirospozsgás arcú férfit, aki azt javasolta, hogy hívjanak meg egy ashiyyuri „szónokot” a Maracaibo Csoporttól. A kézi adóvevőmön keresztül súgva megkérdeztem Jacobot, mi az a Maracaibo Csoport. – Nyugdíjas katonatisztek a tagjai – felelte. – Tőlünk is és az Ashiyyurról is, és a béke

megőrzésére esküdtek fel. Az Államszövetség azon kevés szervezeteinek egyike, amelynek idegen tagjai is vannak. Egyébként mi folyik ott? Mi ez a nagy zsivaj? A hallgatóság elégedetlenségének adott hangot a javaslat hallatán. A pirospozsgás arcú férfi odakiáltott valamit a lármázóknak, mire nyomban lehurrogták. Arra gondoltam, vajon van-e olyan hely az Államszövetségben, ahol nyíltabban kimutathatók az ashiyyurellenes érzések, mint itt, a Ludik Talino Társaság legbelső szentélyében. Az elnök összeszedte magát, a pirospozsgás arcú férfi pedig undorral elfordult és leszállt a tömeg közé. Valaki hurrát kiáltott, mire nevetés harsant és poharak emelkedtek a magasba. Játszma folyt. Vagy szertartás. Az elnöknő szigorú pillantásával lecsillapította a hallgatóságot, és szót adott az est első szónokának, a mellette ülő magas, kopasz férfinak, aki váltig igyekezett elleplezni meghatottságát a hagyományos bókáradat hallatán. Amikor az elnöknő a végére ért, és bejelentette a nevét – Wylernek hívták –, a férfi fellépett a pulpitusra, és megköszörülte a torkát. – Hölgyeim és uraim, boldog vagyok, hogy ma este itt lehetek önökkel. – Kissé megemelte az

állát, és olyan testtartást vett fel, melyet bizonyára méltóságteljesnek gondolt. Valójában suta alak volt, csupa könyök, furcsa szöglet, sajátságos ferdeség, hozzá még drótszerű szemöldök és ideges tikkelés. – Sok év telt el azóta, hogy utoljára jártam e termekben. Sok minden megváltozott azóta. Kíváncsi vagyok például, vajon nem vagyunk-e közelebb a háborúhoz. A destabilizációhoz minden bizonnyal. Mindenütt, ahová csak megyek, a függetlenségről beszélnek. – Megcsóválta a fejét, s mint aki távol tartja mindezt magától, energikusan előrenyújtotta az egyik kezét. – Nos, tulajdonképpen nem számít. Ma este együtt vagyunk itt mindnyájan, és úgy sejtem, akármi történik is odakint, a Talino Társaság továbbra is a civilizáció védőbástyájaként fog szolgálni! – Szeme csillogott, ujjával a csillár felé bökött. – Emlékszem, ott ültem… – Abba az irányba néztem, amerre mutatott, majd vissza, a szónokra, és hirtelen rájöttem, hogy látok valakit, akit ismerek. Amikor újra odapillantottam, és alaposabban megnéztem a figyelmemet felkeltő női arcot, egy idegent láttam. Mégis, volt valami ismerős a nyak és az arccsont szelíd vonalában, vagy talán a szinte befelé figyelő arckifejezésben, esetleg abban a kecses, finom mozdulatban, ahogy poharát az ajkához emelte.

Ismertem ezt az arcot. Nevet azonban nem tudtam társítani hozzá, holott túl szép volt ahhoz, hogy elfelejthettem volna. – Még nagyon fiatal voltam, amikor először érkeztem a Rimwayre. Már akkor elbűvöltek a Ludik Talino életét és halálát övező rejtélyek. – Itt volt egy ember, aki a dellacondaiak mellett harcolt Toxicon ellen, annak előtte meg Cormoral ellen, s még előbb a toszkánaiak ellen. Jóformán minden vitézségi kitüntetést megkapott, amit a világa csak felkínálhatott. Legalább két alkalommal majdnem megölték, és egyszer ő maga vetette ki magát egy harcképtelenné vált hajó nyitott zsilipkapuján, hogy egy sebesült társa segítségére siessen. – Tudják, mit jelent úgy sodródni odakint, hogy mindössze az űrruha vékony szövete választja el az ember testét az űrtől? Hogy az otthonnal mindössze egy sisakrádió gyenge jeladása köti össze? Higgyék el, ilyet egy gyáva ember nem tesz. A terem túlsó felében lévő nő észrevett engem: figyelmét a szónokra összpontosítva időnként jobbra nézett, de sohasem rám. Ki az ördög lehet? – Hogy tudta egy ilyen ember a kritikus pillanatban elhagyni az őrhelyét? – kérdeztem

magamtól. Erre a válasz csak az lehet, hogy nem hagyta el. Kell lennie valami más magyarázatnak. – Így aztán, mint frissen végzett diplomás fiatal, izgalomba hozott a lehetőség, hogy a magyarázatot keresve eljöhetek ide, ahol Talino élete nagy részét töltötte, és személyesen tanulmányozhatom a dokumentumokat, azokon a helyeken járhatok, ahol ő is járt, átélhetek valamit abból, hogy mit érezhetett ő azokban az utolsó években. Bizonyára nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy az Andiquarban töltött legelső napomon elmentem a Hatchmore-házba, ahol meghalt. Matatni kezdett a pódium mögött, mígnem talált egy poharat, és megtöltötte jeges vízzel. – Emlékszem, ott álltam az emeleti hálószoba előtt, amelyet kordonnal elkerítettek, és arra gondoltam, hogy szinte érzem a jelenlétét. Ebből is kitűnik, mire képes a képzelőerő. Azóta nagyon sok időt szántam arra, hogy keressem az igazságot. Az igazság pedig úgy fest, hogy aki százötven évvel ezelőtt ártatlanságát hangoztatva meghalt a Rimwayen, nem Ludik Talino volt. A hallgatóság soraiban mozgolódás támadt. A nő, vélhetőleg a bejelentéstől meglepve, egyenesen rám nézett. Én pedig, akit a kijelentés

felbosszantott, mivel tudtam, hogy nem igaz, hirtelen rájöttem, ki ez a nő! Amikor utoljára láttam, még kislány volt. Quindának hívták, a nagyapjával járt látogatóba Gabe-hez. Wyler tovább mondta a magáét. – Az illető egy Jeffrey Kolm nevű színész volt. A maga idejében az Omicarban védte a trónt, a Cézár és Kleopátrában játszott hírnököt, akit jóformán abban a pillanatban, hogy kilépett a színpadra, meggyilkoltak, a Szentháromságban pedig ő hozta a döntő jelentőségű üzenetet. A pálya nem adhatott számára sem kielégülést, sem elég jövedelmet. Kolm többféle munkát is vállalt, leginkább szakképzettséget nem igénylő, az állam által fizetett állásokat töltött be. Éppen ezért nem nehéz azt feltételezni, hogy bonyolultabb erőpróbára vágyott, valami olyan szerepre, amiből akár komoly jövedelme is származhat. – Ludik Talino személyében pedig megtalálta ezt a szerepet. – Gondolják el: Rigel után teljes volt a zűrzavar. Sim halott, a dellacondaiak szétszóródtak, a háború látszólag elveszett. Senki sem tudta pontosan, mi történt, sem azt, hogy mi fog történni legközelebb. Az Államszövetség világai és azok a semlegesek, amelyeket ők védelmeztek, diplomáciai

és katonai értelemben a túlélésért küzdöttek, és senki sem figyelt túlságosan olyan részletkérdésekre, hogy mi történt a Rigelen. – Káosz volt. Az emberek azt hitték, Tarien is meghalt a bátyjával együtt, és a dellacondaiak közül egyesek megpróbáltak békét kötni Ashiyyurral. Mi lehetne ennél kritikusabb pillanat egy új hős színre lépéséhez? Wyler nem használt jegyzeteket. Halkabbra fogta a hangját, és miközben hűvös magabiztossággal beszélt, jobb keze ujjaival a hallgatóság felé mutogatva adott nagyobb nyomatékot minden egyes szavának. – Emlékezzenek rá, akkor még senki sem tudta, hogy Simet elárulták. A fények elsötétültek, és két holografikus arc jelent meg a szónok mögött és fölött. Két rokonszenves, sötét hajú, vonásai alapján akár nemesnek is nevezhető arc. Az egyik szakállas, a másik simára borotvált; körülbelül tizenöt évnyi különbség volt a kettő között. A hasonlóság így is meglepő volt. – Talino látható a jobb oldalon. A másik férfi Kolm. A kép maga reklám céljára készült, úgy mutatja őt, ahogy a Mélységekben szerepelt. Mindkét kép elhalványult, és egy harmadik

foglalta el a helyüket. Ezen is a szakállas férfit lehetett látni, de a fekete szálak közé már fehérek vegyültek, és a tekintete nyugtalanabbá vált. – Ez pedig egy olyan holóból van, amely Rigel után készült Talinóról – folytatta Wyler. – Melyiket ábrázolja a két férfi közül? – Ujjaival dobolni kezdett a pulpitus lapján. Egy pillanatra megfeledkeztem Quindáról. – Könnyen lehet, hogy Kolm felismerte az idők szavát. Bizonyára vonzotta a lehetőség, hogy a való életben is eljátssza egy tisztességes hős szerepét. Előlépett hát Talinóként, az egyetlen túlélőként, akinek valahogy sikerült az utolsó pillanatban kitörnie a Corsariusról. Kis kuncogás után folytatta. – Szörnyű meglepetésként érhette, amikor az árulás ténye napvilágra került. Sim legénysége elmenekült. És mi lehet természetesebb a közvélemény számára, mint azt feltételezni, hogy aki azt állítja magáról, hogy csodával határos módon menekült meg, valójában hazug ember? Különösen, ha az illető a hivatalos verziótól merőben eltérő módon számolt be az eseményekről. Kolm tehát, aki azt remélte, hogy egy másik ember hősiességének gyümölcseit élvezheti, egy semmirekellő gazember bőrében találta magát.

Rándított egyet a vállán, s két kezét tenyérrel kifelé fölemelte. – Akkor hát miért folytatta tovább? Miért nem tért vissza a régi életéhez? Az igazságot sohasem fogjuk kideríteni. Könnyen lehet, hogy Talinónak megengedték, hogy eltűnjön, de ezt soha senki nem fogja megtudni. Ő mégis ott maradt, tovább játszotta a szerepét, szűk körű társaságokban, fehér asztal mellett beszédeket mondott. Lehet, hogy jövedelmezőbb volt eljátszani a levitézlett hős szerepét, mint egy sikertelenségbe fulladt színészi pálya után visszasüllyedni a névtelenségbe. Én azonban most egy ennél sokkal, de sokkal különösebb lehetőséget szeretnék felvetni. Méghozzá azt, hogy Kolm olyan jól alakította Talinót, úgy tudott azonosulni vele, hogy valóságosan is Talinóvá vált. Hogy belülről érzett késztetést arra, hogy megvédje választott nevét. Bármi legyen is a magyarázat, Ludik Talino tovább élt. A mi fülünknek pedig ezért hangzik olyan meggyőzően, amikor kétségbeesetten tagadja, hogy cserbenhagyta volna a kapitányát – ezek egy valóban ártatlan ember jajkiáltásai. Röviden előadta a bizonyítékot. Nem volt valami sok: a Talino/Kolmnak tulajdonított állítások belső ellentmondásai, a színész eltűnése és a Rigel-

akció időbeli egybeesése, olyan embereknek, akik ismerték Kolmot, két nyilatkozata, melyben azt állították, hogy Kolm valóban úgy szerepelt, mint Talino. És így tovább. – Egyenként egyik bizonyítékkal sem megyünk sokra – jegyezte meg a szónok. – De összességükben tisztán levonható belőle egyetlen következtetés. Körbenézett, van-e valakinek kérdése. – Mi történt magával Talinóval? – kérdezte elöl egy fiatal nő. Quinda, amilyen mellékesen csak tudott, megfordult, és felém pillantott. Mélyen elgondolkodónak látszott. – Azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy a teljes legénységből egyedül ő maradt hűséges. Véleményem szerint meghalt a kapitányával együtt – válaszolta Wyler. – Egy szót sem hiszek el az egészből – jegyeztem meg csak úgy, az előttem állók felé címezve. Egyikük, egy magas, ősz hajú, kiejtésére gondosan ügyelő, egy filozófia tanszék vezetőjéhez illő modorú férfiú hátrafordult, és rosszalló tekintetét rám függesztve így szólt:

– Wyler megbízható, komoly kutató. Ha ön ki tud mutatni valami hibát, boldogan meghallgatjuk. Eddigi komolyságát félretéve elnevette magát, s könyökével oldalba bökve az egyik mellette állót, lendületes mozdulattal felhajtotta maradék italát. – Még belegondolni is sajnálatos – szólalt meg egy nő a hátunk mögött. – Valaki kitart, és feláldozza az életét, miközben a többiek megfutamodnak, és mit kap érte? – Szemét elfutotta a pára, és megrázta a fejét. Quinda, háttal nekem, egy fiatalemberrel beszélgetett. Ő volt az, semmi kétség. A nagyapja, Artis Llandman, Gabe kollégája volt. A lány vezetékneve nem jutott eszembe. Elindultam felé, s az útközben hallott beszédfoszlányokból arra következtettem, hogy Wyler megjegyzései nem hatottak mindenkire úgy, mint rám: …elvették tőle a birtokát, micsoda szégyen, annyit mondhatok, hogy ezt nem fogjuk tűrni… és …nagyon szeretném, ha rendezni tudnák a dolgaikat, mielőtt az itteni telkek értéke teljesen lemenne… – Quinda – léptem mögé –, te vagy az? Azoknak az embereknek a bizonytalanul védekező arckifejezésével fordult hátra, akik olyan

ismerőssel találkoznak, akihez nem tudnak egy nevet társítani. – Igen – felelte óvatosan, mintha ő maga sem lenne biztos a dologban. – Sejtettem, hogy ismerlek. – Alex Benedict. Udvariasan elmosolyodott, de nem adta jelét, hogy felismert volna. – Te és én együtt jártunk le a Melony partjára. Nem emlékszel? A nagybátyám Northgateben lakott, és néha eljöttetek hozzánk látogatóba a nagyapáddal. Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, majd láttam, hogy felcsillan a szeme. – Alex! – lehelte, mint aki rátalált a névre. – Tényleg te vagy az? – Szépen felcseperedtél – mosolyogtam. – Amikor utoljára láttalak, még csak egy kis kobold voltál. – Most is az – szólalt meg a társa, akinek a nevét azóta már rég elfelejtettem. Pár perc múlva kimentette magát, mi pedig az egyik klubszoba felé irányítva lépteinket, sorra visszaidéztük a régi emlékeket. – Arin – mondta, amikor rákérdeztem a vezetéknevére. – Ugyanaz, mint akkor volt. – Hűvös tekintetű zöld szeme volt, kifejező arcát, amin

gyakran suhant át megnyerő és természetes mosoly, rövidre nyírt haj keretezte. – Mindig élveztem azokat a látogatásokat. Elsősorban miattad, azt hiszem. – Ezt jólesik hallanom. – Nem ismertelek volna fel – mondta. – Kemény életem volt. – Nem, nem azért. Nem erre gondoltam. Akkoriban nem volt szakállad. – Megszorította a karomat. – Szerelmes voltam beléd – vallotta be, parányi hangsúllyal a múlt idejű igén. – Aztán egyszer megint elmentünk, és te már nem voltál ott. – Elmentem szerencsét próbálni. – És, sikerült? – Igen – feleltem. – Bizonyos értelemben. – Ez még igaz is volt: szerettem a munkámat, és meglehetősen jól megéltem belőle. Várta, hogy bővebben kifejtsem, én azonban ejtettem a témát. – Mi volt a véleményed róla? – kérdezte, amikor észrevette elzárkózásomat. Wylerre célzott, aki jelenleg is előadást tartott az őt körülvevő rajongóknak. – A szónokról? – Az elgondolásáról. – Nem tudom – feleltem. Elbizonytalanított

az, hogy a hallgatóság teljesen komolyan vette. – Ilyen távolságból hogy tudhatná bárki is, hogy mi történt valójában? – Én sejtem – mondta bizonytalanul. – De nem hiszem, hogy találnál valakit, aki elhiszi a sztoriját. – Már találtam ilyet. Félrebillentette a fejét, és huncutul elmosolyodott. – Attól tartok, Alex, hogy nem vagy teljesen tisztában a Talino Társaság természetével. Nem tudom, szabad-e megfosztanom téged az illúziódtól, de meg kell mondanom, nagyon meg lennék lepve, ha maga dr. Wyler egy szót is elhinne abból, amit mondott. – Nem mondod komolyan. Gyorsan körbepillantott a helyiségben, és tekintete megállt egy fehér kabátkát viselő testes, középkorú nőn. – Az ott Maryam Shough. Ő képes meggyőzően elmagyarázni, hogy Kolm, a színész, ténylegesen a Hetek egyike volt. – Igazad van – bólintottam. – Nem értem. Quinda elfojtotta a kuncogását. – A Talino Társaság valódi céljáról sohasem beszélnek. Sohasem vallják be.

– Nem lehet igaz – ráztam meg a fejem. – A Társaság célja feketén-fehéren olvasható a földszinti bejárat mellett felfüggesztett táblán. Megtisztítani Ludik Talino nevét, és valódi tiszteletet ébreszteni a tettei iránt. Vagy valami ilyesmi. – Amiket a Corsarius hűséges navigátoraként hajtott végre – tette hozzá gúnyos komolysággal. – Hol van itt a titok? – A titok, Alex, ott van, hogy a teremben rajtad és egykét először ide tévedt vendégen kívül valószínűleg senki sincs, aki ebből egy szót is komolyan vesz. – Ó. – Mi lenne, ha most te mesélnél pár szót a nagybátyádról? Hogy van Gabe? Mikor jöttél vissza? – Gabe rajta volt a Capellán. Beletelt pár másodpercbe, mire összeszedte magát. – Szerettem Gabe-et – mondta. – Mindenki szerette. Elballagtunk a bárpulthoz, és szereztünk két italt. – Nem tudom, hogy magyarázzam ezt el pontosan – mondta. – Ez amolyan ábránd,

fantáziavilág, amellyel elszakadhatunk a napi munkánktól, és ott állhatunk a hajóhídon Christopher Sim mellett. – De hiszen ezt szimulációk révén is megtehetitek! – Bizonyára. – Arca töprengővé vált. – Az viszont nem ugyanez. Itt, a Talino Társaság klubszobáiban, mindig 1206-ot írunk, és a Corsarius továbbra is vezeti a védőket. Valamelyes hatalmat gyakorolunk a történelem felett: megváltoztathatjuk, s ennyiben kisajátítjuk. Ó, az ördögbe is, nem tudom, hogyan magyarázhatnám el úgy, hogy valamennyire értelmesnek tűnjön. – Mosolyogva felnézett rám. – Azt hiszem, az a lényeg, hogy Wyler elképzelése akár igaz is lehet. Lehetséges. Ez az eshetőség pedig módot nyújt nekünk arra, hogy az Ellenállás korában éljünk és mozogjunk. Ezáltal mi is a részévé válhatunk, érted? – Egy percig némán fürkészte az arcomat, azután jókedvre derülve hozzátette: – Rendben van, Alex. Kétlem, hogy normális ember meg tudná érteni. Nem akartam megsérteni, így azt feleltem, természetesen értem, és hogy remek ötletnek tartom. Ha idegen lettem volna, talán felbosszantom vele. Így viszont láttam rajta, hogy türelemre inti magát velem szemben.

– Jól van – mondta. – Figyelj, vannak itt barátaim, akikhez oda kell mennem. Folytatjuk? – Igen – feleltem. – Talán. – Ami természetesen azt jelentette, hogy nem. Bólintott. Megértette. – Mit szólnál inkább egy vacsorához? – javasoltam. – Mondjuk, holnap este? – Jó – válaszolta. – Benne vagyok. Megbeszéltük a részleteket, azután elköszöntem tőle. Találkoztam pár emberrel, akik annak idején ismerték John Khybert. Kedvelték őt. Úgy tűnt azonban, hogy nem volt benne semmi különös, legalábbis semmi olyan, ami felkelthette volna Gabe érdeklődését. Csak egy vagy két ember tudott róla, hogy Khyber meghalt. A Talino Társaságnak volt egy trófeaterme is, a Collandium állandó kiállítása (és attrakciója). Az egyik konferenciateremből nyílt, és amikor betévedtem, tele volt látogatóval. A teremben uralkodó helyet foglaltak el Talino és Christopher Sim tökéletesen összehangolt portréi. A falakon oklevelek és plakettek lógtak. Olyan személyek kitüntetései, akikről feltételeztem,

hogy a Társaság tagjai, és tudományos munkájukban értek el kiváló teljesítmény: betekintés a Grand Salinas-i haditengerészeti taktikába, a Point Edwardi támadás ashiyyuri pszichológiára tett hatásának elemzése, egy Tarien Simnek tulajdonított aforizmagyűjtemény kiadása és így tovább. Kíváncsi lettem volna, mindebből mennyi a valóságos teljesítmény, és mennyi az illúzió része. Az Államszövetség korai szakaszából ismert világos- és sötétkék egyenruhát viselő férfiak és nők fényképeit is lehetett látni. Ezek a komoly tekintetű, középkorú emberek alapították többekkel együtt a Társaságot. Ki volt állítva az a nagy platina serleg is, amellyel a Társaság által támogatott, gyerekekből álló túracsapatot jutalmazták. Voltak más trófeák is, némelyiket csillogó fregattok vagy napsugarak díszítettek. Egy különösen feltűnő ezüst plaketten egy fekete boszorkányt ábrázoltak. Mintegy hatvan nevet véstek rá: évente egyet választottak ki e megtiszteltetésre a Társaság legkiválóbb tagjai közül. A trófeateremben volt egy adatbank és két terminál is. Megvártam, amíg az egyik szabaddá válik, és leültem hozzá. Természetesen offline rendszer volt, a világhálóra nem, csak az épület más

részeiben lévő adatbankokra volt rákapcsolva. Hanggal és billentyűzettel is lehetett adatot bevinni, a válaszok egy kijelzőre érkeztek. Rákattintottam a menüben az archívumra, kikerestem John Khybert, és lekértem az elérhető összes életrajzi adatot. Nem volt sok:

KHYBER, JOHN 367L441 KÓD

A neve és a száma, amellyel el lehetett érni a neten. Megkérdeztem, milyen funkciókat töltött be a Talino Társaságban. Ezt a választ kaptam:

ELNÖK, PÉNZÜGYI BIZOTTSÁG 1409-1410 TAG, TAGFELVÉTELI BIZOTTSÁG 1406-1408 TAG, ESZKÖZHASZNÁLATI

BIZOTTSÁG 1411-1412 HAJÓZÁSI TANÁCSADÓ, SZIMULCSOPORT, RIGEL 1407 SZERTARTÁSMESTER, SZÁMOS ALKALOMMAL 1407-TŐL MÁIG

KÉR RÉSZLETES FELSOROLÁST? – Nem. Előfordult, hogy a gyűléseken felszólalt? IGEN. KÉR RÉSZLETES FELSOROLÁST? – Igen. Kérem a beszédek címét.

FOKOZATOS MEGKÖZELÍTÉS MÓDSZERE IMARIOSNÁL: CORMORAL REAKCIÓJA 3/31/02 A CORMORALI CIRKÁLÓK HARCI JELLEMZŐI 4/27/04

A TESSÉK-LÁSSÉK HÁBORÚ: A FREGATT NAGYKORÚVÁ VÁLIK 13/30/07 AZ ALKOHOL ÉS ASHIYYUR 5/29/08 A TÁNCOLÓ LÁNYOK ABONAINÁL ELVESZTIK A HÁBORÚT 8/33/11 A KIS ERŐ TAKTIKÁJA: SIM ESCHATONNÁL 10/28/13 A GERILLÁK GYÖKERET VERNEK: SIM SANUSARNÁL 11/29/13 A GYŐZELEM FORRÁSAI: DELLACONDAI KRIPTOLÓGIA 3/31/14

AZ ANYAGOK KINYOMTATHATÓK. – Mindenből kérek egy nyomtatott másolatot. Hallgattam a terminál alatti szekrénykébe

rejtett nyomtató alig hallható zümmögését. Abban a reményben jöttem el ide, hogy rájövök, miért utazott el Khyber Gabe-bel. Vajon ebben a csalafinta játékban mi az, amit valóságként hihetek el? – Számítógép – mondtam –, járt itt valaha Gabriel Benedict? KÉREM, VEGYE TEKINTETBE, HOGY A TAGOK ÉS VENDÉGEIK JÖVÉS-MENÉSE NINCS NYILVÁNTARTVA. EZZEL EGYÜTT ANNYI TUDHATÓ, HOGY GÁBRIEL BENEDICT EGY ALKALOMMAL BIZTOSAN MEGJELENT EGY HAVI TALÁLKOZÓN. – Mikor volt ez? EZ ÉV ELSŐ GYŰLÉSÉN, PRÍMA 30-ÁN. – Egyedül volt? NINCS ADAT. – Khyber is itt volt aznap este? NINCS ADAT. Végiggondoltam a dolgot. Mit akartam megtudni? – Mr. Benedict beszélt? Úgy értem, a csoportnak? NEM. Valami különlegességnek kellett lennie abban a bizonyos találkozóban. – Láthatnám annak az estének a programját?

A LUDIK TALINO TÁRSASÁG 403. GYŰLÉSE 1414. PRÍMA 30. 20.00 ÓRA VENDÉGSZÓNOK: LISA PAROT „ÖSSZEESKÜVÉS: ÖSSZEESKÜVŐK ÖLTÉK MEG SÍMET RIGELT MEGELŐZŐEN?” FŐSZÓNOK: DR. ARDMOR KAIL „EGY PSZICHOLÓGUS BETEKINT A TALINO-FELVÉTELEKBE” VACSORA: BORJÚ MARCHAND MÓDRA TEMERE SALÁTA ZÖLDSÉGFÉLÉK

Eszembe jutott valami, amin az imént átsiklottam. – Azt mondtad, az ilyen ülésekre látogatók nem kerülnek nyilvántartásba. ÍGY VAN. – Akkor honnan tudsz róla mégis, hogy Gabriel itt volt Prima 30-án? ONNAN, HOGY KÉRDEZETT TŐLEM

VALAMIT. Ahá! – Mit? KÉT DOLGOT. JOHN KHYBER KÖRÜLMÉNYEIVEL KAPCSOLATBAN KÉRT TŐLEM FELVILÁGOSÍTÁST. – Megtudott olyasmit is ebben a témában, amit nekem még nem mutattál meg? NEM. – Mi volt a másik kérdés? EGY KÉT ÉS FÉL ÉVVEL EZELŐTTI BESZÉDRŐL KÉRT TŐLEM MÁSOLATOT. – Kérlek, adj nekem is egy másolatot arról a beszédről. Egy szál papír hullott a tálcába. Felvettem, és elolvastam. Nehéz volt rájönni, miért érdekelte ez Gabeet. Alig volt több egy heves kirohanásnál. „Talinót a történelem elárulta – mondta a szónok –, és én boldog vagyok, amiért mindmáig vannak, akiket érdekel az igazság. Az idő minden bizonnyal önöket fogja igazolni. Talino és szerencsétlen társai egy sor olyan körülmény áldozataivá váltak, amely még az életüknél is sokkal rosszabbtól fosztotta meg őket. Sehol a történelemben nem találkoztam még hasonló esettel, amikor így visszaéltek volna az

igazságszolgáltatással. Nagyon kíváncsi vagyok, sikerül-e valaha is helyesbítenünk a hivatalos álláspontot.” Lényegében ezt mondta a szónok. Többféleképpen is megfogalmazta, csűrte-csavarta, cifrázta, dramatizálta. Vajon miért érdekelte Gabeet? Egy pillanatig sem törtem tovább a fejemet, amikor megláttam a szónok nevét. Hugh Scott volt az. IX.

(A humán) csillagközi államok természetüknél fogva átmenetiek. Véletlen képződmények, amolyan gazdasági zűrzavartól, külső fenyegetéstől, esetleg egy ideológia vonzerejétől lángra lobbant Szent Elmo tüzek. Ha majd véget ér az éjszaka, és újra normális állapotok fognak uralkodni, ellobbannak, s lángjuk kialszik. Egyetlen általunk tervezett civilizáció sem remélheti,

hogy eljuthat a csillagokba. Anna Greenstein Az uralomvágy kényszere Sohasem olvastam az Ember és olimposzi embert. Mint valószínűleg minden más gyereket az Államszövetség világaiban, engem is az iskola hozott össze vele. Ma is emlékszem, milyen kínkeservesen rágtam át magam a Szókratészről szóló fejezeten egy középiskolai történelemórára. Igazából azonban sohasem olvastam el a könyvet. Egy bekötött példánya ott volt Gabe hálószobájában, az egyik könyvespolcon. (Magam nem aludtam ott. A ház hátsó traktusában, az emeleten foglaltam el egy szobát.) A Talino Társaság összejöveteléről hazafelé menet elhatároztam, itt az ideje, hogy újra belenézzek Sim klasszikus írójába. Ez az egyik alapmű, nem is vitás: a hellenizmus kora a perzsáktól Nagy Sándor haláláig. Mindig is azt gondoltam, hogy nem annyira az értékes volta, mint inkább a szerző hírneve miatt tartják olyan nagyra ezt a művet. De ez csak egy gyerek és egy komoly könyv találkozásából származó előítélet volt.

Felcsaptam a közepe táján, és mindkét irányba olvasni kezdtem. Gondolom, arra számítottam, hogy békés kirándulásokat teszek a görög filozófia berkeiben, és kicsit unatkozva leporolom a perzsa és a peloponnészoszi háborúk történetét. Ehelyett egy vulkán energiájával, izzó hangon megfogalmazott meggyőződéssel és valódi éleselméjűséggel találkoztam. Nem lehetett csak úgy átfutni néhány politikai elemzést, vagy bámészan nézegetni apró térképeken a csatarendet jelentő nyilakat. Símnél erről szó sem volt. Az ő könyvében az államférfiak ököllel verték az asztalt; az ember érezte a Földközi-tenger és az athéni evezős gályák deszkáinak illatát. És fájón, máig érezhetően eleven maradt szabadság és rend, halandóság és lélek minden rettenetes következménye. Mindannyian görögök vagyunk, mondja a bevezetőjében. Dellaconda és Rimway és Cormoral egész létüket az Égei-tenger mentén élt nyugtalan gondolkodóknak köszönhetik, akik a legtisztább, legtökéletesebb értelemben az első lépéseket tették meg a csillagokba. Csak az értelem lett megszentelve. Káprázatos éleslátásra valló felismerés volt ez a maga idejében. A világegyetem kulcsát kapták a kezükbe azzal, hogy következetesen

vallották, a természetben törvények uralkodnak, és ezeket a törvényeket meg lehet érteni. Késő délutánig olvastam a könyvet. Jacob időnként fontoskodva tett-vett a háttérben, zajosan hamburgert grillezett vagy italt kevert, vagy azzal jött nekem, hogy használjam ki a jó időt, menjek egyet sétálni. Akadtak meglepetések is. Sim elítélte Szókratészt, akinek a tanai nagyszerű értékeket tartalmaznak (ezt elismerte), mindazonáltal előidézték a görög társadalom felbomlását. Szókratész kivégzésében nem az a sajnálatos, hogy megtörtént, írja, hanem, hogy túl későn történt meg. Az Ember és olimposzi ember első lapjai tele vannak Xerxész dühöngésével („Ó, Mester, emlékezzél az athéniakra”), Themisztoklész államférfiúi képességével és a Thermopülainál állomásozó csapatok bátorságával. A könyv nemcsak tiszta, világos stílusával, meggyőző erejével fogott meg, hanem a sorok közül kiérezhető részvétével is. Hadvezérnél rendszerint nem számít ilyesmire az ember. Persze Sim sem kezdte hadvezérként: tanár volt még, amikor a zavargás elkezdődött. A könyv címe találó: Sim nézetei lényegében olimposziak. Az ember nem tud szabadulni attól a

benyomásától, hogy a történelem nevében beszél; és ha nem mindig olyan távlatban látja a dolgokat, mint a kollégái vagy az elődei, kétség sem fér hozzá, hogy ki lát rosszul. Az utolsó szó az övé. Amikor beszámol Athén pusztulásáról és a Parthenon védelménél elszenvedett fölösleges emberáldozatról, prózája borongós hangulatúvá változik. A legemlékezetesebb szakasz az, amikor kárhoztatja a spártaiakat, amiért megengedték, hogy sor kerüljön Thermopülaira: Évek óta tudták, hogy jönni fognak a perzsák, és mindenesetre felderítőkkel figyeltették az ellenséges csapatösszevonást; mégsem kerestek szövetségest, se védelemről nem gondoskodtak, amíg el nem özönlötték őket. Akkor Leónidaszt és embereit, valamint maroknyi szövetségesüket küldték el, hogy életük feláldozásával ellensúlyozzák politikusaik hanyagságát és ostobaságát. Gyászos egybeesés volt: e mondatok azelőtt íródtak, hogy Ashiyyur elindította volna a háborút, és egy tágabb értelemben Simre hárult, hogy eljátssza Leónidasz szerepét. Ő tartóztatta fel az ellenséget a határvilágoknál, mialatt Tarien riadót fújt, és hozzálátott ahhoz a hatalmas feladathoz, hogy létrehozzon egy olyan szövetséget, amely ellent tud állni a betolakodóknak.

Másnap reggel, miközben ettem, Jacob elmondta, hogy talált még egy furcsa dolgot. – Úgy látszik, a Corsarius sokfelé megfordult. Például, ha hihetünk a beszámolóknak, két nappal a hrinwhari rajtaütés után az Onikai IV közelében futamítottak meg egy ashiyyuri torpedórombolót. Onikai nyolcvan fényévnyire van a Pörgettyűktől. Csak a hipertérben négy nap. Ugyanazon a napon, amikor Sim győzött Chapparalnál, a Corsarius Salinasnál megtámadott egy csatahajót. Ez a repülőút is lehetetlen. Ráadásul számos más példa is van. – Mit szólt mindehhez Ashiyyur? – Nem túl közlékenyek, Alex. Amennyire ki tudtam deríteni, egyszerűen tagadták, hogy ezek megtörténtek. A feljegyzéseikbe azonban sohasem engedtek betekintést. – Talán meg kellene próbálnunk beszélni velük – mondtam. – Hogy akarsz hozzáfogni? Nincsenek diplomáciai kapcsolataink. – Egy van. A Maracaibo Csoport.

Harminchat szabványévvel ezelőtt rangidős katonatisztek egy kis csoportja szakított a régi szokással, és meghívta az ashiyyuri haditengerészet egyik neves hadvezérét a Földre, tartson előadást a Maracaibo Katonai Akadémián. A szónok, akinek nevét senki sem tudta kiejteni, nemének első képviselője volt, aki több mint egy évszázad óta törvényes bebocsáttatást nyert az Államszövetség egyik világára. Az egyszeri meghívásból hagyomány lett, és az évenkénti találkozó nyomán egy szokatlanul sajátos érdeklődésű csoport fejlődött ki: nyugalmazott katonatisztek, emberek és ashiyyuriak egyaránt, akik elkötelezték magukat a tartós béke megteremtése mellett. Természetesen megmaradtak kis csoportnak. Törekvésük sohasem vált népszerű mozgalommá. A tagok – legalábbis az emberek – tevékenységükért vállalták a politikai megtorlást és a gyanakvást is. Amikor megpróbáltam kapcsolatot teremteni velük, csak egy AI-val tudtam beszélni, aki felvilágosított, hogy a Csoport tisztjei nem fogadnak kéretlen hívásokat. Milyen ügyben keresem őket? Elmondtam, ki vagyok, s azt is, hogy történelmi kutatómunkát folytatok. Megkérdeztem, beszélhetnék-e olyasvalakivel, aki nagy vonalakban

tájékozott az Ellenállás korának eseményeiben, a flottaháborúról pedig részletes ismeretei vannak. Rövid szünet következett, mialatt az AI vélhetőleg utasítást kért. Aztán újra jelentkezett: – Elvünk, hogy nem fogadunk magánlátogatókat. – Hálás lennék, ha ez egyszer kivételt tennének. Elmagyaráztam, hogy számos kérdés maradt megválaszolatlan, hogy egy olyan beszámoló, amely Ashiyyur nézőpontjából tekinti át a háborút, hozzájárulna a kölcsönös megértéshez, és hogy biztos forrásból származó információra van szükségem. És így tovább. Az AI udvariasan végighallgatott, majd elnézést kért, ezután pedig tíz percig várakoztatott. – Jó hírem van, Mr. Benedict – mondta, miután visszatért. – A vezérkarunk egyik tagja örömmel válaszol a kérdéseire, viszont az a kérésünk, hogy személyesen jöjjön el hozzánk. – Úgy érti, testi valómban? – Igen. Ha nem okoz túl nagy kényelmetlenséget. Különösnek tűnt. – Fogjam magam, és menjek le? – E pillanatban az AI-val szemben ültem valószínűleg a Kostyev-ház egyik szobájában azok

közül, amelyekben a Maracaibo Csoport rendezte be az irodáit. – Igen. Ha óhajtja. – Miért? – Mindig a személyes kapcsolat a legjobb. Ashiyyurt feszélyezi a fejpánt-technológia. Vállat vontam, és bejelentkeztem náluk. Két órával később megérkeztem a parlament közelében lévő, korábban követségi épületként működő Kostyev-ház elé. Látogatásom délutánján tüntetők vették körül a házat, akik egy izzó szemű idegent ábrázoló holóval jártak körbe. Mint később megtudtam, itt szinte állandóak a demonstrációk. Számuk és intenzitásuk a kölcsönös ellenségesség adott szintjének arányában változik. Most éppen rosszul álltak a dolgok, így harsány füttyök közepette siettem el a tüntetők mellett, hogy bemondjam a nevem a biztonsági őrnek, és beléphessek az ódon, szürke épületbe. Egy kürtőn át feljutottam a második emeletre, ahol befordultam egy vastag szőnyeggel borított faburkolatos folyosóra. Fából faragott ajtók tűntek fel egymástól szabálytalan távolságban, és hosszú falfestmények csoportképein komoly férfiak és nők szemléltek közelgő vihartól fenyegetett tájakat, enyelegtek a szabadban felállított,

finomságoktól roskadozó asztalok körül, vagy nézelődtek piactereken. Ablak nem lévén, a gyér világosságot ritkásan felszerelt gyertyaégők szolgáltatták. Ez azt az illúziót keltette, mintha a folyosó túlsó vége a végtelenbe nyúlna. Ajtók sorakoztak mindkét oldalon. A legtöbbjén nem volt semmilyen jelzés. Elmentem egy jogi iroda, egy hajózási társaság és két-három olyan szoba mellett, amelyek ajtaján csak neveket tüntettek fel. Végül megérkeztem egy kétszárnyú ajtó elé, ahol egy táblára az volt kiírva, hogy Maracaibo Csoport. Bekopogtam, és beléptem. Nem is tudom, mit vártam: korábban egy, az enyémnél sokkal öregebb civilizáció képviselőire gondoltam, telepatákra, egy intellektuálisan nálunk fejlettebb fajra, amely azonban műszaki teljesítmény tekintetében mögöttünk kullog. Volt olyan elmélet is, amely szerint ezzel fizetik meg a kényelmes kapcsolatteremtés árát. A vertikális információtárolás, az írás, jóval később jött náluk. De a várt egzotikus hely helyett az iroda, amelybe beléptem, akár egy hajózási hivatalé is lehetett volna. A berendezése ízléses volt, de világias: szögletes vonalú, kényelmetlennek látszó

kanapé, két faragott szék, egy alacsony asztal, rajta találomra, egymás hegyére-hátára tornyozott, elnyűtt táblájú könyvek. A nagy, szögletes ablakokon beáradt a nap sápadt fénye. A könyvek címe ismerősnek tűnt, habár egyiket sem olvastam: Az uralomvágy kényszere; Zöld fű, ezüst hajók; Végső napok. Néhány életrajz is volt köztük, embereké és ashiyyuriaké egyaránt, akik az elmúlt ezer évben igyekeztek elejét venni a tömegmészárlás kitörésének. Felfedeztem Tanner Idézetek Tulisofalától című kötetének egy példányát, s mindjárt kézbe is vettem. Jó nehéz volt, az a fajta, amit csak kirak az ember, de maga sem gondolja komolyan, hogy ki fogja nyitni. Épp elkezdtem benne lapozgatni, amikor elfogott az az érzés, hogy nem vagyok egyedül a szobában, hogy figyelnek, hogy célba vettek. Óvatosan körbekémleltem az íróasztaltól az iratszekrényig, a terminálig, a (feltehetőleg) a belső irodába vezető másik ajtóig. Semmi változást nem észleltem. Ennek ellenére valami, ami nem én voltam, megmozdult. Éreztem. Az irodában. A mozdulatlan, meleg levegőben.

Odabent a szemem mögött. Ezzel egy időben lépteket hallottam a szomszéd szobából. Nyílt az összekötő ajtó, befelé, a másik szoba felé. Az, aki a kilincset fogta, nem lépett be azonnal, hanem még elidőzött, mintha épp beszélgetésben volna valakivel. Hang nem hallatszott. Izzadni kezdtem. Elsötétült előttem a világ, s a fény fátylán át fehér virágok bontották ki szirmaikat. El kellett botorkálnom egy székig. Valaki belépett a szobába, de engem túlságosan lefoglalt az igyekezet, hogy ne hányjak, így ezzel most nem tudtam foglalkozni. Egy kéz megérintette a csuklómat, s a homlokomra hűs ruhát tettek. Az a valami, amit éreztem, egy ütemre mozdult a látogatóval. – Nincs semmi baj, Mr. Benedict – szólalt meg. (Férfi volt, ezt futólag meg tudtam állapítani.) – Hogy érzi magát? – Jól – feleltem egész testemben remegve. Valami megfordult a fejemben, elcsavarodott a világosságtól, leásta magát a mélybe. A hányinger újabb hulláma tört rám. – Bocsánat – mondta. – Talán mégis az lett volna a legjobb, ha megpróbálkozunk a kommunikációs kapcsolatteremtéssel.

Én is így gondoltam. És ezt ő természetesen tudta. Ennek ellenére megpróbáltam a pozitív oldaláról nézni a helyzetet: esélyt kaptam egy ashiyyurival való találkozásra. Hogy az ördögbe mondhatnék le erről? Természetesen hallottam a róluk szóló sztorikat, de azzal intéztem el őket, hogy az egész csak hisztéria. Megpróbáltam a külvilág dolgaira összpontosítani: íróasztal és lámpa. Napfény. A lény hosszú, furcsán emberi keze. – S'Kalian a nevem – mondta. – Tudnia kell, ha ez vigasztalja egyáltalán, hogy a reakciója mindennapos. – Nem láttam, honnan jönnek a szavak: nyilván a bő ingujjába rejtett eszközből. Már fel tudtam egyenesedni ültömben. A kezembe tette az imént használt hűvös borogatást. – Ha óhajtja, visszavonulok, és küldök valakit, egy embert, aki visszakíséri az utcára. – Nem – válaszoltam –, jól vagyok. S'Kalian hátrált pár lépést, és lazán az íróasztalnak dőlt. A bútor eltörpült mellette. Láttunk már holókat ashiyyuriakról, de amíg nem tartózkodunk egyikükkel egy szobában, fogalmunk sincs a jelenlétük kisugárzásáról. Valósággal megsemmisültem. Sima, hosszú ruha volt rajta, a derekán övvel

megkötve, s a fején kis kerek sapka. Arcán, ami épp csak annyira tért el az emberi arctól, hogy nyugtalan érzéseket ébresszen (különösen a nagy, ívelt szem és a szemfogak, melyek olyan dermesztővé tették a mosolyát), aggodalom tükröződött. E jellegzetes szempár egyszerre volt derűs és kegyetlen pillantású. El kellett tépnem magam tőle, hogy össze tudjam szedni az eszemet. Fiatalnak tűnt, és külső megjelenésének idegenszerűsége kifejezetten vonzóvá tette. Ijesztően vonzóvá. – Hálás vagyok, amiért hajlandó volt beszélni velem – mondtam. Bólintott, és éreztem, hogy életem minden titka kiborul elébe. Telepata! Azt hittem, képes leszek uralkodni magamon, hogy majd felteszem a magam pár kérdését, s már megyek is. Az arca kifejezéstelen maradt, de én tudtam, tudtam, hogy mindent lát. És mit kellett látnia? Quinda Arin mellének ringását és hullámzását. Úristen! Hát ez meg honnan jött? Hrinwharra összpontosítottam, a rajtaütésre, a Corsariusra, ahogy mint kés a vajba, benyomult az ashiyyuri flottába. Nem. Ez sem jó. Kínosan feszengtem.

Újabb nők úsztak be a gondolataimba. Kompromittáló pózokban. Hogy társalogjak egy olyan lénnyel, aki a születésük pillanatától látja a gondolataimat? – Nagyon kitartónak tűnt – felelte, kezét összekulcsolva a ruhája redői alatt. Semmi jelét nem adta, hogy észlelne valamiféle mentális örvénylést a szobában. – Miben lehetek szolgálatára? Nem volna igaz, ha azt mondanám, hogy féltem, noha tudtam róla, hogy voltak, akik súlyos pszichés sérülést szenvedtek az ashiyyurikkal való találkozástól. Az ijedség csak később jött, amikor már biztonságban voltam. E pillanatban csak szégyent és megalázottságot éreztem, amiért egyetlen gondolatom vagy érzésem sincs rejtve e másik személy előtt, aki közömbös tekintetével elnéz a vállam fölött, mintha egy mögöttem látható dologra összpontosítana. – Kell beszélnem? – kérdeztem. – Tudja, miért vagyok itt. – Kerestem valamit, talán egy futó mosolyt, biccentést, valami kézzelfogható jelét, hogy érti, milyen kínos helyzetben vagyok. – Bocsásson meg, Mr. Benedict, de én éppúgy nem tudok nem behatolni az ön coelixébe, ahogy ön is kénytelen lenne hallani, ha egy zenekar játszana a szomszéd szobában. De legyen nyugodt, a

gondolatok szétválasztása egyáltalán nem könnyű feladat. – Ajka eközben meg sem mozdult. A tekintete azonban csupa elevenség volt. Érdeklődés. Cseppnyi részvét. – Próbáljon megfeledkezni erről a behatolásról, és beszéljen úgy, ahogy egyébként szokott. Istenem, eközben egy egész élet mindenféle törmeléke zubogott föl a felszínre: amikor egyszer az iskolaudvaron gyáván viselkedtem; amikor nem mertem becsületesen beszélni egy nővel, aki iránt már kihűlt a régi szenvedélyem; amikor titkon, minden különösebb ok nélkül, elégtételt éreztem egy barátom szerencsétlensége láttán. Apró kis aljasságok. Teli hátizsák, amit az ember egész életén át cipel, tettek, amiket szeretné, ha megváltoztathatna… – Ha ez segít önnek, szeretném tudomására hozni, hogy ez a gyakorlat számomra még nehezebb. – Miért? – Biztos, hogy szeretné tudni? Felötlött bennem, hogy eléggé tájékozatlan lehet az ember lélektanában, ha így teszi fel a kérdést. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy szeretném hallani a választ. Mindazonáltal: – Természetesen. – Ön telepatikus képesség nélkül fejlődött ki.

Következésképpen ön – mármint a faja – sohasem tapasztalt közvetlen kényszert a rendteremtésre, és csak nagyon csekély mértékben a heves szenvedélyek megzabolázására. Gyűlöleteinek és félelmeinek intenzitása, az elméjében minden előzetes figyelmeztetés nélkül, váratlanul kitörő érzelmi viharok, a vágyak eluralkodása – mindez rossz közérzetet okoz. – Fejét kissé előrehajtotta, miközben ajka körül alig észrevehető, szomorkás mosoly játszott. – Sajnálom, de az adott viszonyok között ön erősen hátrányos helyzetben van. – S'Kalian, tudja egyáltalán, hogy miért vagyok itt? A férfi, nyilván azt remélve, hogy nem kell a segítségemre sietnie, ellökte magát az asztaltól, és belehuppant egy karosszékbe. – Nem tudom, vajon ön, Mr. Benedict, tudjae. – Christopher Sim – válaszoltam. – Igen. Nagy ember. A népe teljes joggal tartja nagy tiszteletben. – Háborús krónikáink hiányosak és ellentmondásosak. Szeretnék, ha lehet, tisztázni néhány dolgot. – Nem vagyok történész. Quinda újból megjelent lelki szemeim előtt.

Quinda vállának lágy, meztelen íve a gyertyafényben. Megrezzentem. Összpontosítani próbáltam a Corsariusra, Tanner kötetére, amely az asztalon feküdt. S'Kalian maradt, amilyen volt: néma és figyelmes. Milyen lehet egy ashiyyuri nővel szexelni? Hogyan alakulnak a párzási szokások, ha az elme teljesen nyitott a másiké előtt? – Teljesen rendjén van, Mr. Benedict – mondta S'Kalian. – Az ilyesmi mindig megesik. Emiatt nem kell zavarba jönnie. A gondolat természeténél fogva kiszámíthatatlan, és még közöttünk is tele van perverzitással. Ön és én puszta említéssel bármit bevihetünk egymás gondolataiba, csillogó színben és teljes elevenséggel. – Ugye, ön nem tartalékos tiszt? – kérdeztem egyre növekvő rémülettel. – Köszönöm – hajtotta meg a fejét. – Nem. Az a dolgom, hogy segítsek a kommunikációban, és kulturális tanácsadóként tevékenykedjek. Emberekkel való beszélgetések lefolytatására képeztek ki. De attól tartok, nem eléggé. – Újra elmosolyodott, ezúttal biztatóan. Arra gondoltam, vajon ez egy egyetemes érvényű gesztus-e az értelmes fajok között – vagy legalábbis azok között,

akik erre fizikailag képesek. – Beszélhetnénk arról, hogyan látják az ashiyyuriak az Ellenállás bizonyos vonatkozásait? – Természetesen – felelte. – Bár kétlem, hogy a tudásom elegendő ahhoz, hogy a segítségére legyek. Egyébként mi Betolakodásnak nevezzük. – Számít ez most? – Azt hiszem, nem. Ámbár fontos, hogy hogyan érzékelünk valamit. Egyesek szerint épp ez az igazi valóság. – Az imént nagy embernek nevezte Christopher Simet. Ashiyyur közvéleménye is annak tartja? – Ó, igen. Nem hinném, hogy efelől kétség merülne fel. Természetesen, ha a mi tábornokaink közül való lett volna, kivégeztük volna. – Miért? – kérdeztem döbbenten. – Mert megsértette a civilizált viselkedés valamennyi szabályát. Figyelmeztetés nélkül támadott, visszautasította, hogy nyílt harcban ütközzön meg az ellenfeleivel, a hagyományokat ezer módon felrúgva folytatott háborút. Amikor pedig már nyilvánvalóan elvesztette azt, ahelyett, hogy beismerte volna a vereségét, továbbra is életeket áldozott fel, mind a saját népéből, mind a miénkből. Nem: sokan meghaltak egy fölöslegesen

meghosszabbított küzdelemben. Kinevettem. Abban a kiszolgáltatott helyzetben, amelyben voltam, ez látszott az egyetlen helyes válasznak. Ő ennek ellenére megőrizte a nyugalmát, sőt maga is halkan kuncogott. – Ami a Corsariust illeti – mondtam. – Feljegyzéseink szerint a hajó és vele Sim egymástól túlságosan távoli ütközetek helyszínein bukkant fel, méghozzá időben olyan szűkre szabott határok között, hogy azalatt nem érhetett el egyik helyről a másikra. Például A Pörgettyűkben, Randin'halnál vívott harcok, az első csaták a Kürtőben és Sim megjelenése Ilyandánál – mindegyik egymáshoz képest tizenkét szabványnapon belül következett be. Ezekben az esetekben komoly távolságokról volt szó. A Pörgettyűkben lévő Hrinwhar majdnem hatvan fényévnyire van Randin'haltól. Ha egy korszerű hadihajónak sikerülne pontosan a célterületnél visszalépni a lineáris űrbe – ami nagy valószínűséggel lehetetlen –, még úgy is beletelne három-négy napba, hogy egyik helyről eljusson a másikra. Sim teljesítménye ezek szerint sokkal jobb volt ennél. – A mi dokumentumaink lényegében ugyanezt az időkeretet tartalmazzák. – Vannak más, hasonló ellentmondások is.

Egyéb időpontok és helyek. – Így van. – Az önök történészei hogyan értelmezik ezeket? Az ívelt szemek összecsukódtak. – Csak találgatni tudnak, mint az önökéi. – És mik a feltevéseik? – Hogy valójában három másik hajót is úgy építettek meg, mintha a Corsarius lenne. Ez a feltevés nem fogja meglepni az önök elemzőit. Ez a legegyszerűbb, következésképpen a legvalószínűbb magyarázat. Végtére is ki tudja, hol volt valójában? Mindössze annyit tudhatunk biztosan, hogy egy feltételezhetően páratlan jelzéssel ellátott hajó jelent meg különböző helyeken. Sim nyilvánvalóan a lélektani hadviselés szándékával alkotta meg ezt a jelet. Nem egy holmi virtuskodásból végrehajtott tett fészkelte be magát a közösség tudatába. Elérte a célját: azt a hajót látták mindenütt, és a felbukkanása idővel kifejezetten demoralizálóvá vált. Bizonyára érdekesnek fogja találni, Mr. Benedict, hogy nálunk elterjedt egy mítosz, amely szerint Sim idegen volt. Valóságos idegen, azaz egy mindkettőnk számára ismeretlen faj képviselője. Nem is annyira hadvezéri, pszichológusi és parancsnoki képességei, mint inkább ez a híre tett őt olyan veszedelmessé és

rendkívül félelmetessé. Történetesen okunk van arra gyanakodni, hogy az egyik Corsarius-másolat semmisült meg Grand Salinasnál, és legalább egy, de talán két másikkal történt ugyanez a Kürtőben lejátszódott csaták hosszú sorozata közben. – Ön most olyasmit állít, amit valójában senki sem tud. – Úgy van. Csak megerősíthetem, hogy értesülésünk minden lényeges ponton egyezik az önökével. Tény, hogy az önök és a mi történészeink a hivatalos lelkesedés kifejezett hiánya ellenére régóta együttműködnek ezekben a dolgokban. Most azonban háborús korról beszélünk, amikor elég nagy zűrzavar uralkodott. Valószínűnek látszik, hogy a teljes igazságot sohasem fogjuk megtudni. – Testtartást váltott. – Van még valami, amiben segíthetek? – Van – mondtam, és kézbe vettem az Idézeteket – Mit tud Leisha Tannerről? – Tulisofala korai fordítója. Mellesleg egész jó. – Ő is ellenezte a háborút. – Tudom. Ez olyan állásfoglalás, ami mindig is zavart engem. – Miért? – kérdeztem, egy pillanatra kizökkenve.

– Mert olyan kötelezettségei voltak a saját fajtájával szemben, amelyek többet nyomtak a latban, mint a küzdelem alapvető erkölcsisége. Amint komolyan elkezdődött a háború, mindkét fél óriási kockázatokat vállalt, és az a kérdés, hogy a háború jogos-e vagy jogtalan, filozófiai szempontból már egyáltalán nem számított. – Filozófusokból lesznek a legjobb hadvezérek – jegyeztem meg szárazon. – Értem a tréfát. De ez valóban igaz. Elérkezik egy idő, amikor az embernek választania kell. Akármit szeretnénk is a magunk számára, a köz javára kell döntenünk. Még ha ez azt jelenti is, hogy erkölcstelen ügyet kell támogatnunk. Ha én ember lettem volna, a dellacondaiakkal harcoltam volna. Végtelenül zavarba ejtő volt az egész. – Ön egy olyan szervezetet képvisel, amely arra hivatott, hogy utakat-módokat találjon a béke megőrzésére – mondtam. – Meg is fogjuk találni. De nem lesz könnyű. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy mindkét oldalon vannak, akik háborút akarnak. – Miért? – Mert közülünk sokan, akik belenéztek az önök agyába, megrémültek attól, amit ott láttak. Nagyon könnyű lenne úgy dönteni, hogy csak akkor

leszünk teljes biztonságban, ha tehetetlenségre kárhoztatjuk az önök faját. Ráadásul önök között is sokan hiszik azt, talán jogosan, hogy a velünk való háborúskodás az a cement, amely egyben tartja az Államszövetségüket. Csak mordultam egyet válaszképpen. Fölállt, és megigazgatta ruhája redőit. – Akárhogy lesz is, Alex, abban biztos lehet, hogy van egy barátja az ashiyyuriak között. X.

Kilencen haltak meg a Regalon: a nyolctagú legénység és Art Llandman. Gabriel Benedict Kiadatlan levelek …E borral csordultig tele órák Mik nem jönnek vissza többé… Walford Candles

Helybenjárás Álmodtam aznap éjjel: sötét, vad álmokat láttam, semmiben sem hasonlítottak régebbi álmaimhoz. Jacob kétszer is felébresztett; másodszorra sokáig feküdtem mozdulatlanul, a mennyezetet bámulva, azután lezuhanyoztam és elmentem hazulról. Elhaladtam a holdfényben kicsit elváltozott házak mellett, a szelíden fújó, de hideg szélben. Lépteim alatt megnyugtatóan csikorgott a kavics, s egy idő után szürke sávok tűntek fel keleten. Leértem a Melony partjára, s miközben néztem az elúszó jégtáblákat, felkelt a nap. Röviddel ezután mozgolódni kezdett a közösség: emberek jöttek, hogy felrakják a gyerekeket a légibuszra, s még elidőztek egy darabig, hogy szót váltsanak egymással. Siklók emelkedtek föl az égre, s indultak a folyó felső folyásánál lévő Andiquar felé. Ajtók csapódtak, és hangok szálltak a csípősen hideg levegőben. Jó érzés volt. Megnyugtató. Amikor hazaértem, Jacob reggelivel várt. Túl sokat ettem, majd rádobtam egy rönköt a tűzre, s egy csésze kávéval letelepedtem elé. Negyedórán belül

elnyomott az álom. Ezúttal nem álmodtam. Legalábbis nem emlékszem rá. A délutánt az Ember és olimposzi emberrel töltöttem, azután bementem a városba, hogy együtt vacsorázzam Quindával. Ha szükségem volt a fizikai valóság egy újabb dózisára, hogy rátegyen még egy lapáttal az előző nap élményére, Quinda gondoskodott róla. Csupa zöld és fehér ragyogás volt, blúza és széles selyemöve csodálatosan illett a szeme színéhez, kibontott haja a vállára omlott. Egyikünk sem volt még éhes, így aztán egy órácskát sétálgattunk a Riverwalkon. Könyvesboltokba és galériákba kukkantottunk be, megálltunk, hogy elkészíttessük a portrénkat az egyik imagistával, aki elektronikus lapon rajzolta meg pár vonással az arcképünket, és feliratot is kanyarított hozzá. Quindáét ma is őrzöm. Elképesztően szép még ezen a három perc alatt összedobott képen is. A szeme szomorkás vággyal teli, telt, puha ajka talán egy árnyalattal hangsúlyosabb, mint a valóságban, néhány hajfürtje rágöndörödik hosszú, karcsú nyakára. Mindössze ennyi maradt belőle. A felirat így szól: „Egyszer az

életben”. Különös, hogy a művész épp ezt találta mondani. A sajtnál és a bornál már mélyen bele voltunk merülve Quinda kedvenc témájába, és épp az Ember és olimposzi emberrel kapcsolatos reakcióimat taglaltam. Quinda türelmesen hallgatta locsogásomat, s időnként bátorítóan bólintott egyet. – Későn találkoztál vele, Alex – mondta, amikor befejeztem. – Szerintem rosszul teszik, hogy már az iskolában tanítják. Ez nem gyerekeknek való könyv; de ha felnőttként fedezed fel, és nincs túl sok előítéleted, lenyűgöző tud lenni. – Valójában nem is az ókori Görögországról szól – kockáztattam meg. A túlparti villákban, csónakházakban, mólókon és éttermekben kezdtek kigyulladni a fények. – Szerintem igazad van – felelte. – A saját koráról írta. De persze a jó történetírások esetében ez mindig így van. – Egység – mondtam. – Az a gondolat nyugtalanította, hogy az emberi világok képtelenek szövetségre lépni. – Valószínű. – Elnézett, valahová a semmibe. – De szerintem itt valami mélyebb dologról van szó. Mintha azt akarta volna, hogy ismerjünk el egy

közös örökséget. Hogy egy politikai szövetségkötésnél sokkal mélyebb szinten egyesüljünk. Hogy ne csupán athéniaknak és korinthosziaknak, hanem görögöknek tekintsük magunkat. Ez sohasem fog bekövetkezni – tette hozzá elszomorodva. – Sim elmesél egy történetet két görög kolóniáról, a nevüket elfelejtettem, amelyeket az afrikai tengerpartra telepítettek. Vad bennszülöttek éltek körülöttük, akik rendszeresen megtámadták mindkettőjüket. Ennek ellenére a két kolónia képtelen volt összefogni, és végül egymás ellen indítottak háborút. Azt mondja: Az emberben van egy mélyen gyökerező, mindenütt jelenlévő, mindent átható ösztön, mely arra készteti, hogy még az életben maradással sem törődve kergesse saját, pillanatnyi emocionális rémképeit! Ha ezt valaki felismeri, ezzel már meg is ragadta annak a magvát, amit a szociológusok előszeretettel neveznek csoportmotivációs elméletnek. Újratöltöttem mindkettőnk poharát. A Melony parti napjainkra! – emelte a magasba Quinda a sajátját. – Az akkori kislányra. Eljutottál valaha a tengerhez? – Emlékszel? – ragyogott fel az arca az örömtől.

– Igen, emlékszem. – Arról beszéltünk, hogy építünk egy tutajt, és a folyó hátán végighajózunk a kontinensen. – Megharagudtál rám, amikor megpróbáltam elmagyarázni, miért nem tudjuk a valóságban megcsinálni. – Megígérted, azután meg visszavittél a házhoz. – Eszembe sem jutott, hogy komolyan veszed. – Ó, Alex, annyira szerettem volna elmenni arra az útra! Nézni, amint a partok elmaradnak mellettünk, és… – zöld szemét rámszegezte, ajkán elbűvölő mosoly jelent meg – …mellettem tudni téged. – Kislány voltál – mondtam. – Sírni szerettem volna, amikor hazavittél. De megígérted, hogy ha majd idősebb leszek, elmegyünk. Emlékszel? – Emlékszem. Csak mosolygott, s eközben a szeme azt mondta: ezt nem fogod egyhamar elfelejteni. Később végigballagtunk a sétányokon és parkokon, elvegyülve a többi késői sétáló között, s közben a Talino Társaságról meg az én régiségkereskedői életemről beszélgettünk, és arról,

hogy milyen gyönyörű ez az éjszaka (fényesen ragyogtak a csillagok a plexikupolában). És persze Gabe-ről meg az ő nagyapjáról. – Mindig is kedvelt téged – mondta Quinda. – Nagyon csalódott volt, amikor elmentél. Azt hiszem, szerette volna, ha a nagybátyád nyomdokaiba lépsz. – Nem volt egyedül. – Art képe jelent meg előttem. Kerek arcán állandóan valami zavart kifejezés ült. Art Llandman mintha mindig egy bonyolult rejtvényt próbált volna megoldani. – Sajnálom, ha csalódást okoztam neki. Én is kedveltem őt: azon kevesek közé tartozott Gabe munkatársai között, akik tudtak a létezésemről. Párszor kint voltam vele ásatásokon: Schuywayben, és azt hiszem, Obralanon. Igen, biztos vagyok benne, hogy ő volt ott. Schuywayben még arra is szakított időt, hogy végigsétáljon velem a romok között. Megmutogatta a kincstárat, a megperzselt falakat és azt a helyet, ahonnan az elítélteket – és néhány politikust – bedobták a tengerbe. – Ez rá vall – nevetett Quinda. – Mikor volt ez? – Még a te időd előtt. Nyolc- vagy kilencéves lehettem. – Igen. – Elnézett valahová a hátam mögé. –

Akkoriban boldog volt. – Szerencsétlen volt – magyarázta később. Már éjfél felé járt az idő, újra a northgate-i házban voltunk. A kandallóban sercegve pislákolt a tűz, az asztalon jégbe hűtött bor volt, s a fűtött szobákon át egy Sanquoi hegedűverseny hangjai szálltak. Quinda a Talino Társaságnál és a Machesney Intézetben szerzett különféle anyagokat nézegette, és valószínűleg elkönyvelte magában (mivel nem adtam rájuk semmiféle magyarázatot), hogy én még nála is nagyobb fan vagyok. – Tudod, visszaszerezték az egyik dellacondai fregattot. Ő és Gabe. Sértetlen állapotban, ami egy régész életében csak egyszer fordul elő. A nagyapám tizenöt évet áldozott erre a kutatásra. A vége felé megnyerte az ügynek Gabe-et is. Aztán ketten együtt megtalálták a Regalt. Grand Salinasnál veszett el – folytatta elégedetten csillogó szemmel. – Régi feljegyzéseket, pályagörbe-számításokat és isten tudja, még mi mindent böngésztek át, hogy rátaláljanak. Én már elég nagy voltam, hogy tudjam, mit keresnek, és némi fogalmam legyen arról, hogy ez a dolog nagyon fontos. A nehézséget az jelentette, hogy oly

módon rekonstruálják az ütközetet, hogy fel lehessen becsülni az erőket, az útvonalat, a sebességet, az ütközés erejét, a legénység későbbi próbálkozásait a kiegyenlítésre és így tovább. – Lehetetlennek tűnik. – Le tudták szűkíteni a kört. Nagyapa elmondta nekem, hogy szó szerint hajók tucatjait indították a szélrózsa minden irányába, s ezek még ma is kint sodródnak valahol, vissza lehetne szerezni, ha az ember tudná, hol keresse őket. De kétszáz év hosszú idő. Ennyi idő alatt nagyon szét tudnak szóródni a dolgok. – Mesélj nekem a Regalról. – Az ashiyyuriak eltalálták valami elektronikus impulzussal. A törzsön ugyan nem hatolt át, de tönkretette a hajó rendszereit. Nagyapa azt mesélte, hogy miközben a legénység azon dolgozott, hogy helyreállítsák az energiaellátást, lyukat vágtak a hajó elülső részébe. Öt embert kiszívott az űr. A többi három csapdába esett, és már nem lehetett segíteni rajtuk. A kutatócsoport talált rájuk egy légmentes rekeszben. De maga a hajó jó állapotban volt. – Gabe beszélt nekem róla – mondtam. – Történt egy baleset. – Röviddel az után, hogy a fedélzetére

léptek, a hajó felrobbant. Valaki a csoportból hozzáért valamihez. Soha senki sem jött rá, mi történt. A nyilvánosság számára nem derült ki, de nagyapa szerint a Némák keze volt a dologban. Volt velük egy Koenig nevű ember, akiről utóbb megállapították, hogy valószínűleg a Némák szolgálatában állt. Úgy gondolták, ő lehetett a tettes. – Miért érdekelte volna Ashiyyurt egy kétszáz éves hajóroncs? Quinda fürkésző tekintetet vetett rám. Összehúzott szemmel fontolgatta a választ, majd így szólt: – Nagyapa nem tudta, de én arra gyanakszom, hogy voltak más incidensek is, amelyek sejteni engedték, hogy valaki nem akarta, hogy ez az expedíció sikerrel járjon. – Mi történt Koeniggel? – Hamarosan meghalt. Szívbetegségben. Még egész fiatal volt, s korábban semmi baj nem volt a szívével. – Belekortyolt a borába, s a pohár pereme fölött nézett rám. – Nem tudom: talán van benne valami. De akármi is az igazság, a nagyapám többé nem volt a régi. Ilyen zsákmány akadt a horgára, és kicsúszott a markából… – Quinda felsóhajtott. – Nem sokkal Koenig után ő is meghalt. – Részvétem – mondtam.

– Gabe minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen. Valójában sohasem voltam biztos abban, hogy mi okozott nagyobb kárt: a lelet elvesztése, vagy az, hogy az egész szakma rajta nevetett. Számomra az jelenti a legnagyobb csalódást, hogy sokukat meg kellett ismernem magánemberként. Nem tartom őket bosszúálló, haragtartó embereknek, de sohasem értették meg, ő mit érez, vagy csak nem érdekelte őket, mert nekik is megvoltak a maguk problémái. Llandman és a fregattja ezzel együtt nagy sztori volt. Olyasmi, mintha Harry Pellinor felfedezte volna a Belariuson lévő romokat, azután elfelejtette volna, hogy hol vannak. Az anyagok, amelyeket az Ellenállás koráról gyűjtöttem össze, a dolgozószoba két asztalán álltak feltornyozva. Quinda megnézte őket, és elégedett bólintással nyugtázta a szimulkristályokat, a Candles-köteteket és a többi válogatott darabot. – Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel téged mindez, Alex – mondta Tanner Jegyzetfüzeteit lapozgatva. – Megragadta a képzeletemet. Ismered őt? – kérdeztem. – Tannert? – Felragyogott az arca. – Igen! A korszak egyik legelbűvölőbb egyénisége! – Pacifistaként indult, és a háborúban

végezte – jegyeztem meg. – Mi történt? Te tudod? Quinda keresztbe tette a lábát, és lendületesen előrehajolt. Láttam, hogy Tanner jó téma lesz. – Ő sohasem volt pacifista, Alex. Feleslegesnek tartotta a háborút, és azt szerette volna, ha komoly törekvést láthatna a tárgyalásokra. A Sim-fivéreket ez a megoldás nem nagyon érdekelte. – Miért nem? – Mert úgy gondolták, hogy amíg a Némák vannak fölényben – és valóban abban voltak –, bármiféle megbékélési törekvést a gyengeség jeleként fognak magyarázni. Egy emberi ellenféllel szemben igazuk is lett volna. De a Némákkal szemben lehet, hogy nem. Tanner annyit tudott az ellenségről, mint senki abban az időben, és szerinte lehetett volna beszélni velük. – Hogy került be végül Sim hajóhadába? – Sima ügy volt. Valahogy, nem tudom, hogy, eljutott Simig, és rávette, engedje, hogy ő tárgyaljon a Némákkal. Az a tény, hogy Sim is vele tartott, elárulja, milyen rábeszélő képessége lehetett. – De nyilvánvalóan nem jártak sikerrel. – Sim belement, hogy Tanner találkozzon a Néma parancsnokkal, Mendoles Barosával. A helyszín egy mindkét fél számára

érdektelen, peremhelyzetű rendszer névtelen holdjának a krátere volt. A szövetségeseknél egyedül Tanner utazgatott a Némák között, egyedül ő tudott szót érteni velük, és ami a legfontosabb, egyedül ő tudta elrejteni előlük a gondolatait. Sim és Barosa odafönt keringtek, mialatt ő egy Néma tárgyaló féllel találkozott. Tanner később beszámolt róla, hogy ő és a Néma küldött már nagyon közel jártak egy olyan megállapodás kidolgozásához, amely belefért volna a Sim által megszabott keretekbe, amikor megtudta, hogy a Némák nem fognak belemenni olyan alkuba, amelyben nem szerepel Christopher Sim kiadása az általa elkövetett válogatott barbárságok és háborús bűnök miatt. Ebben az ügyben nem tudtak zöld ágra vergődni, és így Sim megszakította a tárgyalást. A Némák támadással válaszoltak, és elfoglaltak két névleg semleges világot, amelyek a valóságban fegyverekkel, legénységgel és pénzzel támogatták a dellacondaiakat. Sok ember halt meg. Tanner pedig úgy érezte, mindezért őt terheli a felelősség. Emiatt aztán teljes meggyőződéssel belevetette magát a közös védekezésbe. Maurina Sim leírja a naplójában, hogy Tanner sohasem bocsátott meg a Némáknak, és hogy annak a

háborúnak nem akadt nála engesztelhetetlenebb híve. Kora reggel lett, mire beszálltunk a siklóba, és elindultunk vissza, a városon át. Addigra mindketten alaposan elfáradtunk, és már csak jelentéktelen banalitásokról folyt köztünk a szó. Láttam rajta, hogy a gondolatai nagyon elkalandoznak valahová. Az út végén, amikor már lefelé körözve közeledtünk a ház tetejéhez, ahol lakott, hirtelen visszarántottam a valóságba: – Quinda, tegnap beszéltem egy ashiyyurival. Személyesen. Minden érzelem eltűnt az arcáról. – Nem mondod komolyan – szólalt meg üresen kongó, síri hangon. Zavarba ejtett és elbizonytalanított a reakciója. – De igen – feleltem csöppnyi ingerültséggel. – A Maracaibo Csoport egyik tagjával. – Alex, ezt nem lett volna szabad megtenned – meredt rám döbbenten, haragosan, csalódottan. – Ugyan miért? – vágtam vissza. – Mi rossz van ebben? – Úristen, Alex – suttogta. – Mit tettél?

XI.

Gyakorta hivatkozunk Imarios lázadására úgy, mint „végzetes” eseményre, abban az értelemben, hogy nélküle nem következett volna be e háborúba torkolló két évszázados szüntelen ellenségeskedés. De gondoljunk csak a két kultúra nagyjából egyforma szinten álló technológiai fejlettségére, kölcsönös terjeszkedési törekvéseire, végzetes nagyravágyására, és arra a személyes ellenszenvre, amelyet mindkét faj képviselői vitathatatlanul éreznek a másik jelenlétében: hogyan is történhetett volna másként? Ha létezett valaha két társadalom, amely eleve arra ítéltetett, hogy szembeszálljon egymással, és darwini harcban döntse el a kérdést, e kettő az ashiyyuri és az emberi társadalom. Gasper Mendez A hosszú alkonyat

– Nem is kérted meg, hogy magyarázza el, mi izgatta fel ennyire? – Nem, Jacob. Látszott rajta, hogy semmi kedve kérdésekre válaszolni. – Egyetlen összefüggést látok itt. Emlékezz vissza arra az állításra, hogy Artis Llandman expedícióját Ashiyyur mesterkedése hiúsította meg. Szerintem a te Quinda Arinodat az aggasztja, hogy fontos információt árulhattál el. – Mégis mit? Nem tudok semmit. – Én meg azt mondom, hogy szerinte tudsz. Mindenesetre van egy hírem. Lehet, hogy többet is megtudhatunk Tannerről – kiderülhet, hogy mit csinált azokban az években, amikor eltűnt. Kérlek, figyeld a monitort. A fények elhomályosultak, és egy üzenet jelent meg: ANG/54/Y66133892/17 261 MARNET PLACE, TEUFMANOIL MR. BENEDICT. VAN EGY LEISHA TANNERRE VONATKOZÓ ANYAGOM, AMELY ÉRDEKELHETI. BIRTOKOMBAN VAN AZ 1202-1219 ÉVEKET FELÖLELŐ NAPLÓJÁNAK HITELES MÁSOLATA. NEM KÉSZÍTEK MÁSOLATOT A

DOKUMENTUMRÓL, ÉS NEM IS ADOM KI A KEZEMBŐL. HA VÁSÁRLÁSI SZÁNDÉKTÓL VEZÉRELVE MEG AKARJA NÉZNI, KÉREM, VÁLASZOLJON A FENTI CÍMRE. HAMEL WRICHT – Az éjszaka érkezett, válaszul arra az általános tudakozódásra, amelyet napokkal ezelőtt küldtem szét. De valakinek el kell mennie érte. – Miért? Egyszerűen linkeljük be, és nézzünk bele. – Ezt már én is javasoltam. – Jacob kirakott a képernyőre egy másik üzenetet, aminek lényege a következő volt: A JAVASLATA MAGÁBAN FOGLALJA A LELET LEMÁSOLÁSÁNAK LEHETŐSÉGÉT. SAJNÁLOM, DE NEM FOGADHATOM EL. – Ennek nincs semmi értelme – mondtam. – Csak azt másolhatnánk le, amit látnánk. Az pedig nem sok lenne. – Küldjek egy újabb üzenetet? – Majd magam beszélek vele. – Nincs fönt a neten, Alex. Közvetlenül nem tudod elérni. Kivéve talán a transzkomon. – Fogj hozzá – utasítottam. – Hol van a legközelebbi terminál? – Egy teufmanoili szállodában. Arra

számítva, hogy válaszolni akarsz, már meg is kerestem őket. Azt mondták, a cím kint van valahol a városon kívül, ki kell küldeniük valakit az illetőért, aki behozza a szállodába. Nem tűntek túl lelkesnek. – Egy remete – morogtam. – Valami másról lehet szó, mint a Jegyzetfüzetekről? Naplót is vezetett? – A jelek szerint igen – válaszolta Jacob. – Amennyit írt, kész csoda, hogy mellette jutott ideje másra is. Derítsd ki, mennyit kér Wricht az anyagért, és vedd meg. – Alex. – Jacob ezt olyan hangon mondta, mint aki a józan eszemre akar hatni. – Az efféle leletek, ahogy te is nagyon jól tudod, szörnyen drágák. Ráadásul jó esély van rá, hogy ez még csak nem is törvényes. – Az üzenet eltűnt a képernyőről. – Nem akarok beleszólni a dolgodba… – Köszönöm, Jacob. Hol van Teufmanoil? – A Sulyákban. Csak félig tudta leplezni, milyen jól szórakozik rajtam. A Sulya-hegylánc a bolygó túlsó felén volt. – Rendben – mondtam – Elmegyek hozzá. – Helyes – felelte Jacob. – Már foglaltam helyet a késő délutáni járatra.

Átkeltem két óceánon és helyi idő szerint éjfél körül értem földet a Sulya-hegység keleti oldalán lévő Wetherspurban. Itt, magasan az északi félgömbön, hideg volt. Amikor kiléptem az interkontinentális járatból, úgy éreztem, mintha a fagyos, zúzmarás levegőnek szó szerint súlya lenne. Mintha egy fal belsejében lépkedtem volna. Elkaptam egy légibuszt, és reggelre megérkeztem Teufmanoilba, amiről kiderült, hogy egy üdülőhely és síparadicsom. A hideg ellenére csak vékony hólepel borította a lejtőket. A nap fényesen ragyogott a felhőtlen égen, s az utcák megteltek a sípályákra igyekvő emberekkel. A turistaközpont a buszpályaudvar előcsarnokában volt. Egy középkorú asszony üdvözölt lelkesen az Ezüst Csúcs Síparadicsomban, és máris egy csésze kávét tett elém. Elfogadtam, és megadtam neki Wricht címét. Beírta a számítógépbe, mire egy kék csillag jelent meg a háta mögötti falon függő térképen, valamivel távolabb az úttól, mintegy hat kilométerre a várostól nyugatra. – Marnet Place – mondta. – Kit keres? – Hamel Wrichtet. Valószínűleg

régiségkereskedő az illető. – Ó, igen – mondta erre. – Régiségekről nem tudok, de van odakint egy kis háza. Van még valamire szüksége? – Nincs – feleltem. – Köszönöm. Béreltem egy hóbringát, és pár perc múlva megérkeztem Wricht szállodája, egy háromszintes, piros-fehér, csupa üveg ház elé, aminek az üvegezett verandáján tucatnyi pár síléc állt halomban. Mialatt szemléltem, többen kijöttek a házból. Főleg középiskolás gyerekek. Néhányan integettek, ahogy elmentek mellettem, és egy fiatal nő, aki láthatóan kicsit többet ivott a kelleténél, hívott, hogy tartsak velük. Fölmentem a verandára, és bekopogtam. Nyílt az ajtó, és megjelent előttem egy ápolt, szakállas fiatalember, aki nem sokkal tűnt idősebbnek, mint az imént távozott csoport tagjai. – Hamel Wrichtet keresem – mondtam. Könnyedén meghajtotta magát, és hátralépett, hogy utat engedjen. – Ismerjük egymást? – A nevem Benedict – feleltem reménykedőn. – Leisha Tanner miatt jöttem. – Kicsoda? – nézett rám zavartan. Valóban nem olyan embernek látszott, akit érdekelnének e

világ nemesebb természetű dolgai. – Önnek megvan Leisha Tanner naplójának másolata – erősködtem. – Fogalmam sincs, miről beszél, uram. Ezek szerint nem ő az én emberem. – Van itt valahol egy másik Hamel Wricht is? Az édesapja talán? – kérdeztem. – Nincs. – Kezdett elhúzódni tőlem. – Nem ön válaszolt egy Leisha Tanneranyagra vonatkozó megkeresésre? Azt írta, van egy másolata a naplójáról. – Összetéveszt valakivel – mondta a fiatalember. – Semmi ilyesmivel nem foglalkozom. Apartmanokat adok ki. Óhajt egyet? Kiérve az utcára felhívtam Jacobot, és elmondtam neki, mi történt. Meglehetősen szokatlannak ítélte a dolgot. – Ez a legtöbb, amit mondani tudsz? – vetettem a szemére. – Úgy látszik, hamis volt az üzenet. Lehet, hogy óvatosnak kell lenned. Kényelmetlen gondolat volt. – Valaki el akart távolítani innen – folytatta Jacob. – Kénytelen vagyok rámutatni, hogy olyan emberekkel van dolgunk, akik egyszer már a betöréstől sem riadtak vissza. Ha annak a célnak,

amelynek elérésére a nagybátyád törekedett, valóban van valami belbecse, akkor lehet, hogy valaki el akar távolítani az útból. – Ehhez miért kell elküldenie a bolygó túloldalára? – Balesetek mindig előfordulhatnak – válaszolta. – Különösen utazás közben. Lehet, hogy rémeket látok, de kérlek, légy nagyon óvatos. A légijáratok menetrendje nem volt valami jó, ezért teljes harminc órámba telt, mire visszajutottam Andiquarba. Senki sem próbált az életemre törni, habár jó néhány gyanús személyt észleltem az útitársaim között. Már az is megfordult a fejemben, vajon „ők” (mert már kezdtem így gondolni az ellenfelemre) megsemmisítenék-e az egész interkontinentális járatot minden utasával együtt, csak hogy velem végezzenek. Eljátszottam ezzel a lehetőséggel, mialatt hallgattam a szabályos időközönként elhangzó figyelmeztetést, hogy a mágnesek fel akarják mondani a szolgálatot, vagy egy szárny épp készül letörni. Riadalmamban még azt a lehetőséget is mérlegre tettem, hogy Gabe-et meggyilkolták. Nem. Elhessegettem magamtól a gondolatot.

Nevetséges. Azért nagyon örültem, amikor ismét szilárd talajt érezhettem a lábam alatt. Késő este volt, mire a taxim átkelt a Melonyn, és ereszkedni kezdett lefelé Northgate-be. Mihelyt feltűnt a ház, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendjén. Az ablakok sötétek voltak. Jacob szeretett világosban lenni. Úgy volt programozva, hogy amikor távol vagyok, legyen derűs világosság a nappaliban. – Jacob – szóltam be neki. – Kapcsold fel a villanyt, légy szíves. Semmi válasz. Még egy jelhullám se. – Jacob! A leszállóhelyen, ahová már nem ért el az utcai lámpák fénye, teljes sötétség honolt. Frissen esett hórétegre ereszkedtem le. A taxióra kiszámolta a fuvardíjat, és kiadta a kártyámat. – Köszönöm, Mr. Benedict – mondta. – Jó éjszakát. Meg sem vártam, míg az ajtó teljesen kinyílik, már kint is voltam a taxiból, végigsiettem a ház oldala mentén, majd föl a bejárathoz. Az ajtó egy érintésemre kinyílt. Ez azt jelentette, hogy nem volt áram alatt. Kitapogatóztam a konyhába, kerestem egy

hordozható lámpát, és lementem az alagsorba. Hideg volt odalent. Egy törött ablakon néhány hópehely szállingózott be. Több elektromos kábelt is kihúzkodtak a konnektorból. Akárcsak a múltkor. Ki gondolta volna, hogy visszajönnek? Visszadugdostam a kábeleket, és mindjárt éreztem az energia megnyugtató zümmögését a falban, láttam, hogy az emeleten kigyulladnak a fények, és meghallottam Jacob hangját: – Alex, te vagy az? – Igen. – Visszamentem a konyhába. – Sejtem, mi történt. – Nem tettünk óvintézkedéseket. – Nem – mondtam. – Gondoltam rá, de nem jutottam hozzá. – Még a riasztót se kapcsoltuk be. A tolvajok ezúttal kényelmesen tehették a dolgukat. – Jól vagy? Nem akartak újból belédpiszkálni? – Nem. Úgy látszik, nem. De azt hiszem, nem ártana fontolóra venni, hogy valami módon meg tudjam védeni magamat. Talán egy neurikus rendszer segítségével. – Gondolkozni fogok rajta. – Csak valami olyasmiről lehet szó, hogy ne

érhessék el a céljukat. Senkiben sem akarok kárt tenni. – Elmentek? Vagy van irt még valaki? – Figyeltem, nem hallok-e hangokat a felsőbb szintekről. – Nem észlelem nagytestű állatok mozgását a házban. Mennyi az idő? – Kilenc óra körül – feleltem. – A tizenkettediken. – Körülbelül tizenegy órán át voltam kikapcsolva. – Mit vittek el? – Épp a leltárt készítem. Úgy látom, valamennyi adatrendszer sértetlen maradt. Nem hiszem, hogy elvittek volna bármit is. Legalábbis azok közül, amelyek velem vannak összekötve. Minden katalogizált tétel elérhető. Az érzékelők a hálószobádban jeleznek zavart. Ott történt valami. Föl az emeletre, a ház hátsó traktusába. Mire odaértem, Jacob mindenütt helyreállította a házban a világítást. Az ágy teljesen szét volt dúlva: takarók és párnák szanaszét dobálva, az éjjeliszekrény felfordítva. Semmi máshoz nem nyúltak. – Mi ez? – kiáltottam. – Mi az ördög folyt itt?

– El sem tudom képzelni, miért támadja meg valaki az ágyadat, Alex. A világ hirtelen nagyon kietlenné, nagyon fagyossá vált körülöttem. – Azt hiszem, ma éjjel odalent alszom, Jacob. Elfordultam, de nyomban eszembe jutott valami, és visszaléptem a szobába. – A könyv – mondta Jacob, aki azonnal megértette. Walford Candles Földi mendemondákja az éjjeliszekrényemen volt. Most sehol sem láttam. Térdre ereszkedtem és benéztem az ágy alá. – Látod valahol, Jacob? – Nincs a házban. – Candles többi könyve? Kis csend. – Azok itt vannak. – Nem értem. Ez valami ritka kiadás volt? – Nem. Legalábbis nem tudok róla. – Ezek szerint minden különösebb gond nélkül meg lehet venni? – Azt hiszem, elég könnyen beszerezhető. Felállítottam az éjjeliszekrényt, felkaptam két párnát, és lementem a földszintre. Őrület őrület hátán.

– Jacob, mit tudunk a Llandmanexpedícióról? – Többféle beszámolóval is szolgálhatok. Kiváló könyvek sora foglalkozik részletesen a témával. – Már semmit nem akarok elolvasni. Mondd el, hogy mit tudunk. – Llandman negyven éven át elismert régész volt. Vlendivolon szerzett hírnevet… – Rendben van. Azt hiszem, ezt átugorhatjuk. Mit tudunk a Regal elvesztéséről? – 1402. Tudtad, hogy a nagybátyád is rajta volt? – Igen. De feltételeztem, hogy csak egy tárgyi leletet veszítettek el. Úgy látszik, komoly probléma lett belőle. – Az egyetlen dellacondai fregatt, amelyről tudjuk, hogy túlélte a háborút, a Rappaport volt. A Dellacondán, a Hrinwhar Hajózási Múzeumban van kiállítva. Valójában jórészt maga a hajó a múzeum. Az is igaz viszont, hogy nem kevés vita folyt róla. Hiányzik a hajtómű, az adatfeldolgozó rendszerek és a fegyverek. Mindig is hiányoztak. Az elmélet úgy szól, hogy a múzeum tisztviselői távolítottak el róla

mindent, nehogy valaki véletlenül kilőjön az irodára egy nukleáris töltetet. – Ésszerű érvelésnek tűnik – jegyeztem meg. – Igen. De sajnos, aki eltávolította, nem őrizte meg a darabokat. A történészek sok mindent meg szeretnének tudni, a szerkezetek nélkül viszont a Rappaport csupán egy üres váz. Senki sem veszi hasznát. Következésképpen egy valódi dellacondai hadihajó felfedezése csodálatos leletnek számítana. Eszembe jutott Llandman és a Regal. – Neki nem volt szerencséje – találta ki a gondolatomat Jacob. – Ezzel együtt komoly teljesítmény volt magának a hajónak a megtalálása. Negyven évig dolgozott a problémán. Amikor megtalálták, százhetvenöt milliárd kilométerre volt a csata színhelyétől, amiből fogalmat alkothatsz a számítások nagyságrendjéről. – Quinda szerint szándékosan semmisítették meg, Jacob. Mit tudunk arról, hogy mi történt valójában? – Lehet, hogy neki van igaza. Röviddel az után, hogy a kutatócsoport a fedélzetre lépett, működésbe lépett az egyik nukleáris fegyver, és kezdetét vette egy robbanássorozat. Valami sérülés a rendszerben, elővigyázatlanság, szabotázs – senki sem tudta. Llandmannek kis híján az életébe került,

amikor megpróbálta kidobni a bombát, de igazából senki sem tudott valami sokat a hajó felépítéséről. – Mi történt utána? – Egy darabig szó volt egy másik expedícióról. Egy másik hajóról. Azután viszont lekerült a napirendről, a végén csak nevettek rajta. Llandman depressziós lett, megbetegedett és visszavonult. Élete végére megkeseredett emberré vált. A gúnyolódásból valamennyi a nagybátyádnak is kijutott, de Gabe-et keményebb fából faragták. Megmondta a bírálóinak, hogy mit csináljanak. – Mi lett végül Llandmannel? – Nézem a jegyzőkönyvet. Túladagolt valamit. A boncolás eredményét nem hozták nyilvánosságra. Egy sor orvosi problémával küszködött, és soha senki nem mondta ki, hogy öngyilkos lett. Látszólag nem volt búcsúlevél. – Miért mondod, hogy „látszólag”? – Mert egy unokatestvér azt állította, hogy ő látott egyet. Ha így van, akkor a család sohasem hozta nyilvánosságra. – Érthető. – Igen. Egy tehetséges ember szomorú vége. Visszagondoltam rá, ahogy végigvitt a halott városok rég eltűnt helyein. Emlékeztem a mosolyára, ahogy göcsörtös ujjaival a kezemet fogva

átsegített kőlapokon, elvezetett földmunkát végző gépek mellett. – Még olyan pletykák is voltak, hogy ő maga semmisítette meg a hajót. Szándékosan. – Ez őrültség! – Csakugyan az lenne. – Jacob hanghordozásán érezni lehetett, hogy nem tartja érdemesnek tovább foglalkozni ezzel a gondolattal. – A távollétedben egy másik ügyben több információra bukkantam Matt Olanderről. – Kiről? – Olanderről. Leisha Tanner eltűnt barátjáról. Kiderül belőle, hogy Ilyandán temették el. Végigolvastam egy útikönyvet, amelyet a helyi idegenforgalmiak adtak ki. Tudtad, hogy Ilyanda nagyon népszerű a turisták körében? – Nem, nem tudtam. – Mindmáig jórészt háborítatlan ősvadon, feltáratlan hely, ahol remekül lehet halászni és vadászni, valamint vannak ismeretlen eredetű romjai is. Nagyon szerethetik Christopher Simet, mivel sok utat, parkot és egyetemet neveztek el róla. Gondolom, azért, mert az Ellenállás legsötétebb napjaiban ő mentette meg őket. – A kitelepítés – jegyeztem meg. – Igen. A háború alatt a világ teljes

népessége Point Edwardon tömörült össze. Húszezren voltak, és Sim valahonnan megtudta, hogy Ashiyyur bombázni akarja a várost. – Egy újabb rejtvény – sóhajtottam. – Akkoriban egyik háborúzó fél sem támadott meg lakott területeket. – Kivéve Point Edwardot. Talán nem ártana, ha újból meglátogatnád S'Kalian barátodat, és megkérdeznéd tőle, hogy miért. Mindenesetre Sim Toxicontól és Aberwehltől kölcsönzött hatalmas kereskedelmi hajókkal, utasszállítókkal és a saját fregattjaival jelent meg ott, és mindenkit összeszedett. Valami oknál fogva azonban Tanner régi barátja ott maradt. Az ilyandai hagyomány szerint fiatal korában Point Edwardon élt, és ott ismerte meg a feleségét. – Jillt – vetettem közbe. – Igen, Jillt. Aki a Cormoral ostroma alatt halt meg. Egyszóval az ilyandaiak szerint azért maradt Point Edwardon, mert tudta, hogy a város el fog veszni, és úgy gondolta, lennie kell egy védőjének. A sírja az űrrepülőtér területén van. Emlékhelyet csináltak belőle, és parkot alakítottak ki körülötte. Van itt még valami, ami érdekelhet téged. Beástam magam a transzportációs jegyzőkönyvekbe. Ezek jogilag bizalmas anyagok, de a Lockway

Travelnél van egy részleg, amely tartozik nekem egy szívességgel. A nagybátyád a Capella eltűnése előtt körülbelül két hónappal elutazott innen a Dellacondára. – Dellaconda – ismételtem meg. – Christopher Sim hazája. – Igen. Továbbá úgy tűnik, hogy Gabriel az elmúlt másfél évben többször is járt ott. – Jacob, ez mind-mind visszavezet az Ellenálláshoz, azonban akárhogy töröm is a fejem, semmiféle kapcsolatot nem tudok elképzelni egy kétszáz évvel ezelőtti háború és a Tenandrome között. – Én sem. Talán valaki meglépett a zsoldfizetési jegyzékkel, és elrejtette valahol a Lefátyolozott Hölgyben. – A mindenségit, valaminek történnie kellett – kiáltottam. – Talán eljött az ideje, hogy körülnézzünk a harcok színhelyén. Jacob szót fogadott. A fények elhomályosultak, kihunytak, és megjelent a csillagokkal teleszórt égbolt. – A csatateret Miroghol és Wendrikan között egy hozzávetőleg százhúsz fényév széles és negyven fényév mélységű területben lehet meghatározni. – Két, egymással átellenes fal közelében egy pillanatra

felragyogott egy kék és egy fehér csillag. – A köztük lévő minimális utazási távolság a hipertérben nem kevesebb, mint hat nap. – És egy korszerű hajóval? – Nagyjából ugyanannyi. Mintegy ötszáz éve használjuk az Armstrong-teret, és lényegében nem tudtuk tovább gyorsítani. Az okát nem tudom, de ha akarod, utánanézhetek a magyarázatnak. – Jó lesz így is. – Egyébként az emberi oldalról vesszük szemügyre a területet. Az ashiyyuri befolyás benyomulása, ahogy az a háború kezdetén lejátszódott, a szoba túlsó felében látható. – Egy körülbelül tucatnyi tagot számláló csillaghalmaz fénye felerősödött, majd visszaállt a korábbi fényerejére. Kivéve egyet: egy fakóvörös napot, amelynek kilétét sejtettem. – Yenmasi – közölte Jacob. Itt kezdődött. A Yenmasi negyedik bolygójára, az Imariosra telepített ember kolónia fellázadt valami jelentéktelen adóügy miatt. Mellette a Mistinmor, a sárga nap, amely beragyogta az anyavilág, a Cormoral egét. Ő volt az, a Cormoral, amely beavatkozott a hadihajóival, és pusztulásával felserkentette a határvilágokat. Minden ott volt: Madjnikhan, a kék

szuperóriás, a szerencsétlen Bendiri otthona, aki az egyetlen hajójukat küldte el a dellacondaiak megsegítésére; az arany Castleman's, ahol Sim több fregattja is odaveszett a hiábavaló igyekezetben, hogy megvédjék a Cragen lévő Cityt; az ünnepélyes szépségű tizenkét csillag, amelyek szimmetrikus rajzolata adja ki azt a fényévnyi hosszúságú hengert, amelyet a történelem Kürtő néven ismer, és ahol a szövetségesek csekély haderőt képviselő hajói megsemmisítő vereséget mértek az ashiyyuri armadára; Minkiades, a mai napig megvetett sárga nap (egészen olyan, mint a Földi napja), mivel félelmében két lakott világa is átállt az ellenséghez; Kaspadel, a fehér törpe, Ilyanda hazai csillaga; és a fényesfehér Rigel, ahol Sim és a hajója elpusztult… – Lássuk most a Lefátyolozott Hölgyet. – Léptéket váltok – mondta Jacob. A háborús övezet nagyjából a kandalló méretének megfelelő fényes felhővé zsugorodva eltávolodott az ablak felé. A szoba közepén megjelent egy második fényes folt. – A Lefátyolozott Hölgy. A hadszíntér legközelebbi pontjától a nebula belépőéléig mért távolság valamivel több mint ezeregyszáz fényév. – Hatvan napi út a Rigelről – mondtam. – Többé-kevésbé. Messze esik a harcok színhelyétől. Elképzelni sem tudom, miféle

kapcsolat lehet a Lefátyolozott Hölgy és a szóban forgó háború között. – Valaki elrejtett valamit ott kint – mondtam. – Egészen biztos. Semmi másról nem lehet szó. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Alex, de nehéz elképzelnem, miféle célja lehet egy ilyen titkolózásnak. Üssenek agyon, ha tudom a választ, gondoltam, viszont egyre az járt a fejemben, hogy valamiképpen a Hetekhez lehet köze a dolognak. Hátradőltem tehát a párnáimra, fölraktam a lábamat és töprengve bámultam a csillagködöt. Kigyulladtak a szobában a fények. – Későre jár, uram – mondta Jacob. A szoba körülvett a maga melegségével és szolid komolyságával. A képek, a könyvek, a likőrös szekrényke, minden ismerős volt és nyugalmat árasztó. Egy világ, amit az ember befogadhat és megérthet. Töltöttem magamnak egy kevés brandyt. A kristály, amely a könyvtár mintegy féltucat szövegkönyvét tartalmazta, a dobozában pihent egy konzolon. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy lássam Sim végét – mondtam.

XII.

Különös, hogy Simnek, akinek olyan fenséges személyek társaságában van a helye, mint Nagy Sándor, Rancible és Black George, a halálával kellett kivívnia azt, amit valamennyi fényes hadjáratával sem tudott elérni. Arena Cash Háború az űrben Betöltöttem a kristályt, leültem és beállítottam a hajpántomat. – Indulhatunk, Jacob. – Hosszú út áll mögötted, Alex. Biztos, hogy nem akarod inkább megvárni a holnapot? – Induljunk, Jacob. Kis hallgatás. – Szokás szerint most is két lehetőséged van: résztvevő vagy megfigyelő? – Megfigyelő. – Historikus vagy más?

– Historikus. Lássuk úgy, ahogy történt. – Ne felejtsd el, hogy az események legmegbízhatóbb bizonyítékok alapján készült rekonstrukciójáról van szó. Némileg dramatizált változatról. A Corsariusról vagy a Kudasairól akarod végignézni? Elgondolkodtam a kérdésen. Drámai élmény lenne, ha a pusztulásra ítélt hajó fedélzetén élhetném át az utolsó ütközetet. Nem beszélve arról a kihívásról, hogy életben tudok-e maradni addig, amíg maga a program mentene ki az életveszélyből. Másrészt viszont Tarien Sim hadicirkálójáról több mindennek lehetnék szemtanúja, és kevésbé kellene az írók fantáziájára hagyatkoznom. – Kudasai – mondtam végül. A szoba elsötétült, a párnák anyaga megváltozott. – A csibészek ma teljes létszámban vonultak fel. Az Ellenállás Szövetség egyenruháját viselő Tarien Sim egy nagy, ovális hajóablak előtt állva komoran bámulta a Barcandrik nevű gázóriás körül keringő, örvénylő kő- és portömeget. A messze távolban e por- és kőgörgeteg soha nem látott,

kísérteties szépségű, tömören fénylő gyűrűkké állt össze. A bolygó pályáján három hold függött antik lámpásokként: egy a közvetlen közelben, és mindegyik egymástól egyenlő távolságban. A gázóriás sárgászöld atmoszférája tajtékozva pezsgett a vakító napfényben. Sim arca, amiről lerítt a nyugtalanság és az aggodalom, magának a bolygónak az alsó peremére rajzolódott ki. alakját senki máséval össze nem téveszthetővé tette tiszta szürke szeme – amely elárulta, hogy gazdája talán túl sokat is látott a világból –, vastag nyaka, zömök teste, amit már kikezdett a kor, valamint gondosan nyírt vörösesbarna haja és szakálla. Alacsonyabb volt, mint a fivére, és (a szemétől eltekintve) nem az a típus, aki könnyen magára vonja mások figyelmét. Meglehetősen hétköznapi embernek látszott. Amíg meg nem szólalt. Zengő basszusa mögött érezni lehetett a megingathatatlan hitet és meggyőződést. Igazi, Tarienhez méltó hang volt, hallatán kezdett felforrósodni a vérem. (Mindig is azt hittem, rám nem hatnak a tömegeket buzdító, soviniszta beütésű, hatásvadász szónoklatok. De ez az ismerős hang valami olyan mélyen rejtőző dolgot mozdított meg bennem, amit nem könnyű szavakba foglalni.)

Kezét összekulcsolta a háta mögött. A feje fölötti elektronikus térképen színes lámpák alkottak mindenféle mintákat. Jó estét, Mr. Benedict. A hang az én kijelzőfalam hangszórójából jött. Fegyelmezett, élénk tempóban beszélő férfihang volt. Isten hozta a Rigelen. A programmonitor vagyok, én leszek a kísérője a szimuláció alatt. Jelenleg a háborúnak ebben a szakaszában a szövetségesek egyetlen hadicirkálójaként megmaradt Kudasai hídján tartózkodik. Egy földi magánalapítvány adománya, ez az első bevetése. Jelenleg elfedi a Barcandrik körül keringő, annak belső gyűrűjét alkotó gáz- és porréteg. A hajó parancsnoka Mendel LeMara. Tarien Sim jogilag megfigyelőként van jelen. – Miért van itt egyáltalán? – kérdeztem. – Ráadásul a lehető legrosszabb pillanatban. Nyilvánvaló, hogy mindannyiuk számára ez lesz a vég. Éppen ezért. Nem számít arra, hogy túléli Rigelt. Gondoljon arra, hogy itt és most úgy látszik, hiábavaló minden igyekezete, hogy segítséget szerezzen. A Föld és Rimway továbbra is tétovázik, egyetlen jelentős erő sem jelezte, hogy szándékában állna közbelépni, a szövetséges haditengerészetnek meg legföljebb ha húsz hajója maradt. Az egyetlen

jó hírt a forradalom jelentette a Toxiconon, ahol jó úton haladnak arrafelé, hogy baráti kormány kerüljön hatalomra, és véget vessen a Murival folytatott háborújának. Hamarosan csakugyan megérkezik a segítség a világnak arról a fertályáról, de a szövetségeseknek már nincs több idejük. Tarien tehát úgy döntött, osztozik a bátyja és bajtársai sorsában. A kijelzőmön hozzávetőleg kétszáz ellenséges hajót számoltam össze. A legtöbbjük kísérőhajó és torpedóromboló volt; de három nehéz csatahajó is erősítette a haderőt. Velük szemben húsz fregatt, két torpedóromboló és a Kudasai állt csatasorba. Mendel LeMara magas, rézbőrű, marcona képű katona volt. A félig megvilágított hídon állt az egyik célkövető állás mellett, és vékony, izmos alakja élesen kirajzolódott a harcállást mutató monitor előtt. Az őrhelyükön szolgálatot teljesítő elcsüggedt tisztek leplezték, mit éreznek valójában. Tarien Sim elmerülten nézte a hatalmas bolygót, amely a harmadik negyedében járt. Őrá mintha nem hatott volna a hídon eluralkodó feszültség. Úgy gondoltam, elfogadta az elkerülhetetlent. Hirtelen megfordult, pillantása találkozott az enyémmel, és bátorítóan bólintott felém.

Éppen csak lekéste, hogy csillag legyen belőle, mondta a Monitor. Mostantól számítva hetven év múlva lesz egy sikertelen kísérlet arra, hogy beizzítsák. Egy tizenegy világból álló rendszer hatodik bolygója. Abonai a negyedik, nemsokára eléri a legközelebbi helyzetét. – Miért nem lehet most rögtön lelépni? – kérdeztem a Monitort. – Miért olyan fontos Abonai? Abonai az eredeti államszövetség határvidékének legutolsó világa. Az összes többi elesett: Eschaton, Sanusar, a Cragen lévő City, de még maga Dellaconda is. Ennélfogva óriási szimbolikus jelentőséggel bír. Ha elveszne, a háborúnak többé nem lenne semmi értelme; Sim és szövetségesei száműzöttekké, nomádok bandájává válnának, és teljes mértékben azoknak a kormányoknak a támogatásától függnének, amelyek jó néhányszor kimutatták már közömbösségüket vagy éppen félelmüket. – Nem gondoljuk, hogy tudnak a Kudasai létezéséről – szólt a kapitány a hajórádión keresztül. – A szokásos, fregattokból és torpedórombolókból álló flottára számítanak. Régóta nem volt már komoly tüzérségi kapacitásunk ebben a háborúban, de ma végre tisztességesen odacsaphatunk nekik. – A hangja már-már jókedvűen csengett. A híd körül

álló tisztek komor pillantásokat váltottak egymással. – Vannak más előnyeink is – folytatta a kapitány. – Toxiconi önkéntesek összetűztek az ashiyyuriak fő csapattestével, és jelentős számú kísérőhajót elvontak onnan. Ezek nem fognak időben visszaérni, hogy részt vehessenek az általános támadásban. – Vett egy mély levegőt. – Tudom, hallottátok a szóbeszédet, miszerint a Föld bejelentette beavatkozási szándékát. Közölnöm kell veletek, hogy nem áll módunkban megerősíteni a hírt. Nincs kétségem afelől, hogy csupán idő kérdése, és megteszik ezt a lépést, de jelenleg nem számíthatunk semmiféle segítségre. A fregattok perceken belül támadásba indulnak. A helyzetünktől számított egy és negyed millió kilométeres körzeten belül lesz élő kapcsolatunk. Egységeink megpróbálnak erőt mutatni, azután felbomlanak, és elindulnak errefelé. Arra számítunk, hogy a Némák követni fogják őket. A híd világítása elhalványult, és megjelent a Barcandrik holografikus képe. A gázóriás áttetsző gyűrűitől körülvéve lebegett az űrben. Láthatóvá vált fél tucat holdja is. Az egymással szembenálló flották fénypontjai közül az Ashiyyuréi fehérek, a Dellacondáéi skarlátvörösek voltak. A három nagy csatahajó kiragyogott a kísérői közül.

A két flotta a bolygó másik oldalán, jóval a gyűrűk és a holdak rendszerén túl közeledett egymás felé. A szövetségesek fregattjai gyors iramban száguldottak az ellenség szárnya felé, miközben az ashiyyuri alakulat a támadásra felkészülve átcsoportosításokat hajtott végre. – A közeledő hajók nem látnak minket – mondta LeMara. – És nem vagyunk egyedül. – Az egyik monitor behozta a Corsariust. Ezüstösen és kéken csillogott a kemény napsütésben. – Kis szerencsével, mire felismerik a veszélyt, már ott leszünk közöttük – folytatta a kapitány. Teljesen belefeledkeztem a szituációba. Tudtam, hogy a körülöttem lévő emberek utánzatok, a hajók és a világok makettek, de mindezt zárójelbe tettem. Éreztem, hogy vadul ver a szívem, s azon töprengtem, vajon mennyi harci tapasztalattal rendelkezhet Mendel LeMara, és akkor is a hídon lesz-e még, amikor pár hét múlva felrobbantják a Kudasait. Aztán Sim rejtélyes, semmirekellőkből és dezertőrökből verbuvált legénységére gondoltam, akik most ott voltak a Corsarius fedélzetén. A Hetek. Figyeltem a támadást. Noha tudtam, mostanára már mindent tudtam, a dráma magával ragadott.

Egy tíz fregattból és négy torpedórombolóból álló hajóraj az előzetes haditervnek megfelelően összecsapott az elöl haladó egységekkel, abban a biztos reményben, hogy mérsékelt technikai fölényével képes lesz ellensúlyozni az ashiyyuriak számszerinti előnyét. Az ellenséges hajók túl közel csoportosultak ahhoz, hogy harcolni tudjanak. Ennek következtében óvatosabban tüzeltek, mivel a Némák egyetlen kapitánya sem akarta, hogy azzal vádolják, kárt tett egy baráti hajóban. A dellacondaiak ezzel szemben, mint Hrinwharnál, jóformán el sem tudták volna hibázni a célt. Percekig vadul garázdálkodtak az ellenség sorai között. Aztán hirtelen két torpedóromboló eltűnt a képernyőkről. Majd gyors egymásutánban két fregatt. Vártam, hogy visszavonulnak, ám kitartottak. Tizenhét percen keresztül száguldoztak a Némák csatahajói között, és amikor végre megérkezett a jel a visszavonulásra, mindössze öt hajó tört ki az ellenség gyűrűjéből. Megindultak, vissza az Abonai felé, amelyet, hála a pontos tervezésnek és persze némi szerencsének, közvetlenül a Barcandrik porgyűrűin keresztül érhettek el. Torpedórombolók és fregattok sűrű rajai vettek éles kanyart, hogy a nyomukba eredjenek.

Felénk. Az egyik nehézkesen manőverező csatahajó fordulás közben kisodródott, annyira, hogy már nem is tudott részt venni az akcióban. Tudtam, mi következik: Abonai elesik, és a dellacondaiak megszűnnek fegyveres erőként létezni. Ashiyyur azonban drága árat fog fizetni ezért a győzelemért. Christopher Sim halála egymás után fogja elsöpörni a világokon a semlegességi politika híveit. Rigel eredményeképpen megszületik a modern Államszövetség, melynek első ténykedése lesz, hogy kiállítson egy szövetséges hajóhadat, ami egy éven belül feltartóztatja, és végül visszaűzi Ashiyyurt a Karon keresztül a Peremvidéken túlra, ahonnan jött. A Kudasai még megéri a következő néhány hetet, hogy tanúja lehessen az intervenciónak. Arkadynál, az első földi egységek melletti harcban fog elesni – s magával viszi a halálba Tarien Simet. A Kudasai legénysége csatára készült. A fegyvereket tüzelőállásba helyezték, bezárták a zsilipkapukat, az energiacellákat teljesen feltöltötték. Csúcsforgalom volt a kommunikációs hálózatban, habár én keveset értettem a beszélgetésekből.

LeMara bekötötte magát a parancsnoki ülésbe, majd átnézett Simre, aki még mindig az őrhelye mellett állt. – Legjobb lesz, ha most visszaül a székébe, uram – szólt oda neki szelíden. Sim szemét nem lehetett látni, de megérintette a széke karfáján lévő kommunikációs kapcsolót, és a kapitányra pillantott. LeMara bólintott, és megnyitott egy csatornát. – Itt Tarien Sim. Szeretném, ha tudná, büszke vagyok rá, hogy itt lehetek önnel. Sokan mondják, hogy ma a jövő a mi kezünkben van. Ha ez igaz, akkor nem is lehetne jobb kezekben. Isten áldja. Ekkor ért mellénk a porból hangtalanul kiúszó Corsarius. Valaki lőtávolságukat olvasott be. A Rigel csak halványan látszott ebből a távolságból, és a körülöttünk lévő por- és gázfelhőt a Barcandrik komor fénye világította meg. A valóságos csatában, jelentette a Monitor, több óra telt el a visszavonulás kezdete és a között, amikor a dellacondaiak megjelentek a Kudasai látóterében. Kicsit összesűrítettük az eseményeket.

Ha megnézi az infravörös monitort, láthatja, hogy egy csillaghalmaz fénye rohamosan erősödik. Hajóink egészen közel vannak már. Szinte abban a pillanatban felrobbant az egyik. A hadihajókból mindössze hét fogja túlélni ezt az ütközetet. A közvélekedéssel ellentétben Sim mind a tervezésben, mind a megvalósításban elkövetett egy sor hibát a Rigelnél. Egyébként sehol másutt nem ütközött meg szemtől szemben jelentősebb ellenséges haderővel. Az ő erőssége mindvégig a rajtaütésszerű támadás és a gyors visszavonulás taktikája volt. Nemegyszer előfordult, hogy amikor az ellenséges csapategységek kiléptek a hipertérből, Sim már ott várta őket. Rendszerint az volt a módszere, hogy lecsapott egy-két áldozatára, és még mielőtt az ashiyyuriak magukhoz tértek volna az ugrás okozta tájékozódási zavarukból, ő már vissza is vonult. Talán érezte, hogy a Rigelnél nincs semmi esélye. Korábban pedig sohasem volt olyan tűzerővel rendelkező hadihajója, mint a Kudasai. Nagyon nagy kísértést jelenthetett a vágy, hogy használhassa. Mostanára ő és szövetségesei hároméves késésben vannak. Beszéltünk korábban Abonainak

mint az utolsó szövetséges világnak a jelképes értelméről. Szerencsére az ashiyyuriakban nincs meg az emberi percepció képessége, ennélfogva könnyen lehet, hogy nem ismerték fel tervezett hódításuk jelentőségét. Ha felismerték volna, minden fellelhető erejüket mozgósították volna. Ehelyett sebtében kiállítottak két alkalmi harci köteléket, és ezeket küldték csatába. A gépek és fegyverek energiával való feltöltésére utaló tompa zúgás tovább erősödött. – Sim tehát mindent egy lapra tett fel. Igen. – És elvesztette. Csak az életét. Igen: itt megnyerte a háborút. De mekkora elégtételt jelenthetett ez? A hídon élénkebbé vált a munka, és LeMara parancsszavára mozgásba lendültünk. Valódi harci körülmények között a megfigyelőablakok természetesen zárva vannak. Most az ön kedvéért hagytuk őket nyitva. Nem fog sokat számítani: a hajók túl messze vannak, és az események túl gyorsan peregnek. Az érthetőség kedvéért azonban igyekeztünk korrigálni egyes dolgokon. – Néma torpedórombolók a térségben –

jelentette egy hang. – Úgy látszik, elsőként ők érnek ide. – Hadd menjenek. Most holdakat látok, sűrű fényfoltokként úsznak a felhőkben. Gyorsultunk. – Kapitány, a fő kijelzők két csatahajót, tizenhét torpedórombolót, tizenkilenc vagy húsz kísérőhajót jeleznek. Elszórtan további hajók is látszanak, de az első fázisban ezekkel nem kell számolni. Az infravörös tartományban tisztán kirajzolódott a két haderő: a nagybolygó felett csillagokból álló szökőkútként hatoltak át a feketeségen. Mint egy üstököspáros. – A torpedórombolók raja készenlétben áll, hogy adott jelre csatlakozzon hozzánk. A két hadihajót egyenként hat-hét kísérő fedezte, és hátulról már ráközelítettek a célpontjukra. Christopher Sim szavai hallatszottak a Corsariusról: – Szellem, itt Garázda. Parancsomra a raj lefékez. Engedd, hogy a sor eleje megelőzzön, megtámadjon, és készülj fel a terv szerinti manőverre. Kihúzzuk a méregfogukat.

Kiemelkedtünk a törmelék közül. Az ellenséges arcvonal közvetlenül előttünk húzódott. Néztük, ahogy elhúznak. Ahogy Ashiyyur elhúz. Hajóik makulátlan fénypontokként sziporkáztak a por- és törmelék, valamint a Barcandriken túli űr fekete háttere előtt. – Még nem láttak meg bennünket – jelentette a navigátor. – Mindenki kapcsolja be magát. Tovább gyorsultunk. Éreztem a hajtóművek szelíd taszítását. Ellenőriztem a biztonsági övemet. A Monitor hallgatott. Valamennyit értettem abból, ami zajlott. Az ashiyyuri hajók olyan nagy sebességgel haladtak, hogy még ha idő előtt felfedeztek volna is minket, édeskeveset tehettek volna az ellen, hogy néhány jól irányzott lövést leadjunk a csatahajóikra. Másrészt viszont, ha elhibázzuk, több esélyt nem kapunk, mivel ugyanez a sebesség ki is viszi őket a látóterünkből. Az én képernyőim szerint összesen mintegy nyolc másodperc fog rendelkezésünkre állni, s ennek nem egészen a fele tekinthető értékes lehetőségnek. Megpróbáltam lazítani, mert nem értettem, miért viselkedem úgy, mintha a helyzet kétséges lenne. A dellacondaiaknak sikerülni fog meglepetésszerű támadást indítani a hadihajók ellen.

A Kudasai megsemmisíti az egyiket, a Corsarius pedig harcképtelenné teszi a másikat, egy találatsorozat viszont tönkreteszi a védőpajzsát. Amíg pedig a Kudasai a segítségére siet, a Némák halálos sebet kapott hadihajója végez vele. Egy atombombával. Tarien mélyen elmerült a gondolataiban. Néztem, amint a Corsarius nagyjából egy kilométer távolságra elhelyezkedik. Törzsén egy pillanatra megvillant a napfény. Valami érzékcsalódás folytán úgy láttam, mintha a fekete boszorkány megfeszülő testtel előrehajolt volna. Fegyvereit megtöltötték és készenlétbe helyezték, kör alakú szenzorai lassan forogtak, hídlámpái elhomályosultak. Mindezek következtében az egész hajó hovatovább testtelennek, már-már anyagtalannak tűnt, mintha szellemképpé vált volna. Kürtszó harsant, mélyzengésű hangja végigvisszhangzott a hajón. – Valami felbukkant mögöttünk – jelentette az egyik fedélzeti tiszt. A nő alig tudta elrejteni meglepődését. – Gyorsan közeledik. Úgy látom, tizenkét, de lehet, hogy tizenhárom torpedóromboló. – Megerősítem – szólalt meg egy másik

hang. – Minket vettek célba. – Hogy az ördögbe csinálták? – mordult fel a kapitány. – Térképezés: mikorra érnek ide? – A jelenlegi lassulási ütem mellett tizenegy perc múlva. Hallgattam a hajó háttérzörejeit. Az volt az általános benyomásom, hogy a Kudasai, úgy ahogy van, visszafojtja a lélegzetét. Magam is tanácstalan voltam kicsit. Nem sejtettem, hogy ilyen problémával fogják szembetalálni magukat. Azon töprengtem, hogy az adott körülmények között hogyan tudták végrehajtani az üldözők fő hadteste elleni fondorlatos tervüket. Mert a történelem tanúsága szerint végrehajtották. A csendet Christopher Sim hangja zúzta szét. – Bunkó, itt Garázda. Nem támadunk. Visszavonulunk. – Várjunk egy pillanatra – mondtam. – Monitor, itt valami nem stimmel. – Mendel – szólalt meg ismét feszült hangon Sim. – Az a legfontosabb, hogy megmentsük a Kudasait. Vidd ki innen. Megpróbállak fedezni. – Nem! – vágott jókora öklével széke karfájára Tarien, és dühösen meredt a feje fölötti képernyőre, amit teljesen betöltött a közeledő

torpedórombolók raja. – Hajtsátok végre a támadást, Chris. Nincs más választásunk! – Nem tehetem – válaszolta a bátyja. – Jóval azelőtt el fognak kapni bennünket, mielőtt a célpontok közelébe jutnánk. Ma, akár akarjuk, akár nem, torpedórombolókkal fogunk harcolni, úgyhogy jobb, ha arra figyelünk, hogy megválasszuk a saját területünket. Túlságosan kockázatos lenne, ha megengednénk, hogy nyílt terepen támadjanak ránk. Irány a Barcandrik. – Várjunk egy kicsit – tiltakoztam. – Nem így történt. Kérem, Alex, ne ártsa bele magát. – De hát mi az ördög folyik itt, Monitor? Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy az utolsó pillanatban megtámadtak volna egy torpedórombolót. Ön nem volt ott. Honnan tudja, mi történt valójában? – Olvastam a könyveket. – Felkészülni az Armstrong-egységek feltöltésére! – hallatszott LeMara hangja. – Ha kell, kiugrunk! Tarien vadul rázta a fejét. – Akkor végünk – morogta. – Ne tedd. Hirtelen úgy meglódultunk, hogy

belepréselődtem az ülésbe. A mesterséges gravitációt létrehozó környezeti támasztékrendszer hatástalanítja a gyorsulás okozta tehetetlenség nagy részét is. De a jelek szerint korántsem volt olyan jó, mint a modern csillagközi járatok berendezései. – Alex? – hallottam Tarien hangját a telefonomban. Ez is meglepetés volt: az események résztvevői nem szoktak beszédbe elegyedni egy megfigyelővel. – Igen? – nyögtem ki nagy nehezen. – Tessék. – Ezt nem fogjuk túlélni. Mentse magát, ha tudja. – Fölnézett rám, és a kezével intett, hogy tűnjek el, majd visszafordult a kijelzőjéhez. Ennyi elég is volt nekem. – Monitor, vigyél ki. Semmi. – Monitor, hol a pokolban vagy? Kezdtem komolyan megijedni. A kapitány harci üzemre váltott. Azóta rájöttem, hogy a korabeli hajók vészhelyzetben átmenetileg képesek voltak erőfitogtatásra. Az energiarendszerek ugyan hamarabb kimerültek, de bizonyos időhatáron belül egyszerre tudtak nagy energiatöltetet pumpálni fegyverzetbe, pajzsba és hajtóműbe egyaránt.

Az a planetáris légkör, amelyben várakozásaink szerint majdan lerázhatjuk üldözőinket, reménytelenül távolinak tűnt. Pillanatról pillanatra gyorsultunk, de a kijelzőkön látszott, hogy a torpedórombolók itt vannak a nyomunkban, és máris legyezőállást vettek fel. – Monitor, vigyél ki innen – sürgettem a fejpántomat, ami már teljesen át volt izzadva. Még mindig semmi. A megfigyelőablakom bezárult. A fények elhomályosultak. Az utasításokban az áll, hogy ha minden kísérlet kudarcot vall, az ember úgy is kimenekülhet a szoftverből, hogy egyszerűen leveszi a fejpántját. Ezt a megoldást azért nem ajánlják, mert nem tesz jót a berendezésnek, vagy az ember fejének, vagy hasonló. Már nem emlékszem. Ennek ellenére levettem. Nem változott semmi. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam kitapintani a földszinti nappali kanapéjának kárpitját. Hason feküdtem azon a nyavalyás kanapén, de a fejpánt jelentette számomra az egyedüli kapcsolatot ezzel és azzal a világgal. Még az öltözékem is más volt. A dellacondaiak egyenruháját viseltem, és adtak hozzá két ezüst karikát is. Tiszt voltam.

A hajófarban elhelyezett ütegek tüzet nyitottak. A lövésektől az egész hajótest megrázkódott. Mi az ördög történik itt? Amit tudtam: ha a hajótestet felhasítják, ha a forgatókönyvben az szerepel, hogy súlyos sebet kapok, vagy megölnek, a valóságos testem minden bizonnyal sokkos állapotba kerül. Néhány esetben volt már rá példa. Az illetők meghaltak. – Jacob! Itt vagy? – A torpedórombolók kitérő manőverezésbe kezdenek. Legalább nyerünk egy kis időt. A fönti képernyőn láttam, hogy a Corsarius még velünk van. Egy másik felvázolta a Kudasai lövedékeinek pályáját. Valaki folyamatosan leolvasta a kibocsátott energia nagyságát. Ettől eltekintve a hajó adóvevőjén abbamaradt a beszélgetés. A lövedékek ártalmatlanul haladtak el a Némák hajói között. – Mindegyik célt tévesztett. Második sortűzre fegyvert tölts. – Várj – szólt a kapitány. – Várj, míg közelebb érnek. Majd szólok, hogy mikor. Ezután sokáig senki sem szólalt meg. Csak a hajó elektronikus berendezései, életmentő vezetékei zümmögtek, és a hajótest mélyén rejtőző

hajtóművek dohogtak. A csapattiszt jelentette, hogy a torpedórombolók tüzeltek, és hogy mi válaszoltunk rá. Az ellenség nukleáris heggyel ellátott photeleket használt, melyek fénysebességgel száguldottak, és szerencsére nem találtak célba. – Még négy perc, és bent leszünk a hidrogénben – mondta a kapitány. Lejátszódott a második sortűzváltás, és két torpedóromboló repült a levegőbe. Egy másik kibukdácsolt az alakzatból. Valaki hurrát kiáltott. – Még megcsinálhatjuk – szólt egy női hang az adóvevőmben. A kapitány a homlokát ráncolta. – Mi a baj? – kérdezte Tarien, miután már egy ideig kíváncsian figyelte őt. – A Corsarius még nem tüzelt. – Parancsnok – szólt a navigátor –, nézzen a hajó baloldalát mutató képernyőre. Mindannyian odanéztünk. A Corsariust mutatta. Én semmi szokatlant nem láttam rajta, de úgy tűnt, hogy mindenki más látott. Először zavarodottság, majd düh, végül döbbent rémület uralkodott el a hajón. Jobban megnéztem: és megértettem. A fegyverek nyalábjai minket vettek célba! A kapitány megnyomott egy kapcsolót a

székén. – Corsarius – kiáltotta. – Mi az ördög folyik ott? Semmi válasz. – Nevetséges – mondta Tarien, és ráhajolt az adóvevőjére. – Chris! – Teljes energiát a baloldali pajzsra – kiáltotta a kapitány. – Kitérő manőver. Zárat automatára. Kapcsolatot megszakítani a Corsariusszal. Parancsra, menjünk zéró három nyolc és hatra. – Ne! – üvöltötte el magát Tarien. – Beszélnünk kell vele. Derítsd ki, mi történik. – Majd később beszélünk – felelte LeMara. – Most nem szeretném, ha belénk fúródna egy irányított lövedék. Kormanyos, teljesítse a parancsot – fordult türelmetlenül a jobbján álló tiszthez. A hajó megindult alattam. Ismét belelapultam az ülésbe. – Még együtt van velünk. – A Corsarius töltényhez hasonló, elnyújtott teste továbbra is közvetlenül a megfigyelőablakom előtt függött. – Ez fizikai képtelenség – leheltem bele választ nem várva az adóvevőmbe. De ekkor visszatért a Monitor hangja. Igazad van. Valóban az. Kérdezd Ashiyyurt.

El fogják mondani neked, hogy a Corsariusra nem érvényesek a fizika törvényei, és hogy Christopher Sim sokkal több egy emberi lénynél. Sim hajója megpördült, és működésbe hozott egy másik sor fegyvert is. – Pulzerek – szólalt meg a kapitány. – Cél az üres tartomány – parancsolta egy távoli hang. Nem volt figyelmeztető felvillanás. A lövedékek fénysebességgel repültek, így csak a fém éles csattanását, a hirtelen támadt sötétséget és az elszökő levegő sivítását érzékeltem. Sikoly harsant, de nyomban félbe is szakadt. Jeges szélroham söpört át a kabinon, a levegő elfogyott, és valami a bordáim közé vágódott. Tudatosodott bennem, hogy a jobb kezemmel a szék karfáját szorítom. A hajó, a kabin, a levegő után kapkodás, mind-mind erre a szövettel bevont fémdarabra összpontosult. – A gazember felkészül az újabb lövésre.

XIII.

Egy tömeg maga a demokrácia annak legtisztább formájában. Christopher Simnek tulajdonított mondat Dellacondai Krónika Hűvös volt a homlokom. Valami hozzáért, egy ruha, egy kéz, valami. Hallgattam a lélegzésem ritmusát; enyhe szédülés fogott el, amikor mozdulni próbáltam. Fájt a nyakam és sajogtak a bordáim. Fényt érzékeltem csukott szemhéjamon. – Alex, jól van? Chase hangja. Messziről szólt. Víz csorgott egy mosdótálba. – Hello – feleltem a sötétségben lebegve. A két kezébe vette a fejemet, és ajkát a homlokomra szorította. – De jó, hogy visszajött. Ügyetlenül kinyúltam utána, hogy behajtsak egy másodikat, de ő épp akkor mosolyogva

elhúzódott. A mozdulatom így elkerülte a figyelmét. – Hogy érzi magát? – Rettenetesen. – Úgy látom, semmije sem tört el. Kicsit megviseltnek tűnik. Mit csinált odabent? – Kiderítettem, mi történik az események szemlélőjével – feleltem. – Hívjak dokit? – Nem. Mindjárt rendben leszek. – Talán mégis kellene. Nem nagyon értek az ilyesmihez, de annyit tudok, hogy lehetnek belső sérülései. Felnéztem Chase szürke szemébe. Nem volt Quinda Arin, de e pillanatban nagyon jól nézett ki. – Jól vagyok – mondtam. – Hogy került ide? – Jacob hívott. – Jacob? – Jó ötletnek tűnt – szólt Jacob. – Észrevette, hogy valami baja van. – Kivörösödtél, meg szabálytalanul vetted a levegőt – magyarázta Jacob. – Ezért aztán megnézte, mi van, és kihozta onnan. – Chase egy pohár vizet nyújtott oda nekem. – Köszönöm. – Ittam egy kortyot, és fel akartam ülni. Minden tagom fájt. – Hogy történt? – Nem tudjuk. Hibás volt a szimuláció.

Ettől nevetőgörcsöt kaptam. – Alex – szólt Jacob –, megnéztem az összes forgatókönyvet. Nagyjából ugyanez történt volna, akármelyiket használod. Még a Pörgettyűkkel is. Ha Sim kalózcsapatával visszamentél volna Hrinwharba, azt láttad volna, hogy az ashiyyuriak elterelésére irányuló terv nem egészen úgy működik, ahogy kellene, és hogy a dellacondaiakat megtizedelik. Ezek nem ugyanazok a szimulációk, amelyeket lemásoltunk. – A betörők – mondtam. – Igen – felelte Jacob. Megint megpróbáltam felülni, de Chase szelíden visszanyomott. – Ez talán arra is magyarázatul szolgál, hogy miért dobálták szét az ágyneműt, és lopták el a könyvet. – mondtam. – Nem látom az összefüggést – mondta Jacob. – Mi van az ágyneművel? – kérdezte Chase, aki úgy nézett rám, mintha nem jól értette volna a szavaimat. – Tegnap betörő járt nálunk, aki különös dolgot művelt az ágyammal, és ellopta Walford Candles egyik kötetét. – Figyelemelterelés volt – jelentette ki

Chase. – Ezzel akarta leplezni a betörés valódi okát. Valaki a halálát akarja. – Nem értek egyet – közölte Jacob. – Mihelyst észrevettem, mi történik, megszakítottam a szimulációt. De ha nem teszem is, a program pár perc múlva mindenképpen kimentett volna. Ez minden szimulációra igaz. Nem az a szándék volt mögötte, hogy meghalj. – Úgy hangzik, mintha magára akarnának ijeszteni, Alex. Sikerült nekik. Láttam abból, ahogy rám nézett, hogy ő éppolyan jól tudja ezt, mint én. – Csakis Gabe-bel függhet össze. – Kétségtelen – jelentette ki Jacob. Azon töprengtem, hogyan tudnék elegánsan kihátrálni ebből az ügyből, hogy Chase ne könyveljen el gyáva alaknak. – Nincs itt semmi, ami megérné, hogy megöljenek – mondtam. Jacob hallgatott. Chase bólintott. – Így a legbiztonságosabb – helyeselt nagy sokára. Csalódottnak látszott. – Miért, mit vár tőlem? – támadtam rá. – Még azt sem tudom, kik azok a gazfickók. Hogyan védhetném meg magam tőlük?

– Sehogy. Nagy csend lett ezután. Chase kibámult az ablakon, én meg fogtam a fejemet, és igyekeztem nagyon megviseltnek látszani. – Azért kár, hogy megússzák a disznók – szólalt meg végül. – Valaki nyilván úgy gondolja, hogy jó nyomon vagy – csatlakozott hozzá Jacob is. Kis szemrehányást hallottam ki a hangjából. – Tud valaki ezekről valamit? – fogtam kézbe a kristályt, amelybe a szimulációkat betöltötték. – Mennyi nehézséget okoz átprogramozni valamelyik forgatókönyvet? Miféle szakértelem kell hozzá? – Közepes, azt hiszem – felelte Jacob. – Nemcsak újra kell írni az alapprogramot, hanem le is kell választani oly módon, hogy a művelet érvénytelenítse a Monitor elsődleges, a résztvevő biztonságát célzó válaszcsomagját. Ráadásul ki kell kapcsolni egy sor olyan segítő rendszert, amely az elővigyázatosságot szolgálja. Egy jól felszerelt otthoni rendszerrel is meg lehet csinálni. – Te képes lennél rá? – Ó, hogyne. Simán, ami azt illeti. – Tehát valaki megtudta, valószínűleg a

könyvtárból, hogy milyen forgatókönyvekről készítettünk másolatot. Szereztek belőle egy másodpéldányt, átprogramozták ebben a kristályban, és kicserélték a másikkal. Chase keresztbe tette a lábát, elfordította a szemét, és azt mondta: – Megkérdezhetjük a könyvtártól, ki érdeklődött még e csatasorozat iránt. Senkinek sem kell megtudnia, hogy ezt tettük. – Nem árt – mondtam. – Én már meg is léptem, Alex. Két nappal ezelőtt kikölcsönöztek egy ugyanilyen forgatókönyv-sorozatot. – Értem – mondtam vonakodva. – Kicsoda? – A nyilvántartás szerint Gabriel Benedict volt. Másnap reggel Jacob csak úgy mellékesen közölte, hogy az éjjel utánaolvasott Wally Candlesnek, és megtudott róla egyet s mást. – Valamennyi könyvéhez írt előszót. Tudtad? – Nekünk megvan, illetve megvolt mind az öt. Nem emlékszem egyetlen előszóra sem – feleltem. – Azért, mert borzasztóan hosszúak.

Majdnem olyan hosszúak, mint maguk a könyvek. Ezért aztán nem is tették bele őket a könyvbe. De egy kiváló Candles-kutató, Armand Jeffries évekkel ezelőtt összegyűjtötte, és jegyzetekkel is ellátta ezeket. Időközben dunsztkötést kaptam a zúzódást szenvedett bordáimra, amely jóleső melegben tartotta az oldalamat. – Minek? – kérdeztem. – Találtam egy leírást tőle arról, hogy hogyan reagáltak a Khaja Luanon a Cragen lévő City elfoglalására. Érdekes portrét fest benne Leisha Tannerről. Ebből kiderül, hogy kimondottan bátor nő volt. – Mire gondolsz? – Emlékszel arra, amikor a csőcseléket emlegette? A jelek szerint egyáltalán nem kívülállóként mondta, amit mondott. Megvan az anyagom, ha meg akarnád nézni. – Kérlek – mondtam. – A képernyőn? – Olvasd fel nekem, Jacob. – Jó. – Kis szünetet tartott. – Sok szó esik benne a politikai helyzetről. – Azt majd megnézem később. Mit mond Tannerről?

– Aznap este, amikor hallották, hogy elfoglalták a Cragen lévő Cityt, Candles egy intervencionista tüntetést nézett a campuson – biztonságos távolságból. Az ebédlő oszlopos bejáratát használták színpadként. Heten-nyolcan, az alkalomhoz illően felbőszülve, láthatóan az igaz ügy érdekében készen arra, hogy elvágják pár ember torkát, felültek oda. Marish Camandero beszélt. A szociológia tanszék vezetője, szemrevaló, nagydarab, egyáltalán nem buta nő. Pontosan olyan ember, aki arra kell, hogy szociológiát tanítson. A Téren mintegy kétszáz tüntető gyűlt össze. Nem hangzik soknak, de hangosak voltak, és aktívak. Hozták a saját zenéjüket, ami nagyjából zsivajgásból és rikoltozásból állt, és megállás nélkül lökdösték-rángatták egymást. Volt néhány összetűzés is, egy fiú például nekiesett egy marberry bokornak, ráadásul persze mindenütt előkerültek az üvegek. Camandero gúnyos szavakkal illette a Némákat, gyilkosokat emlegetett, és a hallgatóság kezdett bevadulni. Ekkor jelent meg a színen Leisha. Nyilvánvalóan otthon hagyta a józan eszét. Kényelmesen baktatott e szedett-vedett népség hátsó

sorai felé, épp amikor Camandero azt a megjegyzést eresztette el, hogy a történelem tele van azok holttesteivel, akik nem akartak vagy nem tudtak harcolni. A tömeg vad üvöltéssel nyilvánította ki tetszését. Camandero ebben a stílusban taglalta tovább, hogy az emberek a homokba dugják a fejüket, és úgy várják, mikor takarodnak el a Némák. Eljött az ideje, hogy kiálljunk Christopher Sim mellett, mondta. A tömeg, ez a tehetetlen, gyámoltalan csorda, melynek egész világa két ágyúnaszádnál nem sokkal nagyobb haderővel rendelkezett, felkapta és az ég felé üvöltötte Sim nevét. Valaki felismerte Leishát, és elkiáltotta a nevét. Erre mindenki felfigyelt, és a lárma elcsitult. Camandero megkereste a tekintetével a nőt, aki a tömeg szélén állt. Akkor, arcán széles mosollyal, ujjával Leishára mutatott. – Dr. Tanner jobban ismeri nálunk a Némákat – mondta álságos nyájassággal. – Már korábban is védelmébe vette a nyilvánosság előtt a barátait. Azt hiszem, nem egészen egy évvel ezelőtt nyugtatott meg bennünket, hogy ez a nap sohasem fog bekövetkezni. Most, hogy a Cragen lévő Cityt

lerohanták, talán el akarja mondani nekünk, hogy még mitől nem kell félnünk. A tömeg még nem vette észre. Eltűnhetett volna onnan, de ő nem használta ki a lehetőséget, hanem továbbra is ott állt. Vakmerő és veszélyes cselekedet volt ez ebben a csúnyán feltüzelt hangulatú estében. Egy erélyesebb könyvelő felszólítására megindultak volna, hogy felgyújtsák a parlament épületét. Leisha haragos tekintettel bámult fel Camanderóra, majd leplezetlen megvetéssel körbenézett, rántott egyet a vállán, és megindult a rögtönzött színpad felé. Azt hiszem, nem is annyira az lepett meg, amit csinált, hanem ez a vállrándítás. A tömeg szétvált előtte, de valaki feléje dobott egy pohár sört. Camandero békéltetően emelte a magasba mindkét karját, nyugalomra és nagylelkűségre intve a közönséget még azok iránt is, akikből hiányzik a bátorság. Leisha királynői megvetéssel vonult az emberek között – szép, de ijesztő látvány volt. Fellépdelt a lépcsőkön a pódiumra és szembefordult Camanderóval. A tömeg soraiból már egy pisszenés sem hallatszott. A szél valahonnan hangokat sodort errefelé,

és a magasban gyér forgalom zajlott. A két nő közül Camandero volt a jóval magasabb. Arccal egymás felé fordulva nyújtották a pillanatot. Azután Camandero kiakasztotta a nyakmikrofonját, és lelógatta az ujjai között, hogy Leisha kénytelen legyen utánanyúlni. A mozdulat megszakította a kettejük között eddig fennálló valamiféle pszichés kapcsolatot. – Egyetértek abban, hogy veszélyes időket élünk – kezdte Leisha tiszta és meglepően barátságos hangon. Kedvesen elmosolyodott, és a hallgatóság felé fordult. Camandero leejtette a mikrofont a földre, aztán leballagott az emelvényről, és átvágott a sokaságon, ki a Térre. A mikrofon ott hevert a földön, ahová leesett. Leisha kihasználta a sikeres pillanatot. – A háború nagyon közel van – mondta. – Mi még nem vagyunk benne, de a pillanat ma már valószínűleg elkerülhetetlen. – Néhány kósza éljenzés harsant, aztán megint csend lett. – A város ma este tele van ehhez hasonló gyűlésekkel. És egy pillanatra el kellene gondolkoznunk… Robbanás hallatszott valahol a Térrel szemben. Újabb éljenzések követték. – …azon, hogy ez mit jelent. Él egy másik faj odakint, hozzánk nagyon hasonló…

Ezt már nem hagyhatták annyiban. Valaki azt kiáltotta, hogy semmiben sem hasonlítanak hozzánk; mások azt rikoltoztak, hogy vadak, barbárok. Leisha csak állt, s várta, mikor fognak ismét ráfigyelni. Amikor ez megtörtént, hűvösen annyit mondott: – Tudnak gondolkodni! A tömeg ismét felbolydult. Segélykérőn néztem körül, s azon morfondíroztam, mit fogok tenni, ha majd leráncigálják onnan. – Van erkölcsi rendszerük – folytatta Leisha. – Vannak egyetemeik, ahol a diákok ugyanilyen gyűléseken követelik, hogy álljanak bosszút rajtunk! – Ma megtették! – üvöltötte valaki, és a levegőben fenyegetések kezdtek röpködni: fenyegetések Ashiyyur ellen, az egyetem ellen, Leisha ellen. – Igen. – Leisha láthatóan elszomorodott. – Szerintem is. Elvesztettünk néhány hajót a legénységükkel együtt. Úgy értesültem, hogy a Némák a Földön is lelőttek pár embert. És most nekünk sincs más választásunk, egy kis vért nekünk is ontanunk kell. A tömeg a fáklyáit rázta a magasban. – Kurva! – kiáltotta valaki.

– Úgy van! – Máris rengetegen meghaltak. Velük mi van? Tudtam, mi a válasza erre. Már hallottam: Nem tartozunk semmivel a halottaknak. Ők nem fogják tudni, maradunk-e vagy megyünk, tiszteletben tartjuk-e a nevüket, vagy azt is elfelejtjük, hogy valaha közöttünk jártak. Volt azonban annyira óvatos, hogy ezt nem mondta el. – Még van idő megálljt parancsolni mindezeknek, ha valóban azt akarjuk – mondta. – Vagy ha nem, hát legalább magunkat távol tarthatjuk tőle. Miért nem kap az Ellenállás semmi segítséget Rimwaytől? Vagy Toxicontól? Ők rendelkeznek hadiflottákkal! Ha Ashiyyur csakugyan fenyegetést jelent mindannyiunkra, akkor miért nem jönnek a segítségünkre? – Én megmondom, miért! – bömbölte egy nagydarab fickó, aki klasszikus irodalomból írta a doktoriját. – Azt várják, hogy mindenestől kötelezzük el magunkat! Mi vagyunk a hadszíntéren, és ha mi nem segítünk magunkon, ők miért tegyék ki veszélynek a saját népüket? A tömeg fennhangon fejezte ki egyetértését. – Akár még igaza is lehetne – válaszolta Leisha –, de az a helyzet, hogy Rimway és Toxicon

még annyira sem bíznak meg egymásban, mint az idegenekben. Mindeközben egyre közelebb nyomultam. Nem tudom, életemben féltem-e valaha is jobban, mint ezekben a percekben. Kiszúrtam pár biztonsági embert a tömegben, de ha a csőcselék megindulna Leisha ellen, ők ugyan nem sokat tehettek volna. – Ha komolyan gondolják, hogy harcolnunk kell ebben a háborúban, akkor számba kell vennünk, hogy milyen fegyvereink vannak – folytatta. – Úgy tudom, Khaja Luannak egy torpedórombolója van. – Tenyérrel kifelé föltartotta mindkét kezét. – Erről van szó, emberek. Egy torpedóromboló. Van még három vagy négy fregatt, amelyek utoljára félévszázada láttak csatát. Aztán van pár űrrepülőgép, de ezek kénytelenek lesznek köveket hajigálni, mivel nincsenek felfegyverezve. Mi nem vagyunk berendezkedve csatahajók gyártására, úgyhogy valakitől meg kell ezeket vásárolnunk. Országgyűlési törvénnyel alaposan meg kell emelnünk az adókat, és korlátoznunk kell az államilag finanszírozott oktatást. – Elhallgatott, és egy pillantást vetett a háta mögött ülő emberek csoportjára. Közöttük a legkiválóbb személyiség Myron Marcusi volt, a filozófia tanszék képviseletében. – Biztos vagyok benne – küldött

feléje egy ragyogó mosolyt Leisha –, hogy dr. Marcusi az elsők között fogja támogatni azokat az intézkedéseket, amelyeket a pénz előteremtése érdekében meg kell hozni. – Az hétszentség! – üvöltötte valaki a tömeg utolsó soraiból. Marcusi elfogadta a kihívást. – Itt most nem a pénz aggaszt bennünket, doktor Tanner – mondta. Igyekezett hangosan beszélni, de nem sok sikerrel. – Sokkal több dolog forog kockán, mint néhány ösztöndíj. Itt most életekről van szó, és lehet, hogy az emberiség életben maradásáról, feltéve, hogy össze tudunk fogni a közös veszéllyel szemben. Hangja sipításba fúlt, ennek ellenére dörgő tapssal jutalmazták. Ekkor valaki énekelni kezdett. Mások is elkapták a ritmust – Leisha csak állt, és nézte őket elkedvetlenedve. Az ének felszárnyalt, és megtöltötte a Teret. A Cragen lévő City ősi harci indulója volt. A Kondor-ni. A következő néhány napban rácsatlakoztam az egyetem könyvtárára és eldugott archívumára, hogy mindent, amit csak lehet, megtudjak Tannerről.

Éjszaka Rashim Machesney könyvén aludtam el. Sikerült együtt ebédelnem Quindával, és nagyon élveztem. Először fordult elő, hogy nem az Ellenállásról beszélgettünk egész este. Pár nappal a Kudasaion tett utazásom után Chase felhívott este, hogy közölje, talált valamit. Nem mondta meg, hogy mit, de a hangja izgatottnak tűnt. Bejelentése nem éppen jó hírként ért: már kezdtem reménykedni, hogy falnak ütköztem, ahonnan nyugodt lelkiismerettel visszafordulhatok. Egy óra múlva megérkezett. Hozott egy kristályt, és úgy nézett ki, mint aki nagyon meg van elégedve magával. – Itt vannak Walford Candles összegyűjtött levelei – mutatta a kristályt. – Tréfál. – Hello, Chase – köszöntötte Jacob. – Fél óra múlva kész az ebéd. Hogy szereti a marhasültet? – Üdv, Jacob. Közepesen átsütve. – Nagyon helyes. Örülök, hogy újra látom. Már alig várom, hogy lássam, mit hozott. – Köszönöm. Beszéltem a fél világ összes irodalomtanszékén és könyvtárában dolgozó emberekkel, és erre Masakában, egy kis iskola irattárában bukkantam rá. Helyben szerkesztették az anyagot, de a kiadó meghalt, és hivatalosan soha

nem adták ki. Szerepel benne egy holo Leisha Tannerről, amit Millenniumról küldtek! Millennium: az utolsó bejegyzés Tanner Jegyzetfüzeteiben. Beraktam a kristályt Jacob leolvasójába, és leültem az olvasófotelba. A lámpák kialudtak. Fokozatosan kiformálódott előttem Tanner képe. Könnyű blúzt és sortot viselt, és láthatóan valami meleg éghajlatú vidéken dolgozott. Wally, mondta, rossz hírem van. A tekintete feldúlt volt, és rémültnek látszott. Az a nő, aki Khaja Luanon föl mert állni a csőcselék elé, most egész testében remegett. Igazunk volt: Matt itt járt a Straczynski elvesztése után. A dellacondaiak azonban titkolni próbálják. Beszéltem két emberrel, akik ismerték, és vagy nem akarnak beszélni róla, vagy pedig hazudnak. Nem nagyon szeretik őt, Wally, de úgy tesznek, mintha szeretnék. Beszéltem egy számítógép-specialistával is, egy Monlin, vagy Mollin vagy valami hasonló nevű nővel. Amikor összeakadtam vele, már jócskán felöntött a garatra. Addigra már megtanultam, hogy ne hozzam szóba közvetlenül Matt személyét, mert akkor úgy tesznek, mintha semmit sem tudnának. Ezért fokozatosan

arra tereltem a társalgást Monlinnal, hogy van egy közös barátunk, aki egyszer-kétszer említette nekem az ő nevét. Felkeltettem az érdeklődését, de amikor megneveztem Mattet, teljesen kivetkőzött magából, olyan ideges lett, hogy eltörte a poharát, és elvágta a kezét. Szabályosan rikácsolni kezdett, hogy az egy áruló, csirkefogó, és ha tudná, a legszívesebben megölné. Sohasem láttam még ilyen veszett dühöt. Azután hirtelen, mintha valaki elfordított volna egy kapcsolót, abbahagyta, és egy szót sem szólt többet. Másnap reggel megkerestem a reggelinél, de azt mondta, csak az alkohol beszélt belőle. Közölte, hogy kedveli Mattet, de azt állította, hogy soha nem sikerült közelebbről is megismernie. Sajnálja, hogy meghalt és így tovább. Aznap este eltűnt. Az egyik tiszt azt mondta, elküldték valami ideiglenes munkára, de azt nem tudta, hová. Ebben az egészben az zavar engem, hogy ugyan Mattet nehezen lehetett kiismerni, de nem az a fajta ember volt, akit bárki is gyűlölhetett volna. Wally, ezek az emberek megvetik őt. Nem arról van szó, hogy a neve hallatán kicsit bosszúsak lesznek. Ezek az emberek – mind, egytől-egyig – a legszívesebben megölnék őt. Azt hiszem, annyiban kéne hagynom a dolgot, és haza kéne mennem. Egyébként is

belefáradtam, hogy militáns emberekkel próbáljak szót érteni. Egykettőre gyűlölködni kezdenek. De az Istenért, szeretném tudni az igazat. Soha nem ismertem senkit, aki hűségesebb lett volna Simhez és a nyavalyás szövetségeseihez, mint Matt Olander. Itt most őrültekháza van. Elözönlötték bennünket az Ilyandáról érkezett menekültek, és emiatt nehéz a haditengerészet bármelyik szárazföldi installációja közelébe jutni. Elnézem ezeket az otthonukból elűzött embereket, és elcsüggedek. Tudtad, hogy az ashiyyuriak bombázták Point Edwardot? Hogy lehettek ilyen bolondok? Ezt senki másnak nem mondanám, de néha megfordul a fejemben, hogy vajon nem Simnek van-e igaza velük kapcsolatban. Nehéz dolog ez, Wally. Tényleg nehéz. Hallottam, hogy Torién beszédet mond holnap a belvárosban, az ilyandaiak részére épült lakótelep felavatásán. Azon leszek, hogy beszélhessek ott vele. Talán meg tudom győzni, hogy vizsgálja meg ezt a Matt-ügyet. Tudatlak az eredményről. A kép elhalványult. – Ennyi volt? – Nincs több transzmisszió ezen a kristályon – közölte Jacob.

Chase minden bizonnyal csukott szemmel hallgatta végig. – Ez minden – mondta. – A bevezetés arra utal, hogy további kötetek is szerepeltek a tervben, de egyiket sem sikerült összehozni. Túl hamar meghalt a szerkesztő. – Charles Parrininak hívták, a Miletai Egyetemen dolgozott – szólt közbe Jacob. – Harminc éve halott. – Valaki más befejezhette volna a projektet. – Talán. – Chase kiegyenesedett. – De ez esetben soha nem adták volna ki. – Nem biztos, hogy az számít – jegyezte meg Jacob. – Parrininak feltétlenül össze kellett szednie valamiféle forrásműveket. Kutassátok fel ezeket, és választ kaptok a kérdéseitekre. A Miletai Egyetem Sequinben, Rimway hat kontinense közül a legkisebbikben, Capuchai sivatagi városában volt. Parrini egy eredményekben bővelkedő élet nagyobbik felét töltötte ott az irodalom professor emeritusaként. A könyvtárban szinte már el sem fértek a könyvei: a professzor rendkívül termékeny volt. Kommentárjai a babiloniak óta az irodalom minden korszakát

felölelték. Számos nagy költő és esszéista (köztük Walford Candles) műveinek hiteles kiadása fűződött a nevéhez. De ami a legérdekesebb, egész polcra való ashiyyuri költőt és filozófust fordított le. Chase és én Gabe dolgozószobájából egy egész délutánt és a másnap délelőtt egy részét töltöttük el a könyvei böngészésével. A második napon, dél felé Chase odahívott a termináljához. – Parrini Tulisofalája. nagyon érdekes. Megnéztem, hogy milyen elvekre alapozza az erkölcsi rendszerét: Szeresd ellenségedet. Jóval viszonozd a gonoszt. Igazság és könyörület a helyes élet sarokkövei: igazság, mert ezt kívánja a természet; és könyörület, mert az igazság elkoptatja a lelket. – Ismerősen hangzik. – Lehet, hogy csak egyféle erkölcsi rend működik. Ámbár a Némákra nem volt hatással. – Ezt akarta megmutatni nekem? – Nem. Egy pillanat. – Visszament a címoldalra, és rámutatott az ajánlásra. Leisha Tannernek. Egyik könyvtáros sem tudott semmit Parriniről. Nekik ő csak két kristály volt a

kézikönyvtárban, és háromdoboznyi dokumentum a második emeleti raktárban. (De lehet, hogy négydoboznyi. Ezt senki sem tudta biztosan.) Kérésünkre lehozták a dobozokat az egyik vetítőbe, és megmutatták a tartalmukat. Találtunk köztük diákok által írt dolgozatokat, csoportnévsorokat, pénzügyi beszámolókat, bútorszámlákat, iparművészeti tárgyakat, könyveket, ruhákat, mindenfélét. – Többnek is kell lennie – mondta Chase, miután levettük a fejpántunkat, és nekiláttunk a meleg ebédnek. – Nem jó helyen keresgélünk. Nem lehet, hogy amíg Parrini összeállította az első kötet anyagát, közben nem gyűjtögette a második kötetre valót. Egyetértettem vele, és azt javasoltam, hogy kezdjük az irodalom tanszékkel. Mire az ebéddel végeztünk, Jacobnak már megvolt a transzmisszió kódja, és beléphettünk egy leharcolt bútorzatú, szegényes irodába, ahol két unatkozni látszó fiatalember ücsörgött felpolcolt lábakkal, tarkójukon összekulcsolt ujjakkal ósdi termináljaik előtt. Egyikük kifejezetten hórihorgas volt, majdnem két és fél méter magas. A másik átlagos magasságú, tiszta, barátságos tekintetű, szalmaszőke hajú fiú. Egy monitoron gyorsan

futottak le valami szöveg bekezdései, de egyikük sem figyelt oda. – Igen – szólt az alacsonyabbik, és egy árnyalatnyit kiegyenesedett ültében. – Segíthetek valamiben? – Valójában Chase-hez intézte a kérdését. – Charles Parrinivel kapcsolatban végzünk kutatómunkát – válaszolta Chase. – Különösen a Walford Candles-ről írt műve érdekel bennünket. – Parrini komolytalan fickó – szólt közbe a másik, anélkül, hogy megmozdult volna. – Schambly sokkal jobb könyvet írt Candles-ről. Vagy Koestler. Szóval majdnem mindenki, kivéve Parrinit. Az elsőként megszólaló összevonta a szemöldökét, és bemutatkozott. – Korman – mondta. – A keresztnevem Jak. Ő pedig Thaxter. Thaxter szája kissé elnyílt. – Mire van szükségük? – kérdezte Korman, továbbra is Chasehez beszélve. Tekintete sebesen végigsiklott Chase alakján. Tetszett neki, amit látott. – Ismerik a Tulisofala-fordítását? – kérdeztem. – Miért ajánlotta Leisha Tannernek? Korman elmosolyodott, és most először rám nézett válaszolás közben.

– Azért, mert ő próbálkozott elsőként komolyabban az ashiyyuri irodalom fordításával. Természetesen őt már senki nem olvassa. A modern tudomány meghaladta az ő teljesítményét. Az utat azonban ő jelölte ki. Chase bólintott, de úgy, mintha nyársat nyelt volna. – Olvasták a Wally Candles-ről írt tanulmányát? – kérdezte a szokottnál kicsit hangsúlyosabb kiejtéssel. – A Leveleket? Thaxter bedugta a lábát egy nyitott fiókba, és ki-be húzogatta vele a fiókot. – Tudok róla – mondta. – Több kötetesre szánta. Elkészítette őket? – Úgy emlékszem, a mű írása közben halt meg – felelte Thaxter. – Úgy van – nézett Chase egyik fiúról a másikra. – Befejezte valaki, amit ő elkezdett? – Nem hinném. – Thaxter úgy húzta el a szavakat, hogy abból érezni lehetett, sejtelme sincs. Megpróbálkozott egy kérdő mosollyal, amire bátorító választ kapott Chase-től, úgyhogy megkérdezte a számítógépétől. – Nem – közölte pár perc múlva. – Csak az első kötet készült el. Nincs semmi utána. – Dr. Thaxter – mondtam, megajándékozva

őt egy címmel, amivel érzésem szerint nem rendelkezett –, mi lett a sorsa Parrini jegyzeteinek a halála után? – Ennek utána kell néznem. – Megtenné? – kérdezte Chase. – Nagy segítség lenne. Thaxter épp csak annyira mozdult meg, hogy kiegyenesedjen ültében. – Oké, lehet szó róla. Hol találom meg magukat? – Mindvégig mintha Chase testéhez beszélt volna. – Lehet, hogy még ma este választ tud adni nekünk? – Elképzelhető. – Visszajövök – mosolygott rá Chase. Halála után Charles Parrini kéziratai állandó munkatársához, Adrian Monckhoz kerültek. Egyebek mellett Moncknak kellett volna befejeznie a Candles-levelek második és harmadik kötetét. Ám ő a mára már feledésbe merült történelmi regényen, a Maurinán dolgozott, amely Christopher Sim fiatal felesége szemén át láttatja az Ellenállás Korát. Sem a regényt, sem a Candles-gyűjteményt nem tudta életében befejezni, így a Maurinát a lánya fejezte be. Parrini kéziratait végül ő ajándékozta a Tábor-hegyi

Egyetemi Könyvtárnak, ahol Monck egyetemi hallgatóként diplomát szerzett. Tábor-hegy a déli féltekén, nyolc időzónával távolabb, egy viszonylag kis város, Bellwether határán kívül van. Az egyetem neve némileg félrevezető: Bellwethert síkság veszi körül. Az egyetem egyházi fenntartású, és a „Tábor-hegy” bibliai vonatkozású név. Percekkel azután, hogy Chase visszajött a Thaxterrel folytatott társalgásból, bejelentkeztünk az Egyetemi Könyvtárat zárás után üzemeltető AI-nél. (Bellwetherben még csak ezután kezdett hajnalodni.) A katalógusban kiadatlan művek sem Monck, sem Parrini neve alatt nem szerepeltek. Reggel, nyitás után visszamentünk. A fiatal könyvtáros, akinek föltettük a kérdéseinket, belépett az adatbankjába, és minden megkeresés után a fejét rázta. Nincs Monck. Nincs Parrini. Sajnálja. Szeretett volna segíteni. Pontosan ezt mondta az AI is, de egy emberrel mégis csak könnyebb megbeszélni a dolgokat. Mi azonban váltig állítottuk, hogy meg kell lennie valahol, mire a fiatalember egy sóhajjal átküldött minket egy sötét bőrű, még Chase-nél is magasabb nőhöz. Csontos, fekete hajú nő volt, és nyers, kapkodó beszédével azt a benyomást keltette

az emberben, hogy az idő rendkívül drága számára. – Ha és amennyiben beérkezik valami, azon nyomban megkeressük önöket – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és már indult is vissza a dolgára. – Kérem, adják meg a kódjukat az asztalnak. – Ha most nincsenek meg, akkor beérkezni sem fognak – közöltem vele. – A Parrini-kéziratokat több mint húsz évvel ezelőtt adományozták az egyetemnek. Megtorpant. – Értem. Nos, ez még az én időm előtt történt, és a kéziratok nyilvánvalóan nincsenek itt. Meg kell érteniük, hogy igen sok kérés érkezik hozzánk abban a formában, ahogy önök is megfogalmazták. Rendszerint olyan anyagokra vonatkoznak, amelyekkel az örökösök nem tudnak mit kezdeni. Csakhogy gyászunkban, Mr. Benedict, hajlamosak vagyunk eltúlozni az elhunyt munkásságát… Talán próbálkozzanak az Irodalmi Alapítványnál. – Rendkívül hálás lennék, ha segítene – erősködtem. – Boldogan megfizetném a drága idejét. – Eddig még sohasem próbáltam senkit megvesztegetni, és most nagyon otrombának éreztem magam. Megkockáztattam, hogy egy

pillantást vessek Chase-re, aki csak nagy nehézségek árán tudott komoly maradni. – Örömmel elfogadnám a pénzét, Mr. Benedict, de higgye el, nem érne el vele semmit. Ha a szóban forgó anyag nem szerepel az inventárban, akkor nincs nálunk. Ez ilyen egyszerű. Erre elkezdtem hangosan gondolkodni azon, hogy vajon nem keltene-e zavart és felháborodást a Tábor-hegy igazgatótanácsában, ha megtudnák, hogy a könyvtárosaik ilyen fölényesen lekezelő módon bánnak Charles Parrini örökségével. A nő erre megjegyezte, hogy tegyem azt, amit jónak látok. – Azt hiszem, nincs tovább – mondtam Chase-nek, már újra a dolgozószobában. Bólintott, és felálltunk a karosszékekből, ahol jóformán két napja üldögéltünk. Már régen elmúlt éjfél is. – Szívjunk egy kis friss levegőt – mondta, ujjait kétoldalt a halántékához nyomva. Rosszkedvűen baktattunk az egyik erdei ösvényen. – Szerintem ideje abbahagyni az egészet – kockáztattam meg. Chase mereven maga elé nézett, és nem szólt semmit. Csípősen hűvös volt az éjszaka, de jólesett. Vagy félórája sétálhattunk. Chase szórakozottnak tűnt, én pedig, megkönnyebbülve, hogy végre vége

van ennek az ügynek, lassan kezdtem ráeszmélni, hogy személyében egy hosszú lábú, csinos nő halad mellettem. – Tudom, mekkora csalódás lehet ez magának – szólalt meg váratlanul. – Igen. – A szeme nagyjából egy vonalban volt az enyémmel, és ez a tény hirtelen teljes erővel tudatosult bennem. – Szerettem volna néhány dologra választ kapni – mondtam. – És jó lett volna nyakon csapni azt is, aki ezt a tisztességtelen játékot űzi magával. – Igen, azt is. – De még mennyire. Próbáltam azzal nyugtatgatni a lelkiismeretemet, hogy örülök, hogy végre más dolgokkal is tudok foglalkozni, ennélfogva percekig a Gabe-féle örökséggel kapcsolatos felelősségemről, és egyéb magántermészetű problémáimról beszéltem. Csupa hazugság volt, természetesen, de nem számított. Chase úgysem figyelt rám. – Eszembe jutott valami – vágott a szavamba, mintha nem is mondtam volna semmit. – Tudjuk, hogy a dokumentumokat Monck lánya ajándékozta oda. Lehet, hogy az ő nevén szerepel az anyag a katalógusban, őt meg nem biztos, hogy Moncknak hívják. Talán csak az okozza a problémát, hogy nem valami jó a könyvtár

kereszthivatkozási rendszere. Igaza volt. Az anyag, akárcsak Miletán, műanyag dobozokban volt elsüllyesztve egy raktárban. A magas, fekete bőrű könyvtárosnő egy darabig arról próbált meggyőzni, hogy az anyag a nyilvánosság számára nem hozzáférhető. Amikor azonban újból megfenyegettem, hogy panaszt teszek a feletteseinél, és ezúttal részletezem is, hogy mi a kifogásom, azonnal engedett. Kihozatta a dobozt az egyik vetítőbe, és mire megérkeztünk, minden ki volt készítve két asztalra. Az előző nap megismert fiatal könyvtárost rendelte ki, hogy segítsen betölteni az adatokat, lapozzon, és végezze el azt a kétkezi munkát, amire egy fejpántos vetítés automatikusan nem képes. A fiú készségesen és türelmesen hajtotta végre mindazt, ami kétségtelenül unalmas lehetett számára, és mindenben épp a főnöke ellentéte volt. Az is megfordult a fejemben, hogy talán tetszett neki Chase. Két napot töltöttünk el az anyag átnézésével, melynek tekintélyes részét tette ki a Walford Candlesszel folytatott levelezés. Kristályokon volt

tárolva; bizonyos részük a régi, ma már nem használatos orsós, hengeres és elemi szálas eszközökön, illetve lightpad memóriarendszerekben vagy éppen papíron volt meg. – Ez elég nagy baj – jegyezte meg Chase. – Az anyag nagy részét nem fogjuk tudni elolvasni. Honnan kerítsünk olyan leolvasót, amelyik elfogadja ezeket? – A magasba emelt, és megforgatott a fényben egy kockát. – Még abban sem vagyok biztos, hogy ez egy adattároló egység-e egyáltalán. – Az Egyetemen meg kell lennie a berendezésnek – mondtam, a fiatal könyvtárosnak címezve a mondatot, aki élénken bólogatott. – Majdnem minden rendszerhez van leolvasónk – mondta. Őszintén be kell ismernem, nehéz volt végezni a levelekkel. Ahogy Candles hírneve nőtt, levelezése már nem csak a szűk baráti körére terjedt ki. Parrini talált leveleket mindkét Simtől, a legtöbb olyan embertől, akinek neve ismert a korszak történetéből, államférfiaktól és a háborúban harcoló emberektől, fegyvergyárosoktól, társadalomújítóktól, teológusoktól és áldozatoktól. Még egy olyan, Khaja Luanon rendezett diplomaosztó ünnepségről is írt valaki részletes beszámolót, ahol Tarien Sim volt az egyik fő

szónok. Rendes körülmények között nem is engedett volna fel mást az emelvényre, csakhogy ezúttal az ashiyyuri nagykövet is beszédet kívánt mondani. Az idegen tolmácsa pedig Leisha Tanner volt! – Ez a nő csakugyan nem ijedt meg a saját árnyékától – jegyezte meg Chase. Az eseményt egy azóta feledésbe merült levelezőpartner írta meg Candles-nek. A dátum tanúsága szerint néhány héttel a Cragen lévő City eleste előtt történt: Ha a ceremóniák iránti szenvedélyünknek van valami jelentősége, akkor kettőnk kultúrájában több a hasonlóság, mint amennyire hajlandók vagyunk beismerni, jegyzi meg Candles. Mindkettő ünneppé teszi a különböző típusú átmeneteket: a születést, a halált, miegymást. Szertartásokkal veszi körül a sporteseményeket, a műalkotások közszemlére bocsátását, a különféle politikai eseményeket, és persze a legfőbb rituálét, a háborút. Így aztán, mindennek ellenére, a nagykövet egy padra redőződő palástos-csuklyás alakja, természetesen kellő távolságra a parádén megjelent méltóságoktól, egyáltalán nem tűnt kirívóan szokatlannak. Nyugodtan ült ott, alakján végigomló palástja arra engedett következtetni, hogy mellső végtagjait az ölében tartja. Arca nem látszott ki a

csuklya mélyéről. Még ezen a napfényes délutánon is az volt az érzésem, hogy egy sötét alagútba bámulok befelé. Leisha, aki tud ilyesmikről is, elárulta nekem, hogy az eseményen való részvétel rendkívül megerőltető a nagykövetnek. Amellett, hogy fizikailag is veszélyeztetve érezheti magát, mivel a gyűlés helyszínén nagy számban jelenlévő biztonsági erők nem tudnák megvédeni egy elszánt orgyilkostól, az őt körülvevő sokaság miatt egyfajta lelki nyomás is nehezedik rá. Gondolom, magam is ezt érezném, ha arra gondolnék, hogy körülöttem mindenki a halálomat kívánja. Sok hivatalos szónoklat hangzott el a tudományos teljesítményekről és a fényes jövőről. Csodáltam a nagykövet önuralmát, ahogy ott ült szertartásos merevséggel, fölénk magasodva. Feszélyezve éreztem magam a jelenlétében. Ha becsületes akarok lenni, be kell vallanom, nem nagyon kedveltem az ashiyyurit, és örültem volna, ha elmegy. Nem tudom, miért volt ez így. Nem hiszem, hogy bármi köze lett volna a háborúhoz. Gyanítom, hogy sohasem fogjuk teljesen fesztelenül érezni magunkat egy olyan értelmes lény társaságában, amely számunkra egzotikus külsőben jelenik meg. Kíváncsi lennék, vajon nem inkább

arról van-e szó, hogy eleve így reagálunk az idegenekre, és nem a mentális behatolásra válaszolunk ekképpen, ahogy rendszerint magyarázni szokták. Az egyetem felkérte Leishát, működjön közre tolmácsként. Ez azt jelentette, hogy olvassa fel az idegen beszédét. Minden ismerőse nyomatékosan kérte, hogy ne tegye meg, és néhányan világosan értésére adtak, hogy úgy viselkedik, mint egy áruló, és ha ragaszkodik a tolmácsoláshoz, gondjuk lesz rá, hogy megbűnhődjön érte. Néha elfelejtjük, ki az ellenség. Szeretném azt mondani neked, hogy azok barátságát, akik ezzel fenyegették őt, nem volt érdemes megőrizni. De sajnos nem így van. Cantor is köztük volt, s Lyn Quen is. És egy fiatalember, akit, azt hiszem, Leisha szeretett. Mindegy. Amikor elérkezett a pillanat, ott láttuk őt a nagykövet mellett. Olyan nyugodt volt és olyan szép, mint talán még soha. Csodálatos nő, Connie. Bárcsak fiatalabb volnék! Tarien Sim is ott volt, mondanom sem kell; valósággal kiragyogott a sok előkelőség közül. Olyan hihetetlen politikai erőt képviselő személyiséggé vált, hogy az ember óhatatlanul csalódottságot érez, amikor testi valójában

megpillantja őt. És mégis – érezni, sőt látni lehet benne a valódi nagyságot. Sugárzik a tekintete, ha érted, mire gondolok. A nagykövet az előre betervezett ünnepi beszéde miatt jelent meg. Az ashiyyuri egyenlő időt akart. De én tudtam, hogy ez hiba volt. Nem is lehetett volna kirívóbb a kontraszt az égővörös szakállával, dörgő hangjával apafigurát megtestesítő Tarien és a néma idegen nyugtalanító, karószerű alakja között. Ha hozzászámoljuk a magasabb fokozatot elérőket is, akkor többen voltak, mint a négyszáz végzős. Sorokba rendezve ültették le őket Morien Fielden, ahol a diákok majdnem négyszáz év óta hallgatták a tanévzáró avatási szónoklatokat. Mögöttük a nézők tömege – sokkal nagyobb, mint amekkorát valaha is láttam, amióta eljárok ezekre az eseményekre. Még az ünnepség helyszínén túli sportpályára is jutott belőlük. A sajtó nagy erőkkel képviseltette magát. A biztonságiak egész hadában az egyetem saját emberei mögé felsorakoztak a városi rendőrség tagjai és az ilyen-olyan ügynökségek több tucatnyi, mindenki mással összetéveszthetetlen, keskenyre húzott szemű ügynökei. Nyugtalansággal terhes délután volt.

Mindenki várta, hogy valami történni fog, idegesen leste, mikor jön el a pillanat, s kicsit talán a bőrét is féltette. A diákszónokok elmondták mindazt, amit a diákok ilyenkor el szoktak mondani, és megkapták rájuk a szokásos udvarias tapsokat. Ezt követően felállt Hendrik rektor, hogy bemutassa Simet. Tudok róla, hogy volt némi huzavona az egyetem és a kormány között azon, hogy a szónokok milyen sorrendben beszéljenek. Hendrik Simet szerette volna utolsó szónoknak, ily módon demonstrálva a nyilvánosság előtt, hogy ő sem helyesli jobban a nagykövetjelenlétét, mint a tömeg. A kormány azonban ragaszkodott hozzá, hogy az idegen méltóságnak kell részesülnie ebben a megtiszteltetésben. A tömegben várakozó mozgolódás támadt, mialatt Hendrik méltatta Sim e veszedelmes időkben tanúsított bátorságát és képességeit. Dörgő tapssal fogadták, amikor Tarien felállt, és elfoglalta helyét a pódiumon. Miközben kezet fogott néhány nagyon fontos személyiséggel, hangsúlyosan nem nézett a nagykövetre. Jobb keze egy laza mozdulatával lecsendesítette a zajongást, és végignézett a közönség sorain. – Az egyetemi fokozatok megszerzése a

jövőről szól – mondta, mellőzve a szokásos bevezető köszöntéseket. – Csábító lenne a közelmúltban elért eredményekről beszélni. Az első komoly erőfeszítésekről, hogy véget vessünk a háborúnak, hogy egységbe kovácsoljuk az emberiség családját, hogy biztonságot és bizonyos fokú jólétet biztosítsunk mindenki számára. Végtére is hosszú idő óta ezek voltak a céljaink, és nehezebben elérhetőknek bizonyultak, mint azok gondolták, akik elsőként meghirdették őket. Leisha mozdulatlanul ült a nagykövet mellett. Arca feszült volt, végtagjai merevek, kezét szorosan ökölbe zárta. Nem én voltam az egyetlen, aki észrevette. Mások is megbűvölten nézték, amint ott ül a nagykövet mellett. Mintha a látványban volna valami szeméremsértő illetlenség. Még nekem is nehezemre esett félretenni egy ilyen megközelítést. Kérlek, ne idézd, amit mondok, mert úgyis letagadom. – Sajnos még nagyon sok a tennivaló – folytatta Tarien. – Több, mint amennyit az én nemzedékem elvégezni remélhet. A célt végül önök fogják elérni, önöknek kell felismerniük, hogy senki sem lehet biztonságban, amíg nincs mindenki biztonságban; nincs béke, amíg azok, akik

háborúznak, nem értik meg, hogy nem lehet belőle hasznuk… Idézhetném az egészet, vagy elmondhatnám a saját szavaimmal, Connie. Jól beszélt, na. Ha valaki, hát ő tudná államszövetségbe egyesíteni ezeket a civakodó világokat. Távoli helyekről, bátorságról és kötelességről beszélt, és azokról a hajókról, amelyek eszményeket szállíthatnak a csillagok között. – Végül nem fegyverek fognak dönteni a sorsunkról – mondta. – Hanem az a fegyver, amelyik jó néhányszor megsemmisített már elnyomó kormányokat és nagyravágyó jogbitorlókat, amióta megépítettük az első nyomdagépet. Vagy amióta az első írótáblába belevéstünk néhány jelet. Szabad eszmék. Szabad eszmények. Társadalmi konvenciók. Az idő nekünk dolgozik. Az ellenség, amellyel harcban állunk, amely, ha tudná, az életben maradásunkat is veszélyeztetné, a maga hadihajóival nem képes legyőzni azt az erőt, amit egy önállóan gondolkodó értelem képvisel. Lassan indult be a taps, de aztán lendületet kapott, és gyors ritmusban végighullámzott a hűvös gyepen. Az egyik végzős, egy magas, büszke tartású, csillogó fekete szemű lány felállt. Nem voltam elég közel, hogy láthassam a szemében csillogó könnyeket, de tudtam, hogy ott vannak. Egyenként

csatlakoztak hozzá mások is, míg végül már mindenki állt. Tarien ismét csendet kért, és kapott is. – Jobban tesszük, ha azokra emlékezünk, akiket elveszítettünk, mert tőlük kaptuk a jövőnket – mondta. – Időt nyertek nekünk. De elkövetkezik az az óra is, amikor majd együtt ünnepelhetünk, mert elvégeztük a feladatunkat, és elkergettük az elnyomóinkat. A közönség percekig állt. A tömeg hatalmas élőlénnyé változott, hallani lehetett a lélegzését. Tarien meghajolt. – A fivéremért, és mindazokért, akik az önök nevében harcoltak, köszönetet mondok önöknek. Bárcsak ott lettél volna, Connie! Csodálatos volt! Nem hiszem, hogy akár egy ember is akadt a téren, aki ne cserélte volna el a jelenlegi hivatalát valamiféle harci jártasságra, s ne lett volna szívesen egy hajó fedélzetén. Mi többet kívánhatna az ember az élettől, mint hogy csatlakozhasson a dellacondaiakhoz? Hát igen, szinte látom, ahogy kuncogsz: hogy beszél ez a Candles. Biztosan öregszik. De Isten a tanúm, most közeledünk fajunk legnagyobb próbatételéhez. És ha majd évek múlva visszanézünk mindarra, amiben most vagyunk, szeretném, ha

tudhatnám, hogy nekem is részem volt benne… Megsajnáltam a nagykövetet, ezt a magányos, félszeg bábut, aki megsemmisülten ült, szemközt ezzel a viharral. Hendrik félve, riadtan kilépett középre. Nyugtalanul vártuk, mi következik most. – Tisztelt vendégeink – kezdte határozott hangon. – Oktatók, végzős hallgatók, egyetemünk barátai! Most Ashiyyur nagykövete, M'Kan Keoltipess mondja el ünnepi beszédét. Távolban, szinte a látóhatáron, egy sikló emelkedett a felső erdőhatár fölé. Szinte hallani véltem mágneses tere susogását. A nagykövet esetlenül felállt. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de hogy a helyi gravitáció miatt-e (amely valamelyest nagyobb volt, mint a Toxiconon, az előző szolgálati helyén), vagy azért, mert érzékelte a kialakult helyzetet, nem tudom. Leisha is felállt, és odaállt mellé. Egyszerre tűnt dacosnak és nyugodtnak. Nyilvánvalóan kihasználta az időt, hogy összeszedje magát. Ez tetszeni fog neked: azzal, hogy karját nyújtotta a nagykövetnek, és felvezette őt a pódiumra, megingatta a tömeg biztonságérzetét. A lény elfoglalta a helyét. Ruhája redői közül száraz csontok recsegésére emlékeztető hang

hallatszott. Leisha, aki eltörpült mellette, tunikájából egy fénytáblát vett elő. Azon lehetett a beszéd, amit fel kellett olvasnia. De a nagykövet intett, hogy tegye el. Rögtön megértettem, hogy itt azt az emberek között jól ismert játékot láthatjuk, hogy eldobják az előre elkészített beszédet. Az ashiyyuri babrálni kezdte a csuklyáját, ahogy egy nő bíbelődhet a szoknyájával, ha úgy érzi, hogy kicsit túl sokat mutat meg. Fölemelte mindkét kezét, lerázta a csuklyát a vállára, és ott állt fedetlen arccal, az erős napfényben hunyorogva. Nagyon öreg volt. Pergamenbőrű arca mélységes szomorúságról árulkodott. A Tarien Sim által életre keltett élőlény egyben maradt, és lélekben hátrált néhány lépést. A nagykövet kinyújtotta hosszú, aszott ujjait. Túl sok ízület és tömör, feszes, szürke hús volt rajtuk. Táncot jártak a napsütésben, eszeveszettségükben is kecses mozdulataik dermesztően hatottak rám. Leisha figyelmesen nézte az ujjakat, és bólintott. Az volt a benyomásom, hogy húzódozik a lény első „megjegyzéseinek” lefordításától, de ő láthatóan ragaszkodott hozzá. – A nagykövet köszönetet mond nekem – kezdte Leisha –, és biztosít arról, hogy tudja,

mennyire nem könnyű feladat ez számomra. Azt mondja továbbá, hogy megérti a mostani haragjukat. – Az ujjak tovább rajzolták bonyolult mintáikat. – Köszöntöm Hendrik rektor urat, a tisztelt vendégeket, a tanszéket, a friss diplomásokat és családjaikat. És mindenekfölött – itt az ashiyyuri Tarien Sim felé fordult, aki jobbra, tőle távolabb ült – a Lázadók bátor képviselőjét, azt az ellenséget, akit szívesebben neveznék „barátomnak”. Szünetet tartott, és őszinte sajnálatot véltem felfedezni az arcán. – Sok szerencsét kívánunk mindannyiuknak – folytatta. – Egy ilyen alkalommal, mint ez a mostani, amikor fiatalok indulnak útnak, hogy próbára tegyék a tudásukat, és felkészüljenek az önálló életre, különösen hajlamosak vagyunk rádöbbenni, hogy számukra még sok bölcsességet rejteget a jövő. Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha tekintetbe vesszük a mai találkozónk körülményeit, nagyjából ugyanez lehet igaz mindkettőnk fajára nézve. Leisha hangja, amely már kezdett kicsit túlságosan elvékonyodni és az idegesség egyéb jeleit mutatni, végre visszanyerte megszokott színgazdagságát. Természetesen Tarien Simmel nem vehette fel a versenyt, de átkozottul jól csinálta. – A most végzetteknek szeretném elmondani,

hogy a bölcsesség nem más, mint annak felismerése, hogy mi az igazán fontos – folytatta a nagykövet –, és gyanakvással kezelése minden nagy becsben tartott hitnek, amely oly világosan és egyértelműen igaz, hogy nem is szükséges próbára tenni. Mi úgy tartjuk, hogy olyan mértékben bölcs valaki, amilyen mértékben felismeri a tévedésre való hajlamát. Megint szünetet tartott, hogy Leisha lélegzethez tudjon jutni. – Szívesebben vettem volna, ha ma nem kell politikáról beszélnem, de tartozom önöknek és a saját népemnek azzal, hogy válaszolok Sim nagykövet úrnak. Ő egy nagyjelentőségű konfliktust emlegetett, és sajnos igaza volt. De a harc nem Ashiyyur és az emberiség között folyik. Hanem azok között, akik módot találnának arra, hogy nehézségeinket békésen rendezzék el, illetve azok között, akik csak egy katonai megoldásban bíznak. A ránk biztosan váró sötét napok idején elengedhetetlenül fontos, hogy tudjanak róla, vannak barátaik közöttünk, és ellenségeik a saját soraik között. Heves lélektani reakciókat váltunk ki egymásból, ezek mégsem olyan erősek, hogy ne tehetnénk túl rajtuk magunkat. Ha akarjuk. Ha ragaszkodunk hozzá! Mindenesetre nagyon kérem

önöket, ne tekintsék ezeket alapnak holmi erkölcsi ítélkezéshez. Ha elkövetjük ezt a bűnt egymás ellen, súlyos terhet veszünk magunkra a történelem ítélőszéke előtt. Nem tudok eléggé egyetérteni Sim nagykövet úr megjegyzéseivel. Minden kulturális, fiziognómiás és felfogásbeli különbözőségünk ellenére megvan bennünk az a képesség, ami igazán számít: gondolkodó lények vagyunk. És ma, e nap alatt, azért imádkozom, hogy megtapasztaljuk, képesek vagyunk élni ezzel a tehetségünkkel. Azért imádkozom, hogy meg tudjunk állni fejvesztett rohanásunkban és gondolkozzunk! Későn vettem észre, hogy a bejegyzést egy másik könyvre utaló jelzéssel látták el, és ez a könyv bizonyára hatással lehetett Walford Candles korai éveire. Hosszan eltöprengtem a dologról, mert nem értettem, hogyan mehettek olyan rossz irányba az események, amikor mindenki jót akart. Ezek szerint a felismerések nem értek semmit? Választ nem kaptam, csak gyanítottam, hogy a konfliktusban lehet valami teljességgel megtévesztő. És hogy ennyi ezer év múltán még ma sem értjük a vadállat természetét.

Chase többet talált: Leisha egy Ilyandáról küldött, harminckét nappal a korábbi, Millenniumi üzenet után keltezett holoközlését. Rövid üzenet volt: Wally, mellékelten továbbítom Kindrel Lee írásos nyilatkozatát, melyben Mattról mond néhány dolgot. A történet olyan hajmeresztő, hogy nem is tudom, mit higgyek. Beszéljünk róla, ha hazaérek. – Nem értem – mondtam a dátumra meredve. – Ezt az evakuálás után küldték Ilyandáról. Alighanem Point Edward lerombolása után. Mi az ördög ez az egész? Miért kellett neki oda mennie? – Nem tudom – felelte Chase, a már összegyűjtött anyagok között kutatva. – Hol az a nyilatkozat? – Mellékelten továbbította. De úgy látszik, nincs ezek között. XIV.

Point Edward lerombolása (miután már kiürítették) zavarba ejtően barbár akció volt. Semmi

sem szemléltethette volna jobban a szakadékot az emberi értelem és az idegenek vad indulata között. E pusztítás láttán az emberek kellőképpen megrettentek, hogy ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz és ahhoz a felismeréshez, hogy emberi gyökereik közösek, és közös a veszély is, amellyel szembe kell nézniük. Sajnos a pillanat gyorsan elillant. Arana Cash Háború az űrben Matt Olander sírjában az a furcsa, hogy arra várt, amikor majd a menekültek a háború után visszatérnek Ilyandára. Az egykori gyep helyét elfoglaló gazos mezőn találtak rá, alig húsz méterre a William E. Richardson Űrkikötő főtermináljától. Egyetlen, ellipszis alakú fehér lap jelölte, amit lézerrel vágtak ki az épület homlokzati falából. Valószínűleg ugyanezzel az eszközzel vésték rá a szöveget is:

Matt Olander

meghalt 677 Avrigil 3. Ismerte a bátorságot

A durván bevésett feliraton a név és az utolsó szó nagyobb betűkkel volt írva. Érződött rajta a kétszáz évvel ezelőtti választékos stílusra való törekvés. A dátum az ilyandai naptár szerint megegyezett a kitelepítés időpontjával. A hely egy ligetben volt. Alacsony sövények, virágzó fák, tengeri kagylóval kirakott sétányok. A magasban egy dellacondai zászló lobogott büszkén az óceán felől fújó hideg szélben, rajta az emblematikus boszorkányfigura az Államszövetséget jelképező ezüst körben. A zászlórúd lábához a Point Edward Történelmi Társaság emlékkövet állított. A rajta lévő bronztáblán a 716-os év és Olander neve szerepel, valamint egy neki tulajdonított megjegyzés, amit állítólag egy bajtársának mondott a kitelepítés utolsó pillanataiban: Nem illő, hogy Point Edwardnak egyetlen védő nélkül kelljen szembenéznie a Némákkal.

Az emlékmű aljába bevésték a parlament alsó- és felsőháza által hozott határozatot, miszerint Matthew Olandert sohasem felejti el a Város, amelyet nem hagyott el. Az a fajta hely volt, ahová az emberek szívesen eljártak szabadidejükben, hogy kiüljenek a padokra, és elgyönyörködjenek a tengeri madarakban és a hajókban. Azon a téli napon, amikor mi voltunk ott (magammal vittem Chase-t is), egy csapat kiskölyök röptetett színes vitorlázó repülőket, s egy légibusszal érkező népes turistacsoport nyüzsgött körülöttünk. Ilyanda fehér napja, a Kaspadei kibukkant a szürke égen; az idősebb turisták sietős pillantásokat vetve a feliratokra gyorsan visszaszálltak a légibuszba, ahol meleg volt. Elhagyatott hely ez a Richardson terminál közelsége ellenére is. Az elszigeteltség érzése talán nem is annyira földrajzi, mint inkább spirituális. A cserjefák lombsátra alatti, egyetlen ember bátorságának szentelt helyen álldogálva csak arra tudtam gondolni, hogy milyen bizonytalan dolog is az igazság. Mit szólnának Olander bajtársai – ők, akik gúnyos megjegyzésekkel illették az emlékét, és azt mondták róla Leisha Tannernek, hogy áruló volt –, mit szólnának ők minderre? Ismerte a bátorságot.

Hol volt az igazság? Mi történt akkor Point Edwardon? – Ki tette ide? – kérdezte Chase. Komolynak, elgondolkodónak, már-már lehangoltnak tűnt. A szél az arcába fújta a haját, s ő egy mozdulattal kisöpörte a szeméből. – A parkbizottság. – Nem. Úgy értem, ki temette el Matt Olandert. Ki véste a feliratot a sírkőbe? Az Útikalauz azt írja, hogy a sír már itt volt, amikor a menekültek a háború után visszaérkeztek a Millenniumról. – Tudom. – Ki véste be a feliratot? – Lapozgatni kezdett a könyvben. A könyv egy legendáról beszél, amely szerint Ashiyyur volt. – Ami azt illeti, nem sokat tudok Ashiyyurról. De miért is ne? Háborúkban furcsább dolgok is történtek annál, mint hogy a népek elismeréssel adóztak az ellenségnek. A kő körül kisebb tömeg gyűlt össze. A hidegben meglátszott az emberek lehelete. Voltak, akik fényképeztek, mások sietősen mondtak valamit, majd továbbmentek. – Hideg van – jegyezte meg Chase; begombolta a dzsekijét, és bekapcsolta a fűtését. –

Miért nem a saját írott nyelvükön vésték be a feliratot? Hát, ezt én sem tudtam. – Mit mond róla az útikönyv? – Azt mondja, a szakértők nem értenek egyet vele. – Óriási. Sokra megyünk vele. De egy másik lehetőséget is el tudok képzelni. Olyat, ami legalább a temetést megmagyarázza. – Folytassa. – Hány embert is próbáltak egy hét alatt kitelepíteni? Húszezret? Csak úgy lehetett, hogy néhányan elkerülték a figyelmüket. Mindig vannak olyanok, akikhez nem jut el a hír. Lényeg az, hogy Olander itt maradt, megtalálta őket, és akkor is velük lehetett, amikor a bombázás alatt életét vesztette. Talán csinált valamit, amivel kivívta a csodálatukat, kézifegyverrel lelőtte a Némák egyik hajóját, kimentett egy gyereket egy égő házból. Ki tudja? Akármi volt is, csodálták érte és megfelelő temetést rendeztek neki. A megfelelő nyelven. Rámeredtem a kőlapra. – Leisha Tanner ismerte az igazságot – mondtam. – Igen, szerintem is. Maga elhiszi a saját magyarázatát?

– Nem. Nem tudom, miért, de nem érzem jónak. És azt a feltevést sem, hogy nem akarta elhagyni a várost. Ez ugyan kellemesen poétikus gondolat, de valószínűbbnek tartom, hogy itt hagyták. A dellacondaiak alig pár órával az ellenséges flotta érkezése előtt mentek el innen. Őrült rohanásban lehettek. – De ez még nem ad magyarázatot arra, hogy Olander bajtársai miért reagáltak úgy Tannerre. Ott álltunk a sír felett, és megpróbáltuk elképzelni, mi történhetett. – Kíváncsi lennék, csakugyan el van-e itt temetve valaki – mondtam. – Az is lehet, hogy a sír üres. – Nem. Idefelé jövet olvastam róla, Alex. Csináltak képeket. Valóban van holttest odalent, és a fogászati adatok kimutatták, hogy Olander holtteste az. – Azt is elmondja, hogy hogyan halt meg? – Nyilván nem a plazmacseppben. Véleményem szerint van rá bizonyíték, hogy lézertalálat érte. Úgy vélik, kisméretű kézifegyver volt. Ami a legenda egy részét is alátámasztja. – Mégpedig? – Azt, hogy a Némák leküldték egy partraszálló egységet, hogy megpróbálják élve

elfogni. – Lehet, hogy elfogták, és kivégezték. – Ez is egy lehetőség – felelte Chase. – De itt senki sem fogja elfogadni. – Miért nem? – Mert nincs benne hősiesség. Mindenkinek jobban tetszik az a kép, hogy Olander pulzerrel a kezében, az idegenek hulláitól körülvéve áll a terminál tetején, és addig lő, amíg a gazfickók legyűrik. Ha viszont megadta magát, akkor hogyan magyarázza a feliratot? – Gondolom, akkor az öngyilkosságot is kizárhatjuk. Oké. Még egy kérdés: ha önként maradt le, a parancsnoka tudott róla? Vagy egyszerűen megszökött? Ha az utóbbi történt, az némi magyarázatul szolgálna arra, hogy Tanner miért találkozott annyi ingerültséggel. – Nem hiszem, hogy Christopher Sim megengedte volna, hogy valaki lemaradjon azért, hogy meghaljon. Ez egyáltalán nem vallana rá. – Honnan tudja? Chase egy pillanatra zavarba jött. – Mi most Christopher Símről beszélünk, Alex. – Farkasszemet néztünk, aztán vigyorogni kezdett, de közben a fejét rázta. – Nem – mondta. – Ezt nem hiszem el.

– Én sem. Azt hiszem, ha rájövünk, miért nem ment el Olander Sim hajójával, akkor egy nagy lépéssel közelebb jutunk, hogy megértsük… – Elbizonytalanodtam. – Mit? – sürgetett Chase. – Ha agyonüt, se tudom. Talán Kindrel Lee meg tudja mondani nekünk. A Richardsonon kölcsönöztünk egy siklót, és berepültünk Point Edwardba, ebbe a csupa permföld, kő és üveg középméretű városba, amelyet egy kialudt tengerparti vulkán fölé építettek. Első pillantásra sokkoló látványt nyújtott. Nem voltak messzire nyúló sétányai, körútjai, se a felsőbb szintekhez kapcsolódó parkjai. Point Edward teljesen különálló, vaskos homlokzatú, szögletesen levágott ívű bástyákkal és sok-sok szoborral díszített épületekből álló város volt. Központját az eredeti építészeti stílusban építették újjá a 677-es rombolás után. Az Útikalauz toxicate uniformisnak nevezte ezt a stílust. A maga idejében feltétlenül jó elgondolás lehetett, de az eredmény egy dermesztően józan, megannyi éles sarok, szöglet, csupa mozdíthatatlanság és állandóság belváros lett. Földszintes élet egy erődszerű városban.

Azon tűnődtem, miközben leszálltunk belvárosi szállodánk tetején, hogy mindez mennyiben tükrözi egy olyan nép lelki állapotát, amely éppen csak meg tudott menekülni a tűzből. Egy óra múlva, már Chase szobájából, beléptünk a Levéltári és Statisztikai Hivatalba. Egy őszesfekete szakállú, rokonszenves, kék szemű idősebb férfit formáló AI fogadott bennünket. – Könnyebb dolgunk lenne, ha ismernénk a személyazonossági számát – mondta. – Bocsánat, de hány Kindrel Lee nevű nő élhetett egy húszezer lelket számláló népességben? – mordultam fel. – Mr. Benedict – felelte, elgondolkodva böködve a billentyűzetét –, ön minden bizonnyal tud róla, hogy az okiratok elégtek a város 677-es tűzvészében. Csak nagyon kevés ennél korábbi anyagunk van. – Igen. De ő, mármint Kindrel, a támadás után is itt volt. Itt kellett lennie, ha Tanner beszélt vele. Lehet, hogy később férjhez ment. Vagy valamilyen mentességért folyamodott. Esetleg munkát kapott a kormánynál. Valamilyen nyilvántartásban biztosan szerepel. – Igen – mondta nyájasan. – Én is azt hiszem, hogy kell lennie valaminek. Biztos benne,

hogy jól adta meg a nevét? – Nem. Az igazat megvallva csak sejtem, hogy így kell írni. – Lehetséges, hogy más néven született? – Lehetséges. – Nagyon nehéz feladatot adott nekem, Mr. Benedict. – Kérem, tegyen meg mindent, amit csak tud – mondtam. Próbáltam pénzt kínálni neki, de visszautasította. Kormányzati szabályok. Még mindig ügyetlennek éreztem magam. Chase végigportyázta azt a szűk teret, amelyet a vetítő behatárolt, mialatt én a monitort néztem, amelyen egymás után jelentek meg a nap hírei. Recesszió vette kezdetét a Földön. A határvidéken újra egymást lőtték ashiyyuri és szövetséges hadihajók. Nálunk nem voltak áldozatok, és valószínűleg náluk sem. – És ma negyven éve – egy vitorlás jacht kép jelent meg a terminálon – a világkörüli útja vége felé járó Andover nyomtalanul eltűnt a déli tengereken. – Nem – szólalt meg hirtelen a tisztviselő. – Egyszerűen nincs semmiféle feljegyzés. – Kell, hogy legyen – ellenkeztem. – Ha más nem, hát a haláláról.

– Ha meghalt, Mr. Benedict – közölte, mind a harminckét szabályos, fehér fogát kivillantva –, azt nem az Ilyandán tette. – Eszembe jutott valami más – mondtam, amikor már újra a lakásban voltunk. – Az Andover. – Azt hiszem, épp elég rejtéllyel van dolgunk, Alex, és kétlem, hogy az Andovernek bármelyikhez is köze lenne. – Persze, hogy nincs. De az, amit láttunk, egy negyven éves felvétel volt. Milyen messzire nyúlnak vissza a múltba a helyi híreket begyűjtő szervezetek? Két hírügynökség szerepelt a helyi neten: az Óceáni és a Mega. Egyik sem volt fél évszázadnál sokkal régebben a színen. Mármint ilyandai idő szerint számítva, ahol az év körülbelül negyven százalékkal volt hosszabb, mint otthon, de még ez sem volt elég. – Az nem számít – mondta a Mega egyik kommunikációs technikusa. – Úgyis mindenki a központi adatbázist használja. Háromszáz évre visszamenő forrásokhoz van hozzáférésünk. Összekapcsolódtunk a központi adatfeldolgozóval, a Datalinkkel. Itt megkaptuk,

amit akartunk: a kortárs szemével vizsgálhattuk az ilyandai történelem eseményeit. Chase beindította az egyik terminált, és beírta a LEE, KINDREL szavakat. NINCS BEJEGYZÉS, jött nyomban a válasz. Akkor megcserélte a két szót: KINDREL, LEE. NINCS BEJEGYZÉS. Megpróbáltuk mindenféle változatban betűzni a nevet, de hiába. – És most? – nézett rám Chase. – Olander. Beírta Matt nevét. ÓHAJT TÁRGYMUTATÓT LÁTNI? VAGY FUTTASSAM LE A BEJEGYZÉSEKET? – A bejegyzéseket – mondtam. VALAMILYEN MEGHATÁROZOTT SORRENDBEN? – Időrendben. Kezdve a legutóbbival. WESCLARK MAN OLANDERT ALAKÍTJA A TAVASZI ÉLŐKÉPBEN. – Nem hinném, hogy ez az – vélekedett Chase, és megérintette a billentyűzetet. MATT OLANDER TOVÁBBRA IS NÉPSZERŰ NÉV A FIÚK KÖRÉBEN OLANDER VALÓSZÍNŰLEG NEW

YORKBAN SZÜLETETT ORVOSI VIZSGÁLAT EREDMÉNYE: OLANDER LEHET, HOGY HALDOKOLVA SZÁLLT SZEMBE ASHIYYURRAL Gyűltek a sztorik. A szó szoros értelmében tucatjával: AZ OLANDER AKADÉMIA PERT INDÍTOTT GYEREKHALÁL MIATT STANTON DIVATBA HOZZA AZ OLANDER SZABÁSVONALAT MATT OLANDER, A RENDSZERELEMZŐ: SZAKÉRTŐK SZERINT MEGELŐZTE A KORÁT Hozzáláttam, hogy átrágjam magam az anyagon, mialatt Chase Leisha Tannerre vonatkozó utalások után kutatott. Végre egy hatvanéves könyvismertetőben rátalált egy rövid említésre. – Sim helytartói – mondta. – Hallott erről? – Nem. De érdekesen hangzik. Továbbítsa Jacobnak. Megrázta a fejét. – Nem él a vonala. Itt az áll, hogy úgy tudják, a legközelebbi elérhető példányok a Penthume-on vannak. – Hol? – Messze. A szerző szülőbolygója. Lehet,

hogy nem is fontos. A recenzens azt írja, hogy mindenben téved, és az egész könyv semmit sem ér. Maga hogy halad? Átnézett a vállam felett, így begépeltem egy másik címet: MATT OLANDER TANÚVALLOMÁST TESZ A VÉDELMI BIZOTTSÁG ELŐTT Nem hiszem, hogy Chase tréfás hangulatban volt: ez a Matt Olander jó ismerője volt a hipertéri megpróbáltatásoknak. A második reggelen kibővítettük a kutatásunkat. A nap második felében különös, majdnem húsz évvel ezelőttről származó bejegyzésre bukkantunk. SIM PROVOKÁLT TÁMADÁST ILYANDÁN? A szöveg azt bizonygatta, hogy a dellacondaiak tervelték ki, hogy csapdát állítanak Ilyandán, de az utolsó pillanatban visszavontak fél tucat hadihajót, amiket a Föld ígért. Voltak egyéb vad történetek is, különösen a kevésbé jó hírű, inkább a szenzációkra hajtó ügynökségektől:

LEHET, HOGY OLANDER NŐ VOLT, és OLANDERT ÉLVE LÁTTÁK TOXICONON HÚSZ ÉVVEL A HÁBORÚ UTÁN Végignéztünk mindent, és nem találtunk semmit. A plazmabomba, amit 677 kora őszének egyik estéjén (a pontos dátum bizonytalan) ledobtak Point Edwardra, felperzselte az egész sziklateknőt, amelyben a város felépült, kijjebb, félúton Richardson felé megsemmisítette az erdőt, magát a várost pedig eltüntette, mintha soha nem is létezett volna. Az a tény, hogy Point Edward a támadás idején lakatlan volt, és hogy nem létezett, hogy az idegenek ne tudták volna, hogy lakatlan, a háború legvérfagyasztóbb epizódjává tették az akciót. Olyan dühről és megvetésről árulkodott minden iránt, ami emberi, ami bizonyára rémületben tartotta a határvilágokat. Csüggedten bandukoltunk a vízparton. – Átkozottul nagy szerencséjük volt, hogy ilyen kevesen éltek itt – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet. – És Ilyanda ma is viszonylag kicsi. Mennyi lehet a népessége? Öt-, legfeljebb hatmillió? Hány

Lee lehet köztük? – Nem sok – hagyta rám Chase. – Eddig már eljutottunk visszafelé. Keressünk egy terminált. Ötvenhat Lee, Leigh, Lea és Li nevű embert sorolt fel a net Ilyandán. Felosztottuk őket egymás között. Jóformán azonnal rátaláltunk Endmar Leere. Az egyik rokona úgy beszélt róla, mint a család krónikására, és hozzá irányított bennünket. És valóban: mihelyt rájött, hogy minket is érdekel az, ami őt, fellelkesült. Olyan holókat hozott elő, amelyeken az Ellenállás korabeli Ilyanda stilizált divatja szerint öltözködő emberek szerepeltek. Henry Cortison Lee például, akinek emléktárgyakat árusító boltja volt a Richardson terminálon, és aki még látta Christopher Simet. Vagy Polmar Lee, aki itt akart maradni, hogy megvédje az otthonát az ashiyyuriaktól, de akarata ellenére elvonszolták és fölrakták az űrhajóra. – És itt van Jina – mondta Endmar. – Kindrel unokahúga volt. Chase-en a türelmetlenség jelei mutatkoztak, de szemöldökömet összehúzva ránéztem, mire

sóhajtott egyet. Endmar Lee alacsony, szinte törékeny ember volt, s amilyen cingár, olyan kevés beszédű. Fiatal kora ellenére hiányzott belőle az ifjonti energia és magabiztosság. – Á – mondta nagy sokára, a szoba közepére vetítve egy képet. – Ő az. Kindrel. Úgy gondoljuk, ez a háború előtt készült róla. Szép lány volt, vékony, de széles vállú, arcvonásai talán mintha közönyösségről árulkodtak volna. Hosszú, sötét, kibontott haj. Nem olyannak nézett ki, aki mások aggodalmai miatt hajlandó sietve távozni. – Mit tud róla? – kérdeztem. – Nincs sok tudnivaló – válaszolta Lee. – Nem hiszem, hogy lenne bármi különösképpen nevezetes Kindrel személye körül. Életében már nagyon korán sok mindenen keresztülment… – Hogy érti ezt? – Házasságuk harmadik évében meghalt a férje. Valami fura hajóbalesetben. Nem ismerem a részleteket; feledésbe merültek. Nem sokkal ezután kitört a háború. – Ez akár még könnyíthetett is az életén – jegyezte meg Chase. – Kénytelen volt más dolgokra összpontosítani.

– Igen – felelte habozva Lee. De a szó elillant, és nem jött a folytatás. – Visszajött? A háború után? – Igen, visszajött. A többiekkel együtt. – Mond magának valamit a Leisha Tanner név? Gondolkozott, azután megrázta a fejét. – Nem merném mondani. Van valami köze Kindrelhez? – Nem tudjuk – vette át a szót Chase. – Kindrel férjhez ment újra? – Nem – hangzott a válasz. – Vagy legalább is nem volt férjnél, amikor elhagyta Ilyandát. Attól kezdve meg nyomát vesztettük. De addigra már jócskán benne volt a korban. Az utolsó holónk róla – állítgatott valamit az ölében lévő távkapcsolón – ez itt. – Újra láthatóvá vált, ezúttal majdnem öregasszonyként, Jina, az időközben középkorúvá lett unokahúga mellett állva. Meglepő volt a hasonlóság kettőjük között. – Az az érzésem, Kindrel kicsit zabolátlan lehetett. Volt egy jachtja, évekig azon élt. Hosszú utakat tett a tengeren, néha egymagában, néha barátokkal. Könnyen lehet, hogy valami drogproblémája volt. Nagyon jó viszonyban volt az unokahúgával.

Jina négy évvel azután halt meg, hogy ez a felvétel készült róluk, de nem említik, hogy Kindrel ott lett volna a temetésén. Ez 707-ben volt, és arra enged következtetni, hogy akkor már nem tartózkodott Ilyandán. Azt viszont tudjuk, hogy 706-ban irt volt. Ez elég jól behatárolja az elmenetelének az idejét. – Igen – mondtam. Szabványidőben számolva tehát Kindrel a támadás után majdnem negyven évvel hagyhatta el a szülőbolygóját. – Honnan tudják, hogy 706-ban még itt volt? – Van egy dokumentumunk, amelyre ő írta rá a dátumot. – Mi ez a dokumentum? – Orvosi igazolás – vágta rá picikét túl gyorsan. – Voltak gyerekei? – Én egyről sem tudok. Chase figyelmesen nézte a holóban látható nőt: az élemedett korú Kindrelt. – Igaza van – mondta, szavait Leehez intézve. – Miben? – Látszik rajta, hogy nehéz időt élt át. Igen, gondoltam, csakugyan ez látszik rajta. Nem csak arról volt szó, hogy megöregedett, a hajdani szépsége megfakult; arckifejezése

zárkózottá, zaklatottá, gyanakvóvá vált. Chase állát két öklére támasztva tanulmányozta a képet. – Milyen kapcsolat fűzte Matt Olanderhez? Lee arca nem változott, és mégis reagált a kérdésre: egy rezzenéssel, megrebbenő tekintetével talán. – Azt hiszem, nem értem. – Mr. Lee. – Előrehajoltam, és igyekeztem úgy viselkedni, mint aki nem most jött le a falvédőről. – Tudjuk, hogy Kindrel ismerte Matt Olandert. Mi lenne, ha mesélne erről kicsit nekünk? – Egészen belesüppedt a karszékébe, kifújta a levegőt, és tekintetét a holóra függesztette. A lefegyverző őszinteség pózát magamra véve hozzátettem: – Hajlandó vagyok fizetni az információért. – És megneveztem egy általam busásnak vélt összeget. – Egyáltalán kicsodák maguk? – kérdezte. – Miért érdeklődnek ezek után a dolgok után? – Az Andiquari Egyetem kutatói vagyunk – feleltem. – Mindössze az igazságot szeretnénk tudni. Ha amiatt aggódik, hogy valami megjelenik ebből, nem kell aggódnia. – Kutatóknak nem szokott ennyi pénzük lenni – mondta erre. – Miről van szó? – Abból,

ahogy kérdezte, tudtam, hogy nála van, amit keresünk. – A pénz egy kormánysegélyből származik. Ha ön nem kapható rá, vannak más lehetőségeink is. – Nevezzen meg egyet. – Alex, látom, hogy itt csak vesztegetjük az időnket – szólt közbe összehúzott szemmel Chase. – Nem. – Lee megnyomta a távkapcsolót, és a holo elhalványult. – Nézzék, szeretnék tudni, mi erről az őszinte véleményem? Megmondom ingyen. Vártunk. – Olander nagyjából úgy halt meg, ahogy mindenki mondja, és az, amit kutatnak, egy nagy csalás. – Vett egy nagy levegőt. – Nincs itt semmiféle sztori. – A szeme kicsire szűkült, pillantása megkeményedett. – A pénzt most rögtön átutalhatom – mondtam. – Mit nevez csalásnak? – A pénz rendben van, bár nem ez a lényeg – felelte. – Nem akarom, hogy bolondot csináljanak belőlem. – Szó sincs ilyesmiről. – Megmondom, úgy ahogy van, nekem az egész nem tetszik, és nem gondolom, hogy okos dolog lenne kiteregetni. Tud követni? – Igen – mondtam. – Értem.

– Kindrel tett egy vallomást. Nem kellene senkinek megmutatnom, de egyszer hagytam magam rábeszélni, úgyhogy talán nem számít, ha még egyszer megteszem. Azonban csak itt nézhetik meg. Semmi nem mehet ki ebből a házból. Másolatot sem készíthetnek. Ha ragaszkodnak hozzá, hogy adjanak valamit, adják készpénzben. Nem akarom, hogy írás maradjon róla. – Oké – feleltem. – Mert ha valami kijut innen, le fogom tagadni – folytatta. – Mindent letagadok. – Jól van – hajolt oda Chase, és megérintette a karját. – Nem fogjuk bajba keverni. – Visszaült az eredeti pózába, rám nézett, majd vissza, Leere. – Ki jött még el emiatt a dokumentum miatt? – Egy magas férfi. Fekete bőrű. Fekete szemű. – Figyelte, mutatjuk-e jelét, hogy ráismertünk az illetőre. – Körülbelül három hónappal ezelőtt. – Hogy hívták? Visszament a telefonjához, pár szót mondott bele, majd fölnézett. – Hugh Scott.

XV.

Kevés hivatásos katona szolgált a dellacondaiak között. Sim rendszerelemzőkkel, irodalomtanárokkal, zenészekkel és tisztviselőkkel hajtotta végre a csodáit. Hajlamosak vagyunk elsősorban úgy emlékezni rá, mint stratégára és taktikusra. Ezekkel azonban nem ment volna semmire, ha nincs meg benne az a képesség, hogy hétköznapi embereket kivételes teljesítményre tudjon sarkallni. Harold Shamanway Kommentárok a legutóbbi háborúhoz Melléklet: KINDREL LEE VALLOMÁSA

Point Edward 06. 11. 13.

Nem tudom, ki olvassa majd ezt, ha olvassa egyáltalán. Nincs is semmi más okom arra, hogy e tényeket leírjam, mint valamilyen látható módon vállalni a saját felelősségemet, melytől nem remélhetem, hogy ebben az életben megszabadulhatok. Az unokahúgomra, Jinára bízom, aki ismeri a tartalmát, és aki megpróbáltatásaim alatt mindvégig barátom és bizalmasom volt, hogy tegyen vele azt, amit jónak lát. Kindrel Lee

Ilyanda nekem mindig is kísértetjárta helynek tűnt. Van valami, ami rátelepszik párás tengereire és töredezett szigetcsoportjaira, beleheli szárazföldjei erdőségeit. Érezni ezt a valamit különös romjai között, melyeket talán az emberek, talán nem ők, maguk után hagytak. Vagy a Point Edwardra eddig még megmagyarázatlanul éjszakánként óramű pontossággal lecsapó zivatarok átható ózonillatában. Nem véletlen, hogy a

természetfölötti témájú regények oly sok mai írója választja története helyszínéül a hideg és kemény fényű csillagok, száguldó holdak alatt lebegő Ilyandát. Az efféle gondolatok szélsőségesen túlzónak tűnnek a bolygó többezer lakója számára, akik túlnyomórészt e világ három kontinense közül a legkisebbiken, annak is az északi csúcsán fekvő Point Edwardon élnek. De azok szemében, akik hozzánk hasonlóan jártak már nagyvilágibb helyeken is, ez egy törékeny szépségű, nem egészen hallható hangokkal és az ismeretlenbe elszivárgó sötét folyókkal terhes világ. Felséges vonásai soha jobban nem tudatosultak bennem, mint a Gage halálát követő hetekben. Barátaim figyelmeztetése ellenére tengerre szálltam a Meredith-szel, azoknak az embereknek elszánt makacsságával, akik ilyenkor még egyszer tapintani akarják azt a kevés dolgot, ami közös kincsük volt az első évben, ezzel is tovább élezve a gyász amúgy is késéles fájdalmát. És ha megmagyarázhatatlan módon abban reménykedtem, hogy visszahozhatok valamit azokból a tovatűnt napokból, az talán csak egy olyan érzésből táplálkozott, hogy azokon a kísértetóceánokon minden megtörténhet.

Kihajóztam a déli féltekére, és mindjárt el is tévedtem a Tízezer Sziget között. Miközben Kindrel Lee a meleg tengereken lavírozott, a háború közelebb ért. Amikor visszatért Point Edwardra, ámulva – és megrettenve – látta, hogy a város lakatlanná vált. Távollétében Sim evakuálást végző hajói megjöttek, és elmentek. Leírja első döbbenetét, őrjöngésbe torkolló próbálkozásait, hogy találjon egy emberi lényt a széles sugárutakon és bevásárlóközpontokban. Soha senki nem vádolt azzal, hogy eleven képzelőerőm volna, de most ott álltam kint, teljes zavarban, és hallgattam a város hangjait: a szelet, az esőt, a bójákat, a köveket nyaldosó hullámokat, a járda alatti vezetékekben hirtelen hallhatóvá vált energiaáramlást, egy sarokvasain szabadon lengő ajtó távoli döndüléseit, és a Károly korabeli ritmusokat az Edward idejéből származó hangversenyterem automata elektronikus zongoráján. Valami láthatatlan lábakon végigsétált mindezen. A város fényei csak úgy ragyogtak. A levegő tele volt rádiójelekkel. Még egy beszélgetést is elkapott egy közeledő űrjárat és a keringőpályán haladó űrállomás között, amely azt jelezte, hogy a menetrendszerű kora reggeli járat rendben

megérkezik a William E. Richardson Űrkikötőbe. Végül a kíváncsiság kivitte a Richardsonra, amely huszonkét kilométerre volt a város határától. Félúton már kezdte látni a visszavonulás nyomait. Ami azt illeti, a szó szoros értelmében belerohant az egyikbe: egy Walhallának nevezett helyen túl gyorsan fordult be egy sarkon, és összeütközött egy kocsival, amit otthagytak az úton. A járat, amire számított, nem érkezett meg. Még mindig nem értette, mi történik, és mivel már érezte a pánik fenyegető közelségét, betört a biztonsági őrszolgálat egyik irodájába – történetesen épp abba, amelyikben a férje dolgozott –, és magához vett egy lézerpuskát. Röviddel ezután, már odafent a fő terminál épületében, összetalálkozott Matt Olanderrel. Már nem tudom pontosan, mikor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Egy lépés valahol, talán. Vízcsapból csobogó víz, esetleg egy gyenge légáram. Hirtelen éberré váltam, hallottam, ahogy a levegőt veszem. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy kimenekülök az épületből. Hogy visszamegyek a kocsihoz, talán egészen vissza, a hajóba. De mentem tovább, miközben éreztem, hogy az izzadság lecsorog a bordáimon.

Egyenként jártam végig az irodákat, s bár tudatában voltam annak, hogy a fegyver ott lapul a csizmámban, de nem engedtem, hogy a kezem elinduljon lefelé. Közel álltam ahhoz, hogy pánikba essem. Az egyik tárgyalóban, melynek uralkodó helyén egy könnyűbúvár szobra állt, megtorpantam. Egy faragott asztal állt a szoba közepén, s az asztalfőn fel-felvillant egy bekapcsolva felejtett holográf. A fél tucat széttologatott szék, az asztalon szanaszét heverő, otthagyott kávéscsészék és fénytáblák olyan képet mutattak, mintha az értekezletet félbeszakították volna, de hamarosan folytatni fogják. Beindítottam a holót és néhány fénytáblát. Motivációs technikákról tárgyaltak. Ahogy elfordultam, valahol bezúztak egy üveget. A váratlan, éles csörömpölés végigvisszhangzott a szobán. A rövid rezgések meghosszabbodva egymásba értek, összevegyültek a falakban megbújó vezetékek alig hallható zümmögésével, s végül valami zsémbes susogássá halkultak. Valahol odafönt. A toronyszobában, a tetőteraszon lévő étteremben.

Fölmentem a lifttel egy emeletet a tetőre, kiléptem a szürke éjszakába, és sietve átvágtam a tetőépület nyitott teraszán. A toronyszoba épp csak átderengett a sűrű ködön: keresztléces kerek ablakai sárga lyukaknak látszottak a sötét kőfalon; boltozatos bejárat, melyet kőoszlopok tartanak; egy hidraulikus kerék; és egy régimódi sárgaréz étlaptartó, már nem működő világítással. Halk zene szűrődött be az ajtókon keresztül. Félrehúztam egy paravánt, és bekukucskáltam a mögötte lévő szeparéba, ahol füstüveg tartókban számítógép vezérlésű gyertyák égtek. A toronyszoba úgy nézett ki, és olyan érzést keltett bennem, mintha egy víz alatti barlangban lennék. Folyóvizekkel, saláta automatákkal, műsziklákkal és oszlopokkal részekre osztott, és egy hosszú, fényezett bárpulttal feldobott sziklapincék és barlangok zsúfolt együttese. Kék és fehér fények szikráztak a homokköveken és az ezüstneműn. Kőnimfák szájából ömlött csobogva a kristálytiszta víz, s folyt tova sebesen keskeny csatornákban a durván ácsolt fahidak alatt. Lehet, hogy egy másik időben viszonylag földhözragadt hely lett volna, egy a többi étterem között, olyan törzsvendégekkel és érintkezési formákkal, melyek túl nehézkesek egy építész

illúziójának igazolásához. Ezen az estén viszont a Kék Torony csendjében és mozdulatlanságában, amíg a ragyogó lángocskák a csillagok egyenletes fényét árasztva égtek füstüveg tartóikban, az üres asztalok visszahátráltak egy üres térbe. Kellőképpen hideg volt ahhoz, hogy összébb húzzam magamon a dzsekimet. Vajon mikor állhatott le a fűtés, futott át az agyamon. Átmentem az egyik hídon, végigsétáltam a bárpult mellett, majd megálltam, hogy szemügyre vegyem az alsó szintet. Minden rendben volt, a székek a helyükön, az ezüst evőeszközök a piros damaszt szalvétákon, a fűszertartók és mártásos üvegek szépen egymás mellett sorakoztak az asztalokon. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Egyik lábamat egy székbe akasztva kihúztam az asztal mellől, és lerogytam rá. Válaszképpen zörgés hallatszott, s megszólalt egy hang: – Ki van ott? Megdermedtem. Léptek. Valahol hátul. Aztán megjelent egy férfi. Egyenruhában. – Hello – kiáltotta vidáman. – Minden rendben van?

– Persze – bólintottam tétován. – Mi történik itt? Hová tűnt mindenki? – Ott vagyok hátul, az ablaknál – mondta a férfi, tőlem elfordulva. – Ott kell lennem. – Megállt, hogy lássa, elindultam-e utána, majd visszament oda, ahonnan jött. Az öltözéke furcsa volt, bár nem ismeretlen. Mire utolértem, már tudtam is, hová tegyem: a szövetségiek világos- és sötétkék egyenruháját viselte. Az asztalán magasra tornyozva álltak az elektronikus készülékek. Egymásba gubancolódott kábelek vezettek két vagy három számítógéphez, egy sor monitorhoz, egy generátorhoz és az Isten tudja, még mi mindenhez. Ő meg ott állt, egyik füléhez egy fejhallgatót szorítva, láthatóan elmerülve a kijelzőkön látható ábrák, nyomelemzések, szám- és jeloszlopok nézésében. Felém pillantott, anélkül, hogy megállapodott volna rajtam a tekintete, rámutatott egy üveg sötét színű borra, poharat vett elő, és intett, hogy töltsek magamnak. Aztán mosolygott valamin, amit látott, letette a fejhallgatót az asztalra, és ledobta magát egy székbe. – Matt Olander vagyok – mondta. – Mi az ördögöt keres maga itt?

Középkorú, egyszálbélű férfi volt, a bőre, ami majdnem olyan szürke volt, mint itt a falak, mutatta, hogy külső világbeli. – Nem egészen értem a kérdését – feleltem. – Miért nem ment el a többiekkel együtt? – Feszülten nézett rám, és gondolom, attól, hogy zavarba jöttem, ő is kezdett zavarba jönni. – Mindenkit kivittek innen – mondta. – Kik? – kérdeztem indulatosan, egy oktávval feljebb csúszó hangon. – Kik vittek el mindenkit, és hová? Úgy tett, mintha ez valami ostoba kérdés volna, és nyúlt az üveg után. – Az az érzésem, tényleg nem számíthattunk arra, hogy meglesz mind a száz százalék. Hol volt eddig? Valami bányában? Vagy kint a hegyekben, telefon nélkül? Elmondtam neki, mire úgy kezdett sóhajtozni, mintha valami meggondolatlanságot követtem volna el. A nyakánál ki volt gombolva az egyenruhája, a hidegtől az egyenruhájától elütő világos dzseki védte. Ritkás haja, arcvonásai alapján inkább kereskedőnek néztem volna, semmint katonának. – Hogy hívják? – váltott szelídebb hangra. – Leenek – feleltem. – Kindrel Leenek.

– Hát, Kindrel, az elmúlt két hét nagy részét azzal töltöttük, hogy evakuáltuk Ilyandát. Az utolsók tegnap délelőtt mentek föl az Állomásra. Amennyire tudom, csak maga és én maradtunk itt. Visszafordult a monitorhoz. – Miért? – kérdeztem megkönnyebbüléssel vegyes félelemmel. Látszott az arcán, hogy most a pokolba kíván engem. Kisvártatva megérintette a billentyűzetét. – Megmutatom magának – mondta. Az egyik képernyőn – arrébb kellett tennem a borosüveget, hogy jobban lássam – azonos középpontú gyűrűk jelentek meg, melyeken keresztben nyolc vagy kilenc nyomjelzőfény villogott. – Az ott középen Ilyanda. Vagyis inkább az Állomás. A távolság olyan félmilliárd kilométer lehet. A Némák flottáját látja. A csatahajókat és a cirkálókat. – Vett egy mély levegőt, majd folytatta: – Most az történik, Lee kisasszony, hogy a haditengerészet hamarosan kirobbantja onnan a csibészeket. – Az álla megfeszült, szemében fény csillant. – Végre. Már régóta esedékes volt, három éve hajkurásznak már bennünket. Most végre eljött a mi időnk. – Gúnyos köszöntésre emelte a magasba üres poharát.

– Örülök, hogy el tudták vinni az embereket – mondtam a beállott néma csendben. Félrebillentett fejjel nézett felém. – Sim semmi más lehetőséget nem látott. – Sohasem hittem volna, hogy a háború elér idáig. – Újabb radarjel tűnt fel az ernyőn. – Nem értem – mondtam. – Ilyanda semleges. Nem gondoltam volna, hogy közel vagyunk a harcok színhelyéhez. – Ebben a háborúban nincsenek semleges világok, Kindrel. Maguk csak hagyták, hogy mások harcoljanak maguk helyett. – A hangján érezni lehetett némi megvetést. – Ilyandán béke van! – vágtam vissza, bár ez a kijelentés e pillanatban eléggé elméleti volt. Farkasszemet néztem vele, azt várva, hogy meghátrál – de csak gyűlöletet láttam a szemében. – Vagy legalábbis volt – tettem hozzá. – Sehol sincs béke – válaszolta. – Régóta senki sincs békében. – A hangja fagyos volt, és elharapta a szóvégeket. – Csak maguk miatt vannak itt, ugye? – kérdeztem. – Igen – felelte mosolyogva. – Mi kellünk nekik. – Megragadta a széktámla szélét, s állát az öklére támasztva rám nevetett.

– Maga ítél el minket. Hát tudja, maguk tényleg lehetetlen alakok! Csak azért nem halt még meg, se vasra nem verték, mert mi az életünket adjuk azért, hogy nyugodtan hajókázhasson a nyavalyás hajóján! – Úristen – jutott eszembe az eltűnt űrjárat. – Ezért nem ért ide a vörösszemű? – Miatta ne fájjon a feje – legyintett. – Nem is jött. – Téved – ráztam a fejem. – Nem sokkal éjfél után hallottam valami rádiós üzenetváltást. Még a menetrend szerinti időben jöttek. – Nem jöttek – ismételte meg. – Mindent elkövettünk, hogy azt a látszatot keltsük, mintha ez a hely, ez az egész világ, normálisan működne. – Miért? – Vigasztalja az a tudat, hogy megfordítjuk a háború kimenetelét. Elpáholjuk a Némákat! – A szeme csillogott, engem pedig kilelt a hideg. – Idecsalta őket – mondtam. – Igen. – Ekkor már újra állt. – Idecsaltuk őket. Be, egyenesen a pokolba. Azt hiszik, hogy Christopher Sim az űrállomáson van. Mindenáron el akarják kapni őt. – Újratöltötte a poharát. – Símnek sohasem volt akkora tüzérségi ereje, hogy végigharcolhassa ezt a háborút. Néhány tucat

könnyű fregattal próbált feltartóztatni egy egész hadihajórajt. – Olander arca eltorzult. Ijesztő látvány volt. – De kitolt a bandával. Mindenkit legyőztek volna már a kezdet kezdetén. De Sim – néha már azt kérdezem magamtól, ember-e egyáltalán. Vagy te, gondoltam. Ujjaim súrolták a lézerfegyvert. – Talán az lenne a legjobb, ha elmenne – mondta kifejezéstelen hangon Olander. Nem mozdultam. – Miért itt? Miért Ilyandán? – Olyan rendszert kerestünk, ahol elég kicsi a népesség ahhoz, hogy ki lehessen telepíteni. Lenyeltem egy káromkodást. – Szavaztunk mi erről? Vagy jött Sim, és kiadta a parancsot? – A keservit magának – sziszegte. – Fogalma sincs az egészről, igaz? Eddig egymillió ember halt meg ebben a háborúban. A Némák felégették Cormoralt, és elfoglalták a Cragen lévő Cityt és a Távol Mordaigne-t. Legázoltak tucatnyi rendszert, és az egész határvidék az összeomlás szélén áll. – Keze fejével megtörölte a száját. – Nem nagyon szeretik az embereket, Lee kisasszony, és nem hinném, hogy úgy tervezik, akár egy is itt legyen

még közülünk, ha ennek az egésznek vége lesz. – Mi kezdtük a háborút – vetettem ellene. – Könnyű ezt mondani. Maga nem tudja, mi ment itt. De egyébként ennek már nincs jelentősége. Ezen már rég túl vagyunk. A gyilkolásnak addig nem lesz vége, amíg vissza nem kergettük a gazokat oda, ahonnan jöttek. – Átkapcsolt helyzetjelentésre. – Már közelednek az Állomáshoz. – Ajka gyűlölködő, gúnyos mosolyra rándult. – A flottájuk jókora része lőtávolon belül van, és jönnek a többiek is. – Rosszindulatú mosolya láttán, emlékszem, arra gondoltam, hogy soha életemben nem találkoztam még szemtől szembe ilyen velejéig gonosz emberrel. Élvezte a dolgot. – Azt mondta, Símnek nincs kellő tűzereje… – Nincs. – Akkor hogyan…? Árnyék suhant át az arcán. Habozott, majd elnézett a monitorok felé. – Az Állomás pajzsai kinyíltak – mondta. – Nem, nekünk összesen csak két torpedórombolónk van odafönt. Automaták, és az Állomáson sincs senki. – A csatateret mutató ernyőn már tucatnyira szaporodtak a villogó fénypontok. Valamennyi túllépte a belső kör határát. – Semmi mást nem látnak, csak a torpedórombolókat, és még valamit,

amiről azt hiszik, a dokkban álló Corsarius, és nyitva van a törzse. És még így is tartják a távolságot a gazemberek! De ennek már nem lesz semmi jelentősége. – Corsarius! – kiáltottam. – Sim hajója? – Nagy pillanat ez nekik. Most épp azt gondolják, elkapják Simet, és vége a háborúnak. – Összehúzott szemmel hunyorogva nézte a grafikát. Már kezdtem arra gondolni, hogy ideje lenne megfogadni a tanácsát, elindulni vissza a kikötőbe, felszállni a Meredith-re, és irány vissza a déli féltekére. Amíg újra normális kerékvágásba kerül minden. – A torpedórombolók tüzet nyitnak – mondta Olander –, de még csak le sem fogják lassítani a Némákat. – Miért baj az? – Muszáj valami ellenállást tanúsítanunk. Hogy ne tudjanak túl sokat gondolkozni. – Olander, ha nincsenek hajóik odafent, akkor mire megy ki ez az egész? – kérdeztem. – Milyen alapon reménykedik Sim abban, hogy bármit is elpusztíthat? – Nem is fog. Maga és én fogunk, Kindrel. Maga és én olyan sebet ejtünk ma éjjel a Némákon, hogy még a fiaik is megemlegetik!

Két monitor hirtelen elsötétedett. Azután újra megjelentek a képek, jelek kavalkádja villogott rajtuk eszeveszetten. Olander előrehajolt, homlokát ráncolva nézte. – Találat érte az Állomást. – Barátságos, megnyugtató mozdulattal nyúlt felém, de én nem fogadtam a közeledését. – És maga meg én mit fogunk csinálni velük? – kérdeztem. – Megállítjuk a napkeltét, Kindrel. Kicsit homályosnak találtam ezt a megjegyzést, és meg is mondtam neki. – Elkapjuk őket. Mindnyájukat – mondta. – Minden, amit idehoztak, minden ezen a félmilliárd kilométeres gyűrűn belül fel lesz égetve. De ha rögtön kapcsolnak, és felhúzzák a nyúlcipőt, a gyűrűn túl még van esélyük. – A számítógép felé pillantott. A billentyűzeten egy piros lámpácska világított. – Van egy öreg tiroli teherhajónk, megrakva antianyaggal. Várja, hogy parancsot adjak. – Mire? A szeme egészen összeszűkült, már nem tudtam olvasni benne. – Hogy anyaggá alakuljon át a napjuk belsejében. – Szavait egyenként függesztette föl a

mozdulatlan levegőbe. – Be fogjuk helyezni a nap magjába. – Egy izzadságcsepp gördült le az állán. – Arra számítunk, hogy az eredmény – szünetet tartott, elvigyorodott – meglehetősen bombasztikus lesz. Már-már el tudtam volna hinni, hogy e báron túl nincs is világ. Visszavonultunk a sötétségbe, Olander, én, a monitorok, a háttérzene, a nimfaszobrok. Mindannyian. – Nóva? – kérdeztem. Én is éreztem, hogy alig lehet hallani a hangomat. – Nóvát akar létrehozni? – Nem. Nem valódi nóvát. – De a hatása… – …ugyanolyan lesz. – Rettentő elégedettnek tűnt. – Forradalmian új technika. Komoly áttörést hoz a navigálásban is. Persze nem lesz könnyű véghezvinni. Eddig még sohasem próbálták. – Ugyan már, Olander – fakadtam ki –, ne várja el tőlem, hogy elhiggyem, egy bárban ücsörgő fickó fel tud robbantani egy napot! – Sajnálom. – A tekintete megváltozott; meglepettnek látszott, mintha elfelejtette volna, hol van. – Lehet, hogy igaza van – mondta. – Nem volt kipróbálva, úgyhogy valójában nem lehet tudni. Túl drága ahhoz, hogy tesztelhették volna. Megpróbáltam elképzelni, amint Point

Edwardot elborítják a lángok, tengerei felforrnak, erdeiben tűzvész pusztít. Ez volt Gage városa, itt jártuk be együtt a szűk utcácskákat, fedeztük fel az ódon könyvesboltokat, és kergettük egymást az esőáztatta tengerpartokon és gyertyafényes kocsmákon keresztül. Innen szálltunk először tengerre. Sohasem felejtem el, milyennek láttam, amikor először érkeztünk haza: gyémántkemény fényben ragyogott a látóhatáron. Az otthonom. Mindig is az otthonom lesz. Hirtelen párás szemmel néztem Olanderre, mert talán most először ébredtem tudatára, hogy azzal a szándékkal tértem vissza Point Edwardra, hogy elhagyjam Ilyandát. – Olander, magát hagyták itt, hogy ezt végrehajtsa? – Nem – rázta meg erőteljesen a fejét. – Úgy volt, hogy amikor a Némák már közel lesznek, a folyamat automatikusan beindul. A kioldó gomb be volt kapcsolva az Állomás szenzoraiba. De a Némák többé-kevésbé sikeresen szétválasztották a távkapcsoló és -irányító funkciókat. Nem lehetünk biztosak abban… – És ezért itt hagyták magát! – Nem! Sim sohasem engedte volna, ha tud róla. Bízott a szkennerekben és a számítógépekben.

Mi, akik valamivel többet tudunk az efféle dolgokról, nem osztottuk a bizalmát, így aztán én itt maradtam, leszereltem a kioldó gombot, és lehoztam magammal ide. – Úristen, és tényleg meg fogja csinálni? – Így még jobb is lesz. A lehető legjobbkor kaphatjuk el őket. Csak egy ember döntheti el, mikor jön el az alkalmas pillanat. Egy gép nem elég jó erre. – Olander, maga most egy világ elpusztításáról beszél! – Tudom – mondta remegő hangon. – Tudom. – Tekintete végre rátalált az enyémre. Kék írisze körül mindenütt látszott a szemefehérje. – Senki sem akarta, hogy ez történjen. De már egészen a falig hátráltunk. Ha ezt most itt nem tudjuk megcsinálni, könnyen lehet, hogy senkinek sem lesz jövője. Tovább beszéltem, de közben figyelmemet a számítógép billentyűzetére, annak is a VÉGREHAJTÁS gombjára összpontosítottam, amely hosszabb volt, mint a többi, és enyhén homorú. A lézerfegyver hűvösen és keményen feszült a lábszáramnak. Kiitta utolsó korty borát, aztán kivágta a poharát a sötétbe. Hallani lehetett, ahogy

összetörik. – Ciao – mondta. – A nóva – mormoltam, és a széles déli tengerekre meg az őserdőkre gondoltam, amelyekbe ember soha többé nem teszi be a lábát, eszembe jutottak a titokzatos romok is. És az emberek ezrei, akiknek Ilyanda ugyanúgy az otthona volt, mint nekem. Ki fog emlékezni minderre, ha eltűnik? – Mi a különbség maga és a Némák között? – Tudom, mit érez, Kindrel. – Magának fogalma sincs, mit érzek… – Pontosan tudom, mit érez. Ott voltam Melisandrán, amikor a Némák felégették Cormoralt. Végignéztem, amint megtámadják és elfoglalják a Pelian világokat. A pelianok felingerelték őket, ezért párat agyonlőttek közülük. Olyanokat, mint maga, akik csak a saját dolgukkal törődtek. Tudja, hogy néz ki most a Cormoral? Tízezer évig ott semmi sem fog megélni. Egyikünk széke, az övé vagy az enyém, nem tudom, megcsikordult a padlón, s a hang végigvisszhangzott a báron. – Cormoralt és a pelianokat az ellenségeik támadták meg! – Dühös voltam és rémült. Az asztal alatt, ahol nem lehetett látni, ujjaim kitapogatták a fegyver körvonalát. – Eszébe jutott egyszer is, mi

történik majd, ha a Némák hazamennek, és mi újra egymással kezdünk veszekedni? – kérdeztem, amilyen józanul csak tudtam. – Tudom – bólintott. – A dolog meglehetősen kockázatos. – Kockázatos? – Remegő ujjal rámutattam a halomnyi berendezésre. – Az ott sokkal veszélyesebb, mint fél tucat invázió. Isten szerelmére, túl fogjuk élni a Némákat! Túléltük a jégkorszakokat, az atomkort, a gyarmati háborúkat és el fogunk bánni azokkal a gazemberekkel is. De az az izé, ami ott van maga előtt… Matt, ne tegye meg. Akármit remél is elérni vele, túl nagy árat kell fizetni érte! Figyeltem a lélegzését. A háttérben egy régi, szerelmes dal szólt. – Nincs más választásom – mondta tompa, monoton hangon. A kijelzőjére nézett. – Visszavonulót fújtak. Ez azt jelenti, tudják, hogy az Állomás üres, és vagy elterelő hadmozdulatra, vagy csapdára gyanakodnak. – Van más választása! – üvöltöttem rá. – Nincs! – Úgy mélyesztette két kezét a dzsekije zsebébe, mintha távol akarná tartani őket a billentyűzettől. – Nincs.

Egyszeriben a kezembe termett a lézerpuska, méghozzá a számítógépekre szegeződve. – Nem engedem. – Nem tudja megállítani. – Kilépett a fegyver útjából. – De nyugodtan megpróbálhatja. Hátráltam néhány lépést, és egyenesen előrenyújtottam a fegyvert tartó karomat. Különös megjegyzés volt, gondolatban újra lejátszottam. Olander arcát olyan érzelmek öntötték el, amelyeknek meg sem próbáltam nevet adni. Akkor rájöttem, mi történik. – Ha megszakítom az energiaellátást, elindítom a folyamatot, igaz? Az arckifejezése mindent elárult. – Menjen el onnan. – Egy lendülettel feléje fordítottam a fegyvert. – Most egy darabig csak üldögélünk itt. Nem mozdult. – Hátra! – rivalltam rá. – Az Isten szerelmére, Kindrel. – Széttárta a kezét. – Ne csinálja ezt. Senki sincs itt, csak maga meg én. – Egy élő világ van itt, Matt. És ha ez nem elég, precedenst kell teremtenünk. Lépett egyet a kioldó gomb felé. – Ne tegye, Matt – mondtam. – Megölöm, ha

rákényszerít. Az idő megállni látszott. – Kérem, Kindrel – mondta nagy sokára. Így aztán maradtunk ott, ahol voltunk, és farkasszemet néztünk egymással. Olvasott a tekintetemből, és arcából kifutott a vér. Úgy tartottam a fegyveremet, hogy jól lássa, a mellére célzok vele. A keleti égen derengés támadt. A nyakán rángani kezdett egy izom. – Itt kellett volna hagynom – mondta, miközben felmérte a távolságot a billentyűzetig. Könnyek peregtek le az arcomon, és amikor meghallottam a hangomat, úgy megijedtem, mintha a hang kívülről jött volna. És az egész világ nyomta, szorította, préselte a jobb mutatóujjamat a fegyver ravaszához. – Nem volt muszáj itt maradnia – kiáltottam Olanderre. – Ennek az egésznek semmi köze a hősiességhez. Túl régóta vett már részt a háborúban, Matt. Túlságosan meggyűlölte. Megint lépett egyet előre. Óvatosan, fokozatosan helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra, le nem véve rólam esdeklő tekintetét. – Élvezte, amíg én meg nem jelentem. – Nem – felelte. – Nem igaz.

Megfeszültek az izmai. Láttam, mire készül, megráztam a fejem, és nyüszítettem, ő azt mondta, tegyem le a fegyvert, én meg csak álltam, néztem a kis fénypontot a nyaka tövén, ahol a sugár be fog hatolni, és hajtogattam, hogy ne, ne, ne… Amikor végül megmozdult, nem a számítógép felé, hanem felém, túl lassú volt, és akkor megöltem. Az első reakcióm az volt, hogy kimenekülök, otthagyom a holttestet, ahol összerogyott, beugrom a liftbe, lemegyek vele, és elrohanok… Bár ezt tettem volna. A nap feltűnt a látóhatáron. A felhők elszéledtek nyugatra, s kezdetét vette egy újabb hűvös őszi nap. Matt Olander holtteste kicsavart pózban hevert az asztal alatt, aprócska fekete lyuk égette át a nyakát, amiből vékony vérpatakocska folydogált a kőpadlóra. A széke az oldalára borulva feküdt a földön, dzsekije szétnyílt rajta. Egyik belső zsebéből könnyen kézre álló, fekete pisztoly látszott ki. Egy pillanatig sem számoltam azzal, hogy fegyver lehet nála. Bármikor megölhetett volna. Miféle emberek harcolhatnak ezért a Christopher Símért?

Ez itt fölégette volna Ilyandát, de arra, hogy az én életemet elvegye, nem tudta rászánni magát. Miféle emberek? Nincs válaszom erre a kérdésre. Akkor sem volt, most sincs. Sokáig álltam fölötte, s bámultam le rá és a némán villogó vörös szemű adóra, miközben a fehér fénypontok a külső gyűrű felé menekültek. És akkor valami szörnyű félelem fogott el: még végrehajthatnám, amit ő akart. Arra gondoltam, vajon nem tartozom-e neki, vagy valakinek azzal, hogy kinyújtom a kezem, és megnyomom a gombot, ahogy ők akarták. Végül mégis kimentem onnan, ki a hajnali ég alá. Az Ilyandától elmenekülő fekete hajók a továbbiakban súlyos áldozatokat szedtek. Csaknem három éven át pusztultak emberek és hajók. Christopher Sim továbbra is legendás hőstetteket hajtott végre. Dellacondai hívei kitartottak, amíg a Rimway és a Föld közbe nem léptek, és a csata hevében megszületett a modern Államszövetség. Magáról a napfegyverről soha többé nem hallottam. Hogy végül mégsem működött, vagy Sim később már nem tudott elegendő erőt összegyűjteni egy alkalmas célpont közelségében, nem tudom.

Legtöbbünk számára a háború ma már távoli esemény, történészek vitatémája, olyasmi, ami csak viszonylag öreg emberek emlékeiben él. A Némák réges-rég visszatértek baljós világaikba. Sim Rigel óta pihen hős katonáival és a titkaival. Ilyanda pedig párás tengereivel továbbra is vonzó célpontja a turistáknak, különös romjaival pedig a kutatóknak. Matt Olander hősi sírban fekszik Richardsonon. Ugyanazzal a fegyverrel véstem be a nevét a kőbe, amelyikkel megöltem. Én sajnos életben maradtam. Túléltem a város elleni támadást. Túléltem a dellacondaiak jogos haragját, túléltem saját rút bűnömet. A dellacondaiak kétszer jöttek el a gyilkosság után. Először négyen voltak, két férfi és két nő. Elbújtam előlük, és elmentek. Később, amikor már kezdtem gyanítani, hogy nem jönnek többé, egy magányos nő szállt le Richardson egyik kilövőállására, én pedig kimentem a napfényre, és elmondtam neki mindent. Arra számítottam, hogy meg fog ölni; de ő nem sokat mondott; el akart vinni a Millenniumra. Ezt nem vállaltam, inkább elmentem tőle. Kint éltem a romos városban, Walhallában, ahol talán meg kellett volna halnom, mert egy egész sereg kísértet üldözött, és számuk napról napra gyarapodott.

Valamennyiüket saját kezűleg gyilkoltam meg. És amikor a háború végén visszatértek az ilyandaiak, vártam őket. Úgy döntöttek, hogy nem hisznek nekem. Talán politikai megfontolásból. Lehet, hogy jobb volt nekik felejteni. Ezzel megtagadták tőlem még a nyilvánosság ítéletének vigaszát is. Nincs senki, aki átkozna engem. Vagy aki megbocsátana. Nincs kétségem afelől, hogy helyesen cselekedtem. A vérontás és a lövés ellenére igazam volt. Elfogulatlanabb pillanataimban, napvilágnál, tisztában vagyok ezzel. De azt is tudom, hogy aki halálom után olvassa ezt az írást, meg fogja érteni, hogy többre van szükségem korrekt filozófiai állásfoglalásnál. Nekem, aki itt élek Ilyanda száguldó holdjainak éjszakájában, a háború sohasem ér véget.

XVI.

Miféle sötét gondolatok vitték fel őt e széljárta oromra, sohasem tudtuk meg… Aneille Kay Christopher Sim a háborúban (E szavak a Sim Padján lévő réztáblán is olvashatók.) Reggel, a tetőétteremben a reggelink mellett ülve, a nap fényes sugarainak melegét élvezve, valahogy minden kicsit valószínűtlennek tűnt. – Blöff volt – jelentette ki Chase. – Nem alapozhattak arra, hogy az a hajó materializálódni fog egy bolygórendszer, sőt egyenesen egy nap belsejében. Ilyen nincs. – De ha mégis igaz lenne, az választ adna néhány kérdésre – feleltem. – És talán a fő kérdésre is: mi van odakint a Lefátyolozott Hölgyben.

– A bomba? – Mi más? – De ha működött az a dolog, akkor miért nem adták tovább? Miért rakták ki valahol az erdőben? – Mert a dellacondaiak azt hitték, hogy az Államszövetség nem éli túl a háborút. Még akkor sem, ha ők nyerik meg. Mihelyt elűzik Ashiyyurt, a világok újból összerúgják a port egymással. És lehet, hogy Sim nem akarta, hogy egy ilyen fegyver elszabaduljon. Talán még a saját emberei között sem. – Elképzelhető, hogy a vége felé, amikor a dolgok kezdtek kétségbeejtővé válni, már csak két lehetőséget látott: elpusztítani vagy elrejteni. Úgyhogy elrejtette. De mindenkit, aki csak tudott róla, megöltek. Aztán az egészről megfeledkeztek. Chase ezen a nyomon ment tovább: – Most pedig, kétszáz évvel később, jön a Tenandrome, és véletlenül rábukkan. – Így van – feleltem. – Így kell lennie. – És most hol van a fegyver? Visszahozták? – Biztosan. És máris megkezdjük a gyártását. Mostantól számítva egy év múlva ezzel fogjuk fenyegetni a Némákat. – Nem hiszem – rázta a fejét Chase. – Hogy

tudná felismerni a Tenandrome, hogy ez az a fegyver? – Lehet, hogy van mellette használati utasítás. Nézze, ez az első magyarázat, aminek van valami értelme. Látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is. – Talán. De még most sem hiszem, hogy lehetséges. Ide figyeljen, Alex, a csillagközi utazásban rendkívül sok az úgynevezett közelítő érték. Ha felszállok egy űrhajóra, amelyik e bolygó körül kering, és beugrom a hipertérbe… – …majd rögtön kiugrik, könnyen lehet, hogy pár millió kilométerrel arrébb ér vissza. Tudom. – Pár millió kilométer? Átkozottul nagy mázlim lenne, ha egyáltalán vissza tudnék ugrani a bolygórendszerbe. Akkor meg hogy a pokolba tudnának eltalálni egy csillagot? Ez nevetséges! – Lehet, hogy van rá másik módszer is. Nézzünk utána mindennek, aminek csak tudunk. Nézze meg, van-e a dolognak valamilyen szakértője, fizikus vagy valaki. De tartsa magát távol a Felderítéstől, mondja azt nekik, hogy egy regényhez folytat kutatómunkát. Rendben? Derítse ki, mi történik, ha bejuttatunk egy adag antianyagot egy csillag magjába. Tényleg felrobbanna? Van valami

elméleti módszer a bejuttatásra? És hasonlók. – Maga mit fog csinálni? – Városnézésre megyek – feleltem. Kindrel kora óta megváltozott az Ilyanda. Ma már semmiféle flotta, bolygó- vagy csillagközi járat, cirkáló nem számolhat azzal, hogy észrevétlenül belopakodhat, és kitelepítheti a bolygó lakosságát. A régi teokrata Bizottság, amelynek annak idején Point Edwardon volt a kormányzói székhelye, ma is létezik, de már csak csökevényes formában. A kapuk régóta nyitva állnak a telepesek előtt, és Point Edward ma már csak egy, méghozzá nem is a legnagyobb a városok hálózatában. Nem felejtette el azonban a múltját: a Dellaconda Kávézó a Matt Olander Szállóval szemben, a Dacolok utcájában található. Innen már nincs messze a Christopher Sim park, a Christopher Sim pláza és a Christopher Sim körút. A keringőpályán lévő terminált is az ő nevére keresztelték át, és az ő képe szerepel az Ilyanda Bank hitelsorozatainak különböző címletein is. És Matt Olander: az ő képmása látható, s a Védő című legenda olvasható az Óvárosba, a támadás óta érintetlenül meghagyott négy háztömbnyi kiterjedésű romos területre vezető

boltíves átjáró bronztábláján. A látogatók némán járják be az emlékhelyet, és rendszerint csak a szemléltető eszközöknél állnak meg. Magam is elidőztem a reptereken, s elnéztem Sim űrhajóinak holóit azon a szörnyű héten, amikor az ashiyyuriak bejöttek, s hangtalan mágneses mezőiken mindjárt ki is mentek Richardsonból. Lelkesítő látvány volt, nem beszélve az elmaradhatatlan, himnikus szárnyalású kísérőzenéről, a szigorú tekintetű hősök arcképeiről, és a mitikus eseményeket elbeszélő diszkréten halk hangról. Felpezsdült tőle a vérem, és fokozatosan újból hatása alá kerültem ama réges-régi háború drámájának. Később, már egy kávézó fagyos fákkal körülkerített teraszán elgondolkoztam azon, hogy az ember milyen könnyen fel tud lelkesülni egy küzdelem láttán, még akkor is, ha nincs meggyőződve az ügy igazságos voltáról. A hősök százada: nem csak Quindát, mindnyájunkat megrendített e gondolat. Dicsőségünk és bukásunk gondolata. Amikor az ember teljes képet nyer a háború szörnyű veszélyeiről, a dárda a szívéig hatol. Azon a reggelen, a kávézó teraszán üldögélve elnéztem az embereket, akik még sohasem találkoztak szervezett vérontással, az járt a

fejemben, vajon nem volt-e igaza Kindrel Leenek, amikor azt állította, hogy az igazi veszély nem a kívülállók ilyen-olyan csoportja részéről fenyeget mindannyiunkat. Az igazi veszélyt a mi saját, makacs vágyunk jelenti, hogy Nagy Sándorokat teremtsünk magunknak, és lelkesen kövessük őket, még akkor is, ha történetesen tévútra vezetnek bennünket. Ki volt az a magányos nő, aki meglátogatta Kindrel Leet? Tanner? Lee dellacondainak írta le, de hát ő dellacondaiakat várt. Könnyű volt belátni, a dellacondaiak miért hazudhatták el, hogyan halt meg Olander: nyilván nem akarták elárulni a napfegyver létezését. Így történt, hogy hőst csináltak abból a szerencsétlen rendszerelemzőből, aki ottmaradt a helyszínen, hogy a siker biztos legyen, és ezáltal Sim tervei valóra válhassanak. De az, aki tudta az igazságot, biztos, hogy gyűlölte őt. Hányan halhattak meg végül Olander tette miatt? El tudtam képzelni mindannyiukat, valahol e rendszer Oort-felhőjén kívül, biztonságban, amint a szenzorokat figyelik, azt várva, hogy mikor vihetik be a döntő csapást. Nem csoda, ha megkeseredtek. De Sim még másfél éven át folytatta a harcot, és soha nem vetette be a napfegyvert.

Elgondolkodtam Kindrel Lee felvetésén, miszerint a fegyver talán hibás volt, működésképtelenné tette a természet valami furcsa véletlene, vagy az Ellenállás korának műszaki-technikai színvonala nem volt megfelelő a kivitelezéséhez. Hogy végül is ok nélkül ölte meg Matt Olandert. A délután derekán fölszálltam a siklóval az erős szélben. Az utcákon nagy volt a forgalom, s egy bevásárlóközpont előtt óriásholókon szupermodellek vonultatták fel a legújabb téli divatot az összeverődött tömegnek. Nagy ívben elkanyarodtam a belváros fölé, majd feljebb emelkedve bevettem magam a szürke ég tengerébe. Point Edward kitelepítésekor Christopher Sim az embereire bízta a hadművelet irányítását, s ő maga ezalatt mással foglalkozott. Ezután különös dolog történt: a tisztjei észrevették, hogy minden nap jóval hajnal előtt felkel, s egy siklóval a part mentén haladva észak felé repülve maga mögött hagyja a várost. Úti célja egy a tenger fölé magasodó magányos sziklapárkány volt. Soha senki sem tudta meg, mit csinált ott, vagy hogy miért ment oda. Toldenya tette halhatatlanná a jelenetet A sziklán című mesterművében, és az ilyandaiak történelmi

emlékhellyé avatták ezt a helyet, amelyet Sim Padjának neveznek. Az ő szemével akartam látni a háborút. Ehhez jó kiindulópontnak tűnt meglátogatni a helyet, ahová annak idején elvonult. A sikló körülbelül ezer méter magasra érve nagy ívben kifordult a tenger felé. Lenyűgözött a csúcsok, a város, az óceán és a párás ég együttes látványa, és hirtelen eszembe jutott, hogy van egy másik hely, amit érdemes lenne meglátogatni. Átkapcsoltam kézi vezérlésre, és visszafordultam a szárazföld felé. A számítógép rám zümmögött, hogy emelkedjek magasabbra. Följebb mentem, egészen addig, amíg a zümmögés elhallgatott, és a felhőhatár közelében suhanni kezdtem a város nyugati széle felé, amely egyben a vulkán nyugati pereme is volt. A prospektus szerint réges-rég kialudt. Évszázadokkal ezelőtt is mérnökök felügyelték, és azóta is időről-időre ellenőrzi a Point Edward Környezetvédelmi Szolgálat. Minden romantika kiveszett a világból. Elindultam lefelé egy bíborszínű erdő remegő lombsátra felé. Délnyugaton a föld nagy kiterjedésű farmokra tagolódott. Két folyó kígyózott át a vidéken, majd Point Edward alatt körülbelül

nyolc kilométerre egyesültek, majd eltűntek egy hegy belsejében. A horizonton látható űrkikötő hegyes csúcsai veszedelmesen törékenynek hatottak a súlyosan rájuk nehezedő égbolt alatt. A Kék Torony tetejéről vízfüggöny zuhogott alá. Figyeltem, amint egy űrrepülő bukfencet vetve közelít a túloldalról befelé, majd kecsesen bedőlve leereszkedik a komplexum belsejébe. Beletelt kis időbe, mire megtaláltam, amit kerestem: az utat, amelyen Lee Point Edwardból kiment Richardsonba. Valóságos értelemben az út már nem létezett. A két pont között már minden légi úton bonyolódott; és aki a vidéken szétszórtan még meglévő kisvárosok valamelyikében lakott, jól tette, ha beszerzett magának egy siklót. De a régi út egyes részei még láthatók voltak a magasból. Dombok egy csoportja szélén, majd előbb az egyik, majd a másik folyóval párhuzamosan haladt. Leginkább csak annyi látszott belőle, hogy ott a fák fiatalabbak voltak. Rátettem a térképet a felső monitorra, és végignéztem az atlaszt. A városnak azt a helyét kerestem, ahol karambolozott. Walhallát. Egy mindössze tucatnyi házból, egy szerszámboltból, egy élelmiszerüzletből,

tanyaházból, vendéglőből és kocsmából álló kis tanyaközpont volt. Két ember dolgozott az egyik ház tetején, épp egy tetőablakot illesztettek be. Néhányan a tanyaház előtt álldogáltak. Senki sem nézett föl, amikor elhúztam a fejük fölött. Egy éles kanyart említett, amely csak a keleti oldalon lehetett, ahol az út egy dimbes-dombos vidéken ereszkedett lefelé. Semmi sem jelezte, hogy ott árok vagy mélyedés lenne, de persze kétszáz év hosszú idő. Valahol itt kellett történnie. Egy emlékhelyekkel teli világ jelöletlen, ismeretlen pontján. Akkor arra gondoltam, hogy mennyire másként alakult volna Ilyanda történelme, ha Kindrel Lee akkor éjszaka meghal itt kint, ezen a helyen. Egy órával később kirepültem Point Edward hosszan elnyúló, szigetekkel teleszórt kikötőjén túlra, a tükörsima víz fölé. A város felkapaszkodott a környező hegyoldalakra, félve tapadt meg a meredélyeken, amelyeket merevítőrudak és könnyűszerkezetű állványok kombinációjával támasztották alá. Leszállóhelyek csillogtak a háztetőkön és a sziklafalba vájt barlangokban. Néhány középület

sziklahasadékokon ívelt át. A Tenger körút, mely majdnem ugyanott halad, mint az Ellenállás korában, megkerülte a kikötőt, és északon kétsávosra szűkülve indult felfelé a hegycsúcsok közé. Erdő, szikla és hó: az egyenetlen felszínű táj a tengerpart mentén mindkét irányban szürkésfehérré változva beleolvadt a barátságtalanul rideg égboltba. Lustán köröztem a vidék fölött, és elgyönyörködtem vad szépségében. Egy idő múlva északnak vettem az irányt. Point Edward elmaradt mögöttem. A tengerparti országút behatolt a szárazföld belsejébe, és elbújt a sűrű erdők mélyén. A hegyek összébb verődtek, és fokozatosan egységes és hatalmas szürke sánccá, sima és időtlen erődfallá álltak össze. Az ilyandaiak Klon Falának nevezték a legendabéli hős után, aki azért építette, hogy megvédje a szárazföldet egy tengeri démonhorda ellen. A fal árnyékában lehűlt a levegő. Alacsonyan szálltam, közel a permetező vízhez. Vitorlák kavarták meg a ködöt, és jóval fölöttem siklók, sőt egy légibusz szántotta az eget oda-vissza. Néhány lebbenő röpködött tisztes távolban. Esetlen madarak voltak lapátszerű csőrükkel, szélesen kiterjesztett szárnyukkal és

puskalövésekre emlékeztető hangjukkal. Vitorlázók sodortatták magukat lustán a légáramokkal. Néha egy-egy fának sikerült megkapaszkodnia a sziklafalon. A számítógép kasszandra néven azonosította némelyiket, egyfajta lombintelligenciát tulajdonítva nekik. A vizsgálatok nem bizonyultak meggyőzőnek, és a szkeptikusok szerint a hagyomány onnan eredt, hogy az ágak szerkezete emberi arcra emlékeztetett, különösen olyankor, amikor hátulról világította meg a nap. Volt, ahol csoportosan nőttek a szikla peremén. Arrafelé fordítottam a navigátor teleszkópját. Az egymásba gabalyodó ágak széles, tüskés levelei úgy fordultak, hogy minél többet fogjanak fel a szürke fényből. De sem nap nem volt, sem arc. Ahogy közeledtem Sim Padjához, egy üzenet jelent meg újra meg újra az adóvevő kijelzőjén. „Teljes turistafelszerelés kapható. Kérem, kapcsoljon vissza irányított vezérlésre. A park nyolc kilométeres körzetében tilos a kézi vezérlés.” Engedelmeskedtem. A sikló azon nyomban kilendült a tenger fölé, magasabbra emelkedett, és lassú, nagy ívű fordulattal elindult vissza, a meredek hegyoldal felé. Hárman repültünk egyvonalban. A közvetlenül előttem haladó siklóból két gyerek

integetett felém, s én visszaintegettem. Felértünk a sziklaperem fölé, és közeledtünk a tetőn lévő, kék és bíborvörös színű leszállóhelyhez. Sim Padja a sziklafal homlokzatának körülbelül egyharmadánál volt. A sziklából kivájt építmények együttese jelezte a helyet. Köztük egy aranykupolás szálloda mushpályákkal és úszómedencékkel. Sim idejében a sziklapárkány még nem lehetett valami széles, legföljebb egy sikló szállhatott le rá. Azóta viszont aládúcolták, meghosszabbították, kiszélesítették és körülkerítették. – Isten hozta Christopher Sim Padjánál – szólalt meg fiatal, szirupos női hangon az adóvevőm. – Kérem, ne próbálja elhagyni a járművet, amíg teljesen meg nem állt. A Sim Hotelben megszállhat. Óhajt szobát foglaltatni? – Nem – feleltem. – Csak a Padot akarom megnézni. – Rendben van, uram. A kék jelzésen juthat el Christopher Sim Padjához. Az Ellenállás Bizottság emlékezteti arra, hogy frissítőket csak a kijelölt helyeken fogyaszthat. Érezze jól magát, uram. Beálltam egy másik jármű mögé a kék leszállóhelyre, ott átadtam a siklót egy

alkalmazottnak, és lelifteztem a fő szintre. A szálloda előcsarnokába jutottam. A kék nyíl egy oldalajtó felé mutatott. Néhányan, főleg gyerekek, egy páfrányokkal szegélyezett medencében pancsoltak. Volt egy szuvenírbolt is, ahol Ellenállás korabeli tányérokat, poharakat, zászlócskákat, Corsarius-modelleket, és számtalan kristályt meg könyvet árultak. Megvolt például az Ember és olimposzi ember, és egy szerény külsejű könyv, aminek az volt a címe, hogy Christopher Sim mondásai. Az előcsarnok fő helyén Toldenya csodálatos képe, az A sziklán függött. Aki még nem látta volna: Sim elgondolkodva, kétségek között ül egy lekerekített kőlap tetején, s miközben a felkelő nap megvilágítja alakját, tekintete a háborgó tengert fürkészi a távolban. A látóhatáron viharfelhők gyülekeznek. Laza, kényelmes dzseki és nadrág van rajta, őszbe vegyülő szőke haja kigöndörödik viharvert kalapja alól. Szemét, mely tele van fájdalommal, összehúzza. Balra látni siklójának zöld-fehér szárnyát. (Ekkor értettem meg a repülőgépen látható fa szimbólum jelentőségét: a morcadian fa volt, Ilyanda négyszáz éve hivatalosan használt képe.) Vettem egy példányt a Mondásokból, és kivittem magammal a Padra.

Majdnem egyedül voltam. – Most nincs szezon – mondta az egyik eladó. – Ilyenkor nem jönnek a turisták, de sokan járnak ki a városból vacsorázni és iszogatni. Estére egész kis tömeg lesz idekint. A Pad ki volt téve az elemeknek. Minden más, beleértve a hegyfok homlokzatával pontosan derékszöget bezáró megfigyelőállást is, zárt és fűtött helyen volt. Páran eltaláltak oda, és kezelésbe vették a teleszkópokat. Egy fiatal pár, akik alaposan beöltöztek a délutáni hideg ellen, kijöttek utánam a Padhoz. A közelben gyerekek játszottak, és néha fölmásztak az őket egy boldogabb világtól egyedül elválasztó alacsony hálós kerítésre. Az óceán odalent volt a mélyben, a látványától összerezzentem. A magasban siklók repültek. Tengeri madarak kanyarodtak el mellettem, és a kerítésen túl két lebbenő úszott tova, de olyan közel, hogy szinte megfoghattam volna őket. Testük felszínének szövedékén hullámokat vetett az áramló levegő. Az amőbatömlőiken át tükröződő napvilág még itt, a hegyfal árnyékában is a színek számtalan árnyalatát vonultatta fel. E sok-sok világon létező békés, lomha lények minden jel szerint végtelenül kíváncsiak ránk. Érdemes volt megmenteni őket, gondoltam.

Őket meg a sirályokat és a nyílt tengert, amely hány millió éve van itt már? Hogy juthatott eszébe Simnek egyáltalán, hogy mindezt elpusztítsa? Hogy létezik, hogy itt állt, ezek alatt az időtlen falak alatt, és ilyesmin gondolkodott? Találtam egy padot a megfigyelőállásban, és kinyitottam a Mondásokat. A boszorkányrenden keresztül, magánkiadásban jelent meg. Az anyag nagy részét Sim egyetlen kiadott művéből vették át. Emellett voltak levelekből vett idézetek, bírósági dokumentumok, neki tulajdonított megjegyzések, a nyilvánosságnak szánt kijelentések és így tovább. A válság a nyakunkon van, és nem lennék őszinte, ha nem vallanám be önöknek, hogy mielőtt véget érne, sok ülőhelyet leszünk kénytelenek kiüríteni ebben a házban – mondta a Cragen lévő City kongresszusán. Ugyanezen testület egyik szenátorának megjegyezte: – Nagyon bízom benne, hogy bármilyen hatalom hozott is el bennünket az akkád birodalomtól e végtelen hosszúságú úton idáig, nem fog magunkra hagyni most, ezzel az ősi, fantáziátlan fajjal szemben, amely oly céltudatosan törekszik a kiirtásunkra.

Toldenya kőlapja a sziklapárkány északi végében található. Ez a legterjedelmesebb kőformáció, mélyen beékelődve a sziklafalba, és veszedelmesen kint, a meredély fölött. Valójában senki sem tudja, hol állt Sim, amikor kijött ide, és arra kell gondolnom, hogy pusztán a művész képzelte úgy, hogy valóságosan is kiállt ide. A padja keskeny volt. A legszélesebb pontján is csak annyira lehetett széles, hogy egy jó pilóta le tudta volna tenni rá a siklóját. De egy váratlan tényező, például egy lefelé irányuló légáram következtében a sikló pilótástul lezuhanhatott volna a fél kilométeres mélységben lévő óceánba. Miért? És miért hajnal előtt? De hol másutt töprenghetett volna zavartalanabbul a megsemmisítésre szánt csillagról és világról, mint itt, ahol egybefoghatta őket egy óceáni napfelkelte fenséges szimbiózisában? Amíg azon gondolkodtam, mi járhatott a fejében azokon a széljárta, zord hajnalokon, feltámadt bennem a kíváncsiság, vajon nem reménykedett-e, hogy egy váratlan légvonat nyomán másvalaki vállára nehezedik majd a döntés súlya. Megrettenhetett-e végül a saját fegyverétől? Elvégre Christopher Sim történész volt. Miközben itt

állt, és nézte a napkeltét, amiről azt gondolhatta, hogy e világ utolsó napkeltéinek egyike lesz, bizonyára megrémült, ha a történelem ítéletére gondolt. Hirtelen megrázkódtatásként éltem át a feltételezés bizonyosságát: a legyőzhetetlen harcos megborzongott e felismeréstől. Nem csoda, hogy soha többé nem hallottunk a napfegyverről. XVII.

Egy civilizáció fokmérője a bátorság, de nem a katonái, hanem a nézőközönsége bátorsága. Tulisofala Hágók (Leisha Tanner fordítása) Késő délutánra felszállt a köd a tengerről, én pedig elvonultam egy asztalhoz a bár sarkába, hogy

csendben, nyugodtan zöld lamentoest iszogassak. Egy idő után, amikor az ég már kezdett elsötétedni, és megjelentek Ilyanda gyűrűi, bekapcsoltam az adóvevőmet. – Chase, ott van? Bugást hallottam, ami arra utalt, hogy Chase nem vitte magával. Visszatértem az italomhoz, és pár perc elteltével újra megpróbáltam. Ezúttal kapcsolt. – Zuhanyoztam – mentegetőzött. – Hosszú volt a délután, de sikerült néhány választ kapnom. A fiú ötlete jónak tűnik. – Az antianyag? – Igen. Egyébként antihéliumnak kell lennie, ha feltételezzük, hogy a célpont héliummag. És jelen esetben épp erről van szó. – Kivel beszélt? – Egy fizikussal egy Sziget Labornak nevezett helyen. Carmelnek hívják, és úgy beszél, mint aki tudja, hogy miről beszél. – De működik is? – Alex, ő azt mondta, idézem: „Egy hajórakomány ebből a cuccból egészen a pokolig röpíti!” – Akkor Kindrel sztorija legalábbis elképzelhető. Feltéve, hogy az anyagot be tudja

juttatni a magba. Rákérdezett erre a részletre is? Megtalálta Sim a módját, hogyan lehet hajózni a hipertérben? – Simet nem említettem. Regényírásról állapodtunk meg, nem emlékszik? Carmel szerint azonban az a fajta navigálás az Armstrong-térben elméletileg nem lehetséges. Ő egy másik módszert említett: ionizálni, és egy erős mágneses tér mögé helyezni az antihéliumot. Aztán már csak nagy sebességgel be kell juttatni a napba. – Lehet, hogy éppen így akarták csinálni – vélekedtem. – Mi ma meg tudnánk tenni? – Nem tartja valószínűnek. Antihéliumot könnyű lenne előállítani és szállítani, de a bejuttatáshoz nagyon fejlett technológia kellene. Elméletileg a nemlineáris űr egyetlen típusa, amely megengedi háromdimenziós objektumok fizikai behatolását, az Armstrong. Én továbbra is blöffnek tartom. – Lehet – feleltem. – Talán. Figyeljen, én most egy nagyon szép helyen vagyok. Mi lenne, ha idejönne, és itt vacsoráznánk? – A Padnál? – Igen. – Rendben. Jól hangzik. Adjon egy kis időt, hogy összekapjam magam. Aztán fogok egy taxit, és

kimegyek. Találkozzunk másfél óra múlva. – Jól van. A taxira ne legyen gondja. Visszaküldöm magáért a siklót. Megpróbáltam az adóvevőm segítségével beírni a visszatérés kódját a sikló fedélzeti számítógépébe. A piros lámpa villogása azonban jelezte, hogy nincs kapcsolat. Miért nincs? Tettem még egy sikertelen kísérletet, azután beszóltam az ügyfélszolgálatnak: – Gondjaim vannak az automatikámmal. Küldenének valakit, aki beírna kézzel egy kódot a siklómba? – Hogyne, uram – felelte egy enyhén bosszús női hang. – De beletelik egy kis időbe. Kevesen vagyunk, és ez a hét legforgalmasabb estéje. – Mennyi idő? – Nehéz megmondani. Mihelyt tudok, küldök valakit. Vártam körülbelül húsz percet, azután fölmentem egyedül a hangárba, ami a tetőn volt, a föld alatt. A hőmérséklet több fokot zuhant, és a gyűrűk, melyek félórája még bevilágították az eget, már csak halvány foltként mutatkoztak a sötét háttér előtt. A hangár előtt még egyszer megpróbálkoztam

az ügyfélszolgálattal. Még mindig rengeteg dolguk volt, de bármelyik pillanatban megérkezhettek. – Meg tudja mondani nekem, hol van az én siklóm? Kis hallgatás, majd: – Uram, a vendégek nem léphetnek a hangár területére. – Természetesen – feleltem. A figyelmeztető tábla kint lógott az ajtón: BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. Belöktem, és egy tágas barlangot láttam, amely biztosan nem tűnt volna ilyen nagynak, ha falakat is építettek volna benne. Mindössze egy sor sárga lámpa világította meg, amik borongósan égtek valahol odakint a homályban. Miközben megpróbáltam kiismerni magam, kinyílt a magasban egy ajtósor, és egy aknán keresztül egy jármű ereszkedett le a hangárba. Navigációs lámpáinak fénye rávetült az ott parkoló járművek sorára. Csak egy pillanatra láttam, mielőtt a fények kialudtak volna. De a sikló mágneses tere tovább zümmögött, s fekete tömege a padlószintre csusszanva felgyorsult. Ahogy nagy sebességgel elhúzott mellettem, megcsapott a hideg levegő. Az én saját repülőgépem zöld-sárga volt. „Epés” színkombináció, de legalább észreveszem, ha elég közel jutok hozzá. Megvártam, míg a szemem

alkalmazkodik a sötéthez, azután óvatosan beléptem az ajtón a permföld padlóra, és balra fordultam, amerre láttam valami világosságot. Egy újabb siklót dobtak le az aknából, felkapcsolt lámpákkal. Igyekeztem gyorsan körbepillantani, de a lámpák máris kialudtak. A sikló ekkor felgyorsulva végiggördült a parkoló járművek alkotta egyik folyosón, s egy kis légibusz mellett utat találva bevonult a hangár mélyére. Mint kiderült, három akna volt, és a járművek ijesztő sebességgel érkeztek befelé. Őrjítő volt, hogy a világosság sohasem tartott tovább pár másodpercnél, és ennyi idő nem volt elég, hogy elkezdhessek keresgélni. Aznap este a mozgó fények elhelyezkedésének szakértőjévé válva megalkottam Benedict Törvényét: nincs két egymást követő jármű, melynek reflektorai ugyanabba az irányba világítanak. Végső soron csak fokozzák a zűrzavart. Ráadásul mihelyt a siklók földet értek, immár a sötétben nagy sebességgel mozogtak. Ez elég rosszul jött nekem: szárnyfeszítők és farokillesztékek mellett botladoztam el, hol a térdemet ütöttem el, hol hasra estem. Egyszer épp egy sikló előtt kuporogtam, fájó térdemet dörzsölgetve, amikor meghallottam, hogy töltődnek az elektromágnesei. Négykézláb iszkoltam

félre, de a kigördülő masina egyik szárnya így is elkapott, és leterített. Addigra már motoszkált bennem némi balsejtelem, de mivel nem tudtam, merre is van az ajtó, nem vonulhattam vissza. Arra gondoltam, újból felhívom az ügyfélszolgálatot, és segítséget kérek. Már épp hozzá is kezdtem – nem túl lelkesen –, amikor felfigyeltem egy zöld-sárga repülőgéptörzsre. Boldogan odasiettem, fölkapaszkodtam a pilótafülkébe, és már hívtam is Chase-t, hogy közöljem vele, a gép pár percet késni fog. – Oké – felelte. – Valami baj van? – Nincs – morogtam. – Minden rendben. Csak egy apró kis gond a siklóval. Várjon egy pillanatot, megnézem, működik-e. – Megnézi, működik-e? – A hangján kétkedés érződött. – Figyeljen, talán jobb lenne, ha taxival mennék. Azóta sokszor gondoltam arra, hogy igen, ez volt az a pillanat, amikor visszaléphettem volna. Mert leginkább ezt kellett volna tennem. De eszembe sem jutott. Most persze már gondolkodás nélkül a nyilvánvaló megoldást választanám. Nem könnyű dolog figyelmetlenségből kikapcsolni egy sikló interaktív rendszerét. Az én

epezöld masinámon ehhez le kellett venni egy műanyag tetőt, és megnyomni valamit. Elég egyszerű művelet, de a végrehajtásához tudatos döntés szükségeltetik. Hogy történhetett meg? Vélhetőleg egy figyelmetlen alkalmazott volt. Furcsa, mert ha nincs semmi probléma, az alkalmazottak nem szoktak beszállni a repülőkbe. És lám, mégis megtörtént. Megfogadtam, hogy nem adok borravalót. Istenem. Újra beindítottam a rendszereket, s míg jólesőn nyugtáztam a kabint megtöltő meleg levegő örvénylését, beütögettem az utasításokat a felső billentyűzetbe, és figyeltem a mágnesek feltöltődését. A gép felemelkedett a padlóról, megvárta, amíg valami elvitorlázik mellette, majd besorolt a folyosóra. Ott felgyorsult, megállt (amitől én nekifeszültem a biztonsági hevedernek), majd szinte függőlegesen felemelkedett az egyik kijárati aknába. Felszálltam vele, kiröpültem a csúcs fölé, s újra leereszkedtem a leszállóhelyre. Ott kiszálltam, és beállítottam az irányt a Point Edward szálló tetejére. – Elindult – szóltam Chase-nek az adóvevőn. A sikló újra fölemelkedett, és gyors iramban kirepült

a tenger felé. – Helyes – felelte. – Kezdek éhes lenni. Néztem, ahogy a sikló egyre följebb kapaszkodik, futóműve fényei homályosan visszaverődnek az alacsonyan függő felhőtakarón. Azután elkanyarodott dél felé, és elnyelte a sötétség. – Vihar közeledik, úgy öltözzön – mondtam félóra múlva Chase-nek már a szálloda bárjából. – Ugye, nem akar olyan helyre vinni, ahol hóban kell gázolnom? – Nem. De maga a Pad nagyon kint van. Nem védi semmi. – Rendben. Egy kárpitozott karosszékben ültem. Vastag szőnyeg borította a kőpadlót, és az óceánra néző, egész falat elfoglaló ablakra körben sötétszürke függönyt szereltek. Ellenálláskori hazafias témájú képek díszítették a falakat: a világ minden pontjáról származó, holdfelszínek előterében látható sealek és fregattok bekeretezett képei, valkűr anyák és fiaik portréi. – Szép itt kint. – Jó. – Kis szünet. – Alex? – Tessék.

– Egész nap az antianyagról meg az Armstrong-hajtóműről és hasonlókról gondolkoztam. Feltételeztük, hogy Kindrel története igaz lehet, hogy talán valóban megépült egy napfegyver. De van egy másik lehetőség is: lehet, hogy a sztori igaz, Olander viszont hazudott. Ezen elgondolkodtam. Semmi okát nem láttam, hogy elvessem a gondolatot. Ezzel együtt nem tartottam jónak. – Maga is tudja, hogy nézett ki Kindrel Lee – folytatta Chase. – Ott ül Olander abban a bárban, talán már félig beszívva, és hirtelen ott terem ez a nő. Mi jellemzőbb egy férfira, mint hogy rögtön azon kezd dolgozni, hogy minél fontosabbnak tűnjön a nő szemében? – Erről az oldaláról még nem ismertem magát – jegyeztem meg. – Bocsánat – mentegetőzött. – Nem rágalmazás akart lenni. A dolgok természetéből következik. Ön is tudja, mire gondolok. – Természetesen. – Megérkezett a sikló. Mindjárt jövök. – És kilépett. Feltámadt a szél, a hópelyheket nekisodorta az ablaküvegnek.

Kitört a vihar, és egyre hevesebben tombolt. Felhívtam a portát, és foglaltattam két szobát éjszakára. Nem mintha az időjárás bármilyen komoly veszélyt jelentett volna az utazók számára: a siklók módfelett erős járművek voltak, és amíg a pilóta felügyelte az automatikát, igazán nem volt mitől félni. Engem azonban az a tudat tett feszültté, hogy egy viharos éjszakát kint kell töltenünk Sim Padján. Gondolataimba merülve élvezettel iszogattam egy pohár sötét ilyandai bort, amikor egy kezet éreztem a vállamon, és egy ismerős hangot hallottam: – Te jó Isten, Alex! Hová tűntél? – Quinda Arin hangja, s az ő keze szorítása volt. – Már mindenütt kerestelek. – Hópihék lepték a haját és a dzsekije vállát. Reszketett, és a hangja is remegett. Döbbenten meredtem rá. – Quinda, hát te mi a csudát keresel itt? – Hol van a siklód? – kérdezte sápadtan. – Miért? – Felálltam, hogy besegítsem egy székbe, de ő egy türelmetlen kézmozdulattal elhárított. – Hol a sikló? – Ezt olyan hangon kérdezte, amit nem lehetett másként, mint fenyegetésként

értelmezni. – Valahol kint az óceán fölött, azt hiszem. Chase Kolpath-t hozza Point Edwardról. Quinda elkáromkodta magát. – Ő az a nő, akit magaddal hoztál? – Rémült tekintetét valósággal az enyémbe fúrta. – Feltétlenül szólnod kell neki. Mondd meg, hogy szálljon ki a siklóból, és mindenki mást is tartson távol tőle. – Már nehezére esett a beszéd, sőt a lélegzés is. A tekintete élettelenné vált, kézfejét végighúzta gyöngyöző homlokán. Hűlni kezdett körülöttünk a levegő. – Miért? – kérdeztem. – Mi baja van a siklónak? Miért, mi van? – Ne törődj vele – rázta hevesen a fejét. Felállt, mintha el akarna menni, körülnézett, és visszaült. – Bomba van a gépen. Alig hallottam a hangját, és azt hittem, félreértettem valamit. – Tessék?! – kérdeztem. – Bomba! Mondd, hogy szálljon ki! Az Isten szerelmére, hívd föl. Szállítsd ki abból az átkozott gépből. Akárhová küldted is, mindenkit tarts távol tőle. – Azt hiszem, ezzel már elkéstünk kicsit. – Meglehetős lassúsággal reagáltam: nem egészen

fogtam fel a dolgot. Quinda közben újra felugrott, mint aki már menne, hogy csináljon végre valamit. – Te honnan tudsz arról a bombáról? Az arca olyan volt, mint egy fehér maszk. Dermedt, fagyott. – Onnan, hogy én tettem oda. – Az adóvevőjére pillantott. – Mi a kódja? Majd én felhívom. Itt miért nem jelentkeztetek be a netre, hogy addig is meg lehessen találni, amíg itt vagytok? – Senki sem ismer bennünket ezen a világon – válaszoltam. – Mi az ördögnek kellett volna bejelentkeznünk? – Megnyitottam egy csatornát, és belesúgtam Chase nevét a saját készülékembe. A következő pillanatban meghallottam a vivőhulláma sziszegését és a gépet ostromló szél süvítését. – Hello – mondta Chase, majd: – Alex, már hívni akartam. Rendeljen nekem egy steaket, jól átsütve. Húsz perc múlva ott vagyok. – Hol jár most? – Majdnem félúton. Miért? Történt valami? Vagy valaki? – válaszolta megjátszott, derűs gyanakvással. – Quinda van itt. – Kicsoda? – Quinda Arin. Azt hiszi, hogy bomba van a

gépen. Szélsüvítés. Aztán: – Hülyeséget beszél. – Nem hiszem – szólt bele Quinda a saját készülékébe. – Az egyik farokcsúszóhoz van erősítve. Bármelyik pillanatban robbanhat. – Az istenit. Ki maga, hölgyem? – Nézze, nagyon sajnálom. Nem így volt elképzelve. – Láttam, hogy az idegei kezdik felmondani a szolgálatot. Eleredtek a könnyei, de gyorsan letörölte őket. – Ott van, Kolpath. Nem látja? – Viccel? Ilyesmivel? Hóviharban vagyok, Nézze, húsz percre vagyok onnan. Most fog felrobbanni ez az izé, vagy mi van? Quinda nemet intett a fejével. Nem arra, hogy nincs közvetlen veszély, hanem arra, hogy fogalma sincs, és hogy nem ígérhet semmit. – Már egy órája fel kellett volna robbannia – mondta. – Elképzelhetetlen, hogy leszálljon, és eltávolítsa? – Várjon egy percet. – Hallottam, hogy Chase helyet változtat a pilótafülkében, halkan káromkodva küszködik a tetővel. Sikerült kinyitnia, hallani lehetett a szél üvöltését. Aztán visszajött, teljesen kifulladva. – Nem. Nem szállok le. – Éreztem a hangjában bujkáló páni félelmet. – És

egyáltalán! Hogy került ide? – A hangja az utolsó szónál élesen felemelkedett. Megpróbáltam magam elé képzelni a repülőt. A pilótafülkéből egy hosszú lépéssel elérhető a szárnyfeszítő, s onnan körülbelül két métert kellene leereszkednie a farokcsúszóra. És mindezt hóviharban. – Mi lenne, ha megállítaná a siklót? Meg tudná tartani a levegőben? – Nem akar feljönni ide, és bemutatni pár kézenállást a farokcsúszókon? Ki az ördög ez a nő egyáltalán? Melyikünket akarja megölni? – Meg kell szabadulnia a bombától – mondta Quinda. – Vagy ki kell jutnia a siklóból. – Idehallgasson – szólt Chase. – Átkapcsolok kézi vezérlésre, és megcélzóm a hegytetőt. Jöjjön oda értem. De gyorsan. Mihelyt leszálltam, a lehető legmesszebbre akarok jutni ettől a géptől, de odakint nagyon hideg van. – Milyen messze van most a parttól? – Körülbelül három kilométerre. – Rendben van, Chase. Hagyja bekapcsolva az adóvevőjét. Indulunk. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted – mondtam.

Quinda úgy irányította a siklóját, hogy fölvegyen bennünket. Csak amikor befejezte a műveletet, fordult felém jeges dühvel: – Te ostoba fajankó! Magad csináltad a bajt magadnak. Milyen jogon avatkozol bele, és próbálsz magadnak megkaparintani dolgokat? Aztán meg leállsz fecsegni azokkal az átkozott Némákkal. Szerencséd, hogy nem haltál meg. Most menjünk, de később még beszélünk. Ekkor már mindketten álltunk. – Van valami konstruktív javaslatod? – folytatta. – Hívd az Őrjáratot, és szólj Kolpath-nak, hogy kapcsolja be az irányfényét. – Nehezen tudott uralkodni a hangján. – Nem állt szándékomban bárkit is bántani, de most nem vagyok annyira biztos abban, hogy jó ötlet volt tőlem. Értesítettem az Őrjáratot, és ismertettem velük a helyzetet. Nem akarták elhinni. – Kinek jut eszébe, hogy bombát rakjon egy repülőgépre? – méltatlankodott egy hivatalos hang. Quinda villámló szemmel meredt rám. – Indulunk – morgott az iménti hang. – De elég messze vagyunk a helyszíntől. Beletelik némi időbe. Körülbelül negyven percbe. – Nincs negyven percünk – közöltem vele. – Sajnálom, Alex – mondta Quinda,

miközben sietős léptekkel átvágtunk az előcsarnokon. – Sajnálom, hogy nem mentem csak hozzád, és sajnálom, hogy ilyen átkozottul ostoba vagy. De mi a fenének nem törődtél csak a magad dolgával? Akár meg is ölhetek valakit, mire ennek az egésznek vége lesz! – Végig te voltál az, igaz? Te vitted el az anyagot, és te hagytad ott a hamisított szimulációt. Így van? – Igen – felelte. – Nagy kár, hogy nem érted a célzást. Ez azért már sok volt. Azt hiszem, ha lett volna rá idő, a falhoz kentem volna. De dolgunk volt. – Hol van a siklód? – Úton. – Istenemre, Quinda, ha valami történik vele, bedoblak az óceánba! – Ekkor már rohantunk. A szálloda északi végében van egy bálterem, amely elé kordont húztak. A kordon nagyjából tizenkét méternyi rugalmas kötél volt. Kitéptem az egyik végét, s amint felmentünk az aknán a tetőre, feltekertem. Szakadt a hó a leszállóhelyekre. Eszeveszett rohanásunkat egy sor vége állította meg. Az emberek leszegett fejjel, kezüket termokabátjuk

zsebébe süllyesztve álltak sorban. Quinda felgyűrte a dzsekije ujját, és az órájára nézett. A leszállóhelyektől nem lehetett ellátni a hangárig. Néztük, amint egy repülőgép kiemelkedik a fák közül, és felénk úszik a levegőben. A fejünk felett két bejövő sikló körözött, várva, hogy engedélyt kapjon a leszállásra. Egy légibusz érkezett, és beállt a dokkba. – Ez így nem fog menni – mondta Quinda, és idegesen körülnézett. – Hol kellett volna felrobbannia? – A hangárban. De valami elromlott. – Újabb figyelmeztetés? – Felém fordult. Életemben akkor láttam először női szempárban az erőszak megvillanását. – Quinda, miért kapcsoltad ki az automatikát? – Hogy senki ne tudja használni – válaszolta kimérten. – Ki gondolta volna, hogy odamész, és megkeresed? – Mi indítja be a bombát? – Egy időzítő. De vagy nem jól szereltem be, vagy hibás a szerkezet. Nem tudom. – Nagyszerű. A vihar lecsapott ránk. Hirtelen nagy-nagy fáradtság fogott el. – Fogalmad sincs, milyen kockázatot

vállalsz? Méghozzá mindannyiunk bőrére? – kérdezte Quinda. – Talán majd te megmondod nekem. – Talán nem kéne feszegetned ezt a dolgot. Várjuk meg a partneredet, és utána mindketten szépen visszamentek a Rimwayre, és nem foglalkoztok tovább ezzel az üggyel. Irányítás, vészhelyzetben vagyunk – szólt bele az adóvevőjébe. – A nevem Arin. Most rögtön szükségem van a siklómra. Kérem. Nem siették el a választ. – A gépe már úton van – felelte egy számítógéphang. – Nem tehetünk semmit, amivel siettethetnénk a dolgokat. – Tudnak pótgépet adni? – kérdeztem. – Váratlan helyzet állt elő. – Várjanak egy kicsit. Átkapcsolom a felügyelőmnek. A légibusz utasai kiszálltak, s a vihar miatt sietve elmentek. Amikor eltűntek, a busz felemelkedett, nehézkesen átlendült a fák fölé, és leereszkedett a hangárba. Percekkel ezután egy csillogó-villogó sikló szállt föl ugyanabból az erdőcskéből, és elindult felénk. Acélkék volt a teste, benne ezüst csíkkal, és elvékonyodó nemesfém szárnnyal. Egy Fasche. Egy idős pár jött elő sietve a

metróállomás menedékéből. Fontolóra vettem, hogy megpróbálom lefoglalni a Fasche-t, de Quinda megrázta a fejét. – Itt jön – súgta. – Milyen természetű problémájuk van? – kérdezte egy új hang az irányítástól. – Egy repülőgéppel van gond – felelte Quinda, és megadta Chase kódját. A siklónk besorolt a luxusgép mögé. Mindkettő felénk tartott a levegőben. Ismét megszólalt az Irányítás: – Értesítjük az őrjáratot. Mi itt nem vagyunk mentésre berendezkedve. – Nincs szükségünk mentésre – szólalt meg Chase. – Csak egy siklóra. – Értem. Jelzett az adóvevőm. Kinyitottam egy csatornát. – Tessék, Chase. A vonal mindkét végén süvítő szél elnyomta a hangját. Elfordultam a széltől, és újra beleszóltam: – Mondd még egyszer! – Azt hiszem, most robbant fel. – Érezhetően küzdött, hogy uralkodjon a hangján. – Elvesztettem a nyavalyást. Lezuhant. – Működik még a gép?

– Igen. De a farok egy része levált. Aztán valami terjedelmes cucc átröpült a pilótafülkén. Elvitte a tetőt, és egy akkora lyukat ütött a burkolaton, amin ki tudnék zuhanni. Behallatszott a szél süvítő hangja. Quinda megszólalt: – Jól van? Chase hangja megkeményedett. – Ő még mindig ott van magával? – Az ő siklójával fogunk menni – feleltem. – Fognak? Ez azt jelenti, hogy még el sem indultak? – Most indulunk. Jól van? – Voltam már jobban is. – Fájdalmas szisszenés hallatszott. – Azt hiszem, eltörött a bal lábam. – Le tud ereszkedni a hegytetőre? – Nem. Már fölötte vagyok, de túl gyorsan veszítek a magasságból. Ha megpróbálom, lehet, hogy a falnak ütközöm. – Oké. Vigyázzon. Quinda aggódó tekintettel fordult felém, és kezét a csuklómra téve eltakarta az adóvevőmet. – Az óceán hideg – mondta. – Gyorsan oda kell érnünk hozzá. A Fasche beállt a leszállóhelyre.

Tulajdonosai a viharos szélben háttal mentek el mellettünk. A férfi fölnézett, és egy széles karlendítéssel az égre mutatott: – Pokoli éjszaka, igaz? Ismét Chase hangja hallatszott: – Ameddig csak tudok, megpróbálok a levegőben maradni. – Minden rendben lesz. – Magának könnyű ezt mondani. Hol a fenében van az életmentő felszerelés ezeken a gépeken? Még egy mentőöv sincs. – Nem számoltak azzal, hogy lezuhanhat – feleltem. – Idehallgasson, lehet, hogy odaérünk, még mielőtt belezuhan a tengerbe. Ha nem, akkor is csak pár percet kell várnia. Maradjon a siklónál. – És ha elsüllyed? Egy óriási lyuk van rajta. A mi gépünk következett a felszállóhelyen. Fölrántottuk a pilótafülke tetejét, és gyorsan bemásztunk. Gyorsan. Quinda nem mondta ki, de a szája hangtalanul mozgott. Gyorsangyorsangyorsan… – Fogy az energia – mondta Chase. – A mágnesek nagyon zajosak. Nem haladok előre úgy, ahogy kellene, de közben még nagyon magasan vagyok. Alex, ha tényleg elfogy, akkor sokáig fogok zuhanni. – Valami nagyot döndült.

– Mi történt? – Szétesik a pilótafülke, Alex. – Talán lejjebb kéne jönnie. – Jövök, Alex, ettől nem kell félnie. Mikor érnek ide? – Húsz perc múlva. – Arin, vészhelyzeti elsőbbséget kap – vágott közbe az irányításból jövő hang. – Visszaadjuk a repülőgépe irányításának jogát. Sok szerencsét. – Egymás után mennek tönkre a dolgok itt – jelentette Chase. – Hamarosan szét fog esni ez a doboz. Felemelkedtünk. Lassan. Mihelyt a szélfogó tető fölé emelkedtünk, teljes erejével ránk zúdult a vihar. Nehéz útnak ígérkezett. Beütöttem a Chase-től kapott jelet a nyomkövető rendszerbe, és kijelöltem a célt a monitoron. Végre gyorsulni kezdtünk. Quinda száznyolcvan kilométert adott meg a vezérműnek. A maximális sebességet. Nem nagyon hittem, hogy a gép képes ekkora sebességre. A célkijelző jobb széléhez közel kigyulladt egy kék lámpa. Chase pozícióját mutatta. Beszóltam az adóvevőmbe: – Mi újság? – Semmi jó – hallottam Chase hangját.

– Még nem látni az őrjáratot? – Valójában nem reménykedtem benne, hogy ilyen hamar odaérnek, de úgy gondoltam, a kérdés maga reményt keltőén hangzik. – Nem. Milyen messze vannak? – Harmincnyolc kilométerre. Mi a helyzet? – Gyorsabban zuhanok. Elég nagyot fog ütni, ha leérek. A szavai egyenként hangzottak el, a zaj, meg talán kicsit a félelem miatt is. Elképzeltem, ahogy ott ül az összetört repülő ülésébe préselődve, s lenéz a nagy semmibe. – Quinda? – Olyan gyorsan megyünk, amennyire csak tudunk. – Számokat ütögetett fel a kijelzőre. Chase gépén és a Fasche-on kívül (amely hamar elmaradt mögöttünk) két radarjel volt rajta. Áttettem őket a teleszkópra. Az egyik egy légibusz volt, útban Point Edwardról Sim Padja felé. A másik magánsiklónak látszott, épp elhagyta a várost, és felénk tartott, de nagyobb ívben, mint ahol mi haladtunk. Vajon hol lehet az őrjárat, futott át az agyamon. – Chase, nyitva hagyom a csatornát. Itt leszünk. – Jó.

Nyitottam egy másik csatornát a buszhoz. – Vészhelyzet van – mondtam. – Bajba került egy sikló. – Ez itt a Sim Padja Expressz – recsegte egy női hang. – Mi történt? – Egy sikló zuhan lefelé négy kilométerrel önök előtt, a jobb oldaluktól pár foknyira. A jelenlegi magassága kétszáz méter körül van. – Oké, látom a radarjelét – mondta. – Egyetlen pilóta, utas nincs. Robbanás történt. A pilóta valószínűleg eltörte a lábát. – Nem a legjobbkor – mondta a nő, majd így folytatta: – Rendben. Értesítem az őrjáratot, hogy eltérek a menetiránytól, hogy segíthessek. Többen is felszálltak a Padról. Maga melyik? – A legelső. – Látom, gyorsan ide akar érni. Ezzel a busszal ideális körülmények között sem lehet manőverezni, és senki sem tudja úgy letenni, hogy ne süllyedjen bele a mocsárba. Legjobb lesz, ha végiggondolja, hogyan akarja megoldani a helyzetet. – Jól van – feleltem, és előhúztam a kötelet, hogy megvizsgáljam, mennyire erős, mert úgy tűnt, hogy ezen fog múlni a dolog. – Van nálam kötél. – Szüksége lesz rá. – Tudom. Tegye meg, amit lehet. Maradjon

vele. Quinda némán hajolt a vezérmű fölé, s hajtotta tovább előre a siklót. A műszerek halvány fénye megvilágította mozdulatlan arcát. Mindennek ellenére szép volt. És mostantól örökre elérhetetlen, gondoltam. – Miért? – kérdeztem. Egy lendülettel felém fordult, s fölemelte a tekintetét. Könnyes volt a szeme. – Tudod, hogy mit kerestél? Van fogalmad arról, hogy mi van odakint? – Van – feleltem, és kapásból visszalőttem: – Egy dellacondai csatahajó. Bólintott. – Épen és sértetlenül. Mindene ép és sértetlen. Alex, ez egy felbecsülhetetlen értékű műtárgy. El tudod képzelni, mit jelenthet végigmenni a fedélzetén, elolvasni a hajónaplót? Visszahozni? Szerintem ez az egyik fregatt, Alex. Azok közül a fregattok közül az egyik… – És te képes voltál kockára tenni az életünket, hogy megszerezd azt az átkozott hajót. – Nem. Egyáltalán nem voltál veszélyben. Nem akartam… De az a nyomorult bomba nem robbant fel. – Egyenként préselte ki a szavakat. – Aztán meg nem találtalak meg, hogy

figyelmeztethesselek. Nem jutottam el hozzád. – Hol van a Tanner-anyag? – Eldugtam. Nincs jogod megtartani, Alex. Már évek óta ezen dolgozom. A bácsikád meghalt, és semmi sem indokolja, hogy te most egyszerűen besétálj, és rátedd a kezed mindenre. – De te hogy kerültél bele ebbe az ügybe? – Az még nem jutott az eszedbe, hogy nem Gabe volt az egyetlen, akit foglalkoztatott a Tenandrome sorsa? Újabb jel tűnt fel a radarernyőn. A mentőegységé. De még nagyon messze voltak. Chase már rég a vízben lenne, mire a helyszínre érkeznek. – Hahó, sikló. – A busz pilótája volt. – Láttam a madárkát. A vihar miatt csak egy pillanatra, de megláttam. Nem zuhan, de mindenesetre túl gyorsan tart lefelé. – Értem. Hallotta, Chase? – Igen. Mondjon valamit, amit nem tudok. – Cselekvőképes állapotban van? – Nyitott vagyok minden javaslatra. – Értem, Chase. Nemsokára megérkezünk. – Nem látok itt semmit, ami a felszínen tudna maradni, hacsak nem az ülések, de azok meg rögzítve vannak.

– Rendben. Pár percig meg tud kapaszkodni. Most kezdünk lefelé ereszkedni. Gyorsan megyünk. – Látom a buszt. Jönnek le utánam. – Helyes. Quinda szólt újra: – Chase, ugye nem lesz semmi gondja a kiszállással? – Nem – jött a válasz valamivel enyhültebb hangon. – Meg tudom csinálni. – Chase? Így hívják? – Ez már a busz pilótája volt. – Igen. – Oké, Chase. Mindjárt odaérünk. Jönnek a barátai is. Nem lesz semmi baja. – Köszönöm. – Nem tudom kiemelni a vízből. Túlságosan magasak a hullámok, nem tudok elég közel menni a felszínhez, hogy elérhessem. – Értem. – Húsz ember van a fedélzeten. – Minden rendben van. Mi a neve? – Hoch. Mauvinette Hochley. – Köszönöm, Hoch. – Jön föl a víz. Húsz másodperc, és eléri. Már majdnem elértük a víz felszínét. Vadul hullámzott alattunk a harsogó szélben. Quinda

megint elcsendesedett. Kezdtem letekerni a kötelet. Az egyik monitor kivilágosodott. – A buszból töltötték fel – mondta Quinda. Kicsit oldalról láttunk rá a közvetlenül alattunk lévő sérült siklóra. A busz olyan szögben haladt, hogy futófényei megvilágították a helyszínt. Láthattuk Chase-t a pilótafülkében, amint az ülésbe nyomódva kapaszkodik a kormány két szarvába. A ronccsá vált sikló futóműve eltűnt, törzsén lyukak tátongtak, farka felgyűrődött, rövid, vastag szárnyai közül az egyik összetört. – Mennyi van még? – kérdeztem. – Három, legfeljebb négy perc. – Nem lehet megcsinálni – suttogtam, kezemmel eltakarva az adóvevőt, hogy Chase ne hallja. – Odaérünk – mondta Quinda. Belecsapódott a vízbe. Épp egy hullámvölgybe vágódott bele, és a következő hullám átcsapott rajta. Mindannyian Chase nevét kiáltottuk, de a pilótafülkében nem mozdult semmi. – Süllyed – mondta Hoch. A sikló hemperegni látszott a fehéren

tajtékzó vízben; egy pillanatra felbukkant az egyik szárnya, de mindjárt le is törött, a lámpái viszont még most is teljes fénnyel égtek. – Közvetlenül fölötte vagyunk – jelentette Hoch. – Bárcsak csináltak volna valami tolóablakot ennek a kasztninak a fenekére – kesergett. A hangjából ítélve zaklatott lehetett. Quinda lihegve szedte a levegőt. – Nem száll ki – mondta. – Alex… nem fog tudni kiszabadulni. – A mondat végét már egy oktávval magasabb hangon mondta. – Chase – suttogta a légibusz pilótája –, gyerünk, Chase! Emeld már ki a segged onnan! Semmi. A roncs becsúszott a víz alá. Meglódultunk a hullámzó, tajtékos óceán fölött. – Hé! – Hoch hangja volt. – Mit művelnek odaát? Egy újabb külső kamera kapcsolt be. Láttuk a busz első ajtaját. Sárga fénycsík jelent meg körülötte, majd az egész ajtó kivágódott. Egy nő, aki belülről nyomta, majdnem kizuhant rajta. Hoch úgy káromkodott, mint a jégeső. Egy férfi – Alver Cole-nak hívták, életem végéig emlékezni fogok rá – bukkant fel az ajtóban, s némi habozás után kiugrott. Azon nyomban eltűnt

az óceán fekete vizében. – Egy perc – mondta Quinda, és beindította a fékezést. A busz egyik reflektora megkereste a víz felszínén Colét, aki már a pilótafülke felé evickélt. Hoch felnagyította a vízről adott képet. Egy hullám a magasba emelte az úszót és a roncsot. – Nem tudom, látják-e a képernyőjükön vagy sem, de mintha elérte volna – szólt a busz pilótája. – Hoch, az ajtaja még mindig nyitva van – szóltam vissza. – Ugye nem fogja megengedni, hogy még valaki kiugorjon? – Nagyon remélem, hogy nem. – Utasított valakit, hogy csukja be az ajtót. Pár pillanat múlva a fénycsík is eltűnt. – Közeledik az őrjárat – szólt Quinda. – Négy-öt perc múlva itt lesznek. A buszból hangos éljenzés hallatszott. – Cole integet – mondta Hoch. – Elérte. – Tovább manőverezett a nagy járművel, hogy a szárnylámpáit folyamatosan ráirányíthassa a vízfelszínre. – Másodpercekre vagyunk tőle – tájékoztatott Quinda. – Készülj fel. Teljes erővel működtette a fékezősugarakat, amitől a sikló lassú forgásba kezdett. Aztán hirtelen

megálltunk. Kioldottam a fülke tetejének zárját, és félretoltam a tetőt. Hó és vízpermet zuhogott be, és a vizes szárnyfelület fölött vakító reflektorfényekkel és a vadul hullámzó óceánnal néztem szembe. Quinda megfordította a hátsó üléseket, s a támlájukat leengedve két fekhellyé alakította át őket. – Nézzenek balra – hallottuk Hoch hangját. – Ott – kiáltotta Quinda. Épp időben néztem oda, hogy lássam, amint két fej eltűnik egy hullám alatt. Miközben a kötelemet tekertem le, kimásztam a szárnyra. Olyan jeges volt, hogy odafagyott a kezem. Egy váratlan szélrohamtól megcsúsztam, aztán mintha egy jégpályán siklottam volna az óceán felé. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom egy lámpát, egy karimát, vagy valamit, és így az oldalamra esve, félig kicsavart testtel, kalimpáló lábakkal, fejjel előre csúsztam tovább a víz felé. Quinda azonnal kint termett az ajtón, és hasra vágva magát a szárnyon elkapta az egyik karomat és lábamat. Hallottam Hoch hangját a tomboló viharban, de nem értettem, hogy mit mond. A sikló az oldalára fordult, a két lábam pedig belegabalyodott a kötélbe. Quinda körbefordult, hogy jobb fogást találjon rajtam. Egy hullám nekicsapódott a

siklónak, vadul megrázta, s a nyomában jeges tajték lövellt a magasba. – Foglak! – kiáltotta Quinda. – Szuper mentőcsapat – morogtam, s egyensúlyomat visszanyerve, nagy üggyel-bajjal újra ülő helyzetbe emelkedtem. – Jól vagy? – Jól. Kösz. Két hüvelykujját magasra tartotta, majd visszabújt, épp amikor egy újabb hullám lökődött nekünk. A sikló megbillent, jeges víz csapott át a szárnyán. Quinda valamilyen anyagból csíkokat tépett, és odaadta. Begöngyöltem velük a kezemet. Láttam Chase-t és a buszbeli férfit, de messze alattam. Körülbelül nyolc méterre. – Vidd lejjebb – kiáltottam. – Azt hiszem, már most is túl alacsonyan vagyunk – felelte Quinda. – Még pár ilyen perc, és megtelünk vízzel. – Még pár ilyen perc, és mindegy lesz. Hasra feküdtem, és arra gondoltam, most milyen jól jött volna egy katapultülés. Az úszók majdnem közvetlenül alattam voltak. Chase eszméletlen állapotban, vagy holtan. Megmentője mindent elkövetett, hogy a fejét a víz fölött tartsa. Chase lába furcsa szögben lebegett a vízben.

Figyeltem, ahogy meghajlik, miközben újra eltűnnek az örvényben. Ebben a pillanatban meg tudtam volna ölni Quinda Arint. A Chase-t tartó férfi kitartott. Chase köhögött, és hátravetette a fejét. Legalább él! A férfi láthatóan ereje végén tartott. Feléje dobtam a kötelet. A közelében esett le, de a keze meg volt dermedve. Nem tudta elkapni. Megpróbáltam közelebb húzni hozzá. Végre elérte, és körülhurkolta vele Chase derekát. Quinda megint felbukkant mellettem. – Maradj a műszerfalnál – mondtam. – Átkapcsoltam automatára. – Ez nem fog segíteni rajtunk, ha a hullámok oldalra döntik a repülőt. – A holtsúly vissza fogja fordítani. Egyedül akarsz megbirkózni vele? A férfi intett a vízből. Oké. Meghúztuk a kötelet. A hullám felénk emelte, majd levitte Chase testét. Hallottam, amint Hoch biztatja a vízből kiemelkedő Chase-t. Már mindketten térdepeltünk, s együttes erővel húztuk a kötelet. Chase karja ernyedten lógott az oldala

mellett, feje tehetetlenül himbálózott a vállán. Amikor már elég közel volt, lenyúltam, és megragadtam a dzsekijét. Arca halottsápadt volt, hajára és szemöldökére jégszilánkok tapadtak. – Vigyázz a lábára – mondta Quinda. Felhúztuk őt a szárnyra, leoldoztuk róla a kötelet, és visszadobtuk a tengerbe. Quinda bemászott a kabinba, én pedig beadtam neki Chase-t. – Siessenek – szólt Hoch. – Elveszítik a másikat. Quindára hagytam, hogy vigye el Chase-t a hátsó fekhelyre, és visszamentem a megmentőjéért. Ő próbált megkapaszkodni a kötélben, de kevés szerencsével. Túl hideg volt. Erőtlenül felém emelte egyik karját, és alámerült. Visszajött Quinda. Kezébe nyomtam a kötél végét, és már indultam volna, hogy lecsússzak a gép oldalán, de ő hevesen rázta a fejét. – Miből gondolod, hogy majd ki tudom húzni a vízből? Vagy utána téged? – Talán hagynunk kellene megfulladni – mondtam erre. – Kösz – vágta rá keserűen. Még mielőtt rájöhettem volna, mi a szándéka, eltűnt. Beugrott a vízbe, lebukott, köhögve, zihálva bukkant a

felszínre, körülnézett és újra lemerült. A buszbeli férfi néhány pillanat múlva szintén kiemelkedett a vízből. Quinda utánanyúlt, s ekkor egy hullám átcsapott a fejük felett. De amikor újra megpillantottam őket, Quinda fogta a férfit. Ledobtam neki a kötelet. Ő gyorsan a férfi hóna alá hurkolta, és intett. Felhúztam. Holtsúly. Sokkal-sokkal nehezebb, mint Chase volt. Nem volt hol megvessem a lábamat. Amikor be akartam húzni a kötelet, egyszerűen végigsiklottam a szárny felszínén. Visszamásztam a kabinba, és onnan próbálkoztam, de az meg túl szűk volt. A test meg rettenetesen nehéz. – Hoch! – kiáltottam. – Látom, mi a gondja. – Meg tudna kérni valakit, hogy nyissa ki megint azt az ajtót? – Már nyitják. – Quinda! – kiáltottam újra. – Tarts ki! Tartsd még! Mindkettőtöket felhúzunk! – Közben odaerősítettem a kötelet az ülés lábához. Quinda a fejét rázta. A szavait nem hallottam, de a kötélre mutogatott. Hogy nem fogja

elbírni kettőjüket. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a véleményének, ellökte magát a férfitól, és még valamit kiáltott. A tenger és a szél üvöltésén keresztül is meghallottam: – Gyere vissza értem. Visszamásztam a pilótafülkébe, és följebb vittem a siklót. Hoch megforgatta a buszt, hogy lerövidítse a manőverezésemet. A törzsén kinyílt egy nagy, meleg, sárga fénykör. A hátam mögül Chase hangját hallottam; inkább nyüszítés volt, mint nyöszörgés. A busz fölé vittem a siklót, és lassan ereszkedni kezdtem. – Szóljon, hogy mikor – kiáltottam. – Leginkább csak tapogatózom. – Oké – felelte Hoch. – Jól csinálja. Nézzen a monitorára; már kell lennie rajta egy képnek, de maga csak jöjjön tovább, ahogy eddig. Még pár métert… így jó, csak jöjjön… A képernyőn megjelent a légibusz egész törzse. A nyitott ajtó körül több pár kéz markolta a busz oldalát. – Kicsit lejjebb – mondta Hoch. A kötél feszesen húzódott végig a fülke ajtajától le a szárny belépőéle mentén. Karok nyúltak ki a buszból, s mihelyt

megfelelő közelségbe ért, megragadták a lábánál fogva, és behúzták a férfit. – Rendben – mondta Hoch. – Visszahoztuk. – Még szükségem van a kötélre. – Megkapja. Ellódultam oldalirányba. – Hagyják nyitva az ajtót – kértem. – Van még valaki a vízben. Csináljuk ugyanúgy, mint az előbb. – Oké – mondta Hoch, majd mogorván hozzátette: – Siessen. Siessen. Mire visszamentem a szárnyra, már nem volt sehol. Ott álltam, lógattam a vízbe a kötelet, a nevét kiáltoztam, s közben abban sem voltam biztos, hol láttam utoljára. Ez így ment addig, amíg megérkezett az őrjárat, s némi körözés után elfoglalta állását fölöttem. Hajnalig keresték. Kezdettől fogva reménytelen volt.

XVIII.

Kibírom, ha a máglya hiányzik… Vergilius Aeneis II. ének Andiquaron kívül, egy dombon gyülekeztünk Quinda emlékére. Nem annyira búcsúztató szertartásnak, mint inkább az életére való emlékezésnek hirdették meg. Asztalt terítettek, és zenekart béreltek. A vendégek fennhangon énekeltek, ha nem is különösebben jól, és mindenki jó sokat ivott. Lehettünk vagy kétszázan, néhányukat felismertem a Talino Társaságból. Sűrűn és lelkesen emelgették Quindára a poharukat, és emlékekkel szórakoztatták egymást. A szél meg-meglebbentette az ernyőt, mely a téli délután melegétől védte a társaságot. Chase és én kicsit oldalt álltunk a többiektől, ő rosszkedvű némaságba burkolózva, mankóra

támaszkodva. Amikor az ételek nagy részét eltüntették, a vendégek egy kör alakú asztal körül gyűltek össze. Egyenként léptek elő, hogy egyszerű mondatokban foglalják össze Quinda életét: soha nem hallottak arról, hogy bárkit is bántott volna. Jó barát volt, kifogyhatatlan optimizmussal megáldott, szüleinek jó gyermeke, és íme, nem látjuk többé. Az összes közhely. Én pedig felidéztem magamban, hogy ő volt az a nő, aki kétszer betört az otthonomba, aki vakmerőn semmibe vette az én életemet, aki kis híján megölte Chase-t, és aki végül a saját könyörtelensége áldozatává vált. A vége felé észrevettem Cole-t, Chase megmentőjét, akit viszont Quinda mentett meg. Egy fa mellett állt jámborul, egymaga. Odamentünk, és csatlakoztunk hozzá. Egy fiatalember, aki meglepő hasonlóságot mutatott Quindával, hozzánk lépett, bemutatkozott (Quinda fivére volt), és megköszönte, hogy eljöttünk. Ismert bennünket, tudta, hogy végig vele voltunk, és megkérdezte, akarok-e beszédet mondani a gyülekezetnek. Haboztam. Elvi kérdésnek éreztem, hogy tartózkodjam ettől az álszent akciótól. Ennek ellenére belementem, s a sokaságon átvágva az asztalhoz mentem. A fivér név szerint bemutatott az embereknek.

– Már minden fontos dolgot hallottak, amit Quindáról tudni lehet – kezdtem. – Én magam rövid életének csak a kezdetén, és aztán a legvégén ismertem őt. Talán csak annyit adhatok hozzá a ma délután itt már elhangzottakhoz, hogy habozás nélkül feláldozta az életét valakiért, akinek még a nevét sem tudta. Egy óra múlva egy bírósági végzéssel a zsebemben, nem szívesen, de elmentem Quinda lakására, hogy a végrendeleti végrehajtója társaságában megkeressem a Tanner-féle anyagot. Nem volt ott. Nem is számítottam rá, hogy ott lesz. Sohasem tudtuk meg, hogy mit csinált vele. Megkérdeztem a végrehajtót, és később a családot, hogy belenézhetek-e a személyes papírjaiba. A kérdés kínos volt, tekintve, hogy bírósági végzéssel kényszerítettem magam rájuk. Érthető módon visszautasították, és a halála után pár nappal, az elhunyt akaratának megfelelően, elégették az erre kijelölt személyes dokumentumokat. Gyanítom, hogy közvetett bizonyítékokat tartalmazhattak Quinda bűnpártolására: valószínűleg az álszimulációk előkészületeire utaló feljegyzések

lehettek. Mindenesetre vigasztaló volt számomra az a tudat, hogy a műtárgy helyét nem égették fel: nyilvánvalóan Quinda sem tudott róla többet, mint én magam. *** Aznap este két hírről értesültem. A szóban forgó helyszínen tartózkodó őrjáratot megerősítették, mivel a Perem közelében újabb összecsapás történt. Egyes megfigyelők szerint a félelmet tovább szította az egyik kormány, amely az egész Államszövetség területén gátat akart vetni a szeparatisták politikai erejének. A másik hír egy üzenet formájában érkezett: Ivana üzente, hogy Hugh Scott akváriumi házát eladták. Az eladásból származó bevételt egy dellacondai számlán helyezték el! Mi lehet alkalmasabb a száműzött Scottnak, mint hogy végül Christopher Sim szülőbolygóján kössön ki. Már megint kimaradtam valamiből.

XIX.

Az a legenda, hogy Maurina még jóformán gyerek volt, amikor Christopher Sim felesége lett, nyilvánvalóan nem igaz. Valójában Sim tanára volt, klasszikus görög és platóni filozófiát tanított neki. Ha ilyen beható ismerettel rendelkezett e nehéz diszciplínákban egy határvilágon, akkor mégsem lehetett olyan nagyon fiatal. Egybekelésükre az Ashiyyurral való szórványos csetepaték árnyékában került sor. Amikor ezek az összecsapások végül totális háborúvá szélesedtek, Christopher azzal az ígérettel ment el, hogy csatlakozzon fivéréhez, Tarienhez, hogy csak az Isten akadályozhatja meg abban, hogy visszatérjen hitveséhez. Úgy esett, hogy egyik fivér sem látta meg többé Dellaconda szélfútta hegycsúcsait, sem széles folyamait. Amikor több mint három év múlva hírét vette a rigeli katasztrófának és férje elvesztésének, Maurina útnak indult, és bejárta a magányos hegyi ösvényeket. Láthatóan sohasem veszítette el a

reményét, hogy a férje él, és egyszer még vissza fog térni. Még akkor sem, amikor a háború véget ért, és a harcokban részt vevő dellacondaiak maroknyi túlélője hazatért. A családja és a barátai nem tartottak ki mellette, s idővel inkább elkerülték. Az éjszakai utazók jól ismerték már, sokszor megijesztette őket a földig érő, ezüst köpenybe burkolózott sudár, karcsú alak, amint a rideg holdsütésben sietős léptekkel halad a keményre fagyott hóban. Ahogy mindenki sejtette, elkövetkezett az az éjszaka is, amikor többé nem tért vissza. A ma az ő nevét viselő meredek lejtő alján felfakadó forrás vizében találtak rá. A városi emberek azt mondják, a szelleme továbbra is ott bolyong a hegyvidéken. Nem egy későn hazatérő falusi látta később a szépséges jelenést. Úgy mondják, felbámul az égre, és mindig ugyanazt kérdezi: „Ó, barátaim, jött már valami hír a Corsariusról?” Ferris Grammery Dellaconda híres kísértetei Dellaconda kicsi, nehéz, fémekben gazdag világ, mely az öreg, téglavörös csillag, a Dalia

Minor körül kering. Feltételezik, hogy viszonylag nemrégiben – mintegy húszezer évvel ezelőtt – kis híján összeütközött egy égitesttel, amely ma a holdja. Szabálytalan hurkot leírva kering központi napja körül, nagyjából úgy, ahogy körülötte rója szeszélyes köreit a saját kísérője. (A hold végül majd ki fog szabadulni, de arra még tízmillió évet várni kell.) A röppálya apránként kiigazítja magát, és széles körben elfogadják azt a véleményt, hogy néhány százezer év alatt kifejezetten kellemes, enyhe időjárás fog uralkodni rajta. Addig azonban Dellaconda lakható vidékein még el kell viselni a kegyetlen teleket, a rekkenő nyarakat, a szörnyű viharokkal vegyes szeszélyes időjárást. Az emberek leginkább a szárazföld belsején telepedtek le, távol a partokon rendszeresen végigzúduló ciklonoktól. Ez itt a kősivatagok, az év nagy részében fagyos pusztaságok, az áthatolhatatlan erdőségek és átlábolhatatlan folyók világa. A városokat gantnermezők védik, noha vannak, akik még ma is azt hangoztatják, hogy jobb volt régen („amikor még léteztek igazi évszakok”). Szerintük manapság minden túlontúl kiszámítható: mindennap húsz fok van és szép idő. Tönkreteszi az ifjúságot. De ha olykor a Tanács elé kerülnek olyan

javaslatok, hogy kapcsolják ki a mezőt, azok rendre visszhang nélkül maradnak. Különböző dellacondai városokban száztizenhét bejegyzés volt „Hugh Scott” néven. Mindegyiket felhívtam. Ha köztük volt is az a Scott, akit én kerestem, nem vallotta be. Próbálkoztam a Belföldi Nagy Banknál is, ahol azt a számlát vezetik, amelyen a ház eladásából befolyt összeget tartják. Udvariasan végighallgattak, aztán közölték, hogy sajnálják, de nem adhatnak meg lakáscímet. Üzenetet pedig elvből nem vesznek át. Így rám maradt a feladat, hogy egy harmincvalahány millió lakost számláló bolygón megkeressek valakit, aki nem akarja, hogy megtalálják. Kezdésként a legvalószínűbb helynek Christopher Sim otthona látszott. Ma már természetesen múzeum: egy szerény, kétszintes, permföld ház Cassanwyle-ban, ebben a távoli hegyi városkában, amelyben az Ellenállás idején körülbelül ezer ember élt. Ma sem sokkal nagyobb, a turistákat is beleértve. Pedig ez az aprócska, öreg skanzen-városka

volt az a mágnes, amely összehozta az Államszövetséget. Itt vannak a nagy szimbólumok: a boszorkányok ott kísértenek erdővel borított hegycsúcsain, a Jel magányosan világol a Sim-ház egyik emeleti ablakában, és (Tarien szegényes házikójában, az erdős völgy túloldalán) egy számítógép még őrzi memóriájában azoknak a mondatoknak az első változatait, melyek végül bekerültek az Egyezménybe. Késő délután érkeztem oda. A dellacondaiak, hogy megőrizzék a régi világ báját, akkoriban megtartóztatták magukat attól, hogy tetőt emeljenek a város fölé. Ma már, mint tudjuk, nem így van; de amikor én jártam ott, Dellaconda 3231. esztendejének késő tavaszán, a városka ki volt téve az elemek kénye-kedvének. Úgy emlékszem, szeles nap volt, a hőmérséklet délutánra sem ment följebb fagypont alatt húsz foknál. A hegyoldalakban és Cassanwyle belterületén is állandó, erős és fagyos szél fújt. Ennek ellenére a látogatók eljöttek, jól beöltözve a hideg ellen, és kellőképpen megilletődve az Államszövetség e legszentebb búcsújáróhelyétől. A dellacondaiak Sim házától több száz méterrel lejjebb a hegyoldalban építettek egy turistaházat, ahonnan légibuszokkal vitték az embereket a térség

valamennyi történelmi emlékhelyére. De előfordul, hogy a kikötőhelyen hosszúra nyúlik a várakozás. Majdnem egy órája ott voltam már, mire a húszfős csoportunk megtette az út utolsó szakaszát a hómező túlsó végébe, ahonnan járművel vittek tovább bennünket. Sim egy háromszintes tanyaházban lakott, melynek két oldalán egy-egy zárt veranda volt. Buszunk egy kört írt le a terület fölött, míg mi néztük a különböző érdekes helyeket odalent: a kis temetőt hátul, ahová Maurinát temették, Sim siklóját, amely ma már állandó helyén, a birtoktól közvetlenül északra, egy gantner-védőtető alatt horgonyzott, a Bickford Kocsmát a keleti lejtő lábánál, ahol a harc kirobbanása után az első stratégiai megbeszéléseket tartották. A levegőben időztünk mindaddig, amíg egy előző légibusz meg nem telt; akkor landoltunk a kijelölt leszállóhelyünkön. Az idegenvezető tájékoztatott bennünket, hogy tíz percet időzhetünk odabent, majd kinyitotta a kijáratokat. Kisorjáztunk, és a zord idő ellenére szinte mindannyian megálltunk a ház előtti járdán, hogy rögzítsük a pillanatot, és föltekintsünk a hálószoba ablakaira. A nap derekán jártunk, így a Jel nem volt különösebben feltűnő, de a függönyökön látni

lehetett a halványsárga fényt. Bevonultunk. A verandát fűtötték, és hintaszékekkel meg kényelmes kárpitozott karosszékekkel rendezték be. Még egy sakktáblát is felállítottak, amely mellett egy bronzlapra vésett szöveg tudósított arról, hogy a táblán látható állást Christopher Sim és egy városbeli polgár között zajlott és rögzített játszmából vették. A látogatók megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy a fekete bábukkal játszó Sim állt jobban. A verandáról lélegzetelállító kilátás nyílt a hosszan elnyúló völgyre és a benne kanyargó befagyott folyóra, a széles, hó borította lejtőkre, melyek egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy ház, kisebb erdő, a felhőfoszlányok takarta jeges csúcsokra, s velük szemben Cassanwyle melegséget sugárzó házaira, amik sikerrel dacoltak a környező vadonnal. A Sim-ház belseje a korra jellemző merevséget és ünnepélyességet tükrözte: dúsan hímzett ágytakarók, boltíves mennyezetek, kényelmetlen, szögletes bútorok. A középen haladó közlekedő egyik oldalán a nappali és a könyvtár, a másik oldalán a társalgó és az ebédlő nyílt. Mint oly sokszor a történelmi jelentőségű házakban, itt is csődöt mondott az a szándék, hogy megőrizzék egy

elmúlt kor hangulatát, s maradt helyette a megállított idő áporodott dohszaga. Hiába rendezték el nagy gonddal úgy a fotókat, személyes tárgyakat és könyveket, mintha a tulajdonosuk csak az imént ment volna el (talán egy megbeszélésre, hogy megvitassák, bölcs dolog-e a beavatkozás), a házban nem volt élet. A könyvtárban kiraktak egy vendégkönyvet. A monitorra vetítve gyorsan átlapoztam az oldalakat, felkeltve ezzel az egyik biztonsági őr figyelmét. Odajött hozzám, hogy megkérdezze, segíthet-e valamiben. Nyájasan azt válaszoltam, hogy számomra mindig a vendégkönyv jelenti egy-egy látogatás fénypontját. – Rengeteget lehet tanulni abból, hogy az emberek mit mondanak egy ilyen helyről – mondtam, miközben magvas bejegyzések után kutattam a könyvben. Láttam megjegyzéseket a környező fogadók kosztjának minőségéről, meg hogy a turistaszálló fürdőszobáinak hiányos a felszereltsége. „Nászutasok” írta a neve alá egy pár, másvalaki meg azt biggyesztette oda, hogy „Öljétek a Némákat”. – Tudom – mondta az őr, s tovább nem érdekelte a dolog.

Jócskán hátralapozva a könyvben megtaláltam, amit kerestem: Hugh Scott nevét! Vajon mennyi ideje járt itt? Az időpontok szerepeltek a dellacondai naptárban, amit sikerült betáplálnom az adóvevőmbe: legföljebb négy hónapos késésben lehettem. A címét jelző rubrikába azt írta: Dellaconda. A megjegyzés rovat pedig üresen maradt. Szerettem volna kicsit körülnézni a házban, de a csoport végzett, és már elindult az ajtó felé. Az idegenvezető intett, hogy menjek, úgyhogy kelletlenül csatlakoztam a többiekhez. A következő állomásom a Wendikys Akadémia volt, ahol annak idején Sim tanított. Az iskola az egykori intézmény hű másolata. Az eredetit röviddel a háború után lerombolta és szétszórta egy ritkítólövedék, és csaknem egy évszázadig semmi sem épült a helyén. Egy osztálytermet leszámítva az épület ma más célokat szolgál. Van benne szuvenírbolt, illemhelyek, vetítők, étterem. Az eredetinek meghagyott terem Sim tanterme: a monitorokon a Perzsa Háborúk tananyaga látható, méghozzá az általa használt anyagok és óravázlat alapján. Az

ajtóban egy teljes fegyverzetű, csillogó páncélt viselő spártai hoplita holója állt. LEONIDASZ A SZOROSBAN – vibrált a lecke címe az egyik monitoron. Az osztálytermen kívül, a falon, ezüst táblán sorakoztak azoknak a hajdani diákoknak a nevei, akik később tanáruk mellett harcoltak. A huszonhétből, akiknek a nevét a táblára vésték, csak kettő tért vissza a háborúból. A Wendikys Akadémiának is volt vendégkönyve, és abban is szerepelt Scott neve. Ugyanaz a dátum, és itt megjegyzést is írt, méghozzá nagyon nyugtalanító megjegyzést: Végül mindegy volt… Feltételezve, hogy minden helyszínen csak egyszer írt be a vendégkönyvbe, arra a megállapításra jutottam, hogy alkalmi látogató lehetett. Körülnéztem az összegyűlt sokaságon: az épület egy kötéllel elkerített részén zsúfolódtunk össze. Voltak, akik a thermopülai csatát nézték, mások megpróbálkoztak Sim vezérlőpultjával, ismét mások leültek a terminálok elé, hogy megnézzék azokat az adatokat, amelyeket állítólag maga Sim szerkesztett meg és vitt fel a gépre.

Emlékművek és emléktáblák mindenhol. Meg lehet nézni Mora Poole nyaralóját a fekete boszorkánnyal, amelyet a Megszállás legnehezebb időszakában festett a háztetőre; a táblát, amelyen az olvasható, amit Walt Hastings mondott, amikor megtudta, hogy fiai és lányai, mind az öten, életüket vesztették Salinasnál: A legszerencsésebb embernek tartom magam, mert megtudtam, hogy ilyen gyermekeim vannak; és annak a névtelen ashiyyuri tisztnek az emlékművét, akit partizánok mészároltak le, miközben részt vett egy tél derekán eltévedt gyermek keresésében. De mind közül a leghíresebb a Jel. Az a meleg fényű sárga kúp minden alkonyatkor kigyullad a Sim-ház emeleti ablakában, csak úgy sziporkázik tőle a hó. Maurina jelez elveszett férjének egy régi lámpással, amely a legenda szerint kétszáz év óta, amióta megjött a hír a Rigelről, minden éjszaka meggyulladt. Maurina Sim; ez a név magába sűríti ama napok minden tragédiáját. Mindig úgy látjuk őt magunk előtt, ahogy megjelenik Constable metszetén, és kibámul a holdsarlóra. Szép, fiatal nő, kibontott fekete haja a vállára omlik, sötét szeme szenvedésről árulkodik. Esküvőjére a közelgő háború veti rá

árnyékát. Meg se próbálta lebeszélni férjét, hogy csatlakozzék Tarienhez és önkénteseihez, akik úgy döntöttek, segítséget nyújtanak Cormoralnak. Az a hadjárat kétségtelenül öngyilkosságnak tűnhetett akkor, habár sokan gondolták azt, hogy Ashiyyur inkább visszavonul, mintsem leöldössön egy olyan sereget, amely nem is flotta, csak holmi szedettvedett népség. De Cormoral már égett, mire a dellacondaiak odaértek. Az a gyászos akció mindent megváltoztatott. Ami alig akart több lenni, mint egy demonstráció, végül kegyetlen háborúvá vált. Idővel Maurina maga is elment a háborúba. Ott volt a Cragen lévő City védelménél és Sanusarnál. Tudott dolog, hogy Grand Salinasnál ő szolgálta ki az egyik lőállást. De nagykövetként is közreműködött, Tariennel járta a semleges világokat, és képviselte az Államszövetség ügyét. Történetesen épp Dellacondán volt, amikor Ashiyyur megtámadta. Ott vesztegelt egészen addig, amíg a betolakodók a hosszú harc vége felé visszavonultak. Telepatikus képességeik ellenére érdekes módon vagy nem jöttek rá, milyen értékes zsákmány van a kezükben, vagy ha tudták, úgy döntöttek, hogy nem vesznek róla tudomást. Állítólag épp a fürdőkádban volt, amikor

hírét hozták, hogy a férje meghalt. Egy helybeli fiatalember, Frank Paxton volt a hírnök: addig dörömbölt könnyezve az ajtón, amíg Maurina megértette, mi történt. A Jel azon az éjszakán is ott égett az emeleti ablakban, amikor utoljára hagyta el az otthonát. A város lakói nem engedték, hogy egyszer is kialudjék. Legközelebb Dellaconda fővárosában, Rancorvában, a Hrinwhar Hajózási Múzeumban akadtam ismét Hugh Scott nyomára. Mindig is fejtörést okozott nekem az a neki tulajdonított megjegyzés, hogy „a Hrinwharra akar menni”. A múzeumba jött, én meg elutaztam párszáz fényévnyire, hogy megnézzem az aszteroidát és a csata helyszínét, amelyről a múzeumot elnevezték. Szerepelt a Hajózási Társaság támogatóinak listáján. A címe ugyan nem volt feltüntetve, de egy kód igen. Helyi kód volt, s már az első próbálkozásra sikerült kapcsolatba lépnem vele. – Mr. Scott? – Igen. – A hangja nem volt elutasító. – Kivel beszélek? Ujjongó öröm fogott el. – A nevem Benedict. Alex. Gabe unokaöccse vagyok.

– Értem. – A hangja elszíntelenedett. – Sajnálattal hallottam a hírt a nagybátyjáról. – Köszönöm. – A tagok termében álltam, s egy üvegen át néztem a korabeli haditengerészek egyenruháit. – Nem vacsorázhatnánk együtt? Nagy öröm lenne számomra, ha elbeszélgethetnék önnel. – Megtisztelő az ajánlata, Alex. De sajnos nagyon elfoglalt vagyok. – Olvastam az észrevételeit a Talino Társaságnál. Mindannyian ártatlanok voltak? – Kik mindannyian? – A Corsarius legénysége. Nevetett, de a nevetése tompán csengett. – Tudom, hogy nem veszi komolyan azt a helyet – mondta. – Mi legyen a vacsorával? – Tényleg nincs időm, Mr. Benedict. Talán majd egyszer máskor, de most semmiképpen. Letette, és már csak az üres bugást hallgattam. Adtam neki tíz percet, azután újra megpróbáltam. – Ön kezd a terhemre lenni, Mr. Benedict – mondta. – Nézze, Hugh. Bejártam az egész Államszövetséget. Kirabolták a házamat,

életveszélyesen megfenyegettek, egy nő vízbe fulladt, lehet, hogy mindebben benne van Ashiyyur, és mindenütt falakba ütközöm. Elfáradtam. Komolyan elfáradtam, és már szeretnék valami választ kapni. Szeretném meghívni vacsorázni. Ha nem fogadja el, keresek valami más megoldást. Lehet, hogy időbe fog telni, de Rancorva nem olyan nagy hely. Nagyot sóhajtott. – Rendben van. Ha találkozom magával, hajlandó elmenni és azontúl békén hagyni engem? – Igen. – Tudomásul veszi, hogy magának sem mondhatok többet, mint amennyit a bácsikájának mondtam? – Be fogom érni vele. – Akkor jó. Tudja, hol van a Merkantil? Öreg ember volt. Mély ráncok barázdálták az arcát, mozdulatain érződött az erőfeszítés. Haja őszült, teste megereszkedett a sok éven át elfogyasztott tetemes mennyiségű marhasülttől. Nem erőltette meg magát, hogy jó képet vágjon ahhoz a taktikához, amellyel végül elértem, hogy megjelenjen ennél az asztalnál. Amikor

megérkeztem, ő már egy sarokban ülve bámult ki mogorván a belváros házaira. – Semmi értelme halogatni – közölte, amikor megjegyeztem, hogy milyen gyors volt. Nem vett tudomást kinyújtott kezemről. – Megbocsát, de az ételt kihagyom. – Egy pohár ital volt előtte. – Tulajdonképpen mit óhajt tőlem? – Hugh, mi történt a Tenandrome fedélzetén? – kérdeztem olyan lazán és természetesen, amennyire csak tudtam. – Mi volt odakint? Nem reagált; tudta, hogy el fog hangozni ez a kérdés, de én így is észrevettem azt a bizonytalan kis remegést a nyakán, mintha elhatározta volna, hogy mielőtt eldönti, mit válaszol, megvizsgálja az aznap este kémiai összetételét. – Jól értem, maga szerint itt valami titok lappang? – Igen. Vállat vont, mint amikor valaki úgy érzi, a beszélgetés unalmas és logikátlan fordulatot vesz. – A nagybátyjától származik ez a gondolat? – És más forrásokból is. – Rendben van. Feltételezem, azért jött el egészen idáig, hogy velem beszéljen. Nem fogja elhinni, ha azt mondom, hogy semmi szokatlan nem volt e körül a küldetés körül, kivéve, hogy

tönkrement a hajtóműrendszer? – Nem. – Hát persze. Nos hát: elhiszi nekem, ha azt mondom, jó okunk volt rá, hogy titokban tartsuk, amit találtunk? Hogy a makacsságából, amellyel nehéz kérdéseket tesz föl nekem, semmi jó nem származik, sőt talán nagyon sok kárt okoz vele? Hogy a döntést, miszerint nem mondunk semmit, a küldetésben részt vevő férfiak és nők egyhangúlag támogatták? – Igen – válaszoltam óvatosan. – Elhiszem. – Akkor remélem, előveszi a józan eszét, megszakítja ezt a mostani útját, hazamegy, és ennyiben hagyja a dolgot. Abból, amennyit egyáltalán tudhatok Gabriel Benedictről, gyanítom, hogy tekintélyes summát hagyott önre. Így van? Menjen haza a Rimwayre, és élvezze a vagyonát. Hagyja békén a Tenandrome-ot. – Szavai egyre kimértebbekké, a légkör egyre feszültebbé vált. – Ezt mondta a nagybátyámnak is? – Igen. – Azt nem mondta el neki, hogy talált egy dellacondai hadihajót? Ez betalált. Elakadt a lélegzete, és gyorsan körülkémlelt, nincs-e valaki a közelben, aki hallhatja a beszélgetésünket.

– Képtelenség, amit mond, Alex – tiltakozott. – Hagyjuk ezt. Kérem. – Akkor megpróbálok másként fogalmazni. Maga miért van itt? Mit keres? Belebámult a poharába; szembogara kitágult és elsötétedett. – Már magam sem tudom – mondta. – Talán egy kísértetet. Eszembe jutott egy réges-régi beszélgetésem az Akváriumon, Ivanával. Ő egy idegen. – Csak nem Tannernek hívják? Lassan felemelte, és rámszegezte a tekintetét. Fájdalom volt benne, és még valami. Nagy keze ökölbe szorult, és felnyomta magát a székből. – Az Isten szerelmére, Alex – sziszegte. – Maradjon ki ebből! XX.

A költészet hangzó festészet. Keószi Szimónidésznek tulajdonított mondás

Mindig visszajutottunk Leisha Tannerhez. – Ő a kulcs – jegyezte meg Chase. – Hol volt a közbeeső években? Miért van a középpontjában, bármi legyen is az, ami Scottot hajtja? Eléggé jelentős személyiség volt ahhoz is, hogy Gabe róla nevezze el az anyagot. – Elektronikus sínbe tett lábbal, elnyúlva feküdt a kanapén. A készülék halk bugással stimulálta a gyógyuló szöveteket. – És a kieső évek – folytatta. – Miért tűnt el többször is évekre egyik pillanatról a másikra? Mit csinált olyankor? – Azt a valamit kereste, amit a Tenandrome megtalált – feleltem lassan. Igen, ez beleillett a képbe: nyugtalanító gondolat lehetett, hogy a napágyút elrejtették vagy elvesztették. Mindkét Sim halott volt, és senki sem tudta, hol lehet. Tanner tehát elindult, hogy felkutassa. – Lehetséges – mondta Chase. – Hová megyünk innen? – Most ott tartunk, hogy van egy Tannerünk, aki egy fregattot keres, és kétszáz év múlva jön Gabe, és ő is ugyanezt a fregattot keresi. És feltűnően érdekli őt Tanner személye. Mi következhet ebből?

– Hogy Tanner megtalálta, és a helyet is leírta valahol? – Nem találhatta meg. Különben nem lenne még mindig odakint, hogy a Tenandrome-nak kelljen ráakadnia. Arra gondolok, hogy mi értelme volt az egész keresésnek-kutatásnak, ha Tanner utána otthagyta, és megint elment? – Vagyis mindazok után, amiken keresztülmentünk, továbbra sem értünk az egészből semmit – állapította meg Chase bosszúsan. Fölpattantam a székből, és föl-alá kezdtem járkálni a szobában. – Próbáljuk meg más nézőpontból megvizsgálni a helyzetet. Kellett valami támpontjának lennie, ami alapján elindult. Másképp elképzelhetetlen, hogy belekezdett volna, így van? – Egyetértek. – Milyen formában jutott a tudomására ez az információ? Lehet, hogy ő is velük tartott, amikor kirepültek a Lefátyolozott Hölgyhöz. Ebben az esetben a teljes utat ismernie kellett. Vagy ha ő nem ment is, megtudhatta az irányt a legénység valamelyik tagjától, aki félig-meddig még emlékezett rá. – Jó. De hol tárolhatott Gabe egy ilyen jellegű információt? – töprengett hangosan Chase. –

Mindent, amit csak találtunk, elolvastunk Tannerről, de semmi. Különben is, ha igazunk van, és tényleg odakint járt évekig, mégsem találta meg azt a valamit, amit keresett, akkor mennyire volt használható az információja? Úgy értem, ha ő sem találta meg, akkor mit mondhatna nekünk? Mit mondhatna nekünk? Valami visszacsendült ebben a mondatban. Újra lejátszottam magamban. Kinek is mondta? – Candles – mondtam ki hangosan. – Tessék? – Candles. Candlesnek mondta! – És már azt is tudtam, hogy hol mondta. Lehoztam a Földi mendemondákat, amelyet az ellopott kötet helyére tettem, és kinyitottam a Leishánál. – Még a címével is neki ajánlotta. Figyeljen:

Eltévedt pilóta Rója magányos körét, Fürkészi az éjszakát, A csillagkereket. Hányódik ős tengereken, Jelet hagy a teljes éven, Abroncsán kilencet,

Kerékagyán kettőt. Így vándorol. Nem ismer kikötőt, Sem pihenőt, sem engem.

– Sohasem volt erősségem a költészet, de ez nagyon bénán hangzik – jegyezte meg Chase. Jacobbal felvonultattam neki a verssel kapcsolatos kritikai tanulmányokat: a kilences szám ősi, misztikus jelentőségéről (a születésig eltelt kilenc hónap, az arab szerelemostor kilenc csomója és így tovább), a tengelyen lévő kettős csillag és a jin/jang kapcsolatáról folytatott vitákat. Leisha úgy jelenik meg, mint a mindenség-anya jelképes ábrázolása, amint (látszólag) valamiféle kozmikus kiigazítást hajt végre szintén jelképes fia halála után a Rigelen. A hős Emberré válik, és ezzel a halandóság körforgásának foglya lesz. Vagy valami ilyesmi. – Az ördögbe, hisz ez egy csillagkép. Teljesen nyilvánvaló – kiáltott fel Chase. – Igen. És azt hiszem, választ kaptunk még valamire. Rashim Machesney átlépett. Gabe a

Machesney Intézet adatbankjaira értette! Nyilván megbízta őket egy kutatással! Chase szája sarkában kis mosoly bujkált. – Mi olyan mulatságos? – Quinda. – Hogy érti ezt? – Amikor ellopta a maga Háborús mendemondák példányát, a válasz ott volt a kezében. Jacob megbeszélt egy találkozót az egyik ügyintézővel, és egy óra múlva már be is csatlakoztunk hozzá. Vézna, szeplős, hosszú orrú, remegő hangú fiatalember volt. Védekezőn behúzta a nyakát, és úgy nézett ki, mint aki egyetlen kérdésre sem tud válaszolni, amíg meg nem tanácskozta a dolgot a monitorával. Kísérletet sem tett, hogy az íróasztalától felállva üdvözöljön bennünket; láthatóan afféle erődnek tekintette, amellyel távol tarthat bennünket. – Nem – válaszolta, miután előadtam jövetelünk célját. – Nem tudok róla, hogy bármiféle különleges feladatot végeztünk volna egy, khm, Benedict nevű úrnak. Melyik csatornánkon jött volna át?

– Tessék? – A legkülönbözőbb kormányzati, egyetemi, részvénytársasági és alapítványi eredetű kutatási kérelmek futnak be hozzánk. Melyiket használta az ön nagybátyja? – Nem tudom. Valószínűleg egyiket sem. – Magánszemélyektől nem fogadunk el kérelmeket. – Úgy mondta, mintha közvetlenül a monitorról olvasná. – Ide figyeljen – mondtam. – Nem tudhatom, milyen úton-módon intézte el. De a dolog fontos, és kétségem sincs afelől, hogy személyesen is járt itt egyszer-másszor. Valaki együtt dolgozott vele. Az ügyintéző türelmetlenül zongorázott a fényezett íróasztallapon. – Az teljességgel szabályellenes volna, Mr. Benedict. Bár tudnék segíteni. – Ez jelzés akart lenni, hogy a beszélgetés véget ért. – A bácsikám nemrégen halt meg – folytattam. – Azért vagyok itt, mert nagyon meg volt elégedve azzal a munkával, amit az önök emberei végeztek neki, és kézzelfogható formában akarta kifejezni elismerését. – Úgy mosolyogtam hozzá, mint aki gratulál ehhez a nagy szerencséhez. Az ügyintéző vonásai megszelídültek. – Értem – mondta. Volt benne valami

határozottan madárszerű: a madárcsontúsága, gyors, gépies mozdulatai, ide-oda csapongó figyelme, amelytől pillantása sohasem nyugodott meg néhány másodpercnél tovább valamin. – Sajnos a nagybátyám elmulasztotta megnevezni azt a személyt, aki segített neki, nekem pedig nincs módom utánajárni. Szükségem van az önök segítségére. – Előhúztam egy fotót. – Ő a nagybátyám. Az ügyintéző rásandított, és megrázta a fejét. – Nem ismerem. – Hány szakértő dolgozik önöknél? – Attól függ, mit ért ezen a szón. – Értse rajta azt, amit akar. Közülük legalább egyvalaki fel fogja ismerni a képet. Természetesen biztosnak kell lennem abban, hogy ő az a személy, ezért meg kell tudnia mondani, hogy milyen munkáról volt szó. – Rendben van – mondta, és belökte a fotót egy halom papír közé. – Megnézem, mit tehetek. – Ennél többet nem is kérhetnék. – Feltűnő mozdulattal fölemeltem a bal csuklómat, és beleszóltam az adóvevőmbe: – Jacob, utalunk. Most. – Visszafordultam az ügyintézőhöz: – Egy számlaszámra volna szükségem. Olyan boldog volt, hogy meg sem tudott

szólalni. Megneveztem az összeget Jacobnak, aki nyugtázta, és közölte, hogy kész a tranzakció teljesítésére. Gondolom, az ügyintéző egyheti fizetése lehetett. – Ez az öné. Ugyanennyit kap, ha megtalálja azt az embert, akit keresek. Felcsillant a szeme. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogom találni. – Ma estére. Bólintott. – Természetesen. Hol érhetem el? Eric Hammersmith vörös hajú, szakállas, kövér fickó volt, és túl sokat ivott. Rögtön megkedveltem. – Voltaképpen sohasem volt alkalmam megismerni a nagybátyját – mondta. Egy belvárosi kocsmában ültünk egy üveg Tomcat rum társaságában, és beszélgetés közben a gravitációs táncosokat néztük. – Titkolódzó típus volt. Úgy állította be a dolgot, mintha a kutatás, amit velem akart elvégeztetni, valamiféle statisztikai tanulmányhoz kellene. – Értem – mondtam. – Bocsásson meg, hogy ezt mondom –

mutató- és hüvelykujja közé csípte az ingujjamat –, de pocsék színész volt. A szomszédos terembe egy zajos társaság vacsorázott, a bárban is elég nagy volt a lárma, úgyhogy közel kellett hajolnunk egymáshoz, hogy halljunk is valamit. Hammersmith félkönyékre támaszkodva ült velem szemben. Épp elég felhevült állapotban érkezett, hogy éljek a gyanúperrel, valahol már ünnepelt. – Miben mesterkedett? – kérdezte megnyerő mosollyal. – Egy régészeti helyszínt szeretett volna megtalálni, Eric – feleltem. – Hosszú történet. – Reménykedtem, hogy nem ragaszkodik ahhoz, hogy elmeséljem. – Egy csillagképpel? – vonta fel a szemöldökét. Kiittam a rumomat, és magamra öltöttem a tájékozatlan kívülálló arckifejezését. – Én is furcsállom. De az a helyzet, hogy nemigen foglalkoztam a részletekkel. – A táncosok elvonták Hammersmith figyelmét. – Mindenesetre azt akarta, hogy maga tudja, hálás volt a segítségéért. – Örömmel hallom – mondta. – Tudja, nem

volt teljesen szabályos. – Micsoda? – Úgy értem, néhány előírást kicsit tágabban kellett értelmeznem. Magáncélokra nem szabad igénybe venni az eszközöket. – Értem. – Ekkor ismét előadtam az átutalásos jelenetet, de ezúttal, becslésem szerint, körülbelül hat havi fizetésnek megfelelő összegről. – Kösz – mondta széles mosollyal Hammersmith. – A következő körre hadd hívjam meg én. – Oké – vontam meg a vállam. Várta, hogy átutalom a pénzt. Hogy nem tettem, intett a pincérnek, és újratöltöttük a poharainkat. – Feltételezem, hogy maga sem tud többet annál, amit én – jegyezte meg. Meghökkentem. Ennyire átlátszó lennék? – A kerékre gondol? – Tehát tudja! Nagyszerű. Végre valami eredmény. – Persze. – Valahol a Lefátyolozott Hölgyben volt egy világ, amelynek égboltján feltűnt ez a kör alakú konstelláció. Abroncsán kilencet, kerékagyán kettőt. – Amúgy sokat mesélt erről. – Igyekeztem közönyös hangot megütni. – Hol is van

pontosan az a világ, amit keresett? – Ó, igen. – A táncosok szerelmesen kergetőztek egy halványkék fénygyűrűben. – Mivel nem ilyesfajta kutatásokra vagyunk berendezkedve, hetekbe telt, mire megtaláltam. És a számítógépek gyakran nem voltak elérhetők. Az igazat megvallva – itt lehalkította a hangját – ez az első alkalom, hogy meg mertem szegni a szabályokat. Ha rájönnek, az állásomba kerülhet. Az biztos, gondoltam. Ez megmagyarázza, hogyan találhatott rád az ügyintéző ilyen könnyen. – Nagy meló volt, Alex. 2,6 millió csillag van a Lefátyolozott Hölgyben, és ha nincs egy számítógéppel rajzolt, nagyon precízen meghatározott konfiguráció, amelyen a csillagok közötti szögek és a magnitúdók is pontosan meg vannak adva, nos, akkor nagy valószínűséggel elég sok lehetőség közül kellett volna választania. Mert hogy is néz ki egy kerék? Tökéletesen kör alakú? Ha nem, vajon mennyi egyenetlensége van a körív alapjától nézve? Csakugyan mindössze kilenc csillaga van? Vagy kilenc fényes csillaga? Össze kellett szednünk bizonyos paramétereket, és az eredmény jórészt becslésekből született. – Hány lehetséges helyet kaptak? – Több mint kétszázat. Illetve tizenkétezret,

ha kicsit szabadabban kezeltük a paramétereket. – Együtt érzőn figyelte az arcomat, de közben élvezte, hogy most milyen csalódást érezhetek. Én viszont arra gondoltam, hogyan vizsgáltuk hetekkel ezelőtt Jacobbal a csillaghajó sémákat, és szűkítettük le a kutatási területet nagyjából tízezer csillagra. Az adott számok ismeretében könnyű lesz figyelmen kívül hagyni Hammersmith célpontjainak legtöbbjét. Egy pillanatra kísértést éreztem, hogy mindenkit meghívjak egy körre. – Ki tudná nyomtatni nekem? Belenyúlt a zakója zsebébe. – Magammal hoztam arra az esetre, ha bizonyítékot kérne – mondta fülig érő szájjal. – Köszönöm – mondtam. Végrehajtottam az átutalást, és felálltam. – Nagyon sokat segített, Eric. Mindketten néhány pénzérmét dobtunk az asztalra. – Én tartozom köszönettel – felelte. – És, Alex…? – Igen? – Gabe megkért, hogy erről ne beszéljek. Senkinek. Nem is tenném, ha ő még élne. – Értem. – Egy szívességre kérem. Ha valaha kideríti, miről szól ez az egész, visszajönne, és elmondaná

nekem is? Összevillant a tekintetünk. – Ha módomban áll – válaszoltam, és kiballagtam a kellemes télvégi éjszakába. Az elsődleges célpont mintegy ezerháromszáz fényévnyire volt a Saragliától, a Lefátyolozott Hölgy egy olyan térségében, amelynek csak koordinátái voltak, neve nem. – Legalább két hónap – mondta Chase. – Csak oda. Hosszú az út ki, odáig. XXI.

Annak, aki siet, nem való az űrhajó. Nolan Creel Arnheim Revue, LXXIII, 31. A Graingeren tartottunk kifelé a Saragliára.

A Grainger a Capella testvérhajója volt, és mialatt egyre távolabb haladtunk a hosszú, szürke alagútban, sokat gondoltam Gabe-re. A megfigyelőablakokon természetesen le volt húzva a redőny. A kinti látvány megviselte volna a legtöbb embert; de akad azért néhány hely a hajón, ahol egy kíváncsi utas, akinek épp az a vágya, hogy a poklot lássa, ezt is megengedheti magának. Az egyik ilyen hely a Kapitány Bárjának nevezett szalon volt a legfelső fedélzet elülső részében. Chase és én ide vonultunk vissza, miután magamhoz tértem abból, hogy fejest ugrottunk a hipertérbe. Egyébként minden alkalommal rosszabbul viseltem a dolgot, mint az előzőnél. Azon az első estén is ott ültem, mint akinek szólni sincs kedve senkihez, és mogorván emlékeztem vissza a saját magamnak tett ígéretemre – milyen távolinak tűnt most –, hogy visszatérek a Rimwayre, és nem utazom többé sehová. Túl sokat ittunk. Az űrhajók bárja mindig nagyon jól fel van szerelve. És mivel rengeteg időm volt gondolkozni is, szöget ütött a fejembe, vajon a Tenandrome fedélzetén lévők miért mentek bele, hogy hallgatni fognak arról, hogy mit találtak. Nagyon aggasztónak találtam a dolgot. Nem ettem jól, és egy idő után még Chase-

nek is elromlott a hangulata. Így aztán végigaggodalmaskodtuk az utat a formátlan dimenzióáramláson keresztül, amelynek léte egyesek szerint pusztán matematikai természetű. A hajó időszámítása szerint nyolc nappal később végrehajtottuk az ugrást vissza a lineárisba. Mihelyt az utasok kiheverték az átmenettel járó hatásokat, odacsődültek a hajó immár nyitott kilátóablakaihoz, hogy tátott szájjal bámulják a Lefátyolozott Hölgy látványát. Ilyen közelről nézve emberi lépték szerint nem hasonlított semmire. Még a csillagködszerkezet sem volt felismerhető többé. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha önálló csillagok nagy tömegét látnánk, káprázatos színekben villódzó pontok szívbemarkolóan gyönyörű sokaságát, a végtelenbe tartó fényfolyót. Milyen szegényes volt Jacob megjelenítése otthon, a dolgozószobában… Egy idő után, amikor már nem bírtam elviselni, bementem a bárba. Tömve volt. Most következett az út leghosszabb szakasza: a visszalépés helyétől Saragliáig, amely végül is két és fél hetet vett igénybe. Sokat olvastam, és rászoktam, hogy a személyzet néhány tagjával a

Kapitány Bárjában kártyázzam. Chase a konditeremben és a medencében szórakozott egy fiatalemberrel, akinek a nevére már nem emlékszem. A harmadik hét elején két járattal volt találkozónk. Utasokat és rakomány hoztak a Grainger útjának utolsó szakaszára, és mindenkit átvettek, aki a Saragliára igyekezett. Chase elbúcsúzott a barátjától, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy távozásunk jó érzéssel töltött el. Saraglia egy kisebb hold méretű építmény, amely egy szupernóva összeomlott maradványa körül kering. Eredetileg megfigyelőállomásnak építették, de a szupersűrűségű csillaghoz való közelsége folytán kereskedelmi központtá fejlődött, ahol elsősorban olyan iparágaknak nyújtottak termelői szolgáltatásokat, amelyek a termékeik előállításához hosszabb időszakokon át igényeltek ultramagas nyomást. Az állomás kicsit vaktában összegányoltnak látszott: az eredeti nem sokkal volt több egy platónál. De már réges-régen körbeépítették különböző gondola vagy kagyló alakú környezeti és ipari létesítményekkel, energiaellátó hálózatokkal, rakodó és dokkoló berendezésekkel és automatizált üzemekkel. Mesterséges gravitáció révén helyben tartott

sűrű porfelhő kering pajzsként az objektum körül, hogy védje a Lefátyolozott Hölgy éles fényétől. A felhő körkörös védelmén belül az ember ámulva látja, a százezernyi ablak, kapu, áttetsző fal és leszállóöböl kivilágítása milyen szelíd fénybe vonja az egész hengervilágot. Igaz, hogy Saraglia az ember világegyetemének legszélén található, de minden lakóhelye közül a legszívélyesebb világ. Bekormányoztuk magunkat az egyik leszállóöbölbe, kiszálltunk, és elmentünk egy szállodába. Chase azon nyomban készülni kezdett az utazás második szakaszára. Nekem azonban szükségem volt kis időre, hogy újból erőre kapjak. Kirándultam az erdőktől körülvett tisztásokra, sőt még egy tengerparti házikóban is eltöltöttem egy-két délutánt. Napokkal az érkezésünk után ismét úton voltunk. A bérelt Centaur korántsem volt olyan tágas, mint Gabe járműve, és az ülések (Chase barátságtalan megjegyzése szerint) egy hosszú úton meglehetősen spártaiaknak bizonyultak. De még nem szoktam hozzá, hogy nagy összegű pénz fölött rendelkezem, és a Centaur ára eléggé felháborítóan magas volt. Mihelyt a motor kellőképpen feltöltődött, visszaugrottunk az Armstrong-ba.

– Ötvenhét nap múlva fogunk visszalépni – közölte Chase. – Úgy értem, a hajó ideje szerint. És van valami, amit még el kell döntenünk. – Halljuk. – Ez hosszú út lesz. A szövetségi szabályzatok nem érvényesek ott, ahová megyünk, de azért tartsuk be őket. Ha a program szerint haladunk, háromszáz csillagászati egységgel számolhatunk a lineáris térbe való visszatérésnél. Tekintettel arra, hogy nem tudjuk pontosan kiszámítani, könnyen előfordulhat, hogy a céltól öthatszáz egységgel távolabb találjuk magunkat. Namármost, hagyományos térben a Centaur sokkal lassúbb, mint egy nagy kereskedelmi hajó. Ha pechünk van, nagyon hosszú utat kell megtennünk, míg célba érünk. Az lesz a legjobb, ha egyenesen előre megyünk, és a célhoz a lehető legközelebb ugrunk vissza. – Hogyisne! – törtem ki. – Végigvártuk ezt a hosszú időt. Még egy kis türelem nem fog ártani. – És mit szól még jó sok türelemhez? – Miért, mennyi időről van szó? – kérdeztem. – Könnyen lehet, hogy majdnem egy évről. – Nem hiszem, hogy ezt korábban említette volna.

– Voltak feltevéseim arról, hogy hogyan fog reagálni, Alex – felelte, miközben igyekezett a legmegnyugtatóbb mosolyával nézni rám. – Gyakorlatilag a nullával egyenlő annak az esélye, hogy valaminek a belsejében fogunk testet ölteni. Rengeteg üres hely van az általunk használt belépő térben. Nagyobb biztonságban lesz, mintha otthon röpködne a saját siklójában. Aztán még szélesebb mosoly terült el az arcán. – Ezzel nem nyugtatott meg – közöltem. – Bízzon bennem – nézett rám sugárzó arccal. Mindig vigyáztam, hogy ne tegyem ki magam túlzottan az elektronika csábításának. De a hosszú út, ki a Lefátyolozott Hölgybe, tökéletes mentségül szolgált bizonyos régi gátlások levetkőzésére. Az utazás alatt elég korán visszavonultam a kabinomba. Nagy utakat tettem meg a hajó könyvtárában, és tucatnyi különböző drága helyen vakációztam. Voltak köztük valóságosan létező helyek, meg olyanok is, amelyek nem léteztek, vagy nem is létezhettek. És mindig volt velem legalább egy

gyönyörű nő. Természetesen mindig az a típus, amelyiket az adott program megkívánt. Chase tudott róla. Ő többnyire az elülső pilótafülkében olvasgatott, vagy bámult kifelé a végtelenségbe nyúló szürke alagútba, amelyben haladtunk. Keveset szólt, ha szabályos időközönként felbaktattam hozzá, és ledobtam magam a mellette lévő ülésbe. Minden alkalommal kicsit feszélyezve éreztem magam, magam sem tudtam, miért. Ettől persze rá voltam mérges. Végül meguntam ezeket a szabvány utazásokat. Hoztam magammal Gabe gyűjteményéből néhány régészeti kirakós fejtörőt. A bonyolult, aprólékosan kidolgozott kalandok mesebeli romok között, egzotikus helyszíneken játszódtak: egy víz alatti templom groteszk, eleven szobrai között találj meg és azonosíts egy különös műtárgyat; fejts meg egy sorozat háromdimenziós jelet, amely egy fagyott tundrán egy csomóban lévő, átlátszó piramisok belsejében lebeg; bogozd ki egy ősi áldozati szertartás jelentését, amely kulcsot adhat annak megértéséhez, hogy az őslakók hogyan válhattak néhány nemzedék alatt barbár vademberekké. Mindegyikben volt valami meglepetés. Amikor bajba kerültem, mert a templomban

át kellett jutnom egy vízzel elárasztott folyosón, egy elragadóan szép, félmeztelen nő mentett meg, és vonszolt be egy kőből épített medencébe. Emlékeztem rá, de csak lassan derengett fel, hogy ki ő. Ria. A nő a képen, Gabe hálószobájában. Csinos barbár nőként bukkant fel ismét a romvárosban, majd pompás szárnyas teremtményként a piramisok között. Mindig ő érkezett a kalandkereső hős megmentésére, és hogy közölje vele, elvesztette a játékot. És az egyetlen alkalommal, amikor sikerült célba érnem, ott is ő várt rám. Mindig Riának hívták. Egyre inkább beszippantott a játék, mígnem egy alkalommal, amikor egy láthatatlan valami lopakodott utánam keresztül-kasul egy hegyen álló várban, amelynek úgy tűnt, nincs kijárata, a kép hirtelen szertefoszlott, és én ott hevertem hanyatt egy priccsen, valami sötét helyen. Sokáig feküdtem ott szívdobogva, s csak lassan, fokozatosan eszméltem rá, hogy visszatértem a kabinomba. Aztán mozgást, majd egy alak

körvonalait észleltem. – Chase? – Hello, Alex – felelte. Más volt a hangja, és hallottam a lélegzését. – Mit szólnál egy kis valósághoz? A tizenhetedik napon árnyékot pillantottunk meg az Armstrong-radarokon. Egy pillanat volt az egész, aztán eltűnt. – Nem volt semmi – mondta Chase. De nagyon ráncolta a homlokát. XXII.

Az embert egész életében mesékkel etetik, és abban a hitben hal meg, hogy tudja, mi történt, holott valójában semmit sem tudott, csak ami a szeme előtt játszódott le. Thomas Jefferson

Levél Thomas Cooperhez A célcsillag egy fakóvörös, M típusú törpe volt. Szelíden vitette magát a csillagköd egyik porosabb régiójában, a Saragliától mintegy ezerháromszáz fényévnyire. Fogalmunk sem volt, hány világ kering körülötte, és nem is tudtam meg soha. Chase a bolygórendszer síkjához képest éles szögben, körülbelül tíznapi hajóút távolságban vitt ki bennünket a lineáris térbe. Hihetetlen szerencsénk volt (vagy ilyen jól tudott navigálni), hogy ilyen közel értünk át. Aznap éjjel nagy bulit csaptunk a pilótafülkében. Sűrűn emelgettük a poharunkat a vörös törpére, és nem győztünk gratulálni egymásnak. Amióta ismertem, Chase először ivott mértéktelenül sokat. A Centaurnak pedig órákon keresztül nem volt pilótája. Chase felváltva volt szenvedélyes és álmos, és többször is elfordítottam a tekintetem róla, hogy kinézzek a csillagok miriádjaira: vajon melyik irányból jöttünk? Furcsa, hogy egy több száz világból álló hatalmas politikai entitás és ezermilliárd emberi lény ilyen tökéletesen el tud tűnni. Két bolygó úszott a biozónán belül. Az egyik

kezdetleges fejlettségi szintet mutatott: nitrogén légköre tele volt az egész bolygót gyűrűbe fogó vulkánok hamu- és poresőjével. A felszínét összevissza szaggatták az állandó földrengések. De a másik páratlan szépségű kék-fehér bolygó volt, olyan, mint a Rimway, a Toxicon vagy a Föld, és mint valamennyi földszerű világ, amelyen lehetséges volt az élet fennmaradása. Nagy kiterjedésű óceánok, ragyogó napfény, számtalan szigetlánc. Csak az északi póluson terpeszkedett egyetlen nagyobb szárazföld. – Hideg lehet odalent – fürkészte Chase a teleszkópon át a földtömeget. – Legnagyobbrészt jégmező borítja. A sötét oldalon nincsenek fények, úgyhogy azt hiszem, nem lakik rajta senki. – Meg lennék lepve, ha lakna – jegyeztem meg. – A mérsékelt övezetekben kellemesnek tűnik. Sőt, egyenesen enyhe éghajlatúnak. Mit szólnál, ha lemennénk a komppal, és úsznánk egyet? Egy időre ellépnénk a faltól, hm? Igézően nyújtózkodott, és már épp válaszolni akartam, amikor elváltozott az arca. – Mi a baj? Kinyúlt a keresőgomb felé, és máris felhangzott egy radarjel.

– Itt van, amiért jöttünk – mondta. Kiemelkedett a sötétségből a terminátor fölé, a lobogó fényű csillagoktól megkülönböztethetetlenül. – Körpályán mozog – suttogta Chase. – Talán természetes mellékbolygó. – Talán. – Elemzéseket vitt fel az ernyőkre. – Ahhoz, hogy csak kő legyen, elég magas a visszatükrözési mutatója. – Milyen nagy? – Még nem tudom megmondani. – Olyasvalami is lehet, amit a Tenandrome hagyott itt – kockáztattam meg. – Mint például? – Nem tudom. Valami monitor. Elárnyékolta a szemét, úgy nézett bele figyelmesen a teleszkópba. – Kapunk valamennyi felbontást – mondta. – Várj. – Rárakta a csillagmezőt a pilóta monitorára, kiszűrte a vakító fényt, és csökkentette a kontrasztot. Egyetlen fehér fénypont maradt. Egy órán keresztül figyeltük, amint formát ölt, fokozatosan egy középen vastag, egyik végén gömbölyű, a másikon kiszélesedő henger alakot vesz

föl. Nem lehetett nem felismerni a hadihajó parancsnoki hídját, vagy a kilövőnyílásokat, vagy az Ellenállás-kori konstrukció klasszikus vonalvezetését. – Igazunk volt – leheltem. – A mindenit, igazunk volt! – Rácsaptam a vállára. Jó érzés volt. Arra gondoltam, de jó lenne, ha most Gabe is velünk lehetne. A korszerű hadihajókhoz képest picike volt. (El tudtam képzelni, mennyire eltörpült a Tenandrome hatalmas körmérete mellett.) De micsoda története volt! Az a típus volt, amely az Armstrong-meghajtás korai szakaszában átugrott a csillagokon, amely Desiretet és Taniyamát és Bible Billt elvitte azokra a világokra, amelyek később az Államszövetséget alkották. Végigharcolta az összes gyilkos háborút. És visszaszorította Ashiyyurt. – Megvan a körpályája – közölte Chase elégedetten. – Szorosan mellé fogok állni. Közvetlenül a baloldali előrész alá. – Helyes – mondtam. – Mennyi időbe fog telni? Chase ujjai gyors táncot jártak a műszereken. – Huszonkét óra tizenegy percbe. Körülbelül másfél óra kell, hogy nagyjából száz kilométeres

közelségben elhaladhassunk mellette. De pár kört még le fog kelleni írnunk, mire összehangolom az útvonalat és a sebességet. – Értem. – Néztem a képet a monitoron. Szép hajók voltak azok. Sem előtte, sem azóta nem voltak hozzájuk fogható hajóink. Idekint a napsütésben, csupa ezüst és kék ragyogásnak tűnt. Szelíden ívelő vonalai a modern kor hidegszürke járműveinél nem tapasztalt szépérzékre vallottak. A parabolikus hajóorr, rajta a sugaras nappal, a kiszélesedő csövek, a hátranyilazott híd, a kompok – mindennek csak egy atmoszférikus repülőnél volt gyakorlati haszna. De az egésznek volt valami megindító kisugárzása: csak az utolsó nagy hősi korszak jelképének tekinthető hajótípus ismerős volta miatt éreztem így, vagy a geometriája fejezett ki valami természetes naivságot és dacot, nem tudnám megmondani. Felidézte bennem azt az időt, amikor még nagyon fiatal voltam. – Ott van a boszorkány – irányította a hajó orrára nagy hatósugarú teleszkópunkat Chase. Majdnem tisztán ki tudtam venni a fekete madárszerű formát, amint dühödten nekirepül a tükörfényes fémfelületnek, mintha magát a hajót akarná zsákmányként elragadni. Chase megpróbálta növelni a nagyítást, de a kép elmosódottá vált. Így

hát vártunk, míg a két hajó közötti távolság lecsökken. Chase figyelmét elvonta az egyik panelen villogó fényjelzés. Zavart arckifejezéssel hallgatta a fülhallgatóját, majd bekapcsolt valamit. – Jeleznek nekünk! – mondta kerekre táguló szemmel. Nagy csend ereszkedett a kabinra. – Az elhagyott hajóból? – suttogtam. A füléhez szorította a fülhallgatóját, s közben megrázta a fejét. – Nem. Nem hiszem. Megnyomott egy gombot, mire valami elektronikus zörej torzított bele a hangközvetítő rendszerünkbe. – Mi ez? – Úgy tűnik, a felszínről jön. Van belőle még egy-kettő. De nem a vizuálison. – Irányfények – vélekedtem. – A Tenandrome hagyta ott őket. – De miért működnek még mindig? Vajon ez azt jelenti, hogy sietve kellett elmenekülniük? – Az nem lehet. Bármik lehetnek. Legvalószínűbb, hogy geológiai helyszínek. A Felderítés átjátszókat alkalmaz, hogy hosszabb időtartamokon keresztül különböző

impulzustípusokat küldjön a bolygó egyik feléből a másikba. Az eszközök rögzítik az adatokat, és ebből nagyon jó képet lehet kapni a belső dinamikáról. Valahányszor egy hajó belép a térségbe, a felvétel automatikusan leadásra kerül. Lehet, hogy vannak más jelek is, hátha ezeket is megtalálod. Mosolyán látszott, hogy zavarban van, amiért elhamarkodott következtetésekre ragadtatta magát. – Honnan tudsz ilyen sokat ezekről a missziókról? – Sokat olvastam róluk az elmúlt hónapokban. – Mondtam volna tovább, de Chase arca hirtelen falfehérré vált. Az ósdi hajó közelebb került, már sokkal nagyobbnak látszott a fejünk fölötti monitoron. Követtem Chase tekintetét, de nem láttam semmit. – Mi baj van? – kérdeztem. – Nézd a szimbólumot – suttogta. – A boszorkányt. Néztem, de nem láttam semmi szokatlant, csak a hajóorrot, rajta a szárnyas szimbólummal… – Fénysarlóba zárva… – Ezüst holdsarlóba. – Hogy az ellenség megtaláljon. – Úristen – nyögtem. – Ez a Corsarius.

– Lehetetlen. – Chase a végső csatáról szóló régi beszámolókat böngészte, és időközönként megállt, hogy egy-egy részletre felhívja a figyelmemet. – Elpusztították, miközben Tarien tehetetlenül nézte… Sim hadvezérei és a fivére a Kudasairól figyelték a Corsarius kétségbeesett száguldását, és eltűnését a nukleáris lángok között… És így tovább. – Lehet, hogy Ashiyyurnak volt igaza: több is volt belőle, nemcsak egy – mondtam. Chase szemlét tartott a műszerei fölött. – Tengelydőlés nagyjából tizenegy fokos. És imbolyog. Azt hiszem, a pályája az összeomlás jeleit mutatja. – Megcsóválta a fejét. – Az ember azt gondolná, hogy ezt legalább korrigálhatták volna. Úgy értem, a Tenandrome. – Talán nem tudták – feleltem. – Ennyi idő után talán nincs már annyi energiája. – Lehet. Képek villantak át a parancsnoki képernyőn: a farokfelület részei, kommunikációs szerelvények, erővonalak iránya. Maga a hajó ismét távolodni kezdett. – Ha saját erejéből nem képes mozogni, akkor nem tudják hazavinni. Arra gondolok, hogy

még ha be tudnák is vontatni egy teherkikötőbe, amit nem hiszek, hogy az ördögbe tudnák garantálni a biztonságát? Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat a nyavalyás. Nem emlékszel a Regalra? – Chase, ezért kellett Gabe-nek az a másik pilóta – mondtam. – Ezért vitte magával Khybert. Hogy megpróbálja visszavinni a hajót! Látszott rajta, hogy hiszi is, nem is. – Még jól működő hajtóművel is óriási a kockázat. Ha valahol valami leválik, mondjuk az ugrás közben… – Megrázta a fejét. A fény változóban volt; egyre beljebb értünk a kora estébe, s a homályba tűnő, a terminátor felé alábukó Corsarius mind kisebb és kisebb lett. De még fényesen ragyogott az előrenyomuló sötétségben. Míg néztem, ahogy kikerül a napfényből, ezekben az utolsó percekben arra gondoltam, vajon nem csak valami éjszakai káprázat volt, amely reggelre nyomtalanul szertefoszlik? Már bejutott a bolygó árnyékába. Fénye elsápadt, de… – Még mindig látom – szólalt meg feszült hangon Chase. – Fénylik. – Aztán már csak suttogni mert. – Mi a csodát tükröz vissza? Itt nincsenek holdak. A hajó egyenletes, gyengén foszforeszkáló

fényt bocsátott ki. Mintha egy hűvös, nedves kéz simított volna végig a gerincemen. – Reflektorok – mondtam. – Égnek a reflektorai. Chase bólintott. – Nyilván a Tenandrome-on lévők kapcsolták fel. De vajon miért? Ebben nem hittem. Épp eléggé ismertem, hogyan bánnak a hivatásosok a műszaki jellegű tárgyi leletekkel: ha csak lehet, a vizsgálatok befejezéséig mindent úgy hagynak, ahogy találták. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a Tenandrome utasai egyáltalán átszálltak-e a hajóra. Körülbelül egy óra múlva magunk is követtük a Corsariust az éjszakai féltekére. Addigra már csak egy halvány fényű csillagnak látszott. – Ennyi nekem elég – állt fel Chase. – Lehet, hogy meg kellene fogadnunk Scott tanácsát, és haza kéne mennünk. De ettől eltekintve jó ötletnek tartanám, ha valamelyikünk mindig itt ülne a pilótafülkében. Tudom, kicsit paranoiásan hangzik, de sokkal nyugodtabb lennék. Egyetértesz? – Oké. – Igyekeztem úgy viselkedni, mintha mulattatna a dolog, de nagyon is helyeseltem a javaslatot.

– Mivel ez a te expedíciód, Alex, te őrködsz elsőnek. Én visszavonulok, és megpróbálok aludni kicsit. Ha úgy döntesz, abbahagyod az egészet, én nem fogok vitatkozni veled. És amíg ezen gondolkodsz, tartsd a fél szemedet azon az átkozott holmin. – Azzal leereszkedett a pilótafülke fedélzeti nyílásán át. Hallgattam, amint hátrakerül, bekapcsolja az automata adagolót, ajtókat csukogat, s végül megnyitja a zuhany csapját. Örültem, hogy itt van. Ha nem lett volna ő is a hajón, nem hiszem, hogy egy lépéssel is továbbmentem volna. Kényelmesen hátradőltem az ülésben, megigazítottam a párnákat, és becsuktam a szememet. De szüntelenül az elhagyott hajó járt az eszembe, és minduntalan felkönyököltem, hogy kikémleljek az éjszakába, nem lopakodik-e valami felénk. Nagyjából egy óra telhetett el így. Addigra lemondtam arról, hogy el tudjak aludni, inkább bekapcsoltam egy humoros monológot a könyvtárból. Nem is annyira a humor kedvéért, amely gyenge volt és közhelyes, inkább a lezser, mégis energikus előadásért, a szellemes bemondásokért és a közönség időnként felcsattanó nevetéséért. Jóleső hang volt, biztonságot adó, megnyugtató, bátorító. Ez a jó a komédiában: még

ha rossz is, az ember biztonságosnak érzi tőle a létezést, amelyben a dolgok a szabályok szerint történnek. Végül a pilótafülke elúszott tőlem. Halványan tudatában voltam a hajó hátuljában lévő utastér tökéletes csendjének – ami azt jelentette, hogy Chase alszik, és hogy én bizonyos értelemben egyedül vagyok –, egy cinco zenekar lágyan és harmonikusan lüktető zenéjének, és csukott szemhéjamon éreztem a műszerek lámpáinak időnkénti felvillanását. Amikor felneszeltem, még mindig sötét volt. Chase már visszajött a pilótafülkébe, s bár nem mozdult, tudtam, hogy ébren van. Rám terített egy takarót. – Mi újság? – kérdeztem. – Minden rendben. – Min gondolkodsz? A műszerek fényei visszatükröződtek a szemében. Lélegzése hallhatóvá vált, eggyé olvadt a hajó lüktetésével, a számítógépek elnémított pittyegésével és füttyögésével, a fémfalak tiltakozó zizzenéseivel, valahányszor a sebesség vagy az útvonal miatt parányi elmozdulások keletkeztek bennük, és ezernyi más hanggal, amiket az ember a csillagok között járva hall.

– Egyre csak az a régi legenda jár a fejemben, amely szerint, ha majd legnagyobb lesz a baj, Sim vissza fog térni az Államszövetségbe. – Kinézett a kabin ablakán. – Hol van? – kérdeztem. – A bolygó görbülete mögött. A radarok megint órákra el fogják veszíteni a nyomát. Egyébként húsz perc múlva hajnalodik. – Az éjjel azt mondtad, hogy hagyjuk békén. Komolyan gondoltad? – Hogy őszinte legyek, Alex, igen. Hányingerem van ettől az egésztől. Annak az átkozott hajónak nem lenne szabad idekint lennie. Biztos, hogy a Tenandrome legénysége ugyanúgy reagált rá, mint mi. Ami azt jelenti, hogy találkoztak, felszálltak rá, aztán elhúztak, egyenesen haza, és mindenkit, aki tudott a dologról, megeskettek, hogy hallgatni fog. Miért? Az Isten szerelmére, miért csinálták ezt? – Most menj – szóltam erre –, és ne aludj többet. – Ez egy eleve vesztes helyzet. Abból, amit Scottról meséltél, arra következtetek, hogy megzavarodhatott. Ránk is ez a sors vár, ha holnap átszállunk? – Áthelyezte a testsúlyát, és kinyújtotta maga előtt hosszú lábát (milyen formásnak tűnt a

műszerek lámpáinak halványzöld fényében!). – Ha megtehetném, hogy elfelejtem ezt az egészet, törlöm a felvételt, elmegyek valahova máshova, és soha többé nem jövök vissza, azt hiszem, emellett döntenék. Nem tudom, mi az a dolog odakint, sem hogy hogyan lehetne az, aminek látszik, de az biztos, hogy idegen ezen az égbolton, illetve akármilyen égbolton. Én semmit sem akarok kezdeni vele. Begépelt valamit a billentyűzeten, mire a monitoron megjelent az idegen hajó gépben tárolt képe. Ráment a parancsnoki hídra. Természetesen sötét volt odabent. De nem kevésbé látszott támadásra felkészültnek és veszedelmesnek, mint a Pörgettyűk-féle rajtaütés és a rigeli akció szimulációin. – Az éjszaka az ő könyvét olvastam – mondta. – Az Ember és Olümposzi embert? – Igen. Elég bonyolult volt. Nem mondhatnám, hogy mindenben egyetértek vele, de nagyon határozottan tudja kifejteni a tételeit. Keményen kiosztja például Szókratészt. – Tudom. Szókratész nem tartozik a kedvencei közé. Chase ajka félmosolyra rándult. – Az az ember nem tisztelt senkit.

– Ezzel a kritikusai is egyetértenek. De persze Sim el is átkozta őket a második könyvében, amelyet már nem tudott befejezni. A kritikusok előnyben vannak, mondta egyszer, mert megvárják, amíg meghalsz, és akkor úgyis övék az utolsó szó. – Kár – mondta Chase, majd visszaült, és kezét összekulcsolta a tarkóján. – Az iskolában sohasem mutatják meg ezt az oldalát. Az a Christopher Sim, akivel a gyerekek találkoznak, tökéletes, erkölcsi prédikációkat tart, és megközelíthetetlen. – Összevonta a szemöldökét. – Kíváncsi lennék, mit csinált volna azzal a dologgal ott kint? – Odaállt volna mellé. Vagy ha nem tudott volna mellé állni, várt volna, míg több információt kap, és addig is talált volna valamit, amin gondolkozhat. A hajótest tele volt égési nyomokkal, felhólyagzásokkal és himlőhelyekkel. Az ismétlődő lemezcserék miatt a külseje úgy festett, mint egy folttakaró. A navigációs és kommunikációs egységeket összekaristolták, a hajófar felé eső pajzsok láthatóan megvetemedtek, és hiányzott a hajtómű burkolata.

– Ezzel együtt nem látok rajta komoly sérülést – állapította meg Chase. – De van valami, ami nagyon különös. – Fölülről és hátulról közelítettünk hozzá a Centaur kapszulájában. Elég szorosan voltunk benne. Maga a kapszula nem sokkal több, mint egy mágneses meghajtású plexibuborék. – A hajtóműházat nem lerobbantották, hanem leszerelték. És nem vagyok benne biztos, de mintha maguk a hajtóműegységek is hiányoznának. – Két kapszula formájú tárgy felé mutatott, amikről feltételeztem, hogy az Armstrong-ok. – Nem, azok csak a külső burkolatok – mondta. – Látni, hogy a belsejük üres. – Ott kell lenniük – erősködtem. – Hacsak miután megérkezett, valaki szándékosan meg nem bénította a hajót. – Ki tudja? – rántott egyet a vállán Chase. – Az sem tűnik túl biztatónak, ami megmaradt belőle. Fogadni mernék, hogy egy csomó szükségvitorlája van odalent. – Befejezetlen javítások? – vélekedtem. – Igen. Sebtében összecsapták. Ahogy én soha nem engednék csatába egy hajót. De az Armstrong-okat leszámítva használhatónak látszik. – Az aguan elektromágnesek, melyekből a Corsarius

valaha a villámait szórta, most mereven, hidegen sorakoztak foglalataikban. – És ezek is – intett feléjük Chase. De a kor jeges lehelete érződött a hajón. Chase elképedve és talán kissé nyugtalanul ült a pilótaülésben. Minden csatorna nyitva volt, és szüntelenül pásztázta azokat a frekvenciákat, amelyek a Corsarius számára is elérhetők lehettek. Mintha bizony valami adásra számítottunk volna tőlük. De persze csak a csillagok tisztán hallható zizegése jött belőlük. – Tévedtek a történészek – jelentettem ki. – Nyilvánvalóan nem semmisítették meg a Rigelnél. – Nyilvánvalóan. – Chase igazított a monitorok képén, amelyen nem volt semmi igazítani való. A Centaur számítógépei újra meg újra, számtalan apró részletre kiterjedően egybevetették az elhagyott roncs vázlatrajzait a Corsarius egykori, haditengerészeti adataival. – Kíváncsi lennék, mi mindenben tévedhettek még. – Ez azt jelenti, hogy Sim túlélhette Rigelt? – Fogalmam sincs, hogy mit jelent – ingatta a fejét Chase. Én meg hangosan gondolkoztam tovább: – Ha igen, ha valóban túlélte, miért jött ki ide? Ez a hely egyébként is borzasztóan messze volt

a hadszíntértől: egyáltalán képes lett volna a Corsarius ilyen jellegű repülésre? – Ó, hogyne – hangzott a válasz. – Ezek közül bármelyik hajó kapacitásának csak a rakomány mennyisége szab határt. Persze, meg tudták tenni. Csak az a kérdés, hogy miért akartak volna idejönni? Lehet, hogy nem az ő akaratukon múlott. Lehet, hogy Sim és a hajója valahogyan az ashiyyuriak kezére jutott. Elképzelhető, hogy túlélte a Rigel-akciót, de megsebesült, és utóbb elkóborolt, nem tudván, kicsoda ő valójában? Nevetséges. Még ha van is valami igazság a két hajó elméletben, mit keresne bármelyikük is itt? Kinek lett volna annyi ideje az Ellenállás legnehezebb napjaiban, hogy ilyen messzire eljöjjön egy hadihajóval, amelyre égetően nagy szükség volt otthon? Kiúsztunk a hajó elejéhez, el a boszorkány szúrós szeme és vasorra, meg a hajó orrán sorakozó lőrések mellett, majd Chase egy szűk hurkot leírva megfordította a kapszulánkat. A hajótest hirtelen mintha lezuhant volna, s a kilátóablakon beúszott a napfényben fürdő kék bolygófelszín. Azután az is lesüllyedt, és átadta a helyet a fekete égbolt hatalmas karéjának. Sokat beszélgettünk. Sőt, csevegtünk. Arról,

hogy milyen szépen begyógyult Chase lába, hogy milyen jó lenne hazamenni, hogy mennyi pénzt fogunk ezzel remélhetőleg kaszálni. Egyikünk sem mutatott hajlandóságot arra, hogy leülni hagyja a társalgást. És eközben végighaladtunk az üresen hányódó hajó mellett. A fő bejárati nyíláshoz érve Chase megállította a járművünket. – Ha bármi kétséged lenne, nézd, teljesen vak és élettelen – mondta emelt hangon, hogy mutassa, milyen jelentéktelen témáról van szó. – A teleszkópjai még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy kövessenek bennünket. Felvettük az űrruhánkhoz tartozó sisakot, és Chase kiszivattyúzta a levegőt a kabinból. Amikor kigyulladt a zöld lámpa, felnyomta a tetőt, és kiúsztunk. Chase a zsiliphez sodródott, én pedig elidőztem még egy kicsit, hogy elnézegessem a törzsre rajzolt égszínkék írást. A hajó neve volt, az írásjelek megegyeztek a szimulált Corsariuson lévővel. A zsilipkapu körbeforogva kinyílt, és odabent sárga fény gyulladt ki. Nehézkesen bebotladoztunk a zsilipkamrába. Piros lámpák égtek a rekeszfalba illesztett helyzetjelző táblán. – A hajó

tartalék energián üzemel – hallottam tompán Chase hangját a sisakmikrofonon át. – Nincs gravitáció. Épp csak annyi energia van rákapcsolva, hogy a műszerek ne fagyjanak szét. Csizmánk elektromágneses volt, csak aktiválni kellett. A külső zsilipkapu zárása nem működött. Érintésre ugyan kigyulladt a jelzőlámpa, de nem történt semmi. Ami még rosszabb, a lámpák narancssárgára váltottak, és levegő kezdett beáramlani a kamrába. Chase végül berángatta a külső ajtót, amit aztán biztonságosan lezártunk. Gyorsan helyreállt a légnyomás, a belső helyiség reteszei kinyíltak, a vészlámpák fénye fehérre váltott, és a hajóba vezető ajtó zajtalanul kitárult olajozott forgópántjain. Félhomályosán megvilágított helyiségre láttunk át. A történelem leghíresebb csatahajójának belsejére! Chase kinyújtotta egyik kesztyűs kezét, megfogta, és megszorította az enyémet. Azután félreállt, hogy előreengedjen. Bedugtam a fejem, és átléptem. A hely tele volt zsúfolva szekrényekkel, számítógépkonzolokkal, hatalmas tárolókkal, amelyekben mindenféle mérőeszközök, műszerek és elektronikus ketyerék voltak elhelyezve. A légzsilip közelében űrruhák lógtak, és az egyik falat teljesen

beborította a hajó számítógéppel készült sematikus rajza. A helyiség két végében ugyanolyan elv szerint működő lezárt zsilipajtót láttunk, mint amelyiken az imént átjöttünk. Chase a csuklóján viselt mérőre pillantott. – Az oxigéntartalom rendben van – mondta. – Kicsit alacsony, de belélegezhető. A hőmérséklet nem egészen három fok. Elég hűvös van. – Kioldotta a sisakját záró reteszeket, levette a fejhallgatóját, és óvatosan beszívta a levegőt. – Levették a fűtést – mondtam, és levettem a sisakomat. – Igen. Pontosan. Valaki arra számított, hogy vissza fog jönni – bólogatott. Nehezemre esett elfordítani a tekintetemet a zsilipkapukról, mintha bizony bármelyik pillanatban kitárulhatnának. Chase lassú, óvatos lépésekkel közelített az űrruhák sorához, valahogy úgy, mint amikor valaki a partról belép az óceán hideg vizébe. Amikor odaért, megszámolta őket, majd jelentette, hogy nyolc öltözék van. – Mind itt van – tette hozzá. – Nem erre számítottál? – El tudtam volna képzelni, hogy valakik túlélték azt a szerencsétlenséget, ami a hajót érte, azután kimentek, hogy elvégezzenek valami javításokat, és elsodródtak.

– Körül kell néznünk a hídon – mondtam. – Ott lesz a válasz valahol. – Egy perc, Alex. – Kinyitotta a hátsó zsilipet, és belépett. – Mindjárt visszajövök – hallatszott a hangja a fejhallgatómban. – Tarts nyitva egy csatornát. Szeretném hallani, hogy mi történik – kértem. Ezek után percekig csak a lépteit hallgattam, majd további zsilipajtók elhúzott reteszeinek fülsértő zaját. Attól kezdve, hogy belegondoltam, mi lenne, ha Chase-zel valami történne, egyre nyugtalanabbul füleltem, hogy mikor jön már vissza. Míg azon tépelődtem, nem kellene-e utánamennem, próbáltam felidézni, hogyan is kell elvezetni a Centaurt. Istenem, döbbentem rá hirtelen, hiszen azt sem tudom, merre van az Államszövetség. Elindultam a különböző fekete dobozok, kábelek és a jó ég tudja, mi minden között, amiknek még a nevét sem tudtam: áramkörtáblák, üvegrudak, zöldes színű, sűrű folyadékkal teli hosszú csövek. Némelyik szekrény mintha a legénység valamelyik tagjáé lett volna. Neveket írtak rájuk: VanHorn, Ekklinde, Matsumoto, Pornok, Talino, Collander, Smyslov. Úristen: a hét szökevény! Semmi nem volt bezárva. Sorra nyitogattam a szekrényeket. Oszcilloszkópokat, mérőműszereket,

huzalt, generátorokat és overallokat találtam bennük. Semmi egyebet. Lisa Pornok (akinek a fotóját láttam valahol a felvételeken, és aki aprócska, fekete bőrű, tágra nyílt, csillogó tekintetű nő volt) egy régimódi, zsebben hordozható adóvevőt és egy fésűt hagyott hátra. Tom Matsumotónak egy abban a korban divatos rikító színű kalapja lógott egy kampón. Manda Collandernek volt néhány égszínkék betűvel írott könyve. Áhítattal közeledtem Talino szekrényéhez, de csak fél tucat űrhajózási szaklapot, egy munkaruhát (eszerint sokkal kisebb volt, mint elhitették velem) és több klipet találtam benne, melyekről kiderült, hogy koncertfelvételek. Mindössze egy fotót találtam. Tor Smyslov hagyta hátra, egy nő és egy gyerek volt rajta. Talán kisfiú. De nem vagyok benne biztos. Mindent pántokkal, kapcsokkal rögzítettek, vagy rekeszekbe zártak. Semmi sem csúszkált szabadon, zajt csapva. A szerelvények tiszták, fényesek. Akár ha tegnap szerelték volna be őket. Jóval hamarabb meghallottam Chase közeledését, mint hogy kilépett volna a zsilip nyílásán. – Hát, egy elméletemnek már lőttek – közölte. – Miért, mi volt az?

– Arra gondoltam, hogy lemehettek a felszínre, és ott valami baleset érhette őket. Vagy elszállt a kompjuk, és nem tudtak visszajönni. – Ugyan, Chase – vetettem el az ötletet –, mindnyájan egyszerre nem hagyhatták el a hajót. – Nem. Nem, ha teljes létszámú legénység volt a hajón. De lehet, hogy csak egy-két túlélő maradt. – Széttárta a karját. – A francba, ennek sincs semmi értelme. Csak arra tudok gondolni, hogy azért jöttek ide, hogy elrejtőzzenek. A háborút elvesztették, és könnyen lehet, hogy a Némák nem ejtettek foglyokat. Azután meg elfogyott belőlük a lendület. Háborús sérülés. Haza nem mehettek. Ha a rádió működésképtelenné vált, bizonyos értelemben megtörténhetett, hogy senki sem tudott róla. Ami azt illeti, az ilyen hajókban a rádió valószínűleg amúgy sem képes extrém távolsági kommunikációra. Úgyhogy ha bajba kerültek, nem számíthattak segítségre. Legalábbis emberlakta világokról biztosan nem. És van még valami: igazam volt az Armstrong-egységekkel kapcsolatban. Nincsenek meg. Csak az üres burkolatok vannak. Ennek a nyomorult bárkának nincs csillagközi hajtóműve. Elegendő mágnesességet kap a lineáris meghajtásra, de hosszabb utakat nem lehet megtenni vele. De a

legkülönösebb az, hogy össze kellett rakniuk a felső meghajtást, amikor a hajtóműegységek kikerültek. Ez nagy és szakértelmet igénylő munka. Nem végezhették el itt. – Akkor hogy kerülhetett a hajó ide? – Fogalmam sincs – mondta Chase. – Egyébként a leszállóegység a helyén van. Az űrruhák közül egy sem hiányzik. Hogy szállt ki a legénység a hajóból? – Talán volt egy másik hajó – kockáztattam meg. – Vagy még mindig itt vannak. Valahol. *** A világítópanelek többsége elromlott. A folyosókról a mi kézilámpáink fénysugara űzte el a sűrű árnyakat. Egy lift sem működött, és a levegőben érezhető enyhe ózonillat arra utalt, hogy valamelyik kompresszor túlmelegedett. Az egyik kamra tele volt ide-oda sodródó vízgömbökkel, egy másik megperzselődött, amikor kiégett egy elektromos vezeték. Valahonnan a hajó mélyéből lassú, ütemes szívdobogás hallatszott. – Egy nyílásfedél nyílik és csukódik – mondta Chase. – Az is tönkremehetett. Lassan haladtunk előre. Nulla gravitáción

nehézkessé válik a mozgás, és a legtöbb zsilipkapuval is meggyűlt a bajunk. Mind zárva volt. Volt, amelyiknél működött a szabályozószerkezet, volt, amelyiket ki kellett kurblizni. Chase kétszer is megpróbálta kisegítő kapcsolótáblákról kiépíteni a normális energiaellátást, de egyszer sem járt sikerrel. Mindkét alkalommal kigyulladtak a zöld lámpák, jelezve, hogy a működés helyreállt, mégsem történt semmi. így aztán félsötétben cammogtunk tovább. Az egyik nyílásfedél annyira ellenállt minden próbálkozásunknak, hogy már azt hittük, talán vákuum van mögötte, noha a műszerek normális értéket mutattak. Végül lejjebb mentünk egy szinttel, és kikerültük azt az ajtót. Keveset beszéltünk, akkor is halkan. – Ebédlő. – Vezérlőközpontnak nézem. A számítógépek be vannak kapcsolva. – Legénységi szállások. – Sehol egy ruhadarab, vagy személyes holmi. – A szekrényekben sem volt sok. Nyilván magukkal vittek mindent, amikor elmentek. Sok év eltelt azóta, hogy Chase és én akkor végigjártuk a hajó gyomrát. A Corsariust betöltő fagyos levegő a mai napig rátelepszik az

éjszakáimra. – Zuhanyozók. – A mindenit, ezt nézd, Alex! Fegyverraktár. Lézerek, rombolók, sugárfejlesztők, tűhegyek. Nukleáris bombák. Legalább egy tucat öklömnyi atombomba. Egy újabb zárt ajtó előtt megtorpantunk. – Ez lesz az – mondta Chase. Ekkor arra gondoltam, vajon most én is be fogok csavarodni, mint Scott? Az ajtó szabályosan kinyílt. Egy plexiüveg kilátóablak mögött látni lehetett a csillagokat, s a sötétben lámpák hunyorogtak. – Christopher Sim parancsnoki hídja – suttogta valamelyikünk. – Várj egy percet – mondta Chase. Felkapcsolódtak a lámpák. Nyomban felismertem a szimulációkból: a három állást; a buborékot a magasban, ami pontosan olyan volt, mint amilyenben magam is ültem a hrinwhari rajtaütés alatt; a navigációs, a kommunikációs és tűzvezetési berendezéseket. – Primitív szerkezet – állapította meg Chase a kormányos állása mellől. Hangja visszapattant a falakról. Elballagtam a parancsnoki székhez, s

megálltam mögötte. Ebből a székből irányította Sim az azóta legendássá vált ütközeteket. Chase elgondolkodva vizsgálgatta a konzolokat, és amikor megtalálta, amit keresett, felragyogott az arca. – Egy g lesz, Alex. – Ujjai futkosni kezdtek a billentyűkön, s hogy nem kapott választ, összevonta a szemöldökét. Újra próbálkozott, s ezúttal valami nyöszörgés, sercegés támadt a falban. Valamit elcsípett. Úgy éreztem, mintha a fedélzet kezdene megtelni eleven élettel. – Bekapcsoltam a fűtést is – jelentette Chase. – Chase – mondtam –, azt hiszem, ideje meghallgatnunk, mit mond magáról Sim kapitány. – Igen – bólogatott hevesen Chase. – Feltétlenül meg kell tudnunk, mi történt. – Kísérletet tett az egyik vezérlőpultnál. A fények elhomályosultak, a monitorok kivilágosodtak, és külső felvételek jelentek meg rajtuk a hajóról. Az egyik kép ráfordult a Centaurra, és meg is állapodott rajta; egy másik a kapszulát mutatta, amely idehozott bennünket. – Valószínűleg ütközetben kell ez a pult – jegyezte meg Chase. – Ne nyúlj semmihez. Nem tudom, milyen állapotban vannak a fegyverek, de itt minden működőképesnek látszik. Lehet, hogy nem sok kell hozzá, hogy füstbe menjen

a hazatérési esélyünk. Zsebre dugtam mindkét kezem. Megpróbáltam magam elé idézni a hidat úgy, ahogy a Steinen láttam: csendes, hatékony, spotlámpák a szükséges pontokon. De akkor túl gyorsan történt minden, a műveleteket már nem tudtam figyelemmel kísérni. Sejtelmem sem volt, ki mit csinált. – Be tudod hozni a hajónaplót? – kérdeztem. – Még keresem. Nem ismerem ezeket a szimbólumokat. Légy egy kis türelemmel. – A hajó általános kommunikációs rendszere hol bekapcsolt, hol kikapcsolt. – Lehet, hogy magukkal vitték – mondtam, azokra gondolva, akik átszállhattak a Tenandromera. – A számítógép szerint minden itt van. Csak meg kellene találni. Amíg kereste, én azzal múlattam az időt, hogy elnézegettem az irányító központot, melyet láthatóan olyan emberek terveztek, akik mélységes és kitartó szeretetet tápláltak az ívek, a hurkok és a parabolák iránt. A geometriája ugyanolyan természetű volt, mint a hajó külseje: nagy bajban lett volna az, aki egy egyenes vonalat szeretett volna látni bárhol a többi között. Az is világos volt, hogy a

dellacondaiak sohasem imádták a korunkban mindent eluraló utilitarista isteneket. A hajóbelső gazdagsága és fényűzése arra vallott, hogy ezek az emberek előszeretettel vonultak nagystílű eleganciával háborúba. Fura modorosságnak tűnt ez egy olyan nép esetében, amelyre hagyományosan úgy tekintettek, mint a hegyekben bővelkedő zord határvidék leszármazottaira. – Oké, Alex, megtaláltam. Itt vannak az utolsó bejegyzések. – Kis szünetet tartott, hogy fokozza a feszültséget, vagy talán hogy meggondolhassam magam. – A hang, amit hallani fogsz… Nyilvánvalóan nem Christopher Sim hangja volt. Zéró hat tizennégy huszonkettő, mondta a valaki. Abonai Négy. Egyes és kettes kategóriák javítása a mai napon befejeződött. Hármas kategória javítását lásd a leltárban. Fegyverrendszerek teljes egészében felújítva. A Corsarius a mai nappal ismét szolgálatba áll. Devereaux, Technikai Biztosítás. – Ez valószínűleg a karbantartó részleg parancsnoka volt – vélekedtem. – Ha visszaadják a parancsnoklás jogát a kapitánynak, akkor még többnek is kell lennie. Volt is. Christopher Sim kevés beszédet

mondott, sohasem szólalt fel a parlamentben, és nem élt olyan sokáig, hogy búcsúzóul összefoglalja politikai hitvallását. Tarienével ellentétben az ő hangja sohasem vált ismerőssé az Államszövetség iskolásai számára. Mindazonáltal rögtön felismertem. Kellemes meglepetésként ért, hogy a színészek milyen jól adták vissza. Zéró hat tizennégy harminchét, mondta egy zengő bariton. Corsarius vétel a munka sorrendjében kettő kettő három kappa. Vegye figyelembe, hogy az orr transzformátorai kilenc hat pont három hétnél leállnak, ami támadáshoz nem elfogadható szint. A parancsnokság úgy értesült, hogy az oldalnyílás jelenleg nyomás alatt van, de még ha a Karbantartás nem képes is megjavítani, legalább tudjanak a hibáról. A Corsarius ezért visszatért a kikötőbe. Christopher Sim parancsnok. Egy újabb bejegyzés tudósított a transzformátor energiaellátásának helyreállításáról, amit Sim határozott hangon, minden megjegyzés nélkül, tudomásul vett. Még két évszázad távolából is érezhető volt a hangján az elégedettség. Szerette, ha az övé az utolsó szó, gondoltam magamban mosolyogva. – Ez lesz az, amikor Abonainál végeztek a javításokkal – mondtam. – Közvetlenül azelőtt, hogy

a legénység fellázadt. – Igen. A dátumok egyeznek. – Istenem! – kiáltottam. – A lázadás, a Hetek, itt van minden. Mutasd a többit! Chase, arcán halvány mosollyal, lassan felém fordult. – Ez az utolsó bejegyzés – mondta. – Ezután nincs semmi. – A hangja fakó volt, felső ajkán izzadság gyöngyözött, pedig még hideg volt a hajón. – Magukkal vitték azok, akik a Tenandromemal jöttek! – feleltem, talán kicsit túl hangosan. – Ez egy hajónapló, Alex. Nem lehet kitörölni, se meghamisítani, se kivenni, és egyáltalán semmilyen módon nem lehet belenyúlni úgy, hogy annak ne maradjon nyoma. A számítógép szerint sértetlen. – Fölébe hajolt, megnyomott valami billentyűt, megnézte az eredményt, majd vállat vont. – Itt van minden. – De hiszen a Corsarius nem sokkal ezután még csatát vívott! Kell, hogy erről legyenek bejegyzések a naplóban! Nincs igazam? – De – felelte. – Elképzelhetetlen számomra, hogy a haditengerészet szolgálatban lévő hajóján önkényesen vezessék a hajónaplót. Christopher Sim valamilyen okból önkéntesekkel indult el megvívni élete döntő csatáját, és elmulasztotta ezt feljegyezni

a naplójába. – Talán túlságosan elfoglalt volt – próbáltam mentséget találni. – Ilyesmi nem fordulhat elő, Alex – nézett rám Chase. Kicsit elfogódottan ült bele a parancsnoki székbe, és új utasításokat adott a számítógépnek. – Lássuk, mit kapunk, ha visszafelé megyünk. Újra felhangzott Christopher Sim hangja. … Számomra nem kétséges, hogy a két csatahajó megsemmisülése után az ellenség a Dimonides II. és a Chippewa kis haditengerészeti támaszpontjaira fogja összpontosítani a figyelmét. Aligha tehet mást. Ezek a helyek olyanok lesznek az ellenség számára, mintha szálka akadt volna a torkán, ezért mihelyt elegendő erőt tudnak összpontosítani, meg fogják támadni őket. Ashiyyur alighanem e feladat miatt eltéríti eredeti útjától fő haderejét… – Azt hiszem, ez a háború korai szakaszából való – mondtam. – Igen. Legalább jó tudni, hogy használja a naplóját. Hallgattuk, amint Sim leírja a várható haderő összetételét és erejét, majd belemegy az ellenség lélektanának, valamint lehetséges támadási stratégiájának részletes kifejtésébe. Lenyűgözött,

hogy meglátásai a legtöbb dologban igaznak bizonyultak. Chase hallgatta egy darabig, aztán felállt, és közölte, hogy végig akarja járni a hajó többi részét is. – Velem jössz? – kérdezte. – Itt maradok – feleltem. – Szeretnék ebből még többet is meghallgatni. Lehet, hogy ez hiba volt. Miután elment, a félhomályban ülve hallgattam az energiaigények felvázolását, az ellenség technikai felkészültségéhez fűzött kommentárt és a frissen beérkező hadijelentéseket, amelyek Simnek az ellenség terjedelmes flottái elleni gyors támadás-gyors visszavonulás taktikájáról tanúskodtak. Nem csoda, hogy Gabe izgalomba jött! Kíváncsi lettem volna, vajon tudta-e pontosan, hogy mi az, amit követett. Lassanként részesévé váltam e hajdani küzdelem drámájának, és egy olyan parancsnok szemével láttam a szörnyeteg Ashiyyur kötelékeit, aki maroknyi könnyű hadihajójával következetesen szét tudta szórni, vagy legalább el tudta téríteni őket. Kezdtem megérteni, mekkora jelentősége volt annak a képességének, hogy össze tudta gyűjteni az információkat, hogy fülelőállomásokat állított fel az ellenséges vonalakon, hogy elemezte a flotta

mozgását, de még az egyes ellenséges parancsnokok lélektanával is tisztában volt. A jelek arra vallottak, hogy Sim tudta nélkül még könnyíteni sem tudtak magukon. Az egyéni beszámolók kimondottan érdekfeszítők voltak. A Sanusaron túl a dellacondaiak, pár szövetséges hajó közreműködésével, egyetlen fregatt feláldozásával, lesből rajtaütöttek két nehézcirkálón, és megsemmisítették őket. Meghallgattam Sim jelentését a Pörgettyűkben végrehajtott akciójáról. Voltak más akciók, melyek közül sokról még csak nem is hallottam. De az eredmény, a győzelmek hosszú sora ellenére, ugyanaz volt: visszavonulás, a veszteségek számbavétele, az erők átcsoportosítása. A dellacondaiak sohasem tudtak álló helyzetből harcolni: Sim újra meg újra kénytelen volt hátrálni, mert nem volt annyi ereje, hogy kiaknázza a győzelmét. És aztán jött Ilyanda. Úgy gondoljuk, itt meg tudjuk verni őket, mondja ki a rejtélyes mondatot. Ha itt nem, akkor félek, hogy sehol. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy Kindrel Lee sztorija igaz volt. Sim megnevezi, de nem írja le a pusztító eszközt.

Helios. A napágyú. Szünetet tart, habozni látszik. Amilyen biztosan ülök ebben a székben, olyan biztos, hogy a történelem szigorúan fogja megítélni, amit tenni készülök. De Isten a tanúm, nem látok más utat. Ilyandán lassabban halad a kitelepítés, mint számítottak rá. Vannak, akik ellenszegülnek, azt állítva, hogy joguk van maradni. Nem engedhetem meg, és ahol szükséges, erőszakhoz folyamodunk. És később: Nem valószínű, hogy sikerül mindenkit elvinnünk. Megtesszük, ami tőlünk telik. De akármilyenek lesznek is a körülményeink, amikor a Némák megérkeznek, a terv szerint fogunk robbantani! A feszültség nőttön-nő, és az ashiyyuri hajóhad egységei megjelennek a külső világok között. Mindent el kell vinnünk innen, és minden szokatlan mozgással le kell állnunk, mielőtt belépnek a radar észlelési tartományába. Most arról folyik a szó, hogy néhány fregatt feláldozásával késleltetni lehetne a dolgokat, de Sim végül úgy dönt, nem engedheti meg, hogy az ashiyyuriak megsejtsék, észlelték a közeledésüket. Időközben kiderül, hogy a várt csapatszállító hajók nem érkeztek meg. A dellacondaiak erre takarókkal és

ruhabálákkal bélelték ki – a természetesen csak bolygóközi utazásokra alkalmas – űrhajók teherszállításra szánt rekeszeit. Akkor, fedélzetükön az utolsó kitelepítettekkel, elrepültek. Kis szerencsével nem fogják észrevenni őket. Éhesek lesznek, néhányan talán fáradtak és bosszúsak. De legalább van esélyük. Öt órával a menekülési hadművelet végső határideje előtt Sim kivonja az evakuálást koordináló és Ilyanda művészi és irodalmi kincseiből minél többet megmenteni hivatott csapatait. Tarien azt mondja, semmiféle ár nem drága azért, hogy megállítsuk a Némákat. Azt hiszem, igaza van. Az utolsó percben találtak még embereket Point Edwardon. Bezsúfolták őket a megmaradt két űrhajóba. Sim kicsiny hadereje egységenként távozott, hogy minél kisebb célpontként tűnjön fel a radarernyőkön. Utolsónak marad a Corsarius. A későn érkezők legtöbbjét a fedélzetére véve máris útnak indul. A következő pár bejegyzést gyorsan átfutottam. A Corsarius visszavonul körülbelül fél parszeknyi távolságra, ott megáll, és figyel. Megérkezik az ashiyyuri flotta, figyelmeztetéseket küld a dellacondaiaknak, és felszólítja Simet, adja

meg magát. Sim beilleszti a felvételt a naplójába: Az ellenállás hiábavaló, mondja az ellenség hangja. Gépies, monoton, tökéletesen értelmes hang. Diadalmámornak semmi nyoma. Mentse a hajói legénységének életét. Körülpillantottam a hídon. Nehéz belegondolni, hogy mindez itt történt. Odakint megjelent a fényes napsütéstől elmosódottá vált planetáris perem. Vajon hol volt Talino, mialatt várakoztak? Az állomás a maga gyenge tüzérségével tüzet nyitott az ellenséges hajókra. A fegyverek hamar kiürültek, és Sim beszámol róla, hogy több torpedórombolónak is kényszer-dokkolást kellett végrehajtania. Most, teszi hozzá. És a hangjában ki nem mondott kérdés bújik meg. Most. Ez egy rossz pillanat, megértem a gyötrődését. És akkor arra gondoltam: Matt Olander egy bárban ül az űrállomáson. Meghúzta a ravaszt. Másra figyelt.

A Corsarius négy nap múlva letette utasait a Millenniumon. Ellenőriztem a táblákat. Egy korszerű, menetrend szerint Ilyanda és Millennium között közlekedő űrhajó körülbelül nyolc és fél szabványnapot töltene csak az Armstrong-térben. Ő hogy csinálta? Volt még valami, még egy naplóbejegyzés a karbantartók jelentéssorozata után: Ki kell derítenünk, mi történt. A dolog még mindig elsülhet. Le kell szerelni és biztonságossá kell tenni. Ezután a beszámoló érthetetlenné válik. Még akkor is azzal küszködtem, hogy el tudjam olvasni, amikor Chase visszajött. – Sehol sincsenek maradványok – közölte. Elmondtam neki, hogy mit találtam. Meghallgatta, azután ő is megpróbálkozott az adás kitisztításával, de végül fejcsóválva annyit mondott: – Ez valamiféle biztonsági kód. Nem akarta, hogy bárki elolvashassa. – Engem a megfogalmazás zavar – mondtam. – Leszerelni és biztonságossá tenni. Ez redundancia. Fölösleges szóhalmozás. Sim rendszerint nagyon pontosan fogalmaz. Mit kell tenni, miután leszerelték a napfegyvert, hogy biztonságos legyen? Egymásra néztünk, és azt hiszem, egyszerre világosodtunk meg mindketten.

– A titkosításra érti – mondta Chase. – Senkinek sem szabad tudnia, hogy a birtokukban van a fegyver. – Ami azt jelenti, hogy magyarázatot kell adniuk az evakuálásra. – Betelepedtem Sim parancsnoki székébe. Kicsit szűknek találtam. – Ugye, milyen szerencse, hogy a Némák egyáltalán nem a rájuk jellemző módon viselkedtek Point Edwardon? – kérdezte Chase csendes, nyugodt hangon. – Ezzel megkímélték Simet attól, hogy soksok kérdésre választ kelljen adnia. Hosszan nézett rám. Végül megértettem, miért intéztek támadást az üres város ellen. És hogy ki vezette a támadást. A továbbiakban még több naplóbejegyzést találtam. Sim és a Corsarius a Határvidék újabb tucatnyi pontján vívott csatát. De már megváltozott, már kezdtem felfedezni, előbb a hangjában, aztán a megjegyzéseiben, egyfajta reményvesztettséget, mely minden sikerrel és minden ezt követő visszavonulással egyre nagyobb arányokat öltött. Hallottam, hogyan reagált a Grand Salinasnál elszenvedett vereségre, és arra, amikor sorra elhagyták a szövetséges világok. Úgy nézhetett ki,

mintha a fekete hajók sohasem akarnának elfogyni. És végül meg kellett hallania, hogy Dellaconda is elesett. Válaszképpen mindössze Maurina neve röppent fel sóhajként az ajkáról. Mindeközben egy árva szó sem hangzott el a napfegyverről. Hevesen kikelt a Rimway, a Toxicon, a Föld szűklátókörűsége ellen, mert a távolság miatt biztonságban érzik magukat, és félnek attól, hogy magukra haragítják a hódító hordát, és egymás iránti irigységük és gyanakvásuk mélyebben gyökerezik, mint a betolakodótól való félelmük. Amikor a Chapparalnál aratott győzelemért öt fregatt és egy toxiconi önkéntes legénységgel felszerelt könnyű cirkáló elvesztésével kellett fizetnie, azt találta mondani, hogy A legjobb, legderekabb embereinket veszítjük el. És mi végre? A megjegyzés után hosszú csend következett, azután kimondta az addig elképzelhetetlen mondatot: Ha nem akarnak jönni, ideje, hogy különbékét kössünk! Az ezt követő hosszú visszavonulás alatt egyre sötétebbé vált a hangulata. Amikor pedig Como Desnél összezsugorodott flottájának újabb két hajóját veszítette el, haragjában kifakadt: Egyszer majd lesz Államszövetség, de nem az én embereim holttestén fogják felépíteni!

Ez ugyanaz a hang, amely a spártaiakat vádolta. XXIII.

A magány tart tükröt az ostobaság elé. Hideg tükörképében nem könnyű elszökni az igazság elől. Agathe Lawless tiszteletes Alkonyi elmélkedések Visszamentünk a Centaurra, hogy együnk valamit, és aludjunk. De az alvás váratott magára: órákig beszélgettünk, azon tanakodva, vajon mi történt végül a Corsarius parancsnokával és legénységével. Talált-e a Tenandrome emberi maradványokat a fedélzeten? Talán még temetési szertartást is rendeztek? Díszlövésekkel, beszámolóval az otthoniaknak, aztán felejtsük el? Tegyünk úgy, mintha soha meg sem történt volna?

– Nem hiszem – mondta Chase. – Miért nem? – A hagyomány miatt. A Tenandrome kapitánya, ha ilyet tesz, köteles lett volna egy utolsó bejegyzéssel lezárni a Corsarius hajónaplóját. – Kinézett az öreg csatahajóra, melynek futófényei fehéren és vörösen világítottak a szilárdnak tűnő égen. – Nem. Bármibe lefogadom, hogy ugyanolyan állapotban találták, mint mi. Szellemhajó. – Szorosan összefonta a karját a mellén, mintha a kabinban hideg volna. – Lehet, hogy a Némák elfoglalták, eltüntették a legénységét, aztán itt hagyták nekünk, hogy megtaláljuk, és agyaljunk rajta. Elrettentő példa. – Ilyen messze kint? Miből gondolják, hogy megtaláljuk? Chase erre csak a fejét rázta, és becsukta a szemét. – Visszamegyünk? – Még semmire nem kaptunk választ. Megmozdult a sötétben, s a kabint halk zene töltötte be. – Lehet, hogy nincs is ott semmiféle válasz. – Mit gondolsz, mit keresett Scott ennyi éven át? – Nem tudom.

– Talált valamit. Ugyanúgy végigment a hajón, mint mi, és talált valamit. Mialatt beszélgettünk, Chase pár kilométerrel kijjebb vitt bennünket, mert mint bánatos mosollyal bevallotta, idegesíti az elhagyott hajó. Nem tudtam kiverni a fejemből a reményvesztett Christopher Sim képét. Soha nem jutott eszembe, hogy éppen ő kételkedhetett a háború végső kimenetelében. Természetesen ostobaság lett volna feltételezni, hogy birtokában volt az én utólagos bölcsességemnek. Nagyon is emberi a viselkedése. És ebben a kétségbeesésben, a társai és azok életéért érzett aggodalmában, akiket megpróbált megvédeni, ösztönösen éreztem egyfajta választ az elhagyott hajó létezésére. Egyszer majd lesz Államszövetség; de nem az én embereim holttestén fogják felépíteni! Jóval az után, hogy Chase elaludt, megpróbáltam lajstromba szedni mindazt, amire emlékeztem, vagy amit sejtettem Ashiyyurról, a Hetekről, Sim lehetséges elmeállapotáról és a Rigeli Akcióról. Nehéz volt elfelejteni, ahogy a szimuláció alatt a Corsarius fegyverei felém fordulva rám szegeződtek. De persze ez akkor nem így történt: Sim trükkje bevált. A Corsarius és a Kudasai

sikerrel ütött rajta a támadó hajón. Komoly veszteséget okoztak, mielőtt a Corsarius elégett volna a cirkálóval vívott párbajában. Legalábbis ez állt a hivatalos jelentésben. Nyilvánvalóan nem történhetett így sem. Az is érdekelt volna, hogy miért változtatott Sim a stratégiáján a Rigelnél. A hosszú sikersorozat idején minden alkalommal személyesen vezette a dellacondaiakat. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a fő támadásnál inkább elszegődött a Kudasai kísérőjéül, miközben a fregattjai kést dobtak az ellenséges flotta véknyába. Az életben maradt testvért pedig a Kudasai vitte alig egy hét múlva a Nimródnál a rá váró halálba. De Tarien még megérte diplomáciai erőfeszítései sikerét: a Föld és a Rimway végül összefogtak, segítséget ígértek, és Toxicon már be is lépett a háborúba. A Hetek: a dolog valamiképpen összefügg a Hetekről szóló történettel. Hogy eshetett meg, hogy az utókor nem tudja, kik voltak ők? Véletlen, hogy az egyetlen hiteles forrás, amelyben szerepelnie kellett volna a neveknek, a Corsarius hajónaplója, szintén hallgat a témáról, sőt magáról a csatáról is? Mit mondott Chase? Nem történhetett meg. Nem bizony.

És valahol az elalvás előtti, a valóságot és az intuíciót elválasztó keskeny, nyaktörő úton megértettem. Tisztán és hűvös tárgyilagossággal felfogtam. És ha képes lettem volna rá, kiverem a fejemből az egészet, és hazamegyek. Chase nyugtalanul aludt pár órát. Mire felébredt, már újra sötét volt; megkérdezte, mit akarok csinálni. Kezdtem felismerni, micsoda dilemmában lehetett a Tenandrome. Christopher Sim, még ha meghalt is, sokkal több volt, mint csupán egy történelmi tényező. Politikai létezésünk központi jelképei egymás ellen fordítottak bennünket. – Nem tudom – válaszoltam. – Ez a hely, ez a világ egy temető. Temető, amely egy bűnös titkot rejteget. Chase lenézett a világ fagyos karimájára, mely fölött felhők vonultak el. – Lehet, hogy igazad van – mondta. – Az összes holttest elveszett. Eltűntek a halottak, eltűntek a nevek, eltűntek a naplóbejegyzések. A Corsarius pedig, amelynek el kellett volna tűnnie, itt kering: óramű pontossággal hat óra tizenegy percenként megkerüli ezt a világot. – Vissza akartak jönni – magyaráztam. – Itt tárolták a hajót. Ez arra utal, hogy valaki arra

számított, még vissza fognak jönni. – De nem jöttek – szögezte le. – Miért nem? A hellén civilizáció egész történetében nem tudok annál sötétebb, annál kegyetlenebb bűntényről, mint Leónidasz és hős csapatának fölösleges feláldozása Thermopülainél. Inkább veszett volna oda Spárta, mintsem hogy ilyen férfiakat lemészároljanak. – Igen, hol vannak a holttestek? – kérdeztem magam is. A felhők közötti résen át megcsillant odalent a tenger. *** A Centaur kapszuláját arra találták ki, hogy hajótól hajóig, vagy a keringőpályáról a bolygófelszínre lehessen menni vele. Nem arra szánták, amire én akartam használni: egy hosszú repülőútra a légkörben. Erős szélfúvásban a kapszula instabillá válik, mozgása egyenetlen lesz, sebessége lelassul. De azért így is le fog tudni tenni a szárazföldre vagy a vízre. Más eszköz pedig nem állt rendelkezésünkre. Bepakoltam több napra elegendő élelmet. – Miért? – kérdezte Chase. – Mi van odalent? – Nem tudom – feleltem. – Folyamatosan videózni fogok.

– Jobb ötletem van: menjünk mind a ketten. Csábító ajánlat volt. De az ösztönöm azt súgta, valakinek a hajón kellene maradnia. – Rég meghaltak mindnyájan, Alex. Mi értelme van? – Talino – feleltem. – És a többiek. Adósaik vagyunk. Kell, hogy legyen valami értéke az igazságnak. Láthatóan megrémült. – Mit fogok csinálni, ha bajba kerülsz? Nem fogok tudni lemenni, hogy kisegítselek a csávából! – Nem lesz semmi bajom. Ha mégis, ha történik valami, menj és hívj segítséget. Csúfondáros mosolya elárulta, arra gondol, vajon mennyi időbe telne, míg meghozná a segítséget. – Vigyázz magadra – mondta. Gyorsan kipróbáltuk, minden rendszer működik-e. – Ne kapcsolj át kézi vezérlésre, amíg le nem értél – figyelmeztetett. – És lehetőleg még akkor se. A számítógép minden manővert végre tud hajtani. Te csak azzal törődj, amiért mész. – Hosszan nézett rám. Kinyúltam utána, de ő megmerevedett, és a fejét rázva elhúzódott tőlem.

– Majd ha visszajöttél – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam. Bemásztam a járműbe, lehajtottam, és lezártam a tetejét. Chase kettőt kopogott rajta, feltartotta a két hüvelykujját, majd gyorsan elfordult, és kiment a kompkikötőből. Figyeltem, ahogy a fények átváltanak a kijárat fölött, jelezve, hogy a kamra zárva van. Megjelent az arca a kijelzőmön. – Felkészültél? Mosolyogva bólintottam. A piros lámpák fénye előbb mályvaszínűre, majd zöldre váltott. A fedélzet padlója szétnyílt a kapszula alatt, s én leláttam a felhőfoszlányokra és a kék drágakőként csillogó óceánra. – Harminc másodperc múlva katapultálsz, Alex. – Oké. – Tekintetemet a műszerfalra szegeztem. – Késő délután lesz, mire leérsz – mondta Chase. – Három órád lesz sötétedésig. – Rendben. – Éjszakára maradj bent a kapszulában. Nem tudhatod, miféle hely ez. Sőt, talán fönt kéne maradnod a levegőben. Sötétben ne maradj lenn a földön.

– Igen, anyu. – És Alex…? – Igen? – Tedd, amit mondtál. Hagyd bekapcsolva a kamerákat. Veled leszek. – Oké. A kapszula megremegett a mágneses tér fogásában. Aztán lezuhantam, át a felhőkön. Esett az eső az óceán fölött. A kapszula vastag, szürke felhőbe szállt le, körülbelül ezer méter magasságig. Ott délnyugatnak fordulva elindult egy előre meghatározott, a Corsarius fönti pályájával párhuzamos útvonalon. Ezer és ezer szigetet láttam szétszórva az egész bolygót beborító óceánban: arról szó sem lehet, hogy mindegyiket átkutassam. De a Corsariust keringőpályán hagyták. Már egészen biztosra vettem, hogy összeesküdtek ellene. Hogy miféle összeesküvés lehetett, még nem volt világos, de afelől nem volt kétségem, hogy ki volt az első számú áldozat. De miért kellett elhagyni a hajót? Hogy megkínozzák? Vagy ezzel akarták jelezni, hogy vissza fognak jönni érte? Akár így, akár úgy volt, az összeesküvők a

sok-sok sziget közül valahová a hajó röppályája mentén, annak közelében tették le őt. A pilótafülke buborékjában melegben és biztonságban éreztem magam. Nagy, lomha cseppekben kopogott az eső a plexiüvegen. – Chase? – Itt vagyok. – Szigetek ott elöl. – Látom őket. Hogy érzed magad? – Kicsit dobál a komp. Nem tudom, milyen lesz, ha komolyabban feltámad a szél. – Úgy képezték ki, hogy viszonylag stabil legyen. De kicsi. És nem sétarepülésre szánták, Alex. – Még most is érezni lehetett a hangján, hogy aggódik. – Jó lenne, ha szűkebbre vennéd a feltárandó területet. Úgy terveztem, hogy a Corsarius röppályáját középső vonalnak tekintve nyolcszáz kilométeres sávban végignézek mindent. – Lehet, hogy már így is túl szűk. – Sok dolgod lesz. – Tudom. – Sokkal előbb elfogynak a szendvicseid, mint a szigeteid. Szerencséd van, hogy nem a szárazföldön kell átvágnod. – Az nem számít – feleltem. – Ott túl hideg

van. – Ez rejtélyes megjegyzésként hangozhatott számára, de nem erőszakoskodott. Megérkeztem az első szigetcsoporthoz. Meddő homok- és kőszigeteknek látszottak, itt-ott valami bozóttal és elszáradt fával. Továbbrepültem. Napnyugta felé a vihar elmaradt mögöttem. Az ég bíborlilává színeződött, a tenger kisimult, vize átlátszóvá és mozdulatlanná vált. Egy sereg nagy testű, fekete lény suhant tova a felszín alatt. A nyugati látóhatáron napsütötte gomolyfelhő-tornyok vonultak. Az óceánban mindenütt fehér homokzátonyok, buja páfrányokkal benőtt atollok, szikla- és homokpadok, apró szigetecskék bukkantak fel. Voltak ezer kilométer hosszan elnyúló szigetcsoportok, és a bolygóméretű óceánban elvesző magányos töredéksziklák is. – Ha tudnám, mit keresel, talán segíthetnék – hallottam Chase elkeseredett hangját. – Simet és a Heteket. Christopher Simet és a Hét Másikat keressük – válaszoltam. Madarakat sehol sem láttam, de az égen rajokban szálltak a lebbenők. Sokkal nagyobbak

voltak, mint a Rimwayen és az Akváriumon élő unokatestvéreik, sőt nagyobbak, mint az általam valaha látott példányok. Ezek az eleven léggömbök, melyek legkülönbözőbb változatai oly sok világon megtalálhatók, a légáramlatokkal vitetik magukat. Összehangolt mozdulatokkal emelkednek és süllyednek, majd pörögnek vad iramban, mint léggömbcsokrok egy hirtelen támadt szélrohamban. Mindeddig én csak olyan lebbenőkről tudtam, amelyek valójában állatok. Ezek másféléknek tűntek, és később megtudtam, hogy jól sejtettem. Gáztömlőjük színe zöld volt, és inkább növényféleségnek látszottak. A nagyobbak mintha kevésbé mozgékonyak lettek volna. Törzsükből hosszú kacsok lógtak ki, melyek a többé-kevésbé egyhelyben maradó példányoknál elfeküdtek a földfelszínen. Szemnek vagy bármiféle állatra jellemző kitüremkedésnek nem láttam nyomát rajtuk. Gyanítottam, hogy ez a világ is azok közé az ökológiák közé tartozik, amely eleveneket fejlesztett ki. Ezeknél a fajoknál nem lehet éles határvonalat húzni a növényi és az állati lét között. Némelyik közelebb merészkedett a komphoz, de nem tudták tartani vele a sebességet, én pedig, noha kíváncsi voltam rájuk, úgy döntöttem, nem lassítok le. Most mennem kell tovább. Talán majd

holnap. A nap utolsó sugara is kihunyóban volt, amikor egy lakatlan szigetcsoport felett haladtam el. Feltűnt, milyen szabályos távolságra sorakoznak tőlem jobbra és balra. A Teremtő lábnyomai, mondta Wally Candles egy ugyanilyen szigetláncról a Khaja Luanon. (Ekkorra már Candles-szakértővé képeztem ki magam.) Candles és Sim: vajon mennyit tudott a költő?

Néma dühük újra lecsap gyermekeinkre, Nem védi meg őket a Harcos Katona, Ő már a csillagok mögött jár A messzi Belmincouron.

Igen, gondoltam: Belmincour. Igen. Másnap késő délután átjutottam a déli féltekére, és egy ék alakú sziget felé közeledtem,

amelynek nagy részét egyetlen hatalmas tűzhányó foglalta el. A sziget növényvilága különösen gazdag volt: bíborvörös-zöld páfrányok, széles levelű fehér virágok borították, és minden egyes sziklát zöld indák tömege lepett el. Szelíd tavak tükrözték vissza az eget, és volt egy vízeséssel gazdagított szép, természetes kikötője is. Ideális táborozóhely, állapítottam meg, és leszálltam a dzsungel és a tenger közötti keskeny partsávra. Kimásztam a pilótafülkéből, tábortüzet gyújtottam, elkészítettem rajta a vacsorámat, és néztem a sötétedő égbolton fölöttem elhaladó halvány fehér csillagot, a Corsariust. Vacsorára sült húst ettem és sört ittam rá. Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lenne, ha a kapszula (melynek kabinlámpái vidáman fénylettek pár méterrel arrébb) eltűnne. És ha Chase eltűnne. Lerúgtam a csizmámat, és a csillagos ég alatt megindultam a tenger felé, egyenesen be a hullámverésbe. A hullámzás kiszívta a homokot a sarkam körül. Az óceán végtelenül nyugodt volt, és szinte tapinthatóvá vált számomra e világ roppant elszigeteltsége. Bekapcsoltam az adóvevőmet. – Chase? – Itt vagyok. – Látom a Corsariust.

– Alex, gondolkoztál már azon, hogy mit kezdj vele? – Úgy érted, a hajóval? Nem is tudom. Gondolom, haza kéne vinnünk. – Hogyan? Nincs Armstrong-ja. – Valahogy biztosan meg lehetne oldani. Ide is eljutott. Figyelj, ezt a partot neked is látnod kellene! – Kimentél a kapszulából – mondta megrovóan. – Sajnálom, hogy nem vagy itt. – Alex, folyamatosan figyelnem kell téged! Van odalent valami, amivel meg tudod védeni magadat? Nem jutott eszembe, hogy fegyvert is bepakoljak. – Semmi baj. Itt nincsenek nagytestű szárazföldi állatok. Semmi, ami veszélyes lehetne. Egyébként, ha az égre nézel, tőled kicsit északra, valami érdekeset láthatsz. Az adóvevőn át mozgást hallottam, aztán azt, amint Chase-nek elakad a lélegzete. Wally Candles csillagkereke! A temérdek csillagból álló fénykarika valósággal forogni látszott az égen, s természetfölötti szépsége beragyogta az éjszakát. Visszamentem a kapszulához, és a felszereléseket tartalmazó ládából kivettem két

takarót. – Mit csinálsz, Alex? – A parton fogok aludni. – Alex, ne! – Chase, a pilótafülke kényelmetlenül szűk. Idekint pedig olyan kellemes. Valóban az volt; a hullámverés ritmusa elzsongított, a levegőnek sós illata volt. – Alex, nem ismered azt a helyet. Felfalhat valami az éjjel. Nevettem, és ahogy az ember olyankor tesz, amikor jelezni akarja, hogy a másik fölöslegesen lát rémeket, a kapszula egyik kamerája elé állva integettem neki. De aggodalma némileg azért rám is átragadt, s ha nem lett volna méltóságomon aluli, talán visszamásztam volna a pilótafülkébe. Gyanakvó pillantást vetettem a tőlem mintegy tíz-tizenöt méterre húzódó őserdő fekete falára, majd leterítettem az egyik takarót a homokos fövényre. A hely, amelyet kiválasztottam, csak néhány gyors lépésnyire volt a kapszulától. – Jó éjt, Chase – mondtam. – Sok szerencsét, Alex. Reggel egy óra alatt keresztben-hosszában

bejártam a szigetet, de nem találtam semmit. Csalódottan keltem útra ismét a határtalan óceán víztükre felett. A délelőtt közepe táján belefutottam egy hirtelen támadt szélviharba. Magasabbra emelkedtem, hogy a vihar fölé kerüljek. A nap folyamán többször is rossz időbe kerültem. Több helyet is megvizsgáltam, néha ragyogó napsütésben, néha meg sűrűn szitáló hideg esőben. Rengeteg lebbenőt láttam, a fák alatt vagy a partok, sziklafalak szélvédett oldalain kerestek védelmet a viharban. A műszereim kisebb tartományokban működtek a leghatékonyabban, ezért a felszíntől ötven méteren belül maradtam. Chase unszolt, hogy emelkedjek magasabbra, hogy a kapszula ne legyen kitéve a hirtelen támadt heves légmozgásoknak, s nehogy egy lefelé irányuló légáramba kerülve belezuhanjon az óceánba. De a számtalan vihar ellenére légörvénynek semmi jele nem mutatkozott. Azon a harmadik délutánon körülbelül húsz szigetet néztem meg. Egyik sem tűnt ígéretesnek. Épp egy újabbhoz közeledtem (nagy volt, és sokban hasonlított a tűzhányós szigethez), amikor valami furcsa dologra figyeltem fel. Nem voltam biztos abban, hogy mi lehet, habár összefüggésben volt a lebbenők egy felhőnyi rajával, amely a szigettől mintegy fél kilométerre északra közvetlenül a

vízfelszín fölött kavargott céltalanul. Átkapcsoltam kézi vezérlésre, és visszavettem a repülési sebességből. – Mi a baj? – Az égvilágon semmi, Chase. – Veszítesz a magasságodból. – Tudom. A lebbenőket néztem. – Többen is úgy viselkedtek, ami arra vallott, hogy tudnak a jelenlétemről, akárcsak tegnap. De nyilván úgy ítélték meg, hogy nem jelentek számukra fenyegetést. Szél nem fújt. Az óceán nyugodt volt. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami oda nem illő dolog van a képen: tenger, égbolt, elevenek. Egy hullám. A lebbenőkön túlról közeledett: a színe zöld volt és fehér, megtörő és újra egybeforró hullámtaréjjal görgött át a néma tengeren. A hosszú, keskeny sziget keleti fokán magas, sziklás part lejtett lefelé az üdezöld erdőbe és a part fehér homokjára. A védett tisztásokon csendes vizű kis tavak csillogtak. – Nekem való vidék – jegyezte meg Chase nem minden bosszúság nélkül. Leereszkedtem a sűrű délutáni levegőben, és

közvetlenül a víz mellett leszálltam a homokra. A látóhatár felé közeledő nap majdnem lilára változott. Hátralöktem a tetőt, kimásztam, és leugrottam a földre. A hullámzás hangos volt. Kinéztem az óceánra, melyen hajó még sohasem járt. Szép, meleg késő nyári délután volt, épp annyi sós ízzel a levegőben, amennyi jólesik. Itt. Ezen a világon ennél jobb hely nem is létezhetett egy összeesküvés végrehajtásához. De tudtam, hogy nem ez volt az a hely. A műszerek nem igazolták, hogy a múltban emberek laktak volna itt. Soha senki nem állt még itt, ezen a parton. Kint, a hullámtörőkön túl néhány kisebb lebbenő játszadozott a légáramlatokban. A hullám meg egyre közelebb jött. Valahogy nem volt szinkronban a vízfelszínnel: túl szimmetrikus, túl céltudatos és talán túl gyors is volt. Ráadásul még gyorsult is. Furcsa. Lesétáltam a víz felé. Egy-két hatalmas kagyló, az egyik majdnem akkora, mint a kapszula, hevert a sekélyesben. Egy kicsi, soklábú lény a jelenlétemet megérezve villámgyorsan beásta magát a homokba. A farkát azonban kívül hagyta. Valami más, egy gyors vibráló fény mozdult meg a víz alatt,

majd eltűnt. Néhány lebbenő a hullám irányába fordult, mire az szétoszlott. A lebbenők láthatóan elbizonytalanodtak. Legtöbbjük olyan magasra emelkedett, amennyire csak bírt anélkül, hogy indáikat kiemelték volna a vízből. A kisebbek, az élénkebb színűek, s talán fiatalabbak közül páran laza köteléket alkotva elszabadultak a többiektől, és fölszálltak a délutáni égboltra. Elbűvölten néztem a látványt. Nem történt semmi. A lebbenők egyenként visszaereszkedtek a víz fölé, mígnem szinte kivétel nélkül valamennyien újra a vízen ringatóztak. Feltételeztem, hogy a plankton helyi megfelelője lehet a táplálékuk. Arra gondoltam, bárcsak magammal hoztam volna a távcsövet, de bent maradt az ülések mögötti tárolórekeszben, és nem akartam azzal húzni az időt, hogy visszamegyek érte a járműhöz, amely kétszáz méterrel lejjebb volt a parton. A hullám egyenesen a lebbenők felé tartott, egy többé-kevésbé a partvonallal párhuzamos nyomvonalon. És megint mintha gyorsabban haladt volna. Egyre nagyobb lett. A tetején keskeny fehér habtaréj keletkezett. Kíváncsi voltam, vajon miféle érzékszerveik

lehetnek a lebbenőknek. Bármi, ami képes volt látni, már elmenekült volna, de ők csak idegesen billegtek le-föl azokon a vékony, leginkább pórázra emlékeztető szálakon, mintha azokkal lennének kikötve az óceán vizére. A hullám száguldva közeledett feléjük. Ekkor váratlanul éles rikoltás hallatszott, a hallásküszöböt épp csak elérő metsző sikoly, mire a lebbenők, mint egy felriasztott madárraj, egyszerre vágódtak fel a magasba. Ezek szerint képesek voltak levegőt pumpálni a központi ballonjukba. Dolgoztak is rajta erőteljesen, hogy feljussanak a magasba, csak a nagyobbak maradtak le kissé. Úgy gondoltam, az egész kolónia már a magasban lesz, mire a hullám megérkezik, s nem tudtam mire vélni rémült rikoltozásukat. A hullám élesen szögletes alakot vett föl, mintha a lényegét jelentő cseppfolyósság megszilárdult volna, és így ért oda – ártalmatlanul, gondoltam én – a menekülő lebbenők alá. Ám ekkor váratlanul többet is valósággal lerántott a víz felszíne, s a keletkező légörvényben kígyózó kanyarokat leírva, hánykolódva zuhantak lefelé. Ketten belegabalyodtak egymás indáiba. A hullám ismét irányt váltott. A part felé. Arra, ahol én álltam.

Chase hangját hallottam: – Alex, mi a fene folyik ott? – Etetési idő – válaszoltam. – Van valami a vízben. – Micsoda? Nem látok jól oda. Mi az? Egyik kérdés jött a másik után, s közben a közeledő vízfal még magasabbra nyúlt. Hosszú volt, majdnem olyan hosszú, mint maga a partszakasz, amelyet tizenöt perc alatt lehetett volna végigjárni. Futni kezdtem a kapszula felé, amely borzasztóan távolinak látszott. Talpam alatt besüppedt a tömör homok. Tekintetemet a járműre szegezve talpaltam keményen, s füleltem, mikor változik meg a hullám tompa robajlása. Elvesztettem az egyensúlyomat, s előrebillenve, bukdácsolva futottam tovább a kimerültségtől érzéketlenné vált lábaimon. Chase elnémult. Nyilván figyelt; és ez a gondolat arra volt jó, hogy belémvillanjon (mintha mindent kívülről, lelassítva látnék), rövid távú vágtám át a parton olyan fokú rémületről árulkodik, ami miatt később szégyenkezni fogok. Ha lesz egyáltalán később. Éreztem, hogy Chase visszatartja a lélegzetét, és ettől még eszeveszettebben kezdtem rohanni. Magamban lejátszottam, mit kell tennem,

hogy fölemelkedjek a levegőbe. Kinyitom a fülke tetejét. (Úristen, képes voltam lecsukni? Igen, ott volt az orrom előtt, szürkén, csillogón és lezárva!) Aktiválom a mágnesességet. Ráadom az energiát a belső rendszerekre. Hátrahúzom a kormányrudat. Onnan is működésbe hozhattam volna, ahol voltam, ha az adóvevőn keresztül elsuttogom az utasításokat, de ahhoz le kellene lassítanom, és úrrá kellene lennem a lihegésemen. Ezzel időt veszítenék, és a testem egyébként is már magától futott. Nem is tudtam volna leállni. A hullám elérte a bukóhullámokat, s a hatalmas, súlyos tömeg átgördült rajtuk. Micsoda dagály! Furcsa módon azonban egyáltalán nem tűnt folyékonynak: olyan érzésem támadt, hogy nem is valami hatalmas lény rejtőzik a hullámban, hanem maga a hullám az élőlény. Tömege egy árnyalattal mélyebb zöld volt, mint a tenger, és ahogy rásütött a nap, felfigyeltem sötét, rostos szerkezetére. Valami szövedék. Háló. Mindeközben az összegabalyodott lebbenők fülsértő jajongása egyre magasabb regiszterekben szólt, igaz, egyre halkabban. Amint előre látható módon elnyelte őket a tajtékos hullám. A kapszula közelében lévő, apálykor visszamaradt pocsolyákba sűrű, barna víz folyt be, s

lassan túlcsordult a peremükön. Hosszú, lomha mozgású, iszapszínű hullám csapott ki a partra, és gördült tovább mélyen a homokos fövenyen. Engem is utolért, át kellett lábolnom rajta. Rátapadt a csizmámra, s húzott lefelé, be akart szippantani a homokba. Kitéptem magam, és rohantam tovább. Vakon rohantam. Valami sziszegve elhúzott mellettem. Egy vékony fonalféleség. A tengerpart lassúdad döndülések közepette megindult. Kifulladva, hanyatt-homlok menekültem. Egy csepp víz ráfröccsent a jobb kezemre: olyan fájdalom hasított belém, hogy kicsordult a könnyem. Homokkal dörzsöltem szárazra a kezem, és futottam tovább. Előttem a hullám már a csúszótalpak és a létra körül kavargott. Ólomnehéz lábbal, minden lépéssel külön megszenvedve keresztülcaplattam rajta. Egy gázlóhoz érve a hullám megtört, és harsogva zúdult át a parton. Már csak egy tőrbe csalt lebbenő volt fenn a magasban. Miközben gyors köröket írt le a levegőben, szüntelen rikoltozásával növelte páni félelmemet. A nap ebben a pillanatban lebukott. Chase hangja hasított bele a drámai jelenetbe.

– Gyerünk, Alex! Rohanj! Kétségbeesetten vetettem magam az utolsó méterekbe. Lábam alatt egyre mélyült a víz, a ruhám alsó része átnedvesedett és égetett, egyre feljebb kúszva a testemen. Egy újabb zöld színű, eleven ostorszíj csavarodott az egyik lábam köré, és szorosan ráfonódott. A létrának vágódva megkapaszkodtam, és leráztam a csizmámról. Fölvergődtem, rácsaptam a kioldó gombra, és dermedt félelemben vártam, hogy kinyíljon a tető. Akkor bezuhantam a pilótafülkébe, működésbe hoztam a mágnesességet, és beütöttem a számítógépbe a többi rendszert is beindító program billentyűjét. Aztán hátrarántottam a kormányaidat, és a kapszula felvágódott a levegőbe. A hullám telibe találta a tartóbordákat és a csúszótalpakat, amitől a jármű éles szögben az oldalára billent, én pedig kis híján kizuhantam. Ott himbálóztam a forrongó víz felett, és egy rémisztő percig azt hittem, a kapszula mindjárt fejre áll. Újabb csápok nyúltak felém sziszegve. Az egyik vége horzsolta is a lábamat, egy másik meg rátekeredett az alvázra. Visszavergődtem a fülkébe, és behúztam a tolóablakot. Ugyanebben a pillanatban a kapszula megbillent, és zuhanni kezdett. Gyorsan körülnéztem, hátha látok valahol egy kést, és

riadalmamban arra gondoltam, újra kimászok. Szerencsémre nem volt kés a fülkében. Kénytelen voltam hát egy pillanatig törni a fejem. Villámgyorsan előrenyomtam a kormányrudat. A kapszula zuhant még egy-két métert, aztán teljes gázt adtam rá, és megint hátranyomtam a kart. Feljebb ugrottunk, és mindjárt előre, majd hirtelen, hogy még a csontom is belereccsent, egy rázkódással megtorpantunk, s végül szabaddá válva meglódultunk. Akkor még nem tudtam, de a futómű odalett. A legtöbb ruhámat utánahajítottam. Odalent a sűrű, nyúlós víz maga alá gyűrte szinte az egész szigetet. A hideg futkosott a hátamon, amikor Christopher Simre és az embereire gondoltam. Ezek után már nem tekintettem úgy ezekre a trópusi szigetekre, mint amelyeken szívesen vizsgálódnék. Az összeesküvők minden bizonnyal tudtak a rájuk leselkedő veszélyekről, gondoltam. Biztosan más helyet kerestek maguknak. Másnap délelőtt, miközben borús kedvvel repültem a szürke, esős égen, a jelzőberendezések szaggatott, egyenetlen vonalat húztak a látóhatár

hosszú ívére. Az óceán zúgása felerősödött, és jobbra tőlem egy gránit hegycsúcs emelkedett ki a ködből. A szél és a víz szinte tűhegyesre csiszolta. És jött több is, északkeletről délnyugat felé a Corsarius röppályájával majdnem párhuzamos útvonalon haladva ezernyi torony nőtt ki a sötét víztömegből. A vihar verte, csapdosta őket, s az én apró járművemet ide-oda lökdöste közöttük. Chase váltig unszolt, hogy emelkedjek magasabbra, kerüljek a csúcsok fölé. – Nem – válaszoltam. – Ez az. A szél behajtott a csúcsok közé. Amennyire tudtam, igyekeztem körültekintően kormányozni. De hamarosan összezavarodtam, s már nem tudtam, hol vagyok, és hová akartam eljutni. Chase nem volt hajlandó a Centaurból segíteni. Végül kénytelen voltam néhány ezer méterrel följebb emelkedni, és megvárni, míg a vihar véget ér. Időközben besötétedett. *** A vöröses árnyalatú nap már jócskán fenn járt az égen, amikor fölébredtem. A levegő hideg volt és tiszta. Chase jó reggelt kívánt. Minden tagom lemerevedett, kényelmetlenül

éreztem magam, és rám fért volna egy zuhanyozás. Beértem egy kávéval, és visszasodródtam a csúcsok közé. – Itt van valahol – mondtam Chase-nek. Újra meg újra elmondtam, s közben teltek az órák. A csúcsok kéken, fehéren, szürkén csillogtak. Az óceán hullámai megtörtek rajtuk. A meredek falakon néhol gyökeret vert egy fa vagy egy bokor. Madarak vijjogtak a magasban, és köröztek az örvénylő víz felett. Lebbenőket nem láttam – talán féltek a hirtelen feltámadó légörvények és az éles sziklák egyidejű közelségétől. Valószínűleg okosabbak voltak nálam. E vad tájban nemigen láttam olyan helyet, ahol egy ember megvethette volna a lábát. – Nézz előre – szólt Chase felvillanyozódva. – Mi az ott? Letettem a távcsövet, hogy ránézzek az általa használt képernyőkre. Egy kivételével mindegyiket üresen hagyta; azon az egyen egy közepes méretű, minden szokatlan jegyet nélkülöző csúcs volt látható. Megjegyzem, én egy levágott tetejűt kerestem. Egy olyan helyet, amelyiket teljesen kiegyengettek, és ezáltal lakhatóvá tettek. Ez nem volt ilyen. Ellenben a meredélyen

lefelé haladva körülbelül az út harmadánál egy széles párkányt láttam. Déjá vu. Sim Padja. Túlontúl sima volt és túl szimmetrikus, hogysem természetes képződmény legyen. – Látom. Kinagyítottam a képet. A párkány legszélesebb részén egy kerek tárgy tűnt a szemembe. Egy kupola! Megnéztem a teleszkóppal: nem volt út se közel, se távol, se föl, se le. Nem mintha számított volna. Különös, hogy egy olyan ember, aki a fényéveket mondhatta a magáénak, végül egy párszáz négyzetméternyi helyen élte le az életét. *** A párkányon és a kupolán kívül semmi sem viselte magán emberi kéz nyomát. A kép már-már családias képzeteket keltett. Elképzeltem, milyen lehet este, amikor az ablakok sárgán világítanak, és híres lakói kiülnek a ház elé, hogy ráérősen megbeszéljék, milyen szerepet töltöttek be a háborúban. S közben várják, hogy megmentsék őket. – Nem értem – mondta Chase remegő

hangon. – Chase, a végén Sim elvesztette a bátorságát. Úgy döntött, megadja magát, hogy mentse, ami menthető. Nagy csend lett a vonal másik végén. Aztán: – És ezt nem engedhették meg. – Ő volt a háború vezéralakja. Bizonyos értelemben ő volt maga az Államszövetség. Nem engedhették, hogy megadja magát, addig nem, amíg egy halvány esélyt láttak. Tehát leállították. Az egyetlen módon, a meggyilkolását leszámítva. – Tarien. – Igen. Biztos, hogy ő is benne volt. És néhányan a rangidős tisztjei közül. Talán még Tanner is. – Nem hiszem el! – Miért nem? – Nem tudom. Nem tartom hihetőnek, hogy ezt művelték. Nem hiszem, hogy meg tudták tenni. – Hát igen. Akárhogyan is, de megrendezték a Corsarius megsemmisülését. Kihozták ide, s ezen a lakatlan szigeten partra tették Simet és a legénységét. Nyilván vissza akartak jönni. De az összeesküvők többsége pár héten belül meghalt. Lehet, hogy mindannyian a Kudasai fedélzetén voltak annak pusztulásakor. Ha akadtak is túlélők,

talán nem volt ínyükre, hogy szembenézzenek az áldozataikkal. Kivéve talán Tannert. Akárhogy történt is, ő tudta, mit tettek, és tudott a Kerékről. Látta; vagy valaki más látta, és elmondta neki, hogy milyen. A párkány fölé ereszkedtem. – Vajon Maurina tudott róla? – kérdezte Chase. – Azt tudjuk, hogy Tanner elment hozzá. Ha volna másolatunk a beszélgetésükről, érdekes lenne elolvasni. Chase dünnyögött valami az orra alatt, amit nem értettem, majd: – Itt valami nem stimmel. Nézd, mekkora az a kupola. – Kicsi volt, sokkal kisebb, mint gondoltam. – Ott nem fért el nyolc ember. Nem. És ebben a pillanatban villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy mekkorát tévedtem, és hogy miért nem tudjuk a Hetek nevét. Úristen! Itt hagyták őt egyedül! Két évszázaddal később leereszkedtem a sós ízű levegőben. A tiszta és hideg szél végigsöpört a meredeken. Se zöld növény, se más eleven élet nem telepedett meg e zord magaslaton. Néhány nagyobb

sziklatömb és leomlott görgetegkő hevert szétszórva. Közel a hegyfok pereméhez kőlapok sorakoztak, mint csorba fogak. A sima oldalával felmagasodó csúcs falai nem tűntek teljesen merőlegeseknek. Az óceán messze odalent a mélyben volt. Mint Ilyandán. Közvetlenül a kupola előtt szálltam le. A tengeri élőlénnyel folytatott harcban megsérült kapszula a pilótaülés felé dőlve tudott csak megállni a földön. Az egyik kamerát a kupolára állítottam be, a másikat úgy, hogy engem kövessen, és kimásztam. – Nagyon hasonlít arra a kétszemélyes túlélőegységre, amely itt van a Centaur fedélzetén – jegyezte meg Chase. – Ha alaposan feltöltötték, hosszú ideig élhetett belőle. Ha akart. A tetőre valaki egy ideiglenes antennát állított, az ablakokon be voltak húzva a függönyök. A tenger hullámai szüntelen dübörgéssel csapkodták a hegy lábát. Még ebben a magasságban is érezni véltem a sós permetet az arcomon. – Alex – mondta elváltozott hangon Chase. – Jobb lenne, ha feljönnél. Látogatókat kapunk. Fölnéztem, mintha bizony lehetne látni bármit is. – Kiket?

– A Némák hadihajójának látszik. De ha a fejemet veszik, sem értem, mi folyik itt. – Miért? – Egy találkozási pályán van, ugyanakkor relativisztikus sebességgel jön. Kizárt, hogy meg tud állni itt. XXIV.

Számomra a szex másodlagos. Bármikor inkább befogok egy ellenséget a távcsövem fonalkeresztjébe. Toxiconi Alois Ünnepi beszéd a Hadászati Tanulmányi Központ felavatásán – Szükségem van pár percre itt. Mennyi időnk van? – Körülbelül fél óra. Addigra úgysem érsz

vissza. De nem tudom, mit számít ez. Úgyis csak integetni tud, miközben elhúz mellettünk. Napokba telik, mire meg tud fordulni, és vissza tud jönni. – Rendben. – E pillanatban jobban érdekelt a sziklapárkány. – Tartsd szemmel a teleszkóppal. Nem volt tartalék csizmám, és a nap felforrósította a sziklát. Felhúztam egy pár zoknit, és elindultam a kupola felé. Az időjárás bepiszkolta, néhol csíkokat húzott rá, másutt kifakította a színét. A lehulló kövek felkaristolták, a földmozgások csáléra állították. Íme, Christopher Sim sírboltja. A sziklapad tökéletes mása volt az Ilyandán lévőnek, ahol egy másfajta halált kellett elszenvednie. Bizony nem valami elegáns végnek nézett elébe e gránitlapon, ama fehér csillag, az oly sok viszontagságon át biztonságot jelentő hajója alatt. Az ajtót úgy tervezték, hogy szükség esetén légzsilipként működjön. Zárva volt, de nem légmentesen, így fel tudtam emelni, és ki tudtam nyitni. Odabent négy ablakon és egy tetőablakon át szűrődött be a napfény, hogy megvilágítsa a kupola steril külsejével ellentétben meglepően kényelmesnek tűnő szálláshelyet. Két, padlóhoz

rögzített, az űrhajókban megszokott stílusú kárpitozott szék, több asztal, íróasztal, számítógép, állólámpa volt benne. Az egyik asztalba sakktáblát illesztettek. A bábukat nem láttam. Elgondolkodtam, vajon Tarien megtette-e a hosszú utat Abonairól ki idáig, hogy volt-e egy utolsó, kétségbeesett összecsapás a két fivér között, talán épp itt, ebben a szobában? Rá akarta-e bírni őt Tarien, hogy folytassa a harcot? Rettenetes dilemma lehetett abban a kétségbeejtő órában. Azt nem engedhették meg, hogy kiálljon a harcból (ahogy annak idején Achilles tette). A végén, közvetlenül Rigel előtt, Tarien úgy érezhette, nincs más választása, mint elfogni a bátyját, és valami ürüggyel szélnek ereszteni a legénységet. (De az is lehet, hogy Christopher Sim maga művelte ezt dühében, mielőtt összecsapott volna Tariennel.) Aztán az összeesküvők kitalálták a Hetek legendáját, a Corsarius megsemmisülését, és amikor a csata véget ért, idehozták Simet és a hajóját. Álltam az ajtóban, és azon tűnődtem, vajon hány évig volt az otthona ez a falatnyi hely. Arra gondoltam, hogy bizonyára megértette. És ha valami módon megtudhatta volna, hogy nem volt igaza, hogy a Rimway igenis eljött, ahogy Toxicon és a Föld is, akár meg is vigasztalódhatott

volna. A számítógépben nem volt semmi. Furcsállottam; vártam volna valami búcsúüzenetet, talán a feleségéhez, talán a néphez, amelyet védelmezett. A memóriatárak azonban üresek voltak. Idővel úgy éreztem, össze akarnak nyomni a falak, így kimenekültem a sziklapárkányra, amely behatárolta életének színterét. Végigjártam a sziklaperemet, az északi végében a kőlapokat kerülgetve, végig a fal árnyékában lépkedve, majd vissza, a meredély széle mentén. Próbáltam elképzelni (mint pár éjszakával korábban, a szigeten), hogy engem tettek ki ezen a helyen, engem hagytak magamra itt, ezer fényévnyi messzeségben mindenkitől, akivel szót tudnék váltani. Az óceán nagy kísértést jelenthetett. A fejem fölött, a magasban repült a Corsarius. Néhány óránként láthatta, ahogy mint valami tévelygő hold átvonul az égen, a csillagok között. Ekkor megláttam a feliratot. A párkány egyik végébe, valamivel szemmagasság fölött karcolta be az egyetlen sornyi betűket a sziklafalba. Mélyen be voltak vésve a mészkőbe, s a kemény élek haragról árulkodtak (legalábbis így éreztem), jóllehet nem értettem a nyelvet, amelyen íródtak:

– Chase? Nem sietett a válasszal. – Figyelek – mondta végül. – Le tudunk fordítani valamit? – Megpróbálhatjuk. Nem tudom, hogy kell vizuálist beadni a számítógépbe. Adj egy percet. Görög. Sim mindvégig hű maradt a klasszicizmushoz. Heves szívdobogás jött rám, amikor arra gondoltam, vajon hogyan telhettek az utolsó napjai vagy évei. Meddig bírta ki itt, ezen a sziklapárkányon, a feje fölött szüntelen köröket leíró, az otthonnal összekötő ekliptika alatt? Nyilván amikor a Tenandrome gyorshírben közölte felfedezését az Akváriummal és a Rimwayjel, kölcsönösen megszületett a döntés, hogy erről hallgatni kell. El tudtam képzelni, milyen sietős találkozások bonyolódhattak le a már amúgy is egy felbomló kormány terhét cipelő magas rangú hivatalosságok között! Miért ne? Mi jó származhat egy ilyen felfedezésből? És a Tenandrome emberei,

akiket megrendített az, amit láttak, készségesen beleegyeztek. – Alex. A számítógép azt mondja, a szöveg klasszikus görög nyelvű. – Helyes. Mit mond még? – Ennyi. Azt mondja, csak pár nyelv szerepel a könyvtárában, és azok is mind modernek. – Az utolsó szó mintha Démoszthenész volna – kockáztattam meg. – A szónok? – Nem tudom. Talán. De el sem tudom képzelni, miért bajlódott volna azzal, hogy egy halott görög nevét bevésse egy falba. Ilyen körülmények között. – Semmi értelme – jelentette ki Chase. – Volt egy számítógépe a kupolában. Miért nem azt használta? Azt írhatott volna, amit csak akart. Miért vesződött azzal, hogy sziklába vésse? – A közvetítő eszköz az üzenet, mondta egyszer valaki. Lehet, hogy egy elektronikus felület nem tudta volna kellőképpen kifejezni az érzéseit. – Van egy linkem a Corsarius számítógépéhez. Mindössze két utalás van Démoszthenészre. Az egyik az ógörög, a másik egy kortárs birkózó volt. – Mit mond róla? A görögre értem.

– Kr.e. 384-322. Régi iskola. A legnagyobb görög szónok. Állítólagos beszédhibáját úgy küzdötte le, hogy kavicsokat tett a szájába, és a tengerzúgást túlharsogva szónokolt. Szónoklatai meggyőzték az athéniakat, hogy szálljanak hadba Makedónia ellen. Három filippikája és három Olünthiakosza a legismertebb szónoklatai. Mindegyik Kr. e. 350 körül született, plusz-mínusz néhány év. Démoszthenész erőfeszítései ellenére a makedónok győztek, őt pedig száműzték. Később önkezével vetett véget az életének. – Van összefüggés – állapítottam meg. – Igen. Tarien is szónok volt. Talán ez őrá utal. – Nem lennék meglepve – feleltem. Észrevettem egy másik írást a sziklán, lent, az alapjánál, és másfajta betűkkel: Hugh Scott, 3131. Egy kisebb fajta lézerrel vésték be. – Egyetemes időszámítás szerint kell érteni – mondta Chase. – Megfelel a rimwayi 1410-nek vagy 1411-nek. – Sóhajtott. – A végén Sim megbocsáthatott fivérének. Talán még rá is jött, hogy neki volt igaza. – A körülményeket figyelembe véve sok megbocsátani valója volt. – Sajgott a lábam. A zokni nem sok védelmet nyújtott, és állandóan lépkednem

kellett, hogy meg ne égjen a talpam. – Hol van a látogatónk? – Még közeledik. És tovább gyorsul. Alex? – Igen? – Gondolod, hogy megtalálta őt? Úgy értem, még időben? – Leisha? – Amióta leszálltam, alig-alig gondoltam másra. Tanner évekig vadászott rá. Candles elveszett pilótája. És Sim, aki

már a csillagok mögött jár A messzi Belmincouron.

– Neki nem álltak rendelkezésére a Machesney Intézet erőforrásai. Úristen, nyilván minden alkalommal idekint járt, képeket készített, amiket lefuttatott a számítógépeken, és így próbálta újrateremteni azt a konstellációt. – Mire gondolsz? – Nem tudom. De gyanítom, hogy ez a

kérdés volt az, ami nem hagyta nyugton Hugh Scottot. Ellenálltam a kísértésnek, hogy bevéssem a nevemet a kőbe, Scott neve mellé, és elindultam vissza, a kapszulához. Épp másztam befelé, amikor meghallottam Chase sürgető hangját: – Alex, nem akarlak rossz hírrel ijesztgetni, de van egy másik is. Méghozzá nagyon nagy! – Egy másik mi? – Néma hajó. Csatahajó, azt hiszem. Már előbb is észre kellett volna vennem, de a kicsit figyeltem, és nem nagyon néztem az ernyőre. – Hol? – Körülbelül tíz órányival kifelé. Szintén közelítő vektoron. Gyorsan jön, de erőteljesen fékez. Nagy sürgés-forgás lehet a fedélzetén. Mindenképpen le kell lassulnia annyira, hogy keringőpályára tudjon állni. Azt hiszem, minél előbb vissza kell jönnöd, hogy elpucolhassunk innen. – Nem – mondtam. Már kivert a veríték. – Chase, hagyd ott a Centaurt. – Megőrültél. – Kérlek! Nincs idő vitatkozni. Milyen messze van a torpedóromboló? – Körülbelül öt percre. – Ennyi időd van, hogy átszállj a

Corsariusra. Ha addig nem tudod megcsinálni, akkor már egyáltalán nem fogod tudni. – Veled van a kapszula. – Épp ezért nem állhatunk le beszélgetni. Indulj. Menj, ahogy tudsz, de menj át oda! Láttam a rövid felvillanást magasan a nyugati égen: egy másodpercre fellobbanó tűhegynyi fény. – Chase? – Megvagyok. Igazad volt. Azok a szemetek a pokolra küldték a Centaurt. Megpróbáltam a kapszula teleszkópjával befogni a rombolót, de máris hatótávolságon kívülre került. Chase, akinek volt róla képe a Corsarius monitorán, még nem jött rá, hogyan küldje le nekem. De már mindegy is volt. – Elindultam – szóltam neki. – Egy-két óra múlva találkozunk. Addig is megpróbálhatsz rájönni, hogyan boldogulj Sim hídján. Tudsz üzenetet küldeni a Saragliára? – Már meg is tettem. De meglepődnék, ha meg is kapnák. Ez a hajó nincs berendezkedve efféle nagy hatótávolságú adásokra. Alex, az az érzésem, hogy itt fogunk ragadni.

– Megoldjuk – válaszoltam. – Kell hogy legyen csillagközi meghajtásuk. Felemelkedtem a párkányról, és ráálltam a Chase által megadott számok szerinti pályára. Ahogy ott ültem a pilótafülke hűvös, puha fészkében, a késő délutáni napban fürdő világ fölött, egyre Sim és Scott jártak a fejemben. És valójában Scott szomorú sorsa volt az, ami megfogott. Talán, mert Christopher Sim túl távoli volt. Talán, mert tudtam, hogy Scott rögeszméje lassan az enyémmé is válik. Órákkal később megérkeztem a Corsariushoz. Addigra már tudtam, hogy Chase-nek sikerült aktiválnia a mágnesességet. Legalább el tudunk indulni. A kapszulát nem olyanra tervezték, hogy be tudott volna állni a hajó kompkikötőjébe, ezért az egyik zsilipajtónál kívülről a hajótesthez erősítettem. Addig nem akartam elereszteni, amíg nem jöttem többé-kevésbé tisztába a helyzetünkkel. Chase kinyitotta nekem a zsilipajtót. – Oké – mondtam, mihelyt levettem a sisakomat –, tűnjünk el innen. Elég szerencsétlen képet vágott, amikor elindultunk vissza, a híd felé.

– Nem tudunk elfutni előlük, Alex. – Ez a Corsarius – emlékeztettem. – Igen, és kétszáz éves. De nem ez a gond. Figyelj: eddig mindent túléltünk, de ez nem csillagközi űrhajó. A számítógépek úgy tesznek, mintha lenne csillagközi meghajtásunk, de nincs… – Fel kell tételeznünk, hogy van. Ellenkező esetben nagyjából mindegy. – Rendben. De még ha eldugtak is valahol egy Armstrong-hajtóművet, időbe telik, míg feltöltjük annyira, hogy elvégezhessük az ugrást… – Mennyi időbe? – Épp ez a különös. Ebben a vonatkozásban a számítógépnek pontos adatot kellene közölnie. Ezzel szemben huszonöt-harminckét órát ad meg. – Nem hiszem, hogy e pillanatban a részletek miatt kellene aggodalmaskodnunk. – Lehet. Mindenesetre mihelyt a fedélzetre léptem, beindítottam az energiafeltöltést. – Mikor érnek ide a Némák? – Körülbelül hat óra múlva. – Akkor induljunk. – Jóval azelőtt elkapnának bennünket, hogy végre tudnánk hajtani az ugrást. Még a legoptimistább számítások mellett is. – Működésbe hozta a beépített rendszereket. A közeledésünket

érzékelve minden egyes zsiliptető felnyílt, majd becsukódott mögöttünk. – Úgy gondoltam, legjobb lesz az egyes kabinokat zárva tartani, amíg kellőképpen meg nem győződünk a hajóbelső sértetlenségéről. – Helyes – bólintottam. – Jó gondolat. Hogy lehet, hogy nem tudunk meglépni előlük? Én úgy tudom, ezt a hajót nagyon gyorsnak tartották. – Valószínűleg az is. Csakhogy ők már sebességben vannak, mi pedig még csak most indulunk. Megpróbáltam magam elé képzelni a helyzetet. Úgy hangzott, mint Sim problémája Hrinwharnál. Ellenséges hajók közelednek, és nincs esély, hogy a meneküléshez kellőképpen fel tudjon gyorsulni. Mit csinált? – Mennyi idő alatt hozhatunk össze egy frontális találkozást? – kérdeztem. – Úgy érted, menjünk ki elébük? – Valahogy úgy. – Miért könnyítsük meg a dolgukat? – vonta össze a szemöldökét. – Chase – mondtam –, mi történik, ha elszáguldunk mellettük? Mennyi időbe telik, amíg meg tudnak fordulni? – A mindenit! – Felragyogott az arca. – Soha

nem kapnak el bennünket. Na persze, lehet, hogy amikor elhúzunk mellettük, egy jó nagy lyukat ütnek az oldalunkon. – Nem hinném – jegyeztem meg. – Sok fáradságot megér nekik ez a hajó. A Centaurt is azért támadták meg, hogy megakadályozzanak minket abban, hogy átszálljunk a Corsariusra. Nem hiszem, hogy megkockáztatnák a megsemmisítését. – Megtehetik, ha úgy gondolják, hogy megszökhetünk vele. – Akkor ezt a kockázatot vállalnunk kell. Van jobb ötleted? – Nincs – felelte, és beült a pilótaülésbe. – Örülni fogsz a hírnek, hogy a magnetika feltöltődött. A lineárisban maximális sebességben fogunk haladni. Ha kell, hazáig is elmehetünk vele. Mindössze ötezer év kell hozzá. – Irány a Némák hajója – adtam ki az utasítást. A kilátóablakok fölé végig egy nagyméretű kijelzőt építettek be. Ez most az éjszakai égbolt színére sötétedett, és megjelent rajta az idegen. Sohasem láttam még hozzá hasonlót, először nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán hajó: legalábbis hogy legénységet tud hordozni a fedélzetén. Egy nagyjából húsz, különböző méretű

és formájú hiperboloid keringett lassan egymás körül, ami arra utalt, hogy fizikailag nincsenek egymáshoz rögzítve. Csupán stilizált hasonlóság állt föl eközött és az Ellenállás korabeli idegen űrhajók között. Összehasonlításul a jobb alsó sarokban megjelent a Corsarius árnyképe. Alig voltunk nagyobbak az idegent alkotó elemek legkisebbjénél. – Biztos, hogy ez egy Néma? – Ha agyonütsz, se tudom – rázta a fejét Chase. – Csak abban vagyok biztos, hogy nem a miénk. A torpedóromboló biztos, hogy a Némákhoz tartozott. – Ellökte magát a pilóta műszerfalától, s egy lendülettel szembefordult velem. – Komolyan meg akarsz próbálni elrepülni mellette? – Igen – feleltem. – Nem hiszem, hogy van más választásunk. – Oké – nyugtázta, és megadta az utasításokat a számítógépnek. – Körülbelül tizenöt perc múlva kezdünk kilépni a keringési pályáról. Milyen közel akarsz menni? Ezen elgondolkoztam. – Lőtávolon kívül szeretnék maradni. Van valami elképzelésed, hogy ez mekkora távolságot jelenthet? – Semmi. – Rendben van, akkor próbáljunk meg egy

minimálisan tízezer kilométeres távolságot. Ez elég rendes lőtávolságot jelent. Ráadásul jó nagy ívben kell majd megfordulniuk. – Értettem – mondta Chase. – Egyébként van itt még jócskán bevethető energiatartalék. Annyi, hogy egy nagy csillagközi hajónak is elég lenne – és még nem vagyunk a maximumnál. Az a gyanúm, hogy ha harcra kerülne a sor, mi is kiadós tűzerőt tudnánk bevetni. – De nem fog felrobbanni, ugye? – Eszembe jutott a Regal. – Én is csak találgatni tudok. Percekkel ezután bekapcsolt a Corsarius hajtóműve. Chase fölnézett rám a navigátor konzoljáról. – Történelmi pillanat, Alex. Nem akarod te végrehajtani? – Nem – feleltem. – Csak csináld. Elmosolyodott, és megnyomta a gombokat. Éreztem, hogy a hajó mozgásba jön. – Ha elhagyjuk a röppályát, adj rá mindent, ami csak van – mondtam. – Kapcsolj maximális sebességre. – Alex, a Corsarius sokkal hamarabb fel tud

gyorsulni, mint te és én – közölte. – Nagyon gyorsan fogunk menni, de jóval az alatt, amire a hajó képes lenne. Az idegen egyre nagyobb lett. Egyenletesen lüktető, szelíd kék-zöld fénye a karácsonyfa égőit juttatta eszembe. – Az üzemi energiaszintek még mindig emelkednek – jelentette Chase. – Soha életemben nem láttam még ilyet. Lehet, hogy akkorát be tudnánk húzni a monstrumnak, hogy az kifeküdne. Ha muszáj lenne. – Jobb szeretnék elfutni előle – mondtam. Egy óra sem telt belé, fölemelkedtünk az orbitálisról, és orral az ellenség felé fordulva – mert addigra már mindketten így gondoltunk a másik hajóra – gyorsulni kezdtünk. Chase szinte abban a pillanatban közölte, hogy a másik hajó pályamódosításba kezdett. – Hogy közelebb kerüljön – tette hozzá. – Változtass irányt. Próbáld tartani azt a minimálisan tízezer kilométeres távolságot. – Megteszem, amit tudok – felelte komoran. – De sokért nem adnám, ha kettőnk közül legalább egyikünk tudná, mit csinálunk.

Chase-nek igaza volt: az állandó gyorsulás miatti nyomás kikészített bennünket. Ő egy óra múlva teljesen kimerültnek látszott, én pedig különkülön éreztem minden egyes szívdobbanásomat. Emeltük az oxigénszintet, és ez egy ideig segített. Időközben egyre csökkent a távolság a két hajó között. – Gyorsan közeledik – jegyezte meg Chase. – Nem fognak lőni. Csak azért jönnek, hogy megmentsék a Corsariust. Valójában nem voltam erről teljesen meggyőződve, és ezt Chase is tudta. így aztán vártunk, mialatt a számítógépek visszaszámoltak. Az idegen szerkezeti részei önmagukon belül is mozogni látszottak: fények örvénylettek, topológiai alakzatok keringtek bennük. Kísérteties volt. Anyagtalan. – Kritikus megközelítési távolság – jelentette Chase. – Mark. – Lézertüzelés céljából bemértek minket – közölte a számítógép burgundi kiejtésű női hangon. – Kapaszkodj, Chase. – A francba, Alex, elfelejtettünk valamit… Heves lökés szakította félbe. A hajó vadul oldalra billent: fém reccsent, valami felrobbant. Kürtök zengtek, vészlámpák villogtak. Chase vadul

szitkozódott. – A mágnesek – kiáltotta. – Elsőre eltaláltak bennünket. – Mogorván nézett rám és az idegen hajó ijesztően nagyra nőtt, majd egyre kisebbedő képére. A helyzetjelző táblák eddig vörösen világító fényei átváltottak lilára. – A hajó begyógyítja magát, de lesznek problémáink. – Kikapcsolta a vészjelzőket. – Mi történt? – kérdeztem. A gyorsulás okozta nyomás érezhetően csökkent. Méghozzá számottevően. – Nem én csinálom – magyarázta. – Lyukat ütöttek a meghajtó rendszerünkön. Ha csak nem értesz a mágneses hajtómű egységek megjavításához, mostantól ráérősen sétálni fogunk. – Úgy érted, a jelenlegi sebességünkkel? – Hát, ennél egy kicsit gyorsabban. De ez nem lesz elég, ha ők meg tovább gyorsulnak. Most az fog történni, hogy tovább mennek egyenesen, azután megkerülik a bolygót, és a nyomunkba erednek. Gond nélkül utol fognak érni minket. Az egészben az a legdühítőbb, hogy nem kellett volna így történnie! – Hogyhogy? Mire gondolsz? – Az a baj, hogy egyikőnk sem konyít a harchoz. Ugyanis van pajzsunk! Csak éppen nem aktiváltuk!

– A francba. – Most legalább már tudod, miért vitte magával Gabe John Khybert. A régi haditengerészeti rendszerek szakértőjét. Hétszentség, hogy ő nem feledkezett volna meg ilyen nyilvánvaló dologról! – Könnyek tolultak a szemébe. Annyi mindenen mentünk már keresztül együtt, de először láttam ilyen elanyátlanodottnak. – Mi a helyzet a csillagmeghajtással? Nem esett baja? Vett egy nagy levegőt, és különböző kapcsolókat kezdett megérinteni. – A csillagközi meghajtást majd csak huszonhárom óra múlva lehet elindítani. De az igazat megvallva, el sem tudom képzelni, mi fog beindulni. Borzasztó, hogy milyen rengeteg időnk volt. Tudod, miből állt a védelmünk? Az alapfelszereléshez tartozó meteorernyőkből! Szerencsénk, hogy nem nukleáris fegyverrel jöttek ránk. Hogy én milyen hülye vagyok! – Most már nem érdemes ezen keseregni. Mennyi időnk van, mielőtt utolérnének? Chase megint a számítógéphez fordult. – Körülbelül tizennégy óra. – Visszarogyott a székébe. – Azt hiszem, ideje kitűzni a fehér zászlót.

Igaza volt. Az óriási hajó megkerülte a világot, mely valaha Sim börtönéül szolgált, és utánunk vetette magát. Elmentünk a hajó farába, és megvizsgáltuk a mágnesességet. A sorozat három darabja kiégett. – Kész csoda, hogy egyáltalán gyorsultunk – mondta Chase. – De ez nem lesz elég ahhoz, hogy bármi is megváltozzon. A maradék időnket a lehető legkörültekintőbben használtuk fel. Először elmagyaráztattuk a számítógéppel a hajó pajzsrendszerét. Szerettem volna egy tesztet is lefuttatni, de úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem hagyjuk, hogy a Némák végignézzék. Hátha azt hiszik, hogy már nem is működik. Elvégre mi más lehet a magyarázat arra, hogy nem használtuk egy egyértelműen védekezést igénylő helyzetben? Miután, ha talán túl későn, de meggyőződtünk arról, hogy nem leszünk teljesen védtelenek a gazfickókkal szemben, úgy döntöttünk, utánanézünk hajónk tüzérségi kapacitásának. Mialatt figyeltük a közeledő néma hajót, sematikus rajzokat nézegettünk, és a számítógépeket kérdezgettük. Részleteket tudtunk meg egy elképesztően bonyolult fegyverrendszerről, melyet négy különböző konzolról kellett működésbe hozni.

Kezdtem megérteni, miért szolgált a fregattokon nyolctagú legénység. – Egynél vagy kettőnél nem tudunk többet működtetni ezekből az átkozott masinákból – fakadt ki Chase. – Ha többen lennénk, és persze olyanok, akik tudják is, hogy mit csinálnak, és minden működne is rendesen, szerintem egész tisztességes csatát tudnánk vívni velük. – Számítógép! Észleli a Néma hajó az energiaszerkezetünket? – kérdeztem. – Ismeretlen válasz. – Le tudunk olvasni energiaszinteket az ő hajójuk fedélzetén? – Negatív válasz. Csak a külső sugárzást tudjuk kimutatni, valamint következtetéseket tudok levonni a tömegből és a manőverezés jellegzetességeiből. De ezek csak becslések lennének, amiknek abszolút csekély jelentőséget szabad csak tulajdonítani. – Akkor ők nem tudják leolvasni a mieinket? – Ismeretlen válasz. Nincsenek adataink a technológiájukról. – Alex, hová akarsz kilyukadni? – Nem is tudom. De jobban szeretném, ha védtelennek hinnének bennünket. – Mit számít az? – értetlenkedett Chase. –

Kinyitották a pajzsukat. Veszélyesnek tartanak minket. – Számítógép! Mit tudsz mondani nekünk az ellenség lehetőségeiről? – A Corsariust egy rendkívül kis töménységű lézersugárral találták el. A szóban forgó hatás eléréséhez szükséges energia a miénknél legalább hat és félszer nagyobb teljesítményt feltételez. Az ECM- és fizikai szerkezetanalízis egy védelmi és talán támadási célokat szolgáló kvázimágneses energiamező fejlesztésére utal. Valószínűleg a mi saját pajzsunk felerősített változata lehet. Feltételezhetően komoly nehézséget okozna, ha át akarnánk hatolni a védelmi rendszerein. A meghajtás szabványnak tűnik. A sugárzásmintában Armstrong-szimmetriák észlelhetők, továbbá olyan típusú mágneses nyom, amilyenre lineáris hajtóműrendszernél számíthatunk… És így tovább. Órákon át vezettünk a Némák előtt. Csakhogy ők sokkal gyorsabban gyorsultak, mint mi, és végül Chase halkan közölte velem, hogy túllépték a sebességünket, és megkezdték a felzárkózást.

A hajó kék-zöld fényei egyre erősebben ragyogtak a képernyőkön. Ahogy közelebb húzott hozzánk, lassítani kezdett, bizonyára azért, hogy átálljon a mi pályánkra, és felvegye a sebességünket. Vérfagyasztónak találtuk azt a pontosságot, amellyel messze hordó lézerágyújuk tönkretette a hajónk motorját, és egyikünknek sem voltak illúziói az esetleges összecsapás kimenetelét illetően. Ennek ellenére minden figyelmünket a fegyvereinkre összpontosítottuk. Voltak atombombáink, részecskegyorsító sugárvetőink, protonpörölyünk, és vagy fél tucat olyan fegyverünk, amelyekről még nem is hallottam. A legígéretesebbnek (azaz amelyikkel a legkönnyebb volt célozni és lőni) egy Chase által szórópisztolynak nevezett alkalmatosság látszott: egy széles sávú energianyaláb, telepakolva gantnerfotonokkal, forró elektronokkal és egyfajta „részecskelevessel”. A számítógép szerint közelről kibocsátva destabilizálja az anyagot. – De közel kell menni – figyelmeztetett a számítógép. – És előbb ki kell iktatni a védelmi rendszereket. A hajó pajzsain nem fogtok tudni keresztülhatolni. – Hogy csináljuk? – kérdezte Chase. A számítógép egy gyors manőverezést és

három fegyverkonzolt kezelő operátort igénylő komplex stratégiával állt elő. – Egy konzol – mondtam. – Csak egyet tudunk működtetni. Vagy kettőt, amennyiben a pilótát nélkülözni tudjuk. – Miért nem adjuk át nekik a hajót? – kérdezte Chase. Láttam a félelmet a szemében, és kételkedni kezdtem, vajon jól teszem-e, hogy szándékosan elrejtem a magam érzéseit. – Ezt akarják, és nekünk is ez jelentené a legjobb esélyt arra, hogy ép bőrrel szabadulhassunk el innen. – Nem hiszem, hogy fel kellene adnunk a Corsariust. Akármilyenek legyenek is a körülmények – ellenkeztem. – Különben is láttad, hogy bántak el a Centaurral. Nem hiszem, hogy lenne más választásunk, mint harcolni. Vagy elfutni, ha tudunk. – Öngyilkosság – mondta. Erre nem tudtam mit felelni. De akkor is egy fantasztikus hajó volt a kezünkön – és ők nagyon meg akarták szerezni. Ez akár előnyünkre is válhatott. – Számítógép! Ha kiiktatjuk az idegenek pajzsát, mi lenne a szórópisztoly logikus célpontja? – A hidat vagy a hajtóművet javasolom – felelte a számítógép. – Közlöm, ha már meg tudom

határozni a helyüket. Chase kinézett a Némák hajójára, melynek árnyéka immár teljesen betöltötte az eget. – Ezzel az erővel akár kővel is megdobálhatnánk – mondta. Lezártuk, ami megmaradt a magnetikánkból, és konstans sebességgel futottunk tovább. Az idegen a hajónk jobb oldalától mintegy egy kilométerre párhuzamos pályára állt. Chase egy darabig figyelte, aztán csüggedten megrázta a fejét. – Onnan nem látják a kapszulát. Mi lenne, ha időzítőt szerelnénk az egyik atombombára, és felrobbantanánk vele a hajót? Még vissza tudnánk menni a bolygóra. – És ott is maradnál életed végéig – feleltem. – Minden napnak a maga gondja. – Nyakát a válla közé húzva visszafordult a képernyő felé. – Kíváncsi lennék, mire várnak. – Az a gyanúm, hogy megpróbálják kitalálni, hogyan vihetnének ki bennünket innen anélkül, hogy kárt tennének a hajóban. Talán azt várják, hogy visszajöjjön a torpedóromboló. Igaz is, hol van? – Azóta is kifelé tart. Szerintem még beletelik másfél szabványnapba, mire egyáltalán

meg tud fordulni. Egyébként mire kellene nekik egy romboló? – Az egyik kilátóablakon át nézte, amint a hatalmas hajó felemelkedik a hajónk jobb oldalánál. – Még fönt van a pajzsa? – Igen. Most lenne jó kitalálni valamit – mondta elfelhősödő arccal. – Egy kényelmetlen gondolat jutott eszembe. Onnan is tudnak olvasni a gondolatunkban? – Nem hiszem. Ahhoz kellőképpen közel kell jönniük. Tapasztalatom szerint pár méterre. Egyébként, ha tényleg beférkőznek az agyadba, arról te is tudni fogsz. – Kellemetlen alakok, nem? – Zongorázott egyet a billentyűkön. – Végre nem emelkednek tovább az energiaszintek. Azt hiszem, nagyjából épp annyira vagyunk támadásra kész állapotban, amennyire lehet. Ha egyáltalán működőképesek még ezek a cuccok. – Vegyük úgy, hogy minden rendben van. Ezt a helyzetet kell most túlélnünk, úgyhogy induljunk ki ebből. Ha valahol valami probléma van, egyáltalán nem segít rajtunk, ha előre tudunk róla. – Tehát akkor most mit csinálunk? – Várunk – feleltem. – Készenlétbe helyezzük a töltött szórópisztolyt. Ha úgy adódik, hogy használnunk kell, elsütjük és hanyatt-homlok

elrohanunk. – Elvánszorgunk – helyesbített. – Benedict. A hang a hajó kommunikációs csatornáján érkezett. – A Némáktól jön – mondta Chase. – Ne vegyél róla tudomást. – Alex. – A hang szívélyes volt, megértő és értelmes. Ráadásul ismerős. – Alex, jól van? Aggódtam az ottani életfenntartó rendszerek miatt. Segíthetünk valamiben? S'Kalian volt. A béke védelmezője. Idealista. Barát. – Sajnálom, hogy el kellett veszíteniük a Centaurt. A torpedórombolónak mindössze meg kellett volna akadályoznia, hogy bárki felszálljon a műtárgyra. – Tartsd az ujjad a ravaszon – szóltam Chase-nek. – És mire célozzak? – Válaszd ki te. – Legjobb középre célozni – mondta a számítógép. – Különösebb ismeretek nélkül is

valószínűsíthető, hogy a hajtómű központi helyet foglal el a konfiguráción belül. – Alex? – Ez megint S'Kalian volt. – Megvan – bólintott Chase. – Most itt az alkalom, hogy megkérd, szerelje le az ernyőket. – Alex, tudom, hogy hall engem. Ez jó alkalom, hogy békésen elrendezzük ezt a dolgot. Semmi szükség vérontásra. Kinyitottam egy csatornát. Az egyik kisegítő monitoron megjelent az arca. Aggodalom és részvét látszott rajta. – Nem kaphatja meg a Corsariust, S'Kalian. – Már a miénk. Mindkettőnk népének szerencséjére a miénk. – Miért? – kérdeztem. – Miért olyan becses önöknek ez a hajó? – Már biztosan sejti, Alex. – A hangja egy oktávval lejjebb ereszkedett. – Sim titkai nálunk biztonságban lesznek. Mi nem vagyunk agresszív fajta. Tőlünk nem kell félniük. – Könnyű ezt mondani. – Nekünk nincs olyan véres történelmünk, mint önöknek, Alex. A háborús életkörülmények nálunk nem számítanak normálisnak. Nem gyilkoljuk a saját fajtánkat, és az önökét sem gyilkoltuk volna, ha el lehetett volna kerülni.

Mindmáig üldöz bennünket annak a rettenetes háborúnak az emléke. – Kétszáz évvel ezelőtt volt! – Épp ez a különbség közöttünk – mondta szomorúan S'Kalian. – Ashiyyur emlékezetében fájóan frissen él a tegnap tragédiája. Ez nem pusztán csak történelem. – Igen. Láttuk, mennyire feldúlja önöket az erőszak – feleltem. – Sajnálom a Centaur elleni támadást, de mindenképpen el szerettük volna kerülni ezt a mostani helyzetet. Semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy a Corsarius visszakerüljön megalkotóihoz. Az a szomorú igazság, hogy akár még az életüket is kénytelenek lehetünk elvenni. – Mit akarnak? – Csak a hajót. Adják át nekünk. Kész vagyok biztos hazautazást és a műtárgy elvesztése fejében busás kárpótlást felajánlani önöknek. Elnéztem ezt az arcot, ezeket a túlságosan is tökéletes vonásokat, és megpróbáltam leolvasni róluk az őszinteséget. – Mivel jár, ha megadjuk magunkat? És hogyan történjék? – Itt nem megadásról van szó, Alex – mondta nyájasan. – Ez egy nehéz helyzetben végrehajtott

bátor cselekedet. Egyszerűen átküldünk egy csoportot, önöktől pedig azt kérjük, azzal jelezzék beleegyezésüket, hogy elhagyják a hajót. Mindketten. – Afeletti elégedettségében, hogy szépen haladunk egy bölcs megoldás felé, bólintott. – Igen, egyszerűen csak hagyják el a hajót. Jöjjenek át hozzánk. Ünnepélyesen megígérem, hogy jól fogunk bánni önökkel. – És el is fognak engedni? Habozott. Röpke pillanatig tartó vonakodást éreztem rajta. – Természetesen – mosolygott bátorítóan. Amikor annak idején a Kostyev-házban beszélgettünk, kevésbé zavart, hogy a szája mozdulatlan maradt. Talán, mert láttam azt a kommunikációs eszközt, amellyel beszélt, vagy azért, mert olyan drasztikusan megváltoztak a körülmények. Akármi volt is az oka, a mostani társalgásunk teljesen elvette a bátorságomat, és mindvégig olyan érzésem volt, hogy közvetlen mentális kontaktust tart velem. Az motoszkált bennem, hogy nem becsültem-e le annak idején. Vajon az űrön átnyúlva csakugyan be tudott-e hatolni az agyamba? – Hajlandók elmenni? – Még gondolkozunk rajta – felelte Chase, és mereven bámulta a fenti képernyőt.

– Nagyon helyes. Figyelni fogjuk önöket. Az érzéseik iránti tiszteletből kísérletet sem teszünk, hogy felszálljunk a hajóra, amíg önök biztonságban meg nem érkeznek ide. Egyébként, Alex, tudom, milyen nehéz ez az ön számára, de el fog jönni a nap, amikor népeink szoros barátságban egyesülnek. És úgy sejtem, önre úgy fognak visszaemlékezni, mint aki sokat tett azért, hogy ez a boldog pillanat bekövetkezzék. – Miért olyan fontos ez? – kérdeztem. – Miért kell maguknak a hajó? – A gonosz idők egyik szimbóluma. Őszintén szólva szerintem nem is lehetett volna rosszabb pillanatban megtalálni. Népeink ismét közel állnak ahhoz, hogy háborúzni kezdjenek egymással. Ez a hajó olyan emlékeket ébresztene, amelyek felkorbácsolnák az ellenséges indulatokat. Jó lelkiismerettel nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen. Kinek akarja ezt bemesélni? – kérdezte Chase a szemével. – Nem könnyű döntenünk ebben a dologban – mondtam. – Megértem. – Kérem, adjon egy percet, hadd gondolkozzunk rajta.

– Magától értetődik. – Tedd, amit mond! – kiáltotta Chase, mihelyt S'Kalian képe eltűnt. – Így megmenekülhetünk. Semmit sem nyernének azzal, ha megölnek minket. – Meg fognak ölni, Chase. Nem fognak elengedni bennünket. – Bolond vagy-vágta oda. – Muszáj megbíznunk bennük. Mi mást tehetnénk? Nem akarom feláldozni az életemet egy elhagyott roncshajóért. Te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy ha nem kaphatják meg, egyszerűen a levegőbe röpítik, s vele együtt minket is. Az pedig puszta fantazmagória, hogy felvehetjük a harcot ezzel a monstrummal. Szerintem ennek a matuzsálemnek esélye sincs azzal a szörnyeteggel szemben, de még akkor sem lenne, ha maga Sim ülne ebben a székben, és az egész legénysége itt volna a fedélzeten. – Pár perccel ezelőtt még nem ezt mondtad. – Pár perccel ezelőtt még nem gondoltam, hogy van egy esélyünk. Kiszáradt a szám, de igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Nem értek egyet veled, Chase. Nekik kell ez a hajó, és amíg benne vagyunk, biztonságban

vagyunk. Nem léphetnek a fedélzetére, és nem fogják megsemmisíteni. – Miért nem? Ha mindenáron meg akarják akadályozni, hogy hazamenjünk vele, akkor robbantják fel, amikor akarják. – Akkor miért nem tették meg már eddig is? – Talán mert ha nem muszáj, senkit sem akarnak megölni. – Ezt gondolod? – A fenébe is, Alex, nem tudom. – Rendben. – Kiugrottam a parancsnoki székből, és nagy léptekkel körbejárva a hidat gondolkozni próbáltam. – Ha neked van igazad, akkor miért támadták meg a Centaurt? Nem bántotta őket a lelkiismeret a mi életünk miatt. Meg akarták akadályozni, hogy a hajó fedélzetére lépjünk, mert akkor tárgyalniuk kell velünk arról, hogy elmenjünk. – Lehet, hogy igazad van, én nem tudom eldönteni – csattant fel dühösen. – De nem akarom megöletni magam emiatt. – Akkor maradjunk itt. Mennyi idő kell, hogy az Armstrong-ok beinduljanak? – Nincsenek Armstrongok – felelte kétségbeesetten. – Jól van na, Chase – szóltam csillapítóan. – Mennyi idő kell, hogy az, amink van, beinduljon?

Amíg át tudunk ugrani a hipertérbe? Könnyek csillogtak a szemében. – Nagyjából fél nap. Gondolod, hogy ki tudod húzni velük addig az időt? – Ez a legtöbb, amit tehetünk. – Megfogtam a vállát, és belekapaszkodtam. – Velem tartasz? Hosszan nézett rám. – A halálba viszel mindkettőnket – mondta. – Sajnálom, hogy úgy érzik, kénytelenek azt az utat választani, amely csak vérontással végződhet. – S'Kalian valóban feldúltnak látszott. – Nem tudok semmi olyat mondani, amivel eltántoríthatnám ettől? – Vigye el az ördög, S'Kalian – feleltem mogorván. – Ha egyszer fel kell robbantaniuk a műtárgyukat, akkor csinálják minél gyorsabban! – És megszakítottam a vonalat. – Meggyőző voltál – mondta savanyú arccal Chase. – Remélem, nem fog a szavadon fogni. A Némák hajója közelebb úszott. Részeinek lassú oszcillációja nagyobb sebességre kapcsolt. – A legmeggyőzőbb elemzés szerint mindaz, amit látunk, egy energiafejlesztő rendszer része – közölte a számítógép. Chase csendben káromkodott.

– Hol van a hajó szíve? Hol a legsebezhetőbbek? – Jelenleg következtetések levonásához nem rendelkezünk elegendő információval. – Ő sem tud többet nálad – mondtam Chasenek. – Azt hiszem, ideje fölrakni a pajzsokat. – Nem – ráztam a fejem. – Miért nem? – Semmit sem nyerünk vele. Elfutni nem tudunk, és harcolni sem. A pajzsok csak elodáznák az elkerülhetetlent. Próbáljunk meg számolni egy lehetséges meglepetéssel. – Valami zavart a S'Kaliannal folytatott beszélgetésemben, és hirtelen rájöttem, mi volt az. – Miért voltak olyan rendesek hozzánk? – kérdeztem. – Mire gondolsz? – Miért akarták megvárni, míg átérünk hozzájuk, s csak azután küldeni egy csoportot a Corsariusra? – Én továbbra is hiszek abban, hogy valószínűleg igazat mondanak – csóválta a fejét Chase. – Nem. Majd én megmondom, miről van szó: nem bíznak bennünk. Gerillaharcosok vagyunk a szemükben, és azt akarják, hogy szem előtt legyünk.

Ez azt jelenti, hogy szerintük árthatunk nekik. De hogyan? Chase egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bólintott. – Eszembe jutott valami. Ha elindítják az embereiket a hajónkra, be kell vonniuk a pajzsukat, hogy átengedjék őket. Erre a pár másodpercre védtelenek lesznek. Egyszerre öntött el a diadalmámor és a félelem. – Nem bíznak bennünk – ismételtem meg. Egyszeriben megjelent előttem Sim sakktáblája. – Lehet, hogy ezt előnyünkre tudjuk fordítani. – Rajta. Várom az ötleteket – mondta Chase. – Arra kérlek, hogy menj hátra, és hozz ide két űrruhát. Tedd be őket a kapszulába, és fújd fel, hogy úgy nézzenek ki, mintha mi volnánk. És úgy állítsd be a kapszulát, hogy innen tudjuk irányítani. – Miért? Mi jó fog ebből kisülni? – Nem tudom, mennyi időnk van még, Chase. Csak csináld, amit mondtam, jó? Szólj, ha készen vagy, és aztán gyere vissza ide. – Jól van. – Felállt, és nyújtotta a kezét. – Egyébként, ha többé nem találkoznánk, fantasztikus utazás volt, Alex. – Gyanús volt ez a nyegle stílus, de Chase a következő pillanatban már indult is. A

fedélzet nagy csendjében hallottam, amint sorra áthalad a zsilipeken. – Mozgás – jelentette á számítógép. – Valami történik. Az idegen hajó tojásalakzatai táncába új motívumok kerültek, színük elmélyült. A hajó fenyegetően fénylett az örök sötétség függönye előtt, apró fényei örvénylő forgásba kezdtek. Világító bogarak az ágyú torkában. Ez így ment perceken át. – Pszichológia – mondtam a számítógépnek. – Elmejátékokat űznek velünk. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez mit jelent, de a konfiguráción belül egy ismerős fémformát észlelek. Talán plazmarakéta indítóállványa. Nyolc cső. Ezt a fegyvertípust viszonylag mozdulatlan célpont elleni használatra tervezték. A nagy sebességű lövedék áthatol a vastag páncélon, és belül ég el. Az elemzés végeredménye azt jelzi, hogy csak az egyik csőben vagy fegyver. A francba. Hirtelen ráeszméltem, hogy ha akarnám, se tudnám, hogyan kell fölrakni a pajzsot, s ettől alig tudtam megszólalni. – Mi lesz a hatása a Corsariusra? – Mennyi energiát kapnak a védőernyők? – Semennyit. – Teljes megsemmisülés.

Arra gondoltam, szólok Chase-nek, hogy figyelmeztessem, hogy visszahívjam. De aztán meggondoltam magam. Mi a fenének? Hallottam, amint nagy dérrel-dúrral jönmegy a hajó hátuljában. A státuszjelző táblán kigyulladt egy piros lámpa. Kinyílt a külső zsiliptető. – Befogták a célt – mondta a számítógép. Összeszorítottam a szemhéjamat, és vártam. – Lövedék indul. Ebben a végső pillanatban arra gondoltam, hogy egyetlen lövést sem adtunk le a saját védelmünkben. A lövedék átszakította a hajónk fémburkát, és szélvihart támasztott a fedélzet alatt. Újra felvijjogtak a kürtök, és működésbe lépett a hajó összes többi berendezése, amely a közvetlen, súlyos veszélyre volt hivatott figyelmeztetni. De életben voltunk! – Mi az ördög folyik odafönt? – kiáltotta Chase, és gyengén visszhangzó hangja elárulta, hogy űrruhában van. – Épp most lőttek ránk. Jól vagy? – Jól. Nem gondolod, hogy ideje lenne

fölrakni a pajzsot? – kérdezte remegő hangon. – Végeztél? – Majdnem. De nem ártana kipenderíteni a Némákat, beköltözni a helyükre, és elhúzni innen. – Gyere vissza gyorsan – kértem. – Számítógép, kárfelmérést kérek. Hogy lehet, hogy még mindig itt vagyunk? – A lövedék nem robbant fel. Nem tudom, miért, hacsak nem üres hüvely volt. Nem lehet megállapítani, mivel keresztülment a hajón. – Hol talált el bennünket? – Közvetlenül a híd alatt lévő kamrát találta el. Mindkét rekeszfalon javításokat kell végeztetni. Addig lezártam a területet. – Alex, még mindig van idő. – Ez megint S'Kalian hangja volt. Könyörgő mozdulattal nyújtotta ki mindkét karját. – Maga gazember – feleltem nyugodtan. – Csodálom az önuralmát, az adott körülmények között. Kérem, értse meg: kilyuggathatjuk a hajójukat, akár anélkül is, hogy kárt tennénk létfontosságú rendszerekben. Mivel tudnánk még kimutatni, hogy szívünkön viseljük a sorsukat? Jöjjenek ki onnan, amíg még lehet. Az ön és a… khm, az asszonya halála nem használ senkinek.

Chase kinyitotta a hátsó zsilipajtót, és bejött. – Indulásra készen áll – suttogta. A számítógép megszakította a kapcsolatot az ellenséges hajóval. – Kapitány – mondta –, újabb lövedéket töltöttek be. – Ha van valami ötleted, most mondd el – néztem Chase-re. – Számítógép, hozd vissza a Némát. A képernyőn újra megjelent S'Kalian arca. – Remélem, meghozták a bölcs döntést – mondta. – Nem hiszem, hogy különösebben tetszeni fog magának. – Kis hatásszünetet tartottam, és igyekeztem mérsékelten tébolyultnak látszani. – Kibiztosítom az egyik atombombánkat, aztán innen, ebből a székből a levegőbe röpítem a Corsariust. – Nem hiszek magának. – Azt hisz, amit akar. – Láttam a pszichéjét, Alex. Bizonyos értelemben én maga voltam. Maga semmiben sem hisz elég erősen ahhoz, hogy egy ilyen cselekedetet végrehajtson. Nagyon erős magában az élni akarás… Kikapcsoltam. – Nos – mondtam a számítógépnek –, a továbbiakban semmiféle adást nem akarok kapni a

másik hajóról. Semmit. Mindent utasíts vissza. – Fölösleges – szólt Chase. – Mit akarsz csinálni? Nem hisznek neked. Csalást szimatolnak. – Kerekre tágult szemmel nézett rám. – Hé, ugye nem gondoltad komolyan, amit mondtál? Semmi kedvem egy tűzgolyóban végezni. – Nem. Persze, hogy nem. Ezt ők sem hiszik el. Épp erre számítottam. Maradj a szórópisztoly mellett. Hat perc múlva útnak indítjuk a kapszulát, röviddel az után, hogy a pajzsuk le fog ereszkedni. Zöld lámpák fogják jelezni neked a helyzetjelző táblán. Akkor húzd meg a ravaszt. Célozz valahova középre, és lődd ki a teljes tárat. – Elkezdtem a visszaszámlálást. – Mi van, ha a pajzsok nem ereszkednek le? – Akkor valami mást kell kitalálnunk. – Örülök, hogy van egy tervünk. – Készen állsz a kapszula kilövésére? – Igen – felelte. Vártunk. Teltek a percek. – Azt szeretném, ha távolodna az idegenektől. Olyan pályára kellene állítani, amely visszavisz a bolygó felé. Chase a homlokát ráncolta, s amikor megértette, elmosolyodott. – Nem fogják bevenni – közölte. – Már túl messze vagyunk a bolygótól. Tisztában lesznek vele,

hogy nem tudjuk megcsinálni. – Csináld csak – mondtam erre. – Most. Megnyomott egy gombot a konzolján. – Kapszula indul. – Nem fogják tudni – folytattam az előző beszélgetést. – Valószínűleg fogalmuk sincs a képességeiről. Ha mégis tudják, azt fogják gondolni, hogy mi nem tudjuk. Csak arra fognak gondolni, hogy mi ketten megpróbálunk elmenekülni. És persze arra, hogy itt ketyeg az atombomba. A ravasz emberek. Kirakta a kapszulát az egyik monitorra, és vártunk. Jónak tűnt: két ember űrruhában, az egyik a vezérlőpult fölé hajol. – Úgy nézel ki, mintha részeg lennél – jegyezte meg Chase. – Jó így. Ahhoz elég jó, hogy megtévessze őket. Egyetértett. – Szeretném, ha rajta lehetnék. – Ne mondd ezt. Túl fogjuk élni. Próbáld a hajó árnyékában mozgatni. Keltsük azt a látszatot, mintha el akarnánk kerülni, hogy meglássanak. De azért intézd úgy, hogy lássák. – Jó – felelte nem túl meggyőzően. – Ellenséges lövedék a hídra irányítva –

jelentette a számítógép. – Remélem, elég töltés van benne, hogy kivigye őket. – Chase arcán kétkedés látszott. – Készülj – mondtam. – Csak pár másodpercünk lesz. Mihelyt kialszik a zöld lámpa… – Kapitány – szólt ismét a számítógép –, az ellenséges hajó megint jelez. – Ne válaszolj. És szólj, ha abbahagyta. – Most már látniuk kell a kapszulát, Alex. – Helyes. Mostantól bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Gyorsan fog történni. – Kapitány, a Némák abbahagyták a jeladást. – Alex, biztos vagy benne, hogy menni fog? – Természetesen nem vagyok. Figyeltük a konzolokat, a zöld lámpákat, és vártunk. – Mozgás az egyik ovoidban – jelentette a számítógép. Több egyidejű képet kaptunk a monitorokra, valamennyi közeli volt. Láttuk, amint kinyílik egy portál, és megjelenik egy hajó ezüst orra. Páncélozott járműnek tűnt. – Tessék – mondtam. – A bombát hatástalanító egység. Chase megkönnyebbülten felsóhajtott. – Bátor fickók. A lámpák hunyorogni kezdtek, majd

kialudtak. – Leengedték a pajzsaikat. Chase meghúzta a ravaszt. Hánykolódni kezdtünk, és fülsiketítő dörgés rázta meg a hajót. Végigzongoráztam egy sor billentyűt, mire működésbe lépett a pajzsunk. Vakító fény ömlött ki az ajtónyílásokon; az ernyők kialudtak. Chase kilökődött a székből, de az ujját nem vette le a ravaszról. Pályakorrekciós sugarak lőttek ki. Valami eltalált bennünket. A hajó megrázkódott, a fények elhalványultak. – Protonrobbanás – jelentette a számítógép. – A pajzsok kitartanak. – Visszajött az egyik monitor, és újra láthattuk rajta az idegen hajót: vadul lobogó fényei eszeveszetten forogtak. Sötét foltok jelentek meg és terjedtek szét közöttük. Az oszcillációk egyik pillanatról a másikra összeomlottak és szétestek. Néhány tűzlabda kitört, és szikraesőt szórva kihunyt. Amikor az egész véget ért, csak a gömbök és csövek megfeketedett szövedéke maradt. Chase kikapcsolta a szórópisztolyt. – Azt hiszem, kifogytunk – mondta. Az ezüst hajó, fedélzetén a rohamcsapattal, elszáguldott mellettünk és tovább, reménykedve (szerintem),

hogy észrevétlen maradhat a nagy csetepatéban. Újabb találat ért bennünket. – A második protonrobbanás – közölte a számítógép. – Alaposan mellément. Nem okozott kárt. – Számítógép! Biztosíts ki egy atombombát. – Alex, most elszökhetnénk! – Odakint megint robbant valami. Hogy a csatahajó esett szét, vagy tovább tüzelt ránk, meg nem tudtam volna mondani. – Várj egy percet. – Kibiztosítva, kilövésre készen, kapitány. – Alex, mit csinálsz? Vége van. Menjünk innen. – Azok a szemetek megpróbáltak megölni minket, Chase. Végzek velük, amíg van rá lehetőségünk. Füleltem a híd hangjaira: a rekeszfalakban megnyugtató lüktetéssel áramló energiára, az adatfeldolgozó rendszerek lépésütemére, a hajó zárt láncú kommunikációs rendszerének halk mormolására. Chase lélegzésére. – Nincs szükség rá – mondta. Beállítottam a célszöget. Merőn nézett rám. – A korábbi Tannert szerettem – mondta. –

Azt, aki a karját nyújtotta egy Némának. Elektromos tűz harapódzott végig a megsebzett hajón. – Kapitány, a hajó távolodni kezdett. – Engedd el őket – unszolt Chase. – Próbáljunk ezúttal jót tenni. Ültem a székben, ujjam a nyomógombon. – Tudni fogják, hogy megölhetted volna őket, és nem tetted. Mindig tudatában lesznek ennek. – Igen – mondtam. – Sokra megyünk vele. Néztük, amint bicegve, sántikálva eltűnnek a nagy feketeségben. XXV.

Határok legföljebb a térképeken vagy a jelentéktelen elmékben léteznek. A természet nem rajzol határvonalakat. Tulisofala, Idézetek CCLXII, vi (Leisha Tanner fordítása)

Néha elgondolkodom Christopher Sim megjegyzéséről, mely szerint nem is volt szükség a thermopülai csata megvívására. Az én Ashiyyurral vívott háborúm mintha ugyanebbe a kategóriába tartozna. Nem került volna rá sor, ha nem töltök egy délutánt azzal, hogy felfedek S'Kaliannak mindent, amit csak a Maracaibo Csoportban megtudtam. Lehet, hogy az a látogatás nem volt minden idők legostobább akciója, de bizonyára ott van az első tíz között. Kétségbeejtően közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsük a Corsariust, és mindazt, ami rajta volt. Chase-nek igaza volt az Armstrongokkal kapcsolatban: egy sem volt belőlük a hajón. Helyettük volt azonban egy sokkal bonyolultabb hajtóműrendszer. A Némák hajójával lezajlott incidens után tíz órával, a számítógép pár perces jelzését követően a Corsarius hazavitt bennünket. Nem az a hányingert keltő fejesugrás volt a sokdimenziójú űrbe, s utána a rémítő, két hónapos utazás a szürke alagútban, mint kifelé menet. Sokkal inkább egy szempillantás volt. A csillagok elmosódtak, majd újra megjelentek. (Ha nagyon odafigyelünk, láthattuk volna, hogy a csillagzatok megváltoznak, eltűnik a

Nagy Kerék, s a pillanatnyi zűrzavarból kiemelkednek a Rimway éjszakai égboltjának ismerős csillagképei.) Belmincour napja eltűnt, s közeledtünk a Rimway szépséges, kék-fehér sarlójához. A kommunikációs csatornák csak úgy sisteregtek, és a hajó jobb oldalánál beúszott egy kiflihold. A fizikai érzékelés szintjén mindössze egy pillanatig tartott az egész: egy másodpercre eltűnt a fedélzet a lábam alól, és nem volt levegő, amit belélegezzek. De ez is olyan gyorsan elmúlt, hogy nem is tudtam, megtörtént-e egyáltalán. A hajdani, ádáz háború szorításában valaki, feltételezhetően Rashim Machesney és csoportja, megoldottak egy gravitációs hullámokkal összefüggő elméleti problémasorozatot, és megtalálták ennek egy gyakorlati alkalmazását is. Felismerték, hogy a gravitáció a fényhez hasonlóan kettős természetű, vagyis egyszerre hullám és részecske, s ebből levonták a nyilvánvaló következtetést: a gravitáció kvantálható. Ebből az egyszerű tényből számtalan dolog következik. Számomra és Chase számára, akik ott ültünk abban az ósdi fregattban, és nem hittük volna, hogy valaha is hazajutunk, ennek volt a legnagyobb jelentősége: nagyméretű fizikai testek képesek az

elektron kvantumugrására. Azaz át lehet vinni őket egyik pontból a másikba anélkül, hogy át kellene menniük a közbülső téren. A Corsarius fel volt szerelve egy hangolható gravitációs hullámkollektorral, amelyet az elektromos ellenállás negatív tényezővé redukálására tervezett hipervezető mágnesekkel erősítettek meg. Az eredmény: a hajó zéró időintervallummal tudott elmozdulni a téridő szerkezetben. Nos, a többit már tudjátok. Ez a magyarázata annak, hogy Chase és én nem kuksolunk mindmáig odakint a Lefátyolozott Hölgy túlsó határán. A kvantummeghajtás. A tartomány természetesen nem határtalan. Ez a meghajtás és a rendelkezésre álló energia természetének egyik tényezője. Az energiát egy hipervezető gyűrűben tárolják, felhasználásának az átmenet pillanatában kínosan pontos határértékek között kell történnie. Egy hajó pedig még e tartományon belül sem mozoghat szabadon. Legkevesebb valamivel több mint egy fénynapnyi távolságot kell átlépnie. A további intervallumok végtelenül kicsiny, de állandóan növekvő változók

mentén csökkennek. Ezek amolyan állomások. Mindez kétségtelenül összefügg a statisztikával, a kvantumlogikával és Hays Bizonyossági Elvével. De ebből az következik, hogy a módszert nagyon rövid vagy nagyon hosszú utazásokra nem célszerű alkalmazni. Ma már nagyobb rálátásunk van arra, hogy az Ashiyyur elleni háború idején milyen volt a viszony a különböző emberi világok között. (Vagy legalábbis Chase és én többet értünk belőle.) Noha mindig is tudtuk, hogy nem bíztak meg egymásban, döbbenetes volt számunkra az a felismerés, hogy a dellacondaiak elhallgatták felfedezésüket a szövetségeseik elől. És így az Rigel után két évszázadra feledésbe merült. Sok minden megváltozott, amióta visszahoztuk a Corsariust Belmincourról. A politikai egység a maga nagy arányaiban megvalósult, az Államszövetség stabilizálódni látszik. Még az is lehet, hogy a végén sikerül tető alá hozni. Az is örömmel tölt el, hogy a meghajtást semmilyen támadó célzattal nem használtuk fel Ashiyyur ellen. Nem kell őket szeretnem, és mégis, ha van ennek az ügynek valami tanulsága, azt hiszem, az mindenképpen e felé mutat. Ma már

óriási technológiai előnyre tettünk szert. A feszültségek enyhültek, és egyes szakértők szerint katonai egyensúly nélkül nem létezik komoly verseny. Lehet, hogy új korszak elé nézünk. Remélem. A Maracaibo Csoport ma is nyilvánosan működik odalent a Kostyev-házban. Többé nem mentem vissza, de minden jót kívánok nekik. Point Edward mellett most is látható Matt Olander sírja. Az ilyandaiak kapásból elutasították Kindrel Lee sztoriját. Mostanában szó van egy intergalaktikus misszióról. Továbbra is problémát jelent az energia: az utazást (viszonylag) rövid ugrások sorozatával képzelik el. Az újratöltés lassú folyamat, és a szakértők becslése szerint egy kirándulás az Andromédához közel másfél évszázadot emésztene fel. De dolgozunk rajta. Már egyben-másban javítottak is Machesney alapelgondolásán. És nagyon remélem, hogy még odavághatom a pezsgőspalackot az első intergalaktikus felderítőhajó farához. (Ígéretem már van rá.) A Sim-fivérek hírnevén nem esett maradandó folt. Ami azt illeti, az emberek túlnyomó többsége

elutasítja a Belmincour-sztorit, és szilárdan hisz abban, hogy a hős Rigelnél esett el. Tudósok között bizonyos mértékig teret nyert egy szerintem érdekes elmélet: eszerint a sziklapárkányon lezajlott egy végső szembesülés, amely után a fivérek összeölelkeztek, és könnyek között váltak el egymástól. És ezzel visszajutottunk a sziklába vésett felirathoz:

Az első rész egy fájdalmas kiáltás, mely gyakran hangzik el a klasszikus görög tragédia hősének szájából. Azután: Ó, Démoszthenész. A legtöbb történész Christopher Simnek fivére szónoki képességei előtti elismeréseként, ennélfogva a megbocsátás kinyilvánításaként értelmezi ezt a felkiáltást. Gyötrődöm, ó, Démoszthenész: ez volna a jelentése. Ez igazolni látszik a sziklapárkányon lejátszódó végső elválásról szóló elméletet: egy ilyen búcsút mindig keserűséggel vegyes gyengéd ragaszkodás kíséri. Nekem azonban vannak kétségeim. Végtére

is Démoszthenész rábeszélte honfitársait a Nagy Sándor elleni értelmetlen és öngyilkos háborúra! Ha mi nem értettük is meg a megjegyzést, Tarien, azt hiszem, megértette. Mindig is fejtörést okozott nekünk Tanner és Sim. Mi volt az oka, hogy Tanner annyi éven át oly fáradhatatlanul kutatott utána? Mintha egyszerű részvétnél vagy hűségnél több is rejtőzött volna e keresés hátterében. Chase egy romantikus szálat vélt itt felfedezni: Szerelmes volt belé, mondja nekem olyankor, amikor vad szél fúj odakint, és a lángnyelvek magasra nyújtózkodnak. Aztán megtalálta. Biztos vagyok benne. Soha nem adta volna fel… Meglehet. Mindig is gyanítottam, hogy Tanner benne volt az eredeti tervben. Hogy ő és nem egy névtelen törzstiszt vagy a legénység egy tagja látta a Kereket. És hogy inkább a bűntudat, s nem annyira a szerelem hajtotta őt. De annyit bizonyosan tudunk, hogy Sim nem jött vissza. Rigel után Christopher Sim többé nem hallatott magáról. Néha elképzelem őt azon a sziklán, és mindennél jobban szeretnék hinni abban,

hogy a nő egyszer csak leszállt hozzá az égből. És hogy elvitte őt onnan. Szeretek erre gondolni. De nem hiszek benne. És végül: Gabe. Ma a Corsarius hajónaplója és Christopher Sim saját kézírásával írott jegyzetfüzete az Akkád Tudományok Központjában van kiállítva. A Gabriel Benedick szárnyban. UTÓSZÓ

A sikló széles ívben közeledett Szent Antal Völgye fölé, odaérve egy kört írt le az apátság fölött, majd leereszkedett a látogatóknak fenntartott leszállóhelyre, nem messze a Szűzanya szobrától, mely az igazgatósági épület előtt állt. Egy magas, fekete bőrű férfi szállt ki a pilótafülkéből, hunyorogva fölnézett a napba, majd körbepillantott a

hálótermeket, a könyvtárat és a kápolnát rejtő épületeken, melyek az összevisszaság látszatát keltve emelkedtek itt-ott a tájban. Oldalról, a Szűz szobra mellől egy fiatal, vörös palástot viselő férfi figyelte. E pillanatban gyors léptekkel elindult a látogató felé. – Mr. Scott? – kérdezte. – Igen. – Isten hozta a Szent Antalban. Én Mikel Dubay vagyok, az apátság megbízottja. – Mikel rendszerint a hivatalos közlés feloldásaként hozzá szokta tenni, hogy egyszersmind novícius is. De Scott fellépése nem csinált kedvet a spontán megjegyzésekhez. – Á. – Scott elnézett Mikel válla fölött. – Előkészítettünk önnek egy szobát. – Köszönöm. De nem maradok itt éjszakára. – Ó. – A fiatalember zavarba jött. – Úgy értesültem, hogy lelkigyakorlatra jött. – Úgy van. – Scottban csak most tudatosult a novícius jelenléte. – Bizonyos értelemben. De csak körülbelül fél óráig fog tartani. Mikel álla megfeszült, de addig nem válaszolt, amíg nem tudta biztosan, hogy nem fog jeges hangon megszólalni. – Az apát úr arra kért, gondoskodjam róla,

hogy minden segítséget megkapjon, amire szüksége van. *** Hugh Scott kalapáló szívvel követte vezetőjét a lakóépületek mögé, majd tovább, el a pihenőpark mellett. Egy csapat ifjú baseballjátékos kiáltásai úsztak feléjük a késő délutáni levegőben. Két fehérbe öltözött pap közeledett velük szembe, vidáman odaköszöntek Mikelnek és a gondjaira bízott vendégnek, s mentek tovább. A pár szó, melyet Scott elkapott a beszélgetésükből az atomenergia fizikájával volt kapcsolatban. Megkondult a kápolna harangja. Az egyik fán vadul verdesni kezdett egy nagytestű madár, aztán leesett. Rikoltva ért földet, majd fölpattant, és óriási, ék alakú lábán elvágtatott. – Pár hete kísérte haza az egyik atyát, aki kilencedet tartott a hegyekben – magyarázta a novícius. – Próbáltuk elkapni, hogy visszavigyük. – Még sohasem láttam ehhez hasonlót – mondta Scott, de amikor fölnézett a hegyre, lehet, hogy nem is a madárra gondolt. Sőt elképzelhető, hogy el sem jutott a tudatáig a létezése. – Mowry madár – mondta Mikel, majd teljes némaságba süllyedt.

A sétány virágzó bokrokkal és törpe fákkal vegyes ligetek mellett kanyargott. Elindultak fölfelé a hegyre. A gerincre érve Scott egy vaskerítés mögött fehér sírkövek sorait pillantotta meg. Lassított. Gyönyörű nap volt, pompás délután, csodás pillanat! Ereiben csak úgy pezsgett a vér! A bejárat mellett márvány padokat helyeztek el, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy az ember leülve eltűnődhessen az élet rövidségéről. Scott pillantása a boltívre siklott róluk; ez alatt vonultak el az atyák végső útjukon. Az ív csúcsán kereszt állt, és ez volt felírva rá: Annak, aki másokat meghalni tanít, élni is tudnia kell. Igen, gondolta Scott. Sim tudott! – Ott – mutatott Mikel egy ősöreg fáktól árnyékolt részre. Scott végigsétált a sima fehér sírkövek sorain. Meglepte, hogy felnőttként talán most először jár temetőben úgy, hogy nem adja át magát a saját halandósága fölötti búslakodásnak. Ma fontosabb dolga van. – Itt vagyunk, uram. – A novicius megállt egy sírkőnél, amely semmiben sem különbözött a többitől. Scott közelebb lépett, és elolvasta a feliratot:

Jerome Courtney Meghalt Kr. u. 11108

Scott rápillantott az adóvevőjére. A Rimway időszámítása szerint ez megfelelt 1249-nek. Negyven évvel a háború után! Könny szökött a szemébe, és fél térdre ereszkedett. Meleg szellő borzolta a rét füvét, valahol patak csobogott, és hangok szálltak a napsütötte levegőben. Lenyűgözte a hely időtlensége. Amikor magához tért, és fölállt, Mikel már nem volt ott. Egy szakállas, zömök, a Tanítványok leomló redőjű, hófehér reverendáját viselő férfi állt a helyén. – Thasangales atya vagyok – mondta, és nyújtotta a kezét. Munkától eldurvult széles, csontos keze volt. – Tudja, ki volt ő? – kérdezte Scott. – Igen. Az apátok mindig is tudták. Attól tartok, hogy a püspök is tudja. De hát ez

szükségszerű volt. – Negyven évet töltött itt – mondta Scott ámulva. – Negyven éven keresztül vissza-visszatért ide – helyesbített Thasangales. – Nem volt a Rend tagja. Sőt, ami azt illeti, a hitünket sem vallotta, jóllehet van rá bizonyíték, hogy kimondottan rokonszenvezett az Egyházzal. – Az apát vágyódva nézett a távoli hegyek felé. – A mi feljegyzéseink tanúsága szerint sűrűn jött és ment. De nekünk jó érzés tudni, hogy a Szent Antal volt az otthona. – Vannak dokumentumaik? Tett valamiféle nyilatkozatot? Elmondta, hogy mi történt? – Igen. – Az apát összefonta a karját, és nyájasan nézett föl a magas férfira. – Igen, több tőle származó dokumentumunk is van, méghozzá kézzel írottak. Az egyikben például megpróbálja rendszerbe foglalni a civilizációk felemelkedését és bukását. Meggyőződésem, hogy jóval messzebbre jutott el ebben a témában, mint bárki más. Ezen kívül vannak történelmi tárgyú írásai, egy filozófiai esszésorozata, és egy naplója. Scottnak elállt a lélegzete. – Ez mind megvan önöknek? És sohasem tárták a világ elé? – Ez volt a kívánsága. Semmit ne adjanak

belőle nekik, amíg el nem jönnek, és nem kérik. Ezt mondta. – Merőn nézett Scott szemébe. – Úgy vélem, elérkezett a pillanat. Scott ujjai hegyével végigsimított a sírkövön. A levegő már hűlni kezdett, de a kő meleg volt. – Azt hiszem, elfoglalom a felkínált szobát. És igen, érdekel, hogy mi mondanivalója volt. Szerzőnkről

Jack McDevitt Az 1935-ben született amerikai író kedvenc témái a kapcsolatfelvétel idegen lényekkel, illetve az archeológia, futurisztikus meséit szívesen szövi ezek köré. Már kanadai egyetemén megpróbálkozott az írással, és egy elbeszélése első helyet is szerzett az éves iskolai irodalmi versenyen, amivel jogot nyert a megjelenésre az intézmény saját újságjában. Nem sokkal később aztán kezébe került Dickens

Copperfield Dávidja, és mivel úgy érezte, ilyen színvonalat sosem tudna elérni, más szakma után nézett. Jelentkezett a haditengerészetbe, majd taxisofőr lett, tanár és vámtisztviselő. Közel 25 év telt el, mire felesége unszolására ismét írni kezdett. 1981-ben jelent meg a Twilight Zone magazinban a „The Emerson Effect” című elbeszélése, két évvel később pedig már Isaac Asimov magazinjában első igazán fontos novellája, a „Cryptic” (magyarul: Galaktika 117). Ez utóbbiból nőtt ki bemutatkozó regénye, a The Hercules Text (1986). Második kötetével indult útjára az Alex Benedict-sorozat, mely régiségkereskedő főhősét, miközben különféle értékes antikvitások után kutat, rendre újabb és újabb nagy horderejű intergalaktikus ügyekbe sodorja. A Született stratégának jelen pillanatban három folytatása van, amelyek közül a középső a Nebula-díjat is elnyerte. Eközben egy párhuzamos sorozat is megjelent a szerző tollából, mely a kezdő The Engines of God óta immár hat kötetet számlál. Ezek közül az Omega 2004-ben John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Magyarul még egy további novellája olvasható, a „Pokolba a csillagokkal” a 99. Galaktikában jelent meg.

Tartalom

ELŐSZÓ I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII.

XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. UTÓSZÓ Szerzőnkről