Jack McDevitt - Űrhajótöröttek

Jack McDevitt ŰRHAJÓTÖRÖTTEK Jack McDevitt: Deepsix © Jack McDevitt, 2001 Fordította: Szente Mihály Borító: Burger István Carles Gonzalez illusztrációjának felhasználásával

Walter Cuirle-nek, aki manapság is ellát minket látványos trükkökkel

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Lekötelezettje vagyok John Spencernek, a Lowell Obszervatórium munkatársának az adatgyűjtésért; Sage Walker sci-fi írónak a dietetikai tanácsadásért; Les Johnsonnak, a NASA munkatársának, amiért megmutatta, hogyan lehet megcsinálni; Ralph Vicinanzának az időben érkező segítségért; Caitlin Blasdellnek, az EOS szerkesztőjének, akiben a látszat szerint megvan az összes jó ösztön. Szeretnék köszönetet mondani Maureennak a végtelen türelméért; Sara és Bob Schwagernek a kézirattal végzett munkájukért; Brian A. Hopkinsnak a javaslataiért. És külön köszönet Henry Menckennek egy dicsőséges fél évszázadért.

„Azon az utolsó napon kétrét görnyedve álltunk a szélviharban a haldokló világon, és a vörös fényben úszó, vadul örvénylő felhőket figyeltük. Valahol a keleti hegyeken túl – amiket akkor már nem láthattunk – hajnalodott. Ám az szörnyű hajnal volt, egy hideg, gyilkos és fekete hajnal.” (Gregory MacAllister: Süllyesztő Napló)

PROLÓGUS 2204. október – Arrafelé mentek! – kiáltotta Sherry, és mutatta az irányt. A délután csendes volt, nem tartogatott semmiféle izgalmat. A nap felhőtlen égbolton siklott. Természetesen nem ragyogott vakítóan, mert a Quiveras-felhő, amelyben a rendszer háromezer éve sodródott, felfogta a fényét. Randall Nightingale végignézett a fákon és a folyón túl elterülő síkságon, és azon morfondírozott, hogy milyen ritka itt egy meleg, nyári nap, még ezen az egyenlítői helyen is. Gondolatban lejátszotta magának a sikolyokat. És a sugárpisztolyok szaggatott sivítását. Cookie, a pilóta ellenőrizte a fegyverét. Tatia a fejét csóválva töprengett azon, Gappy hogyan lehetett annyira ostoba, hogy így elcsavargott. A vörös hajú, fiatal, nyugodt vérmérsékletű lány arcán általában közönyös kifejezés honolt. Andi úgy figyelte az erdő határát, mintha egy portyázó tigrist nézett volna. Sherry megint elmagyarázta, hogy Capanelli és a két társa hajnalban indultak útnak. Noha az állandó parancs volt, hogy senki sem távolodhat el a leszállóegység közvetlen közeléből, ők hárman bementek az erdőbe. És azóta sem jöttek ki onnan. – Hallanotok kellett volna, hogy mi történt – jelentette ki Nightingale. A társaság három tagja védőmezőt viselt, és adóvevőn beszéltek egymással. Sherry szégyenkezve lesütötte a szemét. – Kimentem a mosdóba. Tess szólt, amikor elkezdődött – magyarázta. – Mire kijöttem, véget ért. Nem hallottam semmit. – A szája mind hevesebben remegett, látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Tess, vagyis a központi számítógépben lakó mesterséges intelligencia rögzített néhány másodpernyi sikoltozást. Mindössze ennyi nyom állt a rendelkezésükre. Nightingale próbálta hívni a társaikat, de csak a hordozóhullám sistergését hallotta. – Rendben – mondta akkor elmegyünk értük! – Mindannyian? – kérdezte Andi, a szőke, duci nő, aki szeretett szellemes bölcsességeket pufogtatni. Most azonban megőrizte a komolyságát. – Minél többen, annál jobb – felelte kurtán a parancsnok. Csatárláncba álltak a füves terület szélén, bátorítást keresve egymásra pillantottak, és elindultak az erdő felé. – Arra – mondta Sherry –, arra mentek! A fák közé érve az emberek rövid sort alakítottak ki, amelynek élén Nightingale haladt. Óvatosan nyomultak előre, egymás közelében maradtak, és a fegyverüket lövésre készen tartották. Csakhogy kutatók voltak, nem katonák. Nightingale látta rajtuk, mennyire idegesek, és arra gondolt, hogy talán legalább annyira kellene tartaniuk egymástól, mint a helyi vadállatoktól. Az erdőben félhomály uralkodott, és a levegő is több fokkal hidegebb volt, mint odakint, a sík területen. A vastag törzsű, magas fák felső ágai egymásba fonódtak, és nagy, lándzsa alakú levelekkel, illetve indákkal teli, szinte áthatolhatatlan szövevényt alkottak. Vaskos, kaktusszerű növények zöldelltek mindenfelé. A talajt növényi hulladék borította. A fák között seregnyi láthatatlan teremtmény rikoltozott, kaparászott, rohangált, és csapkodott a szárnyával. A parancsnok tudta, hogy – mint általában az erdőkben – az állatok többsége itt is a lombozatban él, és nem a talajszinten. A védőmező miatt alig érezte a szagokat, de a képzelete a segítségére sietett, és még ebben a furcsa erdőben is érezni vélte a szülőföldjén, Georgiában élő fenyők és mentabokrok illatát. Váratlanul bejelentkezett nála Biney Coldfield, a csillaghajó-kapitány és a hármas számú leszállóegység pilótája, és arról tájékoztatta, hogy közeledik, és amint leszállt, bekapcsolódik a

kutatásba. Nightingale nyugtázta az információt, és nem bánta, hogy az ingerültsége kiérződött a hangjából. Capanelli alaposan felbosszantotta azzal, hogy nem törődött az általános irányelvekkel, és nekivágott ennek a terepnek, ahol ilyen rossz látási viszonyok uralkodtak. Ezzel sikerült elérnie, hogy az egész csapat újonc amatőrök felelőtlen hordájának tűnjön. És valószínűleg sikerült megöletnie magát. Nightingale a földet pásztázta a tekintetével, lábnyomokat keresett, vagy bármi jelét annak, hogy Gappy osztaga errefelé haladt. De nem látott semmit, végül a társaihoz fordult, és megkérdezte: – Lehet, hogy vannak őslakóink? A többiek tanácstalanul néztek össze. – Hová mentek? – kérdezte ekkor a parancsnok Sherrytől. – Nem volt konkrét céljuk – felelte a nő. – Egyenesen előre, azt hiszem. Végig, az ösvényen. Nightingale felsóhajtott: Szóval, csak előre... Tőle nem messze valami felszaladt az egyik fán. Első pillantásra mókusnak nézte, de aztán meglátta, hogy legalább hat lába van. Az első napjukat töltötték a Maleiva III-on. Madarak köröztek felettük, aztán rátelepedtek egy ágra. Vörösrigók. Hasonlítottak a bíborosokhoz, azzal a különbséggel, hogy a csőrük hosszú volt, és a fejükön türkizkék bóbita lengett. – Várjunk csak egy kicsit! – szólalt meg hirtelen Sherry. – Mi van? – kérdezte Nightingale. A nő a kezét felemelve jelezte, hogy csendet kér. – Van valami mögöttünk – mondta aztán halk, reszkető hangon. Mindannyian megpördültek, és maguk elé rántották a fegyverüket. Tőlük nem messze egy faág zuhant a földre. Nightingale nekihátrált egy fának, amiből éles tarajok meredtek ki. Cookie és Tatia visszamentek, hogy körülnézzenek. – Nincs ott semmi – jelentették, miután visszatértek. A csapat folytatta útját. Az ösvény keskeny volt. Újra és újra bokrokon kellett áttörniük, vagy éppen tövises ágak között kellett átküzdeniük magukat. Nightingale rámutatott néhány törött gallyra. A szilánkos végek nedvesen fénylettek, amit azt jelentette, hogy nemrégiben járt itt valaki. Aztán kilépett egy tisztásra, és meglátta őket. Mind a hárman mozdulatlanul feküdtek. A védőbuborékjukat vér töltötte meg. Az arcukra a rémület és a szenvedés kifejezése dermedt rá mindörökre. Másodiknak Sherry lépett ki a fák közül, jól hallhatóan felhördült, és futva lódult a tetemek felé. Nightingale elkapta, és tartotta, amíg megnyugodott. A többiek a támadót keresve fürkészték a fákat. – Akármi volt, már nincs itt – jelentette ki fojtott hangon Tatia. Sherry kibontakozott a kapitány karjából, és elindult a holttestek felé. Minél közelebb ért hozzájuk, annál lassabban lépkedett, míg végül letérdelt melléjük. Suttogott valamit, majd a sarkára leülve kihúzta magát, és a fák közötti, erős félhomályba burkolózó területet figyelte. Nightingale odament hozzá, a vállára tette a kezét, és szótlanul állva lenézett a halottakra. Hamarosan Andi bukkant fel mellette. Évek óta jó barátja volt Al White-nak. Sóhajtott egyet, majd csendesen zokogott. Tatia a tisztás szélén maradt. Éppen csak vetett egy pillantást a testekre, aztán elszánt kifejezés jelent meg a szemében, és szemügyre vette a tisztást övező fákat. Biney, aki a harmadik leszállóegység fedélzetéről figyelte a rádióforgalmat, bejelentkezett, és megkérdezte: – Mi folyik ott, Randy? A tetemeket még most is körülvette a Flickinger-mező, így nehéz volt kivenni a sebek részleteit.

Ugyanakkor úgy tűnt, hogy mind a három szúrt sebekkel vagy harapásnyomokkal van tele. Kicsi sebek – állapította meg magában a parancsnok. – A támadók kicsik voltak. Támadók. Egészen biztos, hogy többen voltak. Valószínűleg hangosan is kimondta a gondolatait, mert Biney megkérdezte: – Kicsik? Mennyire kicsik? – Akkorák, mint egy patkány. Esetleg valamivel nagyobbak. Akármik végeztek a három emberrel, sikerült kitépniük egy-két húsdarabot, bár megenni nem tudták, mert a védőmező alól nem szedhették ki. A tisztás úgy nézett ki, mint egy csatatér. A fákon égésnyomok sötétlettek. Némelyik puha törzsű növény péppé zúzódott, a maradványokból zöld, nyúlós folyadék csörgött. Egyik-másik lecsüngő ág megfeketedett. – Felfelé lövöldöztek – állapította meg Nightingale. A csapat tagjai – nyilván az ösztöneik parancsára – úgy helyezkedtek, hogy körbe álljanak, és a hátuk védve legyen, majd komoran fürkészték a fákat és a lombokat. – Emberevő mókusok? – dünnyögte Andi. A leveleket is égett foltok tarkították. Kicsivel odébb az egyik fa kidőlt. De sehol sem lehetett látni nagy testű ragadozók hulláját vagy más maradványait. – Akármi csinálta, nincs nyoma – jelentette ki Nightingale. – Értem, rendben – felelte Biney. – Mindjárt leszállunk. Néhány perc múlva ott leszünk. Talán nem ártana, ha kijönnétek onnan. Azonnal. – Nem hagyhatjuk itt a tetemeket – tiltakozott Nightingale. – És nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy cipeljük őket. Az egész csapatban egy átlagos termetű férfi akadt: Cookie. Maga Nightingale éppen csak akkora volt, mint Andi, a legkisebb termetű nő. – Rendben. Akkor várjatok meg minket! Megyünk, amilyen gyorsan csak tudunk. A tisztás szélénél néhány madár telepedett az egyik ágra. Az ocsmány bíborosok. – Jól vagy, Andi? – kérdezte Nightingale, és a nő válla köré fonta a karját. – Voltam már jobban is. – Tudom. És sajnálom. Rendes fickó volt. – Mindhárman rendes fickók voltak – mondta szipogva a nő. Tatia felkapta a fejét, és megszólalt: – Ott fent! Nightingale felnézett, de csak a fákat látta. A Flickinger-mező jócskán letompította a hangokat. Kikapcsolta, hogy jobban halljon. A hideg azonnal belemart a bőrébe, de legalább meghallotta, hogy valami csörtet a bokrok között. Az ösztönei azt súgták neki, hogy azonnal vigye ki a csapatot az erdőből. De nem tehette meg, hogy csak úgy itt hagy mindent. Megszorította a pisztolyt, és erőt merített a gondolatból, hogy van fegyvere. Lenézett rá, és érezni vélte a markolatban rejtőző energia rezgését. Egy orrszarvút is leterített volna. Oldalra fordult, és lassú léptekkel megkerülte Tatiát. Cookie odasúgta neki, hogy maradjon veszteg, de úgy érezte, hogy parancsnokként köteles a csapata élén állni. Hogy nem lapíthat a társai mögött. Odafent egy állat hangosan visítva átvágott a lombtakarón. Idelent, a talajszinten egy szempár villogott az egyik sűrű bokorban. Cookie a parancsnok mellé surrant, és halkan megszólalt: – Szerintem egy gyík, Randy. Várj csak... – Mi ez? – bökte ki Tatia.

Az állat bemászott a tisztásra. A hosszúkás hüllőfejen csonttaréj húzódott végig, a lapos, vaskos test az erdő földjének színében és mintázatában játszott. A teremtmény rövid lábakon járt, a szemén szinte minden másodpercben összezárult áttetsző pislogóhártyája. Meredten bámulta Nightingale-t és Cookie-t; a száját folyamatosan nyitva tartotta. – Krokodil – mormolta Cookie. – Krokodil? – visszhangozta Biney az adóvevőn keresztül. – Ugyanaz a rend lehet – mondta Nightingale. – Sokkal inkább egy kisebbfajta sárkány. – Ez ölte meg Gappyéket? – Nem hiszem – felelte a parancsnok. Az állat túl nagy volt. Ráadásul ez a lény szétmarcangolta volna a tetemeket, míg Gappyt és a másik kettőt számos kicsi, szúrt seb borította. A hüllő lassan felemelte a farkát, majd nagy erővel lecsapta – ez talán a kihívást jelentette a fajánál. Nightingale visszakapcsolta a védőmezőjét, és megkérdezte: – Te mit gondolsz, Cookie? – Azt, hogy ne provokáljuk semmivel. Ne lőjünk, hacsak nem támad ránk! És ne nézzünk a szemébe! Nightingale érezte, hogy a szíve hevesen ver. A sárkány horkantott egyet, kinyitotta a pofáját, megmutatta nekik hatalmas, sötét torkát, illetve borotvaéles fogait, közben a mellső lábával a földet kaparta. – Ha még egy lépést tesz felénk, lőjetek! – parancsolta fojtott hangon Nightingale. A sárkány hirtelen másfelé fordította a tekintetét. A csapat fölé nézett, a fák felső ágai irányába. Kinyitotta a száját, becsukta, majd egy pillanatra kidugta hosszú, vékony nyelvét, aztán hátrálni kezdett. Hátrált. Nightingale továbbra is figyelte, és alig hitt a szemének. – Mi történik? – suttogta mellette Cookie. – Megijedt valamitől – felelte Nightingale. – A nyakamat rá. – Viccelsz... – Ne hidd! – válaszolta a fejét csóválva a parancsnok. Odafent, az ágak között szőrös pókok kergették egymást. Az egyik átugrott egy nyílt légtéren, elkapott egy ágat, aztán elszántan kapaszkodott bele, mialatt az mélyen lehajlott a súlya alatt. Rajtuk kívül csak a vörösrigók voltak odafent.

Biney nő létére majdnem olyan magasra nőtt, mint Cookie. Az arcán örökösen komoly kifejezés ült, a hangja acélos keménységgel zengett, és körülbelül annyira volt könnyed és kecses, mint egy teherhajó. Pedig vonzó is lehetett volna, ha néha mosolygott volna. A teljes csapatával érkezett, két férfival és egy nővel. Mind a négyen a kezükben tartották a fegyverüket. Egyből átvette az irányítást, mintha Nightingale nem is létezett volna. Nightingale a lelke mélyén örült is annak, hogy megszabadult a felelősségtől. Biney sokkal jobban értett az ilyesmihez, mint ő. Biney utasította Tatiát és Andit, hogy őrködjenek, és mindenki mást nekiállított ágakat, illetve indákat gyűjteni, majd hordágyat készíteni. Amikor a hordágyak elkészültek, lerakták őket a talajra, rájuk fektették a holttesteket, és megkezdték a fáradtságosnak és nehéznek ígérkező visszavonulást. Biney lendületes iramot diktált, mutatta az irányt, és együtt tartotta a csapatot. Senki sem bolyonghatott el, és nem állhatott le nézelődni. A fák rákényszerítették őket, hogy egyes oszlopban haladjanak. Nightingale-nek az utóvéd szerepe

jutott. Cookie mögött lépkedett, aki Gappy holttestét vitte. Menet közben nehezükre esett, hogy ne bámulják a véres maradványokat. A halott férfi rettegéstől és fájdalomtól eltorzult arca mágnesként vonzotta a tekintetüket. Biney lézerfűrészt hordozott, amit bősz hatékonysággal forgatva vágta-nyeste az aljnövényzetet, hogy megtisztítsa az utat. Nightingale, mint a legkisebb termetű férfi, vagy mint az expedíció vezetője, mentesült a hordágycipelés kimerítő feladata alól. Amikor felajánlotta, hogy beszáll, Biney egy magáncsatornán közölte vele, hogy őrként sokkal hasznosabb. Így aztán folyamatosan figyelte az erdő lakóit, a mindenütt jelen lévő pókokat, a vörösrigókat és a tucatnyi másféle állatot. Egyszer egy hordó formájú teremtmény szó szerint elgurult az ösvény mellett, a látszat szerint mit sem törődve a csapattal. Nightingale-t érdekelte volna az állat, de már szó sem lehetett további kutatásokról ezen a bolygón. Legalábbis, neki és a társainak nem. Tudta, hogy Biney senkit sem fog visszaengedni a felszínre addig, amíg nem jelenti az esetet az Akadémiának. És azt is tudta, hogy a vezetők hogyan fognak reagálni. Igazából nem volt más választásuk, csak annyit tehettek, hogy hazarendelik az egész társaságot. Tőle jobbra fél tucat nagy lábú vörösrigó ült egy ágon. A külsejükben vagy a viselkedésükben volt valami, ami miatt félelmetesnek találta őket. A csőrük pont akkorának tűnt... Lehet, hogy a sárkány a vörösrigóktól ijedt meg? A fejüket tökéletesen egyszerre mozgatták, mialatt a csapat elhaladt mellettük. Az erdőre nyomasztó csend telepedett. A fákon hemzsegtek a rigók. Mialatt az emberek egyenletes iramban haladtak, a mögöttük lévő madarak felröppentek, átsiklottak a lombozat alatt, és ráereszkedtek a csapat előtt lévő ágakra. A folyamat újra és újra megismétlődött, szinte minden percben. Nightingale intett Bineynek, hogy figyeljen, és halkan odaszólt neki: – A vörösrigók... – Mi van velük? – Ők tették. Nézz csak rájuk! – Azok a kis nyavalyások? – kérdezte gúnyos hangon Biney. Nightingale kiválasztott egy ágat, amiről négy, nem is, öt madár figyelte őket. Célba vette a középsőt, levette az erősséget, arra gondolva, hogy egy ekkora lénynek ennyi is elég lesz, és egy lövéssel leszedte. Mintha csak ez lett volna a jelzés, a vörösrigók levetették magukat vagy tucatnyi fáról. Tatia felsikoltott, és tüzet nyitott. A támadók úgy néztek ki, mintha apró, vörös rakéták lettek volna, és egyszerre közeledtek minden irányból. Sugárpisztolyok sivítottak, és madarak robbantak szét. Egy kaktusz darabokra szakadt, és nagy lánggal égett. A levegő megtelt tollal, tűzzel és füsttel. Hal Gilbert, Biney egyik embere elzuhant. A pisztolyok pontlövő fegyverek voltak, vagyis célozni kellett velük. Ez azt jelentette, hogy az ilyen jellegű támadás során nem sokat ért. Nightingale ettől függetlenül szaporán lövöldözött, míg végül folyamatosan nyomta az elsütőbillentyűt, és körbe-körbe forgott úgy, hogy a fegyvert a feje felett tartotta. Biney lézere más lapra tartozott. Nightingale látta, hogy a gyilkos nyaláb ide-oda lendül a levegőbe, és látta, hogy a vörösrigók tucatjával hullanak a talajra. Lángolva és forogva zuhantak a kis rohadékok... Nightingale hirtelen megérezte, hogy valami belehasít a hátába. A szájába harapott, hogy ne ordítson, térdre roskadt, és azt hitte, hogy valamelyik társa találta el véletlenül. Ám amikor hátranyúlt, az ujjai egy tollas testen zárultak össze. És ez a test vadul küzdött, hogy kiszabaduljon, de ő egy

kegyetlen szorítással összepréselte. A lapockái közé kapta a sebet, ahol nem érhette el. Megpróbálta kitapogatni, de hamar feladta. A hátára esett, és némi megkönnyebbülést hozott az, hogy a seb a talajnak nyomódott. Leadott még néhány lövést, amikor valami ismét eltalálta. Ezúttal a nyakán. A látótere szélei kezdtek elsötétülni, a légzése lassult, és egyre homályosabban látta a világot.

Nightingale hirtelen Tatiát látta maga felett. Amikor a nő felfedezte, hogy magához tért, rámosolygott, és megszólalt: – Örülök, főnök, hogy visszatértél közénk. Nightingale rájött, hogy egy kanapén fekszik, a leszállóegység egyik kabinjában. – Mi történt? – kérdezte elhaló hangon. – Tessék – felelte Tatia, és elővarázsolt egy poharat. – Idd meg! Nightingale ivott egy kortyot. Almacider. Édes és meleg. Az ital jólesett neki, de a hátát és a nyakát merevnek érezte. – Be kellett adnunk egy fájdalomcsillapítót – közölte Tatia. A parancsnok felemelte a fejét, és amikor körülnézett, csak Cookie-t pillantotta meg. – Mindenki visszajutott a hajóba? – kérdezte. – Biney társai közül mindenki – válaszolta Tatia –, de maga Biney nem. Sherry nem. És Andi sem... – sorolta keserűen, és elcsuklott a hangja. – Felhőkben támadtak a rohadékok – csattant fel Cookie. – Szerencsénk volt, hogy legalább ennyien túléltük. – Szörnyű volt – tette hozzá Tatia, és jól láthatóan megborzongott. – Koordináltan támadtak. Lecsaptak ránk, és visszavonultak. Lecsaptak és visszavonultak. Hullámokban jöttek, az összes lehetséges irányból. Cookie komoran bólogatott. Nightingale megpróbált felülni, de a fájdalomcsillapító miatt alig tudott mozogni. – Óvatosan! – figyelmeztette Tatia, és megtartotta, hogy ne essen vissza. – Kaptál pár döfést. Szerencséd volt. Nightingale nem igazán értette, hogy mennyiben volt szerencséje. És, te jó isten, Biney meghalt! Ez hogyan történhetett meg? És a többiek! Mindösszesen hatan. Valóságos katasztrófa sújtott le az expedícióra. Nightingale megint belekóstolt az almaciderbe, aztán az egészet lezúdította a torkán. – Will azt mondja, hamarosan rendbe jössz – közölte Tatia, Wilbur Keene-re, Biney csapatának egyik tagjára hivatkozva. A fickó többek között orvosi egyetemet is végzett, elsősorban ezért választották ki erre az utazásra. – Végig követtek minket – mondta Tatia. – És folyamatosan támadtak. – A holttestek még kint vannak? – kérdezte a parancsnok. – Vártunk, amíg besötétedett – magyarázta a nő. – Akkor behoztuk őket. – Will azt állítja, hogy azoknak a dögöknek mérgük is van – közölte Cookie. – Hála az égnek a Flickinger-mezőkért. Will azt mondja, hatott volna ránk. Megbénított volna minket. Sokkolta volna az idegrendszerünket. Nightingale elaludt. Amikor ismét felébredt, indulásra készen álltak. – Ki van Tessel? – kérdezte. Gappy leszállóegységére célzott. A pilótája és az eredeti utasai meghaltak. És ő nem akarta itt hagyni a gépet. – Senki – felelte –, de nem gond. A felszállás után szólok neki, hogy jöjjön haza. Igen – gondolta Nightingale –, majd az MI elintézi.

A kabinban majdnem teljes sötétség uralkodott, csak a műszerfal adott némi fényt. Tatia csendesen üldögélt a másik végében, és a feketeségbe bámult. A parancsnok látta, hogy odakint fények pislognak, majd felemelkednek a levegőbe. – Rendben, lányok-fiúk – szólalt meg Cookie –, úgy tűnik, mi következünk. Nightingale-nek eszébe jutott, hogy immár Cookie a parancsnok, a kapitányi osztag egyetlen túlélője. Megérezte, hogy mialatt magatehetetlenül feküdt, valaki biztonsági övét csúsztatott a vállára és a combjára. És szerencséje volt, hogy így történt, mert felszállás közben egy heves szélroham vadul megrángatta a hajót. – Kapaszkodjatok! – figyelmeztette a társait Cookie. Nightingale nem láthatta, hogy mi történik, de a pilóta mozdulatai arra utaltak, hogy manuális vezérléssel emelkednek. A gép hamarosan egyenesbe jött, és folytatta útját a csillagok felé. Mindenki hallgatott. Nightingale a megvilágított műszereket bámulta. Tatia a fejét hátrahajtva ült, a szemét most csukva tartotta. A valóság keményen lesújtott rájuk. Mindannyian mélyen átérezték Andi hiányát. – Tess! – mondta Cookie, a felszínen maradt leszállóegységnek szánva a szavait. – Kód egy-egy. Felismered a hangomat? Nightingale a vezérsíkokon áthúzó menetszél süvítését hallgatta. Tatia megmoccant, kinyitotta a szemét, és megkérdezte: – Hogy vagy, főnök? – Egész jól – felelte Nightingale. – Mit gondolsz, küldeni fognak egy másik csapatot? Nightingale ösztönösen megvonta a vállát, és érezte, hogy a nyaka alig mozog. Még most is érzéketlen volt. – Ezt kell tenniük – válaszolta. – Hiszen ez egy lakható világ, az isten szerelmére! Egy szép napon telepek lesznek rajta. Ám azt is tudta, hogy a politikai következmények sem maradhatnak el. Ő például, aki a küldetésért felelt, pokoli nagy árat fog fizetni. – Bocsánat – szólt közbe Cookie. – Randy, Tess nem válaszol. – Az nem jó – dörmögte Nightingale. – Azt mondod, hogy vissza kell mennünk a leszállóegységért? – Nézzük meg, ki tudjuk-e deríteni, hogy mi történt! – javasolta Cookie. A következő pillanatban működésbe lépett az egyik képernyő, és elindult rajta egy filmfelvétel. Nightingale az erdőt látta, fényes nappal, a leszállóegység irányából. A kamera előtt elrepült egy vörösrigó-raj, és nyomban el is tűnt. Aztán emberek bukkantak elő a fák közül. Az egyiket támogatták, egy másikat cipeltek. Hirtelen lecsapott rájuk egy madárraj. Nightingale látta, hogy Remmy, Biney egyik embere, vérrel borítva tántorog ide-oda, a tenyerét a bal szemére szorítva. Aztán a férfi térdre roskadt, és tovább lövöldözött. Biney felette állt, és fedezte, amennyire csak tudta. Nightingale saját magát is meglátta: eszméletlenül feküdt Hal karjában. Cookie is megjelent a képen, egy vaskos ággal csapkodott. Biney folyamatosan lengette a fűrészét, a fehér lézernyaláb ide-oda villant az erdő szélén uralkodó félhomályban. Ha csak megérintett egy madarat, az rögtön a földre hullott. – Az ott! – kurjantott hirtelen Cookie. A lézer elérte Tesst, végigperzselte a burkolatát, és felfelé mozdulva kettévágta a kommunikációs modult, ami szikrákat és füstöt okádva szétrobbant. Cookie megállította a felvételt úgy, hogy kimerevítette az utolsó képet.

– Biney hogyan halt meg? – kérdezte rekedtes hangon Nightingale. – Kiért az erdőből. – A zsilip előtt megállt, és feltartóztatta a madarakat, amíg mindenki más bejutott a hajóba – felelte Cookie a fejét csóválva. – Vissza kell mennünk. Nem... Nightingale már semmit sem akart ettől a világtól. Semmi szín alatt nem akart visszatérni oda. – Hogy felszedjük a leszállóegységet – tette hozzá Cookie abban a hitben, hogy a parancsnok azért hallgat, mert nem tud dönteni. – Ott hagyjuk, Cookie – mormolta halkan Nightingale. – Azt nem tehetjük meg – tiltakozott a pilóta. – Túl veszélyes – jelentette ki Nightingale. – Nem akarom elveszíteni még több társamat!

első rész BURBAGE POINT

ELSŐ FEJEZET 2223. november „A hamarosan bekövetkező ütközés, ami egy gázóriást, illetve egy, a miénkhez oly hasonló világot érint, erősen emlékeztet a vallás és a józan ész közötti, örökös ütközésre. Az egyik hatalmasra dagadt, és tele van gázzal, míg a másik mértéktartó és szilárd. Az egyik mindent elnyel maga körül, a másik csupán helyet kínál, amin az ember megvetheti a lábát. Az egyik egy csavargó pusztító, ami az éjszakából jött, a másik egy meleg, fényes hely, ami sebezhető a szenteskedő csőcseléknek.” (Gregory MacAllister: Készítsd a pénzedet!)

Azért jöttek a Maleiva III-hoz, hogy végignézzék a világvégét. A kutatók húsz éve várták az eseményt, amit Jeremy Benchwater Morgan jósolt meg, a rosszindulatú és robbanékony természetű asztrofizikus, aki a munkatársai szerint eleve öregnek született. Morganről még manapság is gonosz pletykák szállongtak, amelyek szerint az egyik gyereke miatta kapott rá a nyugtatókra, a másik miatta lett öngyilkos, míg a felesége miatta szállt fiatalon a sírba. És persze sokat lehetett hallani arról, hogy könyörtelenül tönkretette a nála kevésbé tehetséges személyek pályafutását, még akkor is, ha semmit sem nyert vele, és hogy álladóan ő aratta le a babérokat mások műveiért. Hogy mindebből mennyi volt igaz, azt senki sem tudta. Az bizonyosnak tűnt, hogy a munkatársai féltek Morgantől, és gyűlölték őt, és hogy az egyik idegbeteg sógora legalább két alkalommal megpróbálta megölni. Amikor végül egy szívroham elvitte, egykori barátja és több évtizedes ellenlábasa, Gunther Beekman egy baráti beszélgetés alkalmával elmondta róla, hogy ököllel verte a második feleségét. Az utasításainak megfelelően nem tartottak megemlékezést a tiszteletére. Ezt állítólag egy amolyan utolsó bosszúszomjas kitolásnak szánta, mert így megfoszthatta a rokonait és ismerőseit attól az örömtől, hogy tüntetően otthon maradjanak. Mivel Morgan óriási munkát végzett, és előre megjósolta a közelgő ütközést, az Akadémia az ő nevét adta annak a szökevény bolygónak, amelyik betolakodott a Maleiva-rendszerbe. Jóllehet a hagyomány mindenképpen megkövetelte ezt a gesztust, sokan érezték úgy, hogy az Akadémia vezetői nem csekély kárörömmel tették. A Morgan jupiteri méreteket öltött. Többet nyomott, mint 296 Föld. Az egyenlítői átmérője meghaladta a 131 600 kilométert, a pólusainál öt százalékkel kevesebbet. Ezt a lapultságot az okozta, hogy rendkívül gyorsan forgott, alig kilenc óra alatt tett meg egy-egy fordulatot. A szilárd magja tucatszor olyan tömör és nehéz volt, mint a Föld, máskülönben főleg hidrogénből és héliumból állt. A saját mozgássíkjához képest majdnem kilencven fokkal dőlt oldalra, és feleennyire a rendszer síkjához képest. A szürkéskék bolygót nem vette körül gyűrű, nem keringett körülötte hold, és a légköre viszonylag nyugodtnak tűnt. – Tudjuk, hogy honnan jött? – kérdezte Marcel, és végignézett a hídon tartózkodó embereken. Az alacsony, elhízott, szakállas Gunther Beekman szaporán bólogatott, a képernyőre varázsolt egy csillagtérképet, és kinagyította annak egyik részét. – Íme, a gyanúsított – közölte fennhangon –, a Chippewa-felhő egyik szelete. Ha igazunk van, a Morgan félmilliárd éve utazik.

A számítások azt mutatták, hogy a betolakodó december 9-én, greenwichi idő szerint 17 óra 56

perckor össze fog ütközni a Maleiva III-mal. Maleivának eredetileg egy kislányt neveztek, annak a szenátornak a lányát, aki a tudományos költségvetési bizottságban elnökölt akkor, amikor húsz évvel korábban Morgan felfedezte a szökevény gázóriást. A rendszerben tizenegy bolygó keringett, de csak a pusztulásra ítélt harmadik kapott nevet is a római számmal írt sorszáma mellé. Kezdettől fogva úgy hívták: Süllyesztő. A dolgok gyakran gonosz természete miatt azon kevés világok közé tartozott, amelyeken őshonos élet létezett. Jelenleg egy háromezer éves jégkorszak zajlott rajta, de ha nem várt volna rá pusztulás, hosszú távon az emberiség kiváló állomáshelye lehetett volna. – Az ütközés még csak a folyamat kezdete – mondta Beekman. – Nem tudjuk megjósolni, hogy mi fog történni utána, de a Morgan néhány ezer évre teljesen felforgatja ezt a rendszert. – Hátradőlt, a tarkója mögött összekulcsolta az ujjait, és mialatt az arcán megjelentek az elégedettség jelei, hozzátette: – Látványos műsor lesz, az biztos! A Morgan-expedíciót Beekman vezette, a kétszeres Nobel-díjas planetológus, megrögzött agglegény és New York állam egykori sakkbajnoka. A közelgő eseményt puszta megszokásból „ütközés”-nek nevezte, de Marcelt megdöbbentette a két világ egymáshoz viszonyított mérete. Úgy tartotta, hogy nem lesz ott semmiféle ütközés. A Süllyesztő egyszerűen belehullik a Morgan felhőtakarójába, valahogy úgy, mint amikor egy elejtett érme belepottyan egy pocsolyába. – Miért nincsenek holdjai? – kérdezte Beekmantől. A tudós elgondolkodott pár pillanatra, majd megfontoltan válaszolt: – Nyilván ugyanazon katasztrófa az oka. Akármi lökte ki a honi rendszeréből, leszaggatta róla a függelékeit. Lehet, hogy pár száz éven belül itt is látni fogunk valami hasonlót. – Milyen értelemben? – A Morgan itt marad a környéken – magyarázta Beekman. – Legalábbis, egy darabig. Rendkívül instabil pályára fog állni. – A képernyőre tette a Maleiva és a bolygórendszer képét. Az egyik gázóriás olyan közel keringett a Naphoz, hogy gyakorlatilag súrolta a koronát. A rendszer többi része a Naprendszerre hasonlított: a csillag közelében Föld típusú bolygók keringtek, a külső részeken pedig gázóriások. Még egy aszteroidaöv is akadt ott, ahol egy bolygónak nem sikerült kialakulnia egy óriásbolygó közelsége miatt. – Egy idő után mindent lerombol – folytatta Beekman már-már sóvárogva. – Ezen világok közül némelyiket más keringési pályára fog állítani, amelyek szabálytalanok és valószínűleg instabilak lesznek. Egy-kettő spirális pályán mozogva belehullik a helyi napba. Mások egy az egyben kilökődnek a rendszerből. – Nem az a környék – jegyezte meg Marcel –, ahol érdemes ingatlanba fektetni a pénzt. – Nem, valóban nem – értett egyet Beekman. Marcel Clairveau a Wendy Jay kapitánya volt. Ez a hajó szállította a Morgan-kutatócsapatot, hogy a tudósok megfigyelhessék az ütközést, megvizsgálják a hatásait, majd hazatérve könyveket írjanak az energia expanziójáról, a gravitációs hullámokról és még a jó ég tudja, mi mindenről. A negyvenöt fős csapatot fizikusok, kozmológusok, planetológusok, klimatológusok és még vagy tucatnyi különféle szakértő alkotta. Válogatott társaság volt, mindenki a szakterülete élvonalához tartozott. – Mennyi ideig fog tartani? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a dolgok lecsillapodjanak? – Ó, Marcel, a pokolba is... nem tudom – felelte Beekman. – Túl sok a változó az egyenletben. Lehet, hogy sosem stabilizálódik. Legalábbis, abban az értelemben nem, amire te gondolsz. Csillagfolyó özönlött át az egészen, az Észak-Amerika-nebula felé nyújtózva. A hatalmas porfelhőket a távoli Deneb világította meg, a fehér szuperóriás, ami hatvanezerszer annyi fényt adott, mint a Nap. A porfelhők mélyén új csillagok formálódtak, de még több millió évet kellett várni ahhoz, hogy felragyogjanak. Marcel lenézett a Süllyesztőre.

Lehetett volna akár a Föld is. A nappali oldalon jártak, a déli félteke felett. Hómezők borították a kontinenseket a pólusoktól az egyenlítő mentén húzódó, mintegy két-háromszáz kilométer széles övezetig. Az óceánokon jégtáblák és jéghegyek sodródtak. A fagy háromezer éve uralta ezt a világot, azóta, hogy a Maleiva a bolygócsaládjával együtt behatolt a helyi porfelhők egyikébe. Egyelőre nem bukkantak ki belőle, a számítások azt mutatták, hogy ez majd csak nyolc évszázad múlva fog megtörténni. A por felfogta a napfényt, és a világok lehűltek. Ha lett volna civilizáció a Süllyesztőn, nem vészelte volna át a csapást. A klimatológusok úgy tartották, hogy a 15. déli szélességi kör alatt és a 15. északi felett a jég soha nem olvadt el. Nem olvadt el harminc évszázada. Az ilyen jelenségek esetében ez nem számított hosszú időnek. A Földön több hasonló hosszúságú jégkorszak is lezajlott már. A nagy testű szárazföldi állatok egy része fennmaradt. A kutatók csordákat láttak az egyenlítő környékén elterülő síkságokon és erdőkben, amelyek jelenleg egy zöld sávot formáltak a két kontinensen. Néha a gleccserek végénél is mozgott valami. Mindesetre, az egyenlítői övezetben számos teremtmény élt. Beekman felállt, vett egy mély lélegzetet, kiöblítette a kávéscsészéjét, vállon veregette Marcelt, és sugárzó mosollyal rászólt: – Készüljünk fel! – Elindult az ajtó felé, és hozzátette: – Azt hiszem, eljött a szellemek órája. Miután elhagyta a kabint, Marcel hosszasan mosolygott. A Wendyn utazó kutatókon úrrá lett a csillapíthatatlan lelkesedés. Útközben újra és újra lefuttatták az Esemény szimulációit, órákon át tárgyalták a lehetőségeket, a különféle nézeteket, amelyek energiacseréről szóltak, vagy az időre gyakorolt hatásról, vagy a gravitációs hullámok ritmusáról. Sokat vitatkoztak azon, hogy végül mennyit fognak majd megtudni a gázóriások felépítéséről, összetételéről és az ütközések természetéről. Arra számítottak, hogy az új ismeretek révén talán sikerült megfejteni régi rejtélyeket, például, hogy az Uránusz miért billeg annyira, vagy hogy miért tartalmaz annyi vasat a Vegarendszerben keringő Erasmus, illetve odahaza a Merkúr. És ami a legfontosabb: a tudósok most kaptak egy – az első és alighanem az utolsó – lehetőséget arra, hogy belelássanak egy Föld típusú bolygó belsejébe. Különleges szenzorokat hoztak magukkal, mert bizonyosnak tűnt, hogy a végvonaglások alatt az energiakitörések vakítóak lesznek. – A széthullás itt fog megkezdődni – mondogatták egymásnak újra és újra, az idővonalra mutogatva –, és a mag itt válik láthatóvá. Édes istenem, el tudjátok képzelni, hogy hogyan fog kinézni? A bölcs mondás szerint senki sem lehet jó kutató, ha teljesen kinőtt a gyerekkorból. Ha valóban így állt a helyzet, akkor Marcel tudta, hogy a megfelelő embereket hozták magukkal. Kölykök voltak, akik eljöttek, hogy megnézzék a nagy műsort. És akárhogyan próbálták takargatni az igazságot, azt színlelve, hogy ez elsősorban egy adatgyűjtő expedíció, senkit sem tudtak megtéveszteni. Jutalomút volt ez nekik, amit a temérdek munkával töltött évekért és a kiemelkedő teljesítményükért kaptak. Odahaza behatoltak az űr struktúrájába, feltérképezték az univerzum távoli határvidékeit, megoldották az idővel kapcsolatos rejtélyek javát, most pedig csak annyit kellett tenniük, hogy hátradőlnek, és élvezik egy egyedülálló természeti katasztrófa látványát. És Marcel örült, hogy itt lehet velük. Úgy érezte, ez élete legfontosabb utazása. A Wendy Jay az Akadémia flottájának legrégebb óta szolgáló hajója volt. A gerincét közel fél évszázaddal ezelőtt fektették le, és a belső dekorációinak köszönhetően azok, akik a fedélzetére léptek, úgy érezhették, hogy egy másik korszakba érkeztek. A jelenlegi utasai teleszkópokkal és szenzorokkal figyelték a Morgant, némelyiket a hajó héjazatára szerelték, másokat műholdak hordoztak. Az egész hajóban minden arra alkalmas helyen tudósok kémlelték a ködös, kékesszürke világot. A felszínén gigászi villámok cikáztak. Néha

meteorok száguldottak át az égboltján, hosszú lángcsóvát húzva maguk után, aztán belevesztek a felhőkbe. A kutatók megmérték a bolygó mágneses mezőjét, aminek erőssége a Jupiter mezőjének kétharmada volt, és rögzítették a rádióhullámok sikításait és reccsenéseit. Az ünnepi hangulat mindvégig megmaradt. A fizikusok és planetológusok ide-oda bolyongtak a folyosókon, meglátogatták egymást a kabinjaikban, ott őgyelegtek a vezérlőközpontokban, benéztek a hídra, és jókat ittak a megfigyelőállásokban. Amikor Marcel beballagott a Wendy műveleti központjába, fél tucat embert pillantott meg, akik egy képernyő mögött gyűltek össze, és amikor meglátták őt, a poharukat felé emelve üdvözölték. Hogy a krém krémje így köszöntötte, az mérhetetlenül jólesett neki. Úgy gondolta, nem is rossz eredmény egy kölyöktől, aki éveken át ellenállt az iskolának és a könyveknek. Tizennégy éves korában az egyik tanárnője félrevonta, és azt javasolta neki, hogy máris jelentkezzen munkanélküli segélyért. Hogy időben beálljon a sorba – ezt mondta a nő. A terv úgy szólt, hogy miután a kutatók a Morgan felett befejezik a megfigyelést, átköltöznek a Maleiva III-hoz, ahol szondákat helyeznek ki, és műholdakat állítanak pályára. A szándék Chiang Harmon magyarázata szerint úgy hangzott: „Mérjük az áldozat hőmérsékletét, és hallgatjuk a szívét az utolsó napjaiban.” A tudósok minden megszerezhető adatot rögzíteni akartak. Azt tervezték, hogy meghatározzák a Maleiva III sűrűségét, és feljegyzik az albedója váltakozását. Megfigyelik az apályok és a dagályok változásait. Megvizsgálják a bolygó magjának vastagságát és összetételét, elemzik a légkör összevetőit, és rögzítik a légnyomás adatait. Feltérképezik a világ hurrikánjait és tornádóit, és megmérik az egyre erősebb földrengéseket, amelyek végül szét fogják tépni a bolygót.

Miután orbitális pályára álltak a Süllyesztő felett, az első nap reggelén Beekman az étkezőben mindenkinek bejelentette, hogy a hidrogén-hélium arány 80,6 a 14,1-hez, ami tökéletesen megfelel annak, ami a gyanú szerint a Morgan honi csillaga. Vagyis, most már csaknem teljesen biztosan tudták, hogy a gigász hol született. Mindenki tapsolt, néhányan részegséget színlelve eldadogták, hogy a hír pohárköszöntőért kiált. A lárma nevetésbe fordult, és Beekman körbeadta az almalevet. Minden jókedvük dacára a kutatók nagyon is józan életmódot folytattak. Marcel Clairveau szeretett volna bekerülni a vezérkarba, de gyanította, hogy az élete hátralévő részében az Akadémia csillaghajóit fogja vezetni. Ezt megelőzően a Kosmik Rt.-nek dolgozott, személyzetet és készleteket szállított a Quaraquára, amit a Kosmik terraformálás alá vett. De nem kedvelte a céget irányító alakokat, mert nem csupán zsarnoki hajlamúak voltak, még a feladatukhoz sem értettek. Odáig fajultak a dolgok, hogy zavarba jött, amikor elmondta valakinek, hogy kiknek dolgozik. Többek között ezért történt, hogy amikor felajánlottak neki egy pilótaállást az Akadémiánál, habozás nélkül elfogadta. Marcel párizsi volt, jóllehet az élete a Pinnacle-en kezdődött. Ő volt a világon a második gyerek, aki egy Naprendszeren kívüli bolygón született. Az első, egy lány, szintén a Pinnacle-en született, és mindenféle ajándékot és juttatást kapott, többek között ingyenes oktatásban részesült. – Legyen ez egy jó lecke – mondogatta sokszor Marcel apja. – Senki sem tudja, hogy ki volt Kolumbusz elsőtisztje. Mindig törekedj arra, hogy a csúcson legyél! Ez egy állandó ugratásnak számított kettejük között, de Marcel meglátta benne a bölcsességet, és most egy változata ott virított a kabinjában, az íróasztala felett lógó táblán: „Vesd bele magad, vagy ülj le!” Nem volt különösebben költői, de arra emlékeztette, hogy semmit se bízzon a véletlenre vagy a szerencsére. Az apjának sok csalódást okozott azzal, hogy kamaszkorában nem látott maga előtt célokat, és az

öreg akkor halt meg, amikor ő még csak úgy sodródott, kétségkívül abban a tudatban, hogy kissé bogaras gyermeke soha életében nem fog csinálni semmit, ami fontos és jelentős. Bejuttatta Marcelt egy kisebbfajta lyoni főiskolára, amelynek tanárai a konok és ellenálló fiatalokra specializálódtak. És ők megismertették őt Voltaire-rel. Talán az apja váratlan halála okozta, vagy talán Voltaire, vagy egy matematikatanár, aki rendíthetetlenül hitt benne (az okát Marcel sosem tudta meg), vagy Valerie Guischard, aki nyíltan a szemébe mondta, hogy nem fog összeállni egy olyan férfival, akinek nincs jövője. De akármi volt is az ok, Marcel úgy döntött, hogy meghódítja a világot. Ezt ugyan azóta sem érte el, de ma már egy fénysebességgel repülő űrhajó kapitányaként dolgozott. Azzal már elkésett, hogy elcsípje Valerie-t, de tudta, hogy többé egyetlen nő sem fogja elutasítani azért, mert nem képes nyújtani semmit. A csillaghajókról viszont kiderült, hogy korántsem olyan romantikusak, mint korábban hitte. Hiába állt az Akadémia alkalmazásában, az élete arról szólt, hogy utasokat és rakományokat vonszolt át egyik világról a másikra, monoton rendszerességgel. Korábban azt remélte, hogy a kutatóhajók túlmennek a határokon, eljutnak olyan helyekre, ahol még senki sem járt, mint például a Taliaferro, ami huszonegy évvel ezelőtt elrepült a messzeségbe, és megtalálta a Morgant. Marcel ilyen életre vágyott. De azoknál az expedícióknál a gazdaságosság is fontos szerepet játszott, így a hajókat általában a tudományos személyzet tagjai vezették: asztrofizikusok, exobiológusok, klimatológusok, olyan illetők, akik több feladatkört is el tudtak látni a küldetések alatt. Marcel tudott csillaghajót vezetni, és seperc alatt megjavított egy elromlott kávéfőzőt. Ügyes és tapasztalt technikusként azon maroknyi pilóta közé tartozott, akik menet közben el tudtak végezni akár komolyabb javításokat is. Ez a képessége sokat nyomott a latban, de csak egy volt azon okok közül, amiért az Akadémia előszeretettel küldte őt a sok utas részvételével zajló repülésekre. Egy idő után azon kapta magát, hogy érdekesen eseménytelen életet él. Ez ment egészen addig, amíg fel nem bukkant a Morgan. Mivel a Morgan pontosan szemből közeledett – egyfajta kozmikus vonatszerencsétlenség készülődött –, a Maleiva III-on egyelőre nem lehetett érzékelni az óriásbolygó gravitációjának hatásait. És a Maleiva III felszínéről nézve egyelőre nem is látszott másnak, csupán egy fényes csillagnak az égbolton. – Nem sok minden változik odalent – jósolta Beekman – az utolsó negyven óráig. Aztán – izgatottan összedörzsölte a tenyerét – lemegy a függöny. Az éjszakai oldal felett jártak. Áttetsző felhők sodródtak alattuk, halványan derengve a csillagfényben. Egyes foltokon látni lehetett az óceánokat vagy a hóborította földeket. A Wendy Jay alacsony orbitális pályán repült kelet felé. A hajó fedélzetén kora reggel volt, ám a kutatók közül sokan már a képernyők mögött tolongtak. Szendvicset ettek, és mérhetetlen mennyiségű kávét fogyasztottak el. Az ég kivilágosodott előttük, azzal párhuzamosan, hogy mind közelebb értek a terminátorhoz. Marcel személyzetét két fő alkotta: Mira Amelia fedélzeti mérnök és Kellie Collier elsőtiszt. Amikor Marcel aludt, Kellie vette át a hidat. Ám nem egykönnyen aludt el. A kutatók izgatottsága rá is átragadt, és hajnali egynél előbb nem jött álom a szemére. Néhány órával később felriadt, egy darabig forgolódott, majd feladta, és úgy döntött, hogy lezuhanyozik és felöltözik. Egyfajta morbid kíváncsiság alakult ki benne a közelgő tűzijátékkal kapcsolatban. A felismerés bosszantotta, mert mindig is azt tartotta magáról, túl okos ahhoz, hogy a száját tátva bámuljon baleseteket. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy csupán tudományos alapon kíváncsi. De tudta, hogy ennél többről van szó. Volt valami csontig hatoló abban a tudatban, hogy egy egész bolygó összes élőlénye éli a mindennapi, megszokott életét, miközben a teljes pusztulás felé száguldanak. Marcel bekapcsolta a monitorát, és ráállt a műveleti irányítóból érkező jelek egyikére. A képernyőt

az óceán fenséges íve töltötte be. A felhőtakaró szélén kisebb hófelhő lebegett. A hajó jelenleg egy hósapkás csúcsokkal teli hegyvonulat felett repült, ami a távolban végtelennek tűnő síksággá laposodott. A Quiveras-porfelhőt nem lehetett látni. Még a csillaghajó fedélzetén is kizárólag detektorokkal lehetett észlelni a jelenlétét. De a hatásai egyértelműen látszottak. Ha hirtelen eltűnt volna, a Maleiva III trópusi világ lett volna. A hajó átvágott egy háromszög alakú kontinens, a bolygó legnagyobb szárazföldje felett. Az északi és a nyugati partokat óriási hegyek uralták, néhány magaslat szabálytalan központi gerincet formált. A kontinens a tizedik északi szélességi körtől lenyúlt majdnem a déli sarkig. A déli határát puszta szemmel nem lehetett látni, mert összeköttetésben állt a sarki jégtakaróval. Abel Kinder, a fedélzeten tartózkodó klimatológusok egyike állította, hogy a szárazföldet még normális időszakokban is jéghíd köti össze a sarkvidékkel. Marcel belépett a hídra, és ott találta Beekmant, amint a megszokott ülésében ült. Kellie társaságában intézte a feltérképezést, és kávét iszogatott. Együtt nézték végig, hogy az utolsó nagy hegyek lassan kisiklanak a képből. A síkságon állatcsorda vonult, szigorúan egy bizonyos irányba. – Mik azok? – tudakolta Marcel. – Szőrös ilyen-olyanok – felelte a vállát megvonva Beekman. – A rénszarvas helyi megfelelői. Csak annyi a különbség, hogy fehér a bundájuk. Szeretnéd, hogy feltúrjam az archívumot? Marcel intett a tudósnak, hogy hagyja. Csak azért tette fel a kérdést, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Tudta, hogy a Süllyesztőn élő állatok többé-kevésbé a megszokott és alaposan megvizsgált létformák változatai. Megvoltak bennük a szokásos szervek, a központi idegrendszer, a keringési rendszer és a szimmetriára való hajlam. Itt viszont sok külső vázas teremtmény létezett. A puha testeket erős csontok vették körül. A legtöbb növény klorofillt használt. A Süllyesztőn a rovarok változatos méreteket értek el, a legnagyobbak akkorára nőttek, mint a németjuhász kutyák. A részletek azért hiányoztak – ahogyan azt mindenki tudta –, mert a tizenkilenc évvel ezelőtti Nightingale-expedíciót az első kutatási napon megtámadták a helyi állatok. Azóta senki sem járt a bolygó felszínén. A kutatások a műholdas megfigyelésekre korlátozódtak. – Elég kellemes hely – jelentette ki Beekman. – Jó kilátásokkal kecsegtetné a volt főnökeidet. A Kosmik Rt.-re célzott, amelynek bolygóépítő főosztálya választotta ki és alakította át azokat a bolygókat, amelyek alkalmasak voltak emberi állomáshelynek. – Túl hideg – jegyezte meg Marcel. – Ez a világ egy óriási fagyasztóláda. – Az egyenlítő körül nem annyira rossz a helyzet – felelte Beekman. – És mindenesetre, ezek az állapotok átmenetiek. Néhány évszázad múlva a bolygó kikerül a porból, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. – Nem hiszem, hogy a volt főnökeim ennyire hosszú távon gondolkodnak – vélekedett a fejét csóválva Marcel. – Nem sok lakható világ létezik, Marcel – válaszolta a vállát vonogatva Beekman. – Mi több, szerintem a Süllyesztő pont jó lenne az emberiségnek. Odalent a kopár síkságot erdők váltották fel, aztán megint hegyek következtek. Röviddel ezután ismét óceán felett jártak. Chiang Harmon jelentkezett a műveleti irányítóból, és bejelentette, hogy az utolsó általános rendeltetésű szondát is kilőtték. Mialatt beszélt, a háttérből nevetés hallatszott, aztán valaki azt mondta: – Gloriamundi! – Mi folyik ott? – érdeklődött Beekman. – A fiúk nevet adnak a kontinenseknek – közölte Chiang. – Miért vesztegetik ilyesmire az időt? – kérdezte értetlenül Marcel. – Hamarosan megsemmisül az

egész! – Talán éppen ezért – felelte Kellie, a sötét bőrű, vonzó külsejű elsőtiszt. Ő volt a kapitány által ismert egyetlen ember, aki kikapcsolódás gyanánt valóban verseket olvasott. – Az ütközés után maradni fog egy térképünk. Nem árt, ha kitalálunk hozzá néhány nevet. Marcel és Beekman átsétáltak a műveleti irányítóba, hogy onnan figyeljék az eseményeket. A társaság fele volt jelen, szinte mindenki kiabált, vitatkozott, érvelt és javasolt. Chiang sorban a képernyőre varázsolta a helyszíneket, és nem csupán a kontinenseket, hanem az óceánokat és beltengereket is, továbbá a hegyeket és a folyókat, a szigeteket és a fokokat is. A háromszögletű kontinens, ami felett az imént repültek át, Transitoria lett. A többit már elnevezték: Idők Végezetének, Gloriamundinak, Északi és Déli Tempusnak. A nagy északi óceánt Coraggiónak nevezték el, a többi a Nirvána, a Fenséges és a Titokzatos nevet kapta. Az a tenger, ami elválasztotta Transitoriát a két Tempustól (amiket összekötött egy keskeny földnyelv), Ködtenger lett. A Búcsú-fokkal és a Rosszhír-öböllel folytatták, ami mélyen benyúlt a Transitoria északnyugati részébe, majd következett az Őrszem-hegy, a Fekete-part és a Bánat-hegység. A kutatók rövid idő alatt megtöltötték a térképet feliratokkal, aztán az érdeklődésük alábbhagyott, és sorban elszivárogtak. De előtte Marcel még észrevette a hangulatban beállt változást. Nehéz lett volna pontosan meghatározni, hogy mi történt, de azt biztosan tudta, hogy nem a képzelete játszik vele. A kutatók megkomolyodtak, egyre ritkábban nevettek, és úgy tűnt, hajlamosak együtt maradni. Marcel nem mindig jött ki az Akadémia tudósaival. Sokan beleragadtak a szakterületükbe, és úgy tartották, hogy ha valakit nem érdekel például az, hogy az idő milyen gyorsan telik egy erős gravitációs térben, akkor az illető nem is méltó arra, hogy megismerjék. Ezt persze nem szándékosan csinálták, és általában igyekeztek összebarátkozni a hajózókkal. De csak kevesen tudták tökéletesen palástolni az érzéseiket. Még a nők is hajlottak arra, hogy csak azzal foglakozzanak, ami érinti a területüket. Ebből eredően Marcel esténként általában korán visszavonult a kabinjába, vagy a hajó könyvtárában bolyongott. Ez azonban rendkívüli nap volt, az állomáshelyen töltött első teljes nap. A tudósok ünnepeltek, és ő nem akart lemaradni semmiről. A műveleti irányítóban maradt, amíg az utolsó kutató is berakta a poharát és a tányérját a gyűjtőbe, aztán leült, hogy Chiang térképét tanulmányozza. Nem esett nehezére, hogy emberi világnak képzelje el a Maleiva III-at. Az Árnyék-kikötő a Gloriamundi csúcsán helyezkedett el. A Kanyargós-csatorna átszelte mindkét Tempust. Marcel még ekkor sem érzett semmiféle álmosságot. Egy idő után visszatért a hídra, és látta, hogy a hajó mesterséges intelligenciája ellenőrző teszteket futtat. Pár perc alatt beleunt abba, hogy a lenti gleccsereket és óceánokat bámulja, így aztán elővett egy politikai thrillert, amit az előző este kezdett olvasni. Hallotta, hogy emberek mozognak a folyosókon. Ez ugyan szokatlan volt ebben az órában, de az egész napot átható izgalomnak tulajdonította. Fél órája olvasott már, amikor az adóvevője halkan csengetett, aztán Beekman jelentkezett: – Marcel? – Igen, Gunther? – A műveleti irányítóban vagyok. Ha van egy perced, átjöhetnél. Találtunk valamit, amit alighanem szívesen megnéznél. A monitorok előtt hat-nyolc ember verődött össze. Mindegyiken ugyanaz a kép derengett: egy mély hóval borított erdőt ábrázolt. A fák között tárgyak látszottak, talán falak lehettek. Nehéz volt pontosan megítélni. – Teljes nagyításon vagyunk – közölte Beekman. Marcel torz pofát vágott a monitorra, mintha ettől kitisztulhatott volna a kép.

– Mi az ott? – kérdezte. – Nem tudjuk biztosan... de úgy néz ki, mint... – Egy épület – szólt közbe Mira Amelia, és közelebb lépett a képernyőhöz. – Van valaki odalent. – Lehet, hogy csak a szűrt napfény okozza – találgatott valaki. – Egy sajátos fényjáték, semmi több. Mindannyian a monitort bámultak, aztán Beekman halkan megszólalt: – Szerintem mesterséges eredetű.

MÁSODIK FEJEZET „A földönkívüli archeológia dicsőségesnek tűnik, mert a művelői tranzisztoros rádiókat ásnak ki, amiket negyedmillió éve eltűnt teremtmények hallgattak. Ennélfogva a titokzatosság és a romantika aurája lengi körül. De ha valaha sikerülne gyorsabban repülnünk a rádióhullámoknál, és hallhatnánk az adásaikat, kétségkívül felfedeznénk, hogy a miénkhez hasonlóan az övék is a tökfilkók civilizációja volt. Ez a búskomor lehetőség hajlamos tompítani a ragyogást.” (Gregory MacAllister: Egy egyszerű újságíró töprengései)

Priscilla Hutchins a lélegzetét visszatartva nézett körül a rekonstruált templom belsejében. A késő délutáni napfény festett üvegablakokon áradt be a kereszthajóba, a felső galériákba és a központi toronyba. Kőemelvény foglalta el azt a helyet, ahol az ember általában az oltárt keresi a tekintetével. A kőtetőt nyolc vaskos oszlop tartotta. A főhajóban egy bizonyos rendszer szerint elrendezett padok álltak – ezek túl magasak lettek volna ahhoz, ahogy Hutch kényelmesen üldögéljen rajtuk. A fából ácsolt ülőalkalmatosságokat támlával nem látták el. Olyan teremtményeknek tervezték őket, amelyeknek testfelépítése jócskán eltért az emberétől. A hívek a torukon egyensúlyozva feküdtek a padokon, és erős csáprágójukkal kapaszkodtak. Hutch szemügyre vette az oltár feletti domborművet. Furcsa lényt ábrázolt, aminek hosszúkás testéből hat végtag nyúlt ki, az ábrázata a földi rovarokéra, a szeme pedig a polipok szemére emlékeztetett. A felső végtagjaiból fénykévéket megjelenítő kősugarak ágaztak ki. A szakértők úgy hitték, hogy a mű nem mást ábrázol, mint a Mindenhatót, a világ teremtőjét. Az istennőt. A kutatók állították, hogy a lény nőnemű, de hogy mi alapján jutottak erre a következtetésre, azt Hutch fel nem foghatta. Az arcából ormány állt ki, a szájából agyarak meredtek lefelé, a fején csápok nőttek, amelyeknek rendeltetését egyelőre senki sem tudta. A négy felső végtagja hat-hat görbe ujjban végződött. Az alsó pár lábbá fejlődött, a legalsó szakaszukat szandálféleség zárta körül. A lény feje csupasz volt, de a tetejét sapka borította, aminek egy-egy lefelé ívelő lapja eltakarta a fülnyílásait. A teremtmény köpenyt viselt, amit széles öv fogott össze a dereka táján, illetve nadrágot, aminek a szabása a földi lovaglónadrágokat idézte. A középső két végtagja jóval kisebb volt a felső kettőnél. – Azok elcsökevényesedtek? – kérdezte Hutch, a két vézna karra mutatva. – Valószínűleg – dörmögte Mark Chernowski, és megint belekortyolt jéghideg sörébe. Néhány pillanatig a szemét lehunyva ízlelgette, aztán a mutatóujjával az állát kopogtatva hozzátette: – Ha az evolúció folytatódott volna, elvesztették volna ezeket, semmi kétség. A különös vonások és testfelépítés ellenére a Mindenhatóból sugárzott a szokásos fenségessége, amit az ember mindig megtalál a mennyek lakóiban. A földi űrhajósok eddig négy intelligens fajt fedeztek fel, és ezek az emberiséghez hasonlóan saját magukról mintázták az isteneiket. A Pinnacleen, ahol sokáig nem lehetett tudni, hogy az őslakók hogyan néztek ki, nehéz volt megítélni, mely művek ábrázolják a domináns fajokat. De a művészeknek azokon az alkotásokon is sikerült megjeleníteniük az isteni hatalom tekintélyét és méltóságát. Hutch önkéntelenül észrevette, hogy a kő valahogy sikeresen közvetíti a komorabb árnyalatokat és hangulatokat egyik kultúrától a másiknak. Még a teljesen idegen alkotások esetében is. Közelebb mentek az oltárhoz, és más domborműveket is megpillantottak, amelyek állatokat ábrázoltak. Hutch ugyanakkor felismerte, hogy mitikus lényeket lát, amelyek nem alakulhattak ki egy

Föld típusú bolygón. Némelyiknek a szárnya túl kicsi volt ahhoz, hogy a gazdájuk a levegőbe emelkedhessen. Másoknak a feje nem illett a testéhez. De mindegyiken látszott, hogy van valamilyen vallásos rendeltetése. Az egyik többé-kevésbé egy teknősre hasonlított, és Chernowski elmagyarázta, hogy ez jelképezi a szent bölcsességet, míg egy kígyóalak az istenséget képviseli mindenütt a világban. – Honnan tudjuk ezeket? – érdeklődött Hutch. – Plainfied azt mondta, hogy az írásaikat egyelőre nem tudjuk elolvasni. Chernowski teletöltötte a poharát, vetett egy pillantást a nőre, hogy még most sem kér-e sört, és miután Hutch megrázta a fejét, udvariasan mosolyogva felelt: – Sok következtetést tudunk levonni a kontextusból, amelybe ezeket a képeket hagyományosan helyezték. Jóllehet bőven maradtak még kételyek és kérdések. A teknős az isten bölcsességét képviseli? Vagy csak az isteni jelleg szimbóluma? Vagy csupán egy régi korszakból származó műalkotás, amit másfajta értelemben senki sem vett komolyan? – Úgy érted, hogy ez a hely talán egy képzőművészeti múzeum volt? – Igen, elképzelhető – felelte Chernowski, és jókedvűen nevetett. Ezt az építményt az eredetitől több kilométerre emelték annak érdekében, hogy amennyire lehet, óvják a romokat. Az alkotásokon szereplő lények némelyike rendkívül meghökkentő látványt nyújtott. Főleg azok, amiknek szárnya van – gondolta Hutch. – Igen – helyeselt Chernowski, mert nyilván látta, hogy a társa mit néz –, a repülésre való képesség ad egyfajta tekintélyt, nem igaz? – Felnézett a teremtményre, ami nagyjából úgy nézett ki, mint egy földi sas. A fekete kőből faragott madárféleség széttárta a szárnyát, és kimeresztette a karmait. – Ez egy érdekes példány – tette hozzá a tudós. – Amennyire meg tudjuk határozni, ezen a világon sosem léteztek sasok. Vagy bármi, ami akár csak nagyjából hasonlított a sasokra. Hutch egy-két percig szótlanul tanulmányozta a műalkotást. – Az ábrázolásokon gyakran megjelenik a Mindenható vállán – folytatta Chernowski –, és sűrűn társítják vele. Legalább annyit, mint odahaza a galambot a keresztény istenséggel. Késő délutánra járt az idő, és Hutch, illetve a tudós visszavonultak a főhajó hátsó részébe. Hutch még egyszer körülnézett. Most jár először a templomban azóta, hogy az építkezés befejeződött. – Csodálatos – suttogta elismerően. A terepjáró az ajtón túl várta. Kinézett rá, aztán ismét végighordozta a tekintetét a komorságával és egyszerűségével tiszteletet parancsoló szentélyen. – Több százezer éve építették, Mark – mondta halkan. – Pár dolog megváltozhatott azóta. Akkoriban talán még éltek sasok ezen a világon. Honnan tudhatnánk? Kimentek az épületből, beültek a terepjáróba, és elindultak az expedíció reménytelenül közönséges tábora felé, ami nem állt másból, mint néhány, előre gyártott elemekből összerakott, sárgásbarna épületből, amik az eredeti romoktól nyugatra álltak. – Igen, ebben van valami – ismerte el a férfi. – Bár tekintélyes mennyiségű fosszíliát szedtünk össze. De ez még persze nem jelent semmit. Inkább értsünk egyet Platónnal abban, hogy a természet előnyben részesít bizonyos teremtményeket, noha ezeket talán nem látjuk hús-vér alakjukban. – Miután elhallgatott, felállt, és nyújtózott egyet. – Szerinted mi történt a helyi értelmes lényekkel? – kérdezte Hutch. – Miért haltak ki? A Pinnacle uralkodó faja rég eltűnt. Majdnem hétszázötvenezer éve. Chernowski a fejét csóválta. A magas, széles vállú férfi már teljesen megőszült, de sötét szeméből fiatalos, értelmes tekintet sugárzott. A fél életét ezen a bolygón töltötte, és előre intézkedett, hogy majd itt temessék el, ha eljön az ideje. Előszeretettel mondogatta a látogatóknak, hogy ha szerencséje van, ő lesz az első, aki itt alussza majd örök álmát.

– Ki tudja? – felelte a vállát vonogatva. – Talán elöregedtek. A fajok ugyanúgy elöregszenek, mint az egyének. Azt tudjuk, hogy a vége felé a lakosság lélekszáma drámai ütemben csökkent. – És ezt miből tudjuk? – érdeklődött Hutch. – Meg tudtuk határozni a települések korát – magyarázta Chernowski. – Az utolsó években egyre kevesebb létezett. – Le vagyok nyűgözve – mormolta Hutch. Chernowski mosolygott, nyilván úgy érezte, hogy a dicséret neki szól. Hutch kinézett az ablakon, az eredeti templom maradványaira, a néhány ledőlt kőtömbre. – Mennyi volt ebben a következtetés? – kérdezte. – Abból, amit valóban láttunk? A terepjáró megállt, leereszkedett a talajra, ők pedig kimásztak belőle. – Azt többé-kevésbé tudjuk, hogy a templom hogyan nézett ki – válaszolta Chernowski. – Az összes részletet természetesen nem ismerjük. Ami a szobrokat illeti, elegendő töredéket találtunk ahhoz, hogy jól megalapozott becslésekkel pótoljuk a hiányokat. Gyanítom, hogy ha visszatérnének az őslakók, egész otthonosnak éreznék a mi modellünket. A Pinnacle-en csaknem harminc éve zajlottak ásatások. Jelenleg legalább kétezer kutató és kísérő dolgozott több tucat helyszínen. A bolygón természetesen manapság is éltek mindenféle lények, de ezek nem nagyon érdekelték az exobiológusokat. A különféle teremtményeket rég osztályozták, az elektromos létformákat analizálták, így mára nem maradt más munka, csak az adatgyűjtés. Ez a hely már nem tartogatott meglepetéseket, senki sem számíthatott nagy áttörésekre. De az ősi fajok hagyatéka csodálatos volt. A templomot építő lények mind az öt kontinenst benépesítették. A településeik romjait mindenütt meg lehetett találni, a sarki jégsapkákat leszámítva. De réges-régen eltűntek a világukról. Az emberek nem találtak még az övéknél régebbi civilizációt. És akárhogy kérkedett is Chernowski, ezen a bolygón még egy név sem került elő a messzi múltból. Még a főisten neve is ismeretlen maradt. Hutch köszönetet mondott a túráért, és visszatért a terepjáróhoz. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, fél lábbal a talajon, fél lábbal a járműben. A tágas kört alkotó, ősi köveket fürkészte, és azon tűnődött, hogy abból a templomból, amit látott, mennyi lehet Chernowski tervezői képzeletének terméke. Az energiabuborék úgy illeszkedett hozzá, mint egy szövetruha, leszámítva az arcát, ahol kemény, ovális burkot alkotott, és lehetővé tette, hogy kényelmesen lélegezzen és beszéljen. A rendszer védelmet nyújtott a szélsőséges hőmérsékletekkel, illetve a sugárzással szemben, és megtartotta a test belső nyomását, hogy az működhessen akár vákuumban is. A Flickinger-mező mindig azt az érzetet keltette Hutchban, hogy egy bő szabású, puha anyagból szabott kezeslábast visel. Az energiát gyengített nukleáris részecskék szolgáltatták, ebből eredően a rendszer a végtelenségig üzemképes maradt. Amikor a templom még épen állt, ezen a vidéken sokkal barátságosabb éghajlat uralkodott, és a környék földjein virágzó földművelő társadalmak éltek. A későbbiek folyamán a várost és a templomot kifosztották és felperzselték, de újjáépült, aztán többször egymás után lerombolták és újjáépítették, mígnem a szakértők szerint egy birodalom uralkodói székhelye lett. Aztán az egész mindörökre a porba roskadt. Hutch megérezte, hogy az adóvevője rezegni kezd, és aktiválta a készüléket. – Hutch? Indulásra készen állunk – jelentette neki Toni Hamner, az egyik utasa, aki pillanatnyilag a rakodókat irányította. Hutch jobbra nézett, ahol Chernowski néhány munkatársa éppen egy vésetekkel díszített követ emelt ki egy gödörből, és beleszólt az adóvevőbe: – Úton vagyok. Öt perccel később megállította a terepjáróját a leszállóegység mellett. Tőle nem messze egy másik

gép is parkolt, két férfi közepes méretű ládákat vett ki belőle. A ládák műkincseket tartalmaztak, szinte csak a templomban talált alkotásokat, amiket vastag hab védett a sérülésektől. – Van néhány kerámiánk is – mondta Toni –, köztük egy szobor. – Egy szobor? Kinek a szobra? – Fogalmunk sincs – közölte a nő kacagva. – De jó állapotban van. A rakodók egyike szemügyre vette a soros ládán lévő feliratot, és megszólalt: – Csészék! Hitted volna? Ennyi ideig megőrződtek! – John még új itt – magyarázta vigyorogva Toni, és a férfi felé fordulva magyarázott: – Égetett agyag. Ha jól csinálod, az örökkévalóságig megmarad. A barna bőrű, karcsú Toni a folytonos jókedvéről és életszeretetéről híresült el. Hutch négy évvel korábban hozta el a Földről, a férjével együtt. A pletykák szerint egy kicsivel jobban szerette az életet, mint kellett volna. A férje egy idő után feladta, és haza akart menni, míg Toni kijelentette, hogy határozatlan ideig maradni akar. Villamosmérnökként dolgozott, és ezen a helyen megmutathatta, hogy mit tud. Hogy a Pinnacle-en élhetett, ahol lehetőséget kapott arra, hogy megtervezze és fejlessze a saját rendszereit anélkül, hogy bárki felügyelné a munkáját, az mindennél fontosabb volt neki. A jelekből ítélve úgy döntött, hogy még a férjénél is fontosabb. Hutch a rakodók mozgásából látta, hogy a ládák nehezek, és tudta, az életük múlik azon, hogy a rakomány megfelelő egyensúlyban legyen. Megmutatta a két férfinak, hogy mit hová tegyenek, majd a kabinba sietett. A három utasa már a helyén ült. Az egyiküket, Tom Scolarit, az adatfeldolgozási szakértőt évek óta ismerte. Scolari bemutatta őt Embry Desjardainnek, aki orvosként dolgozott a Pinnacle-en, de most, hogy lejárt a szerződése, hazatért, illetve Randy Nightingale-nek, akivel régebben már találkozott néhányszor. Nightingale meglepetést okozott, eredetileg nem szerepelt az utaslistán. Hutch üdvözölte az utasait, és közölte velük, hogy az utazás harmincegy napig fog tartani. Nem mintha maguktól nem tudták volna. Hutch leült a helyére, aktiválta az adóvevőjét, és szólt a repülésirányító tisztnek, hogy indulásra kész. – Szabad a pálya – válaszolt a férfi, és a hangja kissé recsegve szólt. – Örülünk, hogy itt voltál velünk, Hutch. Nem jössz vissza mostanában? – Két út következik a Nokhoz – felelte Hutch. A Nok volt az egyetlen világ, amelyen az űrutazók létező civilizációt találtak. A lakói még éppen csak elkezdték munkára fogni az elektromosságot. De folyamatosan háborúztak egymással. Ingerlékeny hordának bizonyultak, ugyanakkor elviselték az elnyomást, és nem tűrték az eredeti gondolatokat. Szilárdan hitték, hogy egyedül vannak a világmindenségben (már amikor gondolkodtak egyáltalán), és még a tudósaik is elvetették annak lehetőségét, hogy léteznek élőlények más bolygókon is. Furcsa egy ügy volt, mivel az emberek ott jártak közöttük, fényhajlító öltözetben, ami láthatatlanná tette őket. Hutch néha eltöprengett azon, hogy a Pinnacle több százezer éve elpusztult civilizációja miért tűnik sokkal érdekesebbnek, mint a Noké. Toni vetett még egy utolsó pillantást a ládákra, és meggyőződött arról, hogy mindegyiket rendesen rögzítették. Aztán elbúcsúzott a két rakodótól, és elfoglalta az ülését. Hutch beindította a tüskét, és mialatt a rendszerben felhalmozódott az energia, elsorolta az utasainak a biztonsági intézkedéseket. A tüskehajtómű lehetővé tette a számára, hogy egy viszonylag gyenge gravitációs térben (például egy bolygóéban) levigye a leszállóegység súlyát az eredeti, körülbelül két százalékára. Megkérte az utasait, hogy maradjanak a helyükön, amíg nem szól, és ne próbálják felfeszíteni a védőkeretet, ha az magától nem emelkedik fel, lehetőleg ne tegyenek hirtelen

mozdulatokat, miután felgyűlt a vörös lámpa, és így tovább, és így tovább. – Rendben – mondta aztán –, indulunk! A védőhámok ráereszkedtek a vállukra, és lezáródtak. Hutch „függőleges le” állásba fordította, és begyújtotta a hajtóműveket. A jármű elszakadt a talajtól. Hutch finoman hátrahúzta a botkormányt, és a leszállóegység emelkedni kezdett. Hutch hamarosan átadta a gépet az MI-nek, tájékoztatta az utasait, hogy most már deaktiválhatják az F-generátorokat, ha szeretnék, és nyomban ki is kapcsolta a sajátját. Az ásatás helyszínét hamarosan nem lehetett megkülönböztetni a környékétől, annyira beleolvadt a barna árnyalatú foltokba. A Harold Wildside kiváló szálláshelyekkel várta az utasait. Hutch megélt néhány nagyobb változást abban a huszonegynéhány évben, ami alatt az Akadémia fénysebességgel repülő csillaghajóit vezette. A legjelentősebbnek a mesterséges gravitációt előállító gépezet kifejlesztését tartotta. De az is igaz volt, hogy Akadémia kutatói kellemes körülmények között utaztak. Nem éppen fényűző körülmények között, de ezek is sokat fejlődtek a korai időszakhoz képet, amikor még mindent a gazdaságossági szempontok határoztak meg. Hogy nagy mennyiségű pénz áramlott be az űrkutatásba, az javarészben az Omega-felhők felfedezésének eredménye lett. Ezek a furcsa és gyilkos objektumok a galaxis központjából sodródtak ki nyolcezer éves ciklusokban, és úgy viselkedtek, mintha a műszakilag fejlett civilizációk megtámadására lettek volna beprogramozva. Valójában persze az egyenes vonalakat és a derékszögeket támadták olyan építményeken, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy észrevegyék őket. A felfedezésük óta eltelt két évszázadban az építészeti stílusok jelentősen megváltoztak – mindenütt a görbe lett az alapvető forma. Hidak, épületek, űrkikötők, minden, amire egy építész rátette a kezét, tele volt ívekkel és hajlatokkal. Úgy tűnt, hogy mire az Omega-felhők körülbelül négyezer év múlva a Föld közelébe érnek, már nem lesz semmi, ami támadásra ingerli őket. A jelenség hosszas vitákat robbantott ki. Mik ezek az entitások? Természetes objektumok, talán egy evolúciós fegyver, amit a galaxis arra használ, hogy megóvja magát az értelmes lényektől? Vagy egy hihetetlen mérnöki képességekkel rendelkező, ördögi intelligencia termékei? Senki sem tudta, de a gondolat, miszerint az univerzum talán meg akar szabadulni az emberiségtől, a főbb vallások újragondolására késztetett egyeseket. A sivatagi templomot a gömbölyű formák jellemezték, feltűnően hiányoztak még az építészetileg indokolt derékszögek is. Hutch fejében megfordult a gondolat, hogy ez talán azt jelzi, hogy a probléma már réges-régen is létezett.

A leszállóegység megállapodott a dokk padlóján. Hutch megvárta, hogy a jelzőpanel zöldre váltson. Amikor ez megtörtént, kinyitotta a zsilipet, és megszólalt: – Üdvözöllek titeket a Wildside fedélzetén! Örülök, hogy együtt repültünk. A szálláshelyeket a felső fedélzeten találjátok. Keressétek a neveteket a kabinajtókon! A konyha és az étkező a tatban van. Ha szeretnétek lezuhanyozni, átöltözni, tudom is én, nem kell kapkodni, van rá időtök. Körülbelül egy óra múlva indulunk.

Embry Desjardain hosszú, sötét haja és finoman metszett vonásai révén feltűnő szépség volt, ám a tekintete láttán mindenki könnyen elhitte róla, hogy sebész. Három évet lehúzott a Pinnacle-en, amivel jócskán túlteljesítette az egészségügyi személyzet megszokott idejét. – Jól éreztem magam – magyarázta Hutchnak. – Idekint nincsenek hipochonderek. Az átlagos magasságú, vörös hajú Tom Scolari sokat nevetett, és azt mondta Hutchnak, hogy azért

megy haza, mert az apja megbetegedett, az anyja máris fekvőbeteg, és szükségük van valakire, aki gondozza őket. – De nem is bánom – tette hozzá őszinte képpel –, a Pinnacle-en komoly hiány van nőkből. Külön ügyelt, hogy kezet fogjon Nightingale-lel, és megkérdezte tőle: – Te az a Nightingale vagy, aki pár évvel ezelőtt megfordult a Süllyesztőn? Nightingale bevallotta, hogy ő az, és hozzáfűzte, hogy jó lesz végre otthon lenni, azzal kinyitotta egy könyvet. Mialatt arra vártak, hogy a Wildside a keringőpályán repülve ráálljon az indulóvektorára, Hutch végigcsinálta az indulás előtti ellenőrzést, beszélt egy régi barátjával, aki a Skyhawkon, a Pinnacle űrállomásán dolgozott, és elolvasta a beérkezett üzeneteket. Talált néhány érdekes hírt: az Evening Star nevű transzgalaktikus kirándulóhajó úton volt a Maleiva felé, a fedélzetén ezerötszáz turistával, akik azért mentek oda, hogy megnézzék a nagy ütközést. Az Universal Hírhálózat azt tervezte, hogy élőben közvetíti az Eseményt, bár az adásnak kellett néhány nap, hogy eljusson a Földre. A wyomingi szakadárok ismét lövöldöztek valahol, és Jeruzsálemben ismét elszabadultak az indulatok. Az Evening Star a valaha megépült legnagyobb kirándulóhajó volt, és a tulajdonosai további hasonló egységek építését fontolgatták. A társaság néhány évvel korábban meghirdette, hogy egy kisebb géppel utasokat szállít a Golem Pointnál lévő fekete lyukhoz. Senki sem számított különösebb érdeklődésre – a széles körben ismert vicc úgy szólt, hogy egy fekete lyukon nem nagyon van mit nézni. Ennek ellenére a jelentkezők elárasztották a jegyirodát. A mélyűri csodák meglátogatása egy csapásra komoly üzletté vált, és egy új iparág született. A Maleiva története eszébe juttatta Hutchnak, hogy Randy Nightingale-t különös kapcsolat fűzi ahhoz a rendszerhez. A férfi pályafutását derékba törte az a tizenkilenc évvel ezelőtti, katasztrófával végződött expedíció. Az a világ most ismét bekerült a hírekbe, és Hutch kíváncsi lett volna, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy Nightingale hirtelen úgy döntött: hazatér. Bill engedélyt kért a hajtóművek begyújtásához. – Itt az idő – tette hozzá. Az Akadémia összes fénysebességgel repülő csillaghajójának mesterséges intelligenciáját William R. Dolbryról nevezték el, aki nem a tervező volt, hanem az első kapitány, akit egy alkalommal a fedélzeti számítógép vitt haza. Dolbry halálos szívrohamot kapott, mialatt egy fényűző jachtot vezetett, és négy rettegő utasa nyolcvan fényévet repült teljesen magára hagyatva. Bill képe (nem Dolbryé volt) egy olyan férfit ábrázolt, aki úgy nézett ki, mintha egy elnököket vagy igazgatókat gyártó öntőformából került volna ki. Az arca kerek volt, a szeméből komolyságot és megbízhatóságot sugalló tekintet sugárzott, az állát gondosan ápolt szakáll borította. A tervezői gondosan ügyeltek arra, hogy a jelenléte ne érződjön túlságosan, mert nem akarták, hogy a kapitányok automatikusan rábízzák a döntéseket. Az illúziók könnyen megzavarhattak bárkit, és a mesterséges intelligenciákból továbbra is hiányoztak bizonyos emberi képességek ahhoz, hogy rendkívüli helyzetekben döntéseket hozzanak. – Vágjunk bele, Bill! – felelte Hutch. A Wildside tekintélyes mennyiségű kerámiát és agyagtáblát szállított. A leszállóegységek tizenegy fordulóval hordták fel az egészet, és ha a hajó nem is cipelt sok embert, az így kieső súlyt a rakomány bőven behozta. Hutch tudta, hogy a csészék és a korsók másolatai rövidesen fel fognak bukkanni az Akadémia ajándékboltjaiban. Ő maga nagyon szeretett volna szert tenni egy eredeti darabra. De mindegyik annyit ért, mintha titánból készült volna. Vagy még többet. Nagy kár – sajnálkozott magában Hutch, majd aktiválta a belső hírközlőt, és beszélni kezdett: – Rendben, hölgyek-urak, három perc múlva megkezdjük a gyorsítást! Mindenkit kérek, hogy

keressen egy ülést, és kösse be magát! És miután túl vagyunk rajta, jelentkezzetek be! Hosszú utat kellett megtenniük a Földig, de Hutch már hozzászokott. Rég felfedezte, hogy a legtöbb utasával könnyedén talál közös témát. Ráadásul számos szórakozási lehetőség állt a rendelkezésükre, és az utazások óhatatlanul vakációvá alakultak. Hutch tudott esetekről, amikor olyan emberek, akik együtt tettek meg ennyire hosszú utakat, mindmáig összejöttek, és ünnepeltek a megérkezés évfordulóin. És híven emlékezett még olyan utakra, amelyek során szerelmek születtek, házasságok bomlottak fel, tudományos áttörés született, és egy olyanra is, ami alatt vad orgia zajlott gyakorlatilag folyamatosan.

– Én úgy tudtam, hogy ezen a bolygón sosem éltek értelmes lények – mondta elképedten Marcel. – Nem ez van a kutatási anyagokban? A műveleti irányítóban álltak, Beekman technikusainak és elemzőinek gyűrűjében. Maga Beekman nagyot sóhajtott, és elkomorodva felelt: – Tudod, milyenek az ilyen jellegű vizsgálatok. És ne felejtsük el, hogy annak a kutatócsapatnak sürgősen távoznia kellett! – Rendben – válaszolta Marcel, és elvigyorodott. Szívesen megnézte volna, hogy a vezérkar tagjai hogyan reagálnak, amikor megkapják a hírt. Attól tartok, uraim, valaki egy kicsit elnézett valamit a Süllyesztőn – gondolta, és még szélesebben vigyorgott. – Jól van, Gunny, amikor készen állsz, hogy leadd a jelentésedet, csak szólj! Beekman lement, és húsz perccel később jelentkezett: – Átnéztük a felvételeket, Marcel. Vess egy pillantást erre! A képernyőn egy havas vidék képe jelent meg. A műholdas felvételen első pillantásra nem látszott semmi rendkívüli: egy hóval borított, dombokkal és erdőfoltokkal teli, teljesen közönséges tájat ábrázolt. Eléggé sivárnak tűnt, de hát ez az egész világ sivár volt. – Mit is kéne látnom? – érdeklődött Marcel. – Azt – mordult fel az egyik kutató, egy Arvin vagy Ervin, vagy valami ilyen nevű, szőke fickó. Marcel a mutatott helyre irányította a tekintetét, és meglátta, hogy valóban van ott valami. Egy árnyék. Egy épület. Ezúttal nem férhetett hozzá kétség. – Hol van ez? – kérdezte Marcel. – A Transitoria északi részén. A parttól néhány száz kilométerre délre. Egy torony állt ott. Valaki felnagyította Marcel kedvéért. Úgy tűnt, szabályos kőkockákból emelték. Marcel felfedezett néhány ablakot. – Milyen magas? – kérdezte továbbra is döbbenten. – Körülbelül három emelet – felelte valaki. – És valószínűleg a hó alatt is van három. Marcel a szemét kimeresztve nézte. A torony és a hó. Hideg, magányos, ijesztő helynek tűnt. – Nem látszik lakottnak – jegyezte meg Arvin. Marcel egyetértett ezzel a véleménnyel. Az épület réginek tűnt, és körülötte a hóban nem látszottak nyomok. – Szerintem azokban az ablakokban nincs üveg – jegyezte meg az egyik kutató. A másik monitoron megjelent egy térkép, amin vörös kör jelölte a helyszínt. Ez a környék délre terült el a Coraggiónak elnevezett óceántól, a Rosszhír-öböltől nem messze. Találó elnevezés – állapította meg magában Marcel, és fennhangon megkérdezte: – Mi van a hó alatt? Beekman biccentett valakinek, aki a kamera látóterén kívül állt, aztán a főmonitoron fényvonalak

hálózata jelent meg. Házak. Utcák. Parkok és terek. A település közepén széles út vagy kisebbfajta folyó vágott át. Alighanem folyó lehetett, mert két egyenes vonal keresztezte, amelyek nyilván hidak voltak. – Ez elég nagy – jelentette ki Marcel. Beekman bólogatva felelt: – Körülbelül húszezer főnek adhatott otthont. De az utak és az épületek a mi mércéink szerint meglepően kicsik. Számításaink szerint az utcák csak néhány méter szélesek. És van itt még valami. – Egy elektronikus tollal megjelölt egy vastag vonalat, ami teljesen megkerülte a települést. – Ez falnak tűnik. – Védőfal – pontosította Marcel. – Igen, szerintünk is. És ez a fajta erődítmény műszakilag kevésbé fejlett civilizációra utal – mondta Beekman, és sajnálkozva hozzátette: – Bárcsak lenne velünk egy szakértő... Az ábra alapján úgy tűnt, hogy a torony összeköttetésben áll a védőfallal. – Más nincs a hó felett? – tudakolta Marcel. – Nincs. Mindent hótakaró borít. Marcel mindeddig gyanította, hogy az a fal, amit az előző napon találtak, csupán valami furcsa természeti jelenség vagy egy különös fényjáték. De ez... – Hát akkor most már öten vagyunk – jelentette ki Marcel. – Öt értelmes faj... Gunther, másutt is vannak épületek a bolygón? – Azt a falat leszámítva semmi, legalábbis eddig csak ennyit fedeztünk fel. De még csak most kezdtük a keresgélést. Biztosra veszem, hogy látunk még ilyesmiket – válaszolta Gunther, majd szórakozott mozdulatokkal meghúzogatta a szakállát, és hozzátette: – Marcel, le kell küldenünk egy csapatot. Kiderítjük, hogy kik élnek itt. Vagy éltek. – Nem megy – tiltakozott kurtán Marcel. Az expedíció vezetője felkapta a fejét. – Ez különleges helyzet – felelte elég halkan ahhoz, hogy amit mond, ne tűnjön ellenkezésnek. – Írok egy nyilatkozatot, ami felmentést ad neked minden olyan utasítás és elv alól, amelyek akadályoznak a cselekvésben. De le kell mennünk oda, hogy közelebbről is megnézzük azt a települést. – Szeretnék segíteni, Gunny – válaszolta Marcel –, de komolyan mondtam, hogy nem megy. Nincs leszállóegységünk. Beekman úgy megdöbbent, hogy szó szerint leesett az álla. – Az... az nem lehet – hebegte aztán –, három gép áll odalent, a dokkokban. – Azok kompok – magyarázta Marcel –, arra jók, hogy átrepüljünk velük egyik hajóról a másikra. De légköri repülésre alkalmatlanok. – Biztos vagy benne? – kérdezte Beekman, és szemmel láthatóan elcsüggedve hozzátette: – Biztos, hogy csinálhatunk valamit. Nem létezik, hogy nincs megoldás... – Én nem tudom, hogy mit csinálhatnánk – közölte Marcel. – Adjuk le a jelentést! Hadd fájjon Gomez feje a miénk helyett! – Hogyhogy nincs leszállóegységünk? – tudakolta Beekman. – Ha nem muszáj, nem szállítunk felesleges terheket – válaszolta Marcel. – A leszállóegységek nehezek. És az eredeti terv szerint ehhez az expedícióhoz nem kellett leszállóegység. Beekman horkantott egyet, és megkérdezte: – Ezt ki döntötte el? Mindegy, hagyjuk... Azt hiszem, mindannyian tanultunk valamit a felkészülésről. – Különben sincs velünk senki, akinek megfelelő képesítése lenne egy ilyen kutatáshoz – érvelt tovább Marcel, hogy megvigasztalja a tudóst.

– Képesítés? – mordult fel Beekman, és olyan képet vágott, mintha egy idiótákkal teli világban állt volna. – Arról beszélünk, hogy meg kellene nézni egy régi épületet. Tudod, megnézni a falakon lévő írásokat és készíteni néhány képet. Esetleg kikotorni valahonnan néhány cserépköcsögöt. Ehhez miféle képesítésre van szükség? – Te például összetörnéd az összes köcsögöt – vágott vissza vigyorogva Marcel. – Jó, hagyjuk! – dörmögte Beekman, és ezzel megadta magát. – Tájékoztassuk az Akadémiát! Szóljunk nekik, hogy küldjenek egy másik hajót, ha akarnak! De sietniük kell. – Sietni fognak, az biztos – felelte Marcel a békesség kedvéért. Nagyon jól tudta, hogy egy második expedíció már nem érhet ide a Földről. És ez azt jelentette, hogy az Akadémiának el kell térítenie egy hajót.

HARMADIK FEJEZET „Újra és újra meglepődöm azon, hogy a bátorság és a hősiesség nem veszett ki az emberi fajból. Ezek a vonások általában korai halálhoz vezetnek. Ennélfogva a kelleténél bátrabb egyedek nem szokták átörökíteni a génjeiket. Rendszerint azok szokták nemzeni és megszülni a következő nemzedéket, akik, ha nyomás alá kerülnek, hamar összeroskadnak.” (Gregory MacAllister: Tisztességgel és becsülettel, a Visszaemlékezések című kötetből)

Hutch nem rajongott a kilátásért, hogy a következő néhány hetet Randall Nightingale-lel összezárva fogja tölteni. A férfi a többi utassal együtt evett, és néha beballagott a közös kabinba is. Viszont kevés mondanivalója akadt, és valahogy betegnek látszott. A vézna, ősz hajú alak alacsony volt, legfeljebb pár centiméterrel lehetett magasabb a kimondottan apró termetű Hutchnál. Egy szerencsétlen körülmény a jól érzékelhetően magányra vágyó férfi ellen hatott. A Quraqua és a Föld között közlekedő hajók általában húsz utast szállítottak. Ha most is ennyien tartózkodtak volna a fedélzeten, Nightingale csak visszavonult volna a kabinjába, és senki sem vette volna észre. De csupán négyen utaztak a hajón, a pilótát is beleszámítva öten. Így aztán Nightingale érzékelte a nyomást, és minden tőle telhetőt megtett, hogy részt vegyen a társasági életben. De az igyekezetével csak feszült légkört teremtett. Ha megjelent valahol, nyomban elillant a jókedv, és mindenki küszködve próbált beszédtémát találni. A Pinnacle-en hatmilliárd éve létezett élet, az élővilága messze a legrégebbi volt az ismertek közül. Nightingale majdnem egy évtizedet töltött a bolygón, és a múlt feltárásával foglalkozott. Azt mondta, az elméleti munka java elkészült, és így Hutch megértette, hogy Nightingale miért megy haza. Ettől függetlenül furcsának tűnt, hogy ezt a pillanatot választotta. Hutch annak érdekében, hogy kielégítse a kíváncsiságát, lehetőséget keresett arra, hogy kettesben beszéljen a férfival. Amikor eljött a perc, megkérdezte tőle, hogy netán megbetegedett-e valamelyik családtagja. – Nem – felelte Nightingale. – Mindenki jól van. – De ennél többet nem mondott. És nem kérdezte meg, hogy Hutch miért érdeklődik a szerettei iránt. – Tudod, elfogott az aggodalom – magyarázta mosolyogva Hutch –, amikor a neved hirtelen megjelent az utaslistán. Csak egy-két órával az indulás előtt tudtam meg, hogy velünk jössz. – Az utolsó pillanatban született meg a döntés – válaszolta a vállát vonogatva Nightingale. – Mindenesetre örülök, hogy mindenki jól van – dünnyögte Hutch. A beszélgetés után – már ha annak lehetett nevezni – Hutch visszatért a hídra, és előásta a Nightingale-expedíció anyagait. A Maleiva-rendszert először a James P. Taliaferro derítette fel, huszonegy évvel ezelőtt. Az eredményeik lázba hozták a tudósokat, méghozzá két okból: a Maleiva III-ról kiderült, hogy élet van rajta, és a számítások azt mutatták, hogy össze fog ütközni egy gázóriással. Ekkor összeállították a Nightingale-expedíciót, és némi vitatkozást követően harsonák rivalgása közepette útnak indították. Mások is versengtek a lehetőségért, hogy vezethessék a küldetést, még olyanok is akadtak közöttük, akik jobb képesítéssel rendelkeztek, mint Nightingale. Azonban őt választották, az Akadémia magyarázata szerint azért, mert energikus, és az ítélőképessége kiváló. Nem szerzett ugyan tapasztalatokat az ismeretlen bioszférák felderítése terén, de a többi jelölt sem. És ha nem is érte még el azt a kort, amit egyesek megfelelőnek tartottak a jelölteknél, Nightingale történetesen a döntőbizottság elnökének lányát vette feleségül. Csakhogy a küldetés katasztrófával végződött, és a hatalmasságok minden felelősséget

Nightingale-re hárítottak. Persze, valószínű volt, hogy ami a Maleiva III-on történt vele, az mindenki mással is megtörtént volna. Viszont Hutch azt olvasta, hogy egyesek Nightingale ítélőképességét és vezetői képességeit támadták, és alig leplezett célzásokat ejtettek el arról, hogy a férfi gyáva. Ezek után csodálkozott azon, hogy Nightingale nem vonult vissza egy hegység mélyére, hogy mindörökre eltűnjön mindenki szeme elől. * * * A hipersávok szürke ködét sosem szokta meg senki. Ebben a különös világban a csillaghajók a látszat szerint lassan haladtak előre. A teleszkópokkal figyelő utasoknak az a benyomásuk támadt, hogy a hajó csupán néhány kilométeres óránkénti sebességgel vánszorog a sűrű ködben. A Wildside csendesen siklott, és Hutch könnyen el tudta képzelni, hogy valahol északkeleten, például Új-Fundland közelében repül az Atlanti-óceán felett, és arra vár, hogy megszólaljanak a ködkürtök. Úgy állította be a hajó falain elhelyezett – ablakoknak álcázott – képernyőket, hogy hegyek, mezők és városok látképeit mutassák, vagy ami szerinte tetszett az utasainak. A közös kabinban üldögélve úgy látta Londont, mintha egy léghajó gondolájából nézte volna. A városban kora délutánra járt az idő, egy békés téli napon. A hó nesztelenül szitált. A Wildside hat napja indult útnak. – Valójában mi van odakint? – érdeklődött Scolari, aki az ebéd alatt odaült Hutchhoz. – Semmi – felelte Hutch. Scolari oldalra billentette a fejét, és kijelentette: – Kell lennie valaminek. – A világon semmi. Semmi más, mint a köd. – És a köd honnan ered? – Hidrogénből és héliumból áll – magyarázta Hutch. – És még néhány gázból. Ez a mi univerzumunk egy rendezetlen és fagyos állapotában. – Hogyan történhetett? – kérdezte a férfi. – Soha nem alakult ki semmi nagy – felelte a vállát megvonva Hutch. – Az árapály-erőkhöz van valami köze. Egyes fizikusok azt mondják, az igazi kérdés az, hogy hogyan alakulhattak ki a bolygók és a csillagok. – Árapály-erők? Itt? Mindketten gyümölcstálat választottak. Hutch ananászt és banánt evett, illetve egy szelet sajtot rozskenyérrel. Lassan rágcsálta, rááldozott néhány pillanatot, hogy élvezze az ízét, aztán bólintott, és megszólalt: – A hatások itt sokkal gyengébbek, mint a mi univerzumunkban. Így aztán, nem alakul ki semmi. Szeretnéd látni, hogy néz ki? – Persze – dörmögte Scolari. Hutch utasította Billt, hogy kapcsolja a külső orrkamera képét a monitorra. London egy villanással eltűnt, a helyét a köd vette át. Scolari bámulta egy-két percig, aztán a fejét csóválva megjegyezte: – Olyan érzésem van, hogy ha kiszállnék, még gyalog is gyorsabban haladnék. – Ha lenne valami, amin gyalogolhatnál. – Hutch – folytatta a férfi tudomásom szerint itt a szenzorok sem működnek. – Így van – erősítette meg a pilóta. – Szóval, igazából nem is tudjuk biztosan, hogy nincs odakint semmi. Hogy nincs semmi előttünk. – Elméletileg lehetetlen – válaszolta Hutch. – Itt nem alakulnak ki szilárd objektumok.

– Mi a helyzet a többi hajóval? Hutch látta a férfin, hogy nem az aggodalom beszél belőle. Scolari sosem aggódott semmi miatt. De a hiperutazás mindenkit ámulatba ejtett, és összezavart. Különösen a látszólagos lassúság. És az az illúzió, hogy árnyalakok mozognak a ködben – ezeket a hajó saját fényei okozták. – Az elmélet szerint – kezdett bele Hutch abba a magyarázatba, amit már számtalanszor előadott – saját, egyedülálló útvonalunk van. Megteremtünk egy gyűrődést, amikor belépünk, és a gyűrődés eltűnik, amikor távozunk. Egy másik hajóval való ütközés vagy akár csak találkozás, elméletileg nem lehetséges. Ebben a pillanatban belépett a kabinba Nightingale, rendelt valamit az ételautomatától, és odaült hozzájuk. – Érdekes a kilátás – jegyezte meg a monitort fürkészve. – Tudunk változtatni rajta – felelte Hutch. – Ó, ne, kérem! – vágta rá a férfi, és látszott rajta, hogy megigézi a látvány. – Teljesen rendben van. A pilóta Scolarira pillantott, aki egy almát rágcsált. – Szeretem a gótikus hangulatot – dörmögte. Ám a beszélgetés itt nagyjából el is halt. – Mit tervezel, Randy? – kérdezte végül Hutch. – Visszatérsz a Pinnacle-re? Vagy másik megbízatást vállalsz? – Nyugdíjba megyek – közölte Nightingale olyan hanghordozással, ami azt sugallta, hogy szerinte ennek magától értetődőnek kellett volna lennie. Mindketten gratuláltak neki, mire hozzátette: – Vettem egy tengerparti házat Skóciában. – Skócia – ismételte a nevet elámulva Hutch. – És mit akarsz csinálni ott? – A ház egy eldugott helyen van – felelte Nightingale. – Távol leszek mindentől. – És mihez kezdesz majd annyi szabadidővel? – érdeklődött Scolari. A férfi töltött magának egy csésze kávét, és derűsen válaszolt: – Az első évben, azt hiszem, az égvilágon semmit. – Az biztos jó lesz – helyeselt bólogatva Scolari. Ezt követően megemlítette, hogy elvállalt egy tanári állást a Texas Egyetemen, és dörmögött valamit arról, hogy milyen jó lesz viszontlátni a régi ismerősöket oly sok év után. Aztán feltett egy kérdést, aminek hallatán Hutch összerezzent: – Mondd csak, Randy, tervezed, hogy megírod az emlékirataidat? Ezzel persze aknamezőre tévedt. Scolari kétségkívül tudta, hogy Nightingale valamilyenfajta híresség, de a részleteket valószínűleg nem ismerte. – Nem – felelte Nightingale, és egy csapásra feszült lett. – Nem hiszem, hogy sokan találnák érdekesnek az életemet. Hutch a tapasztalatai alapján előre tudta, hogy közte és az utasai között erős kötelékek fognak kialakulni. Vagy megutálják egymást. A hosszú repülések alatt a kisebb csapatokon belüli viszonyok mindig ebbe a két irányba alakultak. Néhány évvel korábban egy, a fedélzeten tartózkodó szociológus tanulmányozta a jelenséget, és a saját nevét adta neki: a Cable-effektus. Hutch úgy számította, hogy ez a csapat kétfelé fog válni. Az egyik oldalon lesz Nightingale, a másikon a többiek, akik valószínűleg összebarátkoznak majd. Az utasok mindeddig nem sokat szórakoztak, viszont rengeteget beszélgettek. Elfelejtkeztek azokról a játékokról, amikkel mások elütötték az időt, helyette egyszerűen csak beszélgettek. Máris túl voltak néhány személyes vallomáson. Ez mindig azt jelezte, hogy az utasok kezdenek összemelegedni, bár általában egy-két hét kellett hozzá. Embry a harmadik éjszakán bevallotta, hogy valószínűleg feladja az orvosi hivatást. – A világ tele van hipochonderekkel – mondta –, orvosnak lenni egyáltalán nem olyan, mint azt

sokan képzelik. – Az anyám hipochonder volt – mormolta bólogatva Toni. – Az enyém is – tette hozzá Embry. – Szóval, több eszem is lehetett volna, amikor orvosi egyetemre mentem. – Miért mentél? – kíváncsiskodott Hutch. – Az apám orvos volt – magyarázta Embry –, és a nagyanyám is. Többé-kevésbé elvárták tőlem. – És mit akarsz csinálni helyette? – érdeklődött Hutch. – Kutatónak mindig elmehetsz – javasolta Scolari. – Nem, megmondom őszintén, hogy nem érdekel – közölte Embry. – Halálosan unom. Toni Hamner – Hutch első benyomásai dacára – romantikus léleknek bizonyult. – Azért mentem a Pinnacle-re, mert annyira más – mondta mosolyogva. – Utazni akartam. – Mondjuk, az összejött – állapította meg Embry. – És szerettem is – folytatta Toni. – Olyan helyeken sétálgatni, amit nem emberi lények emeltek. És több százezer évvel ezelőtt. Ilyen a régészet. – Akkor miért mész haza? – kérdezte Scolari. – Lejárt a szerződésem. – Azt bármikor meg tudtad volna újítani – szólt közbe Hutch. – Külön jutalmat fizetnek azoknak, akik a helyszínen maradnak. – Tudom, már így is egy évvel meghosszabbítottam az eredeti időtartamot – felelte Toni. – Most már szeretnék valami mást csinálni. – Hűha – csodálkozott Embry –, úgy tűnik, vagyunk így néhányan. Toni felnevetett, majd közölte: – Legalább körülnézek, hátha akad egy-két férjjelölt. – A Pinnacle-en nem volt kapás? – kérdezte Scolari. Toni elgondolkodott, és vidáman felelt: – Nem arról van szó, hogy nem találkoztam érdekes férfiakkal. Éppen ellenkezőleg, sok ilyen volt. De ők hajlamosak arra, hogy csak a munkájuknak éljenek. És hogy tudósként tekintsenek egy nőre, az végképp lehetetlen. A volt párjáról egy szót sem szólt. A társaságból egyedül Nightingale nem mesélt magáról az előző napok folyamán. És most, mialatt ott ültek, és bámulták az örökös ködöt, azt mondta, hogy igen, azt kívánja, bárcsak olyan érdekes élete lett volna, hogy mások szívesen olvasnának róla. És olyan meggyőződéssel mondta, hogy alighanem valóban így érzett. Scolari visszatért a kinti ködvilághoz. – Van valakinek elképzelése ennek a helynek a felépítéséről? – kérdezte. – Tudjuk, hogy mekkora? – Amennyire én tudom – felelte Hutch a kérdésnek nincs... – ebben a pillanatban észrevette, hogy a műszerfalon villog az üzenet érkezését jelző lámpa – ...jelentősége – fejezte be a mondatot, és más hangon hozzátette: – Mondhatod, Bill! – Hutch – felelte az MI üzenetet kaptunk az Akadémiától. – Tedd a képernyőre, légy szíves! Embry abban a pillanatban lépett be, amikor a köd eltűnt a monitorról, és a helyén megjelent az üzenet. Címzett: Harold Wildside Feladó: műveleti igazgató Tárgy: irányváltás

Hutchins, a Wendy romokat talált a Süllyesztőn. Haladéktalanul módosítsd az irányt, és repülj oda! Készíts képeket, gyűjts tárgyakat, amit csak lehet! Életbe vágóan fontos, hogy ismereteket szerezzünk az őslakókról. Senki más nincs hatótávolságon belül. Az expedíció idejére kinevezünk téged archeológusnak. Nyilván tudod, hogy a Süllyesztő hamarosan összeütközik a Morgannel. Kerüld a veszélyt! Gomez Hutch azonnal tudta, hogy hibát követett el. Úgy kellett volna elolvasnia az üzenetet, hogy egyedül van. Vetett egy pillantást Nightingale arcára, de semmit sem tudott leolvasni róla. – Huh – nyögte Scolari –, milyen messze van? – Körülbelül ötnapi repülés – felelte Hutch. Halk csengetés jelezte, hogy Nightingale ebédje elkészült. – Én nem égek a vágytól, hogy odamenjek – dörmögte Nightingale. A pokolba az egésszel! – szitkozódott magában Hutch. Természetesen nem volt más választása. Parancsot kapott. Nem szállhatott vitába, már csak azért sem, mert a válaszként küldött üzenete napok alatt ért volna célba. Ugyanakkor, sokszor vitt már régészeket, és ennek köszönhetően tudta, milyen óriási dolognak számít az, hogy valakik romokat találtak egy lakatlan világon. És most ezt az egészet átadták neki. Ha egyedül lett volna, örült volna a lehetőségnek. – Nézzétek, ezt most végig kell csinálnom! – mondta végül. – Elnézést kérek a kellemetlenségekért! A múltban, a hasonló esetekben az Akadémia kárpótolta az utasokat az elvesztett időért. Nightingale lehunyta a szemét, sóhajtott egyet, és megszólalt: – Gondolom, küldenek értünk egy másik gépet... – Nem sok értelme lenne, hacsak nincs máris a közelben – felelte a fejét ingatva Hutch. – Ha otthonról küldenének, majdnem öt hétbe telne, hogy megérkezzen. Addigra az expedíciónak rég vége lesz, és mindenképpen úton lennénk hazafelé. – Erős bennem a kísértés, hogy pereljek – jelentette ki Nightingale. Mindannyian tudták, hogy ez csupán üres fenyegetőzés. Az utazás közbeni kitérőkről külön bekezdés szólt mindenki szerződésében, amiben szerepelt a kikötés, hogy senki sem kaphat miattuk kártérítést. – Tedd azt, amit jónak látsz! – mondta csendesen Hutch. – Becslésem szerint a teljes késés három hét lesz. Nightingale nagy lendülettel lerakta a kését és villáját. – Csodálatos – recsegte ingerülten, azzal felállt, és elhagyta a kabint. Embry sem úszott a boldogságban. – Ez képtelenség – morogta. – Sajnálom – felelte Hutch kesernyésen mosolyogva –, néha megesnek ilyen dolgok. Scolari a szemét forgatta, és elterült az ülésén. – Hutch, ne tedd ezt velem! – nyögte erőtlenül. – Már le van foglalva a szoba a svájci Alpokban. Egy hét, régi barátokkal. – Tom – válaszolta Hutch, és szenvedő arcot vágott –, nagyon sajnálom, de el kell halasztanotok a találkozót. A férfi a falra szegezte a tekintetét, és hallgatott. Hutch most már küzdött, hogy megőrizze a hidegvérét. – Nézzétek – mondta fennhangon –, mindketten régóta dolgoztok a cégnek. Tudjátok, hogy egy ilyen felfedezés mit jelent. És azt is tudjátok, hogy nem adtak nekem más lehetőséget. Kérlek titeket, ott panaszkodjatok, ahol értelme is van! Írjátok le, és én szívesen továbbítom! – Nem így képzelem el a szórakozást – jegyezte meg sóhajtva Toni –, de el tudom viselni.

Hutch egy órán belül módosította az irányt, és már a Maleiva felé repültek. A nyugalom megőrzése érdekében kerülte a többieket. Azt ugyan nem állíthatta, hogy az első napok szívélyes hangulata visszatért, de legalább a harag és a neheztelés hamar eltűnt. Reggelre mindenki megbékélt a helyzettel. Embry beismerte, hogy a lehetőség, hogy végignézheti két bolygó ütközését, alighanem megéri elszenvedni a kényelmetlenségeket. Ami pedig Scolarit illette, alighanem kezdte felismerni a tényt, hogy ő az egyetlen fiatal férfi a fedélzeten, amelyen két vonzó hölgy is tartózkodik. Hutch úgy ítélte meg, eljött a perc a következő lépéshez. * * * Késő délelőtt Nightingale kivételével mindannyian összegyűltek a közös kabinban. Toni és Embry sakkoztak, míg Scolari és Hutch etikai problémákról vitatkoztak, amelyeket Bill szolgáltatott számukra. A pillanatnyi kérdés úgy szólt: helyénvaló-e bizonyosnak beállítani mások előtt egy kétséges vallásos nézetet azon az alapon, hogy a hitet egy sokkal biztosabb pszichológiai létezéshez találták ki. Hutch megvárta, hogy a sakkjátszma befejeződjön, majd figyelmet kért mindenkitől. – Általában – kezdte a beszédét – sokan vagyunk a hajón ezeken az utazásokon, és az utasok fele régész szokott lenni. Vannak valakinek régészeti ismeretei? Mindenki csak a fejét rázta. – Amikor elérjük a Süllyesztőt – mondta Hutch –, lemegyek a felszínre. Csak teszek egy kört, megnézem, amit látni lehet, és talán összeszedek pár műtárgyat. Ha valaki szeretne velem jönni, jó hasznát venném néhány önkéntesnek. A munka könnyűnek ígérkezik. Miután elhallgatott, teljes magasságában kihúzta magát. Az utasai összenéztek, aztán vagy a mennyezetre, vagy a falakra fordították a tekintetüket. Embry a fejét rázva jelezte, hogy a válasza: nem. – De azért köszönöm – tette hozzá. – Majd fentről ügyelek. Hutch, azon a helyen a századforduló közelében odaveszett egy kutatócsapat. Valami megette őket, ha jól emlékszem. – Felkapta a királynőt, tanulmányozni kezdte, és jóval halkabban hozzáfűzte: – Tényleg sajnálom. De nekem ehhez nem fűződik semmi érdekem. Húsz évük volt rá, hogy megnézzék azt a bolygót. Most pedig azt akarják, hogy az utolsó pillanatban menjünk le oda, és végezzük el az ő munkájukat. Mennyire jellemző... – Sajnálom, Hutch – vette át a szót Scolari –, de én ugyanígy érzek. Egy bürokratikus csürhe az egész, és most elvárnák tőlünk, hogy rohanjunk oda, és tegyük kockára az életünket. – Elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen a pilóta szemében nézni, és rosszkedvűen morogta: – Egyszerűen csak nem látom értelmét. – Rendben – felelte Hutch – megértelek titeket. A helyetekben valószínűleg ugyanígy éreznék. – Fényképeket kérnek tőled – mondta Toni –, van egyáltalán hordozható szkennered? – Van egy egész ládával az egyik tárolórekeszben – válaszolta Hutch. – Legalább ez nem lehet gond. Toni hátrébb csusszant a székével. Egy darabig szenvtelen arcot vágva, némán tanulmányozta a pilótát, míg végül elmosolyodott, és bejelentette: – Én megyek! Hutch gyanította, hogy ha a többiek jelentkeztek volna, Toni talált volna okot arra, hogy a fedélzeten maradjon. – Toni, nem vagy köteles megtenni – figyelmeztette a fiatal nőt Hutch. – Én sem akarlak rákényszeríteni!

– Nem érdekes – felelte Toni mosolyogva. – Az unokáim egyszer meg fogják kérdezni, hogy mit csináltam ezekben a napokban. Nem szeretném azt mondani nekik, hogy meghúztam magam idefent, és az étkezőből néztem végig az egészet. A válaszával éles pillantásra késztette Embryt.

Nightingale szokásához híven korán bevonult a hálókabinjába. Tudta, hogy a többiek jobban érzik magukat, ha ő nincs velük, és ezt őszintén sajnálta. De az igazság az volt, hogy a felszínes locsogás untatta. Azzal töltötte a napjait, hogy azon a könyvön dolgozott, amiről azt remélte, hogy a fő művének fogják tartani, és aminek azt a címet adta: Quraqua és Föld: az intelligencia evolúciója. Rendkívül ironikusnak találta, hogy az emberek felderítették azokat a tényezőket, amelyek az ismert helyszíneken megteremtették a földönkívüli intelligenciát, ám ezeket az ismereteket még nem sikerült megfelelően alkalmazniuk a saját fajuk tekintetétben. De biztosra vette, hogy ez meg fog változni, miután ő színre lép. Beérte azzal, hogy az estét Harcourttal és DiAlvával tölti, a nagy elődeivel. Sokkal szívesebben választotta ezt, semhogy a közös kabinban zajló, végeérhetetlen fecsegést hallgassa. Nem tartotta elég okosnak az utastársait, viszont rég megtanulta, hogy az idő rendkívül értékes. Sőt, ahogy teltek az évek, egyre inkább átérezte, hogy mennyire igaz ez a mélabús megállapítás. Senki sem élt örökké. Ezen az estén viszont túlságosan sok minden kavargott a fejében ahhoz, hogy másra is gondoljon, mint a Süllyesztőre. A Maleiva III. A világ, aminek nincs jövője. „Tervezed, hogy megírod az emlékirataidat?” Mi volt a szándéka ezzel Scolarinak? Gúnyolódni akart? Ezt a kérdést újra és újra feltették neki, egyre gyakrabban azzal párhuzamosan, hogy közelgett az esemény, és az emberek emlékezni kezdtek. „Te vagy az a Nightingale, aki elvesztette hat emberét?” Nightingale-nek jólesett volna pár korty rum. Viszont kemény leckék árán tanulta meg, hogy amikor ez a hangulat lett úrrá rajta, túl sokat ivott. Egyedül abból merített vigaszt, hogy hamarosan vége az egésznek. Amint szilárd talaj lesz a talpa alatt, beköltözik a villába, amit az ügynöke vásárolt neki. Egy hegytetőn állt, távol a közúttól, egy magánút vezetett hozzá. Sehol egy látogató, sehol egy szomszéd. Senki, akivel beszélgetni kellene. Nightingale ma már tudta, hogy évekkel ezelőtt el kellett volna tűnnie a Pinnacle-ről, még mielőtt a régi történet előkerült volna. De mindeddig nem törődött vele, abban a hitben, hogy ha kerüli a feltűnést, az emberek előbb-utóbb elfelejtik. Még azt is elfelejtik, hogy részt vett abban a gyászos végű vállalkozásban. „Te vagy az a Nightingale, aki úgy elfuserálta az első küldetést, hogy soha többé nem mentünk vissza oda?” Nem voltak barátai, és ennek okát nem ismerte. Ebből eredően senkivel sem beszélhetett tekintélyes szakmai sikereiről. És most, ebben a zárt környezetben azon kapta magát, hogy mind többet gondolkodik az életéről, és úgy érezte, ha az élet valóban egy utazás, akkor ő nem jutott el sehová. Az utóbbi időben viszont, miután a Maleiva III ismét bekerült a híradókba, és az embereket minden érdekelte, aminek köze volt ahhoz a pusztulásra ítélt világhoz, az ő helyzete egyre romlott. Még az is megfordult a fejében, hogy nevet változtat, miután hazaér. De ez komoly bonyodalmakkal járt, a szükséges papírmunka önmagában véve csüggesztőnek tűnt. Végül úgy döntött, elég lesz annyi, hogy kerüli a reflektorfényt, illetve mások társaságát. Máris elkövetett egy hibát, amikor elmondta az utastársainak, hogy Skócia felé tart. Elhatározta, hogy létrehoz egy kóddal védett e-fiókot. Abba fog kerülni minden pénz, amit kap, minden hivatalos átutalás és irat. Ha valaki megpróbál kapcsolatba lépni vele, csakis ezen keresztül teheti meg. Aztán ő majd eldönti, hogy válaszol-e, vagy sem, ahogyan jónak látja. Senki sem fogja

tudni, hogy hol van. És ha vigyáz, akkor Banff környékén, ahol le akart telepedni, senki sem fogja tudni, hogy kicsoda ő. „Te vagy az a Nightingale, aki elvesztette az eszméletét?” Azon a szörnyű napon a vörösrigók százával vetették rá magukat. A Flickinger-mező korlátozott védelmet nyújtott, bár azt legalább megakadályozta, hogy a kis rohadékok a testébe juttassák a mérgüket. Azt viszont nem, hogy a csőrüket belevágják a húsába. A sebei begyógyultak, de például a nyaka többé nem jött helyre. A pszichikai sérülései sem múltak el, és ezekkel az orvosok nem tudtak mit kezdeni. A helyében mindenki azt tette volna, amit ő tett. Hát, talán nem mindenki. De nem félt, legalábbis nem jobban, mint a többiek. És nem menekült el, nem hagyott a sorsára senkit. Helytállt, amíg tudott.

Az Evening Star luxus-utasszállító ezerötszáz utassal repült, akik azt tervezték, hogy végigbulizzák az Esemény napjait. A fedélzeten tartózkodott Gregory MacAllister is, a nemzetközi hírű író, újságíró, szerkesztő, kommentátor, az emberi állapotok és viszonyok megfigyelője. MacAllister azzal kérkedett, hogy a pályafutása alatt mindvégig sikerült megőriznie illő szerénységét. Ha vadászni ment, ő cipelte a saját fegyvereit. Mindig hangsúlyt fektetett arra, hogy úgy viselkedjen a munkatársaival, mintha egyenrangú felek volnának. Rendíthetetlenül udvarias volt azokkal a hétköznapi emberekkel, akikkel kapcsolatban került, a világ pincéreivel, orvosaival vagy éppen csillaghajó-kapitányaival. Néha elsütött egy-egy tréfát a parasztok kárára, de mindenki értette, hogy ezek csupán jóindulatú viccek. MacAllister jelentős politikai erőnek számított, és ő fedezte fel az irodalom világának vagy tucatnyi fényes csillagát. A Chicago Társaság hivatalos igazgatója volt, politikai és irodalmi agytröszt. Ezenfelül tagja volt a Baltimore Szótár Intézet igazgatótanácsának, és a Premier főszerkesztőjeként is működött. Befolyásos tagja volt számos emberbaráti szervezetnek, jóllehet a műveiben gyakran írta le a szegényeket lustának és műveletlennek. Fontos szerepet játszott a Genesisper idején, ő alkalmazta az ügyvédeket, akik bíróság elé vitték a Brantley iskola vezetőségét. Szeretett magára úgy gondolni, mint a világ egyetlen olyan emberére, aki könnyedén megsemmisít szélhámosokat, csalókat, egyetemi professzorokat és püspököket. Vonakodva egyezett bele, hogy felszálljon az Evening Starra. Nem mintha nem izgatta volna a lehetőség, hogy végignézheti egész világok összeütközését, de valahogy közönségesnek és kisstílűnek érezte ezt a fajta szórakozást. Az ő nézetei szerint ilyen dolgokat azok csináltak, akikből hiányzott egy sor alapvető érték. Azok, akik képesek kimenni egy nyilvános strandra. Vagy egy focimeccsre. De végül elfogadta a meghívást, mert engedett a kíváncsiságának, és mert lehetőséget kapott arra, hogy utóbb elmondhassa: jelen volt, amikor a történelemnek ez a mozzanata lezajlott. Ezenfelül lehetőséget biztosított számára, hogy megmutassa a hétköznapi emberek iránti szolidaritását. Még akkor is, ha ezek a hétköznapi emberek tekintélyes birtokokkal rendelkeztek, amelyek a Hudson torkolata körül terültek el. És úgy ítélte meg, hogy végső soron egy kis bolygó-zúzás akár még szórakoztató is lehet, mi több, anyagot szolgáltathat néhány, az élet múlékonyságáról és az anyagi javak bizonytalanságáról szóló elmélkedéshez. Nem mintha az anyagi javak ellenére lettek volna. Az általa ismert emberek közül csak azok vágytak az anyagi javak igazságosabb elosztására, aki eleve nem rendelkeztek ilyesmivel. A döntése, miszerint részt vesz az utazáson, befolyást gyakorolt az utaslistára, amin többen is szerepeltek a korszak politikai és gazdasági vezetői közül. Jóllehet nyilvánosan sosem ismerte volna be, az óriási hajó kényelmi szolgáltatásai lenyűgözték. A

lakosztálya ugyan szűkösebb volt, mint szerette volna, de erre számítania kellett. Ettől függetlenül kényelmesnek bizonyult, és a berendezést a visszafogott, jó ízlés jellemezte, nem pedig az a csillogó pompa, amit rendszerint a nagy csillaghajók fedélzetén lehetett látni. MacAllister szívesen bolyongott a bárok, éttermek és társalgók útvesztőjében. Egyes területeket virtuális teraszokká alakítottak, hogy az utasok onnan nézzék majd az Eseményt. Noha MacAllister eredetileg azt tervezte, hogy sok időt fordít munkára, ehelyett inkább a Navigátor nevű bárban rendezte be királyi udvarát. Az intézmény minden este a zsúfolásig megtelt hírességekkel és a csodálóikkal, rendszerint második vonalbeli politikusokkal, az ő tanácsadóikkal, újságírókkal, néhány vállalatigazgatóval és íróval. Valamennyien égtek a vágytól, hogy válthassanak néhány szót MacAllisterrel, hogy az ő barátjának tűnjenek. MacAllister az indulás utáni első napon meghívást kapott, hogy vacsorázzon a kapitány asztalánál. Akkor még nem sikerült berendezkednie, és visszautasította a felkérést. Ha az ellenségei nem is lettek volna szomorúak, ha ott maradt volna a Maleiva-rendszerben, lehetőleg a pusztulásra ítélt bolygón, jól tudta, hogy az emberek többsége afféle kóbor lovagnak tekinti őt, aki helyrehozza azt, amit mások elrontottak, aki kíméletlenül elbánik a pojácákkal, és besorolták az első sorába azoknak, akik azért küzdenek, hogy a Föld nevű bolygóról ne tűnjön el mindenestől a józan ész. Briliáns elemző hírében állt, és ami a fontosabb, a feddhetetlenség eleven szobrának látták. Nem állt sem a progresszívek, sem a konzervatívok mellé. Nem lehetett megvenni. És nem lehetett átverni. A nők önként és boldogan felajánlkoztak neki. Gyakran kihasználta ezeket a helyzeteket, de mindig roppant diszkréten intézte a dolgot, és először is arról győződött meg, hogy nem bukkanhat fel egy feldühödött férj. Rajongott az ellenkező nemért, jóllehet szilárdan hitte, hogy a nőknek a konyhában és az ágyban a helyük. Hogy ezeken a helyszíneken a legboldogabbak, és ha mindenki felismerné ezt az egyszerű igazságot, akkor az élet sokkal jobb lenne mindenki számára. A Maleiva-rendszer felé félúton meghallotta a hírt, ami szerint mesterséges építményeket találtak a Süllyesztőn, és megemlékezett róla abban az újságban, amelynek egész életében dolgozott: „Huszonpár éve tudunk a Maleiva III-ról és a közelgő ütközésről, és most, amikor már csak néhány hét van hátra, hirtelen felfedezik, hogy annak a szerencsétlen világnak van történelme. Most persze következik a mutogatás, hogy kiderüljön, melyik gazember siklott el a részletek felett. És természetesen ki fog derülni, hogy a Taliaferro pilótája a hibás, aki időközben elhalálozott. Aztán majd kiderítik, hogy egy harmadrangú elemző volt az, aki nem figyelt fel a műholdas adatokra. Szórakoztató műsornak ígérkezik. Most már nincs idő megvizsgálni azt a kultúrát, ami hamarosan megsemmisül. Egy egész nép tűnik el mindörökre, és nem lesz senki, aki tudni fog róla valamit. Nem fogunk ismerni semmit, aminek köze van hozzájuk, csak egy, a hómezőből kiálló, néhány méter magas kőrakást. Talán ez minden, amire mi magunk is számíthatunk, ha majd eljön a vég.”

Címzett: Harold Wildside Feladó: műveleti igazgató Tárgy: Süllyesztő-akció Hutchins, a Süllyesztőn ragadozók is élnek, úgyhogy legyél óvatos! Az első expedíció anyagai alapján rendkívüli elővigyázatosságra van szükség. Tájékoztatást kaptam, hogy a téma legjobb szakértője, Randall Nightingale a hajódon tartózkodik. Amikor leszállsz a felszínre, vidd magaddal!

Gomez

Címzett: Wendy Jay Feladó: műveleti igazgató Tárgy: régészeti feltárások Gunther Beekman figyelmébe! A Wildside immár önök felé tart, a Süllyesztőn végzendő régészeti kutatás céljából. A munkálatokat Priscilla Hutchins vezeti. Kérem önt és Clairveau kapitányt, hogy adjanak meg minden lehetséges támogatást! Gomez

NEGYEDIK FEJEZET „Egy kritikus küldetés egyik kritikus pillanatában, amikor az embereinek a legnagyobb szükségük volt rá, Randall Nightingale eszméletét vesztette. Sabina Coldfield megmentette, biztonságos helyre vonszolta, amiért ez a tiszteletre méltó nő az életével fizetett. Manapság mindenki döbbentnek tűnik, amiért a küldetés kudarcba fulladt, és mert nem történtek további kísérletek annak érdekében, hogy megvizsgáljuk a Maleiva III szúnyogjait és mocsári zsurlóit. Azt mondják, túl sokba került, de a pénzről beszélnek. Mondjuk, valóban sokba került. Olyan emberek életébe, mint amilyen Coldfield volt, aki többet ért, mint tíz Nightingale.” (Gregory MacAllister: Tisztességgel és becsülettel, a Visszaemlékezések című kötetből)

Marcel már nem hitt abban, hogy a Süllyesztő lakói réges-régen haltak meg. Vagy hogy halottak egyáltalán. – Lehet, hogy igazad van – mondta Kellie, és az állát a kezére támasztva figyelte a képernyőt. A nap folyamán készített filmfelvételeket ellenőrizték. Marcel nemrégiben úgy döntött, hogy miután ez a küldetés véget ér, olyan minősítést fog írni a nőről, mely szerint Kellie Collier alkalmas arra, hogy a jövőben kapitányi beosztásban szolgáljon. Kellie még éppen csak betöltötte a huszonnyolcat, így eléggé fiatal volt ehhez a felelősséghez, de értette a dolgát, és Marcel nem látta értelmét, hogy továbbra is másodtisztként dolgozzon. Különösen most, hogy a csillagközi utazás korábban sosem tapasztalt felvirágzásnak indult. Számtalan csillaghajó, kereskedelmi teherhajó és magánjacht röpködött mindenfelé, amelyeken nagy szükség lett volna kiváló tisztekre. Nem beszélve a Járőrszolgálatról, ami komoly terjeszkedésbe fogott a közelmúltban. Ezt a folyamatot tovább gyorsította a tény, hogy az előző évben odaveszett a Marigold és a Rancocas, az összes hajózójával és utasával együtt. Az első hajó egyszerűen felrobbant, mialatt arra készül, hogy a hipertérbe ugorjon. Az utasai ugyan beszálltak a mentőegységekbe, de elfogyott a levegőjük, mialatt arra vártak, hogy a Járőrszolgálat gépei odaérjenek hozzájuk. A Rancocasnak leállt a teljes energiaellátó-rendszere, és irányíthatatlanul sodródott. A rádiójuk sem működött, így nem tudtak segítséget kérni, és mire valaki észrevette, hogy bajban vannak, már késő volt. Azzal párhuzamosan, hogy az emberek kiköltöztek a terraformált világokra, ahol korlátozás nélkül vehettek birtokba földeket, egyre komolyabb biztonsági intézkedések kellettek. Ebből eredően a Járőrszolgálat számára eljött a terjeszkedés kora. Nem lehetett megjósolni, hogy egy olyan ifjú, feltörekvő tehetség, mint Collier, milyen magasra juthat. Kellie a Transitoria középső részén álló hegyvonulat előhegységét tanulmányozta. – Szerintem nem lehet kérdéses – jelentette ki. – Ez itt egy út. Vagy az volt. Marcel úgy vélte, hogy a másodtiszt azt látja, amit látni szeretne. – Benőtte a növényzet – mondta, és leült Kellie mellé. – Nehéz megítélni. Lehet egy régi folyóágy is. – Nézz csak ide! Itt felkanyarodik erre a dombra. Ez sosem volt vízfolyás – állította Kellie, és a szemét résnyire vonva fürkészte a monitort. – De amondó vagyok, sok idő telt el azóta, hogy valaki járt rajta. Az első felfedezés óta eltelt öt napban több elszórtan heverő bizonyítékot találtak arra, hogy a bolygót valaha értelmes lények lakták. Mi több, települések maradványaira bukkantak három kontinensen. A városok rég elpusztultak, aztán a gleccserek eltemették és szétzúzták őket.

Mindenesetre a jelek arra utaltak, hogy egy iparosodás előtti korszakban léteztek. A további tisztázásra várni kellett addig, amíg Hutchins megérkezik, és leviszi a csapatát valamelyik helyszínre. De nem léteztek olyan épületek, amelyekre rá lehetett mondani, hogy uralják a környező tájat, és a hó nem volt annyira mély, hogy elnyeljen nagyobb építményeket. Nem lehetett látni hidakat, gátakat, felhőkarcolókat, semmilyen nagyszabású épületet. Csak itt-ott egy-egy töredéket a hóban. Egy háztetőt, egy kaput, egy pillért. Egy szigeten, ami a Mélyfagyasztó nevet kapta, egy kövekből kirakott gyűrű állt. A Rosszhír-öböl közelében egy elhagyatott talicska várakozott egy kopár mező közepén, nem messze attól a helytől, ahol Nightingale expedícióját támadást érte; és egy ekére emlékeztető tárgyat lehetett látni a Bosszúság-foknál, az Észak-Tempuson. De az út... A hossza elérte a harminc kilométert. Egy folyóvölgyből indult, végigkanyargott egy kisebb tó partvidékén, majd felfutott az egyik hegylábra. (Kellie-nek igaza volt, nem lehetett vízfolyás.) Egy rövid szakaszon eltűnt, amikor is egy erdőn vágott át, aztán ismét előbukkant az óceán közelében. Az út a magas hegyek egyike előtt vezetett el, ami majdnem hétezer méterrel tornyosult az erdő fölé. Az északi oldala mintha egy az egyben levált volna róla, ott egy teljesen függőleges szakadék kötötte össze a felhőkbe burkolózó csúcsot a lenti, szelíd lejtővel. Amikor hajnalban a nap fénye rávetült erre a sziklafalra, a kobalt színében pompázott, így aztán a magaslat a Kék-hegy nevet kapta. – A nevezetességeket bemutató út – dörmögte Marcel. – Talán... bárcsak lemehetnék, hogy megnézzem! A Wildside személyzete majd tisztázza a dolgokat, amikor ideér. Kellie összefonta a karját a keblén, és olyan képet vágott, mintha kérdezni akarna valamit, de végük csak megjegyezte: – Szerencse, hogy akadt egy régész a környéken. – Hutch? – mordult fel Marcel, és elmosolyodott. – Ő nem régész. Azzal foglalkozik, amivel mi. – Pilóta? – Aha, az – bizonygatta Marcel. – Azt hiszem, a főnökeink őt tudták keríteni hirtelen. De Hutch járt már néhány ásatáson, az biztos. Kellie bólogatott, felállt, és óvatos pillantásokkal méregette a parancsnokát, majd megkérdezte: – Szerinted megengedi, hogy lemenjek vele? – Ha megkéred, egészen biztos – válaszolta Marcel. – Alighanem boldog lesz, hogy segítséget kap. A valódi kérdés az, hogy én megengedem-e. A magas és karcsú Kellie vonzó látványt nyújtott. Sötét szeméből mintha mindig csábító tekintet sugárzott volna, a bőre fényes-feketében játszott, fekete haja a válláig ért. Marcel tudta róla, hogy könnyen magába bolondítja a férfiakat, és hogy vele szemben igyekszik nem bevetni a vonzerejét. „Rossz szokás” – mondta egyszer Kellie, de ugyanolyan természetes volt számára, mint a lélegzés. Most is, a szemhéjai meg-megrebbentek, és valahogy sikerült felnéznie Marcelre, holott a parancsnok ült, ő maga pedig állt. – Marcel, azt írták, hogy támogatnunk kell Hutchinsékat – mondta határozottan. – Nem hiszem, hogy ilyen jellegű segítségre gondoltak – tiltakozott a fejét csóválva Marcel. Kellie egy pillantásával rabul ejtette a parancsnok tekintetét, és az előzőnél halkabban hozzátette: – Nagyon szeretnék lemenni. Idefent nincs is szükséged rám. Marcel elgondolkodott pár pillanatra, majd kijelentette: – A leszállóegység valószínűleg tele lesz kutatókkal. Őket illeti az elsőbbség. – Rendben – válaszolta bólogatva Kellie. – Ez elfogadható érv. De ha lesz hely... Marcel kínosan érezte magát. Ismerte Hutchot, nem nagyon, de eléggé annyira, hogy megbízzon benne. A szakértők nem tudták pontosan megmondani, hogy a Süllyesztő széthullása mikor fog megkezdődni. És veszélyes állatok éltek odalent. Ugyanakkor Kellie felnőtt ember volt, és ő nem

látott okot arra, hogy megtagadja a kérését. – Beszélek Hutchcsal – ígérte végül –, és meghallgatjuk, hogy ő mit mond.

Beekman a gondolataiba temetkezve üldögélt a műveleti irányítóban, amikor Marcel letelepedett mellé. A tudós a homlokát ráncolta, a szeme homályos volt. Aztán hirtelen magához tért, a tekintete kitisztult. – Marcel – bökte ki hirtelen –, van egy kérdésem hozzád. – Hallgatlak – felelte a parancsnok. – Ha netán vannak odalent valakik, akik képesek házat és utat építeni... nem kéne megterveznünk egy mentőakciót? Marcel már egy ideje másra sem gondolt, de nem látott a gyakorlatban is kivitelezhető megoldást. Hogyan ment meg az ember idegen teremtményeket? – A Wildside csak egy leszállóegységet hoz – felelte megfontoltan. – Ennyi. Szerinted mennyit tudnánk felhozni? Hová tennénk őket? Szerinted hogyan reagálnának, ha rájuk törne egy rakás űrcsavargó, és megpróbálná beterelni őket egy idegen űrjárműbe? – Viszont, ha intelligens lények vannak odalent – vágott vissza Beekman –, érzésem szerint erkölcsi kötelességünk, hogy megmentsünk néhányat. Nem gondolod? – Mennyi tapasztalatod van földönkívüli létformákkal? – érdeklődött Marcel. – Nem sok – vallotta a fejét csóválva a tudós. – Lehet, hogy emberevők – vetette fel Marcel. – Ez nem valószínű. Olyan teremtményekről beszélünk, akik utakat építenek – tiltakozott Beekman, de látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. – Tudom, hogy a leszállóegység kicsi, és hogy csak egy lesz itt. De néhányat elhozhatunk onnan. Az Akadémia is ezt várná el tőlünk. – Mialatt beszélt, összehúzta magán szürke mellényét, mintha fázott volna. – Hányan férnek el abban a gépben? Marcel megkérdezte Billt. A képernyőn számok jelentek meg: tizenegy fő, plusz a pilóta. – Talán meg kéne várnunk, amíg szembekerülünk a problémával – jegyezte meg Marcel. – Igen, azt hiszem – dünnyögte lassan bólogatva Beekman. Marcel elgondolkodott, majd újabb érvvel hozakodott elő: – Ha csak néhányat viszünk el, az nem lesz kedves húzás. Megmentjük őket, hogy aztán végignézhessék a világuk pusztulását. – Megrázta a fejét, és hozzátette: – És veszélyes volna. Semmiképpen sem tudhatjuk, hogyan fognak reagálni, ha odasétálunk hozzájuk, és rájuk köszönünk. Nem tudunk majd beszélni velük. Aztán következik a génállomány kérdése. Beekman feltápászkodott, odament a fali képernyőhöz, ami hatalmasan feltornyosuló kumuluszok és a fagyos, kék tenger képét mutatta. – Valószínűleg képesek leszünk mesterségesen előállítani a génjeiket – mondta megfontoltan. – Adhatnánk nekik egy esélyt, hogy folytassák – tette hozzá, a Süllyesztőt bámulva. – Nem így szólnak az utasításaink – tiltakozott Marcel. – Az Akadémián tudják, hogy mit találtunk. Ha azt akarnák, hogy mentőakcióba kezdjünk, szólnának.

A következő napok folyamán további felfedezésekre került sor: egy összeroskadt raktárféleség állt egy folyó partján az Észak-Tempuson, egy fából ácsolt palánk vagy védőfal rejtőzött egy erdő mélyén, és az Árnyék-kikötőben egy jégbe fagyott csónakot lehetett látni. Az oldalán fekvő csónak tíz-tizenkét méter hosszú lehetett, és árbocok meredtek ki belőle. Ám az arányai arra utaltak, hogy a tengerészek jóval kisebbek voltak, mint az emberek. – Gályának tűnik – vélekedett Mira –, még a tatépítményt is lehet látni.

– Nekünk kicsi lenne, de az biztos, hogy az egy hajó – erősítette meg Chiang Harmon. – Mióta van ott jég? – Valószínűleg a kezdet kezdetétől fogva – felelte Mira, arra az időszakra utalva, amikor a rendszer találkozott a Quiveras-felhővel. A kutatók úgy gondolták, hogy az Árnyék-kikötő környékén a tenger háromezer évvel ezelőtt befagyott, és azóta sem olvadt ki. Ez a vidék messze északon feküdt, a Gloriamundi keleti partján. – Mit tudunk még a hajóról? – vetette fel Beekman. – Az orra olyan formájú, mint egy tengeri kígyó – felelte Chiang a viking bárkákéra hasonlít. – Nahát, ezt észre sem vettem! – csodálkozott félhangosan Mira. – De igazad van. Tehát van művészetük. Mirának sokat számított a művészet. Az Akadémia egyik hajóján dolgozva úgy tartotta, hogy a civilizációkat a művészetük határozza meg. Ez a vélemény szűkebb értelemben véve úgy hangzott: a művészet az, amiért érdemes élni. Mira szerint az ember azért dolgozott, hogy legyen ideje élvezni a kifinomult örömöket. Egy bizalmas beszélgetés során elmondta Marcelnek, hogy Beekman emberei kevés kivételtől eltekintve eléggé „beszűkültek”, és olyan elmélyülten hajszolták az anyagi világ adatait, hogy nem tanulták meg, hogyan érezzék jól magukat. Saját magát szibaritának tartotta, a szó legnemesebb értelmében. Mira a legidősebb utasok közé tartozott; a saját szavajárása szerint egy lendülettel áttört a negyvenes és ötvenes évein, és kijött a másik oldalon. Mindazonáltal megőrizte a karcsúságát, a mozgékonyságát, a vonzerejét, és vágott az esze, mint a borotva. Egyike volt azon szerencsés nőknek, akiken nem fogott az idő. – Volt művészetük – módosította Beekman a kijelentést. – Ha közelebbről is vethetnénk rá egy pillantást – mondta Chiang –, valószínűleg kitalálhatnánk, hogyan néztek ki. De ehhez egészen közeire kéne mennünk. Mira bólogatott. – A következő alkalommal egy leszállóegységet is hoznunk kell – mondta olyan hangsúllyal, mintha úgy gondolta volna, hogy valaki súlyos hibát követett el, közben egyenesen Beekmanre nézett. Valamivel később Pete Reshevsky, egy oslói matematikus megjegyezte, hogy nem érti, mire ez a nagy felhajtás. – Nincs odalent semmi, csak egy halom rom – mondta. – És nyilvánvaló, hogy primitív népség élt itt. Vagyis, aligha tanulhatunk tőlük. – Az alacsony termetű, hegyes orrú, izmos férfi a fél életét az edzőteremben töltötte. Ritkán mosolygott, és akkor is csak a szájával, de a szemével nem. – Jobban járnánk – folytatta –, ha mindenki megmaradna a dolgánál, és nem feledkezne meg arról, hogy miért vagyunk itt. * * * Másnap reggel megérkezett a Wildside. – A kapitánya beszélni óhajt veled – jelentette Bill a parancsnoknak. Marcel kedvelte Priscilla Hutchinst. Többször találkozott már vele, és könnyed természetű, a szakmát kiválóan értő kollégának ismerte meg. A nő egyfajta legendává vált húsz évvel ezelőtt, amikor is ő volt a pilótája az Omega-felhőket felfedező expedíciónak. Marcel irigyelte Hutchot azért a küldetésért. Ő maga akkoriban a Kosmiknak dolgozott, néhány havonta hosszú utakat tett meg a Quraquáig és vissza, ami lélekölő élményt jelentett a számára. Viszont rendesen megfizették, és dolgozott benne a becsvágy, szeretett volna feljebb kapaszkodni a hierarchiában. Hutchins szinte kölyök volt még, amikor megtörtént, de az esetet követően a pilóták megdicsőültek az emberek szemében, Marcel pedig rájött, hogy torkig van már azzal, hogy hetekig

tétlenül várakozik a semmi közepén. Néhány hónap múlva felmondott a Kosmiknál, és az Akadémiával kötött szerződést. Örült annak, hogy Hutch a közelében jár. Különös egybeesés volt, hogy a nő, aki, ha a tudtán kívül és közvetetten is, de szerepet játszott abban, hogy az ő pályafutása hogyan alakult, éppen ebben az időpontban jelent meg ismét az életében. Abban az esetben, ha fontos döntéseket kellett volna meghoznia az idegen teremtényekkel kapcsolatban, szívesen meghallgatta volna Hutch tanácsait. – Kapcsold! – kérte az MI-től. Priscilla Hutchins éppen csak elérte a pilótajogosítványhoz előírt minimális testmagasságot. A szeme sötét volt, rövidre vágva viselte fekete haját, és ha jókedve volt, a ragyogásával szinte fényárba borított egy sötét helyiséget. Ezúttal is szélesen mosolyogva köszöntötte Marcelt: – Á, Marcel! Örülök, hogy látlak! Úgy hallom, megütötted a főnyereményt! – Többé-kevésbé – felelte a parancsnok. – Gondolod, hogy adnak egy kis prémiumot? – Gyanítom, hogy annyit, amennyit szoktak. – Mennyit hallottál az itteni helyzetről? – tudakolta Marcel. – Csak annyit, hogy értelmes lények nyomaira bukkantatok – válaszolta Hutch. – Egy toronyra, vagy mire. Lehet, hogy valaki még életben van odalent? – Eddig nem láttunk senkit – felelte Marcel, azzal röviden összefoglalta mindazt, amit az utasai eddig felfedeztek, aztán ábrák és felvételek segítségével megmutatta, hogy hol vannak a települések, illetve azok a helyszínek, amelyeken értelmes lények nyomai látszanak. – A legnagyobb város a DélTempuson terül el – tette hozzá, és megmutatta a vonatkozó felvételt. – Egy óriási gleccser alatt. Nem hiszem, hogy a rendelkezésre álló idő alatt le lehet ásni odáig. – Mennyi időnk van? – érdeklődött Hutch. – Maga az ütközés december 9-én, vacsoraidőben fog bekövetkezni – közölte Marcel. – De számításaink szerint a bolygó körülbelül negyven órával korábban elkezd széttöredezni. – November 25-e volt, szombat este. – De nem lehetünk biztosak benne. Ne akard kísérteni a szerencsédet! – Mit tudunk az őslakókról? – kérdezte Hutch. – Nem sokat. Kicsik voltak. Körülbelül akkorák, mint egy ötéves gyerek. És a bizonyítékok alapján jelen voltak mind a négy kontinensen. – Mit javasolsz, hol szálljunk le? – A torony éppen megfelel a célnak – felelte Marcel. – Úgy tűnik, ott csak keveset kell ásni ahhoz, hogy bejuss. De van egy hátulütője: az a terület egy törésvonalon fekszik. Hutch tétovázott pár pillanatig, majd rákérdezett: – Gondolod, hogy egyben marad még pár napig? – Nem tudom – válaszolta őszintén Marcel. – Nincs itt senki, aki merne felelősséget vállalni az efféle becslésekért. – Mutasd meg, hogy hol van! – kérdezte a nő. – A Transitoria északi... – Hol? – vágott közbe Hutch. Marcel utasította Billt, hogy küldjön át egy térképet. Hutch megnézte, bólogatott, és ismét az Eseményről kérdezett: – Egészen pontosan mi fog történni? És mikor? – Jól van... – dünnyögte Marcel, és belekezdett a magyarázatba: – Gunther, vagyis Gunther Beekman, a küldetés vezetője azt mondta nekem, hogy a jelenlegi állapotok nagyjából megmaradnak egészen addig, amíg elkezdődik a széthullás. Viszont, miután az elkezdődik, a vég nagyon gyorsan fog bekövetkezni. Vagyis, időben el kell tűnnöd onnan. Azt javaslom, hogy legalább egy héttel korábban szállj fel. Ne szórakozz ezzel a dologgal! Szállj le, kapkodj össze néhány tárgyat, és szállj

fel! Valószínűleg földrengéseket, nagy viharokat és hasonlókat fogsz tapasztalni már eléggé korán. Amikor a Süllyesztő az úgynevezett Turner-horizonton belülre kerül, az atmoszféra leszakad róla, az óceánok elillannak, és a kéreg kásává omlik szét. Mindez néhány óra alatt fog megtörténni. Mire a bolygó belezuhan a levesbe, már csak a magja lesz meg. Csupán egy jókora vasdarab. Hutch egyenesen belenézett a kamerába, és bólogatva felelt: – Rendben. Azt hiszem, nem fogjuk ellógni az időt. – Itt maradsz, hogy végignézd az ütközést? – Most, hogy itt vagyok? Még szép! Feltéve persze, hogy az utasaim nem sikoltoznak túl hangosan. Néhány másodpercig mindketten hallgattak, aztán Marcel megszólalt: – Jó, hogy újra látlak, Hutch. Majdnem két év telt el azóta, hogy nem találkoztak. Hutch akkor a Pinnacle-től tartott hazafelé, Marcel pedig kifelé repült egy kutatócsapattal. Adóvevőn beszélgettek néhány percet, ahogyan most is tették. De már vagy kétszer ennyi idő telt el azóta, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodtak. Akkor egy navigátori továbbképzésen vettek részt odahaza, a Keréken. Marcel vonzódott a nőhöz, és egy esti ünnepségen sikerült a társaságában töltenie egy-két órát. De a körülmények sosem kedveztek kettejüknek. Valahogy mindig az ellenkező irányba tartottak. A nő a képeket nézegette. – Nem egy nagy torony, mi? – mormolta közben. A henger formájú kőépítménynek nyolc ablaka volt, mindegyik másik szinten, és mindegyik másik irányba nézett. Tizenkét méterrel magasodott a hómező fölé, ám a szenzorok adatai arra utaltak, hogy egy tizenöt méteres darabja a hó alatt rejtőzik, és a talajszinten valószínűleg érintkezik vagy összeköttetésben áll a városfal belső felületével. Elképzelhetőnek tűnt, hogy rajta keresztül a kutatók közvetlenül bejuthatnak a városba. Marcel a képernyőjére hívott két felvételt. Az egyik közelkép volt, a másik távolról ábrázolta a tornyot, és jól érzékeltette annak sivár magányát. – Mikor akarjátok kezdeni? – kérdezte a parancsnok. Hutch félrebillentette a fejét, és mosolyogva felelt: – Amint becsomagoljuk a szendvicseket. – Hutch, az elsőtisztem szeretne lemenni veletek. – Ó, remek – örvendezett Hutch, és látszott rajta, hogy valóban örül. – Ha az úriember szeretne velünk tartani, örömmel visszük! – Hölgy az az úriember – javította ki Marcel. – A neve: Kellie Collier. Kiváló tiszt. Komoly segítségre számíthatsz tőle, ha bajba kerültök. – Biztos, hogy jó hasznát veszem majd – válaszolta Hutch. – Jól sejtem, hogy nincs veled egyetlen árva régész sem? – Jól. Van egy hajórakomány matematikusom, fizikusom és klimatológusom. – Hát egy nagy teljesítményű lézered? – érdeklődött Hutch. – Bárcsak lenne! – felelte felkacagva Marcel. – Jól van, na, egy próbát megért – dohogott a nő, de közben mosolygott. – Hutch, még egy dolog... – Igen? – Mint azt bizonyára tudod, nincs leszállóegységünk – mondta megkomolyodva Marcel. – Ha bajba kerülsz, nem tudok érted menni. – Tisztában vagyok vele – felelte Hutch. – De ne félj, nagyon óvatos leszek! – Helyes. És ha majd odalent leszel, megteszel nekem egy szívességet? – Hallgatlak.

– Hagyj nyitva egy csatornát! Szeretném hallani, hogy mit műveltek odalent.

Hutch ameddig tudta, halogatta a dolgot. Egyelőre nem tájékoztatta Nightingale-t arról, hogy Gomez szerint jó lenne, ha elkísérné a Süllyesztő felszínére leszálló csapatot. Gyanította, hogy a férfi nem akar majd menni, és nem hitt abban, hogy ha mégis velük tartana, jó hasznát vennék. De pillanatnyilag ő maga, Toni és Kellie Collier alkották az egész csapatot. Szükség lett volna még néhány önkéntesre, hogy legyen, aki őrködik, és segít cipelni a műtárgyakat. Feltéve persze, hogy találnak műtárgyakat. Hutch a munkájának ezt a részét kegyetlenül utálta. Olyasmire utasították, amihez nem értett. Ráadásul eléggé ismerte már az Akadémián belüli viszonyokat, így jól tudta, hogy siker esetén Gomez fogja bezsebelni a dicsőséget, de ha a vállalkozás kudarcba fullad, akkor az az ő nevét fogja befeketíteni mindörökre. Mint ahogyan húsz évvel ezelőtt történt, amikor is Richard Wald életét vesztette. Wald kiváló régész volt, akit Hutch vitt el a Quraquára. A terraformálókkal folytatott hosszas huzakodás során Waldot megölte egy szökőár. Az eset legendává vált. Wald túl sokáig maradt a víz alatt azon a világon. Még akkor is ott maradt, amikor a hullám közeledett felé, és végül Hutch nem tudta időben kihozni onnan. Egyesek őt hibáztatták a halálesetért, azt állítva, hogy egyedül ő látta tisztán az eseményeket, és túl sokáig várt, mielőtt figyelmeztette a férfit. Elgondolkodott azon, hogy Nightingale talán annak az áldozata, hogy az Akadémia mindig igyekezett bűnbakot keresni – és általában talált is. Mindenesetre Hutch számára eljött a perc, hogy belevágjon. Befejezte a beszélgetést Marcellel, megállt a közös kabinnál egy szendvicsért, aztán elsétált Nightingale kabinjáig, és bekopogott. A férfi kinyitotta az ajtót, és meglepettnek tűnt. – Á, Hutch – mondta. – Gyere be! Az előző percekben a számítógépén dolgozott. A fali képernyőn a Süllyesztő képe világított. Hutch figyelmesen megnézte a kék tengereket, a felhősávokat, az óriási jégmezőkkel borított kontinenseket, és megjegyezte: – Gyönyörű ez a világ. – Hideg ez a világ – felelte kurtán biccentve Nightingale. – Az orbitális pályákról nézve mindegyik gyönyörű. – Randy, sajnálom, hogy késve érünk haza – mondta ki Hutch. A férfi a szemébe fúrta a tekintetét, és barátságosan, de határozottan kijelentette: – Hutch, nem azért jöttél ide, hogy a menetrendről társalogjunk. Mit tehetek érted? Hutch átnyújtotta a kinyomtatott üzenetet. Nightingale elolvasta, felnézett a nőre, aztán ismét le a papírra, végül megint fel, és megszólalt: – Ez az, amit Gomez akar. Te mit akarsz? Hutch mindeddig arra számított, hogy a férfi kapásból elutasítja, ezért kissé meglepődve felelt: – Szeretném, ha velem jönnél. Jól jönne a segítség. – Ki megy még? – A Wendy elsőtisztje. – Ennyi? – És Toni. – Azt tudnod kell, hogy akármit gondol Gomez, nincsenek különleges ismereteim – mondta csendesen Nightingale. – Tudom, hogy az a hely veszélyes, de hát minden bolygó veszélyes, amin van élet. És nem vagyok régész. – Tudom.

– Ha a tanácsomat kéred, azt mondom: felejtsd el! – fűzte hozzá Nightingale. – Tartsd távol magad attól a helytől! – Erről szó sem lehet – felelte Hutch. – Tudom. Még most is szeretnéd, hogy veled menjek? – Igen, ha hajlandó vagy. Nagyon szeretném – válaszolta Hutch. * * * Marcel meglepődve fedezte fel, hogy az utasai mennyire nem vágynak a felszínre. A közmegegyezés valahogy úgy szólt, hogy ha voltak is valamilyenfajta értelmes lények a Süllyesztőn, ennek a ténynek ma már nincs jelentősége. Igazából senkit sem érdekeltek. A kutatók úgy tartották, hogy a helyi kultúra nyilvánvalóan primitív volt, ennélfogva semmit sem tanulhatnak belőle. Marcel tudta, hogy az exokológia, az a tudományág, ami az idegen társadalmak felépítésével foglalkozik, egyik utasának sem a szakterülete, ettől függetlenül azt hitte, hogy szeretnének lemenni a felszínre abban a reményben, hogy rábukkannak egy-két fontos leletre. Néhányan megszólaltak, és kifejtették, hogy szívesen lemennének, de amikor Marcel felajánlotta nekik, hogy megkérdezi a kedvükért Hutchot, valamennyien visszakoztak. „Mert túl sok a teendő. Le kell folytatni egy sor kísérletet. Máskülönben ebben a pillanatban indulnék. Érted, ugye?” Egyedül Chiang Harmon jelentkezett. És Marcel gyanította, hogy a fickó azért akar menni, mert Kellie is megy. A felszíni küldetés elméletileg egyszerűnek ígérkezett: a csapat leszáll, fényképeket készít, mintákat gyűjt, és visszatér. Ha összeakadnak az őslakókkal, őket is lefotózzák. Hutch nem hozta fel az esetleges mentőakció kényes kérdését, így aztán Marcel sem erőltette. Úgy döntött, hogy ha a helyiek felbukkannak, és jelzik, hogy segítséget kérnek, akkor megpróbálkozik valamivel. Máskülönben egyszerűen nem törődik velük. Emiatt a döntés miatt nyugtalanul forgolódott éjszakánként, de ez tűnt az egyetlen gyakorlatias és kivitelezhető megközelítésnek. A küldetés egy másik vonása is aggasztotta. Tudta, hogyan működik a tudósok agya. Hutch csapata odalent lesz, az emberek új és új csodákat fognak keresni, és óhatatlanul felfedeznek majd olyan dolgokat, amiket nehéz lesz megmagyarázni. És majd be akarnak gyűjteni még egy utolsó műtárgyat, meg akarnak keresni még egy utolsó választ, és Marcel könnyen el tudta képzelni, hogy mialatt a Süllyesztő teljes sebességgel robog majd a pusztulásba, ő könyörögni fog Hutchnak, hogy szálljon már fel végre, és a nő folyamatosan biztosítja majd afelől, hogy mindjárt felszáll. Már csak egyetlen órára van szüksége. Na persze, Hutch fejében elvileg nem egy tudós agya dolgozott. És a nő azt állította, hogy időben el akar jönni onnan. Miért is ne lehetett volna hinni neki? * * * Az Evening Star fedélzetén Gregory MacAllister az előző percekben kimentette magát, és elhagyta a Navigátort. A lakosztálya felé tartott, amikor egy fiatal nő lépett oda hozzá, és megkérdezte, hogy válthatna-e vele néhány szót. Felismerte a nőt: jelen volt a bárban az este folyamán, mialatt a társaság az orosz színjátszás posztmodern vonásairól vitatkozott. A leghátsó sorban ült, nem szólalt fel, de mindvégig éberen és érdeklődve figyelt. Hogy a nő rendkívül vonzó volt, az MacAllistert a legkevésbé sem rázta meg. Számára sosem jelentett problémát, hogy gyönyörű nőket szedjen fel. Viszont lenyűgözte, ha valaki ennyire tudott figyelni, ez ugyanis éles észt és komoly intellektust sejtetett. MacAllister nem tisztelte sem a pénzt, sem a magas hivatalt, nem lehetett puszta bájjal vagy erős karizmával levenni a lábáról. Az életének hatvanegynéhány éve alatt megtanulta, hogy legalább annyi

faragatlan tuskó van a felső társadalmi osztályokban, mint amennyi tudatlan ostoba az alsó néprétegekben. Szerette hinni, hogy csak az intellektus az, ami leköti őt, jóllehet hajlott arra a nézetre, mely szerint egy egyén fejlett intellektusa a közvetlen következménye annak, hogy az illető gyakran olvassa Gregory MacAllister írásait. – A nevem Casey Hayes – közölte a nő, közben belekotort a kosztümjének egyik zsebébe, és előhalászott egy sajtós azonosítókártyát. – Az Interwebnek dolgozom. MacAllister egy pillanatra lehunyta a szemét. Tehát egy újságíró... A nő magas volt, az arca a legszebb fotómodellek arcát idézte, és a legutóbbi divat szerint, felnyírva hordta dús, barna haját. Szürke nadrágot viselt, és gyémántos melltűvel díszített fekete kosztümkabátot. Nem egy hétköznapi újságíró – állapította meg magában MacAllister. – Mit tehetek önért? – kérdezte közönyösen. – MacAllister úr, hallgatja ön a Maleiva-rendszerből érkező jelentéseket? – Amelyek a romokról szólnak? Igen, folyamatosan követem az események alakulását. Mi sem természetesebb. Mialatt beszélt, lelassított ugyan, de nem állt meg, a nő pedig felzárkózott mellé. – Az jutott eszembe – mondta –, hogy ez pontosan az a fajta esemény, ami érdekelheti önt. Egy magányos torony egy mindentől távol eső helyen. – Valóban? – dünnyögte MacAllister. Az újságírók mindig a nagy szenzációt látták benne, és készek voltak összevissza hazudozni annak érdekében, hogy szóra bírják. Sosem lehetett előre tudni, hogy MacAllister mikor mond valami olyat, ami felháborítja a közvéleményt, vagy megsért akár egy egész népet. Mint például, az előző évben a Notre Dame-ban, ahol is átvett egy díjat, és a köszönőbeszédében megjegyezte, hogy mindenkinek, aki szeretne toleráns lenni más emberek iránt, félre kellene hajítania minden vallásos meggyőződését és vonzalmát. A vendégek egyike vitába szállt vele, mire ő ártatlan képpel megkérdezte, hogy valaki meg tudna-e nevezni egyetlen személyt, akit egy ateista teológiai ügyek miatt megölt, vagy elűzött az otthonából. Amennyiben annak az illetőnek lett volna némi agya – gondolta akkor –, magyarázatot követelt volna az ő hírneves intoleranciájára. De hála az égnek, a legtöbb embernek nem vágott az esze. – Igen – válaszolta a nő –, azóta vagyok az olvasója, hogy egyetemre jártam. – Ezek után belefogott egy rövid értekezésbe MacAllister munkásságának csodálatos voltáról, a férfi pedig szíve szerint hagyta volna, hadd zengje tovább a dicshimnuszt. Csakhogy eléggé fáradt volt, és már későre járt az idő, így aztán megkérte a nőt, hogy térjen a lényegre. – A Maleiva III-on egy elpusztult civilizációt keresünk – válaszolta a nő. – Néhány őslakó talán még életben van. – Ragyogó mosolyt villantott MacAllisterre, amit arra szánt, hogy elhamvassza vele az ellenállását, és tovább beszélt: – Maga szerint milyenek voltak? Mióta éltek itt? És ez a fajta vég nem azt sugallja, hogy az egész történelmüknek, mindennek, amit valaha elértek, valójában nincs semmiféle eredménye vagy következménye? – Drága hölgyem... – kezdte MacAllister. – Casey – szólt közbe a nő. – Drága hölgyem, honnan a pokolból tudhatnám? Egyébként meg, miért is kellene, hogy érdekeljen a téma? – MacAllister úr, olvastam az Egy egyszerű újságíró töprengéseit – válaszolta Casey. MacAllister meglepődött. Az a kötet a legkorábbi esszéinek gyűjteménye volt, odaszúrt vele minden társadalmi ostobaságnak a mellimádástól kezdve a féljek félénkségéig. De tartalmazott egy hosszabb tanulmányt is, amelyben védelmébe vette azt a bizarr gondolatot, amit eredetileg Rousseau hirdetett, és ami arról szólt, hogy sokat lehet tanulni azoktól, akiket nem érintett meg a dekadens civilizáció bomlasztó és romboló befolyása. Ezt persze még azelőtt írta, hogy megértette az

igazságot, miszerint a dekadencia egy meglehetősen kellemes és vonzó állapot. – Abból ide semmi sem vonatkozik – jelentette ki. – A tény, hogy valaha élt valaki a Süllyesztőn, aki tudta, hogyan rakjon egymásra néhány követ, aligha tűnik jelentőségteljesnek. Különösen, mert úgy tűnik, hogy ezek az illetők a köveikkel együtt hamarosan átkerülnek egy boldogabb világba. A nő felpillantott, és MacAllister elszántságot látott a szemében. – MacAllister úr, nyilván kíváncsi, hogy miért állítottam meg. – Nem igazán – vallotta be MacAllister. – Nagyon szeretnék... – Interjút készíteni velem. – Igen. Nagyon szeretnék. Ha tudna némi időt szánni rám... MacAllister is volt valaha fiatal újságíró. Réges-régen. És ez a nőt nehezére esett visszautasítani. Miért is? Lehet, hogy a saját írásai kikezdték az akaratát? – Miről? – kérdezte kurtán. – Egy általános beszélgetést szeretnék – válaszolta Casey. – Arról beszélhet, amihez kedve van. Jóllehet, mivel mindketten az Esemény miatt vagyunk itt, ez a téma óhatatlanul előkerülne. MacAllister arra gondolt, hogy előre elkéri a kérdéseket. De ettől az a látszat keletkezhetett volna, hogy a világ legspontánabb gondolkodója szeret előre felkészülni. – Mondja csak, ööö... – kezdte, de elhallgatott, mert az elméjében rövidzárlat keletkezett. – Mit is mondott, hogy hívják? – Casey Hayes. – Mondja csak, Casey, hogy lehet az, hogy pont ezen a gépen utazik? – tudakolta MacAllister. – Az interjú miatt van itt? A nő oldalra billentette a fejét, és komoly, állhatatos tekintettel nézett rá, mire ő úgy határozott, hogy tetszik neki ez a fiatal teremtés. Újságírónő létére egész értelmesnek tűnt. – Nos, nem – vallotta be Casey. – Mi több, eredetileg úgy volt, hogy egyáltalán nem fogok dolgozni. A jegy a szüleim születésnapi ajándéka. – Gratulálok – felelte kurtán MacAllister. – Nagyon szerencsés, hogy ilyen szülei vannak. – Köszönöm. De bevallom, a kilátás, hogy végignézhetem, amint két világ egymásnak ütközik, egy jó írás ígéretét hordozza. Ha elkapom a megfelelő nézőpontot. – Lássuk, hogy képes-e rá, Casey! – biztatta MacAllister, és megkérdezte: – Mit tervez? Hogyan fogja megközelíteni a témát? – Úgy, hogy megkeresem a világ egyik legzseniálisabb újságíróját, és a közvélemény elé tárom a reakcióit. A nőből teljességgel hiányzott a szégyenérzet. Casey merőn nézte MacAllistert, aki a nő szemében látni vélte az ígéret csillogását, célzást arra, hogy jutalom várja őt távolabb, az út mentén, de ezt ugyanannak a genetikai programnak tulajdonította, amely megtorpanásra késztette, és nem engedte, hogy haladéktalanul visszatérjen a lakosztályába. – Talán megbeszélhetnénk a dolgot a holnapi ebédnél – tette hozzá Casey. – Az Árbockosár egész jó hely. Az Árbockosár a hajó legmenőbb éttermének számított. Csupa bőr és ezüst. Gyertyák mindenütt. A zongorista Bachot játszott. Előkelő és barokk hangulat. – Nem igazán érzem helyénvalónak – dörmögte MacAllister. – Rendben – vágta rá Casey készségesen. – Mit javasol? – Találja ki ön, az éles szemű újságíró! – válaszolta MacAllister. – Ha a Titanic vagy a Rancocas jelentőségéről készítene interjút valakivel, mit javasolna a beszélgetés helyszínének? – Nem tudom biztosan – válaszolta Casey, és értetlenül pislogott.

– Mivel az egyiket kiemelték, a másikat hazavontatták, és bizonyos fokig mindkettőt rekonstruálták, egyetlen helyszín sem szolgálhatna olyan hatékonyan, mint ezek valamelyik elülső lakosztálya – jelentette ki MacAllister. – Ó... – Casey sóhajtott egyet, aztán még egyet. – Ó... úgy érti, hogy menjünk le a felszínre... Valóban így értettem? – kérdezte magától MacAllister. De tényleg, miért is ne? A jelek arra vallottak, hogy történelmi jelentőségű esemény közeleg, és érezte, hogy neki alighanem ott lenne a helye a kellős közepében. Biztosra vette, hogy képes lesz a folyamatok helyes értelmezésére. És azt is, hogy a világ nagy szellemi harcosai, szentimentalistái és moralistái ritka nagy formában lesznek a következő napokban, tanításokat fognak meríteni egy értelmes faj pusztulásából. (Hogy mennyire volt értelmes, az viszont sosem lesz téma.) Egyesek szokásukhoz híven arról beszélnek majd, hogy az Esemény a Mindenható figyelmeztetése. MacAllisternek eszébe jutott, hogy ha netán megtalálnának néhányat a balszerencsés őslakók közül, sokan fognak szívszaggató hangon mentőakcióért kiáltani, feltehetően az Evening Star fedélzetéről. Tehát, miért is ne? – Igen – mondta ki végre –, ha a Süllyesztőről akarunk beszélgetni, akkor a Süllyesztőre kell mennünk. – Nem tudom, hogyan lehetne elintézni – felelte bizonytalanul a nő. – Indítanak oda túrákat? MacAllister felnevetett, és derűsen válaszolt: – Nem, de biztos vagyok abban, hogy el lehet intézni. Maradt még néhány napunk. Meglátom, mit tehetek. MacAllister röviddel ezután belépett a lakosztályába, bezárta az ajtót, és belesüppedt egy kényelmes karosszékbe. Az újságíró Sarára emlékeztette. Nem a megjelenésével. Sara arcát finomabb, lágyabb vonások uralták. Sara haja több árnyalattal sötétebb színben játszott, és Sarában nem dolgozott ekkora lendület. A két nő súlyra és magasságra nagyjából ugyanolyan volt, de ezen túl nem egykönnyen lehetett felfedezni hasonlóságot a külsejükben. De létezett valami hasonlóság. Talán a szemük. De Saráé zöld volt, Caseyé pedig kék. Mindazonáltal, MacAllister felismerte azt az elszánt, állhatatos tekintetet, és a nő arckifejezésében is volt valami, talán az, ahogyan a szája sarkában mosoly bujkált, és a hangja ellágyult, amikor rájött, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát. Aztán MacAllister arra gondolt, hogy talán csak elszabadult a képzelete, mert egy olyan utazáson vesz részt, ami hamarosan bekerül a történelembe, és nagyon szerette volna, ha Sara is itt van mellette. Miután húsz éven át könyörtelenül támadta a házasságot, olyan intézménynek tekintette, ami mentálisan leépíti mindkét nemet, továbbá evolúciós csapdának tartotta, találkozott Sarával, amikor előadást tartott fiatal újságírók egy kisebb csapatának. Sara meghívta vacsorázni, mert egy fontos munkán dolgozott, és ahhoz kellett egy interjú vele. Akkoriban ő volt Amerika leghíresebb nőgyűlölője. „A nagy szenvedélyek mindig elhalnak” – ezt hangoztatta folyton. A szerelem fennmaradásának maximális idejét először egy évben határozta meg, aztán leszállította három hónapra, végül tizenegy napra. Sara mellett sosem volt esélye kipróbálni, hogy ezek az értékek mennyire állják meg a helyüket. Nyolc hónappal azután, hogy megismerkedtek, három héttel azután, hogy összeházasodtak, Sara meghalt egy ostoba csónakbalesetben. MacAllister nem volt jelen, az irodájában dolgozott, amikor megtörtént. Sok idő telt el azóta. De egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy nem gondolt Sarára.

Sara számtalan hangulatban élt, hol komor volt, hol derűs, hol töprengő, de mindig sokat nevetett. A családneve úgy hangzott: Dingle, és gyakran mondogatta másoknak, hogy csak azért ment hozzá Gregory MacAllisterhez, hogy megváltozzon a neve. Azt állította, hogy mindig is szégyellte az eredetit. MacAllister nem tudta megmondani, hogy miért, de pillanatnyilag úgy érezte, hogy Sara szelleme ott van vele a lakosztályban. Ostobaság! – förmedt rá magára gondolatban. – Öregszel. Kért egy epres Clippert az automatától, és a számítógép-terminálból előhívta a könyvtár katalógusát. Ramsey Taggartnak új regénye jelent meg, és bele akart nézni. Taggartot ő fedezte fel annak idején, ám a fickó kezdett lecsúszni. Beszélt vele néhányszor, megmutatta neki, hogy mit csinál rosszul. Ennek ellenére az előző írásán – egy házasságtörés silány történetén – nem látszottak a javulás jelei. MacAllister úgy érezte, hogy ha Taggart új könyve is ezt az irányt követi, akkor neki nem lesz más választása, mint hogy megint helyre teszi a fiút, ezúttal hivatalos formában. A nagy nyilvánosság előtt. Felidézte magában a Caseyvel folytatott beszélgetést, mert az az érzés gyötörte, hogy nem vett észre valamit. Nem volt az a típus, aki bajba sodorja magát mások kedvéért, és mégis önként elvállalt egy helyszíni interjút, ami komoly kényelmetlenségeket okozott neki. Miért is csinálta? Aztán a tudata mélyén fokról fokra felderengett a válasz: azért, mert le akar menni a Maleiva III felszínére. Hogy ott sétálhasson a romok között, és ráboruljon azok elképesztő kora. Hogy megmártózzon a közelgő katasztrófa érzetében. Milyen érzés lehet odalent állni, a halálra ítélt világ felszínén, és a száguldva közeledő gigászt bámulni? Annak érdekében, hogy elintézze az ügyet, meg kellett nyernie Erik Nicholson támogatását. Nicholson, az Evening Star kapitánya kicsi ember volt, termetre és lélekben egyaránt. Például, mérhetetlen büszkeség töltötte el a saját pozíciójától, úgy járkált az utasok között, mint egy kérkedő pulykakakas. Homályos fogalmazással, erőtlen hangon beszélt, mintha egy hegycsúcsról kapott isteni parancsolatokat közvetített volna abban a reményben, hogy a hallgatói hisznek neki. MacAllister pillanatok alatt elintézte, hogy másnap este együtt vacsorázhasson a kapitánnyal. Az alkalom kiválóan megfelelt arra, hogy bizalmas beszélgetésbe elegyedjen vele, és lendületbe hozza a gépezetet. Valahogyan rá kellett beszélnie a kapitányt, hogy érdekében álljon leküldeni a hajó leszállóegységét a felszínre – úgy, hogy abban ott ül Gregory MacAllister és Casey Hayes. Megérkezett a könyv, és MacAllister belekezdett. Ám egyszer-kétszer körülnézett, hogy megnyugtassa magát, valóban egyedül van az elegáns kabinban.

ÖTÖDIK FEJEZET „Az összes fontos dolog akkor történt velem, amikor úton voltam valahová.” (Gregory MacAllister: Levelek Babilonból)

A Wendy kompja két utast szállított a Wildside-ra, a felszíni kutatócsapat új tagjait. Hutch a dokkban fogadta őket, ahol kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Kellie Collier egy teljes fejjel magasabb volt Hutchnál, és a Wendy Jayen rendszeresített, kékkel szegett fehér kezeslábast viselte. Barátságosan megrázta Hutch kezét, és elmondta, mennyire örül, hogy bekerült a csapatba. A barna hajú Chiang Harmonról csak a szeme formája alapján lehetett megmondani, hogy ázsiai felmenőkkel büszkélkedhet, másutt nem látszott rajta. Az erős csontozatú, széles vállú férfi kissé esetlenül mozgott. Hutch első látásra úgy döntött, hogy a fickó tetszik neki. És azt is rögtön felismerte, hogy Chiangot nem csupán a szakmai érdeklődés vonzza Kellie felé. – Jártatok már teljesen idegen és vad bolygón? – kérdezte Hutch. Kellie már járt, bár bevallotta, hogy csak emberi támaszpontokon és állomásokon fordult meg. – Olyan helyen nem, ahol bajba kerülhettem volna – ismerte be végül. De rögtön arról is beszámolt, hogy tud lőni sugárpisztollyal. – Nincsenek sugárpisztolyok a fedélzeten – közölte Hutch. Kellie csodálkozva felvonta a szemöldökét, és megkérdezte: – Fegyverek nélkül ereszkednünk le egy veszélyekkel teli világra? Hutch felmutatott egy lézerfűrészt. – Ez mi? – tudakolta Kellie. Hutch bekapcsolta a készüléket, amiből fehér fénypenge ugrott elő. – Lézer – magyarázta –, mindent átvág. – Nem biztos, hogy szeretnék ennyire közel kerülni a helyi ragadozókhoz – mondta a fejét ingatva a nő. – Sajnálom, de ez minden, amink van – válaszolta Hutch. – Ennyivel kell boldogulnunk. Hat ilyen szerszámot talált a fedélzeten. Egy-két fokkal hatékonyabbak voltak, mint az a fűrész, amelyikkel annak idején Biney Coldfield harcolt a madarak ellen. A régészek alapvető eszközei közé tartoztak, de ügyes kezekben hatékony fegyverekké váltak. Azt azonban Hutch egyelőre nem tudta eldönteni, hogy szívesen rábízna-e fegyvereket az önkénteseire. Aztán arra gondolt, hogy ha nem, akkor nem is volna szabad magával vinnie őket. Sokat töprengett már a Süllyesztő élőlényeinek veszélyeiről. A korábbi hibák nem ismétlődhettek meg. Még az utazás alatt összeállított egy saját szabályzatot, amit kivétel mindenkivel be akart tartatni. Kinyomtatta az előírásokat, mindenkinek adott egy-egy példányt, és ragaszkodott hozzá, hogy olvassák el, és írják alá, még mielőtt folytatják a beszélgetést. Aztán a leghatározottabb modorában kijelentette, hogy aki megszegi a szabályokat, azt visszahozza az űrbe. Haladéktalanul, eszeveszett gyorsasággal. „Mindenki megértette?” Mindenki megértette. Hutch ezek után körbevezette a vendégeit a Wildside-on. A közös helyiségben rátaláltak Scolarira és Embryre, és Chiang rákérdezett, hogy ők is velük tartanak-e a felszínre. Miután azt felelték, hogy nem, mindkettőjükön látszott, hogy kínosan érzik magukat, egyben kissé mérgesek is a kellemetlen faggatózásért. Kellie ekkor Hutchra pillantott, és látszott a tekintetében, hogy mi a véleménye a két

kutatóról. – De miért nem? – érdeklődött Kellie. – Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az ember életében. – Nem vagyok régész – válaszolta védekező hangsúllyal Scolari. – És őszintén szólva, szerintem átkozott ostobaság lemenni oda. Az a hely tele van vadállatokkal, és bármelyik percben elkezdhet szétesni. Nem óhajtok ott lenni, amikor megtörténik. Néhány ócska cserépköcsögért. Embry csak ridegen mosolygott, és hallgatott. Hutch jobban szerette volna, ha bekerül a csoportba néhány fiatal férfi, mert ha például kivágnak egy-két vésetekkel díszített darabot a falakból, azokat valakinek oda kell majd cipelnie a leszállóegységhez. A Süllyesztőn a gravitáció a földinek a 92 százaléka volt, a Pinnacle-ének a 89 százaléka, és Toni ehhez az utóbbi szinthez szokott hozzá. Ez segített valamennyit, de így is jól jött volna néhány erős kéz. Rövidesen Nightingale is csatlakozott hozzájuk, ekkor újabb bemutatkozások következtek, aztán rászántak némi időt a kiképzésre. Hutch a bevezetőben elmagyarázta, mennyire fontos, hogy fényképeket készítsenek mindenről, amit találnak, hogy mindent lemérjenek, és feltérképezzék, hogy mi hol van. – Ezt azelőtt kell megtennünk – fűzte hozzá –, hogy bármihez hozzányúlnánk. Ezt követően beszámolt a veszélyekről. Nem csupán a ragadozókról beszélt, hanem arról is, hogy milyen kockázatokkal jár, ha valaki egy ősrégi épületben mozog. – Legyetek nagyon óvatosak! A padlók leszakadhatnak, a mennyezetek és a falak leomolhatnak. Az éles tárgyak nem tudnak áthatolni az F-mezőkön, de attól még lyukakat szúrhatnak belétek – magyarázott, és megkérte Nightingale-t, beszéljen a tapasztalatairól. Nightingale érthető okokból szűkszavúnak bizonyult, de azt tanácsolta a többieknek, hogy ne becsüljenek le semmit. – A Süllyesztőn a ragadozóknak pár milliárd évvel több állt a rendelkezésükre, hogy fejlődjenek, mint a földieknek – tette hozzá. – A fogaik nagyon hegyesek, és egy részük teljesen ártalmatlannak néz ki. Ne bízzatok meg semmiben! Hutch kiosztotta a lézerfűrészeket, elmondta, hogyan kell használni őket, és milyen veszélyekkel jár a kezelésük. Figyelte az utasait, mialatt gyakoroltak az eszközökkel, és mindegyiktől megkövetelte, hogy demonstrálja a jártasságát. – Ha netán közelharcra kerül sor, nagyon vigyázzatok! – intette őket. – A fűrészek minden bizonnyal veszélyesebbek, mint bármi, amivel találkozhatunk. A kijelentés hallatán Nightingale a homlokát ráncolva nézte a kapitányt, de nem szólt semmit. Hutch ezek után készülődni küldte a csapat többi tagját, ő pedig tartott egy gyorstalpaló tanfolyamot Chiangnak a védőszerelés viseléséről. A többiek már dolgoztak Flickinger-mezőben. Röviddel ezután csatlakoztak Scolarihoz és Embryhez, hogy közösen megebédeljenek. A korábbi feszültség mostanra teljesen eltűnt. Mi több, Embry félrevonta Hutchot, és mentegetőzni kezdett: – Remélem, nem haragszol. A tiltakozásom a vezetőinknek szól. Ha nem lett volna lehetőségük korábban elintézni ezt, és helyrehozni a... – Megértem – biztosította sietve Hutch az orvost. * * * A leszállóegység mindennel feltöltve, indulásra készen állt. Hutch kinyitotta a raktér zsilipjét, szembefordult a négy utasával, és megszólalt: – Tíz napra elegendő készletet viszünk magunkkal! Ez bőven több annál, mint amennyire szükségünk lesz. A hőmérséklet déltájban néhány fokkal nulla alatt van a torony környékén. Az

atmoszféra lélegezhető, de egy kicsivel több benne a nitrogén, mint amennyihez szokva vagyunk. Ha valaki túl hevesen zihál, azzal megtörténhet, hogy elnehezednek a tagjai, és eltompul a tudata. Szóval, mindvégig viselni fogjuk a Flickinger-generátort, amíg kint vagyunk. Veszélyes mikroorganizmusok jelenlétéről nincs tudomásunk. – Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy senki ne kóboroljon el egyedül! – folytatta, közben a nyomaték kedvéért sorban belenézett a társai szemébe, hogy mindenki felfogja, miről beszél, illetve meggyőződjön arról, hogy engedelmeskedni fognak. Kész lett volna idefent hagyni azt, akit szórakozottnak ítélt volna. De mindannyian ünnepélyes komolysággal bólogattak. – A Süllyesztőn egy nap kicsivel több mint tizenkilenc óra – közölte ekkor Hutch. – A torony közelében szállunk le, az éjszaka közepén, és napkeltéig a fedélzeten maradunk. Aztán pedig rögtönözni fogunk. Történetesen hóra fogunk leereszkedni. Nem hiszem, hogy mély, mert közel van az egyenlítőhöz, de ezt nem tudhatjuk biztosan. – Nightingale-re pillantott, és megkérdezte tőle: – Randy, mondanál pár szót? A férfi felállt, és kissé reszkető hangon felelt: – Csak szeretném megerősíteni mindazt, amit Hutch elmondott. Legyetek nagyon óvatosak! Vigyázzatok egymásra is! Nem akarjuk, hogy bárki odalent maradjon. Hutch biccentett, és ismét magához vette a szót: – Én általában kérni szoktam, nem pedig parancsolni. A régi szokásokat nehéz levetkőzni. Azt viszont elvárom, hogy mindenki azonnal engedelmeskedjen a kéréseimnek. Kaptok egy mellényt, amit azután vesztek fel, hogy aktiváljátok a Flickinger-generátort. Ebbe rakhattok szerszámokat, szendvicseket, amit csak akartok. A fűrészt a mellényben tartsátok, sose a nadrágotok vagy az ingetek valamelyik zsebében! Az ok rendkívül egyszerű: ha szükségetek lesz rá, és a védőburkon belül van, nem tudjátok elővenni. Ezenfelül, ha valakinek sikerül megmarkolnia és aktiválnia az erőtéren belül, sokáig sántítani fog, az biztos. Van kérdés? Egy sem akadt. Hutch megnézte, hogy mennyi az idő, és hozzátette: – Nyolc percünk van az indulásig. Ha valaki szeretné használni a mosdót, most menjen! * * * Kellie lelkesedése átragadt a többiekre, és kitartott a leszállóegységben is. Mindenki izgatott volt, még Nightingale is kizökkent a megszokott, komor hangulatából. Miután Hutch elindította a gépet, valaki hangosan tapsolt. Fél órával később belemerültek egy hóviharba, végül tízezer méteres magasságban értek ki a vastag felhőtakaróból. Egységesen és tökéletesen fekete táj feküdt alattuk. A szenzorok alacsony dombokat érzékeltek, illetve széles síkságokat, amiken itt-ott akadt egy-egy erdőfolt. A nagyobb, lapos területek egy része befagyott tó lehetett. A Coraggiónak elnevezett óceán pár száz kilométerrel északabbra terült el, egy hegyláncon túl. A leszállóegységet kettős rendeltetésű – sugár/rakéta – hajtóművek mozgatták, ennélfogva tudott manőverezni az űrben, de légköri repülőgépként is szolgálhatott. A jármű rendkívül rugalmas volt a tüske-technológiának köszönhetően, amin egyben a teherbírása is alapult. A különleges rendszer lehetővé tette, hogy leereszkedjen orbitális pályáról egy bolygó felszínére, illetve felemelkedjen és visszatérjen az űrbe úgy, hogy nem visz magával óriási mennyiségű üzemanyagot. A fedélzeti rendszereket egy Bussard-Ligon közvetlen-konverziós reaktor látta el árammal. Hutch hallotta, amint az önkéntesei arról beszéltek, hogy idegesek amiatt, miképp fognak bejutni a toronyba, és elgondolkodott a saját felelősségén. A munkát egyedül nem tudta elvégezni, és érzése szerint rajta kívül egyedül Nightingale értette meg, hogy miféle veszélyek leselkednek rájuk odalent. Eddig még egyszer sem vitt embereket ennyire veszélyes helyszínre. Olvasta, hogy Nightingale

milyen árat fizetett a hibáiért, hogy mit műveltek vele, és elgondolkodott azon, hogy miért is vállalt ekkora kockázatot. Mi a fenét tud ő arról, hogy hogyan tartson életben embereket ott, amit Kellie nagyon is pontosan úgy jellemzett: gyilkos környezet? Nagyon komolyan fontolóra vette, hogy lefújja az egészet, visszatér a Wildside-ra, és elküldi a felmondását Gomeznek. Viszont, ha megtette volna, sosem derült volna ki, hogy kik építették a tornyot. Ráállította a szenzorokat az építményre, és az adatokat behozta a képernyőre. A kép éjjellátóval készült, világosabb volt, mintha normális optikával készült volna. De a torony még így is öregnek, sötétnek, elhagyatottnak tűnt. Kísértetjárta helynek. Hutch a tüskét és manőverező-hajtóműveket használva majdnem teljesen függőlegesen ereszkedett, lassan és óvatosan. A műszerei nem mutatták meg, hogy a hóval borított felszín mennyire erős, elbírja-e a gép súlyát. A hóvihart maga mögött hagyta, csak néhány kóbor hópehely táncolt a szélvédőn, és csupán gyenge szellő fújdogált odakint. Viszont, a külső hőmérséklet – 31 Celsius-fok volt. Itt-ott csillagok pislákoltak a részben felhős égbolton. Hutch felkapcsolta a leszállófényeket. Kellie a pilóta mellett ült, a műszerfal fényei halvány derengésbe vonták sötét arcát. Hutch a szeme sarkából a nőre pillantott, és rájött, hogy megfeledkezett egy óvintézkedésről. – Kellie a tartalék pilótánk! – jelentette be emelt hangon. – Amennyiben történne velem valami, és... szolgálatképtelenné válnék, Kellie veszi át a helyemet. Onnantól kezdve ő a parancsnok! Kellie pár pillanatra ránézett, de nem szólt semmit, mire Hutch hozzátette: – De biztos vagyok abban, hogy semmi sem fog történni! A torony körül lapos, sivár, üres táj terült el. A nyugati horizonton látszott néhány domb, egy erdő és pár magányosan álló fa. – Olyan közel teszem le, amennyire csak lehet – ígérte Hutch. A hómező mintha a végtelenségig nyújtózott volna, míg végül beleveszett a sötétségbe. Ez sokat elárul arról – bölcselkedett magában Hutch –, hogy milyen is az, amikor van holdunk. A leszállóegység lassan, szelíden dülöngélt néhányat, és az utasai immár a saját szemükkel is látták a rideg és sötét épületet. Hutch rábízhatta volna a leszállást az MI-re, de ilyen körülmények között inkább maga vezette a gépet. Nem akarta, hogy ha váratlanul történik valami, akkor ő és az önkéntesei veszélybe kerüljenek, amíg az MI kiszámítja a megfelelő megoldást. Kieresztette a leszállótalpakat. A hótakaró teljesen háborítatlannak látszott. Hutchnak nehezére esett elhinni, hogy egy egész város fekszik a sima, fehér felszín alatt. Rááldozott egy pillanatot, hogy elképzelje a kiterjedését. A fal, amivel a torony vagy összeköttetésben állt, vagy nem, körülbelül másfél kilométeren át nyújtózott kelet felé, ott északnak fordult, egy kicsit kanyargott, míg végül visszatért a toronyhoz, ami a település délnyugati sarkában állt. A városka az adatok szerint egy alacsony dombon terült el. A leszállóegység állhatatosan ereszkedett a sötétségben. – Csak nyugodtan! – mormolta Kellie nagyon halkan; valószínűleg nem is akarta, hogy a többiek meghallják. Hutch fent tartotta a gép orrát, visszavette a tüske teljesítményét, és szinte tapogatózva kereste a talajt. Szél fújt körülöttük, és Hutch érezni vélte a hajótest alól kicsapó légörvényeket. Tovább csökkentette az emelőerőt, és a leszállóegység lassan visszakapta a súlyát. A kabinra csend borult. A talpak elérték a hómezőt. Hutch várt, amíg a gép megállapodott, és teljesen levette az energiát. Néhány hópehely hullt a szélvédőre.

– Szép műsor volt – dicsérte Nightingale a pilótát. – Hutch, lent vagy? – érdeklődött Marcel az adóvevőn keresztül. – A célnál vagyunk – közölte kurtán Hutch. A pályafutása alatt körülbelül húsz bolygó és hold felszínén fordult meg. Most landolt ötödszörre olyan világon, amelyről keveset tudott, és az első alkalommal úgy, hogy a leszálló osztag parancsnoka volt. Húsz méter választotta el őket a toronytól. Hutch az épületre fordította a külső reflektorokat. A henger formájú torony külsejét alaposan elkoptatták már a hosszú telek, és legfeljebb három emelet magas lehetett – bár Hutch nyomban rájött, hogy emberi léptékekben gondolkodik. Az épület átmérője nem volt nagy, egy felnőtt ember egy perc alatt körüljárhatta. A falban nyolc ablak nyílt, mindegyik másik szinten, és mindegyik másik irányba nézett. A legalsón keresztül könnyen be lehetett hatolni az építménybe. A tetejét két párkány futotta körül, amelyek közvetlenül a legfelső ablak felett nyúltak ki a falból, és az egészet domború tető zárta le felül. Hutch aktiválta a Flickinger-generátorát, és megérezte, hogy a védőmező kissé eltolja az üléstől, illetve a háttámlától, mintha hirtelen egy vékony légpárna alakult volna ki körülötte. Megkérte Kelliet, hogy segítsen ellenőrizni a rádióját, és miután ez megtörtént, kurta biccentéssel jelezte, hogy köszöni. Ezek után felvett egy számos zsebbel ellátott mellényt, és megkérte Tonit, hogy markoljon fel egy mikroszkennert a hátsó ülésről, és adja előre. Végül magára csatolta a műszert, és zsebre vágott egy lézerfűrészt. – Mit csinálsz? – érdeklődött Nightingale kissé aggodalmasan. – Történelmi pillanat. Megéri megörökíteni – felelte Hutch, azzal kinyitotta a belső zsilipajtót, állított a kabin nyomásán, hogy megegyezzen a kintivel, és kiszállt az üléséből. – Mindenkit arra kérek, hogy vegye fel a védőszerelését, és állítsa a lélegeztető egységet konverziós üzemmódra! Ez az eljárás lehetővé tette a számukra, ne kelljen levegővel vagy oxigénnel teli tartályokat cipelniük. Kellie kiosztotta a Flickinger-generátorokat. Az önkéntesek rácsatolták a berendezéseket a derékszíjukra, és aktiválták őket. A konverterek működésbe léptek, és elkezdték keringetni a levegőt. – Az enyém nem működik – jelentette Toni. Kellie szemügyre vette a készüléket, állított rajta valamit, és újraindította. – Próbáljuk meg így! – mondta vidáman. A mező halk susogással beindult, és Toni a hüvelykujját feltartva jelezte, hogy minden rendben. – Azt hittem, hogy holnapig várni fogunk – jegyezte meg Chiang. – Várunk is, Chiang – felelte Hutch –, csak szeretném, ha őrködnél a zsilipben. – Rendben – válaszolta a férfi, azzal belépett a pilóta mellé, majd megkérdezte: – Miért? – Arra az esetre, ha eltolnék valamit, vagy valami váratlan történne, tudom is én – magyarázta Hutch. – Körülbelül két óránk van napkeltéig. Amint lesz egy kis világosság, bemegyünk az épületbe. – Idekint semmi sem közelíthet meg minket észrevétlenül – mondta Chiang. – Miért nem nézzük meg most? – Majd ha kivilágosodik – válaszolta határozottan Hutch, és úgy irányította a szenzorokat, hogy egy erdősávot pásztázzanak. Az volt az egyetlen hely a közelben, ahol a ragadozók elrejtőzhettek. Zöld lámpák villogtak, és kinyílt a külső zsilipajtó. – Ha valami mozog odakint, tudni akarok róla – magyarázta Hutch a társaira pillantva, és kilépett a létrára. Chiang elővarázsolt egy lámpát, ide-oda mozgatta a fénykorét, és mosolyogva megállapította: – Úgy látom, éppen karácsony van. Hutch leereszkedett a létrán, óvatosan ránehezedett a hóra, és majdnem térdig belesüllyedt. Ám a

védőmező melegen és szárazon tartotta a lábát. – A hó egy kicsit puha – jelentette a többieknek. – Én is úgy látom – dörmögte vidáman Chiang. Hutch egy-két lépést tett csak meg, amikor megállt, és körülnézett. A torony komoran emelkedett fölébe. A Morgan ragyogó csillag volt a nyugati égbolton, a fényességével még a Denebet is felülmúlta. Még 84 millió kilométerre járt, de a két világ minden egyes másodpercben hetven kilométerrel került közelebb egymáshoz. A tornyon nem lehetett felfedezni semmi rendkívülit. Egy rakás kőtömb volt, semmi több. Hutch készített róla egy felvételt, aztán még egyet. Fél szemmel az erdő határát figyelte. Valaki – talán Nightingale – nem túl tapintatosan megkérdezte Kellie-től, hogy tudja-e vezetni a leszállóegységet. Hutch nem hallott választ, és gyanította, hogy Kellie csupán egy zordon pillantással felelt. Szembefordult a géppel, hogy tiszta látóteret adjon a szkennerbe épített kamerának. Várt egy pillanatot, hogy a készülék hozzáigazodjon a másfajta fényviszonyokhoz, és ekkor a leszállóegységről is csinált egy képet. – Ez jó lett – mondta a hajó belsejében Kellie –, most már gyere vissza! Hutch akart még egy képet, amiről tudta, hogy ki fogja akasztani mindenhol, ahol a jövőben lakni fog. Átment a jármű másik oldalára, és eléggé eltávolodott tőle ahhoz, hogy a kamera egyszerre lássa a gép orrát – rajta a Wildside azonosító adataival –, illetve a tornyot. – Tökéletes – dörmögte elégedetten.

Szürke, jellegtelen hajnal köszöntött a tájra. A helyi csillag nagyobbnak látszott innen, mint a Nap a Földről. De valahogy homályosnak tűnt, tünékenynek, mint azok a melléknapok, amiket Észak-Amerika síkságairól lehet látni néha. A Süllyesztő tizenkilenc óra, hat perc és tizenegy másodperc alatt fordult meg a tengelye körül. Több millió kilométerrel közelebb volt a csillagához, mint a Nap a Földhöz, ám a Maleiva öregebb és hidegebb volt, mint a Nap. A torony tetőjét hó borította. Hutch elmerengett azon, hogy kik élhettek az épületben, milyen régen, és vajon hová tűntek. Elképzelhetőnek tűnt, hogy a torony egy sorsdöntő csata helyszínét jelölte, vagy egy olyan helyet, ahol egymással szemben álló seregek összegyűltek, és szövetséget kötöttek. Egy Platón talán itt tanított, ezen a dombon, egy melegebb korszakban. Vagy egy Szolón itt alkotta meg a törvényeit. Ki tudhatta? És Hutch úgy látta, már soha nem is fog kiderülni szinte semmi. Csak az a kevés ismeretanyag fog fennmaradni, amit ő és a társai elvisznek innen. Leereszkedtek a leszállóegységből, ellenőrizték a felszerelésüket, és a hóban gázolva elindultak a legalsó ablak felé. A torony körül gyenge szellő fújdogált. A hó felső rétege keményre fagyott, hangosan ropogott a léptek ritmusára, megtörve az általános csendességet. Két madár jelent meg a távolban, északnyugati irányban. Nightingale rögtön Hutch felé fordult, aki ettől megborzongott, de a férfi nem mondott semmit. A madarak lassan repültek, és hatalmas köröket írtak le. A szárnyukat mereven tartva vitorláztak a légáramlatokon. A felszín közelében lévő ablakot keret fogta körül, amiben maradhat még néhány szilánkja annak, ami talán üveg lehetett. A nyíláson benézve egy szobát láttak, amit teljesen üres volt, csak a padlóján hevert néhány fadarab és valami törmelék. A helyiség nyitott ajtaján túl falépcső vezetett felfelé. A lépcsőfokok túl alacsonyak és rövidek voltak ahhoz, hogy egy ember kényelmesen lépkedhessen rajtuk.

Hutch beállította a mikroszkennerét, hogy mindent rögzítsen, a nyakába akasztotta, és bemászott az ablakon. Éppen csak átfért rajta. A padló szilárdnak tűnt. Deszkákból ácsolták valaha, de most hó és vastag mocsokréteg lepte el. Hutch szemügyre vette a vakolt falat, amit elszíneződések borítottak, és számos helyen omladozott. Helyenként lyukak sorakoztak benne egyenes vonalak mentén – valaha talán polcok voltak ott. A mennyezet alacsonyan terült el. A belmagasság nem sokkal haladta meg a másfél métert, így még Hutch sem tudott felegyenesedni idebent. Átnézett a másik helyiségbe, amelyikben a lépcső állt, és meglátott egy harmadik kamrát. A lépcső nyilvánvalóan felvezetett egészen a torony tetejéig, lefelé pedig az aljáig. Az utolsó alkatrészéig fából készült. Hutch intett a többieknek, hogy jöjjenek be. Chiang addig ügyeskedett, amíg sikerült belefejelnie a mennyezetbe, mire por szitált alá. Az alattuk és felettük lévő szobának is volt egy-egy ablaka. Maguk a helyiségek pontosan úgy néztek ki, mint a felszíni, azzal a különbséggel, hogy az ablakuk másik irányba nézett. Felmásztak a felső szobába, aztán a felette lévőbe. Mindannyian behúzták a nyakukat, és kissé előregörnyedtek, hogy ne üssék be a fejüket a mennyezetbe. – Marcelnek igaza volt – dohogott Kellie –, ezek tényleg nagyon alacsonyak voltak. Az első, gyors felderítést követően visszatértek a leszállóegységbe, ahol Hutch felszerelést osztogatott: világító köteleket, illetve krétákat, hogy legyen mivel megjelölni azokat a területeket, amelyekről előkerült valamilyen lelet, valamint rudakat és lámpákat, sűrített levegős palackokat és még egy sor mást, amire elképzelése szerint szükségük lehetett. – Ha szokatlan dologra bukkantok, szóljatok nekem! – kérte a társaitól, aztán mosolyogva hozzátette: – És szinte minden szokatlan lesz, amit találtok, az biztos. Mialatt a nap a láthatár fölé emelkedve teljes nappali világosságba vonta a tájat, a csapat tagjai szétszóródtak a toronyban. Nyolc emelet terült el a hómező felszíne felett, további hat alatta. A legfelső tér egyetlen, megle-pően magas mennyezetű helyiségből állt, amelyben Chiangot leszámítva mindenki felegyenesedhetett. Találtak itt egy kampót, illetve két tárgyat a padlón: egy láncdarabot és egy összetört, háromlábú faállványt. – Ti mit gondoltok erről? – kérdezte halkan Toni. – Talán fejszét éleztek rajta – vélekedett Kellie. – Látod, ide be tudsz tenni egy követ. Minden szinten találtak egy-egy feketére perzselődött zugot, amik nyilván tűzhelyek voltak. Az épület alján egy ajtóra bukkantak, ami északra nézett. A város belseje felé. Az idők folyamán teljesen eltorzult, és úgy beleszorult a keretébe, hogy mozdítani sem lehetett. Hutch úgy döntött, előbb befejezik az épület vizsgálatát, és csak aztán vágnak nyílást maguknak. A kamrákból csak néhány tárgy került elő: egy, a méretei miatt gyerekbútornak látszó karosszék, egy nagyobb falap, ami talán asztalként szolgált, néhány rongy, egy cipőféleség, és még egy-kettő, a felismerhetetlenségig szétrohadt maradvány. A cipő annyira kicsi volt, mintha egy manónak készült volna. De az asztallap érdekes leletnek bizonyult. – Vésetek vannak rajta – állapította meg Chiang. A vésetek már annyira lekoptak, hogy a részletek szinte teljesen elmosódtak. Hutch még azt sem tudta eldönteni, hogy valódi tárgyakat képviselő jelképeket lát-e, vagy geometriai alakzatokat, piktogramokat vagy betűket. A háromlábú állványt is vésetek borították. Díszítések. De ezek is teljesen elkoptak. Ezeket vizsgálgatták, amikor Marcel hangja tört be a gondolataik világába: – Az imént kaptunk egy jelentést az Akadémiáról. Azt gondoltam, talán érdekelni fog titeket, hogyan nevezték el a városotokat.

– Nocsak. Hogyan? – érdeklődött Hutch. – Burbage Point. – Burbage-ről nevezték el? – kérdezte Hutch. Burbage szenátort a mai napig elrettentő példaként emlegették az Akadémián, ha a pénzalapok rossz kezeléséről folyt a szó. – Úgy néz ki... – Édes istenem... talán így próbálnak üzenni neki. – Ez a bagázs biztosan nem – felelte Marcel. – Azt hiszik, hogy ezzel megkedveltetik magukat. – Van még valami, Marcel? – tudakolta Hutch. – Igen. Az elemzők folyamatosan figyelik a szenzoradatokat. Eddig kilenc települést találtak, a legtöbbet vastag jég borítja. És mindegyiket védművek veszik körül. Falak. – Bezárkóztak... – Igen, egy primitív civilizáció – válaszolta Marcel. – Csak egy településnek nincs védőfala, de az egy szigeten terül el. A főnökeink merő véletlenségből olyan emberek nevét adják a városoknak, akiktől azt remélik, hogy adnak vagy szereznek pénzt. Van már Blitzbergünk, Kormanunk, Campbellünk... – Ezt most nem mondod komolyan... – Hallottál már engem valaha viccelni? – kérdezte nevetve Marcel. Hutch egy pillanatra összenézett Nightingale-lel, és azonnal tudta, hogy a férfi mire gondol: És ezek a hólyagok küldtek le ide minket, hogy az életünket kockáztassuk. – Marcel, van még valami információnk Burbage Pointról? – kérdezte a másik pilótától. – Egy kevés. Úgy tűnik, háború volt itt. Valakik egyszer elfoglalták a várost, és lerombolták a falakat. A jelekből ítélve egyedül a tornyot hagyták sértetlenül. – Mi a helyzetünk a városhoz képest? – tudakolta Hutch. – Van odalent egy ajtó, északra néz. Van valami elképzelésünk arról, hogy mit fogunk látni, ha átmegyünk rajta? – Valószínűleg csak jeget. – Rendben. Majd tájékoztatunk arról, amit találunk. – Epedve csüngök minden szavatokon, Hutch – felelte Marcel. – Átállítottunk pár műholdat, így a kapcsolat akkor sem fog megszakadni, amikor mi a horizont alá kerülünk. – Rendben – nyugtázta Hutch, és arra gondolt: nem mintha ő és a társai sokra mennének ezzel, ha komoly bajba kerülnének. Levitték a láncdarabot és a fejszeélesítőt a legalsó szintre, hogy becsomagolják és felcímkézzék. Kellie feljegyzést készített arról, hogy hol találtak rá a tárgyakra, és éppen készült becsomagolni a háromlábú állványt, amikor Chiang megkérte, hogy várjon vele még egy percet, mert szeretné megnézni azt a valamit. Úgy fél percig tanulmányozta, az egyik láb alját rányomta a padlóra, aztán a lépcső mellett felnézett a torony csúcsába, és megszólalt: – Tudjátok... erős a gyanúm, hogy egy csillagvizsgálóban vagyunk. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Toni. – A fél lábamban fogadok, hogy nyitható a tető. Vagy legalábbis, nyitható volt. Kellie lepillantott az állványra, majd felnézett Chiangra, és zavarodottan pislogva megkérdezte: – Arra gondolsz, hogy ez az izé egy teleszkóp állványa volt? – Elképzelhető – felelte kurtán a férfi. Toni rávigyorgott Kellie-re, és odaszólt neki: – És te még azt mondtad, hogy fejszeélező volt. Kellie felkacagott. – De lehet, hogy igazam volt – vágott vissza, és a szeme derűsen csillogott. – Talán azért nyitották ki a tetőt, hogy onnan lőjék az ellenséget.

Hutch szemügyre vette az állványt, és megkomolyodva kijelentette: – Nagyon kicsinek tűnik. Az okulár legfeljebb csípőmagasságban lehetett. – Ne felejtsd el, hogy kik éltek itt! – válaszolta Chiang, a hüvelykujjával a mennyezet felé bökdösve. Valamennyien felvonultak a legfelső szintre. És valóban, a mennyezet közepén alig látható, vékony rés nyúlt végig. Ezt követően félrekotorták a padlót borító mocskot, illetve növényi maradványokat, és rábukkantak egy kisméretű fémlemezre, illetve egy tárgyra, ami talán rögzítőkapocs lehetett. – Talán igazad van – ismerte el Hutch, és megpróbált odaképzelni a helyiség közepére egy apró csillagászt, amint apró teleszkópjával kémleli az eget a nyitott tetőn át. – És ez azt jelentené – tette hozzá –, hogy ismerték az optika tudományát.

HATODIK FEJEZET „Mutassanak nekem egy rendíthetetlenül becsületes embert, és én mutatok önöknek egy embert, akinek még nem ajánlották fel az árát. És ez jó a fajok fejlődése szempontjából. Hosszú és gyászos történelmünk során mindig léteztek emberek, akik a feddhetetlenség példaképének tartották magukat, és ők okozták a legnagyobb károkat. Minden egyes hadjáratot, amit akár a szépirodalmi sztenderdekért indítottak, akár azért, hogy a nők elfedjék a testüket, akár a Szentföld felszabadításáért, a jellem emberei kezdeményeztek, vívtak és tartottak fenn mérhetetlen lelkesedéssel.” (Gregory MacAllister: Tanácsok politikusoknak, a Lefelé a hegyről című kötetből)

– MacAllister úr – mondta Nicholson kapitány, miközben letette a könyökét a kartámaszra, és a hasa előtt összetámasztotta az ujjvégeit. – Tudnia kell, hogy nagyon szívesen teljesíteném a kérését. – Hogyne, kapitány úr – helyeselt MacAllister. – De sajnos nem áll módomban. Biztonsági megfontolásokból. És mindenképpen megszegném vele a vállalati elveket – magyarázta Nicholson, és tehetetlensége jeléül feltartotta mindkét kezét, mintha megadta volna magát. – Megértem – felelte MacAllister –, de attól még nagyon sajnálom. Végül is, milyen gyakran fordult elő egy ilyen esemény? A kapitány aranyszín pettyekkel tarkított, barna szeme bizonyos fokú bizonytalanságot tükrözött. Nicholson nyilván nem akarta megbántani a befolyásos újságírót. De MacAllister azt is tudta, hogy ha most tovább erősködik, olyan helyzetbe kényszerítheti Nicholsont, amiben nem nyerhet semmit. És ezt nem akarta. A kapitány fogadókabinjában ültek, bordóit kortyolgattak, és koktélszendvicseket rágcsáltak. A válaszfalakat bőr és réz borította, a polcokon néhány bőrkötéses könyv sorakozott, a lámpákat elektromos gyertyák helyettesítették. Az egyik falat teljes egészében az Evening Star tervrajza foglalta el, míg a virtuális kandalló felett a TransGalactic Társaság csillagörvényes címere díszelgett. Nicholson és MacAllister kényelmes párnázatú karosszékben ültek, egymással szemben. – Tökéletesen megértem a vonakodását – közölte MacAllister azzal a hangsúllyal, amivel azt sugallta, hogy ő maga is ugyanígy érez. – És látom, hogy önt nem könnyű megfélemlíteni. Nicholson szerényen mosolyogva jelezte, hogy egyetért ezzel az állítással. A kapitány óvatos típusnak tűnt. Tartózkodónak és elővigyázatosnak. MacAllister gyanította, hogy Nicholson tart valahol egy megbízható tisztet és egy jó MI-t, hogy azok vegyék át az irányítást, ha a rutintól eltérő döntéseket kellene meghozni. – Valóban nem, MacAllister úr – erősítette meg aztán Nicholson. – És valóban tartanunk kell magunkat az előírásokhoz. Tudom, hogy ha valaki, akkor ön megérti ezt. MacAllister továbbra is szenvtelen arcot vágott. Ha valaki, akkor én? – kérdezte magától. – Természetesen, kapitány úr, ennél jobban nem is érthetnék egyet önnel – válaszolta olyan modorban, hogy enyhítse a hirtelen támadt feszültséget. – Viszont igazán balszerencsés, hogy kiengedünk a kezünkből egy ilyen lehetőséget. – Miféle lehetőséget? – kérdezte nyomban Nicholson. – Nos... – dünnyögte MacAllister, majd megcsóválta a fejét, ivott egy kortyot, és legyintve folytatta: – Igazából nincs jelentősége... bár azt hiszem, nagyot szólna. – Mi szólna nagyot, MacAllister úr?

– A Süllyesztő hamarosan bevonul a legendák világába, Erik. Szólíthatom Eriknek? – kérdezte MacAllister barátságosan. – Igen, természetesen – felelte Nicholson, és egy csapásra ellágyult. Nyilván tetszett neki, hogy keresztnevén szólítják egymást ezzel a világhírű utasával. – Hát persze, Gregory. – A jövő héten a Maleiva III mindörökre eltűnik – folytatta MacAllister. – Az emberek beszélni fognak erről az utazásról, és évtizedekig vagy talán évszázadokig merengeni fognak annak a világnak a romjairól. És – sóvár tekintettel elnézett Nicholson bal válla felett – azoknak a romoknak a darabjai odalent hevernek, szerteszét szóródva. Csak arra várnak, hogy valaki felkapkodja őket. – Kiürítette a poharát, lerakta az asztalra, és hozzáfűzte: – Néhány kisebb-nagyobb műtárgy felbecsülhetetlen értéket képviselne, ha kiállítanák itt, a Staron. – Milyen értelemben? – kérdezte a kapitány. – Óriási érdeklődést gerjesztenének – magyarázta MacAllister. – Egy letűnt civilizáció ereklyéi... kiállítva azon a hajón, amelynek utasai megszerezték őket... micsoda tanúságtétel volna az Evening Star és annak kapitánya mellett! És persze a TransGalactic mellett is. Gyanítom, hogy a felettesei rendkívül hálásak lennének önnek. Nicholson félig felhorkanásra, félig nevetésre emlékeztető hangot hallatott. – Nem túl valószínű – mondta aztán. – Baxter és a többiek túlságosan el vannak foglalva saját magukkal ahhoz, hogy méltányoljanak egy ilyen tettet. – Talán... – Viszont... – dünnyögte a kapitány elgondolkodva – szép lenne, az biztos. – És könnyen meg lehetne tenni – mondta MacAllister, és most már látta, hogy jól ítélte meg a kapitányt. Bebizonyosodott, hogy Nicholson nem pénzsóvár. Ha azt javasolta volna neki, hogy szerezzen magának néhány műtárgyat, sehová sem jutottak volna. Viszont tetszett neki a gondolat, hogy a vállalat vezetői egy kicsivel jobban fogják becsülni. Á, igen... és szépen működik... Nicholson a poharát tapogatva töprengett még néhány pillanatig, és megszólalt: – Nem szeretném, ha félreértene, Gregory. Engem szigorúan kötnek azok az elvek és eljárások, amelyeket a hajó és az utasok biztonságának érdekében alakítottak ki. Tartanom kell magamat hozzájuk. – Mint minden jó tisztnek – felelte MacAllister, és teletöltötte mindkét poharat. – Erik, biztosra veszem, hogy vannak bizonyos kiváltságai, hogy bizonyos körülmények között joga van oly módon értelmezni a szabályokat, hogy azok a TransGalactic utasainak és magának a vállalatnak az érdekeit szolgálják. – Igen – ismerte be Nicholson –, ez így igaz. MacAllister csodálattal nézte a hajó tervrajzát, és hagyta, hogy a kapitány megeméssze mindazt, ami eddig elhangzott. – Tényleg azt hiszi – kérdezte aztán Nicholson –, hogy a tárgyi emlékek szanaszét hevernek a földön? – Ó, efelől semmi kétségem. Csak fel kell venni és el kell hozni. Ennyi szükséges ahhoz, hogy valaki megszerezze őket. És kérdem én, miután az a világ eltűnik, mindörökre helyrehozhatatlanul megsemmisül, ön szerint mennyit fog érni, mondjuk, egy bálvány, ami egy maleivai szentélyből származik? – Ó, igen... sokat. Ebben önnek nagyon igaza van. MacAllister látta a kapitányon, hogy vívódik magával – nyilván attól félt, hogy bajba kerül. – Ez lehetne az ön nagy lehetősége, Erik – mondta halkan. – Maga szerint mit szólnának hozzá a régészek, akik már odalent vannak? – kérdezte a kapitány. – Nem tiltakoznának? – Elképzelni sem tudom, miért tennék – válaszolta a fejét csóválva MacAllister. – Tudomásom

szerint csak egy leszállóegységük van. Mennyi leletet lehet elszállítani egyetlen leszállóegységgel? – Néhány pillanatig úgy tett, mintha töprengene, majd hozzátette: – Van egy hely a B-fedélzeten, a medence közelében... ott ki lehetne alakítani egy csodás múzeumot. – A hiperszárny – mondta bólogatva Nicholson. Azon a területen jelenleg a különféle meghajtórendszereket mutatták be, különösen azt, amelyik a fénysebességnél is nagyobb sebességgel mozgatta a hajót. – Igen... csábítóan hangzik. – Ha szeretné megcsinálni, szívesen lemegyek – jelentette ki MacAllister. – Megírnám a történetet. Kiállítanám az igazolást, hogy úgy mondjam. – Úgy érti, erről írná az egyik jegyzetét? – Ha szeretné, nagyon szívesen. – Berakhatnánk a leleteket... – A múzeumba. – Rendezhetünk egy kis ünnepséget. Hajlandó volna részt venni rajta? Esetleg, mondana pár szót? – Megtiszteltetés volna számomra, Erik. Nicholson nagy bölcsen bólogatott, de inkább magának, semmint MacAllisternek. – Hadd gondoljam át, Gregory! – kérte aztán. – Ha van mód arra, hogy elintézzük, összehozzuk a dolgot.

Marcel bekapcsolva hagyta az adóvevőjét, hogy nyomon követhesse azt, ami a felszínen történik. Belehallgathatott minden beszélgetésbe, amit a közös csatornán bonyolítottak le. Az adásokat a leszállóegység továbbította vagy egyenesen a Wendyre, vagy az egyik orbitális reléállomásnak. A parancsnok rosszul érezte magát. Azok a világok, amelyeket élőlények népesítettek be, kiszámíthatatlan helyek voltak, a Süllyesztő meg különösen az, mivel pillanatról pillanatra közelebb került a Morganhez. Ám a kutatócsapat tagjai jelenleg még viszonylagos biztonságban voltak. Beekman állította, hogy az óriásbolygó gravitációs hatásait csak az utolsó szakaszban lehet majd érzékelni, mivel a két égitest szemtől szemben száguld egymás felé. Marcel éberen fülelt, mialatt Hutch és a társai átkutatták a tornyot, közben folyamatosan nézte a képsorokat, amiket a Hutch mellényéhez erősített mikroszkenner küldözgetett. Az épület belsejében nem sok látnivaló akadt, csak a kopár falak és a hóval, illetve porral lepett padlók. Hutch pár perccel korábban vágott egy lyukat a torony falába a hómező szintjén, hogy ne kelljen állandóan bekúszniuk az ablakon, és odaállította Chiangot az újonnan készült ajtóhoz, hogy figyeljen, hátha ragadozók bukkannak fel a környéken. Ezt követően felküldte Tonit a legfelső szintre, ugyanezzel a feladattal. Mialatt ők ketten őrködtek, Hutch, Kellie és Nightingale nekiálltak, hogy kivágják a legalsó szinten lévő ajtót. Jelenleg nem sokat beszélgettek, de Marcel hallotta a kövekbe mélyedő lézer sistergését. Aztán Beekman érkezett a kabinba, lenézett a parancsnokra, és a homlokát ráncolva leült mellé. – Marcel... jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Persze. Miért? – Nem tűnsz boldognak. A hangszórókból Kellie hangja hallatszott: – Vigyázz azzal a dologgal, Randy! Marcel összefonta a karját a mellkasa előtt. – Az lesz a vége, hogy valaki meghal odalent – mondta halkan. – Ha rajtam múlna, csak lefotóznánk ezt az átkozott valamit, és elhúznánk innen. Beekman mindig is rossz véleménnyel volt az Akadémia vezetőinek hozzáértéséről. Marcel azt várta tőle, hogy most is ennek kapcsán fog elítélő megjegyzést tenni. Ehhez képest a tudós

kijelentette, hogy Marcelnek valószínűleg igaza van, és hogy a felszíni csapat aligha fog találni bármi hasznosat ilyen kevés idő alatt, és hogy azok az emberek odalent valóban veszélyben vannak. Aztán az adóvevő Hutch hangját közvetítette: – Rendben, ennek jónak kell lennie. Adjatok egy percet, és meglátjuk, sikerül-e kiszabadítani. – Tudod, talán nem ártana emlékeztetni a kolléganődet, hogy legyen óvatos – javasolta Beekman. – Hutch tudja, hogy mivel dolgozik – válaszolta Marcel, közben felemelte a karját, és a tarkója mögött összekulcsolta az ujjait. – Inkább nem háborgatnám. – Mi lesz, ha történik valami? – vetette fel Beekman. – Amiatt fájjon a vezetőség feje. Ekkor Kellie hangja hallatszott: – Rendben, dobj rá még egy kis havat! – Jobban érezném magam – mondta Beekman –, ha volna odalent egy hivatásos régész. Marcel ezzel nem értett egyet. – Kellie-vel és Hutchcsal szerintem nagyobb biztonságban vagyunk – vélekedett komoly hangvétellel. – Valószínűleg nem fognak felfigyelni mindenre, de baj esetén jobb, ha ők parancsolnak. – Még most sem nyílik ki – mondta ekkor Nightingale. – Engedj oda, hadd próbálkozzam! – kérte Kellie. – Mekkora az az ajtó? – kérdezte Beekman. – A magassága kicsivel több mint egy méter. Odalent nekünk minden kicsi. Ezúttal ismét Kellie szavai hallatszottak: – Azt hiszem, nem vágtuk át teljesen. Beekman előrehajolt, és a mikrofon aktiválógombjára tette a mutatóujját. – Mit akarsz mondani nekik? – érdeklődött Marcel. – Hogy vigyázzanak. – Nem hiszem, hogy rajongani fognak a felesleges tanácsokért – jegyezte meg Marcel, és vigyorogva hozzátette: – Engem az előbb már megfenyegettek, hogy kizárnak a sávról. Sistergés hallatszott – valaki aktivált egy másik lézert. – Folytasd abba az irányba! – mondta aztán Nightingale. – Erre! Erre mozgasd! Ez ment még néhány percig, Hutch egy alkalommal rászólt valakire, hogy nyugodjon meg, lazuljon el. Mindjárt kész. Röviddel ezután Marcel kövek csikorgását és nyögéseket hallott, aztán végre elégedett kurjantásokat. Amikor a lenti társaság lenyugodott, Marcel átváltott a Hutchcsal közös magánsávra, és megkérdezte: – Mit találtatok? – Egy átjáróféleséget – közölte Hutch –, de tele van hóval, jéggel meg földdel. Még abban sem vagyok biztos, hogy hol vannak a falak. Beekman kávét hozott mindkettőjüknek, és elkezdett beszámolni arról, hogyan áll az ütközésre való felkészülés. A részletek eléggé unalmasnak bizonyultak, de Beekman óhatatlanul fellelkesült, amikor az Eseményről beszélhetett, így Marcel több érdeklődést mutatott, mint amennyit valójában érzett. Mi több, nem is értette az olyan finomabb pontokat, mint például a gravitációs hullámok fluktuációja, és nem nagyon érdekelte, hogy a bolygó mágneses mezője miféle hatásoknak lesz kitéve. De mindig sikerült a megfelelő pillanatban bólogatnia, és igyekezett meglepetést színlelni, valahányszor Beekmanből özönlöttek az új, döbbenetes áttörést jelentő adatok. Az áradatot végül Hutch kérdése állította meg: – Marcel, vételen vagy még? – Persze. Találtatok valamit?

– Azt hiszem, a csillagász magánlakásában járunk – jelentette Hutch. – Egész jó állapotban van. Több kisebb szobából áll. A falakban beépített szekrények vannak. – Hirtelen elhallgatott, és odaszólt valakinek, hogy legyen óvatosabb. – Szekrények? Mi van bennük? – kérdezte Marcel. – Kiürítették őket. De jó állapotban őrződtek meg – felelte Hutch. – És vésett jelképek vannak rajtuk. – Helyes – válaszolta Marcel. – Ez fontos, ugye? – Az. Nagyon fontos. Marcel, ahogyan az imént tette Beekmannel, ezúttal is igyekezett lelkesedést színlelni, amikor megkérdezte: – Még valami? – Egy heverő. El tudod hinni? Egy apró fickó heverője. Mi nem férnénk el rajta, legfeljebb egy tízéves gyerek. Marcel még ettől a hírtől sem szédült meg. – Ennyi? – kérdezte. – Vagy van valami más is? – Egy asztal. De eléggé szét van rohadva. És találtunk még egy ajtót, a lakás másik végében. Ekkor Kellie hangja hallatszott: – Hutch, ezt nézd meg! – Kéne ide még egy kis fény! – kérte valakitől Hutch. – Átok erre az egészre! – dörmögte Nightingale. Beekman türelmetlenül sandított az adóvevőre. De mialatt ő és Marcel a folytatást várták, váratlanul az MI jelentkezett: – Marcel? Elnézést, hogy közbeszólok, de anomáliát érzékelek. – Mi az, Bill? – tudakolta Marcel. – Egy furcsa, lebegő tárgy. – Tedd a képernyőre, légy szíves! – kérte Marcel. Marcel nem látta tisztán a tárgyat. Úgy nézett ki, mint egy hosszú tű. Egy nagyon hosszú tű. A képernyő egyik szélétől a másikig ért, és valószínűleg még tovább nyújtózkodott. – Bill, mi ez az izé? – kérdezte Marcel. – Milyen adatokat mérsz? – A funkcióját nem tudom meghatározni – felelte az MI. – A hossza háromezer kilométer. Nagyjából. – Háromezer kilométer – ismételte Beekman. – Ez nem lehet jó adat. – Egészen pontosan háromezer-kétszázhetvenhét, Gunther – felelte Bill. Marcel keserves képet vágott, és hátratolta a székét. – Furcsa egy jószág ez, Gunny – állapította meg. A tárgy olyan hosszú volt, hogy Maine felső sarkától egészen Miami déli csücskéig ért volna, sőt belenyúlt volna az Atlanti-óceánba. – Az átmérője valamivel több mint hét méter – közölte Bill. – Szóval... hét méter vastag és háromezer kilométer hosszú – összegezte a planetológus, majd Marcelre pillantott, és kijelentette: – Ez lehetetlen. Ilyen nincs. – Biztos vagy az adatokban, Bill? – kérdezte Marcel. – Úgy gondoljuk, hogy ilyen méretekkel nem létezhet semmiféle tárgy. – Haladéktalanul ellenőrzöm a szenzorok méréseinek eredményeit – ígérte Bill. – Tedd meg, kérlek! – felelte Marcel. – Állítsd teljes nagyításra a képet! – javasolta Marcel. – Nézzük meg közelről egy részét! Bill végrehajtotta a parancsot, és ekkor kiderült, hogy az ismeretlen objektum több vékonyabb csőből áll, amik párhuzamosan futnak egymás mellett. A közöttük lévő réseken látni lehetett a csillagokat.

– A mért értékek pontosak – jelentette hamarosan Bill. – Akkor mi ez, Gunther? – vetette fel a homlokát ráncolva Marcel. – Mit csinál? – Nem tudom – vallotta be a tudós. – Bill, ez egy űrhajó? – Elképzelni sem tudom, hogyan lehetne az – válaszolta az MI. – Bár azt tény, hogy erről az objektumról nem rendelkezem semmiféle ismeretanyaggal vagy tapasztalattal. – Ez jellemző az egész építményre? – Igen, ez jellemző rá – erősítette meg Bill. – A csövek valójában rudak, ugyanis tömörek. Szabályos távközönként tartószerkezet fogja össze őket, és az egyik végéhez egy aszteroida van erősítve. Egy aszteroida... – Bill, csinál valamit ez a szerelvény? – tudakolta Marcel. – Nincs jele semmiféle tevékenységnek – közölte Bill. – Észlelsz bármilyen energiakibocsátást? Bármijeiét belső energiának? – Semmit, Marcel. Beekman a képernyőt bámulva, halkan megszólalt: – Egyszerűen nem tudom felfogni. Egy ilyen hosszú objektum. Nem volna szabad egyben maradnia. A különböző erőhatásoknak szét kellene tépniük. – Az nem attól függ, hogy miből készült? – Bizonyos mértékig. De egy ilyen hosszú tárgynak rendkívül erős anyagból kellene készülnie – magyarázta Beekman. – Mondjuk, gyémántból. Nem tudom. Nem ez a szakterületem. – A távolsága hatvankétezer kilométer, és növekszik – jelentette Bill. – Úgy tűnik, a Maleiva III körül kering. – Te mit gondolsz? – kérdezte Marcel. – Szeretnéd üldözőbe venni? – A pokolba is, igen! Nézzük meg közelebbről! – felelte Beekman. Marcel kiadta az utasítást Billnek, és tájékoztatta Hutchot arról, hogy mit művelnek idefent. – Úgy tűnik – felelte a nő –, hogy több van Süllyesztőben, mint az Akadémia fejesei gondolják. – Sokkal több, az már biztos – erősítette meg a véleményt Marcel. – Biztos vagy abban, hogy az a település odalent egy iparosodás előtti korszakból származik? – Itt minden csupa kő, habarcs és deszka – válaszolta Hutch –, a helyi középkor terméke. – Rendben – felelte Marcel. – Jut eszembe, az előbb mintha azt hallottuk volna, hogy Kellie talált valamit. Csak aztán elterelődött a figyelmünk.

– Attól tartok, hogy ami nekünk van idelent, az korántsem olyan érdekes, mint a ti rudatok – mondta Hutch. – Mindenesetre úgy néz ki, mint egy golyóálló mellény. Az egyik beépített szekrényben volt. – Mialatt beszélt, a tárgy felé fordult, hogy Marcel is láthassa. Mint minden más, ez is kicsi volt. A hátsó részén lehetett összezárni, és a formája alapján úgy tervezték, hogy mélyen lenyúlva még a lágyéktájékot is védje. A felszínét vastag rozsda borította. * * * Toni Hamner nem szívesen vallotta be magának, hogy unatkozik, de ez volt az igazság. Korábban arra számított, hogy az expedíció izgalmas lesz. Pedig tudnia kellett volna, hogy a dolog nem így működik. A Pinnacle-en eleget forgolódott a régészek körül, így tisztában volt azzal, hogy egy ásatás milyen halálos unalmas is lehet. De azt hitte, hogy ez valami más lesz. Hogy ezúttal ő is ott fog állni azok között, akik először kinyitják az ajtót. Jelen lesz az óriási felfedezések pillanataiban. De

mindeddig nem csináltak mást, csak ástak, turkáltak, és átszitálták a törmeléket. És most, mialatt a torony bejáratnál őrködött, és azt a sivár síkságot fürkészte, azt kívánta, hogy minél hamarabb legyen vége az egésznek. Madárraj húzott el a magasban a torony felett. A hosszú csőrű, barna teremtmények alakzatban repültek. Néhány pillanatig betöltötték az égboltot, aztán elrepültek délnyugat felé. Toni hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, és hamarosan már arról a rövid szerelmi viszonyról gondolkodott, amit Tom Scolarival élt át a hajó fedélzetén. Először nem sokra tartotta Scolarit, de később meggondolta magát, és kezdett belehabarodni a férfiba. Aztán megérkeztek ide, és Tom nemet mondott Hutchnak. Ami eléggé gyenge jellemre vallott. Vagy gyávaságra. Toni egyelőre nem tudta eldönteni, hogy melyik a helyes válasz. Már türelmetlenül várta, hogy végre hazaérjen. Hogy viszontlássa a régi barátait, és új életet kezdjen. Hogy megnézzen néhány színházi előadást. Hogy elmenjen egy elegáns étterembe. (Mikor is járt utoljára ilyen helyeken?)

Több szinttel Toni őrhelye alatt folytatódott a munka. Hutch éppen rövid pihenőt tartott, amikor Marcel felhívta, és beszámolt neki arról, hogy milyen nehéz magyarázatot találni az építmény létezésére. A férfi aztán megkérte, hogy jól nyissa ki a szemét, és keressen arra utaló jeleket, hogy a Süllyesztő értelmes lényei sokkal fejlettebbek voltak annál, mint az emberek eddig hitték. Hutch megígérte, hogy megteszi, noha tudta, hogy a torony közelében nem fognak fejlett műszaki eszközöket találni. Nemrégiben kinyitották a csillagász lakásának másik ajtaját is, és azóta azon dolgoztak, hogy kiszélesítsék az átjárót. A munka lassan haladt. Hutch tárolóládákat és ásókat hozott a hajóból, hogy ne csak a lézerekkel dolgozhassanak, amelyeknek a használata rendkívül veszélyes volt a szűk járatban. Tekintélyes mennyiségű követ, földet és jeget kellett eltávolítaniuk, és ez sok küszködéssel járt. A járatban egyszerre csak egy ember dolgozhatott. Egy másik elszállította a kiásott törmeléket, átvonszolta a csillagász lakásán. Ott egy harmadik felkapta, átrángatta a szűk összekötő folyosón a toronyba, ahol értékes tárgyakat keresve átszitálta. Előkerült néhány cserépdarab, egy kés – egy törött nyélre erősített fémpenge – és néhány kődarab, amit vésett jelképek díszítettek. Egy idő után, amikor a legalsó kamra kezdett megtelni törmelékkel, az újabb szállítmányokat elkezdték felcipelni a következő szintre. Végül áthoztak egy összecsukható asztalt a hajóról, és felállítottak a felszíni helyiségben. Sietősen felvázolták az épületek alaprajzát, és bejelölték rajta, hogy melyik lelet honnan került elő. Magukat a tárgyakat odavitték az asztalhoz, ahol gondosan felcímkézték és becsomagolták valamennyit. A konyhaszekrény, amit a csillagász lakásában találtak, fából készült. A felszínét berakások díszítették, az ajtója fémpántokon forgott, és a kilincse is fémből készült. Néhány tekercset tartalmazott, amelyek túlságosan rossz állapotban voltak ahhoz, hogy megpróbálják kigöngyölni őket. Mindegyiket külön zacskóba tették, amiket aztán légmentesen lezártak. – Nem hinném, hogy ez sokat számítana – jegyezte meg Nightingale. – Ezeket már úgysem fogja elolvasni senki. Hutch óvatosan félretette a zacskókat, és bizakodva válaszolt: – Meglepődnél, ha megtudnád, hogy a régészek mi mindenre képesek! A délután közepe táján Chiang, Hutch és Toni visszamentek az alagútba. Kellie a legfelső emeleten őrködött, Nightingale a torony bejáratánál. Alig néhány perce ácsorgott ott, amikor egy élőlény jött elő a néhány száz méterre délre álló facsoportból. Két lábon járt, a mozgása és a testfelépítése a macskafélékére emlékeztetett. Nightingale, aki az épület előtt állt, ész nélkül bemenekült a szobába. A

macska körülbelül egy percig csak állt, és a tornyot figyelte. Vagy Nightingale-t. Nem tudta biztosan, hogy a teremtmény látja-e őt. De amikor a lény nyugodt léptekkel elindult a torony felé, riasztotta a társait. Két perc múlva valamennyien az ajtónál álltak. A két lábon járó macska úgy sétált odakint, mintha semmitől sem kellett volna félnie. – A környék ura – suttogta Chiang, és pár fokozattal erősebbre állította a lézerfűrészét. A lény jóval magasabb volt egy átlagos embernél, és legalább kétszer olyan testes. Izmosnak és nehéznek tűnt, mégis kecsesen mozgott. – Mit tegyünk, főnök? – kérdezte Chiang. Na szép – gondolta Hutch emlékeztet rá, hogy én vagyok a főnök. A lény kitartóan közeledett, menet közben gyors és nyugodt pillantást vetett a leszállóegységre. A lézerek hatótávolsága éppen csak elérte az öt métert. Abból a közelségből megérezték volna az idegen leheletének szagát. – Randy – mondta halkan Hutch –, tudsz valamit erről a pofáról? – Az égvilágon semmit – válaszolta Nightingale, aki jócskán eltávolodott a bejárattól. – De egyvalamit meg tudok mondani. Az ott egy macska. És a macskák mindenütt ugyanolyan voltak, akárhol találtunk rájuk. – Mit akarsz ezzel mondani? – tudakolta Chiang. – Ami kisebb náluk, azt megeszik – felelte Nightingale. Ekkor Marcel közbeszólt: – Lődd le, Hutch! Amint kellő közelségbe ér! A figyelmezető lövés szóba sem kerülhetett, mert a fűrész nem adott ki dörrenéshez akár csak hasonlító hangot. És a lény különben sem tűnt olyan fajtának, mint amit egy erősebb hanggal el lehet riasztani. Hutchot hirtelen elárasztották a mindenfelől érkező tanácsok: – Vigyázz, nagyon vigyázz! – Légy óvatos! – Ne engedd túl közel! Nightingale trágár átokkal egészítette ki mindezt. Aztán eljött a pillanat, amikor a lény lelassított kissé, megfeszítette az izmait, és valamivel lejjebb eresztette a testét. Észrevette Hutchot. – Hutch – szólalt meg ismét Marcel. – Mi történik? Hutch nem látta értelmét a további bujkálásnak. – Maradjatok, és helyezkedjetek úgy, hogy ne lásson titeket! – utasította a társait, aztán kilépett a toronyból. A teremtmény a felső ajkát felvonva kivillantotta a fogait. És tovább lépkedett. Hutch felemelte a fegyverét, és a lényre szegezte. – Lőj már, az isten szerelmére! – suttogta mögötte Nightingale. Hutch hátraszólt, hogy mindenki hallgasson el. A macska egy pillanatra egyenesen a szemébe nézett, aztán elkapta tekintetét, és oldalra meredt. Hutch látni akart egy ellenséges szándékra utaló jelet. Szerette volna, ha a lény négykézlábra ereszkedik, és rohamra indul. Vagy egyszerűen csak felgyorsít. Vagy kimereszti a karmait. De nem csinált semmi ilyesmit. Csak lépkedett és lépkedett. Egyenletes iramban közeledett. És Hutchnak hirtelen eszébe jutott, hogy az idegen valószínűleg nem látott még fegyvert. Gyors mozdulattal a torony kőfalának irányozta a fűrészt, aktiválta a sugarat, megégette vele a köveket, és ismét maga elé szegezte a fegyvert. A teremtmény megtorpant. Chiang kilépett az épületből, és odaállt Hutch mellé.

A lény néhány másodpercig elbizonytalanodva állt. Hutch lépett egyet előre. A macska hátrálni kezdett. – Nem ostoba – állapította meg fojtott hangon Chiang. A teremtmény bekanyarodott a leszállóegység mögé, és mindvégig úgy mozgott, hogy a jármű közte és a torony között legyen, mialatt visszavonult abba a ligetbe, amelyikből az imént előjött.

A nappal természetesen rövid volt, a hajnaltól számítva még tíz óra sem telt el az alkonyatig. Napnyugtakor még senki sem óhajtott vacsorázni, és Nightingale-t leszámítva folytatni akarták a munkát, azonban Hutch így is kiparancsolta őket a toronyból. De még így is besötétedett, mire leltárba vették a legújabb leleteket. Ezek főleg vázákból és edényekből álltak, illetve akadt közöttük néhány apró vadászkés is. Mindezeken felül találtak egy szövetdarabokkal teli zsákot. A zsákot a leszállóegység kabinjába vitték, a többi leletet a raktérbe, ahol gondosan rögzítettek minden egyes darabot. Ezt követően Hutch kijelentette, hogy vége a napnak, és az egész társaságot beterelte a gépbe.

Hutch kibontotta a zsák száját, és kihúzott belőle egy megkopott, kék köpenyt. Az apró ruhadarabot szalagok díszítették, a felső részén gyűrűvel és finom lánccal lehetett az alatta viselt ruha gallérjához erősíteni. A maga korában valószínűleg sötétlila lehetett. Mostanra alaposan kifakult, annyi bizonyos. A szövet egy könnyed érintéstől is málladozott, egy foszlánya ott is maradt Hutch ujjain, miközben átadta Kellie-nek, aki berakta egy zsákba. Ekkor egy ing következett. Aztán egy köntösféleség. Mindkettőnek az oldala felfelé ívelt, valószínűleg azért, hogy illeszkedjenek a lábakhoz, de hogy azok a lábak hogyan nézhettek ki, vagy akár, hogy hány volt belőlük, azt nem lehetett kideríteni. Hutch ezt követően lábszárvédőket talált. Majd egy pár csizmát. A csizmák a hosszukhoz képest aránytalanul szélesek voltak. – Kacsalábúak – állapította meg Kellie. A ruhák többségén díszítőelemeket lehetett felfedezni, napokat és gyémánt-alakzatokat, virágok és fák vázlatos ábrázolásait és különféle titokzatos képjeleket. A csapat tagjain jó hangulat lett úrrá. Még Nightingale is felengedett egy kicsit, és olykor okot talált arra, hogy elmosolyodjon. Elkészítették a leltárt, és mindent elcsomagoltak, magát a zsákot is. – Egynapi termésnek nem is rossz – állapította meg Toni elégedetten vigyorogva. Hutch egyetértett. Ezen a napon szálltak le, és máris szép eredményt értek el. A leszállóegységet felszerelték egy fürdővel, körülbelül akkora volt, mint egy falfülke. Kényelmesnek senki sem nevezhette, de a célnak megfelelt. Sorban bevonultak a szűkös kamrába, lezuhanyoztak és átöltöztek. A folyamatot állandó morgolódás kísérte, főleg Chiang és Kellie részéről, akik nem egykönnyen mozogtak odabent. Végül mindketten feladták, és a kabin hátsó részében öltöztek fel. Hutch ezalatt elővarázsolta a vacsorát. Az expedíció tagjai sült sonka, sült csirke, halrudak, marhaszelet és rostélyos közül választhattak, és ezek mellé köretnek salátákat, illetve sült krumplit. Hutch kerített valahonnan két gyertyát, meggyújtotta őket, és lekapcsolta a lámpákat. Ezt követően elővett öt poharat, és egy palack Avignon Blue-t. Kihúzta a dugót, és megtöltötte a poharakat.

– Magunkra! – mondta ünnepélyesen. A második adagot a zsák tulajdonosára itták, aki volt olyan bölcs, hogy hátrahagyta nekik a ruháit. Miután megvacsoráztak, és elcsendesedve üldögéltek a gyertyafénynél, Hutch gratulált nekik azért, amit elértek. – Rövid lesz az éjszaka – mondta aztán. – Itt korán jön a hajnal. De ha kell, alhatunk egy kicsivel tovább. Holnap szeretném megváltoztatni a keresés jellegét. Csodásan haladunk, de az időnk korlátozott. Igazából valami olyasmit kellene találnunk, ami fényt derít arra, hogy kik voltak ezek a teremtmények. A történelmükre. – És ezt mégis hogyan csináljuk? – érdeklődött Toni. – Keressetek véseteket! – magyarázta Hutch. – Bármit, amin képek vannak. Írások. Szimbólumok. Piktogramok. Papírra vagy papírszerű anyagra írt dokumentumokat nem sokat fogunk találni. Nálunk vannak a tekercsek, amelyekkel valaki talán tud majd kezdeni valamit, de olyan írásokra van szükségünk, amik olvashatóak maradtak. Nézzétek meg az edényeket, keressetek rajtuk szimbólumokat és képeket! Bármi, ami... – Elakadt a hangja, mert a gyomra hirtelen rándult egyet, aztán furcsa érzése támadt, amit nem tudott hova tenni. A gyertyák lángja megrebbent. – Mi volt ez? – kérdezte Toni. Az emberek meglepetten összenéztek. A padló rezzent egyet a talpuk alatt. Hutch átváltott Marcel magánsávjára, és közölte a másik pilótával: – Azt hiszem, az előbb volt egy kisebb földrengésünk. – Mindenki jól van? – kérdezte Marcel. – Aha. Nem volt vészes. De nem jó jel. – Telepítettünk szenzorokat a felszínre – felelte Marcel. – Megyek, és megnézem, hogy mit érzékeltek. A férfi alig két perccel később ismét jelentkezett: – Jól sejtetted. Egy 2,1-es rengés volt. – Az mennyire erős? – kérdezte Hutch. – Alig érzékelhető. – Felriasztja a madarakat – vélekedett Hutch. – Igen, nagyjából – erősítette meg Marcel. – Azt hittem, semmit sem fogunk érezni az utolsó napig – jegyezte meg Hutch. – Én ezt sosem mondtam, Hutch – válaszolta Marcel. – Többször figyelmeztettelek, hogy a torony környéke nem stabil. Pont egy törésvonalon üldögéltek. Ezek a fenti szakértők azt mondják, hogy az a terület egyre rosszabb hely lesz azzal a párhuzamosan, hogy a Morgan közelebb ér. – A Morgan még elég messze van – vitatkozott Hutch. – De nem elég messze. És nagyon nagy. Gondolj a Jupiterre! – Rendben, majd vigyázunk. – Lehet, hogy el kellene jönnötök onnan – vetette fel Marcel. – Húzzatok el onnan, amíg nem késő! – Ha komolyra fordul a helyzet, megtesszük – ígérte Hutch. – Szerintem már most is komoly. Mit szólnál a többi helyszín egyikéhez? – Melyiket javasolod? – kérdezett vissza Hutch. – Valamelyik várost. – Melyikhez férhetünk hozzá? Marcel hallgatott pár pillanatig, majd megkérdezte: – Hogy érted azt, hogy melyikhez férhettek hozzá? – Melyik az, amelyiknél nem kell átvágnunk magunkat tíz-tizenkét méter vastag jégen, hogy elérjük az épületeket?

– Szerintem egy sincs olyan, amelyiknél csak úgy besétálhatnál a főbejáraton – válaszolta Marcel. – De még ha kell is ásnotok egy kicsit, másutt nagyobb biztonságban lesztek. – De legfeljebb csak pár napig, és ez az idő meg majd ahhoz kell, hogy bejussunk a városba – vitatkozott Hutch, míg a társai feszülten figyeltek. – Ígérem, hogy kerülni fogjuk a veszélyt. Rendben? Ha a dolgok kezdenek szétcsúszni, lelépünk innen. Miután megszakította az adást, Chiang vett egy mély lélegzetet, és megszólalt: – Lehúztam pár évet a Tokiói Egyetemen. A lámpák állandóan lengedeztek. Tényleg nem volt semmi jelentősége. Nem lesz semmi baj. Hutch lenézett a férfi kék pólójára, amin a Miami Hurricanes címere díszelgett, és nem válaszolt semmit. Ezt követően alaposan kielemezték és megbeszélték a problémát. Mennyire fontos a torony és a tartalma? Hutch tudta, hogy egy hivatásos régész azt felelné erre: amit itt van, az felbecsülhetetlen érték. Ugyanakkor bevallotta, hogy ezt itt és most sehogyan sem lehet kideríteni. Végül megállapodtak abban, hogy itt töltenek még egy napot, aztán keresnek egy helyet, ahol nagyobb biztonságban dolgozhatnak. Odakint feltámadt a szél. Az égen csillagok ezrei ragyogtak, és a hómező szeszélyesen villózva verte vissza a fényüket. Chiang nem tudott elaludni abban a tudatban, hogy Kellie ennyire közel van hozzá – ott feküdt az előtte lévő ülésen. Aztán meghallotta, hogy megmozdul, és ebből rájött, hogy a nő is ébren van. Előrehajolt, megsimogatta a könyökét, és suttogva megkérdezte: – Jól vagy? Kellie elfordította az ülését, hogy láthassa a férfit. A szeme nagynak és barátságosnak hatott a félhomályban. A haja végigterült a nyakán, és Chiangot elöntötte a vágy, hogy megérintse, hogy a karjába kapja a nőt. – A rengésnek nem örülök – felelte Kellie, és elnézett a torony felé. – Ránk szakadhat az épület. – Bánod, hogy eljöttél? – A világ minden kincséért sem hagynám ki – válaszolta Kellie, és ismét a férfira pillantott. – Másrészről viszont... – Vett egy mély lélegzetet, és Chiangnak erőlködnie kellett, hogy ne a keblét nézze. És Kellie akármit akart mondani, nem fejezte be a mondatot, mert egyik pillanatról a másikra elaludt.

HETEDIK FEJEZET „A nőket pomponlánynak szánta a Teremtőjük. Csak meg kell vizsgálnunk a testfelépítésüket és a természetüket, hogy felismerjük ezt a búskomor tényt. Mindaddig, amíg ők és mi keményen belevéssük az agyunkba ezt a sziklaszilárd igazságot, a két nem bámulatos hatékonysággal fogja teljesítni a közös feladatait.” (Gregory MacAllister: Éjszakai tűnődések)

A Wendyt még kétórányi repülés választotta el az objektumtól, de elég közel járt már ahhoz, hogy a szenzorai és kamerái jó képeket kapjanak, amelyeket aztán különböző formákban jelenítettek meg a műveleti központban. A helyiségben hemzsegtek Beekman emberei, kisebb-nagyobb csoportokba verődve álltak a monitorok előtt, vagy éppen a műszerfalak fölött görnyedeztek. Az objektumról kiderült, hogy tizenöt különböző rúdból áll, amelyeket körülbelül nyolcvan kilométerenként egy-egy tartószerkezet fog össze. Nyolc rúd alkotta a külső, hat a belső gyűrűt, egy pedig középen futott. A méreteik megegyeztek: az átmérőjük hetven-nyolcvan centiméter lehetett, és olyan hosszúak voltak, hogy elértek volna New Yorktól Seattle-ig. Tekintélyes hézagok tátongtak közöttük, Marcel átlátott a szerkezeten, látta a másik oldalán pislákoló csillagokat. A csőrendszer végéhez erősített aszteroidát háló fogta körül. Marcel úgy vélte, a tárgy összességében véve úgy néz ki, mint egy nyalóka, amelynek akkora a nyele, hogy átér a szomszéd országba. A másik végen a rudak egyszerűen csak véget értek, és néhány kábel lengedezett körülöttük. Marcel észrevette, hogy a tizenöt rúd vége teljesen függőleges, és a lapok egyenesek, ami arra utalt, hogy a szerelvény nem leszakadt valahonnan, hanem szándékosan választották le. – Képtelenség az egész – jelentette ki Beekman, és lerítt róla, hogy Örül a leletnek. – Túl nagy tömeg egy túl vékony testnek. – És az olyan nagy ügy? – érdeklődött Marcel. – Tudod, az űrben van. Nincs semmi súlya. – Az nem számít. Tömege attól még van – érvelt a tudós. – Méghozzá végig, az egész szerkezet mentén. Marcel szótlanul tanulmányozta az objektumot, ami egyenesen a Süllyesztőre szegeződött úgy, hogy az aszteroida a felső végén volt. Beekman várt pár pillanatig, majd megjegyezte: – De legalább a helyzete olyan, amilyenre számíthattunk. – Stabil a keringőpálya? – Ó, igen – felelte Beekman. – Itt maradna vagy háromezer évig. Csakhogy... – Igen? – sürgette Marcel a társát, miután csak hallgatott. Beekman mordult egyet, és fejét csóválva folytatta: – Nem volna szabad egyben maradnia. Jó volna megnézni, hogy miből van. John Drummond, egy ifjú oxfordi matematikus felkapta a fejét, és vigyorogva odavetette: – Ilyennincsből! Marcel elbűvölve nézte a monitort. Az objektum annyira hosszú volt, hogy a képe nem fért rá egyetlen képernyőre anélkül, hogy ne kicsinyítsék le annyira, hogy láthatatlanná váljon. Az egyik technikus aztán felrakta öt egymás mellett álló monitorra – ekkor az aszteroidát a bal szélen lehetett látni, míg a rudak átnyúltak a jobb szélső képernyőre. – De ugye ez nem egy űrhajó? – kérdezte halkan Marcel. – Á, nem az – válaszolta Beekman. – Biztos, hogy nem űrhajó! – A nyomaték kedvéért lendületesen

megrázta a fejét, és hozzátette: – Nem létezik, hogy űrhajó legyen. – Akkor mi ez? Dokk? – vetette fel Marcel. – Talán egy töltőállomás? Ekkor az egyik tartószerkezet közelébe értek. Egyetlen, két méter vastag fémtömbnek tűnt, a rudak tökéletesen illeszkedő furatokon mentek át rajta. – Szerinted honnan származik? – tette hozzá Marcel. – A Süllyesztőről – felelte a fejét ingatva Beekman. – Honnan származhatna máshonnan? – De odalent semmi nyoma ilyen műszaki fejlettségnek – mutatott rá a tényre Marcel. – Hát, egyelőre nem sokat láttunk – felelte Beekman. – A maradványok talán a jég alatt vannak. Lehet, hogy az a torony nagyon régi. Több ezer éves. Pár évszázaddal ezelőtt mi sem látszottunk különösebben fejlettnek. Marcel nem tudta elhinni, hogy egy műszakilag fejlett civilizáció minden tárgyi emléke egyszerűen eltűnhet. Beekman sóhajtott egyet, és a halántékát dörzsölgetve folytatta: – A bizonyíték itt van, az orrunk előtt. Egyelőre nem ismerjük a válaszokat. Csak türelem! Vetett egy pillantást a képernyőkre, aztán összenézett Drummonddal. Noha mindketten hallgattak, mégis úgy tűnt, hogy megbeszéltek valamit. – Valószínűleg egy ellensúly – jelentette ki Drummond. Az átlagos magasságú fickó esetlenül mozgott, és a haja máris kezdett megritkulni. Úgy tűnt, nem igazán sikerült megszoknia az alacsony gravitációt, mindenesetre úgy került a Wendyre, hogy zseni hírében állt. – Ellensúly? – ismételte a szót Marcel. – Minek az ellensúlya? – Egy űrlifté – válaszolta Beekman, és megint a matematikusra nézett, aki helyeslőn bólogatott. – Más nemigen lehetett. – Úgy érted, egy felvonó a felszín és az alacsony orbitális pályák között? – kérdezte hüledezve Marcel. – Igen, pontosan erről beszélünk – erősítette meg Beekman. Marcel észrevette, hogy körülötte többen elmosolyodnak. – Én úgy tudtam, hogy egy űrlift megépítésének nem sok értelme van – mondta a tudósokra pillantva. – Ott van ugyebár a tüske-technológia. Módunkban áll fellebegtetni a járműveket a keringési pályákra. Miért vállalná valaki a sok fáradságot... – Hirtelen elhallgatott, aztán csak sóhajtott egyet. – Ó... – Bizony! – felelte Beekman. – Akik ezt megépítették, nem ismerték a tüske-technológiát. Viszont ismertek olyan dolgokat, amiket mi nem. Mi sosem leszünk képesek megépíteni egy efféle szerkezetet. Olyat biztosan nem, ami egyben maradna. – Rendben, várjunk egy kicsit! – válaszolta Marcel. – Azt mondod nekem, ha jól értem, hogy ez az űrliftnek az a része, ami itt lebeg az űrben, és egyensúlyban tartja azt a részt, ami leér a felszínig? Így van? – Pontosan. – Ez felvet egy kérdést. – Így igaz – helyeselt Beekman. – Hol van az űrlift többi része? – Megvonta a vállát, és hozzátette: – Ha leválasztották az ellensúlyt, a többi lezuhant. – Ha ez történt volna, nem kellene látnunk a nyomait? – tudakolta Marcel. – De, minden bizonnyal – felelte bólogatva Beekman. – Talán odalent vágták el, a felvonó aljánál – találgatott Marcel. – Ha ez történt... – Az ellensúly a java részét kirántotta volna az űrbe, aztán elsodródott volna – fejezte be a mondatot a tudós. – Akkor egy darabja még most is itt lehet valahol. – Igen, lehetséges.

– De mi azt gondoljuk, hogy az egészet levágták és leengedték? – Vagy lezuhant – egészítette ki Beekman. Ezt követően bevonultak az expedíció vezetőjének irodájába, és Beekman intett Marcelnek, hogy foglaljon helyet. Az egyik sarokban egy, a Süllyesztőt ábrázoló, nagyméretű fénygömb világított. – Ez őrültség – dörmögte Marcel. – Egy űrliftet nem lehet eldugni. Sem fent, sem lent. – A maradványai talán a jégtakarók alatt fekszenek – vélekedett Beekman. – A felszínből nem sokat látunk. – Felnagyította a Süllyesztő egyenlítőjének környékét, és forgatni kezdte a gömböt. – De igazából itt kellene lennie valahol. Az egyenlítő mentén, ahol látjuk a talajt. A tudós ekkor a képernyőre hívta a Maleiva III képeit, és elkezdték a keresést. Az egyenlítő javarészben a nyílt óceán szelte át. Érintette a Coraggio néhány szigetét Transitoriától keletre, átívelt a másik oldalra anélkül, hogy szárazföld közelében haladt volna el, aztán átvágott Észak-Tempuson, átugrott a Köd-tengeren, és visszatért Transitoriába néhány száz kilométerre délre Burbage Pointtól. A toronytól. – Itt – mondta Beekman egy szigetcsoportra bökve, majd Transitoria nyugati partjára mutatott –, vagy pedig itt. – Miért? – kérdezte Marcel. – Nagy hegyek vannak mindkét helyen. Én a lehető legmagasabbra telepíteném az űrliftemet. Vagyis egy hegy tetejére. – De egy akkora építmény elég nagy lehet – jegyezte meg Marcel. – Ó, hogyne! Feltétlenül. – Szóval hol van? – kérdezte Marcel, és megnézte előbb a szigetcsoportot, ahol néhány rendkívül magas hegy meredt fel a látszat szerint vulkanikus eredetű szigetekről, aztán a partvidéket, amelyen felhőkkel koronázott hegyóriások sorakoztak. – Nem tudom – jelentette ki Beekman, mindkét kezét feltartva. – Akkor azt mondd meg – kérte Marcel –, hogy ha van egy űrlifted, és valami történik vele, amitől leomlik, akkor merrefelé zuhan? – Lefelé – közölte mosolyogva az expedíció vezetője. – Ne, komolyan beszélek. Nyugat felé zuhanna? – Igen, hajlamos lenne rá – válaszolta Beekman. – De egy ilyen szerkezet, amiről beszélünk, több tízezer kilométer kábelből és csőből áll, és isten tudja, hogy még mi mindenből. A java része csak lezuhanna. – Ebben a pillanatban valaki bekopogott. Beekman kinyitotta az ajtót, és beengedte Drummondot, közben tovább magyarázott: – Ha a Transitorián volt, az alapja talán ott rejtőzik valamelyik csúcson, a felhők alatt. De ez még nem szolgál magyarázattal arra, hogy a roncsai hová lettek. Szét kellett szóródnia a tájon. Marcel a matematikusra nézett, aki a vállát vonogatva kijelentette: – Talán nem. Tételezzük fel, hogy le akarod bontani, méghozzá úgy, hogy a lehető legkisebb rombolást okozza a felszínen. Mit csinálnál? – Fogalmam sincs, John – vallotta be Beekman. – De azt hiszem, egy olyan ponton vágnám el a csövet, hogy az ellensúly a lehető leghosszabb darabot emelje fel. Ami megmaradna... – ...nyugat felé esne... – szúrta közbe Drummond. – ...az óceánba – fejezte be a mondatot Beekman, és szórakozottan dobolt az ujjaival az asztalon. – Igen, lehetséges. Ha van hozzá egy átkozottul jó mérnököd. De miért akarná valaki lebontani? Csak gondolj bele, a felépítése egy rémálom lehetett építészeti szempontból! – Talán időközben feltalálták a tüskét, és többé nem volt rá szükségük – találgatott Marcel. – Talán veszélyes lett. Gondolom, egy ilyen objektum rengeteg karbantartást igényel. – Nos – dörmögte Beekman, és rántott egyet a vállán –, abban a vonulatban sok hegy van. Odaküldünk fölé egy műholdat. Végezzünk el pár mérést, és nézzük meg, mire jutunk!

Feljegyzés a kapitány részére Készítette: Bill Idő: 11726 1427 óra Az Evening Star utasszállító négy perccel ezelőtt kilépett a hiperűrből. A Maleiva III felé vezető pályára állt, és körülbelül két óra múlva fog megérkezni a bolygóhoz.

Az utasok rendszerint sztenderd felszín-orbitális pálya egységeken szoktak beszállni a nagy csillaghajókba. Ezek a gépek a tüske-technológiával szálltak fel, és hagyományos rakétákkal gyorsítottak. A Star fedélzeti leszállóegysége fényűző jármű volt. Ritkán használták, elsősorban arra a célra tartották, hogy a hajóra hozzák vele azokat a fontos személyiségeket, akik gazdasági vagy politikai okokból nem óhajtottak együtt repülni a hétköznapi utasokkal. A gép egy jókora pingvinre emlékeztetett. A héjazata feketében és fehérben pompázott, behúzható vezérsíkjai hófehérben. Az orra tompa volt, szinte szögletes, és az Evening Star címere díszítette a TransGalactic csillagörvénye alatt. A belsejét rézzel kivert bőrburkolat borította. Felszerelték egy kisebbfajta ételautomatával és egy nyitható-csukható asztallal, amelyen az utasok szétteríthették a papírjaikat, vagy akár alhattak is rajta, ha arra támadt kedvük. Miután elrendezte a leszállóegység indításával kapcsolatos teendőket, Nicholson aggódni kezdett amiatt, hogy még valaki tudomást szerez az utazásról, és helyet követel magának a fedélzeten. Ebből eredően megkérte MacAllistert, hogy senkinek ne szóljon semmiről. A hír, hogy MacAllister egy másik újságírót is magával visz, még több idegeskedésre adott okot neki, de addigra már megadta az engedélyt, és nem akarta magára haragítani világhírű vendégét.

MacAllister többek között arról is elhíresült, hogy elsöprő erejű kitöréseket zúdít azokra, akik felszítják a haragját, és most nem először élvezte ennek a hírnévnek az előnyeit. Mindebből az lett, hogy a pilótán kívül csakis ketten jutottak be a leszállóegységbe: ő és Casey. A pilóta, egy Cole Wetheral nevű férfi szófukar alaknak bizonyult, alighanem sikeres temetkezési vállalkozó lett volna belőle. A szeméből örökös komorság áradt, az orra hosszú volt, és vékony, göcsörtös ujjaival úgy játszott a műszerfalon, mintha zongorázott volna. Ünnepélyes komolysággal, sztentori hangon sorolta a felszállás előtti utasításokat: „Kérem, foglalják el a helyüket! Nézzék meg az ülésük fölé épített kijelzőt, mielőtt mozognának a kabinban! Szeretnénk, ha élveznék ezt a kis kirándulást, és kérem, ne habozzanak szólni, ha szükségük van valamire!” Ezenfelül tájékoztatta az utasait, hogy helyi idő szerint kora reggel fognak megérkezni a felszínre. Caseyn látszott, hogy el van ragadtatva, és MacAllister eltűnődött azon, hogy ezt az állapotot vajon mi idézte elő: a lehetőség, hogy meglátogathatnak egy idegen világot néhány nappal a pusztulása előtt, vagy az ő jelenléte. Megvárta, amíg a nő beszáll, aztán követte, és leült mellé. – Járt már valaha másik bolygón, MacAllister úr? – érdeklődött Casey. Nem, MacAllister még sosem járt másik bolygón. Nem látta értelmét. Azt tartotta magáról, hogy őt, mint egy hárommilliárd éves evolúció csúcstermékét, speciálisan a Földre tervezték, és nem is óhajtott máshová menni. – Úgy vélem – felelte megfontoltan –, hogy ez lesz az egyetlen olyan eset, hogy idegen talajra teszem a lábamat. Mint kiderült, Casey már járt. Megfordult a Pinnacle-en, a Quraquán és a Quraqua levegőtlen

holdján, abban a titokzatos városban, amely azon a fenséges síkságon terült el. „Különleges helyek” – magyarázta. A pilóta bezárta a zsilipet. A kabin lámpái fényre gyúltak. Wetheral körülbelül egy percig a műszerfal fölé görnyedve dolgozott, aztán felnyúlt, és elfordított két-három kapcsolót a mennyezetbe épített panelen. – Kiszívjuk a levegőt a dokkból – közölte hivatalos hangon. – Néhány perc múlva készen állunk az indulásra. A jármű kissé megemelkedett. – Nagyra értékelem, hogy megteszi ezt – mondta Casey. MacAllister jóindulatúan mosolygott. – Őszintén szólva, Casey – válaszolta –, örülök, hogy interjút kért. A maga kezdeményezése nélkül a következő hét java részét a Navigátorban töltöttem volna. A leszállóegység hajtóművei felbúgtak, majd ritmikusan váltakozó hangmagassággal dübörögtek. Casey elmosolyodott. MacAllister az egész pályafutását arra alapozta, hogy a nőket támadta az írásaiban, ahogyan támadta az egyetemi tanárokat, a prédikátorokat, a farmereket, a baloldali írókat és újságírókat, valamint az elnyomottak más jótevőit és védelmezőit. Többek között azzal érvelt, hogy a nő felépítése maga a képtelenség: fejnehezek, és pocsék az egyensúlyérzékük. Nem tudnak ingadozás és dülöngélés nélkül járni, és ebből eredően a férfiember még a legokosabbat sem veheti komolyan. A legtöbb nő a létező legveszélyesebb jellemnek látta őt: egy felkészült, művelt és óriási meggyőzőerővel bíró demagógnak. Ezt ő maga is tudta, de elfogadta, mert úgy fogta fel, hogy ezt az árat kell megfizetnie azért, mert kimond olyan dolgokat, amelyekről mindenki tudja, hogy igazak, de amiket mindenki letagad, még saját magának is. Az irodalmi hírneve bizonyos mértékig megóvta attól a haragtól, amely minden bizonnyal rázúdult volna egy kevésbé jelentős személyiségre. Ez is csak a mindkét nem intellektuális csődjét igazolta számára. Mert íme, itt ül ez az édes kicsi jószág, ragyog és mosolyog rá, azt remélve, hogy az ő pártfogásával előmozdíthatja a karrierjét, és hajlandó lesz elnézni az ő gonosz megjegyzéseit, amennyiben úgy dönt, hogy elpufogtat néhányat puszta unaloműzés céljából. „Van egy tökéletes magyarázat arra, drágám, hogy az elnyomottak miért vannak elnyomva. Ha jobbat érdemelnének, jobbat kapnának.” A dokk kapuja kinyílt. – Az indulás után nem fogjuk érezni a gravitációt – közölte a pilóta. Védőhámok ereszkedtek az utasokra. A belső lámpák pislogtak egyet, és elhalványultak. Aztán az utasok belesüppedtek az ülésükbe, és a gép kisiklott a kinti sötétségbe. MacAllister a nyakát kicsavarva visszanézett az Evening Starra. Az óriási hajón fényfüzérek ragyogtak az orrától a tatjáig. Egy, a dokk fölé szerelt antenna lassan forgott. Amikor a hatalmas utasszállító a dokkjában állt, nem lehetett érzékelni az erejét és a fenségességét. MacAllistert egyáltalán nem nyűgözte le, amikor beszállt a Keréknél. A Star idekint volt elemében, az idegen csillagalakzatok között, a különös színű nap alatt, és ismeretlen alakú, befagyott kontinensekkel teli bolygó felett. MacAllister úgy döntött, hogy már egyedül ezért a látványért megérte vállalni ezt a kisebb utazást. – Említettem már, hogy letettem a pilótavizsgát? – kérdezte Casey, és szemmel láthatóan elégedett volt magával. – Van némi tapasztalatom a leszállóegységekkel. Ezzel már sikerült kivívnia MacAllister elismerését. Úgy tűnt, a lány a mélyűrt választotta újságírói szakterületnek. És hogy pilótajogosítványt szerzett, az arról tanúskodott, hogy komolyan gondolja a dolgot. – Kiváló! – dicsérte MacAllister. A fenséges látványnak hátat fordítva a nőre pillantott, majd kinézett a halványan derengő atmoszférára. – És hogyan sikerült elintéznie?

– Az apámnak van egy jachtja. – Aha... – hümmögött MacAllister. Hirtelen rájött, hogy sokszor hallotta már a nő családnevét, és rákérdezett: – Szóval Desmond Hayes az apja? – Igen – erősítette meg Casey, és összepréselte a két fogsorát, mintha rajtakapták volna valamin. MacAllister már minden értett: a gazdag ember lánya megpróbált a saját lábán állni. Annak idején Desmond Hayes alapította a Lifelong Vállalatot, ami számos biotechnológiai laboratóriumot pénzelt, és az életet meghosszabbító találmányok kifejlesztésének egyik hajtómotorjaként szolgált. A dúsgazdag férfinak az utóbbi időben megtetszett a hatalom íze, és gyakran beszélt arról, hogy talán megpróbálkozna a politikusi pályával is. Ritkán látták úgy, hogy ne lett volna a karján egy gyönyörű, fiatal nő. MacAllister egészében véve nevetséges alaknak tartotta. – Nos – mondta derűsen –, sosem árt, ha van egy tartalék pilótánk. Egy kumuluszcsoport felett repültek, ami fehéren világított a csillagfényben. MacAllister meghallotta és meg is érezte, hogy a légköri ellenállás hatni kezd a gépre. Előhívta az ételautomatából a választéklistát, és nyomban megállapította magában, hogy a készleteket szépen feltöltötték. – Mit szólna egy italhoz? – kérdezte a nőtől. – Jó ötlet – helyeselt Casey. – Egy mentakoktél jólesne, ha van olyan. MacAllister begépelte a nevet, pillanatok múlva átadta a nőnek az italt, aztán csinált magának egy forró rumot. – Wetheral – szólt előre a pilótának szeretnék vetni egy pillantást a környékre, mielőtt leszállunk. A környékről kiderült, hogy egyöntetűen barátságtalan táj, csupa hó és jég. A keskeny egyenlítői sávban erdők zöldelltek a déli széleken, hatalmas síkságok terültek el északkeleten, és erdőfoltokkal tarkított, alacsony dombok álltak a torony közelében. Hajnalodott, amikor átrepültek a magas hegyekkel szegélyezett tengerpart felett. – Ez az északi partvidék – közölte Wetheral, és az utasok hamarosan megpillantottak néhány partszakaszt. Mindent egybevetve, a látvány lélegzetelállító volt. Mialatt a nap a láthatár fölé emelkedett, folytatták a felfedező körutat, mígnem MacAllister szólt a pilótának, hogy eleget láttak. – Menjünk, és beszéljünk a toronyban dolgozó emberekkel! – javasolta aztán. A pilóta dél felé fordította a gépet, és harminc perccel később megkezdték az ereszkedést Burbage Point felé. A hómezőből néhány fa meredt fel. – Lehangoló ez a hely – állapította meg Casey. MacAllisternek viszont tetszett. A nagy sivárságban volt valami fenséges.

Noha csak néhány órát aludtak, hajnalban felkeltek, és napkelte után haladéktalanul visszatértek a toronyba. Hutch, Nightingale és Kellie folytatták az ásást az alagútban, míg Chiang az ajtóban őrködött, Toni pedig a tetőtérben. Varázslatos és fényes reggel köszöntött rájuk. A hó szemkápráztatóan csillogott a rideg, erős fényben. A fák, amelyek közül a macska felbukkant, zöld és lila fényekkel világítottak, és fehéren csillámló felhők sodródtak az égbolton. Tíz perce dolgoztak, amikor Kellie az egyik falon talált néhány félig-meddig olvasható szimbólumot. Készített róluk néhány felvételt a mikroszkennerrel, aztán közösen úgy döntöttek, hogy megpróbálják megmenteni magukat a képeket. Ám amikor bevetették a lézert, hogy leválasszák a faldarabot, ujjnyi darabokra morzsolódott. – Vannak erre eljárások – dörmögte Hutch –, csak én egyet sem ismerek. Ekkor Marcel jelentkezett egy magánsávon:

– Hutch? – Itt vagyok, mi történt? – Azt gondoljuk, hogy van egy űrliftünk. – Szórakozol velem? – Azt hiszed, ki tudnék találni ilyeneket? – Várj egy pillanatot! – kérte Hutch. – Átteszlek a közös csatornára, és arra kérlek, mondd el mindenkinek! – Azzal átirányította az adást a másik hullámhosszra. Marcel megismételte a híreket, és Nightingale bejelentette, hogy mindjárt összeesik, annyira megdöbbent. – Gunthernek mi a véleménye? – tudakolta Kellie. – Amit hallottatok, az Gunther következtetése – válaszolta Marcel. – A pokolba is, mit tudok én ezekről a dolgokról? De azt meg kell hagyni, elképzelni sem tudom, hogy ha az a nyalóka nem űrlift, akkor mi lehet. – Ez azt jelenti, hogy ez a hely nem képviseli az egészet – állapította meg Hutch. – Véletlenül belebotlottunk egy mindentől távol eső településbe, ami jelentősen lemaradt a világ többi részétől. – Igen, ez is elképzelhető – ismerte el Marcel. – De a felszínen sehol sem látni egy fejlett civilizáció tárgyi emlékeit. – Ez itt egy jégkorszak, ha jól látom – jegyezte meg Hutch. – A jég mindent elborít. – Úgy gondoljuk, hogy még egy jégkorszak sem képes eltörölni egy fejlett kultúra minden nyomát – válaszolta Marcel. – Akkor lennének például magas épületek. Igazán magasak, nem akkorák, mint az a torony, amiben dolgoztok. Talán ledőlnének, de attól még lehetne látni a maradványaikat. És látnánk gátakat, kikötőket, mindenféle építményeket. A beton nem tűnik el. – Mi lesz vele? – kérdezte Kellie. – Mi lesz az űrlifttel? – Körülbelül egy hét múlva elpusztul a Süllyesztővel együtt. – Akkor mi marad nekünk? – vetette fel Hutch. – Csak az időnket pazaroljuk itt? Marcel sóhajtott egyet, és rövid töprengés után felelt: – Én semmit sem tudok a régészetről. Mindenről, amit csak találunk, tájékoztatjuk az Akadémiát és a Nokon dolgozó régészeket. Az utóbbiak sokkal közelebb vannak, és talán kapunk tőlük néhány hasznavehető tanácsot. – Van itt még valami – közölte Kellie, – Találtam egy fémrudat. – Várj egy kicsit, Marcel! – kérte Hutch, és úgy helyezkedett, hogy a szkenneré jó képet küldjön a Wendyre. Kellie elkezdte letisztogatni a földet a rúdról. – Vigyázz! – figyelmeztette Hutch. – Élesnek látszik! Nightingale kiásott egy nyilat a fagyos agyagból. A végénél még megmaradtak a madártollak szárai. A rúd egy keresztrúdhoz csatlakozott. A keresztrúdból aztán állvány lett. Az állványon csövek sorakoztak. Vékonyak voltak, a hosszuk nagyjából hetven-nyolcvan centi lehetett. Hutch felkapta az egyiket, és az egyik kézilámpa fényénél megvizsgálta. Puhafából készült, és mostanra természetesen rendkívül törékennyé vált. Az egyik vége leszűkült, és egy fúvókához hasonlatos toldalék csatlakozott hozzá. – Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Kellie. – Aha... ez egy fúvócső – mondta ki Hutch. Találtak még egy nyilat. Aztán néhány dárdát. – Kőhegyük van – dörmögte Hutch. – És kicsik. Fél méter hosszúak. Hamarosan előkerült néhány pajzs is. Ezek vasból készültek, és állatbőrök borították őket, amelyek még egy finom érintésre is széthullottak.

– Fúvócsövek és űrliftek – mondta Marcel –, érdekes egy világ ez. – Ami az űrliftet illeti... – kezdte Nightingale. – Igen? – Ha valóban volt itt valaha egy űrlift – folytatta Nightingale –, a darabjainak még itt kellene lennie, nem? Elég nagy építmény lehetett. És az egyenlítőnél kellett lennie, ami azt jelenti, hogy a jég nem takarta be. – Igen, Randy, erre már mi is gondoltunk – közölte Marcel. – Úgy sejtjük, hogy az alapja egy hegységben volt, a tőletek néhány száz kilométerre délnyugatra lévő partvidéken. Jelenleg arra várunk, hogy a műholdak a megfelelő pozícióba érjenek, és elvégezzék a keresést. – A nyugati part – ismételte Hutch. – Pontosan. Azon a környéken néhány csúcsot örökös felhőtakaró vesz körül. Ha találunk valamit, talán odaugorhatnátok, hogy közelről is megnézzétek. Talán az lesz a legjobb ásatási helyszín. Hutch és a társai felvitték a fúvócsöveket, a dárdákat és a nyilakat a felszíni helyiségbe. Odakint ismét feltámadt a szél, és hullani kezdett a hó. Nem voltak akkora zsákjaik, amekkora az állványhoz kellett volna, így aztán csíkokra vágtak néhányat, és becsomagolták az állványt, ahogyan tudták. Ám amikor elindultak vele a leszállóegységhez, a szél belekapaszkodott a szerkezetbe, és majdnem kitépte a kezükből. – Bendo és Klopp – mondta Nightingale az utóbbi évek népszerű komikuspárosára célozva, akiknek a legtöbb poénja az ügyetlenkedésen és a hasra esésen alapult. – Igen, ez olyan – helyeselt bólogatva Hutch. – Hagyjuk itt, amíg eláll a szél! Pihenőt tartottak. Kellie és Nightingale néhány percre visszamentek a leszállóegységbe, és Hutch felült az asztalra, hogy pihentesse a lábát. Egész nap kétrét görnyedve dolgozott az alagútban. A végeérhetetlen turkálás, kaparás, ásás nem neki való játék volt. Aztán Toni jelentkezett a közös csatornán: – Hutch, társaságot kaptunk. – Társaságot? – ismételte meglepetten Hutch, intett az ajtónál őrködő Chiangnak, és elővette a fűrészét, mert azt hitte, hogy a macska tért vissza. – Egy leszállóegység közeledik – tette hozzá Toni. Hutch átváltotta az adóvevőjét a Marcellel közös magánsávra, és megkérdezte: – Ki van még itt rajtunk kívül? – Egy túrahajó – felelte a férfi –, ma reggel érkezett. – De jó... Úgy tűnik, leküldik a turistáikat. – Micsoda? – horkant fel Marcel. – Jól hallottad. Ezek nyilván megőrültek. – Én semmit sem tudok erről – felelte Marcel. – Felhívom a kapitányukat. Hutch másik hívójelzést kapott. – Mindjárt visszajövök, Marcel – ígérte, átváltott az új hívóra, és annyit mondott: – Hallgatlak! – Felszíni csapat, itt az Evening Star leszállóegységének pilótája – jelentkezett be egy férfi. – Szeretnénk leszállni a környéken. – Rossz ötlet – válaszolta Hutch. – A környék elég veszélyes. Tele van vadállatokkal. A pilóta legalább fél percig hallgatott, majd kijelentette: – Vállaljuk a felelősséget azokért, akik a fedélzeten tartózkodnak. – Mi folyik itt? – kérdezte értetlenül Hutch. – Mit keresnek itt? – Két újságírót hozok – közölte a pilóta –, akik szeretnék megtekinteni a tornyot. – Ezt nem hiszem el – dünnyögte Hutch, majd emelt hangon folytatta: – A torony is veszélyes. Bármelyik pillanatban összedőlhet. Ekkor egy másik férfi szólalt meg, egy tökéletesen hangsúlyozó, bariton hangú illető:

– Figyelmeztettek minket. Felvétel készül róla. Szóval most már nem kell aggódniuk maguk miatt. – Megkérdezhetem, hogy kivel beszélek? – Gregory MacAllister vagyok. Az Evening Star egyik utasa – válaszolta a férfi olyan hangsúlyozással, amivel szerényen bár, de arra utalt, hogy ő nem egy átlagos utas. Hutch arra gondolt, hogy ez talán az a Gregory MacAllister, ettől függetlenül határozottan felelt: – Attól tartok, nem értik. Ez itt egy hivatalosan kijelölt ásatási helyszín. Ha leszállnak, azzal megsértik a törvényt. – Mondja, asszonyom, hol is van ez a paragrafus a törvénykönyvben? – érdeklődött MacAllister. Hutchnak sejtelme sem volt, de biztosra vette, hogy van egy ilyen törvény. Hogy hol található, azt éppenséggel nem tudta. – Akkor azt hiszem, folytathatjuk ezt a dolgot – jelentette ki magabiztosan MacAllister. Hutch átváltott egy másik csatornára. – Bill, köss össze engem az Evening Starral, légy szíves! – kérte egyre nyugtalanabbul. – Irányíts egy parancsnoki sávra, ha tudsz! Bill először halk sistergéssel felelt, aztán közölte, hogy ezek a csatornák nem elérhetőek. – Csak a fő kapcsolat – tette hozzá. – Akkor irányíts át arra! – rendelkezett Hutch. Ezt követően egy sor kattanást és csendülést hallott. Aztán egy nő szólalt meg: – Az Evening Star első osztályú környezettel várja önt, hogy a fedélzetén kényelmesen utazhassa be az ismert univerzumot. Fényűző kabinokat kínálunk, a nemzetközi konyhák széles választékát, élvonalbeli előadóművészeket, három kaszinót, valamint különleges körülményeket csoportok számára. Miben állhatunk rendelkezésére? – A nevem Hutchins – mutatkozott be Hutch –, és az ásatáson dolgozó csapat vezetője vagyok. Szeretnék beszélni a parancsnokkal. – Teljes körű felhatalmazásom van arra, hogy válaszoljak minden kérdésére, hölgyem. Örömmel segítek. – Köszönöm, de én a kapitánnyal szeretnék beszélni. – Ha elmondaná, hogy milyen szándékkal óhajt beszélni vele... – A kapitányuk veszélyes helyzetbe hozta néhány utasát – mondta higgadtan, de szigorúan Hutch. – Volna szíves átkapcsolni hozzá? Rövid szünet következett, majd szófoszlányok hallatszottak, aztán egy férfi – egy eleven férfi, nem az MI – jelentkezett: – Itt az ügyeletes tiszt. Ismételje meg: ki maga? – A nevem Priscilla Hutchins. A Süllyesztőn zajló régészeti feltárás vezetője vagyok. Van egy csapatunk a felszínen. Maguk leküldték oda néhány turistát. És szeretném tájékoztatni önöket az itteni veszélyekről. – Vannak utasaink a felszínen? – ismételte a tiszt. – Igen, vannak. – Értem – felelte a férfi, majd rövid hallgatás után rákérdezett: – Milyen jellegű veszélyek? – Előfordulhat, hogy a helyi állatok megeszik őket. Újabb szünet következett, majd a tiszt megkérdezte: – Van valamilyen felhatalmazása, amiről tudnom kellene? – Nézze, az utasaik egy védett régészeti ásatási helyszín felé közelednek – válaszolta Hutch. – Ezenfelül, itt folyamatosan fennáll a földrengés veszélye, és még vadállatok is mozognak a környéken. Kérem, rendelje vissza őket! Vagy küldje őket máshová! – Egy perc türelmét kérem! Halk kattanás jelezte, hogy a tiszt levált a sávról.

Röviddel ezután ismét a leszállóegység pilótája jelentkezett: – Hutch kisasszony, a torony közelében fogunk leszállni. Mivel havazik, és feltételezem, hogy a felszínen sem jobbak a látási viszonyok, kérem, távolítsa el az embereit a leszállózónából! – Itt vannak, pontosan felettünk – jegyezte meg Kellie. Hutch mindenkit beparancsolt a toronyba. – Maradjatok bent, amíg leszállnak! – mondta, aztán ismét visszaváltott a leszállóegység hullámhosszára, és megkérdezte: – Itt van még, pilóta? – Igen, itt! – Az embereim eltűntek a felszínről. Szabad a pálya a leszálláshoz. Ha mindenképpen muszáj leszállnia... – Köszönöm! Ekkor ismét Marcel jelentkezett: – Hutch, vételen vagy? – Igen. Neked mit mondtak? – Tudod, hogy ki van a fedélzeten? – Gregory MacAllister. – És tudod, hogy ő kicsoda? Hutch most már tudta. A nagy Gregory MacAllister. A józan ész önmaga által felkent szószólója, aki abból gazdagodott meg, hogy a gőgös és nagyképű alakokat támadta – vagy más vélemények szerint a nála kevésbé tehetségeseket. Hutch évekkel ezelőtt részt vett egy egyetemi szemináriumon, aminek előadója azzal szerzett hírnevet, hogy MacAllister egyszer nyilvánosan lehordta a sárga földig. A fickó még a kivetítőre is kirakta a cikket, és úgy állt ott, szélesen vigyorogva, mintha ettől belépett volna a halhatatlanok klubjába. – Igen – felelte Hutch –, az egyetlen ember a Földön, akinek sikerült egyesítenie a tudományt és a vallást. Mindkettőnek a képviselői a pokolra kívánják. – Igen, ez ő – erősítette meg Marcel. – És remélem, most nem hall minket. – Mihez kezdjek vele? – Hutch, a főnökeink nyilván nem szeretnék, ha megsértenéd. Erős a gyanúm, hogy az az állásodba kerülne. – Mi lenne, ha odalökném annak a nagy macskának? – vetette fel Hutch. – Tessék? – Hagyjuk! – Szerintem jól teszed, ha rendesen bánsz vele – tanácsolta Marcel. – Hadd nézze meg azt, amit akar! Nem fog kárt tenni semmiben. És ne hagyd, hogy összetörje magát!

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, és olyan sűrűn, hogy MacAllister a landolásig nem látott semmit. Éppen csak megpillantotta a másik leszállóegységet és azon túl a tornyot, aztán a gép elérte a felszínt, olyan finoman, hogy szinte nem is lehetett érezni. Wetheral körülbelül annyira volt vonzó személyiség, mint egy fenyőtoboz, de nem lehetett kérdéses, hogy kiváló pilóta. A megérkezés utáni pillanatokban Wetheral hátrafordult, pár pillanatig némán tanulmányozta az utasait azzal a bánatos szemével, majd megkérdezte: – Mennyi időt óhajtanak itt tölteni? – Nem sokat – felelte MacAllister. – Nagyjából egy órát. A hó máris kezdte belepni a szélvédőt. – Értem – válaszolta Wetheral, és így folytatta: – Van néhány dolog, amire ügyelniük kell. Mielőtt kimennek, ellenőrizzék, hogy aktiválták-e a Flickinger-generátorukat! Amíg itt vagyunk, mindvégig

legyen bekapcsolva! Szükség esetén belélegezhetik a helyi levegőt, de az összetétele nem pont az, ami tökéletes számunkra. A kapitány utasításának értelmében meg kell kérnem önöket arra, hogy legyenek rendkívül óvatosak. Vadállatok élnek a környéken. – Tudunk róla – szúrta közbe MacAllister. – Remek. Rengeteg papírmunkát kellene elvégeznünk, ha elvesztenénk magukat – felelte Wetheral az irónia leghalványabb jele nélkül. – Köszönjük – mormolta Casey. MacAllister és Casey átmentek a zsilipen, és leereszkedtek a gép oldalába épített létrán. – Hogy jól sikerüljön az interjú – mondta MacAllister –, meg kell várnunk, amíg elül a vihar. – A rossz időjárás általában jó hangulatot biztosított az interjúkhoz. De ebben az esetben a műsor főszereplője a torony volt, és az embereknek látniuk kellett. – Wetheral, meddig fog még dühöngeni ezt a fergeteg? A pilóta megjelent a zsilip nyílásában. – Nem tudom, uram – felelte –, nem áll rendelkezésünkre időjárás-előrejelzés. – Pedig nem ártana beszerezni egyet – vélekedett MacAllister. – Erről a területről nem készül – válaszolta megfontoltan a pilóta, azzal körülnézett, megrázta a fejét, és leereszkedett a létrán. A régészek leszállóegysége pont előttük állt. Kisebb volt a Star gépénél, és karcsúbb is. Praktikusabb. Egy nő bontakozott ki a hófüggönyből. Kék-fehér kezeslábast viselt, és a járásából MacAllister tudta, hogy Hutchinst látja. A karcsú nő éppen csak a válláig ért, az alakja fiús volt. Rövidre vágva hordta fekete haját, és pillanatnyilag barátságtalanul nézett. De MacAllister a megszokott megbocsátó modorában túltette magát ezen, mert úgy tartotta, hogy a harag a természetes vonása azoknak a nőknek, akik nem tudják, hogy hol a helyük a világban. – Jól tudom, hogy ön az expedíció parancsnoka? – kérdezte, és kezet nyújtott. A nő gépies mozdulattal kezet rázott vele, és bemutatkozott: – A nevem Hutchins. MacAllister bemutatta Caseyt és Wetheralt. – Jobb lenne, ha odabent beszélgetnénk – javasolta Hutchins, azzal máris sarkon fordult, és elindult. MacAllister örömmel engedelmeskedett. Egy darabig szótlanul gázoltak a hóban. MacAllister a tornyot tanulmányozta, közben megpróbálta megszokni a Flickinger-mezőt. Fáznia kellett volna, de nem fázott. Majdnem térdig belesüllyedt a hóba, és csak vékony sportcipőt viselt, de a lába meleg maradt. A torony lassan kibontakozott a kavargó fehérségből. A Földön csak egy kőhalom lett volna. Itt, a sivár hómező közepén maga volt a csoda. De ezek a korlátolt alakok lyukat ütöttek az oldalába. – Kár, hogy kivésték a falat – szólt oda MacAllister a házigazdájuknak. – Így könnyebb ki-be járkálni – felelte kurtán Hutchins. – Megértem – hümmögte MacAllister, és természetesen tényleg megértette. És mégis, a torony nyilván régóta állt már, és nem ártott volna mutatni felé némi tiszteletet. – Gondolom, nem tudjuk, hogy mennyire régi. Vagy igen? – Egyelőre nem – felelte Hutchins. – Nincsenek nálunk kormeghatározáshoz szükséges berendezések. Erre még várni kell egy kicsit. A vihar miatt MacAllister a megszokottnál hangosabban beszélt. Egyelőre nem tudta megszokni, hogy adóvevőn át érintkezik a többiekkel. Hutchins megkérte, hogy beszéljen halkabban. Megtette, és igyekezett figyelni rá, hogy így is maradjon. – És nincs más? – kérdezte. – Nincsenek más romok? – Van még néhány, elszórva a bolygón – válaszolta Hutchins. – És van itt egy eltemetett város –

tette hozzá lefelé mutatva. – Tényleg? – kérdezte MacAllister, és megpróbálta elképzelni, hogy egy házakkal, utakkal és parkokkal teli város rejtőzik a hó alatt – talán még egy börtön is akad valahol. – Hihetetlen – dörmögte. – Vigyázzanak a fejükre! – intette őket Hutchins, mialatt bevezette őket a régészek által nyitott bejáraton. MacAllister lehajolt, és követte a nőt az alacsony mennyezetű kamrába, amelyben egy asztalon csészék és nyilak hevertek. Tett néhány lépést befelé, és idebent sem tudott felegyenesedni. – Elég szűkös – állapította meg, aztán megakadt a szeme a lépcső alacsony fokain, és megkérdezte: – Kik laktak itt? Törpék? – Igen, körülbelül akkorák lehettek – helyeselt Hutchins. – Eddig mit tudtunk meg róluk? – érdeklődött MacAllister, közben odasétált az asztalhoz, és a kezét nyújtotta az egyik csésze felé, mire Hutchins rászólt, hogy ha lehet, ne fogjon meg semmit. – Elnézését kérem – felelte –, szóval, mit tud mondani róluk? – Tudjuk, hogy kedvelték a fúvócsövet. – Primitívek voltak – állapította meg MacAllister, és rámosolygott a nőre. Hutchins társai sorban beszállingóztak a helyiségbe, hogy megnézzék a jövevényeket. MacAllister jelentéktelen, könnyen feledhető alakoknak látta őket, bár a másik két nőt vonzónak találta. Előkerült egy fiatal férfi, akinek az ereiben ázsiai felmenők vére csordogált. Aztán befutott még egy férfi, akit MacAllister ismerősnek talált, de egyelőre nem tudott hová tenni. Gyenge álla és kusza bajsza jóvoltából amolyan szobatudósfélének látszott. És ingerülten, vagy talán haragosan figyelte őt. Hutchins mindenkit bemutatott mindenkinek, és amikor kimondta a Randall Nightingale nevet, megoldódott a rejtély. Aha, szóval Nightingale... A férfi, aki elájult. A férfi, aki kisebb sérülést szenvedett, és egy nő cipelte ki a csatából. MacAllister a szemét résnyire vonva úgy tett, mintha Nightingale arcvonásait tanulmányozná. – Ismerem én önt valahonnan? – kérdezte jóindulatú szívélyességgel. – Igen, ismer – felelte Nightingale. – Ön a... – Az első expedíció vezetője voltam, MacAllister úr. Nagyjából húsz évvel ezelőtt. – Á, értem – felelte MacAllister. Valahol sajnálta a fickót, és meg akarta mutatni neki, hogy bizonyos mértékig együtt érez vele. – Sajnálom, hogy az lett a vége, ami lett. Bizonyára nehéz lehetett önnek. Hutchins megérezte, hogy vihar közeleg, és gyorsan közelebb lépett. MacAllister a társához fordulva folytatta: – Casey, bizonyára hallott már Randall Nightingale-ről. Legendás alak. Nightingale felszegte az állát, és tett egy lépést előre, de Hutchins megfogta a vállát. Egy apró nő – gondolta MacAllister. – És egy apró férfi. Nightingale – igen bölcsen – hagyta, hogy a társa megállítsa. – Én nem felejtettem el magát, MacAllister! – mondta ingerülten. – Íme, uram – válaszolta udvariasan mosolyogva MacAllister –, mint láthatja, előnyben van hozzám képest. Hutchins elhúzta Nightingale-t, és átadta az ázsiai fickónak. Ők ketten összenéztek, aztán az ázsiai kivontatta Nightingale-t a helyiségből, majd lerángatta a lépcsőn. – Mi volt ez? – tudakolta Casey. – Ez az úr nem szeret magáról olvasni – felelte MacAllister, és Hutchinshoz fordulva folytatta: – Sajnálom, higgye el! Nem számítottam rá, hogy itt találom őt. – Semmi gond. Csak próbáljuk megőrizni a békét!

– Nézze, hölgyem – válaszolta MacAllister ezt inkább a saját embereinek mondja! Én biztosan nem leszek láb alatt senkinek. Most pedig rá tudom venni valamivel, hogy vezessen körbe minket? – Rendben – felelte Hutchins –, ebből még nem lehet baj. Bár, őszintén szólva, nincs sok látnivaló. – Mióta vannak a felszínen, ha szabad érdeklődnöm? – Ez a második nap. – Tudunk valamit az őslakókról? Azokról a teremtményekről, akik felépítették ezt? Azonfelül, hogy fúvócsövekkel lövöldöztek? Hutchins elmondta mindazt, amit idáig megtudtak: az őslakók műszakilag fejletlenek voltak, háborúztak egymással, és volt valamilyen írásuk. Felajánlotta, hogy felviszi a vendégeket a torony felső szintjére, amire MacAllister így felelt: – Mondja el, mi van odafent, és én eldöntöm, hogy szeretném-e megnézni. Hutchins leírta a tetőteret és a jelekből ítélve nyitható mennyezetet. Aztán beszámolt arról az elképzelésről, amely szerint az őslakóknak volt egy teleszkópjuk. – Tudtak lencséket csiszolni? – kérdezte MacAllister. – Ez valahogy nem illik össze a fúvócsövekkel. – Mi is így érezzük. Reméljük, hogy a nap folyamán kapunk válaszokat. MacAllister nem látta értelmét annak, hogy felmásszon a tetőtérig. Inkább leereszkedtek az alsó helyiségekbe, ahol Hutchins megmutatott neki egy tűzhelyet, illetve egy szék darabjait. A torony aljában benéztek egy alagútba. – Jelenleg itt dolgozunk – közölte a nő. MacAllister látta, hogy nem férne be a járatba. De ha befért volna, akkor is kihagyta volna. – Mi van arrafelé? – érdeklődött a sötét lyukra mutatva. – Ott találtuk a fúvócsöveket – válaszolta Hutchins –, úgy tűnik, fegyverraktár volt. De minket elsősorban a régi írások érdekelnek, vagy a képek és a vésetek. Vagy a szobrok. Azok a leletek, amelyekből kiderül, hogy az őslakók hogyan néztek ki. Szeretnénk válaszokat kapni az ön kérdéseire, MacAllister úr. – Hát persze – helyeselt MacAllister, végigjáratta a tekintetét a kopár falakon, és folytatta: – Nyilván van elképzelésük az őslakók külsejéről. Például, a lépcsőt alighanem két lábon járó lényeknek építették. Ugye? – Minden bizonnyal – erősítette meg Hutchins. – Csaknem biztos, hogy négy végtagjuk volt, és felegyenesedve jártak. Körülbelül ennyit tudunk róluk. – Mit gondol, mikorra sikerül meghatározni ennek a helynek a korát? – kérdezte MacAllister. – Miután néhány leletet eljuttatunk egy laboratóriumba – felelte a nő. – Addig csak találgatni tudunk. Wetheral továbbra is a szék maradványainál állt, és diszkrét köhécseléssel igyekezett felhívni magára a házigazda figyelmét. – Igen? – kérdezte végül Hutchins a pilótától. – Megkérdezhetem, hogy szükségük van-e még ezekre a darabokra? – érdeklődött Wetheral. – Nincs – válaszolta Hutchins –, már átvittünk egy teljes széket a gépünkbe. – Remek – örvendezett a pilóta –, köszönjük. És mialatt Hutchins meglepetten bámult, Wetheral összegyűjtötte a szék maradványait, egy deszkát, illetve egy szövetdarabot, ami valaha drapéria lehetett, és mindezt felvitte a felszíni helyiségbe. – A hajó kapitánya reméli, hogy sikerült megmenteni néhány darabot – magyarázta a pilóta tettét MacAllister. A háta már kezdett megfájdulni a folyamatos hajlongástól. – Bármit, ami elnyerheti a történelem iránt érdeklődő utasok tetszését. Hutchinson nem látszott, hogy mi jár a fejében, csupán annyit felelt: – Nem hiszem, hogy ártanának vele valakinek...

– Köszönjük – mondta MacAllister –, és ha nincs más látnivaló... – Caseyhez fordult, és kijelentette: – ...a perc megfelelő ahhoz, hogy kimenjünk, és ha az időjárás engedi, megcsináljuk azt az interjút.

NYOLCADIK FEJEZET „Egy földi ásatás eredményei bizonyos paramétereken belül megjósolhatóak, mert ismerjük az általános történelmi körülményeket. Egy idegen világon végzett feltárás teljesen más lapra tartozik. Ha valaki egyszer kiás egy bútort a Sinus II-n vagy a Rigel XVII-en, jobban teszi, ha a bejáratnál hagyja a feltevéseit.” (Gregory MacAllister: Helyszínek és hangok, A Nagy Utazás című kötetből)

Nightingale életében először vette komolyan fontolóra azt, hogy nekimegy valakinek. Hogy ellenállt a késztetésnek, és nem húzott be egyet annak a gúnyosan vigyorgó, önelégült rohadéknak, az nem azért történt, mert Hutch visszafogta, vagy mert vonakodott volna nekiugrani egy nála kétszer nagyobb illetőnek. Csakis azért állt le, mert általában véve helytelenítette az erőszakot. Nightingale-be szigorú erkölcsiséget neveltek bele. Az ember ne csináljon jelenetet. Őrizze meg a méltóságát minden körülmények között. Ha meg kell támadnia valakit, azt mosolyogva tegye, egy éles megjegyzéssel. Sajnálatos módon, az adott pillanatban nem jutott eszébe megfelelő megjegyzés. Most pedig, mialatt az alagútban dolgozott Tonival és Chianggal, szégyellte magát a kitörése miatt. Nem tette volna jól, ha ütött volna a régi sérelmei miatt. De az isten szerelmére, MacAllisterrel került szembe, és legalább megszabadult volna attól a tehertől, amit évek óta cipelt. Annak idején MacAllister a Premier főszerkesztőjeként írt egy cikket az első expedícióról, Tisztességgel és becsülettel címmel. Röviddel azután jelent meg, hogy Nightingale hazatért, amikor a vizsgálat még javában zajlott. MacAllister őt hibáztatta a kudarcért, megvádolta azzal, hogy súlyos hibákat követett el, és magatehetetlen gyávának nevezte, mert eszméletét vesztette, miután megsebesült. Ráadásul jelentéktelennek tüntette fel a sérüléseit. „Csupán karcolások” – állította MacAllister, mintha ott lett volna. A főszerkesztő nyilvánosan megbélyegezte őt, aztán a vizsgálóbizottság elmarasztalta – szerinte pont az írás miatt –, emiatt fel kellett adnia jövőbeli expedíciókkal kapcsolatos terveit. „Túl kell lépnünk a Maleiva III-on” – mondta neki az egyik igazgatóhelyettes, miután maga az igazgató elzárkózott mindenféle kapcsolat elől. Nem akarta, hogy Nightingale-lel együtt lássák. A Tisztességgel és becsülettel hat évvel ezelőtt ismét megjelent egy MacAllister írásait tartalmazó válogatáskötetben. A rohadék akkor megint támadásba lendült. Erre az előbb úgy tett, mintha nem ismerte volna őt... – Jól vagy? – kérdezte Chiang. Azon dolgoztak, hogy kitakarítsák a kamrát, amelyben a fúvócsöveket találták, és amelyet immár fegyverraktárnak neveztek. Nightingale rádöbbent, hogy az imént abbahagyta a munkát, és csak nézett maga elé. – Igen – bökte ki –, jól. Toni és Chiang aggodalmasan figyelték őt. Lefelé jövet megkérdezték tőle, hogy mi váltotta ki belőle azt a kitörést, de megkérte őket, hogy ejtsék a témát. Hogyan is tudta volna elmagyarázni nekik? Ugyanakkor nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy MacAllister, az egész emberiség nagyszájú, felelőtlen ostorozója karnyújtásnyira volt tőle, és ő nem tett semmit. Milyen szánalmas alaknak tűnhetett... a

John Drummond annak idején azzal tett szert a hírnevére, hogy egy év alatt megszerezte a doktorátusi fokozatot, amikor is kidolgozta a róla elnevezett egyenleteket, amelyek jelentős

előrelépést jelentettek a galaktikus evolúció folyamatának megértése felé. De az azt követő évtizedben nem állt elő semmiféle jelentős felfedezéssel. Most pedig, harmincöt évesen, közeledett ahhoz a korhoz, amikortól elméletileg már a hanyatlás következett. A tapasztalatok szerint a fizikusok és a matematikusok fiatalon alkották meg életük nagy művét. A zsenialitás az ifjak vonásának számított. Drummond érzékelte a helyzetét, és beletörődött abba, hogy a pályafutása hátralévő részét a periférián fogja tölteni a nála jobbak eredményeinek folytonos kritizálásával. A hírnevét már nem kellett féltenie, és tudta, hogy ha többé nem is csinál semmi fontosat, akkor is ott lesz neki a tudat, hogy a húszas évei elején messze túlszárnyalt szinte mindenki mást az egész Földön. Noha tudatában volt a saját eredményeinek, áhítat töltötte el olyan emberek jelenlétében, mint Beekman és al-Kabhar, akiket mindenütt ismertek és tiszteltek. Viszont mindig is úgy érezte, hogy a nagy tudósok kissé lekezelően bánnak vele. Talán azért, mert feltételezték róla, hogy bár fiatalon ígéretes tehetségnek bizonyult, nem fogja valóra váltani azokat az ígéreteket. Ebből eredően védekező magatartást vett fel. Nem tartott lépést a szakterülete fejlődésével, és gyanította, hogy politikai okok miatt választották ki a Süllyesztő-expedícióra – túl nagy név volt ahhoz, hogy lehagyják a meghívottak listájáról. Néha úgy gondolta, jobb lett volna középszerűként kezdeni, hogy mérsékelten ígéretesnek ítéljék, mint ilyen reményeket kelteni mindenkiben – saját magában is –, hogy aztán mindenkinek csalódást okozzon. Chianghoz hasonlóan ő is vonzódott Kellie Collier-hez, de soha nem próbált közeledni hozzá. Alkalomadtán megivott vele egy kávét, és annyi időt töltött vele, amennyit csak tudott. De félt a visszautasítástól, és érezte a nőn, hogy nem veszi komolyan, nem tekinti kívánatos férfinak. Nem igazán lepődött meg, amikor Beekman az irodájába hívta, és megkérdezte tőle, volna-e kedve csatlakozni ahhoz a csapathoz, amely hamarosan megvizsgálja a Maleiva III körül keringő tárgyat. A legtöbb munkatársa elalélt volna az örömtől egy ilyen ajánlat hallatán, de Drummond nem úszott a boldogságban ettől a megtiszteltetéstől, mert azt jelentette, hogy el kell hagynia a hajót. És halálra rémült a puszta gondolattól, hogy kimenjen az űrbe. – Ez nagyon rendes tőled, Gunther – mondta. Szerette a keresztnevén szólítani a nagy embert. – Ugyan már, megérdemled, hogy részed legyen ebben a kiváltságban! – felelte mosolyogva Beekman. – De a többiek... – Meg fogják érteni. Megérdemled ezt a megbízatást, John. Gratulálok! Drummond ezalatt a fagyos semmire gondolt. – Szeretnél részt venni benne, ugye? – kérdezte Beekman. – Igen. Természetesen, igen. Csak arra gondolok, hogy szerintem idősebb tudósoknak járna ez a megtiszteltetés – felelte Drummond, és érezte, hogy a szíve mind hevesebben dobog. Tudta, hogy az űrséta elméletileg egyszerű dolog. Az ember csak felveszi a levegőtartályt, egy övet meg egy mágneses cipőt. Meg valami kényelmes ruhát. A „kényelmes” jelző külön kihangsúlyozták. Drummond nem szerette a magas helyeket, de minden, amit a vákuumban végzett munkáról elolvasott, arra utalt, hogy ez nem okozhat problémát. Mielőtt megkapta az ajánlatot, mielőtt végiggondolta volna, elkövette azt a hibát, hogy elmondta a munkatársainak, mennyire szeretne átkelni az objektumhoz, hogy megtapogassa, és sétáljon rajta. Ezek után tudta, hogy ha visszautasítaná a felkérést, neki vége lenne, attól függetlenül, hogy milyen magyarázattal tenné. – Tudod, hogyan kell használni egy lézerfűrészt? – kérdezte Beekman. – Persze – felelte Drummond. – Nyomd meg a gombját, és ne szegezd a lábadra! – Remek. Jó – helyeselt Beekman. – Két óra múlva indulunk. Gyere az elülső teherdokkhoz! A Cfedélzeten. – Gunther, még sosem viseltem védőszerelést – vallotta be Drummond.

– Én sem – válaszolta Beekman, és felnevetett. – Azt hiszem, majd egymástól fogunk tanulni. – És ekkor a megbeszélésnek váratlanul vége szakadt. Kinyílt az iroda ajtaja. Beekman felkapott egy tollat, és anélkül, hogy felnézett volna, hozzáfűzte: – Ó, jut eszembe... a kapitány azt mondja, hogy ha szeretnél enni, akkor most kéne, és csak valami könnyűt. Jobb lenne, ha nem tele gyomorral indulnál űrsétára. Drummond becsukta a szemét, és azt latolgatta magában, hogy megúszhatja-e a dolgot, ha azt állítja, hogy rosszul lett az ételtől.

Marcel már bánta, hogy elengedte Kellie-t. Ha a nő a fedélzeten maradt volna, elküldhette volna a kutatócsapattal az ellensúlyhoz, ő maga pedig tartalékban maradt volna arra az esetre, ha vészhelyzet állna elő. És lett volna egy kevésbé fárasztó délutánja. Nem szívesen vitte ki Beekman embereit. Még egyikük sem ment át egy légzsilipen repülés közben. Valójában persze nem sok minden csúszhatott félre. A Flickinger-mező nagy biztonságot adott. Ettől függetlenül nyugtalanította a tudat, hogy kezdőket visz ki az űrbe. Beekman kérésére Marcel levitte a Wendyt az objektum alsó végéhez, ami a legközelebb esett a bolygóhoz, és a legtávolabb az aszteroidától. Erről a helyről már tisztán látszott, hogy a szerkezetet egy nagyobb építményről választották le. A rudak végén reteszek és csatlakozók voltak. Marcel úgy állította be az irányt, a sebességet és a helyzetet, hogy a hajó és az objektum tökéletesen együtt mozogjanak. Ez döntő fontosságú volt, nemcsak azért, hogy a zsilipet alig néhány méter válassza el a szerkezet végétől, hanem azért is, mert az újonc űrsétálók megrémültek volna, ha azt látják, hogy a hajó és az objektum mozognak egymáshoz képest. Amúgy is akadt a környéken két fényes gömb, amelyek egymáshoz viszonyítva láthatóan mozogtak: a Süllyesztő és a napja. Ennek látványa is elegendő lehetett ahhoz, hogy megszédüljenek azok, akik nem szoktak hozzá. – Ne nézzetek a bolygóra és a napjára! – tanácsolta Marcel a csapatának. – Van odakint egy tisztességes idegen objektumunk, ami nem hasonlít semmihez, amit valaha láttunk. Arra összpontosítsatok! Beekman egy nőt és egy férfit választott kísérőnek. Mindketten fiatalok voltak, és a kutatócsapat kiválóságai közé tartoztak. A nő, Carla Stepan, a fény terjedésével kapcsolatosan végzett valami úttörő munkát. Marcel ezt helyénvalónak találta, mivel maga Carla is ragyogó teremtés volt. Drummondról már mindenki hallott, de maga a férfi rejtélyesnek tűnt. Csendesnek, tartózkodónak, félénknek bizonyult. A kapitány különösnek vélte, hogy Beekman éppen mellette döntött. A zsiliphez érkezve megmutatta a tudósoknak, hogyan használják a védőszerelést. A Flickingermező számos előnnyel rendelkezett az előző évszázad űrruháihoz képest, főleg azzal, hogy semmi sem lyukaszthatta ki. Az viszont előfordulhatott, hogy valaki annyira belefeledkezik a csodás pillanatokba, hogy véletlenül leoldja magát a biztosítókötélről. És maga a generátor sem volt teljesen bolondbiztos. Egy különösen leleményes illető elronthatta a sugárzás ellen védő pajzsot, aminek eredményeként megsült volna. Vagy belepiszkálhatott az oxigén-nitrogén arányba, aminek az lett volna az eredménye, hogy megkergül vagy meghal. Ebből eredően Marcel ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki tartsa távol a kezét a szabályzóegységtől, miután egyszer beállította. Marcel még az indulás előtt azt javasolta Beekmannek, hogy ő maga ne menjen, amire a planetológus azt felelte neki, hogy túl sokat aggódik. Beekman az orvosi anyagai szerint teljesen egészséges volt, máskülönben nem is kerülhetett volna a fedélzetre. De sosem nézett ki jól. Fekete szakálla csak még jobban hangsúlyozta az arca örökös sápadtságát. Ráadásul úgy tűnt, könnyen kifullad. Néha lihegett, és a legkisebb erőkifejtéstől is kivörösödött. Marcelnek jogában állt volna megtiltani neki, hogy részt vegyen ebben a kalandban, de

tudta, hogy ez Gunther nagy műsora, és nem tudta rávenni magát, hogy megfossza a tudóst az élménytől, ami a szakmai pályafutása csúcspontjának ígérkezett. – Mindenki kész van? – kérdezte Marcel. Mindannyian a zsilip előtt álltak. Beekman és Carla szemmel láthatóan izgatottan várták az indulást, John Drummond tétovának tűnt. Marcel ellenőrizte a légzőkészülékeiket, és aktiválta a Flickingergenerátorokat. Carla dolgozott már lézerfűrésszel, ezért adott neki egyet, egy másikat pedig magához vett. Felcsatolták a csuklójukra a lámpákat. Marcel kiosztotta a mellényeket, és megvárta, hogy mindenki felvegye a magáét. Mindegyik mellényt felszerelték egy karabinerrel, amelyhez a biztosítókötelet lehetett csatlakoztatni. Marcel ezenfelül egy manőverező-hajtóművet is magára szíjazott. Ellenőrizték az adóvevőket, és bementek a kamrába. Marcel elindította a zsilipelés folyamatát. A belső ajtó bezárult, és a szivattyúk kiszívták a levegőt. Úgy tűnt, Beekman és Carla jól vannak, de Drummond egyre gyorsabban lélegzett. – Nyugalom, John! – szólt oda neki Marcel egy magáncsatornán. – Nem vészes a dolog, majd meglátod. – Talán rosszkor jövök elő vele – válaszolta Drummond –, de van egy kis gondom a magassággal. – Mindenkinek van egy kis gondja a magassággal – állította magabiztosan Marcel. – Ne aggódj emiatt! Tudom, hogy nehéz elhinni, de észre sem fogod venni. Carla látta, hogy mi történik, és biztató mosolyt villantott a matematikusra. Aztán mondott valamit neki, de hogy mit, azt Marcel nem hallotta. Mindenesetre Drummond bólogatott, és valamivel jobban nézett ki. Nem sokkal, de egy kicsivel jobban. A lámpák elaludtak, és a külső zárófedél kinyílt. A néhány méternyi semmin átnézve egyenesen a párhuzamos rudakat látták maguk előtt. A holdszürke felületek érdesnek tűntek, és helyenként apró mélyedések sötétlettek rajuk. Olyan vastagok – gondolta Marcel –, mint egy elefántláb. A zsilipből nézve tizenöt teljesen különálló rúdnak látszottak, talán vízvezetékeknek, amelyek tőlük jobbra néhány méter után véget értek, míg balra látszólag a végtelenbe nyúltak. És tökéletesen egyenlő távolságra voltak egymástól, mintha egy láthatatlan erő tartotta volna őket a helyükön. – Hihetetlen – mormolta Drummond, mialatt kissé előrehajolt, és előbb jobbra, majd balra nézett. Marcel nem látott sem jelzéseket, sem díszeket, sem csavarokat, sem foglalatokat, sem peremeket. Nem látott mást, csak tizenöt szimmetrikusan elrendezett rudat, nyolcat a külső gyűrűben, hatot a belsőben, és egyet a gyűrűk tengelyében. Hozzácsatlakoztatott egy biztosítókötelet a héjazatba épített csathoz, és intett az expedíció vezetőjének, hogy induljon. – Tiéd a pálya, Gunther! – mondta jókedvűen. Beekman a külső peremhez lépett, és egy pillanatra sem vette le a szemét a hosszú, szürke rudakról. Kidugta a fejét a zsilipből, és vett egy mély lélegzetet. – Édes istenem! – nyögte elfúló hangon. Marcel rácsatolta a kötelet a tudós mellényéhez erősített karabinerre. – Ha távolodsz, ráenged, vagy behúzódik, ha arra van szükséged – magyarázta. – Milyen hosszú? – kérdezte Beekman. – Húsz méter. – Úgy értem, milyen messze lehet a legközelebbi kapocs, ami összefogja a szerkezetet? – módosította a kérdését a tudós. – A legközelebbi... majdnem ötven kilométerre van – válaszolta Marcel. Beekman megcsóválta a fejét. – Ha valaki más jelentésében olvasok egy ilyen dologról – mondta továbbra is elképedten nem

hittem volna el, hogy létezik. – Rálépett a zsilip külső peremére, és kijelentette: – Azt hiszem, kész vagyok. – Rendben. Legyél óvatos! Amikor szólok, lökd el magad! De ne ugorj, mert akkor utánad kell mennem – magyarázott Marcel, és a többiekre nézve folytatta: – Ha valakinek sikerül elsodródnia, a mentés az én dolgom. Mindenki más itt marad. Megértettétek? Megértették. – Mehetsz! – mondta ekkor Marcel. Beekman előregörnyedt kissé. Fehér nadrágot és zöld melegítőfelsőt viselt, amin a Berlin felirat, az egyetemének a neve díszelgett. Kimondottan lelkesnek tűnt. És boldognak. Vagy inkább elragadtatottnak. Végül előrehajolt, finoman ellökte magát, és örömteli kiáltást hallatott, amikor kilódult a hajóból. A többiek szótlanul bámulták, mialatt lassan siklott előre, az egyik lábát behajlítva, a másikat kinyújtva, vagyis nagyjából úgy nézett ki, mint egy futó ember két lépés között. Marcel a zsilip nyílásában állt, a tenyerén csúsztatta a biztosítókötelet, amíg nem látta biztosnak, hogy Beekman nem repül túl gyorsan. Az expedíció vezetője hamar elérte a legközelebbi rudat, nekiütközött, mindkét karjával átölelte, és németül kiabált valamit. – Marcel – folytatta aztán –, tartozom neked egy vacsorával! – Írásban kérem! – felelte vigyorogva Marcel. Beekman lazított a fogáson, a lábával rátalált egy másik rúdra, óvatosan ráállt, és lelkesen integetett. Ekkor Carla lépett a kijárathoz, hogy induljon. Beekman és a társai hamarosan összegyűltek a rudakon, Marcel pedig őrködött. Carla képeket készített, Drummond szenzoradatokat gyűjtögetett. Beekman folyamatosan beszélt, leírta, hogy mit lát, közben különféle műszereket szedett elő a mellényéből, hogy válaszoljon a hajón tartózkodó munkatársai kérdéseire. Igen, az objektum mágneses. Nem, úgy tűnik, nem hozzák rezgésbe az alacsony frekvenciájú hanghullámok. Carla elővette a fűrészt, és tárgyalni kezdett Beekmannel. Marcel nem hallotta, hogy miről beszélnek, de nyilvánvalóan azt próbálták eldönteni, hogy honnan vegyenek mintát. A rudak felszíne mindenütt ugyanolyan volt. Ez az egyformaság csak egy helyen tört meg, mégpedig az Összekötő elemnél, de azt még látni sem lehetett innen. Végül döntésre jutottak, Carla megvetette a lábát, becélozta az egyik rudat, és közelebb eresztette hozzá a fűrészt. – Óvatosan! – javasolta Marcel. A Flickinger-mező nem védte volna meg a nőt, ha hibát vét. – Az leszek – ígérte Carla. Bekapcsolta a készüléket, a sugárnyaláb felvillant, és mind a négyük arca előtt elsötétült a védőmező. Carla nekilátott, hogy az egyik rúdból levágjon egy körülbelül kétméteres darabot.

Drummond elrakta a műszereit, és csak ücsörgött. A látszat szerint rendkívül alaposan szemrevételezte a rudakat, valójában gondosan ügyelt, hogy ne nézzen ki a fekete semmibe. Marcel elhagyta a zsilipet, átsiklott az ellensúlyra, és a matematikus mellett állapodott meg. – Hogy bírod? – kérdezte egy zárt sávon. – Egy kicsit szédülök – vallotta be Drummond. – Semmi baj – felelte Marcel. – Bárkivel előfordulhat. Szeretnél visszamenni? – Nem – válaszolta Drummond a fejét rázva, de közben a szemét az egyik rúdon tartotta. – Hamarosan jobban fogod érezni magad – ígérte Marcel. – Ha vissza akarsz menni, elkísérlek. Drummond motyogott valamit, amiből Marcel csak annyit értett: „átkozott bolond”.

– Talán nem – felelte –, talán csak egy kicsivel érzékenyebb vagy, mint a többiek. Drummondnak sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, és továbbra is a rudakat fürkészve válaszolt: – Marcel, talán vissza kéne térnem a hajóra, mielőtt nagy gondot okozok. – Akármi történjen is, John, nem okozhatsz nagy gondot! Urai vagyunk a helyzetnek. – Rendben. Drummond nem akart ugrani. Marcel gyanította, hogy a fickó még itt, ahol nincs gravitáció, még itt is a Wendy Jayhez viszonyítja a helyzetét, az érzékszervei még a hajó alapján határozzák meg, hogy hol van a fent és a lent. Mindvégig úgy helyezkedett, hogy a hajó felső része felé legyen a feje. Most pedig arra kérték, hogy ismét vágjon át azon a szörnyű ürességen. Marcel arra gondolt, hogy azok, akik azt állítják, hogy az űrben nem lehet érzékelni a magasságot, még sosem jártak ott. Kinyújtotta a kezét, hogy rátegye Drummond vállára, ám a férfi odébb húzódott. – Köszönöm – mormolta –, de megbirkózom vele. – Ebben aztán van erő – állapította meg Carla, és elismerő pillantásokat vetett a fűrészére. Drummond szemszögéből nézve fejjel lefelé állt. A férfi szorosan lehunyta a szemét. Carla már félig átvágta a kiszemelt rudat. Beekman a végét tartotta, hogy a leválasztott darab ne sodródjon el, miután a nő befejezi a munkát. Drummond kinyitotta a szemét, és úgy bámulta a zsilipet, mintha fél kilométerre lett volna tőle. A nyílásból fény áradt ki az űrbe. – Több ellenállásra számítottam – jegyezte meg Carla. – Semmi gond – szólt oda Marcel a matematikusnak –, megengedsz egy javaslatot? Drummond egyre szabálytalanabb ritmusban lélegzett, de nem válaszolt. – Csukd be a szemed, John! És engedd, hogy átvigyelek! – kérte Marcel. A Wendy alig két méterre lebegett tőlük. Bill gondoskodott arról, hogy a hajó tökéletes nyugalomban legyen az idegen objektumhoz képest. Marcel ugyanakkor érzékelte, hogy a Süllyesztő lassan felfelé siklik. – Baj van, John? – kérdezte Beekman. – Nem, jól vagyunk – felelte Marcel. – John? – kérdezte ezúttal Carla, a hangja alapján eléggé aggódva. – Jól vagy? – Igen! – mordult fel ingerülten Drummond, de nyomban Marcelre nézett, és hozzátette: – Hát, nem... vigyél be, kérlek! Marcel gyengéden átkarolta a matematikus derekát, és Drummond ezúttal nem húzódott el. – Szólj, amikor felkészültél! – mondta barátságosan. Drummond megfeszítette az izmait, és lehunyta a szemét. – Egy percet kérek – felelte, de elkésett. Marcel már szeretett volna véget vetni az idegeskedésnek, és várakozás nélkül elrugaszkodott. Lassan siklottak a fényes, hívogató nyílás felé. – Egy pillanat, és ott leszünk, John – vigasztalta Marcel a matematikust. Mostanra már a többiek is őket figyelték. Carla kikapcsolta a lézerét, és megkérdezte, hogy segíthet-e. Marcel észrevette, hogy Beekman megveti a lábát, és felkészül, hogy kövesse őket. – Nyugodtan maradhatsz, Gunny! – szólt oda neki. – Jól vagyunk. – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan a tudós. – Egy kis űrbetegség, azt hiszem. Semmi komoly. Gyakran megesik. Drummond pár pillanatig kapálózott, aztán nekiütköztek a burkolatnak, de Drummond fél kézzel elkapta a zsilip peremét, és berántotta magát a nyíláson, Marcel pedig engedte, hogy egyedül boldoguljon. Amikor a fiatal férfi már biztonságban volt odabent, bemászott mellé. – Átkozottul gyáva vagyok – morogta Drummond. Idebent már hatott rájuk a hajó mesterséges gravitációja. Marcel leült az egyik padra, és megjegyezte: – Túl szigorú vagy önmagadhoz.

Drummond csak komoran bámult rá. – Figyelj ide! – folytatta Marcel, mialatt hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett. – Azt, amit csináltál, nem sokan csinálnák utánad. A legtöbb ember azt érezte volna, amit te, és egyáltalán nem ment volna ki oda. – Kinézett az ellensúlyra, illetve az azon túl ragyogó csillagokra, és megkérdezte: – Szeretnéd, hogy becsukjam a zsilipet? Bemenjünk a hajóba? – Ne! – felelte a fejét rázva Drummond. – Nem teheted meg! A többiek még kint vannak. Néhány perccel később Beekman és Carla is megérkeztek a zsákmányukkal. Óvatosan bebújtatták a zsilipbe, ahol a hajó megszokott fél g-s gravitációja uralkodott. (A teljes földi normál gravitáció fenntartása rengeteg energiát igényelt volna.) A levágott darab hossza elérte a két métert, és mindannyian arra számítottak, hogy nehéz lesz mozgatni. Ehhez képest Carla meglepetten pislogott, és jelzett Beekmannek, hogy engedje el a tárgyat, amit aztán könnyedén megemelt. – Az ilyennincs tökéletes név – közölte hüledezve –, ugyanis ennek alig van valami súlya. Beekman a szemét meresztve bámult. – Egész jó mérnökök voltak, mi? – mormolta aztán a fejét csóválva. – Igen – erősítette meg a nő. – A súly miatt? – érdeklődött Marcel. Drummond már majdnem normálisan lélegzett. Beszélni akart, és Beekman intett neki, hogy vágjon bele nyugodtan. – Az a gond ezzel a fajta építménnyel – mondta alaposan megfontolva minden szót, mintha ógörögül beszélt volna, aztán elakadt egy pillanatra, megint vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Az a probléma, hogy túl nagy tömeg oszlik el egy ilyen szélsőségesen nagy hosszúságon. Beekmanre pillantott, aki bólogatott, mire a matematikus tovább magyarázott: – Az építmény a különféle erőhatások miatt bármely pontján eltörhet valahol. Gondoljunk például a... chicagói Csillagfény Központra, és képzeljük el, hogy kartonpapírból van megépítve. – Összeroskadna – dünnyögte Marcel. – Pontosan – helyeselt Carla. – Ha a jelenleg rendelkezésünkre álló építőanyagokból építenénk meg egy ilyen valamit... – biccentett egyet a nyitott zsilipajtón túl lebegő objektum felé – az olyan lenne, mintha kartonból építenénk egy felhőkarcolót. Ha megpróbálkoznánk vele, a saját tömegétől összeomlana. Beekman átvette a szót, és tovább fejtegette az elméletet: – Amennyiben egy akkora valamit akarsz építeni, mint amekkora a Csillagfény, az építőanyagoknak meg kell felelniük két fontos követelménynek. – Erősnek kell lenniük – mondta Marcel. – És könnyűnek – tette hozzá Carla, és a mintára pillantva folytatta: – Tudjuk, hogy erős, mert az ellensúly egyben marad. És most már azt is tudjuk, legalábbis részben, hogy miért marad egyben. A tömege hihetetlenül csekély. Ezt követően bezárták a zsilipet. Két perccel később felgyúltak a zöld jelzőlámpák, és kinyílt a belső zárófedél. Levették a mellényüket, kikapcsolták a Flickinger-generátorokat, és elhagyták a zsilipkamrát. – Mi a következő lépés? – érdeklődött Marcel. – Elemezzük a mintát – jelentette ki elégedetten Beekman. – Kiderítjük, hogyan csinálták.

August Canyon úgy vélte, a Süllyesztőt megfelelően nevezték el. Több hírszolgálat közös képviselőjeként repült a pusztulásra ítélt világhoz, hogy írjon egy cikket, amiről gyanította, hogy nem nagyon fogja érdekelni a közvéleményt. A megbízatás minden kétséget kizáróan jelezte, hogy a

vezetőség hogyan képzeli az ő jövőjét. Sztrájkolnak Szibériában? Küldjétek Canyont! Vizet találtak a Hold másik oldalán? Menjen Canyon, és készítsen néhány interjút! – Ennyire azért nem rossz – állította Emma Constantine, Canyon producere, és rajta, illetve a pilótán kívül az Edward J. Zwick egyetlen utasa. – Miért nem? – tudakolta Canyon. Az utazás öt hete alatt folyamatosan füstölgött magában, viszont hallgatott azokról a dolgokról, amelyek az elméjében forogtak. De most már belefáradt a bezártságba, belefáradt abba, hogy virtuális strandokon lebzseljen, miközben az ő korában járó tudósítók komoly tényfeltáró munkát végeztek: korrupciós ügyeket derítettek fel Londonban, vad orgiákról számoltak be Washingtonból, és leleplezték az ostobaságot Párizsban. – Jó cikk lesz – biztatta Emma. – Összeütközik két bolygó. Nagy téma, ha ügyesen nyúlsz hozzá. – Az lehetne, ha lenne valaki, akivel interjút készíthetnék – vágott vissza Canyon. Rendelkezett az összes szükséges képesítéssel. A Harvardon diplomázott, majd a Washington Online-nál, később pedig Sam Brewsternél szerzett szakmai gyakorlatot. Brewster a világ legnagyobb oknyomozó riporterei közé tartozott. Canyon másfél évet töltött mellette, elég időt ahhoz, hogy Brewster felismerje, nem rendelkezik egy oknyomozó riporter erős gyomrával, ő maga pedig megundorodjon a főváros összes hatalmi központjától. A barátságosnak nem nevezhető búcsú után Canyon szerencsére még éppen fel tudott ugrani a Toledo Expressre. – Van egy egész hajórakomány tudósunk, akivel beszélhetsz – felelte a nő. – Á, hát persze – válaszolta Canyon, és gúnyosan folytatta: – Próbáltál már rávenni egy fizikust, hogy mondjon valamit, ami akár csak egy kicsit is érdekli az embereket? – Néha sikerült, ha úgy adódott. – Igen, néha – ismerte el kelletlenül Canyon. – Kockaelmélet. Gravitációs hullámok. Erők összeveszése. Ezek egész izgalmas anyagok voltak. – Talán erők összeütközése – javította ki Emma. – Kit érdekel? – morogta Canyon, és vett egy mély lélegzetet. – Nekünk egy jó politikusra van szükségünk. Egy olyan valakire, aki bolygók összeütközése ellen küzd. – Figyelj, állj le az önsajnálattal! – kérte a nő. – Van egy egész adatbázisunk az efféle alakokról. – Tudom – válaszolta Canyon. – Tasker a Wendyn utazik, és ő hajlandó lesz beszélni, de éppen ez a gond. Ő állandóan és az örökkévalóságig beszél. – Ha muszáj, megvághatjuk – felelte Emma. – Figyelj rám, Augie, itt vagyunk, így hát próbáljuk még kihozni a legtöbbet a helyzetből! Én sem vagyok odáig ezért a megbízatásért. De sokkal érdekesebb lesz, mint hiszed. – Mitől lenne az? – Attól, hogy nem mindennap ütközik össze két bolygó – magyarázta Emma, és értetlenül ráncolta a homlokát. – És attól, hogy romok vannak a Süllyesztőn. – De civilizációnak nyoma sincs – felelte Canyon. – Szerinted kit érdekel, hogy hamarosan egy kőhalom is eltűnik minden mással együtt? – Augie, ki emelte azt a kőhalmot? – vetette fel Emma. – Kétlem, hogy azoknak az embereknek, akiket leküldték oda, lesz idejük kideríteni – válaszolta a fejét ingatva Canyon. – Éppen ez a lényeg – jelentette ki jóindulatúan mosolyogva Emma. – Felejtsd el a Wendyt! Van ott egy világ, ami hamarosan széthullik. Egy háromezer éves jégkorszak. Városoknak semmi nyoma. Ez azt jelenti, hogy csak vadállatok maradtak ott. A vadállatok ostobák, és senki sem érdekelnek. Na de eltűnt civilizációk? Ez valami új. Nekünk azokkal kell interjút csinálnunk, akik odalent vannak a felszínen, és a torony körül bóklásznak. Nem azokkal, akik a csillaghajón heverésznek. Találjuk ki, hogy mit kezdjünk ezzel a szállal, és nyerők vagyunk! Canyon nekitámasztotta a fejét az ülése háttámlájának, és a mennyezetet bámulva, rosszkedvűen

válaszolt: – Tudod, Emma... néha tényleg utálom ezt a munkát.

KILENCEDIK FEJEZET „A régészet a végletesen gyengeelméjűeknek való. A régész nem más, mint egy diplomás szemetes.” (Gregory MacAllister: Karrierek éjszakája, a Felkeresett kikötők című kötetből)

A Wendy lustán siklott végig az ellensúly teljes hosszán. A kutatók fényképeket készítettek róla, noha minden egyes szakasza úgy nézett ki, mint az összes többi, számolták a rudakat összekötő elemeket (a végeredmény harminckilenc lett), míg végül megérkeztek az aszteroidához. Az inkább kőből, semmint vasból álló test majdnem tökéletes gömböt formázott. Fémháló vette körül, amit egy négyzet alakú lemez rögzített a rudak együtteséhez. A több méter vastag lemezt a lekerekített élek és sarkok jellemezték, mást nem nagyon lehetett megállapítani róla. Az objektum irtózatos hosszához képest az aszteroida kicsinek tűnt, egészen addig, amíg a tudósok a közelébe nem értek. Az átmérője valójában elérte az egy kilométert. A végső megközelítés alatt Marcel és Beekman a műveleti irányítóból figyelték. Beekman csalódottnak tűnt, és Marcel azon töprengve, hogy a tudós hogyan lehet rosszkedvű egy ilyen dicsőséges órában, megkérdezte tőle, hogy mi a baj. – Azt reméltem – felelte Beekman –, hogy találunk valamit, amiből kiderül, hogy kik rakták ezt ide. És hogy milyen céllal. Azt hittem, hogy van egy irányítóközpont valamelyik végén. Vagy valami. Marcel a kutató vállára tette a kezét, és megjegyezte: – Hát igen, ha valaki ott hagy valahol egy ilyen holmit, jól tenné, ha mellékelne hozzá egy kézikönyvet. – Komolyan beszélek – morogta Beekman. – Tudom – hadarta sietve Marcel –, ne haragudj! Ostobaság volt. Marcel és Beekman ismét elhagyták a hajót, csak ők ketten, és megvizsgálták az aszteroidát. A sziklatömb felett lebegtek, és Marcel manőverező-hajtóművét használva mozogtak. A szálak java része vastag porréteg alatt rejtőzött. A hálót és a lemezt összekötő kapcsok a látszat szerint ugyanabból az anyagból készültek, mint a rudak. A vastagságuk alig néhány centiméter volt, és körülbelül hetven-nyolcvan centiméterenként keresztrudak tartották össze őket. Végül megálltak, hogy megvizsgálják a vastag lemezt, és kellemesen meglepődtek, amikor felfedezték a felszínébe vésett szimbólumokat. A képjeleket vékony vonalak fűzték össze, mint egy kézzel írt szöveg betűit. – Na végre – bökte ki jobb kedvre derülve Beekman. – Ezt szeretném bevinni a hajóba. Szeretném hazavinni. Marcel keresztben és hosszában is végignézett a lemezen, és arra a következtetésre jutott, hogy nem fér be a teherzsilipbe. – Alighanem ketté kell vágnunk – állapította meg gondterhelten. – Ha az kell hozzá, megtesszük – felelte Beekman. Rögtön ezután a lemez fölé siklottak, és végignéztek a Süllyesztő szíve felé mutató objektum teljes hosszán. Mintákat vettek mindenből, a kőzetből, a porból, a hálóból és a lemezből. Amikor végeztek, visszatértek a hajóba, és ittak egy kávét. November 27-e volt, fedélzeti idő szerint hajnali két óra. Beekman felvetette, hogy az ismeretlen építők talán kifejlesztették a kvantumtechnológiát, és az űrlift egyszerűen korszerűtlen, idejétmúlt eszközzé vált számukra. Marcel túl fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje a téma. De amikor feltápászkodott, hogy visszatérjen a hálókabinjába, Bill jelentkezett:

– Kapitány, megvannak a műholdas felderítés adatai a tengerparti hegyvonulatról! – Rendben, Bill, köszönöm – felelte Marcel. Máskor azonnal kérte volna az adatokat, de ezen a kései órán azok is hidegen hagyták. – Találtunk valami érdekeset? – Az egyik csúcson van egy tekintélyes méretű építmény – közölte Bill.

Az ajtó szinte a lézer első érintésére kinyílt. Mögötte polcokkal teli falak álltak, amelyek fölé boltíves mennyezet borult. Hutch végigjáratta a lámpája fényét a helyiségen, és egy üres faasztalt látott, majd falfülkéket fedezett fel, amelyek egyikéből fekete árnyalak nézett vissza rá. – Bingó! – kurjantotta Toni. Szobrokat találtak. A hat falfülkében valaha egy-egy szobor állt. Öt, darabokra törve hevert a padlót borító mocsokban. Egy a helyén maradt. A túlélő egy sólyomra hasonlított, viszont két lábon állt, és nadrágféleséget viselt. A nyakában medál lógott, aminek a díszeit nem lehetett kivenni. Egészében véve az óegyiptomi Hóruszábrázolásokra emlékeztette Hutchot. – Szerintetek így néztek ki? – kérdezte. – Lehet – felelte Nightingale. – Illene ahhoz, amit eddig láttunk. Apró teremtmények, a madaraktól származnak. A polcokat akármi töltötte meg egykoron, mára nyomtalanul eltűnt. Hutch készített néhány felvételt, amiket nyomban továbbított a Wendyre. Félig-meddig arra számított, hogy hall Marcel felől, de a hajón még kora hajnal volt. A jó viszony megőrzése érdekében küldött egy képet MacAllisternek is, aki a Star leszállóegységében reggelizett. A szerkesztő meglehetősen közönyösen fogadta, de külön hangsúlyt fektetett arra, hogy köszönetet mondjon, majd azt kérte Hutchtól, hogy folyamatosan tájékoztassa a fejleményekről. A modora mindenesetre arról tanúskodott, hogy jelentéktelennek tartja a leletet. Hutch gyanította, hogy a helyiség valaha dolgozószoba lehetett, vagy talán könyvtár. Nightingale egyetértését fejezte ki, és hozzátette: – Bárcsak el tudnánk olvasni a tekercseiket... – Tényleg – mormolta Hutch –, mennyit érne, ha ismernénk a történelmüket? A többi szobor is a sólyomforma lényt ábrázolta különféle testtartásban. Hutch és a társai összegyűjtötték a darabokat, mind a hatot külön-külön csomagolták be, majd a zsákokat átvitték a leszállóegységbe. A havazásnak vége lett, és késő délelőttre a felhők is elvonultak. MacAllister úgy döntött, hogy a környezet megfelelő az interjúhoz. Wetheral már korábban berakta az apró bútorok – egy szekrény, egy szék és egy asztal – maradványait a gép kisméretű rakterébe. A leletek rossz állapotban voltak, de ez igazából nem számított. MacAllister biztosra vette, hogy a TransGalactic szakemberei könnyűszerrel lemásolják majd az egyes darabokat, és az új bútorok úgy fognak kinézni, mintha tökéletesen helyreállított műkincsek volnának. Wetheral még egy hajítódárdát is szerzett. MacAllister a fegyver vashegyét nézegetve azon töprengett, hogy vajon használták-e valaha igazi harcban. Megpróbált elképzelni nadrágot viselő sólymokat, amint összevissza röpködnek, és vadul döfködik egymást ezekkel a fogpiszkálókkal. Mások civilizációjánál csak egy dolog abszurdabb – bölcselkedett magában méghozzá mások vallási nézetei. Casey kerített két összecsukható széket, és azt tervezte, hogy odakint ülnek le beszélgetni úgy, hogy a torony szolgál háttérként. Vagy odabent, a toronyban. – A hangulat úgy nem lesz megfelelő – közölte MacAllister a fiatal nővel –, ne akarjunk kint lenni!

Sem az épületben, sem a hóban. – Miért ne? – tudakolta Casey. – Mert úgy fog tűnni, hogy fázunk – magyarázta MacAllister. – Miért érdekelné ez a nézőket? – Ha az a látszat keletkezik, hogy fázunk, a beszélgetés nem fogja magával ragadni a nézőket – felelte MacAllister. – Most nyilván tréfál... – Teljesen komolyan beszélek. – De hát tudni fogják, hogy a Flickinger-mező... – Mi tudnak róla? – vágott közbe MacAllister. – Csak annyit, amennyit a reklámokban látnak. Látni fogják a havat, látni fognak minket, amint ott ülünk ingujjban. A védőmezőt nem fogják látni. A hangulat nem lesz barátságos és kellemes. – Akarom én, hogy kellemes legyen a hangulat? – Feltétlenül! – Rendben – adta meg magát Casey, és sóhajtott egyet. – Szóval, mit tegyünk? A leszállóegységben üljünk le? – Pontosan – helyeselt MacAllister. – Hatásos lesz, de nem túl durva. Casey türelmet színlelve mosolygott, és MacAllister pontosan tudta, hogy a nő mire gondol. Túl messze voltak a toronytól. Mi több, a másik leszállóegység részben takarta a tornyot. – Szólok Wetheralnak, hogy vigyen minket közelebb – mondta Casey. – Jobb ötletem van – felelte MacAllister. Az ablakon kinézve azt látta, hogy két nő, az a Hutchins meg az a Toni Hogyishívják egy asztalt cipelnek a leszállóegységük felé. MacAllister szemügyre vette Hutchinst, és rájött, az a gond vele, hogy nincs humorérzéke. Hutchins annak a típusnak tűnt, akivel az ember nem tervez hosszú távon. Túl komolyan vette magát, és a jelek szerint mit sem tudott arról, hogy pehelysúlyú. A két nő küszködve rángatta a nagyméretű és nyilván súlyos asztalt. MacAllister kimentette magát, elhagyta a járművet, átsétált a másikhoz, és nagylelkűen felajánlotta a segítségét. Hutchins gyanakodva méregette őt, de végül azt felelte: – Jól van, ha van hozzá kedve. A szögletes asztal annyira régi volt, hogy nem lehetett megállapítani róla, milyen anyagból készült. A többi bútorhoz képest aránytalanul nagynak tűnt, valószínűleg tizenkét őslakó is kényelmesen körülülhette. Az oldalait geometriai alakzatokat ábrázoló vésetek díszítették – ezek talán leveleket és virágokat jelenítettek meg. Casey is megjelent a színen, és besegített. A raktér már annyira megtelt, hogy úgy látszott, az asztal már nem fog beférni, de némi átrendezéssel sikerült helyet szorítani neki. – Köszönjük – mondta végül Hutchins –, nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek kinézett. – Örömmel segítettünk – felelte MacAllister. A nő pár pillanatig figyelmesen fürkészte őt, majd megkérdezte: – Szeretne megkérni valamire? Nem teljesen ostoba – állapította meg magában MacAllister. – Tény, ami tény, egy kis segítség jól jönne – felelte mosolyogva. – Casey szeretne interjút készíteni velem. És eszembe jutott, hogy megengednék-e nekünk, hogy a leszállóegységüket használjuk? – Milyen értelemben? – kérdezte Hutchins, gyorsan körülnézett a leletekkel teli raktérben, és az arckifejezésével mutatta, hogy nincs elragadtatva az ötlettől. – Mit forgat a fejében? – Csak leülnénk a gépben, és beszélgetnénk – magyarázta MacAllister. – Idebent meleg van, és

nincs hó, viszont érzékelhető az ásatás hangulata. És tökéletes kilátás nyílik a toronyra. – Nem zárkózhatnak be! – felelte Hutchins. MacAllister feltételezte, hogy ez azt jelenti: ő és Casey nem zárhatják be a zsilipet, és nem helyezhetik nyomás alá az utasteret. – Nem is akarunk – válaszolta. Hutchins rántott egyet a vállán, és közölte: – Egy órát kapnak. Aztán nekünk is szükségünk lesz a gépre. – Annyi pont elég lesz. Nagyon köszönjük – hálálkodott MacAllister. Hutchins azzal elfordult, és a szerkesztő arra gondolt: Micsoda nevetséges nő! Felmásztak a kabinba, Casey levette az adóvevőjét, hozzácsatlakoztatta a mikroszkennerét, rátette egy tálcára, és becélozta vele az interjúalanyt. Aztán még két készüléket állított két stratégiai pontra. A kabin hátsó részében ősrégi tárgyak voltak, amelyek sajátos hangulatot kölcsönöztek az interjúnak. MacAllister úgy helyezkedett, hogy egy fegyverállvány legyen mögötte, illetve a kamera lássa a mellette lévő ablakon túli tornyot. Casey félrerakott néhány tárgyat, hogy több szögből is felvételt készíthessen. Hirtelen egy nagy, sötét valami emelkedett ki a nyugatra álló fák közül, a szárnyával lustán csapkodva leírt egy kört, aminek a végén visszaereszkedett az erdősávba. Nehézkes dög – gondolta MacAllister –, igen, pusztuljon ez a fagyos jégtömb, az összes nyomorult teremtményével együtt!

Hutch elfordult MacAllistertől, és megállt a torony bejáratában, hogy váltson néhány szót Nightingale-lel, amikor Chiang jelentkezett a közös csatornán. – Hutch – mondta –, úgy néz ki, találtunk valamit. – Mit? – kérdezte Hutch. – Mi az? – Írásnak tűnik – felelte Chiang. – Darabokban van, de egyfajta írás. És bejutottunk egy viszonylag üres folyosóra. – Hol vagytok? – A könyvtár mögött. – Indultam! – közölte Hutch. – Mindjárt ott leszek. Leereszkedett a lépcsőn, belépett az alagutakba, átvágott a fegyvertáron, és addig ment, amíg meglátta a fényfoltokat. Toni és Chiang egy szimbólumokkal teli falat vizsgáltak. Toni felkapta a fejét, megingott, és odébb lépett, hogy Hutch jobban lásson. A fal részben leomlott már, jókora darabjai hevertek a padlón. De tele volt vésett írásjelekkel, amelyek szinte kivétel nélkül tisztán kirajzolódtak az érdes felületen. – Ez szép – állapította meg Hutch. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy az ábrák nem piktogramok, és az azonos képjelek korlátozott száma, illetve az ismétlődések arra utaltak, hogy csakugyan betűk sorakoznak a köveken. Ezenfelül a szöveg két részre oszlott – két bekezdésre. Volt benne valami légies és művészi. Az ívek és a hajlatok miatt Hutchot az arab írásra emlékeztette. – Csináltatok képeket? – kérdezte halkan, már-már megilletődve. – Mindenről – felelte Toni, és megveregette a szkennerét. A szöveg egyes részei jobban kiemelkedtek a felületből, mint az őket követő részek. – Azok ott talán nevek – vetette fel Chiang. – Lehetséges – ismerte el Hutch. – Lehet, hogy ez itt egy emlékfal. Hősöknek állít emléket. A szöveg felsorolja, hogy ki voltak, és mit csináltak. – Tényleg ezt hiszed? – kérdezte Toni. – Ki tudja? – kérdezett vissza Hutch. – Bármi lehet.

Toni lámpájának fénye egy szilánkra vetült, egy agyagedény maradványára. – Sok idő kellene a teljes feltáráshoz – jelentette ki Hutch. Tényleg sok idő kellett volna ahhoz, hogy kijussanak a városba, megkeressék az őslakók használati tárgyait, hogy feltárják a házakat, és még több szobrot, képet és írást kotorjanak ki a földből. Akkor talán megkapták volna a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy például használtak-e az őslakók teherhordó állatokat, mennyi ideig éltek, és milyen istenekhez imádkoztak. – Rendben – folytatta Hutch –, vigyük fel ezt az emeletre, aztán visszajövünk, és megnézzük, hogy mi van még itt. Leválasztották a falról a középső részét. Chiang megpróbálta vinni a tömböt, de túl nehéz volt ahhoz, hogy mozgassák a szűkös térben. – Egyelőre itt hagyjuk – jelentette ki Hutch –, később kitaláljuk, hogy mit csináljunk vele.

Nightingale a torony bejáratánál állt, és igyekezett más dolgokra fordítani a figyelmét. Akarata ellenére két-három percenként elnézett a Wildside leszállóegysége felé, amelynek kabinjában ott ült MacAllister egyenesen, büszkén feltartott fejjel, és széles mozdulatokkal mutogatva magyarázott valamit. A nagy ember hirtelen elfordult ültében, és egyenesen Nightingale-re nézett. Aztán felállt, leereszkedett a felszínre, és elindult Nightingale felé, aki lélekben felkészült a verekedésre. – Nightingale – mondta MacAllister, amikor közelebb ért –, kérhetek egy szívességet? – Mit akar? – kérdezte Nightingale, és komoran nézett a szerkesztőre. – Szeretnénk háttérnek használni ezt a területet. Megkérhetem, hogy ne másszon bele a képbe? Sokkal hatásosabb lenne, ha a környék teljesen elhagyatottnak látszana.

Casey ismét bekapcsolta a rögzítőt, idegesen rámosolygott a férfira, és folytatta az interjút: – Egyetlen hét, MacAllister úr, és a Süllyesztő megszűnik létezni. Hideg és kopár, és az a kőtorony, ami ott áll ön mögött, minden látszat szerint az egyetlen nagyobb építmény ezen az egész bolygón. Miért jött erre az elhagyatott, vigasztalan helyre? Mi hozta ide? – A morbid kíváncsiság, Casey – felelte MacAllister. – Komolyan kérdezem. – Sosem beszéltem még komolyabban – válaszolta MacAllister. – Mi másért jönne ide valaki? A legkevésbé sem szeretnék lehangoltnak tűnni, de a halál, a pusztulás az egyetlen örök érvényű állandó, amellyel mindannyiunknak meg kell birkóznunk. Ez az élet ára. Elveszítjük a szüleinket, barátainkat, rokonainkat. Elveszítjük azokat a helyeket, amelyeken felnőttünk, és elveszítjük az összes ismerősünket. Istentelenül sok időt töltünk azzal, hogy azon töprengünk, mi történt egykori tanárainkkal, szerelmeinkkel, és cserkészparancsnokainkkal. Itt pedig egy egész világot fogunk elveszíteni. Ez az eset abszolút egyedülálló az emberiség történelmében. Egy egész bolygó, amiről már tudjuk, hogy valaha értelmes lények otthona volt, és még most is az élet menedékeként szolgál, rövidesen megsemmisül. Tökéletesen és jóvátehetetlenül. Még néhány nap, és csak az marad fenn belőle, amit mi el tudunk vinni innen. Casey bólogatott, és közölte azt, amit MacAllister már tudott, vagyis hogy ezek igazán szép gondolatok. – A mai napon lehetőséget kapott arra, hogy bejárja a tornyot – folytatta a nő. – Milyen benyomásokat szerzett? Mit talált fontosnak? MacAllister jelentőségteljes pillantást vetett az építményre, és megfontoltan válaszolt: – Tudjuk, hogy az építői hátrahagytak egy teleszkópot. Mintha csak azt üzenték volna nekünk: mi is vágytunk a csillagok közé. De ők eltűntek, Casey. Valószínűleg nekik is volt Homéroszuk, Mózesük, Jézusuk, Shakespeare-jük, Newtonjuk és Quirtjük. Láttuk a fúvócsöveket, és tudjuk, hogy fallal vették

körül a városukat, azaz joggal feltételezhetjük, hogy háborúkat vívtak. Bizonyára nekik is volt alexandriai hadjáratuk és Napóleonjuk, Nelsonjuk és polgárháborújuk. Most pedig minden, ami valaha fontos volt nekik, mindörökre el fog tűnni. Ez felmérhetetlen léptékű katasztrófa. És azt gondolom, érdemes volt eljönnöm, hogy megnézzem. Ön is így gondolja? – Azt hiszem, igaza van, MacAllister úr – helyeselt Casey. – Mit gondol, ez velünk is megtörténhet? MacAllister felnevetett, és derűsen válaszolt: – Szeretném hinni, hogy igen. – Most nyilván tréfál – állapította meg meglepetten Casey. – Örömmel hinnék abban, hogy amikor majd eljön a távozás perce számunkra, ugyanolyan elegánsan fogjuk megtenni, mint tették ennek a világnak a lakói. Úgy értem, a fúvócsövek mindent elmondanak nekünk, amit tudnunk kell róluk. Kétségkívül ugyanolyan álnok, ármánykodó, hipokrita és tudatlan nyomorultak voltak, mint amilyenek a mi saját fivéreink és nővéreink. De mindez bocsánatot nyert. A katasztrófa megadja nekik az a méltóságot, amelyet máskülönben nem sikerült kiérdemelniük. Tudja, a temetésén mindenki jól néz ki. Még csak azt sem tudjuk biztosan, hogyan néztek ki – folytatta MacAllister rövid hallgatás után. – Ebből eredően úgy fogunk rájuk emlékezni, hogy egy valamilyenfajta fénykör ragyogott a fejük felett. Az emberek suttogva és nagy tisztelettel beszélnek majd a Maleiva lakóiról. Előre megjósolom, hogy lesz egy-két bolond a Kongresszusban vagy a Tanácsban, akik emlékművet akarnak nekik emeltetni. Holott tudomásunk szerint egyetlen nagy dolgot sikerült megvalósítaniuk: úgy merültek feledésbe, hogy senki sem vette észre.

Nightingale az emlékezete szerint még soha életében nem gyűlölt senkit. Már persze MacAllistert leszámítva. Abban a pillanatban, amikor a szerkesztő megkérte, hogy menjen be a toronyba, kétségbeesetten kutatott az elméjében egy kellően csattanós válasz után, egy metsző megjegyzés után, ami darabokra hasítja azt a két lábon járó nagyképűséget. De semmi sem jutott eszébe. Maga pojáca – talán ennyire futotta volna az adott pillanatban, és MacAllister elpöckölte volna őt az útjából. – Szószátyár hencegő. Pozőr. A Star leszállóegységének pilótája elsétált mellette egy újabb ölnyi fadarabbal. – Egy szék – mondta kurtán. – Értem – felelte Nightingale. – Hutch mondta, hogy elhozhatom. – Rendben. Nightingale végül lehiggadva engedett a kérésnek, és úgy helyezkedett, hogy ne kerüljön a kamerák látóterébe. Csakhogy a torony belsejében nem végezhette rendesen a munkáját, mert nem látott mindent, amit kellett, különösen nem azt az erdősávot, amelyikből a két lábon járó macska előbukkant. Így aztán pár percenként kilépett az ajtón – csak azért is! –, és sétálgatott egy kicsit, majd visszatért az építménybe. Időközben a közös csatornán zajló beszélgetéseket hallgatta. Toni, mialatt a betűkkel díszített köveket vonszolta a felszínre, bejelentette, hogy talált egy érmét. – Milyet? – kérdezte izgatottan Nightingale. – Mi van rajta? Ebben a pillanatban a torony előtt állt, és Wetheralt nézte. – Egy percet adj! – kérte Toni. És mialatt Nightingale várt, megmozdult a talaj. A keményre fagyott hóréteg rándult egyet alatta. MacAllister és a fiatal nő abbahagyták a beszélgetést, és kinéztek a gép ajtaján. Wetheral megtorpant a torony és a saját űrhajója között félúton, és úgy állt, hogy abszurd módon a

feje felett tartotta a szék maradványait. A föld megvonaglott, és Nightingale elterült a hóban. Rémült kiáltásokat hallott a közös csatornán, közben azt látta, hogy a Wildside leszállóegysége dőlni kezd, és az egyik leszállótalpa összeroskad alatta. A talaj ismét megrázkódott, nagyon rövid ideig. A föld és az ég mintha várt volna. Nightingale tudta, hogy még több rengés következik. Átkozottul biztos volt abban, hogy még több következik. Arra gondolt, hogy bemenekül a toronyba, de nyomban rájött, hogy ostobaság volna. Miért lenne jó neki, ha kövek lennének felette? Inkább távolodni kezdett tőle, de alig tett meg néhány lépést, amikor bekövetkezett egy újabb rengés. Ezúttal egy nagy erejű. Ismét elterült a hóban. Hullám vágtatott végig a tájon. A hómező felhasadt Wetheral lába előtt. A pilóta futásnak eredt, és a szék maradványait még ekkor is feltartotta. Aztán a hó szétnyílt alatta, és ő beleesett a résbe. Eltűnt a felszínről. A leszállóegysége is megbillent, és belecsúszott a nyílásba. Mindez kísérteties csendben játszódott le. Ha Wetheral tiltakozott is, ha üvöltött is, ha kiáltott is segítségért, az adóvevője nem továbbította a hangját. Aztán Nightingale fojtott dübörgést hallott, a tengerparti sziklákon megtörő hullámok morajlásához hasonló hangot, és a világ folyamatosan reszketett. A talaj megremegett, majd megnyugodott. És újra megremegett. Tőle nem messze hatalmas kődarab vágódott bele a hóba. Felnézett, és meglátta, hogy a tömb a tetőből szakadt ki, és azt is felfedezte, hogy a torony elkezdett oldalra dőlni. A lyuk, amelybe Wetheral és a leszállóegysége belezuhantak, egyre tágult. Egyre hosszabb és szélesebb lett. Végül óriási hasadék lett belőle. Nightingale észrevette, hogy MacAllister továbbra is ott ül a Wildside leszállóegységében, és a szemét tágra nyitva bámulja őt, vagy talán a tornyot. Akkor most – gondolta bősz elégedettséggel – meglátjuk, hogy te mire vagy képes szorult helyzetben. Marcel jelentkezett a közös csatornán, és tudni akarta, hogy mi történik a felszínen. Chiang leomló falakról számolt be. A toronyból porfelhő csapott ki. Hutch is megszólalt, mindenkit sürgetett, hogy hagyja el az építményt. Kellie, aki a legfelső szinten őrködött, kimászott egy ablakon, intett Nightingale-nek, és leugrott. Magasról vetette le magát, de sértetlenül megúszta. – Feljöttek már? – kérdezte. Hutch jelentkezett ismét, és mondott valamit. Nightingale-nek kellett egy pillanat, hogy megértse az elhadart szavakat. – Randy, hallasz engem? – kérdezte ismét Hutch. – Hol vagy? – Igen – felelte Nightingale –, kint vagyok a hómezőn, és Kellie is velem van. Ebben a pillanatban Chiang is kitántorgott az ajtón, és Kellie odakiáltott neki: – Gyere, itt vagyunk! Nightingale megpillantotta a leszállóegységüket. A gép a levegőben volt, bizonytalanul imbolyogva és bukdácsolva távolodott tőlük. – MacAllister ellopta a leszállóegységet – jelentette be komoran. – Később beszéljünk! – kérte Hutch. – Toni hol van? – Nem tudom. Még odabent. – Chianggal mi van? – Ő itt van. Itt van velünk! – közölte Nightingale. – Toni? – kérdezte erős hangon Hutch. A fiatal nő nem jelentkezett. – Toni! Továbbra sem érkezett válasz. – Nem veled volt odalent? – kérdezte Chiang a pilótától. – Felfelé tartott – felelte Hutch.

Nightingale távoli robbanást hallott, és ösztönösen hasra vágta magát. Hutch egyre csak Toni nevét ismételgette.

Toni a legújabb leleteket cipelte az alagútban, és egy pillanatra sem tudta feledni, hogy milyen irtózatos súlyú kő-, föld- és jégtömeg van felette. Ha rajta múlt volna, örökös őrszolgálatot vállalt volna, lehetőleg a torony legfelső emeletén. Négykézláb mászott a szűkös járatban, a kődarabokat egy, a vállára vetett zsákban vitte, és Scolarira gondolt. A férfi kettesben maradt a hajón Embryvel. Toninak nem volt semmi alapja arra, hogy féltékeny legyen, mégis valami ilyesmit érzett. Nehezére esett azt hinni, hogy ők ketten nem együtt töltötték az elmúlt éjszakákat. Éppen azt latolgatta, hogy Hutchot mekkora felelősség terheli azért, hogy ő lemaradt Scolariról, amikor bekövetkezett a rengés. A kőpadló megremegett alatta. Por zúdult rá fentről, a mennyezet megroskadt, és egy tartógerenda pontosan előtte csapódott le. A folyosó folyamatosan reszketett, Toni hasra vágta magát, és amennyire tudta, takarta a fejét a két kezével. A lámpája kialudt. Megpróbált elkúszni a leszakadt gerenda alatt, de a folyosó vadul dülöngélt, és fentről szörnyű recsegés hallatszott. A mennyezet ropogott és nyikorgott. Aztán valami elpattant, mint amikor kettétörik egy ág. Vagy egy hátgerinc. Toni azt érezte, hogy hatalmas súly nehezedik rá, a padlóhoz szegezi, és kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Sötétség közeledett felé, még annál is sűrűbb, mint ami a folyosón uralkodott. Nem tudott mozogni, nem tudott lélegezni, nem tudott segítséget kérni. Egy hangot hallott valahonnan. Felismerte Hutch hangját, de hogy a pilóta mit mondott, azt nem értette. Utoljára arra gondolt, hogy a terveiből – az új pályafutásból, a Scolarival való kapcsolatból, a hazatérésből, a gyermekvállalásból – most már semmi sem lesz. Még ezt az átkozott bolygót sem fogja elhagyni...

Hutch vaksötétben kúszott előre, amikor Nightingale jelentkezett az általános csatornán: – Attól tartok, rossz hírünk van idekintről. – Mi az? – kérdezte Hutch, és igyekezett lélekben felkészülni arra, amit hallani fog.

MacAllister elszörnyedve nézte végig, hogy először Wetheral, aztán a Star leszállóegysége eltűnnek a hasadékban, ami úgy nyílt szét az imént, mint egy óriási jégszáj, és azóta is folyamatosan tágult. Wetheral megdermedt, nem tudta, hogy merre fusson, aztán megcsúszott, és térdre esett. A szakadék úgy üldözte, ahogyan a tigris veti magát a szarvas után, ő pedig azokkal a szánalmas botokkal döfködte a havat, mintha ezzel megállíthatta volna a szörnyeteget. Még akkor is döfködött, amikor hanyatt esett, és a hasadék elnyelte, aztán rögtön utána a leszállóegységet is. A saját járművük úgy rázkódott, hogy majdnem széthullott. MacAllister a nőre nézett, aki rettegve meredt rá. Közvetlenül mellettük felhasadt a felszín, és a leszállóegység süllyedni és dőlni kezdett. A zsilipajtó, ami nem volt bezárva, most hirtelen kilendült, és MacAllister egyenesen belelátott a szakadékba. Tudta, hogy ki kell jutniuk innen, mert ha itt maradnak, meghalnak. De a gépet csakis a zsilipen át lehetett elhagyni, márpedig az a hasadékra nézett. MacAllister körülnézett, hogy keressen valamit, amivel kiütheti az ablakot. Casey nyilván kitalálta, hogy mire gondol, mert megrázta a fejét, és felkiáltott:

– Ezek törésbiztos üvegek! A kabin hátsó részéből át lehetett jutni a raktérbe, de MacAllister nem fért volna át a keskeny átjárón. A gép egyre jobban megdőlt, és oldalazva csúszott. MacAllister az ülése kartámaszába kapaszkodva jobbra dőlt, az ellenkező irányba, mintha ezzel lassíthatta volna a folyamatot. – Istenem, Casey – csikorogta elkeseredetten –, vigyen ki innen minket! – Én? – kérdezte a nő fehérre sápadva. – Mégis, mit vár tőlem? – Azt mondta, tudja vezetni ezeket a vacakokat! – Azt mondtam, van némi tapasztalatom leszállóegységekkel. Ez meg egy busz. – Csinálja! – kiáltotta MacAllister. – Próbálja meg, az ég szerelmére, máskülönben... Casey felugrott, és gondosan ügyelve, hogy ne nézzen a zsilip felé, bemászott a pilótaülésbe. – Kapcsoljon robotpilótára! – sürgette MacAllister. – Csak mondja meg neki, hogy szálljon fel! – Nem tudja, hogy ki vagyok – felelte Casey. – Újra kell indítani, hogy engedelmeskedjen nekem. – Akkor indítsa újra! – hadarta MacAllister. Jól érzékelhetően csúsztak a hasadék felé. – Ahhoz idő kell – motyogta a nő. – Casey... – Tudom! Azt hiszi, nem tudom? – csattant fel Casey, és a műszerfal fölé hajolt. MacAllister minden erejét beleadva lökdöste és rángatta az ülését, hogy minél messzebb kerüljön a zsiliptől, de persze sehová sem jutott vele. – Csináljon már valamit! – Azt igyekszem kitalálni, hogyan kapcsoljam ki a robotpilótát – mormolta Casey. – Talán azzal kell – javasolta MacAllister, és találomra rámutatott egy sárga kapcsolóra. – Sokkal jobb lenne, ha most nem beszélne annyit – mondta Casey, és nyilván megtalálta azt, amit keresett, mert megnyomott egy gombot. MacAllister sípolásokat hallott, aztán a hajtómű erős zúgását valahonnan a padló alól. A biztonsági öv úgy beleszorította az ülésbe, hogy moccanni sem tudott. Megmarkolta a kartámaszt, és behunyta a szemét. Néhány pillanattal később a gép felemelkedett vele, és egyenesbe jött. Nem merte kinyitni a szemét, hogy megnézze, mi történik vele. Már kegyetlenül bánta, hogy annyira ostoba volt, hogy leszállt erre az undorító bolygóra. Feláldozta az életét egy halom törmelékért. A gravitáció lecsökkent, és a leszállóegység emelkedni kezdett. – Ügyes, Casey – dicsérte MacAllister a nőt, mert már rég megtanulta, hogy bátorítania kell az embereket, amikor azt csinálják, amire neki átkozottul szüksége van. Tartott attól, hogy ha nem ezt teszi, akkor Casey a földhöz csapja a hajót. Lassan kinyitotta a szemét. A nő egy botkormányt markolt, lassan és óvatosan húzta hátrafelé. MacAllister látta Caseyn, hogy ugyanúgy retteg, mint ő maga. Több méter magasan jártak már, és tovább emelkedtek. Hála istennek... A hasadék fölé siklottak, ami még most is folyamatosan tágult és hosszabbodott. Rengeteg hó és föld omlott bele. A gép hirtelen több méternyit zuhant, és Casey keményen küzdött, hogy visszanyerje felette az uralmát. – Jól csinálja – hadarta MacAllister gyönyörűen csinálja, csak így tovább! – Fogja már be, nagyon kérem! – csattant fel Casey. MacAllister azt kívánta, bárcsak magabiztosabbnak hallaná a nőt. Azt kívánta, Casey bárcsak észak felé fordulna, ahol sok hely van, rengeteg, egy egész világnyi hely, egy nyugodt síkság, amelyre leteheti a gépet. Nem tűnt különösebben bonyolultnak. Casey a nehezét már elvégezte. Mégis tovább küszködött a botkormánnyal, a hajtómű különös hangokat hallatott, aztán előreszökkentek, majd

hirtelen lelassultak, és egy váratlan szélroham megtaszította őket. – Baj van? – kérdezte MacAllister. A gép meglódult. Zuhant, aztán a magasba röppent. – A tüske – nyögte Casey a fogait csikorgatva. – Más, mint az a rendszer, amin tanultam. – Csak nyugodtan tanulmányozza! – Szükségünk van a hajtóművekre – jelentette ki Casey. – Meg tudja csinálni? – Ha rájövök, hogyan állítsam függőlegesre a fúvókákat... MacAllister egy pillanatra meglátta Nightingale-t, aki a hóban térdelve figyelte őket. A szerencsés rohadék! – mérgelődött magában. – Fordítva kellett volna történnie. Alatta kellett volna szakadéknak nyílnia, és nem alattunk. Az lesz a vége, hogy a szerencsések élik túl, és nem azok, akik méltók volnának rá. Ami sokat megmagyaráz abból, hogy a darwini világ valójában hogyan működik... Ebben a pillanatban felbömböltek a sugárhajtóművek. MacAllister kemény ütést kapott az alfelére. Elmosódottnak látta a hómezőt, Casey ijedten sikoltozott, és ide-oda kapkodva csinált valamit a műszerfalon. MacAllister úgy vélte, hogy ez a Darwinnal kapcsolatos gondolata lesz az utolsó, és beletörődött a sorsába. Egy űrhajóbalesetben fog meghalni egy távoli világon. De legalább nem a hasadékban. És nem úgy fullad meg, élve eltemetve. A hómező felett száguldottak az északnyugaton álló dombok felé, és MacAllisternek eszébe jutott, hogy a tetemét nem fogják hazavinni, hogy tisztességesen eltemessék. Mert ez az őrült némber mindjárt roncsot csinál a gépből. És senki sem fog leszállni az orbitális pályáról, hogy összeszedje a maradványokat. A gép az oldalára dőlt, készült átfordulni, és úgy tűnt, Casey nem igazán tudja, hogy mit csinál. A fúvókák bömbölése betöltötte a kabint, de hirtelen elhallgatott. A nő minden bizonnyal megtalálta a kapcsolót, amivel leállította a hajtóműveket, most pedig azt kereste, ami az űrhajóknál a féknek felel meg. Gyorsan közeledtek a dombok felé, és MacAllister nem hallott mást, csak a stabilizátorokat korbácsoló szél süvítését és a pilótájának kétségbeesett jajgatását és könyörgéseit. – Gyerünk már, te nyomorult! Casey megrántotta a botkormányt. Már a dombok felett jártak, amelyeken túl ismét síkság következett. Az űrhajónak elfogyott minden lendülete, és valahogyan a tüskéje lebegtető ereje is elveszett, így teljesen lelassulva zuhanni kezdett. – A pokolba! – kiáltotta Casey. MacAllisternek annyi ideje maradt, hogy szorosan megmarkolja az ülése kartámaszát, és a következő pillanatban belevágódtak a talajba. Az ütéstől minden csontja megrázkódott, a feje hátracsapódott, a gerince megcsavarodott, és hallhatóan reccsent egyet. De az átokverte gép legalább nem robbant fel. Casey magába roskadva ült, a keze-lába lelógott az ülésről. MacAllister elkezdte kicsatolni az öveit, amikor valami felrobbant a háta mögött, majd füst szaga ütötte meg az orrát. Talpra állt, és észrevette, hogy a zsilip mindvégig nyitva volt. Ami most már jól jött, mert így legalább nem kellett vesződnie vele, hogy kinyissa. Az ülések egymásra csúsztak, és át kellett másznia rajtuk, hogy odaérjen Caseyhez. A nőt vér borította, a feje természetellenes szögben billent hátra. Az állán kiterjedt zúzódás sötétlett, a szeme úgy befordult az üregébe, hogy csak a fehérjét lehetett látni. Újabb robbanás rázta meg a leszállóegységet. Lángnyelvek kezdték nyaldosni az ablakokat. MacAllister kiszabadította Caseyt, és elindult a zsilip felé úgy, hogy az ernyedt testet félig cipelte, félig vonszolta. Néhány pillanattal azután, hogy kijutott, és a nőt továbbra is maga után húzva megtett még néhány métert, óriási tűzfelhő nyelte el a gépet.

Nightingale meglátta, hogy az északnyugati dombok mögül vastag füstoszlop nyújtózik az ég felé. Az első pillanatokban nem ismerte fel a látványjelentőségét, mígnem az adóvevőből meghallotta Kellie hangját. – Marcel – mondta a nő –, azt hiszem, elvesztettük mind a két leszállóegységet.

TIZEDIK FEJEZET „A hitnek megvan a maga ára. Amikor a balszerencse lesújt egy derék hívőre, abból a feltevésből indul ki, hogy elkövetett valamit, amiért büntetést érdemel, de nem igazán tudja, hogy mit. A realista felismeri, hogy egy darwini univerzumban él, és már azért is hálás, hogy megért még egy napkeltét.” (Gregory MacAllister: Előszó James Clark A tökéletes mű című könyvéhez)

A széthullásig hátralévő idő: 255 óra (becsült adat) – Mindkét leszállóegységet? – kérdezte elhűlve Marcel. – Mikor? – Az előbb. Nincs két perce. – Az isten szerelmére, Kellie, ez meg hogyan történhetett meg? – A Star gépe belehullott egy lyukba – magyarázta Kellie. – A miénk elrepült egy domb mögé, és felrobbant. Randy és én arrafelé tartunk, ahol lezuhant. Rengeteg a füst. – Ki volt rajta? – MacAllister és az a lány, akit lehozott magával. Mindketten a Star utasai. Alighanem megpróbáltak elmenekülni, de az, aki vezetni próbált, nem boldogult a géppel. – Megsérült még valaki? – A pilótájuk eltűnt – felelte Kellie. – Valószínűleg halott. Belezuhant ugyanabba a hasadékba, amelyikbe a leszállóegysége belefordult. Marcel a száját tátva bámulta Bill képét, ami egy felső monitoron derengett. Az Akadémia hajóinak utasai sértetlenek maradtak, de az Evening Starra rájárt a rúd. De először is, mi a fenét kerestek azok odalent? – Értem – mondta Marcel beszélek Nicholson kapitánnyal. És elintézem, hogy leküldjön oda egy másik leszállóegységet. Folyamatos tájékoztatást kérek! – Úgy lesz, Marcel – ígérte Kellie. – Úton vagyunk a lezuhant gép felé. Marcel megszakította az adást, és a homlokát nyomkodva megszólalt: – Bill... ki van elég közel ahhoz, hogy időben ideérjen? – Utánanézek – felelte Bill –, biztos lesz valaki.

Az alagútban kuporgó Hutchnak akadt egy sokkal sürgetőbb problémája: a mennyezet leomlott, és eltorlaszolta előtte az utat. Ettől függetlenül a hír megrázta. – Mind a kettő? Hát az nem jó – mondta letörten, majd végigjáratta a lámpája fényét a kőgerendákon és a földhalmon, amely útját állta. – Nem szívesen gyarapítanám a problémáitokat – tette hozzá –, de nálam is elkelne egy kis segítség. Egy halott már biztosan van – kesergett magában. – De lehet, hogy három-négy lesz a vége. – Kellie, hívd Marcelt, és mondd el neki, hogy mi történt! – kérte aztán a társát. – Szükségünk lesz egy másik leszállóegységre. – Ez már megtörtént – felelte Kellie. – Marcel munkához látott. Azt mondta, ne aggódjunk. – Ajjaj.... mindig ideges leszek, ha ezt hallom valakitől. – Ne félj, nem lesz baj! – Hutch – jelentkezett ekkor Chiang. – Hogy vagy? – Semmi különös – válaszolta Hutch –, nem sérültem meg.

– Szeretnéd, hogy itt maradjunk, amíg nem jutsz ki onnan? – kérdezte Kellie. – Nem, kösz. Chiang elég lesz. De tegyetek meg mindent, amit tudtok MacAllisterért és a lányért! – kérte Hutch. – És Kellie... – Igen? – Próbáljatok kimenteni a leszállóegységből mindent, amit csak lehet! Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy milyen hasznosak lehet még? – mondta Hutch, és a Chianggal közös sávra visszaváltva megkérdezte: – Hol vagy? – Az alagútban, eléggé mélyen, a fegyvertár közelében. – Toninak nincs nyoma? – Egyelőre nincs – felelte Chiang. Hutch úgy érezte, egy jéghideg kéz karmolássza belülről a gyomrát. – Mindjárt elkezdek ásni – jelentette Chiang. – Légy óvatos! Valószínűleg nem sok kell ahhoz, hogy ez az egész mindenség ránk omoljon. – Rendben. – Én is ások erről az oldalról – közölte Hutch. – Eltart egy darabig – jegyezte meg Chiang. – Csak nyugodtan, nem kell kapkodni – válaszolta Hutch nem megyek sehová. Miután elhallgatott, meghallotta, hogy a férfi bekapcsolja a lézerfűrészét. Letette a lámpáját, és ő is munkához látott.

MacAllisternek fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Kikapcsolta Casey F-generátorát, és megpróbálta újjáéleszteni a nőt, de nem történt semmi. A ronccsá gyúródott leszállóegység tőle harminc méterre hevert a hóban, és fekete füstöt okádott a tiszta égboltra. Körülnézett, hogy felmérje a környezet: lapos, kopár dombok közé érkeztek, csak itt-ott állt néhány fa és bokor. Szörnyen magányosnak érezte magát. Hol az a bolond nő, aki mindent irányítani akart? Bezzeg most, amikor szükség volna rá, sehol sincs! Számítgatni kezdte, hogy mennyi esély volt arra, hogy a földrengés éppen az interjú alatt pattanjon ki, és immár sokadszorra jutott arra a következtetésre, hogy az univerzium ugyancsak rosszindulatú valami. Az imént átrepültek a géppel a dombokon, így aztán nem láthatta a tornyot. Tehetetlenül ült a hóban, és magához ölelte, illetve meg-megringatta Casey holttestét. Felelősnek érezte magát, és azon töprengett, hogyan is lehetett annyira őrült, hogy kitette a lábát a Staron lévő, biztonságos lakosztályból. Mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét benne, amikor meglátta a közeli dombtetőn a két alakot: a Kellie nevű nőt és Nightingale-t. Mindketten megálltak, és körülnéztek. Intett nekik, ekkor visszaintegettek, ismét nekiindultak, és amennyire a mély hó engedte, gyors iramban tartottak felé. Pillanatokkal később meghallotta Kellie hangját: – MacAllister úr! Jól vannak? – Casey nem lélegzik – felelte MacAllister. Odaértek hozzá, és Kellie térdre roskadt mellette. A pulzust keresve megtapogatta előbb Casey mellét, aztán a nyakát. – Van valami? – kérdezte MacAllister. – Azt hiszem, nincs – válaszolta Kellie, de nyomban megpróbálta újjáéleszteni Caseyt. Egy darabig egymást váltva alkalmaztak szívmasszázst. – Úgy tűnik, összetörtük a leszállóegységüket – mondta közben MacAllister. – Mi történt? – kérdezte Nightingale. – Nem tudták vezetni?

– Nem én voltam a pilóta – közölte MacAllister –, hanem Casey. Én nem értek ezekhez a gépekhez. – Mi nem sikerült? Mi volt a baj? – Casey nem ismerte ezt a típust – magyarázta MacAllister. – Túl nagy volt neki. Vagy valami ilyesmi. – Lenézett a véres, megtört testre, és komoran folytatta: – A születésnapjára kapta a hajójegyet. A szüleitől. Néhány perccel később feladták a küzdelmet. Kellie felsóhajtott, óvatosan lefektette Caseyt a hóba, és hallgatagon odaballagott a roncshoz. Megkerülte néhányszor, és amikor a másik oldalán járt, megdöngetett rajta valamit. – Mit gondolsz? – kérdezte idegességtől remegő hangon Nightingale. Kellie felbukkant a gép tatjánál, és kijelentette: – Ez egy halom ócskavas. Nézzük meg, mit tudunk kimenteni belőle! MacAllister próbálta kiolvasni a nő érzéseit a szeméből. Azt akarta tudni, hogy mennyire nyugtalan. Ám Kellie kiválóan palástolta az érzelmeit. – Szólnunk kéne annak, aki a parancsnok vagy főnök, vagy tudom is én – javasolta MacAllister. – Már megtörtént – felelte kurtán Nightingale. MacAllister fáradt volt, és rémült. Két embert hozott magával, és mind a kettő meghalt. Az évek folyamán rászoktatta magát arra, hogy kerülje a bűntudatot. „Le kell győznöd a lelkiismeretedet – írta egyszer –, mert a lelkiismereted igazából nem a lényed része. Hanem egy program, amit gyermekkorodban programoz beléd egy egyház, egy kormányzat vagy egy társadalmi csoport a saját céljainak megfelelően. Kerüld a szexet! Tiszteld a tekintélyt! Vállalj felelősséget olyan dolgokért, amelyek balul sikerültek, még akkor is, ha nem te irányítottad az eseményeket.” Hát, a földrengéseket átkozottul nem tudom irányítani – gondolta, és rosszkedvűen csóválta a fejét.

Bill szakállal keretezett arca őszinte aggodalmat tükrözött. – Igen, Marcel? – kérdezte az MI. – Mit tehetek érted? – Tájékoztasd a Start, személyesen a kapitányt, hogy földrengés volt odalent, a toronynál! – felelte Marcel. – Kérd meg, hogy hívjon fel engem! – Azonnal intézem. – Azt is mondd meg neki, hogy a leszállóegysége tönkrement! – tette hozzá Marcel. – Kérdezd meg, hogy van-e másik gépe a fedélzeten! – Marcel, az adatbankunk szerint a Star csupán egyetlen leszállóegységet hordoz – közölte Bill. – Azért csak kérdezd meg! – válaszolta Marcel. – Talán elírták valahol. Addig is, végezz el egy kutatást, légy szíves! Derítsd ki, hogy kik vannak a közelben olyanok, akik hat nap alatt ideérhetnek! Minél közelebb, annál jobb. Bárki, akinek van egy leszállóegysége. A legtöbb csillaghajó nem szállított leszállóegységeket. Általában nem volt szükség rájuk, mivel a kikötőkben dolgozó gépekkel le lehetett bonyolítani a felszín és az orbitális pályák közötti szállításokat. Rendszerint csak a határvidékekre induló kutatóhajókon szorítottak helyet leszállóegységeknek, hogy a tudósok leereszkedhessenek egy-egy bolygó felszínére, és esetleg a túrahajókon, amelyeknek a programjai között szerepelt az idegen világok felkeresése. Ekkor Beekman érkezett a hídra néhány munkatársa kíséretében, és azonnal közölte: – Hallottam, mi történt. Kellie és Chiang jól vannak? – Amennyire tudjuk, igen. De vissza kell hoznunk őket. A felszíni küldetésnek vége – jelentette ki Marcel. – Egyetértek – vágta rá gondolkodás nélkül Beekman. Marcel dühös volt, csalódott és holtfáradt. – Mennyi időnk van arra, hogy felhozzuk őket? – kérdezte rekedtes hangon.

Beekman a naptárra pillantott, és rövid számolgatás után felelt: – A hét végéig viszonylag biztonságban lesznek. Aztán pedig... teljesen kiszámíthatatlan. Marcel megpróbálta felhívni Hutchot magáncsatornán, de még a hordozóhullámot sem sikerült elcsípnie. – Hutch a toronyban van? – kérdezte a tudóstól. – Amikor utoljára hallottam felőle, még ott volt – válaszolta Beekman. Ebben a pillanatban az MI jelentkezett: – Marcel, elnézést a zavarásért, de a Starra szánt üzeneted célba ért. És csakis egyetlen hajót találtam az általad kikötött távolságon belül. Az Athena Boardmant. A tulajdonosa... – Tudom, hogy ki a tulajdonosa – szólt közbe Marcel. A Boardman a Kosmik flottájához tartozott. Ő maga is vezette néhányszor, amikor a pályafutása elején dolgozott egy darabig annak a kormányzati szerződésekkel terraformáló óriásnak. – Milyen messze vannak? – Négy nap múlva itt lehetnek – felelte Bill. – És hívás érkezett a Starról. Nicholson kapitány szeretne beszélni veled a kobalt csatornán. A név egy kóddal védett csatornát takart. – Kapcsold ide, Bill! – rendelkezett Marcel. – Ki halt meg? – tudakolta Beekman. – Tudunk neveket? – Két halottról tudunk. A Star leszállóegységének pilótája és egy fiatal nő, a hajó egyik utasa. Talán több is van. Egyelőre nem tudjuk – magyarázott Marcel, és firkált valamit a jegyzettömbjére. – Bill! – mondta rövid hallgatás után. – Igen, Marcel? – Légy szíves, küldj egy négycsengős üzenetet a Boardmannek! Mondom: a Wendy Jay vészhelyzetet jelent. Emberek rekedtek a Süllyesztőn, ami hamarosan ütközik a Morgannel. A mentőakcióhoz szükségünk van a leszállóegységükre és a támogatásukra. Fogytán az idő. Kérjük, haladéktalanul induljanak felénk. Clairveau. Szabvány lezárás, és mellékeld a koordinátáinkat! – Értettem, Marcel. És Nicholson kapitány itt van a zárt sávon. Marcel megkérte Beekman kísérőit, hogy hagyják el a hidat, és miután ez megtörtént, becsukta az ajtót. Visszaült a helyére, és utasította az MI-t, hogy kapcsolja a kapitányt. Egy pillanattal később Nicholson arcának képe megjelent a főmonitoron. – Üdvözlöm, Clairveau kapitány! – köszönt Nicholson. – Milyen a helyzet? – Elég rossz, uram – felelte Marcel. Nicholson felfedezte Beekmant, és szemlátomást elbizonytalanodott. – Beekman professzor a Süllyesztő-expedíció vezetője – magyarázta sietve Marcel –, és rendkívül diszkrét férfiú. Az ő embereinek egyike is odalent van. Nicholson bólogatott, közben az arcán meg-megrándultak az izmok. – Egészen pontosan mi történt? – kérdezte. Marcel elmondta neki. Nicholson a végére falfehérre sápadt, és szorosan lehunyta a szemét. – Isten segítsen rajtunk! – mormolta, és néhány pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Ne haragudjon, de az imént azt mondta, hogy mindkét leszállóegység megsemmisült? – Igen. Ezért kérdeztem, hogy önöknek esetleg van-e még egy. Nehéz lett volna elképzelni, hogy Nicholson még jobban el tud sápadni, de sikerült neki. – Úgy érti, hogy nincs egy tartalék járművük? – kérdezte döbbenten. – Egyáltalán nem volt leszállóegységünk, kapitány – válaszolta Marcel. – Amelyiket Hutchins vezette, az a Wildside-é. – Értem. – Nicholson ismét bólogatott, és úgy tűnt, nehezen kap levegőt. Marcel attól tartott, hogy a másik kapitány mindjárt agyvérzést vagy szívrohamot kap. – Rendben – mondta végül Nicholson. –

Nekünk sincs gépünk, ami annyit tesz, hogy segítséget kell szereznünk. Ide kell hívnunk valakit. – Ez már megtörtént – közölte Marcel. – A Boardman négy nap múlva megérkezik. – Hála istennek! – nyögte Nicholson, és mostanra szemmel láthatóan reszketett. – Amennyiben újabb híreket kapnak, tájékoztatnak engem is? – Természetesen – válaszolta Marcel.

– Hutch, megtaláltam Tonit! – jelentette Chiang. A férfi hangja komor volt, és Hutch elcsüggedt. A falnak támaszkodva ült, ólmos fáradtságot érzett minden tagjában, és próbált minél kevesebbet lélegezni. – Halott – folytatta halkan Chiang. – Úgy tűnik, azonnal meghalt. Azt hiszem, nem szenvedett. Hutch szorosan lehunyta a szemét. – Hallasz engem? – kérdezte Chiang. Hutch elnémította az adóvevőjét, hogy összeszedhesse magát egy kicsit. Pár másodperccel később visszakapcsolta, és megszólalt: – Igen, hallak... ki tudod szabadítani? – Kell hozzá néhány perc – felelte Chiang. – Te hogy bírod? – Velem minden rendben, nyugi! – Kellie szólt nekem, hogy nem tud elérni téged – mondta Chiang. – A hullámok nem jutnak le idáig – vélekedett Hutch. – Mi a helyzet odafent? – Majd én leszek a relé – válaszolta a férfi. – És miután Kellie végzett, Marcel is szeretne beszélni veled. – A fiatal nő halott – jelentette be Kellie, és a hangjából rémület érződött –, MacAllister jól van. – Mi van a leszállóegységgel? – Kész van. Teljesen. – Semmi esély, hogy...? – Semmi. Három halott... és a többi itt rekedt – sorolta magában Hutch –, édes istenem! – Rendben – válaszolta –, a Wildside hajójáról beszélünk, igaz? – Igen. – Mi a helyzet a másikkal? Azzal, amelyik belecsúszott a hasadékba? – Nem néztük meg – közölte Kellie. – Pedig meg kéne – javasolta Hutch. – Hátha szerencsénk van. – Hutch, te hogy vagy? – kérdezett vissza Kellie. – Jól leszek, amint kiérek a napfényre – válaszolta a pilóta. – Toniról tudsz? – Chiang elmondta. Sajnálom. – Mindannyian sajnáljuk. Néhány másodperccel később ismét Chiang jelentkezett: – Kivittem Tonit, és nekiállok szétvágni az omlást. Távolodj el tőle, amennyire csak lehet! – Rendben – felelte Hutch. – Mehet! – És adom Marcelt! – Köszönöm. Marcel igyekezett magabiztos és bátorító hangnemet megütni. – Chiang szólt, hogy pár perc múlva kivisz onnan – mondta szinte derűsen. – Nem sérültél meg, ugye? – Nem – válaszolta Hutch, és végignézett a törmeléken. – A Boardman a közelben van – közölte Marcel. – Pár nap múlva itt lesz.

– Ez a legjobb, amit remélhetünk? Pár nap? – Igen, és sajnálom. Ez mindenünk – felelte Marcel, és a hangjában ott bujkált még az is: szerencse, hogy ennyink van. – Tarts ki, Hutch! Kihozunk onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Ekkor Bill hívta Hutchot: – Van néhány üzeneted. Szeretnéd megnézni őket? Miért is ne? – gondolta Hutch. – Pont van rá időm. – Jó jöhetnek! – A legmélyebb hódolatom, Priscilla! Itt Charlie Ito! Hutch a folyosó közepére vetítette a férfi képét. A behízelgően mosolygó illető úgy nézett ki, mint aki élvezetét leli adóbírságok behajtásában, és Hutch éppen csak kicsit találta ismerősnek. – Talán emlékszel még rám – folytatta Charlie Ito –, Ellen nénikéd születésnapi buliján találkozunk múlt tavasszal. Említetted, hogy egy szép napon mennyire szeretnél Cape Codra költözni. Tegnap történetesen beesett hozzánk egy hihetetlen ajánlat, és egyből rád gondoltam. Van egy fényűző tengerparti házunk, még csak most került ki a piacra. Sejtem, hogy mi jár a fejedben, de hallgass meg, és... Hutch átváltott a következő üzenetre, ami az anyjától érkezett. – Szia, Priscilla! – köszönt, és sugárzóan mosolygott. És mint mindig, az időzítés tökéletesre sikerült. – Alig várom, hogy hazaérj! Jó lenne együtt tölteni néhány napot, esetleg elmehetnénk a hegyekbe. Csak mi, lányok. Ha neked is megfelel, értesíts, és lefoglalok egy faházat. Tudom, nem szereted, ha férfiakat hajtok fel neked, de a nagybátyád, Kari a minap bemutatott egy elképesztően ügyes fiatal építészt. Állítom, hogy ragyogó jövő vár rá... Hutch megint váltott. Ez csak hangüzenet volt – az ilyenekért nem kellett annyit fizetni. Frank Carson küldte, egy régész, akivel Hutch egy darabig együtt élt. Most annyira távolinak érezte azt az időszakot, mintha egy másik életében történt volna. – Tudom, hogy régóta nem beszéltünk – mondta a férfi –, de hallottam, hogy a Wildside-on utaztál, amikor az irányt váltott a Süllyesztőhöz. Alighanem megint benne vagy a sűrűjében. Irigyellek, meg kell mondjam. Mindent megadnék azért, hogy ott lehessek veled. Mi még most is a Béta Pacon turkálunk, ebben a percben is. Csak szeretném, ha tudnád, hogy sokat gondolok rád. Szerencsés nő vagy. Hutch fanyar mosolyra húzta a száját, és megint váltott. A következő is hangüzenet volt, egy bariton hangú férfi küldte. – Üdvözlöm, Hutchinson kisasszony! Talán emlékszik még rám, az Egyesült Pilóták Szervezetének tavalyi éves konferenciáján találkoztunk. Amúgy a Centauri Transport programigazgatója vagyok. Tapasztalt pilótákat keresünk. Anyagokat, készleteket és embereket húzogatunk ide-oda a világban. Amit garantálni tudok, az a változatos munka, a nagylelkű jutalom a szerződéskötés napján és külön juttatások széles skálája. Az ajánlat csak rövid ideig él, de ha szeretne csatlakozni, el tudom intézni, hogy... Hutch ismét váltott, és egy bostoni akcentussal beszélő, fiatal nő hangját hallotta: – Köszöntöm, Hutchins kisasszony, én az Északkeleti Egyetem Öregdiákjainak Forrásgyűjtő Bizottságát képviselem, és ebben az évben is szeretnénk a segítségét kérni... Akadt még néhány üzenete, amelyek olyan személyektől érkeztek, akik éppen csak annyira ismerték őt, hogy át tudjanak hatolni a fiókját védő szemétszűrőn. A férfiismerősei nem jelentkeztek, és Hutch ilyenkor mindig elgondolkodott azon, hogy a vonzereje talán kezd elhalványulni. De megértette, hogy senki sem óhajt viszonyt kezdeni egy olyan nővel, aki sosincs otthon. Megértette, hogy magányosoknak való szakma az övé. És úgy gondolta, hogy talán nem is volna rossz, ha kiszállna. Ha hazatérne, és új életet kezdene. Normális életet. Hirtelen meghallotta, hogy Chiang már a közvetlen közelében dolgozik. Aztán fény hatolt be az

alagútba.

Hutch és Chiang együttesen szabadították ki Toni holttestét, majd felvitték a toronyba. Körülbelül húsz percet töltöttek ezzel, mire átcipelték a keskeny járatokon, vigyázva, nehogy elejtsék, aztán felküzdötték magukat a bosszantóan apró lépcsőfokokon. Hutch úgy érezte, ez életének leghosszabb húsz perce. A védőmező még működött, így a test melegnek és elevennek érződött. Hutch folyton lenézett, és azt képzelte, hogy Toni szeme a leeresztett szemhéjak alatt vádlón mered rá. Te hoztál ide... Minden ízében reszketett, mire végre felértek a felszínre, kivitték a tetemet az épületből, és lefektették a hóra.

MacAllister a karjába vette Caseyt, gyengéden felemelte, és elindultak vissza, a torony felé. Kellie az előző percekben átkutatta a kiégett leszállóegységet, és összegyűjtötte mindazt, ami még hasznos lehetett: ruhadarabokat, pár zacskó rágcsálnivalót és egy lézerfűrészt. A készételek is elégtek, ami azt jelentette, hogy egy darabig fánkokon kell kihúzniuk. Igyekeztek megosztani a terheket, jóllehet egyedül MacAllister volt annyira erős, hogy vinni tudja Caseyt. A többiek néha váltották, de csak ide-oda tántorogtak a holttesttel, mígnem MacAllisternek elfogyott a türelme, és kijelentette, hogy csakis ő viheti a lányt. Így aztán kitartóan cipelte, de neki is sűrűn kellett tartania egy-egy rövid pihenőt. A félútnál járva találkoztak Chianggal, és onnantól kezdve ő és MacAllister felváltva vitték a holttestet. Amikor visszaértek a toronyhoz, Hutchot kint találták, megkövült arccal üldögélt Toni mellett. Óvatosan lefektették Caseyt a másik fiatal nő mellé. – Mi van a Star gépével? – kérdezte Kellie a pilótától. – Megnéztétek már? Hutch bólogatott, és az arcán ülő kifejezés arra utalt, hogy semmi remény. Kellie várt még pár másodpercig, majd odasétált a hasadékhoz. A leszállóegység nem zuhant mélyre, körülbelül tizenöt méterre lehetett a felszíntől. Beékelődött két sziklafal közé, alatta még jókora mélység tátongott a hóval teli aljzatig. Wetheralnak nyomát sem lehetett látni.

Eliot Penkavic kapitányként szolgált az Athena Boardmanen. Kifelé tartott, a Quraquához; naptükröket vitt, valamint DNS-mintákat – tizenegyezer halfaj, madárfaj, növény-, fa- és bokor-, illetve harmincezer rovarfaj DNS-mintáját. Ezeken felül a rakományjegyzéken szerepelt mindaz a felszerelés, ami a Quraquán zajló terraformáláshoz kellett, továbbá hatvannégy szakértő és különféle technikus utazott a hajón. Háromnapi repülés választotta el őket az úti céljuktól, amikor megkapták a Wendy Jay segélykérő hívását. Eliot nem rajongott azért, hogy megtegye ezt a kitérőt. Csakhogy ezt követelte tőle nem csupán az illem és a szokás, hanem a törvény is. A törvény teljesen egyértelműen rendelkezett: ha egy hajó vészhelyzetet jelent, amikor emberek kerülnek életveszélybe, a környéken tartózkodó hajók kötelesek segíteni. A Boardman utasai már heteket töltöttek a fedélzeten, és sejteni lehetett, hogy nem fognak örülni annak, hogy az utazás legalább kilenc nappal meghosszabbodik. Különösen nem Ian Helm, aki azért utazott a bolygóra, hogy felváltsa az ottani műveleti parancsnokot. Eliot belenézett az adatbázisba, hátha talál egy másik hajót, ami odamehet, és kimentheti az Akadémia embereit. Akadt néhány gép a környéken, de egyik sem szállított leszállóegységet. Azt csak a Boardman hordozott – a rajta tartózkodók balszerencséjére.

Azok a marhák hogyan keverhették magukat ilyen helyzetbe? – morfondírozott Eliot. Megírta a választ, és felolvasta az MI-nek: – Húzódjatok fedezékbe, és lapítsatok! A nehézlovasság úton van. A Boardman négy nap és hat óra múlva ott lesz. Penkavic. – Azt hiszem, szépen összegezted a dolgokat – állapította meg az MI. – Szerintem is, Eve. Küldd el! – Megtörtént, kapitány. – Helyes – mormolta Penkavic, és kilökte magát az üléséből. – Most jön a nehezebbik rész. – Beadni mindezt dr. Helmnek? – érdeklődött Eve. – Pontosan.

TIZENEGYEDIK FEJEZET „Az élet egy védőháló nélkül előadott halálugrás. A lényeg, hogy az ember megtalálja a megfelelő helyet és egyensúlyt, és óvja magát a programtól, amit a társadalom plántált az elméjébe. A világunk tele van azokkal a roncsokkal, akik lezuhantak, a reformerek, a gondolkodók, a katonai vezetők és a szenvedélyes hívők roncsaival, akik azt képzelik, hogy nekünk, a többieknek szükségünk van a tőlük érkező útmutatásra.” (Gregory MacAllister: A legszebb bosszú, az Eltévedve a holdbázison című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 252 óra (becsült adat) – Marcel, megérkezett a Boardman válasza – jelentette Bill. – Azt mondják, értik a problémánkat, és máris úton vannak felénk. Marcel megkönnyebbülten sóhajtott. – Várhatóan négy nap és hat óra múlva érkeznek meg – tette hozzá az MI. Marcel tájékoztatta Hutchot, aki a beszélgetés alatt megpróbálta palástolni a tényt, hogy visszatartja a lélegzetét. Aztán felhívta a Start. Nicholson, aki már annak is nagyon örült, hogy MacAllister él, a két öklét a levegőben rázva örvendezett a jó hírnek. Marcel ezt követően értesítette Beekmant is, hogy ő továbbíthassa az embereinek. Amikor ezzel végzett, közölte a hírt a Wildside-on várakozó két utassal is. Egy nővel beszélt, aki elhadarta, hogy mennyire örül, hogy úton van a segítség, és hogy mekkora szerencse ez, és hogy ő az első pillanattól fogva ellenezte ezt a küldetést. Aztán pedig célzott rá, hogy Marcel legalább részben felelős a helyzetért, amelynek irányítása egyértelműen kicsúszott az ujjai közül.

Nicholson újabb adag nyugtatóért nyúlt, és végignézte, hogy a fali képernyőn megjelenik egy csodás erdőt ábrázoló hologram. Már csak az vigasztalta, hogy nem fognak többen meghalni. A Maleiva elég messze esett a kereskedelmi útvonalaktól, és könnyen megtörténhetett volna, hogy senki sem járt elég közel ahhoz, hogy segítséget nyújthasson. Na persze, az eddigi veszteségek máris bőven elegek voltak ahhoz, hogy tönkretegyék őt. Egy halott utas és egy halott pilóta. Egy sor megszegett szabály. Hogyan fogja megmagyarázni? Úgy érezte, az eddigi – nagyobb bajoktól és csalódásoktól mentes – életének ez a legsötétebb pillanata. És tudta, hogy akármi történik mostantól kezdve, neki már vége van. Odarángatják egy fegyelmi bizottság elé, ahol nyíltan közlik vele és az egész világgal, hogy micsoda egy gazember. Aztán megfenyítik és lefokozzák, vagy egyszerűen kirúgják. És mindezt kamerák, mikrofonok és a világ összes tudósítója előtt. Ha mindez nem lett volna elég, joggal számíthatott arra, hogy az áldozatok családtagjai őt fogják felelősnek tartani, és be fogják perelni. Még az is meglehet, hogy a bíróság elítéli. És a TransGalactic vezetői ugyan sosem szomjaztak az igazságra, de alighanem megragadják majd a lehetőséget, hogy abban a várhatóan ellenséges légkörben törvényesen megszabaduljanak tőle. Hogyan lehetett ennyire ostoba? Alig három perc telt el a Clairveau-val folytatott beszélgetés után, amikor az ügyeletes tiszt hívta azzal, hogy az életben maradt utas, MacAllister úr szeretne beszélni vele. Létrejött az összeköttetés, de csak a hangkapcsolat működött. – Tudja, hogy mi történt idelent? – kérdezte a köszönést mellőzve a nagy ember.

Íme, az ember, aki felelős az én szorult helyzetemért – mérgelődött magában Nicholson. – Igen, hallottam – felelte, és sikerült higgadt hangot megütnie. – Ön jól van, MacAllister úr? – Jól, köszönöm – válaszolta MacAllister, és ezúttal lehangoltnak tűnt. A hangjában nyoma sem érződött annak a lenyűgöző arroganciájának. – Felteszem, ezen incidens miatt ön is számíthat bizonyos nehézségekre. – Attól tartok, nem tudok előállni semmi olyan magyarázattal, amivel a felettesem beérnék – felelte Nicholson. – Igen, magam is így gondolom. Szeretnék bocsánatot kérni, kapitány úr. – Hogyne... persze... köszönöm. – Eszembe sem jutott, hogy megtörténhet valami ilyesmi – folytatta MacAllister. – Nekem sem – vallotta be Nicholson. – Clairveau kapitány tudatta velem, hogy önök átmenetileg a bolygón rekedtek. – Igen, úgy néz ki. Addig itt leszünk, amíg ide nem ér egy másik csillaghajó. – Már úton van – mondta sietve Nicholson. – Most pedig, bár nem szívesen teszem, meg kell kérnem önt valamire. – Megértem, kapitány – felelte gondolkodás nélkül MacAllister. – Semmi szükség arra, hogy ennek a szerencsétlen ügynek a részletei a nyilvánosság elé kerüljenek. – Igen, pontosan – helyeselt Nicholson, de rögtön elbizonytalanodott. Mindig fennállt a lehetősége annak, hogy valaki lehallgatta a rádióforgalmat. Talán még rögzítette is a beszélgetést. És MacAllisterrel nem tudott kódolt sávon beszélni. – Valószínűleg ez lesz a legjobb. Miután elköszönt híres utasától, és megszakította a kapcsolatot, visszatért a magánlakosztályába, és többek között azt próbálta eldönteni, hogy melyik zakóját vegye fel a vacsorához. Biztosra vette, hogy meg lehet oldani az ügyet. Megtehette például, hogy törli a hajónapló vonatkozó adatait, és jelenti, hogy Wetheral az ő engedélye nélkül vitte el a gépet. Ezzel minden felelősség a pilótára hárulna... Ez ugyan nem felelt meg az ízlésének, és rombolta a képet, amit saját magáról alakított ki magának. De Wetheral meghalt, és neki már nem árthatott semmiféle vizsgálat eredménye. Ezenfelül az összeesküvés másik résztvevője az imént adta a szavát, hogy hallgat arról, amit tud. És neki is érdekében áll, hogy tartsa a száját, mert ha kiderül az igazság, még ő is könnyen a bíróság előtt találhatja magát. Senkinek sem állt módjában megcáfolni az állítást, hogy Wetheral engedély nélkül vitte el a leszállóegységet. Már csak egy történetben kellett megállapodni, ami magyarázattal szolgált arra, hogy MacAllister és Hayes hogyan kerültek a fedélzetre. Ez már gyerekjátéknak tűnt... Nicholsonban feltámadt a remény, hogy a végén még sértetlenül mászik ki ebből a nyomorult ügyből.

MacAllistert senki sem vádolhatta azzal, hogy engesztelhetetlen lelkiismeret dolgozik benne. Ha valaki nem értett egyet vele például irodalmi kérdésekben vagy egy történelmi tény értelmezésében, alighanem azon kapta magát, hogy a szerkesztő a kételyeit fejezi ki az ítélőképességét vagy az ízlését, netán a józan eszét illetően, és mindezt persze terjedelmes olvasótábora előtt. Különösen nagy örömöt okozott neki, ha semlegesíthette azokat, akikre ez nagyon ráfért, azokat a felfuvalkodott, fontoskodó, gőgös féleszűeket, akik mindig próbálták előírni másoknak, hogy hogyan gondolkodjanak, milyen erkölcseik legyenek, és milyen istenhez imádkozzanak. Kinyírta őket, és még csak vissza sem nézett. De most, amikor percek óta ott állt a hasadék szélén, és az Evening Star megnyomorított leszállóegységét nézte, a halott pilótára gondolt, akit amúgy nem tartott különösebben értelmesnek, valamint Caseyre, aki túl fiatal volt még ahhoz, hogy a benne rejlő tehetség kibontakozzon. És arra,

hogy a halálukért senki sem hibáztathatja őt. Ám azt belátta, hogy ha nem engedett volna annak a baljós késztetésnek, ami arra ösztönözte, hogy felkeresse ezt az istentől elhagyott helyet, mindketten élnének még. Ugyanakkor, életében először felmerült benne a kérdés: mennyiben jobb hely a világ attól, hogy ő is benne van? A leszállóegység szorosan beékelődött a sziklák közé. Alatta a hasadék még vagy száz méteren át folytatódott lefelé. Az alján hóbuckák álltak – ha egyáltalán az volt az alja. És valahol odalent, elérhetetlen messzeségben, ott feküdt Wetheral. MacAllister a gondolataiba temetkezve bámult lefelé, amikor hirtelen rájött, hogy valaki hozzá beszél. Hutchins. – MacAllister úr, jól van? – kérdezte a nő. – Igen – felelte MacAllister, és kihúzta magát. – Remekül. A holttesteket semmiképpen sem tartósíthatták, és egy Nicholson, Marcel, illetve Hutch között lezajlott rövid megbeszélés végén az a döntés született, hogy Tonit és Caseyt itt, ezen a síkságon fogják eltemetni. Kiválasztottak egy, a toronytól mintegy harminc méterre lévő helyet, eltakarították a havat, és ástak két sírt. Aztán Chiang, MacAllister és Kellie lézerfűrészekkel felfegyverkezve elvonultak a legközelebbi erdősávhoz, kivágtak néhány fát, és összetákoltak két koporsót. Ezalatt Hutch és Nightingale háttérinformációkat gyűjtöttek a hajókról. Levágtak három kőtömböt a torony faláról sírkőnek, és rájuk véstek néhány adatot. A holttesteket plasztikzsákokba csomagolták, amiket eredetileg a leleteknek szántak. Mire leszállt a sötétség, a társaik visszatértek. Berakták a toronyba a koporsókat, őrt állítottak, tüzet raktak, és a szabadban telepedtek le, hogy ott töltsék az éjszakát. Kísértetiesnek hatott az egész. A Flickinger-mezőket általában nem lehetett látni, de a 6100-6400 angström tartományú fényt visszaverték. A narancssárga és a vörös árnyalatokat. Így aztán az embereket halvány derengés vette körül, amelynek intenzitása a lángok erősségének függvényében változott. Ha felszökkent egy-egy lángnyelv, az aranyló aurák láthatóvá váltak, és angyali külsőt kölcsönöztek mindenkinek. Vagy éppen démonit, ha valakinek az tetszett. Mindenesetre Hutch remélte, ennyi elég lesz ahhoz, hogy a környéken kóborló éjszakai teremtmények ne merjenek a közelükben jönni. Az első őrséget magára vállalta. Jócskán eltávolodtak a toronytól annak érdekében, hogy a soros őr – éjjellátó készülékkel felszerelkezve – minden irányban messzire ellásson. Az óriási síkságon semmi sem mozgott, és két óra elteltével Hutch jócskán elfáradva átadta a szolgálatot Nightingalenek, aztán ledőlt egy hóbucka oldalában, és magzati pózba gömbölyödött. De nem tudott elaludni, és egy ideig Nightingale-t figyelte, amint idegesen járkál a tábor körül. Aztán felhők érkeztek észak felől, és hullani kezdett a hó. Hutch most már határozottan érezte, hogy hibát követett el, amikor elhozta Nightingale-t. A férfi attól sem derült jobb kedvre, hogy megtudta: úton van a segítség. Míg a többiek megkönnyebbülten sóhajtottak, és maga Hutch tovább aggodalmaskodott, mert tudta, hogy még nincsenek túl a nehezén, Nightingale szenvtelen képpel biccentett egyet, és annyit mondott: – Jó. Hála istennek! – De még ezt is színtelen hangon dörmögte, mintha az egész semmit sem számított volna neki. Nightingale nem volt már fiatal, és sejteni lehetett, hogy a következő napok – főleg az ennivaló hiánya – alaposan megviselik majd. Hutch azt számítgatta magában, hogy a férfi hogyan fogja bírni. Aztán meg azt, hogy a többiek hogyan fogják bírni. Tudomása szerint egyikük sem élt olyan életet, ami felkészítette volna őket a rájuk váró nehézségekre. Nem maradt más ennivalójuk, csak pár darab fánk és néhány zacskó ropogtatnivaló. És a pokolba is, milyen éhesek lesznek négy nap múlva? Szükség esetén talán elrágcsálhatják a faleveleket, csak azért, hogy legyen valami a gyomrukban.

Nightingale a tűz fénykörének határán állva fürkészte a környéket. Úgy tűnt, az előző órák alatt végképp elkedvetlenedett. Ez nyilván részben abban gyökerezett, hogy kedvelte Tonit, és lesújtotta a lány halála. Hutchnak az is eszébe jutott, hogy a férfinak talán a régi expedíciója jár a fejében, amelynek során szintén elvesztette több társát. Arra már rájött, hogy Nightingale nem bízik benne. Ugyan nem mondta ki nyíltan, de ő kiolvasta a szeméből. Különösen azóta, hogy beütött a baj. Ki vagy te? – kérdezte Nightingale a testtartásával, az arckifejezésével az egész viselkedésével. – Hogy döntéseket hozol? Mi jogosít fel rá? Mennyi tapasztalatod van az efféle helyzetekkel kapcsolatban? Még csak régész sem vagy! Gyenge rengéshullám futott végig a síkságon. Alig lehetett érzékelni, de Hutch elgondolkodott azon, hogy holnap el kellene indulni valamerre. Talán jó ötlet lenne, ha adatokat kérnének Marceltől, és elvonulnának egy biztonságosabb helyre...

Nightingale letérdelt Chiang mellé, és lesöpörte a havat a konverteréről. Természetesen akkor sem lett volna baj, ha a készüléket betakarja a hó. Ha a Flickinger-mezőn belül megállt volna a levegő keringése, megszólalt volna egy riasztó. Hutch hallotta, hogy hőcserélője alig hallhatóan zúg, mialatt felmelegíti az energiamezőn belül cirkuláló levegőt. Aztán észrevette, hogy a hang megváltozik, és lenézett a mikroszkennere képernyőjére. A hőmérséklet immár – 15 fok alá csökkent. Északnyugat felől viszonylag egyenletes szél fújt, és a hó egyre sűrűbben hullott. Négy és negyed napot kellett várniuk arra, hogy megérkezzen a mentőhajó. A helyzetüket aligha lehetett vészhelyzetnek minősíteni. Az erőterek megvédték őket a hidegtől, bár néha le kellett állítaniuk a rendszert, hogy egyenek, vagy elintézzék bizonyos szükségleteiket. Ez utóbbi célra kijelöltek egy területet a torony mögött. Ám itt sem tartózkodhattak magányosan, mert Hutch ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül senki se menjen sehová. MacAllister, aki gyakran tiltakozott a puritán eszmék ostobaságai ellen, különösen bosszús lett ettől a rendszertől. Ha valakinek éjszaka kellett használnia azt a bizonyos területet, fel kellett ébresztenie valakit. Többször hangoztatta, hogy ez a megoldás aligha tesz jót a hangulatnak. – Az sem tenne jót a hangulatnak – vágott vissza Hutch –, ha a helyi vadak felzabálnának valakit. Reggel alacsonyan elterülő, komor felhők alatt vettek búcsút a halottjaiktól. Kellie a mikroszkennerével rögzítette az eseményt a rokonok kedvéért. Toni univerzalista volt, Wetheral metodista, és hogy Casey melyik egyházhoz tartozott, azt nem lehetett kideríteni. Hutch mondott néhány szót Toniért, ami nem volt egyszerű feladat, mivel az univerzalisták nem hittek a formális imákban. Azt hirdették, hogy az ember mindig szívből beszéljen. – Mindannyian gyászoljuk Tonit, aki oly fiatalon távozott az élők sorából – mondta végül. – Akármit találunk ezen a helyen, máris túl nagy árat fizettünk érte. Személy szerint azért fogok mindig emlékezni Tonira, mert nem engedte, hogy egyedül jöjjek a toronyhoz. Wetheralt a parancsnoka, Nicholson kapitány búcsúztatta adóvevőn keresztül. Beszélt arról, hogy a pilóta önmagát nem kímélve szolgálta utasok ezreit, és hogy mindig a kötelesség volt az első számára. Hutch azzal zárta a beszédet, hogy Nicholson és a tisztje idegenek a számára, és nagyon fájdalmasnak találja, hogy a jelenlévők egyike sem ismerte az elhunytat, akinek, mint most kiderült, Colé volt a keresztneve. Végül sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a holttestet nem lehet kiemelni a szakadékból. Toni sírkövére a „Haláláig hitt” feliratot vésték. Wetheral sírkövére az „Idegenek temették el” felirat illett volna. Hutch alaposan meglepődött, amikor MacAllister jelezte, hogy néhány mondattal megemlékezne

Caseyről. – Csak rövid ideig ismertem őt – mondta és úgy tűnt nekem, hogy ő egy őszinte nő, aki egy őszinteséget követelő hivatást választott. Talán nem is kell többet mondani róla. Ahogyan Toni Hamneré, úgy Casey élete is csak most kezdődött. Hiányozni fog. A sírfeliratra szegezte a tekintetét, amire az ő javaslatára csak a lány nevét, a születésének, illetve a halálának évét vésték, valamint egyetlen szót: újságíró. Miután befejezték, leeresztették a sírba a koporsókat, és rajuk lapátolták a földet.

– Álljunk meg egy baráti szóra! – kérte Helm. – Legyen szíves, mondja el újra, hogy mit fogunk csinálni! – Öt ember rekedt a Maleiva III felszínén. Ez az a világ, amelyik hamarosan... – Tudok a Maleiva III-ról – vágott közbe Helm. – Miért megyünk oda? – Hogy megmentsük őket – magyarázta türelmesen Penkavic. Helm íróasztalán sakktábla feküdt. A férfi a fekete figurák mögött ült, de rideg, kék szemét a kapitányra szegezte. Beletúrt hosszú ujjaival rövidre nyírt, ősz hajába, és bólintott, de nem Penkavicnak, hanem egy belső késztetésnek engedve. Helm hálókabinjában voltak. Az íróasztalt a sakktábla mellett elborították az adattároló lemezek, jegyzetek, tervrajzok és vázlatok. – Mi közünk van nekünk ehhez az ügyhöz? – kérdezte Helm udvarias hangnemet megütve. Sikerült úgy tennie, mintha valóban kíváncsi lett volna. – Több napra vagyunk, nem igaz? – Igaz, uram. Helm a Kosmik főmérnökeként dolgozott, és nemrégiben őt nevezték ki a Quraquán zajló munkálatok vezetőjének. – Szóval, mi szükség van ott ránk? – kérdezte immár kissé éles hangon. – A leszállóegységünkre van szükségük – közölte Penkavic. – Nincs semmijük, amivel fel tudnák hozni az embereiket a felszínről. – Mi történt a leszállóegységükkel? – Tönkrement. Egy földrengés miatt. – Ez rövidlátásra vall... – A részleteket nem ismerem. Mindenesetre már kiugrottunk a hiperűrből. Új irányba állunk, és amint lehetséges, visszaugrunk a hipertérbe. Minél hamarabb... – Még egy pillanat! – szolt közbe Helm. – Tele vagyunk felszereléssel, készletekkel, emberekkel. A Quraquán mindenre szükség van, amit szállítunk. Benne van a szerződésben, hogy mikorra kell odaérnünk, Eliot. Nem tehetjük meg, hogy csavargunk egyet a környéken. – Ezt világosan értem, uram. De erre a mentőakcióra senki más nem képes, csak mi. Helm sóhajtott egyet, és úgy beszélt, ahogyan egy szelíd nagybácsi oktat ki egy értetlen kamaszt: – Ez nem lehet. Biztos nem igaz. – Utánanéztem, uram. A miénk az egyetlen hajó, ami elég közel van. Az egyetlen, amelyiknek van leszállóegysége. – Nézze, Eliot! – mondta Helm, azzal felállt, megkerülte az asztalt, leült a székére, és rámutatott egy székre. Penkavic állva maradt, mire Helm folytatta: – Nem késhetünk. A célállomásnál szükség van a készletekre. És szükség van az emberekre. – Előrehajolt, és a kapitányra nézve megkérdezte: – Mondja csak, ha megtesszük, és elugrunk ahhoz a bolygóhoz, mekkora késéssel fogunk megérkezni a Quraquához? – Körülbelül kilenc nap – válaszolta Penkavic. – Körülbelül kilenc nap – ismételte Helm, és az arca hirtelen megkövült. – Van fogalma arról, hogy

ez mennyibe fog kerülni? – Igen, uram. De attól tartok, hogy ez nem megfontolás tárgya. – Ugyan mar, Eliot, mindig minden megfontolás tárgya! – Én azt tudom, uram – felelte Penkavic, és egyre nehezebben uralkodott a haragján –, hogy mit írnak elő a törvények, a saját szabályzatunk és az íratlan törvények vészhelyzet esetére. Nem tehetünk úgy, mintha nem is hallottuk volna a vészjelzést. Uram, emberek fognak meghalni, ha nem segítünk! – Gondolja, hogy az Akadémia megtéríti majd a veszteségeinket? – vetette fel Helm. – Nem, valószínűleg nem – válaszolta Penkavic. – Akkor talán nem ártana számba venni a lehetőségeinket – javasolt Helm. – Nincs más lehetőségünk, dr. Helm! – jelentette ki határozottan a kapitány. Helm néhány pillanatig merőn bámulta a férfit, aztán megszólalt: – Valóban, Eliot. Azt hiszem, valóban nincs más lehetőségünk. Rendben. Menjünk, és mentsük meg azokat az átkozott bolondokat! Ha másra nem is lesz jó, talán szebb lesz tőle a hírnevünk.

A temetés után a csapat tagjai elgyalogoltak a Wildside leszállóegységéhez, és kimentettek belőle annyi leletet, amennyit csak lehetett. Az asztalok és a székek megperzselődtek, vagy éppen hamuvá égtek. A tekercsekből szinte semmi sem maradt, az agyagedények porrá törtek. A ruhákkal teli zsáknak még csak a maradványait sem találták meg. A tüzet nem vészelte át más, csak néhány fúvócső, egy-két nyíl és egy dárda. Hallgatagon és rosszkedvűen tértek vissza a toronyhoz, ahol megtisztították és becsomagolták a kevés megmentett tárgyat. MacAllister egész idő alatt füstölgött, és amikor Chiang megkérdezte tőle, hogy mi a baj, haragos pillantást vetett Hutchra, és kifakadt: – Alapvetően az, hogy ez az egész csak egy halom szemét. Régi szemét, de az mit sem változtat a lényegen. Hutch minden szót hallott, bár a férfi ezt is akarta. Csakhogy ennyit már nem tudott szó nélkül lenyelni. – Túl sok mindenről van véleménye, MacAllister! – közölte a szerkesztővel. – Olvastam pár írását. Jól bánik a szavakkal, de általában fogalma sincs arról, amiről ír! MacAllister végtelenül türelmesen nézte a pilótát. Szegény, ostoba nőszemély... Leltárba vették a földrengés előtti órákban előkerült leleteket, a bútormaradványokat, a fegyvereket és a valaha ruhaként szolgáló, málladozó rongyokat, aztán mindent gondosan becsomagoltak, és félretettek a mentőegység megérkezéséig. – Mi lesz az ennivalóval? – vetette fel váratlanul MacAllister. – Hamar el fog fogyni – felelte Chiang. – Van közöttünk vadász? – Én az vagyok – közölte MacAllister. Majd a lézerfűrészére mutatva hozzátette: – De ehhez nem értek. Egyébként nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy nem nagyon nyüzsögnek körülöttünk vadak. Továbbá, nem biztos, hogy van itt valami, amit megehetünk. – Jómagam kétlem – mondta Nightingale –, hogy a helyi vadállatok hasznos tápanyaggal szolgálhatnak nekünk. Sosem végeztünk elemzéseket, bár az igaz, hogy legalább megtölthetnénk velük a gyomrunkat. Feltéve, hogy nem tartalmaznak toxinokat. – Rendben – mordult fel MacAllister –, amikor majd elkapunk egyet, maga fogja, és megkóstolja. – Talán van egyszerűbb megoldás is – szólt közbe Hutch. – Mire? – kérdezte Kellie a szemet résnyire vonva. – Keresünk egy jobb fehér egeret? – A Star leszállóegysége nincs nagyon mélyen – válaszolta Hutch. – Szerintem le tudunk ereszkedni hozzá. Kiszedjük belőle a készételeket. Azokkal simán kibírjuk addig, amíg megérkezik a

Boardman. – Nem éri meg – jelentette ki Kellie –, inkább próbáljuk ki a helyi menüt! – Én biztos kihagyom – morogta MacAllister. – Hutch... nem a te hibád! – szólt közbe Marcel a privát csatornán. – Sürgősen kapd össze magad! – Tudom, Marcel, csak még soha... – felelte Hutch, ám a hangja megremegett, és szünetet kellett tartania, hogy összeszedje magát. Vett néhány mély lélegzetet, és folytatta: – Csak még eszembe sem jutott soha, hogy ilyesmi megtörténhet. Nem akartam ezt. Én pilóta vagyok. Itt meg elvárják tőlem, hogy olyan döntéseket hozzak, amiken az életben maradásunk múlik. – Hutch – válaszolta Marcel olyan szelíden, ahogyan csak telt tőle –, azt csinálod, amire utasítást kaptak Felnőtt emberek voltak körülötted. Tudták azt, amit te. Nem csupán a te döntésed volt. – Az első remegés után le kellett volna fújnom az egészet – kesergett Hutch. – Mindenkit fel kellett volna zavarnom a gépre, aztán irány a Wildside. Ezt kellett volna csinálnom! – Ha mindannyian előre tudnánk, hogy mi fog történni, mindenki milliomos lenne – dörmögte Marcel. Hutch hallgatott. – Hutch, figyelj rám! – kérte rövid várakozás után Marcel. – Szükségük lesz rád ahhoz, hogy végigcsinálják azt, ami rájuk vár. Le kell állnod az önsajnálattal! – Önsajnálat? Szerinted arról van szó? – Aha, pontosan arról. A feladatod most az, hogy gondoskodj a társaid biztonságáról, amíg nem hozzuk fel ide őket. Tonit már nem tudod visszahozni. De gondoskodhatsz arról, hogy a többiek ép bőrrel megússzák.

Hutch megszakította az összeköttetést, és Marcel vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy a nő szörnyű megrázkódtatáson esett át, de valahogy többet várt tőle. Ha folytatódott volna a beszélgetés, talán javasolta volna neki, hogy adja át a parancsnokságot Kellie-nek. Elgondolkodott azon, hogy visszahívja-e, hogy máris előadja neki a javaslatot. De rövid töprengés után úgy döntött, hogy ennek még nem jött el az ideje. Végül is tudta, hogy ha minden jól megy, a lentieknek nincs más dolguk, mint hogy várjanak, amíg megérkezik a segítség. Ezek után elhagyta a hidat, és átment a műveletirányítóba, ahol néhány technikus az ilyennincsnek elnevezett anyag elemzésével foglalatoskodott. Az egyik közeli képernyőn megjelent Bill szimulált képmása, és közölte: – Marcel, szöveges üzeneted érkezett!

A Wendy a titokzatos objektumtól nem messze lebegett, noha Marcel szeretett volna visszatérni orbitális pályára, hogy olyan közel legyen a felszínen rekedt csapathoz, amennyire csak lehetséges. Viszont úgysem tehetett értük semmit, legfeljebb figyelhetett, így aztán a kutatók kérésének engedve úgy döntött, hogy a gigászi tárgy közelében maradnak. Alig néhány méterre voltak tőle, és a fedélzeti műszerek folyamatosan pásztázták, szondázták, fürkészték és figyelték a rudakat. Nem rendelkeztek olyan laboratóriummal, amelyikben elvégezhették volna a fedélzetre hozott minták teljes körű elemzését, de legalább megmérték az anyagok olvadás- és forráspontját, a hővezető sajátosságait, a sűrűségét, a Young-modulusát, a tömegét és a nyírószilárdságát. Meghatározták a hajlító- és szakítószilárdságot, az elektromos vezetőképességet és a mágneses tulajdonságokat különböző hőmérsékleteken, változó áramerősség és hullámhossz mellett. Megmérték, hogy az anyagokban milyen gyorsan terjed a hang, és összeállítottak egy refrakciós indexet többféle frekvenciatartomány alkalmazásával.

Marcelnek az adatok nem sokat mondtak, de a tudósok a szájukat tátva bámulták az eredményeket. – Tedd a képernyőre, légy szíves! – kérte Billtől. Címzett: Wendy Jay Feladó: Athena Boardman Tárgy: helyzetjelentés Clairveau kapitánynak. Tartjuk az ütemtervet, pár perc múlva ugrunk. A megérkezés idejére a fedélzeti leszállóegység indulásra készen fog állni. Marcel, jössz nekem eggyel! – Óhajtasz válaszolni? – érdeklődött Bill. – Tudasd vele, hogy a vendégem egy jó ebédre!

TIZENKETTEDIK FEJEZET „Semmi sem rontja el úgy az ember étvágyát, mint a halálos ítélete.” (Gregory MacAllister: Az istenfélők védelmében, A befejezetlen MacAllister című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 252 óra (becsült adat) Fedélzeti idő szerint 18.00 volt, vagyis negyvenkét perc telt el azóta, hogy a transzdimenzionális térbe ugrottak, amikor Penkavic elrendelte a leszállóegység átvizsgálását, és visszavonult a hálókabinjába. Mire megérkezett, Eve, a Boardman központi számítógépében lakó mesterséges intelligencia jelentette, hogy minden rendben van. A hajó kezdett elcsendesedni. Az utasok zöme nyugovóra tért. A közös kabin majdnem teljesen kiürült, és csak ketten-hárman maradtak a különféle tervező, illetve szabadidős területeken. A Zöldteremben vagy féltucatnyi technikus és klimatológus szerepjátékot játszott, és minden jel arra mutatott, hogy az összecsapás reggelig fog tartani. A műveletirányítóban három-négy biológus vitatkozott holmi tárolási eljárásokon, és néhányan összegyűltek az Apolló-teraszon, ahol az üvegmennyezeten át bámulhatták a csillagokat. Penkavicot sokkal jobban megrázta a Helmmel való vita, mintsem beismerte volna saját magának. Nem azért, mert alighanem magára haragította a vállalat egyik legnagyobb hatalmú emberét. Abszolút helyesen járt el, megkímélte a bajtól Helmet, és persze saját magát is. A főmérnökben volt valami, ami nyugtalanította őt, olyan aggodalmat váltott ki belőle, ami nem csupán arra vonatkozott, hogy tönkretette-e a kapitányi pályafutását, vagy sem, hanem jóval túlnyúlt azon. Nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi ez az érzés. Helm sosem viselkedett fenyegetően, nem célzott semmire, de állandóan azt a benyomás keltette másokban, hogy ő, és egyedül ő tudja pontosan, hogy mikor mit leéli tenni. Penkavic többször kapta magát azon, hogy el akarja nyerni a tetszését. Még akkor is, ha átkozottul nem értett egyet a nála idősebb férfi következtetéseivel és tanácsaival. Levette az egyenruháját, lezuhanyozott, és ágyba bújt. Ám rögtön azután, hogy lekapcsolta a lámpát, Eve hangja töltötte be a szobát: – Kapitány, van egy kis gondunk. Penkavic felült, és megkérdezte: – Mi a gond, Eve? – A leszállóegység indulni készül. – Állítsd le! – parancsolta Penkavic, azzal félrelökte a takaróját, lecsapta a talpát a padlólemezre, és várta a választ. – Nem tudom leállítani. Ki vagyok zárva – jelentette hamarosan Eve. Penkavic fényt kért, és felkapott egy köpenyt. – Állj át a vörös körre! – parancsolta az MI-nek. – Állítsd le! Ha kell, állíts le mindent a dokkban és körülötte! – Nem megy – közölte az MI. – A leszállóegység lezárja magát. A következő pillanatban Eve a fali képernyőre adta a dokk egyik kamerájának képét. Penkavic döbbenten látta, hogy a jármű felemelkedik a padlóról, és a nyíló zsilipkapu felé fordul. – Ki csinálja ezt? – csattant fel idegesen. – Nem tudom megállapítani, hogy szándékosan csinálja-e valaki – válaszolta Eve. – Úgy tűnik, részleges összeomlás van a Delta-hálózatban. Emiatt nem tudok kommunikálni egyes automatizált rendszerekkel.

Penkavic látta, hogy a dokkban a lámpák felfénylenek, majd elhalványulnak, az indítási rutinnak megfelelően, aztán a leszállóegység kisiklott a szürke ködbe. A kapitány ekkor történelmi tettet hajtott végre. Korábban sosem volt példa arra, hogy egy kereskedelmi csillaghajó manőverezni próbáljon a hiperűrben, de ő balra kormányozta a gépet, megpróbálta kiszámítani a leszállóegység helyzetét, és kísérletet tett arra, hogy elkapja a szökevényt. Mindezt kézi vezérléssel kellett végrehajtania, mert Eve állapota nem stabilizálódott. Ezekben a percekben Jack Castor volt szolgálatban, a társpilóta. Penkavic a szenzorokra állította rá Castort, aki tiltakozott, mondván, hogy a műszerek nem fognak működni. Ettől függetlenül megpróbálták. Próbálkoztak rövid hatótávolsággal, hosszú hatótávolsággal, széles spektrumon, szűk sávon és keresősugáron. Nem értek el semmilyen eredményt. Úgy tűnt, nincs odakint semmi, csak az üres tér. A látótávolság két-háromszáz méterre korlátozódott, és a leszállóegység mesterséges intelligenciájának aktiválására tett kísérletek kudarccal zárultak. Hogy a transzdimenzionális térben hogyan lehet meghatározni egy helyzetet, azt senki sem tudta. Mivel a Boardmanen kívül egyetlen szilárd tárgy akadt közel s távol, mégpedig a leszállóegység, amiről nem tudták, hogy hol van, a „pozíció”, mint fogalom, értelmét vesztette. Eve magához tért, és jelentett: – Úgy tűnik, a zavar szűnőben van. – Meg tudod mondani, hogy honnan indult el a probléma? – kérdezte Castor. Nem mintha a válasz sokat számított volna. Penkavic már tudta, hogy kinek köszönheti. – A Lambdából – közölte az MI. A tartalék küldetésirányítóból. Mire Penkavic odaért Helmhez, a főmérnök már felöltözve fogadta. – Van fogalma arról, hogy mit művelt? – kérdezte a kapitány. – Tisztában vagyok vele – válaszolta Helm. A szemhéját félig leeresztve beszélt, mintha közben mélyen elgondolkodott volna valamiről. – Pontosan tudom, hogy mit tettem. – Halálra ítélte azokat az embereket! Csakis mi hozhattuk volna ki őket onnan. – Eliot... – mondta Helm, és bólogatott annak jeleként, hogy egyetért a váddal – magam is azt kívánom: bárcsak lenne másik megoldás! De a Quraquán zajló munkálatok nem szenvedhetnek kilencnapos késést! A fedélzeten lévő anyagok egy része romlandó! Rendkívül hamar megromlanak. És két döntő fontosságú munka is függ attól, hogy időben megérkezzünk. A vállalat nagyon kemény csapást kapna, ha ezek kudarcba fulladnának. Nagyon keményet. A legjobb esetben is több milliót veszítenénk. És a jó ég tudja, hogy a már elindított műveletek közül hányat kellene újra beindítanunk. Ha elmentünk volna menteni, a vállalatnál senki sem köszönte volna meg nekünk, higgye el! – Engem nem érdekel, hogy... – Engem meg nagyon is, Eliot – vágott közbe Helm. – És magát is érdekelné, ha ismerné az érintetteket, és tudná, hogy milyen keményen dolgoztak, hogy második Földdé változtassák a Quraquát. Ha tudná, hogy mekkora a tét! Azok az idióták maguknak köszönhetik, hogy bajba kerültek, hát most másszanak is ki belőle! – Lenézett a sakktáblára. Penkavic is lepillantott, és észrevette, hogy az állás nem változott. – Isten latja a lelkemet – tette hozzá a főmérnök –, azt kívánom, bárcsak máshogy alakult volna a dolog! Penkavic zordon tekintettel meredt a főmérnökre. – Ha annyi felelősség nyomna a vállát, mint az enyémet, maga is ezt tenné – tette hozzá Helm. – Ha tudná azt, amit én tudok. – Nem hiszem – morogta Penkavic. – Nézze, Eliot – mondta Helm, és ismét a jóindulatú nagybácsit alakította –, a vizsgálat azt fogja kideríteni, hogy volt egy hibás kapcsoló a központi rendszerben, és egy fordítva bekötött R-doboz a

Lambdában. Hamar rá fognak találni, aztán kicserélik az alkatrészeket, hogy többé ne legyen gond az MI-vel. Sajnálatos módon, az éjszakai leállást elrendelő parancs a rossz kapcsolón keresztül az indítórendszerbe került, és aktiválta az indítási folyamatot. Mert az R-doboz is aktív lett szinte ugyanabban a pillanatban. Eve több percre ki lett zárva, és nem tudta leállítani a műveletet. Szerencsetlen baleset. Az esélye egy a millióhoz. De tökéletesen érthető. Az MI a felelős, ami lefuttatta az ellenőrző programokat, még odahaza, a Keréknél, esetleg egy-két tervezési hiba. Mindenesetre a fedélzeten tartózkodókat senki sem hibáztathatja. Vagy két percig mindkét férfi hallgatott, aztán a főmérnök hozzátette: Hacsak nem ragaszkodik ahhoz, hogy az egész világ megismerje az igazságot. De figyelmeztetem, hogy hosszú küzdelem lesz. Penkavic leült, és próbált ellenállni a késztetésnek, ami arra ösztönözte, hogy elfordítsa a tekintetét. Most választania kell – folytatta Helm. – Megvádolhat engem, és feljegyezheti a hajónaplóba azt, amit tud. Vagy elfelejtheti ezt a beszélgetést, és az ügy az marad, ami a jelenlegi álláspont: szerencsétlen baleset. Hadd emlékeztessem arra, hogy a haladásnak mindig is ára van! És hogy azzal semmit sem lehet nyerni, ha valakit az akasztófára küldünk. – A mutatóujjával megtapogatta a fekete királynő koronáját, majd felemelte a királynőt, átvitte a tábla másik oldalára, lerakta egy futó mögé, ami védelmet nyújtott neki, és kijelentette: – A kezében vagyok, Eliot.

– Üzenet érkezett, Marcel – jelentette az MI. – Rakd a képernyőre, légy szíves! – Nem fog tetszeni – tette hozzá Bill, és végrehajtotta az utasítást. Címzett: Wendy Jay Feladó: Athena Boardman Tárgy: probléma a leszállóegységgel Marcel, sajnálattal közlöm, hogy rendszerhiba miatt a leszálló-egység elhagyta a hajót a hiperűrben. A felkutatására tett kísérletek kudarccal végződtek. Nem tehetünk mást, tovább repülünk a Quraqua felé. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Eliot Marcel másodszorra vagy harmadszorra olvasta az üzenetet, amikor Beekman valósággal kirobbant: – Hogy a pokolba lehet véletlenül elindítani egy leszállóegységet? – Nem tudom – dörmögte Marcel, és valami hideg, nyomasztó érzés alakult ki a gyomrában. – És nincs tartalék gépük? – Nincs. Beekman kissé szaporábban lélegzett, mint eddig, és kibökte: – Biztos van valaki... – Nincs – vágott közbe Marcel –, ellenőriztük. A kabinra egy-két percre csend telepedett, aztán Beekman megkérdezte: – Akkor most mihez kezdünk? Marcelnek nem jutott eszébe semmiféle megoldás.

– Szerintem nem kéne ezzel próbálkozni – vélekedett Kellie. – Mi lesz, ha belemászol ebbe az

átokverte ócskaságba, az meg úgy dönt, hogy lecsúszik a szakadék aljáig? A hasadék peremén állva nézték a Star leszállóegységét. Két szikla közé beékelődve feküdt úgy, hogy a jobb oldala nézett felfelé. A héjazata több helyen behorpadt, a pilótafülke borítása szilánkokra zúzódott. Az egyik vízszintes stabilizátora meghajlott, és a hajtóművek egyike elferdült. Ezenfelül mindkét leszállótalpa leszakadt. Hutch úgy gondolta, hogy a leereszkedés nem lesz olyan veszélyes, mint amilyennek kinéz. Az adóvevője halkan csilingelt; Marcel jelentkezett. – Hallgatlak – felelte Hutch. – Hogy állunk? – Attól tartok, nem túl jól – felelte a férfi. Hutch már a kapitány hangján is érezte, hogy baj van. – Mi történt? – kérdezte. – A Boardman... véletlenül elindították a leszállóegységüket a hiperűrben. – És elvesztették – mondta Hutch nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal. – Igen. Hutch látta, hogy a többiek őt figyelik, és felmordult: – Hogy a pokolba történhetett meg? – Nem tudjuk. – Mi a baj? – kérdezte Kellie. Valamennyien ijedtnek tűntek, még MacAllister is. Hutch átváltott a közös csatornára, és megkérdezte: – Nincs senki más a környéken? – Nincs – erősítette meg Marcel nincs senki. – Mi a helyzet a Járőrszolgálattal? – Minden egységük messze van. – Magánhajók? Talán egy vállalati jacht? – próbálkozott tovább Hutch. – Semmi. Semmi, aminek van leszállóegysége – válaszolta Marcel, és hallani lehetett, hogy hatalmasat sóhajt. – Sajnálom. – Mi történt? – kérdezte Nightingale. – Nem adjuk fel! – közölte Marcel. – De gondolom, ez nem azt jelenti, hogy máris kitaláltál valamit... – Egyelőre nem – ismerte be Marcel. – Mi történt? – kérdezte ismét Nightingale, jóval hangosabban, mint az imént. – Most mi van? Hutch néhány rövid mondatban beszámolt a váratlan fordulatról. Aztán ott álltak a hasadék szélén, lefelé néztek, és mindannyian mélyen átérezték, hogy milyen helyzetbe kerültek. MacAllister felpillantott az égre, mintha a tekintetével a Wendyt kereste volna, és megszólalt: – Clairveau kapitány, hall engem? Rövid szünet következett, aztán: – Hallom, MacAllister úr. – Mihez kezdjünk most? – tudakolta MacAllister. – Mit csináljunk? – Egyelőre nem tudom – felelte Marcel. – Még nem volt időnk elemezni a helyzetet. MacAllister tudott olyan hangon beszélni, mint egy haragos isten. És most elővette ezt a képességét. – Ha jó értem a helyzetet – mennydörögte vérfagyasztó hangon –, szóba sem jöhet az, hogy megmentenek minket. Hogy lehetetlen. Jól mondom? – Úgy tűnik – dörmögte Marcel. – Jól mondom? – Igen – felelte bizonytalanul Marcel.

– Akkor tegyen meg nekünk egy szívességet, kapitány! – folytatta MacAllister. – Idelent nagyon súlyos helyzet alakult ki. Mindannyiunk számára megkönnyítené a dolgot, ha csakis a tényekre szorítkozna, és tartózkodna a mellébeszéléstől. Marcel hallgatott. És MacAllisternek igaza volt. Hutch úgy érezte, elviselhetetlen súllyal nyomasztja a tudat, hogy nincs tovább. – Marcel, egy időre leszakadunk – mondta halkan. – Rendben – felelte Marcel, de nem lehetett hallani a jellegzetes kattanást, ami jelezte volna, hogy a kapitány kilépett. – Itt leszek – mondta végül –, hátha tudok segíteni. – Ekkor valóban levált a sávról. Chiang belerúgott némi havat a hasadékba. – Akár bele is ugorhatnánk – vetette fel rögtön vége lenne. – Kímélj meg az akasztófahumortól! – kérte Kellie. – Nem viccnek szántam – válaszolta Chiang, és összefonta a karját a mellkasán. Hutch egy pillanatig attól félt, hogy a férfi valóban ugrani akar. Tett felé egy lépést, de Kellie hamarabb odaért. Karon fogta Chi-angot, és elhúzta a peremtől, mire a férfi felkacagott, és megjegyezte: – Bár azt nem tudom, hogy miért számítana. – Tudja valaki, hogy mennyi időnk maradt? – kérdezte Hutch egészen más hangon, mint amin eddig beszélt, mert éreztetni akarta, hogy komoly dolgokról lesz szó. – Az ütközés december 9-én fog bekövetkezni – válaszolta Kellie. – 17 óra 56 perckor, zulu. MacAllister a karórájára pillantott, és felmordult: – Miféle időről beszélünk? – Zulu – felelte a száját gúnyosan lebiggyesztve Nightingale. – Orbitális idő. A greenwichi középidő. Az, amit az órája mutat. Huszonnyolcadika volt, kevéssel múlt éjfél. A toronynál néhány óra telt el a napkelte óta. – De a bolygó már korábban elkezd széttöredezni – fűzte hozzá Nightingale. – Egy-két nappal az ütközés előtt. – Nagy kár – dünnyögte MacAllister a fejét csóválva –, az első sorból nézhetnénk végig a történelem legnagyobb látványosságát, erre tessék, mire elkezdődik a műsor, rég halottak leszünk. Többen elmosolyodtak, de Chiang komoly maradt, és megszólalt: – Azon töprengek... van valami megoldásunk a gyors és fájdalommentes távozásra? Hogy amikor eljön a perc... MacAllister a mellénye zsebébe süllyesztette a kezét, és felvetette: – Mit szólna nyugtatókhoz? – Egy kicsit korai még erről beszélni – vélekedett Hutch. – Valóban? – mordult fel MacAllister, és fensőbbségesen nézett le a nála jóval alacsonyabb nőre. – Nos, akkor gondoskodjunk róla, hogy jókedvünk legyen! Hogy szárnyaljon a kedvünk! Miért is érnénk be ennél kevesebbel, nem igaz? – Ebből elég, MacAllister! – förmedt rá Hutch a szerkesztőre. – Ne hisztériázzon, ha nem muszáj! – Tudja, ha nem esett volna pánikba – szólt közbe Nightingale –, és nem próbált volna elmenekülni a leszállóegységgel, akkor most nem itt tartanánk. – Hé, a leszállóegység majdnem belefordult abba az árokba! – tiltakozott MacAllister. – Megpróbáltuk megmenteni! – Azt a dagadt seggét, azt próbálta megmenteni, de... Hutch gyorsan belépett a két férfi közé, és rájuk szólt: – Uraim, ezzel nem megyünk semmire! – Nem hát – ismerte el Nightingale –, de legalább kimondjuk az igazságot. Mert maga is ezt hajtogatja mindig, nem igaz, Mac? Nem számít, hogy kinek okozunk fájdalmat, csak csapjuk ki az

igazságot az asztalra! Az igazság az, hogy maga megpróbált elmenekülni. A másik gép már odavolt, és maga... – Ebből elég, Randy! – csattant fel Hutch a lehető legszigorúbb hangján. Nightingale a szemét kidüllesztve meredt rá, majd elfordult. – Mi ütött magukba? – kérdezte Hutch, és MacAllisterre nézett. – Haragszik rám valamiért, amit régen írtam – felelte a szerkesztő a vállát vonogatva. – Nahát, MacAllister, magának mindenütt vannak barátai! – állapította meg Hutch. – Igen, azt hiszem, még a világ végén is – válaszolta MacAllister. Nightingale mozdulatlanul állt, és a szakadék mélyét fürkészte. A többiek lekuporodtak a hóba. Egy darabig senki sem beszélt. Hutch felhúzta a lábát, és rátette az állát a térdére. Nightingale a mellénye zsebébe dugta a kezét. A szél máris vékony hóleplet terített a sírokra. Chiang megfogta Kellie kezét, és megkérdezte a nőtől, hogy érzi magát. MacAllister egy-két percenként megnézte az óráját, mintha fontos találkozója lett volna. Hutch visszavonult a gondolatai sötét világába, mígnem Nightingale hangja kirángatta onnan. – Talán van mód arra, hogy felkerüljünk az orbitális pályákra – mondta csendesen a férfi. Hutch értetlenül nézett rá. Egy bolygóról nem lehetett csak úgy elsétálni. – Hogyan? – kérdezte halkan. – Van egy leszállóegység idelent. Ha minden igaz, nincs messze. – Tess! – csapott le MacAllister. – Ez jó – felelte bólogatva Nightingale –, ezek szerint mégiscsak emlékszik. – Igen, emlékszem, hogy az egyik leszállóegységüket a felszínen hagyták – erősítette meg MacAllister –, viszont az húsz évvel ezelőtt történt! – Egy szóval sem mondtam, hogy száz százalékig biztos vagyok a dologban. Azt mondtam, talán van mód – vágott vissza Nightingale, közben összehúzott a lábával egy kisebb hókupacot, amit aztán belerúgott a hasadékba. – De még mindig jobb, mint leugrani oda. Hutch érezte, hogy feltámad benne a remény. Pillanatnyilag minden esélynek és lehetőségnek örült. – Azt mondtad, nincs messze. Milyen messze van? – kérdezte. – Nem tudom biztosan – válaszolta Nightingale. – Délnyugati irányban van, körülbelül... kétszáz kilométerre. Most egy kicsivel északabbra vagyunk az egyenlítőnél. Húsz év – gondolta Kellie, majd megrázta a fejét, és megjegyezte: – Az üzemanyag rég eltűnt. MacAllister előbb Kellie-re nézett, majd Hutchra, aztán Nightingale-re; nyilván azt remélte, hogy valaki mond valami biztatót. – Talán nem – felelte Hutch. – Marcel, szükségünk van rád. Eltartott pár pillanatig, de a kapitány jelentkezett: – Mit tehetek értetek? – Hozzáférsz Tess tervrajzaihoz? Arról a leszállóegységről beszélek, amit az előző expedíció hagyott idelent. Hutch hallotta, hogy Marcel továbbítja a kérdést Billnek, majd néhány másodperccel később közölte: – Igen, itt vannak előttem. – Milyen típusú reaktor van benne? – Közvetlen-konverziós Bussard-Ligon. – Az jó – helyeselt Hutch, és jókedve támadt akkor talán van esélyünk. – Értem, hogy hová akarsz kilyukadni – közölte Marcel. Kellie azonban zavarodottan pislogott, és kijelentette: – Még mindig nem értem, hogy honnan szerzünk üzemanyagot.

– Gondolkodjunk egy kicsit! – javasolta derűsen Hutch. – A legtöbb leszállóegységet főleg arra tervezik, hogy a felszín és az orbitális pályák között közlekedjen. Fel és le. Rakományt és emberek szállítson egy felszíni bázis és egy űrhajó között. Viszont a bolygók felderítéséhez használatos leszállóegységek, mint például az, amelyikkel idejöttünk, vagy Tess másfajták. Ezeket arra szánták, hogy ide-oda röpködjenek velük a felszín felett. Leereszkedsz, és a géppel közlekedsz. Nagy segítség a felfedezéshez, és nem kell sűrűn felszállni vele, hogy teletöltsd üzemanyaggal. Kellie-n meglátszott, hogy feltámad benne az érdeklődés. – Ezért kapnak Bussard-Lignon reaktort – tette hozzá Hutch. – Ami miért is jó? – kérdezte MacAllister. – A hajtóművek hidrogént égetnek el, mint az összes többi leszállóegységé – magyarázta Hutch. – A reaktor fenntartja a hajó normál energiaszintjét. Feltöltve tartja az akkumulátorokat, ellátja energiával a kondenzátorokat, a reflektorokat, és így tovább. – És? – Felhasználhatjuk arra, hogy elválasszuk a hidrogént az oxigéntől, és így üzemanyagot állítsunk elő. – Azt mondja, hogy készíthetünk üzemanyagot a rakétákhoz? – kérdezte MacAllister, és az arca felderült. – Nincs szükségünk másra, csak vízre – felelte Hutch. – Igen, pontosan ezt tudja a reaktor. – Volt a közelben egy folyó – jelentette be Nightingale. – Na, nézd már – dörmögte MacAllister –, a végén még szerencsénk lesz! Nightingale megvető arcot vágva odaszólt a szerkesztőnek: – Az exobiológusok általában vizek mellé szállnak le. Tavakhoz, folyókhoz, és így tovább. Az állatok az ilyen helyeken szoktak összegyűlni. – És a pilótákat megtanítják a reaktor kezelésére – tette hozzá Hutch –, hogy használhassák, amikor csak kell. Így aztán mindig meg tudják tölteni a tartályokat. – És hogyan tudjuk munkára bírni a reaktort? – vetette fel Nightingale. – Mi az üzemanyaga? – Bór – felelte kurtán Hutch. Nightingale egyből aggodalmasan nézett a pilótára, és megkérdezte: – Honnan szerzünk bórt? – A leszállóegységben elméletileg van tartalék készlet. Lennie kell. – Mennyire van szükségünk? – kérdezte Nightingale. Hutch felmutatta egymástól néhány centire tartott mutató- és a hüvelykujját. – Nem sokra – válaszolta megfontoltan. – Néhány kanálnyi bőven elég lesz ahhoz, hogy működjön a gépezet. A részleteknek később még utánanézünk. MacAllister összecsapta a két kezét, és kijelentette: – Hát akkor, sínen vagyunk! Csak annyit kell tennünk, hogy elsétálunk a másik leszállóegységhez, és elrepülünk innen. – Odafordult Chianghoz, és hozzátette: – Meg kell mondjam, az előbb már kezdett elfogni az aggodalom. – Nos, ezzel még nem vagyunk kint a levesből – közölte Hutch. – A hajtóművek adnak némi meghajtást, eleget ahhoz, hogy elröpködjünk idelent. Viszont... – Nem eleget ahhoz, hogy elhagyjuk a bolygót – vette át a szót Kellie. – Ahhoz a tüskére lesz szükségünk. – A probléma, amire számítanunk kell – folytatta Hutch –, hogy ennyi év alatt a kondenzátorok tönkrementek. Márpedig teljes teljesítményű kondenzátorokra van szükségünk ahhoz, hogy a tüske működjön. – Úgy érti – kérdezte MacAllister –, nem tudjuk arra használni a gépet, hogy feljussunk az orbitális pályákra?

– Igen, így van. – Akkor meg miről beszélünk? – fakadt ki ingerülten a szerkesztő. – Új kondenzátorokra van szükségünk – válaszolta Hutch, és lenézett a Star leszállóegységére. – Van valakinek ötlete, hogy hol találunk ilyesmit? A Wildside leszállóegységének hajtómű-rekesze teljesen kiégett, ám az Evening Star gépe teljesen más történet volt. Úgy feküdt a szakadékban, mint valami óriási, fekete-fehér rovar. – Marcel, ez a szépség elég nagy – mondta Hutch –, mennyit nyomnak a kondenzátorok? Hosszas szünet következett, aztán Marcel felnyögött. – Ajjaj... – Mondd csak azt az ajjajt! – kérte Hutch. – A Süllyesztőn 43,4 kilogrammot. Egyenként – felelte Marcel. Majdnem olyan nehezek, mint én – morfondírozott magában Hutch. – Aligha volna praktikus, ha átvonszolnánk őket a másik helyszínre. – Kiemeljük a kondenzátorokat – mondta és itt hagyjuk őket a toronyban. Beizzítjuk Tesst, és visszajövünk értük. – Ez nem fog menni, vagy igen? – kérdezte meglepetten MacAllister. – A leszállóegység működik kondenzátor nélkül is? – Ha megvan az üzemanyag, működni fog – felelte Hutch. – Csak nem lesz sok emelőerőnk. – Jó hír, hölgyek-urak – szólt közbe Marcel. – Megtaláltuk Tesst. – Milyen messze van? – Úgy tűnik, 175 kilométerre, plusz-mínusz egy-kettő – válaszolta Marcel. – Számításaink szerint körülbelül tizenkét napotok van arra, hogy odaérjetek. Talán tizenegy. Tizenegy maleivai nap. Tizenegy tizenkilenc órás nap. – Nem tűnik nagyon távolinak – vélekedett MacAllister. – Néhányan rövid idő alatt megtehetik. – Szerintem nem jó ötlet, hogy valaki itt maradjon egyedül – mondta a fejét csóválva Hutch. – Miért nem? Én nem tudok legyalogolni 175 kilométert, az biztos – jelentette ki a szerkesztő. – Ha itt marad, valószínűleg megeszik a vadállatok. – Adjanak fegyvert! – kérte MacAllister, de közben aggodalmasan pislogott Hutchra. – Hogyan fog aludni? – vetette fel Kellie. – Bőven van időnk – állította segítőkészen Chiang. – Meg tudja tenni a távot. – Gondolj a nagy macskára! – ajánlotta Nightingale. – Rendben, értem – dörmögte nagyokat bólogatva MacAllister. Hutch ismét a hasadékra fordította a figyelmét, és emelt hangon megszólalt: – Akkor, ha megállapodtunk, szedjük össze a kondenzátorokat, és induljunk! A kondenzátorok rekeszei hozzáférhetőnek tűntek – csak le kellett ereszkedni hozzájuk. – Van még egy lehetőség – vetette fel MacAllister –, mi volna, ha megpróbálna kirepülni onnan a géppel? – Az oldalán fekszik, és beszorult – vetett ellen Hutch. – Ott van az MI – felelte a szerkesztő. – Nem kell senkinek a fedélzeten lennie, amikor megpróbálja. Kellie egyetértőn bólogatott. A dolog elméletileg működhetett. Ha a gép nem ékelődött be túl szorosan, a hajtóművet kiemelhették. Ha nem szorult be nagyon, talán kirepülhetett onnan, hogy leszálljon a torony közelébe, aztán felrepítse a csapatot a csillaghajóhoz. Csakhogy látszott rajta, hogy beszorult. Nem lehetett másként. Be kellett szorulnia. Az orra körülbelül tízfoknyit lefelé mutatott. A szerkesztő látta Hutchon, hogy tétovázik, és tovább erősködött:

– Miért is ne? Ha működésre bírjuk, senkinek sem kell az életét kockáztatnia azzal, hogy leereszkedik oda, és bemászik a hajtómű-rekeszbe! – Valószínűleg annyit érnénk el vele – válaszolta Hutch –, hogy letépnénk a kabin tetejét. – És akkor mi van? – vágott vissza MacAllister. – Ha nem tudjuk kihozni onnan, nem mindegy, hogy biztonságos-e a kabin, vagy sem? – Én inkább robbanástól tartok – közölte a fejét csóválva Kellie. – Összezúzzuk a kabint, megsértjük az üzemanyagtartályokat, és felrobban az egész. A kondenzátorokkal együtt. – Még akkor is, ha óvatosan emelnénk? – kérdezte Nightingale. – Megpróbálhatjuk – mondta végül Hutch. Felhívta adóvevőn az Evening Star ügyeletes tisztjét, és elmondta neki, hogy mit akarnak csinálni. – Biztos benne? – kérdezte a tiszt. – Nem – felelte Hutch, de nyomban hozzátette: – Igen. Szükségünk van a támogatására. – Glory, hallasz engem? – kérdezte a tiszt a leszállóegység MI-jének szánva a szavait. – Igen, Mark, hallak. – Helyzetjelentést kérek! A MI számokat és állapotjelzőket sorolt. Hutch úgy ítélte meg, hogy a sérülés talán nem is annyira vészes, mint amilyennek kinéz. Megszakadt néhány áramkör, ami vezérlési problémákat jelentett, ezeket azonban helyrehozhatták a másik gépből kiemelt alkatrészekkel. Elképzelhetőnek tűnt, hogy átrepülhetnek ezzel a leszállóegységgel Tesshez, aztán a két gépből összerakhatnak egy tökéletesen működő egységet. Az MI jelentette, hogy a hajtóművek rendben vannak, és képesek emelni a gépet. – Bár az egyensúlyozással van egy kis gond – tette hozzá. – Azért, mert az oldalán fekszik – mormolta Kellie. A jármű tömege valószínűleg meghaladta a nyolc tonnát. – Glory, a következő hang, amit hallani fogsz, Priscilla Hutchinsé lesz – mondta ekkor az ügyeletes tiszt. – Szeretném, ha kódolnád őt. Csináld azt, amit mond! – Engedelmeskedem neki, Mark – felelte az MI. – Kezdheted, Hutch – jelentette be ekkor az ügyeletes tiszt. – Glory a tiéd! – Glory, itt Priscilla Hutchins. – Üdvözöllek, Priscilla! – Arra kérlek, hogy aktiváld a hajtóműveket, és emeld az orrt, amíg nem szólok, hogy elég! A fémhéjazat hangosan csikorogva csúszott a sziklán. Hótömbök váltak le a falról, és zuhantak a mélybe. Hirtelen leszakadt egy szikladarab, és a leszállóegység még mélyebbre zökkent. – Glory, állj! – rendelkezett azonnal Hutch. – Priscilla, nem tudok szabadon mozogni – jelentette az MI. – Gyújtassa be vele a rakétákat! – tanácsolta MacAllister. – Azokkal biztosan ki tud szabadulni! – Azzal még várjunk! – mondta Kellie, majd kihajolt a szakadék fölé, és lenézett. – Levághatunk a sziklából egy-egy szeletet. – Akkor csak még mélyebbre csúszna – vitatkozott fintorogva Nightingale. – Ha megváltozik a pozíciója, talán már a kondenzátorokhoz sem fogunk hozzáférni. Hutch tudta, hogy a férfinak igaza van. Úgy számította, hogy az eredeti elgondolás kínálja a legtöbb esélyt, vagyis ha kiemelik a kondenzátorokat, és elgyalogolnak a másik leszállóegységhez. De annyira jó, annyira elegáns, annyira könnyű lett volna, ha sikerül kiemelni a gépet a hasadékból... Chiang alighanem észrevette a pilóta arcán a tétovázás jeleit, mert felmordult: – Ez a te szakterületed, Hutch! Gyerünk, te parancsolsz! MacAllister felnézett az égre. – Szakértők kezében vagyunk. Ó, uram, legyél hozzánk irgalmas! – zengte érces hangon, aztán

Hutchra pillantva, jóval halkabban folytatta: – Szerintem csak utasítsák az MI-t, hogy gyújtsa be a rakétákat, és adjon bele mindent. Tegyünk fel mindent egy dobásra! Legyünk túl rajta! A leszállóegység alatt a hasadék fokozatosan szűkült, egészen az alját betöltő hóhalmokig. Ha valaki belezuhant volna, mindörökre a rabjává vált volna. – Nem – jelentette ki határozottan Hutch –, Glory nélkül nem juthatunk ki innen. Vigyáznunk kell rá! – Majd én leereszkedem oda – ajánlkozott Chiang. Látszott rajta, hogy bár önként jelentkezett, nincs elragadtatva az ötlettől. Hutch maga sem rajongott a szakadékokért, de tudta, hogy elsősorban neki kell vállalnia, hogy lemegy oda. Boldogan átadta volna a feladatot Chiangnak, ha a férfi egy kicsivel magabiztosadnak tűnt volna, de így nem akarta. – Rendben – mondta elszántan –, majd én megcsinálom. Remélte, hogy valaki, például Kellie megpróbálja lebeszélni róla. Chiang megkönnyebbülten bólintott, és megkérdezte: – Biztos vagy benne? – Aha – dünnyögte Hutch, holott egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezt akarja. Kellie ledobott egy követ a szakadékba, a tekintetével követte, amíg néma csendben belevágódott odalent a hóba, majd megjegyezte: – Huh, ez jó mély... Kösz, Kellie, pont erre volt szükségem – mérgelődött magában Hutch, de lenyelte a nyelvére kívánkozó megjegyzést. Nightingale alaposan átgondolta a helyzetet, és megszólalt: – Csak leeresztünk és felhúzunk. Nem tudsz lezuhanni. Biztonságban leszel, hacsak a leszállóegység nem zuhan mélyebbre a lehető legrosszabbkor. – Na, Nightingale, ezzel biztos sikerült megnyugtatnia – jegyezte meg MacAllister. Hutch megerősítést kért az ügyeletes tiszttől arról, hogy továbbra is módjában áll irányítani az MIt. Mialatt a férfival beszelt, Kellie és Nightingale elsiettek a toronyhoz, majd két hosszú kötéllel tértek vissza. Hutch az egyiket a derekára kötötte, és másik végét átadta Chiangnak. A másik kötél végére hurkot kötött, ezt pedig Kellie-nek adta. – Ha szólok, dobd le! – rendelkezett. – Légy óvatos! – kérte Marcel. MacAllister alaposan meglepte Hutchot. Úgy látta, a szerkesztő őszintén aggódik, de talán attól félt, hogy ő még azelőtt zuhan bele a szakadékba, hogy kiemelné a kondenzátorokat. – Szerintem nem jó ötlet, Priscilla – tiltakozott meg ekkor is Mac Allister. – Erre semmi szükség. Csak utasítsa az MI-t, hogy induljon el padlógázzal! Hutch meghatódott, de igyekezett titkolni. – Bízzon bennem! – kérte barátságosan. A közelben nem akadt sem egy fa, sem semmilyen szilárd tárgy, amihez hozzáköthették volna a kötelet. Ezért Chiang és MacAllister levertek néhány cöveket a hóba, és hozzájuk kötöttek a kötelek végét. Amikor végeztek, és megmarkolták a kötelét, Hutch vett egy mély lélegzetet, és kihátrált a hasadék peremére. Noha érezte, hogy milyen irtózatos mélység ásítozik alatta, kihívóan rávigyorgott Kellie-re, aki erre a hüvelykujját feltartva jelezte, hogy minden rendben. Hutch tudta, hogy a profik hogyan csinálják: beledőlnek a semmibe, nekifeszítik a lábukat a sziklafalnak, és lesétálnak. Csakhogy ő nem tudott ilyen jól egyensúlyozni, ezért inkább leült peremre, és lassan átkúszott rajta. – Rendben, fiúk! – mondta. – Engedhetik! Chiang és MacAllister engedelmeskedtek. Hutch a falon tartotta a szemét, ami földszínű volt,

egyenetlen és kavicsos. Kellie folyamatosan figyelte őt odafentről, parancsokat osztogatott, és igyekezett mindenkit bátorítani. – Jól van, Hutch, jól csinálod! – Tartsátok! Van ott egy kiugró, amin át kell másznia! Hódarabok és kavicsok váltak le odafentről, és lezuhogtak a jég- és sziklaszurdokba. Hutch semmiben sem tudott megkapaszkodni. Megkésve ismerte fel, hogy a combjára kellett volna kötnie a kötelet ahelyett, hogy rácsatlakoztatta az övére és a hámjára. Így, ahogy volt, folyamatosan felfelé rángatta a derékszíját, felhúzta a mellénye alá. A Flickinger-mező nem fejtett ki elég ellenállást. – Jól vagy, Hutch? – kérdezte Kellie. – Minden rendben! Mehet tovább! – kiáltotta Hutch. Elszántan fogta a kötelet, olyan erővel szorította, hogy az izmai majdnem begörcsöltek. Rászólt magára, hogy nyugodjon meg, lazítson, aztán lepillantott, hogy megállapítsa, hol van a leszállóegység, közben ügyelt, hogy ne nézzen le a mélybe. Tovább ereszkedett, néha föld- és hódarabok hullottak rá. Most már Kellie és Nightingale is kint álltak a peremen, és Hutch azt kívánta, bárcsak óvatosabbak lennének. Más már nem is hiányzott neki, mint hogy valamelyikük a fejére essen, ám amikor szóvá tette ezt, mindketten meglepetten pislogtak. – Még egy kicsit! – szólt oda Kellie a kötél kezelőinek. Hutch kinyújtotta a lábát, de nem talált vele semmit, aztán kicsivel odébb lendítette magát, ismét megpróbálkozott, és ezúttal a talpa sima fémfelülethez ért. Ránehezedett, és örömmel fedezte fel, hogy a gép nem csúszik lejjebb. – Rendben! – közölte a társaival. – Rajta állok! Biztosítás ide vagy oda, inkább térdre ereszkedett, semmint állt a hajó oldalán. A zömök megjelenése ellenére a gép tele volt lekerekített, áramvonalas felületekkel. Hutch akármerre nézett, minden valahogy elívelt tőle. Letelepedett a gép jobb oldalára, és benézett az ablakokon át a kabinba. A raktér és az utastér közötti ajtó nyitva volt. Két csomag kiesett a tárolójából, és most ott feküdt a bal oldali válaszfalon. Kezdjük a legfontosabbal! – adta ki magának a vezényszót Hutch, azzal odamászott a kommunikációs egységhez, kinyitotta, és kivett belőle annyi alkatrészt, amennyi csak könnyedén kijött. Magához vett néhány adatkábelt is, és minden belegyűrt a mellénye zsebeibe. A hajótest keskenyedett a tat felé. Óvatosan lépdelt abba az irányba, a kondenzátorok rekeszei felé. A hajó mindkét oldalán volt egy-egy, körülbelül a törzs felénél. A mostani helyzetben az egyik felülre került, a másik alulra. Hutch úgy döntött, hogy előbb azzal tesz próbát, amelyikhez könnyebben hozzáfér. – Glory, hallasz engem? – kérdezte. – Igen, Priscilla, hallak. – Szólíts Hutchnak! És megtennéd, hogy kinyitod a jobb oldali kondenzátor rekeszét? A panel kipattant, és Hutch megpillantotta a keresett alkatrészt. Nem úgy nézett ki, mint a saját hajójának hasonló egysége – széles és lapos volt, ezüst, illetve barna színű. Az ő gépének kondenzátorait sötétkék kockákba építették bele. Elgondolkodott azon, hogy ezek vajon beleillenek-e majd Tess rekeszeibe, és arra a következtetésre jutott, hogy nem. De ez nem okozhatott problémát. Szükség esetén megtehették, hogy egyszerűen lerakják a kondenzátorokat egy ülésre, és rácsatlakoztatják a hajó áramköreire. – Glory, engedd el a kondenzátort! – kérte Hutch. Halk kattanást hallott, és az egység meglazult a foglalatában. – Jól van, Kellie, akkor most kérem a másik kötelet! – rendelkezett Hutch.

Kellie néhány próbálkozással odalódította. Hutch többször rátekerte a kondenzátorra, megkötötte, és felnézett. Kellie intett, hogy minden rendben. Hutch belerakta az adóvevőből kiemelt tartalék alkatrészeket egy zsákba, amit szintén hozzáerősített a kötélhez. – Rendben, mehet! – mondta aztán. A társai húzni kezdték a kötelet. Hutch segített, és a kötél kiemelte a kondenzátort a foglalatából, és tovább vitte felfelé. Kellie kihajolt, és igyekezett megakadályozni, hogy az alkatrész nekiverődjön a sziklafalnak, és megsérüljön. Emelkedés közben ide-oda lengett, aztán eltűnt a perem felett. Pillanatokkal később a kötél visszahullott, és Hutch kicsivel odébb mozdulva elkapta. Éppen visszaereszkedett guggolásba, amikor a leszállóegység néhány centivel lejjebb zökkent. Nem sokat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a torkán akadjon a lélegzet. Hirtelen mindenki azt tudakolta tőle, hogy mi történt, és hogy jól van-e. – Igen – nyögte ki nagy nehezen, és igyekezett nyugalmat színlelni. – Lemegyek! Lecsúszott a hajótestről, és a kötél végén lógott. – Engedjetek lejjebb! – kérte a többiektől. – Ne túl gyorsan! – Szólj, hogy mikor jó! – válaszolta Kellie. – Még egy kicsit – felelte Hutch. Elhaladt a gép mellett, és meglátta a bal oldalát. A lefelé néző oldalát. – Glory, a másik kondenzátor rögzítése biztonságos? – kérdezte az MI-től. – Igen, az. – Nyisd ki a rekeszét! Rövid szünet következett, aztán Glory közölte: – Nem tudom, Hutch. A zár nem reagál. – Rendben, akkor kézzel nyitom ki – felelte Hutch. Felpattintott egy panelt, megkereste a kart, és meghúzta, de így sem ért el eredményt. – Nem működik – állapította meg. – Kellie! – Igen? – Van egy feszítővas a toronyban. Küldj el érte valakit! Kellie folyamatosan beszélt hozzá. Elmondta neki, hogy a kondenzátor hibátlannak látszik, hogy tökéletesen ura a helyzetnek, és tovább locsogott, mialatt valaki elszaladt a szerszámért. Végül MacAllister bejelentette: – Megtaláltuk! Két perccel később leeresztették a feszítővasat. Hutch elkapta, és munkához látott. A kondenzátor rekesze felette volt. Felnézett rá, és megpróbálta bebújtatni a szerszám élét a borítólemez pereme alá. – A felső rész felé – mondta Glory. – A probléma a tetejénél van. Hutch nem egykönnyen boldogult. Mivel nem állt szilárd felületen, és nem támaszkodhatott neki semminek, alig tudott erőt kifejteni. – Hogyan akarod kiszedni? – érdeklődött Chiang. A feszítővas nehéz volt, Hutch hamar elfáradt. Egy alkalommal majdnem elejtette a szerszámot. A rekesz borítólemeze alaposan beszorult, de nem adta fel. Chiang megjegyezte, hogy szerinte túl sokáig tart a dolog, és talán fel kéne húzniuk Hutchot, hogy aztán ő maga próbálkozzon. – Chiang arról beszél, hogy nagyobb erő kellene oda – magyarázta Kellie. – Alighanem igaza van – mormolta Hutch, majd becsúsztatta a feszítővasat a mellényébe, és egy percet rááldozott arra, hogy megpihentesse a karját. Fiús alkata ellenére, mint a világ összes nőjének, neki is kissé nehezebb volt a felsőteste, így állandóan küzdeni kellett, nehogy fejjel lefelé forduljon. – Még megkísérlem egyszer-kétszer – szólt fel a társainak –, ha nem megy, boldogan átadom a terepet

Chiangnak. A mellénye mélyen bevágott a hónaljába, annyira, hogy zsibbadni kezdett a válla. Kicsivel odébb mozdult, elővette a szerszámot, és ismét megpróbálkozott. Egyre elkeseredettebben dolgozott, és végül sikerült benyomnia a feszítővas élét a perem alá. Ekkor lefelé nyomta a vasat, odébb csúsztatta, és megint ráfeszített. Valami elpattant, és a fedél kinyílt. A kondenzátor ott függött, közvetlenül a feje felett. – Megvan! – jelentette megkönnyebbülten. Ismét a mellényébe csúsztatta a feszítővasat, majd felnyúlt, és körbetapogatta a rekesz belsejét, mígnem arra a következtetésre jutott, hogy elég helye van. Ekkor rátekerte a kötelet a kondenzátor elejére és végére, és több csomóval rögzítette. – Rendben, húzzátok, amíg kicsit megfeszül! – kérte a társaitól. – De csak kicsit! A többiek meghúzták a kötelet, mire Hutch kibújt a rekesz alól, és megszólalt: – Glory! – Igen, Hutch? – Engedd el a kondenzátort! A berendezés kiesett a rekeszből, és széles ívben lengett. Ám a kötél nem szakadt el, és a csomók is kitartottak. Hutchot mérhetetlen megkönnyebbülés szállta meg, amikor azt látta, hogy a kondenzátor nem zuhan a szakadék mélyére. Miután teljesítette a legfontosabb feladatot, erős kísértést érzett, hogy kimeneküljön a hasadékból, de ellenállt neki, inkább elmászott a zsilipig, és bekúszott a gépbe. Összegyűjtött annyi készételt, amennyit csak tudott, önmelegítő csomagokba zárt reggeliket, ebédeket és vacsorákat. Ezek nem kimondottan frissen készült ételek voltak, de arra éppen megfeleltek, hogy ő és a társai ne essenek össze az éhségtől a gyaloglás alatt. Felkapott néhány zacskó kávét is, továbbá a hűtőben talált két üveg bort, néhány szendvicset, illetve pár szem gyümölcsöt. Az egyik tárolóból előkotort néhány törhetetlen tányért, evőeszközt és poharat. A víztartálynál megállt, mert tudta, hogy szükségük lesz rá. Kiemelte a helyéről, kiürítette, összehajtogatta, és belegyömöszölte az egyik zsebébe. Ezt követően összeszedett még több hasznos tárgyat: törölközőket, törlőkendőket, fogkeféket, szappant és tartalék F-generátorokat, egy lámpát, két kezeslábast, két hátizsákot és egy elsősegélykészletet. A leszállóegység lejjebb csusszant néhány centivel. Hutch plasztikzsákokba dobálta mindazt, amit összeszedett, és a társai felhúzták a zsákmányt. Aztán Kellie leszólt neki, hogy ne kísértse tovább a szerencséjét. – Jövök már – válaszolta Hutch. Ekkor Glory jelentkezett: – Hutch? – Igen, Glory? – Most elmész? – Igen. – És nem jössz vissza? – Nem, Glory, nem jövök vissza. – Megtennéd, hogy kikapcsolsz? – kérte az MI.

A kondenzátorokon szerepelt a gyártó neve – Daigleton Műszergyár –, a gyártás éve – az előző évben készültek –, illetve a Daigleton stilizált atommagot ábrázoló címere. Felrakták az alkatrészeket a munkapadra, és vásznat borítottak rájuk, aztán MacAllister egy magáncsatornán odaszólt Hutchnak:

– Talán itt kellene hagynunk pár embert, akik gondoskodnának róla, hogy ezek itt legyenek, amikor visszajövünk. – Ki vinné el őket? – kérdezte Hutch. – Mi van a macskával? – Elképzelni sem tudom, hogy kellene neki – válaszolta Hutch, és miután megigazította a vásznat, tovább beszélt. – Nem, együtt nagyobb biztonságban leszünk. Ha ez a hely olyan veszélyes, mint amilyennek Randy gondolja, nem szabad itt hagynunk senkit. – Gratulálok, Hutch, kiváló munka – dicsérte a pilótát Marcel, aki a hangja alapján megkönnyebbültnek, sőt jókedvűnek tűnt. – Köszönöm, Marcel – felelte Hutch, és elcsodálkozott magában: a kapitány tényleg végig hallgatózott? – Van itt egy rakás túlélőnk. – Igen, látom. Egyébként jött egy üzeneted az Akadémiáról. – Beolvasnád? – Tárgy: idegen lények a Süllyesztőn – kezdte Marcel. – Azt mondja: Priscilla, ezennel arra utasítunk, hogy amennyiben értelmes lényekre bukkantok a bolygón, mindent tegyél meg a megmentésük érdekében! Ezt kívánja tőlünk az emberiesség. Aláírás: Gomez. MacAllister gúnyos horkantást hallatott, és megjegyezte: – Ez a Gomez azt képzeli, hogy az örökkévalóságnak ír. Az emberiesség ezt kívánja... a nyomorult tökfej. Ezer éven át röhögni fognak rajta.

második rész ELHAGYOTT TÁJAKON

TIZENHARMADIK FEJEZET „Az ostoba alak egyik biztos ismertetőjele, hogy a vadon dicsőségéről zagyvál. Holdfény. Friss, hűvös levegő. Az ágak között susogó szél. A magasban köröző madarak. Biztosra vehetjük, hogy az ilyenek csak virtuális kirándulásokon vesznek részt. Ez az egyetlen módja annak, hogy az ember ne hordja be a sarat a házába.” (Gregory MacAllister: Cserkészkedés és más aberrációk, a Szerkesztő szabadlábon című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 240 óra (becsült adat) Havat olvasztottak, felforralták a vizet, és miután lehűlt, ittak belőle. A leszállóegységben is volt víz, de azt gyakorlatilag nem emelhették ki. MacAllister azt jósolta, hogy legkésőbb estére mindannyian tele lesznek csalánkiütéssel. Aztán megkomolyodva azt fejtegette, hogy meg kell tanulniuk vadászni. A becslések szerint hatnapi élelemkészlettel rendelkeztek. – Ez azt jelenti – tette hozzá a szerkesztő –, hogy alaposan kiéhezve fogunk megérkezni Tesshez. Az úti céljuk délnyugatra volt, de nem indulhattak el rögtön abba az irányba, mert sehogyan sem tudtak átkelni a hasadékon, ami kettévágta a tájat, ameddig a szem ellátott. Hótalpakat készítettek maguknak, a felszerelést és az ennivalót plasztikzsákokba, illetve a két hátizsákba rakták. Hutch átadott MacAllisternek egy fűrészt, és megmutatta neki, hogyan használhatja. Végül vetettek még egy utolsó pillantást a toronyra és a kondenzátorokra, és nekivágtak a síkságnak. – Egy két-napon belül eléritek a hómentes vidéket – közölte velük Marcel. Ez végre jó hír volt, mert a szilád talajon sokkal gyorsabban haladhattak. A két idősebb férfi sokat küszködött már a kezdet kezdetétől fogva. Alig tettek meg egy-két kilométert, és Nightingale-nek máris vízhólyag nőtt a talpára, amit Hutch lekezelt a mentődobozban talált kenőccsel. Egy újabb óra elteltével MacAllister sántított, és folyamatosan morgott. Ráadásul rögtön komoly akadály állta útjukat: maga a hasadek. Az északi pereme mentén haladtak, viszonylag lassan, hogy MacAllister és Nightingale bírja az iramot. Hutch fejében megfordult a gondolat, hogy a szerkesztőnek talán igaza volt, és a toronyban kellett volna hagyniuk őt, illetve Nightingale-t. Egy kisebb ligethez érve pihenőt tartottak, és botot vágtak mindenkinek, hogy segítsék a járást. – Nincs rá szükségem – tiltakozott Kellie. – Azért csak legyen a kezedben! – válaszolta eltökélten Hutch. Bármikor jól jöhet. Nightingale hálásan vette át a sajátját. MacAllister elszántan játszotta a kemény fickót, akinek semmi baja, és mosolyogva kijelentette: – Jól nézünk ki a botokkal. És erősítik az ember önbizalmát. Délutánra járt már az idő, amikor végre elérték a hasadék végét. Fokozatosan zárult össze, rajta túl már ismét bontatlan hómező terült el. A csapat ekkor délnyugati irányba fordult. Mindeddig csak madarakat láttak – amiket Nightingale alig palástolt ijedtséggel figyelt –, de röviddel az irányváltás után találkoztak egy teljesen kifejlett helyi vadállattal. Akkora lehetett, mint egy földi jávorszarvas, a testét bozontos, fehér szőr borította. Hutchnak a teremtmény kék szemébe nézve az a benyomása támadt, hogy értelmes lénnyel van dolguk. Ezzel együtt nem tűnt különösebben veszedelmesnek. Egy jéghideg patakba dugta az orrát, és nem emelte fel a fejét akkor sem, amikor a csapat a közelébe ért. Az emberek ettől függetlenül elővették a fegyverüket, felcsavartak az energiaszintet, és távolabbra

húzódtak egymástól, hogy baj esetén szabadon használhassák a fűrészeket. A lény mindegyiküket sorban megnézte. Hutchot különösen sokáig figyelte, mintha felismerte volna, hogy ő a társaság vezetője. Hutch a társai aggodalmas képére és reszkető kezére nézve arra a következtetésre jutott, hogy ők ugyanakkora veszélyt jelentenek rá, mint a helyi vadállat, és gondosan úgy helyezkedett, hogy ne kerüljön MacAllister lővonalába. Amikor az utolsó ember is elhaladt a lény mellett, alaposan meglepte őket, mert hirtelen fellökte a felsőtestét, és a két hátsó lábán ágaskodott. A nyakát csontgallér fogta körül, amiből két hosszú tüske ívelt előre. A hasát és hátát szarulemezek védték, a karmai tőrökre hasonlítottak. A szájában háromszög alakú, eles fogak sorakoztak, és örökös vigyorgásával egy aligátorra emlékeztette Hutchot. – Elcserélném a fogaimat az övéire – suttogta MacAllister. A lény rávicsorgott Nightingale-re, aki azonnal megdermedt. – Mindenki maradjon nyugton! – mondta erős hangon Hutch. Az exobiológus teljesen mozdulatlanul állt, és a szemét tágra nyitotta. Hutch lassan beóvakodott a férfi és a teremtmény közé, mire a lény felé fordította hosszúkás pofáját, majd visszanézett Nightingale-re, mintha tétovázott volna. – Nem szerepelünk az étlapján – jegyezte meg halkan Chiang. MacAllister ingerülten horkantott egyet. – De mire rájön erre – válaszolta –, addigra valaki sántítani fog! Az állat továbbra is meredten nézte őket, talán ellenséges lépésre várt. A teljes erőre állított fűrész hatótávolsága éppen csak elérte az öt métert. MacAllister a lényre szegezte a fegyverét, az ujja a kapcsológomb felett lebegett. Lőni készült. – Várjon! – szólt rá Hutch, a szemét a lényen tartva. – Ne tegye, MacAllister! Mindenki kezdjen el hátrálni! Lassan és óvatosan. – Miért nem öljük meg, amíg megtehetjük? – kérdezte konokul a szerkesztő. – Lassan és óvatosan – ismételte Hutch. – Nagy hibát követünk el – jelentette ki MacAllister, és a pilótára sandított. Hutch immár szigorú hangvétellel szólt rá a szerkesztőre: – Csinálja, amit mondtam! Az állat még néhány pillanatig figyelte őket, aztán szemmel láthatóan kiveszett belőle az érdeklődés. Visszazuhant négy lábra, beledugta az orrát a patakba, és tovább ivott. Miután jócskán eltávolodtak tőle, Kellie jól hallhatóan hosszan kifújta a levegőt. Nightingale úgy gondolta, hogy egész jól jött ki a kalandból. Úgy érezte, megállta a helyét, és hitt abban, hogy szükség esetlen képes lett volna használni a fegyverét. Ugyanakkor nem tudott parancsolni a kezének, ami láthatóan remegett. – Jól vagy? – kérdezte tőle Kellie. – Igen – bökte ki bólogatva Nightingale, és mosolyogni próbált. Iránytűjük ugyan nem volt, de Marcel folyamatosan nyomon követte őket a Wendyről, és alkalmanként szólt nekik, hogy módosítsák az irányt. Továbbra is sivár, hideg és elhagyatott táj vette körül őket, és egyre több dombot láttak meg a messzeségben. Néha egy-egy madárraj húzott el felettük. Nightingale közel sem volt olyan kondícióban, amit ez a fajta erőfeszítés megkövetelt volna. Mindene fájt. Ugyanakkor vigaszt és erőt merített a tudatból, hogy MacAllister még nála is jobban kínlódik. Hutch mostanra rájött, hogy olyan emberek vannak a társaságában, akik talán még a mosdóba is taxival mentek, és gyakran rendelt el pihenőt. A másik négy ember folyamatosan beszélgetett. Chiang és a két nő a látszat szerint befogadtak az érdes modorú MacAllistert. Nightingale egy rövid időre úrrá lett a természet adta félénkségén, és

megpróbálkozott néhány szellemes megállapítással vagy humoros megjegyzéssel, de a dolog nem működött. Valahogy senkit sem érdekelt, senki sem figyelt rá. Megmaradt kívülállónak, így fokozatosan bezárkózott, és csak arra ügyelt, hogy tartsa az iramot. Nem így kellett volna lennie. Elvégre csak ők voltak öten emberek az egész bolygón. Egyedül ennek a ténynek köszönhetően össze kellett volna tartaniuk, nem lett volna szabad kirekeszteniük egyik társukat. Ez így nem volt tisztességes, különösen annak fényében, hogy Nightingale találta ki, hogyan maradhatnak életben. Nightingale napnyugtára erősen sántított, és Kellie folytonos támogatására szorult. Megérkeztek egy tisztásra, és Hutch aznapra véget vetett a menetelésnek. Nightingale a földre roskadt, kikapcsolta a védőmezőjét, lerángatta a lábáról a cipőjét, és masszírozni kezdte a lábát, ami valami szédítően jólesett neki. Elővette a kenőcsöt, és bedörzsölte vele a talpát. Hamarosan kellemes melegség áradt szét a lábában, ami általános megkönnyebbülést hozott magával. A többiek elcsendesedtek. És ekkor valami megmozdult a bokrok között. Mindannyian előkapták a fegyverüket. A bozótból előbukkanó lény úgy nézett ki, mint egy nagy skorpió. Egy gyerekkocsi méretű skorpió. A fejéből két csáp állt ki, amelyek lassú, szabályos ritmusban lengedeztek. A csáprágója jól hallhatóan csattogott. Nyolc lábon járt, a testéhez képest aránytalanul rövid farka kétosztatú volt. – Ne mozduljatok! – parancsolta Hutch. Már nem számított. Amint kimondta, a lény Chiang felé lódult. Chiang hanyatt esett, és vadul lövöldözött. Hutch és Kellie egyszerre lőttek, és mindketten célba találtak. A lény fejhangú visítást hallatott, irányt váltott, és Hutch felé futott. Ismét eltalálták, mire egy sziklatömbre zuhant, gurult egyet fektében, aztán a hátán feküdt, és erőtlenül mozgatta a lábait. – A legnagyobb rovar, amit valaha láttam – jelentette ki Chiang, és feltápászkodott. – Egész jó fegyver – állapította meg MacAllister, a fűrészét nézegetve. – Mikor ürül ki? Mennyi energia van benne? – Magatól feltöltődik – válaszolta neki Hutch –, ahogyan a Flickinger-generátora is. De igen, megvannak a korlátjai. Ne játsszon vele! A lény természetesen nem skorpió volt. Jelentősen eltért a földi skorpióktól, nem csupán a mérete és a farka tekintetében, ami nem tartalmazott fullánkot. A tora és a potroha közötti szűkületet alig lehetett látni. A szeme és a szelvényei is másként néztek ki, és az ollója is kisebb volt. A fejét vastag páncél védte. Nightingale a lényt bámulva immár sokadszorra sajnálkozott azon, hogy nem vizsgálták meg a Maleiva III élőlényeit. A támadás előtt mindannyian arra gondoltak, hogy a tisztáson maradnak éjszakára, de most úgy vélték, hogy jobb volna továbbmenni. Nightingale-nek nem sikerült hozzászoknia a rövid napokhoz. Mire egy újabb óra elteltével végre letáboroztak, halálos fáradtság és mardosó éhség gyötörte. Egy ritkás erdőben voltak, egy hosszú, szelíden ívelő dombgerincen. A sötétség gyorsan borult rá a tájra. Odafent az űrhajók méltóságteljes lassúsággal siklottak át a csillagképeken, és Nightingale a fél lelkét odaadta volna azért, hogy odafent lehessen. Ugyanakkor szentül megfogadta, hogy ki fog tartani. Elővették a készételeket. Senki sem ehhez az időjáráshoz öltözött. MacAllister viselte a legvastagabb ruhadarabot: egy fekete pulóvert. A két nő kezeslábast viselt, Chiang csupán egy vékony melegítőfelsőt és rövidnadrágot. Nightingale hosszúnadrágja és melegítőfelsője is sokkal melegebb éghajlathoz illett. Mindez persze nem számított volna, ha nem kellett volna kikapcsolniuk a védőmezőjüket ahhoz, hogy egyenek. Fát gyűjtöttek, és tüzet gyújtottak. Amikor már felszöktek a lángok, aktiválták a készételek

dobozait, amik percek alatt megfőzték a tartalmukat. Aztán, mintha csak összebeszéltek volna, olyan közel húzódtak a tűzhöz, amennyire csak lehetett, kikapcsolták a Flickinger-generátorukat, és befalták a csirkehúst, marhaszeletet, vagy ami éppen akadt a választékban. Ezen az estén mindenkinek ízlett minden. Kellie kávét készített. Nightingale olyan gyorsan evett, ahogyan csak a száján befért, majd sietve aktiválta a védőmezőt. Gyűlölte így felzabálni az ételt, amikor ennyire kiéhezett, de túl hideg volt ahhoz, hogy sokáig rágcsálja. Vacsora után haditanácsot tartottak, és egyetértettek abban, hogy ideje kipróbálni a helyi élelemforrásokat annak érdekében, hogy takarékoskodjanak a készételekkel. Amennyiben kiderült volna, hogy az itteni vadak nem ehetők, kénytelenek lettek volna fejadagokra osztani a rendelkezésükre álló ételeket. Az erdőben lenniük kellett vadaknak, viszont mindenki elszörnyedt, amikor Kellie felvetette, hogy a skorpiók talán szolgálhatnak élelemforrásként – ha felbukkan még néhány. Ekkor félretették a témát, mert senki sem akart tovább beszélni róla. Megkérdezték Nightingale-t, akit a bolygó szakértőjének tartottak. Tudja-e, mire számíthatnak? Meg lehet enni a helyi állatokat, vagy sem? – Fogalmam sincs – felelte a vállát vonogatva. – Senki sem tudja. Túl gyorsan lett vége az expedíciónak, és amit megtudtunk, abból nem vontunk le következtetéseket. A Süllyesztő élőlényei levoglükozánt használnak, és nem dextrózt. Eddig rendben van. DNS-t használnak, hogy fehérjéket állítsanak elő, és ezzel sincs gond. Lehet, hogy jutunk némi tápanyaghoz, ha megesszük őket, de én kételkedem ebben. Legalább ugyanennyi esélyünk van rá, hogy az itteni állatok húsa mérgező számunkra. Miután vannak tartalékaink, és csak néhány napról beszélünk... – Elhallgatott pár pillanatra, aztán ismét belelendült: – Nem kell huzamosabb ideig itteni ételeken élnünk. Lényegében arról van szó, hogy az étvágyunkat kell csillapítani. Adagolhatjuk az ételt, fél adagokon is kihúzzuk egy darabig. De ez nem fog segíteni az öreg fickóknak abban, hogy nagy távolságokat tegyenek meg. És gyakorlatilag sehogyan sem győződhetünk meg arról, hogy az étel tartalmaz-e toxinokat és allergéneket. Ha van benne mondjuk, egy toxin, azt az immunrendszerünk talán nem ismeri fel, vagy ha igen, akkor nincs ellene védelmünk. Szerintem megehetjük az itteni vadakat, de természetesen nem kezeskedhetek semmiért. Hutch bólogatott, és a Wildside-on várakozó Embryt hívta, hogy a tanácsát kérje. – Az lesz a legjobb, ha nem mentek a közelébe semmiféle ottani élőlénynek – jelentette ki az orvos. – Akkor itt hamarosan lesz néhány nagyon éhes ember – vetette ellen Hutch. Embry nem vesztegette az időt arra, hogy dühbe guruljon, azonnal felfortyant: – Inkább éhesek legyetek, mint halottak! Ekkor hosszas hallgatás következett. A csendet végül Embry törte meg: – Ha tényleg ezt kell tennetek... valaki kóstolja meg az ételt! Egy nagyon keveset nyeljen le belőle! Nagyon-nagyon keveset. Aztán várjatok. Legalább fél órát. Ha az illető nem kezd el hányni, vagy nem lesz hasmenése... – Vagy nem csuklik össze – szúrta közbe MacAllister. – ...vagy ha nem csuklik össze, nyerők vagytok – fejezte be a mondatot Embry, majd vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Hutch, bűnösnek érzem magam azért, mert így alakultak a dolgok. – Semmi gond – felelte Hutch. – Nem te okoztad a földrengést. – Attól még... szóval, szeretnék sok szerencsét kívánni. És ha tudok bármiben segíteni, készen állok. – Tudom – válaszolta egyszerűen Hutch. Ezen az első napon tizenegy kilométert tettek meg, ami nem is számított rossznak, tekintve, hogy későn indultak, ráadásul meg kellett kerülniük a hasadékot, és mindvégig hóban gázoltak. Természetesen semmiféle agyféleség nem állt rendelkezésükre. Nightingale elhelyezkedett a tűz

közelében, amilyen kényelmesen csak tudott, és azon tűnődött, hogy lesz-e még olyan az életében, hogy nem fáj semmije. Már kora este úgy döntöttek, hogy nem próbálják a megszokott időértelmezés szerint felosztani a tizenkilenc órás napot, mert igazából senki sem tudott mit kezdeni azzal, hogy például délelőtt kilenc óra van. Ehelyett olyan fogalmakban gondolkodtak és beszéltek, mint szürkület és hajnal, dél és éjfél. Nagyjából kilencórányi sötétségre számítottak, és ezt az időszakot négy őrségre osztották fel úgy, hogy az éjfélt a Morgan felkelése fogja jelezni. Nightingale lecsatolta az oxigénkonverterét, és lerakta maga mellé, ahol tovább dolgozhatott anélkül, hogy nyomta volna a vállát. Aludt egy darabig, aztán felébredt. Látta, hogy a tűz már leégett, és hallotta, hogy valaki új ágakat dobalt rá. Ekkor ismét aludt valamennyit, még végül azon kapta magát, hogy a csillagokat bámulja. A Morgan a nyugati égbolton járt, és éppen négy csillag vette körül négyzet alakban. A négyzet alatt is pislákolt néhány csillag, mintha szára lett volna. Nightingale úgy vélte, hogy egy primitív nép gyermekei alighanem beleláttak valamit az alakzatba. Talán virágot, talán fát. Vagy egy serleget. A Morgan... eléggé hétköznapi név egy egész világ gyilkosának – gondolta Nightingale. Ott villózott az ágak között, az égbolt legfényesebb csillaga volt. Felhők érkeztek nyugat felől. Mire Chiang letérdelt Nightingale mellé, és szólt neki, hogy ő következik, úgy beborult, hogy az egyetlen fényforrás a tűz maradt. Nightingale ellenőrizte a fűrészét, és feltette az éjjellátó szemüveget. Egy gerincen táborozták, ahonnan kilométerekre elláttak minden irányban. Nightingale elnézett délnyugat felé, és azt látta, hogy másnap át kell majd vágniuk egy keskeny völgyön, aztán sokáig fognak felfelé gyalogolni egy sűrű erdővel benőtt, meredek hegyoldalon. Hópelyhek hullottak a karjára. Végignézett az alvókon. MacAllister hóból formált párnát magának. Kellie alighanem álmodott, és az arckifejezéséből ítélve kellemes dolgokról. Hutch valószínűleg ébren volt, de mozdulatlanul feküdt, és az arcára sötét árnyék vetült. Chiang még fészkelődött, hogy minél kényelmesebben elhelyezkedhessen. Nightingale máskor és máshol gyűlölte volna az őrszolgálatot. Szerette lefoglalni valamivel az elméjét. Úgy tartotta, hogy kárba veszett idő az, amit nem egy könyv olvasásával, kutatómunkával vagy egy-egy probléma megoldásával tölt. Sosem vágyott olyasmire, hogy egy vadon közepén ácsorogjon, és a sötétséget bámulja. De ezen az éjszakán, ahogy ott állt a gerincen, a hóesésben, különös módon jól érezte magát. Egyszerűen csak élvezte, hogy él, és magánál van.

Marcel visszavitte a Wendyt a Süllyesztőhöz. Jobban érezte magát attól, hogy közelebb van a felszínen tartózkodó emberekhez. Éppen befejezték az első kört a bolygó körül, amikor Beekman megérkezett a hídra, és bejelentette: – Marcel, befejeztük a rudak anyagának elemzését. – És...? – Karbon nanocsövekből vannak. – Milyen micsodákból? – Pontosan abból az anyagból, amit én is használnék, ha űrliftet akarnék építeni. Rendkívül könnyű, ugyanakkor hihetetlenül nagy a szakítószilárdsága – magyarázta Beekman, közben letelepedett egy ülésre, és átvette a kávéval teli poharat, amit a kapitány nyújtott felé. – Egy számunkra tökéletesen új technológiáról beszélünk. Alighanem forradalmasítani fogja az építőipart. – Ivott egy kortyot, majd gyanakodva sandított a kapitányra, és megkérdezte: – Mi a baj? – Nem tetszik a lenti csapat megmentésére kiötlött terv – vallotta be Marcel.

– Mert? – Túl sok a hibalehetőség – felelte Marcel. – Lehet, hogy Tess nem fog tudni felszállni. Még az is megtörténhet, hogy nem érnek oda időben. Vagy a kondenzátorok és a fedélzeti tüske nem lesznek kompatibilisek. Egy földrengés eltemetheti azt a nyomorult gépet úgy, hogy nem lehet kiemelni. – Nem tudom, hogy mindezeken hogyan segíthetnénk – jegyezte meg a tudós. – Szeretném, ha lenne egy tartalék terv. – Hát persze... – felelte türelmesen mosolyogva Beekman. – Ki ne szeretné! Mit javasolsz? – Van az a hajó, ami a Quraqua felé tart, a Boardman – kezdte Marcel. – Jó nagy, és tele van építőanyaggal. Főleg olyannal, amiből a felszíni állomásokat rakják össze. Belenéztem a rakományjegyzékbe. Több száz kilométer kábelt szállít. – Gondosan kihangsúlyozta a „kábel” szót, hogy Beekman azonnal megértse, hová akar kilyukadni. – Folytasd! – kérte Beekman tökéletesen szenvtelen arccal. – Jó, szóval, ha szereznénk kábelt a Boardmanről, és összeraknánk belőle egy kábé háromszáz kilométeres darabot – fejtegette Marcel –, aztán az egyik végét hozzáerősítenénk egy komphoz, és... – ...és lecsapnánk valahová a kompot – fejezte be a mondatot Beekman. – Pontosan. Levinnénk olyan mélyre, amennyire csak lehetséges, ami valószínűleg néhány kilométeres magasságot jelent. Aztán lezuhanna. De a kábel vége odalent volna, a felszínen. – És annál fogva felhúznánk őket – tette hozzá Beekman. Marcel úgy vélte, hogy a megoldás eléggé egyszerű, de aggodalmasan rákérdezett: – Nem menne? – Nem – felelte egyszerűen Beekman. – Miért nem, Gunther? – Mekkora a kábel tömege? – Nem tudom. – Rendben, akkor most figyelj! – kérte a tudós. – Tegyük fel, hogy métere három kilogramm. Az még igazán nem nehéz. – Világos. – Ez azt jelenti, hogy egy kilométer kábel három tonna. Marcel felsóhajtott. – És ez még csak egy kilométer – folytatta Beekman. – Azt mondod, leérni a felszínre orbitális pályáról? Háromszáz kilométert mondtál? Marcel elvégezte fejben a szorzást. A kábelnek körülbelül kilencszáz tonnát kellett volna elbírnia. – Érted már, hogy mi a gond? – kérdezte a kutató. – Hányadán állunk a könnyebb anyagokkal? – vetette fel Marcel. – Mondjuk, a kenderkötéllel? Kender is van a Boardmanen. Beekman krákogott egyet, és a fejét csóválva felelt: – Nem hiszem, hogy egy ilyen kötélnek olyan nagy lenne a teherbírása. Mit gondolsz, mennyit nyomhat egy méteres darabja? Egy darabig csendben kortyolgatták a kávéjukat, aztán beszeltek a lenti soros őrrel, Nightingalelel. Van valami gond? Reggel mikor akarnak indulni? Hogy bírják a megpróbáltatásokat? Marcel az utolsó kérdést arra szánta, hogy a saját állapotáról szóló válaszra késztesse Nightingalet, de a férfi csak annyit felelt, hogy mindenki jól van. Marcel észrevette, hogy lélekben kezd eltávolodni azoktól, akik odalent rekedtek. Mintha máris odavesztek volna.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET „Amikor az ember abban az erdőben sétált, ami tele volt egy másfajta élővilág teremtményeivel, furcsa érzések szállták meg. Tudtuk, hogy mind meg fognak halni néhány nap múlva. Hogy hatmilliárd évnyi evolúciónak fog vége szakadni úgy, hogy semmi sem marad utána. Még egy madártoll sem. Én azt mondom: örüljünk, hogy megszabadultunk tőlük!” (Gregory MacAllister: Süllyesztő Napló)

A széthullásig hátralévő idő: 226 óra (becsült adat) A Süllyesztőn a napnyugták nyomasztóan hatottak. Az ég mindig szürke volt, és vagy közeledett egy vihar, vagy már tombolt. Kellie Collier a hegygerincen állva szemlélte a környező erdőket és síkságokat. Ebben az óriási vadonban alig mozdult valami – csak egy madárféle teremtmény repült olyan magasan, hogy szabad szemmel nem lehetett látni a teste részleteit. Kellie távcsővel is megnézte, és egyből látta, hogy az ott nem lehet madár – a testét szőr borította, a feje a kacsacsőrű emlős fejére emlékeztetett, a szájában fogak sárgállottak, a teste mögött hosszú hüllőfarok lengedezett. Tett egy nagy félkört odafent, aztán leereszkedett néhány fa közé, és amikor pár pillanat múlva ismét felröppent, sötét test vonaglott a karmai között. Kellie ekkor délnyugat felé fordult. Lejtő terült el előtte, amit egy emelkedő követett abban az irányban, aztán egy hosszú hegygerinc következett. A gerinc az egyik láthatártól a másikig nyújtózott. Kellie biztosra vette, hogy kemény megpróbáltatások várnak Nightingale-re és a nagy emberre. A szél meg-meglökte, mintha le akarta volna taszítani a gerincről, amiről az jutott eszébe, hogy nagy távolságot kell még megtenniük, és kevés az idejük. Aztán észrevette, hogy Hutch ugyan mozdulatlanul fekszik a tűz közelében, de a szeme nyitva van. – Hogy állunk az idővel? – kérdezte halkan. – Indulni kéne – felelte Kellie. – Adjunk nekik még néhány percet! – javasolta Hutch. – Talán egy kicsit gyorsabban kéne haladnunk – vetette fel Kellie. – Ha összeesnek, azzal nem megyünk semmire – válaszolta Hutch, és félig felkönyökölve a két idősebb férfira nézett. MacAllister békésen aludt úgy, hogy a feje egy hóhalmon nyugodott. Nightingale a tűz mellett feküdt, a cipője kicsivel odébb hevert a hóban. Kellie leült a pilóta mellé, és megjegyezte: – Nagy utat kell még megtennünk. – Sikerülni fog – állította Hutch –, ha senki sem omlik össze. – Belenézett a tűzbe, és halkan hozzátette: – Nem akarok a sorsára hagyni senkit. – Később visszamehetünk értük. – Ha addig nem eszik meg őket – vágott vissza Hutch. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a két fickó életben maradna, ha kettesben kellene boldogulniuk? – Egyikünk ott maradhat velük – javasolta Kellie. Hutch megrázta a fejét. – Nagyobb biztonságban vagyunk, ha egyesítjük a tűzerőnket. Ha szétválunk, valakit óhatatlanul el fogunk veszíteni – mondta megfontoltan és határozottan, aztán vett egy mély lélegzetet, és Kellie-re nézve hozzátette: – Együtt maradunk, ameddig csak lehet. És ha nagyon elmaradunk az ütemtervtől,

megtesszük, amit meg kell tennünk.

Kellie szeretett úgy gondolni magára, mint az utolsó vadászpilóták egyikére. A Békefenntartóknál kezdte a pályafutását, harci gépekkel repült. Amikor a Békefenntartók hadteste gyakorlatilag idejétmúlt szervezetté vált – ahogyan az fél évszázadonként történni szokott –, amikor véget ért az utolsó polgárháború, és az utolsó diktátorok is börtönbe kerültek, megtanult űrhajót vezetni, és áthelyeztette magát a Járőrszolgálathoz. Ám a munka meglepően unalmasnak bizonyult. A Járőrök nem röpködhettek csak úgy. Járőröztek. Ha az emberek sokat ittak, vagy elhanyagolták a karbantartást, vagy óvatlanok voltak, Kellie és munkatársai megjelentek a helyszínen, és mentették a menthetőt. De igazából sosem utazott. Megkapta a kijelölt zónáját, és abban körözött és körözött, újra meg újra felkereste ugyanazt a nyolc-kilenc állomást. És ezen évek során azt látta, hogy az Akadémia csillaghajói olyan helyeket keresnek fel, amiknek még nevük sem volt. Vagy kutatókat vittek az Omega-felhőkhöz. Vagy a neutroncsillagok és a fekete lyukak tértorzító hatásait vizsgáló tudósokat szállítottak. Kellie egy évig sem bírta, amikor feladta, és jelentkezett pilótának az Akadémiánál. Feleannyit fizettek, a hajók jóval kevesebb kényelmi szolgaitatást nyújtottak, pluszjuttatások alig léteztek. Cserébe sokkal érdekesebb emberekkel utazott együtt, mint a Járőrszolgálatnál. És imádta a munkáját. Ezen a reggelen viszont máshogy érzett. Ahogyan azt MacAllister írta egyszer: „az unalomnak is megvoltak a maga előnyei”. Nightingale felült, körülnézett, és felsóhajtott: – Tetszik a szállás – dörmögte, azzal feltápászkodott, és hozzátette: – Mindjárt jövök. – Hív a kötelesség – mondta Kellie, mialatt felrázta Chiangot. – Menj vele, légy szíves! Chiangnak kellett néhány pillanat, hogy felfogja, mire kérik. Ekkor torz pofát vágott, talpra vergődött, és követte az idősebb férfit. Egyedül senki sem mehetett sehová. A latrinának kijelölt hely kicsivel lejjebb volt, egy vízmosásban, amelynek a falai nagyjából eltakarták azt, aki a dolgát végezte. Kellie megtöltött egy edényt hóval, és a tűz fölé rakta. MacAllister átfordult fektében, felnézett a nőre, és megkérdezte: – Mikor kezdjük a túrát? – Minél előbb, annál jobb – felelte Kellie. Hutch megdörzsölte a szemét, aztán lehunyta, majd felnézett a szürke égboltra. – Egy újabb csodás nap a Süllyesztőn – mormolta, azzal vett egy mély lélegzetet, és lassan engedte ki a tüdejéből a levegőt. Aztán előkotorta a csészéjét és a fogkeféjét. Keleten a távolban mozgott valami. Kellie a szeméhez emelte a távcsövét, és végigpásztázott vele egy széles, kopár lejtőn. Szőrös állatok közeledtek ott, nagy testű, imbolyogva vágtázó teremtmények. A szájukból agyarak, a homlokukból szarvak meredtek ki, és a fejük hihetetlenül ronda volt, valahogy úgy, mint a rinocéroszoké. Egy idő után elkanyarodtak, és eltűntek egy erdősávban, de Kellie még sokáig hallotta a hangjukat. Szétosztottak a keszeteles dobozokat. Kellie-nek sonka, főtt tojás és sült alma jutott. Pillanatok alatt behabzsolt mindent, és az egészet kávéval öblítette le. – Mialatt gyalogolunk – mondta Hutch megnézzük, mit tudunk lőni vacsorára. – Helyes! – vágta rá MacAllister, és felemelte a kávéját, mintha pohárköszöntőt mondott volna. – Gyanítom, mindannyian égünk a vágytól, hogy megkóstoljuk a helyi vadételeket. Kellie-nek az az érzése támadt, hogy a szerkesztő még a pontos időt sem tudná megkérdezni úgy, hogy ne tűnjön cinikusnak. Leereszkedtek a déli fekvésű lejtőn, átsiettek egy ritkás erdőn, a völgy alján átkeltek egy patakon,

aztán nekivágtak az emelkedőnek. Néha apró, szőrös teremtmények bukkantak fel körülöttük – a földi mókusok helyi megfelelői –, illetve néhány nagyobb állat is, amelyek a külsejük alapján megfeleltek volna a vacsorának. Ha bárki eléggé meg tudta volna közelíteni őket annyira, hogy bevesse a fűrészt. Csakhogy a teremtmények gondosan tartották a tiszteletteljes távolságot. – Szükségünk lesz egy hosszabb hatótávolságú fegyverre – állapította meg Chiang. Hutch megkérdezte, hogy van-e valaki a társaságban, aki tud íjat és nyilat készíteni. Senki sem értett hozzá. Röviddel ezután elérték azt a meredek kaptatót, amit Kellie az éjszaka folyamán felfedezett a másik hegy gerincéről. A hó egyre ritkábban szállingózott, viszont mind nehezebben haladtak. Nightingale talpán kifakadtak a hólyagok, és kegyetlenül meggyötörték, míg MacAllister folyamatosan nyögött és morgott. Hutch végül pihenőt rendelt el. A nap pontosan a fejük felett járt, és még legalább egyórányi mászás választotta el őket a gerinctől. Maradt még néhány fánk, amit szétosztottak. MacAllister állította, hogy jól érzi magát, és folytatniuk kellene az utat. Ezzel Nightingale is egyetértett, noha látszott rajta, hogy pocsékul érzi magát, és végül ismét felkerekedtek. A gerincre érve felfedezték, hogy egy újabb emelkedő vár rájuk, bár ez már nem volt olyan meredek, mint az előző. MacAllister megállapította, hogy ezen a bolygón akármerre indul el az ember, mindig hegynek felfelé kell mennie. Egy újabb órán át gyalogoltak, amikor megálltak, tüzet gyújtottak, és kávét főztek. – Ha valaki nagyon éhes, kaphat enni – ajánlotta Hutch. Viszont a tizenkilenc órás napon az ebédidő hamar követte a reggelit, így senki sem bánta, ha várnia kell még egy kicsit. – Akkor majd korán vacsorázunk – ígérte a pilóta. A délelőtt folyamán Nightingale közölte, hogy fázik. Hutch ellenőrizte a férfi felszerelését. Hamar kiderítette, hogy az energiacella meghibásodott, és kicserélte az egyik olyan egységre, amit a leszállóegységből mentett ki. Röviddel ezután vad vihar tört rájuk, és egy idő után MacAllister megjegyezte, hogy tudomása szerint alacsony hőmérsékleten nincs olyan, hogy villámlás. Erre a felvetésére Marcel felelt: – Az itteni kutatók közül néhányan azt mondják, hogy ez a Morgan közeledésének a következménye. Szokatlanul zordon magas, illetve alacsony nyomású területek alakulnak ki. Ebből következően nyavalyás időjárás vár rátok. Sűrű záporban gyalogoltak, és folyamatosan dörgött az ég felettük. Az eső sziszegve verte a havat, ami hamarosan sűrű latyakká alakult. Ám az energiabuborékok szárazon tartották őket, így folytathatták az utat. Nightingale-en látszott, hogy mélyen a gondolataiba temetkezik. Gyaloglás közben vagy a messzeségbe bámult, vagy a lába elé szegezte a tekintetét. A szeme kissé zavarosnak tűnt, és valahányszor Kellie szólt hozzá, meg kellett ismételnie azt, ami mondott. A férfi a többiek elől is elzárkózott, senkivel sem bocsátkozott könnyed, barátságos beszélgetésbe. Nem mordult rá senkire, nem látszottak rajta a harag jelei. Ám úgy viselkedett, mintha magányosan járta volna a fagyos erdőt. Kellie aztán észrevette, hogy az exobiológus adóvevőjén folyamatosan világít egy jelzőlámpa. Azt látta, hogy Nightingale nem a többiekkel beszélget, de akkor kivel? Talán a Wendy egyik utasával? Feltámadt benne a gyanú, és egy zárt csatornán odaszólt a férfinak: – Randy! Nightingale ránézett, és meglepetten pislogott, mintha most tért volna vissza ebbe a világba. – Igen, Kellie? Mondtál valamit? – Megkérdezhetem, hogy mit hallgatsz?

– Most? Most éppen Bergdorfot a quraquai mezőgazdaságról – felelte Nightingale, és elmosolyodott. – Ezzel is telik az idő. Ahogyan azt Kellie sejtette, az exobiológus a hajó egyik könyvtárára csatlakozott rá. – Igen, megértelek – válaszolta –, de talán jobb lenne, ha kikapcsolnád. Veszélyes lehet. – Miért is? – kérdezte Nightingale, és egyből begubózott. – Mert valószínűleg van egy-két ragadozó a környéken – magyarázta Kellie –, ami összetéveszthet minket a kedvenc zsákmányával. Öt szempárra számíthatunk, és mindegyikre szükségünk van. Nem kéne más dolgokon töprengened, amikor a tigrisek földjén vágunk át. – Ez nem lehet gond, Kellie – állította Nightingale –, képes vagyok egyszerre hallgatni az előadást és figyelni a bokrokat. – Randy, légy szíves, csináld azt, amire kértelek! – válaszolta udvariasan, de határozottan Kellie. – Vagy felnyomsz a főnökségnél? – Vagy fejbe váglak a botoddal! – jelentette ki Kellie. Nightingale látványosan sóhajtott, mint egy kultúrember, aki szembetalálkozik a világ legnagyobb barbárjaival. Kellie ott maradt mellette, mígnem felmutatta a hüvelykujját, és rányomta az adóvevőre. A jelzőlámpa kialudt. – Így jó? – morogta aztán. – Elégedett vagy? Kellie látta, hogy Hutch is beszél, és végignézett a többieken. Mindig tudni lehetett, hogy ki kivel társalog éppen, mert az emberek ösztönösen egymásra néztek beszélgetés közben. De Chiang és MacAllister nem használták az adóvevőjüket, ami valószínűleg azt jelentette, hogy a pilóta Marcellel beszél. Kellie hirtelen átérezte, hogy hiányzik neki Marcel. Mindeddig nem is jött rá, hogy ennyire élvezi a magas francia társaságát. Az indulás előtt a férfi mintha kissé irigyen nézett volna rá, amikor jelentkezett, hogy szeretne lejönni a felszínre. Ezekben a pillanatokban a Wendyn már jóval túl voltak a vacsorán. Kellie sokért nem adta volna, ha csatlakozhatott volna Marcelhez az asztalnál, és hallgathatta volna, amint Dupré és Proust eleganciájáról beszél. Egy idő múlva a viharfelhők elvonultak, és kisütött a nap. De ez az állapot nem tarthatott sokáig – nyugaton már újabb felhők gyülekeztek. A nap hátralévő részében a szél folyamatosan ostromolta őket, és szinte mindvégig esett az eső. Jóllehet a védőmezők melegen és szárazon tartották őket, az állandó szélben nehezen haladtak, míg az eső elhomályosította az arcuk előtt a mezőt, és emiatt alig láttak. Ezenfelül Hutch a tapasztalatai alapján rég megtanulta, hogy létezik egy bizonyos lelki tényező: esős és hideg időben, amikor az ember azt látta, hogy csupán egy vékony kezeslábast visel, vagyis elméletileg dideregnie és vacognia kellene, nem érezte jól magát. A jelenséget úgy nevezték: McMurtrie-effektus. Felértek a tetőre, és végre elindultak lefelé. Csakhogy meredek lejtőn ballagtak, és egy alkalommal szó szerint le kellett ereszteniük MacAllistert egy kiugróról egy laposabb területre. Végül megérkeztek egy folyóhoz, ami ugyan mélynek tűnt, de lassú folyásúnak is. – Hogy állunk az idővel? – tudakolta Kellie. Marcel rendszeresen jelentette, hogyan haladnak, de ezt csakis Hutch hallotta, aki most közölte: – Eddig tizenhárom a mai napon. Kellie a homlokát ráncolta. Nem nevezhette kiválónak a teljesítményt, de megfelelőnek igen. – Mindenki tud úszni? – kérdezte Hutch. Meglepő módon egyedül Chiang válaszolta azt, hogy nem tud. A folyó széles volt, és úgy tűnt, a közepe táján elég mély lehet. Mindkét partját sűrű növénytakaró borította. Alaposan megnézték a környéket, vízi ragadozók jelenlétére utaló nyomokat keresve, de nem láttak semmit.

– De így sem tudjuk, hogy mi van a vízben – jelentette ki Nightingale. – Azt javaslom, építsünk tutajt! – Arra nincs idő – vetette ellen Hutch. – Ha van is valami a vízben, a védőmező miatt valószínűleg nem fog prédának tekinteni minket. Végül is, a szagunkat nem érezheti. – Szerintem erre nem nagyon kéne alapozni – vélekedett a fejét csóválva Nightingale. Hutch belegázolt a folyóba, és addig ment befelé, amíg a víz a derekáig ért. Aztán várt. A szíve hevesen vert, igyekezett nyugodtnak mutatni magát. Mozgó testeket keresve fürkészte a felszínt és a partokat. De semmi sem támadt rá, és minden pillanatban erősödött az önbizalma. Amikor végül úgy ítélték meg, hogy biztonságban vannak, kerítettek Chiangnak egy vastag fatörzset, amibe belekapaszkodhatott, és mindannyian nekivágtak a folyónak. MacAllisterről kiderült, hogy kiváló úszó. Chiang nem szólt semmit, amíg átvontatták, de Hutch látta rajta, hogy szégyenkezik. Alighanem kevésbé viselte volna meg a dolog, ha Kellie nincs jelen. Aztán Hutch örömmel látta, hogy Kellie is tudatában van a helyzetnek, és ügyel, hogy a férfi közelében maradjon. Hutch rajtakapta MacAllistert, amint jót mosolyog – a szerkesztő csalhatatlan pontossággal érzékelte a társaság hangulatát és a társai érzéseit. Rendben és gond nélkül érték el a másik partot, és folytatták a gyaloglást. Hamarosan ismét emelkedőn tartottak felfelé. Chiang, aki kezdetben elöl haladt, egyre lassított, és mind hátrébb került a sorban. Kellie mellé sietett, és visszavitte a csapat élére. Aztán mondott neki valamit egy magáncsatornán. Chiang éppen válaszolt, amikor közvetlenül előttük egy hóbucka fel-emelkedett, felbömbölt, és rohamra indult. Hutch csak karmokat, zöld szemet és hosszan ívelő agyarakat látott, miközben a lézerfűrészéhez kapott, kitépte a zsebéből, és nyomban el is ejtette. Kellie, aki a lény útjában állt, hanyatt zuhant, aztán kétségbeesetten kapálózva próbált oldalra mászni. MacAllister a fűrészéről megfeledkezve fellendítette a botját, és lesújtott vele a lény fejére. Az állat hörgött és morgott, és Hutch arca előtt elvillant egy lézernyaláb, mire gyorsan földhöz vágta magát. A morgásból fejhangú visítás lett, aminek pillanatokkal később vége szakadt. Mire Hutch az exobiológus segítségével talpra állt, a teremtmény az oldalán feküdt, és meg-megvonaglott. Egy lézer félbevágta a fejét, a sebből vörösesbarnás, sűrű folyadék pumpálódott a hóra. Hutch belenézett a halott szempárba, és az a benyomása támadt, hogy a lény még most is őt figyeli. A teremtmény körülbelül akkora volt, mint egy medve. Chiang mellette állt, a fűrészét maga elé szegezve. Észrevette Hutchot, biccentett neki, majd kikapcsolta és leeresztette a fegyverét. Hutch végignézett magán, és örömmel állapította meg, hogy mindene megvan. – Nem vettem észre, amíg nem ugrott ránk – mondta, majd vállon veregette MacAllistert, és megdicsérte: – Szép ütés volt! Kellie megölelte, és arcon csókolta Chiangot, aki felmordult: – Ez meg mi volt? – A vacsoránk – válaszolta Hutch –, ha minden jól megy. Levágtak, és plasztikzsákba csomagoltak néhány nagyobb húsdarabot, és folytatták útjukat. A délután vége felé felértek egy utolsó emelkedő tetejére, ahonnan ismét egy hosszú, szelíd lejtőn haladtak tovább. A viharfelhők elvonultak, és a toronytól való indulás óta első ízben tiszta, derült égbolt borult föléjük. Kitartóan gyalogoltak egészen napnyugtáig, és Kellie ekkor azt hangoztatta, hogy tovább kéne menniük. De MacAllister és Nightingale már nagyon elfáradtak, ezért Hutch megállította a csapatot egy ligetben, ami egyfelől tűzifával szolgált, másfelől elrejtette őket. Ezen a napon tizenkilenc kilométert tettek meg, ami – mint azt többen megjegyezték – egész jó teljesítménynek minősült. – Különösen úgy – mondta Nightingale, mialatt letelepedett egy kidőlt fára –, ha tekintetbe vesszük, milyen nehéz volt a terep. Hamarosan teljesen vízszintes lesz, és a hómezőt is magunk mögött

hagyjuk. Hozzá hasonlóan MacAllister is kimerültnek látszott. – Chiang, gyűjtenél pár ölnyi fát? – kérte Kellie, majd felkapott egy ágat, és mintha ez lett volna a jelzés, a föld megremegett. Csupán egy szer, és alig néhány másodpercig. Tüzet raktak, és megsütötték a húst. Az illata jó volt, nem érződött rajta, hogy mérgező anyagokat tartalmaz. – Ki fogja megkóstolni? – vetette fel MacAllister. Hutch szótlanul a kezébe vett egy darabot, abban a tudatban, hogy a parancsnoknak példát kell mutatnia bátorságból. Úgy döntött, hogy Embry előírásait fogja követni, és lassan, nagyon lassan fogja csinálni. – Hadd vágjak neked! – szólalt meg Nightingale, azzal leszelt egy vékony csíkot a húsról, egy pillanatig úgy tartotta, hogy Hutch láthassa a tűz fényénél, aztán mindenki meglepetésére kikapcsolta a védőmezőjét, és gyorsan bekapta a húsdarabot. Mindenki őt figyelte, és Hutch annyi mondott: – Köszönöm. Nightingale megvonta a vállát, aprólékos gondossággal megrágta a falatot, közölte, hogy egész jó, és lenyelte. Hutch gyanította, hogy a férfi ezt MacAllister miatt csinálta – megmutatta neki, hogy milyen bátor. Fél óra telt el. A hús rendesen átsült. Chiang feltett egy adag kávét. Nightingale-en nem látszott semmi, és bejelentette, hogy a többiek felőle várhatnak, ameddig akarnak, de ő most enni fog. A társai egymásra néztek, majd sorban kikapcsolták az F-generátorukat, és nekiláttak az evésnek. A hús valóban ízletesnek bizonyult. Az étkezések alatt a hideg miatt nem sokat beszélgettek. Hutch tudta, ha életben marad, mindig is úgy fog emlékezni ezekre az ebédekre és vacsorákra, mint gyors és gépies cselekvésekre, amelyek során mindenki hallgatott, és olyan közel húzódott a tűzhöz, amennyire csak bírt. Boldog napok a pusztaságban... Nem volt sem sójuk, sem más fűszerük, de ez lényegtelen részletnek tűnt. A vacsora alatt Hutch bejelentést tett: – Marcel szólt, hogy a média néhány nap múlva megérkezik. Eredetileg azért jöttek, hogy közvetítsék az ütközést, de most már minden rólunk szól. – Naná, hogy rólunk – morogta bólogatva Chiang. – Mindenesetre azt kérdezik, hogy készíthetnek-e interjút velünk, miután ideérnek – tette hozzá Hutch. – Hát az érdekes lesz – mondta MacAllister, akinek szemlátomást ízlett a hús –, rendezhetünk egy világvége-partit az Universalon, ami csakis tényeket közöl. Torzítások és elvek nélkül – fűzte hozzá, az Universal Hírhálózat „Torzítás és ferdítés nélkül” jelmondatával gúnyolódva. Elnézett a keleti égbolt felé, amelyen idegen csillagképek fénylettek. A Morganhez még túl korán volt. – Nos, igen – folytatta –, ha ügyesen nyomulnak, övék lesz az év legnagyobb szenzációja. Leszámítva talán a Világkupát. Ekkor Marcel ismét jelentkezett: – Hutch, megjött a válasz az Akadémiától a toronytól küldött jelentésedre. Gratulálnak a munkádhoz, és arra kérnek, hogy áss tovább. Ezt a kifejezést használták. Keress bizonyítékot arra, hogy az őslakók a tudományos fejlődésnek milyen fokára jutottak el! Ez áll itt. Arra kérnek, hogy rövidesen menj el más helyszínekre is, mert nincs sok időd. – Rendben – felelte Hutch –, értesítsd őket, hogy már úton vagyok! – Arra is kérnek, hogy legyél óvatos – tette hozzá Marcel. – És kerüld a veszélyes helyzeteket!

– Augie, ébresztő! Emma sosem volt jó alvó, és éjszakánként néha bolyongott a hajón. Hogy mit művelt ilyenkor, azt Canyon sosem tudta. Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a nőnek viszonya van a kapitánnyal, de igazából nem érdekelte. Nem érdekelte mindaddig, amíg Emma elérhető volt számára, valahányszor csak szüksége támadt rá. De a nő most nagyon mély álmából rángatta ki. Először azt hitte, hogy az Edward J. Zwick léket kapott. – Mi a baj? – motyogta álmosan, és felnézett. – Augie, óriási hírem van! – felelte Emma valósággal ragyogva. Canyon megpróbálta elképzelni, hogy mi lehet az, de kudarcot vallott. Azt biztosra vette, hogy várhatott volna reggelig. – Baleset történt – közölte Emma –, néhány ember a bolygón rekedt. Próbálnak találni valakit, aki megmenti őket, de egyelőre nincs szerencséjük. Canyon ettől már felébredt. – Miféle baleset? Meghalt valaki? – Bezony! Retten vagy hárman. És tudod, hogy ki van a túlélők között? MacAllister! – Édes istenem... ez igaz? – Abszolút! – Ez hogyan történhetett meg? – Azt nem tudom – felelte Emma –, részleteket egyelőre nem közöltek. De az biztos, hogy nagy sztori hullott az ölünkbe! – Arcon csókolta a férfit, és tovább beszélt: – Már felvettem velük a kapcsolatot. Clairveau kapitánnyal, a parancsnokkal. És több fényévnyi távolságban nincs vetélytárs! – Lelkesen tapsolt néhányat, és gyakorlatilag remegett örömében. Canyonnak egyelőre nem sikerült felfognia az elhangzottakat, és bizonytalanul megkérdezte: – De fel fogják hozni őket, ugye? – A pokolba is, nem tudom! – felelte Emma. – Pillanatnyilag forró a helyzet. Ha van némi szerencsénk, egy darabig forró is marad. Legalábbis addig, amíg odaérünk.

– Alighanem lesz egy kis gondunk – közölte Beekman. A képernyőn az óceán és az északi partvidék látszott. A terület hidegnek és szürkének tűnt, a víz messzire elhúzódott a partvonaltól. Marcel nem tudta biztosan, hogy akarja-e hallani azt, amit Beekman szeretne a tudtára adni. – Ez a jelenség akkor látható – folytatta Beekman –, amikor cunami közeledik. Marcel türelmetlenül várt. Nehezére esett volna nagyon megrémülni. A part mentén hegyek hosszú fala állt. Arra számított, hogy a tengerrel kapcsolatos zavarokról fog hallani, ám a partvonal védettnek tűnt. – Miért, cunami közeledik arrafelé? – kérdezte. – Nem éppen – válaszolta Beekman. Az ő irodájában ültek, egy-egy kényelmes karosszékben. Az expedíció vezetője rövid ujjú inget viselt, amelyen kergetőző sárkányok díszelegtek. – Lehet, hogy csak egy rendkívül magas dagály lesz belőle. A gond az, hogy a Morgan közeledtével párhuzamosan egyre magasabb lesz a dagály. Minden egyes nappal. A Morgan gravitációja eltorzítja a tengert. Felfelé húzza. Ez történik az első szakaszban. – Mi történik az utolsóban? – A Morgan kitépi az óceánt a medréből. – Gunny – válaszolta Marcel, és mélyet sóhajtott –, az nem holnap lesz. – Nem – ismerte el Beekman nagyokat bólogatva.

– Ha ez gond, akkor korábban miért nem beszéltünk róla? – kérdezte Marcel. – Mert úgy nézett ki, hogy nem lesz fontos tényező – magyarázta a tudós. – Mert úgy nézett ki, hogy a part menti hegység fel fogja tartóztatni az óceánt addig, amíg az embereink annyira eltávolodnak tőle, hogy már nem fog számítani. – Mi változott meg? – A hegységnek vannak egyes szakaszai, amelyek nem biztos, hogy kitartanak. Lehet, hogy összeomlanak. – Hol? Beekman megmutatta a kérdéses részeket. – Mikor? – kérdezte Marcel. – Azt nem tudom – válaszolta Beekman. – Lehet, hogy állva maradnak, amíg a víz eléri a tetejüket. Ha ez történik, nincs miért aggódnunk. De lehet, hogy összeomlanak. – Értem. Mi a legkorábbi időpont, amikor már összeomolhatnak? – Azt sem tudjuk. Nincs elég információnk ahhoz, hogy bármiben biztosak legyünk. – Akkor egy becsült adatot kérek! – Kedd éjfél. A mi időnk szerint. Marcel a naptárára nézett, és megállapította: – Vagyis nyolc napjuk van. Nyolc helyi napjuk. – Igen. – Vagyis, elvesztettek pár napot. – Igen, de ez nem okozhat komoly gondot. Még így is bőven van idejük. De egyvalamit ne felejtsünk el: ez csupán becsült adat. – Értesítem Hutchot – felelte bólogatva Marcel, és úgy érezte, a válaszfalak elindultak felé, hogy összenyomják. – Vannak ötleteink egy tartalék tervhez? – Arra gondolsz, hogy mihez kezdünk, ha Tessről kiderül, hogy nem működik? – Pontosan. Mit tehetünk? Beekman megcsóválta a fejét, és elkomorodva válaszolt: – Azt leszámítva, hogy isteni beavatkozásban reménykedünk, semmit. Ha Tess nem tud repülni, az embereink meghalnak. Ilyen egyszerű.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET „A régi vágású ember nagyra értékeli a civilizációt, amíg nem megy el az áram.” (Gregory MacAllister: Hazafiak a fakunyhóban, A befejezetlen MacAllister című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 210 óra (becsült adat) – Léteznie kell megoldásnak – állította konokul Marcel. – Ha van, hálás lennék, ha megtudnám, hogy mi az – felelte Beekman, és megdörzsölgette véreres szemét. – Jó – mondta Marcel, azzal felállt, és lenézett a tudósra –, korábban említetted, hogy milyen óriási a szakítószilárdsága annak a mintának, amit levágtunk az objektumról. Mi lenne, ha kiszednénk belől egy darabot? – Minek? – Hogy elérjük a lentieket. Hogy csináljunk nekik egy utat, amin elhagyhatják a felszínt. – Marcel, annak legalább háromszáz kilométer hosszúnak kellene lennie. – Gunny, van négy csillaghajónk, amivel dolgozhatunk. – Az csodás. Ha negyven lenne, még jobb volna. Szóval, kapsz egy hosszú rudat. Mihez kezdesz vele? – Beleszúrom az atmoszférába. Nem fog szétszakadni a saját súlyától, nem igaz? – Nem, nem fog – válaszolta Beekman. – De nem fogjuk tudni irányítani. Az atmoszferikus erők miatt a vége hangsebességgel fog száguldozni a felszín közelében. – Szomorúan mosolygott, és hozzátette: – Valószínűleg nem szívesen próbálnál felkapaszkodni egy ilyesmire. Marcel már halálosan unta a kifogásokat, meg az egész kishitűséget. – Rendben, akkor elmondom, hogy mit akarok. Van egy rakás nagy koponya elszórva a hajó különböző részeiben. Gyűjtsd össze őket, most rögtön, tegyenek félre minden mást, és keressék meg a megoldást! – Marcel, némi szerencsével kevesebb is elég lesz ahhoz, hogy felhozzuk őket onnan – állította Beekman. – De túl sok minden csúszhat félre. És ha várunk, amíg megtörténik a baj, nem lesz idő más utat keresni – érvelt Marcel, azzal lehajolt, megmarkolta Beekman karját, és hozzáfűzte: – Tekintsétek intellektuális kihívásnak, ha úgy jobban tetszik! De keressetek megoldást!

Chiang még éberen feküdt, amikor a Morgan megjelent a keleti égbolton. A fénye miatt nem lehetett látni a körülötte lévő csillagokat. Ez a fény valamiért kékes árnyalatot vett fel, és sokkal erősebb volt, mint az előző estén. Chiang majdnem ki tudta venni a bolygó korongját. A gyilkos baljós fényében őrködött. Miután Nightingale leváltotta, sokáig figyelte a méltóságteljes lassúsággal sikló óriást. Aztán amikor Kellie felébresztette, úgy érezte, hogy egy percet sem aludt. – Ideje indulni, nagyfiú – mondta mosolyogva a nő. Mialatt a tábortűz körül ülve álmosan rágcsálták az előző esti hús maradékát, Hutch bejelentette, hogy híreket kapott a Wendyről.. – Nem jókat, ha jól sejtem – dörmögte MacAllister. – Hát nem... elvesztettünk két-három napot – közölte Hutch. – A dagály egyre magasabb az északi part mentén. A Morgan miatt. Hegyek vannak ott, de megtörténhet, hogy a víz betör a síkságra.

– Néhány nap? – kérdezte Kellie. – Még bőven van időnk – felelte Hutch. – És úgy gondolják, hogy ha áttör a víz, akkor elérhet a toronyig? – kérdezte Nightingale. – Igen, ezt mondták. – Akkor sietnünk kell – jelentette ki Chiang. A napok rövidsége kezdte éreztetni a hatását, és megvitatták, hogy visszatérjenek-e a huszonnégy órás ciklusokhoz úgy, hogy nem veszik figyelembe, hogy mikor kel fel, és mikor nyugszik le a nap. Embry úgy vélekedett, hogy ez nem túl jó ötlet, mert az anyagcseréjük megpróbál majd alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz. – Különben meg – tette hozzá –, nem hiszem, hogy szívesen sétálgatnátok sötétben. Alig hét világos órájuk maradt, amikor végre elindultak. – A nap folyamán eléritek a hó határát – tájékoztatta őket Marcel. – Ha minden igaz, onnantól kezdve könnyebben fogtok haladni. – Rendben – felelte Hutch. – Á, és hamarosan át kell kelnetek egy újabb folyón. Ez már szélesebb, mint az előző. Alkonyat körül fogtok odaérni. – Van a közelben híd? – érdeklődött Hutch. – Ha-ha-ha... – De most komolyan, meg tudjátok mondani, hogy hol kelhetünk át a legkönnyebben? – kérdezte Hutch. – Mit szeretnétek: széles és lassú folyású vagy keskeny és gyors folyású szakaszt? – kérdezett vissza Marcel. – Kell egy hely, ahol átgázolhatunk. – Hogy hol van ilyen, azt idefentről nem lehet megállapítani – felelte Marcel. – Akkor legyen egy széles és lassú folyású szakasz! – jelentette ki Hutch.

Chiang nem kedvelte MacAllistert. A szerkesztő úgy beszélt Kellie-vel és Hutchcsal, mintha a szolgái lettek volna, olyan személyek, akiknek az egyedüli rendeltetése az, hogy kényelmesebbé tegyék számára a világot. Nightingale-ről nem vett tudomást, mintha az exobiológus nem is létezett volna. Chiang úgy érezte, hogy vele a fickó viszonylag tisztességesen viselkedik, bár egyfajta leereszkedéssel nézett rá. Erről viszont úgy gondolta, hogy nem személyes ügy, hanem a szerkesztő egyszerűen így viszonyul mindenkihez. MacAllister számára még a gázóriás is célpont lett. Mialatt mindenki más bizonyos fokú áhítattal gondolt a közeledő pusztítóra, MacAllister rákapott arra, hogy a felfedezője teljes nevén emlegesse. Először Jerry Morgan lett belőle, aztán már csak Jerry. „Látták, hogy Jerry milyen szépen ragyogott az éjszaka?” Továbbá: „Bizton állítom, hogy Jerryből csak egy sarló látszik.” Chiang világosan értette, hogy a nagy ember fél, talán jobban is, mint a többiek, mert vigyáznia kell a hírnevére, és valószínűleg nem tudja, hogy ezt hogyan fogja megtenni, ha még durvább lesz a helyzet. A hóréteg egyre vékonyabb lett, és sorban megszabadultak a hótalpaiktól. Hamarosan elértek egy széles síkságot. A lapos dombokkal teli területen csak néhány facsoportot, illetve egy-egy bozótot lehetett látni. Késő délután két teremtmény támadt rájuk. A sárgásbarna színezetű, két lábon járó lények egy-egy földhalom mögött rejtőztek, megvárták, amíg az emberek áthaladnak közöttük, majd hátulról támadtak. Ám a lézerek pillanatok alatt végeztek velük, aminek nyomán MacAllister megállapította, hogy ezeknek a primitív létformáknak nincs esélyük olyanokkal szemben, akikbe szorult némi bátorság, és van egy-két jó fegyverük. Beszéd közben jelentőségteljes

pillantást vetett Nightingalere, és Hutchnak ismét be kellett lépnie a két férfi közé. Erős szálú fű meredt ki a hóból, ami déltájra mindenestől eltűnt. Lila és sárga növények tünedeztek fel a csapat körül, vastag szaron lengedeztek, és a leveleik annyira elesek voltak, hogy könnyen elvágták volna az emberi bőrt. Áthaladtak egy erdősávon, amelynek talajszintjén a sűrű lombok miatt nappal is erős félhomály uralkodott. A fatörzseken nyolclábú teremtmények szaladgáltak, és Nightingale megint sajnálni kezdte, hogy nincs idő egy alaposabb vizsgálatra. Az apró lényeket a rejtőszínük jóvoltából alig lehetett felfedezni. A hátuk dióhéjra emlékeztetett. Háromszög alakú fejükből csápok álltak ki, csőrszerű rágószervük folyamatosan mozgott. Nightingale odament némelyikhez, és észrevette, hogy a közelben lévő lények felé fordítják a csápjaikat. Aztán egyik-másik gyorsan fedezéket keresett, vagy átszaladt a fa másik oldalára, míg mások csak behúzódtak a héjukba, mint a Földön a teknősök, és mozdulatlanul tapadtak a vastag kérgekhez. Chiang odalépett az egyik ilyenhez, mire a lény fekete permetet lövellt felé. Egyenesen a szemét vette célba, de a védőmező természetesen felfogta a cseppeket. Chiang ijedtében ugrott egyet hátra, és elesett. – Szerencséd volt – mondta neki Nightingale, mialatt felsegítette. – Egyáltalán nem ismerjük ezeket a lényeket. Ne hagyd, hogy a külsejük megtévesszen! Azért, mert valami úgy néz ki, mint egy mókus, nem biztos, hogy úgy is viselkedik, mint egy mókus. – Igyekeznünk kell – szólt rájuk Hutch –, nincs időnk arra, hogy megcsodáljuk a helyi csodabogarakat. A fák egy része nagyban hasonlított a földi tölgyekre és a juharokra. Más növényeknek húsos, lágy száruk volt, és rövid, tüskékkel teli ágaik. Némelyiken többé-kevésbé gömb alakú, lila gyümölcsök lógtak. Hutch letépett egyet, levágott belőle egy apró darabot, kikapcsolta a védőmezőjét, és bekapta a vékonyka szeletet. – Nem is rossz – mondta hamarosan, és elégedett képet vágott. Ám amikor Chiang is kért a gyümölcsből, a pilóta megrázta a fejét. – Várjunk egy kicsit – mondta –, nézzük meg, mi történik! Röviddel ezután sűrű aljnövényzetben gázoltak, amikor Chiang majdnem belesétált egy szakadékba. Egyszerűen eltűnt a lába alól a talaj. Először azt hitte, hogy csupán egy lyukat talált, de aztán a lábával félrelökött egy ágat, és ekkor egy hatméteres sziklafalat látott maga alatt, amit szívósnak tűnő növények borítottak. MacAllister elkapta a karját, és visszarántotta, mielőtt lezuhant volna. – Most már kettővel jövünk magának, Mac – jelentette ki Kellie, első ízben szólítva a nagy embert ezen a rövid néven. Egyre durvább terepen jártak, a felszínt vízmosások és hasadékok szelték keresztbe-kasul. Visszatért a korábbi problémák egyike: MacAllister nehezen mászott le a meredek partoldalakon. Megpróbálták kötéllel leereszteni, de az vékonynak és simának bizonyult ahhoz, hogy rendesen meg lehessen markolni. És azt a megoldást, hogy rákössék a derekára, és így eresszék egy-egy szakadékba, MacAllister rendkívül sértőnek ítélte a méltóságára nézve. Hutch szemügyre vette a fákról csüngő kúszónövényeket, és az egyiket megpróbálta leszedni. A lián ellenállt, és mindannyian kellettek ahhoz, hogy lerángassák az ágakról. Amikor szert tettek egy kellően hosszú darabra, Hutch levágta, és MacAllister, akit addigra már elborítottak a zúzódások, ennélfogva nyitott lett minden megoldásra, beleegyezett a használatába. Az ötlet remekül bevált: a szerkesztő szilárdan meg tudta markolni a növény erős szárat, mialatt leeresztették, de még segíteni is tudott. Amikor kora délután ismét lapos talajra értek, eldobta a liánt, de Hutch felvette, gondosan feltekerte, és onnantól kezdve a vállára vetve hordozta. Chiang észrevette, hogy MacAllister egy ideje már hátra akar maradni annak érdekében, hogy a többiek gyorsabban mozoghassanak. Hallgatagon viselte el a méltóságát sértő megpróbáltatásokat, és

keményen küzdött, hogy tartsa az iramot. Egy kisebbfajta erdő közepén apró tavacskára bukkantak. – Mit gondoltok – kérdezte Hutch –, tartsunk pihenőt, hogy egy kicsit rendbe szedjük magunkat? Kellie máris lerántotta magáról a mellényét, és kijelentette: – Én benne vagyok! Fiúk, ti táguljatok innen, és rakjatok tüzet! De valaki őrködjön az ösvényen! – Mi lesz, ha bajba kerülsz? – aggodalmaskodott Chiang. – Majd a ruháim segítségért szaladnak – felelte Kellie, és felkacagott. A férfiak eltávolodtak a tótól. Hutch elővett egy darab húst, beledobta a vízbe, és várt. Miután néhány perc elteltével nem történt semmi, lecövekelt az ösvényen, hogy onnan figyeljen. Kellie kikapcsolta a védőmezőt, és megcsapkodta a felsőtestét, hogy felmelegítse. Aztán vett egy mély lélegzetet, lekapta magáról a kezeslábasát, és megkérdezte: – Van valamink tüdőgyulladásra? – Ugyanaz, mint a többi nyavalyára: forró kávé – válaszolta vigyorogva Hutch. A környék biztonságosnak látszott. Ezért aztán Hutch, hogy időt takarítson meg, átadta Kellie-nek a szappant és a mosdókendőt, kiterített két törölközőt, lerakta a fegyverét egy, a víz mellett álló sziklatömbre, levetkőzött, és belegázolt a vízbe. Dermesztően hidegnek bizonyult. – Nincs jobb, mint a friss, hideg víz! – hadarta Kellie, közben annyira vacogott a foga, hogy alig lehetett érteni a szavait. Jéghideg szellő borzolta fel a felszínt. – Jegesmedvék nudista klubja – felelte erősen akadozva Hutch. – A víz melegebb, mint a levegő – közölte Kellie –, ha már hozzászoktál. – Meséld a... – válaszolta Hutch, de hamarosan rájött, hogy valóban így van. A hideg valósággal sokkolta, mialatt egyre mélyebbre gázolt, és azt érezte, hogy a víz előbb a térdéig lepi el, aztán a derekáig, végül a melléig. De amikor teljesen körülvette, a teste alkalmazkodott hozzá. Ekkor nyakig lemerült, hogy csak a feje legyen kint, a hideg levegőn. Kellie beszappanozta magát, és átadta a szappant Hutchnak, aki gyorsan hozzádörzsölte a mosdókendőhöz, és nekilátott, hogy eltávolítsa magáról több nap mocskát és izzadságát. Kellie lemerült, hogy a haját is kiöblítse, és amikor felbukkant, dideregve kapkodta a levegőt. Hutch, aki szinten felig megfagyott mar, odaúszott hozzá, és összeölelkeztek, hogy megosztozzanak azon a kevés melegségen, ami még megmaradt a testükben. Miután a heves reszketés elmúlt, és újra meg tudtak szólalni, Hutch megkérdezte a társától, hogy jól van-e. – Ki... kiválóan – bökte ki Kellie. Kigázoltak a sekély vízbe, ahol befejezték a mosakodást, felkapták a törölközőket, és szárazra dörgölték magukat. Aztán továbbra is meztelenül felvették az adóvevőjüket és az övüket, aktiváltak az energiamezőket, és felcsavarták a fűtést. Csodás pillanat volt. Hutch a felsőtestét szorosan átölelve állt a napsütésben, és mérhetetlenül élvezte, hogy a bőre lassan átmelegszik. – Izgalmas élmény volt – jegyezte meg Kellie –, feltétlenül meg kell ismételnünk. – Mindörökre összekötött minket – felelte Hutch. Gyorsan felkapta a fejét, egy pillanatig merőn bámulták egymást, és ő hirtelenjében nem igazán tudta, hogy mi is történt kettőjük között. Amikor a tagjaik ismét megbízhatóan működtek, nekiálltak, hogy kimossák a ruháikat. Chiang időről időre megkérdezte tőlük, hogy van-e szükségük segítségre. Kellie mindig megnyugtatta, hogy remekül boldogulnak, de Hutch látta a társán, hogy élvezetét leli a játékban. Miután végeztek a mosással, átadták a ruháikat Chiangnak, aki odadobott nekik egy-egy pokrócot. A nők ezek után kiterítették a ruháikat a tűz mellé, és a pokrócba burkolózva átvették az őrszolgálatot, a férfiak pedig bevonultak a tavacskába. Egy órával később valamennyien felöltöztek, és folytatták

útjukat.

Chiang nem igazán tudta, hogy mit kezdjen Kellie-vel. A folyamatos életveszély miatt felerősödtek a nő iránti vágyai. Egy idő után azt kezdte latolgatni, hogy talán meg kellene kérnie a kezét. Néhány nappal ezelőtt, a Wendy fedélzetén abszurdnak találta volna az ötletet. De most valahogy jó gondolatnak tűnt, hogy elkötelezze magát emellett a különleges nő mellett, és kiderítse, hogy ő mit gondol erről. Úgy döntött, hogy akarja Kellie-t, és gyanította, hogy ennél jobb alkalma sosem lesz arra, hogy megszerezze. Elhatározta, hogy ezen az estén beszél vele.

Már sötétedett, amikor megérkeztek a folyó partjára. – Marcel azt mondta, széles? – dohogott MacAllister. – Mert ezt itt, kérem, maga a Mississippi. A folyó szélesen, csillogva, lustán hömpölyögve terült el előttük. Chiang úgy becsülte, hogy ha be lenne fagyva, tíz perc alatt gyalogolnának át a másik oldalára. – Marcel – szólalt meg Hutch –, nem a nekünk kellő irányba folyik? – Sajnos nem – felelte a parancsnok. – Nem tudtok elhajózni a célig. – Hogyan kelünk át rajta? – vetette fel MacAllister. – Nem tudjuk átúszni – jelentette ki Hutch –, lehet, hogy a közepénél erős a sodrás. – Más okból sem – közölte bólogatva Nightingale, és jobbra mutatott, ahol egy sötét szempár emelkedett ki a vízből, és egyenesen rájuk szegeződött. – Aligátor? – találgatott Kellie. – Nem tudom – felelte Hutch. Nightingale megismételte Hutch kísérletét: beledobott egy kisebb húsdarabot a folyóba. Néhány pillanattal később szürke uszony villant a felszín felett, a hús eltűnt, majd a víz egy rövid ideig kisebb örvényeket vetve kavargott ott. Valami felrikoltott a folyón túli erdőben, amit visításokból, rikoltozásból és szárnycsattogásból szövődő lárma követett. Aztán az egyik fáról felröppent egy keselyűre emlékeztető, fekete szárnyú teremtmény, elrepült, és a környék ismét elcsendesedett. Chiang szemügyre vette a fákat, és megkérdezte: – Tudja valaki, hogyan kell tutajt ácsolni? – Csak összekötözünk pár fatörzset, nemde? – felelte Kellie. – Ez építő tapasztalat lesz mindannyiunk számára – állapította meg MacAllister. A szóvicc többeket hamis, erőltetett nevetésre késztetett. – Álljunk neki most rögtön! – rendelkezett Hutch. – Kivágjuk a fákat, éjszakára itt maradunk, és reggel összerakjuk a tutajt. – Hogyan teljesítettünk ma? – kérdezte MacAllister. – Egész jól – felelte Hutch. – Húsz kilométert tettünk meg. – Húszat? – Egészen pontosan tizenkilencet. De az sem rossz!

Chiang az egész estét arra áldozta, hogy összeszedje a bátorságát. Miután félretették a fatörzseket, és begyűjtötték a kellő mennyiségű kúszónövényt, Kellie hallgatagon megvacsorázott. Amikor befejezte, és aktiválta a védőruháját, Chiang úgy érezte, eljött a perc. Magáncsatornán kapcsolatot teremtett a nővel, és belekezdett.

– Kellie – szólította meg kissé fals hangon, mire gyorsan krákogott egyet. Kellie felé fordult, így a tűz fénye megvilágította az arcát, és Chiang úgy érezte, nála szebb nőt sosem látott. – Igen, Chiang? – kérdezte lágy hangon. Chiang mozdult volna, hogy közelebb menjen, de visszafogta magát, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha ott marad, ahol van. – Csak... szeretném, ha tudnád, hogy beléd szerettem. Kellie sokáig hallgatott, az arcán árnyékok mozogtak a lángok táncának ütemében. – Már egy ideje kerestem az alkalmat, hogy megmondjam neked – tette hozzá Chiang. Kellie végre bólintott egyet, és halkan felelt: – Tudom. Chiang egy csapásra elbizonytalanodott. – Tudod? – kérdezte, és csak ennyit bírt kinyögni. – Persze. Chiang talpra állt, mert erős késztetést érzett, hogy csináljon valamit, de megállapodott annál, hogy egy bottal megbökdöste a tüzet, és megigazított rajta néhány ágat. – Megkérdezhetem, hogy te mit érzel irántam? – tört ki váratlanul, és azonnal megbánta, mert tudta, hogy ez szörnyen hangzott. De már nem szívhatta vissza. – Kedvellek – válaszolta halkan Kellie, aztán hosszasan hallgatott. Chiang várt, és azon töprengett, hogy Kellie most az érzéseit kutatja-e, vagy szavakat keres, hogy kíméletesen lerázza őt. – Nem tudom – folytatta aztán Kellie –, ezek a körülmények... nem könnyű tisztán látni. – Értem – felelte Chiang. – Nem vagyok biztos abban, érted – válaszolta a fejét ingatva Kellie. – Minden valahogy összesűrűsödött. Nem bízom az érzéseimben. Sem a te érzéseidben. Most minden olyan hevesnek, felfokozottnak érződik. Várjunk, amíg visszaérünk a Wendyre! Amíg már nem leszünk életveszélyben. Ha még akkor is bele akarsz vágni ebbe a dologba, boldogan végighallgatlak.

Nightingale vette át az őrséget. Végighordozta a tekintetét a táboron, és azonnal látta, hogy túl sok olyan hely akad, ahol valami észrevétlenül megközelítheti őket, és úgy döntött, hogy a folyópart közelében fog állni, ahol nyílt terület veszi majd körül. Chiang felkapta a víztartályt, és lement a víz széléig. MacAllister összeszedett néhány ágat, és tüzet gyújtott. A nők nekikezdtek a tutaj tervezésének. Nightingale a vizet tanulmányozta. A part közelében sekély volt, de sötéten, sárosan kavargott. Chiang fintorgott, és beljebb merészkedett néhány lépésnyire. Nightingale megkérdezte tőle, hogy mit művel, mire azt felelte, hogy tiszta vizet keres. Mentett egy keveset a tenyerébe, megvizsgálta, és valószínűleg nem nyerte el a tetszését, mert még beljebb gázolt. – Ez súlyos hiba! – szólt rá Nightingale. – Gyere ki onnan! Kitalálunk valami mást. – Nyugi, semmi... – kezdte Chiang, de elakadt a hangja, majd furcsa arcot vágott, és felkiáltott. Valami kirántotta alóla a lábát. Hanyatt esett, és eltűnt a zavaros vízben. Nightingale előkapta a fűrészét, bekapcsolta, és a társa után vetette magát. Nem látta ugyan, hogy Chiang miért esett el, de megpillantott egy kékesszürke csápot. Röviddel azután, hogy beért a vízbe, valami rácsavarodott a bokájára, és rángatni kezdte. Aztán valami a kezét is elkapta. Vaktában elrántotta maga előtt a fűrészt úgy, hogy a lézer a vizet szelte. Sárszínű folyadék tört elő valahonnan. Nightingale majdnem elejtette a fűrészét.

A csata tetőfokán megérkezett MacAllister, a kezében a lézerfűrészével, és úgy vagdalkozott vele, mint akinek elment az esze. A víz hallhatóan sistergett, és csápdarabok röpködtek mindenfelé. Előbb Nightingale szabadult ki, aztán Chiang. Mire a nők a víz széléhez értek, az összecsapás, néhány másodperccel azután, hogy elkezdődött, véget ért. – Minden rendben, hölgyeim – mondta MacAllister, és belefújt a fűrészébe, mintha az egy ódivatú hatlövetű lett volna. – A lövöldözésnek vége. Ezen az éjszakán tisztán látták a Morgan korongját. Egy apró félholdra emlékeztetett.

Reggel megépítették a tutajt. Egymás mellé fektették a fatörzseket, és egyenlő hosszúra vágták őket. Hutch nem bízott a mérnöki képességeiben, ezért megkövetelte, hogy a hossztengelyre merőlegesen vastag ágakat erősítsenek a törzsekhez, hogy azok összetartsák az egész tákolmányt. Ezt követően evezőket és tolórudakat faragtak. Felvetődött, hogy egy vitorla sem ártana, de Hutch elutasította az ötletet részben azért, mert a vitorlázat elkészítése sok időbe telt volna, részben pedig azért, mert egyikük sem értett hozzá. Úgy tűnt, hogy egy hatónál sikerült letáborozniuk. Időről időre állatok bukkantak fel a közelükben, tisztes távolságot tartva, kíváncsian megbámulták őket, aztán a folyóba dugták az orrukat, és miután teleszívták magukat vízzel, visszatértek az erdőbe. A nap már magasan járt, mire elkészültek a tutajjal. Jócskán megkönnyebbülve a tudattól, hogy ismét útra kelhetnek, felszálltak rá, és nekivágtak a folyónak. A nappal viszonylag kellemes időt hozott, majdnem olyan meleg lett, hogy kikapcsolhatták a Flickinger-mezőket. MacAllister a tutaj orrában telepedett le, és kényelmesen elhelyezkedett, hogy amennyire lehet, kiélvezze az átkelés örömeit. Már korábban kiválasztottak egy partszakaszt, ami alkalmasnak látszott arra, hogy kifuttassák rá a tutajt: lapos volt, homokos, és körülbelül fél kilométerrel lejjebb terült el. Chiang és Hutch a rudakkal tolták a tutajt, Kellie és Nightingale eveztek, MacAllister pedig megmutathatta, mennyire ért az irányításhoz. Könnyűszerrel manővereztek a sekély, lassan mozgó vízben. Nightingale egy darabig a partot figyelte, aztán Hutchra pillantva megszólalt: – Bűnös mulasztás volt részükről, hogy egyszerűen megfeledkeztek erről a bolygóról. – Az Akadémia korlátozott forrásokból gazdálkodik – felelte a parancsnok. – Legalábbis, így hangzik a hivatalos magyarázat – vágott vissza Nightingale. – A valóság az, hogy harmadrangú figurák harca van a háttérben. Az expedíciókkal kapcsolatos döntések a hatalmi harcok részei lettek. Nem a megfelelő oldal győzött, így aztán sosem jöttünk vissza ide. – Felnézett a fák csúcsára, és hozzátette: – Nekem semmi közöm nem volt az egészhez, de engem hoztak ki hibásnak. MacAllister a szeme fölé tartotta a kezét, hogy védje a naptól, körülnézett, és megállapította: – Nyomasztó ez a vadon. – MacAllister, maga tudta ezt, ugye? – Mit tudtam? – Hogy belviszályok is szerepet játszottak a döntésben – magyarázta Nightingale –, és hogy bűnbakot csináltak belőlem. – Randall... – felelte MacAllister, és hatalmasat sóhajtott – a belviszályok mindig, mindenütt jelen vannak. Szerintem senki sem hitte el, hogy maga miatt nem lehet folytatni a felderítést. Egyszerűen csak megkönnyítette a helyzetét azoknak, akiknek más célok voltak fontosak. – Elnézett folyásirányba, és elgondolkodva hozzátette: – Nagy kár, hogy nem tudunk így elutazni a leszállóegységig. Kellie felfedezett valamit a hátuk mögött, és azt figyelte. Nightingale is megfordult, és azt látta,

hogy madarak lebegnek mögöttük, pontosabban, lassan repülve követik őket. Nem, nem madarak – javította ki magát gondolatban –, inkább denevérek. Jókora V alakzatot tartottak, amely feléjük mutatott. És nem is denevérek voltak. Nightingale hamarosan megállapította, hogy rosszul mérte fel a méreteket, és a teremtmények inkább jókora szitakötők. Szitakötők? A szelvényezett testek hosszabbak voltak, mint az ő karja, a szárnyak fesztávolsága meghaladta a földi pelikánok szárnyáét. De különösen azt találta ijesztőnek, hogy a lények fejéből tőr méretű és alakú ormány vagy fullánk meredt előre. – Nézzetek fel! – kurjantott. Az összes szempár a furcsa rajra szegeződött. MacAllister felállt, és elővette a fűrészét. – Üdvözöljük a Süllyesztőn – morogta –, ahol a szúnyogok előbb leterítik önt, és csak aztán csípik meg. – Úgy látom, érdekeljük őket – vélekedett Hutch. Mialatt a lényeket figyelték, adódott egy másik probléma is: a folyó közepénél jártak, és az áramlat gyorsabban vitte őket, mint korábban számították. Már most világosan látszott, hogy nem fogják elérni a kiválasztott partszakaszt. A folyó itt már túl mély volt ahhoz, hogy rudakkal tolják a tutajt. Chiang és MacAllister felkapták az evezőket, és dühödt gyorsasággal lapátoltak, de nem sokat haladtak előre, így tehetetlenül nézték végig, hogy elsiklanak a lapos part előtt. A szitakötők kitartóan kísérték őket. A széllel vitorlázva, tökéletesen szinkronban manővereztek, a szárnyaik csak néha-néha rebbentek meg. – Gondolod, hogy emberevők? – kérdezte Hutch az exobiológustól. – Lehet, de szerintem inkább vérszívók – válaszolta Nightingale. – Ocsmány dögök, az biztos – jelentette ki MacAllister. Hutch bólogatva jelezte, hogy egyetért, aztán megszólalt: – Ha lőtávolon belülre érnek, leszedünk párat. – Talán nem is olyan nagy baj – mormolta Chiang –, hogy ez a világ hamarosan lemegy a csövön. MacAllister öblös röhögése végigvisszhangzott a folyón. – Nem éppen tudóshoz méltó álláspont – mondta aztán a szerkesztő –, de ebben igazat adok magának, fiam! – Jaj, Mac, fogja már be! – fakadt ki ingerülten Nightingale. – A hatékonyságuk miatt ezek a lények rendkívül érdekesek! Ez az egyetlen régi világ, amit ismerünk, az egyetlen, ami meg tudná mutatni nekünk hatmilliárd évnyi evolúció eredményeit. Ölni tudnék azért, hogy hosszabb időt eltölthessek itt. – És talán bele is halna – bölcselkedett a fejét csóválva MacAllister –, lám csak, a szokásos őrült tudós... Chiang kivette az evezőjét a vízből, ráfektette törzsekre, és megszólalt: – Szerintem felkészülnek. Nightingale is így vélte. A szitakötők mindeddig egy legalább negyven méter széles V alakzatban repültek, de most úgy összezártak, hogy majdnem összeértek a szárnyaik. MacAllister látta, hogy Nightingale előveszi a fűrészét, és odaszólt neki: – Szerintem, itt és most nem az a legjobb fegyver. – Elrakta a magáért, felemelte az evezőjét, próbaképpen meglengette néhányszor, és kijelentette: – Ez az! Ez kell nekem! A szitakötők kitartóan közeledtek, már csak néhány méter választotta el őket a csapattól. És ekkor meglepő dolgot csináltak: három különálló rajra oszlottak, akár a miniatűr vadászgépek. Az egyik továbbra is a tat mögött lebegett, a másik kettő jobbra, illetve balra kerülve közeledett a tutaj oldalai

felé. Hutch a kezét feltartva jelzett a társainak: Várjatok! A szitakötők egyre közeledtek. A tutaj immár meghajtás és irányítás nélkül sodródott. – Várjatok! – suttogta Hutch. A tat felől érkező lények hatótávolságon belülre értek. Kellie és Chiang hátul álltak, szemtől szemben fogadták őket. – Még ne! – mondta Hutch. – Ha ránk támadnak, nagyon vigyázzatok, hogy hová lőtök! Nehogy egymást találjuk el! Hutch a bal, MacAllister a jobb oldalon állt, Nightingale fél térdre ereszkedett Hutch mellett. Az oldalról közeledő rajok is lőtávolon belülre értek. – Háromra – parancsolta Hutch –, egy... – Tudjátok, ez nem feltétlenül agresszív viselkedés – jegyezte meg Nightingale. – ...kettő... – Amíg nem támadnak, nem tudhatjuk – folytatta az exobiológus –, intelligensnek tűnnek. Lehet, hogy csak próbálnak kapcsolatba lépni velünk. MacAllister szembefordult a felé tartó lényekkel, és megszólalt: – Akkor köszönjön nekik, Randy! – Három! – mondta ki Hutch. – Adjatok nekik! Vörös fénysugarak villantak fel. Némelyik teremtmény azonnal összerándult, és füstölögve a vízbe hullott. Az egyik egy szélesre nyitott, várakozó szájba esett, és azzal együtt azonnal eltűnt a felszínről. A többi támadásba lendült. A tutaj körül mindenütt szelvényes testek cikáztak, szárnyak surrogtak, szájszervek cuppogtak, és visítások hallatszottak. Az egyik lény belevágta a fullánkját Hutch felkarjába. MacAllister rávetette magát, leverte a lábáról Hutchot, és majdnem mindketten a vízbe estek, de sikerült elkapnia a lényt, egy rántással letépte a nőről, és nekivágta a tutaj oldalának. A lézernyalábok találatai nyomán a szitakötők egymás után hullottak a vízbe. Nightingale beállt MacAllister mögé, és két gyors lövéssel leszedett kettőt. MacAllister ezalatt úgy állt a fekvő Hutchins felett, mint egy testőr, dühödt erővel lengette az evezőjét, és ha egy-egy támadó a közelébe merészkedett, szétcsapta a fejét. Nightingale az összecsapás vad forgatagában nem csekély irigységgel döbbent rá arra, hogy az undok alak a végén még a nap hőse lesz. És egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül vége lett. Mindössze öt szitakötő maradt életben, ezek most felsorakoztak a levegőben, és Nightingale azt hitte, hogy a második roham következik. De a lények aztán a szárnyukat alig mozdítva feljebb vitorláztak, és a part felé vették az irányt. Nightingale körülnézett, meggyőződött róla, hogy egyikük sem szenvedett súlyos sérülést, majd végighallgatta, hogy Hutch megnyugtatja Marcelt. A pilóta a tutaj egyik keresztrúdján ült, és sziszegve tapogatta-nyomkodta sérült vállát. – Fáj – közölte erőtlen hangon.

Marcel végighallgatta a jelentést, és egyszer sem szólt közbe. Amikor vége lett, leült az egyik fali képernyő közelébe, egy olyan helyre, ahonnan ráláthatott a Maleiva III felszínére. Még soha életében nem érezte magát ilyen végtelenül és tökéletesen tehetetlennek.

TIZENHATODIK FEJEZET „Ha van egyetlen vonás, ami jellemzi valamennyi értelmes lényt, akkor az az önnön fontosságába vetett hite. Tetten érhetjük ezt abban, hogy megátalkodott konoksággal jeleket hagyunk mindenen, ami mellett elmegyünk. Az eddig ismertté vált egyetlen űrutazó idegen faj emlékműveket állított saját magának, sokszor a legképtelenebb helyeken. A hozzánk képest elmaradott nokok telerakták nokokat ábrázoló szobrokkal az összes parkjukat. A Földön ott állnak a piramisok. És fizetünk iskoláknak és templomoknak, hogy épületszárnyakat, díjakat és parkolókat nevezzenek el rólunk. Az összes ostoba senkiházi, akit előléptetnek főnöknek, azt képzeli, hogy a világ többi lakója egyszer csak megvilágosodik, és majd lihegve töri magát, hogy mindent megtudjon őróla.” (Gregory MacAllister: Idióta vezető pozícióban, a Szerkesztő szabadlábon című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 180 óra (becsült adat) A Wendy fedélzeten nem akadt akkora terem, ahová mindenki befért volna egyszerre. Így aztán Beekmannek meg kellett elégednie azzal a megoldással, hogy elhívta hat-nyolc vezető tudósát az irányítóközponthoz tartozó tárgyalóba, a többiek pedig a hajó hírközlő rendszerén és a fali képernyőkön követhették figyelemmel az eseményeket. Az expedíció vezetője azzal kezdte, hogy köszönetet mondott mindenkinek, amiért eljött, vagy amiért meghallgatja az ő mondandóját. – Hölgyeim és uraim – folytatta –, mindannyian tisztában vagytok azzal, hogy mi a helyzet a felszínen. Ha szerencsénk van, nem lesz szükség másféle mentőakcióra. De ha igen, és nem készülünk fel rá idejében, öt ember fog meghalni. Azért hívtak meg minket erre az utazásra, mert valakik úgy gondolták, hogy kreatívak vagyunk. Ez egy kiváló lehetőség annak bebizonyítására, hogy az illetők jól gondolták. Napok óta azt mondogatom a kapitánynak, hogy ha nem sikerül a terv, vagyis ha nem sikerül felemelkedniük Tessszel, nincs más megoldás, hogy megmentsük azokat az embereket. És most arra kérlek benneteket, bizonyítsátok be, hogy tévedek! Nem kell mondanom, hogy fogytán az idő. És azt sem kell hangsúlyoznom, hogy személy szerint én nem ismerek alternatív megoldást. Találjátok ki, mit lehet kihozni a helyzetből! Találjátok ki, mit kell csinálnunk! Keressetek megoldást! Nem is tartalak fel tovább titeket. De itt leszek, ugrásra készen. Ha kitaláltatok valamit, szóljatok!

Felfuttatták a partra a tutajt, kibicegtek a szilárd talajra, és összeestek. Kellie elővette az elsősegélykészletet, és Nightingale elkezdte kezelni a sebesülteket. A Flickinger-mezőn nem hatolhatott át sem toxin, sem kórokozó, így az egyetlen probléma a vérveszteség volt. A Wendynek leadott jelentés derűlátó hangvétele ellenére egyedül Nightingale úszta meg sértetlenül. Szerencsére a sebekről kiderült, hogy csupán felületi sérülések, de Kellie és MacAllister túl sok vért vesztettek ahhoz, hogy folytassák az utat. A támadók kétszer beleszúrtak Kellie jobb lábába. Hutch a vállába kapott egy fullánkot, MacAllister a nyakába. Ez utóbbi elég fájdalmas lehetett, de Mac csak grimaszolt, és tette, amit tenni szokott: csípős megjegyzésekkel illette a szitakötők felmenőit. Chiangot a hasán és az egyik karján marták meg. Feljogosítva érezték magukat egy pihenőre, és miután biztonságos távolságra gyalogoltak a

folyótól, meg is tették. Mindenkit nyugtalanított az időveszteség, de nem tehettek mást. Nightingale teljesen kimerült lelkileg, és szeretett volna aludni egyet, de mivel egyedül ő nem sebesült meg, úgy illett, hogy magára vállalja az őrszolgálatot. Négy órát pihentek, aztán Hutch talpra állított mindenkit, és ismét útnak indultak. Az erdő tele volt rovarokkal és virágokkal, tüskés bokrokkal és kúszónövényekkel. A virágkelyhek körül bogarak zümmögtek, ide-oda szállították a pollent azon az ősi módon, amivel az űrutazók találkoztak minden egyes idegen bioszférában. Ez is újabb bizonyítékok szolgáltatott arra, hogy a természet mindig a legegyszerűbb úton jár. A teremtmények külső megjelenésében akadtak különbségek, de csak a kisebb részletek tekintetében. A csapat körül felbukkantak olyan állatok, amelyek feltűnően hasonlítottak a más világokon élő majom-, illetve farkasféle teremtményekre. Mi több, a hosszú fülű, szőrtelen képű majmok majdnem úgy néztek ki, mintha apró termetű emberek lettek volna. Az itteni farkasok nagyobbra nőttek, mint távoli unokatestvéreik, és a szájukból óriási agyarak álltak ki. Még egy lóhoz hasonlatos lény is élt itt, ami nagyon közel járt ahhoz, hogy unikornisnak minősüljön. A különbségek nem korlátozódtak a megjelenésre. Az emberek végignézték, ahogy egy farkasfalka széles ívben kikerült egy hosszú nyakú pszeudozsiráfot, ami elégedetten rágcsálta egy fa leveleit úgy, hogy rá sem hederített a ragadozókra. Ennek a húsa talán mérgeket tartalmaz? Vagy egy hosszú hatótávolságú fullánkot rejteget valahol? Netán irtózatos bűzt képes eregetni? Nem tudták, nem szánhattak időt a kiderítésére, és – Níghtingale-t leszámítva – nem is akartak tovább ácsorogni itt, hogy megkapják a választ ezekre a kérdésekre. Aztán találkoztak még két potenciálisan veszedelmes lénnyel. Az egyik egy piton méretű, zöld és szürke színezetű kígyó volt, ami fekete, rezzenéstelen szemével meredten bámulta őket. De vagy nem volt éhes, vagy megérezte, hogy a furcsa, túlméretezett majmokat nem könnyű elejteni, és nem lendült támadásba. A másik egy ugyanolyan, két lábon járó macska volt, mint amit a toronynál láttak. Ez a lény kilépett a bokrok közül, és simán odasétált hozzájuk, mintha régi ismerősök lettek volna. Alighanem arra számított, hogy az idegen teremtmények elmenekülnek előle. Amikor ez nem történt meg egy pillanatig tétovázott, aztán az összes fogát kivillantva vicsorgott. Az embereknek ennyi elég volt, gond és sajnálkozás nélkül végeztek vele. A növények reagáltak a fényre, egy türelmes megfigyelő végignézhette volna, amint folyamatosan az égen végigutazó nap felé fordítják a virágaikat. De akadtak itt különös árnyékolók, héjak és furcsa szervek, amelyek láttán Nightingale-ben feltámadt a gyanú, hogy ennek az erdőnek szemei vannak. Hogy az erdő valahogy, valami vegetatív módon tudatában vannak annak, hogy idegenek járnak benne. És valamiféle felsőbbrendű közönnyel figyeli őket. Nightingale a gondolat nyomán azon kezdett töprengeni, hogy az erdő egy emberi ésszel felérhetetlen módon tudja-e, hogy mi vár rá? És ha igen, érdekli? – Hé, Hutch! – szólalt meg váratlanul Chiang. – Ezt nézd meg! Chiang és Kellie az imént elmentek tűzifáért. Hutch egy kidőlt fán ült, és a vállát mozgatta, hogy kiderüljön, mennyire működik. A hívás hallatán felállt, és eltűnt a fák között. MacAllister, a soros őr a táborhelyen maradt, és a szeme minduntalan Nightingale-re tévedt. Az exobiológus fáradtnak látszott, és a tekintete arról árulkodott, hogy itt és most nem sok dolog tudná lázba hozni. Felőle egy Brontosaurust is találhattak, az sem érdekelte. Neki már csak az számított, hogy hazajusson. Minden mást jelentéktelennek tartott. – Itt egy fal – jelentette Kellie. Nightingale a sötétségben mozgó fényfoltokat figyelve tudta, hogy hol járnak a társai. MacAllister megnézte, hogy mennyi az idő, mintha annak lett volna bármi köze az itteni

nappalokhoz és éjszakákhoz. Az orbitális pályákon keringő csillaghajókon tizenkét óra volt, de hogy ez a delet jelentette-e, vagy az éjfélt, arról Nightingale-nek fogalma sem volt. Ahogyan valószínűleg MacAllisternek sem. Nightingale teljesen kimerült. A szemét lehunyva üldögélt, és a hallottak szinte csak átsuhantak az elméjén, jószerével nem is tudatosultak benne. Egy közönséges fal nem lehetett különösebben fontos. Néhány percig semmi sem történt, bár azt hallotta, hogy a társai ide-oda járkálnak. Végül nem bírt ellenállni a kíváncsiságának, és megkérdezte tőlük, hogy mit találtak. – Egy falat – felelte Chiang. – Körülbelül vállmagasságú. – Épületet? – Csak egy falat – közölte Chiang. Ágak szapora recsegése, levelek suhogása és vad mordulások hallatszottak a fák közül – alighanem állatok marakodtak valamin. – Vastag növénytakaró borítja az egészet – jelentette be Kellie. – Jó régi lehet. Nightingale arra gondolt, hogy fel kéne tápászkodnia. – Kőből van? – kérdezte. – Inkább téglából – válaszolta Chiang. – A végét látja valaki? – Itt van – felelte Hutch –, van egy sarok, amin túl folytatódik. – Hopp, itt egy kapu! – kurjantotta hirtelen Chiang. – Meg egy boltív. Néhány percig csak azt lehetett hallani, hogy ők hárman az aljnövényzetben csörtetnek, és néha valaki fel-felnyögött. Aztán ismét Chiang szólalt meg, ezúttal izgatottan: – Ha jól sejtem, van itt egy épület! A torony óta nem találtak semmiféle épületet. Nightingale megadta magát, és a botjáért nyúlt. MacAllister látta rajta, hogy bajlódik, és elindult felé, hogy segítsen. – Minden rendben, Gregory! – szólt oda neki Nightingale. – Meg tudom oldani. MacAllister megtorpant, és megjegyezte: – A barátaim Macnek szólítanak. – Nem is tudtam, hogy vannak barátai – dünnyögte Nightingale, azzal kerített egy lámpát, és elindult. MacAllister bizonytalanul mosolyogva nézett utána, de nem látszott rajta, hogy megharagudott volna. – Miféle boltívet találtatok? – kérdezte Nightingale menet közben. – Ívelő boltívet – magyarázta Kellie. – Egy vaskapu felett. Elég kicsi, és eléggé szétmarta már a rozsda. De szimbólumok vannak belevésve. Úgy értem, a boltívbe. Nightingale a botjára nehezedve bebotorkált a fák közé, és megkérdezte: – Úgy néznek ki, mint azok, amiket a toronynál találtunk? – Lehetséges – felelte ezúttal Hutch. – Nehéz megítélni. Fém nyikorgott – valaki kinyitotta a kaput. – Mi lenne, ha megnéznénk, hogy mi van odabent? – vetette fel Chiang. MacAllisternek még a puszta járás is fájdalmat okozott. Sóhajtott egy nagyot, és megszólalt: – Randall, inkább pihennie kellene. Ha találnak valami fontosat, úgyis szólnak. – Már találtak valami fontosat, Gregory – válaszolta Nightingale. – Talán egy vidéki nyaralót. Ki tudja, mi lehet benne? – Miért érdekli? Nem a maga szakterülete. – Nagyon szeretném tudni, hogy kik voltak az őslakók – felelte Nightingale. – Maga nem? – Őszinte választ vár? – Nagyjából sejtem, hogy mi akar mondani.

– Akkor ezt megbeszéltük – állapította meg MacAllister. – Szóval, én tudom, hogy kik voltak az őslakók. Minden valószínűség szerint fúvócsővel szaladgáló, sólyomképű apró fickók. Halomra gyilkolták egymást háborúkban, és abból a toronyból ítélve körülbelül olyan fejlettek lehettek, mint mi a középkorban. Hutch tudni szeretné, hogy milyen istenhez imádkoztak, és hogyan néztek ki a betűik. Én erre azt mondom: ki a fenét érdekel? Ezek is csak primitív vadak voltak. Nightingale odaért a falhoz, és látta rajta, hogy csakugyan téglából épült. Alacsony volt, kopott, a kúszónövények vastagon ellepték. Elgondolkodott azon, hogy vajon miféle kezek emelhették. A fallal párhuzamosan lépdelt, amíg el nem érte a kaput. Vasból készült valaha, eredetileg feketére festették, bár annyira elrozsdált már, hogy ezt nem lehetett egyértelműen megítélni. Viszont az egyik szárny még elforgott a felfüggesztésein. A kapun látszott, hogy inkább díszítőelemnek szánták, mint védműnek. A függőleges rudakat leveles faágakká kovácsolták. A stílus valahogy egyszerűnek, közönségesnek hatott, Nightingale úgy gondolta, hogy a nagyanyjának biztosan tetszett volna. Ettől független tetszetősnek találta, és úgy érezte, hogy ez elárul valamit az őslakókról. Hallotta, hogy hátulról MacAllister közeledik felé. Mintha egy elefánt csörtetett volna az aljnövényzetben. A lámpája fénye a boltívre vetült. Az ívet is téglákból rakták ki. A Kellie által említett szimbólumok egy középtájon elhelyezett, sima kőlapon sorakoztak. Nightingale gyanította, hogy a birtok neve szerepel ott. – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...” – mormolta halkan. – Belépni tilos – vetette fel MacAllister. Az erdő növényei mindent elleptek. Ha létezett is valaha ösvény vagy út, mára nyomtalanul eltűnt. Nightingale és MacAllister beléptek a kapun, és meglátták, hogy a többiek egy kisebbfajta, sértetlennek tűnő épületet vizsgálnak. A kerek építmény körülbelül akkora volt, mint a Földön azok a faházak, amiket gyerekeknek építenek a kertek végébe. A falait teljes egészében szürke kőből emelték, és magas, csúcsos tető borult fölé. Nightingale meglátott egy ajtót és egy ablakot – mindkettőt vastag növényfüggöny takarta. Chiang utat nyitott a bejárathoz, és sorban bementek az épületbe, először a két nő, aztán Chiang, majd Nightingale. Az alacsony mennyezetű belső tér egyetlen helyiségből és egy szűkös fülkéből állt. A falakat borító, szürke agyagtáblákat virágokat és leveles faágakat ábrázoló vésetek díszítették. A bejárattal szemközti falszakasznál kőasztal állt. A levegőben rothadás bűze terjengett. MacAllister óvatosan benyomakodott az ajtón, és leguggolt, hogy ne kelljen hajolnia. – Nem néz ki nagyon réginek – állapította meg, és letette a padlóra az egyik kezét, hogy megtámaszkodjon. – Mit gondoltok, ez itt egy oltár? – kérdezte Chiang, és óvatosan megtapogatta az asztalt. A többi értelmes faj, amit az emberiség megismert, már a történelme kezdetén létrehozta a maga vallásait. Nightingale-nek eszébe jutott Barashko klasszikus értekezése, az Intelligencia aspektusai, amelyben a szerző azt állította, hogy bizonyos ikonográfiái elemek bele vannak plántálva az összes ismert intelligens lény elméjébe. Mindenütt felbukkantak a napok és a csillagok jelképei, akárcsak a szárnyak és a vér szimbólumai. És minden vallásban jelen volt egy-egy mártírrá vált istenség, és szinte minden nép oltárokat emelt az isteneinek. – Igen, szerintem nem lehet kérdéses, hogy ez az – jelentette ki Hutch. Az oltár több nagyobb kőtömbből állt, amiket csavarok fogtak össze. Hutch végigjáratta rajta a lámpáját, majd letörölte a felső lapját, és alaposan megvizsgálta. – Mit keresel? – kérdezte tőle Nightingale. – Foltokat. Az oltárokon áldozatokat szoktak bemutatni.

– Aha... – Mint például ezek. Mindannyian közelebb húzódtak, hogy megnézzék. Nightingale belelépett egy lyukba, de Kellie elkapta, mielőtt elesett volna. A simára csiszolt kőlapon valóban foltok sötétlettek. – Lehet, hogy víz okozta – találgatott Nightingale, bár ő maga sem hitte. Hutch lekapargatott egy keveset a sötét felületből, és gondosan elcsomagolta, illetve eltette a mintát. MacAllister nyughatatlanul forgolódott. Máris unatkozott. – Emelvényen van – mondta Kellie lefelé mutatva. Valóban, három rendkívül alacsony lépcső vezetett fel az oltárhoz. MacAllister amennyire tudott, felegyenesedett, és közelebb lépett a társaihoz. – Egy erdei kápolna... maguk szerint mi lett a helyi istenséggel? Hutch egy sarok felé fordította a lámpáját. – Ott van – felelte, azzal letérdelt, belekotort a padlót borító törmelék- és mocsokrétegbe, és kiemelt belőle egy kék kődarabot. – Ez alighanem egy szobor töredéke. – Itt is van pár olyan – jelentette be Chiang. Tucatnyi darabot találtak a helyiségben elszórva. Mindent felraktak az oltárra, és felvételeket készítettek különböző szögekből, hogy Bill összerakhassa a maradványokból a teljes képet. – A töredékek több külön alakból származnak – jelentette néhány perccel később az MI. – Az egyiket nagyjából össze lehet állítani. – Rendben – felelte Hutch –, vethetnénk rá egy pillantást? Marcel átküldte a képet Kellie adóvevőjére, és egy pillanattal később felderengett előttük. Nightingale azonnal látta, hogy a szobor nem azt a sólyomszerű lényt ábrázolta, amit a toronynál fedeztek fel. Mi több, még csak nem is hasonlított rá. A testét nem borították tollak. A szeme kocsányféleségen ült. A nyaka aránytalanul hosszúnak tűnt a testéhez képest. Hosszú, vékony karja négy-négy karomban végződött. A homlokán lapos tarajféleség vonult végig. A fején nem lehetett látni semmit, ami megfelelt volna orrnak és fülnek. Kék köpenyt viselt, a bőre zöld lehetett. Többé-kevésbé úgy nézett ki, mint egy tücsök. – Mi történt a sólymokkal? – vetette fel Nightingale. – Szerintem, vagy az egyik, vagy a másik mitikus lény – vélekedett Hutch. – De melyik? Melyik a képzelet szüleménye, és melyik jeleníti meg az őslakókat? Hutch a képre sandított, és rövid latolgatás után válaszolt: – Azt mondom: a sólyom a kitalált lény. – Miért? – kérdezte Chiang. – Azért, mert a sólyomban van valami fenséges – válaszolta a nő helyett MacAllister. – Aligha fogunk olyan sólymokkal találkozni, akik tücskökre hasonlító hősöket vagy isteneket találnak ki maguknak. Nightingale jól hallhatóan fújt egyet, és megkérdezte: – Ez nem kulturális előítéletesség? – Lehet, de attól még igaz – vágott vissza MacAllister. – Az előítéletek nem mindig hamisak vagy megalapozatlanok, Randy. A köpenyt öv fogta össze a derék magasságában, a mellkason nyitva volt. A tulajdonosa szandált viselt, és a bal kezében botot tartott, amelynek a teteje hiányzott. A jobb kar szintén letört a könyöknél. Nightingale biztosra vette, hogy ha a szobornak lenne jobb keze, azt az ég felé emelné. Imára. Hogy segítséget kérjen az istentől. Jelet, hogy legyen ereje tovább csinálni. Ezenfelül hiányzott egy csáp, egy láb és egy nagyobb darab, ami talán potroh volt. De a fej meglepően ép maradt. És akármit állított MacAllister, Nightingale határozottan úgy érezte, hogy az

alkotás egyfajta méltóságot áraszt. – Mit gondolsz? – kérdezte halkan Hutch. A parancsnok ugyan Nightingale-nek szánta a kérdést, de MacAllister válaszolt rá: – Tisztességes iparosmunka. Nightingale sok mindent leolvasott a szoborról. A teremtményt nagy csapás érte, és éppen könyörgött az isteneihez, vagy talán belenyugodott a sorsába. De miféle sorsba? Halál várt rá, ami minden vallás kiindulópontja? Vagy elfogadta, hogy a világa a hó és a jég foglya lett mindörökre? – Jól lett volna ismerni őket – jegyezte meg Hutch. Nightingale egyetértett ezzel. Ő indult utolsónak a kijárat felé. A többiek elrakták a maradványokat, még egyszer körülnéztek, és kimentek az ajtón. Hutch megállt a nyílásban, visszafordult, és megkérdezte: – Jössz? – Valószínűleg évszázadok óta halottak – mondta Nightingale. A nő figyelmesen fürkészte őt, és aggodalmasan pislogott rá, amiből gyanította, hogy sápadtnak és megviseltnek látszik. – Talán maradt még néhány túlélő – felelte aztán Hutch. – Odafent, a hegyekben, vagy máshol. Nightingale bólogatott. – De a civilizációjuk eltűnt – válaszolta komoran. – Minden elveszett, ami valaha fontos volt nekik. A tudásuk összes szilánkja. Minden nagylelkű vagy bátor tettük. Minden filozófiai vitájuk. Mintha az egész meg sem történt volna. – Számít? – kérdezte Hutch. Nightingale hirtelenjében nem tudott válaszolni. Lassan kibotorkált a kápolnából, de az ajtóban megállt, és megszólalt: – Azt hiszem, nem. De szeretném úgy gondolkodni, hogy Jerry a jövő héten csak egy halom követ és némi vizet fog elnyelni. Nem egy nép egész történelmét. – Tudom – felelte Hutch bólogatva. Nightingale a szobortöredékeket tartalmazó zsákra pillantott. – Az isten... – mormolta – ki képes megmenteni az istent? Hutch szomorúan mosolyogva nézett a férfira, és kijelentette: – Hát mi. Hazavisszük magunkkal. – Mi nem hiszünk benne. – Vigyázz, Randy! – figyelmeztette továbbra is mosolyogva Hutch az exobiológust. – Ha így beszélsz, azt fogják hinni rólad, hogy régész vagy! Néhány perccel később, mialatt átmentek a boltív alatt, megremegett a föld. Megálltak, és vártak, amíg véget ért a rengés.

A képernyőn a diadalittasan mosolygó Beekman képe jelent meg. – Igazunk volt, Marcel – jelentette be a tudós. – Ott van! Marcel a gondolatai komor világába veszve bámulta a bolygó felszínét, és szórakozottan kérdezte meg: – Mi van hol? – Az űrlift felszíni állomása! – Megtaláltátok! – Meg ám! Pontosan ott van, ahol gondoltuk. – Vagyis, a nyugati parton. – A Kék-hegyen – közölte Beekman. – Egy jókora építmény a hegytetőn. Hatszögletű, az átmérője

legalább kétszáz méter. Óriási! – Milyen magas? – kérdezte Marcel. – Hat vagy hét emelet – válaszolta a kutató. – És a többi rész? – Az óceánban van, ott hever a fenéken. Több száz kilométernyi roncs – felelte Beekman, és átküldött néhány képet. Marcel végignézett a hegyi építmény körvonalain, aztán a felszín alatt rejtőző maradványokat vette szemügyre. Némelyik kiállt a vízből. – Jó régen történhetett – folytatta Beekman. – Azok a darabok, amik a felszín fölé nyúlnak, úgy néznek ki, mintha apró szigetek volnának. Az első, sietős felderítés alatt azoknak is néztük őket. Nincsenek megfelelő szakembereink vagy felszerelésünk ahhoz, hogy elvégezzük az elemzést, de azt gondoljuk, hogy ha összeraknánk a tengerfenéken heverő darabokat, kapnánk egy körülbelül száz kilométer magas űrliftet. – Vajon hol lehet a felső állomás? – vetette fel Marcel. – Ki tudja? – dünnyögte a vállát vonogatva Beekman. – Azt sem tudjuk, hogy milyen régen tört össze. De ha egyszer túl leszünk ezen az ügyön, jó volna, ha az Akadémia ideküldene egy expedíciót azzal a feladattal, hogy keresse meg az állomást! – Én ezt nem értem – vallotta be Marcel a képeket tanulmányozva. – Ez a népség meg tudott építeni egy űrliftet, de egyetlen óriási, korszerű épület sem maradt utánuk. Sem semmilyen fejlett műszaki eszköz. Minden a jégmezők alatt fekszik? – Ezt egyikünk se tudja – felelte Beekman. – És nincs sem időnk, sem felszerelésünk egy rendes vizsgálathoz. Azt javaslom, kapkodjunk össze annyi leletet, amennyit csak tudunk. És eresszük szabadjára a képzeletünket! – Arról beszélsz, hogy talán sosem fogunk válaszokat kapni ezekre a kérdésekre – állapította meg Marcel. – Pontosan erről – ismerte el szaporán bólogatva Beekman. – Lennie kell valaminek – mondta mélyet sóhajtva Marcel –, egy építménynek. Olyan nincs, hogy védőfallal körülvett, fáklyával megvilágított városban élsz, de közben holmikat és élőlényeket juttatsz orbitális pályára. – Megpörgette a tollát a műszerfalon, és hozzátette: – Az embereink ellenőrizték, ugye? A toronyban nincs semmi, ami elektromossággal működött? Nincs semmiféle áramforrás? – Megkértük Hutchot, hogy ő és a társai keressenek műszaki eszközöket – válaszolta Beekman. – De azt hiszem, abból indultak ki, hogy olyasmik itt nincsenek. És azt hiszem, mi is ebből indultunk ki. – Hát akkor itt a gond. Talán csak nem figyeltünk annyira, amennyire kellett volna. – Szerintem nem erről van szó – tiltakozott a tudós. – Ez itt egy fúvócsöves kultúra volt. – Az eszetekbe jutott, hogy a torony talán múzeum volt? – kérdezte Marcel. – Lehet, hogy a tárgyak, amiket begyűjtöttünk, kiállított műtárgyak voltak valaha? – Ez azért elég nagy véletlen egybeesés volna – jegyezte meg Beekman. – Gunther, mikor lesznek adataink az űrlift koráról? – Már nem kell sokat várni – állította a tudós –, megvizsgáltuk a mintákat, és elküldtük az eredményeket. Az Akadémia mostanra megkapta őket. Elsőbbséget kértünk mindenütt, úgyhogy pár nap múlva meglesznek az adatok. – Összefonta a karját a mellkasán, és hozzátette: – Tudod, ez tényleg szomorú. Ismerek pár embert az Akadémián, akik mindent megadnának azért, hogy vethessenek egy pillantást az űrlift alapjára. Marcel erre nem mondott semmit. – Amennyiben a leszállóegység rendben működik – folytatta Beekman talán megkérhetnénk Hutchot, hogy nézzék meg. Mielőtt feljönnek ide. – Szó sem lehet róla! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő modorban Marcel. – Ha a

leszállóegység működik, hazahozzuk őket. Azonnal. Semmi kitérő, semmi megálló.

Nicholson kapitány óvatosan áthárított minden felelősséget Wetheralra, aki a jelentése szerint engedély nélkül vitte el a gépet. Az írásban célzott rá, hogy az utasok talán felajánlottak a pilótának egy komoly összeget a szolgálataiért. Hozzátette, hogy maguk az utasok valószínűleg nem tudtak arról, hogy nincs repülési engedélyük. És mert az egyik utas Gregory MacAllister, a híres író és szerkesztő volt, a kapitány azt javasolta, hogy a vállalat vezetői igyekezzenek szemet hunyni az eset felett. Ha MacAllister életben marad – érvelt Nicholson –, veszedelmes ellenfél lesz, ha úgy ítéli meg, hogy a TransGalactic felelős az ügyben, és pert indít. Ha pedig nem éli túl, nem sok előny származna abból, ha még a síron túl is üldöznék. A vállalatnak kétségkívül sikerülne kártérítést bezsebelnie a szerkesztő örököseitől, de a hírnevét súlyos csapás érné. A legjobb az lenne, ha szerencsétlen balesetnek minősítenék az ügyet. Nicholson étvágytalanul rágcsálta a reggelijét, és próbált elbeszélgetni az asztalánál ülő utasokkal, közben friss híreket kapott Clairveau-tól. A felszínen rekedt embereket óriási repülő rovarok támadták meg, és egy erdő mélyén találtak egy kápolnát. A lényeg az volt, hogy továbbra is tartották az ütemtervet, és pillanatnyilag csak ez számított. Az eset egyvalamire megtanította Nicholsont: soha többé nem hagyhatja rábeszélni magát arra, hogy megszegje a szabályokat. Soha többé. Semmilyen indokkal. Egyik-másik vendége néha visszarángatta az asztalhoz olyan kérdésekkel, hogy hol van ajándékbolt a Csillagfény-fedélzeten, vagy hogy miféle bált rendeznek az ütközés éjszakáján. A kapitány ide-oda tologatta a villájával a rántottáját a tányérján, és a lehető legjobb válaszokat adta, amik teltek tőle. De ezekben a percekben is messze járt gondolatban. Egyetlen rossz döntést hozott – engedett MacAllisternek –, és most fennállt a veszély, hogy nullára leírta vele egy egész élet tisztességes munkáját. És még csak nem is ő találta ki. Sőt, a szerkesztő nyomást gyakorolt rá. Olyan helyzetbe került, amelyben nem győzhetett egy erőszakos, nagy hatalmú utassal szemben. Még a vezetőség sem támogatta volna, ha MacAllister megsértődött volna. Mérhetetlenül dühítőnek találta az egészet. A csuklóján viselt adóvevő rezegni kezdett. Könnyed mozdulattal a füléhez emelte; az ügyeletes tiszt jelentkezett: – Kapitány úr, bizalmas üzenete érkezett. A vállalattól. A vezetőség végre – első ízben – reagált a helyzetre. – Egy perc múlva ott leszek – suttogta a készülékbe. Ó, uram, add, hogy most az egyszer megússzam! – fohászkodott magában. A szájához érintette a szalvétáját, felállt, és elnézést kért az utasoktól, arra hivatkozva, hogy fontos döntést kell meghoznia. Elbűvölő mosolyt villantott a hölgyekre, férfiasan kezet rázott a hölgyek kísérőivel, és mialatt elsietett, hallotta, hogy valaki rendes fickónak nevezi a háta mögött. Egyenesen a hídra ment, a szíve hevesen dübörgött. Az ügyeletes tiszt, aki az arckifejezése alapján átérezte, mennyire komoly a helyzet, udvarias főhajtással üdvözölte. Nicholson viszonozta a köszöntést, leült az ülésébe, és utasította az MI-t, hogy adja a képernyőre az üzenetet. Feladó: műveleti igazgató Címzett: Evening Star kapitánya Szigorúan bizalmas! Erik, tudnod kell, hogy komoly felelősségre vonások következhetnek. Mindent tegyél meg annak érdekében, hogy MacAllister életben maradjon! Talán nem ártana, ha felvennéd a

kapcsolatot a Prescott-tal. Baker „Ha felvennéd a kapcsolatot a Prescott-tal...” A Prescott ügyvédi iroda az űrben és idegen világokon történt balesetekre szakosodott. Baker ezzel azt üzente neki: számítson rá, hogy felelősségre vonják. Ez a pályafutása végét jelentette volna, méghozzá igen gyorsan. Ha vádat emelnek ellene, isten tudja, mi történik vele... Nicholson magába roskadva bámulta a képernyőn fénylő sorokat. És hirtelen irigyelni kezdte MacAllistert.

TIZENHETEDIK FEJEZET „Azzal, hogy végignéztem Harcourt halálát, megtanultam egy fontos teológiai leckét: az élet rövid, és nehogy ne tegyünk meg valamit, amit nagyon szeretnénk csak azért, mert attól félünk, hogy rajtakapnak.” (Gregory MacAllister: Abbey Harcourt utolsó órái, a Virítsd a lóvét! című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 153 óra (becsült adat) A hír, mely szerint a fenti népség megtalálta az űrlift alapját, senkit sem lelkesített fel a felszínen tartózkodók közül. Túlságosan mélyre merültek már az aggodalomba és a félelembe. – Kár, hogy nem működik – jegyezte meg Chiang egy űrliftnek jó hasznát vennénk. – Tulajdonképpen nincs is messze – felelte Hutch. – Tényleg? Hol van? – A kontinens nyugati határán – válaszolta Hutch. – Egy part menti hegytetején. – Szívesen megnézném, mielőtt elmegyünk – dörmögte Nightingale. MacAllister megcsóválta a fejét. Hát ezek az alakok semmiből sem tanulnak? – Szerintem, nem kéne kísértenünk a sorsot – mondta fojtott hangon. – Összpontosítsunk arra, hogy elhúzzuk innen az alfelünket!

– Talán van megoldás – jelentette be Beekman, és a komorsága kissé mintha enyhült volna. Nagyon kicsit, de Marcel látni vélte a tudóson, hogy feltámadt benne a remény. Beekman korábban a maga konok kitartásával meggyőzte őt arról, hogy a mentésre nincs más mód. A kapitány immár két órája állt a hídon. A közeledő gigászt bámulta, és arra gondolt, hogy minek kellett a színlelt harciasság, miért kellett kihívást intézni a nagy koponyákhoz, hogy találjanak ki valamit, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy senki sem tud előjönni semmivel. Most pedig azzal került szembe, hogy ugyanaz a fickó azt mondja: talán van megoldás. Megőrült? Marcel nem hitt neki, és éles hangon rászólt: – Ki vele! – Igazából a te ötleted volt – közölte Beekman. – Az enyém... – Igen, megismételtem a fiúk előtt néhány korábbi beszélgetésünket – felelte Beekman. – John azt gondolja, beletenyereltél valamibe. – John Drummond? – Igen. – Mibe tenyereltem bele? – Le akartál engedni egy kábelt. Vagy kivágni egy darabot az objektumból. Az jutott eszünkbe, hogy összerakhatnánk egy merítőhálót. – Tényleg meg lehet csinálni? – kérdezte elképedten Marcel. – Te magad mondtad, hogy lehetetlen! – Nos, az tény, hogy nem tudjuk ledugni a felszínig – válaszolta Beekman. – Az embereinknek fel kell jutniuk egy bizonyos magasságba. – Leült, összedörzsölte a két tenyerét, és tovább beszélt: – Egy szóval sem állítom, hogy könnyű lesz. Még csak azt sem, hogy jó esélyeink vannak. De igen, ha sikerült összeraknunk a dolgokat, és szerencsénk lesz, összejöhet. – Hogyan? Mit kell tennünk?

Beekman elmagyarázta az elgondolást, amit a tudósai kidolgoztak. Ábrákat és diagramokat rajzolt, és megválaszolta a kapitány kérdéseit. Számítógépes képeket varázsolt elő, és tervrajzokat jelenített meg a monitorokon. – A kritikus tényező az idő – közölte végül. – Lehet, hogy nem lesz elég időnk. – Akkor azonnal kezdjünk bele! – csattant fel Marcel. – Mit akarsz, mit csináljak? – Először is, rengeteg segítségre lesz szükségünk. Szükségünk van emberekre, akik kimennek az űrbe, és ott dolgoznak. – Azt én vállalom. És itt van Mira is. – Nem két emberről beszélek – felelte a fejét csóválva Beekman –, hanem egész osztagokról! – Rendben, akkor önkénteseket toborzunk – jelentette ki a parancsnok. – Kapnak egy gyors alapkiképzést. – Ehhez azért gyakorlatias alakok kellenek. A tudósaink elméleti szakemberek. Ha kiküldjük őket a hajóból, megölik magukat. – Egészen pontosan kikre van szükség? – kérdezte Marcel. – Először is, hegesztőkre – felelte Beekman. – Hegesztőkre. – Bizony! És meg kell mondjam, fogalmam sincs, honnan kerítünk hegesztőket. – A hegesztés mennyire lehet nehéz? – Sejtelmem sincs. Még sosem csináltam. – Talán csak egy szakértőre van szükségünk – vélte Marcel –, ő betaníthatja a többit. – Jó, akkor honnan kerítsük elő azt az egyet? – kérdezte Beekman. – Itt nincs senki? – Már utánanéztem. Nincs. – Rendben, akkor térjünk át a Starra! – javasolta Marcel. – Ezerötszázan utaznak rajta. Csak akad egy, aki tud hegeszteni. – Máris elkezdett jegyzeteket firkálni a tömbjére, de hirtelen felkapta a fejét, és kijelentette: – Nem fog menni. – Mert? – Ehhez sok Flickinger-generátor kell. Nekünk meg csak négy van. A többi hajón talán akad még pár darab. – Már ezt is ellenőriztük – biztosította Beekman a kapitányt. – Hutch egy egész rakományt szállít. Odaát vannak, a Wildside fedélzetén. Generátorok, csizmák, minden, ami csak kell. – Rendben – vágta rá Marcel, és érezte, hogy a lelke mélyén ébredezni kezd a remény. – Mi lesz a hegesztésekkel? Valóban tartani fognak? Mert óriási terhet rakunk rájuk. – Bízunk benne, hogy bírni fogják – válaszolta bólogatva Beekman. – Ez a legjobb, amit mondani tudok. Van négy hajónk, amikkel dolgozhatunk. Az anyag szuperkönnyű. Szóval igen. Ha engem kérdezel, azt mondom: bírni fogják a terhelést. – Rendben, mire van még szükségünk? – kérdezte Marcel. – Ezen még dolgozunk. – Jó, írjátok össze a teljes listát! – kérte a parancsnok. – Amint megvan, juttassátok el hozzám! És, Gunther... – Igen? – Abból induljunk ki, hogy biztosan használni fogjuk az űrliftünket! * * * Nicholson néhány utas társaságban ácsorgott az étteremben, amikor az adóvevője rezegni kezdett. – Hívás a parancsnoki csatornán, uram – jelentette a fedélzeti MI.

Nicholson kimentette magát, besietett egy kisebb társalgóba, ahol egyedül volt, és kiadta az utasítást: – Kapcsold, Lori! A fali monitoron Clairveau képe jelent meg. – Üdv, Erik! – köszönt a kapitány. – Szükségem van a segítségedre! – Hát persze... miben állhatok a rendelkezésedre? – Nyilván magad is tudod, hogy semmi garancia nincs arra, hogy a felszínen rekedtek fel tudnak szállni azzal a géppel. – Tisztában vagyok a helyzettel – jelentette ki Nicholson. Most, hogy a teljes csőddel és a kegyvesztéssel nézett szembe, nehezére esett együtt érezni másokkal. Így aztán nagy erőfeszítések árán sikerült csak aggodalmat színlelnie. – De talán van más megoldás is – folytatta Clairveau. – Ha másként nem megy. Egyikünk sincs elragadtatva tőle, de úgy gondoljuk, fel kell készülnünk. – Elhallgatott egy pillanatra, és a tekintetét Nicholson szemébe fúrva hozzátette: – A támogatásodat kérjük. – Tudod, hogy mindent megteszek, ami módomban áll! – válaszolta gondolkodás nélkül Nicholson. – Remek. Önkéntesekre van szükségünk, különösen olyanokra, akik dolgoztak már az űrben. Gépészekre, mérnökökre, mindenkire, aki dolgozott már nagyszabású építkezéseken. És egy hegesztőre. Vagy több hegesztőre. De egy mindenképpen kell. Nicholson értetlenül csóválta a fejét, és megkérdezte: – Elárulnád, hogy miért? – Azok, akik kaphatóak egy különleges feladatra, kapnak egy gyors képzést – felelte Clairveau. – Aztán ha elő kell vennünk a tartalék tervet, a legtöbben kimennek az űrbe. – Édes istenem, Marcel! – fakadt ki Nicholson, és érezte, hogy a szíve felgyorsulva dübörög. – Teljesen elment az eszed? – Óvatosak leszünk, Erik – ígérte Clairveau. – Ez amolyan utolsó utáni lehetőség lesz. – Nem érdekel, mennyire gondosan tervezitek meg – válaszolta határozottan Nicholson. – Nem engedem meg, hogy kiküldjétek az utasaimat. Van fogalmad arról, hogyan reagálnak majd a főnökeim, ha hírét veszik, hogy engedélyt adtam egy ilyen őrültségre? – A főnökeid talán kevésbé lesznek dühösek, ha sikerül megmentened MacAllistert – mutatott rá Marcel a kétségbevonhatatlan tényre. – Nem! – jelentette ki eltökélten Nicholson. – Szó sem lehet róla. – Ugye tudod, hogy miután túl leszünk az ügyön, vizsgálat következik? – kérdezte Marcel, és elkomorodva nézett a kamerába. – Nem lesz más választásom, mint hogy panaszt nyújtsak be veled szemben. – Nyújtsd be, és legyél átkozott! – vágott vissza Nicholson. – Nem hagyom, hogy veszélybe sodord az utasaimat!

Miután leszállt a sötétség, a Wendyről jelentették Hutchnak, hogy a csapat ezen a napon huszonnégy kilométert tett meg – ez volt az eddigi legjobb teljesítményük. Ehhez az eredményhez nagyban hozzájárult az a tény, hogy könnyebb terepen mozogtak, illetve hogy MacAllister és Nightingale kezdtek hozzászokni a sok gyalogláshoz. Megálltak egy pataknál, fogtak néhány halat, és megsütötték őket. Ezúttal MacAllister lett az előkóstoló. Lenyelt egy kisebb darabot, és szinte azonnal rosszul lett. Emiatt a többi halat visszadobták, és felbontották az utolsó készételeket. MacAllister még éjfélkor is hányt, amikor felkelt a Jerry. (Valamennyien rákaptak, hogy a

keresztnevén emlegessék a Morgant. Így kevésbé tűnt fenyegetőnek.) A korong immár tisztán látszott, bár a fele árnyékban rejtőzött. A gázóriás már magasan a fák felett járt, amikor MacAllister jobban lett annyival, hogy el tudott aludni. Hajnalra visszaváltozott cinikus, goromba önmagává. Hutch felajánlotta neki, hogy pihenhet még néhány órát, de visszautasította. – Erre most nincs idő – jelentette ki a Morganre mutatva. – Ketyeg az óra. Élénk iramban kezdték a napi menetet. A folyón vívott csatában szerzett sérüléseik gyógyulófélben voltak. Nightingale alaposan kiáztatta meleg vízben, és gyógykenőccsel bekente a vízhólyagjait, így viszonylag jól érezte magát. Sík, könnyen járható terepen gyalogoltak. Késő délután megérkeztek egy patak partjára, és Marcel ekkor közölte velük, hogy hetvenöt kilométerre vannak a leszállóegységtől. – Bőven van még időnk – állapította meg Hutch. – Mi a helyzet az északi parton? – Tartja magát. – Az jó nekünk, vagy rossz? – Lehet még forró a helyzet – válaszolta Marcel –, de azt gondoljuk, hogy nem lesz semmi baj. A jó hírek ellenére a lehető leggyorsabb iramban haladtak. Hutch lerövidítette a pihenőket, és gyakorlatilag menet közben ettek. Kétszer is megtámadták őket, először olyan élőlények, amelyek úgy néztek ki, mint a földi ördögszekerek. Megpróbálták megszúrni a töviseikkel az embereket, Hutchot pedig elgázolták. Késő délután vörösrigók csaptak le rájuk. Nightingale azonnal felismerte a madarakat, az első expedíció során is ilyen teremtmények intézték el őt és a társait. Ezúttal kevesebben voltak, és viszonylag könnyen le lehetett győzni őket. Kellie és Chiang kaptak egy-egy döfést, de nem szenvedtek súlyos sérülést. Még ezen a délutánon megérkeztek egy csodálatos, lila virágokkal teli mezőhöz. A vastag, zöld szárakon ringatózó virágok óriási orchideákra emlékeztettek. A csapatot ekkor hatvanhárom kilométer választotta el a leszállóegységtől, és négy napjuk maradt arra, hogy megtegyék ezt a távot. Most már mindannyian reménykedtek abban, hogy sikerülni fog. Nightingale annyira kimerültnek tűnt, hogy Hutch egyórás pihenőt rendelt el. A többieken alig látszottak a fáradtság jelei. Mostanra számos különféle gyümölcsöt megkóstoltak, és némelyiket kimondottan ízletesnek találták. Az eperféleségek meglehetősen rágósnak bizonyultak – nyilván alkalmazkodtak a hideg éghajlathoz, de ehetőnek is. Szedtek néhány marékkal, szétosztották, és örültek, hogy megpihentethetik a lábukat. Hutch nem volt éhes, csak azért evett, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Aztán talpra állt, és körülnézett. – Hová mész? – érdeklődött Chiang. – A mosdóba – felelte Hutch –, egy perc az egész. – Várj, elkísérlek – ajánlotta Kellie, és azonnal felpattant. Hutch azonban intett neki, hogy maradjon nyugodtan. Az orchideamezőt kopár sáv vette körül, messzire el lehetett látni. Semmi sem közelíthette meg őket észrevétlenül. – Nem lesz semmi gond – mondta Hutch. – Ha netán segítségre lesz szükségem, visítok. Azzal begyalogolt a bokrok közé. Miután végzett, elcsábította az óriási virágok különleges szépsége, és néhány percig még közöttük maradt. Az az érzése támadt, hogy kellemes sétán vesz részt egy gyönyörű erdőben, és boldogan átadta magát ennek az élvezetnek. A nap kellemesen melegítette, és örömmel szívta be a fák szagát, amelybe pézsma, fenyő és talán narancs illata vegyült. Hogy tisztán érezhesse mindezt, kikapcsolta a Flickinger-generátorát. Megközelítette az egyik virágot, és megállt előtte. Megsimogatta a szirmokat, amelyek izgatóan lágynak bizonyultak.

Sajnálta, hogy ezek a pompás növények hamarosan mindörökre eltűnnek, és elgondolkodott azon, hogy ha megmentené a porukat, akkor talán képes lenne odahaza termeszteni őket. Egyiktől a másikig sétált, és alaposan megnézte mindegyiket. Megnézte az aranyló, törékeny porzókat és a hosszú, zöld bibéket. Az egyik előtt megállt. A környékre tökéletes csend borult. Körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem látja, de nyomban elgondolkodott azon, hogy ez miért is számít neki, aztán az ujja végével megsimogatott egy bibét. Megsimogatta, és érezte, hogy finoman megvonaglik az érintésétől. – Jól vagy, Hutch? Hutch összerezzent, és azt hitte, hogy Kellie odajött a háta mögé, de nyomban rájött, hogy az adóvevőből hallja a társa hangját. – Jól – felelte –, mindjárt ott leszek. Kimondhatatlanul kellemes érzés áradt szét benne. Az ujjai közé vette a bibét, odahúzta az arcához, és kéjelegve fürdőzött a melegében. A virág mozogni kezdett előtte. A lágy szirmok megsimogatták az arcát. Mohón szívta magába édes, friss illatukat, és az utóbbi napok terhe pillanatok alatt lekerült a válláról. Hozzádörgölte a virághoz az arcát és a vállát. Lehunyta a szemét. Azt kívánta, bárcsak módjában állna megállítani az időt. Hihetetlen izgalom söpört végig rajta. Minden sejtjét élettel telinek érezte, anyagtalan hullámon száguldott, és tudta, hogy olyan pillanatokat él át, amelyekre egész életében emlékezni fog. Lassan ringatózott a virág ölelésében. Az ujjaival simogatta, dajkálta, cirógatta a bibét. Érezte, hogy az utolsó gátlásai is leolvadnak róla. A virágok vele együtt mozogtak. Körülvették, beborították és simogatták. Levette a blúzát. A külvilág elsötétült, megszűnt létezni számára. És ő mindenestől átadta magát a rátörő érzéseknek. Szinte fuldoklott, amikor a hangok visszarángatták a való világba. Az adóvevőn át érkeztek hozzá, nagyon messziről. Nem törődött velük. Elengedte őket a füle mellett. Minden távolinak tűnt. Szomjasan itta magába a pillanat érzéseit, a különleges élményt, és kacagott, mert volt valami perverz ebben az egészben, de nem tudta megnevezni, hogy micsoda, és igazából nem is érdekelte. Csak azt remélte, hogy senki sem lép ki a bokrok közül, senki sem látja meg, hogy mit művel. Aztán már ez sem érdekelte. Nem tudta pontosan, hogy a fények mikor erősödtek fel annyira, hogy bántották a szemét, hogy az erotikus gyönyörök mikor illantak el, de ez történt. Onnantól kezdve egy barlangból bámult kifelé, mintha eltemetődött volna valahol az agya hátsó részében. Nem érzett semmit, nem tudta uralni a testét. Azt hitte, veszélyben van, de valahogy ez sem érdekelte. Valami rángatni kezdte, és hangok sürgették. Aztán mind hevesebben rángatták és lökdösték. A lágy szirmok átadták helyüket a kemény talajnak, és hirtelen rájött, hogy a földön fekszik. A társai ott térdeltek körülötte, Kellie valamilyen kenőcsöt kent rá, és azt hajtogatta neki, hogy maradjon veszteg, és nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz. – Megpróbált huncutkodni egy bokorral? – kérdezte MacAllister. – Esküszöm, ilyet még nem láttam! A virágok a szárukról leszakadva, megfeketedve hevertek a földön. Törékeny szirmaik szétszóródtak, a porzóik és a bibéik letörtek. Hutch sajnálkozva szemlélte a pusztítást. – Gyerünk, Hutch, beszélj hozzám! – követelte éles hangon Kellie. Más virágok szinkronban lengedeztek. Vagy a szellő okozta a jelenséget? Hutch megérezte, hogy a nyaka, a karja és az arca mind fájdalmasabban ég.

– Ezt nevezem utazásnak – nyögte ki, és felvihogott. Kellie rosszallón nézett le rá, és a fejét csóválva megfeddte: – A te korodban már több eszed is lehetne! – Ez a növény alighanem kábítószert termel – vélekedett Nightingale. – A jelekből ítélve rendkívül erőset. – Azt meghiszem – dünnyögte Hutch, és még ekkor is úgy érezte, hogy valahol máshol jár. Vagy inkább, hogy összegömbölyödve kuporog a saját agyában. És szégyellte magát. – Azt hiszem, túl nagy voltál neki – magyarázott Nightingale. – De már munkához látott, mire ideértünk. – Miért vannak fájdalmaim? – kérdezte Hutch. – A növény megpróbált megemészteni. Kellie befejezte a kezelést, és ekkor végre aktiválták Hutch védőmezőjét. Ez azzal a hatással járt, hogy a konverter kiszűrte a környező levegőben lévő anyagokat. Hutch egyre kevésbé találta viccesnek a körülötte lévő dolgokat, és mind kevésbé gondolta úgy, hogy a társainak békén kellene hagyniuk őt. Széttárta a karját, és megnézte a testét borító, sötét foltokat. – Az emésztőnedvek már tették a dolgukat, amikor rád találtunk – közölte Kellie. – Egy őrült növény... – nyögte Hutch. – És a kiéhezett földi csajok – tette hozzá nevetve Chiang –, egész jó film cím lehetne. Hutch végre észrevette, hogy a ruhája foszlányokban lóg rajta, de Nightingale elővette az egyik kezeslábast, amit a leszállóegységből mentettek ki. – Elég nagy méret – mondta mentegetőző hangsúllyal –, de még ez a legkisebb. Hutch most már remegett. És szégyenkezett. Te magasságos ég, mit művelt, amikor megtalálták? – Nem hiszem el, hogy ez történt – mormolta a fejét csóválva. – Emlékszel az egyes számú szabályra? – kérdezte Nightingale. – Aha... egyedül senki sem megy sehová – válaszolta Hutch. Röviddel ezután rájött, hogy képtelen gyalogolni. – Van néhány szép foltod ott, ahol a savak felmarták a bőrödet – magyarázta Kellie. – Az lesz a legjobb, ha itt maradunk éjszakára. Holnap meglátjuk, milyen állapotban leszel. Hutch nem tiltakozott, mialatt a társai visszacipelték a táborhelyre, ahol lefektették, majd tüzet gyújtottak tőle nem messze. Lehunyta a szemét, és eszébe jutott egy eset, amikor tizenhárom évesen első ízben megengedte egy fiúnak, hogy a blúza alá nyúljon. A ház mögötti szerszámos kamrában történt, és az anyja rájuk nyitott. A fiú próbált bátran viselkedni, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de Hutch megalázva érezte magát, bevonult a szobájába, és arra gondolt, hogy vége a világnak, noha kicsikart az anyjából egy ígéretet arra, hogy nem mondja el az apjának. Ezért cserébe meg kellett ígérnie, hogy nem fog újra megtörténni. És nem is történt meg. Legalábbis, azon a nyáron. Most ugyanaz a szégyen szállta meg. A szemét lehunyva feküdt, és mert a társai leválasztották őt a csatornáról, hogy ne zavarják, egyetlen szavukat sem hallotta. Így aztán a tűz ropogását hallgatta, és azt kívánta, bárcsak eltűnne innen valahová. A jó híre végzetes találatot kapott. És mindezt pont MacAllister előtt! Biztosra vette, hogy a vén cinikus írni fog az esetről, és számíthatott arra is, hogy ő meg a növény bekerülnek az Universal híradóiba. Vajon volt már olyan emberi lény – töprengett letörten –, aki megpróbálta egy növénnyel csinálni? Besötétedett már, mire felébredt. A kisebbfajta máglya már éppen csak parázslott. Kellie egy közeli fatörzsön ült. A villódzó fény miatt táncoló árnyékok vetültek az arcára. Hutch egy óriási virágról álmodott, ami miatt részben rémület, részben izgalom uralkodott el rajta. Egy darabig csendesen feküdt, az álmán gondolkodott, és azt remélte, hogy az egész élmény csupán a képzeletének műve volt. De megtörtént.

Elhatározta, ha miután hazaér, pert indít az Akadémia ellen. – Ébren vagy? – kérdezte tőle Kellie. – Nem szívesen. Kellie elmosolyodott, és fojtott hangon válaszolt: – Ne aggódj miatta... – Hallgatott néhány másodpercig, majd rákérdezett: – Tényleg annyira jó volt? – Ezt meg hogy érted? – Úgy néztél ki, mint aki csodásan érzi magát. – I... igen, azt hi... hiszem, úgy volt – dadogta Hutch, hirtelen ülő helyzetbe lökte magát, és megkérdezte: – Mennyi az idő? – A Morgan közvetlenül felettük járt, és sokkal nagyobb volt, mint az előző éjszakán. Az óriási világ fele árnyékban rejtőzött. – Eltértünk a témától – állapította meg Kellie. – Mit mondhatnék, Kellie? – kérdezte kissé ingerülten Hutch. – Teljesen elvesztettem az önuralmamat és a külvilággal való kapcsolatot. Kellie megpiszkálta a parazsakat, szikrák pattogtak az éjszakában. – Egy nagy nőcsábász növény – mondta halkan. – Furcsa hely ez... – Hát az! – vágta rá Hutch. – Bármelyikünkkel megtörténhetett volna. És hidd el, mindenki megérti! – folytatta Kellie, és lenézett Hutch jobb karjára. – Reggelre jobban leszel. – A növénnyel való randevúja alatt Hutch megszabadult az összes ruhájától. Savmarta foltok borították mindkét lábát, a jobb karját, a derekát, a csípőjét, a keblét, a nyakát és az arcát. – Pocsékul néztél ki, amikor idehoztunk – tette hozzá Kellie, és elmosolyodott. Hutch szeretett volna témát váltani, ezért így felelt: – Ma elvesztettünk némi időt. – Nem igazán. Egészen addig jó teljesítményt nyújtottunk. Randy amúgy sem bírta volna tovább. Hutch a sötétségbe fúrta a tekintetét, és látta az óriási virágok körvonalait. – Randy szerint van szemük – mondta halkan Kellie, és megborzongott. Hutch mindeddig a növények természetes viselkedésének tulajdonította az esetet. De... szemek? Ettől valahogy személyes lett az egész. – Talán nem kimondottan szemek – folytatta Kellie mindenesetre eléggé fejlett fényreceptorok. Randy szerint a helyi növények messze túlszárnyalnak mindent, amit másutt láttunk. Hutchnak nem tetszett, hogy ennyire közel vannak hozzájuk. Úgy érezte, erőszakkal behatolnak az intim szférájába. – Randy azt mondja, talán még idegrendszerük is van – fűzte hozzá Kellie. – Megvizsgált néhány kisebb példányt. Nem tetszik nekik, ha kitépik őket a földből, vagy ha leszelnek belőlük egy-egy darabot. – Hogy érted azt, hogy nem tetszik nekik? – Mozognak az érintett részeik. – Az biztos... – mormolta Hutch – hogy egyes részeik... tudnak mozogni.

Az Edward J. Zwick minden hűhó nélkül érkezett meg a Maleiva III környékére. Canyon teleszkópon át megnézte magának a Morgant, illetve a Süllyesztőt, és megsajnálta a felszínen rekedt embereket. A Zwicket egy újságíróról nevezték el, akit megöltek a múlt század végén, mialatt egy dél-amerikai háborúról tudósított. A kapitány, a harmincnyolc éves Miles Chastain valaha a Békefenntartóknál szolgált. A magas, karcsú, hallgatag férfi modorában volt valami, amitől Canyon kényelmetlenül

érezte magát a jelenlétében. A fickó valahogy mindig nagyon komolynak tűnt. Canyon úgy gondolta, hogy Chastain az a típus, akit az ember szeretne maga mellett tudni, ha kitör a háború, de nem szívesen hívná meg a házába egy vasárnapi ebédre. Noha a Földtől való indulás óta hosszú utat tettek meg együtt, nem sikerült összebarátkoznia vele. Emma azt állította, hogy Wilfrid, a fedélzeti MI jobb társaság, mint a parancsnok. Az tény, hogy sokkal barátságosabbnak bizonyult. Canyon egy darabig arra gyanakodott, hogy Emma éjszaka a kapitánnyal találkozgat a Zwick sötét folyosóin, de a nő megnyilvánulásai arra utaltak, hogy szó sincs ilyesmiről. A kapitány az ideje java részét a pilótafülkében vagy a kabinjában töltötte. Egyszer sem kezdeményezett beszélgetést, hacsak a hivatalos ügyek nem kívánták meg. És miután orbitális pályára álltak a Süllyesztő körül, csak annyi teendője maradt, hogy várja az ütközést. Canyon hirtelen megérezte, hogy az adóvevője rezegni kezd. Emma hívta. – August – kezdte a nő –, az imént végighallgattam egy különös beszélgetést Kellie Colher és Clairveau között. – Tényleg? Miről volt szó? – Clairveau azt kérdezte a lentiektől, hogy miért késnek. Kellie Collier azt felelte, hogy Hutchins pihen, mert megtámadta egy növény. – Egy növény? – Ezt mondta. Egy növény.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET „Rakjunk férfiakat és nőket egyazon szobába, és mindegyikük IQ-ja harminchat pontot zuhan. A pszichológusok megfigyelték a jelenséget, a kísérletek igazolták, a tanulmányok nem hagytak kétséget a létezése felől. A szenvedély mindannyiunkból bolondot csinál.” (Gregory MacAllister: Szerelem és csokoládé, a Kínálkozó célpontok című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 140 óra (becsült adat) Lori középkorú, decens hölgyet ábrázoló képe megjelent Nicholson főképernyőjén. Az MI képmása hivatalos fekete formaruhát és fehér sálat viselt, ami azt jelentette, hogy komoly dologról kíván beszélni. A kapitány természetesen tudta, hogy miről lesz szó. – Szerintem, hibát követsz el, ha nem segítesz – jelentette ki Lori. – A legfontosabb feladatom, hogy megóvjam az utasaimat – vágott vissza a parancsnok. – Az ilyen helyzetekre vonatkozó szabályok kissé zavarosak – felelte az MI. – Mindenesetre, az egyik utasunk veszélyben van. Ezenfelül, utasítást kaptál a vállalattól arra, hogy támogasd a mentőakciót. – Az az üzenet hajítófát sem fog érni, ha valaki önként jelentkezik, és meghal – vetette ellen Nicholson. – Tudom – válaszolta egyszerűen Lori. – Az egyetlen mód arra, hogy átvészeld ezt a helyzetet, ha segítesz, és reméled, hogy senkinek nem lesz baja. Ha viszont baj lesz... Nicholson beletúrt az ujjaival a hajába. Nem tudott rájönni, hogy melyik út a biztonságosabb. – A döntést nem nekem kell meghoznom, kapitány – tette hozzá az MI –, de kötelességem tanácsokkal támogatni téged. Felvegyem a kapcsolatot Clairveau kapitánnyal?

Marcel megkérte Beekmant, hogy dolgozzon tovább a mentőakció tervén. Ő maga pedig azon törte a fejét, hogyan tudná rávenni Nicholsont arra, hogy segítsen. Mindenesetre, akart adni neki némi időt, hogy elgondolkodjon az eddigi döntéséről. Időt, hogy idegeskedjen. A másodlagos képernyő villant egyet, aztán felirat jelent meg rajta: Nicholson kapitány beszélni kíván önnel. Ez gyorsabban ment, mint vártam – állapította meg Marcel elégedetten.

– És szükségünk lesz valakire, aki fel tud szerelni egy szenzoros szivattyút – közölte Marcel. – Egy szenzoros szivattyút? – Figyelj, Erik, tudom, hogy minek hangzik ez az egész – válaszolta Marcel. – De nincs időm arra, hogy elmagyarázzak minden részletet. Későn kezdtünk neki, és rengeteg dolgot kell elintéznünk. Kérlek, bízz bennem! – Rendben, Marcel, ma este, vacsora alatt beszélek az utasokkal. – Nem, Erik, nem este. Az már késő lesz. Most rögtön szedj össze annyi önkéntest, amennyit csak tudsz! Én is akarok beszélni velük. Akiket hasznavehetőnek találunk, azonnal át kell jönniük ide. – Az isten szerelmére, Marcel, nem túl gyors ez így? – kérdezte elképedten Nicholson. – Most rögtön akarod? – Igen, Erik, azonnal.

– Annyit elmondasz legalább, hogy mit terveztek? – Építünk egy űrliftet, Erik.

– Bill! – Igen, Marcel? – Holnap reggel mind a négy hajót odavisszük az objektumhoz. Hangolódj össze a többi MI-vel! * * * Nicholson bekapcsolta a Star összes hangosbemondóját, hogy beszéljen az utasokkal és a személyzettel. Noha nyilván mindenki tudatában volt annak, hogy milyen nehézségekkel jár a felszínen rekedt emberek kimentése, részletesen ismertette ezeket. – Ezenfelül egy tartalék terven is dolgozunk – folytatta aztán. Elszántan nézett a kamera lencséibe, és egy öreg hadvezérnek képzelte magát, aki ütközet előtt összegyűjti a harcosait, hogy győzelemre vezesse őket. – Annak érdekében, hogy biztosítsuk a sikert, az önök segítségét kérjük. Hadd mutassam be önöknek Clairveau kapitányt, a Wendy Jay parancsnokát, aki hamarosan elmagyarázza ezt a bizonyos tartalék tervet. Kérem önöket, hogy hallgassák meg a kapitány urat, és ha úgy érzik, képesek és hajlandóak segíteni, jelentkezzenek önkéntesnek! Clairveau kapitány, öné a szó! Marcel nagy vonalakban leírta a tervet, és arra kérte az utasokat, illetve a személyzet tagjait, hogy jöjjenek és segítsenek, még azok is, akik nem rendelkeznek szaktudással. – Ki fogjuk képezni az önkénteseket, és csak egy-két napunk van erre a célra. Az önkéntesek java része valószínűleg az űrben fog dolgozni. Ez attól függ, hogy mi történik a felszínen. Szeretném kihangsúlyozni a tényt, hogy az űrben végzett munka jár bizonyos kockázatokkal, ám önmagában véve nem veszélyes. A védőöltözetek megbízhatóak és biztonságosak. Ezt mindenképpen tudatni akartam önökkel. És előre köszönetet mondok azoknak, akik jelentkeznek. Tíz perccel azután, hogy Marcel elköszönt, Nicholsont elárasztották az önkéntesek. Ekkor Marcel ismét jelentkezett: – Még egy dolog, Erik. Te jó ég, mit akar még? – hüledezett magában Nicholson. – Mindketten tudjuk – folytatta Marcel –, hogy ehhez a művelethez a négy hajónak rendkívüli pontossággal kell együttműködnie. Egyszerűen nincs hibahatár. – Igen, ez világos – erősítette meg Nicholson. – Mire van szükséged? Marcel levette a szemét az egyik képernyőről, és egyenesen a kamerába nézett. Nicholsonnak az a benyomása támadt, hogy a másik kapitány percről percre öregebbnek tűnik. – Arra kérlek, hogy a művelet idejére add át nekünk a Star vezérlését. Mindent innen fogunk irányítani. – Ezt nem tehetem meg, Marcel! – hadarta riadtan Erik. – Még ha akarnám, sem tehetném meg. Ellene van minden szabálynak! Marcel kivárt pár pillanatig, majd megfontoltan válaszolta: – Ha nem így csináljuk, nem fog sikerülni. – Szó sem lehet róla – felelte a fejét csóválva Nicholson. – Túl sokat kérsz. Ezért akasztófára küldenek engem, függetlenül attól, hogy sikeres lesz-e a mentőakció, vagy sem. Marcel néhány pillanatig töprengett, és ismét megszólalt: – Akkor megmondom, hogyan csináljuk. Mit szólnál ahhoz, ha mi mennénk át hozzád?

Az elmúlt napokban ritkán telt el úgy egy óra, hogy Embry nem köszönte meg a józan eszének, hogy kihagyta Hutch ajánlatát, és nem vett részt az expedícióban. Toni halála nagyon megviselte, és azt kívánta, bárcsak tudna tenni valamit a többiekért. De ha valamit megtanult a tapasztalataiból, akkor azt, hogy utazás közben ne vállaljon halálos veszélyekkel járó feladatokat. Az ilyen dolgok megfelelő felkészülést és tervezést igényeltek. A szomorú igazság úgy hangzott, hogy az Akadémia munkatársai az elmúlt években nem végezték el a munkájukat, és ezt azzal próbálták ellensúlyozni, hogy az utolsó pillanatban leküldték a bolygóra Hutchinst, aki aztán szépen ott ragadt, és fennállt a veszély, hogy ő fog fizetni mások hibáiért. Az első napokban, amikor még minden rendben ment, Embry és Tom csupán bosszankodtak a késlekedés miatt. Embry üzenetet küldött a szeretteinek, amiben panaszkodott amiatt, hogy majdnem egy plusz hónapot kell idekint töltenie, a semmi közepén. Még azt is megírta pár barátjának, hogy talán bepereli Hutchot és az Akadémiát. Tom sokkal elnézőbbnek bizonyult. Ő már nyilván hozzászokott az Akadémia vezetőinek tévedéseihez, és nem várta tőlük, hogy okosan és átgondoltan cselekedjenek. Azon egyáltalán nem lepődött meg, hogy az első expedíció résztvevői nem fedezték fel a romokat a Süllyesztő felszínén. – Nagy ám az a bolygó – magyarázta Embrynek. – Ha a civilizáció a fejlettség korai szakaszában járt, amikor beütött a jégkorszak, márpedig valószínűleg ez történt, akkor nem sok várost fogunk találni. Nem csoda, hogy az első expedíció nem talált semmit. Sőt, az lett volna meglepő, ha rábukkant volna valamire. A felszíni vészhelyzet miatt a Wildside-on rossz hangulat alakult ki. Embrynek bűntudata támadt, amikor rájött, hogy mit jelent a két leszállóegység elvesztése. Nem tudta ugyan, hogy ő maga hogyan lehetne hibás mindezért, mégis megpróbálta magára venni a felelősséget. És ezt persze nevetségesnek találta. Ő és Tom kezdetben a monitorok előtt ülve hallgatták a felszínen tartózkodó emberek, illetve a Wendy parancsnoka közötti beszélgetéseket. Amikor Clairveau tudatta velük, hogy úton van egy mentőhajó, Embry kapcsolatba lépett vele, és azt tudakolta tőle, hogy egyáltalán hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet. A kapitány elnézést kért, majd elmagyarázta, hogy nem voltak felkészülve egy ilyen lehetőségre. Ki gondolta volna, hogy mindkét leszállóegységet elveszítik? Embry később úgy gondolta, visszavághatott volna azzal, hogy a második leszállóegységnek, az Evening Star gépének nem is lett volna szabad odalent lennie. Nem lehetett része annak, ami az Akadémiánál a tervezést helyettesíti. Eleve azzal kellett volna számolni, hogy csupán egy leszállóegység áll az emberek rendelkezésére, így a kockázat kezdettől fogva magas volt. A körülmények. Minden a körülményekről szólt. A Wendy parancsnokával folytatott beszélgetés után Tom azzal érvelt, hogy nem mindig lehet kiiktatni a veszélyes tényezőket. – Nem számít, hogy húsz évvel ezelőtt valaki mit tett, vagy mit nem tett – mondta –, csak a jelenlegi helyzet számít. Hutchot megkérték valamire, és ő úgy döntött, hogy a jutalomért cserébe megéri vállalni a veszélyeket. Ebből eredően úgy határozott, hogy elfogadja a megbízatást. Ezért igazán nem hibáztathatod. Csakhogy emberek haltak meg, és lehetségesnek tűnt, hogy még többen meg fognak halni. Embrynek nehezére esett elfogadni azt az álláspontot, hogy ezért senki sem felelős. Az ő nézetei szerint, ha a dolgok elromlottak, az mindig valakinek a hibájából történt. Ám a sok rosszból valami jó is született. Őt és Scolarit csak akkor keresték az elmúlt napokban, amikor valakinek orvosi tanácsra volt szüksége. Ezeket a pillanatokat leszámítva kettesben és elfeledetten éltek a Wildside fedélzetén, és egymás karjában kerestek vigaszt. Időről időre meghallgatták Canyon jelentéseit a hírcsatornán. Embry megvetette a tudósítót, Tom a szokásos toleranciájával viszonyult hozzá. – Valószínűleg ő is úgy érez, mint te és én – mondta Embrynek. – Csak éppen a nézők igényei miatt

kimutatja az érzéseit. Ettől tűnik undorítónak. Embry nem hitt neki. Szerinte Canyon felhasználta a katasztrófát, hasznot húzott belőle, és valószínűleg köszönetet mondott a szerencsecsillagának, amiért a főnökei kiküldték ide. Kettesben üldögéltek a pilótafülkében, a jövőre vonatkozó terveikről beszélgettek, hogy hogyan fogják intézni a dolgaikat, amikor hazatérnek. Az észak-amerikai kontinens két ellenkező oldalán laktak, és egy darabig csak virtuális kapcsolatban lehettek. Egyelőre egyikük sem akarta huzamosabb időre, netán mindörökre elkötelezni magát. De ez nem jelentett komoly gondot. A rendkívül fejlett műszaki eszközök korában még az intim természetű dolgok zömét is le lehetett bonyolítani nagy távolságból. Tom éppen azt ecsetelgette, hogy mivel tölthetnék a szabadságukat, amikor halk csilingelés jelezte, hogy adóvevőn hívják őket. – Kapcsold, Bill, légy szíves! – kérte Tom. Clairveau képe jelent meg a monitoron. – Üdv, Tom! – köszönt a kapitány, aki fáradtnak, vagy inkább megviseltnek tűnt. – Jól tudom, hogy vannak lézereid a fedélzeten? Hordozható készülékek? – Igen, van pár darab valahol. – Remek. Arra kérlek, hogy kotorj elő mindent, ami csak van. Átküldök érte egy kompot. – Mire készültök? – érdeklődött Embry. – Mire kellenek a lézerek? – Hegesztéshez. Hogy megmentsük a kapitányotokat. – Valóban? – kérdezte Tom. – Hogyan? – Majd később elmondom – felelte Clairveau. – Most nagyon sietek. – Kell segítség? – Feltétlenül! Minden segítségre szükségünk van – válaszolta Clairveau. Miután megszakította az adást, Embry érezte, hogy Tom és ő egyaránt feszültek lettek. Várt vagy fél percig, majd megszólalt: – Tom, semmit sem tudsz a hegesztésről. – Nem hát – ismerte el a férfi –, de mennyire lehet nehéz megtanulni?

– Hölgyeim és uraim, Nicholson kapitány beszél önökhöz! Mint azt nyilván tudják, a menetrendünk eredetileg úgy nézett ki, hogy még két napig itt maradunk a jelenlegi helyünkön, aztán hétfőn elrepülünk mintegy hetvenmillió kilométerre annak érdekében, hogy messze legyünk a bolygóktól, amikor azok szombat este összeütköznek. Csakhogy felajánlottuk a segítségünket a mentőakcióhoz. Ez azt jelenti, hogy valamivel tovább maradunk a Süllyesztő közelében. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az Evening Star egyáltalán nem lesz veszélyben. Ismétlem, erre a hajóra nem leselkedik semmiféle veszély. Mire aggódnunk kellene, messze leszünk innen. Nyilván érdekli önöket, hogy az Evening Star milyen szerepet fog játszani a mentőakció során. Készítünk egy részletes magyarázatot, amit rövidesen megtekinthetnek a hajó belső hálózatán. Csak keressék fel a Mentés nevezetű oldalt. Később, a nap folyamán szét fogjuk osztani a mentési terv dombornyomott fedéllel ellátott, nyomtatott változatát, amit talán kedvük lesz megtartani emlékbe. Ezenfelül szándékunkban áll egy-egy űrliftet formázó kitűzővel megajándékozni mindenkit, aki a fedélzeten tartózkodik. A mai vacsorát az InterGalactic Utazási Iroda üdvözletével szolgáljuk fel. A kedvezményes óra szokás szerint ötkor kezdődik. Amennyiben kérdésük van, a tisztjeim készséggel állnak rendelkezésükre, mindenütt a hajón. Köszönöm, hogy megértéssel és türelemmel viselik ezt a nehéz időszakot. Folyamatosan tájékoztatni fogjuk önöket a fejleményekről.

A kapitány beszéde után néhány perccel megérkezett Marcel a kísérőivel. A csapat a tartalék terven dolgozó matematikusokból és fizikusokból állt. Nicholson üdvözölte őket, majd átkísérte a vendégeit az ideiglenes parancsnoki központnak berendezett tárgyalóterembe. Nicholson csendesen üldögélt, mialatt a tudósok arról beszéltek, hogy elengedik az aszteroidát, leválasztják az objektumról a hálót, illetve az egyik rudat, amit aztán elforgatnak majdnem 360 fokkal, és a Süllyesztő felé mutató röppályájára állítanak. Már korábban kiszámították, hogy milyen erők fognak hatni a rúdra, amikor levágják a szerelékről. Kiszámították, hogyan kell elforgatniuk a négy csillaghajóval úgy, hogy ne törjön el. A rúd ideális hosszát 420 kilométerben állapították meg. – Letörjük a nyalókáról a pálcika egy részét – mondta a John Valaki nevű magas, sportos alkatú fickó, és vigyorgott, mintha valami remek viccet sütött volna el. Miután befejezték, a kérdések következtek. Maga Nicholson is feltett egyet: – Az a rúd olyan anyagból készült, amilyennel még sosem találkoztunk. Arról van szó, hogy hozzáhegesztjük az egyik csillaghajó-burkolathoz, ugyebár. Biztosak vagytok abban, hogy a hegesztés tartani fog? – Bírni fogja – állította egy alacsony, ingerlékeny típusnak látszó fickó. – Már kipróbáltuk. A beszélgetés ezek után a műszaki részletekre terelődött, amiből Nicholson egy szót sem értett, és rövidesen el is hagyta a központot. Úgy vélte, a többiek tudják, hogy mit csinálnak. Most már elképzelhetőnek tartotta, hogy a végén minden jóra fordul. És talán belőle is hős lesz... * * * Kompot küldtek Tomért, és alig húsz perccel a távozása után Embry rádöbbent, hogy nem szeret egyedül lenni a Wildside-on. A hajó tele volt neszekkel és visszhangokkal. A rendszerek kattogtak, leálltak és elindultak. A meleg levegő halkan sziszegett a légcserélőknél. A fedélzeti elektronikus rendszerek füttyögve, sípolva és csipogva dolgoztak. Bill, az MI néha megkérdezte Embrytől, hogy érzi magát, és neki azt kellett felelni, hogy jól, máskülönben Bill megpróbálta volna megállapítani, hogy mi a problémája. És nem tudott volna nem venni tudomást az Miről, mert az egyszerűen csak újra meg újra feltette volna a kérdéseit, és a türelme végtelen volt. Embry nem tartozott azok közé, akik szívesen elbeszélgettek egy mesterséges intelligenciával. Végső soron ezek csak szimulációk voltak, nem igazi személyek. Sokan megfeledkeztek erről a tényről, és Embryvel megesett, hogy néhány ilyen illetőt pszichiáterhez kellett küldenie. A vezérlőben üldögélt, a pilóta ülésében. A Süllyesztő alatta derengett. A felszínt óceánok és jégmezők borították, leszámítva az egyenlítő mentén húzódó zöld és barna övezetet. Óriási hóvihar tombolt az Észak-Tempusnak elnevezett kontinensen. A másik három csillaghajót nem lehetett látni. Embry végtelenül magányosnak érezte magát. Hívták ugyan, hogy költözzön át a Wendyre, de inkább maradt. Nem érzett sok kedvet a csomagoláshoz, és vissza kellett volna jönnie, ha a mentőakció sikerrel zárul. És amúgy is csak néhány napról volt szó. Ám azt is tudta, hogy ha a dolgok rosszul mennek, csak a jó ég tudja, hogy mikorra ér haza. Nem akart közönyösnek vagy ridegnek látszani, de arra sem vágyott, hogy idekint töltse a telet. Biztosra vette, hogy ha Hutch és a többiek odavesznek, óriási késéssel számolhat, mert hetekbe fog telni, mire egy másik pilóta odaér a Maleivához, hogy átvegye és hazavigye a Wildside-ot. Az adóvevője rezegni kezdett, és ő hálás volt, amiért a hívó kiszakítja a gondolatainak komor világából. – Tessék! – mondta fennhangon. – Szia, Embry! – köszönt rá Marcel, mialatt a képe megjelent az egyik képernyőn. – Hogy bírod a gyűrődést?

– Egész jól. – Szeretnék kérni tőled egy nagy szívességet. – Mit tehetek érted? – Ha elő kell vennünk a tartalék tervet, szükségünk lesz mind a négy hajóra – közölte Marcel. – És fel kell készülnünk, hogy szükség esetén azonnal cselekedhessünk. Arról beszélek, hogy a Wildsidenak el kell végeznie pár manővert. – Ideát nincs pilóta, Marcel – felelte meglepetten Embry. – Tudom. Lori fogja irányítani a hajódat. – Ki az a Lori? – A Star mesterséges intelligenciája. – A Star mesterséges intelligenciája? Mi a baj Billel? – Hosszú história – felelte Marcel, és legyintett. – Ha majd túl leszünk a nehezén, szívesen elmesélem. – És ez biztonságos? – aggodalmaskodott Embry. – Hogyne! Most pedig megkérhetlek, hogy gépelj be egy kódot a parancsnoki konzolba? Ott van, közvetlenül a pilóta ülése előtt. – A fekete panel, tele pislákoló jelzőlámpákkal? – Pontosan az – felelte Marcel, azzal elmondott egy hosszú számsort, amit Embry kötelességtudóan begépelt. – Most már én is adhatok utasításokat az MI-nek – tette hozzá Marcel, és a szemét résnyire vonva megkérdezte: – Biztos, hogy jól vagy? – Csodásan, kapitány – válaszolta Embry. – Remek, akkor elmondom, hogy mi fog történni. Holnap kimozdítjuk az orbitális pályáról a Wildside-ot. Velünk együtt eljössz az űrlift ellensúlyához. Miután odaérünk, elég nagy lesz a sürgésforgás, és alighanem átküldünk hozzád néhány embert. Neked semmit sem kell csinálnod. Csak üldögélj, és ügyelj! Nem leszel veszélyben. – Én nem, de mi van Hutchcsal? Mennyi esélye van? – Őszintén? – Csakis! – Azt mondom, jó esélye van arra, hogy túléli. Marcel azzal búcsút intett, és megszakította az adást. Embry pár pillanatig töprengve bámulta a sötét képernyőt, majd megnyitott egy csatornát az Evening Star felé. Egy, a hajón rendszeresített formaruhát viselő, fiatal, vörös hajú nő jelent meg a monitoron. – Jó reggelt! – köszönt mosolyogva. – Miben állhatok rendelkezésére? – A Star mikor indul vissza, a Földre? – kérdezte Embry. – A menetrend szerint vasárnap tízkor indulunk, hölgyem – felelte a nő. – Van arra lehetőség, hogy lefoglaljak egy kabint? – kérdezte Embry. A mesterséges személy lenézett egy képernyőre, noha Embry tudta, hogy ez merőben felesleges. – Igen, van rá lehetőség – válaszolta aztán a vörös hajú nő. – Több kiváló luxuskabinunk is van a Fesztivál-fedélzeten. Lefoglalhatom az egyiket önnek? Embry úgy gondolta, hogy némi szerencsével ki tudja verekedni magának, hogy az Akadémia kifizesse a számlát. – Mennyibe kerül? – Egy-tíz. Elég drága – állapította meg magában Embry, míg hangosan így felelt: – Egyelőre nem. Ha úgy döntök, hogy kell, jelentkezem. Most még nem kellett elköteleznie magát. Úgy számolta, hogy ha a mentőakció sikerül, nem is lesz rá szüksége. Ráadásul tudta, hogy kínosan érezné magát, ha a Star fényűző kabinjában üldögélne,

amikor Hutch és a többiek visszatérnek a fedélzetre.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET „Nem sok minden különbözteti meg az egyik vadállatot a másiktól, akár egy őserdőben találkozunk vele, akár egy modern nagyváros utcáján. A legjobb, ha békén hagyjuk őket. Csak azokat érdemes tanulmányozni, amiket érdekel az, hogy még jobb fúvócsöveket készítsenek.” (Gregory MacAllister: A modern világ és a jó szerencse)

A széthullásig hátralévő idő: 129 óra (becsült adat) – Evening Star, miben állhatok a rendelkezésére? – John Drummond vagyok, a Wendy Jayről. Kaphatnék a Star hajtóművének tolóerejére vonatkozó adatokat? – Nem lehet gond, uram. A hajó adatai mindenki számára hozzáférhetőek. Kérem, adjon meg egy transzmissziós kódot!

A híres elektronikai varázsló úgy nézett ki, mint egy tizenéves kölyök. Úgy hívták: Philip Zossimov. A Moszkvai Egyetemen végzett, és a brit Műszaki Alkalmazások Rt.-nek dolgozott konzulensként. A barna hajú, fiatal férfi zárkózott, csendes alaknak tűnt, bár az arckifejezése azt sugallta, hogy nincs az a probléma, amit ne tudna megoldani. Beekman elmagyarázta a mentőakció tervét, és amikor a végére ért, hozzátette: – Viszont ki kell találnunk, hogyan tartjuk nyitva a háló száját. Zossimov az aszteroidát ábrázoló képeket kért, majd megkérdezte: – Hogyan akartok megszabadulni tőle? – Elvágjuk a hálót, és magától kisodródik – felelte Beekman. – De segíthetünk neki elindulni, ha azzal előrébb vagy. – Nem, jó lesz úgy – válaszolta Zossimov. – Viszont kellene egy jókora karika. Az nincs, ha jól sejtem. – Nincs – erősítette meg Beekman ezért van szükségünk rád. – Értem. Remek. Jól van, akkor csinálunk egyet! – jelentette ki Zossimov, majd végignézett a körülötte álló segítőkön, és szemmel láthatóan nem volt elragadtatva. – A probléma két részből áll – folytatta rövid gondolkodás után. – Hozzáerősítjük a karikát a háló elejéhez, hogy nyitva tartsa, aztán pedig, amikor a leszállóegység benne lesz, be kell csuknunk, hogy a gép benne is maradjon. – Pontosan – helyeselt Beekman. – Jól van, szeretném látni az adatokat – kérte a fiatal férfi. – Miféléket? – A hajók adatait. Minden adatot. – Ezt simán el tudjuk intézni – válaszolta Beekman, és utasította Billt, hogy szedjen össze mindent, majd ismét Zossimovhoz fordult, és már-már ünnepélyes komolysággal rákérdezett: – Philip, meg tudod csinálni? – Ó, hogyne, meg tudom csinálni. De persze szükségünk lesz alkatrészekre. – Bármit szétszerelhetsz, ami nem létfontosságú – felelte Beekman. – Gyújtsd össze, amit kell! Ő itt Katie, és segíteni fog neked. A hölgy fizikus, a kvantumgravitáció a szakterülete. Ez most nem érdekes, a lényeg, hogy Katie mindent tud a Wendyről. Csinálj, amit akarsz, de működjön a dolog!

– Elképzelhető... hogy le kell kapcsolnunk az egyik hajót – mondta megfontoltan Zossimov. – Na, azt nem teheted meg! – tiltakozott Beekman. – Mind a négyre szükségünk van a manőverekhez. – Értem. Mi van a létfenntartó rendszerekkel? – Ha másként nem megy, kiüríthetjük az egyik hajót.

Hutch továbbra is érezte a növénnyel való bujálkodás utóhatásait. A társai adtak neki még másfél órát, hogy alhasson. – Nincs ennyi időnk – jegyezte meg, amikor végül felébresztették. – Randynek is kellett a pihenés – válaszolta Kellie. – Így legalább anélkül adhattunk neki időt, hogy ne legyen még nagyobb bűntudata azért, mert feltart minket. Gyorsan megreggeliztek, és útra keltek. Menet közben Hutch beszélt Marcellel, aki valamiért ingerültnek tűnt. Tagadta, hogy lenne valami baja, de Hutch rájött, hogy a kapitány aggódik, mert ők idelent elmaradtak az ütemtervtől. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa a férfit. Arra hivatkozott, hogy már közel járnak a célhoz, és nem látszik semmi probléma, amit ne tudnának megoldani. Marcel ekkor a virágról kérdezett, mire Hutch vádlón pillantást vetett Kellie-re. – A részleteket elhallgattam – közölte Kellie egy zárt csatornán. – Csak volt egy kis nézeteltérésem egy emberevő növénnyel – közölte Hutch a másik parancsnokkal. – Egy növénnyel? Egy nagyra méretezett Vénusz légycsapójáról beszélsz? Valami ilyesmiről? – Igen, többé-kevésbé – felelte Hutch kelletlenül. Miután úgy két perccel később befejezte a beszélgetést, Kellie rávigyorgott, és odaszólt neki: – Talán inkább nőfaló növény volt az! Alig néhány tucat métert tettek meg, amikor MacAllister hívást kapott. – Kép is van, nem csak hang – közölte a többiekkel –, valaki beszélni akar velem. A csuklóján viselt adóvevő sugározni kezdte a képet. A csapat tagjai egy fiatal férfit pillantottak meg. A vonzó külsejű, feltűnően jól ápolt alak megnyerően mosolygott, de szögletes, vékony álla határozottságot sugallt. Sötétbarna haját elegáns frizurára nyírva hordta. Fehér garbót és szürke nadrágot viselt, és az arckifejezése arra utalt, hogy tudja ugyan, hogy zavar, de reméli, hogy nem haragszanak meg rá. Egy szövetszéken ült, aminek a fényalakja körülbelül egy méter magasan lebegett a talaj felett. – August Canyon – jelentette be fennhangon MacAllister. A látogatónak szemmel láthatóan jólesett, hogy a szerkesztő felismerte. – Jó reggelt, MacAllister úr! Elmondhatatlanul örülök a találkozásnak, uram! – válaszolta. – Tudom, hogy nehéz időszak ez az ön számára – folytatta –, de nyilván tudatában van annak, hogy az egész világ figyelemmel követi az itteni eseményeket. Hajlandó volna mondani néhány szót az Interglobális nézőközönségnek? – A Süllyesztőről? – Igen, uram. – Hogyne. Ez a hely egy emésztőgödör – közölte MacAllister. – És bevallom, annyira félek, hogy alig vagyok magamnál. – Nos, ezt megértem – felelte Canyon udvariasan mosolyogva. – De a segítség már úton van, nem igaz? – Nincs. Tudomásom szerint senki nem jön segíteni – válaszolta MacAllister, és mert lemaradt a többiektől, kissé megszaporázta a lépteit. Canyon képe természetesen vele maradt. – Mondja csak,

merő vétlenségből nincs a hajójukon egy leszállóegység? – Sajnos nincs. Bárcsak lenne! – mondta a fejét csóválva Canyon. – Tudja, azért jöttünk, hogy filmre vegyünk egy csillagászati eseményt. Meg sem fordult a fejünkben, hogy a felszínen is történni fog valami. – Igen, hát persze... – dörmögte MacAllister, és Hutchra pillantott, aki egy-két pillanatig szintén azt hitte, hogy szerencséjük lesz. Marcel nyilván utánanézett a tudósító hajójának is, de hát bárkivel bármikor megeshetett, hogy elnéz valamit. – Már adásban vagyunk? – kérdezte MacAllister. – Még nem – felelte Canyon –, rögzítjük azt, ami elhangzik, de nem továbbítjuk. Az ön engedélye nélkül semmiképpen. Viszont az emberek tudják, hogy mi történik itt. És aggódnak önökért. Tudnak arról, hogy a világ összes templomában imádkoznak azért, hogy önök életben maradjanak? A minap még az Új Fehér Ház pázsitján is tartottak egy közös imádkozást. – Értem imádkoznak? – kérdezte MacAllister döbbenten. – A legtöbben elátkozottnak tartanak, mert ateista vagyok. Canyon fészkelődni kezdett, és kissé zavarodottan válaszolt: – Mindenki azt szeretné, hogy túlélje ezt. Pontosabban, hogy mindannyian túléljék. – Nos, August, meg kell mondjam, számomra ők mindannyian libatollak. Ha érti, mire gondolok. Canyon elmosolyodott. – Szerintem, maga még csak nem is sejti, hogy mi minden történik a háttérben – felelte a fejét csóválva. – Azt tudja, hogy a Parabolánál máris elkezdtek összerakni egy filmet? – Valóban? És hol tartanak? Canyon szerénykedő kifejezést varázsolt arra a gondosan ápolt ábrázatára, és közölte: – Azt hiszem, egyelőre várják a történet végét. Kellie köhécselt egyet, és jelentőségteljes pillantást vetett a szerkesztőre. – August – mondta MacAllister –, ha szeretné megtudni, hogy hogyan állunk, nem a megfelelő személlyel beszél. Idelent Priscilla Hutchins a főnök. Többet tud a helyzetről, mint én. A képmás Hutch felé fordította fejét, aki belépett MacAllister mikroszkennerének látóterébe. Canyon rajta tartotta a szemet, de hirtelen fojtott hangon beszélni kezdett a hallgatóságához: – A hölgy Priscilla Hutchins, akit az éjszaka folyamán megtámadott egy gyilkos növény. Priscilla, hajlandó lenne elmondani nekünk, hogy pontosan mi történt? – Hátulról kapott el – felelte Hutch. – Milyen fajta növény volt? – Nagy – válaszolta Hutch, majd Kellie-re pillantva így folytatta: – August, én igazán nem akarok ellenségesnek tűnni, de sürget az idő. – Megértem, Priscilla – vágta rá hevesen bólogatva a tudósító –, és szívesen megvárom, amíg megfelelő alkalom adódik. Viszont nagyon szeretnék riportot készíteni magukkal. Amikor önöknek megfelel. Ha leülhetnénk és beszélgethetnénk néhány percet. Az érzéseikről. Hogy milyen odalent lenni ilyen körülmények között. – Együtt érzőnek szánt kifejezést erőltetett az arcára, és hozzátette: – Mennyire bíznak-e abban, hogy sikerül eltűnniük onnan, mielőtt... – Nem fejezte be a mondatot, viszont szélesen mosolygott, hogy éreztesse: tudatában van, hogy ez a mondata érzéketlenségnek hatott, de hát a munkája ezt kívánja tőle. – Ez egy barom – jelentette ki Kellie egy zárt csatornára váltva. – Ne mondj neki semmit! – Tedd meg, amire kér! – javasolta Nightingale szintén egy magánsávon. – Sok mindent nyerhetünk, ha ügyesen játsszuk ki a lapjainkat. Miért ne dolgoznánk össze vele? Hutch is ugyanerre gondolt. Véget vethetett annak, hogy kicsinyes vitákat folytasson a vezetőséggel. Arra gondolt, hogy talán felbérelhetne valakit, aki megírja az emlékiratait. Ez egész jó ötletnek tűnt. Régi barátja, Janet Allegri nemrég jelentette meg az Omega-küldetésről szóló

beszámolóját, Emlékmű a csillagokban címmel, és szép pénzt keresett vele. És a pokolba is, Canyonnak is meg kell élnie valamiből. Miért okozna problémát neki? Ezenfelül, mindannyian kapnának valamit, amin egy darabig elrágódhatnak... – Jól van, August – mondta végül –, megcsináljuk. Ma este. Vacsora után.

HUSZADIK FEJEZET „Ha valaki elhiszi, hogy az emberállatot egy istenség tervezte, az ellene van minden logikának. Az átlagos ember nem sokkal több egy becsvágyó majomnál. Ostoba, önző, gyáva, fél a társaitól, és retteg attól, hogy mások annak látják, ami. Az ember joggal feltételezheti, hogy a teremtője sietett, vagy talán egy olümposzi bürokráciának dolgozott. A hívők imádkozhatnak, hogy a teremtő legközelebb jobb munkát végezzen. De nekünk, többieknek is el kell ismernünk, hogy egy bizonyos erény megtalálható a fenevadban: átkozottul kitartó.” (Gregory MacAllister: Híd a polinéziaiak felé)

A széthullásig hátralévő idő: 123 óra (becsült adat) – Tényleg meg tudjuk csinálni? – kérdezte Marcel. John Drummond bólogatott. A Wendyn tartózkodott, de a virtuális mása a Star irányítóközpontjában derengett. – Attól függ, hogy milyen magasságba tudnak emelkedni a leszállóegységgel – válaszolta megfontoltan. – Milyen magasságot kell elérniük? – Legalább tízezer métert. Ha az alá megyünk, nem remélhetjük, hogy képesek leszünk irányítani az eseményeket. Beekman bólogatással jelezte, hogy egyetért, és hozzáfűzte: – Minél magasabbra jutnak a leszállóegységgel, annál jobbak az esélyeik. De előre kell tudnunk – folytatta Drummond –, milyen magasságot érnek el, hogy megtervezhessük a légköri belépést. – Sehogyan sem tudjuk előre meghatározni... – Marcel – vágott közbe Drummond –, óriási segítség volna. – Nem igazán érdekel, hogy mekkora segítséget jelentene – közölte Marcel. – Sehogyan sem tudjuk kiszámolni. Induljunk ki abból, hogy elérik a tízezer métert! Ezzel az értékkel dolgozzunk. – Biztos vagy benne? – kérdezte Drummond, és szenvedő képet vágott. – Nem tudjuk megkérni őket egy próbaútra, miután odaérnek a leszállóegységhez? Ha tudnánk, hogy mivel kell megbirkóznunk... – Nem lesz próbaút, mert kimerülhet a tüske – jelentette ki Marcel. – És az kemény leszállást eredményezne. – Mit szólnál egy számítógépes szimulációhoz? – vetette fel Drummond. – A leszállóegységből érkező adatáramlás nem megbízható –, vetette ellen Marcel. – Induljunk ki abból, hogy elérik a tízezer métert, és kész. Rendben? – Igyekezett nem kimutatni az ingerültségét, de nem nagyon sikerült. Drummond felsóhajtott, és megjegyezte: – Akkor itt sok minden alapul majd becsléseken, Marcel. – Így van, John – ismerte el Marcel. – Csak azt tudjuk megtenni, amit meg tudunk tenni. Mi van azzal, hogy leválasztunk egy rudat az ellensúlyról, és beállítjuk a megfelelő irányba? Azt meg tudjuk csinálni? – Igen – felelte a matematikus meg kell fordítanunk. Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene. De finom manőver lesz, az biztos. – Csak négy hajónk van hozzá. Az egyik vezérelheti a többit... – Az Evening Star – szólt közbe Drummond.

– Az Evening Star – mondta Beekman –, de attól meg csak négy hajónk van arra, hogy a megfelelő vektorra forgassunk egy négyszáz kilométer hosszú rudat. Anélkül, hogy eltörnénk. Ebben van az igazi kockázat. Ha túl nagy erőt fejtünk ki bármelyik részére, elpattan, és azzal vége is az akciónak. Ennek ellenére, azt mondom: sikerülni fog. – Akkor rendben vagyunk – felelte Marcel, és a földrengés óta első ízben jobban érezte magát. – Csináljuk meg! John, arra kérlek, hogy segíts összeállítani egy ütemtervet! Nemsokára átjön néhány rendszer-tervező a Starról érkező önkéntesekkel. Ha kell, fogd őket munkára! Utasítsd Billt, hogy hangolja össze magát a többi hajó MI-jével! – Beekmanre pillantott, és megkérdezte: – És hegesztőnk van-e már? – Találtunk egyet. A neve Janet Hazelhurst. Néhány éve, mielőtt férjhez ment, orbitális építkezéseken dolgozott. Azt mondja, tudja, mi az ábra, de régen csinálta már, és ha találunk nála jobbat, boldogan átadja neki a megtiszteltetést. De azt is állítja, hogy meg tudja csinálni, amit meg kell csinálni. – Van nála jobb? – Nincs, kapitány. – Rendben, akkor reménykedjünk, hogy a hölgy jó tanár! – mondta Marcel. – Osszunk be mellé negyven önkéntest, és mutassa meg nekik a hegesztés összes fogását és trükkjét! Azonnal kezdjék el! – Ki fogja megtanítani őket a védőmezők viselésére? – vetette fel Beekman. – Miles Chastain a Zwicken van – válaszolta Marcel. – Rendes fickó, és biztosra veszem, hogy segít nekünk. Most rögtön áthozatom ide. – Belenézett a jegyzeteibe, és tovább beszélt: – Gunther, szükségünk lesz egy halom kapocsra, amikkel összefogatjuk a hálót. Van lakatosunk? Kettő is akadt: egy hamburgi férfi, aki már nyugdíjba ment, és egy kínai vállalkozó. Marcel felhívta őket, és elmagyarázta nekik, hogy mit várnak tőlük, majd megkérdezte: – Meg tudják oldani? – Mennyi időnk van? – kérdezték szinte egyszerre. – Három nap, a legjobb esetben. A lakatosok azt felelték, hogy igen, annyi elég lesz, de segítségre van szükségük. Marcel beosztott melléjük segédmunkásnak néhány világ-klasszis fizikust. A hamburgi férfi ekkor közölte, hogy fémre lesz szükségük. Sok-sok fémre. Ez problémát okozhatott, ugyanis a csillaghajók nem szállítottak jelentős mennyiségű, szabadon felhasználható fémet. Ekkor Bill közbeszólt: – Kapitány, az Evening Starról érkezett utasok összegyűltek a Bryant-előadóteremben, és önre várnak. – Menjünk, és köszöntsük az önkénteseinket! – javasolta nyomban Marcel.

Egy óra sem telt el, és osztagok járták végig a Wendyt, rekeszről rekeszre, kabinról kabinra, és leszereltek minden nélkülözhető fémtárgyat, az ágyvégektől kezdve a fali paneleken át a szekrények hátlapjáig. Ezalatt a lakatosok elkezdték összeszedni a szükséges szerszámokat. A feladat komoly kihívást jelentett, de mindketten megesküdtek rá, hogy megcsinálják, ha addig élnek is. Mire a segítők Beekman ágyát is szétkapták, mind a négy csillaghajó elhagyta az orbitális pályát.

Canyon megérezte, hogy az adóvevője rezegni kezd. Chastain kereste. Aktiválta a vetítőt, és megpillantotta a kapitány képét. – August – kezdte Chastain, aki a hajója pilótafülkéjében ült –, arra gondoltam, talán érdekelni

fogja, hogy az ellensúly felé tartunk. Készíthet róla néhány jó felvételt. – Ó, hogyne! – örvendezett Canyon. – Már csináltam róla pár interjút. Elárulom magának, Miles, azt kívánom, bárcsak kiderülne róla, hogy valójában egy idegen űrhajó. Szép nagy fémdarab, de attól még csak egy fémdarab. – Tudom – felelte Chastain –, ugyanakkor kaptam egy felkérést Clairveau kapitánytól, a Wendy parancsnokától. Jelenleg is azon dolgoznak, hogy valahogyan kihalasszak onnan az embereket, és a segítségünket kérik. Így aztán a rendelkezésükre bocsátottam a Zwicket. – Helyes – válaszolta Canyon, és egyből arra gondolt, hogy milyen szépen alakulnak a dolgok. Az Universal Hírhálózat reszt vesz a mentőakcióban – ez jól hangzott. – De miért van szükségük ránk? Mit várnak tőlünk? – A részleteket egyelőre nem ismerem – vallotta be Chastain, és az órára pillantott. – Négy perc múlva lesz egy eligazítás. Belehallgatok. Maga meg tájékoztassa Emmát! Canyon bólogatott. Joggal számíthatott arra, hogy akárhogyan alakul is a helyzet, a nézettség az egekbe fog szökni. Ki lenne olyan érzéketlen, hogy nem nézi a híradókat?

Janet Hazelhurst az önkénteseivel együtt elfoglalta a Bryant-előadótermet. Arra kérték őket, hogy írjanak alá egy dokumentumot, amely mentesíti a felelősség alól a TransGalacticot, ha baj történne velük. Amikor ez megtörtént, Clairveau kapitány ismertette a helyzetben rejtőző veszélyforrásokat. – Reméljük, hogy nem kell kimennünk – mondta –, és szeretném kihangsúlyozni, hogy a kiképzésük csupán óvintézkedés. Janet észrevette, hogy az önkéntesek egy része ennek hallatán csüggedten néz maga elé, amit ő maga biztató jelnek vett. – Amennyiben ki kell menniük – folytatta Clairveau –, mindent megteszünk annak érdekében, hogy minimalizáljuk a kockázatokat. De őszintén szólva, minden önökön fog múlni. Az igazi veszély az, hogy nem rendelkeznek tapasztalatokkal azoknak a dolgoknak a tekintetében, amiket kérünk önöktől. A súlytalanság állapotában fognak dolgozni, és lézereket fognak használni. A védőruhák, amiket viselnek majd, kényelmesek lesznek. Melegen tartják önöket, és szinte teljesen bolondbiztosak. De nem állnak ellen a lézernek, úgyhogy elvárjuk önöktől, hogy óvatosak legyenek. Meg foguk mutatni, hogyan használják a lézereket, hogyan hegesszenek, és hogyan csinálják ugyanezt a súlytalanság állapotában. És főleg: hogyan csinálják úgy, hogy biztonságban legyenek. Lehetőségük lesz gyakorolni zéró gravitációs környezetben a hajó belsejében. A következő három napban nem is tesznek majd mást, csak tanulnak és gyakorlatoznak. Janet első pillantásra szimpatikusnak találta a magas, jó megjelenésű, magabiztos parancsnokot, és hajlott arra, hogy megbízzon benne. – Mint azt tudják – tette hozzá Clairveau –, a Morgan már a közelben jár. Ez azt jelenti, hogy sok törmelék röpköd körülöttünk, és egyre több lesz. Kövek, por, jégdarabok, és a jó ég tudja, hogy még mi minden... A szenzorokkal állandóan figyeljük a környezetünket. De nem létezik olyan, hogy százszázalékos biztonság. Ebből eredően megértjük, ha valaki meggondolja magát, és visszalép. Néhányan jelentkeztek. – Odahaza többen is tőlem függnek... – Sajnálom. Szeretnék segíteni, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz... – Nekem gyerekeim vannak... – Szörnyű tériszonyom van... Ezek az illetők elköszöntek, és elhagyták a termet, de a társaság túlnyomó többsége maradt.

Janet nemrégiben özvegyült meg. Nem mintha különösebben bánta volna. Mindig is unalmas alaknak tartotta a volt férjét. Willből hiányzott a fantázia, viszont egy életen hitte magát Robin Hoodnak, George Washingtonnak vagy éppen Leónidasznak (bár az ő változatában a spártaiak győztek a Thermopülai-szorosban), és úgy képzelt el egy romantikus estét, hogy elment egy hegyi faházba sörözni a haverjaival. Janet, valahányszor eljött az idő, fontolóra vette, hogy nem újítja meg a házassági szerződést. De sosem tette meg ezt a végzetes lépést, mert a férje szerette őt. Sosem lépett félre, sosem feledkezett meg a születésnapokról és az évfordulókról. Két gyermekük született, és Will példás apa volt. Janet tudta, hogy megölné azzal, ha elválna tőle, és erre nem bírta rávenni magát. Így aztán vele maradt, éveken át unatkozott, és izgalomra vágyott. Mindenki ideális párnak látta őket. „Ó, bárcsak az én George-om is olyan lenne, mint a te Willed.” Will még a jó megjelenését is megőrizte, noha a mosolyából eltűnt a régi lelkesedés. Amikor egy aneurizma végzett vele, Janet az elvárt ideig gyászolta, aztán felszállt az Evening Starra, azt állítva a barátainak, hogy azért utazik el, hogy túltegye magát a csapáson. Az utastársai mit sem tudtak minderről. Hamar felfedezte, hogy élvezi újonnan megtalált szabadságát, és remekül érezte magát. Most pedig alkalma nyílt, hogy elővegye a régi tudását, és hőstettet hajtson végre. Megbízták azzal, hogy tanítsa meg az önkénteseknek a hegesztés és a darabolás mesterfogásait. Marcel mellette maradt, és együttesen tervezték meg a gyakorlati kivitelezést. Azzal kezdte a kiképzést, hogy megkérdezte: ki tudja, mi az a hegesztés. Aztán meg is mutatta, a társaság színe előtt összehegesztett két fémdarabot. – Egyszerű! – mondta végül, majd felkért egy önkéntest, hogy csinálja utána. – A megfelelő hegesztés titka – magyarázta a tanítványainak –, hogy szoros kapcsolatot létesítünk a két felület között. Feltárjuk a tiszta fémet, és akkor az atomok megfelelően egyesülhetnek. Intim viszonyba kerülnek. – Ez volt annak idején a kedvenc kifejezése. – És amikor készen vagyunk, az atomok a két darab határán ugyanolyan közel lesznek egymáshoz, mint magukban a darabokban. Ez lenne a cél... Elmagyarázta a helyes eljárást, demonstrálta is, majd megkérte a tanítványait, hogy próbálják meg, és addig ismételtette velük, amíg gondolkodás nélkül meg tudták csinálni. Gyakorlásképpen polcokat, tárolókat és ágyelemeket daraboltak fel. Aztán mindent összeraktak és összehegesztettek. – Itt nem nehéz megcsinálni – figyelmeztette őket Janet –, de amikor odakint lesztek, rá fogtok jönni, hogy rengeteget kell előre gondolkodni. De a feladat ugyanaz, és az eljárás is ugyanaz. Csak ne hagyjátok, hogy bármi elterelje a figyelmeteket! Hozatott néhány darabot az ellensúly anyagából, amit a kutatók ilyennincsnek neveztek. Ezen is gyakorolták a vágást és a hegesztést. Janet újra és újra kihangsúlyozta, mennyire fontos a biztonság, és elküldött három férfit, akik túl óvatlanul bántak a szerszámokkal. – A hibákért nagy árat kell fizetni – mondta a többieknek. – A gondatlanság a halálotokat okozhatja. Vagy valaki másét. Később pedig hozzátette: – Igazán nem nehéz. Csak mindig arra kell figyelnetek, amit csináltok. Ezt követően elvitte az önkénteseket ebédelni, majd visszahozta őket a terembe a következő fordulóra. Ezúttal, amikor megkérdezte tőlük, hogy van-e olyan, aki szeretne kiszállni, mindenki maradt. Majdnem este 11-ig dolgoztak. Janet ekkor köszönetét mondott nekik a figyelmükért, és aludni küldte őket azzal, hogy másnap reggel hatkor kezdenek. – Holnap energiabuborékban fogunk dolgozni – tette hozzá. – Azt szeretném, hogy minél hamarabb megszokjátok. Valaki megkérdezte: ez azt jelenti-e, hogy végül mégiscsak kimennek az űrbe? – Nem, egyelőre nem – felelte Janet, és örömmel hallotta, hogy sokan morogni kezdenek.

Az Evening Star hat-nyolc kabint biztosított Marcel csapatának. Ezek között sajnos egyetlen luxuskabin sem akadt. Nicholson a régi hagyományok szellemében felajánlotta a sajátját Marcelnek, de ő az elvárásoknak megfelelőn nem fogadta el, arra hivatkozva, hogy a legegyszerűbb hálóhely is tökéletesen megfelel neki. Végül egy, a hajó közepénél, a bal oldalon lévő kabint kapott, ami messze kényelmesebb és tágasabb volt, mint a Wendyn lévő szálláshelye. Egész éjjel jött-ment és intézkedett, és már majdnem délre járt az idő, amikor otthagyta a hegesztőket. Bevonult a kabinjába, lehámozta magáról az egyenruháját, és lefeküdt, hogy aludjon egy fél órát, mielőtt visszatér Nicholson hídjára. Ám alig hunyta le a szemét, amikor az adóvevője csilingelt. Abel Kinder hívta, a Wendy rangidős klímakutatója. Ő irányította a csoportot, amely a széthullás jelei után kutatva figyelte a Süllyesztőt. – Üdv, Abel! – köszönt Marcel. – Mi a helyzet? – Komoly viharok várhatók – felelte Abel. – És a szeizmikus tevékenység erősödik. – A torony környékén történik valami? – Ott is lesz egy kis mocorgás, de a legrosszabb tőlük északkeletre lesz. A tengernél. – Mi van a viharokkal? – Jelenleg is készülődik néhány igen nagy – válaszolta Abel. – Ami az atmoszférában történik, az a Morgan gravitációs vonzására adott válasz. Ugyanaz történik ott is, mint az óceánokban. Szóval, óriási mennyiségű víz- és légtömegek mozognak, mindenütt a bolygón. Az árapály-tevékenység miatt minden felmelegszik. A dolgok normális működése felborul. Hideg víz bukkan fel az egyenlítő környékén, a pólusok felett, magas nyomású területeken megbomlik a... – Mi az időhatár, Abel? – kérdezett közbe Marcel. – Azt nehéz megmondani – felelte a kutató. – Az időjárási rendszerek megkergültek. Bárhol bármi megtörténhet. Talán nem ártana figyelmeztetni a lentieket, hogy hurrikánok, tornádók, meg még isten tudja, mi minden várható. Nincs elég szenzorunk a felszínen ahhoz, hogy mindent figyeljünk, így aztán nem ígérhetem meg, hogy képesek leszünk időben figyelmeztetni az embereinket arra, hogy mi csap le rájuk. – Értem, rendben. – Csak őrizzék meg a nyugalmukat! – Köszönöm, Abel. – És még egy dolog – tette hozzá Abel. – Azok a viharok tényleg nagyok lesznek. Odahaza még senki sem látott hozzájuk hasonlót. Tizenhetes fokozatú bulik.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET „Az emlékiratok udvarias fikciók, és abban az általános színlelésben gyökereznek, hogy önzetlenek és nagylelkűek vagyunk, együtt érzünk azokkal, akik bajba kerülnek, bátran harcolunk az igaz ügyekért, és halálunkig hűségesek vagyunk. Hogy észrevegyük ezen önáltatások abszurditását, csak annyit kell tennünk, hogy vetünk egy pillantást azokra az állapotokra, amelyek akkor állnak elő, amikor a rendvédelem – akármilyen rövid időre is – megszűnik.” (Gregory MacAllister: Megboldogultak)

A széthullásig hátralévő idő: 107 óra (becsült adat) Tizennyolc kilométert tettek meg, mire Hutch úgy döntött, erre a napra elég lesz ennyi. Amikor Canyon ismét megjelent, hogy elkészítse a riportokat, arra kérte őket, hogy nyugodjanak meg, majd ő mindent elintéz, és mire hazaérnek, azzal fognak szembesülni, hogy mindannyian hírességek lettek. Az interjú valóban könnyűnek bizonyult. Canyon könnyen visszaadható labdákat dobált nekik. Félnek? Mit láttak, ami a legjobban lenyűgözte őket? Vannak olyan dolgok a Süllyesztőn, amiket érdemes lett volna megmenteni? Ki lehetett az a csillagász a toronyban? Mi okozta számukra a legnagyobb meglepetést? Hutch tudta, hogy őt mi lepte meg a legjobban, de ahelyett inkább az óriási szitakötőkről beszélt. Canyon a sérüléseik felől érdeklődött. Semmi komoly, felelte MacAllister. Csak néhány zúzódás és horzsolás. De rögtön ezután bevallotta, keserű leckét kapott abból, hogy az embernek mindig jó formában kell lennie. – Sosem lehet tudni – hangoztatta –, hogy mikor találjuk magunkat egy idegen bolygón, egy erdő közepén úgy, hogy kétszáz kilométert kell gyalogolnunk ahhoz, hogy életben maradjunk. Mindenkinek azt ajánlom: kocogjon rendszeresen! Később, amikor a Jerry Morgan felkelt, majdnem akkorának látszott, mint a Hold a Földről nézve. A felére még most is sötét árnyék vetült. Az alsó és a felső felhősáv komor, sárgás színekben játszott, és mindkettőt aranyló pettyek tarkították. Az egyenlítő mentén egy széles, sötét sáv húzódott. Hutch látta az északi féltekének azt a területét, ahová a Maleiva, a Transitoriával és a toronnyal együtt bele fog zuhanni. A gázóriás más körülmények között megejtően szép lett volna.

August Canyon tudósítása Nem sokkal ezelőtt eltölthettem néhány percet azzal az öt bátor emberrel, akik a Maleiva III-on rekedtek, és jelenleg is ott vannak, mialatt a Jerry Morgan nevű óriás állhatatosan közeledik hozzájuk. Négyen tudósok, az ötödik Gregory MacAllister, a világhírű író, újságíró, szerkesztő. Gyalog vágnak át egy egész kontinensen, hogy megtaláljanak egy űrhajót, ami húsz évvel ezelőtt maradt ott. Ez az egyetlen esélyük arra, hogy elhagyják a felszínt, mielőtt ez a világ körülbelül hat nap múlva megszűnik létezni. Sikerülni fog nekik? Erre jelenleg senki sem tud választ adni. De ma este beszélni fogunk velük egy különkiadás keretében. És miután találkoznak velük, azt hiszem, önök is azt fogják érezni, amit én, vagyis, hogy ha egyáltalán meg lehet csinálni, akkor ennek az öt embernek sikerülni fog.

Marcel és Beekman egyre többször adták át az adóvevőt helyetteseknek, akik folyamatosan ellátták a lenti csapatot minden szükséges információval. Hutch és a társai ismeretlen vidéken jártak, és azonosítható tereptárgyak híján hamar eltévedtek volna, ha nem kapnak útmutatást az űrhajóról. A többiek elsütöttek egy-két viccet azzal kapcsolatban, hogy Hutch a nap állása alapján tájékozódik, és vezeti őket, ami természetesen képtelenség lett volna. Még éjszaka is lehetetlen lett volna, ha tiszta az ég, és millió csillag ragyog odafent. Ha létezett is csillag, akár északon, akár délen, ami megbízhatóan jelezte az irányt, nem találta volna meg. Gyanította, hogy ilyen még az egyenlítőtől sem látszik. De ez nem is számított. Valaki mindig ott ült a Wendy adóvevőjénél, és irányította őket. „Forduljatok balra! Nem, ne kerüljétek meg a dombot! Vágjatok át rajta!” Aztán váratlanul Marcel adott neki egy feladatot: – Van valami előttetek. Az útvonalatok közvetlenül mellette vezet el, és szeretnénk, ha gyorsan megnéznétek. – Mi az? – tudakolta Hutch. – Nem tudjuk. Egy építmény. Hutch gyűlölte az efféle kitérőket. A társaira pillantott, és a véleményüket kérte. Egy percet mindenki hajlandó volt feláldozni. De csak egy percet. Nightingale jó ötletnek tartotta, de csak akkor, ha tényleg közel van. – Rendben – mondta végül Hutch –, vetünk rá egy pillantást, és elmondjuk, hogy mi az. De aztán továbbmegyünk!

Az idegen objektum egy tó partján állt, vastag növénytakaró borította. Annyira ellepték a növények, hogy még közvetlen közelről is csak egy-egy apró folton látták a fémes felületet – ez viszont arra utalt, hogy nem épületet találtak. Levágták és leszaggatták a növényzetet, és Hutch első benyomása az volt, hogy egy tárolásra szolgáló kupolaféleségre bukkantak. Egészen addig hitte ezt, amíg felfedezték az ablakokat. A legtöbb sértetlen maradt. Kellie megkerülte a valamit, és jelentette: – Farka van! – Farka? – Kettős farka, egész pontosan – közölte Kellie. – Ez egy repülőgép. Az alja lapos volt, és kiöblösödött a törzséhez képest. Az oldalán képjelek sorakoztak, olyan halványak, hogy alig lehetett észrevenni őket. Az elejébe szélvédőket építettek. A jármű körülbelül akkora lehetett, mint egy földi légibusz. De szárnyakkal nem szerelték fel, aminek nyomán Hutch úgy gondolta, hogy a gép a felszínen közlekedett, dacára annak, hogy farka is van. Talán volt valamilyen antigravitációs hajtóművük. A körülötte lévő fákból ítélve évszázadok óta állhatott itt. Hutch végigment mellette, aztán mögötte is, és mindvégig képet küldött a Wendyre, ahonnan azonnal megérkeztek az adatok: a gép hossza harmincnyolc, a szélessége hat méter. A jobb oldala rondán meggyűrődött, és a bal oldalán is akadt egy-két horpadás. Chiang felmászott a közvetlenül a jármű mellett álló fára, és megpróbált benézni az egyik ablakon. – Semmi – jelentette –, hamarosan kéne egy nedves rongy. Kellie letört néhány széles levelet, óvatosan megnedvesítette őket a tóban, és feladta Chiangnak, aki letörölt egy ablakot. – Tudjátok, akár vannak szárnyai, akár nincsenek – mondta Kellie –, áramvonalasra építették, az biztos. Nézzétek csak meg!

Hutch igazat adott neki. A gépet a lekerekített formák jellemezték, és elöl-hátul elkeskenyedett. – Mi történik odalent? – kérdezte ekkor Canyon. Tudták, hogy a tudósító folyamatosan figyeli a közös csatornát, és hallgatja a köztük, illetve a csillaghajók közötti beszélgetéseket. Hutch néhány kurta mondattal tájékoztatta, majd hozzátette: – Elmondjuk a többit, ha megtudjuk, hogy mi ez itt. Ha találunk még valamit. Chiang az ablakhoz szorította a lámpáját, és fennhangon közölte: – Üléssorok vannak odabent. Az ülések eléggé kicsik. És a sorok kissé kuszának tűnnek. – Apró ülések? – kérdezte MacAllister. – Ugyanazok a léptékek, mint a toronyban? – Igen, úgy látom. – Hát ez tényleg különös – dörmögte a szerkesztő. – Miért is? – érdeklődött Hutch. – Nézzék az ajtót! – felelte MacAllister. Az ajtót is sűrű, zöld takaró fedte, de azért lehetett látni. Hutch hamar felfedezte, hogy mi benne a különös: ő maga is könnyedén befért volna rajta. Az alja majdnem a föld magasságában volt. MacAllister megfogta a kilincset, de amikor elfordította, a kezében maradt. Így aztán vágtak egy lyukat a vékony fémlemezbe. A jármű belsejében erős félhomály fogadta őket. Hutch felkapcsolta a lámpáját, és körülbelül harminc üléssort pillantott meg. Egy keskeny folyosó kettéosztotta őket, mindkét oldalra öt-öt ülés jutott. Némelyik leszakadt a helyéről, és az utastér más pontján hevert. Organikus maradványok nem látszottak sehol. A padló halkan nyikorgott az emberek lába alatt. Vastag, fekete szőnyegféleség borította, ami viszonylag ép maradt. A befelé ívelő oldalfalakon vízfoltok sötétlettek, és az orr felé eső szakaszok több helyen felhasadtak. Egyes helyeken égésnyomokat lehetett látni. Hutch két ülést fedezett fel a pilótafülkében, ám ezek sokkal nagyobbak voltak, mint azok, amelyek az utastérben sorakoztak. Akár ő maga is kényelmesen elfért volna rajtuk. Az egyik elcsavarodott, és félig leszakadt a talapzatáról. A szélvédő kerete is jócskán eltorzult. Hutch szemügyre vette a műszerfal maradványait. – Lezuhant, és összetört – állapította meg a fülke bejáratában álló Kellie. – Szerintem is – mormolta Hutch. – Mik ezek a nagy ülések? – kérdezte MacAllister. – Ki ült bennük? Nightingale előre-hátra pásztázott a lámpájával, és kijelentette: – Teljesen nyilvánvaló, hogy két külön faj élt itt valaha. – Sólymok és tücskök? – vetette fel Hutch. – Lehet, hogy mind a kettő valódi volt? – Lehetséges az ilyesmi? – kérdezte MacAllister. – Ugyanazon a világon? – A mi bolygónkon is több értelmes faj él – válaszolta Nightingale. – Inkább az a meglepő, hogy fejlettség tekintetében ennyire eltérnek egymástól. Megvizsgálták a hátsó rekeszt, ami nyilván raktárként szolgált, de üresen találták. Aztán a hajtómű következett. A jelekből ítélve a gépet folyékony tüzelőanyaggal üzemelő sugárhajtómű mozgatta. Találtak néhány légbeszívó nyílást is. A gép alját rugalmas műanyag szoknya futotta körül. Hutch felhívta Beekmant, és megkérdezte tőle: – Biztosak vagyunk abban, hogy az őslakók műszaki tekintetben nem értek el magas szintet? – Az akadémiai népség ezt állítja. – Jó, ha majd beszélsz velük, említsd meg nekik, hogy van idelent egy légpárnás jármű! – Indulni kéne – jelentette ki MacAllister –, nem vacakolhatunk tovább. Hutch letépett egy darabot az egyik ülés borításából, és elcsomagolta egy plasztikzsákba. Kiszereltek néhány műszert a műszerfalból, és azokat is elcsomagolták. Egyiken sem maradtak

kiolvasható írásjelek, de azt remélték, hogy az alkatrészeikből kiderülhet valami. Chiang félrehúzta Hutchot, és közölte vele: – Van itt valami, amit látnod kéne. Odakint, a fák között. Chiang egy fekete kőfalat talált. A hossza elérte a hat métert. Vésetek sorakoztak rajta: írásjelek több sorban, illetve egy féldombormű, ami a légpárnást ábrázolta. Hutch gyanította, hogy a követ valaha simára csiszolták, a szélei élesek voltak, és a vésetek tisztán látszottak. Ám az idő alaposan elkoptatta. Az írásjelek lefutottak az oldalán, és a föld alatt folytatódtak. Hutch megnézte, hogy mennyi az idő. – Egy perc kell csak – szólt oda neki Chiang. Hutch bólintott, aztán mindketten ástak, mialatt MacAllister sürgette őket, hogy menjenek tovább. Hamarosan szemügyre vehették a feltárt oldalt. Legfelül két sor szerepelt, a légpárnás domborműve felett. A gép karcsúnak, sértetlennek és erősnek hatott; a szobrász nyilván egy olyan pillanatban akarta megörökíteni, amikor diadalmasan száguld a verőfényben. A légpárnás alatt két karaktercsoportot lehetett látni egymás mellett, amelyek szögletes, vaskos képjelekből álltak. Ezek alatt tíz sorban kisebb méretű írásjelek következtek, minden sorban négy, leszámítva az utolsót, amelyikben csak három volt. Mi több, ez utóbbiak másféle ábécéből származtak. Noha a részleteik eléggé elkoptak már, finomabbnak és bonyolultabbnak tűntek, mint a felettük lévők. – Mit gondoltok, mi van ide írva? – vetett fel Hutch. – Ajax Légpárnás – felelte MacAllister, aki egy kicsivel odébb toporgott. – A felső két csoport a regionális elosztóközpontokat jelzik, a kisebbek pedig a helyi szalonokat. – Másvalaki is szeretné megpróbálni? – kérdezte Kellie. – Tényleg mennünk kéne! – figyelmeztette őket MacAllister. Nightingale odaballagott hozzájuk, szemügyre vette a véseteket, és megfontoltan közölte: – Az, hogy ez a roncs közelében van, arra utal, hogy emlékmű lehet. Ezek a jelek itt felül a pilóták nevei. A többi pedig az utasoké. – És a legfelső sor? – kérdezte Kellie. – Ha ez egy emlékmű – mondta MacAllister –, akkor valami jól hangzó mondat lehet. „Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak...”, valami ilyesmi. – Tehát mi történt itt? – vetette fel Chiang. – Minden bizonnyal egy közlekedési baleset – felelte Nightingale. – Ez itt egy roncs. – Persze, de hová utaztak? – Talán vándormunkások lehettek – találhatott MacAllister. – Béresek. Kényszermunkára ítélt bűnözők. – Rabszolgák? – tette hozzá Chiang. – Elképzelhető – válaszolta bólogatva Nightingale. – Ki vésné fel rabszolgák nevét egy emlékműre? – kérdezte Hutch, és megrázta a fejét. – Ezt nehezen tudnám elhinni. – Az emberi történelem során – mondta MacAllister – néha megesett, hogy a rabszolgatartók néha kedvelték a rabszolgáikat. – Megvonta a vállát, és hozzáfűzte: – Ki tudja, mire képes egy idegen kultúra?

Késő estig erőltetett menetben haladtak. Amikor végül letáboroztak, ismét interjút adtak Canyonnak. Chiang élvezte a lehetőséget, hogy nemzetközi színpadon lehet, ráadásul a hős szerepében, és olyan dolgokat mondott, amiket vártak tőle. „Biztosan hazajutunk. Rengetegen

szurkolnak értünk.” Bátran vigyorogva nézett a mikroszkenner kamerájába, de amikor Kellie-re pillantott, észrevette, hogy a nő kissé gúnyosan mosolyogva figyeli. Mire befejezte, eléggé zavarba jött. A többiek ugyanilyen szégyentelennek bizonyultak. Nightingale a megszokottnál jóval mélyebb hangon dörmögött, MacAllister igyekezett behúzni a hasát, és Kellie úgy beszélt, mintha semmi sem érdekelné őket. Még Hutchins, a parancsnok sem tudta megállni, hogy ne játssza meg magát. Ők lettek az óra hírességei, és ez befolyást gyakorolt rájuk. Canyon külön-külön beszélt velük. Miután végeztek, összegyűltek a tűz körül, és igyekeztek úgy tenni, mintha nem történt volna semmi rendkívüli. A tudósító még kapcsolatban maradt Kellie-vel, hogy háttérinformációkat szerezzen. Chiang gyűlölte az éjszakai erdőt. Sehogyan sem lehetett gondoskodni a biztonságról. Legalább három őr kellett volna ahhoz, hogy semmi se lephesse meg őket. Ez volt a nyolcadik éjszaka, amit a szabadban töltöttek. Chiang úgy hitte, hogy pontos a számítás, de minden kezdett összemosódni, és már nem volt biztos semmiben. Egészen mostanáig egyetlen ragadozó sem támadt rájuk éjszaka, így valószínűnek tűnt, hogy ez már nem is fog megtörténni. Ettől függetlenül a lehetőség fennállt, és ez nyugtalanította őt. Az őrhelyéről tisztán látta Canyon képét. A férfi mintha egy fatuskón ült volna Kellie-vel szemben. Kérdéseket tett fel, a nő figyelmesen hallgatta, és néha bólogatott, néha pedig elgondolkodott. Talán azt mondta: – Ó, igen, biztosak vagyunk abban, hogy a leszállóegység működni fog. Vagy talán azt: – Nem, őszintén szólva nem beszélgettünk erről a lehetőségről. Nem számítunk rá, hogy ez fog történni. Chiangnak nem volt sem alapja, sem oka arra, hogy féltékeny legyen, valahogy mégis bosszús lett. Canyon viselkedésében volt valami, ami úgy hatott, mintha a férfi megpróbálta volna elcsábítani Kellie-t. Ezenfelül Canyon nem tudta palástolni a tényt, hogy fogalma sincs, hogyan érzik magukat a felszínen tartózkodó emberek. Elárulta, hogy elsősorban az érdekli, hogy minél többen nézzék odahaza a műsorát, elnyerje a főnökei tetszését, és feljebb kerüljön a táplálékláncban. A feladat, hogy felvételeket készítsen két bolygó ütközéséről, tökéletesen illett hozzá. Eldarált volna néhány közhelyet, felhívott volna egy-két asztrofizikust a Wendyről, akik egy kicsit színesítették volna a műsort, és minden remekül ment volna. De nem felelt meg arra, hogy halálos veszélybe került emberekkel beszélgessen. Ez volt Chiang utolsó gondolata. A tűz fénykörének határán állt, a környező sötétséget fürkészte, és néha végigpásztázott egy-egy sötét bokron a lámpájával. És hirtelen a világ eltűnt előle, mintha valaki szempillantás alatt összecsukta és elrántotta volna.

MacAllister már nagyon unta Canyont. Az előző éjszakán készült felvételek még nem jutottak el a Földre. Hosszú utat kellett megtenniük, még a hiperreléken keresztül is, ami azt jelentette, hogy még vagy másfél napig nem kerülnek képernyőre. MacAllister remélte, hogy ők addigra megtalálják Tesst, és eltűnnek erről az őrült helyről. Elképzelte magát és a társait, amint megpillantják a gépet, odarohannak hozzá, bemásznak a belsejébe, feltöltik energiával, aztán az utaskabin fényűző kényelmében elrepülnek a toronyhoz. Látta magukat, amint leteszik a gépet, kihozzák a kondenzátorokat az épületből, majd Hutch és Kellie seperc alatt beszerelik a helyükre a berendezéseket. Aztán pedig tapsolni fognak, mialatt Tess felemelkedik velük, és felszáguld az égboltra...

A fák halkan susogtak a gyenge szellőben, a tűz pattogva égett. MacAllister látta, hogy Kellie a tudósítóval beszélget, látta, hogy a nő elakad, és látta, hogy Canyon mond valamit. Pontosan tudta, hogy a férfi mit kérdez: – Mire gondol, amikor a Morgan felkel éjszakánként, és azt látja, hogy egyre nagyobb? MacAllister gyanította, hogy a Morgan ezen az estén akkorának fog látszani, mint egy óriási léghajó. – Szeretne üzenni valamit az otthoniaknak? Ó, igen – gondolta MacAllister –, őszintén és egyszerűen: az élet szép. A tudósító képe élesen és tisztán látszott, még a tűz táncoló fényénél is. A férfi Kellie felé hajolt, és a látszat szerint figyelmesen hallgatott, bár MacAllister biztosra vette, hogy Canyon már a következő kérdést fogalmazgatja magában. És ezt a békés, nyugodt jelenetet hirtelen éles rikoltás zavarta meg. Valami elhúzott MacAllister feje mellett. Néhány nappal korábban még döbbenten ült volna, azon töprengve, hogy mi történik körülötte. De azóta a reflexei sokat fejlődtek. Kiáltott egyet, hogy figyelmeztesse a társait, és a földre vetette magát. Kövek repültek el mellette. Az egyik a vállát érte, egy másik a fejének csapódott. Újabb sikolyok hallatszottak, vékonyak és erőtlenek, mintha dühös gyerekek visítoztak volna. MacAllister a fűrésze után tapogatózott. Felvillant egy lézernyaláb, és lángra kapott több bokor. A nyaláb áthatolt egy fán, ami aztán fülsértő recsegés kíséretében eldőlt. A következő pillanatban hajítódárda állt bele hangos koppanással a tűznél felhalmozott ágak egyikébe. MacAllister sötét testeket látott a fák között, aztán szőrös tücskök rontottak be a táborhelynek használt tisztásra. Képtelenül ronda vadállatok voltak, nem sokban hasonlítottak arra a köpenyt viselő, nemes alakra, akinek a szobra az erdei kápolnában állt. MacAllister éppen időben kapta elő a fegyverét. Két teremtmény ugrott felé, a kezükben hajítódárdát szorongattak. Kettévágta őket, a fegyverükkel együtt. Rögtön ezután leterített egy másikat is, ami éppen Kellie hátába akarta döfni a dárdáját. Hutch arra utasította társait, hogy formáljanak szűk védőkört a tűznél, de MacAllister nem szakíthatott időt arra, hogy elfoglalja a helyét az alakzatban. A tisztáson teljes zűrzavar uralkodott. A tücskök folyamatosan rikoltoztak. Valaki kettévágta az egyiket, a koponyája tetejétől a felsőteste közepéig. Nightingale belépett egy rohamozó osztag elé, és széles ívben lengette jobbra-balra a fűrészét. Végtagok röpködtek mindenfelé, és a támadásnak vége szakadt. Röviddel ezután a tücskök szinte egyszerre megfordultak, és visszarohantak az erdőbe. A tisztás körül álló bokrok jó része lángolt. Valami lezuhant egy ágról, közvetlenül MacAllister mellé érkezett. A kezében dárdát tartott. Azonnal felugrott, és megpróbált elmenekülni, de a feldühödött MacAllister így is lesújtott rá, mire a lény felvisított, összeroskadt, és többé nem mozdult. Hutch és Kellie tovább harcoltak a fák határánál. Nightingale a legyőzött ellenségei között állt, a lábát szétvetve, a fűrészét feltartva, mint valami jelenkori Hektór. A hősies pózt MacAllister kissé soknak érezte, de a férfi viselkedése lenyűgözte. Úgy tűnik, ha az életünk a tét – bölcselkedett magában –, a legtöbben kiváló teljesítményt nyújtunk. A fák közül hallatszó csatazaj egyre halkult, végül megszűnt. Canyon mindvégig a székén üldögélt, és sikerült megőriznie a hidegvérét. Csak azt láthatta, ami az adóvevő kamerájának szűk látóterében zajlott le. Folyamatosan kérdezgette, hogy mi történik, de senki nem válaszolt neki. Íme, az Universal Hírhálózat helyszíni tudósítása – gondolta MacAllister. Nightingale végül elmagyarázta a riporternek, hogy megtámadták őket. Canyon tovább faggatózott, részleteket kért. Kik a támadók? Megsebesült valaki? MacAllister kikapcsolta a tudósító felől érkező hangot, és megtapogatta a fejét. Fájt ott, ahol a kő eltalálta, de a mezőn keresztül nem tudta megállapítani, hogy vérzik-e. Úgy vélte, hogy máskülönben jól van.

Beszerzett pár púpot, de ennyivel megúszta. Ekkor Marcel jelentkezett a közös csatornán, és feltette ugyanazon kérdéseket. – Tücskök – felelte neki kurtán Kellie. – Várj egy percet, és beszélünk. MacAllister bensőjében két érzés kavargott: a félelem és az izgalom. Te jó ég, hogy ez micsoda érzés volt! – gondolta. – A szívünk mélyén vadállatok vagyunk, ez az igazság. Hutch visszatért a tisztásra, körülnézett, és megkérdezte: – Mindenki jól van? Nightingale intett, hogy nála minden rendben. A fák közé világított a lámpájával, hogy meggyőződjön róla, valóban elmentek. – Azt hiszem, csak sikerült összefutni az őslakókkal – dörmögte rosszkedvűen. – Hát maga, Mac? – kérdezte Hutch. – Élek és virulok – közölte MacAllister. – Szerintem azok a kis rohadékok nem egyhamar fognak visszajönni. – Chiang hol van? – kérdezte Hutch. MacAllister lenézett az egyik testre. A zöldes bőrű, tarajos fejű teremtmény halottnak tűnt, bár a szeme nyitva volt. A szerkesztő úgy becsülte, hogy a lény körülbelül a derekáig érne, ha állna. Óvatosan megrugdosta, mire a teremtmény megmozdult, és sírós, nyekergő hangot hallatott. Ekkor Kellie fojtott hangja hallatszott: – Itt van... megtaláltam... Chiang mozdulatlanul feküdt. Fel tucat sebből vérzett, a vére szétáradt a Flickinger-mezőben. – Kapcsolják ki a generátort! – javasolta MacAllister. – Ne! – tiltakozott Kellie, térdre vetette magát a férfi mellett, és halk, különös hangon hozzátette: – A mező tartja egyben. Hutch is letérdelt, megfogta Chiang csuklóját, és megszólalt: – Mac, hozza a mentőládát! MacAllister sarkon fordult, és odasietett a pilóta hátizsákjához. – Nincs pulzus – mondta Hutch. – Nem lélegzik – nyögte alig hallhatóan Kellie. Ha vonakodva is, de kikapcsoltak az F-generátort, és Hutch szívmasszázzsal, illetve szájból szájba lélegeztetéssel próbálkozott. Valaki bizonyára bemondta Embry kódját, mert hirtelen az ő hangja hallatszott az adóvevőből. – Ne mozgassátok! – kérte határozottan. Aztán Marcel is megszólalt: – Valaki őrködjön! Lehet, hogy visszatérnek! – Vállalom – közölte Nightingale. – Ölj meg mindent, ami mozog! – mondta mély hangon Kellie. – Megvan már az a segélykészlet? – kérdezte Embry. – Mac hozza. Mac, siessen! – kerte Embry a szerkesztőtől. – Milyen a vérzés? Hadd lássam! Mutassátok! MacAllister megérkezett a mentőládával. Hutch átvette, és kézmozdulatokkal jelzett a férfinak, hogy segítsen Nightingale-nek. Kellie elővett egy nyomókötést, és rátette az egyik sebre, majd nyomban előkapta a következőt. MacAllister néhány pillanatig mozdulatlanul állt, és Chiangot bámulta, aztán elfordult. Nightingale megrugdosott egy halott lényt. MacAllister remélte, hogy Chiang támadói is a hullák között vannak. A két férfi egymás mellett lépkedve újra meg újra körüljárta a tisztást. Az exobiológus kimerültnek tűnt. MacAllister ekkor első ízben elgondolkodott azon, hogy annak idején talán igazságtalan volt

Nightingale-lel szemben. – Maga járt már itt, ugye? – kérdezte tőle. – Aha – dünnyögte Nightingale, és olyan arcot vágott, mintha rohadt gyümölcsbe harapott volna. – Van egy kis déjà vu érzésem. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd vett egy mély lélegzetet, és kimondta: – Gyűlölöm ezt a helyet. – Sajnálom – felelte bólogatva MacAllister, és igazából nem tudta, hogy mit is akart ezzel mondani. – Igen, én is – válaszolta Nightingale, és összepréselte a száját, majd kinyitotta, mintha folytatni akarta volna. De végül csak megvonta a vállát, és elfordította a tekintetét. MacAllister belehallgatott a közös csatornán zajló beszélgetésbe. – Lélegeztessétek! – Azt csináljuk. – Kellie, el kell állítanod a vérzést. Még jobban szorítsd össze. – Nem megy, Embry. – Folytassátok! Van pulzus? – Talán, de alig észlelhető. – Ne adjátok fel! Kellie, szerezz egy takarót, és terítsd Chiangra! MacAllister elnézett kelet felé, és a Denebet bámulta, mialatt a háta mögött Chiang testéből elszállt az élet.

Ott temették el Chiangot, ahol elesett. Hajnalban tartották a rövid ceremóniát. MacAllister – aki a hírneve miatt ritkán engedhette meg magának, hogy kimutassa az érzéseit – keresett egy követ, és rávéste Chiang születésének, illetve halálának évszámát, és hozzátett egy mondatot: „A barátait védve halt meg.” Mély sírt ástak, és beleeresztették a férfit. Kellie szeretett volna beszélni, de folyton felzokogott, végül megkérte Hutchot, hogy fejezze be helyette. – Chiang nem tartozott egyik hivatalos egyházhoz sem – mondta Kellie –, de erős volt a hite. – Hutch bólogatott, nem akarta kijavítani a társát, így aztán egyszerűen átadta Chiangot a talajnak – nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a föld szót –, és kijelentette, hogy a barátjuk túl fiatalon távozott, majd arra kérte Chiang istenét, hogy viselje gondját a társuknak. Mialatt megtöltötték földdel a sírgödröt, Kellie bénultan állt, és meg-megingott, de nem fogadott el segítséget senkitől.

Röviddel a temetés után Nightingale bejelentette, hogy a támadóknak van gerincük, viszont a csontjaik üregesek. – Madarak? – kérdezte MacAllister. – Azt hiszem, valaha azok lehettek – felelte Nightingale, és leírta a karok és a bordák közötti szálakat, amelyek jelenléte talán arra utalt, hogy ezek a teremtmények a múltban még tudtak repülni. Ezt követően átkutatták a lények ruházatát. Számos zsebet találtak, amelyek gyümölcsöket, diókat, illetve sima kavicsokat tartalmaztak – ez utóbbiakat nyilván fegyvernek szánták. – Indulnunk kell – jelentette be Hutch. – Mi lesz a hullákkal? – kérdezte Nightingale. – Ezeket nem kéne eltemetnünk? Kellie gyűlölködő arcot vágott, és haragosan felcsattant: – Gondoskodjanak róluk a sajátjaik!

August Canyon tudósítása Ma este rossz híreink vannak. A Maleiva III felszínén rekedt embereket egy órával ezelőtt megtámadták...

Beekman egy virtuális szikláról bámult egy vadul örvénylő óceánt, amikor Marcel megérkezett. Vízszintesen száguldó hó ostromolta a csúcsot, az ádáz szelek korbácsolták fel, semmi köze nem volt a tiszta, derült égbolthoz. A Morgan már magasan járt. Régebben a Maleiva III felszínén a dagályok szelídek voltak Hold híján csak a távoli nap váltott ki látható hatásokat. De ezen az estén a közeledő gázóriás jóvoltából a tenger nekivadulva őrjöngött. Gigászi hullámok döngölték a Transitoria északi partvidékén álló sziklákat. – Ma este bekövetkezik – közölte Beekman anélkül, hogy a parancsnok felé fordult volna. Marcel nekiroskadt a válaszfalnak. – Édes istenem, Gunny – felelte halkan –, akkor megint elvesztettünk egy napot. – A hegyvonulatnak több gyenge pontja is van – magyarázta Beekman. – Harry szerint törésvonalak vannak ott. A helyzet rosszabb, mint korábban gondoltuk. Ma este megadják magukat. – Biztos vagy benne? – Aha, biztosak vagyunk benne – válaszolta a tudós, és szomorúan nézett Marcelre. – Ezt sehogyan sem tudhattuk... – Jól van, nem a ti hibátok – szólt közbe Marcel, és az az érzése támadt, hogy egy jéghideg kéz megmarkolja a gerincét. – És a csapat még harminc kilométerre jár a géptől. Beekman bólogatott, és halkan megjegyezte: – Jobb lesz, ha sietnek.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET „A dagályok olyanok, mint a politikusok. Nagy hűhóval és lármával jönnek-mennek, de óhatatlanul meghagyják a partot ugyanolyannak, mint amilyennek találták. Azon kevés esetben, amikor jelentős változás következik be, ritkán kapunk jó híreket.” (Gregory MacAllisternek tulajdonított mondás Henry Kilburn Gregory MacAllister élete és kora című művéből)

A széthullásig hátralévő idő: 78 óra (becsült adat) Canyon megkésve ismerte fel, hogy a háttérben egy másik nagy sztori rejtőzik, nevezetesen, hogy hogyan reagálnak az űrhajókon tartózkodó emberek a felszínen rekedt csapat helyzetére. Mialatt Hutchinsszal és a többiekkel beszélgetett, kínosan érezte magát. Az egész úgy hatott, mintha halott emberekkel beszélt volna. Így aztán váltott, és az emberi érzésekről szóló tudósításokat készített a csillaghajók utasaival. Talált egy fiatal nőt, aki az utastársa volt annak a riporternek, aki az Evening Star leszállóegységének fedélzetén vesztette életét. A nő zokogott, hisztériás rohamokkal küszködött, és egészében véve látványos műsorral szolgált. Akadtak olyanok is, akiket MacAllister valaha az egész világ előtt szégyenbe hozott valamelyik írásával, és akiknek a hitét tépte foszlányokra. Ők mit éreznek most, amikor MacAllistert halálos veszélyek fenyegetik? Amikor ment a kamera, mindannyian sajnálkoztak, és kifejezték abbéli reményüket, hogy valamennyien élve megússzák. Még miután az interjú hivatalosan véget ért, a legtöbben még akkor is azt hangoztatták, hogy senki sem érdemli meg azt, ami MacAllisterrel történi, és minden jót kívántak neki. Ám bujkált valami a hangjukban, ami rácáfolt arra, amit mondtak. Csak egyetlen illető bizonyult őszintének, egy nyugdíjas politikus, aki valaha hadjáratot indított az erkölcsi megújulásért. – Nekem személyesen nem tett rosszat – mondta –, de azt hiszem, ez egy isteni ítélet. A világ jobb hely lesz nélküle.

Chiang halálának híre mindenkit lesújtott, aki a Wendy Jay fedélzetén tartózkodott. Az embert semmi sem döbbenti rá úgy a valóságra, mint az, amikor elveszíti egy közeli ismerősét – bölcselkedett magában Canyon. Most már nyíltan aggódtak Kellie miatt, és a fiatal férfiak valósággal rettegtek attól, hogy őt is elveszítik. A főnöke, Marcel Clairveau kegyetlenül bánta, hogy leengedte a nőt a felszínre. Amikor róla beszélt, a hangja újra és újra megremegett – ebből megint csak jó felvétel született. Canyon riportot készített a Wildside-on maradt orvossal is, és alaposan kifaggatta Nightingale-ről. A doktornő természetesen sajnálkozott, de ez gépies és hivatalos válasz volt. „Az exobiológus csendes, tartózkodó típus” – mondta, és bevallotta, hogy igazából nem ismeri őt. Canyon már korábban elvégezte a házi feladatot, és ismerte Nightingale hátteret. Van abban valami gyászos irónia – gondolta –, hogy valahányszor Nightingale leteszi a lábát erre a világra, emberek halnak meg. Ezt persze nem mondta ki hangosan, legalábbis egyelőre. De elhatározta, hogy ez az észrevétele meg fog jelenni valamelyik adásában, miután az ügy véget ér. Sok időt áldozott arra, hogy spontán megállapításokat találjon ki, amelyeket aztán az esemény sodrásában bevethetett. Canyon tudta, milyen kérdéseket kell feltennie, és képes volt hisztériaközeli állapotba juttatni a legtöbb interjúalanyát. Biztosra vette, hogy ha Hutchins és a társai túlélik a katasztrófát, a legmagasabb rendű hősök lesznek.

A saját pályafutásával kapcsolatos kilátásait ragyogóbbnak látta, mint valaha. Az ügy két bolygó ütközéséről szóló közvetítésnek indult – ami elsősorban azért lehetett érdekes, mert az esemény ritkán fordul elő, és mert az emberek imádják a tűzijátékot –, de most már az emberi érzésekről és gondolatokról szólt, és az évtized ilyen jellegű sztorijának ígérkezett. És az egész az övé volt.

– Marcel, pihenned kellene – javasolta Beekman, és aggodalmasan nézett a kapitányra. – Jól vagyok – állította Marcel. Nem akart aludni, mert sok minden zajlott egyszerre. – Semmi értelme annak, hogy kimerítsd magad – válaszolta a tudós. – Ha kidőlsz, nem leszel itt, amikor a legnagyobb szükség lesz rád! – Marcel alig néhány órát aludt az elmúlt napokban, de ennyit is kisebb-nagyobb megszakításokkal. – Pillanatnyilag semmit sem tehetsz – folytatta Beekman. – Egy időre nyugodtan itt hagyhatod a hidat. Menj, és feküdj le! Marcel elgondolkodott. Az előkészületek az ütemtervnek megfelelően haladtak, és ő tényleg nem tehetett semmit, legfeljebb csak kibicelhetett. – Aha... azt hiszem, megyek – dörmögte, de ahelyett, hogy indult volna, lekönyökölt az asztalra, letette az állát a tenyerére, és megkérdezte: – Gunny, mit felejtettünk el? – Szerintem jól állunk. Pillanatnyilag nem tehetünk többet – válaszolta Beekman, azzal összefonta a karját a mellkasán, és mozdulatlan állva várta, hogy Marcel elmenjen aludni.

Embry a pilótaülésen ült, és a sistergésekkel tarkított beszélgetéseket hallgatta, amelyek a felszín, Marcel és August Canyon között zajlottak – a tudósító éppen Randy Nightingale-lel beszélgetett. A hangjuk alapján úgy érezte, hogy mindenki meglepően jó hangulatban van, és elgondolkodott azon, ez hogyan lehetséges. A Wildside már befejezte a manővereket, a másik három csillaghajóval együtt békésen lebegett az ellensúly közelében kijelölt találkozási pontnál. Mialatt Embry az üres hajóban ült, ami begyújtotta a rakétáit, és másik pályára állt, mélyen átérezte, hogy mennyire magányos. Mint az összes többi orvos, rendszeresen dolgozott mesterséges intelligenciákkal. De együtt dolgozni azokkal a gépekkel, amelyek gerincbetegségeket diagnosztizáltak, vagy újjáélesztési eljárást javasoltak, teljesen más élményt jelentett, mint egyetlen utasként üldögélni egy intelligens csillaghajóban, ami önálló döntéseket hozott. Felvillant a hívást jelző lámpa, és egy ismeretlen nő képe jelent az egyik monitoron. – Embry? – kérdezte az idegen, aki az Akadémia címerét viselte a karján. – Igen. Mit tehetek érted? – A nevem Katie Robinson – válaszolta a nő. Precíz kiejtéssel, dallamos hangon beszélt, és Embrynek átvillant az agyán a gondolat, hogy Katie régebben talán színész volt. – Most indulunk a Wendyről Átmegyünk hozzád, pár perc múlva ott leszünk. Arra kérlek, hogy csomagolj be! Szedd össze minden holmidat! Átjössz velünk a Wendyre. – Megkérdezhetem, hogy miért? – érdeklődött Embry. – Mert leállítjuk a Wildside létfenntartó rendszereit – felelte Katie. Harminc perccel később nyolc ember érkezett, és azonnal munkához láttak. Levonultak a raktérbe, és leszedtek minden fémtárgyat a szekrényekről, fülkékről, tárolóegységekről és válaszfalakról. Aztán visszatértek a felső szintre, végigmentek a rekeszeken, illetve a közös kabinon, és ugyanazt csinálták. Katie segített Embrynek a csomagolásban. Amikor végeztek, ebben a kabinban is begyűjtötték a fémelemeket: az ágy darabjait, a lámpákat, az összecsukható asztalt és a beépített szekrény oldalait. Ezt követően Katie köszönetet mondott Embrynek az együttműködésért, elnézést kért a

kellemetlenségekért, aztán mindent áthordtak a kompba, és miután mindannyian átszálltak, elhagyták a Wildside-ot.

A nyugtató nem hatott. Kellie a távoli hullámok morajlását hallgatta – a Rosszhír-öböl közelében táboroztak le –, és az óriásira duzzadt Jerry Morgant figyelte, amint lassan ereszkedik a dombok felé. A keleti égbolt már világosodott. Hutch őrködött, egy fának támaszkodva állt, közvetlenül a tűz fénykörének határán. Kellie végül feladta, ülő helyzetbe tornázta magát, behúzta, és mindkét karjával átölelte a lábát. – Szerette őt, Kellie? – kérdezte tőle váratlanul MacAllister, amivel alaposan meglepte. A férfi az imént még a hátán feküdt, de most az oldalára fordult. Az arcára árnyék vetült, így a vonásait nem lehetett látni. – Nem – válaszolta Kellie, és egy pillanattal később hozzátette: – Nem hiszem... – Sajnálom – dörmögte MacAllister, azzal felült, és a kávéskannáért nyúlt. – Tudom – felelte Kellie –, mindannyian sajnáljuk. MacAllister megtöltött egy csészét, és Kellie felé nyújtotta, de ő intett, hogy nem kéri. Nem akarta, hogy legyen valami a gyomrában. – Néha az az érzésem – mondta MacAllister –, hogy az élet csupán a kihagyott lehetőségek sorozata. Kellie bizonytalanul bólogatott, majd megszólalt: – Tudja, mit utálok a legjobban az egészben? Hogy itt kell hagynunk Chiangot. Ezen az elátkozott bolygón. – Semmivel sem rosszabb, mint más helyek – próbálta nyugtatni MacAllister. – Neki már mindegy. Kellie üresnek, elhasználtnak érezte magát. – Rendes fickó volt – bökte ki, és elfojtotta szempillantás alatt feltámadó haragját. Hirtelen elöntötte a bánat, és nem tudta visszatartani a könnyeit. A fogsorát keményen összepréselve próbálta tartani magát. MacAllister finoman megfogta a karját, és rászólt: – Engedjen a késztetésnek! Hadd jöjjön ki! Hutch éppen beszélt valakivel. Kellie összeszedte magát, elfojtotta a vihart, és erőtlennek érezte minden porcikáját. Töltött magának egy fél pohár vizet, és megitta. Hutch hirtelen megmerevedett, azután fellökte mindkét karját. Kellie ismerte már a gesztust, és amint meglátta, a hajszálai felmeredtek a tarkóján. Hutch befejezte a beszélgetést, és besietett a fénybe. – Mozgás, emberek, indulnunk kell! – jelentette be erős hangon. – Elfogyott az időnk. Ez az utolsó napunk! – Letérdelt Nightingale mellé, és óvatosan megrázta a vállát. – Az nem lehet – tiltakozott MacAllister. – Azt mondták, holnap éjfélig van időnk. – Meggondolták magukat – közölte Hutch. – Gyerünk, mennünk kell! MacAllisternek nem kellett több biztatás. Előkotorta a fogkeféjét, közben megkérdezte: – Mekkora távot kell még megtennünk? – Körülbelül harminc kilométert – felelte Hutch. – Egy nap alatt? Nem fog menni. – De igen, menni fog! – Hutch – válaszolta barátságosan MacAllister –, sejtésem szerint nem arról szól a dolog, hogy odaérünk, elfordítjuk a kulcsot, és ettől beindul az a nyomorult gépezet. Mennyi időbe telik, mire beüzemeljük? Feltéve, hogy egyáltalán beindul még... – Több óra – ismerte be Hutch.

MacAllister elnézett a keleti égbolt felé, és megdörzsölte a lábát. – Aztán még vissza kell jutnunk a toronyhoz – folytatta –, hogy felszedjük a kondenzátorokat. Az mikorra lesz meg? – Késő éjszakára. Éjfélre. MacAllister tehetetlensége jeléül széttárta a kezét, és kimondta: – Át kell térnünk a B-tervre! Nightingale igyekezett összeszedni magát, közben hallotta kettejük beszélgetését, és megkérdezte: – Mi történt? Hutch elmagyarázta. – Egy perc, és kész leszek – mondta végül Nightingale, azzal lesántikált a patakhoz, hogy megmossa az arcát és a fogát a jéghideg vízben. MacAllister is vele tartott. Hutch ekkor Kellie felé fordult, és megkérdezte: – Jól vagy? – Jól. Remekül. Sosem voltam még jobban – mormolta Kellie. – Úgy hallom, nagy futás vár rád és rám. – Szerintem is – helyeselt Hutch. – Itt kell hagynunk őket. – Igen, Mac is erre célzott az előbb.

A dagály rendkívül magas vízállással érkezett a Rosszhír-öbölhöz. A csapat tagjai kiálltak egy szirtre, és onnan nézték a vizet. Óriási beltenger terült el előttünk, a túlsó partja a messzeségbe veszett. – Dél felé durva a terep – közölte velük Marcel. – Térjetek le a jelenlegi irányról, és haladjatok délnyugatnak körülbelül egy kilométert! Van ott egy kisebbfajta tó. Kerüljétek meg, és menjetek tovább ugyanebbe az irányba! Arrafelé könnyebben járható a táj. – Rendben – nyugtázta Hutch. Messze alattuk a víz nyugodt volt. Sirályféle madarak röpködtek a felszín felett, és Hutch észrevett egy teknőshöz hasonló teremtményt, ami békésen sütkérezett a napfényben. Aztán egymás felé fordultak. – Itt várunk rátok – mondta Nightingale. Hutch bólogatott. Kellie egyik férfiról a másikra nézett, és hozzátette: – Visszajövünk értetek, amilyen gyorsan csak tudunk. A biztonság kedvéért beszéltek Marcellel, aki megerősítette, hogy elég magasan vannak, a víz nem fog felérni odáig. Elindultak a meredek partfal peremén, és addig mentek, amíg találtak egy üres és lapos területet, ami elég nagy volt ahhoz, hogy letehessék rá a leszállóegységet. – Mivel sürget az idő – mondta ekkor Hutch –, először a toronyhoz megyünk. Aztán visszajövünk ide. – És ha leszáll a sötétség, ne nagyon bolyongjatok! – figyelmeztette a két férfit Kellie, miután lenézett a partfalra. MacAllister megrázkódott, és nekidörzsölte a hátát egy fának, mire Hutch arra gondolt: Pont, mint egy elefánt. – Meg kell mondjam, tetszik a terv – jelentette ki MacAllister. – Nekem minden megfelel, ami nem jár gyaloglással. – Kinyújtotta a kezét, és sokkal bensőségesebb, barátságos hangnemre váltva búcsúzott: – Sok szerencsét, hölgyeim!

Kellie ellépett a kinyújtott kar mellett, megölelte a férfit, és szájon csókolta. – Maga egy vadbarom, MacAllister – mondta szenvedélyesen –, de azt hiszem, megéri megmenteni magát. Hutch az exobiológusra nézett, tétovázott néhány pillanatig, aztán azt mondta magának: a pokolba, miért is ne, és megismételte a ceremóniát. Kellie elképedten csóválgatta a fejét. – Tessék, kész orgia... – mormolta – ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle?

Kellie és Hutch egy darabig a partvonalat követték, majd amikor Marcel szólt nekik, elkanyarodtak, és ismét délnyugatnak tartottak. Vízmosásokkal teli, sűrű erdőkön, sziklás dombokon és keskeny patakokon vágtak át, néha pedig egy-egy kisebb hegyen kellett átmászniuk. Egy alkalommal teveszerű, szürke állatok bukkantak fel a közelükben, hosszú ugrásokkal elvágtattak mellettük, és eltűntek egy dombvonulat mögött. Marcel utasította őket, hogy kerüljenek meg egy hegyet, majd térjenek rá egy ösvényre. Állatok taposták ki, vagy értelmes lények? Természetesen egy olyan világon, amelynek szárnyas teremtményei szinkronban repülő rajokban támadtak, és ahol a ragadozó macskák két lábon jártak, az értelmes lények és a vadállatok közötti határ eléggé elmosódottnak tűnt. Hutch és Kellie kitartóan gyalogoltak. Déltájban, egy erdő közepén felfedeztek egy alacsony védőfalat. Hutch elnézett felette, és meglátott egy homorú hajlatú kupolát. Két kupolát. Ikerkupolákat. – Édes istenem – nyögte Kellie –, azt nézd meg! A kupolákat párkányzat kötötte össze. – Egy templom – vélte Hutch, és mozdulatlanná dermedve meresztette a szemét. A párkányzat alatt hat oszlop állt. Sekély hornyok futottak végig rajtuk, és egy háromszög alakú oromzatot tartottak, amelyben dombormű díszelgett. A dombormű két tücsköt ábrázolt, az egyik egy kagylóféleségen ült, a másik vele szemben állt. Az ülő alak egy henger formájú tárgyat nyújtott a másik felé. Nem is, Hutch alaposabban megnézte, és úgy látta, hogy az ott egy tekercs. – Gyönyörű – állapította meg Kellie. Hutch örült, hogy indokot kaptak egy rövid pihenőre. – Barokk stílus – mondta –, közel áll a 18. század párizsi stílusához. Ki hitte volna, hogy... Meglátott egy bejáratot az oszlopok között, márványlépcsők vezettek fel hozzá. Kellie elindult felé, de Hutch nyomban utánaszólt: – Nincs rá időnk! – Van ott más is – felelte Kellie. A templom mellett kerek épület állt. Néhány méterenként talapzatok nyúltak ki belőle, míg a fal felső sávjában dombormű vette körül. Dúcokon álló, soklapú tető borult fölé, amelynek peremén díszszegély vonult végig, míg felül egy kisebb kupola díszítette. A dombormű tücsköket ábrázolt különféle cselekvések közben: beszélgettek, olvastak, gyümölcsöt szedtek, a gyermekeikkel játszottak. Néhányan egy napszimbólum előtt térdeltek. Egy egész város rejtőzött a fák között. Hutch boltívekkel, kerek ablakokkal és kúpos tetőkkel teli, fenséges épületeket pillantott meg. Galériákat, pilléreket és tornyokat fedezett fel. Növényekkel borított udvarokat és rég kiszáradt szökőkutakat. Ebben a városban sosem ismerték a mesterséges világítást, de talán még a könyvnyomtatást sem. De messze szebb volt, mint az összes ilyen jellegű épületegyüttes, amit Hutch valaha látott. A szél az évszázadok alatt telefújta mindenféle hordalékkal, és eltemette, míg az ágak, bokrok és levelek sűrű

takarót borítottak rá. Mindettől függetlenül Hutchnak felpezsdült a vére már attól is, hogy ott állhatott a néma építmények előtt. A város földöntúli szépségét csak tovább erősítette a környező, vad erdő, az időtlenség érzése és az emberi szemnek miniatűr léptékek. Hutch és Kellie megbűvölve álltak, és a szkennereikkel megmutatták az épületegyüttest a Wendy utasainak. A fenti népség ezúttal hallgatott. Senki sem kérte meg őket, hogy áldozzanak rá néhány percet a felderítésre. Alig két percet töltöttek el így, aztán továbbsiettek. Röviddel ezután viharfelhő borult föléjük. Fekete felhők száguldottak a magasban, a sötét égbolton villámok táncoltak. Majdnem két órára elvesztették az összeköttetést Marcellel. Az eső folyamatosan ömlött rájuk, aztán havas esővé változott. Időről időre megmozdult alattuk a föld, olykor akkorát rándult, hogy mindketten elzuhantak. – Szép nap ez egy kellemes sétához – jegyezte meg Kellie. Hamarosan fákat pillantottak meg maguk előtt, ekkor tovább gyorsítottak. A sűrűben valami riadt rikoltásokat hallatott. Hutch nem volt abban a hangulatban, hogy problémákat oldjon meg, és nem akart lehetőséget adni senkinek, hogy közvetlen közelről dárdát hajítson a hátába, ezért a lézerével összevissza szabdalt néhány bokrot. Visítások és csattogások hallatszottak, majd állatok menekültek távolabbra. Egyiket sem látták még egy pillanatra sem. Aztán Marcel ismét jelentkezett, és megkérdezte: – Rossz az idő? – Őrült vihar volt – jelentette Hutch. – Láttuk idefentről – válaszolta Marcel –, de jól álltok. Kora estére ott lesztek. – Remélem is. – Hutch, van egy újabb üzeneted az Akadémiától. – Mi van benne? Marcel habozott pár pillanatig, majd kibökte: – Arra kérnek, tegyél meg mindent annak érdekében, hogy ne legyen több halálos áldozat. – Rendben – felelte Hutch –, mondd meg nekik, hogy kösz a figyelmeztetést, mert magamtól sosem jutott volna eszembe. – Hutch... – Azt mondasz nekik, Marcel, amit akarsz. Nem érdekel. A nap kibukkant a felhők közül. Az ég kitisztult, és ők továbbsiettek. Mialatt végigmentek egy hosszú dombgerincen, valami követte őket. Folyton a nagyobb kőtömbök mögött bujkált, így nem látták tisztán. Imbolyogva járt, mint egy nagy testű majom, de minden bizonnyal okosabb volt annál, semhogy támadjon. Végül lemaradt, és többé nem került elő. – Ez azért eléggé megijeszt – vallotta be egy idő után Kellie. – Micsoda? – Odahaza egy puma, egy tigris vagy egy aligátor, ha éhes, egyszerűen neked megy. De ezek a dögök tisztes távolságot tartanak. – Arra célzol, hogy... – Elég okosak ahhoz – folytatta Kellie –, hogy tudják: veszélyesebbek vagyunk annál, mint amilyennek kinézünk. Késő délutánra, amikor a fény gyengülni kezdett, ismét nyílt területen jártak. – Majdnem ott vagytok – jelentette Marcel –, még öt kilométer. Az egyenetlen talajt erős szálú, magas fű borította. Hutchnak elfogyott az ereje. A hosszú lábú Kellie valamivel jobban bírta, de ő is fáradt volt. Időről időre beszéltek MacAllisterrel és Nightingale-lel, akik közölték, hogy a kilátásban

gyönyörködnek. Aztán arról meséltek, hogy déltájban volt egy magas dagály, és a víz a háromnegyedéig ellepte a partfalat. De mindketten úgy vélték, hogy az áradat nem fogja elérni őket. MacAllister megjegyezte, hogy most érzi magát a lehető legjobban azóta, hogy elhagyta a Start, és megemlítette, hogy egy jó darabig nem fog lábra állni, az teljesen biztos. Az ég sötétlila, vészjósló színezetet öltött. – Három kilométer – közölte Marcel, és nem lehetett nem észrevenni a hangjában az aggodalom jeleit. – Ha tudnátok egy kicsivel gyorsabban haladni, az nem volna rossz. A felhőkön derengő fényfolt, ami a napot képviselte, lassan egy dombvonulat felé ereszkedett. Ismét eleredt az eső. A leszállóegység békésen és magányos állt egy folyó mellett, ami annyira keskeny volt, hogy alig érdemelte meg a folyó nevet. A látvány idillinek hatott: egy facsoport, néhány szikla, a folyó és a gyengülő fény. A fák jelezték a határát annak az erdőnek, amelyben Tess utasai odavesztek, sok-sok évvel ezelőtt. A gép mintha várta volna őket. Hutch örömmel látta, hogy a címer – a tekercstől és lámpától közrefogott földgolyó – az idővel dacolva élénk színekben, élesen rajzolódik ki a héjazaton. A leszállóegység zöldben és fehérben pompázott, mint az Akadémia összes járműve abban a korai időszakban. És a „Tudományos és Műszaki Akadémia” felirat is büszkén ragyogott a burkolaton. Az utolsó száz métert futva tették meg. Nem rohantak teljes sebességgel, mert nem láthatták a lyukakat és a mélyedéseket, de Hutch emlékezett a vérszomjas vörösrigókra, és nyugtalanul nézegetett az erdősáv felé. – Elértük Tesst – jelentette Marcelnek. Marcel nyugtázta az információt, és hallani lehetett, hogy a háttérben többen tapsolnak. A zsilip szerencsére zárva volt, és a létra a helyén maradt. Hutch felmászott, felpattintotta a kézi nyitó fedelet, kihúzta a kart, és elcsavarta. Meghallotta a zárszerkezet halk kattanását, és puszta kézzel kinyitotta a zárólemezt. Eddig minden rendben ment. Időveszteség nélkül jutottak át a kabin belső ajtaján. Az ablakokat és a szélvédőt vastag mocsokréteg borította, így a belső térben majdnem teljes sötétség uralkodott. Hutch leült a pilótaülésbe, és végignézett a műszerfalon. Úgy látta, annak idején mindent rendesen állítottak le. Kellie ezalatt kinyitotta a hajtómű paneljét, hogy hozzáférjen a reaktorhoz, és megkérdezte: – Tudjuk, hogy mit csinálunk? – Keresd meg a bort! Mindjárt ott leszek. – Hová mész? Hutch felmutatta az összecsukható tartályt, amit a Star leszállóegységéről hozott el. – Lemegyek a folyóhoz – magyarázta –, és hozok vizet. Te kerítsd elő a bort! Hutch azt kívánta, bárcsak a víz széléhez tette volna le a pilóta a gépet annak idején. Vagy ötven métert kellett megtennie a folyóig. Gyorsan leszaladt oda, megtöltötte a tartályt, és elcipelte a géphez. Amikor belépett vele az utastérbe, Kellie felmutatott egy kisebbfajta tartályt, és megkérdezte: – Fehér por? – Az lesz az. – Akkor megvan. És most? – Beindítjuk a reaktort – jelentette ki Hutch. A reaktor oldalához fél méter hosszú, tíz centi vastag fémhenger csatlakozott, az oldalából apró hajtókar állt ki. – Hogyan csináljuk? – tudakolta Kellie. – Hol van itt kapcsoló? – Bebikázzuk, másként nem fog menni – közölte Hutch, azzal kikapcsolta és levette a Flickingergenerátorát. – A tiéd is kell! Kellie engedelmeskedett: kikapcsolta és átadta a készüléket.

Hutch beletúrt a hátizsákjába, és halkan dörmögte: – Van itt valahol egy tápkábel... Kellie eltűnt a hátsó rekeszben, és amikor pár pillanat múlva előbukkant, felmutatott egy vezetéket. – Két tüskéje van? – Tökéletes – felelte Hutch, és gyorsan hozzácsatlakoztatta a kábel egyik végét a generátorokhoz, a másikat pedig belenyomta a reaktor egyik aljzatába. Aztán leválasztotta a fémhengert, és öntött bele fél pohár vizet. Néhányszor megforgatta a vékony kart, majd visszatette a hengert a reaktorra. Ezt követően beleborított egy kanál bórt, és kijelentette: – Jó. Ha minden igaz, készen állunk az indításra. – Örömmel hallom – válaszolta Kellie. – A rendszerben van egybeépített Ligon-sütő. Csak annyit kell tennünk, hogy beindítjuk – magyarázta Hutch, közben a Flickinger-generátorok kapcsológombjára tette egy-egy ujját, majd mindkettőt megnyomta. A reaktoron felgyűlt egy sárga jelzőlámpa. Hutchnak sokkal jobb kedve lett. – Most mi van? – kérdezte nyugtalanul Kellie. – Türelem! – csitította Hutch. – A rendszer kifőzi a szennyező anyagokat, és ad annyi hidrogént, hogy működtethessük a reaktort. – Lehunyta a szemét, és magában hozzátette: Isten a tanúm, mennyire remélem, hogy ez lesz! Kellie oldalba bökdöste, és rászólt: – Nem szívesen ébresztelek fel, de van egy zöld jelzőfényünk. A reaktor működésbe lépett. Hutch megszorította Kellie karját, kiment a mosdóba, öntött némi folyóvizet a markába, és megmosta az arcát. – Fel kell töltődnie – mondta aztán –, és az eltart egy darabig. És semmivel sem gyorsíthatjuk fel a folyamatot. De eddig jól állunk. Hutch ezt követően kilépett a zsilipből, Kellie segítségével kimászott a héjazatra, odament a kommunikációs egységhez, és letérdelt mellé. Annak idején a lézer tökéletesen kettévágta, de sikerült kicserélnie a sérült alkatrészeket azokkal, amelyeket a Star leszállóegységéből emelt ki. Összekötött néhány kábelvéget, aztán a művével elégedetten visszaereszkedett a zsiliphez, és visszatért a pilótaülésbe. Várt még néhány percet, közben Kellie idegesen járkált fel és alá a kabinban. – Nincs sok időnk, Hutch – mondta fojtott hangon. – Nézd, már sötétedik! – Tudom – felelte Hutch, azzal a tenyerére támasztotta az állát, és szemügyre vette a műszereket. – Jól van, Kellie, ha szerencsésnek érzed magad, lássuk, van-e egy kevés energiánk! – Teszt üzemmódba kapcsolta az űrhajót. A műszerek tűi megmozdultak, a jelzőlámpák sorra felgyúltak. – Ez az, kicsim! – kurjantotta lelkesen Hutch. – A belső rendszerek jónak tűnnek. – Mi következik? – érdeklődött Kellie. – Tankolunk. * * * Az eső elállt, de az égen még sötét felhők gomolyogtak. Hutch az üzemanyagtartályba töltötte a maradék vizet. Az imént találtak ugyan egy tömlővel felszerelt kézi szivattyút, de a tömlő csak húsz méter hosszú volt. – Egy kicsit rövid ahhoz, hogy elérjen a folyóig – állapította meg csalódottan Kellie. Hutch átadta neki az összecsukható tartályt. – Amint hazaérünk, panaszt nyújtok be – jelentette ki, majd kiemelte a helyéből a leszállóegység ivóvíztartályát, amit nem lehetett összecsukni, így aztán magához ölelte. – Sok vízre lesz szükségünk

– tette hozzá. – A reaktor mit is csinál a vízzel? – kérdezte Kellie, mialatt a folyó felé siettek. – Elektrolízissel szétbontja – magyarázta Hutch. – Szétválasztja a hidrogént, illetve az oxigént, és az oxigént kiereszti. A hidrogén pedig hajtja a leszállóegységet. Majdnem három órán át hordták a vizet. Megtöltötték a tartályokat, felcipelték őket a géphez, beleöntöttek a vizet az üzemanyagtartályba, és visszasiettek a folyóhoz, újra meg újra. Amikor elég energiájuk lett ahhoz, hogy kicsikarjanak némi emelőerőt a tüskéből, Hutch elfoglalta az ülését, elmormolt egy imát, és megnyomott egy gombot. A vezérlőpanelje életre kelt, mire diadalmasan fellendítette kezét, és felkurjantott: – Indulunk, kicsim! Megnyitotta a parancsmenüt, és megnyomta a „Tess” feliratú zöld mezőt. Csak annyi történt, hogy a töltésjelző kicsivel lejjebb süllyedt. – Tess, itt vagy? – kérdezte Hutch. Az MI monitorán megjelent egy állapotjelző – lapos vonal vonult végig rajta. – Úgy tűnik, Tess átköltözött egy boldogabb világba – állapította meg Kellie. – Igen, én is ettől tartok. – Újra megpróbálod? – Semmi értelme. Csak fogyasztjuk az energiát – felelte Hutch. Kiemelte a botkormányt a tárolójából, és a helyére illesztette. Aztán vett egy mély lélegzetet, és beindította a turbinákat. A turbinák hörögtek, köhögtek és lefulladtak, de a második indításra nagy nehezen életre keltek. Hutch beszelt hozzájuk, csábította és dicsérte őket, mígnem az energiaáramlás egyenletes lett. – Azt hiszem, nyeregben vagyunk – mondta aztán a műszereket figyelve. – Van emelőerőnk? – érdeklődött izgatottan Kellie. – Derítsük ki! – válaszolta Hutch, és energiát adott a tüskének. A műszerek tűi megremegtek, és néhány vonalkával feljebb emelkedtek. A rendszer körülbelül húsz százalékon teljesített. Ami végső soron nem is volt rossz, tekintetbe véve a korát, és hogy valószínűleg milyen állapotban vannak a kondenzátorok. Ennyi persze nem lett volna elég ahhoz, hogy elérjék az orbitális pályákat. Korántsem lett volna elég. De ahhoz elég volt, hogy elszakadjanak a talajtól. Hutch megnyitotta a kézi indító rekeszét, és aktiválta a repülési rendszereket. Jelzőlámpák villogtak, és beindultak a sebességet, a magasságot, a hajtómű-hőmérsékletet, az üzemanyag-keverék arányát és hasonló adatokat közlő műszerek. Hutch nem tudott kigurulni egy nyílt területre, hogy úgy szálljon fel, mint egy 21. századi repülőgép, mert a gépnek nem voltak kerekei. Ám a tüske révén feljuthatott néhány méteres magasságba, és onnan már tovább repülhetett. Magára húzta, és becsatolta a biztonsági hámot. A tüskét egy alulról megvilágított, aranyszínű kapcsolóval lehetett aktiválni. Hutch felkattintotta. A jelzőlámpák színt váltottak, és az egyik képernyőn megjelent a „Rendszer aktív” felirat. Hutch valamivel könnyebbnek érezte magát. Emelő üzemmódba állította a fúvókákat, és begyújtotta őket. A jármű emelkedni kezdett. Nem repült magasra. Hutch félelem nélkül kiugorhatott volna. De ennyinek elégnek kellett lennie ahhoz, amire készültek. Kellie hirtelen előrelódult, és nyomott egy csattanós csókot Hutch arcára. Hutch a folyó felé vitte a gépet, és letette a partra. Ezt követően mindent leállított, és mindketten kiszálltak. Marcel ezt az örömteli pillanatot használta fel arra, hogy bejelentse: – Rossz hírem van. Áttört a víz. – Mik a kilátások? – kérdezte Hutch.

– Egyelőre nincs nagybaj. De hamarosan sokkal rosszabb lesz a helyzet. Hozzácsatlakoztatták a tömlő egyik végét a reaktor tartályához, a másikat bedobták a folyóba, és elkezdtek vizet szivattyúzni. Húsz perccel később a tartályuk csordultig megtelt. A tömlőt és a szivattyút bevitték a gépbe, türelmesen vártak még fél órát, amíg a reaktor tette a dolgát. Aztán Hutch a levegőbe emelte, és északkelet felé fordította a gépet. Végül felhúzta a fékszárnyakat, és ráadta a tolóerőt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET „Az elmúlt évek erőfeszítéseinek ellenére sem találtunk még okosabbat a Homo sapiensnél. A nokok beleragadtak végeérhetetlen háborúikba. Mindenki más halott, eltűnt, vagy visszaköltözött az erdőbe. Mi természetünknél fogva győztesek vagyunk.” (Gregory MacAllister: Figyel még valaki?)

A széthullásig hátralévő idő: 75 óra (becsült adat) Miután Hutch és Kellie eltűntek a fák között, Nightingale és MacAllister tüzet raktak. Az adrenalin, ami mindeddig mozgásban tartotta MacAllistert, hamar eltűnt a szervezetéből. A szerkesztő így a szemét lehunyva, szinte mozdulatlanul ült egy fának támaszkodva. Nightingale szintén elérte a tűrőképessége határát, de félt attól, hogy elalszik, és akkor egyikük sem fog őrködni. Főzött magának egy nagy adag kávét, elkortyolgatta, és kicsivel jobban érezte magát. Most már mert reménykedni abban, hogy a megpróbáltatásai hamarosan véget érnek. Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra már a Wildside-on lesz, ahol először is vesz egy forró zuhanyt, aztán azt az ételt rendeli, amit éppen megkíván, és végül alszik egyet egy igazi ágyban. MacAllister motyogott valamit. Egy-két perccel később már egyenletesen, ritmikusan szuszogott, Nightingale pedig az ágak között táncoló szellő susogását és a rovarok zümmögését hallgatta. Kinézett az öbölbe. Messze odalent nagy testű, kék madarak köröztek, lustán meg-megmozgattak a szárnyukat, és néha lecsaptak a víz re. Nightingale megtöltötte a bögréjét, ivott belőle pár kortyot, majd letette maga mellé, és elszenderült, aztán arra riadt fel, hogy valami hozzáér a lábához. Egy jókora rovar mászott el mellette – tíz-tizenkét pár ízelt lábon járt, az elülső kettő végén egy-egy ijesztően nagy olló lengedezett. A lény akkora lehetett, mint egy homár. Nightingale felkiáltott félelmében, odébb gurult, majd félve nézte a teremtményt, mialatt az bemenekült az aljnövényzetbe. Egy nagy rovar – mérgelődött magában – és egy profi exobiológus reakciója... szép! MacAllister meg sem moccant. Ám az eset azzal a hatással járt, hogy Nightingale teljesen felébredt. Beszélt Hutchcsal és Kellievel, és aktív állapotban hagyta az adóvevőjét, hogy hallja, amit ők beszélnek egymással, néha pedig váltott egy-két szót a Wendy ügyeletesével, egy matematikussal. Aztán ismét kezdett elálmosodni. – Alig bírok ébren maradni – mondta végül a matematikusnak. – Semmi gond – felelte a meglepően mély hangú nő. – Vedd le az adóvevődet, állítsd a kamerát széles látószögre, és irányozd az erdő felé! Megpróbálok őrködni helyetted. Nem fogunk mindent látni, de a semminél jobb lesz. Nightingale kikapcsolta a védőmezőt, levette magáról a berendezést, és ráállította egy sziklára. Aztán ismét aktiválta az F-generátorát. – Ha látunk valamit, visítok – ígérte a nő. Nightingale hanyatt feküdt, és a dagállyal érkező hullámok zúgását hallgatta, majd becsukta a szemét. Éppen csak érzékelte, hogy eleredt az eső. Később mennydörgést hallott. Egy újabb földrengés felébresztette néhány pillanatra. És végül észrevette, hogy besötétedett. A jelekből ítélve MacAllister magához tért annyi időre, hogy fadarabokat dobjon a tűzre. De rögtön azután, hogy ezt megállapította magában, újra elaludt. Amikor végül felébredt, azt látta, hogy MacAllister töprengve nézi a tengert. – Hogy állunk? – kérdezte rekedtes hangon. – Megtalálták a leszállóegységet?

– Á, szóval ébren van – dörmögte MacAllister, és töltött magának egy bögre kávét, aztán odanyúlt, és vállon veregette Nightingale-t, körülbelül olyan mozdulattal, mintha a kedvenc kutyája hátát paskolgatta volna meg. – Igen, örömmel jelenthetem, hogy a lányaink rendben odaértek. – Egy másik bögrét is megtöltött, amit Nightingale-nek nyújtott, majd hozzátette: – Amennyire meg tudom ítélni, jól csinálják. – Be tudták indítani a gépet? – Igen, sikerült nekik. Már több órával ezelőtt – közölte szélesen mosolyogva MacAllister. – Jelenleg üzemanyaggal töltik. Randy, végre tudok hinni abban, hogy ép bőrrel eltűnünk erről a helyről! – Én is remélem... Túl hideg volt ahhoz, hogy hosszú időre kikapcsolják a Flickinger-mezőt, ezért Nightingale gyorsan megitta a kávét, és visszakapcsolta. Ez is valami olyasmi volt, amit már nagyon várt: hogy végre elvégezhessen egy alapvető dolgot anélkül, hogy félig megfagyna. Szapora kopogás hallatszott a szakadék felől. A két férfi összenézett, és előhúzták a fűrészüket a mellényükből. Nightingale kiment a peremhez, és lenézett. Az egész partfal mozgott. – Figyeljen! Jön valami! – szólt oda MacAllisternek, és visszahátrált mellé. Hamarosan két ízelt láb jelent meg a peremen, majd miután kapaszkodóra leltek, fekete, páncélos teremtmény mászott fel a lapos területre. Egészében véve úgy nézett ki, mint egy hangya, viszont akkora volt, mint egy kifejlett dobermann. Egy pillanatra megingott, aztán összeszedte magát, és belerohant a sötétségbe. Mielőtt eltűnt volna, Nightingale-nek sikerült alaposan megnéznie. A lény nyolc ízelt lábon járt, amelyek sarló alakú és méretű karmokban végződtek, és a fejéből vagy nyolc, párosával elhelyezkedő csáp emelkedett ki. Hamarosan egy másik is megjelent a peremen, és elsietett az emberek mellett. Röviddel ezután már vagy féltucatnyi lény kaparta a sima sziklát, biztos fogást keresve. Hangos ciripeléseket és furcsa kattogásokat hallatva felhúzták magukat, átvágtak a tűz fénykorén, és folytatták útjukat. – Mac? – kérdezte halkan Nightingale. MacAllister nekihátrált egy fának, és vékony hangon felelt: – Igen, itt vagyok. – Azt hiszem, sok ilyen tart errefelé – mondta Nightingale. Alighogy elhallgatott, legalább tíz teremtmény húzta fel magát a peremre. MacAllister bekapcsolta a fűrészét. Nightingale menedéket keresve, kétségbeesetten forgolódott, közben megjegyezte: – Az emelkedő víz elől menekülnek. – De mik ezek? – Csak azt tudom, hogy nagyok, esetlen a mozgásuk, és veszélyesek. A lények most már nagy számban áradtak felfelé a partfalon. – Mit csináljunk, Randy? – kérdezte MacAllister. – Álljunk a tűz mögé? – Nem, ott nem biztonságos! – tiltakozott Nightingale. – Ha megijednek, és rohanni kezdenek, áttolják egymást a tűzön, és letaposnak minket. Keressen egy fát! – Nem is tudom... – dörmögte a szerkesztő, és elbizonytalanodva nézett egy tölgyféle fát. – Túl nagyok ahhoz, hogy felmásszunk rájuk. – Vonuljunk vissza az egyikhez! Hamarosan egész áradat söpört el mellettük. A hangyaszerű lénye tökéletes szinkronban mozgatták a lábaikat, a csáprágójukat előreszegezték, mintha ellenállásra számítottak volna. Azok, amelyek túl lassan mozogtak, vagy egy nagyobb társuk útjába kerültek, elvesztették egy-két végtagjukat vagy csápjukat. Az egyik nekiszaladt Nightingale-nek, elesett, és mielőtt felkelhetett volna, halálra taposták.

Egy másik bele szédelgett a tűzbe, fülsértő visításokat hallatott, aztán füstcsíkot húzva maga után eliszkolt. Amikor az őrült rohanásnak vége lett, halott és haldokló rovarok feküdtek mindenfelé. Megjelent még egy, ami jócskán leszakadt a seregtől. Nehezen vergődött fel a peremre, és miután sikerült neki, a két férfi meglátta, hogy miért küszködött annyit: elvesztette két lábát és több csápját. – Mi lesz, ha visszajönnek? – vetette fel MacAllister. – Az már más lesz – vélte Nightingale –, akkor már nem menekülni fognak. – Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek veszélyesek. – Ez igaz. És lehet, hogy akkor már harapnivalót fognak keresni – mondta Nightingale. – Szerintem, nem ártana eltűnni erről a környékről. MacAllister kilépett a peremre, elnézett jobbra és balra, majd megszólalt: – Egyetértek. De merre menjünk? Visszafelé? Arra, amerről jöttünk? – Ez aligha volna méltó Gregory MacAllisterhez – jegyezte meg Nightingale. MacAllister felnevetett, és a vállára emelte a hátizsákját. – Rendben vagyunk! – mondta vidáman. – Akkor előre! A hosszú alvástól mindketten új erőre kaptak, és élénk iramban haladtak. A gázóriás a hátuk mögött emelkedett fel, és az erdő úgy kivilágosodott, hogy nem volt szükségük lámpákra. Aztán egy új hang tolakodott be Nightingale gondolatai közé: Canyon jelentkezett. – Úgy hallom, dr. Nightingale, történik egy s más odalent – mondta a tudósító. – Hajlandó volna beszámolni nekünk az eseményekről? – Ez a perc nem igazán megfelelő – válaszolta Nightingale, és megszakította az összeköttetést. – Pontosan így kell bánni a médiával – bölcselkedett MacAllister. – A fenébe is, Mac, tudomásom szerint maga is a médiában dolgozik – vágott vissza Nightingale. – Úgy van – helyeselt MacAllister. A partfal peremének közelében maradtak. Az öböl messze alattuk volt, az óriási tengernyúlvány simán és ködösen terült el a Morgan fényében. A partvonalat elárasztott erdők tarkították. – Hát, szépen bejött a tenger – jegyezte meg Nightingale. A vízszint még ezekben a pillanatokban is, jól láthatóan emelkedett. – Mit gondol, Randy, elég magasan vagyunk? – kérdezte MacAllister. – Nem hiszem, hogy feljön idáig – vélekedett a fejét csóválva Nightingale. Az erdő egyes sávokon lenyúlt a szakadékba, és ők néha olyan közel kerültek a peremhez, hogy egyetlen rossz lépés is katasztrófával végződött volna. De néha, amikor megritkultak körülöttük a fák, úgy fél kilométerre is elláttak. Az óriásbolygó olyan erős fényt adott, hogy a lámpákat még a legsűrűbb részen sem kellett bekapcsolniuk. MacAllister hirtelen megfogta Nightingale vállát, és lemutatott a vízre. Halvány fényfolt derengett odalent. – Most gyűlt fel – mondta meglepetten a szerkesztő. A fény a következő pillanatban eltűnt. Mozdulatlanul állva fürkészték a felszínt, de nem láttak semmit. Aztán a folt ismét megjelent. – Maga szerint mi ez? – kérdezte MacAllister. – Tengeri állat – felelte Nightingale. A fény eltűnt. Nightingale elővette a lámpáját, a tengerre szegezte, és villantott vele egyet. A fényfolt is felvillant egy pillanatra. MacAllister a homlokát ráncolva figyelt, és megállapította: – Azt hiszem, valaki köszönt nekünk. – Az ott egy világító lábasfejű, vagy valami hasonló – felelte Nightingale. – Lehet, hogy párt keres. – És mi megfelelünk az ízlésének?

– A lámpa tetszik neki – válaszolta Nightingale, és ismét villantott egyet, mire rövid, hosszú és közepes hosszúságú jelzések bonyolult sorozatát kapta válasznak. MacAllister kiállt a peremre, és onnan nézett lefelé. – Ez valami kód lehet – dörmögte a vizet fürkészve. – Azt tudja, hogy odahaza egyes szentjánosbogarak képesek utánozni más fajtájú szentjánosbogarakat? – kérdezte Nightingale. – Hogy némelyik képes párzási vágyat színlelni? Amikor aztán feltűnik a csintalankodásra kész partner, megeszi. – A szemét résnyire vonva figyelte a sötétséget. Nem látott mást, csak egy fényes foltot a fekete felszínen, és elképzelte, hogy valahol a mélyben egy kar egy lámpát tart felfelé. – Lát valamit, Randy? – érdeklődött MacAllister. – Csak vizet. MacAllister a lámpáját villogtatta, és izgatottan nézte a felszínt. Nightingale határozottan azt érezte, hogy a társa örömét leli ebben, szabályosan játszik a ki tudja, miféle teremtménnyel. Azonnal megérkezett a válasz, egy újabb összetett sorozat formájában. – Nem tudom megmondani, hogy mi ez, és mit művel – mondta Nightingale –, de az bizonyosnak tűnik, hogy a fény a vízben van. Nem ártana készíteni róla egy-két felvételt. – Olyan, mintha egy halászhajó próbálna beszélni velünk – felelte MacAllister. A föld megrázkódott. Valahol odalent egy sziklatömb levált a helyéről, és legurult a partfalon. Nightingale felnyögött, távolabbra húzódott a szakadéktól, és várta a további rengéseket. Miután ez nem következett be, a vízre irányozta a szkennerét. Az intésére MacAllister villantott néhányat a lámpájával. És a fény megint felgyűlt odalent. Egy hosszú. Aztán még kettő, és még három. Nightingale megborzongott. – A polipja tud számolni – jelentette ki MacAllister. – Gondolja, hogy értelmes lények alakultak ki a tengerben? – Hát, odahaza megtörtént – felelte Nightingale. – De sok idő kellett, mire felismertük, mert azok a lények nem teremtettek kézzelfogható tárgyakat. A delfinek és a bálnak okosak. És a polipok is. De a matematikához nem értenek. Ezeknek itt sok idejük volt a fejlődésre. MacAllister ismét villantott egyet. Nyomban kapta a választ, két villanás formájában. Nightingale a bal kezével lenyomta a társa lámpáját, felemelte a sajátját, és hármat villantott. A lény néggyel válaszolt. Nightingale ismét lenézett a mélybe, és felsóhajtott. – Édes istenem – mormolta –, ha úgy térünk haza ezzel a történettel, hogy nem lesznek válaszaink, az emberek sikoltozni fognak. A föld ismét megremegett, ezúttal sokkal erősebben, mint az imént. – Randy – szólalt meg MacAllister –, azt hiszem, nem ez a legjobb hely most nekünk. – Tudom. MacAllister megfogta a társa vállát, és kiadta a vezényszót: – Akkor menjünk innen! Még mielőtt a vízben kötünk ki! Nightingale bólogatott, a fényfoltra szegezte a lámpáját, és még egyszer villantott egyet: Viszlát! A láthatatlan lény két villanással válaszolt. – Még mindig matekozik – dörmögte a fejét csóválva Nightingale. Ekkor Kellie hívta őket. – Hogy álltok, fiúk? – kérdezte, és a hangja alapján vidámnak, illetve megkönnyebbültnek tűnt. – Rendben... jól... – felelte Nightingale, közben nem tudta levenni a szemét a vízről. – Helyes. Csak gondoltam, szólok, hogy pár perc múlva a levegőben leszünk. – Hála istennek! – mormolta Nightingale.

– Ügyes lányok ezek – mondta neki MacAllister egy zárt csatornán.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET „A jó szerencse kevésbé a tehetség vagy a befektetett munka eredménye, sokkal több köze van az időzítéshez. Valaki jókor volt jó helyen, amikor a dinnyeszállító teherautó felborult. Így történnek az előléptetések, így keletkeznek a vagyonok. Ha egy perccel később érünk a kereszteződéshez, amikor a rendőrök már a helyszínen vannak, vége is az ügynek.” (Gregory MacAllister: Eltévedve Babilonban)

A széthullásig hátralévő idő: 63 óra (becsült adat) A Rosszhír-öbölnél Kellie lenézett, és a torkán akadt a lélegzet. A mélyebben fekvő területek mind víz alá kerültek. Abból a magaslatból, amelyen nemrégiben végigmentek, csak egy-egy szirt állt ki a vízből. – Te mit gondolsz? – kérdezte Hutch. A diagnosztikára gondolt, nem az odalent uralkodó állapotokra. – Fogalmam sincs, hogy miért bénult le az MI. Talán lassú degeneráció végzett vele. – Jó, mi van még? – Gondjaink vannak a hőmérséklet-szabályozással – sorolta Kellie. – A fedélzeti kommunikációs egységek rendben vannak. A kondenzátorok maximális teljesítménnyel üzemelnek, de ez az eredeti teljesítményük alig huszonöt százaléka. Úgy tűnik, csupán ennyire képesek. A szenzorok kész vannak. Az elülső lengésszabályzó mintha nem is létezne. Az elektromos rendszer is figyelmeztető jelzést ad. Hutch keservesen fintorgott, és megkérdezte: – De remélem, nem akar leállni semmi. – Úgy tűnik, nem. – Jó. Ha lesz időnk, mindennek utánanézünk – jelentette ki Hutch. – Rengeteg tartalék alkatrészünk van. Normális esetben a pilóta egymaga futtatta volna le a diagnosztikát, de hát normális esetben az MI irányította volna a leszállóegységet. Hutchot lekötötte a gép vezetése, ezért szorult Kellie segítségére. Kellie elhadart még néhány hibát, amelyek egyelőre nem okoztak gondot, de okozhattak, majd hozzátette: – Nem akarunk sokat repülni ezzel a szépséggel. De el kell vinnie minket a toronyig. Hutch kétezer méteren vízszintesbe állította a gépet, tájékoztatta az adóvevőnél ülő ügyeletest, hogy nincsenek szenzorai, és az idegen nő segítségével felvette a helyes irányt. Az ügyeletes megkérdezte tőle, hogy szerintük van-e esélye annak, hogy sikerül felemelkedniük a leszállóegységgel a Wendyhez. – Semmi esély – felelte Hutch. – Fel tudunk emelkedni, és le tudunk szállni. Még egy kicsit lebeghetünk is. De elérni egy orbitális pályát? Kizárt, hogy sikerülne. Kellie rááldozott egy percet arra, hogy felhívja Nightingale-t. – Mi a helyzet, fiúk? – kérdezte derűsen. – Jól vagyunk. – Helyes. Mi meg repülünk – közölte Kellie, aztán az ügyeleteshez beszélt: – Allie, van időnk arra, hogy felszedjük a társainkat? Hutch bólogatott, és növelte a tolóerőt. – Felejtsétek el! – válaszolta az ügyeletes. – A víz ezekben a pillanatokban is tódul befelé a síkságra. Rengeteg víz.

A Jerry Morgan fényében a táj kísérteties látványt nyújtott. Kellie meglátta azt a területet, ahol Chiang meghalt, és látni vélte az a helyet is, ahol megtalálták a légpárnást. Röviddel ezután átrepültek a folyó felett, amelynél a szitakötők rájuk támadtak. Aztán Marcel hívta őket, és komoran bejelentette: – Hutch, iszonyat mennyiségű víz özönlik át a völgyön. A dagály egyre magasabb, és a hegygerinc egy része egyszerűen összeomlott. Mindannyian tudták, hogy a folyamat folytatódni fog mindaddig, amíg a Morgan átvonul az égen. Dél felé nézve sötét füstoszlopot láttak. – Vulkánok – magyarázta Marcel. – Ma éjjel mindegyik ki fog törni. – A toronynál mi a helyzet? – kérdezte Hutch. – Oda egyelőre csak kevés víz ért el. De ez hamarosan megváltozik. Gyújtsátok be az utánégetőket! – Értettem, utánégetőket begyújtani! – felelte Hutch, de persze csak viccelt. Máris a maximális tolóerővel repült. – A torony egy tágas síkságon áll – folytatta Marcel. – Tőle északra van egy szűkület, amin a víz átfolyik. Amikor kiér az alföldre, szétterül. Ennek köszönhetően nyerünk egy kis időt, de ez az állapot nem fog az örökkévalóságig tartani. – Mennyi időnk maradt? – kérdezte Hutch. – Mennyi idő kell, hogy odaérj? – Húsz perc. – Talán elég lesz – felelte Marcel. – De rohannotok kell! Hutch ekkor MacAllistert hívta. – Mac! – Igen, Priscilla? – Mac, legyenek óvatosak! Amint lehet, jövünk magukért! – Várjuk magukat. – Ön és Randy jól vannak? – Most épp jól, de nem leszünk jól, ha nem szerzik meg azokat az elemeket. – Kondenzátorok, Mac – javította ki Hutch. – Bánom is én... sosem értettem a műszaki dolgokhoz – válaszolta MacAllister. – De mindenképpen menjenek, és szerezzék meg őket! Bekapcsolva hagyunk egy lámpát, hogy lássák, hol vagyunk. Ismét Marcel jelentkezett. – Hutch... – kezdte, és a hangjából érződött mindaz a kétségbeesés, csüggedés és reményvesztettség, ami az utóbbi napokban halmozódott fel a bensőjében – nem fog menni! Fordulj meg, és... – Hogy érted azt, hogy nem fog menni? – Csak csináld, amit mondtam! Nincs rá idő, hogy elmenjetek a toronyhoz. – A pokolba is, Marcel! – vágott közbe Kellie. – Nem adhatjuk fel! Ez az egyetlen mód arra, hogy eltűnjünk innen! – Dolgozunk egy tartalék terven – közölte Marcel. – Felejtsétek el a kondenzátorokat! – Mi a tartalék terv? – Bonyolult. – Azt mindjárt gondoltam – válaszolta ingerülten Kellie. – Magyarázd el pár szóval, légy szíves! – Megpróbálunk felhúzni titeket az égből. – Hogy mit csináltok, kivel és honnan? – Repülés közben felszedünk titeket – felelte Marcel. – Most nem tudom elmagyarázni. – Ez egyáltalán nem lep meg. – Készítünk valamit, ami talán beválik. – Marcel, mennyire bízol ebben a tervben? – kérdezte Hutch.

A parancsnok néhány pillanatig hallgatott, talán azért, mert el kellett gondolkodnia a kérdésen. – Nézzétek... – mondta aztán – ilyesmivel még sosem próbálkozott senki. Nem ígérhetem, hogy sikerülni fog. De van rá esély. – Rendben – mordult fel Kellie, és odaszólt a pilótának: –, irány a torony! Hutch egyetértett vele. – Szerintem is jobban járunk, ha felszedjük a kondenzátorokat – jelentette ki, azzal előrehajolt ültében, mintha ezzel gyorsabb repülésre késztethette volna a leszállóegységet. – Hutch... – kezdte halkan és elkeseredetten Marcel, de nem mondott többet. Kellie megrázta a fejét. – Érjünk oda, vagy vége az egésznek! – morogta haragosan. Máris teljes tolóerővel repültek, gyakorlatilag azóta, hogy elhagyták a folyót. – Mennyi időnk van? – kérdezte Kellie. – Mielőtt a víz eléri a tornyot? – A torony már vízben áll – felelte fojtott hangon Marcel. – Mennyire mélyben? Mennyire mozog a víz? – Elég mély – válaszolta Marcel –, értsétek meg, erre már nincs időtök! – Már kint járunk a síkság felett – mondta Hutch –, és nem látunk semmiféle vizet. – Ott van az, higgyétek el nekem... – Megnézzük, Marcel – jelentette ki hatarozottan Hutch –, aztán majd elmondjuk, hogy mi van. Kellie magáncsatornára váltott. – Nem vagyunk a síkság felett, Hutch – mondta halkan. És valóban, erdők és dombok felett repültek. – Csak pár percre vagyunk tőle – mondta Hutch, azzal visszakapcsolt a Marcellel közös sávra, és közölte a parancsnokkal: – Ha úgy látjuk, hogy meg lehet csinálni, megpróbálkozunk vele. – Bárcsak ne tennétek! – mormolta Marcel. – Bárcsak ne kellene megtennünk! – vágott vissza Hutch. – Most pedig beszéljünk a vízről! Mit fogunk látni? Hullámokat? Fokozatos emelkedést? Mit? – Egy hullám tart a torony felé. Pontosabban több hullám egymás után. – Milyen messze vannak? Úgy értem, a toronytól. Milyen magasak? – Elég magasak ahhoz, hogy elárasszák a kondenzátorokat. Mert a földszinten vannak, ugye? – Igen, egy asztalon. – Akkor valószínűleg máris vízben vannak – vélte rosszkedvűen Marcel. – Van rá esély, hogy megelőzzük a hullámokat? Van akármekkora esély? – Körülbelül tizenöt percetek van. Hutch úgy becsülte, hogy körülbelül tíz perc múlva lesznek a toronynál. – Rendben, Marcel – felelte –, akkor mindent vagy semmit! – Jut eszembe: letértél az irányról – mondta Marcel. – Fordulj balra tizenkét fokkal! Hutch balra döntötte a botkormányt, és az irányindikátort figyelte, majd megkérdezte: – Így jó? – Igen – válaszolta a férfi csüggedten –, jónak tűnik. Kellie a hajtóművek állhatatos dübörgését hallgatta, és a hóval borított dombokat nézte, amelyek lassan elmaradoztak mögöttük. – A lehető legkisebb töltéssel megyünk – mondta neki Hutch. – Ez azt jelenti, hogy talán be kell szerelnünk az új kondenzátorokat, mielőtt felszállhatunk. Ez egy kicsit érdekes lesz. Nem ártana, ha körülnéznél hátul. Gondoskodj róla, hogy minden kéznél legyen arra az esetre, ha be kell kötnünk azokat az egységeket! – Itt, a hátsó ülésen fogjuk csinálni? – kérdezte meglepetten Kellie. – Ha forró lesz a helyzet, akkor igen – felelte Hutch. – Nem lesz időnk arra, hogy kiemeljük a

helyükről a fedélzeti kondenzátorokat. Csak széthúzzuk a csatlakozókat, bekötjük az újakat, leszíjazzuk őket, és eltűnünk a francba! Szóval, szükségünk lesz tápkábelekre és kulcsokra. Jó volna, ha előkészítenéd ezeket. Kellie hátrament, és elkezdte előszedegetni a szükséges szerszámokat. Rövidesen átrepültek az utolsó hegy felett, és kiértek a síkság fölé. Ekkor már a hómező felett repültek, és nem e világi kép tárult a szemük elé: a csillogó fákkal és az ezüsttel szegett árnyakkal teli, kísérteties táj látványa. Aztán az árnyalatok megváltoztak, ami azt jelentette, hogy víz felett repülnek. A víz sekélynek tűnt, legfeljebb térdig érhetett. A bokrok, sőt a magasabb fűcsomók még kilátszottak belőle. Kellie jelentette, hogy mindent kirakott a hátsó ülésekre. Hutch az órára pillantott, és a tornyot kereste a tekintetével. – Már nem lehetünk messze – mormolta, aztán megkérdezte Marceltől: – Mi történik a kondenzátorokkal, ha vizet kapnak? – Nem készítik őket vízállónak, Hutch. Ha víz hatol beléjük, ki kell szárítani őket. Talán még használhatóak maradnak. Tényleg nem tudok biztosat mondani, és az adatbázisban sincsenek ilyen jellegű adatok. Mindenesetre egy olyan állapot, amit mindenáron kerülni kell. Hutch értette, hogy a másik parancsnok miről beszél: gyorsabban kellene haladniuk. Levette a meghajtást, és a felszín közelébe ereszkedett. A gép sebességet veszített. – Kellie, tartsd nyitva a szemed! – kérte Hutch a társát. A fák és a dombok körül sodorvonalak képződtek. Állatok menekültek az áradat elől. Egy falkányi farkasszerű lénynek úsznia kellett, csak a fejük látszott ki a vízből. A délnyugatra eső, magasabb terület felé tartottak, de bizonyosnak tűnt, hogy nem fogják elérni. – Hutch, mindjárt ott vagytok – jelentette Marcel. – Három fok balra, közvetlenül előttetek, körülbelül kétezer méterre. Hutch kikapcsolta a fúvókákat. A leszállóegység lassulva siklott az ezüstös fényben. – Elég sekély még ahhoz, hogy sikerüljön – jegyezte meg halkan, reménykedve Kellie. – Igen, látom – mormolta Hutch, és a műszereket figyelte. – Megpróbálom úgy letenni, hogy a lehető legkevésbé használom a tüskét. Takarékoskodnunk kell vele, hogy kijuttasson innen minket. De nem maradt más választása, használnia kellett a rendszert ahhoz, hogy a levegőben maradjanak. Ennélfogva az energia mennyisége folyamatosan csökkent. Repülés közben a reaktor automatikusan lekapcsolt, így csak annyi energia állt a rendelkezésükre, amennyit a telepek és a kondenzátorok tároltak. És hogy takarékoskodjanak az idővel, a minimális szintre töltötték fel ezeket. Marcel, aki már vagy két perce hallgatott, hirtelen megszólalt: – Körülbelül hat percetek van az áradat érkezéséig. – Mekkora az első hullám? – Szétterül, és egyre laposabb. De pillanatnyilag még tíz méter magas – válaszolta Marcel. – Vagyis majdnem olyan magas, mint a torony. – Ott a kicsikénk – mondta hirtelen Kellie, és előremutatott. A szakadéknak nyomát sem lehetett látni. A vízből kiemelkedő torony elhagyatottnak, komornak és sivárnak hatott, de még állt. Hutch valahogy ősréginek látta, egy eltűnt civilizáció utolsó emlékének, egy vaskos kőujjnak, ami mindennel dacolva szegeződik a könyörtelen égboltra. – Leszállunk – jelentette be, és leeresztette a talpakat. – Minden rendben lesz – mormolta bizakodva Kellie. A külső reflektorok fénye áramló vízről verődött vissza. Hutch ellenirányba működtette a fúvókákat, és miután a gép majdnem egy helyben lebegett, óvatosan leeresztette a talajra. Kellie észak felé nézve felfedezett egy mozgó, szürke falat. – Ott jön a hullám – mondta, és aktiválta a védőmezőjét.

Hutch előrenyomta a botkormányt, és finom döccenés jelezte, hogy földet értek. Kellie kinyitotta a zsilipet, és egyszerűen belevetette magát a vízbe. Az áramlat megpróbálta kirántani alóla a lábát. Hutch is elindult kifelé, de a zsilipben megállt, onnan nézte a közeledő vízhegyet. Aztán Kellie riadtan hallotta, hogy a társa visszahívja: – Felejtsd el! Nincs rá idő! Fordulj meg, és gyere! – Várjátok, amíg túlhalad rajtatok – szolt közbe Marcel –, aztán próbáljátok meg! – Nem! – tiltakozott Kellie, és keményen küzdött, hogy talpon maradjon. A sodrás észak felé tolta, a közeledő hullám irányába. – Azzal nem megyünk semmire, ha elveszítjük a leszállóegységet – mondta meglepően nyugodtan és közönyösen Hutch. – Ha átmegy itt a hullám, nem fogjuk megtalálni a kondenzátorokat – vitatkozott Kellie. – Most halunk meg, vagy kicsivel később. Mi a különbség? Már csak néhány méter választotta el a bejárattól, és konokul ment előre. – Téged sem akarlak elveszíteni – tette hozzá Hutch. A hullám óriási volt. A felső íve egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, aztán a taraja átbukott a szinte teljesen függőleges elülső falán, és lezúdult. Kellie bebotladozott a toronyba. A kondenzátorok az asztalon hevertek, ugyanott, ahol hagyták őket, ponyvával letakarva. A víz már bokán felül ért idebent. A hullám mély, fülsüketítő dübörgéssel közeledett. – Gyere már! – mondta az előző, színtelen hangján Hutch. – Kellie, fel kell emelnem a gépet. Kellie megtapogatta az egyik kondenzátort. Nem tudta itt hagyni az egységeket. Nem létezett olyan, hogy nélkülük menjen el. Csak felkapja, és visszaszalad vele... de Hutchra is szüksége volt. Mindkettőt nem bírta el egyedül. – ...fel kell emelnem, hát nem érted? Kellie és a hullám – gondolta Kellie –, egész jól hangzik. – Édes istenem... – mormolta Hutch. De Kellie nem is remélhette, hogy el tudja vinni. Sosem érte volna el a gépet... Végül elszakadt a kondenzátoroktól, és a sárban caplatva eltámolygott az ajtóig. A nyílásban megbotlott, és eldőlt, de gurult egyet, felpattant, és futásnak eredt. Hutch a gép zsilipjében állt, és észak felé nézett. És felfelé. Kellie átgázolt az utolsó métereken, és a társa hirtelen eltűnt a leszállóegység belsejében. Meghallotta, hogy a hajtóművek beindulnak, és észrevette, hogy a hullám árnyéka rátelepszik. A zsilipajtó még nyitva volt, de ugrania kellett, hogy elérje a létrát. Az utolsó fokot sikerült elkapnia, aztán vadul lengedezett, mialatt Tess a levegőbe emelkedett vele, közben döbbenten bámulta a vízfalat, ami ebben a pillanatban elérte a tornyot. A hullám átcsapott az épületen, és teljesen eltakarta. A gép túl lassan emelkedett, de aztán a lefelé szegeződő fúvókák működésbe léptek, és a leszállóegység szinte felszökkent a magasba. Kellie elszántan kapaszkodott, noha vagy fél tonnának érezte magát. Hutch kikapcsolta a fúvókákat, és lejjebb engedte a gépet. Kellie feljebb vonszolta magát néhány fokkal, mígnem sikerült az egyik lábával ráállnia a legalsó keresztrúdra. A torony továbbra sem látszott ki az áradatból. A levegőben tengervíz szaga terjengett. Kellie fejjel előre bevetődött a zsilipen, és keresett valamit, amit hozzávághatna Hutchhoz, aki a műszerfalnál ült, és még csak nem is nézett rá. – Ott hagytál volna – hörögte kifulladva Kellie –, odalent hagytál volna, ha nem sikerül megkapaszkodnom. – Még két emberért felelek – válaszolta haragtól rekedtes hangon Hutch. – Ha meg akarod ölni magad, az egy dolog. De nem hagyom, hogy miattad mi is meghaljunk. – Sikerülhetett volna, hogy az isten verjen meg! – kiabálta Kellie, és becsukta a zsilipet.

Hutch végre megfordult ültében, és Kellie-re nézve felelt: – Mindkét kezed kellett ahhoz, hogy életben maradj. Miből gondolod, hogy sikerült volna, ha nálad van az egyik kondenzátor? – Túl sokat vártunk, mielőtt kiszálltunk a gépből – vitatkozott Kellie. – Ha azonnal mentünk volna, amint ideértünk... ha nem tétovázunk, hanem csak csináljuk... – Akkor mind a ketten meghaltunk volna – fejezte be a mondatot Hutch. Hutch tett egy kört a géppel. Tomboló víz felett repültek. A torony továbbra sem látszott. Viszont a távolban felbukkant a második hullám. A két nő néma csendben figyelt. Az előzőnél magasabb vízhegy hamar odaért hozzájuk, és továbbhaladt. – Meg kellett volna próbálnunk – mondta csendesen Kellie. Ekkor végre meglátták a tornyot. Víz özönlött ki az ablakaiból, de csodával határos módon majdnem sértetlen maradt, csak a tetejéből hiányzott néhány darab. – A következő három perc múlva érkezik – közölte Hutch. A harmadik hullám igazi óriás volt. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, és Hutch jóval feljebb emelte a gépet. A környéken csak néhány fa legfelső ágai látszottak ki a vízből. De ez a hullám azokon is átcsapott, aztán elérte a tornyot. Hutch és Kellie szótlanul várták, hogy a kőtető kibukkanjon a vízből. Marcel megkérdezte tőlük, hogy mi történt. – Még nem tudjuk – felelte Hutch. MacAllister és Nightingale szintén jelentkeztek. – Alighanem későn értünk ide – mondta nekik Hutch.

Hutch úgy gondolta, hogy talán még mindig van némi esélyük. Aktiválta a fúvókákat, leírt egy tágas kört a géppel, és lekapcsolta a tüskét, hogy takarékoskodjon az energiával. – Vége – mondta halkan, reszkető hangon Kellie. – Még nem. A víz hamarosan elvonul. Akkor lemegyünk, és körülnézünk. Csakhogy a torony és a környéke egy örvénylő beltengerré változott. A vízszint hol emelkedett, hogy csökkent. Újabb és újabb hullámok söpörtek át a tájon. A nyomukban néha egy-egy pillanatra feltárultak a talaj jókora, sártengerré vált foltjai. De Hutch már nem tudta meghatározni, hogy hol állt a torony. – Hutch, körülbelül egy óra múlva kezd visszahúzódni – tájékoztatta őt Marcel. – Itt pillanatnyilag egy egész óceán van – válaszolta Hutch. – Azt mondod: visszahúzódik. Ez azt jelenti, hogy teljesen elvonul innen a víz? – Nem, csak egy része. Rengeteg marad belőle a síkságon. Legalábbis, a következő néhány napban. – Rendben, úgysincs más dolgunk – mondta bólogatva Kellie. – Csak... – Ennyi elég lesz – vágott közbe Hutch, és tovább körözött a géppel. Ekkor ismét MacAllister szólt hozzájuk: – Figyeljenek rám, hölgyek, maguk mindent megtettek. Ne emésszék magukat! Hutch mélyen átérezte, hogy hány ember sorsa múlik a döntésein. Kellie megsemmisítő pillantásokkal meregette őt, és már ez is kezdte fárasztani. A következő negyvenöt percben kisebb-nagyobb hullámok söpörtek át a környéken. A Morgan lassan siklott az égbolton nyugat felé, hatalmas volt, fényes és gyönyörű. Végül a víz apadni kezdett, a másik irányba áramlott. A géptől jobbra fehéren kavargó sodorvonal jelent meg. A torony maradványai rejtőztek ott. Hutch óvatosan letette a leszállóegységet az elvonuló vízbe, és elkezdte feltölteni a telepeket.

Feszült csendben várakoztak legalább egy órán keresztül, amíg az áradat elvesztette a kezdeti erejét. Ekkor kiszálltak a gépből, beleereszkedtek a derékig érő, lassan mozgó vízbe. A torony teteje és a felső szintek leszakadtak. Az asztal eltűnt, a kondenzátorokkal együtt. Hutch és Kellie gondosan körülnéztek a földszinti helyiségben, majd elővették a lámpájukat, és leúsztak az alsó szintre. De semmit sem találtak. Nekiláttak, hogy átkutassák a torony környékét. Szektorokat jelöltek ki, átgyalogoltak, és átúsztak rajtuk, és olyan alaposan átkutatták valamennyit, amennyire csak lehetett. A Morgan lenyugodott, és közeledett a napkelte ideje.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET „A szerencse nem a semmiből jön elő. A szervezettség teremti meg.” (Gregory MacAllister: Julio Agostino művészete, a Szerkesztő szabadlábon című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 60 óra (becsült adat) August Canyon tudósítása A Maleiva III felszínén rekedt csapat néhány órával ezelőtt elvesztette a versenyt az óceánnál szemben. A Morgan közelsége óriási dagályt idézett elő, és a víz elöntötte a Transitoriának elnevezett kontinens északi részeit. A síkságon végigszáguldó hullámok elsöpörték a két kondenzátort, amelyek ahhoz kellettek volna, hogy a hajótöröttek elérjék az orbitális pályákat. Mindennek ellenére a csillaghajók parancsnokai kitartanak amellett, hogy nem adják fel. Itt most kedd dél van, december ötödike. A kutatók arra számítanak, hogy a Maleiva III-on tovább romlik a helyzet, aztán csütörtökön végképp rosszra fordul. Azt jósolják, hogy csütörtök éjszaka a bolygó elkezd szétszakadni. Afféle utolsó próbálkozás gyanánt megépítenek egy óriási merítőhálóféleséget. Az Universal csapata is részt vesz a mentésben, és a nap folyamán visszatérünk még egy különkiadással, amelyben további részleteket fogunk közölni. Önök August Canyont hallották, a Süllyesztő bolygótól.

Janet önkéntesei a felkészüléssel töltött harmadik nap végén tartottak, amikor értesítették őket, hogy kimennek az űrbe. Meghozza ezen az éjszakán. A hír vegyes fogadtatásra talált. Ekkor egy komor perc következett, amikor is felfogták, hogy valamennyiük számára nagy lett a tét. Janet érzékelte, hogy többeknek rossz érzései támadnak most, hogy komolyra fordult a helyzet. De zokszó nélkül folytatták a munkát. Ami pedig Janetet illette... örült, hogy elvállalta a feladatot.

Chastain betért a Bryant-előadóterembe, hogy beszéljen a Flickinger-mezőről az önkénteseknek, akik immár Kívülállóknak hívták magukat. A harmincegy önkéntes közül mindössze egy dolgozott már védőbuborékban, mielőtt bekerült a kiképzőprogramba. Chastain elmagyarázta, hogyan működik a rendszer, válaszolt a kérdésekre, lejátszott egy szimulációt, és megvizsgálta a hámokat. Részletesen ismertette, hogy a Flickinger-mező mire képes, és mire nem. Elsorolta az alapvető biztonsági elveket, mint például azt, hogy lehetőleg senki ne szakadjon el a hajótól vagy az ellensúlytól, amin dolgozni fognak. Vacsora után a Kívülállók még visszatértek egy esti előadásra, amelynek során Janet bemutatta nekik Mercedes Dellamonicát, a Star másodtisztjét. A szenvtelenül higgadt nő Mexikóváros szülötte volt. Ő, Marcel és Janet kísérték ki az önkénteseket az űrbe, tizenöt fős csoportokban, egyenként öt főt irányítva. Sétáltak a héjazaton, szoktattak magukat a viszonyokhoz, megismerték működés közben a rendszereket, tapasztalatokat szereztek a kommunikációs egység működéséről, megismerték a szükséges óvintézkedéseket – ez utóbbi keretében Mercedes többször elrúgta magát a hajótól, elrepült a semmibe, és az önkénteseknek vissza kellett hozniuk. Aztán egymáshoz erősített teniszhálókat raktak ki a burkolatra – ezeket Nicholson kapitány

bocsátotta a rendelkezésükre –, és azok, akiket az aszteroidára osztottak be, ide-oda mászkáltak rajtuk. Végül mindannyian a hegesztést gyakorolták. Ezt követően záróvizsga keretében számot adtak a tudásukról. Miután végeztek, Janet két főnek megköszönte a részvételt, és elküldte őket. A kiképzés végén, este tizenegy tájban beterelték az önkénteseket egy étkezőbe, ahol különféle ínyencfalatokat szolgáltak fel nekik, a Star ajándékát. Az instruktorok is jelen voltak, és amikor mindenki összegyűlt, megérkezett Clairveau és Nicholson. Nicholson rövid beszédet tartott, mindenkinek megköszönte a kitartást és a kemény munkát, és kifejezte, mennyire bízik a sikerben. Ezután név szerint, egyenként szólították az önkénteseket, és megjutalmazták őket egy-egy emléklappal, amin a kép egy golfruhás nőt ábrázolt, amint hegesztőpisztollyal a kezében magabiztosan üldögél az ellensúly két rúdján. A két kapitány mögött álló falon egy zászló díszelgett, ugyanezzel a képpel. A nő alatt sötétzöld betűkkel az Evening Star, felette pedig a Kívülállók felirat szerepelt.

Pindar Koliescu elégedett volt magával. Kiment az űrbe a többiekkel együtt, gond nélkül viselte az energiaburkot, és ügyesen hegesztett a lézerrel. Úgy érezte, tud annyit a vágásról és a hegesztésről, hogy a csoport legjobbjai közé tartozzon. Nem is rossz, alig háromnapos gyakorlás után... de hát mindig is gyorsan tanult. Sok-sok évvel korábban ő alapította a Harbinger Vezetőképző Vállalatot, ami arra szakosodott, hogy megtanítsa a vezetőket, hogyan bánjanak az alkalmazottakkal és a rendelkezésükre álló forrásokkal. A téma eléggé egyszerűnek és közönségesnek tűnt, pedig nagy szükség volt az oktatására a 23. század elején a kereskedelem világában. Pindar meggazdagodott, és a vagyona lehetővé tette a számára, hogy a legfőbb hobbijának éljen: gyönyörű nők társaságában utazgatott az ismeretlenben. Erre az útra Antonia Lucianát hozta el, egy gyönyörű és telhetetlen római lányt, akinek köszönhetően jó hangulatban maradt az utazás első percétől kezdve. Antonia megpróbálta lebeszélni arról, hogy részt vegyen a mentésben, és a könnyeivel küszködött, majd azt mondta, hogy ő is szívesen menne, de attól tart, a szűkös időkereten belül nem lesz képes elsajátítani a szükséges ismereteket. Ezenfelül bevallotta, hogy már a puszta gondolatától is retteg annak, hogy kimenjen az űrbe. Pindar – kiváló igazgatóhoz méltó módon – megértette a fiatal nőt, és otthagyta azzal, hogy majd tapsoljon az ő hőstettének. Remekül érezte magát. Elkapta a mentési munkálatokat övező érzelmi örvény, együtt érzett a felszínen rekedt emberekkel, és rádöbbent, hogy akármilyen bátorságról és ügyességről tesz is tanúbizonyságot, és hogy ez az egész ügy akármilyen emlékezetesnek ígérkezik is, csak akkor lesz elégedett, ha a mentés sikerrel zárul. A ceremóniát szerencsére rövidre fogták. – Mindannyiukra ráfér egy jó alvás – mondta Clairveau kapitány az egybegyűlteknek –, ezért külön szálláshelyeket készítettünk elő az önök számára. Tudomásom szerint erről már tájékoztatást kaptak, és tudják, hogy hol találják a kabinokat. Mindenesetre odakísérjük önöket, amikor itt végeztünk. – Elvigyorodott, és hozzátette. A hátralevő időre tekintsék magukat katonáknak! Holnap korán kezdünk! Szeretném emlékeztetni önöket arra, hogy miután elhagyják ezt a termet, minden, amiről eddig csak beszéltünk, valósággá válik. A rövid ünnepséget Janet zárta. Köszönetet mondott a Kívülállóknak, biztosította őket, hogy mindvégig velük lesz, és adott nekik még néhány tanácsot. Pindar sajnálta, hogy nem térhet vissza a saját kabinjába. Biztosra vette, hogy Antoniát alaposan felajzotta a tény, hogy ő hamarosan igazi hős lesz. Abból a tudatból merített vigaszt, hogy óriási áldozatot hoz, és büszkén vonult a társai között.

Mielőtt nyugovóra tért volna, felhívta a nőt. A gyönyörű arc fényből szőtt mása alakot öltött előtte. Antonia állított a jelen, hogy a kép meg inkább megfoghatatlannak, testetlennek ábrázolja, mert az kiemelte a természetes szépségét. – Minden rendben lesz – biztosította őt Pindar. – Két-három fős osztagokba szervezik a társaságot. Osztagvezető lettem! Hitted volna? Én, az irodakukac? – De ugye óvatos leszel? – kérte Antonia. – Épen és egészségesen akarlak visszakapni. Antonia próbált ugyan dorombolni, de nem sikerült neki, mert valóban aggódott. Ez a tudat felkavarta Pindart, mert azt bizonyította, hogy nem a pénzével és a hatalmával hódította meg a nőt. És rákényszerítette annak felismerésére, hogy minden bizonnyal rendkívüli egyéniség, ha képes ennyire erős érzelmeket ébreszteni egy ilyen szép teremtésben. – Egyet se félj, amante – válaszolta mosolyogva –, csak pihenj, és élvezd a műsort! – Pindar – felelte a nő, és úgy nézett rá, mintha beleláthatott volna a lelkébe –, tényleg nem félsz? – Nem. Minden rendben lesz. – Láthatlak majd? – kérdezte Antonia, a képernyőkre gondolva. – Minden bizonnyal – válaszolta Pindar. Antonia oldalra billentette a fejét, és mosolyogva kijelentette: – Mindenesetre nagyon fogok örülni, amikor vége lesz.

Reggel korán – körülbelül ötkor – felébresztették az önkénteseket, visszaterelték őket ugyanabba az étkezőbe, ahol könnyű reggelit kaptak. Ezt követően Pindar megismerkedett a párjával, egy Shira DeBecque nevű, barna hajú, vonzó nővel, majd mindketten felszálltak a Wendyre induló kompra. Útközben megbeszélték a feladatukat, és jó hangulatban érkeztek meg a kutatóhajó fedélzetére. Itt bemutatták nekik a melléjük beosztott komppilótát, ismertettek velük az ütemtervet, és felvették a felszerelést.

Marcel látta a csalódottságot Ali Hamnir, a Wendy főmérnökének szemében. Ali korábban hitt abban, hogy ha átállítja a szenzorokat, jó esély van arra, hogy megtaláljak velük a kondenzátorokat. De hiába állítottak a felbontáson, azokat a tárgyakat, amelyek kisebbek voltak egy embernél, a műszerek nem érzékelték. A hullámok milliószámra kapták fel, és sodorták el a kisebb-nagyobb köveket és a másfajta törmeléket, és ezeket sehogyan sem lehetett megkülönböztetni az eltűnt berendezésektől. Marcel saját magát hibáztatta a toronynál bekövetkezett kudarcért. Hutchéknak lett volna idejük arra, hogy odaérjenek Tesshez, és felszedjék a kondenzátorokat, ha ő nem bízik annyira az előrejelzésekben. Ha siettette volna őket. Ragaszkodnia kellett volna ahhoz, amit végül megcsináltak: hogy váljanak szét, és a két fiatal, jó erőben lévő nő siessen a leszállóegységhez. Ezt éppenséggel meg is vitatta Hutchcsal, de a nő nem akart senkit hátrahagyni, nehogy baja essen. Marcel, ha vonakodva is, de elfogadta az álláspontját. És most már látta, hogy mekkorát tévedett. Ali munkatársai a képernyőknél ültek, és magukba roskadva bámulták a több száz villogó fénypontot. A kondenzátorok mély sárban feküdtek valahol, rengeteg törmelék között, egy sekély beltengerben. – Reménytelen – jelentette ki Beekman. Moose Trotter, a Torontói Egyetem százhat éves matematikusa, az expedíció legidősebb résztvevője mindig is rendíthetetlenül derűlátó volt. De most, mialatt állomásról állomásra járkált, látszott rajta, hogy szenved – talán azért, mert nem foglalkozhatott azzal a munkával, ami miatt idejött.

Benny Juarez, Kellie egyik közeli barátja felvetette Marcelnek, hogy ha a terv nem válik be, talán meg kellene szüntetni a rádiókapcsolatot a felszínen lévő emberekkel, miután a lenti helyzet még rosszabbra fordul. A fiatal férfi azzal érvelt, hogy úgy lenne helyes és illő, ha senki sem háborgatná az áldozatokat az utolsó óráikban.

Nicholson éppen a főmérnöke jelentését hallgatta, amikor Mercedes Dellamonica hívta. – Mi újság, Meche? – kérdezte a parancsnok. – Kaptunk egy küldöttséget – közölte a nő. – Egyelőre csak tucatnyian vannak, de úgy tűnik, jönnek még. Nincsenek elragadtatva a mentéstől. A helyzetjelző szerint a hídról beszélt. – Máris megyek – válaszolta Nicholson, és elindult. Beszólt a konyhába, és tekintélyes mennyiségű frissítőt rendelt, aztán lifttel felutazott a felső szintre. Menet közben elgyakorolta néhányszor a mondandóját. Ám a dühös utasok puszta száma meghökkentette, ráadásul még többen nyomakodtak befelé a folyosóról. A másodtiszt egy asztal mögött állt, és egy mikrofonba beszélt. Nicholson átvágott a tömegen, és amikor odaért Mercedeshez, szembefordult az emberekkel. Az utasok lármázni kezdtek. Nicholson sokakat ismert. Szinte tökéletesen megfelelt a posztjára: az egyik erőssége volt, hogy minden nevet megjegyzett. Laramie Payton, egy amerikai építési vállalkozó feltette azt a kérdést, amiről Nicholson tudta, hogy az elsők között fog szerepelni: – Mi ez az őrültség arról, hogy hozzáhegesztenek minket ahhoz az idegen izéhez? – Laramie – felelte mosolyogva Nicholson –, ezt már mindenkinek elmagyaráztam. Nincs semmi veszély. Higgyék el, eszem ágában sincs bármilyen veszélynek kitenni az Evening Start! Igen, oda leszünk hegesztve, de vegyék figyelembe, hogy ez egy nagyon nagy hajó. Szükség esetén egy pillanat alatt elszakadhatunk az ellensúlytól, ugyanolyan könnyedén, ahogy az ember eltép egy cérnaszálat. Szóval, egyáltalán nincs okuk az aggodalomra. Hopkin McCullough, egy brit sajtómágnás azt akarta tudni, hogy a kapitány miért ennyire biztos a dologban. – Arról beszélnek, hogy belenyomják ezt a valamit az atmoszférába – mondta ingerülten –, honnan tudjuk, hogy nem zuhanunk le vele együtt? – Hop, az ég szerelmére, hát onnan, hogy vannak hajtóműveink – válaszolta a két kezét feltartva Nicholson. – A tény, hogy segítünk lenyomni a rudat, a legkevésbé sem befolyásolja a manőverezőképességünket. Ez nem lehet probléma. Még valaki? Elhadart még néhány, megnyugtatónak szánt mondatot, aztán megérkezett a sütemény és a kávé. A hangzavar alábbhagyott, és a kapitány az utasok között sétálgatott. Egyeseket hátba veregetett, másokkal váltott néhány semmitmondó mondatot. – Fel nem foghatom, hogy miért nyugtalan, Belmont asszony – jelentette ki egy középkorú hölggyel csevegve –, amikor semmi, de semmi ok az aggodalomra. Holnap megmentjük azokat az embereket, aztán már indulunk is haza!

harmadik rész ŰRLIFT

HUSZONHATODIK FEJEZET „Nagyon kevés dolog lehetetlen, ha valaki megfelelő mennyiségű energiát és észt alkalmaz. Rendszerint azért szenvedünk vereséget, mert valamiről úgy gondoljuk, hogy nem lehet megvalósítani. Csak gondoljanak bele, hogy mióta nem tudunk megszabadulni a pottyantós budiktól.” (Gregory MacAllister: Levelek Babilonból)

A széthullásig hátralévő idő: 54 óra (becsült adat) August Canyon tudósítása August Canyon jelentkezik ismét a Süllyesztőtől, ahol, ahogyan azt önök is láthatják, a Morgan lett az égbolt uralkodó jelensége. Most úgy látják a gázóriást, ahogyan a Transitoria nevű kontinensről fog látszani ma éjszaka, vagyis arról a helyről, ahol Gregory MacAllister és a társai tartózkodnak. Ma tovább folytatódnak a mentési munkálatok, amelyekből az Universal Hírhálózat is kiveszi a részét. Pillanatnyilag a Wendy Jay tudományos kutatóhajó az űrlift ellensúlya mellett lebeg, amelyet a tudósok néhány nappal ezelőtt találtak meg. A részletekbe Miles Chastain kapitány fog beavatni minket, az Edward J. Zwick parancsnoka, noha jelenleg a Wendy Jay fedélzetén tartózkodik, ahol tanácsadással segíti a mentőcsapatot. – Chastain kapitány, hogy is fog lezajlani a mentőakció? * * * Miles néhány perccel ezelőtt fejezte be az előző munkáját – lézereket szerelt négy komp segédhajtóművének burkolatára most pedig a kompok elhelyezésének tervét tekintette át. Mindösszesen hét komppal dolgozhattak: négy származott a Wendyről, kettő a Starról és egy-egy a másik két hajóról. Ennélfogva eléggé elfoglalt volt, amikor Canyon felhívta. Mindössze néhány kurta választ adott, aztán elnézést kért, és megszakította a kapcsolatot. Canyon azonban ezt is hasznosította: elmagyarázta a nézőknek, hogy most, amikor a művelet megkezdődött, a dolgok jócskán felgyorsultak, ami azt eredményezte, hogy beszédre nem sok idő maradt. A jelenet roppant drámaira sikeredett. Miles, mialatt leült, hogy átnézze, mire van még szükség a küldetéshez, arra számított, hogy Canyon megsértődött. Ezzel szemben a tudósító ismét felhívta, hogy kifejezze elismerését amiatt, amit ő „megrázó előadás”-nak nevezett. – Elképesztő volt! – lelkendezett Canyon. – Ezt nem lehetett volna előre megírni ilyen ütősre! – Elvigyorodott, és hozzátette: – Azt hiszem, Miles, ha valaha elege lesz az űrhajózásból, tudósítóként is szép pályafutás vár magára!

Hutch és Kellie leszálltak egy tó közelében, feltöltötték a gépet vízzel, aztán siettek, hogy felvegyék MacAllistert és Nightingale-t. A találkozás komor hangulatban zajlott. Mindkét férfi megdicsérte őket: „de legalább megpróbáltátok”, illetve „megtettétek, amit lehetett”, majd megjegyezték, hogy „talán ez a háló-dolog beválik.” Kellie hallgatott, ami a legkevésbé sem volt jellemző rá. Amint Hutch leállította a hajtóműveket, a reaktor működésbe lépett, és elkezdte feltölteni a

különféle rendszereket. MacAllister letelepedett az egyik ülésre, és megállapította, hogy mennyire jó érzés újra zárt helyen lenni. A talaj szinte folyamatosan rázkódott. – Egy idő múlva már nem is veszi észre az ember – közölte Nightingale a két nővel. – Szóval, mi van ezzel az égi hálóval? – kérdezte Nightingale. – Mi ez az egész? Beválhat? Mikor kezdjük? Beekman sok mindent elmondott Hutchnak és Kellie-nek. Csakhogy a planetológus – Kellie kifejezésével élve – nem tanult meg rendesen beszélni. A leírása tele volt szakmai szövegekkel, amiket még Hutch sem értett. Nagyjából felfogta, hogy a fentiek mit terveznek, de nem bízott abban, hogy az ilyennincs nevezetű anyag megfelel erre a célra. Másrészről viszont, miben bízhatott még? – Azt mondják, holnapután – felelte a fejét ingatva. – Helyi idő szerint. – Holnapután? – hördült fel elszörnyedve MacAllister. – Addigra nem lesz egy kissé durva a helyzet idelent? – Ez a legtöbb, amit tehetnek. A Köd-tenger felett fognak felszedni minket. A késő délelőtt folyamán. – Az meg hol a pokolban van? – kérdezte MacAllister. – A Köd-tenger? A nyugati partnál kezdődik. A találkozás viszonylag közel lesz ehhez a helyhez. – Ez a legfontosabb – mormolta MacAllister. – Menni fog? Hutch úgy gondolta, hogy Beekman fizikusai tudják, miről beszélnek. – Igen – válaszolta határozottan –, bár érzésem szerint kicsit trükkös lesz. De azt hiszem, kijutunk innen. – Trükkös? – csapott le a szóra a szerkesztő. – Az időzítés. – Amikor azt mondja: azt hiszem – jegyezte meg MacAllister –, valahogy nem tombol bennem az önbizalom. – Szerintem nem sok esélyünk van – közölte Kellie. MacAllister nehezen uralkodott magán, amikor ismét megszólalt: – Rendben, most arról beszélünk, hogy egy-két napot még itt töltünk. Mi van azzal, hogy az állapotok folyamatosan romlanak? Mert mást sem hallunk egy ideje. Már most is elég pocsék a helyzet. Mennyivel lesz rosszabb? Mire számíthatunk? – Tényleg kíváncsi a részletekre? – kérdezett vissza Hutch. – Még szép! – vágta rá MacAllister, majd egy pillanattal később, sokkal barátságosabb hangon hozzátette: – Ha megkérhetem... Mind a hárman Hutchra néztek, aki belekezdett: – Máris voltak nagyobb földrengések. A jelekből ítélve ezt a környéket még nem érintették. De itt is lesznek. És egyre erősebbek. Akkorák, hogy kiakasztják a műszereket. Hatalmas földdarabok fognak felrepülni tizenöt, vagy akár húsz kilométeres magasságig. És több vulkán fog kitörni. Egyre nagyobbak, és egyre nagyobb erővel. És óriási viharok lesznek. – Egy pillanatra elhallgatott, hogy a társaik hadd hallják a szél süvítését, majd folytatta: – Magasabb dagályok lesznek, mint amit múlt éjjel láttunk. Sokkal magasabbak. Magasabban fekvő helyre kell költöznünk. Körülbelül három nap múlva leválik az atmoszféra. Mi addigra már messze járunk. – Ez jó ötletnek tűnik – dünnyögte MacAllister. – Néhány órával később az óceánok követik a levegőt. A külső kéreg megolvad. Ezt az árapályjelenség és a vulkáni tevékenység okozza, ha jól értettem. Onnantól kezdve a bolygó elkezd széthullani. Úgy számítják, hogy mindez csütörtökön, éjfél körül következik be fedélzeti idő szerint, ami merő véletlenségből a helyi idő is. Nagyjából negyven órával később a darabok belezuhannak a Jerrybe.

– Édes istenem – suttogta MacAllister lennie kell megoldásnak arra, hogy eltűnjünk erről az elátkozott helyről. Már ha a háló-trükk nem válik be. Talán felrepülhetnénk jó magasra, és elhúznánk a leszakadó atmoszférával együtt, aztán később felszednének minket. – Lehetetlen – mondta kurtán Hutch. – Ez is egy lehetőség! – fortyant fel MacAllister, és ingerülten nézett a pilótára. – Maga csak itt üldögél, és mindenre azt mondja, hogy nem sikerülhet. Miért nem? – Nem sikerülne, higgye el! – avatkozott közbe Kellie. – Még ha kiszabadulnánk is anélkül, hogy megsülnénk, ami nem valószínű, nem lesz itt senki, aki felszedne minket. MacAllister kezdett szaggatottan lélegezni, és elfúló hangon kérdezte: – Miért nem? – Mert az ütközéskor rengeteg energia fog elszabadulni. Mintha egy kisebbfajta nap robbanna szét a környéken, amikor a dolog úgy igazán beindul. Addigra elviszik innen a hajókat. – Ha már így szóba jött – jegyezte meg Hutch –, el kéne indulunk egy biztonságosabb terület felé. Nem tetszett neki az, hogy a környék folyamatosan rázkódott és ingadozott. MacAllister felsóhajtott. Úgy tűnt, a gonoszkodó megjegyzések látszólag kimeríthetetlen forrása mégiscsak kiapadt. – Azt mondták az imént, hogy a Wendyről még most is keresik a kondenzátorokat – mondta a szerkesztő végtelenül komolyan. – Ezek szerint még van esély arra, hogy megtaláljuk őket, nem igaz? – Van rá esély – felelte Hutch. – Akkor talán menjünk vissza, és keressük őket mi magunk is! – javasolta MacAllister. – Úgysincs más dolgunk, ha jól sejtem. – A szenzoraink nem működnek – jelentette be Hutch. – Ami azt jelenti – szólalt meg Nightingale –, hogy az utolsó óráinkat azzal fogjuk tölteni, hogy sarat dagasztunk derékig érő vízben. Tényleg ezt akarja? – Néhány pillanatig merőn nézte MacAllistert, majd ismét Hutchhoz fordulva megkérdezte: – Egyébként, hogy a fenébe kerültünk ebbe a helyzetbe? A két férfi óhatatlanul felelőst keresett. Hutch biztosan tudta, hogy Kellie nem számolt be nekik a toronynál történtekről. De haragosak és csalódottak voltak, és féltek. Minden bizonnyal figyelték a rádióforgalmat, és mindent hallottak. Hutch tudta, milyennek hatott az a vita: a gyáva pilóta megfutamodott a sorsdöntő pillanatban. És ő maga sem tudta elkerülni, hogy arra gondoljon, milyen könnyen alakulhatott volna máshogyan a helyzet. Csak néhány percen múlt minden. Hány percet vesztegettek el a kilencnapos menetelés alatt? Ha egy kicsivel korábban elindultak volna valamelyik reggelen... Ha egy kicsivel tovább gyalogoltak volna valamelyik este... Ha nem álltak volna meg a kápolnánál... Ha hamarabb hátrahagyták volna MacAllistert és Nightingale-t... MacAllister rosszkedvűen nézett ki az egyik ablakon. Tőlük nem messze egy széles patak csörgedezett. A partján álló fák – a Földön nem létezett hozzájuk hasonló – szinte ragyogtak a kora reggeli fényben, és egy vörös csíkos szárnyú, aranysárga madár sétálgatott a gép héjazatán. Idilli táj vette körül őket. – Biztos, hogy nem tudunk elmenni innen a géppel? – vetette fel a szerkesztő. – Egy próbát talán megérne. – Teljesen biztos – mondta határozottan Hutch. – Ez itt alapjában véve egy rakétákkal felszerelt sugárhajtású repülőgép. A rakéták ahhoz kellenek, hogy képes legyen manőverezni a súlytalanság állapotában. Nincs bennük elég erő ahhoz, hogy keringési pályára juttassanak minket. Használhatjuk a tüskét, hogy csökkentsük a súlyunkat, de csak egy rövid időre. Néhány percre. – Tehát, ha megpróbálnánk...?

– Valószínűleg feljutnánk tizenkét-tizenháromezer méterre, talán egy kicsivel magasabbra. Pár percig ott imbolyognánk, aztán visszaereszkednénk. És végül, ha teljesen kimerítenénk a tartalékainkat, lezuhannánk. – Gondolom, a csillaghajók nem tudnak leereszkedni tizenkétezer méterre – dörmögte MacAllister. – Jól gondolja – helyeselt Kellie –, a csillaghajók alkalmatlanok a légköri repülésre. – A kompok is? – A kompok is. – Szóval, nincs más, csak az a merítőháló. – Nem egészen – felelte Kellie, és kinézett az esőbe. – Hutchnak igaza van. Nincs sok esély arra, hogy megtaláljuk a kondenzátorokat, de abból nem lehet baj, ha megpróbáljuk. Talán szerencsénk lesz. Hutch is egyetértett, mert úgy látta, hogy ennél hasznosabban nem tudják eltölteni az időt. Nightingale is visszakozott, és úgy döntött, hogy ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetnek. Hutch aktiválta a tüskét, és felemelte a gépet. A repülés első perceiben csendesen üldögéltek, mintha a hallgatással valahogy megállíthatták vagy lelassíthatták volna az időt. Most már senki sem nevetett. Röviddel azután, hogy elhagyták az öblöt, Hutch adóvevője rezegni kezdett. Marcell hívta, és Hutch átkapcsolta az adást a közös csatornára. – Hogy álltok odalent? – érdeklődött a parancsnok jókedvet színlelve. Hutch úgy gondolta, hogy Marcel rendes ember, és kiváló hajóparancsnok, de alighanem a világ legrosszabb színésze. MacAllister morgott valamit, amit rajta kívül senki sem értett. – Jól vagyunk – közölte Hutch. – Van egy üzenetem. – Nekem szól? – kérdezte Hutch. – Mindenkinek. Igazság szerint rengeteg üzenet érkezett, több ezer. A világ összes lakója figyeli az eseményeket. És minden jót kívánnak nektek. – Jó érzés, ha a figyelem középpontjába kerül az ember – dörmögte MacAllister. – Na persze – folytatta Marcel –, ezek már legalább kétnaposak. Azok, akik küldték őket, nem tudnak arról, hogy... – elhallgatott egy pillanatra, hogy megkeresse a legtapintatosabb kifejezést, végül kibökte: – hogy elvesztek a kondenzátorok. – Azt mondod, hogy van egy üzenet, ami nekünk szól? – kérdezte Hutch. – Egészen pontosan kettő. – Van kedved beolvasni őket? – Hogyne... az első a Világtanács elnökétől érkezett. Ez áll benne: „Csodáljuk önöket, amiért merész erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy kitágítsák az emberi tudás határait, és mert hajlandóak vállalni a veszélyeket, amelyek óhatatlanul együtt járnak az efféle vállalkozásokkal. Biztosíthatom önöket, hogy az egész emberiség azért imádkozik most, hogy önök épségben hazatérjenek. Aláírás: Sanjean Romanovska.” – Helyes – mondta MacAllister –, akkor emlékműveket fognak állítani nekünk. Talán még egy-két alexandriai utcát is elneveznek rólunk. – Mi van a másikban? – kérdezte Hutch. – Ezt Gomez írta, és neked szól. – Olvasd be, légy szíves! – „Priscilla, valószínűleg nem kell elmondanom, de azért elmondom, hogy itt az Akadémián mennyire örülünk, hogy oly sok balszerencse után végül minden jóra fordult. Sokat aggódtunk érted.” – Azok, akik idelent vannak – jegyezte meg MacAllister –, szinten sokat aggódnak.

– És a folytatás, Marcel? – Az áll itt, hogy: „Most, hogy már nem vagy veszélyben, szeretnélek megkérni, hogy nézz körül a Kék-hegynek elnevezett hegység egy bizonyos részén, ahol a jelentések szerint az űrlift felszíni állomása volt. Nagyon fontos lenne tudnunk, hogy mi történt a Süllyesztőn. Hogy honnan származtak a fejlett műszaki eszközök. Tudom, hogy sokat kérek azok után, amin keresztülmentél, de azt is tudom, hogy számíthatok rád. Aláírás: Irene.” – Irene? – Ez van itt – közölte Marcel. Irene Gomez odahaza, az Akadémia folyosóin köszönés nélkül elment volna Hutch mellett, mert fogalma sem lett volna arról, hogy ki ő. Ugyanakkor értelmesnek tűnő feladatot adott nekik. – Kérek egy percet – mondta Hutch a másik kapitánynak, és várakozásra kapcsolta, majd megkérdezte a társait: – Ti mit gondoltok? – Én úgy látom – válaszolta gondolkodás nélkül MacAllister –, csak egy lehetőségünk van arra, hogy életben maradjuk: ha megtaláljuk a kondenzátorokat. Lehet, hogy az én szavazatomnak nem kéne számítania. Nem nagyon érdekel, hogy mi van a Kék-hegy tetején. Szerintem nekünk most arra kell összpontosítanunk, hogy kijussunk innen. A pokolba is, ezek rá akarnak állítani minket egy másik ügyre. Szerintem meg már eleget dolgoztunk. – Randy? – kérdezte Hutch. – Azt hiszem, Macnek igaza van – felelte megfontoltan Nightingale. – Először inkább nézzünk szét a toronynál! Ha reménytelennek tűnik, még mindig elmehetünk a hegyre. Kellie megrázta a fejét. – Nem akarok pesszimistának tűnni – mondta határozottan –, de én voltam ott, a toronynál, és szerintem nincs sok esélyünk arra, hogy találunk valamit. Nagyon nagyok voltak azok a hullámok. Isten tudja, hogy hol vannak most a kondenzátorok. Másrészről viszont, az biztos, hogy egy hegytetőn nem fogjuk megtalálni őket. Hutch megnyitotta Marcel csatornáját, és közölte a másik parancsnokkal: – Visszamegyünk, és megpróbáljuk megkeresni a kondenzátorokat. – Rendben. Megértem. – És írd meg Irene-nak, hogy üdvözlöm! Kínos csend következett, aztán Marcel emlékeztette őket arra, hogy még sok levél van. – A nektek szóló jókívánságok – mondta valamivel jobb hangulatban – elárasztották a kommunikációs központot. Hutch meghatódott. A hiperüzenetek eléggé sokba kerültek. – Elárasztották, azt mondod? – Több ezer érkezett – közölte Marcel. – Valószínűleg még több jönne, ha nagyobb volna a fogadóképességünk. Úgy hallottuk, keményen letámadták a Relét. Egyes esetekben egész iskolai osztályok. – Gondolom, nem lehet kiszűrni a személyes anyagokat, vagy igen? – Nem könnyű – ismerte be Marcel. – Még a családnév alapján sem. Tizenhat üzenetünk van Hutchins nevű emberektől. Tizennyolc szól Randynek különféle Nightingale-ektől. Ugyanez áll mindenki másra is. – Rendben, akkor az enyémeket most hagyjuk! – válaszolta Hutch. Köszönetet mondott Marcelnek, és megszakította az összeköttetést. Észrevette, hogy Nightingale rászegezi a tekintetét, és látta a férfin, hogy a fejében megszületik az ítélet. Hát nincs senki az életedben, akiről szeretnél hallani egy ilyen órában? Hutch közvetlen hozzátartozói közül már csak az anyja élt. A kettejük viszonya eléggé feszültté vált az utóbbi években, amiért neki nem sikerült letelepednie és családot alapítania. Mint minden rendes

fiatal nőnek. Természetesen már nem volt fiatal, de az anyja valahogy elsiklott ezen tény felett. Vagy felerősítette a rémületét. Noha Hutch megőrizte a csúcsformáját, mint az emberek általában az első száz évük során, rég maga mögött hagyta azt a boldog ártatlanságot, amit sokan elvártak egy ifjú menyasszonytól. Elég régóta élt ahhoz, hogy pontosan tudja, mit vár az élettől. Úgy hitte, hogy az embernek viszonylag korán kell megházasodnia ahhoz, hogy legyen esélye a sikerre. A pároknak össze kell csiszolódniuk. És azt is tudta, hogy mit vár el egy férfitól, márpedig a környezetében nem létezett olyan férfi, aki megfelelt az elvárásainak. Így aztán, ha egyedül élt is – néha magányosan –, legalább nem férjes asszonyként élt magányosan, ami a lehető legrosszabb lett volna számára. Egyébként meg, nagyon élvezte a függetlenséget. Az anyja ezt sosem értette meg. Soha nem is akarta megérteni. Hutch a kézi számítógépét nézegetve ült. Végül, nem csekély vonakodással, de felnyitotta a gépet, és írni kezdett: Szia, anya! Úgy tűnik, pár napig még idelent leszünk. A dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan vártuk. De reménykedünk. Mire ezt megkapod, már tudni fogod, hogy mi lett a vége. Rövid szünetet tartott, elgondolkodott, és írt még néhány sort. Bocsánatot kért, amiért nem olyan lány volt, amilyenre az anyja mindig is vágyott; elmagyarázta, hogy élvezi az életet; és kifejezte azon reményét, hogy az anyja megérti, ő nem élhetett másként. Miután így ledőlt a gát, másoknak is írt, főleg az Akadémia munkatársainak: „Most nem túl szépek a kilátások...”, „A régi szép idők...”, „Múlt éjjel eszemben jutottál...” MacAllister átnézett a parancsnok válla felett, és elmosolyodva megszólalt: – Vigyázzon, Priscilla! Ne írjon le semmi olyat, amit eddig nem akart leírni! Hutch senkiről sem mondhatta, hogy szerelmi viszonyban van vele. Az évek folyamán természetesen voltak kapcsolatai. Az egyik férfi meghalt. A többiek boldog házasságban éltek New Jersey zöldövezeteiben vagy nyugati városokban. Csendesen üldögélt, és próbálta kitalálni, hogy mit mondjon a régi barátoknak, és azon kapta magát, hogy sajnálja azokat a dolgokat, amiket kihagyott. Sajnálta, hogy bizonyos emberekre nem áldozott elég időt. Hogy a nagy szerelem sosem toppant be az életében. Hogy nem szült gyermeket. Most, hogy szembekerült az elmúlással, furcsa módon hiányosnak látta az életét. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy a halál közelében az ember nem a tetteit bánja, nem a kisebb-nagyobb vétkeit, az alkalmankénti erkölcstelen viselkedését, még csak nem is azt, hogy néha kegyetlenül bánt valakivel. Hanem azokat a dolgokat, amiket nem tett meg: kalandokat, amikre nem vállalkozott, élményeket, amiket nem ízlelt meg, akár holmi hamis erkölcsi szabályok miatt, vagy inkább – és ez tűnt valószínűbbnek – a félénkségétől vagy a kudarctól való félelmétől vezérelve. Hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutott még egy magyarázat. MacAllister valami olyasmit írt valahol: „mert attól félünk, hogy rajtakapnak.”

HUSZONHETEDIK FEJEZET „A mindennapi élet valóságában kevés erény hasznos. A hűség kihagyott lehetőségeket eredményez, az őszinteség sértéseket, a jótékonyság erőszakos koldusokat. A legkevésbé produktív, és alighanem a leginkább túlértékelt erény a hit. A hívő tagadja az észérveket, bezárja az elméjét az érzékszervei által szolgáltatott bizonyítékok elől, és rendíthetetlenül optimista marad még akkor is, amikor a katasztrófával néz szembe. Az ilyenek óhatatlanul megkapják azt, amit megérdemelnek.” (Gregory MacAllister: Előre az úton, a Visszaemlékezések című kötetből)

A széthullásig hátralévő idő: 45 óra (becsült adat) Janet Hazelhurst csapata indulásra készen állt. John Drummond jelentette, hogy ő és a munkatársai kidolgozták az ellensúllyal kapcsolatos teendők utolsó részleteit is. – Minden megvan? – kérdezte Marcel. – Minden lépés? – Minden lépés – állította a matematikus. – És a többi? Beekman végigment a parancsnokkal az egész terven. A kompok üzemanyaggal feltöltve, indulásra készen várakoztak. Philip Zossimov még dolgozott a háló gallérján és merevítőin, de tartotta az ütemtervet. Akadtak ugyan kisebb problémák, de azokat nem lehetett elkerülni ilyen nagyszabású munkálatoknál, ahol ráadásul ennyit kellett rögtönözni. – Semmi megoldhatatlan? – kérdezte Marcel. – Eddig semmi. Marcel aludt néhány órát, és jobban érezte magát, mint az elmúlt héten bármikor. Viszont gyanakodva fürkészte Beekmant. – Mi van? – mordult fel Beekman. – Mi a baj? – Ezt neked kell megmondanod. Arra várok. – Marcel, nincs semmi baj. Remekül állunk. Jobban, mint valaha is reméltük.

Még húszpercnyi repülés választotta el őket a toronytól, amikor Marcel közölte velük, hogy a Wendy keresőcsapata feladta, nem kutat tovább a kondenzátorok után. – Rajtunk a sor – állapította meg MacAllister –, még jó, hogy nem mentünk el a Kék-hegyre. Hutch jobban érezte magát a levegőben, mint a felszínen. A tartályok tele voltak, a föld messze alatta terült el. A veleszületett derűlátása visszatért, amikor ráadhatta a tolóerőt. Még ilyen körülmények között sem hagyta el az érzés, hogy amíg a hajtóművek üzemelnek, minden lehetséges. Elgondolkodott ezen a fordulaton, és megemlítette MacAllisternek is, aki azt felelte neki, hogy nyilván az van az ösztöneibe kódolva, hogy a világ állandó hely, és ezt a nézetét megingatták a legutóbbi események. Ugyanakkor idefent, a felhők között, az élet valóban végeérhetetlennek érződik. Röviddel azután, hogy felszálltak, véget ért a nap. Hutch jókora kitérőt tett, hogy kikerüljön egy óriási vihart. Szürke óceán felett repültek, a borult égen porfelhők örvénylettek. – Alighanem a vulkánok köpték ki ezeket – vélekedett Nightingale. – Nem szóltak, hogy vulkánok vannak a környéken – tiltakozott Kellie a fejét csóválva. Hutch eltöprengett azon, hogy valóban így van-e. Talán Marcel már nem akart újabb rossz híreket közölni. Ez az egész történet egy rémálom lehetett a Wendy hajózóinak és utasainak. Valószínűleg

mindannyian azt kívánták, hogy legyen már vége. Embry időről időre bejelentkezett, és azt tudakolta, hogy jól vannak-e, és hogy segíthet-e valamiben. Talán a bűntudat késztette erre. Tom Scolari is többször felhívta őket, és szintén bűntudatosnak tűnt, mialatt közölte: mindent megtesz annak érdekében, hogy támogassa a mentési munkálatokat. A Kívülállókkal dolgozott. – Minden rendben lesz – állította magabiztosan. Hát persze – dohogott magában Hutch –, még jobb lenne, ha gyorsan összedobnál egy leszállóegységet. Ahhoz nem értesz? Kellie-t a barátai sorra hívták a Wendyről. – Jobb volna, ha békén hagynának – panaszkodott. – Azt hajtogatják, hogy tartsak ki. Mégis, mi mást csinálhatnék? Aztán Nicholson hívta MacAllistert, és biztosította afelől, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiszabadítsák őt és társait szorult helyzetükből. MacAllister köszönetet mondott, és a fejét csóválva nézett maga elé. Tizenkét helyi nappal ezelőtt érkeztek a Süllyesztőre, de Hutchnak úgy tűnt, mintha évtizedekkel ezelőtt hagyták volna el a Wildside fedélzetét. A felhők néha összezárultak körülöttük, és semmit sem láttak. Az égen természetesen nem repülhetett más jármű, és Hutch bízott abban, hogy magasan a közeli hegycsúcsok felett jár, de gyűlölt vakon repülni úgy, hogy nem látott, és a műszerekre sem támaszkodhatott. Teljes mértékben a Wendyről érkező információkra kellett hagyatkoznia. Hogy a helyzet még elkeserítőbb legyen, majdnem hat percre elvesztették az összeköttetést az odafent keringő hajókkal. – Helyi interferencia – közölte velük az ügyeletes, miután helyreállt a kapcsolat. – A viharok elkezdtek szórakozni a kommunikációs rendszerrel. August Canyon is bejelentkezett, feltett néhány kérdést, és emlékeztette őket, hogy odahaza rengetegen imádkoznak értük. – Van itt valaki, aki hisz a halál utáni életben? – kérdezte Kellie, és végignézett a társain. – Én igen – mondta megfontoltan MacAllister. – Maga? – kérdezte Nightingale, és elmosolyodott egy pillanatra. – Mac, hiszen maga azzal szerzett hírnevet, hogy a moralistákat és az egyházfikat ostorozta. És egész országrészeket azért, mert úgy gondolta, hogy túl komolyan veszik a prédikátoraikat. Sőt, azért, mert egyáltalán meghallgatják a prédikátoraikat. Mi folyik itt? Megcsapta a halál szele, és megtért? – Ugyan már, Randy! – felelte MacAllister, és a puszta arckifejezése cáfolt minden vádat. – Megdöbbent és csüggedéssel tölt el az, amit rólam gondol. Én csak azokat támadom, akik azt színlelik, hogy minden kérdésre tudják a választ. Méghozzá azért, mert az ilyenek vagy imbecillisek, vagy sarlatánok. De ez még korántsem jelenti azt, hogy tagadom, van az életnek egy spirituális dimenziója is. – Valóban? Spirituális dimenzió? – ismételte Nightingale, azzal felnézett az égre, és kifakadt: – Ó, uram, mit tettél Gregory MacAllisterrel? – Álljunk csak meg egy pillanatra! – kérte Kellie. – Ez azért elég meg rázó kijelentés volt. Ilyesmikkel vádol mindenkit, aki egy hivatalos egyház tagja? Hányadán állunk Dominic testvérrel? Na igen, ez az – gondolta Hutch. Dominic testvér afféle modern Szent Ferenc volt, negyven éve dolgozott Ázsia szegényei között. – Remek ember – ismerte el MacAllister –, azt meg kell hagyni. De azt mondom, annyira beleragadt egy hitvilágba, hogy teljesen beszűkült. – A római katolikus egyházról beszél? – Én az összes olyan rendszerről beszélek, amelyik szabályokat és törvényeket kényszerít ránk azt állítva, hogy azok egy magasabb rendű lénytől származnak. A hívők annyira biztosak a

szemléletükben, hogy elsiklanak fontos dolgok felett. Például, Dominic testvér mit tud a kvantummechanikáról? – Maga mit tud a kvantummechanikáról? – kérdezett vissza Hutch. – Nem sokat, azt elismerem – válaszolta MacAllister –, de én nem színlelem azt, hogy istenfélő, jámbor ember vagyok. – Nekem ez egy kicsit gyors – szólt közbe Nightingale. – Elmagyarázná, hogy hol van itt az összefüggés? Randy, maga nem érzi úgy, hogy ha valakit valóban érdekel a teremtő – felelte MacAllister –, már persze ha létezik egyáltalán, akkor az illetőnek illene megszemlélnie a teremtő művét? Nem lehet, hogy a teremtő kicsit megorrol azokra, akik egy életen át tanulmányozzák a templomi építészetet, de egy pillantást sem vetnek a csillagokra? Azok az emberek, akik a farzsebükben hordják a vallásukat, rengeteget beszélnek a vasárnapi iskoláról, olvassák a Bibliát, és jótékonykodnak. És én úgy gondolom, hogy ezzel nem is okoznak kárt senkinek. De ha én venném a fáradságot, hogy összehozzam ezt az egészet – felfelé mutatott, az égbolt és az azon túli végtelen irányába –, és az emberek nem szentelnék neki a figyelmüket, sosem próbálnák kitalálni, hogy hogyan működik a világ, akkor azt hiszem, megsértődnék, és elég bosszús lennék. – Örülök, hogy nem maga a nagyfőnök – jegyezte meg Kellie. Egyetértése jeléül MacAllister nagyokat bólogatott, és hozzátette: – Sokkal több lenne a közvetlen isteni beavatkozás. – Szóval – mondta Nightingale, aki nem tudott túllépni a témán –, a nagy ateista a teológiát védi. Nem a teológiát – tiltakozott MacAllister a fejét ingatva –, hanem a hitet. A beszélgetés arra emlékeztette Hutchot, hogy mennyire rémült – már ha egyáltalán valaminek emlékeztetnie kellett erre. Aggódott amiatt, hogyan fog reagálni, ha a mentőakció kudarccal végződik. Észrevette, hogy Nightingale őt figyeli, és úgy érezte, hogy az a komor tekintet a lelkéig hatol. A férfi aztán a kezét felé nyújtva megérintette a csuklóját, és halkan annyit mondott: – Minden rendben... akármi történik, együtt leszünk. * * * Randall Nightingale jegyzete Jó érzés itt ülni a leszállóegységben. Még ha nem is juttat ki innen minket, legalább visszakaptuk az érzést, hogy ha minimális mértékben is, de irányíthatjuk a sorsunkat. Nem tudom elmagyarázni, de mialatt napokon át kénytelenek voltunk a vadonban gyalogolni, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. A helyzet talán nem sokat javult, de jó érzés, hogy módunkban áll a levegőbe emelkedni és onnan nézni a tájat. Ettől valahogy újra embernek érzem magam. De talán csak azért, mert a gép belsejében nem kell félnünk a helyi vadállatoktól. December 5, vagy akörül.

A Wendy ügyeletesének útmutatásával Hutch leszállt egy szigetre, hogy ott várjanak, amíg a déli dagály elvonul. Tizenöt kilométerre nyugatra voltak a toronytól. – Meddig tart? – kérdezte MacAllister. – Helyezkedjen el kényelmesen – válaszolta Hutch eltart még néhány óráig. – Az rengeteg elvesztegetett idő – állapította meg a szerkesztő. – Mi lenne, ha odamennénk, és

elkezdenénk? – Mindenkit elsodorna a víz. Legyen türelmes! MacAllister az ablakon keresztül fürkészte az óriási beltengert, és megjegyezte: – A türelemhez idő kell, Priscilla.

– Gunther – mondta Janet, a hegesztők kiképzője, és eléggé rosszkedvűnek tűnt. – Az imént felvetődött egy kérdés, amire nem tudok válaszolni. – Hallgatlak – felelte Beekman. – Mindegyik rúd ugyanúgy néz ki. A csapataink szét lesznek szórva az ellensúly 420 kilométeres hosszán. Nyolcvan kilométerre lesznek egymástól. – Igen, a rögzítőelemeknél – mondta Beekman. – Világos. És le fogjuk választani az építményről az egyik rudat és az aszteroidát. – Így van – helyeselt a tudós mi a probléma? – Ehhez le kell vágnunk a rudat a kötőelemekről – folytatta Janet. – Öt ilyennel kell megbirkóznunk, és ott van még az a lemez is, ami összeköti a rudakat az aszteroidával. A kérdésem a következő: nem akarjuk kiszedni a középső rudat, mert ahhoz túl sokat kellene vágnunk és mozgatnunk a különféle elemeket. A legegyszerűbb, ha levágjuk a külső rudak egyikét. – És? – Honnan fogjuk tudni, hogy mindegyik csapat ugyanazt a rudat szabadítja ki? – kérdezte Janet. – Ez az izé nagyon hosszú. A rudak ugyanúgy néznek ki. Én például sehogyan sem tudom megkülönböztetni őket. – Ó... – Beekman sóhajtott egyet, erre nyilván még ő sem gondolt. – Talán kiküldünk egy kompot – mondta aztán –, és festékkel megjelöli azt az átkozott vacakot. – Úgy érted, mindenki tétlenül várakozik, amíg egy komp csíkokat húz valamelyikre? Mert az sokáig tartana. Szerintem nincs ennyi időnk. És gyanítom, hogy ennyi festékünk sincs. Beekman a homlokát ráncolva töprengett. Janet pedig azon gondolkodott, hogy más kérdések is felvetődnek-e még, olyan dolgok, amiket senki sem látott előre. – Mit szólnál egy kalapácshoz? – javasolta. – Mihez kezdenénk egy kalapáccsal? – kérdezett vissza meglepetten Beekman. – Megkopogtatnánk vele a rudat. Minden csapat kap egy szonoszkópot az orvosoktól. Aztán hallgatják vele a rudat. A rezgések elméletileg simán eljutnak nyolcvan kilométerre. Beekman olyan arcot vágott, ami arra utalt, hogy az ötlet nem nyerte el a tetszését. – Én ugyan nem értek a hangtanhoz – mondta megfontoltan –, de a rudakat összekötik azok a kapcsok. Így aztán a rezgések mindegyikre átterjednének. Az amplitúdó nyilván más lenne, de én nem nagyon bízom ebben a megoldásban. – Akkor mi legyen? – kérdezte Janet. Beekman vett egy mély lélegzetet, aztán lassan kifújta a levegőt. Janet a Kívülállók rendelkezésére bocsátott O-fedélzet alatti területen tartózkodott, a csapatának tagjai a háta mögött állva vártak rá. – Mindjárt visszahívlak – mondta végül Beekman, és megszakította az adást. Öt perc múlva ismét jelentkezett. – Rendben, meg is vagyunk – közölte vidáman, mialatt az ellensúly egy részletének képe megjelent a Janet előtti képernyők egyikén. – A rudak egymástól egyenlő távolságra vannak elhelyezve. Nyolc a külső körön, hat a belsőn, egy pedig középen. Az ábra forogni kezdett, és illusztrálta a tudós szavait. – Csakis egy pozíció van – folytatta Beekman –, ahonnan lefelé nézve öt rudat látsz magad alatt egy

sorban, azzal együtt, amin állsz. Ennek a pozíciónak a külső rúdját fogjuk használni. – Melyiket? – Az már egyszerű. Az ellensúly egyik vége egyenesen a Süllyesztő közepére szegeződik. Valakit kiállítunk az építmény tetejére. Azt a rudat, amelyik felfelé lesz, elnevezzük alfának. Azzal fogunk dolgozni. – Hogyan határozzuk meg, hogy melyik az ellensúly felső része? – Könnyen – felelte Beekman. – A bolygótól számítjuk, az északi-sarktól. Amelyik rúd a legközelebb van az északi-sarkhoz, az a legfelső. – Biztos vagy abban, hogy mindenki meg fogja találni az északi-sarkot? – kérdezte Janet. – Azzal sem lehet gond – válaszolta magabiztosan Beekman. – Megkérik a pilótát, hogy állítsa úgy a gépét, hogy annak teteje az északi-sarkra nézzen. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem látok okot arra, hogy miért ne működne. – Nagy vagy, Gunther – dicsérte Janet. – Ezért fizetnek nekem nagy pénzt – felelte felkacagva a tudós, aztán eszébe jutott még valami, és ismét beszélni kezdett: – Intézzük úgy a dolgokat, hogy minden csapat egyszerre jelölje meg a rudat! Ne felejtsük el, hogy az ellensúly mozog!

Beekman ezek után ismertette a megoldást Marcellel is, és éppen befejezte, amikor az egyik képernyője kivilágosodott. Mark Bentley kereste, egy planetológus, akinek a gázóriások magja volt a szakterülete. Jelenleg ő vezette a Sötét Oldal Obszervatóriumot a Holdon. Régi barátság fűzte Beekmanhez, és a szabadidejében remek amatőr színész volt. Ezúttal rosszkedvűnek látszott. – Nem szeretném, ha félreértenéd, Gunny – mondta –, de feláldozunk mindent, amiért idejöttünk. Beekman tudta, hogy a barátja miről beszél. A kutatók számos fontos kísérletet még csak el sem kezdtek. A szakértők félbehagyták a munkájukat, hogy bekapcsolódjanak a mentésbe. És mindennek a tetejébe a Wendy a Süllyesztő mögött tartózkodott, így a tudósok csakis a műholdakon keresztül figyelhették a Morgant. A küldetés kínos kudarcnak ígérkezett. – Tudom – felelte egyszerűen Beekman. – Mit vársz tőlem, mit csináljak? – Fújd le! – Mi van? – kérdezte megrökönyödve Beekman. – Gunny, én ugyanúgy szeretném kihozni onnan azokat az embereket, mint mindenki más. De nagyon csekély az esélye annak, hogy ez a merítőhálós dolog beválik – mondta Bentley, majd elhallgatott vagy fél percre. Nyilván azon töprengett, hogy hogyan védje a védhetetlent. – Lehetek őszinte? – kérdezte aztán. – Mindig az voltál... – A lehetőség, hogy közelről végignézhessük az ütközést, túl nagy és szép ahhoz, hogy kihagyjuk. Gunny, az igazság az, hogy megér néhány emberéletet, ha ez kell hozzá. Beekman meglepődött a saját reakcióján: úgy érezte, van abban valami, amit Bentley mond. Bizonyos szempontból. – Engedjük el őket! – folytatta Bentley. – Te is tudod, hogy mi fog történni. Valami úgyis elromlik, az akció kudarcba fullad, és ők mindenképpen meghalnak. Mi meg majd állunk itt, mint a hülyék, mert megtettünk egy ekkora utat, és nem nyertünk semmit. – Mark, az ég szerelmére, mit vársz tőlem? – kérdezte már-már kétségbeesetten Beekman. – Nem tehetem meg, hogy csak úgy leírom őket! Bentley hallgatott. Tudta. Megértette, hogy ez egy szörnyen nehéz döntés. – Azt hiszem, már leírták őket – mondta aztán csendesen. – Az események. Valakinek meg kell

magyaráznia ezt Marcelnek! Beekman azt érezte, hogy szörnyű gyengeség árad szét a bensőjében. – Nem én vagyok az egyetlen, aki így érez, Gunny – folytatta Bentley, és feltartotta a kezét, mintha megadná magát. – Nézd, ha jó esélye volna annak, hogy sikerül kihoznunk őket onnan, azt mondanám: gyerünk, csináljuk! Nem lennék boldog miatta, de hajlandó lennék végigcsinálni. De itt nincs semmi esély. Ez csak egy gesztus. Ennyi az egész. Arra kell, hogy amikor majd hazaérünk, Clairveau elmondhassa, mindent megtett, amit lehetett. Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez a terv működésképtelen. – Szerintem sikerülhet – szúrta közbe Beekman. Bentley azonban beszélt tovább, mintha nem hallott volna semmit: – Nem lesz még egy ilyen lehetőségünk. Soha az életben. Talán az emberiség létezésének végéig. Beekman már nem tudta, mi a helyes, és mi a helytelen. – Hogy a pokolba fogjuk megmagyarázni mindezt, amikor hazaérünk? – kérdezte Bentley. – Nem mentettük meg őket, és nem láttuk az ütközést. Itt voltunk, de mással voltunk elfoglalva. Beekman elgondolkodott azon, hogy egy ilyen esetben ki parancsol a Wendy fedélzetén. Neki, az expedíció vezetőjének kellett biztosítania, hogy a kutatók minden lehetséges időt és forrást felhasználhassanak annak érdekében, hogy rögzítsék és elemezzék az eseményt. Marcel a hajó kapitánya volt. – Beszélj Clairveau-val! – kérte, vagy inkább követelte Bentley. – Rád hallgatni fog.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET „Mindig is feltámadt bennem az érdeklődés, amikor egy nagyszabású művelet sikerrel zárult. A saját kutatásaim azt mutatják, hogy ha egy szervezet létszáma meghaladja a huszonkettőt, egyetlen olyan tagja sem akad, aki tökéletesen érti, hogy ő és a társai mi a fenét csinálnak.” (Gregory MacAllister: Megboldogultak)

A széthullásig hátralévő idő: 44 óra (becsült adat) Pindar és Shira beszálltak a kompba, és végignézték, hogy a hangár kapuja kinyílik. A nyíláson kinézve meglátták a több száz méterrel odébb lebegő ellensúlyt. A párhuzamos rudak, amelyeket itt nem kötött össze semmi, mindkét irányban nyílegyenesen nyúltak látszólag a végtelenbe. – Indulunk – jelentette be a pilóta. Néma csendben megindultak előre, áthaladtak a kapun, és – mialatt Pindaron erős izgatottság lett úrrá – kisiklottak az éjszakába. A pilóta mellzsebe felett a Bomar név szerepelt. – Klaus – közölte ridegen a bemutatkozáskor. Az alacsony, zömök férfi kanadai akcentussal beszélt, és egészében véve úgy nézett ki, illetve viselkedett, mintha soha, semmilyen körülmények között nem érezné jól magát. Pindar ezekben a pillanatokban nem sok figyelmét szentelte a pilótának. Teljesen rabul ejtette az idegen építmény, a csillagok felé nyúló, párhuzamos csövek látványa. A hátuk mögött az óriási luxushajó mozgásba lendült. Felgyorsított, elhúzott, aztán a hatalmas test egyre kisebbnek látszott, végül eltűnt. Pindar tudta, hogy az aszteroida felé tart. Bomar közelebb vitte a gépet az ellensúlyhoz, úgy fordította, hogy párhuzamos legyen vele, aztán lelassította, végül megállította. – Rendben – közölte mehetnek! Pindar izgalmasnak találta a pillanatot. Aktiválta a Flickinger-generátorát. Bomar ellenőrizte a szerelését, megigazított valamit a hátán, aztán Shirára nézve kijelentette: – Jónak tűnik. – Nem kapunk manőverező-egységet? – kérdezte Shira az apró fúvókákból és szíjakból álló berendezésre pillantva, ami az egyik tárolórekeszben lógott. – Nem – felelte Bomar, és derűs kifejezés suhant át máskülönben szenvtelen vonásain. – Nincs rá szükségük. Csak csinálják azt, amit az instruktorok mondtak, és nem zuhannak le. – Értjük – felelte Pindar, és a megszokottnál jóval mélyebbnek hallotta a saját hangját. Bomar kinyitotta a zsilip belső ajtaját. – Az egyik lábuk mindig legyen a fémfelületen, amíg azon a valamin vannak! – tanácsolta. – Rendben? – Minden világos – jelentette ki Shira. – Nézzék, ebben nincs semmi vicces, és kérem, rögtön elsőre rendesen csinálják! Nem szeretnék napokon át papírokat töltögetni – mondta Bomar, mialatt olyan képet vágott, mint az, aki ki nem állhatja az amatőrőket, majd megkérdezte: – Megadták a legközelebbi hozzátartozójuk adatait? A kérdés szerepelt az egyik formanyomtatványon. – Igen, meg – felelte Shira. – Gondoljanak rájuk, mialatt odakint vannak! – javasolta a pilóta. – Akkor rendben, kezdjük!

Shirát és Pindart az egyes állomáshoz osztották be. Ott nem volt összekötő elem, semmi sem fogta össze a rudakat. Háromszázhúsz kilométerre voltak az aszteroidától. Azt a feladatot kaptak, hogy másszanak fel a szerelékre, válasszák ki a helyes rudat, és jelöljék meg. Shirát egyetlen mérce szerint sem lehetett klasszikus szépségnek nevezni. A füle kicsit nagy volt, az orra kicsit hosszú, ráadásul most az energiabuborék a fejére lapította dús, barna hajat. Ám Pindar valamiért így is vonzónak látta. A nő magabiztos volt, módszeres, és tudott nevetni saját magán. És ami a legelbűvölőbb vonásának tűnt: nem nyugtalankodott amiatt, hogy ki kell mennie az űrbe. – Gyerünk, Pindar! – mondta jókedvűen, azzal felkapta, és a vállára emelte a szerszámkészletét. Bement a zsilipbe, Pindar pedig követte. Amikor a belső ajtó bezárult mögöttük, Shira a férfi felé fordult, és megszólalt: – Nem tudom elhinni, hogy ez történik velem. Pindar csak nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét. Hasonlóan érzett, de sosem tudta volna rávenni magát, hogy kimondja. – Te voltál már kint máskor is? – kérdezte Shira. – Nem, tegnap volt az első alkalom – felelte Pindar. – A gyakorlaton. Ezt megelőzően csak egyszer, egy kalandtúra alkalmával nyílt lehetősége arra, hogy felvegyen egy védőszerelést, és sétálgasson az űrben száguldó csillaghajó héjazatán, de egy esti pókercsata kedvéért kihagyta. Az ellensúly képe végignyúlt az ajtó fölé épített monitoron. Teljesen mozdulatlannak tűnt. Bomar tökéletesen felvette a gépével az idegen építmény irányát, sebességét és állásszögét. A külső zárófedél felcsúszott a mennyezetbe. Shira rövidnadrágot viselt, illetve aranyszegélyes mellzsebbel ellátott, fehér blúzt. Úgy nézett ki, mintha teniszezéshez öltözött volna. Rajtakapta Pindart, hogy őt bámulja, és megkérdezte: – Jól látom, hogy nevetsz valamin? Pindar végignézett saját magán: sárga nadrágot és fekete pulóvert viselt. Azt kívánta, bárcsak hozott volna magával munkához való öltözetet, valamit, amit nem sajnált volna, ha tönkremegy. A Star személyzete ugyan kezeslábasokat biztosított az önkénteseknek, de ő egyet sem talált, amit kényelmesnek érzett volna. – Azt hiszem, túl elegánsak vagyunk ehhez a munkához – felelte vigyorogva. Olyan közel voltak az ellensúlyhoz, hogy ha kinyújtották a kezüket, majdnem meg tudták érinteni. Shira belépett a nyílásba, és egyszerűen hagyta, hogy ez a lendülete átvigye, vagyis pontosan azt tette, amire tanították. Semmi ugrás, semmi hirtelen erőkifejtés. Shira elkapta a legközelebb rudat, visszamosolygott Pindarra, és a bakancsának mágneses talpát az alatta lévő rúdra nyomta. Pindar követte, és arra gondolt, hogy ez lesz az első idegen valami, amit megérint, aztán arra, hogy ötven év múlva hogyan fog mesélni erről az unokáinak. Élete nagy pillanata volt ez, és kimondhatatlanul jól érezte magát. Elérte a legközelebbi rudat, elkapta, és az alatta lévőre rátette a talpát. – Rendben, Klaus – mondta a pilótának –, rajta vagyunk! – Furcsa érzés – jegyezte meg Shira. Pindar visszanézett abba az irányba, ahonnan jöttek, és meglátta a Morgant: egy óriási, kobaltkék félgömböt. Noha még messze járt tőle, érezni vélte a súlyát. A tömegét – javította ki magát gondolatban –, használjuk csak a megfelelő szakkifejezést! A Süllyesztő, ami nyílegyesen az ellensúllyal szemben lebegett, fehérben és kékben pompázott, és valahogy sebezhetőnek tűnt. Uzsonna – gondolta Pindar –, csak egy falat afelé száguldó szörnyetegnek. Shira megérintette a karját, és azt javasolta: – Gyere, keressük meg a rudat! A komp továbbra is mellettük lebegett. Az űrhajót afféle iránytűnek használva felfele másztak, Shira ment elöl. Az első két lépés után lefelé

pillantva benézett a rudak közé, és folytatta útját. A harmadik próbálkozást siker koronázta. – Rendben – mondta, és hátrált egy keveset, hogy jobban lásson. – Ez az. Nem lehet kérdéses. Pindar csatlakozott hozzá, és lefelé nézve négy rudat látott, amelyek egy sorban álltak azzal, amin állt. Elővette a vízipisztolyát, és sárga festéket lőtt a fémfelületre. – Ezennel elnevezlek alfának – mondta közben. – Mondják, biztosak benne? – kérdezte Bomar. – Természetesen – felelte Shira, és a hangja alapján kicsit bosszúsnak tűnt.

Beekman képtelen volt rászánni magát, hogy megtegye. Marcel közelében állt, és nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Követelje, hogy fejezzék be ezt az őrült vállalkozást, és folytassák a küldetést, amiért ide jöttek? Vagy tájékoztassa a kapitányt, hogy adódtak kisebb zavarok, de nincs mitől tartani, mert ő megbirkózik velük, viszont Marcel készüljön fel arra, hogy egyesek panaszkodni fognak? Az órák teltek, és a csodás lehetőség kezdett távolodni tőlük. Bentley és a társai őt figyelték, és arra vártak, hogy képes lesz-e cselekedni. Lori időről időre közölte a különféle csapatokról szóló híreket. Ezenfelül a leszállóegység kabinjában zajló beszélgetést is hallani lehetett. Az MI jelentette, hogy minden állomáson megjelölték az alfának nevezett rudat. Marcel felkapta a fejét, Beekmanre nézett, és megszólalt: – Eddig minden rendben. – Igen – vágta rá Beekman, és egyenesen a kapitány szemébe nézve hozzátette: –, bár úgy tűnik, a lentiek nem nagyon bíznak bennünk. – Nem is bánom, hogy így van – felelte Marcel, és végighordozta a tekintetét a technikusokon –, ad egy kis plusz ösztönzést. Szerintem mindenki, aki itt van, szeretné bebizonyítani nekik, hogy tévedtek. Talán nem mindenki – gondolta bánatosan Beekman. Marcel ekkor a tudós szemébe nézett, és a homlokát ráncolva megkérdezte: – Mi az, Gunny? – Semmi – válaszolta az expedíció vezetője –, semmi, ami ne várhatna.

Canyon felismerte az érzelmi mélypontokat, ha találkozott velük. A felszínen rekedt emberek továbbra is a szigetükön üldögéltek, arra várva, hogy a víz elvonuljon, és végre megkezdhessék a szinte reménytelen kutatást azok után a hogyishívjákok után, amiket elvittek a hullámok. De nem akartak beszélni vele. Nem számított, hogy milyen körültekintően fogalmazta meg a kérdéseit: „Milyen érzés tudni, hogy oly sok ember szurkol maguknak?” Illetve: „Ha újra meg kellene tennie mindezt, mit csinálna másképp?” – Nézze, itt senki sem akar goromba lenni – válaszolta Hutch –, de szerintem ez a perc aligha felel meg egy interjúhoz. – Jó, megértem az érzéseit – felelte Canyon. – De ha meggondolná magát, ha bárki meggondolná magát, nagyon kérem, hívjanak! Rendben? Canyon tényleg sajnálta őket. És segített volna nekik, ha módjában állt volna. Mialatt csendesen ült, és a közeledő gigászt vagy a tornyot körülölelő tenger képeit nézte, megértette a csalódottságukat. Szinte azt kívánta, bárcsak követte volna az apja tanácsát, és mérnöknek ment volna. Úgy döntött, hogy tesz még egy próbát később, amikor az áldozatok még közelebb kerülnek a végkifejlethez. Az otthoni főnökei sürgették, hogy készítse el azt, amit ők MacAllister „kilépő

interjújá”-nak neveztek. Mert „végül is ő az, akit mindenki ismer”. De Canyon a saját ösztöneire bízta magát. Határozottan érezte, hogy a két nő hordozza az érzelmi töltést, ők azok, akik képesek lesznek könnyeket csalni az emberek szemébe mindenütt a világon. Különösen Hutchins. Az apró termetű, karcsú, a megjelenésével a tündéreket idéző nő amolyan szomszédlány-típusnak tűnt. És Canyon tudta, hogy ha sikerül szóra bírnia őt az utolsó órák során – márpedig biztosra vette, hogy sikerülni fog –, olyan érzelmi hatást gyakorolhat a nézőkre, mint még soha senki. És Kellie is ígéretesnek tűnt, arra az esetre, ha Hutch nem akarna együttműködni. Ami a másik kettőt illette, Nightingale-t nem kedvelte, MacAllistertől pedig félt. Nála sosem lehetett előre tudni, hogy mit fog mondani. * * * Hutch túl korán próbálta letenni a gépet a toronynál. A víz még túl mély volt, a sodrás túl erős. Így aztán megfordult, és elrepült egy másik dombtetőhöz, ahol újabb negyvenöt percet vártak, közben az északnyugat felé húzódó vizet figyelték. A második próbálkozás már sikerrel járt. Hutch letette a gépet, és mindannyian kiszálltak a derékig érő vízbe. Először is gondosan átkutatták a tornyot, hátha ott vannak a kondenzátorok, csak Kellie és Hutch az előző alkalommal nem vették észre őket – de nem találtak semmit. Ezt követően az épülettől délre eső területet vizsgálták át. Szektorokra osztották a környéket, és igyekeztek a kijelölt határokon belül maradva, módszeresen dolgozni. Az eljárás nem bizonyult hatékonynak, de viszonylag jól működött. Az igazi gond az volt, hogy óriási terület várt rájuk. Nightingale és MacAllister meggyőzték magukat arról, hogy az egységeket meg lehet találni. Valószínűleg azért, mert úgy gondolták, hogy ez az egyetlen esélyük az életben maradásra. A talajról kiderült, hogy korántsem olyan lapos, mint amilyennek pár nappal korábban látszott. A víz helyenként a bokájukig ért, helyenként teljesen ellepte őket. A sodrás sok részen erős volt, néhol kis híján elvitte valamelyiküket. Hutch már a megérkezés pillanatában sem táplált illúziókat az esélyekkel kapcsolatban. Ha egyedül lett volna, elrepült volna a Kék-hegyhez, hogy a hátralévő időt a hatszög alakú épület vizsgálatára fordítsa. De már nagyon elfáradt, és nem bírt vitatkozni a két férfival, akik alighanem azt gondolták róla, hogy nem tett meg mindent a kondenzátorok megszerzése érdekében, amikor még lett volna rá esély. Arra számított, hogy Nightingale és MacAllister hamar feladják, már csak azért is, mert a kutatás komoly erőkifejtést kívánt. És az átvizsgálandó terület puszta mérete miatt. De teltek az órák, és a férfiak elszántsága – vagy elkeseredése, nehéz volt megítélni, hogy melyik – tovább erősödött. Egyre messzebb jártak a toronytól. Kellie, aki Nightingale párja volt, a látszat szerint lemondott minden másról. A társa közelében maradt, és keményen dolgozott. Folyamatosan a felszín alatt tartotta a kezét, hogy megtapogasson egy-egy gyanús formájú sziklát. De látszott rajta, hogy valójában nem reménykedik a sikerben. Néha végighordozta a tekintetét az óriási vízfelületen, olykor pedig elnézett észak felé. Ilyenkor kétségkívül azon töprengett, hogy a kondenzátorok talán átkerültek a torony másik oldalára. Vagy hogy az áradat ötven kilométerre sodorta őket. Hutch ezenfelül kihallotta a kedvetlenséget Kellie hangjából. És ki hibáztathatta volna mindezért? Egy alkalommal azt hitték, megtalálták az egyik egységet, de kiderült a tárgyról, hogy egy teknősszerű teremtmény páncélhéja. Miután besötétedett, feladták. Fáradtak, bosszúsak és csalódottak voltak. Mindenük sajgott a folytonos hajlongástól, illetve attól, hogy állandóan küzdöttek a sodrással. A tudat, hogy a berendezések talán csak karnyújtásnyira vannak tőlük, jó darabig lehetetlenné tette számukra, hogy abbahagyják. De végül bevonszolták magukat a leszállóegységbe, felváltva megtisztálkodtak a

mosdófülkében, és beleroskadtak az ülésükbe. A vízszint ismét emelkedni kezdett, és Hutch a levegőbe emelte a gépet. – Javasolhatok valamit? – kérdezte Marcel. – Hallgatlak – felelte kurtán Hutch. – Először is, helyesen feltételezem, hogy lemondtatok a kondenzátorok további kereséséről? Hutch körülnézett, a társai kivétel nélkül bólintottak. – Helyesen – válaszolta. – Rendben, akkor azt kérem, hogy éjszakára költözzetek egy magasan fekvő területre. – Rendben. – Pillanatnyilag nem tehettek semmi mást – folytatta Marcel viszont szeretnélek rábeszélni titeket arra, hogy holnap menjetek el egy még magasabban lévő helyre. Hutch várt egy pillanatig, majd kimondta: – A Kék-hegyre...

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET „Mindnyájunkat érint az úgynevezett magányos lovas szindróma. Hiszünk a maszkos idegenben, aki hajnalban érkezik, állig felfegyverkezve, és a legegyszerűbb, legközvetlenebb módon rendezi a problémákat. Ez a 20. századból származó karakter annak köszönheti a hosszas fennmaradását, hogy a legősibb ösztöneinkre hat, és azt képviseli, ami valóban lennénk, ha megtehetnénk. Hogy nemcsak a bátorságunk vagy a képességünk hiánya miatt nem érünk el eredményeket, hanem azért sem, mert a világ egész egyszerűen nem így működik. Amikor leszáll a sötétség, és vihar közeleg, akkor járunk el helyesen, ha felkészülünk arra, hogy segítsünk magunkon. Mert nem fog segíteni rajtunk sem a maszkos idegen, sem senki más, ez olyan biztos, mint az, hogy a csillagok körbe-körbe járnak odafenn.” (Gregory MacAllister: Eve Shiu-Chao Bevezetés az elveszett mitológiába című könyvének előszavában)

A Rosszhír-öböl közelében szálltak le egy hegygerincre. Hóvihar tombolt körülöttük, a föld folyamatosan rázkódott. Hutch újra meg újra felriadt nyugtalan álmából. Az ébrenlét perceit – Kellievel együtt – azzal töltötte, hogy reménykedve hallgatta az orbitális pályán dolgozó csapatok helyzetjelentéseit. Hallották, amint Janet Hazelhurst parancsokat osztogat a Kívülállóknak, akik felkészültek arra, hogy leválasszák az alfának elnevezett rudat az ellensúlyról. Hallották, amint John Drummond csapata megbeszéli a részleteket ahhoz, hogy minden a megfelelő irányba mutasson. Hallották, amint Abel Kinder a találkozó helyszínéről vitatkozik Drummonddal: „könnyebben odaérnek, de az időjárás kétesnek tűnik, úgyhogy északabbra kell húzódnunk”. Hallották, amint Miles Chastain és a komppilóták megtervezik a feladataik végrehajtását. Aztán a kora reggeli órákban Marcel jelentkezett, hogy megadja Hutchnak a hálóval való találkozó helyszínének koordinátáit, valamint a magasságot és az időt. – Kicsit változtathatunk még rajta – mondta –, de nem sokat. A találkozásnak pontosan huszonöt óra tizenegy perckor kell megtörténnie. Holnapután, három órával a napkelte után. 10276 méteres magasságban. – Tízezer-kettőszázhetvenhat? – kérdezte Hutch. – Mi fog történi, ha hetvenötön repülünk? – Abból még nem lesz baj – felelte Marcel nevetve –, de a pontosság létfontosságú. Úgy számoljuk, hogy amikor a háló a legmélyebb pontra ér, a nyílása közepe hetvenhaton lesz. A száj átmérője ötvenhárom méter. A leszállóegység körülbelül tizenöt méter széles a legszélesebb részén. Ez azt jelenti, hogy tizenkilenc méternyi mozgástered lesz minden irányban. – Értem. Valószínűleg menni fog. Mennyi időnk lesz rá? – Nagyon pontosnak kell lenned. Néhány másodperced lesz – válaszolta Marcel. – Nekünk idefent nagyon jól kell időzítenünk, hogy a háló pontosan oda érkezzen, ahol lennie kell. De csak áthúz majd azon területen. Egy dobásod lesz. A háló megérkezik, ereszkedik, és elindul felfelé. Ezt követően eltűnik onnan. – Értem. Rendben. – Egész idő alatt veled leszek – ígérte Marcel. – De ha mégsem, akkor is elboldogulsz. – Ezt örömmel hallom – jelentette ki Hutch. – Már kezdtem aggódni. Miért fordulhat elő, hogy nem leszel velem? – Nagy a valószínűsége, hogy a rossz időjárási viszonyok miatt megszakad az összeköttetés –

magyarázta Marcel. – De megkaptad az adatokat, és akármi történik is, látni fogod a hálót, amikor közeledik. Rendben? – Aha... jól hangzik.

Hutch és a társai továbbra is hallgatták az adásokat, mialatt Beekman és a csapata kitalálták az eljárást, amellyel az aszteroidát tartó hálót átalakíthatták egy jókora zsákféleséggé, ami alkalmas arra, hogy elkapják vele a leszállóegységet. És meghallgattak egy felvételt, ami a magukat immár Kívülállóknak nevező önkéntesek gyűlésén készült. Marcel alighanem úgy gondolta, hogy a mentés résztvevőinek lelkesedése jó hatással lesz a lentiek hangulatára – és jól gondolta. A parancsnok elmesélte, hogy az önkéntesek zöme a túrahajó utasai közül került ki, néhányan Kellie munkatársai, de még Hutch utasa, Tom Scolari is részt vesz a munkában. („Komolyan mondod?” – kérdezte megrökönyödve Hutch.) Aztán hozzátette, hogy a társaságnak szinte egyetlen tagja sem tett még űrsétát. Hutch észrevette, hogy Kellie lopva ejtett mozdulattal letöröl egy könnycseppet az arcáról, és elismerő hangon megjegyezte: – Tényleg keményen dolgoznak. A Kívülállók közül néhányan hírét vették, hogy a leszállóegység utasai hallgatják őket, és biztatni kezdték a bajbajutottakat. – Tartsatok ki! – mondták többen is. – Megyünk értetek! – kiabálta valaki. – Ne aggódjatok, kihozunk onnan titeket! – mondta magabiztosan egy férfi. – Kerül, amibe kerül! Odakint tovább üvöltött a szél, és szakadt a hó. A bizakodó üzenetek ellenére a megmenekülés lehetetlenül távolinak tűnt.

A leszállóegység utasai késő reggel ébredtek. Immár tiszta égbolt borult fölébük. A vihar kitombolta magát, a vastag hótakaró vakítóan csillogott a napsütésben. Felnyitották az utolsó gyümölcskonzerveket, amelyek egy szinte ízetlen pépet tartalmaztak. Arról beszéltek, hogy milyen jó lesz újra rendes reggelit enni, és egyetértettek abban, hogy ideje megnézni a Kékhegyet. Mindannyian a tudatában voltak annak, hogy akármi vár rájuk, ez lesz az utolsó teljes napjuk a Süllyesztőn. – Hogy néz ki a hegytető? – kérdezte Hutch a másik parancsnoktól. – Mit tudunk róla? – A csúcs hiányzik – kezdte az ismertetőt Marcel. – A hegy teteje teljesen lapos. Úgy néz ki, mintha valaki egy óriási kaszával levágta volna. De nem lehet látni, mert örökösen felhők veszik körül. – Az épület a csúcson van? – Igen. Eléggé romos. Több emelet magas – sorolta Marcel. – Jókora tányérok vannak rajta. Alighanem napelemek, de a jó ég tudja, hogyan termeltek energiát annyi felhő között. – Régebben talán nem volt ennyi felhő – vetette fel Nightingale. – Igen, ez lehetséges – ismerte el Marcel. – Egyébként jó nagy az épület. Hatszögletű, egy-egy oldala körülbelül kétszáz méter hosszú. És hozzátenném, itt mindenki meg van győződve arról, hogy az ott az űrlift felszíni állomása. – Miért? – kérdezte MacAllister. – A kábel az egyenlítőn fekszik. És a nyugatra lévő tenger tele van maradványokkal. – A felvonó – mondta Hutch. – Pontosan – helyeselt Marcel. – Úgy tűnik, hogy a kábel vagy leszakadt, vagy szándékosan levágták. Becslésünk szerint körülbelül tizenegyezer méteres magasságban vált ketté. A felső részét kivontatták az űrbe, az alsó része leszakadt az alapjáról, és az óceánba zuhant.

– Van hely a leszálláshoz? – kérdezte Hutch. – Ó, bőven. Azzal nem lehet gond. – Hát jó, ha van valami, amivel nem lehet gond – dörmögte Hutch, majd hangosabban folytatta: – Rendben, Marcel, belevágunk. De először meg kell állnunk, hogy ennivalót szerezzünk. És valószínűleg nem ártana feltölteni a tartályokat. A látótávolság odafent...? – Nulla. – Természetesen... azt azért ne felejtsük el, hogy nincsenek szenzoraink! Hogyan fogok leszállni, ha semmit sem látok? – Majd én irányítalak – ígérte Marcel.

– Nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem – dörmögte MacAllister, mialatt Hutch a csillaghajóról érkező útmutatás alapján új irányba fordította a gépet. Nightingale krákogott néhányat, és megszólalt: – Hát, végül is ezért vagyunk itt. Ha nem kapunk néhány választ, sosem fogjuk megtudni, hogy mi történt. – Miután elhallgatott, mereven nézett a szerkesztőre. Kellie felkacagott, és a pillanatnyi feszültségnek egy csapásra vége lett. Amikor Beekman emberei elnevezték a bolygó különféle kontinenseit, tengereit és más földrajzi egységeit, a Transitoria nyugati partvidékén végigvonuló hegylánc a Bánat-hegység nevet kapta. A Süllyesztő legmagasabb csúcsai közül többet is magába foglalt, némelyik a hétezer méteres tengerszint feletti magasságot is meghaladta. A maga hatezer-hatszáz méteres magasságával a Kékhegy nem tartozott a legmagasabbak közé, de a legszebbek egyike volt. A felső részét fehér felhőkoszorú zárta körül. Erdőkkel borított előhegységéből kimeredő, több ezer méteres gránitfalai meredeken nyújtóztak az ég felé. Marcel megbízta Mira Ameliát, hogy figyelje a hegy környékének időjárását, és lássa el információkkal a leszállóegység utasait. Mira ezenfelül a mentési munkálatok állásáról is folyamatosan tájékoztatta őket. Valahogyan sikerült megőriznie vidám derűlátását úgy, hogy közben nem lett bosszantó. Kellie megjegyezte, hogy Mira kiváló elemző, és nem beszélne így, ha nem gondolná azt, hogy a terv működni fog. Mindenkire ráfért, hogy hallja ezt az értelmezést. Még MacAllister is bátorságot merített belőle, holott őt jól láthatóan megrázta a gondolat, hogy hamarosan belerepülnek egy, a levegőben száguldó, óriási hálóba. Másfél órával a felszállás után Mira jelentette nekik, hogy a folyó, amely felé közelednek, valamivel odébb a Kék-hegy mellett kanyarodik el. – Van ott egy-két nyílt terület – tette hozzá –, amelyik megfelel arra, hogy feltöltsétek a gépet. Talán ennivalót is találtok. Hutch a pocsék időjárási körülmények ellenére – Mira szerint másutt még rosszabb volt a helyzet – magabiztosan vezette a gépet, és zuhogó esőben tette le a déli partra. A környező fákon rengeteg termés tarkállott. Begyűjtötték néhány, tök méretű gyümölcsöt, amit már korábban megkóstoltak. Egészében véve egy kemény héjba foglalt, jókora mazsolára hasonlított, és az ehető része egész ízletesnek bizonyult. A zsákmánnyal visszasiettek a leszállóegységbe, ahol nem verte őket az eső, és percek alatt teleették magukat. A tekintélyes mennyiségű maradékot elrakták későbbre, ami MacAllister szerint optimizmusra valló tett volt. Ezt követően kifektették a tömlőt, és teletöltötték a tartályokat. Miután végeztek, ismét a levegőbe emelkedtek. A Kék-hegy a tengerparton állt. Tőle nyugatra a tenger visszahúzódott, a helyén egy irdatlanul nagy kiterjedésű, sáros mocsár maradt. – A víz most a bolygó másik oldalán van – magyarázta Mira, majd közölte Hutchcsal, hogy

módosítson az irányon néhány fokkal, és emelkedjen hatezernyolcszáz méterre. Ezenfelül átküldött pár képet a hegyről, amelyeket a műholdak készítettek. – Itt elég furcsa – mondta. Az északi oldal egyetlen meredek falból állt, a csúcstól körülbelül háromezer méterig. Egy kilencven fokos szakadék volt az egész. Nightingale meglepetten bámulta a képet, és kibökte: – Ez úgy néz ki, mintha mesterséges volna... – Igen, mi is erre gondoltunk – válaszolta Mira –, és van ott valami – tette hozzá, és kinagyította a kép egyik szakaszát. Hutch függőleges és vízszintes vonalakat látott a sziklafalon. Valamilyen rácsszerkezet lehetett, és végignyúlt a szakadékon az aljától egészen a csúcsig. – Mi az? – kérdezte Kellie. – Fogalmunk sincs. Ha lesz rá lehetőségetek, vethetnétek rá egy pillantást. Mira ekkor megmutatta nekik, hogy a letapogatok mit láttak abból, ami a felhők között rejtőzött. A hegytető tökéletesen lapos volt, és a közepén ott állt a hatszögletű épület. Mira felnagyította a képet. Az óriási épület elfoglalta a sima terület legalább hatvan százalékát. Az alsó része vastag növénytakaróba veszett, de azért ablakokat és ajtókat lehetett látni. Hutch felfigyelt arra, hogy az építmény szinte klasszikusan egyszerű és szimmetrikus, vagyis távol áll attól a túlbonyolított és túldíszített stílustól, amely a saját civilizációja építészetét jellemezte már egy jó ideje. A sarkokon hornyok futottak végig, máskülönben nyomát sem lehetett látni díszítőelemeknek. A legfelső része oldalról nézve egyenetlennek látszott, mintha a legfelső szintek leszakadtak volna. Átlagosan hat emelet magas volt, egyes helyeken több, másutt kevesebb. A tető gyakorlatilag nem is létezett, annyi helyen beomlott, és a védtelenné vált felső helyiségeket hó töltötte meg. – És íme, így néz ki az, ami a hó alatt van – jelentette be Mira, és küldött egy újabb képet, amit számítógép rajzolt a szenzorok adatai alapján. A leszállóegység utasai termeket, folyosókat és lépcsőket láttak a monitoron. A falak és a mennyezetek számtalan helyen megdőltek vagy összeroskadtak, látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban leomolhatnak. Mira ekkor egy másik képet is átküldött, amely úgy ábrázolta az épületet, ahogyan a fénykorában kinézhetett. A számítógép a bokrokat és gyomokat szobrokkal szegélyzett járdákra és kavicsos udvarokra cserélte, továbbá csillogó üvegeket és vésetekkel díszített ajtókat állított a falakon ásítozó lyukakba. Az építmény így már lélegzetelállító látványt nyújtott. – Egyébként úgy tűnik, megtaláltuk a hiányzó darabokat – jelentette Marcel. – A hegytetőről beszélsz? – És a hegy északi oldaláról – felelte Marcel. – Van egy rakás domb körülbelül húsz kilométerre keleti irányban. Ma már egy nagy folyóvölgy. A gránittömbök java részét betakarta az erdő. – Ez azt jelenti... – Hogy nagyon régen vált le az az oldal. Legalább ezer éve. Valószínűleg még régebben. Hutch nem felelt, így Marcel rövid várakozás után folytatta: – Jól van. Ha készen álltok, odavezetlek titeket. – Készen állunk – közölte kurtán Hutch. – Rengeteg hely van a leszálláshoz – mondta Mira. – Ezek a felhők sosem tűnnek el innen? – kérdezte MacAllister, a hegytetőt körülzáró felhőzetre célozva. – Csak néhány hetes megfigyeléseink vannak – felelte Mira. – De mióta megérkeztünk ide, azt a csúcsot folyamatosan felhők takarják. Akárcsak még néhányat abban a hegységben. Mira ekkor pár fokos iránymódosítást kért. Hutch engedelmeskedett, lassított, és belerepült a felhőtakaróba. – Minden rendben lesz – biztosította Mira. – Nincs előtted akadály. Kétszáz méterrel vagy a szikla

felett. Odakint a köd egyre sűrűbb lett, és szürkére változott. Hutch bekapcsolta a tüskét, és megérezte, hogy az ülés nekinyomódik a hátának. Tovább csökkentette a sebességet, leengedte a leszállótalpakat, és függőlegesre fordította a fúvókákat. Hó hullott a szélvédőre, és valami zavarni kezdte az összeköttetést. Mira hangja beleveszett egy éles sistergésbe. Hutch átváltott egy másik csatornára, és a sáv kitisztult. – Most érsz a sík terület széléhez – közölte Mira. – Rengeteg helyed van, nem kell aggódnod! Most kérek egy öt méter per másodperces süllyedést! Hutch végrehajtotta az utasítást. Valahol alattuk megdördült az ég. – Hutch, harminc másodperc a leérkezésig! Hutch a műszereit figyelte, begyújtotta a fúvókákat, nullára csökkentette a sebességet, és tovább ereszkedett. – Priscilla, mi lesz, ha végképp megszakad az összeköttetés? – kérdezte MacAllister. Hutchnak túl sok dolga volt ahhoz, hogy válaszoljon. – Semmi gond – felelte helyette Kellie –, csak megfordulunk, és visszamegyünk oda, ahol tiszta az égbolt. – Tizenöt másodperc – jelentette Mira. – Állítsd a tüske teljesítményét hetvenöt százalékra! Lassan ereszkedtek a sűrű ködben, aztán egy alig érzékelhető döccenéssel földet értek. Hutch erős kísértést érzett, hogy sóhajtson egyet, de ellenállt neki. Kinézett az oldalsó ablakon, és csak néhány méterre látott a ködben. – Köszönöm, Mira – mondta barátságosan. – A legnagyobb örömmel segítettem – felelte Mira. – Értesítem Marcelt, hogy megérkeztetek. * * * A négy csillaghajó a Star mesterséges intelligenciájának irányításával elfoglalta a helyét az ellensúly mentén, a sárga festékkel megjelölt pontoknál. A legkisebb gépet, a Zwicket körülbelül harmincnyolc kilométer választotta el az aszteroidától. A másik három egyenlő távközönként helyezkedett el a többi, mintegy 332 kilométeren. A Wildside volt a második a sorban, a Star – ami messze a legtöbb tolóerőt tudta kifejteni – a harmadik, és a sort a Wendy zárta. A hajók elhelyezése komoly fejtörést okozott John Drummondnak és a társainak. Drummond egy, az aszteroida felett lebegő kompban ülve még egyszer ellenőrizte a számításokat, és úgy találta, hogy minden rendben van. Janet Hazelhurst a matematikus mellett ült, és technikai tanácsadással támogatta a Kívülállókat. Miles Chastain, a Zwick kapitánya szintén egy kompban várakozott. Körülbelül félúton lebegett a Star és a Wildside között, készen arra, hogy segítséget nyújtson bárkinek, aki bajba kerül. A többi kompot a stratégiai pontoknál helyezték el, hogy szükség esetén segíthessenek. Mindenkit, aki az űrbe készült, figyelte valaki a csillaghajók fedélzetéről, hogy azonnal riassza a mentőegységeket, ha valamelyik Kívülálló elsodródna, rosszul lenne, vagy bármilyen, előre nem látható vészhelyzetbe kerülne. Mivel ilyen sok tapasztalatlan ember készült veszélyes munkát végezni egy alapvetően ellenséges környezetben, nagy volt a valószínűsége annak, hogy valahol valaki megsebesül, kirepül a semmibe, vagy megpróbálja levágni a társa lábát a lézerével. Szerencsére a védőmezőkben meg lehetett bízni. Ahhoz, hogy valaki az űrben kikapcsolja a generátorát, végig kellett mennie egy bonyolult protokollon. A védőmezők nem kaphattak léket, és a létfenntartó rendszerek rendkívül hatékonyan működtek. Mindettől függetlenül Drummond híven emlékezett még az első űrsétájára, és nyugtalankodott.

A Wildside – most már csak egy Kívülálló-osztag tartózkodott a fedélzetén – az objektumhoz siklott úgy, hogy az orrát mindvégig a rudak felé fordította, és megállt, amikor a szenzorai érzékelték a sárga festékfoltot. Az a folt jelezte a helyet, ahol a Wildside-nak tartózkodnia kellett a manőverek alatt, egyben azt is jelezte, hogy melyik az alfának elnevezett rúd. Bill elforgatta a járművet, mígnem a hasát mutatta az objektum felé. A teherzsilipje kinyílt, és kilépett rajta két ember. A sötét védőszemüveget viselő alakok kiválasztottak egy jelöletlen rudat, és kivágtak belőle nyolc, körülbelül hat méter hosszú darabot. Mihelyt végeztek, visszatértek velük a Wildside-hoz. Kettőt bevittek a raktérbe, későbbi felhasználásra, a többit a héjazat mentén helyezték el úgy, hogy hozzáérjenek az alfa-rúdhoz. Ezeket – Janet szakkifejezésével élve – töltőanyagnak szánták. Miután a helyükre juttatták a rudakat, átállították a lézereiket, hogy olvasztósugarat bocsássanak ki. Aztán munkához láttak. Szikrák röpködtek, a fém felizzott, majd megolvadt. A két férfi rövid idő leforgása alatt hozzáhegesztette a leválasztott rudakat a héjazathoz. Janet éber felügyelete alatt megformálták a jelenleg képlékeny anyagot, nyergeket és hidakat alakítottak ki belőle úgy, ahogyan az előző napokban megmutatták nekik. A hegesztők egyike, egy Jase Power nevű férfi megjegyezte, hogy szerinte profi munkát végeztek. Janet, ha óvatosan is, de egyetért vele. – Szép pályafutás várna rátok hegesztőként, ha akarnátok – mondta mosolyogva. – Ha hazaértünk, szívesen írok nektek ajánlólevelet. Miután végeztek az előkészületekkel, a Kívülállók visszatértek a hajóba, amit a mesterséges intelligencia nyomban biztonságos távolságra vitt.

– Mit láttok? – érdeklődött Marcel. – Mi van odakint? – Köd – válaszolta MacAllister. – Semmit sem látunk – jelentette Hutch. – Nagyon sűrű a köd. A látótávolság legfeljebb öt méter. – Rendben, akkor most beszéljünk arról, hogy hol vagytok! – javasolta Marcel. – Azt már tudjátok, hogy a hegyről valaha levágták a csúcsát. A keleti oldalon vagytok, ötven méterre a peremtől. Azt nevezzük el hátsó résznek. Talán szükségtelen szólnom, de azért szólok, hogy ne menjetek arra! Az épület egy része benyúlik a szakadék fölé. Az északi részen, ahol az a függőleges fal van. Mira megmutatta? Vagy négyezer méter egyenesen lefelé. Vagyis, ha leszakad alattatok a padló, vagy átmentek egy ajtón anélkül, hogy körülnéznétek, kínos meglepetésben lehet részetek. Azt javaslom, kerüljétek az északi oldalt. Rendben? – Vigyázni fogunk – ígérte Hutch. – Az építmény pontosan előttetek van, csak menjetek arrafelé, amerre a gép orra mutat! Körülbelül harminc métert – folytatta Marcel, azzal elhallgatott pár pillanatra, majd hozzátette: – Úgy gondoljuk, hogy pontosan a főbejárathoz vezettünk oda titeket. Keressetek pár lépcsőfokot és alacsony terelőfalakat! Hutch nyugtázta az információkat. – Sok szerencsét! – mondta végül Marcel – Hálásak lennénk, ha vizuális összeköttetést is teremtenétek, ha lesz rá egy percetek. Rövidesen ismét jelentkezem. Hutch aktiválta a védőmezőjét, rátűzött egy mikroszkennert a mellényére, és bekapcsolta. – Szeretne jönni valaki? – kérdezte a társaira pillantva. – Én aztán nem – jelentette ki MacAllister. – Már eleget sétáltam ezen az utazáson. – Szorult bele annyi becsület, hogy mialatt beszélt, szégyenkezve lesütötte a szemét. – Ez a játék a fiataloknak való. Kellie jelentkezett, de Hutch ezt nem tartotta jó ötletnek. – Ha te és én odakint leszünk – magyarázta –, és történik velünk valami, nem lesz senki, aki vezetné

a gépet. Szóval, maradnod kell. Ha szeretnél, bemehetsz majd, ha visszatértem. – Ezek szerint én vagyok az egyetlen, aki elkísérhetlek – mondta Nightingale. – Nem muszáj, ha nem akarod. – Őszintén szólva – felelte Nightingale, és a mellényért nyúlt –, a világ minden kincséért sem hagynám ki. – Felkapta az egyik hámot, és megkérdezte: – Szükségünk lesz levegőtartályokra? Elég magasan vagyunk. – Nem kellenek – válaszolta Hutch. – A konvertereknek kicsit jobban kell hajtaniuk, de bírni fogják. Minden rendben lesz. Lézerfűrészeket, plasztikzsákokat és jegyzettömböket vettek magukhoz, és a mellényük zsebeibe süllyesztettek mindent. Felvettek egy-egy hátizsákot is, hogy legyen miben szállítani a leleteket. Hutch a csuklójára szíjazott egy lámpát, és miután észrevette a feltekert kúszónövényt, amit átcipelt az erdőn, azt is a vállára vette. – Sosem lehet tudni – szólt oda a meglepetten pislogó Kellie-nek. – Úgy nézel ki, mint Jack Hancock – felelte Kellie, a korszak filmjeinek népszerű kalandorrégészére célozva. Kinyitották a zsilipet, Hutch kinézett – nem látott mást, csak a ködöt –, majd leereszkedett a létrán. Nightingale állított a fűtőegysége hőszabályzóján, és követte a társát. Kellie megkérte őket, hogy lehetőleg ne zuhanjanak le a hegyről, és becsukta mögöttük a zsilipet.

A kavicsos, keményre fagyott föld hangosan csikorgott a talpuk alatt. A levegő teljesen mozdulatlan volt, a hó kitartóan hullott. Hutch magányosnak érezte magát. Sosem tartotta remek társaságnak Nightingale-t, aki most arról dörmögött, hogy milyen komor ez a hely, hogy mennyire nem lehet látni semmit, és milyen könnyű volna beletévedni egy árokba. A látási viszonyokat illetően igaza volt. Hutch úgy érezte, a köd szinte érzékelhető súllyal nehezedik rá, összepréseli a testét, és arra kényszeríti, hogy befelé, magába nézzen, mert kifelé úgysem láthat semmit. Kellie nemrégiben megkérdezte tőle, hogy hisz-e a halhatatlan lélek létezésében. Hutch egészen határozottan nem hitt ilyesmiben. Számára a világ egy matematikai és fizikai törvényeken alapuló, rideg gépezet volt, ami hidrogént, csillagokat és szúnyogokat termelt, illetve csillaghajó-pilótákat anélkül, hogy a legkevésbé törődött volna a termékeivel. De most, mialatt talán az élete utolsó óráit élte, gyötörte a gondolat, hogy ha nem lesz szerencséje, és annak a gigászi szörnyetegnek a gyomrában végzi, a teste atomjai egy szürke levesben fognak lebegni a következő több milliárd évben. – Ha létezel, és hallasz engem – suttogta halkan, senkinek sem szánva a szavait –, jól jönne egy kis segítség. – Van itt egy fal – szólalt meg hirtelen Nightingale. – Látom – felelte Hutch, és szemügyre vette a vállmagasságig érő, lapos tetejű, díszítetlen falat. Megtapogatta, és érdesnek érezte a felszínét, aminek nyomán arra gondolt, hogy alighanem gránitból van. Meglátták a lépcsőt is, amiről Marcel beszélt, és meglepődve fedezték fel, hogy a fokokat majdnem az emberi léptékek szerint méretezték. Hutch felnézett, és megpillantotta a bejáratot. Ha volt is ajtaja valaha, mára nyomtalanul eltűnt. A nyílásban és a mögötte lévő helyiségben föld- és hóhalmok magasodtak. A küszöb mindkét oldalán szívós, tüskés növények lepték el a padozatot. Nightingale előrement. A viselkedésével azt üzente: jobb lesz, ha ő kerül szembe elsőnek a rájuk leselkedő veszélyekkel. Hutch azonban úgy érezte, hogy ebben a környezetben, ahol ilyen korlátozott a látótávolság, teljesen mindegy, hogy melyikük hol áll. Ezenfelül nem tartotta valószínűnek, hogy

nagy testű ragadozók élnek itt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy idefent nem éltek zsákmányállatok. És gyanította, hogy Nightingale is eljutott ehhez a felismeréshez. A bejáraton túl széles folyosó várta őket. Az egyszerű, díszítetlen falakon nem látszottak sem feliratok, sem jelzések. A mennyezet szerencsére magasan terült el, így nem kellett görnyedezniük. Felkapcsolták a lámpájukat, de nem lett jobb a helyzet, mert a köd visszaverte a fényt, így hamar le is kapcsolták azokat. Apró állatok menekültek előlük. Egyszer sem látták őket tisztán, de Hutch szárnycsattogást hallott, majd megpillantott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy apró, fehér csimpánz. Röviddel ezután egy szelvényezett testű, rengeteg lábon járó teremtmény iszkolt be előttük egy keresztjáratba. A főfolyosót kisebb-nagyobb helyiségek szegélyezték mindkét oldalon, az ablakokon beáradó fény jóvoltából félhomály uralkodott bennük. Viszonylag nagyok voltak, tizenöt-húsz ember is kényelmesen elfért volna bennük. Bútoroknak nyomát sem lehetett látni. A mennyezeteken lévő hosszú, panelekre osztott sávok mesterséges világítóeszközök lehettek. A keresztfolyosók szintén jellegtelennek bizonyultak – sehol semmi felirat, jelzés vagy ábra. Hutchnak a toronynál az volt érzése, hogy az építői az örökkévalóságnak szánták, de itt az a benyomása támadt, hogy ezt az építményt – noha gránitot használtak – sietve húzták fel, és csak afféle szükségmegoldás volt. Felderítették a mellékjáratokat, benéztek több különféle méretű, sivár terembe, amelyekben nem akadt más, csak a kívülről bekerült levelek és föld. A legtöbb átjáró ajtaja hiányzott. A meglévő ajtók némelyike félig leszakadva lógott, mások zárva voltak. Kilincset vagy nyitógombot sehol sem lehetett látni. – Elektromos gépezet nyitotta-zárta – vélekedett Nightingale, miután megvizsgálta az egyiket. – Ez az izé úgy néz ki, mint egy érzékelő. Átvágtak a termen, áthaladtak a másik falába épített ajtón, és egy új főfolyosóra érkeztek. Az egyik falban ablakok sorakoztak. Az üvegtáblák – vagy az akármilyen áttetsző anyagból készült táblák – nyomtalanul eltűntek, a nyílásokon át a szél szabadon tört be az épületbe. Hutch és Nightingale felmentek egy rámpán. Hutch, ha nem is szívesen, de elkezdett jeleket égetni a falakra a lézerével, hogy később visszataláljanak a főbejárathoz. Folyamatosan nyitva tartottak egy csatornát Kellie-nek és Marcelnek, rögzítették az észrevételeiket, és elmondták, milyen benyomásaik támadnak az épületről, ami valaha részben irodaház, részben bevásárlóközpont, részben utasterminál lehetett. Helyenként tágas csarnokokra bukkantak, és Hutch egy ilyen terem bejáratában állva megjegyezte, hogy ezt az építményt rengeteg teremtmény befogadására szánták. – Rengeteg? – kérdezte Marcel. – Szélesek a folyosók – magyarázta Hutch. – Hányan utazhatnak egyszerre egy űrlifttel? – Fogalmam sincs. Néhol polcokat és falfülkéket találtak. Minden felületet évszázadok alatt lerakodott, vastag portakaró borított, de amikor Hutch rááldozott egy percet arra, hogy tisztára törölje az egyik polcot, az úgy nézett ki, mintha tegnap készült volna. Akármiből gyártották, az anyaga meglepően jól ellenállt az öregedésnek. Egy folyosón jártak, amelyet egyik oldalról üres ablakok szegélyeztek, mikor Nightingale váratlanul fél térdre ereszkedett, és megszólalt. – Hé, ezt nézd meg! Hutch meglátott egy jelzőtáblát. Egy fali tartókonzolon függött, és elég alacsonyan volt, körülbelül az ő csípőjének magasságában. A táblán több sornyi írásjel szerepelt, amelyek eléggé megfakultak és

megszürkültek, de láthatóak maradtak. Hutch gondosan ráirányította a mikroszkennerét, hogy a kamera biztosan rögzítse a képet. Aztán örömmel fedezte fel, hogy le tudja venni a táblát a konzolról. A sima, szögletes lemezdarab akármilyen anyagból készült, szerencsére egyben maradt. – Miért helyezték ilyen alacsonyra? – vetette fel. – Miért nem szem-magasságban akasztották ki? – Szemmagasság ez – felelte mosolyogva Nightingale –, csak nem nekünk, hanem a tücsköknek. – Furcsa – mormolta Hutch, az idegen írást fürkészve. – Micsoda? – kérdezte Nightingale, és ő is szemügyre vette a betűket. A táblán hat sort lehetett elkülöníteni. Az írásjelek stílusa és alakja sorról sorra változott, de az egy sorban szereplők hasonlítottak egymásra. Sőt, némelyik betű megismétlődött, de csak a saját sorában. – Szerintem hat ábécét látunk – mondta elgondolkodva Hutch. – És az fontos? – Mibe fogadsz, hogy ez itt ugyanaz a felirat hat különböző nyelven? – Még most sem értem, hogy miért fontos – felelte Nightingale a vállát vonogatva. – Ez a helyi rosette-i kő. – Hát, lehetséges – ismerte el a férfi –, de nem tulajdonítanék neki különösebb jelentőséget. A felirat túl rövid ahhoz, hogy rosette-i kőnek minősíthessük. Valószínűleg csak olyasmi áll itt, hogy illetékteleneknek belépni tilos, vagy valami ilyesmi. Ennyiből nem lehet megfejteni egy nyelvet. – Ez még csak a kezdet, Randy – felelte Hutch. – És a tény, hogy módunkban áll kontextusba helyezni, megkönnyítheti a fordítást. Ez a hely egy csomópont volt valaha. Rengeteg őslakó haladt át rajta. – És hová mentek? – Nem jöttél még rá? – Te tudod, hogy mi történt itt? – kérdezte Nightingale, és meglepetten pillantott Hutchra. – Hogy mi ez az egész? – Persze! Hutch észrevette, hogy az adóvevőjéből halk sistergés áradt, és nem lepődött meg, amikor meghallotta Marcel hangját. – Egy mentőakció zajlott itt valaha, Randy – mondta a Wendy parancsnoka. Az exobiológus ismét a társára nézett, és felhúzta mindkét szemöldökét. Ekkor Kellie is közbeszólt: – Amikor meghatározták a hely korát, arra jutottak, hogy háromezer éves. – A jégkorszak – bökte ki Nightingale. – A Quiveras-felhő. – Így van – helyeselt MacAllister. – Valakik evakuálták az őslakókat. – Egy bolygó teljes lakosságát? – hüledezett Nightingale. – Nem, természetesen mindenkit nem tudtak kimenteni – válaszolta Hutch. – Még az űrlifttel sem sikerülhetett, függetlenül attól, hogy mennyi idő állt a rendelkezésükre. Az őslakók nyilván gyorsabban szaporodtak, mint amennyit el tudtak vinni. Nightingale bólogatott. – Találkoztunk azokkal, akik itt maradtak – tette hozzá Hutch. Odakint egy váratlan szélrohamtól megreccsentek az ágak. – A sólymok voltak a fejlettebbek – mondta Nightingale. – Igen, minden bizonnyal. – Ők voltak a megmentők. – Igen. – Ez hihetetlen. Ezt rajtam kívül mindenki tudta már? – kérdezte továbbra is döbbenten Nightingale. Erre senki sem felelt. Hutch becsomagolta a táblát, de nem fért bele a hátizsákjába, ezért egyszerűen a hóna alá csapta.

A falakon megfakult jelzések tünedeztek fel, a látszat szerint valamilyen rendszer alapján. Hutch mindent felvett a mikroszkennerébe épített kamerával, amit csak látott. Ezenfelül elkezdett megrajzolni egy térképet, és megjelölte rajta, hogy hol mit találtak. És ekkor – jócskán megkésve – rájött, hogy egy ideje már nem jelölte meg a falakat a lézerével, és gyakorlatilag fogalmuk sincs, hogy hol vannak. Ez azonban nem okozhatott komoly problémát. A leszállóegység rádiójeleit követve könnyen visszatalálhattak a géphez. Beléptek egy terembe, és ekkor első ízben bútorokat pillantottak meg. Az alacsony padok nyilvánvalóan a tücsköknek készültek. – De semmi a nagyobb fajoknak – állapította meg Nightingale. A padokat egyfajta műanyagból készítették, és a polcokhoz hasonlóan nem látszott rajtuk a koruk. A helyiségből rámpák vezettek az alsó, illetve felső szintekre. Hutch és Nightingale lementek a mélyebben fekvő emeletre, és a folyosón feliratokat találtak, némelyiket a folyosókon, másokat pedig a folyosók melletti helyiségek falán. Ezek az emberi léptékek szerinti szemmagasságban voltak, talán egy kicsit magasabban. Az itteni irodákat és folyosókat valószínűleg a sólymok használták. A feliratok elhelyezése és az ajtók méretei ezt a feltételezést támasztották alá. Hutch azt kívánta, bárcsak oszlana el a köd, hogy láthassák a környezetüket. – Mindenkit ide hoztak – fejtegette –, egyeseket talán légi úton, másokat légpárnásokkal. – Hogyan jöttek fel a hegyre a légpárnások? – kérdezte Nightingale. – Az, amelyiket láttuk, biztosan nem tudott felmászni ide. – Ez csupán egy apró részlet, Randy – szólt rá a fejét csóválva Hutch. – Alighanem elvitték az őslakókat egy reptérre, aztán repülővel felhozták őket. – Átkozottul nagy és kemény munka lehetett – jegyezte meg Nightingale. – Azt hiszem, szívesen találkoznék a sólymokkal.

HARMINCADIK FEJEZET „Az élet olyan, mint egy séta a ködben. Ezt a legtöbb ember nem tudja. A napfény láttán abba a tévhitbe esnek, hogy látják, mi van előttük. Ám ez az oka annak, hogy állandóan eltévednek, vagy árkokba esnek, vagy házasságot kötnek.” (Gregory MacAllister: Kézikönyv a házassághoz)

A széthullásig hátralévő idő: 33 óra (becsült adat) A majdnem szabályos gömb alakú aszteroida átmérője meghaladta az egy kilométert. Az óriási kődarabot fémháló fogta körül, ami egy lemezzel csatlakozott a rudakhoz. Janet izgatottan nézte végig, hogy a Kívülállók egyik csapata leereszkedik a lemezre, és nekilát, hogy levágja az objektumról. Csakis egy rúdra volt szükségük, az alfára, de még annak is csak egy 320 kilométeres szakaszára. John Drummond képernyők egész fala mögül felügyelte a munkálatokat. Ő kapta a feladatot, hogy ellenőrizze a Kívülállók minden tevékenységét: az aszteroidára beosztott egységet, a négy osztagot, amelyek egyelőre még a zsilipekben készülődtek a kiszállásra, továbbá azt az öt csapatot, amelyeket már kiraktak az objektumra, de még a hálót kezelő csapatot is, amely az imént indult útnak Miles Chastain vezetésével. Janet nem rajongott Drummondért, aki úgy viselkedett, mint aki szíve szerint egy percet sem pazarolna arra, aki nem ért a legmagasabb szintű matematikához. A férfira pillanatnyilag hatalmas nyomás nehezedett, és ő ezt meg is értette, de arra a következtetésre jutott, hogy Drummond normális körülmények között is egy tökfej. A pilótájukat Franknek hívták. Ő sem foglalkozott sokat Drummonddal, és valószínűleg ugyanazon okokból. Janet ezt tisztán kiérezte a fickó hangjából, de ha Drummond észrevette is, nem törődött vele. Mialatt Janet a helyükre tartó csapatokat figyelte, Frank hátrafordult, és tájékoztatta őket, hogy a Star egyik kompja hamarosan megérkezik melléjük. A gép Milest és Philip Zossimovot hozta, akik meg akarták nézni a hálót. – Rendben, Frank – mormolta Drummond a műszereit fürkészve –, három perc múlva kezdünk. Behozta a főmonitorára az aszteroidát, elforgatta, majd előrehajolt, letette az öklére az állát, és utasította a mesterséges intelligenciát, hogy mutassa meg neki a vonalat, amelynél el kell vágniuk a hálót. Azt a reszt, ahol a lemez csatlakozott az objektumhoz, elnevezték északi pólusnak. A képernyőn egy kurzor jelent meg a lemez egyik oldalán, és megkerülte az aszteroidát úgy, hogy a déli pólus közelében haladt el. Janet kinézett a hálóra, amit csak akkor lehetett látni, amikor a komp lámpái megfelelő szögben világították meg. A legfeljebb ujjnyi vastagságú szálakat eléggé szorosra szőtték, a nyílások annyira szűkek voltak, hogy egy emberi lény nem fért volna át rajtuk. Drummond készséggel beismerte, hogy miután elkezdik szétvágni, nem tudják pontosan meghatározni, hogy az aszteroida mikor szabadul ki Ugyanakkor a matematikus biztosra vette, hogy sziklatömb nem jelent veszélyt sem a csillaghajókra, sem a lemez másik oldalán dolgozó Kívülállókra. Janet viszont óhatatlanul észrevette, hogy ók maguk milyen közel vannak hozzá, és azon töprengett: Drummond vajon számolt-e azzal a lehetőséggel, hogy feléjük indul el. – Egyáltalán, miért kezd el mozogni? – kérdezte a férfitól. – Miből gondolod, hogy nem marad ott, ahol van?

– Mert eltolódik a súlypont – felelte Drummond, és nem tudta tökéletesen palástolni a megvetését –, az aszteroidáé és a rudaké is. Így aztán némiképp mind a kettőnek megváltozik a dinamikája. – Ki tudjuk számítani, hogy mi fog történni? – kérdezte Janet. – Nem olyan pontosan, mint szeretném. Normál körülmények között viszonylag egyszerű lenne. De most, hogy a gázóriás itt van a szomszédban, a számítások kissé ködösek – fejtegette Drummond, majd a nőre nézett, mintha azt akarta volna kideríteni, hogy fél-e vagy sem. – Tényleg nincs ok aggodalomra, ha erre gondolsz – tette hozzá, majd a képernyőre pillantva ellenőrizte a komp pozícióját, és beleszólt a mikrofonjába: – Rendben, készen állunk! Az MI átvette az irányítást. A komp gyorsított, a felszín közelébe ereszkedett, és beirányozta a lézereket, amelyeket Miles csapata szerelt fel burkolatára az előző napokban. Drummond figyelmeztette az északi pólus közelében dolgozó embereket, hogy bújjanak a lemez mögé és maradjanak is ott. – Húzzátok le a fejeteket! – utasította őket. – Kezdünk. Janet tudta, hogy Drummond jobban szerette volna, ha senki sincs az objektumon, mialatt kieresztik az aszteroidát. Főleg nem ennyire közel. De tizenöt rudat kellett levágniuk a lemezről, és nem végeztek volna vele időben, ezért azonnal el kellett kezdeniük, amint megérkeztek. A komp közelebb siklott az ellensúlyhoz. Janet fél lábbal kilépett a zsilipből, és megérintette az aszteroidát. A színtelen férfihangon beszélő mesterséges intelligencia tájékoztatta őket, hogy mindjárt aktiválja a lézereket. A rövid visszaszámlálás után két fehér fénynyaláb hasított a sziklát borító porba. A komp lassan mozgott az északitól a déli pólus felé. Az orrát, illetve a lézereit mindvégig az aszteroidán tartva megkerülte a déli pólust, és elindult vissza. – Szépen nyílik szét – jelentette Frank –, egy két-perc múlva kiszabadul. – Hallgatott néhány másodpercig, majd kibökte: – Ajjaj! Janet érezte, hogy a szívverése felgyorsult. – Figyelmet kérek mindenkitől! – folytatta Frank. – Meteoritraj közeledik. Harminc másodperc múlva érkezik. Húzódjatok a lemez mögé!

Tom Scolari kikukkantott a lemez felső pereme felett, hogy megnézze, látszanak-e már a kövek. Janet villámgyorsan leteremtette, mire visszabújt. A társai is végrehajtották a parancsot. – Maradjatok a lemez mögött! – figyelmeztette őket Janet. – Az aszteroida felett fognak elrepülni. Ha nem jöttök ki onnan, nem lesz semmi bajotok! Scolari észlelte, hogy valami elsuhan mellette, és annyit látott, hogy egy apró, sötét árnyalak száguld a csillagok között. Az egész alig tartott néhány szívverésnyi ideig. Az adóvevőből fojtott zihálások hallatszottak, és valaki felnyögött ijedtében. Aztán a lemez rezgésbe jött, és rándult egyet. Fény villant valahol a rudak között. – Egy becsapódott – jelentette Janet. Újabb remegés következett. Scolari a mellette lapuló társa szemébe nézett, és látta a nőn, hogy halálra rémült. Idegesen várt, és a szívverését figyelte, mígnem Frank ismét jelentkezett. – Úgy tűnik, emberek, ennyi volt! Semmi nincs a monitoron. – Mindenki jól van? – kérdezte Drummond. Többen jelentették, hogy igen, de Janet név szerinti jelentkezést kért. Mialatt ez megtörtént, Scolari megszámolta maga körül az embereket. Mindenki a helyén maradt, és mindenki mozgott. A legtöbben értetlenül nézegettek egymásra, aztán a nő – Kitnek hívták – folytatta a munkát. Ám ettől a pillanattól fogva a jó hangulat odalett. Scolari felfogta, hogy életveszélyes helyen van, és örült, hogy nincs

egyedül. Indulás előtt teljesen egyszerű utasításokat kapott: ő és az emberei vágjanak át annyi rudat, amennyit csak lehet. De legfeljebb csak félig, amíg az aszteroida nem szabadul ki. Amikor a kompokról jelentik, hogy a sziklatömb megindult, gondoskodjon arról, hogy mindenki a lemez mögött legyen. Miután az aszteroida elsodródott, fejezzék be a munkát, vagyis vágják le a rudakat úgy, hogy az alfa-rúd, a lemez és a háló maradjanak együtt, de váljanak el az objektum többi részétől. Scolari a csapat legidősebb tagja volt. Nem sokat tudott a többiek magánéletéről, csak annyit, amit felszedett egy-egy elejtett megjegyzésből. Az egyik éppen párt keresett, a másik két gyermeket nevelt. De mindannyiukat lelkesedéssel és izgalommal töltötte el az, hogy segíthettek kimenteni a bajba jutott embereket. Ketten szemmel láthatóan féltek. Talán mások is, csak ők jobban palástolták az érzéseiket. És Scolari készséggel bevallotta magának, hogy ő is fél. Ám az ereiben rengeteg adrenalin keringett, kellemes érzései támadtak. Mialatt a lemez széleinél táncoló lézernyalábokat nézte, hihetetlenül elevennek érezte magát. Úgy gondolta, hogy egyszer mindenkinek kapnia kellene egy lehetőséget arra, hogy ilyesmit csináljon. A Süllyesztő felé pillantva mozgó fénypontokat látott. A háromszöget kirajzoló reflektorok alapján felismerte, hogy az Akadémia egyik kompja közeledik. Bár, hogy melyik csillaghajóról származik, a sajátjáról vagy a Wendyről, azt nem tudta megállapítani. Aztán Janet jelentkezett: – Jól van, emberek! Mindenki fedezékbe! Bármelyik pillanatban megtörténhet. Az erős fény immár a lemez másik pereménél mozgott. Ez azt jelentette, hogy a lézerekkel felszerelt komp megkerülte az aszteroida déli pólusát, és az északi felé tart. Janet biztosította a Kívülállókat, hogy amikor a szikla elindul, nem létezik, hogy feléjük induljon el. És Scolari hitt neki, de sokkal könnyebb volt hinnie a hajó egyik kényelmes, fényárban úszó előadótermében, mint idekint, ahol csak egy vékony fémlap védte őt és a társait a szörnyetegtől. Nekitámaszkodott a lemeznek, ami hirtelen megremegett. – Az aszteroida úton van – jelentette Janet. Az egyik nő, egy Cleo nevű, középkorú tanárnő feljebb tornázta magát, és kinézett a lemez felső pereme felett. Világossárga kezeslábast viselt, a nyakában pedig kék sálat. A lézerek fénye megvilágította az arcvonásait, és a szeme lassan felfelé fordult, mialatt Scolari válla felett átkémlelve nézett valamit. – Ott megy – mondta megilletődve. Scolari meglátta, hogy a sötét árnyalak széle jelenik meg a lemez pereme mellett. – Sima ügy – tette hozzá elégedetten Cleo, és búcsút intett a sziklatömbnek.

Amikor Janet megerősítette, hogy az aszteroida kiszabadult a hálóból, Lori visszavitte a Wildsideot az alfa-rúdhoz. Úgy fordította a hajót, hogy annak hossztengelye tizennyolc egész néhány tized fokot zárjon be az alfa hossztengelyével. A Zwick ugyanilyen szögben csatlakozott a rúd középső részéhez, de az orra pontosan az ellenkező irányba mutatott, mint a Wildside-é. Ez az elrendezés lehetővé tette, hogy a két hajó megkezdje a rúd elforgatását, hogy végül a hálóval felszerelt vég mutasson a Süllyesztő felé. Miután a Wildside elfoglalta a megfelelő pozíciót, Jase Power és a társai kimentek az űrbe, és hozzáhegesztették a hajót a rúdhoz. Gond és fennakadás nélkül elvégezték a munkát, megvizsgálták a művüket, és miután úgy döntöttek, hogy jónak tűnik, a közelében maradtak, Janet ítéletére várva. A nő ragaszkodott hozzá, hogy személyesen ellenőrizze a hegesztéseket. Néhány perccel később komp érkezett Powerék mellé, hogy végrehajtsa a szenzoros vizsgálatot. Janet utasítottak okét, hogy térjenek vissza, és erősítsenek meg néhány területet, aztán áldását adta a műre.

– Nagyon profi munka, emberek – dicsérte a Kívülállókat. – Menjetek be, és amikor mind bent vagytok, szóljatok! És köszönöm. Elsőnek a Zwick csapatának vezetője jelentkezett: – Kész vagyunk! Hozzáhegesztettük a hajót az alfához! A Wildside osztaga másodpercek múlva jelentette, hogy szintén elkészültek, és visszatértek a hajóba. Ekkor Janet közölte Drummonddal, hogy elvégezték a munkát, kezdhetik a manővert. A hálóból kiszabadult aszteroida lassan sodródott egy új orbitális pálya felé. A számítások azt mutatták, hogy legalább egy napig keringeni fog a bolygó körül, aztán a Jerry Morgan átrendezi a környék gravitációs viszonyait. Drummond elégedetten figyelte a távolodó kőtömböt. Az ő szakmájában ritkán esett meg, hogy láthatta tudása gyakorlati alkalmazásának az eredményét. Igaz, a döntést Marcel és Beekman hoztak meg, de az ó számításai alapján. És mérhetetlenül jólesett neki az, amit látott. Az objektum felső végén az immár üres háló lassan szétterült. Körülbelül a háromnegyedéig vágták el, amikor az aszteroida kiszabadult belőle. Most pedig úgy lebegett ott, mint egy gigászi pálcára tűzött, óriási fátyol.

Nicholson kapitány bejelentette valamennyi hajón és kompon, hogy az első lépés sikeres volt, és minden az ütemterv szerint halad. A kompok ekkor megindultak, és elvittek két-két Kívülállót mind az öt kötőelemhez, hogy kiszabadítsák az alfa-rudat. Pindart és Shirát a lemeztől 420 kilométerre tették ki. Ők itt magát az alfát kezdték elvágni, hogy leválasszák a lejjebb lévő, mintegy kétezer-hatszáz kilométeres szakaszát. A lemeznél Tom Scolari és a társai folytatták a munkát, hogy teljesen átvágják a rudakat. Mindezen tevékenység Drummond csapatának éber és szigorú felügyelete mellett zajlott. A matematikus elsősorban azért aggódott, hogy a rúd minden ponton egyszerre váljon el a többitől. Az alfa könnyen eltörhetett volna, ha valamelyik szakasza mozogni kezd, mialatt valahol még összeköttetésben áll a többivel. A komp, amelyet Scolari az imént látott közeledni, Milest és Philip Zossimovot szállította, akiknek képe megjelent Drummond egyik monitorán, néhány másodperccel azután, hogy az aszteroida kiszabadult. – Odamehetünk, hogy közelebbről is megnézzük? – kérdezte Zossimov. – Maradjatok készenlétben! Még pár perc – felelte Drummond, és a Start hívta. Pillanatokon belül meglátta a végtelenül komoly és eléggé feszült Marcel arcának képét. – Tartjuk az ütemtervet – jelentette Drummond. – Készüljetek a kezdésre! Scolari csapatának három perc kellett még ahhoz, hogy átvágják a rudakat. Ekkor leálltak, és Drummond jelzésére vártak. Az ellensúly mentén mindenütt ugyanez történt: a kapcsoknál dolgozó öt csapat, illetve Pindar és Shira az alfa távoli végénél elérték a háromperces határt, és jelentettek Drummondnak, aki az óráját figyelte. Amikor mindenki bejelentkezett, arra utasította őket, hogy várjanak a jelére. Ismét hívta Marcelt, aki közölte vele, hogy a részéről mehet a dolog. – Hölgyeim és uraim – mondta ekkor Drummond a Kívülállóknak –, tegyétek szabaddá az alfarudat!

Marcel és Nicholson a Star hídján hallgatták a Drummondnak szóló jelentéseket: – Kettes helyszín szabad!

– Az alsó vég szabad! – Egyes helyszín szabad! Az ötös és a hármas helyszín Kívülállóinak bejelentései után rövid szünet következett, aztán Drummond megkérdezte a négyesen dolgozókat, hogy mi a helyzet. – Egy pillanat, John... – felelte egy férfi, majd pár másodperccel később ismét megszólalt: – Igen, kész vagyunk! A meteoritzáport leszámítva a munkának két olyan pillanata adódott, ami sokakat nyugtalanított. Az első az volt, amikor az aszteroida kiszabadult. A második akkor jött el, amikor átvágták a tizenötödik rudat is, és az alfa elvált a többitől.

Scolari azt hitte, hogy az elszakadás folyamatos lesz. Ő és a társai már elvágták a legtöbb rudat, és az utolsó hármon dolgoztak, amikor azok egymás után eltörtek, és az alfa a lemezzel és a hálóval együtt hirtelen elkezdett elsodródni. A megcsonkított rúd a tömegcsökkenés miatt megremegett. És ezzel az első szakasznak vége lett. – A lemez szabad – jelentette be Drummond. – Mindenki jól van? – kérdezte Janet. Scolari gyorsan körülnézett, és közölte: – Mind megvagyunk. – Akkor jó – felelte Janet. – Szép munka volt! Scolari végignézett a szerelvényen. A logika azt diktálta, hogy miután a tizennégy rúd elválik a lemeztől, vagy szétnyílnak, vagy összecsukódnak. Vagy valami történik velük. Lehetetlennek tűnt, hogy tökéletesen párhuzamosan maradjanak, de pontosan ez történt. Scolari hirtelen rájött, hogy a kapcsok a helyükön maradtak, és összefogták őket. Hogy csak az alfát választották le az objektum többi részétől. Ám a legközelebbi összekötő elem nyolcvan kilométerre volt a végponttól. Mégis párhuzamosak maradtak. Scolari észrevette, hogy még most is a kezében tartja a lézervetőjét, mire összecsukta, és berakta a mellénye egyik zsebébe. – Tom, itt jön a taxink – közölte vele az egyik munkatársa. Az Akadémia kompja siklott feléjük, ugyanaz a gép, ami két órával korábban odavitte őket a lemezhez. Beállt melléjük, és a pilóta szólt nekik, hogy ideje bemenni. A zsilip kinyílt. A csapat tagjai beszálltak, megvárták, amíg a kamra feltöltődött levegővel, és miután nyílt a belső ajtó, lelkesen gratuláltak egymásnak. – Álmomban sem hittem volna, hogy ekkora tehetség vagyok – mondta boldogan mosolyogva Cleo.

Marcel apró, szinte láthatatlan kézmozdulattal jelzett Nicholsonnak, aki erre megnyomta a gombot. – Második szakasz indul – jelentette be Lori. Az ellensúly többi részétől megszabadított alfa-rúd hossza az eredetinek alig tizenhárom százalékára csökkent. A többi csillaghajót is irányító Lori a szenzorok beérkező adataira várt. Amikor meggyőződött arról, hogy minden rendben van, és véget ért a visszaszámlálás, begyújtotta a Zwick és a Wildside manőverező-hajtóműveit, hogy elhúzza az alfát a többi rúdtól, gondosan ügyelve, hogy a rúd ne kezdjen semmiféle másodlagos mozgásba. Aztán megkezdte a hosszú forgató-manővert, aminek a célja az volt, hogy a lemez és a háló kerüljenek alulra, a Köd-tenger fölé, ahol a remények és a számítások szerint a háló húsz óra múlva találkozni fog Hutch leszállóegységével.

Lori ellenőrizte a folyamatot, ami lassan, elfogadható pontossággal zajlott, és amikor a helyzet lehetővé tette, begyújtotta a Wildside fő hajtóműveit, négy perccel később pedig a Zwickét. A rúd mozgását immár nemcsak a műszerek, de az emberi szemek is érzékelték. Körülbelül tizenhét perccel azután, hogy az MI aktiválta a Wildside fő hajtóműveit, leállította őket, és néhány perccel később ugyanezt tette a Zwick hajtóműveivel. Ekkor következett az a gyors művelet, amelyről mindenki tudta, hogy a mentés legkényesebb része, leszámítva azt a szakaszt, amikor majd bele kell ereszteni az alfát a Süllyesztő légkörébe. A Wildside-on és a Zwicken tartózkodó Kívülállók visszasiettek az űrbe, és leválasztották a hajókat a rúdról. Nem volt idő arra, hogy visszatérjenek a hajók fedélzetére, ezért rákötözték magukat a héjazatra. Amikor jelentették, hogy minden rendben, Lori óvatosan új helyre mozgatta a csillaghajókat, és úgy fordította őket, hogy a hossztengelyük párhuzamos legyen az alfáéval. Amikor ez megtörtént, a Kívülállók ismét hozzáhegesztették a gépeket a rúdhoz. Ezalatt a másik két hajó, az Evening Star és a Wendy is elfoglalta a kijelölt helyét az alfa közvetlen közelében. Janet tanítványai kitódultak a zsilipeken, és rögzítették a hajójukat a rúdon. A probléma, amire számítani lehetett, a Wendynél alakult ki. Az egyik önkéntes, a kutatócsapat egyik tudósa rosszul lett, és kihányta az ebédjét. A védőmező nem tudott kezelni egy ilyen eseményt. Rugalmas volt, adott némi helyet, de a szerencsétlen nőt hamar elborította a saját hányadéka. Pánikba esett, elszakadt a héjazattól, és elsodródott a hajótól. Egy tartalék hegesztő lépett a helyére, aki azonnal munkához látott, érte pedig elindult egy komp. A manőver bonyolultnak ígérkezett, mert egy bizonyos időkereten, alig két órán belül kellett elvégezni. Mint kiderült, feleslegesen aggódtak oly sokan. A határidő vége előtt tizenegy perccel minden munka készen volt, és mindenki visszatért a hajója fedélzetére, még a szerencsétlenül járt kutató is. A négy hajó a rúdhoz erősítve, bevetésre készen várakozott. Lori ekkor aktiválta a fő hajtóműveket, és a csillaghajók lassan, óvatosan elindultak a rúddal együtt a Köd-tenger felé.

A padló helyenként megroskadt, másutt a mennyezet szakadt le. Hutch és Nightingale a főfolyosó melletti helyiségekben találtak néhány szövetfoszlányt, amelyek ruhákból származhattak. Mintát vettek mindenből, folyamatosan rögzítették a mikroszkennerükkel mindazt, amit láttak, és beszámoltak a benyomásaikról. Aztán Canyon hívta őket. – Hutch, nagyon szeretnék élő közvetítést az állomás belsejéből – mondta –, ha volnának szívesek. Már küldtünk felvételeket. Nem akarom lekötni az energiáit, de tudja, ez egy óriási sztori odahaza. És mindenki szeretné hallani az önök reakcióit. – Adjon egy kis időt, August! – kérte Hutch. – Nem sétálgathatok úgy, hogy mindennel szembefordulok, hogy megmutassam a kamerának. – Nem is kell – válaszolta sietve a tudósító –, a spontán képek tökéletesen megfelelnek. Késleltetőt használunk, és utólag mindent összerakhatunk, amit nem veszünk észre. Nem kell aggódnia, ki tudjuk vágni azt, ami nem tetszik. Bármit, amit maguk ki akarnak hagyni. Óriási sztorit faragunk belőle. És az adósuk leszek. – Nem fog sokat látni – jegyezte meg Hutch. – Sűrű köd van idelent. – Tudom. Szeretjük a ködöt. Sajátos hangulatot ad – felelte Canyon. – És higgye el, az Akadémián is imádni fogják! A szélsőségig hajszolt régészet romantikája. Hutch a társára pillantott, aki biccentéssel jelezte, hogy részéről rendben van a dolog. – Kössünk alkut! – javasolta Hutch a tudósítónak. – Amikor úgy ítélem meg, hogy figyelemre méltó dologra bukkantunk, mondok róla pár mondatot. Cserébe maga nem szólal meg. Engedje, hogy

végezzem a munkámat, én pedig igyekszem együttműködni. – Hutch, nagyon szeretnék kérdéseket feltenni – kérte Canyon. – Sok a dolgom, August. – Igen, hát persze. Jó, rendben. Csináljuk úgy, ahogy maga akarja! Tökéletesen megértem. – Jelenleg egy hosszú folyosón tartózkodunk – közölte Hutch –, valószínűleg háromezer éve nem járt itt senki. – Háromezer éve? – csapott le Canyon. – Tényleg azt gondolja, hogy ennyire régi? – August, maga gyógyíthatatlan – állapította meg Hutch. – Sajnálom – bökte ki a tudósító. – Jó, semmi gond – felelte Hutch. – Nyilván elkeserítő lehet odafent lenni, távol az eseményektől. Canyon egészen más hangnemben válaszolt. – Tudja – mondta csendesen –, ha lehetőséget kapnék arra, hogy lemenjek magukhoz, szinte hajlandó lennék elfogadni. Ilyen nagy ez a sztori. – De csak szinte – jegyezte meg Hutch. – Aha... csak szinte – ismerte be Canyon. Hutch maga is furcsállta, de hirtelen megsajnálta a tudósítót.

Hutch külön figyelmet szentelt a feliratoknak. A hat nyelv mindig ugyanabban a sorrendben követte egymást. A főfolyosók melletti területeken, a kisebb járatokban és helyiségekben felfedeztek egy hetedik ábécét is. – Ezt már láttam – mondta Hutch, és rámutatott a feliratra, amely a T alakú kereszteződésnél sötétlett a falon. Két karaktercsoportot véstek oda, az alattuk lévő jelek csakis nyilak lehettek. – Alighanem helyiségeket jeleznek. Mosdókat. Ajándéktárgyak és jégkrém erre. Poggyászmegőrző balra. Nightingale a mutatóujjával a száját ütögetve gondolkodott, majd megszólalt: – Megmondom, hogy hol láttunk ilyeneket. A légpárnásnál lévő emlékművön. Ebben a pillanatban kattanást hallottak. Halkan, élesen és tisztán szólt, és mintha továbbra is ott lebegett volna a levegőben. Hutch úgy érezte, megállt a szíve. Nightingale-nek a torkán akadt a lélegzete. – Egy állat – suttogta alig hallhatóan Hutch. Mozdulatlanul állva vártak, a tekintetüket a ködbe fúrva. A folyosó falaiban csukott ajtók sorakoztak. Mialatt mindketten figyeltek, az egyik megmozdult. Körülbelül egyujjnyira kinyílt, és megállt. Hutch és Nightingale közelebb húzódtak egymáshoz, hogy szükség esetén támogassák a másikat. Hutch elővette a fűrészét. Egyikük sem mondott semmit. Mivel nem történt más, Hutch odaóvakodott az ajtóhoz. Amikor a közelébe ért, hirtelen bezárult, mire ő ijedtében ugrott egyet visszafelé. Az ajtó ismét kinyílt. – Talán el kéne tűnnünk innen – suttogta Nightingale. – Várj! – felelte Hutch, azzal lábujjhegyre állva közelebb surrant, és benézett a résen, de nem látott mást, csak egy üres helyiséget. Vett egy mély lélegzetet, és megnyomta az ajtót, ami kicsivel tágabbra nyílt, de amikor elengedte, ismét becsukódott. Aztán megint résnyire nyílt. – Szenzoros? – vetette fel Nightingale. – Minden bizonnyal. És még működik – felelte Hutch, és eszébe jutott, hogy az építmény tetején

valószínűleg napelemek vannak. Az ajtó magassága három méter lehetett, és ugyanabból a műanyagféleségből készült, mint amit az épület más részein láttak. Nem szerelték fel sem kilinccsel, sem gombbal. Ám Hutch felfedezett egy vízszintes, zöld sávot, ami a szenzor lehetett. És egy másik zöld csíkot is, amin megfakult írásjelek sorakoztak. A felirat alighanem azt tudatta, hogy ki dolgozik az ajtó mögötti helyiségben, vagy hogy annak mi a rendeltetése. Canyon az ígérete ellenére megszólalt: – Hutch, ez egy lenyűgöző pillanat volt. Mit érzett, amikor először meghallotta a hangot? Hutch tudta, hogy a most következő szavait az egész világon hallani fogják. Már bánta, hogy engedte hallgatózni a tudósítót és az ő kétmilliárd nézőjét. Szeretett volna bátran, hőshöz méltóan viselkedni, de attól tartott, hogy az imént felnyögött vagy felkiáltott ijedtében. Így rövid töprengés után bevallotta: – Megrémültem. Az ajtó ismét résnyire nyílt. A padló megremegett annak jeleként, hogy újabb földrengés rázza meg a hegyet. Hutch és Nightingale folytatták útjukat. Az ajtó újra meg újra kinyílt és becsukódott, és csakis a mozgását kísérő neszek zavarták meg az épületben uralkodó csendességet. Felmentek egy rámpán, és egy rekeszekre osztott, alacsony mennyezetű terembe jutottak. Mindenfelé derékmagasságban elhelyezett táblák lógtak, a válaszfalak mentén alacsony padok és körülbelül fél méter magas korlátok álltak. Bal kéz felől tücskökre méretezett lépcső vezetett a felső szintre. Némelyik helyiséget széksorok töltöttek meg, nagyjából úgy, mint a légpárnás utasterét. Az egyiknek olyan magas volt a mennyezete, hogy kényelmesen felegyenesedhettek benne. A komplexumnak egyetlen ki- és bejárata volt – az, amelyeken ők bejöttek. – Azt hiszem, beszálltunk az űrliftbe – jegyezte meg Hutch. Ha valóban így történt, nyomát sem látták a felvonót működtető gépezeteknek. – Alighanem igazad van – felelte Nightingale, és lenézett az alacsony korlátokra. – Nem volt fejlett kultúra – mondta a fejét csóválva Hutch. – Szerinted hogyan fogadták a sólymokat, amikor megérkeztek közéjük, és közölték velük, hogy el kell hagyniuk a bolygójukat?

HARMINCEGYEDIK FEJEZET „Szokás azzal érvelni, hogy az intelligencia evolúciós előnyt biztosít. De hol a bizonyíték? Hemzsegnek körülöttük az olyanok, akik hisznek a pszichikai gyógyításban, az asztrológiában, az álmokban és a gyógynövényekben. Elfogadjuk azt a premisszát, hogy ezek a szerencsétlenek intelligens elődök leszármazottai? Jómagam kész vagyok elismerni, hogy az ostobaság nem segít a túlélésben. Végül is, az embernek meg kell értenie, hogy nem szabad bottal bökdösnie a tigrist. Ám az intelligencia kíváncsiságot szül, és a kíváncsiság sosem tartozott azon tulajdonságok közé, amelyek segítenek az embernek abban, hogy a sajátjával bővítse az emberiség génállományát. Az igazság alighanem valahol a kettő között van. Akármi legyen is az oka, a középszerűség az, aminek révén az ember él és szaporodik.” (Gregory MacAllister: Egy egyszerű újságíró töprengései)

A széthullásig hátralévő idő: 29 óra (becsült adat) Több száz ember gyűlt össze a Star színháztermében, ahol lehetőségük nyílt arra, hogy tucatnyi képernyőn figyeljék a mentést, és ezzel egy időben bedobjanak pár pohár italt a barátaik társaságában. Marcel nyugtalanul bolyongott az óriási hajó helyiségeiben, próbálta lekötni valamivel a gondolatait, miközben az események kibontakoztak. Pont akkor lépett be a színházba, amikor Beekman hívta, és megkérdezte tőle, merre jár. Pillanatokkal később találkoztak a sétafedélzet egyik néptelen szakaszán. Az expedíció vezetője sápadt volt, és megviseltnek tűnt. – Mi a baj, Gunther? – kérdezte Marcel. Egy kiállítás közelében álltak. A tarlókban elhelyezett képek az Evening Star építését mutatták be. Látni lehetett a kezdetet: Ordway Conovert, amint a mérnökökkel beszélt, és elmagyarázta nekik, hogy a valaha megépített leglátványosabb csillaghajót akarja. Egy másik képen a Star látszott Föld körüli pályán, amikor még csak egy gerinc volt. Itt az elektronikai rendszerek beszerelését lehetett megtekinteni, amott a Delta-fedélzet úszómedencéjének építését. Más felvételek a hírességeket ábrázolták, akik részt vettek a hajó első útján. És az első parancsnokot, a körszakállas, ősz hajú, szürke szemű Bartlett Hollinger kapitányt, aki lehetetlenül rátermettnek látszott, és aki pontosan úgy nézett ki, mint egy nagybácsi, akire mindenki szeretettel emlékezik. – Tudod – kezdte bizonytalanul Beekman –, a Wendyn vannak páran, akik úgy gondolják, hogy rossz az, amit csinálunk. Marcel meglepődött a kijelentésen. Azt hitte, Beekman arra céloz, hogy a mentéssel kapcsolatban rontottak el valamit, amit már nem lehet helyrehozni. – Milyen értelemben? – kérdezte szinte suttogva. – Szerintük mit kellene csinálnunk? – Bántja őket, hogy feladtuk az eredeti küldetést. Marcel hirtelen megértette, hogy a tudós miről beszél, és bár alig hitt a fülének, jócskán megkönnyebbült. Aztán meg már a bensőjében felizzó haraggal kellett megküzdenie. – Te is így érzel? – kérdezte. Beekmannek kellett vagy két perc, hogy átgondolja a dolgot. – Nem tudom biztosan – felelte végül. – Soha többé nem fogunk látni ilyesmit. Aki most itt van, biztosan nem. Most többet megtanulhatnánk a gravitáció működéséről és a bolygók felépítéséről, mint odahaza egy évszázadnyi elméleti fejtegetéssel... Marcel, az tény, hogy egy felmérhetetlenül értékes lehetőséget engedünk ki a kezünkből.

– Hajlandó lennél a sorsára hagyni Kellie-t? – csapott le könyörtelenül Marcel. – Természetesen nem. – Mind a kettő nem megy egyszerre, Gunny. – Azt kérdezted, hogy hajlandó lennék-e a sorsára hagyni Kellie-t. Nem. Ezt te is tudod. De mind a ketten jól tudjuk, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy az az óriási merítőháló nem fog beválni. Túl sok ponton adódhat hiba. Talán jobb lenne, ha szembenéznénk ezzel, és újra arra összpontosítanánk, amiért idejöttünk. Marcel vett egy mély lélegzetet, és megfontoltan válaszolt: – Gunther, akkor most rögtön tisztázzuk ezt a dolgot! Mondd ki! Mondd meg, hogy te magad mit akarsz! – Aláveted magad a döntésemnek? Marcel felnézett egy képre, amely egy, a sétafedélzeten vacsorázó fiatal párt örökített meg. Az egyik ablakon át a Rák-csillagköd látszott. – Igen – felelte –, alávetem magam a döntésednek. Mit tegyünk? Leírjuk Kellie-t? És a többieket? Beekman visszanézett a parancsnokra, aztán ő is a képre szegezte a tekintetét, és hosszasan bámulta. – Az nem lenne ésszerű – mormolta aztán. – Micsoda? – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – Persze. Tehát mondd ki, ahelyett, hogy csak kritizálnál. Beekman mordult egyet, és bólogatva kijelentette: – Rendben, csináljuk azt, amit te akarsz! De tudnod kell, hogy ezért egyszer még drágán megfizetünk.

A Star hídján a személyzet tagjai elragadtatva sóhajtoztak és kurjongattak, amikor a képernyőkön megjelentek az omladozó folyosók képei. Lori a maga különleges eszközeivel eltávolította a ködöt, és feljavította a felvételek minőségét. Az egyik sorozat a széles főfolyosó mentén lévő falfülkéket ábrázolta, egy másik, idegen betűs feliratokkal ellátott ajtókat. Marcel elgondolkodott azon, hogy a feliratok az ajtók mögötti helyiségekben zajló tevékenységeket hirdették-e, vagy az ott dolgozók neveit. A sólymok... hogyan éltek? Esténként szerettek összeülni egy asztalhoz és kártyázni? Szerettek beszélgetni vacsora közben? Tudtak és szerettek zenélni? Marcel szívesen jelen lett volna, amikor annak idején a sólymok döntést hoztak arról, hogy kimentik az őslakókat egy elmaradott világról, amelyet elnyelt egy porfelhő. A küldetés titáni gépészeti erőfeszítéseket kívánt egy olyan néptől, amely minden látszat szerint nem ismerte a tüsketechnológiát. Hányat mentettek meg? És hová vitték őket? A hatszögletű épület óriási volt. A vázlatrajza fokról fokra alakot öltött a fő fali képernyőn. Látni lehetett a tágasra méretezett falfülkéket a keleti oldalon, a hosszú főfolyosókat és a csarnokokat, amelyek várótermek vagy raktárak lehettek. Marcel polcokon álló szoborféleségeket vélt felfedezni az északi oldalt ábrázoló felvételen, de csak utólag látta őket, nem volt jelen, amikor Hutch és Nightingale elhaladtak ott. Vagy nem vették észre az apró alakokat, vagy úgy gondolták, jelentéktelenek ahhoz, hogy időt áldozzanak rájuk. Marcel pedig utólag már nem akarta elővenni a témát. – Az a hely egy kincseskamra – jegyezte meg Drummond, aki a kompjában ülve figyelte a lentről érkező élő adást. – Kar, hogy nincs időnk alaposan szétnézni. Marcel úgy gondolta, már azzal is szerencséjük van, hogy egyáltalán látnak valamit. Gyanította, hogy a tudósok évekig fogják böngészni a felvételeket.

Váratlanul megjelent mellette Beekman, aki a kínos beszélgetés óta nem nézett a szemébe. – Tudod – mondta, olyan hangnemet megütve, mintha mi sem történt volna –, amikor vége lesz ennek az egésznek, nagy változások lesznek a csúcson. Gomez megy... – Gondolod? – vágott közbe Marcel. Irene Gomez több mint tíz éve igazgatta az Akadémiát. – Azok között volt, akik az első expedíció kudarca után úgy döntöttek, hogy nem jövünk vissza ide – magyarázta Beekman. – Most pedig nézd meg ezt! És az egész meg fog semmisülni. Az a fickó az Universaltól... hogy is hívják? – Canyon. – Igen, kösz. Szóval, Canyon elküldi a felvételeket, holnapután mindenki ezeket fogja nézni – folytatta a tudós. – Az igazgatótanács rendkívüli értekezletet fog tartani. Fogadni merek, hogy a következő hét végére Gomez már nem lesz igazgató. És vele együtt az osztályvezetők is repülnek. Marcelnek nem akadt kifogása ez ellen. Nem állt semmiféle kapcsolatban az igazgatóval, még csak nem is látta soha életében. De azt tudta, hogy Gomeznek nem sikerült tiszteletet ébresztenie az Akadémia alkalmazottaiban, akik így nem voltak lojálisak hozzá. És biztosra vette, hogy Beekmant sem fogják tisztelni, ha valaha kiderül, hogy hagyta volna meghalni a felszínen rekedt embereket. – Felbecsülhetetlen értékű anyag – mondta Beekman, és a hangja elárulta, hogy mit gondol: még akkor is megérné megszerezni, ha elveszítik a társaikat. Ekkor Lori hangja hallatszott: – Az előkészítő manőverek befejeződtek. Irányon vagyunk.

Hutch és Nightingale az egyik irodahelyiségben találtak egy festményt. A falon lógott, vastag porréteg borította, de amikor Hutch leemelte és letörölgette, tisztán látszott minden részlete. A képen két tücsök fogott közre egy sólymot. Az utóbbi legalább háromszor akkora lehetett, mint az előbbiek, de az arányokat nehéz volt megítélni, mert a sólyom csak melltől felfelé látszott. A tücskök ábrázatán a filozófusok nyugodt arckifejezése honolt. Köpenyt viseltek, az egyik a fejére húzta annak csuklyáját, a másik nem. A fejükön nem látszott semmiféle haj, az arcukon pedig szemöldök. Hutch a műszaki fejlettségük alapján mindeddig nem tartotta különösebben értelmesnek ezeket a lényeket, de most komoly intelligenciára utaló jeleket vélt felfedezni az arcokon. A sólyom máskülönben félelmetes megjelenését jócskán enyhítette az a díszes bot, amit a kezében tartott. Nem viselt mást, csak egy, a vállára kötött sötét szalagot. Széles mellkasát büszkén kidüllesztve állt, és a társai eltörpültek mellette. És mégsem lehetett kétséges, hogy ők hárman társak voltak valamiben. A sólyom szeme a földi ragadozó madarak szeméhez hasonlított, ám a szájából agyarak meredtek ki, a testét pedig szőr borította, és nem pedig tollazat, ahogyan azt Hutch várta volna. Ezenfelül meglepte, hogy a tücskök mennyire nyugodtan állnak egy olyan teremtmény mellett, amely könnyedén leteríthetné és felfalhatná őket. – Ez furcsa – dünnyögte aztán Hutch. – Micsoda? – kérdezte Nightingale. Hutch nem tudta eldönteni a tücskök nemét. De a sólyom? – Azt hiszem, ez a lény nőnemű – mondta halkan. – Honnan a pokolból tudnád megítélni? – kérdezte mélyet sóhajtva a férfi. – Nem tudom – felelte Hutch, és próbálta elemezni a saját reakcióját. – Talán a szemében van valami... Nightingale a képért nyúlt, és örömmel vette, hogy sikerült leakasztania a helyéről. A hátizsákokba ne fért bele, így a kezében tartva vitte.

Mostanra már feltérképezték az épület földszintjének java részét. Maga a felvonó a keleti oldalon volt valaha, az észak-déli és a kelet-nyugati főfolyosók kereszteződésénél. A méretekből ítélve a felső szinteket elsősorban a sólymoknak szánták. Úgy tűnt, hogy a tücskök csakis a földszinten mozogtak. Már kezdett sötétedni, mire eljutottak az északi oldalra. Itt különösen elővigyázatosnak kellett lenniük, mert Marcel szerint az épületnek ez a része túlnyúlt a lapos hegytető peremén. Megérkeztek egy leomlott rámpához, és lenéztek egy csarnokba, amelynek egyik falán szintén lógott egy festmény. Hutch a társa riadt tiltakozása ellenére elővette a liánját, és leereszkedett a képért, majd gond nélkül visszamászott. Ez a kép egy sólymot ábrázolt úgy, hogy az egész teste látszott – és nem volt szárnya. – Ez a fickó amúgy is túl nagy ahhoz, hogy repüljön – vélekedett Nightingale. – Akkor sem tudott volna, ha lett volna szárnya? Nightingale felkacagott, de rögtön abbahagyta, és megkomolyodva válaszolt: – Nagyon nagy szárny kellett volna hozzá. Ha egy élőlény olyan súlyos, mint mi, márpedig ez a teremtmény ilyesmi lehetett, a saját erejéből sosem emelkedett volna a levegőbe. – Talán egy olyan világról származik, ahol kicsi a gravitáció. Mindketten folyamatosan halkan beszeltek, mintha a normál hangerővel illetlenséget követtek volna el. Valahányszor megemelték a hangjukat, a visszhangok emlékeztették őket arra, hogy hol vannak. – Igen, ez elképzelhető – ismerte be Nightingale –, de nagyon kicsinek kellett lennie. És ha az volt, akkor szerintem ezek a teremtmények rosszul érezték magukat a Maleiva III felszínén. Nem, szerintem ezeknek a lényeknek semmi közük a repüléshez. Fogadni merek, hogy még az őseik sem tudtak repülni. Csak azért gondolunk rájuk így, mert a sólymokra hasonlítanak. Hutch tudta, hogy Kellie is szívesen körülnézne az épületben, és ők már régóta idebent tartózkodtak. – Ideje elindulni visszafelé – javasolta. Nightingale egyből elkomorodott. Ha rajta múlt volna, talán sosem ment volna el innen. – Mi lenne, ha maradnánk még néhány percet? – kérdezte nyugtalanul. – Az északi főfolyosónál két rámpa vezet egy alsó szintre. Nézzük meg, mi van odalent, és csak aztán menjünk vissza! – Rendben, de csak két percet kapsz! – felelte mosolyogva Hutch. Leereszkedtek az alsó szintre, és egy újabb széles folyosóra érkeztek, amelynek a falait feliratok borították. Helyenként nemcsak néhány szó szerepelt, hanem húsz, vagy még több sorból álló szövegek, mind a hat írásmóddal. – Ez kell nekünk – jelentette ki elégedetten Hutch –, a Quraqua nyelveit ennél sokkal kevesebből fejtettük meg. A lehetőség izgalmasnak tűnt, csakhogy a falat meg kellett volna tisztítani, és helyre kellett volna állítani ahhoz, hogy a nyelvészek valóban hasznát vehessék a feliratoknak. Hutch a szkennerével rögzített annyi anyagot, amennyit csak tudott, abban a tudatban, hogy egy jó részét így is el fogják veszíteni. Másfajta írások is akadtak, amelyek alig két-három szavas sorokból álltak. Hutch felismerte az írásjeleket: a légpárnásnál lévő emlékmű legfelső sorában látott ilyeneket. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen volt a folyosó, amikor még százával vagy ezrével hemzsegtek itt a különféle teremtmények. Megérkeztek egy olyan szakaszhoz, amelynek jobb oldali falában széles ajtók sorakoztak. Mindegyik egy körülbelül négy méter széles és ugyanilyen hosszú kamrába nyílt, és ezekben a helyiségekben nyomát sem lehetett látni bútorok maradványainak. Hutch bedugta a fejét az elsőbe, nem fedezett fel semmi különöset, és átment a következőhöz. Nyolc teljesen ugyanolyan kamrát talált a folyosó mentén. Mindegyikbe bekukkantott abban a reményben,

hogy meglepetésben lesz része. Hogy a mennyezetek alacsonyan terültek el, az arra utalt, hogy a tücsköknek szánták őket. Végül egymás mellett álltak a folyosó végén lévő, nyolcadik kamrában. Nem találtak tárgyakat, sem feliratokat, semmit. Csak csupasz falakat láttak maguk körül. – Menjünk! – mondta halkan Hutch. Elindult kifele, és ekkor a helyiség megmozdult. Éppen csak megrezdült, mintha szelíd lökéshullám szaladt volna végig az épületen. Földrengés – gondolta Hutch. Valami megreccsent a falakban, és a kamra oldalra lódult. – Kifelé, Randy! – kiáltotta Hutch, és a kijárat felé pördült. Csakhogy ekkorra már a nyilasban sötét ajtólap siklott lefelé fülsértően csikorogva. Nightingale mozdulatlanná dermedt, és Hutch visszafordult érte. Aztán már késő volt ahhoz, hogy kimeneküljenek. Hutch megtorpant, és látta, hogy nincs esélyük. A fémlemez a padlótól tíz-tizenöt centire megakadt egy pillanatra, aztán kiszabadult, és tompa dobbanással leérkezett. A kamrára teljes sötétség borult, mire Hutch gyorsan felkapcsolta a csuklóján viselt lámpát. – Ebből még baj lesz – dörmögte Nightingale. A falakból hangos csikorgás hallatszott. A kamra feljebb mozdult, majd visszazökkent. Hirtelen Mira jelentkezett. – Mi történik? – kérdezte jól érzékelhetően riadtan. – Nem tudjuk. Várj egy kicsit! – kérte Hutch. Nightingale az ajtóra szegezte a lézerét, és megnyomta az aktiváló gombot. Felvillant a fehér fény, és a lemez sötétszürke felülete kezdett megfeketedni. Ekkor az egész helyiség lejjebb zuhant legalább egy métert. Nightingale megtántorodott, és tett egy önkéntelen mozdulatot a karjával, amivel végighúzta a lézert a falakon, majd elejtette a készüléket. A tervezők szerencsére számították az efféle helyzetekre, és a fűrész azonnal kikapcsolt. A kamra ismét zuhant, aztán megakadt. Majd több méterrel lejjebb csúszott. – Édes istenem – suttogta elképedten Nightingale –, mi folyik itt? – Találtunk egy felvonót – felelte Hutch –, ami a jelekből ítélve működik. A kamra megint lejjebb zökkent. Ekkor Marcel hangja hallatszott az adóvevőből: – Mi történik? Helyzetjelentést kérek! Canyon is adásban maradt, de szerencsére csak egy-két biztató szót mondott, aztán hallgatott. A kabin idegesítő csikorgás közepette zötykölődve, meg-megszaladva csúszott lefelé. – Indulok értetek – közölte Kellie. – Ne! Maradj a gépnél! – tiltakozott Hutch. – Innen nem tudok segíteni. – Szerintem akkor sem tudnál, ha itt lennél – felelte Hutch. Nightingale rémültnek tűnt, és Hutch gyanította, hogy ő maga is így néz ki. Valami megreccsent a padló alatt. A mennyezet túl alacsonyan volt ahhoz, hogy felegyenesedjenek. Kiválasztották a kamra egyik sarkát, és mindketten behúzódtak oda. A csikorgás halkult, de a felvonókabin tovább ereszkedett. Hutch elővette a lézerét, hogy befejezze a munkát, amit Nightingale megkezdett az imént. Pár pillanat alatt jókora lyukat vágott az ajtóba. Odakint sötétség uralkodott, és a köd ugyanolyan sűrűn gomolygott, mint az előbb. Ám a lámpa fénye nem ért semmiféle falat. Hutch csak egy gerendákból és tartóidomokból összeszerelt rácsszerkezetet látott. – Mit tegyünk? – kérdezte Nightingale. Hutch elég nagyra tágította a lyukat ahhoz, hogy átférjenek rajta.

– Vigyázz, a peremek élesek! – figyelmeztette a társát. – Állj készenlétben arra, hogy ha lehetőség adódik, azonnal ki tudjunk szállni! A zökkenőkkel és megakadásokkal kísért utazás folytatódott. Nightingale az ajtóhoz lépett, kinézett a nyíláson, de gondosan ügyelt arra, hogy ne álljon túl közel hozzá. Továbbra sem látott mást, csak a rácsszerkezet gerendáit és tartóelemeit. – Azt hiszem, az alagsorban vagyunk – mondta Hutch, és néhány másodperccel később hozzátette: – Világosság van alattunk. Természetes fény, ha minden igaz. A kabin rázkódott és meg-megbillent, a padló és a mennyezet felől éles csikorgás hallatszott. Hirtelen kiértek a sötétségből. A köd eltűnt, és nappali fény áradt be a fülkébe. – Hol a pokolban vagyunk? – hördült fel Nightingale. Hutch kinézett, egy kopár, függőleges sziklafalat látott, ami ezer és ezer métereken keresztül nyúlt lefelé, a mélyben zöldellő dombok felé. – Hát így kerültek fel a tücskök az űrlifthez – állapított meg a mélységet kémlelve. Nightingale éppen csak kikukkantott, de így is megremegett. – Gondolod, hogy lemegyünk egészen az aljáig? – kérdezte aggodalmasan. – Attól tartok, igen – felelte Hutch –, hacsak nem osztották szakaszokra az utat. Ebben az esetben alighanem megállunk valahol, ahol elvileg át kellene szállnunk egy másik kabinba. Nehezen lehetett megállapítani Nightingale-ről, hogy ezt jó hírnek vette-e, vagy rossznak. Néhány felhő fehérlett alattuk, és továbbiak lebegtek a láthatáron. Nightingale összeszedte magát, lenézett, és felnyögött. – Édes istenem... – Ne menj az ajtóhoz! – szólt rá Hutch, és elhúzta onnan. Kellie természetesen mindent hallott, és most megszólalt: – Nem érdekel, hogy mit mondasz! Nyeregbe szállunk, és megyünk értetek! – Semmi értelme – vágott vissza hasonló határozottsággal Hutch. – Pillanatnyilag nem tudtok segíteni. Meg kell várnunk, hogy hol állunk meg. De azt kérem, hogy legyetek készenlétben arra az esetre, ha gyors segítségre lesz szükségünk. – Rendben – felelte Kellie, és sóhajtott egyet –, hagyjátok nyitva a csatornát! A csattogás és a recsegés valamivel halkabbra váltott, és a folyamatos csikorgás egyenletes lett, mintha a gépezet megszabadult volna a szabályos működését gátló akadályoktól. A fülke lassult, aztán ismét felgyorsult, végül egy rándulással megállt. Hutch kinézett, és egy folyóvölgyet látott olyan messze maga alatt, hogy a látványtól megfájdult a feje. Rádöbbent, hogy a hegy északi falán vannak, azon a részen, amelyet valaha a tücskök vagy a sólymok véstek le viszonylag simára. – Most mihez kezdünk? – zihálta Nightingale. – Megakadtunk. A kabin megremegett. – Földrengés, ha jól sejtem – mondta Hutch. – Már csak ez hiányzott – mormolta Nightingale, aztán félve nézett a pilótára, és hozzátette: – Hutch, segítségre van szükségünk. – A szépítő kifejezések mestere vagy, Randy – állapította meg Hutch. – El tudjátok mondani, hogy merrefelé vagytok? – kérdezte Kellie. Hutch elmagyarázta, majd hozzátette: – Eléggé magasan. Azt hiszem, egy levegő-levegő akcióra lesz szükségünk. – Rendben. Csak ne ugráljatok! Úton vagyunk. – Mit jelent az, hogy levegő-levegő akció? – érdeklődött rosszat sejtve Nightingale. – Azt, amire gondolok? – Hát, hacsak nem akarsz lemászni – felelte Hutch. Felfelé nézve vízszintes és függőleges

fémgerendákat látott, a szerkezetet, amelyben a kabin mozgott. A hátsó része a sziklafalhoz volt rögzítve. A fülke körülbelül ötven méterrel az épület alatt állt meg. Hutch oldalra elnézve felfedezett néhány növényekkel borított, keskeny párkányt, de ezeket sehogyan sem érhették el. – Tényleg ki tudnak menteni innen minket? – kérdezte Nightingale. – Gyerekjáték. A kurta válasz szemlátomást nem enyhítette az exobiológus félelmeit. – Hogyan? – kérdezte aggodalmasan pislogva. – Egyszerűen csak kiemelnek minket. Csak ülj le, és ne mozogj, amíg nem érnek ide! Nightingale lenézett, és ami kevés szín maradt az arcán, most mind eltűnt onnan. A kabin ismét lejjebb csúszott néhány centivel. Nightingale felnyögött, és rettegve nézett a társára. – Inkább ne menj az ajtó közelébe! – tanácsolta neki Hutch. – Mit fogunk csinálni? Ugrunk? – Valami olyasmit – erősítette meg Hutch –, de biztosítókötéllel, úgyhogy nem tudsz lezuhanni. – Hutch, ez nekem nem fog menni – mondta a fejét csóválva a férfi. – Dehogynem, menni fog, majd meglátod! – biztatta Hutch. – Gondolj arra, hogy nem maradhatunk itt! Látta a társán, hogy nem csupán retteg, de még szégyelli is magát miatta. A kabin újra megindult, és lassan, egyenletes sebességgel ereszkedett. – Le fogunk érni – jegyezte meg reménykedve Nightingale. – Ha türelmesen várunk, talán minden rendben lesz. Hutch erre már nem mondott semmit, csak leült, és várta, hogy megérkezzen a leszállóegység. – Mi tartja a kabint? – kérdezte váratlanul Marcel. – Egy sodronyféleség, azt hiszem – válaszolta Hutch, és ebben a pillanatban megörült, mert meghallotta a hajtóművek dübörgését. – Szerintünk meg nem – közölte Kellie. – Nem látunk semmiféle sodronyt. – Biztosak vagytok benne? – kérdezte aggodalmas hanghordozással Marcel. – Aha.... nincs sodrony. – Akkor bizonyára másfajta rendszert alkalmaztak, mint mi – vélekedett Marcel. – Talán nem használtak sodronyköteleket. Lehet, hogy a fülkék elektromágneses síneken mozognak fel és le. – Nem hiszem – felelte Kellie –, a tetején van egy kötéldobféleség. – Biztos vagy benne? – kérdezte Hutch. – Igen, és egy három-négy méter hosszúságú sodrony lóg róla.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET „Mindenki panaszkodik az időjárásra, és a rendelkezésünkre áll a technológia, amivel kezdhetnénk valamit, ha úgy akarnánk. De nem tesszük. A tény az, hogy szükségünk van a rossz időre. Egy, a tengerparton eltöltött nap sokkal élvezetesebb, ha tudjuk, hogy valahol valaki éppen bőrig ázik.” (Gregory MacAllister: Töprengések, Esszégyűjtemény)

A széthullásig hátralévő idő: 27 óra (becsült adat) Abel Kinder elhűlve figyelte a képernyőn átsikló adatokat. Egy megmérhetetlenül magas nyomású front haladt át a Nirvana-óceánon, hogy be leütközzön a Transitoria keleti partvidékénél lévő, rendkívül alacsony nyomású sávba. A szárazföld belsejében tornádók születtek. Hurrikánok tomboltak olyan tengerek felett, amelyek amúgy túl hidegek voltak ahhoz, hogy hurrikánok alakuljanak ki felettük. Kinder végül felhívta Marcelt. – Mi a helyzet, Abel? – kérdezte a kapitány. – Még rosszabbra fordul az időjárás. Mikor akarjuk felszedni őket? – Tizenkilenc óra, meg az apró. – Gondolom, nem tudjuk előbbre hozni. – Nem megy. Az időzítés felett nincs hatalmunk – válaszolta Marcel. – Mennyire komoly a dolog? – Rendkívül komoly – felelte Kinder. – Még soha életemben nem láttam ilyen értékeket. Mondd meg nekik, hogy számítsanak esőre és szélre! Főleg szélre. – Mennyire erősre? – Nagyon erősre. * * * Tom Scolari és Cleo nemrég még leplezetlen gyönyörrel nézték végig, hogy az aszteroida lassan belerepül a sötétségbe, de most vissza kellett térniük a Zwickre. A kisebbfajta, zömök hajóból antennák egész erdeje meredt ki, és a héjazatán az Universal Hírhálózat felirat díszelgett. Janet tájékoztatta őket arról, hogy hozzácsapták őket a fedélzeten tartózkodó Kívülálló csapathoz. – Hét óra múlva újabb meló vár rátok – mondta végül. – Addig pihenjetek! Egy alacsony, középkorú férfi lett a parancsnokuk. A jellegtelen külsejű illető úgy nézett ki, mint egy könyvtáros, míg a társa, egy karcsú, szőke nő modora egy olyan arisztokratáéra emlékeztetett, aki próbálja hétköznapi embernek kiadni magát. – A nevem Jack Kingsbury – mutatkozott be a férfi, és elvigyorodva hozzátette: – Én vagyok a hegesztő. – Én pedig Emma Constantine vagyok. Örülök, hogy itt vagytok velünk – tette hozzá a nő érdeklődést színlelve. – Ti aztán rendkívüli munkát végeztetek! – Gondolom, ti vagytok a csapat másik fele – felelte Scolari. – Nem, én August Canyon producere vagyok – válaszolta Emma, azzal végignézett a jövevényeken, és megkérdezte: – Hoztatok magatokkal másik ruhát? A fenébe is, ezt nem tudom megérteni! Megígérték, hogy adnak nektek tiszta ruhát! – Ki ígérte meg? – érdeklődött Cleo, mielőtt Scolari reagálhatott volna. – Az ismerősöm a Wendyn. Szeretnénk interjút készíteni veletek – magyarázta Emma. – Egyenes

adásban. De egy kicsit rendezetlen a külsőtök. Próbálok keríteni valamit, ami illik rátok.

Marcel elvesztette az összeköttetést a felszíni csapattal. Letörten üldögélt a Star hídján, mialatt Lori újra meg újra megpróbált kapcsolatot teremteni, noha a bolygó légkörében erős viharok tomboltak. A Star munkaterületei sokkal kényelmesebbek voltak, mint azok, amelyek a Wendyn álltak a kutatók rendelkezésére. A híd falait bőrpárnák borították, a rejtett lámpák kellemes, szórt fényt adtak, néhol flexibilis képernyők helyettesítettek egész falszakaszokat, és a kapitányi ülés egy nagyvállalat igazgatójának irodájában is megállta volna a helyét. Marcel megértette, hogy ez miért van így: a Staron a híd a műsor részét képezte. Ez volt a nagy hajó egyetlen operatív részlege, amit az utasok megtekinthettek, ezért elegánsra és lenyűgözőre tervezték. A látogatásoknak csak akkor szakadt végük, amikor már az iránymódosítások utolsó szakasza következett. Marcel valamiért idegesítőnek találta Nicholsont, bár hogy miért, azt nehezen tudta meghatározni. A fickó barátságosan viselkedett. Miután rávette magát, hogy támogatást nyújtson a mentéshez, azonnal és hatékonyan teljesítette a ráeső feladatokat. Mindent megtett Marcel és a kísérőinek kényelme érdekében, mi több, még Beekmant is elviselte, holott tőle nem álltak távol a nagyképű és lekezelő megnyilvánulások. Valószínűleg keményen megdolgozott azért, hogy megfeleljen a csillaghajók kapitányairól alkotott képnek. Úgy beszélt, mintha ő, Marcel és Beekman egy magasabb síkon léteznének, mint mindenki más. Nem fukarkodott a bírálatokkal, és többször megjegyezte, hogy a küldetésnek sokkal nagyobb esélye lenne a sikerre, ha több hozzájuk hasonló ember tartózkodna a fedélzeten. Az önkénteseket különösen sokszor kritizálta. Hogy milyen amatőrök. Hogyan is lehetne elvárni tőlük, hogy jól csinálják a dolgokat? Csakhogy az amatőrök – ahogyan arra Marcel többször is rámutatott – mindeddig egész jól elboldogultak. Az Evening Staron eltöltött rövid idő alatt Marcel arra a következtetésre jutott, hogy Nicholson sosem tanulta meg, mi a különbség a között, hogy távolságot tart maga és a tisztjei között, illetve, hogy elszakad tőlük, és bezárkózik. A kapitány magányos embernek látszott, valószínűnek tűnt, hogy egyetlen barátja sincs a hajón. Beekman és az egyik fizikus egy sarokban kuporogtak. Beekman irányította azt a csapatot, amelyik a kiszabadított alfa-rúd irányát, sebességét és állásszögét elemezte. Ő és Drummond már korábban kiszámítottak, mi kell ahhoz, hogy elforgassák, és úgy mozgassák, hogy másnap délelőtt a háló a kitűzött időpontban legyen az előre meghatározott helyen. A hídon tíz-tizenkét látogató tartózkodott, főleg túlsúlyos, középkorú párok, akik az ebédről beszélgettek, vagy éppen a Csillag Színház műsoráról – ezen az estén Barry English Indigó című darabja szerepelt a műsortervben. Marcel azt javasolta, hogy halasszák el az előadást, mert az este folyamán valószínűleg újabb pályamódosításokat kell végrehajtaniuk, de Nicholson attól tartott, hogy valaki esetleg megijed vagy megharagszik. Arra hivatkozott, hogy a hajón észre sem veszik majd a mozgásokat. És persze mindenről előre tudni fognak. Beekman befejezte a beszélgetést, kimentette magát, és odaballagott Marcelhez. – Eddig jók vagyunk – közölte minden bevezető nélkül. – A dolgok kezdenek összerendeződni. – Jó – helyeselt Marcel, és eltolta magát a konzoltól, míg a tudós leült mellé. – Te és az embereid egyedülálló munkát végeztetek, Gunther. – Köszönöm – felelte Beekman. – Aggódtunk, hogy az elforgatással túl nagy erőknek tesszük ki a rudat, és elpattan valahol. Vagy a hegesztések nem fognak kitartani. De most már úgy látjuk, hogy menni fog. Kezdem hinni, hogy a végén még tényleg megcsináljuk.

– Megcsináljuk, Gunny – válaszolta bizakodva Marcel –, vagy legalábbis ti. Te, John és az a seregnyi műkedvelő hegesztő. Ki hitte volna? – Hát, majd akkor kezdjünk el kitüntetéseket osztogatni, amikor már otthon leszünk! – javasolta vigyorogva Beekman. – Kilenc perc múlva lesz egy újabb pályamódosítás. Csekély mértékű. Nicholson elintézi. – Nagy örömöt okoztál, Gunny. – De így sem tűnsz boldognak. Mi a baj, Marcel? A felvonó-dolog miatt aggódsz? – Igen – vallotta be Marcel. – Pillanatnyilag eléggé félelmetes az ügy. – Minden rendben lesz. Ott van Kellie, majd ő segít nekik. Tudunk már beszélni velük? – Nem, még most sincs kapcsolat – felelte Marcel.

A leszállóegység a felvonókabin előtt lebegett. Sűrű zápor hullott, villámok csattogtak és villogtak körülöttük. A gépet irányító Kellie-nek heves szélrohamokkal kellett megküzdenie. – Gyorsan kell csinálnunk, Hutch! – mondta határozottan. – Fogalmam sincs, hogy meddig tudok itt maradni – tette hozzá a lebegő üzemmódhoz szükséges energiamennyiségre célozva. – Rendben – felelte Hutch. – És még valami: a kabin egy rácsszerkezetben van. – Tudjuk. – Jó, akkor azt is tudjátok, hogy a szerkezet gerendákból, merevítőkből és kötőelemekből állt. Ez tart titeket fent. Bizonyára sínek futnak benne, és a kabinok azon közlekednek fel és le. Minden régi és rozsdás. A fémelemek sok helyen eltorzultak. A kabin ezért nem tud szabadon mozogni. – Mit akarsz ezzel mondani, Kellie? – kérdezte gyanakodva Hutch. – Ötven méterrel alattatok hiányzik egy szakasz a szerkezetből – felelte Kellie. – Ha odáig lezötykölődtök, kizuhantok a semmibe. Pápá, picim! – Rendben, most mindenesetre stabilnak érződik. Vágjunk bele! – Ki az első? – Randy. Nightingale már-már könyörögve nézett Hutchra, és az arca hamuszürke színezetet öltött. A leszállóegység lejjebb ereszkedett, mígnem pontosan a kabinnal szemben lebegett. Kellie kinyitotta a zsilipet, és MacAllister odamutatott neki egy kötelet. – Az ülés lábazatához van kötve, Randy! – kiáltotta. – Rendben – felelte idegesen bólogatva Nightingale. MacAllister meredten bámulta Hutchot a néhány méteres távolságból. Ő is ijedtnek tűnt, de igyekezett közönyösnek mutatni magát. Ez meg hogy van? – csodálkozott magában Hutch. – A fickó végül is volt katona. A leszállóegységet elkapta egy légörvény, ami feljebb taszította, majd lejjebb lökte. Aztán a felvonó felé lendült, de nyomban távolodott tőle. – Ne gyere túl közel! – figyelmeztette Hutch a pilótát. – Dobál a szél – felelte Kellie. MacAllister tekercsbe szedte a kötelet, és a tekintetével a távolságot méregette. – Kész van, Hutch? – kiáltotta. – Jöhet! MacAllister elhajította a kötelet. Hutch a kezét nyújtotta felé, de a dobás rövidre sikerült. MacAllister feltekerte a kötelet, és ismét megpróbálta, de ezúttal is rövid lett. – Túl messze vagyunk – szólt oda Kellie-nek. Hutch fojtott káromkodást hallott, aztán a gép a kötelet maga után húzva odébb röppent. Amikor

MacAllister felkészült, Kellie ismét megközelítette a felvonót. Egy felfelé irányuló szélroham megemelte a leszállóegységet, aztán a gép lejjebb zuhant néhány méterrel, és Hutch elszörnyedve látta, hogy a szerkesztő majdnem kiesik az ajtón. – Átkozott bukószelek! – recsegte ingerülten Kellie. MacAllister elhúzódott az ajtótól. – Jól van, Mac? – kérdezte Hutch. – Látta, hogy mi történt? – Láttam – felelte Hutch. – Kösse oda magát valamihez! MacAllister pár pillanatra eltűnt, és amikor ismét előbukkant, kötél fogta körül terjedelmes derekát. A gond így csak az volt, hogy ha kiesett volna, Kellie nem hagyhatta volna ott a kormányt, hogy visszarángassa a szerkesztőt. Le kellett volna ereszkednie a sziklafal aljáig, hogy segíthessen neki. – Jól van – mondta MacAllister meglepően nyugodtan –, akkor most próbáljuk meg még egyszer! – Egy kicsit kényes ügy lesz – mondta Kellie. – Ha elkapjátok a kötelet, nagyon siessetek! Hutch világosan értette, hogy mire gondol a társa: ha a művelet közepén egy szélroham elkapná a gépet, akkor az kirántaná a kötelet a kabinból, és vele együtt azt is, aki éppen belekapaszkodik, vagy ráköti a derekára. Kellie közelebb hozta a leszállóegységet. Hutch a szerkesztőn tartotta a szemét, aki ismét a távolságot méregette a tekintetével. A feltekert kötelet a jobb kezében tartotta. A gép ide-oda fordult, meg-megbillent, távolabbra lendült, majd visszatért. Végül feljebb emelkedett, és MacAllister úgy ítélte meg, hogy eljött a pillanat. A kötél kibomlott a levegőben, és csúszós volt az eső miatt, de Hutchnak sikerült elkapnia és berántani a fülkébe. – Jól van, Randy, siessünk! – adta ki a vezényszót. Nightingale összerezzent, és a tekintete arról árulkodott, hogy kemény harcot vív a rettegésével. – Nincs időnk kergetőzni – szólt rá szelíden Hutch. – Ha itt maradunk, meghalunk. – Tudom. Hutch várt. – Hutch, gyerünk! – sürgette Kellie. – Nem maradhatok itt az örökkévalóságig. – Rajta vagyunk az ügyön – közölte higgadtan Hutch. Nightingale lépett egyet előre, és lehunyta a szemét. Hutch átvette a kötelet a férfi derekán, keresztezte a hátán, majd még egyszer áttekerte a hóna alatt, végül megcsomózta a mellkasa előtt – ebből a kettős hurokból nem eshetett ki. Ám amikor a nyíláshoz akarta kísérni, Nightingale ellenállt. – Hutch, én ezt nem tudom megcsinálni – nyögte elhaló hangon. – Dehogynem, Randy. Remekül csinálod. A kabin ismét lejjebb zökkent, és megakadt. – Hutch! – mondta azonnal Kellie. Nightingale odatámolygott az ajtóhoz, és kinézett a gépre. – Ne nézz le! – figyelmeztette Hutch. – Siessetek! – sürgette őket Kellie. – Hutch? – bökte ki Nightingale. – Igen, Randy? – Ha nem sikerül... – Sikerülni fog! – Ha nem megy... – mondta Nightingale, közben a nyílás pereméért nyújtotta a kezét, majd megtalálta és megmarkolta. A derekára kötött kötél hol meglazult, hol megfeszült, attól függően, hogy sziklafalnál örvénylő levegő éppen merrefelé rántotta a gépet. Hutch a férfi mögé lépett, és óvatosan lefejtette az ujjait a peremről. – Ez mindig beválik! – mondta vidámságot színlelve, és meglökte Nightingale-t.

A várakozásával ellentétben Nightingale nem ordított fel. A zuhanás alighanem iszonyatos lehetett számára, de csak néhány pillanatig tartott, aztán a kötél megfeszült, és ő széles ívben belendült a gép alá. Kellie gyorsan távolabbra vitte a leszállóegységet, közben Nightingale ide-oda lengett, halálra váltan markolta a kötelet, és újra meg újra azt suttogta: „Ó, istenem... ó, istenem!” MacAllister elkezdte felhúzni Nightingale-t, aki olyan görcsösen rúgkapált, hogy Hutch attól félt, a férfi szívrohamot kapott. – Nyugodj meg, Randy – mondta neki –, már rendben vagy. Túl vagy a nehezén. Azzal tovább beszélt hozzá, amilyen megnyugtató hangnemben csak tudott, mígnem MacAllister végül lenyúlt, megragadta az exobiológus mellényét, és annál fogva behúzta őt a zsilipen. A leszállóegység billent egyet, és ismét elindult a felvonó felé. MacAllister megjelent a nyílásban, a kezében a kötéllel. – Jól van, büszke szépség! – kurjantotta elégedetten. – Maga következik! A felvonó megremegett, valószínűleg egy újabb földrengés miatt. És megint megindult lefelé. Hutch hanyatt tántorodott, és elesett. Az eső hangosan dobolt a tetőn. A kabin lassan, de folyamatosan csúszott lefelé, sőt néhány pillanatig mintha szabadesésben zuhant volna. Hutch alig kapott levegőt, és úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Aztán fém csikorgott, és a kabin egy csattanással megakadt. Kellie kétségbeesetten szólongatta Hutchot, aki végre vett egy mély lélegzetet, és kibökte: – Jól vagyok! Minden rendben. – Nem egészen... Hutch érezte, hogy a szíve, ami az imént még vadul kalapált, hirtelen kihagy egy ütemet. – Mi a baj? – Merülök. Hutch azonnal tudta, hogy mi a baj: a tüske telepei kimerültek. Tehetetlenül nézte a gyors iramban ereszkedő leszállóegységet. Kellie bekapcsolta a fúvókákat, és nyert némi magasságot. Visszatért a kabinhoz, és kijelentette: – Elsőre sikerülnie kell! Mac a zsilipajtóban állt, a kötelet dobásra készen tartva. Kellie feljebb vitte pár méterrel a gépet, leállította a hajtóműveket, ellenirányba fordította a fúvókákat, és megállította a leszállóegységet – ami nyomban ereszkedni kezdett. – Nem, nem fog menni! – mondta Hutch. A gép túl gyorsan merült. MacAllister kétségbeesetten nézett a kabin felé. – Le kell tennem, hogy feltöltődjön – jelentette be Kellie. – Hutch, nagyon sajnálom. Nem látok másik megoldást. – Menj csak! – felelte Hutch, és búcsút intett. – Itt várok rátok! Kezdett sötétedni. Erős szél fújt, és a gép szenzorai nem működtek. Szóba sem kerülhetett, hogy éjszakai mentéssel próbálkozzanak. – Nem maradhatsz a kabinban, Hutch – mondta Kellie a dühével és a könnyeivel küszködve. Hutch látta, hogy a fúvókák működésbe lépnek, aztán a gép kelet felé vette az irányt. – Miért, annyira rossz a helyzet? – kérdezte. – Hát... jónak semmiképpen sem jó – felelte bizonytalanul Kellie. Hutch kidugta a fejét, és körülnézett. Minden irányban gerendákat, tartórudakat és merevítőket látott, míg lefelé és felfelé nézve vezetősíneket is. Bárcsak elérhetné őket... Ekkor valahol a közelben lecsapott egy villám, és egy pillanatra erős fénybe vont mindent. A kabin külső része teljesen sima volt, nem akadt rajta semmi, amiben meg lehetett volna kapaszkodni. Hutch hiába nyújtózott volna, csak úgy tudott volna felmászni a tetőre, ha rááll valamire. A fülke ismét lejjebb csúszott, aztán éles csattanással nekivágódott valami az oldalának. Hutch elhátrált az ajtótól, és megpróbált gondolkodni. Nehezére esett így, hogy tudta, bármelyik

pillanatban megindulhat vele a kabin, hogy aztán már csak a szakadék alján álljon meg. Előkotorta a liánját, visszatért a nyíláshoz, és ismét felnézett a tetőre. Azután hasra feküdt, kihajolt, és lenézett a fülke alá. A jobb oldalon két sodronykötél lógott. Felfedezte azt a részt is, amiről Kellie beszélt. Az egyik oldalról teljesen hiányzott a vezetősín. A fülke alját alig néhány méter választotta el ettől a szakasztól. Hutch úgy számolta, hogy a dolgok állása szerint pár perce maradt. Elővette a lézerét, az ajtó mellé lépett, és vágott egy lyukat a falba körülbelül derékmagasságban. Aztán egy másikat vállmagasságban, majd egy harmadikat fejmagasságban, az elsővel egy vonalban. A védőmező elméletileg megóvta a szélsőséges melegtől és hidegtől, de nem tudta, hogy mi fog történni, ha izzásig hevült fémre lép. Másrészről viszont nem várhatta meg, hogy minden lehűljön. – Hutch, a talajon vagyunk, és töltünk – jelentette Kellie, és a szavait erős sistergés kísérte. – Rendben. – Ki tudsz jönni a fülkéből? – Ha sikerül, szólok. Hutch visszament az ajtóhoz, felmérte a távolságokat, és győzködte magát, hogy ez ugyanolyan, mint felmászni egy garázs tetejére, amit kamaszkorában többször is megcsinált. Kihajolt, és megragadta a legmagasabb lyuk alsó ívét. Az eső miatt elállt a lélegzete. Bár az energiabuborék miatt egy csepp víz sem érhette, a pszichikai hatás ugyanaz volt, mintha a mező nem lett volna ott. A McMurtrie-effektus, már megint... Összeszedte a bátorságát, kilendült a kabin külső felületére, beledugta a lábát az alsó lyukba, aztán gyorsan felmászott, és a tetőre érve hasra vágta magát. A középső részt a kábeldob foglalta el, és a lemez a középponttól kissé lejtett a peremek felé. Hutch először ösztönösen el akart indulni a dob felé, hogy minél messzebb legyen a szélektől, de nyomban rájött, hogy akkor egy lépéssel sem volna előrébb. A vízszintes és függőleges tartóelemeket figyelte, mialatt a kabin lassan csúszott lefelé. A hengeres rudak elkeserítően vékonyak voltak – legfeljebb olyan vastagok lehettek, mint az ő csuklója. Miféle építőanyagokat használtak azok a népek? Óvatosan kikúszott a kabin szélére, rákötötte a liánt a derekára, aztán felállt, és kilépett egy keresztrúdra. A fülke folytatta útját lefelé, Hutch pedig ráhurkolta a kúszónövényt a rúdra, kötött rá néhány csomót, és ekkor rájött, hogy már jó ideje nem vett levegőt. Ülő helyzetbe ereszkedett úgy, hogy mindkét lábát ugyanazon az oldalon lógatta le. Szívesebben ült volna lovagló ülésben, mert úgy biztonságosabb lett volna, ám sokkal kényelmetlenebb is. – Hutch? – kérdezte ekkor Kellie. – Kiszálltam – közölte Hutch. – Jól vagy? – Igen, azt hiszem. – Hol vagy? – Egy keresztrúdon ücsörgők. Két-három másodperc alatt vagy féltucatnyi villám csapott le, és a kapcsolat rövid időre megszakadt. Amikor ismét helyreállt, Kellie megkérdezte: – Mennyire vagy biztonságban? – Rendben leszek. – Egy órán belül elegendő energiánk lesz... – Eszedbe ne jusson! – vágott közbe Hutch. – Mindenkit megölsz! Várjátok meg a reggelt! – Hutch... – Csináld azt, amit kérek! – szólt közbe ismét Hutch. – Ha most megpróbálod, mind meghalunk. A kabin tovább araszolgatott lefelé. Aztán megakadt, és néhány percig úgy tűnt, hogy

mozdíthatatlanul beékelődött. De végül még lejjebb zökkent, kifordult a vezetősínek közül, és zuhanni kezdett. Megdöbbentően sok idő telt el, mire Hutch meghallotta, hogy a fülke becsapódik odalent az erdőbe.

Rendkívül hírek A felvonóban rekedt emberek közül az egyik még ma reggel is veszélyben van...

Nicholson már nagyon szeretett volna az Adirondack-hegységben lévő faházában üldögélni. Nem vágyott másra, csak arra, hogy éljen véget ez az egész őrület, és mindenki feledkezzen meg az ő szerepéről. Hitte ugyan, hogy nem eshet baja, de az események megrázták, és gyűlölte, hogy olyan döntéseket kellett meghoznia, amelyek visszaüthettek rá. Gondoskodni akart arról, hogy tisztán és ártatlanul kerüljön ki az ügyből, bár tudta, hogy ha ez sikerül, akkor nagyon-nagyon szerencsésnek tekintheti magát. Másodsorban szerette volna, ha a mentés sikerül. Nemcsak azért, mert az neki is jól jött volna, hanem mert azután, hogy a kezdeti félelmei elmúltak, megsajnálta a felszínen rekedt embereket. Tudatában volt annak, hogy ez a fontossági sorrend; ha mások tudomást szereznének róla, rossz fényt vetne rá. A dolog nyomasztotta, de nem tehetett róla. Egyszerűen így érzett. Kissé haragudott Marcelre, nem azokért a dolgokért, amiket tett, hanem mert nem tudott kitalálni egy olyan mentési tervet, ami nem járt az ő számára további kockázatokkal. Finom rázkódás jelezte, hogy a hajó megkezdte a fordulót. Nicholson érzékelte, hogy mennyire nehéz az a tárgy, amit a Star mozgatott. Látta abban, hogy a hajó nehézkesen, lustán reagált a parancsokra. És ez a kép tökéletesen jellemezte a helyzetet: a Star ugyanúgy nem tudott elszakadni attól a lehetetlen, idegen műtárgytól, ahogyan a kapitánya nem tudott elszakadni attól a bűnétől, hogy leengedte két utasát a bolygó felszínére. Energia özönlött át a válaszfalak mögé rejtett vezetékeken, mialatt a csillaghajó keményen dolgozott, hogy a kijelölt pályára állítsa a terhét. Jóval a manőver megkezdése után Lori jelentette, hogy tartják a kijelölt irányt. Ennek ellenére Nicholson az egész műveletet reménytelenül bonyolultnak ítélte. Nem volt oka azt hinni, hogy a terv nem válik be, de az ösztönei azt súgták, hogy nem fog menni. A Star hajtóművei leálltak. Most a többi hajó valamelyike dolgozott. Menet közben a tolóerőket nem tudtak finoman kalibrálni, ezért a számítógépeknek változatos és összetett kombinációkban folyamatosan ki-be kellett kapcsolniuk a hajtóműveket és a manőverező fúvókákat annak érdekében, hogy a kívánt eredmény szülessen meg. Lori és a többi MI rendkívül bonyolult szimfóniát vezényeltek a különféle meghajtórendszerek zenekarának. Az egyik segédképernyőn az Evening Star szimulált képe látszott. A hajó csillagképek között lebegett, melegnek és világosnak hatott a nagy, fagyos semmiben. A rudat egy cérnavékony vonal jelenítette meg, ami végignyúlt a monitor egyik szelétől a másikig. A szeleknél feliratok és nyilak derengtek. Az orr irányába mutatóhoz az volt írva: Zwick, 44 km, míg a tat felé mutatóhoz: Wildside, 62 km. Nicholson teletöltötte a kávéscsészéjét, és észrevette, hogy Marcel komoly hangvételű tárgyalást folytat Beekmannel. A kettejük által kidolgozott ütemterv szerint még többórányi manőverezés következett. Folytatniuk kellett a lassú, hosszadalmas elforgatást, és a megfelelő pálya felé kellett tolniuk az alfát. Marcel befejezte a beszélgetést, felnézett, és észrevette, hogy Nicholson figyeli, mire odasietett

hozzá, és megkérdezte: – Mit szólnál egy reggelihez? Nicholson a tudósra pillantott. – Azon gondolkodom, hogy talán itt kellene maradnunk – felelte. – Arra az esetre, ha történne valami. – Valami máris történik – dörmögte Marcel. – Nyilván tudod, hogy Hutch fennakadt a tartószerkezeten. – Igen, hallottam. Fedélzeti idő szerint hajnali négyre járt az idő. – Szerintem a következő néhány órában nem sok mindent tudunk csinálni – vélekedett Marcel. – Lori megkapta az összes adatot, amire szüksége van. A Kívülállók készen állnak, hogy kimenjenek, amint lehet. – Tegyük fel, hogy probléma adódik. Mi lesz akkor? – Ha kicsi, elbánunk vele – felelte magabiztosan Marcel. – És ha nagy lesz? – Akkor vége – szólt közbe Beekman tárgyilagos hanghordozással. – Túl vagyunk már azon a határon, hogy módunkban állna nagyobb változtatásokat eszközölni. Nicholson úgy érezte, talán nem fog megártani, ha leül beszélgetni Clairveau-val és Beekmannel. Mert ha a mentés sikerül, az emberek emlékezni fognak, hogy együtt látták a két kapitányt, illetve a kutatócsapat vezetőjét, amint közösen kidolgozták a tervet.

A vihar ereje és elektromos intenzitása nem csökkent. Sűrű eső verte Hutchot, és a szél vérfagyasztó hangon bömbölt körülötte. Elsősorban attól félt, hogy egy villám eltalálja a tartószerkezetet. Egy gyengébb áramütéstől a védőmező megóvta volna, de egy villámcsapást nem élt volna túl. Szerencsére a szerkezet nem meredt fel a levegőbe, hanem a hegytetőn lévő épületbe vezetett. Mindazonáltal rengeteg, szigetelés nélküli fém borította a sziklafalat. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy előbb-utóbb találatot kap. Hutch nem látott lehetőséget arra, hogy levergődjön az állványzatról. A fal túl sima volt, és az a kevés bokor, ami kinőtt belőle, nem tartotta volna meg a súlyát. Valamivel feljebb és távolabb állt ugyan egy fa, de öregnek és megviseltnek látszott. Hutch úgy gondolta róla, hogy saját magát is éppen csak meg tudja tartani. Ezenfelül csak egy hosszú ugrással érhette volna el, márpedig biztosra vette, hogy nem lenne képes rá. Kellie folyamatosan adásban maradt. A heves sistergések közepette újra meg újra megkérdezte tőle, hogy jól van-e. Zuhogott rá az eső. Az F-mező szárazon tartotta, de gyakorlatilag semmit sem látott. – Biztosan nem tudsz lemenni a szerkezetről? – kérdezte Kellie. Hutch fáradtan csóválgatta a fejét. Ezt már többször megbeszélték. – Akkor majd én elintézem – jelentette ki elszántan Kellie. – Ne! Ne gyere fel ide! – tiltakozott Hutch. – Várd meg a hajnalt! – De... – Kibírom napkeltéig – ígérte Hutch. – Te azzal tudsz most segíteni, hogy veszteg maradsz. Ismét megdördült az ég. Hutch megugrott, és lezuhant volna, ha nincs kikötve. Szinte hozzászokott már a folytonos félelemhez, ami kimerítette, és ami miatt fásultság telepedett rá. A közelében lévő fa megereszkedett a sűrű záportól. A tartószerkezet megremegett. Hogy földrengés rázta meg, vagy mennydörgés, már nem is számított. Hutch elnézett kelet felé. Tudta, hogy a Jerry hamarosan felkel, bár az ég annyira borult volt, hogy nem láthatta. Hála az istennek az apró kegyeiért...

Amikor a leszállóegység zuhanni kezdett, Kellie felgyorsított, felhúzta a gépet, és visszatért a hegytetőhöz abban a reményben, hogy talán odafent találnak valamit, ami megoldást kínál a helyzetre. Ám a csúcsot még ekkor is sűrű köd borította, amit még az erős szél sem sodort el. Az elektromos aktivitás miatt nem lehetett kapcsolatot teremteni a Wendyvel, így senki sem irányíthatta őket. Amikor MacAllister arra biztatta Kellie-t, hogy azért csak próbálja meg, ő megfontoltan rámutatott a tényre, miszerint ha mindannyian meghalnak, nem fognak segíteni Priscilla Hutchinson. Így aztán lejjebb ereszkedett, mígnem talált egy lapos dombtetőt. Hallották, hogy közeledik az óceán, ezért magas területen akartak tartózkodni. MacAllister mogorván bámult ki az egyik ablakon a sötétségbe. A két férfi folyton panaszkodott, hogy csak ülnek, és nem csinálnak semmit. Késő este MacAllister végül elaludt. Nightingale-nek nem maradt senki, akivel vitatkozhatott volna. Lehangoltan üldögélt a székében, míg végül Kellie már azt sem tudta róla, hogy ébren van-e még, vagy már alszik. Éjféltájban minden kapcsolat megszakadt Hutchcsal. A vihar nem vonult el, a villámok egész éjszaka csapkodtak. Kellie fel-felriadt álmából, és egy alkalommal arra ébredt, hogy a társai fojtott hangon beszélgetnek. Nightingale bevallotta, hogy túl sokáig várt, mire elhagyta a kabint, és hogy ő a felelős azért, mert Hutch ilyen helyzetbe került. Kellie sejtette, hogy a férfi mire gondol: Priscilla hátramaradt, hogy ő kijöhessen onnan. Megint egy nő mentette meg úgy, hogy a saját életét kockáztatta. Aztán Kellie alaposan meglepődött, amikor MacAllister azt felelte minderre, hogy ez bárkivel megtörténhetett volna. Kellie nehezen igazodott el a szerkesztőn. MacAllister általában cinikusan szemlélte a világot. Mégis ő akarta, hogy próbálkozzanak meg a mentéssel, meg akkor is, amikor megmondták neki, hogy ebben a sötétségben és ebben a szélviharban nem sikerülhet, és csak feleslegesen feláldoznák az életüket. MacAllister keveset beszélt azóta, hogy Hutch és Nightingale reggel elmentek, hogy felderítsék az űrlift állomását. Valószínűleg nem érezte jól magát. Ahhoz szokott hozzá, hogy a középpontban van. Mindenki komolyan vette őt, az emberek csüngtek a szaván. A legjobb hotelekben szállt meg, és a média figyelme ráirányult, akárhová ment. És most hirtelen át kellett váltania túlélő üzemmódra. Nem tehetett mást, mint hogy az élet és a halál határán egyensúlyozva kapaszkodott a mentőkötelébe. És senkit sem érdekelt, hogy mekkora híresség. Az elmúlt tizenkét napban csak az számított: mire képes? És a valóság úgy festett, hogy MacAllister sokkal többre volt képes, mint Kellie gondolta volna. Úgy döntött, hogy miután hazatérnek – ha hazatérnek –, javasolni fogja Marcelnek, hogy adjon Macnek valamilyen kitüntetést. Az még nagy látvány lett volna: MacAllister megjelenik az Akadémián, hogy átvegyen egy díjat... Mindenesetre a férfi sosem panaszkodott, és csak élettelen tárgyakra tett rosszindulatú megjegyzéseket, például a Jerryre. Mindent megtett, amit a fizikai állapota engedett neki, és többek várakozásával ellentétben hasznos társnak bizonyult, nem pedig kellemetlen tehernek. – Édes istenem! – nyögte halkan MacAllister. A kabin kivilágosodott egy pillanatra, majd ismét sötétbe borult, és megdördült az ég. – Ez alighanem a szerkezetet találta el – vélte Nightingale. – Hutch! – mondta éles hangon MacAllister, majd megkopogtatta az adóvevőjét, és egyenesen abba beszélve folytatta: – Priscilla! Válaszoljon! Közeledett a hajnal, öt óra maradt a Marcel merítőhálójával való találkozóig. Ám továbbra is bontatlan sötétség borult a tájra. Nightingale csüggedten üldögélt, és a szél bömbölését hallgatta. MacAllister mögötte kuporgott, és minden egyes villámcsapásnál hangosan csikorgatta a fogait. MacAllisternek sosem tetszett a Hutch becenév. Úgy érezte, ez egy raktári munkás neve, nem illik

egy bátor – bár kissé meggondolatlan – hölgyhöz. És elgondolkodott azon, hogy a többiek fülét nem bántja-e ez az ostoba név. Mert jobb dolga nem akadt, nekilátott, hogy összerakjon Hutchról egy tisztelgő írást. A Kalandorok Magazinjában akarta megjelentetni, abban a negyedévente megjelenő kiadványban, amelyet szerkesztett, és amelybe néha írt egy-egy cikket. – Van valami? – kérdezte Kellie-től, akik ismét tett egy próbát az adóvevővel. A nő csak a fejét rázta. A készülékből nem hallatszott más, csak fülsértő reccsenésekkel központozott sistergés. – Pedig már eljött az idő – jegyezte meg Nightingale. – Még nem – felelte Kellie. MacAllister visszatért a munkához. Priscilla egy ohiói kisvárosból származott. Melyikből is? – tette fel magának a kérdést, és megjegyezte, hogy ezt még ki kell derítenie. Persze nem sokat számított, hogy Priscilla Ohióban született, vagy Skóciában. Hát még az, hogy melyik városban. Priscilla Bronx alsó részéből származott – ez is tökéletesen megfelelt a célnak. A Tudományos és Műszaki Akadémiának dolgozott pilótaként, szabvány fizetésért. Fárasztó utakat teljesített a Föld és az ásatásoktól feldúlt Pinnacle, avagy a Mamaránál lévő fekete lyuk között. Húsz évvel ezelőtt részt vett abban az expedícióban, amely felfedezte az Omega-felhőket, azokat a furcsa jelenéseket, amelyek hullámokban törtek ki a galaxis centrumából, hogy aztán támadásokat indítsanak úszómedencék és húszemeletes épületek ellen. Mialatt az expedíció több résztvevője az emlékiratait írta, Priscilla Hutchins visszatért a munkájához. Megfeledkeztünk róla. És talán sosem vettük észre, hogy valójában ki ő. Csakhogy végül elküldték a Süllyesztőhöz.

MacAllister horkantott egyet, és törölte a „galaxis centrumából” kifejezést, mert úgy mutatott a szövegben, mintha egy park neve lett volna. Ezt követően felállt, és a kávéadagolóhoz ballagott. Kellie folyamatosan kapcsolgatta az adóvevőt, és Hutchot szólongatta, de nem sikerült összeköttetést teremtenie a társukkal. MacAllister majdnem befejezte a cikket, amikor Kellie hirtelen kihúzta magát, és megszólalt: – Rendben, emberek! A szél gyengült valamennyit. Mindenki kösse be magát! MacAllister úgy látta, dereng némi világosság odakint, de nem sok. Meghallotta a hajtóművek visítását, és magára húzta a biztonsági hámot. A műszerfalon felgyúltak a jelzőlámpák. – Kapaszkodjanak! – parancsolta Kellie, és felemelte a gépet a földről, közben bekapcsolta a külső reflektorokat. Az ablakon túl szakadékokat, sűrű vízfüggönyt és vadul hajladozó fákat lehetett látni. A leszállóegység felfelé küzdötte magát a viharban, közben Nightingale újra meg újra Hutchot hívta. MacAllister reménykedve nézte a sziklafalat. Néha, amikor a gép a megfelelő irányba fordult vele, megpillantotta a felvonó tartószerkezetét. – Tudjuk, hogy hol kell keresnünk? – kérdezte óvatosan. – A fal bal oldalánál hagytuk – felelte Kellie –, hatezer-háromszáz méteren. MacAllister innentől fogva a magasságmérőt is figyelte. Az előtte ülő Nightingale alig mert lélegezni. – A kabin eltűnt – jelentette Kellie, és ezzel a hírrel senkit sem lepett meg.

Nightingale távcsővel pásztázta a szerkezetet. – Van valami nyoma? – kérdezte MacAllister. – Ha látok valamit, szólok – morogta ingerülten Nightingale. Kellie állított az adóvevő egyik tekerőgombján, és megszólalt: – Hutch, hallasz engem? Itt vagy? Néhány pillanatig csak sistergést hallottak, aztán Hutch válaszolt: – Itt... Mindhárman egyszerre beszéltek hozzá, de Kellie rászólt a két férfira, hogy hallgassanak, majd megkérdezte: – Hol vagy? – Ott, ahol hagytatok – felelte Hutch, azzal az adás megszakadt néhány pillanatra, aztán ismét Hutch hangja hallatszott: – Látom a fényeiteket! – Rendben, tarts ki! Mindjárt ott vagyunk! – Jó, hálás leszek, ha végre ideértek! – És milyen állapotban vagy? – kérdezte Kellie. – Ismételd! – Hogy vagy? – Jól, nálam minden rendben. – Megvan! – kurjantotta hirtelen Nightingale. – Hol? – kérdezte Kellie. – Ott – felelte Nightingale, és az ujjával mutatta az irányt. Hutch az egyik vízszintes tartórúdon függött. MacAllister csak egyetlen másodpercet áldozott arra, hogy odanézzen, aztán a háta mögé nyúlt a kötélért. Az egyik végét áthurkolta az ülése lábazatán, és többször megcsomózta. Nightingale kinyitotta a belső zsilipajtót. – Saját magáról se feledkezzen meg! – intette Kellie a szerkesztőt. MacAllister nem feledkezett meg magáról. Nem fordulhatott elő azután, ami az előző alkalommal történt vele. A dereka köré kerítette a rövidebbik kötelet, és annak másik végét is odakötötte az ülés lábazatához. Kellie emlékeztette őket, hogy aktiválják a Flickinger-generátorukat. Kiegyenlítette a külső és a belső nyomást, és kiadta a vezényszót: – Kezdünk! Egy szélroham meglódította a gépet, és MacAllister elterült a padlón. Nightingale talpra segítette. Kellie kinyitotta a külső ajtót. Szél és eső zúdult be a nyíláson. És MacAllister meglátta, hogy Hutchins miért van még életben. A combjára és a hóna alá kötözte a liánját, többször rátekerte a rúdra, és leengedte magát. Az irtózatos mélység felett hintázott, és sehol sem ért hozzá a fémhez. – Tartson ki, Priscilla! – biztatta MacAllister, bár tudta, hogy a nő nem hallhatja a szél süvítése miatt. – Elég közel vagyunk? – kérdezte Kellie. A leszállóegység feljebb szökkent, de nyomban visszazuhant. – Nem! – kiabálta MacAllister. – Ennél ügyesebbnek kell lennünk! – Nem biztos, hogy menni fog... Az általános rendeltetésű kötél könnyű volt. A rakomány rögzítésére vagy egy ásatás helyszínének jelölésére használták. MacAllister az erős szél miatt jobban örült volna Hutch súlyos kúszónövényének. Néhányszor elvétette a dobást, aztán kikapcsolta a védőmezőjét annyi időre, hogy lekapja a lábáról a cipőjét. Rákötötte a kötelet, és várta a megfelelő alkalmat: hogy a szél gyengüljön, és a gép kellő közelségben legyen a szerkezethez. Amikor eljött a pillanat, elhajította a cipőt és a hozzáerősített

kötelet. A cipő átrepült a keresztrúd felett. Hutch hátralendült, előrelendült, és elkapta a kötelet. Gyorsan lehúzta magához, ráhurkolta a derekára, és a hóna alatt megkötötte. MacAllister megmarkolta a kötelet, és felkészült. – Siessetek! – kérte Kellie, aki ezalatt ádáz harcot vívott a légörvényekkel. Hutch a jobb kezével előkotorta a fűrészét, és odamutatta a társainak, hogy jelezze, mire készül. MacAllister az ülés talapzatára pillantott, és szorosabb fogást vett a kötélen. Nightingale is a nyílásnál állt, és nem viselt biztosítókötelet. MacAllister betolta őt a gép belsejébe, nehogy baja essen. Priscilla elvágta a liánt, zuhanni kezdett, és eltűnt a társai szeme elől. A kötél megfeszült. MacAllister tartotta, aztán érezte, hogy Nightingale mögé lép, majd együttesen felhúzták Hutchot. Miután megérkezett a fedélzetre, és biztonságban tudhatták, mindannyian harsogó nevetésben törtek ki. Hutch megölelte MacAllistert, és megcsókolta Nightingale-t. Kellie elfordította a gépet a sziklafaltól, felgyorsította, és kikapcsolta a tüskét, hogy takarékoskodjon az energiával. Ekkor Hutch őt is megölelte. Boldogok voltak, holtfáradtak, és mind a négyen a könnyeikkel küszködtek. Hutch köszönetet mondott nekik, kivergődött a kötélből és a kúszónövényből, közölte, hogy mennyire boldog, amiért ismét a gépben lehet, aztán még egyszer megölelt mindenkit. Végül leszedte MacAllister cipőjét a kötélről, és szertartásos mozdulatokkal visszaadta. – Üdv itthon! – köszönt mosolyogva Kellie. MacAllister leereszkedett az ülésére, és megszólalt: – Örülök, hogy ismét velünk van, Priscilla. Hutch leroskadt a férfi mellé, megdörzsölgette a combját ott, ahol a lián mélyen belevágott, és lehunyta a szemét. – Nem hiszi el, milyen jó érzés itt lenni – mormolta halkan. Kellie lapos szögben vezette felfelé a gépet. Hamarosan a felhők fölé értek. A levegő itt kevésbé örvénylett, de Nightingale-nek így is a torkán akadt a lélegzet. Felfelé nézett. MacAllister követte a társa tekintetének irányát, és ő is meglátta. A feléjük száguldó szörnyeteg betakarta az egész délnyugati égboltot. Szó szerint beleláttak az atmoszférája mélységeibe. MacAllister megborzongott, és halkan megkérdezte: – Most mi következik? Indulunk a randevúra? – Még nem – felelte Hutch. – Túl korai lenne. Több mint négy óránk van még. MacAllister keservesen fintorgott, és lenézett a gomolygó felhőkre. – Tényleg vissza kell mennünk oda? – morogta rosszkedvűen.

Bill és Lori azzal lepték meg a Star hídján tartózkodó embereket, hogy egyszerre, egymás mellett jelentek meg az egyik képernyőn. – Örömmel jelentem be, hogy a manőver befejeződött – közölte Lori. – További pályamódosításokra nincs szükség. Az alfa-rúd a kijelölt időben, az előírt állásszögben fog megérkezni a Köd-tenger felett megjelölt pontra. – Szép munka volt! – tette hozzá Bill, és elégedetten mosolygott.

Kellie talált egy viszonylag magasan elterülő, lapos területet a hegy lábánál, és letette rá a gépet. Hutch bevonult a mosdóba. Amikor fél órával később kijött onnan, látszott rajta, hogy tetőtől talpig lesikálta magát. Egy takaróba burkolózott, mert a ruháit is kimosta. – Remélem, senkit nem zavar a nem hivatalos öltözet – mondta, a szemöldökét magasra felvonva. – A legkevésbé sem – felelte vigyorogva MacAllister. Körbeadták a Star leszállóegységéről kimentett palackok egyikét. A szél őrjöngött odakint, az eső

szakadt, de a gép belsejében – legalábbis pillanatnyilag – minden rendben volt.

HARMINCHARMADIK FEJEZET „Ahogyan egyes szakmák megkövetelik, hogy a művelőik higgyenek a Gondviselés jóindulatában, például azok, akik az elnyomottak között dolgoznak, vagy kamaszokat tanítanak, úgy akadnak olyan hivatások is, amelyeknél az ateizmus a kívánatos. Most elsősorban a pilótákra gondolok. Amikor odakint sodródunk a felhőkben vagy a csillagok között, azt akarjuk, hogy olyan valaki üljön a pilótafülkében, aki legalább annyit veszít, mint mi, ha félrecsúszik a buli.” (Gregory MacAllister: Életem és szerelmeim)

A széthullás hátralévő idő: 20 óra (becsült adat) Miles Chastain és Philip Zossimov visszatértek a hálóhoz. Ezúttal szerszámokat, segítőket és rengeteg előkészített alkatrészt vittek magukkal a két kompon. Drummond egy Kívülállók-csapattal várta őket. Miles csaknem négy éve vezetett csillaghajókat, az utóbbi hármat az Universal Hírhálózat alkalmazásában töltötte. A vállalat jól fizetett, és amit ugyanilyen fontosnak tartott az életének ebben a szakaszában, hogy a munkája révén eljutott olyan helyekre, ahol rendszerint történt valami. Egy alkalommal például tudósítókat vitt a Nokhoz, ahol az egyetlen ismert civilizáció létezett, és éppen időben ért oda, hogy lássa, amint eldördülnek a 20. századi stílusú háború utolsó szakaszának első lövései. Aztán kutatókat vitt a Kruger 60-hoz, miután az Aquilar a személyzete nélkül tért vissza az Orion-hasadékhoz tett első útjáról. És ő vezette a gépet, amikor az Universal riporterei összehozták díjnyertes tudósításukat a Béta Pac III körül keringő ősrégi, idegen űrállomásról. Most pedig részt vett a Süllyesztőn zajló mentési munkálatokban. Nem rossz teljesítmény egy baltimore-i sorházból származó kölyöktől.... Néhány perccel azután érkezett a rúdhoz, hogy megkapták a hírt, mely szerint az alfa a megfelelő pályán mozog, és már nem kell módosítani az irányán. Ez azt jelentette, hogy Phil csapata megkezdhette a küldetés következő szakaszát. Ahhoz, hogy kiengedje az aszteroidát, Drummond majdnem a háromnegyed hosszáig átvágta a hálót. A háló most a napfényben csillogva sodródott, a két fele részben egymásba csavarodott, és úgy nézett ki, mint egy nagyon régi erődítmény megtépázott, de fényes zászlója. Először is be kellett fejezniük azt, amit Drummond elkezdett: végig kellett vágniuk a hálót, hogy megszabadulhassanak az egyik felétől. Drummond kompja beóvakodott a hatalmas redők közé. Az egyik Kívülálló kilépett a zsilipen, és rákötött egy sodronyt a kihajításra ítélt félre. Aztán visszatért a kompba, ami távolodni kezdett, közben kiegyenesítette a befogott hálórészt, hogy ezzel előkészítse a vágáshoz. Miles közelebb vitte hozzá a gépét, és addig dolgozott rajta a lézereivel, amíg teljesen elvált a másiktól. Ekkor Drummond gépe távolabbra vontatta a levágott darabot, és elengedte, hogy onnan már a saját pályáján mozogjon tovább. Drummond visszatért, és ez egyik segítője hozzákötözte a megmaradt hálófelet a géphez. A komp ezek után fokozatosan lelassított, és ezzel kiterítette a hálót, aztán ismét eleresztette. Ekkor megint Miles következett. Az elképzelés úgy nézett ki, hogy a megmaradt részt zsákká alakítják. A lemezhez csatlakozó részt a felső végnek nevezték – a felszínhez képest ez volt felfelé –, míg a másik vég, a korábbi déli pólus lett az alsó. Miles csapatára várt a feladat, hogy egyesítsék és összefogassák a szétválasztott részeket

az alsó szakaszon, és ezzel kialakítsák a zsák lenti részét, amibe majd hat óra múlva a leszállóegység beleereszkedik. Vagy belevágódik, ha másként nem megy. A kompok beálltak a háló két oldalához, körülbelül száz méterre az alsó végtől. Miles és három Kívülálló kiszálltak, és a gépeket felhasználva egymáshoz húzták a széleket. Ekkor még nyolc fő csatlakozott hozzájuk. Őket külön felkészítették erre a munkára, de Miles így is aggódott. Sokat gyakoroltak a Staron a teniszhálókkal, de azzal csak többé-kevésbé szimulálták a valós helyzetet. Miles végignézte, hogy az emberei felsorakoznak a zsilip és a háló széle közötti keskeny térben. Hozzácsatolták a biztosítóköteleiket a hajóhoz úgy, ahogyan tanították őket, aztán elővették a hátizsákjukból a kapcsokat, amiket Marcia Keel készített székekből, kávégépekből és tárolópolcokból, és nekiláttak, hogy összetűzzék a háló alsó szakaszát. Itt legalább adódott egy előny: nem kellett lézereket használni. Miles már a rudakon dolgozó emberek kezébe sem szívesen adott lézerfűrészeket, és itt, a hálónál végképp nem lett volna hajlandó, hiába kérték volna rá. Szerencsére nem is volt szükség rájuk. Az egész csapatból egyedül ő viselt manőverező-hajtóműveket. Neki kellett fel és alá röpködnie a szélek mentén, és egymáshoz húzni őket olyan közelségbe, hogy a Kívülállók összekapcsolhassák a szálakat és szemeket. A munka alatt csupán egy férfi sodródott el, és Miles gyorsan visszavitte a helyére. Miles ugyanakkor nem volt elragadtatva a stratégiájuktól. – Ennek a zsáknak az átmérője hétszázötven méter – mondta Marcelnek egy zárt sávon. – Nem kell hozzá sok, hogy összetekeredjen. És akkor aztán semmire sem mész vele. – Mit javasolsz? – kérdezte Marcel. – Jobb lenne, ha kezelhető méretűre szabnánk – felelte Miles. – Mondjuk, százötven méteresre. Annál nagyobbra semmiképpen sem. – Mennyi időbe telne? – kérdezte Marcel. Miles végignézett a lebegő háló száz és száz négyzetméterén. Be kellene menniük a belsejébe, végre kéne hajtani néhány bonyolult manővert, elvégezni a vágást, kijönni, összeölteni a széleket... – Tizenkét óra – mondta rövid számolgatás után. – Hát akkor nincs miről beszélni, nem igaz? – válaszolta Marcel, és érződött a hangján, hogy ingerült lett. – Tartsuk magunkat az eredeti tervhez!

A Kívülállók végeztek, a háló alsó része immár egyetlen nagy, száz méter magas zsákot alkotott. Miles kompja elindult, és összeszedte az embereket. Ekkor következett Philip Zossimov nagy műsora. Philip egy tömlőféleséget rakott össze, amelyet úgy alakított ki, hogy tág, nagyjából kerek gyűrűt alkosson. Miles csodálta a fiatal oroszt. Egy órával korábban világosan megmondta: retteg attól, hogy kimenjen a hálóhoz. De nyoma sem látszott rajta a félelemnek, amikor az önkéntesek elé állt, és aktiválta a védőmezőjét. A tömlő magába foglalta a Wildside-ról szerzett létfenntartó rendszer alkatrészeinek java részét. A darabokat megjelölték, hogy a szerelők minél könnyebben eligazodjanak. A csapatok Phil vezetésével visszatértek az űrbe. A nemrég összekapcsolt szakasz felett a háló nyitva volt egészen a lemezig. A Kívülállók közvetlenül a zsák felett a tömlőhöz erősítettek a széleket. Amikor a tömlő a helyére került, Zossimov hozzácsatlakoztatott egy szivattyút és egy szenzort. Ekkor levegőt szivattyúzott bele, mígnem egy körülbelül ötven méter átmérőjű, kerek és merev gallér lett belőle. Ennek kellett nyitva tartania a hálót, hogy a leszállóegység belerepülhessen. A terv az volt, hogy a szenzor – a Wildside egyik belső ajtójából származott – aktivál egy szelepet, amint

Hutch gépe áthalad előtte. A szelep ekkor kiengedi a levegőt, a gallér összeroskad, és onnantól kezdve a leszállóegység nem tud kiesni a zsákból. A következő lépésben arról kellett gondoskodni, hogy a háló hátsó része ne sodródhasson előre, hogy lezárja a zsákot, vagy eltorlaszolja a bejáratot. Ennek érdekében a Kívülállók rengeteg csövet és rudat szedtek elő, amelyek a Wildside rakterében zsákmányolt fémholmikból készültek, és amelyeket a végeikre szerelt kapcsok jóvoltából egy mozdulattal össze lehetett csatlakoztatni. Ezenfelül kapcsok és támrudak is a rendelkezésükre álltak. A rudak hosszát pontosan öt méterben szabták meg, mert ennél hosszabb tárgyakat nem lehetett berakni a kompokba. Mindösszesen negyvenöt darab készült. A Kívülállók összeraktak belőlük két, támrudakkal megerősített merevítőbordát, amiket a gallér vízszintes középvonalához erősítettek, arra merőlegesen úgy, hogy végignyúltak a zsák két oldalán. Mire befejeztek, kaptak egy jókora szatyrot, amibe a leszállóegység viszonylag könnyen bele tudott manőverezni. Phil és Miles kint maradtak, a többiek visszatértek a kompokba. Phil a helyére szerelte a szenzort. – Biztos vagy abban, hogy működni fog? – kérdezte Miles. – Abszolút. – Mennyi idő alatt záródik be, miután a leszállóegység benne lesz? – Amint a gép besuhan a nyilason, aktiválódik a rendszer – felelte Zossimov. – Nem vagyok fizikus, ezért nem tudom megmondani, hogy mennyi idő alatt ereszt le a gallér. De nem tarthat tovább néhány másodpercnél. Főleg abban a magasságban. Miles töprengve nézegette a tömlőt, és hamarosan megjegyezte. – Azt hiszem, van egy klassz merítőhálónk. * * * Nagyjából azzal egy időben, hogy Miles emberei a hálón dolgoztak, a hegesztők szétszóródtak a négy csillaghajó héjazatán. Tom Scolari, Cleo, Jack Kingsbury és egy idősebb férfi, akit Scolari a Chop néven ismert, a Zwicket vették gondjaikba. A feladat könnyűnek ígérkezett, mivel Jack és Chop egyszer már végrehajtották, amikor az alfa-rúdhoz csatlakoztatták a hajót. Az Universal csapata interjút kért Scolaritól. Emma kerített egy-egy kezeslábast neki és Cleónak, és a terv az volt, hogy élőben kapcsolják őket, amikor a külső munka véget ért. Scolari félt a műsortól, jobban tartott tőle, mint attól, hogy megint ki kell mennie az űrbe. Nyilván egyszerűbb lett volna Choppal és Jackkel elkészíteni a riportot, és Scolari kezdetben nem is értette, hogy Emma miért nem ezt csinálja. De aztán hamar rájött, hogy a másik két fickó nem alkalmas az ilyesmire. Jack mindenre egyszavas válaszokat adott, Chop pedig állandóan vakarózott. Scolari tartott attól, hogy megharagszanak rá, de még csak elő sem hozták a témát. Amikor megemlítette nekik, hogy interjút készítenek vele, Chop csak annyit mondott: örül, hogy nem őt kérték fel. A Zwick állomásozott az egyes számú helyen. Alig harmincnyolc kilométer választotta el a hálótól, amit láttak is a fedélzetéről, amikor megcsillant rajta a napfény – Scolari egy nagy zászlóhoz hasonlította magában. A rúd jelenleg is a Zwick hasához volt hegesztve. A teherzsilipen át hagyták el a fedélzetet, és átsétáltak az alfához. Menet közben, mivel a hajó mindvégig alattuk volt, az az érzésük támadt, hogy az univerzum forog körülöttük. Amikor felkészültek, Cleo és Scolari visszatértek a tathoz, Jack és Chop pedig az orrhoz mentek. Aktiválták a lézereket, és elkezdték szétvágni az összehegesztett részeket. Most, hogy a rúd a megfelelő pályán haladt, és nem kellett módosítani az irányát, el kellett választaniuk a hajótól, hogy

megváltoztassák annak orientációját. – Legyetek óvatosak! – intette őket Janet a háló közelében lévő állomáshelyéről. A Kívülállóknak újra és újra elmagyarázták, hogy ez a munka a legveszélyesebb. Ugyanis, ha mélyen belevágnak az alfába, súlyosan meggyengíthetik, és azt már nem lehet helyrehozni. És akkor a felszínen rekedt emberek meghalnak. Ha pedig belevágnak a héjazatba, kilyukasztják a hajót. Ez igazából nem okozott volna végzetes sérülést, és a biztonság kedvéért minden egységen kiürítették az alsó szinteket. Viszont, ahogyan azt Janet mondta: nem lett volna profikhoz méltó munka, ráadásul valakinek rendet kellett volna tennie utánuk. A helyzet egyértelmű volt: ha valakinek muszáj eltolnia, akkor inkább a hajótestbe vágjon bele. Scolari hamar rájött, hogy nem nehéz jól dolgozni, ha arra figyel, amit csinál. Ugyanakkor a gázóriás – ami óráról órára nagyobbnak látszott – mindenkit zavart az összpontosításban. Elkezdték a vágást. Jack és Chop az első alkalommal jól dolgoztak. Akkor azt az utasítást kapták, hogy hegesszék össze a hajót a rúddal, amilyen hosszan csak lehetséges. Pontosan ezt tették, és most a szétválasztás komoly erőfeszítéseket igényelt. A csillaghajók közül a Zwick volt a legkisebb, de így is huszonhat méteren érintkezett a rúddal, mielőtt a héjazata elívelt tőle. Állhatatosan dolgoztak a gigász árnyékában. Scolari hallott arról, hogy a Start majdnem egy kilométer hosszan összehegesztették az alfával. Annak a hajónak a leválasztása iszonyatos munkának tűnt, viszont oda küldték a legtöbb önkéntest. Janet szokásához híven éberen őrködött. Néha tanácsot adott, olykor pedig biztató szavakkal segített. Tudatta Scolariékkal, hogy a Wendy csapata már végzett, és hogy azok is szépen haladnak, akik előkészítik a hálót a hasznos teher befogásához. Minden egyes alkalommal hasznos tehernek nevezte a leszállóegységet – Scolari szerint azért, mert túl sok filmet nézett. Egy óra és tizenöt perc kellett ahhoz, hogy leválasszák a Zwicket, és sikerült úgy végrehajtaniuk, hogy nem tettek kárt sem a rúdban, sem a hajóban. Jack, a csapat vezetője tájékoztatta Janetet arról, hogy végeztek. A nő nyugtázta az információt, köszönetet mondott nekik, és utasította őket, hogy térjenek vissza a hajóba. – De ne menjetek messze! – tette hozzá. – Mennyi van még hátra? – kérdezte Jack. – Körülbelül négy óra. – Nem tudom, hogyan fogjuk kibírni addig – dörmögte Jack.

Nehéz volt elhinni, hogy a nap már másfél órája fenn jár az égen. A szél bömbölve és süvítve tombolt a leszállóegység körül. Sűrű zápor verte a héjazatot, és a hegyről lezúduló víz tajtékzó áradattá vált. A csapat tagjai a sötét kabinban üldögéltek, mialatt körülöttük vad vihar dühöngött. – Azt hiszem, a környezeti viszonyok egyre rosszabbak – jegyezte meg MacAllister. – Szerintem is – helyeselt bólogatva Hutch. – Jobb lesz, ha lekötjük a gépet, ha nem akarjuk, hogy a szél belefújja az óceánba. Kiszálltak, és komoly küzdelmek árán hozzákötötték a leszállóegységet a fákhoz. A szél már-már akkora erővel fújt, mint a hurrikánokban szokott. Ez azt jelentette, hogy kisebb-nagyobb tárgyak röpködtek összevissza, ágak, kövek és madarak, amiket elkapott a fergeteg. Mindannyian kifáradtak, mire visszatértek a kabinba. Beleroskadtak az üléseikbe, és valamivel nagyobb biztonságban érezték magukat, de nem sokkal.

A Star fedélzetén Nicholson és Marcel megkapták Drummond jelentését. Immár csak maga az óriási túrahajó volt összeköttetésben az alfával.

Nicholson kérdőn nézett Marcelre. – Most? – kérdezte kurtán. Marcel biccentett. Nicholson ismét megszólalt, de ekkor már az MI-hez beszélt: – Lori, rátérünk a következő szakaszra. Fordítsd meg a Zwicket! – Értettem – felelte Lori kezdem a manővert. – Lori, sikerült felvenni a kapcsolatot a felszíni csapattal? – kérdezte Marcel. – Sajnos nem – felelte az MI. – De folyamatosan próbálkozom, és amint sikerül, tájékoztatlak titeket. Marcel bólintott, és az egyik navigációs képernyőre fordította a figyelmét, amelyen most a Zwick állapotjelző műszerei ábrázolódtak. A hírhálózat hajója Lori irányításával eltávolodott a rúdtól. Aztán a manőverező rendszerének fúvókái a meghatározott koreográfia szerint egy-egy pillanatra működésbe léptek, mígnem az orra az előzővel ellenkező irányba mutatott. Végül így, hogy a fő hajtóművei immár a Süllyesztőre szegeződtek, lassan visszasiklott az előző helyére, és ismét hozzásimult az alfához. A manőver alatt befutott a hír, hogy a Kívülállók kiszabadították a Start.

Scolari és a többi önkéntes ismét kimentek az űrbe, hogy megint hozzáhegesszék a Zwicket a rúdhoz. A hajó orra immár a másik irányba mutatott, és a fő hajtóművei néztek a Süllyesztő felé. Röviddel azután, hogy elhagyták a gépet, az egyik komppilóta figyelmeztette őket, hogy egy felhő közeledik feléjük. – Felhő? – kérdezte meglepetten Scolari. – Meteoritok és por – felelte a férfi. – Menjetek vissza a hajóba! Scolarit és Cleót nem kellett biztatni. Azonnal elindultak a zsilip felé, és figyelmeztették Chopot, illetve Jacket, hogy igyekezzenek. Röviddel ezután néhány nagyobb kődarab pattant le a burkolatról. Percekkel később, amikor azt hitték, hogy vége, egy meteorit betört a hajóba, szétverte a közvetítőstúdiót, illetve az adattárat, és megölte volna Canyont, ha pár pillanattal korábban nem ment volna ki a mosdóba.

A figyelmeztetés Klaus Bomartól származott, attól a pilótától, aki korábban Pindart és Sharont szállította az alfa-rúdhoz. A torontói születésű férfi régebben kereskedelmi fehérhajókon dolgozott, készleteket vitt a Quraquán zajló munkálatokhoz. Később pedig oktatóként szolgált a Winnipeg közelében működő Világbéke Űrrepülő Akadémián. A Süllyesztő-expedíció indulása előtt két hónappal mondott fel ott, hogy az új határvidékekhez induló csillaghajókon dolgozhasson. Klaus felesége rég meghalt, a gyerekei felnőttek és kirepültek, így aztán alig habozott, amikor úgy érezte, hogy elege lett a tantermekből. Jelentkezett a TransGalactichoz, mert jó fizetést kínált, és mert a nagy személyszállítók olyan helyszíneket kerestek fel, amiket ő szeretett volna megnézni: fekete lyukakat, csillagbölcsőket, gigászi napokat és kozmikus világítótornyokat. Ez volt az első útja a TransGalactickal. Clairveau és Beekman leleményessége elkápráztatta, és szórakoztatónak találta, hogy Nicholson képes azt a látszatot kelteni, hogy ő irányítja a mentőakciót. Leadta a figyelmeztetést a Zwicknek és egy másik kompnak, amelyik szintén a száguldó felhő útjába esett, aztán elfordította a gépét, hogy ő is biztonságos helyre húzódjon. A Morgan körül keringő űrszemét javarészben porszemcsékből állt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a szenzorok érzékeljék őket. De bőven akadtak benne nagyobb darabok is. Amikor Klaus befejezte a manővert, egyenesen belefordult egy óriási sebességgel mozgó meteoritrajba, amely

darabokra tépte a hajóját, még mielőtt észlelte volna, hogy bajban van.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET „Mindannyiunkban megvan az a sajátos vonás, hogy amikor válsághelyzetbe kerülünk, óhatatlanul a rossz utat választjuk. Ezért csúsznak félre a dolgok, ezért maradnak beteljesületlenek az álmaink, ezért nem válnak valóra a vágyaink. A legtöbbünk számára az élet csupán az elszalasztott lehetőségek sorozatából áll.” (Gregory MacAllister: Süllyesztő Napló)

A széthullásig hátralévő idő: 12 óra (becsült adat) Hutch bevehetett volna egy nyugtatót. Azok, amelyeket MacAllister a zsákjában tárolt, elvileg csak az előre meghatározott ideig hatottak arra, aki bevette őket, így aztán elméletileg nyugodtan bekaphatott volna egyet. Csakhogy általában rosszul reagált ezekre a vacakokra. És nem merte megkockáztatni azt, hogy tompa legyen az agya az utolsó, mindent eldöntő repülés alatt. Az utolsó repülés... fel vagy le. Megpróbálta kisöpörni magából vagy egy távoli határon túlra száműzni az érzéseit. Arra gondolt, ami várt rá, megpróbálta elképzelni az égből lezuhanó, óriási hálót. „Pontosság” – hangoztatta többször is Marcel. Tudta, hogy mindent pontosan kell csinálnia. Egyetlenegy dobásuk lesz. A háló leereszkedik, és elindul felfelé. A legjobb esetben is egy perce lesz arra, hogy megtalálja a nyílást, és belerepüljön. A kabinban nyomott hangulat uralkodott. MacAllister azzal próbálta felvidítani a társait, hogy kijelentette: amennyiben életben marad, felkeresi New Jersey püspökét, és útmutatást kér tőle, hogy a jövőben hogyan éljen és gondolkodjon. Mindannyian felkacagtak, de a nevetésük valahogy üresen csengett. Hutch időnként megpróbált kapcsolatot teremteni Marcellel, de nem sikerült. – Én örülök, hogy hamarosan vége lesz – mondta Nightingale vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Hutch bólogatott, mintha egyetértett volna, pedig nem értett egyet. Szerette az életet, és kapaszkodni akart bele, ameddig csak lehetséges. Ugyanakkor ő is úgy érezte, hogy boldog lesz, amikor vége szakad a feszültségnek, amikor belerepül Marcel mennyei merítőhálójába, és végre maga mögött hagyja a Süllyesztőt. Csak éppen nehezen tudta elképzelni, hogy valóban megtörténik. MacAllister gyümölcsöket szedett elő, és odakínálta neki, de nem volt étvágya. – Pedig jót tenne – erősködött MacAllister. – Biztos jólesne! – Nem hiszem – tiltakozott Hutch, de közben rájött, hogy ha eszik, akkor legalább csinál valamit. Kiválasztott egy sötétvörös, gömbölyű gyümölcsöt, ami a külsejét és az ízét illetően a gránátalmára emlékeztetett. Nightingale vett magának néhány diót, és kényelmesen elhelyezkedett az ülésén. MacAllister kávét főzött, és mindenkinek töltött. – Ezzel nem lesz bajunk? – kérdezte, és a viharra célozva kimutatott az ablakon. – Nem lesz gond – felelte Hutch. Amennyire csak lehetett, feltöltötte a tárolókat. A tartályok elegendő üzemanyagot tartalmaztak ahhoz, hogy eljussanak a megadott helyszínre, és szükség esetén visszaérhessenek a hegyekbe – bár ez akkor már aligha fog számítani. – Menni fog... mindaddig, amíg nem lesz még rosszabb a vihar. Egy darabig hallgatagon üldögéltek, a gyümölcsöket rágcsálták, és az esőt bámulták. – Maguk, fiúk, jól vannak? – kérdezte aztán Hutch. Nightingale bólogatott, majd tétován megszólalt: – Sajnálom azt, ami a felvonóban történt... én...

– Minden rendben – vágott közbe Hutch. – Ne emészd magad miatta! MacAllister ivott néhány korty kávét, és kijelentette: – Hát, azt hiszem, ez a vallomások órája. – Mit akar bevallani, Mac? – kérdezte Kellie. – Attól tartok... – kezdte MacAllister, majd elgondolkodott pár pillanatra, aztán kibökte: – nem mindig viselkedtem ésszerűen. – Azt tudjuk – válaszolta Nightingale –, az egész világ tudja. – Csak... azt hittem – folytatta MacAllister –, hogy mondani akarok valamit. Azt hiszem, néha kárt okoztam másoknak. – Felejtse el! – szólt közbe Hutch. – Biztosra veszem, hogy senki sem haragszik magára. – Hát én annyira nem vagyok biztos ebben, de nem ez a lényeg. – Mac, egy alkalommal maga írta, hogy az emberek túl sok energiájukat pazarolják arra, hogy sajnálják magukat. – Hát erre speciel nem emlékszem – állította a homlokát ráncolva MacAllister. – Egészen pontosan mit is írtam? – A lelkiismerettel akkor bánunk helyesen, ha legyőzzük, mert azzal megmutatjuk neki, hogy ki a főnök – felelte Nightingale. – Ilyeneket írtam? – kérdezte elcsodálkozva MacAllister. Nightingale az egész beszélgetés alatt szótlanul nézte az esőt. Most azonban megfordult, MacAllisterre szegezte a tekintetét, és megszólalt: – Nem szó szerint, de ez a legjobb változat, amivel elő tudok hozakodni. Hagyjuk, Mac... ami volt, elmúlt. A leszállóegység megrázkódott, amikor megrándult alatta a föld. MacAllister elkapta a tányérját, mielőtt a padlóra esett volna, és csendesen megjegyezte: – Az egész bolygó széthullik... – Meddig tart még? – vetette fel Kellie, és megigazította a biztonsági hámja hevedereit. – Már nem sokáig – válaszolta Hutch. Ugyanakkor, a szél kezdett gyengülni. A sűrű zápor is szelídült, de nem állt el teljesen. Hutch ismét megpróbált kapcsolatot teremteni a csillaghajókkal. Az ég hirtelen megtelt madarakkal. Mindenféle teremtmény röpködött odafent, a fehér szárnyú, fekete testű apróságoktól a szürke óriásokig, amelyek a szárnyukat széttárva vitorláztak a magasban. A legtöbb madár összevissza cikázott, bizonyos mértékig a szél sodorta őket, de keményen küzdöttek, hogy valamiféle alakzatot tartsanak. Aztán amikor a szél ereje csökkent, sorokba és oszlopokba rendeződtek, és egyszerre északnak fordultak. Tudják – gondolta Hutch. – Mind tudják, hogy mi vár rájuk.

Miután a meteoritok bombazáporának vége szakadt, Scolari és a Kívülállók visszatértek a héjazatra, hogy elvégezzék a feladatukat. A lehető leghosszabb szakaszon hozzáhegesztették a hajót az alfa-rúdhoz. Az Evening Star csapata ugyanezt tette. A másik két hajót úgy rögzítették a rúdon, hogy a hossztengelyük huszonhét, illetve harmincegy fokos szöget zárt be annak hossztengelyével. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy az elöl lévő Wendy és a Wildside elkezdjék a rúd orbitális pályára állításának folyamatát. Röviddel azután, hogy Scolariék dolgozni kezdtek, eljutott hozzájuk a hír, hogy meghalt az a pilóta, aki nemrég figyelmeztette őket a veszélyre. Két és fél óra alatt végeztek, és visszatértek a hajójuk fedélzetére. A négy hajó ismét össze volt hegesztve az alfával, azzal a különbséggel, hogy az orruk most az ellenkező irányba mutatott, mint az

előző alkalommal.

Noha Klaus Bomar csak nemrég került a TransGalactichoz, a kapitány után a Star személyzetének második legidősebb tagja volt. Nicholson néha meghívta őt, mint kortársát, a kabinjába egy italra, és egy idő után megkedvelte. Marcel ebben a tekintetben tévedett: Nicholsonnak mégiscsak akadt egy barátja a fedélzeten. A hír nagyon lesújtotta Nicholsont.

A Wendy egyik kompja beállt Drummond gépe mellé. A zsilip kinyílt, és Drummond kapott maga mellé egy orvost: Embry Desjardaint. Drummondra azt a feladatot osztották, hogy maradjon a zsák közelében, és szedje fel a felszíni csapatot, miután kiemelték az atmoszférából. Embryt óvintézkedés gyanánt vezényelték a hajójára, arra az esetre, ha valaki orvosi ellátásra szorulna. Bemutatkoztak egymásnak, és kezet ráztak. – Azt hiszem, téged leváltottak – mondta aztán a matematikus Janetnek. – Ha szeretnél visszatérni a Starra, ez a komp elvihet oda. – Ha nincs ellene kifogásod – felelte Janet –, itt maradnék. Talán még tudok segíteni valamiben. Drummond ekkor Frankre pillantott, aki megnyomott egy gombot, és átszólt a másik pilótának: – Rendben, Karen, mehetsz! Karen megvillogtatta a reflektorait, és elindult.

– Ideje indulni! – jelentette be Hutch. – Szabadítsuk ki a gépet! * * * Marcel, Beekman és Nicholson a Star hídján teljesítettek szolgálatot. Elégedetten figyeltek, mialatt befutottak a helyzetjelentések. Minden rendben ment. Mindenki elfoglalta a helyét. Most már csak várni kellett, hogy a lendület belevigye az új szerelvényt – az alfát és a négy csillaghajót – a légkörbe, és a rúd végére erősített háló megérkezzen a Köd-tenger fölé. Nicholson a szokásával ellentétben mély hallgatásba merült. Végül Marcelhez fordult, kezet fogott vele, és azt mondta: – Sok szerencsét! – Aztán Beekmannel is kezet rázott, és hozzátette: – Sok szerencsét, Gunther! A következő pillanatban Lori megjelent az egyik képernyőn, és bejelentette: – Az imént néhány másodpercre sikerült kapcsolatot teremtenem a leszállóegységgel, de megint megszakadt. – Rendben. Tudtál beszélni velük? – A levegőben vannak, és a találkozási pont felé tartanak. A három férfi bátorítón biccentett egymásnak. – Hála istennek – felelte Nicholson. – Hutch velük van? Kivel beszéltél? – Hutchins kapitánnyal beszéltem. Marcel lehunyta a szemét, és rövid hálaimát mormolt olyan halkan, hogy maga sem hallotta.

Sötét felhők között repültek. Körülöttük villámok csapkodtak, lent a mélyben vörös fényfoltok

izzottak. Miután végre a vihar fölé emelkedtek, Kellie-nek sikerült rádiókapcsolatot teremtenie a Starral. – Bízzunk abban, hogy ezúttal meg is marad az összeköttetés! – mondta Lori. – Jó tudni, hogy minden rendben van veletek. Már nagyon aggódtunk. A találkozási pont felé repültök? – Hát persze! – válaszolta Hutch. – Egy pillanat türelmet kérek. Értesítem Clairveau kapitányt. Néhány másodperccel később az egyik monitoron megjelent Marcel arcának képe. – Hutch! – kiáltotta lelkesen a kapitány. – De örülök, hogy látlak! – Én is örülök neked, Marcel – felelte Hutch. – Hogyan jutottál le arról a szerkezetről? Mi történt? – Majd elmesélem, amikor személyesen találkozunk – válaszolta Hutch. – Itt minden rendben van. Körülbelül egy óra és tíz perc múlva érjük el a találkozási pontot. – Helyes. – Nálatok hogy állnak a dolgok? A készülékből csak sistergés hallatszott, de aztán ismét meghallották Marcel hangját. – ...az ütemtervet – mondta a férfi, majd finomított az előző adatokon, pontosan megadta, hogy a háló hová fog megérkezni, illetve küldött róla néhány képet. – Mint azt láthatjátok – folytatta –, az egész dolog úgy néz ki, mint egy hálóból szőtt zsák. Íme, a nyílása. Egy szép, kerek bejárat. Elég széles ahhoz, hogy kényelmesen belerepüljetek. Kelet felé fog nézni, és a zsák aljának közelében van. Miután benne lesztek, egy jókora üres hálót fogtok találni magatok alatt. A gallér magától bezárul mögöttetek. Csak repüljetek bele, helyezkedjetek el, ahogyan tudtok, és a többit bízzátok ránk! – Úgy lesz – ígérte Hutch. – Lehet, hogy kis mértékben még módosítunk a koordinátákon – tette hozzá Marcel –, attól függően, hogy a légkör milyen hatást gyakorol a hálóra, de ne aggódjatok, mert végigvezetünk titeket minden egyes lépésen. – Van már időpontunk? – kérdezte Hutch. – Pontosan hetvennégy perc és... – felelte Marcel, majd rövid szünet után folytatta: – és harminc másodperc múlva fogja elérni a legalsó pontot. Rögtön ezután elindul felfelé. – Ismét hallgatott pár pillanatig, majd megkérdezte: – Eléritek ezt a magasságot? – Valószínűleg. Ha nem sikerül, ne várjatok ránk! – felelte Hutch, ám észrevette, hogy ennek hallatán MacAllister falfehérre sápad, mire gyorsan odaszólt neki: – Nyugi, Mac, csak vicceltem! Simán felmegyünk odáig! – Azt azért ne felejtsük el – tette hozzá ismét Marcelhez beszélve –, hogy nem egykönnyen navigálok ezzel a szépséggel! Már azt sem tudom, merre van nyugat. – Eddig remekül csinálod – felelte Marcel. – Bár nem ártana lassítanod úgy harminc kilométerrel, és kéne egy nyolc fokos forduló balra. Hutch végrehajtotta az utasítást. – Igen, így már jó – közölte aztán Marcel. – Ameddig lehet, kapcsolatban leszek veletek. Milyen az idő? – Kicsit borult az ég – válaszolta Hutch. Mialatt beszélt, óvatosan maga felé húzta a botkormányt, és a gép aerodinamikai képességeire hagyatkozott, hogy azok juttassák fel őket tízezer méteres magasságba. Tartalékolni akarta a tüskét, ameddig csak lehetséges. Marcel további képeket küldött a háló alsó részéről. A terv az volt, hogy a zsák majdnem függőlegesen fog lógni, és a leszállóegységgel szemben fog haladni. – Amikor meglátod, délnyugat felé fog mozogni, 180 kilométer per órás sebességgel – magyarázta Marcel. – Az iránya 228 fok és 228 fok 7 szögperc között lesz. A közelébe vezetlek;

amikor szólok, bekapcsolod a tüskét, és egyszerűen belesiklasz. – Marcel... – felelte mélyet sóhajtva Hutch – nem hittem volna, hogy ez lehetséges. – Ha egy franciával van dolgod – válaszolta Marcel vigyorogva –, minden lehetséges. A gravitáció persze el fogja kapni az egész mindenséget, de addigra már fékezni fogunk. – Értem. Rendben. – Rögtön azután, hogy belerepültél, azonnal elkezdjük emelni a rudat. – És azt mondod, hogy a nyílás átmérője ötvenhárom méter lesz? – Pontosan. Egy fél focipálya. – Nem lehet elvéteni – állapította meg Hutch. – Mi is ezt gondoljuk. Hutch egy darabig csendesen üldögélt, mintha nem akart volna többet hallani, aztán halkan megjegyezte: – Most már elhiszem, hogy sikerülhet.

Nightingale lenézett az alattuk sötétlő viharfelhőkre. Fényfoltok izzottak az örvénylő feketeségben. A nagyobb magasságokban lebegő fekete felhők kísérteties fényben úsztak. A látvány hatására Nightingale alig tudott lélegezni, annyira összeszorult a torka. A jelek arra vallottak, hogy akármi fog történni velük, többé nem szállhatnak le. És isten látta a lelkét, nem akart meghalni idefent. Azt sem akarta, hogy a többiek megtudják, mit érez. Mindannyian féltek, ez egyértelműen látszott rajtuk, de úgy tűnt, hogy ők jobban uralkodnak magukon. Istenem, ne hagyd, hogy darabokra szakadjak... A hangszórókból Marcel recsegésekkel kísért hangja hallatszott. A Wendy kapitánya újra és újra utasította Hutchot, hogy lassítson, vagy módosítson az irányon, vagy emelkedjen kicsivel magasabbra. A hangja egyenletesen, nyugodtan szólt. Hiányoztak belőle az érzelmek. Önbizalom érződött belőle. Neki elég könnyű magabiztosnak lennie – dohogott magában Nightingale. Mindent megadott volna azért, hogy ő is odafent lehessen, az egyik csillaghajó biztonságos belsejében. Hutch eddig nem mondta el a többieknek, hogy ő hogyan viselkedett a felvonókabinban. Neki sem hánytorgatta fel az esetet. Ám látta a nő szemében a csalódottságot. A megvetést. Sok-sok évvel korábban, amikor MacAllister lejáratta őt az egész világ előtt, módjában állt megindokolni a viselkedését. A vészhelyzet váratlanul állt elő, szörnyű nyomás nehezedett rá, ráadásul megsebesült. Abban az időszakban alig aludt valamit. És... ...teljesen mindegy. Ezúttal sokkal látványosabban vallott kudarcot. Ezt most nem tudta megindokolni sem másoknak, sem saját magának. Szentül megfogadta, hogy ha életben marad, amint hazaér, elutazik Skóciába. És elrejtőzik a világ elől.

– Marcel, itt Abel. A Süllyesztő kezd szétszakadni. Marcel az egyik képernyőre kapcsolta a klímakutató képét, és megkérdezte: – Mit mondasz? Mi történik? – Hasadékok nyílnak az óceánokban és két szárazföldön – magyarázta Abel. – Egy csomó vulkán született az Idők Végezetén. A Gloriamundi keleti részén van egy törésvonal. Az egyik oldala hatezer méter magasságba lökődött fel, és még most is emelkedik. Erős földrengések rázzák mind a két félteket. Kitöréseket észlelünk mindenhol. Még a Köd-tengeren is van néhány, nem messze a leszállóegység utolsó pozíciójától.

– Őket nem kell féltenünk – felelte bizakodva Marcel. – Elég magasan járnak. – Gondolod? Az imént kitört egy vulkán a Gloriamundin, a hamu egy része elérte az orbitális pályákat. – Mutasd meg, hogy hol vannak a Köd-tenger vulkánjai! – kérte Marcel. Kindernek igaza volt, kettő közel esett a leszállóegység útvonalához. De már nem terelhették másfelé a gépet, mert akkor nem ért volna oda a kellő időben a találkozási ponthoz. Marcel úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha tartják az eddigi irányt, és reménykednek. – Köszönöm, Abel – mondta végül. Kinder mordult egyet, de ebben a pillanatban valaki megkopogtatta a vállát, és átadott neki egy jegyzettömböt. Szemügyre vette a legfelső lapot, és a homlokát ráncolva olvasgatta az írást. – Mi történt? – kérdezte Marcel. – Egy pillanat – kérte a klimatológus, és oldalra nézett, aztán váltott néhány szót valakivel, amiből Marcel semmit sem értett. Aztán ismét a kamerába nézett, és közölte: – Az Észak-Tempus éppen Atlantiszt játszik. – Süllyed? – Aha. Az egyik monitoron a Wendy héjazatának egy része látszott. Marcel felfedezni vélt egy mozgó alakot, de olyan gyorsan történt, hogy azt hitte, csak a képzelete játszott vele. – Köszönöm, Abel – mondta végül. Tovább figyelte a képernyőt. Árnyék suhant át a Wendy burkolatán, és az egyik szenzor eltűnt. Az egyik kommunikációs egység felhasadt, a tartalma az űrbe ömlött. Marcel átváltott az MI csatornájára, és meghallotta a hangját. – ...több elülső rendszer. Az intenzitás csökken – közölte éppen Bill. A hangja elgyengült, aztán a kép elsötétült. Pár pillanat múlva az MI visszatért annyi időre, amíg kimondta: „a becslések szerint”, és ismét eltűnt.

Nicholson a kapitányi ülésben ült, amikor megkapta a jelentést, hogy a Wendyvel megszakadt az összeköttetés. Megkérdezte az egyik technikusát, hogy meg tudja-e oldani a problémát. – Nem nálunk van a gond, uram – felelte a nő, mialatt mellette az egyik társa éppen visszafelé játszott egy felvételt. Nicholson ekkor Marcelre nézett, és megkérdezte: – Mi a fene folyik ott? Te érted? – Alighanem egy újabb kőzápor – felelte Marcel. – Egyre rosszabb lesz, azzal párhuzamosan, hogy a Morgan mind közelebb ér. A képernyő sötét maradt. – Mi lesz, ha nem sikerül helyreállítanunk a kapcsolatot? – vetette fel Nicholson. – Nem feltétlenül szükséges – vélekedett Marcel. – Bill tudja, hogy mi a teendője. Valamennyi MI tudja. Amíg nem áll elő olyan vészhelyzet, ami miatt módosításokat kell eszközölnünk, nincs nagy baj. * * * Canyon olyan testtartásban ült, amit Scolari csak úgy tudott leírni magának: nyugodt vigyázzülés. – Szóval, Tom, most tett először űrsétát – mondta a tudósító. – Elmondaná nekünk, mi járt a fejében, amikor kiment a zsilipen? Scolari nyugalmat kényszerített magára, és megfontoltan válaszolt:

– Nos, tudtam, hogy tennem kell valamit. Szóval, rá kellett szánnom magam, hogy megtegyem. – Ostobaságnak érezte azt, amit mondott, de hirtelen nem tudott gondolkodni. Talán még a saját nevét sem tudta volna kibökni. – Azt akarom mondani, hogy nem nézhettük tétlenül az eseményeket. A felszínen rekedt emberek élete volt a tét. Miután befejezte a mondatot, Cleóra pillantott, aki ártatlan képpel bámulta a mennyezetet. – És mi a helyzet önnel, Cleo? – kérdezte Canyon. – Nyilván félelmetes jelenség, hogy az ember lefelé néz, és nem lát semmit. – Ez így igaz, August – helyeselt Cleo. – Bár, őszintén szólva, nem éreztem, hogy merre van a lefelé. Ez nem olyan, mint az, amikor egy épület oldalán van az ember. – Tudomásom szerint lecsapott önökre egy meteorraj. Erre hogyan reagáltak? – Először nagyon megijedtem – válaszolta Cleo. – Elrejtőztünk, amíg véget nem ért. Igazából nem sokat láttam belőle. – Figyeljen ide – szólalt meg Scolari –, mondhatok valamit? – Persze. – Mindenki megijedt – folytatta Scolari. – Bármelyik pillanatban eltűnhetett volna valamelyik testrészem. Érti, hogy mit akarok mondani? De még ha nem is röpködtek volna azok a kövek, nem voltam elragadtatva attól, hogy nincs semmi szilárd a talpam alatt. Ugyanakkor örülök, hogy rész vettem a mentésben. És remélem, sikerül kihozni onnan azt a négy embert. Ha életben maradnak, nagyon jólesik majd az érzés, hogy segítettem. – Valahogyan mosolyra húzta a száját, és hozzátette: – Hogy segítettünk... én, Cleo és a többiek.

Miles Chastain a rúd mentén repült egyik hajótól a másikig, hogy megvizsgálja a Kívülállók művét. A Maleiva III széle mentén már látszott a gázóriás. A kontinenseket és az óceánokat már nem lehetett látni, az egész bolygót vastag, fekete felhőlepel borította. Milest lenyűgözte az, hogy hányán tették kockára az életüket és a testi épségüket a mentőakció sikere érdekében. Hallott más dolgokról is, hogy a Star utasai és a Wendy kutatói panaszkodtak. Korábban is átélt már válsághelyzeteket, és tudta, hogy azok általában leleplezik az embereket: megmutatják, hogy valójában milyenek, és vagy a legrosszabbat, vagy a legjobbat hozzák ki belőlük, a jellemüktől függően. Az egész olyannak hatott, mintha a komoly baj letépte volna a személyiségek színlelt álcáit, hasonlóan ahhoz, ahogy a Jerry Morgan letépte a Maleiva III külsejét. Miles a Zwick és az Evening Star között járt, és a rúd mellett repült a háló felé. A terv úgy szólt, hogy Hutchinst és a társait John Drummond kompja fogja felszedni. Marcel azt akarta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, másszanak ki a leszállóegységből és a hálóból. Miles azt a feladatot kapta, hogy tartózkodjon a közelben, hogy szükség esetén azonnal tudjon segíteni. Egyedül ült a gépben. Visszavitte Philt, a komp pilótáját és a Kívülállókat a Starra, és maga vette kézbe a kormányt. A Zwick felé közeledett, ami szembenézett vele. A kommunikációs képernyője ki világosodott: Emma hívta a Zwickről. A beesett arcú nő rendszerint komor volt, de most szinte ragyogott. Eddig valahányszor beszéltek, mindig azt a benyomást keltette, hogy valami másra gondol, például arra, hogy neki csak utasításokat kellene osztogatnia. Vagy arra, hogy Miles jelentéktelen alak. Miles annak tulajdonította ezt, hogy a nő túl sok hírességgel, illetve nagy emberrel találkozott már, és levegőnek nézte a hétköznapi embereket. – Igen, Emma, mi tehetek önért? – kérdezte udvariasan. – Miles, hol van most? – Maguk előtt. Közeledem. – A nálam lévő ütemterv szerint maga a háló közelében lesz. – Igen, nagyjából – erősítette meg Miles. – Ott leszek, hogy szükség esetén segíthessek.

– Remek, akkor arra kérem, hogy álljon meg nálunk, és vegyen fel minket. – Miért? – Csak egy perc az egész – felelte Emma. – Miért? – kérdezte ismét Miles. – Komolyan kérdi? – kérdezett vissza Emma. – Arra készülnek, hogy kimentsék azokat az embereket, és azt kérdezi, miért szeretnénk ott lenni? Miles felsóhajtott, de igazat adott a nőnek. – Rendben, hat perc múlva dokkolok – válaszolta. – Jaj de jó! – örvendezett Emma, de rögtön megkomolyodva hozzátette: – Megtenne még valamit a kedvemért? Miles nem felelt, csak várt. – Arra kérem, hogy lépjen kapcsolatba a másik pilótával – folytatta Emma –, azzal, aki majd felszedi a csapatot. Mondja meg neki, hogy szeretnénk élőben közvetíteni azt, amikor megérkeznek a fedélzetre! Kérdezze meg tőle, hogy hajlandó-e együttműködni! – Miért nem kérdezi meg maga? – érdeklődött Miles. – Hát, pilóták egymás közt... tudja, hogy megy ez – magyarázott Emma. – A kolléga sokkal engedékenyebb lesz, ha ön tolmácsolja a kérdést. Ebből a népségből sokan haragszanak ránk. Úgy tartják, hogy mindig láb alatt vagyunk. Leszámítva azokat az eseteket, amikor valamilyen oknál fogva szükségük van a hírverésre. És mi nem szeretnénk lemaradni erről az eseményről. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, érződött a hangján, hogy elragadták az érzései: – Miles, ez az évtized közvetítése lesz. – Emma, azt tudja, hogy a kompok nem tudnak dokkolni egymáson? – kérdezte Miles. – Ahhoz, hogy átmenjen a másikba, ki kell lépnie az űrbe. – Ezt nem tudtam. De nem gond. – És a munkatársaim elfoglaltak lesznek. Nem hiszem, hogy lesz idejük egy híradós csapatra. – Miles – felelte Emma, és mintha kezdett volna leereszkedni abból a magasságból, amelyben eddig lebegett. – Nagyon szeretném, hogy összejöjjön ez a dolog.

Frank, a pilóta Drummondra nézett, és közölte vele: – Nézd, nekem nincs kifogásom ellenük, amíg nem akadályoznak senkit. Hát neked? Drummondot az ösztönei arra intették, hogy kapásból utasítsa el a kérést. De igazából nem tudta megindokolni, leszámítva azt, hogy nem kedvelte Canyont. Viszont a kompban bőven akadt hely, és gyanította, hogy nem fog megártani, ha szerez egy-két jó pontot a médiánál. – Rendben – válaszolta –, de mondd meg nekik azt, amit az előbb nekem mondtál! * * * A gravitáció elkapta a zsákot. A háló folyamatosan hosszabbodott, és kezdett lekonyulni az örvénylő atmoszféra felé. A nyitott gallért messziről látni lehetett, főleg azért, mert a szerelőinek még egy fényfüzérrel is sikerült kiegészíteniük. A helyzet úgy állt, hogy ha a leszállóegységgel nem lesznek gondok, ha a kellő időben bukkan fel a kellő helyen, akkor az egész dolog hihetetlenül egyszerű lesz – szinte kiábrándítóan egyszerű. Frank más véleményen volt. – A gallér csak azért látszik nagynak – mondta –, mert itt vagyunk, közvetlenül felette. És ugyanazzal a sebességgel ereszkedünk. A leszállóegység többé-kevésbé állandó magasságon fog közeledni. A háló lemegy, és indul felfelé. A pilótának kevés ideje lesz arra, hogy beletaláljon. Ha

elvéti, vége a játéknak. Egy darabig mindannyian hallgattak. Embry rosszkedvűen nézett ki az ablakon. Janet Hazelhurst a fedélzeti könyvtárat böngészte, de a látszat szerint csak ide-oda pörgette a lapokat. Drummond kávét kortyolgatott, és a gondolataiba temetkezve bámult maga elé. – Tizennyolc perc a találkozóig – jelentette az MI. – Tartjuk az ütemtervet. A háló még jobban kibomlott, mialatt a felhők felé zuhant. Drummond nem látott rajta sehol arra utaló jeleket, hogy valahol kezdene összegubancolódni. Frank lassított az ereszkedés iramán, és bejelentette: – Ilyen mélyre akartunk jönni. Drummond bólogatott, és közölte Marcellel: – Eddig rendben vagyunk. Ekkor egy másik komp érkezett melléjük. – Itt a média – jelentette be Frank. Drummond aktiválta az F-mezőjét, és bement a zsilipbe, ahonnan végignézte, hogy két ember nehézkes, esetlen mozdulatokkal kimászik a másik járműből. Aztán óvatosan ellökték magukat, lassan siklottak felé, ő pedig elkapta a kezüket, és behúzta őket a zsilipkamrába.

Canyonról kiderült, hogy nem olyan magas, mint amilyennek Drummond képzelte, de azt a kellemesen zengő hangját nem lehetett eltéveszteni. Udvariasan és szerényen bemutatkozott, majd a nőre mutatva közölte: – A hölgy pedig Emma Constantine, a producerem. – Szeretnénk ide beállni, ha nem gond – mondta Emma, a zsilip melletti rekeszre mutatva. – És szeretnénk készíteni önökkel egy-egy gyors interjút, még a kezdés előtt. – Rendben – felelte Drummond. – August meg fogja kérdezni, hogyan tervezik végrehajtani a mentést – folytatta Emma –, hogy ki megy ki magával... – Egy pillanat – szólt közbe Drummond. – Én idebent maradok. Frank fog kimenni. – Ó... – Emma sóhajtott egyet, rögtön elfordult, és a tekintete arra utalt, hogy számára Drummond nem is létezik többé. Canyon biztatón vigyorgott a matematikusra, és megvonta a vállát. Frank meglátott valamit a navigációs képernyőn, ami egyáltalán nem tetszett neki. – Mindenki üljön le! – parancsolta határozottan. – És kösse be magát! Canyonnak nem kellett kétszer szólni. Valósággal rávetődött a legközelebbi ülésre, Emma kicsivel lassabban követte. – Mi a baj? – kérdezte Drummond. – Törmelékmező – közölte Frank, és amint az utasok magukra csatolták a biztonsági hámot, gyorsítani kezdett. Az MI megszólalt, de Frank a fejhallgatójára kapcsolta az adást, nyilván azért, hogy az utasai ne rémüljenek meg. Ez viszont Drummondot riasztotta meg. – Mindenki maradjon a helyén! – rendelkezett a pilóta. – Nem kell aggódni! – A komp gyorsított. – Mögöttünk van a felhő – tette hozzá Frank –, kitérünk az útjából. – Mennyire durva? – kérdezte Drummond. Frank az egyik képernyőre pillantott, és a fogát szívogatva válaszolt: – Elég nagy raj. Gyorsan közeledik. Ne akarjunk itt lenni, amikor megérkezik! Canyon folyamatosan beszélt egy mikrofonba, az előtte ülő Drummond elcsípett egy-egy részletet: – ...a mentőhajó bajba került... meteoritok... pontosan azon az útvonalon... – A tudósító hirtelen Drummond orra alá lökte a mikrofont, és így folytatta: – Most pedig John Drummond beszél, akit méltán nevezhetünk a mentőakció megtervezőjének. A szakmája szerint csillagász...

– Matematikus – szólt közbe Drummond. – Matematikus – módosított Canyon, és zavartalanul megkérdezte: – Dr. Drummond, hogyan jellemezné a pillanatnyi helyzetünket? Drummondra mély benyomást tett az, hogy valószínűleg százmilliók hallják a hangját. Pontosabban hallani fogják, amikor a jel eléri a Földet. Hogy hogyan jellemezné a helyzetet? Pár mondattal leírta a gravitációs terekben felhalmozódó port és törmeléket, majd lenézett az egyik képernyőre, amelyen a Morgan képe látszott, és hozzátette: – Különösen egy ilyen óriási égitest körül. Valami hangos koppanással lepattant a héjazatról. Drummondot elfogta az idegesség, de azonnal elkezdett aggódni amiatt, hogy százmilliók látják rajta a félelem jeleit. – Képet is sugárzunk? – kérdezte a tudósítóra pillantva. Az oldalt ülő Emma bólogatott. Hirtelen szapora, ritmustalan kopogás hallatszott, mintha eső vagy inkább jégeső verte volna a burkolatot. – Hölgyeim és uraim – mondta Canyon halkan és olyan hangon, ami felerősítette Drummond félelmeit –, most önök is hallhatják, hogy mi történik itt.

– Mekkora a felhő? – kérdezte Marcel. – Jó nagy. Az átmérője több kilométer. Frank az elülső szélénél van. De gyorsan repül, és néhány másodperc múlva elhúz előle. Küldtem figyelmeztetést Milesnak is. – Mi van a Zwickkel? Marcel valójában már tudta, hogy mi a válasz erre a kérdésére. A képernyőn látszott, hogy a törmelékfelhő egyenesen a médiahajó felé tart. És a komppal ellentétben a Zwick természetesen nem menekülhetett el.

Miután Emma és Canyon elhagyták a Zwicket, a gépen nem maradt más, mint Tom Scolari, Cleo, Jack Kingsbury és Chop. Scolari nem igazán volt elragadtatva attól, hogy a hajó mozdíthatatlanul hozzátapad egy óriási rúdhoz, és nincs a fedélzetén hivatásos pilóta. Mindannyian tudták, hogy a Maleiva III gravitációja elkapta már a rudat, és vele együtt minden mást is, amit a Kívülállók az elmúlt órákban hozzáerősítettek, és hogy az egész szerelvény egyre gyorsulva zuhan a bolygó felszíne felé. Biztosították őket afelől, hogy nem leselkedik rájuk veszély. Hogy ez egy ellenőrzött zuhanás, és az egész manővert vezénylő MI a megfelelő pillanatban begyújtja a hajók hajtóműveit, és azok visszaemelik orbitális pályára a szerelvényt, remélhetőleg a lenti túlélőkkel együtt. Minden rendkívül egyszerűnek tűnt. Ettől függetlenül Scolari jobban érezte volna magát, ha van még valaki a fedélzeten, lehetőleg egy olyan valaki, aki sávokat visel a zubbonya ujján, és tudja, hogy mit kell tenni, ha váratlan helyzet áll elő. A csillaghajókon ezért szolgáltak még manapság is kapitányok és tisztek, holott a gépek elméletileg önállóan, emberi beavatkozás nélkül is röpködhettek volna a csillagok között. Mindannyian a közös kabinban tartózkodtak. Cleo és Chop szendvicseket rágcsáltak, Jack egy alacsony alkoholtartalmú koktélt tartott a kezében. Scolari szívesebben lett volna a Staron, ahol az ezerötszáz turista között nagyobb biztonságban érezte volna magát. Ahol élő emberek teljesítettek szolgálatot, és gondoskodtak arról, hogy minden rendben legyen. Felváltva nyugtatgatták egymást, amikor a kissé fátyolosan rezgő, női hangon beszélő MI váratlanul megszólalt:

– Por és kavicsmező közeledik felénk nagy sebességgel. Kérlek titeket, haladéktalanul vonuljatok egy gyorsítóállomásra! – Veszélyben vagyunk? – kérdezte Chop, mialatt ő és a társai idegesen néztek egymásra. – A veszély minimális – közölte az MI. – Ugyanakkor mindenkit arra kérek, hogy a biztonsági előírásoknak megfelelően vegyen fel védőfelszerelést! Az úgynevezett gyorsítóállomások biztonsági hámmal ellátott kereteket tartalmaztak, és a hajó számos pontján meg lehetett találni őket. Valamennyien kivettek egy-egy Flickinger-generátort és egy-egy légzőkészüléket az egyik tárolófülkéből, magukra szíjazták az egységeket, és aktiválták a mezőket. – A gép azt gondolja, hogy a meteoritok átüthetik a héjazatot – jegyezte meg Cleo, aki egyenesen rémültnek tűnt. – Ez csupán óvintézkedés – felelte Scolari olyan megnyugtató hangon, amilyen csak telt tőle. Chop is idegesen nézelődött a kabinban. Kingsbury vállon csapkodta Scolarit, és vigyorogva kijelentette: – Amikor túl leszünk ezen, mindenkit meghívok egy italra. Bemásztak a keretekbe, és magukra húzták a védőhámokat. – Amint véget ér a vészhelyzet, haladéktalanul tájékoztatlak titeket – ígérte az MI. Scolari azt mondogatta magának, hogy valóban nincs oka félni. – Kíváncsi vagyok, milyen messze vannak azok a kövek – mormolta Chop. Ekkor egy új hang zendült a hangszórókban: – Itt Clairveau kapitány. Az MI éppen most tájékoztatott, hogy önök magukra maradtak a Zwicken. Jól vannak? – Itt Jack Kingsbury – felelte Jack. – Nálunk minden rendben, kapitány. Meg tudná mondani, hogy mi történik? Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, hangos csattanás hallatszott, és a hajó megrázkódott, mintha lesújtott volna rá egy óriási pöröly. Scolari füldugója halkan kattogott, és a hordozóhullám hangja megváltozott. – Kapitány, itt van még? – kérdezte Scolari. Éles koppanás hallatszott, ami végigvisszhangzott az egész hajón. Az összeköttetés megszakadt.

– Tizennégy perc – jelentette Lori –, a Wendyvel újra van kapcsolat. A Zwick továbbra is hallgat. Marcel a helyzetközlő képernyőt figyelte, amelyen sárga villogó folt formájában ábrázolódott a törmelékmező. A széle beleért az atmoszférába. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy a legsűrűbb része pár perc múlva már messze lesz. – Lori, van képünk a Zwickről? – kérdezte Marcel. – Nincs – felelte az MI. – Csak Miles van elég közel hozzá, de a kamerái nem latnak rá arra a hajóra. Amint kapunk valamit, tudatni fogom veled. A kommunikációs rendszer képernyője kivilágosodott. Drummond jelentkezett. – Üdv, Clairveau kapitány! – köszönt elég komoran. – Vágj bele, John! – biztatta Marcel. – Rossz hírem van... Marcel visszatartotta a lélegzetét. Drummond még tudott beszélni, vagyis nem lehetett olyan vészes. – Mi a baj? – Küldöm a képet – felelte Drummond. Működésbe lépett egy másodlagos képernyő, és Marcel azon kapta magát, hogy a hálót bámulja. A

háló alját. A zsákot. Pontosabban a helyét, mert a zsák immár nem létezett. Azon a szakaszon, ahol a gallérnak kellett volna lennie, ahol a hálónak nyitva kellett volna lennie, hogy befogadja a leszállóegységet, minden csak lógott a felhők felé, ernyedten és döglötten. – Mi történt? – hördült fel elgyötörten Marcel. – Nem tudjuk. Valószínűleg találatot kapott. Marcel hatalmas erőfeszítések árán elfordította a tekintetét a lesújtó képről. – Egy-két nagyobb kő telibe kapta a tömlőt – vélekedett Drummond – vagy a támrudakat. Az egész összeroskadt. – Tizenhárom perc – jelentette be Lori.

Az MI figyelmeztette Scolarit és a Zwick többi utasát, hogy hamarosan begyújtja a hajtóműveket. A művelet utolsó szakasza következett, vagyis a gépek elkezdték megfékezni a szerelvényt zuhanását, hogy aztán majd felemeljék az egészet. Az MI arról is tájékoztatta őket, hogy a többi hajóval való összeköttetés helyreállt.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET „Válsághelyzetben az életben maradás gyakran a puszta szerencsén múlik. A szerencsének persze az is része, hogy időben érkezik a Békefenntartók egyik szakasza, hogy egy energiaforrás váratlanul működésbe lép, hogy valaki a repülőgép egy bizonyos részében ül. A leggyakrabban pedig az, hogy az embert megfelelő társak veszik körül.” (Gregory MacAllister: Sátorkészítők lelki útmutatója)

A széthullásig hátralévő idő: 10 óra (becsült adat) – ...nem leküzdhetetlen probléma... – mondta Marcel, közben a képe elhomályosult. Tovább beszélt, de a szavait nem lehetett érteni. – Még így is bejuthattok a belse... Hutch egyenesen előrenézett, a hamuszürke eget bámulta, amely mintha a végtelenbe nyúlt volna. Tőle jobbra óriási füstfelhő tört felfelé. Egy vulkán, azt mondták neki odafentről. A háta mögött megmozdult valaki, de senki sem szólalt meg. – ...balszerencse, de még helyre lehet hozni... – folytatta Marcel. Hutch úgy markolta a kormányt, mintha az megmenthette volna az életét. Nyomd előre, engedd le a fékszárnyakat, és a leszállóegység elindul lefelé. Rendes, megbízható fizikai törvények. – ...még kezelhető... Hutch levette a hangot, de a képet meghagyta, és meredten nézte Marcelt, aki tovább magyarázott. Különös módon sajnálta a férfit. Marcel Clairveau messzebbre eljutott, mint azt bárki várta volna, de az utolsó pillanatban minden összeomlott. Egy meteortalálat. Hogyan lehettek ennyire balszerencsések? – Most mi lesz? – tette fel a nagy kérdést MacAllister. Hutch jószerével nem is hallotta. – Édes istenem! – lehelte alig hallhatóan Nightingale. – Mi lenne, ha valahogy belemanővereznénk? – vetette fel Kellie. – Tudjuk, hogy van ott egy nyílás. Csak meg kell találnunk. – Így van – helyeselt Nightingale, azzal előrenyúlt, és megszorította Hutch vállát. – Nem tűnik teljesen lehetetlennek. Hutch visszakapcsolta a hangot, és Marcel képét nézve megszólalt: – Azt mondtad, hogy a gallér összeroskadt. De a fényfüzér nyilván megmaradt. Be tudjátok kapcsolni? – Sajnos nem – felelte Marcel –, nem tudunk kapcsolatot létesíteni a vezérlőegységgel. – Ha megtaláljuk a gallért, mi akadályozhat meg minket abban, hogy bemenjünk rajta? – A világon semmi – válaszolta Marcel. – Nem egészen így terveztük, de sikerülhet. Ha nem gubancolódott össze nagyon. Nehéz megállapítani, hogy milyen állapotok vannak odalent. Sikerülhet. Ha. – A pokolba is, Marcel, a terveket szétbombázták a meteoritok! – fakadt ki Hutch, és a műszereit fürkészve hozzátette: – Nem szívesen mondom ki nyíltan, de már nem szállhatunk le sehol! Nem maradt hely, ahová letehetném a gépet! – Tudom. – Legalább irányon vagyok még? – Igen, Hutch, halál pontos vagy! Marcel összerezzent, nyilván azonnal rájött, hogy eléggé szerencsétlen szófordulatot használt, de

már nem szívhatta vissza. – Ott van! – mondta váratlanul Kellie. Vékony, hosszú szál lógott le az égből. Hutch látta, hogy ereszkedik, látta, hogy a légörvények belekapnak, meglengetik, ide-oda taszítják. Hogy ez lehetséges ebben a magasságban, azon eléggé meglepődött, és ekkor végre felfogta, hogy milyen könnyű anyagokat használtak az űrlift egykori építői. Csakhogy az egész háló összeroskadt. Nem csak a gallér. A támrudak, amelyek eltartották egymástól az oldalakat, szintén megsemmisültek. Hutch felfedezett néhány, a hálón fennakadt darabot. Az egyik a szeme láttára fordult ki a helyéről, és hullott a mélybe. A tekintetével nyomon követte, egészen addig, amíg elnyelte egy sötét felhő. A zsák, amelybe belerepülhetett volna, egyszerűen nem létezett. – Most mihez kezdünk? – kérdezte Nightingale, és hiába igyekezett uralkodni magán, érződött a hangján, hogy retteg. – Mi az istent fogunk most csinálni? Hutch ezekben a pillanatokban boldogan kihajította volna az exobiológust a hajóból. – Túl gyorsan közeledsz – figyelmeztette Marcel. – Vegyél vissza tíz kilométer per órát! Ne is, tizenkettőt! Tizenkettővel csökkentsd a sebességet! Hutch végrehajtotta az utasítást, ezzel egy időben megpróbálta lelassítani szaporán dobogó szívét is. – Hat perc – közölte vele Marcel. – Még most is az ereszkedő szakaszban járunk, de a legvégénél. Közvetlenül azelőtt, hogy elindulunk felfelé. Nem egészen kilencven másodpercetek lesz arra, hogy beleszálljatok. Aztán a háló elindul felfelé. – Tudtok adni még egy kis időt? – kérdezte Hutch. – Sajnos nem – felelte Marcel. – Ha megpróbálnánk, elvesztenénk az uralmunkat a rúd felett. Valószínűleg nem tudnánk felhúzni. – Elhallgatott néhány pillanatra, és alighanem úgy érezte, bővebb magyarázattal tartozik, mert hozzátette: – Hutch, ha nem húzzuk fel az előírt pillanatban, az egész szerelvény velünk együtt belezuhan az óceánba. Hutch szótlanul tanulmányozta a szimulált felvételt, amit Marcel küldött neki. Ezekben a pillanatokban két csillaghajó működtette a fő hajtóműveit, hogy csökkentsék az ereszkedés sebességét. Az adatok azt jelezték, hogy a folyamat még egy-két percig folytatódni fog, aztán az alfa egy rövid időre megáll, majd elindul felfelé. Hutch nagyjából tudta, hogy hol keresse a nyílást, de nem látta. Nem látott mást, csak a többszörösen összetekeredett háló óriási, szabadon lengedező redőit. – Látja valaki a gallért? – kérdezte. – Marcel, felénk néz? Még most is keletre néz? – Nem tudom megmondani – vallotta be Marcel. – Te tisztábban látsz, mint mi. Az atmoszféra bolondot csinál a teleszkópjainkból. – Én sem látok semmit – közölte Kellie. – Egy nagy zűrzavar az egész. – Mit gondolsz, meg tudod csinálni? – kérdezte Marcel. – Nem fog menni – mondta Kellie –, túlságosan összegabalyodott. Nem tudjuk belenyomni a gépet. – Egyetértek – jelentette ki Hutch. – Hutch... nincs semmi másunk – válaszolta gyenge, magas hangon Marcel. – Talán van – felelte Hutch, azzal vett egy mély lélegzetet, és határozottan folytatta: – Jól van, mindenki higgadjon le. Elmondom, mit fogunk csinálni. Összenézett Kellie-vel, aki kérdőn felvonta a két szemöldökét, mire biccentett egyet. Kellie felugrott, kinyitott egy tárolórekeszt, és légzőkészülékeket szedett elő. Az egyiket Nightingale-nek adta. – Ez meg minek? – kérdezte a férfi, és lerítt róla, hogy valóban nem ért semmit. – Mindenki vegyen fel védőszerelést! – adta ki a parancsot Hutch.

– Miért? – kérdezte MacAllister. – Elhagyjuk a hajót – válaszolta Hutch, és maga is meglepődött azon, hogy sikerült nyugodt, egyenletes hangon kimondania. – Hutch, lassíts! – kérte Marcel. – Még hattal csökkentsd a sebességet! Hutch engedelmeskedett. A vérében keringő adrenalin hatására próbálta siettetni a dolgokat. – Mennyi biztosítókötelünk van? – kérdezte Kellie-től. Kellie a rekeszekben kotorászott, aztán hallani lehetett, hogy aktiválódik az egyik védőmező – Nightingale kapcsolta be az F-generátorát. – Kettő – válaszolta hamarosan Kellie, majd átadta az egyiket MacAllisternek, a másikat pedig Nightingale-nek, és megmutatta nekik, hogyan kell használni a rugós karabinereket. – Csak akasszátok rá a hálóra, és magától bezár. – Hutch, azt mondod, hogy kimegyünk a gépből? – kérdezte Nightingale. – Hogy ugranunk kell? Hutch bólogatott, de rögtön magyarázni kezdett: – Nem kell ugrani, Randy. Odaviszem a gépet közvetlenül a háló mellé. Egyszerűen átsétálsz rá. – Édes istenem! – nyöszörögte döbbenten a férfi. Hutch ekkor Marcel képe felé fordult, és megkérdezte: – Milyen vastagok a háló szálai? – Vékonyak – felelte Marcel. –, nagyjából olyanok, mint a mutatóujjad. Miért kérded? – Csak biztos akartam lenni abban, hogy rájuk tudjuk akasztani a karabinereket – felelte Hutch. – Elhagyjuk a gépet. – Micsoda? Azt nem tehetitek meg! – tiltakozott elképedten a másik kapitány. – Miért nem? Figyelj ide, még ez kínálja a legtöbb esélyt, és nincs időm vitatkozni! Kellie levágott egy kötélről két darabot, és az egyiket Hutchnak adta, aki ekkor magára vette a légzőkészüléket, és aktiválta a Flickinger-generátorát. – Maguknak nincs karabinerük – állapította meg MacAllister. – Így is elboldogulunk – válaszolta Hutch. – Most pedig mindenki figyeljen rám! Amikor odaérünk, a háló mellé viszem a gépet. Felveszem a vízszintes és a függőleges sebességét is, úgyhogy nektek csak annyi dolgotok lesz, hogy kihajoltok a zsilipből, és megmarkoljátok a hálót. Aztán átmásztok rá, és rögzítitek magatokat. Nightingale falfehérre sápadt. – Menni fog, Randy – mondta neki Hutch, mert felfigyelt a beszédes jelre. – Nincs ok arra, hogy ne működjön. Amint átléptél a hálóra, csatold rá magad! Rendben? Ijesztőnek tűnik, de biztonságban leszel. Amikor már ott vagy, és rákötötted magad, nyugodtan lazíthatsz, és élvezheted az utazást. Szerette volna megmondani Nightingale-nek, hogy igyekeznie kell, nem fagyhat le a zsilipben. De visszafogta magát, mert tudta, hogy csak előidézné pontosan azt a közlekedési dugót, amitől tartott. Kellie elszántan meredt rá, és megkérdezte: – Mi lenne, ha átadnád nekem a kormányt? Hutch a fejét csóválva felelt: – Köszönöm, de ezt a részt én intézem. – Csak szólj, és átveszem! – ajánlkozott még egyszer Kellie. – Nem, jó lesz így. – Álljunk csak meg! – kérte Nightingale, és gyanakodva pillantott a két nőre. – Mi folyik itt? – Nem lesz senki, aki egyenesben tartja a gépet, amíg Hutch átugrik a hálóra – közölte Kellie. – Majd megoldom – állította konokul Hutch. – Talán vissza kéne térnünk ahhoz – válaszolta Kellie –, hogy megpróbáljuk megkeresni a gallért. – Nem fog menni – vágta rá Hutch. – Felejtsd el! Csak bízd rám, majd én elintézem. Ekkorra már közeljártak a találkozási ponthoz. Kitörtek egy felhősávból, és tiszta égbolt vette

körül őket. A háló közvetlenül előttük lógott az égből. Hutch természetesen tudta, hogy Kellie-nek igaza van. A tüske képes lett volna állandó magasságon tartani a gépet, csakhogy a háló mozgott. Ezt azt jelentette, hogy amint ő elengedi a kormányt, a leszállóegység és a háló távolodni fognak egymástól, méghozzá igen gyorsan. Könnyen megtörténhetett, hogy mire beér a zsilipbe, a háló már vagy harminc méterre lesz tőle. És ezen nem lehetett segíteni. A pokolba... – Mi van a széllel? – kérdezte Nightingale. – Ezen a magasságon nem okoz gondot. Hutch észrevette, hogy a férfi kétségbeesetten néz rá. A szerencsétlen alak gyakorlatilag rettegett. Ő azonban legfeljebb egy biztató mosollyal tudta bátorítani, arra már nem maradt idejük, hogy megbeszéljék a dolgokat. Csökkentette a belső nyomást, hogy kiegyenlítse a külsővel. Aztán kinyitotta a zsilip belső ajtaját. – Mac! Maga az első! – rendelkezett határozottan. – Amikor szólok, induljon! MacAllister bólintott, és megszólalt: – Köszönöm, Hutch. – Egy pillanatra elhallgatott, és sóvárogva nézett Hutchra, majd hozzátette: – Mindent köszönök! Azzal besietett a zsilipbe, amelynek kinyílt a külső zárófedele is. – Ne nézzen le! – szólt utána Kellie. Ebből a közelségből már tisztán látszott, hogy a háló teljesen összegubancolódott. – Várjon, amíg szólok, Mac! – mondta Hutch. Közelebb vitte a gépet, és érezte, hogy a szálak hozzásúrlódnak a héjazathoz. Vigyáznia kellett, nehogy belekeveredjen a hálóba. – Rendben, Mac, mehet! MacAllister tétovázott, mire Hutch visszafojtotta a lélegzetét. Kérlek, uram, ne! – fohászkodott magában. – Ne történjen meg még egyszer! A következő pillanatban MacAllister eltűnt a zsilipből. Hutch gyorsan elhúzta a gépet, nehogy leüsse vele a szerkesztőt a hálóról. Kellie kihajolt, és a tat felé nézve közölte: – Mac jól van! Ott kapaszkodik! – Kellie, te következel, várd a jelzést! – parancsolta Hutch. Azért küldte el a másik nőt, hogy Nightingale ne akadályozza a menekülésben, ha megint pánikba esik. – Szeretlek, Hutch! – hadarta Kellie. – Én is téged! – felelte bólogatva Hutch. Kellie belépett a zsilipbe. Nightingale ezalatt kerített egy kötelet az egyik tárolórekeszből. Hutch meg akarta kérdezni tőle, hogy mit művel, de más dolgokra kellett figyelnie. A háló közelébe vitte a gépet, és hátraszólt: – Mindjárt mehetsz! Kellie az izmait megfeszítve várt. – Most! – parancsolta erős hangon Hutch. – Gyerünk! Kellie kilépett a semmibe, Hutch pedig ismét elrántotta a gépet a háló közeléből. – Minden rendben! – jelentette Kellie az adóvevőn keresztül. – Rajta vagyok! – Kettőből kettő – dörmögte elégedetten Hutch. A háló függőleges sebessége érzékelhetően csökkent. Hutch ismét hozzáigazított a gépe pályáját a szerelvényéhez, és megint közeledett. – Te jössz, Randy! – közölte a társával. Nightingale azonban csak állt, merőn bámulta őt, és megkérdezte:

– Te hogyan fogsz kijutni? – Kijutok – felelte kurtán Hutch. – Hogyan? A háló hirtelen nem ereszkedett tovább. Néhány pillanatig csak vízszintesen mozgott, aztán emelkedni kezdett. Hutch módosította a gépe mozgását, és közelebb ment a hálóhoz. – Menj! – parancsolta. A férfi közvetlenül mögötte állt, és különös hangon kijelentette: – Nélküled nem megyek. – Randy, nem tarthatom itt az örökkévalóságig! – válaszolta kissé ingerülten Hutch. Aztán nagyon meglepődött, mert Nightingale odahajolt hozzá, és elkezdte rátekerni a derekára azt a kötelet, amit az imént vett ki a rekeszből. – Mit művelsz? – kérdezte döbbenten. A kötél körülbelül negyven méter hosszú lehetett. Nightingale a zsiliphez sietett, és Hutch ekkor észrevette, hogy a férfi a kötél másik végét a saját derekára kötötte. – Miután kiléptem – mondta Nightingale –, várj egy másodpercet, és gyere! – Randy, ez őrültség! – tiltakozott Hutch. – Ha nem viszem el a gépet... – Együtt megyünk! – vágott közbe a férfi. – Vagy fel, vagy le, de együtt! A háló egyre gyorsulva emelkedett, de Hutch mellette tartotta a gépet. Az egyik redő hangos csendüléssel nekiütődött a héjazatnak. Hutch leszedhette volna magáról a kötelet. De adott neki egy esélyt. A pokolba is, egész jó esélyt... – Rendben, Randy! – felelte. – Mehetsz! Nightingale belépett a zsilipbe, és eltűnt. Hutch elhúzta a gépet, hogy helyet csináljon, és várta, hogy a férfi közölje: minden rendben. Ám Nightingale annyira zihált, hogy nem tudott megszólalni. A kötél kezdett kifutni a kabinból. Remélem, barátom, rácsatoltad magad a hálóra – gondolta Hutch. A következő pillanatban elengedte a kormányt, teljes erőbedobással átrohant a kabinon, közben felszedte és magával vitte a maradék kötelet, nehogy beleakadjon valamibe a fedélzeten, aztán beugrott a zsilipbe. A háló már olyan messze járt tőle, hogy nem érhette el; gyors ütemben emelkedett és távolodott.

Nightingale szinte szívesebben maradt volna a kabinban, a biztonság-érzetet nyújtó válaszfalak és ülések között, hogy velük együtt zuhanjon le, semmint belevesse magát a semmibe. Amikor összekötötte magát Hutchcsal, egy pillanatig arra gondolt, hogy valójában csak kifogást keres, hogy ne kelljen kiugrania. És talán tényleg ezt akarta. Talán abban reménykedett, hogy Hutch visszautasítja a segítségét, és akkor ő nagylelkűen ott maradhat a nővel, és nem kell átlépnie azon a szörnyű nyíláson. De Hutch megbízott benne, és ez a bizalom arra ösztönözte, hogy ne hozzon szégyent magára. Valóban könnyen elérte a hálót. Egyszerűen csak kinyújtotta érte a kezét, megmarkolta, és kivonszolta magát a gépből. A következő pillanatban magára maradt. A leszállóegység elkanyarodott tőle, és ő ott függött, a szemét szorosan lehunyva. A háló hullámzott és lobogott. Nightingale belekapaszkodott, és sikerült a lábát is beledugnia egyegy szembe. Érezte maga körül a redőit, eggyé vált velük. Kinyitotta a szemét. Nagyon távolinak látta a leszállóegységet. A kötél, ami összekötötte őt Hutchcsal, mind egyenesebb lett, és ő attól félt, hogy letépi a hálóról. És hol marad el a nő? Csatold rá a biztosítókötelet a hálóra! – figyelmeztette magát gondolatban. Ehhez azonban az egyik kezével el kellett volna engednie a szálat, amibe kapaszkodott. Képtelenségnek tűnt.

A hálószemekre összpontosított, a szálak sima felületére és arra a módra, ahogyan a csomópontoknál egymásba szövődtek. És arra, hogy rá kell csatolnia magát a hálóra, mire Hutch kilép a zsilipből. Bármire, csak ne kelljen látnia a körülötte ásítozó ürességet. Hatalmas erőfeszítések árán szétnyitotta a bal kezén az ujjait, felhúzta a derekán himbálózó biztosítókötelet, és beleakasztotta a karabinert egy hálószembe. Megrángatta a kötelet, és érezte, hogy a karabiner bezárul. A háló egyre gyorsulva emelkedett vele, és hirtelen nehezebbnek érezte magát. Messze alatta Hutch kiugrott a gépből, és forogva zuhant. Hamarosan már nem is látta a nőt. Mindkét kezét átbújtatta több hálószemen, megmarkolta Hutch kötelét, és megfeszítette az izmait. – Tartalak – mondta hangosan, és remélte, hogy Hutch hallja őt. A következő pillanatban a kötél kiszakadt a markából, és hatalmas erővel megrántotta a derekát. Érezte, hogy a hurok leszalad a térdéig, és mindkét lábát kirántja a hálóból. Egy iszonyatos másodpercig azt hitte, hogy mindketten lezuhannak. Ám a biztosítókötele kitartott. Kétségbeesett gyorsasággal elkapta a hosszú kötelet, és a bal kezével tartotta, míg a jobbal a hálóba kapaszkodott. Valaki megkérdezte tőle, hogy jól van-e. Hutch kötele kezdett kicsúszni a markából, mire összeszedte minden bátorságát, és elengedte a hálót, hogy a jobbjával is a kötelet tartsa. Lenézett, és azt látta, hogy Hutch széles ívben lengedezik alatta. Félt attól, hogy a biztosítókötele nem fogja bírni a túlterhelést, de nem tehetett semmit. – Hutch, jól vagy? – kiáltotta. Nem kapott választ. Hutch horgony lett a számára, holt teher, ami lefelé húzta, a pusztulásba, és ő nem tudta megtartani. Nem tudta tartani. Szorosan lehunyta a szemét, és megérezte, hogy fájdalom éledezik a vállában. Megpróbálta felhúzni a nőt, megpróbálta kitalálni, hogy hogyan tudná hozzákötni a hálóhoz, de nem engedhette el, mert akkor elveszítette volna. Kellie szitkozódva követelt helyzetjelentést, mire Nightingale nagy nehezen kibökte: – Az ujjvégeimen lóg! – Ne engedje el! – hadarta MacAllister. A jó öreg Mac, aki sosem fogyott ki a maguktól értetődő tanácsokból. Nightingale felnyögött, mert a válla után a karja is elkezdett fájni. – Hutch? Segíts nekem! – kérte zihálva. Maga is tudta, hogy ostobaságot beszél. Hutch ide-oda lengedezett. Csak a jó ég tudta, hogy mennyivel van a háló alja alatt, és egyértelmű volt, hogy nem képes segíteni magán. De miért nem válaszol? Meghalt? A zuhanás végzett vele? Egyébként is, mennyit zuhant? Nightingale próbált számításokat végezni, hogy lefoglalja valamivel az elméjét. – Már nem sokáig tudom tartani! – kiabálta elkeseredetten bárkinek, aki hallotta. Kétrét görnyedve lógott a biztosítókötélen, egyre nehezebbnek érezte az alatta lengő testet, és sehogyan sem tudta feljebb húzni. – Segítsen valaki! – folytatta kétségbeesetten. – Segítsetek, kérlek! Ezúttal Marcel válaszolt neki: – Randy, ne engedd el! – Meddig tart még? – kérdezte Nightingale. – Meddig kell még megtartanom? – Amíg nem értek orbitális pályára – felelte a parancsnok. – Tizennégy perc. Nightingale elcsüggedt. Képtelenség. Tizennégy perc. Még a fele is lehetetlen volna. Akár ebben a pillanatban is elengedhetné...

Hutchnak a zuhanás alatt a torkán akadt a lélegzet, aztán elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, hangokat hallott, de valahogy a távolból szálltak felé, és alig értette őket. – Randy, ne engedd el! – Meddig tart még? Hutch felnézett, és a kötelet látta, ami mintha végeérhetetlenül ívelt volna felfelé a távolban lengedező hálóig. Nightingale-ig, aki kicsavarodva lógott odafent. Hutch ösztönösen arra gondolt, hogy megpróbál felmászni, de tudta, hogy túl messze van a hálótól. Ilyen körülmények között nem sikerülhetett, és nem akarta még nagyobb terhelésnek kitenni Nightingale-t. – Jól vagyok, Randy – préselte ki magából nagy nehezen. – Hutch! – nyögte a férfi. – Fel tudsz mászni? – Nem hiszem. – Próbáld meg! – Nem tartom jó ötletnek – tiltakozott Hutch. – Rendben, értem – felelte Nightingale, és érződött a hangján, hogy halálosan fáradt. És hogy retteg. – Ne engedj el, Randy! – kérte Hutch. – Nem engedlek el – válaszolta a férfi. – Isten engem úgy segítsen! Nem engedlek el! – Már emelünk titeket – közölte Marcel az exobiológussal. – Tarts ki! – Mit gondolsz, mit csinálok? – hördült fel Nightingale, majd néhány trágársággal fűszerezett mondattal elátkozta a köteleket, a leszállóegységeket és a csillaghajók kapitányait. – Randy – szólt közbe higgadtan Marcel. – Tessék? Az isten verje meg az egészet... igen, mit szeretnél? – Megpróbálkozunk valamivel. Ó, egek ura, de jó lenne elengedni! – kesergett magában Nightingale. – Harminc másodperc – mondta Marcel. – Tarts ki még harminc másodpercig! Nightingale úgy érezte, hogy a válla mindjárt leszakad. – Hutch kicsit nehezebb lesz, de csak harminc másodpercig – folytatta Marcel. – Tartsd meg, és minden rendben lesz. – Miért? Mi van? – Ötig számolok! Egy... – Az isten szerelmére, csináljátok már! Nightingale várt, aztán a háló hirtelen felfelé rándult. A kötél kegyetlen erővel megrántotta a térdét, és letépte a bőrt a tenyeréről. Talán a csontjáig bevágott. Felhördült, sőt felüvöltött. Gyűlölte azt a nőt. Gyűlölte őt. Gyűlölte. Legyen már vége... kérlek, istenem, legyen már vége! A kötél oldalra lendült, és eltűnt a háló alatt. Nem... Hang zendült az adóvevőjében, vagy a fejében. Valaki arra biztatta, hogy tartson ki. És közölte, hogy mindjárt megvan. Nem... Nem fogok elájulni. Nem engedem el. MacAllister is mondott neki valamit, de nem értette a szavakat. Ezúttal nem... Most nem...

És hirtelen azt érezte, hogy a súly eltűnik. Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy elvesztette Hutchot. Aztán rájött, hogy szabadon lebeg. Súlytalanság. Zéró g. Ettől függetlenül elszántan markolta a kötelet. Ekkor ismét Marcel hívta: – Randy, negyven másodperced van. Kötözd Hutchot a hálóhoz! Erősen. Mert mindjárt visszatér a súly. Hallod? Mindjárt vége a súlytalanságnak! Nightingale alig tudta kiegyenesíteni az ujjait, annyira fájtak és görcsöltek. – Randy, jól vagy? – érdeklődött Kellie. – Itt vagyok – közölte mogorván. – Csináld, amit mondtak! – kérte hadarva Kellie. – Fél perc, Randy! – mondta Marcel aggodalmas hanghordozással. – Intézd el! Nightingale már nem tudta, nem érezte, hogy merre van a lefelé. Békésen sodródott az égbolton, és arra várt, hogy a kezében és a vállában izzó fájdalom alábbhagyjon. – Randy – szólalt meg Hutch távolinak tűnő, erőtlen hangon –, csináld meg, kérlek! – Igen – recsegte Nightingale, azzal lassan, erőlködve húzni kezdte a nő kötelét. Felhúzott belőle egy-két métert. Hurkot formált, átdugta a hálón, majd megkötötte. Megcsomózta. Egyszerű, de biztonságos szorítócsomót kötött rá. Azt a fajtát, amelyik sosem csúszik szét. Nem lazul meg egymillió év alatt sem. Aztán megérezte, hogy megint mozogni kezd. Egyre gyorsulva emelkedett, és érzékelte, hogy visszatér a súlya. – Minden rendben – jelentette halkan, de határozottan. – Hutch biztonságban van. Égő fájdalmat érzett. Minden porcikája fájt. De ezzel egy időben korábban sosem tapasztalt öröm áradt szét benne.

HARMINCHATODIK FEJEZET „A legtöbben alvajáróként jövünk-megyünk egész életünkben. Adottnak, magától értetődőnek vesszük az élet minden szépségét, a bort, az ételt, a szerelmet, a barátságot, a napkeltéket, a csillagokat, a költészetet, a kandalló melegét és a nevetést. Megfeledkezünk, hogy a felületes találkozásokból nem születhet élmény és tapasztalás, csak abból, ha átadjuk magunkat valaminek. Ebből eredően, amikor eljön a vég, a legtöbben elcsodálkozunk, hogy hová tűntek az évek. És gyanítjuk, hogy valójában nem is éltünk.” (Gregory MacAllister: Süllyesztő Napló)

– Hé, ez meg mi? – kérdezte riadtan MacAllister. – Mi folyik itt? – Zéró g-t állítottak elő – magyarázta Kellie így adnak Randynek esélyt arra, hogy összekapja magát. – Ezt meg hogyan csinálták? – Azt érti, hogy eleve nem is próbálták egyenesen kihúzni a hálót az atmoszférából, ugye? – kérdezte Kellie. – Ezt érti? – Nem igazán – vallotta be MacAllister –, de azért csak mondja tovább! – A szerelvény parabola alakú pályán mozgott, és most is azt követi – magyarázta Kellie –, mert az semlegesítette a gravitációt, és lehetővé tette, hogy felszedjenek minket. Az imént minden bizonnyal felgyorsítottak egy kicsit. Emlékszik, milyen nehéznek érezte magát hirtelen? – Halványan, de igen. – Ezzel időt nyertek. Aztán kikapcsolták a hajtóműveket, mind a négy hajón. – És akkor mi történt? – Az egész szerelvény elkezdett visszazuhanni – válaszolta Kellie. – Átmentünk szabadesésbe. – És mi ezt akartuk? – érdeklődött aggodalmasan pislogva MacAllister. – Zéró gravitáció, Mac! Minden súlytalanná vált – magyarázta Kellie egészen addig, amíg újra begyújtották a hajtóműveket, amit természetesen sürgősen megtettek. De Randy időt kapott arra, hogy a hálóhoz kösse Hutch kötelét. – Átkozott legyek, ha értem – dünnyögte MacAllister. – Nem baj... a lényeg, hogy sikerült – jelentette ki elégedetten Kellie.

Az egyik komp a Star elé repült, a fedélzeti lézerével elvágta az alfa-rudat, és ezzel két részre osztotta a szerelvényt. A Star és a Zwick felé eső rész hossza a jóval könnyebben kezelhető nyolcvan kilométerre csökkent. A másik két csillaghajónak egy több mint kétszáz kilométer hosszú szakasz jutott, amivel sehogyan sem manőverezhettek. De a Wendyt és a Wildside-ot hamarosan kompok rajzották körül, és szabaddá tették őket, a leválasztott rúddarabok pedig lassan forogva belerepültek a végtelen feketeségbe. A Star és a Zwick a rúd maradékával, a hálóval és annak négy utasával együtt óvatosan emelkedtek az orbitális pályák felé. Hutch továbbra is a kötél végén himbálózott. – Randy – mondta elégedetten –, átkozottul szép munkát végeztél! Nicholson jelentkezett a közös csatornán, és az utasa, a tisztelt MacAllister úr hogyléte felől érdeklődött. Aztán – kicsivel később – a többieket is megkérdezte, hogy érzik magukat, majd bejelentette, hogy a Star fedélzetén ünnepséget rendeznek a tiszteletükre.

Virtuóz módon Canyon is előkerült, tájékoztatta Kellie-t, hogy adásban van, és megkérdezte tőle, hogy jól van-e. – Egész jól – felelte Kellie. A tudósító megpróbált riportot készíteni vele, és ő válaszolt is néhány kérdésre, de aztán a fáradtságára hivatkozva megkérte Canyont, hogy hagyják abba. – Mac örömmel beszélget önnel – tette hozzá. Amikor végre elérték az orbitális pályát, senkinek sem kellett szólnia nekik erről az örvendetes tényről. A súlytalanság állapotába kerültek, és ezúttal nem csak pár másodpercre. Marcel – a hangja alapján ugyanolyan higgadtnak és összeszedettnek tűnt, mint az egész válság alatt – gratulált nekik a szerencsés megmeneküléshez. – És most hallgassátok meg – mondta aztán –, hogy mi folyik a fő étkezőben! Az adóvevő lelkes tapsolást és harsogó örömujjongást közvetített.

Fekete űr vette körül őket. Nem a lenti, haldokló világ füstös és poros égboltja borult föléjük, hanem a tiszta, fénypontokkal teli feketeség, amit a csillaghajó sétafedélzeteiről lehetett látni. Nightingale fél kézzel továbbra is a hálóba kapaszkodva intett egyet, de idegesen, félve, mintha nem akarta volna túlságosan kimutatni az érzéseit. Hutch lassan sodródott a férfi felé. – Szia, Hutch! – köszönt Nightingale. – Látod, nem fagytam le. – Nem, valóban nem – felelte Hutch –, nagyot alakítottál, Randy! – Üdv az első osztályon, Hutch! – köszöntötte a pilótát Kellie. – Örülünk, hogy minket választott – tette hozzá MacAllister –, de a legközelebbi alkalommal talán jobb ülést kellene foglalnia. Fényfoltok mozogtak a csillagok között. – Jól vagy? – kérdezte Nightingale, és a nő felé nyúlt. Hutch is előrenyújtotta a kezét. Éles fájdalom hasított a bal vállába, de nem törődött vele. – Jól – felelte mosolyogva. – Sosem ejtettelek volna el – mondta Nightingale furcsa hangon. Hutch bólogatott. Igen, ő is tudta. – Soha nem engedtelek volna el. Soha – tette hozzá Nightingale. Hutch megfogta a férfi kezét, sokáig nézett a szemébe, aztán szájon csókolta. Hosszasan és erősen. A Flickinger-mezőn keresztül.

– Ott vannak – csattant fel izgatottan Embry, az ujját a monitorra szegezve, és Frank kinagyította a képet. Még messze voltak, de ő így felismerte Hutchot. Valaki – talán Kellie – integetett. Frank módosított az irányon, és jelentette Marcelnek, hogy indul felszedni a túlélőket. Embry beszélt velük rádión, majd odaszólt a pilótának: – Hutchinsra külön ügyeljünk! Valószínűleg megsérült. – Rendben, doki, vigyázok – ígérte Frank. Ekkorra már a háló közelében jártak. – Először Hutchinst kapjuk el – rendelkezett Embry. – Csak állj be mellé, majd én behozom. – Kell segítség? – kérdezte Frank. – Nem fog ártani. A helyzethez hús-vér pilóta kellett, ezért Frank önkéntest keresve körülnézett. Egyes elcsípett mondattöredékek és egyéb nonverbális jelek alapján gyanította, hogy Drummond nem rajong a gondolatért, hogy kilépjen az űrbe. Janet Hazelhurst viszont belenézett Frank szemébe, és közölte:

– Csak mondd, hogy mit csináljak! Drummond igyekezett olyan képet vágni, mint aki éppen felajánlotta volna a segítségét, de pont elkésett.

Hutch a közeledő fénypontokat nézte. Jólesett neki, hogy végre lazíthatott. Lehunyta a szemét, és mozdulatlanul lebegett. A komp mellé siklott, aztán hangokat hallott a fülhallgatójában. Valaki elvágta a kötelét, és óvatosan leszedte őt a hálóról. A vállában a fájdalom egyre erősödött. Most, amikor végre biztonságban tudhatta magát. Bezárult mellette egy zárólemez. Újabb fények jelentek meg felette – kezdetben erősek voltak, de aztán meggyengültek. Fojtott hangok zúgtak a fülében, a sérült vállára tompa nyomás nehezedett. Egy védőhám hevederei nyomták. Aztán a fájdalmai enyhülni kezdtek, és kellemes melegség áradt szét a bensőjében. Valaki biztatta, hogy vége van, és hogy minden rendben, nincs miért aggódni. – Jó – nyögte ki, noha nem tudta, hogy kihez beszél. – Jól nézel ki, kapitány! Kapitány? Hutch kinyitotta a szemét, és megpróbált átlátni a ködön. Embry ült mellette. – Szia, Embry! Örülök, hogy újra találkozunk – köszönt halkan, és felfedezte Randyt is, aki kicsivel odébb ült. Rögtön ezután egyre homályosabban látta a férfi arcát, és Embryét is, majd a védőhámot, a kabin mennyezetét, mindent, míg végül a különböző hangok, fények, körvonalak és színek egybeolvadtak körülötte. * * * Marcel a Star hídjáról irányította a kompokat. A gépek körülvették a túrahajót, illetve Zwicket, és kiszabadították őket. Beekman javaslatára levágtak a rúdból néhány négyméteres darabot mintának. Ötöt kutatási célra szántak, egyet pedig az Akadémiának, hogy kiállítsák valahol. Nicholson is kért egyet, hogy kiállíthassa a hajóján, így neki is vágtak egy kisebb darabot. Az egyik komp megközelítette az összekötő lemezt. Kiszállt belőle néhány ember, akik leválasztották a lemezt a hálóról és a rúdról, illetve felvételeket készítettek a felszínébe vésett írásjelekről. Végül két egyenlő darabra vágták. Röviddel ezután beállt melléjük a Wendy, ekkor bevitték a lemezt a hajó rakterébe. A szerelvény maradványai – az alfa-rúd és a háló – méltóságteljes lassúsággal távolodtak, és hamarosan belevesztek a feketeségbe. Mivel szorított az idő, a kapitányok meg sem próbáltak visszatérni a saját hajójukra. Mi több, Miles átvette a Wendy parancsnoki teendőit. Hutch természetesen nem volt olyan állapotban, hogy visszamenjen a Wildside-ra. A Star hídjáról irányított kompok berepültek abba a dokkba, amelyik épp a legközelebb esett, aztán, miután már csak egy nap maradt az ütközésig, a flotta megkezdte a visszavonulást. Addigra a bolygó felszínén olyan állapotok alakultak ki, hogy még az orbitális pályákon keringő járművek is veszélybe kerültek. Marcel gyanította, hogy a szondáktól érkező adatok java része elveszett, amikor a Wendy kommunikációs rendszere leállt. Elmondta a feltételezését Miles-nak, aki megerősítette, hogy valóban ez történt, és hozzátette: – Hát, az itteni társaság nem úszik a boldogságban. – Nem is hibáztathatjuk őket érte – jelentette ki nagyokat bólogatva Beekman. – Vannak olyanok, akik húsz évig készültek erre a küldetésre, és lemaradtak egy jókora részéről.

Mialatt beszélt, az előtte sorakozó képernyőket nézte, amelyek a bolygókat ábrázoló műholdképeket mutatták. Marcelt valójában a legkevésbé sem érdekelte a tudósok siránkozása. Túl sok mindenen ment keresztül az utóbbi két hétben. Teljesen kimerült, és ingerült volt, de visszakapták Kellie-t és a többieket, és neki most csak ez számított. Chiang Harmon meghalt odalent. Rajta kívül életét vesztette Hutch egyik embere, Nicholson egyik utasa, és a személyzetének egyik tagja is. Nicholson egyik pilótája a mentés alatt halt meg. Mindezek mellett Marcelnek nehezére esett volna sokat sajnálkozni azon, hogy elvesztették egy magas nyomású front kialakulásának adatait. – Legközelebb jobban csináljuk – mondta vigasztalónak szánt hanghordozással. Beekman lebiggyesztette a száját, és a fejét ingatva válaszolt: – Nem lesz legközelebb. Addig biztosan nem, amíg ember él a világ-egyetemben. Nagy kár – sajnálkozott magában Marcel, de nem mondott semmit.

Fentről nézve úgy látszott, hogy a Süllyesztő egész atmoszférája egyetlen óriási viharrá alakult. Hóviharok tomboltak az egyenlítői sávban, gigászi hurrikánok vágtattak végig a Coraggión és a Nirvánán. Egy óriási árhullám több ezer méterrel emelkedett a normál tengerszint fölé. A Transitoria északi partvidékén végignyúló hegyláncot, ami oly sokáig tartotta vissza az áradatot, mindenestül elnyelte a víz. A világok feltartóztathatatlanul közeledtek egymás felé. De az arányok jelentősen eltérnek – gondolta Hutch –, mintha egy kavics hullana egy tóba. A Star gyengélkedőjéből, kórházi ágyon fekve figyelte az eseményeket. Átesett egy kisebb műtéten, amelynek során helyrehozták egy elszakadt izmát és egy törött bordáját, és egy darabig nem nagyon mozoghatott. Randy mellette ült, mindkét kezét kötés borította, és vállfűzőt viselt. MacAllister interjút adott valahol, Kellie az egyik étteremben vadászott ínyencfalatokra. Hutch adóvevője halkan csilingelt, aztán Canyon hangja hallatszott: – Hutch, később lemegyek és meglátogatom. De addig is, talán tetszeni fog a hír, hogy nagy sikerünk van odahaza. Ők persze le vannak maradva néhány nappal. Utoljára azt hallottuk, hogy az egész világ izgatottan figyelt, mialatt az áradat áttört a hegyeken, és elvitte a hogyishívjákokat. Az emberek most az hiszik, hogy maguknak nincs esélyük. Na, majd amikor meglátják a végét! Mind hírességek lesznek, mire hazaérnek. – Jó hallani – mormolta Nightingale. – Egyébként a nézettségi mutatóink kiverik a tetőt! – közölte boldogan Canyon. – Úgy hallom, Augie, elégedett saját magával – állapította meg Hutch. – Nos, az biztos, hogy ami történt, az nem fog ártani a pályafutásomnak – felelte Canyon. – Mi lesz otthon, amikor meglátják a leszállóegységben készült felvételeket! – Aha – hümmögött Nightingale –, az biztos nagy menet volt! – Egyébként kaptak egy becenevet odahaza – folytatta könyörtelenül a tudósító. – Nem biztos, hogy szeretném hallani – jegyezte meg Hutch. – A csapat neve mától: a Maleiva Négy – közölte Canyon. – Édes istenem – sóhajtotta Nightingale ez meg kinek jutott eszébe? Pompás, August. Minden elismerésem a közhely-alosztálynak! Miután Canyon elköszönt, és eltűnt a sávról, Hutch kissé haragosan nézett Nightingale-re, és odaszólt neki: – Szörnyen viselkedtél vele. Pedig csak jót akart. – Lehet, de sokkal boldogabb lenne, ha te meg én lezuhantunk volna – felelte a férfi. – Ezt meg miből gondolod?

– Ütősebb sztori lett volna. MacAllister érkezett a kabinba, a kezében virágokkal, amelyeket a Star kertészetében termesztettek. Szélesen mosolygott Hutchra, átadta neki a csokrot, és kijelentette: – Elég jól néz ki ahhoz, hogy megebédelhessen. Hutch még egy puszit is kapott a homlokára a szerkesztőtől, aztán megszagolta a sárga rózsákat. – Csodálatosak – lelkendezett mélyeket szippantva. – Köszönöm, Mac! – Ez jár az Aranylánynak – felelte MacAllister, és megkomolyodva megkérdezte: – Na, és mit mondanak az orvosok? – Holnap kiengednek – válaszolta Hutch, majd ismét Nightingale-re fordította a figyelmét. – Neked meg – mondta megfontoltan – nem ártana, ha egy kicsit ellazulnál. Hagyd, hogy az emberek tegyék a dolgukat, és ne legyél ilyen különc! – Szeretek különc lenni – közölte kissé mogorván Nightingale. Hatalmas felhők szakadtak ki a Maleiva III légköréből. Tűzlabdák repültek felfelé, majd hullottak vissza. Aztán megint felrepültek. Az egész fekete atmoszféra tágulni kezdett, kitört az űrbe, és lángoló folyó kezdett áradni a gázóriás nyugodt korongja felé. – Kezdődik – mondta halkan MacAllister. Nightingale bólogatott, és szintén fojtott hangon, lemondóan hozzáfűzte: – A Süllyesztő felszínén most minden elmozdul és elrepül. MacAllister mocorogni kezdett a székén. – Nincs értelme siránkozni egy jókora, üres telek miatt – dörmögte a fejét csóválva. – Nekem a fények járnak a fejemben – mondta Nightingale, miközben a tekintetét a bolygóra szegezte. – A fények? – kérdezte meglepetten Hutch. – Igen, azt hiszem, még nem beszéltünk róla – felelte Nightingale –, a nagy rohanásban elfelejtettük. A Rosszhír-öbölnél történt. Láttunk valamit a vízben, ami jelzett nekünk, és reagált, amikor jeleztünk neki. – Egy hajó? – találgatott Hutch. – Fogalmam sincs, hogy mi volt az. Gőz áradt ki a Süllyesztő légköréből. Tüzek és óriási kisülések táncoltak az óriási felhők mélyén. Kellie egy halom süteménnyel és több adag kávéval tért vissza a kabinba. Fél órával később Marcel, Nicholson és Beekman meglátogatták Hutchot. Mindhárom férfi fáradtnak, de boldognak és megkönnyebbültnek látszott. Kezet fogtak a túlélőkkel, aztán Marcel megszólalt: – Örülünk, hogy visszajöttetek. Egy darabig eléggé kétségesnek tűnt a dolog. – Tényleg? – kérdezte MacAllister. – Én egész idő alatt azt hittem, hogy urai vagyunk a helyzetnek. – Holnap tartunk egy kis ünnepséget – jelentette be Nicholson, és ragyogó mosolyt villantott a szerkesztőre. Hutch kiérezte a hangsúlyból, hogy a közös vacsora a két kapitánnyal nagy eseménynek számít, és ennek megfelelően tudniuk kell, mekkora megtiszteltetésben részesülnek. De Nicholson kétségkívül jót akart. És a pokolba is, egy kis gőgöt el lehetett nézni neki. – Örömmel fogok részt venni rajta – válaszolta MacAllister. – Ahogyan én is – tette hozzá Hutch, és melegen rámosolygott a kapitányra. Marcel bemutatta Beekmant, és közölte, hogy ő volt mentőakció vezetője. – Megmentette az életedet – fűzte hozzá Hutch szemébe nézve. – Úgy érted, mindannyiunk életét – válaszolta Hutch, mert nem volt biztos abban, hogy Marcel hogyan is értette. – Nem, most csak rólad beszélek. Gunther találta ki a zéró g-s manővert.

Tom Scolari jelentkezett, fényből szőtt alakja szempillantás alatt megjelent az ágy végénél. Fekete nadrágot és fehér inget viselt, amit a köldökéig nyitva hagyott. Úgy nézett ki, mint aki a megjelenésével próbál üzenni valakinek valamit. – Örülök, hogy kijutottatok onnan – mondta nagyon aggódtunk értetek. – Hol vagy most, Tom? – kérdezte Hutch. – A Zwicken. – Remek. Csináltak veletek riportot? – Szerintem itt nem találsz olyat, aki ne kapott volna lehetőséget arra, hogy beszéljen az Universalon – felelte Scolari, közben egy pillanatra belenézett Hutch szemébe, majd MacAllisterre pillantott. – Figyeljetek csak... meg kell mondjam, srácok, pokoli nagy műsort rendeztetek! – Köszönjük. Rengetegen segítettek. Többek között te is. Tudomásomra jutott, hogy egész jó hegesztő lett belőled! – Soha többé nem maradok munka nélkül – jelentette ki vigyorogva Scolari. – Legközelebb, ha azt mondod, hogy ne tegyek meg valamit – válaszolta Hutch –, hallgatni fogok rád. Scolari megint rávigyorgott Hutchra, csókot dobott neki, és búcsú gyanánt annyit mondott: – Megbocsáss, de kétlem, hogy így lesz.

Hutch az éjszaka közepén felébredt, és észrevette, hogy a hajó már nem gyorsít. Végre valóban véget ért.

EPILÓGUS A Süllyesztőn zajló kataklizmák nem hasonlítottak semmihez, amit az emberiség valaha megtapasztalt. A földrengések egész erdőket és hegyeket hajítottak a magasba, néha húszezer méterre, ahol megragadtak az egymással viaskodó gravitációs erők markában, míg végül átsodródtak a gázóriáshoz. Az árapály-hatás szó szerint darabokra tépte a kisebbik bolygót. Örvénylő gáz- és törmelékfelhők vették körül a világot, amelyek olyan sűrűvé váltak, hogy az optikai műszerek nem láttak át rajtuk. A torony körüli békés, hóborította síkság, az erdő mélyén megbúvó szentély, a Rosszhír-öböl fényei, az emlékmű és az űrlift hatszögletű állomása, minden széthullott az általános pusztulás óráiban. A törésvonalak mentén a kőzetrétegek felhasadtak, darabokra törtek, és a darabok felrepültek. A szárazföldek lávát okádtak. A köpeny széthullott, és feltárult az alatta rejtőző mag. Olyan irtózatos mennyiségű energia szabadult el, hogy senki sem tudott egyenesen a haldokló bolygóra nézni. A Wendy fedélzetén tartózkodó kutatók végre minden figyelmüket az eseményre fordíthatták, amely miatt ideutaztak. Mindannyian lelkesen éljeneztek, és máris a jövő tudományos cikkeit fogalmazgatták magukban. Röviddel az ütközés előtt a Maleiva III felrobbant, és úgy ragyogott, mint egy kisebbfajta nova. Aztán a fény gyengült, ekkor kisebb, lángoló darabok íveltek át a fekete semmin, belehullottak a Morgan kéklő örvényeibe, és sebeket ütöttek beléjük. Néhány óra leforgása alatt a törmelékzápor elállt, és csak a sebhelyek emlékeztettek az eseményre. A Morgan zavartalanul folytatta útját, a találkozás nem gyakorolt rá szinte semmilyen hatást. A pályája éppen csak egy kicsit módosult. Az adatok arra utaltak, hogy menet közben el fog nyelni néhány holdat a rendszer távolabbi részein – de majd csak évszázadok múlva. * * * Hutch korábban azt feltételezte, hogy az ünnepséget a Maleiva Négy tiszteletére rendezik. Először úgy tűnt, valóban ez a helyzet. A túlélőket egyenként bemutatták az étkezőben összegyűlteknek, és a tapsvihar után leültek a kapitányok asztalához. Mindenki szeretett volna kezet rázni velük, szerette volna kifejezni a jókívánságait vagy éppen autogramot kapni. Felkérték őket, hogy mondjanak pár mondatot. (Viszont azt kérték tőlük, hogy legfeljebb öt percig beszéljenek. Amikor Nightingale túllépte az időkeretet, Nicholson tüntetően a falon függő órára szegezte a tekintetét.) És mindenki akart egy-két közös képet a túlélőkkel, együtt vagy külön-külön. Előkerültek a nagy kalandot megörökítő képek is, sokan ezekre kértek autogramot. Némelyik a Csillagász Tornyánál készült (a helyet most már senki sem nevezte Burbage Pointnak), mások August Canyon interjúiból származtak, megint más felvételek a Kék-hegy tetején lévő állomás hosszú, üres folyosóit ábrázolták. Az egyiken Nightingale üldögélt a tábortűz mellett, egy másikon Hutch lógott a hálón a nagy semmi felett – ez utóbbit a mentésre kijelölt komp teleszkópján keresztül készítették. A következő képen Gregory MacAllister kezet rázott azokkal, akik fogadták őt a Staron. Valaki készített egy portrét Kellie-ről, amelynek hátterében a fél égboltot betöltő Morgan látszott. Kellie gyönyörű volt, elszántnak és rettenthetetlennek tűnt. A felvétel rövid idő alatt mindenki kedvence lett – végül MacAllister rendkívül népszerű beszámolója, a Süllyesztő Napló borítóján is szerepelt. Mindenezek ellenére az este nemcsak a Maleiva Négyről szólt, hanem a megmentőkről is. A három kapitányt – Marcelt, Nicholsont és Miles Chastaint – újra és újra megtapsolták. Beekmant és a csapatát az általános stratégia kidolgozásért ünnepelték. John Drummondnak az orbitális számítások java részének elvégzéséért járt az elismerés. És Janet Hazelhurst fülsüketítő éljenzést kapott.

A Kívülállókat felkérték, hogy álljanak fel, és a zenekar katonai indulót játszott a tiszteletükre. A komppilótákat egyenként bemutatták a társaságnak. És Abel Kindert is, akit külön dicsértek, amiért elintézte, hogy az időjárás viszonylag nyugodt maradjon, egészen a mentőakció utolsó szakaszáig. Philip Zossimovot is lármásan ünnepelték, mert kitalálta és összerakta a gallért és a támrudakat, amelyek jelentősen megkönnyítették volna a feladatot. Feltéve persze – ahogyan azt maga Zossimov keserűen megállapította –, ha lehetőségük lett volna a gyakorlatban is kipróbálni. Aztán eljött a perc, amikor megemlékeztek azokról, akik életüket vesztették az elmúlt napok során: Colt Wetheral, a Star leszállóegységének pilótája; Klaus Bomar, a komppilóta; Casey Hayes, a Star utasa, aki, mint azt MacAllister kihangsúlyozta, akkor halt meg, amikor megpróbálta megmenteni az egyik leszállóegységet; Chiang Harmon, a kutatócsapat tagja. És Toni Hamner, aki Hutch szerint nem is lett volna odalent, ha nem akart volna egy barátja mellett maradni. Az ünneplés a gazdagon terített svédasztal mellett folytatódott. A pincérek a hajó legjobb borait szolgálták fel. Nicholson kapitány bejelentette, hogy a TransGalactic állja a számlát, és az utasok, illetve a vendégek csak annyi pénzt űzessenek, amennyit jónak látnak. Valamivel később Hutch azon kapta magát, hogy Marcellel táncol. Amikor tizennégy nappal korábban megérkezett (tényleg csak ennyi idő telt el?), Marcel csupán egy kolléga volt számára, egy hang, ami néha felzendült a pilótafülkében, egy kapitány, akivel olykor a továbbképzéseken találkozott. Most pedig úgy gondolt rá, mint a Lovagias Franciára. – Hírem van a számodra – mondta a Lovagias Francia. – Megkaptuk az anyagminták vizsgálatának eredményeit. Az űrlift háromezer éves. Hutch a férfi karjában volt, egy késő éjszakai órában. A többiek ölelése is jólesett, MacAllisteré, Kellie-é, Tom Scolarié és Randy Nightingale-é. Különösen Randyé, az emberé, aki nem engedte el őt. Háromezer év... – Szóval, igazunk volt – mondta halkan. – Igen, nagyon úgy néz ki – helyeselt Marcel. – Egy nagyszabású mentőakció zajlott le itt. A sólymok csinálták, hogy elvigyenek innen egy műszakilag kevésbé fejlett népet. Vagy legalábbis, hogy adjanak nekik egy esélyt a fennmaradásra valahol máshol. – Vajon hol? – Ki tudja? – kérdezett vissza Marcel úgy, hogy a szája elérte Hutch arcát. – Egy napon talán megtaláljuk őket. Hutchnak eszébe jutott, hogy a sólymok ragadozónak látszottak, és megjegyezte: – Ránézésre nem éppen barátságos népség. – Nem, szerintem sem – válaszolta Marcel, és az ajka megtalálta Hutch ajkát. – De ez is csak azt mutatja meg, hogy a látszat néha csal – tette hozzá pár pillanattal később. * * * Filmet forgattak az esetről – ezt nem lehetett elkerülni. Hutchot nem más, mint Ivy Kramer játszotta, egy csodás idomokkal megáldott színésznő. MacAllister is felbukkant egy kámeaszerepben, de nem saját magát alakította, hanem Beekmant. A film a mentés igazi hőseként ábrázolta Erik Nicholsont. Az események értelmezését nyilván nagyban befolyásolta a tény, hogy a filmet forgató stúdiónak ugyanaz a multinacionális vállalat volt a tulajdonosa, mint a TransGalacticnak. Szerepeltek benne olyan illetők, akik megpróbálták szabotálni a mentést, de hogy miért, az sosem derült ki, viszont a Boardmanen utazók hősiesen küzdöttek, hogy megtalálják elvesztett leszállóegységüket, hogy aztán a bajbajutottak megmentésére siethessenek. Ezenfelül Hutchot és Nightingale-t egy alakváltó lény üldözte fáradhatatlanul és könyörtelenül az űrlift állomásának mélyén.

MacAllisteren kívül mások is írtak könyvet a nagy kalandról. Akciófigurák jelentek meg a piacon, és nagy számban fogytak. A négy túlélővel rengeteg interjú készült, és Kellie a sportfelszereléseket gyártó Warburton reklámarca lett. Azok az elektronikus képeslapok, amelyeken ő szerepelt egy golfütőkészlettel, idővel a gyűjtők nagy kedvenceivé váltak. Egy politikai párt felkérte Nightingale-t, hogy induljon a színeiben Georgia állam kormányzói székéért, de ő visszautasította. A volt felesége, az Akadémia egyik nyugdíjas igazgatójának a lánya többször is megkísérelte felmelegíteni a viszonyukat, mindannyiszor sikertelenül. MacAllister tovább írogatta maró kommentárjait a felső és alsó néprétegek álszent dolgairól, miközben számtalanszor – és nagy vidáman – megállapította, hogy álszentség nélkül a civilizált világ nem is létezhetne. A túlélők szép hasznot húztak az akciófigurák, játékok és különféle sportruhák, illetve a Maleiva Négy nevezetű pohárkészletek eladásaiból – az utóbbi remekművek állandó eleme volt egy kötélen lógó nőalak, aki éppen eltűnik egy felhőben, valamint a mottó: Nunquam dimitte. „Sosem engedlek el.” Ez a mondat idővel különleges katonai egységek jelmondatává lett Németországban, Kínában és Brazíliában. A New York Déli Park egyik középiskolája felvette Kellie nevét, egy torontói bevásárlóközpontot Hutchról neveztek el, egy lisszaboni állatkertet pedig Nightingale-ről. Manapság már létezik egy Colt Wetheral Könyvtár Londonban és egy Toni Hamner Tudományos Múzeum Hamburgban. Abban a winnipegi pilótaiskolában, amelyben Klaus Bomar tanított valaha, az egyik épület már az ő nevét viseli. MacAllister nem részesült efféle elismerésben, noha azt állítja, hogy Des Moines-ben a helyi püspök róla akarta elnevezni az új vallási oktatóközpontot. A mentés résztvevői különféle díjakat kaptak. A legtöbbet Erik Nicholson, a legsötétebb órákban tanúsított, hősi helytállásáért. Beekman megkapta a Tudomány a Békéért nevezetű kitüntetést, amit rendszerint azoknak adtak, akiknek egy-egy tudományos áttörést sikerült humanitárius célra felhasználniuk. Marcel kapott egy formális kitüntetést az Akadémiától, és felfigyelt rá a versenyszféra több fontos szereplője. Egy év sem telt el, és felajánlottak neki egy igazgatói állást a TransGalacticnál, amit el is fogadott. Ma már ő az egyik alelnök, többet keres, mint amennyiről valaha álmodozni mert, és sokszor beszél a régi szép időkről. Ha a megfelelő módon faggatják, bevallja, hogy unatkozik. Kellie, Hutch, Randy és MacAllister továbbra is összejárnak, valahányszor alkalom kínálkozik. Gyakran csatlakozik hozzájuk Marcel, és néha Janet Hazelhurst is, a világ leghíresebb hegesztője, és még egy-két fő a mentés szereplői közül. A tavalyi évben tizenegy Kívülálló vett részt egy közös vacsorán a philadelphiai Icemanben. Az Iceman nem csupán a Delaware-völgy legjobb éttermeinek egyike, hanem ráadásul egy épület földszintjén működik.

UTÓSZÓ Gregory MacAllister egyikjegyzete a Süllyesztő Naplóból Hadd szögezzem le, hogy mialatt jogosnak érzem a kérdéseket, amelyek annak kapcsán merültek fel, hogy az Athena Boardmannek nem sikerült a Maleiva III-nál állomásozó hajók segítségére sietnie, azokat nem én vetettem fel, hanem a Kosmik hivatalnokai. Mi több, a Boardman kapitányát hősnek lefestő filmre adott reakciókból nőttek ki. Ezek nyomán indítottak vizsgálatot, eredetileg azzal a céllal, hogy megjutalmazzák az érintetteket. Az én kapcsolatom az eljárással onnan ered, hogy történetesen egyike voltam azoknak, akiknek maguktól kellett boldogulniuk, miután a Boardman kiszállt a játékból. A Kosmik főemberei hamar kiderítették, hogy az eset rossz fényt vethet rájuk, és úgy reagáltak a vizsgálat eredményeire, ahogyan az egy nagyvállalat vezetőitől elvárható: először elzárkóztak, aztán amikor rájöttek, hogy az nem fog menni, kerítettek egy, a Keréknél dolgozó műszerészt, és ráfogták az egészet arra hivatkozva, hogy elmulasztott bevizsgálni egy hibás RX-17 típusú fekete dobozt, ami megzavarta a leszállóegység automata vezérlését. A szerencsétlen fickót megrovásban részesítették, kirúgták, és kiadták a nevét a médiának. Ez azonban túl sok volt Eliot Penkavicnak, a hajó kapitányának, aki sajtótájékoztatót tartott, amelynek során bevallotta, hogy mindaddig hazudott az esetről, és kijelentette, hogy mindenért Ian Helm a felelős, a Quraquán zajló munkálatok új igazgatója. Helm természetesen mindent tagad, és Penkavicnak most bíróság elé kell állnia. Ám a vállalat szóvivője egyelőre nem igazán képes megmagyarázni, hogy Penkavic mit remélt nyerni azzal, hogy nem segített, amikor hatalmában állt volna megtenni, vagy ha már beleegyezett, hogy részt vesz a mentésben, miért gondolta meg magát. Hogy tisztább képet kapjunk a történtekről, fel kell tennünk az alapvető kérdést, amit minden rendőrnyomozó feltesz, amikor egymásnak ellentmondó vallomásokkal kerül szembe: Ki járt jól ezzel a megoldással? A pilóta, akinek édesmindegy volt, hogy a Maleiva III-hoz repül, vagy a Quraquához? Vagy a vállalat nagymenője, aki égett a vágytól, hogy eljusson az új állomáshelyére türelmetlen embereivel és romlandó készleteivel? Amikor ezeket a sorokat írom, egy hét van hátra Penkavic perének kezdetéig, és örömmel jelenthetem, hogy mióta bekapcsolódott az ügybe Archie Stoddard, az ügyvéd, akit ez a kiadó bérelt fel, és aki fontos pereket nyert már meg törvényszegő nagyvállalatok ellenében, az a hír kezdett keringeni, hogy a Kosmiknál újra beindul az úgynevezett belső vizsgálat. És hogy Helmet talán odavetik a farkasoknak annak érdekében, hogy megússzák a pert, amely minden valószínűség szerint Penkavic felmentésével zárulna.

TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS PROLÓGUS első rész BURBAGE POINT ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET második rész ELHAGYOTT TÁJAKON TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET harmadik rész ŰRLIFT HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET HARMINCADIK FEJEZET HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET EPILÓGUS UTÓSZÓ

Table of Contents KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS PROLÓGUS első rész BURBAGE POINT ELSŐ FEJEZET MÁSODIK FEJEZET HARMADIK FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET HETEDIK FEJEZET NYOLCADIK FEJEZET KILENCEDIK FEJEZET TIZEDIK FEJEZET TIZENEGYEDIK FEJEZET TIZENKETTEDIK FEJEZET második rész ELHAGYOTT TÁJAKON TIZENHARMADIK FEJEZET TIZENNEGYEDIK FEJEZET TIZENÖTÖDIK FEJEZET TIZENHATODIK FEJEZET TIZENHETEDIK FEJEZET TIZENNYOLCADIK FEJEZET TIZENKILENCEDIK FEJEZET HUSZADIK FEJEZET HUSZONEGYEDIK FEJEZET HUSZONKETTEDIK FEJEZET HUSZONHARMADIK FEJEZET HUSZONNEGYEDIK FEJEZET HUSZONÖTÖDIK FEJEZET harmadik rész ŰRLIFT HUSZONHATODIK FEJEZET HUSZONHETEDIK FEJEZET HUSZONNYOLCADIK FEJEZET HUSZONKILENCEDIK FEJEZET HARMINCADIK FEJEZET HARMINCEGYEDIK FEJEZET HARMINCKETTEDIK FEJEZET HARMINCHARMADIK FEJEZET HARMINCNEGYEDIK FEJEZET HARMINCÖTÖDIK FEJEZET HARMINCHATODIK FEJEZET EPILÓGUS UTÓSZÓ