William Dietrich
Napóleon piramisai
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
1
A m eredeti címe Napoleon's Pyramids Copyright © 2007 by William Dietrich Published by arrangement with Harper Collins Publishers Hungarian translation © Valló Gábor, 2008 © General Press Kiadó, 2008 Az egyedül jogosított magyar nyelv kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította VALLÓ GÁBOR
Szerkesztette LADÁNYI ANNA A borítót KISS GERGELY tervezte ISBN 978 963 643 050 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 Felel s kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezet BESZE BARBARA vészeti vezet LANTOS KÁLMÁN Felel s szerkeszt STIBINGER ÁGNES Készült 28,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 1644-08
2
Lányomnak, Lisának
3
Mi az Isten? a hosszúság, a szélesség, a magasság és a mélység. Saint Bernard of Clairvaux
4
Els fejezet
Piszkosul szerencsés voltam a kártyaasztalnál, éppen ez okozta a bajt, amelyb l csak úgy tudtam kimászni, hogy csatlakoztam egy rült hadjárathoz. Elnyertem egy csecsebecsét, és ez majdnem az életembe került. Tanulságos történet – a szerencsejáték b n. Mindamellett csábító kedvtelés, amely véleményem szerint legalább annyira természetes, mint a lélegzetvétel. Hiszen már születésünkkor is kockát vet a sors, nem igaz? Így lesz az egyik újszülöttb l paraszt, a másikból király. A francia forradalom alatt csupán a tétek emelkedtek: törekv ügyvédekb l rövid élet diktátorok váltak, szegény Lajos király pedig még a fejét is elveszítette. A terror idején, a guillotine árnyékában a puszta létezés is a szerencsén múlott. Robespierre halála után a megkönnyebbülés rületbe csapott át; szédelg párok ropták az új német táncot, a valcert a St. – Sulpice-temet sírkövein. Mostanra – négy év elteltével – a nép átadta magát a háború, a korrupció és az élvezetek mindennapjainak. A toprongy utat nyit a csillogó uniformisnak, az illem a décolletage-nak, a kifosztott kúriák helyén értelmiségi szalonok és örömtanyák nyílnak. Bár a nemesi származás még mindig nnek számít, a forradalom alatt szerzett vagyon egy új arisztokrata réteg felemelkedését' szolgálja. Önjelölt „csodás asszonyok” csoportja járja Párizst, hivalkodik „pökhendi gazdagságával az általános nyomor közepett”. Bálokon gúnyolják a guillotine-t, ahol a hölgyek vörös szalagot kötnek a nyakukra. Négyezer játékbarlang m ködik tíz országban; némelyik oly egyszer , hogy a vendégek magukkal hozzák összehajtható székeiket, mások oly fény k, hogy hors d'oeuvre-t szolgálnak fel bennük templomi aranytálakon, és belül van az árnyékszék. Amerikai levelez társaim számára mindkét szokás egyformán botrányos. Repül a kocka és a lap: creps, trente-et-un, pharaon, biribi. Mindeközben seregek tapossák Franciaország határait, az infláció az egekbe szökött, és gyom n Versailles elhagyott udvaraiban. Kisebb vagyont kockáztatni egy kilencesért a chemin de fer-ben legalább olyan természetesnek és rültnek t nt tehát, mint az élet maga. Honnan tudhattam volna, hogy a fogadás egyenesen Bonaparte elé juttat majd? Ha babonás természet lennék, felfigyeltem volna arra, hogy az a bizonyos nap – 1798. április 13-a – pont péntekre esett. A forradalmi Párizs e tavaszi napja azonban a Direktórium új kalendáriuma szerint a Hatodik Év Germinal havának huszonnegyedik napja volt, a következ pihen napig pedig nem két, hanem hat nap volt még hátra. Született-e ennél hiábavalóbb reform valaha is? A kormány g gje eltörölte a kereszténységet, és a hetet tíz nap hosszúságúra nyújtotta. A módosítás célja az volt, hogy a pápai kalendárium helyébe egy egységes rendszert állítson, amelyben – régi egyiptomi mintára – a tizenkét hónap mindegyike harminc napból áll. 1793 gyászos napjaiban Bibliákat téptek szét papírtölténynek, most meg a bibliai hetet küldték a veszt helyre: a hónapokat ugyanis három tíznapos decade-ra osztották, az év az szi napéjegyenl séggel kezd dött, a végére meg hozzácsaptak öt vagy hat napot, hogy kibékítsék az idealizmust az égi pályákkal. De a kormány reformhevülete nem állt meg a naptárnál: új, tízes számrendszeren alapuló súly- és mértékrendszert vezettek be, s t, egy javaslat szerint az órákat is eltörölnék, helyébe pontosan 100 000 másodpercre osztván a napot. Ó, a mindenható Ész! Ám mindezzel csak annyit értek el, hogy mindenkinek, még nekem is – az amat r tudósnak, az elektromosság kutatójának, a vállalkozónak, a mesterlövésznek és az idealista demokratának – hiányzik a vasárnap. Az új kalendárium okos emberek logikus találmánya, amely egy csapásra sutba vágja a szokásokat, az érzelmeket, az emberi természet sajátosságait, és ezeken keresztül el revetíti a forradalom bukását is. Prófétának hangzóm? Az igazat megvallva akkoriban még nem gondolkodtam ilyen számító módon a közvélekedés erejér l. Ezt Napóleontól tanultam.
5
Nem, akkor a figyelmem a kártyákra összpontosítottam. Ha természetbarát lettem volna, otthagytam volna a szalont, hogy megcsodáljam az év els rózsaszín rügyeit és zöld leveleit, no meg a Tuileriák kertjeiben sétáló kisasszonyokat, vagy ha ket nem is, legalább a Bois de Boulogne szajháit. De én Párizs – e csodás és szennyes város, a parfümök és a szemét, az emlékm vek és a sáros utcák városa – kártyabarlangjait választottam helyettük. A tavaszi napsütést számomra a mécsesek fénye jelentette, virágaim kurtizánok voltak, oly bizonytalanul eligazított dekoltázzsal, hogy úgy t nt, kett s cégérük azon nyomban elszabadul, társaim pedig az új demokrácia tagjai: politikusok, katonák, kisemmizett nemesek és újgazdag boltosok voltak, egyszóval egyt l egyig polgárok. A szalonban én, Ethan Gage képviseltem Amerika új határvidéki demokráciáját. Volt némi hírnevem annak köszönhet en, hogy korábban a néhai, nagyszer Benjamin Franklin tanítványa voltam. Eleget tanultam t le az elektromosságról ahhoz, hogy a közönséget olykor-olykor elszórakoztathassam: egy henger megforgatásával a súrlódás töltést adott a szebbik nem kezének, majd kihívtam a férfiakat: ki kér t lük egy – szó szerint – rázós csókot? Tekintélyemet csak tovább növeltem a lövészbemutatókon, ahol az amerikai hosszú puska pontosságát demonstráltam: kétszáz lépésr l hat golyóval átl ttem egy ónlemezt, és némi szerencsével ötven lépésr l levittem a tollat egy szkeptikus tábornok kalapjáról. Csekély jövedelemhez jutottam azáltal, hogy szerz déseket próbáltam nyélbe ütni a háborútól elszegényedett Franciaország és saját újszülött, semleges nemzetem között, mely feladatot átkozottul megnehezítette a forradalmárok azon szokása, hogy lefoglalták az amerikai hajókat. Mindenem megvolt hát, kivéve bármi célt, amely túlmutatott volna a mindennapi létezés hívságain: egyike voltam azon sodródó, egyedülálló fiatalembereknek, akik arra várnak, mikor jön el a jöv . Az emelked árak miatt arra már nem futotta, hogy kényelmesen megéljek Párizsban, ezért szerencsével próbáltam kipótolni vagyonomat. Háziasszonyunk, a szándékosan titokzatos Madame d'Liberté egyike volt azon szépséges és tehetséges üzletasszonyoknak, akik a forradalmi anarchiából emelkedtek ki, hogy a férfiakat elkápráztassák eszükkel és akaratukkal. Ki gondolta volna, hogy ily mérték ambíció, értelem és csáber lakozhat bennük? Madame d'Liberté úgy osztogatta a parancsokat, mint egy törzs rmester, ugyanakkor az antik leplek újsütet népszer ségét kihasználva hirdette n i bájait: köntösének anyaga oly áttetsz volt, hogy az éles szem ek még a fekete háromszöget is kivehették mögötte, amely Vénusz templomába mutatta az utat. Mellbimbói úgy kukucskáltak ki ruhájából, mint a katonák a lövészárokból; még ki is voltak rúzsozva, nehogy merészségük észrevétlen maradjon. Egy másik mademoiselle keblei szabadon lengtek, mint az érett gyümölcs. Csoda hát, hogy a veszélyekkel dacolva mégis visszatértem Párizsba? Ki nem imádna egy olyan f várost, ahol háromszor annyi borász él, mint ahány pék? Persze a férfinép sem akart lemaradni: a pávakakasok némelyikének nyakravalója egészen a fels ajkáig nyúlt, halfarkú kabátjaik a térdük hátsó részét verdeste, kecses cipell jük leginkább egy kiscica mancsára hasonlított, fülükben aranygy csillogott. – Szépségedet csupán értelmed homályosítja el! – mondta egy részeg vendég, egy Pierre Cannard nev m kincskeresked a Madame-nak, amikor az nem szolgálta ki több brandyvel. Ez volt a büntetése, amiért leöntötte a hölgy újonnan szerzett keleti sz nyegét, melyért vaskosan megfizetett egy tönkrement royalistának. A sz nyeg elny tt kinézete miatt került ennyibe, hiszen ez a hamisíthatatlan küls mindennél ékesebben hirdette a gazdagok zsugori felmen it. – A bókoktól nem lesz tisztább a sz nyegem, monsieur. Cannard a szívéhez kapott. – Értelmedet csak er d homályosítja el, er det makacsságod, makacsságodat pedig a kegyetlenséged. Nem adsz több brandyt? Ha manapság ily kemények a n k, akár férfiaktól is vehetném az italt! – Úgy beszélsz, mint a legújabb h sünk – horkant fel a n .
6
– Bonapartéra, az ifjú tábornokra célzói? – Arra a korzikai disznóra. Mikor a nagyszer Germaine de Stael megkérdezte ett l a parvenüt l, milyen n t csodál a leginkább, Bonaparte így felelt: „Azt, aki a legjobb házvezet .” A közönség felkacagott. – Igaza van! – kiáltott fel Cannard. – Hiszen olasz, tudja, hol a n helye! – Germaine újra próbálkozott, és megkérdezte, melyik n t tartja legnagyobbra a neméb l. Amire a kurafi így felelt: „Aki a legtöbb gyermeket szüli.” Nevettünk, de vidámságunk csupán kényelmetlen helyzetünket leplezte. Tényleg, hol van a n helye a forradalom után? A k jogokat kaptak, még el is válhattak, a nemrég elhíresült Napóleon azonban kétségkívül egyike volt csupán annak a milliónyi konzervatívnak, akik vissza kívánták szorítani ket. És ha már itt tartunk: hol a férfi helye? Mi köze az észnek a kéjhez és a romantikához, a franciák e két nagy szenvedélyéhez? Mi köze a tudománynak a szerelemhez, az egyenl ségnek az ambícióhoz, vagy a szabadságnak a hódításhoz? Hát ilyen volt a Hatodik Év. Madame d'Liberté lakása az els emeleten volt, egy divatáru-kereskedés felett. Hitelb l bútorozta be, és olyan sietve nyitotta meg, hogy a tapétaragasztó szagát még a konyak és a dohányfüst illata mellett is éreztem. A párok itt kanapékon fonódhattak össze. Az ujjaknak bársonyfüggönyök nyújtottak gyönyört. Egy új zongora – ez sokkal divatosabbnak számított az arisztokrata csembalónál – zenekari m vek és hazafias dallamok keverékét játszotta. Szélhámosok, örömlányok, eltávozáson lév tisztek, pletykáló kalmárok, írók, pökhendi hivatalnokok, besúgók, el nyös házasságra törekv n k, cs dbe ment örökösök: mind megtalálhatók voltak itt. Játékasztalunknál ült egy politikus, aki nyolc hónapja még börtönlakó volt, egy ezredes, aki Belgium meghódításakor vesztette el a karját, egy borkeresked , aki arisztokrata megbízóikat vesztett séfek által nyitott éttermek ellátásából gazdagodott meg, valamint egy kapitány Bonaparte itáliai hadseregéb l, aki ugyanolyan gyorsan herdálta el zsákmányát, mint ahogyan megszerezte. És ott voltam én. Párizsban titkárként szolgáltam Franklint életének utolsó három évében, közvetlenül a forradalom el tt, majd hazatértem Amerikába, hogy belekóstoljak a prémkereskedelembe, hajózási ügynökként dolgoztam Londonban és New Yorkban a terror tombolása idején, és most abban a reményben jöttem vissza Párizsba, hogy folyékony francia nyelvtudásom segítségével fa-, kender- és dohányüzleteket köthetek a Direktóriummal. Háborúban mindig van esély a meggazdagodásra. Bíztam abban, hogy „elektromosságszakért ként” – min új, egzotikus kifejezés! – szerezhetek némi tekintélyt, és követni szerettem volna a mesteremet, aki érdekl dött a szabadk ves rejtélyek iránt. Franklin utalt arra, hogy ezeknek gyakorlati érvényük is lehet. Némelyek egyenesen azt vallották, hogy magát az Egyesült Államokat is szabadk vesek hozták létre valamely titkos, eddig feltáratlan célból, és e szerint nemzetünkre valamiféle küldetés vár. Sajnos a szabadk vesek tudása csak a fokozatokban történ fáradságos el rehaladás során nyílik meg. A britek blokádja akadályozta kereskedelmi terveimet. És persze az egyetlen dolog, amin nem változtatott a forradalom, az a kérlelhetetlen francia bürokrácia mérete és sebessége volt: meghallgatást könnyen kaptam ugyan, de választ várnom a lehetetlennel volt határos. Emiatt rengeteg szabadid m volt a meghallgatások között, amelyet más id töltéssel, például szerencsejátékkal ütöttem el. Elég kellemes módja volt ez az est eltöltésének. A bor nyájas volt, a sajt élvezetes, a mécsesek fényében pedig az összes férfi arca markánsnak, minden n valódi szépségnek hatott. Azon a péntek tizenharmadikán nem a vesztés okozott számomra fejtörést, hanem éppen a nyerés. Addigra a forradalmi assignaták és papírbankók értéktelen szemétté váltak, így az el ttem emelked halomban nemcsak arany- és ezüstfrankok hevertek, hanem egy rubin, egy elhagyott bordeaux-i birtokra szóló záloglevél (amelyet nem állt szándékomban felkeresni,
7
miel tt túladok rajta), valamint fazsetonok, melyek étkezésre, italra vagy n re vonatkozó ígéreteket jelentettek. S t, egy-két törvénytelen Lajos-arany is utat talált a zöld posztó felém es végébe. Akkora szerencsém volt, hogy az ezredes megvádolt, netán a másik karját is elnyerném, a borkeresked arra panaszkodott, hogy nem bír kell képpen leitatni, a politikus pedig tudni szerette volna, kit vesztegettem meg. – Csupán angolul számolom a lapokat – próbálkoztam elsütni egy viccet, helytelenül, mert a híresztelések szerint Bonaparte, gy ztesen megtérvén Észak-Itáliából, éppen Angliát készült lerohanni. maga valahol Bretagne-ban táborozott, az id járást figyelte, és reménykedett, hátha elmegy a brit flotta. A kapitány hátrad lt, rám nézett és elvörösödött – arcára voltak írva a gondolatai. Az a történet jutott eszembe, mely szemtanúk állításaira hivatkozva terjedt arról, hogy Charlotte Corday levágott feje belepirult volna a haragba, miután a hóhér a tömeg el tt pofon ütötte t. Tudományos körökben azóta folyt a vita a halál beálltának pontos id pontjáról, Dr. Xavier Bichat pedig holttesteket vitt el a guillotine alól, hogy izmaikat elektromossággal serkentse mozgásra, ugyanúgy, ahogyan azt az olasz Galvani tette a békacombokkal. A kapitány duplázni akarta a tétet, ám bosszúságára kifogyott a pénzb l. – Az amerikai elnyerte mindenemet! – Rám nézett; én éppen új lapokat osztottam. – Adjon hitelt, monsieur, a derék bakának! Nem sok kedvem volt belemenni egy tétversenybe olyasvalakivel, aki ennyire bízik a lapjaiban. – Az óvatos bankár biztosítékot szeretne. – Mit, a lovamat? – Nincs szükségem lóra Párizsban. – A pisztolyomat, netán a kardomat? – Kérem, nem kívánom önt megalázni. Morcosan megvizsgálta a kezében tartott lapokat. Majd hirtelen felragyogott az arca – az a fajta inspiráció volt ez, mely csak bajt hoz mindenkire a közelben. – A medálom! – A mije? El húzott egy nagy, súlyos ékszert, amely eddig észrevétlen függött az inge alatt. Egy aranykorong volt, áttört és belekarcolt különös mintázattal és két nyúlvánnyal, melyek gallyakként csüngtek alatta. Durva, antik tárgy volt, mintha Thor üll jén kovácsolták volna. – Itáliában találtam. Nézze, mily nehéz és régi! A strázsa, akit l elvettem, azt mondta, magáé Kleopátráé volt! – Talán ismerte a hölgyet? – kérdeztem szárazon. – Cagliostro gróf mondta neki! Ez felkeltette az érdekl désemet. – Cagliostro? – A hírhedt orvost, alkimistát és istenkáromlót, aki egykor az európai udvarok kedvence volt, a pápa San Leó-i börtönébe zárták, tébolyban halt meg 1795-ben. A forradalmi seregek egy évvel ezel tt foglalták el az er döt. Több mint egy évtizede az alkimista szerepet játszott a nyakláncügyben is, amely szintén hozzájárult a forradalom kirobbanásához, hiszen még mohóbb és ostobább fényben tüntette fel a monarchiát. Marie Antoinette megvetette a férfit, feketemágusnak és szélhámosnak nevezte t. – A gróf ezzel próbálta megvenni a szabadságát – folytatta a kapitány. – A börtön r egyszer en elkobozta t le, és amikor megrohantuk az er döt, én vettem el t le. Talán van valamiféle hatalma is, mindenesetre roppant régi, több évszázados is meglehet. Eladom önnek, mondjuk… – a kupacomat nézte – ezer ezüstfrankért. – Ugye viccel, kapitány? Érdekes játékszer, de… – A börtön r szerint Egyiptomból való! Szent hatalommal bír! – Azt mondja, egyiptomi? – A hang finom volt és könnyed, egy nagymacska dorombolásához hasonlított. Felnézve Alessandro Silano grófot, a francia-olasz származású
8
arisztokratát pillantottam meg, aki a forradalomban elveszített vagyonát a szóbeszéd szerint úgy igyekezett visszaszerezni, hogy demokratának állt, és különböz diplomáciai intrikákban játszott homályos szerepet. Azt tartották róla, hogy magának Talleyrandnak, Franciaország nemrég visszahelyezett külügyminiszterének dolgozik. Magát si rejtélyek kutatójának tartotta, amilyen Cagliostro, Kolmer vagy Saint-Germain volt. Némelyek szerint kormányzati körökbe való visszatéréséhez a sötét praktikáknak is köze volt. Élvezte az efféle rejtélyeket, t a kártyaasztalnál is azt állította, hogy feketemágiával segíti a lapjárást. Mivel ugyanolyan gyakran veszített, mint nyert, senki nem tudta, komolyan vegye-e. – Igen, gróf úr – mondta a kapitány. – Ha másnak nem is, önnek mindenképpen fel kell ismernie az értékét. – Úgy véli? – Szokásos bágyadt kecsességével foglalt helyet az asztalunknál. Komor vonásaival, érzéki ajkával, sötét szemével és s szemöldökével egy Pán vonzerejével bírt. Megbabonázta a n ket, akár a híres hipnotiz r, Mesmer. – Az Egyiptomi Rítusban betöltött pozíciójából gondolom. Silano bólintott. – És az egyiptomi tanulmányútjaimból, ugye? Bellaird kapitányhoz van szerencsém, nemde? – Hát ismer engem, monsieur? – Vitézségének híre megel zte önt. Olvastam az itáliai hadijelentéseket. Csatlakoznék a játékhoz, ha megtisztel vele. A kapitánynak jólesett a dicséret. – Hogyne, jöjjön csak! Silano leült, a n k pedig körénk gy ltek – a gróf tehetséges szeret , párbajh s, hamiskártyás és kém hírében állt. Köztudott volt, hogy a szabadk vesség Cagliostro-féle, rossz hír Egyiptomi Rítusának követ je; ez a testvériség n i híveket is beavatott, nem csak férfiakat. Eretnekeknek számítottak, akik különböz okkult praktikákkal foglalkoznak, s szaftos történetek keringtek velük kapcsolatban sötét ceremóniákról, meztelen orgiákról és baljós áldozatokról. Tán ha tizede igaz volt mindennek. Egyiptom az si bölcsesség hazája volt, így hát több misztikus is állította, hogy rejtélyes zarándokútjai során hatalmas titkokra bukkant ott. Ennek következtében igen divatosak voltak az innen származó régiségek, melyek vonzerejét csak növelte, hogy földjük tizenegy évszázad – az arab hódítás – óta el volt zárva a legtöbb európai el l. Silano a hírek szerint Kairóban végezte tanulmányait, miel tt még az uralkodó mamelukok zaklatni kezdték volna a keresked ket és tudósokat. A kapitány most buzgón bólogatni kezdett, hogy fenntartsa Silano figyelmét. – A börtön r elmondta, hogy a medál alján látható karok nagy hatalommal bírnak! Egy önhöz hasonlóan tanult ember, gróf úr, talán tud valamit kezdeni vele. – Vagy kidobom a pénzem egy kacatért. Hadd nézzem! A kapitány leakasztotta a medált a nyakából. – Nézze, milyen antik darab! Silano elvette az ékszert, s hosszú, a vívásban megedzett ujjaival megvizsgálta mindkét oldalát. A korong valamivel nagyobb volt egy áldozati ostyánál, és vésett barázda futott végig rajta. – Nem elég kecses ahhoz, hogy Kleopátráé lehessen. – Mikor a mécses fölé tartotta, a fény átsz dött a lyukakon. – Honnan tudja, hogy egyiptomi? Külseje alapján bárhonnan származhat: lehet éppen asszír, azték, kínai, de akár olasz is. – Nem, nem, több ezer éves! Egy cigányvajdától tudtam, hogy San Leóban kell keresnem, ott, ahol Cagliostro meghalt. Bár némelyek azt tartják, ma is guruként él Indiában. – Egy cigány vajda. Kleopátra. – Silano lassan visszaadta a tárgyat. – Monsieur, önben egy drámaíró veszett el. Kétszáz ezüstfrankot adok érte. – Kétszázat?
9
A gróf vállat vont, de szemét nem vette le az ékszerr l. Silano érdekl dése engem is kíváncsivá tett. – Azt mondta, nekem adja el. A kapitány bólintott, remélve, hogy mindketten horogra akadtunk. – S t, lehet, hogy azé a fáraóé volt, aki Mózest sanyargatta! – Legyen akkor háromszáz. – Részemr l ötszáz – szólt közbe Silano. Mindnyájan arra vágyunk, ami másnak is kell. – Hétszázötvenet adok érte – feleltem. A kapitány egyik nkr l a másikunkra nézett. – Hétszázötven és ez az ezer livre-re szóló assignata – toldottam meg. – Tehát hétszázötven és egy értéktelen papírdarab, mellyel akár kitörölheti a hátsóját – vetette ellene Silano. – Én kifizetem érte a teljes ezer frankot, kapitány. Olyan gyorsan elértük az eredeti árat, hogy a kapitány elbizonytalanodott. Hozzám hasonlóan is meglep dött a gróf hirtelen jött érdekl désén. Ez az összeg sokkal magasabb volt a nyersarany áránál. Hajlott volna rá, hogy visszacsúsztassa az inge alá. – Már felajánlotta nekem ezerért – mondtam. – Ön úriember; fogadja el az árat, vagy hagyja abba a játékot! Kifizetem a teljes összeget, és egy órán belül visszanyerem önt l. Ezzel megfogtam. – Rendben – mondta. – Tegyen tétet erre a leosztásra meg néhány következ re, és én nyerem vissza önt l a medált. Silano lemondóan sóhajtott eme affaire d'honneur láttán. – Legalább osszon néhány lapot. – Meglepett, hogy ilyen könnyen feladja. Talán csak a kapitánynak akart segíteni az ár felverésében és a nálam felgyülemlett halom pénz csökkentésében. Vagy azt hitte, kártyán elnyerheti. Ha így volt, tévedett. Aznap este nem veszíthettem. A kapitány belehúzott egy tizenegyesbe, aztán rosszkor emelve a tétet elveszített három másik leosztást is; lusta volt követni, mely lapok vannak játékban. – Az áldóját! – morogta végül. – Ördögi szerencséje van. Úgy megkopasztott, hogy mehetek vissza a harcmez re. – Ott talán megszabadul a gondolkodás ny gét l. – Savanyú arcot vágott, én meg a nyakamba akasztottam a medált, és felálltam, hogy egy pohár italért menjek, és megmutassam a trófeámat a hölgyeknek, ahogy egy falusi búcsúban szokás. Mikor átöleltem néhányat közülük, az ékszer útban volt, ezért az ingem alá rejtettem. Silano közelebb jött. – Ön Franklin embere, igaz? – Az a megtiszteltetés ért, hogy szolgálhattam az említett államférfit. – Akkor talán nem veszi zokon az intellektuális érdekl désemet. Én régiségeket gy jtök. Az ajánlatom a medálra még fennáll. Sajnos azonban az egyik kurtizán, a vonzó nev Minette, vagyis Cica, már a csecsebecsém szépségér l suttogott. – Hízelg az ajánlata, monsieur, ám a továbbiakban az si történelem tanulmányozását egy hölgy lakosztályában szeretném folytatni. – Minette már el rement, hogy el készítse a lakását. – Érthet a szándéka. Mégis, felajánlhatom szakértelmemet? Annak a tárgynak érdekes alakja volt, különös vésetek-kel. Azok, akik járatosak a régi tudományokban… – Megértik, mennyire ragaszkodom az új szerzeményemhez. Közelebb hajolt. – Monsieur, ha megkérhetem. Dupláját fizetem.
10
Nem tetszett a makacssága. A bel le sugárzó fels bbrend ség bántotta amerikai érzékenységemet. Amellett arra gondoltam, ha ennyire akarja az ékszert, az talán még többet is érhet. – Ha megkérhetem, fogadja el, hogy én nyertem, valamint azt is, hogy a segédem, akinek szintén roppant érdekes alakja van, pontosan olyan szaktudással bír, melyre most szükségem van. – Miel tt felelhetett volna, meghajoltam és távoztam. Ekkor az immár meglehet sen részeg kapitány szólított meg. – Silanót elutasítani egyáltalán nem bölcs dolog. – Tán nem ön volt az, aki bogarat tett a fülünkbe, aki azt bizonygatta, hogy ez a tárgy milyen értékes? Legalábbis, ha hihetünk annak, amit egy cigány vajda és egy pápai börtön r mondott. A tiszt kajánul vigyorgott. – Azt is mondták, hogy a medál átkozott.
11
Második fejezet
A kapitány szavait a bosszú szánalmas kísérleteként könyveltem el. Távozván meghajoltam a Madame el tt, és kiléptem az ipari üzemek füstjét l sápadt éjszakába. Nyugat felé fények jelezték Párizs külvárosának terjeszked malmait, egy új, mechanikusabb kor el futárait. Ismét gratuláltam magamnak a szerencsémhez, az ajtó mellett ugyanis épp egy lámpahordozó álldogált kuncsaftra várakozva. Vonásai nem látszottak az árnyékban, de azt így is észrevettem, hogy arca sötétebb egy európaiénál – talán marokkói lehetett, aki a bevándorlók számára fenntartott szolgai munkákból él. Kissé meghajolt, és arab akcentussal szólt hozzám: – Szerencsés estéje volt, igaz, monsieur? – Valóban, és még szerencsésebb lesz. Megkérem, vezessen a lakásomhoz, utána pedig egy hölgy szállására. – Két frank? – Három, ha megóv a pocsolyáktól is. – Jó érzés volt gy ztesnek lenni. A fényre szükség volt, a forradalmi lelkesedés ugyanis nem terjedt ki az utcák tisztítására és a macskakövek karbantartására. A csatornák eldugultak, az utcai lámpák csak hellyelközzel üzemeltek, a kátyúk pedig egyre szaporodtak. Az sem javított a helyzeten, hogy az új kormányzat több mint ezer utca nevét változtatta meg; emiatt a helybéliek is gyakran eltévedtek a forradalmi h sök tengerében. Vezet m mutatta hát az utat, lámpása egy rúd végér l függött, melyet két kézzel markolt. Felfigyeltem a bot különös faragásaira, az oldalán kialakított, a fogást könnyít markolatra és a végén elhelyezked gombra, mely kígyófejet formázott. A lámpás fogantyúját a hüll szája tartotta. Egy m tárgy a lámpahordozó hazájából – gondoltam. El ször a lakásomba mentem, hogy elrejtsem nyereményem zömét. Több eszem volt annál, mint hogy egy ringyó szállására magammal vigyem kincseimet, és az általános érdekl dést tekintetbe véve jobbnak láttam, ha a medált is elrejtem. Beletelt néhány percbe, míg megfelel rejtekhelyet találtam a számára; eközben a lámpahordozó odakint várakozott. Ezután Párizs sötét utcáin átvágva Minette-hez mentünk. A várost, bár mérete és pompája továbbra is kiemelked volt, a bizonyos kort megél khöz hasonlóan nem volt célszer közelr l megvizsgálni. A szép régi házakat bedeszkázták, a Tuileriák palotája zárva állt, sötét ablakai tátongtak az ürességt l. Kolostorok hevertek romokban, templomok lelakatolva, és úgy t nt, egyetlen csepp festéket sem használtak el a Bastille ostroma óta. A forradalom, bár kétségkívül megtöltötte a tábornokok és politikusok zsebeit, gazdasági cs dnek t nt számomra. Ám kevés francia panaszkodott emiatt, hiszen a kormányoknak megvannak az eszközeik arra, hogy megvédjék a saját tévedéseiket. Bonaparte maga is – akkor még alig ismert tüzértisztként – az utolsó royalista felkelésbe l tt kartácst zzel szerzett magának el léptetést. Áthaladtunk a téren, ahol a mára lerombolt Bastille állt egykoron. A börtön felszabadítása óta, a terror alatt huszonötezer embert végeztek ki, tízszer ennyi menekült külföldre, miközben ötvenhét új börtön épült. A Bastille helyén – némi iróniával – az „Újjászületés kútja” emelkedett: a trónon ül Ízisz kebléb l, már amikor m ködött a masinéria, víz patakzott. A távolban látni lehetett az Ész Templomává nyilvánított Notre-Dame tornyait, mely a pletykák szerint egy ugyanezen egyiptomi istenn nek szentelt római templom helyén épült. Baljós ómen? Sajnos ritkán vesszük észre, amit látnunk kellene. Mikor kifizettem a lámpahordozót, nem figyeltem fel arra, hogy távozásom után a kelleténél néhány pillanattal tovább id zött azon a helyen.
12
Felmásztam a nyikorgó, vizeletszagú falépcs n Minette szállásához. Lakása a szegényes harmadik emeleten helyezkedett el, a cselédlányok és m vészek padlásszobái alatt – az elhelyezkedés h képet adott munkája közepes sikerér l, melyen a forradalmi gazdaság ugyanolyan érvágást okozott, mint a parókakészít k és az aranyfest k megélhetésén. Minette egyetlen mécsest gyújtott, ennek fénye visszaver dött a réztálról, melyben combját szokta mosni. Egyszer fehér kombinét viselt, melynek zsinórja fent nem volt megkötve, ami további kutatásra csábított. Csókkal üdvözölt, lehelletén bor és édesgyökérié szaga érz dött. – Elhoztad a kis ajándékomat? Közelebb vontam t a nadrágomhoz. – Nem érzed? – Nem ott. – Ajkát lebiggyesztette, és mellkasomra tette a kezét. – Itt, a szívednél. – Arrafelé tapogatózott, amerre a medálnak kellett volna lógnia, ujjai az aranyláncon függ korongot keresték, a lecsüng karokkal. – Szerettem volna felvenni. – Kockáztattam volna, hogy betörjenek hozzánk? – Ismét megcsókoltam. – Amellett egyáltalán nem biztonságos a sötétben ilyen értékeket magunknál hordanunk. A biztonság kedvéért keze még körüljárta a törzsemet. – Reméltem, hogy bátrabb vagy. – Tudod, mit? Kössünk fogadást! Ha te nyersz, legközelebb magammal hozom. – Fogadást? – Búgta gyakorlott hangon. – Az veszít, aki el bb ér a csúcsra. Kibontott haja a nyakamat simogatta. – És a fegyver? – Minden, amit csak el tudsz képzelni. – Hátradöntöttem Minette-t, a bokája mögé tettem a lábam, hogy az ágyra d ljön. – En garde!
Megnyertem kis fogadásunkat, és mivel annyira ragaszkodott a visszavágóhoz, másodszor és aztán harmadszor is nyertem; visítva szenvedett vereséget. Legalábbis azt hiszem, én nyertem, hiszen a n knél ugyebár sosem lehet tudni. Ennyi mindenesetre elég volt ahhoz, hogy elaludjon, és nem kelt fel akkor sem, amikor hajnal el tt távoztam. A párnámra egy ezüstérmet tettem, a kandallóba pedig egy hasábot, hogy a szoba ne h ljön ki, mire felébred. Odakint már pirkadt, a lámpahordozók elt ntek, Párizs ébredezett. Szemeteskocsik gördültek végig az utcákon. Deszkás emberek díj ellenében pontonhidat állítottak a szennyvízcsatornák felett. Vízhordók szállították vödreiket az el kel bb házakba. Az én környékem, a St. Antoine negyed, nem számított sem jónak, sem rosszhír nek: mesteremberek laktak itt, m bútorasztalosok, kalaposok és lakatosok A bérleti díjakat alacsonyan tartotta a sörf kb l és fest üzemekb l áradó b z. Mindezek fölött pedig ott lebegett Párizs jellegzetes, füst, kenyér és trágya elegyéb l összeálló szaga. Felmentem a lakásomhoz vezet sötét lépcs kön. Elégedett voltam az estémmel, és elhatároztam, hogy délig aludni fogok. Mikor kinyitottam az ajtót és beléptem félhomályos szobámba, úgy döntöttem, inkább kitapogatom az utat a matracig, mintsem a red nnyel vagy a mécsessel vesz djek. Tétován töprengtem azon, vajon – Silano érdekl dését is figyelembe véve – elég pénzt kaphatnék-e a medál zálogba adásával ahhoz, hogy jobb szállásra költözzek Azután megéreztem valaki más jelenlétét. Megfordultam, és egy árnyat láttam a homályban. – Ki van ott? Légmozgást éreztem, ezért ösztönösen félrehajoltam, miközben valami elzúgott a fülem mellett, és ütés érte a vállamat. Tompa tárgy volt, de nem kevésbé fájdalmas. Térdre roskadtam. – Mi az ördög? – A husáng ütését l elzsibbadt a karom. Azután valaki felöklelt. A fájdalomtól összegörnyedve elestem. Erre nem számítottam! Kétségbeesésemben rúgtam egyet, amivel eltaláltam egy bokát, és a nyögés némi elégtételt
13
adott. Vakon tapogatózva oldalra fordultam. Kezem egy lábikrára talált. Megmarkoltam és megrántottam. A behatoló mellém zuhant a földre. – Merde! – morogta. Ököl csapott az arcomba, miközben támadómmal birkóztam. Próbáltam szabaddá tenni a lábam közé szorult hüvelyt, hogy el ránthassam a kardomat. Vártam ellenfelem következ ütését, de az késett. Ehelyett egy kéz tapogatózott a torkom irányába. – Nála van? – kérdezte egy másik hang. Vajon hányan lehetnek? Elértem egy kart, majd egy gallért, és sikerült ütést mérnem egy fülre is. Ellenfelem ismét szitkozódott. Er teljesen rántottam rajta egyet, amit l a feje a földhöz koppant. Kapálódzó lábaim lármát verve döntöttek fel egy széket. – Monsieur Gage! – hangzott fel odalentr l. – Mi m vel a házamban? – Háziasszonyom, Madame Durrell volt az. – Segítsen! – kiáltottam, vagyis inkább nyögtem a fájdalomtól. Félregördültem, el kotortam a hüvelyt, és megmarkoltam vívó t röm markolatát. – Tolvajok! – Krisztusra, nem segítenél végre? – szólt oda támadóm a társának. – Keresem a fejét. Nem ölhetjük meg, amíg nincs meg, amit keresünk. Aztán valami fejen talált, és minden elsötétült körülöttem.
Mikor magamhoz tértem, fejem kongott az ürességt l, az orrom pedig a padlónak nyomódott. Madame Durrel fölém guggolt, mintha halottat vizsgálna. Mikor megfordított és én pislogtam egyet, összerezzent. – Maga! – Oui, én – nyögtem, egy pillanatra semmire sem emlékezve. – Nézze, milyen felfordulást csinált! Hogyhogy még életben van? Vajon miért vizslat így? T zvörös hajától mindig a frász kerülgetett: hajszálai úgy meredeztek szerteszét, mint a rugó. Lejárt a bérletfizetési határid ? Az ütköz naptárak miatt állandó id zavarban voltam. Aztán eszembe jutott a támadás. – Azt mondták, nem akarnak megölni. – Hogy mer ilyen haramiákat idehozni? Talán azt hiszi, Párizs is egy vadon, mint Amerika? Vegye tudomásul, hogy az utolsó sou-ig bevasalom magán a kárt! Tántorogva felálltam. – Milyen kárt? – A romokban hever lakásért, a szétvert ágyamért! Tudja egyáltalán, mibe kerül ez a színvonal mostanában? Agyam lassan rendet tett a z rzavarban, bár minden gondolattól úgy sajgott, mintha gongot vertek volna a fejemben. – Asszonyom, itt inkább én vagyok az áldozat, nem maga. – Kardomat is magukkal vitték a támadóim. Nem is baj, úgyis inkább csak látványosság volt, mint használati eszköz: sosem tanultam ki a forgatását, és idegesít en verte a combomat. Ha választhattam, inkább amerikai hosszú puskámat vagy algonkin tomahawkomat használtam. Utóbbi alkalmazását prémkeresked -ként sajátítottam el, indiánoktól és utazóktól lestem el, milyen hasznos fegyverként, skalpolóként, kalapácsként, favágó szekerceként, borotvaként, vágóként és kötélvágóként egyaránt. Nem is értettem, hogy boldogulnak az európaiak nélküle. – Mikor bekopogtam, a cimborái azt mondták, leitta magát kurvázás után, és tör-zúz! – Madame Durrell, azok tolvajok voltak, nem a cimboráim. – Körülnéztem. A red nyöket már elhúzták és a beöml reggeli fényben a lakásom olyan képet festett, mintha ágyúgolyó csapódott volna bele. A ruhásszekrényeket kinyitották, tartalmukat mintha tornádó szórta volna szét. Egy szekrény az oldalán fekve hevert. Tollas matracomat felvágták és szétszedték,
14
a leveg ben tollpihék szálltak. Könyvespolcomat felborították, kicsiny könyvtáram tartalmát a földre hajították Kártyanyereményemnek is lába kelt; Newton optikai tanulmányának egy üreges példányában tartottam, melyet Franklin ajándékozott nekem – nyilván nem hitte, hogy elolvasom s t még az ingemet is felhasították egészen a köldökömig. Tudtam, hogy nem a mellkasomat akarták megcsodálni. – Betörtek hozzám. – Betörtek? Azt mondták, maga hívta ket! – Ki mondta? – Katonák haramiák, útonállók – kalapot, köpenyt és nehéz csizmát viseltek. Azt mondták, vitájuk akadt a kártya miatt és ön majd maga kifizeti a kárt. – Majdnem megöltek, asszonyom. Máshol töltöttem az éjszakát, s hazaj ve megleptem a tolvajokat, akik leütöttek. Bár nem tudom, mi ellophatót kerestek nálam. – A falburkolatra néztem, és láttam, hogy felfeszítették. Megvan az elrejtett puskám? Azután az éjjeliedényemre sandítottam, ami ugyanott volt, ahol hagytam. Jó. – Mit is akarnának a tolvajok egy olyan koszlott alaktól, mint maga? – Kétked n nézett rám. – Egy amerikaitól! Mindenki tudja, hogy a magafajtáknak semmi pénzük nincs. Felállítottam egy széket, és leültem. Igaza volt. Bármelyik környékbeli boltos megmondhatta volna a rablóknak, hogy csak adósságaim vannak. Bizonyára a nyereményem miatt jöttek, beleértve a medált is. A következ játékig gazdagnak számítottam volna. Valaki idáig követett a játékbarlangból, tudván, hogy nemsokára Minette-hez távozom. A kapitány? Silano? Hajnalban pedig, visszatérve, tetten értem ket. Vagy megvártak, mert nem lelték amit kerestek? És ki tudott romantikus tervemr l? Minette mindenképpen. Elég hamar rám akaszkodott. Vajon együttm ködött valami rablóval? Ez elég gyakori trükk volt a prostituáltak között. – Magamra vállalom az összes javítási költséget, asszonyom. – Látni szeretném az erre szánt pénzt, monsieur. – Legalább annyira, mint én. – Bizonytalanul felálltam. – Jelentenie kell a rend rségen! – Rendben, de el bb utánajárok valaminek. – Minek? – Megkeresem az ifjú hölgyet, aki felültetett. Madame Durrell horkantott, de arcán egy pillanatra együttérzés jeleit láttam. Egy férfi, akit lóvá tesz egy n ? Nagyon is francia. – Magamra hagyna, kérem, amíg helyrehozom a bútoraimat, a ruházatomat, és ellátom a sebeimet? Bármit gondol is, tudom, mi az illem. – Borogatásra van szüksége, meg egy övre a gatyájának. – Természetesen. De mégiscsak férfi vagyok. – Legyen. – felállt. – Minden frankot hozzáírok a bérleti díjához, úgyhogy jobban teszi, ha el keríti, amit elvesztett. – Nyugodt lehet fel le. Kitoltam az ajtón, és alaposan bezártam utána. Próbáltam megérteni a történteket. Miért nem öltek meg egyszer en? Mert nem találták meg, amiért jöttek. Mi van, ha visszatérnek, vagy a kíváncsi Madame Durrell szaglászni kezd? Új inget vettem magamra, és teljesen felfeszítettem a burkolatot a mosdótálam körül. Pennsylvaniai hosszú puskám szerencsére megvolt: túl felt volt ahhoz, hogy az utcán sétáljanak vele, és zálogba sem adhatták, mert könnyen azonosítható lett volna. A tomahawkom is a helyén volt, ezt becsúsztattam a kedvenc helyemre, a vesetájékomra, a kabátom alá. És a medál? Az éjjeliedényemhez léptem. Ott volt a saját szennyem alatt. Kihalásztam rejtekhelyér l, megmosakodtam a mosdótálban, majd mind a piszkos-, mind a szennyvizet az ablakon át a hátsó kertbe öntöttem. Sejtettem, hogy ezen a helyen egyetlen tolvaj sem fogja keresni. Nyakamba akasztottam a megtisztított medált, és elindultam, hogy kérd re vonjam Minette-et.
15
Nem csoda, hogy hagyott nyerni a szexuális versenyünkben! Azt hitte, más módon is megszerezheti a medált, ha elvonja a figyelmemet! Visszamentem ugyanazon az úton, melyen jöttem, útközben, azon a pár érmén, ami a zsebemben maradt, kenyeret vettem. Reggel lévén, Párizs megtelt emberekkel. Árusok szólítottak le sepr t, t zifát, pörkölt kávét, játék szélmalmot és egérfogót kínálva eladásra. Ifjú fajankók bandái szállták meg a kutak környékét, hogy pénzt csikarjanak ki a vízért. Gyerekek masíroztak egyenruhában az iskola felé. Fuvarosok cipeltek hordókat a boltokba. Egy szabóüzletb l rózsaszín arcú hadnagy lépett ki, a gránátosok uniformisában tetszelegve. Ott a háza! Felrohantam a lépcs n; elhatároztam, elkapom, miel tt felébredne és megléphetne. De még fel sem értem a lakásába, amikor megéreztem, valami nincs rendjén. Az épület furcsán üresnek hatott. A lány ajtaja félig nyitva állt. Bekopogtam, de nem érkezett válasz. A bejárat felé tekintve észrevettem, hogy a kilincset a zárral együtt kiszakították. Mikor kitártam az ajtót, egy macska rohant ki odabentr l, rózsaszín bajusszal. Az egyetlen ablak és a kandalló parazsa elegend fényt adott. Minette az ágyon hevert, éppen úgy, ahogyan hagytam, de a takaró félre volt húzva meztelen testér l, hasát pedig késsel felvágták. Az a fajta seb volt, amely lassan öl, id t adva az áldozatnak, hogy könyörögni tudjon, vagy éppen mindent be-valljon. Az ágy alatt, a fapadlón vértócsa formálódott, ebb l lefetyelhetett a macska. Ez a gyilkosság teljesen értelmetlennek t nt. Körülnéztem a szobában. Rablásnak semmi nyoma. Észrevettem viszont, hogy az ablakot kireteszelték. Kinyitottam, és kinéztem a sáros udvarra. Semmi. Most mitév legyek? Többen láttak minket sustorogni a játékbarlangban, és nyilvánvaló volt, hogy vele készülök eltölte-ni az éjszakát. Most pedig halott, de miért? Szája tágra nyílt, szeme kifordult. Azután megpillantottam, pont akkor, amikor meghallottam a felfelé dübörg nehéz csizmák hangját. A lány ujjbegye saját vérét l piroslott, valamit rajzolt vele a feny deszkára. Elfordítottam a fejem. Saját vezetéknevem els bet je volt: egy G. – Monsieur – hallatszott odalentról – le van tartóztatva. Megfordulva két zsandárt láttam, a forradalmi bizottságok által 1791-ben létrehozott rend rség tagjait. Mögöttük egy férfit, aki olyan arcot vágott, mint aki beigazolódni látja legsötétebb gyanúját. – az – mondta a füstös kép , arab akcentussal. Esti lámpahordozóm volt az.
Bár a terror már alábbhagyott, a francia forradalmi igazságszolgáltatás még mindig azt látta a legbiztosabb megoldásnak, ha el bb lefejez, utána kérdez. Ha letartóztatnak, az már régen rossz. Szegény Minette lakását mindezek miatt úgy hagytam el, hogy az ablakához rohantam, és átugorva a keretet, egyenesen a sáros udvarra érkeztem odalent. A hosszúra nyúlt éjszaka ellenére nem vesztettem el a fürgeségemet. – Megállj, gyilkos! – Dörrenést hallottam, és pisztolygolyó süvített el a fülem mellett. Átugrottam egy karókból álló kerítésen, megijesztettem egy kakast, egy rúgással utat törtem egy túlbuzgó ház rz mellett, és rálelve egy ösvényre, mely a szomszédos utcára vezetett, továbbfutottam. Kiáltásokat hallottam, de nem tudtam megmondani, riadó, zavarodottság vagy kereskedelem hangjai-e. Szerencsémre Párizs hatszázezres labirintusában könny elt nni: hamar elnyeltek Les Halles piacainak ponyvatet i, a szárított almák, színes répák és csillogó angolnák nyirkos környezete pedig segített kitisztítani a lemészárolt test
16
látványától sokkos elmémet. Két zsandár fejét láttam a sajtok közt kikandikálni, ezért inkább a másik irányba mentem. Hirtelen a lehet legrosszabb helyzetbe keveredtem, és még csak azt sem tudtam bizonyosan, mi okozhatja a bajt. Azt még megemésztettem volna, hogy feldúlták a lakásomat, de vajon ki ölhette meg a kurtizánomat – tán a tolvajok, akikkel gyanúba kevertem? És miért? Sem pénz nem volt nála, sem a medálom. És engem miért keverne bele a dologba Minette a véres ujjaival? Legalább annyira zavart voltam, mint amennyire rémült. Helyzetemet csak tovább nehezítette, hogy amerikaiként idegen voltam Párizsban. Igen, igen, a franciák valóban segítettek kivívni a függetlenségünket. Az is igaz, hogy a nagyszer Franklin a maga idejében, nemzetünk követeként hírességnek számított ideát: képmása annyi kártyán, miniatúrán és csészén szerepelt, hogy a király – humorérzékének ritka felcsillanásaként – egyik buzgó hölgyrajongója éjjeliedényének belsejébe is felfestette. Tagadhatatlan, hogy e tudós diplomatához f kapcsolatom szerzett nekem néhány francia barátot a megfelel helyeken. Ezek a viszonyok azonban sokat romlottak, mióta a franciák akadályozták semleges hajózásunkat. Azok az amerikai politikusok, akik szívesen fogadták a forradalom idealizmusát, undorral fordultak el t le a terror láttán. Ha bármi hasznom is volt Párizsban, az az volt, hogy közelebb hozhattam egymáshoz a két népet. Tizennégy évvel azel tt, tizenkilenc évesen jártam itt el ször. Hajókeresked apám úgy látta jónak, ha elszakítja érzelmeimet (és nem utolsósorban saját vagyonát) Annabelle Gaswickt l és annak ambiciózus szüleit l. Nem tudom, Annabelle valóban gyermeket várt-e, de elméletileg megvolt ennek is a lehet sége. Csakhogy egyáltalán nem olyan hitves volt, amilyenre a családom vágyott. A pletykák szerint az ifjú Ben Franklint is hasonló dilemma hajtotta egykor Bostonból Philadelphiába, és apám arra gondolt, hasonló sorsom hátha elnyeri az agg államférfi szimpátiáját. Az is fontos szempont volt, hogy Josiah Gage rnagyként szolgált a kontinentális hadseregben, és, ami még fontosabb, a szabadk vesek harmadik beavatási fokozatát is elnyerte. Franklin, aki Philadelphiában régóta a szabadk vesek közé tartozott, 1777-ben bekerült a párizsi Kilenc Múzsa Páholyába is, a következ évben pedig még Voltaire is az segítségével nyert beavatást e magasztos gyülekezetbe. Mivel már többször is jártam Québecben keresked úton, t rhet en beszéltem franciául és, kis túlzással, a képzettségem is megvolt hozzá (másodéves voltam a Harvardon, noha már meglehet sen untam a poros klasszikusokat, a magukba zárkózó tudósokat és az olyan kérdéseken való rágódást, melyekre úgysincs válasz), apám 1784-ben azt javasolta, legyek az amerikai követ segédje. Igazából az akkor hetvennyolc éves, romló egészség Franklinnek semmi szüksége sem volt naiv tanácsaimra, mégis hajlandó volt segíteni egy másik szabadk vesnek Mikor Párizsba értem, az öreg politikus különös módon megkedvelt, noha semmilyen meghatározott életcélom nem volt. vezetett be mind a szabadk vesség, mind az elektromosság tudományába. – Az elektromosság az a titkos er , amely az univerzumot mozgatja – mondta nekem. – A szabadk vesség pedig a racionális cselekvés és gondolkodás olyan szabályzata, amely, ha mindenki követné tanításait, nagyban el segítené a világ jobbá válását. Elmondta, hogy a szabadk vesség, bár hivatalosan Angliában alakult ki a tizennyolcadik század hajnalán, szellemiségét tekintve valójában azokból a k vescéhekb l ered, melyek egykor Európát járták, s a nagy katedrálisokat építették. „Szabadok” voltak, mert tudásuk lehet vé tette, hogy bárhol tisztességes megélhetést biztosítson a számukra, akárhová is mentek – ami igen nagy szó volt a jobbágyok világában. Ám a szabadk vesség eredete még ennél is régebbi id kre nyúlik vissza, gyökerei egészen a keresztes hadjáratok templomos lovagjaiig érnek. k Jeruzsálem Templomhegyén ütötték fel f hadiszállásukat, s kés bb Európa bankárai és hadurai lettek. A középkori templomosok oly nagy befolyásra tettek szert, hogy testvériségüket végül maga a francia király számolta fel, s vezet iket
17
máglyán égették meg. A kevés túlél vetette el a mi rendünk magvait. Sok más csoporthoz hasonlóan a szabadk vesek is büszkeséget nyertek az óid k üldöztetéseib l. – De maguk a vértanúvá lett templomosok is korábbi csoportok utódai – tette hozzá Franklin. – A szabadk vesség végs soron egészen az ókor bölcseihez vezethet vissza, s azokhoz a k vesekhez és ácsokhoz, akik Salamon templomát építették. A szabadk vesek szimbólumai a k ves köténye és szintez eszközei; a testvériség ugyanis csodálja a mérnökök és építészek logikáját és pontosságát. A tagság feltétele ugyan a hit egy fels bbrend lényben, ám a szervezet nem köt dik egyetlen valláshoz sem, s t a tagoknak tilos vallási vagy politikai kérdéseket megvitatniuk a páholyban. A szabadk vesség egy racionalitásra és tudományos kutatásra épül , filozofikus jelleg szervezet, a szabadgondolkodók válasza a korábbi századok katolikus-protestáns vallásháborúira. Magában foglal azonban si misztériumokat és titokzatos matematikai elveket is. Inkább az erkölcsi feddhetetlenségre és a könyörületességre, mint a dogmára és babonára helyezi a hangsúlyt, emiatt józan tanításai a konzervatív egyházi körök gyanúját is felkeltették. Kizárólagossága miatt az irigység és a pletyka célpontja. – Miért nem követi hát ket mindenki? – kérdeztem Franklint. – Túl sokan vannak, akik boldogan lecserélnék a racionálist egy babonákkal teli világra, ha ez megszabadíthatná ket félelmeikt l, tekintélyt kölcsönözhetne nekik, vagy más el nyhöz juthatnának általa embertársaik felett – válaszolta az amerikai filozófus. – Az emberek ösztönösen félnek a gondolkodástól. És sajnos, Ethan, a jellem gyakran esik a hiúság csapdájába, és a józan észt gyakran homályosítja el a mohóság. Bár vonzott mentorom lelkesedése, szabadk vesként mégsem voltam túl sikeres. Engem untatnak a szertartások, márpedig a szabadk vesek érthetetlen és végeérhetetlen ceremóniákat tartanak. Hosszú beszédeket mondanak unalmas szertartások szövegeit magolják, és közben csak üres ígéreteket tesznek, melyek szerint minden világossá válik majd, ahogy el rehaladunk a fokozatokban. Egyszóval a szabadk vességet unalmasnak találtam, emellett több er feszítést követelt, mint amennyire hajlandó voltam. Megkönnyebbülésemre a következ évben Franklinnel visszatértünk az Egyesült Államokba, ahol mesterem ajánlólevele és francia nyelvtudásom nyomban felkeltette egy John Jacob Astor nev prémkeresked figyelmét. Mivel célszer nek t nt távol tartanom magam a Gaswick családtól – Annabelle mindeközben siet sen férjhez ment egy ezüstm veshez –, kapva kaptam a lehet ségen, hogy belekóstoljak a kanadai prémkereskedelembe. Francia utazókkal lovagoltam a Nagy-tavakhoz, l ni és vadászni tanultam, és kezdetben azt hittem, a nagy Nyugaton majd meglelem a szerencsémet. De minél távolabb kerültünk a civilizációtól, annál jobban hiányzott, és nem csak Amerika, hanem Európa is. Egy szalon menedéknek t nt a fenyeget végtelenséggel szemben. Ben szerint az Újvilág el hozza bel lünk az egyszer igazságokat, míg az Óvilág a félig elfeledett bölcsességé, melyet újra fel kell fedezni. Egész életében rl dött a kett között, akárcsak én. Így tehát leutaztam a Mississippin New Orleansba. Ez a város egy miniat r Párizs, ám annál forróbb, egzotikusabb és dekadensebb, afrikaiak, kreolok, mexikóiak és cserokik olvasztótégelye, telve ringyókkal, rabszolgapiacokkal, jenki földspekulánsokkal és misszionáriusokkal. Vibrálása csak fokozta vágyamat a városi élet kényelmei iránt. Hajóval továbbálltam a cukornádat termeszt francia gyarmatokra, melyek könyörtelen rabszolgamunkára épültek, és els ízben szembesültem a szörny egyenl tlenségekkel, valamint a kizsákmányolásra épül társadalmak kényelmes vakságával. Nem csak az különböztet meg minket, embereket, ahogyan embertársainkkal bánunk, hanem az is, amennyi energiát ennek igazolásába fektetünk. Ezután egy cukorhajóval Le Havre-ba mentem, és épp idejében érkeztem ahhoz, hogy értesüljek a Bastille ostromáról. Mekkora ellentétben állt a forradalom idealizmusa a nemrég látott szörny ségekkel! Ám a növekv káosz miatt mégis évekre elhagyni kényszerültem Franciaországot, hogy
18
kereskedelmi megbízottként ingázhassak London, Amerika és Spanyolország között. Célom nemigen volt, legalábbis egyel re még nem. Gyökértelenné váltam. Végül, mikor a terror alábbhagyott – remélve, hogy végre valóban megcsinálhatom a szerencsémet ebben a kaotikus, lázas társadalomban –, visszatértem Párizsba. Franciaország nyüzsg szellemi életéhez hasonlót amúgy sem találhattam volna odahaza. Párizs olyan volt, akár egy leideni palack üvegbe zárt szikrákkal. Talán itt rálelhetek majd az elveszett bölcsességre, amelyre Franklin is annyira vágyott! Párizs mellett szólt, hogy leányai szintén sokkal vonzóbbak voltak Annabelle Gaswicknél. Úgy gondoltam, ha elég sokáig maradok, rám találhat a szerencse. Bár ebben a pillanatban inkább attól kellett tartanom, hogy a rend rség talál majd rám. Mitév legyek? Eszembe jutott valami, amit Franklin írt: a szabadk vesség hatására „a leginkább gy lölköd , a legtávolabbról származó és legváltozatosabb hátter emberek sietnek egymás segítségére.” Id nként még részt vettem egy-egy gy lésen a társadalmi kapcsolatok építése céljából. Franciaország hatszáz páholyában harmincötezer tag foglal helyet, s ez oly hatalmassá teszi testvériségünket, hogy mind a forradalom szításával, mind az ellene sz tt konspirációval megvádolták már nemegyszer. Washington, Lafayette, Bacon és Casanova mind szabadk vesek voltak. Akárcsak Joseph Guillotine, a guillotine feltalálója, aki újításával az akasztások borzalmain kívánt enyhíteni. Odahaza a rend hazafiak illusztris seregét jelentette: Hancockot, Madisont, Monroe-t, még John Paul Jonest és Paul Revere-t is. Nem véletlenül hitték oly sokan, hogy nemzetünk léte is szabadk ves alkotás. Tanácsra volt szükségem, így a testvériséghez fordultam, pontosabban egy bizonyos szabadk veshez: Antoine Talmához, az újságíróhoz, akit rendszertelen páholybeli látogatásaim alkalmával az Amerika iránti bizarr érdekl dése miatt kedveltem meg. – A te rézb id si, mára elveszett civilizációk gyermekei, akik megtalálták a tisztaságot, amit mi hiába keresünk – efféléket mondott Talma. – Ha be tudnánk bizonyítani, hogy k Izrael egy törzse, avagy Trója menekültjei, megtalálnánk a harmóniához vezet utat. Persze nem ismerte úgy az indiánokat, mint én – legalább annyira fáztak, éheztek és kegyetlenkedtek, mint amennyire harmóniában éltek –, de eszmefuttatásait mégsem lehetett leállítani. Antoine agglegény volt, a n k iránti érdekl désemben mégsem osztozott velem. Író és pamfletszerz volt, a Sorbonne közelében lakott. Nem az asztalánál találtam rá, hanem az egyik új fagylalt-kávézóban a Pont Saint-Michel környékén. Egy limonádé volt el tte, melynek gyógyítóer t tulajdonított – Talma ugyanis folyton enyhe betegséggel küzdött, és állandóan hashajtókkal és diétával kísérletezett, hogy meg rizze gyenge egészségét. Azon kevés francia ismer söm közé tartozott, akik megették az amerikai burgonyát, melyet a párizsiak zöme csupán a disznók takarmányának tekintett. Ugyanakkor mindig panaszkodott amiatt, hogy nem olyan életet él, amilyet szeretne, és arra vágyott, hogy olyan kalandor legyen, mint amilyennek engem hitt, persze, csak ha ezzel nem kockáztat egy megfázást. (Az igazat megvallva kissé felnagyítottam saját kalandjaimat – titkon hízelgett az így kivívott tisztelet.) Szívélyesen üdvözölt, mint mindig. Fiatal arcán ártatlan kifejezés ült, haja annak ellenére is kócos volt, hogy az új köztársasági divat szerint rövidre vágatta, utcai kabátja rózsaszín, ezüstgombokkal. Széles homloka és nagy, izgatott szemei voltak és olyan halvány re, mint a sajt. Udvariasan biccentettem legújabb gyógyszere felé, de inkább egy b nösebb italt kértem: kávét és hozzá süteményt. A kormány gyakran kárhoztatta a fekete lé addiktív hatását, ezzel kívánván leplezni a tényt, hogy a háború akadályozta a kávébab importját. – Tudnál fizetni helyettem? – kérdeztem Talmát. – Van egy kis gondom. Alaposan szemügyre vett. – Te jó ég, mi történt veled? Talán kútba estél? – Borotválatlan voltam, viharvert, piszkos és vörös szem .
19
– Nyertem a kártyán. – Észrevettem, hogy az asztalán féltucat vesztes lottószelvény hever szanaszét. Az szerencséje nem volt az enyémhez fogható, ám a Direktórium a hozzá hasonlók makacs optimizmusából fedezte kiadásainak jó részét. A kávéház aranykeretes tükrei végtelenszer ismételték a képmásomat, ami elég kényelmetlen érzés volt. – Egy tisztességes ügyvédre van szükségem. – Ilyet könnyen keríthetünk ugyanonnan, ahonnan egy lelkiismeretes képvisel t, egy vegetáriánus hentest vagy egy sz zies prostituáltat – válaszolta Talma. – Ha több limonádét innál, megszabadulnál az ilyen ködös gondolatoktól. – Komolyan beszélek! A lányt, akivel voltam, megölték. Két zsandár kis híján le is tartóztatott emiatt. Felvonta a szemöldökét, nem lévén biztos benne, hogy komolyan beszélek. Ismét olthatatlan kalandvágya kerekedett felül. Biztosan tudtam, hogy azon töpreng, vajon méltó-e a történetem arra, hogy eladja a lapoknak. – De miért? – Tanújuk volt a lámpahordozó, akit korábban felbéreltem. Nem volt titok, hogy hozzá igyekszem: még Silano gróf is tudta. – Silano! De ki hinne annak a gazembernek? – Talán az a zsandár, akinek a lövése a fülem mellett süvített el. Ártatlan vagyok, Antoine. Arra gyanakodtam, a lány együttm ködik a tolvajokkal, de mikor visszamentem, hogy kifaggassam, már halott volt. – Várjunk csak! Milyen tolvajok? – Megleptem ket, miközben éppen a lakásomat dúlták fel, mire leütöttek. Nyertem némi pénzt a kártyaasztalnál múlt éjjel, meg egy fura medált, de… – Lassíts egy kicsit. – Papírdarab után kutatva megvizsgálta a zsebeit. – Egy medált? El vettem az ékszert. – De err l nem írhatsz, barátom. – Nem írhatok? Ennyi er vel az is kérhetnéd, hogy ne lélegezzek! – Csak rontanál vele a helyzetemen. A diszkrécióddal segíthetsz a legtöbbet. Sóhajtott. – De nyilvánosságra hozhatnám ezt a méltánytalanságot. A márvány asztallapra tettem a medált, törzsemmel gondosan eltakarva a többi vendég szeme el l, majd átcsúsztattam neki. – Nézd, a katona, akit l elnyertem, azt mondta, az si Egyiptomból származik. Silanót is érdekelte a dolog. Fogadott rá, még meg is akarta venni, de nem adtam el neki. Nem hiszem, hogy gyilkolni is megérné miatta. Talma vizsgálgatta, forgatgatta, a karokkal játszadozott. – Mik ezek a jelek rajta? Most el ször néztem meg én is közelebbr l. Már említettem a korong közepén futó vájatot, mely mintha az átmér jét jelölte volna. E fölött látszólag szabálytalan elrendezés lyukak látszottak, alattuk pedig három cikcakk helyezkedett el, épp olyanok, mint ahogyan a gyerekek rajzolják a hegyeket. Legalul karcolások, melyek egy kis háromszöget formáztak. – Fogalmam sincs. Nagyon durva kidolgozás. Talma felemelte a két lecsüng kart, melyek így fejen álló V bet t formáztak. – És ehhez mit szólsz? Nem kellett tovább magyaráznia. Éppen olyan alakot formáztak, mint az építész körz je, mely ugyancsak egy szabadk ves szimbólum. A rend titkos jelképrendszerében a körz t gyakran az ács szögmér jével párosították úgy, hogy az egyik a másikon feküdt. A medál karjait teljesen kitárva körülbelül akkora kört rajzolhattunk volna, mint a korong átmér jének háromszorosa. Talán valamiféle matematikai eszköz lehet? – Nem értem, mi célt szolgál – mondtam. – De Silanót, az eretnek Egyiptomi Rítus beavatottját, nagyon is érdekelte a dolog. Eszerint valamiféle köze lehet a rendünk titkaihoz.
20
A szabadk vesek szimbólumait a régiek ihlették. Némelyikük hétköznapi szerszám volt, mint például a kalapács, a vakolókanál és a rajzállvány, mások egzotikusabbak, mint az emberi koponya, az oszlop, a piramis, a kard vagy a csillag. Mind jelképes jelentéssel bírt, a létezés olyasféle rendjére utalt, amelyet a hétköznapi életben nemigen fedeztem fel. A szabadk vesség minden beavatási fokozata újabb és újabb szimbólumok jelentését tárta fel. Vajon a medálom a testvériség valamiféle si szimbóluma lehet? Nem akartuk ezt a kávézóban megvitatni, mert a páholytagok szigorú titoktartást fogadnak, amit l jelképrendszerünk csak még titokzatosabbnak t nt az avatatlanok számára. A létez összes boszorkánysággal és összeesküvéssel megvádoltak már minket, holott csupán fehér kötényekben parádézunk. Egy szellemes ember egyszer azt mondta: „Még ha csupán ez a titkuk – már hogy nincs semmi titkuk –, akkor is csoda, hogy titokban tudták tartani.” – A távoli múltra utal – mondtam, miközben visszaakasztottam a nyakamba. – A kapitány állítása szerint, akit l elnyertem, Kleopátrával és Caesarral együtt került Itáliába, majd t lük Cagliostróhoz, de a katona mégis oly kevésre becsülte, hogy elkártyázta chemin de fer-en. – Cagliostro? És egyiptomi? És Silanót is érdekelte? – Akkor még nem vettem komolyan. Azt hittem, csak túl akar licitálni. De most… – Talán mindez csak a véletlen m ve – t dött Talma. – Egy játszma, két b neset. – Talán. Ujjaival az asztalt kopogtatta. – De az is lehet, hogy összefüggenek az események. A lámpahordozó talán azért vezette el hozzád a rend rséget, mert úgy számított, hogy a lakásod felclúlása után önkéntelenül is a szörny gyilkosság helyszínére mégy, s így könnyen elérheti letartóztatásod. Figyeld meg az események sorrendjét. Azt remélték, ellophatják a medálodat. De a lakásodban nem lelték. Nem volt Minette-nél sem. Idegen vagy, némi ranggal, mégsem lehet csak úgy letámadni. Am ha megvádolnak gyilkossággal, és mindenedet átkutatják… Vajon Minette-nek csak azért kellett meghalnia, hogy engem gyanúba keverhessenek? Zúgott a fejem. – Miért kellene ennyire ez a medál valakinek? Talma izgatottnak t nt. – Mert nagy események vannak készül ben. Mert a szabadk ves misztériumok, melyeket oly tiszteletlenül kigúnyolsz, talán végre hatni fognak a világra. – Miféle események? – Vannak informátoraim, barátom. – Imádott sz kszavú lenni, úgy tenni, mintha nagy titkok tudója volna, melyek valahogy sosem jutnak el a nyilvánossághoz. – Szóval elhiszed, hogy hamisan vádolnak? – Természetesen. – Talma határozottan végigmért. – A legjobb emberhez fordultál. Újságíróként kötelességem az igazság feltárása és az igazságszolgáltatás. Barátodként feltételezem az ártatlanságodat. Íróként pedig, aki nagy dolgokkal foglalkozik, megvannak a kapcsolataim. – De hogyan bizonyíthatnám az ártatlanságom? – Tanúk kellenek. Tanúskodna melletted a háziasszonyod? – Kétlem. Tartozom a bérleti díjjal. – És ez a lámpahordozó, t vajon megtalálhatjuk? – Megtalálni? Épp hogy el akarom kerülni! – Persze. – Gondolkodott, limonádéját szürcsölve. – Fedélre van szükséged, és id re, hogy kibogozhasd ezt az esetet. Páholymestereink talán segíthetnek. – Szerinted egy páholyban kéne elbújnom? – Azt szeretném, ha biztonságban lennél, amíg kiderítem, vajon a medálon keresztül nem nyílik-e meg egy ritka lehet ség el ttünk. – Lehet ség, mire? Mosolygott.
21
– Hallok pletykákat, meg pletykákról szóló pletykákat. A medálod jobbkor jött, mint hinnéd. Megfelel emberekkel kell beszélnem. Tudósokkal. – Tudósokkal? – Olyanokkal, akik közel állnak a felemelked ifjú tábornokhoz, Napóleon Bonapartéhoz.
22
Harmadik fejezet
Claude-Louis Berthollet, a negyvenkilenc éves vegyész a kivégzett Lavoisier leghíresebb tanítványa volt. Mesterével ellentétben neki sikerült a forradalom kegyeibe férk znie azáltal, hogy felfedezte, a kálium-kloráttal helyettesíteni lehet a salétromot, a l por egyik alkotórészét. Kés bb, a Királyi Akadémia nyomába lép Nemzeti Intézet vezet jeként matematikus barátjával, Gaspard Monge-zsal azt a feladatot kapták, hogy segítsenek Bonaparténak kifosztani Itáliát. Tudósok adtak tanácsot Bonaparténak abban, mely mesterm veket, például a Mona Lisát, lenne érdemes szekéren Franciaországba szállítani. Ennek révén mindkét tudós a tábornok bizalmasa és a stratégiai titkok ismer je lett. Politikai szerepvállalásuk azt a csillagászt juttatta eszembe, akinek, méréseket végezvén az új metrikus rendszer számára, a Lajos királyra emlékeztet fehér mér -zászlait trikolórra kellett cserélnie. Egyetlen professzor sem menekülhetett a forradalom el l. – Tehát ön nem gyilkos, Monsieur Gage? – kérdezte a vegyész halvány mosollyal az arcán. Magas homloka, el reugró orra, szigorú szája és álla, szomorú, félig leeresztett szemhéja miatt úgy nézett ki, mint egy fáradt vidéki nemesúr, aki a tudomány kacérkodását a politikával ugyanolyan kétkedéssel szemléli, mint az atya a lánya udvarlóját. – Esküszöm az Istenre, a szabadk vesek Els Építészére, vagy a kémia törvényeire. Szemöldökét ráncolta. – Bármelyiket imádjam is, úgy van? – Csupán az szinteségemet szeretném hangsúlyozni, Doktor Berthollet. Gyanúm szerint a tettes a hadsereg egyik kapitánya vagy Silano gróf volt, aki nagy érdekl dést mutatott egy általam nyert medál iránt. – Végzetes érdekl dést. – Tudom, hogy furcsán hangzik. – A lány mégis az ön nevének kezd bet jét írta fel, nem az övékét. – Ha egyáltalán írta. – A rend rség szerint a felrótt bet vastagsága megegyezik a lány ujjának keresztmetszetével. – Csak vele töltöttem az éjszakát, azután kifizettem. Semmi indítékom nem volt, hogy megöljem, sem neki, hogy megvádoljon. Én tudtam, hol a medál. – Nos, igen. – El vett egy szemüveget. – Hadd nézzem. Gondosan megvizsgáltuk, miközben Talma minket nézett, kezében zsebkend t szorongatva, hátha talál valami okot, amiért tüsszenthetne. Berhollet megforgatta a kezében a tárgyat, éppen úgy, ahogy Silano és Talma tette ezel tt, majd végül ' hátrad lt. – A csekély mennyiség aranyat leszámítva nem látom, mire ez a nagy felhajtás. – Én sem. – Nincs rajta jelmagyarázat, sem térkép, sem isteni szimbólumok, és nem is túl szép. Nehezen hiszem, hogy hajdan Kleopátra viselte volna. – A kapitány csak annyit mondott, Kleopátráé lehetett. Királyn ként… – Legalább annyi tárgyat társítanak hozzá, mint ahány keresztszilánkot és vérrel teli üvegcsét tulajdonítanak Jézusnak. – A tudós megrázta a fejét. – Mi sem könnyebb, mint ily módon növelni egy ócska ékszer értékét. Az Hotel Le Cocq alagsorában ültünk; a helyiséget a szabadk vesek Keleti Páholyának egyik ága el szeretettel használta a pince kelet-nyugati tájolása miatt. Egy asztal állt benne két oszlop között, rajta terít és csukott könyv. A boltozat alatti félhomályban padok árnyai
23
látszottak. Csupán egy gyertya fénye világított, mely reszketve táncolt a falat díszít , érthetetlen egyiptomi hieroglifákon és a Salamon templomának építését ábrázoló bibliai jeleneteken. Egy polcon koponya hevert, a mulandóságra emlékeztetve, bár ezzel jelen pillanatban nem sokat segített rajtunk. – Kezeskedik a barátja ártatlanságáért? – kérdezte a vegyész szabadk ves társamat. – Az amerikai ugyanolyan tudós ember, mint maga, doktor – felelte Talma. – Tanítványa volt a nagy Franklinnek, s az elektromosságot kutatja maga is. – Hmm, elektromosság? Csapkodó villámok, sárkányreptetés, szikrák a szalonban. Árulja el, Gage, mi az az elektromosság? – Hát… – Nem akartam felvágni egy híres tudós el tt. – Doktor Franklin szerint az univerzumot m ködtet alapvet er manifesztációja. De igazából nem tudja senki. El állíthatjuk egy forgattyú megforgatásával, elraktározhatjuk egy palackban, tehát tudjuk, hogy létezik. De ki tudná megmondani, miért? – Pontosan. – A vegyész elgondolkodva forgatta medálomat a kezében. – És mi van, ha egykor, a távoli múltban még tudták mindezeket a dolgokat? Ha olyan er ket uraltak, melyek a mi korunk számára elérhetetlenek? – Ismerhették az elektromosságot? – Nos, képesek voltak hatalmas épületeket emelni, nem? – Érdekes, hogy Ethan éppen most talál rá e medálra, s hozza el hozzánk – tette hozzá Talma. – Igen, ám a tudomány nem hisz a véletlenekben – felelte Berthollet. – Mi az, hogy éppen most? – kérdeztem. – Ugyanakkor nem szabad elszalasztanunk a lehet séget – mondta Berthollet. – Miféle lehet séget? – kezdtem reménykedni. – Hogy a seregbe lépve megússza a guillotine-t. – Micsoda?! – Egyszersmind a tudományt is szolgálva ezzel. – A szabadk vességet nemkevésbé – mondta Talma. – Maguk meg rültek? Melyik seregbe? – A franciába, természetesen – mondta a vegyész. – Nézze, Gage, esküdjön meg szabadk vesként és tudós férfiúként, hogy titokban tartja, amit mondani fogok! – De én nem akarok katona lenni! – Senki sem várja ezt önt l. Esküdjön! Talma türelmetlenül nézett rám, miközben zsebkend jét a szájához emelte. Nyeltem egy nagyot, és bólintottam. – Rendben. – Bonaparte elhagyta a csatornát, és új vállalkozást készít el . Még saját tisztjei sem ismerik a hadjárat célját, de néhányan közülünk, tudósok közül, igen. Mert Nagy Sándor óta els ízben fordul el , hogy egy hódító tudósokat visz magával a seregében, hogy kutassuk és feljegyezzük, amit látunk. E kaland mellett eltörpülnek Cook és Bougainville útjai. Talma javasolta, hogy mindketten csatlakozzanak az expedícióhoz – újságíróként, ön az elektromosság, valamint az si misztériumok és eme medál szakért jeként. Mi van, ha fontos nyomra vezet minket? Ön elmegy, ellen rzi az elméleteinket, és mire visszatér, mindenki elfelejti egy szajha szerencsétlen halálát. – Hová indul az expedíció? – Nagy Sándorral kapcsolatban mindig is szkeptikus voltam, mert bár sok mindent elért igen rövid id alatt, ám egy évvel fiatalabb volt nálam, mikor meghalt – ez is arra ösztönzött, hogy ne próbáljam utánozni. – Mégis, mit gondol? – mondta Berthollet türelmetlenül. – Egyiptomba! Nem pusztán azért megyünk oda, hogy elfoglaljunk egy fontos kereskedelmi csomópontot, és kapcsolatot te-remtsünk a britek ellen harcoló indiai szövetségeseinkkel. Felfedezzük a történelem
24
hajnalát. Hasznos titkok rejt zhetnek ott. Jobb, ha mi, tudósok leljük meg ket, mint ha az eretnek Egyiptomi Rítus kezébe kerül, egyetért? – Egyiptomba? – Franklin szellemére, mi keresnivalóm nekem ott? Kevés európai járt ebben az arab misztikum mögé rejt országban. Homok, piramisok, pogány fanatizmus – nagyjából ennyit tudtam róla. – Tudósként és szabadk vesként persze nem sok hasznát vesszük – folytatta Berthollet. – Ám amerikaiként és határvidéki utazóként érdekes lehet a néz pontja. A medálja szintén szerencsét hozhat nekünk. Ha Silano is akarja, lehet, hogy mégis fontos. Az els mondatnál elakadtam. – Hogy érti, hogy tudósként és szabadk vesként nem sok hasznomat veszik? – Azért védekeztem ilyen vehemensen, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. – Ugyan már, Ethan! – mondta Talma. – Berthollet csak úgy érti, hogy még nem tettél le semmit az asztalra. – Úgy értem, Monsieur Gage, hogy az ön teljesítménye harminchárom évesen igencsak elmarad a képességeit l, és életvitele nélkülöz minden igyekezetet. Eddig nem írt tudományos cikkeket akadémiák részére, nem haladt el re a fokozatokban, nem szerzett vagyont, nem alapított családot, nincs lakása, és nem is írt semmi kiemelked t. szintén megvallva igencsak kételkedtem önben, mikor Antoine el ször javasolta. De lehet séget lát önben, ráadásul mi, racionalisták, Cagliostro misztikus követ inek ellenségei vagyunk. Nem akarom, hogy a medál lecsússzon az ön elmetszett nyakából. Nagy tisztel je voltam Franklinnek, és remélem, egy nap a nyomdokaiba lép majd. Tehát megpróbálhatja bebizonyítani az igazát a forradalmi ítél szék el tt… vagy velünk jöhet. Talma karon ragadott. – Egyiptom, Ethan! Gondolj bele! Ez gyökeresen felforgatná az életemet – de jobban belegondolva, nem sok minden van, ami felfordulhat. Berthollet bosszantóan pontosan mérte fel a személyiségemet, bár az utazásaimra igenis büszke voltam. Kevesen mondhatják el magukról, hogy Észak-Amerika akkora területét látták volna, mint én – és ilyen keveset kezdtek volna az ott tapasztaltakkal. – Egyiptomnak mintha már lenne gazdája, vagy tévedek? Berthollet legyintett. – Formailag az Ottomán Birodalom része, a gyakorlatban azonban a mamelukoknak nevezett renegát rabszolgaharcosok kasztja uralja. Néha ugyan fizetnek adót Isztambulnak, ám többnyire nem tör dnek vele, az egyszer egyiptomiakat pedig elnyomják. Még csak nem is azonos fajból származnak! Küldetésünk felszabadító, s nem hódító célú, Monsieur Gage. – Akkor nem kell harcolnunk? – Bonaparte biztos abban, hogy egy vagy két ágyúlövéssel bevesszük Egyiptomot. Ez elég optimistán hangzott. Napóleon tábornok vagy jó szimatú opportunista, vagy hihetetlenül ostoba. – Mit gondolnak err l a Bonapartéról? – Korai gy zelmei után mindnyájan hallottuk a róla szóló dicshimnuszokat, de kevés id t töltött Párizsban, és nem sokan ismerték közelebbr l. A hírek szerint alacsony származású ember volt. – a legenergikusabb ember, akit valaha láttam. Vagy látványos gy zelmet arat, vagy látványosan bukik el – mondta Talma. – Vagy, mint az ambiciózus embereknél oly gyakran megtörténik, mindkett osztályrésze lesz – jegyezte meg Berthollet. – Kétségkívül briliáns elme, ám az igazi nagysághoz bölcsesség is szükségeltetik. – Meg kell szakítanom az összes kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatomat – mondtam. – Menekülök, mintha tényleg gyilkosságot követtem volna el. Nem tudná a rend rség megtalálni Silano grófot és a kapitányt, akik veszítettek a kártyán? Betehetnének minket egy szobába, és rögvest kiderülne az igazság. Berthollet elfordította a fejét, Talma pedig sóhajtott.
25
– Silano elt nt. A hírek szerint a külügyminisztérium rendelte el a védelmét – mondta barátom. – Ami a kapitányodat illeti, múlt éjjel a Szajnából halászták ki. Megkínozták és megfojtották. Figyelembe véve az ismeretségeteket meg azt a tényt, hogy elt ntél, természetesen te vagy az els dleges gyanúsított. Nagyot nyeltem. – Az ön számára, Monsieur Gage, e pillanatban a legbiztonságosabb hely a hadseregben van.
Ha már úgyis részt kellett vennem egy invázióban, tanácsosnak t nt a fegyveremmel együtt útnak indulnom. Drága hosszú puskám – prémkeresked napjaim óta társam – a lakásom falában rejt zött. A pennsylvaniai Lancasterben készült, s bár juharfa tusa karcos és foltos volt már a gyakori használattól, mégis figyelemreméltóan pontos maradt; ezt több ízben demonstráltam a Mars-mez n. S ami ugyanilyen fontos: tusának görbülete olyan kecses volt, mint egy n alakja, finom fémmunkája oly megnyugtató érzéssel töltött el, mint egy pénzzel teli erszény. Nem pusztán eszköz volt, hanem kitartó társ, sosem panaszkodó és elegáns, vasa lágy és kék fény , illata puskapor, lenmag és fegyverolaj keveréke. Nagy l sebessége miatt kis lövedéke halálosabb volt és messzebbre vitt, mint egy nagyobb kaliber puskáé. Hátránya persze a hosszúságából adódó nehézkessége volt, hiszen egészen az államig ért. Újratöltése hosszabb id t igényelt, nem lehetett az európai harctereken megszokott gyors, tömeges sortüzekre használni, és bajonettet sem lehetett rászerelni. Azonban t lünk, amerikaiaktól idegen volt még a gondolat is, hogy sorokban állva várjuk, mikor l nek le minket. Bármely puska nagy hátránya, hogy az els lövés után újra kell tölteni; egy pontos fegyver éppen azért volt hasznos, mert az els lövés is jó eséllyel talált. Legsürg sebb feladatomnak tehát a puskám megszerzését tekintettem. – De a rend rség éppen a lakásodban fog keresni! – vetette ellen Talma. – Már két napja történt a dolog. Ezek a fickók kevesebbet keresnek, mint egy fazekas, és korruptabbak, mint egy bíró. Nem hiszem, hogy még mindig várnak rám. Elmegyünk ma este, megvesztegetjük az egyik szomszédomat, felfeszítjük a falat az oldaláról, és úgy átjutunk. – De a jegyek, amiket szereztem… a postakocsi éjfélkor indul Toulonba! – Akkor még sok id nk van, csak segíts! Jónak láttam, ha ugyanúgy térek vissza, ahogyan Minette lakását elhagytam: a hátsó udvarra nyíló ablakon át. Még ha a rend rségt l nem is kell tartanom, Madame Durrell-lel akkor is számolnom kell; nem jutottam közelebb a javítási költségek és a bérleti díj kifizetéséhez. Este Talma kelletlenül ugyan, de támaszt nyújtott, hogy felmászhassak az es gy jt csatornán, s beleshessek a lakásomba. Semmi változás: a matrac ugyanúgy feltépve, a padlón tollak hevertek hópelyhekként elterülve. A kilincs azonban csillogott, ami azt jelentette, hogy a zárat kicserélték – háziasszonyom nyilván biztosra ment, azt akarta elérni, hogy mindenképp kifizessem a tartozásomat, miel tt hozzájuthatnék személyes tárgyaimhoz. Mivel padlóm egyben az mennyezete is volt, úgy döntöttem, kerül úttal próbálkozom. – Tartsd nyitva a szemed! – súgtam oda társamnak. – Siess! Az imént láttam egy zsandárt az utca végén! – Egykett re itt leszek, nem is fogsz hallani semmit. A párkányon oldalazva eljutottam szomszédom lakásáig. Chabonnak hívták, könyvtáros volt, aki minden este a feltörekv családok gyermekeit oktatta. Ahogy reméltem, most sem volt otthon. Valójában esélyem sem lett volna egy hozzá hasonlóan szigorú és feddhetetlen jellem férfiút megvesztegetni, de számítottam a távollétére. Betörtem egy üvegtáblát, s kinyitottam az ablakát. Bizonyára megdöbben majd, ha észreveszi a rést a falán – de végeredményben küldetésen vagyok, Franciaország javáért cselekszem!
26
Szobája könyv és pipadohány szagát árasztotta. Elhúztam egy súlyos ládát a lakásommal szomszédos faltól, és tomahawkommal felfeszegettem a burkolatot. Említettem már, hogy kedvenc fejszém éknek és emel nek is remekül bevált? Sajnos letörtem néhány deszkát, de hát nem vagyok ács. Tevékenységem nagyobb zajjal járt, mint ígértem, ám ha gyorsan végzek, ez mit sem számít. Megpillantottam a l porszarumat és a puskám végét. Ekkor zár kattanását hallottam – a saját ajtómét; s léptek koppanását lakásom padlóján. Valaki meghallotta a zajt! Gyorsan vállamra vettem a l porszarut, megragadtam a puskát, és elkezdtem kihúzni a falból, a kényelmetlen hajlásszöggel küszködve. Már majdnem kiszabadítottam, amikor valaki a túloldalon is megragadta a cs végét. Átkukucskáltam a lyukon, s Madame Durrell ábrázata rajzolódott ki el ttem. Vörös haja égnek állt, szörnyen kirúzsozott szája gúnyosan lebiggyedt. – Azt hiszi, nem ismerem a trükkjeit? Kétszáz frankkal tartozik nekem! – Épp most indulok, hogy megszerezzem – suttogtam rekedt hangon. – Kérem, eressze el a puskámat, asszonyom, hogy kifizethessem a tartozásomat. – Hogyan, talán egy újabb gyilkossággal? Fizessen, vagy rend rért kiáltok! – Nem öltem meg senkit, de id re van szükségem, hogy rendbe hozzam a dolgokat. – Kezdje a bérleti díjjal! – Óvatosan, nem akarom megsebezni! A puska meg van töltve. – Ezt a szokást a határvidéken vettem fel, a tapasztalt utazóktól. – Azt hiszi, megijedek a magafajtáktól? Ez a puska a biztosítékom! Hiába húztam, vadul visszarángatta. – Itt van, el akarja lopni a dolgait! – kiabálta. Olyan volt a szorítása, mint egy terrier állkapcsa. Kétségbeesésemben hirtelen abbahagytam a húzást, s el red ltem, be a lyukba, melyet én ütöttem a falon. Újabb deszkákat sodortam magammal, miközben átbucskáztam a falon egészen a lakásomba. Háziasszonyomon landoltam a puskámat markolva, eközben szilánkok és vakolatpor szállt körülöttünk. – Sajnálom. Csendben akartam megtenni. – Segítség! Meger szakolnak! Az ajtó felé támolyogtam, s mivel nem engedte el a lábamat, magam után húztam t is. – Ezért a guillotine alá kerülsz, gazember! Kinéztem. Talmának nyoma sem volt a sáros udvaron. Helyén egy zsandár állt, meglepetten nézett fel rám. A fenébe! A rend rség fele ilyen hatékony sem volt, amikor egy zsebmetsz t jelentettem fel náluk. Elindultam hát a másik irányba. Madame Durrell megpróbált a bokámba harapni, persze ez a fogai számát tekintve kevés sikerrel járt. Az ajtó zárva volt, kulcsa minden bizonnyal háziasszonyom zsebében, de nem volt id m finomkodni. Felnyitottam a l porszarumat, port szórtam a puskám serpeny jébe, céloztam és l ttem. A sz k szobában a tüzelés okozta zaj felért egy robbanás hangjával, de legalább háziasszonyom elengedte a lábamat, s a zár is széttört. Berúgtam az ajtót és kiugrottam a folyosóra. A lépcs n egy csuklyás alak állta el az utamat. Kezében kígyófej botot tartott, szeme tágra nyílt a lövés hallatán. A lámpahordozó! Füst terjengett a lépcs fordulóban. Egy kattanás, és a kígyó fejéb l vékony penge csusszant el . – Add ide, és élve elmehetsz! – suttogta. Tétováztam. A puskám üres, ellenfelem pedig képzett lándzsaforgatónak t nt. Ekkor a lenti sötétségb l valami a lámpahordozó felé repült, ami fejen találta és egy pillanatra megzavarva t. El rerontottam, és puskám csövét bajonettként a szegycsontjába böktem, kiszorítva bel le a szuszt. Megingott és lebukfencezett a lépcs n. Átugrottam elterült teste felett, ki egyenesen a szabadba, ahol is Talmába ütköztem. – Meg rültél? – kérdezte barátom. – Mindenhonnan rend rök közelednek!
27
– De legalább megvan! – vigyorogtam. – Mi az ördöggel dobtad fejbe? – Egy burgonyával. – Tehát mégiscsak jók valamire! – Állítsák meg ket! – Madame Durrell az egyik utcára nyíló ablakból kiabált kifelé. – Er szakot akart tenni rajtam! Talma felnézett. – Remélem, megérte a puskádért! Rohanni kezdtünk az utcán. Újabb zsandár t nt fel a túloldalon, ezért Talma berántott egy fogadó kapualjába. – Ez is egy páholy – suttogta. – Gyanítottam, hogy szükségünk lesz rá. – Berontottunk, és sietve behúztuk magunkkal a tulajdonost is az árnyékba. Gyors szabadk ves kézfogás következett, majd Talma a pincébe vezet ajtóra mutatott. – A rend sürg s ügye, barátom. – is szabadk ves? – mutatott felém a fogadós. – Próbálkozik. A fogadós lekísért bennünket, majd bezárta mögöttünk az ajtót. K boltívek alatt álltunk, leveg után kapkodva. – Merre távozhatunk? – kérdezte Talma. – A boroshordók mögött van egy rostély. A vízelvezet nyílás elég nagy, hogy átférjenek rajta; a csatornába vezet. Néhány szabadk ves így menekült meg a terror idején. Barátom fintorgott, de nem rettent meg. – Melyik út vezet a b rpiachoz? – Azt hiszem, jobbra. – Kezével visszatartott. – Várjatok erre szükségetek lesz. – Meggyújtott egy lámpást. – Köszönöm, barátom. – Elfutottunk a hordók mellett, felemeltük a rostélyt, és lecsúsztunk a tízméteres, szutyokkal borított alagúton át a f csatornába. A csatorna magas k boltívei mindkét irányban a sötétbe vesztek, lámpásunk halvány fényét l rohanvást menekültek a patkányok. A víz hideg volt és b zös. Odafentr l csörömpölést hallottunk, amint megment nk visszahelyezte a rostélyt a helyére. Megvizsgáltam maszatos zöld kabátomat – az egyetlen jó ruhám volt. – Csodálom a bátorságodat, hogy lejöttél ide, Talma. – Inkább ez és Egyiptom, mint egy párizsi börtön. Tudod, Ethan, mindig történik valami, amikor együtt vagyunk. – Érdekes, nemde? – Ha elpusztulok tüd bajban, utolsó emlékem a háziasszonyod rikoltozása lesz. – Akkor ne halj meg. – Jobbra néztem. – Miért kérdez sködtél a b rpiac fel l? Azt hittem, a postakocsi a Luxembourgpalota közeléb l indul. – Úgy is van. De ha a rend rség mégis megtalálja a jótev nket, így majd rossz útra tereli ket. – A másik irányba mutatott. – Balra megyünk.
Így hát megérkeztünk – ázottan, mocskosan, jómagam mindenfajta poggyász nélkül, hacsak a puskámat és a tomahawkomat nem számítjuk annak. Amennyire tudtunk, megmosakodtunk egy szök kútnál, de zöld utazókabátom így is menthetetlenül foltos maradt. – Egyre nagyobbak a kátyúk – magyarázkodott sután Talma a kocsisnak. Helyzetünkön vajmi keveset javított, hogy Talma a legolcsóbb jegyeket vette meg: takarékossága miatt a zárt kocsi mögötti hátsó padon gubbasztottunk, kitéve az út porának. – Legalább nem kell ostoba kérdésekre felelnünk – próbált optimista lenni. Mivel a saját pénzem jó részét ellopták, aligha panaszkodhattam.
28
Csupán remélhettük, hogy a gyors postakocsival id ben elég messzire juthatunk Toulon felé, miel tt a rend rség elkezdi átvizsgálni a kocsiállomásokat is, hiszen furcsa párosunkra valószín leg emlékezni fognak. Bonaparte inváziós flottáját el-érve biztonságban leszünk. Zsebemben lapult egy ajánlólevél Berthollet-t l. Személyazonosságom leplezésére a Gregoire nevet használtam, akcentusomat azzal indokoltam, hogy Francia-Kanadából származom. Talma a saját utazób röndjét el reküldette, miel tt csatlakozott hozzám az esti kalandban. Kölcsönvettem t le egy inget, még az el tt, hogy a csomagokat felrakták volna a kocsi poggyásztartójába. A puskám is felkerült a tet re, csak a tomahawkomat tartottam magamnál, hogy ne legyek teljesen védtelen. – Köszönöm a pótruhát – mondtam. – Ennél sokkal többet hoztam – felelte büszkén Talma. – Különleges pamutruhám van a sivatagi h ség ellen, leírások az üti célunkról, több b rkötéses jegyzetfüzet, és egy maroknyi új lúdtoll. A gyógyszereimet meg kiegészítem az egyiptomi múmiákból. – Remélem, nem adsz hitelt az ilyen butaságoknak. – A holtak málló pora népszer orvosság lett Európában, de mivel nagyon hasonlított egy üvegcse egyszer földre, valósággal csábította a csalókat. – Éppen azért akarok egy saját múmiát, mert Franciaországban megbízhatatlanok az efféle gyógyszerek. Miután helyreállt az egészségünk, eladjuk a maradékot. – Egy pohár bor többet használ és kevesebb vele a gond. – Ellenkez leg, barátom: az alkohol nyomorba dönt. – Francia létére mély ellenszenvvel viseltetett a szeszes italok iránt, ami legalább olyan különös volt, mint rajongása a burgonya iránt. – Szóval inkább eszel meg egy halottat? – Egy olyan halottat, aki az örök életre készült, igen. Maradványaikban az sök elixírje rejlik! – Akkor miért haltak meg? – Meghaltak-e egyáltalán? Vagy valamiféle halhatatlanságot nyertek? Ezzel az irracionális gondolattal vágtunk neki az útnak. Társaink a postakocsin egy kalapos, egy borász, egy touloni kötélver és egy vámtiszt voltak, utóbbi láthatóan felkészült, hogy végigaludja egész Franciaországot. Reméltem, hogy lesz egy vagy két hölgyutas is, de egy sem szállt fel. Gyorsan haladtunk a kövezett francia utakon, de az utazás, mint mindig, most is fárasztó volt. Az éjszaka hátralév részében aludtunk, a másnap pedig igen egyhangúan telt: id nként megálltunk pár percre, hogy lovakat váltsunk, vegyünk valami közepes ételt, és használjuk a falusi illemhelyeket. Többször hátranéztem, de nem láttam üldöz kre utaló jelet. Olykor el-elnyomott az álom, ilyenkor Madame Durrellt láttam magam el tt, amint a bérleti díjat követelte. Elég hamar unatkozni kezdtünk, így Talma, hogy elüsse az id t, egy újabb misztikus összeesküvés-elméletet kezdett boncolgatni. – Lehet, hogy te és én történelmi jelent ség útra indulunk, Ethan – közölte, miközben kocsink dél felé zötyköl dött a Rhone völgye mentén. – Én azt hittem, csupán a gondjaim el l menekülünk. – Egyáltalán nem így van. Nagyon is fontos dologgal járulunk hozzá az expedíció sikeréhez. Mi tudatában vagyunk a tudomány határainak. Berthollet tudós ember, de tudománya hideg vegytan. Mi, szabadk vesek, bár tiszteljük a tudományt, tudjuk, hogy a legnagyobb rejtélyekre Kelet templomaiban találhatunk választ. M vészként azt hiszem, az a sorsom, hogy megleljem, ami a tudomány el l rejtve marad. Szkeptikusan néztem rá, hiszen már eddig is három csodaszert vett be a csatornabeli fert zések ellen, gyomorgörcsre panaszkodott, és a lába elgémberedésében a végs bénulás el jelét fedezte fel. Lila utazókabátja körülbelül annyira volt katonás, mint egy papucs. Ez az ember készül belépni egy muszlim er sségbe?
29
– Antoine, Keleten olyan betegségek vannak, melyeknek még a nevét sem tudjuk. Nem gy zök csodálkozni azon, hogy egyáltalán velünk jössz. – Úti célunk a kertek és paloták, minaretek és háremek földje, földi Paradicsom, barátom, a fáraók bölcsességének tárháza. – Meg a múmiaporé. – Ne gúnyolódj! Hallottam történeteket csodás gyógyulásokról. – szintén megvallom, a keleti rejtélyekr l szóló szabadk ves mesékben sosem tudtam hinni – mondtam, közben mocorogtam, hogy kinyújthassam a lábamat. – Ugyan mit tanulhatunk egy romhalmaztól? – Ez azért van, mert sosem figyeltél oda a gy léseken – oktatott ki Talma. – A szabadk vesek voltak az els tudósok, az épít mesterek, akik a piramisokat és a nagy katedrálisokat emelték. Egyesít bennünket a tudás iránti tisztelet, és megkülönböztet minket a többiekt l az, hogy mi a távoli múltban keressük az elfeledett igazságot. Az si mágusok olyan hatalommal bírtak, melyr l még csak nem is álmodhatunk. Hiram Abifft, a mestert, aki Salamon templomát építette, féltékeny vetélytársai megölték, és maga a Legf bb Építész keltette holtából új életre. A szabadk veseknek beavatásukkor el kellett játszaniuk e fantasztikus történet egy-egy epizódját; e szertartások során mindig ostobán éreztem magam. A mese egyik változata feltámasztásról szólt, a másik csupán a test megtalálásáról az aljas gyilkosság után, ám az én szememben egyiknek sem volt semmilyen tanulsága. – Talma, nem hihetsz komolyan ilyesmiben. – Te még csak iniciátus vagy. Ahogy el rehaladunk a fokozatokban, egyre különösebb dolgokat ismerünk meg. Ezernyi titok rejt zik az si épületek mélyén, és az a néhány ember, akikben elég bátorság volt, hogy utánajárjanak, az emberiség legnagyobb tanítói lettek. Jézus. Mohamed. Buddha. Platón. Püthagorasz. Mind-mind Egyiptomban szívták magukba egy elveszett kor titkos tudását, olyan civilizációkét, melyeknek építészeti emlékeit ma sem tudnánk utánozni. A kiválasztottak csoportjai – mi, szabadk vesek, a templomos lovagok, az illuminátusok, a rózsakeresztesek, a luciferiánusok – ugyanúgy ezt a tudást akarták felszínre hozni. – Igaz, de ezek a titkos társaságok gyakran ellenségei voltak egymásnak, mint ahogy a szabadk vesek zöme gy löli az Egyiptomi Rítus híveit. A luciferiánusok meg, ha jól értelmezem, a Sátánt egyenl szintre emelték Istennel. – Nem a Sátánt, hanem Lucifert. k a jó és a rossz dualizmusában hisznek, abban, hogy az istenek maguk is kett s természet ek. De semmiképp sem akarok egyenl ségjelet tenni mindeme csoportok közé. Csupán azt mondom, mind felismerték, hogy a múlt elveszett tudásának feltárása ugyanolyan fontos, mint az eljövend tudományos felfedezések. Püthagorasz például tizennyolc évig tanult Memphisz papjaitól. És hol töltött Jézus ugyanennyi id t az életéb l, melyr l hallgatnak az evangéliumok? Némelyek szerint is Egyiptomban tanult. Valahol ott rejlik az er , mellyel újjáteremthetnénk a világot, helyreállíthatnánk a harmóniát, és új aranykort hozhatnánk el, ahogy a mottónk is mondja: „Rend a Káoszból”. A Berthollet-hoz hasonlók azért mennek, hogy köveket és folyókat tanulmányozzanak. Leny gözi ket a természet. De te és én, Ethan, mi érezzük, hogy mindennek mélyén egy természetfeletti világ rejt zik. Ott van például az elektromosság! Nem látjuk, mégis létezik! Tudjuk, hogy az érzékelhet világ csupán egy fátyol. Az egyiptomiak is tudták ezt. Ha elolvashatnánk a hie-roglifáikat, uralkodhatnánk a világ felett! Mint minden író, barátom is túlburjánzó képzelettel rendelkezett, melyhez egy csepp józan ész sem társult. – Az elektromosság egy természeti jelenség, Antoine. Ez okozza a villámot az égben és azt a szúró érzést, amivel a társaságot szórakoztathatjuk. Amit mondasz, az úgy hangzik, mintha a sarlatán Cagliostro szájából hallanám.
30
– Cagliostro veszélyes ember volt, aki sötét célokra használta az egyiptomi rítusokat, de nem volt sarlatán. – Mégis csaláson kapták, mikor alkimistaként m ködött Lengyelországban. – Hamisan vádolták meg az irigyek! Tanúk bizonyították, hogy sikerrel gyógyított olyan betegeket, akikr l az orvosok már lemondtak. Királyi társaságban forgolódott. Lehet, hogy több száz éves volt, mint maga Saint Germain, aki a valóságban az erdélyi Rákóczi fejedelem volt, és személyesen ismerte Kleopátrát és Jézust is. Cagliostro a fejedelem tanítványa volt. t… – Kigúnyolták, üldözték és börtönben pusztult el, miután a saját felesége, aki a hírek szerint Európa legnagyobb kurvája volt, elárulta. Te magad mondtad, hogy az Egyiptomi Rítus egy okkult ostobaság. Mi a bizonyíték, hogy ezek az önjelölt varázslók tényleg több száz évesek? Én nem tagadom, hogy érdekes dolgokat találhatunk muszlim földön, ám engem tudósként, és nem papként vettek fel. A ti forradalmatok is megvetette a vallást és a miszticizmust. – Éppen emiatt övezi ekkora érdekl dés a misztikus dolgokat manapság! Az ész vákuumot hozott létre a csodák terén. A vallásüldözés felkeltette a vágyat a spiritualitás iránt. – Ugye nem gondolod azt, hogy Bonaparte célja… – Pszt! – Talma fejével a kocsi hátsó fala felé bökött. – Emlékezz az esküdre. Valóban, expedíciónk vezet jének kiléte és végs célunk titokban kellett maradjon – nem mintha nem találhatta volna ki bárki, aki esetleg fültanúja volt beszélgetésünknek. Kötelességtudóan bólintottam, tudván, hogy a kerekek zaja és hátsó helyünk miatt kevés az esélye, hogy az odabent ül k bármit is meghallottak abból, amit eddig mondtunk. – Azt gondolod, e rejtélyek jelentik utunk igazi célját? – kérdeztem halkabban. – Azt gondolom, hogy utunk többféle célt is szolgál. Hátrad ltem. Rosszkedv en figyeltem a komor hegyoldalakat, melyeken kivágott tönkök erdeje jelezte az új gyárak kielégíthetetlen faéhségét. Úgy t nt, magukat a fákat is besorozták, hogy részt vegyenek a forradalom háborúiban és kereskedelmében. Míg az ipari vállalkozók meggazdagodtak, a vidék lepusztult, és a városok b zös füstbe burkolóztak. Ha az sök tiszta mágiája valóban m ködik, nem bánnám, ha nagyobb hatalmat kapnának. – Amellett az általunk keresett tudás valódi tudomány – folytatta Talma. – Platón a filozófiában alkalmazta, Püthago-rasz a geometriában, Mózes és Szolón a törvényekben. Mindezek csupán különböz részei az igazságnak. Némelyek szerint az utolsó nagy bennszülött fáraó, a varázsló Nektanebosz hált együtt Olümpiásszal és nemzette Nagy Sándort. – Mondtam már neked, hogy nem akarok utánozni valakit, aki harminckét évesen hunyt el. – Toulonban talán egy új Nagy Sándorral fogunk találkozni. Vagy Bonaparte egyszer en a legújabb rövid élet h s, csupán egy vereségnyire a feledést l. Miel tt ez bekövetkezne, kihasználom az alkalmat, hogy kegyelmet kapjak egy ncselekményért, melyet el sem követtem. Kénytelen leszek olyan megnyer en viselkedni vele, amennyire csak er mb l telik. Magunk mögött hagytuk a letarolt erd ket. Az országút most egy egykori arisztokrata parkon haladt át, melyet a Direktórium vett el régi tulajdonosától, valami nemest l vagy egyházi méltóságtól. Most nyitva állt a parasztok, orvvadászok és földfoglalók el tt – a fák között fel-felt ntek a szegények hitvány táborai, füzeikb l füstpamacsok szálltak az ég felé. Esteledett, s reméltem, hogy hamarosan egy fogadóhoz érünk. Hátsó felem sajgott már a rázkódástól. Hirtelen a kocsis felkiáltott, és recseg zajt hallottam elölr l. Zökkenve megálltunk. Egy fa zuhant elénk, a lovak félelmükben nyerítve összever dtek. A fa törzsét láthatóan baltával vágták ki. Sötét alakok jelentek meg a bozótból, karjukkal a kocsisra és a tisztre mutatva.
31
– Rablók! – kiáltottam a tomahawkom után kapva, melyet még mindig kabátom alatt viseltem. Bár az ügyességem már nem volt a régi, úgy éreztem, még mindig eltalálnék valakit tíz méterr l is. – Fegyverbe, gyorsan! Talán el zhetjük ket! Ám amikor leugrottam a kocsiról, az eddig békésen szundikáló vámtiszttel kerültem szembe, aki hirtelen nagyon is ébernek t nt, fürgén leszökkent, és elém kerülve egy jókora pisztolyt szegezett a mellkasomnak. A fegyver torka olyan szélesnek t nt, mint egy sikoltó ember szája. – Bonjour, Monsieur Gage – szólított meg. – Dobja a földre a mocskos kis fejszéjét, ha megkérhetem. Azért jöttem, hogy vagy magát, vagy a játékszerét visszavigyem Párizsba.
32
Negyedik fejezet
A tolvajok vagy ügynökök – ez gyakran ugyanazt jelentette a forradalmi Franciaországban – felsorakoztattak minket, mint az iskolás kölyköket szokás az udvaron, majd nekiláttak megfosztani minket az értékeinkt l. A hamis vámtiszttel együtt összesen hatan voltak, s mikor megvizsgáltam ket a gyér fényben, igencsak meglep dtem. Ketten közülük emlékeztettek azokra a zsandárokra, akik Párizsban le akartak tartóztatni. Vajon a lámpahordozó is itt van? Ót nem láttam. Némelyikük pisztolyát a kocsisokra emelte, míg a többiek velünk, utasokkal foglalkoztak: elvették az erszényeket és a zsebórákat. – A rend rség új módszert talált az adószedésre? – kérdeztem csíp sen. – Nem hiszem, hogy valóban vámtiszt volna – szólt a kalapos. – Csend! – Vezet jük az orrom magasságába emelte a pisztolyát, nehogy elfelejtsem, hogy nála van. – Ne higgye, Monsieur Gage, hogy nem hivatalos személyeknek dolgozom. Ha nem adja át, amit akarok, több rend rrel gy lik meg a baja, mint szeretné, méghozzá egy állami börtön mélyén! – Mit adjak át? – Szerintem Gregoire-nak hívják – tette hozzá segít készen a kalapos. Vallatom felhúzta a pisztoly kakasát. – Tudja, mir l beszélek! Olyan tudósokhoz kell kerülnie, akik használni is tudják! Kösse ki az ingét! A hideg leveg a mellkasomat simogatta. – Látja? Nincs nálam semmi. – Akkor hol van? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Párizsban. A cs torkolata Talma halántéka felé fordult. – Kerítse el nyomban, vagy szétloccsantom a barátja fejét! Antoine elfehéredett. Egészen biztos voltam abban, hogy még soha nem emeltek rá pisztolyt. Kezdett nagyon bosszantani a dolog. – Óvatosan azzal a fegyverrel! – Háromig számolok! – Antoine feje olyan kemény, mint a k . Úgyis lepattan róla a lövedék. – Ethan! – kérlelt barátom. – Egy! – Eladtam a medált, hogy pénzt szerezzek az útra – próbálkoztam. – Kett ! – Illetve nem is, azzal fizettem ki a bérleti díjat. – Talma megingott. – Há… – Várjon! Ha mindenképp tudni akarja, a kocsi tetején van, a poggyásztartóban. Kínzónk visszafordította felém a pisztolyát. – szintén szólva, boldogan megszabadulnék attól a kacattól. Eddig csak bajt hozott rám. A haramia odakiáltott a kocsisnak. – Dobja le a csomagját! – Melyik az? – A barna! – kiáltottam, mire Talma rám szegezte a tekintetét. – A sötétben mindegyik barna! – Az összes szentekre és b nösökre… – Majd én leveszem!
33
A pisztoly csöve most a hátamhoz nyomódott. – Siessen! – Ellenfelem az útra pillantott. Hamarosan újabb kocsi jöhet erre – lelki szemeim el tt már láttam is, hogyan üti el t egy szénás szekér, lassan, de szándékosan. – Leeresztené az üt szeget? Maguk hatan vannak, én csak egyedül. – Fogja be, vagy itt helyben keresztüllövöm, feltépem az összes csomagot, és megtalálom magam! Felmásztam a poggyásztartóhoz a kocsi tetejére. A tolvaj odalent várakozott. – A, itt is van. – Dobd le, jenki kutya! Egyik kezemmel a csomagomba nyúltam, és megfogtam a puskámat, mely a puha ruhanem k alatt rejt zött. Ereztem a kis rézdobozát, melyben egy töltény és egy golyó hevert, és a rárögzített l porszaru görbületét. Sajnos nem töltöttem meg azóta, hogy kil ttem a lakásom ajtajának zárját; egyetlen határvidéki utazó sem követné el ezt a hibát. Másik kezemmel barátom csomagját markoltam. – Kapd el! Elhajítottam a poggyászt. Jól céloztam: a súlyos tárgy eltalálta a pisztolyt, melynek felhúzott kakasa lecsapódva elsütötte a fegyvert, és cafatokra l tte Talma szennyesét. Ostoba kurafi. A kocsis lovai felágaskodtak, mindenki kiabált, én pedig, esés közben magammal húzva a puskát, leugrottam a tet l a kocsi túloldalán, ki az országút szélére. Újabb lövés dördült, s fejemre gallyak és levelek záporoztak. Ahelyett, hogy bevetettem volna magam az erd s jébe, a kocsi alá gurultam, igyekezve nem összetörni magam az ide-oda rázkódó járm kerekei alatt. A kocsi árnyékában hason fekve lázasan tölteni kezdtem a puskámat, ezt a trükköt még a kanadaiaktól tanultam. Szétharaptam a papírtöltényt, beöntöttem a l port és ledöngöltem. – Megszökik! – A banditák közül három megkerülte a kocsit, és a fák közé rohant azon az oldalon, ahol leugrottam, feltételezve, hogy ezen az úton próbálok elinalni. Az utasok szintén szökni akartak, de két tolvaj rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, ahol vannak. A hamis vámtiszt átkozódva küszködött a pisztolya újratöltésével. Én, befejezve a töltény ledöngölését, kidugtam a puskám csövét, és lel ttem a fickót. A sötétben vakító volt a villanás. Amikor a haramia felbukott, egy pillanatra meglep látvány tárult elém: észrevettem valamit, ami eddig az inge alatt lógott, s most szabadra került. Egy kétségkívül Silano Egyiptomi Rítusa által elbitorolt szabadk ves szimbólum volt az: a keresztbe tett körz és szögmér . Ismer s bet díszelgett a közepén. Tehát ez volt az! Gördültem egyet, felálltam, és a csövénél fogva olyan er sen lendítettem meg a puskát, ahogy csak tudtam, fejen találva az egyik tolvajt a tussal. Elégedetten hallottam a reccsenést, mikor a legalább öt kilót nyomó juharfa és vas a csonttal ütközött. Felvettem a tomahawkomat. Hol a harmadik patkány? Ekkor lövést hallottam, és valaki felüvöltött. Futni kezdtem a fák felé, ellenkez irányba, mint amerre a három tolvaj ment. A többi utas, beleértve Talmát, szintén szétszóródott. – A csomag! Hozd a csomagját! – kiabálta fájdalmas hangon az a fickó, akit megl ttem. Mosolyogtam. A medál biztonságban volt a csizmám talpában.
A rengeteg egyre sötétebb lett, ahogyan leszállt az éjszaka. Olyan gyorsan ügettem, ahogy csak bírtam, egyedül, puskámat rögtönzött botként magam el tt tartva, nehogy nekirohanjak egy fának. Most mi legyen? Vajon a rablók tényleg a francia kormány valamelyik hivatalának dolgoztak, vagy csupán imposztorok voltak? Vezet jük a megfelel egyenruhát viselte, és ismerte a medálomat, valamint a hollétemet, ami mindenképp arra utalt, hogy olyasvalaki
34
vadászik rám, akinek hivatalos kapcsolatai vannak – Silano egy embere, az Egyiptomi Rítus beavatottja. Nem pusztán az zavart, milyen könnyedén emelte rám a felhúzott pisztolyt a tolvaj. Szabadk ves jelvényében, emlékeztem vissza, az a bet szerepelt, mely Istenre (God), a gnózisra, vagyis tudásra, vagy talán a geometriára utalt. A G bet . A nevem kezd bet je, s a bet , melyet szegény Minette rajzolt fel a saját vérével. Vajon ez az embléma volt az utolsó, amit életében látott? Minél inkább akarták mások megszerezni a medálomat, annál szilárdabban eltökéltem, hogy meg rzöm. Kell, hogy legyen valami oka a népszer ségének. Megálltam az erd ben, hogy újratöltsek. Ledöngöltem a golyót, azután hallgatóztam. Egy ág roppant a közelemben. Valaki követ? Megölöm, ha közelebb jön. De mi van, ha szegény Talma az, aki engem keres a sötétben? Reméltem, hogy a kocsinál maradt, de nem mertem ni, sem kiáltani, de várakozni sem, így továbbhaladtam az erd ben. vös tavaszi éjszaka volt, a menekülés keltette izgalom energiája már rég eltávozott bel lem. Fáztam és éhes voltam. Azon töprengtem, hogy kört írva le visszamegyek az útra, hátha rálelek egy tanyára, amikor egy lámpás fényét pillantottam meg a fák között, majd egy újabbat és egy újabbat. Lekuporodtam, és beszélgetés moraját hallottam egy olyan nyelven, mely nem francia volt. Itt a lehet ség, hogy elrejt zzem! Egy roma táborba botlottam. A romák, vagyis cigányok a híresztelés szerint Egyiptomból vándoroltak el. k maguk semmit sem tettek, hogy megcáfolják ezt a nézetet, s t azt mondták, a fáraók papjainak leszármazottai, bár mások nomád sáskahadhoz hasonlították ket. Az si tekintélyre való hivatkozásuk miatt a szeret k és az összeesküv k gyakran fizettek nekik, hogy megjósolják a jöv t. Ismét meghallottam a zajt mögöttem. Azonban nem hiába szereztem tapasztalatot Amerika erdeiben: gyorsan beolvadtam a s be, a lámpás fénye vetette árnyékot használva rejtek gyanánt. Üldöz m, ha az volt egyáltalán, tovább közeledett, nem sejtve hollétemet. A szekerek fénye láttán megtorpant s gondolkodott, ahogyan én is tettem, majd folytatta útját – nyilván arra a következtetésre jutott, hogy a táborban leltem menedéket. Mikor arca a fényben felsejlett, nem ismertem fel benne sem támadóim, sem utastársaim egyikét sem, s emiatt még zavartabb lettem. Mindazonáltal céljai nyilvánvalóak voltak. Pisztolyt tartott a kezében. Miközben az idegen a legközelebbi szekér felé osont, zajtalanul mögéje lopóztam. Figyelmét elvonta a közeli cigánykaraván színes látványa, így csak akkor ocsúdott fel, mikor a puskám csöve a válla fölött egyenesen a koponyájához nyomódott. – Nem hiszem, hogy ismerjük egymást – mondtam halkan. Hosszú szünet következett, majd az idegen angolul szólalt meg: – Az vagyok, aki épp az imént mentette meg az életét. Annyira meglep dtem, hogy nem tudtam, az anyanyelvemen válaszoljak-e. – Qui étes-vous? – kérdeztem végül. – Sir Sidney Smith, brit ügynök, aki elég jól beszéli Franciaország nyelvét ahhoz, hogy felismerjen egy akcentust, mely még az övénél is rosszabb – felelte, ismét angolul. – Vegye el a fülemt l a puskát, és mindent elmagyarázok, barátom. Elámultam. Sidney Smith? Összetalálkoztam volna a leghíresebb franciaországi szökevénnyel – vagy csak egy rült imposztor lenne? – El bb dobja el a pisztolyát – mondtam angolul. Azután éreztem, hogy valami hegyes és kemény a hátamnak nyomódik. – Amint ön is eldobja a puskáját, monsieur, ha már belépett az otthonomba. – Ismét francia szavak, de felismerhet keleti akcentussal: egy cigány. Fél tucat másik t nt fel a környez fák közül. Fejüket sál vagy széles karimájú kalap borította, derekukon széles öv,
35
lábukon térdig ér csizma, így meglehet sen züllött és durva benyomást tettek. Mindegyiküknél volt kés, kard vagy husáng. Most az üldöz l üldözött lett. – Óvatosan! – mondtam. – Lehet, hogy többen is jönnek utánam. – Földre helyeztem a puskámat, míg Smith átadta a saját pisztolyát. Kellemes vonású, sötét b férfi került elém, karddal a kezében. – Már nem üldözik. – Komor mosollyal keresztülhúzta az ujját a torka el tt, miközben begy jtötte a puskámat és a pisztolyt. – Isten hozta magukat a romáknál.
Mikor beléptem a cigányok tábortüzeinek fénykörébe, mintha egy másik világba cseppentem volna. Dongatet s, rikító szín re mázolt szekereik tündérfaluként álltak a fák között. Füst, tömjén és f szer illatát éreztem, utóbbi nehéz volt és egzotikus, sok fokhagymával és gyógynövénnyel. Színes ruhás, csillogóan fekete hajú, fülükben aranykarikát visel n k pillantottak fel a f edények mell l, hogy végigmérjenek – szemük mély és kiismerhetetlen, mint a múlt kútja. Gyerekek kuporogtak a színes kerekek mellett, mint a figyel manók. Bozontos pónik topogtak és horkantottak az árnyékban. S mindezeket borostyánszín ragyogásba vonta a lámpások fénye. Párizsban minden az észr l és a forradalomról szólt; itt egy régibb, primitívebb és szabadabb világ tárult elém. – Stefan vagyok – mondta a férfi, aki lefegyverzett bennünket. Sötét, éber tekintete volt, nagy bajusza, orrát úgy összetörték valami régi verekedésben, hogy gy rött volt, mint egy hegylánc. – Nem szeretjük a l fegyvereket, mert sokba kerülnek, drága a fenntartásuk, hangosak, hosszú ideig tart újratölteni ket, és könny ellopni. Magyarázatot kérek, amiért az otthonunkba hozták ezeket. – Éppen Toulonba tartottam, mikor a kocsinkat megállították – mondtam. – Banditák el l menekülök. Mikor megláttam a szekereiket, megálltam, és meghallottam t itt – mutattam Smithre –, amint felém lopakodik. – Én pedig – így Smith – beszélni akartam ezzel az úrral, miután segítettem neki megmenekülni a haláltól. Lel ttem egy tolvajt, aki ráemelte a pisztolyát. De a barátunk ezután elinalt, mint a nyúl. Akkor ez lehetett a másik lövés, amit hallottam. – De hogyan? – kérdeztem. – Úgy értem, honnan bukkant el ? Nem ismerem magát. Hogyan lehetne maga Smith? Mindenki úgy tudja, Angliába menekült. – Februárban történt, hogy ez a hivalkodó brit hajóskapitány, a francia tengerpart réme, asszonyi segítséggel megszökött a párizsi Temple börtönéb l, melyet a templomos lovagok egykori várából építettek át. Azóta senki sem hallott róla. Smitht eredetileg akkor fogták el, mikor egy francia fregattot készült meglovasítani a Szajna torkolatából, és mert merész és hírhedt b nöz nek tartották, a hatóságok nem ajánlottak érte váltságdíjat vagy cserélték ki más foglyokra. A férfias vonásairól készült metszeteket nemcsak Londonban, hanem Párizsban is árusították Most meg itt van, ha hinni lehet neki. – Azért követtem, mert reméltem, hogy figyelmeztethetem. Az, hogy röviddel a rajtaütés után értem a kocsijához, nem véletlen; egész nap a nyomában voltam, nagyjából egy mérfölddel lemaradva, mert tervem szerint este, egy fogadóban kívántam felvenni önnel a kapcsolatot. Mikor észrevettem a martalócokat, a legrosszabbtól tartottam, és követtem a csoportot. Szökési terve briliáns volt ugyan, de k túler ben voltak. Mikor az egyik fickót célozni láttam, lel ttem. Gyanúm nem csillapult. – Mire akart figyelmeztetni? Stefanra pillantott. – Egyiptom népe, megbízhatom bennetek?
36
A cigány kiegyenesedett, megtámasztva lábát, mintha ütni készülne. – Amíg a romák vendégei, a titkaik is velünk maradnak. Ahogyan maga megvédte ezt a szökevényt, angol, ugyanúgy mi is megvédtük magukat. Mert mi is láttuk, mi történt, és különbséget teszünk b nöz és áldozata között. A tolvaj, aki követte magukat, nem tér többé vissza a társaihoz. Smith arca felragyogott. – Akkor hát fegyvertársak lettünk! Igen, valóban megszöktem a Temple börtönéb l a royalisták segítségével, és igen, valóban feltett szándékom, hogy angol földre érjek mihamarabb. Csupán arra várok, hogy elkészüljenek a szükséges hamis iratok, melyekkel egy normandiai kiköt n át elhagyhatom az országot. Új csaták várnak rám. Am míg az el bb említett rémes épületben id ztem, unalmas óráimat a börtönigazgatóval folytatott csevegéssel vertem el. Ez az úr a templomosok beavatottja volt, és mindenfélér l mesélt nekem: történeteket Salamonról és az építészeir l, Egyiptomról és a papjairól, s az id k ködében elveszett b bájokról és er kr l. Pogány ostobaság, de roppant érdekes. Mert mi van, ha az sök oly er ket birtokoltak, melyekr l ma már nem tudunk? Azután, miközben szökésem után rejt ztem, royalista barátaimtól megtudtam, hogy francia csapatok gyülekeznek valami keleti hadjáratra, és hogy egy amerikai is csatlakozni készül hozzájuk. Hallottam önr l, Mr. Gage, és az elektromossággal kapcsolatos szakértelmér l. Ki ne hallott volna a nagy Franklin tanítványáról? Ügynökeim nem csak avval kapcsolatban adtak eligazítást, hogy ön dél felé indult, hanem arról is tájékoztattak, hogy a francia kormányon belüli rivális csoportok különös érdekl dést táplálnak ön, illetve egy ön által hordozott tárgy iránt, melynek köze lehet azokhoz a legendákhoz, melyeket börtön römt l hallottam. Ezek a kormányzati körök el akarják fogni önt. Úgy t nt, ellenségeink közösek, így felmerült bennem a gondolat, hogy megszerzem a jóindulatát, miel tt mindketten elhagynánk Franciaországot. Úgy döntöttem, diszkréten követem önt. Miért hívnának meg egy amerikait egy francia katonai expedícióra? És miért fogadná el a felajánlást? Hallottam történeteket Alessandro Silano grófról és egy fogadásról egy bizonyos játékbarlangban… – Azt hiszem, ön túl sokat tud rólam, Sir, és túlságosan meggondolatlanul teszi közhírré a rólam összegy jtött információkat. Mi a célja ezzel? – Hogy megossza velem, ami az öné, és megszerezzem a szolgálatait hazám számára. – Maga meg rült! – Hallgasson ide. Stefan, új barátom, igyunk meg némi bort! A cigány bólintott, és parancsot adott egy Sarylla nev csinos leányzónak, akinek dús fekete haja, tiszta tekintete, szoborhoz méltó alakja és flörtöl stílusa volt. Azt hiszem, ez természetes, hiszen mégiscsak jókép szélhámos vagyok! A lány borostöml t hozott. Krisztusra, milyen szomjas voltam! Gyerekek és kutyák gy ltek a szekér kerekeinek árnyékába, mialatt ittunk, s úgy bámultak ránk, mintha bármely pillanatban szarvakat és tollakat növeszthetnénk. Csillapítva szomját, Smith közelebb hajolt. – Szóval, van valamiféle ékszer vagy m szer a birtokában, nemde? Te jó ég, hát Smitht is a medálom érdekli? Mi a fenét talált az a szerencsétlen francia kapitány Itáliában? Vajon én is egy folyóba fojtva végzem majd, amiért elnyertem ezt a játékszert? Valóban átkozott volna? – Rosszul tudja. – Sokan keresik, nem igaz? – Aminthogy ön is – sóhajtottam. – Épp ellenkez leg. Azt szeretném, ha magánál maradna. Temesse el. Zárja el. Dobja el, olvassza be, rejtse el, vagy egye meg, de ne kerüljön el ez az átkozott tárgy, míg be nem fejez dik ez a háború. Nem tudom, templomos börtön röm nem csupán tündérmesékkel traktált-e, de bármi, ami Anglia ellen billenti e vetélkedés mérlegét, a civilizált világrendet
37
fenyegeti. Ha a tárgynak pénzbeli értéket tulajdonít, ráveszem az Admiralitást, hogy térítse meg a kárát. – Mr. Smith… – Sir Sidney. Lovagi rangját nem Anglia, hanem Svédország királyának tett szolgálataiért szerezte ugyan, mint zsoldos, de ismét igazolta a hírét, mely szerint hiú és pökhendi alak. – Sir Sidney, bennünk csupán a nyelvünk közös. Én amerikai vagyok, nem brit, Franciaország pedig mellettünk állt a függetlenségi háborúnkban, melyet az önök nemzete ellen vívtunk. Az én hazám semleges ebben a konfliktusban, ráadásul fogalmam sincs, mir l beszélt az imént. – Hallgasson ide, Gage. – El rehajolt, sóvárgó összpontosítással meredt el re, mint ahogy a sólyom lesi áldozatát. Harcoshoz méltó külseje volt: egyenes tartású és széles vállú, er teljes mellkasa vékony csíp ben végz dött; most, hogy jobban belegondoltam, lehet, hogy Sarylla figyelme inkább neki szólt. – Az önök gyarmati forradalma a függetlenségr l szólt. Ez itt, Franciaországban, az élet alapvet rendjér l. Istenem, lefejeztek egy királyt! Ezreket mészároltak le! Háborút indítottak valamennyi szomszédjuk ellen! Államvallássá tették az ateizmust! Elkobozták az egyház földjeit, nem fizették meg az adósságokat, elvették a magánbirtokokat, felfegyverezték a cs cseléket – lázadások anarchia és zsarnokság övezi minden tettüket! Önöknek annyi köze van Franciaországhoz, mint Washingtonnak Robespierre-hez. Ön és én nem csak közös nyelvet beszélünk, de közös a kultúránk és országaink politikai berendezkedése is, mely egyaránt a jogra és az igazságra épül. Az rület, mely hatalmába kerítette Franciaországot, egész Európát elnyeléssel fenyegeti. Minden jóravaló ember a szövetségesünk, ha nem az anarchiát és a diktatúrát támogatja. – Sok barátom van a franciák közt. – Mint ahogy nekem is! Csupán a zsarnokaikat nem szenvedhetem. Nem kívánom önt l, hogy bárkit is eláruljon. Remélem, követi ezt a Napóleon legényt, bárhová is megy. Csak annyit kérek, tartsa titokban a talizmán létezését. Tartsa magánál, ne kerülhessen Boney, Silano, vagy bárki más kezébe, aki rá fenné a fogát. Ne feledje, nemzetét a kereskedelmi érdek mindenképp a Brit Birodalomhoz és nem egy bukásra ítélt forradalomhoz köti. Tartsa meg a francia barátait! De soroljon engem is közéjük, és egy nap talán egymás segítségére siethetünk. – Azt kívánja t lem, kémkedjek Angliának? – Egyáltalán nem! – Sértetten pillantott rám, majd Stefan-ra, mintha a cigánytól várna támogatást ártatlansága bizonyítására. – Csupán felajánlom a segítségemet. Menjen, ahová sorsa vezeti, és tartsa nyitva a szemét. Aztán, ha egyszer megunja Napóleont és segítségre lesz szüksége, vegye fel a kapcsolatot a brit haditengerészettel, és ossza meg velük azt, amit bármely férfi megfigyelhetett volna. Adok önnek egy pecsétgy t, rajta címeremmel, az unikornis jelével. Értesítem majd az Admiralitást a hitelességér l. Használja menlevélként, ha szükséges. Smith és Stefan várakozón bámult rám. Teljesen bolondnak néznek? Éreztem a dudort a csizmám hamis talpában, ahol a tárgyat tartottam. – El ször is, nem tudom, mir l beszél – hazudtam ismét. – Másodszor, én nem vagyok senki szövetségese, sem Franciaországé, sem Angliáé. Én csupán egy tudós vagyok, akit azért hívtak, hogy megfigyeléseket végezzen bizonyos természeti jelenségekkel kapcsolatban, míg egy személyemmel kapcsolatos jogi bonyodalom rendez dik Párizsban. Harmadszor, ha nálam volna is, amir l beszél, akkor sem ismerném el, tekintetbe véve, mily halálos érdekl déssel viseltetik iránta mindenki. És negyedszer, ez az egész beszélgetés értelmetlen, mert akármi volt is nálam, bár a mondott tárgy nyilván nem tartozik ezek közé, már nincs meg, lévén a tolvajok elrabolták a csomagjaimat, mikor elmenekültem. – Azt gondoltam, ezzel jó eséllyel lecsillapíthatom ket.
38
Smith vigyorgott. – Nagyon jó! – kiáltotta a karomra csapva. – Tudtam, hogy van érzéke hozzá! Szép el adás! – Akkor lakomázzunk – mondta Stefan, akire láthatólag szintén jó benyomást tett a fellépésem. – Meséljen még a Temple börtönében hallott történetekr l, Sir Sidney. Mi, romák, a fáraókhoz vezetjük vissza eredetünket, meg Ábrahám-hoz és Noéhoz. Sok mindent elfelejtettünk, de sok mindenre emlékszünk is; olykor képesek vagyunk megjósolni a jöv t és kifürkészni a sors útjait. Sarylla amott egy drabardi, egy jövend mondó, talán elmondja, mi vár önökre. Jöjjön, jöjjön, üljön közénk, beszélgessünk Babilonról és Türoszról, Memphiszl és Jeruzsálemr l. Hát itt rajtam kívül mindenki elmerült ebben az si világban? Mindenesetre felvettem Smith gy jét, hiszen sosem árthat, ha van még egy barátja az embernek. – Sajnos minél tovább maradok annál inkább veszélybe sodrom önöket – mondta Smith. – Az igazat megvallva már régóta követ egy csapat francia dragonyos. Csupán szólni szerettem volna önnel, de indulnom kell tovább, miel tt elérkeznek a rablás helyére, hírét veszik a lövésemnek, és kutatni kezdenek az erd ben. – Megrázta a fejét. – szintén szólva nem tudom, hová tegyem ezt az okkultizmus iránti rajongást. Börtön röm, Boniface, a legrosszabb fajta jakobinus zsarnok volt, de folyton misztikus titkokra célozgatott. Mindnyájan hinni szeretnénk a mágiában, bár feln ttként tudjuk, hogy nem lenne szabad. A tudós ember nem hisz ilyesmiben, s mégis: a túl sok tudomány vakká teszi az embert. Ez úgy hangzott, mintha Talma mondta volna. – Mi, romák századok óta rizzük egyiptomi seink titkait – mondta Stefan. – Mégis csupán gyermekek vagyunk a régiek tudományához képest. Az egyiptomi származás eleve gyanús volt számomra – még a saját nevük is inkább látszott utalni Romániára, valószín bb szül földként –, azonban k maguk igen színes társaság voltak, mellények és kend k, sálak és ékszerek forgataga, ahol itt-ott felt nt egy-egy ankh vagy a kutyafej Anubiszt mintázó szobrocska. Asszonyaik, bár nem mérhet k Kleopátrához, mégis volt bennük valami csábos szépség. Vajon a szerelem miféle titkait ismerhetik? Néhány pillanatig elgondolkoztam a kérdésen – végtére is, mégiscsak tudós volnék. – Adieu, új barátaim – mondta Smith. Átadott egy erszényt Stefannak. – Fizetség azért, hogy épségben eljuttassa Monsieur Gage-et és a talizmánt, mely nincs nála, Toulonba. Az önök lassú szekerein úgysem fogja senki keresni. Megegyeztünk? A cigány megmérte kezében a pénzt, feldobta és elkapta, majd felkacagott. – Ennyiért Isztambulig is elviszem! Bár ingyen is elvinnék olyasvalakit, akit üldöznek. Az angol meghajolt. – Elhiszem, hogy megtenné, de azért fogadja el a Korona nagylelk ségét. Ha a cigányokkal tartok, elszakadok Talmától, amíg el nem érjük Toulont, bár úgy gondoltam, ez barátom számára is biztonságosabb lesz, nemcsak a számomra. Nyilván aggódni fog, de hát mindig is aggódott. – Még találkozunk, Gage – mondta Smith. – Tartsa a gy met az ujján – a békaev k nem fogják felismerni, mert nem mutogattam a börtönben. Id közben legyen észnél, és ne feledje: az idealizmus hamar zsarnokságba csaphat át, s a felszabadítókból diktátorok lehetnek. Eljöhet még a nap, amikor anyaországa oldalára áll. – S ezzel elt nt a fák között, oly csendesen, ahogyan érkezett, mint egy kísértet, akir l senki nem fogja elhinni, hogy valaha is találkoztam vele. Még hogy újra találkozni? Nem, ha bármi beleszólásom is lesz. Még csak nem is sejthettem akkor, hogyan fog Smith újra belépni az életembe, tízezer mérföldre attól a helyt l, ahol akkor álltam. Ebben a pillanatban csupán megkönnyebbülést éreztem, amiért a szökevény elment.
39
– Akkor lakomázzunk – mondta ismét Stefan. A lakoma szó némi túlzásnak bizonyult, de a táborlakóktól gazdag pörköltet kaptunk, melybe vastag kenyérszeleteket áztattunk. Biztonságban éreztem magam e furcsa nomádok között, noha kissé megütköztem nyílt vendégszeretetükön. Úgy t nt, semmit nem akarnak lem a társaságomon kívül. Kíváncsi voltam, valóban tudnak-e értékes információval szolgálni a csizmám talpába rejtett tárgyról. – Stefan, nem mondom, hogy Smith igazat beszélt err l a talizmánról, de ha, tegyük fel, mégiscsak létezne egy ilyen tárgy, miért kívánnák oly er sen az emberek? Mosolygott. – A nyaklánc maga nem olyan fontos, de egy jel, amely nyomra vezethet. – Miféle nyomra? A cigány vállat vont. – Én csupán régi meséket ismerek. Ezek szerint a régi egyiptomiak a civilizáció hajnalán bebörtönöztek valamiféle er t, melyet veszélyesnek tartottak a nyilvánosság elé tárni egészen addig, amíg az emberek nem válnak elég éretté ahhoz, hogy helyesen használják. A börtön kulcsát egy nyakláncba rejtették. A hírek szerint Nagy Sándor megkapta ezt a kulcsot, mikor zarándoklatot tett Szíva sivatagi oázisába, ahol Amon és Zeusz fiává nyilvánították, s onnan folytatta útját Perzsiába. Ezután meghódította az ismert világot. Hogyan ért el ilyen sokat ilyen rövid id alatt? Ezután pedig fiatalemberként halt meg Babilonban. Vajon betegségben? Vagy meggyilkolták? Mondják, hogy Sándor tábornoka, Ptolemaiosz, visszavitte Egyiptomba, ahol reményei szerint felszabadíthatta az ismeretlen er t, ám nem értette meg, hogyan használhatná a kulcsot. Ivadéka, Kleopátra, magával vitte Rómába, mikor Caesar oldalán a városba ment. S Caesarral szintén merénylet végzett! A történet folytatódik, melyben nagy emberek kapkodnak a kulcs után, s lelik végzetüket általa. Királyok, pápák és szultánok hiszik átkozottnak, míg varázslók és b bájosok mindent megtennének azért, hogy kiszabadítsák e titkos er ket. Ám többé senki nem emlékezett arra, hogyan kell használni. Vajon jót vagy rosszat várhatunk ett l a kulcstól? A katolikus egyház a keresztes háborúk idején Jeruzsálembe vitte, ismét csak hiába. A templomos lovagok lettek rz i, akik el bb Rodoszra, majd Máltára menekültek. Történeteket terjesztettek a Szent Grál keresésér l, elfedve, valójában mi volt a kutatás célja. A medál évszázadokig hevert elfelejtve, mígnem valaki felismerte jelent ségét. És most talán Párizsba került, s onnan egyenesen a mi táborunkba. Persze ön tagadja mindezt. Nem szívesen hallgattam végig, hogyan döntött romlásba mindenkit a medálom. – Valóban azt hiszi, egy hozzám hasonló hétköznapi ember rábukkanhat erre a kulcsra? – Én már Krisztus keresztjének legalább száz darabját fogtam a kezemben, s a nagy szentek több tucat ujját és fogát láttam. Ki tudná megmondani, mi igazi és mi hamis? Csak azt ne feledje, hogy vannak, akik komolyan veszik ennek az ékszernek a jelent ségét, amit ön, ugyebár nem visel. – Talán Smithnek van igaza. Ha nálam volna, meg kellene szabadulnom t le. Vagy magának adhatnám. – Nekem semmiképp! – Nyugtalannak t nt. – Én ebben a helyzetben nem tudnám használni, s t, megérteni sem lennék képes. Ha a történetek igazat mondanak, a medál csak Egyiptomban m ködik, ott, ahol készítették. Amellett pedig balszerencsét hoz, ha rossz kezekbe kerül. – Ezt tanúsíthatom – bólintottam komoran. Verekedés, gyilkosság, menekülés, rablótámadás… – Mégis, egy Franklin-hez hasonló tudós azt mondaná erre, hogy babonás ostobaság. – Vagy felhasználná a maguk új tudományát arra, hogy megvizsgálja. Leny gözött Stefan irigylésre méltó önzetlensége, hiszen történetei még saját kapzsiságomat is felébresztették. Túl sok csoport akarta magának ezt a medált, vagy szerette
40
volna eltemetve látni: Silano, a banditák, a francia expedíció, az angolok és a rejtélyes Egyiptomi Rítus. Ez arra utalt, a medál oly értékes, hogy mindenáron meg kell riznem, amíg haszonnal túl nem adhatok rajta, vagy ki nem ötlöm, mi az ördögre való. Ez pedig azt jelenti, Egyiptomba kell mennem, és útközben nagyon óvatosnak kell lennem. Saryllára pillantottam. – Ez a leány itt meg tudná mondani a jöv met? – a tarokk mestere. – Csettintett az ujjával, mire a lány el kereste misztikus kártyapakliját. Már korábban is láttam ezeket a szimbólumokat, s a halál és az ördög ábrázolása most is nyugtalansággal töltött el. Sarylla a t z mellett csendben kihúzott néhány lapot, megnézte ket, majd másokat fedett fel: kardokat, szeret ket, kelyheket, a mágust. Zavartnak t nt, és nem mondott semmit. Végül feltartotta az egyik kártyalapot. Ez a bolondot ábrázolta. – az. Nos, tudhattam volna. – Ez vagyok én? – És az, akit keresel – bólintott. – Ezt hogy érted? – A kártyák szerint megtudod majd, hogyan értem, amikor elérkezel oda, ahová menned kell. Te vagy a bolond, akinek meg kell találnia a bolondot, s bölccsé kell válnod, hogy megtaláld a bölcsességet. Keres vagy, akinek meg kell találnia az els t, akit kereshet. A többir l jobb, ha nem tudsz. – Semmi többet nem mondott. Végül is ez a jövend mondás fortélya: legyen ugyanolyan homályos, mint egy jól megírt szerz dés. Kortyoltam egyet a borból. Jóval elmúlt éjfél, mikor nagy lovak közeledtét hallottuk. – Francia lovasság! – sziszegte az egyik cigány rszem. Hallottam a csörömpölésüket, az ágak reccsenését a lovak patája alatt. Egy kivételével az összes lámpást eloltották, és Stefanon kívül mindenki más elt nt a szekere mélyén. Sarylla megfogta a kezemet. – Le kell vennünk rólad ezeket a ruhákat, hogy romának adhasd ki magad – suttogta. – Van álruhátok? – A b röd. Nem is rossz ötlet. Inkább Sarylla, mint a Temple börtöne. Kézen fogott, és bemásztunk az egyik kocsiba, ahol karcsú ujjaival siet sen lesegítette rólam piszkos ruháimat. A magáét is lecsúsztatta; alakját megvilágította a sápadt fény. Micsoda nap! Az egyik szekérben feküdtem a lány meleg és selymes teste mellett, s hallgattam Stefan fojtott hangú beszélgetését a lovasok egy hadnagyával odakint. Tisztán hallottam a szavakat: Sidney Smith, morgó fenyegetéseket, majd lábdobogást, amint sorra feltépték a szekerek ajtajait. Mikor a miénkhez értek, megjátszott álmossággal néztünk fel és Sarylla hagyta, hogy a takaró lecsússzon meztelen keblér l. Nem lep dtem meg, hogy a katonák jó alaposan megnéztek minket, de engem valahogy elkerült a tekintetük. Azután, mikor a lovasok távoztak, meghallgattam a lány javaslatát arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennünk. Átok ide vagy oda, a Toulonba vezet utam határozottan jó irányt vett. – Mutasd meg, hogyan csinálják Egyiptomban – súgtam neki.
41
Ötödik fejezet
Egy hónappal kés bb, 1798. május 19-én, már a francia zászlóshajó, a százhúsz ágyús L'Orient tatfedélzetén álltam, nem messze Európa legambiciózusabb emberét l. Rajtunk kívül egy tisztekb l és tudósokból álló csoport nézte végig a száznyolcvan hajó elindulásának fenséges parádéját. Megindult az egyiptomi hadjárat. A Földközi-tenger kék vize vitorláktól fehérlett. A hajók megd ltek a szembefújó friss szell el tt, a fedélzetek még mindig csillogtak annak a viharnak a következményeként, amelyt l azt reméltük, hogy a pletykákban szerepl brit hajórajt az öbölben tartja majd. Mikor a hajók áthaladtak a touloni kiköt bejáratán, és elérték a nagyobb hullámokat, a tajtéktól minden hajóorrnak mintha fogai n ttek volna. Katonazenekarok álltak össze a legnagyobb hajók el fedélzetén – réz hangszereik csillogtak és egymással versenyeztek, ki tudja hangosabban fújni a hazafias francia dallamokat. A város er djének ágyúi díszsortüzet adtak le a tiszteletünkre, s harmincnégyezer behajózott katona és matróz mennydörögte az éljenzést, mikor hajóik elszáguldottak Bonaparte zászlóshajója el tt. A tábornok el leg közleményt adott ki, melyben a hadjárat összes résztvev jének akkora zsákmányt ígért, amelyb l két és fél hektár földet vehetnek maguknak. És ez csak a kezdet volt. Kés bb kisebb konvojok csatlakoznak majd hozzánk Genovából, a korzikai Ajaccióból és az itáliai Civitavecchiából, hogy újabb francia hadosztályokkal er sítsék az egyiptomi inváziós hader t. Mire megállunk Máltán seregszemlét tartani, négyszáz hajónk és ötvenötezer katonánk lesz, és ezer ló, több száz szekér és tábori ágyú, több mint háromszáz hivatásos mosón – akikt l persze egyéb moráljavító szolgáltatásokat is elvártak –, és persze több száz hajóra csempészett feleség és ágyas. Szintén rendelkeztünk négyezer üveg borral a tisztek részére, valamint nyolcszáz válogatott palackkal Joseph Bonaparte magánpincészetéb l, nehogy a fivére finom ital nélkül maradjon. Parancsnokunk ezenkívül becsomagoltatott egy pompás, két ló vontatta városi kocsit is, hogy méltón járhassa be Kairót. – Ez egy francia hadsereg, nem angol – mondta a tiszteknek. – Mi jobban élünk hadjárat közben, mint k a váraikban. E megjegyzésre keser en emlékeztünk vissza az elkövetkez hónapokban. A Toulonba vezet kanyargós utat a cigányok lassú szekerein tettem meg. Kellemes közjátéknak bizonyult. „Egyiptom papjai” egyszer kártyatrükköket mutattak nekem, elmagyarázták a tarokk lényegét, és újabb legendákkal traktáltak kincsesbarlangokról és hatalmas templomokról. Persze egyikük sem járt Egyiptomban, és azt sem tudták, mennyi az igazság saját történeteikben, ám a meseszövés egyike volt legf bb tehetségüknek és jövedelemforrásuknak. Figyeltem, amint optimista jöv t jósolnak fej slányoknak, kertészeknek és rend r-i tiszteknek Amit nem tudtak megszerezni a képzeletükkel, ellopták, és amit nem tudtak ellopni, azt nélkülözték. Ezzel a csoporttal menni Toulonba jóval élvezetesebb módja volt Párizsból való menekülésem lezárásának, mint a postakocsin utazni, még ha tudtam is, hogy elt nésem és késlekedésem nagy aggodalmat okoz Antoine Talmának. Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kellett hallgatnom az újságíró szabadk ves elméleteit, és igencsak megkedveltem Sarylla meleg vendégszeretetét is. A kiköt úgy festett, mint egy rültekháza: készül dés és izgalom mindenütt, katonák, matrózok, hadivállalkozók, fogadósok és bordélyházak madame-jainak kavalkádja. A hírneves tudósokat messzir l látni lehetett cilinderükben: izgatottak és nyugtalanok voltak, durva csizmájuk még merev volt, hiszen újonnan vették. A tisztek pompás egyenruháikban
42
páváskodtak, a közönséges katonákat pedig izgalommal és jókedv fatalizmussal töltötte el a hadjárat, melynek célját nem jelentették be. Elég jól bele tudtam olvadni ebbe a tömegbe, bár ruhám és zöld kabátom piszkosabb és elny ttebb volt, mint valaha. Azért, hogy mihamarabb biztonságba kerüljek, gyorsan felszálltam a L'Orient-re, s így végre nyugtom volt a banditáktól, régiségbúvároktól, zsandároktól, lámpahordozóktól és bárki mástól, aki az életemre törhet. A fedélzeten végre összetalálkoztam Talmával is. – Már attól féltem, barát nélkül kell nekivágnom Kelet veszélyeinek és kalandjainak! – kiáltotta. – Berthollet is aggódott miattad! Mon dieu, mi történt veled? – Sajnálom, hogy nem tudtalak értesíteni. Úgy láttam jónak, ha csendben utazom. Tudtam, hogy aggódni fogsz. Megölelt. – Hol a medál? – A fülemnél éreztem a leheletét. Addigra már megtanultam, hogy óvatos legyek. – Biztonságban, barátom. Amennyire csak lehet. – Mi ez az ujjadon? Egy új gy ? – A Sidney Smitht l kapott jelvényemet nézte. – Ajándék a cigányoktól. Talmával kölcsönösen elmeséltük egymásnak külön töltött utunk kalandjait. Elmondta, hogy a túlél martalócok félelmükben a s be vetették magukat, miután elszaladtam a kocsitól. Azután lovasság érkezett egy másik szökevényt keresve – „a sötétben minden olyan zavaros volt” akik szintén elt ntek az erd ben. Id közben a kocsisok a lovakkal elvontatták az utat elzáró fatörzset, így a társaság végül akadálytalanul folytathatta útját a legközelebbi fogadóig. Talma úgy döntött, megvárja a másnapi postakocsit, hátha el kerülök az erd l. Mikor nem jelentkeztem, továbbhaladt Toulonba, attól tartván, meghaltam. – Cigányok! – kiáltotta most, s csodálkozva nézett rám. – Hát, van érzéked hozzá, hogy bajba kerülj, Ethan Gage. És ahogy lel tted azt az embert! Elképeszt volt, bámulatos, rémiszt ! – Majdnem megölt téged. – Persze, korábban sok id t töltöttél a rézb indiánoknál. – Sokféle emberrel találkoztam az útjaim során, Antoine, és megtanultam, hogy miközben az egyik kezemet üdvözlésre nyújtom, a másikkal sose eresszem el a fegyveremet. – Megálltam. – Meghalt? – Vérzett, amikor elvitték. Remek. Egy újabb dolog, ami miatt aggódhatok az éjszaka sötét óráiban. – Tényleg olyan csirkefogók a cigányok, amilyen a hírük? – Kérdezte Talma. – Egyáltalán nem, már ha vigyázol a zsebeidre. Megmentették az életemet. A f szereik felcsigázzák az ember vágyát, melyet az asszonyaik kielégítenek. Nincs otthonuk, sem munkájuk, sem kötöttségeik… – Akkor megtaláltad a helyedet! Csodálkozom, hogy egyáltalán eljöttél t lük! – Azt hiszik, Egyiptom papjaitól származnak. Hallottak legendákat egy elveszett medálról, és úgy tartják, valamely si titok kulcsát rejti. – Hát persze, ez megmagyarázná az Egyiptomi Rítus érdekl dését! Cagliostro számára a – rendes szabadk vesek el-lenségnek számítottak. Silano talán azt hiszi, hogy ezzel a saját társaságának szerezhet el nyt. De hogy ily nyíltan kirabolna minket? Nagy hatalmú titoknak kell lennie. – Mi hír Silanóról? ugye ismeri Bonapartét? – A hírek szerint Itáliába ment – talán az után nyomoz, amit elnyertél. Berthollet mesélt a tábornoknak a medálról, és meglehet s érdekl dést mutatott iránta; de persze Bonaparte volt az is, aki a szabadk veseket gyengeelméj eknek nevezte, akik tündérmesék világában élnek. Ezt a fivérei, Joseph, Lucien, Jerome és Louis, kik mindnyájan a testvériség tagjai,
43
nyilván vitatnák. Napóleon azt mondta, nem csak a medálod érdekli, hanem a véleményed Louisianáról; szerintem hízelg számára, hogy egy amerikai is vele tart. Értékeli a Franklinnel való kapcsolatodat. Azt reméli, egy napon majd segítesz megértetni politikáját az Egyesült Államokkal. Talma bemutatott engem, a hírneves szökevényt a többi tudósnak, akik a zászlóshajón utaztak. Velünk együtt összesen 167 polgári szakért t hívott meg Bonaparte, hogy elkísérjék az inváziós sereget. Volt közöttük tizenkilenc mérnök, tizenhat térképész, két fest , egy költ , egy Kelet-kutató, és egy nagy csapat matematikus, vegyész, régiségbúvár, csillagász, ásványkutató és zoológus. Ismét találkoztam Berthollet-val – a társaság javát toborozta –, és nemsokára a tábornoknak is bemutattak. Állampolgárságom, a híres Franklinnel való felületes kapcsolatom és a szökésem története mind elnyerték az ifjú hódító tetszését. – Elektromosság! – kiáltotta Bonaparte. – Képzelje el, mire lennénk képesek, ha igába foghatnánk mestere villámait! Leny gözött, hogy Napóleon elnyerte egy ilyen ambiciózus vállalkozás vezetését. Európa leghíresebb tábornoka vékony volt, alacsony és zavarba ejt en fiatal. Huszonkilenc évesen csupán négy tábornok volt fiatalabb nála a harmincegyb l, és bár az angol és francia mértékek eltérései miatt a brit propagandisták eltúlozták kis termetét – valójában 165 centiméterével inkább átlagos magasságúnak számított mégis olyan véznának t nt, hogy szinte eltörpült a csizmája és a nehéz kardja mögött. Párizs incselked hölgyei a „Csizmás Kandúr” becenevet ragasztották rá, ezt soha nem felejtette el. Ezt a fiatalembert Egyiptom tette azzá a Napóleonná, aki rohammal hódítja meg a világot, ám a L'Orient fedélzetén egyel re még nem a nagy hadvezért láttuk; sokkal emberibb volt, hibákkal és vágyakkal teli, kevéssé hasonlított a kés bbi márványba faragott titánra. A történészek ikont faragnak abból, akit a kortársak hús-vér emberként ismertek. Valójában Napóleon gyors felemelkedése a forradalom alatt legalább annyi ellenséget szerzett számára, mint csodálót, és nem egy nála id sebb tiszttársa reménykedett titkon abban, hogy elbukik. Bonaparte önbizalma azonban g ggel volt határos. És miért ne lett volna? Itt, Toulonban napok alatt emelkedett tüzér századosból dandártábornokká, miután elhelyezte azt az ágyút, mellyel ki zte a briteket és a royalistákat a városból. Egy rövid börtönbüntetéssel megúszta a terrort, elvett egy Josephine nev feltörekv n t, akinek els férjével guillotine végzett, segített lemészárolni az ellenforradalmi tömeget Párizsban, majd a toprongyos francia sereggel egy sor ragyogó gy zelmet aratott az osztrákok felett Itáliában. Csapatai úgy köt dtek hozzá, mintha lenne Caesar, a Direktórium pedig örült az általa küldött gazdag zsákmánynak, mellyel megmenthették a cs dbe jutott államkincstárat. Napóleon Nagy Sándor babérjaira pályázott, polgári felettesei pedig távol akarták tartani nyughatatlan ambícióit Franciaországtól. Egyiptom mindkét célt jól szolgálta. Különös h s volt ekkoriban, jóval azel tt, hogy palotákkal és luxussal vette volna körül magát! Haja fekete szalmaként feküdt keresztbe a homlokán, orra római metszés , ajka lebiggyedt, mint egy antik szoboré, álla közepén mélyedés, szeme nyugtalan sötétszürke. Volt érzéke ahhoz, hogyan szólítsa meg katonáit, mert megértette az emberekben a dics ség és kaland iránti vágyat, és úgy tartotta magát, ahogyan azt azt a h sökr l várjuk: egyenes derékkal, fejét magasra emelve, miközben szemei a rejtélyes messzeséget fürkészték. Az a fajta férfi volt, akinek nemcsak a szavai, hanem a viselkedése is meggy zte az embereket arról, hogy bizonyára tudja, mit csinál. Leny göz nek találtam már csak azért is, mert egyértelm en a képességei, s nem a származása által emelkedett fel, ami nagyon jól illett az amerikai eszméhez. Tulajdonképpen ugyanúgy bevándorló volt, mint mi, nem teljesen francia: Korzika szigetér l érkezett egy francia katonai iskola kaszárnyáiba. Élete korai éveiben nem volt merészebb célja, mint elérni szül földje függetlenségét. A hírek szerint semmiben nem t nt ki tanulmányai során, hacsak a matematikában nem, kerülte a társaságot, nem volt mestere vagy tekintélyes támogatója, és éppen a forradalmi felfordulás kezdetén végzett tanulmányaival. Ám míg a z rzavar sokakat
44
elbizonytalanított, Bonaparte ekkor bontakozott ki igazán. Intelligenciája, melyet a katonai iskola szigora elnyomott, felragyogott akkor, amikor rögtönzésre és képzel er re volt szükség, amikor Franciaország élethalálharcát vívta. A korai éveit kísér el ítélet – mely benne faragatlan korzikait látott, egy jelentéktelen nemesi család sarját – szertefoszlott, mikor bizonyította, milyen kiválóan ért a válsághelyzetek kezeléséhez. Kamaszkorának szégyenl sségét és kilátástalanságát kin tt köpenyként vetette le, esetlenségét nagy er feszítések árán még vonzóvá is tette. volt az, aki megtestesítette a forradalom idealizmusát, ahol a rangot képesség szerint osztják, és semmi sem szabhat gátat a tehetség érvényesülésének. Bár a Sidney Smithhez hasonló konzervatívok ezt nem látták, ez volt az a pont, ahol a két forradalom, az amerikai és a francia, összetalálkozott. Bonaparte igazi „selfmade man” volt, egy saját erejéb l felemelked ember. Azonban Napóleon kapcsolata az emberekkel az egyik legkülönösebb volt, melyet valaha láttam. Karizmája vitathatatlan volt, de mindig m vi – félénk, távoli és feszült –, mintha folyton közönségnek játszaná a szerepét. Mikor rám nézett, mintha csillár gyulladt volna fel a közelben: áradt bel le az energia, mint a verejtékez lóból a h . Úgy tudott összpontosítani az emberre, hogy az egyszerre volt hízelg és leny göz – velem legalább tucatszor megtette ezt. Ám egy pillanattal kés bb teljes figyelmét a következ emberre összpontosította, és ilyenkor olyan érzés fogott el, mintha felh haladt volna el a nap el tt. Újabb másodpercek elteltével pedig – lett légyen akár zsúfolt teremben is – teljesen magába fordult, s ugyanolyan feszült figyelemmel bámulta a padlót, mint ahogy el leg engem, elveszve saját világában és gondolataiban. Az egyik párizsi n úgy írta le ezt a t arcot, mint amellyel félne összefutni egy sötét sikátorban. Zsebében mindig ott volt Az ifjú Werther szeiivedései-nek egy gy rött példánya Goethét l – ez a m az öngyilkosságról és a reménytelen szerelemr l szólt, és legalább hatszor elolvasta. Eme zord szenvedélyességét kés bb a piramisoknál vívott csatában demonstrálta, aminek hatása gy zelemmel kevert borzalom volt. Nyolc órába telt, amíg az utolsó hajó is elvonult el ttünk, és eközben minden árbocon ott lengett a trikolór. Tucatnyi sorhajót, negyvenkét fregattot és több száz csapatszállító hajót szemléltünk meg. A nap már alacsonyan állt, mikor zászlóshajónk végre elindult, mint a kacsamama a kölykei után. A flotta két négyzetmérföldnyi vízfelületet foglalt el, a nagyobb hadihajók lejjebb eresztették vitorláikat, hogy a kisebb keresked bárkák tartani tudják a tempót. Mikor a többi konvoj is csatlakozott, flottánk négy négyzetmérföldesre n tt, miközben alig több mint három csomóval cammogtunk. A veterán matrózokon kívül mindenki szörnyen érezte magát. Bonaparte maga, tudván, hogy hajlamos a tengeribetegségre, ideje nagy részét a kabinjában, köteleken függ faágyában töltötte, mely így vízszintben maradt, bármennyire is ingadozott a hajó. Mi, többiek folyton émelygéssel küzdöttünk, akár álltunk, akár aludni próbáltunk. Talmának végül nem kellett elképzelnie a rosszullétet, jött az magától is, ilyenkor minduntalan biztosított afel l, hogy a halálán van. A katonák gyakran nem érték volna el a fels fedélzetet és a szél ellen véd korlátot, hogy kiadhassák gyomruk tartalmát, így az összes vödör megtelt, és minden hajó hányadéktól b zlött. A L'Orient öt fedélzetén kétezer katona, ezer matróz, tehenek, juhok és készletek között szorongtunk, inkább mászva, mint járva a hajóorr és a tat között. A Berthollet-hoz hasonló el kel tudósoknak saját, vörös damaszttal borított kabinja volt, ám oly apró, hogy inkább koporsónak t nt, mint lakosztálynak. A kevésbé híres értelmiségieknek, mint jómagamnak, nedves tölgyfa fülke jutott csupán. Mikor ettünk, olyan szorosan ültünk egymás mellett a padokon, hogy alig tudtuk kezünket a szánkhoz emelni. A raktérben tucatnyi kikötött ló toporgott, nyihogott és vizelt, s minden ruhadarabunk nyirkos volt. Az alsó ágyúállásokat a víz miatt be kellett zárni, így lent félhomály uralkodott, lehetetlenné téve az olvasást. Amúgy is jobban szerettünk odafent tartózkodni, de a hajót irányító matrózokat id nként úgy felb szítette lábatlankodásunk, hogy visszaparancsoltak minket a mélybe. Egy nap sem kellett, s mindenki unatkozott; egy hét múltán a sivatagért fohászkodtunk.
45
Kényelmetlenségeinket csak növelte az izgalom, mellyel brit hajók felt nését vártuk. Híre jött, hogy egy Horatio Nelson nev fenegyerek – akinek lelkesedését az sem csökkentette, hogy már fél karját és fél szemét elvesztette – vadászik ránk hajórajával. Mivel a forradalom megfosztotta a francia haditengerészetet legjobb royalista tisztjei többségét l, s nehézkes szállítóhajóink és ágyúfedélzeteink tömve voltak hadianyagokkal, igencsak féltünk egy tengeri ütközet lehet ségét l. A legtöbb bajunk az id járással gy lt meg. Néhány nappal indulásunk után viharba kerültünk, még villámok is csapkodtak körülöttünk. A L'Orient oly vadul kezdett hánykolódni, hogy a tehenek bömböltek rémületükben, és minden rögzítetlen tárgy azonnal sáros törmelékké változott. Órákon belül elállt a szél, s egy nap múlva olyan meleg és fullasztó id köszöntött ránk, hogy a kátrány bugyborékolt a deszkák eresztékeiben. A szél állandóan változott, a víz áporodott volt. Az utazással kapcsolatban csak az unalomra, a tengeribetegségre és a várakozásra emlékszem. Dél felé hajózván Bonaparte id nként meghívta a fedélzeten tartózkodó tudósokat tágas kabinjába egy kis vacsora utáni eszmecserére. A tudósok kellemes id töltésnek tartották ezeket az el-elkalandozó beszélgetéseket, míg a tiszteknek megfelel ürügyet nyújtottak egy kis szunyókálásra. Napóleon tudósnak képzelte magát, mivel politikai összeköttetései segítségével sikerült beválasztatnia magát a Nemzeti Intézetbe, és szívesen hangoztatta, hogy ha nem katona volna, akkor a tudománynak élne. A halhatatlanságot, mondogatta, az emberiség tudásának b vítése adja, nem a csaták megnyerése. Egyikünk sem hitt szavai komolyságában, de azért szép gondolatnak tartottuk. Így hát id l id re összejöttünk az alacsony gerendájú fülkében, melyben tatágyúk várakoztak türelmes vadászkutyaként. A vitorlavászonnal borított padlót fekete-fehér sakktáblamintázat díszítette, mint egy szabadk ves páholyt, mely Dionüszosz építészeinek régi rajzolótábláját utánozta. Vajon a francia hajóépít mérnök is a testvériség tagja volt? Vagy mi, szabadk vesek egyszer en átvettünk minden gyakori szimbólumot és mintát, amit csak figyelemre méltónak találtunk? Tudtam, hogy a csillagot, a holdat, a napot, a mérleget és a piramishoz hasonló geometriai ábrákat az si id kb l örököltük. De nem csak mi folyamodtunk ehhez a módszerhez: szinte biztos vagyok abban, hogy Napóleon kés bbi jelvényét, a szorgos méhet is a szabadk vesek jele, a kaptár ihlette, melyr l talán a fivéreit l hallott. Itt végre tüzetesebben megfigyelhettem a tudományos közösséget, melybe bekerültem. Nem hibáztattam e ragyogó társaságot, amiért saját tagságomat némi kétkedéssel fogadta. Misztikus rejtélyek? Berthollet elmondta a többieknek, hogy találtam egy si tárgyat, amelyet Egyiptomban hasonlókkal szeretnék összevetni. Bonaparte azt is bejelentette, hogy elméleteket állítottam fel az si egyiptomiak elektromossággal kapcsolatos tudományáról. Én persze csupán annyit mondtam, hogy a piramisok megérdemelnek egy új vizsgálatot. Kollégáim jóval gyakorlottabbak voltak. Berthollet-t már említettem. Tekintély dolgában csupán egy ember ért fel vele: Gaspard Monge, a neves matematikus, aki ötvenkét évesen csoportunk korelnöke volt. Nagy, bozontos szemöldöke és táskás szemei miatt Monge úgy festett, mint egy bölcs öreg kutya. volt a leíró geometria megalapítója, ám tudományos karrierjét kés bb kormányzati tisztségre cserélte, mikor forradalmi felkérésre segített megmenteni a francia ágyúipart. Monge haladéktalanul beolvasztatta a templomi harangokat, hogy ágyút öntessen bel lük, majd megírta Az ágyúöntés m vészete cím m vét. Mindenhez elemz módon állt hozzá, legyen az a méterrendszer megalkotása vagy Bonaparte eligazítása a Mona Lisa eltulajdonítását illet en. Monge talán megérezte, hogy az én elmém nem olyan fegyelmezett, mint az övé, és szárnyai alá vett, mint egy hóbortos unokafivért. – Silano! – kiáltott fel, mikor elmagyaráztam neki, hogyan kerültem az expedíció tagjai közé. – Egyszer találkoztam vele Firenzében. Éppen úton volt a Vatikáni Könyvtárba, és motyogott valamit Isztambulról és Jeruzsálemr l is, amennyiben útlevelet kap a törökökt l. Persze azt, hogy miért megy, nem mondta meg.
46
Híres ember volt geológusunk is, akinek neve hosszabbra nyúlt, mint a puskám csöve: Deodat Guy Silvain Tancrede Gratet de Dolomieu-nek hívták. A higgadt akadémikusok között azzal szerzett tekintélyt magának, hogy tizennyolc évesen, mikor apródként szolgált a máltai lovagoknál, párbajban megölte egyik vetélytársát. Dolomieu negyvenhét évesen gazdag ember volt, az ásványtan professzora, a dolomit felfedez je. A nagy bajszú férfi megrögzött vándor volt, alig várta, hogy megvizsgálhassa Egyiptom köveit. Etienne Louis Malus, a huszonkét éves, jókép hadmérnök polgári szakmáját tekintve matematikus és a fény optikai sajátosságainak szakért je volt. A harmincas éveiben járó, álmos tekintet , érces hangú Jean Baptiste Joseph Fourier szintén híres matematikusnak számított. Kelet-kutatónk és tolmácsunk Jean-Michael de Venture, közgazdászunk JeanBaptiste Say, zoológusunk pedig Etienne Geoffrey Saint-Hilaire volt, utóbbi azt a különös meggy dést vallotta, hogy a növények és állatok jellemz i változhatnak az id k során. Csoportunk legzüllöttebb kinézet , ám technikai téren legzseniálisabb tagja a félszem ballonszakért , a negyvenhárom éves Nicholas-Jacques Conte volt, aki szemfed vel takarta le azt, amit egy robbanás elpusztított. volt az els ember a történelemben, aki katonai felderítésre használta a léggömböket. Mindez a fleurus-i csatában történt. Feltalált egy új íróeszközt is, melyet ceruzának nevezett. Használatához nem kellett tinta; ezt állandóan a mellényzsebében hordta, hogy azonnal lerajzolhassa egy-egy szerkezet tervét, amint találékony elméjében felcsillant az új gondolat. már elfoglalta az expedíció barkácsolójának és feltalálójának pozícióját. Magával hozott egy adag kénsavat, amely a vassal reakcióba lépve hidrogént termelt a selyemb l készült légzsákokhoz. Ez az elem, mely könnyebb a leveg nél, sokkal hasznosabbnak bizonyult a léggömbök felemelésére, mint a korábbi kísérletek során használt h . – Ha a terved, hogy a leveg l támadjuk meg Angliát, bevált volna, Nicky – tréfálkozott Monge –, most nem kéne ki-rókáznom a beleimet ebben a hánykolódó koporsóban. – Csupán elegend ballonra lett volna szükségem – ellenkezett Conte. – Ha nem happoltál volna el minden egyes sou-t az ágyúöntödéidhez, most mindnyájan Londonban teázhatnánk. A háborús id k meglátszottak az újításokon is. Emlékeztem arra, hogy honfitársamat, Robert Fultont épp decemberben utasították vissza a francia hatóságok, mikor el állt egy víz alatti hadihajó tervével. Még olyan javaslat is napvilágot látott, amely alagutat vájt volna a La Manche csatorna alatt. E tanult urak és tisztek összegy ltek, hogy részt vegyenek abban, amit Napóleon az institut-jainak nevezett: ennek során kiválasztott egy témát, kijelölte a vitatkozó feleket, és vezette a folyton elkalandozó beszélgetéseket, melyek politikáról, társadalomról, katonai taktikáról és tudományról szóltak. Háromnapos vitát tartottunk a magántulajdon el nyeir l és bomlasztó hatásairól, volt egy esti beszélgetésünk a Föld koráról, egy másik az álmok megfejtésér l, és több alkalommal érintettük a vallás igazságának vagy felhasználhatóságának témáját. Itt gyakran tetten érhet vé vált a Napóleonban rejt ellentmondás: az egyik pillanatban megvet en nyilatkozott Isten létezésének esélyeir l, a következ ben igazi korzikai módjára keresztet vetett. Senki nem tudta, miben is hisz, legkevésbé maga, bár szilárdan kiállt a mellett az álláspont mellett, mely a vallás hasznosságát hirdette a tömegek kordában tartásában. – Ha megalapíthatnám a saját vallásomat, egész Ázsiát uralhatnám – közölte velünk. – Úgy tudom, ebben Mózes, Jézus és Mohamed megel zte önt – jegyezte meg szárazon Berthollet. – Éppen err l beszélek – mondta Bonaparte. – A zsidók, a keresztények és a muzulmánok mind ugyanazokhoz a szent történetekhez vezetik vissza az eredetüket. Ugyanazt a monoteisztikus istent imádják. Néhány jelentéktelen részlett l eltekintve, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy melyik prófétáé volt az utolsó szó, több bennük a hasonlóság, mint a különbség. Ha egyértelm vé tesszük az egyiptomiak számára, hogy a forradalom elismeri a
47
vallások egységét, ez az egész semmiféle problémát nem jelent majd. Nagy Sándor és a rómaiak is tiszteletben tartották a leigázott népek hiedelmeit. – Pont azok a hívek harcolnak legádázabbul egymás ellen, akik a leginkább hasonlítanak – figyelmeztetett Conte. – Ne feledje a katolikusok és protestánsok háborúit. – De hát nem az ész korának, egy új tudományos kornak a hajnalán élünk? – szólt közbe Fourier. – Az emberiség végre talán racionálissá válik. – Nincs olyan alávetett nép, melyet a rá emelt fegyver racionálissá tesz – replikázott a ballonszakért . – Nagy Sándor úgy hódította meg Egyiptomot, hogy mind a görög Zeusz, mind az egyiptomi Ámon fiává nyilvánította magát – mondta Napóleon. – Elhatároztam, hogy ugyanolyan toleráns leszek Mohamed, mint Jézus iránt. – Miközben úgy hányja magára a keresztet, mint egy pápa – pirongatta Monge. – És mi van a forradalom ateizmusával? – Bukásra ítélt dolog, a legnagyobb hiba, melyet elkövettünk. Hogy Isten létezik-e vagy sem, lényegtelen. Egyszer en arról van szó, hogy amikor a vallás, vagy akár csak a babona, ellentmondásba kerül a szabadsággal, az emberek fejében az el bbi mindig le fogja gy zni az utóbbit. – Bonaparte szeretett efféle cinikusan éleselméj politikai megfigyeléseket tenni, hogy intellektusát összemérje a tudósokéval. Szeretett provokálni írünket. – Amellett a vallás az egyetlen dolog, ami visszatartja a szegényeket a gazdagok meggyilkolásától. Napóleont a mítoszok mélyén rejl igazságok is érdekelték. – Ott van például a feltámadás és a sz znemzés – mondta nekünk egy este, a racionalista Berthollet heves szemforgatásai közepette. – Ez nemcsak a kereszténységben, hanem számtalan si hitben is felbukkan. Mint a szabadk vesek Hiram Abiffja, ugye, Talma? – Gyakran irányította figyelmét barátomra abban a reményben, hogy az majd hízelg en ír róla azokban az újságcikkekben, melyeket Franciaországba küldött vissza. – S t, olyannyira elterjedt ez a legenda, hogy kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, hátha igaz – értett egyet Talma. – Vajon a halál az abszolút vég? Vagy visszafordítható folyamat, mely netán a végtelenségig elhalasztható? Miért fordítottak rá ennyi figyelmet a fáraók? – Kétségtelen, hogy a feltámadásról szóló legrégibb történet az egyiptomi isten, Ozirisz, valamint n vére és felesége, Ízisz legendája – mondta De Venture, híres Kelet-szakért nk. – Oziriszt gonosz bátyja, Széth megölte, de Ízisz ismét összeillesztette széthasított tagjait, hogy új életre kelthesse. Ozirisz azután n vérével hált, s fiút nemzett neki, Hóruszt. Így válik a halál az élet kezdetévé. – És most arra a földre tartunk, ahol mindez állítólag megtörtént – mondta Bonaparte. – Honnan szedték ezeket a történeteket, ha nincs bennük szemernyi igazság sem? És ha valamilyen módon mégis igazak, miféle hatalom birtokában érték el az egyiptomiak ezeket az eredményeket? Képzeljék csak el a halhatatlanság, a kifogyhatatlan id el nyeit! Mennyi mindent elérhetnénk! – De legalábbis meggazdagodnánk a kamatos kamatokból – tréfálkozott Monge. Figyelmemet felkeltette ez a beszélgetés. Talán csak nem ez a valódi oka, amiért betörünk Egyiptomba – nem azért megyünk, hogy gyarmattá tegyük, hanem mert itt van az örökkévaló élet forrása? Vajon pont emiatt voltak annyian kíváncsiak a medálomra? – Mindez csak mítosz és allegória – közölte Berthollet. – Mely nép ne félne a haláltól, s álmodna arról, hogy legy zi azt? S mégis mindegyik, beleértve az egyiptomiakat is, halott. Desaix tábornok felocsúdott szendergéséb l. – A keresztények is hisznek az örökké tartó életben, csak másként – jegyezte meg szelíden. – De míg k csak imádkoznak érte, az egyiptomiak egyenesen felkészültek rá – mutatott rá De Venture. – Mint több másik korai kultúra, k is eltemették sírboltjaikba mindazt, amire
48
szükségük lehet a túlvilági úton. Nem is feltétlenül kis csomaggal indultak, és ez nagy lehet ségeket rejt. Lehet, hogy kamráik tele vannak kincsekkel. „Kérlek, küldj aranyat” – írták a rivális királyok a fáraónak, „mert a te országodban annyi az arany, mint a föld röge.” – Ez már hit a javából – morogta Dumas tábornok. – Ezt a vallást én is követem. – Talán más módon élnek tovább, mégpedig a cigányokban – szólaltam meg. – Micsoda? – Cigányok. Azt tartják magukról, az egyiptomi papok leszármazottai. – Vagy a Saint-Germain- és Cagliostro-féle emberekben – tette hozzá Talma. – Ezek azt állítják magukról, hogy több ezer évesek, hajdan együtt sétáltak Jézussal és Kleopátrával. Talán ez is igaz. – Annyi bizonyára igaz – vetette közbe Berthollet megvet en –, hogy Cagliostro olyannyira halott, hogy a katonák a pápai börtönben kiásták a sírját, és saját koponyájából ittak áldomást rá. – Már ha valóban az koponyája volt – makacskodott Talma. – És az Egyiptomi Rítus meg van gy dve arról, hogy jó úton halad ezen er k és csodák újrafelfedezése felé, ugye? – kérdezte Napóleon. – Az Egyiptomi Rítus kiforgatja a szabadk vesség elveit – felelte Talma. – Ahelyett, hogy az erkölcsösséget és a Nagy Építészt követnék, sötét hatalmat keresnek az okkultizmusban. Cagliostro a szabadk vesség megcsúfolására n ket is beavat, hogy szexuális rítusokon vegyenek részt. k az si er ket saját maguk számára, s nem az emberiség javára használnák fel. Szégyen, milyen divatossá váltak Párizsban, s hogy maguk közé csábítanak olyanokat is, mint Silano gróf. Minden igaz szabadk ves megveti ket. Napóleon mosolygott. – Akkor hát önnek és amerikai barátjának kell el bb meglelnie ezeket a titkokat! Talma bólintott. – És felhasználni a magunk céljaira, nem az övékére. Eszembe jutott Stefan, a cigány legendája arról, hogy az egyiptomiak megvárják, míg az emberiség erkölcsileg és tudományosan is elég érett lesz, s csak akkor fedik fel titkaikat. És mi ezer ágyúval a fedélzetünkön közelítünk feléjük.
Málta szigetének meghódítása egy napba, három francia életébe, és – érkezésünket megel en – négyhavi kémkedésbe, tárgyalásba és vesztegetésbe került. A Máltai Lovagrend középkori anakronizmus volt, háromszázvalahány tagjának fele francia, akiket jobban érdekeltek a kegydíjak, mint az, hogy dics harcban essenek el. A rend kedvéért rövid ellenállást tanúsítottak, hogy azután megcsókolják hódítójuk kezét. Geológusunkat, Dolomieu-t, akit fiatalkori párbaja után szégyenszemre kiakolbólítottak a Lovagrendb l, most úgy fogadták, mint a tékozló fiút, aki hazatért, hogy segítse a megadási tárgyalásokat. – Málta Franciaországé lett, a nagymester kegydíjként egy német fejedelemséget kapott, Bonaparte pedig nekilátott, hogy ugyanolyan alapossággal fossza ki a sziget kincstárait, mint ahogyan azt Itáliában tette. A lovagoknak meghagyta a kereszt egy forgácsát és Keresztel Szent János egy összeaszott kezét. Franciaországnak pedig elkülönített ötmillió aranyfrankot, egymillió ezüstöt, és egy újabb milliónyi drágakövet Szent János kincstárából. A zsákmány túlnyomó részét a L'Orient fedélzetére szállították át. Mindezek után Napóleon eltörölte a rabszolgaságot, és elrendelte, hogy minden máltai férfi viseljen háromszín kokárdát. Újjászervezték a kórházat és a postát, a gazdag családok gyermekei közül hatvanat Párizsba küldtek tanulni, új iskolarendszert állítottak fel, és hely rség gyanánt ötezer katonát hagytak a
49
szigeten. F próbája volt mindez csupán annak a politikának, mely a fosztogatást reformokkal párosította, s melyet Bonaparte Egyiptomban is követni akart. Máltában történt, hogy Talma a legújabb felfedezését l izgatottan odajött hozzám. – Cagliostro itt járt! – kiáltotta. – Hol? – Ezen a szigeten! A lovagok elmondták, hogy negyedszázaddal el ttünk eljött ide görög mentorával, Alhotasszal együtt. És itt találkozott Kolmerrel! Ez a két nagy tudású férfiú elbeszélgetett a nagymesterrel, és megvizsgálta mindazt, amit a templomos lovagok Jeruzsálemb l hoztak. – És? – Lehet, hogy itt találta meg a medált, a Máltai Lovagrend kincstárának mélyén! Nem látod, Ethan? Olyan, mintha a nyomában járnánk. Ezt a sors intézi így. Ismét eszembe jutottak Stefan történetei Caesarról és Kleopátráról, keresztesekr l és királyokról, valamint a keresésr l, mely az id k során oly sok emberéletet követelt. – Akad-e bárki a lovagok között, aki emlékszik a medálra, vagy ismeri a jelentését? – Nem. De jó úton járunk. Megnézhetném újra? – Elrejtettem, hogy biztonságban legyen. Mindig csak bajt okoz, amikor el kerül. – Talmában megbíztam ugyan, mégsem akaródzott megmutatnom a medált azok után, hogy végighallgattam Stefan ijeszt történeteit arról, hogy mi történt mindazokkal, akik egykor birtokolták. A tudósok tisztában voltak azzal, hogy nálam van, de kitértem minden kérés el l, mely a vizsgálat céljából való közzétételére vonatkozott. – De hogyan fejtsük meg a titkát, ha folyton dugdosod? – El bb juttassuk el Egyiptomba! Csalódottnak t nt. Armadánk egy héten belül ismét tengerre kelt – keletnek haladtunk, Alexandria felé. A hírek szerint a britek még mindig vadásztak ránk, de nyomukat nem láttuk. Kés bb megtudtuk, hogy Nelson hajóraja a sötétben elhaladt mellettünk, de ezt az egyik fél sem vette észre. Egyik este, míg a katonák egymás cip jéért játszottak, hogy el zzék az utazás egyhangúságát, Berthollet meghívott, hogy menjek vele a L'Orient legalsó fedélzetére. – Ideje, Monsieur Gage, hogy mi, tudósok is tegyünk valami hasznosat. Leereszkedtünk a homályba. A lámpások gyenge fényében embereket láttunk függ ágyukban feküdni. Himbálóztak, mint a lepkék bábjai, köhögtek és horkoltak, a legfiatalabbak és honvágytól leginkább zöttek pedig csendben sírdogáltak. Nyikorogtak a hajódeszkák, küls oldalukat sziszegve nyaldosták az elhaladó hullámok, a palánkok tömítéseib l lassú szirupként víz csepegett. A fegyvertár és a kincstár ajtaját bajonettel felszerelt katonák rizték, fegyverük úgy csillogott, mint a jégcsap a fényben. El regörnyedve beléptünk Aladdin barlangjába, a kincstárba. Odabent Monge, a matematikus rézveretes ládikán üldögélve várt ránk. Egy másik, felt en jókép tiszt is volt még a helyiségben: Edme Francois Jomard, az ifjú geográfus és térképrajzoló, aki végeláthatatlan filozófiai vitáink alatt legtöbbször csendben figyelt. Kés bb – a piramisok rejtélye utáni kutatásban – Jomard lett a vezet m. Sötét szeme csillogott az értelemt l, és a hajóra egy ládát is magával hozott, tele ókori szerz k m veivel. Azonban jelenléte keltette érdekl désemet hamar elterelte mindaz, ami a kabinban a szemeim elé tárult. Itt rizték a máltai kincseket és a francia hadsereg fizetési listáinak zömét. Dobozok sorakoztak itt színültig töltve érmékkel. Ékk vel kirakott, több évszázados vallási ereklyék hevertek zsákokban. Aranyrudak halmai magasodtak t zifaként. Egy maréknyi elég lett volna bárkinek, hogy új életet kezdhessen. – Eszébe se jusson – jegyezte meg a vegyész. – Mon dieu! Én Bonaparte helyében már ma visszavonulnék.
50
– Neki nem a pénz kell, hanem a hatalom – mondta Monge. – Nos, a pénz is kell neki – javította ki Berthollet. – Most már a hadsereg legvagyonosabb tisztjei közé tartozik. Felesége és rokonai gyorsabban verik el a vagyont, mint ahogyan összeharácsolja. és a fivérei egy igazi korzikai klánt alkotnak. – És mit kíván t lünk? – kérdeztem. – Tudást. Felfedezést. Rejtélyek megoldását. Igazam van, Jomard? – A tábornok különösen érdekl dik a matematika iránt – szólalt meg az ifjú tiszt. – A matematika iránt? – A matematika a háború kulcsa – mondta Jomard. – Megfelel kiképzés után az egyes nemzetek között nem sok különbség van a bátorság terén. A gy zelem kulcsa a támadás helyére összpontosított létszámfölény és t zer . Ehhez pedig nemcsak emberek kellenek hanem utánpótlás, utak, málhás állatok, élelmiszer és l por is. Kiszámított mennyiségek szükségeltetnek, alapos szervezettség, pontos helymeghatározás. Napóleon azt mondta, mindenekel tt olyan tisztekre van szüksége, akik tudnak számolni. – És nem is csak egyféle módon – tette hozzá Monge. – Jomard az antik szerz k ismer je. Napóleon azt várja t le, hogy újfajta módon alkalmazza tudományát. Bizonyos ókori tudósok, például Szicíliai Diodórosz, azt állították, hogy a Nagy Piramis egy matematikai feladvány, jól mondom, Edme? – Diodórosz szerint a Nagy Piramis arányaiban valamiképp a föld térképét mutatja – magyarázta Jomard. – Miután felszabadítottuk az országot, megmérjük az építményt, hogy bizonyítékot találjunk erre az állításra. A görögök és a rómaiak ugyanolyan értetlenül álltak a piramisok mibenléte el tt, mint mi, maiak. Diodórosz ezért állt el ezzel az elmélettel. Hiszen elképzelhet -e, hogy emberek oly sok fáradsággal vesz djenek egy puszta sírhely megépítésén, különösen miután soha nem is találtak bennük holttesteket vagy kincseket? Hérodotosz azt mondja, a fáraót tulajdonképpen mélyen az épület alá, egy föld alatti folyó szigetére temették el. – Tehát a piramis csupán egy sírk , egy jelzés? – Vagy figyelmeztetés. De méretei és folyosói révén valamiféle gépezet is lehet. – Jomard vállat vont. – Ki tudná, mikor épít i nem hagytak semmiféle feljegyzést? – Mégis, az egyiptomiak több olyan jelet szórtak szét a világban, melyeket ma még nem tudunk értelmezni – mondta Monge. – És itt kerülünk mi a képbe. Nézze csak meg ezt. Csapataink Itáliában találtak rá, s Bonaparte magával hozta. A vegyész félrehajtott egy hímzett terít t, mely alatt egy bronztábla rejt zött. Akkora volt, mint egy nagy étkez tál, fekete zománccal borított felszínébe ezüsttel jeleket karcoltak. A vésetek si egyiptomi figurákat ábrázoltak; a különös, gyönyör jelek kis fülkékben sorakoztak egymás felett. Az istenek, istenn k és hieroglifák körül fantasztikus állatok, virágok és növények alkották a keretet. – Ez Ízisz táblája, mely egykor Bembo bíboros tulajdonát képezte. – Mit jelent? – kérdeztem. – A tábornok éppen azt szeretné, ha mi fejtenénk meg. A tudósok évszázadok óta azt gyanítják, hogy a tábla valamilyen üzenetet hordoz. A legenda szerint Platón az Egyiptom legnagyobb piramisa alatt lév teremben nyert beavatást a magasabb misztériumokba. Talán ez efféle termek rajza, avagy térképe lehet. Mégsem tudunk biztosan egyetlen ilyen terem létezésér l sem. Lehet, hogy az ön medálja a megfejtés kulcsa. Ebben er sen kételkedtem, ugyanis a nyakláncomon lév vésetek határozottan durvának ntek ehhez a m alkotáshoz képest. A figurák, bár igen merevek voltak, mégis angyali kecsességgel bírtak. Tornyos fej ékek, ül páviánok, lépked tehenek rajzai sorakoztak, a n k karján szárnyak, mintha sólymok volnának, a férfiak kutya- és madárfej ek, a trónszékeket oroszlánok és krokodilok tartották. – Az enyém sokkal durvább.
51
– Nos, tanulmányozza ezt, hátha nyomra bukkan, miel tt még elérnénk a Kairó környéki romokat. Például több figura botot tart a kezében. Vajon ezek valamiféle fegyverek vagy varázspálcák lehetnek? Van bármi közük az elektromossághoz? El segítheti mindez a forradalmat? A kérdések feltev i mind kiemelked tudósoknak számítottak. Jómagam viszont kártyán nyertem az ékszeremet. Mégis, e rejtélyek megoldása talán valamiféle kereskedelmi haszonnal is kecsegtet, nem is beszélve az ezzel megszerezhet kegyelemr l. Amikor megszámoltam a figurákat, felt nt, hogy némelyikük magasabb fej éket visel. – Van itt valami – vetettem fel. – A f alakok száma a táblán huszonegy, épp annyi, ahány kártya a tarokkban van, amit a cigányoknál láttam. – Érdekes – mondta Monge. – Talán a tábla jövend mondásra szolgál? – Vagy csak egy szépmív tál – vontam vállat. – Mindenesetre másolatot készítettünk róla, hogy visszavihesse a kabinjába. – Egy másik ládához nyúlt. – Van még egy különlegességünk, amit csapataink ugyanabban az er dben találtak, ahol Cagliostrót is fogva tartották. Elhozattam, miután Berthollet mesélt nekem önr l. – Egy tál nagyságú, korong alakú tárgy volt, közepén lyukkal, melynek peremét három, koncentrikusan elhelyezked gy alkotta. A gy kön napok, holdak, csillagok és a zodiákus jegyei szerepeltek, és el lehetett forgatni ket, ezáltal a szimbólumok egymáshoz képest elmozdultak. Hogy miféle célból, arról fogalmam sem volt. – Úgy hisszük, ez egy naptár – mondta Monge. – Az, hogy a szimbólumok elforgathatok, arra utal, hogy a jöv t vagy egy bizonyos dátumot mutatja. De miféle dátumot és miért? Néhányunk szerint a napéj egyenl ségek precessziójára utalhat. – A napéj egyenl ségek mijére? – Precessziójára. Az si vallás alapja az ég tanulmányozásában rejlett – mondta Jomard. – A csillagokat alakzatokba rendezték, kiszámították vándorlásukat az égbolton át, s él nek hitték ket, az emberi sors irányítóinak. Az egyiptomiak tizenkét állatövi jegyre osztották az égboltot, mindegyiket meghosszabbítván a horizont pereméig, mely ezért tizenkét zónát foglalt magában. Az év ugyanazon napján – teszem azt, március 21-én, a tavaszi napéjegyenl ség napján, mikor a nappal és az éjszaka hossza egyenl – a Nap ugyanabban a jegyben kel fel. Úgy döntöttem, nem hívom fel a figyelmét arra, hogy inkább a hagyományos Gergelynaptár jelöléseit használja a forradalmi naptáréi helyett. – Ám mégsem pontosan ugyanott, ahol korábban. A Nap pályája minden évben kicsivel rövidebb, mint egy teljes kör, mivel a Föld közben úgy imbolyog a tengelye körül, mint egy fonóorsó, s a tengely huszonhatezer év alatt egy teljes kört rajzol az égre. Hosszú id alatt az együttállások helyzete megváltozni látszik. Ez év március 21-én a Nap a Halak jegyében kelt fel, mint ahogyan teszi azt Krisztus születése óta minden év-ben. Talán ezért választották a korai keresztények a halat jelképüknek. Jézus ideje el tt azonban a március 21-i napkelte a Kos jegyében történt, mely korszak 2160 évig tartott. A Kos el tt a Bika korszaka volt, ekkor építhették a piramisokat is. A Halak 2160 éve után pedig a Vízönt kora jön majd el. – A Vízönt különleges jelent séggel bírt az egyiptomiak életében – folytatta Monge. – Sokan úgy hiszik, e szimbólumok görög eredet ek, ám a valóságban ennél is sokkal régebbiek, némelyik Babilonból származik, míg mások Egyiptomból. A Vízönt korsóiból fakadó víz a Nílus évi áradását szimbolizálja, mely létfontosságú volt Egyiptom szántóföldjeinek megtermékenyítésében és öntözésében. Az els emberi civilizáció ugyanis a föld legfurcsább környezeti viszonyai között alakult ki: édenkert volt, zöld sáv a kietlen sivatag közepén, ahol állandóan t z a nap és ritka az es , de amit mégis vízzel öntöz egy folyó, melynek forrását a mai napig nem ismerjük A Szahara és az Arab-sivatag megvédi ellenségeit l, a rejtélyes évi áradás táplálja, föléje borul a tisztán ragyogó csillagok boltozata – az állandóság földje a széls séges viszonyok közepette, ideális hely egy vallás születéséhez.
52
– Szóval ez egy eszköz arra, hogy kiszámítsák a Nílus áradásainak ciklusát? – Lehetséges. Vagy pedig a kedvez id pontot bizonyos tevékenységek elvégzésére. Reméljük, segít nekünk megfejteni a jelentését. – Ki készítette? – Nem tudjuk – felelte Monge. – A rajta lév szimbólumok különböznek bármit l, amit eddig láttunk, s a Máltai Lovagrend nem riz feljegyzést arról, honnan érkezett egykoron. Talán héber? Egyiptomi? Görög? Babilóniai? Vagy valami teljesen más? – E feladvány megfejtéséhez egyértelm en az ön kiváló elméjére lesz szükség, Dr. Monge. Ön matematikus. Nekem a megélhetés a legf bb gondom. – Mindenkinek a megélhetés a legf bb gondja. Figyeljen ide, Gage. Még nem tudjuk, mit jelent mindez. De a medálja iránti érdekl dés azt sugallja, hogy az ékszere egy fontos kirakójáték egy darabja lehet. Amerikaiként nagy megtiszteltetés önnek, hogy egy francia expedícióval tarthat. Berthollet garantálja az ön védelmét. Ám mindezt nem csupán jóindulatból tesszük – felbéreljük az ön szakértelmét. Bonaparténak tucatnyi jó oka van arra, hogy Egyiptomba menjen, ezek egyike az, hogy si titkok nyomára bukkanjunk: misztikus és technikai titkokéra, elektromossággal kapcsolatos rejtélyekre. S ekkor bukkan fel ön, Franklin embere, ezzel a rejtélyes medállal. Lehet, hogy ez egy jel? Ne feledje majd ezeket a kérdéseket, miközben behatolunk az ismeretlenbe. Bonaparte egy országot készül meghódítani. Önnek csupán egy rejtélyt kell felfednie. – De hová vezethet e rejtély? – Talán visszavezet minket oda, ahonnan jöttünk. Vagy elvezet bennünket a b nbeesés okához.
Visszatértem a kabinomba, melyen Talmával és egy Malraux nev hadnaggyal osztoztam. Agyam még zúgott a kincsek látványának hatásától és azoktól a rejtélyes kérdésekt l, melyekkel meg kellett volna birkóznia. Nem láttam semmiféle kapcsolatot a medálom és az imént látott tárgyak között, és senki nem tudta megmondani, miféle rejtély az, ami után nyomoznom kell. A Cagliostróhoz hasonló széptev k és sarlatánok évtizedek óta járták Európa udvarait, azt állítva, hogy si egyiptomi titkok ismer i, ám mindig adósok maradtak annak elmagyarázásával, miben is állnak e titkok. k ébresztették fel az okkultizmus iránti rült érdekl dést. A szkeptikusok hiába ráncolták a homlokukat, gyökeret vert a gondolat, hogy valami rendkívülinek kell lennie a fáraók országában. Most pedig engem is beszippantott ez az rület. Minél fejlettebb a tudomány, az emberek annál inkább vágyakoznak a varázslatok után. A hajón átvettem a tengerészek szokását, és mezíüáb jártam, hiszen meleg nyári id volt. Mikor kavargó gondolatokkal a fejemben elhelyezkedni készültem a priccsen, észrevettem, hogy csizmáim nincsenek a helyükön. Ez igen aggasztó volt, figyelembe véve, hogy rejtekhelyként használtam ket. Idegesen néztem körül. Malraux már aludt, álmában motyogott és káromkodott. Felráztam Talmát. – Antoine, nem találom a cip imet! Ködös tekintettel tért magához. – Minek kellenek? – Csak tudni akarom, hol vannak. A fal felé fordult. – Talán valamelyik matróz eljátszotta. Gyors nyomozásba kezdtem az éjszakai kártyások és kockajátékosok körében, ám a csizmám nem került el . Vajon felfedezték a sarkában lév üreget? Ki merészelne
53
hozzányúlni a tudósok tulajdonához? Egyáltalán kinek juthatott eszébe, hogy a csizmámban kutakodjon? Talmának? Bizonyára felt nt neki, milyen nyugodtan feleltem, amikor a medál hollétér l kérdez sködött, s talán rájött, hol rejtegetem. Visszamentem a kabinomba, és megnéztem barátomat. Ártatlan képpel aludt, ami csak még jobban növelte gyanakvásomat. Minél nagyobb értéket tulajdonítottak a medálnak, annál kevésbé bíztam bárkiben. Még a barátom iránti bizalmamat is megmérgezte. Rosszkedv en és tanácstalanul feküdtem le. Ami a szalonban még nyereménynek t nt, most egyszerre terhet jelentett. Még az a szerencse, hogy végül mégsem a csizmámban rejtettem el a medált! Kezemet a függ ágyam mellett lév tizenkét fontos ágyú gyújtólyukára helyeztem. Mivel Bonaparte megtiltotta a céllövést, hogy takarékoskodjunk a puskaporral, és ne keltsünk szükségtelen felt nést, az ékszert becsomagoltam egy üres l portáskába, majd kátránnyal felragasztottam a cs torkolat dugaszának belsejébe. A dugaszt csata el tt eltávolítják, ezért, tervem szerint egy esetleges tengeri ütközet el tt kiveszem a medált, de addig nem kockáztatom meg, hogy ellopják a nyakamról vagy a csizmámból. Most, hogy a lábbelim elt nt, a medálom távolléte nyugtalansággal töltött el. Reggel, míg a többiek odafönt lesznek, el veszem rejtekhelyér l, és a nyakamba akasztom. Áldás vagy átok, én mindenképp érezni akarom a jelenlétét. Másnap reggel a csizmáimat ugyanott találtam, ahol el nap hagytam. Mikor megvizsgáltam ket, észrevettem, hogy valaki felfeszítette a talpat és a sarkat.
54
Hatodik fejezet
Csaknem vízbe fúltam Alexandria partjainál, mert Bonaparte annyira tartott Nelson admirálistól. Az angol flotta farkasként ólálkodott valahol a horizont mögött, ezért Napóleon, hogy minél gyorsabban a szárazföldön tudja seregeit, elrendelte az azonnali partraszállást. De nem ez volt az utolsó alkalom, amikor csuromvizes lettem a legszárazabb országban, amit valaha is láttam. 1798. július elsején érkeztünk meg az egyiptomi város partjaihoz. Ámulva néztük a nádként magasodó minareteket és a havas dombokként csillogó mecsetkupolákat, melyek reszketve táncoltak a kegyetlen nyári napsütésben. Ötszázan voltunk a zászlóshajó fedélzetén, katonák, matrózok és tudósok, mégis, percekig oly nagy volt a csönd, hogy a deszkák minden roppanását és a hullámok összes szisszenését meghallottuk. Egyiptom! A forró leveg úgy eltorzította a tárgyak alakját, mintha görbe tükörben figyeltük volna ket. A városban a szürkésbarna és a fehér színek váltakoztak, és egyáltalán nem t nt gazdagnak, mintha rossz címre érkeztünk volna. A francia hajók a feltámadó északi szélben lassan közeledtek feléje, miközben a Földközi-tenger hullámai topázkövekként buktak alá. A szárazföld fel l kürtök szavát, jelz ágyúk dörrenését és kétségbeesett kiáltásokat hallottunk. Vajon milyen érzés lehetett onnan figyelni armadánkat, a négyszáz európai hajót, melyek az egész tengert elsötétítették? A helyiek sietve gy jtötték vagyontárgyaikat szamarak vontatta szekereikre. A piacok vászonponyváit összecsukták, az árnyékukban árult értékeket kutakba rejtették. Az arab katonák középkori páncélokat aggattak magukra, s lándzsákkal és régi muskétákkal felszerelkezve hágtak fel a repedezett mellvédekre. Expedíciónk fest je, Dominique Vivant Denon báró, lázasan rajzolni kezdte az elénk táruló falakat, hajókat, ÉszakAfrika fest i ürességét. – Megpróbálom megragadni a tárgyak formáját e különleges sivatagi fényben – mondta. Id közben a Junon nev fregatt siklott mellénk, hogy jelentést tegyen. Egy nappal korábban érkezett a városba, és ezalatt megbeszélést folytatott a francia konzullal. Az általa hozott hírek lázas tevékenységre ösztönözték Napóleon tisztikarát. Megtudtuk, hogy Nelson flottája – ránk vadászva – már járt Alexandriában, és csupán két nappal ezel tt hagyta el a kiköt t! A puszta szerencsén múlott, hogy nem épp kirakodás közben kaptak el minket. Vajon mennyi id , mire az angolok visszatérnek? Bonaparte nem akarta megkockáztatni a város kiköt jének er dei közti vessz futást, ehelyett azonnali partraszállást rendelt el csónakokon, az Alexandriától nyolc mérföldre nyugatra elhelyezked Marabut partjainál. A francia csapatok innen a part mentén haladva fogják bevenni a kiköt t. Brueys admirális vehemensen tiltakozott: arra panaszkodott, hogy a partvonal felderítetlen, a szél pedig könnyen viharossá er södhet. Napóleon felülbírálta t. – Nincs veszteni való id nk, admirális. A sors három napot adott nekünk, nem többet. Ha nem használjuk ki, elvesztünk. – A parton a sereg már biztonságban lesz a brit hadihajók támadásaitól. A hajókon azonban bármikor elsüllyeszthetik. Ám egy partraszállást könnyebb megparancsolni, mint végrehajtani. Mire a hajóink horgonyt vetettek a homokos part er s hullámverésében, kés délutánra járt, ami azt jelentette, hogy a partraszállás belenyúlik majd az éjszakába is. Mi, tudósok, választhattunk, hogy a hajón maradunk, vagy Napóleonnal tartunk a város elleni támadásban. Bennem pillanatnyilag a kalandvágy gy zött a józan ész felett, s úgy döntöttem, elhagyom a L'Orient fedélzetét. Imbolygása miatt egyébként is újból kavarogni kezdett a gyomrom. Talma saját émelyg rosszulléte dacára úgy nézett rám, mintha meg rültem volna.
55
– Azt hittem, nem akarsz katona lenni! – Csupán kíváncsi vagyok. Te nem szeretnéd látni a háborút? – De, azt a háborút, amit innen, a fedélzetr l is láthatok. Csak akkor kell kiszállnod, ha a véres részleteket is látni akarod. Inkább találkozzunk a városban, Ethan. – Addigra egy palotát foglalok le a számunkra! Sápadtan mosolygott, s a hullámokat figyelte. – Talán ideadhatnád a medált, hogy biztonságban legyen. – Nem. – Kezet ráztam vele. Majd, hogy emlékeztessem, ki is a tulajdonos, hozzátettem: – Ha megfulladok, úgysem lesz rá szükségem. Már alkonyodott, mikor szóltak, hogy foglaljam el a helyemet az egyik csónakban. A nagyobb hajókon zenekarok gy ltek össze, hogy a „La Marseillaise”-t játsszák, bár a dallamokat szétszaggatta a feltámadó szél. A szárazföldön a horizontot barnává sötétítette a sivatag fel l fújó homok. Itt-ott arab lovasokat láttam fel és alá vágtázni a parton. Megragadtam egy kötelet, és leereszkedtem rajta. Hadihajónk oldala kidudorodott, mint egy izmos bicepsz, ágyúi sörtékként meredtek el re. Puskámat – üt szegét és serpeny jét olajos rbe csomagolva – a hátamon hordoztam. L portartó szarum és töltényes erszényem a derekamra kötve lógott. A csónak úgy ugrándozott, mint egy rült bakkecske. – Ugorj be! – kiáltotta egy matróz, én így is tettem, de kecsesnek szánt földet érés helyett elterülve landoltam a csónak padlatán. Gyorsan az egyik üléshez másztam, eközben mindkét kezemmel kapaszkodtam. Újabb és újabb emberek érkeztek a csónakba, mígnem bizonyos lettem abban, hogy több már nem fér be az elsüllyedés veszélye nélkül, aztán még egy pár beugrott, s végül ellöktük magunkat. Víz ömlött át a csónak szélén. – Meregessetek, átkozottak! Hosszú csónakjaink vízi bogarak rajának t nt, miközben a part felé araszoltunk. Egy kis id elteltével már semmi mást nem hallottunk, csak a közeled hullámok mennydörgését. Mikor hullámvölgybe ereszkedtünk, inváziós flottánkból csak az árbockosarak látszottak ki. Kormányosunk, aki békeid ben tengeri halász volt, kezdetben biztos kézzel irányított minket a part felé a hullámok között. A csónak azonban túl volt terhelve, s kormányzása legalább olyan nehéz volt, mint egy boroshordókkal megrakott szekéré, alig volt rajta szabad hely. Az er söd hullámverés egyre jobban forgatott minket, csónakunk fara elfordult, miközben a kormányos az evez söknek kiabált. Aztán egy bukóhullám oldalra fordított minket és felborultunk. Nem volt id m leveg t venni. A víz falként csapódott hozzám, majd elnyelt. A vihar üvöltése morajlássá halkult, miközben egyre süllyedtem a homokos iszapban bukdácsolva. Puskám horgonyként húzott lefelé, de mégsem eresztettem el. Merülésem örökkévalóságnak nt, tüd m majd szétrobbant, majd a hullámzás egy pillanatra alábbhagyott, és én ezalatt elég mélyre süllyedtem, hogy a fenékr l ellökhessem magam. Fejem éppen akkor bukkant a víz felszínére, mikor már nyelni készültem; kétségbeesve kapkodtam leveg után, miel tt a következ hullám újra maga alá temet. Testek ütköztek hozzám a sötétben. Hadonászva elkaptam egy gazdátlan evez t. Itt már sekély volt a víz, így a következ hullám hason csúszva a partra sodort. Köpködve, tengervízt l fuldokolva, csöpög orral és viszket szemmel másztam Egyiptom földjére. Kopár volt és jellegtelen, fát sehol sem láttam. A homok a ruhám hasadékain keresztül behatolt az összes testnyílásomba, a szél oly hevesen fújt, hogy támolyogva haladtam el re. Lassan a többi félholt ember is kievickélt a habok közül. Felborult csónakunk partot ért, melyet a matrózok biztatására visszafordítottunk, s kiöntöttük bel le a vizet. Mihelyt elegend evez t találtak, a hajósok ismét tengerre szálltak, hogy újabb katonákat hozzanak a partra. Feljött a hold, s fényében száz és száz, a miénkhez hasonló jelenetet láttam a part mentén. Némelyik csónak elegánsan ért partot, mások viszont elsüllyedtek és hordalékként sodródtak
56
a hullámok hátán. Teljes volt a z rzavar, a katonák vászondarabokkal kötötték magukat társaikhoz, hogy a vízbe gázolva kimentsék bajtársaikat. Több vízbefúlt holttestét sodorták partra a hullámok, k félig betemetve feküdtek a homokban. A kisebb ágyúk kerékagyig süllyedtek az iszapba. Felszerelés úszott a víz színén, mint a hajótörés után maradt törmelék. Egy francia trikolór lengett és csapkodott a szélben, a csapatok gyülekez helyét jelölve. – Henri, emlékszel a telekre, amit a tábornok ígért nekünk? – kérdezte az egyik elázott katona a másiktól, kezével a sivár d nék felé mutatva. – Ott van a két és fél hektárod. Mivel nekem nem volt alakulatom, kérdez sködni kezdtem Bonaparte tábornok holléte fel l. A tisztek vállat vontak és szitkozódtak. – Bizonyára a nagy kabinjában van, onnan figyeli, ahogyan megfulladunk – morogta az egyik. Bonaparte általános felháborodást keltett a nagy helyiséggel, melyet saját magának juttatott. Ekkor – kicsit távolabb a parton – felt rend kezdett kialakulni. Emberek gy ltek egy ismer s, alacsony és vadul gesztikuláló alak köré, s mintha tömegük vonzaná ket, egyre újabb és újabb katonák csatlakoztak hozzájuk. Hallottam Bonapartét, amint éles hangon parancsokat oszt, s az emberek lassan sorokba rendez dtek. Mikor a közelébe értem, láttam, hogy fedetlen f vel áll – kalapját bizonyára elsodorta a szél –, derékig vizesen. Kardhüvelyét háta mögött vonta, vékony vonalat húzva a homokban maga után. Úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben volna, s önbizalma másokra is átragadt. – Lövészeket akarok látni ott, a d néken! Kleber, küldjön oda embereket, ha nem akarja, hogy a beduinok levadásszanak minket! Kapitány! Szabadítsa ki a csapatával azt az ágyút, hajnalban szükségünk lesz rá.. Menou tábornok, hol van már? Na végre! Állítsák fel a zászlót, hogy alakzatba rendez dhessenek. Ti ott, gyalogosok, ne ácsorogjatok már úgy, mint az ázott patkányok, hanem segítsetek amazoknak ott a csónaknál! Ez a kis víz elvette az eszeteket? Ti Franciaország katonái vagytok! A könyörtelen utasítások csodát tettek; kezdtem elismerni Bonaparte parancsnoki képességeit. A gyülevész népség fokozatosan hadsereggé állt össze, a katonák menetoszlopba rendez dtek, megszervezték a felszerelést, és elvonszolták megfulladt bajtársaikat, hogy rövid, dísztelen temetést rendezzenek nekik. Id nként lövéseket hallottam, melyekkel a vágtázó törzsi harcosokat kívánták távol tartani. Egymás után értek partot a csónakok, s emberek ezrei gy ltek össze a hold és a csillagok fényében, a homokban ezüstpettyekként csillogott a csizmák nyomában összegy víz. A szétszóródott felszerelést összegy jtötték és szétosztották. Néhány katona túl kicsi kalapot kapott, mely úgy állt a fejük búbján, mint egy kémény; mások túl nagyot, mely a fülükre csúszott. Nevetve cserélgették a fejfed ket A meleg éjszakai szél hamar megszárított minket. Jean-Baptiste Kleber tábornok, aki a hírek szerint szintén szabadk ves volt, odajött hozzánk. – Megmérgezték a kutat Marabut-nál, és az emberek szomjasak. rültség volt kulacsok nélkül elhagyni Toulont. Napóleon vállat vont. – Ez a kormánybiztosok hibája, amin már nem segíthetünk. Majd találunk vizet, ha bevesszük Alexandria falait. Kleber a homlokát ráncolta. Az megjelenése sokkal tábornokibb volt, mint Bonapartéé: száznyolcvan centi magas, vaskos, izmos test férfi volt, s , göndör hajjal, mely egy oroszlán méltóságát kölcsönözte arcának. – Ételünk sincs. – Az is lesz majd Alexandriában. Ha a tengerre tekint, Kleber, észreveszi azt is, hogy nincs ott a brit flotta, és éppen ez a lényeg: gyorsan kell cselekednünk. – Oly gyorsan, hogy viharban szállunk partra és hagyjuk, hogy tucatnyi katona vízbe fulladjon?
57
– Háborúban csak a gyorsaság számít. Bármikor feláldozok néhányat, hogy megmentsem a többit. – Bonapartén látszott, szívesen mondana többet is; nem szerette, ha megkérd jelezik a parancsait. Ám csak annyit vetett oda a tábornokának: – Megtalálta a férfit, akir l beszéltem? – Az arabot? Lehet, hogy franciául beszél, de akkor is egy kígyó. – Talleyrand eszköze, s minden fülért és kézért egy livre üti a markát. Távol tartja a többi beduint a szárnyaktól. Elindultunk a part mentén, bal kéz fel l a tenger morajlott, s ezrek meneteltek a sötétben. A tenger tajtékja ragyogott. Néha pisztoly vagy puska lövését hallottam jobb fel l, a sivatag irányából. El ttünk néhány lámpás pislákoló fénye jelezte Alexandriát. Egyik tábornok sem lovagolt, együtt meneteltek a közkatonákkal. Louis Caffarelli tábornok, a tüzérek parancsnoka nehézkesen lépkedett el re falábain. Óriás termet mulatt lovassági parancsnokunk, Alexandre Dumas, karikalábain lépkedett, még így is egy fejjel kimagaslott a többi katona közül. Termete felért egy óriáséval: a tengeren saját maga szórakoztatására felkapaszkodott a lovak istállójának egy tet gerendájára, lábai közé szorított egy állatot, és pusztán combjai erejével felemelte a rémült paripát. Becsmérl i azt mondták, a fülei között is izom van. Mivel egyik egységhez sem tartoztam, Napóleonnal maradtam. – Élvezi a társaságomat, amerikai? – Csupán arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára a f parancsnok közelében a legbiztonságosabb. Akkor miért ne maradjak ott? Felnevetett. – Itáliában egyetlen ütközetben hét tábornokot vesztettem el, és saját magam is vezettem rohamokat. Csak a végzet a tudója, miért menekültem meg. Az élet kiszámíthatatlan, nem-de? A sors elküldte a brit flottát, s a helyükben vihart támasztott. Néhány ember megfulladt; sajnálja ket? – Természetesen. – Ne tegye. A halál mindnyájunkat elér, hacsak az egyiptomiak valóban nem lelték meg a halhatatlanság titkát. És ki mondhatja meg, melyik halál jobb a másiknál? Engem is utolérhet ma hajnalban, és nem sajnálnám. Tudja, miért? Mert bár a dics ség mulandó, a felejtés örök id kre szól. Azokra, akik vízbe fúltak, a családjuk nemzedékeken át emlékezni fog. „Akkor halt meg, mikor Bonapartéval Egyiptomba ment!” A társadalom ösztönösen tudja ezt, és elfogadja az áldozatot. – Ez európai gondolkodásmód, nem amerikai. – Nem? Majd meglátjuk, ha már a maguk nemzete is id sebb lesz. Nagy küldetés a miénk, Ethan Gage, célunk Kelet és Nyugat egyesítése. Ehhez viszonyítva az egyes személyek érdektelenek. – Egyesítés hódítás által? – Felvilágosítással és példamutatással. Legy zzük a mameluk zsarnokokat, akik elnyomják ezt a népet, igen, és ezzel felszabadítjuk az egyiptomiakat az ottománok zsarnoksága alól. Ám ezután megreformáljuk az országukat, és eljön még az id , mikor áldani fogják azt a napot, amelyen Franciaország a partjaikra lépett. Mi pedig mindeközben tanulunk az si kultúrájuktól. – Ön nagyon magabiztos. – Látnók vagyok. Álmodozó, a tábornokaim szerint. De én az értelem körz jével mérem ki az álmaimat. Kiszámítottam, hány tevére lenne szükség, hogy a sivatagon átkeljünk Indiába. Hoztam magammal arab bet s nyomdákat, hogy elmagyarázhassam reformküldetésemet az ittenieknek is. Tudja, hogy Egyiptomban soha nem volt még nyomda? Elrendeltem, hogy tisztjeim tanulmányozzák a Koránt, s hogy egyetlen katona se merészelje kifosztani vagy zaklatni az arab n ket. Ha az egyiptomiak megértik, hogy mi az
58
felszabadításukra jöttünk, s nem az elnyomásukra, csatlakozni fognak hozzánk a mamelu-kok elleni harcban. – De a seregének még vize sincs! – Száz dolgot is nélkülözök, de majd Egyiptom ellát mindennel. Ezt tettük Itália lerohanásakor is. Cortez is így járt el Mexikó partjainál: az összes hajóját felgyújtotta, amikor kiszállt. A kulacsok hiánya egyértelm vé teszi a katonák el tt, hogy támadásunknak sikerülnie kell. – Úgy hangzott, mintha Kleberhez beszélne, s nem hozzám. – Hogyan lehet ily biztos mindebben, tábornok? Nekem nehezemre esik bármiben is biztosan hinni. – Mert Itáliában megtanultam, hogy a történelem az én oldalamon áll. – Elhallgatott, azon töprengve, vajon elárulhat-e ennél többet, s a hívei közé sorolhat-e engem is. – Évekig azt hittem, hogy szürke életet osztott ki számomra a sors, Gage. Én is bizonytalan voltam. Nincstelen korzikai, egy elmaradott terület rongyos arisztokrata családjából, egy gyarmati szigetr l, durva akcentussal. Egész gyerekkoromban el kellett viselnem a gúnyolódásokat a francia katonai iskolában. Nem volt barátom a számokon kívül. Aztán jött a forradalom, s vele a nagy lehet ségek, melyeket a lehet legjobban kihasználtam. Gy ztem Toulon ostromakor. Felfigyeltek rám Párizsban. Parancsnoka lettem egy vereséget vereségre halmozó, elrongyolódott hadseregnek Észak-Itáliában. A jöv legalábbis lehetségessé vált, még akkor is, ha egyetlen vereséggel mindent elveszthettem. Ott, az arcolei csatában, mikor az osztrákokkal küzdöttünk Itália felszabadításáért, ott nyílt ki el ttem igazán a világ. El kellett foglalnunk egy hidat, amelyhez gyilkos töltésen át lehetett csak eljutni, s egyik roham a másik után torpant meg, holttestek borították mindenütt az átjárót. Végül tudtam, hogy csak úgy gy zhetek, ha magam vezetem az utolsó rohamot. Hallottam, hogy ön szerencsejátékos, de nincs ahhoz fogható szerencsejáték, mikor a golyók úgy fütyülnek az ember körül, mint a lódarazsak, s mindent egy lapra tesz fel, egyetlen, füstös rohamra a gy zelemért. A katonák ujjonganak, zászlók lengenek a szélben, s bajtársaink vesztik életüket. Elfoglaltuk a hidat és megnyertük a csatát, rajtam egy karcolás sem esett, és higgye el, nincs annál nagyobb kielégülés, mint az ellenség menekülését látni. Egész ezredek gy ltek körém, s éltették a fiút, aki egykor egy bugris korzikai volt, s abban a pillanatban tudtam, hogy bármi lehetséges – bármi! ha ki merem nyújtani érte a kezem. Ne kérdezze, miért hiszem, hogy egy véd angyal vezeti a lépteimet, egyszer en csak tudom, hogy ott van. Most Egyiptomba vezérelt, itt talán utánozhatom Nagy Sándort, ahogyan maguk, tudósok Arisztotelészt. – Vállon veregetett, szürke szeme belém égett a sápadt, hajnal el tti félhomályban. – Higgyen bennem, amerikai. Ám el bb el kellett foglalnia a várost.
Napóleon remélte, hogy a part mentén közeled hadoszlopainak puszta látványa is rábírja majd az alexandriaiakat a megadásra, ám azok még sosem tapasztalták meg az európai fegyverek erejét. A mameluk lovasság hetyke és merész volt. A rabszolgaharcosok e rendjét – nevük is azt jelentette: „vásárolt emberek” – a híres Szaladin szervezte meg saját test rségének a keresztes hadjáratok idején. E Kaukázusból származó harcosok akkora katonai er t jelentettek, hogy k hódították meg Egyiptomot az ottomán törökök számára. Az egyiptomi mamelukok voltak, akik el ször vereséget mértek Dzsingisz kán mongol hordáira, örök hírnevet szerezvén harciasságuknak, s a következ évszázadokban k irányították Egyiptomot, miközben nem keveredtek az slakossággal, s t odáig sem alacsonyodtak le, hogy megtanulják az egyiptomi nyelvet. Harcos elit voltak, saját polgáraikkal alattvalókként bántak, oly kíméletlenséggel, melyre csak egy volt rabszolga képes, ki maga is ki volt téve az er szaknak. Arab telivéreken vágtattak csatába, melyekhez foghatóval a franciák nem
59
rendelkeztek, s muskétával, kopjával, szablyával és övükbe t zött pisztollyal vetették magukat az ellenségre. A hírek szerint bátorságuknál csak arroganciájuk volt nagyobb. A rabszolgaság más volt itt, Keleten, mint a New Orleans-ban és a Karib-tengeren látott reménytelen elnyomás. Az ottománok számára a rabszolgák a legmegbízhatóbb szövetségest jelentették, hiszen elszakították ket a múltjuktól, és nem tartoztak egyik vetélked török családhoz sem. Néhányuk fejedelemmé lett, s így a leginkább elnyomottak a legmagasabbra emelkedhettek. Ez történt Egyiptomban is, ahol a mameluk rabszolgák az ország uraivá váltak. Legnagyobb ellenségük azonban épp saját természetük volt: szüntelenül hatalomra törtek, s emiatt egyetlen mameluk szultán sem akadt, aki ágyban halt volna meg. Fegyvereik éppoly elmaradottak voltak, mint amilyen gyönyör ek hátasaik, igazi múzeumi darabok. Ráadásul, míg a rabszolgákból urak lehettek, a szabad emberekkel gyakorta jobbágyként bántak. Az egyiptomi lakosság nemigen szívlelte vezet it. A franciák ezért tekinthettek magukra felszabadítóként, s nem hódítóként. Bár az invázió meglepte az ellenséget, azért reggelre Alexandria néhány száz mamelukja összegy jtött egy szedett-vedett sereget, mely a saját lovasságukból, beduin rablókból és egyiptomi parasztokból állt, kiket arra kényszerítettek, hogy él pajzsként védjék uraikat. Hátul – a város régi arab negyedének falain – a hely rség puskásai és tüzérei nyugtalanul gyülekeztek a mellvédek mögött. Az els francia sorok közeledtére ügyetlenül elsütötték az ágyúkat, melynek golyói jóval az európai hadoszlopok el tt csapódtak a homokba. A franciák megálltak míg Napóleon felkészült, hogy felajánlja a megadást. Erre azonban nem kínálkozott alkalom: a mamelukok ugyanis látnivalóan bizonytalanságként értelmezték a megtorpanást, és nyomban felénk kezdték hajtani rosszul felszerelt parasztjaik tömegét. Bonaparte rájött, hogy az arabok harcolni akarnak, s a zászlókkal jelt adott a hajóknak a támogatásra. Sekély merülés korvettek és könny vitorlások indultak a part felé, hogy ágyúikkal az ellenségre célozzanak. A csónakokon partra hozott kevés tábori ágyút szintén el regördítették a homokon. Én magam szomjas voltam, fáradt, viszketett a b röm a sótól és a homoktól, s csak ekkor eszméltem rá igazán, hogy az átkozott nyakék miatt egy háború kell s közepébe csöppentem. Most már a francia seregen múlt a túlélésem. Mégis, furcsamód biztonságban éreztem magam Bonaparte mellett. Ahogy maga is utalt rá, rendelkezett valamiféle aurával, mely nem is annyira legy zhetetlenséget, inkább szerencsét sugallt. Menetelésünk szerencsére odacsalogatott egy maroknyi kíváncsi egyiptomit, opportunistákat és koldusokat – a csaták úgy vonzzák a bámészkodókat, mint az iskolai verekedések a diákokat. Kicsivel hajnal el tt kiszúrtam egy kölyköt, aki narancsot árult, vettem t le egy kisebb zsáknyit egy ezüstfrankért, és szereztem egy jó pontot a tábornoknál, mikor megosztottam vele. A parton álltunk a gyümölcs édes nedvét szürcsölve, s néztük, mint árad felénk a gyülevész egyiptomi had. A mameluk lovagok fel s alá vágtáztak a parasztok háta mögött, selyemköntösükben úgy pompáztak, mint ékes madarak. Csillogó kardjaikat rázták, és átkokat szórtak felénk. – Hallottam, hogy önök, amerikaiak, büszkék vadászpuskáik pontosságára – jegyezte meg hirtelen Napóleon, mintha valami szórakoztató ötlet jutott volna az eszébe. – Nem akarna nekünk bemutatót tartani? A tisztek felénk fordultak. Meglepett a javaslat. A puskám a büszkeségem volt, juharfája olajozott, l portartóm oly vékonyra csiszolt, hogy áttetsz volt, s láttam benne a francia puskapor finom fekete szemcséit, döngöl pálcám oly csillogóan fényes, amit sosem merészelnék megengedni magamnak Észak-Amerika erdeiben, ahol egyetlen csillanás elegend , hogy egy vad vagy ellenség észrevegyen. A határvidékiek zöld földimogyoróval dörzsölték be sajátjukat, hogy ne csillogjon. Bármily gyönyör volt azonban a puskám, a franciák némelyike luxusnak tartotta a hosszú csövet. – Nem hiszem, hogy azok ott az én ellenségeim lennének – mondtam. – Az ön ellenségei is, mióta a partjukra lépett, monsieur.
60
Igaz. Elkezdtem megtölteni a fegyvert. Már el bb meg kellett volna tennem, tekintettel a közelg ütközetre, de én mégis úgy sétáltam a parton, mintha szabadságon lennék, katonazenekarokkal, bajtársias szellemben, nem zavartatva magam a távoli lövésekt l. Most meg kell szolgálnom az ittlétemet azáltal, hogy részt veszek a harcban. Így csábítja el az embereket a hadsereg. Extra adag l port mértem ki a hosszú l táv miatt, s a döngöl pálcával lenyomtam a vászonba burkolt golyót. Miközben az alexandriaiak közeledtek, én meg a gyújtóserpeny vel vesz dtem, a figyelem hirtelen rólam egy vágtázó beduin felé terel dött, aki egyenesen felénk lovagolt a hátsó sorok fel l. Fekete lovának patái homokot permeteztek szerteszét, fekete köntöse lobogott a szélben. Mögötte egy francia lovas hadnagy kapaszkodott a nyeregben, fegyvertelenül és igencsak megviselten. Mikor Bonaparte tisztikarához ért, az arab üdvözlést intett, majd egy zsákot hajított a lábaink elé, mely repülés közben kinyílt, s véres kezek és fülek szóródtak bel le szanaszét. – Férfiak, akik már nem zaklatnak többé titeket, efendi – mondta a beduin franciául. Arcát turbánjának csuklyája eltakarta. Szeme várakozón tekintett ránk. Bonaparte gyorsan felbecsülte a levágott végtagok számát. – Jól végezted a dolgod, barátom. A gazdád helyesen tette, hogy téged ajánlott. – Franciaországot szolgálom, efendi. – Tekintete ekkor rám tévedt, s szeme tágra nyílt, mintha felismerne. Zavaró volt, hiszen én egyetlen nomádot sem ismerek. És miért beszéli a nyelvünket? Közben a hadnagy leszállt arab lováról. Tétován és esetlenül félreállt, mintha nem tudná, mit tegyen. – Ezt itt megmentettem néhány banditától, akiket túlságosan messzire üldözött a sötétben – mondta az arab. Megéreztük, hogy ezt is trófeának szánja, s tanulságnak. – Értékelem a segítségedet. – Bonaparte a kiszabadított fogolyhoz fordult. – Szerezz új fegyvert és csatlakozz az egységedhez, katona. Szerencsésebb vagy, mint megérdemelnéd. A férfi tekintete zavaros volt. – Kérlek, uram, pihennem kell. Vérzem… – Nem oly szerencsés, mint hinnéd – mondta az arab. – Nem? Hisz láthatólag életben van. – A beduinok szokása, hogy a foglyul ejtett n ket megverik… a férfiakat pedig meger szakolják. Többször is. – Durva röhögés hangzott fel a tisztek köréb l, vállon veregették a szerencsétlen katonát, aki megingott. A tréfálkozás egy része együtt-érz volt, a többi kegyetlen. A tábornok lebiggyesztette az ajkát. – Talán sajnálnom kéne téged? A fiatalember szipogni kezdett. – Kérlek, úgy szégyellem magam… – Szégyened oka a megadásod, nem a megkínzatásod. Foglald el a helyed a sorban, hogy elpusztíthasd az ellenséged, aki megalázott. Így törölheted le a szégyenedet. Ami pedig titeket illet, mondjátok el ezt a történetet az egész seregnek! Nincs együttérzés e férfi iránt! A tanulság nyilvánvaló: ne essenek fogságba! – S ezzel visszafordult a csata irányába. – A fizetségem, efendi? – Az arab várakozott. – Majd ha beveszem a várost. Az arab nem mozdult. – Ne aggódj, az erszényed egyre vastagabb lesz, Fekete Herceg. S még nagyobb jutalom vár, ha elérjük Kairót. – Ha elérjük, efendi. Eddig csupán én és az embereim harcoltunk. Tábornokunk nem zavartatta magát a megjegyzést l – ett l a sivatagi rablótól olyan tiszteletlenséget is elt rt, amit egyetlen tisztjét l sem.
61
– Amerikai barátom éppen azon van, hogy kijavítsa e csorbát. Demonstrálni kívánja a pennsylvaniai hosszú puska pontosságát. Nem igaz, Monsieur Gage? Meséljen a fegyvere el nyeir l. Most ismét rám szegez dött minden szempár. Hallottam az egyiptomi sereg er söd dübörgését. Éreztem, hogy hazám hírneve forog kockán, ezért felemeltem a puskát. – Mint köztudott – kezdtem a kisel adást –, a f gond bármely t zfegyverrel az, hogy egyetlen lövést adhatunk le vele, majd utána húsz másodperct l egy teljes percig terjed id t vesz igénybe az újratöltés. Amerika erdeiben egy elhibázott lövés azt jelenti, hogy a zsákmány elinal, avagy egy indián már a nyakunkon lesz a tomahawkjával, mire újratöltünk. Így tehát számunkra a hosszabb töltési id b ven megtérül azáltal, hogy els lövésünk jó eséllyel talál, nem úgy, mint a szokványos puskáknál, ahol a golyó röppályáját nem lehet kiszámítani. – Vállamhoz emeltem a fegyvert. – A hosszú cs puha vasból készült, s ez, valamint a puska súlya tompítja a visszalökés erejét, mikor a golyó elhagyja a cs torkolatot. A többi puskával ellentétben, e fegyver csövének belseje huzagolt, így megpörgetvén a golyót növeli annak pontosságát. A cs hossza növeli a sebességet, s lehet vé teszi, hogy az irányzékot jóval el rébb helyezzük, miáltal egyszerre tudjuk szemmel tartani ezt és a célpontot is. – Hunyorítottam. Az egyik mameluk el relovagolva elszakadt társaitól, csaknem az el tte haladó paraszti tömeg mögött haladt. Magasra céloztam, egyenesen a jobb vállára, számításba véve a tenger fel l fújó szél er sségét és a lövedék esési szögét is. Nincs tökéletes fegyver – még ha satuba fogunk is egy puskát, akkor sem fogja pontosan ugyanarra a helyre ni a golyót –, ám az én puskám „hibaháromszöge” csupán öt centiméter volt száz lépésr l. Megnyomtam a ravaszt, mire az els üt szeg kioldódott, s a második egy hajszálnyi távolságra volt, így minimálisra csökkentve a hibázás lehet ségét. Tovább nyomtam, ezzel elsütve a puskát. A golyónak számításom szerint egyenesen a törzsén kell eltalálnia a fickót. A puska visszarúgott, füstpamacs szállt fel, s aztán láttam, hogy szegény ördög lebukik a lováról. Elismer moraj hallatszott – aki nem érti, milyen elégedettséget ad egy ilyen lövés, nem fogja megérteni azt sem, mi hajtja az embereket a háborúba. Most már én is közéjük tartoztam. Leeresztettem a puska tusát a homokra, feltéptem egy papírtöltényt, és nekiláttam újratölteni. – Szép lövés – dicsérte Bonaparte. Az átlagos puskák oly pontatlanul hordtak, hogy ha a katonák nem az ellenség lábára céloznak, a visszarúgás erejét l a sort z elszállna a fejük fölött. A seregek csak úgy tudják egymást eltalálni, ha szorosan egymás mellé állnak a katonák és közelr l lövöldöznek a másikra. – Amerikai? – kérdezte az arab. – Ily messzire a hazájától? – A beduin indulni készült: megsarkantyúzta hátasát. – Talán a titkaink érdeklik? Most már tudtam, honnan ismer s a hangja! A párizsi lámpahordozóé volt, aki a nyakamra küldte a zsandárokat, mikor megtaláltam Minette holttestét! – Várj! Én ismerlek téged! – Én Ahmed bin Szadr vagyok, amerikai, és semmit nem tudsz rólam. Ezzel elvágtatott, miel tt bármi mást mondhattam volna.
Parancsok harsogtak, és a francia csapatok egykett re felvették azt az alakzatot, amelyet a legszívesebben alkalmaznak majd a mameluk lovasság ellen: a belül üres négyszöget. A négyszögek több sor mélység ek voltak, a katonák minden oldalon kifelé néztek, így nem volt szárny, amely gyenge pontot jelentett volna, bajonettjeik acélsövény módjára meredeztek minden irányba. Némelyik parancsnok a kardjával vonalat húzott a homokba, így jelölte ki a sorok helyét. Id közben az egyiptomi hadsereg, azaz inkább cs cselék, felénk tartott, huhogó kiáltások, dobok dübörgése és harsogó kürtszó közepette.
62
– Menou, alakítson egy másik négyszöget ott, a d nék mellett – adta ki a parancsot Napóleon. – Kleber, szóljon nekik, hogy siessenek. – A francia sereg egy része még mindig a parton gyalogolt felénk. Az egyiptomiak most már rohamoztak. A parasztok hordája botokat és sarlókat lóbált, a ragyogóan öltözött lovasok tolták ket egyre el re. A parasztok rémültnek t ntek. Mikor ötven méterre értek, az els francia sor tüzet nyitott. A lövések dörrenésére összerezzentem – az eredmény olyan volt, mintha egy óriási sarló vágott volna rendet a búzamez n. A parasztok els sorát darabokra tépte a sort z: többtucatnyian buktak fel holtan vagy sebesülten, a többiek egyszer en összerogytak félelmükben, hiszen nyilván nem láttak még semmi ehhez foghatót. Hatalmas fehér füstoszlop szállt fel, elrejtve a francia négyszögeket. A mameluk lovasság zavartan megtorpant, a lovaknak nem akarózott az el ttük kushadó testekre lépni, gazdáik átkokat szórtak alattvalóikra, akiket k hajtottak a mészárszékre. Lassan mégis rábírták hátasaikat, hogy átlépjenek az összegörnyedt emberek felett, de közben eldördült a második francia sort z, s ezúttal a mameluk harcosok zuhantak le nyergeikb l. Majd a harmadik sor is l tt, közben az els befejezte az újratöltést. A lovak megbokrosodtak, nyerítettek és vonaglottak fájdalmukban. A golyózáport követ en a túlél parasztok, mintha parancsszóra tennék, felálltak és menekülni kezdtek, hátrafelé tolva a lovasokat, s így az els egyiptomi támadás teljes z rzavarba fulladt. A harcosok kardjaik lapjával csapkodták alattvalóikat, de képtelenek voltak gátat vetni a menekülésnek Néhány paraszt a városkaput kezdte döngetni, menedékért könyörögve, mások a szárazföld belseje felé vették az irányt, s elt ntek a d nék között. Eközben a part közelében lév francia hajók is ni kezdték a várost, az ágyúgolyók úgy csapódtak a falakba, mint hatalmas öklök. Az ásatag védm vek omladozni kezdtek, mint a homokvárak – A háború lényegében mérnöki feladat – jegyezte meg Napóleon. – Rendet kényszerítünk a rendetlenségre. – Ahogy hátrakulcsolt kézzel, fejét forgatva ott állt, úgy nézett ki, mint egy sas, amelynek tekintetét semmilyen részlet nem kerülheti el. Rendkívüli érzéke volt ahhoz, hogy lelki szemei el tt tartsa az egész csatamez t, és mindig tudta, hová kéne er t összpontosítani az áttöréshez; ezek voltak sikereinek legf bb okai. – A fegyelem gy z a határozatlanság felett. Szervezettséget viszünk a káoszba. Tudta, Gage, hogy figyelemre méltó volna, ha a golyóknak akár csak egyetlen százaléka is pontosan elérné a célt? Ezért olyan fontos a sor, az oszlop és a négyszög. Ez a brutális militarizmus legalább annyira megdöbbentett, mint amennyire a higgadtsága imponált nekem. Íme a modern ember: tudományos számítás, véres kalkuláció és érzelemmentes észjárás jellemzi. Az irányított er szak e pillanatában láttam magam el tt a jöv t, melyet efféle komor mérnökök uralnak majd. Az erkölcsöket legy zi majd a matematika, és a szenvedélyt igába hajtja az ideológia. – T z! Újabb és újabb francia csapatok értek a városfalak alá, s egy harmadik négyszög formálódott az els nek a tenger fel li oldalán, melyben a bal oldalon álló katonák bokáig merültek a vízbe, mikor a hullámok kicsaptak. A négyszögek közé tábori ágyúkat helyeztek, s kartácsot töltöttek beléjük, amely kicsiny vasgolyók záporát okádja majd az ellenséges lovasságra. A mamelukok, megszabadulván az ket akadályozó paraszthordától, ismét támadásba lendültek. Lovasságuk teljes vágtában rohamozott végig a part mentén, a paták alól homok és víz szökellt fel, a harcosok csatakiáltásokat ordítottak, selyemköntöseik vitorlaként lobogtak, fantasztikus turbánjaikon színes tollak lengedeztek. A sebességük azonban mit sem számított. A franciák újra tüzeltek, mire a mamelukok els sora lehanyatlott, a lovak nyerítettek és patáik a leveg t taposták. A hátul vágtázok némelyike beleütközött felbukó társába és is elzuhant, másoknak sikerült kerülni vagy átugratni az els k felett. De alighogy újjászervez dött a lovasság sora, eldördült az újabb sort z, a puskák csövéb l lángok csaptak ki, s fojtás darabkái szálltak konfettiként. A támadókat ismét megtizedelték A túlél k
63
bátrabbja ennek ellenére közeledett, átugratva bajtársaik tetemén, hogy azután a kartácst z vagy az ágyúgolyók végezzenek velük. Szimpla mészárlás volt, olyan mechanikus, ahogyan Bonaparte gondolta, és noha én is láttam már egy-két csetepatét prémkeresked koromban, e tömeges gyilkolás kegyetlensége mégis sokkolt. Szörny volt a hangzavar, a leveg ben golyók süvítettek, és az emberi testekb l több vér ömlött ki, mint amennyit lehetségesnek hittem. Olykor szök -kútként lövellt el , ha a testet kartácst z érte. Maroknyi lovas jutott csupán el a francia sorokig, de hiába hadonásztak lándzsájukkal vagy szablyájukkal, nem bírták rávenni lovaikat, hogy megközelítsék a bajonettek sövényét. Azután felharsant a francia parancsszó, újabb sort z következett, majd ezek is mind, golyójárta testtel buktak le a lovaikról. Az uralkodó kaszt maradéka végül megfordult és vágtában indult a sivatag felé. – Most! – kiáltotta Napóleon. – A falakra, miel tt vezet ik újjászervezik ket! – Kürt rivallt, szavára éljenzés felelt, és katonák ezrei indultak meg oszlopokban a falak felé. Sem létrájuk, sem tüzérségük nem volt, de nem is kellett, mert a hajók ágyúi addigra már úgy kilyuggatták az öreg város falait, mint a sajtot. A túloldali házak némelyike már lángokban állt. Mikor a franciák l távolba értek, mindkét oldalról lövések dördültek el – a véd k bátrabban ellenálltak e vad támadásnak, mint vártam volna. Golyók röppentek el lódarazsakként, s most már egy-két európai is elbukott, bár ez aligha egyenlítette ki az iménti vérontás mérlegét. Napóleon követte ket, s vele tartottam én is. Ellépkedtünk a némán vagy nyöszörögve fekv testek között, melyek alatt sötét foltok terjedtek a homokban. Meglepve láttam, hogy az elesett mamelukok b re sokkal világosabb, mint alattvalóiké, leszakadt turbánjuk néha vörös vagy éppen sz ke hajat rejtett. – Fehér rabszolgák a Kaukázusból – morogta az óriás termet Dumas. – Tudnak közösülni az egyiptomiakkal, de gyereket nemzeni nekik nem, azt mondják. Maguk között párosodnak, és jobban szeretik a saját nemüket és fajukat, mint keveredni másokkal. Minden évben újabb rózsaszín b , nyolcéves fiúkat szakítanak el hegyvidéki otthonukból, hogy továbbvigyék a kasztjukat. Beavatásként meger szakolják ket, és kegyetlenségre nevelik. Mire feln nek, ádáz farkasokká válnak, s megvetnek mindenkit, aki nem mameluk. H séggel csak a bejnek, vagyis a f nöküknek tartoznak. Kivételes esetben olykor bevesznek egy-egy feketét vagy arabot is, de a legtöbben lenézik a sötét b eket. A tábornokra néztem, kinek b rszíne szintén vegyes származásra utalt. – Ha jól sejtem, ön nem bátorítja majd az egyiptomiak efféle el ítéleteit, igaz, tábornok? Belerúgott egy tetembe. – Oui. Csak az számít, hogy milyen szín az ember szíve. Még éppen l távolon kívül maradva megálltunk egy hatalmas, magányos oszlop lábánál, mely a város falain kívül emelkedett. Huszonöt méter magas volt, vastagsága elérte egy ember magasságát, és a régi római tábornok, Pompeius nevét viselte. Láthatólag több civilizáció is itt hagyta törmelékét: a földön egy si egyiptomi obeliszk feküdt, beleépítve az oszlop talapzatába. Az oszlop rózsaszín gránitfelszíne lyukacsos volt és meleg tapintású. Bonaparte, aki berekedt a parancsosztogatástól, megállt a törmelékhalomnál, az oszlop kevéske árnyékában. – Meleg munka ez. – Valóban, a nap már meglep en magasan járt. Mennyi id telhetett el? – Tessék, vegyen egy gyümölcsöt. Elismeréssel nézett rám. Arra gondoltam, talán ez a kis gesztus megalapozza a barátságunkat. Csupán kés bb tanultam meg, hogy Bonaparte mindenkit értékel, aki az érdekét szolgálja, közömbös azok iránt, akiknek semmi hasznát nem veszi, és kérlelhetetlen az ellenségeivel szemben. Most azonban oly mohón szürcsölt, mint egy gyerek, s látszólag élvezte a társaságomat, miközben demonstrálta, hogy ura a helyzetnek.
64
– Ne, ne, ne arra! – kiáltott fel id nként. – Igen, ahhoz a kapuhoz, ott kell betörnünk! A támadást Kleber és Jacques Francois Menou tábornokok vezették. Mindketten az élvonalban küzdöttek, mint az rültek, mint akik sérthetetlennek hiszik magukat. De legalább ennyire leny göz volt a véd k öngyilkos elszántsága is, akik tudták, hogy semmi esélyük. A koreográfus azonban Bonaparte volt, úgy vezényelte a táncot, mintha a katonák játék bábuk lennének. Agya már régen a csata utáni teend kkel foglalkozott. Felnézett a korinthoszi oszlopf vel megkoronázott oszlopra, mely a puszta leveg t tartotta. – Nagy dics séget mindig Keleten lehet szerezni – mormolta. Az arabok lövései lassan szórványossá váltak. A franciák elérték a leomlott falak tövét, és egymást tolták felfelé. Az egyik kaput belülr l nyitották ki, egy másik bed lt, mikor bárddal és puskatussal estek neki. Egy torony tetején magától kibomlott a trikolór, míg a többit a katonák vitték be a városba. Az Alexandriáért vívott harc a végéhez közeledett, és nemsokára megtörtént az a különös találkozás is, mely örökre megváltoztatta az életemet.
Ádáz küzdelem volt. Az arabok olyannyira elkeseredtek, hogy a l porból kifogyván köveket hajigáltak az ostromlókra. Menou tábornokot hét k darab is eltalálta, ett l annyira megzavarodott és legyengült, hogy napokba telt, mire összeszedte magát. Klebert egy kósza golyó a szeme fölött sebesítette meg, és úgy – homlokán véres kötéssel – nyomult el re. S ekkor hirtelen, mintha egyazon pillanatban döbbentek volna rá ügyük kilátástalanságára, az egyiptomiak összeomlottak, mint egy régi gát, és az európaiak áradata beözönlött a kapukon. A lakosok közül sokan szánalmasan összekuporodtak, nyilván a rájuk tör keresztények barbárságától tartva. Mások a mecsetekbe gy ltek. Rengeteg ember hagyta el a várost kelet és dél felé, ezek közül a legtöbben két napon belül visszatértek, mikor ráébredtek, hogy nincs ételük és vizük, valamint nincs hová menniük. A legdacosabb ellenállók maroknyi csapata elbarikádozta magát a város tornyában és fellegvárában, de lövöldözésük csakhamar alábbhagyott, valószín leg kifogytak a l porból. A franciák gyorsan és brutálisan megtorolták az ellenállást. Több helyen kisebb mészárlásra került sor. Napóleon kora délután lépett be a városba. Ugyanolyan közönyösnek mutatkozott a sérültek jajveszékelése, mint korábban az ágyúdörgés iránt. – Kicsi ütközet, aligha méltó hadijelentésre – jegyezte meg Menou-nak, a sebesült tábornokot szállító hordágy fölé hajolva. – Mindenesetre felnagyítom a párizsiak el tt. Szóljon a barátjának, Gage, hogy hegyezze ki a tollát. – Felém kacsintott. Bonaparte átvette azt a fanyar cinizmust, amely a terror óta minden francia tisztet jellemzett. Büszkék voltak arra, milyen kegyetlenek. Alexandria azonban csalódást jelentett. A Kelet csodái helyett kövezetlen utcák, kószáló juhok és csirkék, meztelen gyermekek, legyekt l borított piacok és gyilkos napfény fogadott minket. A város zöme nem volt más, mint régi rom, s úgy t nt, csata nélkül is félig üres lenne, fáradhatatlanul dédelgetve korábbi dics ségét. A kiköt szélén félig elmerült épületeket láttam, mintha a város lassan belecsúszna a tengerbe. Csak kés bb, mikor a bezúzott ajtókon át benéztünk a jobb módú házak árnyas belsejébe, fedeztük fel, hogy egy másik, h vösebb, gazdagabb és rejt bb világ is van Alexandriában. Odabent csobogó szök kutakat, árnyékos boltíveket, mór faragványokat, s a száraz sivatagi szélben libben selymeket és vásznakat pillantottunk meg. Helyenként még akkor is felhangzott egy-egy eltévedt lövés, mikor Napóleon a szárnysegédeivel óvatosan elindult a f utcán a kiköt felé, ahol ekkor jelentek meg az els francia árbocok Elegáns keresked házak mellett haladtunk el, melyeken szép k vesmunkát és fa ablakrácsokat láttunk, mikor hirtelen süvöltés hallatszott, és Bonaparte válla mellett
65
vakolatfelh t okádva berobbant a fal. Megtorpantam, mert a lövedék kis híján eltalált. Feltépte tábornokunk uniformisát, amit l a ruha szálai úgy álltak fel, mint ahogyan a katonái szoktak Felnézve fehér l porfüstöt láttunk az egyik elred zött ablak mögül, melyet a forró szél elsodort. Egy orvlövész – aki egy hálószoba árnyas rejtekéb l tüzelt – majdnem eltalálta expedíciónk parancsnokát. – Tábornok! Jól van? – kiáltotta egy ezredes. Mintegy válaszként újabb lövés dörrent, majd egy harmadik, oly kis különbséggel, hogy minden kétséget kizárva két lövésznek kellett lennie, avagy lövészünk kezébe folyton újratöltött puskát kellett adnia valakinek. Egy rmester, aki Napóleontól néhány lépésnyire állt, felhördült és leült, mert combját golyó járta át, s a tábornok csizmája mögött ismét felszakadt a vakolat. – Jobban leszek, ha fedezékbe húzódom – mormolta Bonaparte, és behúzott minket egy boltív alá, miközben keresztet vetett. – L jenek vissza, az Isten szerelmére! – Két katona végre megtette, amit kért. – És hozzanak ide egy ágyút! Nem hagyhatjuk, hogy egész nap ránk l dözzenek! Élénk t zharc bontakozott ki. Pár gránátos nekiállt berobbantani a házat, mely derekasan ellenállt, mások elrohantak egy ágyúért. Én is céloztam a puskámmal, de az orvlövésznek jó fedezéke volt, így elhibáztam, mint mindenki más. Hosszúnak t nt az a tíz perc, míg felt nt egy hatfontos ágyú, addigra több tucat lövés dördült el, egyikük egy fiatal kapitányt a karján sebzett meg. Napóleon maga is elvett egy puskát, és l tt, de semmivel sem volt eredményesebb a többieknél. Az ágyú izgalomba hozta parancsnokunkat. Végtére is ez volt az a fegyvernem, melynek kezelését megtanulta. Valence-ben az ezredes a legjobb tüzérkiképzést kapta az egész hadseregben, Auxonne-ben pedig együtt dolgozott a legendás Jean Louis Lombard professzorral, aki A tüzérség alapelvei cím könyvet fordította angolról franciára. Napóleon tiszttársai még a L'Orient-en elmesélték nekem, hogy ezeken a korai állomáshelyein, alhadnagyként semmilyen társadalmi életet nem élt, hanem hajnali négyt l este tízig vég nélkül dolgozott és tanult. – Most célzott az ágyúval, bár körülötte rajzottak a lövedékek. – Pont úgy, ahogyan Lodinál tette – suttogta elismer en a sebesült kapitány. – Ott is maga helyezte el az ágyúkat, és az emberek úgy nevezték: le petit caporal – a kis káplár. Napóleon meggyújtotta a kanócot. Az ágyú elsült, hátragurult a kerekein, és. a kartácst z alig valamivel az orvlövész ablaka alatt csapódott be, betörve a követ és szétzúzva a farácsokat. – Újra. Sebesen újratöltötték az ágyút, melyet a tábornok ezúttal a ház bejáratára irányzott. Újabb lövés, és a kapu berobbant, szilánkokat szórva szerteszét. Füst borította be az utcát. – El re! – Ugyanaz a Napóleon állt el ttünk most is, aki megrohamozta az arcolei hidat. A franciák velem együtt el renyomultak, tábornokuk kardot rántott. Berohantunk a kapun és leadtunk néhány lövést a lépcs re. Egy fiatal fekete szolga gurult le rajta. Támadócsapatunk átugrott felette, és elindult felfelé. A harmadik emeleten elértük a szobát, amelybe az ágyúgolyó becsapódott. Rés tátongott a falon, melyen át Alexandria háztet i látszottak. A helyiséget törmelék borította. Egy id s ember hevert a k törmelék alatt félig eltemetve, kezében muskétával, láthatóan halott volt. Egy másik muskéta a falnak csapódott, tusa eltörött. A földön több is hevert gyufaszálakként szétszórva. Egy másik alakot, talán a puskatölt t, a robbanás ereje a sarokba lökte, er tlenül mocorgott a romhalmaz alatt. Senki mást nem láttunk. – Nem rossz sort z egy kétf s hadseregt l – állapította meg Napóleon. – Ha minden alexandriai így harcolt volna, még mindig a falakon kívül állnék.
66
Odaléptem a kábult harcoshoz a sarokban, azon töprengve, ki lehetett ez a páros. Az öreg, akit megöltünk, nem t nt teljesen arabnak, és a segédjében is volt valami különös. Felemeltem a szétszakadt kend egyik sarkát. – Óvatosan, Monsieur Gage, lehet, hogy fegyvere van – figyelmeztetett Bonaparte. – Majd Georges itt megadja neki a kegyelemdöfést a bajonettel. Mára már elegem volt a bajonettekb l, így nem figyeltem a szavaira. Letérdeltem és ölembe emeltem a kába orvlövész fejét. Amaz felnyögött és pislogott, tekintete zavaros volt. Rekedt hangú kérés hagyta el ajkát. – Vizet. Megrökönyödtem a hang és az alak vonásai láttán. A sebesült harcos egy n , jöttem rá, bár a l pormaszat eltorzította az arcát, de azért felismerhet en fiatal, sértetlen és meglehet sen csinos volt. Ami pedig a kérést illeti, ez angolul hangzott el.
A ház átkutatása során találtunk némi vizet a földszinten álló kancsókban. Adtam a n nek egy csészével. A franciákkal együtt kíváncsi voltam, milyen történetet hallunk t le. Ez a gesztus, valamint angol szavaim láthatólag némi bizalmat ébresztettek benne irántam. – Mi a neved, hölgyem? Nyelt egyet és hunyorgott, a mennyezet felé nézett. – Astiza. – Miért harcoltál ellenünk? Most rám emelte tekintetét, szeme tágra nyílt, mintha szellemet látna. – A puskákat töltöttem. – Az apádnak? – A gazdámnak. – Nehézkesen feltápászkodott. – Meghalt? – Arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Nyilvánvalóan rabszolga vagy szolgáló lehetett, de vajon elszomorította gazdájának halála, vagy megkönnyebbült a szabadulása miatt? Láthatólag sokkolta a helyzetében bekövetkezett fordulat. Észrevettem egy különös alakú amulettet a nyakában. Aranyból volt, nem illett egy rabszolgához, alakja egy mandulaszemet formázott, benne fekete ónix a pupilla. Szemöldök kanyargott fölötte, alul pedig kecses ívben meghosszabbodott. Az egész igen megragadó volt. Közben a lány szeme ide-oda járt a gazdája holtteste és közöttem. – Mit mond? – kérdezte Bonaparte franciául. – Azt hiszem, rabszolga. Puskákat töltött a gazdájának, annak az embernek ott. – Honnan tud egy egyiptomi rabszolga angolul? Brit kémek lennének? Továbbítottam a kérdést a lánynak. – Omár gazda anyja egyiptomi, apja angol volt – felelte. – Voltak kereskedelmi összeköttetései Angliával. Nyelvgyakorlásként a házban ezt a nyelvet használtuk. Arabul és görögül is beszélek. – Görögül? – Az édesanyámat Makedóniából adták el Kairóba. Én ott n ttem fel. Görög-egyiptomi vagyok, és szemtelen – mondta büszkén. – Talán lehetne a tolmácsunk – fordultam a tábornokhoz franciául. – Beszél arabul, görögül és angolul. – Tolmács az ön számára, nem nekem. Számomra inkább partizánnak t nik. – Még mindig mogorva volt amiatt, hogy rál ttek. – Csak a mestere parancsait teljesítette. Makedón vér folyik az ereiben. Erre Bonaparte is felfigyelt.
67
– Makedónia? Nagy Sándor is onnan származott, alapította ezt a várost, és hódította meg a Keletet el ttünk. Gyengéim a n k, és Napóleon eme rajongása a görög birodalomépít iránt adott egy ötletet. – Nem gondolja, hogy Astiza életben maradása az ágyúlövés után a sors akaratát jelzi? Vajon hány makedón élhet ebben a városban? És mi pont találkozunk eggyel, aki ráadásul az anyanyelvemet beszéli. Többet érhet élve, mint holtan. Talán segíthet nekünk megérteni Egyiptomot. – Ugyan, mit tudhat egy rabszolga? Végigmértem a lányt. Látnivalóan egy szót sem értett a beszélgetésünkb l, szeme mégis tágra nyílt és értelemt l ragyogott. – Van valamiféle képzettsége. Nos, a sors emlegetése mindig meggy zte t. – Akkor hát szerencséje, mint ahogy nekem is, hogy ön találta meg els ként. Mondja meg neki, hogy csatában megöltem a gazdáját, így én lettem az új ura. És azt, hogy én, Napóleon, ezennel átadom t amerikai szövetségesemnek – vagyis önnek.
68
Hetedik fejezet
A gy zelem néha nehezebb, mint maga az ütközet. Egy támadás olykor hihetetlenül egyszer , a kormányzás ugyanakkor bonyolult rémálom lehet. Így történt Alexandria esetében is. Bonaparte habozás nélkül elfogadta az uralkodó szultán, Mohammed el-Koraim megadását, majd sietve befejezte a maradék csapatok, ágyúk és lovak kirakodását. A katonák és a tudósok öt percig örvendeztek, mikor végre szárazföldre léphettek, azután nyomban morogni kezdtek a szálláshiány, a vízkészlet sz kössége és az utánpótlás szervezetlensége miatt. A forróság szinte kézzelfogható volt, mintha ránk nehezed súly ellenében kellett volna mozognunk, s mindent belepett a finom por. Háromszáz franciát vesztettünk, szemben az alexandriaiak több mint ezer halottjával és sebesültjével, s egyik csoport számára sem akadt megfelel kórház. A sebesült európaiakat mecsetekbe vagy elkobzott palotákba vitték, ahol a fejedelmi környezet nyújtotta kényelem ellenére fájdalom, h ség és legyek kínozták ket. Az egyiptomi sebesülteket magukra hagyták. Sokan meghaltak. Közben a csapatszállító hajókat visszaküldték Franciaországba, a hadihajók pedig a közeli Abukir-öbölben védelmi alakzatban horgonyt vetettek. A támadók még mindig féltek Nelson flottájának felbukkanásától. A partra lép katonák zöme a város terein vagy a kinti d nék között táborozott. A tisztek szerencsésebbek voltak, nekik a jobb házak jutottak. Talma és én több másik tiszttel azon a házon osztoztunk, melyet segítettem elfoglalni Astiza gazdájától. Mikor a rabszolgalány magához tért, különös egykedv séggel tért napirendre új helyzete felett; a szeme sarkából tanulmányozott engem, mintha azon gondolkodna, megjelenésem csupán katasztrófát jelent-e, vagy netán valamiféle új lehet séget is. volt, aki a t lünk kapott pénzen alkudozott a szomszédokkal, ételt is szerzett nekünk, bár közben folyamatosan dohogott amiatt, hogy nem ismerjük az egyiptomi szokásokat, és barbár módra viselkedünk. Mintha belenyugodott volna a végzet akaratába, elfogadott minket, ahogyan mi is elfogadtuk t. Kötelességtudó volt, de gyanakvó, engedelmes, de visszafogott, óvatos, de nyugtalan. Leny gözött engem, mint ahogyan túlontúl sok n tette már velem. Franklinnek ugyanez volt a gyengéje, s t az egész hadseregnek is: száz és száz feleség, ágyas és vállalkozó kedv prostituált nyüzsgött körülöttünk. Mihelyt partot értek, a francia n k levetették férfias álcájukat, és olyan ruhába öltöztek, ami többet mutatott a bájaikból, az egyiptomiak nagy rémületére. A n k legalább annyira keménynek bizonyultak, mint a férfiak, s kevesebb panaszkodással viselték a primitív körülményeket, mint a katonák. Az arab férfiak félelemmel vegyes elragadtatással viszonyultak hozzájuk. Napóleon, hogy lefoglalja a csapatait, néhány embert a szárazföldön délkeletnek, a Nílus felé indított, egy látszólag egyszer , hatvan mérföldes távra. Mégis, a f város, Kairó felé tett eme els lépés igen keménynek bizonyult, mert az állítólagos termékeny deltavidék az évnek ebben a szakaszában – hetekkel a Nílus áradása el tt – porzott a szárazságtól. Néhol még a kutak is kiszáradtak, másokat megmérgeztek vagy k vel töltöttek fel. A falvak vályogból épültek, a földm vesek mindenütt elrejteni igyekeztek cingár kecskéiket vagy csirkéiket. A katonák kezdetben módfelett tudatlannak hitték az egyiptomiakat, mert azok nem fogadták el a francia pénzt, az egyenruhák gombjaiért viszont, kelletlenül bár, de hajlandók voltak ételt és vizet adni. Csak kés bb tudtuk meg, hogy a parasztok úgy számítottak, mameluk uraik el bbutóbb legy znek minket, és akkor a francia érmék a keresztényekkel való összejátszás bizonyítékai lesznek, míg a gombokról azt hiszik majd, hogy halott európaiakról vágták le ket.
69
Fullasztó menetelésük messzir l követhet volt a porfelh révén. A h ség negyven fok körül járt. Néhány kétségbeesett és a szomjúságtól fél rült katona f be l tte magát. A mi helyzetünk Alexandriában nem volt ennyire rossz. Több ezer borospalackot raktak partra a gyalogság fejadagjai mellett, az utcákat ellepték a csillogó uniformisok, mint trópusi madarak parádéja, a ruhákat még inkább színesítették a váll-bojtok, paszományok, zsinórok és szalagok. A dragonyosok és a puskás alakulatok zöld kabátot viseltek, a tisztek ragyogó vörös övet tekertek a derekukra, a vadászok kalapján trikolór ágaskodott, a karabélyosok forgója bíborszín volt. Kezdtem megismerkedni a hadsereg felépítésével. Néhány alakulat a fegyvereir l kapta a nevét, ilyenek voltak az eredetileg könny puskával felszerelt puskások, a gránátokat hajigáló nehézgyalogos gránátosok, és a rövid karabélyokkal ellátott kék ruhás karabélyosok. A vadászok könny fegyverzet csapatok voltak, akiket gyors cselekvésre képeztek ki. A vörös kabátos huszárok könny lovasok és felderít k voltak, akik a hasonsz közép-európai egységek után kapták a nevüket. A dragonyosok nehézlovasok voltak, akik sisakot viseltek védelmül a kardcsapások ellen. Ütközetben általában azt a taktikát követték, hogy a könny gyalogosok megzavarták az ellenséget, közben a tüzérség l tt, egészen addig, amíg lehet ség nem adódott, hogy a nehézgyalogosok egy sora vagy oszlopa koncentrált t zerejével áttörje az ellenséges hadrendet. Akkor rohamra indult a lovasság, hogy befejezze a pusztítást. A gyakorlatban az el bbi egységek feladata olykor keveredett, Egyiptomban pedig annyiból egyszer södött a franciák dolga, hogy a mamelukok szinte kizárólag lovasok voltak, míg a franciáknak kevés hátasuk volt. A francia hader t kiegészítette a máltai légió, melyet a sziget elfoglalásakor szerveztek, és az Ahmed bin Szadrhoz hasonló arab zsoldosok. Napóleon már tervezgette mamelukok csoportjainak beléptetését a seregbe, mihelyt legy zi ket, valamint egy tevés osztag felállítását az egyiptomi keresztényekb l. A teljes szárazföldi hader harmincnégyezer emberb l állt, ebb l huszonnyolcezer f a gyalogsághoz s három-háromezer a lovassághoz és a tüzérséghez tartozott. Állandó hiány mutatkozott lovakból, melyet Egyiptomban csak lassan és keservesen tudtunk pótolni. Bonaparte százhetvenegy ágyút tett partra, ezek a huszonnégy fontos ostromágyúktól a percenként akár hármat is tüzel könny tábori ágyúkig terjedtek, ám a lóhiány ismét csak korlátozta az azonnal bevethet ágyúk számát. Az egyszer katonák felszerelése még kevésbé felelt meg a követelményeknek, elég sokat szenvedtek a h ségben nehéz 1777-es puskáik, b r hátitáskáik, kék alpesi gyapjú egyenruháik és kétcsücsk kalapjaik miatt. A dragonyosok feje majd megf tt a rézsisakok alatt, a katonagallérok megmerevedtek a sótól. Ránk, tudósokra nem vonatkoztak ennyire szigorúan a szabályok, például levehettük a kabátunkat, de minket is elkábított a h ség, csak tátogtunk, mint a partra vetett halak Ha nem utaztunk, akkor nem vettem fel a ruhát, mely miatt a katonák „zöldkabátosnak” hívtak (ha éppen nem a „Franklin embere” megjelölést használták). Bonaparte egyik els parancsa az volt, hogy gyapjút kell beszerezni az új uniformisokhoz, de ezek hónapokig nem készültek el, és amikor megjöttek, túlságosan hidegnek bizonyultak a télben. Maga a város meglehet sen lehangoló volt, mint már említettem. Félig üresnek és romosnak t nt. Sem kincseket, sem árnyékot nem leltünk benne, nem szólva az ottomán szépségekr l. A legvagyonosabb és legszebb arab hölgyeket vagy elzárták el lünk, vagy Kairóba menekítették. Azon keveseket, akik kimerészkedtek az utcára, általában tet l talpig lepel fedte, mint az inkvizíció papjait, fátylaik szegélye fölül vagy a kámzsájuk résein át néztek kifelé. Ezzel éles ellentétben állt a parasztasszonyok merészebb öltözködése – némelyik olyan közönyösen hagyta fedetlenül a mellét, mint a lábát ám ezek a n k csontosak voltak, piszkosak és beteges külsej ek. Talma ígérete a buja háremekr l és egzotikus táncoslányokról kegyetlen tréfának t nt.
70
Társam egyébként a csodaszerek vásárlása terén sem volt sikeresebb. Partraszállása után órákon belül újfajta nyavalyákra panaszkodott, majd orvosságot keresve elt nt a szouk-ban, a bazárok negyedében. Sarlatánok csodaszereivel tért vissza. O, aki már a nyers hús puszta gondolatától is émelygett, most bátran kipróbált olyan si egyiptomi gyógyszereket, mint a férgek vére, a szamárürülék, az apróra tört fokhagyma, az anyatej, a disznófog, a tekn sagy vagy éppen a kígyóméreg. – Talma, ezekt l csupán hasmenést fogsz kapni – oktattam ki. – Legalább kitisztítja a bels met. A gyógyszerárus ezeréves egyiptomi papokról beszélt. O maga is vénnek t nt. – Én megkérdeztem, azt mondta, negyvenéves. A h ség és a mérgei miatt lett oly aszott, mint egy mazsola. – Biztos vagyok benne, hogy tréfált. Nekem azt mondta, hogy ha elmúlnak a görcsök, egy tizenhat éves ifjú életerejével rendelkezem majd. – És ehhez ill bölcsességgel, úgy t nik. Talmát újabban majd felvetette a pénz. Bár civilként vett részt az expedícióban, újságíróként lényegében a sereg tagja lett, s oly hízelg cikket írt a támadásunkról, hogy alig ismertem benne rá a valóságra. Bonaparte vezérkari f nöke, Berthier ennek megfelel en diszkréten némi extra fizetést utalt ki neki jutalomként. Én azonban alig láttam Alexandria piacain olyasmit, amit érdemes lett volna megvenni. A meleg, árnyékos szouk-ot ellepték a legyek, áru viszont – a megszállás kezdete óta – kevés volt bennük. Ám a ravasz kalmárok kitartó alkudozással még így is jobban megkopasztották unott katonáinkat, mint amilyen alaposan mi kifosztottuk a városukat. Csodálatra méltó gyorsasággal sajátítottak el néhány francia szót. „Jönni, nézni árut, monsieur! Itt van, ami akar! Nem ami akar? Én tudom, ami akar!” Astiza vigasztaló felüdülést jelentett csalódott hangulatunkban. Azután, hogy kiszedtük a törmelék alól és lehet sége nyílt lemosakodni, csodás átalakuláson ment keresztül. A b re nem volt olyan világos, mint a vad mamelukoké, sem olyan sötét, mint az átlag egyiptomiaké. A vonásai, az alkata és a b rszíne bizonyította mediterrán származását: a b re napsütötte olajbarna, haja rézvörössel csíkozott, pompásan dús éjfekete zuhatag, szeme mandulavágású és tiszta, tekintete tartózkodó, keze és bokája kecses, melle hegyes, dereka vékony, csíp je szép ív . Más szavakkal, egyszer en elb völ jelenség volt, egy igazi Kleopátra, ezért örvendtem a szerencsémnek – egészen addig, amíg nyilvánvalóvá nem tette, hogy a megmentése körülményeit gyanúsnak tartja, és továbbra sem bízik bennem. – Barbárok hordája vagytok – közölte. – Olyan emberek, akik sehová sem tartoznak, így erre-arra csatangolnak, és felforgatják a rendes emberek életét. – Azért jöttünk, hogy segítsünk. – Kértem vajon a segítségedet, már ha az er szakot annak lehet nevezni? Kérte Egyiptom, hogy lerohanjátok, hogy átkutassátok, hogy megmentsétek? – De hát elnyomás alatt éltek – vitatkoztam. – Országotok elmaradottsága kiáltott segítségért. – Elmaradottság? Mihez képest? Az én népem palotákban élt, amikor a tiétek még viskókban lakott. És mi van a te otthonoddal? – Nekem nem igazán van otthonom. – Szüleid? – Meghaltak. – Feleséged? – Nem vagyok elkötelezve – vigyorogtam elb völ n. – Gondolhattam volna. Hazád sincs? – Mindig szerettem utazni, és ifjúkoromban lehet ségem adódott, hogy eljussak Franciaországba. Ott fejeztem be a tanulmányaimat egy Benjamin Franklin nev híres férfiú
71
mellett. Szeretem Amerikát, a szül földemet, de hajt az ismeretlen iránti vágy. Emellett egy feleségnek otthont is kellene biztosítanom. Szánakozva nézett rám. – Nem természetes, ahogy elpazarlod az éveidet. – De az, ha szereted a kalandot. – Úgy döntöttem, ideje témát váltani. – Mi ez az érdekes ékszer a nyakadban? – Hórusz szeme. – Kinek a szeme? – Hóruszé, a sólyomistené, aki a gonosz Széth ellen vívott csatában vesztette el az egyik szemét. – Most már nekem is eszembe jutott valami ködös történet újjászületésr l, testvérek közötti paráználkodásról, és e vérfert zés eredményér l, Hóruszról. Botrányos legenda. – Hórusz ugyanúgy megküzdött a sötétséggel, ahogyan Egyiptom megküzd a te Napóleonoddal. Az amulett szerencsét hoz. – Ez azt jelenti, hogy szerencsés vagy, amiért hozzám kerültél? – mosolyogtam. – Vagy szerencsés, hogy megérhetem, amikor mind elhagyjátok e földet. Astiza f zött is ránk, bár ezeket az ételeket nem ismertem – valami bárányhúst csicseri borsóval és lencsével, legalábbis az íze alapján –, és oly komor kötelességtudattal szolgálta fel ket, hogy kedvem lett volna befogadni az egyik kóbor kutyát, hogy ízlelje meg az étkeket, nehogy megmérgezhessen minket. A lány f ztje azonban meglep en ízletes volt, és nem fogadott el érte pénzt sem. – Mikor majd a mamelukok megölnek titeket, ha a ti érméiteket megtalálják nálam, engem is lefejeznek. Szolgálatai nem terjedtek ki az éjszakára, holott az egyiptomi éjszakák itt, a tengerparton ugyanolyan hidegek voltak, mint amilyen melegek a nappalok. – Odahaza, Új-Angliában egymáshoz bújunk, hogy el zzük a fagyot – tájékoztattam az els esténken. – Nyugodtan közelebb jöhetsz, ha akarsz. – Ha nem szállják meg a házunkat a tisztjeitek, még csak nem is lennénk egy szobában. – A próféta tanításai miatt? – Én egy egyiptomi istenn tanításait követem, nem a mameluk n gy löl két, akik az országomat uralják. És te nem a férjem vagy, hanem a foglyul ejt m. Amellett pedig úgy zlötök egyt l egyig, mint a disznók. Beleszagoltam a leveg be, kissé elbizonytalanodva. – Akkor nem vagy muszlim? – Nem. – Sem zsidó, kopt keresztény vagy görögkeleti? – Nem. – És ki ez az istenn ? – Valaki, akir l úgysem hallottál soha. – Mesélj róla! Azért jöttem, hogy megtudjak dolgokat. – Akkor vedd észre, amit a vak is lát. Az egyiptomiak tízezer éve élnek ezen a földön, és nem vágytak, mert nem volt szükségük semmi újra. Tucatnyi hódító járt már az országunkban, és egyik sem hozott annyi boldogságot, mint amennyivel eredetileg rendelkeztünk. A hozzád hasonló nyughatatlan emberek nemzedékeinek százai csupán rontottak az életünkön, s nem javítottak. – Nem mondott többet, valószín leg túl ostobának tartott, hogy felfogjam a hitét és túl szelídnek, hogy er vel csikarjak ki bel le többet. Ehelyett úgy teljesítette a parancsaimat, mint egy szám zetésben él hercegn . – Egyiptom az egyetlen si föld, ahol a n k egyenrangúak voltak a férfiakkal – mondta, miközben teljesen hidegen hagyta szellemességem és ellenállhatatlan vonzer m. szintén szólva, meglehet sen zavarba ejt jelenség volt.
72
Bonaparte eközben hasonló gondokkal küszködött a helyi lakosság megnyerése terén. Kiadott egy hosszabb kiáltványt, melynek azért idézem az elejét, hogy érzékeltessem a hangnemét és a szerz politikai ösztönét: „A könyörületes és irgalmas Istennek nevében. Nincs más isten, mint Allah. Neki nincsen fia, és senkivel nem osztozik a hatalmán. A Francia Köztársaság nevében, mely a szabadságon és az egyenl ségen alapszik, Bonaparte f parancsnok tudtára hozza mindenkinek: elég ideje már, hogy az Egyiptomot kormányzó bejek megsértik a francia nemzetet és zaklatják a francia keresked ket. Eljött a büntetésük órája. A Grúziában és a Kaukázusban vásárolt mamelukok rabszolgabandája túl hosszú ideig zsarnokoskodott a világ legszebb országa felett. A Mindenható Isten, aki a világegyetemet kormányozza, immár uralmuk végét rendelte el. Egyiptom népe, azt mondják majd nektek, hogy a vallásotok elpusztítására törekszem! Ne higgyétek el! Feleljétek ezeknek a bajkever knek: azért jöttem, hogy visszahelyezzelek titeket a jogaitokba és megbüntessem a bitorlókat; én jobban félem az Istent, mint a mamelukok tették, és tisztelem prófétáját, Mohamedet és a nagyszer Koránt…”
Igencsak vallásos kezdés – jegyeztem meg, mikor Dolomieu gúnyos drámaisággal felolvasta a kiáltványt. – Különösen attól az embert l, aki teljes mértékben hisz a vallás hasznosságában és egyáltalán nem Isten valóságában – felelte a geológus. – Ha az egyiptomiak lenyelik ezt a lócitromot, megérdemlik, hogy leigázzuk ket. A kiáltvány egy kés bbi passzusa lényegretör bben fogalmazott: „Minden falu, mely fegyverre kel a sereg ellen, földig romboltatik.” Napóleon reményei hamarosan szertefoszlottak. Híre jött, hogy a kairói mullahok hitetlennek min sítettek minket. Ennyit a forradalom liberalizmusáról és a vallások egységér l! Ennek azonnali hatásaként meghiúsult egy szerz dés, melyet a helyi sejkekkel kötöttünk háromszáz lóról és ötszáz tevér l, s az orvlövészek egyre jobban zaklattak minket. Egyiptom elcsábítása nehezebbnek bizonyult, mint Bonaparte remélte. Lovassága nagy része a Kairóba vezet út els szakaszát úgy tette meg, hogy a fejükön vitték nyergeiket. Napóleon sok tapasztalatot szerzett ezen a hadjáraton a szervezés és az utánpótlás fontosságáról. Id közben Alexandria lakosait lefegyverezték, és háromszín kokárda viselésére kényszerítették. Azon kevesek, akik engedelmeskedtek, nevetségesen festettek. Talma azonban azt írta haza, hogy a lakosság boldog, amiért megszabadítottuk a mameluk elnyomóktól. – Hogy vagy képes ilyen szemetet küldeni Franciaországba? – kérdeztem t le. – A lakosság fele elmenekült, a város úgy néz ki, mint egy lyukas sajt, a gazdaság összeomlott. – Én a szellemr l beszélek, nem a testr l. A szívük belül örvend. – Ki mondta ezt? – Bonaparte. A mi jótev nk és egyetlen lehet ségünk, hogy hazajussunk.
A harmadik Alexandriában töltött éjszakámon kénytelen voltam szembesülni a ténnyel: üldöz im nem vesztették nyomomat a touloni postakocsinál. Éppen elég nehéz volt elaludnom. Sok szóbeszéd járt a kegyetlenségekr l, melyeket a beduinok követtek el azokkal a katonákkal szemben, akik az egységükt l elszakadva fogságba estek. Ezek a sivatagi törzsek úgy vándoroltak az Arab- és a Líbiai-sivatagban, mint ahogyan a kalózok járják a tengert, lecsaptak keresked re, zarándokra és magányos katonára egyaránt.
73
Mivel tevén ültek, és bármikor képesek voltak visszahúzódni a pusztába, kívül estek hadseregünk hatókörén. A figyelmetleneket megölték vagy fogságba ejtették. A férfiakat meger szakolták, megégették, kasztrálták vagy a sivatagban kikötözték. Nekem mindig is élénk képzel er m volt, így nagyon is tisztán láttam magam el tt, miként vágják el a katonák torkát, miközben alszanak. Skorpiókat dugtak a csizmákba és a hátitáskákba. Kígyókat rejtettek el az élelmiszeres edények közé. Dögöket dobtak a csábító kutakba. Az ellátás akadozott, a tudósok nyugtalanok és elégedetlenek voltak, Astiza pedig olyan tartózkodó maradt, mint egy tábori n vér. A h ségben olyan volt a mozgás, mintha nehéz uszályt vonnánk magunk mögött. Miféle rültségbe keveredtem? Semmivel sem jutottam el bbre a medál jelentésének megfejtésében, mert Alexandriában semmi ehhez foghatót nem láttam. Így hát csak tépel dtem, zavartan és elégedetlenül, míg a kimerültség miatt el nem nyomott az álom. Hirtelen lökésre ébredtem. Valaki vagy valami rám ugrott! Fegyver után kaptam, mikor orromat szegf szeg és jázmin illata csapta meg. Astiza? Meggondolta volna magát? Lovaglóülésben ült rajtam, selymes combjával a mellkasom oldalát szorítva, és még a legels ködös gondolatom is az volt: O, ezt már szeretem! Lábainak meleg szorítása életre keltette minden tagomat, hajzuhataga és vonzó alakja jól kivehet volt a sötétben is. Azután a hold el bújt a felh k mögül, és elegend fény sz dött be rácsos ablakunkon, hogy lássam: a lány a feje fölé emeli a kezét, melyben valami csillogó és éles tárgyat tart. A tomahawkom volt az. Lecsapott. Rémülten vonaglottam, de leszorított. A penge elsuhant a fülem mellett, s éles koppanással csapódott a fapadlóba, melyet szisszenés követett. Valami meleg és él ütközött a fejem búbjának. A lány kiszabadította a tomahawkot és ismét lesújtott, majd ismét, a penge mindannyiszor a fülem mellett csattant. Mozdulatlanná dermedtem, miközben valami rszer vonaglott a fejem mellett. Aztán végre csend lett. – Kígyó – suttogta Astiza. Az ablakra nézett. – Beduinok. Lemászott rólam, én pedig remegve felálltam. Láttam, hogy valamiféle viperát vágott darabokra, melynek vére összefröcskölte a párnámat. Oly vastag volt, mint egy gyermek karja, szájában éles fogak meredeztek. – Valaki idetette? – Bedobta az ablakon át. Meghallottam, mikor eliszkolt, mint a csótány, túl gyáva volt, hogy szembenézzen velünk. Adhatnál egy pisztolyt, hogy megfelel en megvédhesselek. – Megvédeni? Mit l? – Semmit sem tudsz, amerikai. Miért kérdez sködött fel led Ahmed bin Szadr? – Bin Szadr? – O volt az a fickó, aki levágott kezeket és füleket hozott nekünk, és akinek a hangja hasonlított a párizsi lámpahordozóéra, bármily értelmetlenül is hangzott ez. – Nem tudtam, hogy érdeklem t. – Mindenki tudja Alexandriában, hogy haragosoddá tetted. O nem olyan ember, akit szívesen látnál az ellenségeid sorában. A világot járja bérgyilkosokból álló bandájával, és Apóphiszt követi. – Ki az ördög az az Apóphisz? – Az alvilág kígyóistene, akit minden éjjel legy z Rá, a napisten, hogy a hajnal visszatérhessen. Szolgák légiója lesi parancsát, mint Rasz al-Ghul, a démonisten. Washington fogsorára, mennyi pogány ostobaság! Lehet, hogy egy holdkórosba botlottam? – Hát, a napistenetek elég elfoglalt lehet – szellemeskedtem remegve. – Miért nem aprítja fel, mint te tetted a kígyóval, és akkor egyszer s mindenkorra nyugta lehetne?
74
– Mert Apóphisz legy zhet ugyan, de soha el nem pusztítható. Így m ködik ugyanis a világ. A dolgok örökös kett sségben léteznek: víz és föld, fent és lent, jó és rossz, élet és halál. Félrerúgtam a kígyót. – Ez tehát valamiféle kígyókultusz m ve? Megrázta a fejét. – Hogyan keveredhettél ekkora bajba ilyen rövid id alatt? – De nem követtem el semmit Bin Szadr ellen! O a szövetségesünk! – senkinek nem a szövetségese, csakis saját magának. Van nálad valami, amit meg akar szerezni. A hüll darabokat néztem. – Mi? Persze én is tudtam, éreztem a medál láncának súlyát a nyakamban. Bin Szadrnak, a lámpahordozónak a kígyófejes bottal, valamiképp kett s személyisége volt, hiszen sivatagi rablóként is tevékenykedett. Azon az éjszakán is bizonyára Silano grófnak dolgozott, mikor elnyertem a medált. Hogyan jutott Párizsból ide, Alexandriába? Hogyan került Napóleon szolgálatába? Miért érdekl dik a medálom iránt? Hogyhogy nem a mi oldalunkon áll? Megfordult a fejemben, hogy az átkozott tárgyat odaadom a következ támadónak, akivel összefutok, és ezzel befejeztem. Ám nagyon zavart, hogy soha senki nem kérte t lem udvariasan. Pisztolyt dugtak a képembe, ellopták a csizmámat és kígyókat hajigáltak az ágyamba. – Hadd aludjak a te sarkodban, messze az ablaktól! – kértem rangyalomat. – Megtöltöm a puskámat is. Meglepetésemre Astiza nem emelt kifogást a kérésem ellen. De ahelyett, hogy lefeküdt volna velem, a parázstartóhoz guggolt, felszította a tüzet, és néhány levelet csúsztatott a rács alá. Csíp s füst szállt fel. Azután láttam, hogy viaszból kicsiny emberfigurát készít. Figyeltem, amint egy hegyes fadarabkával megszúrja a figura arcát. Láttam már hasonlót a Karib-szigeteken. Egyiptomból származna ez a mágia? A lány különös jeleket kezdett rajzolni egy darab papiruszra. – Mit csinálsz? – Aludj. Varázsolok egyet.
Alig vártam, hogy elhagyhassam Alexandriát, miel tt egy újabb kígyó landolna a fejemen, ezért nagy örömmel csatlakoztam a tudósokhoz, akikkel lehet ségem nyílt továbbhaladni Kairó felé úgy, hogy nem kellett átvágnunk a forró deltavidéken. Monge és Berthollet hajóval kívánta megtenni az utat. Az útiterv szerint keletnek hajóznak, míg el nem érik a Nílus torkolatát, majd a folyón közelítik meg a f várost. – Jöjjön velünk, Gage – ajánlotta fel Monge. – Jobb hajón utazni, mint gyalogolni. Hozza a firkász barátját is. A szolgálója pedig segíthetne nekünk a f zésben. Egy Le Cerf nev chebekkel – kis merülés vitorlás hajóval – indultunk útnak, mely négy darab nyolcfontos ágyúval volt felfegyverezve, parancsnoka a francia haditengerészet kapitánya, Jacques Perree. Ez egy ágyúnaszádokból és utánpótlásszállító hajókból álló kis folyami flotilla zászlóshajója volt, mely majd folyón követi az el renyomuló hadsereget. Hajnalban már úton voltunk, s déltájban elértük az Abukir-öblöt, egynapi járóföldre, keletre Alexandriától. Itt horgonyzott hadrendben a francia flotta, hiszen bármikor számítani lehetett Nelson flottájának újbóli felbukkanására. Leny göz látványt nyújtott a tucatnyi sorhajó és a négy fregatt, amint összefügg falat képezve várakozott a kiköt ben, s ötszáz ágyút szegezett kifelé, a tengerre. A víz felénk sodorta a fedélzetmesterek füttyeit és a
75
matrózok kiáltásait, miközben elhaladtunk mellettük. Azután elértük a nagy folyót, ráfordultunk a barna csíkra, mely a Földközi-tenger felé kígyózott, s hajónk átbukdácsolt a folyami zátonyokon. Egyre nagyobb lett a forróság. Közben újabb dolgokat tudtam meg az expedíciónkkal kapcsolatban. Berthollet elmondta, hogy Egyiptom már évtizedek óta csábítja a franciák képzeletét. Miután a 640-es arab hódítás elzárta a külvilágtól, si emlékeit csak kevés európai láthatta, mesés piramisait inkább a fantasztikus történetekb l, mintsem a tények alapján ismerték. Ez az ország, melynek mérete Franciaországgal vetekszik, jórészt ismeretlen maradt. – Egyetlen ország sincs a világon, melynek történelme olyan gazdag volna, mint Egyiptomé – mondta a vegyész. – Mikor Hérodotosz, a görög történetíró eljött ide, hogy lejegyezze nagyszer ségét, a piramisoktól már hosszabb id telt el az koráig, mint Jézustól napjainkig. Az els nagy birodalmat maguk az egyiptomiak hozták létre, majd tucatnyi hódító hagyta itt a nyomát: görögök, rómaiak, asszírok, líbiaiak, núbiaiak, perzsák. Az ország oly öreg, hogy senki nem emlékszik már a kezdeteire. Senki sem képes elolvasni a hieroglifákat, így nem tudjuk, mir l beszélnek a feliratok. A mai egyiptomiak azt hiszik, a romokat egykor óriások vagy varázslók emelték. Egyiptom tehát álomba merült, mígnem néhány évvel ezel tt azt a néhány francia keresked t, akik Alexandriában és Kairóban éltek, zaklatni nem kezdték az arrogáns mamelukok. Az ottománoknak, kik 1517 óta uralják Egyiptomot, nemigen akaródzott beavatkozni. Franciaország sem kívánta maga ellen hangolni az Ottoman Birodalmat, hasznos szövetségesét Oroszország ellen. Így hát a helyzet egyre romlott. Ekkor azonban Bonaparte, akinek ifjúkori álma volt a Kelet meghódítása, találkozott Talleyranddal, aki a geopolitika szakért je. k ketten dolgozták ki a tervet, melynek célja Egyiptom „felszabadítása” a mamelukok kasztja alól, s mindezt „szívességként” ajánlották a szultánnak Isztambulban. Megreformálják az arab világ egy elmaradott zugát, hogy azután ugródeszkának használják India felé, az ottani brit el renyomulás megfékezésére. „Az az európai hatalom, mely Egyiptomot irányítja” – írta Napóleon a Direktóriumnak –, „hosszú távon Indiát is uralni fogja.” A remények szerint felújítják az ókori csatornát, mely egykor a Földközi-tengert kötötte össze a Vörös-tengerrel. A végs cél az volt, hogy kapcsolatot találjanak egy indiai pasával, Tipu száhibbal, aki rajongott a franciákért. Párizsban járva „Tipu polgártársnak” szólították, a palotájában pedig, többek között egy mechanikus tigris szórakoztatta a vendégeket, mely angol bábukat falt fel. Tipu egy Wellesley nev brit tábornokkal harcolt Dél-Indiában, és Franciaország már eddig is fegyvereket és tanácsadókat küldött neki. – Az itáliai háború több mint nyereséges volt – mondta Berthollet –, és Máltának köszönhet en ez is szépen hozott a konyhára. A korzikai azért olyan népszer a Direktóriumban, mert a csatái igen jövedelmez ek. – Még mindig olaszként gondol Bonapartéra? – az anyja fia. Egyszer elmesélte nekünk, hogyan büntette meg az anyja, amiért mogorva volt a vendégeivel. Túl nagy volt már, hogy elfenekelje, ezért megvárta, amíg levetk zik, annyira, hogy szégyenében védtelen maradjon, akkor rávetette magát, s megcsavarta a fülét. Türelem és bosszú – erre nevelik a korzikaiakat! A franciák számára az élet élvezet, de az olaszoknak, mint Bonaparte, összeesküvés. Mint a régi rómaiak vagy a szicíliai banditák, az fajtája a klánban, a kapzsiságban és a bosszúban hisz. Briliáns katona, de túl sok hibára és megszégyenülésre emlékszik vissza, és néha nem tudja, mikor kell abbahagyni a háborút. Azt hiszem, ez a gyenge pontja. – Akkor ön mit csinál itt, Doktor Berthollet? Ön, és a többi tudós? Nyilván nem a katonai dics ség hajtja. Sem a zsákmány. – Tud ön egyáltalán bármit Egyiptomról, Monsieur Gage? – Egyiptom a homok, a tevék és a Nap földje. Ezenfelül, nos, vajmi keveset.
76
– Ön legalább szinte. Egyikünk sem tud túl sokat a civilizáció e bölcs jér l. Történetek keringenek hatalmas romokról, furcsa bálványokról és megfejthetetlen írásról, de ugyan ki az, aki a saját szemével látta mindezt? Az ember tudásra szomjazik. Mi a máltai arany ahhoz képest, hogy az els k lehetünk, akik láthatják az si Egyiptom nagyszer emlékeit? Azért a felfedezésért jöttem, mely valóban halhatatlanná teszi az embert. – A hírnév által? – A tudás által, mely örökké élni fog. – Vagy az si mágia megismerése által – tette hozzá Talma. – Ethan és én ezért vagyunk itt, nemde? – Ha ugyan tényleg mágikus a barátja medálja – felelte a vegyész. – Mert ugyebár különbség van a történelem és a mesék között. – S ugyanúgy különbség van egy ékszer iránti egyszer vágy és aközött, hogy kegyetlen gyilkossággal akarjuk megszerezni azt – replikázott az újságíró. – Amerikai barátunk élete azóta veszélyben forog, hogy elnyerte a medált Párizsban. Miért? Feltehet en nem a tudományos dics ség kulcsa ez az ék-szer, hanem valami másé. Ha nem is a valódi halhatatlanságé, hát talán elveszett kincshez vezet. – Ami ismét csak azt bizonyítja, hogy a vagyon olykor több bosszúságot okoz, mint amennyit ér. – Egy felfedezés többet ér a kincseknél, Berthollet? – kérdeztem, próbálva közönyösséget színlelni az el komor szavak hallatán. – Mi hát az arany, ha nem csupán a céljaink megvalósításának eszköze? A céljaink pedig itt vannak. A legjobb dolgok az életben nem kerülnek semmibe: a tudás, a becsület, a szeretet, a természet szépsége. Nézzen magára: itt áll a Nílus torkolatában egy elragadó n vel az oldalán. Maga egy új Antonius, egy új Kleopátrával! Kell-e ennél több? – S ezzel visszafeküdt szundítani egyet. Astizára pillantottam, aki kezdte ugyan megérteni a franciát, mégis úgy tett, mintha nem figyelne a beszélgetésünkre. Rosette alacsony, barna viskóit figyelte, miközben elhaladtunk mellettük. Valóban gyönyör n . De ugyanolyan elérhetetlen és távoli, mint Egyiptom titkai. – Mesélj az södr l! – kértem t le angolul, hirtelen ötlett l vezéreltetve. – Hogyan? – Ijedten nézett rám, hiszen sosem lelkesedett túlzottan a könnyed csevegésért. – Nagy Sándorról. O is makedón volt, mint te, nem igaz? A lányt láthatóan zavarba ejtette, hogy egy férfi nyilvánosan megszólítja, de aztán lassan bólintott, mintha beletör dne, hogy barbárok közé került, s ezért el kell fogadnia otromba modorunkat. – És egyiptomi is, saját akaratából, mihelyt erre a földre lépett. Egyetlen másik férfi sem ért fel hozzá. – Azután pedig meghódította Perzsiát, ugye? – Makedóniából egészen Indiáig jutott. Az emberek istennek hitték már az el tt, hogy útja végére ért volna. O már jóval a ti francia tábornokocskátok el tt meghódította Egyiptomot, majd átkelt a könyörtelen sivatagon, hogy részt vehessen a Napfelkelte Ünnepén a Szívaoázisban. Ott varázserej tárgyakat kapott, s a jós istennek nyilvánította t, Zeusz és Ámon fiának, megjövendölvén, hogy egyszer a világot uralja majd. – Mindez roppant kényelmes lehetett számára. – A jövendölés felett érzett öröme késztette arra, hogy megalapítsa Alexandriát, a nagy várost. Határait görög módon, lehántolt árpával jelölte ki. Mikor madarak sereglettek oda, hogy az árpából egyenek, s ez megriasztotta Sándor katonáit, jósai azt mondták, ez azt jelzi, hogy sokan érkeznek majd az új városba, mely egész népeket fog ellátni élelemmel. Igazuk lett. De a makedóniai tábornoknak nem volt szüksége prófétákra. – Hogyhogy?
77
– O uralta a sorsot. Ám meghalt vagy megölték, miel tt befejezhette volna küldetését, és a Szívában kapott szent jelképei is elt ntek. Ugyanúgy, mint maga. Némelyek szerint testét visszavitték Makedóniába, mások szerint Alexandriába, de vannak olyanok is, akik azt mesélik, Ptolemaiosz egy titkos, végs nyughelyre szállította t a sivatagban. Mint a ti Jézusotok, aki mennybe szállt, is elt nt a földr l. Tehát lehet, hogy is isten volt, ahogyan a jós mondotta. Mint Ozirisz, helyet foglalt az istenek között. Ez a n nem lehetett egyszer rabszolga vagy szolgálólány! Honnan a pokolból tudott ennyi mindent? – Hallottam Oziriszr l – mondtam. – O az, kinek tagjait egybeforrasztotta n vére, Ízisz. Most el ször nézett rám olyan pillantással, melyben valódi lelkesedés tükröz dött. – Ismered Íziszt? – Egy anyaistenn , nemde? – Ízisz és Sz z Mária egymás tükörképei. – A keresztények között nem aratnál sikert ezzel a kijelentéssel. – Valóban? A kereszténység hiedelmeinek és szimbólumainak zöme Egyiptom isteneit l származik. Feltámadás, túlvilági élet, isteni megtermékenyítés, háromságok, az emberi és az isteni egy testben való keveredésének eszméje, az áldozás, még az angyalok szárnyai és az ördögök patái s hegyes farka is, ez mind-mind évezredekkel megel zi a ti Jézusotok születését. A ti Tízparancsolatotok csupán egyszer sített változata annak a fordított hitvallásnak, melyet az egyiptomiak tettek, hogy ártatlanságukat bizonyítsák a haláluk után: „Nem öltem.” A vallás olyan, mint egy fa. Egyiptom a töve, a többiek mind az ágai. – A Biblia nem ezt mondja. Ott a héberek istene az igazi, az összes többi hamis bálvány. – Mennyire nem ismered a saját hitedet! Hallottam, hogy ti, franciák azt állítjátok, a kereszt a rómaiak kivégz eszköze, de vajon hogyan lehetne jelképe egy ilyen tárgy a remény vallásának? Az igazság az, hogy a keresztben egyesül a megváltótok halálának eszköze a mi életszimbólumunkkal, az ankh-hal, az örök élet kulcsával. Miért is ne? Egyiptom volt a legkeresztényibb ország az arabok érkezése el tt. Cotton Mather szellemére mondom, el kellett volna fenekelnem a lányt ezért az istenkáromlásért, de túlságosan megdöbbentett, mégpedig nem pusztán az, amit állított, hanem a könnyed magabiztosság, mellyel a szavakat kimondta. – Lehetetlen, hogy bármely bibliai eszme Egyiptomból származna – köptem ki végül. – Ó, talán rosszul tudom, hogy a zsidók Egyiptomból menekültek el? És hogy a gyermek Jézus itt élt? Amellett úgy sincs jelent sége mindennek – úgy tudom, a tábornokotok nyilvánvalóvá tette, hogy ti nem keresztény sereg vagytok. Tudós férfiak, akik nem hisznek Istenben, igaz? – Nos, Bonaparte úgy váltogatja a vallásait, mint ahogyan az ember a kabátját. – Vagy csupán a hitben és a tudományban több a közös pont, mint amennyire ti, frankok, ezt hajlandók vagytok elismerni. Ízisz a tudás, a szeretet és a tolerancia istenn je. – És a te istenn d. – Ízisz senkié. Én csupán a szolgája vagyok. – Te tényleg egy si bálvány el tt hódolsz? – Philadelphiái lelkészem mostanra már biztosan gutaütést kapott volna. – O fiatalabb, mint a legutóbbi leheleted, amerikai, és örökkévaló, mint a születés körforgása. De nem is várom, hogy megértsd. Kairói gazdámat is el kellett hagynom végül, mert sem értette, és arra vetemedett, hogy megrontsa az si misztériumokat. – Miféle misztériumokat? – A minket körülvev világéit. A szent háromszögét, a négy irány négyszögéét, a szabad akarat pentagrammájáét és a harmónia hatszögéét. Nem olvastad Püthagoraszt? – is Egyiptomban tanult, ugye?
78
– Huszonkét évig, miel tt Kambüszész, a perzsa hódító Babilonba vitte, s végül Itáliában alapította meg iskoláját. minden vallás és nép egységét hirdette, s azt, hogy a szenvedést bátran kell viselni, meg hogy a feleség egyenrangú társa férjének. – Akkor tehát úgy látta a dolgokat, ahogyan te. – Ahogyan az istenek látják! A geometriában és a térben az istenek üzenete rejlik. A pont Istent jelenti, a vonal a férfit és a n t, a háromszög a tökéletes számot, a szellem, a lélek és a test egységét. – És a négyszög? – A négy irányt, mint már mondottam. A pentagon jelentése küzdelem, a hexagram a tér hat irányára utal, a kett s négyszög pedig az egyetemes harmóniára. – Ha hiszed, ha nem, e dolgok egy részét én is hallottam egy csoporttól, melyet szabadk veseknek hívnak. Állításuk szerint Püthagorasz tanításait rzik, s szerintük a vonalzó a pontosság, a négyszög az állhatatosság, a kalapács az akarat jelképe. – Pontosan – bólintott Astiza. – Az istenek mindent nyilvánvalóvá tettek, az emberek mégis vakok! Keresd az igazságot, és a világ a tiéd lesz. Hát, a világnak legalábbis ez a darabkája. Most már elég mélyen behatoltunk a Nílusba, ebbe a csodálatos víziútba, ahol a szél gyakran dél felé fúj, míg az áramlat észak felé sodor, s így mindkét irányba lehetséges a folyami hajózás. – Azt mondtad az imént, hogy megszöktél Kairóból. Szökött rabszolga vagy? – A dolog bonyolultabb ennél. Egyiptomi vagyok. – Rám mutatott. – El bb az országunkat kell megértened, miel tt a szívünkben kutakodnál. Az Alexandria környéki táj palacsintaszer lapossága most megváltozott: gazdag, bibliai környezet tárult elém, mely már inkább megfelelt a nádasba rejtett Mózesr l szóló történetnek. Ragyogó zöld szántóföldek sorjáztak el ttünk, rizs, búza, kukorica, cukor és gyapot négyszögei, köztük pompás datolyapálmák sorával, melyek oszlopként emelkedtek a magasba, dúsan megrakva narancs- és bíborszín gyümölcsökkel. Banán- és szikomorfaligetek hajlongtak a szélben. Vízibivalyok vonták az ekéket vagy emelték fel szarvukat a folyóból, ahol fürödtek, el-elb dülve a papirusznáddal keretezett folyópart irányába. Egyre gyakrabban láttunk csokoládészín vályogházakból álló falvakat, köztük itt-ott kecses minaretek t ntek fel. Latin vitorlás felukkákat hagytunk magunk mögött, melyek a barna vízen ringatóztak. Ezek a nyolc-tíz méteres, egyetlen hosszú evez vel ellátott vitorlások mindenütt megtalálhatók voltak a folyón. Láttunk kisebb, együléses hajókat is, melyek épphogy fenntartottak egy embert a felszínen; ezekr l halászok vetették ki rostból font hálóikat. Járomba fogott, szemellenz s szamarak jártak körbe-körbe, egyhangú munkájukkal vizet emelve a csatornákba, éppen úgy, ahogyan az elmúlt ötezer évben is tették. A Nílus vizének szagát messzire vitte a folyami szell . A francia trikolórral ékesített ágyúnaszádjaink és szállítóhajóink flo-tillája anélkül haladt tova, hogy bármiféle érzékelhet hatást váltott volna ki a helyiekb l. A parasztok legtöbbje arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen. Milyen különös helyre érkeztem! Nagy Sándor, Kleopátra, arabok, mamelukok, si fáraók, Mózes, és most Bonaparte. Az egész ország csordultig telt a történelem törmelékeivel, beleértve a nyakamon függ si medált is. Astizára nézve elgondolkodtam. A lánynak bonyolultabb múltja lehetett, mint gyanítottam. Lehet, hogy tudna valamit mondani a medálomról, ami az én figyelmemet elkerülte? – Miféle varázslatot hajtottál végre Alexandriában? Hosszú habozás után, kelletlenül válaszolt. – Egyet a biztonságodért, s figyelmeztet jelként valaki másnak. S egy másodikat is, a bölcsességed megszerzéséért. – Okossá tudsz tenni engem? – Talán lehetetlen. De elképzelhet , hogy megtaníthatlak látni.
79
Nevettem, s végül is megengedett magának egy halvány mosolyt. Azzal, hogy meghallgattam, elértem, hogy közelebb engedjen magához. Mindenekfelett tiszteletet várt, nem csupán magának, hanem a népének is. Azon a bágyadt éjjelen – mikor a ragyogó sivatagi csillagok alatt lehorgonyozván a chebek fedélzetén hajtottuk álomra fejünket – közelebb másztam a lány alvóhelyéhez. Hallottam a hullámok csapkodását, az ereszték nyikorgását és az rköd matrózok mormolását. – Tartsd magad távol t lem! – suttogta, mikor felébredt, s a fához tapadt. – Szeretnék mutatni neked valamit. – Itt? Most? – Ugyanazzal a gyanakvó hangszínnel kérdezett, melyet Madame Durrell is használt, mikor a bérletfizetésr l tárgyaltunk. – Te mondtad, hogy az igazságot keresed. Akkor ezt nézd meg! – Odaadtam neki a medált. A fedélzeti lámpás fényében épphogy kivehet volt. Megérintette a tárgyat az ujjával, s visszatartotta a lélegzetét. – Honnan szerezted? – Szeme tágra nyílt, ajka megremegett. – Kártyán nyertem Párizsban. – Kit l nyerted el? – Egy francia katonától. Állítólag Egyiptomból, Kleopátrától származik. Legalábbis az el tulajdonos szerint. – Vagy talán elloptad ett l a katonától. – Vajon miért mondta ezt? – Nem, csupán jobb voltam a kártyában. Te vagy a vallási szakért . Áruld el, ha tudod, hogy mi ez! A kezében forgatta, a nyúlványokat úgy rendezte, hogy V alakot képezzenek, s hüvelykés mutatóujja között dörzsölte, hogy kitapintsa a rávésett feliratot. – Nem tudom biztosan. Ez csalódást okozott. – Egyiptomi? Feltartotta, hogy megvizsgálja a halvány fényben. – Nagyon korai, ha egyáltalán innen származik. Primitív, egyszer … tehát ez az, amit az arab annyira kíván. – Látod azokat a lyukakat? Szerinted mik lehetnek? Astiza egy percig vizsgálgatta, majd hátrad lt, és az ég felé emelte a tárgyat. – Nézd, hogyan süt rajta keresztül a fény! Nyilván csillagokra utal. – Csillagokra? – Az élet célja a csillagokban van megírva, amerikai. Nézd! – Dél felé mutatott, ahol a legfényesebb csillag éppen felkelt a horizonton. – Az a Sarkcsillag, a Szíriusz. Mi van vele? – Az Ízisz csillaga, az új esztend csillaga. Az istenn vár minket.
80
Nyolcadik fejezet
„Mikor a kút kiszárad, akkor ismerjük meg a víz értékét” – írta az öreg Ben Franklin. A francia hadsereg menetelése a Nílusig óriási fiaskónak bizonyult. Egész századok taposták egymást az iható viz kutaknál, s szárazra itták, mire a következ ezred megérkezett. A katonák veszekedtek egymással, összeestek, félrebeszéltek, majd öngyilkosak lettek. Szenvedéseiket csak fokozta a tudósok által délibábnak keresztelt új jelenség, mely a messzi sivatagból csillogó víztükröt varázsolt. Ilyenkor a lovasság teljes vágtában nekilódult, hogy azután csak száraz homokot leljen, s a horizonton ismét megjelent a tó képe, elérhetetlenül, mint a szivárvány. Úgy t nt, mintha a sivatag gúnyt zne az európaiakból. Mikor a csapatok a Nílushoz értek, egymás hegyén-hátán tódultak a vízhez, mint a barmok, belevetették magukat, és addig vedeltek, míg ki nem okádták, miközben mások még inni próbáltak körülöttük. Titokzatos úti célunk, a mesés Egyiptom, legalább oly kegyetlen volt, mint a délibáb. A kulacsok hiánya és a kutak biztosításának elmulasztása súlyos hiba volt, melyért a többi tábornok Napóleont hibáztatta, márpedig nem egykönnyen ismerte el, ha rosszul döntött. „A franciák örökké mindenért panaszkodnak” – mormolta. Mégis szívére vette a dolgot, mert tudta, hogy megvan az alapja. A termékeny Itáliában folytatott hadjárat során menetelés közben szerezték be az élelmet és a vizet, a sereg ruházata pedig megfelelt az éghajlatnak. Itt meg kellett tanulnia, hogy mindent magával vigyen, de a lecke fájdalmas volt. A mérséklettel együtt az indulatok is magasra szöktek a seregben. A francia had ezután dél felé indult a Nílus mentén, Kairó irányába. Az egyiptomi parasztok elmenekültek közeledtére, s újra visszatértek mögötte, mint a köd. Mihelyt egy hadoszlop megjelent egy falu szélén, a n k és a gyermekek a sivatagba hajtották az állatokat, s elrejt ztek a d nék között, a gerinc árnyékából figyelve minket, mint az odúban megbúvó állatok. A férfiak kicsit hosszabb ideig maradtak, mert megpróbálták elrejteni az élelmet és szerény eszközeiket a betolakodók sáskahadától. Csak az els trikolórok megjelenésekor futottak a folyóhoz, hogy papirusznádkötegekre ülve kilapátoljanak a vízre, s a parttól biztonságos távolban várakozzanak, mint a rémült kacsák. Egyik hadosztály a másik után menetelt el otthonaik mellett, piszkos kék, vörös, fehér és szürke uniformisok hosszú kígyójaként. Berúgták az ajtókat, átkutatták az istállókat, és elvittek mindent, ami használható volt. Azután a sereg elvonult, a parasztok pedig visszatértek, hogy folytassák mindennapjaikat, s átvizsgálják hátrahagyott nyomainkat, hátha találnak hasznosítható katonai szemetet. Kicsiny flottánk a hadsereggel párhuzamosan haladt, utánpótlást szállított, és szemmel tartotta a másik partot. Esténként kikötöttünk Napóleon f hadiszállása közelében, hogy Monge, Berthollet és Talma jegyzeteket készíthessen a vidékr l, melyen áthaladtunk. Veszélyes volt eltávolodni a katonák közelsége jelentette biztonságtól, így kénytelenek voltak a tisztekt l kérdez sködni, b vítve az állatok, madarak és falvak listáit. Ok gyakran mogorván viselkedtek velünk, mert irigyeltek minket a viszonylagos kényelemben töltött utazásunkért. A h ség kiszívta az emberek erejét, mindenkit kínoztak a legyek. A sereg tisztjei közötti feszültség minden partraszállásunk alkalmával n ni látszott, mivel még sok hadianyag maradt a hajókon vagy Alexandria dokkjaiban, és egyetlen hadosztálynak sem volt meg mindene, amire szüksége lett volna. A beduin martalócok gyakran felt orvlövészei és a fogságba esésekr l s kínzásokról szóló rémséges történetek örökös nyugtalanságban tartották a katonákat.
81
A feszültség végül akkor ért a tet fokára, amikor egy este az ellenséges harcosok egy különösen gátlástalan csoportja Napóleon sátrának közvetlen közelébe férk zött. Ekkor pompás arab lovaikról kiáltozni és lövöldözni kezdtek, miközben színes köntöseik vadul lobogtak az éjszakában. Mikor a dühödt tábornok az elfogásukra küldött néhány dragonyost egy Croisier nev fiatal hadsegéd vezénylete alatt, a kiváló egyiptomi lovasok bolondot csináltak a csapatból, majd anélkül szívódtak fel, hogy egyetlen embert is veszítettek volna. Úgy t nt, az alacsony sivatagi lovak kétszer olyan messzire képesek vágtázni feleannyi vízzel, mint a nehéz európai hátasok, melyek még mindig nem épültek fel a hosszú tengeri út okozta megrázkódtatásból. Parancsnokunk dührohamot kapott, s úgy megalázta a szerencsétlen hadsegédet, hogy Croisier megfogadta, szégyenét letörlend csatában fog elesni, mely ígéretét egy éven belül be is váltotta. Bonaparte ezzel azonban nem érte be. – Hozzatok egy igazi katonát! – ordította. – Hozzátok ide Bin Szadrt! Ez felb szítette Dumas-t, aki úgy érezte, lovassága becsületébe gázoltak. Az sem számított, hogy a lovak hiánya miatt csapata egy része tulajdonképpen hátas nélkül maradt. – Jobban bízol abban a rablógyilkosban, mint az embereimben? – Embereket akarok a szárnyakra, hogy távol tartsák a beduinokat a f hadiszállástól, nem puhány arisztokratákat, akik még egy banditát sem képesek elfogni! – A keserves menetelés és az id sebb tisztek irigykedése kikezdte az idegeit. Dumas azonban nem hátrált meg. – Akkor meg kellett volna várnod, hogy megérkezzenek a lovaink, és nem berohanni a sivatagba víz nélkül! Ez a te inkompetenciád következménye, nem Croisier-é! – Hogy merészeled megkérd jelezni a parancsaimat? Nyomban f be lövetlek! – A puszta kezemmel törlek ketté, miel tt megteszed, kisember… A vita félbeszakadt, mert Bin Szadr és fél tucat turbános martalóc érkezett vágtatva, egyenesen a vitázó tábornokok között fékezve le. Kleber megragadta az alkalmat, hogy hátravonja a forrófej Dumas-t, miközben Napóleon nyugalmat próbált magára kényszeríteni. A mamelukok bolondot csinálnak mindnyájunkból. – Mi a gond, efendi? – Az arab arcának felét ismét kend takarta. – Azért fizetlek, hogy távol tartsd a beduinokat és a mamelukokat a szárnyaimtól! – csapott le Bonaparte. – Miért nem teszed? – Talán azért, mert nem fizetsz úgy, ahogyan megígérted. Egy egész korsó friss fülem van, friss aranyam viszont egy sem. A harcosaim pénzért küzdenek, efendi, és átállnak a mamelukokhoz, ha az ellenség többet ígér. – Bah! Egyszer en féltek t lük. – Inkább irigylem ket! Az tábornokaik fizetnek, amikor kell! Bonaparte összevonta a szemöldökét, s Berthier-hez, a vezérkari f nökhöz fordult. – Miért nem fizetünk neki? – Minden férfinak két füle és két keze van – mondta csendesen Berthier. – Nem tudtunk megállapodni abban, tulajdonképpen hány embert is ölt meg. – Vitatni mered a becsületességemet? – kiáltotta az arab. – Nyelveket és péniszeket hozok majd nektek! – Az isten szerelmére – nyögött fel Dumas miért üzletelünk ezekkel a barbárokkal? Napóleon és Berthier a pénzr l kezdett vitatkozni egymással. Bin Szadr eközben türelmetlenül tekintett végig rajtunk, s pillantása hirtelen rám esett. Megesküdtem volna arra, hogy a gazember a láncot kutatja a nyakamban. Összevont szemöldökkel néztem vissza rá, gyanítva, hogy volt az, aki a kígyót az ágyamba dobta. Szeme végigmérte Astizát is, ekkor pillantása elsötétült a gy lölett l. A lány közömbös maradt. Valóban lenne a lámpahordozó, aki elárult Párizsban? Vagy én is hallucinálok a félelemt l, mint az egyszer közkatonák? Franciaországban nem néztem meg alaposan ezt a férfit.
82
– Rendben – mondta végül parancsnokunk. – Kifizetjük a kezeket, melyeket eddig hoztál. Megduplázzuk minden embered bérét, mihelyt bevesszük Kairót. Csak tartsd távol a beduinokat! Az arab meghajolt. – Nem zaklatnak tovább azok a sakálok, efendi. Kinyomom a szemüket és lenyeletem velük. Kiherélem ket, mint a marhákat. A beleiknél fogva kötöm ket a lovuk farkához, majd keresztülhajtom az állatot a sivatagon. – Jó, jó. Terjeszd el ennek hírét. – Dolga végeztén az arabbal, elfordult, s dühe is elpárolgott. Szégyenkezni látszott kitörése miatt, s láttam rajta, bántja, hogy nem tudott uralkodni magán. Bonaparte sok hibát elkövetett ugyan, de ritkán ismételte meg ugyanazokat. Bin Szadr azonban nem fejezte be. – A lovaink gyorsak, de a puskáink régiek, efendi. Nem kaphatnánk esetleg újakat is? – A rövid csöv karabélyok felé intett, melyet Dumas lovasai hordtak. – El bb adnék az ördögnek – morogta a lovassági parancsnok. – Újakat? – ismételte Bonaparte. – Nem, nincs tartalékunk bel lük. – És mi van azzal az emberrel, a hosszú puskájával? – Most rám mutatott. – Emlékszem rá és a lövésére Alexandria falainál. Add t nekem, és együtt pokolra küldjük a haramiákat, akik nyugtalanítanak. – Az amerikait? – Lel heti a szökni próbálókat is. Ezzel bogarat tett Napóleon fülébe, aki amúgy is igyekezett elterelni a figyelmet az el bbiekr l. – Mit szól hozzá, Gage? Nem akar együtt lovagolni egy sivatagi sejkkel? Aki kis híján meggyilkolt, tettem hozzá, de csak gondolatban. Nem akartam Bin Szadr közelébe kerülni, hacsak azért nem, hogy megfojtsam, miután kikérdeztem. – Én tudósként csatlakoztam magukhoz, nem orvlövészként, tábornok. Az én helyem a hajón van. – Távol a veszélyt l, nemde? – gúnyolódott Bin Szadr. – De nem túl messze. Gyere le egyszer a folyópartra és lásd, milyen messzir l tudlak eltalálni, lámpahordozó. – Lámpahordozó? – kérdezte Bonaparte. – Az amerikai napszúrást kapott – mondta az arab. – Maradj hát, maradj a csónakodon, hátha elkerülöd a veszélyt, csak aztán nehogy azon kapd magad, hogy nemsoká használnod kell a puskádat. Akkor azt kívánod majd, bárcsak Ahmed bin Szadrral tartottál volna. – Ezzel elvett egy erszény pénzt Berthier-t l, s megfordulva elvágtatott. Miközben ezt tette, a szövet, mely arca alsó felét fedte, egy pillanatra félrecsúszott, és megláttam az arcát. Ronda kelés éktelenkedett rajta, ken ccsel bekenve, éppen azon a helyen, ahol Astiza is megszúrta a viaszfiguráját.
Már félúton jártunk Kairó felé, mikor híre jött, hogy az egyik mameluk hadúr, Murád bej összegy jtött egy sereget, hogy elállja utunkat. Bonaparte úgy döntött, magához ragadja a kezdeményezést. Kiadta a parancsokat, és a sereg július 12-e estéjén elindult, hogy rajtaütésszer éjszakai meneteléssel elérje Subra Kitet, a következ nagyobb települést a Nílus mentén. Hajnalban a franciák közeledése meglepte a még szervez egyiptomi hadsereget, melynek nagyjából tízezer katonájából ezer pompás mameluk lovas, a többi fellahokból – husángokkal és hasonlókkal felszerelkezett parasztokból – álló gyülevész hadinép volt. Bizonytalanul nyüzsgöl dtek, miközben a franciák hadrendbe álltak, egy percig azt hittem, az egész sereg csata nélkül elvonul. Azután valami miatt mégis elhatározták
83
magukat – láttuk, amint feljebbvalóik a Nílus felé mutogatnak –, és k is felkészültek az ütközetre. Én, mintegy páholyból élvezhettem az el adást a horgonyzó Cerf fedélzetén. Mikor keleten felkelt az aranyszín nap, a vízr l figyeltük, amint egy francia katonazenekar rázendít a „Marseillaise”-re, melynek dallama belengte a Nílust. Ez volt az a himnusz, melynek hallatára a katonák megborzongtak, a dal, melynek ösztönzésére a franciák nemsokára közel kerülnek a világ meghódításához. Lélegzetelállító volt az a hatékonyság, amellyel a katonák ismét beálltak a négyszögekbe, miközben az ezredek lobogói lengtek a reggeli szélben. Ezt az alakzatot nem volt könny elsajátítani, még nehezebb megtartani egy ellenséges rohamban, mikor minden katona kifelé néz, és kénytelen arra hagyatkozni, hogy majd a háta mögött álló megtartja. Természetes a hajlam, hogy hátráljanak, ami összeomlással fenyegeti az alakzatot, de az is el fordulhat, hogy a félénkebbek eldobják fegyverüket, vagy hátravonszolják a sebesülteket. A leghátsó sorokban ezért az rmesterek és a legkeményebb veteránok állnak, hogy visszatartsák az el ttük állókat a megingástól. A szilárd négyszög azonban gyakorlatilag áttörhetetlen volt. A mameluk lovasság körbefutotta, gyenge pontot keresett rajta, hiába: a franciák alakzatai nyilván megzavarták az ellenséget. Úgy t nt, ez a csata ismét egyoldalú demonstrációja lesz az európai t zer nek az arabok középkori vitézségével szemben. Egyiptomi mentateát szürcsölgetve vártunk, s közben a reggel rózsaszínb l kékké változott. Azután figyelmeztet kiáltások hangzottak, s a folyó kanyarulatából vitorlák bukkantak el . Diadalittas ordítások feleltek a parton lév mamelukok irányából. Nyugtalanul álltunk a fedélzeten. Kairó irányából egyiptomi folyami hajók armadája közeledett a Níluson, háromszög alakú latin vitorláik kiteregetett szennyesként fedték be a folyót. Mameluk és iszlám lobogók lengtek az árbocok csúcsán, s a katonákkal és ágyúkkal tömött fedélzetekr l nagy zajjal harsonák, dobok és kürtök szava zengett. Vajon erre figyelmeztetett Bin Szadr ravaszul, mikor azt mondta, hogy nemsokára használnom kell a puskámat? Honnan tudta? Az ellenség stratégiája egyértelm volt. El akarták pusztítani kicsiny flottánkat, majd oldalba kapni Bonaparte seregét a folyó fel l. Kilöttyintettem teámat a korlát fölött és ellen riztem, meg van-e töltve a puskám. Úgy éreztem, csapdába estem, s kiváló célpontot nyújtok a nyílt vízen. Végül mégsem leszek tétlen megfigyel je a csatának. Perree kapitány parancsokat kezdett osztogatni. Felvonták a horgonyt, s flottájának francia matrózai az ágyúikhoz siettek. Talma el vette a jegyzetfüzetét; sápadtnak t nt. Monge és Berthollet megragadta a vitorlakötelet és felmászott a hajókor-látra, hogy onnan figyeljenek, mint egy regattán. A két flotta percekig csupán fenséges nyugalommal közeledett egymáshoz, mintha óriási hattyúk úsznának egymás felé. Azután lövés dörrent, füstpamacs szállt fel a mameluk zászlóshajó orráról, valami elzúgott mellettünk a leveg ben, s tatunk mellett becsapódva zöld gejzírt csapott fel. – Nem tárgyalunk el bb? – kérdeztem könnyedén, bár a hangom reszketegebb volt, mint szerettem volna. Mennydörgést kaptam válaszként, amint az egész egyiptomi flotilla els sora elsütötte az orron elhelyezett ágyúit. A folyó mintha felforrt volna, úgy bugyborékolt körülöttünk, meleg vízpermetet fröcskölve ránk. Az egyik lövés egyenesen a jobb oldalunkon álló naszádot találta el, mely forgácsokat okádott szanaszét. Sikolyok visszhangzottak a vízen. Az a különös doboló hang hallatszott, mely közeled kartácslövedékekre utalt, majd vitorláinkon rések nyíltak, mint a meglepetést l eltátott szájak. – Azt hiszem, a tárgyalás véget ért – mondta feszülten Talma, aki a kormánykerék mellett guggolt, s jegyzeteket firkált Conte egyik új ceruzájával. – Izgalmas hadijelentés lesz ebb l. – Ujjai remegtek.
84
– Ezek a matrózok sokkal pontosabbak alexandriai társaiknál – jegyezte meg csodálkozva Monge, miközben leugrott a korlátról. Oly higgadt volt, mintha csak egy ágyúönt m hely bemutatóját nézné. – Az ottomán matrózok görögök! – kiáltotta Astiza, nyilván az öltözékükr l ismerve fel honfitársait. – A kairói bejt szolgálják. Most aztán bajban vagytok! Perree emberei végre visszal ttek, ám a folyó áramlatával szemben nehéz volt tartani az oldalazó irányt, ráadásul ellenségeink egyértelm en túler ben voltak. Bevontuk a vitorlákat, nehogy túl hamar egy vonalba érjünk, de a két flotta így is elkerülhetetlenül közeledett egymáshoz. A partra néztem. A folyami ágyúzás kezdete láthatólag megadta a jelet a harcra a szárazföldi mamelukoknak is. Meglóbálták kopjáikat, és egyenesen a francia bajonettek hegye felé rohamoztak, habozás nélkül belevágtatva a francia golyózáporba. Lovak csapódtak a négyszögeknek, mint hullámok a sziklás partnak. Hirtelen óriási dörrenést hallottam, s a következ pillanatban Astizával együtt a fedélzeten feküdtünk, meglehet sen esetlenül összegabalyodva. Rendesebb körülmények közepette élveztem volna e pillanatnyi váratlan együttlétet, ám okozója egy ágyúgolyó volt, mely a hajónkba csapódott. Mikor szétgurultunk, hányingerem támadt. A lövés végigszántott a fedélzeten, darabokra szaggatta két tüzérünket, s a hajó els felét zsigerekkel fröcskölte tele. A repeszek további sebesülteket szedtek, köztük volt Perree is, ráadásul lövéseink megritkultak, miközben az araboké egyre s södött. – Újságíró! – kiáltotta oda a kapitány Talmának. – Hagyd az írást és ragadd meg a kormányt! Talma elfehéredett. – Én? – Be kell kötöznöm a karomat és kezelnem az ágyút! Írnokunk felugrott, hogy engedelmeskedjen – izgatott volt és rémült. – Merre? – Az ellenség felé! – Gyere, Claude-Louis! – szólt Monge Berthollet-nak, s a matematikus el rekapaszkodott, hogy átvegyen egy másik kezel nélkül maradt ágyút. – Itt az id , hogy munkába fogjuk a tudományunkat! Gage, használja azt a puskát, ha élni akar! – Te jó ég, a tudós elmúlt ötvenéves, mégis látnivalóan elszánta magát, hogy saját kez leg nyerje meg a csatát! Berthollet-val az elüls ágyúhoz rohantak. Közben én is elsütöttem végre a puskámat, s egy ellenséges matróz átbukott a korláton. Az ágyúlövések füstje körülvett minket, az arab csónakok körvonala elmosódott a ködben. Vajon mennyi id nk van, miel tt átszállnak a hajónkra, majd cafatokra vágnak a szablyáikkal? Homályosan láttam Astizát el rekúszni, hogy segédkezzen a tudósoknak az ágyú megtöltésénél. A görögök pontossága iránti csodálatát felváltotta a túlélési ösztön. Berthollet maga döngölt le egy golyót, s most Monge célra tartotta az ágyút. – T z! Az ágyúcs l láng csapott el . Monge felpattant az orrárbocra, s lábujjhegyre állva figyelte a golyó útját, majd csalódottan visszaugrott. A lövés célt tévesztett. – Irányzékra van szükségünk, hogy pontosan felbecsülhessük a távolságot, Claude-Louis – mormolta –, vagy csak pazaroljuk a l port és a golyót. – Odavetette Astizának: – Fojtást és újratöltést! Ismét célra emeltem a puskámat, gondosan nyomtam meg a ravaszt. Ezúttal egy mameluk kapitány bucskázott alá. Golyók pattogtak körülöttem válaszképp. Verejtékezve töltöttem újra. – Tartsa egyenesben, Talma, az istenit! – üvöltötte hátra Monge. Az újságíró sápadt eltökéltséggel szorongatta a kormányt. Az ottomán flotta folyamatosan közeledett, az ellenséges matrózok az orrban gyülekeztek, átszállásra készen.
85
Láttam, amint a tudósok irányt vesznek a part egy pontjáról, majd egymást metsz vonalakat rajzolnak, hogy megállapíthassák az ellenséges zászlóshajó pontos távolságát. A vízb l szök kutak lövelltek fel körülöttünk. Törmelék szállingózott a leveg ben. port szórtam a serpeny be, fejbe l ttem egy görög-ottomán tüzért, majd az orrba siettem, – Miért nem l nek? – Csend! – kiáltotta Berthollet. – Id re van szükségünk a számítások elvégzéséhez! – A két tudós felemelte az ágyút, s oly precízen célzott vele, mintha földmér m szer volna. – Még egy fokot – mormolta Monge. – Most! Az ágyú ismét eldördült, a golyó sivítva elrepült – láttam az árnyékát –, majd, csodák csodája, egyenesen telibe találta a mameluk zászlóshajót, léket ütve annak közepébe. Thorra, a két tudós valóban kiszámolta a dolgot! – Éljen a matematika! A következ pillanatban az egész ellenséges hajó a leveg be röpült. A tudósok nyilván közvetlenül a l porraktárt találták el. A robbanás hangja enyhe rázkódást okozott, faforgács, törött ágyú és emberi testrészek záporoztak egy pontból, kés bb szétterülve a Nílus homályos felszínén. A robajló hang hallatán a fedélzetre hasaltunk, miközben hatalmas, gomba alakú füstfelh emelkedett fel a kék egyiptomi égre. Azután már csak a víz hullámzott nyugtalanul azon a helyen, ahol ezel tt a zászlóshajó ringott – mintha varázslat tüntette volna el. A muszlimok, bénult döbbenetükben azonnal abbahagyták a tüzelést, majd jajszó harsant az ellenséges flotilláról, s a kisebb hajók megfordultak, hogy elmeneküljenek. Ugyanekkor a mameluk lovasság, mely éppen újabb támadáshoz készül dött az els kudarca után, hirtelen összeomlott, és – a franciák mindenhatóságának e jele láttán – visszavonult délnek. A párhuzamos szárazföldi és tengeri csatából percek alatt fejvesztett menekülés lett. A Subra Kit melletti ütközetet ezzel az egyetlen jól irányzott lövéssel megnyertük, a sebesült Perree-b l ellentengernagy lett. Bel lem pedig, mivel én is vele voltam, egy csapásra h s.
Mikor Perree partra szállt, hogy fogadja Bonaparte gratulációját, nagylelk en meghívta a két tudóst, Talmát és engem, s teljes mértékben elismerte szerepünket a dönt lövés leadásában. Monge pontossága csodaszámba ment. Az új tengernagy kés bb kiszámolta, hogy a görögök szakértelme dacára a két flotta által fél óra alatt leadott ezerötszáz ágyúlövés a mi oldalunkon mindössze hat halottat és húsz sérültet eredményezett. Ilyen volt az egyiptomi ágyúk, s általában a tüzérség állapota a tizennyolcadik század végén. Az ágyú- és puskalövések oly pontatlanok voltak, hogy egy bátor ember kiállhatott eléjük egy roham alkalmával, s még így is jó esélye volt, hogy élve megússza és dics séggel térjen haza. A katonák gyakran túl korán sütötték el a fegyvert. Vakon belel ttek a füstbe. Pánikba esve töltöttek, s elfelejtettek tüzelni. Lövés nélkül döngölték az egyik golyót a másikra, míg a puskájuk szét nem robbant Szétl tték az el ttük lév sorokban álló bajtársaik fülét és kezét, beszakították dobhártyájukat, és egymást szúrták meg, miközben felhelyezték bajonettjeiket. Bonaparte elmondta, hogy tíz harctéri sebesültb l legalább egy a saját bajtársainak esett áldozatul. Az uniformisok is azért voltak oly rikítóak, hogy megakadályozzák a baráti er ket egymás lemészárlásában. Feltételezem, hogy egy napon az enyémhez hasonló drága puskák megváltoztatják majd mindezt, s a harcászat abból fog állni, hogy a katonák a sárban kúsznak el re, fedezéket keresve. Miféle dics ség van a gyilkolásban? Eltöprengtem azon, milyen lenne a háború, ha minden fegyver mögött egy-egy tudós ülne, és minden bomba és golyó célt érne. Ez persze mesés elképzelés volt, mely teljes mértékben lehetetlen.
86
Bár Monge és Berthollet volt az, aki a kulcsfontosságú lövést leadta, engem is sokan dicsértek, amiért oly hévvel küzdöttem a franciák oldalán. – Önben Yorktown szelleme lakik! – gratulált Napóleon, és hátba veregetett. Astiza jelenléte csak emelte hírnevemet. Mint bármely jó francia katonának, nekem is volt egy szép m, ráadásul oly n m, aki csatában képes volt ágyúgolyót adogatni. Befogadtak maguk közé, miközben Astiza a tudását vagy varázserejét latba vetve – e kett Egyiptomban gyakran egynek t nt – segített bekötözni a sebesülteket. Mi, férfiak, Napóleon sátrában gy ltünk össze vacsorára. Tábornokunkat jókedvre hangolta a gyors ütközet kimenetele; megnyugodott is, a sereg is. Lehet, hogy Egyiptom idegen, de Franciaország akkor is képes uralni. Bonaparte gondolatai most a jöv terveivel voltak tele, noha még több mint száz folyami mérföldre voltunk Kairótól. – Hadjáratom nem hódítás, inkább házasság – nyilatkozta, miközben azt a szárnyast ettük, melyet segédei Subra Kitb l „szabadítottak fel”, s puskáik tölt pálcáin sütöttek meg. – Franciaországnak küldetése van Keleten, ugyanúgy, mint ahogy az ön nemzetének, Gage, küldetése van Nyugaton. Míg az Egye-sült Államok a vörös vadembereket civilizálja, mi a muszlimokat fogjuk megreformálni a nyugati eszmékkel. Szélmalmokat, csatornákat, gyárakat, gátakat, utakat és postákat építünk ebben az álmos országban. Maga és én forradalmárok vagyunk mindketten, én azonban építek is. Én teremteni akarok, nem pusztítani. Ebben, azt hiszem, szintén hitt, mint ahogyan ezer másik dologban is, melyek többsége ellentmondott egymásnak. Tucatnyi férfi intelligenciája és ambíciója szorult belé, s kaméleonként próbált megfelelni mindegyiknek. – Ezek itt muszlimok – mutattam rá. – Nem fognak megváltozni. Évszázadok óta küzdenek a keresztények ellen. – Én is muszlim vagyok, Gage, ha csak egyetlen Isten létezik, és minden vallás a központi igazság egyik szelete. Ezt kell elmagyaráznunk ezeknek az embereknek, hogy mi mindnyájan testvérek vagyunk Allah, Jehova vagy Jahve vagy akárkicsoda szemében. Franciaország és Egyiptom keblére öleli egymást, mihelyt a mullahok belátják, hogy testvéreik vagyunk. Vallás? Csak egy eszköz, mint a kitüntetés vagy a jutalmazás. Semmi sem kapja jobban szárnyra a képzeletet, mint a bizonyosság nélküli hit. Monge felnevetett. – Bizonyosság nélküli? Én tudós vagyok, tábornokom, mégis úgy t nik számomra, Isten létezése azonnal bizonyosságot nyer, mihelyt röpködni kezdenek azok a fránya ágyúgolyók. – Bizonyosság – vagy csupán vágyakozás, ahogyan a gyermek vágyakozik az anyja iránt? Ki tudja? Az élet rövid, és legfontosabb kérdéseinkre soha nem kapunk választ. Én tehát az utókornak élek: bár a halál mit sem jelent, a dics ség nélkül leélt élet mégis olyan, mintha mindennap meghalnánk. Emlékszem egy olasz párbaj h s történetére, aki tizennégy párbajt vívott, hogy megvédje állítását, mely szerint Ariosto jobb költ , mint Tasso. Halálos ágyán aztán bevallotta: nem olvasta egyiket sem. – Bonaparte kacagott. – Ezt nevezem életnek! – Nem, tábornok – felelte Conte, a ballonszakért , megemelve boroskupáját. – Ez az élet! – Ó, én is értékelem a finom bort, a jó lovakat és a szép n ket. Nézzék csak amerikai barátunkat itt, aki megmentett egy csinos makedónt, most a parancsnok sátrában vacsorázik, és nemsokára kiveszi az t megillet részt Kairó gazdagságából. ugyanolyan opportunista, mint én vagyok. Ne higgyék, hogy nekem nem hiányzik a feleségein, az a mohó kis boszorkány, akinek az egyik legszebb pinája van, amit valaha is láttam, olyan csábító, hogy egyszer úgy estem neki, hogy észre sem vettem, kiskutyája a hátsó felemen lóg! – Röhögött az emléken. – Az élvezet nagyszer dolog! Ám csupán a történelem maradandó, márpedig egyetlen hely sincs, ahol több történelmet találnánk, mint Egyiptomban. Feljegyez mindent, ugye, Talma?
87
– Minden író örvendene ilyen feladatnak, tábornok. – Oly témát adok az íróknak, mely tehetségükhöz méltó. Talma felemelte a kupát. – A h sök eladják a könyveket. – A könyvek pedig h söket csinálnak. Mindnyájan ittunk, bár hogy mire, azt nem tudnám pontosan megmondani. – Önnek merész tervei vannak, tábornok – jegyeztem meg. – A siker pusztán akarat kérdése. A nagysághoz vezet út els lépése: elhatározni, hogy nagyok akarunk lenni. Az emberek követni fognak. – Követni, de hová, tábornok? – kérdezte der sen Kleber. – Végig az úton. – Sorban végignézett rajtunk, tekintete égetett. – Bárhová is vezet. Vacsora után megálltam, hogy elköszönjek Monge-tól és Berthollet-tól. Elegem volt a folyami hajókból, f leg amióta láttam felrobbanni az egyiket, s Talma és Astiza is partra akart szállni. Így hát átmenetileg búcsút intettünk a két tudósnak. Felettünk csillagok borították a felh tlen sivatagi eget. – Bonaparte cinikus, de igen csábító – jegyeztem meg. – Nem hallgathatjuk végig az álmait anélkül, hogy ne ragadnának át ránk is. Monge bólintott. – Az a fickó egy üstökös. Ha nem ölik meg, nyomot fog hagyni a világon. És rajtunk. – Csodáld t, de sose bízz meg benne – figyelmeztetett Berthollet. – A tigris farkába kapaszkodunk mindnyájan, Monsieur Gage, és csak remélhetjük, hogy minket nem fal fel. – Bizonyára nem bántja a saját fajtáját, vegyész barátom. – De mi az fajtája? Ha nem hisz Istenben, hát bennünk sem kell hinnie: számára nem vagyunk valóságosak. Napóleon számára csupán egyvalami valóságos: maga Napóleon. – Ez roppant cinikusan hangzik. – Igen? Itáliában egyszer parancsot adott egy csapat katonának, hogy támadja meg az osztrákokat. Az ütközet után számos halottunk maradt. – Ez a háború, nemde? – Eszembe jutottak Bonaparte szavai a parton. – Nem, mert a csetepaté és a haláluk katonai szempontból teljesen szükségtelen volt. Ám a szép Mademoiselle Thurreau éppen akkor tett látogatást nálunk Párizsból, és Bonaparte úgy akarta az ágyába csábítani, hogy demonstrálja erejét. A n le-ny gözése volt az egyetlen célja, amikor elrendelte a támadást. – Berthollet a karomra tette a kezét. – Örülök annak, hogy csatlakozott hozzánk, Gage, ön bátor és kellemes modorú ember. Tartson ifjú tábornokunkkal, s biztosan messzire jut, ahogyan ígérte. Ám sose feledje: Napóleon érdeke Napóleoné, nem a magáé.
Abban reménykedtem, hogy Kairóba vezet utunk hátralév része már csupán kellemes séta lesz a datolyapálmák ligetein és az öntözött dinnyeföldeken keresztül. Ehelyett – hogy elkerüljük a folyó kanyarulatait és a gyakori falvak keskeny csíkját – a francia hadsereg néhány mérföldre, nyugatra eltávolodott a Nílustól, s ismét sivatagon és száraz szántóföldeken, napszítta vályogfalvakon és tengelyrepeszt öntöz csatornákon vágott át. A hordalékvölgyb l, melyet a Nílus minden nedves évszakban elárasztott, csizmáink nyomán száraz, tapadós porfelh szállt fel, mely egyhamar porral bevont katonákká változtatott minket, miközben sajgó lábbal meneteltünk dél felé. Július közepe lévén a h mérséklet rendszeresen negyven fok közelében járt, és mikor forró szél fújt, a ragyogóan kék ég tejfehérré vált a horizonton. Homok sziszegett a tornyosuló d nék tetején, melyek olyanok voltak, mint a hullámos papírlap. Az emberek szemgyulladástól szenvedtek: az állandó
88
ragyogás átmeneti vakságot okozott. Oly hevesen t zött a nap, hogy be kellett kötnünk a kezünket, valahányszor felvettünk egy követ vagy hozzáértünk egy ágyú csövéhez. Az sem javított a helyzetünkön, hogy Bonaparte, aki még mindig tartott a britek támadásától a nyomunkban vagy egy szervezettebb ellenállástól el ttünk, minden megállásért és késlekedésért megrótta tisztjeit. Miközben a katonák a menetelésre összpontosítottak, távolabbra tekintett, sorra strigulázta a napokat képzeletbeli naptárában, s elméjében számot vetett mindennel, a brit flotta rejtélyes távolmaradásától kezdve a messzi Indiában harcoló Tipuval kötend szövetségig. Egész Egyiptomot igyekezett befogni pillantásával. A nyájas vendéglátó, aki a folyami ütközet után állt el ttünk, ismét visszaváltozott nyugtalan zsarnokká, aki egyik helyr l a másikra lovagolt, hogy nagyobb sebességre ösztökélje seregét. – Minél gyorsabban lépkedünk, annál kevesebbet veszítünk! – oktatott ki minket. Így minden tábornok izzadt és piszkos volt, s gyakorta szitkozódott. A katonákat elcsüggesztette a perlekedés és a meghódítandó táj teljes sivársága. Sokan eldobták felszerelésüket, hogy ne kelljen cipelniük. Mások öngyilkosságot követtek el. Astiza és én két ilyen holttest mellett is elhaladtunk. Okét otthagytuk, mert túlságosan siettünk ahhoz, hogy eltemessük a halottainkat. Csupán a körülöttünk ólálkodó beduinok tartottak vissza sokakat a szökést l. Hadseregünk, ez az emberekb l, lovakból, szamarakból, ágyúkból, szekerekb l, tevékb l, kísér kb l és koldusokból álló áradat porfelh t verve közeledett Kairó felé. Mikor verejtékt l csatakosan megálltunk pihenni a szántóföldeken, csupán azzal szórakozhattunk, hogy köveket hajigáltunk a számtalan patkányra. A katonák kígyókra lövöldöztek és skorpiókkal játszottak, addig kínozván ket, míg egymásra nem uszíthatták ket. Ekkor már tudtuk, hogy a skorpiócsípés nem olyan halálos, mint kezdetben hittük, s t, ha a fullánkjához nyomjuk a rovart, ragacsos anyag válik ki bel le, mely gyógyírként enyhíti a fájdalmat és gyorsítja a gyógyulást. Es egyszer sem esett, de még felh t sem láttunk az égen. Esténként nem is annyira tábort vertünk, inkább lerogytunk, mindenki ott heveredett le, ahol a sorban állt, s azon nyomban megtámadtak bennünket a legyek és a szúnyogok. Legalább olyan gyakran ettünk hideg ételt, mint meleget, mert híján voltunk a t zifának. Hajnalra igencsak leh lt a leveg , s harmattól nedvesen, félig kábán ébredtünk. Azután felkúszott a felh tlen égre a nap, kíméletlenül, mint az óram , s csakhamar mindnyájan majd megf ttünk. Észrevettem, hogy Astiza a menetelés során fokozatosan egyre közelebb húzódik hozzám, ám, mivel mindkett nket kötések és piszok borítottak, valamint körülvett az egész horda, e változás semmilyen romantikus következménnyel nem járt. Egyszer en egymás melegét kerestük éjszakánként, majd a nap és a legyek miatt panaszkodtunk nappal. Wardannál a sereg végre engedélyt kapott, hogy két napra megpihenjen. A katonák megmosakodtak, aludtak, élelmet gy jtöttek és ételt vásároltak. Astiza ismét bizonyíthatta nélkülözhetetlenségét, mert szót tudott érteni a helyiekkel, s így élelmiszerhez juttatott minket. Oly sikeres volt, hogy még Napóleon tisztikarának egyes tagjait is el tudtam látni kenyérrel és gyümölccsel. – Úgy gondoskodsz a behatolókról, mint ahogy a héberekr l gondoskodott Isten, mikor mannát adott nekik – próbáltam viccel dni vele. – Nem nézem tétlenül, ahogyan a közkatonák éhen halnak a parancsnokuk ostobasága miatt – vágott vissza. – Amellett meg úgysem maradtok sokáig, akár jóllaktok, akár éheztek. – Nem hiszed, hogy a franciák legy zik a mamelukokat? – Nem hiszem, hogy legy zik a sivatagot. Nézz végig magatokon, a nehéz egyenruhátokon, a vastag csizmátokon, a rózsaszín b rötökön! Van egyetlenegy is közületek, rült tábornokotokat kivéve, aki nem bánja már, hogy idejött? Ezek a katonák hamar elmennek maguktól is. A károgása kezdett idegesíteni. Mégiscsak egy fogoly volt – bár elrontottam a kedvességemmel –, és eljött az ideje, hogy erre figyelmeztessem.
89
– Astiza, Alexandriában megölhettünk volna, mint orgyilkost. Ehelyett megmentettelek. Nem felejthetnénk el ezt a gazda-szolga vagy idegen-egyiptomi viszonyt, s lehetnénk barátok? – Ugyan kinek lennék a barátja? Egy férfinak, aki idegen a saját seregében is? Egy katonai opportunistának? Egy amerikainak, aki se nem valódi tudós, se nem katona? – Láttad a medálomat. Ez egy kulcs valamihez, melyre nekem kell rájönnöm. – De te anélkül akarsz rájönni, hogy valóban megértenéd a dolgokat. Tudást akarsz, tanulás nélkül. Díjat munka nélkül. – Szerintem ez éppenséggel pokolian nehéz munka. – Egy él sköd vagy, aki más kultúrákat foszt ki. Én olyan barátot akarok, aki hisz valamiben. El ször is magában. És olyan dolgokban is, melyek nagyobbak, mint . Ez már a szemtelenség netovábbja volt! – Én amerikai vagyok, aki sokféle dologban hisz! Elolvashatnád a Függetlenségi nyilatkozatunkat! És nem irányítom a világot. Csupán boldogulni próbálok benne. – Nem. Az egyes emberek cselekedetei bizony irányítják a világot. Minket a háború hozott össze, Monsieur Ethan Gage, és nem tagadom, nem vagy teljesen kellemetlen alak. Ám a bajtársiasság nem jelent igaz barátságot. El bb el kell döntened, miért is jöttél Egyiptomba, mihez akarsz kezdeni ezzel a medállal, mi az, amiben hiszel, s akkor majd barátok lehetünk. Fenébe is! Meglehet sen pimasz egy n személy, ahhoz képest, hogy egy keresked rabszolgája volt! – Majd akkor leszünk barátok, ha elfogadsz engem az uradnak, és belenyugszol az új sorsodba! – Mi az, amit nem tettem meg neked? Hová nem mentem veled? k, n k. Nem válaszoltam neki. Ezúttal karnyújtásnyi távolságra feküdtünk egymástól, és a gondolataim még éjfél után sem hagytak elaludni. Ami nem is volt olyan nagy baj, mivel kis híja volt, hogy egy elkószált szamár a fejemre ne taposson.
Omm-Dinar falujában – július 20-án, az egyiptomi újévet követ napon – Napóleon híreket kapott arról, hogy a mamelukok felkészültek Kairó védelmére, mely ekkor már csak tizennyolc mérföldre volt el ttünk. A véd k ostoba módon kettéosztották er iket. A mameluk hadsereg zöme, Murád bej vezetésével a folyó nyugati, felénk es részén foglalt helyet, a féltékeny Ibrahim bej viszont egy nagyobb csapatot a keleti oldalon tartott. Ez volt az alkalom, melyre tábornokunk várt. Éjfél után két órával érkezett az indulási parancs, a tisztek és az rmesterek ordításai és rúgásai nem t rtek késlekedést. Mint egy óriási vadállat, mely felkel barlangjában, úgy ébredt s állt fel a francia expedíciós er , hogy a sötétben délnek induljon. Egyszerre várakozás izzott a leveg ben, melyet ahhoz a szúró érzéshez tudnék hasonlítani, amit Franklin elektromosságának bemutatóin tapasztaltam. Ez lesz a nagy csata, s a következ napon eld l, elpusztul-e a mamelukok f serege, vagy netán a miénk futamodik meg. Astiza fennkölt szólamai ellenére egyáltalán nem éreztem magam a világ urának, s t, úgy éreztem, körülbelül annyira irányítom a sorsomat, mint egy folyón sodródó falevél. Vörösen érkezett a hajnal, s köd lengte be a Nílus nádasait. Bonaparte sietségre ösztönzött, össze akarta zúzni a mamelukokat, miel tt egyesíthetnék er iket, vagy ami még rosszabb, elt nnének a sivatagban. Egyszer-egyszer láttam t, hevessége nagyobb volt, mint bármikor ezel tt, mintha nem csupán készülne a harcra, hanem egyenesen keresné is azt. Egy kapitány óvatosan ellentmondott neki, mire úgy dördült rá, mint az ágyú. Hangulata aggodalmat keltett a katonák soraiban. Vajon a közelg csata miatt ilyen ideges a parancsnokunk? Ha igen, akkor mindnyájunknak van oka az aggodalomra. Egyikünk sem
90
aludt eleget. Láthattuk a horizonton a másik nagy porfelh t ott, ahol a mamelukok és gyalogosaik gyülekeztek. Egy sáros falunál tartott pihen alkalmával tudtam meg, mi okozza a tábornok komorságát. Mer véletlen volt, hogy Bonaparte egyik hadsegédje, egy Jean-Andoche Junot nev vakmer fiatal katona ugyanannál a kútnál szállt le a lováról inni, amelynél én. – A tábornok felettébb türelmetlennek t nik a harc miatt – jegyeztem meg. – Tudtam, hogy eljön ez az id , és hogy a gyorsaság mindennél fontosabb, de az éjszaka közepi ébresztés valahogy akkor is civilizálatlan dolognak t nik. – Maradj távol t le – figyelmeztetett csendesen a hadnagy. – Veszélyes lehet az elmúlt éjszaka történései miatt. – Miért? Italoztak? Kártyáztak? Vagy valami más? – Hetekkel ezel tt megkért, hogy végezzek diszkrét nyomozást egy kellemetlen pletyka kapcsán. Nem sokkal ezel tt kézhez kaptam egy ellopott levelet, mely bizonyítja, hogy Josephine viszonyt folytat valakivel – ez persze eddig is csupán a tábornok el tt volt titok. Tegnap este, nem sokkal a mameluk el készületekr l szóló hírek után, hirtelen azt követelte, mondjam el, mit tudtam meg. – A n elárulta t? – Josephine szerelmes egy Hippolyte Charles nev piperk cbe, Leclerc tábornok egyik hadsegédjébe. Azóta csalja Bonapartét, mióta összeházasodtak, ám nem akarta észrevenni a tlenségét, mert teljesen belebolondult abba a n be. A féltékenysége elképeszt , s múlt éjjel a dühe olyan er s volt, mint egy vulkánkitörés. Attól tartottam, engem fog lel ni. Tébolyultnak t nt, az öklével verte a fejét. Tudja ön, milyen érzés attól megcsalatni, akit a legreménytelenebbül szeret? Azt mondta nekem, hogy az érzelmei kih ltek, az idealizmusának vége, s most már semmije sem maradt, csak az ambíció. – Mindez egy szerelmi ügy miatt? Mégiscsak francia volna? – Kétségbeesettén szereti Josephine-t, s gy löli magát ezért. a legönállóbb és legmagányosabb ember, akit valaha láttam, emiatt foglya annak a szajhának, akit feleségül vett. Azonnal elrendelte ezt a menetelést, és többször megfogadta, hogy mivel a boldogságának amúgy is vége, miel tt a nap lenyugszik, az utolsó emberig elpusztítja az egyiptomi hadsereget. Én mondom önnek, Monsieur Gage, olyan tábornok vezet csatába minket, aki tébolyult a haragtól. Hát, ez nem hangzott valami jól. Ha van egyáltalán valami, amiben az ember reménykedik egy parancsnokkal kapcsolatban, akkor az a hidegvér. Nyeltem egyet. – Az id zítése nem volt a legjobb, Junot. A hadnagy nyeregbe szállt. – Nem volt más választásom, s jelentésemnek nem kellett volna meglepetésként érnie t. Ismerem az észjárását, tudom, hogy félreteszi a zavaró tényez ket, mikor eljön a csata pillanata. Majd meglátja. – Bólintott, mintha magát gy zködné. – Mindössze örülök, hogy nem a másik oldalon harcolok.
91
Kilencedik fejezet
Délután két óra volt, a nap legforróbb szakasza, mikor a francia hadsereg megkezdte a négyszögek kialakítását, készen arra, hogy megvívja a piramisok csatáját. Helyesebb volna imbabai csatának nevezni, mert ez volt a hozzánk legközelebb es város neve, ám a horizonton látható piramisok miatt Talma ezt a jobban cseng nevet küldte haza jelentéseiben. Imbaba dinnyeföldjeit hamar ellepték a közeli ütközet el tt szomjukat oltani akaró katonák. Egyik emlékem éppen az, hogy a katonák egyenruhájának mellrésze foltos volt a gyümölcs levét l, mikor az ezredek és dandárok alakzatba álltak. A piramisok még mindig tizenöt mérföldnyire voltak el ttünk, ám a távolság ellenére leny göz en hatott tökéletes geometriai formájuk. Innen nézve olyanok voltak, mintha óriási hasábok csúcsai lennének, melyeket nyakig eltemetett a homok. Összerezzentünk a látványtól, hiszen ezek a mesés, égbe nyúló építmények a legmagasabbak voltak, melyet valaha emberi kéz emelt. Vivant Denon keze vadul járt, megpróbálta belepréselni az elé táruló panorámát jegyzetfüzete egy lapjába, s közben megörökíteni a leveg vibrálását. Képzeljük el a jelenet leny göz pompáját! Bal oldalunkon a Nílus folyt, alacsonyan az áradás el tt, mely nemsokára megkezd dik majd, ám így is fenségesen kéken, visszatükrözve a ragyogó eget. Mellette a megm velt földek és pálmaerd k dús zöldje, egy vékony szalag az édenkertb l. Jobbunkon sorakozó d nék, mint egy óceán fagyott hullámai. S végül a távolban ott álltak a piramisok – ezek a rejtélyes épületek, melyek mintha egy másik világhoz tartoztak volna, egy olyan civilizációhoz, melyet elképzelni is alig tudtunk –, tökéletes csúcsuk az égbe meredt. A piramisok! Láttam már ket szabadk ves ábrázolásokon, ahol szögletesnek és meredeknek tüntették fel ket, tetejükön ragyogó, mindent látó szemmel. Most itt voltak el ttem, mint egy délibáb. A valóságban zömökebbek voltak, mint ahogyan elképzeltem ket. Adjuk hozzá mindehhez a feszes alakzatban álló sok tízezer egyenruhás katonát, a hullámzó mameluk lovasságot, a cammogó tevéket, a b szamarakat s a vágtázó francia tiszteket, akik máris rekedtek voltak a parancsok üvöltését l. Oly egzotikus volt a körülöttem lév kép, hogy úgy éreztem, mintha egy álomvilágba csöppentem volna. Talma egyik papírlapot a másik után rótta tele, vadul jegyzetelt, nehogy valamit kihagyjon. Denon azt mormolta maga elé, hogy mindnyájunknak pózolnia kell, miel tt megkezdjük a csatát. – Várjatok! Várjatok! Bonaparte seregével szemben csillogó had állt fel, mely kétszer-háromszor nagyobbnak nt saját huszonötezres hader nknél, s majdnem teljesen elfedte a porfelh . Ha a mamelukok jobb hadvezérek, talán legy zhettek volna minket. Az arab hadsereget azonban balga módon kettéosztotta a hatalmas folyam. Gyalogságuk – ezúttal Albániából jött ottomán harcosok – túlságosan hátul helyezkedett el, hogy közvetlenül használható legyen. A mamelukok végzetes gyengesége abban rejlett, hogy nem csak egymásban nem bíztak, de az Ottomán Birodalom egyéb részeib l érkezett segélyhadakban sem. Tüzérségük rossz helyen állt, a balszárnyunk legvégén. A hozzáértés e hiánya láttán a franciák magabiztossága helyreállt a csata kimenetelét illet en. – Nézzétek, milyen bolondok! – nyugtatták bajtársaikat a veteránok. – Fogalmuk sincs a háborúról! Messze a folyóparton, a horizonton csillogva ott állt Kairó, negyedmillió ember otthona, hihetetlenül vékony minaretjei erdejével. Vajon megtaláljuk ott a szerencsénket? A szám kiszáradt, elmémet elkábította az élmények sokasága. Az arab hader gerincét ismét a mameluk lovasok alkották, immár tízezren. Hátasaik kiváló arab mének, szerszámuk díszes, lovasaik leplek és selyemköntösök forgataga, turbánjukon kócsag- és pávatollak, sisakjuk arannyal futtatott. Felszerelésük egy egész
92
múzeumra való gyönyör régi fegyverb l állt. Öreg muskéták, drágak és gyöngyház berakással. Szablyák, kopják, lándzsák, csatabárdok, buzogányok és t rök csillogtak a napfényben. A nyeregtáskákban vagy az övekbe t zve újabb muskéták és pisztolyok, s minden mamelukot két vagy három gyalogos szolga kísért, további l fegyverekkel és munícióval megpakolva. Ezek a szolgák csatában el refutottak, hogy készen álljanak a puskával, s mameluk gazdájuknak egy pillanatra se kelljen megállnia újratölteni. A harcosok lovai ágaskodtak és horkantottak, mint a cirkuszi paripák, fejüket forgatták, türelmetlenül várva a közelg rohamot. Nem akadt sereg ötszáz éve, mely ellenállt volna nekik. Az egyiptomi alakulatok szélén fehér ruhába bújt beduinok leselkedtek a tevéiken, arcuk elfedve, mint a banditáké. Farkasokként köröztek, hogy majd lecsapjanak ránk, s megöljenek és kifosszanak minket, mikor összeomlunk az utolsó el tti mameluk roham csapása alatt. Saját farkasunk, Bin Szadr eközben ugyanúgy vadászott rájuk, ahogyan k miránk. Feketébe öltözött gyilkosai a d nék gerincén ólálkodtak, hogy rajtaüssenek a beduinokon, s hogy elvegyék a halott mamelukok kincseit, miel tt a francia katonák odaérnének. Az egyiptomiak kisméret ágyúkat szíjaztak néhány teve hátára. Az állatok b gtek és horkantottak, s erre-arra ténferegtek, ideges hajcsáraik ordítozó parancsainak engedelmeskedve, miközben imbolygásuk lehetetlenné tette a pontos célzást. A folyó ezúttal is megtelt a muszlimok latin vitorlás felukkái-val, rajtuk csörömpöl matrózok raja. Ismét hallottuk a dobok, kürtök, harsonák és csörg dobok zaját, s zászlók, lobogók és hadijelvények erdeje borult e gyülekezet fölé, mintha karneválon lennénk. A francia zenekarok sem voltak restek, rázendítettek k is, mihelyt az európai gyalogság a sok gyakorlás higgadt rutinjával hadrendbe állt, el készítette a puskáit és felcsatolta bajonettjeit. A nap megcsillant a fegyverek hegyén. Az ezredek jelvényein szalagok jelezték a régebbi gy zelmeket. Dobok peregtek, parancsokat közvetítve. A leveg forró volt, mint a kemence, égette a tüd nket. A víz mintha elpárolgott volna, miel tt a szánktól a torkunkig ért. Nyugatról, a sivatag fel l meleg szél érkezett, s az ég vészjóslóan barna volt arrafelé. Mostanra a tudósok és mérnökök zöme is beérte a hadsereget – még Monge és Berthollet is partra szállt ám szerepünk az elkövetkez leszámolásban tisztázatlan maradt. Ekkor Dumas tábornok, aki hatalmas barna csatalova nyergében még óriásibbnak t nt, odavágtatott hozzánk, s új parancsot ordított felénk. – Szamarak, tudósok és n k a négyszögek közepére! Vonszoljátok oda a haszontalan seggeteket! Nemigen hallottam ennél megnyugtatóbb szavakat. Astiza, Talma és én követtünk egy tudósokból, francia n kb l és állatokból álló csoportot az egyik gyalogsági négyszög közepébe. A négyszög parancsnoka Louis-Antoine Desaix tábornok, a hadsereg talán legkiválóbb katonája volt. Napóleonnal egyid s (azaz huszonkilenc éves), s még pár centivel alacsonyabb is a „kis káplárnál”. A többi tábornokkal ellentétben olyan odaadóan szolgálta parancsnokunkat, mint egy h séges kutya. Megjelenése nem volt túl vonzó – arcát kardvágás csúfította –, a n kkel szemben félénken viselkedett, s a legboldogabb akkor volt, mikor egy ágyú kerekei között alhatott. Most oly robusztus négyszögbe rendezte katonáit – fala minden irányban tíz ember mélység volt hogy belépéskor úgy éreztem, mintha él emberekb l álló er d belsejében lennék. Megtöltöttem a puskámat, s e széles vállakból, kokárdás csákókból és töltött puskákból emelt félelmetes fal mögül néztem Egyiptomot. Lovon ül tisztek, gyalogos tudósok és csicserg asszonyok gyülekeztek idebent, mindnyájan idegesek voltunk a csata és a meleg miatt. A négyszög küls sarkaiba tábori ágyúkat állítottak; a gyalogságnak kellett megakadályoznia, hogy a tüzéreket elérhesse az ellenség. – Mózesre és Jupiterre, sosem láttam ilyen nagyszer dolgot – suttogtam. – Nem csoda, hogy Bonaparte szereti a háborút.
93
– Mit szólnál, ha Egyiptom a te hazád volna, s úgy néznéd e francia ezredeket? – kérdezte Astiza csendesen. – Ha neked kellene szembenézned az invázióval? – Remélem, jobb id k jönnek a nyomunkban. – Ösztönösen megfogtam és megszorítottam a kezét. – Egyiptom kétségbeejt en szegény, Astiza. Meglepetésemre nem húzódott el t lem. – Igen, az. A katonazenészek ismét rákezdtek a „Marseillaise”-re – a dallam er t öntött mindenkibe. Azután, fekete hátasán Napóleon és tisztikara lovagolt a négyszögünkhöz. A parancsnok kalapján toll, szürke szeme mint a jég. Felmásztam egy caisson-ra – kétkerek l szerkocsira hogy hallhassam. Felesége h tlensége nem hagyott látható nyomot rajta, hacsak a dühödt összpontosítást nem tekintjük annak. Most drámaian a piramisokra mutatott, melyek letisztult formája úgy hullámzott a h ségben, mintha víz alól látnánk. – Franciaország katonái! – kiáltotta. – Negyven évszázad tekint le rátok! Fülsiketít üdvrivalgás tört ki. Bár az egyszer közkatonák folyton panaszkodtak Bonapartéra a csaták között, ütközetben úgy összeforrtak parancsnokukkal, mint a szeret k. Ismerte ket, tudta, hogyan gondolkodnak, ismerte minden bajukat és vágyukat, s tudta, hogyan kérjen t lük lehetetlent cserébe egy színes szalagért, egy mondatért egy jelentésben, vagy egy el léptetésért valamelyik elit egységbe. A tábornok ekkor közelebb hajolt Desaix-hoz, s halkan beszélt, hogy ne hallja mindenki, amit nem a seregnek szán: – Nincs kegyelem. Jeges borzongás futott végig a hátamon. Murád bej, aki ismét az el ttünk álló arab hadsereg f vezére volt, látta, hogy Napóleon a négyszögeivel el renyomulni szándékozik, hogy áttörje az arabok centrumát, s kettéosztva apránként pusztítsa el a mameluk er ket. Bár az egyiptomi hadúrnak nem volt fogalma az európai taktikáról, annyi józan ész azért szorult belé, hogy megel csapással elejét vegye a franciák támadásának. Felemelte lándzsáját, s a mameluk lovasok kísérteties, huhogó harci üvöltéssel ismét rohamra indultak. E rabszolgaharcosok évszázadokon át nem találtak legy re, s az uralkodó kaszt egyszer en nem hitte el, hogy a technika fejl dése uralmuk végét jelentheti. Sokkal nagyobb volt e támadás, mint bármi, amit eddig láttunk; oly sok ló dübörgött el re, hogy szó szerint éreztem a talaj remegését a l szerkocsi alatt, melyen álltam. A gyalogság nyugtalan magabiztossággal várakozott; addigra már megtanulták, hogy a mamelukoknak sem tüzérsége, sem fegyelmezettsége nem elegend , hogy ellenálljon a franciák hadrendjének. Az ellenség rohama mégis olyan volt, mint a közelg lavina. Mindannyian megfeszültünk. Rázkódott a talaj, homok és por ver dött fel egészen a harcosok melléig, mint a tenger hulláma, kopjáik, lándzsáik és puskáik úgy hajlongtak, mint gabonaszárak a szélben. Kissé szédültem, s vakmer nek tartottam magam, amiért az el ttem álló katonák feje fölül, a kocsi tetejér l szemléltem a támadást – Astiza és Talma úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna –, ám eddig még nem találkoztam olyan mameluk fegyverrel, mely bármily távolságból is eltalálhatott volna. Felemeltem a saját puskámat, és vártam, néztem az ellenséges lobogókat. Egyre közelebb és közelebb értek, a dübörgés egyre csak er södött, a mamelukok éles kiáltásai is hangosabbá váltak, s mindeközben a franciák ajkát egyetlen szó sem hagyta el. A közöttünk lév nyílt terep egyre fogyatkozott. Mikor tüzelünk végre? Szinte már az ellenséges katonák szemének színét is meg tudtam volna mondani, láttam csikorgó fogukat, kezük erezetét, s elvesztettem a türelmemet. Gondolkodás nélkül meghúztam a ravaszt, a puskám visszarúgott, és az egyik ellenséges harcos hátraesett, elt nve a lovak forgatagában. Akkor, mintha lövésem adta volna meg a jelet az általános támadásra, Desaix felkiáltott, és a franciák els sora tüzelt, puskacsöveikb l kicsaptak a már ismer s lángok. Azon nyomban megsüketültem, a támadó lovasság roppant hulláma pedig megtört, kitekeredett testek, nyerít lovak és taposó paták egyvelegévé vált. Füst és por terített be minket. Azután a
94
következ sor is elsütötte puskáját, majd a következ , majd az azutáni. Valahol ágyúk dörrentek, kartács sikoltott. Ólom és vas záporozott az ellenségre. Még azok a mamelukok is, akiket nem találtak el, beleütköztek társaikba és kirepültek hátasaik nyergéb l. Vad rohamuk egy szempillantás alatt z rzavarrá vált, csupán méterekre a legels francia sorok bajonettjeinek hegyét l. Némelyikük oly közel esett el, hogy ruhájuk meggyulladt az európai puskákból kirepül ég fojtás lángjától. Apró tüzek gyulladtak a holtak és sebesültek ruháján. Újra töltöttem és l ttem, bár nem tudom, eltaláltam-e bármit is. Mindent füst borított. A túlél k hátrébb húzódtak, hogy újraszervezzék seregüket, eközben Napóleon katonái gyorsan és mechanikusan újratöltettek; minden mozdulatot százszor elvégeztek már. Néhány francia is elesett a mamelukok lövéseit l, ezeket bevonszolták négyszögünk közepébe, miközben az alakzat nehézkesen helyreállt, a lustábbakat az rmesterek veréssel ösztökélték kötelességük teljesítésére. Olyan volt, mintha egy tengeri szörnyeteg minduntalan új kart növesztene, bármilyen végzetes sebet ejtettek is rajta. A mamelukok ismét nekünk rontottak, ezúttal gyalogsági négyszögünk oldalát és hátsó részét próbálták áttörni. Az eredmény ugyanaz volt, mint el bb. A lovak hegyesszögben közeledtek, s némelyik el is jutott a négyszögig anélkül, hogy lel tték volna, ám a bajonettek erdeje el tt megtorpantak, nemegyszer levetvén hátukról ordítozó lovasukat. A finom selymeken és vásznakon vörös virágok nyíltak, amint az arabokat eltalálták a nehéz ólomlövedékek. Ezúttal két négyszög tüzelt a szárnyakról a közöttük elvágtató mamelukokra. A támadás ismét z rzavarba fulladt, az ellenség egyre kétségbeesettebbnek t nt. Voltak, akik felálltak a nyeregben, muskétájukkal és pisztolyukkal tüzeltek ránk, ám lövéseik túl gyérek és pontatlanok voltak, hogy komoly károkat okozzanak a francia sorokban. Néhány gyalogosunk felnyögött vagy felüvöltött, majd összeesett, de azután újabb európai sort z dördült el, s e bátor lövészeket is lesöpörte lovukról. Hamarosan halottak és haldoklók gy je vett körül bennünket, Egyiptom katonai arisztokráciájának hullahegye. Emellett eltörpült a korábbi csaták mészárlása. Noha az arab golyók egymás után süvítettek el a fejem mellett, én mégis különös módon sérthetetlennek éreztem magam ebben az rült kavargásban. Volt valami szürreális az egész jelenetben: a távoli messzeségben dereng piramisok, az üvegszer en áttetsz leveg , a letaglózó h ség és a sivatagi szélben hajlongó pálmák, melyekr l itt-ott leveleket szaggattak le az eltévedt golyók. A zöld darabok úgy szállongtak, mint a tollak. Hatalmas porfelh emelkedett a fehér égbolt felé, amint az ellenség – minden látható cél nélkül – az egyik vagy másik irányba vágtázott, gyenge pontot keresve Bonaparte négyszögeiben, hiába. Az egyiptomi gyalogság bizonytalanul várakozott hátul, mintha fatalista módon várnák, mikor teljesül be a sorsuk. A mamelukok, lázadástól tartva, szándékosan elsorvasztották népük egyéb fegyvernemeit, melyek most bénultan ácsorogtak. Nyugat felé néztem, ahol az egész ég sötétbe borult, s a nap narancsszínt öltött. Es közeledne? Nem, eszméltem rá, ezek másmilyen felh k – homokvihar jelei. A horizontot már eltakarta a közeled vihar. Úgy t nt, rajtam kívül senki más nem vette észre az id járás hirtelen változását. A mamelukok, kiknek bátorsága vitán felül állt, most újjászervez dtek, új puskákat és pisztolyokat kaptak szolgáiktól, majd újabb rohamra indultak. Ez alkalommal mintha összes dühüket egyetlen négyszögre, mégpedig a miénkre összpontosították volna. L ttünk, mire els soraik led ltek, mint el bb, de hadrendjük oly s volt, hogy a hátul jöv k átlépték elesett bajtársaikat, mire újratölthettünk volna. Kétségbeesett elszántsággal rontottak neki lovaikkal a francia bajonetteknek. Olyan volt, mintha egy hajó jött volna nekünk. A négyszög meghajlott a támadás ereje alatt, a haldokló lovak teste Bonaparte több harcosát is összezúzta. Néhány katona félelmében hátrálni kezdett. Ekkor újabb franciák érkeztek a négyszög belsejéb l, hogy meger sítsék a küls sorokat, miel tt azok összeomolhatnának. Egyszerre vad kézitusa támadt, a mamelukok
95
karddal, kopjával és pisztollyal birkóztak a franciák bajonettjeivel és közvetlen közelr l leadott lövéseivel szemben. Én még mindig a l szerkocsi tetején álltam, onnan l ttem a kavargó embertömegbe. Fogalmam sem volt, mit találok el. Hirtelen, mintha ágyúból l tték volna ki, egy ló és a rajta ül óriási harcos áttörte a sorokat, átugratva az összegabalyodott katonák fölött. A turbános mameluk arab lovát vér borította, köntösét bels ségek mocskolták, ám mégis feltartóztathatatlan vadsággal küzdött. Gyalogosok siettek oda, hogy megállítsák, de úgy vágta ketté muskétájuk csövét a szablyájával, mintha szalmaszálba hasított volna. A tébolyult állat rúgott és taposott, körbekörbe forogva, mint egy dervis, lovasát láthatólag nem fogta a golyó. A tudósok szétrebbentek a paták taposása el l, többen elestek és kiabáltak. S ami a legijeszt bb volt: a támadó szeme rám szegez dött, amint felt , nem kifejezetten katonai kabátomban egyensúlyoztam a szerkocsi tetején. Céloztam, ám miel tt l hettem volna, a ló nekiütközött a l szerkocsinak, s engem a leveg be lökött. Keményen érkeztem a földre, tüd mb l kiszaladt a leveg , de a zavaros szem mén még mindig felém táncolt, szeme vérben forgott, patái a földnek csapódtak. Úgy nt, gazdáját csakis én érdeklem a körülöttünk lév száz és száz harcoló ember közül, mintha személyes ellensége lettem volna. Ekkor kiáltás hangzott, a ló felnyerített, majd összeesett. Láttam, hogy Talma volt az, aki kopját ragadott, s az állat hátsójába döfte. A lovas lecsúszott a nyeregb l és a földre puffant, éppen annyira kábultan, mint én az imént. Miel tt feltápászkodhatott volna, Astiza ádáz kiáltással s Talma segítségével nekitolta a l szerkocsit. Kereke a béna lónak szorult, így fanatikus gazdája a nyereg és a vasabroncsok fogságába esett. A mameluk vállai olyan szélesek voltak, mint egy ököré, s úgy verg dött, mint egy vadállat, de hiába. Odamásztam, és rávetettem magam a harcosra, miközben tomahawkomat a torkához nyomtam. Astiza is ránk ugrott, közben arabul kiabált, s talán a szavai, talán a neme miatt, de a lovas megdermedt. Azután fáradtsága elnyomta vadságát és kábultan hátrazuhant. – Mondd neki, hogy adja meg magát! – ordítottam Astizának. A lány valamit kiáltott, mire a mameluk megadóan bólintott, majd feje hátrabillent a homokba. Megszereztem életem els hadifoglyát! Meglep en kellemes érzés volt, még jobb, mint egy különösen szerencsés leosztás a kártyában. Jupiterre, kezdtem érteni, mi hajtja a katonákat. Miután a halál szele megsuhintja az embert, igencsak édes lesz az élet. Gyorsan lefegyvereztem az arabot, s az egyik tisztt l kölcsönvett pisztollyal végeztem a kínlódó lóval. Láttam, hogy más lovasoknak is sikerült áttörniük, de el bb-utóbb mindet leütötte a nyeregb l a francia gyalogság. Egyetlen kivétel volt csupán, egy különösen merész fickó, aki, miután két embert lefejezett s t is eltalálta egy golyó, lovával átugratott a rzavaros els soron, s kétségbeesett gy zelmi kiáltást hallatva elvágtatott. Ilyen volt a mamelukok egyedülálló bátorsága – Napóleon meg is jegyezte, hogy egy maroknyi hasonlóval az egész világot leigázhatná. Minden bizonnyal ezért szervezi majd kés bb túlél mamelukokból a személyi test rségét. Mégis, az efféle szerencsés megmenekülés ritkaságszámba ment, s az ellenség zöme át sem tudott törni a bajonettek erdején, mert lovaikat felnyársalták. Végül a túlél k bátorsága elszállt, s francia kartácst z közepette – mely újabbakat vert le a nyeregb l – menekül re fogták. Hiába az egyiptomiak bátorsága, ez is csak egy mészárszék volt. Az európaiak több tucat embert veszítettek, a mamelukok viszont ezreket. A homokot beborították a halottaik. – Kutasd át a ruháját – mondta Astiza, miközben a foglyunkon ültünk. – Magukkal viszik a kincseiket a csatába, hogy velük együtt vesszen, ha vesznie kell. Ami azt illeti, a foglyul esett harcos igazi kincsesbányának bizonyult. Turbánja kasmírból volt, s mikor arrébb löktem, kiderült, hogy még egy kicsi és kerek sapkafélét hord a fején, melybe annyi aranyérmét varrt, melyt l az egész egy sárga sisaknak t nt. Ujabb aranyak kerültek el a derekára tekert övr l, pisztolyát gyöngyház és drágak berakás ékesítette,
96
szablyájának fekete pengéje damaszkuszi acélból készült, markolata orrszarvúszarv-faragás, aranyberakással. Néhány pillanat alatt dúsgazdag lettem, akárcsak a sereg nagy része. A franciák kés bbi becslése szerint minden mameluktól átlagosan tizenötezer frank értéket lehetett elvenni. A katonák örömükben ugrándoztak a halottak körül. – Te jó ég, ki ez az ember? – kérdeztem. Astiza megragadta a férfi kézfejét s megfordította, megvizsgálta a gy jét, majd mozdulatlanná dermedt. – Hórusz fiainak egyike – mormolta. Az arab ujján ugyanolyan szimbólum volt, mint amilyen a lány nyakában lógó amuletten. Nem muszlim jelkép volt. A férfi elrántotta a kezét. – Ez nem a tiéd – szólalt meg hirtelen angolul. – Beszéled a nyelvünket? – kérdeztem, még jobban meglep dve. – Volt már dolgom európai keresked kkel. S hallottam rólad is, a zöld kabátos britr l. Mit keres egy brit a franciák között? – Amerikai vagyok. Antoine francia, Astiza egyiptomi és görög. Beletelt pár másodpercbe, míg megemésztette a hallottakat. – S én pedig mameluk. – A hátán feküdt, az eget bámulta. – így hoz minket össze a háború és a sors. – Mi a neved? – Asraf el-Din vagyok, Murád bej hadnagya. – Mit jelent az, hogy Hórusz egyik fia? – kérdeztem Astizától. – Az sök követ je. Ez az ember nem tipikus, kaukázusi mameluk. A régi családok sarja vagy, igaz? – A Nílus folyik az ereimben. A Ptolemaioszok leszármazottja vagyok, ám maga Murád bej fogadott a mamelukok közé. – A Ptolemaioszok? Úgy érted, Kleopátra atyafisága? – kérdeztem. – S Nagy Sándor tábornokaié meg Caesaré – felelte büszkén. – A mamelukok megvetik az általuk uralt egyiptomiakat – magyarázta Astiza –, mégis id l id re tagokat fogadnak maguk közé a nagynev régi famíliákból. Furcsa egy véletlen! Pont egy olyan mameluk támad rám, aki egy pogány istennek hódol, ráadásul angolul is beszél? – Megbízhatom benned, ha engedünk felállni? – Fogoly vagyok, csatában ejtettél el – mondta Asraf. – Alávetem magam az akaratodnak. Hagytam, hogy felálljon. Egy pillanatig még imbolygott. – A neved nagyon hosszú – mondtam. – Azt hiszem, inkább Ásnak foglak szólítani. – Hallgatok rá. De mindeme jószerencse semmivé foszlik, emlékeztettem magam, ha kollégáimnak nem szolgálok valamilyen megfejtéssel a medállal kapcsolatban. A Hórusz nyakláncos Astiza hasznos ötletet adott vele kapcsolatban, s lehet, hogy ez a fickó is tud valamit. Mikor az alakulat épp az örvendezéssel volt elfoglalva, s mindenki a csatára figyelt, ingem alól el húztam a medált és meglóbáltam a harcos el tt. Talma szeme tágra nyílt. – Én nem csak harcos vagyok, Hórusz fia – mondtam. – Azért jöttem Egyiptomba, hogy megértsem ezt. Felismered? Csodálkozva pislogott. – Nem. De valaki más lehet. – Ki tudhatja Kairóban, hogy mit jelent? Ki ismeri az si egyiptomi isteneket és a néped történelmét? Astizára sandított. A lány bólintott, majd arabul hadartak valamit. Végül Astiza hozzám fordult.
97
– Több isten követi a lépteidet, mint tudsz róla, Ethan Gage. Foglyod, ez a harcos, azt állítja, ismer egy férfit, akir l én is csak szóbeszédet hallottam, és aki a régiek nevét viseli. – Ki az? – Énoch, a bölcs, másként Hermész Triszmegisztosz, Hermész, a Háromszor Hatalmas, az istenek írnoka, a m vészetek és tudományok atyja. – Ejha! – Énochnak hívták az ótestamentumi Matuzsálem apját ís. Hosszú élet egy társaság. Szabadk ves emlékeimben felderengett valami Énoch Könyve nev m , az si bölcsesség forrása. Több ezer évvel ezel tt veszett nyoma. Vérrel borított foglyomra néztem. – Ismeri ezt a bölcset? Astiza bólintott, miközben a férfi továbbra is a medálomat bámulta. – Énoch – mondta a lány, – e férfi bátyja.
Egyszerre megindult a francia hadsereg. A négyszög menetoszlopba rendez dött, és el renyomult az imbabai egyiptomi er d felé, útközben szó szerint halottak tarlóján másztunk át. As kezét a háta mögött összekötöttem azzal az aranyzsinórral, melyet a derekán viselt, s elvettem a sapkáját. Kopasz volt, csupán egy hajtincset hagyott meg a feje búbján, melynél fogva – így a legenda – Mohamed próféta haláluk pillanatában megragadja, s a Paradicsomba emeli a mamelukokat. Érmékkel kivarrott sapkáját az övembe t ztem, Astiza pedig a férfi pompás kardját vitte. Ha éreztem volna is lelkiismeret-furdalást, amiért hajadonf tt hagyom legy zött ellenségemet a t napon, ez hamar elmúlt, mert a légkör hirtelen megtelt porral. Bár csak délután 4 körül járhatott, a ver fény rohamosan sötétedett. Miközben átkeltünk a véráztatta csatamez n, jobb képet kaptam arról, mi is történt. Mialatt a mi négyszögünk, valamint Jean-Louis Raynier-é viselte a mameluk lovasrohamok csapását, más alakulatok el renyomultak. Egyikük áttörte az ellenséges vonalakat a Nílus partján, és az ágyúkkal hátulról l ni kezdte az egyiptomi gyalogságot. Két másik egyenesen Imbabát támadta, hogy el zze az ottani egyiptomi tüzérséget. A mameluk lovasság maradéka kettészakadt, egyik része a meger sített városban keresett menedéket, a másik, Murád bejjel az élen, nyugat felé vágtatott a sivatagba. Ez utóbbi csoport mostanra szétszóródott. A csata meneküléssé vált, a menekülés pedig mészárlássá. A franciák az els , szenvedélyes rohammal bevették Imbaba védm veit, az albán gyalogság elpusztult. A menekül ottomán katonákat lel tték vagy a Nílusba szorították. Mihelyt a franciák egy pillanatra is megálltak, azonnal felt nt maga a f parancsnok, hogy további tüzelésre ösztökélje ket. Itt mutatkozott meg Napóleon komor haragja. A fejvesztett rohanásban legalább ezer mameluk keveredett a tömegbe, ket gyalogságukkal együtt a folyóba szorították, ahol egykett re elsüllyedtek személyes vagyonuk súlya alatt. Akik ellenállással próbálkoztak, azokat megölték. Ez volt a háború igazi arca. Némelyik francia olyan véresen tért meg az öldöklésb l, mintha egy erjeszt kádba esett volna. Tábornokunk csillogó szemmel lovagolt el mellettünk. – Most! Zúzzátok össze ket, vagy kés bb drága árat fizetünk! Elhaladtunk Imbaba mellett, s gyorsan megtettük az utolsó mérföldeket, mígnem a piramisok és Kairó közé értünk. A város – minaretek és kupolák tündérországa – a Nílus túlsó partján csillogott. Az ott lév , eddig sértetlen mameluk had a folyó másik partján követett minket, s onnan ordítoztak át a katonáinknak, mintha ugyan a szavak megtehetnék azt, amire a golyók nem voltak képesek. L távolon kívül voltunk. Azután, mikor elérték a Kairó rakpartjain horgonyzó felukkákat, a mamelukok legbátrabbjai vízre szálltak, hogy a folyón átkelve támadjanak ránk. De már kés volt. Imbaba temet vé változott. Murád bej a sivatag felé menekült. A szedett-vedett mameluk csónakhad közeledett a francia gyalogosok védte partvonalhoz, s ez a
98
vízi támadás még kevesebb reménnyel kecsegtetett, mint a muszlim lovasrohamok. Golyózápor fogadta ket. S ami még rosszabb, lassan az egész harcmez t elnyelte a homok és por közeled fala, mintha Isten, Allah vagy Hórusz végs beavatkozásra szánta volna el magát. A csónakok egyenesen beleeveztek a viharba. A homokvihar, mint egy égig nyúló fal, kioltotta a fényt nyugaton. Elszürkült a világ, mintha napfogyatkozás lenne. A nyugati égen feketén közeledett a vihar, s a hatalmas piramisokat leny göz méretükkel és letisztultságukkal együtt beborította a barna köd. E szélvihar felé evezett oly sietve Ibrahim bej és bátor követ inek maroknyi csapata, túlterhelt csónakjaik egyre jobban imbolyogtak az er s szélben, a Nílus habjai tajtékot vetettek, a túlparton pedig poros francia gyalogosok sorfala állt fel, kiknek a hátát verte a vihar. A franciák tüzeltek, majd ismét tüzeltek, kitartóan és fegyelmezetten. Az egyiptomiak sikoltoztak, nyögdécseltek, és kizuhantak a csónakjaikból. A homokvihar már a nyakunkon volt, egy végtelenbe vesz sziklafal, mely sötétbe borított mindent. Semmit sem láttam már, sem a menekül arabokat a nyugati parton, sem a piramisokat, még Napóleont és tisztjeit sem. Olyan volt, mintha a világvége közeledne. – Feküdjetek le! – ordította Asraf. , Astiza, Talma és én egymásra támaszkodva összegörnyedtünk, ruhánkkal próbálva eltakarni szánkat és orrunkat. A szél sivítva, teljes er vel ütött ránk, mint egy ökölcsapás, majd jött a homok, mint mardosó rovarok raja. A franciák is elég nehezen viselték, pedig k háttal görnyedtek a viharnak, a közeled mamelukok azonban szembekapták a szelet ingatag lélekveszt iken. Az aréna elsötétült. A vihar minden más zajt elnyelt. A csata leállt. Mi négyen egymásba kapaszkodtunk, reszkettünk és imádkoztunk különféle istenekhez, hiszen a vihar mindnyájunkat emlékeztetett arra, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak is. Hosszú percekig tombolt a vihar, mely még a tüd nkb l is kiszívta a leveg t. Azután, majdnem olyan gyorsan, ahogyan jött, tovább is állt, s a zaj elült. Por szállingózott mindenfelé. Francia katonák ezrei emelkedtek fel lassan, reszketve sekély homoksírjaikból, látszólag feltámadva, tet l talpig barnán. Mind némák voltak, döbbentek és ijedtek. Fejünk fölött tisztulni kezdett az égbolt. Nyugaton a nap oly r ten tündökölt, mint egy törött szív. Kairó és a folyó felé néztünk. A vízr l elt ntek a csónakok. Az összes mameluk, aki a folyón át akart minket megtámadni, megfulladt, vagy a keleti parton zátonyra futott. Minden csónak felborult. Hallottuk a túlél k jajveszékelését, melyet Astiza fordított: „Most a franciák rabszolgái leszünk!” A város felé menekültek, összegy jtötték feleségeiket és értékeiket, majd elt ntek a közelg alkonyatban. A különös, szinte természetfelettinek t vihar mintha eltörölte volna az egyik hódítót, s egy másikat ültetett volna a helyébe. A szél elsöpörte a múltat, és kitisztította az utat a rejtélyes, de bizonyosan európai jöv el tt. Lángok csaptak fel a város rakpartjain, amint a néhány, még ott horgonyzó felukka is kigyulladt. A jelek szerint valakik a csónakok felgyújtásával próbálták lassítani a franciák átkelését a folyón, hiába, mert a Nílus partjai mindkét irányban tele voltak hajókkal. A felukkák egész éjszaka égtek, s megvilágították a várost, melyet megszállni készültünk, mintha színházi lámpások volnának, fényük reszketve táncolt végig a fantasztikus mór épületeken. A francia katonák most, túlélve mind a csatát, mind a vihart, diadalittasak, kimerültek és piszkosak voltak. A Nílusba özönlöttek, hogy lemosakodjanak, majd kiültek a dinnyeföldek közepére, hogy egyenek és megtisztítsák puskáikat. Meztelen arab halottak halmai emelkedtek mindenfelé, lecsupaszították ket a zsákmányles k. A franciák vesztesége néhány tucat halott és kétszáz sebesült volt, az araboké több ezer lehetett. Egyszer bakák lettek most hirtelen gazdagok a zsákmánytól. Napóleon gy zelme teljes volt, uralma a sereg felett meger södött, merészsége elnyerte méltó jutalmát. Úgy lovagolt csapatai között, mint egy gy ztes oroszlán, fogadta az ujjongásokat és cserébe gratulációkat osztott. A gy zelem öröme elmosta az elmúlt hetek minden panaszát és
99
szenvedését. Napóleon heves szenvedélyét kielégítette az aznapi tombolás, felesége tlensége miatt csorbát szenvedett büszkeségét lecsillapította a vérontás. Oly kegyetlen volt e harc, amilyennek csak képzelhettem, s minden érzelmet elszívott. Josephine sosem tudta meg, milyen mészárlást okozott kisded játékaival. A tábornok kés bb – az este folyamán – megtalált. Nem tudom, mikor és hogyan – id érzékemet elködösítette a hatalmas ütközet és vihar okozta sokk. Segédei odajöttek hozzám, kifejezetten engem kerestek, s én némi félelmet éreztem, mert sejtettem, mit akarhat lem. Bonaparte sosem hagyott id t magának a melankóliára, gondolatai máris a következ lépés körül forogtak. – Szóval, Monsieur Gage – mondta nekem a sötétben –, úgy értesültem, ön foglyul ejtett egy mamelukot. Hogyan értesült ilyen gyorsasággal ennyi mindenr l? – Valóban, tábornok, bár legalább annyira a szerencse, mint szántszándék révén. – Úgy t nik, ön értékes tagja az expedíciónak. Szerényen vállat vontam. – Akkor is csak tudós maradok, nem katona. – Pontosan emiatt kerestem fel önt. Felszabadítottam Egyiptomot, Gage, s holnap elfoglalom Kairót. A Kelet meghódításának els szakaszát befejeztem. A második csak önt l függ. – T lem, tábornok? – Most önön a sor, hogy kövesse a nyomokat, és kiderítse, miféle titkokat rejtenek e piramisok és templomok. Ha vannak rejtélyek, ön megtalálja a nyitjukat. Ha valamiféle hatalom rejt zik itt, ön átadja nekem a kulcsát. Ennek eredményeképp hadseregeink legy zhetetlenek lesznek. El renyomulunk, egyesülünk Tipuval, ki zzük a briteket Indiából, s megpecsételjük Anglia sorsát. Népeink forradalmai, az amerikaiaké és a franciáké, megváltoztatják a világot. Nehezen tudnám elmondani, milyen érzelmi hatást váltott ki ez a felkérés bel lem, az egyszer földi halandóból. Nem mintha morzsányit is érdekelt volna Anglia, Franciaország, Egyiptom, India, vagy éppen egy új világrend sorsa. Inkább az érintett meg, hogy ez az alacsony, karizmatikus, szenvedélyekkel és tervekkel teli férfi olyasvalamiben szánt nekem szerepet, ami túlnyúlt rajtam. Eddig vártam, hogy megkezd djön a jöv , és most itt volt. Az aznapi vérontásban és az id járás természetfeletti ómenjében az eljövend nagyság bizonyítékát láttam, de legalábbis egy férfiét, aki mindent megváltoztat maga körül, akár javára, akár kárára, mintha maga is kicsiny istenség lenne. Hízelg volt a gondolat, fel sem mértem a következményeit. Köszönetem jeléül kissé meghajoltam. Szívem a torkomban dobogott, miközben a távozó Bonapartét figyeltem, s közben eszembe jutott Sidney Smith sötét leírása a francia forradalomról. Felsejlettek el ttem a holtak halmai a csatamez n, az egyiptomiak jajveszékelései és a honvágytól gyötört katonák viccel dése a két és fél hektár homokról. Elgondolkodtam a tudósok szinte érdekl désén, az európaiak reformtervein, Bonaparte szándékán az India határaiig való végtelen menetelésre, ahogyan Nagy Sándor tette egykoron. Majd eszembe jutott a nyakamban lógó medál, és az, hogy a vágy mindig legy zi a boldogságot. Bonapartét már rég elnyelte a sötétség, mikor Astiza bukkant fel mellettem. – Hamarosan el kell döntened, miben is hiszel valójában – suttogta a lány.
100
Tizedik fejezet
Asraf furcsa nev bátyjának otthona Kairó egyik el kel negyedében helyezkedett el, ami annyit jelentett, hogy ebben a körzetben valamivel kevesebb volt a por, a betegség, a patkány, a b z és a nyüzsgés, mint a város egyéb részein. Egyiptom f városát, akárcsak Alexandriát, valahogy elkerülte a Kelet tündöklése, s láthatóan senki nem tör dött a csatornázással, a szemétszállítással, a közvilágítással, a forgalomirányítással vagy a fosztogató ebfalkák megfékezésével, melyek az utcákat rótták. Persze ugyanezt mondtam Párizsról is, mindazonáltal ha az egyiptomiak kutyáik hadát vetették volna harcba lovasságuk helyett, meghódításuk talán nem lett volna ilyen egyszer . Az ideges katonák tucatnyi korcsot l ttek vagy szúrtak le minden egyes nap, ám e kivégzéseknek nem volt nagyobb következménye a kutyapopulációra, mint csapkodásunknak a sz nni nem akaró légyrajokra. Ugyanakkor, éppúgy, mint Alexandriában vagy Párizsban, b ség is akadt a nyomor közepette. A mamelukok kiválóan értettek ahhoz, hogyan sajtoljanak ki minél több adót az elnyomott lakosságból, s hogyan költsék mindezt a saját kényelmük fokozására: kecses arab palotáikhoz képest az európai vagy amerikai épületek ormótlannak t ntek. Bár a módosabb házak kívülr l egyszer ek voltak, odabent árnyas udvarokat találtunk narancs-, pálma-, gránátalma- és fügeligetekkel, elegánsan csúcsosodó mór boltíveket, lépcs s szök kutakat és s szobákat, bennük sz nyegekkel, párnákkal, faragott könyvespolcokkal, kupolás mennyezettel, valamint vörös- és sárgaréz asztalokkal. Némelyiknek gazdagon díszített erkélye volt, utcára néz ablakait faragott masrabija-fal fedte, melyek fátyolként rejtették a mögöttük lév helyiséget. Bonaparte Mohammed el-Elfi bej nemrégiben épült márvány- és gránitotthonát szemelte ki magának, ez minden emeletén fürd vel és g zfürd vel, valamint üvegablakokkal büszkélkedhetett. Napóleon tudósait egy másik, Kászim nev bej palotájában szállásolták el, miután az el tulajdonos Fels -Egyiptomba menekült. Háremének terme a szorgos Conte m helyévé vált, kertjeiben tudós férfiak tartották tanácskozásaikat. A muszlim mecsetek még ennél is elegánsabbak voltak, karcsú minaretjeik és magasba tör kupoláik kellemben és pompában a legszebb európai gótikus templomokkal is felvehették volna a versenyt. A piacok vászontet i a szivárvány minden színében ragyogtak, az erkélyeket keleti sz nyegek borították, mintha virágok nyílnának mindenhol. Egyiptom széls ségei – h ség és árnyék, gazdagság és nyomor, trágya és tömjén, egyhangúság és színpompa, vályogtégla és csillogó mészk – szinte felfoghatatlanok voltak. Az egyszer közkatonák kevésbé el kel szálláshelyeket kaptak, mint a tisztek: sötét, középkorias házakat, melyekb l hiányzott minden komfort. Hamarosan sokan adtak hangot csalódottságuknak a város miatt, ahol a h ség kibírhatatlan, az étel gyomorforgató, a városlakók pedig undokak. Franciaország olyan országot hódított meg, siránkoztak, ahol nincs bor, nincs rendes kenyér és nincsenek elérhet n k. Az efféle vélemények azután valamelyest lecsendesedtek, ahogyan a nyári meleg elmúlt, és néhány n fel-felt nt az új urak között. Id vel a katonák kelletlenül elismerték, hogy az ais, ez a lapos kenyérlepény, tulajdonképpen egészen megfelel en pótolja a hazait. Azonban a vérhas, mely a partraszállás óta kínozta a hadsereget, egyre több áldozatot szedett: a franciák több embert veszítettek a betegség miatt, mint az ellenség golyói által. Az alkohol hiánya már addig is annyi zúgolódásra adott okot, hogy Bonaparte párlatok készítését rendelte el datolyából, a legnagyobb mennyiségben hozzáférhet gyümölcsb l. S miközben a tisztek sz skertek ültetését tervezték, a katonák hamar felfedezték a muszlimok kábítószerét, a hasist, melyet olykor mézes golyókba sodortak
101
és ópiummal f szereztek. Ezt oly gyakran füstölték vagy itták a párlatát, hogy egyiptomi tartózkodása alatt a hadsereg soha nem tudta megfékezni a kábítószer terjedését. A tábornok egy ezred élén, a f kapun át nyomult be az elnyert városba, körülötte rezesbandák játszottak, s zászlók lengtek. Astiza, Talma és én, Asraf útmutatása alapján, egy kisebb kapun léptünk be Kairóba, s sz k utcácskákon keresztül bolyongtunk. Bazárok mellett haladtunk el, melyek most, két nappal a nagy csata után, félig üresen kongtak, vakolatuk repedéseit kíméletlenül feltárta a déli ver fény. Kölykök szórták a vizet az utcákra, hogy ne ver djön fel a por. Szamarak el l kellett kapualjakba húzódnunk, mert az oldalukra er sített kosarak a sikátorokhoz szorítottak minket. Még Kairó belvárosában is falusi hangok ütötték meg a fülünket: kutyaugatás, tevehorkantás, kakasrikoltás, no meg a müezzinek imára szólító éneke, mely az én fülemnek úgy hangzott, mint a párosodó macskák nyávogása. Az üzletek istállóknak t ntek, a szegények hajlékai sötét barlangodúknak. Ezekben férfiak kushadtak közönyösen, fakókék galabieikben, vízipipák szárát rágcsálva. Betegesen sárga, fekélyekkel borított gyermekeik tágra nyílt szemekkel bámultak ránk. Asszonyaik elrejt ztek el lünk. Nyilvánvaló volt, hogy a lakosság túlnyomó többsége elképeszt szegénységben él. – Talán másutt vannak a módosabb kerületek – mondta Talma aggodalmaskodva. – Nem, ez majd a ti felel sségetek lesz – felelte Asraf. Ami azt illeti, magam is rágódtam a felel sség kérdésén, végül közöltem Assal, hogy hajlandó vagyok visszaadni neki a szabadságát, amennyiben a testvére fogad minket. Egyáltalán nem kívántam még egy szolgát tartani, persze Astizán kívül, s t a rabszolgaság gondolatától mindig is kényelmetlenül éreztem magam. Franklinnek egyszer volt egypár négere, de olyannyira zavarban érezte magát a jelenlétükt l, hogy inkább elengedte ket. Levonta a következtetést: a rabszolgaság rossz üzlet, hiszen drága a beszerzésük és a fenntartásuk, és semmi érdekük nem f dik a rendes munkavégzéshez. Asrafot kevéssé hatotta meg a könyörületességem. – Mit egyek majd, ha kidobsz az utcára, mint egy lelencgyereket? – Én nem vagyok gazdag ember, As. Nem tudlak fizetni. – De igen, hiszen éppen most vetted el t lem az összes vagyonomat! – Talán vissza kéne fizetnem neked, amit csatában nyertem el t led? – Hát nem így igazságos? A következ t tesszük. Én leszek As polgártárs, a te vezet d. Ismerem egész Egyiptomot, mint a tenyeremet. Ezért cserébe visszafizeted nekem, amit elloptál t lem. S a végén mindketten ugyanúgy állunk majd, mint ahogyan kezdetben. – Ekkora vagyont egyetlen vezet vagy szolga sem érdemelne ki! Elgondolkodott. – Ez igaz. Akkor tehát a pénzen felbéreled a bátyámat is, hogy együtt kutassunk a rejtélyeid után. S fizetsz, hogy a házában lakhass, mely ezerszer kellemesebb, mint ezek a disznóólak itt. Igen, a gy zelmed és a b kez séged sok barátot szerez neked Kairóban. Az istenek mindnyájunkra ránk mosolyogtak azon a napon, barátom. Ez a rendezés mindenképp próbára teszi majd a nagylelk ségemet. Franklin szavaiban kerestem megnyugvást, aki azt mondta: „ahogy a vagyon sokasodik, a felel sség is gyarapodik”. Ez bizonyosan igaz volt a kártyanyereményemre. Ám Ben ugyanannyira a fogához verte az utolsó dollárt is, mint bármelyikünk, s keményen is alkudott. Sosem tudtam fizetésemelést kicsikarni t le. – Nem – mondtam Ásnak. – Fizetem a megélhetésedet s a bátyád szolgálatait is. Ám a maradékot csak akkor adom vissza, ha megtudjuk, miféle jelent séggel bír a medálom. – Ez tisztességes – jegyezte meg Astiza. – Az sök bölcsessége rejt zik benned, barátom! – mondta Asraf. – Benne vagyok! Allah, Jézus és Hórusz legyen veled!
102
Semmi kétségem nem volt afel l, hogy ez a párosítás legalább három vallásban istenkáromlásnak min sülne, de napirendre tértem felette: a mamelukból bizonnyal jó szabadk ves válna. – Mesélj a bátyádról! – Különös ember , olyan, mint te; kedvelni fogod. Énochot cseppet sem érdekli a politika, mindene a tudomány. Kett nkben nem sok közös van: én ehhez a világhoz tartozom, egy másikhoz. De szeretem t és tisztelem is. Nyolc nyelven beszél, köztük a tiéden. Több könyve van, mint ahány felesége az isztambuli szultánnak. – És az sok? – Ó, igen. Így hát elértünk Énoch házához. Mint az összes kairói lakásnak, ennek a külseje is egyszer volt: háromemeletes épület, l résszer ablakokkal és masszív faajtóval, melyen kicsiny vas-rács volt. Asraf dörömbölésére el ször nem jött válasz. Lehet, hogy Énoch elmenekült a mameluk bejekkel? Ám végül a vasrács mögött kinyílt egy figyel ablak, As arab szidalmakat üvöltött, s az ajtó nyikorogva kitárult. Egy Musztafa nev , óriás termet fekete komornyik fogadott minket, s kísért be a házba. Itt azonnal megszabadultunk a h ségt l. Kis bels kerten haladtunk keresztül, melynek közepén szök kút csobogott és narancsfák nyújtottak árnyékot. A házat feltehet leg úgy építették, hogy enyhe szell t keringessen. Díszes falépcs vezetett az udvar egyik végéb l a fenti, eltakart szobák felé. Tetején a nappaliba léptünk, melynek padlóját bonyolult mintázatú mór k lapok borították, s egyik végében keleti sz nyegek és párnák sorakoztak a vendégek kényelmére. Másik végén fedett erkély, ahonnan a n k figyelhették az alul lév férfiak beszélgetését. A boltíves mennyezet díszesen faragott, a polcok roskadásig rakva könyvekkel. Függönyök lengtek lágyan a sivatagi szell fuvallatában. Talma vágyakozva nézett. – Mindig is err l álmodtam. Itt azonban nem álltunk meg. Musztafa továbbkísért minket egy újabb kicsiny udvarba, mely üres volt, eltekintve egy alabástromemelvényt l, melyen misztikus jelek sorakoztak. Felettünk – a fehéren tornyosuló falakon túl – fényesen ragyogott a kék égbolt négyszöge. Az egyik fal, melyre a napfény esett, hófehéren világított, míg a másik oldal fekete árnyékba borult. – Egy fénykút! – mormolta Astiza. – Micsoda? – A piramisok korában ilyen kutakkal mérték az id t. A nyári napforduló idején a Nap egyenesen a fejünk fölött lesz, s nem vet árnyékot. Így tudták kijelölni a papok az év leghosszabb napját. – Bizony így van! – nyugtázta Asraf. – Meg tudták bel le állapítani az évszakot, s megjövendölték a Nílus áradásának idejét. – Miért volt szükségük ennek ismeretére? – Mikor a Nílus kiáradt, elöntötte a szántóföldeket, s mun-kaero szabadult fel más tevékenységekre, például a piramisok építésére – magyarázta Astiza. – A Nílus ciklusa Egyiptom ciklusa. Az id mérése a civilizáció kezdete volt. Szakemberek kellettek, hogy nyilvántartsák múlását, bel lük lettek a papok, s k további hasznos dolgokat gondoltak ki az emberek javára. Az udvaron túl egy nagy helyiségbe értünk, melynek félhomálya szinte sötétnek t nt az el ragyogás után. Porlepte szobrok, törött k edények és színes egyiptomi festményekkel borított faldarabok rejt ztek itt. A festményeken vörös b férfiak és sárga b n k álldogáltak abban a merev, mégis kecses pózban, melyet a L'Orient rakterében megvizsgált táblán is láttam. Sakálfej istenek, Básztet, a macskaistenn , merev komolyságú fáraók, feketére csiszolt sólymok és tömör faládák, melyek küls részét életnagyságú emberfigurák ékesítették. Ezekr l a díszes koporsókról már Talmától is hallottam, s tudtam, hogy ezekben tartották a múmiákat.
103
Az újságíró meg is állt az egyik mellett. Arcára kiült a lelkesedés. – Ezek valódiak? – kérdezte izgatottan. – Egy ilyen forrás minden nyavalyámat meggyógyítaná… – Gyere – vonszoltam arrébb –, miel tt megfojt a por. – Ezekb l a tartókból eltávolították a múmiákat – mondta Asraf. – A tolvajokat nem érdekelték a koporsók, de Énoch közhírré tette, hogy fizet, ha elhozzák neki ket. Úgy gondolja, a díszítésük kulcsot jelenthet a múlt megértéséhez. Láttam, hogy némelyiket nemcsak rajzok, hanem hieroglifák is borítják. – Miért írna valaki olyasvalamire, amit azután örökre eltemet? – kérdeztem. – Talán, hogy tanácsokkal lássa el a holtat az alvilág veszélyeivel szemben, legalábbis a bátyám szerint. Számunkra azért hasznosak, mert biztonságosan lehet bennük tárolni dolgokat, hiszen a legtöbb tolvaj túl babonás, hogy ilyenekben kutakodjon. Félnek az átoktól. A szoba végében keskeny k lépcs vezetett lefelé, s odalent egy boltíves csarnokba értünk, melyet lámpások fénye világított be. Asraf vezetésével beléptünk ebbe a nagy könyvtárhelyiségbe. Mennyezetét dongaboltozat, padlóját k fedte, száraz és h vös volt. Fapolcaira a padlótól a mennyezetig könyveket, újságokat, tekercseket és pergamenlapokat zsúfoltak. Némelyik kemény b rkötés volt, a borító aranybet i csillogtak a fényben. Más, gyakran különös nyelveken íródott köteteket elny tt zsinórok fogtak össze, s szaguk olyan dohos volt, mint egy sírkamráé. Középen egy asztalnál, mely akkora volt, mint egy pajta fél ajtaja, görnyedt férfialak ült. – Üdvözöllek, testvér – mondta Asraf angolul. Énoch felnézett az írásból. Öregebb volt Asrafnál, s a koponyáját körbevev hosszú sz hajtincsekt l s a dús szakálltól eltekintve, kopasz – úgy nézett ki, mintha Newton gravitációja minden hajszálát a szandálja felé vonzotta volna. Szürke leplet viselt, orra sólyomcs rre emlékeztetett, szeme csillogó, b re ugyanolyan szín , mint a pergamen, melyet tanulmányozott. A higgadt tisztaság oly légkörét árasztotta, melyet kevés embernél tapasztaltam, csupán a szeme árulkodott némi huncutságról. – Tehát a franciák még a könyvtáramat is megszállják? – kérdezte fanyarul. – Nem, k barátok, ráadásul a magas fickó amerikai. A barátja egy francia író… – Akit, úgy látom, roppantul érdekel kiszáradt társam – jegyezte meg der sen Énoch. Talma mozdulatlanul állt, szemét le nem véve egy múmiáról, mely egy nyitott koporsóban állt a sarokban. Ezt a tárolót is finom ív , megfejthetetlen írásjegyek borították. A múmiáról letekerték kötéseit – az elny tt vásznak egy része a lábánál kunkorodott s bemetszéseket végeztek a mellüregében. Nyugtalanító volt ez a tetem: barnásszürke, csontos teste volt, mintha éhenhalt volna, szeme zárva, orra pisze, szája görbén vicsorgott kicsiny, fehér fogaival. Zavarónak találtam. Talma azonban oly boldog volt, mint a birka az akolban. – Ez tényleg si? – kérdezte halkan. – Az örök életre tett kísérlet? – Antoine, szerintem ezzel kudarcot vallottak – jegyeztem meg szárazon. – Nem feltétlenül – mondta Énoch. – Az egyiptomiak számára a halott fizikai testének meg rzése az örök élet el feltétele volt. A ránk maradt feljegyzések alapján az sök úgy hitték, az ember három részb l áll: fizikai testéb l, b l – amit talán személyiségnek hívhatunk – és faiból, vagyis életer l. Ez utóbbi kett együttesen alkotta azt, amit ma léleknek nevezünk. A tónak és a fainak meg kellett találnia egymást a veszedelmekkel teli túlvilágon, míg a nap, Rá, átvonult rajta éjszakánként, hogy azután egyesülve halhatatlan akhhá váljanak, mely az istenek között él majd. Nappal a múmiában laktak, egészen addig, míg a feladatot végre nem hajtották. Az egyiptomi vallás nem választotta el az anyagit és a szellemit, hanem egyesítette ket. – Ba, ka és Rá? Úgy hangzik, mint egy ügyvédi iroda neve. – A fennkölt dolgok mindig is kényelmetlen érzéssel töltöttek el.
104
Énoch figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. – Úgy döntöttem, ez itt valószín leg befejezte már az utazását. Kigöngyöltem hát, s felvágtam, hogy tanulmányozzam az si balzsamozási technikát. – A szóbeszéd szerint e szövetek gyógyító hatással bírhatnak – mondta Talma. – Ami csupán torzítása annak, amiben az egyiptomiak hittek – felelte Énoch. – A test burok volt, melyet más er mozgatott, nem maga az élet esszenciája. Mint ahogyan te sem vagy egyenl a betegségeiddel, író. Tudtad, hogy ezt a hivatást a bölcs Thot gyakorolta el ször? – Valójában újságíró vagyok, azért jöttem, hogy megörökítsem Egyiptom felszabadítását – mondta Talma. – Milyen finoman fogalmazol. – Énoch Astizára nézett. – És van még egy vendégünk, nemde? – egy… – kezdte Asraf. – Szolgáló – fejezte be Énoch. Kíváncsian figyelte a lányt. – Tehát visszatértél. A kutyafáját, hát ezek ketten szintén ismerik egymást? – Úgy látszik, ez az istenek akarata. – Astiza lesütötte a szemét. – A gazdám halott, maga Napóleon ölte meg, az új gazdám ez az amerikai. – Roppant érdekes sorsfordulat. Asraf el relépett, hogy megölelje bátyját. – Az összes isten kegyelmén és e három ember nagylelk ségén múlott az is, hogy újra láthatlak, bátyám! Megbékéltem a sorsommal és felkészültem a Paradicsomra, de azután foglyul ejtettek! – Akkor most a rabszolgájuk vagy? – Az amerikai máris szabadon engedett. Abból a pénzb l, melyet t lem elvett, felbérelt, mint test rt és vezet t. A te szolgálatodra is igényt tart. Hamarosan mindent visszakapok, amit elvesztettem. Hát nem a sors keze van ebben is? – Az én szolgálataimra? Minek? – Egy si tárggyal érkezett Egyiptomba. Azt mondtam neki, hogy talán te felismered. – Asraf a legbátrabb harcos, akit valaha láttam – szólaltam meg. – Átugratott egy francia gyalogsági négyszögön, és mindnyájunkra szükség volt, hogy földre kényszerítsük. – Bah! Egy n ejtett foglyul úgy, hogy egy kocsit tolt nekem. – Mindig is bátor volt – mondta Énoch. – Túlságosan is. És a n k jelentették a gyenge pontját. – En ebben a világban élek, nem abban, amiben te, bátyám. De ezek az emberek a tudást keresik. Tudni akarják, mi ennek az si medálnak a jelentése. Mikor megláttam, rögtön éreztem, hogy hozzád kell hoznom ket. Ki ismerné jobban a múltat, mint a bölcs Énoch? – Egy medál? – Az amerikai Párizsban szerezte, de szerinte egyiptomi eredet – mondta Astiza. – Többen meg akarták már ölni miatta. Bin Szadr, a bandita is magának akarja. A francia tudósok is érdekl dnek iránta. Bonaparte kegyét is ezzel nyerte meg. – Bin Szadr, a Kígyó? Hallottuk, hogy a betolakodókkal szövetkezett. – Azzal szövetkezik, aki többet ígér – ráncolta a homlokát Asraf. – Kit szolgálhat valójában? – kérdezte Énoch Astizától. A lány ismét lesütötte a szemét. – Egy másik tudóst. – Vajon többet tudott annál, mint amit nekem elárult? – Ennek a Bonapartének kémkedik – elmélkedett Asraf –, s annak az embernek az ügynöke lehet, aki a leginkább kívánja ezt a medált. – Akkor az amerikai jobban teszi, ha vigyáz. – Valóban. – Az amerikai fenyegeti bármely otthon békéjét, mely befogadja t.
105
– Gyorsan átlátod a helyzetet, mint mindig, testvér. – Mégis idehoztad hozzám. – Mert lehet, hogy az van nála, amir l a legenda szól! Nem tetszett ez az egész beszélgetés. Épp most éltem túl egy komoly ütközetet és már megint veszélyben vagyok? – Egyáltalán kicsoda ez a Bin Szadr? – kérdeztem. – Oly kíméletlen sírrabló volt, hogy kitaszították – mondta Énoch. – Fogalma sem volt a mértékr l vagy a kegyeletr l. A tudós férfiak megvetették, ezért olyan európaiakhoz csatlakozott, akik a sötét m vészetet kutatták Zsoldos lett, és, legalábbis a szóbeszéd szerint, orgyilkos, s nagy hatalmú emberek társaságában járni kezdte a világot. Majd egy id re elt nt. Most pedig ismét felbukkant, a jelek szerint Bonapartének dolgozva. Vagy Alessandro Silano grófnak, gondoltam. – Rendkívül érdekes történet lehetne ez az újságom számára – mondta Talma. – Megöli magát, ha megírja. – Ám lehet, hogy túl komplikált az olvasóimnak – tette hozzá az újságíró. Arra gondoltam, hogy egyszer en oda kellene adnom a medált ennek az Énochnak. Végtére is nekem semmibe sem került, akárcsak a zsákmány, melyet Asraftól vettem el. Birkózzon meg a kígyókkal és az útonállókkal. De mi van, ha valódi kincsekhez vezet? Lehet, hogy Berthollet szerint az életben a legjobb dolgok ingyen vannak, azonban tapasztalatom szerint ilyesmit olyanok mondanak, akiknek van mit a tejbe aprítaniuk. – Tehát válaszokat keresel? – kérdezte Énoch. – Olyasvalakit keresek, akiben megbízhatom. Valakit, aki tanulmányozza, de nem lopja el. – Ha a nyaklánca valóban az az irányjelz , aminek gondolom, nem kívánom magamnak. Inkább teher, mint ajándék. De talán segíthetek magának, hogy megértse. Láthatnám a medált? Levettem a nyakamból, és a kíváncsi tekintetek kereszttüzében a láncával együtt odanyújtottam Énochnak. A férfi ugyanúgy megvizsgálta, mint eddig mindenki: megforgatta, a karokat kitárta, s egy lámpás elé emelte, hogy lássa, milyen mintában sz dik át a fény a lyukakon. – Hogyan került magához? – Kártyán nyertem egy katonától, aki szerint Kleopátráé volt egykoron. Azt mondta, egy alkimistától szerezte, akit Cagliostrónak hívnak. – Cagliostro! – Hallott már róla? – Járt egyszer Egyiptomban. – Énoch megrázta a fejét. – Olyan titkok után kutatott, melyeket nem szabad ismernünk, olyan helyekre ment, ahová tilos a bejárás, és olyan neveket ejtett ki, melyeket senkinek sem szabadna. – Miért ne lenne szabad kiejteni egy nevet? – Ha ismerjük egy isten valódi nevét, akkor tudjuk, hogyan kell hívni, hogy engedelmeskedjen a parancsainknak – mondta Asraf. – A holtak nevének kiejtése egyenl a megidézésükkel. A régiek szerint a szavakban, különösen az írott szóban, mágikus er lakozik. Az öregember Astizára emelte a tekintetét. – És mi a te szereped ebben, papn ? A lány kissé meghajolt. – Én az istenn t szolgálom. Ugyanúgy hozott el az amerikaihoz, mint ahogyan titeket is, a saját céljai érdekében. Papn ? Ez meg mi az ördögöt jelentsen? – Lehet, hogy azt kívánja t lünk: vessük e nyakláncot a Nílusba – mondta Énoch.
106
– Lehet. De a régiek azért készítették, hogy mi meglelhessük, nem igaz, bölcs Hermész? És igen váratlan módon került hozzánk. Miért? Mennyi ebben a szerencse, és mennyi a végzet akarata? – E kérdésre egy élet tanulmányai során sem leltem választ – sóhajtott zavartan Énoch. – Hát, akkor… – Újra megnézte a medált, rámutatott a korong lyukaira. – Felismeritek a mintát? – Csillagkép – felelte Astiza. – Persze, de melyik? Mindnyájan a fejünket csóváltuk. – Pedig ez egyszer ! Ez a Draco, a Sárkány csillagkép. – Ujjával vonalat húzott a csillaglyukak közé, melyb l most kirajzolódott egy vonagló kígyó vagy vékony sárkány alakja. – Gyanítom, hogy e csillagképnek kell vezetnie a medál tulajdonosát. – Vezetnie, de hogyan? – kérdeztem. – Ki tudja! A csillagok forognak az éjszakai égbolton, és évszakról évszakra más pozícióban állnak. Egy csillagkép keveset jelent, hacsak össze nem vetjük egy naptárral. Tehát mire jó mindez? Vártuk, hogy megválaszolja ezt a – reményeink szerint költ i – kérdést. – Nem tudom – vallotta be Énoch. – Mégis, a régiek különös fontosságot tulajdonítottak az id nek. Egész templomokat építettek csupán azért, hogy a téli napforduló vagy az szi napéjegyenl ség idején a fény megvilágítsa ket. A Nap útját úgy fogták fel, mint az élet útját. Nem volt valamilyen id mér eszköz a medálhoz? – Nem – mondtam. De akkor eszembe jutott a naptár, melyet Monge mutatott a L'Orient rakterében, s amelyet ugyanabban az er dben riztek, ahol Cagliostro is raboskodott. A vén varázsló talán együtt hordta a kett t. Lehet, hogy ez a hiányzó nyom? – Ha nem tudjuk megállapítani, mikor kell használni, e medál talán semmit sem ér. Mármost, itt van ez a vonal, ami kettémetszi a kört, ez vajon mit jelenthet? – Fogalmam sincs – mondtam. – Ezek a f részfog alakú vonalak szinte bizonyosan a víz si szimbólumai. – Ez meglepett. Azt hittem, hegyekre utalhatnak, de Énoch er sködött, hogy az egyiptomiak így jelölték a vizet. – De ez az apró karcolásokból álló piramis, ez zavarba ejt. És ezek a karok… ó, nézzék csak! – Mind közelebb hajoltunk. A karokon, nagyjából félúton egy-egy bevágás vagy mélyedés látszott, melyre igazán sosem figyeltem fel, mintha a kar egy részét eltávolították volna. – Vonalzó lenne? – próbálkoztam. – Ez a bevágás jelölhet valamilyen mértékegységet. – Elképzelhet – mondta Énoch. – De lehet, hogy ezen a ponton kell egy másik tárgyat csatlakoztatni hozzá. Talán azért oly rejtélyes ez a medál, amerikai, mert még nem teljes.
Astiza javaslatára az öregembernél hagytam az ékszert, hogy tanulmányozhassa, s hasonló díszek után keresgéljen a könyveiben. El ször nem akartam beleegyezni. Megszoktam már a tárgy súlyát és a biztonság érzetét, hogy mindig tudom, hol van. Most pedig adjam oda egy félig ismeretlen alaknak? – Egyikünknek sem használ, ha nem tudjuk meg, mi ez és mire való – érvelt a lány. – Ha a nyakadban lóg, Kairó utcáin bármikor elvehetik t led. Ám ha egy visszavonult tudós kamrájában hagyod, olyan, mintha eltemetted volna. – Megbízhatom benne? – Van más választásod? Hány válaszra bukkantál azon hetek alatt, amíg nálad volt? Adj Énochnak egy vagy két napot, hogy rájöhessen valamire. – És addig mit tegyek?
107
– Kezdj kérdez sködni a saját tudósaid között. Vajon miért szerepel a Sárkány csillagkép ezen a tárgyon? Hamarabb leljük meg a megoldást, ha mind együttm ködünk. – Ez túlságosan veszélyes, Ethan – mondta Talma, bizalmatlanul méregetve Astizát. Tényleg, tulajdonképpen ki ez a n , akit papn nek neveztek? A szívem ugyanakkor azt súgta, Talma félelmei eltúlzottak. Eddig egyedül kellett megbirkóznom a feladattal, most pedig, bár nem kértem, segít im akadtam, akikkel együtt, talán megfejthetjük a rejtélyt. Valóban az istenn akarata. – Nem, Astizának igaza van – mondtam. – Segítségre van szükségünk, vagy nem haladunk el re. De ha Énoch elszökik a medálommal, az egész francia hadsereget utána szalajtom. – Elszökik? Hiszen hívott meg, hogy lakjunk a házában. Hálószobám a legkényelmesebb volt, amiben évek óta aludtam. H vös volt és árnyékos, az ágy magasan a padló fölött helyezkedett el, és fátyolszer függönyök takarták. Talpamat sz nyeg kényeztette, és még a mosdótál és a vizeskancsó is ezüstb l és rézb l készült. Mekkora változás a hadjárat keserve és h sége után! Mégis úgy éreztem, olyan történetnek lettem részese, amelyet nem értek, s azon kaptam magam, hogy újra és újra lepergetem magam el tt az eddigi eseményeket. Hát nem óriási szerencse volt, hogy találkoztam egy görög-egyiptomi n vel, aki beszél angolul? Vagy hogy ennek a különös Énochnak az öccse egyenesen engem szemelt ki célpontnak, miután betört a négyszögünk közepébe a piramisok melletti csatában? Hogy Bonaparte nem pusztán engedélyezte, de egyenesen megparancsolta, hogy vegyem magamhoz a lányt? Úgy t nt, hogy a medál, mint egy furcsa, varázserej mágnes, egyre újabb és újabb embereket vonz magához. Egyértelm en eljött az ideje, hogy állítólagos szolgámnak feltegyek néhány kérdést. Miután megfürödtünk és pihentünk, megkerestem Astizát. A f udvaron találtam rá, mely mostanra h s árnyékba borult. A szök kútnál ült, mintha már várta volna, mikor keresem meg a kérdéseimmel. Tisztán, átöltözve és megfésülködve teljesen másként festett. Haja obszidiánként csillogott. Kebleit vászonruha takarta, mely a bimbóknál zavaróan red dött volt. Lába karcsú s szandálba bújtatott, bokáit illedelmesen keresztbe tette. Kar- és lábpereceket viselt, s egy ankh-ot a torka el tt. Összességében oly lélegzetelállító látványt nyújtott, hogy nehezemre esett világosan gondolkodni. Ennek ellenére meg kellett próbálnom. – Miért nevezett papn nek? – kérdeztem mindenféle bevezetés nélkül, miután leültem mellé. – Ugye te sem gondoltad, hogy az érdekl désem csupán a rád való f zésre és mosásra terjed ki? – mondta csendesen. – Sejtettem, hogy több vagy egyszer rabszolgan nél. De minek a papn je vagy? Szeme tágra nyílt, tekintete ünnepélyes volt. – Azé a hité, mely minden vallásban ott rejlik tízezer éve: mely szerint léteznek világok az általunk látotton kívül is, Ethan, s ahol a tudásunk véget ér, ott kezd dik a misztérium. Ízisz a kapu e világok felé. – Francos pogány vagy. – És mi az, hogy pogány? E szó eredeti jelentése: vidéki, olyan ember, aki a természet közelében él, az évszakok és a Nap ritmusához igazítja életét. Ha ez a pogányság, akkor buzgón hiszek benne én is. – És még miben hiszel, hogy pontosak legyünk? – Abban, hogy az életnek célja van, hogy bizonyos tudást legjobb hét lakat alatt rizni, s bizonyos hatalmat elrejteni s nem felhasználni. Vagy, ha elszabadul, akkor erejét a jó szolgálatába kell állítani. – Én vezettelek e házhoz, vagy te vezettél engem? Szelíden mosolygott. – Azt hiszed, véletlenül találkoztunk?
108
– Én úgy emlékszem, ágyút z okozta – morogtam. – A legrövidebb úton mentél Alexandria kiköt jéhez. Megmondták nekünk, hogy egy civilt kell keresnünk, zöld kabátban, ezen az útvonalon, talán éppen Bonaparte társaságában. – Nekünk? – A gazdámnak és nekem. O volt, akit megöltetek. – És a házatok teljesen véletlenül feküdt éppen a mi útvonalunkon? – Nem, de egy elmenekült mameluké igen. Gazdámmal együtt birtokba vettük, növendékeink pedig puskákat hoztak. – Majdnem megöltétek Napóleont! – Nem igazán. Az rz terád célzott, nem rá. – Micsoda? – A papjaink úgy gondolták, a legjobb, ha egyszer en elteszünk láb alól, miel tt túl sok mindent megtudnál. Ám az isteneknek a jelek szerint más tervei voltak veled. Az rz szinte mindenki mást eltalált, csak éppen téged nem. Azután a szoba berobbant, és amikor magamhoz tértem, ott voltál. Attól a perct l tudtam, hogy célod van, bármilyen vak is legyél. – Miféle célom? – Tudom, hogy nehéz ezt elképzelni rólad. Mégis azért vagy itt, hogy valamiképp segíts megvédeni, ami védelemre szorul, vagy pedig használni, amit használni kell. – Megvédeni, használni? Mit? Megrázta a fejét. – Nem tudjuk. Franklin villámára, ez volt a legijeszt bb ostobaság, amit valaha is hallottam. El kéne hinnem, hogy a foglyom talált rám, s nem pedig fordítva? – Ki az az rz ? – Pusztán olyasvalaki, aki rzi az si szokásokat, melyek ötezer évvel ezel tt a világ leggazdagabb és legszebb országává tették ezt a földet. Mi is hallottunk szóbeszédet a medálról – Cagliostro nem tudta véka alá rejteni izgalmát, mikor rátalált – és azokról a gátlástalan emberekr l, akik ásni és rabolni jönnek. De pont te! Egy ilyen tudatlan valaki! Miért helyezte Ízisz a te kezedbe? De el ször elvezettek téged hozzám. Azután mindkett nket Asrafhoz, majd Asraftól Énochhoz. Évezredek óta alvó titkok ébredeznek a franciák menetelése nyomán. Reszketnek a piramisok. Az istenek nyugtalanok, s közvetlenül irányítanak bennünket. Nem tudtam eldönteni, holdkóros-e vagy bölcs. – Mi felé? – Nem tudom. Mindnyájan sötétben tapogatózunk: bizonyos dolgokat ismerünk, mások rejtve maradnak el ttünk. Ezek a francia tudósok, akikkel kérkedsz, ezek bölcs férfiak, ugye? Mágusok? – Mágusok? – Vagy ahogyan mi, egyiptomiak hívjuk ket, varázslók. – Azt hiszem, a tudós férfiak határozott különbséget tesznek önmaguk és a varázslók között, Astiza. – Az si Egyiptomban nem létezett efféle különbség. A bölcsek ismerték a mágiát, és gyakran folyamodtak hozzá. Most te és én leszünk a híd, mely összeköti a tudósaidat az Énochhoz hasonló emberekkel. Meg kell oldanunk ezt a rejtélyt, miel tt gátlástalan emberek el znének meg minket. Versenyben állunk a kígyó kultuszával, Apóphisszal, a kígyóistennel, és az Egyiptomi Rítusával. Ok akarják el bb megtudni a titkot, hogy saját sötét terveik szolgálatára használhassák fel. – Miféle tervekére? – Nem tudjuk, mivel egyikünk sem biztos abban, mit is keresünk valójában. – Tétovázott. – Legendák keringenek óriási kincsekr l és, ami még fontosabb, óriási hatalomról, olyan
109
hatalomról, mely birodalmakat rengethet meg. Hogy pontosan miben is áll ez a hatalom, még korai lenne megmondani. Hagyjuk, hadd járjon utána Énoch. Csak sose feledd, hogy sokan hallották e történeteket az id k során, és sokan töprengtek azon, vajon mennyi igazság rejlik bennük. – Napóleonra célzói? – Azt hiszem, érti a legkevésbé az egészet, de mégis azt reméli, valaki majd rátalál, hogy azután megszerezhesse magának. Hogy miért, azt sem tudja, de hallotta Nagy Sándor legendáját. Mindnyájunk szeme elé fátylat von a mítosz köde, talán egyedül Bin Szadr a kivétel ez alól – s az az ember, bárki legyen is az, aki Bin Szadr valódi ura.
110
Tizenegyedik fejezet
Az expedíció egyik csillagászával, Nicholas-Antoine Nouet-val kezdtem a nyomozást. Míg a legtöbb francia folyton panaszkodott a sivatagra a bágyasztó meleg és a kínzó férgek miatt, Nouet örvendezett, mondván, a száraz leveg szokatlanul megkönnyíti az égbolt megfigyelését. – Ez a csillagászok paradicsoma, Gage! Egy ország, ahol nincsenek felh k! – Az új intézetükben találtam rá, kabát nélkül, felgy rt ingujjban görnyedt az asztal fölé, el tte hitelesített mér pálcák halma, melyekkel a csillagok horizonthoz mért pozícióját lehetett kiszámítani. – Nouet – szólítottam meg –, állandó-e az égbolt? Bosszankodva nézett fel, amiért megzavartam a gondolatmenetében. – Állandó? – Úgy értem, mozognak-e a csillagok? – Nos… – Felegyenesedett, s kinézett az árnyas kertre, melyet a tudósok sajátítottak ki maguknak. – A Föld forog, ezért látjuk a csillagokat éppen úgy felkelni s lenyugodni, mint a Napot. Kört írnak le északi pólusunk, a Sarkcsillag körül. – De k maguk mozdulatlanok, nemde? – Ez még vita tárgyát képezi. – Tehát évezredekkel ezel tt – er sködtem –, amikor a piramisok épültek, ugyanúgy nézhetett ki az égbolt, mint manapság? – O, most már látom, hová akar kilyukadni. A válasz: igen – és mégsem. A csillagképek alapvet en nem változtak azóta, a Föld tengelye viszont igen, méghozzá huszonhatezer éves ciklusokban. – Doktor Monge beszélt nekem err l a L'Orient-en. Elmondta, hogy a zodiákus helyzete egy bizonyos napon mindig más a felkel Naphoz képest. Van más változás is? – Több ezer év során megváltozik a tengelypontja is. Mivel a Föld tengelye nem állandó, évezredekkel ezel tt egy másik csillagra mutatott, nem a mi Sarkcsillagunkra. – Elképzelhet , hogy ez a Sárkány csillagkép lehetett? – Hát, igen, legalábbis azt hiszem. Miért érdekli? – Gondolom, hallotta, hogy van egy si tárgyam. El zetes kutatásaim során itt, Kairóban, arra a következtetésre jutottam, hogy a Sárkány csillagképet jelölheti. Ha a Sárkány volt a sarkcsillag… – Akkor arra utal, hogy feltehet leg észak felé kell irányoznia a tárgyat. – Pontosan. De miért? – Monsieur, ez az ön si tárgya, nem az enyém. – Monge mutatott egy másik tárgyat is a L'Orient fedélzetén. Egy kerek eszköz volt, rajta a zodiákus jeleivel. Szerinte ez egyfajta naptár, mely talán eljövend id pontokra utalhat. – Ez nem lenne egyedülálló az si kultúrákban. A régi papok bizonyíthatták roppant hatalmukat, ha képesek voltak megjövendölni az égi eseményeket. El re jelezték a Nílus áradását meg a vetés és az aratás optimális idejét. Országok sorsa s királyok felemelkedése avagy bukása függött az efféle tudástól. Számukra a vallás és a tudomány egyet jelentett. Önnél van ez az eszköz? Talán segíthetnék megfejteni. – A L'Orient fedélzetén hagytuk a máltai kincsek között. – Bah! Hogy beolvaszthassa a következ csirkefogóbanda, aki átveszi az irányítást a Direktórium felett? Miért hagyunk ilyen kincseket egy hadihajón, ahol elsüllyesztheti az ellenség? Ezekre a dolgokra itt van szükségünk, Egyiptomban! Szóljon Bonaparténak, Gage,
111
engedje idehozni. Az efféle dolgok általában pofonegyszer ek, mihelyt rájövünk a ködésük elvére.
Ennél azonban kézzelfoghatóbb érvekre volt szükségem, miel tt a tábornok elé megyek. Két nappal kés bb, amikor Énoch még mindig a könyvtárába zárkózva tanulmányozta a medált, megtudtam, hogy Jomard, a geográfus, akivel a L'Orient rakterében találkoztam, átkelni szándékozik a Níluson, egyenesen Gízába, hogy elvégezze az els el zetes felméréseket a piramisokon. Felajánlottam neki a szolgálataimat, valamint Asrafét, aki vezethet minket. Talma is velünk jött; Astiza viszont, aki kénytelen volt alkalmazkodni a kairói szokásokhoz, otthon maradt, hogy segítsen Énochnak. Kellemes reggeli szell közepette keltünk át a folyón. A Nílus e roppant építmények közelében haladt el egy homokból és mészk l álló szirtfal mentén, mely a fennsíkra vezetett, ahol a piramisok álltak Kikötöttünk, s elkezdtünk rá felmászni. Noha nagyszer érzés volt e híres épületek közelében harcolni, ahhoz túlságosan messze estek Imbabától, hogy valódi méreteiket érzékelhessük. Akkor pusztán a kopár sivatag háttere el tt emelked letisztult formájuk ragadta meg a figyelmünket. Most viszont, ahogyan a folyótól felfelé kaptattunk az ösvényen, egyre jobban leny gözött minket a nagyságuk. El ször a csúcsaik bukkantak el a hegygerinc felett, tökéletes háromszögek, melyek egyszer ségükben is harmóniát sugároztak. Az égbolt háttere el tt arra késztették a szemlél t, hogy felfelé emelje tekintetét, a csúcsra – mintha a mennyek felé hívogatnának Majd megpillantván teljes valójukat, titáni méretükben is kibontakoztak el ttünk e matematika által emelt k hegyek. Hogyan voltak képesek az egyiptomiak az sid kben ilyen hatalmas monstrumot építeni? S mi célból tették? Még a leveg is tisztábban csillogott körülöttük. Fenségük különös aurát sugárzott, hasonlót ahhoz a furcsa illathoz és szúráshoz, melyet id nként az elektromosság közelében éreztem. Kairó nyüzsgése után még csendesebbnek hatott ez a hely. A döbbenetes hatást, melyet a piramisok látványa váltott ki bel lünk, csak tovább fokozta nevezetes rz je. A gigászi, kelet felé néz k fej, melyet Szfinxnek neveztek, pontosan olyan leny göz volt, mint ahogyan azt a leírások alapján képzeltük. Kicsivel a piramisok alatt rizte a fennsíkot. Nyaka körül homok hullámzott, oroszlánszer teste a sivatag mélyén rejt zött. A szobor orra már évekkel azel tt megsérült, amikor a mameluk tüzérek gyakorlatot tartottak rajta. Ünnepélyes pillantása, telt afrikai ajka és fáraói fejéke azonban oly örökkévalónak láttatta, mint aki fittyet hány az id múlására. Kopott és sérült arcvonásai miatt a mögötte fekv piramisoknál is id sebbnek t nt, olyannyira, hogy eltöprengtem azon, vajon valóban el ttük építették-e. Vajon ez valamiféle szent hely lehetett? Miféle emberek és miért emelték ezt a kolosszust? rz volt? Egy isten? Vagy csupán egyetlen ember, talán egy zsarnok fejedelem állíttatott így emléket magának? Önkéntelenül is Napóleon jutott eszembe. Vajon távol állna-e a mi köztársaságpárti forradalmárunktól, felszabadítónktól és halandó emberünkt l, hogy egyszer efféle fejet rendeljen magának? Távolabb d nék sorakoztak, rajtuk törmelék, csonka falak és kisebb piramisok törött csúcsai. A Gízát uraló három nagyobb piramis átlós vonalat képezett északkelet-délnyugati irányban. Kairóhoz legközelebb Hufu nagy piramisa állt, akit a görögök Kheopsznak neveztek. A második, valamivel kisebb piramist mögötte a görögök Hafré, vagyis Kheprén fáraónak tulajdonították, a harmadik, délnyugati, egyben legkisebbet pedig Menkaurénak, azaz Mükerinosznak. – A Nagy Piramis egyik érdekes jellemz je, hogy pontosan a négy égtájnak megfelel en tájolták, s nem pusztán az északi mágneses pólushoz irányozták – mondta Jomard, mikor egy percre megálltunk pihenni. – Olyan pontos, hogy papjainak és mérnökeinek bizonyosan
112
magas szinten kellett érteniük a csillagászathoz és a földméréshez. Figyeljék meg azt is, hogy ha megvizsgálják a piramisok egymáshoz viszonyított helyzetét, megállapíthatják, melyik irányba néznek. Az árnyék mintája egyfajta irányt ként m ködik. A csúcsuk és az árnyékuk helyzetét akár földmérésre is lehetne használni. – Akkor ezek ön szerint egyfajta geodéziai iránypontok? – kérdeztem. – Az egyik elmélet szerint. A többihez mérésekre van szükség. Gyerünk. – Asraffal együtt – kezében mér szalagtekercsekkel – nagy léptekkel haladt el re. Talma és én, akiket kissé elcsigázott a h ség és a mászás, valamivel lemaradtunk mögöttük. – Egy folt zöld sincs sehol – mormolta Talma. – A holtak nyughelye, hát igen. – De min nyughely, Antoine? – Visszanéztem a Szfinx fejére, az alattunk poroszkáló folyamra, s a fölénk magasodó piramisokra. – Igen, de te persze nem hoztad magaddal a varázskulcsot, mellyel bejuthatnál. – Azt hiszem, ehhez nem lesz szükség a medálomra. Jomard elmondta, hogy arab kincsvadászok már évszázadokkal ezel tt felnyitották ket. Feltételezem, el bb-utóbb mi is behatolunk. – Mégis, nem zavar, hogy nincs nálad a medál? – szintén szólva, nem szívesen cipelném ebben a h ségben – vontam vállat. Elégedetlenül bámulta a fölénk tornyosuló barna háromszögeket. – Miért bízol meg jobban abban a n ben, mint bennem? – Meglepett a hangjából áradó sért döttség. – Ez nem igaz. – Mikor megkérdeztem t led, hol a nyaklánc, kitértél a válasz el l. Ó mégis meggy zött, hogy add oda egy öreg egyiptominak, akit alig ismerünk. – Csupán kölcsönadtam, hogy tanulmányozhassa. Nem adtam oda Astizának, csak tanulmányozásra hagytam Énoch-nál. Megbízom a fickóban. Ó is tudós, mint mi. – Én nem bízom ebben a n ben. – Csak féltékeny vagy, Antoine. – Igen, és talán ok nélkül? De nem pusztán azért, mert n , és te úgy futsz utánuk, mint a kutya a csont után. Hanem legf képp azért, mert nem mond el nekünk mindent. Saját céljait követi, és ezek nem feltétlenül esnek egybe a miénkkel. – Honnan tudod? – Hiszen n . – Azt mondta, papn , aki segíteni szeretne nekünk. – Egy boszorkány. – Egyetlen módunk van megfejteni a rejtélyt, Antoine, mégpedig az, ha megbízunk az egyiptomiakban. – Miért? k ötezer év alatt sem oldották meg. Azután jövünk mi ezzel az ékszerrel, s hirtelen több barátunk akad, mint amennyivel kezdeni tudnánk valamit! Ez túl kézenfekv nek nik számomra. – Túlságosan gyanakvó vagy. – Te pedig túlságosan naiv. Ezzel folytattuk utunkat, bár egyik nket sem nyugtatta meg az, amit a másik mondott. Miközben a h ségt l verejtékezve felfelé baktattam a csúszós homokon a legnagyobb piramis irányába, egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam. Az építmény tömege mindenütt jelen volt, fölénk magasodott, még ha el is elfordultunk t le. Körülöttünk mindent beborítottak az id homokfedte törmelékei. Romok mellett haladtunk el, melyek egykor talán sugárutak és kertek falai lehettek. A távolban elterült a végtelen sivatag. Sötét madarak keringtek a rézszín égen. Végül megálltunk a valaha emelt legmagasabb és legnagyobb épület el tt, melynek alapjánál szinte hullámzott a homok. Az építéséhez használt k tömbök olyan masszívnak t ntek, mintha óriások téglái lettek volna.
113
– Lehet, hogy mindez a világ térképét ábrázolja – jelentette ki Jomard. A francia tudós markáns arcvonásai miatt azokra a Hóruszt ábrázoló, faragott sólymokra emlékeztetett, melyeket Énoch házában láttam. Boldog ámulattal nézett fel a piramis háromszögére. – A világ térképe, mi? – kérdezte Talma szkeptikusan. – Legalábbis Diodórosz és más ókori tudósok szerint. Vagyis inkább az északi félteke térképe. A h ségt l kipirult és zsörtöl vé vált újságíró letelepedett egy k tömbre. – Én azt hittem, hogy a Föld gömböly . – így is van. – Tudom, hogy a magafajta tudósok, Jomard, okosabbak nálam, mégis, amennyiben a szememet nem csalja káprázat, az el ttem álló építmény meglehet sen hegyes csúcsban végz dik. – Helytálló megfigyelés, Monsieur Talma. Önben egy igazi tudós veszett el. Nos, az elmélet szerint a csúcs az Északi-sarkot jelzi, az alap az Egyenlít t, s az oldalak az északi félgömb egy-egy negyedét. Mintha egy narancsot el bb vízszintesen kettévágna, majd pedig függ legesen négybe. – Ezek egyike sem hasonlítana síkháromszögre – mondta Talma, arcát legyezgetve. – Miért nem egy halmot építettek, afféle cipó alakban, ha már a bolygó felét akarták megmintázni? – Az én Egyiptomot vagy a világot ábrázoló térképeim szintén laposak, mégis valami gömböly t mutatnak be – felelte a tudós. – A kérdés inkább az: valóban úgy tervezték-e az egyiptomiak a piramist, hogy precíz szögei s területe matematikailag megfeleljen bolygónk arányainak, persze elvont módon? Az ókori szerz k szerint méretei a 360 fok törtrészeinek felelnek meg, melyre mi a Földet osztjuk. Ez egy szent szám, mely az egyiptomiaktól s a babiloniaktól ered, alapja az év napjainak száma. Tehát lehetséges-e, hogy a méretek kiválasztásával azt akarták bizonyítani, milyen pontosan tudnak leképezni egy gömböly testet egy sík felületre, például egy piramis oldalára? Hérodotosz szerint a piramis oldalának területe egyenl a magassága négyzetével. Ez az arány véletlenül éppen a megfelel mód arra, hogy egy négyzetb l megkapjuk egy kör, például a bolygónk felszínének területét, s az egyik pontjait megfeleltessük a másikénak. – De miért tettek volna ilyesmit? – kérdezte az újságíró. – Talán azért, hogy eldicsekedjenek a tudásukkal. – De Jomard – vetettem közbe –, hiszen az emberek egészen Kolumbusz idejéig úgy hitték, hogy a világ lapos. – Dehogyis, amerikai barátom. Nézze, a Hold gömböly , a Nap nem kevésbé. Már az ókorban sem számított szokatlannak a gondolat, hogy talán a Föld is gömböly lehet, s t a görögök alapos mérések alapján még a kerületét is megbecsülték. Elméletem szerint ebben csupán az egyiptomiak nyomdokait követték. – Honnan tudhatták, mekkora a Föld? – Gyerekjáték kiszámolni, ha az ember rendelkezik alapvet geometriai és csillagászati ismeretekkel. Fix pontokat kell hozzámérni a Nap árnyékához vagy a csillagok elhajlásához. – Ja, persze – mondta Talma –, csecsem ként mindig ezt csináltam szunyókálás el tt. Jomard nem hagyta magát felbosszantani. – Bárki, aki látta a Föld árnyékát a Holdra vetülni, avagy figyelte, mint t nik el egy hajó a horizont alatt, sejthette, hogy bolygónk gömb alakú. Tudjuk, hogy a görög Eratoszthenész Kr. e. 250-ben – 320 kilométeres eltéréssel – helyesen becsülte meg a kerületét azáltal, hogy Egyiptom két különböz pontján megmérte a déli Nap által a nyári napforduló során vetett eltér hosszúságú árnyékokat. Ez a piramis már csaknem háromezer éves volt, mikor ezeket a méréseket végezte. De ugyan mi gátolhatta volna meg az ókori épít ket, hogy ugyanezt
114
megtegyék, vagy a Nílus mentén egy északi és egy déli ponton összevessék a csillagok viszonylagos magasságát, s ezzel kiszámolják a szögeket, majd következtessenek a Föld méretére? A folyón haladva a csillagok horizont feletti magassága több fok eltérést mutat, s ez bizonyára felt nt az egyiptomi hajósoknak is. Tycho Brahe például szabad szemmel végzett efféle csillagméréseket, eléggé pontosakat ahhoz, hogy kiszámítsa a bolygó méretét, akkor miért ne tehették volna meg az ókorban is? Mi a görögöket tartjuk a tudomány szül atyjainak, k azonban az egyiptomiakat tartották annak. Tudtam, hogy Jomard több ókori szöveget olvasott el bármelyikünknél, ezért újult érdekl déssel vizsgáltam az el ttem álló nagy tömböt. Puha mészk l készült küls burkolatát már évszázadokkal ezel tt leszedték, hogy Kairóban palotákat és mecseteket emeljenek bel le, emiatt csak az alaptömbök maradtak meg. Ám ezek mindegyike kolosszális méret volt, s az óriási tömbök végtelen sorokban feküdtek egymáson. Elkezdtem számolni a tömbök sorait, de száznál abbahagytam. – De az egyiptomiaknak nem voltak olyan hajóik, melyekkel megkerülhették volna a Földet, akkor miért érdekelte volna ket a mérete? – vetettem fel. – S felépíteni egy hegyet pusztán egy képlet bemutatására? Ésszer tlennek t nik. – Legalább olyan ésszer tlen, mint felépíteni a Szent Péter-székesegyházat egy olyan lénynek, akit csak a szentek és az rültek láttak valaha is – vágott vissza Jomard. – Ami ésszer tlen az egyiknek, életcél a másiknak. Hiszen ki tudjuk-e egyáltalán fejezni magunkat? Például mi a célja az ön számára a szabadk vességnek, Talma? – Hát… – Ezen elgondolkodott egy pillanatig. – Hogy harmóniában és ésszer en éljünk, ahelyett hogy egymás torkának ugranánk vallási és politikai kérdésekben, azt hiszem. – S mégis itt állunk, néhány mérföldre egy véres csatamez l, melyen nem is olyan rég egy szabadk vesekkel teli hadsereg öldökölt. Ki mondhatja meg, ki rült és ki nem? Ki tudná megmondani, mit miért tettek az egyiptomiak? – Azt hittem, a fáraó sírjaként épült – szólt Talma. – Úgy nem volna üres e sírkamra. Mikor arab kincsvadászok évszázadokkal ezel tt behatoltak a piramisba, s alagutat vájtak a gránittömbök körül, mellyel az épít k örökre le akarták zárni a bejáratot, semmi nyomát nem lelték annak, hogy bármiféle király, királyn vagy akár közrend valaha is itt nyugodott volna. A szarkofág fedetlenül állt, üresen. Sem írás, sem kincsek vagy egyéb földi javak nem állítottak emléket annak, akiért épült volna. A legnagyobb épület, melyet a Földön emeltek, magasabb még a katedrálisoknál is, s mégis üres, mint egy paraszt ládikája! Könnyen elképzelhet , hogy valaki megalomániájában emberek tízezreit dolgoztassa azért, hogy megépítsék végs nyughelyét. De hogy megtegye, s azután mégsem feküdjön bele, az már meglehet sen szokatlan. Asrafra néztem, aki nem követte francia nyelv beszélgetésünket. – Miért épült a piramis? – kérdeztem t le angolul. Megvonta a vállát, t láthatólag kevésbé ny gözte le az épület, mint minket. De persze egész életében Kairóban élt. – Hogy fenntartsa az eget. Sóhajtottam, visszafordulva Jomard-hoz. – Tehát ön szerint ez egy térkép? – Ez az egyik elmélet. Egy másik szerint méretei valami istenire utalnak. Az építészek s a mérnökök évezredeken át tudták, hogy bizonyos arányok és alakzatok kellemesebbek, mint mások. Ezek között érdekes matematikai összefüggések állíthatók fel. Némelyek szerint ezek a finom kapcsolatok alapvet és egyetemes igazságokat tárnak fel. Mikor seink a nagy gótikus katedrálisokat építették, méreteikkel és geometriai arányaikkal vallási eszméket és ideálokat akartak kifejezni, s gyakorlatilag már a tervezés során szent hellyé kívánták változtatni az épületet. „Micsoda Isten?” – kérdezte egyszer Szent Bernát. „Isten hosszúság, szélesség, magasság és mélység.” Eszembe jutott Astiza lelkesedése Püthagorasz iránt.
115
– Szóval? – türelmetlenkedett Talma. – Szóval meglehet, hogy ez a piramis az épít i számára nem a világot ábrázolta, hanem magát Istent. Nyugtalanul bámultam a hatalmas építményt, még a hátamon is felállt a sz r t le. Teljes csendbe burkolózott, s mégis, a semmib l halk háttérzajt érzékeltem, egyfajta zúgást, mint a kagylóban, melyet jól a füléhez szorít az ember. Isten valóban egy szám, egy kiterjedés lenne? Ami azt illeti, volt valami isteni az el ttem álló tökéletes egyszer ségben. – Sajnos azonban – folytatta Jomard – mindeme elméletek bizonyíthatatlanok egészen addig, míg mérésekkel alá nem tudjuk támasztani, hogy a magasság és a kerület valóban arányos Földünk méreteivel. S ez pedig teljességgel lehetetlen azel tt, hogy kiásnánk a piramis tényleges alapját és sarkait. Egész seregnyi arab munkásra lesz szükségem ehhez. – Akkor, feltételezem, dolgunkat itt bevégeztük – reménykedett Talma. – Nem – mondta Jomard. – A legalsó látható k sortól legalább elkezdhetjük az els méréseket. Gage, kérem, segítsen a szalaggal. Talma, önnek a lehet legnagyobb gondossággal kell leírnia minden sor magasságát, melyet megadunk. Barátom kétked n nézett felfelé. – Egészen a csúcsig? – A nap lemen ben van. Mire elérjük a tetejét, már h vösebb lesz. Asraf úgy döntött, lent marad; nyilván azon az állásponton volt, hogy az európaiakban csupán a napszúrás kelthet vágyat efféle mászás iránt. Valóban nem volt egyszer feladat. A piramis sokkal meredekebbnek t nt, amint elindultunk rajta felfelé. – Optikai csalódástól látszik zömökebbnek, mint a valóságban – magyarázta Jomard. – Ezt nem mondta, miel tt elkezdtünk mászni – morgolódott Talma. Több mint fél órába került hármunknak, hogy óvatos léptekkel félútig jussunk. Olyan volt, mintha titángyermekek épít kockáin járnánk, avagy egy óriás lépcs jén, melynek minden foka átlagosan nyolcvan centiméter magas. Állandóan fenyegetett a leesés veszélye. El rehaladás közben minden sor követ gondosan lemértünk, s az adatokat Talma folyamatosan hozzáadta az el összeghez. – Nézzék e szörnyetegek roppant méreteit – mondta az újságíró, – Bizonyosan több tonnát nyomnak. Miért nem építkeztek kisebb kövekb l? – Mérnöki oka lehetett – elmélkedtem. – Nincs építészeti ok ily nagyméret kövek használatára – mondta Jomard. – Az egyiptomiak mégis kibányászták e monstrumokat, idáig leúsztatták a Níluson, felvonszolták azon a lejt n, majd valahogy felcipelték ide a magasba. Gage, ön az elektromosság szakért je. Lehet, hogy ezt a rejtélyes er t használták a kövek mozgatására? – Ha így volt, akkor k uralták mindazt, ami számunkra még szinte teljesen ismeretlen. Ér ugyan össze tudok állítani egy olyan szerkezetet, amely elektromossággal szúrja meg közönsége ujját, Jomard, ám ennek a gépnek semmiféle gyakorlati hasznát nem veszem. – Ismét éreztem, egyáltalán nem érek fel a feladathoz, melyet kit ztem magam elé. Körülnéztem, hátha találok valami kézzelfoghatót, amivel hozzá tudok járulni a kutatáshoz. – Nézze csak! Amott a kövekben mintha kagylóhéjak lennének – mutattam. A francia tudós követte az ujjamat. – Valóban! – kiáltott fel meglepetten. Lehajolt, hogy megvizsgálja a mészkövet, melyre mutattam. – Nem kagylóhéjak, hanem kagylóhéjak fosszilis maradványai, mintha e kövek egykor a tenger mélyér l származtak volna. Európa hegyvidékein is megfigyelhetünk ilyen különös nyomokat, melyek Földünk korát újfent vitatémává tették. Némelyek szerint az özönvíz során kerülhettek a tengeri lények ily magasra, mások szerint viszont világunk sokkal öregebb, mint ahogyan azt a Biblia állítja, s ami ma hegyként magaslik, hajdan az óceán fenekén pihent. – Ha ez igaz, akkor a piramisok is öregebbek lehetnek a Bibliánál – vetettem fel.
116
– Igen. A Föld ismert korának megváltozása minden egyebet is megváltoztat. – Szemét egy pillanatra sem vette le a mészk l, gyönyörködött a héjak lenyomatában. – Nézze azt ott! Egy nautilusz! Talmával átkukucskáltunk a válla fölött. A piramistömbbe ágyazódva az egyik legszebb természeti alakzat, egy spirális nautiluszhéj keresztmetszete látszott. Apró, dugóhúzószer középpontjából – elegáns és törékeny spirálban – egyre nagyobb kamrák csavarodtak kifelé a tengeri él lény növekedését jelezve. – Mi jut err l az eszükbe? – kérdezte Jomard. – Tengeri étkek – mondta Talma. – Éhes vagyok. Jomard figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, ehelyett oly áhítattal bámulta a k be ágyazott spirálformát, melyre nem leltem magyarázatot. Hosszú percek teltek el. Összeszedtem a bátorságomat, és lenéztem magaslati helyünkr l. Egy sólyom, körülbelül szemmagasságban vitorlázott a leveg ben. A látványtól szédülni kezdtem. – Jomard? – szólt végül Talma. – Nem kell úgy szemmel tartania azt a fosszíliát. Nem rohan el sehová. A tudós ekkor, mintegy válaszként, kicsiny k tör kalapácsot vett el a táskájából, és kopogtatni kezdte vele a k tömb szélét. A fosszília közelében már volt egy repedés, ezt igyekezett tágítani, és végül sikerült kiszabadítania a nautiluszt. Kezébe fogta a zsákmányt. – Lehetséges volna? – mormolta, a Nap felé emelve az elegáns él lényt, hogy megvizsgálja mintáit a fény és árnyék összjátékában. Úgy t nt, egészen elfeledkezik küldetésünkr l s rólunk is. – Még mindig el ttünk az út a csúcsig – figyelmeztettem. – Kés re jár. – Igen, hogyne. – Pislogott, mintha álomból ébredne. – Majd gondolkodom még ezen odafent. – Hátizsákjába süllyesztette a héjat. – Gage, fogja a szalagot. Talma, készítse a ceruzáját! Újabb félórás óvatos mászással elértünk a csúcsra. Az építmény több mint 150 méter magas volt a méréseink szerint, bár mindezt csupán durva becslés alapján állapítottuk meg. Lenéztem. Néhány francia katonát és beduint láttam odalent, olyanok voltak, mint a hangyák. A piramis csúcskövét szerencsére eltávolították, ezért a tetején volt egy körülbelül ágy nagyságú hely, melyen megállhattunk. Valóban úgy éreztem, mintha közelebb lennék az égiekhez. Körülöttünk nem volt más, csupán a lapos sivatag és a Nílus kanyargó ezüst fonálja, partjain zöld csíkkal. A folyón túl Kairó ezer minaretje csillogott, még a hív ket imára szólító éneket is hallottuk. Imbaba harcmezeje poros arénára hasonlított, telis-tele vermek pettyezték, melyekbe a holtakat dobták. Messze északon a horizont elnyelte a Földközi-tengert. Jomard ismét el húzta a nautiluszhéjat. – Milyen tiszta minden itt fent, nem gondolják? Ez a templom magához vonzza a tisztaságot. – Lehuppant a k re, s számokat kezdett jegyzetelni. – Ezenkívül nem sok más dolog van itt – mondta Talma, s megjátszott lemondással leült. – Említettem már, hogy éhes vagyok? Jomard azonban már elmerült a saját világában, így végül csendben maradtunk, hiszen hozzászoktunk már az efféle hallgatáshoz a tudósok társaságában. Úgy hittem, látom a horizonton bolygónk görbületét, majd megróttam magam, hiszen ez képtelenség ilyen kis magasságból. Mégis, éreztem egyfajta áldásos összpontosítást az építmény tetején, s tulajdonképpen élveztem csendes magányunkat. Vajon járt-e itt valaha amerikai el ttem? Azután Jomard hirtelen felemelkedett, felkapott egy ökölnyi mészk darabot és oly messzire hajította, amennyire csak tudta. Néztük röppályájának ívét, és azon töprengtünk, vajon képes-e elég távolra dobni ahhoz, hogy elérje a piramis alapját. Nem sikerült, a k a piramis tömbjeihez csapódott s széttört, darabjai tovább gurultak lefelé.
117
Egy pillanatig még a lejt t figyelte, mintha a célzásának pontosságát mérlegelné, majd felénk fordult. – Hát persze! Nyilvánvaló! S az ön éles szeme adta a kulcsot, Gage! Felfigyeltem. – Valóban? – Milyen csodán állunk éppen! Mily csúcsa ez a gondolkodásnak, a filozófiának és a számításnak! A nautilusz révén jöttem rá! – Mire? – Talma a szemét forgatta. – Hallottak már önök a Fibonacci-számsorról? Hallgatásunk elárulta a választ. – Körülbelül 1200 körül hozta be Európába egy tudós, pisai Leonardo, más néven Fibonacci, miután Egyiptomban tanult. Eredete jóval régebbi, ismeretlen korokra nyúlik vissza. Nézzék! – Megmutatta a papírját, melyen ez a számsor állt: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55. – Látják a szabályosságot? – Azt hiszem, ezt már próbáltam a lottón – mondta Talma. – Vesztettem. – Nem, nézzék, hogyan m ködik! – er sködött a tudós. – Mindegyik szám az el kett nek az összege. A soron következ szám a 89 volna, a 34 és az 55 összeadva. – Leny göz – így Talma. – Az igazán leny göz az ebben a sorozatban, hogy a geometria révén, geometriai mintaként is kifejezhetjük ezt a számsort. Ehhez négyzeteket kell rajzolnunk. – Két kicsiny négyzetet rajzolt egymás mellé, s beleírta az l-es számot mindkett be. – Látják, itt van a sorozat els két száma. Most rajzolunk egy harmadik négyzetet az els kett mellé, olyan hosszúra, mint amazok együttesen, ez lesz a 2-es jel . Majd egy újabb négyzetet, melynek oldala olyan hosszú, mint az l-es és a 2-es együtt, s ráírjuk, hogy 3. Látják? – Gyorsan rajzolt. – Minden újabb négyzet oldalának hossza egyenl az el tte lév kett összegével, mint ahogyan a Fibonacci-sor számai is az el ttük lév kett összegei. A négyzetek területe gyorsan növekszik. Hamarosan ilyesféle ábrát kapott:
Mit jelent az a szám a tetején, az 1,6 kezdet ? – kérdeztem. – Így aránylik mindegyik négyzet oldala az el tte lév kisebb négyzet oldalához – felelte Jomard. – Figyeljék meg, hogy a 3-as jel négyzet vonalainak hossza ugyanúgy aránylik a 2es jel höz, mint mondjuk a 13-as négyzeté a 8-ashoz. – Nem értem. – Látja, hogy a 3-as jel négyzet fels vonalát két egyenl tlen szakaszra osztja az l-es és a 2-es jel ? – magyarázta türelmesen Jomard. – A rövid és a hosszú vonalszakasz közötti arány
118
ismétl dik meg az ábrán mindenütt, s ezt folytathatnánk egyre nagyobb méretben a végtelenségig. A hosszabb vonal nem 1,5-szöröse a rövidebbnek, hanem 1,618-szorosa. A görögök és az olaszok ezt aranyszámnak nevezték, az eljárást pedig aranymetszésnek. Talma és én is felkaptuk a fejünket a szóra. – Úgy érti, arany rejt zik itt? – Nem, kretének – csóválta a fejét megjátszott megvetéssel. – Úgy értem, hogy ez az arány a tökéletesség látszatát kelti az építészetben, például a piramishoz hasonló épületeknél. Van valami ebben az arányban, ami ösztönösen kellemes a szemnek. Katedrálisokat emeltek ezen isteni számok megjelenítésére. A reneszánsz fest k négyzetekre és háromszögekre osztották fel vásznaikat, hogy az aranymetszés szabályait követve harmonikus kompozíciót kapjanak. A görögök és a rómaiak templomaik és palotáik építésénél használták. Persze ezt az elméletet jóval pontosabb mérésekkel kell bizonyítanom, mint amelyeket ma végeztünk, ám határozott a gyanúm, hogy a piramis szöge pontosan ezt az aranyszámot, 1,618-at hordozza. – S mi köze mindehhez a nautilusznak? – Mindjárt elmagyarázom. El ször is képzeljenek el egy vonalat, mely a talpunktól, a piramis csúcsától az alapjáig húzódik, egyenesen a sivatag k talapzatáig. – Meglehet sen hosszú volna e vonal, fárasztó mászásunk bizonyítja – mondta Talma. – Több mint százötven méteres – bólintott Jomard. – Most pedig képzeljenek el egy vonalat a piramis közepét l a küls sarkáig. – Ez az alap szélességének felével volna egyenl – bátorkodtam megjegyezni, bár ugyanúgy éreztem magam, mint Benjamin Fraklint hallgatva: mintha két lépéssel lemaradnék. – Pontosan! – kiáltotta Jomard. – Magából remek matematikus válna, Gage! Most pedig képzeljenek el egy vonalat, mely a küls sarokból a piramis oldalán át a csúcsáig vezet, ahol mi állunk, s így derékszög háromszöget kapunk. Elméletem szerint, ha a piramis alapját lnek vesszük, az oldalsó, csúcs felé vezet vonal hossza éppen 1,618 – ugyanaz a harmonikus arány, mint ami a rajzomon is látszik! – Diadalmas tekintettel nézett ránk. Mi értetlenül néztünk vissza. – Hát nem látják? A piramist úgy építették, hogy megfeleljen a Fibonacci-sorozat vagy a Fibonacci-négyzetek szabályának, az aranymetszés szabályának, melyben a m vészek mindig is harmóniát leltek. Nem csupán szabályosnak látszik, az is! Talma a másik két, nagyobb piramisra nézett, melyek a közelben álltak. – És mindegyik ilyen? Jomard megrázta a fejét. – Nem. Szerintem ez különleges. Olyan, mint egy könyv, valamit el akar mondani nekünk. Egyedi, bár hogy miben áll egyedisége, még én sem értem teljesen. – Sajnálom, Jomard – mondta az újságíró. – Örülök, hogy ilyen izgalmat okoz önnek ez az egész, ám az, hogy képzeletbeli vonalak összege 1,6 vagy valami hasonló, amit mondott, még képtelenebb ok egy piramis építésére, mint egy hegyes tárgyat félgömbnek nevezni vagy sírkamrát építeni, melybe azután nem temetik el a halottat. Számomra igencsak elképzelhet nek t nik, hogy amennyiben elmélete igaznak bizonyul, az egyiptomiak bizony legalább olyan rültek voltak, mint amennyire okosak. – Ó, ebben nagyon is téved, barátom – válaszolta örömmel a tudós. – Ugyanakkor nem hibáztatom magát a szkepticizmusáért, hiszen én magam sem vettem észre, ami egész nap itt hevert az orrom el tt, egészen addig, amíg a mi sólyomszem Gage-ünk segítségével rá nem leltem a nautilusz maradványára. Szóval, ha a Fibonacci-számsort lefordítjuk a geometria nyelvére, az egyik legszebb mintázatot kapjuk, mely a természetben megtalálható. Rajzoljunk egy körívet mindegyik négyzetbe, egyik saroktól a másikig, majd kössük össze ezeket. – Forgatta a rajzot. – Akkor ilyen ábrát kapunk:
119
– Nos? Mire hasonlít ez? – A nautilusz héjára – állapítottam meg. Hihetetlenül okos volt ez a fickó, bár még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni. – Pontosan! S a rajzot még folytathatnám további számok hozzáadásával: 21, 34 és így tovább. A spirál egyre növekedne, körbe-körbe, egyre nagyobbra, s egyre hasonlóbbá válna a nautiluszunkhoz. A természetben gyakran el fordul ez a spirális mintázat. Ha a Fibonacciszámsort a geometriára alkalmazzuk, majd a geometriát a természetre, azt látjuk, hogy ezt a nagyszer számmintát, ezt a tökéletes spirált nem más használja, mint maga Isten. Megtalálhatják egy virág magtokjában vagy egy feny toboz magján. Sok virág szirmának száma Fibonacci-szám. A lilomnak 3, a boglárkának 5, a sarkantyúvirágnak 8, a körömvirágnak 13, némely szirózsának 21, s némely százszorszépnek 34 szirma van. Nem minden növény követi ezt a mintát, de sok igen, mert ez a leghatékonyabb módja a magvak vagy szirmok növesztésének egy közös pontból kiindulva. S nagyon szép is. Nos, most már látjuk, milyen csodálatos építmény ez a piramis! – Bólintott egyet, mint aki elégedett saját magyarázatával. – Szóval ez egy virág? – szólalt meg Talma, levéve vállamról az ostoba kérdés feltevésének terhét. – Nem. – Ünnepélyesen tekintett ránk. – Amit az imént megmásztunk, az nem csupán a világ térképe, Monsieur Újságíró. Még csak nem is Isten ábrázolása. Valójában az egész teremtést jelképezi, az életer t magát, matematikai módon mutatja be az univerzum ködését. E k tömeg nem pusztán az istenit foglalja magában, hanem a létezés legbels titkát is. Méreteiben benne rejlenek világunk alapvet igazságai. A Fibonacci-számok a természet leghatékonyabb és legszebb épít kövei, az isteni értelem megnyilvánulásai. Ez a piramis ket testesíti meg, s ezáltal magának Istennek az elméjét is. – Szomorkás mosoly jelent meg az arcán. – Az élet összes igazsága itt áll el ttünk, a történelem legels építményének méreteiben, s azóta minden pusztán hosszú felejtés volt. Talma leveg ért kapkodott, mintha útitársunk meg rült volna. Leültem, s nem tudtam, mit gondoljak. Létezhet, hogy a piramis épít i számoknak akartak emléket állítani? Oly idegen volt ez a mi gondolkodásmódunktól, ám lehet, hogy az si egyiptomiak másként látták a világot. Tehát a medálom valamiféle matematikai jel vagy szimbólum lehet? Állhat-e bármiféle kapcsolatban Jomard különös elméleteivel? Vagy olyasvalamit látott bele tudósunk e k halomba, mely sosem állt épít inek szándékában? Valahol a távolban ott ringott a L'Orient, fedélzetén a naptárral, melynek segítségével talán újabb darabokat illeszthetek e kirakójátékban a helyükre. Ez lesz a következ vizsgálatom tárgya. Ekkor a mellkasomhoz emeltem a kezem, hogy megérintsem a medált, és hirtelen nyugtalanság tört rám, mikor nem találtam a helyén. Talán Talmának igaza volt, túl
120
naiv voltam. Jól tettem, hogy Énochra bíztam? Jomard derékszög háromszöge járt a fejemben, s a széttárt karú medált úgy képzeltem el, mint varázsvessz t, mely messze a talpam alá mutat. Lenéztem a szédít útra, melyen feljöttünk. Asraf odalent követte a piramis vándorló árnyékát, tekintete a homokra szegez dött, nem nézett az ég irányába.
121
Tizenkettedik fejezet
Napóleont jó kedvében találtam, mikor engedélyért folyamodtam hozzá, hogy visszatérhessek a zászlóshajóra. Der s önbizalom áradt bel le, amint egy olyan emberhez illik, aki úgy érzi, sikerrel pályázik a Kelet meghódítójának címére. Európában csupán egyike volt a számtalan feltörekv tábornoknak, itt azonban mindenható volt, egy új fáraó. Élvezte a hadizsákmányt – a mamelukok kincséb l jókora részt lefoglalt, személyes vagyonát gyarapítva általa. Még egy ottomán nagyúr palástját is felpróbálta, igaz, csak egyszer – a tábornokai kinevették érte. Bár a fekete köd, mely Josephine h tlensége miatt borította el elméjét, nem oszlott szét teljesen, fájdalmát csillapítandó egy ágyast vett maga mellé. A francia tisztek helyi szokás szerint végignézték a város bejei által felajánlott egyiptomi kurtizánok bemutatóját, ám eme állítólagos szépségek zömét hamar elküldték, mondván, túlsúlyosak vagy elhasználtak – az európaiak a fiatal és sovány n ket szerették Bonaparte ugyanakkor el-Bekri sejk hajlékony test , tizenhat éves lányával, Zenábbal vigasztalódott Apja ajánlotta fel a lány szolgálatait, cserébe azért, hogy a tábornok t támogatta egy másik nemessel szemben – vitájuk tárgya egy fiatal fiú volt, akire mindkét sejk szemet vetett. Az apa megkapta a fiút, Napóleon pedig Zenábot. A leány, aki egyébként engedelmesen alávetette magát a megállapodásnak, hamarosan „a tábornok egyiptomija” néven vált ismertté. Bonaparte ugyanolyan buzgón csalta a feleségét, mint az t, Zenábnak pedig hízelgett a tudat, hogy „Kebir szultán” t választotta a tapasztaltabb n k helyett. A tábornok azonban néhány hónapon belül ráunt, s viszonyt kezdett Pauline Floressel, egy francia szépséggel. A n szerencsétlen felszarvazott férjét pedig, aki hadnagy volt, egy üzenettel Franciaországba küldte. A britek viszont elfogták a hadnagy hajóját, s mivel a kezükbe került levelekb l tudomást szereztek a viszonyról, némi feketehumorral visszaküldték Egyiptomba, hogy megnehezítsék Napóleon szerelmi életét. Így folyt a háború, melyben a pletyka politikai fegyverré vált. Oly korban éltünk, ahol a szenvedély politika volt, s mindnyájunkat leny gözött Bonaparte emberi oldala: az, ahogyan a világról sz tt álmok és a kicsinyes vágyak keveredtek benne. Egyszerre volt Prométheusz és átlagember, zsarnok és republikánus, idealista és cinikus. Mindemellett Bonaparte hozzákezdett Egyiptom megreformálásához is. Tábornoktársai irigykedése dacára számunkra, tudósok számára nyilvánvaló volt, hogy ész dolgában bármelyikükön túltesz. Az emberek intelligenciáját nem azon szoktam mérni, hogy mennyit tudnak, hanem azon, hogy mennyit akarnak tudni. Napóleon mindent tudni akart. Úgy tömte magába az információt, ahogyan a falánk az ételt, s érdekl dési köre szélesebb volt a hadsereg bármely másik tisztjéénél, még Jomardénál is. Ugyanakkor képes volt arra is, hogy félretegye kíváncsiságát – mintegy elzárva azt, hogy kés bb el vegye –, s ilyenkor kizárólag az el tte álló katonai feladatra koncentrált. Ez a kombináció igen ritka. Bonaparte arról álmodott, ugyanúgy megváltoztatja Egyiptomot, mint ahogyan Nagy Sándor megreformálta a Perzsa Birodalmat, s folyton memorandumokat sürgönyözött haza, Franciaországba, melyekben mindenféle dolgokat kért, a növénymagvaktól kezdve az orvosokig. A makedón király megalapította Alexandriát, Napóleon pedig elhatározta, hogy létrehozza a történelem leggazdagabb francia gyarmatát. A helyi bejeket meghívta a dívánjába, azaz a tanácsába, hogy igénybe vegye segítségüket a közigazgatásban és az adóztatásban, a tudósokat és mérnököket pedig kérésekkel bombázta kutak ásása, szélmalmok építése, útépítés és ásványkincsek
122
felmérésének tárgyában. Kairó egy új ország f városa lesz, ahol a babona helyét átveszi a tudomány. A forradalom elérkezett a Közel-Keletre! Mikor tehát kihallgatást kértem t le azzal a céllal, hogy engedjen vissza a zászlóshajóra, nyájas hangon kérdezte: – Pontosan mit is fog elárulni önnek ez az si naptár? – Segíteni fog megértenem a medálomat és a küldetésemet, mert benne rejlik egy fontos év vagy dátum. Az, hogy hogyan fogom megtudni mindezt, még bizonytalan, de az bizonyos, hogy a naptár semmi hasznot nem hajt egy hajó fenekén. – Nos, a hajó fenekén legalább nem lopják el. – Én megvizsgálni akarom, nem eladni, tábornok. – Hogyne. És nem tud meg semmit anélkül, hogy megosztaná velem, azzal az emberrel, aki megvédte magát a gyilkosság vádjától Franciaországban, ugye, Monsieur Gage? – Jelen pillanatban is az ön tudósaival együtt dolgozom. – Jól van. Hamarosan talán segítsége is lesz. – Segítségem? – Majd meglátja. Addig is nagyon remélem, nem jár a fejében olyasvalami, hogy netán itthagyná az expedíciót, s elhajózna Amerika felé. Gondolom, tudatában van, hogy amennyiben visszaengedem a L'Orient-re ezért a naptárért, a rabszolgalánya és a mameluk foglya itt marad Kairóban, az én védelmem alatt. – Összeráncolt szemöldökkel figyelt. – Ez csak természetes. – Rájöttem, hogy érzelmi kapcsolatot feltételezett köztem és Astiza között, melyet még én sem voltam hajlandó beismerni magamnak. Érdekel vajon engem, hogy a lányt túszként tartják, garantálva h ségemet? Valóban garanciát jelent arra, hogy visszatérjek? Biztosítékként még nem gondoltam rá, mégis kétségtelenül foglalkoztatott a lány, s csodáltam Napóleont, amiért ezt azonnal észrevette rajtam. Úgy t nt, semmi nem kerüli el a figyelmét. – Sietek vissza hozzájuk. Barátomat, Talmát az újságírót azonban mindenképp szeretném magammal vinni. – A firkászt? Rá itt van szükségem, hogy feljegyezze kormányzásom minden lépését. Talma nyugtalan volt. Ó kérte, hadd jöhessen velem Alexandriába, s nekem kedvemre volt fanyar társasága. – Talma mindenképpen szeretné a leggyorsabb hajóval hazaküldeni jelentéseit. Aztán meg szeretne minél többet látni Egyiptomból, hogy felkelthesse Franciaország érdekl dését ezen ország iránt. Napóleon elgondolkodott. – Egy héten belül érjenek vissza! – Legfeljebb tíz nap lesz. – Üzenetet küldök magával, melyet adjon át Brueys admirálisnak, Monsieur Talma pedig elvihet néhányat Alexandriába. Mindkettejükt l beszámolót várok, amint visszatérnek.
Talma félelmei dacára, hosszas tépel dés után úgy döntöttem, Énochnál hagyom a medált. Egyetértettem Astiza érveivel, miszerint nagyobb biztonságban van egy öreg tudós szobájában, mintha végigparádéznék vele egész Egyiptomon. Megkönnyebbülés volt úgy visszatérni a Nílus deltájához, hogy az ékszer nem saját, sebezhet nyakamon lógott. Bár némi kockázattal járt elválnom a medáltól azok után, hogy gondosan eljuttattam Párizsból egészen Kairóba, birtoklása mégis céltalan volt mindaddig, amíg nem jövök rá, mire szolgál, márpedig err l egyel re elképzelésem sem volt. Megfejt ként Énochra fogadtam volna – és hát végs soron mégiscsak szerencsejátékos vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy gyenge pontomat a n k jelentik, mégis fogadtam volna arra is, hogy Astiza érez némi lojalitást a küldetésem iránt, s hogy Énochot jobban izgatja a megfejtés, mint hogy pénzért túladjon az ékszeren. Hadd kutasson csak a könyveiben, eközben én megvizsgálom a L'Orient rakterében
123
pihen naptárat, hátha rávezet a medálom mibenlétére, s akkor együttes er vel feltárjuk majd a titkot. Figyelmeztettem Astizát, maradjon a biztonságot jelent házban, és szóltam Asrafnak, vigyázzon mindkettejükre. – Ne vezesselek el a partig, uram? – Bonaparte szerint maradásoddal biztosítod, hogy vissza akarjak térni. S így is van. – Vállon veregettem. – Mi mind társak vagyunk ebben a házban, As polgártárs. Nem fogsz csalódást okozni nekem, ugye? A mameluk kihúzta magát. – Asraf az élete árán is megvédi ezt a házat. Nehéz puskámat nem szándékoztam magammal cipelni a leigázott országban tett rövid utazásra, de azt sem szerettem volna, hogy rossz kezekbe kerüljön. Némi töprengés után, visszaemlékezve As megjegyzésére a babonáktól és az átkoktól való félelemr l, Énoch egyik múmiaszarkofágjába rejtettem, a tomahawkommal együtt. Ott biztonságban lesznek. Talma – szokatlan módon – megjegyzés nélkül hagyta elhatározásomat, miszerint az egyiptomiaknál hagyom a medált, ehelyett csak kedvesen megkérdezte Astizát, nem akar-e általa üzenetet küldeni Alexandriába. A lány nem akart. Egy helyi felukkát béreltünk, hogy visszavigyen minket a Nílus mentén. Ezek a mozgékony vitorlások, melyek háromszög alakú vásznaikkal fel-alá járták a széles, lassú folyamot, ugyanolyan szerepet töltöttek be a Níluson, mint a szamártaxik Kairó utcáin. Hosszú perceket töltöttünk alkudozással, de végül csak elindultunk Abukir felé. Kormányosunk egy szót sem beszélt, sem franciául, sem angolul, ám a kézjelekkel kielégít en elboldogultunk, így semmi nem akadályozott meg minket abban, hogy élvezzük az utat. Mikor dél fel l, Kairó irányából ismét elértük a termékeny deltavidéket, újra megdöbbentett a folyóparti települések végtelen nyugalma: úgy t nt, mintha sose jártak volna itt a franciák. Szénahegyeket cipel szamarak t ntek fel. Fiúcskák ugrándoztak és játszottak a sekély vízben, ügyet sem vetve a krokodilusokra, melyek a csendes mellékágakban úgy hevertek, mint egy darab fa. Fehér kócsagok fellegei szálltak fel csapdosva a zöld nádasokból. Ezüstös halak fickándoztak a papiruszszárak között. Afrika ismeretlen magaslatairól származó növényi szigetek úsztak liliom- és lótuszkoronával a Níluson. A házak lapos tetején színes ruhákba öltözött fiatal lányok ültek, s vörös datolyákat válogattak a napon. – Nem hittem volna, hogy ilyen könny lesz meghódítani ezt az országot – mondta Talma, miközben lefelé sodródtunk a folyón. – Pár száz halott árán miénk lett a civilizáció bölcs je. Honnan tudta mindezt Bonaparte el re? – Könnyebb elfoglalni egy országot, mint irányítani – jegyeztem meg. – Na igen. – A korlátnak d lt, lustán figyelte az elhaladó tájat. – Itt vagyunk, uralkodunk a ség, a legyek, a trágya, a vad ebek és a tudatlan parasztok fölött. Széna, homok és zöld víz királyai vagyunk. Én mondom, egyszer még legendákat fognak mesélni rólunk – Ez a te mesterséged volna, végtére is te vagy az újságíró. – Tollam nyomán Napóleon látnokká válik. Azért engedte, hogy veled jöjjek, mert megígértem neki, hogy megírom az életrajzát. Nincs ellenemre a dolog. Azt mondta, az ellenséges újságok veszedelmesebbek ezer bajonettnél, s hogy vele együtt én is felemelkedhetek. Ez nem újdonság számomra. Minél h siesebbnek festem le t, annál hamarabb kielégülnek a vágyai, s akkor végre hazamehetünk. Mosolyogtam. Sok-sok évszázadnyi háború, királyok és terror után a franciák meglehet sen unottan álltak az élethez. Mi, amerikaiak ártatlanabbak vagyunk, komolyabbak, szintébbek, s csalódásra hajlamosabbak. – Mégis gyönyör e táj, nemde? – kérdeztem. – Meglep, milyen gazdag ez a zöld vidék. A Nílus hordalékvölgye dús kert, s oly hirtelen vált át sivatagba, hogy akár karddal is meghúzhatnánk a határvonalat. Astiza elmondta, hogy az egyiptomiak a termékeny részt, talaja miatt fekete földnek, a sivatagot pedig, a homok miatt vörös földnek hívják.
124
– S én mindegyiket barna földnek hívom, a vályogtégla meg a zsémbes tevék és az üvölt szamarak miatt. Nekem meg Asraf mesélt egy történetet, melyben egy hajótörött egyiptomi évekkel kés bb, mikor már mindenki halottnak hiszi, visszatér a falujába. Oly sokáig volt távol otthonától, mint Odüsszeusz. H hitvese és gyermekei elé szaladnak, hogy üdvözöljék. S mi az els szava? „O, hát megvan még a szamaram!” Mosolyogtam. – Hogyan töltöd majd az id t Alexandriában? – Mindketten emlékszünk rá, micsoda paradicsom is az a hely! Készítek néhány jegyzetet és felteszek néhány kérdést. Más könyvek is várnak itt megírásra, érdekesebbek Bonaparte egyszer hadiográfiájánál. – Talán kérdez sködhetnél Ahmed bin Szadr fel l is. – Biztos vagy abban, hogy t láttad Párizsban? – Nem. Sötét volt, de a hangjuk megegyezik. Vezet mnek volt egy botja vagy lámpafogója, melyre kígyó fejét faragták. Kés bb pedig Astiza mentett meg egy kígyótól Alexandriában. És a fickó felt en érdekl dik utánam. – Napóleon a jelek szerint megbízik benne. – És mi van, ha ez a Bin Szadr a valóságban nem Bonaparténak dolgozik, hanem az Egyiptomi Rítusnak? Mi van, ha Alessandro Silano gróf eszköze, ki oly hevesen kívánta a medált? Mi van, ha köze volt szegény Minette meggyilkolásához? Mindig, mikor engem néz, úgy érzem, a medált keresi rajtam. Szóval ki lehet valójában? – Azt akarod, hogy nyomozzak? – Csupán diszkréten kérdez sködj. Nincs szükségem újabb meglepetésekre. – Arra megyek, amerre az igazság vezet. Fentr l le, fejt l… – szándékosan a csizmámra nézett – lábig. Azonnal megértettem a vallomását. – Te voltál az, aki ellopta a cip met a L'Orient-en! – Nem loptam el, Ethan, csak vizsgálat céljából kölcsönvettem. – És aztán úgy tettél, mintha semmi közöd sem lenne az esethez. – Ugyanúgy titkolóztam én is el tted, mint ahogyan te eltitkoltad a medált el lem. Aggódtam, hátha elvesztetted a postakocsi megtámadásakor, de szégyenled bevallani. Az expedícióban való részvételedet többek között a medál révén sikerült elérnem Berthollet-nál, de mikor találkoztunk Toulonban, nem akartad megmutatni nekem. Te mit gondoltál volna a helyemben? Felel sséggel tartoztam a tudósoknak, hogy felderítsem, miben mesterkedsz. – Nem mesterkedtem semmiben. Egyszer en csak arról van szó, hogy ahányszor el veszem vagy akár csak megemlítem a medált, csakhamar bajba kerülök. – Párizsban kihúztalak a csávából, nem igaz? Ennél azért több bizalmat érdemelnék. – Az életét kockáztatta, hogy segítsen eljutnom idáig, és én mégsem kezeltem t egyenrangú társként. Nem csoda, hogy féltékeny lett. – Azért békén hagyhattad volna a csizmámat – vágtam vissza neki a rend kedvéért. – Hiába rejtegetted, ez nem védett meg attól, hogy kígyót hajítsanak az ágyadba, nem igaz? Különben pedig, mi ez a felhajtás a kígyók körül? Irtózom t lük. – Astiza mesélt nekem valami kígyóistenr l – mondtam, szívesen váltva témát. – Követ inek ma is van egy kultusza, azt hiszem, s talán ellenségeink is közéjük tartoznak. Tudod, Bin Szadr furcsa kígyófej botja egy bibliai történetre emlékeztet. Mózes a fáraó lába elé dobta a botját, és az kígyóvá változott. – Most már Mózest is belekeverjük ebbe? – Számomra ugyanúgy zavaros a kép, mint számodra, Antoine. – Szerintem sokkal inkább. Mózesnek legalább volt annyi esze, hogy kivezesse népét ebb l a tébolyult országból. – Különös történet, nem? – Micsoda?
125
– A tíz csapás, melyet Mózes hozott Egyiptomra. A fáraó minden egyes csapás bekövetkeztekor beadni látszott a derekát, s azt mondta, elengedi a zsidókat. Azután mégis meggondolta magát, egészen addig, amíg Mózes le nem sújtott a következ csapással. Tényleg nagy szüksége lehetett azokra a rabszolgákra. – A végs csapásig, amikor a legid sebb fiúgyermekek meghaltak. Akkor a fáraó valóban elengedte ket. – De kés bb még akkor is meggondolta magát, és hadseregét Mózes után küldte. Ha nem így tesz, sosem pusztult volna el seregével együtt a Vörös-tenger összezáruló habjai között. Miért nem adta fel? Miért nem hagyta Mózest elmenni? – A fáraó makacs volt, akár a mi tábornokunk. Talán ez a Biblia tanulsága, hogy olykor el kell engednünk a dolgokat. Bárhogyan is, kérdez sködöm majd a kígyós barátod fel l, ugyanakkor meglep, hogy nem kérsz nyomozást másvalakivel kapcsolatban is. – Ugyan kivel? – Astizával, természetesen. – Neki megvannak a maga titkai. Úriemberek vagyunk, tiszteletben kell tartanunk egy hölgy magánéletét. Talma felhorkant. – És nála van a medál is – az a medál, melyet nekem nem volt szabad látnom, s melyet hiába próbált megkaparintani a rettegett Bin Szadr! – Még mindig nem bízol Astizában? – Megbízni egy rabszolgában, egy orvlövészben, egy szépségben, egy boszorkányban? Nem. Még ha kedvelem is t. – nem boszorkány. – Hanem papn , aki varázsol. Te mondtad! Hát, rád egyértelm en b bájt bocsátott, s most rátette a kezét arra is, amit idehoztunk. – a társunk, a szövetségesünk. – Bárcsak lefeküdnél már vele, mint ahogyan gazdájaként minden jogod meg is volna hozzá. Akkor végre kitisztulna az agyad, és annak látnád, ami valójában. – Ha kényszeríteném, hogy lefeküdjön velem, az nem lenne sportszer . Szánakozva csóválta a fejét. – Nos, akkor is utánajárok Astizának, ha te nem, mert már így is megtudtam valamit, amir l te mit sem sejtesz. – Mi az? – Amikor régebben Kairóban élt, valamilyen kapcsolatban állt egy európai tudóssal, aki állítólag si titkokat tanulmányozott. – Miféle tudóssal? – Egy olasz-francia nemessel, bizonyos Alessandro Silanóval.
Az Abukir-öbölben a franciák hatalma nyilvánvaló volt. Miután Francois-Paul Brueys d'Aigalliers admirális felügyelte Napóleon és serege partraszállását – körülbelül akkora megkönnyebbüléssel tette, miként a tanító ereszti szélnek rakoncátlan osztályát –, fából és vasból álló véd falat hozott létre. Hadihajói még mindig hosszú sorban vesztegeltek, nyitott ágyúablakokkal, ötszáz csövet meresztve dacosan a tengerre. Csíp s északnyugati szél tornyozta a hullámokat a hajók oldalánál, melyek óriási bölcs kként ringtak a vízen. Ám amikor a hajókat megkerülve a szélt l védett oldalukra értünk, rájöttem, hogy a hadikészültség – szó szerint – féloldalas. A franciák másfél mérföldre horgonyoztak a parttól a sekély öbölben, s a hajók szárazföld felé es oldala javítás alatt állt. A matrózok több
126
helyütt állványokat állítottak fel az újrafestéshez. Kötelek végén csónakok jártak ide-oda, hadianyagot és matrózokat szállítva. Mosott ruhák és ágynem száradtak kiterítve a napon. Az ágyúkat félregördítették, hogy helyet szorítsanak az ácsoknak. A forró fedélzetek fölé ponyvákat feszítettek. Több száz tengerész a parton tartózkodott, hogy kutat ássanak és irányítsák a teve- és szamárkaravánokat, melyek Alexandriából hoztak készleteket. Ami az egyik oldalon er dnek t nt, a túloldalon piacként m ködött. A L'Orient azonban így is a világ egyik leghatalmasabb hadihajója volt. Várként emelkedett a magasba, s én hangyának éreztem magam mellette, miközben felmásztam a kötélhágcsón. Felkiáltottam, hogy bejelentsem érkezésemet, majd a fedélzetre segítettek, miközben a felukka visszafordult, hogy Talmát Alexandriába vigye. Dél volt, Thermidor hónap tizennegyedik napja, a Hatodik Évben, a nap ragyogott, a part aranylott, a tenger üresen kéklett. Más szóval 1798. augusztus elseje volt. Bekísértek az admirális tágas kabinjába, melyet Napóleontól vett át. Brueys az asztalánál ült a papírjai fölé görnyedve. Fehér gyapjúinget viselt, gallérja kigombolva; a tengeri szell ellenére verejtékezett és szokatlanul sápadtnak t nt. Külsejét tekintve pontosan az ellentéte volt a tábornoknak: negyvenöt éves, hosszú, fakó hajjal, széles, nyájas szájjal, barátságos szemekkel és magas termettel. Bonaparte személyéb l izgatott energia áradt, Brueyséb l inkább nyugalom, olyan férfié, aki békében él magával és a pozíciójával. Halvány fintorral átvette a tábornok sürgönyeit, udvarias megjegyzést tett az országaink közti múltbeli barátságról, majd jövetelem célja után érdekl dött. – A tudósok elkezdték megvizsgálni az ó'si romokat. Feltételezésem szerint egy naptár, melynek köze van Cagliostróhoz, talán hasznos lehet az egyiptomiak gondolkodásmódjának megértésében. Bonaparte engedélyt adott, hogy megvizsgáljam. – Átadtam a parancsot. – Az egyiptomiak megértésében? Minek? – A piramisok roppant leny göz ek, s nem értjük, miként voltak képesek megépíteni ket. Ez az eszköz egyike a nyomoknak, melyek a megoldáshoz vezethetnek Szkeptikusnak t nt. – Már amennyiben piramisokat akarunk építeni. – Látogatásom az ön hajóján rövid lesz, admirális. Engedélyem van rá, hogy Kairóba vigyem a régiséget. Fáradtan bólintott. – Elnézését kérem, amiért nem vagyok nagylelk bb, Monsieur Gage. Bonapartéval nem könny együtt dolgozni, s azóta kínoz a vérhas, mióta partot értünk ezen az istenverte helyen. Fáj a hasam, a hajóim készleteit kifosztották, túl kevés a legénység, s f ként olyanokból áll, akik alkalmatlanok a szárazföldi szolgálatra. A betegség megmagyarázta sápadt arcszínét. – Akkor nem is terhelem önt tovább, mint amennyit feltétlenül szükséges. Ha lekísértetne a raktérbe… – Hát hogyne. – Sóhajtott. – Meginvitálnám vacsorára is, ha tudnék enni. Egyébként sem terhel, hiszen csupán egy helyben horgonyzunk itt, s várjuk, mikor talál ránk Nelson. Balgaság Egyiptomban tartóztatni a flottát, de Napóleon úgy ragaszkodik a hajóimhoz, mint az újszülött a takarójához. – Az ön hajói létfontosságúak a tervei megvalósításában. – Nekem is ezzel hízelgett. Nos, akkor rögvest hívatom a kapitány fiát. Okos kölyök, még sokra viheti. Ha ön lépést tud tartani vele, akkor kitartóbb nálam. Giocante, a tízéves tengerészkadét a hajó kapitányának, Luce Casabiancának volt a fia. E fürge észjárású, sötét hajú legény bejárta már a L'Orient minden zugát, s egy majom ügyességével vezetett lefelé a kincstárhoz. Odalent világosabb volt, mint mikor Monge és én legutóbb itt jártunk, mert a nyitott ágyúablakokon beáradt a napfény. Terpentin és f részpor er s szagát éreztem, s festékesvödröket és tölgyfadeszkákat láttam heverni a folyosón.
127
Csupán a legalsó, vízszint alatt fekv fedélzeten volt félhomály. Itt már fenékvíz és az éghajlat miatt megromlott készletek avas sajtszaga csapta meg az orrom. Idelent h vösebb volt, sötétebb és titokzatosabb. Giocante felém fordult, s kacsintott. – Azért nem tömi tele a zsebét arannyal, ugye? – ugratott egy kapitánygyerek pimaszságával. – Úgysem juthatnék messzire, hiszen szemmel tartasz, nemde? – Suttogóra fogtam, mint az összeesküv k. – Hacsak nem akarsz te is beszállni, fiam! Együtt partra evezhetnénk, s gazdagok lehetnénk, mint a hercegek! – Nincs szükségem ilyesmire. Apám szerint egy napon busás jutalmat kapunk az angol hajókért. – Vagy úgy. Akkor a jöv d biztosítva van. – A jöv m ez a hajó. Nagyobbak vagyunk bárminél, amit az angolok ellenünk tudnak küldeni, s ha eljön az id , móresre tanítjuk ket. – Parancsokat osztott a raktárt rz tengerészeknek, akik kinyitották a kincstár ajtaját. – Olyan magabiztos vagy, mint Bonaparte. – Csak bízom az apámban. – Azért ugye nehéz az élet a tengeren egy kölyöknek, igaz? – kérdeztem. – Ez a legjobb élet, mert világos a kötelességünk. Ezt mondja az apám. Minden könny vé válik, ha tudod, mi a dolgod. – És miel tt még elgondolkodhattam volna a válaszon, tisztelgett és feliramodott a létrán. Egy eljövend admirális, gondoltam. A kincstárat faajtó és vasrács védte, mindkett t bezárták mögöttem. Beletelt néhány percbe, míg a halvány lámpafényben az érmékkel és ékszerekkel teli ládák között megtaláltam az eszközt, melyet Monge és Jomard mutatott nekem. Ott hevert, az egyik sarokba lökve, mint a kincsek leghitványabbika. Mint már leírtam, étkez tál nagyságú volt, közepén lyukkal. Peremét három lapos gy alkotta, melyeket hieroglifák, állatövi jegyek szimbólumai és absztrakt ábrák borítottak, s ezek elfordulhattak egymásban. Nyom lehet, de mégis miféle? Leültem, élveztem a nedves h vösséget, s ide-oda forgattam a gy ket. Minden forgatással újabb szimbólumok kerültek egymás fölé. A bels gy t tanulmányoztam els nek. Ez volt a legegyszer bb, csupán négy ábrával. Az egyik egy vésett kör volt egy vonal fölött, vele átellenben egy másik kör egy vonal alatt. lük kilencven fokra, a naptárkorong negyedeinél félköröket láttam, mintha fogyó és növekv holdak lennének, az egyik felfelé domborodott, a másik lefelé. A minta egy irányt vagy óra négy jelére emlékeztetett, ám az egyiptomiak egyiket sem ismerték, legalábbis tudomásom szerint. Töprengtem. A fels jel mintha kel napot ábrázolt volna, ezért végül úgy döntöttem, ez a bels gy az év forgását szimbolizálja. A vonal, vagyis horizont fölötti, illetve alatti napkorong a nyári és a téli napfordulót jelzik A félkorongok a márciusi és szeptemberi napéjegyenl ségeket, mikor a nappal és az éjszaka hossza nagyjából megegyezik. Elég egyszer , ha igazam volt. Persze ett l semmivel sem lettem okosabb. Az els gy n kívüli gy egy zodiákus volt, úgy láttam. Végignéztem a tizenkét jelet, melyek már az eszköz elkészültének idején is meglehet sen hasonlóak voltak a maiakhoz. A harmadik, legküls gy n különös ábrák sorakoztak: állatok, szemek, csillagok, napsugarak, egy piramis, és a Hórusszimbólum. Itt-ott bevésett vonalak osztották szeletekre a gy ket. Gyanúm szerint ez a naptár, már amennyiben tényleg az volt, arra szolgál, hogy a napév során megállapíthassák vele bizonyos csillagképeknek a felkel naphoz viszonyított pozícióját. De mi haszna lehet a medálom jelentésének megfejtésében? Vajon mit látott benne Cagliostro, ha ugyan valóban az övé volt? Oda-vissza tologattam a gy ket, különböz kombinációkat próbálgattam, hátha eszembe jut valami. Persze semmi sem történt – mindig is
128
utáltam a rejtvényeket, bár a kártyaasztalnál szívesen latolgattam az esélyeket. Talán Nouet, a csillagász jut vele valamire, ha visszaviszem Kairóba. Végül úgy határoztam, hogy felülre állítom a feltételezett nyári napfordulót, majd e fölé beállítom a harmadik gy ötágú csillagát, mely egyébként kissé hasonlított az amerikai zászlónk vagy a szabadk ves jelképek csillagára. Mintha ez lenne a Sarkcsillag. Miért is ne próbálkoznék olyan szimbólumokkal, amiket legalább ismerek? A zodiákus gy jét addig forgattam, míg a Bika nem került a másik kett közé. A Bika annak a kornak volt a jelképe, melyben Monge szerint a piramisok épülhettek. El bb volt a Bika kora, majd a Kosé, s a Halaké, melyben ma is élünk, ezután következik a Vízönt é. Most megvizsgáltam a többi jelet. Nem vettem észre semmilyen különleges mintát. Hacsak… A naptárra meredtem, a szívem hevesen vert. Mikor így elrendezve a nyár, a bika és a csillag egymás fölé kerültek, a bevésett vonalak végei összekapcsolódtak, s két hosszabb, átlós vonalat kaptam, melyek a legbels gy l bizonyos szögben vezettek kifelé, mint a medálom széttárt karjai – vagy éppen egy piramis oldala. Eléggé hasonlított, s t, egyértelm en arra a tárgyra utalt, melyet Astizánál és Énochnál hagytam. De mit jelenthet mindez? El ször semmit sem vettem észre. Rákok, oroszlánok, a Mérleg serpeny i, egyt l egyig értelmetlen mintázatnak t ntek. De várjunk csak! Ott volt egy piramis a küls gy n, most éppen az szi napéjegyenl ség jele alatt, közvetlenül a lejt s, bevésett vonal mellett. A második gy n pedig a Vízönt jele szerepelt, s ez szintén közvetlenül ama vonal mellett, mely, ha jól olvastam le, a negyedik óra helyén volt a gy n, éppen a három óra alatt, mely az szi nap-éjegyenl séget, szeptember 21-ét jelölte. A négy óra helye egy hónapnak kellett megfeleljen, azaz október 21-ének. Ha jól értelmeztem, akkor az október 21-ének, a Vízönt nek és a piramisnak valamiféle közük volt egymáshoz. Nouet azt mondta, a Vízönt jelét az egyiptomiak arra használták, hogy a Nílus áradását jelöljék vele, mely valamikor sszel következik majd be. Lehet, hogy október 21-e valamiféle szent nap? Ekkor tet zik a Nílus áradása? Ekkor kell meglátogatni a piramist? A medálomon hullámos ábra jelezte a vizet. Vajon kapcsolatban áll ezzel? Vajon kiderül valami azon a napon? Elbizonytalanodva hátrad ltem. Mintha homokot markolnék…, s mégis itt volt el ttem valami, egy dátum, melyhez nem a logika vezetett el, hanem a vad feltételezés. Talán Énoch és Astiza tud vele kezdeni valamit. Belefáradtam az elmélkedésbe, s gondolataim inkább e különös n körül kezdtek bolyongani, akinek olyan mély titkai voltak, melyeket nem is sejtettem. Papn ? Milyen szerepe lehet mindebben? Lehet, hogy Talma gyanúi mégis megalapozottak? Tényleg ismerte Silanót? Lehetetlennek t nt, mégis, azok között az emberek között, akikkel eddig találkoztam, mind volt valamilyen furcsa kapcsolat. Mégsem féltem a lánytól – inkább hiányzott. Eszembe jutott egy kép. Énoch udvarán álltam a h vös esti szell ben, kék árnyékok között, az égbolt fölém borult, a ház konyhájából kisz f szerés füstillat összekeveredett a por és a szök kút szagával. A lány egy padon ült, némán dött, én egy oszlop mellett álltam, szintén szótlanul. Csak csodáltam a haját és az arcát, pedig hagyta, hadd figyeljem. Akkor nem gazda és szolgáló voltunk, nem is nyugati és egyiptomi, hanem férfi és n . Ha megérintettem volna, azzal megtörtem volna a varázslatot. Így hát csak néztem, tudván, hogy ez a perc elkísér majd egész elkövetkez életemben. Küls zajok térítettek vissza a jelenbe ábrándozásomból. Ordításokat, lábdobogást, dobpergést hallottam. Fölnéztem a mennyezet gerendáira. Mi történt már megint? Próbariadó a tengerészeknek? Koncentrálni próbáltam, de a zaj odafönt nemhogy csitult volna, er södött. Dörömböltem, hogy engedjenek ki. Mikor az ajtó kinyílt, megkérdeztem a matrózt: – Mi történt? is felfelé bámult, figyelmesen. – Angolok! – Itt? Most?
129
Rám nézett, arca komor volt a lámpások félhomályában. – Nelson.
130
Tizenharmadik fejezet
Otthagytam a naptárat, és csatlakoztam az ágyúállásokhoz tolongó emberek áradatához. A tengerészek szitkozódtak a hajó készületlensége miatt. Zászlóshajónk félig raktár volt, s nem maradt elég id az óvatos rakodásra. Az emberek futva igyekeztek rákötni az ágyúkat a kötelekre, felemelni a vitorlarudakat és leszedni az állványokat. Felértem a napsütötte f fedélzetre. – Szedjék le azokat a ponyvákat! – bömbölte Casabianca kapitány. – Jelezzenek a parton lév knek, azonnal térjenek vissza! – Majd a fiához, Giocantéhez fordult. – Menj, ellen rizd a porinasokat! – A fiú, aki inkább látszott izgatottnak, mint ijedtnek, elt nt a fedélzet alatt, hogy felügyelje a l szer adagolását az éhes ágyúkba. A tatfedélzetre mentem, Brueys admirálishoz, aki távcsövén keresztül figyelte a tengert. A horizont megtelt fehér vitorlákkal, a szél könyörtelenül sodorta felénk a végzetünket. Nelson hajóraján minden négyzetcentiméternyi vászon megfeszült, s nem telt bele sok id , máris tizennégy sorhajót tudtam megszámolni. A franciáknál tizenhárom volt, plusz négy fregatt, ez önmagában egyenl esélyeket jelentett volna, ám ezek horgonyoztak és nem álltak készen a harcra. Hat közülük a L'Orient el tt, hat mögötte állt. Kés délután volt, ami mindenképpen túl kés a harchoz, így Brueysnek az éjszaka során talán még lesz elég ideje, hogy kihajózzon. A britek azonban nem adták jelét, hogy lassítanának, s t, úgy loholtak felénk, mint egy csapat kiéhezett vadászkopó, orrukon csak úgy fröcskölt a tajték. Ezek harcolni akarnak! Brueys az árbocra pillantott. – Admirális? – szólítottam meg. – Több száz matrózom a parton, a készleteim szanaszét, a vitorlarudak és a vitorlák leeresztve, a legénység fele beteg – dünnyögte magába fordulva. – Én figyelmeztettem el re. Most egy helyben állva kell harcolnunk. – Admirális? – próbáltam ismét. – Azt hiszem, végeztem a vizsgálataimmal. Kimehetnék a partra? Egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd eszébe jutott a küldetésem. – Ó, Gage, hát persze. Nos, már túl kés , amerikai! Minden csónakunk matrózokat szállít vissza. A szárazföld fel li korláthoz léptem és kinéztem. A flotta csónakjai valóban a part felé igyekeztek, hogy felvegyék az ott maradt embereket. Nekem nem t ntek túl buzgónak a visszatérés kérdésében. – Mire a csónakok visszaérnek, az angolok a nyakunkon lesznek – mondta Brueys. – Attól tartok, erre a csatára a vendégünk lesz! Nyeltem egyet, és ismét az angol hajókra, ezekre a kifeszített vitorlákból álló felh er dökre néztem. Vitorlarúdjaikon hangyarajként nyüzsg emberek, ágyúablakaik egyt l egyig nyitva, árbocukon vörösen leng hadilobogók. Kutya legyek, ha nem t nnek késznek a harcra. – Lemen ben a nap – mondtam nyugtalanul. – Csak nem fognak sötétben támadni! Az admirális lemondóan figyelte a közeled flottát. Most kifejezetten ösztövérnek t nt a vérhas miatt, körülbelül annyi-ra állt készen egy kemény küzdelemre, mint valaki, aki épp most futott le húsz mérföldet. – Nincs olyan épelméj kapitány, aki megtenné – felelte. – De az ott Nelson. – Összecsukta a távcsövet. – Javaslom, térjen vissza a kincstárba. Ez a vízszint alatt van, a legbiztonságosabb hely a hajón.
131
Nem akartam harcolni az angolokkal, de gyávaságnak tartottam volna, ha nem teszem. – Ha akad egy fölösleges puskájuk… – Ne, ne legyen útban. Ez a haditengerészet dolga. Ön tudós, vissza kell térnie Bonapartéhoz az információkkal. – Vállon veregetett, megfordult, és parancsokat kezdett osztogatni. Mivel egyel re túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy elbújjak odalent, a korláthoz mentem. Tökéletesen hasznavehetetlennek éreztem magam, s csendben átkoztam Nelsont a türelmetlenségéért. Napszálltakor minden normális parancsnok leereszti a vitorláit, takaros csatasorba rendezi a hajóit, s meleg estebédet és nyugodt éjszakát biztosít a legénységnek, miel tt harcba bocsátkozna. De az ott valóban Nelson volt, aki a hírek szerint egy ízben egymás után két francia hajót foglalt el úgy, hogy az egyiket megszállván átugrott a mellette lév re. Ezúttal szintén nem mutatott hajlandóságot a lassításra. Minél közelebb ért, annál több szörnyülköd kiáltás harsant a francia tengerészek között. Ez rület! S mégis, egyre nyilvánvalóbbnak t nt, hogy a csata akkor kezd dik majd, amikor a nap véget ér. A parton lév matrózok még csak ekkor kászálódtak be a csónakokba, hogy visszatérjenek a szolgálati helyükre. Eldördült néhány ágyú, hatástalanul. Láttam, hogy az elöl haladó angol hajók a francia vonal nyugati vége felé igyekeznek, az Abukir-sziget irányába, ahol a franciák egy szárazföldi üteget állítottak fel. Az öböl ottani végén meglehet sen sok volt a zátony, ezért Brueys bízott abban, hogy az angolok nem képesek arrafelé áttörni. Ám mindezt senki sem mondta el Nelsonnak, így két angol hadihajó, a találóan Zealous-nak (Buzgó) és Goliath-nak nevezett versengett egymással azért a kétes dics ségért, hogy a másik el tt szenvedhessen hajótörést. Kész téboly! A vérvörös nap a horizonton függött, a parton dörögtek a francia ágyúk, bár az angol hajók olyan szerencsétlen szögben közeledtek, hogy képtelenek voltak elérni ket. A Goliath el retört a versenyben, alakja szépen kirajzolódott a süllyed napkorong el terében, s ahelyett hogy zátonyra futott volna, elegánsan be-siklott a Le Guerrier és a part közé. Majd okosan megfordult, s a szárazföld fel li oldalon közelítette meg a francia vonalat, Brueys és a part között. Mikor a második sorhajó, a Le Conquerant mellé ért, kényelmesen szélirányba fordult, horgonyt vetett, mintha csak hazaért volna, és egy sortüzet adott le a francia hajó készületlen oldalára. Mennydörgés hangja hallatszott, majd hatalmas füstfelh burkolta be mindkét hajót. A Le Conquerant megingott a csapástól. Forgácsok repültek az ég felé, amint a francia hajóra záporoztak a golyók. Azután sikolyok visszhangoztak mindenütt. Még mindig horgonyoztunk, a szél szembefújt, így nem tehettünk mást, vártuk a vesztünket. A Zealous a Le Guerrier mellett vetett horgonyt, azután további brit hajók, az Orion, az Audacious és a Theseus is megérkeztek az Abukir-öbölbe, szintén a francia hajók védtelen oldala fel l közelítve. Brueys félelmetes véd fala hirtelen semmivé foszlott. Füst gomolygott, s ami kezdetben távoli ágyúdörgésnek hangzott, egyre közeledett, és lassan mennydörgéssé er södött. A nap már lement, elült a szél, az ég szürkébe borult. Az angol flotta többi része lelassult, baljósan sodródtak a tenger fel li oldalunkra, ami azt jelentette, hogy Brueys horgonyzósorán minden egyes francia hajót két oldalról l ttek egyszerre, ketten egy ellen. Mialatt az els hat hajót támadták, a hátul állók képtelenek voltak arra, hogy beszálljanak a harcba. Mozdulatlanul horgonyoztak, tengerészeik kétségbeesetten figyelték társaik küzdelmét. Véres öldöklés volt ez, semmi több. Nyers angol éljenzést hallottam a szürkületben, míg a franciák fel l a rémület és gy lölet kiáltásai hangzottak fel e kegyetlenség láttán. Napóleon átkozódott volna, ha látja mindezt. Van valami fenséges szörny ség a tengeri csatákban: bágyadt balett ez, mely csak fokozza az izgalmat a sortüzek el tt. A hajók támadó óriásokként bontakoznak ki a füstb l. Agyúk dörögnek, majd hosszú másodpercek telnek el, mialatt újratöltik az ütegeket, félrehúzzák a sebesülteket, és vizet locsolnak a parázsló füzekre. Itt, a Nílusnál a hajók némelyike mozdulatlanul állva harcolt. A füst az egész csatateret befedte, alig hatolt át rajta a kel
132
telihold fénye. Azok a hajók, melyek mozdulni tudtak, félig vakon man vereztek. Egy angol hajó t nt fel mellettünk – oldalán a Bellerophon nevet olvastam –, a kiáltásokból hallottam, hogy ránk céloznak. Oly lassan közeledett felénk, mint egy jéghegy. – Menjen le! – kiáltotta felém Brueys. Az alattunk lév fedélzetr l hallottam Casabianca kapitány ordítását: „T z! T z!” Hasra vetettem magam a tatfedélzeten, s a világ hatalmas robbanással szakadt szét körülöttem. A L'Orient megingott, részben saját ágyúinak elsütése, részben a válaszként ránk l tt angol golyók becsapódása miatt. A hajó rázkódott alattam, s recseg hangot hallottam, mintha rögvest szétszakadni készülne az egész. A franciák az ellenséges hajó kötélzetére l ttek, s ezzel a túloldalon is jelent s káoszt okoztak. A Bellerophon árbocai kivágott faként, óriási nyikorgás közepette led ltek, beterítve teljes fels fedélzetüket. A brit hadihajó távolodni kezdett t lünk. Most a franciákon volt az ujjongás sora. Reszketve felálltam, körülnézve kissé elszégyelltem magam, mert senki más nem vet dött a padlóra. Viszont legalább tucatnyi halottunk és sebesültünk volt, maga Brueys is vérzett a fején és a kezén. Nem hagyta magát bekötözni, így járkálás közben fényes vércseppeket hullatott a fedélzetre. – Úgy értettem, menjen le a raktérbe, Monsieur Gage – szólalt meg. – Talán szerencsét hozok – mondtam remegve, s néztem a Bellerophont, amint elt nik az ágyúlövések füstjében. De még ki sem mondtam, mikor az egyik brit ágyú narancsszín fénnyel felvillant a sötétben, és egy ágyúgolyót köpött felénk, mely sivítva áttörte a korlátot, és pontosan combon találta az admirálist. Alsó lábszára úgy kiszakadt, mint a zsinórra kötött fog, messze repült az éjszakában, véres fehér permetet lövellve szét. Brueys egy pillanatig fél lábon állt, hitetlenkedve nézte hiányzó végtagját, majd lassan eld lt, mint egy törött szék, hangos koppanással a fedélzetnek csapódva. Tisztjei felkiáltottak és köréje gy ltek. Ömlött bel le a vér. – Vigyék a felcserhez! – ordította Casabianca kapitány. – Nem! – Brueys leveg ért kapkodott. – Itt akarok meghalni, ahol látom, mi történik. Szörnyen z rzavaros volt minden. Egy matróz bukdácsolt el mellettünk, koponyájának fele hiányzott. Az egyik ágyú mellett hajósinas feküdt, mintha hulladékként dobták volna félre, mellkasából félméteres fadarab meredezett. A f fedélzet maga volt a Pokol: itt is, ott is repked repeszek, szétszakadt kötélzet, vér és belek. Az emberek saját bajtársaik kiontott bels szervein tapostak A l porinasok csúszkáltak a padlózatot borító véren, mely gyorsabban ömlött ki, mint ahogy a rászórt homok beszívhatta volna. Ágyúk és puskák dörögtek, lövedékek sivítottak, s a pusztítás sokkal koncentráltabbnak t nt, mint egy szárazföldi csatában. Az éjszakában ütemesen villogtak az ágyúk torkolat-tüzei, s így az egész csatát felvillanó állóképek sorozatában láttam. Hallásom szinte teljesen megsz nt, csupán a füstöt éreztem. Észrevettem, hogy két újabb brit hajó horgonyzott le mellettünk, és ismét megindult a sort z. A L'Orient reszketett a becsapódó kartácstól, mint a megvert kutya, s a saját ugatásunk egyre lassult, mert egyre több francia ágyú vált harcképtelenné. – Meghalt – jelentette be Casabianca. Lenéztem az admirálisra. Fehérnek és üresnek t nt, mintha minden csepp vér elfolyt volna bel le, ám arca ünnepélyes kifejezést öltött. Legalább nem kell felelnie Napóleon el tt a vereségért. Ekkor újabb brit sort z dördült, újabb forgácsok repkedtek Ezúttal Casabianca nyögött fel és rogyott a padlóra. Egy másik tiszt feje egyszer en elt nt, helyén vörös szök kút fröcskölt a vállai között, egy hadnagyot pont a törzsén talált a golyó, s úgy átlökte a korláton, mintha puskából l tték volna ki. A rettegést l mozdulni sem bírtam. – Apám! – A hajósinas, aki levezetett a raktérbe, hirtelen el bukkant a semmib l és Casabiancához rohant. Szeme tágra nyílt a rémülett l. A kapitány válaszként szitkozódott, és nagy nehezen talpra ált. Kisebb repeszek okozta sebek borították, de inkább dühös volt, mint sebesült.
133
– Menj vissza, ahogy mondtam! – morgott a fiára. – Nem hagylak itt! – Nem szabad elhagynod a szolgálati helyedet! – Megragadta a fia vállát. – Példát kell mutatnunk Franciaországnak és az embereinknek! – Majd én leviszem – mondtam, karon ragadva a legénykét, és gyorsan elt ntem onnan. Mostanra minden er mmel azon voltam, hogy itt hagyjam ezt a mészárszéket. – Gyere, Giocante, többet érsz, ha l port cipelsz, mintha megölnek idefent. – Hagyjon békén! – Tedd, amit parancsoltam! – kiáltott rá az apja. A fiú kétségbeesetten nézett rá. – Félek, hogy megölnek! – Ha így történik, akkor az a dolgod, hogy segíts az embereknek! – Kissé megenyhült. – Nem lesz semmi baj. Giocantéval leereszkedtünk a hadészi félhomályba. Mindhárom ágyúfedélzetet fojtogató füst borította, és szörny hangzavar uralkodott bennük: ágyúdörgés, ellenséges golyók becsapódása, a sebesültek jajveszékelése hallatszott mindenütt. A tüzéreknek vérzett a füle a dörejekt l. Hajósinasom talált valami hasznos feladatot és elt nt mell lem, miközben én céltalanul ereszkedtem egyre lejjebb, míg ismét a vízszint alá nem kerültem. Ha a L'Orient elsüllyed, legalább magammal viszem a naptárat. Ezen a szinten átmeneti kórházat rendeztek be, ahol a felcserek rendíthetetlenül f részelték a végtagokat, s a sikolyok csak azért t ntek elviselhet nek, mert addigra félig megsüketültem. A lámpások fénye minden rázkódásra imbolyogni kezdett. Matrózok adogattak egymásnak vizesvödröket, hogy felmossák a rengeteg vért. Hajósinasok sorát láttam, akik betanított majmokként adogatták a kolbász alakú töltényeket a fegyvertártól egészen az ágyúkig. Elrohantam mellettük a kincstár felé, ahol teljes sötétség uralkodott. – Adj egy lámpást! – kiáltottam a strázsáló katonának. – Ne a puskapor közelében, te bolond! Átkozódva belevetettem magam a sötétségbe, a naptárat keresve. Egy király váltságdíjával felér kincsek között matattam, de ahhoz, hogy akár egy érmét is kivigyek bel le, át kell törnöm a fenti poklon. S mi van, ha elsüllyedünk? Több millió franknyi kincs süllyed a tengerfenékre. Vajon elrejthetnék valamennyit a csizmámban? Ereztem a L'Orient dülöngélését, amint két oldalról becsapódtak a brit sortüzek. A bordázat és a padló deszkái remegtek. Összehúztam magam, mint egy gyerek, és nyöszörögve kutattam tovább. Az ágyút z olyan volt, mintha faltör kossal ütöttek volna egy kaput – bizonyos volt, hogy el bbutóbb betörik azt. Azután meghallottam a kiáltást, mely minden hajós számára a legrémiszt bb: „T z van!” Kinéztem. A fegyvertár ajtaját becsapták, a l porinasok tülekedve igyekeztek felfelé. Ez azt jelenti, hogy egykett re elnémulnak az ágyúink. Odafentr l narancssárga ragyogás sz dött be. – Nyissátok meg a csapokat, árasszuk el a fegyvertárat! – üvöltötte valaki, majd meghallottam a beözönl víz csobogását. Felnyúltam, megérintettem a mennyezet deszkáit, és felszisszentem, olyan forrók voltak. A sebesültek rettegve jajveszékeltek Hirtelen egy fej jelent meg fölöttem a nyílásban. – Gyere ki onnan, te rült amerikai! Nem látod, hogy ég a hajó? Ebben a pillanatban vakon tapogatódzó ujjaim ráleltek a naptárra. Megragadtam, és gyorsan felugrottam a létrára, ma-gam mögött hagyva a kincseket. Lángok csaptak fel mindenütt, gyorsabban terjedtek, mint gondoltam. Kátrány, vászon, festék, száraz fa – egy apró szikra is elég volt, hogy lángba boruljanak Francia tengerész t nt fel el ttem, el reszegezett bajonettel, tágra nyílt szemekkel.
134
– Mi az a kezedben? – A furcsa tárgya nézett, amit cipeltem. – Egy naptár Bonapartének. – Megloptad a kincstárat! – Parancsom van, meg kell mentenem! – Mutasd! – Brueysnél van. – És mostanra valószín leg porrá égett, gondoltam. – Tolvaj! A pallóra veled! Ez meg rült! Kétségbeesve néztem körül. Emberek ugráltak ki az ágyúablakokon, mint a menekül patkányok. Csupán egy másodpercem volt dönteni. Megküzdhettem volna ezzel a holdkórossal egy fémgy ért, vagy elcserélhettem volna az életemért. – Tessék, fogd! – Hozzávágtam a naptárat. Esetlenül leeresztette a puskája csövét, hogy elkaphassa, én meg kihasználtam az alkalmat, hogy átszökkenjek mellette, fel a következ fedélzetre. – Gyere vissza, te! Ezen a fedélzeten még elviselhetetlenebb volt a t z és a füst. Iszonyú mészárszék tárult elém, megcsonkított testek feküdtek mindenütt, lassan sülni kezdve a h ségt l. Világtalan szemek meredtek rám, karomként görbül ujjak markolták a leveg t. A holttestek némelyike lángolt, szöveteik sisteregtek. Másztam tovább, s végül köhögve és leveg után kapkodva ismét kijutottam a tatfedélzetre. A kötélzet lángokban állt, a hajó úgy festett, mint egy hatalmas, ég piramis, füst gomolygott felfelé, elfedve a holdat, s ég darabok potyogtak az égb l. Talpam alatt elhamvadt fa ropogott. Mindenütt összetört ágyútalpak, tekebábuként eld lt tengerészek, beszakadt járórácsok vettek körül. A tat felé kapaszkodtam. Mindkét oldalon sötét alakok vetették magukat a korlátról a tengerbe. Szó szerint belebotlottam Casabianca kapitányba. Most már a földön feküdt, mellkasán újabb, jókora sebbel. Fia ismét mellette állt, az lába kicsavarodott, nyilván eltört. Tudtam, hogy az apa, akire véletlenségb l ráléptem, halott ember, ám a fia számára még volt esély. Lehajoltam hozzájuk. – El kell hagynod a hajót, Giocante, bármelyik pillanatban felrobbanhat! – Köhögtem. – Segítek úszni. Megrázta a fejét. – Nem hagyom itt az apámat. – Most már nem segíthetsz rajta. – Nem hagyom el a hajómat! Óriási reccsenés közepette egy ég vitorlarúd csapódott a fedélzetbe. A britek újra tüzeltek, s a francia zászlóshajó nyögött és remegett. – De hát már nincs is hajód! – Hagyj minket, américain – suttogta a kapitány. – De a fia… – Vége van. A fiú szomorú búcsúként megérintette az arcomat. – Kötelesség – mondta. – Már megtetted a kötelességedet! El tted áll az egész élet! – Nekem ez az életem. – Hangja kissé remegett ugyan, ám arca oly nyugodt volt, mint egy angyalé a Pokol lángoló kapujában. Tehát ilyen az, amikor valaki eldönti, miben hisz, gondoltam. Ez a kötelessége. Rémületet, csodálatot, alsóbbrend séget és haragot éreztem. Micsoda elpocsékolt ifjú élet! De vajon tényleg elpocsékolt? Bár a történelem összes szenvedéseinek java részét a vakhit okozta, mégis, nem ez hajtotta a szenteket és a h söket is? Tekintete olyan elszánt volt és sötét, mint a pala, s ha lett volna id m belenézni e szemekbe, talán a világ minden titkát megláthattam volna bennük.
135
– Hajót elhagyni! Hajót elhagyni! – A néhány túlél tiszt kiabálta ezt újra és újra. – Átkozott legyek, ha hagylak ittveszni! – Megragadtam a fiút, ám az úgy lökött el magától, hogy megtántorodtam. – Maga nem Franciaország! Menjen! Ekkor újabb hangot hallottam. – Te! A tébolyult tengerész volt az, akinek valahogyan sikerült felverg dnie a fels fedélzetre. Arca megégett, ruhája füstölt, kabátját vér borította, de mégis rám célzott! Gyorsan a tat korlátjához futottam; szerencsére elrejtett a füst. Hátranéztem. Apát és fiát már csak homályosan láttam, alakjuk imbolygott a h ségben. Hihetetlen, mennyire köt dnek a hajójukhoz, a kötelességükhöz, a sorsukhoz. Felemel és irigylésre méltó érzés volt, de egyszersmind szörny is; elgondolkodásra késztetett: van-e bármi ezen a világon, amihez akár feleennyire is ragaszkodnék? S vajon szerencsés vagyok-e, amiért nincs? Imádkoztam, hogy minél kevesebbet szenvedjenek. Az engem üldöz tengerészt elvakította a füst és a vér, olyan szánalmasan tántorgott, hogy nem tudott célra tartani sem, azután t is beborították a lángok. Így hát – mivel nem tagadhattam meg önmagamat – leugrottam. Nem láthattam, hová érkezem, mert odalent koromsötét volt, csak azt sejtettem, hogy a hajó körül emberi testek torlasza és törmelék borítja a tengert. Valahogy mégis sikerült mindezt elkerülnöm és egyenesen a Földközi-tenger vizébe érkeznem. Só tolult az orromba. A víz h vös balzsamként simogatta felhólyagzott b römet. Lesüllyedtem a feketeség mélyébe, majd elrúgtam magam. Mikor felszínre értem, kalimpálni kezdtem, hogy minél gyorsabban eltávolodjam az ég hadihajótól. Tudtam, hogy jelenleg nem más, mint robbanni készül puskaporos hordó, ha a l szerraktárat nem árasztották el id ben. A fejem búbján még mindig éreztem a h séget, miközben a vízen hánykolódtam. Ha rákapaszkodhatnék valamilyen uszadékra, partra sodorna a víz… Ekkor a L'Orient felrobbant. Soha senki nem hallott még ilyen szörny hangot. Mennydörg ' robaját meghallották a huszonhárom mérföldre fekv Alexandriában is, s a város hirtelen kivilágosodott, mintha fényes nappal lenne. A robbanás hangja elérte a csatát a partról figyel beduinokat, akik leestek ágaskodó lovaik hátáról. Arcul csapott és megsüketített. Az árbocok kil ttek, mint a rakéták; ágyúk potyogtak kavicsokként. Faforgácsok és víz lövellt fel-és kifelé, egyre táguló körben, majd a hajó darabjai több száz méteres körzetben záporozni kezdtek minden irányban, újabb embereket találva el s ölve meg. Elgörbült villák estek az égb l, s beleálltak a korlát fájába. Cip k hulltak, bennük semmi más, csak egy-egy füstölg láb. Maga a tenger is feltolult körülöttem, arrébb lökött, majd a hajótest kettétört a víz súlya alatt és lesüllyedt, ismét maga felé rántva mindent és mindenkit, egyenesen az örvény torkába. Kétségbeesetten kapálóztam, s valahogy sikerült megragadnom egy fadarabot, még miel tt az örvény visszahúzott volna a sötétségbe. Úgy szorítottam, mint egy szeret t, s éreztem a fájdalmat a fülemben, amint lejjebb és lejjebb ereszkedtem. Uram teremt m, olyan érzés volt, mintha egy borzalmas szörnyeteg torkában verg dnék! De legalább így megmenekültem a becsapódó törmelékekt l, melyek szögekként bombázták a víz felszínét. Feltekintettem a narancsszín felszínre, s láttam, hogy oly vadul hullámzik, mint egy törött ólomablak. Kísértetiesen szép volt, még akkor is, ha ebben a pillanatban valószín nek t nt, hogy ez az utolsó dolog, amit ezen a világon látni fogok. Nem tudom, milyen mélyre vont az örvény ereje. A fejem lüktetett, a tüd m égett. Azután, mikor már azt hittem, képtelen vagyok tovább visszatartani a leveg t, a süllyed hajó végre eleresztett, s a könny fadarab, melybe kapaszkodtam, útnak indított felfelé. Az utolsó pillanatban bukkantam felszínre, üvöltöttem a fájdalomtól és a rémülett l, s a világ minden kincséért el nem engedtem volna a deszkát, mely megmentette az életemet. De a szúró fájdalomból tudtam: ismét megmenekültem, akármit is tartogasson számomra a sors ezután.
136
Hanyatt feküdtem, s hunyorogva néztem a csillagokat. A füst eloszlott. Ködösen tudatára ébredtem a környezetemnek Törött forgácsok és testek sz nyege borította a tenger felszínét. Döbbent csend honolt, elvétve hangzott csak fel egy-egy er tlen segélykiáltás. Oly döbbenetes volt a L'Orient pusztulása, hogy minden ágyú elhallgatott. Az egyik brit hajó legénysége ugyan megpróbálkozott egy éljenzéssel, de a torkukra forrt az öröm. Sodródtam. A naptáram odaveszett, ugyanúgy, mint az összes kincs a L'Orient rakterében. A hold fénye csonka, ég hajóroncsokra esett. A legtöbbnek hiányzott az árboca, ezért tehetetlenül sodródtak csakúgy, mint én. Most már bizonyára vége. De nem, a legénység, mintha álomból ébrednének lassanként felocsúdott döbbent rémületéb l, s fertályórával kés bb ismét feldörögtek az ágyúk hangjukat visszhangozta a tenger. A csata tehát folytatódott. Volt-e bármi értelme ennek az elkeseredett harcnak? Egész éjszaka zengtek a vad sortüzek, mint az ördög kohójának kalapácsütései. Órák teltek el, s én csak kábultan lebegtem, egyre jobban fáztam, mígnem az ágyúk végre kimerülten elhallgattak mindkét oldalon, majd – úgy t nt, évezredek teltek el közben – a tenger kivilágosodott. Napkeltével nyugovóra tértek az emberek – ágyúik forró csövére d lve aludtak el. A hajnal fényében feltárult a francia veszteség valódi mértéke. Els ként a La Sérieuse nev fregatt süllyedt el, bár a zászlóit egészen reggel ötig nem vonta be. A Le Spartiate éjjel 11-kor hagyta abba a tüzelést. A mentoromról elnevezett Franklin fél órával kés bb adta meg magát a briteknek. A Le Tonnant halálosan sebesült kapitánya f be l tte magát, miel tt még hajója az ellenség kezére került. A L'Heureux és a Le Mercure, az elsüllyedést elkerülend , szándékosan zátonyra futott. A L'Artemise nev fregatt felrobbant, miután saját kapitánya felgyújtotta, a Le Timoleon zátonyra futott, hogy azután reggel felégesse a legénysége. Az Aquilon, a Le Guerrier, a Le Conquerant és a Peuple Souverain egyszer en megadta magát. A nílusi csata nem pusz-tán vereség volt a franciák számára; flottájuk megsz nt létezni. Csupán két hadihajó és két fregatt menekült meg. Háromezer francia veszett oda vagy sebesült meg az ütközetben. Nelson ezzel az egyetlen csatával megsemmisítette a franciák földkö-zi-tengeri hatalmát. Napóleont, egy hónappal Egyiptomba való megérkezése után, egyszerre elvágták a külvilágtól. A brit csónakok megkezdték a – gyakran összeégett és vérz – túlél k százainak kihalászását a vízb l. Zsibbadt csodálkozással figyeltem az eseményeket, majd ködösen felderengett el ttem, hogy talán engem is megmenthetnének. – Ide! – kiáltottam végül angolul, s vadul integettem feléjük. Felhúztak az egyik csónakba, mint egy partra vetett halat. – Melyik hajóról, cimbora? – kérdezték. – Hogy a pokolba kerültél a vízbe? – A L'Orient-r l – feleltem. Úgy néztek rám, mintha kísértetet látnának – Csigaev vagy? Vagy rohadt kém? – Amerikai vagyok. – Próbáltam kipislogni a sót a szememb l, közben magasra tartva azt az ujjamat, melyen az egyszarvús gy t viseltem. – És Sir Sidney Smith ügynöke.
Mint egy profi ökölvívó egy kemény, de gy ztes mérk zés után – ez volt az els benyomásom Horatio Nelsonról. Anglia oroszlánját komisz sérülés érte a fején, pont a vak szeme fölött; ha néhány centiméterrel odébb éri, megölte volna. Így azonban csak egy kötés és némi bizonytalanság utalt a sebesülés komolyságára. Fogfájás kínozta, emiatt nehezen beszélt. Negyvenévesen már teljesen sz volt, arcát gond árkolta – ami nem volt meglep , hiszen korábbi ütközetek során már elveszítette fél karját és fél szemét, és Bonaparte üldözése sem volt egy díszmenet. Alig valamivel volt magasabb Napóleonnál, s még nála is vékonyabb, arca beesett, beszéde orrhangú. De ugyanúgy élvezte, ha megsemmisít
137
csapásokat mérhetett az ellenségre, mint a francia tábornok, márpedig e napon oly gy zelmet aratott, mely példa nélkül állt. Nem csupán legy rte az ellenállást, de az írmagját is kiirtotta. Fél szeméb l fanatikus buzgalom sugárzott, s valóban: Nelson számára ez keresztes hadjárat volt, melynek célja dics ség, halál és halhatatlanság. Ha egy szobába zárnánk az és Bonaparte ambícióját, maguktól kigyulladnának, és megdörzsölve szikrát csiholhatnánk bel lük. Mindkét férfi él leideni palack volt, telve elektromos töltéssel, köztünk, halandó puskaporos hordók között. A brit admirális abban is hasonlított Napóleonhoz, hogy képes volt egy egész szobát megtölteni a puszta jelenlétével; Nelson azonban nem csupán energiát és törekvést sugárzott a beosztottjai felé, hanem kedvességet, s t bájt is. Több kellem szorult belé, mint egy királyi kurtizánba; kapitányainak némelyike boldog kiskutyaként nézett fel rá. Most köréje gy ltek nagy kabinjában, admirálisukat leplezetlen imádattal, engem ugyanolyan gyanakvással figyelve. – Honnan az ördögb l ismeri maga Smitht? – kérdezte Nelson, mikor eléje vezettek. Csuromvizes voltam, kimerült, csengett a fülem. A só egy részét sikerült rummal és édesvízzel kiöblítenem a torkomból. – Miután megszökött a Temple börtönéb l, Sir Sidney követett engem, mert megtudta, hogy Bonapartéval Egyiptomba tartok – mondtam krákogva. – Kisegített engem egy csetepatéban a Toulon felé vezet országúton. Megkért, hogy tartsam szemmel Napóleont. Így hát visszatértem a francia flottához, mert sejtettem, hogy ön el bb-utóbb úgyis ránk talál. Persze nem tudtam, mi lesz az összecsapás eredménye, de ha ön gy z… – Hazudik – mondta az egyik kapitány. Azt hiszem, Hardy-nak hívták. Nelson kényszeredetten elmosolyodott. – Tudja, mi itt nem sok hasznát vesszük Smithnek. Végignéztem a barátságtalan kapitányok során. – Nem tudtam. – Az a fickó ugyanolyan hiú, mint én. – Egy pillanatig csend volt, majd az admirális hirtelen felkacagott, s a többiek is csatlakoztak hozzá. – Hiú, mint én! Mindketten a dics ségért élünk! – Hangosan nevettek. Kimerültnek látszottak, mégis elégedettnek – éppen úgy viselkedtek, mint akik most éltek túl egy jókora veszélyt. Hajóik alig voltak többek sodródó roncsoknál, a tenger körülöttük mészárszékké változott, s az elmúlt órában annyi borzalmat láttak, amennyi egy életre elegend rémálmot okoz. Mégis büszkék voltak. Mosolyogni próbáltam. – De jó harcos is – tette hozzá Nelson –, csak ne kelljen vele egy szobában maradni. Szökése óta egész Anglia róla beszél. – Ezek szerint hazaért. – Igen. És nem említette önt, ha jól emlékszem. – Találkozásunk eredmény nélkül zárult – ismertem el. – Nem ígértem meg, hogy kémkedni fogok neki. De számított az önök hitetlenkedésére, ezért nálam hagyta ezt. – Feltartottam a jobb kezemet. – A pecsétgy je, rajta a jelvényével. Azt mondta, ez majd alátámasztja a történetemet. Levettem és körbeadtam. A tisztek morogva ismerték fel. Nelson az ép szeme elé tartotta az ékszert. – Ez a kurafi Smithé, az már szentigaz. Itt a szarva, vagy inkább a farka? – Ismét röhögtek egy sort. – Szóval, beállt ehhez a francia ördöghöz? – Azok közé a tudósok közé tartozom, akik a tábornokkal jöttek, hogy Egyiptomot tanulmányozzák. Benjamin Franklin tanítványa voltam. Próbáltam kereskedelmi szerz déseket kötni, azután akadtak bizonyos gondjaim Párizsban, s ezáltal lehet ségem nyílt a kalandra… – Igen, igen. – Legyintett. – Mi a helyzet Bonaparte seregével?
138
– Legy zte a mamelukokat és elfoglalta Kairót. Csalódott mormogás hallatszott a kabinban. – Viszont elvesztette a flottáját – jegyezte meg Nelson, legalább annyira a tisztjeinek, mint nekem. – Ami azt jelenti, hogy bár nem férhetünk hozzá Boneyhoz, legalábbis egyel re, Boney sem juthat el Indiába. Nem tud segíteni Tipu száhibnak, és nem fenyegetheti ottani seregünket. Itt rekedt Egyiptomban. – Úgy t nik, admirális – bólintottam. – És milyen a csapatai morálja? Elgondolkodtam. – Morgolódnak, mint a katonák általában. De most hódították meg Egyiptomot. Valahogy úgy érezhetnek, mint a tengerészek, akik legy zték Brueyst. – Valóban – bólogatott Nelson. – Szárazföld és tenger. Tenger és szárazföld. Mekkora a serege? Vállat vontam. – Én nem vagyok katona. Úgy tudom, nem voltak nagy veszteségei. – Hmm. És a készletei? – Ellátja magát mindennel Egyiptomból. A leveg be ütött. – A fenébe! Olyan ez, mint kipiszkálni egy osztrigát a héjából! – Ép szemével rám nézett. – Nos, mihez akar most kezdeni? Tényleg, mihez is? A vakszerencsén múlott, hogy egyáltalán életben maradtam. Bonaparte azt várja t lem, hogy megoldjak egy rejtélyt, melyben semmiféle el rehaladást nem értem el, Talma barátom gyanakszik Astiza barátnémra, egy arab martalóc kétségkívül újabb kígyókat készül az ágyamba hajítani, s mindeközben ott az a hatalmas k halom, mely a világot, Istent vagy a jó ég tudja, mit jelképez. Most itt a lehet ség, hogy hátam mögött hagyjam mindezt. De még nem végeztem a medállal, nemde? Talán a segítségével eljuthatok valamilyen kincshez, netán misztikus hatalomhoz. Vagy legalábbis távol tarthatom az Egyiptomi Rítus és az Apóphisz-féle kígyókultusz holdkórosaitól. S vár rám egy n is, nem igaz? – Én nem vagyok stratéga, admirális, de azt hiszem, ez a csata mindent megváltoztat – mondtam. – Nem tudjuk, hogyan reagál Bonaparte, míg tudomást nem szerez az ütközetr l. Talán én elvihetném neki a hírt. A franciák mit sem sejtenek a Smithszel való kapcsolatomról. – Visszamenni? Nos, a csata borzalmai és a halálra is elszánt fiú emléke a lelkem mélyéig megráztak. Nekem is megvolt a magam kötelessége: visszatérni Astizához és a medálhoz. Végre befejezni valamit, amit elkezdtem. – Elmagyarázom a helyzetet Bonaparténak, és ha nem reagál semmit, akkor az elkövetkezend hónapok alatt megtudok mindent, amit csak lehet, és visszajövök jelenteni. – Egy terv kezdett formát ölteni a fejemben. – Találkozzunk a parton, valamikor október vége felé! Huszonegyedike táján. – Smith is errefelé jár majd akkor – jegyezte meg Nelson. – És mi a maga érdeke ebben? – kérdezte t lem Hardy. – Van némi elintézetlen ügyem Kairóban. Azután szeretnék eljutni egy semleges kiköt be. A L'Orient után elegem van a háborúból. – Három hónapot akar a következ jelentésig? – vetette ellen Nelson. – Lehet, hogy ennyi id kell Bonaparténak a válaszadásra s új tervek kidolgozására. – Isten nevére – ellenkezett Hardy –, ez a fickó az ellenséges zászlóshajón szolgált, most pedig azt akarja, hogy tegyük partra? Egyetlen szavát sem hiszem, gy ide vagy oda. – Nem szolgáltam, csupán megfigyeltem. Egyetlen lövést sem adtam le! Nelson, kezében a gy t forgatva, elt dött. Végül felém nyújtotta. – Rendben van. Annyi hajót zúztunk ma össze, hogy ön már vajmi keveset számít. Mondja el pontosan Boneynak, amit ma megfigyelt: azt akarom, érezze, hogy elveszett.
139
Viszont hónapokba telhet, míg össze tudunk szedni egy akkora hadsereget, amivel ki zhetjük a korzikait Egyiptomból. Id közben azt akarom, hogy becsülje fel erejét és katonái elszántságát. Ha van bármi esélye a megadásnak, azonnal tudni akarok róla. Körülbelül akkora az esély arra, hogy Napóleon megadja magát, mint hogy ön, admirális, gondoltam, de nem mondtam ki. – Ha partra tudnának tenni. – Egy egyiptomi fogja partra rakni holnap, hogy még a látszatát is elkerüljük annak, hogy beszélhetett velünk. – Holnap? De ha azt akarja, hogy értesítsem Bonapartét… – Aludjon egy keveset és egyen valamit. Nem kell sietnie, Gage, mert azt hiszem, a hírfoszlányok már megel zték magát. Egy korvettet üldöztünk, ami éppen a csata el tt ért Alexandriába, s biztos vagyok benne, hogy a rajta utazó diplomata páholyból élvezhette elsöpr gy zelmünk látványát. Olyan ember, aki már bizonyára úton is van. Mi is a neve. Hardy? – Silano, a jelentés szerint. – Igen, ez az – mondta Nelson. – Talleyrand eszköze, bizonyos Alessandro Silano.
140
Tizennegyedik fejezet
Miután értesültem e kellemetlen eseményr l, els dolgom volt megkeresni Talmát. Ha a L'Orient felrobbanásának híre eléri Alexandriát, minden valószín ség szerint halottnak hisz majd. Silano, itt? Ez lett volna az a „segítség”, amire Bonaparte célzott? A viharvert brit flotta nem próbálta bevenni Alexandria kiköt jének újjáépített er dítményeit, inkább blokád alá vonta a várost. Ami engem illet, egy arab dereglye partra tett az Abukir-öbölben. Senki sem szentelt különösebb figyelmet az érkezésemnek, hiszen rengeteg dau és felukka keringett körülöttünk, törmeléket kutatva s halottakat fosztogatva. Francia és brit csónakok szedték fel a túlél ket, átmeneti fegyverszünetet kötve. A parton – durva vászonponyvák árnyékában – sebesültek feküdtek nyöszörögve. Kicaplattam a szárazföldre, ugyanolyan rongyosan, mint a többiek, s segítettem sérülteket cipelni egy repeszlyuggatta vitorlából készült szélárnyék védelmébe, majd beálltam az összever dött francia matrózok közé, akik hosszú menetben gyalogoltak Alexandria felé. Hangulatuk a vereség miatt meglehet sen komor volt, s csendben bosszút esküdtek az angolok ellen, de mégis a hajótöröttek reménytelensége sugárzott bel lük. Fárasztó menetelés volt ez a ségben, a porfelh közepette, s mikor megálltam visszatekinteni, láttam a zátonyra futott és még mindig ég francia hajók füstoszlopait. Útközben rég elt nt civilizációk maradványai mellett haladtunk el: itt egy oldalára d lt szoborfej, amott a törmelék között egy asztalnyi méret királyi láb, akkora lábujjakkal, mint egy tök. Roncsok voltunk mi is, miközben eme roncsok mellett vánszorogtunk. Csak éjfélre sikerült elérnünk a várost. Alexandria úgy zsongott, mint egy felzavart méhkas. Házról házra jártam, s kérdez sködtem egy alacsony, szemüveges francia után, aki különösképp érdekl dik a csodagyógyszerek iránt. Végül kiderítettem, hogy Talma egy halott mameluk házában vett ki szobát, melyet fogadóvá alakított át valamely jó szimatú keresked . – Az a beteges? – kérdezte a tulajdonos. – Elt nt anélkül, hogy elvitte volna a holmiját vagy a gyógyszereit. Ez igen baljóslatúan hangzott. – Nem hagyott üzenetet nekem, Ethan Gage-nek? – Maga a barátja? – Igen– Száz frankkal tartozott nekem. Kifizettem Talma tartozását, s magamhoz vettem a csomagját. Reméltem, hogy visszasietett Kairóba. A biztonság kedvéért érdekl dtem a dokkoknál is, nem hagyta-e el a kiköt t. – Nem vall Talma barátomra, hogy egyedül menjen el – mondtam aggódva a francia kiköt tisztnek –, tudja, nem éppen kalandvágyó természet. – Akkor mit keres Egyiptomban? – Gyógyírt a bajaira. – A bolond! A német fürd ket kellene kipróbálnia. A tiszt meger sítette, hogy Silano gróf megérkezett Egyiptomba, de nem Franciaország fel l, hanem a szír partok irányából. Szemtanúk szerint két hatalmas csomaggal szállt partra, egy aranyláncon vezetett majommal, egy sz ke hölggyel, egy kosárba rejtett kobrával, egy ketrecbe zárt malaccal, és egy óriás termet néger test rrel. S ha ez még nem lett volna elég felt , lobogó arab köntöst viselt, sárga derékövvel, osztrák lovaglócsizmával, oldalán francia vívókarddal. – Azért jöttem, hogy megfejtsem Egyiptom rejtélyeit! – jelentette ki. Napkeltekor, mikor még szórványos lövések hangzottak fel a francia flotta roncsai fel l,
141
Silano felbérelt egy tevekaravánt és útnak indult Kairó felé. Talán Talma is vele ment? Valószín tlennek t nt. Vagy lehet, hogy Antoine titokban követte a grófot, hogy kilesse szándékait? Egy lovas rjárattal mentem Rosette-ig, majd csónakkal tovább Kairó felé. A f város a távolból különös módon változatlannak t nt, mintha mi sem történt volna Abukirnél, de csakhamar rájöttem, hogy a katasztrófa híre valóban megel zött. – Olyan, mintha egy kötélbe kapaszkodnánk – mondta egy rmester, aki Napóleon hadiszállására kísért. – Itt a Nílus meg a vékony zöld sáv mellette, s az üres sivatag mindkét oldalon. Ha a d nék közé keveredsz, azonnal megölnek a gombjaidért. Ha egy falut rzöl, lehet, hogy arra ébredsz, egy késsel nyiszálják a torkodat. Lefekszel egy n vel, s másnap mérgezett italt kapsz, vagy búcsút inthetsz a férfiasságodnak. Megsimogatsz egy kutyát, s a veszettséget kockáztatod. Csupán két dimenzióban mozoghatunk, nem háromban. Hát nem olyan, mintha kötélen lógnánk máris? – A kötél már elavult, hiszen itt a guillotine – próbáltam er tlenül szellemeskedni. – S Nelson már levágta a fejünket. Íme a test, ide zuhant, Kairóba. Azt hiszem, Bonaparténak nem tetszett volna ez a hasonlat, inkább azt mondta volna, hogy bár a brit admirális levágta a lábunkat, a koponya – azaz – mégsem adja fel a harcot. Mikor jelentést tettem neki a f hadiszállásán, az egyik percben minden felel sséget Brueysre hárított – „Miért nem hajózott el Korfu felé?” –, a másikban er sködött, hogy stratégiai helyzetünk alapjában mit sem változott. Franciaország még mindig uralja Egyiptomot, s könnyedén elérheti a Levantét. Noha India most távolinak t nik, Szíria csábító célpont marad. Hamarosan bevetjük Egyiptom gazdagságát és munkaerejét. Keresztény koptokat és renegát mamelukokat veszünk be a francia seregbe. Tevés egységekkel „hajózhatóvá” tesszük a homoktengert. A hódítás nem áll le, s Napóleonból új Nagy Sándor lesz. Miután többször megismételte mindezt, hogy meggy zze saját magát, Bonaparte ismét borongós hangulatba került. – S bátran viselkedett Brueys? – kérdezte. – Egy ágyúgolyó elvitte a fél lábát, mégis ragaszkodott hozzá, hogy a posztján maradjon. sként halt meg. – Na. Legalább ennyi maradt. – Ugyanúgy tett Casabianca kapitány és a kisfia is. Az egész fedélzet égett, mégsem voltak hajlandók elhagyni a hajót. Franciaországért és a kötelességért haltak meg, tábornok. A harc bárhogyan végz dhetett volna, de amikor a L'Orient felrobbant… – Odaveszett az egész máltai kincs. A fenébe! És mi van Villeneuve admirálissal? Elmenekült? – O semmi módon nem avatkozhatott volna bele a küzdelembe. A szél szembefújt vele. – És úgy t nik, maga is túlélte. – Ez a megjegyzés némiképp keser en hangzott. – Jól úszom. – Valóban. Valóban. Maga aztán nagy túlél , nem igaz, Gage? – Egy körz vel babrált, s oldalvást pillantott rám. – Van egy új jövevény, aki érdekl dik maga után. Valami Silano gróf, azt mondja, még Párizsból ismeri magát. t is érdeklik a régiségek, régóta kutatja ket. Megmondtam neki, hogy hozni fog valamit a hajóról, pedig kíváncsiságát fejezte ki, s kérte, hadd vizsgálhassa meg. Nem állt szándékomban bármit is megosztani Silanóval. – Attól tartok, a naptár elveszett az ütközetben. – Mon dieu. Hát semmi jó nem származott ebb l? – Elvesztettem a barátom, Antoine Talma nyomát is. Nem látta véletlenül, tábornok? – Az újságírót? – Tudja, igen keményen dolgozott azért, hogy a világ megismerhesse az ön sikereit.
142
– Amilyen keményen én megdolgoztam értük. Szükségem van rá, hogy megírja az életrajzomat franciaországi terjesztésre. A népnek tudnia kell, mi történik itt a valóságban. Ami a kérdését illeti, nem tartom számon egyenként mind a harmincötezer emberemet. Majd el kerül a barátja, ha nem iszkolt el. – Úgy t nt, nyomasztja a gondolat, hogy valamelyikünk megpróbálhat megszökni az egyiptomi expedícióból. – Közelebb jutott a piramisok és a nyaklánca megértéséhez? – Megvizsgáltam a naptárat. Kedvez dátumokat rejt. – Kedvez , de mire? – Azt nem tudom. Becsukta a körz t. – Kezdek kételkedni a maga használhatóságában, amerikai. Mégis, Silano szerint jelent s ismeretek, akár katonai ismeretek is rejt zhetnek abban, amit kutat. – Katonai ismeretek? – si er k. Egyiptom évezredekig nagyhatalomnak számított, hatalmas dolgokat épített, miközben a világ többi része viskókban teng dött. Hogyan? Miért? – Éppen erre a kérdésre keressük a választ mi, tudósok – mondtam. – Kíváncsi vagyok, találok-e az elektromosság jelenségére való ókori utalást. Jomard elképzelése szerint ezzel az er vel mozdíthatták a helyükre e gigantikus k tömböket. De nem tudjuk elolvasni a hieroglifákat, mindent félig homok borít, s eddig egyszer en nem volt elég id nk, hogy megvizsgáljuk a piramisokat. – Ezen változtatni fogunk. Magam megyek el megnézni ket. De el tte még… Ma estélyt adok, amire magát is várom. Ideje, hogy egyeztessék eredményeiket Alessandro Silanóval.
Meglepett, mennyire megkönnyebbültem Astiza láttán. Talán amiatt, hogy túléltem egy újabb szörny csatát, esetleg a Talma iránti aggodalmam vagy a francia rmesternek az egyiptomi helyzetünkkel kapcsolatos borúlátó megjegyzései, netán Silano kairói felbukkanása vagy Bonaparte türelmetlenkedése miatt, nem tudom, mindenesetre magányosnak éreztem magam. Mit keresek itt én, az amerikai szám zött, egy idegen hadsereg kell s közepén, egy még annál is idegenebb országban? Egyetlen ember volt, ez a n , akit – bár sem árult el nekem mindent – a társamnak, s t titokban, bár ezt neki soha nem mertem volna elmondani, a barátomnak nevezhettem. Ám az múltja olyan titokzatos volt, hogy kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: ismerem-e t egyáltalán? Alaposan szemügyre vettem, mikor üdvözölt, rejtett érzelmek nyomai után kutatva, ám úgy t nt, csupán egyszer örömöt érez, amiért sértetlenül térek vissza. Énochhal együtt kíváncsian várták t lem a szemtanú beszámolóját a csatáról, hiszen Kairó mindig is a pletykák melegágya volt. Ha régebben kételkedtem is a lány eszében, mikor meghallottam, mennyit javult a francia nyelvtudása, minden kételyem eloszlott. Sem Énoch, sem Asraf nem tudott semmit Talmáról, viszont annál többet Silanóról. Kíséretével együtt megérkezett Kairóba, felvette a kapcsolatot néhány szabadk vessel a francia tisztek közül, s beszélgetett egyiptomi misztikusokkal és vajákosokkal is. Bonaparte kényelmes szállást rendelt ki neki, egy mameluk bej házát, ahol a nappal és az éj egyetlen órájában sem szünetelt a gyanús alakok ki- és bejárása. A jelentések szerint az után is tudakozódott Desaix tábornoknál, mikor készülnek francia csapatokat küldeni a Nílus fels folyásához. – Bandája mohón kutat a múlt titkai után – mondta Astiza. – Beduin haramiákat gy jt maga köré test rnek, meglátógatta Bin Szadr is, sárga hajú ringyója pedig hintóban hivalkodik a város utcáin.
143
– És azt mondják, fel led is érdekl dött – tette hozzá Énoch. – Mindenki aggódott, nem estél-e csapdába Abukirnél. Elhoztad a naptárat? – Elvesztettem, ám el tte lehet ségem nyílt a tanulmányozására. Csupán találgatok, de amikor úgy állítottam be a gy ket, hogy azok a medálomra és a piramisokra emlékeztessenek, az volt az érzésem, egy dátumra utal az eszköz: október 21-ére, az szi napéjegyenl ség után egy hónappal. Van e napnak bármi jelent sége az egyiptomiaknál? Énoch elt dött. – Nem igazán. A napforduló, a napéjegyenl ség vagy az újév napja, mikor a Nílus áradása megkezd dik – mindezeknek van jelent ségük, az általad említett dátumra azonban nem emlékszem. Lehet, hogy az sid kben szent nap volt, de ha így is volt, mára elveszett a jelentése. Mindenesetre utánanézek a könyveimben, és megemlítem a dátumot a bölcsebb imámoknak is. – És mi van a medállal? – kérdeztem. Az elején kényelmetlenül éreztem magam, amiért el kell válnom t le, most azonban hálás voltam az el relátásomért, amiért nem tettem kockára az Abukir-öbölben. Énoch el hozta az ékszert. Ismer s, aranyló csillogása láttán azonnal megnyugodtam. – Minél többet vizsgálom, annál régebbinek t nik – sibb, azt hiszem, a legtöbb egyiptomi dolognál. E szimbólumokat abban az id ben véshették rá, mikor a piramisok épültek. Oly távoli ez a kor, hogy nem maradtak fenn könyvek róla, ám amikor Kleopátrát említetted, valami eszembe jutott. O a Pto-lemaidák közé tartozott, a piramisok után háromezer évvel élt, s nemzetsége legalább annyira volt görög, mint egyiptomi. Mikor Caesarral és Antoniussal társult, az utolsó összeköt kapcsot jelentette a római világ és az si Egyiptom között. A legendák szerint van egy templom, bár a helye ismeretlen, melyet Hathornak és Ízisznek szenteltek, a gondoskodás, a szeretet és a bölcsesség istenn inek, s ahol Kleopátra áldozatokat mutatott be. Képeket mutatott az istenn kr l. Ízisz a szokásos gyönyör n volt, magas fejékkel, Hathor azonban furcsának t nt, hosszúkás arca és elálló fülei voltak, mint a tehénnek. Nem volt különösebben szép, inkább csak kellemes külsej . – A templomot valószín leg újjáépítették a Ptolemaidák idején – mondta Énoch –, ám eredete jóval régebbi id kre nyúlik vissza, talán a piramisok korába. A legenda azt állítja, a Sárkány csillagképhez tájolták, mikor még ez jelölte az északi pólust. Ha ez igaz, akkor talán e két hely közös titkokat rzött. Kutattam valami után, ami egy rejtélyre utal, vagy egy szentélyre, egy ajtóra – valamire, ami felé e medál utat mutathat –, ezért átnéztem a Ptolemaida-kori feljegyzéseket. – És? – Láttam rajta, hogy élvezi a rejtély felgöngyölítését. – Találtam egy régi görög utalást egy kis Ízisz-templomra, melyhez szívesen járt Kleopátra, s egy mondatot, mely így szól: „Min botja az élet kulcsa.” – Min botja? Bin Szadrnak volt egy botja, méghozzá kígyófej . Ki ez a Min? Astiza mosolygott. – Min egy isten, bel le származik a man, „ember” szó a nyelvedben, ugyanúgy, ahogyan Maat vagy Mut istenn nevéb l a mother, „anya” szó. A botja pedig nem hasonlít Bin Szadréra. – Tessék egy kép róla. – Énoch felém csúsztatott egy papirost, melyen a rajz egy szertartásosan álló, kopasz férfit ábrázolt, akinek egyetlen felt jellegzetessége volt: egy bámulatos méret , merev, felágaskodó hímtag. – Saratoga szellemeire! Ez a templomaikban volt? – Ez csupán a természet – mondta Astiza. – Nos, ebben az esetben igen b kez volt. – Képtelen voltam leplezni az irigységemet. – Az egyiptomiaknál ez átlagos, amerikai barátom – vigyorgott gonoszul Asraf, majd mikor szúrós pillantást vetettem rá, elnevette magát.
144
– Mind tréfát ztök bel lem – morogtam. – Nem, nem, Min valóban egy isten, ez pedig valós ábrázolás – biztosított Énoch noha honfitársaink testfelépítését illet en a fivérem kissé túloz. Normális esetben a „Min botja az élet kulcsa” mondatot pusztán szexuális és mitikus utalásként értelmezném. A mi teremtéstörténetünkben az els isten lenyeli a saját magját, majd kiköpi, s kiszarja els gyermekeit. – Az ördög nevére! – És általában az ankh-ot, a ti keresztény keresztetek el djét szokták az örök élet kulcsának nevezni. De mit keres Min egy Ízisz-templomban? Ahová Kleopátra is ellátogatott? Miért „kulcs” szerepel a mondatban, miért nem „lényeg” vagy valamilyen szó? És miért jön utána ez: „A sírkamra a mennyországba vezet”? – Na és miért? – Nem tudjuk. A medálod azonban kulcs lehet, de még nem teljes. A piramisok a mennyek felé mutatnak. Mi lehet abban a sírkamrában? Mint mondtam, megtudtuk, hogy Silano délre készül, felfelé a Nílus mentén, Desaix társaságában. – Ellenséges területre? – Valahol délen áll Hathor és Ízisz temploma is. – Silano régóta végez kutatásokat si f városokban – töprengtem hangosan. – Talán is rálelt azokra az utalásokra, melyekre te. De még szüksége van a medálra, úgy gondolom. Maradjon hát itt, jól elrejtve. Ma este fogadásra megyek, ahol találkozom ezzel a vajákossal, s ha szóba kerül, megmondom neki, hogy a medált elvesztettem az Abukir-öbölben. Csak ennyi el nyünk van a versenyfutásban, mely az élet kulcsáért folyik. – Ne menj el a fogadásra! – kérte Astiza. – Az istenn szerint távol kell maradnunk ett l az embert l. – Az én kicsi istenem, Bonaparte szerint pedig vacsoráznom kell vele. A lány nyugtalannak t nt. – Akkor ne mondj neki semmit! – A kutatásunkról? – Tessék, íme a kérdés, melyet újságíró barátom vetett fel. – Vagy pedig rólad? Vörös árnyalatot öltött az arca. – Bizonyára nem érdeklik a szolgáid. – Nem-e? Talma elmondta nekem: megtudta, hogy ismerted Silanót azel tt, Kairóban. Antoine nem Bin Szadr után akart kérdez sködni Alexandriában, hanem utánad. Szóval ki vele, mit tudsz Alessandro Silanóról? Túl sokáig hallgatott, majd azt mondta: – Tudtam róla. Azért érkezett, hogy tanulmányozza az söket, ahogyan én is. De kihasználni igyekszik a múltat, s nem megóvni. – Tudtál róla? – Hadészra, én is tudok például a kínaiakról, de soha nem volt velük semmi dolgom. Talma nem erre utalt. – Vagy olyan kapcsolatban álltatok, melyr l nem akarsz beszélni, s így mind ez idáig eltitkoltad el lem? – Az a baj a mai emberekkel – szakított félbe Énoch hogy túl sokat kérdeznek. Nem tisztelik a rejtélyeket. Ez rengeteg bajt okoz. – Tudni akarom, hogy Astiza… – A régiek felismerték, hogy bizonyos titkokat nem szabad bolygatni, s bizonyos dolgokat legjobb elfelejteni. Ne hagyd, hogy az ellenségeid elválasszanak a barátaidtól, Ethan. Mind engem néztek, ahogy ott álltam bosszúsan. – Ám nyilvánvaló, hogy Silano érkezése nem a véletlen m ve – er sködtem. – Persze, hogy nem. Itt vagy te is, Ethan Gage. És a medál. – Szeretném elfelejteni t – tette hozzá Astiza. – Arra határozottan emlékszem, hogy veszélyesebb, mint amilyennek látszik.
145
Meghökkentett a dolog, de láttam rajtuk, hogy nem fognak semmilyen bizalmas részletet elárulni. Talán többet sejtek a háttérben, mint amennyi valóban megtörtént. – Nos, nem árthat nekünk a francia hadsereg kell s közepén, ugye? – mondtam végül, csak hogy mondjak valamit. – Már nem vagyunk a hadsereg közepén, hanem egy mellékutcában, Kairóban. – Astiza komolynak t nt. – Szörnyen aggódtam érted, amikor értesültem a csatáról. Azután jött Silano gróf érkezésének híre. Most itt volt az alkalom, hogy valami hasonlót válaszoljak, de túlságosan zavarodott voltam ehhez. – Hát, visszatértem, puskástul-tomahawkostul – mondtam, megint csak azért, hogy mondjak valamit. – És nem félek Silanótól. Astiza sóhajtott. Jázminillata majd meg rjített. A fárasztó menetelés óta Énoch segédletével igazi egyiptomi szépséggé vált: vászon- és selyemruhákat viselt, karjait és nyakát si mintájú arany ékszerek díszítették, nagy, ragyogó szemét szénnel húzta ki, melyek így Kleopátrát idézték. Alakja a piacon látott, ken csöket és illatszereket tartalmazó alabástromedényekre emlékeztetett. Eszembe jutott, milyen régóta nem voltam n vel, s hogy mennyire kívánom t ebben a pillanatban. Tudósként arra számítottam, képes leszek felülemelkedni a testi vágyakon, de úgy t nt, az agyam nem így m ködött. De mennyire bízhatom meg a lányban? – A puskák hatástalanok a mágiával szemben – mondta. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha ismét megosztom veled a hálószobádat, hogy rizzelek éjszaka. Énoch megért . Szükséged van az istenn k védelmére. Na, ez már valami. – Ha ragaszkodsz hozzá… – Betett nekem még egy ágyat. A mosolyom olyan feszes volt, mint a nadrágom. – Milyen kedves t le! – Fontos, hogy minden figyelmünket a rejtélyre összpontosítsuk. – Vajon együttérzésb l mondta ezt, vagy kínozni akart vele? Lehet, hogy a n knél ez a két dolog egyet jelent. Próbáltam könnyed maradni. – Rendben, akkor maradj a közelemben, hogy elkaphasd a következ kígyót is.
Elmém tele volt reménnyel és csalódottsággal – amint az megszokott, ha érzelmileg köt dni kezdünk egy n höz –, így indultam Bonaparte estélyére. A fogadás célja az volt, hogy emlékeztesse a f tiszteket: helyzetük Egyiptomban változatlan, s ezt a magabiztosságot kell továbbítaniuk katonáik felé is. Szintén fontos volt megmutatni az egyiptomiaknak, hogy a franciák a nemrégiben bekövetkezett tengeri katasztrófa ellenére is nyugodtak, s nem változtatnak még vacsorázási szokásaikon sem. Már készültek a tervek a forradalmi újév, szeptember 21-e – az szi napéjegyenl ség napja, egy hónappal a naptárból szerzett dátum el tt – leny göz megünneplésére, ahol a lakosságot zenekarok, lóversenyek és Conte egyik ballonjának felszállása fogja szórakoztatni. Az estély annyira európai volt, amennyire csak lehetséges. Székek álltak az asztal mellett, hogy senkinek ne kelljen muszlim módra a földön kuporognia. A porcelántálakat, a boroskupákat, a vizeskorsókat és az ezüst ev eszközöket ugyanolyan gondossággal csomagolták be, s hurcolták át a sivatagon, mint a töltényt és az ágyúkat. A h ség ellenére a menü az otthon megszokott levesb l, húsból, zöldségb l és salátából állt. Silano viszont igazi keleti hangulatot árasztott. Köntösben és turbánban érkezett, s nyíltan viselte a szabadk vesek szimbólumát, a körz t és a szögmér t, közepén a G bet vel.
146
Talma nyilván dühöngött volna e könnyelm ség láttán. Négy ujján gy t viselt, egyik fülében kicsiny karikát, vívó t rének hüvelyét aranyberakásos vörös zománc borította. Beléptemkor felállt, s meghajolt. – Monsieur Gage, az amerikai! Hallottam, hogy Egyiptomban van, s ez most bebizonyosodott! Legutóbb egy kártyaasztalnál élveztük egymás társaságát, ha még emlékszik. – Én élveztem, legalábbis. Én nyertem, ha nem tévedek – Hogyne, hiszen valakinek mindig veszítenie kell! Az él-vezetet mégis maga a játék adja, nemde? Ennyi szórakozást nyugodtan megengedhetek magamnak – Mosolygott. – S úgy tudom, ottani nyereménye, a medál biztosította részvételét ebben az expedícióban is. – Az, s egy korai haláleset Párizsban. – Egy barátja? – Egy ringyó. Nem tudtam összezavarni. – Roppant sajnálatos, bár nem teszek úgy, mintha érteném, mir l beszél. De persze ön a tudós, az elektromosság s a piramisok szakért je, míg én egyszer történész vagyok. Helyet foglaltam az asztalnál. – Attól tartok, ismereteim mindkét tárgyban meglehet sen korlátozottak. Megtiszteltetésnek veszem, hogy egyáltalán tagja lehetek ennek az expedíciónak. S ami önt illeti, a hírek szerint varázsló is, az okkultizmus mestere, Cagliostro Egyiptomi Rítusának tagja. – Képességeimet illet en ugyanúgy túloz, mint ahogyan talán én is eltúloztam az önéit. Pusztán tanulmányozom a múltat, abban a reményben, hogy választ találok a jöv kérdéseire. Mit tudhattak az egyiptomi papok, ami eleddig a feledés sötétjében rejt zött? Felszabadító harcunk megnyitotta az utat, hogy egyesítsük a Nyugat technikáját a Kelet bölcsességével. – Miféle bölcsességgel, gróf úr? – dünnyögte Dumas tábornok teli szájjal. Ugyanúgy evett, ahogyan lovagolt: vágtában. – Kairó utcáin nem látok ilyesmit. A tudósok pedig, akárcsak a vajákosok, nem sok eredményt értek el eddig – csak esznek, beszélnek és firkálnak. A tisztek nevettek Az akadémikusokat szkepticizmus övezte. A katonák úgy érezték, a tudósok értelmetlen céljainak érdekében kötik le a hadsereget Egyiptomban. – Ne legyen méltánytalan a tudósainkkal, tábornok – javította ki Bonaparte. – Monge és Berthollet pontos lövésén múlt a folyami ütközet kimenetele. Gage bebizonyította, milyen pontosan l a hosszú puskájával. A tudósok együtt harcoltak a gyalogsággal a négyszögekben. Terveket készítünk szélmalmokra, csatornákra, gyárakra és önt helyekre. Conte éppen most készül felbocsátani egyik ballonját! Mi, katonák kezdjük a felszabadítást, de a tudósok fejezik majd be. Mi megnyerjük a csatákat, de az elme felett csupán k gy zedelmeskedhetnek – Akkor hagyjuk itt ket és menjünk haza! – Dumas a maga részér l visszatért a csirkecombjához. – Az si papok szintén hasznosak voltak – mondta szelíden Silano. – Gyógyítók és törvényhozók. Az egyiptomiak ismertek varázslatokat a betegek gyógyítására, a szeret k szívének meglágyítására, a gonosz elhárítására, s a vagyon megszerzésére. Mi – az Egyiptomi Rítus tagjai – láttunk olyan mágiát, mely uralja az id járást, sebezhetetlenné teszi az embert, s meggyógyítja a haldoklót. S még ennél is többet tudhatunk meg, remélem, hiszen meghódítottuk a civilizáció bölcs jét. – Boszorkányságot hirdet – figyelmeztette Dumas. – Vigyázzon a lelkére. – A tudás nem boszorkányság. Eszköz, melyet akár a katonák is felhasználhatnak. – Eddigelé jól szolgált a szablya és a pisztoly is. – És vajon honnan származik a puskapor, ha nem az alkimisták laboratóriumából?
147
Dumas válaszként böfögött egyet. A hatalmas termet tábornok már kissé részeg volt, s amúgy is forrófej – talán lefoglalja nekem Silanót. – Azt hirdetem, hogy fel kell használnunk a láthatatlan er ket, mint amilyen az elektromosság is – folytatta felém biccentve, rezzenéstelen arccal Silano. – Mi ez a titokzatos er , melyet akár egy borostyán megdörzsölésekor is megtapasztalhatunk? Energia vajon, mely a világot mozgatja? Átalakíthatunk-e hétköznapi anyagokat értékesebbé? A Cagliostróhoz, Kolmerhez és Saint-Germainhez hasonló tanítók el készítették az utat. Monsieur Gage alkalmazhatja a nagy Franklin tudományát… – Ha! – szakította félbe Dumas. – Cagliostróra fél tucat országban rábizonyították a csalást. Sebezhetetlenség? – Kezét a nehéz lovassági szablyájára tette, s kezdte el húzni. – Akkor varázsolj ez ellen! De miel tt el vonhatta volna a fegyvert, elmosódott villanást láttam, és Silano vívót rének hegye a tábornok öklének nyomódott. Olyan gyors volt, mint a kolibri szárnycsapása, a leveg t szisszenve szelte át kirántott kardjának pengéje. – Nincs szükségem mágiára, hogy gy zzek a párbajban – mondta a gróf csendes figyelmeztetésként. A szoba elnémult, mindenkit leny gözött mozdulatának gyorsasága. – Tegyék el a kardjaikat, mindketten! – parancsolta végül Napóleon. – Természetesen. – Silano majdnem ugyanolyan sebesen tette el vékony kardját, mint ahogyan el húzta. Dumas bosszús arcot vágott, de is visszaejtette a szablyát a hüvelyébe. – Tehát ön is ugyanúgy az acélra hagyatkozik, mint mi – morogta. – Kíváncsi az egyéb képességeimre is? – Szeretném látni ket. – A tudomány lényege a szkepticizmus – értett egyet Berthollet. – Bárki állíthatja, hogy ért a mágiához, de vajon be is tudja bizonyítani, Silano gróf? Nagyra értékelem az ön tudásszomját, ám a rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékot követelnek. – Talán lebegtessem a piramisokat? – Ezzel meggy zne mindenkit, abban biztos vagyok. – A tudományos felfedezés ugyanakkor hosszadalmas folyamat is, kísérletek végzésével és bizonyítékok gy jtésével telik – folytatta Silano. – Ez a helyzet a mágiával és az si er kkel is. Id vel, remélem, valóban lebegtetni tudom majd a piramisokat, sebezhetetlen leszek, vagy elérem a halhatatlanságot, jelen pillanatban azonban egyszer kutató vagyok, mint ahogyan önök, tudósok. Ezért tettem meg az Egyiptomba vezet hosszú utat is, miután végigjártam Rómát, Isztambult és Jeruzsálemet. Ennek az amerikainak itt, van egy medálja, mely el mozdíthatja kutatásaimat, amennyiben megengedné, hogy tanulmányozzam. Felém fordultak a fejek. Én megráztam a magamét. – Ez a régészet, s nem pedig a mágia hatásköre, s nem is alkímiai kísérletekre való. – Azt mondtam, tanulmányozni akarom. – Ezt megteszik az igazi tudósok, akik hihet módszerekkel dolgoznak. Nem úgy, mint az Egyiptomi Rítus. A gróf olyan arcot vágott, mint a tanár, aki csalódott diákjában. – Hazugnak nevez, monsieur? – nem, de én igen – szólt közbe ismét Dumas, a tányérra ejtve a csontot. – Csalónak, képmutatónak, sarlatánnak nevezem magát. Haszontalan, mint minden varázsló, alkimista, tudós, cigány vagy pap. Bejön ide köntösben és turbánban, mint egy marseille-i bohóc, és a mágiáról beszél, de közben ugyanúgy vágja a húst, mint bárki más. Villogtathatja azt a bök t, ahogyan akarja, de lássuk, mennyit ér igazi csatában, igazi szablyák ellen. Én azokat tisztelem, akik harcolnak vagy építenek, nem akik beszélnek és ábrándoznak. Silano szeme most fenyeget bosszúsággal villant.
148
– Ön kétségbe vonta az szinteségemet és a becsületemet, tábornok. Talán nekem kellene kihívnom magát. A szobában mindenki izgatott lett. Silano a hírek szerint halálos párbajh s volt, legalább két ellenfelét ölte meg Párizsban. Dumas ereje azonban Góliátéval is vetekedhetett volna. – S nekem talán el kellene fogadnom a kihívását – morogta. – Tilos a párbajozás – csapott le Napóleon. – Ezt mindketten tudják. Ha bármelyikük megpróbálja, mindkettejüket agyonlövetem. – Akkor egyel re biztonságban van – mondta Dumas a grófnak. – De jobban teszi, ha el készíti a varázsigéit, mert ha egyszer visszatérünk Franciaországba… – Miért kellene várnunk addig? – kérdezte Silano. – Másféle párbajt javasolok! Nagyra becsült vegyészünk a szkepticizmus próbáját ajánlotta, akkor hát próbálkozzunk ezzel. A holnapi vacsorára hadd ajánljam fel azt a szopós malacot, melyet Franciaországból hoztam. Mint tudják, a muszlimok nem tartanak ilyen állatot, csupán én gondozok egyet. Ön szerint nekem nincsenek különleges képességeim. Akkor hát két órával vacsora el tt önnek ajándékozom e malacot, s ön készíttesse el úgy, ahogyan kívánja: nyárson vagy zsírban sütve, avagy megf zve. Én a közelébe sem megyek, míg fel nem szolgálják. Ön akkor négy egyenl részre vágja az ételt, s nekem adja azt a részt, amelyiket akarja. Egy másikat pedig saját maga fogyaszt el. – Mi értelme ennek a zagyvaságnak? – kérdezte Dumas. – A vacsorára következ napon négy dolog egyike történhet velünk: lehet, hogy mindketten meghalunk; lehet, hogy egyikünk sem hal meg; lehet, hogy én halok meg, s ön életben marad; vagy lehet, hogy ön hal meg s én élek tovább. E négy eshet ségb l hármat magának adok, ám lefogadom ötezer frankban, hogy másnap ön már nem lesz az él k sorában, míg nekem semmi bajom sem esik A teremben csend lett. Dumas zavartnak t nt. – Ez egyike Cagliostro régi fogadásainak. – Melyet soha egyetlen ellenfele sem fogadott el. Maga lehet az els , tábornok. Elég er sen kételkedik a hatalmamban, hogy holnap együtt vacsorázzon velem? – Valami trükköt vagy b bájt fog használni ellenem! – Amir l éppen most állította, hogy nem rendelkezem vele. Bizonyítsa be! Dumas egyikünkr l a másikunkra nézett. Harcban rettenthetetlennek bizonyult, de ez? – A párbaj tilos ugyan, ám erre a fogadásra magam is kíváncsi volnék – jegyezte meg Bonaparte. Élvezettel szállt be a tábornok kínzásába, amiért az a menetelés során megkérd jelezte tekintélyét. – Valahogyan megmérgezne, jól tudom. Silano széttárta a karját, élvezve a gy zelmet. – Átkutathat tet l talpig, miel tt leülnénk enni, tábornok. Dumas feladta. – Bah. Akkor sem vacsoráznék magával, ha maga lenne Jézus, az ördög, vagy az utolsó él ember a földön. – Ezzel székét hátralökve, felállt. – Csak dédelgessék ezeket a „kutatókat”! – mondta a teremben ül knek. – Én megesküszöm rá, hogy semmi nincs ebben az átkozott sivatagban, csak régi kövek. Megbánják még, hogy hallgattak ezekre az él sdiekre, akár erre a sarlatánra, akár az amerikai piócára. – S ezzel kiviharzott a teremb l. Silano felénk fordult. – Bölcsebbnek bizonyult, mint a híre, amiért nem fogadta el a kihívásomat. Így tovább fog élni, s fiút nemz majd, aki, úgy érzem, egyszer nagy dolgokat visz majd véghez. Ami viszont engem illet, nem kérek többet, mint engedélyt kutatásaim elvégzéséhez. Szeretnék templomokat keresgélni, miközben a hadsereg felfelé vonul a folyó mentén. Minden tiszteletem az önöké, bátor katonáké, s cserébe csupán egy kicsiny részt kérek magamnak. – Rám nézett. – Reméltem, hogy képesek leszünk kollégákhoz méltón együttm ködni, ám úgy nik, vetélytársak leszünk.
149
– Csak arról van szó, hogy nem kívánok osztozni sem a maga céljain, sem az én tulajdonomon – feleltem. – Akkor adja el nekem a medált, Gage. Csak nevezzen meg egy összeget. – Minél jobban akarja, annál kevésbé hajlok arra, hogy átadjam önnek. – A francba magával! Maga akadályozza a tudomány fejl dését! – Ez utóbbit már kiabálta, miközben az asztalra csapott. Mintha lehullott volna arca el l a lepel, feltárva a mögötte rejl dühöt; dühöt és kétségbeesést. Tekintetéb l engesztelhetetlen gy lölet sugárzott. – Állj mellém, vagy készülj fel a legrosszabbra! Monge felpattant az asztaltól. Maga volt a megtestesült intézményi rosszallás. – Hogy képzeli, monsieur? Arcátlansága igen rossz fényt vet önre! Most már hajlok arra, hogy magam álljam a fogadását! Napóleon is felállt. Láthatóan bosszús volt, amiért a beszélgetés kezdett kicsúszni az irányítása alól. – Itt senki sem fog mérgezett malacot enni! Azt akarom, hogy még ma este szúrják le az állatot és dobják a Nílusba. Gage, ön pusztán az én nagylelk ségem miatt van itt, s nem egy párizsi börtöncellában. Megparancsolom, hogy minden eszközzel segítse Silano grófot! Most már felálltam én is. – Akkor kénytelen leszek jelenteni azt, amit nemigen akaródzott elmondanom. A medál elveszett. Elvesztettem, amikor az abukiri csatában kiugrottam a hajóból. Az asztalnál mindenki egyszerre kezdett beszélni; azon tanakodtak, vajon igazat beszéleke. Élveztem, amiért középpontban lehetek, bár tudtam, hogy ezzel még több bajt zúdítok a fejemre. Bonaparte összevonta a szemöldökét. – Ezt miért nem mondta ezel tt? – kérdezte szkeptikusan Silano. – Nem vagyok büszke a balszerencsémre – feleltem. – És azt akartam, hogy a tisztek lássák, milyen kapzsi vesztes is maga valójában. – A többiek felé fordultam. – Ez a nemes itt nem komoly tudós. Nem más, mint egy csalódott szerencsejátékos, aki fenyegetéssel akarja megszerezni, amit kártyán elveszített. Én is szabadk ves vagyok, és az Egyiptomi Rítusa kiforgatja a rendünk tanításait. – Hazudik! – háborgott Silano. – Nem jött volna vissza Kairóba, ha nem lenne még mindig nála a medál. – Dehogyisnem. Én az expedíció tudósa vagyok, akárcsak Monge vagy Berthollet. Az, aki nem tért vissza, a barátom, Talma, az író, aki ugyanakkor t nt el Alexandriában, amikor maga megérkezett. Silano a többiekhez fordult. – Talán egy újabb varázslat. Nevetés harsant. – Ne tréfálkozzon, monsieur! – mondtam. – Tudja, merre van Antoine? – Ha megtalálja a medált, talán segíthetek megtalálni Talmát. – A medál elveszett, megmondtam! – Én pedig megmondtam, hogy egy szavát sem hiszem! Kedves Bonaparte tábornokom, honnan tudhatjuk, melyik oldalon áll ez az amerikai, ez az angolul beszél fickó? – Ez felháborító! – ordítottam, noha titokban bizony elt dtem azon, vajon melyik oldalon is kellene állnom, ugyanakkor szilárdan elhatároztam, hogy a saját oldalamon maradok, bármelyik is legyen az. Mit is mondott Astiza? Hogy döntsem el, miben hiszek? Hát tessék: az aranyban, a szép n kben és George Washingtonban. – Kihívom párbajra! – Nem lesz semmiféle párbaj! – ismételte Napóleon. – Elég volt! Önök egyt l egyig úgy viselkednek, mint a taknyos kölykök! Gage, engedélyezem, hogy elhagyja az asztalomat. Meghajoltam. – Talán az lesz a legjobb. – Kihátráltam az ajtón.
150
– Meglátja még, mennyire vagyok komoly tudós! – kiáltotta utánam Silano. És még hallottam, amint azt mondja Napóleonnak: – Ne bízzon meg benne, ebben az amerikaiban. Az összes tervünket tönkreteheti.
Másnap kora délután Énoch szök kútja mellett üldögéltem Assal, Énochhal és Astizával. Az estélyen történteket tárgyaltuk, próbálván kideríteni Silano szándékait. Énoch husángokkal fegyverezte fel a szolgáit. Bár semmilyen látható jel nem utalt erre, mégis úgy éreztük, ostrom alatt állunk. Miért jött el Silano ilyen távolra? Milyen érdeke f dik Bonaparténak mindehhez? Talán csak nem okkult hatalomra pályázik is? Vagy csupán a mi képzeletünk nagyítja fenyegetéssé azt, ami nem több hiábavaló kíváncsiságnál? Kisvártatva megkaptuk a választ gyors kopogás formájában Énoch ajtaján. Musztafa elment, hogy kinézzen, de nem látogatóval tért vissza, hanem egy edénnyel. – Valaki ezt hagyta itt. Az agyagszín tárolóedény vaskos volt, fél méter magas, s elég nehéz ahhoz, hogy a fekete szolga karján megfeszüljön az izom, miközben egy alacsony asztalhoz vitte. – Senki nem volt ott, az utca is üres volt. – Mi ez? – kérdeztem. – Egy olajtároló korsó – mondta Énoch. – Igen szokatlan, hogy így adjon át valaki egy ajándékot. – Nyugtalanul felállt, hogy kinyissa. – Várj! – mondtam. – Mi van, ha bomba? – Bomba? – Vagy egy trójai faló – mondta Astiza, aki legalább annyira otthonosan mozgott a görög legendákban, mint az egyiptomiakban. – Az ellenség az ajtónk el tt hagyja, mi behozzuk… – És törpe katonák ugrálnak ki bel le? – kérdezte Asraf, akit láthatólag szórakoztatott a dolog. – Nem. Inkább kígyók – mondta Astiza, emlékezve az Alexandriában történtekre. Énoch habozott, mire As felállt. – Állj félre, majd én kinyitom. – Használj egy botot – mondta a fivére. – A kardomat, és nem húzom az id t. Hátraléptünk néhány lépést. Asraf a szablyája hegyével feltörte a peremet lezáró viaszpecsétet, majd meglazította a fedelet. Belülr l nem sz dött ki hang. As tehát a kardjával lassan felemelte és félretolta a fedelet. Ismét semmi. Óvatosan el rehajolt, kardjával belenyúlt, majd hátraugrott. – Kígyó! – jelentette ki. A fenébe! Elegem volt a hüll kb l. – De mégsem – folytatta a mameluk. – Az edény tele van olajjal. Érzem a szagát. – Óvatosan visszatért a korsóhoz és ismét belenyúlt. – Nem… várjunk csak! A kígyó halott. – Arca zavartnak t nt. – Az istenek kegyelmezzenek! – Mi az ördög az? A mameluk utálkozó arckifejezéssel belemártotta kezét az edénybe és kiemelt valamit. Egy kígyószer en összecsomózott, olajos hajtömeg bukkant el , rajta hüll pikkelyekkel. Amint feljebb emelte, láttuk, hogy egy kerek tárgy az, egy halott kígyó b rébe csomagolva. Egy emberi fej, melyr l olaj csorgott alá. Felnyögtem. Talma feje volt az, szemei vakon meredtek a semmibe.
151
Tizenötödik fejezet
– Meggyilkolása egy nekem címzett üzenet – mondtam. – De miért ölnék meg a barátodat valamiért, amir l azt mondtad, nincs is nálad? Miért nem téged öltek meg? – kérdezte Asraf. Én ugyanezen töprengtem. Szegény Talma fejét átmenetileg visszasüllyesztettük a korsóba; haja úgy úszott az olaj felszínén, mint a hínár. Nem akartam tudni, hol lehet a teste. – Mert nem hiszik el, amit mondott – érvelt Astiza. – Csupán Ethan tudhatja biztosan, hogy létezik-e még a medál, és azt is, hogy mit jelenthet. Kényszeríteni akarják, nem megölni. – Ha igen, hát piszkosul rossz módszert választottak rá – mondtam komoran. – Kikr l van szó? – kérdezte Énoch. – A beduinról, Ahmed bin Szadrról. – csupán egy szolga, nem maga a gazda. – Akkor minden bizonnyal Silano az. Figyelmeztetett, hogy vegyem komolyan. O megjön, Antoine meghal. S mindez az én hibám. Én kértem Talmát, hogy Bin Szadr után nyomozzon Alexandriában. Elrabolták, vagy pedig elfogták, amikor követni próbálta Silanót, hogy utána kémkedjen. Nyilván nem beszélt. De mit is mondhatott volna? Bizonyára rám akarnak ijeszteni a meggyilkolásával. As megveregette a vállam. – Akkor nyilván nem tudja, milyen fából faragtak, barátom! Sajnos szorult belém annyi emberség, hogy egy hónapig rémálmok kísértsenek, de ez nem olyasmi, amit ilyen pillanatokban szívesen bevall az ember. Emellett ha volt valami, amiben biztos voltam, az a következ : Silano soha, de soha nem fogja megkaparintani a medálomat. – Az én hibám – mondta Astiza. – Azt mondtad, azért ment Alexandriába, hogy utánam érdekl djön. – Ez az ötlete volt, nem az enyém vagy a tiéd. Ne hibáztasd magad érte. – Miért nem t lem kérdezte meg, amire kíváncsi volt? Mert sosem válaszolsz egyenesen semmire, gondoltam. Mert élvezed, hogy rejtélyes vagy. De nem mondtam ki hangosan. Borongós csendben ültünk egy darabig, önváddal küzdve. Olykor minél ártatlanabb az ember, annál inkább hibáztatja magát. – Nem a te barátod az utolsó, aki elpusztul, ha Silano sikerrel jár – szólalt meg végül komoran Énoch. Éreztem az öregember hangján, hogy többet tud annál, amit elmond. – Ezt hogy érted? – Több forog kockán, mint hiszed, vagy mint amennyit elmondtunk neked. Minél mélyebbre ások a könyveimben, annál több okot találok a félelemre, s egyúttal az elszántságra is. – Miért? – A medálod talán valamiféle nyom vagy kulcs, mely egy titkos ajtót nyit valamelyik régóta elfeledett sírkamrában. Évezredeken keresztül keresték és vitatták e nyakéket, majd, mivel rendeltetése homályban maradt, valószín leg elfeledve hevert Máltán, míg Cagliostro tudomást nem szerzett a létezésér l és rá nem talált. Átkot és tébolyt hoz az érdemtelenekre, gúnyt z a bölcsekb l, egyszóval rejtélyes tárgy. Kulcs zár nélkül, térkép úti cél nélkül. Senki nem emlékszik arra, hová vezet. Még engem is zavarba ejtett. – Akkor talán hasznavehetetlen – mondtam sajnálattal teli reménykedéssel.
152
– Vagy csupán most érkezett el az ideje. Silano nem jött volna utánad, követve a tanulmányait, ha azok nem adnának elegend okot erre. – Kincset keres vajon? – Bárcsak ilyen egyszer volna. Nem csak kincsr l van itt szó, de hatalomról is. Nem tudom, mi mozgatja ezt a titokzatos európait és az úgynevezett Egyiptomi Rítusát, de ha Silano megtalálja, amit annyian kutattak már, nem pusztán örök életre és elképzelhetetlen gazdagságra tesz szert, hanem oly titkok birtokába kerül, melyekkel a világunkat is megváltoztathatja. Egy igaz ember építhetne ezzel a tudással. Egy rossz ember… – Miféle titkokról beszélsz? Mi az ördögöt hordtok itt össze mindnyájan? Énoch sóhajtott. Kis habozás után végül azt mondta: – Thot könyvér l beszélünk. – Kinek a könyvér l? – Thot a bölcsesség és a tudás istene Egyiptomban – mondta Astiza. – Az nevéb l ered a ti angol thought, „gondolkodás” szavatok. a Háromszor Hatalmas, akit a görögök Hermésznek neveztek. Thot már Egyiptom megszületésénél is jelen volt. – Népünk kezdetei igen rejtélyesek – mondta Énoch. – Nem maradtak fenn történetek róla. De Egyiptom volt a legels ország. Nincsenek legendák, melyek fokozatos ébredésr l szólnak. Úgy t nik, civilizációnk egyszerre, teljesen kifejl dve bukkant fel a homokból. Királyságok születtek el zmények nélkül, minden mesterség és m vészet birtokában. Honnan származott mindeme tudás? Mi Thot bölcsességének tulajdonítjuk ezt a hirtelen születést. – találta fel az írást, a rajzolást, a mérést, a matematikát, a csillagászatot és az orvoslást – magyarázta Astiza. – Hogy honnan jött, nem tudjuk, de indított el mindent, ami azóta történt. Számunkra Prométheusz, a t z elhozója, vagy Ádám és Éva, akik ettek a tudás fájának gyümölcséb l. Igen, a te Bibliád is egy hasonló nagy ébredésr l beszél, ám félelemmel idézi fel ennek emlékét. Mi úgy hisszük, az emberek bölcsebbek voltak ama napokban, s ismerték a mágiát is. A világ tisztább és kellemesebb hely volt. – Egy festményre mutatott Énoch könyvtárának falán. Ezen egy férfi látszott, kinek nyakán madárfej billegett. – Ez Thot? – Van valami zavaró az állatfej emberek látványában. – Miért pont egy madár? Azok butábbak a szamaraknál is. – Ez egy íbisz, s mi, egyiptomiak különös szépséget látunk az ember és az állat egységében – válaszolt kissé fagyos hangon a lány. – Majomként is ábrázolják. Az egyiptomiak hite szerint nincs éles különbség ember és állat, ember és isten, élet és halál, teremt és teremtett között. Mind ugyanannak a részei. Thot felügyel, mikor szívünket megmérik egy toll ellenében a negyvenkét isten bírósága el tt. El kell sorolnunk, milyen gonoszságokat nem tettünk meg, különben lelkünket felfalja egy krokodil. – Értem – mondtam, bár ez nem volt igaz. – Néha a világot járja, hogy mindent megfigyelve tovább b vítse tudását. Ilyenkor elrejti bölcsességét, s az emberek úgy nevezik: a Bolond. – Bolond? – Bohóc, mókamester, jövend mondó – sorolta Énoch. – Újra és újra felbukkan. A mondás szerint: aki bolond, keresse a Bolondot. Na ezzel jól összezavart. Hát nem pontosan ugyanezt mondta Sarylla, a cigánylány is ott, a francia erd ben, mikor megnézte, mit rejtenek a tarokk-kártyák? Lehet, hogy amit akkor üres fecsegésnek hittem, valódi prófécia volt? O is bolondnak nevezett. – És mi lehet olyan különleges egy könyvben? – Ez nem pusztán egy könyv, hanem az els könyv – mondta Énoch. – Azzal pedig nyilván egyetértesz, hogy a könyvek képesek megváltoztatni a világot, gondoljunk akár a Bibliára, a Koránra, Isaac Newton m veire, vagy az Iliász énekeire, melyek Nagy Sándort ösztönözték. A legkiválóbb könyvek a gondolat, a bölcsesség, a remény és a vágy párlatát tartalmazzák. Nos, Thot könyve a hagyomány szerint negyvenkét papirusztekercsb l áll, s csupán töredéke annak a 36 535 tekercsnek – a napév minden napjára száz esik –, melyekre
153
Thot titkos tudását rótta fel, a világ különböz zugaiban elrejtve azokat, hogy az arra érdemesek csak akkor találhassák meg, amikor annak elérkezik az ideje. E tekercsek rejtik a piramisok épít mestereinek legmélyebb titkait. Hatalom. Szeretet. Halhatatlanság. Öröm. Bosszú. Lebegés. Láthatatlanság. A képességek, melyek segítségével megláthatjuk a világ valódi arcát, az álomszer illúzió helyett, mely körülvesz bennünket. Van valamifajta törvényszer ség, mely a világot m ködteti, egy láthatatlan rendszer, melyet a legendák szerint csak a mágia képes irányítani. Az si egyiptomiak ismerték ennek módját. Mi már elfelejtettük. – Akkor hát ezért akarja mindenki oly elkeseredetten megkaparintani a medálomat? – Igen. Választ jelenthet egy olyan kérdésre, mely az emberiséget már a kezdetekt l fogva foglalkoztatja. Mi volna, ha az embereknek nem kellene meghalniuk, vagy ha fel tudnánk támasztani ket? Bárki, ha elegend id áll a rendelkezésére, oly tudást halmozhat fel, mellyel uralkodhat a többi ember felett. A hadseregek legy zhetetlenné válnának. Milyen lenne egy hadsereg, mely nem ismer halálfélelmet? Milyen lenne egy zsarnok, végtelen hatalommal a kezében? Mi van akkor, ha amit mi mágiának nevezünk, nem más, mint az sök tudománya, mely megismerhet egy könyvb l, melynek szerz je egy olyan lény vagy lények, akik oly mérhetetlenül öregek és bölcsek, hogy már réges-rég elfeledtük, kik is k valójában és milyen céllal is érkeztek? – Ugye nem azt állítod, hogy Bonaparte… – Nem hiszem, hogy a franciák pontosan tudnák, mit keresnek, vagy azt, hogy miféle hatalomra tehetnének szert, máskülönben már rég ízekre szedték volna az országunkat. Csupán történeteket hallottak, de ez épp elég. Mit veszíthetnek azzal, ha keresgélnek? Bonaparte manipulálja az embereket. Téged, Jomard-t és a többi tudóst is könnyedén rávett arra, hogy ezen a problémán dolgozzatok. Most pedig Silanót. De a gyanúm szerint Silano más. O úgy tesz, mintha a francia kormánynak dolgozna, de közben a t lük kapott támogatással saját céljait szolgálja. Cagliostro nyomában jár, azt kutatja, mennyi igazság rejlik a legendákban. – Nyilván semennyi – vetettem ellen. – Úgy értem, ez kész rület! Ha ez a könyv valóban létezik, miért nem találjuk nyomát? Az emberek mindig is meghaltak, még az si Egyiptomban is. Így is van rendjén, mert a társadalomnak szüksége van a megújulásra, a fiataloknak át kell venniük az öregek helyét. Ha nem így lenne, az emberek bele rülnének a türelmetlenségbe. A természetes halál szerepét a gyilkosság venné át. – Nagyobb bölcsesség rejlik benned, mint amennyit az éveid száma indokolna! – kiáltott fel Énoch. – Most már kezded érteni, miért használták olyan ritkán ezeket az er ket, és miért kell továbbra is rejtve maradniuk. A könyv létezik, és veszélyes. Egyetlen halandó sem képes isteni hatalmat irányítani. Thot tisztában volt azzal, hogy tudását egészen addig riznie kell, míg erkölcsi és érzelmi fejl désünk utol nem éri ravaszságunkat és nagyra vágyásunkat, ezért rejtette el a könyveit valahol. A legenda azonban tovább élt, s elképzelhet , hogy az írások töredékei el kerültek a történelem során. Nagy Sándor eljött Egyiptomba, meglátogatta a jóst, majd meghódította a világot. Caesar és családja uralkodóvá lett, miután tanulmányokat folytatott itt Kleopátrával. Az arabok a világ leger sebb civilizációjává váltak Egyiptom lerohanása után. A középkorban a keresztények eljöttek a Szentföldre. Valóban keresztes hadjáratok voltak ezek? Vagy valami mélyebb, titkosabb álmot kergettek? Kés bb más európaiak is felt ntek az si helyeken. Mi-ért? Némelyek szerint keresztény ereklyéket kerestek. Mások a Szent Grál legendáját emlegetik. De mi van, ha a Grál pusztán egy metafora, mely erre a könyvre, a végs tudás forrására utal? A legveszélyesebb prométheuszi zre? Volt egyetlen a csaták közt, melyeknek szemtanúja voltál, egy is, mely arról tanúskodott volna, hogy készen állunk az efféle tudásra? Alig vagyunk többek az állatoknál. Ezért a mi régi rendünk lassan felébredt letargiájából; tartottunk attól, hogy régóta eltemetett sírok ismét feltárulhatnak, hogy rég elveszett titkokat tartalmazó könyvek újra el kerülhetnek.
154
Ám még mi sem tudjuk pontosan, mi az, amit rzünk! Most pedig megérkezett Bonaparte, s vele istentelen mágusok hada. – Úgy érted, a tudósok? – És ez a vajákos, Silano. – El akarjátok pusztítani a medált, hogy a könyvet soha többé ne találhassák meg? – Nem – mondta Asraf. – Nem ok nélkül bukkant fel ismét. Jöveteled önmagában is jel, Ethan Gage. Ám e titkoknak Egyiptomot kell szolgálniuk és nem Franciaországot. – Nekünk is vannak kémeink – tette hozzá Astiza. – Megtudtuk, hogy egy amerikai érkezik egy tárggyal, mely a múlthoz vezet kulcs lehet, egy régiség, melynek holléte évszázadok óta ismeretlen, s mely oly er khöz vezethet, melyek évezredek óta felfedezetlenek. Azt mondták, hogy a legjobb az lenne, ha egyszer en megölnénk téged. De Alexandriában mégis ti voltatok azok, akik megöltétek a gazdámat, s ebb l tudtam, hogy Ízisznek más tervei vannak veled. – Megtudtátok? Kit l? Tétovázott. – Cigányoktól. – Cigányoktól? – Egy csoport Franciaországból küldött üzenetet. Hátrad ltem. Ez az új felfedezés mélyen megrázott. Jupiterre és Jehovára, hát már a romák is elárultak? Stefan és Sarylla csupán elvonták a figyelmemet, s közben üzenetet küldtek el re az érkezésemr l? Miféle dróton rángatott báb voltam én eddig? És ezek az emberek körülöttem, akiket kedveltem, és akikben megbíztam, k vajon valódi kutatók, akik egy kincset ér könyvhöz vezethetnek – vagy csupán egy fészekalja holdkórossal akadtam össze? – Kik vagytok ti? – A régi istenek utolsó papjai, akik egy, a miénknél jóval bölcsebb kor és faj földi megtestesülései voltak – mondta Énoch. – Eredetüket és céljaikat homályba borítja az id . Ha úgy tetszik, egyfajta szabadk vesek vagyunk, a kezdet örökösei és a vég rei. rz k vagyunk, noha nem tudjuk bizonyosan, mi is az, amit riznünk kell, mindenesetre az a feladatunk, hogy ne engedjük a könyvet rossz kezekbe kerülni. A régi vallások sosem halnak ki teljesen, csupán beleolvadnak az újakba. Célunk az, hogy megtaláljuk ezt a kaput, miel tt elvtelen szerencselovagok lelnének rá – majd pedig bezárjuk örökre. – Miféle kaput? – Ez az, amit nem tudunk. – És be akarjátok zárni – de csak miután bekukkantottatok, nemde? – Nem tudhatjuk, mit tegyünk a könyvvel, míg rá nem lelünk. Meg kell néznünk, reményt vagy veszélyt, megváltást vagy kárhozatot rejt-e. De míg meg nem találjuk, állandó rettegésben élünk, attól félünk, hogy egy nálunk jóval gátlástalanabb ember megel zhet minket. Megráztam a fejem. – Nem t ntök igazi papoknak. Valójában nem sokat tettetek az elfuserált alexandriai merényleten kívül, válaszok terén pedig ti sem álltok jobban, mint én – morgolódtam. – Az istenn mindent a maga idejében tesz meg – jelentette ki Astiza ünnepélyesen. – Akárcsak Silano. – Komoran néztem végig kicsiny gyülekezetünkön. – Ízisz nem segített szegény Talmán, és nem fog megvédeni minket sem. Nem hiszem, hogy itt biztonságban lennénk. – A házamat rzik… – kezdte Énoch. – És ismerik. A címed nem titok többé, ezt az olajoskorsó is elárulja. El kell költöznöd, mégpedig azonnal. Azt hiszed, nem dörömböl majd az ajtódon, ha eléggé elkeseredett lesz?
155
– Elköltözni? Nem futok el a gonosz el l! Nem hagyom itt a könyveimet és tárgyaimat, melyeket egy életen át gy jtöttem. A szolgáim meg tudnak védeni. Ráadásul, ha megpróbálnám elszállítani a könyvtáramat, nyomban felfednék vele a rejtekhelyet. Az én dolgom az, hogy folytassam a kutatást, a tiéd pedig, hogy egészen addig együttm ködj a tudósaiddal, amíg rá nem jövünk, hol ez a kapu és be nem zárjuk, még miel tt Silano beléphetne rajta. Versenyt futunk az id vel az újrafelfedezéséért. Ne veszítsük el azzal, hogy megfutamodunk! – Énoch szigorúan nézett rám. Körülbelül annyira t nt egyszer nek rejtekhelyre kényszeríteni t, mint kipiszkálni egy kullancsot. – Akkor legalább keressünk egy biztonságos helyet Astizának és a medálnak – érveltem. – rültség lenne továbbra is itt tartani. Ha engem kirabolnak vagy megölnek, nem szabad nálam találniuk. S t, ha elrabolnak, a medál hiánya lehet az egyetlen ok, mely garantálhatja, hogy életben hagyjanak. Astizát pedig túszként használhatják. Még Napóleon is észrevette, hogy, hmm, érdekl döm iránta. – Nem néztem rá, miközben ezt mondtam. – Addig is, Bonaparte egy csoport tudóssal a piramisokhoz készül. Talán együtt rájövünk valamire, amivel megel zhetjük Silanót. – Itt nem szokás szép fiatal n ket egyedül útnak indítani – mondta Énoch. – Akkor hová lehet elrejteni a n ket itt, Egyiptomban? – Egy hárembe – javasolta Asraf. Bevallom, ennek hallatán megjelent el ttem néhány erotikus ábrándkép e rejtélyes intézményt illet en. Sekély fürd medencéket, legyez s rabszolgákat és félmeztelen, szexre kiéhezett n ket láttam magam el tt. Vajon eljutok egybe is? S ha Astiza bemegy egy hárembe, vajon ki is tud jönni onnan? – Nem fogok egy szerájban kuksolni – mondta Astiza. – Én nem tartozom egyetlen férfihoz sem. Márpedig hozzám tartozol, gondoltam, de ez nem volt megfelel alkalom arra, hogy er ltessem a kérdést. – Egy hárembe senki nem léphet be, még csak nem is tudhatja, mi folyik odabent, kivéve a ház urát – er sködött Asraf. – Ismerek egy nemest, aki nem menekült el a franciák el l. A neve Juszuf al-Beni, megtarthatta a házát a háznépével együtt. Neki van egy háreme az asszonyai számára, ott menedéket találhatna a papn . Nem háremlányként, hanem vendégként. – Megbízhatunk Juszufban? – Azt hiszem, megvásárolható. – Nem akarok vakon üldögélni, elzárva az eseményekt l, egy csomó buta n között – mondta Astiza. Ejha, ez a n aztán független típus, az szent. Ez volt az egyik dolog, amit szerettem benne. – Gondolom, azt sem akarod, hogy utolérjen a halál vagy valami még rosszabb – feleltem. – Asraf ötlete kit . Rejt zz el ott vendégként a medállal együtt, míg én elmegyek a piramisokhoz és Énochhal megfejtem ezt a rejtélyt. Ne hagyd el a házat. Ha valaki meglátja nálad a nyakláncot, ne áruld el, mennyire értékes. Reméljük, hogy Silano addig-addig mesterkedik, míg a saját vesztét nem okozza. Bonaparte el bb-utóbb átlát majd rajta, és rájön, hogy a gróf magának akarja ezeket az er ket, s nem Franciaországnak. – Legalább olyan veszélyes, ha egyedül hagytok – mondta Astiza. – Nem leszel egyedül, egy csomó buta n között leszel, ahogyan fogalmaztál. Rejt zz el és várj. Megtalálom Thot könyvét, és visszajövök érted.
156
Tizenhatodik fejezet
Napóleon útja a piramisokhoz jóval nagyobb szabású kirándulásnak ígérkezett, mint az én korábbi látogatásom Talmával és Jomard-ral. Több mint száz tiszt, kísér katona, vezet , szolga és tudós kelt át a Níluson és kaptatott fel a Gízai-fennsíkra. Olyan volt ez, mint egy vasárnapi piknik. Mögöttünk szamarakon francia feleségek és ágyasok, valamint b séges készletek gyümölcsb l, édességb l, húsból és borból. Erny k serege védett minket a nap sugaraitól. A homokra sz nyegeket terítettek. Az örökkévalóság tövében készültünk megebédelni. Felt nt, hogy Silano hiányzik a társaságból; mint megtudtam, saját kutatásait végezte Kairóban. Boldog voltam, hogy Astizát biztos helyre menekítettem. Miközben felfelé másztunk a lejt n, jelentettem Talma szörny halálhírét Bonaparténak. Szerettem volna látni a reakcióját, és gyanút kelteni benne vetélytársammal szemben. Sajnos a hír inkább bosszantotta a parancsnokunkat, mintsem megviselte volna. – Az újságíró még alig kezdett neki az életrajzomnak! Nem kellett volna elkószálnia, amíg az országban nem raktunk rendet. – A barátom akkor t nt el, mikor Silano megérkezett, tábornok. Mindez csupán véletlen volna? Attól tartok, a grófnak is köze lehet a dologhoz. Vagy Bin Szadrnak, annak a beduin martalócnak. – Az a martalóc a szövetségesünk, Monsieur Gage. Amint a gróf is, aki magának Talleyrandnak az ügynöke. Biztosított afel l, hogy semmit nem tud Talmáról, s különben sincs semmi indítéka. Nem így van? – Azt mondta, a medált akarja. – Amire ön azt felelte, hogy elveszítette. Egy olyan országban, ahol milliónyi lázongó bennszülött nyüzsög, miért csak azokra gyanakszik, akik a mi oldalunkon állnak? – Vajon valóban a mi oldalunkon állnak? – Az enyémen mindenképp! Mint ahogyan maga is, mihelyt elkezdi megfejteni a rejtvényt, amiért magunkkal hoztuk! El bb elveszíti a medált és a naptárat, most meg vádaskodni kezd! Talma meghalt, na és akkor? A háborúban meghalnak az emberek! – De nem küldik el a fejüket egy korsóban. – Láttam már rosszabb testrészeket is így elküldve. Figyeljen ide. Látta a flottánk pusztulását. Sikerünk veszélybe került. Elvágtak minket Franciaországtól. Délen lázadó mamelukok gyülekeznek. A lakosság még nem nyugodott bele új helyzetébe. A lázadók pontosan azért követnek el szörny ségeket, hogy ilyen rémületet és zavart keltsenek a fejünkben. Kitartás, Gage! Azért hoztam el, hogy megoldja a problémákat, nem azért, hogy újakat kreáljon. – Megteszem, amit tudok, tábornok, de Talma feje nyilvánvaló üzenet… – Üzenet, mely arra figyelmeztet, hogy a gyorsaság a lényeg. Nem engedhetek meg magamnak semmilyen érzelg sséget, mert az gyengeség volna, márpedig részemr l a gyengeség legkisebb jele is egyet jelentene pusztulásunk kockáztatásával. Gage, elviseltem egy amerikai jelenlétét, mert azt mondták nekem, hasznomra lehet az si egyiptomiak megértésében. Jutott valamire a piramisokkal kapcsolatban, vagy nem? – Próbálok, tábornok. – Fejtse meg. Mert abban a pillanatban, amikor úgy érzem, nem hajt többé hasznot, azonnal lecsukathatom. – Másra kezdett figyelni, mint aki végzett a dorgálással. – Ah. Jó nagyok, nem?
157
A többiek ugyanolyan csodálatot éreztek most, mikor látótávolságba került a Szfinx és a mögötte álló piramisok, mint amilyet én éreztem els látogatásomkor. A szokásos hangzavar elcsendesedett miközben összegy ltünk a homokon, mint a hangyák, s néztük a k l épült id t. A piramisok árnyéka élesen rajzolódott ki a homokon, mint k maguk az égbolt el tt Nem a régóta elporladt épít munkások és fáraók szelleme volt az, ami elb völt, hanem az építmények ünnepélyes hangulata. Napóleon ellenben úgy vizsgálta ket, mint egy szállásmester. – Oly egyszer ek, hogy akár egy gyermek is megépíthetné ket, de kétségtelenül méretesek. Nézze ezt a k tömeget, Monge! Ennek a nagynak a felépítése olyan lehetett, mint egy hadsereg irányítása. Mik a méretei, Jomard? – Még ásunk, igyekszünk megtalálni az alapot és a sarkokat – felelte a tiszt. – A Nagy Piramis legalább kétszázötven méter széles és százötven méter magas. Alapja nagyjából öthektáros lehet, az építéshez használt k tömbökb l pedig, noha igen nehezek, számításaim szerint legalább két és fél millióra volt szükség. Az építmény elég nagy ahhoz, hogy Európa bármelyik katedrálisa könnyedén elférhessen benne. Kétségkívül a legnagyobb épület a világon. – Mennyi k ! – dünnyögte Napóleon. Megkérdezte a másik két piramis méreteit is, majd egy Conte-féle ceruzával számításokat kezdett lejegyezni. Úgy játszadozott a számokkal, ahogyan más firkálgat. – Mit gondol, honnan vették a követ, Dolomieu? – kérdezte, miközben dolgozott. – Valahonnan a közelb l – felelte a geológus. – Ezek a tömbök mészk l vannak, ugyanabból, mint a fennsík alapk zete. Ezért t nnek erodáltnak. A mészk nem kemény anyag, hamar lekoptatja a víz. S t, a mészk képz dmények esetén megszokott, hogy át- és átlyuggatják a barlangok. Talán itt is találunk barlangokat, bár, figyelembe véve a szárazságot, feltételezem, hogy ez a fennsík tömör. A hírek szerint gránit is van a piramisban, ezt viszont távolabbról kellett idehozniuk. Sejtésem szerint a mészk l készült fed lapokat is egy másik, finomabb k zetet rejt bányából kellett ideszállítaniuk Napóleon megmutatta nekünk a számításait. – Nézzék, ez teljesen abszurd. E piramisok köveivel építhetnénk egy két méter magas és egy méter vastag falat, mely teljesen körbeveszi Franciaországot. – Remélem, nem várja t lünk, hogy meg is tegyük, tábornok – tréfálkozott Monge. – Nem egykönnyen szállítanánk haza több millió tonna követ. – Valóban – a tábornok elnevette magát. – Végre találtam egy uralkodót, aki mellett az én ambícióim is eltörpülnek! Hufu, legy ztél! De miért nem vágtak egyszer en egy alagutat a hegybe? Igaz, hogy az arab sírrablók nem találtak benne holttestet? – Semmi nyoma, hogy valaha is feküdt volna benne valaki – mondta Jomard. – A f járatot hatalmas gránitlapok zárják le, s mögöttük, nos… semmi sincs. – Akkor tehát egy újabb rejtéllyel állunk szemben. – Elképzelhet . Vagy talán más célokat szolgáltak e piramisok – err l vannak elméleteim. Roppant érdekes például a piramis elhelyezkedése itt, a harmincadik szélességi fok közelében. Ez majdnem pontosan egyharmada az Egyenlít és az Északi-sark távolságának. Mint azt már Gage-nek is elmagyaráztam, az ókori források arra utalnak, hogy az egyiptomiak tisztában lehettek bolygónk jellegével és méreteivel. – Ebben az esetben megel zték a hadseregem tisztjeinek felét – jegyezte meg Bonaparte. – Ugyanilyen megdöbbent , hogy a Nagy Piramist és társait a négy f égtáj, észak, dél, kelet és nyugat felé tájolták, mégpedig pontosabban, mint a mai földmér knek általában sikerül. Ha vonalat húzunk a piramis közepét l a Földközi-tenger felé, az éppen félbemetszi a Nílus deltáját. Ha átlós vonalakat húzunk a piramis egyik sarkától az átellenes sarokig, majd ezeket meghosszabbítjuk, az egyiket északkelet, a másikat északnyugat felé, háromszöget
158
kapunk, mely tökéletesen magában foglalja a deltát. A hely kiválasztása nem véletlen, tábornok. – Érdekes. Egy szimbolikus helyszín, mely összeköti Fels -és Alsó-Egyiptomot? Esetleg a piramis egy politikai állásfoglalás, nem gondolja? Jomard-t teljesen felvillanyozta az elméletei iránti hirtelen érdekl dés, hiszen a többi tiszt leginkább csak gúnyolódott rajtuk. – A piramis apotémája szintén érdekes… – kezdte lelkesen. – Mi az az apotéma? – szakítottam félbe. – Ha egy vonalat rajzolunk a piramis közepébe – magyarázta Monge, a matematikus –, csúcsától az alapjáig, így kétfelé osztva a háromszöget, nos, ez a vonal az apotéma. – Aha. – Szóval, az apotéma – folytatta Jomard –, pontosan kétszáz méter hosszú, mely megegyezik a görög stadion hosszával. Ez az ókori világ egyik legelterjedtebb hosszúságmértéke. Talán a piramis egy mértékegység szabványa volt, méghozzá oly szabványé, mellyel jócskán megel zték a görögöket? – Talán – mondta Bonaparte. – De az, hogy mér botnak építették, még abszurdabbnak nik, mint a sírkamra ötlete. – Mint ön is tudja, tábornok, minden szélességi és hosszúsági fok hatvan percre oszlik. Az el bb említett apotéma egyenl egy fok egy percének egytizedével. Ez vajon véletlen lenne? Még különösebb, hogy a piramis talapzatának kerülete fél perccel egyenl , a kerület kétszerese tehát egy teljes perccel. A piramis talapzatának kerülete ezenfelül egyenl egy olyan kör kerületével is, melynek sugara egyenl a piramis magasságával. Úgy t nik, mintha a piramis felépítésébe belekódolták volna bolygónk méreteit is. – De az, hogy háromszázhatvan fokra osztjuk a Földet, modern szokás, nem? – Épp ellenkez leg: ez a szám Babilonból és Egyiptomból ered. Azért esett rá a régiek választása, mert az év napjainak számát jelzi. – De egy évben háromszázhatvanöt nap van – vetettem ellene. – És egy negyed. – Mikor ez kiderült, az egyiptomiak hozzáadtak öt szent napot – mondta Jomard –, ugyanúgy, ahogyan mi, forradalmárok is hozzáadtunk ünnepnapokat a harminchat tíznapos hetünkhöz. Elméletem szerint az a nép, mely a piramisokat építette, ismerte a Föld kiterjedését és alakját, s ezen adatokat belefoglalta az épületeibe, hogy ne vesszenek el, ha kés bb hanyatlás következne be. Talán el re látták a sötét középkor eljövetelét. Napóleon türelmetlennek t nt. – De miért tették volna? Jomard vállat vont. – Talán, hogy meg rizzék a tudást az emberiségnek. Talán csak azért, hogy bizonyítsák a tudásukat. Mi Istennek és a katonai dics ségnek emelünk emlékm veket. Ok talán a matematikának és a tudománynak. Számomra valószín tlennek t nt, hogy az emberek a távoli múltban ennyi mindent tudtak volna, de mégis, újra szembesültem azzal, hogy a piramisból egyfajta alapvet rendezettség árad, mintha örök igazságokat próbálna közvetíteni. Franklin ugyanezt a rendezettséget tapasztalta a görög templomok esetében, s emlékeztem arra is, hogy Jomard mindent abból a rejtélyes Fibonacci-számsorból vezetett le. Ismét elt dtem azon, hogy mindeme számb vészkedésnek lehet-e bármi köze a medálom titkához. A matematikától megfájdult a fejem. Bonaparte ekkor hozzám fordult. – És mit gondol minderr l amerikai barátunk? Mi az Újvilág néz pontja? – Mi, amerikaiak úgy hisszük, mindennek célja van – mondtam, próbálva a valóságosnál bölcsebbnek feltüntetni magam. – Gyakorlatias nép vagyunk, éppen ön mondta. Tehát mi
159
lehet ennek az építménynek a gyakorlati haszna? Jomard igen jói kidomborította, hogy mindenképp több egyszer sírkamránál. Ám Napóleont nem tudtam rászedni a mellébeszéléssel. – Hát, a piramis domborodik, az egyszer szent igaz. – Kötelességtudóan nevettünk. – Jöjjenek, nézzük meg, mi van odabent! Noha társaságunk zömének kíváncsiságát már a kirándulás is kielégítette, néhányan beléptünk az északi oldalon lév sötét nyíláson át a piramis belsejébe. Mészk kapu jelölte az eredeti bejáratot, melyet az si egyiptomiak építettek. Ezt azonban, mint Jomard elmondta, csak azután fedezték fel, hogy a muszlimok elhordták a piramis véd burkolatát Kairó felépítéséhez; az sid kben ugyanis ravaszul elrejtett s a bejárat elé függesztett k lap fedte. Senki sem tudta, merre található pontosan. Így hát miel tt rátaláltak volna, a középkori arabok megpróbáltak egy saját bejárat fúrásával hozzáférk zni a piramis kincseihez. 820-ban Abdullah al-Mámún kalifa, aki tudta, hogy a történetírók egy északi bejáratról beszélnek, egy csoport mérnökkel és k vessel alagutat vájatott a piramisba, remélve, hogy rálelnek az építmény folyosóira és aknáira. A szerencse úgy hozta, hogy a korábbi kapu alatt kezdtek ásni. Ezen az alagúton át léptünk most mi is be. A bejárat hollétét illet en tévedtek ugyan a behatoló arabok, mégis hamarosan egy sz k aknára bukkantak a piramisban, melyet az egyiptomiak építettek. A nagyjából egy méter magas akna az eredeti bejárattól – Jomard számításai szerint – huszonhárom fokos szögben ereszkedett lefelé. Az arabok felfelé másztak rajta, megtalálták az eredetileg kifelé vezet járatot, valamint egy másik aknát, amely ugyanolyan lejtésszöggel emelkedett a piramis belseje felé, mint az el . Efféle emelked aknát sehol nem említettek a régi krónikák, mégis, kisvártatva gránitlapok állták el az útjukat, melyek túl keménynek bizonyultak ahhoz, hogy átfúrhassák ket. Al-Mámún ekkor – kincset sejtve a közelben – megparancsolta embereinek, hogy kerüljék ki a gránitlemezeket, s folytassák az alagút ásását a körülöttük lév puhább mészk ben. Izzasztó, piszkos és egészségtelen munka volt ez. Az els gránitlapot megkerülve egy másodikra bukkantak, majd egy harmadikra. Miután óriási er feszítéssel visszatértek az eredeti, felfelé emelked aknába, ott egy újabb mészk lapba ütköztek. Az elszánt arabok még ezt is átfúrták. Végül áttörtek rajta, s ott állt el ttük a… – Semmi – mondta Jomard. – S mégis volt ott valami, hamarosan meglátják. A földrajztudós vezetésével felderítettük e különös építmény kanyargó járatait és keresztez déseit, majd meggörnyedve beléptünk abba a lefelé ereszked aknába, melyet az arabok el ször fedeztek fel. A vége teljes sötétségbe borult. – Miért lejt t építettek s nem lépcs t? – töprengett Napóleon. – Talán azért, hogy lecsúsztassanak rajta valamit – mondta Jomard. – Vagy talán ez nem is bejárat, hanem például egy szell nyílás vagy egy távcs , mely egy bizonyos csillagra mutat. – A világ legnagyobb építménye – mondta Bonaparte –, és teljesen értelmetlen. Kell, hogy legyen itt valami, amit nem vettünk észre. A helyi vezet k által hordozott fáklyák fényében óvatosan leereszkedtünk körülbelül száz métert, könnyítésképpen oldalvást lépegetve. A faragott kövek hamarosan simára csiszolt aknának adták át a helyüket, melyet a mészk alapzatba mélyítettek, azután az akna egy barlangszer teremben ért véget, melyben egy hasadék volt, a padlója pedig egyenetlen. Befejezetlennek t nt. – Mint látják, ez az akna sehová sem vezet – mondta Jomard. – Semmi érdekeset nem találtunk ezen a helyen. – Akkor mégis mit keresünk itt? – kérdezte Bonaparte. – Éppen az a különös benne, hogy semmilyen látható célja nincs. Miért ástak volna le idáig? És várjanak, lesz még jobb is. Menjünk vissza. Így is tettünk, lihegve és izzadva. Por és denevérguanó piszkította ruhánkat. A piramis leveg je meleg, nyirkos és állott volt.
160
A folyosó és akna keresztez déséhez visszatérve most a felfelé emelked járaton indultunk el, melyet oly nagy munkával vájtak ki al-Mámún emberei. Ez ugyanolyan szögben emelkedett, mint amilyenben az el lejtett, és ez is túl alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy felálljunk benne. Nem voltak kapaszkodók, így nehézkes volt a mászás. Hatvan méter után zihálva egy újabb keresztez déshez értünk. El ttünk egy vízszintesen futó alacsony folyosó nyílt, mely egy csúcsos mennyezet , egyébként kopár szobába vezetett. Ezt a szobát az arabok a Királyn Termének nevezték el, noha vezet ink szerint semmi nyoma nem volt, hogy valaha is bármely királyn t ide temettek volna. Bemásztunk a terembe, s végre felegyenesedhettünk. Az egyik végében egy fülke állt, talán egy szobornak vagy egy álló koporsónak, de teljesen üres volt. A szoba érdekessége éppen egyszer ségében rejlett. Nagy gránittömbjei jellegtelenek voltak bár mindegyik több tonnát nyomhatott, és olyan szakértelemmel illesztették össze ket, hogy egy papírlapot sem tudtam közéjük csúsztatni. – A csúcsos mennyezet valószín leg a piramis súlyának egy részét terheli a szoba falaira – mondta Jomard. Napóleon, akinek kezdett elege lenni a fárasztó gyaloglásból, kurtán visszaparancsolt minket a keresztez déshez, ahonnan az akna tovább emelkedett felfelé. Türelmetlenül várta, hogy láthassa a Király Termét odafönt. A sz k, törpékre méretezett folyosó most hirtelen kitágult: mind szélessége, mind magassága megn tt, oldala befelé hajlott, és egy kiugró tet ben ért véget csaknem tíz méterrel a fejünk felett. Itt sem voltak lépcs k, olyan volt, mintha csúszdán kapaszkodnánk felfelé. Vezet ink szerencsére köteleket rögzítettek a falhoz. A k vesmunka ismét egyszer és tökéletes volt. E részleg magassága ugyanolyan megmagyarázhatatlan volt, mint az el szakasz sz kössége. Valóban emberek építették volna mindezt? Az egyik arab vezet felemelte a fáklyáját és a mennyezetre mutatott. Sötét foltokat láttam ott, melyek megtörték a tökéletes vonalakat, de nem tudtam, mik lehetnek azok. – Denevérek – suttogta Jomard. Apró szárnyak verdestek az árnyak közt. – Siessünk! – mondta Napóleon. – Melegem van és fuldoklom idebent. – A fáklya füstje valóban orrfacsaró volt. A csarnok negyvenhét méter hosszan nyúlt, ezt Jomard jelentette be, miután szalaggal megmérte; természetesen ennek sem volt látható célja. Azután mászásunk véget ért, és ismét le kellett görnyednünk, hogy vízszintesen haladjunk el re. Végül elérkeztünk a piramis legnagyobb kamrájába, mely az épület harmadánál helyezkedett el. A Király Terme jellegtelen, négyszögletes csarnok volt, mely kolosszális méret vörösgránit-tömbökb l épült. Egyszer sége meglep volt. Mennyezete lapos, padlója és falai simák. Egyetlen szent könyvet vagy madárfej istent sem rejtett. Egyetlen berendezési tárgya egy fedél nélküli feketegránit szarkofág volt, ez éppoly üresen állt, mint maga a terem. Körülbelül két méter hosszú, egy méter széles és ugyanolyan magas volt; túl nagy ahhoz, hogy azon a sz k járaton keresztül hozhassák be, melyen mi is átkecmeregtünk – nyilván a piramis építésével egyidej leg tették a helyére. Napóleon most el ször mutatott érdekl dést, közelr l megvizsgálta a k ládát. – Hogyan mélyíthették ezt ki? – kérdezte. – A terem méretei szintén érdekesek, tábornok – mondta Jomard. – Méréseim szerint tizenegy méter hosszú és öt és fél méter széles, azaz a padlója pontosan egy dupla négyzetet alkot. – Ejha! – mondtam, kissé gúnyosabban, mint szándékoztam. – Úgy érti, a hosszúsága kétszerese a szélességének – magyarázta Monge. – Püthagorasz és a görögök igen érdekl dtek az efféle tökéletes négyszögek harmóniája iránt.
161
– A terem magassága az átlója hosszának felével egyenl – tette hozzá Jomard –, vagyis nagyjából 6,3 méter. Gage, segítsen nekem, és mutatok valami mást is. Tartsa a szalagnak ezt a végét ahhoz a sarokhoz. Megtettem, amit kért. Jomard átlósan kihúzta a szalagot a szemközti falig, mely pontosan a terem hosszának felénél volt. Azután, miközben én a sarkon tartottam a szalagot, a saját végével átment a szobán, mígnem, ami addig átló volt, most a fal mentén vezetett, ahol álltam. – Voilá! – kiáltotta. Hangját visszaverték a k falak. Ismét nem sikerült az elvárt csodálkozást produkálnom. – Nem ismeri fel? Err l beszéltünk a piramis tetején! Az aranyszám, az aranymetszés! Most már én is láttam. Ha két négyzetre osztjuk ezt a négyszögletes szobát, s megmérjük az egyik négyzet átlóját, majd ezt a hosszúságot rámérjük a terem hosszabb falára, az arány eme hossz és a maradék között az állítólag mágikus 1,618 lesz. – Azt állítja tehát, hogy ez a szoba magában foglalja a Fibonacci-számokat, ugyanúgy, mint a piramis egésze? – mondtam, próbálva könnyed hangnemet megütni. Monge szemöldöke felszökött. – Fibonacci-számok? Gage, maga többet ért a matematikához, mint hittem volna. – O, csak felszedtem valamit itt-ott. – Szóval akkor mi a gyakorlati haszna ezeknek a méreteknek? – kérdezte Napóleon. – A természetet jelképezik – kockáztattam meg. – És k be foglalják az egyiptomi királyság alapvet mértékegységeit – mondta Jomard. – Úgy gondolom, hosszában és arányaiban mértékegységek rendszere rejlik, mintha mi beleépítenénk méterrendszerünket egy múzeum arányaiba. – Érdekes – mondta a tábornok. – Mégis, ekkora épület – rejtély! Vagy talán lencse, mely a fényt fókuszálja. – Én is éppen így érzem – mondta Jomard. – A piramis puszta mérete mintha felnagyítana minden gondolatot a fejben, minden imát a szívben. Hallgassák csak! – Halk zümmögésbe, majd monoton kántálásba fogott; a hang különös visszhangot vert, mintha egész testünkön rezgett volna keresztül. Úgy éreztük, a dallam továbbra is a leveg ben remeg. A tábornok megrázta a fejét. – De mégis, mi az, amit fókuszál? Elektromosságot? – fordult felém. Ha nagylelk en ráhagytam volna a dolgot, valószín leg megjutalmaz. Ehelyett olyan tanácstalanul álltam ott, mint egy bolond. – A gránitkoporsó szintén érdekes – mondta Jomard, hogy megtörje a kínos csendet. – Bels térfogata pontosan fele a küls térfogatának. Bár nagysága miatt mintha egy embernek vagy egy urnának készült volna, azt gyanítom, hogy a pontos méretek nem véletlenek. – Doboz a dobozon belül – mondta Monge. – El bb ez a terem, majd a szarkofág külseje, aztán a belseje… de miért? Egész seregnyi teóriánk van, épkézláb válaszunk viszont egy sem. Felnéztem. Úgy éreztem, mintha több millió tonnányi súly nehezedne ránk, mely bármely pillanatban leszakadhat, kioltva életünket. Egy pillanatra egészen olyan érzésem támadt, mintha ereszkedne a mennyezet! Mégis, miután egy pillanatra becsuktam a szememet, a terem ugyanolyannak t nt, mint azel tt. – Hagyjanak magamra! – parancsolta hirtelen Bonaparte. – Mi? – Jomard-nak igaza van. Hatalmat érzek itt. Önök nem érzik? – Ránk nehezedik és mégis eleven – próbáltam megfogalmazni az érzést. – Mint egy sír, melyben mégis könny nek, légiesnek érezzük magunkat. – Egyedül akarok maradni itt egy ideig – mondta a tábornok. – Kíváncsi vagyok, megérzem-e a halott fáraó szellemét. Lehet, hogy a teste elporladt, de a lelke továbbra is jelen
162
van. Lehet, hogy Silano és a mágiája valódi. Talán megérzem Gage elektromosságát. Távozzanak, s hagyjanak itt egy gyújtatlan fáklyát nekem. Maguk után megyek, ha végeztem. Monge aggodalmaskodni kezdett. – Egyikünknek itt kellene maradnia, hogy vigyázzon önre. – Nem. – Átmászott a fekete szarkofág peremén, majd belefeküdt, s mennyezetet bámulta. Lenéztünk rá, mire könnyedén elmosolyodott. – Kényelmesebb, mint hinnék. A k nem hideg, de nem is forró. Nem is vagyok túl magas hozzá, ugye milyen meglep ? – Mosolygott saját viccén. – Persze nem szándékozom örökre itt maradni. Jomard gondterheltnek t nt. – Bizonyos beszámolók szerint pánik törhet… – Soha ne kételkedjen a bátorságomban. Jomard meghajolt. – Éppen ellenkez leg: minden tiszteletem az öné, tábornokom. Így hát engedelmesen elhagytuk a termet, fáklyáink egyenként t ntek el az alacsony folyosó végében, mígnem parancsnokunk egyedül maradt a sötétben. Lemásztunk, illetve a kötél segítségével lecsúsztunk a nagy csarnokhoz. Hirtelen egy denevér röppent fel és csapkodott el mellettünk, mire az egyik arab felemelte a fáklyáját, s a vak teremtmény arrébb lebbent a h ségt l, és ismét megtelepedett a mennyezeten. Mire leértünk a piramis bejáratához vezet kisebb aknába, csatakossá izzadtam a ruhámat. – Én itt megvárom – mondta Jomard. – Maguk menjenek ki. Nem kellett kétszer mondania. Mikor kibukkantunk a piramis homokkal és k törmelékkel borított oldalán, mintha ezer nap gyulladt volna fel az égen. Porfelh szállt fel piszkos ruháinkból, a torkom kiszáradt, fejem hasogatott. Árnyékba húzódtunk az épület keleti oldalán, ott leültünk, várakozás közben vizet iszogatva. Társaságunk többi tagja, akik kint maradtak, szétszéledtek a romok között. Néhányan a többi piramist járták körül, mások kis ponyvákat állítottak fel és ebédeltek. Páran felmásztak az építményre, mások pedig azon versenyeztek, melyikük tud k vel magasabbra dobni a piramis oldalán. Letöröltem a homlokom, s közben arra gondoltam, hogy mind ez idáig semmivel sem jutottam közelebb a medál rejtélyének megoldásához. – Ekkora halom k csupán három kicsiny terem miatt? – Nem sok értelme van – helyeselt Monge. – Úgy érzem, mintha az orrom el tt lenne valami, s én mégsem venném észre. – Azt hiszem, számokat kellene látnunk, ahogyan Jomard mondja. Talán ennek a rejtélynek pont az a célja, hogy évszázadokra zavarba ejtse az emberiséget. – A matematikus papírt vett el , és számításokat kezdett végezni.
Bonaparte egy teljes órán át nem került el . Végül kiáltás harsant, és mi visszamentünk, hogy találkozzunk vele. Hozzánk hasonlóan piszkosan és hunyorogva bukkant fel, amikor a törmeléken lecsúszott a homokra. Mikor azonban odafutottunk hozzá, szokatlanul sápadtnak nt, tekintete zavaros és riadt volt, mint aki mély álomból ébredt. – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Monge. – Sokáig voltam odabenn? – Legalább egy órát. – Igazán? Megsz nt az id . – És? – Keresztbe tettem a karomat a szarkofágban, úgy, mint a múmiák, amiket láttunk. – Mon dieu, tábornok.
163
– Hallottam és láttam… – Megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. – Vajon tényleg láttam? – Megingott. A matematikus elkapta a karját, hogy megtartsa. – Hallott és látott, de mit? A tábornok pislogott. – Megjelent egy kép az életemr l, legalábbis azt hiszem, az életem volt. Még abban sem vagyok biztos, hogy a jöv t vagy a múltat láttam-e. – Körülnézett. Vajon ki akart térni a válasz el l, vagy csupán bosszantani akart minket? – Miféle kép? – Hát… nagyon furcsa volt. Nem fogok beszélni róla, azt hiszem. Nem fogok… – Azután tekintete rám szegez dött. – Hol a medál? – kérdezte hirtelen. Nagyon meglep dtem. – Elvesztettem, emlékszik? – Nem. Téved. – Szürke szeme rám szegez dött. – Elsüllyedt a L'Orient-nel, tábornok. – Nem. – Olyan meggy déssel mondta ezt, hogy feszengve néztünk egymásra. – Kér egy kis vizet? – kérdezte aggódva Monge. Napóleon ismét megrázta a fejét. – Soha többet nem megyek oda be újra. – De mégis, mit látott, tábornok? – er sködött a matematikus. – Többet nem beszélek err l. Mindnyájan kényelmetlenül éreztük magunkat. Most, hogy ilyen gyámoltalannak láttam, rádöbbentem, hogy az expedíció sikere milyen nagy mértékben múlik Bonaparte határozottságán és energiáján. Sem emberként, sem vezet ként nem volt tökéletes, de oly tiszteletet tudott parancsolni, oly lehengerl volt céltudatossága és intelligenciája, hogy mindnyájan ösztönösen behódoltunk neki. O volt az expedíció szikrája és irányt je. Nélküle mindebb l semmi sem történt volna meg. A piramis tökéletes csúcsa szinte gúnyosan bámult le ránk. – Pihennem kell – mondta Napóleon. – Bort, ne vizet. – Csettintett az ujjával, mire egyik segédje elszaladt egy flaskáért. Azután hozzám fordult. – Mit csinál ön itt? Elvesztette vajon a józan eszét? – Tessék? – Zavarodottsága engem is összezavart. – Idejött egy medállal meg egy ígérettel, hogy megfejti a rejtélyt. Azután azt állítja, hogy elvesztette az els t, s nem teljesítette a másodikat. Vajon mit érezhettem odabent? Talán elektromosságot? – Lehetséges, tábornok, de nincs eszközöm, mellyel ezt megállapíthatnám. Engem ugyanúgy zavarba ejt ez az egész, mint mindenki mást. – Engem pedig maga ejt zavarba, maga, az amerikai, akit gyilkossággal vádoltak, s aki csatlakozik az expedíciónkhoz, semmi hasznát nem vesszük, mégis mindenütt ott van! Kezdem elveszíteni a bizalmamat maga iránt, Gage, márpedig igen veszélyes olyan embernek lenni, akiben én nem bízom. – Bonaparte tábornok, keményen dolgozom, hogy elnyerjem az ön bizalmát, a csatamez n és itt is! Semmi értelme, hogy találgassunk. Adjon id t, hogy megvizsgálhassam ezeket az elméleteket. Jomard ötletei érdekesek, de még nem volt id m mérlegelni ket. – Akkor addig ül itt a homokban, míg ezzel nem végez. – Elvette a flaskát és ivott. – Mi? Nem tehetem! Kairóban kell folytatnom a tanulmányaimat! – Egészen addig nem térhet vissza Kairóba, míg el nem áll valami használható teóriával err l a piramisról. Nem régi mesékkel, hanem azzal, hogy mire szolgál, és hogyan használhatjuk fel az erejét. Mert itt er lappang, és én tudni akarom, hogyan nyerhetjük ki! – Én sem akarok egyebet! De mégis hogyan?
164
– Maga a tudós, állítólag. Találja ki. Használja a medált, amir l azt állítja, hogy elvesztett. – S ezzel otthagyott. Kis csoportunk döbbenten bámult utána. – Mi az ördög történt vele odabent? – kérdezte Jomard. – Azt hiszem, hallucinált a sötétben – mondta Monge. – Isten látja lelkem, én nem maradtam volna ott egyedül. A korzikainak van vér a pucájában. – De miért pont engem szemelt ki? – Bonaparte ellenségessége mélyen megrázott. – Mert ott volt Abukirnél – felelte a matematikus. – Azt hiszem, a vereség jobban emészti a lelkét, mint amennyire hajlandó elismerni. Stratégiai helyzetünk nem éppen rózsás. – Én pedig verjek tábort itt és bámuljam ezt a piramist, amíg meg nem javul? – Egy-két napon belül elfeledkezik magáról. – Persze a kíváncsisága érthet – mondta Jomard. – Átnézem újra az ókori forrásokat. Minél többet tudok err l az építményr l, annál jobban leny göz. – És annál értelmetlenebb – dünnyögtem. – Úgy gondolja, Gage? – kérdezte Monge. – Én úgy érzem, túlságosan ki van számítva ahhoz, hogy értelmetlen legyen. Munkából is, tervezésb l is túlságosan sokat fektettek bele. Miközben a számításokat végeztem itt, beugrott egy újabb összefüggés. Ez a piramis tényleg a matematikusok álma. – Mir l beszél? – Még ellen riznem kell a becslésemet Jomard adatain, ám ha extrapoláljuk a piramis oldalát az eredeti csúcspontig, mely némileg magasabban helyezkedett el, mint manapság, és magasságát összehasonlítjuk a két oldalának hosszával, véleményem szerint megkapjuk a matematika egyik legalapvet bb számát: a pi-t. – Pi-t? – A kör átmér jének a kerületéhez viszonyított arányát sok kultúra szent számnak tekinti. Körülbelül annyi, mint huszonkett osztva héttel, vagyis 3,1415… sosem számolták ki teljes egészében. Mégis minden kultúra megpróbálta olyan pontosan megbecsülni, amennyire csak tudta. Az si egyiptomiak a 3,16-ot használtak. A piramis magasságának a két oldalához viszonyított aránya elég közel esik ehhez a számhoz. – A piramis a pi-t tartalmazza? – Elképzelhet , hogy építését hozzáigazították a pi egyiptomi becsült értékéhez. – De ismét csak felmerül a kérdés, hogy miért? – Ezen a ponton újra si rejtélyekbe ütközünk. Mindenesetre érdekes, hogy a maga medálja is egy kör, melynek közepén bejelölték az átmér t, nem gondolja? Milyen kár, hogy elveszett. Valóban így történt? Érdekes? Az információ felért egy megvilágosodással. Hetekig tapogatóztam a sötétben, de most úgy éreztem, határozottan tudom, hová mutat a medál: egyenesen a piramisra a hátam mögött.
165
Tizenhetedik fejezet
Kelletlenül a piramisoknál maradtam hát, hogy segítsek Jomard-nak és Monge-nak az újabb méréseknél. Együtt laktunk abban a sátorban, melyet a Szfinx közelében ütöttek fel. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért ilyen hosszú ideig távol maradok Astizától és a medáltól, miután megígértem társaimnak, hogy hamar visszatérek; különösen most, hogy Silano is Kairóban tartózkodik. Ám ha megszegtem volna Napóleon mindenki füle hallatára elhangzott parancsát, a börtönt kockáztattam volna. Amellett úgy éreztem, egyre közelebb jutok a titokhoz. A medálom talán egy térkép, mely egy rejtett folyosóhoz vezet ama nagy tömegben. Azután ott volt október 21-e, a dátum, melyet az elveszett si naptárból bogarásztam ki – akár rendelkezett bármiféle jelent séggel, akár nem, még mindig két hónap hátravolt addig. Nem tudtam, hogyan függenek össze ezek a dolgok, de reméltem, hogy a tudósokkal együtt felfedünk egy újabb nyomot. Ezért levelet küldtem Énoch házába, elmagyaráztam benne kínos helyzetemet és kértem t, hogy üzenje meg Juszuf háremébe is a késlekedésem okát. Legalább tudnám, mit keressek, tettem hozzá. Egyszer en nem tudtam pontosan, hogy mi a keresésem célja. Átmeneti szám zetésem pozitív hozadékkal is járt. Énoch háza sz kös volt, Kairó pedig zajos, így a sivatag üres csendjét menedéknek éreztem. Egy csapat katona is táborozott velünk, hogy megvédjenek a kóborló beduinoktól és mamelukoktól, így meggy ztem magam arról, hogy néhány napi ittlétem tulajdonképpen a lehet legbiztonságosabb Astizának és Énochnak, mivel távollétem talán eltereli róluk a nemkívánatos figyelmet. Silano remélhet leg elfogadta mesémet arról, hogy a medál az Abukir-öböl fenekén hever. Nem feledkeztem meg szegény Talmáról sem, de gyilkosának megkeresésével és a bosszúállással egyel re várnom kellett. Egyszóval – nagyon is emberi módon – próbáltam úgy tenni, mintha a rossz helyzet valójában jó lenne. Mint mondtam, három nagy piramis áll Gízánál, s mindegyiket kis járatok és üres termek szövik át. Kephrén piramisának csúcsát még mindig olyan mészk lapok borítják, melyek egykor mindhárom építménynek tökéletesen sima, csiszolt fehér felszínt kölcsönöztek. Úgy ragyoghattak a napfényben, mint a sótömbök! Mér eszközeinkkel megállapítottuk, hogy a Nagy Piramis a csúcsáig 160 méter magas, nagyjából 35 méterrel túlszárnyalva az amiens-i katedrálist, mely a legmagasabb épület Franciaországban. Az egyiptomiak mindössze 203 k sorral érték el ezt a fantasztikus magasságot. Oldalának d lésszögére ötvenegy fokot kaptunk, pontosan ennyire volt szükség, hogy a magasság és a kerület fele megegyezzen mind a pi értékével, mint Jomard Fibonacci-sorával. E hátborzongató egybeesések dacára a piramis rendeltetése még most is rejtély volt számomra. M alkotásként káprázatosak voltak, ám gyakorlati szempontból tökéletesen értelmetlennek t ntek. Építmények, melyek egykor oly simák voltak, hogy meg sem lehetett volna állni rajtuk; bennük folyosók – láthatólag nem emberi léptékre szabva melyek soha nem használt termekbe vezetnek; szerkezetük pedig olyan matematikai szabályosságokon alapul, melyeket csak a szakért k ismertek. Monge szerint mindennek a valláshoz lehet köze. – Vajon ötezer év múlva megértenék az emberek, miért épült a Notre-Dame? – Ilyesmit papok el tt ne nagyon hangoztasson. – A papi intézmény elavult, az új kor vallása a tudomány. Az si egyiptomiak számára vallásuk jelentette a tudományt, a mágia pedig azt a módszert, mellyel befolyásolható volt mindaz, amit nem értettek Az emberiség azóta eljutott arra a szintre, hogy már nincsenek
166
külön istenei minden törzsnek és népnek, hanem több nép imád egyazon istent. Mégis több vallás létezik ma is, s ezek mind eretneknek tartják a többit. Most pedig itt a tudomány, mely nem hitre alapszik, hanem józan észre és kísérletezésre, s nem korlátozódik egyetlen nemzetre, pápára vagy királyra, hanem egyetemes törvényekre épül. Nem számít, kínai vagy német, arab vagy spanyol: a tudomány egy. Ezért fog gy zedelmeskedni, és ezért félt az egyház ösztönösen is Galileit l. Ám ezt az épületet itt mögöttünk egy nép építette, melynek megvoltak a maga hiedelmei. Talán soha nem fogjuk megérteni az észjárásukat, hiszen annak alapját olyan vallási miszticizmus képezte, melyet mi már nem foghatunk fel. Persze sokat segítene, ha egy nap el tudnánk olvasni a hieroglifákat. E megfontolásokkal nemigen szállhattam volna vitába – végtére is Franklin tanítványa voltam –, mégis elt dtem azon, vajon a tudomány, ha valóban ennyire egyetemes, miért nem söpört el máris minden egyebet az útjából. Miért vannak mégis vallásos emberek? A tudomány okos, de hideg, feltáró, de mégis hallgat a legnagyobb kérdésekr l. Megfelel a hogyanra, de a miértre nem, így sóvárgást hagy maga után a szívekben. Gyanítottam, hogy ama jöv beli emberek mégiscsak megértik majd, miért épült a Notre-Dame, mint ahogyan mi is megértünk egy római templomot. S talán k is ugyanúgy fognak imádkozni és félni, mint mi. A forradalmárok, a lázas ésszer ség bajnokai, útközben elhagytak valamit, mégpedig a szívet és a lelket. Foglalkozik ezzel a tudomány, vagy kínál reményt a halál utánra? Nem mondtam ki mindezt; egyszer en azt feleltem: – Mi van, ha a dolog egyszer bb, Doktor Monge? Ha a piramis mégiscsak egy sírkamra? – Gondolkoztam err l, s arra jutottam, hogy ez esetben leny göz paradoxonnal állunk szemben, Gage. Tegyük fel, hogy valóban sírkamrának szánták, legalábbis els dlegesen. Ekkor viszont a puszta mérete a cél ellenében hat, nem igaz? Minél nagyszer bb piramist emelünk egy múmia rzésére, annál jobban felhívjuk a figyelmet annak helyére. Ez az ellentmondás bizonyára felmerült a fáraókban is, akik meg akarták rizni maradványukat az örökkévalóságnak. – Nekem egy másik kérdés is eszembe jutott – válaszoltam. – A fáraó azt reméli, örökké háborítatlanul nyugodhat. A tökéletes b ntény azonban az, melyet senki nem vesz észre. Ha a szolgái ki akarták volna rabolni az urukat, legegyszer bben a sírkamra lepecsételése el tt tehették volna ezt meg, hiszen azután már senki nem tudja leleplezni a rablást! Ha ez egy sírkamra, akkor a legbecsületesebb emberekkel kellett elvégeztetni a lezárását. És kiben bízhat egy fáraó? – Ez ismét csak egy bizonyítatlan hiedelem! – nevetett Monge. Magamban átismételtem, mit is tudok eddig a medálról. Egy kettévágott kört ábrázol, mely talán a pi szimbóluma. Egy csillagkép ábrája látszik a fels részen, mely talán az si Sarkcsillagé lehet. A víz jele alant. Karcolások delta alakzatban, melyek együtt piramishoz hasonló ábrát adnak. A víz jelenthette a Nílust, a jelek pedig a Nagy Piramist, de akkor miért nem rajzoltak egy egyszer háromszöget? Énoch szerint a medál nem teljes, de akkor hol rejt zhet a másik része? Min botja lenne az, mely valamely elfeledett templomban hever? Rossz tréfának t nt. Próbáltam Franklin módjára gondolkozni, de persze nem értem fel hozzá. O villámokkal játszadozott egyik nap, míg a másikon egy új nemzetet segített a világra. Lehet, hogy a piramisok magukhoz vonzották a villámokat, s energiává alakították át ket? Az egész piramis egyfajta leideni palack volna? Egy kósza mennydörgést vagy egy csepp es t sem tapasztaltam azóta, hogy Egyiptom földjére léptem. Monge elment, hogy Bonapartéval részt vegyen az új Egyiptomi Intézet felavatásán. Lázas munka folyt ott: a tudósok mindenfélén dolgoztak, alkohol erjesztésére és kenyérsütésre szolgáló módszerekt l kezdve (napraforgószárakból, mivel Egyiptomban nem volt megfelel mennyiség fa) Egyiptom állatvilágának lajstromba vételéig. Conte felállított egy m helyt, hogy pótolja azokat a berendezéseket – például a nyomdákat melyek odavesztek Abukirnél, amikor a flotta elsüllyedt. O ezermester volt, aki bármib l bármit el tudott
167
állítani. Közben Jomard és én a rózsaszínes, aranyos sivatagban id ztünk, fáradságos munkával szalagokat tekertünk, elhordtuk a törmeléket, mér botokkal szöget mértünk. Három napot és három éjjelt töltöttünk ott, néztük, mint forognak a csillagok a piramisok csúcsa körül, s az építmények rendeltetésén töprengtünk. A negyedik nap reggelén, mivel untam már az egyhangú munkát és a sehová sem vezet spekulációkat, a fennsík peremére mentem, ahonnan láthattam Kairót a folyó túlpartján. Különös látvány tárult a szemem elé. Conte-nak láthatólag sikerült elegend hidrogént el állítania ahhoz, hogy felfújjon egy ballont. A selyemb l készült gömb körülbelül tizenöt méter átmér nek t nt, fels részét háló borította, melyr l kötelek lógtak alá, hogy megtartsák a fonott kosarat. A talajtól körülbelül harminc méterre lebegett pányváin, kis tömeg gy lt köréje. Jomard távcsövén át figyeltem az eseményeket. Az összes bámészkodó európainak t nt. Az arabok eddig kevés lelkesedést mutattak a nyugati technika iránt. Valahogy úgy tekintettek ránk, mint átmenetileg itt id okos hitetlenekre, akiket annyira elfoglalnak a mechanikai trükkök, hogy nem figyelnek a lelkük épségére. Korábban Conte segítségével készítettem egy forgókaros szikragenerátort, mely az áramot egy Franklin által elemnek nevezett tárgyban tárolta el. A tudósok meghívtak, hogy tartsak bemutatót néhány kairói mullahnak. Az egyiptomiak engedelmesen megfogták egymás kezét, majd mikor az els t megráztam a leideni palackomból, sorra fel-felugrottak, ahogy az áram átvándorolt egyikükr l a másikra, s nagy megdöbbenés és nevetés lett úrrá az egybegy lteken. Kezdeti meglepetésük után azonban inkább mulatságosnak, mint érdekesnek találták az esetet. Az elektromosság csupán olcsó varázslat volt, mely semmire sem jó, csak szalonbeli játékokra. Miközben a ballont figyeltem, francia katonák hosszú menetoszlopára lettem figyelmes, akik Kairó déli kapuján özönlöttek kifelé. Szabályos soraik éles ellentétben álltak a szedettvedett kalmárokkal és tevehajcsárokkal, akik a városkapuk körül gyelegtek. A katonák fegyelmezetten meneteltek kék-fehér egyenruháikban, ezredzászlók lobogtak a forró szélben. Egymás után jöttek a csillogó, kígyózó sorok, mint egy hatalmas százlábú, mígnem az egész egy hadosztállyá állt össze. Lovasok is voltak közöttük további hátasok pedig két tábori ágyút vontattak. Odahívtam Jomard-t, aki szintén belenézett a távcs be. – Desaix tábornok az, elindult felkutatni a megfoghatatlan Murád bejt – mondta. – Csapatai felderítik és meghódítják Fels -Egyiptomot, ahová kevés európai jutott el idáig. – így tehát a háború folytatódik. Nevetett. – Bonapartéról beszélünk! Számára a háború örökké folytatódni fog. – Tovább nézte a hadoszlopot, mely el tt porfelh szállt, mintha el re jelezné a katonák érkezését. Elképzeltem, amint emiatt átkozódnak; a szájuk biztosan telement homokkal. – Azt hiszem, látom a maga régi barátját is. – A régi barátomat? – Tessék, nézze meg maga is. Az oszlop eleje táján egy ember lovagolt turbánban és köntösben, körülötte fél tucat beduin test rrel. Egyik bérence naperny t tartott a feje fölé. Felismertem a vékony pengét, mely az oldalát verdeste, és a szép fekete mént, melyet Kairóban vett: Silano volt az! Egy kisebb alak lovagolt mellette, testét lepel borította. Valami személyi szolga lehetett. – Végre megszabadultunk t le. – Azért én irigylem – mondta Jomard. – Milyen felfedezések várnak rá! Vajon Silano feladta a medál utáni hajszát? Vagy azért megy el, hogy megkeresse a hiányzó darabot Énoch déli templomában? Észrevettem Bin Szadrt is. O vezette a beduin test rséget, könnyedén zötyköl dött egy teve hátán, kezében a botjával. Elkerültem volna ket? Vagy k menekülnek el lem?
168
Ismét megnéztem a kisebb, lepellel takart alakot, és nyugtalanság költözött a szívembe. Lehet, hogy túlontúl engedelmes voltam, hogy ennyi ideig itt maradtam a piramisoknál? Ki lehet az ott Silano oldalán? Tudtam róla, mondta egyszer a lány. És soha nem magyarázta meg, pontosan mit is jelentett ez. Becsuktam a távcsövet. – Vissza kell mennem Kairóba! – Nem mehet vissza, Bonaparte megtiltotta. El bb el kell állnunk egy meggy elmélettel. Én azonban attól tartottam, hogy valami szörny ség történhetett a távollétem alatt, s rádöbbentem, hogy tudat alatt azért húztam az id t itt, hogy ne kelljen a medál rejtélyével és Talma halálának megbosszulásával foglalkoznom. Késlekedésem végzetes következményekkel is járhatott. – Én amerikai tudós vagyok, nem egy francia közkatona. Pokolba a parancsaival! – Agyonlövetheti magát! De én ekkor már futottam lefelé a lejt n, el a Szfinx mellett, egyenesen Kairó irányába.
A város még inkább baljóslatú volt, mint mikor utoljára láttam. Míg Desaix hadosztályának távozása felszabadított néhány házat, lakosok ezrei – akik a piramisok melletti csata után elmenekültek – tértek most vissza a városba. Kairó magához tért az invázió okozta sokkból és ismét Egyiptom központjává vált. Ahogy n tt a tömeg, a lakosok visszanyerték polgári öntudatukat is, s úgy jártak-keltek, mintha bizony még övék volna a város, nem a miénk. Létszámukhoz képest mi kisebbségben voltunk. Bár még mindig szétrebbentek a járókel k, ha francia katonák ügettek el mellettük versenyszamaraikon vagy meneteltek rjáratra, a hozzám hasonló magányos idegenek útjából már nemigen álltak félre. Miközben átsiettem a sz k utcákon, el ször tapasztaltam milyen az, ha szándékosan belém ütköznek és taszigálnak Ismét az elektromosság furcsa hatása jutott eszembe, a leveg ben maradó csiklandós rezgés, melyet a n k oly erotikusnak találtak a szalonbeli bemutatók során. Kairó most izgatottságtól rezgett. Mindenhová elért az abukir-öbölbeli vereség híre, és a frankok már nem t ntek legy zhetetlennek. Igen, egy kötélbe kapaszkodtunk mindnyájan, mely kötél érezhet en szakadozni kezdett. A szomszédos sikátorok nyüzsgéséhez képest Énoch házának utcája túlságosan is csendesnek t nt. Hol vannak a lakók? A ház külsején semmi változást nem láttam, közönyösnek t nt, mint az egyiptomiak maguk. Ám ahogyan közelebb értem, éreztem, hogy valami nincs rendjén. A kapu nem volt bezárva, és odabent szilánkosra tört fa darabjait láttam. Körülnéztem. Biztosan éreztem, hogy figyelnek, noha senkit sem láttam. Mikor megzörgettem a kaput, az kissé kinyílt. – Szalem! – Köszönésem visszhangjára csupán légyzümmögés felelt. Benyomtam a kaput, mely lassan tárult fel, mintha valaki feltartaná a túloldalról, végül elég nagy lett a rés, hogy beosonjak rajta. Akkor megláttam az akadályt. Énoch hatalmas néger szolgája, Musztafa feküdt holtan a kapunak d lve, arcát pisztolygolyó zúzta szét. Az egész házat belengte a halál undorítóan édeskés szaga. Az egyik ablakra néztem. Farácsozatát szintén betörték a betolakodók. Beléptem, és szobáról szobára jártam. Hol van a többi szolga? Mindenütt vértócsákat és – csíkokat láttam, mintha testeket vonszoltak volna végig harc és mészárlás után. Az asztalok felborítva, a függönyök letépve, a párnák összehányva és kihasítva. A behatolók kerestek valamit, és tudtam is, hogy mit. Távollétem senkit sem mentett meg. Miért is nem ragaszkodtam ahhoz, hogy Énoch rejt zzön el, ahelyett hogy a könyveinél maradna? Miért hittem, hogy ha nem találják nála a medált és engem sem, akkor megmenekül? Végül elértem
169
a régiségek szobájához, ahol törött szobrokat és feldöntött urnákat találtam, majd a lépcs n át lementem a dohos könyvtárszobába. Ajtaját beszakították. Odabent sötét volt, de füst szagát éreztem. Csüggedten keresgéltem mécses után, majd beléptem. A szoba füstölg romhalmazzá változott. A polcokat felborították; könyvek és tekercsek hevertek szétdobálva, mint az szi levelek, félig elhamvadt anyaguk még mindig parázslott. El ször azt hittem, itt sem találok senkit, de aztán nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Papír zörgött, s a törmelék alól egy kéz nyúlt ki, fájdalmasan begörbült ujjakkal, mintha lavina áldozata készülne kitörni a hó alól. Megragadtam a kezet, de csak fájdalmas kiáltást hallottam válaszként. Elengedtem a duzzadt ujjakat és félrekotortam a megfeketült papírlapokat. Szegény Énoch hevert ott, egy halom parázsló könyv tetején. Csúnyán összeégett, ruhája félig elhamvadt, melle és karja megperzsel dött. Nyilván rávetette magát az irodalom máglyájára. – Thot – nyögte. – Thot. – Énoch, mi történt? Kábulatában meg sem hallotta szavaimat. Felmentem a lépcs n a szök kúthoz, és egy si tálban vizet hoztam neki, bár a szök kút rózsásra színez dött a vért l. Ráfröcsköltem egy adagot az arcára, majd megitattam. Köpködött, majd úgy nyelte a vizet, mint egy csecsem az anyatejet. Végül a tekintete megállapodott rajtam. – Megpróbáltak mindent elégetni. – Hangja alig volt több suttogásnál. – Kicsodák? – Kiszabadultam, és a t zbe vetettem magam, ide nem mertek követni. – Köhögött. – Istenem, Énoch, hogy tehettél ilyet? – Ezek a könyvek az életemet jelentik. – Franciák voltak? – Bin Szadr arabjai. Folyton azt kérdezték, hol van, de nem mondták meg, mit keresnek. Úgy tettem, mintha nem tudnám. A n t akarták, azt mondtam, veled ment. Nem hittek nekem. Ha nem ugrom a t zbe, sokkal többet csikartak volna ki bel lem. Remélem, a személyzet sem beszélt. – Hol vannak a többiek? – A szolgákat beterelték a raktárba. Sikolyokat hallottam. Tökéletesen hasznavehetetlennek éreztem magam. Egy bolond szerencsejátékos, egy dilettáns katona és egy önjelölt tudós keveréke voltam, semmi több. – Mindez miattam történt veled! – Semmi sem történik az istenek akarata nélkül. – Felnyögött. – Az id m lejárt. Az emberek egyre mohóbbak. A tudományt és a mágiát a hatalom érdekében kutatják. Ki akarna ily id ben élni? A tudás és a bölcsesség nem ugyanaz. Meg kell állítanod ket! – Hogyan? – Végül megtaláltam a könyveimben. – Mit? Mi a céljuk? – Ez egy kulcs. Be kell dugnod… – Az ájulás határán volt. Közelebb hajoltam. – Énoch, kérlek: Astiza? O biztonságban van? – Nem tudom. – Hol van Asraf? – Nem tudom. – Megtudtál valamit október 21-ér I? Megragadta a karomat. – Hinned kell valamiben, amerikai. Higgy a lányban! S ezzel meghalt. Hátrad ltem. Tompaságot éreztem. El bb Talma, most meg . Túl kés n érkeztem, hogy megmentsem, és túl kés n, hogy megtudjam, mire jött rá. Ujjaimmal lezártam a szemhéját. Reszkettem a düht l és a tehetetlenségt l. Elvesztettem legjobb kalauzomat a rejtélyekhez.
170
Maradt bármi ebben a könyvtárban, ami segíthet a medál titkának megfejtésében? Ennyi hamu közt, honnan tudhatnám? Énoch mellén egy különösen vaskos kötet pihent. B rkötés könyv volt, mely a sarkain megfeketült. Arabul írták. Bírhat-e bármiféle jelent séggel küldetésünk szempontjából? Felfeszítettem és bambán néztem a díszes írásjegyeket. Nos, talán Astiza tud vele kezdeni valamit. Ha Kairóban van még egyáltalán. Baljóslatú megérzésem támadt azzal kapcsolatban, ki lehetett az alacsony, leples figura, aki Desaix csapataival Silano oldalán lovagolt délre. Nyugtalanul, aggodalommal telve mentem fel a lépcs n, s körültekintés nélkül léptem be a régiségek szobájába. Ez majdnem az életembe került. Gyötrelmes nyögést hallottam, majd egy lándzsa szökkent el villámként a sakálfej Anubisz egy szobra mögül. A mellkasomnak csapódott és hátralökött, minek hatására beleütköztem egy k szarkofágba, s tüd mb l kiszaladt az összes leveg . Miközben kábultan összecsuklottam, a nyélre néztem. A lándzsahegy átütötte Énoch könyvét, csak az utolsó lapok mentettek meg attól, hogy a szívembe fúródjon. A nyél végén Asraf állt. Tekintete elborult. – Te! Beszélni próbáltam, de csak leveg ért kapkodtam. – Te mit keresel itt? Azt mondták, a franciák a piramisoknál tartanak fogva! Azt hittem, az orgyilkosok egyike vagy, aki titkokat keres! Végre elég leveg m volt, hogy szóljak. – Kikémleltem Silanót, amint elhagyta a várost Desaix tábornok oldalán, dél felé tartva. Nem tudtam, mit jelenthet ez, ezért visszasiettem. – Majdnem megöltelek! – Ez a könyv megmentett. – Félretoltam, a lándzsaheggyel együtt. – El sem tudom olvasni, de Énoch ezt markolta halálakor. Mi van benne, As? A mameluk csizmájával leszorította a könyvet, míg kiszabadította a lándzsáját, majd felvette és kinyitotta. Törmelékek szállingóztak le róla, mint a spórák. Egy percig olvasott. – Versek. – Félrehajította. Vagy úgy. Ki-ki mit választ a halálba útitársul. – Segítened kell, Asraf! – Segíteni? Te vagy a hódító, vagy elfelejtetted? Te vagy, aki elhozza a tudományt és a civilizációt a szegény Egyiptomnak! Nézd, mit hoztál a bátyám házába: vérontást! Mindenki, aki ismer, elpusztul! – Ezt nem a franciák m ve, hanem az araboké! – Franciaország volt, és nem Egyiptom, ami felkavarta a dolgok rendjét. Erre nem tudtam mit felelni, és nem tagadhattam, hogy részem volt mindebben. Minden olyan ésszer en indult, s a végén fenekestül felforgatjuk a világot. Mély leveg t vettem. – Meg kell találnom Astizát. Segíts, As! Nem a foglyomként, nem a szolgámként, nem is az alkalmazottamként, hanem a barátomként. A harcostársamként! Astizánál van a medál. Megölik érte, ugyanolyan brutálisan, ahogyan Talmával tették, és nem akarok a hadseregt l segítséget kérni. Napóleon is a titkot keresi. Magának akarja a medált. – Ugyanúgy átkozott lesz, mint mindenki, aki megérintette. – Vagy olyan hatalmat nyer általa, mellyel igájába hajthatja a világot. Asraf nem válaszolt, s hallgatása rádöbbentett, mit is mondtam éppen a tábornokról, akit eddig követtem. Bonaparte valóban egy köztársaságpárti megváltó lenne? Vagy egy potenciális zsarnok? Mindkett nek láttam nyomát a személyiségében. Hogyan is különböztethetnénk meg a kett t? Mindegyikhez karizma szükséges. És ambíció. Talán egyetlen toll is elegend lenne Thot mérlegén, hogy egyik vagy másik irányba billentse egy
171
vezet szívét. Persze mindez nem számít, igaz? Nekem azt kell eldöntenem, miben hiszek. Énoch adott egy tanácsot: higgyek a lányban. – A fivérem segített neked, és nézd, mi történt vele – mondta keser en Asraf. – Nem vagy a barátom. Tévedés volt Kairóba hoznom téged. Meg kellett volna halnom Imbabánál. Kétségbeestem. – Ha pedig nem akarsz segíteni barátként, akkor megparancsolom, hogy segíts, mert a foglyom vagy és a szolgám. Én fizetlek! – Hogy merészelsz jogot formálni énrám, ezután? – El vett egy erszényt és hozzám vágta. Érmék potyogtak ki bel le, szanaszét gurulva a k padlón. – Köpök a pénzedre! Menj! Találd meg a n det egyedül! Nekem el kell temetnem a bátyámat! Tehát egyedül maradtam. Annyi tartás még maradt bennem, hogy ott hagyjam a pénzét, ahová esett, pedig tudtam, milyen kevés vagyonom maradt. Csupán azt vettem magamhoz, amit egy üres koporsóba rejtettem: a hosszú puskámat és az algonkin tomahawkomat. Azután ismét átléptem Musztafa holtteste fölött, és visszatértem Kairó utcáira. Nem is jövök vissza többé.
Juszuf al-Beni háza, melynek háremébe Astizát rejtettük, Énochénál jóval impozánsabb épület volt: egy tornyos er d, melynek kiugró ereszei árnyékba borították a sz k utcát. Ablakai oly magasan ültek, hogy a nap er sen sütötte ket, miközben fecskék repültek el el ttük, bejáratát viszont oly vaskos boltív keretezte, mint egy középkori vár kapuját. Álruhában közelítettem meg a házat. Fegyvereimet egy olcsó, sietve beszerzett sz nyegbe göngyöltem, s egyiptomi ruhát öltöttem arra az esetre, ha a franciák netán keresnének, hogy visszavigyenek Jomard-hoz és a piramisokhoz. A b lovaglónadrág és galabeja összehasonlíthatatlanul könnyedebb és célszer bb volt, mint az európai viselet, a fejemre tekert vászoncsík pedig megvédett a nap hevét l. Lehet, hogy ismét elkéstem? Bedörömböltem Juszuf kapuján, mire egy Musztafa méret portás jelent meg el ttem. A borotvált óriás, akinek olyan világos b re volt, mint amennyire Énoch szolgájáé fekete, az egész nyílást betöltötte, mint egy egyiptomi gyapotbála. Itt minden gazdag házban akad egy efféle túlméretezett szolga? – Mit akarsz, sz nyegkeresked ? – Valamennyire értettem már az arabot. – Nem vagyok keresked . A gazdádat keresem – feleltem franciául. – Frank vagy? – kérdezte ugyanazon a nyelven. – Amerikai. Felhorkant. – Nincs itt. – S kezdte bezárni az ajtót. Blöffölni próbáltam. – Bonaparte szultán látni akarja. – A gyapotbála megtorpant, éppen elég id re ahhoz, hogy megbizonyosodhassam arról: Juszuf odabent van valahol. – A tábornoknak dolga van egy itt vendégesked n vel, az Astiza nev hölggyel. – A tábornok rabszolgát akar? – A hangjából hitetlenkedés áradt. – nem rabszolga, hanem tudós. A szultánnak a tudására van szüksége. Ha Juszuf nincs itt, akkor neked kell idehoznod a n t a tábornok számára. – sincs itt. Nem akartam elhinni, amit mondott. – Talán hoznom kellene egy szakasz katonát? Bonaparte szultán nem olyan ember, akit megvárathatsz. A kapus elutasítóan rázta a fejét.
172
– Menj el, amerikai. A n t eladták. – Eladták! – Egy beduin rabszolga-keresked nek. – Megfogta az ajtót, hogy becsapja az orrom el tt, ezért bedugtam a sz nyeg végét a nyílásba, hogy megakadályozzam. – Nem adhatták el, az enyém! Serpeny méret tenyerével megragadta sz nyegem végét. – Vidd a sz nyegedet az ajtómból, vagy itt fogod hagyni – figyelmeztetett. – Semmi dolgod nincs már velünk. Úgy fordítottam a sz nyeget, hogy a rekeszizmára célozzak, és becsúsztattam a kezemet a másik végébe, hogy elérjem a puskámat. A hátrahúzott kakas kattanása jól hallatszott, s ez óvatosságra intette. – Tudni akarom, ki vette meg! Néztünk egymásra, azon t dve, elég gyors-e bármelyikünk, hogy felülkerekedjen a másikon. Végül morgott egyet. – Várj! Ezzel elt nt. Ostobán éreztem magam, ahogy ott álltam, mint egy vezekl . Hogy merészelte az egyiptomi eladni Astizát? – Juszuf, gyere ki, te fattyú! – Kiáltásom végigvisszhangzott a házon. Hosszú percekig vártam. Megfordult a fejemben, hátha egyszer en elfelejtettek. Ha így volna, akkor a puskámmal mennék be. Végül meghallottam a visszatér kapus súlyos lépteit. Alakja ismét betöltötte a nyílást. – Üzenetet hoztam attól, aki megvette a n t. Az üzenet egyszer . Azt mondja: tudod, mi kell, hogy visszavehesd. – S azzal becsapta az ajtót. Eszerint Astiza Silano és Bin Szadr fogságába esett. És nincs náluk a medál, valamint azt sem tudják, hogy nálam sincs. De talán életben tartják t abban a reményben, hogy elhozom nekik. Túszként tartják fogva, hiszen elrabolták. Hátraléptem a bejárattól. Gondolkozni próbáltam azon, mitév legyek most. Hol lehet a medál? Ekkor valamilyen apró tárgy suhant el a fülem mellett, mely puha koppanással érkezett a porba. Felnéztem. Az egyik díszes válaszfalon rácsos ablakot zárt be éppen egy n i kéz. Felvettem, amit ledobott. Egy papírcsomag volt. Mikor felnyitottam, Astiza arany Hórusszemét találtam benne, és egy üzenetet Astiza kézírásával, ezúttal angolul. A szívem hevesen vert olvastán: „A déli falnál, éjfélkor. Hozz kötelet.”
173
Tizennyolcadik fejezet
A hódító francia sereg és az egyiptomiak között a legnagyobb szakadék a n k megítélésében volt. A muszlimok szemében az arrogáns frankokat durva európai n ik uralják, akik felháborító külsejükkel és er szakos követeléseikkel bolondot csinálnak minden férfiból, aki a közelükbe kerül. A franciák viszont úgy látták, hogy az iszlám legnagyobb örömforrását elzárja gazdag, de árnyékos börtönökbe, s így lemond a n k kellemesen izgató társaságáról. A muszlimok szerint a franciák n ik rabszolgái voltak, míg a franciák szerint a muszlimok féltek saját asszonyaiktól. A helyzetet csak még inkább kiélezte, hogy némely egyiptomi n k viszonyt kezdtek a hódítókkal, és fátyol nélkül, fedetlen karral és nyakkal mutatkoztak nyilvánosan, például a tisztek kocsijaiban. Ezeket az újdonsült kegyencn ket megszédítette a franciáktól kapott szabadságuk, s gyakran felkiabáltak a rácsozott ablakokhoz, melyek mellett kocsijuk elhaladt. Ilyesmiket mondtak: „Nézzétek, milyen szabadok vagyunk!” Az imámok megrontással vádoltak minket, a tudósok az egyiptomiak szemére vetették elmaradottságukat, a katonák pedig csupán az ágy örömei után sóvárogtak. Míg a muszlin n k zaklatását szigorú parancs tiltotta, annak semmi akadálya nem volt, hogy megfizessék ket, s t, némelyik nagy hajlandóságot mutatott kegyei áruba bocsátására. Más egyiptomi kisasszonyok Vesta-szüzek módjára védelmezték erényüket, s egészen addig nem engedtek a kísértésnek, míg valamely tisztt l házassági ajánlatot s ígéretet nem kaptak arra, hogy Európában élhetnek. Mindez rengeteg feszültséget és félreértést eredményezett. A muszlim n k zsákra hasonlító ruházata – melynek célja a férfivágyak kordában tartása lett volna – azt eredményezte, hogy a francia katonák minden egyes n közeledtére heves találgatásokba bocsátkoztak, hiszen a n kora és alakja rejtve maradt el ttük. Én sem jelentettem kivételt ez alól, s képzeletemben Juszuf n i lakrészének csodáit Seherezádé és az Ezeregyéjszaka történetei alapján képzeltem el. Ki ne hallott volna az isztambuli szultán híres szerájáról, vagy e különös társadalom – ahol egy rabszolga fiából is úr válhat – gyakorlott ágyasairól és kasztrált eunuchjairól? Sok fejtörést okozott nekem e világ megértése. A rabszolgaság az ottománok számára csupán egy módszer volt, mellyel friss vért és h séget fecskendezhettek egy máskülönben ellentmondásos és álnok társadalomba. A poligámia a politikai h ség jutalmává vált. A vallás pótolta az anyagi el rejutást. Az iszlám n k elérhetetlensége annál kívánatosabbá tette ket. Vajon még a hárem falai között van a medál, noha Astiza távozott is onnan? Reméltem, hogy igen. A lány meggy zte foglyul ejt it, hogy nálam van a tárgy, majd üzenetet hagyott számomra. Okos egy n . Egy sikátor falmélyedésében átmenetileg elrejtettem a puskámat, befedtem a sz nyegemmel, majd elmentem, hogy kötelet és ételt vegyek. Amennyiben Astiza Silano foglya, vissza kell szereznem! Bár nem volt viszonyunk, magam is meglep dtem milyen er s bennem a féltékenység, a gondoskodás és a magány keverékének érzete. maradt az egyetlen barátom, miután elvesztettem Talmát, Énochot és Asrafot. Átkozott legyek, ha hagyom t is elveszni! rszínem arab öltözékem alatt csupán enyhe felt nést keltett, mivel az Ottomán Birodalomban az emberiség mindenféle árnyalata megtalálható volt. Beléptem a Khan alKhalili bazár folyosóinak félhomályos labirintusába, ahol a leveg ben szén és hasis illata szállt, és ragyogó zöld, sárga és narancsszín f szerhalmok hevertek piramis gyanánt feltornyozva. Miután megvettem az ételt, a kötelet és egy takarót a sivatagi éjszakákra, mindent visszavittem a rejtekhelyemre, majd ismét felkerekedtem, hogy pénzem maradékán lovat vagy tevét vásároljak. Utóbbin sosem ültem még, de tudtam, hogy jobban bírják a
174
hosszú üldözéseket. Elmémben kérdések keringtek. Vajon tudja Bonaparte, hogy Silano elfogta Astizát? Ugyanazokat a nyomokat követi a gróf is, mint én? Ha a medálom kulcs, merre van a zárja? Mivel siettem és elkalandozott a figyelmem, egyenesen beleütköztem egy francia rjáratba, s nem maradt id m árnyékba húzódni el lük. A verejtékez katonák már majdnem elhaladtak mellettem, amikor hadnagyuk hirtelen el vett egy papírlapot, melyet az övébe gy rve hordott, rám nézett, és megálljt kiáltott. – Ethan Gage? Úgy tettem, mintha nem érteném. Erre fél tucat puskacs emelkedett a magasba, s ez félreérthetetlen jelzés volt. – Gage? Tudom, hogy maga az. Ne próbáljon elfutni, különben lel jük. Így hát kihúztam magam, leeresztettem az arcomat eltakaró sálat és blöffölni próbáltam. – Kérem, ne fedje fel a személyazonosságomat, hadnagy úr. Küldetésen vagyok, Bonaparte szolgálatában. – Épp ellenkez leg: Le van tartóztatva. – Bizonyára téved. Megint megnézte a papírt. – Denon leskiccelte a képét, és elég jól sikerült. Tehetséges a fickó. – Éppen úton vagyok, hogy visszatérjek a piramis tanulmányozásához… – Ki kell hallgatnunk magát a Kelab Almani, más néven Énoch vagy Hermész Triszmegisztosz nev tudós és imám meggyilkolása ügyében. Szemtanúk látták, amint puskával és szekercével siet ki a házából. – Énoch? Meg rültek? Pont az meggyilkolásának körülményeit akarom felderíteni. Felolvasta a körözvényt. – Vádoljuk ezenfelül a piramisok engedély nélküli elhagyásával, függelemsértéssel és egyenruha viselésének megtagadásával. – Én tudós vagyok! Nincs is egyenruhám! – Kezeket fel! – Megcsóválta a fejét. – A b neid utolértek, amerikai.
Egy mameluk kaszárnyába vittek, mely jelenleg rögtönzött börtönként m ködött. A francia hatóságok itt próbálták elkülöníteni mindazt a mocskot, amit az invázió felkavart: lázadókat, piti b nöz ket, dezert röket, nyerészked ket és hadifoglyokat. Tiltakozásom ellenére behajítottak egy cellába, tolvajok, sarlatánok és szerencsevadászok többnyelv társaságába. Úgy éreztem, mintha ismét egy játékbarlangban lennék Párizsban. – Hallani akarom az ellenem felhozott vádakat! – kiáltottam. – Haszontalanság – morogta az rmester, miközben rám zárta az ajtót. Engem vádoltak Énoch meggyilkolásával – és a helyzetet csak súlyosbította, hogy emiatt minden valószín ség szerint elmulasztom éjféli randevúmat is Juszuf házának déli falánál. Akárki is dobta utánam Hórusz szemét, valószín leg nincs túl sok lehet sége arra, hogy egy idegen férfinak segítsen bejutni a hárembe. Mi van, ha feladták, és a medál más tulajdonába került vagy elveszett? Ha pedig Astiza Silano karmai közt van, akkor most Desaix expedíciójával dél felé tart, Fels -Egyiptomba, s minden órával csak távolodik t lem. Életemben el ször fordult el , hogy nem volt egy perc vesztegetni való id m sem, s éppen most kellett fogságba esnem. rjít volt a gondolat. Végül megjelent egy hadnagy, hogy beírja a nevemet a börtön jegyzékébe. – Legalább hadd beszélhessek Bonapartéval – kértem. – Jobban teszi, ha nem kerül a szeme elé, hacsak nem akarja, hogy azonmód agyonlövesse magát. Ami a gyilkosság vádját illeti, korábbi jelentések egy halott kurtizánról beszéltek
175
Párizsban. És van itt valamilyen feljegyzés kifizetetlen számlákról is… – A papírjait tanulmányozta. – Egy Madame Durrell nev f bérl ? Gondolatban felnyögtem. – Nem én öltem meg Énochot! Én találtam meg a holttestét! – És azonnal jelentette, ugye? – Hangszíne ugyanolyan cinikus volt, mint a hitelez imé. – Figyeljen ide, az egész expedíció veszélybe kerülhet, ha nem tudom folytatni a munkámat. Silano gróf fontos válaszokat próbál eltitkolni el lünk. – Ne akarja bemocskolni Silanót! Éppen szerezte be Madame Durrelltól és egy lámpahordozótól az eskü alatt tett vallomásukat, melyek fontos információkat tartogattak magára vonatkozóan. Azt is el re megmondta, hogy hajlamos a deviáns viselkedésre. – Ismét a papírjaiba mélyedt. – Sade márki jellemvonásai. Szóval így állunk. Mialatt én a szalagokat tekertem a piramisoknál, Silano Kairóban kihasználta az id t, hogy javítsa a renomémat. – Jogom van ügyvédhez. – Egy héten belül megérkezik egy katonai ügyvéd. Vajon tényleg átok ülne rajtam? Nagyon is kényelmes az ellenségeimnek, hogy bezárva tartanak ezen a helyen, hiszen így nem tudom követni a grófot, megvédeni magam a vádaktól vagy éjféli találkára menni Juszuf háremébe. A nap ferdén t zött be a sz k cellaablakon át, a vacsora szánalmas borsó vagy lencsef zeléknek t nt. Italunk állott hordóvíz volt, illemhelyünk egy vödör. – Követelem, hogy hallgassanak ki! – Elképzelhet , hogy visszatoloncoljuk Párizsba, hogy ott védekezhessen. – Ez rület! – Jobb a guillotine ott, mind egy kivégz osztag itt, nem? – Vállat vont és elment. – Jobb? Mennyiben? – Kiáltottam utána. – Egyél a f zelékb l – mondta egy közlegény, aki, mint kés bb megtudtam, felcsapott vállalkozónak, és megpróbált ócskavasként eladni egy ágyút. – A reggeli még rosszabb. Elfordultam. Nos, játszottam és elbuktam, nem igaz? Párizsban képtelen voltam veszíteni, itt viszont egyetlen szerencsés lapot sem húztam. Persze ha hallgattam volna Franklin atyai jó tanácsaira, most rendes állásom lenne, noha az öreg „korán ágyba, korán munkára” filozófiája számomra mindenben ellentmondott az alapvet emberi természetnek Az egyik dolog, amit szerettem Benben, az volt, hogy saját tanácsait sem tartotta be maradéktalanul. Még mikor nyolcvan felé közeledett, akkor is estébe nyúló banketteken mutatkozott, ha valami csinos hölgy érkezett vendégségbe. Hamarosan besötétedett. Astiza minden perccel távolodott t lem. Ahogy egyre mélyebbre merültem a kétségbeesés vermében, melyb l keskeny oldaljárat vezetett az önsajnálathoz és egy igen mély kút a sajnálathoz – s közben megpróbáltam figyelmen kívül hagyni cellatársaim b zét –, sziszegést hallottam a cella ablakából. – Ethan! Ez meg mi lehet? – Ethan! – Halk és ideges hang volt. – Amerikai! Ott vagy? Átverekedtem magam a cellán, és odanyomtam az arcom a keskeny réshez. – Ki vagy? – Asraf. – As! Azt hittem, cserbenhagytál! – Meggondoltam magam. A fivérem azt akarná, hogy segítsek neked, biztosan tudom. Te és a papn jelentitek az egyetlen reményt a titkok meg rzésére, melyekért az életét áldozta. Azután meghallottam, hogy letartóztattak! Hogy vagy képes ilyen gyorsan bajba keveredni? – Tehetség.
176
– Most ki kell, hogy szabadítsalak onnan. – De hogyan? – Menj olyan távol az ablaktól, amennyire csak tudsz, kérlek. És dugd be a füled. – Mi? – Esetleg le is kuporodhatnál. – Azzal elt nt. Hát, ez semmi jót nem sejtetett. Úgy t nik, a mamelukok mindent frontális támadással akarnak megoldani. Átmásztam a cella szemközti falához, majd a többieknek is szóltam a félhomályban. – Azt hiszem, valami drámai fog történni. Kérlek titeket, gyertek át erre az oldalra. Senki nem mozdult, így hát újra próbálkoztam: – Van nálam némi hasis, ha idejöttök… Erre gyorsan körém gy ltek, éppen miel tt a fülsiketít robbanás bekövetkezett volna. A börtöncella küls fala k törmeléket lövellve beszakadt az ablak alatt, s egy ágyúgolyó repült keresztül a helyiségen, egyenesen a vasalt faajtóig. Az ajtó meghajlott, megremegett, majd keretéb l kiszakadva hangos csattanással egészen a folyosó szemközti faláig repült. Az ágyúgolyó megakadt a falban, épp úgy nézett ki, mint egy cseresznye a sütemény tetején. Mindnyájan a földre vetettük magunkat, persze én kerültem a kupac legaljára; csengett a fülem, az orrom megtelt porral. Ám nem szokásom elmulasztani a lehet séget, ha az orrom el tt van. – Most! Rohanjátok le a börtön rt! – kiáltottam. Miközben a többiek felugrálva megrohamozták a folyosót, én az ellenkez irányba igyekeztem, s az As által a falba ütött lyukon át elhagytam a cellát. Barátom az árnyékban rejt zött, rám várt. Vállán muskéta volt átvetve, övébe két pisztolyt t zött, oldalán kard lógott. Felismertem a fegyvereket, melyeket elvettem t le, mikor fogságba esett. Hát ennyit a zsákmányról. – Honnan a fenéb l szereztél ágyút? – Hátul találtam az udvaron. Lefoglalták bizonyítékként. – Bizonyítékként? – Hát persze, a katona, aki megpróbált túladni rajta. – Töltve hagyták itt? – Hogy felhasználhassák a foglyok ellen, ha szökni próbálnának. Puskalövések hangzottak fel, és mi szaladni kezdtünk.
Úgy surrantunk át a sötét utcákon, mint a tolvajok. A rejtekhelyemhez érve magamhoz vettem a fegyvereimet, a kötelet és az ételt. Azután a hold vánszorgását néztük az égen, várva a kit zött id pont elérkezését. Mikor Juszuf házának déli falához osontunk, nem voltam biztos abban, mi fog következni. A hátsó bejáratot, mely a n k elkülönített lakrészébe vezetett, nehéz faajtó zárta el, vasból készült nagy zárral. Itt nem juthatunk be. Így hát nem tehettünk mást, némán várakoztunk a déli fal ablaka alatt, remélve, hogy a várost átfésül francia rjáratok nem botlanak belénk. – Most már te is szökevény vagy – súgtam Ásnak. – Az istenek nem engedik, hogy egyedül bosszuld meg a bátyám halálát. Az éjszaka egyre csak telt, s nem hallottam és nem láttam semmit a fönti rácsos ablakból. Lekéstem volna a találkozót? Megtalálták volna az informátoromat? Végül elvesztettem a türelmemet, el vettem az arany Hórusszemet a zsebemb l, és feldobtam a nyíláshoz. Meglepetésemre nem hullt vissza. Ehelyett az ékszert kisvártatva egy selyemzsinórra kötve láttam viszont, mely lassan ereszkedett le az ablakból. Saját kötelemet rákötöttem a zsinórra, és figyeltem, amint felhúzzák Adtam egy percet, hogy odafönt kiköthessék, ellen rzésképen megrántottam, majd a falnak támasztottam a talpamat.
177
– Várj itt! – mondtam Asrafnak. – Azt hiszed, az én szemem nem olyan kíváncsi, mint a tiéd? – Én értek a n khöz. Te fogd a puskát. A hárem ablaka tizenöt méter magasan volt, véd falának zsalui között éppen csak akkora rés volt, melyen benyomhattam a fejem és a vállaim. A várakozástól és a fáradtságtól leveg után kapkodva betuszkoltam magam. Tomahawkom az övemben volt, és a nap kimerít eseményeit figyelembe véve, nem haboztam volna használni. Szerencsére egy kecses fiatal kéz sietett segítségemre odabentr l, ami azonnal jobb kedvre derített. Mikor behúzott a szobába, láttam, hogy ismeretlen segít m fiatal, csinos, ám lehangolóan túlöltözött, még fátyolt is viselt. Mandulavágású szemei azonban önmagukban is elegend ek lettek volna ahhoz, hogy rületbe kergessenek minden férfit – lehet, hogy megtaláltam a muszlimok fanatikus viselkedésének okát? A lány ujja csendre intve felemelkedett odáig, ahol az ajka kellett legyen. Egy újabb papírt adott át, és azt suttogta: – Astiza. – Fajn? – kérdeztem. Hol? Megrázta a fejét, és a cetlire mutatott. Kinyitottam. „Szem el tt van, hogy rejtve legyen” – szólt az írás angolul, Astiza kézírásával. Tehát itt hagyta a medált! Körülnéztem, és hirtelen tudatára ébredtem, hogy legalább fél tucat szempár mered rám a sötétb l, mintha rémült állatok lesnének az erd ben. A hárembeli k egy része csendben felkelt, de fiatal segít mhöz hasonlóan k is utcai öltözéket viseltek, és oly félénkek voltak, mint az zek. Mindnyájan ajkukhoz emelték az ujjukat, félreérthetetlenül. El zetes elképzeléseimben, melyekben tiszta viz medencéket, zenél lányokat és áttetsz ruhákat láttam, csalatkoznom kellett. A háremrészleg egyszer bb és sz kösebb volt azoknál a nyilvános helyiségeknél, melyekben jártam, és láthatólag senki sem csinosította ki magát Juszuf éjjeli látogatására készülve. Rájöttem, hogy a hárem csupán egy elkülönített lakrész, ahol a n k anélkül f zhetnek, varrhatnak és pletykálhatnak, hogy a férfiak területére tévednének. Ijedt és csodálkozó tekintetek követték lépteimet. Körüljártam a félhomályos lakrészt, a medál után kutatva. Szem el tt, hogy rejtve legyen? Vajon az ablakra célzott? Mindegyiket masrabija fedte. A hárem egy központi teremb l és számtalan kisebb szobából állt, utóbbiakban gy rött ágyakat, ládákat és ruhákkal borított fogasokat láttam – a ruhák némelyike sokat, mások kevesebbet takartak. Fejtet re fordított világ, gondoltam, ahol minden szín befelé fordul, minden gondolatot és örömöt elzárnak a külvilágtól. Hová rejtettem én eddig a medált? Egy csizmába, egy ágyúba és egy ágy tálba. Ezek közül egyik sem tartozik a „szem el tt, hogy rejtve legyen” kategóriába. Lehajoltam és félrehajtottam egy ágytakarót, de a fiatal n , aki kalauzom volt e rejtélyes világban, megállította kezemet. Arra várnak, hogy észreveszem-e, döbbentem rá, így bizonyítandó, hogy tudom, mit keresek. Akkor villámcsapásként ért a felismerés. Kiegyenesedtem, és merészen körülnéztem. A szemem el tt kell lennie, hiszen ezt írta Astiza. Egy nyakon, egy asztalon, egy… Ékszertartó állványon. Ha van bármi egyetemes az emberi természetben, akkor az arany imádata bizonyosan az. Mindazt, amit ezek a n k sosem vennének fel az utcán, Juszuf és egymás számára tartogatták: gy k, érmék, karköt k és karperecek, fülbevalók és lábperecek, fejdíszek és övláncok. Az egyik öltöz asztalkán vízesésként zúdult alá az arany, mint egy sárga delta, a L'Orient rakterének kicsinyített mása. S a közepére hanyagul odadobva, mintha csak egy rézpénz lenne valamely fogadóban, ott volt a medál, alakját félig elfedték a rátett nyakláncok. Természetesen Bin Szadr és Silano sosem jutna be ide, mást meg úgysem érdekelne.
178
Kiszabadítottam. Ekkor azonban egy nehéz fülkarika leesett az asztalról, és hangos csendüléssel a padlóra zuhant. Megdermedtem. Hirtelen újabb fejek emelkedtek fel az ágyakról, immár id sebb arcokat láttam. Egyikük alig hitt a szemének, mikor meglátott, s kiugrott az ágyból, közben magára kapva az utcai köntösét. Az id sebb n élesen rászólt a fiatalabbra, aki türelmetlenül válaszolt. Sziszeg szóváltás kezd dött perg arab nyelven. Én közben az ablak felé hátráltam. Az id sebb a kezével mutatta, hogy tegyem vissza a medált, én azonban a nyakamba csúsztattam, és elrejtettem az ingem alatt. Vagy talán nem ezt várták? Láthatólag nem. Az id sebb felrikoltott, majd a n k hangos siránkozásban és jajveszékelésben törtek ki. Meghallottam egy eunuch kiáltását az ajtón túlról, s odalent férfihangok harsantak. Pendülést hallottam, talán el vont kardét. Ideje volt elhagynom a helyszínt. Ahogy az ablak felé ugrottam, az id s n megpróbálta elállni az utamat: karját széttárta, köntösének ujja úgy libbent, mint egy nagy fekete denevér. Elrohantam mellette, bár ujjai még így is hátborzongatóan végigszántották a nyakamat. A n kiabálva félrezuhant. Cseng szó harsant fel, s egy puskalövés dördült: riadó! Úgy t nt, az egész várost felverik. Megfogtam a keretet és rúgtam egyet, kiszakítva a fából készült véd fal felét. A törmelék csörömpölve zuhant az alant lév sikátorba. Kimásztam az ablakon, és elkezdtem leereszkedni a kötélen. Odalent láttam, hogy feltárul a hátsó ajtó, amin husángokkal és botokkal felfegyverzett szolgák özönlöttek ki. A többi férfi a mögöttem hagyott hárembe rontott be. Ereszkedés közben éreztem, hogy valaki elkezdi felhúzni a kötelemet. – Ugorj! – ordította Asraf. – Elkaplak! Tudja egyáltalán, milyen nehéz vagyok? Nem akartam egyszer en elengedni a kötelet, melyet délután vettem, mert úgy számoltam, hogy még szükségünk lehet rá. Ezért el vettem a tomahawkot az övemb l, és a fejem fölött elvágtam a kötelet. Mikor az elszakadt, tízméteres zuhanás után valami puha és b zös anyagba pottyantam. Egy utcai kocsi volt, melyet Asraf tolt alám, hogy elkapjon vele. Legördültem róla, összetekertem a kötél maradékát, és felkészültem a harcra. Dörrenést hallottam, Asraf muskétájának hangját, s az egyik szolga, aki a hátsó ajtón keresztül rohant felém, összeesett. Közben puskámat a kezembe nyomták, s én lel ttem vele a második embert, majd felrikoltottam, mint egy indián, és a harmadik támadó fejét bezúztam a tomahawkkal. A többiek zavartan megtorpantak. Asraf és én közben az ellenkez irányba rohantunk, átugrottunk egy alacsony falon, és szaladtunk a tekerg utcákon át. Juszuf emberei tömegesen jöttek utánunk, de csak vakon l döztek a leveg be. Megálltam, hogy újratöltsem a fegyveremet. As el húzta a kardját. Most már csak a városból kell elmenekülnünk… – Ott vannak! Egy francia rjárat volt az. Átkozódva megfordultunk, és visszarohantunk abba az irányba, ahonnan jöttünk. Hallottam a célzásra és tüzelésre felszólító francia vezényszavakat, ezért megragadtam Ast, és Lerántottam magammal az utca mocskába. Lövések dördültek és golyók süvítettek el a fejünk felett. Elölr l kiáltásokat és sikolyokat hallottunk. A franciák Juszuf embereit találták el. Behúzódtunk egy mellékutcába. Szerencsére a füst elrejtett minket. A z rzavarban ordításokat és vad lövéseket hallottunk minden irányból. – Mi volt az a halom, amibe beleestem? – kérdeztem lihegve. – Szamárürülék. Az, amit a franciák úgy neveznek: merde, barátom. Golyó pattant le egy k oszlopról. – Hát, azért köszönöm.
179
Kis id múltán felkeltünk, és összegörnyedve befordultunk a sarkon. Ott gyorsabb tempóra váltva eljutottunk egy szélesebb sugárútig, mely a déli kapu közeléhez vezetett. Úgy nt, elhárult a közvetlen veszély. – Ott kellett hagynom az ételt. Fene abba az öreg n be! – Mózes is talált mannát a sivatagban. – György király pedig süteményt a teázó asztalán, de én nem vagyok, ugyebár? – Kezdesz goromba lenni. – Már épp ideje volt. Már majdnem elértük Kairó falát, amikor egy szakasz francia lovas fordult be az utcába. Rutin rjáraton voltak, egyel re nem is vettek észre minket, de az utat bizony elállták. – Bújjunk el abban a fülkében – indítványozta Asraf. – Nem. Szükségünk van lovakra, nem igaz? Kösd a kötelet ahhoz az oszlophoz olyan magasra, mint egy lovastiszt válla. – Megfogtam a kötél másik végét és ugyanazt tettem az utca másik oldalán. – Ha lövést hallasz, készülj fel arra, hogy gyorsan elköss egy lovat. Kiléptem az utca közepére, szemben a közeled lovassággal, és hanyagul meglóbáltam a puskámat, hogy a sötétben is észrevegyenek. – Ki az ott? – kiáltott oda egy tiszt. – Azonosítsa magát! Tüzeltem. A golyó leverte a csákóját, mire a lovasok azonnal rohamra indultak. Az egyik árnyékos zug felé iramodtam, vállamra lendítettem a puskát, majd felugorva elkaptam egy lécet, és felhúztam magam egy ponyvával fedett ablakpárkányra. A lovas rjárat egyenesen belerohant a kifeszített kötélbe. Az elöl haladó katonák bábukként repültek ki a nyeregb l, majd összeütköztek a mögöttük haladó sorral. Lovak ágaskodtak, embereket taposva halálra. Leugrottam, és lelöktem egy lovast, aki már amúgy is megingott megbokrosodó hátasa nyergében. Asraf felverekedte magát egy másik ló hátára. Pisztolylövések dördültek a sötétben, de a golyók ártalmatlanul suhantak el mellettünk. Lovainkat ostorozva kiszabadultunk a két egymásba gabalyodott rjárat szorításából. – A franciák mostantól biztosan kételkedni fognak abban, kinek az oldalán is állsz – jegyezte meg Asraf lihegve, miközben vágtáztunk, s válla felett még hátratekintett a kiabáló katonákra. – Én is. A fal és a kapu felé igyekeztünk. – Nyissák ki! Üzenetet viszünk Bonaparténak! – kiáltottam franciául. Az rök el bb látták meg a lovassági hátasokat, s csak azután vettek észre minket, akik a nyeregre hajoltunk arab öltözékünkben. De akkorra már kés volt. Elszáguldottunk mellettük, egyenesen ki a sivatagba. Golyók repültek el a fejünk fölött, miközben belelovagoltunk az éjszakába. Szabad voltam, s a medál is nálam – készen álltam, hogy megmentsem Astizát, megtaláljam Thot könyvét és a világ urává váljak, vagy legalábbis a megment jévé! A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ett l fogva kétséget kizáróan rám vadászik majd az összes beduin, mameluk és francia katona Egyiptomban.
180
Tizenkilencedik fejezet
Az Egyiptom nyugati részén húzódó sivatag úttalan homok- és k tengernek bizonyult, melyet csak id nként szakított meg egy-egy oázis. A Nílustól keletre, Kairótól délre fekv pusztaság azonban még barátságtalanabb volt: kopár fennsík, melyet kihalt hegyvidék választ el a Vörös-tengert l, tüzes serpeny , mely a világ kezdete óta változatlannak t nt. A vakítóan kék ég elmosódott ködbe olvad a horizonton, a szárazság mintha minden egyes délután múmiává készülne aszalni a betolakodót. Nincs víz, nincs árnyék, nincsenek madarak, nincsenek állatok, még rovarok sem, a sivatag is végtelennek látszik. A szerzetesek és mágusok évezredeken át ide húzódtak, hogy megtalálják Istent. Nekem úgy t nt, messze magam mögött hagytam t, valahol a Nílus vizeinél és hazám roppant zöld erdeiben. Asraffal azért menekültünk ebbe az irányba, mert rajtunk kívül épesz ember sosem tenne ilyet. El ször átkeltünk Kairó nekropoliszán, ahol a muszlimok kaptárszer sírkövei kísértetként fehérlettek az éjszakában. Majd átvágtunk a Nílus mentén kanyargó zöld szántóföldek sávján, ahol kutyaugatás kísért bennünket. Messze volt még a napkelte, mikor már pontokká váltunk a száraz lapályon. Felkelt a nap, éppen a szemünkbe t zve, hiszen kelet felé fordultunk, és olyan könyörtelen lassúsággal emelkedett fel, mint ahogyan a végzet órája közeleg. Lopott hátasaink nyergén kulacsokat találtunk, melyek ügyem egészen délig kitartottak, de ez után a szomjúság vált létezésünk központi kérdésévé. Akkora volt a forróság, hogy a lélegzetvétel is fájt, szemem sajgott a hómez ként fehérl sivatag ragyogásától. A finom por belement a szánkba, a fülünkbe, a ruhánkba és a lovainkra is rátapadt, az ég pedig úgy nehezedett ránk, mintha a vállainkon és a fejünkön kellene magunkkal cipelnünk. A medál lánca a mellkasomra égett. A horizonton, szinte kézzelfogható közelségben, egy tó árnyéka rezgett – az ismer s, kegyetlen délibáb. Ez tehát Hadész, gondoltam. Ez történik azokkal, akik cél nélkül sodródnak, akik isznak, paráználkodnak, és szerencsejátékkal keresik meg a betev t. Sóvárogtam egy kevéske árnyék után, ahová behúzódhatnék, hogy örökké álomba szenderüljek. – Sietnünk kell – mondta Asraf. – A franciák a nyomunkban vannak Hátranéztem. Fehér porfelh ver dött fel, melyet a szél hosszú, tölcsérszer füstoszloppá nyújtott. Valahol a tövében egy szakasz huszár követi a patkóink nyomát a homokban. – Hogy tudnánk sietni? A lovaink szomjasak. – Akkor vizet kell találnunk nekik. – El remutatott a hullámzó dombokra, melyek repedezett cipókhoz hasonlítottak – Abban a szénbányában? – Még egy szénbányában is akadhat gyémánt. A franciák nyomunkat vesztik majd a szurdokok és vádik közt. Azután keresünk egy helyet, ahol ihatunk. Megsarkantyúztuk fáradt lovainkat, szorosabbra húztuk köpenyünket a por ellen, s úgy haladtunk tovább. A dombok közé érve követtük a homokos vádik labirintusát, mely összegubancolódott fonalként tekergett mindenfelé. A növényzetet egyedül száraz tevekóró alkotta. Asraf azonban keresett valamit, és hamarosan meg is találta: egy kopár, napégette sziklaormot a bal oldalunkon, mely egy hármas elágazáshoz vezetett. – Itt majd elveszítik a nyomot. Lefordultunk az ösvényr l, és patkók kopogása közepette elindultunk felfelé a sziklán. A középs mészk szurdokot választottuk, mert ez t nt a legkeskenyebbnek és a legkevésbé csábítónak: a franciák talán azt hiszik majd, hogy másik irányba mentünk. Olyan forróság volt odabenn, mintha egy kemencében lovagoltunk volna. Csakhamar meghallottuk üldöz ink csalódott kiáltozását a száraz sivatagi leveg ben: azon tanakodtak, vajon merre mehettünk.
181
Mivel tájékozódási képességem már rég cserbenhagyott, engedelmesen mentem a mameluk után. Egyre magasabbra hágtunk a sziklán, és lassan hegyek töredezett vonalát pillantottam meg. A k feketén és vörösen izzott az ég el terében. Ez volt az a vonulat, mely elválasztotta a Nílus völgyét a Vörös-tengert l. Sehol sem láttunk egy cseppnyi zöldet vagy vizet sem. Nyugtalanító csend honolt, melyet csak patkókopogásunk és b rnyikorgásunk tört meg. Az si egyiptomiak számára a termékeny Nílus és a tökéletes üresség csupán karnyújtásnyira volt egymástól – lehet, hogy emiatt foglalkoztak annyit a halállal? Vajon termékeny szántóföldjeik és az azt örökösen elnyelni készül homoktenger ellentétéb l született a Paradicsomból való ki zetés mítosza is? Talán a pusztaság, mely folyton az élet rövidségére emlékeztette ket, ösztönözhette ket a halhatatlanság iránti vágyakozásra is? A száraz h ség bizonyára természetes úton is mumifikálta a holttesteket, már jóval az el tt, hogy az egyiptomiak vallási gyakorlatában megjelent volna ez az eljárás. Elképzeltem, amint valaki évszázadok múlva megtalálja a porhüvelyemet, az arcomra fagyott végtelen sajnálkozással. Végül az árnyékok megnyúltak, és az üldöz k hangja elhalkult. A franciák nyilván ugyanolyan szomjasak voltak, mint mi. Fejem kóválygott, egész testem sajgott, megdagadt a nyelvem. Megálltunk egy helyen, mely leginkább zsákutcának t nt. Magas ormok emelkedtek fölénk minden irányból, az egyetlen kijárat az a keskeny szurdok volt, melyen át éppen beléptünk. A tornyosuló sziklafalak és az alacsonyan járó nap miatt végre elegend árnyékot találtunk. – És most? Asraf nehézkesen leszállt a nyeregb l. – Most segíts nekem ásni. Letérdelt a homokra az orom tövében, egy mélyedés mellett, mely akár egy vízesés tava is lehetett volna, már ha ilyesmi létezett volna ezen a helyen. De lehet, hogy mégiscsak létezett: a k sötét szín volt, mintha id nként víz folyt volna le itt. Asraf kézzel ásni kezdett a homokban. – Ásni, de miért? – Napszúrást kapott volna? – Gyere te is, ha nem akarsz meghalni! Évente egyszer, vagy talán évtizedenként egyszer zivatar tombol. Mint a szénben a gyémánt, a víz egy része megmarad. Csatlakoztam hozzá. A munka el ször értelmetlennek t nt, a forró homok égette a kezemet, ám fokozatosan kellemesen h vössé, majd, meglepetésemre, nyirkossá vált. Végül valódi nedvességet éreztünk. Víz szüremlett fel, de a sok üledékt l olyan volt, mint az alvadt vér. – Ez iszap! Hogy igyam meg? – Ismét ásni kezdtem. Asraf megragadta a karomat és talpra rántott. – A sivatag türelmet követel. Ez a víz talán századokkal ezel tt keletkezett. Pár percet mi is várhatunk. Türelmetlenül figyeltem, amint az édesvíz áramlani kezd a lyukba, amit ástunk. A lovak horkantottak és nyihogtak – Még nem, barátaim, még nem – csitította ket Asraf. A leglaposabb vizesvödör volt, melyet valaha is láttam, mégis jobban örültem neki, mint máskor egy folyónak. Örökkévalóságnak t nt, míg végül letérdelhettünk, hogy igyunk bel le, mint a muszlimok, amikor Mekka felé fordulva imádkoznak. Miközben a piszkos folyadékot lefetyeltem, beleborzongtam a gondolatba: az ember teste valójában egy vizestöml , semmire sem jó, ha nincs benne folyadék! Addig szürcsöltük, míg ki nem ittuk egészen az iszapig, akkor hátrad ltünk, egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Az ivás során a szánk körüli területet tisztára mosta a víz, míg arcunk többi részét por lepte. Úgy néztünk ki, mint a bohócok. Türelmetlenül várakoztunk, míg szerény kutunk újratölt dött, majd a kezünkbe vizet merítettünk a lovaink számára is, figyelve arra, nehogy hirtelen túligyák magukat. Leszállt az alkony, de mi folytattuk a munkát, nyeregtáskáinkban vizet vittünk a szomjas
182
állatoknak, mi magunk is kortyoltunk id nként, és lassan ledörzsöltük a piszkot fejünkr l és kezeinkr l. Kezdtem ismét embernek érezni magam. El bújtak az els csillagok, és rádöbbentem, hogy egy ideje nem hallom francia üldöz ink hangját. Azután teljes pompájában feltárult el ttünk az éjszakai égbolt. Ezüstös fényben ragyogtak a sziklák. – Légy üdvözölve a sivatagban – mondta Asraf. – Éhes vagyok. Barátom komoran vigyorgott. – Ez azt jelenti, hogy élsz. Leh lt a leveg , de akkor sem mertünk volna tüzet rakni, ha lett volna t zifánk. Ehelyett lekuporodtunk és beszélgettünk. Próbáltunk legalább azzal vigaszt nyújtani egymásnak, hogy megosztottuk Talma és Énoch halála miatt érzett gyászunkat, és reményt adni a másiknak azáltal, hogy a bizonytalan jöv l beszéltünk, mely számomra Astizát, Ásnak egész Egyiptomot jelentette. – A mamelukok elnyomók, ez igaz – ismerte el. – Tanulhatunk a ti francia tudósaitoktól, mint ahogyan k is tanulnak t lünk. Ám Egyiptomot az itt él knek kell kormányozniuk, Ethan, nem rózsaszín b frankoknak. – Nem m ködhetnétek együtt? – Nem hiszem. Mit szólna Párizs, ha egy arab kéredzkedne be a városi tanácsba, még ha egy Thot minden bölcsességével rendelkez imám volna is? Nem. Ez ellenkezik az emberi természettel. Tegyük fel, hogy alászáll egy isten az égb l, aki minden kérdésünkre megadná a választ. Meghallgatnánk t, vagy egy kereszthez szögeznénk? – Erre mindketten tudjuk a választ. Akkor mindenki maradjon a helyén, As? – És a bölcsesség is nyerje el méltó helyét. Azt hiszem, Énoch ezt akarta véghezvinni: elzárni Egyiptom bölcsességét oda, ahová való, ahogyan az sök akarták. – Még ha sziklákat is tudtak lebegtetni, vagy képesek voltak halhatatlanná tenni az embert? – A dolgok elveszítik értéküket, ha túl könnyen megszerezzük ket. Ha bármely nép vagy egyén képes lenne mágia útján piramist építeni, akkor ezek az építmények semmivel sem lennének különlegesebbek az egyszer domboknál. S az örök élet? Bárki, akinek szeme van, láthatja, hogy ez a természet rendje ellen való. Képzelj el egy olyan világot, mely tele van vénemberekkel, ahol kevés a gyerek, egy világot, ahol nincs remény az el rejutásra, mert minden poszton pátriárkák ülnek, akik századokkal el ztek meg téged. Ez nem Paradicsom volna, hanem Pokol: óvatosság és maradiság uralná, állott eszmék és elkoptatott mondatok, régi viszályok és nem felejtett sérelmek. Félünk a haláltól? Hát persze. Ám a halál az, mely utat enged az életnek, és az élet körforgása ugyanolyan természetes, mint a Nílus apálya és dagálya. A halál az utolsó és legszentebb kötelességünk.
Vártunk egy napot, hogy megbizonyosodjunk arról, nem várakoznak ránk a franciák. Azután, mivel feltételeztük, hogy a vízhiány visszakergette ket Kairóba, délnek indultunk. Éjszaka utaztunk, hogy elkerüljük a legelviselhetetlenebb h séget. A Nílus mentén haladtunk, ám a folyótól mérföldekkel keletre, nehogy észrevegyenek minket, bár igen fárasztó volt felés lebaktatni a kanyargó dombokon. Azt terveztük, utolérjük Desaix f csapattestét, ahol Silano és Astiza is lovagolt. Üldözni fogom a grófot, miközben a franciák a folyó fels szakaszánál lév mameluk felkel kkel teszik ugyanezt. Ezután megmentem Astizát, Asraf pedig bosszút áll azon, aki megölte szegény Énochot. Megleljük Min botját, behatolunk a Nagy Piramisba, és megszerezzük Thot rég elveszett könyvét, hogy megvédhessük az
183
okkultista Egyiptomi Rítustól. Aztán talán elrejtjük, elpusztítjuk, vagy esetleg megtartjuk magunknak? Majd átkelek a hídon, ha odaértem, mondogatta az öreg Ben. Utunk során mégiscsak rábukkantunk az élet jeleire a sivatagban. Egy kopt monostor kupolás barna épületei n ttek ki gombaként a sziklaerd l, körülöttük pálmakert jelezte egy kút jelenlétét. A mamelukok azon szokása, hogy minden csatába magukkal viszik az értékeiket, ebben az esetben igen gyakorlatiasnak bizonyult – mivel As újra magához vette a korábban hozzám vágott erszényét, elegend érménk volt, hogy ételt vegyünk. Teleittuk magunkat és nagyobb vizestöml ket is vásároltunk. Továbbhaladva déli irányba rendszeresen kutakra leltünk, melyek mintha fogadók lettek volna egy láthatatlan országúton. A szárított gyümölcs és kovásztalan kenyér egyszer étek volt, ám tápláló, társamtól pedig ellestem, hogyan kenjem be kicserepesedett ajkaimat birkafaggyúval, hogy megóvjam a felhólyagzástól. Kezdtem otthonosabban érezni magam a sivatagban. A homok puha ágyat nyújtott, laza köntöseim – melyekr l lemostam a szamárpiszkot – minden h sít szell t elfogtak Ahol korábban csupán sivárságot láttam, most észrevettem a szépséget is: a girbegurba sziklákon pompázó ezer színárnyalatot, a fény és az árnyék játékát a töredezett fehér mészkövön, és a fenséges ürességet, mely ezen a helyen betölti a lelkeket. A sivatag egyszer sége és nyugalma a piramisokat juttatta eszembe. Id nként közelebb merészkedtünk a Nílushoz. Ilyenkor Asraf éjjel leereszkedett a faluba, hogy kihasználva, hogy mameluk, ételt és vizet vásároljon mindkett nknek. Én fent maradtam a kopár dombokon, melyek a szántóföldek der s zöld sávja és a kék folyam fölé emelkedtek. Néha teve- vagy szamárordítást, gyereknevetést s imára szólító éneket sodort felém a szél. A szélén ültem e világnak, idegenként kívülr l kukucskáltam be. Hajnal felé As visszatért, haladtunk néhány mérföldet, majd amikor a nap a sziklák fölé kúszott, kutakat ástunk olyan helyeken, melyeket már ismert, és a meredek sziklafalba vájt barlangokba másztunk. – Ezek az sök sírkamrái – magyarázta As. Megkockáztattunk egy kis tüzet, hogy megf zzük, amit vásárolt. A falusiaktól vett szenet használtuk, s ebédünket teával öblítettük le. – Évezredekkel ezel tt vájták ki e sziklákat. A barlangok annak ellenére is leny göz k voltak, hogy félig elborította ket a beszüreml homok. A k mennyezetet oszlopok tartották, melyeket úgy faragtak, hogy papiruszkötegekre hasonlítottak. Ragyogó festmények díszítették a falakat. A Nagy Piramis egyhangú gránitköveivel ellentétben, a halottak e nyughelyein az életet mintázták meg, száz színnel festve. Fiúk birkóztak, lányok táncoltak és játszottak. Halrajok fickándoztak a hálókban. Régi királyok, körülöttük életfa, melyen minden levél egy-egy esztend t jelképezett. Állatok nyüzsögtek a képzeletbeli erd kben. A festett folyókon csónakok ringtak, vízilovak ásítoztak és krokodilok úszkáltak. A leveg ben madarak keringtek. Nem voltak koponyák vagy számomra oly morbid hollók, mint Európában vagy Amerikában, a képek egy gazdagabb, vadabb és boldogabb Egyiptomot idéztek fel, mint amelyikben éppen utaztam. – Úgy ábrázolják a régi Egyiptomot, mintha maga lett volna a Paradicsom – mondtam. – Zöld, tágas, gazdag és kiszámítható. Nem érezni inváziótól való félelmet vagy zsarnokság okozta rettegést. Amint Astiza mondta: jobb volt akkor, mint bármikor azután. – A legszebb id kben az egész ország egységes volt, fel egészen a harmadik vagy negyedik kataraktáig – bólintott As. – Az egyiptomi hajók felhajóztak a Földközi-tengert l egészen Asszuánig, s karavánok hordták a gazdagságot Núbiából és olyan országokból, mint Punt és Sába. A hegyek teli voltak arannyal és drágakövekkel. Fekete uralkodók hozták az elefántcsontot és a f szereket. A királyok oroszlánra vadásztak a sivatag peremén. És minden évben kiáradt a Nílus, hogy megöntözze, és üledékével megújítsa a völgyet, mint ahogyan teszi azt ma is. Nagyjából azon a napon kell tet znie, melyet a naptárad jelzett: október 21-én. A papok régen minden évben megnézték a csillagok állását és az állatöveket, hogy megállapítsák a vetés és aratás legjobb idejét, és megmérték a Nílus magasságát is. – A képekre mutatott. – Ezeken a nép, még a legel kel bbek is, felajánlásokat visznek a
184
templomhoz, hogy biztosítsák a ciklus folytonosságát. Csodálatos templomok álltak akkor mindenfelé a Nílus mentén. – És a papok elfogadták azokat a felajánlásokat. – Igen – Egy áradásért, ami amúgy is minden évben bekövetkezett volna. Mosolygott. – Igen. – Ezt nevezem én állásnak! Az ember megjósolja, hogy változnak az évszakok, hogy felkel a nap, azután bezsebeli az egyszer emberek háláját. – Csakhogy a dolog nem teljesen kiszámítható. Olykor elmaradt az áradás, ekkor éhínség következett. Ilyen években nyilván nem lettél volna a papok helyében. – Lefogadom, hogy volt valami jó magyarázatuk a szárazságra, és kétszer annyi adót követeltek a népt l. – Volt szemem a könny munkákhoz, és nagyon is jól el tudtam képzelni jól m köd rendszerüket. Körülnéztem. – És mi ez az írás? – Némely képekre ugyanis valaki ráfirkált. – Nem ismerem a nyelvét. Görögül van? – Kopt – mondta Asraf. – A legenda szerint a korai keresztények ezekbe a barlangokba menekültek a rómaiak üldözése el l. Mi vagyunk az utolsók a szökevények hosszú sorában. Egy másik fal is felkeltette az érdekl désemet. Valamilyen összeírásnak t nt: egy sor bekarcolt vonal a régi nyelven, melyet senki sem tudott elolvasni. A jelek némelyike nyilvánvalónak t nt: egy vonás 1-et, három vonás 3-at jelentett és így tovább. Volt valami ismer s ezekben a jelzésekben. Elméláztam a kérdésen, miközben leheveredtünk a homokba, mely a bejáraton sz dött át, és félig elborította a barlangot. Hirtelen rájöttem a válaszra. El vettem a medált. – Nézd csak, As! Ez a karcolásokból álló kis háromszög a medálomon – olyan, mint a falon lév jelek! Egyikr l a másikra nézett. – Valóban. És aztán? És aztán? Ez mindent megváltoztathat! Ha jól okoskodom, a medálom alsó része nem egy piramist akart ábrázolni, hanem számokat jelzett! A tárgy, melyet hordoztam, valamiféle összegre utalt! A tudósok ugyan a matematika megszállottai voltak, ám a velük együtt töltött hetek végre meghozták gyümölcsüket – észrevettem egy mintát, mely fölött korábban elsiklottam volna. Persze nem sokra jutottam a számok értelmezésében – egyesek, kettesek és hármasok véletlenszer halmazának t ntek. Mindenesetre közelebb jutottam a rejtély megfejtéséhez. Hosszú napokkal és hosszú mérföldekkel kés bb megérkeztünk a Nag Hammadi közelében lév meredek mészk oromhoz, melyet megkerült a Nílus. A túlparton zöld szántókat láttunk, de mást is: ott volt a célpontunk. Desaix francia hadosztálya, háromezer ember és két ágyú, több mint egy mérföld hosszú oszlopban menetelt, lassan haladva el re a Nílus mentén. Kilátóhelyünkr l nézve alig voltak többek bogaraknál egy végtelen vásznon, vakon másztak el re a hatalmas olajfestményen. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy a franciák lehetetlen feladatot t ztek maguk elé. Végre megéreztem Egyiptom hatalmas kiterjedését s a rajta túl húzódó Afrikáét, e végtelen hullámzó tájét, melyen a francia hadosztály oly jelentéktelennek t nt, mint egy bolha az elefánt hátán. Hogyan lenne képes e maroknyi had valóban leigázni a sivatag e roppant birodalmát, az si romok és lovakon száguldozó bennszülöttek földjét? Olyan merész vállalkozás volt ez, mint Cortezé Mexikóban, ám számára ott volt a birodalom szíve, melyet célba vehetett, míg szegény Desaix már elfoglalta a szívet, és most a csapkodó, ellenálló karokat igyekezett lefogni ebben a végtelen homoktengerben. A nehézséget nem az ellenség legy zése okozta, hanem a megtalálása.
185
Számomra nem az ellenségem megtalálása okozta a f gondot – ott lovagolt valahol a menetoszlopban –, hanem az, hogyan juthatok a közelébe most, hogy a franciák számára törvényen kívüli lettem. Reméltem, hogy Astiza is köztük van, de vajon hogyan juttathatnék el egy üzenetet hozzá? Egyetlen szövetségesem egy mameluk, egyetlen ruhám egy arab köntös. Azt sem tudtam, mihez kezdjek most, hogy szemünk elé került a hadosztály. Átússzam vajon a folyót s közéjük lovagoljak, igazságot követelve? Vagy próbáljam a sziklák fedezékéb l megölni Silanót? S milyen bizonyítékom van egyáltalán arra, hogy valóban az ellenségem? Még ha sikerrel járok, akkor is felakasztanak. – As, úgy érzem magam, mint egy kutya, ami egy ökrös szekér után lohol. Egyáltalán nem tudom, hogyan kapjam el a prédámat, ha már utolértem. – Akkor ne légy kutya – mondta a mameluk. – Pontosan mi után loholsz? – A rejtélyem megfejtése, egy n , a bosszúállás… De egyel re semmilyen bizonyítékom nincs arra, hogy bármiért is Silano lenne a felel s. Azt sem tudom pontosan, mitév legyek vele. Nem félek szembeszállni a gróffal. Csupán bizonytalan vagyok, milyen bánásmódot érdemel. Egyszer bb volt átkelni a sivatagon. Az legalább üres, nincsenek benne bonyodalmak. – Ám végül az ember nem képes jobban eggyé válni a sivataggal, mint egy csónak a tengerrel – mindkett a felszínen úszik. A sivatag út, nem cél, barátom. – És most itt állunk az utazásunk végén. Vajon megvédi a hadsereg Silanót? Szökevénynek tartanak majd? És hol lapul Ahmed bin Szadr? – Igen, Bin Szadr. Nem látom a bandáját odaát a katonák között. Mintegy válaszként egy eltérített golyó pendülése hangzott fel a sziklákon, melyet puskalövés dörejének visszhangja követett. Kavicsok szöktek fel a leveg be, majd estek vissza a porba. – Látod, hogy az istenek mindig válaszolnak? – mutatott oda As. Megfordultam a nyeregben. T lünk északra, amerr l jöttünk, tucatnyi embert láttam a dombok között. Arab ruhát viseltek, tevéken ültek, rázkódtak a nyeregben ügetés közben, képük hullámzott a h ségben. Vezet jük valamit tartott a kezében, mely túl hosszú volt, hogy puska legyen – gyanítottam, hogy egy bot lehet az. – Maga az ördög, Bin Szadr – dünnyögtem. – Távol tartja a rablókat a franciák hátától. Észrevett minket. Asraf vigyorgott. – Ilyen könnyen elém kerül, miután megölte a fivéremet? – A lovasság nyilván megkérte, hogy kapjon el minket. – Az az baja. – A mameluk felkészült a rohamozásra. – As, állj! Gondolkozz! Nem támadhatunk meg egyszerre egy tucat embert! Megvet en pillantott rám. – Talán félsz néhány golyótól? Ujabb füstpamacsok szálltak fel a közelg arabok fel l, és újabb kavicsok ver dtek fel körülöttünk. – Igen! Társam lassan felemelte a köntöse ujját, melyen csinos lyuk jelezte az igen közeli találatot. Vicsorgott. – Ennek éreztem a szelét. Akkor javaslom, meneküljünk. Vágtába kényszerítettük a lovainkat, és leszáguldottunk a hegyvonulat hátsó, a Nílustól távolabb es részén, kétségbeesetten próbálva távolabb és fedezékbe kerülni. Lovaink vágtában lehagyták ugyan a tevéket, ám a dromedárok kitartóbbak voltak. Képesek voltak egy hétig víz nélkül élni, majd annyit inni, ami bármely más állatot megölne. A francia lovasokat könnyen leráztuk. A sivatagi harcosok valószín leg nehezebb feladatot jelentenek majd.
186
Lecsúsztunk egy mellékvölgybe. Lovaink küszködve próbálták megtartani egyensúlyukat, repkedtek a kavicsok, majd az egyenletesebb terepen még gyorsabb vágtára váltottunk, s közben megpróbáltunk nem odafigyelni üldöz ink izgatott kiáltozásaira és véletlenszer lövöldözéseire. Kitartóan üldöztek minket, nyomukban porfelh ver dött fel, mely a mozdulatlan, forró leveg ben, egy helyben lebegett. Legalább egy órán át nem engedtük közelebb ket, ám azután a meleg és a vízhiány kezdett megmutatkozni hátasaink teljesítményén. Napok óta nem legeltek, keveset ittak, és halálosan ki voltak merülve. Fellovagoltunk a napégette dombhátakra, majd leereszkedtünk a túloldalukon, abban a reményben, hogy megzavarjuk üldöz inket, de az általunk felvert por minduntalan elárult minket. – Le tudnád lassítani ket? – kérdezte végül As. – Messzebbre lövök, mint k. De amilyen gyorsan közelednek, csak egyetlen jó lövésre lesz id m. Azután majdnem egy perc, míg újratöltök. – Megálltunk egy magaslati ponton, levettem a hosszú puskát, melyet a vállamra vetve hordtam. Szíja háromszáz mérföldön keresztül vágott a vállamba, de egyszer sem jutott eszembe, hogy megszabaduljak megnyugtató súlyától. Nem panaszkodott és halálos volt. Lovamról leszállva a nyeregre támasztottam a puskámat, és Bin Szadrt vettem célba, tudván, az halála véget vethet az üldözésnek. Jó négyszáz lépésre lehetett t lem. Szélcsend volt, a leveg száraz, a célpont egyenesen közeledett… és a h ségt l úgy remegett a képe, mint egy csapkodó zászló. A fenébe, hol lehet pontosan? Magasra tartottam, számításba véve a golyó esését, megnyomtam a ravaszt. Lovam összerezzent a dörrenésre. Egy hosszú pillanat telt el, míg a lövedék célba ért. Azután az arab tevéje megingott. Eltaláltam volna? Az üldöz beduinok nyugtalanul körülvették vezet jüket, zavarodott kiáltásokat hallottam, egy-két lövést is leadtak, noha jóval messzebb voltunk, mint ameddig a muskétáik hordtak. Felugrottam a lovamra, azután oly sebesen vágtattunk el, ahogyan csak bírtunk, remélve, hogy legalább id t nyertünk. As hátranézett. – A barátod elvette egyik társa tevéjét, és most mászik fel rá. A harcos pedig egy másik társa mellé kapaszkodik fel. Most már óvatosabbak lesznek. – De túlélte. – Megálltunk, hogy újratölthessek, de ezzel elveszítettük azt a kis el nyt is, melyet az imént nyertünk. Nem akartam t zharcba bocsátkozni, mert lerohantak volna minket, mialatt a töltéssel vesz dünk. – És még most is követnek. – Úgy t nik. – As, nem tudunk egyszerre megküzdeni velük. – Valóban. – Mit tesznek velünk, ha elkapnak? – Eddig meger szakoltak és megöltek volna. De most, hogy lel tted a tevéjét, gyanítom, hogy meger szakolnának, levetk ztetnének és kikötöznének a sivatagba, ahol skorpiókkal kínoznának minket, míg a szomjúság és a nap nem végez velünk. Ha szerencsések vagyunk, egy kobra el bb talál ránk. – Ezt nem mondtad, miel tt l ttem. – Nem mondtad, hogy a tevét akarod lel ni és nem az utasát. Belovagoltunk egy kanyargó szurdokba, s reméltük, hogy nem zsákutcába vezet majd, mint az, amelyikben vízért kutattunk. Kiszáradt vízfolyás vagy vádi lehetett, mert homok borította az alját és úgy tekergett, mint egy kígyó. Ám a nyomunk itt is szembet volt, s lovaink véknyán hab ver dött. Hamarosan végképp kimerülnek. – Nem hagyom, hogy megszerezze a medált, ugye tudod? Talma és Énoch után nem. Inkább eltemetem, megeszem, vagy bedobom egy lyukba. – Nem is lovagolnék veled, ha azt hinném, hogy hagyod az kezére kerülni. A szurdok meredek lejt ben végz dött. Leszálltunk a lovakról és a köt féknél fogva elkezdtük felfelé ráncigálni ket. Kelletlenül mentek néhány lépést, rángatták a fejüket, majd
187
idegesen ágaskodni és rúgkapálni kezdtek. Mi ugyanolyan fáradtak és ingatagok voltunk, mint k. Megcsúsztunk a lejt n, a köt fék kiszaladt a kezünkb l. Bármilyen keményen húztuk, a lovak visszarántottak minket. – Másik úton kell mennünk! – kiáltottam. – Már kés . Ha visszafordulunk, egyenesen Bin Szadr karmaiba kerülünk. Engedjük el ket. Eleresztettük a köt fékeket, mire hátasaink visszacsúsztak a szurdokba, majd vágtatva megindultak a közelg arabok felé. Ló nélkül maradni a sivatagban felért egy halálos ítélettel. – Végünk van, Asraf. – Hát nem kaptál két jó lábat az istenekt l? És észt, hogy használd is ket? Gyere, nem azért hozott el idáig a sors, hogy itt végezzük. – Gyalogszerrel kezdett felkapaszkodni a lejt n, de ekkor a kanyar mögött felt ntek az arabok is. Megpillantva minket, diadalmas rikoltásokat hallattak és újabb lövéseket adtak le. Kövek repültek szét mögöttünk, amint a lövések becsapódtak, s ez olyan er t adott, melyr l nem is tudtam, hogy létezik. Szerencsére üldöz inknek is meg kellett állniuk, hogy újratöltsenek, és a meredek lejt vel a tevék sem boldogulnak egykönnyen. Átmásztunk az utolsó magaslat gerincén, és lihegve körülnéztünk. Elhagyatott tájék tárult a szemünk elé, egyetlen él lényt sem láttunk. Átrohantam a következ gerincre… És a megdöbbenést l k vé dermedtem. El ttem, egy sekély mélyedésben, nagy embertömeg szorongott. Legalább ötven összegörnyedt, achátként fehérl szem négert láttam – azazhogy négerek lettek volna, ha nem borította volna ket ugyanaz a finom szem egyiptomi homok, mely minket is. Meztelenek voltak, sebek és legyek borították testüket, s láncokkal kötötték össze ket, együtt a férfiakat és a n ket. Tágra nyílt szemekkel bámultak ránk, mintha maszkok volnának egy színházi öltöz ben, ket is ugyanúgy megdöbbentette a találkozás, mint minket. Fél tucat arab rizte ket puskákkal és korbácsokkal felszerelkezve. Rabszolgahajcsárok! Az rök áldozataikkal együtt kucorogtak; kétségkívül megrettentek a visszhangzó lövésekt l. Asraf odakiáltott nekik valamit arabul, k válaszoltak, majd izgatott párbeszéd kezd dött. Barátom végül felém fordult. – A Nílus mentén jöttek, majd meglátták a franciákat. Tudták, hogy Bonaparte elkobozza a karavánokat és felszabadítja a rabszolgákat, ezért feljöttek ide, hogy megvárják, míg Desaix és a serege elhalad. Aztán lövéseket hallottak. Megijedtek. – Mit tegyünk most? As válaszként nyugodtan felemelte a puskáját és l tt. Tisztán mellkason találta a rabszolgakaraván vezet jét. A hajcsár szótlanul hátrazuhant, szeme tágra nyílt, de még földet sem ért, a mameluk már el rántotta két pisztolyát, és el is sütötte ket, az egyik hajcsárt arcon, a másikat vállon l ve. – Harcolj! – ordította társam. A negyedik hajcsár el húzni készült a pisztolyát, de megöltem, miel tt gondolkozhattam volna. Közben As el húzta a szablyáját és rohamozott. A sebesült férfi és egy ötödik másodperceken belül halott volt, a hatodik pedig az életéért futott visszafelé azon az úton, amerr l jöttek. Barátom hirtelen vadsága teljesen meglepett. A mameluk a vezérhez lépett, beletörölte kardját a halott férfi ruhájába és átkutatta a ruháját. Egy kulcscsomóval emelkedett fel. – Ezek a rabszolgavadászok férgek – mondta. – Nem csatában szerzik a foglyaikat, hanem csecsebecsékért vásárolják ket, és mások nyomorúságából gazdagodnak meg. Megérdemlik a halált. Töltsd újra a puskákat, míg én kiszabadítom ezeket itt.
188
A feketék oly izgatott kiáltozásban és tolongásban törtek ki, hogy összegubancolták a láncaikat. As talált egy párt, akik értettek arabul és parancsokat osztott nekik Azok bólintottak, majd kiabálva továbbították társaiknak az utasításokat a saját nyelvükön. A csoport eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy kiszabadíthassuk ket. As vezetésével engedelmesen magukhoz vették az arabok fegyvereit, melyeket én közben újratöltöttem, valamint köveket gy jtöttek a harchoz. Asraf rám mosolygott. – íme, a mi kis hadseregünk. Mondtam neked, hogy az istenek mindig elérik, amit akarnak. Jelt adott az embereknek, és visszavezette új szövetségeseinket a magaslat gerincéhez. A minket követ arabok nyilván megtorpantak a domb túloldaláról érkez harci zajok hallatán, de mostanra folytatták az üldözést, s felvonszolták kelletlen tevéiket a lejt n. As és én kiléptünk, hogy észrevegyenek, mire Bin Szadr emberei diadalittas üvöltésben törtek ki, mintha se-besült szarvast látnának. Nyilván magányosnak t ntünk a kék ég el tt. – Add át a medált, és ígérem, nem esik bántódásod! – vetette oda nekem Bin Szadr franciául. – Ez aztán a hihet ígéret – mormoltam. – Inkább könyörögj kegyelemért, vagy én is elégetlek, ahogyan te elégetted a fivéremet! – kiáltotta vissza Asraf. Abban a pillanatban ötven újonnan felszabadult rabszolga jelent meg a domb gerincén, s hosszú vonalban felsorakozott mellettünk. Az arabok döbbenten torpantak meg, egyel re nem fogták fel, hogy csapdába sétáltak. As rövid parancsot kiáltott, a feketék pedig harci üvöltésben törtek ki. A leveg megtelt elhajított kövekkel és láncdarabokkal. Közben mi is tüzeltünk, Bin Szadr és egyik embere elesett. A négerek sorra adogatták nekünk a halott rabszolgahajcsárok fegyvereit, hogy l hessünk velük. A beduinok és a tevék felháborodott bömböléssel és rémült ordítással igyekeztek kikerülni a k - és fémdarabok záporából. Lebucskáztak a meredek lejt n, kis k lavinát indítva útjára, célozni persze képtelenek voltak ilyen körülmények között. Kövek csapódtak be a nyomukban – az elszabadult keser ség meteorzápora. Többet megöltünk vagy megsebesítettünk e kaotikus menekülés közben, s mikor a túlél k összever dtek a szurdok aljában, úgy néztek fel ránk, mint a kivert kutyák. Bin Szadr állt, bár fél karját átfogta. – A Sátán segíti ezt a kígyót – morogtam. – Csak megsebesült. – Imádkozzunk érte, hogy elmérgesedjen a sebe – mondta Asraf. – Gage! – üvöltötte Bin Szadr franciául. – Add nekem a medált! Azt sem tudod, mire jó! – Mondd meg Silanónak, hogy menjen a pokolba! – kiabáltam vissza. Szavaink visszhangzottak a szurdokban. – Megkapod érte a n t! – Mondd meg Silanónak, hogy eljövök érte! A visszhang elhalt. Az araboknak még így is több puskájuk volt, mint nekünk, és volt annyi sütnivalóm, hogy felmérjem, mennyi esélye lenne rabszolgaseregünknek egy szabályos ütközetben. Azonban láthatólag Bin Szadr is az esélyeket mérlegelte. Végül fájdalmasan tevére szállt, s a követ i is így tettek. Lassan baktatni kezdett visszafelé, majd megfordult a hátasán és feltekintett rám. – Azt akarom, hogy tudd – kiáltotta oda –, hogy a barátod, Talma, sikoltozott, miel tt meghalt volna! – A szó, „meghalt”, sokáig rezgett a leveg ben, újra és újra visszaverték a kanyon falai. távolon kívül járt már, de azért még láttam. Keser en utána eresztettem egy lövést, a golyó száz lépéssel el tte csapódott a porba. Bin Szadr felnevetett, hangját ismét megsokszorozta a szurdok, azután megmaradt társaival megfordult és visszaügetett oda, ahonnan jött.
189
– Te is így fogsz – mormoltam. – Te is így fogsz.
Mivel a lovaink elmentek, elvettük a rabszolgahajcsárok két tevéjét, a többi négyet pedig odaadtuk a felszabadított feketéknek. A társaságnak volt elegend élelme, hogy nekivághassanak a hosszú útnak az otthonuk felé, és nekik adtuk a zsákmányolt puskákat is, hogy vadászhassanak és elkergethessék a rabszolgavadászokat, akik nyilván keresni fogják ket. Megmutattuk nekik, hogyan töltsenek és l jenek, amit nagy igyekezettel sajátítottak el. Azután a lábunk el tt földre vetve magukat oly buzgó hálálkodásba kezdtek, hogy végül el kellett hessegetnünk ket. Megmentettük az életüket, ez igaz, de k is megmentették a minket. Asraf lerajzolt nekik egy útvonalat a sivatagi hegyeken keresztül, melyen elkerülhetik a Nílust egészen az els kataraktáig. S ezzel elváltak útjaink. El ször ültem teve hátán. Zajos, undok és rendkívül ronda jószágnak t nt, melyen egész sereg bolha és szúnyog nyüzsgött. Ugyanakkor jól idomított és engedelmes volt, s gazdag és színes szerszám borította. As irányításával helyet foglaltam az ül teve hátán, majd er sen kapaszkodtam, amíg feltápászkodott. Néhány „hut, hut!” parancsszó kellett csak, és megindult As hátasának nyomában. Az ezen a jószágon való utazásnak volt egyfajta rázkódó ritmusa, melyet nehezen szoktam meg, bár nem volt kimondottan kellemetlen. Úgy éreztem magam, mint egy tengeren ringatózó hajón. Mindenképpen megteszi, míg újra lovat nem találok, és mindenképpen utol kellett érnem a francia expedíciós hadtestet még Bin Szadr el tt. Követtük a hegygerincet, míg egy folyami átkel helyhez nem értünk, ott leereszkedtünk a partra és átkeltünk a Níluson Desaix oldalára. A túlpartra érve áthaladtunk a hadsereg által kitaposott ösvényen, át egy banánültetvényen, és hamarosan ismét elértük a sivatagot a nyugati oldalon. Bevetettük magunkat a dombok közé, hogy körbemenve oldalról közelítsük meg a hadsereget. Kés délutánra járt már, mikor észrevettük a hadoszlopot, mely a sötét folyóparton táborozott. Pálmafák árnyéka vet dött a homokra. – Ha sietünk, még napnyugta el tt elérjük a vonalaikat – mondtam. – Jó terv. Rád bízom a végrehajtást, barátom. – Hogyan? – kérdeztem meglepetten. – Megtettem, amit kellett. Kiszabadítottalak a börtönb l és elhoztalak idáig, nemde? – S t, többet is, mint kellett volna! Leköteleztél. – Mint ahogy te is engem, hiszen megajándékoztál a szabadsággal, a bizalmaddal és a barátságoddal. Tévedtem, amikor téged hibáztattalak a fivérem haláláért. A gonosz bármikor lesújthat, ki ismeri az okát? Kett s er k m ködnek a világban, s köztük a harc állandó. A jó küzd a rossz ellen, ez így törvényszer . És így teszünk mi is, ám külön-külön, ugyanis nekem most vissza kell térnem a népemhez. – A népedhez? – Bin Szadrnak túl sok embere van, hogy egyedül megküzdjek vele. Még mindig mameluk vagyok, Ethan Gage, s valahol a sivatagban ott rejt zik Murád bej szökevény serege. Fi-vérem, Énoch, élt, miel tt a franciák idejöttek, s attól tartok, sokan fognak még meghalni, mire ki zzük az idegen betolakodókat az országunkból. – De Asraf, én is ezekhez a betolakodókhoz tartozom! – Nem. Ugyanannyira vagy francia, amennyire mameluk. Különös, eltévedt jövevény vagy itt, amerikai, akit nyilván az istenek küldtek valamilyen célból. Nem tudom, miféle szerepet szánnak neked, azt azonban érzem, hogy egyedül kell véghezvinned, s hogy Egyiptom jöv je a te bátorságodtól függ. Menj hát, mentsd meg a n det és tedd meg, amit az istenei kérnek.
190
– Nem! Nem csak szövetségesek vagyunk, hanem barátokká is lettünk! Nem igaz? Túl sok barátot vesztettem már így is. Szükségem van a segítségedre, Asraf. Bosszuljuk meg együtt Énochot! – A bosszú ideje eljön, ha az istenek jónak látják. Ha nem így volna, Bin Szadr meghalt volna a mai napon, mivel te ritkán véted el a célt. Úgy sejtem, másféle végzet vár rá, talán szörny bb is. Neked addig ki kell derítened, miért jött ide Silano, és be kell teljesítened a sorsodat. Bármi történjék is az eljövend csatákban, semmi sem szakíthatja el a köteléket, mely e napokban létrejött köztünk. Béke veled, barátom, míg ki nem találod, mi az, amit keresel. S ezzel és tevéje elügettek a lenyugvó nap irányába, én pedig, immár magányosabban, mint valaha, elindultam megkeresni Astizát.
191
Huszadik fejezet
Tudtam, hogy ha Silanót követelve egyszer en bevágtatok Desaix francia hadosztályának katonái közé, aligha érek el mást, mint hogy letartóztassanak. Ám volt egy adum: nálam volt a medál, s nem ellenfelemnél. Rájöttem, hogy sokkal könnyebb lenne rávenni Silanót, hogy jöjjön el hozzám. Már alkonyodott, mikor felemelt kézzel megközelítettem egy szakasz táborozó rszemet. Páran kirohantak, puskával a kezükben – megtanulták, hogy minden közeled egyiptomira gyanakvással tekintsenek. Túlságosan sok gyanútlan francia halt meg ebben az egyre kegyetlenebbé váló hadjáratban. Úgy számoltam, Kairóból való szökésem híre ezt az el rsöt még nem érte el. – Ne l jetek! Amerikai vagyok, Berthollet tudósainak társaságában érkeztem! Bonaparte küldött, hogy folytassam a régi romok vizsgálatát! Gyanakodva figyeltek. – Miért vagy úgy öltözve, mint egy bennszülött? – Kíséret nélkül, mit gondoltok, mennyi ideig maradtam volna életben, ha nem így öltözöm? – Egyedül jöttél Kairótól egészen idáig? Meg rültél? – A hajó, mellyel jöttem, zátonyra futott és javításra szorul. Nem akartam vesztegetni az id t, így hát továbbhaladtam. Remélem, itt is találok romokat. – Felismerem a fickót – mondta az egyik. – Franklin embere. – Köpött egyet. – Nyilván ti is örvendtek a lehet ségnek, hogy a múlt e nagyszer emlékeit kutathatjátok – mondtam könnyedén. – Miközben Murád bej csúfot z bel lünk. Mindig néhány mérfölddel el ttünk jár. Legy zzük t, azután legy zzük újra és újra. Minden alkalommal elfut, s aztán visszajön. És mindig vannak, akik sosem térnek vissza közülünk Franciaországba. Most pedig itt veszteglünk ezeknél a romoknál, míg elt nik ebben az átokverte országban, elérhetetlenül, mint a délibáb. – Már a délibábot sem látjuk – csatlakozott egy másik. – Ezernyi katonának fáj a szeme a portól és a naptól, száz pedig vakon tántorog. Olyan ez az egész, mint egy színjáték. Készen állunk-e a harcra? Persze, íme a vak muskétásokból álló ezred! – Vakság! Ez a legkevesebb – így a harmadik. – Már kétszer kiszartuk a saját súlyunkat Kairótól idáig. A sebeink nem gyógyulnak be. A hólyagok elmérgesednek. Még járványról is hallani. Ki nem veszített egy tucat kilót a súlyából ezen a menetelésen? – Vagy ki nem olyan kanos, hogy akár a patkányokat és a szamarakat is megdugná? A katonák mindig is szerettek panaszkodni, ám az még így is nyilvánvaló volt, hogy egyre a csalódottságuk Egyiptommal kapcsolatban. – Talán már vesztésre áll Murád – mondtam. – Akkor veszítsen! Megveregettem a puskámat. – Az én csövem is forró volt olykor, mint a tiétek, barátaim. Ez felkeltette az érdekl désüket. – Ez az amerikai hosszú puska? Úgy hallottam, ezer lépésr l megölhetsz vele egy vad rézb t.
192
– Hát, nem egészen, de ha csak egy lövésre van id d, akkor ez a te puskád. Nemrég négyszáz lépésr l eltaláltam egy tevét. – Azt persze nem kötöttem az orrukra, mire is céloztam pontosan. A katonák körém gy ltek. A férfiak mindig megtalálják a közös hangot, ha hasznos eszközöket kell megcsodálni, márpedig az én puskám, mint már mondtam, gyönyör darab volt, igazi ékszer az kincstári tucatfegyvereikhez képest. – Ma hideg marad a puskám, mert más a dolgom, s nem is kevésbé fontos. Beszélnem kell Alessandro Silano gróffal. Meg tudnátok mondani, hol találom? – A templomban, gondolom – mondta egy rmester. – Azt hiszem, le akar telepedni ott. – Templom? – A folyótól messzebb, egy Dendara nev falunál. Megálltunk, hogy Denon újabb képeket firkantson, Malraux újabb köveket méricskéljen, Silano meg újabb boszorkányságokat veljen. Micsoda rültekháza! De legalább hozott magával n t. – Miféle n t? – Próbáltam mérsékelt érdekl dést mutatni. – O, az a lány! – mondta az egyik közlegény. – Vele álmodom minden este. – Az öklét fel-alá húzgálta és vigyorgott. Ellenálltam a késztetésnek, hogy leüssem a puskám tusával. – Merre jutok el a templomba? – Ilyen göncben akarsz odamenni, mint egy bandita? Kihúztam magam. – Nos, szerintem igazi sejknek nézek ki. Nevettek. Megmutatták az utat és felajánlották, hogy elkísérnek, de nem fogadtam el. – Egyedül kell beszélnem a gróffal. Ha még nincs a romoknál, és véletlenül erre járna, adjátok át neki ezt az üzenetet: megtalálja, amit keres, éjfélkor. Silano legalább nem fog letartóztatni, gondoltam. El ször azt akarja majd, hogy találjam meg, amit mindketten keresünk, azután adjam át neki, Astizáért cserébe.
A templom – e roppant, oszlopokkal szegélyezett, lapos k tetej szentély – ragyogott a csillagok és a hold fényében. Melléktemplomaival együtt vályogtéglából emelt fal zárta körbe, területe egy négyzetkilométer lehetett, bár erodálódott, és félig eltemette a homok. A falba vágott f bejárat nyílása éppen csak annyira emelkedett a homoktenger színe fölé, hogy át lehessen menni rajta. Egyiptomi istenek, hieroglifák s egy kobrákkal keretezett szárnyas nap faragásai díszítették. A kapu mögötti udvart szintén hullámzó d nék borították. A fogyó hold sápadt fényében oly simának t nt a homok, mint egy egyiptomi n b re: érzéki és formás volt. Valóban, ott egy comb, amott egy csíp , s az az eltemetett obeliszk, mintha mellbimbó lenne… Úgy t nik, tényleg túlságosan sokáig voltam távol Astizától. A f épület lapos homlokzata hat óriási oszlopból állt, melyek a homokból kiemelkedve tartották a k tet t. Mindegyik oszlopf n egy széles arcú istenn erodálódott képmását vettem ki. Vagyis inkább négyarcút kellene mondanom, mivel minden oszlopon négy irányba tekintett. Egyiptomi fejéke tehénfület formázott, telt ajka mosolygott, nagy szeme barátságosan tekintett le – Hathor valóban egyfajta tehénszer nyugalmat árasz-tott. Fejdíszén színes festék kopott maradványait fedeztem fel, annak bizonyítékát, hogy az épület valaha ragyogó színekben pompázott. A templomot réges-rég nem használták, ez nyilvánvaló volt a mindent elborító homokból. Homlokzata úgy festett, mint egy dokk, melyet hamarosan elborít a dagály.
193
Körülnéztem, de nem láttam senkit. A puskám és a tomahawkom megvolt ugyan, tervem azonban nem, csupán annyit sejtettem, hogy e templomban rizhetik Min botját, valamint, hogy itt találkozhatom Silanóval, és esetleg észrevehetem, miel tt látna meg engem. Felkaptattam a d nén, majd átmentem a központi bejáraton. A tornyosuló homok miatt fejem majdnem érintette a mennyezetet, miközben beléptem. Meggyújtottam egy mécsest, melyet a katonáktól vettem el, s fényében feltárult a mennyezet: kékre festették, és ötágú sárga csillagok pettyezték. Úgy néztek ki, mint a tengeri csillagok, vagy inkább olyan emberek feje, karja és lába, akik elfoglalták helyüket az éjszakai égen. Volt ott aztán egy csapat kesely és szárnyas nap, vörös, arany és kék színekkel kifestve. Ritkán nézünk fel, mégis az egész mennyezetet olyan bonyolult ábra borította, mint a Sixtusi-kápolnát. Ahogyan el rehaladtam a templom els és legnagyobb csarnokában, a homok lassan fogyott, így egyre távolabb kerültem a mennyezett l. Kezdtem észlelni, milyen magasak is voltak valójában ezek az oszlopok. A csarnok olyan hatást keltett, mint egy óriási fákkal borított kert; az oszlopokat fáradságos munkával faragták, és gazdag szimbólumokkal díszítették. Ámulattal sétáltam a tizennyolc gigantikus oszlop között, melyek mindegyikét az istenn szelíd arca koronázta. Az oszlopok szétváltak a tetejüknél. Emitt egy sor ankh, az élet szent forrásai, amott merev egyiptomi alakok, akik ajándékokat visznek az isteneknek. Érthetetlen hieroglifák mindenütt, a jeleket itt-ott ovális keretekbe foglalták, ezeket a franciák az alalquk miatt cartouche-oknak, vagyis töltényhüvelyeknek nevezték el. A faragások madarakat, kobrákat, páfrányleveleket és lépeget állatokat mintáztak. A csarnok két végében a mennyezet még díszesebb volt, az állatövi jegyek szimbólumait festették rá. Egy hatalmas, gumi-szer en megnyúlt test , meztelen n alak hajolt föléjük: valami égistenn lehetett. Csodálatra méltó és leny göz volt az összkép: istenek és jelek oly n, mintha csak egy ókori újság lapjain sétáltam volna. Süket ember voltam egy operael adáson. Megnéztem a homokot, de nem találtam benne nyomokat, eszerint Silano még nem járt itt. A nagy csarnok hátsó végéb l egy második, kisebb terembe léptem, mely ugyanolyan magas volt, ám meghittebb. Szobák ágaztak szerte bel le, mindnek képek borították a falát és a mennyezetét, bár bútorok talán évezredek óta nem voltak bennük, s funkciójukra sem jöttem rá. Azután lépcs , tetején újabb ajtónyílással, azon túl újabbal; minden szoba alacsonyabb és kisebb volt az el nél. A keresztény székesegyházaktól eltér en, melyek mintegy kinyílnak a látogató el tt, az egyiptomi templomok inkább összesz külnek, ahogy beljebb halad a látogató. Minél szentebb egy helyiség, annál sötétebb és zártabb, a fény sugarai csupán az év bizonyos napjaiban sütnek be. Lehet, hogy ez adja az én októberi dátumom jelent ségét? A díszítmények annyira leny göztek, hogy egy id re a küldetésemr l is megfeledkeztem. Mécsesem reszket fényében kígyók és lótuszvirágok ágaskodtak, csónakok lebegtek az rben, vad oroszlánok vicsorogtak. Majmok és vízilovak, krokodilok és hosszú nyakú madarak hemzsegtek mindenütt. Emberek vonultak ünnepélyes sorokban, kezükben ajándékokkal. N k ajánlották fel melleiket olyan természetességgel, mint maga az élet. Fenséges megjelenés , végtelen türelm istenek álltak féloldalas pózban. Az állatok és állatfej istenek eddig nyersnek és szentségtör nek t ntek, ám most rádöbbentem, mennyivel közelebb álltak az egyiptomiak az isteneikhez, mint mi. A mi Istenünk égisten, távoli és nem e világból való, míg az egyiptomiak Thotot látták, ahányszor megpillantottak egy íbiszt a pocsolyában. Egy sólyom röptét követve Hóruszt figyelték. Velük minden további nélkül megtörténhetett, hogy az istenek egy ég bokorból szólították meg ket, s a szomszédjaik is természetesnek vették az efféle történeteket. Még mindig nem leltem sem Silano, sem Astiza nyomát. Lehet, hogy félrevezettek, a katonák – netán csapdába sétálok éppen? Olykor mintha lépteket hallottam volna, de mikor
194
hallgatózni kezdtem, a zaj elhalt. Rátaláltam egy lépcs sorra és felmásztam rajta; csavarodottan emelkedett, ahogyan a sólyom repül felfelé. Festett emberek sorfala között haladtam, akik felajánlásaikat vitték. Bizonyára szertartásokat tartottak itt fent. A templom tetején bukkantam el , melyet alacsony mellvéd keretezett. Céltalanul bolyongva bejártam a teraszán emelked kis szentélyeket. Az egyik egy Hathor-fej oszlopokkal keretezett kis pavilon volt, mely a párizsi parkokra emlékeztetett. Az északnyugati sarokban ajtó vezetett egy kis, kétszobás szentélybe. A bels helyiség féldomborm vei egy halottaiból feltámadó fáraót vagy istent ábrázoltak, akinek nem csak a teste emelkedett fel: hímtagja is gy zedelmesen ágaskodott. A duzzadó tagú Min isten jutott eszembe. Vajon err l szólt Ízisz és Ozirisz legendája, melyet a hajón hallottam Egyiptom felé jövet? Egy sólyom lebegett a feltámasztásra várók teste fölött. Képzetlen elmém azonban itt sem talált semmilyen használható nyomot. A küls szoba viszont némi izgalomra adott okot. Mennyezetén, két meztelen n alak között, egy nagyszer körkörös domborm , alakok sorát jelenítette meg. Miután tanulmányoztam egy ideig, úgy döntöttem, a faragás a szent égboltot ábrázolja. Négy istenn és nyolc sólyomfej Hórusz – talán a tizenkét hónap szimbólumai? – mennyországot szimbolizáló korongot tartottak, melyen kék és sárga festéknyomokat találtam. Ismét szemembe ötlöttek az állatövi jegyek jelképei, melyek nem különböztek túlságosan mai megfelel ikt l: bika, oroszlán, rák, két hal. Az ábra szegélye mentén harminchat alak vonult, emberek és állatok vegyesen. Talán az egyiptomi és francia tíznapos heteket jelzik? A nyakamat nyújtogatva próbáltam megfejteni a látottak értelmét. A templom északi tengelyében Hórusz, a sólyom alakja állt, t nt a középpontnak. T le keletre a Bika, annak a kornak a jelképe, amikor a piramisok épültek. Délre egy félig hal, félig kecske figura, mellette egy férfi vizet önt két korsóból – a Vízönt . Ez az eljövend kort jelképezi, mely még századokra van t lünk, valamint a Nílus létfontosságú áradását. Vízönt – mint a nyakamon viselt medál vizet szimbolizáló vonalai, vagy a L'Orient elveszett naptárának jele, melyb l az október 21-i dátumra következtettem. A mennyezeten látható kör irányt re emlékeztetett. A Vízönt alakja délnyugat felé nézett. Kiléptem a szentélyb l, próbáltam összeszedni a gondolataimat. A templomtet hátsó részén k lépcs vezetett fel a mellvédre, felmentem rajta, hogy kinézzek. Délnyugatra egy másik, kisebb templomot vettem észre, mely még romosabb állapotban volt, mint az els . Énoch azt mondta, találok itt egy kis Ízisz-templomot, s minden bizonnyal abban kell lennie Min rejtélyes botjának. Azon túl d nék hullámzottak egészen a templomkörzet küls faláig, a távolban pedig dombok sütkéreztek a csillagok hideg, ezüstös fényében. Éreztem a medál súlyát a mellkasomon. Megtalálom vajon a másik darabját? Egy újabb lépcs soron visszatértem a földszintre. Ez egyenes volt, mintha a sólyom, mely spirálisan szállt fel a túloldalon, most gyengéden leereszkedne. Az ajándékokat cipel festett alakok itt természetesen lefelé igyekeztek. Mikor ismét a f templomba jutottam, innen egy ajtón át kijutottam a szabad ég alá. Felnéztem. A f templom homlokzata fölém tornyosult, faragott oroszlánfejek meredeztek bel le vízköp kként. Puskámat készenlétbe helyezve átmentem az el bb látott, kisebb templomhoz. Jobb kéz fel l pálmák n ttek a szent tó romos partján. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett ez a hely az ókorban, mikor a d néket feltartóztatta a fal, a kövezett ösvényeket tisztára söpörték, a kerteket gondozták, a tó pedig csillogott, mikor a papok beleereszkedtek. Micsoda oázis lehetett ez hajdan! Most már csak romok maradtak bel le. A templom sarkánál befordulva megtorpantam. A falakra óriási alakok domborm veit faragták, legalább tíz méter magasak voltak. Egy király és egy királyn , legalábbis a fejdíszeikb l ítélve, ajándékokat ajánlottak fel egy telt kebl istenn nek, talán Hathornak vagy Ízisznek. A királyn karcsú, jól öltözött n volt, fejét magas korona díszítette, karja
195
fedetlen, lába hosszú. Fonott parókát viselt, homloka fölé kobra kunkorodott, mint egy aranytiara. – Kleopátra – suttogtam. kellett legyen, ha Énoch igazat szólt! Pontosan az általa említett kis Ízisz-templomra nézett, mely a f épülett l nagyjából húsz méterre, délre feküdt. Körülpillantottam, de a templomkörzet még mindig kihaltnak mutatkozott. Valamiért úgy éreztem, az épület meghúzódik, vár. De mire? Az Ízisz-templom egy megemelt teraszon épült, közötte és a f épület Kleopátrafaragványa között homokos rész húzódott. A kis templom fele ugyanolyan fallal körülvett szentély volt, mint a nagyobb, ahonnét jöttem. A másik fele nyílt és romos, oszlopok és gerendák árnyékos halmaza, mely az égre nézett. A törött k tömbökön felmásztam a fallal körülzárt rész bejáratáig. – Silano? – Kérdésem visszhangként tért vissza hozzám. Habozva beléptem. Nagyon sötét volt odabent, csupán az ajtóból és két, magasba vágott nyílásból – melyeken még galambok is alig fértek volna át – szüremlett be némi fény. A szoba magassága nagyobb volt, mint a hossza és a szélessége, így a bezártság érzetét keltette bennem. Kesernyés szag áradt bel le. Megtettem még egy lépést. Hirtelen szárnycsapkodást hallottam, s ösztönösen lebuktam. Meleg szell csapott meg, kioltva mécsesem fényét. Denevérek rebbentek el mellettem visítva, b rlebernyegeikkel fejem búbját érintve. Mikor végre kirepültek, reszket kézzel újra meggyújtottam a mécsest. A falakat itt is faragványok és régi festék nyomai borították. A középpontban egy n alak állt, valószín leg Ízisz. Nem láttam sem Mint, sem a botját, sem bármi mást. Lehet, hogy csak az id met vesztegetem? Mindig úgy éreztem, mintha vakon tapogatóznék, hiszen olyan jelek vettek körül, melyeket egyetlen mai ember sem érthet. Vajon mit kellett volna még észrevennem? Végül felt nt, hogy a helyiség bels tere sokkal sz kebb, mint a templom kerülete. Kell lennie itt egy második kamrának is. Visszaléptem a k tornácra, és észrevettem, hogy van egy másik ajtó is, mely egy ugyanolyan magas, ám még keskenyebb és még inkább zavarba ejt szobába vezet. Itt azonban egy k asztal is állt, mint egy oltár. Az állvány körülbelül íróasztal méret volt, s a szoba közepén emelkedett. Egyszer , jellegtelen tárgy volt, s nem is szenteltem volna neki különösebb figyelmet, ha nem történik valami furcsa dolog. Amint az oltár fölé hajoltam, a nyakamon viselt lánc kiszabadult és az asztalnak ver dött. A medál leszakadt és hangos csendüléssel a k padlóra zuhant. Ilyen sosem történt azel tt. Káromkodva lehajoltam, hogy felvegyem, de akkor megpillantottam valamit, amit l megrökönyödtem. A padló k lapjára két halvány V-t faragtak, melyek egymást keresztezték, mint a körz és a szögmér . Egyiptomi stílusú geometrikus ábrák voltak, de a hasonlóság félreismerhetetlen. – A Nagy Építészre – mormoltam. – Lehetséges volna? – Eszembe jutott Énoch írása: A kripta a mennyekbe vezet. Felcsatoltam a medált és ráléptem a padlólapra. A lap félrecsúszott. Alatta üreg tárult fel. Izgatottan letérdeltem, puskámat a földre tettem, s a tomahawkom pengéjével addig feszegettem a k lapot, míg meg nem tudtam markolni. Felemeltem, mint egy nehéz csapóajtót. Állott leveg csapta meg az orromat – annak a jele, hogy hosszú ideje nem nyitották fel. Kezemben a mécsessel a nyílás fölé hajoltam. A fény egy padlóra esett odalent. Lehet, hogy kincs rejt zik itt? Puskámat átmenetileg a földön hagyva, talppal el re belecsusszantam a lyukba. Három métert estem, de puhán érkeztem. A szívem hevesen vert. Felnéztem. Silanónak könny dolga lesz, ha netán figyelne, és vissza akarná zárni a k lapot. Vagy talán el bb megvárja, találok-e valamit? Két irányba is folyosó vezetett. A falakon ismét faragványok tobzódtak. A mennyezeten ötágú csillagok raja. A falakat n borították az istenek, istenn k, sólymok, kesely k és ágaskodó kígyók, mely motívumok többször is megismétl dtek. Az els folyosó hét méteren belül zsákutcába
196
torkollt, végében agyagamforák kupaca tornyosult – szürke, poros edények, melyekben aligha találok bármi értékeset. Azért a biztonság kedvéért feltörtem az egyiket a tomahawkommal. Mikor széthasadt, odatartottam a mécsest. Hátra is ugrottam azonnal, mert egy mumifikált majom ronda ábrázata vicsorgott rám. Papírszer b re, hatalmas szemgödrei és hegyes fogai voltak. Mi a fene? Feltörtem egy másik korsót, melyben újabb majmot találtam. Eszembe jutott, hogy a majom Thot isten másik szimbóluma. Tehát ez egyfajta katakomba, telis-tele bizarr állati múmiákkal. Talán áldozati ajándékok lehetnek? Feltartottam mécsesemet a mennyezethez, hogy messzebbre ellássak a homályban. Az agyagedények egészen addig sorakoztak, ameddig a fény elért. Apró dolgok mozogtak az árnyékban – valami rovar lehetett. Megfordultam, és elindultam a másik irányba, egy másik folyosón. Nagyon vágytam már arra, hogy elmehessek ebb l a kriptából, ám ha Énoch írásának volt értelme, akkor itt lennie kellett valaminek. A mécsesem kezdett leégni. Ujabb mozgást érzékeltem: valami arrébb csusszant a padlón. Odanéztem a gyér fényben. A homokban és a porban hullámzó vonal jelezte egy kígyó jelenlétét, s egy hasadékot is láttam, ahová becsúszott. Verejtékeztem. Lehet, hogy Bin Szadr is itt van? Miért hagytam fent a puskámat? Azután csillogást vettem észre. Ez a folyosó is véget ért, ám ezúttal nem edényeket láttam, hanem egy Min isten immár ismer s alakját ábrázoló domborm vet. Ez az isten nyilván megmozgathatta az érzéki Kleopátra képzeletét. Hímtagja itt is felmeredt és megdöbbent módon – csillogott. Mint nem festék, hanem arany borította! A szóban forgó testrészt két aranyrúd vette körül, melyek egyik végüknél csuklóban találkoztak – félig obszcén, félig természetes ábrázolás volt ez. Annak, aki nem ismeri a medál rejtvényét, az aranyrudak puszta dekorációnak hatottak. Kleopátra azonban, úgy gyanítottam, máshogyan gondolkodott. Ezt a részt talán Egyiptomban hagyta – ha valóban magával vitte a másik medált Rómába hogy biztosítsa a titok megmaradását hazájában. Addig feszegettem az arany hímtagot, míg az kiszabadulva a kezembe nem esett. A csuklót széttárva az aranyrudak most egy V-t formáztak. El vettem a medált, kinyitottam a karjait, és keresztbe fektettem rajtuk ezt az új V-t. Mikor ily módon az ismer s szabadk ves jelképet kaptam, a körz keresztez dött a szögmér vel, s a medál karjain lév hasítékok egymáshoz kapcsolódtak. Az eredmény egy keresztez karokból álló gyémántalakzat lett, mely a medál vésett korongja alatt lógott, persze az európai G bet nélkül, mellyel a szabadk vesek Istent vagy a gnózist jelölték. Remek. Megtaláltam a medál másik darabját, s egyben a saját rendem szimbólumának egyik lehetséges gyökerét. És még mindig fogalmam sem volt arról, mihez is kezdjek vele. – Ethan! A hang oly er tlen volt, mintha a szell suttogna vagy a fülem csengene, de azonnal felismertem Astiza hangját, mely valahonnan kívülr l jött. Hívása úgy felvillanyozott, mint egy villámcsapás. Nyakamba akasztottam az immár teljes medált, végigrohantam a folyosón, megnyugodva láttam, hogy a csapóajtó még nyitva áll, és sebesen felkapaszkodtam, elhagyva a kriptát. Puskám épp ott hevert, ahol hagytam, érintetlenül. Felkaptam, és fedezékbe húzódtam. Minden csendes volt. Csak képzeltem volna, hogy a lány szól hozzám? Halkan a bejárathoz léptem, s óvatosan kikukucskáltam. Láttam Kleopátrát a szemközti f templom falán, faragott alakját kirajzolta a holdfény. – Ethan? – Szipogó hang volt, a szentély melletti nyílt oszlopcsarnok fel l jött. Kiléptem a templom tornácára, és kezemben a puskával oly csendesen lépkedtem el re, mint egy indián. A templom emelvényének ezen a felén az oszlopok vízszintes gerendákban végz dtek, amelyek azonban nem tartottak semmit, csupán az eget osztották négyzetekre. A
197
réseken keresztül láttam a csillagokat. Az oszlopokra egy másik arcot, ezúttal az ünnepélyes Íziszét vésték. – Astiza? – Hangomat visszaverték az oszlopok. – Megszerezted? Megkerültem az egyik oszlopot, és mögötte megláttam a lányt. Döbbenten álltam meg. Alig volt rajta ruha, pont úgy festett, ahogyan a háremhölgyeket képzeltem. Áttetsz vászoncsíkok takarták, combja kirajzolódott a lepel alatt, nehéz ékszereket viselt, szemét kihúzta. Csábításhoz öltözött. Karjait feje fölé emelte, mert a csuklóinál fogva odaláncolták egy bilincshez, mely a fenti k -gerendáról lógott. Ebben a testhelyzetben keblei megemelkedtek, dereka és csíp je kicsavarodott, s az egész összkép erotikus tehetetlenséget sugallt – meg lehetett volna mintázni róla a veszélyben forgó hercegn t. Megálltam, lábam földbe gyökerezett e tündérmeséb l el lépett jelenés láttán. A lány arcán fájdalmas kifejezés ült. – Kiegészítetted? – kérdezte halkan. – Miért vagy így öltözve? – Ez volt a leghétköznapibb az agyamban biliárdgolyóként egymásnak ver több száz kérdés közül, de hát úgy éreztem, mintha álomban sétálnék. Válaszként kard hegye nyomódott a hátamhoz. – Azért, hogy elterelje a figyelmedet – dünnyögte Silano gróf. – Eressze le a fegyvert, monsieur! – A kardhegy még fájdalmasabban szúrt. Gondolkozni próbáltam. Fegyveremet letettem a k re. – És most a medált. – A magáé – próbálkoztam –, ha szabadon engedi t és hagyja, hogy elmenjünk. – Engedjem szabadon? Miért? Hiszen bármikor leeresztheti a karját! S Astiza így is tett: bocsánatkér arckifejezéssel kihúzta vékony csuklóit a laza bilincsb l. A láncok gyengéden himbálóztak – üres kellék volt mindegyik. Az áttetsz köntös úgy omlott testére, mint egy klasszikus szoborra, fehérnem je csupán még inkább felhívta a figyelmet arra a részre, melyet elfedett. Úgy t nt, szégyenkezik a csalás miatt. Én pedig ismét ostobának éreztem magam. – Nem jöttél rá, hogy most már velem van? – mondta Silano. – De hisz elvégre amerikai vagy, nem igaz? Túl közvetlen, túl bizakodó, túl idealista, túl naiv. Egész úton arról ábrándoztál, hogy megmented t, ugye? Nemcsak a medált nem értetted meg soha, hanem t sem. – Ez hazugság. – A lányt figyeltem, miközben ezt mondtam, remélve, hogy meger sít. Remegve állt, a csuklóját dörzsölgette. – Valóban az volna? – mondta mögöttem Silano. – Nézzük csak, mi az igazság. Talma Alexandriába ment, hogy kérdez sködjön fel le, de nem azért, mert a barátod volt, hanem mert Napóleonnak dolgozott. – Ez is hazugság. Újságíró volt. – Aki alkut kötött a korzikaival és a tudósaival, megígérve nekik, hogy szemmel tart téged, s cserébe bejárást nyer az expedíció legmagasabb vezérkarába. Bonaparte meg akarja találni a titkot, de nem bízik senkiben. Talma tehát velük tarthatott, ha vállalta, hogy kémkedik utánad. Az újságíró viszont kezdett l gyanakodott Astizára. Ki ? Miért jön veled, mint egy engedelmes kutya, miért kutyagol egy hadsereggel, miért egyezik bele, hogy hárembe rejtsék? Belehabarodott volna a te durva vonzer dbe? Vagy pedig azért, mert mindig is az én szövetségesem volt? Nyilvánvalóan élvezte a hencegést. Astiza fölfelé nézett, a romos gerendára. – Kedves Gage-em, felfogtál egyáltalán valamit is abból, ami eddig veled történt? Az újságíró felfedezett egy nyugtalanító dolgot a mi alexandriai boszorkányunkról: Astizát nem a cigányok tájékoztatták érkezésedr l, ahogy neked mondta, hanem én. Igen, valóban kapcsolatban voltunk. De ahelyett, hogy segített volna megölni téged, ahogy javasoltam, a
198
jelek szerint felhasznált, hogy fényt deríts a titkokra. Miben mesterkedett? Mikor partot értem Alexandriában, Talma azt hitte, utánam is nyomozhat, Bin Szadr azonban elfogta. Felajánlottam annak a bolondnak hogy csatlakozzon hozzám veled szemben, és azután bármilyen kincset is találunk, adjuk el a legtöbbet ígér királynak vagy tábornoknak – akár Bonaparténak is! –, de nem hallgatott a józan észre. Azzal fenyeget zött, hogy elmegy Bonapartéhoz, és a tábornok majd kihallgattat mindahányunkat. Még alkudozásra sem volt jó azok után, hogy ragaszkodtál ahhoz a koholmányhoz, miszerint a medál elveszett. Utolsó esélye az lett volna, ha ellopja attól, akinél volt, és elhozza nekem, de ezt elutasította. A kis hipochonder végül h ségesebb lett, mint megérdemelted volna, és francia hazafi vált bel le egészen a csizmája talpáig. – Nem úgy, mint te – jegyeztem meg h vösen. – A forradalom mindent elvett a családomtól. Azt hiszed, azért ereszkedtem le a cs cselékhez, mert érdekel a szabadságuk? Az szabadságuk a tönk szélére juttatott, s most felhasználom ket arra, hogy mindent visszaszerezzek. Én nem Bonaparténak dolgozom, Ethan Gage. Bonaparte dolgozik nekem, bár nem tud róla. – így hát elküldted nekem Talmát egy korsóban. – Mereven álltam, összeszorított öklömön kifehéredtek a bütykök Úgy éreztem, forog körülöttem a világ, és a lánc olyan, mint egy inga Mesmer egyik trükkjében. Csupán egyetlen esélyem volt. – A háború áldozata – válaszolta Silano. – Ha rám hallgat, most Kr zusnál is gazdagabb lenne. – Akkor sem értem. Miért nem vette el t lem a lámpahordozód, az álruhás Bin Szadr a medált azon az els estén Párizsban, abban a percben, amikor kiléptem az utcára? – Mert azt hittem, odaadtad a kurvának, és nem tudtam, hol lakik. O viszont nem vallott, még akkor sem, amikor az arab kibelezte. A lakásodban sem találták meg az embereim. szintén szólva akkor még magam sem voltam biztos a jelent sége fel l, ehhez újabb vizsgálódás kellett. Feltételeztem, hogy a börtönben könnyedén megfoszthatlak t le. De elmenekültél, összeálltál Talmával, és már úton voltál Egyiptomba, tudósként – mily nevetséges! –, miel tt én egyáltalán megbizonyosodhattam volna afel l, hogy ezt az ékszert kerestük oly régóta mindnyájan. Még ma sem tudom, hová rejtetted a medált azon az els estén. – Az éjjeliedényembe. – Irónia, irónia! – Nevetett. – A világ legnagyobb gazdagságának kulcsa, és te a szarba rejted! Mekkora egy bohóc vagy! Ám szokatlanul szerencsés is egyben: megúsztad a támadást a touloni országúton és az alexandriai utcán, elkerült a kígyó, hajad szála sem görbült véres ütközetek során, s még ide is eljutottál. Az ördög segít neked, barátocskám! De végül mégis egyenesen hozzám vezetett, téged és a medálodat, s mindezt egy n ért, aki azt sem engedi, hogy hozzáérj! Férfiagy! A lány megmondta nekem, hogy csupán várnunk kell, már persze ha Bin Szadr nem kap el els ként. Egyáltalán megtalált téged? – Lel ttem. – Valóban? Kár. Roppant z rös egy fickó vagy, Ethan Gage. – De túlélte. – Természetesen. Mindig túléli. Gondolom, nem akarsz vele újra összefutni. – Ne felejtsd el, hogy még mindig a tudósok közé tartozom, Silano! Felelni akarsz Monge és Berthollet el tt a meggyilkolásomért? Bonaparte hallgat rájuk, és egy egész sereg lesi a parancsait. Lógni fogsz, ha bajom esik. – Azt hiszem, önvédelemnek hívják. – Kissé megnyomta a kardját, apró szúrást éreztem a ruhámon át, és kiserkent a vérem. – Vagy netán szökevény elfogására tett kísérletnek, aki menekülni próbált a forradalmi igazságszolgáltatás el l? Olyasvalakié, aki hazudott egy varázserej medál elvesztését illet en, hogy magának tarthassa azt meg? Bármelyik megteszi. Ám én nemes vagyok, és a nemesség kötelez. Megkegyelmezek neked. Üldözött szökevény
199
vagy, barátok és társak nélkül, nem jelentesz fenyegetést, ha egyáltalán bármikor is azt jelentettél volna. Szóval, a medálért cserébe visszakapod… az életed. Ha elmondod, mit tudott meg Énoch. – Mit tudott meg Énoch? – Ez meg mir l beszél? – Legyengült mestered egy máglyára vetette magát, markában egy könyvvel, miel tt megkínozhattuk volna. Közeledtek a francia csapatok. Szóval, mi volt abban a könyvben? A gazember arra az arab verseskönyvre gondolt, melyet Énoch szorongatott. Verejtékezni kezdtem. – A lányt is akarom. – De nem akar téged, nemde? Nem mondta, hogy régebben szeret k voltunk? Ránéztem. Astiza az egyik himbálózó bilincsre tette a kezét, mintha attól várná, hogy megtartsa. Szomorúan nézett mindkett nkre. – Ez volt az egyetlen megoldás, Ethan. Ugyanazt a keser ízt éreztem, melyet Bonaparte érezhetett, mikor hírt szerzett Josephine tlenségér l. Ilyen messzire eljutottam – ezért? Hogy egy hetvenked arisztokrata kardot nyomjon a hátamnak? Hogy egy n megszégyenítsen? Hogy elveszítsek mindent, amiért küzdöttem? – Rendben. A nyakamhoz nyúltam, és jól láthatóan felemelve a medált – magam elé tartottam. Úgy lengett, mint egy inga. Még most, éjszaka is hideg fénnyel csillogott. Hallottam, hogy mindketten visszafojtják a lélegzetüket a tárgy új alakja láttán. k vezettek, s én megtaláltam a hiányzó darabját. – Tehát ez lenne a kulcs – lehelte Silano. – Most már csak a számokat kell megértenünk. Te, papn , segíteni fogsz. Gage? Fordulj meg, lassan, és add át. Így tettem, s közben kissé távolabb húzódtam vívót rét l. Csak annyi id re volt szükségem, hogy egy pillanatra elterel djön a figyelme. – Te semmivel sem jutottál közelebb a rejtély megfejtéséhez, mint én – figyelmeztettem. – Nem? Én több rejtélyt megoldottam, mint te. A Földközi-tengert bejárva sok templomba és könyvtárba eljutottam. Rájöttem, hogy a kulcs Dendarában rejt zik, Kleopátra templomában. Hogy a Vízönt t kell figyelnem. És itt, délen megtaláltam Kleopátra templomát, aki persze a szépséges és nagy hatalmú Íziszt imádta, nem a tehénarcú, marhafül s – t gy Hathort. Egyedül azt nem tudtam, pontosan merre keressek tovább. – Van egy kripta, benne egy Min nev fallikus istenséggel. Ott volt a hiányzó darab. – Roppant tudományos cselekedet ez t led, hogy megtaláltad. Most pedig add ide az ékszert! Lassan, áthajolva vívót re hegye fölött, átadtam neki. Gyermeki mohósággal kapta el, arcán gy ztes mosoly jelent meg. Mikor feltartotta ezt a furcsa szabadk ves-jelképet, úgy nt, mintha táncolna. – Hát nem különös, hogyan adják tovább a szent hagyományt még olyanok is, akik nincsenek tudatában az eredetének? – jegyezte meg Silano. Ebben a pillanatban elhajítottam a tomahawkot. A fegyver a hátamnál rejt zött, centikre csupán a kardja hegyét l, de b köntösöm mégis elfedte. Mikor a törzsem kissé elfordult és a gróf a medállal volt elfoglalva, csak egy pillanatra volt szükségem, hogy el rántsam. A kérdés csak az volt, hogy vajon Astiza figyelmezteti-e, mikor észreveszi, miben mesterkedem. Nem tette. Ami azt jelentette, talán mégsem áll Silano oldalán. A fickó hazudott nekem. És talán mégsem tettek lóvá teljesen. Gyors voltam, nagyon gyors. Silano mégis megel zött. Félrehajolt, mikor a szekerce elzúgott a füle mellett, s pörögve landolt mögötte, a templomterasz homokjában. A támadás
200
mégis kizökkentette egyensúlyából, szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Ennyi elég volt, hogy megragadjam a puskámat! Felemeltem… O pedig ruganyosan és határozottan el rehajolt, s vívót re pengéjét egyenesen beletolta a puskám csövébe. – Touché, Monsieur Gage. Patthelyzetbe kerültünk, nemde? Azt hiszem, eléggé nevetségesen festhettünk. Megdermedtem, fegyverem csöve a mellkasának szegez dött, de is szoborként állt, szilárdan, kardja a puskám torkában. – Annyi különbséggel – folytatta –, hogy nekem van még egy pisztolyom. – A kabátjába nyúlt. Megnyomtam a ravaszt. Eldugaszolt puskám felrobbant, széthasadt tusa visszarúgott, a cs és a törött kard pörögve repült Silano feje felé. Szétugrattunk. Csengett a fülem, arcomat felhasították a széttört puska maradványai. Silano felbömbölt. Azután baljóslatú reccsenést és morajlást hallottam. Felnézve láttam, hogy az egyik finoman kiegyensúlyozott k gerenda, melyet valamely réges-régi földrengés már így is kizökkentett si mélyedéséb l, meginog a csillagok fényében. Észrevettem, hogy köréje van tekerve a lánc, és hogy Astiza teljes erejével nekifeszül. – Elmozdítottad a láncot – szólalt meg Silano ostobán, döbbent zavarodottsággal bámulva Astizát. – Sámson – felelte a lány. – Mindnyájunkat megölsz! A gerenda lecsúszott az oszlop tetejér l. Pörölyként zuhant alá, nekicsapódott egy álló oszlopnak, mire az is d lni kezdett. A kopott oszlopok igazi kártyavárnak bizonyultak. Csikorgó ropogás hallatszott, egyre növekv moraj, majd a fejünk felett az egész épület lni kezdett. Összerezzentem és félregurultam a lezúduló többtonnás kövek útjából, melyek becsapódása nyomán még a talaj is megremegett. Dörrenést hallottam, Silano pisztolyának hangját. K szilánkok rebbentek szét repeszként, ám a hangot elnyomta a megingó s led roppant oszlopok nyögése. Astiza rántott talpra, majd a templomemelvény széle felé taszigált a z rzavar közepette. – Fuss, fuss! A zaj idecsalja a franciákat! Sarkunkban porfelh vel felugrottunk, és éppen akkor érkeztünk a homokba, mikor egy oszlopdarab pattant át a fejünk felett, mint egy elszabadult hordó. Kleopátra lábának ütközött. A hátunk mögött, a romba d lt teraszon Silano sikoltott és átkozódott, de hangja alig hallatszott a por és a led lt romok törmeléke alól. Astiza el rehajolt, és odaadta a tomahawkot, melyet elhajítottam. – Erre még szükségünk lehet. Csodálkozva néztem rá. – Az egész templomot összedöntötted. – Elfelejtette lenyírni a hajamat. Vagy megtartani a zsákmányát. – A széles és új formájában meglehet sen ormótlan medál úgy csüngött az öklén, mint egy macska játéka. Kezemben a tomahawkot méregettem. – Menjünk vissza és végezzünk vele. E)e akkor már francia kiáltások hangzottak fel a templomkörzet el teréb l, s az rszemet riasztólövéseket adtak le. A lány megrázta a fejét. – Nincs rá id . Ezért futni kezdtünk, át a keleti fal hátsó kapuján, be a sivatagba. Fegyver, ló, étel, ital, vagy akár rendes öltözék nélkül. Újabb kiáltásokat és lövéseket hallottunk, de golyók nem sivítottak körülöttünk. – Siess! – mondta. – A Nílus már majdnem árad!
201
Ez meg mit jelentsen? Semmire nem számíthattunk, csupán a tomahawkomra és az átkozott medálra. És egymásra. De ki volt ez a n , akit megmentettem, és aki engem is megmentett?
202
Huszonegyedik fejezet
A Nílus magasan állt. Barnán és hatalmasan tört el re. Október volt, tet zött az áradás, s közeledtünk a körnaptár által kit zött naphoz. Elloptunk egy kis csónakot, s azzal indultunk lefelé a folyón, vissza a Nagy Piramishoz, mely Monge szerint a rejtély kulcsa lehet. Adok neki egy utolsó esélyt, és ha most sem derítünk fényt a titokra, akkor egyszer en folytatom az utam a Földközi-tengerig. Arról, hogy ez a különös n mellettem követni fog-e, fogalmam sem volt. Mire a nap felkelt, mérföldekre jártunk Desaix seregét l, az áramlat gyorsan sodorta csónakunkat. Akár meg is nyugodhattam volna, ám észrevettem egy francia futárt a folyóparton vágtatni. A futár is meglátott minket, és bekanyarodott a dombok közé, hogy levágja az utat, miközben mi a folyó kanyarulatait követtük. Nem vitás, hogy a szökésünk hírét vitte. A vitorlarudat leeresztve felvontam a latin vitorlát, hogy még gyorsabban haladhassunk. A csónakot megdöntötte a szél, a víz sziszegett körülöttünk, miközben kormányoztam. Elhaladtunk egy ásító krokodil mellett. Ocsmány egy jószág volt, skori kövület, pikkelyei nedvesen csillogtak, sárga szeme a hüll k rezzenéstelen módján bámult ránk. Bár Silano után még is jobb társaságnak t nt. Micsoda páros voltunk! Én az arab ruhámban, Astiza a maga táncosn -kosztümjében, a kicsiny, halszagú felukka iszapos padlatán kuporogva. A lány keveset beszélt, mióta újra találkoztunk. A Nílust nézte, s ujjaival a medált babrálta, melyet a jogos tulajdonos határozottságával, saját nyakába akasztott. Nem kértem vissza. – Hosszú utat tettem meg, hogy rád találjak – mondtam végül. – Ízisz csillagát követted. – De nem is voltál megláncolva, csak tettetted! – Igen. Semmi sem volt valódi. Becsaptam t, s téged is. – Ismerted Silanót azel tt? Sóhajtott. – A mesterem volt és a szeret m, miel tt a sötét m vészetek felé fordult volna. Hitt benne, hogy Egyiptom mágiája ugyanolyan valódi, mint Berthollet kémiája, s hogy Cagliostro és Kolmer nyomdokaiban járva majd okkult titkokra bukkan ezen a földön. Egyáltalán nem érdekelte a világ, csupán saját maga, mert keser séggel töltötte el mindaz, amit a forradalom elvett t le. Mikor ráébredtem, mennyire önz , szakítottunk. Alexandriába menekültem, ahol menedéket leltem egy másik mesternél, az rz nél. Silano álmai sekélyesek. Alessandro arra akarja felhasználni Egyiptom titkait, hogy hatalmat, s t örök életet nyerjen általa, ezért úgy döntöttem, kett s játékot fogok zni. – O váltott ki Juszuftól? – Igen. Megvesztegette a vén kéjencet. – Kéjenc? – Juszuf vendégszeretete nem volt teljesen önzetlen. El kellett mennem onnan. – Észrevette a tekintetemet. – Ne aggódj, nem ért hozzám. – Tehát a régi szeret ddel tartottál. – Te nem tértél vissza a piramisoktól. Silano azt mondta, Énochnál sem talált meg. Csak úgy tudtam el rehaladni a rejtély megfejtésében, ha a gróffal tartok. Semmit nem tudtam Dendaráról, mint ahogy te sem. Azt a helyet évszázadok óta elfeledték. Azt mondtam Alessandrónak, hogy nálad van a medál, és üzenetet hagytam neked, hogy megtalálhasd a
203
háremben. Mindketten tudtuk, hogy utánunk jössz majd. Szabad akaratomból mentem, mert a franciák túl sokat kérdez sködtek volna, ha megkötöz. Alessandro! Nem tetszett a keresztnév bizalmas hangzása. – Aztán a fejére döntötted a templomot. – Mélyen meg van gy dve a saját vonzerejér l, akárcsak te. Meg ahogy te is, gondoltam, aki kedvedre játszadozol velünk, hogy elérhesd a céljaidat. – Egyszer azt kérdezted t lem, miben hiszek, Astiza. Te miben hiszel? – Ezt hogy érted? – Azért segítettél Silanónak, mert te is meg akarod szerezni a tudást, amit a titok rejt. – Természetesen. De azért, hogy meg rizzem, nem azért, hogy eladjam a Bonaparte-féle hatalomvágyó zsarnokoknak. Belegondoltál már, mit tenne az az ember egy sereg halhatatlan élén? Egyiptomot hatalma csúcsán mindössze húszezer ember védte, mégis bevehetetlennek bizonyult. Azután úgy t nik, valami történt, valami elveszett, és megindultak az inváziók. – Összeálltál azzal a férfival, aki megölte Talmát… – Silano ismert olyan dolgokat, melyeket én nem. Én is ismertem olyanokat, melyekr l nem tudott. Te képes lettél volna egymagad megtalálni a dendarai templomot, ahonnan jövünk? Mi nem tudtuk, melyik templomról beszélnek Énoch könyvei, Silano azonban a Rómában, Isztambulban és Jeruzsálemben folytatott tanulmányai során rájött. Mi egymagunkban soha nem tudtuk volna megtalálni a medál többi karját, mint ahogy Silano sem tudta volna kiegészíteni azt nélküled és Énoch nélkül. Bizonyos nyomok nálad voltak, mások a grófnál. Az istenek tehát összehoztak bennünket. – Az istenek, vagy az Egyiptomi Rítus? Nem a cigányok árulták el neked, hogy Egyiptomba érkezem. Félrenézett. – Nem mondhattam el az igazat, mert félreértetted volna. Alessandro hazudott: azt üzente, hogy elloptad t le a medált. Úgy tettem, mintha segítenék neki, hogy kihasználhassam. Te túlélted a merényletünket. Azután Énoch meggy zte Asrafot, hogy próbáljon megtalálni minket a csatában – téged, a zöld kabátos férfit, aki felt módon még egy l szerkocsira is felálltát –, s így megvizsgálhassa a medált, melyre mindnyájan kíváncsiak voltunk. Mindennek, ami történt, így kellett lennie, kivéve persze szegény Talma halálát. Forgott velem a világ. Talán valóban túl naiv voltam. – Szóval mindnyájan csupán eszközök voltunk számodra? Én a medál miatt, Silano az okkult tudománya miatt? Számodra mindegy, csak felhasználhass minket? – Nem szerettem bele Silanóba. – Nem azt mondtam, hogy beleszerettél, hanem hogy… – Megálltam. A lány nem nézett felém, mereven és remegve állt, szép hosszú haja repdesett a meleg szélben, mely apró hullámokat korbácsolt fel a folyó vizén. Nem szeretett bele? Mármint Silanóba Mindez azt jelentené, hogy udvarlásom nem volt eredménytelen, vonzer m mégsem volt teljesen hatástalan, s tisztességes szándékaimat sem értette félre? De vajon mit érzek iránta most, a történtek után? Kívántam, persze, de szeretni? A jelek szerint még csak nem is ismertem. S a szerelem igencsak ingoványos talaj volt a magamfajta számára, baljóslatúbb, mint egy közelg mameluk roham vagy egy tengeri sort z. Azt jelentette: hinni valakiben, lekötelezni magam valaki mellett egy pillanatnál hosszabb id re. Mit érzek vajon ténylegesen e n iránt, aki elárult – vagy talán mégsem? – Úgy értem, én sem szerettem eddig senkit – habogtam. Nem éppen frappáns válasz. – Azaz, még abban sem vagyok biztos, létezik-e a szerelem. – Honnan tudod, hogy az elektromosság létezik, Ethan? – kérdezte Astiza némiképp bosszúsan.
204
– Hát. – Ez roppant érdekes kérdés, hiszen ez a jelenség a természetben láthatatlan. – A szikrákból, gondolom. Érzi az ember. Vagy a villámból. – Pontosan. – Rám nézett, mosolya olyan titokzatos és megközelíthetetlen volt, mint egy szfinxé, s mégis éreztem, hogy az ajtó kinyílt, már csak át kell lépnem rajta. Mit is mondott Berthollet a személyiségemr l? Hogy nem használtam ki a bennem rejl lehet ségeket? Most itt volt az esély, hogy feln jek, hogy lehorgonyozzak – nem valami, hanem valaki mellett. – Azt sem tudom, melyik oldalon állsz – próbáltam kitér választ adni. – A miénken. Az meg melyik? Azután, miel tt beszélgetésünk bármilyen megnyugtató végkifejlethez is érhetett volna, egy puska dörrenését visszhangozta a folyópart. Folyásirányba néztünk. Egy felukka jött felénk dagadó vitorlákkal, fedélzetén nyüzsögtek az emberek. Még háromszáz méteres távolságból is felismertem Ahmed bin Szadr felkötött karját. Kína összes teájára, hát végképp nem tudok megszabadulni ett l az embert l? Nem éreztem ennyire terhesnek senki társaságát azóta, hogy Franklin meghívta John Adamst vacsorára, és kénytelen voltam végighallgatni nem éppen hízelg szóáradatát az Egyesült Államok politikusainak felér l. Nálunk nem volt fegyver, csupán a tomahawkom, így semmi esélyünk sem lett volna ellenük, ezért a kormánylapáttal a part felé fordítottam csónakunk orrát. Talán találunk egy sírkamrát a part menti sziklák között, melyben elrejt zhetünk. De nem: egy szakasz vörös-kék kabátos huszár özönlött le a dombtet l egyenesen a partra, hogy fogadjon minket. Francia lovasság! Talán, ha húsz mérföldet megtettünk! Nos, inkább k, mint Bin Szadr. Ok Bonapartéhoz visznek, míg az arab olyan dolgokat velne Astizával és velem, melyekbe bele sem akarok gondolni. Ha Napóleon elé kerülünk, Astiza egyszer en azt mondja, hogy elraboltam, én pedig meger sítem ezt. Megfordult a fejemben, hogy letépem csinos nyakából a medált és belehajítom a Nílusba, de nem tudtam rászánni magam. Túl sok energiát fektettem már ennek az ékszernek a megtartásába. Amellett én legalább annyira kíváncsi voltam arra, hová vezethet, mint bárki más. Ez volt az egyetlen térképünk Thot könyvéhez. – Jobban tennéd, ha elrejtenéd – mondtam neki. A lány becsúsztatta az ékszert a keblei közé. Kifutottunk a homokos partra, és kikászálódtunk a csónakból. Bin Szadr felukkája még mindig az áramlattal küzdve igyekezett felénk, az arabok ordítoztak, és a leveg be lövöldöztek. A tucatnyi francia lovas félkörben körénk sereglett, nehogy megszökhessünk, én pedig a megadás jeleként felemeltem a kezem. Hamarosan poros lovak gy jében álltunk. – Ethan Gage? – Szolgálatára, hadnagy úr. – Miért van úgy öltözve, mint egy pogány? – így h vösebb. Tekintete id nként átvándorolt Astizára, de nem merte megkérdezni, miért van utcalánynak öltözve. 1798-ban még szorult némi illem az emberekbe. – Henri d'Bonneville hadnagy vagyok. Letartóztatom önt állami tulajdon ellopásáért, régiségek elpusztításáért, gyilkosságért, parancsmegtagadásért, lazításért Kairóban, valamint szökésért, bujkálásért, személyazonossága eltitkolásáért, kémkedésért és hazaárulásért. – A dendarai gyilkosságért nem? Pedig abban bíztam, hogy megöltük Silanót. A hadnagy kihúzta magát. – A gróf éppen lábadozik sérüléseib l, s hamarosan csapatot szervez majd, hogy csatlakozzon az üldözéshez. – Kifelejtette az emberrablást – biccentettem Astiza felé. – Nem felejtettem ki. A n , akit megmentett, segít nekünk a nyomozásban, vagy t is kihallgatjuk.
205
– Csupán a hazaárulás miatt tiltakozom – mondtam. – Amerikai vagyok. Nem kellene franciának lennem, hogy elárulhassam az önök országát? – rmester, kötözze meg ket. Ekkor partot ért a minket üldöz felukka is, s Bin Szadr, megmaradt martalócai élén, felénk tartott. Eltörtettek a francia lovasok mellett, mintha csak egy tevevásáron lennének a bazárban. – A fickó az enyém! – acsarogta az arab, kígyófej botját rázva. Némi megelégedettséggel nyugtáztam, hogy bal karja sínben van. Nos, ha nem tudom azonnal kinyírni a két gazembert, akkor talán lassanként felmorzsolom az erejüket, ahogyan a franciák teszik Nelsonnal. – Látom, tengerész lett bel led, Ahmed – üdvözöltem. – Leestél a tevédr l? – A hajómra viszem, most azonnal! – Attól tartok, ez lehetetlen, monsieur – mondta d'Bonneville hadnagy. – A szökevény Gage megadta magát a lovasságnak, és a francia hatóságok körözése alatt áll. Hadbíróság fog ítélkezni felette. – Az amerikai megölte néhány emberemet! – Ezt elintézheti vele, ha mi végeztünk, már amennyiben életben marad az eljárás végére. Hát ez igen biztató gondolat volt. Bin Szadr összevonta a szemöldökét. Észrevettem, hogy arca másik felét is kelés csúfítja, s elgondolkodtam azon, vajon csak az arcb re beteg-e, vagy Astiza tett vele ismét valamit. Lehet, hogy akár leprát, s t pestist is rá tudna szabadítani? – Akkor elvisszük a n t. – Emberei vigyorogva bólogattak. – Nem, monsieur. – A hadnagy gyors pillantást vetett az rmesterre, aki továbbadta a pillantást az embereinek. Az eddig rám szegezett karabélyok egy szívdobbanás alatt Bin Szadr bandája felé fordultak. Azok szintén a francia lovasokra emelték muskétáikat. Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem rám céloz mindenki, gyorsan elt dtem azon, hogyan kovácsolhatnék el nyt ebb l a helyzetb l. – Ne tégy az ellenségeddé, francia! – morogta Bin Szadr. – Maga egy fizetett zsoldos, semmiféle jogosultsága nincs – felelte zordan d'Bonneville. – Ha nem tér vissza a csónakjára ebben a szempillantásban, letartóztatom függelemsértésért, és meggondolom, ne akasszuk-e fel egyb l. – Ellentmondást nem t en tekintett körbe. – Már ha találunk megfelel fát a környéken. Egy hosszú pillanatig kényelmetlen csend volt. A nap olyan forrón t zött, hogy szinte hallottam a sistergést a háttérben. Azután az egyik lovas köhögött, megrándult, majd összecsuklott a nyeregben, és meghallottuk a távoli lövés visszhangját a Nílus sziklái között, mely megölte t. Azután újabb puskadörrenések hangzottak fel, mire Bin Szadr egyik embere nyögött fel és esett össze. A puskák csövei most a folyó fölötti dombgerinc felé fordultak. Egy csapat bukkant fel éppen a gerincen, s özönlött lefelé a lejt n – lobogó köntösben, csillogó kopjákkal. Mamelukok! A macska-egér játékot Murád bej egy osztaga talált ránk, s úgy t nt, legalább ötszörös túler ben vannak. – Lóról le! – üvöltötte d'Bonneville. – Csatasorba! – Az arabok felé fordult. – Ti is! Az arabok azonban addigra már felukkájuk felé menekültek, visszamásztak a fedélzetre és kilökték a hajót a vízre. – Bin Szadr, te gyáva rohadék! – ordította d'Bonneville. Az arab obszcén mozdulattal válaszolt. A franciák tehát egyedül maradtak a mameluk támadással szemben. – T z! A hadnagy kiáltására szedett-vedett sort z hangzott fel a lovassági karabélyokból, de ez távolról sem volt annyira hatékony, mint egy francia gyalogsági négyszög fegyelmezett sortüze. Néhány mameluk felbukott, a többiek ránk rontottak. Miközben arra vártam, mikor
206
csapódik belém egy kopja, azon t dtem, vajon mennyi az esélye annak, hogy három ellenséggel is összefussak ugyanazon a kicsiny folyószakaszon: körülbelül annyi, mint a szerencsétlen ellentéte egy nagytét brelan játszmában a három egyforma kártya összekerülésének. Ám az a mameluk, akit l a halálos döfést vártam, el rehajolt a nyeregben, kinyújtotta a karját és felszedett a földr l, mint egy leesett sz fürtöt. Kiabáltam, de a karja satuként szorította a mellkasomat. Átugratott a franciák sorain, egyenesen az arabok csónakja felé. Miközben én az oldalán lógtam, egy harci dalt énekelt, s szabad kezével magasra emelte kardját, pusztán térdével kormányozva a lovát. – Most megbosszullak, bátyám! Állj meg és küzdj, kígyó! Asraf volt! Fröcskölve begázoltunk a folyópart sekély vizébe, a szintén félkarú Bin Szadr pedig megfordult hajója orrában, hogy fogadja a támadást. As lecsapott, az arab felemelte kígyófej botját, hogy kivédje a támadást. Pendülés hallatszott, mintha acél üt dne acélnak, és rájöttem, hogy a botnak is fémbetéte lehet. A mameluk rohamának dühét l az arab nyögve hátraesett, de társai elsütötték a puskáikat, így Ast meghátrálásra kényszerítették. A csónak beljebb sodródott. Elvágtattunk a csatamez l, magunk mögött hagyva a kiáltásokat, sikolyokat és lövéseket. As a nyergére vetett, mint egy gabonazsákot, a leveg kiszaladt a tüd mb l, s alig láttam valamit a paták által felvert portól. Mégis megpillantottam, hogy a tiszt, aki megmentett minket, a földre került, s egy mameluk görnyedt föléje késsel a kezében. Egy másik huszár hátából kiálló lándzsával kúszott el re, megpróbálván még elmetszeni az ellenség egy tagjának torkát, miel tt meghal. A fogság rosszabb volt a halálnál, s a katonák olyan drágán adták az életüket, ahogyan csak tudták. Bin Szadr arabjai egyre távolabb kerültek a parttól, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy visszal jenek a mamelukokra. Fellovagoltunk egy hosszú d ne tetejére, és megálltunk a gerincén, mely a Nílusra nézett. As elengedett, s én talpra estem. Míg az egyensúlyomért küzdöttem, láttam, hogy a vigyorába fájdalom is keveredik. – Mindig nekem kell megmentenem téged, barátom. Egyszer majd kiegyenlítem a piramisok menti csatában szerzett tartozásomat. – Már többszörösen kiegyenlítetted – feleltem lihegve, s figyeltem, amint egy másik ló érkezik mellénk. Astiza volt a nyergére vetve, éppen úgy, ahogyan az imént én, hosszú haja lelógott. Majd a másik harcos minden finomkodás nélkül ledobta t a homokba. A folyóra néztem. A kis ütközet véget ért, a franciák némán feküdtek a földön. Bin Szadr kieresztett vitorlákkal igyekezett felfelé a folyón, Desaix és Dendara irányába, talán azért, hogy jelentse valószín halálomat. Gyanítottam, hogy a nyavalyás magának fogja tulajdonítani állítólagos megölésem dics ségét. Silano azonban bizonyítékot akar majd. – Tehát csatlakoztál a bejhez – mondtam. – Murád gy zni fog, el bb vagy utóbb. – Azok ott igaz férfiak voltak, akiket megöltetek. – Mint ahogyan a barátaim is, akik a piramisoknál lelték halálukat. A háborúban igaz férfiak vesztik életüket. – Hogyan találtatok ránk? – Visszatértem a népemhez, és követtem a nyomodat, mert úgy gondoltam, Bin Szadr is ezt teszi majd. Te aztán nagy tehetséggel vonzod a bajt, amerikai. – S kerülök ki bel le, neked köszönhet en. – Észrevettem, hogy vörös folt terjed a köntösén. – Te megsebesültél! – Bah! A viperák foga újra megkarcolt, éppen annyira, hogy ne végezhessek a gyávával, de ahhoz nem, hogy megöljön. – Mégis meggörnyedt, arcára kiültek a fájdalom jelei. – Egy napon egyedül lesz, amikor rátalálok, és akkor meglátjuk, ki sebesül meg. Vagy talán másféle szenvedést tartogat számára a sors. Remélem, így lesz. – El kell látni a sebedet!
207
– Hadd nézzem meg – mondta Astiza. Asraf mereven leszállt a lóról. Gyengén lélegzett, és láthatóan zavarban volt, mikor a lány felvágta a köntöst a törzsén, hogy megvizsgálja a sérülést. – A golyó átment az oldaladon, mintha szellem lennél, mégis er sen vérzik. Tessék, majd a turbánoddal bekötözzük. Ez súlyos seb, Asraf. Egy ideig nem ülhetsz lóra, hacsak nem kívánsz minél el bb a Paradicsomba jutni. – S hagyjalak egyedül titeket, a két bolondot? – Talán ezt is az istenek rendelték így. Ethannak és nekem kell befejeznünk. – Ha egy percre magára hagyom, azonnal bajba kerül! – Mostantól majd én vigyázok rá. Asraf elgondolkodott. – Legyen úgy. – Füttyentett. Két pompás arab ló ügetett hozzánk a lejt n, szép nyereggel, ficánkoló sörénnyel és farokkal. Ilyen nagyszer hátasom még soha nem volt. – Akkor vigyétek ezeket, és mondjatok egy fohászt azokért a férfiakért, akik nemrég a nyergükben ültek. Itt egy kard, melyet Murád bejt l kaptam, Gage. Ha mamelukok ütnének rajtatok, mutasd fel, és akkor békén hagynak. – Astizára nézett. – Visszamentek a piramisokhoz? – Az Egyiptom kezdete és vége – mondta a lány. – Siessetek, mert a franciák és az arabok hamarosan a nyomotokban lesznek. rizzétek meg a mágiát, melyet hordoztok, vagy pusztítsátok el, de ne kerüljön az ellenség kezébe. Itt egy köntös a napsütés ellen. – Odaadott egy csuklyát Astizának, majd felém fordult. – Hol. a híres puskád? – Silano belédöfte a kardját. Ertetlenül nézett rám. – Nagyon fura történet. Bedugta a vívót rét a cs be, én meg olyan dühös voltam, hogy meghúztam a ravaszt, s régi barátom ekkor felrobbant. Ezzel elég id t nyertünk, hogy Astiza a fejére döntse a tet t, de a gazember ezt is túlélte. Asraf megrázta a fejét. – Akkora szerencséje van, mint Rasz al-Ghulnak, a démonistennek. Egy napon majd, barátom, mikor a franciák már nem lesznek itt, te és én leülünk, és akkor elmagyarázod, mir l beszéltél az imént! – Fájdalmasan nyeregbe szállt, és lassan leporoszkált a többiekhez, akik a csatamez törmeléke és holttestei között vártak rá. Asraf útmutatása alapján észak felé lovagoltunk, a folyót követve. A piramisokig több mint kétszáz mérföldet kellett megtennünk visszafelé. A nyeregtáskákban találtunk kenyeret, datolyát és vizet, ám alkonyatra az utazás és a feszültség teljesen kimerített minket, mivel az el tte lév éjszakán sem aludtunk szemhunyásnyit sem. Megálltunk egy kis nílusi faluban, ahol szállást kaptunk, az Egyiptomban szokásos egyszer vendégszeretettel. Elaludtunk, miel tt befejeztük volna a vacsoránkat. Megdöbbent volt ez a vendégszeretet annak fényében, hogy ezeket az embereket a mamelukok kíméletlenül kizsákmányolták, a franciák pedig kifosztották. De ami kevés javuk maradt, azt megosztották velünk. Miután ellátták a vágásokat és karcolásokat, melyeket szereztünk, s mi elaludtunk, saját vékony takaróikat terítették ránk Ahogy kértük két órával napkelte el tt ébresztettek, s mi újra útnak eredtünk észak felé. A második éjjelen testünk sajgott ugyan, de kipihentebbek voltunk, és saját magunk találtunk pihen helyet egy folyó menti pálmaligetben, távol a házaktól, emberekt l és kutyáktól. Id t kellett szakítanunk magunkra. A mamelukok támadása óta nem láttuk egyik oldal katonáját sem, csupán az id tlen körforgásban él falvakat. A lakosok nádkötegekb l álló tutajokon dolgoztak, mert a megáradt Nílus elöntötte a földjeiket, friss üledéket hozva Afrika rejtélyes központjából. Kovak és As kardja segítségével tüzet gyújtottam. Körülöttünk elmélyült a sötétség, s a Nílus – az élet megújulásának ígéretével – megnyugtatóan hullámzott a közelünkben.
208
Mindketten feszültek voltunk az elmúlt napok és hetek eseményei miatt, és éreztük, hogy ez a csendes közjáték nem fog sokáig tartani. Valahol délen Bin Szadr és Silano kétségkíyül felfedezte, hogy nem haltunk meg, és a nyomunkba eredtek. Ezért hálát mondtunk a csillagok nyugalmáért, a puha homokágyért, és az utolsó faluban kapott bárányhúsért és gyümölcsért. Astiza ismét láthatóan hordta a medált; el kellett ismernem, hogy jobban mutat rajta, mint rajtam. Úgy döntöttem, megbízom benne, hiszen figyelmeztethette volna Silanót a tomahawkomról, vagy elmenekülhetett volna a talizmánnal, mikor az oszlopok led ltek, vagy akár a folyami csatában is elhagyhatott volna. De nem tette egyiket sem, és emlékeztem arra is, mit mondott a csónakon: hogy nem szerette Silanót. Azóta állandóan forgattam a fejemben ezt a mondatot, de még mindig nem voltam biztos benne, hogyan értsem. – Nem tudod biztosan te sem, miféle titkos ajtót keresünk, ugye? – kérdeztem inkább. Szomorúan mosolygott. – Még abban sem vagyok biztos, hogy meg kell-e, vagy meg lehet-e találni. De miért hozott volna el Ízisz minket idáig, ha nem lenne célja velünk? Tapasztalatom szerint Istent nem túlzottan érdeklik az emberi ésszel felfogható célok, de ezt nem mondtam ki. Ehelyett összeszedtem a bátorságomat, és így szóltam: – Én már megtaláltam a titkomat. – Mit? – Téged. Még a t z fényében is észrevettem, hogy elpirul, miközben elfordítja a fejét. Az arcához nyúltam, és gyengéden visszafordítottam felém. – Figyelj, Astiza, a hosszú sivatagi mérföldek alatt volt id m gondolkodni. A nap úgy zött, mint egy kemence, a homok a csizmámon át is égette a lábam, és voltak napok, amikor Asraffal agyagon és sült sáskákon éltünk. De mégsem gondoltam erre. Rád gondoltam végig. Ha ez a Thot könyve valóban a bölcsesség forrása, talán azt találom benne: ragadd meg, ami máris a tiéd, és élvezd a mai napot, ahelyett hogy a holnapon rágódnál. – Ez nem hangzik az én nyugtalan vándorom szájából valónak. – Szóval, az az igazság, hogy én is beléd szerettem – vallottam meg. – Szinte azonnal, miután lekotortam rólad a törmeléket és észrevettem, hogy n vagy. Csupán nehezen tudtam beismerni magamnak. – S azzal megcsókoltam, nem érdekelt, hogy idegen vagyok, és kutya legyek, ha nem csókolt vissza, mégpedig mohóbban, mint vártam. Együtt éltünk túl megannyi kellemetlenséget – márpedig nincs dolog, mely jobban összehozna egy férfit és egy n t, mint az átélt nehézségek. Mint kiderült, Ízisz nem olyan pr d istenség, mint az újabbak, s Astizának legalább olyan pontos elképzelései voltak arról, mit akar, mint nekem. Ha a medál jól mutatott rongyos háremhölgy-ruházatán, meztelen keblén és hasán egyenesen gyönyör volt, így hagytuk, hogy a holdfény öltöztessen minket, ágyat készítettünk szerény javainkból, és úgy töltöttük az éjszakát, mintha nem tudhatnánk, eljön-e a holnap. Az ékszer kés bb viszont útban volt, ezért levettük és átmenetileg a homokban hagytuk. A lány b re tökéletes volt, mint a sima d nék, illata édes, mint a szent lótuszé. Több szent rejtély van egy n lelkében és jelenlétében, mint bármely poros piramisban. Imádtam t, mint egy szentélyt, és felkutattam, mint egy templomot, pedig a fülembe suttogta: – Ez az éjszaka az örökkévalóság. Kés bb, mikor a hátán feküdt, az ujja köré tekerte a medál láncát, és felmutatott az égen vándorló félhold sarlójára. – Nézd! – mondta. – Thot kése.
209
Huszonkettedik fejezet
Utazásunk vissza, Kairó felé olyan volt, mintha az id rétegein haladnánk át. A parasztok szerint füves dombok jelezték az si városok maradványait. A hullámzó d nék közül olykor eltemetett templomok vagy szentélyek csúcsa bukkant ki. El-Minya közelében két óriási majomra bukkantunk; kövérek voltak és csillogtak, ünnepélyes arccal fordultak a kel nap felé. Kétszer olyan magasak voltak, mint egy ember, tollakkal díszített köntösöket viseltek, nemes méltósággal és a Szfinxhez méltó végtelen nyugalommal ültek ott. A hatalmas majmok természetesen a rejtélyes Thot megnyilvánulásai voltak. Vályogból épült falvak százai mellett haladtunk el, miközben a sivatag peremén lovagoltunk a datolyapálmák sorfala között, mintha a zöld gyep tenger volna, mely a homokos partot nyaldossa. Tucatnyi piramist hagytunk magunk mögött, melyeket nem is láttam azel tt: némelyikük alig volt több romos dombnál, másoknál még mindig felismerhet volt eredeti geometriájuk. Templomok maradványai fehérlettek körülöttük a homokban. Romos utak ereszkedtek alá a Nílus buja zöld völgyébe. Oszlopok emelkedtek az ég felé, bár nem tartottak semmit. Astizát és engem mintha burok vett volna körül: tudatában voltunk ugyan küldetésünk jelent ségének és esetleges üldöz ink közeledésének, mégis furcsa elégedettség töltött el minket. Szövetségünk menedék volt a nyugtalanság és a teher el l. Eggyé váltunk, a kétértelm séget elkötelezettség váltotta fel, a céltalanságot határozottság. Ahogy Énoch mondta, most megtaláltam azt, amiben hihetek. Nem birodalmakat, nem medálokat, nem mágiát, s t nem is az elektromosságot, hanem egy társat: a mellettem lovagló n t. Minden más innen kezd dik. Végül a piramishármas, utunk végcélja, kiemelkedett a sivatag látóhatárából, mint szigetek a tengerb l. Megfeszített tempóban lovagoltunk, hogy odaérjünk október 21-ére, a napra, melynek misztikus jelent séget tulajdonítottam. Az id leh lt, az ég tökéletes kék kupolaként borult fölénk, melyet a Nap megbízható isteni szekérként szelt át mindennap. Az áradó Nílus éppen csak kibukkant a fák zöldje között. Az építmények órákig nem akartak közeledni. Végül, mikor már megnyúltak a délutáni árnyékok, n ni kezdtek, mint Conte ballonjai, leny göz en és félelmetesen tornyosultak a sivatag fölé. Úgy n ttek ki a földb l, mintha a tengelyüket az alvilág lökte volna ki. Err l a képr l eszembe jutott valami. – Hadd lássam a medált! – kértem hirtelen Astizától. A lány levette a nyakéket. A sárga fém ragyogott a napsütésben. Megnéztem a tárgy két keresztbe tett V-t formázó karjait: az egyik felfelé, a másik lefelé mutatott. – Olyan, mint két piramis, nem? Az alapjuk egy, de a csúcsukkal ellenkez irányba néznek. – Vagy mintha egy piramis képe ver dne vissza tükörben vagy vízben. – Mintha ugyanannyi lenne a felszín alatt, mint felette, mint egy fa gyökérzete. – Úgy gondolod, van valami a piramis alatt? – Ízisz temploma alatt volt valami. És ha a medál nem a küls részt, hanem a bels t szimbolizálja? Mikor végigjártuk a belsejét Bonapartéval, a járatok ugyanúgy lejtettek, mint a piramis oldala. Nem pontosan ugyanabban a szögben, de hasonlóban. Tegyük fel, hogy ezek itt nem a piramisok szimbólumai, hanem a piramisjáratok térképe! – Úgy érted, felfelé és lefelé vezet járatoké? – Igen. Volt egy tábla a hajón, mely Egyiptomba hozott. – Hirtelen eszembe jutott Bembo bíboros ezüst-fekete táblája, melyet Monge mutatott nekem a L'Orient kincstárában. – Tele
210
volt különböz szintekkel és alakokkal, mintha valamilyen föld alatti hely térképe vagy diagramja lenne. – Bizonyos történetek szerint az söknek voltak könyvei, melyek segítették a halottat az alvilág veszélyein és szörnyein való átjutásban – mondta. – Thot megmérte a szívüket, majd a könyv átvezette ket a kobrákon és a krokodilokon. Ha a megfelel könyvvel rendelkeztek, a túloldalon a Paradicsomban bukkantak ki. És ha ebben is van valamennyi igazság? Mi van, ha a piramisba temetett holttestek valóban megtették az utat valamiféle veszélyekkel teli barlangrendszeren át? – Ez megmagyarázná a múmiák hiányát – merengtem. – De mikor felderítettük a piramist, bebizonyosodott, hogy a lefelé vezet folyosók zsákutcában végz dnek. Nem emelkednek fel a másik irányba, mint ezen a medálon. Nincs fordított V. – Legalábbis azoknál a folyosóknál, melyeket ismerünk – mondta hirtelen jött izgatottsággal Astiza. – De melyik oldalon van a piramis bejárata? – Az északin. – És melyik csillagképet mutatja a medál? – Az Alpha Draconist, mely a piramis építésének korában a Sarkcsillag volt. Na és? – Tartsd fel a medált, mintha az égen ott lenne a csillagkép. Megtettem, amit kért: feltartottam a korongot az északi égbolt felé. A fény átszüremlett a kis lyukakon, melyek együtt a Sárkány csillagkép alakját mutatták. Mikor így tettem, a medál karjai északra mer legesen álltak. – Ha a medál térkép volna, a piramis melyik oldalán lennének a járatok? – kérdezte Astiza. – A keletin és a nyugatin! – Ami azt jelenti, hogy talán van másik bejárat is a piramis keleti vagy nyugati részén, melyet még nem fedeztek fel – töprengett a lány. – De miért ne fedezték volna fel? Már kívül-belül bejárták a piramist. Astiza bosszús arcot vágott. – Nem tudom. – És mi köze ennek a Vízönt höz, az áradó Nílushoz és az évnek ehhez a szakához? – Ezt sem tudom. Ebben a pillanatban valami fehérséget pillantottunk meg – havat a sivatagban.
Különös látvány tárult a szemünk elé. Francia tisztek, segédek, tudósok és szolgák ültek félkörben a sivatagba helyezett asztalok körül, lovaikat és szamaraikat hátul kipányvázták. A társaság szemben ült a piramisokkal. A piknik egymásnak tolt és fehér vászonterít vel lefedett tábori asztaloknál zajlott. A vendégsereg fölé felukkavitorlákat feszítettek ki napellenz ként, zsákmányolt mameluk kopják tartották ket, s a homokba szúrt francia lovassági szablyák voltak a cövekek. Francia kristályok és egyiptomi aranykelyhek csillogtak az asztalokon, köztük nehéz európai ezüst- és porcelánedények, félig üres borospalackok, meg gyümölcsök, kenyér, sajtok és húsok fény ' halmai. Mécseseket készítettek ki. Az összehajtható székeken Bonaparte, valamint számos tábornoka és tudósa ült, nyájas csevegésbe merülve. Észrevettem matematikus barátomat, Monge-ot is. Mivel arab ruhákat viseltünk, egy hadsegéd sietett oda, hogy elhajtson minket, mint a kíváncsi beduinokat. Azután meglátta a b röm színét és Astiza szépségét, melyet csupán részben fedett el a rongyos köpeny, amit annyira maga köré csavart, amennyire csak tudott. A hadsegéd meglepve tátogott – nyilván inkább a lány látványa vette el a hangját, mint az enyém –, s ezt kihasználva megszólítottam franciául.
211
– Ethan Gage vagyok, az amerikai tudós. Jöttem jelenteni, hogy a vizsgálódásaim a végéhez közelednek. – Vizsgálódások? – A piramis titkaival kapcsolatban. Elment, hogy Bonaparte fülébe súgja az üzenetet. A tábornok felállt, úgy nézett körül, mint egy párduc. – Gage az, úgy bújik el a földb l, mint maga az ördög – dünnyögte a többieknek. – És a je. Intett, hogy menjünk közelebb. A katonák mohón bámulták Astizát, aki elnézett a fejük fölött; oly méltóságteljesen lépkedtünk, amennyire a ruházatunktól telt. A férfiak tartózkodtak a nyers megjegyzésekt l, azt hiszem azért, mert volt valami körülöttünk, valami láthatatlan kötelék, mely jelezte, hogy egy pár vagyunk, s ezért a lányt tisztelet illeti, és békén kell hagyni. A pillantásuk tehát kelletlenül visszatért a lányról énrám. – Mit csinálnak ebben a hacukában? – kérdezte Bonaparte. – S maga? Nem úgy volt, hogy dezertált? – Kleberhez fordult. – Úgy tudtam, dezertált. – Emlékezetem szerint az átkozott nyavalyás kitört a börtönb l és elkerülte az üldöz jár röket – mondta a tábornok – Elt nt a sivatagban. Úgy t nik, a Dendaránál történtek híre szerencsére még nem ért el hozzájuk. – Épp ellenkez leg, nagy veszélyeknek tettem ki magam az ön szolgálatában – mondtam der sen. – Társamat túszként tartotta fogva Silano és az az arab, Ahmed bin Szadr: a medálomat akarták érte cserébe. Az bátorsága és a saját elszántságom mentett meg minket, hogy visszatérve folytathassuk a kutatásunkat. Azért jöttem, hogy tanácsot kérjek Monge doktortól egy matematikai kérdésben, mely reményeim szerint fényt derít majd a piramisok titkára. Bonaparte gyanakodva meredt rám. – Maga hülyének néz engem? Azt mondta, a medál elveszett. – Csak azért mondtam, hogy félrevezessem Silano grófot, aki egyáltalán nem az ön érdekét vagy Franciaországét viseli a szívén. – Tehát hazudott. – Csak tettettem, hogy megvédjem az igazságot azoktól, akik rosszra akarnák felhasználni. Hallgasson meg, tábornok. Nem vagyok börtönben vagy fogságban, nem szöktem meg. Én jöttem el önhöz, mert úgy hiszem, fontos felfedezés küszöbén állok. Már csak a többi tudós segítségére lenne szükségem. Astizára nézett, arcán harag és jókedv keverékét láttam. A lány jelenléte különös módon mintha szavatolta volna sértetlenségemet. – Nem tudom, megjutalmazzam-e, vagy agyonlövessem, Ethan Gage. Van valami zavarba ejt magában, valami, ami túlmutat a maga nyers amerikai modorán és egyszer neveltetésén. – Próbálom a legjobbat kihozni magamból, uram. – A legjobbat! – A többiekre nézett. Végre egy téma, amir l prédikálhatott. – Nem elég, hogy az ember megpróbálja a legjobbat, a legjobbnak is kell lennie! Nem igaz? Én mindent megteszek, hogy érvényesítsem az akaratomat! Meghajoltam. – Én viszont szerencsejátékos vagyok, tábornok Az akaratom másodlagos, ha a kártyáim nincsenek meg hozzá. Ki az, akit nem dobál kényére-kedvére a sors? Vajon nem tény-e, hogy önt h sként ünnepelték Toulonban, majd rövid id re börtönbe került Robespierre bukása után, aztán ismét h s lett, mikor az ágyúja megmentette a Direktóriumot? Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd vállat vont, mintha engedne az érveknek. Végül elmosolyodott. Napóleon nem szenvedhette az ostobákat, de mindig élvezte a vita hevét.
212
– Valóban, amerikai. Valóban. Akarat és szerencse. Egyetlen nap alatt történt, hogy az elején még egy olcsó párizsi bérházban laktam, még a saját egyenruhámért is tartoztam, a végére pedig saját házam, kocsim és lakájaim lettek. Egyetlen nap alatt fordult meg a sorsom! – Ismét a többiekhez fordult. – Tudják, mi történt Josephine-nal? Ót is bebörtönözték, már várta a guillotine. Reggel az r elvette t le a párnáját, mondván, úgysem lesz rá szüksége, mert éjjelre már nem lesz a nyakán a feje! S órákkal kés bb híre jött, hogy Robespierre halott, megölték, a terrornak vége, s a kivégzés helyett Josephine kiszabadult. Döntés és sors: micsoda játékot játszunk mind! – A sors akaratából most csapdába estünk Egyiptomban – mondta a félig részeg Kleber. – A háború pedig nem játék. – Épp ellenkez leg, Kleber! Ez a végs játék, ahol halál és dics ség forog kockán. Ha nem játszol, a bukásod bizonyos. Nem igaz, Gage? – Nem muszáj minden játékban részt venni, tábornok. – Milyen különös ember volt Bonaparte! Keveredett benne a politikai éleslátás az érzelmi nyughatatlansággal, a legnagyszer bb álmok a leglesújtóbb cinizmussal, szüntelen provokálva környezetét. Játék? Ezt mondja majd a halottaknak? – Nem? Az élet maga is játék, s a végén mindnyájunkra vereséget mér a halál. Megtesszük tehát, amit tudunk, hogy megtaláljuk a halhatatlanságot. A fáraó a piramisban lelte meg. Én a hírnévben. – Mások pedig az otthonban és a családban – jegyezte meg szelíden Astiza. – Ok a gyermekeikben élnek tovább. – Igen, számukra ez is elég. De nem nekem, vagy azoknak, akik követnek. Mi a történelem halhatatlanságára vágyunk. – Bonaparte kortyolt egyet a borból. – Micsoda filozófust varázsolt bel lem itt, a vacsoraasztalnál, Gage! Nézze meg a n t ott maga mellett! A szerencse is n . Ragadd meg ma, vagy nem lesz a tiéd holnap sem. – Vészjóslóan mosolygott, szürke tekintete Astizára tapadt. – Pompás n ! – mondta a többieknek. – Bár le akart l ni engem. – Igazság szerint engem akart lel ni, tábornok. Bonaparte nevetett. – És most már egy párt alkotnak! Hát persze! Hiszen a sors társakat csinál az ellenségekb l, bizalmas barátokat az idegenekb l! – Hirtelen elkomorodott. – Ám nem hagyom, hogy ebben az egyiptomi göncben kószáljon a sivatagban, míg el nem intéz dik a Silanóval kapcsolatos ügy. Nem értem, mi folyik maga és a gróf között, de nem tetszik a dolog. Fontos, hogy mindnyájan ugyanazon az oldalon álljunk. Éppen most beszéljük meg inváziónk következ állomásának részleteit: Szíria meghódítását. – Szíria? De hát Desaix még Murád bejt üldözi Fels -Egyiptomban! – Apró csetepaté, nem több. Elég er sek vagyunk ahhoz, hogy észak és kelet felé is terjeszkedjünk. Rám vár a világ, még ha az egyiptomiak képtelenek is felfogni, mennyire megváltoztathatom az életüket. – Er ltetetten mosolygott, arcán nyilvánvaló volt a csalódottság. Ígérete – a nyugati technikai és kormányzati újdonságok bevezetése – nem nyerte meg a lakosságot. A reformer, akit a L'Orient tágas kabinjában láttam, elt nt, felvilágosult álmai megtörtek az általa megmenteni vágyott nép látszólagos korlátoltságán. Napóleon ártatlanságának utolsó foszlányait is felszívta a sivatagi nap. Elhessentett egy legyet. – Addig pedig azt akarom, oldják meg végre ezt a rejtélyt a piramis körül. – Ezt a leghatékonyabban úgy tudom megtenni, tábornok, ha nem akadályoz folyton a gróf közbeavatkozása. – Akkor is együtt kell m ködnie a gróffal. Igazam van, Monge? A matematikus zavartan pislogott. – Azt hiszem, ez attól függ, mi az, amire Monsieur Gage állítólag rájött. Ekkor dörejt hallottunk, mintha távoli mennydörgés visszhangja volna.
213
Mindnyájan Kairó felé fordultunk, melynek minaretjei kecsesen emelkedtek a Nílus túlpartján. Azután újabb dörrenés, és még egy. Agyúk hangja szólt. – Mi ez? – tette fel Napóleon a szónoki kérdést. A város fölötti tiszta égen füstoszlop jelent meg. Az ágyúdörgés morajlása folytatódott, s egyre gy lt a füst. – Valami történik odaát – mondta Kleber. – Ne mondja. – Bonaparte a hadsegédekhez fordult. – Csomagolják össze a terítéket! Hol van a lovam? – Azt hiszem, felkelés tört ki – tette hozzá nyugtalanul Kleber. – Voltak bizonyos utcai pletykák, s a mullahok is folyton kiáltoztak a tornyaikból. Nem vettük komolyan a dolgot. – Nem. Az egyiptomiak nem vettek komolyan engem. A társaság teljesen megfeledkezett rólam. Tevék tápászkodtak fel, lovak nyerítettek izgatottan, a férfiak a lovaikhoz rohantak. A szablyákat kirántották a homokból, mire a ponyvák megereszkedtek. Az egyiptomiak fellázadtak Kairóban. – És vele mi legyen? – kérdezte a hadsegéd felém mutatva. – Egyel re ne foglalkozzon vele – mondta Bonaparte. – Monge! Ön és a tudósok vigyék magukkal Gage-et és a lányt. Térjenek vissza az intézetbe, zárják be az ajtókat, és senkit ne engedjenek be! Küldök egy szakasz gyalogost a védelmükre. Többiek, utánam! – Azzal vágtatni kezdett a homokon át a hajók irányába, melyek áthozták ket a folyón. Miközben a katonák és a szolgák sietve elpakolták az utolsó ponyvákat és asztalokat is, Astiza csendben eltett egy mécsest. Azután ezek is távoztak, követték a tisztek nyomát. Perceken belül egyedül maradtunk Monge-zsal, csupán a lábnyomok árulkodtak arról, hogy nem is olyan rég fogadás zajlott itt. A szélvihar oly gyorsan távozott, hogy leveg ért kapkodtunk mindnyájan.
– Kedves Ethanom – mondta végül Monge, miközben a Nílus felé igyekv exodust figyeltük –, magának aztán van érzéke ahhoz, hogy bajt hozzon magával! – Párizs óta igyekszem elkerülni, Dr. Monge, de nemigen járok sikerrel. – A folyón át hallottuk a lázadás hangját, e dallamtalan ropogást. – Akkor jöjjenek. Mi, tudósok, meghúzzuk magunkat, míg véget nem ér ez a mostani kalamajka. – Nem mehetek vissza Kairóba önnel, Gaspard. A piramisnál van dolgom. Nézze, nálam van a medál, és azt hiszem, már nagyon közel járok ahhoz, hogy megfejtsem a jelentését. – Intettem Astizának, aki el vette az ékszert. Monge szeme elkerekedett az új alakja és felt szabadk ves jellege láttán. – Mint ön is látja – folytattam –, megtaláltuk a másik darabját. Gyanúm szerint ez a csecsebecse valamiféle térkép, mely a Nagy Piramis eleddig ismeretlen részeibe vezet, mely ön szerint a pi-t szimbolizálja. A kulcs e vésett vonalakból álló háromszög itt, a központi korongon. Egy déli sírkamrában rájöttem, hogy talán egyiptomi számokat jelöl. Azt hiszem, valamilyen matematikai mintázat, de miféle? – Vésetek? Hadd lássam újra. – Elvette a medált Astizától, és egy kézi nagyító lencséjén át tanulmányozni kezdte. – Minden vésetek csoportjai egy-egy számot jelölnek – mondtam. Némán számolt, közben mozgott a szája, majd meglepett feltekintett. – Hát persze! Hogyhogy nem vettem észre eddig? Nos, ez valóban különös minta, de illik a helyzetünkhöz. Kár, micsoda csalódás! – Sajnálkozva nézett rám, lassan csüggedés költözött a szívembe. – Gage, hallott maga valaha a Pascal-háromszögr l? – Soha, uram.
214
– Blaise Pascalról nevezték el, aki százötven évvel ezel tt értekezést írt a számok egy bizonyos sorozatáról. Több bölcs mondás is f dik hozzá, megszívlelend például a következ : „Minél jobban ismerem az embereket, annál többre értékelem a kutyámat.” Látja, ez a sorozat úgy n , mint egy piramis. – Egy kölcsönvett dragonyosszablyával számsort kezdett írni a homokba, ilyesformán:
– Na! Felismeri a mintát? Valahogy úgy festhettem, mint egy kecske, aki Thuküdidészt olvas. Néma nyögéssel emlékeztem vissza Jomard-ra és az Fibonacci-számaira. – Mint látja – magyarázta türelmesen Monge az egyesek kivételével minden szám a kétoldalt fölötte lév két szám összege. Látja azt a kettest? Fölötte két egyes van. A hármas fölött meg egy kettes és egy egyes. A hatos fölött két hármas és így tovább. Ez a Pascalháromszög. Illetve csak a kezdetét írtam fel, a háromszöget ugyanis a végtelenségig lehet folytatni lefelé. Nézze meg a véseteket a medálján!
– Ugyanaz a háromszög! – kiáltottam fel. – De mit jelent? Monge visszaadta a medált. – Azt jelenti: kizárt, hogy a maga ékszere az si Egyiptomból származzon. Sajnálom, Ethan, de ha ez valóban Pascal-háromszög, akkor a maga egész küldetése hiábavaló volt. – Micsoda? – Egyetlen ókori matematikus sem ismerte ezt a sorozatot. Ebb l következ en minden bizonnyal modern hamisítvánnyal van dolgunk. Úgy éreztem, mintha ököllel gyomorszájon vágtak volna. Hamisítvány? Lehet, hogy Cagliostro, ez a vén b bájos mindenkit átvert? Mindeme hosszú út, s Talma és Énoch halála – mind-mind fölösleges lett volna? – De úgy néz ki, mint egy piramis! – Vagy a piramis néz úgy ki, mint egy háromszög. Nincs is jobb módszer egy kidolgozatlan, régi ékszer továbbadására, mint ha Egyiptom piramisaival hozzuk kapcsolatba. Valamely tudós játékszere vagy szerencsehozó amulettje lehetett, ezért a pi meg a körz höz hasonlító lábak. Talán tréfának szánták. Ki tudja? Mindenesetre gyanítom, hogy magát, barátom, alaposan átejtette egy sarlatán. Lehet, hogy a katona, akit l elnyerte. – Vállamra tette a kezét. – Ne szégyenkezzen emiatt. Mindnyájan tudjuk, hogy maga nem igazi tudós. Forgott velem a világ. – Biztos voltam benne, hogy olyan közel járok… 215
– Én kedvelem magát, Ethan, és nem akarom, hogy bármi baja essen. Hadd adjak magának egy tanácsot. Ne menjen vissza Kairóba. Isten tudja, mi folyik ott. – A lövések egyre hangosabban lettek. – Bonaparte sejti, hogy nem sok hasznát veszi magának, és a csalódottságtól egyre türelmetlenebb. Fogjon egy hajót, térjen vissza Alexandriába Astizával, és menjen haza Amerikába. A britek átengedik majd, ha kimagyarázza magát, amihez olyan jól ért. Menjen haza, Ethan Gage. – Megrázta a kezem. – Menjen haza. Dermedten álltam, alig fogtam fel, hogy minden fáradozásom hiábavaló volt. Biztosan hittem, hogy a medál elvezet a piramis belsejébe, s most meg Franciaország legnagyobb tudósa közli velem, hogy becsaptak! Monge szomorú mosollyal figyelt. Azután összeszedte kevés holmiját, felszállt a szamárra, melyen idejött, és lassan poroszkálni kezdett vissza a városba és az intézetébe. A háttérben egyre dörögtek a fegyverek. Még egyszer visszafordult. – Bárcsak én is azt tehetném!
Astiza dühösen nézett Monge után, komor arcán megvetés tükröz dött. Mikor a tudós hallótávolságon kívül ért, kitört: – Ez az ember bolond! Meglep dtem. – Astiza, az az ember Franciaország egyik legnagyobb elméje. – Aki láthatóan azt hiszi, a tudomány az fellengz s véleményével és európai seivel kezd dik és ér véget. Meg tudná építeni ezt a piramist? Hát persze, hogy nem. Mégis er sködik, hogy a nép, mely megépítette, sokkal kevesebbet tudott a számokról, mint vagy ez a Pascal. – Nem így értette. – Nézd meg a mintát a homokban! Nem úgy néz ki, mint a piramis el tted? – De igen. – És mégsem lenne semmi köze ahhoz, amiért idejöttünk? Nem hiszem el. – De vajon milyen kapcsolat lehet közöttük? A lány a homokról a piramisra, a piramisról a homokra nézett. – Azt hiszem, nyilvánvaló. Ezek a számok megfelelnek a piramis épít köveinek. Egy k a csúcson, ez mára elveszett. Alatta kett , az alatt három, és így tovább. Sor sort követ, egyik tömb a másik után. Ha folytatjuk a sort, mindegyik k tömbnek meglesz a száma. Ez a Monge vak. Lehetséges, hogy igaza van? Egyre izgatottabb lettem. – Akkor fejezzünk be még néhány sort. A mintázat egyre nyilvánvalóbbá vált. A számok gyorsan növekedtek a piramis apotémája – a piramis oldalát kettészel képzeletbeli vonal – mentén, kétoldalt pedig tükröz dtek egymásra. A következ sor például ez volt: 1, 5, 10, 10, 5, 1. Az azutáni: 1, 6,15, 20,15, 6,1. És így tovább, minden újabb sor egyre szélesebb lett és nagyobb számokat tartalmazott. A csúcstól számított tizenharmadik sor középs száma 924 volt. – Milyen számot keresünk? – kérdeztem. – Nem tudom. – Akkor mire jó mindez? – Majd rájövünk, ha meglátjuk a számot. Tovább folytattuk. A nap süllyedni kezdett a nyugati horizonton, a piramisok árnyékai megnyúltak. Astiza megérintette a karomat és dél felé mutatott. Porfelh t láttam arrafelé, mely egy nagyobb csapat közeledését jelezte. Nyugalmam hirtelen elszállt. Ha Silano és Bin Szadr még él, akkor abból az irányból kell érkezniük. Északkeletre láttuk, hogy Kairó egyes részei lángban állnak, s most már egy pillanatra sem szünetelt a francia tüzérség moraja.
216
Szabályos ütközet bontakozott ki az állítólag megbékített f városban. Napóleon szorítása gyengébb volt, mint amilyennek t nt. Észrevettem, amint egy gömb emelkedik lassan a leveg be. Conte egyik ballonja volt az, melyet kétségkívül megfigyelésre és a csata irányítására küldtek fel. – Jobban tesszük, ha sietünk – dünnyögtem. Gyorsabban róttuk a jeleket, de minden egyes sor, melyet a mintához adtunk, két számmal hosszabb volt az el nél, és bonyolultabb volt kiszámítani. És ha hibázunk? Astiza segített a számok kitöltésénél, mormolt, miközben gyors elméje a m veleteket végezte. Piramisunk egyre n tt, sorra rakódtak a számok, azaz a k tömbök, mintha a homokban megismételnénk az építés folyamatát. Hamarosan sajogni kezdett a hátam, szemem el tt összemosódtak a jelek. Számok, számok, számok. Lehet, hogy tényleg átverés, ahogy Monge mondta? Valóban ismerhettek az egyiptomiak efféle szabályszer ségeket? Miért találnának ki egy ennyire ködös rejtvényt, ha aztán nyomokat rejtenek el a megfejtésére? Végül, a csúcstól számított százötvenedik sor környékén egyszer csak egy olyan számot kaptunk, mely megegyezett a pi egyiptomi értékével, ahogy azt a matematikustól hallottam: 3160. Döbbenten álltam meg. Hát persze! A medál egy pontra mutat a piramison! Ha észak felé nézünk, a nyugati vagy keleti oldalon kell lennie egy járatnak és egy ajtónak. Ne feledjük a pi-t. Azt a k tömböt kell keresnünk, mely megfelel a pi értékének ebben az ókori számrejtvényben. Id zítsük a Vízönt höz, ahogyan azt az egyiptomiak használták, a Nílus áradásának jelzésére, és… lépjünk be. Ha igazam van.
A piramis nyugati oldala rózsaszín n ragyogott, miközben felfelé kapaszkodtunk rajta. Kés délutánra járt, a nap kövéren, lustán függött a horizont fölött, mintha csak Conte egyik ballonja lenne. Lovainkat kipányváztuk odalent, a kairói fegyverropogás hangját tompította a köztünk és a város között emelked építmény roppant tömege. Felfelé haladásunk ezúttal is keserves mászást igényelt a magas, meredek és lekopott k tömbökön. Számoltam ket mászás közben, próbáltam megtalálni azt a sort és követ, mely a pi értékének felel meg, ennek az örök számnak, melyet beleépítettek a piramis méreteibe. – Mi van, ha a számok a mára elveszett burkolólapokra utalnak? – kérdeztem. – Akkor is össze fognak illeni a bels kövekkel, remélem, vagy legalább a közelükbe juttatnak minket. A medál egy olyan k felé irányít majd minket, mely a piramis szívébe vezet. Éppen az ötvenharmadik sornál jártunk, mikor Astiza rámutatott valamire. – Ethan, nézd! A szomszédos piramis sarka mögül vágtató lovascsapat bukkant el . Egyikük meglátott, mire mindnyájan ordítozni kezdtek. Még a lenyugvó nap fényében sem okozott gondot, hogy felismerjem a bekötözött karú Bin Szadr és Silano alakjait, akik vadul ostorozták tajtékzó lovaikat. Ha nem válik be az elméletünk, halottak vagyunk – vagy még rosszabb sors vár ránk, ha Bin Szadr eléri, amit akar. – Meg kell találnunk azt a követ! Számoltunk. Természetesen több ezer k tömb volt itt, a nyugati oldalon, és mikor elértük a feltételezett célpontot, az semmiben sem különbözött a körülötte lév kt l. Egy átlagos, többtonnás k tömb volt, melyet évezredek koptattak, és melyet szilárdan megtartott a rá nehezed irdatlan súly. Megnyomtam, próbáltam megemelni, még bele is rúgtam, teljesen hatástalanul. Egy golyó pattant le a kövekr l.
217
– Állj meg! Gondolkozz! – sürgetett Astiza. – Bizonyára speciális módon kell megmozdítani, különben bármilyen bolond ráakadhatott volna. – Felemelte a medált. – Biztosan köze van ehhez. Újabb lövések pattogtak körülöttünk. – Olyanok vagyunk itt, mint a legyek a légypapíron – mormoltam. A lány lenézett. – Nem. Elve akar minket elfogni, hogy elmondhassuk neki, amit megtudtunk. Bin Szadr bizonyára élvezni fogja, ahogy kiszedheti bel lünk az információkat. Valóban, Silano rákiabált azokra, akik tüzeltek, karjával mutatta, hogy eresszék le a fegyvereiket, és inkább másszanak utánunk a piramis oldalán. – Pompás. A medállal babráltam. Hirtelen észrevettem, hogy a második piramis árnyéka a miénkre vetül, hosszú háromszöge átnyúlik a homokon, s felkúszik a k sorokon át egészen odáig, ahol állunk. Ennek csúcsköve sértetlen volt, így a hegye tökéletesebben megmaradt, és egyenesen egy k re mutatott, mely némileg jobbra és több sorral lejjebb állt, mint ahol keresgéltünk. Az árnyék minden egyes napon – miközben a napkorong átszeli a horizontot – másik k re mutat, márpedig ez volt az a dátum, melyet a naptárból nyertem. Talán néhány k tömbbel elszámoltuk magunkat? Leugráltam, hogy éppen az árnyék fölött legyek, és a nap felé tartottam a medált. A fény átt zött a kicsiny lyukakon, s a Sárkány csillagkép alakját vetítette a homokk re. – Ott! – mutatta Astiza. A k tömb alján alig látható, vés heggyel lyuggatott díszítés látszott, mely a medál csillagképének mintáját utánozta. Ez alatt, a mi k tömbünk és az alatta lév közötti rés hajszálnyit szélesebb volt a szokásosnál. Lehajoltam és lefújtam a port e halvány repedésr l. Észrevettem, hogy szabad szemmel alig észrevehet szabadk ves jeleket is véstek a k be. Hallottam, amint az arabok egymásnak kiáltozva mászni kezdenek felfelé. – Add fel, Gage! – kiabálta Silano. – Már úgyis elkéstél! Éreztem valami halovány szell t, mintha a túloldalon lév üregb l érkez légáramlat lenne. – Itt van – suttogtam. Tenyeremmel rácsaptam a k re. – Mozdulj meg, a fene essen beléd! Azután eszembe jutott, a többiek hogyan nevezték a medált amióta elnyertem. Kulcs. Megpróbáltam becsúsztatni a korongot a résbe, de az kissé domború volt, és a dudor nem fért be. Lenéztem a vállam fölött. Most már Bin Szadr és Silano is felénk mászott. Megfordítottam a medált, betuszkoltam az egymásba kapcsolódó karokat. Beragadtak, rázogatni kezdtem ket, mire még beljebb csúsztak… S ekkor kattanás hallatszott. Mintha belülr l húznák, a medál karjai becsúsztak a k be, a korong letört és lefelé pattogott a k tömbökön, egyenesen Silano irányába. Morajlás hallatszott, k csikordult kövön. Odalent folytatódott a kiáltozás. A tömb hirtelen súlytalanná vált és néhány milliméterrel elemelkedett az alatta lév k l. Megnyomtam, mire egyszerre fordult befelé és felfelé, mintha pehelykönny lenne, mögötte pedig sötét akna tárult fel, mely pontosan olyan szögben ereszkedett lefelé, mint az a lefelé vezet folyosó, melyet Napóleonnal korábban bejártunk. Az öttonnás k darab olyan súlytalanná vált, mint egy tollpihe. A kulcs teljesen elt nt, mintha elnyelte volna a k . Megtaláltuk a titkot. Hol van Astiza? – Ethan! Megperdültem. A lány éppen lefelé kapaszkodott a meredek lejt n, hogy elcsípje a guruló korongot. Silano keze megmarkolta a ruháját. Astiza egy rántással kiszabadította magát, ruhájának egy foszlánya Silana kezében maradt, pedig visszafelé igyekezett. El rántottam
218
As kardját, és leugrottam, hogy segítsek neki. Silano el húzott egy új vívót rt, szeme ádázul csillogott. – L dd le! – kiáltotta Bin Szadr. – Nem. Ezúttal nincs újabb trükk a puskájával. az enyém. Úgy döntöttem, a nyers kétségbeesés kedvéért félreteszem az eleganciát. Amint a pengéje átszelte a leveg t a törzsem felé, elb dültem, mint egy viking, és lesújtottam, mintha fát vágnék. Egy sorral feljebb álltam, mint , így több mint fél méter el nyöm volt, és olyan gyorsan csaptam le, hogy szúrás helyett hárítani kényszerült. Acél csendült az acélon, pengéje elgörbült a csapásom alatt – nem tört el, de hátrahajlott a csuklója felé. Úgy számoltam, a csuklója még nem jöhetett teljesen rendbe, a puskám felrobbanása okozta sérülés után. Elfordult, nehogy elejtse a kardot, de emiatt elveszítette az egyensúlyát. Káromkodva megingott, majd hátrazuhant a többi martalóc közé. Mindnyájan összegabalyodva bukfenceztek lefelé, kezükkel a kövek után kapdostak, hogy megállítsák göröngyös zuhanásukat. Eldobtam a kardot, mint egy dárdát, remélve, hogy eltalálom Bin Szadrt, de elhajolt, így egy másik gazfickóba szaladt bele a hegye, aki üvöltve bukott alá. Ezután Bin Szadr rontott nekem. Kígyófej botja végéb l halálos hegy meredt el . Szúrt, én félrehajoltam, de nem voltam elég gyors. A borotvaéles penge megkarcolta a vállamat. Miel tt megránthatta volna, hogy a vágás mélyebbre hatoljon, egy k találta arcon. Astiza vadul hajigálta lefelé a piramis k törmelékét, haja úgy repdesett, mint Medúzáé. Bin Szadr is sérült volt, a golyó ütötte seb miatt fél kézzel kellett fognia a botot, én pedig hirtelen megéreztem a lehet séget, amivel kizökkenthettem t az egyensúlyából. Megragadtam a kígyós botot és felfelé rántottam, kétségbeesetten próbálta visszatartani, miközben hunyorogva védekezett Astiza k zápora ellen. Egy pillanatra engedtem a szorításomon, mire veszélyesen hátrad lt, elveszítve egyensúlyát. Akkor megrántottam újra, s a botot eleresztve alázuhant, s több k sort bucskázott lefelé. Mikor ismét felemelte arcát, vér borította mindenütt. Féltve rzött botja a markomban volt. El ször láttam a tekintetében félelmet. – Add vissza! – Ez már t zifa, te fattyú. Astizával visszatértünk az üreghez, utolsó menedékünkhöz, és bemásztunk az ismeretlenbe. Vállunkat az akna falainak feszítettük, nehogy megcsússzunk, majd felnyúltunk és meghúztuk a bejáratot fed követ. Odakint Bin Szadr igyekezett felénk, úgy üvöltött a düht l, mint egy tébolyult. A k tömb ugyanolyan könnyedén ereszkedett vissza, ahogyan felemelkedett, de ahogy visszalendült, visszanyerte a súlyát is, s úgy csapódott be ellenségünk orra el tt, ahogyan egy óriási k tömbhöz illik. Egy szempillantás alatt vaksötét lett. A túloldalról a csalódottság halvány kiáltásait hallottuk, miközben az arabok a k ajtót ütötték. Azután Silano kiáltotta el magát, hangjában harag és elszántság keveredett: – Puskaport! Lehet, hogy nincs sok id nk. Sötét volt, mint a kút mélyén, mígnem Astiza végig nem húzott valamit az akna falán, s szikra lobbanását nem láttam. Azt a mécsest gyújtotta meg, melyet Napóleon asztaláról hozott magával. Akkora volt a sötétség, hogy még ez a kicsiny láng is fényárként hatott. Hunyorogtam, leveg után kapkodtam, és próbáltam felkészülni a következ lépésre. A bejárat mellett egy fülkét pillantottam meg, abban pedig egy csillogó aranyrudat, mely egy sarokpánton keresztül ahhoz a k tömbhöz kapcsolódott, melyen át bejutottunk. Leny göz volt ez az emel rúd. Legalább öt centiméter vastag volt, az arany nyilván az alatta rejl fémet védte a korróziótól vagy a rozsdától. Ez a mechanizmus emelhette meg a k ajtó súlyát, föl-le tudott mozogni, mint egy dugattyú. Volt egy mélyedés, ahol a k höz csatlakozott, és egy hosszú üreg, Amelybe beleereszkedhetett. Fogalmam sem volt arról, hogyan m ködhet.
219
Megpróbáltam felfeszíteni az ajtót. Úgy beragadt, mint egy dugó, lehetetlen volt megmozdítani. Visszaút tehát nincs. Átmenetileg biztonságban voltunk, ám lehet, hogy örökre csapdába estünk. Majd észrevettem valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Az akna falai mentén, mintha díszfegyverek volnának, száraz r zséb l kötött fáklyák sorakoztak, melyeket a piramis leveg je még inkább kiszárított. Valaki tehát azt akarta, hogy megtaláljuk az utat az akna aljáig.
220
Huszonharmadik fejezet
Úgy t nt, ezt az aknát is inkább tervezték lebeg lelkeknek, mint haladni vágyó embereknek. Félig csúszva, félig présel dve ereszkedtünk lefelé a lejt n. Miért nincsenek itt lépcs k? Talán valamiféle kocsit vagy szánkát vonszolhattak itt fel- vagy lefelé? Vagy az épít k nem számoltak azzal, hogy bárki is erre akarna bejönni? Netán olyan teremtmények vagy szállítási eszközök használták ezeket a járatokat, melyeket mi el sem tudunk képzelni? Az els harminc méteren elhaladtunk három, a mennyezetbe mélyített üreg mellett. Mikor felemeltem a fáklyámat, sötét gránittömböket láttam odabent függeni. Vajon mire valók ezek a mennyezeti mélyedések? Tovább ereszkedtünk lefelé. Id vel az emberkéz faragta k tömbök sima mészk falaknak adták át a helyüket; ezek ugyanolyan egyenesen és csiszoltan vezettek tovább. Elhagytuk tehát magát a piramist, és elértük a mészk fennsík k zetalapját, melyre építették. Egyre lejjebb és lejjebb mentünk, be a föld mélyébe, sokkal mélyebbre, mint amennyire a Jomardral és Napóleonnal bejárt lefelé ereszked járat ért. A folyosó kanyarodni kezdett. Légfuvallat csapott meg, fáklyafüstöt sodorva mögénk. Poros k szaga érz dött. A járat hirtelen vízszintesbe váltott, de ez az újabb folyosó olyan alacsony volt, hogy négykézláb mászva tudtuk csak folytatni utunkat. Végül az alagút mégis kitágult, ekkor felálltunk, felemeltük a fáklyát, s láttuk, hogy egy mészk barlangban vagyunk. Vízmosta vájat jelezte, hogy valaha víz folyhatott itt. Magasan fölöttünk cseppkövek tömbje függött. Bár a mennyezet a természet munkáját dicsérte, a falakat simára csiszolták, és hieroglifákkal, valamint vésett ábrákkal borították. Ezekb l ismét nem értettünk egy szót sem. A faragványok kushadó, vicsorgó teremtményeket ábrázoltak, melyek lángnyelvekkel és fullasztó tavakkal teli folyosókat álltak el. – Az alvilág – suttogta Astiza. A falak mentén istenek és fáraók szobrai álltak megnyugtató rangyalokként. Büszke arcuk, ünnepélyes tekintetük, vastag ajkuk és er teljes izmaik voltak. Az ajtónyílásokat faragott kobrák borították. A k mennyezet alatt k majmokból álló párkány futott körbe. A túlsó ajtó mellett az íbiszfej Thot szobra állt, cs rét ugyanúgy tartotta, mint a kezében lév nádtollat, bal kezében mérleg, mellyel az emberek szívét méricskélte. – Istenem, mi lehet ez a hely? – mormoltam. Astiza szorosan mellettem állt. A barlangban h vös volt, és reszketett áttetsz rongyaiban. – Azt hiszem, ez a valódi sírkamra. Nem az az üres kamra odafönt a piramisban, melyet leírtál nekem. Lehet, hogy Hérodotosz igazat szólt, mikor arról beszélt, hogy a valódi nyughely a piramis alatt van. Átöleltem. – Akkor miért építettek fölé egy egész hegyet? – Hogy elrejtsék, hogy megjelöljék, hogy lezárják, hogy félrevezessenek – sorolta. – Ezáltal mindörökre elrejthették a sírkamrát, vagy valamit azon belül. De az is lehet, hogy az sök kés bb is meg akarták találni a barlangot, ezért akkora tárggyal jelölték meg, mely soha nem t nhet el: a Nagy Piramissal. – Azért, mert a barlangban maga a fáraó nyugodott? – Vagy valami, ami még nála is fontosabb. Az íbiszfej szoborra néztem. – A mindenki által olyannyira áhított, varázslatos és mindentudó Thot könyve, igaz?
221
– Azt hiszem, itt meg fogjuk találni. Felnevettem. – Azután már csak a kiutat kell meglelnünk! Astiza a mennyezetre pillantott. – Szerinted az sök mélyítették ki ezt az üreget? – Nem. Dolomieu, a geológusunk szerint a mészkövet id vel lekoptatja az áramló víz, márpedig tudjuk, milyen közel van ide a Nílus. Valaha régen a folyó vagy egy mellékfolyója valószín leg áthaladt ezen a fennsíkon. Lehet, hogy olyan lyukacsos, mint egy méhkaptár. Mikor az egyiptomiak felfedezték, tökéletes rejtekhelyre bukkantak – azonban titokban kellett tartaniuk. Azt hiszem, igazad lehet. Építsünk piramist föléje, így mindenki azt csodálja majd, és eszük ágába sem jut alatta kutakodni! A lány belém kapaszkodott. – Talán azok az aknák, melyeket Bonaparte felderített, csupán arra szolgáltak, hogy meggy zzék az egyszer munkásokat és építészeket: a fáraó ott fönt lesz eltemetve. – Aztán jött egy másik csapat, megépítette ezt az aknát, amelyen mi is átjöttünk, és felvéste az írást a falra. Leértek ide, és azután valahogy ki is jutottak err l a helyr l, nemde? – próbáltam magabiztosnak t nni. Astiza el remutatott. – Nem, nem jutottak ki. Thot lábán túl, a félhomályban csontok és koponyák borították a talajt, a barlang egyik végét l egészen a másikig. Vicsorgó fogak és üres szemgödrök. Irtózattal telve mentünk közelebb, hogy megvizsgáljuk ket. Több száz emberi test hevert ott rendezett sorokban. Fegyver ütötte sebet egyik maradványon sem láttam. – Rabszolgák és papok – mondta a lány –, megmérgezték ket vagy átvágták a torkukat, hogy ne vihessék ki innen a titkot. Ez a sírkamra volt az utolsó m vük. Lábammal megpöcköltem egy koponyát. – Reméljük, mi nem így végezzük. Gyere! Víz szagát érzem. Olyan gyorsan haladtunk át a csontkamrán, ahogyan csak tudtunk, s közben a holtak maradványai zörögtek körülöttünk. Egy újabb barlangcsarnokba jutottunk, melynek közepén mélyedés tátongott. Ennek peremén szegély futott körbe, s amikor óvatosan beletekintettünk, fáklyánk fényét víz tükrözte vissza. Egy kút. A kútból egy aranyrúd emelkedett ki s t nt el a mennyezet keskeny résében, ahhoz hasonló, amilyet a piramis bejáratánál láttunk. Vagy talán ugyanaz lett volna? A folyosó éppen eléggé kanyargott ahhoz, hogy most közvetlenül a titkos bejárat alatt álljunk, ebben az esetben viszont ez a rúd ugyanaz volt, amelyik az ajtót fed tömb súlyát mozgatta. Kinyúltam és megérintettem a rudat. Könnyedén imbolygott, mintha a vízen lebegne. Alaposabban megnéztem. A rúd a kút mélyén egy aranygolyóbisból n tt ki, mely legalább másfél méter átmér lehetett. A rúd a víz szintjét l függ en állt magasabban vagy alacsonyabban. A kút mellett vésett csatornát láttunk. Megragadtam a h vös, csúszós rudat és meglöktem. A golyó lemerült. – Az öreg Ben Franklin bizonyára szívesen találgatná, mi ez itt. – A rárótt jelekhez hasonlók vannak azokon a mér pálcákon is, melyekkel a Nílus vizének szintjét szokták mérni – mondta Astiza. – Minél magasabb a vízszint, annál ségesebb lesz az az évi termés, és annál magasabb adót vet ki a fáraó. De idelent mi értelme volna a vízszint mérésének? Folyóvíz csörgedezését hallottam valahonnan elölr l. – Talán a Nílus egy föld alatti ágához kapcsolódik – találgattam. – A folyó áradásakor a kút vize megemelkedik, s vele a rúd is. – De minek?
222
– Mert ez egy id szakos kapu – töprengtem hangosan. – Egy id zített zár. Emlékszel, hogy a naptár a Vízönt re mutatott és a mai napra, október 21-ére? Bárki építette is a k kaput, melyen átjöttünk, úgy tervezte, hogy csak az ár tet zésekor lehessen kinyitni, s csak olyasvalaki férjen hozzá, aki ismeri a medál titkát. Ahogyan a folyó szintje emelkedik, felemeli ezt a golyót, ami felfelé löki a rudat. Az meg nyilván felemel valamiféle szerkezetet, mely képes megtartani a k tömb súlyát, s így a medállal, mint kulccsal, az átjáró nyithatóvá válik. A száraz évszakban viszont teljességgel áthatolhatatlan. – No és mire jó az, ha csak a Nílus áradásakor léphetünk be? Nyugtalanul meglöktem a rudat. – Jó kérdés. Folytattuk utunkat. A járat úgy tekergett, hogy teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Els fáklyáink csonkká égtek, újakat gyújtottunk. Én sosem féltem a sz k helyekt l, itt azonban úgy éreztem, mintha élve eltemettek volna. Ozirisz alvilága, való igaz! Végül egy olyan terembe érkeztünk, amely mellett eltörpült minden eddig látott kamra – egy föld alatti csarnokba, mely olyan óriási volt, hogy a fáklyafény nem érte el a túlsó végét, visszatükröz dött a sötét vízen. Egy föld alatti tó partján álltunk. A homályos, mozdulatlan víztükör fölé k mennyezet borult. A tó közepén kicsiny sziget emelkedett, rajta márványpavilon – négy oszlop és egy tet – állt. Körülötte pedig ládák, szobrok és kisebb tárgyak tömegei voltak felhalmozva, melyek még távolról is csillogtak és szikráztak a fényben. – Kincsek. – Próbáltam könnyedén mondani, de a hangom rekedt volt. – Ahogyan azt Hérodotosz leírta – suttogta Astiza, mintha még maga sem hinné el. – A tó, a sziget – ez a fáraó valódi nyughelye. Soha nem fedezték fel, soha nem fosztották ki. Micsoda kegy, hogy láthatom! – Gazdagok vagyunk! – tettem hozzá. Szellemi felvilágosultságom soha nem érte el józan mohóságom szintjét. A kereskedelmi ösztönömre nem vagyok ugyan különösképpen büszke, de Isten nevére, az elmúlt hónapokban többször is megjártam a poklok mélyét, cserébe egy kevés pénzt tisztességes kompenzációnak tartottam volna. Ugyanúgy leny göztek ezek a kincsek, mint azok, amelyeket a L'Orient rakterében volt szerencsém megcsodálni. Felbecsülhetetlen történelmi értékük eszembe sem jutott. Most már csak annyi a dolgom, hogy odamenjek, felpakoljak bel lük néhányat, majd valahogyan kijussak ebb l a sírkamrából, át a francia hadseregen! Astiza megszorította a kezemet. – Erre utaltak a legendák, Ethan. Örök tudás, oly hatalmas, hogy el kell rejteni, amíg a férfiak és a n k elég bölcsek nem lesznek ahhoz, hogy felhasználhassák. Azt hiszem, abban a kis templomban megtaláljuk. – Mit? – Nem tudtam elszakítani pillantásomat az aranyhalmokról. – Thot könyvét. A létezés központi igazságát. – Ja igen. És felkészültünk az elolvasására? – Meg kell védenünk az Egyiptomi Rítushoz hasonló eretnekekt l, míg készen nem állunk rá. Csizmám hegyével megérintettem a vizet. – Milyen kár, hogy nem ismerünk varázslatot, mellyel a vízen járhatnánk. Hideg fürd nek nik, az egyszer biztos. – Nem, nézd! Ott a csónak, ami a mennyországba vitte a fáraót. A tó mellett egy k tartón keskeny, kecses fehér csónak várakozott. Csinos volt, mint egy szkúner, az orra és a tatja magasra nyúlt, mint azoké a hajóké, melyeket a templomi falfestményeken láttam. Éppen akkora volt, hogy kett nket átvihessen. Aranyozott evez t is találtunk mellette. Hogyhogy nem korhadt el? Mert nem fából készült, hanem áttört
223
alabástromból, bordázata és ülései pedig aranyból voltak. A csiszolt k áttetsz en csillogott, felülete bársonyosan simának t nt. – Fenn marad a k a víz színén? – A vékony k edények fenn maradnak – mondta Astiza. Óvatosan levonszoltuk a hajót a sötét víz partjára. A tükörsima tófelszínen körkörös fodrok jelentek meg. – Szerinted él valami ebben a tóban? – kérdeztem nyugtalanul. A lány bemászott a csónakba. – Majd megmondom, ha átértünk. Én is beszálltam, majd Bin Szadr botjával vízre löktem az üvegszer en törékeny alkalmatosságot. Ahogy a sziget felé sodródtunk, id nként vízbe merítettem az evez t és átnéztem a korlát fölött, szörnyek után kutatva. Nem volt hosszú utazás – a templom kisebb volt, mint amilyennek távolról látszott. Partot érve kiszálltunk, és leveg után kapkodva szemléltük a fáraó kincseit. Volt ott arany harci szekér ezüstdárdákkal, ébenfával és jádéval berakott csiszolt bútor, cédrusfából készült láda, ékk vel díszített páncél, kutyafej istenszobor, valamint olajjal és f szerekkel tömött korsók. A halomban számtalan drágak ragyogott: f leg smaragd és rubin, de nem hiányzott a türkiz, földpát, jáspis, karneol, malachit, borostyán, korall és lazúrk sem. A kincsek közepén vörösgránit szarkofág állt, masszív, mint egy bunker, k fedelét talán ha egy tucat ember tudta volna megemelni. Vajon van benne valaki? Meg kell vallanom, hogy ez nem különösebben érdekelt. Nem vonzott az ötlet, hogy feltörjem a fáraó koporsóját. Annál inkább az, hogy elemeljem a kincseit. Astiza azonban ügyet sem vetett minderre. Éppen csak megnézte a fantasztikus ékszereket, ékes ruhákat, kanopusz-edényeket és aranytálakat. Ehelyett, mintha transzban járna, egy ezüsttel bevont ösvényen a kicsiny templomhoz lépdelt, melynek oszlopai a majomfej Thotot formázták. Követtem t. A márványtet alatt márványasztal állt. Azon egy vörösgránit láda, felnyitva, benne egy arany kocka, aranyajtókkal. Mindez csupán egy könyv, pontosabban egy tekercsgy jtemény miatt? Lenyomtam a kis ajtókilincset. Simán nyílt, mintha megolajozták volna. Benyúltam… És nem találtam semmit. Mindent körbetapogattam odabent, de csak a síkos aranyfalat éreztem. Felhorkantam. – Ennyit a bölcsességr l. – Nincs benne? – Az egyiptomiak nem tudtak többet, mint amennyit mi tudunk Mindez csupán mítosz, Astiza. A lány döbbenten állt. – Akkor mi a célja ennek a templomnak? Ennek a ládának? És a legendáknak? Megvontam a vállam. – Lehet, hogy a könyvtárral hamar elkészültek. De a könyv megírásáig már nem jutottak el. Gyanakodva nézett körül. – Nem. Elrabolták – Szerintem sosem volt itt. Megrázta a fejét. – Nem. Nem építették volna fel a semmiért azt a kamrát gránitból és aranyból. Valaki megel zött minket. Valaki, aki elég magas rangú ahhoz, hogy tudja, miként jusson be ide, s mégis elég dölyf és büszkeség szorult belé, hogy ne tartsa tiszteletben a piramist. – És ne vigyen el egy fia aranyat sem? – Ez a próféta fittyet hányt az aranyra. Az elkövetkez világ érdekelte, nem ez. Amellett az arany puszta homok e könyv hatalmához képest. – Egy varázskönyv?
224
– A hatalom, a bölcsesség, a kellem és a nyugalom könyve. A halál és az újjászületés könyve. A boldogságé. Könyv, mely arra ösztönözte Egyiptomot, hogy a világ legnagyobb országává váljon, majd egy másik népet is, hogy nyomot hagyjon a világon. – Miféle másik népet? Ki vette el? Oldalra mutatott. – Itt hagyta az azonosító jelét. Odanéztem, és a márványtemplom egyik sarkába támasztva egy pásztorbotot pillantottam meg. A vége hurokban meggörbült, hogy elkaphassa a juhok nyakát. A fája csodálatosképp megmaradt, és – egy átlagos pásztorbottal ellentétben – szépen csiszolt és ízlésesen kifaragott volt: a hurkos végét egy szárnyas angyal, a másikat egy kígyó lapos feje díszítette. Középen két arany kerubot láttam, szárnyuk éppen összeért, s egy kapocs rögzítette ket a bothoz. De még ezzel együtt is, egy szerényebb darabja volt a fáraó kincsesházának. – Ez meg mi az ördög? – A történelem leghíresebb varázslójának botja – felelte Astiza. – Varázsló? – Egyiptom hercege, akib l szabadító lett. Rábámultam. – Azt akarod mondani, hogy Mózes járt itt? – Logikusnak t nik, nem? – Nem. Inkább lehetetlennek. – Valóban? Egy szökött b nöz , akit isteni sugallat ér, el jön a sivatagból, s merészen azt követeli, engedjék szabadon a zsidó rabszolgákat; majd hirtelen csodákat visz véghez – holott azel tt nem voltak ilyen képességei? – Istent l kapta a hatalmat. – Úgy gondolod? Vagy az istenekt l, akik az egy nagy Isten álarca mögé bújtak? – O éppen az egyiptomi istenek, a hamis bálványok ellen küzdött. – Csupán emberek küzdöttek emberekkel, Ethan. Úgy beszélt, mint egy nyavalyás francia forradalmár. Vagy mint Ben Franklin. – A zsidók megment je magával vitte rabszolgasorba vetett népét, és elpusztította a fáraó hadseregét – folytatta Astiza. – De volt nála még valami: a világ leghatalmasabb talizmánja, melynek ereje a vándorló rabszolgákat képessé tette az ígéret Földjének meghódítására. – Egy könyv. – A bölcsesség tárháza, a hatalom forrása. Mikor a héberek elérték az ígéret Földjét, seregeik el tt egyetlen ellenségnek sem volt megállása. Mózes ételt talált, meggyógyította a betegeket és lesújtott a tévelyg kre. Sokkal hosszabb ideig élt, mint egy átlagos ember. Valami életben tartotta a hébereket negyven éven át a vadonban. Ez a könyv volt az. Ismét eszembe idéztem a régi bibliai történeteket. Mózes egy héber rabszolga gyermeke volt, akit egy hercegn talált meg, majd hercegként nevelte fel. Haragjában megölt egy rabszolga-felügyel t, majd elmenekült, s évtizedekkel kés bb tért vissza. Mikor a fáraó elutasította kérését, hogy engedje szabadon a népét, Mózes tíz csapással sújtotta Egyiptomot. Mikor a fáraó a tizedik, legsúlyosabb csapás során elveszítette saját legid sebb fiát, végül engedett, és a zsidók kiszabadultak a fogságból. S akkor vége kellett volna, hogy legyen, de a fáraó ismét meggondolta magát, s hatszáz harci szekerével Mózes és a zsidók után eredt. Miért? Mert rájött, hogy Mózes nem csak a héber rabszolgákat vitte magával. Elvette Egyiptom erejének kulcsát, legnagyobb titkát, legféltettebb kincsét. Elvette, és… Kettéválasztotta a tengert. Azután vajon épp Salamon templomába kerülhetett a hatalom e könyve, melyet a hagyomány szerint az én szabadk veseim sei építettek? – Ez nem lehetséges. Hogyan juthatott volna be ide, majd ki err l a helyr l?
225
– Röviddel a Nílus tet zése el tt jött el a fáraóhoz – mondta Astiza. – Nem érted, Ethan? Mózes egyiptomi herceg volt. Ismerte a szent titkokat. Tudta, hogyan jusson be és ki, amire senki más nem vállalkozott volna. Abban az évben Egyiptom nem csak egy rabszolganépet, egy fáraót és egy hadsereget veszített el. Elveszítette a szívét, a lelkét és a bölcsességét. Lényegét egy nomád törzs rabolta el, mely negyven év után átvitte… – Izraelbe. – Leültem az üres állványra. Forgott velem a világ. – Mózest pedig, aki nemcsak próféta, hanem tolvaj is volt, saját Istene sosem engedte be az ígéret Földjére. Talán b ntudatot érzett, amiért felnyitotta azt, aminek örökké rejtve kellett volna maradnia. Üresen bámultam magam elé. Ez a könyv vagy tekercs háromezer éve t nt el. És jövünk mi, Silano meg én, és élethalálharcot vívunk egy üres kamráért. – Végig tévedtünk. – Talán beletették a frigyládába – mondta Astiza izgatottan –, mint a Tízparancsolat tábláit. Ezáltal ugyanaz a tudás és hatalom, mely lehet vé tette a piramisok építését, átszállt a zsidókra, akik egy ismeretlen törzsb l olyan néppé váltak, kiknek hagyományaiból három nagy vallás is eredt. Lehet, hogy ezzel döntötték le Jerikó falait! Fogalmam sem volt, mit gondoljak. Illetve igen: eretnekség! – De miért temettek volna el az egyiptomiak egy ilyen könyvet? – Mert a tudás egyúttal veszélyt is hordoz, nem csak jutalmat. Rosszra ugyanúgy fel lehet használni, mint jóra. Legendáink szerint Egyiptom titkai a tengerentúlról érkeztek, egy népt l, melyet már a piramisok korában is elfeledtek, s Thot rájött, hogy az efféle tudást rizni kell. Az embereket az érzelmeik irányítják, ravaszságuk nagyobb a bölcsességüknél. Talán a héberek is rájöttek erre, mivel kés bb nem hallunk a könyvr l. Talán rádöbbentek, hogy Thot könyvének használata veszélyes ostobaság volt. Persze egy szót sem hittem az egészb l. Az istenek ilyen összekeverése nyilvánvaló istenkáromlás. Ráadásul én tudós, felvilágosult ember vagyok, Franklin tanítványa, igazi szkeptikus. És mégis, mi van, ha valóban egy isteni er rejt zik a világ csodái mögött? Ha az emberiség történelmének van egy olyan fejezete, melyet a mi forradalmi korunk már rég elfelejtett? Ekkor morajlás visszhangját hallottuk, hosszú dörrenést, s távoli szél kavarta fel a csarnok leveg jét. A sziklás terem megremegett. Robbanás! Eszerint Silano megtalálta a puskaport.
Amint a hang végigver dött a föld alatti csarnok falain, felálltam az emelvényr l. – Nem feleltél a másik kérdésemre. Hogyan jutott ki innen Mózes? A lány mosolygott. – Lehet, hogy nem csukta be az ajtót maga mögött, és ugyanazon az úton távozott, melyen át bejött. De valószín bb, hogy van egy másik bejárat is. A medál arra utal, hogy egynél több járat létezik – egy nyugatra, egy keletre így amikor a nyugati ajtó bezáródott, még kimehetett a keletin. Mindenképp biztató, hogy tudjuk, sikerült neki. Mi is megtaláltuk a bejáratot, Ethan. Ki is találunk innen, de el ször hagyjuk el ezt a szigetet! – Nem, ameddig meg nem szedem magam! – Erre most nincs id nk! – Ennek a kincsnek egy csekély részével is megvásárolhatnánk a világ összes idejét. Nem volt semmilyen zsákom vagy hátitáskám. Annyi ékszert vettem hát magamra, amennyi egy királynak is sok lett volna. Nyakláncokat lógattam a mellkasomra, míg a súlyuktól sajogni nem kezdett a hátam; a karomon annyi karköt volt, amennyi egy babilóniai örömlánynak is becsületére vált volna. Derekamra aranyláncokat kötöttem, lábamra
226
lábpereceket húztam, s t, még Mózes kerubjait is levettem és a gatyámba rejtettem. Mégis, éppen csak hiányzott valami a Nagy Piramis mélyén rejl kincses halomból. Astiza nem nyúlt semmihez. – A holtaktól lopni semmiben sem különbözik az él k meglopásától – figyelmeztetett. – Csakhogy a holtaknak már nincs szükségük a javaikra – érveltem. Kissé szégyelltem nyugati mohóságomat, ugyanakkor vállalkozói ösztönöm sosem hagyta volna, hogy hagyjam kicsúszni a markomból ezt a vissza nem tér alkalmat. – Ha kijutunk, pénzre lesz szükségünk, hogy folytassuk a könyv keresését – tettem hozzá. – Az Isten szerelmére, legalább húzz fel egy-két gy t az ujjadra. – Balszerencsét hoz. A sírok kifosztói mind meghalnak. – Csupán kárpótlás mindazért, amin keresztülmentünk. – Ethan, én félek az átoktól! – A tudósok nem hisznek az átkokban, az amerikaiak pedig abban hisznek, hogy mindig meg kell ragadni a lehet séget, mely el ttünk van. Nem megyek el addig, amíg valamit el nem veszel te is. Így hát felhúzott egy gy t, körülbelül akkora örömmel, ahogyan a rabszolga teszi fel a bilincsét. Tudtam, ha egyszer kiértünk ebb l a katakombából, belátja majd az igazamat. Az a gy önmagában egy életre elegend lesz: cseresznye nagyságú rubinok díszítették. Beugrottunk a csónakba, és sietve kieveztünk a tó küls partjára. Ahogy kiléptünk a szárazföldre, éreztük a körülöttünk lév épület remegését, s folyamatos recsegést és morajlást hallottunk, a robbanás utóhatásait. Csak reméltem, hogy az a bolond Silano nem használt annyi puskaport, amivel a fejünkre omlaszthatná a mennyezetet. – Fel kell tételeznünk, hogy Bin Szadr és orgyilkosai – amennyiben l poros hordójuk ködött – ugyanazon az úton jönnek be, ahol mi is tettük – mondtam. – A medál V-je viszont két aknára utal, s e szerint a másik kivezet járatnak keletre kell lennie. Kis szerencsével kijutunk ott, bezárjuk a keleti ajtót és, amire ezek az anyaszomorítók kitalálják, hová t ntünk, mi már messze járunk. – Nyilván a kincsek is elvonják majd a figyelmüket – jósolta Astiza. – Annál jobb. A nyugtalanító csikorgás folytatódott, mostanra azonban sziszegés is vegyült bele, mely leginkább alázúduló homok hangjára emlékeztetett. Lehet, hogy a robbanás beindított valami si mechanizmust? Úgy éreztem, az épület él, és éppen a rosszallását fejezi ki. Távoli kiáltások ütötték meg a fülemet: Silano emberei lefelé ereszkedtek. Bin Szadr botjával a kezemben a tó keleti végében lév ajtóhoz vezettem Astizát. Két folyosó nyílt innen, az egyik lefelé, a másik felfelé. A felfelé vezet t választottuk. Ez valójában egy emelked akna volt, mely szemközt helyezkedett el azzal, amelyen át bejöttünk. Ugyanolyan szögben emelkedett a piramis keleti oldala felé. Ám minél magasabbra másztunk, annál hangosabb lett a sziszegés és morajlás. – Nehezebb lett a leveg – jegyeztem meg aggódva. Hamarosan azt is észrevettük, miért. A nyugati aknában látott mennyezeti lyukak párjait vettük észre, s mindegyiknek a szájából egy-egy gránittömb ereszkedett lassan lefelé, mint egy óriási fekete rl fog. Ha leérnek, elzárják a folyosót és a kiutat. Az els mögött egy második, a mögött egy harmadik ereszkedett le. Valahol a piramis szerkezetében a homok játszotta a súlykiegyenlít szerepét, ezzel tartották a köveket a helyükön. Silano most megzavarta a m ködését, és beindította a homok elszivárgását. Nyilván a másik járatot, azt, amelyiken mi is bejöttünk, szintén ugyanígy elzárják a tömbök. Lehet, hogy itt ragadunk Bin Szadr bandájával. – Siess! Talán át tudunk csúszni alatta, még miel tt k is leérnének! – Kétségbeesetten tekerg ztem el re. Astiza megragadott. – Ne! Összenyomnak!
227
Próbáltam kiszabadítani magam, de közben tudtam, hogy igaza van. Lehet, hogy átjutottam volna a legközelebbin, talán még a következ n is, ám a harmadik bizonyosan összelapított volna, vagy ami még valószín bb: mindörökre csapdába estem volna közte és a szomszédos tömb között. – Kell lennie másik útnak – mondtam, bár inkább a remény beszélt bel lem, mint a meggy dés. – A medál csak két aknát jelzett. – A lány újdonsült nyakláncaimat megragadva visszarángatott, mintha csak egy kutyát vonszolna a nyakörvénél fogva. – Mondtam, hogy ezek csak bajt hoznak ránk. – Nem, még ott van az a lefelé ereszked járat, arra még nem mentünk. Nem lehetséges, hogy egyszer en csak örökre lezárják ezt a folyosót! Siet sen visszaindultunk abba az irányba, ahonnan jöttünk, s ismét kibukkantunk a föld alatti tónál és a szigetnél. Ahogy beljebb mentünk a csarnokba, fényt vettünk észre, és hamarosan beigazolódtak a legrosszabb gyanúink. Arabok álltak a szigeten az arany és ezüst között, ugyanúgy ujjongtak, mint én, és összeverekedtek a legszebb példányokért. Majd meglátták a fáklyáinkat. – Az amerikai! – kiáltotta Bin Szadr, szavait feler sítette a víz. – Aki megöli, dupla zsákmányt kap! Az is, aki megszerzi nekem a n t! De hol van Silano? Nem állhattam meg, hogy meg ne lengessem a botját a gazember felé, mint ahogy a posztóval ingerlik a bikát. Bin Szadr és két embere beugrott a kicsiny alabástromcsónakba, ami el bb majdnem elsüllyedt ett l, azután a hirtelen kapott lendülett l szinte kil tt felénk. Másik három a hideg vízbe vetette magát és úszni kezdett. Nem volt más választásunk, futva elindultunk a lefelé vezet járaton át. Ez is kelet felé vezetett, ám még mélyebben fúródott a mészk ágyba, mint az el . Féltem t le, hogy zsákutcába fut majd, mint az, amelyiket Napóleonnal láttunk. Ezúttal másféle hangot hallottunk: mély, torokhangú morajlást, egy föld alatti folyó robaját. Talán itt lesz a kijárat! Megérkeztünk egy helyre, mely úgy festett, mintha Dante tervezte volna. A folyosó egy rövid vízszintes szakasz után újabb barlangcsarnokba torkollott, melyet halvány, r t ragyogás világított meg. A fény forrása egy hasadék volt, olyan mély és ködös, hogy nem láttam az alját, noha a mélyér l olyan er s fény áradt, mint az ég széné. Túlvilági ragyogás volt ez, tompa és pulzáló, mint a Hadész bugyraiban. K görgeteg és homok hullott le a verem oldalain a fény felé. Odalent valami titokzatos mozgott, valami, ami nagy volt és nehéz. Töredezett, korlát nélküli k híd ívelt át a hasadék felett. A hidat kék zománc borította, sárga csillagokkal, mint egy megfordított templomtet t. Ha a rálép megcsúszik, sosem kapaszkodik vissza. A csarnok túlsó végében a híd széles, nedvesen csillogó gránitlépcs kben végz dött. Ezeken víz folyt le a hasadékba – talán ez okozta a gomolygó g zt. A lépcs k irányából hallottam a folyó robaját. Szem számára láthatatlanul, de – sejtésem szerint – a Nílus egy föld alatti ága folyt ott, a terem túlsó végében, egy öntöz csatornához hasonló vájatban. A vájat nyilván a nedves lépcs sor tetején helyezkedett el, magasabban annál a helynél, ahol álltunk, ami úgy megtelt vízzel, hogy túlcsordult. – Ott a kijáratunk – mondtam. – Csupán el bb kell odaérnünk. – Hátam mögül hallottam a közeled arabok hangját, miközben felléptem a hídra. Hirtelen az egyik k tömb, melyen csillag jele volt, beszakadt, s a lábam a lyukba szorult. Kis híja volt csupán, hogy nem estem le a híd ívér l, egyenesen a verembe. Szerencsém volt, el tudtam kapni a híd végét, és visszanyertem az egyensúlyomat. A hídk hangos csattanással ért földet odalent, a távolban. Lenéztem a vörösl ködbe. Mi tekerg zhet odalent?
228
– Ticonderoga fájára, azt hiszem, kígyók vannak ott – mondtam reszketve. Kihúztam a lábam és hátraléptem. Ugyanakkor meghallottam az arabok kiáltásait is. – Ez egy próba, Ethan, melyen elbuknak azok, akik nincsenek a tudás birtokában. A híddal valami baj van. – Nyilván. – Miért festették az eget a híd tetejére? Mert a világ itt megfordul, mert… a medál korongja! Hol van? A korongot, miután legurult a piramis oldalán és Astiza visszaszerezte, a köntösömbe dugtam. Gondoltam, megtartom szuvenírként, mely ezekre a fárasztó napokra emlékeztet majd. Most el vettem és átadtam a lánynak. – Nézd – mondta –, a Sárkány csillagkép. Nem csak az számít, hogy ez az északi csillag, Ethan. Mintát rajzol ki, melyet követnünk kell. – S azzal, miel tt még javasolhattam volna a dolog átgondolását, elszökkent mellettem, egyenesen a híd egy bizonyos kövére. – Csak azokhoz a csillagokhoz érj hozzá, melyet a csillagképben is szerepelnek! – Várj! És ha tévedsz? Puska dörrent, egy golyó repült be a terembe és csapódott a sziklafalba. Bin Szadr teljes erejével rohamozott. – Van más választásunk? Követtem Astizát, közben Bin Szadr botjával egyensúlyoztam. Alig indultunk el, mikor az arabok beözönlöttek a folyosóról. Hozzánk hasonlóan megtorpantak a verem szélén, ket is leny gözte a helyb l áradó különös fenyegetés. Azután egyikük el rerontott. – Enyém a n ! Ám csak méterekre jutott: az egyik k , melyre rálépett, beomlott, és a férfi, aki nem volt olyan szerencsés, mint én, meglepetésében azonnal elesett. Törzsével nekiütközött a hídnak, lepattant róla, sikoltva markolászta ujjaival az építmény peremét, majd lezuhant, útközben többször nekiver dve a verem falának. Végül elt nt a lenti homályban, k görgeteget omlasztva maga után. Az arabok kióvakodtak a hasadék peremére, hogy lenézzenek. Valami mozgott odalent, ezúttal igen sebesen, majd az áldozat sikolya hirtelen elhallgatott. – Várjatok! – mondta Bin Szadr. – Ne l jétek le ket! Látjátok? Oda kell lépnünk, ahová k! – Figyelte a mozgásomat, ahogyan én is figyeltem Astizáét, majd el reugrott, pontosan oda, ahol el leg én is álltam. A híd szilárdan kitartott. – Kövessetek! Bizarr, finom tánc volt ez; melyben mind a lány ugrásait utánoztuk. Egy másik arab is elrontotta a lépést, s ordítva bucskázott alá, amint a k leszakadt alatta. Megdermedtünk. – Nem oda, hanem oda! – kiabált Bin Szadr, egy másik k re mutatva, majd folytatódott a halálos játék. A híd közepén már egyáltalán nem láttam a verem alját. Miféle vulkanikus kürt ben járunk? Ez lehetett talán a köldök, melyet a piramissal akartak lepecsételni? – Siess, Ethan! – kérlelt Astiza. Megvárta, hogy a helyes csillaggal megjelölt k re lépjek, bár ezzel lehet séget adott Bin Szadrnak is, hogy megfigyelje a lépéseit. Végül az idegességt l imbolyogva átért a nedves lépcs khöz. Egy végs ugrással én is a Sarkcsillagon termettem. Egy hosszú lépéssel odaértem a gránitlépcs khöz, és diadalmasan megfordultam, hogy saját kígyós botjával tartóztassam fel Bin Szadrt. Hátha elrontja a lépést! Sajnos nem tette: kérlelhetetlenül közeledett, tekintete égett a düht l – Innen sehová nem futhatsz, amerikai! De ha visszaadod a botomat, meghagyom az életed, hogy végignézhesd, amint magunkévá tesszük a n det! Csak pár lépés távolságra volt t lem, három túlél embere mögötte csoportosult. Ha rám rontanak, végem. Az arab azonban megállt. – Feladod végre? – Menj a pokolba!
229
– L jétek le! – adta ki a parancsot Bin Szadr. – Tudom, melyik az utolsó helyes csillag. – Muskéták és pisztolyok emelkedtek felém. – Nesze! – mondtam, és feldobtam a botot a leveg be, olyan magasra, hogy még éppen el tudja kapni. Szeme tágra nyílt, el rehajolva ösztönösen utánanyúlt, s egy hüll gyorsaságával kapta el. De miközben megmarkolta, öntudatlanul is arrébb tette a bal lábát, hogy megtarthassa az egyensúlyát. A híd végében lév zárók beomlott. Az arabok dermedten figyelték, amint darabokra törve zuhan a verem mélyére. Recsegés hallatszott, a széthasadó k hangja. Lenézve észrevettük, hogy az újabb hiányzó tömb miatt az egész híd omladozni kezdett. A híd és a gránitlépcs k közti összeköttetés megsz nt, amint több és több k tömb zuhant alá, s a felfüggesztés nélküli vége könyörtelenül süllyedni kezdett. Bin Szadr ballépése végzetes következményekkel járt. Martalócai felüvöltöttek, s egymás hegyén-hátán rohanni kezdtek visszafelé. Vigyázatlan lépteikkel eközben újabb köveket szabadítottak el. Bin Szadr el revetette magát, a gránitlépcs k felé. Ha elengedte volna a botját, talán át is ér, vagy legalább belém kapaszkodhatott volna, hogy engem is magával rántson a mélybe. De túl sokáig ragaszkodott kedvenc fegyveréhez. Másik keze még sérült és gyenge volt, így megcsúszott a nedves sziklán, s maga is csúszni kezdett lefelé, még mindig egyszerre próbálva megtartani magát is, a botját is. Végül elengedte fegyverét, és az utolsó pillanatban elkapott egy követ, amivel megfékezhette zuhanását. A bot a verem félhomályába esett. Ó a meredély torkában lógott, lába rúgkapált, mellette pedig patakocska csörgedezett, majd alakult át g zzé a h ségt l. Társai eközben rémülten ordítottak, a híd dübörögve leszakadt, és velük együtt a lenti pokolba zuhant. Hiába kapálództak, ez már nem segített rajtuk: néztem ket, ahogyan elt nnek a ködben. Bin Szadr zordan markolta a sziklát, s gy lölettel pillantott Astizára. – Bárcsak ezt a kurvát is kibeleztem volna, mint azt a másikat Párizsban – sziszegte. El vettem a tomahawkomat és lehajoltam hozzá. – Ezt Talmáért, Énochért, Minette-ért és a többi ártatlanért kapod, akikkel odaát újra találkozni fogsz! – Felemeltem a szekercét. Felém köpött. – Várni fogok rád – s azzal eleresztette a sziklát. Zuhanás közben nekiütközött a verem falának és egy meredek, homokos lejt re érkezett, majd onnan is legurult, s némán elt nt a lent kavargó vörös ködben. Egy ideig még kavicsok potyogtak a nyomában. Azután csend lett. – Meghalt? – suttogta Astiza. Hirtelen olyan csendes lett minden, hogy attól tartottam, valamiképp mégis túlélte és elkezdett visszamászni. Kikukucskáltam a perem fölött. Valami mozgást láttam lent, de egy ideig semmi mást nem hallottunk, csak a víz robajlását a nedves lépcs k tetején. Azután megérkezett a hang is. El ször csak er tlen sikolyt hallottunk. Addigra már éppen elég sikoltást hallottam csaták során és haldoklók között. Ez a hang azonban más volt: a felfoghatatlan rémület túlvilági sikolya, melynek hallatán azonnal görcsbe rándult a gyomrom, miközben megpróbáltam elképzelni, miféle sosem látott dolog válthat ki ekkora rémületet. A sikoltás egyre magasabb hangon folytatódott, s én komor bizonyossággal tudtam, hogy ez Ahmed bin Szadr hangja. Minden gy löletem ellenére, megborzongtam. A fickó épp a kárhozottak rémületét élte át. – Apóphisz – mondta Astiza. – Az alvilág kígyóistene. Találkozik azzal, akit imádott. – Ez csupán legenda. – Az lenne? Egy örökkévalóságnak t id után a sikoly tébolyult motyogásba fulladt, majd ennek is vége szakadt. Egyedül maradtunk.
230
Még mindig reszkettem a félelemt l és a hidegt l. Átöleltük egymást. Nem volt visszaút, így a verem vörhenyes fényében végül elindultunk felfelé, a vizes lépcs kön – a Nílus szaga terjedt a leveg ben. Vajon miféle alvilági próba következik ezután? Nem maradt már bennem túl sok er – vagy, ahogy Napóleon mondaná, akarat –, hogy újabbakkal nézzek szembe. A lépcs k tetején egy vályú futott. A barlang falán egy kürt l a Nílus vize ömlött, a pereméig megtöltve a k csatornát, majd a lépcs sor túlsó végén egy újabb folyosóban t nt el. Az ár olyan er vel folyt, hogy a kürt n át való kijutásra semmi esély sem látszott. Egyetlen út maradt: abba az irányba, amerre a víz futott, egyenesen bele a sötét csatornába. Amelyben, biztosan láttam, még a leveg nek sem jutott hely. – Nem hiszem, hogy Mózes errefelé ment volna ki.
231
Huszonnegyedik fejezet
– Mózes egyiptomi herceg volt, ismerte a terem szerkezetét – mondta Astiza. – nem indította be a gránittömböket, mint az a bolond Silano. Így az egyik oldaljáraton át tudott távozni. – Alacsony vízállásnál ez a csatorna is menekülési útvonal lehet – mondtam. – Áradás idején viszont, mikor a piramis titkos ajtaja nyitható, csordultig telve van. Nincs hely a leveg vételre sem. Ha bejutsz, a megfelel kijáraton kell kimenned, különben csapdába esel. – De akkor mi értelme volna a hídnak, mely a csillagképek ismeretét teszi próbára? – kérdezte a lány. – Bizonyára ebben az irányban is ki lehet jutni, de csak azoknak, akik vállalják a veszélyt. Talán ez volt az utolsó lehet sége azoknak az építészeknek, akiket tévedésb l zártak a piramisba. Talán próbára teszi a hitünket, hogy kijuthassunk innét. – Nem gondolhatod komolyan, hogy ezen a csatornán próbáljunk átkelni a Nílushoz! – Rosszabb, mint a lassú halál, mely idebent vár ránk? Meg kell hagyni, Astiza értett ahhoz, hogyan fogalmazza meg a lényeget. Persze, ülhettünk volna a lépcs kön a végtelenségig, bámulhattuk volna a csonka hidat és a fölöttünk lév gránittömböket – vagy próbára tehettük volna a szerencsénket a csatornával. Talán Thotnak mégiscsak volt humorérzéke. Ott álltam én, a szökevény, a felhasznált és összetört medállal, akit a híres könyv megszerzésében háromezer évvel megel zött egy sivatagi próféta; fáradt voltam, sebesült és szerelmes és – ha valaha is eljutok odáig, hogy túladjak a magamra aggatott fémeken – piszkosul gazdag is. Mi mindenre képes egy kis utazgatás! – A fulladás valóban gyorsabb az éhhalálnál – bólintottam. – Ha nem szabadulsz meg a kincseid nagy részét l, akkor biztosan meg fogsz fulladni. – Tréfálsz? Ha azt várják t lünk, hogy beleugorjunk ebbe a csatornába, talán megemelkedik majd a mennyezet. Az is lehet, hogy a kijárat nincs is olyan messze a Nílustól. Nem azért jöttem el idáig, hogy üres kézzel távozzak! – Mit nevezel üres kéznek? – kérdezte pajkos mosollyal. – Rendben, rajtad kívül, persze. – Ezek szerint mégiscsak egy pár voltunk; ez azonnal nyilvánvalóvá válik, amint már a szavai miatt magyarázkodnia kell az embernek. – Úgy értettem, jó lenne, ha lenne némi anyagi hátterünk az újrakezdéshez. – El bb talán a világot kellene megmenteni. – Kezdjük saját magunkkal. – A sötéten áramló vízre néztem. – Miel tt megtennénk, azt hiszem, megcsókollak. Ha netán ez lenne az utolsó alkalmam. – Bölcs el relátás. Így tettem. A lány olyan odaadóan viszonozta az ölelésemet, hogy számos egyéb gondolat is felmerült bennem. – Nem. – Félretolta a kezemet. – Ez a jutalom a túloldalon vár. Higgy bennem, Ethan. – S azzal átszökkent az alacsony perem fölött, egy csobbanással a vízbe érkezett, lábát az áramlat irányába állította, és elengedte a falat. Egy szemvillanás alatt elérte a pontot, ahol a víz már a mennyezet nyaldosta. Nagy lélegzetet vett, majd ledugta a fejét, s elt nt. Paul Revere sarkantyúira, ennek a n nek aztán van kurázsija! Én meg kutya legyek, ha itt maradok egyedül ebben a sírkamrában. Így hát miel tt még tovább filozofálhattam volna, én is belevetettem magam a vízbe – ám ahelyett, hogy dugó-ként lebegtem volna tova, azonnal a fenékre süllyedtem, mint egy mélységmér ólomsúly. A kincs, ugyebár.
232
Tehetetlen voltam, mint a lefolyóba szorult patkány, vagy a puskacs be ragadt golyó. A kezemmel felfelé tapogatózva nedves mennyezetet tapintottam, de leveg t nem tudtam venni. A fenék mentén pattogtam, mintha horgony húzna le. A balszerencsémet vagy a balgaságomat átkozva leszaggattam magamról a díszes függ ket, kiürítettem zsebeimb l az ékköveket, és lerángattam karomról a karköt ket. Levettem a királyhoz méltó övemet, a lábpereceket, melyekb l egyenként vidéki birtokokat vehettem volna. Eldobtam a gy ket, mintha kenyérmorzsák lettek volna. Ahogy lehúztam ket, az ékszerek örökre elvesztek, legalábbis elt ntek a Nílus iszapjában vagy egy krokodil gyomrában. Ám minden egyes csecsebecsével, melyet rjöngve téptem le magamról, egy kicsit könnyebbé váltam. Hamarosan elrugaszkodhattam a fenékr l, és odaverg dtem ennek az alattomos csatornának a tetejéhez, ahol a végs kig reménykedve, kaparászva próbáltam egy buboréknyi leveg t találni, miközben a tüd m összeprésel dött és égni kezdett. Ne vegyél leveg t! – sikoltottam némán. Csak még egy másodperc. És még egy… És még egy. És újabb, miközben küszködve próbáltam megszabadulni a kincseimt l. Lejött az utolsó darab is. Égett a tüd m, a fülem majd szétrobbant, és semmit sem láttam a sötétben. Egy dologtól különösen rettegtem: attól, hogy Astiza élettelen testébe ütközöm, mert ebben az esetben a kétségbeesést l azonnal a tüd mbe nyeltem volna a Nílus összes vizét. Ugyanakkor a gondolat, hogy a lány már vár rám a túloldalon, végs elszántsággal töltött el. Higgy bennem! Egy utolsó kétségbeesett mozdulattal felnyúltam, azt várva, hogy nedves sziklát tapintok, és… Leveg t találtam! A fejem éppen akkor bukkant a felszínre, amikor az utolsó csepp leveg is elhagyta a számat. Leveg ! Még mindig vaksötét volt, de teljes tüd met teleszívhattam leveg vel. Aztán fájdalmasan beleütköztem a mennyezetbe, s ismét magába szívott a látszólag végtelen, könyörtelen föld alatti csatorna. Leveg t, leveg t, csak még egy lélegzetet adj, uram, mennyire fáj, tovább nem bírom elviselni… s akkor súlytalanná váltam, a semmiben lebegtem, kifutott alólam a víz. Meglepetten és rémültem tátogtam, a gyomrom a torkomban volt, amint lebucskáztam és egy sötét tóba érkeztem. Köpködve jöttem fel a felszínre, s hunyorogva láttam, hogy ismét egy mészk barlangban vagyok. Tudtam lélegezni! S ami még csodálatosabb: láttam is. De hogyan? Persze, a barlang túlsó végén fény csillant a vízen. Kívülr l jött! Lebuktam, és teljes er mmel el relöktem magam. Amikor újra felbukkantam, a Nílus partján találtam magam. Astizát is megpillantottam a sekélyesben, papirusznád és lótuszvirágok között lebegett a hátán, sötét haja legyez szer en szétterült, nedves ruhája áttetsz volt, teste sápadt. Meghalt, megfulladt vajon? Aztán megfordult, lábra állt, és mosolyogva nézett rám. – Megszabadultál a mohóságodtól, és az istenek megajándékoztak a leveg vel – ugratott. Leveg t vehettem Kr zus kincséért cserébe. Thotnak valóban van humora.
Kilábaltunk a sekélyebb részre, a nádasba, s az iszapos fenéken megpihentünk, csak a fejünket emeltük a víz felszíne fölé. Azon töprengtünk, mitév k legyünk. Valahogyan eltelt az egész éjszaka, kora reggel volt már, éreztük a nap melegét az arcunkon. Kairó fel l füst gomolygott. Hallottuk a harc zaját: lövéseket és dörgést. A városban még mindig folyt a lázadás, s Bonaparte elszántan küzdött, hogy vérbe fojtsa. – Azt hiszem, legf bb ideje elhagynom Egyiptomot, Astiza – mondtam zihálva.
233
– A piramist lezártuk és Thot könyve sincs itt. Többet már nem tehetünk. Azonban ami elveszett, még mindig hatékony fegyver. Meg kell tudnunk, mi történt vele. – Ha jól tudom, legutóbb egy szökevény zsidónál látták, akit Mózesnek hívtak, háromezer évvel ezel tt. És azóta nem említették sehol. – Valóban? Mózes a karját felemelve kettéválasztotta a tengert, egy bronzkígyóval betegeket gyógyított, ételt nyert az égb l és Istennel beszélgetett. Mindenki tudta, hogy varázsló. Honnan tett szert erre a hatalomra? És vajon csak a Tízparancsolatot zárták el a héberek a frigyládába, mely gy zelemre segítette ket, vagy másféle segítségük is volt? Miért töltöttek negyven évet a sivatagban, miel tt meghódították volna az ígéret Földjét? Csak nem azért, hogy megtanulják valaminek a használatát? – Vagy talán nem volt semmiféle varázserejük, így a régi módszerrel kellett elintézniük a dolgokat, például egy hadsereget kellett felállítaniuk. – Nem. Ez a könyv csupán egy másik forrása ugyanannak a tudásnak, melyet te és a többi tudós próbáltok manapság felfedni. Az a könyv bármely nép tudósainak megadná az eszközt, mellyel a világot uralhatnák. Azt hiszed, Silano és Bonaparte nem jöttek még erre rá? Azt hiszed, nem álmodnak a varázslók hatalmáról vagy az angyalok halhatatlanságáról? – Azt mondod tehát, töltsünk mi is negyven évet a sivatagban e könyv keresésével? – Nem a sivatagban. Te is tudod, hol lehet a könyv, mint ahogyan tudták a rómaiak, az arabok, a keresztesek, a templomosok és a törökök is, s mindig ott is keresték: Jeruzsálemben. Ahol Salamon felépíttette a templomát, s ahol a frigyládát rizték. – És pont nekünk kellene megtalálnunk azt, amit k sem tudtak? A templomot háromszor vagy négyszer lerombolták, el bb a babiloniak, majd a rómaiak. A frigyláda, ha ugyan nem pusztult el, akkor is elveszett a vadonban. Ugyanolyan mitikus tárgy, mint a Szent Grál. – Mi azonban tudjuk, hogy mi az, amit keresünk. Nem grál, nem kincs, nem frigyláda. Tudjuk, milyenek a n k. Ha ráharapnak egy ötletre, nem engedik el, hacsak nem sikerül elvonni a figyelmüket. Nem észlelik az akadályokat, vagy úgy gondolják, majd mi, férfiak megoldjuk a dolgok nehezét, ha váratlan akadály merülne fel. – Pompás ötlet. Akkor keressük meg, de el bb el kell intéznem a dolgaimat Amerikában. Filozófiai eszmecserénknek puskalövés vetett véget, s a golyó becsapódása a fejünkt l néhány méterre kis gejzírt lövellt fel. Azután újabb lövés dördült, majd még egy. Felnéztem a folyópartra. Az egyik d ne tetején francia rjárat állt, a katonák között pedig frissen és épségben ott ragyogott Alessandro Silano gróf. Miközben a martalócai halálukat lelték a piramisban, neki volt annyi sütnivalója, hogy kint maradjon. – A varázslók! – kiáltotta. – Fogják el ket! Pokolba veled, gondoltam. Úgy t nik, ez a fattyú elpusztíthatatlan – bár valószín leg ugyanezt gondolta rólunk. És persze nem tudhatta, mi van vagy nincs nálunk. Astizánál még megvolt a medál korongja, én pedig rájöttem, hogy a Mózes botjáról – ha az volt egyáltalán – leszedett kerubok még mindig kényelmetlenül nyomják a gatyámat. Talán mégiscsak szert tehetünk némi jövedelemre a végén. A folyóba vetettük magunkat, és siet sen úszni kezdtünk a kairói part felé, hagytuk, hogy az áramlat növelje a Silanótól való távolságunkat. Mire a katonák lerohantak a folyópartra, hogy célba vegyenek minket, már l távolon kívülre kerültünk. Hallottuk, amint Silano drámai hangon parancsokat osztogat: – A csónakokhoz, bolondok! A Nílus csupán fél mérföld széles a piramisoknál, de jelen állapotunkban úgy éreztük, mintha az óceánt készülnénk átúszni. Ugyanaz az áramlat, mely. távolabbra sodort Silanótól, közelebb vitt minket a Kairó belvárosában folyó harcokhoz. Miközben megtettük a folyóból hátralév utolsó métereket, észrevettem, hogy a városfalak mellett egy tüzérségi üteg áll, s Conte egyik ballonja lebeg valamivel a föld fölött. Éppen gázzal töltötték fel, hogy ismét megfigyel állomásként használják. Szép példány volt, hazafias vörös-fehér-kék színre festve,
234
oldalán k vel tömött zsákok lógtak ballaszt gyanánt. A ballon láttán támadt egy ötletem. Mivel legalább annyira kifulladtam, mint egy virginiai képvisel , akit meghívtak, hogy szóljon néhány szót valamir l, lehet, hogy ez az utolsó lehet ségünk. – Nem akartál valaha csak úgy elrepülni a gondok el l? – Sosem jobban, mint most. – A lány úgy festett, mint egy félig vízbe fúlt kiscica. – Akkor kössük el azt a ballont. Vizet pislogott ki a szeméb l. – Tudod kezelni? – Az els francia repül s egy kakas, egy kacsa és egy birka volt. Kikászálódtunk a Nílusból, és a part mentén a folyás irányában másztunk, Conte felé. Hátranéztem. Silano katonái er sen nekifeküdtek az evez knek. A gróf kiabálással és mutogatással próbálta ránk felhívni a figyelmet, de a tekintetek a városban dúló csatára szegez dtek. Így sem lesz könny a dolog. El húztam a tomahawkot – ez volt a másik fém, melyet nem engedtem el a csatornában való bukdácsolásom során. Lassan kezdett egy kissé használtnak t nni. – Most! Rohanni kezdtünk. Ha bárki vette volna a fáradságot, hogy odanézzen, két félmeztelen rültet láthatott volna: vizesek voltunk, homok borított minket, tekintetünkben kétségbeesett er feszítés tükröz dött. Ám a csata annyi id t adott nekünk, hogy átszelhessük a partszakaszt és odaérjünk Conte-hoz, éppen akkor, amikor a ballon megtelt gázzal. Egy tüzér mászott épp a fonott kosárba. Astiza eközben a hírneves tudós figyelmét vonta el: el szökkent, mint egy zilált örömlány, s többet mutatott meg a bájaiból, mint amennyit bármelyikünk is szeretett volna. Conte tudós volt ugyan, de mégiscsak férfi, s döbbenten bámult a jelenésre, mintha maga Vénusz ugrott volna eléje a kagylóból. Közben én elrohantam mellettük, galléron ragadtam a tüzért, és kirántottam az emelked ' kosárból. – Bocsánat! Változott a parancs! Felkelt, nyilván azért, hogy tiltakozzon, bár láthatólag zavarba ejtették egyiptomi rongyaim. A vitát elkerülend tomahawkom tompa végével halántékon vágtam, majd a helyére bemásztam a kosárba. Eközben számos francia katona szállt partra a csónakból, s felsorakoztak, hogy rám tüzeljenek de nem tudtak, mert Silano el rerohant. – Sajnálom, Nicholas, de el kell vinnünk a léghajóját – mondta Astiza Conte-nak, miközben kirángatta a ballont tartó cöveket a földb l. – Bonaparte parancsa. – Miféle parancs? – Meg kell mentenünk a világot! A ballon felemelkedett, maga után húzva a kötelet, én pedig már túl magasan voltam, hogy elérjem a lányt. Astiza tehát ugrott és megragadta a kötelet. Magasabbra emelkedtünk, s a lány a kosár alatt lógott. Conte felénk rohant, karjával hadonászott, de Silano félresöpörte. Éppen amikor a kötél egy utolsó porfelh t felverve a magasba emelkedett, a gróf is elrugaszkodott a talajtól és belekapaszkodott. A hirtelen súlytól megbillentünk; a ballon addigra úgy tizenöt méterre lehetett a föld felett. Silano pusztán karja erejével mászni kezdett felfelé a kötélen, szívósan, mint egy buldog. – Astiza, siess! A föld riasztó sebességgel rohant el alattunk. A lány kimerült volt, ezért fájdalmasan lassan kapaszkodott felfelé. Silano – fogát csikorgatva, gy lölett l összesz kült szemmel – utolérte. Lenyúltam, de amint Astiza felém nyújtotta a kezét, a gróf megragadta a bokáját. – Elkapott! – Rúgott egyet, amit l a gróf szitkozódott és megingott, de nem engedte el a kötelet, és kezét ismét rákulcsolta a lány lábára. – Olyan, mint egy pióca!
235
Áthajoltam a kosár pereme fölött, hogy beemelhessem Astizát. – Behúzlak és elvágom a kötelet! – Most már a másik kezével is elkapott! Rajtam is lóg, nem csak a kötélen! – Rúgd le magadról! Küzdj, Astiza! – Nem tudok! – kiabálta. – Szorít a karjával! Lenéztem. A szörnyeteg úgy körülfonta a lány lábát, mint egy anakonda, s arcán keser elszántság tükröz dött. Húztam a lányt, de mindkett jüket nem bírtam el egyszerre. Együtt legalább százötven kilót nyomtak. – Áruld el, mit tudtál meg, Gage! – ordította. – Eressz be, vagy mind lezuhanunk! A ballon továbbra sem tudott harminc méternél magasabbra emelkedni. Elhagytuk a folyópartot és a Nílus felett repültünk. A parton Conte szaladt utánunk. Elöl francia katonák csapatát láttuk: felénk fordulva, csodálkozva figyelték a jelenetet. Olyan közel haladtunk el, hogy mindnyájunkat megölhettek volna egy sort zzel, ha úgy döntenek. – A gy ! – kiáltotta Astiza. – A gy , amit rám tukmáltál! Elfelejtettem levenni! Az átok, Ethan, az átok! – Nincs semmiféle átok! – Vedd le rólam! Ám a keze satuként szorongatta a kötelet és amúgy sem értem volna el, legfeljebb úgy tudtam volna levenni róla azt az ostoba gy t, ha levágom a kezét, ami természetesen eszem ágában sem volt. Silano pedig még messzebb volt t lem; a lány lábába kapaszkodott. Err l eszembe jutott valami. – Tessék, a tomahawkom! – mondtam. – Törd be a fejét, mint egy diót! Astiza kétségbeesetten elengedte a kötelet a jobb kezével – nem ezen volt a gy –, elkapta a ledobott fegyvert, és Silano felé csapott vele. A gróf azonban hallotta, mire készülünk, és amikor a lány meglendítette a tomahawkot, lejjebb ereszkedett, Astiza bokáját ragadta meg, s így a feje túlságosan távolra került. A penge csupán a haját érintette. Mivel csak egyik kezével kapaszkodott, a lány ég tenyérrel csúszni kezdett a kötélen. Már nem értem el. Rángattam a kötelet, de képtelen voltam felemelni. – Astiza! – kiáltotta Silano. – Ne tedd! Tudod, hogy még mindig szeretlek! Szavai mintha egy pillanatra megdermesztették volna a lányt, és engem is megleptek. Astiza tekintetében mintha emlékek villantak volna fel, s ezer kérdés tolult az agyamba. A gróf szerette? Astiza állítólag nem szerette t, de… – Ne higgy neki! – üvöltöttem. Astiza vadul hadonászott a tomahawkkal. – Ethan! Nem tudom tovább tartani! Húzd fel a kötelet! – Túl nehezek vagytok! Rázd le magadról! A katonák ránk céloznak! Lel nek minket, ha nem másztok fel! – Ha valahogyan le is másznék Silanóig, valószín leg mind felborulnánk. Astiza csapkodott, de a gróf olyan volt, mint egy kullancs. A lány újabb métert csúszott lefelé. – L ni fognak, Astiza! Kétségbeesetten nézett fel rám. – Nem tudom, mit tegyek – szipogta. Továbbhaladtunk el re, felemelkedésre képtelenül, a Nílus csillámlott alattunk. – Astiza, kérlek! – mondta a gróf. – Még nem kés … – Rúgj! Rúgd le! Mindnyájunkat lel nek! – Nem tudom – zihálta. – Rúgd le! Astiza könnyes szemmel nézett rám. – Találd meg! – suttogta. Azzal nagy lendülettel rávágott a tomahawkkal a kötélre, mely egy reccsenéssel elszakadt.
236
A következ pillanatban már sehol sem láttam ket. A súlyuktól megszabadulva a ballon úgy lendült fel, mint a pezsg spalack dugója, s oly gyorsan emelkedett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és a kosár aljába zuhantam. – Astiza! De nem kaptam választ, csupán a zuhanó páros sikoltását hallottam. Éppen id ben tápászkodtam fel, hogy lássam a vízben a hatalmas csobbanást. Zuhanásuk egy pillanatra lekötötte a katonák figyelmét, de most a puskák ismét egyszerre felém szegez dtek. Egyre távolabb sodródtam. Éles parancsszó harsant, torkolattüzek villantak és nagy füstfelh tört el . Hallottam a golyók süvítését, de egy sem emelkedett elég magasra, hogy eltalálhasson. Kétségbeesve figyeltem a hátam mögött hagyott folyó felszínét. A felkel nap a szemembe sütött, a Nílus pedig szemkápráztató fénytócsává vált, amelyen minden apró hullám tükörként csillogott. Egy fejet látok ott, netán kett t? Túlélte volna valamelyikük, vagy talán mindkett , az esést? Vagy csupán a fény kápráztatta a szememet? Minél jobban er lködtem, annál kevésbé voltam bizonyos benne, mit látok. A katonák izgatottan kiabáltak, és a folyóparton gyülekeztek. Azután minden kivehetetlenül összemosódott, a reményem elszállt, a terveim füstbe mentek, a szívemet tökéletes magány vette körül. Sok év óta el ször, sírva fakadtam. A Nílus ragyogott, mint az olvadt ezüst, és teljesen elvakított.
Emelkedtem. Conte messze alattam állt, döbbenten figyelte, amint a kedvenc játékszere elszáll. Magasabban voltam, mint a legmagasabb minaretek, alattam Kairó füstölg háztet ire nyílt kilátás. A világ játékszerré zsugorodott, a csatazaj halk pattogássá szelídült. A szél hátán észak felé sodródtam, a tenger irányába. A ballon elérte a piramisok magasságát, majd egy hegyét is. Azon gondolkoztam, vajon megáll-e valaha is, vagy pedig Ikaruszhoz hasonlóan engem is megéget a nap. A reggeli ködfátylon át figyeltem Egyiptom tekerg pompáját. Zöld kígyóként nyúlt el az ország dél felé, elt nve a horizonton, mintha egy hajó farvize lenne, melyet a barna sivatag óceánja szántott. Északra, amerre sodródtam, a zöld sáv legyez vé tárult: a Nílus deltája volt ott, a barna áradat hatalmas tava, melyen madarak nyüzsögtek és pálmafák n ttek. Azon túl a Földközi-tenger csillogott. Fojtott csend honolt, mintha minden, amit eddig átéltem volna, csupán baljós és zajos álom lett volna. A kosár nyikorgott, madarak rikoltoztak. Egyedül voltam. Miért er ltettem rá azt a gy t? Most semmim se maradt, se kincsem, se Astizám. Miért nem hallgattam rá? Mert Thot könyvére lett volna szükségem, hogy némi értelmet verjek abba az ostoba fafejembe, gondoltam. Mert a világ legrosszabb tudósa voltam. Lecsúsztam a fonott kosár aljára. Kábult voltam a s eseményekt l. A piramist lezártuk, Bin Szadrt legy ztük, az Egyiptomi Rítus kudarcot vallott. Megbosszultam Talma és Énoch halálát is. Még As is visszatért a népéhez, hogy együtt folytassák a harcot Egyiptomért. Én viszont nem jutottam semmire, pusztán megtudtam, miben hiszek. A n ben, akit éppen az imént veszítettem el. A boldogság keresése, gondoltam keser en. Ennek minden esélye a Nílusba esett. Dühös voltam, ugyanakkor megtört és halálosan fáradt. Vissza akartam menni Kairóba, hogy megtudjam, mi lett Astizával, bármibe is kerül. Aludni akartam ezer évig.
237
A ballon egyiket sem tette lehet vé. Zsákját szorosan összevarrták. Ebben a magasságban már meglehet sen hideg volt, a ruhám még mindig nedves, és szédültem a repülést l. El bbutóbb földet kell érnie ennek a szerkezetnek, és akkor mi lesz? Alattam tündérországként szállt el a deltavidék. Datolyapálmák álltak büszke sorokban. Szántóföldek négyszögei, mint foltozott takarók vonultak el. Szamarak rótták az si földutakat. A leveg l minden tisztának, rendezettnek és békésnek t nt. Emberek mutogattak felém, és rohantak a ballon után, de hamar lehagytam ket. Az ég mélykéken ragyogott. Úgy éreztem, a mennyország ablakából nézek lefelé. Továbbra is északnyugat felé repültem, legalább egy mérfölddel a föld fölött. Néhány órán belül megpillantottam a Nílus torkolatában fekv Rosettát, majd az Abukir-öblöt, ahol a francia flotta elpusztult. S azon túl Alexandriát. Elhaladtam a partvidék fölött, át a krémszín tajték sávján, ki a nyílt víztömeg fölé. Ezek szerint végül a fulladásos halál vár rám. Miért nem adtam már jóval régebben túl a medálon? Azután észrevettem egy hajót. El ttem, a Földközi-tenger habjain egy fregatt suhant a part mentén, Rosetta közelében, ahol a Nílus a tengerbe ölti hosszú, csokoládészín nyelvét. Az apró hajó fehér foltocskának látszott, s kis tajtékcsíkot húzott maga után. A tenger hullámai visszatükrözték a napfényt. Zászlók lobogtak a szélben. – Brit felségjelzés van rajta – dünnyögtem magamban. Hát nem megígértem Nelsonnak, hogy a megszerzett információval visszatérek hozzá? Szomorúságom ellenére halvány reménysugarat láttam a túlélésre. De hogyan jutok le? Megragadtam a köteleket, melyek a kosarat tartották, és megrántottam a fent lebeg zsákot. Sem puskám, sem tomahawkom nem volt, amivel kiszakíthattam volna. Lenézve láttam, hogy a fregatt irányt változtat felém, s a bogárméret matrózok nekem integetnek. Ám hamarosan lehagyom a hajót, hacsak nem sikerül leszállnom a vízre. Eszembe jutott, hogy még megvan a mécses csonkja és egy darab kovak . A gázzal töltött zsákra acélgallért er sítettek, hogy megtartsa a köteleket. Összesodortam némi kenderkócot, majd az acélnak verve a kovakövet elegend szikrát csiholtam ahhoz, hogy meggyújtsak néhány szál kötelet, majd azzal néhány lefejtett nádvessz t. A nádvessz k lángjával meggyújthattam a mécsest, melyet a magasba emeltem, a zsák szája felé. Conte elmondta, hogy a hidrogén éghet gáz. Mikor a selyemhez tartottam a lángot, füstölt egyet, majd fény villant… Azután forró fuvallat tört el a zsák mélyéb l, mely levert a lábamról. Beestem a kosárba, csengett a fülem és igen megijedtem. A gáz belobbant! Lángnyelv szaladt végig az egyik varrás mentén az ég felé, mint egy kanóc lángja. A ballon maga nem robbant fel, a gáz égése nem volt ilyen er teljes, de mégis legalább úgy égett, mint a száraz feny gally. Szédít zuhanásba kezdtem, mely sokkal gyorsabb volt a kívánatosnál. A lángok egyre er södtek, miközben én kidobáltam az összes k ballasztot, hogy lassítsam a zuhanásomat. Csekély eredménnyel. A kosár vadul rázkódott a spirális esés közben, mögötte t z- és füstoszlop gomolygott. Túl gyors! A tajtékocskák hamar hullámokká növekedtek, egy sirály lebbent el mellettem, az ég zsák ernyedten a kosár fölé borult, s láttam, amint a tenger felszíne habot vet. Kitámasztottam magam, s a kosár hatalmas er vel becsapódott. Óriási szök kút lövellt fel, a zsák a fejem mellett zuhant le, h je sziszegve találkozott a Földközi-tenger hideg vizével. A t z szerencsére nagyrészt elemésztette azt, ami egyébként teleszívta volna magát vízzel, s engem is a mélybe húzott volna. A fonott kosár léket kapott, de lassan telt meg vízzel, s az egész jelenet elég látványos volt ahhoz, hogy a fregatt pontosan tudja, hol keressen. S valóban, a hajó egyenesen felém tartott.
238
A kosár épp akkor süllyedt el, amikor a csónakot leeresztették. Csupán öt percig kellett taposnom a vizet, miel tt felvettek volna. Ismét ott görnyedtem egy hajó padlatán, ázottan és köpködve. A legénység tátott szájjal figyelt, az egyik fiatal kadét úgy meredt rám, mintha a holdbéli ember pottyant volna elé. – Honnan a fészkes fenéb l jössz, cimbora? – Bonapartétól – ziháltam. – És ki a fészkes fene vagy te? – Egy angol kém. – Aj, emlékszem rá – mondta az egyik tengerész. – Az Abukir-öbölben vettük föl. Úgy bukkan el , mint egy nyavalyás úszóhorog. – Kérem – köhögtem – én Sir Sidney Smith barátja vagyok. – Sidney Smith, mi? Majd meglátjuk! – Tudom, hogy a flottánál nem túl népszer , de ha lennének szívesek elvinni hozzá… – Mindjárt elmondhatod neki a meséidet.
Rövidesen ott álltam a tatfedélzeten. Csöpögött rólam a víz, tagjaim sajogtak, fülem bedugult, éhes és szomjas voltam, a gyászos lelkiállapotomról nem is beszélve – egyszóval úgy éreztem, menten elájulok. A grog, amit kaptam, olyan er s volt, mintha pofon vágtak volna. Mint megtudtam, Josiah Lawrence kapitány vendégszeretetét élvezem, a HMS Dangerous (Veszélyes) fedélzetén. Hát, a név nem hangzott túl biztatón. Kisvártatva felbukkant Smith. Török admirálisnak öltözve szökkent a fedélzetre valamelyik alsó kabinból, amint megmentésem hírét meghallotta. Nem tudom, melyikünk festett nevetségesebben, én, az ázott patkány, vagy , keleti nagyúrnak maszkírozva. – Istenemre, ez valóban Gage! – kiáltott fel Smith, akit utoljára a cigányok táborában láttam. – Ez a fickó itt azt mondja, a kémünk – jelentette Lawrence undorral. – Igazából jobban szeretem megfigyel nek nevezni magam – mondtam. – Derék fickó! – rikoltotta Smith. – Nelson értesített, hogy találkozott magával a nílusi csata után, de egyikünk sem hitte volna, hogy sikerül újra kijutnia. – Vállon veregetett. – Jól van, fiú, jól van! Mégiscsak megcsinálta! Köhögtem. – Én sem hittem volna, hogy valaha újra összefutok magával. – Kicsi a világ, nemde? Na, remélem, megszabadult attól a francos medáltól! – Így van, uram. – Éreztem, hogy csak bajt hoz. Csak bajt, semmi mást. S mi hír Bonapartéról? – Felkelés tört ki Kairóban. A mamelukok pedig délen állnak ellen. – Pompás! – Azt azonban nem hiszem, hogy az egyiptomiak képesek t legy zni. – Majd segítünk nekik. És maga? Kirepült Boney fészkéb l, mi? – Kölcsönvettem az egyik megfigyel ballonjukat. Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Elképeszt , Gage! Elképeszt ! Remélem, elege van a francia radikalizmusból. Visszatért a királyhoz és a hazához. Azaz, várjunk csak, maga a gyarmatokról való. De azért mostanra maga is osztja az angol néz pontot, nem? – Jobb szeretem azt hinni, hogy az amerikai néz pontot osztom, Sir Sidney. De valóban elment a kedvem az egészt l.
239
– Nos. Rendben, rendben. Ám nem adhatjuk át magunkat a kétségbeesésnek ily nehéz id kben, ugye? Valamiben azért csak hinni kell, mi? – Bonaparte most Szíria meghódítását tervezi. – Tudtam! A nyavalyás csirkefogó nem pihen, amíg el nem foglalja a szultán palotáját Isztambulban! Szíria, mi? Akkor legjobb, ha arrafelé vesszük az irányt, és figyelmeztetjük ket. Van ott egy pasa, mi is a neve? – fordult a kapitányhoz. – Dzsezár – felelte Lawrence. – A név azt jelenti: „mészáros”. Boszniában született, rabszolgaságból emelkedett ki, s állítólag szokatlanul kegyetlen még egy olyan országban is, ahol a kegyetlenség megszokott. Ötszáz mérföldön belül nem találunk nála aljasabb gazembert. – Pont ilyen emberre van szükségünk a franciák ellen! – rikoltotta Smith. – Nekem nincs több dolgom Napóleonnal – vágtam közbe. – Már csak azt akarom megtudni, hogy a n , akivel Egyiptomban együtt voltam, túlélt-e egy óriási zuhanást, s ha igen, szeretnék találkozni vele. Azután azt terveztem, hogy visszatérek New Yorkba. – Ez tökéletesen érthet ! Maga megtette a kötelességét! De mégis, valaki a maga kurázsijával és diplomáciai éleslátásával felbecsülhetetlen szolgálatot tehetne azzal, hogy figyelmezteti a füstöskép eket az átkozott Bonapartéra, nem gondolja? Úgy értem, maga els kézb l tapasztalta a zsarnokságát. Ugyan már, Gage, nem akarja látni a Levantét? Alig egy hajításnyira van Kairótól! Ott majd tudakozódhat a n je fel l is! Majd értesítjük a nyavalyás kémeinket odaát. – Talán Alexandriában is kérdez sködhetnék… – Ha partra száll, azonnal agyonlövik! Vagy ami még rosszabb, felakasztják kémkedésért és egy ballon ellopásáért! A, a franciák már fenik a guillotine-jukat magára! Nem, nem, ez a lehet ség kizárt. Tudom, hogy maga afféle magányos farkas, de ne utasítsa el a királyi haditengerészet segítségét. Ha a n életben van, Palesztinában megtudhatjuk, és szervezhetünk egy portyát, aminek tényleg van esélye arra, hogy visszahozza. Csodálom a bátorságát, ám most hideg fejre van szükség, cimbora. Logikusan hangzott. Azt hiszem, felégettem minden hidat, mely visszavezethetne Napóleonhoz, s ha egymagam visszatérnék Egyiptomba, ez inkább öngyilkosság lenne, mint merész vállalkozás. A ballonnal legalább száz mérföldre eltávolodtam Astizától, aki Kairó környékén esett le. Talán együttm ködhetnék Sir Sidneyvel, legalábbis amíg meg nem tudom, mi történt. Amint kiszállok egy közeli kiköt ben, például El Arisban vagy Gázában, elpasszolom a gatyámba rejtett kerubokat. Azután egy új kártyaparti, egy új puska… Smith nem tágított. – Akra, Haifa, Jaffa – egyt l egyig történelmi városok. Szaracénok, keresztesek, rómaiak, zsidók – már tudom is, hol segíthetne nekünk a legtöbbet! – Segítsek? – Én akartam t lük segítséget kapni, és nem fordítva. – Egy magához hasonló képesség ember beosonhatna és körülnézhetne, s közben kérdez sködhetne err l a n l. Tökéletes hely mind a maga, mind az én céljaimra. – Miféle célokra? Bólintott, s szinte láttam, ahogy fejében tervek gyülekeznek, mint a viharfellegek. Mosolya olyan széles volt, mint egy ágyú torka. Megragadta a karomat, mintha az ég küldött volna válaszként a fohászaira. – Jeruzsálembe! – kiáltotta. S miközben az istenek akaratán és a kártyaszerencsén töprengtem, hajónk orra lassan kelet felé fordult.
240
Történelmi áttekintés
Napóleon Bonaparte 1798-as Egyiptom elleni inváziója nem pusztán minden id k egyik legnagyobb katonai vállalkozása volt, de fordulópontot jelentett Franciaország, Egyiptom és a régészet történetében is. Bonaparte számára Egyiptom vereséget és ugródeszkát is jelentett: megadta neki az elszántságot és a hírnevet, hogy magához ragadhassa a teljhatalmat Franciaországban. Egyiptom számára a francia invázió, a sok évszázados ottomán és mameluk elnyomás után, a modern kor kezdetét jelentette. Megnyitotta az országot a nyugati technika és kereskedelem el tt, s ezzel kezdetét vette a gyarmatosítás, a függetlenségi harc, a modernizáció és a kulturális feszültségek viharos korszaka, amely a mai napig tart. A régészet történetében az, hogy Napóleon az inváziós hader ben 167 tudóst is magával vitt, vízválasztónak bizonyult. 1799 elején francia katonák felfedeztek egy követ Rosettában, amelyen görög, démotikus, illetve hieroglif írással írt szöveget találtak – ez lesz majd a hieroglifák megfejtésének kulcsa. Ez, valamint a tudósok által írt monumentális Description de l'Egypte, amely 1809 és 1828 között 23 kötetben jelent meg, az egyiptológia tudományának megszületését eredményezte. Ezzel indult a romantika korának csodálata az egyiptomi divat iránt, s ez lobbantotta fel az általános érdekl dést az si Egyiptom iránt, amely a mai napig tart. Csaknem mindent, amit az si Egyiptomról tudunk, Napóleon inváziója óta ismertünk meg. Az az elképzelés, miszerint a gízai Nagy Piramis nem csak egyszer sírkamra volt, és hogy a fáraója másutt van eltemetve, egészen az ókorig vezethet vissza, Hérodotosz és Diodórosz görög szerz kig. A rejtélyt fokozta, hogy a 9. századi arab sírrablók sem találtak múmiát, kincseket vagy feliratokat a piramisban, mikor betörtek a sírkamrába. Az utóbbi két évszázadban véget nem ér találgatás és vita folyt a piramis méreteir l, titkairól és matematikai jelentésér l. A legelrugaszkodottabb gondolkodók sz klátókör séggel vádolják a hivatalos egyiptológia képvisel it, a tudósok egy része pedig „piramidiótának” nevezi a különc megszállottakat – ám ezzel együtt komoly tudományos vita folyik a piramis szerkezetér l és céljáról. Kutatórobotok segítségével még ma is újabb felfedezések látnak napvilágot, s feltételezhet , hogy vannak még rejtett kamrák is. A gízai piramisok egy mészk fennsíkon állnak, melyben lehetnek barlangok, Hérodotosz pedig egy föld alatti tóról vagy folyóról beszél az épület alatt. A Nagy Piramis pontos földrajzi elhelyezése, misztikus kapcsolata bolygónk méretével, a pi-vel, valamint a leny göz összefüggések kamráinak mérete és különös matematikai fogalmak között – mindezek valós dolgok. A Fibonacci-számsor valóban létezik, és Jomard leírásának megfelel en megfigyelhet a természet spirális mintázataiban. Szintén nem a képzelet szüleménye az, hogy a piramis magában foglalja az aranymetszés szabályait vagy az aranyszámot. Pascal háromszögér l ugyanez mondható el, és sokkal több számrejtvény ered bel le, mint amennyit ebben a regényben megemlítünk. Segítségével valóban egy olyan számot kaphatunk, mely közel áll a pi egyiptomi értékéhez, bár azt nem ígérem, hogy a minta tényleg egy titkos ajtóhoz vezet. Alkotói szabadságomban azonban hagytam, hogy az én francia tudósaim több piramis-matematikára rájöjjenek, mint amennyi Napóleon inváziójának idején sejthet volt. Jomard kés bb a valóságban is publikált érdekes elméleteket, noha a regényben említett elképzelések némelyike kés bbi tudósoktól származik, miután pontosabb méréseket végeztek a piramison. Ezen elképzelések leny göz és ellentmondásos bemutatását, valamint a piramisok matematikájának kimerít elemzését megtalálhatják Peter
241
Tompkins és Livio Catullo Stecchini 1971-ben megjelent könyvében, a Secrets of the Great Pyramid-ben (A Nagy Piramis titkai). A regény cselekménye h en követi Bonaparte egyiptomi hadjáratának els hónapjait. A szerepl k nagy része valós személy, még a tízéves Giocante Casabianca is, akinek halála a Nílus menti csatában egy híres 19. századi verset ihletett, melynek címe: „A fiú ott állt az ég fedélzeten”. Csupán egy ponton tértem el szándékosan a történelmi hitelességt l: Desaix jelenlétét a dendarai templomnál három hónappal el bbre helyeztem, mint ahogyan a tábornok a valóságban odaérkezett. A hadsereg 1799 januárjának végén állt meg ott, és a fáradt m vészt, Vivant Denont annyira hatalmába kerítette a templom nagyszer sége, hogy azt írta: „Amit ma láttam, minden eddigi szenvedésemért kárpótolt.” Néhány nappal kés bb, amikor a francia hadosztály el ször megpillantotta Karnak és Luxor romjait, a katonák önkéntelenül is megálltak, tapsoltak, és fegyverrel tisztelegtek. A regény történelmi részletei, például Conte ballonjainak jelenléte, szintén hitelesek. Azon vitatkoznak ugyan a tudósok, hogy Napóleon valóban belépett-e a Nagy Piramisba, és ha igen, mi történt vele odabent, a szerz azonban kipróbálta, milyen a gránitszarkofágban feküdni, ahogyan Bonaparte tehette, és figyelemre méltó élménynek találta. A történetben keverednek a politikai és hadtörténet elemei, a szabadk ves tanok, a bibliakutatás, a misztikus találgatások és az si Egyiptomra vonatkozó információk. Az invázió általános történetére vonatkozóan J. Christopher Herold 1962-es díjnyertes m vét, a Bonaparte in Egypt-et (Bonaparte Egyiptomban) ajánlom. Az expedíció több résztvev je hagyott hátra leny göz , els kézb l származó beszámolókat, így például Vivant Denon fest , Joseph Marie Mouret francia kapitány és az egyiptomi Al-Dzsabarti. A regényben elhangzik Napóleon néhány híres mondása, melyek mind valódiak, bár nem mindegyiket mondta az egyiptomi hadjárat során. Szavai fényt vetnek a saját hihetetlenül összetett személyiségére. Az egyiptológia tárgykörében több száz tudományos és ismeretterjeszt m született. Szintén óriási a piramisokkal, az si istenekkel és az egyiptomi mágiával foglalkozó spekulatív és történelmi irodalom is. Az ókori Egyiptommal kapcsolatos alternatív elméletekbe jó bevezetés lehet Robert Schoch és Robert McNally 2005-ben megjelent könyve, a Pyramid Quest (A piramisok rejtélye). A szabadk vesség Egyiptomi Rítusának születését és a felvilágosodás korának misztikus sóvárgását kiválóan leírja Iain McCalman 2003-as életrajzi m ve Cagliostróról, amelynek címe The Last Alchemist (Az utolsó alkimista). A miszticizmussal kapcsolatban egy terjeng s és kissé összefüggéstelen, ám valóban monumentális m vet tudok ajánlani: Manly P. Hall 1928-as klasszikusát, a The Secret Teachings of All Ages-t (Minden kor titkos tanításai). Ez összefoglalja azt, amit a hívei Hermész isten, az egyiptomi Thot görög megfelel je nevér l hermetikus tudománynak neveznek. A regényben felhasznált tényekért tucatnyi tudományos szerz nek tartozom hálával, valamint Ruth Shillingnek az Ali One World Egypt Tours-tól; egyiptomi vezet imnek, Asraf Mohié el-Dinnek és Galal Hasszán Marghany-nek; és az Egyesült Királyság jövend egyiptológusának, Richard Mandeville-nek is. A regény tényei t lük származnak, a fikció mind az én m vem. Mint mindig, most is dicséret illeti a HarperCollins szerkeszt it segítségükért és tanácsaikért: Michael Shohlt, Jill Schwartzmant és Jonathan Burnhamot; David Korai felel s szerkeszt t; Martha Cameron másolószerkeszt t; ügynökömet, Andrew Stuartot. Különös köszönet illeti feleségemet és segít társamat, Hollyt, aki velem együtt mászott be a piramisokba. Végül pedig hálával tartozom az si örökségére oly büszke egyiptomi népnek a vendégszeretetéért.
VÉGE. 242
